DÉNES ZSÓFIA
Zrínyi Ilona Regény
2011
VISZIK A MENYASSZONYT Az eperjesi országúton hatlovas hintók robognak, mögöttük társzekerek hosszú sora tart északi irányban Bártfa szabad királyi város felé. Előttük tarka ruhás szolgák lovagolnak, kék vagy pecsétviaszszín sörényű – festett sörényű –, arany-, ezüstszerszámú paripákon. Mellettük piros és sárga csizmás hajdúk, lovászok, díszruhás szolgák nyargalnak, szélben lobogó mentével. Pompázatos keleti mesében vonulnak így; aranysujtásos, ékkőbogláros, gyöngyfüzéres, nyest- és nyusztprémes az egész menet. A hintók orsóin strucctoll bóbiták lengenek, belsejükből török szőnyegek, aranyhímes karmazsin bársonypárnák villannak elő. Nagyúr utazik ilyenformán. Magyar nagyúr, országbáró és főrend az Úr 1666. esztendejében, töröktől eltanult, de saját múltjából is hozott, rangját felmutató fényűzéssel. Úr, aki nem dolgozik, nem fizet adót, helyette a jobbágy, a szegény nép izzad és sanyarog. Várak, óriási uradalmak, arany- és drágakő kincsek, külföldnek hizlalt gulyák, hírneves ménesek, tengernyi birkanyájak birtokosa és a föld népének élet-halál ura. Amerre halad kincses menetében végig az országon, török martalócok és német császári zsoldosok haramiakezétől felperzselt falvak vagy nyomorúságos sárkunyhók földbe bújt telepei szegélyezik az utat. 7
Amint kikanyarodik a fenyőerdők közül a kies útra, a könnyű hegyi levegőben, szőlők lejtője alján, mintha mindenki máris részeg volna. Részeg a levegőtől, az elő-előrántott pálinkás- vagy borosbutykostól és a várható jóktól, amely útjuknak célja. Február utolsó napja ez, a nap magasan jár, csak jelzi, merre visz hajlása Késmárk tornyai mögé, de az égbolt igen nagy magasságban még világoskéken feszül, és az aranyfénytől jókedvben szikrázik. Bártfáról már ideint Szent Egyed székesegyháza őrtornya. Megdördülnek pedig Bártfa sáncainak ágyúi. Örömöt lőnek, mivel falai közé most érkezik távoli földről, az Adriai-tenger partjáról a szépséges menyasszony, gróf Zrínyi Ilona, a horvátországi bán, Zrínyi Péter császári főlovászmester leánya, atyja és húga kíséretében, hogy most ülje menyegzőjét a nagy Rákóczi-ház fiatal sarjával, Báthori-javakban ülő Báthori Zsófia fiával, I. Rákóczi Ferenccel, Erdély választott volt fejedelmével. A bártfai városháza asszonyházában – a tanács az épület egyik szárnyában mindig is az átutazó várúrnőket szállásolja – Ilona szemére nem jön álom. Pedig fáradt a soknapos utazástól, a hintóban való egy helyben rázódástól. A fogaton tett több hetes februári utat az ő huszonkét esztendeje is megérzi. Az asszonyház ólomkarikás tányérokból rakott üvegablaka a főtérre néz. A holdat felhő takarja, a fő8
tér sötét. Ilona fölkel ágyából, hálóköntösére prémes palástot vet, kinyitja ablakát. A füstfogó köpenyes kandallóban hatalmas hasábfák égnek. Itt, a Kárpátok tövén ilyenkor még foga van a télnek. Különben is a hegyek levegőjét megszokta. Ahonnan jön, Grodnyik, az is kősziklán fészkel. Zrínyibirtok, ahol a várhegy lábát ugyan tenger mossa, a Quarnero, de körülötte ott a kőrengeteg, a DináriAlpok végtelenje, sziklatömbök és lejtők vad világa, melyet szekér nem jár, eke nem szánt, porhanyó föld nincs a magasban, és csak a hegyi ló lába találja meg a kapaszkodót. Ilona összemarkolja nyakán a palástot. Fázik. Rázza a hideg. Végighúzza kezét homlokán. Nem, nemcsak a bártfai éjszakától reszket, hanem attól, ami eszébe jutott. Miklós bátyja halála. Milyen hirtelen jött. Hihetetlen volt. Vadkan? Megsebesített erdei disznó, az győzött volna rajta? Azon a felfegyverzett, életerős férfin, aki félelmet nem ismert? Senki sem látta, csak Póka. Póka, a jáger. Ilonának mindig ellenszenves volt. Képe sunyi, mint a rókáé. Sokszor elgondolkozott ezen. Kinek volt érdeke, hogy Zrínyi Miklós elhallgasson? Hogy hősi tettel és buzdító szóval ne mutasson utat nemzetének? Elgondolkoztató kérdés, amin Ilona gyakran töpreng, és a következtetés mindig egy. Kinek oly hosszú a karja, hogy a kursaneci erdősűrűbe elérjen – Pókáig?… Bécsé! 9
Indulatos mozdulatot tesz. Keze megáll a levegőben. Ez nem az a hely és idő, hogy ilyesmin járjon az esze. Holnap férjhez megy. Vőlegénye lejön Makovica várából – húszéves, daliás legény. Tavaly ismerte meg a trencséni fürdőkben. Gazdag. Olyan nagy vagyon, nagy birtok ura, hogy Ilona szülei jónak látták a nagy származású ifjú udvarlását. Hogy Ilona eközben boldog? Hogy szerelmes-e? Ki kérdezi? Nekitámasztja homlokát az ablakfának, kinéz az éjszakába. A tanácsterem felől, mely ezen az órán az urak ebédlőháza, mi sem hallatszik ide. Az épület másik szárnyán van. A sötétségben alig is különbözteti meg a hegyes tetős, egyemeletes házakat – a jómódú polgárság lakhelyeit –, de délután, mikor megérkeztek, jól látta festett homlokzatukat. Olyan a főtér ezekkel a házakkal, mint a képeskönyv. Magának a városházának a fala is tarka. Szepességi festőmesterek ember nagyságú figurákat festettek rá, nemcsak kívül, de bévül is az udvar- és teremfalakra. Csupa jelkép: a kereskedelem, bányászat, borászat, igazság, szerencse és hasonlók, a helyi polgárság önérzetének megfelelő elrendezésben. Máskor ezek mennyire szórakoztatták volna Ilonát. Most más gondja és izgalma van. A sötétben, mélyen lenn, húr pendül meg. Koboz. Férfihang hangzik fel, szűrten, hangfogósan, a nagy csöndben mégis tisztán kivehetően. Fiatal férfi hangja. Panaszkodik. Német ajkú városban magyar szó. Urak kíséretéből katona lehet. Katona vagy szolga. 10
Jobbágy vagy nemes. Talán valamelyik szép komornalánynak szól. Mondjad, hogy szeressen, Engem meg ne vessen Egy hitvány nyalkáért, Egy rút fertelmesért, Mert ha egy nyalkáért Megvet, csak egy rosszért, Kész az koporsóban Vagyok leszállanom… Kiegyenesedik. Széles, nagy mozdulatot tesz. Úgy, mintha ölelne. Szerelem. Be jó lehet! Be jó lehet annak, aki szíve mélyéből szeret – még úgy is, ha panaszkodik. Őneki, Ilonának, sohasem lesz ez a boldogsága? Mondjad, hogy szeressen, Engem meg ne vessen… Elszakították őt anyjától, otthonától, mindattól, amit szeretett. Mit adnak cserébe érte? Szerelmet? Nem. Kötelességteljesítést. Azt mondják: ország érdek, és neki, a Zrínyi lánynak, el kell hallgatnia. Ezt megtanulta Ilona. Nem az esze, a szíve fogta fel a leckét. Vérévé vált, mint minden, ami jóra Miklós bátyja tanította… És ezért – ezért jött ide enge11
delmesen Bártfa városába, hogy holnap kezét nyújtsa Rákóczi Ferencnek. Kész az koporsóban Vagyok leszállanom
Milyen nehéz az ő szíve. Kinn éjfélt kongat az óra. A felváltott éjjeliőr kiáltása felsüvít az éjszakában. – Abgeleeszt! Ilona becsukja az ablakot. – Aurórika, édes húgom, alszik-e? Az oldalajtó bársonyfüggönyét félrehúzza Ilona. Bekémlel a szomszéd szobába. – Nem alszom, édes néném. Milyen szelíd ez a hang. Auróráé. Csupa érzés, csupa megadás. No, az övé igazán más. Őbenne mindig van egy kis lázadás, harag, saját akarat, akkor is, amikor az eszére hallgat. Hányszor mondta Miklós bán még aprólány korában Oszalyon, a Kulpa mellett – másik otthonukban –, amikor lóra ültette, és maga ott poroszkált mellette: „Inkább fiú lettél volna, te első, nem lyány. Annak születtél.” Őbenne inkább fiútermészet volna? Vállat von. Majd elválik. Az élet megmutatja. – Ha nem alszik, jöjjön be kelmed, húgocskám! Talpig érő gyolcsingben, aranyhímes török papucsban besurran hozzá húga, Auróra Veronika. Ilona 12
köpenyt borít reá, nehogy megfázzék. Megfogja a vékony, magas gyermekleány kezét. Az feléje emeli arcát, Ilona fél fejjel nálánál is magasabb. Az izzó parázs meg az ágy mellett virrasztó olajmécses világánál egymásra néznek. Ilona arcán gyöngédség, Aurórikáén aggódás. Mit akarhat tőle a nagy testvér? Ilona a szélesebb vállú, karcsúbb, teljesebb. Az este lemosta arcáról rózsaillatos meleg vízben a ráírt fehér és rózsás festéket, a szépnek kívánt mátka kötelező hóhamvát, hajnalderengését. Most itt áll az egészséges dinári lány természetes sápadtságában, bőrének sárgás gyöngyfényével, merészen ívelt, sötét szemöldökével. Határozott metszésű orra éppoly kifejező, mint érettgyümölcs-szája. Legszebb a szeme. Mély és lobogó. Süt belőle, hogy Ilona nem mindennapi ember. – Baj van, édes néném? Ilona legyint. Erről beszélnie nem érdemes. Leül az ágy szélére, maga mellé vonja húgát. A vállán nyugtatja kezét. – Arra kérem, édes szívem – mondja halkan, de határozottan –, ne menjen kelmed vissza Klagenfurtba a máterekhez, maradjon itt, édes húgom, nálam. – Itt? – rebben fel Aurórika, és körülnéz. Ilona pillantásában feddés van. – Természetesen nem itt, Bártfán, édes húgom, hiszen azt tudhatná. Hanem itt nálam, Felső-Magyarországon. Egyelőre a pataki várban, ahol férjemurammal élni kívánunk. Az én gyönge eszközeimmel mindent 13
