DINAMIKUS TELEPÜLÉSRENDSZER - TÉZISEK Állami településfejlesztési politika - és öröksége A magyar településhálózatot évtizedek óta zömében kedvezőtlen folyamatok jellemezték, s a települések rendszerének helyzetét a közösségi (állami) szerepvállalás is gyakran tovább súlyosbította. A településpolitika korábbi elemei között meg kell említenünk a szocializmus évtizedeiben az erőltetett iparosítást, az elsorvasztó tanyapolitikát, a körzetesítéseket, a szigorú hierarchiát követő tanácsi rendszert, majd az 1971-es Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció alapján megvalósuló fejlesztési gyakorlatot, mely a szerepkörök központi kijelölésével a települések jelentős részét gúzsba kötötte. A rendszerváltozást követően létrejövő önkormányzati törvény meghozta a települések önállóságát, amely számos helyi erőforrást dinamizált. Ugyanakkor a településrendszer fejlődésében való tudatos állami szerepvállalás minimálissá vált. Az elaprózott önkormányzati rendszernek időközben számos kedvezőtlen tulajdonsága nyilvánvalóvá vált. A forráshiányos, hátrányos helyzetű települési önkormányzatok fejlesztési, beruházási tevékenysége drasztikusan lecsökkent. A rendszerváltozás után a településrendszerrel kapcsolatban semmiféle kormányzati, szakpolitikai stratégia nem született és a problémát közvetetten érintő kevés támogatási formán kívül eszközök sem álltak rendelkezésre a településrendszer gondjainak kezelésére. Az 1998-ban elfogadott Országos Területfejlesztési Koncepcióban csupán egyetlen mondat erejéig, a hosszú távú célok között jelent meg a „településrendszer harmonikus fejlődésének elősegítése”. Ez azonban a területfejlesztés 1998 óta legkevésbé érvényesített célja maradt. Ma Magyarországon inkább csak „látens településfejlesztés” van jelen – léteznek kifejezetten települési önkormányzatoknak szánt fejlesztési források (cél-és címzett támogatás, céljellegű decentralizált támogatás), továbbá a területfejlesztési források jelentős része (területi kiegyenlítést szolgáló előirányzat) is elaprózottsága és célrendszere folytán inkább településfejlesztési, mint területfejlesztési célokat szolgál. Ezek elosztása és felhasználása azonban nem követ egységes koncepciót. Az ország településhálózata területileg differenciált (aprófalvas területek, tanyák, illetve városias, agglomerálódó területek jelenléte), a települések gazdasági, társadalmi, infrastrukturális, elérhetőségi helyzete is szélsőségesen változó. A központi támogatásoknak köszönhető egyes kedvező fejlesztési eredmények ellenére (pl. a fizikai infrastrukturális ellátottság javulása) a települési lejtő ma is meghatározó társadalmi-gazdasági dimenziója a fejlettségi különbségeknek. A városok szervező, dinamikus centrum szerepe nem minden térségben érvényesül (pl. alföldi közép-, és kisvárosok), ami tovább erősíti a térszerkezeti feszültségeket.
1
Különösen jelentősek és tartósak az egyenlőtlenségek a gazdasági teljesítményt, a képzettségi viszonyokat, a foglalkoztatási és jövedelmi viszonyokat tekintve. Az utóbbi évtizedben különösen nagymértékben romlott a legalsó településkategóriák, kis- és aprófalvak státusa, sőt, a demográfiai és társadalmi szempontból erodálódott települések ma már nem elszigetelten, pontszerűen jelennek meg, hanem egyre inkább összefüggő övezeteket alkotnak. A csökkenő népességű, 500 főnél kevesebb lakosú aprófalvak hátrányos helyzetét fokozza az infrastrukturális elmaradottság és a minőségi közszolgáltatások rossz elérhetősége. Az elmaradott régiókban fejlettségét tekintve csak néhány nagyváros emelkedik ki környezetéből, a kisvárosok, nagyközségek többsége elmaradottsága miatt a gazdasági életben, foglalkoztatásban, közszolgáltatások terén sem képes dinamizálni kistérségét, és ellátni meghatározó térségszervező szerepét. A legnagyobb feszültséget azonban az jelenti, hogy nincsenek igazi nagyvárosok, olyan regionális központok, melyek az ország szélsőséges egyközpontúságát harmonikusabbá tennék. Változások a településrendszerben Egyre nyilvánvalóbban jelentkeznek olyan társadalmi-gazdasági, illetve környezeti problémák (pl. szegregáció, ellátási gondok, túlzott beépítések, leromló területek), melyek egyértelműen a települések szintjén és a településrendszer dimenziójában azonosíthatóak, s megoldásuk is csak a településrendszer integrált fejlesztésével biztosítható. A településrendszerben jelentkező problémák többsége településtípusokhoz köthető. A településrendszer legdinamikusabb elemei az agglomerációs települések, ezt napjainkban a főváros és a legnagyobb vidéki városok esetében a szuburbanizáció, az erőforrások, mindenekelőtt a népesség városközpontból történő kiáramlása jellemzi, mely különböző szuburbanizációs problémák megjelenéséhez, bizonyos belső lakóterületek lepusztulásához, az agglomerációs térségekben pedig erősödő környezeti konfliktusokhoz vezet. A leromlott városi településrészekben alacsony státusú népesség koncentrálódik, kiemelkedően magas a nem foglalkoztatottak aránya és a szociális támogatások mértéke. A társadalmi és fizikai környezet állapota nehezíti a szükséges fejlesztések megvalósítását. A magasabb státusú népesség törekszik arra, hogy a romló fizikai állapotú településrészeket elhagyja, a kedvezőbb települési körülmények között élők egy része pedig, munkáját elveszítve, tulajdona eladásából és olcsóbb lakásra cseréléséből (városon belül, vagy a magas megélhetési költségek miatt a városból kiszorulva, vidéken) kíván megélni, felerősítve a szegregációs folyamatokat. A leromló lakóövezetekben egyszerre jelenik meg a fizikai és a társadalmi erodálódás, az alacsony státusú népesség slumokba történő koncentrálódásának erősödésével a gettósodás veszélye is felmerül. A városokban magukra hagyott rendezetlen közterületek, funkcióját vesztő településközpontok, hasznosítatlan vagy alulhasznosított területek, valamint nem, vagy nem megfelelően hasznosított építészeti értékkel rendelkező épületek ma is rontják a befektetői környezetet, a helyi lakosság munkához jutását és lakókörnyezetét, valamint gátjai a gazdasági fejlesztéseknek.
2
Az elmúlt években a főváros súlya az ország életében nem mérséklődött, annak domináns szerepe a gazdaság, a társadalom és az igazgatás több területén továbbra is fennmaradt. A főváros központja az átalakuló, globális kapcsolatrendszerekbe integrálódó új tevékenységeknek, az átformálódó pénzügyi és információs tereknek, a tudományos és kulturális innovációnak, az igazgatási és politikai szerepeknek. Különösen nagymértékű a globális gazdasághoz szorosan kapcsolódó információs szolgáltatások szektorának koncentrációja. Ugyanakkor a főváros mellett annak szűkebb és tágabb agglomerációja is dinamikus növekedésnek indult, ami főváros pozitív gazdasági kisugárzó hatásának érvényesülésére vezethető vissza. Mindennek pozitív következménye, hogy Budapest európai léptékben egyedül is dinamizáló pólus szerepkörrel rendelkező városnak tekinthető, amely kiemelkedő szereppel bír a külföldi tőke, a gazdaságirányítás, a technológiai innovációk befogadásában és elterjesztésében a közép-kelet-európai térségben. Másrészt a Budapest központúság, a főváros túlzott dominanciája, a főváros és vidék közötti fejlettségi különbség évtizedek óta az egyik legnagyobb és egyre fokozódó térszerkezeti aránytalanság az országban. Az ország településhálózatából hiányoznak a különböző régiókat és a vidéket dinamizálni képes pólusok, melyek kedvező elérhetőségűek (lehetőleg többféle közlekedési módon), tudásközpont jellegűek (egyetemek, K+F helyek, koordinált innovációs tevékenységek, képzett munkaerő rendelkezésre állása), valamint ahol a főként piaci alapon működő pénzügyi, menedzsment, tanácsadási szolgáltatások magas szinten jelennek meg. Fontos lenne, hogy a régióban élők, ott befektetők számára könnyebben elérhető regionális pólusok váltsák ki Budapest dinamizáló szerepét, hogy az ún. „vízfej” jelleg mérséklésével hatékonyabb, kiegyensúlyozottabb térszerkezet jöhessen létre. A valódi funkcióktól függetlenedő várossá nyilvánítási gyakorlat is ellentmondásos. Ez sok esetben olyan városokat eredményez, melyek funkcióhiányukból következően nem váltak hatékony térségi központokká. Ennek eredményeként ugyan az országban ma már nem beszélhetünk jogi értelemben városhiányos területekről (1-2 kistérségtől eltekintve), a valóságban azonban számos olyan térség található, ahol a települések, illetve azok lakossága nehezen fér hozzá a magasabb szintű egészségügyi, közigazgatási, szociális, oktatási, kereskedelmi, pénzügyi szolgáltatásokhoz, ami negatívan befolyásolja ezeken a településen élők életminőségét, rontja a területi esélyegyenlőséget. Ezen térségek többségének népességmegtartó ereje csökken, negatív folyamatok indulnak el (pl. társadalmi, illetve demográfiai erózió) bennük. A településhálózaton belül a legsúlyosabb társadalmi-gazdasági problémákkal küzdő, leszakadó, elszegényedő települések azok az „inaktív, eltartott” települések, jellemzően aprófalvak, amelyekben a népesség jelentős része nem rendelkezik munkahellyel, így legális jövedelemmel, ezért önkormányzati, állami segélyekre, támogatásokra alacsony összegű nyugdíjszerű ellátásokra szorul. Ennek okai egyrészt demográfiaiak; inaktív rétegek (idősek, gyerekek) túlsúlya, aktív népesség elvándorlása (illetve inaktív, hátrányos helyzetű rétegek bevándorlása), másrészt a térség foglalkoztatási lehetőségeivel függnek össze. A hazai tanyák többsége elveszítette lényegi funkcióját, ezért válságos helyzetbe került, többségük súlyos társadalmi problémák (romló életszínvonal szegregáció,
3
bűnözés) színtere lett. A tanyás térségek jelentős részének épületállománya általában elavult, lakossága elöregedő, infrastruktúrája fejletlen, ezen belül is az út és elektromos hálózat rendkívül elmaradott. A városoktól távolabbi térségekben a szegény fiatal bevándorlók által lakott tanyák száma jelentős. A megmaradt, illetve a megújuló tanyáknak kisebb hányada folytat érdemi mezőgazdasági termelő tevékenységet. Különösen fontos probléma, hogy a tanyák szociális elven, állami támogatással történő felzárkóztatása aránytalanul nagy költséget jelent a társadalomnak. A kedvezőtlen folyamatok mellett bizonyos lehetőségeket kínáló változások is megindultak. A kistelepülések jelentős része a települési infrastruktúra terén egyértelmű felzárkózást mutatott vagy üdülési, rekreációs funkciókkal gazdagodott. Összességében azok a települések tudtak környezetük ellenére dinamikussá válni, amelyek képesek voltak adottságaikra és lehetőségeikre építve a körülöttük zajló folyamatokhoz, trendekhez megfelelően alkalmazkodni.
Külső trendek a településrendszer fejlődése szempontjából Korunk kétségtelenül legnagyobb kihívását a világot egységesítő, mindinkább felgyorsuló globalizáció jelenti, mely során a termelő tőke – más egyéb erőforrásokkal együtt – mobillá válik, az információ-kommunikációs eszközök robbanásszerű fejlődése és elterjedése révén a világ egységesül. Mindez nem hagyja érintetlenül a településrendszer struktúráit sem. A globalizáció során a területi elhelyezkedés roppant rugalmassá vált, ennek megfelelően a településeknek és régióknak versenyezniük kell a telephelyért, s ebben a versenyben fő tényezővé vált a tudás és az ahhoz kötődő szolgáltatások egész sorozata. Emellett a helyi adottságok, a lokális erőforrások felértékelődnek, amelyek számos gazdasági (pl. termelési tradíciók, helyi innovációs környezet) és nem gazdasági (pl. közösségi kapcsolatok, támogatások) tényezőben nyilvánulnak meg. Megszűnnek a homogén régiók, térhálózatok alakulnak ki, s ezekben a hálózatokban kell a településeknek, térségeknek a helyzetüket stabilizálni, illetve a be nem kapcsolódott egységeket, döntően a fejlesztéspolitikák segítségével felfűzni. A gazdaság újszerű szerveződésében egyre nagyobb befolyással bírnak a nem gazdasági tényezők, így a kulturális hagyományok, a közösségi tudat, a bizalom, a szolidaritás, vagy olyan új szolgáltatások jelenléte, mint az említett tudásipar, kreatív ipar vagy akár a vállalkozások új szervezeti és irányítási formái (pl. hálózat szervezés, távmunka). A globalizációs folyamatoknak az egyének és a közösségek fogyasztásában és életmódjában elindított hatásai megjelennek a településhálózatban, annak térbeli és funkcionális átrendeződésében és a kapcsolatok változásában is. A térben új fejlődési csomópontok (növekedési pólusok) jönnek létre, amik övezetekké, zónákká állhatnak össze. Ezek a zónák egymással is összekapcsolódhatnak, sajátos térbeli hálózatokat alkotva, amelyek aztán vonzást gyakorolnak a területi szereplőkre, azok viselkedését befolyásolják, legyen az a telephelyválasztástól kezdve a lakóhelyi környezet megváltozásán át egészen az infrastrukturális rendszerek átalakulásáig.
4
A globalizációs folyamatok és az európai uniós integráció révén Magyarország egyre inkább egy nagyobb gazdasági, kulturális tér részévé válik, melyben az egyes területi rendszerek (régiók, térségek, települések) fejlődési esélyeit elsősorban versenyképességük határozza meg. A verseny a működődőkéért, a sikeres vállalkozásokért, lakosságért, munkaerőért, turizmusért, közösségi fejlesztési forrásokért, egyes kiemelt funkciókért zajlik. A számítástechnika, a távközlés és a média konvergenciájának eredményeként ma a következő évtizedekre jellemző új társadalmi rend kibontakozásának vagyunk tanúi: az információs társadalomnak. E folyamat ma minden országban, régióban és településen kiemelkedő kérdéssé vált, cselekvési stratégiákra ösztönözve a társadalom szereplőit. Az információs társadalom közelebb hozza egymáshoz a régiókat, országokat és városokat. Az urbanizáció világméretű terjedésével, a gazdasági termelés fokozódó térfoglalásával és környezet-átalakító hatásával párhuzamosan a fejlettebb országok mellett egyre inkább a hazai városlakók körében is határozott trendként jelentkezik a természeti, ill. rurális környezet és értékek iránti igény növekedése. Ehhez járul az emberi környezet elválaszthatatlan elemét képviselő kulturális örökségi környezet, amelynek fenntarthatósága annak reprodukálhatatlan jellegéből adódóan közérdek, és az emberi életminőség egyik lényegi feltétele. A természeti, természet-közeli helyszínek és a nyugodt csendes, tiszta vidéki környezet iránti fokozódó rekreációs, turisztikai és vállalati igény révén számos megfelelő adottságú ugyanakkor korábban elnéptelenedő, akár válságos rurális tér nyerhet új funkciót, ennek révén erőforrásokhoz juthat. A rurális, kevéssé urbanizált és természet-közeli terek lehetséges vitalizálását erősíti az információs kommunikációs technikák fejlődése és terjedése is, amely lehetővé teszi a nehezebben elérhető terek bekapcsolódását a gazdasági-társadalmi aktivitásba. A társadalom válaszának szükségessége Jelenleg Magyarországon érdemi országos településfejlesztési politikáról nem beszélhetünk. Az ország nem rendelkezik a településhálózat fejlesztésére vonatkozó koncepcióval, és bár az 1996-ban elfogadott területfejlesztésről – és rendezésről szóló törvény 1§(3) szerint „a településfejlesztés és településrendezésre külön törvény rendelkezései az irányadók”, a településfejlesztés jogi szabályozása máig rendezetlen. A fejlesztéspolitikán belül meglehetősen mostohán kezelt területnek a jelenlegi magyar államigazgatásban nincs érdemi felelőse (ezen a 2004.szeptemberi kormányátalakítás sem változtatott). A jelzett problémák és kihívások alapján nem kérdéses az össztársadalmi válasz, egy egységes fejlesztéspolitikai és szabályozási eszközöket egyaránt alkalmazó, rendszerszemléletű központi településpolitika szükségessége. Emellett a településrendszer hosszú távú harmonikus fejlesztése a releváns fejlesztéspolitikák, - s kiemelten a területfejlesztési politika - fontos prioritása kell, hogy legyen a jövőben. A fejlesztéseket a kiemelt településtípusokra, illetve a
5
településekre, mint téregységre jellemző problémakörökre fókuszálva célszerű végrehajtani. A településhálózat fejlesztési céljainak kialakításánál, arra kell helyezni a hangsúlyt, hogy melyek azok a problémák, melyek szignifikánsan a települések szintjén jelennek meg, illetve mit kell, mit lehet a települések szintjén megoldani. A térszerveződési folyamatok eredményeként a településhálózat elemei között a településközi kapcsolatok különböző fajtái alakulnak ki. Ezek lehetnek:
funkcionális kapcsolatok (munkaerő- és fogyasztópiaci vonzáskörzetek, településegyüttesek, agglomerációk stb.)
ellátási kapcsolatok (közösségi és piaci szolgáltatások intézményeinek hatóköre)
igazgatási kapcsolatok (hivatalok illetékességi köre)
Ebből következően a településhálózat-fejlesztés koncepcionális javaslatainak nem csak a területfejlesztési politika, hanem a településrendszer különböző szintjein eltérő funkciókat betöltő ágazatok valamint a közigazgatás számára is orientáló javaslatokat kell megfogalmaznia.
A településrendszer fejlesztésének megfogalmazásához nem megkerülhető az érték- és stratégiaválasztás. Az állam fejlesztési eszközeinek felhasználása során választani kell, hogy a méltányosság, vagyis a leszakadó szereplők és térségek helyzetének javítása vagy inkább a versenyképesség erősítése a fejlesztéspolitika vezérfonala. A választás nem egyszerű értékrendi kérdés. Ez a politikai döntés határozza meg a fejlesztési forrásoknak az egymással versengő célok közötti elosztását, időbeli ütemezését, illetve az egyes beavatkozási területeken alkalmazandó eszközök kijelölését. A leszakadók helyzetének javítása esetén az állam a méltányosság megteremtésére törekszik. Politikájának középpontjában a legrosszabb helyzetű, elesett társadalmi csoportok élethelyzetének javítása áll. Ebben az esetben az állam háttérbe szorítja a gazdasági növekedés erősítését a szegény, perifériális helyzetű térségek helyzetének, infrastruktúrájának fejlesztése, a méltánytalan társadalmi hátrányok csökkentése érdekében. A versenyképesség javítása egyértelműen növekedésorientált. Ebben az esetben a gazdaság versenyképes szegmensei előtti akadályok lebontása, hatékonyságuk javulásának támogatása a cél. Ez a politika kiemelt fontosságúnak tekinti a meghatározó szektorok, térségek és települések versenyképességét: azok fejlődési potenciálját. A társadalmi össztermék növelése érdekében kevésbé tartja fontosnak a piaci sikerben nem jelentkező társadalmi integráció erősítésének lehetőségét, a több elosztható jövedelem érdekében szűkíti az elesettek helyzetét javító programokat. Javaslatunk szerint - a nemzeti stratégiájához igazodva - a versenyképesség erősítése, (Budapest és a nagyvárosok,
fejlesztéspolitikai tervezés közelmúltban választott településhálózat fejlesztésében alapvető a ennek megfelelően a növekedési pólusok mint regionális versenyképességi központok)
6
fejlesztése. Ugyanakkor az 1971-es OTK hibájából okulva a településhálózat fejlesztési stratégiája nem lehet kizárólag a növekedésorientált városfejlesztéssel egyenértékű. Az ország kiegyensúlyozott térszerkezetének megteremtése érdekében szükség van az önerejéből fejlődni nem képes, periferizálódó, elszegényedő, hátrányos helyzetű települések felzárkóztatására, így a méltányosság elvének alkalmazására. Ugyanakkor fontosnak tartjuk, hogy a hátrányos helyzetű települések felzárkóztatása is hosszabb távon csak saját versenyképességük javulásával érhető el. A településrendszer fejlesztésének követelményei Településrendszerünkben rejlő feszültségek, aránytalanságok, az igazgatás, társadalomszervezés, és ellátás rendszereinek elégtelensége alapján megfogalmazható egy új településrendszer fejlesztési iránya. E stratégia részletei és konkrét prioritásai természetesen még nem meghatározhatóak ugyanakkor a szakértői körben megkezdett párbeszéd és az előzetes vizsgálatok eredményei alapján már láthatóak azok az alapvető követelmények és elvárások, melyek megfogalmazhatóak a település rendszer vágyott állapotára vonatkozóan. A követelmények az alábbi 10 pontban definiálhatóak.
7
− A településrendszer legyen dinamikus A dinamika szó a lendületes fejlődés képességét jelenti, ami nem egyértelműen növekedést, hanem folyamatos megújulást eredményezhet. A településrendszer elemei versenyképességük megerősítése érdekében a kihívásokra, lehetőségekre gyorsan tudnak reagálni. A települések adaptáció-képesek, az innováció terjedése nemcsak a legnagyobb városok privilégiuma. − A településrendszer ne legyen korlátozó A központi településpolitika elsősorban ne korlátozzon - sem szabályokkal, sem erőforrások megvonásával, sem kompetenciák visszavonásával – hanem inkább az össztársadalmi szinten hasznos mozgásokra és reagálásokra segítsen rá. Az önkormányzatiság megteremtésével létrejött települési önállóság számos gyümölcsének, - a fejlesztő erővé formálódó helyi aktivitás, vagy a települések közti verseny hatékonyságfokozó hatása - elsorvasztása nem lehet cél. Fontos, hogy a településrendszer egészének menedzselése (monitoring+ tervezés+ beavatkozás) harmóniában maradhasson a szubszidiaritás sokat emlegetett, a valóságban azonban csak ritkábban – épp a települések önkormányzati önállóságában – érvényesített alapelvével. Ugyancsak fontos, hogy a jelenleg még kezdeti szakaszban járó hazai regionalizmus eredményeit se fojtsa meg egy a régiókon keresztülnyúló központi településpolitika. Sokkal inkább annak elérése lehet a cél, hogy a fokozódó önállósággal rendelkező régiók is beépítsék saját céljaikba a településrendszerrel kapcsolatos célokat. − A településrendszer legyen kooperáló A kooperáló településrendszerben a társadalmi szereplők, a települések a közös célok elérése érdekében egymással együttműködnek. A települések hasonló célok mentén szerveződnek és közösen határozzák meg fejlődési, együttműködési lehetőségeiket és segítik egymást a közösen kitűzött célok elérésében. − A településrendszer legyen kiegyensúlyozott Budapest nemzetközi központként jelentős szerepet tölthet be az ország dinamizálásában, ugyanakkor a hatékonyabb, kiegyensúlyozottabb térszerkezet megteremtéséhez olyan policentrikus településrendszer kialakítása szükséges, ahol az ország regionális központjai közvetítik Budapest dinamizáló szerepét és egyben növekvő mértékben átvállalják a főváros társadalmi-gazdasági életben betöltött irányítási feladatait . − A településrendszer legyen organikus Az organikusan szerveződő, ill. fejlődő településrendszert nem köti gúzsba központilag előírt, minden egységet skatulyába szorító központi szabályozás. A természetesen szerveződő, létező kapcsolatrendszereket (pl. agglomerációk, vonzáskörzetek) nem vágja ketté az állami fejlesztéspolitika. − A településrendszerben erősödjön a munkamegosztás A társadalmi tér szerveződésének alapvető logikája, hogy önmagából gócpontokat, központokat termel ki, melyek munkamegosztást alakítanak ki környezetükkel. A kisebb és nagyobb központok funkcióik összetettsége nyomán hierarchikus rendszerben szerveződnek. A központok környezetüket nem csupán ellátják, de növekedésük révén dinamizálhatják, „húzhatják” is. Ebből adódik, hogy a települések „fűnyíró elvű” fejlesztése, mely a fejlesztendő tényezőket valamennyi település 8
számára egyenlően biztosítani igyekszik az esélyegyenlőség jegyében, korlátozott jelentőséggel bírhat a rendszer egészének fejlesztésében. A gócpontok megerősítése és központi funkciót hordozó képességük javítása - pl. elérhetőségük javításával – a rendszer jelentős részére gyakorolhat húzóerőt. A településrendszerrel kapcsolatos célok elérésének alapvető feltétele a fejlesztésre fordítható erőforrások koncentrált felhasználása. − A településrendszer legyen fenntartható A fenntartható településrendszerben egyszerre biztosított a környezet minőségének megóvását illetve, fejlődése a gazdasági életképesség tartós biztonsága valamint a társadalom harmonikus fejlődése.
9
A fenntarthatóság alapvető kritériumai: egyensúly a gazdasági versenyképesség, a környezet megóvása és a társadalom fejlesztése területén, integrált, problémaorientált fejlesztéspolitika (szektorok, politikák, intézményi keret), a helyi lakosság vonatkozásában meghatározható közjó érvényesülésének biztosítása, szűk lobbyérdekek helyett, az együttműködési fórumok hangsúlyosabbá válása és fejlesztést kiszolgáló rendszerek átláthatósága, megfelelő politikai akarat és támogatás, belső kohézió. Nem fenntartható az olyan településrendszer, mely nem felel meg e kritériumoknak. Nem fenntartható az olyan településpolitika, amelyik a piaci folyamatokkal lényegesen szembenálló állapotra törekszik, és amelyik stratégiájában nem a rendszer szereplői egyéni céljainak összefogására, közös részének megtalálására törekszik. − A településrendszer legyen diverzifikált Az egyes települések egyedi földrajzi fekvésüknek, sajátos belső erőforrásaiknak és kapcsolatrendszerüknek megfelelően sajátos funkciókkal rendelkezhetnek. A települések lehetőségek is adottságaik felmérésén alapuló saját stratégiáik alapján választhatják meg saját fejlődési pályájukat. A rendszer egésze szintjén a különböző funkciójú települések közötti munkamegosztás javítja a rendszer egészének teljesítőképességét. − A településrendszer legyen racionális és hatékony A célok, értékek és érdekek érvényesítésének alapvető szűrőjét a településrendszer alakítása során (is) a hatékonyság kell, hogy jelentse. A településrendszer egészének hatékonyságához nélkülözhetetlen, hogy az egyes települések ill. település-együttesek tágabb kontextusban hazai, európai és akár globális léptékben is hatékonyak tudjanak lenni a helyi-regionális fejlődést mindinkább meghatározó külső erőforrásokért folyó versenyben, azaz versenyképesek legyenek.
10
