Dinamikus településrendszer. Helyzetelemzés

Dinamikus településrendszer

Helyzetelemzés II. Külső trendek

2005. március.

Készült: VÁTI Kht Stratégiai Tervezési Igazgatóság

Munkatársak: Jusztin Valéria Radvánszky Ádám Illés Dóra Simonffy Tóth Zsuzsanna Czene Zsolt Vajdovichné dr. Visy Erzsébet

Igazgató: Wächter Balázs Vezérigazgató: Csanádi Ágnes

2

TARTALOMJEGYZÉK 1. A TELEPÜLÉSRENDSZER ALAKULÁSÁNAK NEMZETKÖZI TENDENCIÁI ...................................................................................................................... 4 1.1 AZ URBANIZÁCIÓ NEMZETKÖZI TRENDJEI .......................................................................... 4 1.1.1 Decentralizáció, városi térségek, funkcionális városi területek ............................... 4 1.1.2 Város-hierarchia (központrendszer) ......................................................................... 8 1.1.3 Új városi terek ......................................................................................................... 14 1.2 A TELEPÜLÉSHÁLÓZATRA HATÓ EGYÉB VILÁGGAZDASÁGI TRENDEK .............................. 15 2. TELEPÜLÉSFEJLESZTÉS AZ EURÓPAI UNIÓ KÖZÖSSÉGI POLITIKÁJÁBAN............................................................................................................. 19 2.1 AZ EURÓPAI UNIÓ VÁROSI TÉRSÉGEKKEL KAPCSOLATOS KÖZÖSSÉGI POLITIKÁJA .......... 19 2.1.1 Városi terekkel kapcsolatos fejlesztési irányvonalak .............................................. 19 2.1.2 Városfejlesztés a közösségi politikát megalapozó dokumentumokban.................... 21 2.1.3 Jelenlegi támogatáspolitika és várható változások................................................. 24 2.1.4 A kelet-közép-európai térség sajátosságai a városi problémákkal kapcsolatban... 27 2.2 A FALU AZ EU VIDÉKFEJLESZTÉSI POLITIKÁJÁBAN ......................................................... 30 2.2.1 A falufejlesztéshez kapcsolódó trendek Európában és az EU politikáiban............ 31 2.2.2 Előzmények, jelenlegi támogatáspolitika ................................................................ 32 2.2.3 A 2007-2013-as programidőszak várható változásai.............................................. 34 2.2.4 A falu a vidékpolitikát megalapozó (nem hivatalos) EU szintű dokumentumokban35 2.2.5 Egyéb európai szintű (nem hivatalos EU) falufejlesztési kezdeményezések............ 36 2.3 A TELEPÜLÉSEK TEREK FEJLESZTÉSHEZ KAPCSOLÓDÓ SZAKPOLITIKÁK ÉS EGYÉB KEZDEMÉNYEZÉSEK .............................................................................................................. 37

2.3.1 A gazdasági versenyképesség és foglalkoztatás növekedését segítő szakpolitikák . 38 2.3.2 A gazdasági és társadalmi kohéziót erősítő szakpolitikák ...................................... 38 2.3.3 A települések transz-európai hálózatokba, vérkeringésbe való bekapcsolódását segítő szakpolitikák .......................................................................................................... 38 2.3.4 A fenntartható fejlődést és a városi életminőség javulását célzó szakpolitikák...... 39

3

1. A TELEPÜLÉSRENDSZER ALAKULÁSÁNAK NEMZETKÖZI TENDENCIÁI 1.1 Az urbanizáció nemzetközi trendjei A településrendszer alakulása természeti, társadalmi és gazdasági adottságok és azok változása együttesének függvénye. A folyamat nemzetközi szintű, az országhatárokon átlép. A nemzetközi trendek megértése, figyelembe vétele igen fontos a jelen időszakban, amikor Magyarország szervesen kapcsolódik a világméretű összefüggés rendszerbe, és amikor a globalizáció a kis, periferikus helyzetű településekben is érezteti hatását. A településrendszer változásának ma – a 20. század óta – fontos meghatározója az urbanizációs folyamat, amely közigazgatási státustól függetlenül érezteti hatását a települések életében, városokban és községekben egyaránt. Nemzetközi trendjeinek vizsgálata révén megalapozottabb lehet a hazai településpolitika kidolgozása. 1.1.1 Decentralizáció, városi térségek, funkcionális városi területek A 19. században és a 20. század első felében az európai urbanizálódás jellegzetes folyamata a városnövekedés volt. Ennek alapja és mozgatója az ipari termelőerők és a népesség városi koncentrációja. A város és vidéke a kapcsolatát a központ – periféria viszonyok határozták meg, amelynek keretében a város ipari munkahelyet és szolgáltatásokat biztosított ellátási körzete számára, a vidék nyersanyaggal, élelmiszerrel látta el a várost, és biztosította a városban koncentrálódó termelés számára a munkaerőforrást. A 20. században az urbanizációt meghatározó tényezők átalakultak, új elemekkel gazdagodtak, differenciálódtak. Felgyorsult a gazdaság tercierizálódása. A szolgáltató szektor mindinkább a gazdaság meghatározó szektorává vált, és ez együtt járt a közlekedési majd a közlekedési és kommunikációs hálózatok nagyarányú bővülésével és fejlődésével. Ennek nyomán felgyorsult a nagyvárosok fejlődése valamint a kisebb és nagyobb szolgáltató központok kialakulása. Az urbanizáció új tendenciája erősödött fel, ami a települések fejlődésének, változásának történelmi folyamatában gyökeres változást hozott. Ez a változás strukturális jellegű, elsősorban nem a települések egyedi sajátosságait, hanem egymás közötti kapcsolatait, azaz a térszerkezeti adottságokat és folyamatokat érinti. Az urbanizáció 20. századi folyamatának termékét a magyar szakirodalom – pontatlanul – agglomerációnak, a folyamatot agglomerálódásnak nevezi. Az agglomeráció kifejezés szó szerint halmazt, koncentrációt jelent (Querrieien: 2003). Francia nyelvben az agglomeration szó jelentése település, azaz a lakosság, a tevékenységek, az épületek térbeli „gyülekezete.” A magyar szóhasználatban az agglomerálódás sűrűsödésre utal, arra a világszerte érvényesülő és a fejlett országokban sajátos adottságokkal rendelkező folyamatra, amelynek során a lakosság és a gazdasági tevékenységek bizonyos, egy vagy több nagyvárosra fűződő térségekben koncentrálódnak. A térbeli koncentrálódás egy bizonyos szakaszt követően szétfeszíti a város, a nagyváros területi határait. Ez viszont kettős folyamatot indít el: egyfelől a vidéki térségek felől áramló népesség és gazdasági tevékenységek törekvését és fokozatos haladását a városi térség és annak központja irányába,

4

és ezzel párhuzamosan a városi népesség és gazdasági tevékenységek egyre nagyobb részének áttelepülését a város határán kívüli településekbe, így megindítva az elővárosodás folyamatát. Az urbanizált (agglomerálódó) térségeket jellemző regionális koncentráció kiterjed a gazdasági és szolgáltatási szférára is. A települések a népesség, a munkahelyek, iskolák, ügyintézés intézményei által kapcsolódnak egyre szorosabban a nagyvároshoz, és a gazdaság területén is mind jobban összefonódnak először a központ és a környező települések, majd később felerősödnek, meghatározóvá válnak a környező települések egymás közötti gazdasági, társadalmi, kulturális, infrastrukturális kapcsolatai is. Optimális feltételek között az urbanizált térségek a civilizációs és kulturális fejlődés színterei és koncentrációi, ahol különös figyelmet kell fordítani arra, hogy a növekedés, fejlődés, változás ne járjon együtt környezeti károkkal, a természeti és kulturális értékek veszélyeztetésével, a szabad, beépítetlen területek csökkenésével valamint a hátrányos helyzetű lakosság-csoportok igényeinek elhanyagolásával. Az agglomerálódás folyamatát, azaz az urbanizált térségek kialakulását, életútját már a 20. század eleje óta figyelik, vizsgálják, elemzik a szakemberek. Egyes, a kezdeti időszakhoz kötődő vélemények károsnak, különösen az életkörnyezetet, az életfeltételeket illetően hátrányosnak ítélték meg, az egészségtelen, zsúfolt nagyváros területi terjeszkedésével azonosították. Ez a szemlélet jellemezte a kapitalista rendszerhez kötődő folyamatokat mereven elutasító szovjet-szocialista típusú településtudományt. Mások, szintén a kezdeti időszakban, az előbbivel ellentétben éppen az új, jobb, tagoltabb szerkezetű települési rendszert eredményező folyamatként üdvözölték, főleg az angolszász országokban. Lewis Mumford a 20. század elején az urbanizáció térségi terjedésében látta az urbanizáció problémáinak megoldását. Úgy vélte, hogy a személy gépkocsi olyan új mozgásforma és életmód lehetőségét adja az embereknek, amely felszabadít a helyhez kötöttségből és kiszabadít a zsúfolt városból. 1925-ben megjelent tanulmányában írta hogy az amerikai településfejlődés döntő mozgatója a népesség mozgása (vándorlás, migráció). - Az első migráció, az elsődleges településfejlődési folyamat az amerikai településrendszer történeti bázisát hozta létre. - Az iparosodás, a második migráció terméke az ipari város, - A tercierizálódás, a harmadik migráció eredménye a nagyvárosi koncentráció. - Az ezt követő új, negyedik, regionális szintre átlépő városfejlődési folyamat nyomán kialakuló új településrendszer, az úthálózatra fűződik, és tagolt szabad zöld területekkel ötvözött és övezett, városias terek alkotják. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, új, térségi szemléletű tervezésre van szükség. „Szerencsések vagyunk, hogy a folyamat kezdetén vagyunk. Szabadjára engedhetjük, és hagyhatjuk, hogy ugyanolyan súlyú problémákhoz vezessen, mint az előbbi folyamatok, vagy tudatosan jó irányba terelhetjük.” (Mumford 1925) Ennek a gondolatnak a jegyében alakult meg a Regional Plan Association, New York térségében a területi folyamatok irányítására. Idővel megszilárdult az agglomerálódás szükségszerszerű voltának felismerése. (Meggyesi: 1985) A folyamat káros lehet, ha a tervezés, irányítás nem vállalkozik szabályozására és az orientálására, de lehet kedvező és hasznos is, ha a megfelelő fejlesztéspolitikai intézkedések megvalósulnak. Európa keleti felében sajnálatos módon csak a 20. század végén kapott teret ez a felismerés. Ezért Kelet-Európában az agglomerálódás ellentmondásos módon zajlott a legutóbbi időkig. A népesség térségi koncentrációját csak nagy késéssel követte az

5

infrastruktúra, az ellátó rendszerek és a gazdasági tevékenységek térbeli rendszerének fejlődése. A településtudomány az 1960-as évektől kezdve vizsgálta az európai városi térségek változását egy ciklikus modell szerint (Hall: 1993). A koncentrációs fázisban a városba a vidéki térségből és ezen belül közvetlen térségéből is áramlik a népesség, a város népességszáma növekszik, körzetében a népességszám csökken (abszolút koncentráció). ⇐ A szuburbanizációs fázis induló szakaszában megindul a városból a lakosság kitelepedése, és tovább folytatódik a beáramlás vidékről. A migrációs nyereség meghaladja a kitelepedés miatti veszteséget (relatív koncentráció).

Ahogyan halad előre az elővárosodás, a lakosság kiáramlása intenzívebbé válik, a lakossággal együtt a szolgáltatás és a munkahelyek is a város környékén telepednek le. A kiáramlás mértéke nagyobb, mint a bevándorlás. (relatív decentralizáció).

A szakirodalom dezurbanizációs fázisnak nevezte el azt a folyamatszakaszt, amikor a város népességszáma a migrációs veszteség miatt már csökken, a körzet népességszáma nő a városból kifelé tartó valamint a vidéki térségekből a városi térség felé haladó népességmozgás és gazdasági struktúraváltás következtében (abszolút decentralizáció). Ebben a folyamatszakaszban a régi elővárosok is hanyatlásnak indulnak, miközben az urbanizált térség kifelé, a vidéki térség felé terjeszkedik. ⇐ A dezurbanizációs folyamatot esetenként fáziskéséssel követi, más esetben vele párhuzamosan bontakozik ki a reurbanizáció, a város belső részének fizikai, gazdasági és demográfiai, társadalmi megújulása. Az Egyesült Államokban az 1930-as, 40-es években kibontakozott a szuburbanizálódás, a zöld elővárosok növekedése. Nyugat-Európában a folyamat a II. világháború után erősödött fel. Anglia, Dánia, Hollandia és Franciaország nagyvárosai az 1970-es években már a relatív illetve az abszolút decentralizáció fázisában voltak, az 1980-as években a dezurbanizáció domináns szerepet kapott, az 1990-es években a reurbanizáció fokozatosan került előtérbe. A településrendszer és az urbanizációs ciklusok alakulását Nyugat-Európában nemcsak a népesség és a gazdaság mozgásfolyamatai, hanem ezekkel együtt a településrendszer alakításának politikája is befolyásolta. A településrendszer alakítására irányuló politikának két jellegzetes megközelítési iránya különböztethető meg. Az egyik a Christaller-féle, a hierarchikus központrendszer 6

kialakítására irányuló, nagytérségi szintről kiinduló, településhálózat tervezés (ez érvényesült a Németországban valamint a kelet-európai szocialista országokban, közöttük Magyarországon az 1970-80-as években. Ezzel szemben az eredetét tekintve angolszász politika (először Angliában és az Egyesült Államokban alkalmazott modell) a városi szinttől kifelé irányuló megközelítést képviseli. Ez a megközelítés nyert teret az angol és ezt követően más európai és amerikai kertváros mozgalmak keretében, majd a városi problematikából kiinduló települáshálózat-fejlesztés kibontakozásában. A folyamat indulása kezdetben mozgalmi jellegű volt. Ebenezer Howard 1898-ban jelentette meg „Garden Cities: a peaceful way towards a real reform” (Kertvárosok: békés út az igaz reformok felé”) című írását, amelyben utópista kortársaihoz hasonlóan az új kertváros építésével gondolta el a korabeli, a szennyes, zsúfolt ipari városban megtestesülő társadalmi problémák megoldását. Koncepciója szerint a kertváros a városi és vidéki élet előnyeit ötvözi. A kertváros lakosszámát mintegy 60 ezer főben és területi kiterjedését védő zöldövezetek és mezőgazdasági övezetek létesítésével korlátozni kell. Amint a lakosok száma eléri a meghatározott szintet, a védőövezeten kívül további új kertvárosokat kell létesíteni. (Wegener: 1996) Howard elképzelése lelkes támogatókra talált, és meg is épültek az első angol kertvárosok, Letchworth és Welwyn, majd további európai követőik, így Drezda mellett Hellerau, Budapest városteste mellett a Wekerle telep. A kertváros koncepció alapján a nagyvárosok decentralizált fejlesztésének elvét Raymond Unwin és Whitten dolgozta ki az 1920-as években. A várost övező zöldgyűrűn kívül csak lakófunkciót ellátó alvóvárosok és a lakást és munkahelyet egyaránt tartalmazó bolygóvárosok létesítését javasolták. A kertváros- és a decentralizált városfejlesztési koncepció nagyszabású megvalósításának lehetősége nyílt meg a II világháború után. Az első és egyben irányzatteremtő stratégiát Abercrombie 1944. évi Nagy-London terve tartalmazta, megfogalmazva a regionális decentralizáció nagyszabású programját, mely a településközi zöldövezetek (green belt) létesítését és a tehermentesítő települések új városok létesítését, mint ma is érvényes törekvéseket bocsátotta útjára. Rövidesen hasonló jellegű és hasonló fejlesztési programot elindító tervek készültek az Egyesült Királyság többi urbanizált térsége részére. Kettőt közülük Abercrombie dolgozott ki. A településrendszer tervezésének ez az akciósorozata a megvalósítás óriási lehetőségével párosult, elsősorban azáltal, hogy a központi kormány, rendeletekben rögzítve, kötelezettséget vállalt a végrehajtásban. Angol példára számos európai városrégió rendezési terve és az ehhez kapcsolódó fejlesztéspolitikája került kidolgozásra. A tengerparton fekvő Koppenhága nevezetes „ötujjas terve” a főváros központjából kifelé tartó gyorsvasút és közút rendszerre fűzte fel az új városokat, és a meglevő települések bázisán a fejlesztési területeket jelölt ki. Stockholm jellemzői a gyorsvasútra fűzött bolygóvárosok (Vällingby és Farsta). Párizs körzetében öt nagy új város létesült a fővárosi koncentráció befogadására. Az urbanizált térségek decentralizált fejlesztése új városok létesítésével és a települési területek növekedésének korlátozásával megfelelő tervezési modellnek bizonyult a világháborút követő konjunktúra időszakában, amikor Európa szerte kibontakozott az urbanizáció decentralizációs időszaka, a városi népesség, főleg a középrétegek kifelé áramlása. A szuburbanizáció folyamatához hasznos kereteket adott az a tervezési modell,

7

amely a városi területek növekedését zöld övezet kijelölésével és fenntartásával korlátozza és a zöld gyűrűn kívül fekvő településeket a kiáramló népesség befogadására teszi alkalmassá. A zöld övezet modell hatékonyságát jelzi, hogy Európa egyik legnagyobb népsűrűségű területén, Angliában a beépített és a nem beépített területek rendezetten váltakoznak. A zöld övezetre vonatkozó előírások jelenleg is érvényesek, azokat a kormányzat rendszeresen megújítja. (PPG 2004) A beépített területek növekedését korlátozó, hasonló előírások vannak érvényben Hollandiában. Franciaországban a városok között 2-5 km sávban kell fenntartani szabad, azaz beépítés-mentes területet. Az új városok építése annak érdekében, hogy az urbanizált térségekben a lakosság és a gazdasági tevékenységek letelepedése rendezetten történjen, több évtizeden át tartott, és az Egyesült Királyságban, főleg London térségében (a Délkelet-Anglia Régióban) az új városok egymást követő generációit hozta létre. Legkésőbbi példájuk, Milton Keynes jelenleg már 500 ezer lakosú, jelentős gazdasági erőt képviselő város. További új városok már nem épülnek, és maga Milton Keynes sem igazi, zöld mezős új város, hanem meglevő települések összeépítésével jött létre. Az új városok (new town) létesítése, később pedig ezekkel együtt, meglevő települések bázisán fejlesztési területek (expanding town) kijelölése összhangban volt a decentralizációs, szuburbanizációs (agglomerálódási) folyamat kibontakozásával, és a spontán folyamatot szervezettebb keretek közé való terelte. Franciaországban, alapvetően Párizs környékén az öt új város építésének célja kifejezetten a decentralizáció folyamatának irányítása volt. Az 1965. évi Schéma Directeur szerint, többszintes lakóépületekkel, telepszerűen létesített nagyvárosok a főváros felé tartó illetve onnan kiköltöző lakosság elhelyezésére szolgált. A város és közvetlen térsége sokoldalú együttműködésének közigazgatási elismerését tükrözte és az irányítás decentralizálását szolgálta a Nyugat-Európa országaira kiterjedő közigazgatási reform. Ennek lényege - figyelemmel a településközi kapcsolatok, egymásra utaltság erősödésére, az együtt-fejlesztés racionalitására - a szétaprózott közigazgatási struktúra alsó szintű koncentrációja. Nagy-Britannia esetében Angliában és Walesben az 1800 helyi hatóság helyett 51 megyébõl és 375 helyi körzetbõl, Skóciában 8 regionális és 49 helyi körzetbõl álló közigazgatási rendszer alakult. Finnországban 1976-ban 84 városi és 377 vidéki (falusi) közigazgatási egységet alakítottak ki. Összevonásokra került sor Dániában, Svédországban, Hollandiában, Németországban stb. Franciaországban 2002-ben került sor a nagyobb helyi közigazgatási egységeket eredményező reformra. 1.1.2 Város-hierarchia (központrendszer) Ahogyan a tercier szektor 20. századi előretörése a városok térségi decentralizálódását: a központi város és az elővárosok együttélésével városi településegyüttesek kialakulását (szuburbanizáció, agglomerálódás) hozta magával, a 20. század végén, illetőleg az ezredforduló idején az információs társadalom és a globalizálódás lett a település- (város-) fejlődés meghatározója. 1991-ben a fejlett országokban már a foglalkoztatottak 60-75 %-a dolgozott a szolgáltató szektorban és 30-50 % az információ-kezelés valamely területén. (Castells 2000) A folyamat terméke, a 20.század végi, 21.század eleji jellegzetes település- (város-) fejlődési folyamat a dezurbanizáció (széttelepülés) és a reurbanizáció (a városok újraéledése).

8

A fejlett országokban a gazdasági élet súlypontjait nem a nagy termelő ipari központok, hanem a pénzügy és a specializálódó szolgáltatások centrumai alkotják. A folyamat elsősorban a nemzetközi (globális) városhálózati hierarchia csúcsán levő, világvárosoknak kedvez. Ezekben bontakozott ki legkorábban a reurbanizáció folyamata. Hatását jelzi, hogy Nyugat-Európa nagyvárosainak népességszám csökkenése megállt, és növekedés indult, miközben Kelet-Európa nagyvárosaiban még folytatódik a népességszám csökkenés. Jelenleg Magyarországon a településfejlődés jellemzője, hogy a népességszám csökkenés általános tendenciája közepette az urbanizált térségek központi városainak népességszáma csökken, a környező településeké pedig növekszik. Meg kell jegyezni, hogy a nyugat-európai nagyvárosok növekedése csak részben függ össze az új gazdaság városi koncentrációjával, másik összetevője a nemzetközi bevándorlás. A globalizáció és az informatikai fejlődés így a városok, urbanizált térségek hierarchikus rendszerében globális és nemzetközi szinteket hoz létre. Jelentőségüket tevékenységstruktúrájuknak négy fő összetevője adja: − Pénzügyi és üzleti szolgáltatások (bank, biztosítás, olyan üzleti szolgáltatások mint a könyvvitel, jogi, marketing szolgáltatások, műszaki, építészeti, divat- és ipari forma tervezés); − Irányítás, menedzsment (nemzeti kormányszervezetek, nemzetközi szervezetek, multinacionális cégek központjai) − Kulturális szolgáltatások (színház, opera, hangverseny, múzeum, kiállítás, műkereskedelem, nyomtatás, elektronikus média) − Turizmus (üzleti, rekreációs, kulturális stb. turizmus létesítményei: hotelek, vendéglátó helyek, szórakozóhelyek, közlekedési szolgáltatások). A fenti szolgáltatások mind összefüggnek az információ generálásával, továbbításával vagy fogyasztásával, és jellemző rájuk a szinergiák fontossága és a közvetlen kapcsolatok fontossága. Az urbanizáció korábbi, koncentrációs fázisában a város fejlődése lényegében a környező térségből merített erőt. A várost övező vidéki térség volt a munkaerő és lakosszám növekedésének forrása, az élelmiszerek és nyersanyagok biztosítója, a városnövekedés tartalékterülete valamint a városi szolgáltatások felvevő piaca. Eközben a vidék függő viszonyban volt a várossal mind gazdasági, mind politikai tekintetben. A város – falu dichotómia miatt kialakult feszültség különösen erős volt a 20. század derekán, a közép-keleteurópai országokban a helyzet anakronizmusa miatt is. A decentralizációs – szuburbanizációs – dezurbanizációs folyamatok során ez a város – falu dichotómia tompul, meg is szűnik: az urbanizáció által érintett vidéki települések (községek, városok) lesznek a nagyvárosokból kiáramló lakosság és gazdasági tevékenységek célterületei, a szabadidő eltöltésének vonzó terei. A feszültségek nem tűnnek el, hanem átrendeződnek és térben polarizálódnak. Megjelennek a nagyvárosok belsejében és azokon a külső-belső perifériákon, amelyeket a társadalmi-gazdasági fejlődés hatásai nem érnek el. A térségi, településközi kapcsolatrendszer megnövekedett jelentőségének időszakában a hierarchia különböző szintjein elhelyezkedő városok funkciója nemcsak a szolgáltatás és ellátás, hanem hangsúlyosan a közvetítés és az interakció a térség településeivel. Ez az oka annak, hogy a település- illetve városhálózat funkcionális felépítésénél nem pólusoknak,

9

hanem kapuknak (gateway) és csomópontoknak (hub) nevezik a különböző szintű központokat. A „gateway city” jelentése szerint „kaput nyit” térsége felé, és profitál abból, hogy közreműködik a térség fejlődésében. Ezt a szerepet vállalta és igen sikeresen tölti be Bécs elmaradott tartománya és a volt szocialista országok felé. Repülőtere, logisztikai központjai, marketing, információ- és kutatási központjai közreműködnek Közép Európa keleti részeinek felzárkóztatásában, és nagymértékben profitálnak ebből. Ebbe szervezettebben kapcsolódhat be Magyarország két Bécs-környéki térsége, a győri és a soproni, és a „gateway-city” szerepet Budapest fokozatosan átveheti. A „hub” (szó szerint kerékagy) a közlekedésügyben használt kifejezés, a nagy átszálló helyeket nevezik így, főként a légi közlekedésben. A policentrikus fejlődés terminológiájában a „köztes”, regionális centrumokat” jelölik így, amelyek feladata térségük fejlődésének elősegítése. Ezt a szerepet töltheti be Miskolc Kassával együtt a magyar-szlovák határon átnyúló régióban, Pécs Kaposvárral valamint Eszékkel és Zágrábbal együtt a magyar-horvát határon átnyúló régióban, és hasonlóképpen a többi város is. A folyamat akkor sikeres és hatékony, ha a városok és térségük sajátos gazdasági profillal, identitással rendelkező integrált térséggé válik. Világszinten London, Párizs, Tokió és New York globális jelentőségét ismeri el minden elemző. Ezek az ötmilliós vagy annál nagyobb városok nemzetközi jelentőségű központok. Európában ide sorolhatóak még a Pentagon térség többi városa (Brüsszel, Luxemburg, Amsterdam, Frankfurt, Hamburg, Miláno, München stb.). A nagy népsűrűség, a gazdaság koncentrálódása mellett ezt az óriási városegyüttest jellemzi a földi, légi, vízi közlekedés vonalainak és a telekommuniációs kapcsolatoknak nagy sűrűsége. A hierarchia második szintjét Európa nagytérségi központjai képviselik, fővárosok, mint Koppenhága, Stockholm, Berlin, Bécs, Róma, Madrid, és Budapest, Prága, Varsó, gazdasági centrumok, mint Manchester, Lyon, Stuttgart, Lipcse. Ezek a városok alacsonyabb népsűrűségű térségek centrumai, és valamivel ritkább közlekedési kapcsolatrendszerrel rendelkeznek. Jellemző erre a csoportja a verseny az európai térség egy-egy részén a központi szerep betöltésére. Ez a rivalizálás jellemzi a Helsinki és Stockholm vagy Bécs és Berlin vagy akár Budapest és Prága viszonyát. Van, ahol kialakult a politikai és gazdasági központi szerepek közötti funkciómegosztás (pl. Róma – Milánó, Madrid – Barcelona) A következő szint városai Peter Hall (Hall: 1996) szerint a kisebb és periferikusabb helyzetű fővárosok, Dublin, Edinburgh, Lisszabon, Ljubljana, Tallin, Szófia, és olyan regionális gazdasági centrumok, mint Bristol, Bordeaux, Grenoble, Strassbourg, Hannover, Bologna. Ez a csoport az előbbiek kisebb és az EU centrális térségétől távolabb elhelyezkedő változata. Regionális jelentőségű központok közé sorolja Peter Hall (a Christaller modell aktualizálásával) és az ESPON kutatás azokat az 50-200 ezres nagyságrendű városokat (funkcionális városi területeket), amelyek tevékenységrendszerének jelentősége közvetlen, mintegy 350-500 ezer lakosú térségükre terjed ki. A településrendszer nemzetközi összehasonlító vizsgálata, például OECD vizsgálatok, a SPESP (Study Program on European Spatial Planning, 1998-2000) és az ESPON (Europeam Spatial Planning Observation Network, 2002-2006) ) Program keretében a településrendszer kutatásánál egységes adatkezelés érdekében funkcionális városi területek (Functional Urban

10

Area, FUA) kategóriáját alkalmazzák, mint a városi települések rendszerének alapegységeit. A FUA egy legalább 50.000 lakosú terület egység, legalább 15.000 lakosú központi településsel. Az ESPON program kutatásai 1595 ilyen területegységet határoztak meg Európa vizsgált (29 országra kiterjedő) területén. Térbeli sűrűségük alapvetően az adott ország népsűrűségének függvénye. A funkcionális városi területek vizsgálata szerint a városhálózat Nyugat-Európa középső területén a legsűrűbb: Angliától Hollandián, Belgiumon, Nyugat-Németországon és ÉszakFranciaországon át húzódó térségben, amely folytatódik az Alpoktól nyugatra ÉszakOlaszország és keletre a Csehország, Szlovákia, Magyarország és Dél-Lengyelország felé. A városi térségek legnagyobb európai koncentrációja a London, Hamburg, Párizs, München és Milánó által kijelölt Pentagon.

11

1. ábra A Pentagon urbanizált térség és az azon kívüli városhálózat (ESPON)

Az európai területfejlesztés fontos célja, hogy a versenyképesség fokozása érdekében az integráció erősítésével a London – Párizs – Milano – München – Hamburg által meghatározott „Európai Pentagon” mellett további globális integrációs zónák alakuljanak ki. Közép-Európában a Bécs – Prága – Pozsony – Budapest térségben jöhet létre egy integrációs zóna, amely Zágráb irányában folytatódhat. Az ESPON program (Nordregio: 2004) az európai városhálózatot (azaz a funkcionális városterületek, FUA hálózatát) gazdasági, igazgatási, irányítási, közlekedési, idegenforgalmi, kulturális szempontból értékelte. A vizsgált, összesen 1595 város (FUA) európai / transznacionális jelentőségű (u.n. Mega), országos, regionális és helyi szintű központokat különböztetett meg. A nagy, nemzetközi jelentőségű, u.n. Mega központokat öt kategóriába sorolta a következők szerint: − Globális csomópontok (Global Nodes): a legnagyobb, leginkább versenyképes városrendszerek magas szintű közlekedési, kommunikációs kapcsolatokkal (London, Párizs) − Európa motorjai (European Engines): igen versenyképes, jelentős humán erőforrással és jó közlekedési, kommunikációs kapcsolatokkal rendelkező nagyvárosok (a Pentagon városai: München, Frankfurt, Milánó, Hamburg, Brüsszel, Stuttgart, Zürich, Amsterdam, Düsseldorf, Köln, a Pentagonon kívül: Madrid, Róma, Koppenhága, Berlin, Barcelona, Stockholm, Bécs) − Erős Mega központok (versenyképes, gyakran jelentős humán erőforrással rendelkező nagyvárosok (Helsinki, Manchester, Athén, Dublin, Göteborg, Torino, Genf, Oslo) − Potenciális Mega központok (kisebb, kevésbé versenyképes, periferikusabb helyzetű nagyvárosok, az előbbieknél gyakran kedvezőtlenebb humán erőforrással rendelkező nagyvárosok (fővárosok: Varsó, Budapest, Prága, Lisszabon, valamint Lyon, Antwerpen, Rotterdam. Malmö, Marseille, Nizza, Nápoly, Bréma, Toulouse, Lille, Bergen, Glasgow, Edinburgh, Birmingham, Luxemburg, Palma de Mollorca, Bologna, Valencia, Bilbao, Aarhus, Bern) − Gyenge Mega központok (a potenciális Megáknál kisebb, kevésbé versenyképes, periferikusabb helyzetű, gyengébb humán erőforrással rendelkező városok (Bordeaux, Le Havre, Genova, Bukarest, Tallin, Szófia, Sevilla, Porto, Ljubljana, Katowice, Vilnius, Krakkó, Riga, Gdansk-Gdynia. Wroclaw, Pozsony, Poznan, Lodz, Szczecin, Temesváror, Valetta, Turku, Cork, Southampton-Eastleigh)

12

2. ábra Európa nagyváros-hálózata (ESPON)

A fenti kategóriák városai dinamikus változásban vannak. Jelentőségük növekedése attól függ, hogy közlekedési és kommunikációs kapcsolataik milyen mértékben fejlődnek, hogy sikerül-e olyan, sajátos profilú szolgáltatást kifejleszteniük vagy letelepíteniük, amelynek jelentősége nagyobb (országos, transznacionális, kontinentális) térségben érvényesül, hogy tudnak-e kapcsolatba lépni, együttműködni más, hasonló nagyságrendű városokkal, és így együttesen lehetnek képesek nagyobb és jelentősebb központot alkotni. A fejlődés alternatívája a visszafejlődés, hanyatlás, amely főleg a korábbi ipari koncentrációkat veszélyezteti, ahol a gazdasági visszaesés fizikai környezeti és társadalmi erózióval párosul. Az ezeknél kisebb városok központi funkciója térségi illetve lokális szintű a nemzetközi vizsgálatok szerint.

13

A kisebb városkörzetek, települések jelentősége részben az, hogy, ezek a decentralizációs, dezurbanizációs városfejlődési folyamatok keretében a széttelepülés (népesség, gazdasági tevékenységek stb.) befogadói. A periferikus, vidéki térségekben a lokális központok jelentősége más, teljesebb körű, mint az urbanizált térségekben, ahol a többi centrum közelsége és a közlekedési kapcsolatok révén a szolgáltatások igénybevételének alternatívái állnak rendelkezésre.

1.1.3 Új városi terek A közlekedés és az informatika fejlődése, közelség és távolság fogalmának átértékelődése nem csökkenti a városi központok jelentőségét. Az információcsere kétféleképpen történik: elektronikus úton és közvetlen kapcsolat révén. Az IT forradalom nem vonja maga után az emberek közötti személyes kapcsolatok jelentőségének csökkenését. Tapasztalati tény, hogy a telekommunikáció forgalmának növekedésével együtt növekszik az utazások száma. A telekommunikáció nem mérsékli, hanem akár többszörösére növeli az utazási igényeket és szükségleteket, a szemtől szembe történő kapcsolatok létesítését. Alapvető szempont ezért, hogy hol létesülnek, hol mennek végbe ezek a kapcsolatok. A kibernetika olyan képviselői is, mint Bill Gates (Gates: 1995) és Bill Mitchel (Mitchell: 1995)hangsúlyozzák, hogy a városközpontok továbbra is a kapcsolatépítés terei maradnak, már az egymással összefüggő funkciók történetileg felhalmozott mennyisége miatt is. A közvetlen kapcsolatépítés és információcsere valamint a mobilitás növekedése új városi terek (Querrien: 2003) létrejöttét hozza magával. Jellegzetesen ilyen városi terek az intermodális közlekedési csomópontok, elsősorban a repülőterek és kapcsolódó vasúti pályaudvarok és közúti csomópontok. Bécstől Párizson keresztül Európa valamennyi jelentős repülőtere mellett hotelek, konferenciaközpontok, vendéglátóhelyek és üzletközpontok sokasága épült ki az utóbbi 10-20 évben. Jelentőségük tovább nő majd a gyorsvasút és légi közlekedés hálózatainak összekapcsolódása révén. Ugyancsak a közlekedési hálózathoz kapcsolódnak a regionális kereskedelmi központok, üzletközpontok a városok belső területén és kívül, a közutak, gyorsforgalmi utak mellett. A szolgáltatások köre ezekben is bővül, differenciálódik. Az új városi terek idegenforgalomhoz kapcsolódó jellegzetes típusai a tematikus parkok. Egy részük valamely történelmi kor vagy korszak regionális vagy helyi hagyományainak bemutatására szolgál többnyire történeti településekben. Egyre inkább terjed az ipartörténeti tematikus parkok létesítése a turisztikai ajánlat bővítése érdekében, a régi (mára már funkcióvesztett) ipari településekben. A tematikus parkok átmenetet képeznek a kultúra, ismeretterjesztés és a szórakozás között. A különféle szórakoztató központok (kaszinók, akvaparkok) jellegzetes városi tereit a „szabadidő-ipar” alakította ki. Az városi tereknek ugyancsak új formái az üzleti szolgáltatásokat nyújtó ipari parkok, valamint a business parkok.

14

1.2 A településhálózatra ható egyéb világgazdasági trendek Napjaink legjelentősebb nemzetközi trendje a globalizáció felgyorsulásának jelensége. Ebben a folyamatban a világgazdaság szerves rendszerré formálódása , a gazdasági folyamatok és viszonyok mind több országra, illetve területre való kiterjedése és az ezek közötti interdependenciák elmélyülése, fokozódása egyre nagyobb ütemben mutatkozik. A globalizáció folyamata nem új jelenség, annak fokozódó üteme az, mely eddig nem látott változásokat idéz a világgazdasági viszonyokban. A globalizáció felgyorsulása két dimenzióban jelentkezik. Egyrészről a világgazdaság horizontális kitágulása figyelhető meg, egyre több ország világgazdaságba való bekapcsolódásával, így a volt szocialista országok egyre szélesebb körű reintegrációjával. A globalizáció felgyorsulása ugyanakkor a nemzetközi gazdasági kapcsolatok vertikális mélyülését is jelenti, melyben egyre intenzívebbé válnak az országok közötti kölcsönös függések, illetve a gazdasági folyamatok és viszonyok mindinkább transznacionálissá válnak. A globalizáció felgyorsulásának motorja elsősorban a technikai-technológiai fejlődés, mindenekelőtt az információs-kommunikációs technológia robbanásszerű fejlődése, mely lehetővé tette a nagy földrajzi távolságok leküzdését, a tranzakciók, mindenekelőtt a pénzügyi tranzakciók felgyorsulását. A globalizáció lendületének hordozói azok a transznacionális társaságok, melyek a termelés, a szolgáltatások — mindenekelőtt kommunikációs-információs, banki és biztosítási, illetve értékesítési — terén globális üzletpolitikát folytatnak. Ezek a társaságok országokon, kontinenseken átnyúló üzleti szervezésben, tőke- és technológiatranszferben gondolkodnak, stratégiai szövetségeik mindinkább átszövik a világgazdaságot, globális hálózatokat hozva létre. A globalizáció felgyorsulásában nagy szerepe van a liberális gazdaságpolitika térhódításának, az országokon végighaladó liberalizációs és deregulációs hullámnak. A transznacionális társaságok térhódításának, a GATT, majd a WTO nemzetközi kereskedelmi liberalizációjának köszönhetően a világkereskedelem egyre növekvő méreteket ölt, a kereskedelmi korlátok — országcsoportok között különböző mértékben — lebomlanak. Bár a termékpiacok integrációja is felgyorsult és jelentős méreteket öltött a világban, ezt mégis jelentős mértékben meghaladja a pénzügyi piacok integrációja. A nemzetközi pénz- és tőkeforgalom felgyorsulását, a pénzpiacok összefonódását nagyban segítette az információs és kommunikációs technológiák rohamos fejlődése. A globalizáció felgyorsulásának hatása Magyarországon rendkívül erős. A zárt, szocialista tervgazdaság rövid időn belül reintegrálódott a világgazdaságba, széles teret adva a globalizáció lendületét hordozó transznacionális vállalatoknak, majd a világ legelmélyültebb szupranacionális együttműködési blokkjának, az Európai Uniónak is teljes jogú tagjává vált. Ez a kereskedelmi korlátok lebontásának világban megfigyelhető mértékét és ütemét egyaránt jelentős mértékben meghaladja. A korunkban jelentős trendek, az információs-kommunikációs technológiák fejlődése, a globalizáció felgyorsulása jelentős hatást gyakorolnak hazánk településhálózatára, melyek mélyülése a jövőben meghatározó lehet. A globalizációs folyamatok felgyorsulása, a nemzethatárok jelentéktelenedése előtérbe helyezte az erőforrásokért, piacokért folyó versenyt, melyben a globálisan gondolkozó erőforrás-tulajdonosok döntéseit kevésbé határozza meg a nemzetállamokban való gondolkodás, döntéseiket egyre inkább helyi adottságok határozzák meg. A helyi adottságok felértékelődése általában jellemző a világgazdaságban, de az Európai Unió tagjaként ez a hatás Magyarországon fokozottan érvényesül. 15

A helyi adottságok felértékelődésével, a mobilitás növekedésével a verseny egyre inkább települések, városok között zajlik, melyek helyterméküket több célcsoportnak kívánják eladni, így általában a magas státusú népességért, a vállalkozásokért, a turistákért versenyeznek, a kialakuló nemzetközi versenyben. A települések versenyében nem csupán az erőforrások vonzása, hanem megtartása is kulcsfontosságú. Magyarországon jellemző, hogy a képzettebb, magasabb státusú népesség a nagyvárosok, mindenekelőtt Budapest köré koncentrálódik, jelentős ezeknek a városoknak a magas státusú népességet vonzó képessége, hiszen jobb lehetőségek várják őket a nagyvárosokban. Hazánk európai uniós csatlakozásával a magas státusú, képzett népesség megtartása egyre jelentősebb kihívás lehet a települések számára, nagyvárosainkban, a fővárosban egyaránt, hiszen az idegen nyelvet beszélő, tehetséges rétegek elszívása európai viszonylatban is jelentkezik. A külföldi városok jobb munkalehetőségei, magasabb jövedelmei éppen a hazai városok magasabb státusú népességének jelentenek igazán lehetőséget, ezeknek a rétegeknek az elvándorlása különösen nagy veszélyt jelent a települések számára. A képzett, magas státusú népességet vonzó képesség Magyarországon a budapesti agglomerációban a legnagyobb, a nemzetközi verseny azonban a fővárost is fenyegeti, egyre növekvő mértékben. A népesség megtartása, illetve vonzása szempontjából fontos a vállalkozások vonzása. A felgyorsult globalizáció következményeként a nagyvállalatok egyre globálisabb üzletpolitikát folytatnak, melynek eredményeként kiemelkedően fontos, hogy a települések milyen adottságokkal rendelkeznek. A nagyvállalatok telepítési döntéseit az alacsony bérköltségekkel, illetve adókedvezményekkel szorgalmazó településfejlesztési politika csak időlegesen képes a vállalatok megtartására, az ilyen gyakorlat nem fenntartható fejlődést eredményez. A városok beruházásokért folyó versenyében elsősorban a magas hozzáadott értékkel rendelkező gazdasági ágak kerülnek előtérbe, ezeket próbálja mind több település megszerezni. Mivel a nagyvállalati telepítési döntéseknél a helyi adottságok mérvadóak, a helyi lakosság, a munkaerőbázis képzettsége különösen fontos tényező. A magas hozzáadott értékkel rendelkező, tudásintenzív ágazatok, a pénzügyi-üzleti szolgáltató szektor bázisa a magasan kvalifikált munkaerő, ezért annak megtartása gazdasági szempontból is nagy jelentőségű. A globalizáció lendületét hordozó transznacionális vállalatok megtartásának, helyi gazdasághoz történő szerves kapcsolódását segítik elő a napjainkban egyre elterjedtebb gazdasági szerveződések, a klaszterek. Ezek a horizontális és vertikális együttműködésen alapüló szerveződések segítik a helyi kis- és középvállalatok versenyét a nagyvállalatokkal, illetve azok beszállítói hálózataként annak helyi gazdaságba való beágyazódását segítik elő. A megfelelő beszállítói hálózatok, laza együttműködésük révén rugalmasok, könnyen ki tudják elégíteni a transznacionális vállalatok egyre specializáltabb termékeinek előállításához szükséges nyersanyagszükségleteit, melyeket azok mind szélesebb piacon kívánnak értékesíteni. A klaszterek jelenléte, együttműködési foka, fejlettsége nagyban befolyásolják a települések versenyképességét a felgyorsult globalizáció korában. Az információs-kommunikációs technológiák növekvő ütemű fejlődése ellentmondásosan hathat a településhálózatra. Egyrészről a gyors ütemű IKT fejlődés lehetőséget teremt a korábbi periférikus, rosszan megközelíthető településeknek a gazdasági vérkeringésbe való bekapcsolódásra. Lehetőség nyílik a távmunka mind szélesebb körben történő térhódítására, a munkahely és lakóhely közötti napi ingázások csökkentésére, illetve a helyi kisvállallatok könnyebben tudják termékeiket mind nagyobb (akár globális) piacon értékesíteni. Az IKT fejlődés tehát átformálhatja a korábbi településközi kapcsolatokat, a településhálózatot. A gyakorlatban azonban az IKT fejlődés hatásának másik oldala látszik erősebben jelentkezni. Az IKT alapú, nagy hozzáadott értéket képviselő gazdasági ágazatok, a 16

mind jelentősebben fejlődő tudásgazdaság a nagyvárosokba, központokba koncentrálódik, hiszen egyrészt itt van jelen a megfelelően képzett munkaerő, másrészt az informatikai infrastruktúra ezeken a településeken a legfejlettebb. Az új típusú fejlesztések mindig a nagyvárosokban, innovációs pólusokban jelentkeznek először, és az iparág rendkívül gyors fejlődésének eredményeképpen mire ezek a technológiák a kisebb településekre is eljutnak, addigra újabb innovációk jelennek meg a centrumokban, újra versenyelőnyt teremtve ezek számára. A településhálózatban tehát az IKT fejlettségi különbségei újratermelődnek, a magas hozzáadott értékű, tudásalapú gazdasági szektorok továbbra is a nagyvárosokba, innovációs pólusokba koncentrálódnak világszerte. Az informatikai és közlekedési hálózatok fejlődése, a személygépkocsi-használat terjedése átformálja a korábbi, hagyományos város-vidék dichotómián alapuló településközi viszonyokat. A mind szélesebb körben terjedő szuburbanizációs folyamatok után nem feltétlenül jellemző a népesség városközpontokba való visszaáramlása. Ezzel szemben az Egyesült Államokban egyre több helyen, de már Európában is megfigyelhető módon a szuburbanizácót követően a városok körüli gyűrűben társközpontok alakulnak ki, melyek között gyakran erősebb kapcsolat van, mint maga a városmag és a városgyűrű települései között, így a városok körüli gyűrűn belüli kapcsolatok erősödésével a hagyományos központi városmag-szuburbia kapcsolatok inkább az elővárosi gyűrűkön belüli policentrikus szerkezetté alakulnak át. Az így kialakult társközpontok pozitív ingázási egyenlegekkel rendelkeznek és a központi városmag mellett jelentős térszervező erővel bírnak. Ennek az állapotnak a kialakulásást jellemzi a decentralizáció és a személygépkocsira épülő közlekedés. A hagyományos hierarchizált településszerkezet helyett a világban egyre több helyen alakulnak ki horizontális nagyvárosi régiók. Ezek a régiók a gazdaság, piac önálló fejlődéseként jönnek létre és a funkcionális terjeszkedést csak késve, vagy egyáltalán nem követi a jogi és közigazgatási átalakulás. A fejlett országok nagyvárosi régiói a gazdasági fejlődés mortorjaivá válnak, egyre jelentősebb koncentráció figyelhető meg ezeken a pontokon. A felsőszintű üzleti szolgáltatások, a kutatás-fejlesztés, a pénzügyi szervezetek, a kulturális gazdaság fejlődése szempontjából — az informatikai fejlődés ellenére is — meghatározó a közelség. A nagyvárosokban a tanulást, kreativitást, innovációt ösztönző hálózatok alakulnak ki, hiszen az egyre specializáltabb keresletre történő rugalmas reagálást ezek a térben is koncentrálódó klaszterek teszik lehetővé. A globálissá bővülő piacok, a specializált kereslet növekedése a nagyvárosok rugalmas hálózatai lehetővé teszik hogy egyre több specializált termelőt vonzzanak városaikba, s így a nagyvárosi régiók a világgazdaság regionális motorjaivá válnak. A technológiai és gazdasági fejlődés nagyvárosokba történő koncentrálódása, a posztszuburbán városszerkezet, illetve a nagyvárosi régiók kialakulása különböző társadalmi, illetve környezeti problémákat vet fel a világban. A szuburbanizáció, illetve posztszuburbanizáció világszerte társadalmi szegregációval fenyeget, melyben a felsőközéprétegek élhetőbb környezet reményében történő városmagból való kiköltözése a városmag társadalmi, illetve fizikai eróziójának veszélyét hordja magában, mely a szuburbanizációs folyamatok előrehaladtával egyre inkább gazdasági színezetet kaphat: a dinamikusan fejlődő városkörüli gyűrű és stagnáló városmag ellentmondásos helyzete alakulhat ki. A városok funkcionális terjeszkedése, közigazgatási határokon való átnyúlása mind növekvő területhasználatot jelent, csökkentve a zöldfelületeket, egyre zsúfoltabbá téve a városi régiókat. A problémát fokozza a megnövekedett közlekedés, melyben egyre nagyobb szerephez jut annak egyéni, személygépkocsira alapuló formája. A nagyvárosi régiók horizontális kapcsolatai miatt a fejlesztéseknek a helyi szereplők együttműködésén kell alapulnia, így a tömegközlekedés fejlesztése is a nagyvárosi régiók növekedésével, a szereplők növekedésével mind nagyobb tranzakciós költséggel oldható meg, így az csak 17

késve, vagy egyáltalán nem követi a nagyvárosi régiók funkcionális átalakulását. A hagyományos városmag-agglomeráció kapcsolatok felbomlása és a mind összetettebb nagyvárosi hálózatok sem teszik lehetővé, hogy a személygépkocsin alapuló egyéni közlekedést a tömegközlekedés helyettesítse. A nagy kiterjedésű városi régiókban mindennapossá válnak, állandósulnak a közlekedési dugók, soksávos autópályákon, jelentősen meghosszabbítva az utazásra fordított időt. A zsúfoltság, a környezeti terhelés, a szegregáció mind nagyobb problémát okoznak a világgazdaság dinamikusan fejlődő regionális központjaiban. A világgazdasági fejlődésre jellemző, hogy globalizáció nem csak a szállítható termékek és szolgáltatások piacán van kiteljesedőben, hanem a helyek, helytermékek piacán is. A vállalatok és a lakosság vonzásán kívül egyre nagyobb jelentőségűvé válik az idegenforgalom vonzásának igénye is. A világban növekszik az idegenforgalmi kereslet, a turizmus volumene. Ehhez nagymértékben hozzájárul, hogy a jövedelmek növekednek, mivel az idegenforgalmi célú utazás luxuscikk, növekvő jövedelmek mellett egyre nagyobb mértékben növekszik az ez iránti igény. A világgazdaság regionális motorjait jelentő nagyvárosi régiók növekvő zsúfoltsága, az ott élőkre nehezedő környezeti és pszichés ártalmak növekedése megnöveli a kikapcsolódás, a városokból való időleges elszakadás igényét. Az egyre növekvő és specializálódó turisztikai igények kielégítését nagyban segíti, hogy a közlekedési hálózatok egyre fejlettebbek lesznek, így az utazás egyre kényelmesebbé válik, és a fejlett nagyvárosi régiókból elérhető helyek skálája kiszélesedik. A piacok világban megfigyelhető diverzifikációja egyre inkább jellemző a turizmusra is, a specializált igényeket rugalmas kínálat tudja kielégíteni. Az információs és kommunikációs technológiák fejlődése — a közlekedési hálózatok fejlődésével összhangban — lehetőséget teremt a helyi adottságokra építő turisztikai termékek értékesítésére, így egyre szélesebb célcsoportok specializált keresletének kielégítésére. A specializált kereslet lehetővé teszi, hogy kistelepülések is versenyképessé váljanak, sajátos, egyedi adottságaikat értékesítve az egyre globálisabbá váló turisztikai piacon.

18

2. TELEPÜLÉSFEJLESZTÉS AZ EURÓPAI UNIÓ KÖZÖSSÉGI POLITIKÁJÁBAN Az Európai Unió országaiban ugyan nincs egységes terület- és településfejlesztési politika, így nem egységes a területi tervezés gyakorlata sem, de a tagországokkal szembeni elvárás közvetetten a közös alapelveken, a kohéziós politikán, és az alapdokumentumokon keresztül megfogalmazódik. Az elvárás nem egy egységes gyakorlathoz való igazodás, hanem az azonos alapelvek érvényesítése, a szükséges közös elemek, kapcsolódási pontok beépítése a gyakorlatba. A településfejlesztési politika meghatározó iránya az a törekvés, mely kiegyensúlyozott, policentrikus településhálózatot céloz meg. A magas (80%-nyi) városi lakosságarány miatt kifejezetten az európai városokra (a legkisebbektől a metropolisz méretűekig) koncentrál és külön politikai keretben kezeli a vidékfejlesztés témakörét. A fentiek miatt célszerű különválasztani és megvizsgálni az Európai Unió városi illetve és falusias térségekkel kapcsolatos közösségi politikáját. Ugyan elmondható, hogy a terület- és településfejlesztés komplexitása miatt nincs olyan uniós szakpolitika, mely valamilyen közvetett vagy közvetlen módon ne kapcsolódna az európai térszerkezet alakításához, ezeknek hatása azonban nagyon nehezen mérhető.

2.1 Az Európai Unió városi térségekkel kapcsolatos közösségi politikája 2.1.1 Városi terekkel kapcsolatos fejlesztési irányvonalak Az Európai Közösség 1990-ben fogadta el az első olyan dokumentumot (Green Paper on Urban Development), mely a városi gazdasági, társadalmi és környezeti problémák egységes kezelésére hívta fel a figyelmet, valamint a tervezés összehangolását sürgette. A megfogalmazott célok megjelentek az 1989-93 közötti első városfejlesztési akciókban, az ún. Urban Pilot Projects megvalósításában. A program jelentőségét mutatja, hogy ez volt az első olyan akció, amelyben az EU a Strukturális Alapokból kifejezetten városfejlesztési célokat támogatott, ami egyértelműen jelzi egy markáns városfejlesztési politika igényét. 1994-99 között négy, közvetlen városi hatású szakpolitikai irányvonalat különböztethetünk meg: (1) a gazdasági versenyképesség növelése és a munkanélküliség csökkentése, (2) a gazdasági és társadalmi kohézió fokozott erősítése, (3) a transz-európai hálózatok fejlesztése, és a (4) a fenntartható fejlődés és életminőség javítása. Az egységes várospolitika hiánya ellenére már ebben a költségvetési időszakban is jellemző, hogy a városok a strukturális támogatásokból jelentős arányban részesülnek. Az Európai Bizottság COM (97)1997 közleménye, a „Towards an Urban Agenda in the EU” az első állásfoglalásnak tekinthető, amely egységes elképzeléseket fogalmaz meg a városi térségek fejlesztésére. A dokumentum egyértelműen megfogalmazza a városok ellentmondásos szerepét: a jólét termelői, a társadalmi és kulturális fejlődés központjai, ugyanakkor a munkanélküliség, a fokozott környezetterhelés, a bűnözés és szegénység gócpontjai. Két lényeges cél már akkor is kirajzolódott: (1) az élhető város feltételeinek megteremtése, illetve (2) a városok saját határaikon túlmutató térségfejlesztési szerepének erősítése. A városfejlődést a 90-es évek második felében meghatározó folyamatok és a korábban említett problémák alapján az Urban Agenda megfogalmazza a továbblépés, így a 2000-06 19

közötti költségvetési időszak legfontosabb teendőit is: (1) a különböző területi szintek bevonásának szükségessége; (2) a városi környezet fejlesztése; (3) a hálózati szerveződések támogatása,; (4) a mobilitás elősegítése a tömegközlekedés fejlesztése által; (5) a tudományos és technikai fejlődés elősegítése (e feladathoz már 1998-tól jelentős fejlesztési forrásokat rendeltek);(6) az információs és kommunikációs technológiák fejlesztése; valamint (7) az idegenforgalom szerepének növelése. Az Agenda külön felhívja a figyelmet a közösségi szolgáltatások bővítésére és a társadalmi befogadás fontosságára. Az Urban Agenda kezdeti eredményeihez kapcsolódóan 1998-ban fogalmazódott meg a „Sustainable urban development in the EU: a framework for action” című bizottsági közlemény. A dokumentum célja az Urban Agenda továbbfejlesztése és egyben városérzékenyebbé is kívánja tenni a kohéziós politikát. 2000-06-ra így 4 fő célt fogalmaz meg: (1) a termelékenység és foglalkoztatás erősítése, (2) egyenlőség, társadalmi befogadás és rehabilitáció (Amszterdami Szerződés 1997-es esélyegyenlőségi közösségi kompetenciához kapcsolódóan), (3) környezetvédelem és fenntarthatóság, (4) helyi kormányzás és társadalmi részvétel. A dokumentum felveti az európai városokkal kapcsolatos adathiány kérdéskörét is, ezzel meg is alapozza az Urban Audit kidolgozását. Az URBAN Audit program felhívta a figyelmet a városiasodás és a bűncselekmények közti összefüggésre. Azokban a városokban ítéli legnagyobb mérvűnek a problémát, amelyekben a lakókörülmények kedvezőtlenek, kevés a szórakozási, tanulási és munkalehetőség. Megállapítja, hogy majdnem minden városban nagyobb a bűnözési ráta, mint a vidéki térségekben, így ettől kezdve a strukturális politika a városfejlesztés keretében juttatott támogatások kritériumainál figyelembe veszi a bűnözési rátát is. Az 1998-2002 közötti 5. Keretprogram megfogalmazta „A holnap városa” elképzelést, mely a versenyképes és fenntartható fejlődés feltételeinek javításához biztosított forrásokat. Ez a Keretprogram a célok elérését több részprioritáson keresztül támogatta, ilyenek a várostervezés, a város-rehabilitáció, az információs hálózatfejlesztés, az intelligens közlekedési rendszerek kiépítése és a társadalmi integráció. A kohéziós politika városfejlesztési irányainak kialakításával foglalkozik a 2002-ben közzétett „Cities for Cohesion – The Urban Dimension of European Policy” szakértői jelentés. Az anyag legfontosabb eleme az egyértelmű állásfoglalás amellett, hogy a városok és várostérségek fejlesztése a régiók fejlesztésével azonos fontosságú, de emellett az új kihívásokra is felhívja a figyelmet (munkanélküliség, társadalmi kirekesztés: fiatalok, kisebbségek rossz helyzete, migrációs problémák, város-rehabilitáció, biztonság, környezeti degradáció, zsúfoltság). A dokumentum ezen megállapítások alapján ajánlásokat is megfogalmaz a 2006-ot követő időszakra. A 2006 utáni kohéziós politika várostervezési és városfejlesztési céljainak megfogalmazásához az Urban I. 2003-as ex-post értékelése is további adalékokat nyújtott, eszerint a program sikerének tényezői a következők: programok kombinálása más fejlesztési programokkal, projektek közötti szinergia és a helyi közösségek aktív részvétele. Emellett azonban több tényező is csökkentheti a programok hatékonyságát (magánszektor támogatásának hiánya, közösségi dokumentációk félreértelmezése..stb..), így a dokumentum megfogalmazza a 2006 után is hasznosítható tanulságokat is. A 2003-ban készült Spatial and Urban Development munkacsoport szakértői jelentése nem kizárólag városfejlesztési kérdésekkel foglalkozik, de hangsúlyozza, hogy a regionális politikának 2006 után a mainál nagyobb figyelmet kell fordítania a városfejlesztési kérdésekre, támogatnia kell az erőforrások mozgósítását és a problémák kezelése helyett a megelőzés fontosságát hangsúlyozza. Az anyag kiemeli az 1999-ben elfogadott Európai Területfejlesztési Perspektíva (angol röv.: ESDP – ld. alább „Az ESDP városi problémákra 20

vonatkozó megállapításai” részben) továbbfejlesztésének fontosságát, illetve érvényesítését a 2006 utáni kohéziós politikában, emellett lényegesnek tartja, hogy az új fejlesztési filozófia integrált horizontális és vertikációs koordináción alapuljon. Külön felhívja a figyelmet a Lisszaboni Stratégia területi politikai megközelítéseinek figyelembe vételére, vagyis az előnyök kihasználása mellett a hátrányok elkerülésére, a csatlakozók integrálására, valamint a tudásalapú szolgáltatások biztosítására a perifériákon is. A dokumentum kiemeli, hogy az EU 25-ök túlzott diverzitása miatt egy egységes területi politika helyett célszerű a területi dimenziók beépítése az ágazati politikákba, vagyis az önálló területi politika szerepének csökkentése. A konvergencia erősítése mellett a helyi erőforrások hatékonyabb hasznosítása is szükséges, a finanszírozási rendszer módosítását pedig elkerülhetetlennek ítéli. 2.1.2 Városfejlesztés a közösségi politikát megalapozó dokumentumokban Európai Területi Tervezési Charta A területi tervezésre vonatkozó egyik legfontosabb dokumentum az unióban az európai területi tervezési charta, amely ajánlásokat, közös alapelveket fogalmaz meg a tagállamok számára, mindemellett a városok fejlesztésének általános szakmai-szellemi kérdéseivel több európai dokumentum is foglalkozik. Mivel a városi funkciók megfelelő működése a város vonzásában élő népesség egészét érinti, jobbításuk a vidék egészének élete szempontjából döntő kérdéssé válik. A városok fejlesztése mindenképpen jelentős közösségi ráfordításokat, olyan konszenzusra épülő közösségi akaratot igényel, mely feltételezi, hogy minden szereplő azonos gondolati alapról fejtse ki és kísérelje meg érvényesíteni sajátos értékeit. Az Európai Unió működésének alapjait jelenti ennek, a csak azonos fejlesztési filozófiára építkezni tudó, kooperációs szemléletnek az általánossá válása, a partnerség elvének érvényesítése. A fejlesztési támogatások elnyerésének, az uniós pénzekhez való hozzáférhetőségnek is fontos, a pályázatokban is kiírt feltétele, hogy bizonyíthatóan meglegyenek a fejlesztésekben az érdekeltek partneri kapcsolatai. Az ESDP városi problémákra vonatkozó megállapításai Az Európai Területfejlesztési Perspektíva című dokumentumot az EU területfejlesztésért felelős miniszterei fogadták el 1999. októberében Potsdamban. A dokumentum közös célkitűzéseket és koncepciókat fogalmaz meg az Európai Unió jövőbeni területfejlesztési politikájára, kiemelt figyelmet fordít mind a dinamikus, diverzifikált gazdaságú, a beruházások számára vonzóvá tett, versenyképes kis- és nagyvárosok kialakítását, mind a nagyvárosi terjeszkedés szabályozását, a funkciók és társadalmi csoportok keveredését, a városi ökoszisztéma menedzselését, a közlekedés hatékony és környezetbarát eszközeinek alkalmazását, a kulturális örökség megőrzését megcélzó fejlesztésekre. Az ESDP-ben megfogalmazott fő célkitűzések a következők: • A kiegyensúlyozottabb és többközpontú (policentrikus) városrendszerek kialakítása, új kapcsolatok teremtése város és vidék között • Az infrastruktúrához és az információkhoz, tudáshoz való hozzáférés fokozatos biztosítása a régiók számára – integrált koncepciók, melyek a policentrikus fejlődést támogatják • A természeti és kulturális örökség fokozott védelme, kezelése, fejlesztése tudatos menedzsmenttel.

21

Ezzel ismét a város került az európai területi fejlődés fókuszába, hisz felismerték, e területi egységben zajlanak koncentráltan a globalizációs folyamatok, s a városok fejlődése meghatározza térségeikét is. Célként megjelenik a városok/régiók közötti kooperáció, a minél sokoldalúbb hálózati kapcsolatok erősítése. A város csak térségével együtt létezhet, együttesen kell megújulniuk. Város és vidék kapcsolatában meghatározóvá válik a környezetorientált telepítési politika, a szolgáltatások színvonalának növelése a kisvárosokban, a vidék gazdasági diverzifikációja, az intézményrendszer térségi működésének erősítése. Az olyan területfejlesztési perspektíva, amely egyes világvárosi térségek policentrikus fejlesztésére korlátozódik, nincs összhangban az EU azon hagyományával, amely a város és vidék sokszínűségének fenntartását tartja szem előtt. Ezért az EU célként egész területét felölelő policentrikus településhálózat megvalósítását tűzte ki, hierarchikus városrangsorolással párosítva, ami alapvető előfeltétele a helyi területi egységek és régiók kiegyensúlyozott és fenntartható fejlődésének. A természeti és kulturális örökség fokozott védelme azért kerül megfogalmazásra, mert elengedhetetlen a városi élettér és életminőség javítása, hogy maga a városi szerkezet megújulhasson. Így gyakorlatilag minden, ennek befolyásolására használt eszköznél - a területhasználat, az infrastruktúra-fejlesztés, a szociális problémák kezelése, a városi ökorendszerek megújítása s az egyre erőteljesebben növekvő agglomerációs térségek elérhetősége javításának gyakorlatában - új irányokat kell szabni. A komplementaritás (városok és régiók kölcsönösen kiegészítsék egymást) egyidejűleg azt is jelenti, hogy a közöttük létező gazdasági verseny előnyeire lehet építeni, azonban ezt ki kell terjeszteni valamennyi városi funkcióra (kultúra, oktatás, tudás és a szociális infrastruktúra). Az alkalmazott politikának ösztönöznie kell a városok közötti hatékony együttműködést, amely közös érdekekre és az összes résztvevő közreműködésére épít, így alapvető előfeltétel, hogy önkéntes legyen az együttműködés, és minden partner egyenlő jogokkal rendelkezzen. Az ESDP-re épül az ESPON (Európai Területi Tervezési Megfigyelő Hálózat), amelyek tanulmányokkal, kutatásokkal segítik az új, 2007-2013-as kohéziós politikát és az új ESDP-t, amely ez utóbbinak lesz az alapja. Kohéziós Jelentések Az Európai Bizottság háromévente elkészíti az ún. Kohéziós Jelentéseket. A dokumentum bemutatja az Európai Unió gazdasági, társadalmi és területi kohéziójában bekövetkező változásokat, elmaradásokat és kihívásokat, s ezekre alapozza a jövőre vonatkozó következtetéseit. A Második és a Harmadik Kohéziós Jelentés között 2002-ben és 2003-ban ún. előrehaladási jelentéseket is készítettek. A 2004-ben közzétett Harmadik Kohéziós Jelentés megfogalmazza a kohéziós politika új céljait és prioritásait is, rámutat néhány olyan tényezőre, melyek részben problémák, részben fontosak lehetnek a városfejlesztési politika 2006 utáni továbbfejlesztésében (stratégiai együttműködés hiánya nagyváros-kisváros között, kis-középvárosi hálózat kialakulatlansága főleg a 2004-ben csatlakozott tagállamokban, projektek túlzott területi koncentráltsága, magas szegénységi kockázat). A Harmadik Kohéziós Jelentés nem részletezi külön a városi, illetve külön a vidéki régiók problémáit, hanem a különböző szakpolitikákról szóló elemzésében emeli ki fejlettségbeli különbségeket. A területi kohézión belül a következő tendenciákat mutatja be, melyek befolyásolják a jövőbeni kohéziós, így területfejlesztési irányvonalakat:

22

-

Európa központi részeinek és fővárosainak növekedése (K+F tevékenységek, kulturális létesítmények koncentrálódása, vállalati központok betelepülése..) - ezeket lehet Európa szempontjából jelentősen növekvő “metropoliszoknak” tekinteni;

-

a fővárosok lakosságának jelentős növekedése az új tagállamokban (Prága, Ljubljana, Budapest, Balti fővárosok..);

-

új tendenciák, melyek során a fejlődés kevésbé polarizáltan folyik, és elindult az EU perifériáin elhelyezkedő városi területek növekedése;

-

olyan, a jelenlegi központi területeken kívül eső városi régiók, melyek lakossága és gazdasági potenciálja elég erős ahhoz, hogy vonzó helyszín legyen a kutatási tevékenységek számára, és idővel kapcsolatokat alakítson ki a főbb európai, sőt akár nemzetközi döntéshozatali központokkal.

A Jelentés az új tagállamoknál problémaként látja, hogy sok régióban alacsony a népsűrűség és hiányoznak a gazdasági fejlődés központjának is tekinthető nagyvárosok. Egyedül Lengyelországban van több, 250 ezernél nagyobb város, amelyek a növekedés pólusaivá válhatnak az országban. ENSZ-EU: fenntartható fejlődés stratégia AZ ENSZ és ez Európai Unió fenntarthatóság-értelmezése a tudományos élet definicióján alapul, mely szerint a fenntartható fejlődés olyan fejlődés, amely kielégíti a jelen generációk szükségleteit anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő generációk hasonló igényeinek kielégítését. Az ENSZ „Közös Jövőnk” jelentése szerint a fenntartható fejlődéshez szükség van olyan − politikai rendszerre, amely lehetővé teszi a hatékony állampolgári részvételt a döntéshozatalban; − gazdasági rendszerre, amely képes arra, hogy terméktöbbleteket és műszaki ismereteket önállóan és fenntartható módon állítson elő; − szociális rendszerre, amely lehetőséget ad a diszharmonikus működésből eredő feszültségek feloldására; − termelési rendszerre, amely tiszteletben tartja azt a kötelezettséget, hogy meg kell őrizni az ökológiai alapokat a fejlődés érdekében; − technológiai rendszerre, amely folyamatosan keresi az új megoldási lehetőségeket; − nemzetközi rendszerre, amely a kereskedelmi és pénzügyi eljárások fenntartható módszereit részesíti előnyben; − adminisztratív rendszerre, amely rugalmas és képes az önkorrekcióra. A fenntartható fejlődés sokféle értelmezése között jelentős eltérések is vannak, főleg a gazdasági fejlődés és a növekedés értelmezése körül. A fejlődő országok politikusai, illetve az fejlett országok gazdasági vezetői a további fejlődést szükségesnek tartják és ebbe beleértik a gazdaság mennyiségi növekedését is. A környezetvédelmi mozgalmak és a tudományos élet egy része ezzel a nézettel vitatkozik, bár az ellenérvek igen sokszínűek; a teljes tagadástól az elfogadhatóság bizonyos fokáig terjednek. Közös az ellentétes véleményekben, hogy egyetértés van a takarékosabb és a kevesebb anyag- és energiafelhasználással folyó termelésben, illetve az infrastruktúrák működtetésében, továbbá abban, hogy minimalizálni kell a környezet szennyezését, beleértve a szennyeződés megelőzésének fontosságát is. Egyetértés van abban is, hogy a fenntartható fejlődés három alappilléren nyugszik, a környezeti, gazdasági és társadalmi pilléreken és a konkrét intézkedésekben, cselekvésekben mindhármat mérlegelni kell. Az ENSZ 1992-ben Rio de Janeiróban tartott Környezet és

23

Fejlődés Konferenciáján a fenntartható fejlődés minden elfogadott dokumentumban alaptétellé vált. Mivel az EU felismerte, hogy a környezetvédelmi politika önmagában nem képes biztosítani a fenntartható fejlődés részeként megfogalmazott környezetvédelmi fejlesztéseket, ezért 2001ben a göteborgi stratégiai dokumentum keretében integrálta a halászati, a mezőgazdasági, a közlekedési és az energia szektor célkitűzéseit a környezetvédelmi politikába. A Göteborgi Stratégia hosszú távú távlatokat nyit, amely összehangolja a dinamikus gazdaság megteremtésének feltételeit a szociális kohézióval, a magas környezetvédelmi elvárásokkal és életminőségi feltételekkel. Ez új hangsúlyokat is megkövetel a különböző politikák koherenciája és integrációja szempontjából. 2.1.3 Jelenlegi támogatáspolitika és várható változások Strukturális és Kohéziós Alapok Az EU a területpolitikai célok megvalósítását a pénzügyi támogatási rendszer feltételeinek kialakításával közvetetten biztosítja. Az Uniótól megszerezhető támogatások a versenypolitika oldaláról, valamint a regionális politika szabályozás oldaláról behatároltak. A szubszidiaritás és a decentralizáció elveire épülő tervezési gyakorlatra a legnagyobb hatást közvetlenül a Strukturális és Kohéziós Alapok működési mechanizmusának szabályozása adja. Az egyes tagországok nemzeti fejlesztési programja országos viszonylatban teljes áttekintést ad a támogatott célokról és a hozzájuk tartozó támogatási programokról, illetve az állami hozzájárulás nagyságrendjéről, a helyi önkormányzatok és a gazdasági szféra számításba veendő forrásairól. Az Unió természetesen csak azon igényeket támogatja, amelyek összhangban vannak az EU céljaival, alapelveivel. A programozás célorientált, rendszerezett folyamata lehetőséget nyújt a helyi önkormányzatok, szakmai kamarák bevonására a partnerség jegyében, illetve a megvalósítás nyomon követését, áttekintését, az egyes szakaszok megvalósulásának ellenőrzését is megkönnyíti. A programozás elve az Unióban azt a célt szolgálja, hogy ne egy-egy projektet támogassanak, hanem egy meghatározott terület (régió, kistérség) egészének fejlődését meghatározó célkitűzéseket. A kis településektől kiinduló fejlesztési elképzelések a térség, a régió, majd a nemzeti program részei lesznek, amelyek ezen a szinten már stratégiai célkitűzésekké alakulnak. Ezen rendszer csak akkor működik hatékonyan, ha a nemzeti célok a helyi, megyei és a regionális fejlesztési célokra épülnek, egymással koherensek. Az Unió rendelettervezeteiben a 2007-től tartó programozási időszakra három (megnevezésében is új) célterületet határoz meg. Az első célterület a „Konvergencia” célterület, ahol azon régiókat támogatják, amelyek egy főre jutó GDP-je nem haladja meg a közösségi átlag 75%-át. A második célterület a „Regionális versenyképesség és foglalkoztatás” célterület, amely az összes többi, nem Konvergencia célterülethez tartozó régiót támogatja (fejlett régiók). A harmadik célterület az „Európai területi együttműködés”, amely lényegében a jelenlegi INTERREG közösségi kezdeményezéseket (határokon átnyúló programok) takarja. A második célterülethez tartozó régiókban leginkább kutatás-fejlesztést, innovációt, klaszterek kialakítását, tehát valóban a versenyképességet támogatják hangsúlyosabban, míg a Konvergencia célterülethez tartozó régiókban inkább az alapinfrastruktúra támogatása kap nagyobb szerepet (innováció, K+F azért bizonyos mértékig itt is támogatható). Magyarország minden régiója a Konvergencia célterülethez fog tartozni,

24

kivéve a Közép-Magyarországi Régió (illetve ha szétválasztják a fővárostól, akkor csak Budapest), amely a Regionális versenyképesség és foglalkoztatás célterülethez. A 2000-2006-os programidőszakhoz képest 2007-től több változás is várható a kohéziós politika és annak támogathatósági területeiben, amely közvetetten érintik a településrendszer és a városok támogathatóságát is. Ugyanakkor sok minden még most sem tisztázott, így például a rendeletek nem beszélnek külön településekről, csak városi dimenziót, ún. „városi problémák kérdéskört” vizsgál, illetve ennek kiegészítéseként „vidéki körzeteket”. 2007-től a Kohéziós Alapból a transzeurópai közlekedési hálózatokat, valamint a transzeurópai hálózaton kívüli vasút, folyami és tengeri közlekedés, intermodiális közlekedési hálózat, valamint ezek ezek együttműködési lehetőségeit kívánja az EU elsősorban támogatni. A tiszta városi tömegközlekedés is a támogatandó prioritások között szerepel. Az ERFA 2006-tól olyan integrált stratégiák kialakítását támogatja, amelyek a városi agglomerációt érintő gazdasági, környezeti, társadalmi problémák nagyfokú koncentrációját segítik leküzdeni. Ez az átfogó cél a következő intézkedéseket foglalja magában: - fizikai környezet rehabilitációja; - barnamezős területek rehabilitációja; - vállalkozások elősegítése; - helyi foglalkoztatás elősegítése; - a változó demográfiai szerkezetet is figyelembe vevő szolgáltatások nyújtása; - környezetvédelem, történelmi és kulturális örökség védelme. A tagállamok saját hatáskörükben meghatározhatják, hogyan kívánják kezelni a városi kérdéseket: nemzeti programként vagy a regionális programok részeként. A tagállamok szintén delegálhatnak városokat, mint partnereket az operatív programok megvalósításába és monitoringjába. Az operatív programok benyújtásakor maga határozza meg a tagállam, mely városokra vonatkozik a program és hogyan kívánják delegálni a városi hatóságokat az intézkedések menedzsmentjébe. A Bizottság szintén kiemelten kezeli a hanyatló városi körzetek támogatását, ezért az ERFA a programok 10%-áig támogathat képzéshez, foglalkoztatáshoz, társadalmi integrációhoz kapcsolódó intézkedéseket. Ugyanakkor az összes pénzügyi forrás egy részét együttműködési hálózatokra, tapasztalatcserére kell fordítani, ahol a partnerek egyes városok is lehetnek. A bizottsági javaslat ugyanakkor nem veszi figyelembe az egyes tagállamok városfejlesztési igényeit, így pl. továbbra sem megoldott az új tagállamok között általános problémaként jelentkező lakótelepi/lakás gondok kezelése, ami Magyarországnak is egyik prioritása lenne. Ezen kívül a regionális versenyképesség és foglalkoztatás célkitűzés régióiban és a „phasingin” (olyan régiók, amelyek átmeneti magasabb támogatást még kapnak, de már hivatalosan a gazdasági fejlettségük miatt nem tartoznak az 1.célkitűzésbe) régiókban nem támogatják az alapinfrastruktúrát, amire több – főként új tagállambeli régiónak – nagy szüksége lenne. Közösségi Kezdeményezések Az Európai Unió létrehozott négy különleges programot, ún. Közösségi Kezdeményezést, hogy közös megoldásokat találjon az Unió egészét érintő problémákra. A közösségi kezdeményezések, a strukturális alapokhoz hasonlóan a gazdasági és társadalmi kohéziós célok érdekében működnek, a lényeges eltérés az alkalmazott munkamódszerek között van. Míg a strukturális alapok fejlesztéseit nemzeti szinten koordinálják, addig a közösségi kezdeményezéseket központilag, Brüsszelből irányítják. A közösségi kezdeményezések fő célja a specifikus területekhez tartozó úttörő jellegű, innovatív megközelítések támogatása. A Kezdeményezésekben részt vevők kötelezik magukat 25

az eredményeik közkinccsé tételére annak érdekében, hogy más tagállamokban és tagjelölt országokban is fel lehessen használni a megszerzett tapasztalatokat. Az előző programszakaszban (1994-99) mintegy tucatnyi Közösségi Kezdeményezés működött. A jelenlegi (2000-2006) programozási időszakban az Európai Bizottság a hatékonyság és átláthatóság érdekében a Közösségi Kezdeményezések számát négyre csökkentette. A Közösségi Kezdeményezések finanszírozására a Strukturális Alapok kötelezettségi előirányzatainak 5,35% -t (10,4 milliárd Euró) fordítják. A csatlakozás után Magyarországon az EQUAL (kb.26,8 millió euró) és a INTERREG (kb.60,9 millió Euró) program indult el. A Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumban 2001-től folynak kísérleti jellegű LEADER típusú programok, melyek tovább fejlesztése eredményezte az Agrár és vidékfejlesztési operatív program LEADER + intézkedését. A közösségi kezdeményezések közül a leginkább az Urban program célja a településfejlesztés. Az Urban közösségi kezdeményezés a válságban lévő városok és városias területek fenntartható fejlődését igyekszik elősegíteni. A program olyan városi fejlesztési stratégiákat támogat, amelyet a helyi irányítók dolgoznak ki szociális partnerek, privát szervezetek, lakossági csoportok, egyéb partnerségek bevonásával. Az Urban program projektjeit az Európai Regionális Fejlesztési Alapból (ERFA) finanszírozzák. • • • •

új technológiák terén képzések szervezése, autómentes területek kialakítása közszolgáltatások fejlesztését taglaló tanulmányok készítése közterületek felújítása

Az Urban Pilot Projects eredményei alapján az Európai Bizottság kezdeményezésére 1994-99 között zajlott az Urban I. program, amely már kifejezetten városfejlesztési célokat támogató közösségi kezdeményezés volt. Életrehívását elsősorban a növekvő városi munkanélküliség, a társadalmi kirekesztés veszélye, illetve a városi környezet állapotának romlása indokolta. Céljai között szerepelt többek között az innovatív kezdeményezések támogatása, a nemzetközi együttműködések és hálózatok fejlesztése és a tapasztalatcsere ösztönzése is. A korábbi tapasztalatok és javaslatok érvényesülésére az Európai Bizottság 2000-ben fogalmazta meg az URBAN II. program végső céljait. A kezdeményezés két fő célja az innovatív stratégiák kidolgozása és a jó gyakorlatok átvétele kölcsönös tapasztalatcserén keresztül, amelyet hat prioritáson keresztül kíván megvalósítani (környezetbarát zöldmezős fejlesztések, helyi foglalkoztatás, társadalmi befogadás, környezetbarát közlekedés, emisszió csökkentése, információs és kommunikációs technológiák fejlesztése). Az Urban II. program első eredményeinek értékelése 2002-ben készült el. Ebben már megfogalmazódtak azok a célok, amelyek a városfejlesztési politika továbbfejlesztéséhez, a 2006. utáni kohéziós politika kialakításához is irányadóak (pl. integrált megközelítés, területi koncentráció fokozása, adminisztráció egyszerűsítése, helyi együttműködések erősítése). Szintén ez a dokumentum fogalmazza meg, hogy melyek azok a tényezők, amelyek a korábbi időszakhoz hasonlóan továbbra sem megoldottak az európai városokban (pl. városon belüli szegénység, környezeti terhelés, centrum-periféria viszony város és régiója között stb..). Magyarország a 2004-2006 közötti tervezési periódusban nem részesül az URBAN programból, azonban lehetőség nyílt a Regionális Fejlesztési Operatív Program keretében hasonló szellemiségű és tartalmú programok finanszírozására, így a "Városi területek rehabilitációja" c. intézkedés az Európai Unió URBAN II Közösségi Kezdeményezésének mintájára épül.

26

2.1.4 A kelet-közép-európai térség sajátosságai a városi problémákkal kapcsolatban

A nyugat-európai településfejlődési trendektől valamelyest eltér a kelet-közép-európai térség fejlődése. Ebből adódóan a volt szocialista országok európai uniós csatlakozása új problématerületek felmerülését, illetve az egykori nyugat-európai problémák újbóli megjelenését jelenti a közösségi politikákban.

Új város-vidék kapcsolat A kelet-európai országokban a város-vidék dichotómia a múltban is, és a jelenben is hagyományosan nagy kettősség, és ellentmondás. Történelmi szempontból, a városi és a vidéki települések között hatalmas társadalmi, számos esetben pedig etnikai összetételű távolság volt. A fejlettségben, a foglalkoztatásban, a jövedelmekben, az oktatásban és a kommunális szolgáltatások fejlettségében a városi és a vidéki települések között nagy különbség volt, mely mára átalakult, de részben még fenn áll. A növekedés és az innováció terjedése a városból a falura nem volt olyan organikus és folyamatos, mint Európa nyugati felében. A város-vidék sikertelen integrációjának az egyik legfontosabb oka a kisvárosok1 elégtelen fejlesztési és vonzási potenciálja. A kisvárosok száma és sűrűsége l, fejlettségi szintje alacsonyabb, mint a nyugati-európai országokban (Ausztria, Németország, Olaszország). A fejlesztési erőfeszítések és források a nagyvárosokban, a közigazgatási és ipari központokban koncentrálódnak. Vannak olyan térségek, melyek nem rendelkeznek megfelelő szolgáltatási ellátási központtal, és nincsenek kapcsolódási pontjaik a fejlesztési interakciókhoz. A korábbi (a szocialista időszakban kialakult) város-és vidékfejlesztési politika nem volt megfelelően koordinált. Átfogó, összefüggésekre épülő területfejlesztési politika helyett egymással versenyző és ellentétes politikai prioritásoknak tekintették a különböző nagyságú és jellegű teleüléseket. A nagyvárosokban megvalósuló iparosítás és a hatalmas lakótelepépítések elszívták a vidéki térségek humán és vállalkozási erőforrásait, míg a vidékfejlesztésre egyáltalán nem vagy csak alig maradt csak az erőforrás. Voltak rövid időszakok, amikor a városok fejlesztéséről a mezőgazdaságra helyeződött a hangsúly. A városhálózat fejlesztése a szolgáltatás ellátási funkciók és a helyi együttműködési lehetőségek helyett az ipari és közigazgatási szempontoknak volt alárendelve. Voltak megfelelő szolgáltatási központtal nem rendelkező térségek.

1

A kisebb központok fogalma nem azonos a városok méretével. A kisebb térségek központjaira utal, melyek naponta

elfogadható utazási időn belül elérhetőek. A különböző elérhetőségi és utazási lehetőségeket figyelembe véve e térségek mérete országonként eltérő lehet.

27

3. ábra Közép-Európa városhálózata (Vision Planet)

A városhálózat fejlesztésének prioritásai Míg a II. világháborút megelőzően a legtöbb közép-kelet európai országban a fővárosokra való koncentráció jellemezte a városfejlesztési politikát, addig a ’60-as, ‘70-es és ‘80-as években a fejlesztés közvetlenül a második szinten elhelyezkedő városokra irányult. A városfejlesztés e prioritásrendszere a közép-2 városok viszonylag erős csoportjának kiemelkedését tette lehetővé. E városok sorsának meghatározásában döntő szerepet játszottak a közigazgatási funkciók. A legtöbb új ipari beruházás e közigazgatási központokba települt, és itt valósult meg az állami lakásépítések nagy része is. Mindemellett mindenhol csökkent a fővárosok nyomasztó túlsúlya, és egy kiegyensúlyozottabb városhálózat kialakulása indult meg. Voltak olyan városok, melyek számára hátrányokkal járt ez a fejlesztési stratégia: Először is hátrányos helyzetben voltak a központi közigazgatási funkcióval nem rendelkező városok. Összehasonlíthatatlanul kevesebb esélyük volt a fejlesztésekre és az állami támogatásokra, mint a közigazgatási centrumoknak, ahol az állam és a párthatalom koncentrálódott. A városi 2

A „középméretű városok“ különböző méreteűek lehetnek, az adott ország méretétől és településhálózatától függően.

28

migráció főleg a közigazgatási centrumok felé irányult, míg a többi város nagy részében csökkent a lakosság. Bizonyos szempontból vesztesek voltak azok a városok is, amelyek nem illeszkedtek az átlagos közigazgatási modellhez. A közigazgatási területükön – és néha az országhatárokon – túlnyúló vonzáskörzettel és vonzerővel rendelkező városok nem voltak képesek a sajátos funkcióik kibontakoztatására ebben a rendszerben. Lengyelországban Krakkó, a Cseh Köztársaságban Brno, Ukrajnában Lvov és Chernivci, a volt NDK-ban pedig Lipcse és Drezda tartozik e várostípusba. És végül az európai jelentőségű fővárosok is vesztesei voltak e politikának, hiszen Európa többi centrumától elszigetelve, egy kis állam helyi életére kényszerítve, messze estek az európai gazdasági és kulturális fejlődés fő áramlataitól. E a térség valamennyi fővárosára igaz, de különösen drámai Berlin esetében. Vitatható volt e politika nyerteseinek haszna is: a nehézipari telephelyek és a nagy, egyhangú lakótelepek – a városfejlesztés legfőbb eredményei – ma probléma területek, ahol igen szorongató kérdés a modernizáció, a fenntartás, illetve a környezeti és társadalmi helyzet javítása.

A belső városszerkezet átalakítása A közép-kelet európai országokban a jövő egyik legnagyobb kihívása a városok belső szerkezetének átalakítása. Ezeket a struktúrákat a múltban a következők jellemezték: A hagyományos belvárosokat évtizedeken keresztül elhanyagolták. Ha sor került rekonstrukcióra a belvárosban, az a régi épületek lebontását és új, a hagyományos környezethez nem illő épületek emelését jelentette. A belvárosok régi lakásállományát nem újították fel, állapotuk mindinkább leromlott. A tipikus belvárosi funkciók, mint kereskedelem, szórakozás, bankok, pénzügyi szolgáltatások, idegenforgalmi lehetőségek, vagy egyáltalán nem léteztek, vagy csak alsóbbrendű szerepűek voltak. Az új lakóházak építése többnyire a városok külső kerületeiben valósult meg, általában előre gyártott elemekből összeállított hatalmas monofunkcionális lakótelepek formájában. Ezáltal a hagyományos lakásoknál többnyire magasabb volt a komfortszintjük, azonban már rögtön felépítésük után jelentkezett néhány igen komoly probléma: funkciójának nem felelt meg, kis alapterület, szigetelési problémák, gyenge infrastruktúra és szolgáltatás, stb. A lakónegyedek városi terjeszkedése eltérő módon alakult. Míg a fejlettebb közép-európai országokban (Németország egy része, Ausztria, Olaszország keleti része), valamint Szlovéniában, Horvátországban és Magyarországon jellemző volt a városok terjeszkedése, addig más országokban azt korlátozták. Azonban a felépült nyaralók, és a kialakított „hobbikertek” a viskókkal néha nagyobb területeket foglaltak el, mint a városi lakónegyedek. A politikai változásokat követően, jelentősen megváltoztak a város szerkezetét alakító tényezők, és velük együtt a kihívások, melyekkel a várostervezés szembenéz. A gazdasági változások következményeként megújultak a városközpontok és a belvárosi területek. Lengyelországban, Magyarországon, Romániában és Bulgáriában az üzletek és kiskereskedések száma négy év alatt (1990 és 1994 között) több mint a kétszeresére emelkedett. Ezek leginkább a városközpontokban találhatók. Az új kereskedelmi bankok a városközpontokban építették fel igazgatóságaikat és nyitották meg fiókjaikat, melyek ma hozzájárulnak e városok képéhez. Sok új szálloda épült. A belvárosi területek épületeit felújították, és a lakófunkciót felváltotta az üzleti funkció. Azonban érzékelhetők a városközpontokra negatív hatással járó folyamatok is: a külvárosokban felépült bevásárló és

29

szórakoztató központok, multiplex mozik a városközpontok üzletei felől maguk felé csábítják a vásárlókat és fogyasztókat. Az elmúlt évtizedekben felépült hatalmas lakótelepek ma súlyos gondot jelentenek. A merev technológia miatt a lakásokat nem lehet felúlítani, vagy bővíteni. A fűtési költségek igen gyorsan emelkednek. A szükséges technológiai felújítás idejének közeledtével, egyre nagyobb lesz a megfelelő és hatékony felújítási technológiák hiányának nyomása. Megindult a társadalmi szegregáció, a magasabb jövedelműek elhagyják ezeket a lakótelepeket, és vagy a belvárosban keresnek lakást, vagy a családi házas zónában,az alacsonyabb jövedelmű csoportok pedig a lakótelepekre költöznek. A kelet-európai ( a volt szocialista) országokban (beleértve a volt NDK-t is) körülbelül 17 millió ember, azaz a népesség közel 20%-a él ilyen nagy lakótelepeken, míg a közép-európai (Bajorország, Baden-Würtemberg, Ausztria, Olaszország keleti része) országokban alig néhány százezer. Előrelátható, hogy a legtöbb közép-kelet európai országban tovább fog folytatódni a közeli jövőben a városok terjeszkedése. A városi migráció elkerülhetetlenül erősíteni fogja ezt a folyamatot. A városfejlődési folyamatot a szuburbanizáció és a városi agglomerációk kialakulása fogja jellemezni. A várostervezés komoly kihívásokkal néz szembe az átmenet időszakában. Különösen ott komolyak a nehézségek, ahol a városi területek és ingatlanok helyreállítása a soron következő feladat. A tulajdonosi kapcsolatok gyakran nem tisztázottak, a nyilvántartás nem képes lépést tartani a privatizációval. A városi hatóságok nem rendelkeznek olyan ingatlanok és pénzösszegek felett, melyekkel az ingatlanpiacot befolyásolni tudnák, jogaik és kompetenciáik nem kellően tisztázottak . A szabályozások végrehajtása időigényesebb és bonyolultabb, mint a múltban volt.

2.2 A falu az EU vidékfejlesztési politikájában Az Európai Unióban nincs önálló közösségi politikaként működő falupolitika. Emellett a falu mint településkategória az európai területpolitikai elemzésekben, jövőképekben, a regionális politika szakmai dokumentumaiban eleve sokkal kevesebb figyelmet kap, mint a városok problematikája. Ilyenformán a falvakban zajló folyamatok is kevésbé feltártak az urbanizáció jelenségéhez, a városokhoz, metropoliszokhoz, regionális központokhoz, dinamikus térségekhez képest. A falu inkább csak mint egy térség, általában egy felzárkóztatásra szoruló térség része vagy mint egy városhoz tartozó körzet része jelenik meg, sok más szempont, például a környezeti minőség vagy az agrárgazdaság mellé emelve. Ez egyfelől jelzi azt a sokágú kapcsolatrendszert, amelynek középpontjában a falu áll, másfelől nemegyszer a falu el is veszik e sokféle szempont között, illetve nem közvetlenül mint település (mint településfejlesztési probléma), hanem közvetetten mint bizonyos funkciók színtere jelenik meg. A falu mint probléma-, illetve fejlesztéspolitikai témakör leginkább a vidékfejlesztésen belül jelenik meg. Itt is érvényes azonban a mellérendelés, azaz, hogy a falufejlesztés csupán egyike a lehetséges vidékfejlesztési intézkedéseknek; illetve a vidékfejlesztés a Közös Agrárpolitika (KAP) keretében eleve az agrárgazdaság fejlesztése mellé van rendelve. A KAP folyamatosan napirenden lévő reformja során jellemző trend azonban, hogy a KAP második pillérét képező vidékfejlesztés szerepe folyamatosan nő az agrárpolitikához képest. Mivel a további reformtervek a vidékfejlesztést tovább kívánják erősíteni, jövőbeli hangsúlyos szerepe is előrevetíthető, mely a falufejlesztés szempontjából kedvező.

30

Mivel az EU vidékfejlesztési politikája azonban nem települési – településfejlesztési orientáltságú, benne a falufejlesztés nem elsősorban mint településfejlesztés, azaz mint a településhálózat egyik típusának fejlesztése van jelen, hanem mint az egyedi sajátosságokkal, problémákkal és értékekkel rendelkező vidéki (rurális) térségek része, az ott élő emberek mindennapi élettere. Ilyen értelemben a vidékfejlesztés a falura, mint társadalmi (közösségi, kulturális) – gazdasági és környezeti (épített, természeti) egységre tekint, amit megőrzendőnek, értéknek tart. A falu ezért, mint a vidéki térségek elsődleges településkategóriája, a vidékfejlesztési politika egyik fejlesztéspolitikai területe. A falufejlesztés mint intézkedés így jogosult vidékfejlesztési támogatásra, melynek keretét az EU vidékfejlesztésre vonatkozó rendelete tartalmazza. Emellett léteznek további – hivatalos EU dokumentumnak nem minősülő – vidékfejlesztési tartalmú európai deklarációk, melyeknek szintén fontos eleme a falumegújítás. 2.2.1 A falufejlesztéshez kapcsolódó trendek Európában és az EU politikáiban A falufejlesztés mint a vidékfejlesztés egyik fejlesztéspolitikai területe került be a közösségi támogatáspolitikába. Ezzel kapcsolatban két fontos trend rajzolódik ki: -

a falufejlesztést tartalmazó vidékfejlesztési pillér folyamatos erősödése a KAP-on belül, ami egyértelműen kedvező a falufejlesztés szempontjából, a KAP-hoz rendelt vidékfejlesztés erősödő elkülönülése a regionális politikától (a Strukturális Alapoktól és programrendszerüktől), ami e szakpolitikák és programok településszinten érvényesíthető komplementaritását teheti nehezebbé.

Amióta a vidékfejlesztés mint szakpolitika létjogosultságot nyert az EU-ban, a falumegújítás azóta része, sőt az egyik legfontosabb területe. Magyarországon a SAPARD program tapasztalatai és az AVOP eddigi tapasztalatai szerint erre az intézkedésre kiemelkedő érdeklődés mutatkozott, az igény sokszorosan meghaladja a programok lehetőségeit. A vidékfejlesztési pillér erősödése így Magyarországon kedvező. Általában megállapítható, hogy az EU vidékfejlesztési politikájának céljai és irányelvei kedvező feltételeket és ösztönzést jelentenek a magyarországi vidéki térségek fejlesztéséhez. Az EU vidékfejlesztési politikája a falufejlesztés kapcsán az alábbiakra fókuszál: -

a falvak revitalizációjára a népességmegtartás érdekében; a falvak funkcióinak (társadalmi, gazdasági) megőrzésére a népességmegőrzés érdekében; a helyi erőforrások (pl. építészeti örökség, kulturális örökség, természeti környezet értékei) megőrzésére, dinamizálására a falvak revitalizációja érdekében; a partnerségre, a közösségi részvételre, a helyi demokráciára a helyi társadalom dinamizálása érdekében; ehhez kapcsolódva a humán erőforrások fejlesztésére a helyi társadalom alkalmazkodóképességének javítása érdekében; a mezőgazdaság multifunkcionális jellegére, a gazdasági diverzifikációra, benne az alapvető szolgáltatások fejlesztésére a falvak gazdasági bázisának biztosítása érdekében; az ehhez szükséges vidéki infrastruktúra (mezőgazdasági utak, egyéb létesítmények) fejlesztésére a gazdasági fejlődés érdekében.

E témakörökből az is látszik, hogy az EU vidékfejlesztési politikájának falufejlesztési intézkedése több településfejlesztési jellegű fejlesztés (például a kommunális infastruktúra 31

fejlesztése vagy az alap közszolgáltatások: iskola, egészségügy, stb.) megvalósítására nem ad lehetőséget, azaz a falu mint település minden problémáját ez az egy intézkedés egészében egyelőre nem képes kezelni és finanszírozni. Ez arra figyelmeztet, hogy a falvak fejlesztését nem lehet kizárólag a vidékfejlesztés hatáskörébe utalni, hanem az több szakpolitika (EU és hazai szinten) együttműködését kívánja meg. A falusi térségek helyzete ugyanis összefügg az általánosan érvényesülő tér- és településszerkezet változási trendekkel, nem választható el az urbanizációs folyamatoktól sem, hanem azok hatására alakul. Az ezekből következő szempontok komplex érvényesítése újfajta felfogást kívánna meg a szakpolitikáktól. Például: - a lakóhelytípusok és az ezekhez köthető életmód változása: a falvakat érintő migráció (valahol elnéptelenedés, máshol odaköltözés), ezáltal a falu társadalmának átalakulása, agglomerálódás, a szuburbán falvak felértékelődése, differenciálódás a falvak között is, a falvakban a rekreációs funkció (nyaralóházak) megjelenése, kétlakiság; - a vidék gazdaságának átalakulása: a hagyományos agrárszerepkör visszaszorulása, új gazdasági funkciók (pl. falusi turizmus), töbszektorúság és többlábon állás, ugyanakkor mobilizáció, ingázás; a városok (főleg a megapoliszok) dominanciája a gazdaságban és a munakerőpiacon, erőteljes területi koncentráció; - lokalitás, lokalizáció, regionalizáció: a lakóhely és sajátosságainak, értékeinek, örökségének megőrzése, illetve önszerveződés a globalizáció és az európai integráció kapcsán; - a táj- és a környezet, s az ezt biztosító vidéki térségek, illetve funkcióik felértékelődése. 2.2.2 Előzmények, jelenlegi támogatáspolitika A falufejlesztés a KAP második pillérét képező, s a KAP reform során egyre hangsúlyosabbá váló vidékfejlesztés egyik támogatási területe. Az EU vidékfejlesztésre vonatkozó rendelete1 a vidéki térségek alkalmazkodásának és fejlődésének elősegítése érdekében számos egyéb intézkedés mellett – például: minőségi mezőgazdasági termékek értékesítése, alapszolgáltatások nyújtása a vidéki gazdaság és lakosság számára, az agrártevékenységek és a mezőgazdasághoz közeli tevékenységek diverzifikációja, a mezőgazdaság fejlesztéséhez kapcsolódó infrastruktúra fejlesztése és feljavítása, idegenforgalmi és kézműipari tevékenységek, a környezet védelme a mezőgazdasággal, erdészettel és a tájjelleg megóvásával, továbbá az állatok életkörülményeivel kapcsolatosan – nevesíti mint „falvak felújítása és fejlesztése, a vidéki történelmi örökség megóvása”. E rendelet alapján a falufejlesztés helyet kap a tagállamoknak a Strukturális Alapok felhasználását célzó operatív programjaiban – Magyarországon az Agrár- és Vidékfejlesztési Operatív Program (AVOP) egyik intézkedése. A vidékfejlesztési rendelet szerint a vidékfejlesztési intézkedések amellett, hogy „kiegészítik a közös agrárpolitika egyéb eszközeit, beépülnek a fejlődésben elmaradt térségek fejlesztését és szerkezeti átalakítását elősegítő intézkedésekbe (1. célkitűzés), illetve társulnak a szerkezeti nehézségekkel szembesülő térségek gazdasági és társadalmi átalakítását támogató intézkedésekhez (2. célkitűzés)”. A falufejlesztés tehát része a társadalmi – gazdasági kohéziót és a regionális egyenlőtlenségek csökkentését célul tűző EU politikának, így elsődlegesen felzárkóztatási célú. A strukturális alapokra vonatkozó területi jogosultság az EMOGA Orientációs Részlegéhez tartozó vidékfejlesztési intézkedésekre is érvényes; ezen túl egyes vidékfejlesztési intézkedéseknél érvényesíthető egy sajátos jogosultság is: a „vidéki térségek” kategóriája (erre azonban nincs egységes EU lehatárolás, ezért ez tagállamonként 32

eltérő. Magyarországon a legfeljebb 120 fő/km2 népsűrűségű és/vagy 10000 főnél kisebb lakosságú települések számítanak vidékinek, de a falufejlesztés ettől is szűkebb kategória, rá csak a községek jogosultak). Az EU vidékfejlesztési rendelet a falufejlesztést a vidék kulturális örökségéhez kapcsolva szerepelteti, azaz olyan projektek támogatását teszi lehetővé, amelyek a falvak karakterének, életmódjának, kulturális – közösségi értékeinek megőrzését és megújítását biztosítják, egyszerre hordozva környezeti (épített, természeti), gazdasági (funkcionális) és közösségi (kulturális) célokat. Végső soron ennek célja a helyi sajátosságokra építve a helyi (belső) erőforrások dinamizálása, ezáltal a vidéki települések társadalmi és gazdasági funkcióinak megőrzése. Emellett közvetetten minden vidékfejlesztési intézkedés érinti a falut, elsődlegesen annak gazdasági életét (például: alapvető lakossági szolgáltatások fejlesztése, gazdasági diverzifikáció, és természetesen az agrárgazdasággal kapcsolatos fejlesztések). Az egyik ilyen, a faluval, falufejlesztéssel kapcsolatban lévő vidékfejlesztési program a LEADER Közösségi Kezdeményezés, mely 1991 óta része az EU támogatáspolitikájának; jelenleg LEADER+ programként. A LEADER (jelentése: „Akciók közötti kapcsolat a vidék gazdasági fejlesztéséért”) a térségi alapon szerveződő helyi akciócsoportok integrált fejlesztési programjának megvalósítására irányul; lényegében egy olyan fejlesztési módszer, amellyel a helyi partnerek közösen alakíthatják térségük jövőjét. A cél a vidéki szereplők ösztönzése és támogatása a térségük hosszú távú potenciáljairól történő együttgondolkodásban és a fenntartható fejlődés integrált, színvonalas, eredeti stratégiák keretében történő megvalósításában amely: • a természeti és a kulturális adottságok gazdagítása, • a gazdasági környezet megerősítése, • a közösségek önszervező képességének javítása, • az együttműködések ösztönzése új útjait kísérletezi ki.

A LEADER+ INTÉZKEDÉS ÖSSZETEVŐI 1. 2. 3. 4.

Tevékenység: Készségek elsajátítása Tevékenység: Kísérleti, integrált vidékfejlesztési stratégiák megvalósítása pályáztatás útján Tevékenység: Térségek egymás közötti és nemzetközi együttműködésének (közös projektek) támogatása. Tevékenység: Kommunikációs hálózatépítés európai, nemzeti és regionális szinten. A nemzeti koordinációs egység létrehozása.

A LEADER keretében az önszerveződő helyi akciócsoportok lehetőséget kapnak helyi vidékfejlesztési programjuk megvalósítására (saját pályázati rendszer keretében). Ezen belül falufejlesztési típusú projekteket is megvalósíthatnak – a LEADER csupán keretjelleggel határozza meg a támogatható tevékenységeket (a vonatkozó közlemény3 alapján a LEADER+ intézkedésből minden olyan tevékenység támogatható, amely az EMOGA Orientációsrészleg, az ERFA és az ESZA keretein belül jogosult támogatásra; ezzel együtt elsősorban kiegészítő jellegű ezekhez a forrásszerzési lehetőségekhez képest). A falufejlesztés szempontjából legfontosabb jelentősége sajátos megközelítése, melynek lényege: térségi megközelítés, decentralizált jelleg (helyi finanszírozás és menedzsment), helyi kezdeményezések (és a közöttük lévő kapcsolat), partnerség és együttműködés a helyi szereplők körében, kísérleti jelleg (innovatitivás), integrált megközelítés. A LEADER így a helyi közösséget dinamizáló szerepével járulhat hozzá a falufejlesztéshez. 33

2.2.3 A 2007-2013-as programidőszak várható változásai A 2007-2013 közötti időszakban a falufejlesztést érintő legfontosabb változás, hogy a Közös Agrárpolitikát, s az annak részét képező vidékfejlesztést finanszírozó Európai Orientációs és Garancia Alapot [EMOGA] felváltó Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alap [EMVA] nem lesz strukturális alap. A vidékfejlesztés kikerül a strukturális politikából. Ennek megfelelően a vidékfejlesztésre a tagállamokban a Strukturális Alapok felhasználására irányuló Nemzeti Fejlesztési Tervtől független, annak részét nem képező nemzeti stratégiai terv (majd operatív program) készül (országos vagy regionális léptékben), melynek finanszírozási forrása az Európai Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Alap. A 2007-2013 közötti időszakra szabályozására vonatkozó új rendelet tervezete2 összességében négy prioritás-tengelyt jelöl meg: 1. prioritás-tengely: a mezőgazdasági és erdészeti ágazat versenyképességének javítása 2. prioritás-tengely: föld kezelés (land management) 3. prioritás-tengely: a vidéki gazdaság diverzifikákása és a vidéki területeken élők életminőségének javítása. 4. prioritás-tengely: LEADER. Falufejlesztéssel kapcsolatos támogatási lehetőséget a harmadik prioritás-tengely tartalmaz, melynek keretén belül – lehetőleg helyi fejlesztési stratégiákon keresztül – támogathatók: a) A vidéki gazdaság diverzifikálására szolgáló intézkedések, amelyek: i) a nem mezőgazdasági tevékenységekké történő diverzifikálást, ii) a mikrovállalkozások létrehozásának és fejlesztésének támogatását a vállalkozó kedv ösztönzése és a gazdasági szerkezet fejlesztése céljából, iii) a turisztikai tevékenységek ösztönzését, iv) a nemzeti örökség védelmét, fejlesztését és kezelését, és ezzel a fenntartható gazdasági fejlődéshez való hozzájárulást tartalmazzák. b) A vidéki területek életminőségének javítását szolgáló intézkedések, amelyek: i) a gazdaságot és a vidéki lakosságot szolgáló alapvető szolgáltatásokat, ii) a falvak felújítását és fejlesztését, a vidéki örökség megőrzését és fejlesztését tartalmazzák. c) A 3. prioritás tengely hatálya alá tartozó területeken működő gazdasági szereplőkre vonatkozó szakképzési intézkedés. d) Szakértelem elsajátítási és ösztönzési intézkedés a helyi fejlesztési stratégia előkészítésének és megvalósításának céljából. A falufejlesztés szempontjából legfontosabb két intézkedés a rendelet szerint az alábbiakra irányulhat: - Alapszolgáltatások a gazdaság és a vidéki lakosság részére: az egy faluval vagy egy falucsoporttal kapcsolatos alapszolgáltatások létrehozása és az azzal összefüggő kis méretű infrastruktúrát fedezi - Falu-felújítás és -fejlesztés, a vidéki örökség megőrzése és fejlesztése az alábbiakkal kapcsolatos tanulmányokra és beruházásokra vonatkozik: a) falusi fejlesztési vagy beruházási program; b) a vidéki örökség fenntartása, helyreállítása és fejlesztése falusi szinten vagy a falu olyan részeire vonatkozóan, mint például a faluközpont, a történelmi helyszínek vagy emlékművek.

34

A LEADER módszer egyes elemei beépülnek a „főárambeli” vidékfejlesztési programba. A negyedik prioritás önálló és egyenrangú támogatási prioritássá és eszközrendszerré emeli a LEADER-t azzal, hogy ugyanakkor megtartja annak önállóságát is. A LEADER keretében nyújtott támogatás: a.

a LEADER megközelítés révén a helyi vidékfejlesztési stratégiák megvalósítását szolgálja, az ennek a címnek I. fejezetében meghatározott három prioritás tengely közül egy vagy több céljainak az megvalósítása céljából; b. a fenti a) pont alapján kiválasztott célokat tartalmazó együttműködési projektek megvalósítását szolgálja; c. a helyi akciócsoport működtetését, készségek elsajátítását és a terület animálását szolgálja. E tartalmával a LEADER falufejlesztési szempontból továbbra is integrált és közösségi fejlesztési, a helyi erőforrásokat és szereplőket dinamizáló szerepe miatt jelentős.

2.2.4 A falu a vidékpolitikát megalapozó (nem hivatalos) EU szintű dokumentumokban Corki Nyilatkozat A Páneurópai Vidékkonferencia 1996-ban, a fenntartható vidékfejlesztés alapelveiről elfogadott nyilatkozata a falufejlesztést nem nevesíti, ugyanakkor az alapelvek értelemszerűen a falvakra is vonatkoznak: • • • • •

az elvándorlás megelőzése, a szegénység elleni küzdelem, a munkahelyteremtés serkentése, az esélyegyenlőség kialakítása, megfelelés az egészség, a biztonság, a személyiség fejlődése és a pihenés területén jelentkező fokozott minőségi igényeknek.

A Cork-ban megfogalmazott vidékfejlesztési alapelvek továbbgondolására Salzburgban megrendezett konferencia (2003) többek között az európai vidék és táj sokféleségének megőrzésének igényét, a multifunkcionális mezőgazdaság fontosságát rögzítette, valamint azt, hogy a a vidék – így az ott található falvak is – nemcsak a vidéki társadalom, hanem a társadalom egészének ügye. Rurális térségek Európai Kartája A Rurális Térségek Európai Kartája a "rurális térséget" a következőkben definiálja: „olyan tágabb értelemben vett belterület vagy part menti vidék, beleértve falvakat és kisebb városokat is, amely gazdaságilag és társadalmilag egységes egészet alkot a környező rurális térséggel, és ahol összehasonlítva a városi térségekkel számottevően alacsonyabb a lakosság, a gazdasági, szociális és kulturális struktúrák koncentrációja; valamint a terület nagyobb részét mező- és erdőgazdasági, természetvédelmi és rekreációs célokra használják. Ennek megfelelően a vidék funkciói a Rurális Térségek Európai Kartája szerint az alábbiak: • gazdasági funkciók: mező- és erdőgazdálkodás, halászat, megújuló természeti erőforrások hasznosítása, falusi turizmus – üdülés fenntartása, 35

• ökológiai funkciók: az egészséges élet természetes alapjainak védelme (föld, víz, levegő), tájjelleg megőrzése, biológiai sokszínűség, az erdő és más élőhelyek megóvása, • társadalmi és kulturális funkciók: az évszázadok során a vidéki életformához szorosan kapcsolódó közösségi és kulturális értékek megtartása. Falufejlesztési szempontból az alábbi cikkek emelhetők ki (mellettük foglalkoztatottság, vállalkozásfejlesztés, mező- és erdőgazdálkodás, turizmus, környezet és táj, tudományos és szakmai együttműködés szerepel): -

-

Infrastruktúra, közlekedés és egyéb szolgáltatások keretében intézkedéseket tart fontosnak, hogy ellássák a rurális térségeket olyan szolgáltatásokkal és infrastrukturális hálózattal, mely alkalmas szükségleteik kielégítésére, valamint gondoskodnak arról, hogy a rurális térségeket bekapcsolják a modern szolgáltatásokba, közlekedésbe és kommunikációs hálózatokba. Emellett hangsúlyozza az állandó lakosok megfelelő életkörülményeit, a házak felújítását és az elhagyott épületek helyreállítását; illetve a városi egészségügyi ellátással azonos szintű egészségügyi alapellátás biztosítását. Oktatás, tréning, kutatás és a tudatosság növelése: például iskolák fenntartása és fejlesztése a rurális térségekben. Kultúra: a rurális és történelmi örökség támogatása, beleértve a rurális élethez szükséges szakismeretet; a vidéki lakosság kulturális identitásának erősítése, a közösségi tevékenység ösztönzése, különös tekintettel a fiatalokra.

A Karta nem nevesíti tehát külön a falut mint problémakört vagy fejlesztési célterületet, de a vidéki térségekre, így a falvakra vonatkozóan hangsúlyozza, hogy: • a vidékfejlesztési terveknek, helyi adottságokra, regionális tényezőkre kell épülniük, • támogatni kell a helyi kezdeményezéseket, a belső erőkre támaszkodó fejlődést, • a tervekben és a döntésekben az embereknek és problémáiknak központi szerepet kell biztosítani, • meg kell őrizni a vidéki társadalom értékeit, • támogatni kell a fiatalok fejlődését és a közösségbe való beépülésüket, • meg kell erősíteni a közösségi önazonosságot, az önbizalmat, az együttműködést, a kreativitást, • meg kell őrizni a vidéki térségek kulturális és történelmi jellemzőit, • segíteni kell a sokoldalúság kialakulását, • támogatni kell a vidéken élő népesség és a lakosság többi része közötti kapcsolatok fejlődését. 2.2.5 Egyéb európai szintű (nem hivatalos EU) falufejlesztési kezdeményezések Európai Vidékfejlesztési és Falufejlesztési Munkaközösség Az 1988-ban, Graz városában alapított Munkaközösségben Magyarország, illetve 1995 óta Vas megye tag. A munkaközösség jellemzően Ausztria és Németország egyes tartományaiból, az azokkal szomszédos országokból, valamint a közép-kelet európai országok egy részéből szerveződött.Az alapító országok prioritásként jelölték meg egymás kölcsönös tájékoztatását, s a műszaki-építészeti feladatokon túl a társadalmi-kulturális szempontok kiemelt figyelembevételét. A munkaközösség irányelveiben meghatározott falufelújítás fogalma olyan példaértékű tevékenységeket és kezdeményezéseket takar, amelyek a vidéki térségek falvainak fennmaradását és megerősödését szolgálják. A Munkaközösség alapította 1989-ben 36

Keszthelyen az Európai Falufelújítási Díjat, melyet 1990 óta kétévente hirdetnek meg. A pályázat létrehozásával a munkaközösség a következő célokat kívánja népszerűsíteni: a vidékfejlesztéssel és a falufelújítással foglalkozó szervezetek összefogása, a tagok sorába folyamatosan belépő országokon, tartományokon (régiókon) belüli szakmai munka segítése és koordinálása. A díj elsősorban jelképes értékű, a díjazott települések a nemzetközi érdeklődés előterébe kerülhetnek általa. A műszaki, építészeti eredményeken túl a nemzetközi összetételű zsűri vizsgálja a pályázó település társadalmi, gazdasági és kulturális újraéledését is. Falvak és Kisvárosok Európai Tanácsa (ECOVAST) Az ECOVAST egy pán-európai szervezet, melyben Magyarország is tag. Egy európai vidékpolitikát képvisel, melynek alapelvei a szervezet 2000-ben megfogalmazott irányelve4 szerint a következők: - Az emberek, a gazdaság és a környezet harmóniája (fenntartható fejlődés). - Integrált cselekvés a szektor-politikák és a merev ’fentről-lefelé’ gondolkodás oldására. - Partnerség és helyi részvétel. A dokumentum stratégiájában a vidéki térségek fejlesztésére az alábbi kulcsterületeket jelöli meg: - Közösségek: - Helyi emberek, - Szociális és kulturális vitalitás - Vidéki infrastruktúra - Szolgáltatások vidéken, - Lakhatás vidéken. - Gazdaság - A vidék szerepe. - A helyi gazdaság megerősítése. - Fenntartott és fenntartható mezőgazdaság. - Gyáripar, kézműipar, szolgáltatások. - Telekommunikáció. - Falusi turizmus. - Természeti környezeti örökség. - A vadvilág és a természeti feltételek. - A táj. - A kulturális örökség - A vidéki épületek. - Tájékoztatás és képzés.

2.3 A települések terek fejlesztéshez kapcsolódó szakpolitikák és egyéb kezdeményezések Jelenleg EU-szinten az alábbi irányvonalakhoz kapcsolódva jelennek meg azok a szakpolitikák, melyek közvetetten vagy közvetlenül összefüggésbe hozhatók a településfejlesztéssel és az általunk fontosnak tartott területfejlesztési kérdésekkel: -

olyan politikák, melyek a gazdasági versenyképességet és foglalkoztatás növekedését segítik olyan politikák, melyek a gazdasági és társadalmi kohéziót célozzák;

37

-

olyan politikák, melyek segítik a települések/városok bekapcsolódását a transzeurópai hálózatokba, vérkeringésbe; olyan politikák, melyek a fenntartható fejlődést és a városi életminőség javulását célozzák.

2.3.1 A gazdasági versenyképesség és foglalkoztatás növekedését segítő szakpolitikák Innováció, K+F A tudásalapú gazdaság elérése a városfejlesztési politika számára olyan feladatok megvalósítását jelenti, mint az innovációs potenciál erősítése, a K+F és a tudástranszfer erősítése, a vállalkozás indítás támogatása, a gazdasági klaszterek fejlesztése, a helyi munkahelyteremtés vagy a városi gazdaság modernizálása a szolgáltatások elérhetőségének javításán keresztül. A K+F területén regionális szinten az 1.célkitűzés alá tartozó régiókban aránytalanul oszlik meg a K+F-re kiadott támogatás: a fejlettebb régiók, illetve a fővárosok kapják a legtöbbet. A foglalkoztatás növekedése is a tudásintenzív tevékenységekben összpontosul, tehát ezeknek a területeknek nem csak a versenyképessége nő, hanem a foglalkoztatása is. Ez a tendencia azonban egy idő után a kohéziós politikával fog ütközni, hiszen ezen tevékenységek az erősebb régiókban fognak koncentrálódni, s ez még nagyobb egyenlőtlenségekhez fog vezetni. 2.3.2 A gazdasági és társadalmi kohéziót erősítő szakpolitikák Oktatásügy, foglalkoztatáspolitika és szociális kérdések A foglalkoztatás, a szegénység kezelése és a társadalmi befogadás esetében a megoldandó feladatok közé tartozik a munkahelyteremtés, az át- és szakképzés, a társadalmi integrációs programok fejlesztése, a nemek és az etnikumok közötti esélyegyenlőség biztosítása, az élethosszig tartó tanulás lehetősége vagy a munkanélküliek visszailleszkedését szolgáló reintegrációs programok. Szintén ide sorolhatók a szociális infrastruktúra fejlesztési (fiatalok beilleszkedése, időskori szociális ellátások) kérdései, a legrászorultabbak támogatási rendszere, a minimális jövedelem lehetőségének biztosítása, illetve a gyermekvédelem is. Az oktatás területén megállapítható, hogy régiós szinten egész Európában jellemző, hogy a fővárosokban és a fejlettebb régiókban magasabb a felsőoktatásban végzettek száma, mint az ország többi részén. A kisebb településeken nincsenek egyetemek, főiskolák, a fiatalok így elvándorolnak a nagyobb városokba, és ritkán települnek vissza. 2.3.3 A települések transz-európai hálózatokba, vérkeringésbe való bekapcsolódását segítő szakpolitikák A partnerség bővítése A városok és régiók közötti, az EU külső határain átnyúló együttműködés fontos lehetőséget kínál arra, hogy a szomszédos régiókkal megerősödjenek a politikai és gazdasági kapcsolatok Észak-, Közép- és Kelet-Európában és a Földközi- tenger térségében. Ez elősegíti a stratégiailag jelentős infrastrukturális és környezeti projektekben való együttműködést is.

38

A partnerség bővítése a városfejlesztési politikában a jövőben a helyi együttműködések bővítésére, a helyi közösségek kapacitásépítésére, a jó gyakorlatok hatékony átvételére, a közés magánszféra közötti kapcsolatok erősítésére, a nagyváros-kisváros közötti stratégiai együttműködések fejlesztésére, valamint a versenyképes kis- és középvárosi hálózat kialakítására irányul. Közlekedéspolitika: Transz-európai hálózatok, közlekedési folyosók, térszerkezeti vonatkozások Az Európai Unió nagymérvű közlekedési fejlesztéseket határozott el, az ún. Európai Ipari Kerekasztal nyomására. A fejlesztendő utak, vasutak, belvízi csatornák, kikötők és repülőterek alkotják a Transz Európai (közlekedési) Hálózatot (Trans European Network = TEN), mely a korábbi 15 EU tagállamra értelmezett. Ehhez csatlakoztak az Uniót KeletEurópával összekötő ún. helsinki folyosók, melyek tervét először Krétán vetették fel 1991ben, ezért néha krétai folyosókként is emlegetik őket. Magyarországon ezek közül négy megy át (IV. folyosó: osztrák / szlovák határ—Budapest—román / jugoszláv határ; V. folyosó: szlovén határ—Budapest—ukrán határ; VII. folyosó: a Duna folyama végig az országban; X a. folyosó: Budapest—horvát határ) Az EU bővítésének egyik legfőbb szempontja az újabb piacok megszerzése. Ez közlekedési igényeket indukál. Annak érdekében, hogy a bővítés után az új piacokat jelentő kelet-európai országokban is könnyen lehessen közlekedni, az EU felállított egy munkacsoportot, melynek feladata a közlekedés infrastruktúra igényének felmérése és az Európai Unió közlekedési hálózatának (TINA) kiterjesztése Kelet-Európára. (Angolul: Transport Infrastructure Needs Assesment = TINA). Ez a munkacsoport Bécsben ülésezik és három régióra oszlanak benne az országok. Mindegyik alcsoportot egy-egy jelenlegi EU-tagország képviselői vezetnek. (Magyarország a közép-kelet európai munkacsoportban van.) A TINA első jelentése (1998. augusztus) azonosította a régió belső fejlődéséhez feltétlen szükséges, hamarosan kiépítendő közlekedési útvonalakat, melyek nagymértékben támaszkodnak a Helsinkiben megállapított folyosókra. (A helsinki folyosókat 1997-ben fogadták el az európai közlekedési miniszterek, az ENSZ Európai Gazdasági Bizottság égisze alatt.) Fontos megemlíteni, hogy Magyarország települési hálózatának nem feltétlenül kedvező, hogy a TINA által kialakítandó hálózatbővítés is a Budapest-központúságot erősítené. Ugyanakkor ebben a kérdésben az érintett országoknak van lehetőségük saját érdekeik érvényesítésére is, így ezen a területen még jelentős lobbifeladat áll Magyarország előtt. 2.3.4 A fenntartható fejlődést és a városi életminőség javulását célzó szakpolitikák. Közlekedéspolitika: városi közlekedés, tömegközlekedés kérdésköre A szuburbanizáció irányait, sebességét és profiljait mindenekelőtt a nagy teljesítményű közlekedési (autópálya), tömegközlekedési és kommunikációs infrastruktúrák befolyásolják. Ezért különös figyelmet kell fordítani a közlekedéspolitikára, az autópálya-építések továbbgyűrűző hatásaira (ti. nem csak igényt elégít ki, forgalmat is generál), illetve kiemelten a tömegközlekedés szabályozására, támogatására. A területfejlesztéseknél figyelembe kell venni a már meglévő, illetve gazdaságosan bővíthető tömegközlekedési hálózatokat illetve az útkapacitást. A mobilitási és nem a motorizációs igények kielégítésére kell törekedni. A városok megközelíthetősége jelentős befolyással van az élet minőségére, a környezetre és a gazdasági teljesítményre. Az elérhetőség előmozdításához olyan telepítési területpolitikára van szükség, amely összhangban van a területhasználattal és a közlekedéstervezéssel. Az 39

elérendő cél: a városok terjeszkedésének csökkentése és integrált közlekedéstervezési megközelítés kialakítása. Ez mérsékelné a személyautóktól való függést, és elősegítené a mobilitás más eszközeinek elterjedését (tömegközlekedés, kerékpározás). Környezetvédelem, környezeti fenntarthatóság A fenntartható városi fejlődés számos lehetőséget nyújt arra, hogy “globálisan gondolkodjunk, s helyben cselekedjünk”. Az ENSZ Rioi és Isztambuli (Habitat II) konferenciái olyan globális intézkedésekre ösztönöztek, amelyeket mind országos, mind helyi szinten meg kell valósítani. Ezt a témát a Közösség politikáinak és minden tagállamnak komolyan számításba kell venni. A fenntartható városfejlesztés elérését segítő stratégiák és eszközök nagymértékben a tagállamok városaiban meglévő helyi, regionális és országos kiindulási feltételektől függnek. A fenntartható megújítás feladatkörébe tartozik a környezetfejlesztés (barnamezős beruházások preferálása zöld helyett), a zöld gazdaság fejlesztése, a közösségi terek és szolgáltatások megújítása, a városi közlekedés modernizációja, a természeti és kulturális örökség védelme, illetve a fizikai város-rehabilitációs programok megvalósítása. Rendkívül fontos a városi ökorendszerrel való körültekintő gazdálkodás. Ahhoz, hogy a környezet terhelése csökkenthető legyen, olyan integrált megközelítést kell alkalmazni, amelyik a természeti erőforrások, az energia és a hulladék zárt ciklusaira épül. Ezzel a megközelítéssel mind a hulladékkeletkezést, mind a természeti erőforrások fogyasztását vissza lehetett szorítani (különös tekintettel a nem megújuló és lassan regenerálódó erőforrásokra), mérsékelni lehet a levegő, a talaj és a víz szennyezettségét is. A természeti területek növelése a városokban, a biológiai sokféleség megőrzése és a közös energiarendszerek használata a háztartásokban és az iparban példázzák azokat az intézkedéseket, amelyek a körültekintő környezetvédelmi politika részét képezik.

40

IRODALOM CASTELLS M. (2000): The Information Age: Economy, Society and Culture Vol.1. The rise of the Network Society, Oxford: Blackwell CEIS University of Rome (2004): Territorial Dimension of the Lisbon/Gothenburg Process [ESPON project 3.3] (http://www.espon.lu/projects) CEMAT (2000): Guiding Principles for Sustainable Spatial Development of the European Continent http://www.coe.int/T/E/Cultural_Co-operation/Environment/CEMAT/ CHRISTALLER, W. (1966 [1933]) Central Places in Southern Germany. (Englewood Cliffs: Prentice-Hall). 23 p ERDŐSI T.(2003): Globalizáció és a nagyvárosok uralta tér Tér és társadalom XVII. évf. 3. szám 1-29 p. ESDP The European Spatial Planning Developement Perspective (1999) (http://europa.eu.int/comm/regional_policy/sources/docoffic/official/reports/som_en.htm) GATES W: (1995) The Road Ahead. London: Viking HALL P. (1993): Forces Shaping Urban Europe Urban Studies, 30, 883-898 p. HALL P. (1996): The Global City International Social Science Journal, 147, 15-23. IRELAND (2002): National Spatial Strategy (Dublin: Stationary Office) 153 p. MEGGYESI T.(1985): A városépítés útjai és tévútjai (Budapest: Műszaki Könyvkiadó) 225 p. MITCHELL W (1995): City of Bits: Space, Place and the Infobahn. Cambridge Mass.: MIT Press MUMFORD L. (1925): The Fourth Migration [in: The Urban Prospect pp ix-xx (London Secker & Warburg 1968. 255 p) pp ix-xx] NORDREGIO (2004): The role, specific situation and potentials of urban areas as nodes in a polycentric development [ESPON project 1.1.1] (http://www.espon.lu/projects) PPG (2004) Planning Policy Guidance 2: Green Belts (London, ODPM) 21 p QUERRIEN Anne – ELANDER Ingemar: Governance and urban organisation: integrated decision making (in: Economic Commission for Europe: 9th Conference on Urban and Regional Research, Conference Proceedings) 45-52 p. (Geneva: United Nations) 246 p RAGON Michel (1963): Ou vivrons nous demain? (Paris: Robert Laffont) 214 p WEGENER M.- KUNZMANN K. (l996): New Spatial Patterns of European Urbanisation (in: Pumain D.-Saint Julien T. eds: Urban Networks in Europe [Paris: John Libbey] p. 7-17) SZENTES T.:

Világgazdaságtan, Elméleti és módszertani alapok (Aula Budapest, 1999)

BLAHÓ A.: Világgazdaságtan 2, Globális fejlődés, gazdaságdiplomácia (Aula Budapest, 2002) ENYEDI GY.: Városi világ – városfejlődés a globalizáció korában (PTE KTK Pécs, 2003) COM (97) 1997 – „Towards an Urban Agenda in the European Union” – Az URBAN I. első eredményeire támaszkodva egységes elképzeléseket fogalmaz meg a városi térségek fejlesztésére. Brussels, 06.05.1997, http://europa.eu.int/comm/urban/documents/d004_en.pdf 1998 - „Sustainable Urban Development in the European Union: a framework for action”

41

1998-2002 - 5.Keretprogram 3. része: „A holnap városa” (City of Tomorrow and Cultural Heritage) http://www.cordis.lu/eesd/ka4/home.html ESDP, 1999 http://europa.eu.int/comm/regional_policy/sources/docoffic/official/reports/pdf/a-19-35_en.pdf COM(2000) 1100 – Communication from the Commission to the member states of 8.4.00; laying down guidelines for a Community Initiative concerning economic and social regeneration of cities and of neighbourhoods in crisis in order to promote sustainable urban development – URBAN II. VISION Planet: A Közép-európai, a Duna menti és az Adriai térség integrált területfejlesztési stratégiája: Irányelvek és fejlesztési javaslatok, 2000 COM(2002) 308 – The programming of the Structural Funds 2000-2006: an initial assessment of the Urban Initiative – Az URBAN II. program eredményeinek értékelése (2002) 2002 - „Cities for Cohesion – The Urban dimension of European Policy” – szakértői jelentés 2003 August - „Ex-post Evaluation URBAN Community Initiative (1994-1999)”, Final Report, GHK Brussels 2003 – „Managing the territorial dimensions of EU policies after enlargement” – Spatial and Urban Development munkacsoport szakértői jelentése COM(2004) 60 – „A városi környezet tematikus stratégia előkészítő anyaga” – A környezeti szempontok érvényesítésének lehetőségei a városfejlesztésben MTA RKK DTI: Területi tervezés és programozás az EU kohéziós politikájának új követelményeire, Kutatási zárótanulmány, 2004 november Harmadik Kohéziós Jelentés http://europa.eu.int/comm/regional_policy/sources/docoffic/official/reports/cohesion3/cohesion3_en.htm EU rendelettervezetek, Proposal for a Regulation of the European Parliament and of the Council ont he European Regional Development Fund Brussels, 14.07.2004, COM(2004) 495 final, 2004/0167 (COD) http://europa.eu.int/comm/regional_policy/sources/docoffic/official/regulation/pdf//2007/feder/com(2004)495_e n.pdf 1257/1999/ek rendelet az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garanciaalapból nyújtandó vidékfejlesztési támogatásról és bizonyos rendeletek módosításáról és hatálytalanításáról; IX. fejezet: a vidéki térségek alkalmazkodásának és fejlődésének elősegítése; 33. cikk. Javaslat — a Tanács Rendelete az Európai Vidékfejlesztési Mezőgazdasági Alapból nyújtandó vidékfejlesztési támogatásról; 3. szakasz/3. prioritás tengely: a vidéki gazdaság és a vidéki területek életminőségének diverzifikálása/2. alszakasz : a vidéki területek életminőségének javítását célzó intézkedéseket szabályozó feltételek ; 54-55. cikk. 2000/C 139/05 Bizottsági Közlemény 36. bekezdése. ECOVAST stratégia, 2000. www.ecovast.hu

42