Diane Carey Equinox Start Trek Voyager

Diane Carey Equinox Start Trek Voyager A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: STAR TREK® VOYAGER Equinox By Diane Carey Based on "Equinox, Part I and II" Teleplay by Brannon Braga & Joe Menosky Story by Rick Berman & Brannon Braga & Joe Menosky Equinox © 1999 by Paramount Pictures All rights reserved. STAR TREK® is a Registered Trademark of Paramount Pictures. Fordította NÉMETH ATTILA ISBN 963 9393 90 8 Hungarian translation © Németh Attila, 2001 Hungarian edition © Szukits Könyvkiadó, 2002 Lektor: S. Lukátsy Sarolta Tördelo szerkesztés: KARAKTERTAX BT, Szvoboda Gabriella Színre bontás: A-SzínVonal 2000 Kft. Felelos kiadó: Szukits László Felelos szerkeszto: Tóth Róbert Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. -- 220340 Felelos vezeto: Pogány Zoltán igazgató ELOHANG - Ez él még? -- Nem érdekel. Akkor is megeszem. Izzadságtól nedves fémforgácsok karcolták végig a kapitány kezét, amikor masszírozni kezdte a tarkóját. Bármi volt is az, valóban meg fogják enni, mindenki, az utolsó mocskos emberig, aki még él a hajó fedélzetén. Furcsa, hogy az éhség a legvisszataszítóbb dolgot is képes étellé minosíteni. Elso tisztjére pillantott. A rendszerint jóképu Max Burke, a hajó nagy nocsábásza, a javíthatatlan aranyifjú, ma szánalmas látványt nyújtott. Fekete haja koszos volt, szeme beesett a fáradtságtól és az éhségtói, borotválatlan arcát ráncok árnyékvölgyei szabdalták. Figyelmét a tálkájára összpontosította, és beletúrt az ankari vendéglátóiktól kapott, kétes kinézetu táplálékba, mintha csak kapitánya „nem érdekel"-je direkt parancs lett volna az evésre. Burke érkezett utolsóként. Egészen eddig a hajót igyekezett ráncba szedni a legutóbbi halálos összecsapás után. Hátuk mögött Noah Lessing és Mária Gilmore éppen egy rakás teherkonténert és más felszerelést vizsgált át, káros kisugárzás után kutatva. Az ankarik nem nélkülözhettek sok mindent, de azt önzetlenül fölajánlották. És melyik épeszu ember utasítana vissza egy vacsorameghívást, ha a vendéglátói öltönyt viselo hernyók? A két tiszttel szemközt, a tábortuz túlsó oldalán az egyik ankari intett azzal, amit némi jóindulattal a kezének nevezhettek. -- Ransom kapitány -- küszködött az egyetemes fordítógép --, mi ajándék szertartás ad. Mi tetszik önök szellem. Ransom gyors pillantást váltott Burke-kel, aztán így felelt: -- Elfogadjuk az... ajándékot. Köszönjük. -- Biztos nem belolünk lesz az az „ajándék szertartás"? -- morogta maga elé Burke tele szájjal. -- Lehet, hogy csak... tudod, föl akarnak hizlalni minket,

mielott... -- Csss! Remélem, nem. A két puffadt arcú ankari, akiknek a vendégek szórakoztatása jutott feladatul, most elovett egy szerkezetet. Ez tucatnyi fémes csobol állt, amelyek tetejét ferdén levágták, akár az orgonasípokét... De szerkezet volt az egyáltalán? Lehetett egy üveg ablaktisztító is. Belül ugyanis zselészeru folyadék remegett, színét kékrol lassan zöldre váltva. -- Egy kis nosztalgia, Rudy -- közölte Burke, és megpróbált mosolyogni a vicchez. -- Lávalámpa. Mindig is szerettem volna egyet. Ransom is elmosolyodott, és bólintott a két idegen felé. -- Gyönyöru. Köszönjük, hogy megmutattátok. Az idegenek vártak, csak pislogtak egymásra, aztán -- amennyiben helyesen értelmezte szelvényezett testük gesztusait -- mintha vállat vontak volna. Bekapcsolták a szerkezetet. -- Szerencse szellem -- zümmögte a jobb oldalukon álló ankari. -- Birodalom messze, ti utazás áldott. -- Ó, hát persze -- mordult föl Burke, és folytatta az evést. -- Igen nagylelku toletek -- felelte Ransom az idegeneknek. A szerkezet villódzni kezdett, a színek egyre gyorsabban váltakoztak. -- Aú! -- Burke leejtette a tálkát, kezét a fülére szorította. Egy pillanattal késobb aztán Ransom is meghallotta -- dobhártyarepesztó" zaj volt, egyetlen hang, mintha egy templomi orgona legvékonyabb sípjának szelepe beragadt volna. Mögöttük a legénység többi tagja is összerezzent, de próbálták nem kimutatni nemtetszésüket a fülüket tépázó sivítás miatt. Ransom már azon volt, hogy int az idegeneknek, inkább állítsák le „ajándékukat" -- gyönyöru, igazán nagylelku tolük, hogy megosztják vele és a legénységével ezt a csodát, de sajnos nem szolgáltak rá --, amikor egy spárgavékony fekete vonal jelent meg a levegoben a tábortuz fölött. Burke a fegyveréért kapott mellette. Ransom remego kézzel megállította. Várj! A fekete vonal kettévált, mintha szike metszette volna szét, és mögötte valamiféle repedés tárult föl a levegoben, amibol foszforeszkáló kék fény áradt szét. E mögül a képtelen színpadi függöny mögül egy megfoghatatlan forma suhant elo; szabadon, céltudatos mozgással tört ki a repedésbol. Zöld volt -- vagy kék? --, valami arcféleséggel, két manccsal és egy rövid farokkal. Talán úszáshoz idomult a teste? Ransom biológusi agya azonnal vizsgálni kezdte a „szellemet". Fej az egyik végén, farok a másikon, álló testhelyzetben lebeg, a mancsokon karmok -- és lehet, hogy a hüvelykujja szembe fordul a többivel? Nem látta elég jól. A kezek szétnyitva, az ízületek göbösek. Átlagos koponyaforma, a nehézkedés törvényéhez igazodva, tehát a lény nem az urben fejlodhetett ki... ennek ellenére szabadon lebegett, látszólag mindenféle antigravitációs segédeszköz nélkül. Vissza az úszás elméletéhez? A túlviláginak tuno, áttetszo teremtmény mozgó alakja elsuhant a tábortuz fölött, és kísértetiesen föllibbent két szomszédos fa lombozata közé. Ott megtorpant, és lebegni kezdett, zavarba ejto angyalisággal. -- Vajon él? -- mormogta Ransom. Max Burke nagyon lassan elohúzta trikorderét. -- Nem tudom... de akkor is megeszem... -- A muszer halkan fölpittyegett. Az idegen alak körül mintha elektromos szikrák táncoltak volna -- vagy talán valami más. -- Nem szellem -- vonta le a végkövetkeztetést az elso tiszt. -- Nukleogenetikus anyag... nem: antianyag! Magas szintu a kisugárzása. -- Most is? Ugyanabban a térdarabban, ahol anyag is található? -- hitetlenkedett

Ransom. Burke a fejét rázta a kijelzo adatai láttán. Nem tudta a választ. Valahogy megtörtént, ennyi az egész. -- Életforma? -- tudakozódott tovább a kapitány. Nemcsak illúzió? -- Úgy tunik, valamiféle élolény -- Burke mindössze ennyit tudott felelni. A folyékony testu lény ekkor önfeledten körözni kezdett körülöttük a levegoben -- mintha csak az óceán egy hulláma jött volna ki a szárazföldre látogatóba --, aztán elvesztette térbeli kiterjedését, és visszacsusszant a szike vágta résbe. A vonal összezáródott, és nyom nélkül eltunt. Ransom gyomrában az azonosítatlan vacsora mocorogni kezdett, mintha elfelejtette volna összerágni. Mellette Burke még mindig a jelenést próbálta racionalizálni trikordere segítségével; elemzést elemzés után futtatott le, fekete szemöldöke mindegyik után egyre magasabbra húzódott föl. Az ankari vendéglátók elégedetten ingadozni kezdtek. Büszkék voltak magukra a látványosságért. Vagy szertartásért. Ransom megköszörülte a torkát. -- Köszönjük -- nyögte ki. -- Szép volt. -- Megáld szép utazás -- mondta az egyik vendéglátó. -- Megáld hajó Equinox. -- Köszönjük -- ismételte Ransom. Amikor a két idegen fölkelt és odébbállt, elégedetten ragyogva vendéglátói teljesítménye okán, a kapitány fél szemmel ugyan oket figyelte, de közben odasúgta Burke-nek: -- Max... mid van? Agyhullámok? Nyelv? Bármi? -- Ez... én nem... Szerinted ennek van értelme? Burke odamutatta a trikorder kijelzó'jét. -- Ha csak pár perccel tovább tartott volna... Gondold csak végig! Nézd a növekedés mértékét! -- Csss! -- csitította Ransom. -- Csináljunk mindent a szabályzat szerint! -- Az a szabályzat az Alfa Kvadránsban maradt! Rudy, ha valahogy befoghatnánk ezt, az energiaáramlás... -- Csss! Adj egy esélyt, hadd beszéljek még egyszer a barátainkkal. Közben a legénység dolgozzon! Rakodják be a cuccot! Addig én beszélek velük... -- Bent van! Mária Gilmore diadalmas kiáltása még az ankari szerkezet egyhangú sivítását is túlharsogta, és betöltötte a U.S.S. Equinox fedélzeti kutatólaborját. A no dús, szoke haja elorehullott a válla fölött, amint a szigetelokamra vezérlopanelje fölé hajolt. A labor kicsi volt, félhomályos, és félig-meddig romokban hevert; az elégett elektromos vezetékek orrfacsaró buze még mindig a legutóbbi alkalomra emlékeztetett, amikor csak harc árán menekülhettek szorongatott helyzetükbol. Ransomot aggasztotta, hogy kezd hozzászokni ehhez a szaghoz. Ha azonban mostani tervük beválik, a jó öreg hajót alaposan kitakaríthatják. A folyadék-lény eloször passzívnak mutatkozott, mintha kipuhatolná környezetét, a Gilmore által épített multifázisos szigetelokamrát. Kíváncsinak látszott, spirálvonalban mozogva bejárt minden oldalt, minden sarkot. A közelben Max Burke lázasan töltötte át az adatokat a gépház és a gyengéikedd termináljára. Az orvosi muszerek semmiféle változást nem mutattak, a gépházból azonban hamarosan visszafelé is megindult az információáramlás; a számsorok olyan gyorsan követték egymást a kijelzon, hogy a férfi már nem is tudta követni oket. A komputer elégedett lehetett, végre akadt valami izgalmas munkája. Ha Ransom kapitányban még bármiféle kétség maradhatott azt illetoen, vajon él-e úszó barátjuk, a váratlanul felhangzó sikoly azt is eloszlatta. A lény rádöbbent, hogy a szigetelokamra foglya. Zöld bore kékre sötétedett, o pedig dobálni kezdte magát egyik faltól a másikig, föl-le, egyre hangosabban visítva. -- Valami baj van! -- csattant Burke hangja, amikor a szigetelo mezo fölszikrázott.

-- Rudy! -- Maria Gilmore rémülten hátrált el a kamrától. A lény koponyamembránja kettényílt, pontosan úgy, ahogy korábban az a repedés a levegoben. Borzalmas vonások törtek át a tojássárgája-szeru anyagon, amiket bárhol a világegyetemben fenyegetonek értelmezett volna az, aki látja. A jelenlevok szeme elott a lény a legváltozatosabb dolgokat növesztette ki magából, a szarvaktól a farkakon át a tollakig, és közben tovább csapkodta magát a kamra falához. -- Szedjétek ki onnan! -- parancsolta Ransom. Burke elfehéredett kezekkel zongorázott a panelen. Az idegen szerkezet színei elhalványultak, de semmi más nem történt, a lény nem szabadult ki a kamrából. Visítása egyre hangosabbá vált, csapkodása elkeseredettebbé. -- Küldjétek vissza! -- ordította túl Ransom az orjíto hangzavart. -- Nem tudjuk... -- Burke igyekezett még gyorsabban dolgozni, elszántsága a lényével vetekedett. Napbarnított arca izzadságtól fénylett, amitol úgy tunt, mintha hirtelen megöregedett volna. -- Ó, istenem! -- Gilmore a szájára szorította a kezét. A kamrában a lény valamiféle rohamot kapott, szájából okádék tört elo, és beborította a kamra falait; végül lehanyatlott, visítása nyöszörgéssé halkult. Az ankari szerkezetet továbbra sem sikerült aktiválni, hogy visszaszippantsa a „szellemet" oda, ahonnan jött, így tehetetlenül kellett végignézniük, ahogy a lény fokozatosan korábbi méretének felére esik össze, aztán a szemük láttára mumifikálódni kezd. Mária Gilmore undorodva pislogott a kamra felé, aminek megépítésére pillanatokkal korábban még annyira büszke volt. Karját a teste köré fonta, keze ökölbe szorult, arcára szánakozó kifejezés ült ki. Ransom, aki gyorsabban megemésztette a történteket, a kamra falához lépett, és onnan figyelte tovább a lény kiszáradásának utolsó szakaszát. -- Megdöglött, Max? -- kérdezte. Burke reményvesztett sóhajt eresztett meg. -- Igen. Valami a multifázisos rendszerben okozhatta. Azok a membránok nem bírták. Ha csak néhány percig itt tarthattuk volna, a nukleogenetikus anyag talán... talán... Elhallgatott, mire Ransom ráemelte a tekintetét. Burke a képernyot bámulta. -- Max? -- unszolta a kapitány. -- Gyerünk, mondd már! Burke szóra nyitotta a száját, de csak valami izgatott nyögésféle jött ki belole, és a homloka újra gyöngyözni kezdett az izzadságtól. -- Rudy... még ott van! -- fakadt ki végre, kezével a képernyore bökve, mintha egy ablakon túl mutatna valamit. -- A növekedés mértéke nem lassult le! -Székével vadul kapitánya felé pördült. -- Hadd vizsgáljam meg a maradványokat! Adj engedélyt a boncolásra! -- Na és ha értelmes? -- tiltakozott Gilmore. -- Az most nem számít! -- Burke egy olyan érvre reagált, amit még föl se vetettek. -- Meghalt, Maria. Rudy, vége... -- És eddig nincs olyan információnk, ami bizonyítaná, hogy intelligens -értett egyet Ransom. -- Mi mindent megpróbáltunk, de olyan volt, mintha egy macskával akarnánk kommunikálni. Burke fölpattant a székérol. -- Nincs már sok idonk. Ransom megértette, bólintott. -- Csináld! Burke elrohant, hogy kezelésbe vegye az összeaszott testet, Ransom pedig közben Mária Gilmore-hoz fordult, aki még mindig ott reszketett mellette. -- Ha a tengeren hánykolódsz elveszve, halat eszel mondta. -- És ha ez az, aminek gondoljuk, akkor a segítségével búcsút mondhatunk a Delta Kvadránsnak.

Végre kiszabadulunk... egy nagyon hosszú börtönbüntetés után. Vagy éppenséggel a pokolra kerülnek. Kutatóhajó, a pokol tornáca... mi a különbség? Ransom kapitány, akinek látását elhomályosította a homloksebéból lecsurgó vér, parancsnoki székének kartámaszait markolta, miközben hajójának pajzsait egy újabb pusztító ereju energiacsapás gyengítette tovább. Szeme sarkából megpillantotta, hogy egy balszerencsés konzolból szikraeso tör eló, de nem fordult arra. Feltartóztathatatlan, szabadon áramló energiahullámok ostromolták a deflektor gerjesztette erotér utolsó védállásait. Ransom biztatóan rámordult a hajójára. Az állandó támadások ellenére a jó öreg Equinox még mindig állta a sarat. Csak legalább ne volna az ellenség láthatatlan! Bárcsak visszalohetnének, mondjuk egy másik hajóra -- egy megfogható célpontot könnyebben fölfoghatna o is, a legénysége is, egyszerubb lenne rá összpontosítani elkeseredésüket. A vörös riadó fényei kérlelhetetlenül villogtak. Mindig elhatározta, hogy kiiktatja. Elvégre szinte állandóan vörös riadó volt, már jó ideje. A villogás pedig nem segített. Már rég túl voltak a pánikon. Most épp a hajón tört ki egyfajta elektromos pánik, mintha csak tudná, mi történik velük. Magas szubtéri sebességfokozattal száguldott, ostromlóit azonban ez egy csöppet sem zavarta. A robusztus építésu kutatóhajó elszántan döfte át a tér szövedékét, de pajzsai már reményvesztve villództak az ellenség pusztító szorításában. Rudy Ransom csak homályosan követte figyelemmel a legénység tagjait, akik egyik pulttól a másikig rohantak, korommal borítva, a napok óta tartó kétmuszakos szolgálattól lecsupaszított idegvégzodésekkel John Bowler, Dotty Chang, Ed Regis. És persze Max Burke, aki minden erejével igyekezett hasznossá tenni magát elso tisztként, holott kiképzését taktikai tisztként kapta, és még korántsem állt készen az eloléptetésre. Na, szép kis eloléptetés... Ransom együttérzoen összerándult, amikor Burke belebotlott egy leszakadt burkolatdarabba, és a lába megszorult egy horpadásban. A mennyezetrol tépett szigetelésu kábelek lógtak, végükön éles törmelékdarabokkal. Egyik-másik régóta így volt már, de soha nem maradt ido a javításukra, még arra sem, hogy levágják az útból. Lemeztelenített áramkörök sisteregtek fenyegetoen. Égett falburkoló lemezek füstölögtek émelyíto buzt árasztva. Ransom szippantott egyet, azt remélte, legalább egyetlen molekulányi friss levegore rábukkanhat még. Álmok, álmok. A kapitány leküzdötte vágyát, hogy segítsen Bürkének talpra kászálódni, és a székében maradt. A legénységnek nem kell még elesettebbnek éreznie magát, mint amennyire már amúgy is az. Burke föltápászkodott, és odaugrott a legközelebbi monitorhoz. -- Pajzs huszonkilenc százalék! -- Huszonkilenccel kevesebb, vagy összesen huszonkilenc? -- kérdezte Ransom. Burke arca fehéren világított a híd sötétjében. -- Összesen huszonkilenc! Áttörnek! Ransom a kézfejével kitörölte a vért a szemébol. Forró volt, ragacsos. Hadd törjenek! Burke egy barnás füstfelhon keresztül rámeredt. -- Uram? -- Kapcsold ki a pajzsot, és töltsd fel a sugárzókat! Akkor újra maximumon lesznek. Burke megemésztette az ötletet, de tovább tétovázott. -- A töltési ciklus 45 másodperc. Addig sebezhetoek leszünk. -- Ha nem állítjuk helyre a pajzsokat, halottak leszünk. -- Ransom végignézett a híd teljes legénységén, igyekezett mindenki pillantását elkapni. -- Fegyverbe! Ez a rémes, gyulölt szó végzetszeruen meghatározta a közvetlen jövot. Már nem is

mondott soha „Vörös riadó!"-t. Csak ezt: „Fegyverbe!" Az emberei sietve kerülgetni kezdték a robbanások által szétvetett berendezéseket, kibelezett vezérlopultokat és a padlón hevero törmeléket, útközben fézerpuskákat és -pisztolyokat ragadva meg, amik már hónapok óta nem is látták fegyverszekrényeiket. Burke megnyomott egy érintkezot azon a pulton, amire épp támaszkodott. Ez adta le a „Fegyverbe!" jelzést az alsóbb fedélzeteknek. Adj nekik pár másodpercet! Nyugalom! Tarts ki! Ransom maga is fölállt, és a vállához emelte puskáját. Olyan kevés már az ember a hídon... aztán eszébe jutottak a többiek, a gépházban. Ott már csak öten maradtak. Vajon mikor lesz esélyük megint aludni? Melle összeszorult a felelosség terhétol. Ezzel a paranccsal o most módosítja túlélési esélyeiket, körülbelül hatvan a negyvenhez lesz az új arány. Orültség, túl nagy a kockázat! Rossz az arány. Nagyon rossz. Amikor a látóterében már mindenki fölfegyverkezett, és harcra készen állt, elszámolt még öt másodpercet a lentiek kedvéért, aztán élesen elkiáltotta magát: -- Pajzsot le! Burke rácsapott a panelre. A pajzsaik megszuntek. Ransom látta, hogy elso tisztje bal kézzel pötyögi be az utasításokat, jobbja egy fezért szorongat. Mindenki némán várt, csak a fejek forogtak, a szemek cikáztak és a mellkasok emelkedtek-süllyedtek. A disszonáns, túlvilági hang olyan halkan jelent meg, mint egy szúnyog zümmögése, de hamar fülrepeszto sivítássá erosödött. Egyre hangosabb és hangosabb lett! Ez valóságos invázió! -- Újratöltés! ciklus? -- kérdezte Ransom, de szeme közben tovább cikázott. -- Harminc másodperc! Vajon ki lesz a gyorsabb? Micsoda élet ez! Mintha egy pókháló foglyai lennének, egyik száltól a másikig futnak, de mindenhol elkapják oket, kiszabadulnak, megint fogságba esnek... pedig a póknak még csak nem is ízlenek. A legénység tagjai fegyverük csövét kurta ívekben mozgatták ide-oda, igyekeztek figyelni közben, nehogy egymást is befogják a lovonalba. A túlvilági sivítás a padlóhoz csavarozta a lábukat, fejüket pedig mintha belülrol püfölte volna kalapáccsal. Ransom kapitány a híd közepén állva elsoként pillantotta meg az elkerülhetetlen iszonyatot. -- Ott van! -- Fézerpuskáját odébb kapta, hogy Burke feje kikerüljön a célkeresztbol, és megcélozta a mennyezet közelében, a levegoben nyíló hasadékot. A nyílás eközben tovább szélesedett. Keze és a puska markolata közül izzadság csurrant elo, amikor tüzet nyitott. Burke félreugrott; a maradék mennyezet fele leszakadt, és pont oda zuhant, ahol az elobb még o állt. A hasadék tovább nyílt, Ransom pedig tovább tüzelt, és közben elkeseredetten látta, hogy egy újabb recés szélu vonal jelenik meg az elso tiszt, egy harmadik pedig Chang mögött. A zaj egyre hangosodott még! A három hasadékból áradó visítás olyan elviselhetetlenné vált, hogy aki hallotta, ordítani tudott volna kínjában. A fézerek még több sivítást és zümmögést társítva az idegen támadók természetellenes sikolyaihoz -- vakító fényu sugarai mindent elpusztítottak, amihez csak hozzáértek. Az ölesre állított fegyverek tüze fölperzselte a hidat. Alig egy hete veszítették el így egyik társukat: egy eltévedt fézersugár végzett vele. Ransom körül mindenki forgolódott, újra és újra tüzet nyitva a fejük fölött nyíló, fénylo hasadékokra. Kifutnak az idobol. Burke még mindig lázasan matatott a konzolján... -- Ido! -- követelte Ransom. -- Tíz másodperc!

Tovább nott a hangzavar, de ezúttal már a halálfélelemtol sikoltozó emberek ordítása töltötte be a kapitány fülét. Ez a hang sokkal rettenetesebb volt, mint az idegen támadók sivítása. Pedig azok is jöttek! A hasadékokon keresztül áttetszo, csigatestu lények özönlöttek el a hidat, démoni sebességgel cikázva. Ketto, három -- Ransom hamar lemaradt a számolásban. Az idegenek szemkápráztató gyorsasággal alakzatba rendezodtek, de mire bárki számba vehette volna oket, újra szétváltak. Mindegyik megcélzott egy embert. Ransom vadul megrántotta fegyvere ravaszát. Fézerek zümmögtek föl, csöveik hamarosan forrósodni kezdtek. A szellemek a mennyezet alatt röpködtek, hol csoportosan, hol külön-külön. Zöldes ragyogás töltötte meg a hidat, megzavarva az emberi érzékelést, akár egy zenés mulatóhely villódzó fényei. Támadás! MÁSODIK -- Segélykéro hívást fogtunk, kapitány. -- Izolálja! -- Ezt nem fogja elhinni. Még én sem hiszem el... -- Nos, Chakotay, hadd lássam elobb, aztán majd eldöntom, elhiszem-e, vagy sem. Bár igyekezett nyugodtan ejteni a szavakat, Kathryn Janeway mégis kiérezte belolük nyugtalanságát. Tudta, mit látott az imént az elso tisztje, és valóban, o maga sem volt képes elhinni. Föderációs segélykéro frekvencia, itt! Hatvanezer fényévnyire a föderációs urtol. Vajon valaki csapdába akarja csalni oket? A Voyager csillaghajó rengeteg segélykéro hívásra válaszolt már az elmúlt öt évben, és mindegyiket csöppet sem könnyu döntési folyamat elozte meg, hiszen a kapitánynak mérlegelnie kellett saját felelosségeit is. Vajon már maga a válaszadás is beavatkozásnak számít egy olyan kvadránsban, ahol a Föderációnak semmiféle befolyása nincs? Nem tudta, így aztán fölállította a saját külön törvényeit, és ezeknek engedelmeskedve mindannyiszor válaszolt. Ez olykor kifizetodonek bizonyult, olykor azonban... más eredményt hozott. Ezt a jelzést akár a saját hajója is leadhatta volna egy Csillagflotta-jármu ott, ahol semmi keresnivalója, elképzelhetetlenül távol az otthontól, fáradhatatlanul kutatva a hazafelé vezeto utat. -- Ransom kapitány... az Equinox... Megtámadtak!... segítséget... Hátborzongató. Válla megfeszült. Ne... nyugalom. A legénység minden mozdulatát figyeli. Chakotay árnyéka vetodött rá, melengetoén és megnyugtatóan, mint mindig. A férfi széles válla igyekezett minél többet átvállalni az orá nehezedo terhekbol, és Janewayt idonként megkísértette a gondolat, hogy valamennyit átadja neki, és visszatér egy másik kapitány szolgálatába, ahelyett, hogy neki magának kéne a döntéseket hozni. Az oket körülvevo fémszerkezet biztonságos fészket nyújtott nekik ebben az ellenséges kvadránsban. A hajó egész jó állapotban volt, hála az elmúlt hónap néhány szerencsés üzletkötésének. Most azonban, míg a kilátóernyo igyekezett fókuszba hozni a rajta lejátszódó jelenetet, Janewaybol hirtelen minden magabiztosság elszállt. A kép széttöredezett, az adást a forrásánál zavarhatta valami. Egy kapitány bajban van, parancsnoki székével együtt rázkódik, és segítségért könyörög egy szívtelen kvadráns közepén. -- Ransom kapitány, az Equinox... Megtámadtak!... segítséget... Egy föderációs hajó? Nem létezik! Egy kutatóhajó, ilyen messze? Biztos csak egy érzékelo-visszhang, valami meghibásodás. Janeway szóra nyitotta a száját,

rendszerellenorzést akart kérni, de rájött, hogy Chakotay már rég elrendelte volna. Inkább hallgatott, minthogy megbántsa az elso tisztjét. Fejét a másik irányba fordította, Hét Kilenced felé. A gyönyöru, ám végletesen érzelemmentes fiatal no kifejezéstelen arccal játszotta vissza az üzenetet. A kapitányra pillantott, észrevette annak idegességét, és levette a hangot. Mindenki döbbenten nézte a kilátóernyot, ahogy a pánikba esett legénység elszánt kapitánya mögött szaladgál; a férfi közben a székébe roskadt, vállát a támlának nyomta, arcába a harag mély ráncokat szántott, de ujja nem engedte el a fézerpuska ravaszát. Újra és újra tüzelt. -- Ransom -- suttogta Janeway. -- Egy kutatóhajó parancsnoka volt. Az Equinoxé... -- A segélykéro hívást körülbelül tizennégy órával ezelott adták le -jelentette Hetes. Janeway összehúzta a szemét, készült föltenni a legfontosabb kérdést, de Chakotay segítségére sietett a válasszal. -- Három egész kéttized fényév. Ez eldöntötte. Nem lehet visszhang. Janeway szívverése kihagyott, aztán dörömbölni kezdett. Három fényév! Igyekezett, nehogy a légzése is látványosan fölgyorsuljon. -- Próbálják bemérni a helyzetét! Izgalom... felfedezés! Barátok! Öt év számkivetettség, idegen arcoktól körülvéve, saját hajójuk falai közé bezárva, egyenrangú társak, ismerosök nélkül. Öt év. -- Mit keresnek a Delta Kvadránsban? -- Megint Chakotay állt elo egy fontos kérdéssel, amire Janeway is szívesen szolgált volna válasszal, ha tud. Hetes elegáns ártatlanságában fölvetett egy logikus, ám fölöttébb naiv elméletet. -- Talán épp a Voyagert. Janeway még mindig dörömbölo szívvel egyik kezét szorosan ökölbe szorította, külsoleg nyugalmat eroltetve magára. -- Az Equinox Nova-osztályú hajó. Bolygókutatásra tervezték, nem hosszú távú taktikai küldetésekre. Pillantása találkozott Chakotayével. Ugyanazok a kétségek tükrözodtek abban is, mint a sajátjában. Vajon ez egy csapda? Valami trükk? A törzsi tetoválás alatt Chakotay szemöldöke a megértés néma gesztusában fölívelt. Tudta, mi a dolga. Szó nélkül sarkon fordult, és kisietett a hídról, a kisegíto érzékeloik vezérloje felé, hogy alapos passzív letapogatást végezzen a környezo urön. Semmi sem kerülheti el a figyelmét. Hamarosan megtalálja a választ. Janewaynek szüksége is volt arra a válaszra. Valahogy az egész nem stimmelt. Az Equinoxot szigorúan csak adatgyujtésre szánták, az alapveto pajzsokon és néhány gyenge tatlövegen kívül más eszköze nem volt sem a támadásra, sem a védekezésre. Vajon mit kereshet itt, távol az ur feltérképezett részétol? -- Ismeri ezt az egyént? -- kérdezte Hetes, szokása szerint puhatolózva, olyan kérdéseket téve föl, amikrol a legénység többi tagja tudta volna, hogy egy ilyen pillanatban nem szegezhetok a kapitánynak. -- Csak hallomásból. -- Janeway elfogadta a volt borgot, olyannak, amilyen, soha nem hánytorgatta föl neki tapasztalatlanságát az emberi viszonyok terén. Exobiológus volt, aztán kinevezték kapitánnyá, mikor kapcsolatot létesített az yridiánokkal. -- 6291-es faj -- vágta rá a fiatal no. -- A Kollektíva tudomása szerint már kihalt. -- A Föderáció is úgy tudta. Ransom azonban megcáfolta ezt. Mindig is szívesen találkoztam volna vele. Kár, hogy nem kedvezobb körülmények közt sikerül.

-- Én magam is kíváncsi vagyok rá. És a legénységére. Remélem, általuk többet is megtudhatok az emberekrol. Janeway rápillantott, de igyekezett nem éreztetni vele, mennyire furcsállja, hogy Hetes így ragaszkodik saját idegenségéhez. A fiatal no ember volt ugyan, ám olyan sokáig kellett élnie egy kiborg faj embertelen társadalmában, hogy még mindig inkább gépként viselkedett, mint érzo lényként. -- Én pedig remélem, hogy lesz rá alkalma -- felelte a kapitány egyszeruen. Hetes nagy szemei egy kurta villanás erejéig életre keltek. -- Megvannak a koordinátáik -- közölte, menedéket keresve az adatok mögött. -Az irány ketto-öt-nyolc per tizenketto. Egy föderációs hajó segélykéro hívást küld! A hirtelen támadt céltudatosság úgy pezsdült fel Janewayben, ahogy már évek óta nem. Ez volt az igazi munkája, amivel annak idején megbízták, a kötelesség, amire vizsgái után fölesküdött -megvédeni a Föderáció területét, tulajdonát és lakosságát mindenütt az urben. Az utóbbi öt évben minden döntés nehezen született -- vajon menjen-e, maradjon-e, kapcsolatba lépjen-e. Mindig valami trükkel kényszerítette ki magából a választ. De ma nem! Elso ízben, amióta elrabolták oket a föderációs urbol, és csapdába ejtették a Delta Kvadránsban, kétsége sem volt afelol, mi most a Voyager feladata. A szíve megint vágtázni kezdett. Megérintette a vezérlopanelt, elhallgattatva az immár fölösleges segélykéro hívást. -- Álljunk irányba, maximális meghajtás! Vörös riadó! Hetes azonnal mozdult, hogy végrehajtsa a parancsot. Janewaynek nem is volt más dolga -- csak kiadta az utasítást, és a legénység engedelmeskedett. Ez a kapitány elojoga, ha már minden teher az o vállát nyomja. Amióta az eszét tudta, most eloször nem a saját embereit féltette, hanem egy másik hajó parancsnokát, aki hozzá hasonlóan eltévedt a Delta Kvadránsban. Lepillantott a kis képernyon a férfi kimerevített arcára. -- Tartson ki, kapitány -- mormolta maga elé. Feszült órák teltek el a hézagos segélykéro hívás vételétol addig a pillanatig, amikor az érzékelok hatósugarának peremén föltunt a bajba került hajó. Minden szolgálatos tiszt a hídra gyult, és még azok közül is néhányan, akik épp alhattak volna. Valamennyi fedélzeten elterjedt már a hír, hogy egy másik föderációs hajó -- sot, egyenesen Csillagflotta-hajó -- szólította oket a végtelen éjszakában. Rég elveszett testvérükre bukkantak. Aki csak ürügyet talált rá, most a hídon volt. Janeway kiüríthette volna a helyiséget, de jobbik eszén gyozedelmeskedett a szentimentalitás. Az emberei megérdemlik ezt a pillanatot. Csak csöndben remego gyomra figyelmeztette arra, milyen könnyen tragédiába torkollhat az ügy. Chakotay mellette ült, keze idegesen markolta a széket. Még nem sikerült igazolnia a segélykéro hívás hitelességét, sot, arra sem volt képes, hogy határozott kisugárzási nyomokat találjon, amik bizonyítják, valóban egy föderációs hajót sodort útjukba a sors. Talán az egész csak átverés. Ez nem tetszett neki. Chakotay nem szeretett vakon repülni. Ötévnyi gond és küzdelem után Janeway hajlamos volt vállalni a csapdába sétálés kockázatát, csak hogy legénysége ízelítot kaphasson a régi idok hétköznapjaiból -- hiszen ez az egyik legfontosabb feladat, amit a flottához szegodésükkor fölvállaltak: válaszolni baráti hajók segélykéro hívásaira. Még ha a dolog balul sül is el, legalább felidézhetik szép emlékeiket. A kormánymuvet Töm Paris kezelte -- magasabb rangjával élve leváltotta az ügyeletes tisztet. Harry Kim is ott állt saját posztján. Tuvok az érzékeloket figyelte, B'Elanna Torres a taktikai muszereket, Hét Kilenced a kutatótiszti pulthoz telepedett, Neelix pedig minden különösebb ok nélkül volt jelen, hacsak

azt nem számítjuk, hogy csapda esetén o ismerhette föl leginkább saját kvadránsa rossz fiúit. A többiek, akik valójában szolgálatban lettek volna, most a híd felso szintjén ténferegtek, úgy téve, mintha nem zavarná oket a másik muszak tagjainak inváziója. Tudták, ilyen helyzetekben a döntés a kapitányé, de azért mégis... Még a doktor is megjelent; mobil sugárzóját viselte, ami lehetové tette holografikus programja számára, hogy szabadon járhasson az egész hajón, nem kellett a gyengélkedore bezárva kuksolnia. Janeway hozzászokott már a jelenlétéhez, mintha csak hús-vér orvos volna, nem pedig egy különösen rafinált, tanulásra képes számítógépes szoftver. A kapitány szándékosan nem nézett végig beosztottjain. Az csak túlzottan érzékeltetné velük kiválasztottságukat. Élvégre a hajón mindenki más is szívesen itt lett volna most, de még az örömnek is határt kell szabjon az ésszeruség. -- Közeledünk a koordinátákhoz. -- Töm Paris hangja eroltetetten nyugodtnak tunt. -- Vissza a normáltérbe! -- parancsolta Janeway. -- Megvannak! -- Kim már nem fogta vissza magát. Kétezer kilométerre balra a hajóorrtól! Alacsony impulzusfokozattal haladnak. Janeway a homlokát ráncolta. Alacsony impulzusfokozattal? -- Elfogópályára! -- mondta, aztán legyurte azt a még Parisnek szánt megjegyzést, hogy ne túl szélesen vegye a fordulókat, mert egy Voyager-méretu hajó olyan könnyedén átgázolhatott volna a kisebb másikon, akár egy buldózer. -Tuvok, kaphatunk képet? A fo kilátóernyo csak az urt mutatta, de gondolataiban már mindenki oda tudta képzelni a másik hajót. Megnézték az adatbankban. Tudták, hogy néz ki egy Nova-osztályú hajó: kagylóhéj alakú parancsnoki egység, egyszeru meghajtó egység, két gondola. Kicsit zömök vonalak. Átlagos. Egészen eddig a napig. Ma ugyanis, ebben a pillanatban a kis Equinox sokkal jelentosebbnek tunt, mint amilyen volt. A legközelebbi fogódzót testesítette meg ugyanis az otthon felé a Voyager magányos legénységének, akik szinte soha nem láthatták még saját hajójukat sem kívülrol. De most, a környezo barátságtalan ur kellos közepén mintha önmagukat pillantották volna meg az ismeros, hazai vonalvezetésben. Az elso, ami a szemük elé került, mégsem a Csillagflotta tervezomérnökeinek formatervezett hajóteste volt. Egy energiagömböt láthattak, amit pusztító kék és fehér csapások szaggattak. Pajzsok, teljes kapacitáson, támadás alatt. Janeway ültében elorehajolt, és összehúzta a szemét. Most már megpillantotta magát a hajót is, amint az egyezményes térbeli koordinátarendszer Z-síkja mentén a Voyager felé fordul. -- Súlyosan károsodtak -- jelentette Tuvok, némileg kivetkozve szokásos vulcani merevségébol. -- Több lék a burkolaton... a térhajtómu nem üzemel... -- Mi történik a pajzsukkal? -- kérdezett közbe Neelix. -- Roncsolja valami -- felelte Torres, miután leolvasta az adatokat a monitorról --, valamiféle energiakitörések. Egyszeru tényközlés volt, de Janeway számára ennél sokkal többet jelentett. A roncsolás más szóval támadás. Az energiakitörések azonban nem fegyverhasználatra vagy szabotázsra utaltak. A másik hajót valamilyen láthatatlan ero támadja. Most örült, hogy a Voyageren fönntartotta a vörös riadót, a bekapcsolt pajzsokkal és az érvényben lévo óvintézkedésekkel. Az, hogy az ellenség nem látható, korántsem jelentette azt, hogy nem is létezik. -- Valami fegyver? -- kérdezte Paris. Tuvok a fejét rázta, bár a navigátor nem nézett felé. -- Nincs más hajó a közelben. -- Üdvözlotávolságba értünk -- jelentette Kim feszülten. Janeway érezte, hogy ha

nem reagál gyorsan, a zászlós a saját szakállára lép kapcsolatba velük. -- Nyisson csatornát! -- mondta. Kívánsága szinte ugyanabban a pillanatban teljesült. Hát jó. -- Itt Kathryn Janeway kapitány a Voyager föderációs csillaghajóról. Vettük a hívásuk... -- Voyager! Terjesszék ki a pajzsukat a hajónk köré! Illesszék a sugárzó-frekvenciát! Janeway, hogy megpróbálja visszaigazolni a vételt, megkérdezte: -- Támadják önöket? -- A pajzsot! Gyorsan! Semmi üdvözlés, semmi formalitás, semmi az égvilágon. Csak: mentsék meg a hajóm! Ismerte ezt a kétségbeesést. -- Rajta! Végre a legénységnek is akadt valami dolga. Paris a csillaghajót közvetlenül a kutatóhajó fölé kormányozta, hogy maximálisan kihasználhassa a pajzs védelmet adó burkát. A kilátóernyon láthatták az Equinox alakját -- körülbelül feleakkora lehetett, mint a Voyager saját pajzsa foszladozó gömbjében. Tuvok felbecsülte a támadások erejét, hogy kiszámíthassa, milyen teljesítmény verheti vissza oket eredményesen. Torres igyekezett átirányítani a szükséges energiamennyiséget. Kim pedig közben megbizonyosodott róla, hogy nincsenek elottük meteorok, gázfelhok vagy más olyan akadályok, amik megnehezíthetik a dolgukat. Chakotay a széke karfájába épített monitorokon figyelte a részleteket, miközben Janeway a teljes képet tartotta szemmel a fo kilátóernyon. Neelix, mivel más feladata éppen nem akadt, gondolatban jókívánságait küldte az ur feketeségén át. -- Pozícióban vagyunk -- jelentette Paris. Tuvok is ugyanabban a pillanatban szólalt meg: -- Illesztem a pajzsfrekvenciát. Janeway magában számolta a másodperceket. Utasítást adhatott volna az embereinek, hogy dolgozzanak gyorsabban, de minek? Csöngeni kezdett a füle. A fölfokozott várakozástól? Egy kadét reakciója. Megpróbálta leküzdeni, de a sípoló hang csak tovább erosödött. Aztán a háta mögött megszólalt a doktor, a fölso szinten beszélt valakihez: -- Maga is hall valamit? Tehát nem a füle csöngött. Valami meghibásodás? Janeway megpördült, de Hetes már keresni is kezdte az okot. -- Térközi hasadékok nyílnak a tízes, hatos... és egyes fedélzeten! Janeway továbbfordult. -- Tuvok! A vulcani nem felelt, még csak föl sem nézett. Nagy keze hatékony gyorsasággal táncolt a vezérlopulton. Ez épp elég volt válasznak. A pajzsok aktivációs fényei vörösen villogtak, aztán narancssárgán, végül zöldre váltottak. A híd monitorjai a Voyager vázlatos képét mutatták, körülötte pedig az erotérburkot, ami most fokozatosan befogadta az Equinoxot is. A csillaghajó nagyobb energiájú pajzsa visszaverte a támadást -- bármi indította. -- A pajzsok kitartanak -- közölte Tuvok. -- A hasadékok? -- kérdezte Chakotay, mintha valami olyasmit látna kis monitorjain, amit Janeway a nagy kilátóernyon nem. A kapitány örült, hogy elso tisztje ott ül a helyén. -- Semmi nyomuk -- felelte Hetes. Egy pillanatnyi megkönnyebbülés után Janeway újra megnyitotta az üdvözlocsatornát. -- Voyager Ransomnak. Kapitány? Mellkasa összeszorult. Semmi válasz. Még egy reccsenés sem. Vajon máris kudarcot vallott, még mielott elkezdhette volna a mentoakcióját? -- Szervezzenek mentocsapatokat! Biztosítsák az Equinoxot! Tuvok, maga velem

jön. Már beszéd közben futva elindult a turbólift felé. Ha ettol a többiek azt hiszik, hogy aggódik, rémült vagy ideges -- nem érdekes, úgyis sokan jobban ismerték már, mint szerette volna. A tisztjei követték. Chakotay, Torres, Paris, Neelix, Hetes, Kim, mind igyekeztek, hogy felszerelkezzenek trikorderekkel, csuklólámpákkal, fézerpisztolyokkal és orvosi készletekkel. A szolgálatos legénység újra elfoglalta helyét a pultoknál, mert a rangidosök most felderíto csapatok szervezését kapták feladatul. Janeway örült, hogy így alakult a helyzet. Szerette a legjobb embereit tudni maga mögött, hiszen tolük számíthatott a legtöbb segítségre, ha valami gond adódik. Egy egyszeru mentoakció, egy Csillagflotta-hajó fedélzetén. Már alig várta, hogy ott legyen. A pajzsok kitartanak. Miféle gond adódhatna? HARMADIK FEJEZET Chakotay parancsnok vezette a második csapatot a kutatóhajó meghajtó egységébe, egyenesen a gépházba. Valahol fölöttük a kapitány a parancsnoki egységet vizsgálta át, utat törve a híd felé. Mindannyiuknak ebbe a részbe kellett lesugározniuk, aztán válhattak csak ketté. Az Equinox parancsnoki egysége olyan károsodásokat szenvedett el, hogy a transzportéi érzékeloi egyetlen pontot sem találtak, ahol a létfenntartó rendszer muködése lehetové tette volna a besugárzást. Ha pedig az ember légüres térbe érkezik, elég szerencsétlenül érezheti magát abban a néhány pillanatban, ami a haláláig marad számára. A transzportálást a legénység minden tagja rutinfeladatként kezelte már, ezen a napon azonban, amikor Chakotay teste újra anyagiasuk, és a látása is visszatért, csak valami pokoli derengés fogadta, amitol a hátán végigfutott a hideg. Lidércnyomásba illo alagút húzódott elotte, árnyakkal teleszove, és a háttérben ott zümmögött a lemerített energiatartalékok erolködése a korábbi rend helyreállítására. Egy pillanatába telt, míg betájolta magát. A reaktorhoz vezeto összekötofolyosón állt. A romba dolt átjáró akár a Voyageré is lehetett volna, épp csak egy kicsit szukösebbnek tunt. Chakotayt nyugtalanította, hogy ez a saját hajójához annyira hasonló másik ilyen rossz állapotban van. Öt éven át igyekeztek elkerülni ezt a sorsot, és valahogy -- a szerencsének és a bátorságuknak köszönhetoen -- sikerült is a Voyagert a súlyosabb károktól megkímélni. Körülötte mindenfelé összeroppant és fölrobbant kábeloszlopok nyíltak szét, mintha az orvosok megfeledkeztek volna betegükrol egy mutét közepén; egyik-másikból még mindig szikrák pattogtak. Maga a fedélzet nyikorgóit a lába alatt, a kötoelemekre súlyos nyomást gyakoroltak a külso burkolatot ért sérülések. Itt-ott hallatszott, hogy szökik a levego. Egyik lék sem jelentett komolyabb veszélyt, de a látvány mindenképp aggasztó volt. A hajónak nagyon ellátták a baját -- ezt Chakotay már az érkezése pillanatában ösztönösen megérezte --, mindenütt szivárgó gázok és égett áramkörök szaga terjengett. A sötétség is zavaróan hatott, hideg köpenyként borult a vállára -- nem megszokott ruhadarab egy Csillagflotta-tiszt számára egy Csillagflotta-hajón. Súlyos károk nyomai látszottak mindenütt, itt nem csupán egyetlen támadásról volt szó. Buntudat kínozta, ha arra gondolt, miken mehetett keresztül az Equinox legénysége, teljesen egyedül, magára hagyatva. Nem, valahogy az egésznek nem látta semmi értelmét. Megindult elore. Mögötte Torres, Paris, Neelix és Kim elszorult torokkal, némán lépkedett. Ok is saját maguk és hajójuk komor visszatükrözodését látták ebben a pusztulásban.

Óvatosan haladt, de még így is kétszer megbotlott; csuklólámpája bántóan éles fényénél kereste az utat a törmeléken át. Hirtelen fölidézodött benne egy emlék, tizenkét éves korából, amikor éjszaka belopakodott egy roncstelepre. Rossz halmot mászott meg, és beszorult egy összetört urkomp alá. Az éjjelior rottweilere talált rá, és addig ugatott, amíg valaki oda nem jött kiszabadítani ot. Elhessegette a képeket a lába után kapkodó nagytestu kutyáról, és tovább haladt elore. Lámpájának fénykévéje megremegett, amikor hátán és karján remegés futott végig. Hideg volt! De csak a folyosó elso szakaszán. Amint beért a gépházba, fojtogató hoség függönye ereszkedett rá. A hajó környezetszabályzói ezek szerint teljesen megbolondulhattak. A térhajtómu reaktora alacsony teljesítményen lüktetett elotte. Nincs elég energia, de legalább látható sérülés sem. Chakotay gondolatban összerezzent, amikor lámpája fénye olyasmire esett, ami nem összetört berendezés vagy burkolat-törmelék volt -- egy emberi testre. Halott. Semmi életjel. A trikorder szinte nem is szerves anyagként érzékelte. Miért? Hátrapillantott. -- Szóródjanak szét! Neelix, a legénységi kabinokhoz! Harry, Hetes... ellenorizzék az energiavezetékeket! Senki nem nyugtázta szóban a parancsait. Csak az óvatos lépéseket hallotta, amint egyre távolodnak; a talpak alatt idonként megcsikordult, megreccsent valami. Töm Paris kissé közelebb nyomult hozzá, amikor meg kellett állnia, hogy félredobjon az útból egy darab szigetelolemezt. -- Elnézést -- morogta a navigátor kiszáradt torokkal. De azért nem távolodott el túlságosan. Chakotay a félhomályban rátalált B'Elanna Torresre. -- Próbálja aktiválni a foáramkört! Töm, maradjon velem! Torres megacélozta magát a kísérteties sötétséggel szemben, és a törmeléken keresztül a reaktormaghoz küzdötte magát; megkönnyebbültnek látszott, mert olyan tennivalót kapott, aminek semmi köze a helyiségben hevero holttestekhez. Azokról majd Chakotay gondoskodik. Az elso tiszt odalépett a legközelebbi testhez. Az érzékei azt súgták, hogy hiábavaló minden próbálkozás, de úgy gondolta, legalább saját magát megnyugtatja egy utolsó érintéssel, ezzel a haszontalan gesztussal. Ahogy azonban a lámpa fénye az arcra és a vállra vetodött, eldöntötte, mégsem nyúl hozzá. Paris is összerezzent mellette. -- Mi történhetett? -- kérdezte Chakotay. Töm Paris ólomsúlyként emelte föl trikorderét, és nyomkodni kezdte az érintkezoket. -- Valamiféle termolitikus reakció. Kiszárította minden sejtjét. Ami maradt belole, az még Ramszesz múmiájánál is ocsmányabb volt. A szemek eltuntek, besüppedtek az összeaszott fejbe. A megsötétedett hús keményre száradt, az íny visszapöndörödött a groteszk vigyort formázó fogakról. A nyak csupán papírvékony bor volt, ami dobszeruen a gerincre feszült; hártyáján át tisztán látszottak a kiszáradt erek. Paris a többi áldozat felé fordult, de megtorpant összeszedni magát. Chakotay is megállt mellette, és várt, bár ot annyira nem rázta meg a dolog, mert ösztöneire hallgatva eleve a legrosszabbra készült. Hiszen ha a hajó ilyen állapotban fogadhatta oket, mi történhetett a legénységgel? Paris szemmel láthatóan több reményt táplált a csillagflottás bajtársak viszontlátásának részleteit illetoen. Most ezek a remények mind szertefoszlottak. -- Jól van? -- kérdezte Chakotay csöndesen.

Paris vett egy remego lélegzetet, és száját összeszorítva elfojtotta feltöro rosszullétét. -- Azt hittem, találunk itt... -- Elhallgatott, összeszedte magát, és megrázta a fejét. -- Elkelne egy kis bátorítás. -- Attól tartok, nekem is. -- Chakotay gyászosan elvigyorodott, megfogta társa könyökét, és biztatóan megszorította. Vissza a munkához, még ha a világ legrémesebb munkája is az. -- Parancsnok? -- Torres kiáltott, a térhajtómu központi magja elott térdelve. Chakotay odabotorkált, és döbbenten bámulva torpant meg. Ez meg mi? A maghoz különös alkatrészek kapcsolódtak: tekercsek, injektor-illesztések... szinte régimódinak tunt az egész, mintha valaki az alagsorában próbált volna lomokból fölépíteni egy muködo reaktort. Vajon miért babráltak bele a hajtómube? -- Se füle, se farka ennek az injektor-együttesnek mondta B'Elanna Torres, trikordere fölött a homlokát ráncolva. -- És a dilítium-mátrixot is mintha teljesen áttervezték volna. -- Akkor keressünk egy gépészt, aki elmagyarázza javasolta Chakotay, bár maga sem bízott benne, hogy ez valóra válhat, a körülöttük hevero testekbol ítélve. -- Addig is, próbálja meg kikötni a magot! Torres máris belemerült a szerelésbe, és csak akkor jutott eszébe odavetni egy „Igenis!"-t, amikor a férfi már hátat fordított neki. Chakotay továbbhaladt a teremben, szeme ide-oda villant a megcsavarodott tartógerendák és burkolatlemezek, a belekként kiomlott kábelek közt, agya pedig mindeközben azt próbálta megfejteni, vajon miféle rosszindulatú ero okozhatott ekkora pusztítást. -- Jöjjön, Töm -- morogta, mikor Paris mellé ért, aki már egy újabb holttestet vizsgált. -- Jó kis csata lehetett -- dünnyögte rekedten a navigátor, mert hirtelen semmi konstruktívabb nem jutott eszébe. -- Ha ez az ero kívülrol tör be, áttörte volna a burkolatot is -- töprengett el Chakotay. -- Valami megszállta a hajót, és belülrol indított támadást. -- És én meg is mondom, hogy mi tette... Nézze ezeket a nyomokat! Fölismeri? Chakotay odairányította a lámpája fénysugarát, ahová Paris mutatott, és egy pillanatig hitetlenkedve vizsgálta a falat. -- Ezek fézernyomok -- vonta le a következtetést a navigátor hangosan. -- Teljes energiára állított fézerekkel lövöldöztek itt. Összevissza. De idegen fegyverek kisüléseire semmiféle jel nem utal. Csak föderációs fézerek lottek. -- Ho- és sugárégésekre azonban épp elég nyom van -- vetette közbe Chakotay. -Bármi is indította el ezt az egészet, az nem fézerlövés volt. -- Talán egy szerencsétlen találat hatására sugárzó energia tört ki a reaktorból. -- Nem, mert a hatása kiszámított volt. Nézze meg a holttesteket! Égés- és olvadásnyomok nagy koncentrációja ott, ahol elestek. Paris körbeforgatta a lámpáját, amerre Chakotay mutatott. -- Ez azért megnyugtató... legalább nem a legénység tagjai golyóztak be annyira, hogy szénné lojék egymást. -- Biztos, hogy nem az történt. Egyetlen fézer sem tesz... ilyesmit... a testtel. -- Nem gondoltam végig. Elnézést. Chakotay ismét csak azt a gyászos mosolyt tudta bátorításképp Parisre villantani, ami, tudta, nem különösebben reménykelto, de hát a navigátor nem is várt tole semmi effélét. Már épp újra elindult volna, amikor társa olyan élesen rándult össze, hogy oldalt beledolt egy halom törmelékbe. Chakotay feléje lépett, de aggodalma hirtelen más célpontra irányult, amikor meghallott egy elhaló nyögést a halom mélyérol.

Elobb emelkedett föl a fezére, mint a csuklólámpa. Egy indukciós rendszer-kijelzo pult és egy megfeketedett világító panel támaszkodott egymásnak elotte. Körülötte más lemezek és gerendadarabok is sorakoztak hasonlóképp elrendezve. Egy barikád! A fény megtört az elszenesedett fém és muanyag elemeken, amelyek valaha a hajó muködtetésének elengedhetetlen eszközei voltak, most azonban már csak hulladéknak minosültek; az árnyak között cikázó sugár áthatolt a réseken, és bevilágított az összeomlott barikád belsejébe. Ott hirtelen megállapodott egy fölhorzsolt arcon és egy rettego kék szemen. Aztán végre rátalált a másik szemre is, majd egy kócos, piszkos szoke hajkazalra. Egyenruha... Egy kiadós harctéri idegsokk, ezt Chakotay már ennyibol is megállapíthatta. -- Zászlós? -- szólt bátorítóan. A no láthatóan, sebzetten megremegett, aztán újra körülvette a rettegés tompító gubója. -- Ki...? -- Chakotay parancsnok vagyok, a U.S.S. Voyagerrol. Szándékosan lelassított mozdulatokkal bontani kezdte a barikád érdes szegélyu darabjait, aztán kinyújtotta a kezét, de várta, hogy a no fogja meg, nem akarta megragadni, amíg nem készült föl rá. -- De... -- A hang szörnyen reszketett. -- Rajtunk kívül nincs ember a Delta Kvadránsban... -- Eddig mi is így gondoltuk -- mondta Chakotay szomorú mosollyal. Megnyugtatónak szánt ölelésére a non érezhetoen végigfutott a hideg. -- Mit... mit keres... nek...? -- Mármint itt? Ez a kérdés hosszabb választ igényelne. És kétségkívül minket is érdekelne egy-két dolog -- mondta Chakotay, miközben közelebb vonta a not Parishez. -- Hát ez meg ki? -- A navigátor igyekezett viccelodo hangnemet megütni. -- Egy potyautas? -- A... a nevem... Gilmore. Gépésztiszt vagyok. -- Gépész. Micsoda mázli! -- Paris a fo reaktor felé intett. -- Akkor mondja el, miért építették át a magot ilyen... -- Szerintem ez várhat még néhány percet, Töm szólt közbe Chakotay. Paris meglepett arcot vágott, de vette a lapot. Az elso tiszt továbbra is a no vállán tartotta a karját, és most halkan hozzá fordult: -- Mióta vannak a Delta Kvadránsban? -- Ö-öt éve, hét hónapja... és két napja. Chakotay megint elmosolyodott. -- Mintha egy vulcanit hallanék. Megnézhetem a fülét? Jutalma egy reszketeg mosoly volt. -- Naplót vezetek. -- A no lesütötte hatalmas szemét, és hallatszott, hogy sírás fojtogatja. -- Nem valami... kellemes olvasmány. -- Azért én szívesen belenéznék -- ajánlkozott Chakotay. -- De eloször átvisszük magát a gyengélkedonkre. A no válla hirtelen az elso tiszt bordáinak feszült. -- Ez ugye nem a valóság? Ugye csak hallucinálok? Vesztésre álltunk... Bejutottak. A pajzs... Ugye vesztettünk? Maguk most nincsenek itt. Csak haldoklóm. Haldoklóm! Szegény Rudy... ne mondják meg neki, hogy meghaltam... ne mondják meg! Lecsukódó szemhéja elvágta a könnyek útját. Karja bénán lógott a teste mellett. Chakotay közelebb húzta magához, és átadta a fézerét Parisnek, hogy mindkét karját a no köré fonhassa. A navigátor máskor kicsattanó arcát most elsápasztotta az együttérzés. Chakotayjel szomorúan egymásra pillantottak. Mindketten arra gondoltak, bárcsak egy nappal korábban érkeztek volna, hogy többet segíthessenek csillagflottás társaikon a romok és az áldozatok

eltakarításánál. Akkor talán vidámabban alakul a történet. Az olajos szoke hajzat fölött Chakotay odabólintott Parisnek. -- Keressen tovább! A navigátor ettol semmivel nem derült jobb kedvre, de azért visszabólintott, és ment a dolgára. Chakotay elvezette a remego fiatal not barikád-börtönétol, ami könnyen a sírjává is válhatott volna. Legközelebb inkább csak akkor jöjjön vissza ide, ha már föltakarítottak. De az még odébb van, jócskán odébb. Utolsó csepp erejéig harcolt valami ellen, és valami észrevehetoen megpattant benne. Az életéért harcolt itt mindenki, errol tanúskodtak a hajó belsejét szánalmasan szétdúló fézersugárnyomok. Chakotay kikísérte a not a reaktorterembol a folyosóra, egy Jefferies-cso nyílásához, ahol a hangelnyelo szonyeg már Torres trikorderének pittyegését is lehalkította. Ott megálltak, és az elso tiszt hagyta, hogy a túlélobol feltörjön a görcsös zokogás. Most nem próbálta nyugtatgatni -- csak hazugságokat mondhatott volna neki, semmi mást. Azokra pedig a no nem szolgált rá. Hangok? Hol a fezére? Már majdnem bekiáltott Parisért, amikor rájött, hogy csak Harry Kim és Hetes az, valahol a csorendszer egy magasabban húzódó részében. Azt is átkutatják. Jó ötlet. Ha el akarna rejtozni, o is oda mászna be. De hát mi elol bujkált az Equinox legénysége? Ennek tudta nélkül nem dönthette el, mi lett volna a rejtozés leghatékonyabb módszere. Márpedig itt az ellenségnek semmi nyomát nem látta, leszámítva persze az általa hátrahagyott pusztítást. -- Ide! -- Harry Kim éles kiáltását hallva Chakotay arra gondolt, bárcsak odafönt lenne. Finoman megragadta a no vállát, és hallgatózni kezdett. -- Tartson ki! -- Megint Kim hangja. -- Kiszabadítjuk onnan. Jó. Még valakit életben találtak. -- Nem... hiszem... hogy ismerjük... egymást. -- Ezt a férfihangot Chakotay nem ismerte föl. Mintha fájdalmaktól beszélne ilyen szaggatottan. -- Harry Kim zászlós. O pedig Hét Kilenced. Plazmavágóval kell kiszabadítanom. Beszéljen hozzá! Nyugtassa meg! Aztán Hetes mély hangja hallatszott, nem igazán megnyugtatóan: -- Közölje a nevét! -- Lessing... Noah. Mit keresnek a galaxisnak ezen a részén? -- A válasz eléggé bonyolult. -- Nem is érdekel, honnan jöttek... egyszeruen örülök, hogy itt vannak. A csövön keresztül Chakotay hallotta, ahogy egy plazmavágó sziszegve életre kel. Leküzdötte vágyát, hogy fölmásszon segíteni. Tudta, nélküle is boldogulnak, és amúgy sincs odafönt elég hely, hogy eggyel több embert kelljen kerülgetni. -- Megtenne nekem egy szívességet? -- motyogta Lessing. -- Nézze meg, hogy megvan-e a lábam... Már két napja nem is érzem. Chakotay összerándult, és visszatartotta a lélegzetét; a no közben szipogva kezdett megnyugodni a karjaiban. Adja az ég, hogy meglegyen annak az embernek mind a két lába! -- Minden végtagja a helyén van -- közölte Hetes otrombán. De legalább kedvezo volt a válasz. -- Köszönöm... -- Hetes, segítene nekem? -- kérte aztán Kim, és Chakotayben megint föltámadt a vágy, hogy odafönt legyen. -- Most egy percre magára hagyom -- érkezett a csövön át Hetes reszelos hangja. -- Nem kell félnie. Lessing hangja sokkal gyengébb volt, de most már megjelent benne a remény.

-- Azon már úgyis túl vagyok. Fémtörmelék csörömpölése hallatszott a gépházból. Biztos Paris rendezi át a terepet. Vajon még hányan húzták meg magukat efféle búvóhelyeken, szerte a szerencsétlen sorsú hajó fedélzetén? És a kegyetlenebbik kérdés -- vajon még hányan hevernek kiszikkadva, mumifikálódva, a hajót megtámadó ismeretlen ero áldozataként? Eszébe jutott, mit találhatott a többi keresocsapat. Neelix néhány biztonsági orrel a legénységi kabinokat vizsgálja át. A kapitány... a híd felé tart. Vajon mit fog ott találni? Chakotay mellkasa összeszorult az aggodalomtól. Tudta, miben reménykedett a kapitány, milyen sokat jelentett neki az, hogy végre egy másik Csillagflotta-hajó akadt az útjukba, amit megmenthettek, újabb föderációs árvák, akiknek nagy testvérei lehettek. Hiszen a Voyagert ilyen feladatokra építették, nem arra, hogy csak száguldjon elore az urben, hátha eléri egyszer a rég látott otthont. Hol lehet a hajó legénységének többi tagja? Közel száz embernek kéne lenni a fedélzeten. Nem bujkálhatnak mindannyian. És nem is halhattak meg mind, vagy igen? Talán valamelyik raktérbe hordták be oket szánalomra méltó társaik, hogy ott heverjenek, végtisztesség nélkül fölhalmozva? Elhessegette magától ezt a borzalmas képet. Valahol itt kell lenniük. De hol? És hol van az ellenség? Még egy halott. Rettenetesen eltorzulva. A fogak repedezettek, megsárgultak, groteszk vigyort formáznak a kiszáradt szemgödrök alatt. Minden újabb kiszikkadt holttesttel egy kicsit tovább halványodott Kathryn Janewayben a pislákoló remény. Nem mindegyik halott száradt ki teljesen. Néhányuk a részleges mumifikáció nyomait viselte magán, másokról csak az elpusztult borszövet hámlott le, mintha savval öntötték volna le oket. Persze attól még ugyanúgy halottak voltak. Minden egyes test fölfedezésével messzebb került álmától, attól, hogy bosszúálló angyalként menti ki az ellenség karmai közül bajtársait. Még egyetlen élo embert sem talált. Sem a folyosókon, sem a turbóliftekben. Adja az ég, Chakotay, hogy nektek több szerencsétek legyen! És micsoda lidércnyomás fogadta minden folyosón! Egész ajtópanelek hiányoztak, robbanás röpítette ki oket a helyükrol, és most ott hevertek összezúzva, félbevágva, meggyurodve a többi törmelék között, a gerendák, mennyezetelemek, szerelojárat-fedok és elektromos vezetékek roncshalmazában. Néhány darab még mindig sziszegett és szikrázott, megpróbálta tovább végezni életében megszokott feladatát. Életében... Mögötte Tuvok egy szót, egyetlen árva szót sem szólt, amióta elhagyták a meghajtó-egységet. Ez aggasztotta. A vulcani érzelemmentes arccal lépkedett utána, ahogy fölfelé haladtak az elsötétült hajó nyakrészének folyosóin, gyalog a turbóliftek hiányában, majd végül egy aknában, ami egyenesen fölfelé, a hídra vezetett. Még amikor odaállt kapitánya mellé, hogy segítsen neki szétfeszíteni a megbénult ajtószárnyakat, akkor sem szólt semmit. Janeway gondolatai megoszlottak az Equinox legénysége és a sajátja között. Vajon mit érezhetnek? Micsoda szörnyuség, hogy Csillagflotta-tiszttársaikat menteni indultak, és aztán ezzel kellett szembesülniük... az olyanok számára, mint Tuvok, akik barátokat és családot hagytak otthon, ez döbbenetes emlékeztetoül szolgált a valós világ borzalmaira. Vulcani biztonsági tisztje öt gyermek apja volt. Egy jutott hát minden évre, ami azóta eltelt, hogy eltuntnek nyilvánították oket. Öt év után a Delta Kvadráns még mindig ugyanolyan irgalmatlan volt hozzájuk. Vajon ó'rájuk is ez a sors vár? Janeway most örült, hogy Tuvok nem próbál társalogni vele. Nem volt

mondanivalója. Még nem. A liftajtó fölnyikordult, sot meg is repedt -- a molekulaszerkezetét destabilizálhatta valami. A kapitány és Tuvok együtt léptek be a hídra, fegyverüket és lámpájukat eloretartva. A vulcani gyorsan körbepillantott a helyiségben, aztán tokjába dugta a fézerét, és elovette a trikorderét, hogy alaposabban is átvizsgáljon mindent. Amikor végzett, Janewayre pillantott, és némán jelezte, beljebb mehetnek. Legalább ellenséges életforma vagy halálos sugárzás nem volt jelen. A kapitány meg sem merte kérdezni, életjelet fogott-e a muszer, vagy ez is csak egy újabb hullákkal teli csatatér. Majd földeríti maga. Van, aminek jobb személyesen utánajárni. Valaki felköhögött. Élet! Janeway elorelendült, térdét összevissza verve a roncsokon; egyszer majdnem orra is bukott, de visszanyerte az egyensúlyát, és továbbcsörtetett. Tuvok közvetlenül mögötte maradt, hogy ha kell, egy lépéssel beérhesse. A köhögést meghallva o is arra indult, és elsonek ért oda. Egy tiszt... hadnagy, egy pultra borulva, most nyerhette vissza az öntudatát. Sápadt arcán veríték csillogott, de sötét szemében értelem tükrözodött. Kezével végigsimított a homlokán, és lassan tudatára ébredt környezetének. Úgy pislogott Tuvok lámpájának fényében, mintha az ot ért sokk hatása alól még a túlélés reménye sem tudná kiszabadítani. A kapitány... Janeway megnyújtotta lépteit, és célba vette a parancsnoki széket. Ransom kapitány -- halottnak látszott. Fölösleges lett volna szépíteni. Arca merev grimaszba fagyott, bal szeme fölött megalvadt vérrel teli vágás, válla eloreesett, keze még mindig a parancsnoki szék kartámaszát szorongatta. Lábánál egy lemerült fézerpisztoly hevert, térdén keresztben egy leszakadt mennyezeti összekötogerenda-darab. Nem maradt semmi, ami megmenthette volna. De mitol? Janeway a halál nyirkos hidegére számított, amikor megérintette, és összerezzent, amikor a kapitány szeme fölnyílt. Nem volt halott! Lehet, hogy csak félig-meddig élt, de a többiekhez képest már ez is eredménynek számított. Janeway megfogta a vállát, aztán végigsimított az arcán, amikor a feje lenyaklott. Él... a szeme megrándult az érintésére. -- A legénységem? -- Elhaló hangja tele volt aggodalommal, sot, daccal. Úgy látszott, még nem adta föl a harcot. -- Súlyos sebesültek vannak -- számolt be Janeway, saját letörtségét a hivatalos hangnem huvös hatékonysága mögé rejtve. -- Most kezeljük oket. Csak nehogy a halottakról kérdezzen! -- Ki támadt magukra? -- kérdezte, mielott a férfi észbe kaphatott volna. -- Nem tudjuk -- nyögte Ransom. -- Nem feleltek a kommunikációs próbálkozásainkra. Már hetek óta támadnak minket... Még erosebben megmarkolta a kartámaszokat, és kényelmesebb testhelyzetbe tornászta magát, aztán hirtelen megingott, és megmerevedett a beléhasító fájdalomtól. -- Csak nyugodtan -- mondta Janeway. -- Biztosítanom kell a hajót... -- Azt bízza ránk! Janeway nyugtatóval teli fecskendopisztolyt nyomott a férfi nyakához, de az megint összeszedte magát, és félresöpörte. -- Itt lásson el! -- tiltakozott. -- Nem hagyom el a hajóm hídját. Janeway melegen elmosolyodott a helytállásnak erre a szívszorító megnyilvánulására. Megértette. O milyen választ várna hasonló helyzetben? -- Nem parancsolhatok önnek, kapitány -- szólt csöndesen, mintha már évek óta

ismerné a férfit --, de nincs olyan állapotban, hogy tovább harcoljon. Ransom ismét pislogott, tekintete röviden megpihent a Janeway gallérján csillogó parancsnoki gombokon. Négy volt. Egy másik kapitány. A látvány, úgy tunt, megnyugtatja. -- Meséljen -- nyögte ki aztán --, mi újság a Földön? Huha! Hazudjon neki? Hadd aludjon egy jót, mielott megismeri az igazságot? -- Bárcsak tudnám! -- ismerte el végül. Ransom megint pislogott, és a szeme ezúttal tágra nyitva maradt. A remény, a kitartás, és a Föderáció hierarchiájában az o személyének fontossága egy csapásra szertefoszlani látszott, ahogy rádöbbent, mit is jelent az elozo mondat. -- Magukat tehát nem... utánunk küldték? -- Sajnos nem -- felelte Janeway. Na jó, essünk túl rajta! -- Már öt éve bolyongunk itt, a Delta Kvadránsban. Akaratunk ellenére hozott ide minket egy idegen, akinek a neve Gond... -- Gondviselo. Ransom kapitány lejjebb süllyedt ültében, ahogy fölfogta a mindkettejükre nehezedo újabb terhet. Janeway szíve összeszorult a férfi arckifejezése láttán. Kezét Ransom hóna alá csúsztatta, és talpra segítette ot. -- Majd késobb összevetjük az élményeinket. Most átviszem a Voyagerre. -- Rudy? Te élsz? Nem álmodom? -- Max... Azt hittem, elkaptak téged. Ransom kapitány visszahanyatlott a diagnosztikai ágyra, de kezét kinyújtva sikerült megszorítania a mellette fekvo elso tisztje csuklóját. Burke megmozdult, rátalált kapitánya kezére. Hát visszatértek a halálból. És most mi lesz? Vért fognak szívni? Koporsóban alszanak? Ez mind rég nem újdonság. Ransom a lábát nem tudta mozdítani, de a szellemi és fizikai sokk, valamint az éhezés okozta gyengeség felszakadozó ködén át az ujjait már érezni kezdte. Megint kibújt a hóhérkötél hurkából, mielott az a nyakára szorulhatott volna. És a többiek? -- Hányan maradtak? -- kérdezte nyersen, némi kínlódás árán fölemelve a fejét. A Voyager orvosa eddig gépies érdektelenséggel vizsgálgatta, de a kérdés mintha kissé fölzaklatta volna. Különös -- egy Orvosi Segédhologramot nem zaklathat föl semmi. -- A legénységének számos tagja megsebesült, Ransom kapitány -- mondta a doktor. -- Mindegyiküket ellátjuk. -- Elhallgatott, állított valamit a Ransomot megfigyelo muszereken, aztán rátért a megkerülhetetlenre. -- Janeway kapitány beszél majd önnel azokról, akik nem élték túl. Ransom görcsbe szorult gyomorral szorította meg Max Burke kezét, és csak amikor valami gyenge reakciót érzett, akkor engedte el azt. Még egy-két perc eltelik, mire igazán fájni kezd. -- Max, neked mondták már, hányan haltak meg? kérdezte. Burke a szomszédos ágyon lehunyta a szemét egy pillanatra. -- Csak annyit mondtak, hogy a kapitány eligazít minket, amint olyan állapotba kerülünk. Attól tartok, Rudy, hogy már csak egy maroknyian maradtunk. Az az utolsó támadás alaposan betett nekünk. Maroknyian, a nyolcvanhét fos legénységbol. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer tizenhárom híján száz egészséges ember... Visszaejtette a fejét az ágyra. -- Túlélonek lenni a legszörnyubb -- motyogta. -- Rudy -- nyögte Burke --, te tartottad bennünk a lelket. Már egy maroknyian

sem lennénk, ha te haltál volna meg elsonek. Akkor senki sem. tudná meg, mi történt az Equinoxszal. -- Fölsóhajtott, és dörgölni kezdte a combját; láthatóan fájdalmak kínozták. -- Örülök, hogy végül nem „bevetésen eltunt" megjegyzéssel kerülünk iktatásra a Csillagflotta adatbázisában. A többiek is többet érdemelnek ennél. A többiek. Vagyis a halottak. Már a könnyeken is túl, Ransom hagyta kicsit remegni a kezét, mielott ökölbe szorította volna. Üres tekintettel nézte, ahogy a doktor Burke és okörülötte szöszmötöl. Aztán megint megemelte a fejét, hogy a többi ágyat is lássa. Ha a szeme nem csalt, Noah Lessing, Mária Gilmore és Mike Franco feküdt rajtuk, vagy öntudatlanul vagy lenyugtatózva. Még két ágyat látott, de az ezeken hevero testeket teljesen letakarták hoszigetelo takarókkal. Rajtuk már az orvosi ellátás sem segített. Hagyta, hogy a szeme megint lecsukódjon, és megpróbálta ellazítani nyakának görcsben vonagló izmait. Még mindig nem tudta földolgozni magában annak a sokkját, hogy életben maradt, amikor pedig fölkészült a végre. Talán ez az egész csak haldokló agyának utolsó szüleménye. A doktoron látszott, hogy szinte betolakodónak érzi magát saját gyengélkedojén. Beadott Burke-nek egy injekciót, aztán így szólt: -- Bocsássanak meg, uraim -- azzal visszavonult a laborba, magukra hagyva a túléloket. -- Rudy -- kezdte Burke, leeresztve a hangját --, tudnak arról, hogy...? -- Nem hinném. -- Ransom is szinte suttogva válaszolt. -- A kritikus részlegeket elárasztotta a sugárzás. Napokig nem juthat be oda senki. Ezzel idot nyerünk. Addig kipuhatolom a kapitány hozzáállását. -- Nézd meg ezt a hajót! Olyan tiszta... és ez az ágy! Igazi ágy! Burke végigfuttatta ujjait a lábára terített takarón. Fekete szeme eltompultan meredt maga elé, de a komor árnyak közé most már csipetnyi remény is vegyült. -Nincsenek hasadások, nincsenek égésnyomok, égnek a lámpák, jó illat van, meleg, friss levego... Sosem jártam még Intrepid-osztályú hajón. Hát te? -- Ó, igen -- mosolyodott el Ransom. -- Egyszer két hetet leszolgáltam kutatótisztként, egyszer pedig látogatóként jártam egy ilyen fedélzetén. A Nyolcvanas Csillagbázison. Elokeloségeket fogadtunk valahonnan. Burke összeszorította a száját, lassan teleszívta a tüdejét, aztán hosszan, jól hallhatóan sóhajtott, miközben a fényesen kivilágított, teljesen ép mennyezetet bámulta. -- Tudod, amikor ránk találtak, és én lassan magamhoz tértem -- merengett félhangosan --, az elso megdöbbento felfedezésem az volt, hogy Isten vulcani. Hónapok óta elso ízben Ransom elnevette magát amúgy igazán, tiszta szívbol. Micsoda érzés! Már egészen elfelejtette. Izmai annyira elszoktak a nevetéstol, hogy sajogni kezdtek. De ez a fájdalom most a legkevésbé sem keserítette el. Új esély az életre! Hihetetlen! Segítséget kaptak... Méghozzá a Csillagflottától, egy eros hajót -- ez javukrá billenti a mérleg nyelvét. Valahányszor lehunyta a szemét, azt várta, hogy amikor legközelebb kinyitja, a romba dolt, füstölgo híd látványa fogadja, és fuldokolva végignézheti, amint legénységének minden tagja mumifikálódik, mielott saját testében is kezdetét veszi a kiszáradás. A tiszta gyengélkedo azonban mindannyiszor a helyén maradt. Max ott feküdt mellette a szomszéd ágyon. Maria, Noah és Miké is ezen a gyengélkedon pihennek, élnek. El sem tudta hinni, hogy Max itt van vele. Miután megörökölte az elso tiszti posztot, mindig az elso sorban nézett szembe minden veszéllyel. Egyszer sem hátrált meg, soha. Saját magát kínálta föl célpontnak, hogy megmentsen másokat,

Ransom már számolni sem tudta, hány alkalommal. Vajon Janeway kapitány megérti majd, mit kellett megtenniük, hogy idáig eljussanak? Miután lassan megbékélt a gondolattal, hogy valóban itt van és él, bátor, sok megpróbáltatást átvészelt legénységének néhány tagjával együtt, Ransom kapitány lassan szövögetni kezdte terveit. Úgy kell viselkedniük mindenkivel szemben, mintha szigorúan titkos küldetés közben engedték volna el oket eltávozásra. A Voyager kapitánya és legénysége biztos kérdezgetni fogja oket. El kell igazítania a saját embereit, hogy egyelore mit mondhatnak el, és mit nem. Gondolkodnia kell, fölkészülni. Minden eshetoségre. A Voyager egyelore valóságos paradicsom volt a számukra. Ennek ellenére föl kell készítenie mind magát, mind a társait, hátha vissza kell térniük a pokolba. NEGYEDIK FEJEZET Négy nap a paradicsomban. Meleg étel, zuhany, tiszta ruha, orvosi ellátás. Új beszélgetotársak. Rokonszenvezo pillantások, bátorító mosolyok, kiéhezett szívek. Ez valóban a paradicsom volt. Rudy Ransom közvetlenül Janeway, a Voyager kapitánya mellett állt, és a bajtársiasságnak az a fajta érzése töltötte el, ami már rég nem melengette. Öt éve magára maradt egy gyilkos teherként ránehezedo parancsnoki szerepkörben, melyre egyrészt a megfelelo kiképzést sem kapta meg, másrészt a legkevésbé sem vágyott. Jó érzés volt egy másik kapitány társasága, valakié, aki maga is ismeri ezt a terhet, aki az elkövetkezo napokban meghozhat helyette néhány döntést. Pár felbecsülhetetlen értéku órára most nem o az egyetlen hivatásos problémamegoldó. Az agya valósággal kikapcsolt, megpihent egy ideig. A Voyager csakugyan olyannak bizonyult számára és rendbe szedett társai számára, mint egy eltávozás. Minden embere fantasztikus formában volt. Nem látta oket megmosakodva, kipihenten, makulátlan egyenruhában azóta... nem is emlékezett már, mióta. Az egyetlen nyom, amit a csillaghajón töltött napok még nem tudtak eltörölni, a csaknem folyamatos éhezéstol beesett arcuk volt. Sovány kis csapatot alkottak, minden értelemben. Azért örült, hogy látja oket, egy csoportba verodve, tisztán, visszatért arcszínnel. Többen még mindig a gyengélkedon feküdtek, mások pedig a csillaghajó más részein, képernyok közvetítésével vettek részt ezen a kis ünnepségen, ki komor magányban, ki társaságban. Ransom nem ragaszkodott hozzá, hogy mindenki jelen legyen. Nem akarta parancsba adni az elvesztettek búcsúztatását. Az étkezde másik oldalán Janeway kapitány tiszti kara állt néma tisztelgésben. Mindannyian kicsit büszkének tuntek, de ugyanakkor zavartnak is, hiszen megértették, hogy ez a megemlékezés akár róluk is szólhatna. Ransom megköszörülte a torkát. -- Azért vagyunk itt -- kezdte --, hogy megemlékezzünk hosi halottainkról. William Yates hadnagy... John Bowler hadnagy, Dorothy Chang zászlós... Edward Regis zászlós... és David Amantes közlegény, mind becsülettel szolgáltak. Bátorságukat és önfeláldozásukat nem felejtjük el. Hiányozni fognak. Hát ez a pillanat is elérkezett. A hajónaplóban bejegyzésre kerülnek az Equinoxon szolgálat közben elhunytak kitüntetései. Janeway kapitánnyal hamarosan kiosztják azokat a posztumusz medálokat és eloléptetéseket, amik a hajó hosszú küzdelme során elesetteket megilletik. Ez is segíteni fog. A két legénység komoran figyelt, uralkodni próbálva ideges nyugtalanságán, amit Ransom ennek ellenére jól érzett a levegoben, miközben folytatta beszédét. -- A közelmúlt nehézségei ellenére most ismét van okunk optimizmusra. Hála ezért Janeway kapitánynak és a Voyagernek. -- Janewayhez fordult, és hozzátette: -- A legénységem nevében is... köszönöm. A no szomorúan elmosolyodott, és elorelépett.

-- Az elkövetkezo napokban lesz idonk megfeleloen üdvözölni családunk új tagjait, de most fontosabb dolgunk is van. Az Equinoxot biztosítottuk, ám a fo rendszerei súlyosan károsodtak. B'Elanna, Harry, ez a legfobb feladatuk. Ransom kapitány ellátott adatokkal az idegen támadásokról. Tuvok, Hetes, maguk Burke elso tiszttel fognak együtt dolgozni. Szünetet tartott, hogy megbizonyosodjon róla, minden embere tudja, kicsoda Burke. Hosszabb elérzékenyülést a sürgeto feladatok nem tettek lehetové, de azért azt akarta, senki ne feledkezzen meg a körülményekrol. -- Emlékezzünk az elvesztett rokon lelkekre! -- tette hozzá komoran. -Hazautunk legyen minél gyorsabb! Végeztem. Ransom hálásan kapta el a pillantását, amiért rövidre fogta, és nem kezdett el dagályosan szónokolni becsületrol, kötelességrol, nagyságról és célokról. Azokat az Equinoxon már úgyis mindenki rég elfeledte. Helyükre valami sokkal alapvetobb érzés furakodott be, és azóta ott kísértett. Rokon lelkek. Fegyvertársak. Ez szép volt. Átnézett az étkezde túlsó falánál álló Max Burke-re, aki így, jól tápláltan és borotváltán fiatalabbnak tunt, mint valaha -- vagy talán csak o látta ilyennek? Tétova mosolyt villantott rá, és feltunésmentesen -- legalábbis remélte --, figyelmeztetoen rákacsintott. Úgy döntött, magukra hagyja a két legénység tagjait. Janeway már kisétált, hát o is követte. Max Burke figyelte távozó kapitányát, és eltöprengett, vajon Ransom miért teszi ezt. O inkább az embereivel maradt volna, apró lépésekkel kezdve, ahelyett, hogy fejest ugrana... nem tudta megmondani, mibe. Fogalma sem volt róla, mi következik. A pillanatot azonban olyan kellemesnek érezte, hogy nem akarta megtörni se mozdulattal, se szóval. Ezek az angyalok körülötte hamarosan úgyis közönséges emberekké válnak, márpedig o szívesebben gondolt a Voyager legénységére természetfölötti lényekként, akik az ezüstös fellegekbol szálltak alá, kimentve ot a szörnyeteg karmai közül. Igen, persze, csak a dolgukat végezték, amire kiképezték oket, de itt, a Delta Kvadránsban egy Csillagflotta-hajó számára egy másik Csillagflotta-hajót találni messze nem tartozott a rutinesemények közé. Mindkettejüknek annyira szükségük volt a másikra... Összekulcsolta a kezét, és megpróbált nyugodt, összeszedett külsot ölteni. Azt akarta, hogy valamiféle legendát lássanak benne, legalább úgy, ahogy ok is annak tuntek az o szemében. Csak közömbösen, higgadtan, mintha hozzászoktál volna, hogy naponta legalább egyszer meghalj. Na persze, az Equinoxon valóban minden nap szinte fölért egy halállal. Ez itt még mindig álomnak tetszett. -- Elsoként megismertetnénk önt a Voyager védelmi rendszerével. -- Hmm? -- pislogott Burke. A vulcani állt mellette. Tumok. Trupok. Miért nem figyelt oda a nevére? A vulcani és Hét Tizenegyed ot méregették. Nem, á nonek sem egészen ez a neve, vagy igen? Figyelj oda, Burke, vagy ezek az emberek hamar bizalmatlanokká válnak. De olyan rég nem találkoztam már új emberekkel... Igyekezett elfogódottan vállat vonni. -- Ó... tudnának várni egy percet? -- mondta aztán. Szeretnék üdvözölni valakit. Micsoda pillanat! Nemcsak hogy csillagflottás társak veszik körül, de egyenesen köztük van egy bizonyos... lány. -- Az asztrometriai laborban leszünk -- mondta Hét Tizenketted. -- Nyolcas fedélzet, huszonkilences részleg. -- Ott találkozunk -- felelte Burke, de azok ketten már nem érdekelték. Remélte,

hogy megértik. Nem, igazából az sem érdekelte. Magára öltötte a tole telheto legjobb fapofát, hogy elrejtse idegességét és a helyzet hihetetlensége miatt érzett sokkot, kisimította egyenruháját, elorelódult, és valahogy sikerült méltóságteljes járást imitálnia. Aztán odaért. -- BLT? -- kérdezte. Legalább a hangja nem remegett. B'Elanna Torres egész ido alatt ot fürkészte, bár a többiek kedvéért mindketten igyekeztek úgy tenni, mintha semmivel sem ismernék jobban egymást társaiknál. Burke a maga részérol nem akarta, hogy bárki elonyben érezze a megmenteik közt fölfedezett régi ismerose miatt, mikor mindenki másnak az alapokról kell kezdeni a barátkozást. De hát mit tehetne? Valóban elonyben van a többiekhez képest. -- Max -- felelt B'Elanna, és elmosolyodott. Nem egy felhotlen mosoly. A fiatal no örül neki, de tartja a távolságot. Vajon miért? Nem az a tartózkodó fajta. Legalábbis régen nem az volt. Talán ahhoz a két fickóhoz van köze a dolognak, akik mellette állnak? -- Próbáltam beköszönni a gyengélkedore -- mondta a no --, de akkor épp a nyugtatok hatása alatt voltál. -- Emlékszem -- válaszolta Burke. -- Azt hittem, álmodom. Kényelmetlen csönd állt be, amit végül egy suta ölelés oldott föl. Burke észrevette, hogy a két fickó összenéz. A váltott pillantások nem tuntek különösebben rokonszenvezonek. -- Szóval, hol a pulóverem? -- kérdezte Burke, ahogy B'Elannával ismét szétváltak. -- Tudod, a kék. Az osztály jelvényével a hátán. -- Ó... -- A no a két fickóra pillantott. -- Hát, biztos elokerül majd. Együtt jártunk az Akadémiára -- magyarázta a társainak, olyan hangon, mintha tartozna ezzel nekik. Burke kinyújtotta a kezét a közelebb álló felé. -- Maxwell Burke. -- Töm Paris -- mondta a fickó. A másik már lelkesebben nyújtott kezet. -- Harry Kim. Isten hozta a fedélzeten! -- Elsó tiszt -- jegyezte meg B'Elanna, és úgy nézte ot, mintha még nem látott volna egyenruhát. -- Ez igen! Amikor legutóbb beszéltünk, épp meg akartál válni a Csillagflottától. Most mi lesz? Mondjam azt, hogy bárcsak megtettem volna? -- De hallom, megeloztél -- vágott vissza inkább. A maquis? A no arcán pirosság hulláma vonult át -- talán zavarba jött? -- Egy darabig. Aztán összefutottam ezzel a kettovel. Töm Paris szenvedo arcot vágott. -- Azóta pokol az életünk. Mind elmosolyodtak, de nem igazán szívbol. Ó... Burke lassan kezdte megérteni, mi folyik itt. Ez nem baráti civakodás. Inkább vetélkedés. Jobb lesz, ha késobb beszél majd B'Elannával. Egyedül. -- Hát, megígértem a házi vulcanitoknak, hogy utánuk megyek. Késobb ráérsz majd? Mindkettonknek lenne meséinivalója. Mennyire hétköznapinak és laposnak tunt az egész beszélgetés! Itt van o, a biztos, kegyetlen halálból föltámadt hos, és most úgy viselkedik, mint egy fickó a bárban, aki not próbál fölszedni. -- Persze! -- mondta B'Elanna, de nem olyan lelkesen, mint o szerette volna. -Miért nem vacsorázunk mind együtt? Burke talán félig halott volt, és álomvilágban élt, de azért nem orült meg. Legalábbis egyelore. A no látványosan nem akarta megérteni, amit mondott. Vagyis pontosan tudja, mirol van szó, csak nem akarja elárulni magát valamelyik fickó elott. Vagy akár mindketto elott.

Nem... mindketto nem lehet. Jobb lesz, ha most nem erolteti a dolgot. Lesz még rá ido. Most az egyszer tényleg lesz. -- Jól hangzik -- jelentette ki. Parrynek és Harrisnek pedig ezt mondta: -Kösz, hogy bevesznek a csapatba. -- Szívesen -- felelte az ázsiai fickó. Parry. Harris. Harry. Ahogy Max Burke is elindult abba az irányba, amerre Hetes és Tuvok ment, B'Elanna Torres karba fuzte a kezét, és megpróbált közömbös arcot vágni Töm Paris kutató tekintetének és Harry Kim udvariasan leplezett érdeklodo pillantásának kereszttüzében. -- BLT? -- kérdezte Töm. Ezt a részt szívesen kihagyta volna. -- Bacon, libamáj, torma -- magyarázta mérgesen. Becenév volt. A nevem kezdobetuibol. -- Milyen romantikus! B'Elanna legszívesebben fölnevetett volna, de ebben nem volt semmi vicces. És a helyzet csak még komplikáltabbá válhat. Pedig o nem titkolt semmit Paris elol. Mindig mindent elmondott neki. -- Több mint tíz éve szakítottunk. Semmi szükség vörös riadóra. -- Na és Sárgára? -- érdeklodött a férfi. B'Elanna a fejét rázta. -- Jól áll neked a féltékenység. -- Ki féltékeny? A no kis torokhangot hallatott, aztán Harryhez fordult, és azt mondta: -- Találkozunk az Equinox fedélzetén. Azzal elsétált, de háta mögül még hallotta, hogy Harry hátba veregeti Tömot, és így szól: -- Na, Töltött Pulyka? Nem megyünk vissza dolgozni? Az a mai vacsora nagy élmény lesz ezekkel. -- Parancsnok! Chakotay megfordult a kiáltásra, és Gilmore zászlóst pillantotta meg, aki megpróbálta utolérni ot, anélkül, hogy futásnak eredt volna. Ezt az Equinoxról érkezett minden emberen észrevette -- mind idegesek voltak, de fékezték magukat, igyekeztek közömbösnek és könnyednek látszani, holott egyáltalán nem így érezték magukat. Nem hibáztathatta oket. Csak megpróbáltak beilleszkedni, és nem eloször fordult elo, hogy valaki igyekezetében túllott a célon. Az ilyesmihez ido kell. És persze megértés az olyanoktól, mint o. Fézereket megértésre, teljes kapacitással! -- Az egyik javítócsapatba vezényeltek, az Equinoxra -- mondta Gilmore, amint melléje ért a forgalmas folyosón. Egész máshogy nézett ki, mint amikor Chakotay eloször látta. Azok közé tartozott, akiknek határozottan jót tesz egy alapos tisztálkodás. Szoke haja megmosva hosszabbnak tunt és dúsabbnak. Arca is szebb volt a rajta szétkenodött kosz nélkül, hatalmas baba-szemében pedig rémület helyett most csak aggodalom tükrözodött. Újabban mindenütt nyüzsögnek az emberek, mindenki a fölfedezett Csillagflotta-hajóval kapcsolatos munkákat végez, és ráadásul az Equinox legénysége is átköltözött a Voyagerre. Remek érzés volt. -- Azon gondolkoztam -- folytatta Gilmore --, hogy nem kerülhetnék-e egy másik csapatba. A Voyageren. -- Gond van? -- kérdezte Chakotay. Ezzel a két szóval egyszerre utasította rendre, hogy viselkedjen Csillagflotta-tiszthez méltóan, és kérte tole a helyzet bovebb kifejtését -- noha sejtette, mirol lehet szó.

A no idegesen elmosolyodott. -- Ó... csak egy kis poszt-traumatikus stressz... Legalább beismerte. -- Rossz emlékek -- mondta megértoén Chakotay. -- Egypár. Most viszont eltitkol valamit. Csak egy pár? -- Ami azt illeti -- ajánlotta föl --, elkelne mellém valaki a maga gépészeti szakértelmével. Gilmore oszinte megkönnyebbülésében ragyogó mosolyt villantott rá. -- Köszönöm. Együtt sétáltak tovább néhány lépést, szó nélkül. Chakotay abban reménykedett, hogy Gilmore még jobban ellazul, de tartott tole, hogy elso alkalommal volt igaza, és ehhez hosszabb idore lesz szükség. Mindannyian idegesek. Nagy változás ez a számukra. -- Milyen tiszta hajó! -- bukott ki Gilmore-ból. -- Igyekszünk. -- Nem állt meg elmagyarázni, hogy a hajó tisztán tartása az egyik olyan tevékenység, amivel elfoglalják a legénységet urutazásuk unalmasabb szakaszaiban, hiszen küldetésük az ido nagy részében másból sem áll, mint a hazáig vezeto út fogyasztásából. Nem akarta a novel azt éreztetni, hogy az élete mostanáig tragikusságában teljességgel értéktelen volt -- elvégre neki a saját hajóján valamivel több dolga volt a súrolásnál és fényesítgetésnél. -- Annyira hozzászoktam már, hogy ledolo falak elol ugráljak el -- mondta Gilmore -- és átlépkedjem a padlóban tátongó lyukakat... Chakotay bólintott, remélve, hogy eltereli a no figyelmét a gyomorfelkavaró múltról. -- Néhány hét múlva rá sem fog ismerni az Equinoxra. Örömmel megy majd vissza. Gilmore kétkedo mosolyra húzta a száját; még mindig aggasztotta valami. -- Hacsak nem döntök úgy, hogy a Voyageren maradok. Vajon viccel? Nem, a férfi nem úgy érezte. A humor csak a felszínen volt jelen, halovány álcaként. -- Azt mondta, szüksége lenne valakire az én gépészeti szakértelmemmel -hadarta. Talán megérezte, hogy az elozo megjegyzés indoklás nélkül nem állja meg a helyét. -- Nem hiszem, hogy a kapitánya örülne neki -- vetette ellen Chakotay, és befordult a sarkon a turbólift felé. -- Már így is elég kevesen vannak. Aú -- ezt nem kellett volna fölemlegetnie! Amilyen állapotban azokat a holttesteket találták... Nyelvbotlás. Remélte, hogy a no nem tulajdonít jelentoséget neki. Még mindig nem tudták, hogyan ölt az „ellenség", sot, azt sem, hogy egyáltalán mivel állnak szemben. Miféle támadás okozhatja azt a kiszáradást? Chakotay meg akarta kérdezni, úgy vélte, a no ismeri a választ, de megígérte magának, hogy nem sürgeti ezeket a nehéz idoket megélt embereket. Most pihenést érdemelnek, nem vallatást. De miért akar maradni a no? Megértette, hogy nyilván kényelemben és biztonságban érzi magát itt azok után, amiken átment, de elhagyná a hajóját? A kapitányát? Úgy döntött, hogy nem töpreng most tovább a dolgon, nem kényszeríti színvallásra Gilmore-t. Ehelyett megérintette a lift hívógombját. Az ajtó szinte azonnal kinyílt. Minden ügyfelet kiszolgálunk, nincs várakozás. Belépett, megfordult... Gilmore nem követte. Ott állt az ajtóban, de úgy nézett a liftkabinra, mintha veszélyes mocsár lenne. -- A gépház öt fedélzettel lejjebb van -- jegyezte meg Chakotay kedélyesen. -Sokáig tartana, ha a Jefferiescsöveken mászna le. -- Amikor a no végre rászánta magát, és belépett, kiadta a parancsot: -- A tizenegyedikre! A liftajtó becsukódott, mozgásba lendültek. Chakotay figyelte, ahogy Gilmore

egyre fokozódó idegességével birkózik. A no is észrevette, hogy figyeli, meglátta a kíváncsiságot a férfi szemében, és némi habozás után magyarázkodni kezdett. -- Már három hónapja be sem tettem a lábam turbóliftbe. -- Klausztrofóbia? Úgy tunt, nem tetszik neki a szó, de nem vitatkozott. -- Ha azok közül a hasadékok közül itt nyílik meg egy... hová bújhatnánk? Láthatóan ebbol állt az élete. Bujkálásból. Megpróbálta elképzelni -rejtozködés az ido nagy részében, csak azért óvakodnak elo, hogy újjáépítsék a barikádokat, esetenként egy-egy óra lopott alvás, aztán a hirtelen ébredés arra a sivító hangra, annak a valaminek a támadására, amit még mindig nem tudott elképzelni. Gilmore kifejezo szemében a borzalom egész skálája vonult végig, bár a no megkísérelte elrejteni elole, magára eroltetni csillagflottás énjének megszaggatott maradékát. -- Egykettore kint leszünk innen -- nyugtatgatta Chakotay. Szavai üresen csengtek annak tudatában, amit a nonek át kellett élnie, de neki akkor is meg kellett próbáim legalább csökkenteni a benne gyülemlo rettegést. A leheto legrosszabb pillanatban, éppen amikor a lift igazán gyorsulni kezdett függoleges zuhanása közben a tizenegyedik fedélzet felé, rövid hidraulikus visítás hangzott föl. Gilmore láthatóan összerezzent. -- Csak egy graviton-relé volt -- mondta gyorsan Chakotay. -- Nem kell megijedni. Reszketeg mosoly oldotta föl valamelyest a no pánikhoz közeli arckifejezését. -- Úgy nézek ki, mint aki megijedt? A lift zaja egyre hangosabbá vált. Chakotay eddig észre sem vette soha. Valóban sivított és zümmögött gyorsulás közben. Gilmore egyre szaggatottabban szedte a levegot, és a kezét tördelte. Már csak néhány pillanat... -- Vészleállítás! A lift azonnal lefékezett. Szerencsére éppen egy fedélzetnél tartott, így a teljes leállás elott még pozícióba helyezkedett. Gilmore egy pillanattal késobb már ki is ugrott a nyolcadik fedélzet folyosójára. Amikor Chakotay utolérte, egész testét remegés rázta. -- Ha nem bánja -- vacogta a no --, inkább mégis a Jefferies-csöveket választanám... Azzal már el is indult, mintha tudná, merre kell mennie. Chakotay gondolatban vállat vont, és utánasietett. -- Nekem sem árt egy kis testmozgás. -- Sajnálom, ha kínos helyzetbe hoztam, Janeway kapitány. Elvégre most két legénység van a hajóján, két kapitány, két elso tiszt... Janeway elmosolyodott, miközben Rudy Ransommal a Voyager tiszta folyosóin sétált, és áldotta jó szerencséjét. A férfi már negyedszer kért elnézést, amiért gondot okoz, útban van, gátolja a haladásukat, és a többi. -- Mondtam már önnek, kapitány -- szólt Janeway --, és remélem, hamarosan végre meg is érti, hogy én nemcsak udvariaskodom önökkel, valóban örülök, hogy a változatosság kedvéért így benépesült a hajóm. Különben sem olyan nagy a zsúfoltság. Új arcok, új beszélgetések -- legalább eszünkbe juttatják, hogy a Csillagflotta valóban létezik, nem csupán a képzeletünk szüleménye. Mind jól érezzük magunkat. Végre tehetünk valami hasznosat. Ezért én bármikor hajlandó lennék föladni a kényelmemet. És nem is csak én. Mindegyikünk, Ransom elmerengve rázta a fejét. -- Valahányszor megtámadtak minket, segélykéro jelzést adtam le az egyezményes föderációs frekvencián. Csak azért tettem, hogy a legénység jobban érezze magát azokban a halál elotti utolsó rémséges másodpercekben. Mert minden alkalmat az utolsónak hittünk... Azt akartam, legutoljára a kapitányuk hangját hallják,

amint segítséget kér egy baráti hajótól, még ha az a hajó soha nem érkezett is meg. így azok az utolsó hangok a remény hangjai voltak, nem az a szörnyu visítás vagy haldokló bajtársaik halálsikolyai. Sosem hittem igazán, hogy valaki egyszer... tényleg válaszol. Amikor a Voyager mégis megtette -- folytatta kis szünet után --, azt gondoltam, hallucinálok. -- Pedig nem úgy viselkedett -- nyugtatta Janeway. Határozottan válaszolt, és adta meg a helyzetét. Elmondta, mit tegyünk, mi kiterjesztettük a pajzsunkat, és most itt vannak. Bámulatos, hogy ilyen tisztán tudott gondolkodni azok után, amiket át kellett élnie. -- A helyzet éppen hogy tisztábbá tette a gondolataimat. -- Ransom hangja hirtelen megkeményedett. Mindent sokkal tisztábban látok. -- Le vagyok nyugözve -- felelte Janeway. -- Nekem a kiképzés nagy része ráment, míg megértettem, mi egy kapitány dolga vészhelyzetben. Megtanítottak rá, és tanulmányozhattam is más kapitányokat, éles helyzetben... Magának mindez kimaradt, mégis példamutatóan helyt állt, amikor a szituációval szembe került. -- Én tudós vagyok, nem hadihajó-kapitány -- bólintott rá Ransom. -- Az eloléptetésem engem is meglepetésként ért. Amikor fölfedeztem az yridiánokat, kutatótiszt voltam, egy kómában fekvo kapitánnyal. Technikailag nem is én vezettem a küldetést. Ha a kapitány magához tér, nem pedig meghal, o kapta volna az elismerést. Helyette azonban rám testálták, és mellé még egy saját hajót is. Erre igazán nem számítottam. -- Rászolgált. Maga talált rá az yridiánok lakott településeire, nem a kapitány. -- Ó, az a rész valóban az én érdemem -- nevette el magát a férfi. -- De azért nem járt volna hajó. Amikor kineveztek kapitánnyá, azt hittem, valami kutatócsoportot fogok vezetni, nem egy egész hajót. -- Mit csináltak, mikor a Gondviselo...? -- Elrabolt minket? Úgy tunt, ot nem zavarja annyira az esemény felidézése, mint Janeway várta volna, ahogy o maga küszködött az emlékkel idorol idore, szolgálaton kívül töltött éjszakákon. -- Olyan közel jártunk a biztonságos urhöz, amennyire csak lehettünk, anélkül, hogy egy csillagbázis tetején csücsültünk volna. Biomintákat vettünk egy üstökösöktol látogatott aszteroidaövben. El tudja képzelni? Egyszeru feladat, mint fölvenni egy csizmát! Rutinmunka volt. Még épp csak tanulgattuk az Equinox kezelését. Egyikünk sem ismerte igazán jól a hajót. A tanulást végül a magunk kárán kellett befejeznünk. Janeway egy keresztezodésnél az asztrometriai labor felé intette. -- A kutatóhajókat rendszerint nem úgy építik, hogy ilyen támadásokat kibírjanak, amilyeneket önök elszenvedtek. -- Remek egy "hajó -- vette védelmébe Ransom gyorsan az Equinoxot. -- Magam sem gondoltam, hogy ilyen sokat ki fog bírni. Soha nem volt semmi meghibásodás, legalábbis semmi komoly. Még amikor több sebbol vérzett, és az elektronikus belsoségeit kiontották, akkor is muködoképes maradt a térhajtómu és a pajzs. Fura... amikor eloször a fedélzetére léptem, nem is nagyön kedveltem. Hozzászoktam a nagyobb, Berengaria-osztályú labor-bárkákhoz. -- Néha én inkább gondolok a Voyagerre szigetként, mint hajóként -- jegyezte meg Janeway. -- Ó, én soha. Ahhoz túlságosan is tudatában vagyok minden pillanatban, hogy egy hajó úszik velem a nagy, üres tenger közepén. Az Equinox sosem tunt olyan biztonságosnak, mint egy sziget. Ebben áll a maguk szerencséje. -- Hát, most már mind szerencsések vagyunk. -- Janeway megengedett magának még egy mosolyt, mielott újra magára öltötte volna kapitányi szigorát. Közben beléptek az asztrometriai laborba. Odabent Tuv'ok, Hetes és Maxwell Burke a konzolnál álltak, a Voyager és az

Equinox grafikus megjelenítését szemlélve a nagy kivetíto-kupolán. A két hajó formációban repült, ahogy a valóságban is, és a komputer a helyváltoztatási és energiakibocsátási adatokból éppen elemzést végzett. Janeway két másodpercig kedvtelve nézegette a számítógépes grafikát. Nemcsak hasznos volt, de látványnak is gyönyöru. Hetes fölnézett. -- Termografikus analízist végeztem a pajzsunkon jelentette. Janeway kérése nélkül is dolgozni kezdett a vezérlopanelen, és odafönt a grafika változni kezdett. Tucatjával jelentek meg, majd tuntek el apró vörös pontok a mindkét hajót beburkoló pajzsgömbön. Minden egyes pont vad energiakitöréseket jelölt -- mintha valami át akarna hatolni a védelmi rendszeren. Janewayben felszökött a feszültség, amikor rádöbbent, hogy korántsem verték vissza a támadást, az zavartalanul tovább folytatódott. -- Több gócpontot is találtunk -- magyarázta Hetes. Véleményünk szerint ezek az idegenek kísérletei arra, hogy bejussanak a hajóinkba. Most, hogy ez kiderült, Janeway már bizonyos rendszert is fölfedezett a pontok elhelyezkedésében. Nem össze-vissza jelentek meg a hajók körül, hanem ismétlodo" mintázatban. Miközben figyelte, a mintázat kicsit megváltozott, majd tovább ismétlodött, újra és újra. Tuvok közelebb lépett, és a monitorokra mutatott. -- Valahányszor újabb hasadék nyílik a pajzsunktól egyméternyire, az háromtized százalékkal gyengül. Janeway a vezérlopult kijelzoin sorakozó számokra és grafikonokra pillantott, aztán megint fölnézett a kivetíto-kupolára, és érezte, ahogy teljes idegrendszere riadókészültségbe helyezkedik. -- A jelenlegi tempó mellett kevesebb mint két napunk maradt, hogy kidolgozzunk valamilyen taktikát a védekezésre. Ezzel nemcsak tényt közölt, de kihívás elé állította a legénységet. Valaki biztos kitalál majd valamit, talán o maga, talán más. Az o dolga az, hogy gondolkodásra bírja az embereit, kivesse a hálót, és figyelje, mi akad bele. Ha nem így tenne, a legénység egy ido után hozzászokna, hogy egyedül oldja meg a problémákat, és várakozó álláspontra helyezkedne. Ilyen helyzetben ez is a kapitány feladatai közé tartozott -- stimulálni a beosztottjait, egyre stimulálni. Hogy kicsikarjon belolük valami eloremutató reakciót. Hét Kilenced szólalt meg elsoként. -- Az önök bio-letapogatásai szerint -- fordult Ransom kapitányhoz -- az idegenek a mi világunkban csupán néhány másodpercig maradhatnak életben. A férfi bólintott. -- Mint a partra vetett halak. De azokban a másodpercekben annál több kárt tudnak okozni. -- Mindenesetre -- vette át a szót Tuvok -- ez taktikailag a gyenge pontjuk. Talán kihasználhatnánk. -- Mire gondol? -- kérdezte Burke. Janeway rápillantott. A kérdés valahogy furcsának tunt, vagyis az, ahogyan föltette. -- Ha sikerül meggyoznünk oket -- javasolta Hetes --, hogy képesek vagyunk bármelyiküket foglyul ejteni, meggondolják, indítanak-e még egy támadást. -- A kérdés az -- töprengett hangosan Janeway --, hogyan fogjunk ki egy ilyen halat? Vajon érkezik válasz? Ransomból még nem tudott túl sokat kihúzni ezzel a problémával kapcsolatban. Persze nem is nagyon eroltette. Elvégre a férfi is kapitány, elvárta tole, hogy minden olyan információval önként eloáll, ami segítheti a legénységeiket. Ransom azonban az embereihez hasonlóan még mindig a

történtek hatása alatt állt. Talán még más Csillagflotta-tisztekben is nehezére esett megbízni. O maga is hányszor tévedett már idegenekkel kapcsolatban, amióta elrabolták a Delta Kvadránsba! Meg tudta érteni, ha a férfi kivár, hogy lássa, tényleg ez-e a valóság, vagy csak hallucináció, trükk, esetleg egyenesen csapda. Janeway a lelke mélyén tudta, o maga is tartózkodóbban viselkedne, míg meg nem gyozodik a helyzet biztonságosságáról. Igen, Burke elso tiszt némán tanácskozik a kapitányával. Pillantásaik annyira beszédesek, hogy szavakra már nincs is szükségük. Ransom hallgatólagos beleegyezésével Burke végre kibökte: -- Építsenek csapdát! Tehát tudják, mi a teendo. -- Parancsnok? -- unszolta tovább Janeway. Bovebb magyarázatot várt tole. Burke megint Ransomra pillantott, és ismét megkapta a néma engedélyt. -- Egész pontosan egy multifázisos erotérre lesz szükség -- mondta, még mindig tétovázva. Vagy csak gondosan válogatja meg a szavait? -- Látni akartuk, mivel állunk szemben, úgyhogy építettünk egy kis kamrát, ami néhány percig képes az egyiküket fogságban tartani. Janeway várt egy másodpercig, hátha kibukik még valami, aztán megszólalt: -- Ha ezt a technológiát továbbfejleszthetnénk, talán létrehozhatnánk egy multifázisos eroterekbol álló rácsot mindkét hajó körül. Burke megmerevedett, mintha azt várná, hogy Damoklész kardja a fejére sújt, és Ransom tekintetét kereste. -- Rudy? Már megint egy olyan különös szünet a párbeszédben, újabb szótlan információcsere... -- Ha Janeway kapitány egyetért -- bökte ki Ransom összehúzott szemmel. Milyen furcsa válasz! Ransomnak tudnia kell, hogy o vár egyetértésre, sot tettekre. Miért habozik hát? -- Meg kell vizsgálnunk azt a kamrát -- mondta Janeway. De hát ez Ransom elott is világos kell legyen, nem? Miért szükséges nyilvánvaló dolgokat így körüljárni?... Ezúttal sem Ransom nem nézett Burke-re, sem fordítva. Ehelyett mindketten Janewayt bámulták, és a no úgy érezte, még a lélegzetüket is visszatartják. -- Sajnos az lehetetlen -- közölte Ransom közönyösen. -- A kutatólaborunkban van. Azt az egész részleget termikus sugárzás árasztotta el az utolsó támadásnál. Napokba telik, mire bárki bemehet oda. -- De a tervrajzok a tartalék adattárunkban is benne vannak -- tette hozzá gyorsan Burke, nem túl fényes, mégis használható alternatívát ajánlva. -- Megpróbálhatom letölteni oket -- jelentette ki Ransom, mielott bárki más megszólalhatott volna. Segítene? Janeway követte ot kifelé; hagyta, hogy Ransom menjen elöl, noha a férfi csak vendég volt a hajóján. Érezte,az önbizalmának most szüksége van erre. A hajójukon esett kár mértékébol megítélhette, hogy az Equinox legénysége minden valószínuség szerint tovább vendégeskedik majd a Voyageren, mint eleinte gondolták. Janeway ezért igyekezett minél kellemesebbé tenni számukra ezt a kis kiruccanást a korábbi pokoli körülmények miatt. Nem mintha Ransomnak szüksége lett volna segítségre. Ki nem képes egyedül néhány fájlt letölteni? Janeway úgy vélte, a férfi inkább egyenrangú társaságra vágyik. Vagy talán csak nem akar még egymaga visszamenni az Equinoxra. Valósággal egyedül vezette ezt a fiatal tudósokból álló csapatot, egyedül kellett vállalnia a felelosséget a túlélésükért, és végignézhette sokuk szörnyuséges halálát. Egyedül dacolt az árral, megingás nélkül. Max Burke nem volt igazán elso tiszt, úgy pottyant bele abba a pozícióba, ahogy Ransom a kapitányi székbe. Ez korántsem az a helyzet, mint amikor az embernek egy gyakorlott kapitány segít a

hajó irányításában. Janeway többször hálát adott már azért, hogy Chakotay áll mellette elso tisztként, így mindig azzal a biztos tudattal alhatott, hogy hajóját jó kezekben hagyta. Ransom ezzel szemben sosem lazíthatott. O és Burke láthatóan közel álltak egymáshoz, mind érzelmi, mind szükségszeruség! alapon, de ez a fajta bizalom azért mégsem helyettesíthette azt a tapasztalatot, amit az ember csakis jó idokben gyujthetett össze egy hajó kormánya mellett, hogy aztán a rutin átsegítse a rosszabb idokön is. Az Equinox legénysége és tisztjei egyenesen fejest ugrottak a rossz idokbe. Janeway ezért örömmel adott meg nekik minden lelki támaszt, amire csak szükségük lehetett. Ransom mégsem bízott meg benne teljesen. Ezt jól érezte. Noha Janeway a dolgot eleinte a kényszeru bizalomhiányban, a kis létszámú legénységgel összezárva töltött öt év számlájára írta, Ransom oszinteségének hiánya és az embereivel váltott titkolózó pillantásai, suttogó szavai mégis csak megszólaltattak egy riadócsengot agyának hátsó részében. Valamit nem akarnak elárulni. Talán csak félnek elkötelezni magukat? Attól tartanak, hogy ha túlságosan összebarátkoznak a Voyager legénységével, nem lesznek képesek a szabályzatnak megfeleloen visszatérni a saját hajójukra? Nem, nem ez lesz az ok. Tudják, hogy vissza kell menniük. Janeway arra gondolt, fordított helyzetben, ha valami csoda folytán kijavíttathatná sérült hajóját, ó egy percig sem habozna. De tisztességes ez? Hogy a saját reakcióit igyekszik rávetíteni más emberekre? Talán ók egészen másként éreznek. Olyan rég nem volt már alkalma flottában szolgálni... még ilyen kis, kéthajós flottában sem. Nem is emlékezett azokra az érzésekre. Idó, ido. Mindannyiuknak ido kell az összeszokáshoz. Ezek az érzések és gyanúk lassan eltunnek majd. Segít majd a szabályzat, a protokoll, a rutin és a parancsnoki struktúra. Ezek az erok elsimítanak minden problémát. Csak a szabályok szerint kell élni, kiadni és teljesíteni a parancsokat, jelenteni a feletteseknek, rögtönözni, ha szükséges, de mindenképp visszarázódni a Csillagflotta módszeres rendjébe. Az lesz a megmentojük. Ez már nemcsak két elszigetelten hánykolódó hajó a csillagközi ur végtelen tengerén. A Bolygók Egyesült Föderációjának követei ok ezen a határvidéken, a Csillagflotta tisztjei és közlegényei valamennyien, a szabályzat határozza meg minden mozdulatukat. Ez lesz a megmentojük és az összeköto kapocs a két legénység között. Ido. Ido. Szabályzat, ön- és céltudatosság, valami, ami az egyszeru túlélésnél messzebbre mutat, és persze rengeteg ido. Vajon rendelkezésükre áll? ÖTÖDIK Fura, hogy alakulhatnak a dolgok. Fantasztikus karrierlehetoség, kutatói állás, amit meg is fizetnek, rang és egy kapitány, aki minden gonddal szembenéz helyette. Egyik nap még aszteroidákat kapirgál, a következon hetvenezer fényévnyire az otthontól az életéért kell küzdenie. Aztán a halált várja egy szerelojáratban, már a lábát sem érzi, ma pedig... Noah Lessing teleszívta a tüdejét levegovel, megkapaszkodott a Voyager hologramorvosában, lábának teherbírását próbálgatva. Pedig már azt hitte, búcsút mondhat mindkettonek. -- Nyugodtan nehezedjen rá -- mondta a doktor. Lessing rájött, hogy visszatartja magát, képtelen elhinni, hogy ismét tud járni. Pedig azt hitte, már teljes súlyával a földön áll. Elorehajolt, újonnan összeforrasztott jobb lábára nehezedve.

-- Rajta! -- bátorította a doktor. Egy lépés... ketto... -- Jó. Fáj valami? -- Csak egy kicsit -- felelte Lessing. Talán több is volt annál, de már nem tudott különbséget tenni a sok és a kevés közt. Megtanulta, hogy tudomást se vegyen arról, amin nem változtathat, még ha belepusztul is. Fölkészült a következo lépésre, de ekkor kinyílt a gyengélkedo ajtaja, és besétált a természet és a gépészet egyesített csodája: Hét Kilenced. -- Orangyalom! -- üdvözölte Lessing. -- Azért jöttem, hogy ellenorizzem, mennyire károsodott -- közölte a no érzelemmentesen. -- Ez enyhébbnek tunik, mint vártam. -- Mert az orvosuk csodákra képes... -- Amint ezt kimondta, a bal lába összecsuklott alatta, és o oldalra zuhant. Ha a doktor nem kapja el, a padlón köt ki. -- Egyelore elég lesz -- mondta a hologram. -- Hetes? A no odalépett, és megtámogatta Lessinget a másik oldalról. Furcsa módon sokkal biztosabb támaszt nyújtott a hologramnál. -- Újjá kellett építenem a gerincoszlop alsó részét és mindkét combcsontot -folytatta a doktor. -- Egy kis pihenés és fizikoterápia után mindegyik jobb lesz a réginél. Lessing legyozte késztetését, és nem jegyezte meg, mennyire másként viselkedik ez az orvosi program, mint az Equinoxé. Az o hajóorvosuk az elrablásukat követo elso héten halt meg. Azóta a betegellátást egy kifejezetten rideg hologram végzi. Voyageri társa vidámabbnak látszott, elégedetten konstatálta, ha egy kezelés bevált, és aggódva, ha nem. Majdnem annyit szenvedett Lessing medencéjével és lábszárával, mint maga a férfi. Hagyta magát visszavezetni a legközelebbi bioágyhoz, és határozott örömmel vette észre, hogy a fekvés mellett immár ülni is képes rajta. Néma csodálattal bámulta Hetest, szemét legeltetve az ingerlo domborulatokon. Aztán a doktor egy karjához nyomott fecskendopisztollyal egy pillanatra elterelte a figyelmét, és mire újra a no felé fordult volna, az már kifelé tartott. -- Hetes! -- kiáltott utána. -- Nem hallottam a riadószirénákat... hová siet ennyire? A no a doktorra pillantott, aki jóváhagyólag így szólt: -- Pár percig maradhat. -- Lessinghez fordulva hozzátette: -- De pihenjen! Jó. Tehát egyedül hagyja oket. Lessing számos rosszabb sorsot el tudott képzelni magának annál, hogy kettesben lehet ezzel a testet öltött álommal. -- Gyönyöru a hajójuk -- szólalt meg. Ó... micsoda frappáns kezdés! -- Valóban kielégíto -- felelte a no zavartan. Úgy tunt, ilyen szemszögbol még sohasem nézte a hajójukat. O is máshogy állna a dologhoz, ha az utóbbi öt évet az Equinoxon töltötte volna. -- Egy a Jefferies-csövekben töltött hét után -- magyarázta Lessing -- ez maga a paradicsom. Tudta, hogy egy átlagos burkolatelemben ötezerkétszáztizennyolc plazmaforrasztási pont van? A férfi ezt csak borongós tréfának szánta, de Hetes közömbös arccal rávágta: -- Igen. Jó érzés volt nevetni. Lessing rendszerint könnyen elmosolyodott, és mivel a többség kedvesnek tartotta a mosolyát, nem is takarékoskodott vele. Újabban azonban már egészen elfelejtette, milyen érzés átéléssel vigyorogni, és nem csak megnyugtató fintort eroltetni az arcára, hogy valamelyik végsokig elkeseredett társát jobb kedvre hangolja. Itt arra többé már nem volt szükség. Nevethetett és mosolyoghatott, átéléssel. -- Gondolom, maga tényleg tudja -- kuncogott. A borg közismerten alapos. -- Az emberek pedig... sokoldalúak -- felelte a no. Lessing nem tudta eldönteni,

ezt vajon bóknak szánta-e. -- A vérünkben van -- tréfálkozott. -- Én is sorra veszem a plazmaforrasztási pontokat, közben száz tizedes jegyig kiszámolom fejben a pit... ráadásul pedig azt képzelem, valahol máshol vagyok. Például otthon. -- A Földön -- suttogta maga elé a no. Vajon ábrándozva csillant a szeme? Vagy csak titokzatosan? -- Anyámmal, apámmal... a novéreimmel... Beszélgetünk, mindenrol és semmirol... újra együtt. Gondolatban rövid idore messze röpült Hetestol, az egész gyengélkedotol, és ismét otthon járt. Amikor eloször megpillantotta a föléje hajló no arcát, meghallotta a hangját és Harry Kimét, aki azt mondta, most már életben marad, megvan a lába is, és csillagflottás bajtársakkal találkozhat... egy darabig azt hitte, megmentették oket. Mármint valóban megmentették. Valaki eljött értük az Alfa Kvadránsból, hogy hazavigye oket. Aztán kitisztult az agya, rájött, a Voyager ugyanúgy csapdába esett itt, mint ok, és barátkozni kezdett a gondolattal, hogy élnek ugyan, de az otthon még nagyon messze van... sebaj, minden apró jótéteményt meg kell becsülni. És o már hozzászokott az egészen mikroszkopikusokhoz. Ezzel is megtanul együtt élni. -- A módszere sikeresnek bizonyult -- dicsérte épp Hetes. -- Életben maradt. És ez nem kis teljesítmény, figyelembe véve a körülményeket. Szoborhoz méltó arca és teste lassan elhomályosult, a férfi szeme elott összefolyt minden. A fecskendo. Biztos nyugtató volt benne. -- Azért túl nagyra ne értékeljen -- morogta. -- Nem érdemlem meg. Vajon mennyit tud? Hiszen o elmondott neki mindent, vagy nem? Mindent a sztáziskamráról, az ellenséges idegenekrol, a kísérletekrol, a kapitány döntésérol, hogy tovább kell haladniuk... a no mindezt megértette, és megpróbálta megnyugtatni ot. Még nevetett is az aggodalmán, hogy a többiek vajon mit fognak szólni a történethez. Igen, mindent elmondott. Vagy csak a nyugtató beszélt benne? Egyáltalán vele volt még Hetes? -- Pihennie kell -- hallotta meg a no hangját. Viszlát. Lessing utolsó erejével koncentrálni próbált, kinyújtotta a kezét, és megragadta a no karját. -- Hetes... megmentette az életemet. Remélem... nem fogja megbánni... Miközben visszaereszkedett a bioágyra, és Hetes eligazgatta frissen gyógyult lábát, nehogy lecsússzon, Lessing elnézte a no szoros kontyba fogott, gyönyöru, szoke haját, és az jutott eszébe, hogy pont úgy néz ki, mint azoknak az állatoknak a sepruszeru farka, amikkel kísérleteztek. Agyában újra és újra fölbukkantak ezek a lények, repülve, harcolva, visítva, sárga farkuk ide-oda csapkodott rémületükben, fájdalmukban és mérgükben. Behunyta a szemét, és az otthonról álmodott, de közben tudta, hogy nagyon messze van még tole. Valamennyire helyreállt az energiaellátás -- jó. Ahol egy órával korábban még komor félhomály uralkodott, most itt is, ott is fények világítottak. Néhány pult is újra muködött, mohón villogtatva üzeneteiket, mintha élveznék, hogy megint a dolgukat végezhetik, hogy megszakítatlanul áramlik át az energia kábeleiken és tekercseiken. Janeway még két fúziós áramkört összekötött, aztán elégedetten bólintott. Rudy Ransom mellette az ismerosség kellemes érzésével nyomogatta egy pult érintkezoit. Ó, egyik Csillagflotta-vezérlopanel olyan, mint a másik, de több évnyi személyes kapcsolat után az ember hajlamos észrevenni bizonyos egyéni reakciókat mindegyiken. A hajóknak ugyanúgy kialakul a maguk személyisége, mint a csecsemoknek. Kezdetben valamennyi egyforma, késobb azonban életük eseményei hatására egyéniséggé válnak, kisebb javításokat hajtanak végre rajtuk,

kialakulnak érzékeny pontjaik, rigolyáik, erosségeik és gyengéik, ahány, annyiféle. Ransom úgy kezelte hajója berendezéseit, mint egy rakoncátlan kölyökkutyafalkát, ami azonban fülét hegyezve figyel, és a gazdi minden egyes csettintésére azonnal ugrik. Úgy tunt, o minden muveletet tíz másodperccel gyorsabban befejez, mint Janeway. Ez láthatóan büszkévé tette, ezért a no is belement a játékba. Mögöttük a Voyager több muszaki specialistája dolgozott a berendezések helyreállításán és javításán. Kicserélték a meghajlott fedólemezeket, a betört képernyoket, kapcsolópaneleket és kristály-kijelzoket. Még halk szóváltásukból is kiérzodött a helyzetbol adódó felfokozott céltudatosság. Mindenki boldognak látszott, az Equinox legénységét kivéve. Ok feszélyezetten , szórakozottan, szótlanul dolgoztak. Ez furcsa... hisz épp nekik kéne a legboldogabbnak lenni. Ó, de hát ez önzés! -- rótta meg magát Janeway a gondolatért. Azt várja másoktól, hogy úgy viselkedjenek, ahogy o tenné hasonló helyzetben? Nem valami tisztességes eljárás. Igazából azt sem tudhatta, mi mindenen mentek át. O és a Voyager is szembesültek persze rémületes eseményekkel, de azok közül csak néhány húzódott el hónapokig, mint az Equinoxot éro folyamatos támadások. Vajon mit tesz az ilyesmi azokkal az emberekkel, akik egy apró, csupán korlátozottan harcképes kutatóhajó fedélzetén zsúfolódnak össze? -- Feltunt nekem -- szólalt meg, remélve, hogy sikerül némileg megtörni a jeget --, hogy az emberei a keresztnevén szólítják. A férfi feje megrándult, ami lehetett bólintás, de vállvonás is. -- Ha valaki annyi idot tölt a lövészárkokban, mint mi, a rang és a protokoll már luxussá válik. A Csillagflotta Parancsnokság amúgy is messze van. -- Ismerem az érzést -- felelte Janeway. Valóban ismerheti? Annyira, mint o? -- Az ön hajóján, úgy látom, annál nagyobb a fegyelem -- jegyezte meg Ransom, megpróbálva visszapasszolni a labdát. A no ezt akár bóknak is veheti. -- Idorol idore mi is lazítunk egy kicsit, de szerintem a protokoll betartása emlékeztet minket arra, honnan jöttünk -- mondta Janeway --, és arra is, ahová remélhetoleg megyünk. -- Úgy tunik, önöknél ez nagyon jól beválik. Janeway hallgatott egy darabig. A férfi valóban kihangsúlyozta azt, hogy „önöknél", vagy csak képzelodik? Hirtelen szégyenérzet támadt föl benne, buntudat, amiért nekik ilyen eros hajó áll rendelkezésükre, és elegendo ember a kezeléséhez. Eddig mindig úgy érezte magát, mint az elveszett bárány, aprónak egy hatalmas, ellenséges kvadránsban, most azonban egy eltévedt kiscsibére bukkant, akit még o is játszva eltaposhatna. -- Azért a jóból kijutott nekünk is -- próbálkozott Janeway, de amint kimondta, rájött, mennyire hamisan hangzik. Vajon mit gondol majd a férfi? Hogy együttérzésbol mondta vagy vetélkedésbol? -- Reaktormag-szivárgások, ionviharok, néhány menet a borggal... -- A borggal? Mi egyetlen kockát sem láttunk, amióta megérkeztünk. -- Áldja a szerencséjét! -- Janeway szeme megrándult a felismeréstol. Ez kifejezetten szívtelen volt. Miért nem akar ez a beszélgetés úgy alakulni, ahogy szeretné? Ransom látszólag nem fogta föl a szavak mögöttes értelmét. -- Találkoztak valaha a krowtonán orséggel? -- Nem is hallottam róluk. A másik kapitány egy pillanatig hallgatott, válla megereszkedett. -- Mi velük töltöttük az elso hetünket a Delta Kvadránsban. Azt állították, hogy betörtünk a területükre. Két választásunk volt: vagy körbehajózunk a határaik mentén, és azzal még hat évvel

megnyújtjuk az utazásunkat... vagy tartjuk az irányt. Én azt a parancsot adtam, hogy haladjunk tovább egyenesen. -- Szeme összeszukült. Harminckilenc embert veszítettem. A legénységem felét. Hát, ezzel véget ért a „ki mit élt át"-vetélkedo. Janeway szíve megugrott, amikor pillantása találkozott a férfiéval. Ezt az o kalandjaik még csak meg sem közelítik. -- Sajnálom -- kínálta fel együttérzését. Azonban sem ez a gesztus, sem az emlékezés nem könnyíthetett Ransom lelkiismeretén, legfeljebb az adhatott némi megnyugvást, hogy végre van valaki, egy másik kapitány, akinek mindezt elmesélheti, terhei egy részét átrakhatja egy egyenrangú társ vállára. -- Azt a veszteséget azóta sem tudtuk kiheverni mondta a férfi. -- Mindent megváltoztatott... A nore nézett, de csak egy pillanatig. Nem folytatta az elkezdett gondolatot. -- Ezt hogy érti? -- bátorította Janeway, reménykedve, hátha sikerül végre kiszednie az egész történetet a férfiból. Vagy hozzá kéne még tennie, hogy amit mond, az köztük marad? -- Amikor rádöbbentem, hogy hátralevo életünket a Delta Kvadránsban töltjük -folytatta Ransom nehézkesen --, azt mondtam a legénységnek, Csillagflottatisztekhez méltóan szenteljük az idonket tudásunk gyarapításának, és közben orizzük a belénk nevelt elveket. Aztán néhány év múlva fokozatosan kezdtük elfelejteni, hogy felfedezok vagyunk. Néha kis híján emberi mivoltunkról is megfeledkeztünk. Néhány pillanatnyi csendes vigaszt nyújtva Janeway elgondolkozott, milyen nehéz is lehetett orizni a magasztosabb elveket, amikor már a rendszeres étkezés is gondot okozott. A felfedezés jól hangzó eszme, de az éhezot csakis egyetlen cél vezérli. -- Ez egy Nova-osztályú kutatóhajó -- jegyezte meg Janeway, megpróbálva a kínosan nyilvánvaló információktól elindulni, hátha elobukkan mögülük mindaz, ami egyelore rejtve maradt elole. -- Rövid távú feladatokra tervezték. Minimális fegyverzet... nem is képes nyolcas fokozatnál nagyobb sebességre. Oszintén szólva nem tudom, hogyan csinálták. Hiszen legalább akkora utat megtettek, mint mi, de sokkal rosszabb feltételek közt. Inkább nem gratulált a férfinak, amiért a legénységének csaknem a fele megmaradt, mert rádöbbent, mennyire üresen hangzana, és csak annál keserubben tudatosítaná a veszteségeket. Hiszen a mérleg a halottak oldalára billent. -- Bárcsak enyém lenne az érdem! -- mondta Ransom. -- De ráakadtunk egy féregjáratra. Néhány fejlesztést végeztünk a térhajtómuvön... Ezzel elhallgatott. Janeway érezte, hogy más is volna még, tudta, B'Elannának gondja akadt a reaktorral. -- Kérdezhetek valamit, mint kapitány a kapitánytól? -- kérdezte Ransom egy pillanatnyi tétovázás után. Az Elsodleges Irányelv. Milyen gyakran szegte meg a legénység védelme érdekében? -- Megszegni? -- Az örök, kísérto kérdés. -- Soha vágta rá gondolkodás nélkül. -- Legfeljebb... néha megkerültem. De még az is nehéz döntés volt. Na, most ki titkolózik? -- És ön? -- kérdezett vissza. -- Ó, egyszer-kétszer már a határán voltam. De semmi komoly. Valahogy úgy tunt, vége a beszélgetésnek. Már egyáltalán nem voltak nyitottak. Sot, egyenrangúak sem. Valami megváltozott, de Janeway nem tudta volna megmondani, micsoda. Rajtuk kívül nem volt más Csillagflotta-kapitány a Delta Kvadránsban. Új szabályokat kellett kialakítaniuk az új helyzeteknek megfeleloen, amikor olyan civilizációkkal találkoztak, amelyek még csak nem is hallottak a Föderációról, fogalmuk sem volt a befolyásáról, sot, még csak nem is érdekelte oket. Ez súlyos teherként nehezedett a kapitányokra, akik hozzászoktak, hogy hírük megelozte

oket, hátuk mögött pedig egy biztos hatalmat tudhattak, amire támaszkodhattak. Ransom hatásos trükkel váltott témát: befejezte a munkáját. Ismeretsége ezzel az összevissza kábelezett, toldozott-foldozott rendszerrel hozzásegítette, hogy gyorsan kibogozza azt a problémát, aminek még a diagnosztizálása is Janewaynek több napjába telt volna. Amikor fölegyenesedett, megszólalt: -- Hát megvagy... Janeway egy pillanatra azt hitte, hozzá beszél, de aztán a férfi lehajolt, beletúrt egy törmelékhalomba, és kihúzta belole a hajó szolgálatba állítási emléktábláját. U.S.S. Equinox. A szolgálatba állás dátuma, a tiszti kar névsora... amolyan dögcédula, hajóra szabva. Ransom kapitány puszta kézzel letörölgette a táblát, noha éles fémforgácsok borították tüskeként, valami mágneses töltésmaradvány jeleként. Janeway boldogan osztozott a férfi örömében, de ugyanakkor lesújtotta a bánat, amiért a hajónak ez a fontos tartozéka eddig elfeledve hevert egy törmelékhalom alján, ragacsosan a ráömlött hidraulikus folyadéktól, és eddig senkinek sem hiányzott. Ha a Voyager nincs elég közel, és nem veszi a segélykéro hívásukat, a tábla örökre ott maradt volna, mert a legénység valamennyi tagja meghal. Volt ebben valami szánalmas. Ugyanúgy zavarta ot, mintha egy gyermeksírt látna mindenféle jelzés nélkül. -- Ez jó ómen -- mondta biztatóan. -- Tegyük vissza a helyére! Mi pedig igyekezzünk vissza a saját helyünkre! Vajon miért tunik ma az otthon sokkal távolibbnak, mint tegnap? Két hajó, együtt repülnek az urben, ahogy a Földön is szokás volt évszázadokkal, sot évezredekkel korábban. Az Equinox és a Voyager a szubteret hasította -- az egyik teljesítoképessége határán, a másik amolyan félgozzel -- a csillaghajó által gerjesztett pajzs biztonságos méhében, szunni nem akaró támadások kereszttüzében. Sietos munka folyt. Fogyott az ido. Mindenki megpróbált csöndesen és nyugodtan dolgozni, de a közeledo határido tudata izzadságcseppeket csalt a homlokokra. Azok az idegenek odakint, amik a tér valami más dimenziójából törtek elo újra és újra, szisztematikusan rombolták a csillaghajó eros pajzsát, azt a pajzsot, amit amúgy is elvékonyított már, hogy két jármuvet próbált védeni egyszerre. Rudolph Ransom a nagyobbik hajó folyosóin sietett végig, de gondolatai közben egyre a kisebbiken jártak. Az Equinox kritikus részlegeit elárasztó sugárzás egyelore távol tartotta a szereloket, így jutott ideje alaposan eltöprengeni a teendokön. Vagy eloáll ugyanis hamarosan egy kész tervvel, vagy elfogy az idejük, és a Voyager legénysége is arra a sorsra jut, mint az övé. Ennek fényében talán más megvilágításba kerülnek bizonyos elítélheto cselekmények, és értelmetlenné válik a bunbakok keresése. A túlélés érdekében össze kell fogniuk. Nagyon remélte, hogy ez lesz a helyzet. Azóta hajtja magát, amióta a Voyager fedélzetére került, még az evésre is sajnálta az idot. Most a hajó OSHja ráparancsolt, hogy jelentkezzen az étkezdében, vagy o fogja táplálni intravénásán. Miután hónapokig elvétve lenyelt falatokon tengodött, egy szabályos étkezés gondolata idegennek tunt számára. Idobe telik, amíg visszaszokik néhány dologhoz. Akár fizikailag, akár más értelemben. Ennek ellenére jelentkeznie kell az étkezdében. Komjelvénye rögzíti majd a belépés tényét, mivel az OSH erre programozta, de onnantól azt csinál, amit akar. Az étkezde nem volt tele, de erre nem is számított. Elvégre mindkét hajó ostrom alatt állt. Emberek jöttekmentek, bekaptak egy-egy falatot, hogy aztán tovább dolgozhassanak a deflektor-rendszer üzemben tartásán. Ransomot nem lepte meg, hogy a saját legénységébol is itt talál valakit -- de az már igen, hogy ez épp Max Burke. Valószínuleg ugyanúgy orvosi parancsot kapott az evésre, mint o.

Burke azonban láthatóan eleget is tett neki, mert egy kiadósán megpakolt tálca volt elotte, noha az ételt csak piszkálgatta. Ransom odasétált mögé, és kezét a vállára tette. -- Gondoltam, hogy itt vagy. Burke fölpillantott rá. -- Hogy is tudtam volna ellenállni két szükségfejadagokon leélt év után? -- Azért ne szokj hozzá! -- Ransom nem ült le, inkább nekitámaszkodott a szomszédos asztal egyik székének. Amikor Max kapcsolt, és a válla megereszkedett, a kapitány keze ökölbe szorult. Lehalkított hangon folytatta: -Janewayból kiindulva ezek az emberek sosem értenék meg. -- Elobb-utóbb rá fognak jönni. -- Nem, ha távol tartjuk oket a kutatólabortól. És persze a reaktormag injektoraitól. Vigyázz, mit mondasz elottük! Ez a régi barátnodre is vonatkozik. Nem igazán tiltás volt, amit mondott, de annál szigorúbban hangzott. Egy kapitány számára a beavatkozás a legénység magánéletébe mindig veszélyes kötéltánc. Arra gondolt, hogy biztos Janeway is egyetértene. Úgy tunt, o kerüli a személyesebb kapcsolatokat az embereivel. Elhurcolva a Delta Kvadránsba, az emberi társadalomba való visszatérés legcsekélyebb reménye nélkül normális dolog lett volna, ha a fedélzeten mindenki igyekszik párt választani magának. Ransom azonban ennek eddig nem látta bizonyítékát. Talán csak titkolóznak. Vagy Janeway elaltatta vágyaikat azzal hitegetve oket, hogy ha nagyobb sebességre kapcsolnak, hamar hazajuthatnak. Pedig ez nem igaz. Ransom jól tudta. Akár nyolcas fokozattal haladnak, akár tizenkettessel, nincs különbség. A távolság leküzdése innen az Alfa Kvadránsig akkor is egy teljes emberöltot igényel. Ha visszajutnak is valaha, megérkezésükkor a túlélok mind öregemberek lesznek, család nélkül, otthon nélkül, nincstelenül -- rokonaik rég elfeledték oket, gyermekeik nélkülük nottek föl, és szétszéledtek építeni saját életüket. Hajóik elavulnak, használhatatlan roncsokká válnak, a múlt relikviáivá. Csupán a Delta Kvadránsról gyujtött adataik érhetnek valamit. Hacsak a teret nem sikerül meghajlítani valahogy, az egész igyekezetüknek nincs semmi értelme. Az Alfa Kvadráns lakói sosem lesznek képesek olyan gyorsan utazni, hogy valódi kapcsolat alakulhasson ki az ur e két egymástól távoli része között. Alulmaradnának az idovel folytatott versenyfutásban. Ennek fényében mennyit érhetnek az adataik? Semmit. A hazautazásnak ez a közönséges módja haszontalan és reménytelen. Értelmetlen. Janeway csak ámítja magát és az embereit. Még Ransomnak is fájdalmat okoztak ezek a kijózanító gondolatok. Gyorsan távolabb lépett Maxtól, nehogy akaratlanul is elszólja magát. Elemelt egy nagyobb falatot elso tisztje tálcájáról, és a szájába rakta. -- Nem is rossz -- mondta búcsúzásként, és elindult kifelé az étkezdébol. Nem szívesen hagyta ott Maxet ebben a legyozött, aggódó hangulatban, a félelemmel, hogy a kényelem, amibe belecsöppentek, csupán tünékeny káprázat, de ha tovább beszélgetnek... Nem tetszett neki az idegenek közelsége. A legénység szívesen szerez új barátokat, de egy kapitányra más viselkedési normák érvényesek. Janeway sem bizonyult olyan rokonszenvesnek, mint remélte. Persze el nem várhatta tole. A no egészen máshogy igazgatta hajóját, és más élményekkel szembesült az elmúlt öt év során. Végül talán rákényszerítheti a megértésre, ha a dolgok az o elképzelései szerint alakulnak. De akkor már túl késo lesz. Nincs ideje átnevelni Janewayt. -- Rudy! Ransom félúton járt már a folyosón, amikor meghökkenve észrevette, hogy Max utánajött. Mindketten tudták, legjobb, ha minél kevesebbszer látják oket félrevonulva tanácskozni. Érdekes -- bár az Equinox csak feleekkora, mégis jobban el lehetett tunni rajta szem elol. Na persze a saját hajójukon egy ido

után már nem is volt szükségük beszédre. Mindössze két feladatuk maradt. A védekezés és az elorejutás. Semmi csevegés. Semmi filozofálgatás. -- Itt nem beszélhetünk, Max -- fogadta kocogva érkezo elso tisztjét. -- Valahol muszáj lesz. -- Burke lehalkította a hangját. -- Nem hiszem, hogy biztonsági kép- és hangrögzítokkel rakták tele a fedélzetet, nem olyan típusnak tunnek. Különben sincs okuk rá. Kérlek... nem tudom, mit tegyek. -- Jól van, jól van. -- Ransom ugyan nem állt meg, de azért lelassított. Most, hogy végre engedélyt kapott a beszédre, Burke furcsamód hosszú ideig hallgatott. Végül, mivel arra gondolt, elso tisztje tanácsot vár tole azzal kapcsolatban, mitévo legyen, Ransom vágott bele. -- Átfutottam a naplót. Janeway többet is tett, mint megkerülte a szabályokat. Nyíltan és készakarva beleavatkozott a Delta Kvadráns életébe. Már az is ellentétes az Irányelvvel, ha reagálunk egy idegen segélykéro jelzésére. Egyes szélsoségesebb vélemények szerint az is, ha egyszeruen betévedünk más felségterületére! A mi helyzetünkben hogyan kerülhetnénk el az ilyesmit? Soha senki nem került még ilyen körülmények közé. A Csillagflotta nem hozott idevonatkozó szabályokat. A Föderáció Tanácsa nem is gondolt ilyen lehetoségre. Csak egyetlen kapitánynak van fogalma rajtam kívül arról, mit jelent ennyire reménytelenül eltévedni, és ez Janeway. O azonban nem járta meg azt a poklot, amit én. -- Nem... tényleg nem. Ebben mindig egyetértettem veled, Rudy -- mondta Burke, aztán föltartotta a kezét. -- És most is, most is egyetértek... de hogyan értethetnénk ezt meg velük? Mármint rövid ido alatt? -- Képtelenség. -- Ransom még halkabbra fogta a hangját. -- Tudom, az o szemükben én átléptem a határt. De nincs rá két évünk, hogy megvitassuk a szabályzatot, és ítélkezzünk a tetteink erkölcsisége fölött. Nem érthetik meg, mennyire rákényszerültünk arra, amit tettünk. Hogy is érthetnék? Nézd meg ezt a hajót! Tiszta, eros, jól fölszerelt... a mi poklunknak ok a közelébe se mentek. Mi azonban megjártuk a legmélyebb bugyrát is! -- Az szentigaz... -- És én haza akartam jutni. Megláttam rá egy esélyt. Éltem vele. -- Ne vállalj mindent magadra -- tiltakozott Burke. Mi ellenkezhettünk volna. De mi is haza akartunk jutni. Az Equinoxon a fölállás mindenki egyért, egy mindenkiért. Ransom csontsovány arcát váratlan mosoly ráncolta össze. -- Nagyra értékelem ezt. Különösen itt, ahol mindannyian... -- Kényelemben érezhetjük magunkat? Igaz... a dolgok másnak látszanak egy kényelmes fotelbol, mint egy kút fenekérol, ez biztos. De mi nem felejtünk, Rudy. Továbbra is veled vagyunk. -- Örülök, mert szükségünk is lesz egymás segítségére. Ok nem fognak megérteni minket. Jobb lesz, ha elfelejtjük. Nem fogják megérteni. O soha nem hagyná jóvá, az egyszer biztos. O még nem járt a Skeletonparton. Burke a fejét csóválta, és szomorkásán elnevette magát. -- Emlékszem, amikor eloször mesélted el a skeleton-parti túlélo-sztorijaidat. Azoktól úgy éreztük, minden... lehetséges! Ha a szerencsétlen hajótörött turistáknak sikerülhetett, nekünk is fog... hoség, homokviharok, vakság, több száz kilométernyi út az izzó homokon, és még egy kígyó sem tápláléknak... Munka közben újra és újra lepörgettem ezeket a képeket gondolatban. Elterelték a figyelmemet a saját rettenetes helyzetünkrol. -- Onnan meríted az inspirációt, ahonnan tudod. Ransom befordult egy sarkon, és rájött, hogy rosszfelé tart. Egy javítások miatt lezárt turbólift ajtaja elott álltak. A fülke ott állt a vörös figyelmezteto szalaggal elzárt, nyitott ajtó mögött, a fölnyitott falpanelekbol kábelek lógtak ki, a padlón szerszámok hevertek.

Burke is megállt kapitánya mellett. Együtt bámulták a kibelezett elektronikus rendszereket. Ez a lift még így szétszedve is százszorta tisztábbnak hatott, mint az Equinox, aminek minden zugát belepte a törmelék és a por. És itt nyoma sem volt vérnek. Csak álltak, nem néztek egymásra. Amikor Ransom megszólalt, halk hangja csaknem elveszett a körülöttük lükteto hajó halk füttyjelei és surrogása között. -- Ha ledobnak a Skeleton-partra, ott a civilizáció szabályai érvényüket vesztik. Azon a helyen lefoszlanak a magasabb erkölcsök. A cél mindössze elegendo vizet találni. Elrejtozni a nap elol. Rákokat fogni. Hogyan járhat az ember összeégett talppal? Hogyan óvja magát éjszaka a fagytól? Mit használ vécépapír helyett? És aztán ezekbol a célokból is lejjebb faragcsál... míg végül már csak az érdekli, hogy élheti túl a következo néhány percet. Az emberiség magasztos eszményei? Egyszeruen nem számítanak többé. Ha nem tudsz életben maradni, akkor mit számít, milyen sorsot szántak neked? Szavai elhaltak. A turbólift közömbösen pittyegett, kijelzojén a „Javítás alatt" felirat villogott. Igen, a Delta Kvadránsban folyton javítani kell valamit. Burke a vörös szalagra nézett, ami elválasztotta oket a lift fülkéjétol. Hangja ridegen csengett. -- Tudod, hogy ok be fogják tartatni velünk a szabályokat. -- Mert még sosem kellett nélkülük élniük -- emlékeztette ot halkan Ransom. -Mi csapdába estünk a Parton. A semmi közepén, nincstelenül... haldokolva... remény nélkül. Soha, de soha nem juthattunk volna haza. Senki nem látott szívesen minket. Teljesen magunkra voltunk utalva. -- Tudom, Rudy, tudom... ha nem lettél volna olyan eros... Ransom legyintett, mintegy elvágva a bókot. -- Aztán történt valami, és minden megváltozott. Egy hordányi vadállat gyurujében találtuk magunkat. De még ha a helyzet akkor rosszabbnak tunt is, igazából jobbra fordult a sorsunk, mert végre kaptunk egy esélyt. Annál, hogy egy mentotutajon heversz, éhezel és éget a nap, még az is jobb, ha a vízbe ugrasz, megküzdeni a cápákkal. Talán meghalsz, de legalább harc közben! És ha gyozöl, lesz egy cápád, amit megehetsz. Nekem ez jobban tetszik -ha az embernek van esélye küzdeni. Nekem kell ez az esély. Tudod, Max, én soha nem voltam harcos típus. Az alapkiképzés után még csak fegyvert sem fogtam a kezembe. Nem jártam taktikai vagy stratégiai tanfolyamokra... de amikor harcolni kell, amikor ilyen helyzetbe kerülök... istenemre, forrni kezd a vérem! Burke nyugtalan mosollyal rázta a fejét. -- Ránk te vagy ilyen hatással. Te forralod a vérünket. Te meg a metaforáid. -- Persze, én meg a metaforáim. Ha egy csapdába esel egy csapat vadállattal, amik nem is fogják föl a jogaidat, neked miért kéne tisztelned az öveiket? Itt a puszta túlélésrol van szó. A civilizáció szabályai szerint neked még a Skeleton-parton is civilizáltan kell viselkedned -- mondta Ransom, aztán szünetet tartott. Megragadta Burke karját, és kivárta, míg elso tisztje a szemébe néz. -- Csakhogy az lehetetlen. Már rég halottak volnánk. Burke gondolataiba merülve elorelépett, és megmarkolta a kibelezett turbóliftet tolük elválasztó vörös szalagot. Egy újabb korlát, ami azt hiszi, visszatarthatja oket. Pedig nem tudja. A hajó ventillációs rendszere hirtelen föléledt, és szabályozott huvös levegot fújt arra a területre, ahol a nyitva álló liftajtó miatt fölgyülemlett a meleg. A hangra Burke összerezzent. -- Megesküdtünk, hogy még a vadak közt is civilizáltak maradunk -- mondta. Ransom bólintott. -- Megpróbáltuk, de nem vált be. -- Akkor mit tehetnénk? -- kérdezte Burke, de nem vitázva, hiszen tudta, kapitányának igaza van. Megpróbálták, és kudarcot vallottak. -- Mi lesz a

legénység többi tagjával? Rászolgáltak a pihenésre, de nem úgy néz ki, mintha lenne rá alkalmuk. Janewayre és az embereire rémes meglepetés vár. -- Újra harcolni fogunk -- felelte Ransom elszántan. -- Túl messzire eljutottunk már ahhoz, hogy föladjuk. Vérünkben van már a harc. Tisztába jöttünk az eronkkel. Mindenki azt hiszi, hogy egy kutatóhajó legénysége csak nyápic könyvmolyokból áll. Mi bebizonyítottuk az ellenkezojét. Nem adom föl. A feladatunk az, hogy hazaérjünk, mielott a legénységünk maradéka is eltunne az élok sorából. Erre kell összpontosítanunk. Most és a továbbiakban is. Nekem már sosem lesznek gyerekeim. De a tieidet még látni akarom. A tieidet, Noah-ét, Mike-ét és Mariáét... kétszáz unokát akarok. És azon leszek, hogy valóra váltsam ezt. Burke megint fölnevetett, fekete szeme úgy csillogott, ahogy már hónapok óta nem. -- Rudy, ha nem lennél, ki kéne találni. Ransom vállat vont. -- Az elso hét óta -- folytatta -- azon voltam, hogy legalább ti élve hazajussatok. Ezért nem érdekeltek többé a civilizáció szabályai. Ahogy most sem. Sem a zuhany, sem a teli has nem felejteti el ezt velem. Amikor a Voyager kilépett a szubtérbol, és a segítségünkre sietett, új esküt tettem magamban: megfogadtam, hogy nem lazítok. Elpusztítok minden vadat, ami csak az utamba kerül, ha szükséges, de hazajuttatlak benneteket. Amint civilizált emberek közé érünk, örömmel alávetem magam újra a szabályaiknak. De itt vadak között vagyunk. Itt nincsenek törvények. Burke úgy festett, mint akibol visszakívánkozik a vacsorája. Az álláspontjához nem férhetett kétség, bár az arcáról most nem ez volt leolvasható. Mindketten tudták, mi a teendo. Sajnálatos módon ez azt is magában foglalta, hogy semlegesíteniük kell a Voyager legénységének azon tagjait, akik nem értik meg elég gyorsan az érveiket. Vagyis új barátságokat kell föladni, mielott igazából kialakulhattak volna. Ransom egy darabig csöndesen figyelte elso tisztjét. Amikor beszélni kezdett, szavai mindkettejükre áramütésként hatottak. -- Életed hátralevo részét itt akarod tölteni? HATODIK Noah Lessing a folyosókon masírozva próbálgatta összeforrott combcsontjait, és minden eddiginél nagyobb hálát érzett medencéje iránt is. Sebei eltuntek. Egyenruhája tiszta volt. Már ez utóbbi önmagában is rendkívülinek számított. Sehol egy szakadás! Vagy egy kenófolyadék-folt nadrágja ülepén. Vagy kiégett folt, aminek szélei keményre olvadtak. És ráadásként mindenütt friss levego és fény... -- Hogy van az én orangyalom? -- kiáltotta vidáman, amikor belépett az asztrometriai laborba. Tudta, hogy akit keres, ott lesz. -- Lessing közlegény -- üdvözölte Hét Kilenced. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar fölépül. -- Kiváló az OSH-juk -- felelte Lessing, nem részletezve, hogy szükségszeruségbol már évek óta maga is igyekszik akaratlagosan gyorsítani a gyógyulási folyamatot. Az Equinoxon még a sebesülteknek is harcolni kellett. Az igazi pihenés... megengedhetetlen luxusnak számított. -- A miénknek még a lézerszike sem áll jól a kezében -- tette hozzá, megpróbálva viccelodni. A no, úgy tunt, nem veszi a lapot. -- A doktorunk hatékony. -- Ez volt az egyetlen reakciója. Mintha egy szobrot akarna nevetésre bírni. Azért még mindig reménykedve közelebb lépett.

-- Maga mellé osztottak be, hogy segítsek szétválogatni a bioadatokat. Megmentette az életemet... a legkevesebb, hogy egy kis idot spórolok meg önnek. Nem árulta el, hogy az igazi feladata hátráltatni a munkát néhány órával. Rudynak kell az az ido. Maxnek igaza volt -- nem jó, ha ezek itt a Voyageren túl korán megtudnak mindent. Hetes ránézett, aztán visszafordította figyelmét a munkájára. Bárhogy vigyorgott a férfi, az o arckifejezése csöppet sem változott. Ugyanabban a stílusban beszélt, ugyanazokat a válaszokat adta a maga mély, közönyös hangján. A legtöbb érzelem, amit ki tudott csikarni belole, az enyhe kíváncsiság volt. Kár, hogy ez a fantasztikus külso belül kong az ürességtol. Félreérthette annak a gyönyöru, nagy szemnek a pillantásait. De hát ilyesmi könnyen megesik, ha az ember félholtan, bénán és kiéhezetten hever egy diagnosztikai ágyon. Azért egy kis kitartással talán mégis juthat valamire. Már épp mondani akart valamit, egy újabb hódítónak szánt szöveget, ami ezúttal úgysem válik be, de egy rémes, ismeros hang beléfagyasztotta a szót. Az idegenek visítása! Egy pillanat alatt elorántotta fézerét, reflexbol, gondolkodás nélkül. Egy másodperccel késobb Hetes is hasonlóképpen tett. Fölkészültek a támadásra, mindketten más irányba fordultak. -- Menjen fedezékbe! -- csikorogta Lessing. -- Bújjon el! Mindig fölülrol támadnak. -- Micsodák? -- kérdezte Hetes, a mennyezet felé emelve fézerét. -- Hát a támadók! Hívja a hidat! Mondja, hogy meg kell erosítsék a pajzsot! Szóljon nekik! -- Mifélék azok a támadók? -- Nukleogenetikusak! A tér egy másik dimenziójából! Nem sokat tudunk róluk. Ha megnyílik egy hasadék, lojön bele! Mire vár? Hívja már a hidat, hívja! -- Hetes a hídnak! Megtámadtak minket! -- Itt Chakotay. Látjuk, labor, álljanak készen! Tuvok, mi történik velünk? -- Ellenorzom -- felelte a vulcani. A kérdés hirtelen olyan ostobának tunt -- a biztonsági fonök úgyis szól, amint rájön. Sürgetéssel nem megy nála semmire. Az idegen invázió fülrepeszto visításának hangzavarában Chakotay tehetetlenül várta a fejleményeket. Kezében fezért tartott, ahogy a hídon szolgálatot teljesítok mindegyike. Milyen különös látvány! Ez a hely általában a kívül folyó harcok stratégiai agyközpontja, szokatlan, hogy maga is csatatérré váljon. -- Az oldalsó pajzsunk megszunt -- kiabálta túl Tuvok a zajt. -- Hogy lehetséges? -- követelte Chakotay. Mielott azonban választ kaphatott volna, Harry Kim kiáltott föl: -- Hasadékok nyílnak az egyes, nyolcas és tizenegyes fedélzeten! Többek közt az asztrometriai laborban. Sajnos a veszélyeztetett területen volt még a gyengélkedo is, tele sebesült, magatehetetlen emberekkel. Chakotay elraktározta a gondolatot, hogy a jövoben rendeljen biztonsági oröket az orvosi részlegbe is. Ilyesmi eddig eszébe sem jutott. -- Átirányítani az energiát! -- kiáltotta. Túl késo -- gyorsabban kellett volna reagálnia. Tuvok az o engedélye nélkül ezt nem tehette meg. Bár technikailag egyszeru feladat, egy fo energiafejleszto kimenetének új hálózatra kapcsolásáról csakis a szolgálatos parancsnok dönthetett. Tuvok most már tette a dolgát, és öt másodpercen belül elhalt az idegenek hangja. -- Mi történt? -- kérdezte Töm Paris, még mindig hunyorogva a fülébe hasogató fájdalomtól. Tuvok továbbra is rá nem jellemzo hevességgel dolgozott a pajzsenergia

növelésén. -- Úgy látszik -- magyarázta --, az idegenek most egyetlen pontra fókuszálják támadásaikat. A szóban forgó pajzsrész összeomlott, mieló"tt a tartalék sugárzók reagálhattak volna. A hídra a reménytelenség homálya telepedett. Mindenki tudta, mit jelent ez. -- Szóval megváltoztatták a taktikájukat -- mordult föl Chakotay. -- Lehet, hogy kevesebb idonk maradt, mint gondoltuk. Sárga riadó! -- Sárga riadó, igenis -- válaszolta Paris. Úgy tunt, boldoggá teszi, hogy végre tehet is valamit, és nemcsak menekül a támadók elol, akiket úgysem tud lehagyni. -- Janeway a hídnak! Jelentést kérek errol az elobbi incidensrol! Várható volt. Chakotay Parisre pillantott, aztán megnyomta a kommunikációs rendszernek a parancsnoki székbe épített kezelofelületét. -- Kapitány, itt Chakotay. Az idegenek alighanem megtanulták, hogyan fókuszálják a támadásaikat a pajzs egy-egy meggyengült szakaszára. Lezártuk a rést, mielott átjuthattak volna, de nem tudom, meddig folytathatjuk így. -- Ha egy dolgot megtanultak, megtanulhatnak mást is. Rá fognak jönni, mi a mi taktikánk, és vagy gyorsabban lépnek, vagy egyszeruen túljárnak az eszünkön. Ez lerövidíti az idonket. Mindenki jól van? -- Itt mindenki. A hajó többi részérol nem érkezett még jelentés. -- A biztonságiak ellenorizzék a legénység minden tagját! Adja parancsba, hogy ezentúl minimum kétfos csapatokban dolgozzanak! Nem szeretném, ha a továbbiakban bárki egyedül maradna. -- Igenis, kapitány. -- Chakotay, várom az eligazítóban. Szedjen össze mindenkit, aki ezen az ügyön dolgozik! Készítsenek elo minden eddig gyujtött adatot, de lehetoleg energiatakarékosán! Gondolnunk kell a jövore, hátha rosszabbra fordulnak a dolgok. Ha nem állunk elo hamarosan válaszokkal, azért drágán megfizetünk. Azt pedig szeretném elkerülni. Rendeljen el vörös riadót! -- Áttanulmányoztuk a multifázisos kamrájuk tervrajzát. Adaptálni tudnánk. Kathryn Janeway a vázlatot nézte, miközben Hét Kilenced a javaslatát adta elo. Kényelmesen érezte magát, de nyugtalanul. Különösnek találta a dolgoknak ezt a szétválasztását. Tudta, a kényelemérzet abból ered, hogy ott van körülötte Chakotay, Tuvok és Hetes is. A nyugtalanság -- vajon az Ransomtól eredt, Bürkétol és Gilmore-tól? Hát ennyire szokatlan számára, hogy idegenek vannak a fedélzeten, idegen emberek, ez teszi ilyen feszültté? A Voyager és az Equinox keresztmetszetén jól látszott a hajók minden fedélzete és részlege, eroterek komplex hálózatával átszove. Szimulált támadások villantak fel itt-ott, látszólag véletlenszeruen, ám a közelmúlt eseményeinek tanúsága szerint nagyon is céltudatos rendszerben. Tuvok ott folytatta a magyarázatot, ahol Hetes abbahagyta. -- Létrehoznánk egy önaktiváló biztonsági rácsot. Abban a pillanatban, hogy egy idegen betör bármelyik hajóra, erotér venné körül. Hetes újabb érintkezoket nyomott meg, miközben Janeway leküzdötte vágyát, hogy olyan nyilvánvaló technikai kérdéseket tegyen föl, amiket maguktól is meg kell válaszolniuk. -- Ha átalakítjuk az erotérgenerátorunkat -- mondta a volt borg --, hogy multifázisos frekvenciákon adjon, elláthatja energiával mindkét hajó biztonsági rácsát. -- Mennyi idobe telik? -- tért a lényegre Janeway. Tuvok fölvonta egyik szemöldökét. -- Körülbelül tizennégy órába. Gilmore, az Equinox gépésze idegesen kapkodta tekintetét a két kapitány között.

-- Nem tudhatjuk, mikor törnek át megint. Lehet, hogy annyi ideig nem tarthatunk ki. Chakotay, aki láthatóan összebarátkozott Gilmoreral, egy javaslattal állt elo. -- Megfelezhetnénk a szükséges idot, ha kiürítenénk az Equinoxot... és minden eronkkel a Voyagerre összpontosítanánk. Vajon hirtelen támadt ötlet volt ez? Vagy megtanácskozta már korábban újdonsült barátnojével? Janeway figyelt -- nem, kivétel nélkül mindenki meglepettnek látszott, a másik legénység tagjait meghökkentette a gondolat, hogy hagyják sorsára a hajót, amit idáig az életük árán is védelmeztek. Ezt az érzést is kísértetiesen ismerosnek találta. Max Burke Rudy Ransomra nézett. Sot, mindenki a kapitányt bámulta. Forrni kezdett a véleménykülönbségek üstje az együttmuködés felszíne alatt. -- Nem szívesen ellenkezem -- kezdte lassan Ransom --, de én és a legénységem készen állunk visszatérni az Equinoxra. A következo pillanat kínos csöndben telt el. Hirtelen újabb nagy problémával találták szembe magukat. Janeway ellentétes gondolatok között orlodött. Nem lenne szerencsés, ha ráparancsolna egy másik kapitányra, hogy hagyja el a hajóját. A szabályzat ot támogatná, de egy több nemzedék óta érvényben lévo hallgatólagos megegyezés szerint minden parancsnoknak magának kell meghoznia ezt a döntést -- és erre rendszerint csak akkor került sor, ha a szóban forgó hajó már egy centit sem tudott megtenni önerobol. Az Equinox azonban még korántsem állt ilyen rosszul. Megmentheto volt, mozgásképes. De az ido... az ido egyre fogyott... Elveszítsék az egyik hajót, de mind életben maradjanak, vagy tartsák meg mindkét jármuvet, és hagyják, hogy a pajzs a javíthatatlanságig gyengüljön? Elsosorban a saját hajóját kellett védenie. De mivel most arra a pontra érkezett, hogy ezt csak egy másik föláldozása árán tehette meg, gyulölte a rárótt feladatot. -- Egyébként mi az eloírás ilyen helyzetre? -- kérdezte Ransom. -- Két hajó, két kapitány... kié az utolsó szó? Mivel tudósból lett hirtelen kapitány, nem volt meglepo, hogy nem tudja. De azért nem is a legszerencsésebb. Janeway nem szívesen vállalta ez esetben az oktató szerepkörét. -- A Csillagflotta Szabályzat 191-es pontja, 14-es bekezdés -- közölte gyászos hangon. -- „Ha egy adott harci helyzet egynél több hajót érint, a parancsnokság a taktikai fölénnyel bíró jármué." Rettenetes -- hirtelen személytelenné vált a döntés, amit a leheto legemberibben kellett volna elovezetni. Ráadásul Janeway nem is idézte az egész rendelkezést, kihagyta azt a részt, miszerint a „taktikai fölény" egy kapitányt sem jogosít föl arra, hogy egy másikat muködoképes hajója elhagyására szólítson föl. A férfi egyszer majd rá fog jönni erre, és akkor csaknem ugyanannyira gyulöli majd ot, amennyire most o gyulölte saját magát. Remélte, hogy Ransom egyelore nincs tisztában vele, mit hallgatott el. De mit jelenthet ez a különös tekintet? -- Ma reggel néztem utána -- tette hozzá, hogy kimutassa, még a vaskalapos Janeway sem a szabályzatot magolva tölti a fél éjszakát. -- Elorelátó -- Ransom csak ennyit felelt. Max Burke leplezetlen keseruséggel meredt Janewayre, de nem szólt. A kapitányno úgy döntött, amíg tudja, kijátssza utolsó ütokártyáját. -- Ebben az esetben az eloírások engem hatalmaznak fel. Visszatartotta a lélegzetét. Könnyedén utánanézhetnének, hogy közösen vitassák meg a finom különbséget a taktikai fölény és egy másik kapitány hajójának

föláldozása között. De majd csak késobb. Egyelore szüksége van erre az elonyre. Ransom ridegen méregette. -- Arra utasít, hogy hagyjam sorsára a hajómat? Ki akarja mondatni vele. Ezért azonban nem hibáztathatta. Megpróbálva javítani a fekete felhoként terjedo rossz hangulaton, igyekezett a leheto legnagylelkubben állni a dologhoz. -- Nem szívesen tenném. Adja ki maga a parancsot! Tegye meg az utolsó lépést! Minden szem Ransomra meredt. Janeway embereié is. Most mindannyiuk jövoje az o kezében volt. Számára ez egy csöppet sem jelentett újdonságot, így hamar megtalálta a hangját. -- A szabályzatot az Alfa Kvadránsban írták -- mondta. -- Nem vagyok benne biztos, hogy itt is ugyanolyan érvényes. Azt mondta, nem biztos benne, de nyilván csak finoman akart fogalmazni. Janeway tudta, hogy a férfi tökéletesen biztos a dolgában, ezért mondta, amit mondott. Hogy is hibáztathatná? Az Equinox még a maximális nyolcas fokozattal is életük végéig a Delta Kvadránsban kóborolhat, és aztán is jó darabig. Hogyan ítélhetné el Ransomot, amiért nem szívesen adja föl a pozícióját? Teltek a másodpercek. Miközben ot a férfi iránt érzett szimpátiája foglalkoztatta, a pajzs tovább gyengült. Tovább kell folytatnia ezt a barátságtalan pókerjátszmát, kiszúrni Ransom szemét egy csonka rendelkezéssel, hirtelen senkivé és semmivé fokozni le ot, megtenni a legrosszabbat, amit csak egy ilyen emberrel -- és saját magával -- tehet. Kapitány hajó nélkül. -- A szabályzat érvényes -- mondta, megkísérelve némi gyengédséget lopni a hangjába. Ransom láthatta, ahogy a többiek is, hogy Janeway a sürgeto határido mellett nem lesz hajlandó visszakozni. Itt nincs mit megvitatni. Ha élve meg akarják úszni ezt, kemény döntéseket kell hozni. A férfi a stratégiai visszavonulást választotta. -- Hogy is vitatkozhatnék a szabályzattal? -- kezdte. Az embereihez fordult, és hozzátette: -- Mindenben muködjetek együtt Janeway kapitánnyal! Burke megmerevedett. -- Rudy... -- Ez parancs, Max. Ezzel Ransom megkímélte Janewayt attól, hogy az o embereit is neki kelljen utasítgatnia -- egyelore. Mindketten tudták, az is eljön egyszer. Csak egy kapitány lehet. -- Túl fogjuk élni -- mondta még. Burke lenyelte tiltakozását, bár a szeme még izzott. -- Ha ez minden, kapitány -- szólt Ransom --, szeretnék visszamenni a kabinomba, összeszedni azt, ami fontos nekem. Janeway szívesen érzett volna megkönnyebbülést, de valami visszatartotta. -- Természetesen -- bólintott. Érezte, hogy valami nem stimmel. A férfi túl gyorsan beadta a derekát. Nem, ez nem tisztességes -- miért ne lehetne, hogy elege van már abból a hajónak csúfolt kínzókamrából, és megértette a logikát az egy közös erod könnyebb védhetoségében? Nem szabad elhamarkodottan gyanúsítgatnia, amíg Ransom okot nem ad rá. Elvégre még csak nem is vágyott a kapitányságra. Szó szerint rákényszerítették, elterelve ot igazi szakterületérol. Talán nem is sajnálja annyira azt a hajót. Janeway megpróbálta gondolatban védelmébe venni ot, és becsülni, amiért hajlandó félretenni személyes büszkeségét mindannyiuk közös érdekében. Pedig kapitánynak lenni nem akármilyen dicsoség, könnyen az ember fejébe száll.

Megvolt a terv. Rudy tudta, hogy mit csinál. Max Burke is tudta, amikor beosont a Voyager tágas gépház-csarnokába. Milyen hatalmas, és milyen csöndes! Az Equinox sok viszontagságot kiállt gépháza maga volt a pokol, szinte folyamatos szikrázással és rövidzárlatokkal. A zajba kis híján beleorült, mire sikerült valamennyire semlegesítenie. Most, hogy többé nem kellett hallgatnia, az egészséges térhajtómu-reaktor magányos zümmögése kis híján könnyekre fakasztotta. Könnyek? Arra most nincs ido. Ez parancs, Max. Emberek mozgolódtak a csarnok túlsó végében. Burke odabólintott nekik, de nem szólt egy szót sem. Nem akarta magára vonni a figyelmüket. Megkönnyíti a dolgát, ha továbbra is lefoglalja oket a pajzs karbantartása. Az átállásra készültek, az Equinox elhagyására. Problémák... Hogyan szabadulhatnának meg a másik hajótól, hogyan engedhetnék ki a pajzs burkából anélkül, hogy az idegenek betörnének a keletkezett résen? A pajzsot meg kellett nyitni. Zárt állapotában az Equinox nem sodródhatott ki rajta. Matatni kezdett, elfoglaltságot miméivé, nehogy valaki odajöjjön hozzá társalogni. Tudták, hogy az idegenekhez tartozik, így a részvét majd távol tartja oket. Mit lehetne ilyenkor mondani? „Szóval kiköltöznek a hajójukról, mi? Micsoda csapás! Még jó, hogy nem velem történt meg." Az alsó szint vezérloállásának monitorjain számítások futottak át némán, a közeledo manoverrel járó problémákat próbálták kiküszöbölni, és az az utáni lépéseket tervezték, a pajzs helyreállítását, sot, talán egyenesen a támadások végleges elhárítását. Odalépett, és letérdelt a kezelopult elé. Burke nem pazarolta az idot annak vitatására, hogy az idegeneket le lehet rázni. Pedig tudta, hogy nem. Nem fognak elmenni. El kell üldözni oket. Janeway és a legénysége úgy akarnak hidat verni egy kanyon fölött, hogy nem is látják a túlsó oldalát. Csak nem megy el az a gépész? De igen! És megy a másik is! Micsoda szerencse -- egyedül maradt. Egymaga az egész gépházban, miközben a legénység többi tagja a deflektoron dolgozik. Ez nem tarthat sokáig. A vezérloállás erotérgenerátora teljes kapacitással muködött, közvetlen összeköttetésben azokkal a rendszerekkel, amiket szabotálnia kellett. Elovette trikorderét, és a kiveheto jeladót a kezelopult csatlakozójába dugta. Egy gombnyomás, még egy, az érintokapcsoló... csak gyorsan! Keresés... keresés... LETÖLTÉS FOLYAMATBAN. Tökéletes. Siess már, siess... Vajon meddig segíthet, hogy Mária lekapcsolta a biztonsági riasztókat? -- Behatolás, riadó! Burke összerezzent, és fölpillantott. Ó, ne most! B'Elanna Torres. Fura, hogy épp itt futnak össze... A fölso szintrol jött le, szerencsére éppen elotte, amerrol a komputerkonzol eltakarta a letöltés árulkodó jeleit. Burke megkerülte a pultot, nehogy B'Elanna megláthassa a túloldalát. El kell vonnia a figyelmét, vagy el kell távolítania innen. Hogy fogja így a jeladót kivenni a csatlakozóból? -- A jó öreg Max... -- Régi emlékeket ébreszto fesztelenséggel közeledett. Tehát nem felejtette el. -- Engedély nélkül kutat a dolgaim közt. Ez egy vezérloállás. Személyes jóváhagyásom nélkül senki nem nyúlhat hozzá. -- Nem tudtam -- vágta rá a férfi hidegvérrel, úgy téve, mintha valami egészen más érdekelné. -- Most bezáratsz a fogdába? A no elmosolyodott. Ez is a régi volt. -- Ó, azt hiszem, ez egyszer elnézhetem neked. Segíthetek valamiben?

Burke kisfiús vállvonással próbált bunbánó arcot vágni. Ez a húzás többnyire bejött. -- Csak a házi feladatomat végzem... tanulmányozom a meghajtó rendszereteket. Megvan az esély rá, hogy itt maradok a Voyageren, úgyhogy gondoltam, megismerkedem kicsit a munkaeszközökkel. Remélve, hogy fontoskodása nem kapott a kelleténél nagyobb hangsúlyt, közelebb lépett a nohöz. Vajon fölizzik a régi szenvedély? Sikerül elvonni a figyelmét? Saját magán máris érezte a hatást. -- Talán korrepetálhatnál... vacsora közben. Micsoda hülyeség volt ezt mondani! Hiszen a helyzet véresen komoly! Vacsora? Persze, egy végzetes támadás és egy elszánt védekezés között. Hát tényleg ennyire könnyunek találja itt az életet ahhoz képest, amiben az Equinoxon része volt? Rudy nem tévedett... kezd elkényelmesedni. Vacsora. Micsoda ötlet... -- A gond csak az -- kezdte B'Elanna, hogy téged sosem igazán a munka érdekelt. Vagy az étel. És valami azt súgja, hogy nem változtál meg. Még egy lépés, és már közelebb álltak egymáshoz, mint az barátoknál szokás. Fölcsillant a remény B'Elanna nem hátrált el. -- Meglepodnél -- vágta rá Burke. Ha tudnád, mennyire megváltoztam! -- Már nem vagyok az a... minek is neveztél? A no szeme kérdon villant, aztán eszébe jutott. -- P'tak. A férfi elvigyorodott. -- Már nem vagyok az a p'tak, mint régen. Hadd bizonyítsam be! Az emlékek tétova mosolyt csaltak B'Elanna formás szájára, és buntudatot a pillantásába. -- Ne érts félre, jó téged újra látni... de tíz év... Burke hagyta, hogy az arckifejezése árulkodjon gondolatairól. -- Töm Paris? A no megkönnyebbültnek látszott, de nem boldognak. -- Töm Paris. Hát jó. -- Lehetne rosszabb is. Mivel B'Elanna figyelmét kelloképp lekötötte ez a klasszikus háromszög-szituáció, Burke visszahátrált a vezérloállás mögé, letérdelt, és begyujtötte trikorderét, egy kis buvészmutatvánnyal a jeladót is kikapva a csatlakozóból. A kis berendezést a markába szorította, aztán megérintette a kijelzot, amin most ez a szöveg állt: LETÖLTÉS KÉSZ. Megint fölállt, és némán hálát adott szerencsecsillagának, amiért pont a kello ideig várt. Második esélyt ugyanis nem kapott volna. Tokjába dugta a trikordert, és hogy mesterkedését leplezze, a nohöz fordult. -- Szóval... áll az a vacsora? Csak te meg én? -- Na lódulj! -- mondta B'Elanna. -- Különben tényleg lecsukatlak. Miközben kisétált, magán érezte a no tekintetét. Persze inkább ot nézze, mint valaki mást. A Voyager lágy fényei és szabályozott levegoje hamis biztonságérzetbe ringatták mindkét legénység tagjait. Noha sietve készülodtek az ismeretlen elleni védekezésre, és a pajzs problémájával küszködve még arra sem jutott idejük, hogy a végso menekülésükre próbáljanak valami stratégiát kidolgozni, Chakotay azt várta volna, nehezebben viselik majd az Equinox elvesztését. Egyet el kellett ismernie. Mindannyian elfogadták Janeway kapitány megkérdojelezheto parancsát, mely muködoképes hajójuk elhagyására szólította fel oket, pedig a szabályzat értelmében ebben Ransomé lehetett volna az utolsó szó. -- Mielott hátrahagyjuk az Equinoxot -- folytatta --, meg kell próbálnunk átmenteni minden hasznosítható alkatrészt. Körülötte az étkezdében, mely amolyan klubhelyiséggé minosült át a megviselt

vendéglegénység számára, valamint döntéshozó fórummá -- valahogy kellemesebb környezetet nyújtott az eligazítónál -- Harry Kim, Mária Gilmore és még néhányan dugták össze a fejüket kompakt adattárolók és kávésbögrék fölött. Chako101 taynek tetszett ez -- még balsorsában is egyre inkább összekovácsolódott a két csapat. -- Kezdjük a dilítiumkristályokkal -- javasolta Gilmore-ra pillantva. -- Vagyis azzal, ami megmaradt belolük -- helyesbített a no. -- Attól tartok, nem lehet szó többrol néhány izogrammnál. Kim megpróbálkozott egy tréfával. -- Az egy szónikus zuhany muködtetéséhez sem elég. Nem volt túl vicces, se túl biztató. Gilmore nyugtalanul fészkelodni kezdett. -- Javasolhatok valamit? -- Tessék -- intett Chakotay. -- Felejtsük el a fo rendszereket. Úgyis túl nagy károkat szenvedtek. Koncentráljunk a készletekre! Útközben összeszedtünk néhány olyan dolgot, aminek még hasznát vehetjük. -- Odamutatta a listát az egyik adattárolón, és részletezni kezdte: -- Egy tucat hordó merkúrium... és két tonnányi kemacit érc. Chakotay Kimhez fordult. -- Szóljon Neelixnek, hogy csináljon helyet az egyes raktérben! -- Igenis. -- Szinaptikus stimulátoroknak hasznát vennék? kérdezte Gilmore. -- Attól függ -- felelte Chakotay. -- Mi az? -- Fül mögött viselheto ideginterfész. Rácsatlakozik a látókéregre, és különféle idegen tájakat mutat. Amolyan szegény ember holofedélzete. Kim elmosolyodott. -- Hát így ütötték el az unalmasabb óráikat. -- Még mindig jobb a dámázásnál... A poneáktól kaptuk. -- Sose hallottunk róluk -- várta a folytatást Chakotay. A no elmosolyodott, ezúttal oszintébben. -- Úgy hívtuk oket: „a Delta Kvadráns bohémjai". Minden kapcsolatfelvételt jó alkalomnak tartanak egy nagy bulira. Még egy adalék az Equinox mindennapjaihoz. A kapcsolatfelvétel valóban jó alkalom volt az ünneplésre. Legalábbis mindenki más számára. Chakotay az elhangzottakból azt szurte le, a másik hajón a legkevésbé sem tartották örömteli eseménynek új életformák és civilizációk fölfedezését. Rettento sok rossz élmény indíthat csak arra egy Csillagflotta-legénységet, hogy szándékosan kerülje a kapcsolatfelvételeket. Gilmore az asztalt bámulta. -- Bárcsak több hozzájuk hasonló fajjal találkoztunk volna... Sem Chakotay, sem Kim nem szólt semmit, csak némán egymásra pillantottak. -- A magukéi hónapok óta az elso barátságos arcok -- fakadt ki Gilmore. -Örülök, hogy találkoztunk. -- Az érzés kölcsönös -- vágta rá Chakotay, aztán úgy döntött, témát vált. -Azok a módosított plazmainjektorok alapos munkának tunnek. Mihez akartak kezdeni velük? Gilmore kezébol kifutott a szín. -- Ó... azzal kísérleteztünk, hogyan emelhetnénk meg a térhajtómuvünk teljesítményét. De nem jutottunk eredményre. Hát persze, hogy nem. Csak egy hajórakományra való tudós voltak, néhány karbantartó kíséretében. Komolyabb technikai innovációt így senki sem várhatott el az Equinox legénységétol. Gilmore képességeit is messze meghaladta a térhajtómu átalakítása. Chakotay kételkedett benne, hogy akár elegendo energia

állt volna rendelkezésükre a sebesség jelentosebb növeléséhez. Akkor pedig az egésznek mi értelme lenne? Ezt a nonek is meg kellett értenie. Talán az egész tervet csak a mélységes kétségbeesés szülte. Hát persze. -- Esetleg B'Elanna megnézhetné -- javasolta Kim, nem gondolva végig mindazt, amit Chakotay az imént. -- Semmi értelme -- csóválta a fejét Gilmore. Mi hónapokig próbálkoztunk. Elhallgattak, amikor a hajó bal oldala felé nyíló ajtón Naomi Wildman sétált be, és egy hatéves gyermek kristálytiszta elszántságával egyenesen az asztalukhoz lépett. Fölvillantott egy begyakorolt színpadi mosolyt, és mulatságosán vigyázzba vágta magát, egész ido' alatt Mária Gilmore-t bámulva. -- Szia! -- üdvözölte a no", nyilvánvalóan meghökkenve a kislány váratlan feltunésén. -- Parancsnok, szabad zavarni? -- fordult Naomi Chakotayhez. -- Szabad. -- Gilmore zászlós? A no" elvigyorodott. -- Az vagyok. A kislány a kezét nyújtotta. -- Naomi Wildman. Kapitánysegéd. -- Valóban? -- Szeretném önt hivatalosan is üdvözölni a Voyager csillaghajó fedélzetén. -- Örülök, hogy itt lehetek. -- Ha bármire szüksége van -- folytatta a kislány --, replikátor-fejadagokra, az alsó fedélzetek bemutatására, csak szóljon! Gilmore elmosolyodott, Chakotay pedig elnézoen csóválta a fejét. Azon töprengett, nem lenne-e jobb, ha legalább egy gyerek gyerekként viselkedhetne a hajón, ahelyett, hogy mindenáron utánozni próbálná a felnotteket. -- Köszönöm, Miss Wildman -- hálálkodott Gilmore. - Majd észben tartom. -- Folytassák! -- Naomi színpadi vigyora megint fölragyogott. A kislány hátraarcot csinált, és elmasírozott. Gilmore csak bámult utána, egyszerre meghatottan és zavarodottan. -- Nem tudtam, hogy gyermekek is vannak a hajón mondta, a kislány különös viselkedését nem kommentálva. -- Csak egy -- helyesbített Kim. -- Már itt született. -- Nekem van egy unokaöcsém. -- A szerencsétlenül járt no egy kicsit elábrándozott. -- A Földön... körülbelül ennyi idos lehet. Vagyis már nem... gondolom, inkább tinédzser korú. Valószínuleg meg sem ismerném. Chakotay már bánta, hogy nem tartotta távol az érzelmeket a beszélgetéstol valami gépész-halandzsával. -- Viszont fogja ot látni. -- Csak ennyi jutott eszébe. Szavai üresen csengtek, nem odailloen. Mielott még jobban megkeseredhetett volna a pillanat, Gilmore komjelvénye fölcsipogott. -- Ransom Gilmore-nak. A no megérintette a jelvényt. -- Igen, kapitány? -- Jelentkezzen az Equinox hídján! -- Máris megyek. -- Úgy tunt, megkönnyebbült, hogy elszabadulhat az asztaltól. -- Hív a kötelesség. Chakotay beleegyezoen bólintott, bár a nonek nem volt szüksége engedélyre, hiszen a kapitánya kérette. Vajon meddig lesz még hivatalosan a kapitánya? Chakotay ilyen helyzetbe korábban soha nem került. Akkor kerül majd sor a hatalomátadásra, amikor az Equinoxot eleresztik? Nehéz pillanat lesz mindannyiuknak, olyan problémákat okozhat, amikbe egyelore bele sem akart gondolni.

Beszélnie kell Janeway kapitánnyal. Adódhatnak olyan helyzetek, amikre jobb elore fölkészülni. -- Állítson össze egy kutató csapatot! -- mondta Kimnek, megpróbálva újra a munkára koncentrálni, és elfeledkezni a fedélzeteket megülo fájdalom légkörérol. -- Igenis. A zászlós ideges -- jegyezte meg Harry szomorúan, miközben a baloldali ajtón át kislisszoló Gilmore-t figyelte. -- Szerintem azért aggódik, mert el kell hagynia a hajóját. Nehéz lehet, hiszen annyit harcoltak a megmentéséért. -- Biztos így érezte Shackleton is -- töprengett Chakotay. Kim kisfiús arca ráncokba gyúródott. -- Ki? -- Ó... ez egy szörnyu tragédia volt, a Földön történt. A pontos dátumra nem emlékszem. Talán az 1920-as évtizedben. Egy vitorlás kutatóhajó fogságba esett az antarktiszi jégtáblák között. A legénység mindent megtett a túlélésért, megpróbálták megmenteni a hajót, de a jég egyre szorosabban és szorosabban összezárult körülöttük. Nyilván tudja, hogy a gleccserjég más, mint a vízjég... -- Bevallom, nem nagyon gondolkodtam még rajta, uram. -- Az összetömörödött hó súlyosabb és surubb a megfagyott víznél. Kérlelhetetlenül összeroppantotta a hajót a legénység szeme láttára. A vitorlást Endurancenek hívták. -- Az emberek túlélték? -- Azt hiszem, a többségük igen. Hosszú ideje már annak, hogy olvastam az esetrol... de a túlélok igazi hosök voltak, a szó legnemesebb értelmében. Átkeltek a Déli-sarkvidéken. Gyalog. -- Gyalog... Hu! -- De elotte még végig kellett nézniük, ahogy a tökéletes állapotban lévo hajójukat lassan összeroppantja a jég. Egyszeruen nem tudták kiszabadítani. Valami ilyesmit érezhetnek az Equinox legénységének tagjai is. A hajójuk muködoképes, mégis gyalog kell útra kelniük a jégmezokön. -- Nagy kár -- jegyezte meg Kim -- elengedni egy jó Csillagflotta-hajót, amikor így olyan egyedül vagyunk. Nem hiszem, hogy a mi embereinknek jobban tetszene az ötlet, mint nekik. -- Hmm -- felelte Chakotay szórakozottan. -- Vajon rászedhetjük az idegeneket, hogy azt higgyék, még mindig az Equinox az igazi célpontjuk? Akkor a kiürített hajót követnék, a Voyager pedig egérutat nyerhetne. Kim fölnézett. -- Uram, egyelore még azt sem tudjuk, miért támadnak, nemhogy azt, vajon követnék-e helyettünk a csalinak szánt Equinoxot. -- Hát igen. De a támadásaikban mégis van valamiféle logika, ez aggaszt engem. Amikor eloször megjelentünk a színen, nem fordultak ellenünk. Nem osztották meg az eroiket, hogy a fogadásunkra siessenek. Az Equinoxszal maradtak. Fogalmam sincs, miért... külsore a két Csillagflotta-hajó nem nagyon különbözik egymástól. Hasonlóak a kisugárzások, az építésnél felhasznált anyagok, a vibrációk... -- Azt akarja mondani, hogy a támadók intelligensek? Chakotay vállat vont, ilyen merész találgatásokba még nem akart bocsátkozni. -- Arra nincs bizonyíték. Ha volna idonk, kivizsgálhatnánk. Azonban már csupán óráink maradtak, és ez arra is épp csak elég, hogy megerosítsük a pajzsunkat. Nem próbálhatunk most kommunikálni egy olyan fajjal, ami a tér egy másik dimenziójában él. Az evolúciónak nyilván egy elorehaladottabb fázisában járhatnak, hiszen fejük van, farkuk és valamiféle kezük. De ugyanezt elmondhatnánk egy gyíkról is. Kim elorehajolt, és halkabbra fogta a hangját.

-- Ön egyetért a kapitánnyal? Helyes arra utasítani Ransomot, hogy hagyja sorsára a hajóját, ha az még mindig muködoképes? Ha mozgásképtelenné vált volna, az persze más lenne. Mi a véleménye? Chakotay remélte, a legénység többi tagjának ez nem fordul meg a fejében, de most azon kapta magát -- mint az elso tisztek annyiszor --, hogy két tuz közé került kapitánya és azok közt, akik felettesükként és a legénység érdekeinek képviselojeként felnéztek rá. Szolgálaton kívül ugyanis ezt a szerepet látta el. Márpedig most a kapitány volt a hídon, Chakotay tehát néhány órára a legénység szócsövévé vált. És Kim egy komoly, súlyos kérdéssel állt eléje. Az, hogy nem válaszolt azonnal, elárulta kételyeit. -- Ez egy bonyolult dolog, Harry -- kezdte sután. -- Mi még sohasem kerültünk ilyen helyzetbe. A kapitány is menet közben tanul. -- De megtehet ilyesmit? -- Megteszi. És Ransom kapitány nem tiltakozott. -- Ön megtenné? Ennek az ártatlanul és oszintén föltett kérdésnek a hallatán Chakotay tarkóján minden szál szor az égnek meredt. Támogassa a kapitányt? Illene. De hát megtenné? -- Nem tudom -- mondta. -- A Csillagflotta muködése feltételez bizonyos rugalmasságot. Másként nem maradhatna fönn. Nézzen csak meg minket! A szabályokat és a törvényeket egy olyan flotta számára hozták, amely egy megbízható kommunikációs hálózaton folyamatos kapcsolatot tarthat akár a Parancsnoksággal is. A Voyager és az Equinox esetére senki nem számított. Hogy megtenném-e, amit Janeway kapitány szándékozik? Meg kell mondanom, a kapitányi székbol minden másképpen fest. Ráadásul nincs két egyforma kapitány sem. Ransomnak megvannak a saját módszerei, a saját trükkjei, amik segítségével ilyen messzire jutott. Megvan a maga idozítése, ítéloképessége, bevált feltételrendszere, ami alapján kidolgozza a fontossági sorrendet a legénység, a küldetés és a hajó között... Ezért tunhet úgy, hogy a szabályzat egyes pontjai zavaróan elnagyoltak, esetleg egyenesen ellentmondanak egymásnak. Mint Csillagflotta-kapitánynak, Ransomnak jogában áll bizonyos szabadsággal értelmezni az eloírásokat. Különösen idekint, ahol senki mással nem konzultálhat. -- És senki mástól nem várhat támogatást -- mutatott rá Kim együttérzon. Vajon mit tesz egy kapitány, ha ennyire egyedül van? Ó, tudom... mi is egyedül vagyunk, de számomra ez valahogy egészen más érzés. Talán Janeway és Ransom nem értene egyet. Nekem itt van egy kapitány és egy elso tiszt, aki segít a döntésekben. De a kapitányoknak ki segít? Chakotay hátradolt, és lenyelte utolsó korty kihult, keseru kávéját. -- Csak mi -- mondta aztán. -- Tisztázzunk valamit! Maga tizenkilenc éven keresztül egy borg kockahajón élt? Noah Lessing összerázkódva próbálta megemésztem a gondolatot. Hét Kilenced zárkózott volt, rideg, gépies és gyönyöru -- a férfi mégis egész mostanáig abba a hitbe ringatta magát, hogy csak egy-két évet töltött a borgok között. De tizenkilencet... Az csaknem az egész élete. És az övé is. -- Több különbözo kockán -- magyarázta Hetes, miközben végigsiettek a folyosón. -- Összesen tizenketton. A Kollektíva idonként áthelyezi a dolgozókat, hogy növelje a hatékonyságot. -- Akkor olyan lehet, mint egy katona-gyerek viccelodött a férfi. -- Mint én. Apám földiesíto mérnok volt. Tucatnyi különbözo kolónián éltem, mielott az Akadémiára jelentkeztem volna. Zurös így felnoni. -- A dolgozók adaptálódnak. Én sosem tartottam a helyzetem „zurösnek". -- Lehet, hogy ez a kérdés furcsán hangzik, de... szokott honvágyat érezni? A no ekkor valami döbbenetesen emberi dolgot tett: fölvonta a szemöldökét.

-- Lehet, hogy a válasz is furcsán hangzik, de igen. Lessing sármosan elmosolyodott. -- „Kocka, édes kocka." Meg tudom érteni. Hasonlóan gondolkodó lényekkel körülvéve... -- Pontosabban egy közös tudatról van szó. Ó, újabb összerázkódás. Egy közös tudat? A szervezetnek mindössze egy sejtje legyen, akarat és gondolatok nélkül? Ezt már nem tudta megemészteni. -- Noah! -- Mária Gilmore érte utol oket. Amikor Lessing megfordult, hogy üdvözölje, a no megkérdezte: -- Te is megkaptad a kapitány hívását? Bólintott. -- Odafelé tartok. A férfi Hetesre nézett. Tudta, nem szabad olyan szoros kapcsolatot kialakítania vele, amibol aztán nehéz lenne kiszakadni. Nem szeretheti meg túlságosan. -- Majd késobb folytatjuk a kérdezosködést -- mondta, aztán Gilmore-hoz fordulva hozzátette: -- Többet akar tudni az emberekrol. Azonban úgy tunik, szóhoz sem jutott az én kérdéseimtol. Legközelebb majd befogom a számat. Hetes rápillantott, aztán fogta magát, és befordult egy másik folyosóra. A férfi nem volt biztos benne, mit jelenthet ez. -- Ha lesz legközelebb -- morogta Gilmore, amikor egyedül maradtak. -- Ezt hogy érted? -- kérdezte a férfi. -- Az az érzésem, hogy a kapitány nemcsak társalogni akar velünk odaát -válaszolta a no", idegesen körbepillantgatva. -- Amikor Janeway az Equinox elhagyására utasította <5t, láttam, milyen arcot vágott. Valamit tervez. -- Rudy arcáról -- mondta Lessing félig-meddig tréfálkozva -- nem olyan egyszeru olvasni. Csak nem gondolod, hogy szembeszegül Janewayjel? -- Te nem tennéd? A hajónk még muködoképes. Hivatalosan nem vették el Rudytól a kapitányságot. Nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem ez így nincs rendben. -- Az, hogy elhagyjuk az Equinoxot, vagy hogy ilyen könnyen föladjuk a harcot? -- Egyik sem. Elmenni, maradni, harcolni, nem harcolni... olyan hosszú ideje koncentrálok már az idegenekre, hogy nem maradt más gondolatom. Nem tudom eldönteni, mi a jó és mi a rossz. -- Az nem is a mi dolgunk. Nekünk támogatnunk kell a kapitányunkat. A mi kapitányunkat. Gilmore kifejezo szemében most zavar tükrözodött. -- A mi kapitányunkat... igen. Együtt siettek tovább a transzporterállomás felé, de több szót nem szóltak. Lessing érezte, ahogy végigáramlik testén a nyers rettegés, mikor a sugár körülölelte. Tudta, hogy most visszamegy abba a koporsóba, ahol egyszer már majdnem otthagyta a fogát. Mégis szinte kézzelfoghatóan érezte a hajója vonzását. Annyiszor harcoltak már érte, valósággal eggyé váltak vele, testben-lélekben. Valahol a tudata mélyén számított is rá, hogy visszatér ide. Mind számítottak rá. Ez volt létezésük egyetlen értelme. Sosem remélték, hogy egy másik baráti hajóval találkozhatnak, ezért az Equinox volt az egész világuk. Amikor újra anyagiasuk a hajóján, minden bizonytalanság távozott belole, és a helyén megjelent az a régi közösségérzés, ami megtöltötte céltudatossággal. Az Equinox az övék, harcoltak érte, és az is harcolt értük, kitartva a józan elvárhatóság határain túl. A tervezoi annak idején meghatározták a terhelhetoség határait. Ezeket már rögtön az elso évben átlépték. A hajó mégis egyben maradt. Most itt várja szépen, engedelmesen, hogy valaki újra megragadja a gyeplojét. A falak mögött csak minimális energia pulzált, de az több helyen, mint korábban. A javítási munkálatok a találkozás óta folytak. A Voyagerrol kirendelt karbantartók nagy része már távozott, letettek az Equinox újjá varázslásáról. Lessing és Gilmore helyet cseréltek a transzporter dobogóján a másik hajó utolsó

munkásaival, akik készletekkel teli ládákat cipeltek. Mentik, ami mentheto... Lessing szó nélkül megindult a híd felé, Maria a nyomában lépkedett. Ez így volt rendjén. A no még mindig bizonytalankodott. Lessing megpróbált nem erre gondolni. A kapitány várja oket. Rudy és Max már a hídon voltak, és egy monitort néztek, ami az erotérgenerátor vázlatát mutatta. A legénység más tagjai is a helyiségben gyülekeztek. Lessing odabólintott nekik. Jó volt újra látni oket, így, nem pedig egy másik legénység soraiba keveredve. -- Magunk vagyunk? -- kérdezte Rudy, végigpillantva az emberein. -- Már csak az Equinox legénysége tartózkodik a fedélzeten -- igazolta vissza Max, miután az egész hajón ellenorizte a komjelvények sugározta biojeleket. -Sikerült úgy megszabadulnunk a többiektol, hogy föl sem tunt nekik. A Voyagerre visszatértek többsége még most is azt hiszi, maradtak itt társaik. Ó... egy pillanat. Valaki most sugárzott át, a gépházba. -- Az nem érdekes -- mondta Rudy. -- Valószínuleg csak egy újabb készletbegyujto csapat, vagy az a borg no, aki a kondenzátoron babrál. Csak az a fontos, hogy le ne hallgassanak minket. -- Kom-rendszer lezárva -- nyugtatta meg Mária. -- Mi lesz a Voyagerrel? Rudy Ransom bizonytalan szimpátiával méregette utolsó gépészét. Ugyan nem azt mondta: „Mi lesz velük, ha elmegyünk, ha magukra hagyjuk oket, ha eláruljuk oket, ha megbontjuk a Föderáció egységét a Delta Kvadránsban?", de tudta, mindez végigfutott a no agyán, ahogy a többiekén is. Hiszen barátokra találtak, fölfedezték, hogy meg is bízhatnak bennük, és most ok maguk okoznak csalódást. De hát ilyen az élet errefelé. Túlteszik magukat rajta, ahogy mindig. Nem lenne képes véghezvinni, amit tervez, ha nem bízhatna ebben. -- Vannak fegyvereik -- felelt Max a kapitány helyett. -- Pajzsuk, teljes legénységük... életben maradnak. Rudy visszatartotta magát, nehogy egyetértoén rávigyorogjon, de azért büszke volt. Mi mindent jelentett már számukra ez a két szó: „életben maradni" -erénnyé és dicsoséggé nemesült. -- Talán mégis el kéne hagynunk a hajót -- szólt Lessing tétovázva. Megpróbálhatnánk elfelejteni mindent, ami itt történt... -- Egy zuhany és egy tál meleg étel -- dühödött meg Ransom. -- Egyesek már ennyitol is elfelejtik, mi forog most kockán. -- Szembefordult az embereivel, észrevette Lessing arcán a szégyenpírt. -- Folytatjuk a terv szerint. Van még ellenvetés? Tudta persze, hogy Lessing igazából nem vitatkozni akart vele, csak egy utolsó esélyt kínált a dolgok újbóli végiggondolására, de Ransom már eleget gondolkodott. Órákkal korábban meghozta a döntését. -- Mindegyikotöknek a legjobb tudása szerint kell teljesíteni -- közölte. -Ahogy azt eddig is tettétek. Mind mellette álltak. Látta rajtuk. Még Gilmore is, akit állandóan kétségek mardostak, szomorú megértéssel bólintott. -- Nem lesz egyszeru -- vette át a szót Burke, egy fali monitor képét tanulmányozva. -- A generátor a tizenegyes fedélzeten van, közel a térhajtómu plazmatartálya mellett. Nem mérhetjük be a transzporterjel fölerosítése nélkül. -- Jobbra nézett. -- Mária, le kell küzdened a klausztrofóbiádat, és bemászni a szervizaknába, hogy elhelyezhesd a jelerosító"ket. Ha a nonek le is kellett küzdenie valamit, már túl volt rajta. -- Értettem. -- Hatástalanítanunk kell a belso érzékeloket -- folytatta Burke. -- Noah, ez a te feladatod lesz. -- Számíthatsz rám, Max -- felelte Lessing, mintha helyre akarná hozni iménti megingását.

-- Az energiavezetékeket én választom szét a gépházban. Ransom igyekezett minél magabiztosabbnak mutatkozni. Elvégre arra akarja rávenni oket, hogy hagyják ott az újonnan fölfedezett kényelmet, és térjenek vissza a lövészárkokba. De hát a katonák sorsa már csak ez számlálatlan évszázadok óta. A római hódításoktól a belgiumi csatáig, Tarkustól Kardassziáig, a harcosok újra és újra megjárták a poklot a kötelesség nevében. De azok legalább együtt meneteltek, vállt vállnak vetve, és nem kellett olyanokkal vitatkozniuk, akik ugyanazt az egyenruhát hordták, ám sohasem tudták volna elképzelni, hogyan nézhet az ki vértol és sártól mocskosán. -- Még egy zuhanyra lesz idotök -- mondta. -- Használjátok ki! Kathryn Janeway csöndben ült, és elgondolkodva a kezét vakargatta. Bárcsak Ransom harcolt volna egy kicsit! Miért nem vitatkozott, védte a pozícióját legalább néhány másodpercig? Idézett neki egy csonka rendelkezést, és a férfi még csak utána sem akart nézni. Rosszabbul érezte magát, mintha meg kellett volna küzdenie az igazáért. Hetes és Tuvok épp egy energiaingadozásról tett jelentést a biztonsági rácsban, ami a turéshatárok közt maradt ugyan, de azért aggasztó volt. Nem lett volna szabad megtörténnie. Minden rendszer muködött, állandó megfigyelés és karbantartás mellett. Vörös riadó volt, nem kávészünet. Janeway az asztalánál ült a készenléti kabinjában, Hetes pedig azt magyarázta egy komputergrafikával illusztrálva, hogyan próbálta megszüntetni az ingadozást. Miközben beszélt, a monitor képe ráközelített egyetlen fedélzeti részlegre. -- A rendellenesség az Equinox kutatólaborjából indul ki. Ráhangolhatnám a mezogenerátorunkat, ha meg tudnánk határozni a multifázisos kamra frekvenciáját. A labor azonban még mindig tele van termikus sugárzással. -- Annak már régen el kellett volna oszlania, kapitány -- mondta Tuvok, szinte elnézéskéron. -- Fölfedeztuk, hogy három elektroplazma-vezetéket kötöttek át a laborba. Azokból árad a sugárzás. Janeway a biztonsági fonöke által átnyújtott adatrögzítore pillantott. -- Van elképzelésük, miért? -- Csak egy -- vágta rá Tuvok kertelés nélkül. -- Ransom nem akarja, hogy bejussunk a kutatólaborba. -- Valóban hevesen védelmezte a hajóját tolünk, de én azt hittem, csak a kapitányi büszkesége vezérli... Vagy talán csak elvette az eszemet a részvét, és o szemérmetlenül kihasználta. -- Közelebbrol is látni szeretném azt a labort -- döntött. -- Ha le tudjuk zárni azokat az elektroplazma-vezetékeket, mennyi idobe telhet kiszelloztetni a sugárzást? -- Néhány órába -- felelte Hetes. Janeway a homlokát ráncolta. Kezdte meggyulölni azt a szót, hogy néhány. Mennyi? Ketto? Tíz? -- Nem akarok addig várni. Küldjék át a doktort! Orá nem hat a sugárzás. Mondják neki, hogy olyasmit keressen, ami kilóg a szokványos környezetbol. -- Értesítsem Ransom kapitányt? -- kérdezte Tuvok. Ezt meg kellett tennie. -- Még ne. -- Janeway lehalkította a hangját, bár egyedül voltak. Talán a beszélgetés okozta kellemetlen szájíz késztette erre. -- Várjuk meg, igazolást nyer-e az elképzelése. A doktorral folyamatos kapcsolatot kell tartani, hogy jelenthessen mindent, amit lát. Szóljanak, ha átjuttatták! -- Kapitány? -- Ó... Chakotay. -Janeway fölsóhajtott, és elcsigázva köszöntötte elso tisztjét, miközben Tuvok és Hetes elindultak kifelé a készenléti kabinból. Mint a legénység tagjainak többsége, ok is kényelmetlenül érezték magukat itt, igyekeztek minél gyorsabban az ajtón kívülre érni. Ez a helyiség, nem úgy, mint

a híd vagy az eligazító, a kapitány saját birodalma volt, csak épp közelebb a tuzhöz a magáncéljaira használt kabinjánál. Az ajtón túl a legénység nyüzsgött, idebent azonban nyugalom honolt. Itt születtek a fontosabb döntések, amiket a kapitány egymaga hozott. Ide vonult vissza, ha magányra vágyott, sokkal több idot töltött ebben a kabinban, mint amelyikben az ágya várta. -- Nem zavarok? -- kérdezte Chakotay, amikor egyedül maradtak. -- Nem, egyáltalán nem. Fáradtnak látszol. Ülj le egy percre! -- De csak egy percre -- fogadta el a férfi. -- Megerosítettük a pajzsot úgy, hogy energiát vontunk el az impulzushajtómu részecske-szigetelomezejébol Talán még egy órát és néhány percet nyerhetünk vele. Legalább egy lélegzetvételnyi idot. -- Van már valami adat ezekrol a minket támadó lényekrol? Az érdekelne leginkább. -- Semmi lényeges. Illetve semmi, ami segítene. -- Kommunikáció? Nyelv? -- Semmi. Még csak szabályos impulzusok sem. Ráállítottam egy csapatot, de aztán át kellett rendelnem oket a deflektorhoz. Mindenki vagy az Equinox készleteit rakodja, vagy a pajzsot és a meghajtórendszert javítgatja, hátha futnunk kell elolük. Janeway megpróbálta kordában tartani szanaszét kószáló gondolatait. -- Ha ezek a lények egy a miénkkel párhuzamos dimenzióban léteznek, lehet, hogy hasztalan futni elolük. Talán valami állandó féregjáratot használnak az átkeléshez, ami számukra csak egy kilométer átméroju, a mi szemszögünkbol azonban tízezer fényévet fog át. -- Akkor marad a harc. -- A férfi szavai nyugodtak voltak, de kiérzodött belolük, hogy az a harc nagyon sokáig is eltarthat. -- Igen -- mondta Janeway --, vagy a kommunikáció. Ez utóbbi lenne a kedvezobb megoldás. -- Nem mindennel lehet kommunikálni -- mutatott rá a férfi enyhén figyelmezteto hangsúllyal. Félkönyékkel hátratámaszkodva megpróbált közvetlennek látszani. -Attól, hogy egy lény rajokba csoportosul, még nem feltétlenül értelmes is. A kapitány védekezon nyújtotta elore a kezét. -- Biztos, hogy értelmesek. Taktikát változtattak. Megtanulták, hogy ha a pajzs egyetlen szakaszára összpontosítanak, összeomlaszthatják azt. Tanultak. Nem csupán megtámadnak bármit, amit látnak. Tanulnak, méghozzá technikai dolgokat. -- Nekünk technikai -- jegyezte meg Chakotay. -- De nekik talán a pajzsenergia olyan természetes, mint a póknak a fonala. Elvégre létük nukleogenetikus alapú, amit nekünk csak a legmodernebb technikai eszközökkel sikerülhetne reprodukálnunk. Kárörvendo kételyek furakodtak be Janeway gondolatai közé. -- Ez igaz, azt hiszem... vagy valóban okosak, csak mi magyarázunk bele természetességet. -- Tehát -- kezdte Chakotay --, megkérdojelezed Ransom Elsodleges Irányelv-értelmezését? Janeway nem akarta ezt így kimondani, tétovázott. -- Talán nem túl barátságos civilizáció az övék, de attól még civilizáció. Vagyis az Irányelv érvényben van. Chakotay tekintete végigsiklott a no háta mögött húzódó ablak gyönyöru panorámáján. -- Ezt csak azért mondhatjuk, mert a pajzsunk még épségben van, és meleg ételt ehetünk a tiszta étkezdében. -- Nem tudom, Chakotay. -- Janeway feszülten visszasüppedt a székébe, úgy érezte, mintha zsugorodna. -- Valami nem stimmel.

A férfi is hátradolt, elgondolkodva, de kifelé nyugalmat sugározva, mintha telepatikusán a nore is át akarna ruházni belole valamennyit. -- Van, amirol nem tudok? -- kérdezte. -- Pontosan mi az a „valami", amirol beszélsz? Janeway nagy, remego lélegzetet vett, és föltunt neki, hogy a kabinban kissé megemelkedett a homérséklet. A levego nem volt olyan ropogósán friss, mint általában. A hajó óriási terhelés alatt állt, egyes rendszereket kellett elonyben részesítenie mások rovására. -- Bárcsak biztos lehetnék benne! -- sóhajtott. -- Nincs olyan orállat, ami megmutathatná az utat a kapcsolatomban egy másik kapitánnyal, aki talán életem további részében itt fog vendégeskedni nálam? -- Szerintem neked nincs szükséged tanácsra. Te megoldod ezt a problémát egymagád. A no felnevetett. -- Mit jelentsen az, hogy én? Ó, ne is válaszolj! Talán annyira elszoktam már a más Csillagflotta-tisztekkel való érintkezéstol, hogy Ransom reakcióit túlságosan simulékonynak érzem? -- Arra gondolsz, hogy hajlandó föladni a hajóját? -- Mi másra gondolnék? -- vágta rá Janeway. Azonnal megbánta ezt a felcsattanást, de már túl késo volt visszaszívni. Szemét összeszukítve kereste a férfi pillantását, ám ugyanazt a huvös passzivitást látta csak benne, ami mindig is jellemezte Chakotay magatartását. Te nem tiltakoztál volna egy kicsit? -- Nem is kicsit -- felelte a férfi. -- Azt azonban nem láthatjuk át, o mi mindenen ment keresztül, mit tett vele, hogy elvesztette a fél legénységét. Talán csak azért harcolt, mert muszáj volt, nem vágyott szenvedélyesen a parancsnoklásra. Mi pedig megszabadítottuk a terhétol. -- Hmm -- töprengett el Janeway. -- Attól tartok, túl keményen ítéltem meg ot. Chakotay is elgondolkozott. -- Szerintem o nem így látja. A no kinyújtóztatta sajgó hátát, de érezte, hogy a gyomra ugyanabban a pillanatban összerándul. -- Még soha nem vettem el egy kapitánytól a hajóját. Ó, egy dolog, ha megvan rá az embernek a hatalma, vagy az a bizonyos taktikai fölény. Egészen más odaállni a kapitány elé, és arra utasítani, hogy hagyja el még muködoképes hajóját. Vajon mikor mondja ezt nekem valaki? -- Van egy másik probléma is. -- Chakotay a széktámlának feszítette a vállát, és a sürgeto ido ellenére kényelmesen keresztbe tette a lábát. -- Ransom huszonkét hónappal rangidosnek számít velem szemben. A szabályzat értelmében amint hátrahagyjuk az Equinoxot, új elso tisztet kapsz. Vajon a légnyomással sincs rendben valami? Janeway felnyögött, és hátrasimított arcából egy elszabadult barna hajtincset. -- Miért kell neked ilyen átkozottul alaposnak lenned? Muszáj, hogy ez nekem is eszembe jusson? A férfi megvonta a vállát. -- Te alakítottad a helyzetet a szabályzat értelmében, úgyhogy azt hiszem, a továbbiakban sem térhetsz el tole. A kabin csöndjében, a lámpák tompa fényénél Janeway mind a tíz ujját a homlokához nyomta, lehunyta a szemét, és elkeseredett grimaszt vágott. Hogyan alakulhat egy ilyen boldog és reményteli találkozás kényes döntések aknamezojévé alig néhány óra alatt? -- Kinek hiányzott az urutazás?... -- A no két keze az asztallapra koppant, szeme Chakotayt vizslatta. -- Hajlandó lennél föladni a posztodat? A férfi egy elátkozott nemes gesztusával fölemelte az állat, és komolyan ezt mondta:

-- Kapitány, én hajlandó vagyok bármit megtenni a hajó javának érdekében. -- Esetleg le is kell lojelek. -- Ha Ransomot a hajójától és a rangjával járó elojogoktól is megfosztjuk, az beláthatatlan következményeket vonhat maga után. Hazudnék, ha azt. mondanám, nem érdemli meg ezt a posztot. Ráadásul a legénységünk új tagokkal egészül ki, akik ot tartják parancsnokuknak. Ezt nem hagyhatod figyelmen kívül. A legénység hangulata nagyon fontos szempont. Ezért olvasztottuk össze a mi csapatainkat is annak idején -- emlékeztette a not. -- A tiéd, az enyém... -- A miénk. -- Janeway öklével az asztal szélének támaszkodott. -- Lehetséges azonban, hogy ot nem érdekli, mi lesz vele. Nem harcedzett kapitány, nem kapott kiképzést. Tudós. Eloléptetését kitüntetésként kapta. Egy kutatókból álló legénység nem számít arra, hogy az életéért kell harcolnia. Mire szolgálati helyükre érnek, a csatákat rendszerint már megvívták. -- A hozzánk hasonló kapitányok. -- Igen... mi. -- De most már o is jó ideje kapitány -- vetette ellen Chakotay. -- Kinevezése nem átmeneti jellegu volt. És jól végezte a dolgát, ezért maradhattak túlélok a hajóján. Errol nem feledkezhetsz meg az én kedvemért. -- Szó sincs arról, hogy a te kedvedért -- mondta a no, hirtelen rikácsoló hangra váltva. Aztán csaknem azonnal visszafogta magát, és szégyenkezve elmosolyodott. -- Bocsáss meg. Az én kedvemért is. Nem akarom azt az embert elso tisztemnek. Nekem te kellesz. A férfi is elmosolyodott a bók hallatán. -- Nem biztos, hogy szabadon választhatsz. A szabályzat szerint nem foszthatsz meg egy tisztet rangidosségétol, csak mert neked más a kedvenced. Á, már megint a keseru igazság. Janeway a homlokát ráncolta. -- Elkanászodtam. Olyan régóta vagyunk már távol a Csillagflotta befolyásától, hogy túlságosan hozzászoktam, enyém az utolsó szó. Hosszabb ideje élünk összezárva, mint a legtöbb legénység. Nem voltak máshol mindennapos áthelyezések. Gyökeret eresztettünk a posztjainkon. Te is, én is, hozzászoktunk az elojogainkhoz, az alacsonyabb rangú tisztek pedig ahhoz, hogy mi hozzuk meg helyettük a nagy döntéseket. De most talán ez az egész rendszer a feje tetejére áll. -- Nem tetszik nekem ez a Ransom -- ismerte be Chakotay --, bár ez a magánügyem. Szerintem túlságosan nyakas, de hát ki hibáztathatná érte? Ahhoz képest, hogy nem képezték ki hosszú távú krízishelyzet kezelésére, sot egyáltalán kapitánynak sem, javára írható, hogy a legénység egy része még mindig él. És egy jókora utat is megtettek közben. -- Ó, hát ez egy újabb kérdést vet föl. -- Janeway az asztalra könyökölve elorehajolt. -- Hogy tették meg azt a jókora utat? Egy féregjáraton át? Hallottál már olyan féregjáratról, ami ekkora távolságot hidalt volna át? -- Erre senki sem adhat választ, Kathryn. Azt akarod mondani, hogy hazudik? -- Nem... talán... nem, csak azt, hogy túl gyorsan eloáll a válaszaival. Chakotay egy pillanatig hallgatott, osztozva a kapitány gyanúiban és kétségeiben. -- Nézd -- szólalt meg aztán --, talán csak félreértelmezed a helyzetet. Ne érts félre, az is lehet, hogy én tévedek. -- Jól van -- mondta Janeway kihívóan. -- Hogyan értelmezhetném másként? Méregette a férfit, ahogy ott ül, és egy pillanatra eltöpreng. -- Ha az ember fuldoklik -- kezdte Chakotay --, csak egyetlen lélegzetnyi friss levegore vágyik. Ez az egyetlen kívánsága. Már az sem érdekli, hogy megfagy, hogy a ruhája cafatokban lóg róla, hogy egy hónapja nem evett, vagy hogy

összevissza áll a haja vizesen. Csak az a lélegzetvételnyi levego kell neki. Aztán egyszer csak megmenekül! Ott hever a csónakban, kiéhezetten, átfagyva, de nem érdekli, mert szabadon lélegezhet. Egy ido után aztán eszébe jut, milyen jól is jönne most egy pokróc. Az éhezonek pedig nem számít, ha nincs hol laknia, vagy ha buzlik. -- Csakhogy ezek rövid távú dolgok -- mondta Janeway. -- A fuldoklót vagy hamar kimentik, vagy meghal. Ransom szenvedései évekig tartottak. Ilyen helyzetben mi a teendo? -- Akkor hasonlítsuk a lassú éhhalálhoz -- változtatott Chakotay az elemzésén. -- Ha ott fekszel az árokban, a kezedben egy darab kenyérrel, nem érdekel, mit gondolnak az emberek. Csodálatos a világ, mert van mit enned. Nem számít, hogy csavargóként mindenki lenéz. Késobb azonban, ha már ettél, és nem az éhségre korlátozódik minden gondolatod, akkor eszedbe jut, milyen jó is lenne egy igazi ágy. Észreveszed, hogy az emberek megbámulnak, mert rossz a szagod. Akkor talán már nem érzed elégnek az árokban ülve falatozást. Más fontos igények is felszínre kerülnek. Úgy épülnek egymásra, ahogy a bekapcsolt számítógép betölti a programjait. Végül az is eszedbe jut, mit akartál tenni az éhezés kezdete elott. Talán újra meg is próbálkoznál vele. -- Éhezés, fuldoklás... te aztán nem válogatsz a példák közt, ha szemléltetni akarsz valamit. -- Janeway pislogott, kicsit sok volt ez a szónoklat egyszerre, remélte, hogy mindent helyesen értelmezett. -- Szóval szerinted Ransomot elégedetté, sot boldoggá tenné, ha újra kutató lehetne? Talán nem is vágyik az elso tiszti posztra? A férfi már kételkedni kezdett saját logikája igazában. -- Én vágynék rá, de az én vagyok. Csak azt akartam mondani, hogy az Equinox legénysége nyugodtabban viselkedik, mint az elvárható. Már megbékéltek a halállal, amikor hirtelen megmentettük óikét. -- És a halálközeli élmény többjüket is instabil lelki állapotba hozhatta. -- Azt akarom mondani, hogy magukhoz fognak térni -- próbálta Chakotay megmagyarázni. -- Még nem volt elég idejük beilleszkedni, visszaemlékezni, mit is akarnak, kik ok, vagy akár eldöntsék, kiben bízhatnak, mi az igazi küldetésük. De elobb-utóbb eljutnak oda. Lassan „visszatöltodnek a programjaik". -- Igen, ez teszi olyan egyedivé az embert -- fuzte hozzá Janeway. -- Sosem maradunk elégedettek sokáig egy helyben. Ha úgy volna, nem jutnánk elobbre. Megállapodnánk a darab kenyerünkkel, az ágyunkkal, és szépen elsorvadnánk. -- Mit akarsz tenni? Azt mondod, a szabályzat értelmében elveszed tole a hajóját, de ugyanezt a szabályzatot semmibe veszed, amikor a rangidosség kérdése kerül sorra? A legkritikusabb kérdés tehát újra elokerült, és ezúttal már nem lehetett lesöpörni az asztalról, vagy filozófiai fejtegetésekbe fojtani. A probléma kézzelfogható volt, és... problematikus. Hamarosan ködös lehetoségbol rideg valósággá válik, és arra föl kell készülni. Janeway röviden eljátszott azzal az orült gondolattal, hogy átadja a parancsnokságot Chakotaynek és Ransomnak, o maga pedig visszavonul valami szép, rózsaszín bolygóra. -- A Csillagflotta szabályzata ad nekünk tartást -- szólalt meg aztán. Hangja hideglelosen reszelossé vált, és mélyen a torkából tört elo. -- A szabályzat a civilizációval egyenlo. Az az én horgonyom. Ha valami megmenthet minket ebben a helyzetben, az csakis a szabályzat. A férfi bólintott, kinyújtotta a lábát, és elorehajolt. Egy-két másodpercig a szonyeget nézegette, aztán fölemelte a tekintetét, és fölállt. -- Értettem -- mondta kifürkészhetetlen hangon. Az lesz, amit te akarsz. Én mögötted állok. -- Bent vagyok. A Voyager Orvosi Segédhologramja kezdettol fogva tudta, hogy valami rendkívüli

dolog történik. Idegen Csillagflotta-hajóval találkozni ilyen messzire a föderációs urtol, ez a fedélzeten mindenkinek meggyorsította a szívverését és az anyagcseréjét, nem is beszélve az emelkedett közhangulatról. Még Tuvok és Hetes is, ez a két mintapéldánya a vulcani huvös nyugalomnak, fölajzottan reagált a hírekre. Azóta az OSH egy újabb legénység adatait iktatta, sérüléseit látta el. És ez, még hologram létére is elégedettséggel töltötte el. Ez a terület még mindig sötét volt. Itt senki nem végzett javító munkát a sugárszennyezés miatt. A kutatólabor egy elsosorban kutatásra felkészített hajóhoz tartozott, és ennek megfeleloen muszerek labirintusának bizonyult. Valamennyi fal mentén vizsgálóeszközök, inkubátorok, komputeres elemzo berendezések, mintatartályok, vegyszerek, tárgylemezek és egyéb olyan dolgok sorakoztak, amikre egy efféle helyiségben bármikor szükség lehet. A Voyager laborjainak precíz tisztasága után ez valóságos szemétdombnak tunt, tele szétszórt és összetört tárgyakkal, a padló alig látszott ki a törmelék alól. Miután látó programja hozzáigazodott a sötétséghez, megindult elore, és közben szemrevételezte a berendezést. Célja, a multifázisos kamra mindössze tízlépésnyire volt. Amint a transzportersugár elengedte, anal észrevette a tartályt is és annak meglepo tartalmát. A sztázisrekeszben ugyanis egy kifacsarodott, megkövült tömeg hevert, ami egykor nyilvánvalóan szerves volt, de azóta megkristályosodott. Futball-labda formájú koponyáján nem látszott szem, csak egy tágra nyílt állapotban mozdulatlanná dermedt száj. Ezt senki nem jelentette. A hajó egyetlen orvosa lévén mindenképp vele kellett volna konzultálni. -- Megtaláltam a multifázisos kamrát -- számolt be, és közben trikorderét fölnyitva vizsgálni kezdte a holttestet. -- Valamiféle szerves tömeg van benne. Úgy tunik, az idegen faj egy egyede, azonban a sejtszerkezete megüvegesedett. Átváltotta a trikóidért szervesanyag-elemzésrol mechanikaira. -- Ez több, mint egyszeru sztáziskamra -- jelentette. -- Valami anyagátalakító technológia. Egy pillanat... találtam egy vezérlo-csatlakozót. Hmmm... A Voyageren Tuvok hallgatta és rögzítette beszámolóját. -- Doktor? Különös. A vulcani hangja türelmetlenül csengett. Pedig az o fajtája sosem türelmetlen. Tiltja a programozásuk. -- A kamra -- folytatta a doktor --, egy polaronrácsot és egy szubmolekuláris szekvenszert tartalmaz. Úgy tunik, arra tervezték, hogy az idegen sejtszerkezetet átalakítsa valamiféle kristályos anyaggá. Hetes hangja hallatszott. -- Ez a funkció nem szerepelt a tervekben. -- Van egy olyan érzésem, hogy az itteni dolgokból csak nagyon keveset kötöttek az orrunkra. -- A doktor egy konzolhoz lépett, aktiválta a monitort, és leolvasta a rajta átfutó alfanumerikus adatsorokat. -- Beléptem a kutatási naplóba. Kódolva van... de a fejlécekbol ítélve több tucatszor elvégezték ezt az eljárást. Miután tájékozódott, átsétált egy mintatartóhoz, aminek egyik kémcsövét sötét, szemcsés folyadék töltötte meg. -- Még több az idegen anyagból -- jelentette --, de ezt biokémiailag megváltoztatták. Kivonták az alapvetobb fehérjéket. A molekuláris szerkezete fölöttébb szokatlan... -- Nem lehetne konkrétabban? -- kérdezte Tuvok. -- Nagy mennyiségu nukleogenetikus energiát tárol. Nem vagyok gépész, de szerintem megpróbálták ezt az anyagot átalakítani energiaforrássá. Egy közeli fali monitor aktiválása után olyasmit mutatott, ami egy

kutatólaborban szokatlannak számított: a különlegesen átalakított térhajtómu-reaktor tervrajzát. Vajon mi köze lehet ennek a...? -- Doktor -- szólalt meg Tuvok --, meg tudja állapítani, hogy a mintapéldányok életben voltak-e vagy sem, amikor... -- „Fölhasználták oket?" Azt még nem tudhatom. De megértem a kérdése súlyát. Tuvok... jobb lesz, ha értesíti a kapitányt. -- Hiányozni fog ez a hajó. Miközben Max Burke nyílt érdeklodéssel végigmért egy mellettük elhaladó not a Voyager legénységébol, Rudy Ransom azt kívánta, bárcsak elso tisztje inkább az elottük álló feladatra koncentrálna. A hajó majdnem kész volt -- mármint a sajátjuk. -- Amint visszaérünk a Földre -- mondta Ransom szigorúan --, rengeteg csinos no közül válogathatsz majd. Helyzet? -- Minden készen áll -- jelentette Burke, valósággal suttogva. -- A transzporter-jelerosítok a helyükön vannak. Noah pedig megírta azt a szubrutint, ami leárnyékolja a Voyager belso érzékeloit. -- Energiaellátás? -- Minden vezérlés átadva a mi hidunknak. Csak annyit kell mondanod: „Energiát!" Ransom elhallgatott, mert megint valaki elsétált mellettük. Várt, míg az illeto el nem tunik szem elol. -- Janeway azt akarja, hogy a biztonsági rácsot tizenkilenc órakor aktiváljuk. Nekünk az elott kell lépnünk. Szólj a többieknek, hogy... Ahogy elértek egy T-elágazáshoz, két biztonsági ort pillantottak meg, amint céltudatosan feléjük masírozik; az egyiknek a keze a tokba dugott fézerén pihent. -- Max... -- Ransom nyugodtan a másik folyosó felé intett a fejével, arra irányítva Burke-öt. Még néhány lépés... csak szaporán! -- Már nincs messze a transzport erállomás. Gyerünk! Janeway okosabbnak bizonyult, mint hitte. Vagy egyáltalán nem sikerült átejtenie. Nem tudta, melyik az igazság. Remélte, hogy valamennyire azért sikerült a not csobe húznia, mert ha igen, akkor talán még van kiút ebbol a helyzetbol. Vajon az orök üldözobe vennék oket? Vajon tüzet is nyitnának rájuk? Hivatalosan még kábítóra állított fezért sem emelhetnek egy kapitányra. Vagy Janeway elore látta ezt, és maga adta ki a parancsot a biztonságiaknak? Tüzelhetnek egy szövetséges hajó tisztjeire mindenféle vádemelés nélkül? Ennyire nem lehetett biztos a dolgában az a no, bármit mondjon is a szabályzat. Még húsz lépés. A transzporterállomás. Amint belép, bezárhatja az ajtót. Legénységének többsége már az Equinoxon van, az elokészületeket végzi. Fogadni mert volna, hogy Janeway nem csukatja le oket, mielott a kapitányukkal tisztázná a felállást. O és Burke az utolsók itt... bárcsak meg tudná tenni azt a húsz lépést... -- Janeway kapitány beszélni kíván önnel. A vulcani elohúzott fézerrel lépett elébük, elzárva az útjukat. Még egy biztonsági or volt vele. Semmi kétség. Rájöttek valamire. A titok egy részére. Ransom mellett Burke keze saját fezére felé mozdult. Ne... Ransom egy kézmozdulattal megállította, nem akarta a végsokig feszíteni a húrt. Háta mögül fölhangzottak a másik két biztonsági or közeledo léptei. Megvetette a lábát, és remélte, hogy Burke nem csinál semmi ostobaságot. -- Jól van, Mr. Tuvok -- mondta határozott hangon. Elég ebbol! Mi nem fenyegettünk senkit fegyverrel. Tisztában van azzal, hogy Csillagflotta-tisztekre szegezi a fézerét?

-- Természetesen -- felelte a vulcani. -- Úgy ítéltük meg, hogy az önök érzelmi hozzáállása mindannyiunkat veszélybe sodorhat. Ez csak elovigyázatosság. Janeway kapitány várja önt. Mr. Burke egy kijelölt helyen fog várakozni, míg a kapitányunk meghozza a döntését. -- Míg o meg nem hozza a döntését? -- ismételte Ransom keseruen. -- Hiszen azt sem tudja, mirol van szó, Mr. Tuvok. Mi lenne, ha félreállna, és hagyná, hogy eloremenjek? Elvégre mindketten tudjuk, nem fog rám loni. Janeway az eligazítóban ült, az asztal végénél. Kényszeru kötelességének kulcsa ott hevert elotte, a háborús bunök néma tanúja -- egy laboratóriumi tálka formájában, rajta egy maréknyi a kristállyá változtatott idegen anyagból. A kapitány haragja mintha az egész kabint elektromossággal töltötte volna föl. Érezhetoen fölforrósodott a levego. A mélyen gyökerezo gyanúk beigazolódása mindig keseru dühöt szül. Az ajtónál két felfegyverzett or állt. Az asztal másik végénél egymagában pedig Ransom kapitány ült. De vajon kapitány-e még? A hajóját hamarosan föl kell adnia, ebbe ó" maga is beleegyezett... forrongó haragjának ködén át Janeway nem látta tisztán a választ. A pillanat keserusége feszültséggel itatta át az amúgy is gyászos légkört. -- Tíz izogramm -- mondta Janeway élesen, vádlóan. Fölemelte az összegyult adatokat tartalmazó rögzítot, és huszadszor is végigfutott rajtuk. -- Ha helyesen értelmezem a számításaikat, azzal megnövelhetik térhajtómuvük kapacitását... mennyivel is? Három század százalékkal, egy teljes hónapig? Ransom nem szólt. A no tehát nem tévedett. -- Sajnálatos módon -- folytatta Janeway --, ennyivel nem juthatnak túl messzire. Vagyis idorol idore föl kell tölteni a készleteiket. Ez pedig egyet jelent egy újabb lény meggyilkolásával. És megint egy újabbéval. Hány élet árán juthatnának vissza az Alfa Kvadránsba? A kérdés ott lebegett a forró levegoben. Egyre elviselhetetlenebbé vált a hoség. A másik kapitány tekintete hideg volt, semmi megbánás nem érzodött benne. Janeway lerakta a rögzítot. Nincs értelme a százalékokat számolgatni. -- Szerintem nagyon is jól ismeri a minket ért támadások okát -- mondta a no. -Ezek az idegenek csak védeni próbálják magukat öntol. Ransom fészkelodni kezdett ültében, dacossága némileg veszített erejébol. -- Hatvanhárom -- mondta nyersen. -- Ennyi kellene még. És valahányszor egy újabb életet föláldozok, bennem is meghal valami. -- Talán el is hinném ezt -- csattant föl Janeway --, ha nem vizsgáltam volna át a „kutatási" adataikat. A kísérleteik alaposak voltak. És brutálisak. Ha bárrni megbánást érzett volna, nem folytatja oket. -- A Csillagflotta szabályzatának harmadik pontja, tizenkettes bekezdés -vágott vissza Ransom megingathatatlan magabiztossággal. -- „Ha a pusztulás másképpen nem kerülheto el, a kapitánynak jogában áll minden elképzelheto eszközt fölhasználni legénysége védelme érdekében." Hát kint van a szellem a palackból. Janeway úgy döntött, nem kezd vitába arról, mit takarhat a „minden elképzelheto eszköz" kifejezés. Mindketten tudták, ez az, ami a kapitányok számára lehetségessé teszi a szabályzat rugalmas értelmezését. Janeway tisztában volt vele, hogy a vitában alulmaradna. Az egyetlen lehetoség, ha nem alkuszik és nem vitatkozik. -- Kétlem, hogy a szabályzatnak ez a pontja a népirtásra is vonatkozna -jelentette ki. Ransom a fogait csikorgatta. -- Az én értelmezésem szerint igen. -- Elfogadhatatlan. A férfi apró szemében hideg láng gyult.

-- Nem volt semmink! A hajóm romokban hevert! Janewayt meghökkentette a hirtelen kirohanás, szólni sem bírt. Ilyen helyzetre nem létezett jó reakció. A no hallgatása idot adott Ransomnak, hogy összeszedje magát. -- A dilítiumunk elfogyott -- nyögte. -- Csak a segédrakéták muködtek. Nem ettünk tizenhat napja! Már épp csak annyi energiánk maradt, hogy pályára álljunk egy közeli M-típusú bolygó körül. Szerencsénkre a lakói nagylelkueknek bizonyultak... Az ankarik... feltöltötték a készleteinket. Még valami vallásos szertartást is bemutattak, hogy elohívják „a jó szerencse szellemeit egy másik világból". Hogy megáldják az utunkat. Szavaiba keseruség vegyült, de Janeway még mindig nem látott rajta igazi megbánást, semmi nyomát annak, hogy morális és törvényes gátakat döntött le. -- Ám azok nem szellemek voltak -- folytatta Ransom. -- Nukleogenetikus életformák. Vizsgálataink kimutatták, hogy magas szintu antianyag-sugárzást bocsátanak ki. Ezért megszereztük az elohívásukra szolgáló berendezést, és megépítettünk egy szigetelokamrát, ami megakadályozhatta a lény ido elotti távozását. De valami rosszul sült el. A lény vergodni kezdett, és megüvegesedett. Megpróbáltuk visszaküldeni, de nem sikerült megfordítani a szerkezet által nyitott hasadékban az áramlás irányát. -- A szemébe most eloször ült ki a szomorúság. -- Megvizsgáltuk a maradványokat, és fölfedeztük, hogy a sugárzás továbbra is jelen maradt. Fölpillantott a nore, tekintetébe visszatért a kihívás, ezúttal a rideg valóság tudatával keveredve. -- Már halott volt! Maga mit tett volna? Teljesen jogos kérdés. Janeway csak ült, összeszorított szájjal, magában füstölgött, de nem válaszolt. Nem mert rokonszenvezni a férfival, mert akkor meg kellett volna bocsátania, amit tett. Ezt mindenáron el akarta kerülni. Egyelore a hallgatás volt a fegyvere. Új szerep eljátszására kényszerült, most már nem csupán egy másik kapitányként kellett viselkednie. -- Több mint tízezer fényévet tettünk meg alig két hét alatt. -- Ransom egyre legyozöttebbnek tunt, a dac és a megadás között ingadozott. -- Rábukkantunk a megváltásunkra! Hogyan mehettünk volna el mellette? -- Mondjuk úgy, hogy ragaszkodnak Csillagflottatisztként tett esküjükhöz -mondta Janeway fagyosan. -- A feladatunk új életformák fölkutatása, nem elpusztítása. -- Könnyu elvekhez ragaszkodni egy olyan hajón, aminek épek a falai, és a legénysége nem éhezik! -- Sohasem könnyu -- vetette ellen Janeway, hirtelen Chakotayre gondolva. Hangja kimért volt, merev, mintha felvételrol beszélne. -- De ha hátat fordítunk azoknak az elveknek, megszunünk embernek lenni. Véget vetek a kísérleteinek. És ezennel fölmentem a parancsnokság alól. Önt is és a legénységét is orizetbe veszem. Odabólintott az oröknek, akik erre megindultak Ransom felé. -- Kérem -- könyörgött a férfi --, nekik bocsásson meg! Csak az én parancsaimat követték. -- Hiba volt. Újabb fogós kérdés. Vajon meddig mehet el a legénység? Elvégre o maga is elvárta, hogy teljesítsék a parancsait. Ransom keseruen és remegve, láthatóan haragudva vagy a nore vagy saját magára, hagyta, hogy az orök az ajtó felé vezessék. Amikor az kinyílt, még egyszer visszafordult Janeway felé. -- Hosszú az út hazáig -- figyelmeztette. A no annyira összeszorította a száját, hogy az állkapcsa belefájdult. Figyelte, ahogy az ajtó becsukódik, elválasztva ot attól a rosszízu szereptol, ami kéretlenül az ölébe hullott. Vajon milyen érzés, ha az embernek ég a talpa alatt

a talaj? Az az utolsó mondat vajon fenyegetés volt? Vagy a férfi csak figyelmeztetni akarta, hogy ugyanez a sors vár orá is, ha ura próbál maradni a helyzetnek? Fölállt a székbol, elgémberedve, mint egy vénasszony. Lábának minden csontja recsegett-ropogott, mintha ok folytatnák a megkezdett vitát. A híd fagyosan fogadta. Úgy érezte, mintha egy hallucinációba sétálna bele. Chakotay, Tuvok, Hetes, Paris, Kim, a doktor, a többiek... Mindegyikük tekintetét ott érezte magán, de egyiket sem viszonozta. -- Doktor -- szólt végül, de egész addig a fo kilátóernyót bámulta, míg össze nem szedte magát annyira, hogy a hologram szemébe nézzen --, térjen vissza a kutatólaborjukba, és szedjen össze minden föllelheto" adatot az idegenekrol! Meg szeretném találni a módját a kommunikációnak. Az általában elégedetlenkedo hologram most csak ennyit mondott: -- Igenis, kapitány -- és már indult is. Janeway Heteshez fordult, és összeszorított fogain keresztül szurte a szavakat. -- Menjen át a gépházukba! Kapcsolja ki a reaktorátalakításokat! Hetes még annyit sem felelt, mint a doktor, csupán ment a dolgára. Úgy látszott, még o is megérezte, ahogy a kapitány vállára nehezedo teher fölborította a hajón a gravitációs egyensúlyt. Egyedül Chakotay merte megközelíteni a parancsnoki székbe huppanó Janewayt. -- Kapitány? -- érdeklodött. A no belevájta körmeit a kartámasz mubor bevonatába. Nem nézett az elso tisztjére, sem senki másra. -- Próbáljunk meg -- mondta -- kapcsolatot létesíteni ezekkel a lényekkel úgy, ahogy illik. NYOLCADIK FEJEZET -- Mi fog történni velünk? Mária Gilmore kérdése nem érte igazán váratlanul Chakotay parancsnokot, bár válasszal még korántsem készült föl. -- Az Janeway kapitánytól függ -- válaszolta, elhárítva magától a felelosséget. -- Egyelore orizetben lesznek, míg nem tudunk valahogy békét kötni azokkal a lényekkel, amiket önök idáig irtottak. Talán még nem késo. Gilmore idegesen sietett végig mellette a folyosón, mögöttük egy biztonsági or trappolt, fézerpuskával fölfegyverezve. A no tudta, hogy hivatalosan orizetben van, hangulata feszült volt és zavart, mégis ott bujkált benne valami megkönnyebbülés. Chakotay számára az or csupán megerosített védelmet jelentett, nem érezte úgy, hogy a jelenléte Gilmore ellen szól. -- Oszintén megmondom -- szólalt meg a no --, örülök, hogy leállítottak minket, így is életünk végéig elkísér már minket ez a tudat, a szörnyuség, amit tettünk... -- Maguktól is abbahagyhatták volna. Miért nem tették? -- Nem tudom... amikor a kapitány utasított a reaktormag módosítására, csak a feladatra koncentráltam. Megpróbáltam nem arra gondolni, hogy mire fogjuk használni. -- Hát akkor most gondoljon rá! Mert szükségünk van a segítségére. A férfi megállt az asztrometriai labor ajtaja elott... ez nem a no szállása volt, és nem is a fogda. -- Parancsnok? -- Gilmore értetlenül pislogott. -- Csak ön után. A laborban Hét Kilenced egy konzolnál dolgozott, szokásos közönyét kikezdte a csalódottság érzése. A kivetíto-kupolán a grafika az Equinox reaktorját mutatta,

a hozzáillesztett átalakításokkal együtt. -- Nem igazán találjuk az értelmét ennek -- mondta Chakotay Gilmore-nak. -- A tervek kódolva vannak -- szólt közbe Hetes. Nem tudok hozzájuk férni. Chakotay továbbra is Gilmore-t bámulta. -- Ismeri a titkosítási kódokat? A no tétovázott. Kezét az ellenállás jeleként a combjához szorította. -- A kapitányát fölmentették a parancsnokság alól közölte Chakotay. -- Mostantól ön az én beosztottam. Ismeri a kódokat? A no úgy válaszolt, mintha most ébredne valami mély álomból. -- Igen. Hetes hátrább lépett a konzoltól. -- Üsse be! Gilmore végrehajtotta a parancsot, bár láthatóan kétségek gyötörték, husége, kiképzése és ösztönei csatáztak benne egymással. Chakotay odalépett hozzá, és parancsnokból egy pillanatra bajtárssá vedlett. -- Fogja föl úgy, zászlós, hogy ezzel könnyíthet a lelkén! Gilmore száraz zihálással táplálta be a kódokat a komputerbe, aztán végigcsinálta a kétlépcsos hozzáférési folyamatot, a saját és Ransom azonosítóját egyaránt használva. A titkosítás alapos munka lehetett, ha két személy nyithatta csak föl egyidejuleg. Az or közben az ajtónál várakozott. Amikor Gilmore hátat fordított a konzoltól, és megpillantotta ot, összerezzent. Aztán Hetesre nézett, és letartóztatása elott utoljára szomorúan még így szólt: -- Azt mondta, többet akar megtudni az emberrol. Félek, mi nem a legjobb példát mutattuk. Sajnálom... -- Ellenkezoleg -- felelte Hetes kimérten --, nagyon is sokat tanultam önöktol. Gilmore-on látszott, hogy fölzaklatta a válasz, szó nélkül kisietett, megelozve Chakotayt és az ort. Az elso tiszt buntudatot érzett, amiért mást kellett ilyen súlyos döntések elé állítania. Fölzárkózott a no mellé, és kicsit visszafogott az iramból. Miközben Gilmore-t figyelte, a gondolatai Kathryn körül jártak. -- Megpróbáltak kommunikálni az idegenekkel? -- Természetesen -- felelte a no védekezoén. -- Az egyetemes fordítógépünk azonban csak véletlenszeru jeleket fogott föl. Persze az is lehet, hogy nem muködött tökéletesen. -- Próbálták megjavítani? -- Nem nagyon volt idonk. -- A no a szonyegre szegezte a tekintetét, úgy lépkedett. -- Most biztos azt gondolja, szörnyetegek vagyunk. -- Nem számít, hogy én mit gondolok. Csak egy a fontos most, hogyan értelmezi Janeway kapitány a törvényeket. Eddig soha senki fölött nem kellett ítélkeznünk a Delta Kvadránsban -- folytatta. -- Hiszen nem is találkoztunk olyannal, akire érvényesek lettek volna a törvényeink. -- Mostanáig. -- Gilmore még jobban lelassított, de léptei idegesek maradtak. Többé mindenesetre nem kellett sietnie. -- Kérem, ne ítélje meg Rudyt túl keményen. Tudom, az ön szemében hatalmas ugrásnak tunik, amit tettünk, számunkra azonban apró lépések sora volt. Araszonként távolodtunk el az eszményeinktol. Eloször megpróbáltuk életben tartani a nukleogenetikus lényeket, és csak kölcsönvenni az erejüket. Bárcsak sikerült volna! Hetekig kísérleteztünk a szigetelokamra átalakításával, hogy mindössze néhány percre ejtse csak fogságba oket, és aztán szabadon elmehessenek. A második, harmadik próbálkozásnál is mindig azt reméltük, túlélik a dolgot. Igazán azt hittük. Minden alkalommal kudarcot vallottunk, de haladtunk annyit elore, hogy újra megkíséreljük. Mindig fölcsillant egy halvány reménysugár, ami biztosíthatta az o életben maradásukat és a mienket is. A

kísérletek . eredménye valamennyit valóban változott ugyan, de a lények... újra és újra meghaltak. -- És persze, ha már úgyis halottak voltak... -- Igen, fölhasználtuk a nukleogenetikus maradványokat. Természetesen! Miért is ne? Ön is megtette volna a mi helyünkben. Rudy közben többször megpróbált kommunikálni velük, de sikertelenül. Boldogan megelégedtünk volna azzal is, ha a halottaikat átadják, amolyan szervdonorként. Nem akartunk mi ölni. Ok azonban nem álltak szóba velünk, vagy esetleg nem is tudtak beszélni. Csak támadtak és támadtak. Amikor aztán az idegenek áttörtek, védekeznünk kellett. Ez még több halottat jelentett az o oldalukon. És igen, azokat is fölhasználtuk. Ahogy maguk is megtették volna. Chakotay érezte, hogy az igazság összeszorítja a mellkasát. A nonek igaza van -ez más, mint egy szándékos mészárlás. És abban is igaza van, hogy azonos körülmények közt talán maga is ezt tette volna. Csupán oket senki nem dobta be a mélyvízbe. -- Mi kutatók vagyunk -- emlékeztette csöndesen a no. -- A mi eszközünk a túléléshez a tudomány. Mi nem rendelkeztünk azzal a sebességgel, nyers erovel és taktikai fölénnyel, ami egy csillaghajónál adott. Miután két évig hiába próbáltunk kommunikálni, föladtuk. Maguk nem ezt tették volna? Azok a lények könyörtelenül támadtak minket, egyszer sem jeleztek vissza, kísérletet sem tettek a megértésünkre. Úgy viselkedtek, mint a gyilkos méhek, valamiféle szervezettségben élo állatok, amik minden lehetoséget kihasználnak a támadásra. Mi védtük magunkat, és közben néhányukat megöltük. A támadásokban elhullott példányok maradványait fölhasználtuk. Aztán három évvel ezelott, karácsonykor, bekerültünk egy nova vonzáskörzetébe. Elakadtunk, csapdába estünk. Napokig próbáltunk kiszabadulni, mindhiába. Érti? Ott haldokoltunk, remény nélkül. Kezdtünk megbarátkozni a pusztulás gondolatával. Pedig nem így kellett volna véget érni a történetnek. Láttam Rudy t akkoriban... teljesen összetört. Hirtelen nemcsak a legénysége felét vesztette el... hanem az egészet. Újév napján megparancsolta, hogy az ankarik szerkezetével hívjunk elo egy olyan lényt, és az anyagát használjuk föl a hajtómuben. Bevált. A lény meghalt, de mi életben maradtunk. Egy ido után már nem is esett nehezünkre csapdába csalni egy újabbat, amikor megint elakadtunk. Rudy úgy fogta föl, állatokra vadászik, nem értelmes lényeket gyilkol. Persze nem arról van szó, hogy boldogan átlépte a határt. Ide-oda táncolt, egyik oldalról a másikra, apró lépésekkel, amíg aztán egyszer csak egészen odaát találtuk magunkat. -- Janeway kapitány nem így fogja látni -- figyelmeztette Chakotay. -- O szigorúan veszi a dolgokat, ha a szabályzatról van szó. Oszerinte eddig ez mentett meg minket. -- Minket pedig a szabályzat félredobása -- felelte Gilmore. -- Janeway kapitány nem vesztette el a legénysége felét. Olvastam a hajónaplót... sokkal szerencsésebbek voltak nálunk. O nem fizetett olyan magas árat a döntéseiért a Delta Kvadránsban. -- Valóban nem -- ismerte el a férfi. -- Talán beszélhetne vele -- javasolta Gilmore idegesen. -- Segítsen, hogy o is megértsen minket! Ha megjárta volna a Skeleton-partot, ahol a bennszülöttek nem hajlandóak kereskedni önnel, megölte volna oket a készleteikért? Nos? Megtette volna? Chakotay vállat vont, két keze a combjához csapódott. -- Nem tudom megmondani. Ami azt illeti, jártam ott, de csak miután menedékhelyeket létesítettek. Úgy hallom, azelott rettenetes vidék volt. Valósággal földiesíteni kellett. Megpróbált témát változtatni, de a no nem hagyta. Olyan eroszakosan szegezte neki a következo kérdést, amit nem nézett volna ki belole.

-- Maga kitartana nemes erkölcsei mellett, és meghalna? Vagy pedig harcolna? -- Talán harcolnék -- mondta a férfi. -- De attól még az nem lenne helyes. -- Akkor élezzük ki a helyzetet! Mi lenne, ha a legénysége is magával volna? Csak ülne, és végignézné, hogyan halnak meg, mert a bennszülöttek nem hajlandóak kereskedni? Vagy fogná magát, és lopna, ölne azért, hogy életben maradjanak? -- Elméletben -- felelte Chakotay --, a Csillagflottatisztek fölesküsznek, hogy inkább a halált választják. -- És ha gyerekek is vannak magukkal? Meddig hagyja szorulni a hurkot, mielott valóban átlépné a határt, és el is hinné, hogy helyesen cselekszik? Egy ido után a kérdés átváltozik arra: „Vajon megölném más gyerekét, hogy az enyém élhessen?" Ez is helytelen, de elkezd gondolkozni rajta. És meggyozi magát, hogy jogában áll, mert az a másik tudja, hogy vízre van szükségük, mégsem engedi a kúthoz magukat. -- Erosebbeknek kell lennünk a szükségleteinknél próbálkozott Chakotay nem túl nagy lelkesedéssel. -- Tehát továbbra is a halált választja -- vágta rá Gilmore --, de akkor is ilyen emelkedetten érvelne, ha az a kislány, Naomi haldokolna? Meddig menne el, hogy ot megmenthesse? Hogy még egy napot nyerhessen a számára? Vagy ezer újabb fényévet? -- Fölnevetett, de csöppet sem vidáman. -- Szabályokról, rendelkezésekrol és törvényekrol beszélünk, mintha androidok lennénk, akiket csak igenlo és nemleges válaszokra programoztak. Ezek azonban nem ilyen problémák. Sosem gondoltam volna, hogy efféle helyzetbe kerülhetek... oszintén szólva azt hittem, nem is érünk meg egy esetleges számonkérést. Chakotay szimpatizálva pillantott rá. -- Nagyon lojális a kapitányához. A maga szemében biztosan rászolgált. -- O mentett meg mindannyiunkat -- válaszolta a no. -- Csak az utóbbi néhány hétben kezdtek újra hullani a társaink. Addig azonban hónapokon át o tartott minket életben. Amikor éheztünk, o talált élelmet. Amikor elfogyott az energia, o valahogy cserélt vagy vett nekünk. Amikor orvosi felszerelések kellettek, egymaga lesugárzott egy mocsaras bolygóra, és alkalmas növényeket gyujtött. Utána hónapokig betegeskedett. De azért mindvégig mosolygott, mert tudta, hogy értünk tette. Lojális vagyok? Természetesen, Mr. Chakotay. Nem tetszett, amit csináltunk, de érte újra megtenném. A problémák súlya és összetettsége alatt Chakotay szinte fizikailag megroggyant. Ezen nem fogják egykönnyen átverekedni magukat. Ha az idegenek betörnek, a Voyager fényárban úszó folyosói ugyanúgy sötét és félelmetes alagutakká változnak a tuzharcok során, mint az Equinoxéi. -- Még az is lehet, hogy végül igaza lesz -- mutatott rá Gilmore. -- Kiderülhet, hogy a lények valóban csak állatok. -- Szervezetten támadnak -- vetette ellen a férfi. -- Taktikát változtattak. Aztán még egyszer. -- Ahogy a borg is. Oket nem megölték volna, ha nem volt más kiút? -- Ha mind így éreznek -- kérdezte Chakotay --, Ransom miért nem érvelt ezzel Janeway kapitány elott? -- Miért kellett volna? Elvégre o maga is kapitány. Janeway nem a felettese, hogy magyarázattal tartozna neki. Különben is, magunk közt már ezt az egészet végigj átszottük. Rudynak nem kell újra bebizonyítania az igazát. A no megállt, és hirtelen kinyújtotta a kezét, megragadva Chakotay karját. Mögöttük a biztonsági or védekezo állást vett fel, fegyvere csövét Gilmore-ra irányította. -- Nyugalom, közlegény -- utasította Chakotay, elkapva a férfi zavarodott tekintetét. -- Igenis -- felelte az or, és ellazított. Gilmore-t láthatóan zavarta a fegyver, de igyekezett Chakotayre összpontosítani.

-- Beszél Janeway kapitánnyal? -- kérdezte. -- Magyarázza el neki, hogy nem ünnepeltük minden este saját gonoszságunkat, sem azt, hogy ezen a vidéken senki nem állhatja utunkat. Magának kell ezt megértetnie vele, nem? Nem ez egy elso tiszt feladata? Chakotay évek óta eloször találta magát ismét csapdában két legénység, két filozófia és két viszonylag sikeres parancsnoklási mód közt, amik összeegyeztethetetlennek bizonyultak. Külön mindegyik muködött, a közös léthez azonban egységre volt szükség. Biztatóan megszorította a no könyökét. -- Megpróbálom -- ígérte. Az Equinox sötét és romos kutatólaborja nyugtalanító hely volt egy lelkiismerettel fölruházott hologram számára. A Voyager orvosa céltudatosan dolgozott a konzoloknál, de nem ment semmire. Tudta, hogy a kapitány türelmetlenül várja az eredményeket, valami lehetoséget a nukleogenetikus lényekkel való kommunikációra, már ha egyáltalán képesek ilyesmire. -- Komputer -- szólalt meg mérgesen -- dekódoltam ezt az adatfájlt. Miért nem férek hozzá? -- Az OSH engedélye szükséges. -- Még muködik az itteni OSH? -- Muködik. -- Akkor aktiváld! A helyiség túlsó végében hirtelen megjelent az Equinox orvosa, tökéletes mása voyageri kollégájának. Megnyugtató volt látni, nagyobb önbizalmat adott. -- Milyen természetu az orvosi vészhelyzet? -- kérdezte az Equinox OSH-ja, csak utána véve észre, hogy egy kollégája fogadja beteg helyett. -- Maga kicsoda? -- Az ön megfeleloje a Voyager csillaghajón. -- Hol van Ransom kapitány? És a legénység? -- Orizetben. Az Equinox OSH-ja kíváncsian méregette a doktort, kissé talán ellenségesen is. -- Hogyan tudta elhagyni a saját gyengélkedojüket? A Voyager orvosa meglengette a karját, amin ott fénylett egy régi kalandra emlékezteto kis szerkezet, az egyetlen dolog, ami társától megkülönböztette. -- Ezzel az eszközzel oda megyek, ahová csak akarok. Ha esetleg nem tudná, a legénysége bunös kísérleteket folytatott itt. Az Equinox OSH-ja az egyik diagnosztikai ágy végérol fölemelt egy rögzítot, és odasétált a doktorhoz. -- Tudom. Én dolgoztam ki oket. -- Maga? De hisz azzal megsértette a programozását! -- Letörölték az etikai szubrutinjaimat. Az Equinox OSH-ja mindezt a leghétköznapibb hangnemben adta elo, és közben értheto kíváncsisággal fürkészte a mobil sugárzót. Ha gép létére álmodhat, talán irigység is lehetett volna a tekintetében. A tervezéshez mindazonáltal jól értett. Gyors, söpro mozdulatot tett, a rögzítot használva fegyverként. A Voyager orvosa túl késon számította ki a csapás irányát. Érezte, hogy a rögzíto a karjának ütközik, érezte, ahogy a mobil sugárzóból kétségbeesett elektronikus üzenetek száguldanak végig a testén. Aztán hirtelen már semmit nem érzett. -- Kapitány? Van egy perce? -- Jöjjön be, Chakotay. De vigyázzon, nem vagyok a legjobb kedvemben. Mit keres maga itt? Vörös riadó van érvényben. A férfi megérezte a kapcsolatukban beállt finom változást. Barátokból hirtelen felettes és beosztott lettek, s egyértelmuen Janeway kezében voltak az ütokártyák. Chakotay úgy döntött, inkább nem ül le, állva maradt tehát a

kapitány készenléti kabinjának íróasztala elott. Parancsnoka kérdezett tole valamit, és most a választ várta. Nem egészen így képzelte a beszélgetésüket, amikor belépett. Chakotay szoborszeru testfelépítésu férfi volt, hozzászokott, hogy többé-kevésbé mindenki eltörpül mellette. Legtöbbször valóban bevált a megfélemlítésnek ez a finom módszere. Kathryn Janewaynél azonban soha. A no elszántsága a férfi termetét is túlszárnyalta. -- Elbeszélgettem Gilmore-ral. Mondott olyasmiket, amiket meg tudok érteni. Mivel most már az o közvetlen parancsnoka is én vagyok, kötelességem eloterjeszteni a véleményét. Pontosabban arról van szó, hogy... -- Felejtse el! Nem engedem ki oket az orizetbol. Amint kivágtuk magunkat ebbol a zurös helyzetbol, hadbíróság elé állítom mindegyiküket. Chakotay egyik lábáról a másikra állt. -- Hát, éppen errol lenne szó, kapitány... Nem bánná, ha leülnék? -- De igen. Azért csak üljön le! Most már a férfi nem akart, de azért csak letelepedett. Az egyenrangúbb testhelyzet sem csökkentette azonban a kapitány arcáról sugárzó vad indulatot. Elhatározása megkeményítette, ugyanakkor elcsüggesztette, hogy nem sikerül kapcsolatba lépnie a hajóját ostromló idegen lényekkel. Janeway várt, nem nógatva a férfit, mint azt jobb idokben tette. Ha Chakotaynek van mondanivalója, azt magától kell eloadnia, különben elküldi a dolgára, hamarosan. -- Szóval elbeszélgettem Gilmore-ral -- kezdte újra a férfi sután --, és el kell ismernem, az, ahogy o látja a dolgokat, kicsit fölrázott engem. Rájöttem, hogy Ransom kapitány nem saját magát fedezi, hanem a legénységét. Tele van buntudattal, amiért az emberei felét elvesztette egy rossz döntés következtében. Most kapott egy esélyt, hogy a többieket hazajuttassa, de ennek az ára is kísérti. -- Nem bocsáthatok meg neki, ha erre akar kilyukadni, Chakotay -- szakította félbe Janeway. -- Átlépte a határt. A férfi engesztelo hangon folytatta, fejét oldalra hajtva, mintha töprengene. -- Már elnézést, kapitány, de az attól függ, hol húzzuk meg a határt. Janeway barna szemébol fagyos keseruség sugárzott, amikor a férfira emelte. -- Akkor most vitát nyitunk az etikáról mi ketten? -- El kell ismernie -- próbálkozott tovább Chakotay --, hogy a szabályzatot szándékosan rugalmasra tervezték. Hisz másmilyen nem is lehetne. Különben még csak meg sem védhetnénk magunkat. Márpedig ha az idegenek betörnek, muszáj lesz. Megöljük oket, hogy védjük a saját életünket. Megtettük ezt korábban is. Újra és újra átrajzoljuk a határvonalat minden nap. Mert egyszer meg kell védenünk magunkat, máskor meg... mondjuk, válaszolnunk kell egy segélykéro jelzésre. Ransom ott húzta meg, ahol jónak látta. Ha a galaxis a Voyagerhez is olyan ellenséges lenne, mint az Equinoxhoz, vajon mi mit tettünk volna, ha kapunk egy esélyt a hazajutásra? Föláldoztuk volna magunkat egy evolúció érdekében, ami ugyanazzal az erovel zsákutcának is bizonyulhat? -- Nem tudhatjuk, hogy nem ébredtek-e máris öntudatra -- mondta Janeway reszelos hangon. Mintha minden szót úgy kellett volna kieroltetnie a száján. -Alapállásként azt feltételezzük, hogy igen, és majd késobb gondolkozunk a bizonyításon. -- Ha eltéved az erdoben és éhes, levadássza a szarvast. Elveszi a ménektol a mézet. És nem aggódik amiatt, hogy évmilliók múlva bármelyik faj civilizált társadalommá fejlodhet. Az asztalra vetodo árnyék mélyén Janeway álla megfeszült. -- Vitatja a döntésemet, amivel fölmentettem Ransomot a parancsnokság alól? -- Megkérdojelezem -- mondta a férfi, megpróbálva nem átvenni a no kétségbeesett keménykedését. -- O kinevezett kapitány. A hajója muködoképes és kijavítható, ha

pedig meg akarja ölni a méheket, hogy elvegye a mézüket, szerintem meg kell értenünk a nézopontját. -- Ezek nem méhek -- kötötte Janeway az ebet a karóhoz. A férfi elorehajolt. -- Egyelore semmivel sem többek. Nincs bizonyíték a felsobbrenduségükre. Eddig csak röpködtek, visítoztak és a fogukat mutogatták. Hát soha ne tapossunk rá egy bogárra, mert egymilliárd év múlva esetleg lesz egy értelmes ükunokája? És mi a helyzet a kutyákkal, macskákkal és delfinekkel? Ne bántsuk oket, mert kommunikálnak, játszanak egymással és szervezetten támadnak? Janeway mindkét tenyerével az asztalra csapott. -- Hadbírósági tárgyalás lesz ezen a hajón, Chakotay. Maga bírói feladatot fog ellátni. Úgyhogy próbálja meg elválasztani az együttérzését az erkölcsétol, és emlékezzen rá, honnan jött! Vagy talán visszatért maquis elveihez, és elfelejtette a törvényeket, amiknek mindenünket köszönhetjük? -- Ransom tudja, hogy hadbíróság vár rá, kapitány. Chakotay most már hagyta a dühöt bekúszni a hangjába. -- Mindvégig tudta. Amikor visszatér a Föderáció felségurjébe, már ha valaha visszatér, bukással, megvetéssel és egy tárgyalással kell szembenéznie. Tudja, hogy otthon egész seregnyi tiszt várja, aki úgy gondolkodik, mint ön, de ennek ellenére hajlandó föladni saját személyes jövojét, csak hogy a legénysége hazajuthasson. Ha visszatérünk, Ransomnak vége. De ugyanez a sors várhat ránk is... elgondolkozott már ezen? A kapitány valósággal megkövült elotte; úgy tunt, valóban nem töprengett még el ezen. Lehetséges, hogy annyira körülbástyázta magát szabályokkal és rendelkezésekkel, hogy minden egyes döntésnél automatikusan úgy gondolta, azok értelmében cselekszik? Vajon valójában az egésszel csak saját ép elméjét védelmezte? -- Akkor is helytelen, amit o tett -- tartott ki véleménye mellett. -- A szarvast megölhetjük, de a bennszülötteket nem. -- Mária azt mondja, nem látták a különbséget a szarvas és a bennszülöttek közt. -- Chakotay megragadta a kínálkozó esélyt, és elorecsusszant a szék peremére. Mi is átértelmeztük néhányszor az Elsodleges Irányelvet. Mások erre nyugodtan mondhatnák azt, hogy megszegtük. A lárvaevéstol az erodök megrohamozásáig rengeteg mindenben beavatkoztunk a Delta Kvadráns életébe. Mások, akik nem élték át mindezt, talán a szemünkre vethetnék -- azt mondhatnák, el kellett volna pusztítani magunkat, mielott bárkivel kapcsolatba lépünk, és megváltoztatjuk a jövojét, vagy meg kellett volna telepednünk egy lakható bolygón, nehogy eltérítsünk valakit a számára kijelölt úttól. A férfi tudta, hogy ezzel a leosztással van némi esélye. Csillagflotta-tisztekként elméletben meg kellett tanulniuk, hol a határ, gyakorlatban is szembesültek idonként a kérdéssel, de nem ilyen mértékben. Chakotay most szenvedve nézte kapitánya szenvedését. Egy napon talán neki magának is bele kell majd ugrania ebbe a tuzbe, ha valami történik Janewayjel. Azon vette észre magát, hogy érdeklodve figyeli a no kívülrol is nagyon látható belso tusáját. A hajó türelmesen pulzált körülöttük, mintha az is a kapitány válaszát várná. A szüntelenül körülöttük áramló energia zümmögése és vibrálása hirtelen felerosödött, szimfonikus kíséretként hozzáigazodott szívverésük ritmusához, mintha üstdobok peregnének. Miközben Janeway megbántott tekintettel vizslatta ot, Chakotay a gondolataival viaskodott: egy olyan embert véd, akit nem igazán kedvel, a tetteit magyarázza, amiket o maga is megkérdojelezhetonek érez, és a kapitányát egy számára rémiszto döntésre igyekszik rábírni. -- Amikor eljött az ido, és Ransomnak a legénysége másik felét is föl kellett

volna áldoznia, nem bírta megtenni. Honnan tudhatjuk, mi elég erosek vagyunk-e? Mit teszünk, kapitány, ha valóban olyan helyzetbe kerülünk, hogy „vagy ok vagy mi"? Ön az életét adná egy bálnáért? Van, aki erre igennel válaszolna. Rendben. De föláldozná-e a gyermekét azért, hogy egy bálna élhessen? És öt gyermeket? Harminckilencet? -- Ok nem gyermekek, Chakotay. Csillagflotta-tisztek. Mindegyikük tisztában volt vele, mire vál... -- Szóval föláldozhatok vagyunk? -- szakította félbe a férfi. -- Akkor miért harcolunk? Vagy a föláldozhatóság mégsem olyan fontos szempont? Mikor kezdhetünk el harcolni, kapitány? Mikor ölhetünk? A tét egyre emelkedik. Meghúzzuk a vonalat, de az nem marad egy helyben. A no csak bámult rá. A szavak valósággal összezúzták. Chakotay már épp folytatni készült, rákényszeríteni Janewayt a válasz megkeresésére, de könyörtelenül félbeszakította Töm Paris kétségbeesett kiáltása a falon túlról és az interkomon át. -- Híd a kapitánynak! A védelmi rendszer összeomlik! -- Késobb -- vetette oda Janeway az elso tisztjének, és az ajtó felé iramodott. Ebben a pillanatban minden megváltozott körülöttük. A szükségszeruségben kerestek menedéket. A hídra berontva még épp elkapták Harry Kim jelentésének végét a védelmi rácson dolgozó Tuvok és Hetes felé. -- ...Térközi hasadékokat észlelek! Több százat! Kathryn Janeway hálásan nyugtázta, hogy Chakotay azonnal a taktikai pulthoz rohan, és félrelöki a posztot addig ellátó rémült közlegényt. Nem szívesen vette volna, ha most meg kell osztania vele a híd közepén a parancsnoki állást, és úgy érezte, erre a férfi sem vágyik. Ez tipikusan olyan pillanat volt, két fotiszt közti komoly összetuzés után, amikor jobb, ha egyikük ellenvetés nélkül oszthatja a parancsokat. -- Úgy tunik, surítették a támadásaikat -- nyögte Paris a kormánymu mellett. Janeway a parancsnoki székbe huppant, miközben a hajótest érezhetoen megrázkódott. -- Minden szabad energiát a pajzsba! A taktikai pultnál Chakotaynek kellett végrehajtani ezt a drasztikus húzást. A no hallotta az érintokapcsolók pittyenését és a válaszként érkezo füttyjeleket, ahogy a férfi a munkáját végezte, s magában köszönetet mondott neki hatékonyságáért és a támogatásért, aminek néhány pillanattal korábban még nyoma sem volt. -- Kitart -- mondta Chakotay --, de ilyen iram mellett nem kell sok ido, és az idegenek áttörnek. -- Híd Tuvoknak! -- Janeway kis híján elfelejtett a kommunikátor gombjára csapni. -- Szükségünk van arra a biztonsági rácsra! -- Most próbáljuk muködésre bírni. Töltést a sugárzóknak! Janeway majdnem válaszolt, hogy azt innen nem tudják megtenni, amikor rájött, a vulcani már valaki máshoz beszél, Heteshez vagy Torreshez, lent az asztrometrián. Nem, nem Heteshez... o még odaát van az Equinoxon, a térhajtómu reaktorának dilítium-mátrixán dolgozik. Hagyta, hadd csinálják, amit kell, és újra a kommunikátorra csapott. -- Híd a doktornak! -- Itt a gyengélkedo. -- Talált valamit? Janeway idegei már pattanásig feszültek, ezért azonnal türelmetlenség fogta el, amikor a hologram tétovázni tunt az elvárható egyszeru, igenlo vagy nemleges válasz helyett. -- Fogalmazhatna... pontosabban? -- hallatszott a doktor hangja.

Vajon egy komputer is elveszítheti az emlékezetét? Mivel a Chakotayjel folytatott vita és az újabb támadás alaposan fölbosszantotta, Janeway türelmét vesztve közelebb hajolt a kartámaszba épített mikrofonhoz. -- Idegmintákat, agykéreg-adatokat... bármit, ami segíthet az egyetemes fordítógép programozásában! Micsoda nyug volt nyilvánvaló dolgokat elmagyarázni ebben a szorongatott helyzetben! Mi tarthat neki ilyen soká? -- Semmit -- érkezett végre a válasz. -- Nem fértem hozzá az Equinox adatfájljaihoz. Kódolva voltak. -- Akkor tanulmányozza tovább a már megszerzett adatokat! -- mondta a kapitány. -- Hátha jut velük valamire. Janeway visszafogta magát, nehogy olyan válaszokat követeljen, amikkel a doktor még nem rendelkezhet. -- Értettem -- felelte a hologram, szinte már dallamosán. Miért volt a hangja olyan elégedett? Most igazán semmi oka szeretni a munkáját. -- Valami drasztikusabb lépéssel kell megpróbálkozni -- mondta Janeway, félig-meddig magának. Chakotay lepillantott rá a taktikai pulttól, mintha saját jóslatait látná valóra válni. Nagylelkuen mégsem mutatott rá erre a legénység elott. -- Én készen állok, kapitány -- mondta. -- Mire gondol? -- Még nem tudom, de nem vontathatjuk tovább a másik hajót. Készüljenek föl az Equinox elengedésére! Hozzák vissza Hetest, amint lehet! -- Akár végzett, akár nem? -- Hát... ha lehet, inkább csinálja végig a dolgát. Kérdezze meg tole, mennyi idore van még szüksége! -- Igenis. Chakotay Hét Kilencednek! Mi a helyzet? -- Szétszereltem az antianyag-injektorokat, de kell még néhány perc, hogy semlegesítsem a dilítium-mátrixot. -- Nincs túl sok idonk. -- Értettem. Amint a kommunikátor kikapcsolt, megint azt a rettenetes „néhány" szót visszhangozva, Janeway fölpillantott Chakotayre. Újabb heves támadás rázta meg a hajót. -- Egyedül van odaát? -- Igen -- felelte a férfi, terpeszbe állva, hogy könnyebben megorizze egyensúlyát. -- O az utolsó. Küldjék utána egy csapatot segítségnek? -- Ne, csak tudni akartam, ki kell-e még mást is hozni onnan. Lehet, hogy nem lesz rá sok idonk. -- O az utolsó a mi legénységünkbol -- pontosított a férfi. -- Az Equinox személyzetébol azonban még a legtöbben odaát vannak. Ok vezették a készletmento alakulatokat, amikor letartóztattuk Ransomot. Azóta mindenkit a kabinjába zártunk. Ez logikusan hangzott, Janeway mégsem hagyhatta annyiban. -- Át kell hoznunk oket is, minél elobb! Híd Tuvoknak, mi lesz már azzal a ráccsal? -- Mindjárt kész vagyunk, kapitány. -- Maradjunk kapcsolatban, szeretném hallani, mi történik! -- Igenis. Aktiváljuk a rácsot. Miközben Janeway fülelt, és a híd túlsó felében vibráló megfigyelo képernyot nézte, hallotta, hogy újabb adag energia áramlik át a vezetékeken, és egy pillanatra föltámadt benne a remény. A zümmögés azonban szinte azonnal visításba csapott át, majd akadozó morgássá halkult. -- Mi történt? -- Ez Tuvok hangja volt. -- Nem értem. -- Ez meg Torresé. Távolabbról hallatszott, valószínuleg a vulcani

komjelvényébol jött. -- Pedig muködnie kéne... lefuttatok egy diagnosztikai programot az egész rendszeren... Mintha épp arra lenne idejük! Jane way magában füstölgött. Ha ordítozna velük, az sem gyorsítaná föl az eseményeket. Chakotay felé fordult, hagyta, hogy az aggodalom kiüljön a szemébe, feledtetve a férfival korábbi jeges tekintetét. -- Ki kell tartanunk -- mondta. -- Vonjon el, amennyi energiát csak lehet! Állítsa le a kevésbé létfontosságú rendszereket! A férfi szeme kételkedve tágra nyílt. -- Megteszem, amit lehet. A hajó megint megrázkódott, a csapás ezúttal valahonnan alulról érkezett, és a kapitány lábán keresztül fölkúszott egészen a gerincéig. -- Kitartás -- morogta. -- Kapitány! -- kiáltott fel Harry Kim. -- Fézertuz a kilences fedélzeten! A legénységi kabinoknál! -- Biztonságiak, zárják le a kilences fedélzetet! -- Hideglelos gondolat fogta marokra Janeway gyomrát. Ransom. Azt teszi, amit Chakotay jósolt -- azt, amit o maga is tenne hasonló helyzetben. De hogyan? A híd felso szintjén Chakotay próbálta túlkiabálni a támadás zaját. -- A pajzs gyengül! Nyolcvannégy százalék! -- Tuvok a hídnak! A mezogenerátor kikapcsolt. Az energiaellátó vezetékeit leválasztották. Torres hangja is fölcsendült a háttérben. -- Valaki átállította a belso érzékeloket, nehogy észrevegyük! Janeway elorehajolt, és a tükörben fölbukkant szörnyekre ordított. -- Kapcsolják be azt a rácsot, bármi áron! KILENCEDIK Fejezer Fölfegyverezve, veszélyesen. Rudy Ransom a legénységi kabinok elott heverd egyik eszméletlen ortol zsákmányolt fézerpuskáját szorongatva vezette végig maroknyi csapatát a Voyager folyosóin. Elégedetten figyelte, mennyire tudomást sem vesznek a hajó remegosérol és rázkódásáról. A Voyager legénységétol eltéroen, akiket a fedélzet minden rezdülése összezavart, saját emberei megállás nélkül haladtak elore. Számukra ez teljesen mindennapos dolog volt. Szerencsére mindannyian együtt maradtak, hiszen egymás melletti kényelmes, tiszta kabinokba zárták be oket: Burke, Gilmore, Lessing, Morrow, Nash, Tassoni és Sofin. -- Az utolsó pillanatban szabadított ki minket -- szólt hátra válla fölött az orvosuknak. -- Hogy tud mozogni a gyengélkedon kívül? -- Ez a szerkezet a karomon egy mobil sugárzó -- magyarázta a doktor sietosen lépkedve. -- Alighanem itt a Delta Kvadránsban szerezték valakitol. -- Hát persze -- mondta Ransom panaszosán. -- Sokkal szerencsésebbek voltak, mint mi. Lessing, mozgás, kölyök! -- Itt vagyok ön mögött, uram. -- Napokba telik, mire összerakják azt a mezogenerátort. Janeway kisasszony most megízlelheti, miken mentünk mi át. Remélem, a torkán akad. Max, hol a legénység többi tagja? -- Oket az Equinoxon tartják fogva, Rudy. Legalábbis utoljára ezt hallottam. -- El kell tunnünk errol a hajóról. Háta mögött megint megszólalt a doktor. -- Átirányítottam a transzporter vezérlését egy konzolba a következo elágazásnál. Onnan... Fézersugarak szottek vakító fényhálót az útjukban. Biztonsági orök!

Ransom belökte Gilmore-t egy keresztirányú folyosóba, aztán maga is tüzelni kezdett, hogy fedezze a többieket. -- Doktor! Terelje el a figyelmüket! Találkozunk az Equinoxon! -- Igenis. Itt hagyom a sugárzót, és odaát várom magukat. -- Menjen! Amikor a doktor végigszaladt a folyosón, a két biztonsági or bekapta a csalit, és követte ot; nyilván nem ismerték föl a fézertuz villódzása és a találatok által vert szikraesok közepette. Jó. Ransom erre számított. O is folytatta a tüzelést, és közben intett a többieknek, hogy menjenek körbe. -- Lezárták az egész fedélzetet! -- kiáltotta Burke. -- Ne aggódj! Ransom megállt az elágazásban nyíló ajtó elott, és zongorázni kezdett a vezérlopanelen. -- Eltunünk innen. Ha átsugároztunk, Max és én egyenesen a hídra megyünk. Mária, te siess a gépházba, és kábítsd el azt a borg not, mielott jelenthetné a szökésünket! Milyen gyorsan érhetsz oda? -- Besugározhatnál a gépházba, Rudy. Csak meg kell osztani a transzporter fókuszát. -- Állítsd be! -- Igenis! -- Gyerünk! Berohantak a helyiségbe, egy ritkán használt, kisegíto transzporterállomásra. Szerencsére a Csillagflotta a szabványosítás híve volt, így az efféle tartalék berendezések is nyolc fore tervezett dobogót foglaltak magukban -- elvégre vészhelyzetekre tervezték oket, olyan esetekre, ha valahonnan nagy mennyiségu embert kell gyorsan átsugározni. Nekik most pont ennyire van szükségük. -- Állítsd be a vezérlést, Mária! Ransom intett a többieknek, hogy álljanak a dobogóra, o maga pedig visszafordult az ajtóhoz, és a fézerpuskával besütötte a zárszerkezetet. Most már csak lángvágóval juthatnak be. Tökéletes. -- Automatikus sugármegosztásra állítottam. -- Marla az érintokapcsolókat nyomkodta, és igyekezett túlkiabálni a következo támadás dübörgését. -- A pajzsuk már csak... negyven százalékos! -- Akkor nincs sok idonk -- jegyezte meg Max. Jól ismerték az ilyen helyzeteket. -- Mindenki álljon nyugodtan! -- szólt Mária. -- Nem próbálkozhatunk még egyszer. Már fölfedezték az engedély nélküli transzportálást... megpróbálják megakadályozni. Kiiktatom a híd vezérlését. Most vagy soha! Fölugrott az egyetlen üresen maradt helyre a dobogón, és elohúzta a fézerét. Ransom vállára vetette a puskát. -- Következo megálló az Equinox! -- Janeway Hét Kilencednek! Hetes! Jelentkezzen! -- Ne törodjetek vele! Mi a helyzet, Max? -- Maria biztos elkábította a csajt -- mondta Burke, miközben Ransommal a híd felé loholtak. Amint megérkeztek, az elso tiszt a taktikai konzolhoz lépett. Muködik a gyújtás a térhajtómu reaktorában, ahogy annak lennie kell... -- Mindenki válasszon egy pultot, amit kezelni tud! -- utasította Ransom legénysége többi tagját. -- Lessing, nyisd ki a legénységi kabinokat! A többiek is foglalják el a helyüket! Aztán vedd át a kormányt! Munkára, fiúk! -- Igenis, Rudy! -- A fenébe! -- Burke úgy reagált, mintha a taktikai konzol megégette volna az ujját. Ransom megpördült. -- Mi van?

A hajó hevesen megremegett, a legnagyobb megeroltetésnek kitett pontok szabályosan recsegni kezdtek. Automatikusan szigetelohab töltötte ki a külso és belso burkolat közötti réseket. -- B'Elanna biztonsági eroteret emelt. Nem tudom bemérni a mezogenerátort! -- Próbáld fölülírni a parancskódokat! -- utasította Ransom. -- Minden megengedett! -- Már tudom is, mi kell ide -- károgta Burke diadalmasan. -- Egy trikvadrikus algoritmus. Egy régi barátomtól tanultam ezt a trükköt. -- Csak csináld, ne magyarázd! -- A pajzs tovább gyengül -- kiáltotta Michaelson a kutatótiszti állásból. -Nagyjából nyolcvan másodpercünk lehet még. Mint mindenkit, ot is eltompította az események gyors irama. Ransom ezt elonynek könyvelte el. Janeway legénysége még mindig zavarodott, rémült, ideges. Az övé egyáltalán nem. -- Janeway hív minket, Rudy -- jelentette Lessing gúnyos vidámsággal. -- Kapcsold! Miért is ne? A fo kilátóernyon Janeway feszült vonásai jelentek meg, körülötte riadószirénák és ordítások hangzavara kavargóit. Ransom hátradolt a parancsnoki székben, fölkészülve az összecsapásra. Se üdvözlés, se semmi. -- Ha nem hagyja abba, amit csinál, mindannyian elpusztulunk! -- Milyen alternatívát tud ajánlani? Harminc évet a fogdájukban? Újabb rázkódás futott végig a közös pajzzsal védett két hajón. -- Tüzet nyitok, ha kell. -- Várható volt, hogy Janeway fenyegetozni kezd. -- Voltunk már rosszabb helyzetben is. -- Ransom öklével a kartámaszra csapott, megszakítva a kapcsolatot. Nem látta értelmét a további vitának, úgysem tudta volna megvédeni az álláspontját. A no nem értené meg, tudta jól. Azt teszi o is, amit szerinte tennie kell. Mindketten azt teszik. Vitával ez a helyzet nem oldható meg. Szakértok és admirálisok évtizedeken át próbáltak megoldani efféle problémákat. Nem valószínu, hogy ok Janewayjel hirtelenjében megtalálják az egyetlen üdvözíto kiutat. -- Tüzet nyitottak! -- ordította Lessing. Ransom élesen hátrafordult. -- Max! -- Egy pillanat! -- Burke csodálatra méltóan nyugodt maradt, miközben egyesével nyomogatta az érintkezoket, korántsem a szokásos tízujjú zongorázással. Elsore el kellett találnia a helyes sorrendet. -- Jól van, BLT. Erre a trükkre emlékszel? Megnyomta az utolsó gombot. -- Hol van? -- kérdezte Ransom, körbefordulva. -- Ott fönt -- felelte Burke, és egy grafikus monitorra mutatott a fölso hídkaréjon. A képernyon a Voyager asztrometriai laborjának vázlata jelent meg. Miközben figyelték, a mezogenerátor jele fölvillant, majd eltunt. -- Transzportálás kész. -- Burke hangjában csöndes elégedettség bujkált. -Megvan. Ransom Lessinghez fordult. -- Tunjünk el innen! -- Nem megy! A térhajtómu nem muködik! -- Híd Mariának, jelentkezz! -- A legénységük egyik tagja megpróbálta szétszedni az antianyag-injektorokat! Már javítom! -- Mi van a mezogenerátorral? -- kérdezte Maxet. -- Most integrálom. A generátor a helyén... Bekapcsolom a rácsot! Ransom úgy érezte, a legénysége izgatott, mégis tökéletesen uralkodik magán. Ezt teszi, ha van közös cél. Márpedig most ismét volt, tisztán lebegett a szemük

elott. És ez így jó. Szükségük van rá. A Voyageren befogadták, de nem értették meg oket. Ez az igazi otthonuk. A saját hajójuk, a saját társaik, olyanok, akik megbarátkoztak már a gondolattal, hogy van, amit meg kell tenni a túlélés érdekében. Hirtelen meghallotta az idegenek visítását, ezt az ismeros zajt, de most kihívást érzett ki belole. Át fognak törni. Ransom elovette fézerét, és körbepillantott, hogy lássa, a többiek is fölfegyverkeztek-e. Végül Burke-höz fordult. -- Most vagy soha! A zaj egyre hangosabbá és hangosabbá vált. -- Ne lojetek! -- parancsolta Ransom, amikor megjelent egy térközi hasadék. Mintha maga a mennyezet készülne groteszk szülésre. A legénység feszülten várt, de a parancs szerint senki nem tüzelt. Két másodperc... három... és megjelent! Egy hosszú farkú, dinoszauruszhoz hasonló, mitikus formájú idegen lény repült ki a hasadékból, és denevérként körbeszáguldott a hídon. Aztán meglódult Burke felé, de az elotte bekapcsolódó erotér visszavetette. Az idegen azonnal hanyatt dobta magát, és úgy fordult meg, mint egy murepülo, de újabb erotér állta útját. Csapdába esett! Az idegen föl-le dobálta magát, farka úgy csapkodott, mint egy zászló, a kinyújtott két karmos karja alkotta rúdon. Közben szörnyuségesen sivalkodott, annyira magas hangon, hogy az vetekedett a megnyíló hasadékok visításával. Ransom és a többiek figyelték, ahogy halálra veri magát az erotereken, minden egyes becsapódásakor eros áramütést szenvedve el. Csak még néhány másodperc... Amikor az idegen egy utolsó vonaglást követoen a fedélzetre zuhant, Ransom kevesebb szánalmat érzett iránta, mint eddig bármelyik társa iránt. Ezek az átkozott, nyálkás fenevadak az utolsó csepp emberséget is kiszívták belole. Vagy Janeway volt az? -- Vidd a laborba! -- reccsent rá Michaelsonra. Megpördült, amikor Lessing konzolja fölsípolt. -- Uram, beindult a hajtómu! -- jelentette az újdonsült kormányos. -- Tápláld be az irányt az Alfa Kvadráns felé! Teljes meghajtás! Indulás! -- Tüzeljenek tovább! Janeway kapitány a szék kartámaszába kapaszkodott, és figyelme egyik posztról a másikra ugrált. Hajója az Equinoxot lotte, aminek legénysége az elobb sugárzott át, és magával vitte a deflektor mezogenerátorát is. Ha Ransom eddig nem is volt bunözo, most azzá vált. Az idegenek hangja betöltötte a fülét, az emberei szavát már nem is hallotta. Fölpattant ültébol. -- Fegyverbe! Harry Kimrol szakadt a verejték, ahogy a pultjánál állt, és olvasta le a beérkezo adatokat. -- Hasadékok nyílnak minden fedélzeten! Mindegyiken... Janeway figyelme most már a híd és a többi fedélzet között oszlott meg, érezte, ahogy no benne az elszántság; meg akarta védeni a hajóját és a legénységét, bármi áron. Fölötte tépett, fénylo gömbök formálódtak, és bennük sebszeru hasadékok tárultak fel, olyan gyorsan, mint egy kinyíló boríték. Célzott és tüzelt. Aztán megnyílt egy újabb... és még egy! Négy! Hat! Elso lövése a többieknek is jelt adott a tüzelésre. A híd légterét itt is, ott is hasadékok tépték fel, riasztó összevisszaságban. Fézerek tüzeltek, idegenek visítottak dühükben és gyilkolási vágyukban. A híd közepén Janeway állt az események központjában. Megpördült, lott,

megpördült, lott, és közben azon igyekezett, nehogy valakinek a fejét találja el. Reflexszeru mozdulatokkal célozta meg az egyre újabb föltáruló hasadékokat... Aztán háta mögül visítást hallott, de egy pillanattal elkésett. Ahogy megpróbált megpördülni, belebotlott a parancsnoki szék talapzatába. Elvesztette az egyensúlyát. Az idegen visítása milliméterekrol hasított a fülébe, amikor ismét sikerült megvetnie a lábát. Egy démoni arc suhant el elotte, eltéveszthetetlen állati ragadozógrimaszba torzulva. Amikor a lény nekiütközött, ezer hangot hallott egyszerre -- az idegenek sivítását, a megnyíló hasadékok zaját, a legénység ordítozását, a fézerek nyüszítését, szívverése dobpergését és Chakotay aggódó kiáltását, amikor a férfi észrevette az élo zuhanóbombázó orvtámadását. -- Kapitány! TIZEDIK FEJEZET -- A pajzs ismét muködik. Az idegenek visszavonultak. Max Burke hangja diadalmasan csengett. Megint felülkerekedtek, de nagy árat fizettek érte. Ezúttal azonban nem emberéletben. Veszteségük szellemi veszteség volt. Rudy Ransom félrerúgott egy darabot a híd padlóját elborító roncshalmazból. -- Az érzékelok jelzik a Voyagert? -- Úgy látom, támadják oket -- jelentette Noah Lessing a pultjától. Szavai mögött egy kérdés bujkált: Visszafordulunk segíteni? Ransom teljesen összekuszálódott érzelmekkel igyekezett helyre tenni gondolatait. Itt tartanak. És Janewaynek köszönheti, hogy még jobban eltávolodott az átlépett határvonaltól. -- Tartjuk az irányt -- mondta végül. Max Burke odalépett kapitányához. Erosen verítékezett, és igyekezett elfojtani reszketését. -- Kár, hogy itt kell hagynunk oket. -- Nem sok mindent tehetünk -- közölte Ransom. A helyzet nem változott. Egy hajó pajzsa nem képes megvédeni kettot. Ezt láthattuk. Janewaynek megvolt az esélye, hogy egységes frontot alakítson ki velünk. Inkább úgy döntött, egymaga aratja le a babérokat. Burke bólintott. -- Semmi baj, Rudy. Te helyesen cselekedtél. Nem támogattak volna minket. Az elso nézeteltérésnél orizetbe vettek mindannyiunkat. -- Ha most nem ölik meg oket, egy kicsit jobban meg fogják érteni a helyzetünket. A bal oldali monitor a Voyagert mutatta. Átszakadt, villódzó pajzsának látványa mindkét férfi számára torokszorító élmény volt. Tudták, mit érezhet most a másik hajó legénysége. Különös, minden elégedettséget nélkülözo diadalittasság járta át oket. Janeway kapitány most végre megérti, mit is kellett átélnie az Equinox legénységének. Ransom állkapcsa megfeszült. -- Ok csak egy apró szeletkét ismertek meg eddig a Delta Kvadránsból. Öt év hosszú idonek tunik, de hazáig még legalább ötven van hátra. Kit áltat ez a no? Ez az otthonunk. A nukleogenetikus lények nélkül az o álmaik sem érnek semmit. Mennyi idobe telik, míg vágyakozni kezdenek egy igazi élet után? Családi élet után? Egy jövo után, amit valódi otthonban élhetnek le, nem sivár legénységi kabinokban? Egy férj vagy egy feleség után, aki közelebb áll hozzájuk, mint a parancsnokuk? Ok még fiatalok, de már nem sokáig. -- Te mindig miránk gondolsz, nem igaz? -- jegyezte meg Burke. -- Ezért teszünk

meg mindent mi is érted. Te nem olyan vagy, mint Janeway. Buntudat villáma cikázott át Ransom mellkasán. Fölemelte a kezét. -- Nem, Max, tévedsz. O pontosan olyan, mint én. Láthattad, milyen elszánt. Egyszeruen csak nem szembesült a legrosszabbal. Nem jött még rá, hogy o sem él örökké. Nem létezik a fiatalság varázsitala, és o tíz vagy húsz évvel idosebb a legénysége nagy részénél. Vajon mikor kezd el vágyakozni a békés nyugdíjasélet után? -- Ransom megragadta a fölso hídkaréj korlátját, és figyelte, ahogy a Voyager pajzsa lidérces színorgiában villódzik. -- Remélem, túléli -- mondta egy ido után. -- Még sokat kell tanulnia. Egy gumiból, zselébol és fogakból álló lokomotív döntötte le a lábáról Janewayt. A no érezte, hogy elobb a csípocsontja, aztán a válla is nekicsapódik a kemény padlószonyegnek, halántékát pedig végigkaristolja a korlát egyik tartóoszlopa. Az idegen érintésétol energia szikrázott végig a testén. Fézersugár súrolta az arcát, védekezon jobbra hengeredett. A fo kilátóernyon az Equinox gúnyolódva távolodott, saját kapitánya túlélésrol szövögetett álmait kergetve. A támadás pillanata szinte végtelenné nyúlt érzékei számára. Legurult a parancsnoki szék emelvényérol a híd alsó szintjére. Ez mentette meg az életét. Az idegen alig néhány centire suhant el fölötte, Chakotay fézerének tüze tol kergetve. Arcának bal oldala kegyetlenül égett, egészen belevakult, érzékei összezavarodtak. Bore ráncokba ugrott össze, szája oldalt húzódott, mintha satuba fogták volna. Nyaka úgy ropogott, mint a rugalmasságát vesztett, töredezo muanyag. Amikor megfeszítette hasizmait, és ülo helyzetbe tornászta magát, Chakotayt látta maga elott, amint szörnyu éloképbe merevedve egy újabb idegenre tüzel. A lény, ami az elobb ot támadta, most fölrepült egészen a mennyezetig, és onnan az elso tiszt hátát vette célba. Ezúttal nem hibázott. Paris fölpattant a kormánypulttól, és tüzet nyitott, de elkésett. Chakotay már a padlón hevert. Az idegen ismét fölfelé lendült, egyenesen Janeway és Kim fegyverének kettos tüzébe. Fölvisított, összerándult, és megszunt létezni. Chakotay... ha így ment el, anélkül, hogy kibékülhettek volna egymással... Janeway arca aszalódni és hulni kezdett. Az égeto érzés fagyos hideggé változott, miközben visszaküzdötte magát a parancsnoki székbe, és rácsapott a kartámaszra. -- Tuvok! Adja át a taktikai vezérlést! A legorültebb dolgot tette, ami eszébe juthatott. Beindította az önmegsemmisítés! folyamatot, ami kiiktatott minden biztonsági gátat, és lehetoséget adott rá, hogy vakító energiafolyamot küldjön a deflektorba, több száz százalékosra töltve fel a pajzsot. Kóválygó fejjel még kényszerítette magát, hogy leállítsa a visszaszámlálást, aztán az idegen visítás halkulni kezdett, a hasadékok bezárultak. A szeme sarkából látta, amint két térközi átjáró a semmibe olvad. A támadást visszaverték, legalábbis pillanatnyilag. -- Nem fog sokáig kitartani -- morogta. Vajon hangosan beszélt? Egyáltalán ezt mondta? Szavainak elhaló visszhangja arra engedte következtetni, hogy hangosan gondolkodott. Feje lassan tisztulni kezdett, hát összeszedte magát, és fölmérte a helyzetet. Harry Kim kócosán és verítékben úszva támolygott vissza a pultjához. A többiek is hasonlóképpen igyekeztek a helyükre. Parist kivéve... O Chakotay mellett térdelt, arcára aggódó és ugyanakkor undorodó kifejezés ült ki. Janeway följebb támaszkodott, hogy láthassa elso tisztje arcát. Olyan volt, mint az összegyurt papír, egyik oldala teljesen megüvegesedett, elszürkült és beesett. Ó, ne!

Együttérzon megérintette saját sérüléseit. Mintha töredezett kartont tapintott volna. Alatta kiszikkadt szövetek zizegtek. De életben volt. És Chakotay? -- Híd a gyengélkedonek! -- öklendezett Paris. -- Orvosi vészhelyzet! Semmi sem történt. Nem érkezett válasz. -- Doktor, feleljen! Janewaynek remegni kezdett a keze. Miért nem válaszol a doktor? Talán az idegenek a kommunikációs rendszerben is kárt tettek valahogy? Magán érezve a kapitány tekintetét, Töm Paris fölpillantott, aztán odaintette Rogers zászlóst az alsó hídról. Janeway bánatával és buntudatával küzdve nem volt képes hangot adni hálájának, amiért a férfi megpróbált segíteni Chakotayen. Minden idegszálával elso tisztjére koncentrált, aki megmentette az életét, pedig o durván elutasította, amikor a lelkét akarta megmenteni. Miközben Paris és Rogers a lift felé cipelték Chakotay testét, ki a látóterébol, a kapitány megmarkolta a parancsnoki szék kartámaszát, és megpróbált kiegyenesedni ültében. Mostanáig nem is igazán értette, mit akart neki az elso tisztje elmondani. Pedig igaza volt. A szíve mélyén tudta, hogy Ransom elkeseredése a Voyageren is megjelenhet, ha kicsit elpártol tolük a szerencse. Túl sok rémtörténetet hallott már balsikeru expedíciókról ahhoz, hogy azt higgye, velük ilyesmi sohasem történhet meg. Egyesek a kannibalizmusban keresték a túlélést, mások inkább a halált választották. O most, az igazságnak ebben a pillanatában fölfedezte magában a kannibálösztönt. A kannibálok halottakat esznek. Mennyi idonek kell eltelnie, míg képessé válik a gyilkolásra? Körülötte a levegoben ott terjengett az elégett idegenek buze, elpárolgott testnedveiké, fézertuz által elporlasztott borüké. Az o fezére tette ezt, és az embereié. Halomra gyilkolta az idegeneket, hogy ok élhessenek. Annyi minden szerencsétlenség történhet még... Vajon mikor kényszerül rá, hogy átlépje a határt? Meg kell állítania Ransomot, mielott o maga is visszafordíthatatlanul a nyomába lép. -- Érkeznek a veszteség-jelentések -- nyögte Harry Kim. -- Két halott... tizenhárom sebesült... és a hajtómuvek súlyosan megsérültek. Janeway igyekezett összezavarodott agyába fogadni a férfi szavait. -- Az Equinox? -- Teret váltott -- jelentette Tuvok valahonnan. -- Van nyoma nukleogenetikus részecskéknek? -- Nincs. -- Akkor még nem kapcsolták be a „feljavított" térhajtómuvet. Keressék tovább a... A világegyetem kettéhasadt körülötte, ahogy újra fölhangzott az idegen visítás. Mindenki megmerevedett, kézbe kerültek a fegyverek. Fölkészültek a legrosszabbra. -- Pajzsot stabilizálni! A híd köré dupla védoburkot, Tuvok! Ha nincs parancsnoki központ, az egész hajót elfelejthetjük. Fézereket! Két duzzadó hasadék jelent meg a magasban. Janeway megvetette a lábát, és tüzelni kezdett, egyenesen a fénygömbökbe, mintha egy rosszindulatú daganatot próbálna szétroncsolni lézerszikével. Tuvok boszorkányos gyorsasággal táplálta föl a pajzsot, míg az invázió sivítása el nem halt egészen. -- Kapitány -- kezdte Harry Kim; csapzott haja a szemébe lógott --, ez a hang... valamiféle rendszer van benne. Újra lepillantott az elemzo monitorokra. -- Ebben a visításban? -- kérdezte Janeway. -- Gondolja, hogy több egyszeru indulat-kifejezodésnél?

-- Megpróbálom lelassítani. Határozott rendszer figyelheto meg benne. -- Ismétlodik is? -- Igen, egyes részei. De modulációkkal. Talán valami nyelv? Átfuttassam a lingvisztikái adatbankon? -- Ransom azt mondta, o már próbálta. Miért nem próbálja meg más adattárakkal? Talán valamelyik program fölismeri benne az értelmet. -- Igenis, kapitány. Janeway reszketo lábbal bejárta a hidat, szabad kezével meg-megragadva, amiben csak megkapaszkodhatott. -- Ez nem mehet így tovább. A saját hajónkat vágjuk darabokra a fézereinkkel, ha sokáig lövöldözünk még idebent. Meg tudná erosíteni a pajzsot egy plazma-átvitellel? -- A gyengélkedore kell mennie, kapitány -- jelentette ki Tuvok válasz helyett. -- Súlyosak a sérülései. -- Nem, itt maradok. Egy valószerutlen pillanatig a vulcani abbahagyta a munkát, és a no felé fordult, gesztusaival ultimátumot közölve vele. -- Jelentkezzen a gyengélkedon, kapitány! Föl kell épülnie a sérüléseibol, mindannyiunk érdekében. Chakotay parancsnok talán mar halott. Ha mindkét rangidos tisztünket elveszítjük, az kritikus csapást mérne ránk jelen helyzetünkben. Menjen a gyengélkedore! Addig én kézben tartom a hidat. Janeway elhátrált egy lépést. -- Átkozott vulcani! Értem aggódik, és közben úgy tesz, mintha csak saját maga érdekelné. Azt hiszi, átverhet engem? A vulcani bólintott. -- Ha kell, egy ütéssel elkábíthatom. Janeway megüvegesedett arcizmai fájdalmas mosolyra húzódtak. -- Gondoskodjon róla, hogy mindenkinek feltöltött f ezer legyen a keze ügyében! -- Igenis. -- Visszajövök. -- Természetesen. -- Köszönöm. -- Szívesen. Chakotay parancsnok talán már halott. Hosszú volt az út a gyengélkedoig a vörös riadó vészvilágításában, a támadások rázta fedélzeten. Emberek siettek el mellette a folyosón, fölfegyverkezve, oldalukon szerszámos táskával, orvosi készlettel vagy fézertelepekkel, esetleg sérült bajtárssal a hátukon. Mind Janeway tekintetét kereste, és a kapitány szégyellte magát, amiért arcának látványa rémületet vált ki belolük. Tudta, neki most a hídon kéne lennie, épen, egészségesen. Ehelyett itt botorkál az alsó fedélzeteken, félig kiszikkadva, két kezében fézerpuskát szorongatva, mint valami tépett szörny az osi legendákból. Aki most látja, annak biztosan visszatéro rémálmai lesznek róla. Aztán belebotlott a saját rémálmába... egy halott idegenbe, ami egy elágazásban hevert, megcsonkítva, szürkén, foltosán. Nem fézer végzett vele... valaki kétségbeesésében hutogázt spriccelt rá. Rémes halál. Eltöprengett, vajon szerencsétlen gyilkosa túlélte-e a hutogáz belélegzését. Ennyi rémség! Föltámadt benne a harag a rosszindulatú világegyetem és Rudy Ransom iránt, aki ezt az egészet a nyakukra hozta. -- Kapitány! Neelix sietett oda hozzá a tole megszokott túlbuzgósággal. Arcán ezúttal grimasszá torzult aggódó kifejezés látszott. A doktor mobil sugárzóját szorongatta a kezében. Honnan kerülhetett hozzá? -- Ezt a kilences fedélzet egyik folyosóján találtam! Vigye magával a

gyengélkedore! Janeway elvette a sugárzót, de nem szólt semmit. Tekintete még mindig a halott lényre tapadt. Markába szorította a kis szerkezetet, és maga elé meredt. Még mindig e körül a bizarr halálnem körül jártak a gondolatai, szinte el sem jutott a tudatáig, hogy Neelix zavarodottságában majdhogynem parancsot adott neki. A talaxiai meg sem várta, valóban a gyengélkedo felé tart-e vagy valami fontosabb helyre. Ami azt illeti, már el is tunt a következo fordulóban. A gyengélkedo egy másfajta rémálommal szolgált. A padlóra terített takarókon sebesültek hevertek, mások a sarkokban kucorogtak, felszabaduló bioágyakra vártak. Töm Paris Chakotay fölött szorgoskodott, akinek természetesen jutott ágy. A navigátor megtörtnek látszott, nyúzottnak, kétségbeesetten igyekezett megorizni önuralmát. -- Van valami hír a dokiról? -- kérdezte minden formalitást mellozve. -- Itt van nálam -- felelte Janeway. Odasietett egy konzolhoz, az aktivátorba helyezte a sugárzót, és beütötte a parancsot. Zip... instant orvos. -- Milyen természetu az orvosi vészhelyzet? A doktor pislogott egyet, szemével máris a sebek okát kereste, fölmérte a betegek számát, és hozzátette: -- Ne is mondja! -- Kezdje Chakotayjel! -- utasította élesen Paris. Janeway figyelte, és valami furcsát vett észre -- a doktor egy pillanatra mintha nem tudta volna, melyik sérült Chakotay. Csak amikor Paris azt mondta: -- Stabilizáltam, de belso sérülései vannak -- akkor összpontosította figyelmét a holodoki arra az emberre, akinek ágya mellett a navigátor állt. A kapitány követte ot az elso tisztjéhez, gyomra fölfordult a férfi félig összeaszott teste láttán... elvégre a barátja volt, bizalmasa és lelkiismerete. -- A kilences fedélzeten találtuk meg a sugárzóját mondta a doktornak, magyarázatot várva. A hologram közben kezelésbe vette Chakotayt. Egy komputer hatékonyságával dolgozott, természetesen; fecskendopisztolyt nyomott az elso tiszt nyakához, aztán a mellkasához. -- Túszul ejtett az Equinox legénysége -- mondta. Kikapcsoltam magam, hogy megszökjek. -- Szünetet tartott, aztán megkérdezte: -- Sikerült megállítani oket? -- Nem -- fortyant föl Janeway. Chakotay nyögött egyet, mire mindenki figyelme felé fordult. Janeway és Paris aggódva hajoltak fölé. -- Helyzetjelentést kérnék -- motyogta a férfi --, de attól tartok, nem tetszene, amit hallanék... A hangja... Janeway számára olyan volt, mintha templomi harangok szólalnának meg. -- Rémes állapotban van -- bökte ki Paris, de nem is próbálta titkolni megkönnyebbülését. -- Harry most elemzi az idegenek hangját -- mondta Janeway, mintha azt akarná az elso tisztje tudomására hozni, hogy egy ilyen csaknem-kiszáradás nem mentség a szolgálati kötelességek elmulasztására. -- Szerinte valamiféle kommunikációs forma. Chakotay megpróbálta fölemelni a fejét, de elgyengülve visszahanyatlott. -- Amint kijutok a gyengélkedorol... segítek neki... Egyszer megfejtettem, hogyan lehet kommunikálni egy terrelliai tengeri zsáklénnyel... biztos ez sem sokkal nehezebb... A gondolatra, hogy valami elterelheti élete új céljától, Janeway megmerevedett. -- A legfontosabb feladatunk most megtalálni az Equinoxot. Részben elpusztult arcának üres hüvelyébol Chakotay szeme a kapitányt fürkészte. -- Szerintem a legfontosabb... visszaverni ezeket a támadásokat.

Folytatni akarta, de aztán mégsem tette hozzá: Nem igaz, kapitány? -- Az igazi ellenségeink nem az idegenek -- mondta Janeway huvösen --, hanem az emberek az Equinox fedélzetén. Nagyon fontos, hogy ne... Az idegenek hangja szakította félbe; mintha követnék mindenhová a hajón. Elohúzta a fegyverét. Paris is fölkapta a sajátját, s még a mozgásképes sebesültek is összébb húzódtak, és a fézerük után nyúltak. Chakotay keze megindult a derekára erosített fegyvertok felé. Addigra azonban a hang elhalkult. -- Tuvok a rácson dolgozik -- mondta Janeway csöndes hálával. -A pajzs kitart, de nem örökké. Chakotay... -- Egy pillanat, kérem -- szólt közbe a doktor. Várniuk kellett, míg kenoanyagot fecskendezett Chakotay sebeire. Az elso tiszt összeszorított fogakkal grimaszolt, de egyébként meg sem rezzent. A doktor azonnal zselékötést és szintetikusan növesztett bort hordott föl a kezelt részekre. -- Engedje meg, hogy összedolgozzam, parancsnok! -- Most nem látok... -- Biztos, hogy ez nem baj? -- kérdezte Paris. -- A látása pár perc múlva helyreáll. Csak érzéstelenítettem az idegeket, míg a szövetek és vérerek összeolvadnak. Ahogy sebei gyors gyógyulásnak indultak, Chakotay megint megpróbált fölülni, de csupán akkor járt sikerrel, amikor Paris odalépett hozzá, és segített neki. Az elso tiszt lelógatta lábát az ágy szélén, és mélyeket lélegzett, miközben a zselékötés regenerálta arcának és koponyacsontjainak elhalt sejtjeit. -- Még ne álljon föl -- utasította a doktor. -- A regeneráció múló egyensúlyzavarokkal jár. Janeway az OSH-ra pillantott. A hologram közönyösnek tunt. Egyiküket sem szólította név vagy rang szerint, ahogy általában. A kapitány úgy döntött, biztos a sérülései teszik ilyen gyanakvóvá. Érzékei kiélesedtek, idegei pattanásig feszültek. Talán a doktortól is ezt várta, persze hiába. -- Egyelore hadd menjen az Equinox -- tanácsolta Chakotay, helyreállított szemével a kapitányt méregetve. -- Késobb is követhetjük a nyomát, ha akarjuk. Úgyis nagyjából ugyanabba az irányba tar... -- Ha tovább gyilkolják a nukleogenetikus lényeket csattant föl Janeway --, elhúznak, és sosem érjük utol oket. Ransom akkor szabadon kóborolhat a Delta Kvadránsban. Márpedig o egy sorozatgyilkos, és ezt nem úszhatja meg szárazon -fogadkozott. Chakotay leszegte sérült fejét, két kezével az ágy matracát markolta. -- O nem sorozatgyilkos, kapitány. Ez a jellemzés nem helytálló. Janeway szikrázó szemmel meredt a férfira. -- Az én dolgom az, hogy a Föderáció polgáraival betartassam az általánosan elfogadott viselkedési normákat, és ezt is fogom tenni. -- Csak a Föderáció polgáraival? -- kötözködött Chakotay. -- A szabályok csak ránk vonatkoznak? Miközben Paris és a doktor hátrébb húzódtak, megértve a téma komolyságát, Janeway befelé megfeszült, és kihívóan bámult Chakotay gyógyuló arcába. -- Ne boszítsen! -- figyelmeztette a férfit komoran. -- Akkor hadd segítsek Harrynek -- ajánlott kompromisszumot Chakotay. -- Úgy mindketten más feladatra koncentrálhatunk egy darabig. Janeway gyulölte a helyzetet, azt, hogy a férfi több bölcsességet tanúsít, mint o. Az ésszeruség elott azonban fejet kell hajtani. -- Rendben. Ebbe beleegyezem. Jelentkezzen a hídon, amint eléggé összeragasztották! Akkor majd meglátjuk, mit kell tennünk, hogy lecsendesítsük a démonainkat. Több mérföldnyi homok, szikla... a hullámok gyengéden gördültek ki a

kristályfehér partra, hogy aztán megtörjenek rajta. A víz nem volt egészen kék, a felhok sem egészen ezüstösek, a táj mégis szívbemarkolóan hasonlított a földihez. Egy tengeri madár -- olyan, mint egy pelikán, leszámítva annak zsákos csorét -repült át az égen, vidáman rikoltozott, bizonyítva, hogy egy efféle magas hang nemcsak pusztítást idézhet föl, hanem a szelet, a napot és a sós vízpermetet is. A hullámok felol könnyu fuvallat érkezett, elsuhant az elefántcsontszín homok fölött, átfütyülve a kavicsok közt és dalra fakasztva a nádast. Hirtelen halk, fémes csengoszó zavarta meg ezt a pax botanicát. -- Ki az? -- Max. Látogatót hoztam. -- Egy pillanat! A szélesre tárt szárnyú madár lesiklott egy hullámvölgybe, könnyed precizitással súrolva a mozgó vízfelszínt. Csorét egyszer csak a habok közé döfte. Hatalmas szárnyának egyetlen csapása nélkül kiemelte az átszúrt angolnát, és zsákmányával a magasba lendült. Túlélés. Micsoda gyönyöru dolog! BBBzzzap! A táj eltunt. Rudy Ransom ismét a kabinjában ült, egy romos, a Voyageren átélt kaland után mégis otthonosnak tuno helyiségben. Levette füle mögül a virtuális valóság generátort, és kelletlenül forgatni kezdte a kezében. Majd késó*bb visszamegy, és végignézi, ahogy a madár elnyeli az angolnát. -- Tessék -- szólalt meg. Max Burke lépett be elsoként, nyomában a némiképp zavarodott vendéggel, akinek homlokán friss zúzódás virított. -- Örülök, hogy jól van -- köszöntötte Ransom. Mivel az udvarias társalgásra nem érzett semmi indíttatást, Hét Kilenced szótlanul a férfi kezében tartott tárgyra nézett. -- Szinaptikus stimulator -- magyarázta Ransom. Épp sétáltam egyet a tenkarai tengerparton. Ha gondolja, kipróbálhatja. -- Közölje a szándékait! -- mondta a fiatal no nyersen. -- Amint újra muködésre bírjuk a továbbfejlesztett térhajtómuvet, komolyan nekivágunk a haza vezeto útnak. Az azonban így is hónapokat vesz majd igénybe. Ezt az idot eltöltheti a fogdában, vagy hasznos tagjává válhat a legénységnek. Én az utóbbit fogadnám szívesebben. -- Én a fogdát választom. Ransom rándított egyet a vállán. -- Tudja, Janeway nem az egyetlen kapitány, aki segíthet fölfedezni magának az emberi lét titkait. A no fölszegte a fejét. -- Nem tartom követendo példaképnek. Tehát Janeway már meggyozte ezt a lélegzo gépet, hogy minden helyzet olyan megváltoztathatatlan, mint amit kobe véstek. Kár. -- Egy nap -- mondta -- majd rá fog jönni, hogy a világ nem fekete-fehér. Janeway ragaszkodik az erkölcseihez, és ennek a legénysége issza meg a levét. Talán maga tanulhatna az o hibáiból. -- Az egyetlen hibája az volt, hogy bízott magában. Ransom csalódottan elnyomta magában az ingert egy újabb vállrándításra. O már megbékélt magával, nem fogja hagyni, hogy éppen egy borg keltsen benne megbánást valamiféle erkölcsi abszolútumok nevében. Vajon hány embert ölt meg, amíg egy kockahajóhoz volt drótozva? -- Lássátok el a sebét! -- vetette oda Burke-nek. Bárcsak mások lennének a körülmények! De a helyzet, sajnos, adva volt. -- Elso fokú fézerégések... kisebb zúzódások... úgy látom, amputálni kell.

Max Burke végigfuttatta a gyengélkedo orvosi szkennerét Hetes fejsebén. A no nem reagált kísérletére, hogy legalább kicsit emberibbé tegye kettejük kapcsolatát. -- Ez vicc volt -- közölte bátorítóan. -- Most mosolyognia kéne, vagy frappánsan visszavágni... -- Nem ismeretlen elottem az emberi évodés szokása. Az ön stílusa azonban durva és kiszámítható. -- Egy sértés! Ez is jobb a semminél. Tudja, Hetes... szólíthatom Hetesnek? Itt nálunk nem lesz része sok luxusban. Csak egymásra hagyatkozhatunk. Megpróbálhatná leeresztem a pajzsát, különben magányos lesz az utazása... Az ördögbe! Potyautasunk van! Miközben Hetes zavartan ráncolta a homlokát, Burke megérintette az OSH vezérlopaneljét. Megjelent a doktor, de o is zavarodottnak tunt, mintha hirtelenjében nem találná a helyét. Burke azonnal tudta, mi történt. -- Hetes? -- kezdte a doktor. -- Foglyok vagyunk -- magyarázta a fél-borg no. -- Megtámadott az o OSH-juk. Burke a kijelzoket tanulmányozta. -- Úgy tunik, magát áttöltötték a mi adatbázisunkba. Jó. Gyerünk, lássa el a barátját! -- Átadott a doktornak egy trikordert, és Hetes felé intett. Amikor a hologram tétovázni látszott, Burke hozzátette: -- Vagy megtagadja saját bajtársa kezelését? A doktor keseruen végigmérte ot, aztán megadta magát a sorsának. -- Nem. És bármelyiküket el fogom látni, feltéve, hogy élve eljutnak a gyengélkedoig. Janeway kapitány hamarosan lövetni kezd magukra, és akkor semmi esélyük nem lesz. -- Nem ölne meg minket -- felelte Burke. -- Rudynak igaza van. O még nem jutott el arra a pontra. Letartóztatni minket egy dolog, tárgyalás nélkül kivégeztetni azonban már egészen más. -- Ransom Burke-nek! Készen állunk a térhajtómu kipróbálására. Rendelj el vörös riadót, Max! -- Vettem. Máris indulok. Vagy, mondhatnám úgy is, indulunk. Viszlát, doki. Mármint ha nem rosszalkodik. Hetes, jöjjön velem, különben elkábítom! Doktor, ugye programozták a kutatólabor használatára is? -- Nos... igen. -- Akkor ott találkozunk, és tovább kezelheti ot. Ha nem teszi, akkor kikapcsolom, Hetes sebe pedig elfertozodhet, vagy történhet vele még rosszabb is. Nekünk egyelore nincs idonk magukkal foglalkozni. Hetes, erre! -- Mária Ransomnak! A kapitány fölpillantott, amikor Burke feltunt a kutatólabor ajtajában, a háta mögött Hét Kilenceddel. Amint megjelentek, a doktor is elovillant a semmibol. Nem... ez nem lehet az o orvosuk. Ez mérgesnek tunik, sot, viszolygónak. Talán valamitol meghibásodott a programja. -- Azt hittem, a hídon vagy -- mondta Burke Ransom mellé lépve. -- Ott Lessing tartja a frontot. Én itt akartam lenni az energiaátvitelnél, hátha szükség lesz a segítségemre. -- Kösz. -- Maria, kezdheted -- szólt Ransom a kommunikátorba. -- Készen állunk. -- Vettem. Tölts a továbbfejlesztett térhajtómube húsz izogrammnyi idegen anyagot! -- Igen, uram. -- Ransom a hídnak! Lessing... gyorsíts! Mindannyian visszatartották a lélegzetüket... o legalábbis mindenképp. Mellette Burke kihúzta magát, csöndben várt.

A hajó fölzümmögött, erot gyujtött, a maga gépi módján remegni és nyöszörögni kezdett. Ezzel nem volt semmi baj, remélhetoleg... az elszenvedett károk ellenére hó"siesen küzdött a magasabb szubtérfokozat eléréséért. Már majdnem sikerült... majdnem... KRRRRCSUNKCSSSS... -- Mi történt? -- kapott levegoért Ransom. Valami elszállt! A gépházból Gilmore jelentkezett. -- Az energiarelék kikapcsoltak. A vezérlésüket kódolták. Ransom és Burke is Hét Kilenced felé fordult. -- Adja meg a kódokat! -- dörrent rá a kapitány. -- Nem. Burke huvösen megrázta a fejét. -- Az elobb megvizsgáltam. A koponyája tele van borg implantátumokkal. Ha nem adja meg a kódokat, talán magunk is kikereshetjük oket. -- Hetes koponyaberendezése rendkívül összetett mondta a doktor. -- Hónapokig tartana azt is kiszedniük belole, mit evett ma reggelire. Hát erre nem számított... Ellenállás? Ransom Burke-öt figyelte, aki láthatóan tisztában volt a helyzettel. -- Ezért fog maga segíteni nekünk -- mondta az elso tiszt a hologramnak. A doktor vigyázzállásfélébe vágta magát. -- Megtagadom. Mivel úgy vette észre, Burke számított minderre, Ransom hagyta, hadd oldja meg o a problémát. -- Csinálja -- mondta az elso tiszt --, vagy letörlöm a programját! -- Csak tessék! -- Doktor! -- tiltakozott Hetes. -- Ne aggódjon -- mondta a hologram. -- Szükségük van rám. Nem verik be a saját orrukat, hogy bosszút álljanak az arcukon. Azt javaslom... Ransom további várakozás nélkül a gyengélkedo kihelyezett ellenorzopultjához lépett, és megérintett egy kapcsolót, egész sípolássorozatot engedve útjára. A doktor viselkedése hirtelen megváltozott. Nyoma sem maradt benne az ellenszegülésnek, inkább huvösnek, távolságtartónak látszott. -- Munkára! -- utasította Ransom. -- Tudja, mit keresünk. -- Hát jó. -- A doktor Heteshez fordult. -- Foglaljon helyet! -- Doktor? -- Letöröltem az etikai szubrutinjait -- magyarázta Ransom. Jobb is, ha a no megtudja, nem számíthat többé a barátja segítségére. -- Mostantól kicsit hajlamosabb lesz az együttmuködésre. Doktor, tájékoztasson a fejleményekrol! Max, menjünk, segítsünk Mariának! Ha nem hozzuk hamar rendbe a térhajtómuvet, a Voyager utolér minket, és akkor megint úgy táncolhatunk, ahogy Janeway fütyül. TIZeNeGYEDIK FEJEZET Zilált egyenruhában, csapzott hajjal, kenoanyagokkal összekenve büdösen és tele horzsolásokkal, Kathryn Janeway az elsötétült hídon ült egy kifejezetten rosszul elhelyezett munkalámpa által vetett árnyék közepén. A fény az alsó hídra irányult, ahol két karbantartó tunt el vállig egy pultban. Tuvok, Paris és Kim se nézett ki nála jobban. A kísérteties környezet döbbenetesen emlékeztetett az Equinox hídjára -- milyen örömet és egyben szánalmat keltonek is látta, amikor eloször belépett! Egy Csillagflotta-hajó bajban, a legénysége bátran küzd minden újabb percnyi életért, a falak és a mennyezet félig összedoltek, mindenhol fézerégések nyomai, kábelek lógnak, mint ütoerek tátongó sebekbol... Túl ismerossé vált mindez. Túl közelivé. Nincs többé szép tiszta hajó makulátlan

folyosókkal és épkézláb legénységgel. Nincs többé biztonságos kiköto. Arca és nyaka legalább megint olyan volt, mint régen, bár a regenerációs kezeléstol még mindig nagyon égett. Most épp Chakotayt figyelte, amint munkáját végzi a fölso hídkaréjon. Vajon Rudy Ransom kristálygömbje tisztábban mutatta a jövot, mint az övé? A férfi élesebben látta a helyzetet, köszönhetoen harminckilenc embere tragikus halálának, olyan emberekének, akik rábízták az életüket? Vajon azért ismerte föl elobb a valóság csúf arcát, mert ideje nagy részét szemtol szemben töltötte vele, míg Janewayt megkímélte ettol a ragyogó hajó és a teli gyomor? Nem. Nem lépem át a határt. Bármilyen közel kerültem is hozzá. Nem számít, milyen könnyu megértem magát, nem fog átráncigálni rajta. Amikor Chakotay odalépett hozzá, és kissé tétovázva, szó nélkül átnyújtott egy rögzítot, több jóindulattal vette el tole, mint akár egy órával elobb tette volna. Az alternatívák halványodtak, és egyre fogytak. Most már szinte bármilyen kétes reménysugárral kiegyezne. -- Nem egy kimondott Shakespeare -- jegyezte meg, végigböngészve a fraktáljeleket, amik nagy valószínuséggel az idegenek nyelvét alkották. Tehát így kommunikálnak. Ismétlodések és számsorok és matematikai kitevok. Nem csoda, hogy Ransom sosem bukkant rá. -- Bármilyen csenevész olajág -- mondta Chakotay csendesen --, azért csak értékelheto gesztus. Janeway átadta a rögzítot Kimnek. -- Futtassa át ezt a fordítóprogramon! -- Tegyük le a fegyvert! -- javasolta Chakotay. Amikor Janeway nem tiltakozott, Paris kérdon fordult hátra. -- Parancsnok? Chakotay védekezon emelte maga elé a kezét. -- Valakinek el kell kezdeni bízni a másikban. -- Parancs felülbírálva -- vágta rá Janeway. Amikor az elso tiszt feléje fordult, hozzátette: -- Tisztelem az optimizmusát, de ebben az esetben inkább... a fegyvereket választom. Megint letorkolta, ezúttal mindenki elott. Bizalom? Szó sincs róla. Vajon bízni fog még benne valaha a no? Jelenleg még ok ketten sem tudtak zöld ágra vergodni egymással. A határ pontosan közöttük húzódott. A kapitány körül mindenki elovette a fézerét, még Chakotay is, és készenlétre kapcsolták a töltést. -- Adásra kész -- jelezte Kim. Janeway Tuvokra pillantott. -- Pajzsot le! De csak a hídon! Mintha ez bármit is jelentene az alsóbb fedélzeteken. Tuvok fél kézzel pötyögte be a parancsot, a másikban a fezeiét tartotta. Az idegen sivítás szinte azonnal felhangzott, amint a pajzs megszunt. Janeway fölkészült, hogy a legapróbb fenyegeto mozdulatra elsüsse a fegyverét. Ha az idegeneknek nem tetszik az elküldött üzenet, mindennek vége. Ok is olyanokká válnak, mint Ransom, és harcolhatnak éjjel-nappal, évekig. És az összecsapások végsó kimenetelétol függetlenül ez mindenképpen bukás lenne. Senki nem szólt, senki nem kiáltott. Egy figyelmeztetés sem hangzott el, semmi „Jönnek!" vagy „Itt vannak!" Aztán haragos izzással megjelent az elso fénygömb a fölsó" hídkaréj bal oldalán. Egy izgatott idegen bukkant föl a hasadékból, koponyahártyája szétnyílt, éles fodrok tuntek föl rajta, elovillantak fogai, karmai begörbültek. A tér szövedékén hasított résbol eloszökkenve Harry Kim felé iramodott, a hozzá legközelebb álló ember felé. Valahogy, akár az önuralmának, akár a puszta sokknak köszönhetoen, a zászlós megállta, és nem tüzelt. Az egyetemes fordítógép ketyegése és zümmögése szívverésük szaporaságával vetekedett.

Janeway már majdnem lott, hogy megvédje Kimet, amikor az idegen megtorpant a levegoben. Feje átalakult, simábbá, puhábbá vált. Zavartnak tunt, bütykös ujjai szétnyíltak-összezárultak, az ötcentis karmok a tenyerét karistolták. Nyilvánvalóan ragadozó, jegyezte meg Janeway az objektivitás egy orült pillanatában. Mintha eddig nem tudták volna. Mégis megállt. És most egy helyben lebegett. A kapitány lassan kinyújtotta a kezét, reménykedett a gesztus univerzális voltában, de a lény hirtelen meg fordult, farkával csapott egyet, és eltunt a fénygömbben, ami szinte rögtön össze is roskadt. A figyelmezteto hang elhallgatott. Nesze neked vendégszeretet! Legalább végre csönd volt. -- Pajzsot föl! -- kapott észbe Janeway. Mindenki Kimre nézett, türelmesen vártak, amíg a zászlós a pultot faggatta. -- Ha meg is értették az üzenetünket -- mondta végül --, nem válaszoltak. A hajó röviden megrázkódott, mint amikor egy vitorlás váratlan hullámba fut. Egy újabb támadás. -- Itt van a válasz -- szólt Janeway, hangjában ugyanazzal a keseruséggel, amit elobb érzett. -- Aktiválja a deflektor-impulzust! -- A pajzs kitart hatvankét százalékon -- mondta Tuvok. -- Az megint pár percnyi békét és csöndet jelent. Azt javaslom, használjuk ki! Koncentráljanak a térhajtómu javítására! Meg kell találnunk az Equinoxot. Chakotay megereszkedett vállal fölemelte a látszólag értéktelen fraktálokkal teli rögzítot. -- Ha nem bánja, én tennék még egy próbát ezzel az üzenettel. Talán ha átfogalmaznánk... -- Nem figyelnek ránk, Chakotay. Ransom után kéne erednünk, nem nyelvtanozni az idegenekkel. Ki innen... ki a hídról, mielott elölrol kezdodik az egész! Janeway ellökte magát a parancsnoki széktol, és elindult a készenléti kabinja felé, hogy ott csöndes magányban nyalogassa kicsit a lelkén ütött sebeket. Amikor belépett, az ajtó nem zárult be mögötte azonnal. A férfi követte. -- Érdekel az elso tiszted tanácsa? -- kérdezte Chakotay. Valahogy sikerült elkerülnie a kulcsszavak kihangsúlyozását. -- Hadd találjam ki! -- Janeway szembefordult vele. „A deflektorunknak fogy az energiája, márpedig ha leáll, védtelenek leszünk. A Voyager miatt kéne aggódnunk, nem az Equinox miatt." -- Remek elso tiszt lenne beloled -- mondta a férfi. És ezt a tanácsot érdemes megfogadni. -- Talán. De azon a hajón tartják fogva a legénységünk egyik tagját. -- Tényleg Hetesrol szól ez? -- kérdezte Chakotay, megkockáztatva Pandora szelencéjének felnyitását. Vagy inkább Ransomról? -- Nem tudom, mirol beszélsz -- mondta Janeway, de tudta -- mindketten tudták --, hogy hazudik. -- Közismerten haragtartó vagy -- felelte a férfi. -- Ez az ember elárulta a Csillagflottát. Megszegte az Elsodleges Irányelvet, sárba tiport mindent, amiben hiszel, és a Voyagert odadobta a farkasoknak. Ez remek végszó lett volna egy „nem megmondtam?"-típusú visszavágásra. A férfi látszólag más hangot ütött meg, mint legutóbb. Vajon az egész csak trükk a részérol, hogy kipuhatolja, mennyire változtatták meg az álláspontját az elmúlt órák eseményei? -- Borg, harogin, maion -- számolta az ujján. -- Kijutott nekünk is boven a

rossz fiúkból. Ransom se más, mint a többi. -- De igen. Te magad mondtad. Azért, mert ember. Nem hibáztatlak, amiért dühös vagy rá, de nem veszélyeztetheted a hajó biztonságát, csak hogy eleget tégy személyes bosszúvágyadnak. -- Köszönöm a nyíltságodat -- mondta Janeway vészjósló hangon. -- Most hadd fogalmazzak én is ugyanilyen nyersen! Igaz, dühös vagyok. Átkozottul dühös. Ransom a Csillagflotta kapitánya, mégis úgy döntött, hátat fordít mindennek, amit az egyenruhája jelképez. Most odakint jár valahol, ártatlan élolényeket kínoz és gyilkol, hogy egy kicsit elobb érhessen haza. Ezt nem turhetem el. Vadászni fogok rá, nem számít, mennyi idobe telik, nem számít, mi az ára. Ha ezt te személyes bosszúvágynak nevezed, a te dolgod. A furészes élu megjegyzés hallatán Chakotay hátat fordított, hogy kisétáljon, aztán mégis meggondolta magát. Talán a halálközeli élményébol fakadó leküzdhetetlen megértés bírta maradásra, vagy annak tudata, hogy ezt a konfrontációt úgysem úszhatja meg. Janeway helytelenítette, hogy a munkáját végzi, és arra kíváncsi, kapitánya megosztja-e figyelmét, amikor pedig minden gondolatával a túlélésükre kéne koncentrálnia. -- Ransom nem volt gépész, sem katona, Kathryn emlékeztette a not. -- Magasröptu elméleteken dolgozott, még csak nem is kézzelfogható fizikai tételeken. Valószínuségi arányokban gondolkozott. Az ido és a távolság fogalmát viszont annál valóságosabbnak érezte, hiszen a hajójának kétszer addig tartott volna a hazaút, mint nekünk -- nem hetven évig, hanem százötvenig. Egyáltalán esélyük sem volt arra, hogy élve elérjék az otthonukat, kapitány. Az Elsodleges Irányelv? Elég elvont dolognak tunik, amikor egy olyan idegen ki akarja szívni az életet az emberbol. Nekem elhiheted... -- Ne feledd, én is átéltem. -- A no, hogy megnövelje a távolságot kettejük között, átsétált az asztal túloldalára, de állva maradt. -- Az is aggaszt, amit veled tehettek volna -- ismerte el Chakotay. -- De úgy tunik számomra, hogy Ransomot más mércével méred, mint minket, magunkat. Mi egész háborúkat akadályoztunk meg, amik nyilván lezajlottak volna, ha nem járunk épp arra. Valaki biztos bebizonyíthatná, hogy rosszul tettük, nem volt jogunk beavatkozni mások végzetébe, még ha az a végzet szörnyuségesnek tunt is. A szabályzat vajon minden beavatkozást tilt? Vagy csak azt, ami rosszul sül el? Miféle szabály az ilyen? „Ne avatkozz be, csak ha biztosan kedvezo lesz a dolgok kimenetele"? -- Megállítottuk például azt a robbanófejet, hogy megmentsük... -- Hogy megmentsük a hajót -- vágta rá kapásból Chakotay --, nehogy bolygóméretu katasztrófát akadályozzunk meg. Épp errol beszélek. Ha a hajónk nincs veszélyben, azzal érvelt volna, nem a mi dolgunk dönteni két bolygó vitás ügyében? Talán annak a civilizációnak a következo Sztálinja most azért él és virul, mert mi akkor megakadályoztunk egy katasztrófát. Ransom a maga módján védte a hajóját, ahogy mi is a mienket. Igen, tudom, ebbe bele lehet orülni. Erkölcs -- micsoda probléma! Rá nem jellemzo módon leejtette a karját, arcán az új bor elvörösödött. -- Jobb lesz, ha most magamra hagysz -- mondta Janeway. -- Ez egy csöppet sem segít. Chakotay kicsit megemelte a hangját, és a no elébe ment, aki visszaindult az asztal túloldaláról. -- De az segítene, ha megérteném a döntéseid rejtett mozgatórugóit. Janeway füstölögve próbálta kirekeszteni a férfit gondolataiból, hogy ismét csak a saját felelosségére összpontosíthasson. -- Kötelességem elfogni Ransomot, és orizetbe venni. Hogy mit remélek vagy mennyire tudom megérteni ot, az többé nem számít. Kénytelen vagyok eljátszani a vádló szerepét. Én képviselem a törvényt itt. A mi törvényünket. Az o törvényét.

Láthatóan visszafogta magát, megpróbált megorizni valamit pártatlanságából súlyos vádlói köpenye alatt is. -- Én megértem az indítóokait, Chakotay. De az még nem szolgál mentségként. Olykor hátra kell lépnünk, és elfogadni, hogy a be nem avatkozás is része a kiképzésünknek, feladatunknak, vállalt kötelezettségünknek. Tartanunk kell magunkat az elveinkhez, még ha beledöglünk is. Chakotay figyelo szeme elott Janeway egyre inkább visszavonult a szabályzat szentélyébe, az egyetlen helyre, ahol biztonságban érezte magát. Csupán arca, a mélységes szenvedésnek ez a bormaszkja árulkodott belso küzdelmérol. -- Nekem tartanom kell magunkat a szabályzat eloírásaihoz -- folytatta a no --, a leheto legpontosabban értelmezve oket, noha megértem a gyakorlati alkalmazásukat segíto szándékos rugalmasságukat. Itt azonban nem a rugalmasságon van a hangsúly. A dolgom most a pontos értelmezés, és hiszek ennek helyességében. Chakotay megvetette a lábát. -- Én pedig figyelmeztetlek, mert nekem ez a dolgom. Véleményem szerint egy olyan határvonalat védesz, amit még csak nem is láttál soha. Ugyanolyan távol vagyunk az otthonunktól, mint Ransom. Mekkora elkeseredés kell ahhoz, hogy a civilizáció törvényei átadják helyüket a túlélés törvényeinek? Azt hiszed, mi nem keseredhetünk el annyira? Ne felejtsd el... én tudom, milyen az, amikor megsemmisül a hajóm. Janeway egy meglepo mozdulattal visszapattant az asztal mögé, és kihívó tartást vett föl. A szakadék kettejük között tovább tágult. -- Nagyon vigyázz, Chakotay -- figyelmeztette a no. Hangja szinte károgássá változott. -- Ne beszélj nekem határvonalakról! Én egy olyan viselkedési normát képviselek, amit ezen a hajón ebben a kvadránsban is fönn kell tartanunk, bárkivel szemben, akivel találkozunk. Rudolph Ransomnak és a legénysége tagjainak pedig felelniük kell tetteikért. Elég világosan fogalmaztam? Ennek az erkölcsi zurzavarnak a csapdájában Chakotay elorehajolt, és két öklét az asztal lapjára tette. -- Találkoztál már máskor is visszataszító alakokkal ebben a kvadránsban. Miért boszít föl ennyire pont Rudolph Ransom és a legénysége? -- Azért, mert emberek! Nem csak egyszeru „visszataszító alakok"! -- És? Ez azt jelenti, hogy rosszabbak a klingonoknál, a borgnál vagy ezernyi más fajnál, ami kitermeli a maga gonosztevoit? Valamiért az emberiséget magasabb polcra kéne helyeznünk a többieknél? Vagy csak attól félsz -- emelte meg a hangját --, hogy az o ténykedésük téged is rosszabb színben tüntethet fel? -- Ez meg mit jelentsen? -- Azt, hogy ugyanaz a túlélési ösztön egy nap rajtad is elhatalmasodhat, ezért most keresztre kell feszítened Ransomot, hogy megszabadulj a saját belso démonaidtól. Szerintem azért akarod ennyire sikerre vinni az emberi civilizáció törvényeinek ügyét, nehogy a végén te is ott köss ki, ahol o. Nem hagyhatod, hogy büntetlenül megússza, mert túl sok vonást látsz magadból obenne, ugyanazt a sötét oldalt, amivel minden parancsnoknak rendelkeznie kell, ha eredményes karrierre vágyik. Azért reagálsz ilyen hevesen, mert Ransom tevékenysége rossz fényt vet az emberiségre, vagy azért, mert félsz, hogy te is ilyenné válhatsz? Janewaynek mindene viszketett már mocskos és tépett egyenruhájában, izmaiban fájdalom lüktetett, csakúgy, mint a fejében. Most váratlanul megragadta a székét, és olyan erovel penderítette félre az útjából, hogy az az ablak elott húzódó korlátnak csapódott. -- Chakotay, a nemjóját! Ebbol elég! A férfi szája elítéloen félrehúzódott, és fekete szemében szikrák lobbantak, ahogy az ajtó felé indult. -- Rendben, kapitány. De ne feledd, ha folytatni akarod ezt a

boszorkányüldözést... hogy az igazi boszorkányt a tükörben keresd! TIZeNKETTEDIK FEJEZET -- Miért álltunk meg? -- Ennek a bolygónak patogenikus légköre van. Biztonságosan elrejt minket, amíg elvégezzük a javításokat. Ransom a hídra visszatéro Max Burke-nek válaszolt, aki meglepetten konstatálta, hogy körpályára álltak egy békés kinézetu bolygó körül, amely teljes egészében páfrányzöld színben pompázott, az ezüstös sarkvidékektol eltekintve. Noah Lessing fölpillantott a pultjáról. -- Deutérium-lelohelyeket is találtunk. -- Vigyél egy felderíto csapatot! -- mondta neki Ransom. -- Próbáljátok megkeresni azt az ércet! Burke a felálló Lessing elé lépett. -- Ott nem lesztek védve az idegenektol. Vigyetek magatokkal fézerpuskát! Az elso baljós jelre fölsugárzunk titeket. -- Igenis. Amikor a fiatal férfi kisietett, Ransom elfoglalta a helyét Burke-kel szemben. -- Hogy haladsz a kódokkal? -- kérdezte. -- Beszélt már az a no? -- Nem, egyelore nem. És egy borg nem szokta meggondolni magát. A doktor most szereli szét a mechanikáját. Úgy láttam, élvezi. Mikor legutóbb benéztem, még énekelt is. -- Énekelt? -- kuncogott föl Ransom. -- Úgy érted, valami dallamosat? -- Tudod.....A látóközpontból az érzékeloközpontba, az érzékeloközpontból az agykéregközpontba... az agykéregközpontból a..." -- Max! Hagyd abba, amíg be nem dilizünk mindketten! A mi doktorunk ugye sohasem énekelt? -- Nem. Az feleannyira sem szórakoztató, mint ez a fickó. -- Menjünk le! -- javasolta Ransom, és már el is indult. -- Beszélni akarok a novel. Burke könnyedén tartotta az iramot. Végigsiettek a hajó fedélzetén. -- Semmi értelme. Janeway komplett agymosást hajtott végre rajta. Hetes már azt sem tudja, mi fán terem a logika. A lojalitás a legfontosabb számára. Ransom vállat vont. -- Egy kapitány rosszabbat is tehetne az emberével, akár borg az illeto, akár nem. Burke mosolyogva csóválta a fejét. -- Bárcsak eldöntenéd végre, gyulölni akarod-e Janewayt, vagy sem, hogy aztán ahhoz tarthassam magam! -- Nem gyulölöm. Az ördögbe, hiszen alig ismerem! Most épp o is csak egy akadály, amin át kell jutnom, Max. Hogy ez hogy történik meg, az tole függ. Én megteszem, amit tennem kell, a hazajutásunk érdekében. Ha o az utamat állja, eltaposom. -- Közeledtek a kutatólaborhoz, úgyhogy föltartotta a kezét. -- Hetes elott ne beszéljünk errol! Inkább lássuk, hátha mégis rábírhatjuk, hogy meggondolja magát! Amikor beléptek, meglehetosen döbbenetes látvány fogadta oket -- a doktor egy asztalra szíjazta Hetest, és most épp az agyában babrált valamit, az eltávolított borg szemgolyó helyén benyúlva. Egy mondat közepén tartott: -- ...etikai szubrutinjaimtól megszabadítva sokkal hatékonyabb munkát végezhetek. Ransom és Burke is összerándult Hetes állapota láttán. A no mesterséges szeme az asztal fényes lapján hevert. Láthatták fejében a borg áramköröket, és ami az egészet még zavarbaejtóbbé tette, Hetes hirtelen feléjük fordult, és fennmaradó

egy emberi szemével végigmérte oket. -- Helyzet? -- kérdezte Ransom, legyurve feltörni készülo" rosszullétét. -- Mindjárt eltávolítóm a kéreg-egységet -- mondta a doktor. -- Az tartalmazza a memóriapályák tartalomjegyzékét. De ha egyszer azt kiszedem, a magasabb agyfunkciók -- a felismero készség, a nyelvértés -- súlyosan károsodnak. -- Van más választásunk? -- Csak ha hetek állnának rendelkezésemre, de ön azt mondta, sürget az ido. Nem jó ez így. Most már csupa ilyen nehéz döntés vár rá? Odalépett Heteshez. Bárcsak lenne olyan józan is, mint amilyen lojális! -- Mondja meg a kódokat! -- utasította. -- Nem -- felelte a no. -- Janewaynek egyvalamiben igaza volt. Maga egyedi... kár lenne, ha elveszítenénk. Hetes fagyosan mérte végig. -- Az együttérzése érdektelen. Ransom kicsit elorehajolt. -- Gondolja, hogy nekem könnyu ez? Látni magát ezen az asztalon... de nem hagy nekem más választást! -- Én nem hagyok más választást? -- ismételte a no. -- Nagyon gyakran takarózik ezzel. Életeket pusztít el, hogy elérhesse célját, aztán arra hivatkozik, nem volt más választása. Megnyugvást talál ebben a fajta logikában? A férfi keze remegni kezdett. A no persze nem tudhatta, de a megnyugváson o már régen túljutott. -- A kódokat! -- El kell pusztítania engem, ha meg akarja szerezni azokat. Ransomot elkeserítette Hetes makacssága, de ugyanakkor csodálta is elszánt céltudatosságát. És persze meg is értette. Halj meg, ha kell, valamiért, amit érdemes védelmezni! A no az elobb választásokról beszélt... ez is egy volt a kínálkozók közül. Bólintott a doktor felé, aki erre fölvett egy fémeszközt, és folytatta munkáját a no föltárult áramkörrendszerén. Miközben Ransom merev léptekkel kisétált a helyiségbol, a nyomában Burke-kel, meghallotta a doktor bizarr dalának egy újabb strófáját: -- „A recehártya-központtól a nyakszirtközponthoz..." A Voyager gyengélkedojén szörnyu dolgok történtek. Ronda, sajnálatos dolgok. Janeway kapitány megtorpant az elotérben, valósággal földbe gyökerezett a lába a laborban folyó vita hallatán. Neelix hangját ismerte föl... és a doktorét. -- Hallottam errol, de nem akartam elhinni, egyszeruen nem tudtam elhinni a pletykát, hogy a mi doktorunk valamiféle viviszekciós kísérleteket végez! -- Ez nem viviszekció. Közönséges boncolás. -- Szóval annak nevezi? Ez az idegen tisztességes temetést érdemel! Vagy hamvasztást... mindenesetre mást, mint ez! -- Nem kéne inkább mosogatnia? -- A kapitány ezt nem fogja engedni! -- Orvosi vészhelyzet van. A gyengélkedon minden döntés az enyém. Amikor ot említették, a kapitány gyomra összeszorult. Mivel tudta, hogy jelenléte a fedélzeten szinte minden beszélgetés hangvételét megváltoztatja, egyelore nem fedte föl magát, csupán lassan elobbrearaszolt, és bekukucskált a laborba. A doktor épp egy lézerszikét emelt föl. Elotte, a diagnosztikai asztalon egy idegen teste hevert groteszkül kiterítve. Farka túllógott a bútordarab végén. A lényt részben már felboncolták, de Neelix most lefogta a doktor karját, hogy ne folytathassa a muveletet. Mintha valami osi kihívó rituálé lépéseit járták volna. -- Nem engedem! -- erosködött Neelix.

-- Vegye le rólam a kezét -- fenyegette a doktor --, ha nem akarja, hogy amputáljam! -- Azt nem merné! Miközben tovább hadakoztak a lézerszike birtoklásáért, Janewayen szörnyu buntudat lett úrrá, ezért besétált a helyiségbe. -- Milyen természetu az orvosi vészhelyzet? -- kérdezte, megpróbálva fanyar humorral elvenni a vita élét. A két férfi megtorpant, és rábámult. Janeway megértette, hogy próbálkozása nem járt sikerrel. -- Kapitány! -- Neelix arca szinte narancssárga volt a pírtól. -- A doktor engedély nélkül kihozta ezt a holttestet a biolaborból! -- Az idegen toxinok semlegesítésén dolgozom -- magyarázta a doktor érzelemmentesen. -- Ami azzal jár, hogy föl kell boncolnom néhány holttestet. Neelix megint elé penderült. -- És ha sikerül kapcsolatba lépnünk ezekkel a lényekkel? Akkor talán vissza kell adnunk a halottaikat, a jó szándékunk jeleként! -- Rendben! -- A doktor leszorította a karját a teste mellé. -- Vigye csak el! Rendezzen neki illo temetést! És ha már ott tart, ásson sírt a Voyager legénységének is! Janewayen hirtelen végigfutott a hideg, és érezte, hogy a két férfi leküzdhetetlen problémájának terhe lassan átgördül az o vállára. Mindketten elosorolták érveiket, most meg kell hoznia az ítéletet. Ez az o szerepe, az o terhe. A halott idegenre nézett, állatias arcára, fogaira, karmaira, cápaszeru testére, és megpróbált együttérezni vele, mint hozzá hasonló értelmes lénnyel... de nem találta azt a kapcsot felé, ami az o javára billentette volna a mérleget saját élo bajtársaival szemben. Váratlanul fölbukkant emlékezetében egy kísérto kép, Chakotay gyurött karton sebeirol, a csaknem halálos kimenetelu összecsapásról. Mi lenne, ha ezeknek a testeknek a boncolása tényleg szolgálna valamiféle ellenszerrel? Mi lenne, ha segíthetne a sajátjain a másik faj rovására? -- Folytassa, doktor! -- mondta, hangjában mintha kavicsok csikordultak volna. Az orvos fagyos arckifejezése meglepetésszeruen érte. -- Szükségem lesz még kettore. Neelix pillantása is rászegezodött, tele fájdalommal és csalódással. A talaxiai azonban nem szólt semmit. Egyáltalán semmit. -- Már úgyis halottak -- érvelt Janeway, inkább magának, mint Neelixnek. A férfi még mindig nem szólt semmit. Ehelyett mélységesen megbántva sarkon fordult, és kisétált a gyengélkedorol. Neelix, a néma? -- Azt beszélik -- szólalt meg a doktor, amikor már Janeway is távozni készült --, hogy az Equinoxnak nyomát vesztettük. -- Egyelore -- felelte a no. -- De meg fogjuk találni. -- Kérem, tájékoztasson, amint rábukkannak! -- mondta az OSH. Janeway már nyitotta a száját, hogy megkérdezze, miért olyan fontos ez egy orvosi programnak -- és miért adja elo ilyen parancsszeruen --, amikor a hologram rádöbbenhetett, hibát követett el, mert gyorsan hozzátette: -- Hátha fegyveres összecsapásra kerül sor. Szeretnék fölkészülni az újabb sérültek fogadására. Volt valami abban, ahogy beszélt, ahogy rá-rápillantott, de rögtön el is kapta a tekintetét... Janeway végül megadta magát saját problémáinak, és úgy döntött, a doktor magyarázata logikus. A fo, hogy értheto az indítóoka. -- Tessék. Janeway kapitány a készenléti kabin íróasztalánál ült, és egy mozgatható monitort tanulmányozott, ami a hajón folyó javítások aktuális állását mutatta.

Mellette egy rögzíto hevert, melynek tartalma meglehetosen aggasztotta. Vajon milyen közel jutott ahhoz a „határvonalhoz", amirol Ransom és Chakotay is beszélt? Már alig érezte a lábát, annyira feszült volt. Chakotay lépett be; figyelemre méltóan normálisan nézett ki ahhoz képest, amin keresztülmentek, eltekintve piszkos egyenruhájától és megviselt arckifejezésétol. -- Látni akartál? Janeway fölemelte a rögzítot az asztalról, és szavait óvatosan megválogatva felelt: -- Nem rád vall, hogy írásban adod be a javaslataidat. A férfi megállt az asztal elott, kezét a háta mögött összekulcsolta. -- Legutóbb nem bizonyultál túl fogékonynak rájuk. -- Attól tartok, a helyzet ezúttal sem lesz más -- figyelmeztette a kapitány. -Érdekes ötlet, de az ankarik ötven fényévnyire vannak innen, a rossz irányban. A férfi bólintott. -- Megértem. De ok azok, akik Ransomot megismertették ezekkel a lényekkel. Logikusnak tunik, hogy nyilvan tudnak kommunikálni velük. Abbahagyathatják velük a támadásaikat. Janeway halkabbra fogta a hangját, megpróbált ezúttal kevésbé nyersen fogalmazni. -- A legfontosabb feladatunk megtalálni Ransomot. -- Amikor a férfi nem szólt semmit -- immár nem vitatta döntését, bár látszott rajta, hogy nem ért egyet --, Janeway gyorsan hátat fordított a filozófiai problémának. -- Még mindig nincs nyoma nukleogenetikus részecskéknek? -- Nincs. -- Akkor nem juthattak messzire. A „továbbfejlesztett" hajtómu nélkül az a hajó maximum hatos fokozatra képes. Megérintette a monitort, megnyitott egy fájlt, és rámutatott. -- Tanulmányoztam Ransom szolgálati adatlapját. Nem egyszer találkozott már ellenséges idegenekkel. Úgy tunik, hogy ha üldözik, hajlamos elrejtozni. Az Epszilon 4-nél összefutott egy klingon Ragadozó Madárral, és három napig fogócskázott vele a csillagködben, míg végül a klingonok föladták. -- Janeway fölállt, és járkálni kezdett, hogy valamennyire ellazuljanak az izmok a hátában és a combjában. -- Két évvel késobb egy romulán hadihajót cselezett ki, elrejtozve egy gázóriás atmoszférájában. Chakotay hallgatott. Semmi vélemény. Semmi hozzáfuznivaló. Hát ennyire megsértodött? Fölpillantott rá. -- Menj le az asztrometriára! Keress valami olyan helyet, ahová te is szívesen elrejtoznél, ha a hajódat javítani kell! Vitatkozz velem, kérlek! A férfi egy pillanatig mozdulatlanul állt, aztán szétválasztotta a két kezét, és a combja mellé ejtette. -- Igenis. Amikor elhagyta a helyiséget, Janeway lehunyta a szemét. Úgy szakadt föl a lélegzet a tüdejébol, mintha órákon át visszatartotta volna. Parancsba adta elso tisztjének a feladatot... pedig nem egészen így képzelte el a beszélgetésüket. Legalább százévesnek érezte magát. Odasétált az ablakhoz, és kinézett a legközelebbi csillagrendszerre. Ködös foltnak látszott egy csillagközi porköd peremén. Az uralkodó szín a kék volt. Vajon igaza lesz Chakotaynek? Vagy Ransomnak? Mennyi ido múlva fogja beismerni, hogy nem érhetnek vissza a Földre? Legalábbis így, a hagyományos energiaforrásokat igénybe véve. Nem maradhatnak örökké a föderációs törvények különálló kis szigete. Ransom ezt azonnal fölismerte, o pedig elítélte ezért.

Vajon igaza volt a férfinak? A hagyományos eszközök nem hozhatnak sikert? Ez nem tisztességes. De a férfinak attól még felelnie kell. Egy indítóok még nem mentség. Attól, hogy nem jártam az o cipojében, nem is ítélkezhetek fölötte? Dehogynem. De milyen áron, Chakotay? Nekünk mindnyájunknak együtt kell élnünk ebben az úszó erodítményben. Milyen árat fizetünk ezért? A csillagokat, a gondtalan csillagokat kereste tekintetével, de szeme folyton a saját tükörképén akadt meg. Csapzott haj, piszkos, riadt külso. Elszánt ráncok a szája körül. A szeme leírhatatlanul öreg. A boszorkány a tükörben egy igen boldogtalan no volt. A nyugalom tengere... az idegen part. Elefántcsontfehér homok, gördülo kristályhullámok, hatalmas szárnyú madarak. Ransom nagy levegot vett, megpróbálta becsapni orrát, hogy a partvidék hús, széljárta levegojét érezze a romos hajó újra és újra felhasznált, áporodott rémsége helyett. Jó hely ez, tágas, szabad. Nyüzsög az élettol. Madarak, bogarak, gyíkok... nem olyan, mint a Skeleton-part. Hát ez...? Tudatában megpróbált egy pontra összpontosítani. Egy növényekkel benott, homoki rákok ösvényeitol szabdalt távoli dunén egy emberi alak állt, egy no. A karcsú teremtmény ot nézte, a napfény átszurodött szoke hajkoronáján. Körülötte reszketett a meleg levego. Ransom nem láthatta az arcát, de biztos volt benne, hogy ot nézi. Kísérti, figyeli... A távolság és a reszketo levego ellenére érezte, hogy a no szeme kérdéseket szegez neki, mélyen a leikébe vájva. Ott állt a dune tetején, két hosszú lába kecses ívben keresztezte egymást. Lejjebb, a fehér homokon lusta hullámok nyaldosták a sétáló rákok hasát. És a no csak nézte, csak nézte... Levette a szinaptikus stimulátort a füle mögül. A no szeme még mindig ott ragyogott emlékei közt. Egyszeriben kényelmesebbnek látta maga körül a gyászos készenléti kabint. Ezt a helyet legalább megértette, csakis kiszámítható meglepetésekkel szolgált. Az agya azonban egészen más lapra tartozott. Kíváncsian nézegette a szinaptikus stimulátort, aztán összeszedte gondolatait, kisétált a hídra, és Mária Gilmore orra alá dugta a kis szerkezetet a gépház távvezérlo pultjánál. -- Milyen volt a part? -- kérdezte a no. -- Vannak ebben a programban emberek is? Gilmore fölpillantott. -- Nem. Csak tájak. Miért? A férfi egy darabig hallgatott, azon gondolkozott, miképpen írhatná le, amit látott. -- Felejtsd el -- döntött végül. -- Hogy állnak a felderítoink? Dombok és erdok. Fenyoillat, és még valami, ami semmilyen földi szaghoz nem hasonlított. Egyszer érzett effélét az Omikron-Indiin. Mintha illatosított dió lenne. -- Maradjanak takarásban! -- Igenis. Chakotay intett a biztonságiaknak és Töm Parisnek, hogy húzódjanak hátrébb. Trikordere életjeleket fogott -- emberekét. A diadalt megkeserítette a tény, kapcsolata a kapitánnyal legjobb esetben is feszültnek mondható mostanában, ezért nem is vett részt szívvel-lélekkel ebben az akcióban. Körös-körül fák magasodtak, rengeteg fa, milliárdnyi, billiónyi. És mindegyik tövében páfrányok nó"ttek, hihetetlenül buja aljnövényzetet alkotva a különbözo gombákkal és mohákkal. A bolygó háborítatlan vadon volt, semmi nyoma kolóniának vagy oshonos értelmes lényeknek. Úgy tunt, a közelben a legfejlettebb életforma néhány nagy testu ízeltlábú. Amennyire Chakotay megállapíthatta, ennek a

kontinensnek a legtermetesebb szárazföldi állata valami vadmalacféle félragadozó volt, amit azonban egy hangosabb kiáltás is könnyen elijesztett. Hacsak nem akarnak Neelixszel egy tole megszokott kiadós hawaii lakomát idelent megrendeztetni, nincs sok értelme sokáig itt maradni. -- Csss! -- figyelmeztette Parist, és intett, hogy húzza le a fejét. A navigátor bólintott, és lekuporodva várakozott tovább. Chakotay elorébb hajolt, próbálta pontosan bemérni a trikorder adta jelet. Kisvártatva hangok hallatszottak egy közeli vízmosásból. Óvatosan kinyújtotta a kezét, és szétválasztotta maga elott az aljnövényzetet. Odalent Noah Lessinget pillantotta meg az Equinox egy másik közlegényének társaságában, akit nem ismert. Lessing beszélt épp: -- A muszer télért jelez. Azimut egy-tizenhét, harminc méter. Jó mélyen futhat. Lehet, hogy csak fézerrel tudjuk kirobbantani. -- Elhallgatott, és mosolyogva nézett végig a vízmosás talaját borító bársonyos mohaszonyegen. -- McKinley Park... odajártam a húgommal gyerekkoromban. Ez pontosan úgy néz ki. Chakotay tovább hallgatózott, közben Paris óvatos mozdulatokkal melléje osont. -- Lássuk csak -- folytatta Lessing --, emlékszem, élt ott egy mókuscsalád, azon a fán... és mellette egy szömörcebokor burjánzóit. Tízéves koromban belegyalogoltam. Úgy földagadtam, mint egy rigeli poloska. Amint visszajutunk a Földre, elso dolgom lesz utánajárni, hogy... Amikor Lessing és a társa a partoldal megmászása közben már csak húszlépésnyire lehettek tolük, Chakotay fölegyenesedett. Paris is fölállt, és mindketten a két piszkos ruhájú férfira szegezték a fézerpuskájukat. Mint kiderült, hiba volt azt hinni, hogy szép csöndben megadják magukat. Egy pillanatra még Chakotay is elfelejtette, hogy az Equinox legénysége szükségszeruségbol állandó riadókészültségben élt, és rég megtanulta a gyors cselekvés aranyszabályát. Az ismeretlen közlegény azonnal tokba bújtatott fezére után kapott. Mozdulatát csak Paris puskájának lecsapó agya törte meg. A férfi a páfrányosba zuhant, állán jókora zúzódás éktelenkedett. Eközben Lessing pillanatnyi egérutat nyert, és tüzelve a fák közé vetodött. A fegyverébol kicsapó sugár megperzselte a bokrokat Chakotay mellett, mire az> elso tiszt ösztönösen oldalt vetodött, egyenesen bele egy törpe pálmába. Bal keze csúnyán fölhorzsolódott. Mérgesen nyomta le puskája ravaszát. A szélesen pásztázó sugár vállán találta el Lessinget, amikor éppen egy fa mögé akart behúzódni. A fiatal férfit elnyelte az aljnövényzet. Amikor Chakotay odaért, épp kezdett magához térni. Szédülten, legyozötten pislogott föl a Voyager csillaghajó elso tisztjére. Már megértette, mire számíthat. Chakotayben bizonyos fokú csodálat ébredt ez iránt a két elszántan védekezo ember iránt. Parisre pillantott, aki éppen a másik férfit vette orizetbe. Ezzel az o szerepe véget ért. De csak most jön a neheze. Megérintette komjelvényét. -- Szedjenek föl minket, plusz két fovel együtt! Ransom föl-alá járkált a hídon. Gondolatai a lenti erdoséget járó emberei körül forogtak. Aztán eszébe jutott az ur, a több ezernyi fényév az otthonig. Zöld farkak és karmok, hasadékok, meg az a no az elefántcsontfehér dunén, akinek figyelo szemei belevésodtek az emlékezetébe. Már tudta, ki o. Kathryn Janeway volt az, álomkivitelben, egy könyv mögül méregette ot gúnyosan. Annyi minden mást legyozött már. Elobb-utóbb ot is le fogja. Visszatér a tengerpartra és vízbe fojtja. -- Kapitány -- szólalt meg Gilmore, mintha tudná, hogy félbeszakít valamit. -Szubtéri üzenet érkezett.

Ransom megpördült, érezte, hogy megszólalnak belso riadócsengoi. -- Kitol? -- Nem tudom. A kapitány konzolján semmi sem látszott. -- Nincs hajó odakint. Nyisd meg a csatornát! Gilmore kapcsolókat érintett meg, de semmi sem hallatszott. Egy pillanat... mégis... de hogy jöhet ez szubtéren? -- Doktor az Equinoxnak! Válaszoljanak! -- Halljuk -- felelte Ransom. -- A Voyager megtalálta magukat! ...lyára álltak! Egy kis ideig Ransom nem értette, honnan tudhat a doktor mindenrol, aztán hirtelen eszébe jutott, hogy a Voyager OSH-ja az o hajóján esett csapdába, az Equinoxé pedig a csillaghajón. A csillaghajón! Tehát egészen közel vannak! -- Polarizálták a burkolatot, hogy azzal leplezzék a közeledésüket! Azt hiszem, meg akarják ...madni... felderí......lygón! -- Hozd vissza! -- Nem megy. -- Ransom a felderítoknek! Készüljetek a fölsugárzásra! -- Nincsenek odalent -- reccsent Gilmore hangja. Ransom a székébe roskadt, arcára komor elszántság ült ki. Megnyomta a riadó gombját. -- Mindenki harckészültségbe! -- Megvannak, Rudy -- jelentette Gilmore. -- Harmincezer kilométer... gyorsan közelednek. Tüzet nyitottak! A hajó hevesen megremegett. Ransom maga sietett a kormánymuhöz, hogy korrigálja a pályájukat. Egy pillanatig képtelen volt beütni az új vektort, arra gondolt, emberei vannak a bolygón. De Mária azt mondta, már nincsenek ott, vagy nem? -- Találat -- közölte a no. -- Kisebb sérülés. -- Viszonozzuk a tüzet! -- Az energiaközpontunkra céloznak. -- Mária, gyere le ide! Vedd át a kormányt! Hívj erosítést! A no elsütötte fönti posztján a hajó fézereit, aztán lebotorkált a kormány felé. Közben Max Burke robbant ki a liftbol, és elfoglalta Gilmore korábbi helyét a taktikai és kutatótiszti pult elott. A no lehuppant a kormánymu elé, és átirányította oda a fegyverek vezérlését is. -- Lefogadom, hogy nem találják a mezogenerátorukat -- közölte Burke nagy elégedettséggel. -- Megpróbálnak még több energiát adni az érzékeloknek. -Cinkos mosolyt villantott Ransomra. -- Nem lesz rá képes. Megrongáltuk a deflektorukat. Ha az elszáll, az idegenek áttörnek. Tele lesz mindkét keze munkával. Ransom bólintott, de a mosolyt nem viszonozta. Vajon kirol beszél Max? -- Most a fegyverrendszerünket vették célba -- jelentette Gilmore. -- Nicsak, nicsak! -- morogta Burke maga elé. -- B'Elanna. Megpróbálja feltörni a biztonsági kódjainkat. -- Állítsd meg! -- parancsolta Ransom. -- Max! -- Torres hangja közvetlenül Burke konzoljából tört elo. -- Figyelj rám! -- Jöhet a második menet, BLT? Ransom majdnem közbelépett, de aztán úgy döntött, hagyja, hadd intézze el a not Burke. Neki megvolt a maga baja egy másik novel. Egyszerre egy is elég. -- Bárcsak ne az o oldalukon állnál! -- mondta Burke a Voyager fogépészének. -- Max! Kérlek! Burke kihúzta magát, és megszakította a kapcsolatot, éppen amikor egy ökölcsapásszeru robbanás három fokkal jobbra penderítette a hajót.

-- A fegyvereink nem muködnek! -- kiáltotta Gilmore. -- Janeway Ransomnak! Adja meg magát! Ransom tudomást sem vett az üzenetrol, Gilmore pultját tanulmányozta. -- A manoverezo fúvókák muködnek még, nem? -- De igen. -- Akkor táplálj be új pályát a bolygó légkörén át! Irányszög hatvan fok! -- Az túl közel... -- A miénk kutatóhajó. Közelebb tudunk menni, mint ok. - Belépünk az ionoszférába... irányszög kilencven... nyolcvan... hetven... irányszög hatvan fok... -- Tartsd ezt az irányt! Azt akarom, hogy a Voyager hasát végigkaristolják odalent a fák. -- Követ minket -- jelentette Burke. -- A hajójuk rázkódni kezdett. Szabad szemmel is látni. Rudy, tüzelnek! -- A pajzsunk melegszik -- figyelmeztetett Gilmore. A súrlódás közelít a határértékhez. -- Mi van a Voyagerrel? -- Ransom fölállt a székébol, és lekérte a navigációs monitorra a Burke által látott képet. -- Gyengül a pajzsa. Harmincegy százalék... huszonkilenc... Tartsd az irányt, Mária! Kibírjuk. O viszont nem. Azt a csillaghajót nem légköri manoverezésre tervezték. Burke diadalittasan felkiáltott: -- A gravitáció-kiegyenlítoik fölmondták a szolgálatot! Most már vissza kell vonulniuk. Miért nem fordulnak meg? Megorült ez a no? -- Gyulöl engem -- jegyezte meg Ransom. -- És a gyulölet rettenetes dolgokat muvel az emberrel. Nézd csak meg... Azt hiszi, azért dühös rám, mert megszegtem a szabályzatát, holott igazából a saját félelmével küzd. Nézd csak meg! Olyan kétségbeesetten igyekszik civilizált maradni, hogy közben pontosan az ellenkezojét éri el. -- Arcán csillogó verejtékcseppek jelentek meg, ahogy emelkedni kezdett a homérséklet a fedélzeten. Megint a monitorra pillantott, a Voyagert figyelte, ahogy rázkódva száguld át a bolygó veszedelmes, tüzes leheletu termoszféráján. -- Mint a rendor, aki mindenáron el akar kapni egy bunözot... maga is elkezdi megszegni a törvényt, megver embereket, hogy információkat szedjen ki belolük, sárba tiporja mások nyomait, vaktában lövöldöz... Közben lassan belülrol szétszakad. Retteg attól, hogy föl kell adnia. Nézd csak meg!... Kockára teszi a hajója és a legénysége épségét, csupán azért, hogy övé lehessen az utolsó szó! Miközben figyelték, az Equinox folyamatosan lott, sugárdárdákat dobálva hátra a rázkódó csillaghajóra, ami ugyanakkor abbahagyta a tüzelést, és most már csak arra összpontosított, nehogy egyetlen hatalmas sütové változzon. Aztán váratlanul kitért fölfelé, és abbahagyta az üldözést. -- Visszavonulnak -- rezzent össze Gilmore. Meg sem próbálta elrejteni megkönnyebbülését. -- Mi is fölmegyünk -- rendelkezett Ransom. Burke a szemét továbbra is a muszereken tartotta. -- Súlyos károkat szenvedtek el. Pajzs, hajtómu... -- Tunjünk el innen, Mária! Miközben a hajó visítva igyekezett kitörni a légkörbol, szemenként szaggatva le magáról a gravitáció láncait, Ransom rászánt egy kis idot, hogy fölsétáljon a fölso hídkaréjra, és vállon veregesse Burke-öt. -- Szép munka volt. Jó, hogy ismered azt a not odaát, és így elore ki tudtad találni, mire készül. -- Ez is csak taktikai húzás -- mondta Burke vállat vonva. -- A szív csatamezején szoktam használni. -- Ne haragudj, Max.

-- Nincs semmi baj. Egy tízéves heg már nem szakad föl olyan könnyedén. -- Hogy állunk? -- Legtöbb rendszer zöld. -- Mária, térváltás, maximális meghajtás! -- Ransom fájós térddel -- ez meg mikor sérülhetett meg? -- visszasántikált az alsó hídra. A hajó közben kiért a csillagrendszerbol, és teret váltott. A férfi rápillantott a hátsó képernyore. A végtelen ur látszott rajta, valamint az a csillag meg a bolygói, amiket az elobb hagytak maguk mögött. -- Sajnálom, kapitány -- morogta maga elé --, és isten hozta a parton. TIZENHARMADIK FEJEZET - Teret váltottak. A Töm Paris szavaiból kihangzó legyozöttség, a férfi összetört tartása és elkínzott arckifejezése mindenkit elkomorított. Janeway tudta, minél elobb valami hasznos munkát kell adnia az embereinek, olyasmit, ami nem az elszenvedett károk javítása. -- Vegyük át az útirányukat és a sebességüket! -- Nem tehetjük -- közölte Harry Kim minden köntörfalazás nélkül. -- Elobb helyre kell állítanunk a fobb rendszereket. -- Ido? -- Beletelik néhány órába. Néhány... már megint ez a néhány, a fenébe! -- Legalább nem jöttünk el üres kézzel. Lemegyek a raktérbe. Tuvok, a híd a magáé. -- Igenis, kapitány. A vulcani hangja ismét normálisan csengett. Ez sokkal jobban tetszett Janewaynek, mint az a fontoskodó sürgetés, amit egész ido alatt kihallott belole, miközben a halálos atmoszférában az Equinoxot üldözték. A hajó rázkódott, a gravitáció-kiegyenlítok leálltak, de o tovább kergette a menekülo démont... és fülében végig ott csengett a férfi ritmusos kiáltozása: Kapitány!... Kapitány! Mielott egyáltalán tudatosodhatott volna benne, hol jár, a raktér jókora ajtószárnyai föltárultak elotte. A csarnok túlsó végében Lessing közlegény ült, kezén a Csillagflotta biztonsági orségének bilincse. A férfi barátságos arcát karcolások borították, egész testébol dac áradt. Chakotay állt az egyik oldalán, piszkosán és szintén karcolásokkal tele. Durva lehetett odalent az aljnövényzet. -- Ransom taktikai állapotát akarom -- követelte Janeway, agresszív tartásba helyezkedve Lessing fölött. Méghozzá most! Azt remélte, hangja közli a szükséges tényeket -- hogy Ransomot hivatalosan fölmentette a parancsnokság alól, hogy Lessing törvényesen nem fogadhat el tole utasításokat, és hogy Janeway szava egyet jelent most a Csillagflottáéval. Hogy egyetlen rossz válasz az eltévelyedett, lojális közlegénybol bunös összeesküvot csinálhat. -- Különben mi lesz? -- kérdezte a fiatal férfi. -- Megver? Janeway szikrázó szemmel közelebb hajolt hozzá. -- Nem, közlegény. Megszüntetem a pajzsot a raktér körül, és hagyom, hogy meglátogassák a kis barátai. -- Az gyilkosság lenne. -- Lessing nem hitte, hogy a no képes lenne rá. -- Nevezhetjük költoi igazságszolgáltatásnak is mondta Janeway. Ha Ransom azt állíthatta, hogy a túlélés nevében teszi, amit tesz, o is azzal menti magát, amivel csak akarja. Lessing a közelben álló Chakotayt méregette.

-- Gondolom, most jön az, hogy maga a védelmébe vesz. Az elso tiszt nyugtalanul, sértetten mocorgott. -- Én nem tudok semmi ilyesmirol. Ez egyedül a kapitány ügye. -- A taktikai állapotot! Ki vele! -- támadt rá megint Janeway. -- A pokolba is, nem! -- felelte Lessing. Janeway fölegyenesedett. -- Mindannyian magunk teremtjük a saját poklunkat, Mr. Lessing. Remélem élvezni fogja az önét. A kommunikátor muködik. Odakint leszünk, ha meggondolná magát. Miközben Lessing arcára egyre újabb és újabb kifejezések ültek ki, Janeway kisétált a raktérbol, a nyomában Chakotayjel. A kapitány örült, hogy a férfi követi. Abból baj lett volna, ha nem. A folyosón a legközelebbi vezérlopanel három méterre volt az ajtótól. Janeway odalépett, aktiválta, és elkezdte nyomogatni az érintkezoket. Chakotay is melléje állt. Eloször nem szólt semmit, valószínuleg arra számított, a kapitány játszani kezd odabent a gravitációval vagy a légnyomással, hogy kicsit ráijesszen Lessingre. Aztán rá kellett döbbenjen, Janeway komolyan gondolta, amit mondott. -- Mit csinálsz? -- szegezte neki a kérdést, amikor fölfigyelt rá, mi történik. -- Nem figyeltél? -- vágott vissza a no. A kis monitorra lehívta a raktérben üldögélo, megbilincselve reszketo Lessing képét. Bentrol felhangzott az idegenek sivítása. -- Híd a kapitánynak! -- szólalt meg Tuvok hangja a kommunikátorból. -- A huszonkilenc alfa részlegben megszunt a pajzs. -- Tudom. Semmi gond. Mellette Chakotay feszülten, hitetlenkedve mocorogni kezdett. -- Ne csináld ezt! -- Meg fog törni. Az idegenek hangja most már betöltötte az egész rakteret, és másodpercrol másodpercre erosödött. -- Kapitány, hasadék nyílik abban a részlegben! -- Tudok róla. -- Ez a fiú lojális! -- tiltakozott Chakotay. -- Nem fogja elárulni a kapitányát. Kapcsold vissza a pajzsot! -- Meg fog törni. -- Kapitány! -- Maradj veszteg! Chakotay csak azért is megérintette a panelt, és beütött egy kódot. -- KILENCES SZINTU FELHATALMAZÁST KÉREK -- felelte a komputer, vészhelyzeti üzemmódban. Chakotay elkeseredésében ököllel a falra csapott. -- A fenébe, Kathryn! -- Ne pánikolj! -- nyugtatta Janeway. -- Beszélni fog. Chakotay gyöngyözo homlokkal elóTiúzta fézerét, még egy utolsó dühös pillantást vetett a kapitányára, és beugrott a raktér ajtaján, magasra emelt fegyverrel. Odabent Noah Lessing rémülten préselodött a székébe, és tehetetlenül figyelte, amint feje fölött nyílni kezd egy hasadék. Chakotay tüzelt, beomlasztva a térközi átjárót. A visítás azonban folytatódott, újabb hasadékok jelentek meg körülöttük. Janeway szándékosan meg sem próbált közbeavatkozni. Chakotay kivonszolta Lessinget a raktérbol a folyosóra. Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, nekinyomta a fiatal férfit a falnak, öklét és fézerét a nyakához szorította. -- Jól van -- dühöngött --, bebizonyította, hogy lojális a kapitányához. Rendben. Most beszéljünk az ankarikról! Miután nagy valószínuséggel sikerült magát orültnek elkönyveltetnie, Janeway

immár fagyos távolságtartással szemlélte az eseményeket. Vajon Chakotay csak a munkáját végzi? Vagy ez az egész már kimondottan ellene szól? Külön utakon ugyan, de mindketten elérkeztek a határvonalhoz. 209 Az eligazító. Rendes körülmények közt nyugodt megbeszélések, jelentések, eloadások és ötletbörzék helyszíne. Ezen a napon azonban valami egészen mássá változott át. Mostanra már mindenki tudta, hogy a kapitány és az elso" tiszt között komoly véleménykülönbség alakult ki. Janeway a fényes asztal végén ült, és úgy tunt, átengedi a terepet Chakotaynek, aki szívesen is vette ezt. A kapitány hallgatagon ült, kétségkívül annak tudatában, hogy az utolsó szó, akárhogy alakuljon ez a nap, az övé lesz. Mindenki tisztában volt ezzel. Janeway cserében tartozott annyival a többieknek, hogy végighallgasson minden érvet és ellenérvet, hagyjon végigkövetni minden gondolatmenetet. Végül meghozza majd a döntését, a legénység pedig engedelmeskedik. Most mindenkin eluralkodott a nyugtalanság. Egy új, eddig elképzelhetetlen és drasztikus új út nyílt elottük -- a zendülésé. Janeway minden elozetes elhatározása ellenére fagyosan és feszélyezetten várta a fejleményeket. Chakotay visszafordult a határról -- o nem. Mint Ransom, o is meggyozte magát az igazáról. A férfi a túlélés nevében tett mindent, Janeway a civilizációéban. És mostanra elveszítette a legénysége bizalmát. Senki nem mert a szemébe nézni. Az egész Chakotay hibája. Tuvok, Paris, Torres és a doktor ült még az asztalnál, mindannyian a hajó létfontosságú részlegeinek vezetoi. Chakotay vezette a társalgást, folyton magán érezve a kapitány jeges tekintetét. -- Ha valóban ott van -- kérdezte éppen --, hogy találunk rá? B'Elanna Torres, akit még mindig bántott, hogy legutóbb Max Burke a saját trükkjeivel csalta ot csapdába, ekkor közbevetette: -- Ha egy ankari hajó repül kevesebb mint két fényévnyire a közelünkben, hogyhogy nem vettük még észre? -- Nyilván valami különleges hajtómuvet használnak, aminek nehéz a nyomára bukkanni. Paris félkönyékre támaszkodott. -- Gondolja, hogy hajlandóak lennének segíteni nekünk? -- Megér egy próbát -- felelte Chakotay. -- Mr. Lessing volt szíves megígérni, hogy áthangolja az érzékeloinket. Amint megtaláljuk az ankari hajót, elindulunk felé. -- Igenis -- mondta Paris, némileg kételkedve. -- A foglyunk valami más információt is megosztott velünk? -- kérdezte a doktor. -- Sajnos nem -- ismerte el Chakotay bosszúsan. Folytassák a javításokat! Végeztem. Mind fölálltak. Még Chakotay is. Janeway hagyta, hogy az ajtóig érjenek, aztán halk hangon az elso tisztje után szólt: -- Parancsnok! A férfi megállt, mintha számított volna erre, és megfordult. Egyedül maradtak. -- Jól van -- szólalt meg Janeway --, megpróbáljuk a te módszereddel. De egy valamit szeretnék tisztázni... -- A legfontosabb Ransom kézre kerítése -- vágott közbe Chakotay. -- Ezt éppen eléggé világossá tetted számomra. Ez rosszul kezdodik, nagyon rosszul. Janewaynek a legkevésbé sem tetszett. Azt hitte, jobban fogja érezni magát a hatalom birtoklásától, a végso döntés jogától, a ténytol, hogy mindezt számára a törvény biztosítja. A legénységgel szemben mindig be is vált a távolságtartás taktikája, de Chakotayjel csúfosan

kudarcot vallott, és a szakadék óráról órára szélesedett köztük. Megpróbált lágyítani a hozzáállásán, és remélte, ezt a szeme is tükrözi. -- Máskor is voltak már nézeteltéréseink, Chakotay -- mondta, a férfi nevét amolyan olajágként nyújtva át. -- De eddig még sosem fordultál nyíltan szembe velem. A férfi összeszorította a száját. -- Majdnem megölted ma azt az embert. -- Kiszámított kockázat volt. Úgy döntöttem, vállalom. -- Rossz döntés volt. -- A tiltakozásodat bevezetem a naplóba. -- Ezt viccnek szánta, de amikor szavai üresen koppantak a padlón, rájött, hibát követett el. Chakotay kifejezo szemében harag villámlott fel. Állkapcsa hirtelen megfeszült. -- „A naplóval!" -- Itt most nem a szabályzatról és rendelkezésekrol van szó! A jóról és a rosszról, és figyelmeztetlek... Nem fogom hagyni, hogy még egyszer átlépd a határt! A levego elektromossággal telt meg. Janeway fölpattant, úgy meredt a férfi szemébe. Ez a gesztus egyenrangúvá tette oket, már nem mint kapitány és tisztje álltak egymással szemben, hanem parancsnokokként, akik különbözoképpen oldanák meg egyazon problémát. Különbözoképpen... -- Akkor nem hagysz számomra más választást mondta a no. -- További utasításig ezennel fölmentlek a szolgálatból. A férfi megdöbbent. Ami azt illeti, a kapitány is. Mit mondott az elobb? Mit védelmez annyira? Jogát az ítélkezésre egy másik kapitány fölött, akit o üldöz ugyanezért? Az egész kezd kicsúszni a kezébol. -- Mi történt veled, Kathryn? A férfi hangjába csalódottság vegyült, aggodalom, talán még egy kis félelem is. Mit mondhatna még neki, ami eddig nem hangzott el? Hogyan értethetné meg vele, hogy oriznie kell a határt, ha civilizáltak akarnak maradni? Visszanézett az elso tisztjére. -- Én ugyanezt akartam kérdezni toled. -- Kapitány, megvannak -- jelentkezett Tom Paris a hídról, elvéve tolük kapcsolatuk rendezésének talán utolsó lehetoségét. Gyorsan ment -- persze két fényév igazán nem nagy távolság. Elhagyták a készenléti kabint, de szinte már úgy, mint két idegen. Hajójuk egy másikat követett, egy különös, amorf jármuvet, ami teljes impulzusmeghajtással igyekezett egérutat nyerni elolük -- noha erre nem sok esélye volt. Tehát valóban egész ido alatt figyelték oket ennek az ügynek a kirobbantói. -- Nem válaszolnak -- mondta Tuvok, amint Janeway leült a parancsnoki székbe. -- Vonósugarat! -- utasította a kapitány. Tuvok fölpillantott. -- Kapitány, az ankari hajó semmi olyat nem tett, ami indokolná... -- Csinálja! A nonek kezdett elege lenni ebbol. Mindenki megkérdojelezi a parancsait! -- Hívnak minket -- mondta Kim. -- A képernyore! A fo kilátóernyon egy szánalmasan felpuffadt humanoid jelent meg, feje olyan volt, mint egy gennyel telt kelés. Méltatlankodva mérte végig szemével -- vajon valóban szem volt az? -- a Voyager hídját. -- Csillagflotta? -- Igen -- vágta rá Janeway. -- Hagyjanak minket békén! Semmi érték nincs a hajónkon. -- A segítségükre van szükségünk. Az önök „szerencseszellemei" támadnak minket.

-- Ne csodálkozzon! Hiszen maguk kezdték mészárolni oket! 213 Janeway kihúzta magát ültében, arra gondolt, hogy talán tényleg neki volt igaza mindvégig. -- Mi semmi ilyesmit nem tettünk. -- Az Equinox. -- Úgy van. Tud kommunikálni az idegenekkel? Lehet, hogy rossz szót választott. Számukra o maga volt az idegen. -- Engedje el a hajómat! -- Nem tehetem. Nem, amíg meg nem ígéri, hogy beszél velük. Az ankari nem felelt. Talán valaki mással tanácskozott, de Janeway ennek semmi jelét nem látta. -- Elohívom óTcet. De magának kell beszélni velük. Meg kell gyó"znie oket. A kihívás -- mert ez az volt -- megbénította Janewayt. Bizonytalanság töltötte el. Vajon a megfelelo" szavakat használta? Ezek az idegenek egy egeszén más dimenzióban élnek, törzsfejlodésük körülményeit nem ismerheti. Van egyáltalán kultúrájuk? Civilizációjuk? Vajon ot egyéniségként kezelnék? O sohasem gondolt eddig így rájuk. Megint a raktérben. Ez a hely most már egyet jelentett Kathryn Janeway számára a konfliktussal, nem tudta számuzni gondolatai közül itt lezajlott összetuzését Chakotayjel. Amikor belépett, Tuvokkal az oldalán, hogy találkozzon az ankarik két követével és fura berendezésükkel, az elso tiszt hiánya a másik oldalán nyüt sebként égette a lelkét. Vissza akarta kapni a férfit. De hogy nézne ki, ha o maga tagadná meg a saját parancsát? -- Janeway kapitány vagyok -- mutatkozott be egyoldalúan. -- O itt Tuvok parancsnok. Sajnálom, de nincs több idonk egymás megismerésére. Hívják a szellemeiket, kérem. Szerencsére az utolsó pillanatban eszébe jutott hozzátenni ezt a „kérem"-et. Elvégre annak ellenére, hogy jóformán foglyul ejtette a hajójukat, ezek a lények készülnek szívességet tenni neki. Tuvokra pillantott, aki egyet bólintott. A rakteret tökéletesen elszigetelték a hajó többi részétol. Ha ok meg is halnak itt, más áldozat nem lesz. -- A helyiség pajzsait kikapcsolni! -- parancsolta Janeway. Nem fogta meg fegyvere markolatát, de a csuklóját azért a biztonság kedvéért nekinyomta. Szíve vadul kalimpált a mellkasában. Lába úgy bizsergett, mintha elzsibbadt volna. Ráismert erre az érzésre. Tuvok egy távirányítóval kikapcsolta a pajzsot. Az idegen támadás zaja szinte azonnal betöltötte a levegot. A fejük fölött hasadékok nyíltak. Ketto... háromnéhány be is zárult, de helyettük újabbak nyíltak, mintha a szellemek nem tudnák eldönteni, hogy most rohamozzanak vagy sem. Jussunk már valamire! Vagy öljetek meg minket, vagy tárgyaljatok! Épp elég elintéznivalóm van még embertársaimmal is. Aztán megjelent egy idegen -- zöldes farkával ideoda csapkodva bukkant elo. De nem támadott. Janeway nem látott különbséget a mostani körülményekben. Hacsak az ankarik el nem magyarázták valamiképp a lényeknek, hogy ezúttal eszmecserére szól a meghívó. -- Azt mondják -- kezdte az ankari kapitány --, hogy az emberek halálát akarják. Mivel o maga nem ember volt, úgy tunt, Tuvok ezt viccnek fogja föl. -- Ilyen alapállásból elég nehéz tárgyalást indítani. Janeway az ankarihoz fordult. -- Megértenek engem? A nagy, duzzadt fej meglódult. Valószínuleg bólintás volt. Jane way kilépett a raktér közepére, ahol aztán már esélye sem maradt fedezéket

találni, és megemelte a hangját. -- Nem mi tettük ezt veletek. Éppen hogy próbáljuk megfékezni a tetteseket. Három szellem villant elo a hasadékokból, de izgatottan rögtön el is tuntek. Érdekes, mennyire értelmezhetoek egy másik dimenzió lakóinak érzelmi megnyilvánulásai. -- Nem hiszik, hogy maguk ártanának saját fajtársaiknak -- fordította az ankari. -- Vannak viselkedési szabályaink -- magyarázta Janeway. Az Equinox legénysége megszegte ezeket a szabályokat, azzal, hogy gyilkolni kezdte a népeteket. Kötelességünk megállítani oket. Az ankari várt, a felbolydult szellemek sikolyaira és morgásaira figyelt. -- „Adjátok nekünk az Equinoxot!".....Adjátok nekünk az Equinoxot!" -- kántálta. -- Ragaszkodnak hozzá, hogy elpusztítsák a felelosöket. Tuvok, talán megérezve Janeway növekvo nyugtalanságát, átvette a szót. -- Mi megbüntetjük oket saját törvényeink szerint. Börtönbe kerülnek. Elveszítik a szabadságukat. A szellemek újra ki-kicsaptak, üvöltéseik felismerhetoen haragról és elégedetlenségrol árulkodtak. Ezzel csak még jobban feldühítik oket. Akkor mi legyen? Ha eddig mérgesek voltak, most valósággal eszüket vesztették. Vajon mondhatnak még olyasmit, amivel rávehetik oket a támadások beszüntetésére? -- Rendben! -- egyezett bele Janeway. -- Ha fölhagytok a támadásokkal, átadom nektek az Equinoxot! Tuvok meglepetten fordult felé. -- Kapitány, ezzel a szabályzat számos pontját áthágná -- figyelmeztette a not. -- Pokolba a szabályzattal! -- mordult föl Janeway. Épp elég veszteség érte már oket így is, szakmailag, személyesen és kulturálisan. Egy lépéssel sem hátrál meg többet. -- A Csillagflotta Parancsnokság ezért önt fogja felelosségre vonni -- mondta a vulcani komoran, bármilyen nevetségesen hangzott a mondat. -- Nagyon messze vagyunk a Parancsnokságtól... Janeway elharapta a mondat végét. Ez ismerosen hangzott... Tuvok ugyan nem ragadta meg a karját, ahogy Chakotay, de a hangjából ugyanaz a feldúltság érzodött. -- Kapitány... A no megperdült. -- Az elso tisztemet már kabinfogságra ítéltem. Szeretne csatlakozni hozzá? -Amikor a férfi nem válaszolt, Janeway visszafordult az ankarikhoz. -- Nos? Az idegen kapitány még néhány másodpercig fülelte a nyüszítéseket és a sikolyokat. Végül minden hang egy elvékonyodó zümmögésbe folyt össze. -- Beleegyeznek -- mondta az ankari. TIZENNEGYEDIK FeJEZET -- Több üzemanyagra lesz szükségünk. Már csak újabb ötszáz fényév átugrására van elég. -- Üzemanyag... ezentúl ilyen eufemizmusokban beszélünk? Úgy érted, még több lényt kell legyilkolnunk. -- Jó néhányat. Rudy Ransom a parancsnoki székben ült, és olyan üresnek érezte magát belül, mintha az imént Max arcába vágott szavak kirágtak volna testébol mindent. Az elso hét után tapasztalta ezt meg legutóbb, amikor tudatát a szomorúság és az elvesztett harminckilenc ember miatt támadt lelkiismeret-furdalás fekete felhoje ülte meg. A halottak. Az o halottai.

A számok most ismét egyre súlyosabban nehezedtek rá. Egy darabig megszabadult tolük, de Janeway visszadobta oket a nyakába. Az a no üldözte ot, és képes volt rá is loni. Ezt nem várta tole. Hát tényleg ennyire meggyozodésévé vált, hogy az Equinox kapitánya bunöket követett el? Hogy tömeggyilkos? Pedig nem lehetett több bizonyítéka rá, mint a férfinak az ellenkezojére. Senkinek nem sikerült még kommunikálni azokkal az ostorfarkú zöld szörnyekkel. Pedig o aztán megpróbálta. Határozottan megpróbálta. Rálott a Csillagflotta egy másik kapitánya. Az égeto emlékek még fájdalmasabbnak bizonyultak, mint maga a harc. Ransom úgy érezte, mintha a székéhez ragasztották volna. Burke alakja kúszott be a látóterébe, elso tisztje parancsra várt. Szegény Max most arra számít, megkapja tole az utasítást újabb „üzemanyagegységek" begyujtésére. Arckifejezése nem volt igazán segítokész, sot, a szimpátiának immár nyomát sem látta rajta. Sokkal inkább úgy tunt, idegesíti Ransom maga elé meredo, néma filozofálgatása. Igen, persze. Max meg tudta állapítani, mi folyik benne. Mindig egy srófra járt az agyuk. -- Rudy, minden rendben? -- szólalt meg végül Burke. Ransom pislogott egyet. -- Kezd ez az egész az agyamra menni, Max. Burke szeme összehúzódott. -- Ugyan... ne csináld már! Éppen most. Amikor már ilyen messzire eljutottunk. Ransom kipattant a székébol, elvágva a társalgás fonalát, ahogy minden mástól is igyekezett elhatárolni magát, beleértve a lelkiismeretét. Burke érzéketlen reakciója a lelkét mardosta. Mit tett a legénységével! Maxszel, aki rokonszenves idealizmussal vágott neki új csillagközi küldetésüknek. Mariával, aki akkor sem lett volna képes egy alligátort bántani, ha az már a lábát harapdálja -- erre o egy másik Csillagflotta-kapitány hajóját vetette célba vele, a törvényeket, amikben mindeddig hittek. Az a no a dunén... még mindig figyelte ot az agya egy elrejtett zugából. -- A laborban leszek -- mondta. Nem adott parancsot több üzemanyag begyujtésére. Amikor négy perccel késobb besétált a laborba, az elso, amit meghallott, annak az átkozott, átprogramozott Voyager-doktornak a hangja volt. A hologram az asztal fölé hajolva valami ostoba dalocskát énekelt. Elotte ott hevert annak a gyönyöru nonek a mozdulatlan teste. Ransomnak végigfutott a hátán a hideg, amint közelebb ért, és megpillantotta a föltárt borg áramköröket, a koponyaüreget és a doktor benne turkáló szondáját. A hologram vidáman kotorászott a no fejében, és közben egyszer csak csatlakozott hozzá Hetes reszketeg hangja, és a dal utolsó sorát már együtt énekelték, valamiféle kedvesekrol, veszteségrol, románcról és hamvába holt reményrol. Az életnek és a zenének ez a kigúnyolása Ransom zsigereibe markolt, ahogy a komor jelenetet nézte. -- Meddig tart még? -- vetette oda. A doktor tovább dolgozott, abnormálisán elégedetten önmagával. -- Talán egy órát. Vagy annyit sem. Még mindig azt a nevetséges dallamot dudorászta. Az asztalon Hetes idonként csatlakozott valami torz, fémes hangon. -- A halló processzoré -- közölte a doktor büszkén. Régebben duetteket gyakoroltunk. Ami azt illeti, ezt a dalt is tolem tanulta. Tovább énekelt, és Hetes is újra és újra dalolni kezdett, valahányszor a szonda megérintette az áramköreit. Ransom nem bírt már a szövegre figyelni. A hang és a látvány magában is éppen eléggé emészthetetlen volt. A no nem énekelt, csupán egy szondára reagált. Mechanikusan, hidegen, halottan. Szavakat ejtett ki, hangokat, de semmi élet nem volt bennük. Azt a keveset is elvették tole, ami eddig megmaradt önmagából. Itt most sokkal súlyosabb veszteség érte, mint a borg fogságában. Azok legalább az

életét meghagyták. Ok megfosztották tole, épp úgy, mint az idegenekét... Legközelebb kinek az életét fogják elvenni? Janeway kapitányét? A legénységéét? -- Elég -- mordult föl. Az ének abbamaradt. A doktor fölnézett. -- Miért lógatja az orrát, kapitány? Hamarosan hazaviheti a legénységét. -Aztán észrevette, hogy Ransom Hetest bámulja sajnálkozón, és hozzátette: -- O megpróbált az útjába állni. Nem volt választása. -- Nem volt választásom... -- Ransom hátrébb lépett. -- Köszönöm, doktor. A három szó ott visszhangzóit a fejében. -- Ha ennek az egésznek vége -- mondta az OSH --, talán megtaníthatnám önt a repertoáromra. Szükségem lesz egy új partnerre. Ransomot most már valósággal fojtogatták az elveszett remények. Hát mindenkit megmérgezett a fedélzeten? Még a hologramot is? A kabinja hideg volt, már-már fagyos. Arra sem emlékezett, hogy került oda. Nem látta a folyosókat, csak a gyönyöru no szétszedett koponyáját, ezt az újabb skalpot az övén. A szinaptikus stimulator gépies türelemmel várta az éjjeliszekrényen. Fölemelte. Pillanatokkal késó"bb már ismét a tengernél volt, a madarak röptét és a nád hajladozását nézte. Végestelen-végig a parton jégfehér homok csillogott. Nedves homok, száraz homok, a dune... És ott állt a no. Elindult felé. Közelebb... közelebb. Most a no is elindult ofelé, arcát eltakarta szélfútta szoke haja. Az egész olyan volt, mint valami utazási iroda reklámja. Ez nem egy emberi testbe bújtatott automata volt, nem döntésképtelen, agymosott és átprogramozott android. Ransom már közvetlen közel volt hozzá. És ekkor a no kisimította a hajat az arcából. Gyönyöru volt... gyönyöru., és élo. -- Maga... -- nyögte ki a férfi. -- Mit keres maga itt? Hangja furcsán visszhangzóit a víz fölött, újra és újra visszatérve. Keres keres keres keres keres maga itt itt itt itt... -- Bujkálok -- mondta Hét Kilenced. Hangja ezúttal nem volt gépies. -- Mint maga. -- Én nem bujkálok -- tiltakozott a férfi. Hullám csapott ki a partra. Hetes odapillantott, láthatóan élvezve a hely békességét. -- Gyönyöru. Megértem, miért talál itt megnyugvást. -- Nem tudom, mirol beszél -- mondta Ransom. -- Csakhogy ez nem a valóság -- folytatta a no, tudomást sem véve a férfi szavairól. Ransom önelégülten elmosolyodott, aztán dühösen tört ki. -- Maga nem valós itt. Hagyjon békén! -- Még nem túl késo abbahagyni -- mondta a no közönyösen. -- Nincs választásom. -- Találjon más kiutat! -- Nincs más kiút! -- Hagyja abba a bujkálást! -- Már megmondtam! -- Ransom elhátrált két lépést. -- Nem bujkálok! Hagyjon engem békén! De már nem bírt mozdulni, nem tudott jobban eltávolodni, pedig ez az o agya volt, az o álma. A no ott állt elotte, arca kezdte elveszteni szoborszeru szépségét. -- Vessen véget ennek! -- Nem -- ordította Ransom.

Ezt vajon tiltakozásnak szánta? Vagy a rémület tört csak ki belole, ahogy a no arca átváltozott az idegen szellemek kettéhasított koponya-fejévé? A férfi mindkét kezét a fejére szorította. Ez a rémséges átváltozás valósággal az orületbe kergette. Aztán a kép eltunt. Megint a kabinjában ült, verejtékezve, zihálva, döbbenten, izzadt kezében a szinaptikus stimulátorral. Persze, hogy még mindig itt van... az egészet csak álmodta. Nem volt valóság. Ennek ellenére nem hagyta nyugodni. Túl messzire került a határvonaltól. Többé már nem érhette el, nem juthatott vissza a túloldalára... Vállára mázsás súlyként nehezedett a Csillagflotta-egyenruha. -- Híd Ransomnak. Rudy? Max hangja volt, a kapitányt, parancsnokát kereste. Ransom szótlanul, remegve ült tovább. -- Híd Ransomnak! A férfi akkorát csapott komjelvényére, hogy az kis híján leesett a zubbonyáról. -- Hallgatlak... -- Jobb lesz, ha följössz ide. Szinte már a levegovétel is fájdalmat okozott. -- Megyek. Mire a hídra ért, egyenruhájából csavarni lehetett volna az izzadságot, a hideg izzadságot. Burke, Gilmore és Thompson voltak csak a helyiségben. Ransom azonnal észrevette, mi izgatta föl Maxet. -- A Voyager magas szubtérfokozattal közeledik szólt Burke, miközben a muszereket kezelte, és székében elorehajolva egy monitort figyelt. -- Alig egy fényévnyire innen van egy kettes típusú csillagköd. Janewayék érzékeloi abban sosem találnak ránk. Szerintem meg kéne... -- Nem. Ransom merev léptekkel a parancsnoki székhez sétált. -- Megállunk. Nyiss csatornát! Burke fölegyenesedett. -- Taktikát váltasz? Elso tisztként joga volt tudni. Sajnos ez az újabb parancs nem lesz kedvére való. -- Úgy is mondhatjuk -- felelte Ransom. -- Ideje más utat találnunk hazafelé. Burke fölállt a székbol. -- Más utat?! -- Együtt fogunk muködni Janewayjel. Ha o is így akarja. Erre Gilmore és Thompson is felé fordult. Megértette -- eddig o volt az egyetlen, aki nem riadt meg, nem tört össze, egy pillanatra sem. -- Rudy -- kezdte Burke --, már meg ne sértodj, de elment az eszed? -- Épp ellenkezoleg. Miközben Burke leplezetlen döbbenettel még egyre ot bámulta, Gilmore pultján megszólalt egy riadójelzés. -- Lotávolba értek -- jelentette a no remego hangon. -- Élesítik a fegyvereiket! Ransom tudomást sem vett Burke bámuló pillantásáról. -- Hívd oket! -- Felülbírálom a parancsot! -- Kiáltotta az elso tiszt. -- Pajzsot föl! -- Parancsnok, fölmentem a szolgálatból -- mondta Ransom. Fölkészült erre a lépésre. Burke most biztos azt hiszi, hogy a kapitánya valóban megorült. És o megpróbálja megerosíteni ebben a hitében. Maxet hirtelen kiverte a veríték, elorántotta a fézerét, és Ransomra szegezte. Vajon kábítóra van állítva? Vagy másra?

-- Átveszem a parancsnokságot. Aki nincs velem, az most szóljon! Senki nem tiltakozott. Burke, láthatóan az összeroppanás határán, elragadta Ransom fegyverét. -- Vigyétek a fogdába! Nyilván Gilmore is bolondnak nézte a kapitányát. Úgy gondolva, hogy az o érdekében teszi, elovette saját fézerét, és elindult Ransom felé. -- Sajnálom -- mondta. De jobb lesz, ha nem ellenkezel. Ransom elindult elotte. -- Milyen állapotban vannak a fegyvereink? -- kérdezte Burke. -- Torpedók minden vetocsoben -- felelte Thompson. -- Fézerteljesítmény minimális. -- Nyiss kódolt csatornát a gyengélkedojük felé! Fegyvereket készenlétbe! -- Itt vagyok -- jelentkezett a doktor. -- A segítségére lesz szükségünk. Próbálja kideríteni a Voyager jelenlegi pajzsfrekvenciáját! -- Értettem. Néhány percet kérek. -- Mennyire vannak? -- kérdezte Burke Thompsontól. -- Nyolcszáz kilométerre. -- Torpedókat élesíts! Tuz! -- Találat a bal oldali pajzsukon. Kitart. Viszonozzák a tüzet! -- Becsapódásra felkészülni! A liftajtó szisszenve föltárult. Ransom körül se nézett, úgy lépett ki, tekintetét Gilmore lábára szegezve. A hajó megrázkódott alattuk. Támaszt keresve fölpillantott. -- Ez nem a fogda -- közölte. A gépházba érkeztek. -- Tudom -- mondta a no. -- Én veled vagyok. Valahogy véget kell vetnünk ennek. Gilmore leeresztette a fézerét. Ransom ettol kicsit erore kapott. Érzelmei megosztották. A legénység egyik része mostani énjéhez maradt huséges, míg a másik része régebbi önmagához. Hogyan ítélhetné el bármelyik csoportot is? Minden rendben lesz, Max. Valahogy kivágjuk magunkat ebbol. Egy kezelopulthoz lépett. -- Hozzá kell férnünk a transzporter vezérléséhez. -- Elintézem. Ransom rácsapott a komjelvényére. -- Doktor, itt a kapitány. -- Igen? -- Hogy van Hetes? -- Most készülök leválasztani az agykéreg-implantátumait a... -- Ne tegye! Azt akarom, hogy rakja össze újra. Már nincs szükségünk azokra az információkra. -- Megszerezte másképp az adatokat? Ezért dolgoztam én annyit vele? -- Igen, megoldottam másképp az ügyet -- füllentette Ransom. -- Azt akarom, hogy állítsa újra össze Hét Kilencedet. Meddig fog tartani? -- Hát... percek alatt kész lesz. Sokkal nehezebb volt szétszedni, mint amilyen... -- Szeretném, ha olyan lenne, mint új korában. -- Maga aztán érdekes ember, kapitány. -- Munkára! Késobb mindent elmagyarázok. Nem várt visszaigazolásra. Remélte, hogy a doktor még mindig ot hiszi parancsnokának, és nem erosítteti meg az utasítást Burke-kel vagy valaki mással. Miközben teltek a másodpercek, Ransom azért szorított, hogy Hetes teljesen rendbe jöjjön. -- Visszaváltottunk a normáltérbe -- jelentette Gilmore a monitoroktól. -- A bal oldali gondolából plazma szivárog. A Voyager még mindig üldöz minket.

Ransom is a legközelebbi képernyohöz lépett. -- Kapcsolódj rá a híd kommunikációs rendszerére! Szeretnék hallgatózni egy kicsit. A no gombokat nyomott le. Csaknem azonnal fölcsendült az ismeros szereplok hangja a gépház hangszóróiból. -- Doktor az Equinoxnak! Megvan a pajzsfrekvenciájuk! Máris átküldom. -- Megpróbálják majd modulálni. Figyelje tovább! -- Igenis! -- Lassítsunk egynegyed impulzusra! Lojünk ki újabb torpedót! Gilmore is figyelt, bár egy pillanatra sem hagyta abba a munkát. -- Kilottünk még egyet... A Voyager teljes energiára kapcsolta az elülso pajzsát. Telitalálat... négyes fedélzet. Átszakadt a burkolat! -- Lefogadom, Janeway most azon töpreng, hogyan sikerült semlegesítenünk a pajzsát -- kommentálta Ransom. -- Nem tudja, hogy az a doktor nem az o doktoruk. -- Lotávolon kívülre manovereznek. Áthangolják a pajzsukat. Rudy, Max üldözni kezdte oket. -- Ó, Max, miért...? -- Ransom elgyötörtén felnyögött. -- A Voyager impulzushajtómuve leállt. Vége a fegyverzetüknek is... Most már másodpercenként változtatják a pajzsfrekvenciát, kétségbeesetten próbálják kivédeni a támadásokat. -- Ez nem mehet így tovább -- morogta Ransom. Lépj kapcsolatba velük innen, Mária! Keresd meg nekem Janewayt! -- Beszélhetsz, azt hiszem, megvan. Ransom mély lélegzetet vett, aztán a mikrofon felé hajolt. -- Kapitány, hajlandó vagyok átadni az Equinoxot, de sajnos már nem én parancsolok. Max úgy döntött, hatalomátvételt hajt végre. De azt hiszem, megállíthatom. A transzporter vezérlése az enyém... Valamennyiünket a Voyagerre sugározhatom. Ha gondolja, vezényeljen ki biztonságiakat a transzporterállomásokhoz! Az embereim közül nem mindenki fog örülni a viszontlátásnak. Janeway nem válaszolt. Valószínuleg szóhoz sem jut a döbbenettol. Miért? Nem hiszi el, hogy valaki ilyen hirtelen átállhat a másik oldalra? Pedig nem ment ez olyan hirtelen. -- Csinálja! -- szólalt meg végre a no, igyekezve megorizni a nyugalmát. -- Híd a biztonságiaknak! -- Köszönöm, kapitány, hogy mellozte a kárörvendést -- mondta Ransom könnyedén. -- Semmi okom nincs kárörvendeni, kapitány. Egyáltalán semmi. -- Ha hiszi, ha nem, tudom, hogy érti. Mária, nagy szórású transzportersugarat! -- Készen áll. -- Kezdd a hídon levokkel! Miközben o dolgozott, Ransom megint belehallgatott a kommunikációs csatornába. -- Valaki megpróbál minket átsugározni! Erotereket! Gilmore boszorkányos gyorsasággal dolgozott. -- Visszaverik a célzószkennerek sugarát. Ennyit a hídon levok átsugárzásáról. A legénység többi tagja nem lesz képes ilyen trükkökre, a hajó más részeirol nem. -- Akkor sugározd a többieket a Voyagerre -- döntött Ransom. -- Magadat is beleértve. Maxet majd én elintézem. Miközben Gilmore végrehajtotta a parancsot, Ransom egy másik pulthoz lépett. -- Komputer, adj hozzáférést a pajzsrácshoz! Sikerült. A komputer még mindig azt hitte, o parancsol a hajón. -- Mária! -- kiáltotta Ransom az utolsó pillanatban. Fogd! Odadobott a nonek egy különlegesen kódolt hordozható adattárolót. -- Ez Janeway kapitányék orvosa, helyreállított etikai szubrutinokkal. Ha átérsz

a Voyagerre, mondd meg, hogy az a doktor a miénk! Töltse föl a helyére, amit te viszel! Akkor végre visszafoglalhatja a saját OSH-juk a gyengélkedot. Amikor zümmögni kezdett a transzportersugár, Marla szomorú tekintete a férfira tapadt. -- Rudy... O azonban, ha egyszer meghozott egy döntést, többé már nem töprengett rajta. Most is csak intett egyet, és atyaian rámosolygott a nore. -- Menj! Minden rendben. Hamarosan vége lesz az egésznek. -- A doktor adása megszakadt! Thompson rémült kiáltása hallatán Max Burke-ben szétáradt az elkeseredés. Túl kell jutniuk ezen, és visszaültetni Rudyt a kapitányi székbe, miután megszabadult a buntudattól, amit az a számító noszemély rakott a nyakába. -- Burke a doktornak! Jelentést! Válasz érkezett ugyan, de nem az, amire számított. -- Attól tartok, az önök orvosa már nem rendel. Burke érezte, hogy összeszorul a gyomra. Minden széthullott körülötte. -- Max, itt a kapitány. Az imént megszüntettem a pajzsot az egész hajón, kivéve a hidat és azt a helyet, ahol én vagyok. Létfontosságú rendszerek váltak védtelenné. Azt javaslom, sugározz át a Voyagerre, amíg lehet. Burke kezével a combjára csapott, reszketett a dühtói és a csalódottságtól. Ez orület! Rudyt megmérgezték. Hasadékok! Mindenütt nyílni kezdtek, a híd széltében-hosszában! A hajó megremegett alattuk, ahogy valami eroszakosan szívni kezdte belole az energiát. -- A reaktormag túlterhelodik! -- kiáltotta Thompson a gépház táwezéro pultjától, megpróbálva túlordítani a nyíló térközi átjárók sivítását. -- El kell tunnünk innen! -- Hová? -- mordult rá Burke. -- A Voyager fogdájába? -- Az is jobb, mint kiszáradni! -- Van még egy muködo kompunk! Thompson otthagyta a pultját, és az elso tiszt felé perdült. -- A komphangár két fedélzettel lejjebb van! Burke fölragadott egy fézerpuskát, és belelott két nyíló hasadékba. -- Uram -- hebegte Thompson --, az idegenek... -- Sikerülni fog! A hídon mindenki futásnak eredt a lift felé, menet közben fezért rántva. Thompson és Burke utolsóként ugrott be az ajtón. Lett volna más választásuk? Két szinttel lejjebb kirontottak a kabinból, és azonnal tüzelni kezdtek, mert egymás után nyíltak a hasadékok elottük, mögöttük és mellettük. Harcolj! Harcolj tovább! Soha ne add föl! Rudy erre tanította oket. Bárcsak ne avatkozott volna a dolgukba az az átkozott Janeway! -- Arra! -- ordította Burke, és balra iramodott a folyosón. Megkerült egy sarkot... Háta mögül sikolyokat hallott -- emberi sikolyokat. Fölismerte a hangokat, de nem nézett hátra, nem akarta látni, ahogy a társai meghalnak. Aztán az idegen visítás hatolt a fülébe, minden eddiginél közelebbrol. Megpördült, és még két hasadékot bezárt a fezére sugarával. Újabb sikolyok. Balról hörgést hallott... ez Thompson volt. Neki is vége. Maradt még valaki egyáltalán? Tovább lövöldözött, de most már vaktában, fejvesztve. Az egész folyosó eltunt a nyíló hasadékok tengerében. Az idegeneket nem lehetett megállítani. Többé már

muködo pajzsokkal sem. Amikor megfordult, hogy ismét futni kezdjen, szemtol szemben találta magát múltjával és jövojével. Egy zöld, csontos fejjel, egy éles fogakkal teli szájjal és két rémálmokat idézo, karmos kézzel. Megnyomta az elsütogombot, de a fézerpuskája csak fölsercegett, sugár nem csapott ki belole. Lemerítette. Energiaburok ölelte körül, jeges ujjai beléhatoltak. Bore azonnal ráncosodni kezdett. Érezte, ahogy csontjai kiszáradnak, izmai elsorvadnak. A padlóra roskadt. Szeme lezárult, koponyáján mintha szélroham söpört volna végig. Rudy... sikerült. Nézz csak oda... sikerült. Itthon vagyunk... Janeway hajója hídján állt, döntéseit immár senki nem vitatta. A legénység szemében talán visszanyerte tekintélyét, de a sajátjában nem. Minden önkontrollját igénybe vette, hogy ne hívja Chakotayt azonnal a hídra, hanem kivárja, míg ennek az egésznek vége lesz. Hiányzott neki a férfi jelenléte, de az most rossz üzenetet közvetítene. Nem akarta ilyen áron a gyozelmet. Ez így nem volt helyes. -- Már csak egyetlen életjel maradt -- jelentette szomorúan Harry Kim. -- Ransom az. Egyetlen egy. Tudom, mit jelent ez. Janeway a legközelebbi pulthoz lépett. -- Kapitány? Rudy Ransom nyugodt arca jelent meg a képernyon, piszokkal borítva és hirtelen megöregedve. Hangja olyannak hatott a kommunikációs rendszeren keresztül, mint valami közömbös külso megfigyeloé. -- A dolgok nem egészen úgy alakultak, ahogy terveztem. De az arra érdemesek mind odaát vannak. Janeway torka összeszorult ennek hallatán -- Ransom úgy érti, mindenki, aki hasznára válhat a Voyagernek. Az üzenet megrázta. Burke. Az az eros, lojális fiatalember. És maga Ransom... -- Atsugározzuk magát is -- próbálkozott Janeway, ellenállhatatlan szükségét érezve valami jótékonykodásnak, még ha el is késett vele. A férfi szelíden a fejét rázta. -- Nem. Ez a hajó hamarosan felrobban. El kell távolítanom a Voyagertol. Én vezérlem a kormánymuvet. -- Azt automatára is állíthatja, és akkor áttranszportáljuk a Voyagerre. -- Nincs ido. Az összetörtség érzéséhez émelygés csatlakozott Janewayben. Éppen elég ido" volt még. A képkapcsolat megszakadt. Az Equinoxon Ransom elovett egy kis szerkezetet, a füle mögé illesztette, aztán megnyomott rajta valamit. Még egy üzenetet küldött a kommunikátoron át. -- Remek legénysége van, kapitány, ígérje meg, hogy hazajuttatja! Janeway hangja már alig jutott át hozzá. -- ígérem. Az idegen behatolás hangja most az Equinox gépházában is fölsivított. Hasadékok nyíltak, a térhajtómu reaktora pedig vészesen közeledett a túlterhelodés végso stádiumához... A Voyageren Janeway némán fölsóhajtott. Ezt igazán nem akarta. Figyelték, ahogy az Equinox sebesen távolodik a csillaghajótól, lendületes ívben szakítva föl valami régmúlt kataklizma felhojének peremét. Kilométerek ezrein át húzta maga után az intersztelláris anyag csóváját, közben egyre kisebbé és kisebbé vált, míg végül már csak egy halvány fénypontnak látszott a messzeségben. Buuuuuuuummmmmm... Vakító fény gyulladt, és mintha egy gyermek krétával vonalat húzott volna egy táblára, a porcsóva lángra lobbant. Kiszivárgó térhajtómu-plazma.

Ransom végül Chakotay elméletét igazolta, hogy nem magáért tette, amit tett. Utolsó cselekedetével is a legénységét védte, még ha csak azzal is, hogy felszabadította oket a parancsnoklása alól. Ezzel a rendkívül fontos döntéssel túlélo embereit átruházta Janewayre. Vajon mióta állhatott már készen a halálra? Kathryn Janeway komor tisztjeitol körülvéve nézte végig, hogyan ér véget a nap, ami már eleve rosszul indult. Gyors és hatásos megoldás. O maga is szívesen képzelte volna így el búcsúzását az élettol. -- Kitartás, kapitány -- morogta maga elé. Senki más nem hallotta. Most senki nem figyelt rá. TIZENÖTÖDIK FEJEZET - Úgy tunik, kapitány, hogy a hasadékokon át támadó idegenek visszatértek saját birodalmukba, miután az Equinox elpusztult. Mik a parancsai? Tuvok Töm Paris, Harry Kim és B'Elanna Torres karéjában állt a kapitány elott. A képbol hiányzott valaki. Mindenki tartózkodóan viselkedett Janewayjel szemben, úgy tunt, még nem bocsátottak meg neki egészen. Tökéletesen meg tudta érteni, hiszen o sem tudott egyelore megbocsátani saját magának. -- Harckészültség vége -- mondta kiszáradt torokkal. Egy csapat lásson neki a pajzs javításának és a szerkezeti integritás helyreállításának. A karbantartók egész nap dolgozzanak, három muszakban! Gyozodjenek meg arról is, hogy a doktor programjában nehogy bármi nyom maradjon a másik OSH-ból! Nem kockáztathatunk. Hetest pedig vizsgáltassák át vele alaposan! Szeretném tudni, hogy nála is minden rendben. Harminc perc múlva pedig legyen az eligazítóban minden Equinoxtiszt, valamint a Voyager részlegvezetoi! Mindenki más, a szolgálatosok is, kísérjék figyelemmel a megbeszélést a monitorokon! A részvétel kötelezo. Szeretném, ha lezárnánk ezt az ügyet az elkövetkezo óra során. Vége, és azt akarom, hogy mindenki így is érezze. -- Igenis, kapitány. -- Akkor mindenki munkára! Aki négyszemközt akar beszélni velem, este megteheti a kabinomban. Ez az ajánlat az egész legénységre érvényes. Kíváncsi vagyok az emberek véleményére. Töm Paris ettol megkönnyebbülni látszott. A kapitány voltaképpen arra bátorított ezzel mindenkit, hogy jól megmondja neki a magáét. Pillantása találkozott B'Elannáéval, és Janeway már oket figyelve is megállapíthatta, visszatértek a helyes útra. Szó nélkül mindenki elfoglalta a posztját. Harry Kim eközben még nyíltan rá is mosolygott. Amikor a vulcani elindult, hogy végrehajtsa a kapott parancsokat, Janeway utánalépett a fölso hídkaréjra. -- Tuvok... A férfi megfordult. -- Igen? -- Mr. Chakotaynek adja át üdvözletemet, és kérje föl a nevemben, hogy álljon újra szolgálatba! Felügyelhetné a karbantartó alakulatokat. A naplóba pedig jegyezze be, hogy az elso tiszt csak a hajó és a legénység érdekében cselekedett! -- Ez mindnyájunk megnyugvására szolgál, kapitány. Köszönöm. -- Ne köszöngesse! És senki mástól sem várok ilyesmit. Tuvok kimérten bólintott. -- Értettem. És tényleg megértette. -- Tessék. Jobb, mint új korában. A Voyager gyengélkedojén Hét Kilenced végre ismét biztonságban érezhette magát,

és különösen az töltötte el megkönnyebbüléssel, amikor a doktor közölte vele, hogy teljesen épségben van. Testében még valami olyan különleges érzés is támadt, amit agya nem tudott feldolgozni. -- Szeretném, ha az elkövetkezo néhány órában regenerálódna -- fejezte be a doktor. -- Az segít stabilizálni az agykéreg-implantátumait. -- Értettem. -- Hetes fölállt. Hagyta, hogy az OSH egy utolsó igazítást végezzen látóegységén, de a munka javán már túl voltak. Az egyensúly helyreállt. Minden érzékelo funkció muködött. Akkor miért toporog még körülötte a doktor? Már nem dolgozott, csak bámulta ot azon a különös, kíváncsi módon, ami az emberekre jellemzo... pedig o nem is volt ember. -- Ami azt a... -- a férfi elhallgatott, gondosan megválogatta a szavait -kellemetlenséget illeti az Equinox fedélzetén... Remélem, nem rendült meg miatta a belém vetett bizalma. -- A programját megváltoztatták -- közölte Hetes. A doktor mégis zavartnak látszott. Miért? Semmi nem az o hibája volt. A programját... -- Számomra riasztó -- folytatta a hologram -- tudni, hogy elég valakinek egy kapcsolót elfordítani, és máris Mr. Hyde lesz belolem. Az arca olyan ránehezedo teherrol árulkodott, hogy Hetes komolyan aggódni kezdett. Leküzdötte azonban az érzést, és igyekezett a technikai értelmezésben menedéket találni. -- Talán elláthatná a programját biztonsági protokollokkal -- javasolta. -- Ezek elejét veszik a jövoben a hasonló beavatkozásoknak. -- Jó ötlet. -- Ha végeztem a regenerálódással, szívesen segítek. -- Köszönöm. A no az ajtóhoz sétált, aztán magát is meglepte azzal, hogy megtorpan, mint azt a doktor is tette pár pillanattal korábban. -- Hamis volt. A doktor félrehajtotta a fejét. -- Ezt hogy érti? -- Harmadik versszak, második ütem -- emlékeztette a no. A hologramból kitört az önérzet. -- Az lehetetlen! -- A vokális modulációi háromtized decihertzcel eltértek a kívánatostól -szögezte le Hetes vitát nem túróén. -- Ebben is segíthetek önnek. Vajon beválik? Részérol ez egy kísérlet volt arra az emberi hogyishívjákra... évodésre. -- Valóban? -- húzta föl az orrát a doktor, elfogadva a kihívást. -- Kettes holofedélzet, holnap tizenhat órakor. Csak maga meg én, és egy hangvilla. Hetes érezte, hogy a szája sarka akaratlanul is fölfelé görbül. -- Kíváncsian várom -- mondta. Harmincöt perccel késobb Kathryn Janeway nyugtalanul járkált föl-alá saját tisztjei és az Equinox kimentett legénysége elott a Voyager eligazítójában. A hajó állapota fokozatosan javult. A helyiség világosabbá vált. Eltakarították a romokat is, bár a szonyeg még mindig piszkos volt, az asztal pedig karcos. A vörös riadót lefújták. Néhány lépésnyire Chakotay állt némán, de a tekintetével már nem kerülte a noét. Janeway remélte, hogy a férfi megnézte a Ransommal történtek felvételét, és látta, a másik kapitány szándékosan döntött a halál mellett. Nem akarta, hogy tovább romoljon az elso tisztje róla alkotott véleménye. Amint a két csoport lassan rendezte sorait, és abbahagyta a mocorgást, Janeway kifejezéstelen arccal végigpillantott az Equinox tiszti karán. Nem akarta, hogy

azt higgyék, helyesli a viselkedésüket, de gyulöletet sem szeretett volna éreztetni velük, nehogy azt higgyék, vádbeszédre számíthatnak a részérol. Megint egy keskeny határvonalon kellett egyensúlyoznia. -- Mindannyiukat üdvözlöm a fedélzeten -- kezdte. Szeretném, ha tudnák, hogy Ransom kapitány önszántából vetett véget életének. Mi lehetoséget adtunk neki az átsugárzásra. Meg akartuk menteni. Bármit is gondolnak, én becsülöm ot a lelki erejéért és az elszántságáért. Végso gesztusként a jóindulatomra bízta önöket, és arra kért, juttassam önöket haza. Nekem erre megvannak a magam módszerei. Ezeket kénytelenek lesznek elfogadni. Egy pillanatnyi szünetet tartott, háta mögött összekulcsolta a kezét, és röviden a szonyegre nézett, mielott újra fölemelte volna a tekintetét. -- Amikor utoljára befogadtuk önöket, visszaéltek a bizalmunkkal. Elárulták a legénységemet. Ugyanazt a hibát nem követem el rnég egyszer. A szavak súlyosan lógtak a levegoben, a másik legénység tagjain kiütközött az idegesség. Lehet, hogy a fogdában tölthetik a következo harminc évet? Janeway azonban csak annyit akart, hogy elgondolkodjanak ezen. -- Noah Lessing -- folytatta aztán --, Mária Gilmore, James Morrow, Angela Tassoni, Brian Sofin... ezennel megfosztom önöket a rangjuktól. Közlegényként fognak szolgálni ezen a hajón. Elojogaikat minimálisra csökkentem, és csak szigorú megfigyelés alatt dolgozhatnak, amíg másképp nem rendelkezem. Ezúttal ki kell érdemelniük a bizalmunkat. Végeztem. Odabólintott Tuvoknak, aki kitessékelte az embereket a helyiségbol. Miközben kisorjáztak, Janeway Chakotayhez lépett. Csak álltak, és nézték egymást, míg ki nem ürült az eligazító. Sokáig tartott a csönd közöttük. Az ajtó végre bezárult. -- A javítások? -- kérdezte a no. Az elso tisztje vállat vont. -- Haladnak. -- Hogy van a legénység? -- Az idegek kikészültek. Neelix közös mulatságot szervez, hogy egy kicsit javítsa a közérzetet. Janeway kipréselt magából egy halvány mosolyt. -- Te is ott leszel? -- Én replikálom a salátát. -- Akkor én viszek pirítóskockát. A viharfelhok szétszaladtak, amikor a férfi rámosolygott. Micsoda megkönnyebbülés! Kisétáltak a hídra, hiszen mindkettojükre éppen elég munka várt. Janeway érezte, amint csomókba feszült vállizmai is egyszerre ellazulnak. A férfi ott lépkedett mellette, olyan közel, hogy az egyértelmuen jelezte hovatartozását. A híd körülöttük még tele volt törmelékkel, de egyre több fény gyulladt ki, miközben ok ketten a parancsnoki szék felé sétáltak. -- Tudod -- mondta Janeway --, neked is jó okod lett volna egy kis zendülésre. A férfi ránézett, azon töprengett, vajon úgy gondolta-e, joga is lett volna rá. -- Megfordult a fejemben -- szólt végül. -- De azzal átléptem volna a határt. A megértés húrja pendült meg köztük. A férfi apró gesztussal intett -- a parancsnoki szék felé. Vajon ezzel visszainvitálja a bizalmába is? Janeway nagyon szerette volna. Ahogy a szék felé fordult, fémes csillogás vonta magára a figyelmét a törmelék és a por alatt. Lehajolt, és fölemelte a hajó szolgálatba állítási emléktábláját. U.S.S. VOYAGER BOLYGÓK EGYESÜLT FÖDERÁCIÓJA

Csillagflotta Regisztrációs Jel NCC-74656 Intrepid-osztály Kathryn Janeway, kinevezett parancsnok Kézfeje élével lesöpörte a port az érdes felületrol. -- Ennyi év... és ennyi csata után -- morogta --, most eloször esett le a helyérol. Chakotay megint melléje lépett, és mindketten arra az emberre gondoltak, aki szétválasztotta oket, és aki föláldozta magát, hogy ismét egymásra találhassanak. -- Tegyük vissza oda, ahová való. Janeway fölegyenesedett, és melegen nézett a férfira. Az azt mondta, „tegyük". Vagyis együtt. Amikor a tábla visszakerült a helyére, és büszkén ott virított a kormos falelemen, mindketten visszamentek a parancsnoki székhez. Chakotay elégedettnek látszott, bár visszafogottnak. Fölkészült, hogy újra átvegye rengeteg feladatát. -- Várjon! -- Amikor lábát a fölso hídkaréjra tette, Janeway kinyúló keze megragadta a csuklóját, egyszerre állítva meg ot és létesítve szoros kapcsolatot köztük, amire mindketten vágytak már. A no másik kezével megérintette a szék kartámaszának vezérlopaneljét, és megkezdte egy üzenet rögzítését. -- Hajónapló, U.S.S. Voyager, csillagido 53105,2. Kathryn Janeway kapitány bejegyzése. Az Equinox túléloit fölvettük legénységünk soraiba. Ez a naplóbejegyzés hivatalos megemlékezés Rudolph Ransom kapitányról, a Csillagflotta Equinox nevu kutatóhajójának parancsnokáról, és legénységének azon tagjairól, akik nem élték túl az utazást. Ransom kapitány és emberei nehéz döntésekkel szembesültek a Delta Kvadránsban, de a megpróbáltatások sorával mindig bátran és elszántan néztek szembe. Szeretném megörökíteni, hogy szolgálatuk teljesítése közben estek el. Naplóbejegyzés... vége.