Diane Mott Davidson
Goldy és a svédasztalos gyilkosság
Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2012
Bevezető
„Halotti torra főzni nem épp szívderítő dolog”, gondolja Goldy, a catering-vállalkozó. Így mutatkozik be a történet elején. Fogalma sincs róla, hogy a hamarosan bekövetkező események miatt kénytelen lesz abbahagyni a munkáját, és egy gyilkosság ügyében nyomozásra kényszerül. Annak idején én sem sejtettem, hogy Goldy a családunk tagjává válik, mindig kimondja, amit gondol, leveleket írogat nekem, s ijesztő, de egyben magával ragadó kulináris és detektívkalandokra indul. Néhány évvel ezelőtt leálltam az egyik keskeny hegyi út szélén. Nem messze tőlem egy furgon vesztegelt, mintha letért volna az útról. Elülső kerekei veszedelmesen kinyúltak a vizesárok peremén túlra. Mivel szerettem volna megnézni, hogy a sofőrnek nincs-e szüksége segítségre, közelebb mentem. – Van ott valaki? – kiáltottam. – Szüksége van segítségre? – Amikor hatlépésnyi távolságra értem, kócos szőke hajzatot pillantottam meg. A haj és a hozzá tartozó fej természetellenesen vízszintes helyzetben volt. Megborzongtam, és nem jött ki hang a számon. Visszarohantam 5
a kocsimhoz, indítottam. (Ekkoriban még nem volt annyi mobil telefon.) Négy perc múlva otthonról felhívtam a Jefferson Megyei Rendőrséget (akik fantasztikus, lelkes őrei a rendnek). Elmondtam, hogy mit láttam, és kértem őket, hogy hívjanak vissza, ha kiderítették, mi történt. A vezető, egy fiatal nő, sérülés nélkül megúszta, mondta később az egyik zsaru. Kipörgött a furgon kereke, és ő elvesztette uralmát a jármű felett. Valami gyógyszer (!) hatása alatt állt, és elvesztette az eszméletét. Megkönnyebbültem, hogy a nő nem halt és nem sérült meg. Mégis szidtam magam. Goldy biztosan talpraesettebben viselkedett volna, gondoltam. Goldyt az önkéntes munkával töltött évekből ismertem. Akkoriban folyamatosan elképesztett, hogy milyen sok közép- és felső középosztálybeli nő – akik mellettem voltak önkéntesek – szenved el bántalmazást a férjétől. (O. J. Simpson letartóztatása és pere előtt az otthoni erőszak e demográfiai aspektusa még nem volt közismert.) Goldy történetének ötlete onnan jött elő, amit én „érzelmi hűtőszekrénynek” nevezek. Az érzelmi hűtőben a könyveim hozzávalóit tartom, és ezek között az első helyen állt ez a főzéssel foglalkozó nő, aki túléli a bántalmazást, lapátra teszi gonosz férjét, és virul. Amikor az élet odakínálta Goldynak a dr. John Richard Korman nevű citromot, ő elhatározta, hogy nemcsak limonádét készít belőle, de citromos pitét, citromos szeletet, citromfagyit, citromtortát is… A kisvárosias Aspen Meadow legnagyobb meghökkenésére leszámolt a gazdag orvosfeleség sze6
repével, és számottevő energiáit a város első cateringvállalkozásának megindításába fektette. Goldy ezenkívül a fiát, Archot is neveli, aki tizenegy évesen tűnik fel először a regényfolyamban. (Most, amikor a tizenegyedik Goldy-könyvön dolgozom, Arch már tizenöt éves, és éppen kezdi levetkőzni érzelmi és fizikai félszegségét.) Ebben az első regényben Goldy még nem tért vissza az egyházhoz, és azt sem tudja, merre tart a társasági élete. Azt viszont igen, hogy mihez ért – a főzéshez –, és elszánta magát, hogy új főző-vállalkozását sikerre vigye. Még azzal sincs tisztában, hogy milyen jó nyomozó… De hamarosan rájön! A kéziratra először vegyes visszajelzések érkeztek. Sok szerkesztő dobta vissza. Virginia Rich három kulináris krimit is írt a nyolcvanas évek elején, de ő már meghalt. Ugyan ki venne meg egy főzős krimit 1989ben? Amikor fantasztikus ügynököm, Sandra Dijkstra felhívta a kiadók figyelmét, hogy még soha egyetlen szerző sem szerepeltetett cateringest főhősként (aki ráadásul recepteket is kínál), a reakciók hasonlóképp elutasítóak voltak. Az, hogy Goldy otthoni bántalmazás áldozata volt, ugyancsak „túl sötétnek” minősült. A receptek pedig „oda nem illőnek”. Én viszont úgy éreztem, hogy mindkettő szükséges Goldy személyiségének megértéséhez, így aztán a kitűnő Hope Dellon a St. Martin’s Presstől, aki megvette a könyvet, engedélyezte, hogy benne maradjanak. Ez a könyv 1990-ben jelent meg, több száz másik keményfedelű krimivel együtt, első kiadásakor négyezer-ötszáz példányban. Egy sajtóközlemény volt az 7
egyetlen reklámja, úgyhogy ügynököm arra biztatott, csináljak hírverést saját magamnak. „Az episzkopális egyház tagjai nem reklámozzák magukat”, morogtam, de végül meggyőzött. Kinyomtattam egy kártyát a Kalandozó-szelet receptjével, és szétküldtem mindenféle könyváruházaknak. Aztán turnézni kezdtünk a Krimi Nővérek másik három tagjával, és tucatnyi könyvesboltban jelentünk meg. Mindenhová vittem egy tál Kalandozó-szeletet is. Ha az olvasóknak ízlik a süti, talán a könyvet is szeretni fogják. Tizenkét évvel első kiadása óta munkám több mint egymillió példányban kelt el Amerikában és Európában. Egészen felvillanyozódtam, amikor a Bantam Books megvette az új, papírfedeles kiadás jogát. A Ban tamnál nemcsak a csodálatos Kate Miciak szerkesztővel vagyok megáldva, hanem egész csapat szorgos grafikussal, publicistával, értékesítővel és üzletemberrel, akik mind azon fáradoznak, hogy minden újabb Goldykönyv még az előzőnél is sikeresebb legyen. Ezért is roppant hálás vagyok. Vajon miért zárják a szívükbe az emberek Goldyt? Annak ellenére, hogy a mű eredetileg „női könyvként” indult, férfiaktól és nőktől szinte ugyanolyan arányban kapok csodás leveleket. Mindnyájan azonosulnak Goldyval, vonzódnak Archhoz, gyűlölik Jirkát, vagy egyszerűen csak szeretnek főzni… Vagy olvasni róla. De térjünk rá a többi figurára. Ami Jirkát illeti: dr. John Richard Korman szinte be8
masírozott a fejembe. Őt nem egy bizonyos emberről mintáztam. Megtalálható benne minden egoista pap, undok főnök, rosszindulatú barát, arrogáns orvos, gonoszkodó tanár, erőszakos férj és egyéb hasonló figura, akivel bármelyikünk találkozhat, mindez összegyúrva egyetlen magas, szőke, jóképű, izmos, erős, körülrajongott férfialakba, egy valóságos félistenbe, akit annyira szeretünk gyűlölni. (Azért, kérem, ne küldjenek olyan leveleket, hogy tegyem el láb alól. Az ügynököm nem engedné. Egy coloradói könyvtáros erre azt mondta: „Nem lehetne akkor esetleg megnyomorítani?”) Ami Archot illeti: férjemmel három fiunk van, akik bőséges „anyagot” szolgáltattak Arch alakjához az évek során. Viszont egyikük sem szemüveges; egyik sem venne fel még véletlenül sem olyan cuccokat, mint Arch; és elég furcsán néznének azokra a mindenféle tudományos és művészeti projektekre. Arch egyszerűen Arch. Tomról a nők sokszor megkérdezik, őt honnan vettem. És mindegy, mit válaszolok, utána törvényszerűen így folytatják: „Ismer akár egyetlen szabad pasit is, aki olyan, mint Tom?” Nem, sajnos nem ismerek. Archhoz hasonlóan Tom is afféle keverék. Jó, kedves és okos férfi – ilyen tekintetben nagyon hasonlít a férjemre (aki nem Jirka; ne kérdezzék őt erről többet, mert ideges lesz). Tom ezenfelül megszállottja a törvénynek, akárcsak a fantasztikusan segítőkész Richard Millsapps őrmester a Jefferson Megyei Rendőrségtől. Tulajdonképpen Tom a maga karizmájával, odafigyelésével, ínyencségével és Goldy iránti vonzal9
mával egyszer csak úgy bekopogtatott a fejembe, amikor a könyv első bűnügyi jelenetén gondolkoztam. Amikor ajtót nyitottam neki, egyszerűen besétált, és átvette az irányítást. Ezzel szemben Marla, Goldy barátnője és Jirka másik exneje nem kopogtatott. Ő egyszerűen berontott lobogó, barna hajzuhatagával, flitteres sapkájában, dundi alakján drága ruhákkal, hogy a maga túláradó modorában pletykákat, tanácsokat és véleményt osztogasson. Letottyant egy képzeletbeli konyhaszékre, belemarkolt a süteményestálba, és közölte, hogy kőgazdag. És hogy marad. A sorozat egyetlen másik tartós karaktere, Julian Teller a következő részben lép majd színre. Ellentétben Goldyval, Marlával, Tommal és Archcsal, Julian Tellerről nem gondoltam volna, hogy ilyen komoly pozícióra fog szert tenni Goldy tágabb értelemben vett családján belül. Amikor azonban elküldtem Juliant főiskolára, panaszos levelek olyan özöne zúdult rám, hogy vis�sza kellett hoznom. Belőle is állandó szereplő lett. Ami a recepteket illeti: sokszor kérdezik, honnan „szedem” őket. A válasz: próbálgatásból, kóstolgatásból, kísérletezésből és sok-sok kudarcból. A receptek többségével rengeteget dolgoztam, és többször is átdolgoztam őket azóta, hogy a férjemmel házasságot kötöttünk 1969-ben. Akkoriban szinte a nulláról kellett kezdenem, mert fogalmam sem volt a főzésről, de még arról sem, hogyan kéne megtanulnom. Az első steakemet 180 fokon sütöttem – egy óráig. Elvégre minden mással is ezt kell csinálni, akkor miért ne? 10
A férjem becsületére legyen mondva, hogy a bőrtalp jellegű végeredményt finomnak minősítette. (Mostanra ehhez képest kicsit fejlődtem.) A Goldy-könyvek más receptjei esetében esetleg megkóstolok valamit egy étterem választékából, vagy azok közül a finomságok közül, amelyeket elképesztően tehetséges catering-mentorom, John William Schenk készít, és aztán megpróbálom reprodukálni. Ez addig megy, amíg a család megálljt nem kiált. Egyszer hetekig traktáltam őket Julian sajtos manicottijának különféle változataival, míg a végén közölték, hogy az életben soha többet nem akarnak manicottit látni. A nővéreimtől, Lucy Mott Faisontól és Sally Mott Freemantől, valamint a fivéremtől, ifjabb Bill Motttól rengeteg jó ötletet kaptam, valamint áldozatkész tesztelőtevékenységet, amiért roppant hálás vagyok. Lucy a Goldy-féle sütemények, torták és muffinok végtelen sorát állította elő, hogy megkóstoltassa őket szomszédaival, barátaival, valamint Will fia tanáraival a baltimore-i Gilma Schoolban. A marylandi Bethesdában Sally – aki maga is kiváló szakács; egy nap talán sikerül eltanulnom tőle fantasztikus chutneyját – és fiai, Christopher meg Bobby voltak rendíthetetlen kritikusaim. (Talán mégis van olyan tagja az episzkopális egyháznak, aki ért a hírveréshez…) Billy pedig, a Goldman Sachs egyik fáradhatatlan alelnöke, nemcsak felbecsülhetetlen értékű üzleti tanácsokat adott, hanem kitűnő szakács is, aki sokat segít a feleségének, Cathienek a gyermekek, Torry, Gracie, Billy és Olivia etetésében. Billy állt elő a Sertésszűz snowboardos módra 11
ötletével. (Remek, próbálják ki!) És talán mondanom sem kell, hogy mennyire hálás vagyok a testvéreimnek, házastársaiknak és csodálatos gyermekeiknek. Végül önöknek, olvasóknak kívánom, hogy forgassák élvezettel ezt az új, papírfedelű könyvet. Mivel (megint csak teljesen váratlanul) a receptes rész bizonyult a Goldy-könyvek egyik legkedveltebb témájának, négy új étel is szerepel a kötetben. A mézes-fűszeres süteményt alaposan átdolgoztam, és Drágám, megjöttem gyömbéres ropogósnak kereszteltem át, a recepteket pedig új formába öntöttem. Remélem, tetszeni fognak, és önök is elkészítik majd őket szeretteiknek. Jó olvasást és jó étvágyat! Diane Mott Davidson 2001. október
12
Hideg büfé negyven főre Posírozott lazac Majonéz maine-i áfonyával Ecetes spárga szeletelt paradicsommal Vadrizssaláta Fűszeres tekercs és mézes muffin Epres sütemény Bor, limonádé, kávé és tea
†
Első fejezet
Halotti torra főzni nem épp szívderítő dolog. Először is a rövid határidő. Egy ember meghalt, temetés három nap múlva. Jelen esetben a holttestet hétfőn találták meg, kedden boncolás, szombaton, hét nappal a halál feltételezett idejét követően temetés. Coloradóban nem hívják tornak a temetés utáni közös étkezést, de ha állófogadásnak vagy egy kis harapnivalónak nevezik, akkor is csak ugyanaz marad: ennivaló negyven gyászoló vendégnek. Lágyra kelt tészta veknit csaptam a tölgyfa munkalapra. Az evés nem más, mint a halál tagadásának egy módja, villant át bennem. Ismertem az elhunytat, de erre most nem akartam gondolni. A tésztát a kaporszálacskák köré tekertem, aztán a kis tekercseket sütőlapra tettem – megannyi miniatűr, fehér-zöld díványpárnácska. Ez volt az utolsó két tucat. Ledörgöltem kezemről a ragacsos maradványokat, és hideg vízzel leöblítettem. Egy profi ételkészítőnek mindig a munkára kell koncentrálnia, nem a munka okára. Az október általában uborkaszezon volt partik szempontjából Aspen Mea 15
dow-ban. Annak ellenére, hogy az Aranyhaj Konyhája, Ahol Minden Éppen Jó! a városka egyetlen profi catering szolgáltatója volt, a megélhetés mindig hajszálon függött. Akár tetszik, akár nem, szükségem volt arra a pénzre, amit ez a tor hozott a konyhára. Mégis jobban örültem volna, ha Laura Smiley még mindig él. Ő volt Arch tanárnője tavaly, ötödikben. Harmadikban is tanította, amikor a fiam még a váláson próbálta túltenni magát. Nagyon összebarátkoztak, játékokat és szabadtéri programokat eszeltek ki. Nyáron leveleztek. Szinte láttam magam előtt Laura Smileyt a gyerekkel, ahogy átfogja Arch vékonyka vállát, szőkésbarna haja a fiam fejét éri. Pszichológusok és szociális munkások özönlötték el az iskolát, hogy kezelésbe vegyék a gyerekeket, miután hétfőn elterjedt Smiley tanárnő halálhíre. Arch nem sokat beszélt erről. Nem tudom, mit mondtak neki a segítők, és azt sem, hogy ő mit mondott nekik. A hét folyamán csak hazajött az iskolából, magához vett valami ennivalót, aztán bezárkózott a szobájába. Néha hallottam, hogy telefonon beszél valakivel, kalandmesterként játszik, vagy tévés fejtörőket old meg. Talán nem is gondol annyit Smiley tanárnő elvesztésére. Ki tudja. De most a tanárnő halála révén jött ez a munka, ami segít az októberi számlák kifizetésénél. Laura Smiley illinois-i nénikéje rendelte meg az ételeket, a legközelebbi hozzátartozó a rég elhalt szülők helyett, s nyolcszáz dollárról küldött csekket. Ez némi enyhülést nyújtott második problémámra, mely máskülönben inkább az első volt: a pénztelenségre. 16
A hatóságok által megkövetelt számtalan rozsdamentes acél mosogató egyike felett függő előjegyzési naptár két partit tartott nyilván a holnapi nap, október tizedike és harmincegyedike között. A két buliért kapott kétszer négyszáz dollár és a holnapi büfé segít elevickélni a mindenszentek és karácsony közti időszakig, amikor eleget tudok keresni ahhoz, hogy akár májusig is kihúzzuk Archcsal. Már régen megtanultam, hogy nem támaszkodhatom pusztán a gyerektartásra Arch apjától, aki amúgy jól menő szülésznőgyógyász, olyan megbízható jövedelemmel, mint maga a teremtés. Rendszeresen kisebb összegek érkeztek, azok is késve. A vita azonban ártott volna Arch nak és nekem is. A békesség megér egy kis bevételkiesést. Komoran meredtem a naptárra. Mennyi parti Halloween és karácsony között! Az anyagi biztonságom zálogai. A szoros határidő és a pénz utáni harmadik problémám a szükséges hozzávalók beszerzése volt. A hús- és terménybeszállítóm, amit csak lehet, mindent elkövetett értem, hisz ő maga is tisztában volt a gyermeküket egyedül nevelő anyák pénzügyi gondjaival. Lazaccal, primőr spárgával és eperrel megrakott kisteherautójának már úton kellett lennie Denverből. Ha megérkezik, biztosan tart majd nekem egy kisebb prédikációt arról, hogy el kéne járnom otthonról. Hogy nem is olyan nehéz egy kicsit szórakozni. Nekem mégis kemény ügy volt ez, mint a mikróban felejtett pogácsa. Nem volt időm arra, hogy a társasági életemről vitatkozzam, mert a beérkező tételek mellett 17
még a mézem is kifogyott, ami azt jelentette, hogy a muffinnal várnom kellett. A helybéli méztermelő egy Pomeroy nevű, egészen helyes fickó volt, akire a megye összes facér nőjének fájt a foga, s ezt beszállítóm sosem mulasztotta el megemlíteni. De sajnos Pomeroy már megmondta, hogy egy darabig nem fogja tudni feltölteni a készleteimet. A szokatlanul enyhe idő olyan ragadozót csalt elő, mely kifosztotta az egyik kaptárát, és amúgy is rengeteg a dolga. Ugyan mi, kérdezhettem volna, de nem tettem. A muffi nba meg jó lesz sima cukor is. Csöngött a telefon. – Aranyhaj Konyhája – jelentkeztem be. – Ahol minden… – Hagyd a marketinget, Goldy – hallottam Alicia, a beszállítóm hangját. – Beszéltem a Northwest Sea fooddal. Megvan a halad. – Szuper vagy! Erre csak hümmögött, de nem mondott semmit. – Mi az? – kérdeztem. – Mennyire jól ismerted ezt a Laurát? – Tanította Archot pár évig. – Fiatal volt? – Kora negyvenes – feleltem. – De nagyon fiatalos volt. – Elhallgattam. – Jól ismertem. Alicia felmordult, és azt mondta, hogy egy óra múlva befut. Kinyitottam a hűtőkamrát, hivatásom nélkülözhetetlen kellékét. John Richard Korman, a volt férjem nevetségesen drágának találta. Akárcsak a kis szál18
lítóautót, a törvényileg előírt mosogatókat és a rovarok elleni védekezésképpen kellő magasságba felszerelt polcokat. A váláskor kapott hatvanezer dollárból beszereztem még egy hatlapos tűzhelyet, egy plusz sütőt és fagyasztót és annyi konyhai eszközt, amiből a Searset is ki lehetett volna stafírozni. A házunkat sem volt olyan nehéz kissé átalakítani Aspen Meadow főutcájának közelében. Ami nehéznek bizonyult, az John Richard váltakozó üvöltözéseinek vagy esdekléseinek elviselése volt, aztán a zárcsere, amikor már meguntam, hogy folyton megjelenik, és elkezdi a két produkció közül valamelyiket. Először, hiába váltunk el, azzal próbálkozott, hogy elcsábítson. Néha, szégyenszemre, sikerült is neki. Vagy veszekedni kezdett, hogy demonstrálja ellenérzését anyagi függetlenségemmel szemben. És nem egészen úgy demonstrált, mint Gandhi. A hűtőkamrában összeszedtem a vajat, a tojást és a tejszínt. Hátrálva kimentem, és lábbal becsaptam az ajtót, aztán szemügyre vettem egyensúlyozó önmagamat a tükörsima fekete felületben. Göndör szőke haj. Szeplők az immár három éve zúzódásmentes arcon. Barna szemek, melyek rám meredve azt mondják: „Ne gondolkozz annyit, inkább főzz!” Most így, harmincévesen egész jól elvagyok, pár nélkül, viszont sok jó baráttal körülvéve, csak egész kicsit kipárnázódva a sok főzőcskézéstől, amiből élünk. De most olyasvalakinek a torára készülök, akit ismertem. Kora negyvenes. Ugyancsak egyedülálló. Volt. A desszerthez tartozó sütőporos sütinél egy régi 19
trükköt vetettem be: óriási, édes pogácsaszerűségeket készítettem. És egy másik trükk, amit pályafutásom során megtanultam: teremts kapcsolatot az ügyfél és az étel között. A krém nézzen ki jól, legyen kellemes állagú és jó illatú. Egy leánybúcsún a vendégeknek nem az ennivalóval kell foglalkozniuk, hisz amúgy is ott van a sok ajándék. Egy toron azonban létfontosságú a vendégek lekötése. Munkát kell adni nekik, hogy könnyítsük a gyászt. Ha azzal vannak elfoglalva, hogy felvágják a tésztalapokat, krémet kennek, és gyümölcsöt rendezgetnek, egy kicsit talán eltereljük gondolataikat a halálról. Mintha az olyan könnyű lenne. Laura szélesen mosolygott, és Arch hegyi állatos rajzait lobogtatta a fogadóórán, ahová persze egyedül mentem, hisz John Richardot nem lehetett ilyesmivel zavarni. Arch annyira tehetséges, mondta Laura, életem egyik legkülönlegesebb tanítványa. Kár, hogy nincs több barátja. A robotgép pengéi beindultak, és zúgva keverni kezdték a vajat és a lisztet. Nemsokára isteni illat lengi majd be az egész konyhát. Archnak lesz forró, édes pogácsa, ha hazaér az iskolából. Talán ezt most megeszi itt a konyhában, és nem rohan azonnal a szobájába. Megint csöngött a telefon. – Aranyhaj… – kezdtem, de félbeszakítottak. – Hagyd már, én vagyok! – visította Marla Korman, John Richard másik exe, immár jó barátnőm. – Arch otthon van már? A nyakamat nyújtogattam a Main Streetre néző ab20
lak felé, és füleltem, hallom-e a buszt. Élénk citromsárga nyárfalevelek lebegtek az enyhe szélben. Nem hallottam gyerekhangokat, melyek a délutáni busz érkezését jeleznék. Csak egy motor zúgott valahol, és a Cottonwood-szurdok susogott a magas hegyekből lecsorgó olvadt hólétől. – Még nincs. Kábé tíz perc múlva. – Vásárolgatok – számolt be Marla. – Mert nem akarok folyton Laurára gondolni. De minden boltot kifosztottak a turisták. Alig van valamijük. – Talán eredetileg sem volt sok mindenük – jegyeztem meg. – Ez a hely! – jajdult fel Marla. Kitöltöttem magamnak egy bögre kávét, és lelkiekben felkészültem a panaszáradatra. A város becsmérlése csak bemelegítés volt, hogy a férjünkre térjünk. Együtt érző neszeket hallattam. – Nem mintha bármi szükségem lenne 42-es méretű tehenészlányszerkóra – borongott Marla. – Úgyse megyek erre a kornyadozásra holnap. De Jirka ott lesz, ugye? – Biztosan – feleltem. – Azért nem viszek magammal sodrófát. Béna poén volt, de jót nevettünk rajta. Marla hajdani közös férjünket titulálta Jirkának, a monogramja – a J. R. K. – alapján. Marla olyannyira irtózott John Richard látványától, hogy érthetetlen volt, miért beszél mégis olyan sokat róla. Hét hónappal a válásunk kimondása után John Richard véget vetett viszonyának egy férjes asszonnyal a templomi kórusból, aztán el21
vette feleségül Marla vagyonát. Tizenöt hónap múlva elváltak, így lettünk társak Marlával a haragban. De előtte Marla még vagy tizenöt kilót szedett fel a férje nőügyei miatti bánatában, aminek jó hasznát is vette, mert védelmet biztosított számára, amikor John Richard egyszer sodrófával esett neki. Marlának sikerült nekilöknie őt egy jókora szobanövénynek, amitől John Richardnak kificamodott a válla. Önkéntelenül is a jobb hüvelykujjamra esett a pillantásom, amit azóta sem tudtam rendesen behajlítani, hogy John Richard három helyen törte el kalapáccsal. – Az a sodrófa – nevetgélt Marla. – Az a jó kis sodrófa. Zöldparadicsom-péppé verhetnéd vele. A menüsorra néztem. Paradicsom. A fenébe! John Richard, egyéb problémái mellett, nem mulasztott el emlékeztetni arra, hogy allergiás a csokira és a paradicsomra. Ez utóbbiból akartam apró darabokat szórni az ecetes spárgára, hogy egy kis színt adjak neki. John Richardnak gombát kell kapnia helyette, ha nem akarom, hogy rosszul legyen. Na ja, gondoltam, miközben kiöntöttem a maradék kávét a mosogatóba, egy válás után sok minden megváltozik. Marla abbahagyta a kacagást. – Híreim vannak – jelentette be. – Hozni fogja az új barátnőjét is. Megcsóváltam a fejem, és kenni kezdtem a tésztát a sütőlapokra. – Gondold csak meg – folytatta Marla. – Egy füst alatt mindkettejüket megmérgezhetnéd. – Az tetszene, ugye? – morogtam. 22
– Ha jobban meggondolom, egyelőre egy halálesettel is beérném – jelentette ki Marla. – Mivel a temetés holnap van, gondolom, elmarad a ma esti ötye-klub. – Teljesen el vagyok havazva – feleltem, az igazságnak megfelelően. – Talán a hónap vége felé. – Nem tudom, hogy kibírom-e addig. Rendelnem kell egy kis sütit. – Nem beszélhetnénk meg ezt később? Most nagyon sok a dolgom. – Az állam alá szorítottam a telefont, és kikapargattam az utolsó kanál tésztát is, s az cuppanva landolt a sütőlapon. – A süti várhat. Úgyis tele a kamra. Csak azért vagy ideges, mert tudod, kiről van szó. Bocs. – Nem érdekes – feleltem. – Ha nem akartam volna annyira családot, egyáltalán hozzá se mentem volna. Marla felsóhajtott. – Istenem, szegény Laura! Neki esélye se volt, hogy férjhez menjen. Bepillantottam a sütőbe az üvegen keresztül – a kapros tekercsek már feljöttek. Előmelegítésre kapcsoltam a másik sütőt. – Szerinted én nem gondolok rá? Elvégre én csinálom a kaját. – Hol a lakótársad? Mi is a neve, Patty Sue? Ő nem tud segíteni? És Arch? Őt is csatasorba állíthatnád. – Patty Sue majd holnap segít – feleltem. – Most orvosnál van. Idősb Kormannél. Arch is segít majd. Persze nem szívesen csináltatom vele éppen ezt, hiszen annyira szerette Laurát. Valamint a nagynéni úgy döntött, hogy a fogadás Laura házában legyen – remek. 23
Egy pillanat… – kotorásztam szabad kezemmel a polcon. – Te jó ég! Túlságosan hagytam kifogyni a készleteket, még ha uborkaszezon van is. Nemcsak a méz fogyott el, hanem a cukor is. – Akkor se méz, se cukor – foglalta össze Marla. – Nem áll túl jól a szénád. És mint azt Laura mondta volna, nem vagy túl cuki sem, Goldy. Majd felhívlak, ha jobb hangulatban leszel. Elmesélheted, hogy állsz. Laura persze ezt is humorosan fogná fel. Azt mondaná: „Micsoda döglött parti!” – Viszhall, Marla. Kitárult a bejárati ajtó, és nyárfaillatú októberi levegő áramlott be rajta. Arch trappolt be a konyhába, és az egyik pultra dobta hátizsákját, aztán a hűtő felé indult. – Milyen volt a napod? – kérdeztem. – Szörnyű. Mint mindig – nyögött fel. Felém fordult apró, őszinte, tizenegy éves kis arcával, szeplőivel, barna hajzatával és teknőckeretes szemüvegével. – Larry és Sean piszkáltak. Azt mondták, hülye vagyok, hogy még mindig körbejárok Halloweenkor. Azt mondják, mindenben hülye vagyok, pedig ők a hülyék. Még nincs is Halloween! – rázta meg undorral a fejét. – Szerintük olyan, mint hinni a Mikulásban. Az ingemet is elszakították – mutatta a hasadást a kék-fehér flanelon. – Hmmm. Komor pillantást vetett rám. – És ne gyere nekem azzal, hogy tartsam oda a másik arcomat is, mert már 24
próbáltam, és nem jött be. Valami mást kell kitalálnom. – Bocs. Kérsz forró sütit? Két perc múlva kész. – Nem jó – szállt a hangja a nyitott hűtőajtó mögül. – Todd hívni fog, amint hazaért. Szerepjátékozunk, aztán tévékvízt játszunk. Egész héten a régi műsorokról olvastam – bukkant elő egy kancsó borsmentás teával, a kedvencével. – Ne izgulj! A másik vonalat fogjuk használni, ha esetleg vevő telefonálna. Elmosolyodott, és legszívesebben magamhoz öleltem volna a szakadt ingével együtt. De ebben a korban már ez ciki a fiúknál, úgyhogy csak célzatosan a teára meredtem. – Ebbe ölted bele az utolsó kis cukromat? – Valamit muszáj volt – felelte védekezően. Megcsóváltam a fejem, és elkezdtem aprítani a zöldhagymát A vadember vadrizssalátájához, amit azért neveztem így, mert a férfiak legtöbbször a másik arcukat is odatartják a rizsnek. A sülő sütemény átható illata betöltötte a konyhát. Arch megrakott egy tányért zabkeksszel, ami biztos jele volt annak, hogy itt marad beszélgetni. – Hallgass csak ide – mondtam neki. – Ugye nem felejtetted el, hogy holnap szükségem lesz a segítségedre? – Arch bólintott. – Most az lesz az első dolgod – számoltam le a kezébe néhány kétdollárost –, hogy leugrasz a boltba, és hozol egy zacskó cukrot. De meg ne bontsd nekem hazafelé jövet! Kell a muffinhoz, az eperhez meg a limonádéhoz. Arch drámaian felhördült, aztán kicsattogott, és 25
visszakiabált valamit a válla fölött, hogy Todd félóra múlva hívja vissza. Elmostam az aprítógépet, majd nekifogtam Goldy mesés majonézének. Amikor Todd telefonált, átadtam neki az üzenetet. A sáfrányolaj-csepegtetésnek éppen a felénél tartottam, midőn berontott Alicia. Csoda, hogy ennyi zavaró tényező mellett nem ecetet kevertem a tejszínbe. – Tegyük a pultra! – kiabáltam a robotgép zúgása fölött. A hungarocell dobozt a salátához felaprított zöldségek halmai mellé zuttyantottuk. Ebben lesz a lefóliázott, jegelt lazac. Éjszakára terveztem a lazac posírozását, az eperszeletelést, a tejszín felverését, a limonádét pedig reggelre. Laura nénikéje biztosítja a bort és a tálakat, én viszem a bögréket. Arch meg Patty Sue, aki két hónapja lakik velünk, segít nekem mindezt véghezvinni. – Hát ezzel megvolnánk – mondta Alicia, miután bekebelezett egy friss sütit. – Hogy áll a szerelmi életed? – Semmi olyan, amit közölnöm kellene. Alicia végigmért. – Te titkolsz előlem valamit? – Meglehet. – Egy ilyen pletykás kisvárosban nem lehet bármit elmondani. – De ne aggódj, úgyis megtudod a maga idejében. – Alicia sóhajtva távozott. Az ezüstös testű lazac verdesni kezdett a kezemben, amikor leöblítettem, és puha muszlinba csavartam. Ő is szeretni, szaporodni akart, aztán tessék, hová jutott. Arch érkezett, és csapott le egy kilós zacskó cukrot az egyik székre, majd a telefonhoz rohant a szobájá26
Goldy mesés majonéze
1 nagy tojás, szalmonellamentes forrásból 1 evőkanál friss citromlé 1 evőkanál borecet ½ teáskanál száraz mustár ½ teáskanál só 1 csésze napraforgóolaj Tegyük a tojást, citromlevet, ecetet, mustárt és sót fémkaros keverőgépbe. Jól keverjük el, körülbelül 30-40 másodpercig. Öntsük az olajat kis kancsóba, és miközben megy a keverőgép, óvatosan, apránként folyassuk bele a tojásos keverékbe. Ha elfogyott az olaj, kapcsoljuk ki a gépet, és szedjük át a majonézt egy kisebb, jól zárható tetejű edénybe. Tartsuk hűtőben. A házi majonézt legjobb 24 órán belül elfogyasztani. 1 csészényi adag
A vadember vadrizssalátája
½ csésze vadrizs 2 csésze csirke- vagy zöldségleveslé 2 evőkanál majonéz 1 evőkanál tárkonyecet ½ evőkanál dijoni mustár (vagy ízlés szerint több) 2 szál újhagyma, apróra vágva 3 retek, felkockázva 1 kis paradicsom, magja és leve nélkül, felkockázva 1/3 csésze mexikói karalábé, meghámozva és felkockázva 1 csésze zsenge spenótlevél, megmosva és megtörölve, és még valamennyi a tál díszítéséhez só és bors ízlés szerint A felszolgálás előtti nap estéjén öblítsük át a rizst alaposan, tegyük üvegtálba, és öntsünk rá annyi vizet, hogy ellepje. Hagyjuk egész éjjel ázni. Reggel óvatosan öntsük le róla a vizet.
Egy nagy serpenyőben forraljuk fel a levest, és tegyük bele a rizst. Fedjük le az edényt, és azonnal állítsuk a tűzhelyet takarékra. Lefedve főzzük a rizst körülbelül negyed óráig, vagy amíg úgy nem látjuk, hogy a rizsszemek megdagadtak és megfőttek (azaz nem kemények vagy rágósak). Öntsük le a főzőlét, és mérjük meg a rizst: 1 ¾-2 csészényinek kell lennie. Oszlassuk szét két tálon, hogy teljesen kihűljön. Ha kell, papírtörlővel itassuk le a felesleges nedvességet. Egy kisebb tálban keverjük össze a majonézt, ecetet, mustárt, és verjük habosra. Az olajat óvatosan, folyamatos keverés mellett adjuk hozzá, amíg sima, homogén mártást nem kapunk. Egy közepes tálban óvatosan keverjük össze a hideg rizst az újhagymával, retekkel, paradicsommal, mexikói karalábéval és spenóttal. Öntsük hozzá a mártást, és óvatosan keverjük össze. Kóstoljuk meg, és ízlés szerint módosítsuk a fűszerezést. Hűtsük be legalább 2 órával a tálalás előtt. Borítsuk ki egy tálra, és rakjuk körbe spenótlevelekkel. Még aznap el kell fogyasztani, mert nem áll el. 4–6 adag
ba. A nyitott zacskó tartalmának egy része diszkréten a padlóra folydogált. – Kezdődik a tévés kvízbajnokság! – rikkantotta Arch, mit sem törődve a balesettel. A tekercsek halovány kaporillatba burkolták a konyhát. Egy nagy kerámiatálban olajat, tojást és cukrot kevertem ki a muffinhoz, és éppen a lisztet akartam hozzászitálni, amikor újra csengett az üzleti telefon. – Aranyhaj Konyhája… – Hagyd már! Megint Marla volt. Kezdtem kimérni a lisztet, de egy kevés beleszállt az orromba, és rá a kiömlött cukorra. Por por hátán. Nemsokára síelhetünk is a konyhában. – Most meg mi van? – érdeklődtem. – Ne mondd, hogy nem hallottad a legújabb híreket! – Hogy hallhattam volna? Egy órája sincs, hogy beszéltünk. – Elveszi ezt a lányt. Letettem a tálat. – Goldy, hallasz engem? A gombákért nyúltam. – Goldy, el tudod ezt képzelni? – Hmm – feleltem. – Nos, drágám – kérdezte Marla élesen –, most mit csinálunk? – Sajnáljuk a csajt. De paradicsomot nem adok John Richardnak – tettem hozzá, miközben szeletelni kezdtem. 30
– Egy harmadik meny gondolata amúgy is túl sok volt Vonette-nek – folytatta Marla. – Totál berúgott, úgy értem, teljesen kiütötte magát, Fritz kihívta a zsarukat, úgy vitték el a Furman megyei detoxikálóba. – Jaj, ne, már megint? – röpködtek a kés mellett a gombadarabkák. – És érte ment valaki? – Igen, már otthon van, és javult az állapota. Holnap már ott lesz a toron. Fritz viszont nem épp együtt érző. Úgy látszik, ez olyan családi vonás. – Próbáljam holnap távol tartani Vonette-et a bortól? – kérdeztem. – Semmiképp se – horkantotta Marla. – Nem tudom elhinni, hogy miután nyolc évet lehúztál John Richarddal, nem láttad Vonette dugi flaskáját. Mindig magával hordja a táskájában. Vak vagy? – Nem vagyok vak. Viszont tönkremegyek, ha nem fejezem be idejében a kaját arra a partira – feleltem, és letettem. Miután végeztem a gombaszeleteléssel, és a muffinok is a sütőben növögettek, elindultam Arch szobájába, kezemben a cukroszacskóval. – Nem vetted észre, milyen rendetlenséget csináltál azzal, hogy kibontottad? – kérdeztem, miután kopogtam és bementem. Arch szólt Toddnak, hogy várjon, és kezével letakarta a telefon mikrofonját. – Jaj, anya – mutatott fel valami könyvet. – Hadd folytassuk! Különben sem én voltam. Nézd! – tolt ki a szájából a nyelvével valami rózsaszín ragacsot. – Rágóztam. Oldalra hajtottam a fejem. – Arch, az alibik olyanok, 31
mint az ételek. Nem elég, ha jól néznek ki. Emészthetőnek is kell lenniük. A tied pedig még csak nem is néz ki jól. – Bocs, anya – mondta erre. – Tényleg. Majd feltakarítom. Legszívesebben belenéztem volna valahogy a fejébe, hogy lássam, miket gondol valójában, és hogyan rendezi le magában a dolgokat. Meg akartam kérdezni, hogy minden rendben van-e. De csak azt mondta volna, hogy „Persze, anya”. – Ne fáradj, már felsöpörtem. De máskor vigyázz jobban, oké? Arch ünnepélyesen bólintott, és nem mondott semmit. Elfordultam. Nem tudtam, mi lenne a helyes viselkedés egy olyan kisfiútól, akinek a kedvenc tanára, Laura Smiley mindössze hat nappal ezelőtt felvágta a csuklóján az ereit, és elvérzett.
32
