Dénes Viktor: De akkor miért harcolunk? 2013. február 6., 11:00 Sorozatunkban a Színház- és Filmművészeti Egyetemen ebben az évadban végzősöket, Novák Eszter és Selmeczi György zenés szakirányú osztályának tagjait mutatjuk be – elsősorban arra kíváncsian, milyen az a színház, amiben hisznek, amilyet csinálni szeretnének. A sorozat írásai szerdánként jelennek meg.
Fotó: Dóka Attila / OBSERVER Medve - Dénes Viktor Amióta az eszét tudja, színész szeretne lenni. Három színiiskolát is megjárt, és most a Katonában gyakorlatos színész – ami számára a legtöbb. Dénes Viktor idén fejezi be a Színművészeti Egyetemet, és mint mondja: a színházból minden érdekli. ► Miért dönt ma valaki úgy, amikor a színészlét egyáltalán nem biztos megélhetés – mondjuk semmi sem –, hogy mégis színész lesz? A motiváció hogyan találkozik a valósággal és a lehetőségekkel? Dénes Viktor (DV): Nem tudom, mikor döntöttem el, hogy erre a pályára akarok menni. Arról van emlékem, hogy már csak ez érdekel. Ilyenkor egyáltalán nem foglalkozik azzal az ember, hogy ebből lesz-e milliárdos vagy sem. Most, a végzés felé közeledve viszont már foglalkozik… és hát látványosan lehetetlen a helyzet. De engem tényleg nem érdekel más. Ha úgy néz ki, hogy ez nem jön össze, és már nagyon kenyeret kell venni, akkor elmegyek és csinálok valamit – de nem tudom, mit…
► Mondhatjuk, hogy amióta az eszedet tudod, színész szeretnél lenni? DV: Van egy családi legenda – nagyon vicces, pont most írtam ezt le a szakdolgozatomban –, hogy tíz éves korom körül láttuk a Vörösmalom című musicalt a Madách Színházban, ami után én azt mondtam, hogy színész leszek. Hogy ez tényleg így van-e vagy sem, nem tudom, de a Vörösmalom meghatározó előadás volt a számomra, nagyon szeretem a darabot is. De, hogy pontosan ez hol és hogyan kattant be nálam, azt nem tudom. Kilenc-tíz éves koromtól egyre intenzívebb lett bennem ez a vágy. Új lakásba költöztünk, a szomszédunk egy filmes rendezőasszisztens volt. Beszélgettünk, elvitt válogatásokra – persze egyik se sikerült. Aztán mondta, hogy egy ilyen fiatal gyereknek a Földessy Margit drámastúdiójában a helye, itt a telefonszáma, hívd fel. Felhívtam és bekerültem. Aztán eljött a felvételi időszak – tizenhét évesen érettségiztem, és bár jártam a Földessyhez, nem láttam, hogy mi van a színházban, nem tudtam, ez hogy zajlik. Nem sikerült. Még a gimnáziumban egy angol nyelvű drámaversenyen vettem részt, ahol megismerkedtem Pozsgai Zsolttal. Érettségi után aztán egyszer csak csörgött a telefon, hogy Pozsgai Zsolt vagyok, akarsz-e művészeti titkár lenni az Aranytízben. Érettségi után. Fogalmam nem volt nemhogy a színházról, a világról se. Mondtam, hogy akarok – bár azt se tudtam, mi az. Így tizenhét évesen bekerültem egy művelődési házba, ami színházként működött. Közben szerepeltem tévésorozatokban, és készültem a felvételire – a következő évben se vettek fel. Az Aranytízből meg kirúgtak, mert – akkor is így volt és most is így van – nem szeretem a gerincemet meghajlítani. Az igazgatónő meg mindenféleképpen rá akart venni olyan dolgokra, ami nem volt feladatom és ezt meg is mondtam… Tulajdonképpen most ugyanazt mesélem el, amit leírtam a szakdolgozatomban. Na mindegy.
Fotó: Hrotkó Bálint / SZFE
Bíít - Dénes Viktor Az utolsó csepp a pohárban az volt, hogy Pozsgai megkért, hogy csináljak egy műsort március 15-e alkalmából: azt találtam ki, hogy a nézőtéren unatkoznak az iskolás gyerekek, majd felmennek a színpadra, ami egy padlás, ahol találnak egy könyvet, és megelevenedik előttük a történelem. Semmi extra. Előadás előtt leraktam papírt a nézőtéren két székre, hogy a produkció számára foglalt. Természetesen jöttek protokollvendégek, a városrész vezetése, én meg fent ültem a vezérlőben, ahonnan láttam, hogy valaki leveszi a foglalt papírt. Idegesen lementem, hogy elnézést kérek, de ez foglalt. Erre a polgármester: „Ibolyám, hát ne viccelj, ülj csak le ide.” Kiderült, hogy én az alpolgármesternek mondtam, hogy ide nem ülhet… Előadás után odajött hozzám a kommunikációs igazgató, hogy tudom-e, kit állítottam fel. Mondom: fogalmam sincs – pedig akkor már sejtettem valamit… – Az alpolgármestert állítottad fel.. – Hétfőn közölték, hogy gazdasági racionalizálás miatt megszüntetik az állásomat. Így ért véget a művészeti titkári pályafutásom. ► Komolyan, mintha egy királyságról mesélnél, ahol a főméltóságokra nem érvényesek a szabályok, ahol ezek az emberek sérthetetlenek… És hogyan tovább? DV: Mindezalatt tovább jártam Földessy Margithoz, ő mondta, hogy Jordán Tamás indít egy stúdiót a Nemzetiben, beszélt vele, hívjam fel és menjek el a meghallgatásra. Elmentem és felvettek. Két évet töltöttem ott, aztán egyszer csak, amikor zenés osztály indult – pedig nem gondoltam volna, hogy zenés osztályban lenne a helyem – felvettek. ► Eddig azért elég sok idő telt el. DV: Négy év. Ötödszörre vettek fel – a Marton–Hegedűs osztályban előtte már harmadrostáztam, az nagyon jó volt, és amikor kiestem, az nagyon nagy csalódás volt. ► Nem kérdőjeleződött meg benned, hogy ezt kell csinálnod? DV: Nem hiszek a véletlenben. Aznap este, amikor kiestem, volt egy előadásom, a Herr Kolpert. Semmi kedvem nem volt játszani – mégis muszáj volt mennem. Úgy éreztem, hogy meg vagyok csalva. Utána oda is jött hozzám a rendező, hogy nagyon jó voltál ma, de ez egy nagyon csöndes pizzafutár lett, amit játszottam. Talán ez volt az első, igazi nagy csalódás.
Fotó: Tóth Simon Ferenc / SZFE Terror - Dénes Viktor ► Te három iskolát is megjártál. Ez a három különböző hely mit jelentett neked, mit kaptál ezektől a helyektől? DV: Földessy Margité igazából nem iskola. Az a fajta játékosság, amiben ott él az ember, létforma: a „margitozás”. Egyszer készítettek velem egy interjút Kaposváron, ahol úgy fogalmaztam, hogy imádok bohóckodni, ha az nincs, akkor az egész unalmas lesz, mert mindenben van bohóckodás, a legnagyobb vérdrámában is. A Földessy-stúdió pusztán arról szólt, hogy tudjál felszabadultan létezni színpadi szituációkban – amit aztán az életbe is át lehet ültetni. De ez is a mottója, szóval valószínűleg nem csinálja rosszul. Amikor az iskolában azt éreztem, hogy nem találom az örömöt, csak a feladatot látom, akkor erről beszéltem is Margittal, hogy ez a felelőtlen játékosság mennyire hiányzik. A Nemzeti első éve iszonyatosan jó volt. Jó volt a csapat is: Borbély Alexandra, Kovács Gergely, Huzella Júlia, Gáspár Kata, Fehér Dániel, Eke Angéla, Halasi Dániel – akik most így hirtelen eszembe jutnak –, szóval szinte mindenki bekerült a Színműre. Ez az első csapat nagyon erős volt. Azt hiszem – lehet, csak az idő szépíti meg –, tudtuk, hogy a Nemzetiben mi csak statisztálunk és ez végül is jó a színháznak, de ugyanakkor nagyon nagy szeretettel és figyelemmel voltak felénk a tanáraink. Igazán akartak valamit. Benedek Miklós azt mondta, hogy ez az iskola a stúdió és a Színművészeti Egyetem között van. Sokkal több figyelemmel voltak felénk, mint más stúdiókban – legalábbis az alapján, amiket hallottam. A legnagyobb színészek is így voltak velünk – egy stúdiósnak már az, hogy köszönnek neki a „nagy színészek”, élmény. A harmadik, a Színművészeti meg ilyen vegyes dolog: a téboly és a mennybemenetel legszélesebb skáláján mozog.
Fotó: Tóth Simon Ferenc / SZFE Az 1/2 kegyelmű - Ódor Kristóf, Dénes Viktor, Marofka Mátyás ► Mi a téboly? DV: Például az első év, amikor nem értettem, hogy miért nem jó, amit csinálok. Nem találtam a fogásokat és semmit, amiben addig biztos voltam, aztán egyre idegesebb lettem attól, hogy nem megy. A nagy fordulat az volt, amikor Máté Gáborral csináltuk A vihar kapuja című beszédvizsgát, amiből végül előadás lett. Minden nagyképűség nélkül: olyan sikeres tudtam lenni, illetve annyi pozitív visszajelzést kaptam, hogy elkezdtem újra hinni abban, hogy mehetek a színészet felé, hogy mégsem elvetélt gondolat. Év végén pedig jött a telefon, hogy bekerültem A mi osztályunkba – akkor még nem lehetett tudni, hogy mi lesz, de a lényeg az volt, hogy jöhettem a Katonába gyakorlatra. Akkor még nem tudtam, kikkel fogok együtt játszani, de az olyan csoda volt… ► Ez egy cél: telefon a Katonából? DV: Kinek nem? Szerintem, aki azt mondja, hogy nem szeretne oda kerülni, vagy ott játszani, az hazudik. Nagyon izgultam. Bemész az olvasópróbára és akkor ott ül melletted Haumann Péter, Ujlaki Dénes… és akkor most sorolhatnám a neveket hosszan. Aztán egyszer csak vissza kell olvasni a darabot – és az ember iszonyatosan izgul miatta! Előző este készül, hogy mit fog olvasni. Persze senkit nem érdekel, hogy hogyan olvasod vissza… Már az első próbára tudtam a szöveget, sehol nem hagytam magamnak rést, hogy megfogjanak. Aztán persze ez a torokszorító izgalom feloldódik, ma már nagy szeretet van, és sokáig tartó beszélgetés a büfében.
Fotó: Mészáros Csaba / Teátrumfotó A mi osztályunk - Szacsvay László, Dénes Viktor, Rajkai Zoltán ► Játszottál Kaposváron is. Ezek milyen tapasztalatok ahhoz képest, ami a Színműn kialakul arról, hogy milyen a színészet, hogyan működik? DV: Annyi tapasztalásom van az egyetem előtti időszakból, hogy nagy meglepetés nem ért. Az, hogy én csinálhatom azt, amit alulról néztem, az ilyen… „jaj de jó!” érzés. Erre vágytam! Meg is kaptam. Összejött. De hogy ez az egész valami más lenne, mint amit bent csinálunk az egyetemen – olyan nem volt. ► Szerződtetésről volt már szó? DV: Dehogy volt, nem tudok erről semmit…
Fotó: Garamvári Gábor Eleje - Notóriusok 30.1 - Bán Bálint, Dénes Viktor, Kovács Lehel ► Mi motivál? Milyen színházban szeretnél játszani – milyen típusú színházat szeretsz, milyen színházat csinálnál szívesen, mi a fontos a számodra mondjuk egy társulatban, egy rendezőben? DV: Csak a legközhelyesebb választ tudom adni. Engem minden érdekel – tényleg. Nagyon szeretnék zenés előadásban játszani, nagyon szeretnék drámában is, meg önfeledt vígjátékban is. Nem tudnám valamire azt mondani, hogy ez nem. Egy dolog: nem szeretem a hülyeséget. A gondolatmentes ostobaságoktól a hideg kiráz. Van egy rossz tulajdonságom, hogy ezt ilyenkor meg is szoktam mondani. Tapasztalatom szerint a leginkább nekem az jön be, ha tudok bízni a rendezőben. A legnagyobb hülyeséget is kipróbálod, ha ez megvan. Szeretem kipróbálni a dolgokat, amik eszembe jutnak, mert ha nem, akkor az egész nap nyomja a fejemet. Akkor inkább legyen kint, maximum tudjuk, hogy hülyeség. Az is fontos, hogy legyen erre tér, lehetőség. Fontos, hogy hallgassanak meg. A társulat szempontjából pedig az álszenteskedést utálom. Azt egyből ki szoktam szúrni és olyankor odébbállok, az ilyen emberekkel nem is tudok kellemes viszonyt kialakítani, azt hiszem ilyenkor én is bántó leszek. A könyöklést sem szeretem.
Fotó: Dudás Ernő Pinokkió - Borbély Alexandra, Dénes Viktor ► Ott vagyunk, ahol kezdtük. Milyen ez a helyzet, amikor az ember nem tudja, hogyan tovább? DV: A Nemzeti végén is volt egy bizonytalanság az igazgatóváltáskor, amikor jött Alföldi Róbert, és még nem tudtam, hogy felvesznek-e a Színművészetire. Szóval volt bizonytalanság az életemben, de most nem ilyen bizonytalanság van. Most úgy állok a világ előtt, hogy nincs a kezemben eszköz, nem tudom, hova léphetnék tovább. Ez sokkal rosszabb, mert nem érzem, hogy bármit tudnék tenni – az iskolában szénszünet van, vizsgaelőadást nem játszunk, ha februárban lesz egy-két előadás, akkor az csoda, de igazgatók nem is nagyon jönnek el megnézni minket. Legrosszabb esetben marad a telefonálgatás, de nem akarom magamat ajánlgatni. Egyszerűen nem szeretem az ilyesmit, persze ha muszáj, akkor muszáj. Ha csak egy számomra teljesen érdektelen színházi közegbe mehetek, akkor lehet, hogy inkább a lapkihordást választom. Ami izgat az egészben, az a fontos, nem pedig az, hogy én mindenáron, akár gatyaletolással, valahol keressek egy kis pénzt, és elmondhassam magamról, hogy színész vagyok – szerintem az nem is színészet. ► Mostanában ilyen szomorúan végződnek ezek a beszélgetések. Ráadásul a ti osztályotoknak nagyrészt van gyakorlata. Miért van ekkora érdektelenség a fiatal végzős színészek iránt? Van erről elképzelésetek, beszéltek erről? DV: Egymás között, nem. Ami mostanában nagy téma – ez lehet, hogy megérne egy külön cikket –, hogy nincsenek meghatározó erejű, fiatal színházrendezők. Ha van egy-kettő, az is elmegy valahova. Pár igazgatóban felmerül a fiatalítás gondolata, de nem olyan mértékben, mint ahányan végeznek. És persze ott van még Kaposvár is, akiknek ugyanúgy az az érdekük,
hogy a tanítványaik valahova kerüljenek. Általánosságban azt gondolom, hogy mi, fiatalok is el szeretnénk játszani azokat a szerepeket, amiket a nagy színészek eljátszottak, akik mellett ott vannak azok a nagy rendezők, akik ezeket már megrendezték, és emiatt őket ez már nem is igazán érdekli. Szerintem sok esetben van vezető pozícióban nem látó ember, a nem látó emberek pedig gyér kvalitású embereket tesznek maguk alá. Egy erős személyiség ugyan nehezebben irányítható és kezelhető, de az eredmény százszor izgalmasabb lesz mint, amikor a bábumat beállítom balra vagy jobbra.
Fotó: Dóka Attila / OBSERVER Medve - Dénes Viktor ► De sokszor nincs is másra igény, mint hogy gyere be balról – és kész a színházrendezés… DV: Nos, a színházrendezőket is ezen az egyetemen képzik. Szerintem egyébként a rendezőnek erős személyiségnek kell lennie, olyannak, aki képes gondolatokat ébreszteni a színész fejében. Talán kevés az igazán jelentős személyiségű ember – nézd meg a tudományos életet: ott is azok viszik a pálmát, azok az izgalmasak, akik személyiségek, akik izgalmas emberek, akik át tudnak adni valamit. És persze kevés a pénz. Amikor gondolkoztam, hogy ma interjúzunk, az jutott eszembe, hogy nagyon szeretném, ha valahogy bekerülne az egyik kedvenc idézetem. A második világháború idején Churchillnek azt mondták, hogy a háború megnövekedett költségei miatt megszorításokat kell eszközölni a művészetek és kultúra területén, Churchill azt felelte, „Na jó, jó, uraim, de akkor mi az, amiért harcolunk?” ► Olyan jó lenne valami vidámmal befejezni végre egy ilyen beszélgetést…
DV: Tudod mit? Küldök egy gyerekkori képet, az felhőtlen, vidám befejezés lesz.
Nyulassy Attila / Ugrai István / Zsedényi Balázs http://7ora7.hu/hirek/denes-viktor-de-akkor-miert-harcolunk
