A KIVÁNDORLÁS ELMÉLETI ALAPJAI AZ ISZLÁMBAN
DÉVÉNYI KINGA
Dévényi Kinga A kivándorlás elméleti alapjai az iszlámban Az iszlám vallást Mohamed próféta Mekkában kezdte el hirdetni a 610-es évektől kezdve. Az első, nehézségekkel, kudarcokkal és üldözésekkel teli évtized után a Próféta Jaszribban szövetségesekre talált, akik hajlandóak voltak felvenni az iszlámot és elfogadni az új vallás prófétájának útmutatásait. Mohamed 622-ben kivándorolt Mekkából Jaszribba (a későbbi Medinába), ez a hidzsra, s ettől kezdve közel fél évezreden keresztül muszlim közösség nem élt nem muszlim uralom alatt. Ez az időszak egybeesett az iszlám vallás különböző intézményeinek a kialakulásával, amelyek mindegyikében fontos szerepet játszott az a gondolat, hogy az iszlám uralkodó vallás. Az iszlám vallás alapgondolata az, hogy az ember minden tevékenységét az isteni törvény (saría) kell, hogy igazgassa a magánéletben épp úgy, mint a közösség tagjainak egymás közti kapcsolatában.1 Jóllehet a törvényt megfogalmazó iszlám jog fókuszában az ember, mint egyén áll, mégis a magánéletet is elsősorban a közösség és a közrend szempontjából tekinti: közrend az imádkozás és a pénteki szentbeszéd során, közrend a piaci életben, stb. Mindez feltételezi, hogy az élet minden területén az iszlám előírásai érvényesüljenek, még a muszlimok és nem muszlimok közötti kapcsolatokban is. Az Isten és az ember közti viszony tehát nagymértékben a közösség és az egyén harmóniáján alapul. Ez a harmónia bomlik fel akkor, ha a muszlimoknak olyan területen kell élniük, amelyet nem az iszlám igazgat. 1. A muszlim kisebbségi lét A XX-XXI. századi Európában, Amerika területén és Ausztráliában is egyre több helyen jöttek és jönnek létre olyan muszlim közösségek, amelyeknek szembe kellett és mind a mai napig szembe kell nézniük a kisebbségi lét problémájával. A kisebbségi lét – első látásra úgy tűnik – új kihívások elé állítja a muszlim közösségeket. Vajon valóban új jelenséggel állunk-e szemben, lehet-e egy muszlimnak kisebbségben élnie, ill. milyen megoldásokat kínál e kérdés megoldására az iszlám jog. Az alábbiakban ezekre a problémákra keresem a választ. 2. Dár al-iszlám és dár al-harb A legfontosabb kérdés a kisebbségben élő muszlimok számára az, hogy maradhatnak-e vagy élhetnek-e olyan területen, ahol hitetlenek uralkodnak fölöttük, vagy ki kell vándorolniuk valamelyik muszlim országba. Az első esetben olyan területről van szó, amely először muszlim uralom alatt állt, s csak később került keresztény uralom alá, s a lakosokban akkor vetődik fel a kérdés, hogy elmenjenek-e vagy maradjanak. Ez volt a helyzet a spanyolországi muszlimok esetében a reconquista (visszahódítás) kezdete után. A második esetben a muszlimok önként mentek egy keresztény országba, de ott tartózkodásuk alatt idővel felmerül bennük a kérdés, hogy jogos-e az ottlétük. Ez a középkorban elsősorban kereskedelmi célú utazást jelentett, míg napjainkban főként tanulást, munkavállalást, ill. letelepedést Európában és Amerikában. A kivándorlás (hidzsra) kérdése a muszlim és nem muszlim területek megkülönböztetéséhez kapcsolódik. A Koránból2 és a szunnából3 kiindulva a muszlim Míg az iszlám birodalmában másfél évszázaddal létrejötte után, a korai abbászida korban indult meg az emberi életet irányító jog teljes körű iszlamizálása, addig a Római Birodalomban a kereszténység felvétele után is a korábbi pogány jog érvényesült némi vallási színezettel, s közel másfél századdal később, a VI. sz. közepén kodifikálta I. Justinianus bizánci császár a pogány alapokon nyugvó római jogot. Ld. Hodgson 1974: I, 315 ff. 2 A Korán az iszlám tanítása szerint Isten szava. 3 A szunna jelentése hagyomány, vagyis a Próféta hagyománya, a Próféta cselekedeteinek és szavainak összessége, amelyeket Isten ihletett A róluk szóló híradások neve hadísz (elbeszélés, közlés). Ezeket a hadísztudósok gyűjtötték össze és rendszerezték. 1
1
A KIVÁNDORLÁS ELMÉLETI ALAPJAI AZ ISZLÁMBAN
DÉVÉNYI KINGA
jogtudósok ugyanis két részre osztották a világot, az iszlám területekre (dár al-iszlám) és a hitetlenek területére (dár al-kufr), amely potenciálisan az iszlám világ terjeszkedésének, vagyis a háborúnak a területe is (dár al-harb). A dár al-iszlám az összes olyan területet, országot, országrészt magába foglalja, amely muszlim uralom alatt áll, függetlenül attól, hogy a lakói muszlimok-e vagy sem. A határ másik oldalán a dár al-harb kezdődik, amely – a muszlim jogtudósok véleménye szerint – előbb vagy utóbb muszlim fennhatóság alá fog kerülni. A dár al-harb területén uralkodók abban a kedvezményben részesülhetnek, hogy ideiglenes békeszerződést (ahd) köthetnek az iszlám országával, így szerződéses terület (dár al-ahd) lesz területükből, amely ellen azonban csak ideiglenesen szünetel a háború.4 Ennek a dár al-iszlám / dár al-harb felosztásnak a kivándorlásra nézve is következményei vannak. A jogtudósok általában négy kérdésre kerestek választ: (i) milyen törvények vonatkoznak a muszlimokra a dár al-iszlámon belül, (ii) a dár al-ahdból vagy dár al-harbból átjöhetnek-e a muszlimok a dár al-iszlámba, s ott tartózkodhatnak-e, (iii) egy, a dár al-iszlámban élő muszlim átmehet-e a dár al-harb/dár al-ahdba, s ott tartózkodhat-e, (iv) az a muszlim, akinek az országa a dár al-harb területe lett, miután visszahódították az iszlámtól, köteles-e kivándorolni. Jelen tanulmány szempontjából ez az utóbbi kérdés és a rá adott válaszok bírnak jelentőséggel. Az iszlám jog általában nem tiltja a hitetlenek földjén való tartózkodást a muszlimoknak, azonban elsősorban a kereskedelemmel foglalkozik, s a hangsúlyt arra helyezi, hogy nem szabad a határ túloldalán olyan árut eladni, amely erősítheti az ellenséget. Ezek kivételével megengedi a kereskedelmi célú utazást azzal a feltétellel, hogy az ott tartózkodás során a legnagyobb óvatossággal kell eljárni. A jogtudósok úgy tartják, hogyha egy muszlim a dár al-harb területén tartózkodik, akkor bizonyos fokig ex lex állapotba kerül. Például, ha bűnt követ el, akkor nem büntethető, ugyanis nem létezik jogalkalmazó hatóság. Szerintük ugyanis a hitetlenek nem bíráskodhatnak a muszlimok felett. Egymás közti viszonyaikban a muszlimokat a dár al-harb területén is az iszlám előírásai igazgatják, kivéve a főbűnöket (hudúd), mint pl. ha egy muszlim megöl egy másik muszlimot, vagy lop tőle a dár al-harb területén, mert ennek megítéléséhez már muszlim bíróra lenne szükség, hitetlenhez pedig nem szabad fordulni. 3. Hidzsra és takijja Ahhoz, hogy megértsük a muszlim kisebbségi lét tárgyában született és jelenleg is születő iszlám jogi döntéseket, vissza kell nyúlnunk az iszlám kialakulásának a kezdeteihez. Annak a végtelen óceánnak, amelyet iszlám jognak nevezünk, s amelynek gyökerei a VII. századra nyúlnak vissza, két fő forrása van, a Mohamed prófétának 610 és 632 között kinyilatkoztatott Korán, valamint a szunna. A különböző korokban élő, különböző jogi iskolákba tartozó jogtudósok döntésének végső forrása mindig e két mű. Kérdés, hogy mit tartalmaznak ezek a források a nem iszlám uralom alatt élő muszlimokra vonatkozóan? E források alapján a hitetlenek uralma alatt élő muszlimok számára két út van nyitva: a hidzsra (azaz a nem muszlim uralom alatt álló területről való kivándorlás) vagy a takijja (azaz a hit kényszerítő körülmények miatti titkolása). Tanulmányomban az első megoldással foglalkozom. 4. A hidzsra a Koránban Jóllehet az iszlám kisebbségi vallásként jött létre, azonban az első kinyilatkoztatások után alig több mint 10 évvel már Medinában létrejött az első muszlim közösség. Ezt a mekkai 4
A Föld kétfelé osztására nézve ld. Abu-Sahlieh 2008: 517ff.
2
A KIVÁNDORLÁS ELMÉLETI ALAPJAI AZ ISZLÁMBAN
DÉVÉNYI KINGA
muszlimok kivándorlása (hidzsra) valamint az ő ottani befogadásuk tette lehetővé. Voltak azonban, akik Mekkában maradtak, s a későbbi harcokban arra kényszerültek, hogy muszlim testvéreik ellen küzdjenek. A rájuk vonatkozó Korán-versek egyértelmű üzenetet hordoznak: muszlim nem élhet nem-muszlim fennhatóság alatt, ki kell vándorolnia. Az erre vonatkozó két legfontosabb részlet a következő: 4/97-99 (Niszá) 97. Amikor az angyalok elviszik [haláluk után] azokat, akik maguknak ártottak [ti. bűnös életükkel], megkérdezik tőlük: „Miben [azaz milyen körülmények között] voltatok?” Így válaszolnak: „Elnyomottak voltunk a földön”. Az angyalok erre azt mondják: „Vajon Isten földje [ti., ahol a muszlimok élnek] nem volt-e elég tágas, hogy kivándoroljatok oda?” Az ilyenek lakhelye a pokol, mely igazán rossz végcél. 98. Kivéve a gyengéket a férfiak közül, valamint a nőket és a gyermekeket, akiknek nem volt lehetőségük, s akik számára nem lett kiút mutatva. 99. Az ilyeneknek Isten megbocsáthat, hiszen Isten elnéző és megbocsátó. 8/72 (al-Anfál) Akik hittek és kivándoroltak, s küzdöttek Isten útján javaikkal és életükkel, valamint akik befogadták és támogatták őket, azok egymás barátai [ti., az ellátásban és támogatásban]. Akik hittek, de nem vándoroltak ki, azokkal nem kell ebben a baráti viszonyban állnotok, míg ki nem vándorolnak. E Korán-helyeket erősíti meg a Prófétának tulajdonított következő mondás is: „Semmi közöm ahhoz a muszlimhoz, aki a hitetlenek közt tartózkodik”.5 Ennek az az értelme, hogy „nem tudok felelősséget vállalni értük”. Ahogy a fenti idézetekből is nyilvánvaló, már a Korán is tesz engedményeket. A kivándorlás csak akkor kötelező, ha arra van lehetőség. 5. A hidzsra jelentései A hidzsra szó eredeti jelentésébe a „kivándorlás” mellett beletartozik az is, hogy „elvágni azokat a kötelékeket, amelyek valamilyen csoporthoz vagy személyhez fűződnek”.6 Az eredeti mekkai viszonyok között ez elsősorban a muszlimoknak a nem muszlimokhoz fűződő rokoni kapcsolatait jelentette, míg a keresztény uralom alatt élő muszlim kisebbségek esetében ez részben a hátramaradó muszlimokhoz fűződő kapcsolatok, részben pedig a keresztény hatalomhoz fűződő alárendeltségi viszony felszámolását jelentette. A hidzsra szó azt is jelentette, hogy „hátrahagyni az ember vagyonát vagy akár családját is”.7 Ennek megfelelően, a kivándorlás visszautasítása a muszlim ügy gyengítését és az ellenfél támogatását jelentette.8 Éppen ezért a korai iszlámban azok, akik nem vándoroltak ki, nem örökölhettek a medinai muszlimoktól, se nem kaptak részesedést a hadizsákmányból. 9 A Próféta medinai kivándorlását a háború szerződése (bajat al-harb), más néven bajat alhidzsra előzte meg, amelyben a Próféta és Medina népe szövetkeztek arra, hogy szent háborút (dzsihád) indítanak a mekkai hitetlenek ellen.10 A kivándorlás és a háború összekapcsolása Abú Dáúd, Szunan No. 2645. Ld. Masud 1990:31. 7 Egy XXI. századi jogi döntés klasszikus források alapján a következőket mondja. Ha a muszlim akadályozva van vallásának nyílt gyakorlásában (izhár ad-dín) a hitetlenek országában, akkor el kell hagynia azt, akár akarata ellenére is, mert az Istennek való engedelmesség előbbre való, mint a szülőknek való engedelmesség. Az utóbbi csak helyes cselekedet (marúf), míg az előbbi megtagadása bűn (maszija) (Muntadaját al-vatan al-arabí). 8 A nem muszlim fennhatóság alatt élő muszlimok kötelező kivándorlásának kérdéséről ld. még Meier 1991. 9 Ld. Masud 1990:31. 10 Ibn Hisám, Szíra II, 303. A korai iszlámmal foglalkozó szakirodalomban heves vita folyik arról, hogy mit kell a hidzsra fogalom eredeti jelentésének tekinteni, és mit másodlagos fejlődésnek. Az ún. „klasszikus” (középkori 5 6
3
A KIVÁNDORLÁS ELMÉLETI ALAPJAI AZ ISZLÁMBAN
DÉVÉNYI KINGA
fordul elő a XII. század után is, amikor Andalúziában buzdították kivándorlásra a muszlimokat. Számos vallásjogi döntés (fatva)11 – amelyeket Észak-Afrikában hoztak az andalúziai muszlimok kérdéseire válaszolva – kifejti, hogy azért kell elhagyni a hitetlenek országát, mert ezáltal azt gyengítik, ugyanakkor az iszlám birodalmát erősítik azzal, hogy oda szent harcosokként térhetnek vissza. Számos Korán versben, ahol a kivándorlás fogalma előfordul, ez együtt jár a harc fogalmának említésével. 12 Ugyanez a helyzet a hadíszokban is.13 Számos hadísz írja elő kötelességként a hidzsrát. Például az Ibn Hanbal által idézett egyik hadísz az iszlám öt alappillérével párhuzamos parancsokat említ. Ezek a meghallgatás (sam), engedelmesség (táa), kivándorlás (hidzsra), harc (dzsihád) és közösség (dzsamáa) szervezése.14 Később a tudósok úgy értelmezték a hagyományokat, hogy a hódítások és az iszlám birodalom kialakulása után nincs többé szükség kivándorlásra, de az újból érvénybe lép, amint a körülmények megkívánják.15 Azt az általános szabályt dolgozták ki, hogy a következő két helyzet kialakulása esetén kap a hidzsra újra jelentőséget: (i) a dár al-iszlámból dár al-kufr lesz, vagy (ii) a dár al-iszlámon kívül eső területen valaki felveszi az iszlámot.16 Sokszor felmerült a kérdés, hogy kötelező-e a kivándorlás ilyen helyzetekben? A kérdésre adandó válasznál figyelembe vették, hogyan lett az iszlám országból a hitetlenek országa, és hogy mi a jogi státusa annak a muszlimnak, aki nem vándorol ki. Ezek a látszólag tisztán jogi kérdések azonban minden korban szigorúan kapcsolódnak a politikai-társadalmi viszonyokhoz. 6. A hidzsra értelmezése a különböző irányzatokban Az iszlám közösségen belüli háborúskodások (fitna, polgárháború) már az első négy kalifa alatt megkezdődtek. A muszlim közösség ellen lázadóknak meg kellett védeniük álláspontjukat az iszlám tanain belül, és igazolniuk kellett harcukat egy másik muszlim csoport ellen, hiszen a harc eredetileg csak a hitetlenek ellen volt megengedve. Ezért harcuk csak szent, vallási háború (dzsihád) lehetett. Ahhoz, hogy soraikat erősítsék, szükséges volt arab és modern európai) értelmezés szerint, amelyet legutóbb Madelung (1986) fejtett ki, a hidzsra elsődlegesen a mekkai kivándorlást jelentette Medinába. Csak később, Umar kalifa alatt kapta azt az értelmezést, hogy mindenki, aki kivonul az iszlám terjesztésének ügyét szolgáló szent háborúba, az egyúttal kivándorlást is végez, mert ott hagyja eredeti arábiai lakhelyét és Medina helyett a hódítások korának nagy katonai táboraiba (amszár) költözik, s így részesülhet a meghódított területek javaiból. Ezzel szemben Crone (1994) a releváns hadíszokat részletesen értelmezve elveti ezt a nézetet és azon a véleményen van, hogy a kivándorlás eredeti jelentése a szélesebb körű értelmezésen alapul: „elhagyni a lakhelyet háború céljából”, és csak később, ideológiai okokból szűkítették le ezt a jelentést a Próféta hívó szavára Mekkából Medinába történt kivándorlásra. 11 A fatva olyan jogi döntés, amelyben egy erre hivatott személynek (mufti) kérdést tesznek fel konkrét ügyben (isztiftá), amelyre ő a jog forrásainak az elemzése és a saját tudása alapján döntést hoz. Ez a döntés azonban nem kötelező érvényű. 12 Maguk a hidzsra és dzsihád szavak nem fordulnak elő a Koránban. Magának a hádzsara igének a különböző alakjai összesen tizennégyszer, míg a dzsáhada ("harcol, törekszik") 27-szer. Ebből hat azoknak a medinai szúrákban előforduló verseknek a száma, amelyekben a kettő együtt fordul elő: 2/218, 8/72, 74, 75, 9/20, 16/110. Közülük négyben (2/218, 8/72, 74, 75) ugyanaz a formula fordul elő: „akik hittek és kivándoroltak, s küzdöttek Isten útján…” (inna l-ladzína ámanú va-hádzsarú va-dzsáhadú fí szabíl Alláh). Egyben (9/20) hiányzik az "Isten útján (fí szabíl Alláh)", míg a 16/110-ben részletesebben ki van fejtve ugyanez a gondolat, ezért a többi hely értelmezésénél is erre szoktak támaszkodni. Itt hiányzik az „akik hittek (al-ladzína ámanú)” kifejezés. A teljes vers: „Azután az Urad azok számára akik kivándoroltak miután üldözték őket, majd küzdöttek és kitartottak, mindezek után a ti Uratok megbocsájtó és könyörületes” (szumma inna rabbaka li-l-ladzína hádzsarú min badi má futinú szumma dzsáhadú wa-szabarú inna rabbaka min badihá la-gafúrun rahímun). 13 Ld. erről Crone 1994: 356 ff. 14 Ibn Hanbal, Musznad IV, 130. 15 Ezért vonatkozik tehát ez a hadísz Andalúziára. 16 A modern világban ez a pont vonatkoztatható azokra is, akik önként elhagyják az iszlám világot és nyugatra vándorolnak.
4
A KIVÁNDORLÁS ELMÉLETI ALAPJAI AZ ISZLÁMBAN
DÉVÉNYI KINGA
felszólítaniuk követőiket, hogy vándoroljanak ki (hidzsra) az ellenséges területről és csatlakozzanak hozzájuk a dzsihádban. Az iszlámon belül a legelső elégedetlenkedő csoportok a háridzsiták voltak, akik a 657-es, Alí és Muávija között lezajlott sziffíni ütközet után elhagyták Ali táborát. Innen a nevük: akik kiváltak. A háridzsiták úgy tartották, hogy mindenki, aki egy főbűnt elkövet, az nem egyszerűen bűnös, akinek Isten vagy megbocsát, vagy akit kárhozatra küld, hanem hitetlen (káfir). Ha a közösség vezetője követ el bűnt, akkor ő is hitetlen lesz. A dzsihád és hidzsra megindoklására meg kellett határozni az egyes területeket: az általuk bűnösöknek tartott muszlimok földje szerintük dár al-kufr egészen addig, amíg újra nem lesznek lakóik visszatérítve a helyes muszlim útra. Ennek értelmében kötelező lett a kivándorlás onnan és a harc ellene. Véleményük szerint a hitetlennek tekintett uralkodó alattvalói is hitetlenek. Nem véletlenül nevezi számos arab közíró a modern kor szélsőségeseit napjaink háridzsitáinak nézeteik hasonlósága miatt. A mérsékelt háridzsiták, az ibáditák szerint nem számít minden terület az ő területükön kívül a hitetlenség földjének, de a kivándorlásra való képtelenség nem kehet ürügy a harctól való visszakozásra, hanem csak olyan akadály, amelyet le kell küzdeni és el kell távolítani. Általában mindegyik lázadó csoport úgy vélte, hogy a hidzsra és a dzsihád szoros kapcsolatban állnak egymással, és megszakították a kapcsolataikat azokkal, akik csak azért vándoroltak ki, hogy elkerüljék a dzsihádot, vagyis csupán elmenekültek, nem kivándoroltak. A tizenkettes (ún. imámita) síiták, akik mind az Omajjádok, mind pedig az Abbászidák alatt a kalifátus fő ellenzékének számítottak, nem helyezkedtek olyan szélsőséges álláspontra, mint a háridzsiták. Álláspontjuk a körülményektől függően változott és sokkal megalkuvóbb volt. Ez érthető, ha ismerjük körülményeik különbségét: a háridzsita tanok a sivatagokban, a beduinok között volt elsősorban népszerű, ahol nem nagyon zavarták őket a birodalmi erők, míg a síiták együtt éltek a városokban a szunnitákkal, a legtöbb helyen kisebbséget alkotva. A legtöbb síita középutas volt és azt a térséget, ahol ők is éltek, a fegyverszünet térségének (dár al-hudna) tekintették, ahonnan nem kötelező a kivándorlás (hiszen nem is volt hova). A jemeni zaiditák ezzel szemben a kötelező kivándorlást tanították híveiknek, miután Jemenben 284/897-ben önálló államot alapítottak.17 Az ő számukra a kivándorlás kötelessége egyet jelentett az igaz imámhoz (al-imám al-mahdí) való csatlakozással és az ő szolgálatával. Ennek egyértelmű kifejezése található pl. al-Manszúr imám (389-393/999-1003) életrajzában is. Arra a kérdésre, hogy hova kell kivándorolni, azt válaszolta: „Hozzám, s a halálom után a hidzsra kötelessége mindaddig szünetel, míg egy új, igaz imám nem támad. …. A hidzsra olyan, mint a többi vallási kötelesség (farída) …..”. Említésre méltó azonban, hogy azok, akik egyszer már teljesítették ezt a kötelességüket, azaz kivándoroltak az imámhoz, tőle való eltávozásuk után sem veszítették el a kivándorlás által nyert kegyet, amennyiben hozzá lojálisak maradtak.18 A IX. sz.-ban sokáig uralkodó tanításnak számított mutazilita tanok szerint egy terület mindaddig a hit területének (dár al-ímán) tekinthető, amíg az igazhívőket nem kényszerítik arra, hogy hitetlen cselekedeteket kövessenek el, vagy azokhoz beleegyezésüket adják. Addig nem kell kivándorolni sem, mondták. A muszlimok többsége azonban nem követte a szélsőséges nézeteket. Azokat, akik a fennálló helyzetet minden körülmények között békésen elfogadták azért, hogy megmaradjon a muszlim közösség egysége, a szunnita vagy dzsamáí (közösségi) iszlám követőinek nevezik. Ők még akkor is ellenezték az uralkodó elleni lázadást, ha az nyilvánvaló bűnben és hitetlenségben élt. Mérsékelt álláspontjuk azon a hadíszon alapult, amelyik szerint a hívőnek küzdenie kell képességeinek megfelelően annak érdekében, hogy ne kövessen el bűnt sem a kezével sem a nyelvével. Ha azonban a körülmények vagy saját gyengesége folytán erre 17 18
al-Asarí, Makálát II, 137. Ld. Madelung 1991:30.
5
A KIVÁNDORLÁS ELMÉLETI ALAPJAI AZ ISZLÁMBAN
DÉVÉNYI KINGA
valaki képtelen, akkor legalább a szívében el kell határolódnia a bűntől. Ezt tekintették a hit leggyengébb szintjének.19 A többségi nézet az volt, hogy a hit magasabb szintje megköveteli a dzsihádot, de ez közösségi kötelesség (fard kifája), amelyben nem kell mindenkinek részt vennie, és nem kell egyénileg megtenni. A hidzsra azonban a közösség többségi álláspontja szerint is a dzsihádhoz kapcsolódó, vagyis közösségi kötelesség. Az egyetlen hidzsra, amelyet egyénileg is el lehet végezni, az a szívbe való visszavonulás. A Korán szerint (pl. 22/78) is ott kell megtenni a nagyobbik dzsihádot, ez pedig mindenkinek a saját egyéni harca a hite megőrzése érdekében. Mohamed Idrísz as-Sáfií (megh. 830), a sáfiita jogi iskola megalapítójának tekintett jogtudós szerint a hidzsra nem kötelező mindenkire nézve, mert a Próféta is megengedte a beduin araboknak (aráb), hogy ha nem akarnak, ne költözzenek be Medinába. Szerinte a hidzsra csak akkor válik kötelességgé, ha meghirdetik a dzsihádot, és akkor is csak abban az esetben, ha valaki képes rá. As-Sáfií szerint egy muszlim megmaradhat a hitetlenek földjén (dár al-kufr), sőt, még a háború földjén (dár al-harb, vagyis amely ellen dzsihád folyik) is, amennyiben szabadon gyakorolhatja a vallását. A málikita jogtudósok többsége megegyezett as-Sáfií-val abban, hogy a hidzsra nem kötelezettség Mekka meghódítása után. A XII. században, amikor már a reconquista elkezdődött Andalúziában, egy málikita tudós, al-Mázirí (megh. 1141) fatvája azt a döntést tartalmazta, hogy szabad hátramaradni a hitetlenek földjén, ha valakinek jogszerű indoka van, és különösen akkor, ha az iszlám hit terjesztése vagy védelme a célja. Ez semmiképpen nem befolyásolja a vallási jogait és képességeit (mint bíró vagy tanú). Al-Vansaríszí szerint még a nem muszlim uralkodó által kinevezett bíró ítéletei is érvényesek és végrehajtandóak. 20 A Koránt magyarázó sevillai bíró Ibn al-Arabí (megh. 1148) szerint a hidzsra kötelező a hitetlenség, eretnekség és igazságtalanság földjéről, míg megengedhető, de nem kötelező az üldöztetés, járványok és pénzügyi bizonytalanság földjéről.21 A hanafita többségi szabály szerint, amennyiben a pénteki szentbeszéd és ima megtartható, valamint meg lehet ünnepelni a nagy vallási ünnepeket (íd al-adhá, íd al-fitr), akkor az a terület az iszlám földjének tekinthető, ahonnan nem kötelező a hidzsra. 7. XX. századi döntések 7.1 Vahhábita nézetek A vahhábita hidzsra eszméje még a XVIII. század második felében alakult ki, amikor az Arábia középső területeit birtokló vahhábita eszméket követő törzsek meg akarták különböztetni magukat az Arábia többi részén az Oszmán-török Birodalom fennhatósága alatt élő törzsektől, ill. maguktól a törököktől, akiket nem tekintettek igaz muszlimoknak. Hasonlóképpen a 19. sz. elején, amikor a törökök csatlósainak tekintett egyiptomi hadsereg szállt partra Arábiában, hogy felvegye a harcot az ijesztően terjeszkedő vahhábitákkal, akkor az egyiptomiakat is hitetleneknek tekintették és úgy gondolták, hogy igaz (arábiai) muszlim nem élhet azokon a területeken, amelyeket az egyiptomiak elfoglaltak, hanem át kell költöznie a vahhábiták birtokolta helyekre. 1912 után a szaúdi uralkodó és a vallási vezető réteg arra ösztönözte a vahhábita tanításokat frissen magukévá tett beduinokat, hogy szakítsák meg a kapcsolatokat azokkal a régi törzstagokkal, akik nem követték őket az igazi iszlám felfogásban, és a Próféta korát követve szakadjanak el a beduin élettől, végezzék el a hidzsrát az igaz iszlám földjére, hogy részt vehessenek a dzsihádban, amely egész Arábia hitetlenek alól történő felszabadításáért folyik. Muszlim, Szahíh, Kitáb al-Ímán, I, 69. al-Vansaríszí, Mijár I, 100. 21 Ibn al-Arabí, Ahkám I, 486. 19 20
6
A KIVÁNDORLÁS ELMÉLETI ALAPJAI AZ ISZLÁMBAN
DÉVÉNYI KINGA
Ezek a nemrég még beduinok azonban nem nagyon tudtak együtt élni a régi városlakókkal, akiket nem tartottak elég lelkesnek és inkább képmutatóknak tekintettek, ezért inkább új településeket alapítottak, amelyeket hidzsráknak neveztek el. A vahhábita tanok Mohamed Ibn Abd al-Vahháb XVIII. századi vallástudós munkáiból származnak, amelyek központi gondolata az isteni egység sajátos szemléletű tanítása volt: Isten nem egyszerűen a világ teremtője és mozgatója, hanem az imádat egyedüli tárgya (tauhíd al-ulúhijja). Aki nem követi ezeket az igaz tanokat, az nem tekinthető muszlimnak. A nem muszlim területekről kötelesség (farída) a kivándorlás, amely megmarad az utolsó ítélet napjáig. Ibn Abd al-Vahháb szerint annak a bizonyítéka, hogy a hidzsra mindig megmarad kötelezettségnek a Próféta szavaiban rejlik: „A hidzsra addig meg nem szűnik, amíg a bűnbánat meg nem szűnik, és a bűnbánat addig meg nem szűnik, amíg a nap nyugaton nem kel fel.”22 7.2 Modern szaúdi nézetek 23 A mai Szaúd-Arábiában tovább élnek a korábbi idők vahhábita eszméi a kivándorlással kapcsolatban. Úgy értelmezik a hidzsrát, hogy azt minden kegyes, vallásos muszlimnak kötelessége megtennie, ha bűnös országban él, és az egyetlen vallásos országba, a vahhábiták alapította Szaúd-Arábiába kell költöznie. Úgy ítélik meg, hogy nemcsak a keresztények és zsidók országaiban nem való igaz (vahhábita) muszlimnak élni, hanem a „kibla népe”24 országaiban sem. Természetesen nem azt akarták, hogy minden nem arábiai muszlim a szaúdi államba költözzön, csak a szaúdiak kötelessége hazaköltöznie fizikailag is. A többi muszlimnak csak lélekben és erkölcsileg kell elhagynia a hitetlenség, bűn és istenkáromlás birodalmát és az egyedül üdvözítő vahhábita iszlámot követni. A hidzsra törvénye a szélsőséges vahhábiták számára azt is jelenti, hogy az erkölcstelennek és hitetlennek tartott országokba még béke idején is tilos utazni és ott tartózkodni. Az utazási kényszer gondolata azonban magyarázatra szorul. Az arab világ nagy része számára az utazás alapvetően a kereskedelmi (üzleti) utat jelentette és jelenti ma is, s ez csak a háború idején esik tilalom és megszorítás alá. Az Arábia közepén fekvő Rijád és környéke lakói számára azonban a kereskedelem nem bírt jelentőséggel az olaj előtti időkben, ezért értelmezhették és alkalmazhatták ilyen mereven az utazási tilalmat. Az ország gazdagsága azonban lehetővé és szükségessé tette az utazásokat és egyre több szaúdi diák ment el külföldre tanulni. Az egyik legnevesebb vallástudóst, Ibn Bázt megkérdezték egyszer, mit szól ahhoz, hogy sok szaúdi fiatal megy külföldre tanulni, és hogy nem kellene-e egy külön bizottságot felállítani, amelyik ellátná őket tanácsokkal, hogyan kell viselkedniük külföldön, "a bűn országaiban". Ibn Báz így válaszolt: „Kétségtelenül nagyon veszélyes dolog az istentagadás országaiba való utazás. Negatív következményei szinte beláthatatlanok. Számos fatvát bocsájtottam már eddig is ki, amelyben óvtam az igazhívőket ettől a veszélytől. Ha mégis elkerülhetetlenek az ilyen utazások, akkor legalább ajánlatosabb idős embereket kiküldeni, akiknek már mélyebb ismeretei vannak a vallásukról. Az is fontos, hogy kiküldjünk velük együtt istenes embereket, akik megfigyelés alatt tartják őket külföldön.”25
Mindezt ld. részletesebben Webster 1993:11-17. A szaúdi állam és a vallási erők ideológiai összeütközéseiről ld. Al-Rasheed 2007, különösen a hidzsra kérdéséről 34-37. 24 A kibla az imairány neve. Minden muszlim kötelessége naponta ötször imádkozni a mekkai Kába szentélye felé fordulva. Ez az irány a kibla. 25 Ibn Báz, Fatáví V, 390. 22 23
7
A KIVÁNDORLÁS ELMÉLETI ALAPJAI AZ ISZLÁMBAN
DÉVÉNYI KINGA
7.3 Mahmúd Saltút fatvája Mahmúd Saltút (1893-1963), az Azhar sejkje egyik híressé vált vallásjogi döntésében (fatva) beszél a kivándorlásról.26 A kérdés, amelyre válaszolt, a következő volt: Kikre vonatkozik a Korán 4/97-99 és milyen kötelességet ró ez korunk muszlimjaira? Válaszában a sejk kifejti, hogy az iszlám mekkai korszakában a kivándorlással kapcsolatban a muszlimok három csoportját különböztethetjük meg. Az első csoport erős volt a hitében, erősen vágyott arra, hogy vallását szabadon gyakorolhassa és kellő lelkierejük volt ahhoz, hogy elszakadjanak a törzsi-nemzetségi kapcsolatoktól, így kivándoroltak Medinába. Ezeket Isten – mondja Saltút – különleges kegyekben részesítette. A másik csoport, bár épp olyan erős volt hitében, mint az első, és nem kötődött a nemzetségéhez sem, de nem volt meg sem a fizikai ereje, sem az anyagi lehetősége ahhoz, hogy kivándoroljanak, vagy pedig öregek és betegek voltak. Ezeket Isten – mondja Saltút – felmentette a büntetés alól. A harmadik csoport az, akik nem voltak elég erős hitűek, s jóllehet nem voltak akadályoztatva a kivándorlásban, mégis többre becsülték a nemzetségi kapcsolatokat, s az anyagi lehetőségeket, mint a vallást, ezért Mekkában maradtak. A továbbiakban Mahmúd Saltút ebből a kiindulópontból elemzi azt, hogyan kell alkalmazni a fenti Korán helyet a jelenkorban. A Korán szavai örök időkig érvényesek, az utolsó ítélet napjáig, ezért napjainkban is ehhez kell alkalmazkodni. Korunkban a következő körülmények között alkalmazhatók a Korán szavai: „Először: Azoknak a muszlim egyéneknek, akik olyan országban élnek, ahol elnyomják a muszlimokat, s csak nagy nehézséggel tudják megőrizni a vallásukat, s nem beszélhetnek szabadon az iszlámról, amennyiben képesek arra, hogy kivándoroljanak oda, ahol szabadon gyakorolhatják a vallásukat, akkor kötelességük kivándorolni. Ha viszont szívesebben maradnak ennek az országnak a megalázó és elnyomó körülményei között, jóllehet képesek lennének kivándorolni, akkor érvényes rájuk a fenti Korán-vers és maguknak ártanak.” A második pontban azt emeli ki a sejk, hogy mit kell tenni, amennyiben az egész ország idegen uralom alá kerül. Felszólítja azokat, akik támogatják a megszállókat és gyarmatosítókat és részt vesznek a kormányzásukban, hogy hagyjanak fel ezzel és „vándoroljanak ki szívükben és cselekedeteikben többi honfitársukhoz [akik eddig sem támogatták az idegen hatalmat], s velük együtt legyenek egy kéz, egy szív, egy ember, hogy elűzhessék az idegen hatalmat.” Ennek a mondatnak az a jelentősége, hogy ideológiai alapot ad a helyben maradásra, amennyiben elismeri a „szívbeli kivándorlást”, azaz az elidegenedést a nem iszlám hatalomtól. „Ezt nyilatkozza ki a kegyes vers korunk muszlimjai számára. Ebből világossá lesz, hogy mi a kötelessége mindenkinek, akit elnyomás akadályoz vallásában és szabadságában, egyénileg vagy csoportosan, iszlám országban vagy nem iszlám országban.” Azután Mahmúd Saltút foglalkozik azzal a kérdéssel, amelyet úgy neveznek, hogy kivándorlás az olyan országokból, ahol nem az iszlámnak megfelelő uralom van. „Számos vallási ember a régi időkben, akik elkötelezték magukat a helyes megparancsolása és a helytelen megtiltása koráni elve mellett, úgy vélte, hogy az idézett Korán versek kötelezik őket arra, hogy kivándoroljanak az olyan országból – akár iszlám országnak számított, akár nem –, amelyben elterjedtek a helytelen, az iszlám által elítélt dolgok, megsokasodtak az eretnek újítások, és nem tudják érvényre juttatni [az iszlám fentiekben idézett erkölcsi alapelvét, vagyis] a helyes megparancsolását és a helytelen megtiltását.” Erre nézve mondja azt az-Zamahsarí (megh. 1146) ennek a versnek a magyarázatában (Kassáf): ez bizonyíték arra, hogy ha az ember olyan országban él, amelyben nem tudja a szükséges módon elvégezni vallási kötelességeit, vagy úgy tudja, hogy egy másik országban 26
Saltút 2001: 430-434.
8
A KIVÁNDORLÁS ELMÉLETI ALAPJAI AZ ISZLÁMBAN
DÉVÉNYI KINGA
jobban eleget tud tenni azoknak a kötelességeinek, amelyekkel Istennek tartozik, és minden körülmények között el tudja végezni az istentiszteleteket, akkor kötelessége a kivándorlás. 7.4 Egy pakisztáni döntés 1987 március 22-én három fiatal pakisztáni azt a kérdést tette fel Ihszán Iláhí Zahír, neves vallástudósnak, hogy miután az iszlám helyzete Pakisztánban romlik, mi a véleménye arról, hogy szerintük két megoldás van: vagy dár al-harbnak tekinteni Pakisztánt és dzsihádot hirdetni addig, amíg vissza nem áll a dár al-iszlám, vagy hidzsrát kell végezni. Elsősorban azt kérték, hogy magyarázza meg a Koránnak a hidzsráról szóló versét, hogyan értelmezendő a modern körülmények között. Azt is elmondták, hogy kétségbeesett kérdésük kiváltó oka az új állami családjogi törvény kihirdetése volt, amely így kivonta a muszlimok magánéletének irányítását a szent törvény, a saría irányítása alól. A vallástudós elutasította szélsőséges nézeteiket és ugyanazon a véleményen volt, mint az egyiptomi Mahmúd Saltút pár évtizeddel korábban, és nem tekintette az egyébként a saríát nagymértékben figyelembe vevő állami törvényt az iszlám elleni támadásnak.27 7.5 A nyílt vallásgyakorlat (izhár ad-dín) elve napjainkban Egy 2008. júliusi kérdés a Muntadaját al-vatan al-arabí elnevezésű szaúdi internetes fórumon a mai muszlim kisebbségi lét lelkiismereti kérdését érintette: Mi a kötelessége annak az elkötelezett muszlimnak, aki nem muszlim országban él, ahol rákényszerítik a szakálla levágását, a közösségi ima elhagyását, és a bűnök nyílt elkövetését? A (névtelenül maradt) mufti így válaszolt: A muszlimnak kötelessége, hogy óvakodjon olyan országban tartózkodni, ahol azt propagálják, amit Isten megtiltott, sőt, egyenesen olyasmire kényszerítik, mint például az ima elhagyása, a szakáll levágása, vagy erkölcstelenségek, mint a paráználkodás vagy a szeszesitalok fogyasztása. Ebben az esetben el kell hagynia az illető országot, mert az a gonosz országa, és egyáltalán nem szabad ott tartózkodnia egy muszlimnak, hanem ki kell vándorolnia (juhádzsir) onnan. Minden országból, amelyben nem képes a nyílt vallásgyakorlásra (izhár ad-dín), vagy kényszerítik bűnök elkövetésére, ki kell vándorolnia a muszlimnak. Egy másik kérdés a következőket tartalmazta ugyanitt: Ha egy muszlimnak lehetősége van a nyílt vallásgyakorlatra a hitetlenek országában, ahol munkavállalás céljából tartózkodik, de nincs se mecset, se emigráns muszlim közösség (dzsálija), akkor bűnt követ-e el azzal, hogy ott él? 28 A válasz így hangzott: Először: A (jogforrásokban található) bizonyítékok arra mutatnak, hogy tilos a többistenhívők között tartózkodni,29 és kötelező a kivándorlás a hitetlenség földjéről annak a számára, aki képes erre. Ez az alapelv. Azonban szabad egy ilyen országba menni érdekből vagy szükségletből, mint pl. kereskedelem vagy tanulás céljából, azzal a feltétellel, hogy lehetőség van a vallás és szertartásainak a nyílt gyakorlására (izhár ad-dín va-saáirihi). Másodszor: A nyílt vallásgyakorlat a következőket jelenti: az isteni egység (tauhíd) és a többistenhittől (sirk) való mentesség kinyilvánításának a szabadsága, a vallási szertartások félelem nélküli megtartása. A nyílt vallásgyakorlat nem korlátozódhat csupán a közösségi imára és a többi vallási előírás betartására, valamint a tilalmak, mint az uzsora, a paráználkodás, és más hasonlók elkerülésére, hanem beletartozik az is, hogy fennhangon (nyilvánosan) elhatárolódjon a többistenhit és a hitetlenség minden formájától.
27
Ld. Masud 1990:29. A kérdés lényege az, hogy így nem tud részt venni közösségi imában (szalát), ami az iszlám egyik legfontosabb előírása. 29 Azáltal lesz ez a tartózkodás „a többistenhívők közötti”, hogy nincs muszlim közösség még kisebbségben sem. Az iszlám a keresztényeket is többistenhívőknek tartja a szentháromság tana miatt. 28
9
DÉVÉNYI KINGA
A KIVÁNDORLÁS ELMÉLETI ALAPJAI AZ ISZLÁMBAN
Arra a kérdésre, hogy félelemből tehet-e úgy a muszlim, mintha elfogadná a hitetlenek tévelygését és bűnös cselekedeteit és hízeleghet-e nekik ugyanezen oknál fogva,30 azt válaszolta a mufti, hogy nem, hízelegni még félelemből sem szabad a hitetleneknek, hanem igenis terjeszteni kell közöttük az igaz vallást „a helyes megparancsolása és a helytelen megtiltása” koráni elve alapján, és terjesztenie kell közöttük az iszlámot. Mindez világosan mutatja, hogy milyen nagy eltérés lehet a különböző iszlám jogi felfogások között: kezdve az önvédelemből való eltitkolástól a hallgatáson át az iszlám propagálásáig. Mindez egyben meghatározza a mérsékelt, ill. szélsőséges muszlim magatartást is. 8. Összefoglalás 8.1 A vallásgyakorlás problémái a pre-modern korban A vallásgyakorlás kérdései már az iszlám legkorábbi idejében, Mohamed próféta mekkai periódusában is megfogalmazódtak, amikor az üldözések miatt először sokaknak titkolniuk kellett hitüket, majd kivándoroltak Jaszribba (a későbbi Medinába). Később akkor kerültek előtérbe ugyanezek a kérdések, amikor vallásszakadás következtében az újonnan létrejött csoportosulások (háridzsiták, síiták, később azok különböző ágazatai, mint a zajditák, stb.) számukra idegen s velük ellenséges, szunnita (más szóval közösségi, dzsamáí) muszlim uralom alatt kellett élniük, és ezért vagy el kellett vándorolniuk, vagy színlelniük kellett, eltitkolva igazi hitüket. Hasonló helyzetek, ha ritkábban is, az ortodoxnak számító szunnita irányzatban is előfordultak időnként, pl. a mutazilita tanok hirdetői esetében 848, a tanok hivatalos jellegének visszavonása, ill. képviselőinek az üldözése után. A középkorban, majd pedig a legújabb korban is ugyanazokat a válaszokat fogalmazták meg különbözőképpen, amelyeket ezekre a kérdésekre a korai, iszlám jogi szempontból mérvadó források (Korán, szunna) adtak, ezért a modern kor vizsgálatakor mindenképpen vissza kell nyúlni ezekbe a régi időkbe. 8.2 Muszlim kisebbségek napjainkban 31 Napjainkban jelentős számú muszlim népesség él a világon olyan országokban, ahol az iszlám nem államvallás. E helyzet létrejötte különböző korokra és okokra vezethető vissza, mint pl. a törökök kiszorulása a Balkánról az I. világháború következményeként vagy a különböző helyeken és időben jelentkező gazdasági-politikai kényszer. Ilyen kényszer miatt áramlottak be az észak-afrikai vendégmunkások a volt gyarmati területekről Franciaországba, ill. az indiaiak és pakisztániak a volt anyaországba, Nagy-Britanniába. Hasonló okok miatt jelentek meg Németországban a török vendégmunkások. Nem felejtkezhetünk el olyan országokról, mint az USA vagy Ausztrália, ahol jelentős létszámú muszlim kisebbség él, s meg kell említenünk Izrael állam létrejöttét is, melynek következtében a palesztinok kerültek kisebbségi helyzetbe. A kisebbségi létben élő muszlimokra azonban továbbra is vonatkozik a kivándorlás, a hidzsra törvénye, legalábbis egyes jogtudósok szerint. Híressé vált például Násziraddín alAlbání (aki maga is apjával az 1920 után világi állammá lett Albániából vándorolt ki Damaszkuszba) 1993-ban hozott döntése, melyben az Izrael területén élő palesztinokat arra
Ez a takijja olyan változatás jelenti, amikor nem azt kell eltagadni, hogy valaki muszlim, hanem azt, hogy nem ért egyet a nem muszlimok viselkedésével vagy hitével. 31 Az európai muszlim kisebbségi lét kérdéséről részletesen ld. Navvár 2003. 30
10
DÉVÉNYI KINGA
A KIVÁNDORLÁS ELMÉLETI ALAPJAI AZ ISZLÁMBAN
szólította fel, hogy vándoroljanak ki a dár al-kufr területéről a dár al-iszlámba, hogy onnan győzedelmesen térhessenek vissza.32 Tanulmányommal azt is kívántam illusztrálni, hogy a mai iszlám világban akár többségi, akár kisebbségi létről van szó, nem jönnek létre új döntések, az új helyzetekre is a régi formákat próbálják alkalmazni annak ellenére, hogy a mai iszlamista mozgalmak vezetői magukat előszeretettel nevezik megújítónak (arabul: mudzsaddid), akárcsak 900 év óta minden jelentősebb vallási vezető.
Ld. Al-Arnaut 1994: 242. Ezzel ellenkező jogi döntést hozott ugyanebben az ügyben évtizedekkel korábban a jordán főmufti Abdalláh al-Kalkílí (1967:7-12), aki a palesztinokat az izraeli elnyomás türelmes elviselésére szólította fel a Korán 3/200 alapján. Sőt azokat a palesztinokat, akik Amerikába vándoroltak ki bűnösnek tartotta, mivel országukat így kiszolgáltatták az ellenségnek és lemondtak a dzsihádról, hogy azt a maguk számára visszaszerezzék. Ez is jól mutatja, hogy a hidzsra és a dzsihád fogalma mennyire összefonódik az iszlámban, s csak az a hidzsra jogosult, amelyik a szent háború érdekében történik. 32
11
A KIVÁNDORLÁS ELMÉLETI ALAPJAI AZ ISZLÁMBAN
DÉVÉNYI KINGA
Bibliográfia Elsődleges források Abú Dáúd, Szunan. = Szunan Abí Dáúd. Kiadta: Muhammad Muhjí d-Dín Abd al-Hamíd. 4 köt., Bejrút: al-Maktaba al-Aszrijja, é.n. al-Asarí, Makálát = Abú l-Haszan Alí ibn Iszmáíl al-Asarí, Makálát al-iszlámijjín va-ihtiláf al-muszallín. Kiadta: Muhammad Muhjí d-Dín Abd al-Hamíd. Kairó: Maktabat an-Nahda alMiszrijja, 1950. Ibn al-Arabí, Ahkám = Abú Bakr Muhammad b. Abdalláh Ibn al-Arabí, Ahkám al-Kurán. Bejrút: Dár al-Maárif, 1972. Ibn Báz, Fatáví = Abd al-Azíz Ibn Báz, Madzsmú al-fatáví fí l-aqída. Rijád, é.n. Ibn Hanbal, Musznad = Ahmad ibn Muhammad Ibn Hanbal, Musznad. Kiadta: Muhammad Abd asz-Szalám Abd al-Sáfí. 6 köt., Bejrút: Dár al-Kutub al-Ilmijja, 1993. Ibn Hisám, Szíra = Abd al-Malik Ibn Hisám, Szírat an-nabí. Kiadta: Muhammad Muhji d-Dín Abdalhamíd. 4 köt., Kairó: Maktabat Szubajh, 1963. Korán = al-Kurán al-Karím. Kairói kiadás. Muszlim, Szahíh = Muszlim ibn al-Haddzsádzs al-Kusajrí, Szahíh. 5 köt., Kairó: Dár Ihjá alKutub al-Arabijja, é.n. al-Vansaríszí, Mijár = Abd al-Vahíd Ahmad b. Jahjá al-Vansaríszí, al-Mijár al-murib va-ldzsámi al-mukrib an fatává ulamá Ifríkijá va-l-Andalusz va-l-Magrib, vol. II. Beirut: Dár alGarb. az-Zamahsarí, Kassáf = Mahmúd ibn Umra al-Zamahsarí, al-Kassáf an hakáik at-tanzíl. 4 köt., Kairó: al-Bábí al-Halabí, 1966-68. Másodlagos források
Abu-Sahlieh, Sami A. Aldeeb. 2008. Il diritto islamico. Fondamenti, fonti, istituzioni. Edizione italiana a cura di Marta Arena. Roma: Carocci. Al-Arnaut, Muhamed Mufaku. 1994. "Islam and Muslims in Bosnia 1878-1918: Two Hijras and Two Fatwas". Journal of Islamic Studies 5:2.242-253. Crone, Patricia.1994 . "The First Century Concept of hiǧra". Arabica 41.352-387.
12
DÉVÉNYI KINGA
A KIVÁNDORLÁS ELMÉLETI ALAPJAI AZ ISZLÁMBAN
Hodgson, Marshall, G. S. 1974. The Venture of Islam. 3 vols., Chicago: University of Chicago Press. Madelung, Wilferd. 1986. "Has the hijra come to an end?" Revue des Études Islamiques 54.225-237. Madelung, W. F. 1991. "The origins of the Yemenite hijra". In: A. Jones, ed. Arabicus Felix: luminosus Britannicus. Essays in honour of A.F.L.Beeston on his eightieth birthday. 25-44. Reading: Ithaca Press, for the Faculty of Oriental Studies, Oxford University. Masud, Muhammad Khalid. 1990."The obligation to migrate: the doctrine of hijra in Islamic law". In: Muslim Travellers. Pilgrimage, migration, and the religious imagination. Edited by Dale F. Eickelman and James Piscatori, 29-49. London: Routledge. Muntadaját al-vatan al-arabí. http://www.3rbroom.com./vb/t1462.html [Utoljára letöltve 2015. szeptember 20.] Navvár, Fathalláh. 2003. al-Akallijját al-muszlima fí Urubbá va-muskilat al-iszlám almugtarib. PhD disszertáció. Budapest: ELTE, BTK, Arab szak. Netton, Ian Richard (szerk.). 1993. Golden Roads. Migration, Pilgrimage and Travel in Mediaeval and Modern Islam.آCurzon Press, Richmond. Al-Rasheed, Madawi. 2007. Contesting the Saudi State. Islamic Voices from a New Generation. Cambridge: University Press. Saltút, Mahmúd. 2001. al-Fatává. Kairó, Dár as-Surúk (21. kiadás). Webster, Roger. 1993. "Hijra and the Dissemination of Wahhábí Doctrine in Saudi Arabia": In: Netton (szerk.) 11-27.
13
