Dénes Zsófia
Úgy ahogy volt és…
DÉNES ZSÓFIA
Úgy ahogy volt és…
2011
© Fapadoskonyv.hu Kft. © Dénes Zsófia jogutódja
Az én nyelvem a tükrözések nyelve. Nyelv, amelyen fehér kőtükrömmel lemásolom a láthatót. És fekete kőtükrömmel a láthatatlant. Másolás, az elmondás. Elmondás, az tükrözés. Alkotás nálam nincs. Én a tükrözések másolója vagyok, nem pedig világok alkotója. Miguel Ángel Asturias
Amit ebben a könyvben megírtam, az ilyen formában nálunk talán szokatlan. Élménykönyv magyar kortársaimról, akik valamennyien alkotók voltak, akár írtak, építettek, festettek, mintáztak, színpadon játszottak, akár a tudománynak éltek. A nincstelen küszködőkön kívül másfajta ember engem, az írót, sohasem érdekelt. De a kiváltságos egyéniségeket figyeltem, és megjegyeztem magamnak. Ami e találkozások élményeiből bennem a mai napig megmaradt, igyekszem átadni a fiatalabbaknak, mert már szinte alig akad az ábrázoltak között, akikkel ők még találkozhatnak. Valami vissza nem térőt jelentenek, amit én, mint korom tanúja, és magam is egyszeri jelenség, még tükrözhettem. És éppen az, hogy mindebből semmi sem tér vissza, tette érdemessé, hogy néhány kései évemet ennek a munkámnak szenteljem. Mert akikről itt szólok, azok a maguk módján kiemelkedő emberek. Érdemben és kiválóságban nem egyenlők, hiszen minden kornak kevés a nagy embere. De nem is az volt a célom, hogy fölmérjem őket. És nem is az eredményeiket teszem mérlegre. 5
Ha valamit mégis fölidézek abból, amit adtak nekünk, azt éppen csak emberi jellemzésükért, belső képük átvilágításáért kell megtennem. Igyekezetem az volt, hogy eleven lényüket tükrözzem. És ha az is belékerült írásomba, hogy én hogyan viszonylottam hozzájuk, ez nem volt eleve elhatározott szándékom, önkéntelenül sodródott belé. De nem törlők utólag semmit, mert bizonyára így igaz. Akikről írok, nem egyetlen korszak szülöttei. Hiszen az én életem nemcsak egy emberöltőt ölel fel, de voltaképp hármat. Van itt század eleji emlék (sőt, ha jól megnézem, múlt század végi is), van itt háborús, majd forradalmi zóna, van itt két háború között szorongó negyed század, és van olyan kifutó, amely átszalad mai folyamatosságunk medrébe. De a legfontosabb, amit bejárt utamról el kell mondanom: tulajdonképpen egész életem csupán két korszakra oszlik. A kapuzáróra és a kapunyitóra. Amikor lezártuk a múlt örökségét, amelyet a huszadik század küszöbéig hordoztunk, nyomban megnyíltunk mindenestől az újat teremtő világnak. Es ez lényegében már forradalom volt. Az az erjedés, amely bennünk végbement, amíg kiérleltük a teljes forradalmat, az volt az én fiatal éveim leglényege. Az tette dinamikussá és szikrázóvá annak a világnak szellemi harcosait. Csakis ilyen vulkáni erőkkel dúsított korok szülik sorozatban a rendkívüli embereket. Ilyen kor volt a múlt században magyar földön az a néhány évtized, amelyet a történelem reforméveknek nevez. Ilyen kor volt a mi századkezdetünk. Forrongást hordozott, és forradalmakban tetőzött. Az szülte a tehetségeket, az volt alattuk a rugó, az világította meg őket, hogy színesek, sugárzók, és amennyire lehet, teljesek legyenek. 6
Akikről itt írok – kevés kivétellel – az új forradalmát érlelték magukban, amellyel a kor terhes volt. És hiszem, ez teszi érdemessé, hogy aki még együtt volt velük, az a látható és láthatatlan dolgok fehér és fekete kőtükrével tükrözze őket. Időrendbe sorakoztattam portréimat. Aszerint, mikor találkoztam először azzal, akiről írok, vagy mikor kaptam róla azt az élményt, amely mindvégig nyomot hagyott bennem. Adyról itt nem adok külön képet. Őt megírtam három könyvben is és számtalan helyen. Mégis kiütközik ő itt is az ábrázolások sűrűjéből, mert jelenvaló volt mindvégig és mindenütt, ahol az új sarjadt, ahogy jelenvaló ma is. Ami engem illet, aki többnyire ma tükrözöm a múltban átélteket, nem hiszem, hogy erre a rálátásra hamarább lettem volna képes. Rálátásra, amely – elismerem – egyéni. Egyéni, de fél vagy háromnegyed század távlatából érkezetté, aki most már messziről tekint vissza a valóságra, amely körülvette, amelyben élt, amely éltette, s amelyet szeretett. Talán csak azért tartozom a ritka emlékezők közé, mert kevesen vagyunk, akiknek a sors megengedi, hogy egészen magas korban még mindig megtalálják a szavakat, és érezzék a hevületet, amely a feltámasztást egyáltalán lehetővé teszi. Ezt a lehetőséget alázattal köszönöm meg sorsomnak. D. Zs.
7
