Andrew Feenberg
Demokratikus racionalizáció: technika, hatalom és szabadság
I. A demokráciaelmélet határai A modern társadalmakban a technika egyike a hatalom fő forrásainak. Ami a mindennapi életünket befolyásoló döntéseket illeti, a politikai demokráciát nagymértékben háttérbe szorítja a technikai rendszerek urai által gyakorolt óriási hatalom: a testületi és katonai vezetőké, vagy olyan csoportok szakmai szervezeteié, mint az orvosok vagy a mérnökök. A lakóházak és a közlekedési rendszerek felépítése, az innovációk kiválasztása és a munkahelyi, egészségügyi vagy fogyasztói tapasztalataink feletti ellenőrzés révén sokkal több közük van a városi növekedés mintái feletti hatalomhoz, mint társadalmunk összes kormányzati szervének együttvéve. Marx előre látta ezt a helyzetet a XIX. század közepén. A hagyományos demokráciaelmélet szerinte hibázott, amikor a gazdaságot politikán kívüli tartományként kezelte, mint amit a kereslet-kínálat törvényéhez hasonló természeti törvények irányítanak. Azt állította, hogy mindaddig jogfosztottak és elidegenedettek maradunk, amíg nincs beleszólásunk az ipari döntéshozatalba. A demokráciát a politika tartományán túl a munka világára is kell kiterjeszteni. Ez a követelés a szocializmus alapeszméje. E követelés kihívása a modern társadalmakat már több mint egy évszázada kíséri. A demokratikus politikaelmélet nem kínál semmilyen meggyőző érvet ennek elutasítására. Valójában a demokrácia számos teoretikusa egyetért ezzel.1 Sőt mi több, számos országban kerültek hatalomra a szocialisták parlamenti győzelme vagy forradalom által olyan pártok, Forrás: Democratic Rationalization: Technology, Power and Freedom. A tanulmány a szerző Critical Theory of Technology (1991) című könyvének kifejtése, amelyet az Amerikai Filozófiai Társaság előtt adott elő 1991. december 28-án. Egy korábbi verzióját l. Feenberg (1992a). Hungarian translation © Replika. 1 Lásd pl. Cohen és Rogers (1983), valamint Cunningham (1987).
replika - 51–52 (2005. november): 141–161
141
amelyek emellett kötelezték el magukat. Mégsem tűnik úgy azonban, hogy bármivel is közelebb lennénk az ipar demokratizálásához, mint Marx korában. E tényállást általában a következő két módon szokták magyarázni. Az egyik oldal – az általánosan elfogadott álláspont – amellett érvel, hogy a modern technika összeegyeztethetetlen a demokratikus munkahelyekkel. A demokráciaelmélet nem követelhet olyan reformokat, amelyek elpusztítják a társadalom gazdasági alapjait. Bizonyításképpen tekintsük a szovjet példát: bár szocialisták voltak, a kommunisták nem demokratizálták az ipart, és a szovjet társadalom jelenlegi demokratizálása is megáll a gyárak kapuinál. Az ex-Szovjetunióban legalábbis mindenki egyetért az autoriter ipari menedzsment szükségességének kérdésében. A másik oldalról radikális teoretikusok kisebbsége állítja csupán, hogy a technika nem felelős az ipari hatalom koncentrációjáért. Ez politikai ügy, a kapitalista és kommunista elit győzelmének köszönhető az alárendelt lakosság felett. Nem kétséges, hogy a modern technika megfelelő az autoriter adminisztráció számára, de egy más társadalmi kontextusban ugyanolyan jól lehetne demokratikus módon is működtetni. A következőkben a második álláspont módosított változata mellett fogok érvelni, amely némileg különbözik mind a szokásos marxista, mind a szokásos demokratikus megfogalmazástól. A módosítás a technika szerepével foglalkozik, amelyet sem determináló tényezőnek, sem semlegesnek nem látok. Véleményem szerint a hegemónia modern formái a társadalmi gyakorlatok különféle változatainak technikai közvetítésén alapulnak, legyen az akár a termelés, a gyógyászat, az oktatás vagy a katonaság, és társadalmaink demokratizálása következésképpen radikális technikai, valamint politikai változásokat igényel. Ez egy igen ellentmondásos álláspont. Az általánosan elfogadott technikai szemlélet a demokráciát az államra korlátozza. Ezzel ellentétben azt hiszem, hogy ha a demokráciát nem leszünk képesek kiterjeszteni hagyományos korlátain túl a társadalmi élet technikailag közvetített tartományaira, akkor használati értéke tovább fog csökkeni, a részvétel elsorvad, és az intézmények, amelyeket egy szabad társadalommal azonosítunk, fokozatosan eltűnnek. Visszatérve most az érvelésem hátteréhez, olyan elméletek áttekintésével fogom kezdeni, amelyek azt állítják, hogy amennyiben a modern társadalmak a technikától függenek, szükségképp autoriter hierarchiába rendeződnek. Ezek az elméletek a technikai determinizmus egy formáját előfeltételezik, amelyet történelmi és szociológiai érvek cáfolnak, amiket szintén röviden vázolni fogok. Ezután bemutatom a modern társadalom nem-determinisztikus vázlatát, melyet a „technika kritikai elméletének” nevezek. Ez az alternatív megközelítés a technika olyan különböző eredetű nézőpontjait hangsúlyozza, amelyeket a domináns nézet figyelmen kívül hagy. Amellett fogok érvelni, hogy a technika nem csupán a természet feletti racionális uralom; valójában mind fejlődése, mind kihatása társadalmi. Ezután megmutatom, hogy ez a nézet aláássa a hatékonyság elvébe, mint a technikai fejlődés kritériumába vetett szokásos bizalmat. Ez a következtetés viszont széles lehetőségeket nyit meg a változás számára, amelyeket eleve kizár a technika szokásos szemlélete.
II. Antiutópikus modernitás Max Weber híres racionalizációelmélete a hagyományos érvelés az ipari demokrácia ellen. Írásom címe az ő konklúziójának radikális megfordítására utal. Weber (1995) a racionali142
replika
zációt a társadalom életében a kalkuláció és az ellenőrzés növekvő szerepeként definiálta, amely a bürokrácia „vasketrecéhez” vezet. A „demokratikus” racionalizáció eszerint önellentmondás. Ha egyszer a racionalizáció elleni hagyományközpontú küzdelem elbukott, a további ellenállás a weberi univerzumban csak az irracionális élet erőit erősítheti a rutin és a száraz kiszámíthatóság elkerülése érdekében. Ez nem demokratikus, hanem egy romantikus antiutópista program, amelyet már Dosztojevszkij Feljegyzések az egérlyukból című írása és a különböző „vissza a természethez” ideológiák is előrevetítettek. Címválasztásom kifejezi, hogy visszautasítom a racionális hierarchia és az irracionális ellenállás kettősségét, amely Weber álláspontjának az alapja. Ha az autoriter társadalmi hierarchia – ahogyan én vélem – ténylegesen a technikai fejlődés egy esetleges tényezője, és nem technikai szükségszerűség, akkor lennie kell egy alternatív útnak a társadalom racionalizációjára, amely demokratizálja, nem pedig központosítja az ellenőrzést. Nem kell illegalitásba menekülnünk vagy kivonulnunk a civilizációból, hogy megőrizhessünk olyan fenyegetett értékeket, mint a szabadság vagy az individualitás. A modern technikai társadalmat elutasító legerősebb kritikák azonban közvetlenül Weber nyomában haladnak. Gondolok itt elsősorban Heidegger Kérdés a technika nyomán (2004) című írásában kifejtett gondolatmenetére és Ellul (1964) „technikai jelenség” elméletére. Ezen elméletek szerint mára alig vagyunk többek a technika tárgyainál, az általunk teremtett mechanizmusok bekebeleztek bennünket. Ahogy Marshall McLuhan egyszer megfogalmazta, a technika a „gépek szaporítószervévé” redukált minket. Az egyetlen remény egy homályosan felidézhető spirituális megújulás, amely túlságosan elvont ahhoz, hogy áthassa az új technikai gyakorlatot. Ezen érdekes elméletek legnagyobb jelentősége abban áll, hogy teret nyitottak a modern technikával kapcsolatos reflexiónak. Írásom végén vissza fogok térni Heidegger gondolataihoz, először azonban saját érvelésem továbblendítése érdekében az antiutópista nézet alapvető hibájára koncentrálok, amely a technika általános fogalmát az elmúlt évszázad nyugati technikájával azonosította. A hódítás ezen technikái példátlan módon autonómnak látszanak, mivel társadalmi eredetük és hatásaik rejtve maradnak. Amellett fogok érvelni, hogy ez a fajta technika társadalmunk egyedi tulajdonsága, és nem magának a „modernitásnak” univerzális dimenziója.
III. A technikai determinizmus A determinizmus azon a feltételezésen nyugszik, hogy a technika olyan autonóm funkcionális logikával rendelkezik, amely megmagyarázható a társadalomra való hivatkozás nélkül. A technika feltehetőleg csak az általa szolgált célok alapján tekinthető társadalminak, a célok pedig csak a felhasználók tudatában léteznek. A technika ezek szerint a társadalmi világtól való belső függetlensége miatt a természettudományokhoz és a matematikához hasonlatos. Azonban a matematikával és a természettudománnyal ellentétben a technikának azonnali és erőteljes társadalmi hatásai vannak. Úgy látszik, hogy a társadalom sorsa, legalábbis részben egy nem társadalmi tényezőtől függ, amely anélkül van rá hatással, hogy kölcsönös visszahatást szenvedne. Ezt szokás érteni „technikai determinizmus” alatt. A technika effajta determinisztikus szemlélete általánosan elfogadott az üzleti és kormányzati gyakorlatban, replika
143
ahol sokszor feltételezik azt, hogy a fejlődés a társadalom külső, befolyásoló tényezője, ahelyett, hogy a kultúrában és az értékekben bekövetkező változások kifejezője lenne. A modernitás általam leírt antiutópista nézete determinisztikus. Ha a modern indusztrializmus demokratikus lehetőségeit kívánjuk hangsúlyozni, akkor meg kell kérdőjeleznünk a determinizmus premisszáit, amelyeket az unilineáris fejlődés és az alap általi meghatározottság tézisének neveztem. E két nézet rövid összefoglalása: 1. A technikai fejlődés látszólag unilineáris folyamat, rögzített pályán halad a kevésbé fejlettől a fejlett alakzatokig. Bár ez a megállapítás bármely technikai tárgy fejlődésére visszatekintve egyértelműnek tűnik, valójában két nem ugyanolyan valószínűségű állításon nyugszik: először is, a technikai haladás a fejlettség alacsonyabb szintjétől a magasabb szintek felé halad; másodszor pedig, a fejlődés sorrendben halad végig a szükséges szinteken. Ahogy majd látni fogjuk, az első állítás független a másodiktól, és nem szükségképpen determinisztikus. 2. A technikai determinizmus azt is állítja, hogy a társadalmi intézményeknek alkalmazkodniuk kell a technikai alap „imperatívuszaihoz”. E nézet, amely kétségkívül Marx egy bizonyos értelmezéséből származik, ma már része a társadalomtudományok közös tudásának (Miller 1984: 188–195). Alább az ebből fakadó következmények egyikét tárgyalom részleteiben: a fejlődés és a környezeti értékek között feltételezett trade-off-ot. A technikai determinizmus e két tétele egy környezetéből kiszakított, önmagát létrehozó technika képét nyújtja, mint a modern társadalom egyedüli alapját. Tehát a determinizmusból következik, hogy technikánk és a hozzá tartozó intézményi struktúra univerzális, egész bolygónkra érvényes. Sokfajta törzsi társadalom, sokféle feudalizmus, és még a korai kapitalizmusnak is sok formája létezhet, de csak egy modernitás van, amelyet, jól vagy rosszul, de a mi társadalmunk testesít meg. A fejlődő országoknak figyelembe kell venniük ezt: ahogy Marx (1967: 48) hívta fel elmaradott német honfitársai figyelmét az angliai haladásra: „De te fabula narratur” – a történet rólad szól.
IV. Konstruktivizmus A determinizmus implikációi annyira magától értetődőnek tűnnek, hogy meglepetéssel tapasztaljuk: a két tétel egyike sem állja ki egy alaposabb vizsgálat próbáját. A kortárs technikaszociológia azonban aláássa az unilineáris fejlődés tételét, a történelmi példák pedig az alap általi meghatározottság tételét kezdik ki. A legújabb konstruktivista technikaszociológia a tudomány társadalmi tanulmányozásából (social studies of science) nőtte ki magát. E vizsgálódások kétségbe vonták abbéli hajlamunkat, hogy felmentsük a tudományos elméleteket az olyan szociológiai vizsgálat alól, amellyel a nem tudományos hiedelmeket vizsgáljuk. A „szimmetria elvét” erősítik meg, miszerint minden egymással versengő hiedelem kapcsán, függetlenül azok igaz vagy hamis voltától, ugyanolyan társadalmi jellegű magyarázattal kell szolgálnunk.2 A technika hasonló megközelítése visszautasítja azt az általánosan elfogadott feltételezést, hogy a különböző technikák csupán funkcionális okokból volnának sikeresek. A konstruktivizmus értelmezésében az elméleteket és a technológiákat nem határozzák meg a tudományos és technikai kritériumok. Konkrétan ez két dolgot jelent: először is, ál2 Lásd például Bloor (1991: 175–179). A konstruktivizmus általános bemutatását l. Latour (1987).
144
replika
talában minden adott probléma több megvalósítható alternatívával rendelkezik, és a társadalmi szereplők számos életképes technikai alternatíva közül választanak; másrészt pedig, a probléma meghatározása is gyakran változik a megoldás folyamata során. Az utóbbi állítás a meggyőzőbb, ugyanakkor a nehezebb is a kettő közül. A technikaszociológus Pinch és Bijker (1984) ezt a gondolatot mutatták be a bicikli korai történetén keresztül. Az a tárgy, amelyre magától értetődően egyfajta „fekete dobozként” tekintünk, valójában két nagyon különböző eszközként indult: sportemberek versenyjárműveként és haszonelvű közlekedési eszközként. Abban az időben a sportkerékpár magas első kerekére a nagy sebesség elérése érdekében volt szükség, ami ugyanakkor instabillá is tette a járművet. Az egyenlő nagyságú kereket biztonságosabb, ám kevésbé izgalmas utakra tervezték. E két konstrukció különböző igényeket elégített ki, és sok közös elemmel rendelkező, ámde valójában különböző technikai megoldások voltak. Pinch és Bijker a „biciklinek” hívott tárgy ezen eredeti többértelműségét „értelmezési rugalmasságnak” (interpretative flexibility) nevezik. Végül a „biztonságos” verzió győzedelmeskedett, és minden ezen a téren bekövetkezett további fejlődés ennek a modellnek vált a hasznára. Visszatekintve úgy tűnik, mintha a magas kerék ügyetlen és kevésbé hatékony szakasza lett volna annak a folyamatos haladásnak, amely a régi „biztonságos” konstrukciótól a jelenlegi konstrukcióig vezetett. Valójában a magas kerekű és a biztonságos változat éveken keresztül párhuzamosan léteztek, és egyik sem volt a része csupán a másik fejlődésének. A magaskerekű a bicikli egy lehetséges alternatív fejlődési útját képviseli, és a kezdetektől fogva más problémák megoldására hozták létre. A determinizmus a whig történetírás egy fajtája, amely a történet végét egészen a kezdetektől elkerülhetetlennek láttatja, a múltbéli fejlődés okaként egy absztrakt technikai logikát vetítve visszamenőlegesen a befejezett tárgyra. E megközelítés összezavarja a múlt megértését, és elfojtja egy másfajta jövő elképzelésének lehetőségét. A konstruktivizmus megnyithatja ezt a jövőt, bár gyakorlói mindeddig vonakodtak elköteleződni a belőle következő nagyobb társadalmi kérdések mellett.3
V. Indeterminizmus Ha az unilineáris fejlődés tétele megbukik, akkor a technikai alap általi meghatározottság fogalmának összeomlása sem várat már sokáig. Ugyanakkor politikai viták során még mindig gyakran hivatkoznak erre a fogalomra. E vitákra az írás későbbi részében még vissza fogok térni. Most azonban vizsgáljuk meg azt az érdekes esetet, ahogyan a jelenlegi felfogást a XIX. század közepének Angliájában a munkanap hossza és a gyermekmunka körül zajló viták előrevetítették. 1844-ben a gyárakról szóló törvényjavaslat vitája teljességgel a determinisztikus technikai imperatívuszok és az ideológia szembenállása körül folyt. Lord Ashley, a szabályozás fő szószólója a családi ideológia nevében tiltakozott, hogy „a gépesítésben bekövetkezett különböző fejlesztések tendenciái feleslegessé teszik a felnőtt férfiak foglalkoztatását, és gyerekek és nők munkájával helyettesítik azokat. Mi lesz a hatása a későbbi generációkra, ha ezeket az érzékeny testeket, korlátozás és ellenőrzés nélkül, ilyen ártalmas tevékenységeknek tesszük ki?”4 3 Lásd Winner (1991) éles kritikáját e pozíció jellemző korlátozottságairól. 4 Hansard’s Debates (1844). Az idézetek az 1088. és 1123. oldalakon találhatóak.
replika
145
Tovább is ment a családok a nők alkalmazásából fakadó hanyatlásának helytelenítésében, amely „megzavarja a természet rendjét”, és megfosztja a gyermekeket a helyes neveltetés lehetőségétől. „Nem számít, hogy valaki herceg vagy paraszt, mindent, ami jó, ami tartós az ember személyiségében, azt az édesanyja térdén ülve tanulta”. Lord Ashley felháborítónak találta, hogy „a nők nemcsak hogy elvégzik a munkát, de más tekintetben is a férfiak helyébe lépnek; klubokat, egyesületeket alakítanak, és fokozatosan birtokba vesznek minden privilégiumot, amelyet a férfiak osztályrészének tulajdonítottak eddig… találkoznak, hogy együtt igyanak, énekeljenek és dohányozzanak; köztudott, hogy az elképzelhető legalantasabb, legdurvább és legundorítóbb nyelvet használják…” A gyermekmunka eltörlésének indítványát a gyártulajdonosok mély megdöbbenéssel fogadták, akik a kicsi munkások foglalkoztatását annak a technikának az „imperatívuszaként” kezelték, amelyet éppen e célból hoztak létre. Hevesen támadták a felnőtt munkások alkalmazásának „hatékonyságot nélkülöző voltát” egy olyan feladat ellátására, melyet ugyanúgy, vagy még jobban képesek gyermekek is ellátni, és a nagyobb bérköltséggel bíró felnőttfoglalkoztatás eredményeképpen a szokásos katasztrófaszerű gazdasági következményeket jósolták – a szegénység növekedését, a nemzetközi versenyképesség elvesztését. Az ő ékesszóló képviselőjük, Sir J. Graham ezért megfontoltságra intett: „A társadalom olyan állapotához érkeztünk, mikor ezt a nagy közösséget már nem lehet kereskedelem és manufaktúrák nélkül fenntartani. Enyhítsünk, amennyire képesek vagyunk, ennek a felettébb mesterséges társadalomnak a gyötrelmein; de óvakodjunk attól, hogy olyan lépéseket tegyünk, amelyek végzetesek lehetnek a kereskedelem és a manufaktúrák számára.” A továbbiakban megmagyarázza, hogy a gyermekek és a nők munkanapjának rövidítése ellentétes lenne a gépezetek amortizációs ciklusával, ami alacsonyabb bérekhez és kereskedelmi problémákhoz vezetne. Levonja a következtetést, hogy „egy ilyen szoros versenyben, melyben gyárosaink részt vesznek… egy ilyen lépés végzetes lenne…” „A szabályozás”– máig visszhangzó szavak ezek – „az emberség hamis elvén nyugszik, amely végül megássa saját sírját”. Azt hihetnénk, hogy Lord Ashley személyében Ludd támadt fel ismét: a kérdés valójában nem a munkanap hossza körül forog, „hanem lényegében amellett érvel, hogy szabaduljunk meg a gyári munka egész rendszerétől”. Hasonló tiltakozás hallható ma bizonyos iparágak részéről, akiket manapság az általuk környezetvédelmi „luddizmusnak” titulált jelenség fenyeget. Mi történt azonban azután, hogy a szabályozáspártiaknak sikerült elérni a munkaidőkorlátozások bevezetését és a gyermekek kitiltását a gyárakból? Visszatértek kísérteni a megszentségtelenített technikai imperatívuszok? Egyáltalán nem. A szabályozás a gyári munka intenzitásának növekedéséhez vezetett, amely mindenképpen összeegyeztethetetlen lett volna a korábbi állapotokkal. A gyerekek megszűntek dolgozók lenni, és új társadalmi meghatározást kaptak, mint tanulók és fogyasztók. Ennek következményeképpen a képességek és a fegyelem magasabb szintjének birtokában léptek a munkaerőpiacra, amit a technikai minták hamar előfeltételeikbe foglaltak. Ennek eredményképp senki nem nosztalgiázik a régi szép időkről, amikor az inflációt még gyermekmunkával tartották féken. Ez egyszerűen nem volt választás kérdése többé (legalábbis nem a fejlett kapitalista világban). Ez a példa a technikai rendszer óriási rugalmasságát mutatja. Nem mereven korlátozó, hanem pont fordítva, változatos társadalmi igényekhez képes alkalmazkodni. E konklúzió nem lehet meglepő a technika fentebb tárgyalt társadalmi újradefiniálására való fogékonyságát tekintve. Ez azt jelenti, hogy a technika is csak egyike a függő társadalmi változóknak, amely, bár egyre jelentősebb szerepet játszik, mégsem lehet a történelem megértésének kulcsa. 146
replika
A determinizmust eddig érvelésem szerint az unilineáris fejlődés és az alap meghatározottsága jellemzik; ha a determinizmus elképzelése nem állja meg a helyét, akkor a technikai kutatásokat a következő két, egymással ellentmondó alapelvnek kell vezetnie. Először is, a technikai fejlődés nem unilineáris, hanem számos irányba ágazik el, és több mint egy nyomvonalon képes magasabb szintekre jutni. És másodszor, a technikai fejlődés nem a társadalom meghatározó tényezője, hanem maga is technikai és társadalmi tényezők függvénye. Mostanra már világosan megmutatkozik e pozíció politikai jelentősége is. Egy olyan társadalomban, ahol a determinizmus őrzi a demokrácia határait, az indeterminizmus nem lehet más, mint politikai. Ha a technika számos feltáratlan lehetőséggel bír, akkor semmilyen technikai imperatívusz nem szentesítheti a jelenlegi társadalmi hierarchiát. A technika sokkal inkább a társadalmi küzdelmek színpada, a „dolgok parlamentje”, ahol a civilizáció alternatíváit megvitatják.
VI. A technika értelmezése Az írás következő részében a technika nem-determinista megközelítésének néhány fontos jellemzőjét szeretném bemutatni. A kép, amely eddig kirajzolódott, magában hordozza a technika definíciójában bekövetkezett jelentős változást. Nem lehet többé úgy tekinteni, mint szerkezetek gyűjteményét, sem pedig – általánosabban – úgy, mint racionálisan működő eszközök összességét. Ezek egy olyan irányzat kifejezései, mely a technikát sokkal inkább funkcionálisnak és kevésbé társadalminak láttatja a ténylegesnél. Mint társadalmi objektum, a technika ugyanúgy értelmezés tárgya, mint bármilyen más kulturális, ember készítette tárgy, ennek ellenére általában ki van zárva a humán tárgyak vizsgálati köréből. Biztosítanak minket arról, hogy a lényege sokkal inkább egy technikailag megmagyarázható funkcióban, mint egy hermeneutikusan értelmezhető jelentésben rejlik. A társadalomtudományi módszerek legfeljebb a technika külső aspektusaira világíthatnak rá, mint a csomagolás és a reklám, és az olyan önellentmondással teli technikai innovációk által kiváltott társadalmi reakciókra, mint a nukleáris energia vagy a béranyaság. A technikai determinizmus ebből a hozzáállásból meríti az erejét. Ha az ember minden technika és társadalom közötti kapcsolatot figyelmen kívül hagy, akkor nem csoda, hogy a technika önmagát létrehozónak mutatkozik. A technikai objektumoknak két hermeneutikus dimenziójuk van, melyeket én társadalmi jelentésnek és kulturális horizontnak nevezek.5 A társadalmi jelentés szerepe világosan látható a kerékpár fent ismertetett esetében. Láthattuk, hogy a bicikli konstrukcióját az első pillanattól kezdve a jelentések harca irányította: a sportemberek játékszere volt, vagy közlekedési eszköz? A kerék mérete és más konstrukciós tulajdonságok szintén arra szolgáltak, hogy kifejezzék, hogy ez az egyik vagy a másik fajta dolog.6
5 Egy hasznos kiindulópontot kínál a technika hermeneutikájának fejlődésére Ricoeur (2001). 6 Michel de Certeau használta a „technika retorikája” kifejezést, hogy hivatkozzon a technikát kontextualizáló reprezentációkra és gyakorlatokra, és társadalmi jelentéssel lássa el őket. De Certeau azért választotta a „retorika” kifejezést, mert a jelentés nincs egyszerűen kéznél, hanem egy olyan tartalmat közvetít, melyet a technika által keltett konnotációk révén lehet tanulmányozni. Lásd a Traverse különszámát (Les Rhétoriques de la Technologie), különösen Guillaume (1982) cikkét.
replika
147
Ezzel szemben felvethető, hogy ez egy kezdeti nézeteltérés volt csupán a célokat illetően, és nem rendelkezik semmilyen hermeneutikai dimenzióval. Ha egyszer a célok stabilizálódnak, a sajátosságok tekintetében a mérnöké az utolsó szó, és a humanista értelmezőnek nincs többé szava. Ez jellemzi a legtöbb vezető és mérnök látásmódját; szívesen elfogadják a „cél” fogalmát, de nem tudnak mit kezdeni a „jelentéssel”. A cél és a jelentés kettőssége valójában a funkcionalista szakemberkultúra terméke, amely a modern gazdaság struktúrájában gyökerezik. A „cél” fogalma megfosztja a technikát a társadalmi kontextusától, és a mérnökök és vezetők figyelmét csak arra irányítja, amit tudniuk kell, hogy elvégezzék a munkájukat. Mindazonáltal a technikai objektumok társadalmi szerepének és az általuk lehetővé tett életmódok vizsgálatával teljesebb képhez juthatunk. E kép a „cél” absztrakt fogalmát konkrét társadalmi környezetbe helyezi, felfedve ezáltal a technika kontextusából származó okokat és következményeket, ahelyett, hogy mindezeket egy erőtlen funkcionalizmus mögé rejtené. A funkcionalista nézőpont kontextusából kiragadott, ideiglenes keresztmetszetét adja az objektum életének. Ahogy láttuk, a determinizmus – valószínűtlen módon – azt állítja, hogy képes eljutni a tárgy egy ilyen pillanatnyi konfigurációjától a következőig, tisztán a technika feltételeinek megfelelően. A valóságban azonban a technikai objektum körül mindenféle előre megjósolhatatlan felfogás kristályosodik ki, és befolyásolja a későbbi alakulását. A mérnök úgy gondolhatja, hogy ezek külsődlegesek az eszközhöz képest, amelyen éppen dolgozik, de történetileg fejlődő jelenségként tekintve ezek az igazi meghatározó elemek. Ezeket a tényeket egy bizonyos mértékig – és elsősorban a számítógépek esetében – maguk a technika fejlesztői is érzékelik. Előttünk áll a kerékpár fent tárgyalt dilemmájának kortárs változata. Egy általános – sebesség, teljesítmény és memóriakapacitás terén egyaránt végbemenő –, rohamos fejlődésnek lehetünk tanúi, miközben a vállalati tervezők azzal a kérdéssel birkóznak, hogy mire is jó mindez. A technikai fejlődés nem mutat semmilyen meghatározott út irányába. Sokkal inkább ágak indulnak ki belőle, és a „megfelelő” ág melletti végső döntés nem tartozik a mérnökök hatáskörébe, egyszerűen azért, mert ez nincs a technika belső természetébe vésve. A számítógép technikai funkciója és jelentése közötti kapcsolatok összetettségének különösen megvilágító erejű példájára leltem a francia videotex esetében.7 Ezt a Teletelnek nevezett rendszert arra tervezték, hogy Franciaországot az információs korba vezesse – azáltal, hogy adatbázisokhoz való hozzáférést biztosítottak a telefon-előfizetők számára. Attól való félelmükben, hogy a fogyasztók elutasítanak mindent, ami az irodai berendezésekre emlékeztet, a telefontársaság megpróbálta átalakítani a számítógép társadalmi képét; nem tűnhetett úgy, mint egy szakemberek számára számításokat végző gép, hanem egy mindenki számára használható információs hálózattá kellett válnia. A telefontársaság új típusú terminált tervezett, a Minitelt, hogy úgy nézzen ki és olyan érzés legyen használni, mint egy minden háztartásban megtalálható telefon tartozékát. A telefon álcája azt sugallta a felhasználóknak, hogy képesek beszélni egymással a hálózaton keresztül. A Minitel hamarosan egy további átalakuláson (redefinition) ment keresztül a felhasználók kezei között: sokan voltak, akik elsősorban névtelen online csevegésre használták szórakozást, társaságot vagy szexet keresve.
7 Lásd Feenberg (1995), 7. fejezet.
148
replika
Ennélfogva a Minitel olyan alkalmazások előtt nyitotta meg az utat, amelyek nem szerepeltek a vállalat mérnökeinek szándékai között, amikor nekifogtak a francia társadalom információáramlásának javításához. Ezen alkalmazások pedig a személyes kapcsolatok eszközévé tették a Minitelt, pontosan annak a racionális tervnek az ellentéteként, amiért eredetileg létrehozták. A „hideg” számítógép egy új, „forró” médiummá lényegült át. Az átalakulásban a kérdés lényege nem csak a számítógép szűk értelemben vett technikai funkcióját, hanem magának a mindezt lehetővé tevő fejlett társadalomnak az igazi természetét is érinti. Vajon a hálózatosodás ajtót nyit az információs kornak, ahol mint adatokra éhes racionális fogyasztók, az optimalizálás stratégiáit keressük? Vagy ez egy posztmodern technika, amely az intézményi és érzelmi stabilitás összeomlásából születik, tükrözve, Lyotard szavaival élve, a „társadalom »atomizálódását« nyelvi játékok laza hálózataiban”? (Lyotard 1993: 42). Ebben az esetben a technika nem csupán a szolgálója valamilyen előre meghatározott társadalmi célnak; ez a környezet, amelyben az élet módja kidolgozásra kerül. Összességében, a módbeli különbségek, ahogyan a társadalmi csoportok értelmezik és használják a technikai objektumokat, nem csupán hogy nem külsődlegesek, hanem változásokat idéznek elő magában az objektum természetében. Az, hogy mi is valójában a tárgy a csoport számára, meghatározza abbéli sorsát, hogy mivé válik, miközben az idők folyamán alakítják és továbbfejlesztik. Ha ez igaz, akkor a technikai fejlődést úgy tudjuk csak megérteni, ha megvizsgáljuk a fejlődésben részt vevő különböző csoportok társadalmi-politikai helyzetét.
VII. A technikai hegemónia Az eddig tárgyalt, egyedi technikai tárgyakkal kapcsolatos különböző feltételezéseken túl szélesebb körű, társadalmi értékekre vonatkozó feltételezésekre is alkalmunk van. Ez az a pont, ahol színre lép a technika kulturális horizontja. A technika második, hermeneutikai dimenziója a társadalmi hegemónia modern formáinak alapját képezi; ez különösen jelentős a technikai társadalomban jelen lévő hierarchia elkerülhetetlenségével foglalkozó eredeti kérdésünket illetően. A kifejezés általam használt értelme szerint a hegemónia az uralom egy formája, amely olyan mélyen gyökerezik a társadalmi életben, hogy már természetesnek tűnik azok számára, akiken uralkodik. Valaki a társadalmi hatalom elosztásának olyan aspektusaként is meghatározhatná, mint amely maga mögött tudhatja a kultúra erejét. A „horizont” kifejezés olyan kulturálisan általánosnak tekintett feltételezésekre utal, melyek az élet minden vonatkozásának meg nem kérdőjelezett hátterét alkotják.8 Ezek közül néhány az uralkodó hegemóniát tartja fent. A feudális társadalmakban például a „létezés láncolata” hierarchiát teremtett Isten országában, és megóvta a társadalom kasztos rendjét a megkérdőjelezéstől. Ennek a horizontnak megfelelően a parasztok a király nevében lázadtak, aki a hatalom egyetlen elképzelhető forrása volt. A racionalizáció a mi modern horizontunk, és mint a modern hegemóniák alapja, a technikai tervezés hatékonyságának kulcsa.
8 Ezen a fogalmon alapul (bár a szerző doxának nevezi) Bourdieu társadalomelméleti megközelítése (1977: 164–170).
replika
149
A technikai fejlődést kulturális normák korlátozzák, melyek a gazdaságból, ideológiákból, a vallásból és a társadalomból származnak. Tárgyaltuk korábban, hogy a munkaerő korösszetételével kapcsolatos feltételezések hogyan épültek be a XIX. század termelési technikájának szerkezetébe. E feltételezések olyan természetesnek, olyan magától értetődőnek tűnnek, hogy sokszor a tudatosság küszöbe alatt húzódnak. Ez volt Herbert Marcuse (1968) nagy hatású Weber-kritikájának a lényege. Marcuse kimutatta, hogy a racionalizáció fogalma összekeveri a vezetőség munkaerő felett gyakorolt kontrollját a technika természet felett gyakorolt kontrolljával. A természet feletti kontroll keresése általános, míg a vezetőség csak egy specifikus társadalmi közegben jelenik meg, a kapitalista bérrendszerben. A munkások – a földművelés vagy a kézművesség korábbi formáival ellentétben – nem érdekeltek közvetlenül e rendszer termékével kapcsolatban, hiszen a bérük lényegileg nincsen kapcsolatban a cég bevételével. E körülmények között az emberi lények ellenőrzése mindennél fontosabbá válik. A gépesítés által egyes ellenőrzési funkciók végül az emberi felügyelőktől és az osztott munkafolyamatról átkerültek a gépekbe. A gépek felépítése ily módon – melyet Weber sosem vett észre – társadalmilag viszonylagos, és a bennük testet öltött „technikai racionalitás” nem univerzális, hanem a kapitalizmus sajátos jellemzője. Valójában ez a horizontja az összes létező ipari társadalomnak, a felülről vezérelt kommunizmusnak éppúgy, mint a kapitalizmusnak. (A későbbiekben a „technikai kód” fogalmának segítségével általánosabban is alkalmazni fogom ezt a megközelítést.) Ha Marcusénak igaza van, akkor magában a termelési technika felépítésében ki lehet mutatni az osztályviszonyok lenyomatait, amit a munkafolyamat olyan marxista tanulmányozói, mint Harry Braverman (1974) és David Noble (1984) meg is tettek. A futószalag egy különösen világos példát szolgáltat, hiszen a technikai felépítésen keresztül olyan hagyományos vezetői célokat valósít meg, mint a munka szakértelemtől való függetlenítése és ütemezése. Ez a technikailag kikényszerített munkafegyelem az ellenőrzés fokozása révén növelte a termelékenységet és a profitot. Mindazonáltal a futószalag csak egy bizonyos társadalmi kontextusban jelent meg, mint technikai fejlesztés. Egy olyan gazdaságban, amely a munkások együttműködésén nyugszik, ahol a munkafegyelem inkább belülről, mint felülről fakad, nem tekintették volna előrehaladásnak. Egy ilyen társadalom másfajta technikai racionalitása a termelékenység növelésének más módjait követelte volna meg (Gendron és Holstrom 1979). Ez a példa mutatja, hogy a technikai racionalitás nem egy elképzelés, nem egy ideológia csupán, hanem ténylegesen bele van foglalva a gépek szerkezetébe. A gép felépítése visszatükrözi az uralkodó racionalitás mögött működő társadalmi tényezőket. Az a tény, hogy a modern technika társadalmi esetlegességének gondolata marxista kontextusból származik, elfedi a legradikálisabb következtetéseit. Kritikánkat nem csupán a tulajdonviszonyokra, hanem a technikai „alapra” is kiterjesztjük. Ez a megközelítés jócskán túlmegy a kapitalizmus és a szocializmus, a piac és a tervezés közötti régi gazdasági megkülönböztetésen. Ehelyett egy egészen másfajta különbségtételhez juthatunk az olyan társadalmak között, melyekben a hatalom társadalmi cselekvések technikai közvetítésén alapul, és az olyan társadalmak között, melyek demokratizálják a technikai ellenőrzést, és ennek megfelelően a technológiák tervezését is.
150
replika
VIII. A kétaspektusú elmélet Úgy lehetne egyetlen mondatban összefoglalni az eddigieket, hogy a társadalmi jelentés és funkcionális racionalitás a technika kibogozhatatlanul egymásba fonódó dimenziói. Nem ontológiailag különböznek, mint például a megfigyelő tudatában keletkező jelentések és a valóságos technikában rejlő racionalitás. Inkább ugyanannak a technikai tárgynak a két aspektusa, amelyek különböző kontextusokban tárulnak elénk. A funkcionális racionalitás, mint általában a tudományos-technikai racionalitás, kiszakítja a tárgyakat az eredeti környezetükből, hogy elméleti vagy funkcionális rendszerekbe helyezze el azokat. A folyamatot elősegítő intézmények, mint például a laboratóriumok és a kutatóintézetek, sajátos gyakorlataikkal, valamint a különböző társadalmi csoportokkal és hatalmakkal való kapcsolataik révén önmagukban is egy speciális környezetet jelentenek. A „tiszta” racionalitás képzete akkor jelenik meg, amikor a dekontextualizálásnak ezt a folyamatát nem mint társadalmi érdekeket tükröző társadalmi cselekvést tekintik. A technikákat ezen érdekek választják ki sok lehetséges konfiguráció közül. A szelekciós folyamatot irányító társadalmi kódokat kulturális és politikai küzdelmek alapozzák meg, melyek meghatározzák a technikát is körülölelő horizontot. Miután ez megtörtént, a technika az előre kialakított kulturális horizont anyagi igazolását nyújtja. Ezt hívom a technika „elfogultságának”: látszólag semleges, funkcionális racionalitás, amely a hegemónia támogatását szolgálja. Minél inkább technikával telített egy társadalom, annál jelentősebb ez az alátámasztás. Ahogy Foucault érvel a „hatalom/tudás” elméletében, az elnyomás modern formái már nem annyira hamis ideológiákon, mint inkább egyedi technikai „igazságokon” keresztül valósulnak meg, amelyek az uralkodó hegemónia alapjául szolgálnak és újratermelik azt.9 Ameddig az „igazság” kiválasztásának esetlegessége rejtve marad, addig a technikailag igazolt társadalmi rend determinisztikus képe áll előttünk. A technika legitimáló hatása a tervezését magában foglaló kulturális-politikai horizont nem tudatos voltán múlik. A technika újrakontextualizáló kritikája leleplezi ezt a horizontot, demisztifikálja a technikai szükségszerűség képzetét, és rávilágít a győzedelmes technikai döntések viszonylagosságára.
IX. A hatékonyság társadalmi viszonylagossága E problémák különleges erővel jelennek meg a mai környezetvédelmi mozgalmakban. Sok környezetvédő harcol olyan technikai változásokért, amelyek a természet védelmén keresztül javítanák az emberi élet körülményeit is. Ezek a változások a technika káros és költséges mellékhatásainak mérséklése révén növelnék a tágabb értelemben vett hatékonyságot. Mindazonáltal e programot nagyon nehéz keresztülvinni egy kapitalista társadalomban. Érvényesül egy tendencia, ami a technikai folyamatokról a termékekre és az emberekre, az előzetes megelőzésről az utólagos helyrehozásra tereli a kritikát. Az ilyen módon előtérbe kerülő stratégiák pedig általában költségesek, és egy adott technika horizontjáról tekintve csökkentik a hatékonyságot. Ennek a helyzetnek politikai következményei vannak. 9 A gondolat legmeggyőzőbb bemutatását l. Foucault (1990).
replika
151
Helyrehozni a környezetet azután, hogy tönkretették, a kollektív fogyasztás egy formája, amelyet adókból és magasabb árakból finanszíroznak. Ez a megközelítés uralja a köztudatot. Ezért van az, hogy a környezetvédelmet általában költséges kompromisszumként (trade-off ) érzékelik, és nem úgy, mint az átfogó hatékonyság növekedését elősegítő racionalizálást. És egy modern társadalom, amely a gazdasági jólét megszállottja, elítéli ezt a felfogást. A közgazdászok és az üzletemberek imádják elmagyarázni, hogy milyen árat kell fizetnünk infláció és munkanélküliség formájában, ha Mammon helyett a Természet szentélyét imádjuk. E trade-off modell folyományaként a környezetvédők szalmaszálakba kapaszkodnak, megfelelő stratégiát keresve. Egyesek fenntartják a hiú reményt, hogy az emberek, az ipari társadalom halmozódó problémáival szembesülve, a gazdasági értékektől a spirituális értékek felé fognak fordulni. Mások felvilágosult diktátorokat várnak, akik technikai reformokat visznek keresztül, még akkor is, ha a kapzsi tömeg kibújna a felelősség alól. Nehéz eldönteni, hogy ezek közül melyik megoldás a kevésbé valószínű, ám az bizonyos, hogy mindkettő összeegyeztethetetlen az alapvető demokratikus értékekkel.10 A trade-off modell dilemmákkal szembesít minket – környezetvédelmi szempontból megfelelő technika a gazdasági növekedés ellenében, a munkások elégedettsége és önellenőrzése a termelékenység ellenében stb. – ott, ahol szintézisekre lenne szükségünk. Ha a modern indusztrializmus problémáit nem lehet olyan módon megoldani, amely egyszerre növeli a közösség jólétét és a támogatását is élvezi, akkor kevés az okunk reménykedni, hogy valaha is megoldódnak. De hogyan lehet a technikai reformokat összebékíteni a gazdasági jóléttel, amikor új korlátok sorát állítják a gazdaság elé? A gyermekmunka esete mutatja, hogy miféle látszólagos dilemmák merülnek fel egy kulturális változás küszöbén, különösen amikor a fő technikák társadalmi meghatározása is átalakulóban van. Egy ilyen helyzetben a korábbi tervezés hálózatából kizárt társadalmi csoportok addig nem reprezentált érdekeknek adnak hangot. Az új értékek, amelyekről a kívülállók (outsiders) azt gondolják, hogy növelheti jólétüket, a bennfentesek (insiders) számára – akiket a létező felépítés megfelelően reprezentál – puszta ideológiának tűnnek. Ez nézőpontokból fakadó, nem pedig természetszerűen adott különbség. A lényegi konfliktus illúziója azonban minden alkalommal újra felbukkan, amikor nagyobb társadalmi változások hatással vannak a technikára. Először is, az új csoportok igényeinek kielégítése látható költségekkel jár, és ha ez ügyetlenül megy végbe, valóban csökkenti a hatékonyságot, amíg egy jobb kialakítást nem találnak. Többnyire azonban találnak jobb kialakítást, és az, ami a növekedés leküzdhetetlen akadályának tűnt, feloldódik a technikai változások nyomán. Ez a folyamat megmutatja a gazdasági csere és a technika közötti lényegi különbséget. A csere kompromisszumokról szól: több A kevesebb B-t jelent. Azonban a technikai haladás célja éppen az, hogy az efféle dilemmákat olyan elegáns megoldásokkal kerüljük ki, amelyek több változót optimalizálnak egyszerre. Egyetlen jól végiggondolt mechanizmus számos különböző társadalmi igénynek felelhet meg, egyetlen struktúra számos funkcióval bírhat.11 A tervezés nem egy zérusösszegű gazdasági játék, hanem egy többértelmű kulturális folyamat, amely értékek és társadalmi csoportok sokaságát szolgája anélkül, hogy szükségképp fel kellene áldoznia a hatékonyságot.
10 Lásd pédául Heilbroner (1975). A kérdés legkorábbi megjelenési formáinak áttekintését l. Feenberg (1979). 11 A technika ezen aspektusáról, amelyet konkretizációnak hívnak, l. Simondon (1958, 1. fejezet).
152
replika
X. A technikai kód A technika társadalmi ellenőrzése körüli konfliktusok nem új keletűek, mint azt a „felrobbanó kazánok” érdekes esete is mutatja (Burke 1972). A gőzhajókazán volt az első technológia, amelyet szabályoztak az Egyesült Államokban. A XIX. század elején a gőzhajó fontos közlekedési eszköz volt, akárcsak ma a gépkocsi vagy a repülőgép. A gőzhajókra szükség volt egy olyan hatalmas országban, amely híján volt a burkolt utaknak, valamint folyókban és csatornákban sem bővelkedett. A gőzhajók azonban gyakran robbantak föl, ha elöregedtek vagy túlterhelték őket. Számos súlyos, halálos áldozatokkal járó baleset után 1816-ban Philadelphia városa szakértőket kért fel biztonságosabb kazánok tervezésére – ez volt az első eset, hogy egy amerikai kormányzati szerv érdeklődést mutatott a probléma iránt. 1837-ben a Kongresszus felkérésére a Franklin Intézet részletes vizsgálatokat végzett, és ajánlásokat fogalmazott meg a kazánok építésére. A Kongresszus hajlott arra, hogy a biztonságos kazán előírásait kötelezővé tegye az ipar számára, de a kazángyártók és a gőzhajó-tulajdonosok ellenállása miatt a kormányzat vonakodott beavatkozni az üzleti magánügyeikbe. Az 1816-ban folytatott első vizsgálattól egészen 1852-ig tartott, mire a Kongresszus végre érdemben szabályozta a kazánok felépítését. Addigra 5000 ember halt meg gőzhajóbalesetben. Ez sok áldozat vagy kevés? A fogyasztók nyilvánvalóan nem lehettek túlzottan megrémülve, mivel egyre növekvő számban utaztak folyami hajókkal. Érthető módon a hajótulajdonosok a bizalom jeleként értelmezték ezt, és tiltakoztak a biztonságosabb kialakítás többletköltségei ellen. Ugyanakkor a biztonságot követelő politikusok szintén nyertek szavazatokat. A balesetek száma drasztikusan visszaesett azután, hogy olyan technikai változtatásokat tettek kötelezővé, mint vastagabb falak és biztonsági szelepek. Aligha kellett volna törvény e kimenetel elérésére, ha mindez technikai szükségszerűség lett volna. Azonban a kazán felépítése valójában a biztonságról alkotott társadalmi ítélettől függött. Ezt meg lehetett volna hozni szigorúan üzleti alapon, ahogy azt a hajósok szerették volna, vagy pedig politikai úton, más-más technikai kimenetellel. Mindkét út megfelelő kazánt eredményezett volna. Azt tehát, hogy „mi” is egy kazán, egy hosszú politikai küzdelem folyamán határozták meg, és végül az Amerikai Gépészeti Társaság által kiadott egységes előírásokban öltött testet. Ez a példa jól mutatja, mennyire alkalmazkodik a technika a társadalmi változásokhoz. Ennek a folyamatnak a közvetítője az, amit én a tárgy „technikai kódjának” nevezek. A kód képezi le a társadalom kulturális horizontját a technikai tervezés szintjén. Olyan felettébb gyakorlatias paraméterek is, mint az anyagok kiválasztása és feldolgozása, társadalmilag meghatározottak a kód által. A technikai szükségszerűség illúziója azzal kapcsolatos, hogy a kód szó szerint „acélba van vésve”, legalábbis a kazán esetében.12 A konzervatív, szabályozásellenes társadalomfilozófiák ezen az illúzión alapulnak. Elfelejtik azt, hogy a tervezési folyamat eleve magában foglalja a környezettel való kompatibilitásra és a biztonságra vonatkozó követelményeket; hasonlóan, minden technika épít valamennyire a felhasználó vagy a munkás kezdeményezőképességére. Egy helyesen elkészített technikai tárgynak – amennyiben annak ismerik el – egyszerűen meg kell felelnie ezeknek 12 A technikai kód a domináns társadalmi csoportok „álláspontját” fejezi ki a felépítés és tervezés szintjén. A kód tehát összefügg a társadalmi helyzettel, anélkül mégis, hogy pusztán ideológiának vagy pszichológiai hajlamnak nevezhetnénk. Ahogy a tanulmány utolsó fejezetében érvelni fogok, a társadalmi és technikai változások igénye azok alárendelt nézőpontjából jelenhet meg, akiket elnyomnak a technikai rendszereken belül. Az álláspontok episztemológiájáról bővebben l. Harding (1991).
replika
153
a követelményeknek. A szabályoknak való megfelelést nem egy utólag hozzátett költséges tartozéknak tekintjük, hanem belső előállítási költségnek. Növelni a követelményeket annyit jelent, mint megváltoztatni a tárgy definícióját, nem pedig – ahogy a trade-off modell állítja – megfizetni az árát egy alternatív árunak vagy ideológiai értéknek. Mi legyen azonban a környezetvédelmi vagy más hasonló törvények által kötelezővé tett felépítésbeli változások sokszor emlegetett költség/haszon arányával? Ezeknek a számításoknak az átmeneti helyzetekben van szerepük, amíg az új értékekre válaszoló technikai fejlesztések meg nem változtatják alapjaiban a probléma feltételeit. Az eredmények azonban túl gyakran függnek a közgazdászok olyan dolgokra vonatkozó hozzávetőleges értékbecsléseitől, mint a pisztránghalászat vagy az asztmás megbetegedés. Ha kellően elfogultságmentesen készítik el ezeket a becsléseket, akkor sokat segíthetnek politikai alternatívák [policy alternatives] fontossági sorrendjének megállapításában. Azonban a politikai döntéshozás effajta gyakorlatait nem lehet legitim módon általánosítani a szabályozás költségeinek univerzális elméletévé. A hatékonyság ilyen típusú fetisizálása figyelmen kívül hagyja a fogalmakkal kapcsolatos hétköznapi elképzeléseinket, amelyek nagyon is jelentős szerepet játszanak a társadalmi döntéshozatalban. Mindennapi értelemben a hatékonyság csupán az értékek szűk tartományát érinti, amelyekre a gazdasági szereplők rutinszerűen hatással vannak a döntéseikkel. A technika problémamentes aspektusait nem veszik ilyenkor figyelembe. Elméletben szétbonthatjuk a technikai tárgyakat és minden egyes elemükkel kapcsolatban számot vethetünk, hogy mennyiben felelnek meg a céloknak, mint például a biztonság, a gyorsaság, a megbízhatóság stb., de a gyakorlatban senkit sem érdekel a „fekete doboz” tartalma. Példának okáért miután a kazán kódját meghatározták, az olyan paraméterek, mint a falak vastagsága vagy a biztonsági szelepek, a tárgy lényegi elemeként jelennek meg. Az effajta tulajdonságok költségeit nem bontják le úgy, mint a biztonság konkrét „árát” és nem tüntetik fel kedvezőtlen fényben, egy hatékonyabb, ám kevésbé biztonságos technikai változattal összehasonlítva. Az előírások megszegése az árcsökkentés érdekében nem trade-off, hanem bűncselekmény. És mivel minden további haladás az új biztonsági követelményekre épül, hamarosan senki sem fogja visszasírni az olcsóbb és kevésbé biztonságos szerkezetek régi szép napjait. A tervezési előírások csak akkor vitatottak, amikor mozgásban vannak. A technológia megoldott konfliktusait gyorsan elfelejtik. Az eredmény, a technikai és jogi követelmények adottságnak tekintett tömkelege egy stabil kódban testesül meg, és beépül abba a háttérbe, amellyel szemben a gazdasági szereplők a környezet nem rögzített részeit – hatékonyságra törekedve – manipulálják. A kódot nem változtatják a való világ gazdasági kalkulációi során, hanem fix bemenetként kezelik. Egy új kód stabilizálására számítva sokszor figyelmen kívül hagyhatóak a jelen vitái, amelyeket a hatékonyságszámítás új horizontja hamarosan úgyis elnémít. Ez történt a kazán kialakulásának és a gyermekmunkának az esetében is. Feltehetőleg a környezetvédelem körüli jelenlegi vitáknak is hasonló történetük lesz; egy napon gúnyosan tekintünk majd azokra, akik a tisztább levegő iránti követeléseket a „humanizmus félreértelmezésének” tekintették, amely figyelmen kívül hagyja a technikai imperatívuszokat. Nem gazdasági jellegű értékek összecsúsznak a gazdasággal a technikai kódban. A felhozott példák jól szemléltetik ezt. A munkások gazdasági tevékenységét szabályozó jogi előírások az élet minden területére nagy hatással vannak. A gyermekmunka esetében a szabályok 154
replika
az oktatási lehetőségek szélesítéséhez vezettek, és olyan következményekkel jártak, amelyek elsődlegesen nem gazdasági jellegűek. A folyami hajók ügyében az amerikaiak fokozatosan a biztonság magasabb szintjét választották, és a kazán felépítése tükrözte ezeket a változásokat. Végeredményben nem egy kompromisszum történt, amelyben az egyik jószágot egy másikra cseréltek, hanem az emberi élet értékéről és a kormányzat felelősségéről hozott nem gazdasági döntés született. A technika ezért nem pusztán egy célhoz rendelt eszköz; a technika kialakításának követelményei a társadalmi környezet jelentős részét meghatározzák, mint például a városi és épített tereket, az egészségügyi tevékenységeket és várakozásokat, életvezetési mintákat és így tovább. A technikai változás gazdasági jelentősége sokszor elhalványul az életmód kialakításában játszott mélyreható következményeihez képest. Ezekben az esetekben a szabályozás egy kulturális keretet határoz meg a gazdaság számára, nem pedig egy gazdaságon belüli esemény.
XI. Heidegger és a technika lényege Az itt felvázolt elmélet a technika általános átalakításának a lehetőségét sugallja. De az antiutópista kritikák szerint a hatékonyság vagy a technikai hatásosság puszta keresése eleve tönkreteszi az emberi lényeket és a természetet. Az univerzális funkcionalizmus minden létező integritását elpusztítja. Ahogy Heidegger állítja, a „dolgok” világának helyébe, amelyet a „létezővel” való sokfajta kötődésünk gyűjtőhelyeként tisztelünk, puszta erőforrásokból álló, „cél nélküli” („objectless”) világ lép. 13 Ez a fajta kritika azokból a veszélyekből nyeri az erejét, amelyekkel ma a modern technika fenyegeti a világot. Heidegger híres ellentétpárjával, a rajnai gát és a görög kehely szembeállításával kapcsolatban azonban gyanakodni kezdtem. Nehéz lenne tendenciózusabb szembeállítást találni. Nem kétséges, hogy a modern technika minden korábbinál pusztítóbb jellegű. Heidegger helyesen érvel, hogy az eszközök valójában nem semlegesek, és hogy lényegi tartalmuk befolyással van a társadalomra, az általuk szolgált céloktól függetlenül. Ezzel ellentétben én amellett érveltem, hogy ez a tartalom nem lényegileg pusztító; az sokkal inkább a tervezés és a társadalmi illeszkedés kérdése. Heidegger azonban a technikai társadalmak betegségének a puszta diagnózisát is visszautasítja, azt állítván, hogy a problémák gyökere legalább Platónig nyúlik vissza, mivel a modern társadalmak a kezdetektől fogva csupán a nyugati metafizika immanens téloszát valósították meg. Eredetisége abban áll, hogy bemutatta, hogy a létezés ellenőrzésére való törekvés maga is a létezés egy módja, ezért valamilyen mélyebb szinten alárendelődik egy, az emberi ellenőrzés határain kívül eső ontológiai elrendeltetésnek. Kritikájának hatása végeredményben azonban ítélet az emberi tevékenység felett, legalábbis a modern korban, valamint a technikai fejlődés különböző típusai közötti lényegi különbségek összezavarása volt. Heidegger különbséget tesz a technika ontológiai problémája – amelyet csak annak révén lehet megoldani, amit a technikához való „szabad viszonyként” nevez meg – és a pusztán ontikus megoldások között, amelyet az olyan reformerek javasolnak, akik magát a technikát 13 Az itt tárgyalt Heidegger által írt szövegek sorrendben: Kérdés a technika nyomán (2004); A dolog (1998); Építés, lakozás, gondolkodás (2002).
replika
155
akarják megváltoztatni. Ez a különbségtétel érdekesebbnek tűnhetett egykor, mint amennyire ma érdekes. Végeredményben Heidegger nem kér egyebet, mint hozzáállásbeli változást pontosan ugyanazzal a technikai világgal kapcsolatban. Ez azonban egy rossz értelemben vett idealista megoldás, amelyet környezetvédelmi akciók sora határozottan cáfol. Ezzel az érveléssel szemben Heidegger védelmezői rámutatnak, hogy a technika kritikája nem egyszerűen az emberi hozzáállással foglalkozott, hanem azzal, ahogyan a lét feltárja önmagát. Heidegger nyelvezetének hozzávetőleges fordítása szerint ez azt jelenti, hogy a modern világnak technikai formája van abban az értelemben, ahogy például a középkori világnak vallásos formája volt. A forma nem pusztán emberi hozzáállás kérdése, hanem saját anyagi életet ölt: az erőművek korunk gótikus katedrálisai. Ugyanakkor Heidegger gondolatainak ez a fajta értelmezése azt a várakozást kelti, hogy valamilyen kritériumokat fog ajánlani a technika megváltoztatásához. Ahogyan például azt a modern technikai tendenciát elemzi, amely a természet erőinek felhalmozására és elraktározására törekszik, egy olyan alternatív technika felsőbbrendűségét sugallja, amely nem dacol a természettel ilyen prométheuszi módon. Sajnálatos módon, Heidegger érvelése egy olyan magas színtű absztrakcióhoz jutott fejlődésében, hogy szó szerint nem tud különbséget tenni az elektromosság és az atombomba, a mezőgazdasági technikák és a holokauszt között. Egy 1949-es előadásában kijelentette: „A mezőgazdaság ma már mechanizált élelmiszeripar, lényegében ugyanaz, mint holttestek gyártása gázkamrákban és koncentrációs táborokban, ugyanaz, mint a nemzetek blokádja és éhezése, ugyanaz, mint a hidrogénbombák gyártása” (idézi Rockmore 1992: 241). Ezek mind különböző kifejezései csupán ugyannak a keretnek, amelynek meghaladására vagyunk hivatottak a létezővel való mélyebb kapcsolat helyreállítása révén. És mivel Heidegger elveti a technikai regresszió lehetőségét, miközben egy jobb technikai jövő számára sem hagy teret, nehéz elgondolni, mit is tartalmazna ez a kapcsolat puszta attitűdváltoztatáson kívül.
XII. Történelem vagy metafizika? Heidegger teljesen tisztában volt azzal, hogy a technikai aktivitás egészen a legutóbbi időkig nem volt „metafizikai” az általa használt értelemben. Ezért élesen el kellett választania a modern technikát minden más korábbi formájától, sok valós kapcsolatot és folytonosságot fedve el ezáltal. Ezzel szemben én úgy látom, hogy ami új a modern technikában, azt csak ahhoz a tradicionális technikához viszonyítva lehet megérteni, amelyből kifejlődött. Mindezen túl pedig a modern technika megmentésének lehetőségét csak úgy lehet megvalósítani, ha a technika bizonyos tradicionális tulajdonságait újra felidézzük. Talán ez az oka annak, hogy a modern technikát egyedülálló jelenségként kezelő elméletek annyira pesszimista következtetésekhez vezetnek. A modern technika nem a lényegét tekintve, hanem inkább jelentős hangsúlyeltolódásokban különbözik a korábbi technikai gyakorlatoktól. Valamennyi fő jellemzőjének volt előzménye, mint például a tárgyak nyersanyagokra történő redukálása, pontos mérések és tervek használata, egyes emberek technikai ellenőrzése mások felett, vagy a nagyléptékű működés. Az új az, hogy ezek a jellemzők kerültek a középpontba, és persze mindennek a következményei, amelyek tényleg precedens nélküliek.
156
replika
Mit mutat a technika átfogóbb történeti képe? A modern technika legfontosabb dimenziói úgy jelennek meg egy tágabb kontextusban, mint amelyek sok jelenleg alárendelt jellemzőt foglalnak magukban, amelyek korábbi korszakokban meghatározóak voltak. Például a taylorizmus általános elterjedése előtt a technikai élet elsősorban a hivatásválasztásról szólt. A technika egy életmóddal társult, a személyes fejlődés speciális formáival, erényekkel stb. Csak a szakértelemtől való megfosztás kapitalista sikere száműzte végül a margóra a technika ezen emberi dimenzióit. Hasonlóképpen, a modern menedzsment új formái a technikai kontrollt helyezték a céhek tradicionális kollegialitásának a helyébe. Ahogyan bizonyos kivételes környezetekben fennmaradt a hivatásszerű elmélyülés lehetősége, úgy a kollegialitás is megtalálható néhány professzionális és kooperatív munkahelyen. Számos történeti tanulmány kimutatta, hogy ezek a régebbi formák nem annyira a technika lényegével, mint inkább a kapitalista gazdasággal összeegyeztethetetlenek. Másfajta társadalmi kontextust és a technikai fejlődés eltérő útját tekintve lehetséges volna, hogy ezen hagyományos technikai értékeket és szervezeti formákat újraélesszünk a modern technikai társadalom jövőbeli fejlődése során. A technika összekapcsolódó cselekvések bonyolult komplexuma, amely minden társadalomban az eszközkészítés és eszközhasználat körül kristályosodik ki. Az olyan tevékenységek, mint a technológiák átadása vagy a természeti következmények kezelése, nem külsődlegesek a technika számára, hanem dimenziói annak. Amikor a modern társadalmakban előnyössé válik a technika ezen aspektusainak minimalizálása, ez is egy módja bizonyos társadalmi igényekhez való alkalmazkodásnak, nem pedig valamiféle már eleve létező „lényeg” feltárulása. Amennyiben egyáltalán van értelme a technika lényegéről beszélni, akkor annak figyelembe kell vennie a történeti kutatások által feltárt teljes tartományt, és nem csupán néhány jellemzőt, amelyeket társadalmunk etnocentrikus módon kitüntetett. Van egy érdekes szöveg, melyben Heidegger bemutat egy kancsót, amely „összegyűjti” mindazokat a kontextusokat és funkciókat, amelyek a keletkezését meghatározták. Ezt a képet lehet alkalmazni a technikára is, és ténylegesen létezik egy rövid passzus, amelyben Heidegger ezen a módon értelmez egy autópályahidat. Valójában nincs semmiféle érv arra, hogy a modern technika miért ne „gyűjthetné össze” ugyanúgy ezt a sokféle kontextust – noha mindenképpen kevesebb pátosszal teheti ezt, mint a kancsók és kelyhek. Ez az egyik módja annak, hogy értelmezni tudjunk olyan jelenkori követeléseket, mint a környezeti szempontból megfelelő technikák, az emberi szabadságot és méltóságot tiszteletben tartó gyógyászati alkalmazások, humánusabb életteret teremtő városminták, a munkások egészségét megóvó és gondolkodásuk számára is teret engedő termelési módszerek és így tovább. Mi mások is lehetnének ezek a követelések, mint felhívások arra, hogy alkossuk újra a modern technikát oly módon, hogy a kontextusok szélesebb tartományát építse magába ahelyett, hogy puszta erőforrásokká redukálná természeti, emberi és társadalmi környezetét. Heidegger nem veszi túl komolyan ezeket az alternatívákat, mivel úgy tárgyiasítja a modern technikát, mint valami társadalomtól független, inherensen kontextus nélküli, pusztán hatalomra irányuló erőt. Ha ez volna a technika „lényege”, bármiféle változtatás külsődleges lehetne csupán. Azonban ez az a pont, ahol Heidegger nézete éppen az általa elutasított „prométheuszizmushoz” közelít. Mindkét álláspont a technika egy szűk definícióját tekinti, amely – legalábbis Bacon és Descartes óta – azt hangsúlyozza, hogy küldetése a világ feletti ellenőrzés megszerzése, a legalább annyira lényeges kontextuális beágyazottság kizárásával.
replika
157
Úgy vélem, hogy ez a definíció a kapitalista környezetet tükrözi, amelyben a modern technika először kialakult. A technika mintaszerű modern ura a vállalkozó, aki kizárólag a termelésre és a profitra fókuszál. A vállalat a cselekvés egy radikálisan dekontextualizált terepe, a személyek és helyek iránti hagyományos felelősség nélkül, amely a technikai hatalom megjelenésével egy időben lett a múlté. A vállalat autonómiája teszi lehetővé azt, hogy olyan éles különbséget lehessen tenni a szándékolt és a nem szándékolt következmények, a célok és a környezetre gyakorolt hatások között, figyelmen kívül hagyva az utóbbit. A modern technika szűk látásmódja egy sajátos hegemónia igényeinek felel meg; ez nem egy metafizikai állapot. Ezen hegemónia égisze alatt a technikai konstrukciók megdöbbentően környezetidegenek és rombolóak. Ez a hegemónia az, amelyet felelősségre kell vonni, nem pedig a technikát magát, amikor kimutatjuk, hogy a technikai eszközök növekvő fenyegetést jelentenek az élő környezet számára. Ezt a fajta hegemóniát és annak technikai megtestesülését kell támadni a technikai változásokért folytatott küzdelemben.
XIII. A demokratikus racionalizáció Generációkon keresztül két széles körben elfogadott elképzelés támogatta a haladásba vetett hitet: az, hogy a fejlődés útját a technikai szükségszerűség diktálja, és hogy a hatékonyságra való törekvés által találhatunk erre az útra. A fentiekben azt igyekeztem megmutatni, hogy mindkét elképzelés téves, továbbá hogy ezen ideológiákat arra használják, hogy igazolják az ipari társadalom intézményeiben való részvétel lehetőségeinek a korlátozását. Írásomat azzal szeretném zárni, hogy egy új típusú technikai társadalom lehetőségét vázoljam, amely az értékek szélesebb tartományát képes támogatni. A demokrácia egyike azoknak a fő értékeknek, amelyeket egy újratervezett indusztrializmus jobban szolgálhatna. Mit jelent a technika demokratizálása? Nem elsődlegesen a törvényes jogokkal van gond, hanem a kezdeményezőkészséggel és a részvétellel. A törvényes formák végül megszokottá tehetik az először informális környezetben felmerülő igényeket, ezek a formák azonban üresek maradnak, ha nem egy meghatározott technikai hegemóniával szembeszegülő emberek tapasztalataiból és szükségleteiből fakadnak. Ennek az ellenállásnak számos formája van: az egészségért folytatott szakszervezeti küzdelmektől a nukleáris erőművekkel kapcsolatos biztonsági kérdéseken és a veszélyes hulladék elhelyezésével kapcsolatos közösségi küzdelmeken át a reprodukciós technikák szabályozásának politikai követeléséig terjedhetnek. Ezek a mozgalmak figyelmeztetnek minket a technikai externáliák figyelembevételének igényére, és olyan felépítésbeli változásokat követelnek, amelyek válaszolni tudnak az ekképpen kibővített kontextusban felmerülő problémákra. Az ilyen technikai viták, amelyek során kialakulnak a hivatalos „technikai hatásfelmérés” paraméterei, a jelenkori politikai élet szükségszerű részévé váltak (Cambrosio és Limoges 1991). Előrevetítik egy a társadalmi élet technikai hátterét is magában foglaló, új nyilvános szféra létrejöttét, és a racionalizáció újfajta stílusát, amely internalizálja a korábban számba nem vett, „természet” által viselt költségeket, mint például valakinek vagy valaminek kizsákmányolását a profitszerzés érdekében. A természet tisztelete itt nem ellentétes a technikával, hanem tágabb értelemben véve növeli a hatékonyságot. 158
replika
Ahogy ezek a viták mindennapossá válnak, az ellenállások és az igények meglepően új formái jelennek meg. A hálózati kapcsolatok kiépítése volt az egyik a társadalom innovatív válaszai közül. Azok, akik új típusú technikai hálózatok tagjaivá váltak, megtanulták magát a hálózatot használni arra, hogy befolyással lehessenek az azokat irányító hatalmakra. Ez a harc nem pénzért vagy adminisztratív hatalomért folyik, hanem a mindennapi életet strukturáló technikai gyakorlatok, folyamatok és tervek aláaknázásáért. A Minitel esete jól példázza ezt az új megközelítést. Franciaországban a számítógép rögtön a bevezetés pillanatban átpolitizálódott. A kormányzat egy nagymértékben racionalizált, központi információs rendszert szeretett volna kiépíteni a lakosság számára, a felhasználók azonban „meghackelték” a hálózatot, amelynek a részeivé lettek; megváltoztatták a működését, páratlan kiterjedésű emberi kommunikációval szorítva ki az eredetileg tervezett centralizált információelosztást. Tanulságos, ha ezt az esetet az AIDS-betegek mozgalmához hasonlítjuk.14 Ahogyan a számítógép racionális elképzelése hajlott a kommunikációs lehetőségek elzárására, ugyanúgy a gyógyászatban is, a kizárólag technikai vonatkozásaiban szemlélt kezelésnek puszta mellékhatásaivá váltak a gondozási funkciói. A betegek e technika tárgyaivá váltak, többé-kevésbé „beletörődve” az orvosok irányításába. Azáltal azonban, hogy gyógyíthatatlan AIDS-betegek ezrei kerültek a rendszerbe, az egyensúly felbillent, és az egésznek új kihívások elé kellett néznie. A központi kérdés a kísérleti kezeléshez való hozzájutás volt. Egy magas szintű technikára épülő egészségügyi rendszerben a klinikai kutatás valójában az egyik módja azok gondozásának, akiket még nem tudnak meggyógyítani. Egészen a legutóbbi időkig azonban a gyógyászati kísérletekhez való hozzáférést szigorúan korlátozták a betegek jólétéért aggódó paternalista szabályok. Az AIDS-betegek el tudták érni a hozzáférés kibővítését, mivel a fertőzöttek hálózatát a melegek jól szervezett polgárjogi mozgalmak is támogatták a járvány felbukkanásának idején. Ahelyett, hogy mint egyének, mint a gyógyítás tárgyai vettek volna részt egy technikai folyamatban, kollektíven, politikailag léptek fel. „Feltörték” az egészségügy rendszerét, és új célok felé irányították. Küzdelmük a gyógyászat technokratikus szerveződésével ellentétes tendenciát képvisel, kísérletet arra, hogy visszaállítsák annak szimbolikus dimenzióit és gondozási funkcióit. Éppúgy, mint a Minitel esetében, nem nyilvánvaló, hogy hogyan értékelhető e kihívás a politika megszokott fogalomrendszerével. A technikai társadalmakban egyre fokozódó csend elleni kifinomult küzdelmek egyike sem tűnik túl jelentősnek a reakciós ideológiák szemszögéből, amelyek ma látványosan harcolnak a kapitalista modernizmussal. Mégis, a kommunikáció iránti igény, amit ezek a mozgalmak képviselnek, olyan alapvető, hogy a próbaköve lehet annak, hogy politikafogalmunk megfelel-e a technika korának. Ezek az ellenállások, mint a környezetvédelmi mozgalom, megkérdőjelezik a racionalitás horizontját, amelynek megfelelően a technikát jelenleg tervezik. A mi társadalmainkban a racionalizáció a technika egy sajátos meghatározásával kapcsolatos, miszerint a technika a haszon és a hatalom elérésének eszköze. A technika tágabb értelmezése a racionalizáció teljesen más elgondolását adja, ami a technikai cselekvések emberi és természeti kontextusa iránti felelősségen alapszik. Ezt „demokratikus racionalizációnak” nevezem, mert olyan 14 Bővebben az AIDS problémájáról ebben a kontextusban l. Feenberg (1992b).
replika
159
technikai fejlesztéseket követel, melyek csak a domináns hegemóniával szemben tehetők meg. Egy alternatíva mind a győzedelmes technokrácia folyamatos ünneplésével, mind a heideggeriánus borúlátással szemben, amely szerint „csak egy isten menthet meg minket” a technikai-kulturális összeomlástól (Heidegger 1995). Szocialistának tekinthető-e ebben az értelemben a demokratikus racionalizáció? Bizonyos, hogy van mit megvitatni az új technikai törekvések és a szocializmus régi koncepciója közötti kapcsolatokról. Úgy hiszem, igen jelentős a kontinuitás. A szocialista elméletben a munkások élete és méltósága jelentette azt a tágabb kontextust, amelyet a modern technika figyelmen kívül hagyott. A testük és tudatuk munkahelyi pusztítását a kapitalista technikai rendszerek esetleges jellemzőjének tekintették. Következtetésük, hogy a szocialista társadalmak egy más kulturális horizontról teljesen eltérő technológiát tervezhetnek, lehet, hogy be nem teljesített ígéret maradt, de legalább megfogalmazott célt jelentett. Ma hasonlóan érvelhetünk szélesebb kontextusban, az intézmények szélesebb körének tekintetében, sokkal nyomatékosabban. Hajlok arra, hogy ezt a pozíciót szocialistának nevezzem, és azt remélem, hogy idővel ez a helyére léphet annak a szocializmusképnek, amelyet a megbukott kommunista kísérlet vetít elénk. Ennél a terminológiai problémánál fontosabb az az alapvető kérdés, amelyet itt megpróbáltam körüljárni. Miért nem terjedt ki a demokrácia egy évszázad küzdelmei ellenére sem a társadalmi élet technikailag közvetített tartományaira? Azért van ez, mert a technika kizárja a demokráciát, vagy azért, mert eddig annak elnyomására használták? Érvelésem a második következtetést kívánta igazolni. A technika sokféle technikai civilizációt képes támogatni; egyszer talán a miénknél demokratikusabb társadalom pilléreként látjuk majd viszont. Fordította Király Gábor
Hivatkozott irodalom Bloor, David (1991): Knowledge and Social Imagery. Chicago, IL: University of Chicago Press. Bourdieu, Pierre (1977): Outline of a Theory of Practice. Cambridge, UK: Cambridge University Press. Braverman, Harry (1974): Labor and Monopoly Capital. New York, NY: Monthly Review Press. Burke, John G. (1972): Bursting Boilers and the Federal Power. In Technology and Culture. M. Kranzberg and W. Davenport (szerk.). New York, NY: New American Library. Cambrosio, Alberto és Camille Limoges (1991): Controversies as Governing Processes in Technology Assessment. In Technology Analysis & Strategic Management 4(3). Cohen, Joshua és Joel Rogers (1983): On Democracy: Toward a Transformation of American Society. Harmondsworth, UK: Penguin. Cunningham, Frank (1987): Democratic Theory and Socialism. Cambridge, UK: Cambridge University Press. Ellul, Jacques (1964): The Technological Society. New York, NY: Vintage. Feenberg, Andrew (1979): Beyond the Politics of Survival. In Theory and Society 7. Feenberg, Andrew (1991): Critical Theory of Technology. New York, NY: Oxford University Press. Feenberg, Andrew (1992a): Subversive Rationalization: Technology, Power and Democracy. In Inquiry 3–4(35): 301–322. Feenberg, Andrew (1992b): On Being a Human Subject: Interest and Obligation in the Experimental Treatment of Incurable Disease. In The Philosophical Forum 3(xxiii). Feenberg, Andrew (1995): From Information to Communication: The French Experience with Videotex. In Alternative Modernity. Berkeley and Los Angeles, CA: University of California Press.
160
replika
Foucault, Michel (1990): Felügyelet és büntetés. A börtön története. Budapest: Gondolat. Gendron, Bernard és Nancy Holstrom (1979): Marx, Machinery and Alienation. In Research in Philosophy and Technology 2. Guillaume, Marc (1982): Telespectres. In Traverse – Les Rhétoriques de la Technologie, különszám. 26: 22–23. Hansard’s Debates (1844): Hansard’s Debates. Third Series: Parliamentary Debates 1830–1891, vol. LXXIII, (febr. 22.–ápr. 22.). Harding, Sandra (1991): Whose Science? Whose Knowledge? Ithaca, NY: Cornell University Press. Heidegger, Martin (1995): „Már csak egy Isten menthet meg bennünket”. A Der Spiegel interjúja Martin Heideggerrel. In Bevezetés a metafizikába. Budapest: Ikon. Heidegger, Martin (1998): A dolog. In A dolog és A nyelv. Két tanulmány. Sárvár: Sylvester János Könyvtár. Heidegger, Martin (2002): Építés, lakás, gondolkodás. In Schneller István: Az épitészeti tér minőségi dimenziói. Kecskemét: Librarius. Heidegger, Martin (2004): Kérdés a technika nyomán. In A későújkor józansága II. Budapest: Göncöl. Heilbroner, Robert (1975): An Inquiry into the Human Prospect. New York, NY: Norton. Latour, Bruno (1987): Science in Action. Cambridge, MA.: Harvard University Press. Lyotard, Jean-Francois (1993): A posztmodern állapot. In A posztmodern állapot. Bulajos István (szerk.). Budapest: Századvég. Marcuse, Herbert (1968): Industrialization and Capitalism in the Work of Marx Weber. In Negations. Boston, MA: Beacon. Marx, Karl (1967): A Tőke. Budapest: Magyar Helikon. Miller, Richard W. (1984): Analyzing Marx: Morality, Power and History. Princeton, NJ: Princeton University Press. Noble, David (1984): Forces of Production. New York, NY: Oxford University Press. Pinch, Trevor és Wiebe Bijker (1984): The Social Construction of Facts and Artefacts: or How the Sociology of Science and the Sociology of Technology Might Benefit Each Other. In Social Studies of Science 14. Ricoeur, Paul (2001): A szöveg mint modell. In Magyar Lettre Internationale 42. Rockmore, Tom (1992): On Heidegger’s Nazism and Philosophy. Berkeley, CA: University of California Press. Simondon, Gilbert (1958): Du mode d’existence des objets Techniques. Paris: Aubier. Weber, Max (1995): A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Budapest: Cserépfalvi. Winner, Langdon (1991): Upon Opening the Black Box and Finding it Empty: Social Constructivism and the Philosophy of Technology. In The Technology of Discovery and the Discovery of Technology: Proceedings of the Sixth International Conference of the Society for Philosophy and Technology. Blacksburg, VA: The Society for Philosophy and Technology.
replika
161
