Demeter Gábor - Bagdi Róbert

Demeter Gábor - Bagdi Róbert

MIGRÁCIÓ ÉS ASSZIMILÁCIÓ ÉSZAKKELET-MAGYARORSZÁGON ÉS A PARTIUMBAN (1715-1992)

H. K.

K-Szolnok Kr a.

K. K.

Studia Historico- Demographica Debrecina I.

Debrecen 2009

Szerzők: Bagdi Róbert Baros Zoltán Demeter Gábor Pénzes János Szilágyi Zsolt Tóth Tamás Lektorálta: Radics Zsolt

A hátsó borítón: Közép-Zemplén etnikai viszonyai 1830 körül Fényes E. adatai alapján Piacközpontok és vonzáskörzetek 1715-ben

HU ISSN 1788-9529

ISBN 978-963-473-038-5

2. bővített kiadás

Debrecen 2009 2

Tartalomjegyzék 1. A névelemzés: divat vagy történeti rekonstrukciós módszer? Kísérlet a XVIII. századi összeírások migrációs és asszimilációs célú felhasználására (Demeter Gábor) 5 2. A migráció és a telepítéspolitika hatása Szatmár megye etnikai és demográfiai szerkezetére 1715-1992 (Demeter Gábor - Bagdi Róbert) 12 3. Migráció és asszimiláció a Partiumban 1715-1910 (Demeter Gábor – Bagdi Róbert) 24 4. A nyelvhatárváltozás természeti és gazdasági háttere Bihar megye példáján (1770-1992) (Demeter Gábor - Bagdi Róbert) 33 5. A dualizmus kori Eger lassú népességnövekedésének demográfiai hátteréről (Demeter Gábor) 48 6. Bereg és Ung vármegye migrációtörténeti összehasonlítása 1899-1913 között (Bagdi Róbert) 61 7. Református és görög katolikus szlovákok az Ung megyei Szobránci járásban 1773 és 1910 között (Bagdi Róbert) 84 8. Népességnövekedés, asszimiláció, vándorlás a statisztika tükrében két északkeletmagyarországi megye példáján (1900-1910) (Bagdi Róbert) 93 9. Nyelvhatár-változás, asszimilációs helyzetek és a statisztika megbízhatósága Zemplén megye példáján (Bagdi Róbert – Demeter Gábor) 119 10. A földrajzi adottságok szerepe a közösségek közötti kapcsolattartásban és a peremvidékek asszimilációjában Sáros megye példáján (Bagdi Róbert – Demeter Gábor) 148 11. Adalékok az északkelet-magyarországi települések fejlettségi szintjének rekonstrukciójához 1715-ben, illetve a kései dualizmus korában (1880-1910) (Demeter Gábor) 169 12. Sátoraljaújhely társadalma 1869-ben, 1896-ban és 1906-ban különös tekintettel a térbeli (horizontális) és társadalmi (vertikális) migrációra (Bagdi Róbert) 176 13. Sátoraljaújhely vonzáskörzetének meghatározása az 1896. és 1906. évi anyakönyvek alapján (Bagdi Róbert) 199 14. Társadalmi mobilitás Sátoraljaújhelyen, a házassági anyakönyvek alapján (18961906) (Bagdi Róbert) 217 15. A Partium és környezete migrációs viszonyai 1910-ben (Demeter Gábor) 222 16. Demográfiai folyamatok a Csereháton a XX. század folyamán (Baros Zoltán – Pénzes János – Tóth Tamás) 230

3

17. A Sárrét helyzete a regionális központok által rajzolt térben 1920 előtt és után (Szilágyi Zsolt) 18. (2) The Effects of Migration and Settling Policy on the Ethnic and Demographic Structure of Szatmár/Satu Mare County (1715-1992) (Demeter Gábor - Bagdi Róbert) 19. (3). Migration and Ethnic Pattern in the Partium Region, 1715-1910 (Demeter Gábor – Bagdi Róbert) 20. Migration and Assimilation Processes in Eastern Hungary: the Transformation of a Multiethnic Space and the Methods of Investigation (Demeter Gábor) 21. Cooperation among regions with different geographical conditions: the role of the marketline in the development of the society and trade in NE-Hungary in the 18th c. (Bagdi Róbert)

246

261 272

281

298

A kötetben szereplő tanulmányok megjelentek/elhangzottak: 2/18. The Effects of Migration and Settling Policy on the Ethnic and Demographic Structure of Szatmár/Satu Mare County (1715-1992). In: Regional Development in the Romanian-Hungarian Cross-Border Space. From National to European Perspective. Ed.: I. Süli-Zakar - Horga, J. Debrecen, 2006. pp. 277-287. 3/19. Migráció és asszimiláció a Partiumban 1715-1910. Tisztelettel Tanár Úrnak! 56 tanulmány Korompai Gábor 70. születésnapjára. Szerk.: Süli-Zakar I. 299-308. pp. 4. A nyelvhatár-változás természeti és gazdasági háttere Bihar megye példáján (1770-1992). In: Tájak régiók települések. Tisztelgés a 75 éves Enyedi György akadémikus előtt. Szerk.: Süli-Zakar I. Debrecen, 2005. 279-287. pp. 5. A dualizmus kori Eger lassú népességnövekedésének demográfiai hátteréről. ACTA Geographica Debrecina, 2004/2006 XXXVII. 181-197. pp. 6. Bereg és Ung vármegye migrációtörténeti összehasonlítása 1899-1913 között. TISICUM XVII. A JászNagykun-Szolnok megyei múzeumok évkönyve 2008. 297-313. pp. 7. Református és görög katolikus szlovákok az Ung megyei Szobránci járásban 1773 és 1910 között. In: Állam és nemzet a XIX-XX. században. Szerk.: Bodnár E. - Demeter G. Debrecen, Kossuth Egyetemi Nyomda, 2006. 228-238. pp. 9. Nyelvhatár-változás, asszimilációs helyzetek és a statisztika megbízhatósága Zemplén megye példáján. TISICUM. XIV. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei múzeumok évkönyve. 2004. 359-383. pp. 10. A földrajzi adottságok szerepe a közösségek közötti kapcsolattartásban és a peremvidékek asszimilációjában Sáros megye példáján. TISICUM. XV. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei múzeumok évkönyve. 2006. 207-223. pp. 13. Sátoraljaújhely vonzáskörzetének meghatározása az 1896. és 1906. évi anyakönyvek alapján. In: Tradíció és modernizáció a XVIII-XX. században. Szerk.: Bodnár E. - Demeter G. Bp., Hungarovox, 147159. p. 14. A Partium és környezete migrációs viszonyai 1910-ben In: A határok és a határon átnyúló kapcsolatok (CBC) kapcsolatok szerepe a kibővült Európai Unió keleti perifériáján. Szerk.: Süli-Zakar I. Debrecen 2007. 191-201. pp. 20. Migration and Assimilation Processes in Eastern Hungary: the Transformation of a Multiethnic Space and the Methods of Investigation. Proceedings of the HAS-BAS Joint Hungarian-Bulgarian Committee of Historians (MTA-BTA Bolgár-Magyar Történész Vegyesbizottság ülése, 2007. 05. 17. Szófia) 21. Cooperation among regions with different geographical conditions: the role of the marketline in the development of the society and trade in NE-Hungary in the 18th c. (Lyon, IX. Európai Várostörténeti Konferencia, 2008.08.29.)

4

ELŐSZÓ HELYETT Demeter Gábor A névelemzés: divat vagy történeti rekonstrukciós módszer? Kísérlet a XVIII. századi összeírások migrációs és asszimilációs célú felhasználására Az 1715-ös esztendő különös jelentőséggel bír e kötetben vizsgált témáink, a történeti demográfia, migráció és asszimiláció szempontjából – nem véletlen tehát vizsgálódásunk kezdőpontjaként való kiválasztása. Nemcsak az ország belpolitikai konszolidációja szempontjából jelent új korszakot – lezárva a török kort és a Rákóczi-szabadságharcot –, de új fejezetet nyit az ország újranépesítése szempontjából is; mindezt tetézve azzal, hogy a migrációs folyamatok mellett még a közegészségügyi állapotokra is utal – az 1715-ös pestisjárvány szintén a demográfiai helyzetet befolyásoló tényezők közé tartozik. Számunkra mindezek mellett fontos, hogy az új jelenségek ekkor megfoghatóvá válnak: az 1715-ben született országos összeírás a vagyoni helyzet mellett lehetőséget ad migrációs folyamatok és etnikai változások azonosítására is. A kettő ráadásul gyakran szorosan összefonódik. A Conscriptio azonban nem tartalmazza az adófizetők etnikai hovatartozását, sem születési helyét, így csak a névelemzés módszerével lehet adatokhoz jutni, amelyet azonban sok támadás ért, nem utolsósorban a korábbi visszaélések következményei miatt (például a két világháború közötti szerb-jugoszláv név-vegyelemzés), mely megfosztotta az egyént identitásától. A XIX. század közepéig azonban a korrekt népszámlálások hiánya miatt gyakran nincs más módszer, mely alkalmas lenne a migráció és asszimiláció (és kapcsolatuk) vizsgálatához szükséges adatok kinyerésére. Kérdés tehát, hogy mennyire lehet a névelemzést, mint módszert megbízhatónak nevezni nagy adattömeg esetén – mert az egyértelmű, hogy az egyén identitása pusztán a név alapján nem azonosítható be. Kérdéses ezért az is, hogy mennyire korrelál a név a nyelvi/etnikai tudattal. Van-e relevanciája a Conscriptió-ból nyert adatoknak, amelyek használhatóságát nemcsak az előbbi probléma kérdőjelezi meg, de felvetődik az is, hogy van-e egyáltalán értelme a nemzeti identitás, önazonosságtudat vizsgálatának ebben a korban? A név elemzése alapján az etnikumra vonatkozó következtetések tehát csak akkor helytállóak, ha rendelkezünk egy olyan adatsorral, mely mind a neveket, mind a születési helyeket, mind az anyanyelvet tartalmazná, és az anyanyelvi bevallásból levont statisztika összhangban van a névelemzés eredményével. Egy ilyen dokumentum, illetve a kétféle adatelemzés összhangja nemcsak arra ad választ, hogy van-e értelme a név elemzésének, mind etnikai, mind migrációs vizsgálati célok esetében, de arra is, hogy létezik-e etnikai tudat a XVIII. században. Mivel létezik ilyen – statisztikailag releváns, több mint 100 alapadatot tartalmazó – összeírás, újabb kifogásként felmerülhet, hogy mennyire megbízhatók az anyanyelvre vonatkozó adatok. Válaszul erre azt mondhatjuk, hogyha a névelemzés és az önbevallás eredményei egyeznek, s megerősítik egymást, az, ha nem is jelenti azt, hogy a bevalláson alapuló adatok teljesen megbízhatók, de azt igen, hogy a névelemzés nem rosszabb módszer a bevalláson alapuló statisztikánál. Ebben az esetben egy olyan módszerhez jutunk, mely az egyes egyénekre vonatkozóan nem, de általánosságban érvényes. A Somogy vármegyei inszurgens lovasság 1744-es összeírása éppen megfelel a célnak, mivel mind a nevet, mind a születési helyet, mind az anyanyelvet tartalmazza. Ráadásul az 5

adatsort első feldolgozója éppen – a török hódoltság ideje alatt elnéptelenedett megye benépesülésének vizsgálata során – migrációs vizsgálatokhoz használta fel, jóllehet nem a vezetéknevek alapján jelölte ki a migrációs irányokat, hanem a közölt születési adatok összesítésével (SZÍJÁRTÓ, 2006). Így ezeket az eredményeket vetettük össze az általunk végzett névelemzés eredményével (1. ábra). Az 1744-es összeírás 78 magyart, 12 horvátot, 10 szlovákot és 2 németet tartalmaz. Ha egyénenként vizsgáljuk az adathalmazt, akkor olyan speciális jelenségeket figyelhetünk meg, mint például a „Horváth” családnevűek inkább magyarnak (4), mint horvátnak (3) vallották magukat. Szintén ilyen, hogy számos magyarként (is) értelmezhető családnév, mely egyben foglalkozásnév is, nem magyar identitású embert takart: Pintér Pál szlováknak, Molnár János és Kovács János horvátnak tartotta magát, míg olyan, egyértelműen nem magyar vezetéknevű emberek, mint Szedlák György, Subassics György, Gyurinecz Márton magyar nyelvűként definiálták magukat. Ráadásul Szedlák György ugyanabból a Nyitra megyei Mocsonok településről jött, mint Hanák János, aki viszont szlováknak vallotta magát, s a falu a magyar-szlovák nyelvhatár szlovák oldalán helyezkedett el. Ugyanakkor Korláth György, Hódos Mátyás horvátnak, Darás Mihály és Újhelyi Pál szlováknak írták magukat. Leszögezhetjük, hogy individuális vizsgálatokra a névelemzés valóban alkalmatlan. Ha azonban a statisztikai sokaságot vizsgáljuk, akkor az ilyen „hibák” kioltják egymást: névelemzésünk alapján 74 magyar, 15 horvát, 5 szlovák, 2 német és 6 egyéb mutatható ki a listán, azaz csak a szlovákok esetében van jelentős differencia. Megvizsgálva a két minősítés különbségeit, azt tapasztaljuk, hogy a horvátok száma a magyarok, a magyaroké a szlovákok rovására gyarapodott. Az egyéb-bizonytalan kategóriába sorolt vezetéknevek viselői zömmel magyarnak vallották magukat. A németeknél egy esetben magyar-német csere történt.

egyéb

bevallás

névelemzés

német szlovák horvát magyar fő

0

20

40

60

80

100

1. ábra. A névelemzés és a bevallás eredménye a somogyi 1744-es lovas inszurgensek esetében

Azaz regionális vizsgálatoknál a nagy tömegben alkalmazott névelemzés – amennyiben az illető nemzetiségére vonatkozik - használható, így az 1715-ös Conscriptio esetében is így jártunk el. Ellenérvként felhozható, hogy a névadás lehet divatjelenség, és számos gyermeket illettek rác keresztnévvel el magyar közösségben, mert a közelben egy rác kolónia lakott, és ez nem jelenti azt, hogy a magyar szülők gyermekei szerb-horváttá váltak volna. Ellenvetésünk éppen az, hogyha valóban divatról lett volna szó, akár német vagy görög nevet is kaphattak volna a gyermekek, de rácot kaptak, mert a magyar közösség mindennapos érintkezésben volt a rácokkal, míg a némettel, göröggel nem, azaz kulturális egymásra hatás érvényesült 6

közöttük, ami végeredményben maga is egyfajta asszimiláció, ha nem is befejezett, nem visszafordíthatatlan és nem is nyelvi-etnikai. Kérdés az is, hogy a migrációs folyamatokra következtethetünk-e a helynév jellegű vezetéknevekből, hiszen egyrészt viszonylag kevés vezetéknév tartalmaz ilyen azonosítót, másrészt a névből nem derül ki a migrációs folyamat lezajlásának időpontja, csak egy terminus ante quem datálást tesz lehetővé szűkítések nélkül. A névelemzés alapján – a Horváth családnév hétszeri előfordulásán kívül, mely egyaránt lehet etnikai és eredet (földrajzi) attribútum – 12 név fordult elő, mely lehetőséget nyújtott az egykori jövevények (akár Somogyban születtek e nevek viselői, akár nem) migrációs irányainak rekonstruálására. Sopron, Tata, Győr a távoli hátországra utalnak (3x), míg Dombóvár, Veszprém, Zalaegerszeg, Szentgotthárd a szomszédos megyéket jelenti (4x). A Felvidék keleti fele kétszer fordul elő (Eperjes), Erdély egyszer (Bögöz). A születési helyek elemzése alapján pedig a következő állapítható meg: a magyarok 2/3a somogyi, helybeli volt, Vas (5%), Zala (8%), Veszprém (4%) alkotják a belső vonzáskörzetet – a szomszédok közül Tolna és Baranya ritka előfordulása (1-1%) arra utal, hogy e két megye is népességhiányos volt a török uralom eredményeképp. Győr, Esztergom és Sopron alkotja a külső kört (3%). Azaz a névelemzés, ha az arányokat pontosan nem is, de az irányokat visszaadja. A Felvidéket – itt a nyugati részét - Nyitra képviseli (2%). A horvátok közül 5 (45%) somogyi születésű volt (Szigetvár és Padány központokkal), tehát valódi jövevénynek csak 55%-uk számított – a teljes létszám 7%-a, de ketten közülük zalaiak voltak. Emellett somogyi születésű volt két szlovák is a tízből, a többiek Nyitra megyéből (3 fő), Trencsénből (4 fő) és Liptóból jöttek. Vasból jött a két német anyanyelvű lovas. Összességében az inszurgensek 60%-a helyi születésű volt (53 magyar, 5 horvát, 2 szlovák) a maradék 42 embert 100%-nak véve Zala (8+2 fő – 25%), Vas (5+2 fő, 20%), Veszprém (4 fő, 10%), Horvátország (6 fő – 15%), a Felvidék (8 szlovák –2 magyar, 15%), illetve Baranya-Tolna-Győr-Sopron-Esztergom (5 fő, 12%) adja. Névelemzésünk tehát nem téved jelentősen, mikor jóval kevesebb adatból (12) hasonló eredményre jut (ha leszámítjuk a „Horváth” családnevűeket) (2. ábra).

2. ábra. A nem somogyi eredetű inszurgensek megoszlása a névelemzés és a bevallás alapján

A Conscriptio összeírásai tartalmazzák a fizetett adó összegét, így a névelemzés alapján egy újabb társadalmi dimenzió elemzésére, a jövevények, illetve különböző etnikai csoportok társadalmi státuszának, vagyonának tömeges vizsgálatára, valamint a települések adófizetőinek száma alapján a települések nagyságának összevetésére nyílik lehetőség. 7

Misztótfalu mezőváros 100 adófizetője a névelemzés alapján a következő etnikai megoszlást mutatta 1803-ban (a nyelvre vonatkozólag itt nincs utalás, hanem az 1744-es összeírás vizsgálata során kapott eredményt a név és a beszélt nyelv kapcsolatát illetően fogadjuk el, MISZTÓTFALU, 1985): 48% magyar, 38% román, 8% német, 4% szláv, 4% egyéb/bizonytalan. A vezetők között azonban 1640-ben csak magyart (12 fő) találunk, 1794ben viszont 2 német, 8 magyar, 2 román, 1 szláv és egy egyéb nevűt találunk. A 16. századra elmagyarosodó település tehát a 18. század végére ismét többnyelvűvé vált. A vezetésben a románság alulreprezentált volt létszámához képest, bár jelenléte a városi tanácsban a korábbi évekhez képest növekvő volt, de ez elmaradt a lakosság számarányától. A románok tehát alacsonyabb társadalmi presztízzsel rendelkeztek, ami különösen azért izgalmas, mert nem voltak feltétlenül szegények; többen fizettek 8 Rhénes Ft adót számban és arányban is, mint a magyarok vagy a németek. Ez mindenképpen arra utal, hogy még nem voltak a település közösségének szerves részei ahhoz, hogy közposztokat töltsenek be, vagy nem érezték ezt fontosnak, tehát nem több száz éve laktak a településen. A városi tisztségviselők vagyonára a pénzbeli és természetbeni adó összegéből következtethetünk: a tradicionális, jómódú „német”, „német-magyar” és magyar patríciusréteg képviselői mellett (rendre 5 RFt 40 kr, 9 RFt 06 kr, 8 RFt 43 kr) a szegényebb magyarok is pozícióhoz jutottak (3 RFt 13 kr, 3 RFt 44 kr, 4RFt 35 kr), akárcsak a románok (4 RFt), sőt a bíró is a kevésbé jómódúak közül került ki (3 RFt 09 kr). Tehát a tisztségviselés nem kizárólag a vagyoni helyzettőlfüggött. Összevetve az adófizetők társadalmát a városi vezetőséggel, illetve az egyes etnikai közösségeket, a következőt kapjuk. A közösség mintegy 376 RFt értékű adót fizetett (pénzben és természetben), ebből a románok 153 RFt-ot: azaz 41%-os részesedésükkel enyhén felülreprezentáltak, míg a magyarnak minősített lakosok adója 40%-ot tett ki. A németek 7% alatt maradtak, míg a szláv nevűek az adó 4%-át adták, a bizonytalan besorolásúak szintén 7%-ot. Ha a csoportátlagot nézzük, akkor érthetővé válik a románok felülreprezentáltsága: egy főre átlag 4 RFt adó jutott, igaz ennek egyharmada természetbeni volt. A németek ezzel szemben 3 RFt 6 kr-os átlagot mutattak, a magyarok átlagosan 3 RFt 12 kr-t fizettek pénzben és termékjáradékban. A szláv nevűek is ebbe a sorba illeszkednek, míg a bizonytalan besorolásúak 4 RFt 30 kr-os átlagot értek el. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a románság gazdagabb, hiszen elképzelhető, hogy többlet adóterhek illették meg, így egy fő alapvetően többet fizetett, arról nem is beszélve, hogy voltak adót nem fizető lakosok (családfők) is, akik kimaradtak az összeírásból. Mindkét tényezőt vizsgálni kell. A jegyzőkönyv azonban nem sorolja külön az adónemeket, csupán a pénzbeli és természetbeni szolgáltatást különíti el. Márpedig – a zsellérek kivételével – csekély kivétellel minden etnikumra igaz, hogy a természetbeni adó egyharmada volt a pénzbelinek. Így nem derül ki, hogy egyes etnikai csoportok azonos szolgáltatásokra voltak-e kötelezve vagy sem bár az előbbiek miatt, továbbá, mert mezővárosról van szó, az egységes adószerkezet a valószínű. Az összeírás tehát nem feltétlenül a vagyoni helyzetről, hanem a fizetendő terhekről ad felvilágosítást. Az sem kizárt, hogy az összeírt román adófizetők csak elenyésző részét képezték a lokális román közösségnek. Éppen ezért meg kell vizsgálni az adó csoporton belüli megoszlását: amennyiben nagyobb különbségeket találunk a csoporton belül, az az adott nemzetiség nagyobb társadalmi differenciáltságára utal. A románok esetében 7 példát találunk a 2 RFt-nál kisebb pénzben fizetett adóra (19%), s 1 RFt-nál senki sem fizetett kevesebbet. Ugyanekkor a magyar adófizetők népesebb 8

táborában 20 olyan személyt találunk, aki 2 RFt-nál kevesebb pénzbeni adót fizetett (42%), ebből két zsellért, akik természetben egyáltalán nem fizettek, pénzben is csak 40 krajcárt. A németek mutatták a legmeglepőbb struktúrát: szintén öten fizettek 2 RFt-nál kevesebbet (60%), ebből ketten zsellérek voltak, viszont a maradék 3 fő (a német nevűek 40%-a) 4 RFtnál többet fizetett. A magyarok esetében 6 fő (13%), a románoknál is 6 (16%) volt ugyanez. 3 és 4 RFt között 9 magyar (20%) és 12 román (32%), 2 és 3 RFt között 13 magyar (27%), a 13 (35%) román nevű. Leszögezhetjük, hogy a román társadalmi szerkezet volt kiegyensúlyozottabb, a magyar és a német differenciáltabb (3. ábra). A város vezetésébe a felső három osztályból kerültek be tagok, ami viszonylag széles réteget jelentett. Az alábbi ábrák közül az első egyben a teljes település társadalmi szerkezetét, s azon belül az egyes nemzetiségek részesedését mutatja a fizetett pénzbeli adó alapján, az alsó pedig az egyes nemzetiségek társadalmi rétegződését mutatja. német

30 3

25

fő

20

0 13

17

15

magyar 0

román

9

3

10 5 0

7

2 2 0 0-1

1-2

13

2-3

6

12

6

3-4

4-7

fő

Rhénes forint

50 45 40 35 30 25 20 15 10 5 0

4-7 6 6

9

12

13

3-4 2-3 1-2 0-1

13 7 0 román

17 2

3 0 3 2

magyar

német

3. ábra. A különböző etnikai csoportok társadalmi rétegződése a készpénzben fizetett adó (RFt) alapján Misztótfaluban (1803)

Misztótfalu jegyzőkönyvéből világossá vált, hogy a románok nem feltétlenül maradtak ki jóval nagyobb arányban az adóösszeírásból, mint a magyarok, hiszen az 1803-as összeírásban a kevesebb román nevű lakos több adót fizetett, mint a több magyar, tehát szegényebbnek nem tekinthetők. Ezt bizonyítják a későbbi, immár teljes népszámláláson alapuló adatok, hiszen a településen a románok aránya nem növekedett 1910-ig az 1803-ban számítotthoz képest, sőt. Fenntartásokkal bár, de az adó-, vagy hadösszeírásokon alapuló statisztika alkalmas az etnikai arányok megállapítására, az adatszámtól függően.

9

Irodalom SZÍJÁRTÓ M. ISTVÁN (2006): Somogy megye 18. századi betelepülése és az 1740-es évek nemesi felkelései. In: Uő. Szerk.: Nemesi társadalom és politika. Bp. Universitas, 57-91. MISZTÓTFALU mezőváros jegyzőkönyve 1596-1803. (1985). Bp-Debrecen, Európa, 190. p. *** Megállapítottuk tehát, hogy a névelemzés módszere nem feltétlenül tér el jelentősen a statisztikai kimutatásokban fellelhető önbevallások regionális léptékű eredményeitől, s hogy migrációs irányok vázolására is alkalmasak a vezetéknevek. Misztótfalu példáján bizonyítottuk, hogy a románság szegénységéről, így a statisztikákból, adóösszeírásokból való általános kimaradása toposz, de legalábbis lokálisan nem mindig igaz, azaz az összeírások nagyjából a valódi etnikai arányokat tükrözik, közel reprezentatívak. Kötetünkben főként módszertani szempontból vizsgáljuk a történeti demográfia lehetőségeit az asszimilációs és migrációs viszonyok rekonstrukciójában. Megkíséreltük az adófizetők száma alapján rekonstruálni a települések jelentőségét Bihar, Szilágy és Szatmár megyékben 1715-ben a Conscriptio felhasználásával. Végigkísértük az etnikai arányok változását 1715 – 1992 között részben a névelemzés (az 1770-es évek úrbéri rendezése során készült kérdőívek aláíróinak, a Rákóczi-szabadságharc 1704-es résztvevőinek névelemzésével), részben a statisztikai kimutatások, népszámlálások alapján, megerősítve, hogy a két módszer nem ad döntően eltérő eredményt, nem ellentmondó. Bemutatjuk az állami telepítéspolitika és a spontán migráció hatását a népességszámra és etnikai összetételére Bihar, Szatmár és Szilágy megyékben, kiemelve, hogy az állami telepítéspolitikának 1880-1910 között nem sikerült az etnikai arányok megváltoztatását elérnie a nyelvi érintkezési zónában, de ez nem is állt céljában. Vizsgáltuk a korai statisztikák megbízhatóságát: mennyire lehet a vallásból következtetni a népesség etnikai identitására, felhozva három különleges példát: a görög katolikus és református szlovákokét Zemplénben és Ungban, valamint a hol magyarként, hol németként összeírt – attól függően, hogy az államhatalomnak mi célszerűbb – szatmári katolikusokat (svábokat). Ezek alapján lehetőség nyílik az asszimiláció folyamatának jobb megértésére, szakaszokra bontására. Vizsgáltuk a településeken belüli etnikai arányeltolódást is három időhorizontban. A kulturális tényezőn – nyelvrokonság, fejlettségi szint – kívül megvizsgáltuk az árucsere és a kereskedelmi útvonalak (illetve az elzártság), valamint a XVIII. századi, csíráiban megjelenő (köz)oktatás szerepét a települések lakosságának identitásának megtartásában, elvesztésében Sáros, illetve Zemplén megyében. Zemplén esetében a XVIII. századi vásártartó helyek vonzáskörzetének (és időbeli változásának) elemzésekor azt vizsgáltuk, hogy a közigazgatási határok, a természetföldrajzi alapok, illetve a gazdasági vonzáskörzetek kiterjedése mennyire feleltethetők meg egymásnak, s egyáltalán nem véletlen, hogy az utóbbi kettő között erősebb a kapcsolat, jóllehet a vonzó hatás helyenként átlép a természetföldrajzi akadályokon is. A mesterségesen megrajzolt jozefiniánus járások e határokkal nem mutattak egyezést (a cél részben mesterséges központok kreálása volt, a periféria területét csökkentendő). Elemeztük a zsidóságnak délre történő migrálása során generációváltással bekövetkező nyelvcseréjét, Biharban a román telepítéspolitika, illetve a zsidók deportálása következtében megürült lakóhelyeket elfoglaló nem magyar ajkú népességnek a városi etnikai arányokat 10

gyorsan a románok javára eltoló folyamatát. Meglátásunk szerint nem kizárólag a román telepítéspolitika volt az oka az arányeltolódásnak, hanem a magyar zsidóság (egyben a vidéki középosztály) kitelepítése, megsemmisítése. Ugyanez a szegregációs csere érvényes a mai Magyarországon, ahol most azok a települések jellemzhetők a cigány populáció nagyobb arányával, ahol korábban jelentős zsidó közösség élt. Szintén vizsgáltuk a ma létező határvonalak korábbi meglétét a Partiumban, s a migrációs irányok és törésvonalak felvázolása után megállapítottuk, hogy a XVIII-XIX. század során a Partium és Erdély között húzódott igazi migrációs törésvonal, nem a mai határterületen. A korábbi századból a névelemzés alapján próbáltunk migrációs irányokat rekonstruálni, 1910-ből a statisztikai évkönyvek alapján kíséreltünk meg ugyanezt. Megállapítottuk, hogy a XIX. századi városiasodás egyik mérőszáma (nemcsak az asszimilációs folyamatok intenzitásáé) lehet a magyarul beszélő nem magyar anyanyelvűek aránya (a zsidóságot külön vizsgálva), a XVIII. században a foglalkozásnevek és származási helyre utaló vezetéknevek aránya. Megállapítottuk Laborcszög, Eger és Sátoraljaújhely példáján, hogy a törvénytelen születések aránya (10% felett) használható az urbanizációs folyamatok intenzitásának becslésére. Bemutattuk a külső migráció szerepét egy zárt és egy nyitott kisváros népességnövekedésében (Eger és Sátoraljaújhely), a migránsok társadalmi és földrajzi megoszlását, a természetes szaporulat és a halálnemek országos és városi arányoktól való eltérését, a jövevények és a bennszülöttek társadalma közti kontaktus és a társadalmi mobilitás erősségét a házasságok alapján, bizonyítva a születési, halálozási anyakönyvek jelentőségét a társadalmi és migrációs rekonstrukciós vizsgálatoknál. Vizsgáltuk a településen lévő bankbetétek nagyságának, az urbanizációs folyamatoknak és a migrációnak az összekapcsoltságát. Foglalkoztunk a XIX. század végi belső és külföldre irányuló migráció jelentőségével és a migránsok etnikai-társadalmi összetételével, megállapítva, hogy a külföldi migrációval egyenlő léptékű volt a belső elvándorlás a periferikus megyékből, valamint, hogy a Sárosban a XIX. század végén 30 év alatt mért – óriásinak tartott – népességcsökkenés azonos méretű a jelenkori Partium – magyar települések demográfiai összeomlását mutató – elnéptelenedésével. Felvázoltuk a demográfiai összeomlás típusait a Partiumban. Vizsgáltuk az interetnikus kapcsolatokat (házasságok, beszélt nyelvek) regionális léptékben. Megállapítottuk, hogy a statisztikai adatokban rejlő lehetőségeket a történetírás messze nem használja ki. Egy speciális 20. századi példán bemutatjuk, hogy a migráció hogyan vezethet az etnikai arányok eltolódásához tényleges asszimiláció nélkül, pusztán a nagy kulturális különbségek miatt fellépő elvándorlási tendenciák felerősödése miatt. Emellett bemutatásra kerül a lakosságszám súlypontjának eltolódása a hagyományos történeti munkákban ritkán használt statisztikai módszerekkel.

11

Demeter Gábor - Bagdi Róbert A migráció és a telepítéspolitika hatása Szatmár megye etnikai és demográfiai szerkezetére 1715-1992 Tanulmányunkban a be- és elvándorlás szerepét és a kormányzat telepítéspolitikájának a megye etnikai és demográfiai viszonyaira gyakorolt hatását vizsgáljuk. A tanulmány első részében az egyes népcsoportok területi elhelyezkedésében bekövetkező változásokat követjük nyomon 1715 és 1830 között, az 1715-ös adóösszeírás neveinek elemzése, a Lexicon locorum (1773) és Fényes E. adatai alapján FÉNYES E. (1836). Szintén vizsgáltuk a lakosság migrációját 1715 és 1910 között, összehasonlítva Szatmárnémeti városát és a vidéki lakosság migrációs sajátosságait, és ennek változását a két időhorizontban. Szatmárnémeti vonzóképességét más városokkal (Eger, Budapest, Debrecen) vetettük össze. A tanulmány második felében a magyar és a román állam telepítéspolitikáját vetettük össze (1880-1910, illetve 1920-1992 között) VARGA E. ÁRPÁD munkája alapján. Elkészítettük a térség etnikai térképét 4 különböző időhorizontra (1830, 1910, 1920, 1992), mely nemcsak a magyar és a román kormányzat bizonyos népcsoportok számának redukálására irányuló szándékait bizonyítja, de szintén bemutatja az Ér-völgy elnéptelenedését is. I. Vizsgálataink az 1715-ös évvel kezdődnek, mert a török pusztítás utáni ország- és népességrekonstrukciós folyamatok első eredményét az ekor adóösszeírás érzékletesen szemlélteti. A Rákóczi-szabadságharc, majd a pestisjárvány (1708-1715) fontos változásokat eredményezett az ország etnikai szerkezetében - pl. a szerbek kiűzése a Duna-Tisza köze északi részéről, a magyarajkú lakosság eltűnése Sáros megyéből (KNIEZSA I. 1941) és az így keletkezett űrt az államhatalom és a földbirtokos réteg jövevények betelepítésének támogatásával kívánta kitölteni. Tudván, hogy a migráció fő hulláma 1715-1773 között lezajlott, a „CONSCRIPTIONES...” és a „LEXICON LOCORUM...”, melyek jól jelzik e korszak határait, alkalmasnak bizonyultak vizsgálódásaink számára, hogy adatokat szerezzünk az ekkor bekövetkezett etnikai változásokról Mivel a Lexicon locorum közli a falvankénti 2-3 leggyakoribb nyelvet és vallást, a Conscriptiones viszont nem - a http://www.arcanum.hu/mol/ ugyanis csak az adófizetők nevét és a befizetett adó összegét tartalmazza, - az összevetés érdekében a névelemzés módszeréhez nyúltunk. A nemzeti ébredés korai szakaszából, mikor az etnikai öntudat még nem kristályosodott ki, FÉNYES E. (1836-1840) szintén közli a falvakon belüli etnikai megoszlást – részben LUDOVICUS NAGY (1828) munkájára alapozva. Így tehát három időponthoz jutottunk, melyek lehetővé tették a változások nyomon követését. Az 1. táblázat néhány település példáján bemutatja a változásokat (világosszürkével jelölve). Összehasonlítva más településekkel (fehérrel jelöltük a jelentős változást nem mutató, vagy homogén településeket), jelentős mértékű bevándorlást bizonyítanak az adatok, ahol az etnikai változások a népesség kicserélődését mutatják. Tapasztalataink a következőképpen foglalhatók össze. • Számos, 1715-ben magyar névdomnanciájú település románná vált 1830-ra, ami lakosságcserére utal. Az összeírás nem tartalmazza az adót nem fizetőket, így nem tehetünk 12

megállapításokat nemzetiségükről és számukról, s arról sem, hogyan módosíthatták az az adófizetők megoszlása alapján rekonstruált etnikai viszonyokat, de valószínűleg számos román volt közöttük. • Az 1715-ös összeírás esetében számos alkalommal találkozhatunk magyar család- és román keresztnévvel. Ezeket a személyeket, akik zömmel görög katolikusok voltak, anyanyelv szempontjából románnak tekintettük: Ion Csordás, Kihor Sipos, Kosztin Sánta, Teodor Fekete, Teodor Bíró, Teodor Ravasz. Álláspontunk szerint a vallási alapon adott keresztnév hordozza az aktuális identitást, míg a családnév a korábbi identitásra – a felmenőkére - utal. Az is lehetséges, hogy a magyarul hangzó foglalkozás, vagy eredetneveket a befogadó közösség ragasztotta a jövevényekre, akiknek eredeti neve nem mondott a befogadók számára semmit. A családnevek fordítása gyakran megfelel az illető foglalkozásának, eredeti nevének. Éppen ezért az ilyen eredet- és foglalkozásnevek sokszor szintén használhatatlanok a névelemzés során, mert viselője nemzetiségéről nem minden esetben árulkodnak. Ilyen pl. Miron Máramarossi, Pintye Kővári, Elias Avassi, Ballafalussy Ursuly, Szavva Szilágyi, Teodor Borhidi, Kővárvidéki Marján. Ebben az esetben a keresztnév segít a nemzetiség azonosításában: mivel ezek görög katolikus román nevek, így viselőjük is románnak tekinthető. Sokan Kővárvidék nemesei közül származtak, akik viszont valaha legalább részben magyar ajkúak voltak, ami ismét elvezet az asszimiláció problematikájához. Mindenesetre e vezetéknevek a vándorlás irányának rekonstrukciójában fontos szerepet játszanak, hiszen az említett családnevek egyike sem Szatmár megyei településre utal. A migráció etnikai viszonyok módosításában játszott szerepe miatt megkíséreltük azonosítani az 1715 előtti migrációs útirányokat. Szatmárnémeti városában több mint 200 adófizető élt, 40%-uk olyan vezetéknevet viselt, ami valamiképpen az eredetre utalt, míg a foglalkozásnevek illetve tulajdonságnevek (Kis, Nagy, Balog) részesedése elérte a 35%-ot és 15%-ot. Mivel minden településen éltek eredetre utaló nevet viselő személyek, így a migrációs irányok vázolása kiterjeszthető a többi településre is. Helyhiány miatt ezek vázolására nem vállalkozhatunk. A módszernek természetesen vannak hibái, hiszen nem tesz különbséget a 10 éve és 100 éve betelepültek között, erre ugyanis a nevek nem utalnak. Ezen túlmenően a régi bevándorlók szaporodási rátája miatt egyes eredetnevek gyakoribbá válhatnak, mások eltűnhetnek, miként a női leszármazottak sem viszik tovább a nevet. Azaz a valós arányokat csak akkor reprezentálja a minta, ha azonos reprodukciós rátát feltételezünk a jövevények és az őslakosok (ősei) esetében. Az 1. ábra szerint az eredetre utaló vezetéknevek 20%-a Szatmár, Szabolcs és Hajdú közeli kisvárosaira utal, további 20% a jelentősebb szomszédos városok neveit viseli, míg Szilágy, Szatmár és Kraszna megye 12%-kal részesedett. Szintén említést érdemel, hogy egy másodlagos irány is kijelölhető: a távolabbi megyék közül Zemplén-Hegyalja és Bereg-Ung térsége volt felülreprezentált a családnevekben. A másodlagos irány még 1910-ben is fontos szerepet töltött be. Az adatok az mutatják, hogy egy É-D-i irány is megfigyelhető a nyilvánvaló K-Ny-i irányon túlmutatóan, amely a viszonylagosan túlnépesedett, kedvezőtlen mezőgazdasági adottságokkal bíró periféria, és a termékenyebb, de lakossághiányos centrum irányába mutatott. Az azonban nem mutatható ki a nevek alapján, hogy ez csak az utolsó 30 évre volt igaz – kitöltendő a török kor okozta űrt – vagy permanens irány volt a török jelenlét előtt is. A zempléni irány arra utal, hogy Szatmárnak komoly kapcsolatai lehettek az ország középső részével, mint Erdéllyel, de amint a szomszédos régiók előforduló nevei (Szilágyi, Kővári etc.) mutatják, Erdély szerepe is erős volt. Miként Szilágyban így Szatmár megyében 13

is nagy különbségek voltak megfigyelhetők az 1910-es állapotokhoz képest a településnagyságot illetően. Sárköz és Sárközújlak jelentősebb volt, mint Nagykároly, Majtény, Erdőd. A helyzeten majd a tatár betörés és a németség betelepítése változtat 1715 után. Az Érmellék - összevetve az 1992-es adatokkal - jelentős népességgel bírt. A migráció irányának sajátosságait 1910-ig nyomon követtük. Vizsgáltuk a: • kapcsolatot más megyékkel, és azt, hogy Szatmár megye a migrációt illetően nettó kibocsátó vagy befogadó volt-e (a lakosság 1910-ig növekedett a nagy születésszámnak köszönhetően) • a megye és a megyeszékhely közti kapcsolatot • Szatmárnémeti és más városok közötti kapcsolatot 1. táblázat. Etnikai változások néhány településen 1715 és 1830 között tax payers Romanian Hungarian unknown German Slavs Conscrip.1715 Lexicon 1773 Fényes 1830 Avasújváros 52 4 36 8 0 4 Hungarian Hungarian Hungarian Bükszád 32 16 12 4 0 0 Rom-Hung Romanian Romanian Apa 30 9 17 4 0 3 Hung-Rom. Hungarian Rom-Hung. Hirip

25

5

12

6

2

0

Hungarian

Hungarian

Hung-Rom.

Ivacskó Sárköz Sárközújlak Veresmart Kegye K.Béltek Szakasz

9 40 72 21 8 41 6

4 7 16 6 3 15 2

5 28 43 8 5 19 3

0 3 8 6 0 1 0

0 0 0 1 0 5 1

0 2 5 0 0 1 0

Rom-Hung Hung-Rom. Hung-Rom. Rom-Hung Rom-Hung Rom-Hung Rom-Hung

Romanian Hungarian Hungarian Romanian Romanian German German

Romanian Hung-Ukr. Hung-Ukr. Romanian Romanian German Ger-Rom.

Erdőd

40

2

30

0

5

3

Hungarian

German

Ger-Hung

Szamosdob K.Sándorfalu Oláhgyűrűs Adorján Óvári Vetés Nagykároly Érendréd Dengeleg Kaplony Börvély Lázár K.Peleske N.Peleske Mikola Amacz Fény Majtény Vezend Portelek Mezőterem

12 7 11 9 12 10 40 33 30 28 21 11 7 11 6 12 31 37 26 22 32

0 4 2 0 0 1 5 5 8 11 3 3 0 4 2 2 7 10 7 8 11

12 3 7 9 9 8 27 22 18 14 11 8 5 5 4 7 15 22 14 10 13

0 0 1 0 2 0 6 3 4 3 6 0 0 0 0 2 3 4 4 4 2

0 0 1 0 0 1 1 0 0 0 0 0 0 0 0 0 2 0 1 0 5

0 0 0 0 1 0 1 3 0 0 1 0 2 2 0 1 4 1 0 0 1

Hungarian Rom-Hung Hung-Rom. Hungarian Hungarian Hungarian Hun-Ger-Rom. Hungarian Hung-Rom. Hung-Rom. Hungarian Hungarian Hungarian Hung-Rom. Hungarian Hungarian Hung-Rom. Hung-Rom. Hung-Rom. Hung-Rom. Hung-Rom.

Hungarian German Romanian Hungarian Hungarian Hungarian Hun-Ger-Rom Hungarian Romanian Hungarian Hungarian Hungarian Hungarian Ukr. Hungarian Hungarian German Hung-Ger. Romanian Hungarian Romanian

Hung-Rom. German Rom-Ger. Hungarian Hungarian Hung-Rom. Hun-Ger-Rom Hung-Rom. Hung-Rom. Hung-Ger. Hungarian Hungarian Hungarian Hungarian Hungarian Hung-Rom. German German Romanian Romanian Rom-Ger.

A bevándorlók száma (születési hely alapján) Szatmár megyében 1910-ig (kivéve a halmazból a megyeszékhelyet) a 397000 fős lakosság 8%-át tette ki (2-3. táblázat). Csak a bevándorlók 5%-a érkezett városból (a lakosság 0,5%-át kitéve), további 5% érkezett Szatmárnémetiből, míg a bevándorlók 90%-a vidéki területekről jött. A fő népességkibocsátó területek Bereg (10%), Szabolcs (17%), Szilágy (17%), Budapest (20%), Bihar (10%) és Ugocsa voltak. Az utóbbi kis területe ellenére is felülreprezentált a maga 8%-ával, felülmúlva még Bihart is, ha a 14

kivándorlókat a lakosság arányában adjuk meg. A keleti megyék közül a román Máramaros és Szolnok-Doboka említendő (7-7%). Hajdú alureprezentált, míg a távolabbi megyék közül Heves érdemel említést. Ha a városokból érkező bevándorlókat vizsgáljuk, fontos leszögezni, hogy – nagy távolsága miatt - Kolozsvár nem olyan jelentős népességkibocsátó Szatmár irányába, mint Nagyvárad. A bevándorlók egyharmada Debrecenből és Váradról érkezett, de Budapest a maga 40%-os részesedésével vezet. A távolabbi városok közül Miskolc, Kassa és Szeged érdemel említést. Ha összevetjük ezeket az értékeket az elvándorlási statisztikával (beleértve a megyeszékhelyet is), akkor leszögezhető, hogy 60000 elvándorlójával és –28000-es egyenlegével Szatmár kibocsátóterület volt. A legtöbb szatmári Budapestre távozott (12%), ezt követte Szabolcs (12%), Szilágy (9%), Ugocsa, Bihar (6-6%) és Bereg (5%). A fő irányok tehát ugyanazok, de nem olyan koncentráltak, mint a bevándorlás esetén. Bár a %-os értékek kisebbek, az abszolút számok nagyobbak a Szatmár megyéből vidékre távozók esetében (Máramaros: 1430-1971, Bereg, 1900-2900, Bihar 2456-3200, Ugocsa 2260-3400, lásd 2. táblázat), ami azt jelenti, hogy a megye vonzóképessége még más vidéki régiókkal szemben is alacsony volt. A szomszédos megyék esetében a családi kapcsolatok (házasság) okozzák a magas értékeket, ez a migráció széles fronton, de csak kis mélységben érvényesült. A városokba érkező bevándorlók száma 23000 volt, az összes kivándorló 40%-a – ebből 1800 Szatmárnémetit hagyta el (8%) más város kedvéért, amely a város lakosságának 6%-a, a többi a falusi-vidéki régiókból érkezett. Szatmárnémeti mellett (45%) Budapest volt Szatmár megye rurális régióinak legfőbb felszívóterülete (30%). Emellett fontos tényező volt még Debrecen (9%), Nagyvárad (6%) és Miskolc (4%). Míg az elvándorlók 40%-a választotta a városokat desztinációként, fordítva, a városokból a Szatmár rurális vidékeire érkezettek csak 11%-ot értek el (a 31000 bevándorló 11%-a: a fele Szatmárnémetiből költözött vidékre, a Budapestről érkezettek 16%-ot, a debreceniek 12%-ot és a váradiak 6%-ot tettek ki). Összevetve az adatokat a fenti bekezdéssel a városok vonzása felülmúlta a vidékét.

Somlyó, Nánás, Ecsed, Szalka, Polgár, Ináncs, Meggyes, Palágy, Pócs, Vári, Peleske Debrecen, Várad, Böszörmény, Szalonta Szatmár, Szilágy, Kraszna Losonc, Gönc, Ónod Makó, Gyula, Békés, Sáros, Eperjes, Selmec, Léva, Túróc Temesvár, Erdély, Szeben Ungvár, Beregszász, Halmi Budapest, Kapos

1. ábra. A Szatmárnémetiben letelepülők megoszlása vezetéknevük/eredetük alapján 1715 helyi

15

Mint az a 2. ábrán látható, a vidék egyensúlya negatív volt mind a megyék, mind a jelentősebb városok irányában (-14000 és –18000). Összevetve ezen adatokat Szatmárnémeti hasonló adataival, (4-5. táblázat) megállapítható, hogy főleg a vidékkel szemben a városnak pozitív migrációs egyenlege volt, mely mintegy 13000 fő többletet jelentett, ami a város lakosságának 35%-át tette ki. Szintén említést érdemel, hogy a város migrációs nyereséggel rendelkezett a Debrecen-Szatmárnémeti viszonylatban is, de más városokkal szemben nem volt ilyen sikeres. Tehát leszögezhető, hogy Szatmárnémeti nyeresége a következő tételekből áll össze: rurális térségek - 18000 a 3600 ellenében -, míg a városok irányába negatív volt a mérlege (1000, -1800). Azaz a megye egyenlege: -14000-18000+13000= -19000, de mivel 10000 ember nem hagyta el a megyét, csupán vidékről városba húzódott, a 13000-es többlet 3000-re olvad, s a végösszeget –29000-re emeli. (Az ábrán a kivándorló 60000 főben benne foglaltatik a Szatmárnémetibe költözők száma – 10000 fő is, azaz valójában csak 50000 hagyta el a megyét). County 28000

35000

villages 1100

2000 800 5200

7500

31000

towns

37000

21000

60000

650 500

6000

town

1000

310

capital

500

200

10200 1600

6000

7000

2. ábra. Szatmár megye és Szatmárnémeti migrációs egyenlege

Súlyozva ezeket az eredményeket a célirány távolságával és a mozgásban résztvevő emberek számával (a célterület lakosságának lélekszámához viszonyítva), leszögezhető, hogy a legnagyobb vonzóerővel Budapest, Debrecen és Tokaj-Hegyalja rendelkezett a szatmárnémeti lakosok számára, míg fordítva, Hegyalja és Debrecen lakosai számára jelentett Szatmárnémeti jelentős vonzerőt. 1910-ben 18000 bevándorló lakott Szatmárnémetiben, amely a megyébe érkező lakosság több mint 60%-át jelentette. Ez egy urbanizációs tendencia jeleként is felfogható: a városokba vándorló szatmáriak ugyanis csak az elvándorlók 40%-át tették ki. A Szatmárnémetibe vándorlók 60%-át a szatmáriak tették ki, őket követték Máramaros (5%), Szabolcs (4%) és Ugocsa (5%) lakosai. Kevesebb, mint 1000-en érkeztek a bevándorlók közül városból: zömüket a pestiek (33%) tették ki, őket követte Debrecen (25% = a 18000 bevándorló 1,5 % -a ) és Nagyvárad (10%). A bevándorlók a város lakosságának 45%-át tették ki, míg ugyanez Egerben (24000 fő, nagyságrendileg Szatmárnémetihez hasonló) mindössze 20%, Debrecenben 45% volt. Szatmárnémeti tehát jelentős migrációs célirány volt. A várost elhagyó elvándorlók, akik a kivándorlók 10%-át tették ki mindössze, meglepő módon Hajdú megyét preferálták és Közép-Magyarországot (Budapest irányában). Erdély 350 fővel, 12%-kal igen alulreprezentált. Az elvándorlók egyharmada városba igyekezett, melyek közül Budapest (55%) és Debrecen (15%) illetve Nagyvárad (10%) emelendő ki. 16

Debrecen és Nagyvárad részesedésén is látszik, hogy a kelet-nyugati irány dominánsabb volt az észak-délinél. A megye vidéki lakosságát tekintve – leszámítva a megyeszékhelyre költöző 10000 főt – a 11000 elvándorló az elvándorlók 15%-át tette ki. A kivándorlás főleg Budapestre koncentrált, míg a bevándorlás esetében Debrecen is szerepet kapott. 2-3. táblázat. Migrációs egyenleg Szatmár megyében (1910-ig) / 4-5. táblázat Szatmárnémeti migrációs egyenlege (1910-ig) megye

be

ból

mérleg

Pest-Pilis-Solt-Kiskun

1586

350

-1236

Budapest

6869

506

-6363

Bereg

2943

1905

-1038

Máramaros

1971

1430

-541

Szabolcs

6305

5195

-1110

Szilágy

5267

5524

257

Ugocsa

3409

2269

-1140

Bihar

3252

2456

-796

Zemplén

835

759

-76

összesen

32000-

20000

-12000

11000

-17000

31000

-29000

összesen

18000 +10237 60000*

Más megyék és városok

régió

be

ból

egyenleg

Dunántúl

89

437

348

Nyugat-Felvidék

91

317

226

Közép-Mo.

1493

971

-522

Tiszántúl

472

1528

1056

ÉK-Mo.

2897

14429

11532

Tisza-Maros szöge

173

275

102

Erdéky

350

516

166

összesen

5600

18500

12900

város

be

ból

egyenleg

Pozsony

7

12

5

város

be

ból

mérleg

Pozsony

89

22

-67

Baja

34

13

-21

Baja

2

7

5

Szabadka

70

15

-55

Szabadka

12

10

-2

Újvidék

23

6

-17

Újvidék

1

4

3

Zombor

30

5

-25

Zombor

8

5

-3

Hódmezővásárhely

58

58

0

Hódmezővásárhely

4

21

17

Szeged

196

77

-119

Szeged

50

55

5

Temesvár

104

19

-85

Miskolc

73

49

-24

Nagyvárad

1258

176

-1082

Kassa

50

33

-17

Debrecen

2123

365

-1758

Debrecen

249

267

18

Szatmárnémeti

10237

1600

-8637

Nagyvárad

196

97

-99

Kolozsvár

564

95

-469

Arad

54

33

-21

Temesvár

104

19

-85

Temesvár

27

21

-6

Miskolc

805

74

-731

Kolozsvár

114

50

-64

Kassa

438

74

-364

Budapest

1029

310

-719

együtt

1876

974

-902

Budapest

6859

503

-6356

összesen

23000

3200

-19800

Bp. és Szatmárnémeti nélkül

6000

1100

-5000

17

Tehát következtetéseink az alábbiakban foglalhatók össze: • Szatmár megye népességkibocsátó terület volt a vizsgált időszakban, s minden szomszédjával szemben – Szilágy megyét kivéve – népességvesztést könyvelhetett el. • Erdéllyel csak gyenge kapcsolata volt • a népességmozgás Közép-Magyarország felé irányult a perifériákról • Zemplén és Heves másodlagos kiemelkedő célterületek voltak • a város jelentős népességet szívott fel a vidéki, rurális területekről, s vonzóbb volt, mint Debrecen. A kapcsolatok a szomszédos városokkal korlátozottak voltak, a város befogadóbb volt, mint a hasonló nagyságú Eger, de Budapest szintjét nem érte el. • Több ember hagyta el Szatmárnémetit más városok kedvéért, mint ahány onnan érkezett • összevetve a várost és hinterlandját, az utóbbinak komoly negatív egyenlege volt, amelyen Szatmárnémeti önmagában pozitív egyenlege sem tudott javítani. II. A magyar állam telepítéspolitikája szintén említést érdemel, hiszen a románok gyakran állítják, hogy az államhatalom a magyarok javára, a románok rovására igyekezett megváltoztatni az etnikai struktúrát, míg a magyarok – többek között Jászi Oszkár – éppen a földbirtokosok hibás cselédpolitikáját okolják, melynek során nem voltak tekintettel a település lakosságára, s messziről hoztak román ajkú telepeseket magyar falvakba. Ez további kutatásokat igényel. Egy másik tanulmányunkban már megvizsgáltuk a telepítéspolitika hatását Bihar etnikai térszerkezetére (DEMETER G. - BAGDI R. 2005), most összevetjük eredményeinket a Szatmár megyében tapasztaltakkal. A 6. táblázat mutatja be az eredményeket, a népességszám-változásokat és az azt létrehívó gazdasági körülményeket, s az etnikai szerkezetben bekövetkező változásokat. A sötétszürke települések magyar többségű falvakat jelentenek, a világosszürkék románt. Az aláhúzott települések népességcsökkenést szenvedtek el, míg a dőlt betűvel kiemelt települések esetében az etnikai arányok permanens eltolódása figyelhető meg. A telepítéspolitika jellemzőit összefoglalva a következőket állíthatjuk: • 35 esetről van tudomásunk, melyek fele volt államilag ösztönzött (félkövér kiemelés), számszerűleg ez kevesebb, mint Bihar megyében, arányaiban majdnem ugyanannyi • a többi telepítési esemény spontán migráció, vagy a központi funkciók növekedésének eredménye (pl. fürdő), azaz a szomszédos falvakra gyakorolt pull faktorok hatása • 8 esetben a földbirtokosok cselédpolitikája lélekszám-növekedést eredményezett tekintet nélkül az etnikai öntudatra. Ennek csak ideiglenes hatása volt a település etnikai struktúrájára, a cselédek száma és nemzetisége fluktuált • a magyar telepesek túlsúlya az őslakosokhoz képest csak egy esetben figyelhető meg államilag támogatott akció keretében • a bevándorlásnak köszönhetően egy település vesztette el eredeti etnikai arculatát, a román Domahida; a bevándorlás során magyar falvakba is telepedtek románok, de dominánsan nem változtatták meg az etnikai viszonyokat • az erdészet és a turizmus szintén egy-egy esetben okoztak változást Véleményünk szerint szándékolt magyarosítás nem mutatható ki a telepítések során, ha volt is ilyen célja a telepítéseknek, az láthatóan eredménytelen volt. A telepítéspolitika Biharban jóval nagyobb volumenű volt (több mint 80 eset), különböző eredményekkel: • az etnikai kontaktzónában széles sávban volt megfigyelhető • mind a magyar, mind a román oldalon előfordult

18

• az idegenajkú népesség betelepítése: Biharban nem az azonos nemzetiségűeké dominált, míg Szatmár esetében a telepesek főként azonos nemzetből kerültek ki • ennek ellenére Szatmárban arányaiban nagyobb változások voltak megfigyelhetők • összefoglalva: a telepítés és a telepesek etnikai összetétele a gazdasági szükségletektől függött, nem az asszimilációs tervektől, vagy az állami hatóságok szándékolt beavatkozásától. 6. táblázat. A magyar állam telepítéspolitikája 1880-1910

település

korszak Növek. %-ban

Szatmárzsadány 1880-1890

300

40

előtte

utána

A növekedés okai

növekedés

r

r

cselédek +a közeli város vonzása

300r

Csög

1890-1900

170

35

r

r

cselédek

170r

Ákos

1880-1900

300

25

m-r

m-r

bihari telepesek

120r, 150m

Újnémet

1880-1890

300

30

r

r

150r, 50n

Börvély

1900-1910

500

30

m-r

m

Terep

1890-1910

180

26

r

r-m

alföldi és bihari telepesek az Ecsedi-láp lecsapolása, kendergyár fürdő

500m 100r, 130m

Egri

1900-1910

-100

-10

m

mr

Emigráció az USÁ-ba

-100m

Kálmánd

1900-1910

180

23

m

m

az Ecsedi-láp lecsapolása

+180m

Érkávás

1900-1910

-100

-10

r-m

r-m

Emigráció az USÁ-ba

-100r, -70m

Oláhcsaholy

1900-1910

300

27

r

r

alföldi telepesek

300r

T.Orbó

1900-1910

100

33

r

r

alföldi telepesek

70r, 30sz

Szamosdob

1890-1900

240

20

r-m

r-m

cselédek

240r

Csengerbagos

1880-1890

400

40

m-r

m-r

cselédek

150r, 240m

Halmi

1900-1910

800

30

m

m

vidéki központ

800m

Hadadnádasd

1900-1910

150

23

m

m

cselédek

120m

Ivacskó

1880-1900

80

22

r

r

spontán bevándorlás

100r,

Lázári

1880-1890

120

15

m

m

a közeli város vonzása

120m

N.Peleske

1900-1910

-100

-9

m

m

Emigráció az USÁ-ba

-100m

K.Peleske

1900-1910

-50

-10

m

m

Emigráció az USÁ-ba

-50m

Aranyosmeggyes 1890-1900

600

25

r-m

r-m

új birtokok parcellázása

550r, 110m

Kismajtény

1890-1900

300

23

r-m

r-m

az Ecsedi-láp lecsapolása

90r, 125m

Domahida

1890-1900

500

66

r-m

m

az Ecsedi-láp lecsapolása

400m

Gilvács

1890-1900

350

85

m

m

fűrészipar

250m

Nagymajtény

1900-1910

-100

-5

m

m

A gilvácsi gyár bezár

-100m

Hirip

1880-1890

200

25

m-r

m

cselédek

400m -160r 350r -100m

Hirip

1890-1900

200

20

m

m-r

cselédek

Peleszarvad

1890-1900

150

20

r

r

dohánykertészek

120r 40m

Reszege

1880-1900

300

75

r-m

r-m

dohánykertészek

150r, 120m 150m 90r

Pele

1890-1900

230

50

m

m

dohánykertészek

Tasnádszilvás

1900-1910

40

15

r

r

cselédek, alföldi telepesek

40r

Nagytarna

1880-1890

450

45

r-m

m-r

erdészet

120r, 450m

Nagytarna

1890-1900

400

30

m-r

m-r-u

erdészet

Krasznaterebes 1900-1910

-200

-13

r-n-m

m-r-n

Emigráció az USÁ-ba

22

m-n

m

az Ecsedi-láp lecsapolása

400 u -200r, 500n/+500m 500m

33

n

n

Spontán bevándorlás

100n

Csanálos

1900-1910

300

Szinfalu

1880-1890

250

m - magyar, r - román, n - német, u - ukrán

19

A román telepítésket a román etnikum betelepítése jellemezte, 12 telepesfalu jött létre 1920-1956 között a magyar többségű területekbe ékelődve vagy a határ mentén (Baba Novac, Lucaceni, Horea, Ratiu, Decebal, Scarisoara Noua, Dacia, Traian egyenként 4001000 lakossal).

3. ábra. Szatmár etnikai viszonyai 1830-ban (a mai területre számítva)

A modern népességösszeírások néhány jellegzetes tulajdonságára is utalnunk kell. Az 1830-as adatok tükrében megállapítható, hogy 1910-ben a magyar népszámlálók a magukat korábban németnek vallókat magyarként írták össze a megye területén. Az ukránok szintén eltűntek, s helyettük magyarok jelentkeztek. Az uralomváltás után, a románok írtak össze minden görög katolikust románként (beleértve az ukránokat is) és római katolikust németként (Mezőpetri, Mezőterem, Mezőfény, Csanálos, Nagykároly) még akkor is, ha magyar anyanyelvűeknek tüntették fel magukat (s nemzetiségük volt német, vagy fordítva), hogy csökkentsék a térségben lévő magyarok számát. A zsidóságot szintén leválasztották a magyarságról. A zsidók – magyar uralom alatt történő - megsemmisítése után, az űrt, a magyarság arányának 15-20%-os csökkenését román betelepülőkkel töltötték be, ami a városokban 1956 és 1966 között jelentős arányeltolódást okozott a románság javára. A 20

nemzetiségi és vallási adatok összevetése mindezeket bizonyítják. (VARGA E. Á. 1992, NYÁRÁDY R. K. - VARGA E. Á. 1996). Ezen túlmenően a németek 1966-1977 között eltűntek, magyarként definiálták magukat, s csak 1992-ben jelentek meg ismét. A magyarul (és románul) beszélő romák disszimilációja szintén megkezdődött. Fontos hangsúlyozni azt is, hogy míg 1830-1910 között a vidéki lakosság száma növekedett, 1992-re az Ér völgye csaknem teljesen kiürült és demográfiai katasztrófával néz szembe. Az elvándorlás és a népességcsökkenés mértéke még nagyobb volt, mint 1880-1910 között Sáros megye északi részén (lásd egy későbbi fejezetben), ahol 30%-os volt a népességcsökkenés a kivándorlás miatt, s ezzel akkor országosan a második helyen állt Zemplén után (BAGDI R -DEMETER G. 2005). A helyzet számos településen súlyos (pl. Ady Endre, Lele, Krasznacégény, Gilvács). A demográfiai összeomlás típuspéldái a Biharról szóló tanulmányunk végén olvashatók.

4. ábra. Szatmár etnikai viszonyai 1910-ben

21

5. ábra. Szatmár etnikai viszonyai 1920-ban

Irodalom AZ 1715. ÉVI ORSZÁGOS ÖSSZEÍRÁS: http://www.arcanum.hu/mol/ BAGDI R. – DEMETER G. (2005): A földrajzi adottságok szerepe a közösségek közötti kapcsolattartásban és a peremvidékek asszimilációjában Sáros megye példáján. In: TISICUM. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei Múzeumok évkönyve. pp. 175-191. DEMETER G.–BAGDI R. (2005): A nyelvhatárváltozás természeti és gazdasági háttere Bihar vármegye példáján 1770-1992. In: „Tájak - régiók - települések” Debrecen, pp. 279-287. FÉNYES E. (1836-40): Magyar'országnak 's a' hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisztikai és geographiai tekintetben. I-VI. Pest KNIEZSA I. (1941): Adalékok a magyar szlovák nyelvhatár történetéhez. Athenaeum, Bp. 64. p. LEXICON LOCORUM (1920): Lexicon Universorum regni Hungariae locorum populosorum. Bp. Hornyánszky, 335. p. A MAGYAR KORONA Országainak 1910. évi népszámlálása, 1912. Magyar Statisztikai Közlemények, 42. és 46. kötet. Budapest NYÁRÁDY R. K. -VARGA E. Á. (1996): Erdély etnikai arculatának változása. Nyárády R. K. -Varga E. Á. elemzései az 1977. évi romániai népszámlálásról. Kisebbségi Adattár V. Teleki László Alapítvány. Közép-Európa Intézet. Bp.107. p.

22

VARGA E. Á. (1992): Népszámlálások a jelenkori Erdély területén. Regio könyvek. MTA-TTI, Bp. 1992. 208. p. VARGA E. Á. (1998) (ed.): Erdély etnikai és felekezeti statisztikája II. Csíkszereda, Pro-Print. 869. p.

6. ábra. Etnikai viszonyok Szatmár megyében 1992

23

Demeter Gábor – Bagdi Róbert Migráció és asszimiláció a Partiumban 1715-1910 E tanulmány öt megye (Bihar, Hajdú, Szatmár, Kolozs és Szilágy) migrációs kapcsolatát és a migráció Szilágy megye etnikai szerkezetére gyakorolt hatását vizsgálja 1715-1910 között. A vizsgálat alapjául az 1715-ös Conscriptio és az 1910-es népszámlálás adatai szolgáltak. Az említett megyék biztosították Erdély és Magyarország között az összeköttetést, értve mindezen a migrációs lánc folytonosságát, mind a kereskedelmi kapcsolatokat és az innovációk terjedését. Ma itt húzódik a magyar-román határ, elvágva a korábbi kapcsolatokat. A múltbeli migrációs viszonyok vizsgálata rávilágíthat arra, hogy valóban létezett-e bármiféle törésvonal a múltban, mely a határ megvonását igazolhatta volna, avagy a határ jól működő migrációs-kommunikációs vonalat vágott ketté. Álláspontunk szerint a korai modern korban a migrációs irányok egyben a kereskedelmi útirányokat és az innováció diffúzióját is meghatározták. Elsősorban tehát a kelet-nyugati irányú migráció érdekelt minket (a határmegvonás jellege miatt), s nem annyira az észak-déli, amely jelentőségét a vasútvonalak egyébként is megerősítették. Vizsgáltuk az egyes megyék közti migrációt, a regionális centrumok viszonyát Budapesthez és egymáshoz, továbbá a város-vidék relációt, mind a trendeket, mind az abszolút és relatív számokat tekintve. Szintén vizsgáltuk a vidék népességmegtartó képességét és megkíséreltük a vonzótényezőt jelentő városi desztinációk azonosítását 1910-ben a születési hely alapján vizsgálva a népesség mozgását (A MAGYAR KORONA, 1912). Satu Mare

-

-145

Satu Mare

460

267

616

50

249

114

196 146

+

157

Szilágy

187

1948

+30

-198

140

Debrecen 642

413

468

+

-

97

+

373

ClujNapoca

Debrecen 697 510

county

199

249

1023

ClujNapoca 1700

+

Oradea +314

Oradea 824

1-2. ábra. Migrációs egyenleg a székhelyek között, illetve Szilágy megye és a környező regionális központok kapcsolata (1910, születési hely alapján)

Az 1-2. ábra a regionális centrumok migrációban játszott szerepét, illetve a Szilágy megyére gyakorolt hatását mutatja be. Meglepetés, hogy a városok közül Debrecen bizonyult a legkevésbé vonzónak a regionális centrumok közti migráció tekintetében, s nagy lakossága miatt ez nemcsak az abszolút számokban, de a %-értékekben is megmutatkozik.1 Ha Más Tisza balparti régiókkal Debrecennek sokkal jelentősebb kapcsolata volt, mint Nagyváradnak: az utóbbinak koncentráltabb, de kisebb népesség-vonzáskörzete volt. 1

24

Debrecent és Nagyváradot lakosságszám-arányosan vetjük össze, akkor a 642/92000 hasonló értéket képvisel, mint Nagyvárad 468/64000-es emigrációs aránya. Mindezek ellenére Nagyvárad volt a legjelentősebb városi népességet vonzó település a régióban. Szatmárnémeti és Debrecen, valamint Kolozsvár és Debrecen között nagyjából kiegyensúlyozott volt abszolút számokban a kapcsolat, ami azt is jelenti, hogy arányukat tekintve a szatmárnémetiek és kolozsváriak nagyobb mértékben hagyták el településüket Debrecen irányában, mint a debreceniek a másik irányba, akik tehát keleti irányban kisebb migrációs potenciállal rendelkeztek. Az ábrából jól látszik, hogy a fő migrációs útvonal 1910ben a kelet-nyugati volt. A következő ábra e települések és a nagyváros nélküli Szilágy megye kapcsolatát mutatja. Szilágy megye viszonylatában Kolozsvár volt a legnagyobb vonzótényező, megelőzve Nagyváradot. A migránsok számát a városok lélekszámához viszonyítva kimutatható, hogy Szatmárnémeti jelentősebb vonzótényezőt jelentett, mint Debrecen, bár ha a távolságot, és a szomszédságot is súlyozottan vesszük figyelembe (Hajdú megye nem szomszédos Szilággyal), akkor Debrecen is jelentős szerepet tölt be. Az adatok születési helyen alapulnak, az esetek számát 1910-ig kumulálva. Szilágyból a fő migrációs útvonal keletre vezetett. A 3-4. ábra az egyes megyék migrációját mutatja be, elkülönítve a városok és falvak közötti külső, valamint a belső migrációt, miként a fővárosba irányuló népességmozgást is. Szilágy és Szatmár megyék népesség-kibocsátó területnek tekinthetők, míg Bihar megye népességfogadó volt. (A természetes szaporulat hatását a megyék népességszámára nem vizsgáltuk, csak a migrációt). A lakosság beáramlása a vidéki területekről csaknem azonos volt Szatmárnémetiben és Nagyváradon is, ha nem az abszolút számokat vizsgáljuk, hanem a lélekszám arányában fejezzük ki a migrációt. Mivel Nagyvárad lakossága kétszerese volt Szatmárnémetiének, így a saját hátországából beköltözők száma is nagyobb volt az előbbiben. Külső rurális régióból érkezett a megyeszékhelyekre majdnem minden második migráns (16500-39000, 19100-30000 Bihar), amely kisebb arány volt, mint Szatmár meye esetében. 19300

15400

5300

Szilágy

towns 2420

villages

1100

towns Budapest

Bihar

villages

villages

185 Budapest

towns

30000 8800

Budapest 6900

16500

4500 2150 3370 Oradea 19100

2500 900

villages 39000 towns 3000

3700 Budapest 646

3-4. ábra. Belső és külső migrációs egyenleg (1910)

Az 5. ábra a megyék közti migrációs rangsort kísérli meg bemutatni a saját vidékről a megyeszékhelyre áramlást vizsgálva. E tekintetben Nagyvárad vezet éppen csak megelőzve Debrecent, de a Nagyváradról és Szatmárnémetiből vidékre való kiáramlás a legmagasabbak között volt, különösen a városi lakosság lélekszámának arányában igaz ez. Természetesen a városból való kivándorlás a vidék lakosságának arányában nem volt nagy Biharban, de a kis népességű Hajdú esetében a debreceni kivándorlás nem elhanyagolható. A városi központok és a más megyében lévő vidékek kapcsolatát vizsgálva erős kapcsolat mutatható ki Debrecen és Bihar, valamint Debrecen és Szatmár között. E kapcsolat nagysága erősebb, mint Nagyvárad és Szatmár vagy Nagyvárad és Szilágy között. 25

Kolozsvárnak volt a legkisebb vonzó hatása más megyék vidékeit illetően, ami a folyamatos nyugati irányú migrációnak és a magterület izolációjának köszönhető. A legnagyobb különbség az interregionális migrációt illetően Bihar megye és Debrecen illetve Hajdú megye és Nagyvárad között volt megfigyelhető, ami azt jelenti, hogy míg Biharból sokan mentek Debrecenbe fontos szerepet játszva az urbanizációban, addig Hajdú megyéből alig Nagyváradra. Nagyvárad nyeresége tehát más megyékből származtatható. Ugyanez igaz a Szatmár-Debrecen viszonylatra a Hajdú megye – Szatmár irány ellenében, és a SzilágyKolozsvár irányra is. Debrecennek, mint regionális központnak nagyobb vonzó hatása volt a vidékre, mint más regionális központoknak Hajdú megyére. Azaz a kapcsolat a Partium és Magyarország között erősebb volt, mint Erdély és a Partium között a rurális-urbánus migrációt illetően. A vidék-város migrációs útirány Debrecenbe vezetett, nyugatra, Budapest felé Szatmár és Bihar esetében, míg Szilágy esetében Erdély felé. A törésvonal nem Hajdú és Szatmár-Bihar között húzódott, hanem Szilágy és Szatmár, Bihar és Szilágy között.

Sm

SM

+8600 villages 1603 10237 Satu Mare 365

656

95

616

K

564 2123

+14100 villages 16640

187

2500 Debrecen

H

697 1258 1191

157

176

ClujNapoca1343

1948

SZ 249

7889 villages +6550

199 1023

530

H

526

villages

SZ Debrecen -2000

Oradea +15300 3779 19127

2456

3252

433 2642

3129 Oradea +4300

B

villages

5. ábra. Migrációs kapcsolat a rurális régiók és megyeszékhelyeik, valamint a megyeszékhelyek és más megyék vidékei között

A 6. ábra a vidékek közti sorrendet mutatja be a vidékek közti vándorlás erősségét figyelembe véve. A legerősebb népmozgalom Szatmár és Szilágy vidéki települései között figyelhető meg, valamint Szilágy és Bihar között. Ez az észak-déli irány sokkal fontosabb, mint a Kolozs felé mutató keleti irány, ami Erdély izoláltságát mutatja. A kelet-nyugati útirány Hajdú és Bihar esetében fontos, de Kolozs megye felé az útirány jelentősége elhalványul. A legnagyobb különbség a számokat tekintve (s nem a lélekszámból való részesedés arányát) a rurális Hajdú és Bihar között kimutatható, valamint a Szilágy-Bihar és a Szilágy-Kolozs útirányokat jellemzi. Bihar nettó vidéki népességelnyelő megye volt. A vidéki migráció zömmel észak-déli irányú volt, de nincs szakadás Bihar és Hajdú között sem.

26

136

4749 190

5524

363

490

4879

villages -1200 Satu Mare

villages

m

SM

+8600 villages 1603 10237 Satu Mare

K

564

3

7

97 58

91

157

176

ClujNapoca1343

1948

SZ 249

7889 villages +6550

199 1023

161

530

H villages

5524

363

Debrecen -2000

136

2456

3252

-900

1921

SZ

4749 190

K

5267

490

Oradea +15300 3779 19127 villages

222

656

95

616

villages -1200 Satu Mare

villages ClujNapoca

1178 4333

2642

515 711

3129 Oradea +4300

B

villages

B

6. ábra. Migráció a vidéki régiók között (1910)

Végül megvizsgáltuk Budapest, mint fő migrációs célpont szerepét a régió migrációjában. (1. táblázat). Említést érdemel, hogy míg Nagyvárad, Budapest és Kolozsvár lakosságának 60%-a idegen születésű volt 1910-ben, ez Debrecenben 50% alatt maradt. (A debreceni bevándorlók 60%-a vizsgált megyéből érkezett). Budapest kivételével Debrecen vett részt a legkevésbé, Nagyvárad a leginkább a más célpontok felé irányuló migrációban. A Szatmárnémetiből Budapestre irányuló migráció volt arányaiban a legkisebb (a település lélekszámához viszoyítva). Csak Zágráb bírt pozitív migrációs egyenleggel Budapesttel szemben (+500 fő 1910-ig). A városok közül Nagyvárad és Kolozsvár esetében volt a legnagyobb a népességcsere, Budapesten és Debrecenben kisebb. A lakosság eredetét vizsgálva megállapítható, hogy Szilágyba a legtöbben Szatmárból (32%) érkeztek, megelőzve Bihart (16%), míg a nagyvárosok csak 1-1%-ot értek el. A Szilágy megyét elhagyók Bihar (16%), Szatmár (20%), Nagyvárad (4%), Kolozsvár (7%) és Budapest (9%) felé vették az irányt. A kivándorlás koncentráltabb volt, a kivándorlók 60%-a olyan települést választott új hazájaként, mely a vizsgálati területen helyezkedik el, míg a bevándorlóknak csak 52%-a érkezett ilyen területről. 1. táblázat. A regionális központok migrációs egyenlege Budapesttel szemben (1910) 1. táblázat lélekszám kivándorló % bevándorló % Nagyvárad 64 000 13500 21 39 000 61 Debrecen 93 000 13900 15 44 000 47 Kolozsvár 60 000 10800 18 34 000 57 Szatmárnémeti 35 000 5600 16 18 500 53 Budapest 880 000 121 000 14 519 000 59

Bp-re 3400 2800 2000 1000

% Bp-ből 25 900 20 1100 19 850 18 300 1910-es állapot

% 2,3 2,5 2,5 1,6

27

A Biharból kivándorlók (Nagyvárad nélkül) célpontjai a következő irányok voltak: Nagyvárad (30%), Debrecen (7%), Szatmár megye (4%), Szilágy megye (4%), Szilágy (4%), míg Szatmár esetében a kivándorlók Bihart (5%), Nagyváradot (2%), Debrecent (3%), Szatmárnémetit (17%), Szilágy megyét (9%) és Budapestet (11%) részesítették előnyben. A migráció a természetes szaporulattal együtt fontos szerepet játszott a régió etnikai arculatának formálásában. Mivel Biharra és Szatmár megyére vonatkozó kutatásainkat már publikáltuk, itt főként az 1910-es Szilágy megyére koncentrálunk. Mindezen túl kísérletet teszünk a korábbi migrációs irányok vázolására is. Mivel a Lexicon locorum (1773) (LEXICON LOCORUM, 1920) nem említi Szilágy megye településeit, ezért az 1715-ös összeírás (AZ 1715. ÉVI ORSZÁGOS ÖSSZEÍRÁS) és Fényes Eleknek a XIX. század elő évtizedeire vonatkozó vallási adatokon nyugvó statisztikáját (FÉNYES., 1836) használtuk. Ezeket vetettük össze az 1910-es népszámlálás adatai. Ezen túlmenően megvizsgáltuk a magyar állam telepítéspolitikájának következményeit az etnikai szerkezetre vonatkozóan. Mivel 1715-1830 között adatainkban nagy hiátus van, ezért számottevő változás kimutatását reméltük az adatsorokból. Az 1715-ös adóösszeírás csak neveket tartalmaz, nemzetiséget nem, azaz a névelemzés módszerét választottuk a csoportidentitás meghatározására, mint azt mások is sikeresen tették korábban (JAKÓ ZS. 1940, ILA B. 1967, SZABÓ I. 1937, KNIEZSA I. 1941), s melyet mi is alkalmaztunk már ezelőtt (BAGDI R.DEMETER G. 2004, 2006). Mivel csak az adót fizetők vannak felsorolva az összeírásban, a társadalom alsóbb osztályai kimaradtak, így identitásukra vonatkozóan nem nyerhetünk adatot. A klasszifikáció nem azonos az illető tényleges etnikai hovatartozásával (lásd a bevezető tanulmányt), csupán a név eredetét mutatja meg, ami egyének esetében nem egyenlő az illető etnikai azonosságtudatával. Tóth István például lehet magyar identitású, neve alapján mégis a szlávok közé került besorolásra – holott Szilágyban nem sok szláv élt. Erre a magyar nemzetiségűek túlbecslésének elkerülése érdekében volt szükség: így a magyarok számát 6-10%-kal is redukálhattuk, ennyi volt a szláv vezetéknevűek aránya. Másik fontos tényező, hogy a család és keresztnevet mindig együtt kell vizsgálni, mivel az előbbi általában egy korábbi identitásra utal – az apai ősökére – az utóbbi viszont az aktuális azonosságtudatot jeleníti meg. Például Sajtos Kracsun (Szilágykirva), Sütő Prokop (Sz.solymos), Várallyai Kosztin (Érkőrös), Kovács Marguly (Dabjon), Szabados Ursuly, Takács Pintye (az utóbbi kettő Turbóca faluból), a névelemzés alapján románnak tekintendők, mert keresztneveik a görög katolikus vallásra utalnak. Más esetekben a név alapján - pl. Lakatos Mihály, Pap Dániel (Sz.solymos) – nem sorolható be a személy az egyik csoportba sem teljes bizonyossággal, hiszen románok között ugyanúgy előfordulhatnak ilyen nevek (Mihai Lacatus, Daniel Pop), mit a magyarok között. Ilyen nevek különösen az etnikailag kevert régiókban fordulnak elő nagy gyakorisággal, ahol a görög katolikus vallás volt domináns. Itt megemlítendő, hogy az 1850-es és 1910-es népszámlálás a szilágyi görög katolikusok döntő többségét románnak tekintette (VARGA E. Á., 1999), míg nyugatabbra, Szatmárban a görög katolikusok között magyar ajkúakat ugyanúgy találunk (asszimilált románok, ukránok). Ez egyben azt is jelenti, hogy a magyarság asszimilációs nyeresége Szilágyban a görög katolikus vallás által nem volt jelentős, hiszen a szilágyi magyarság a tömbmagyarságtól keletre, tulajdonképpen egy izolált foltban, kevert lakosságú régióban helyezkedett el. Ha voltak is görög katolikus magyarok, akkor legkésőbb 1910-re (de sokszor már 1830-ra is) a románok közé asszimilálódtak - tömbmagyarság estében éppen fordítva történt volna, a románság egy része asszimilálódott volna a magyarság közé. Az utóbbira Biharban láthatunk jó példát, a román anyanyelvű, de magyar nemzetiségűként összeírt lakosok esetében 1910-ben és 1941-ben. 28

Az 1715-ös névelemzés eredményeit a 2. táblázat mutatja be, összevetve az 1850-es és 1910-es népszámlálással és Fényes Elek 1830-as statisztikájával. A vizsgált 135 település (55%) közül néhányat itt mutatunk be. A legnagyobb települések, 20 adófizető felett, zömmel magyarok Oláhbaksa, Tasnádszántó, Sz.badacsony és Sz.udvarhely kivételével, ahol a magyar adófizetők aránya ugyan nagy volt 1715-ben, de ezt követően a későbbi összeírásokban már jóval kisebb. 13 településen magyar, 27 településen román névvel nem találkozunk egyáltalán, azaz a települések zöme kevert lakosságú volt. Az adófizetők száma szintén alkalmas a települések jelentőségének megállapítására. A jelenlegi nagy települések közül Szilágycseh 1715-ben hiányzott, míg ma kisebb jelentőségű települések, mint Oláhbaksa és Szilágynagyfalu megelőzték Zsibót. Az alábbi táblázat azt is bizonyítja, hogy Fényes Elek statisztikája legalább annyira megbízható, mint az 1850-es népösszeírás. 2. táblázat. A nevek eredetének megoszlása 1715-ből összevetve a későbbi népszámlálásokkal Szláv/ Egyéb/ Fényes 1830 Census Település Román Magyar adózók Német Bizonytalan census 1850 1910 Zilah 3 79 7 1 90 m mmr Szilágysomlyó 2 55 2 2 61 mr mr Tasnád 5 51 2 58 m m Szilágyballa 40 1 6 47 m m Monó 4 25 4 33 mr mr Tasnádszántó 13 12 5 2 32 rrm rm Kraszna 3 20 1 5 29 mmr m Szilágynagyfalu 5 19 2 1 27 m mmr Selymesilosva 2 20 1 2 25 mmr mmr Zsibó 4 17 3 24 mr mmr Kraszna 3 20 1 5 29 mr mmr Sz.badacsony 7 12 3 22 r r Sz.udvarhely 8 12 1 21 rm r Szilágyperecsen 20 20 mr mmr Oláhbaksa 9 7 7 23 r r (m=magyar, r=román; mmr, mr, rm = arányok)

A települések jelentőségét a névelemzés is alátámaszthatja: tapasztalataink szerint városias települések esetében ugyanis az eredetre utaló vezetéknevek 25-30%-t tesznek ki az 1715-ös összeírásban, legalább négy különböző irányra utalva. Kisebb település estében az eredetre utaló családnevek (nép, település, régió) száma vagy nagyon alacsony, vagy nagyon magas, de az utóbbi esetben csak egy-két irány domináns: egy család felülreprezentáltsága miatt. (pl. a 6 Somodi Szilágypéren, 35%-t tesz ki). A megyeszékhely Zilah esetében a 90 névből 24 utal a származás helyére: Matolcs, Szamosköz, Bagos, Doba, Szántó, Körtvélyes, Jenő, Szilágy 2, Székely, Torda, Erdély 2, Horvát 2, Kenderes, Rátka, Gönc, Patak, Gadna, Pataj, Baranya, Szeged. 1/3 tehát a szomszédos megyékből érkezett (Szilágy, Bihar, Szatmár) további 17% Zemplén és Abaúj megyékből, a Dunántúl pedig 8%-ot tett ki, a keleti területek pedig 25%-ot. (Természetesen a nevek alapján nem dönthető el, hogy a vándorlás a közelmúltban, vagy esetleg évszázadokkal azelőtt játszódott le és hogy mikor melyik irány volt domináns). Szilágysomlyó esetében a bevándorlók Debrecenből (2), Gyöngyösről, Kapusról, Kézsmárkról, Csödvárról, Belényesről, Eperjesből, Szikszóból, Ónodról, Biharból (2), 29

Szigetről, Túrócból, Surányból, Böszörményből, Újlakról érkeztek a családnevek 30 %-t kitéve (17/61) 1715-ben. Tasnád esetében a kibocsátó terüetek a következő települések voltak: Keresztes, Gönc, Derecske, Kassa, Nyitra, Galgóc, Sima, Buda, Székelyhíd, Majtény, Bagos, Transylvania (15/60=25%), Szilágysomlyónak pedig Debrecennel volt erős kapcsolata. Szilágy megye etnikai összetétele már 1715-ben is kevert volt, a völgyeket magyarok, a hegyvidéket a románok ülték meg. 1715-1830 között jelentős változások zajlottak le Oláhcsaholy, Érkisfalu, Ököritó, Egerespatak, Sz.újlak román többségű lett, Tasnádbajom magyar (az utóbbi egyedül 1830-ban). A magyarság mintegy 45 vegyes lakosságú, de román többségű településről tűnt el 1830-ra. Ez mind a románság előretörését, mind az 1715-ös adatok megbízhatatlanságát megmutatja. A migrációs-asszimilációs folyamatokon túl e változások magyarázhatók az összeírás kiszélesítésével is. Az 1850-es népszámlálás összhangban van Fényes korábbi kimutatásával, e 20 év során nagy változások nem mutathatók ki, de 1910-re a települések sokkal homogénebbé váltak, bár a vegyes lakosságú települések is fennmaradtak (Sz.Görcsön) 1830-1910 között jelentős változások játszódtak le ismét. Megkezdődött a magyarajkú lakosság városi koncentrációja, s emiatt számos - völgyekben elhelyezkedő - falusi település magyarságának lélekszáma lecsökkent, s a vákuumot a hegyek túlnépesedő falvaiból lehúzódó romáság töltötte be, megváltoztatva az etnikai arányokat a folyóvölgyekben is. Különösen Kraszna környékén igaz ez (Krasznahorvát, Magyarkecel, Magyarvalkó, vagy Vérvölgy). Értelemszerűen ez nem jelentette a rurális régió népességcsökkenését mint Szatmár vagy az Érmellék esetében 1910 után, hiszen a románság reprodukciós rátája magas volt. Számos kis, hegyi román település, mely 1830-ban alig 300 főt számlált, 1910-re 1500 fölé növelte lélekszámát, s a túlnépesedés a lakókat a völgyek felé kényszerítette, ami a völgy magyar települések elrománosodásához vezetett. A románok ugyanis kevesebb hajlandóságot mutattak arra, hogy városban éljenek mint a magyarok, illetve ott gyorsabban asszimilálódtak. A 241 vizsgált település közül csak 13 (5%) mutatott növekedést telepítési, vagy spontán migrációs folyamatok hatására 1880-1910 között, amelyek valamilyen gazdasági lehetőséggel voltak összefüggésbe hozhatók. 9 esetben ez egyszerűen gazdasági cselédek telepítését jelentette az adott településre, figyelmen kívül hagyva a lakók vagy a bekötözők etnikumát (Magyarbaksa). 3 esetben a kisebbség volt felülreprezentált, de tartós etnikai arányváltáshoz ez nem vezetett (második sor). A mezőgazdasági cselédek száma és nemzetisége ugyanis fluktuált, változott, a birtokos kívánságának megfelelően. 7 esetben a többség volt felülreprezentált (2. és 3. sorok), ami nagy értéknek számít, különösen, ha összevetjük a bihari és szatmári vizsgálataink eredményeivel, ahol a spontán migráció és a telepítés is jóval nagyobb méretű volt (DEMETER G.–BAGDI R. 2005). Egyedül a Tuszatelkére érkező szlovák erdőmunkások okoztak tartós változást az etnikai viszonyokban, de még ebben az esetben is a román maradt a település domináns eleme. A 13 esetből csak öt köthető spontán migrációhoz (utolsó sor), amely elsősorban a bihari túlnépesedéshez, vagy urbanizációs folyamatokhoz köthető. Az érkezők nem kaptak új földterületet, tehát ez nem lehetett vonzótényező, mint Bihar esetében. Összefoglalva, e folyamatok nem változtatták meg a térség etnikai arculatát, és az eredmények alapján az erre irányuló szándék sem igazolható a magyarok részéről.

30

3.táblázat. A telepítéspolitika eredményei 1880-1910. (m – magyar, r – román, sz – szláv) Település Alsóegregy Boronamező Debren Selymesilosva Szilágysziget

Időszak 1900-1910 1900-1910 1900-1910 1900-1910 1890-1910

Halmosd Nyirsid

1900-1910 1890-1900 1900-1910 1880-1890

45% 20% 0 30%

450 50 0 130

Somály Tuszatelke Zálnok Ráton Sarmaság

1900-1910 1900-1910 1900-1910 1900-1910 1880-1900

20% 35% 25% 20% 70%

150 220 180 110 700

Magyarbaksa

Növ.% Növ. 25% 180 30% 150 25% 130 20% 140 45% 170

román 150 r 100 r 100 r 30 r 150 r

Magyar /szláv 30 m 15 m 100 m 30 m

előtte r r r m-r r

utána r r r m-r r

változás cselédek betelepítések cselédek cselédek a Kemény-család cselédei

100 r 10 r 60 r 85 r

360 szl 35 m m-40 50 m

r r r-m r

r-sz r-m r r

bevándorlók (Bihar) magyar cselédek román cselédek servants

100 r 100 r 80 r 35 r 150 r

50 m 90 sz 80 m 70 m 550 m

r r r-m m-r m

r r-sz r-m m-r m

bevándorlók (Bihar) fakitermelés bevándorlók (Bihar) spontán bevándorlás vasút, szőlő, földoszt.

1. térkép. Szilágy megye etnikai viszonyai 18302-ban Fényes elkövetett néhány hibát, így Bikácfalvát magyarnak írta le, illetve összekeverte Nagymon and Nagymonújfalu lakosainak nemzetiségét, azaz itt valójában nem következett be etnikai arányváltás. 2

31

2. térkép. Szilágy megye etnikai viszonyai 1910-ben Irodalom AZ 1715. ÉVI ORSZÁGOS ÖSSZEÍRÁS: http://www.arcanum.hu/mol/ (Conscriptiones) BAGDI R. – DEMETER G. (2004): Nyelvhatár-változás, asszimilációs helyzetek és a statisztika megbízhatósága Zemplén megye példáján. TISICUM. 359-383. pp. DEMETER G.–BAGDI R. (2005): A nyelvhatárváltozás természeti és gazdasági háttere Bihar vármegye példáján 1770-1992. „Tájak - régiók – települések” Debrecen, pp. 279-287. FÉNYES E. (1836-40): Magyar'országnak 's a' hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisztikai és geographiai tekintetben. I-VI. Pest ILA B. (1969): Gömör vármegye IV. Bp., Akadémiai Kiadó, 271. p. JAKÓ ZS. (1940): Bihar megye a török pusztítás előtt. Bp. Sylvester Nyomda. 424. p. KNIEZSA I. (1941): Adalékok a magyar-szlovák nyelvhatár történetéhez. Bp. 64. p. A MAGYAR KORONA Országainak 1910. évi népszámlálása, 1912-1913. Magyar Statisztikai Közlemények, 42. és 46. kötet. Budapest SZABÓ I. (1937): Ugocsa megye. Bp. MTA, 611. p. VARGA E. Á. (1999) (ed.): Erdély etnikai és felekezeti statisztikája II. Csíkszereda, Pro-Print. 869. p.

32

Demeter Gábor - Bagdi Róbert A nyelvhatárváltozás természeti és gazdasági háttere Bihar megye példáján (1770-1992) Abstract The article investigates the changes of the language borders in Bihar (Bihor) County between 17701992. It examines the settlement-policy and economics of the Monarchy and Rumania concerning the changes in the distribution and extent of the Hungarian and Rumanian nations. It also deals with the statistical methods and administration which was used to redraw the ethnic palette, and touches the question of the demographic collapse of the Hungarian villages near the border and in the neighbourhood of Oradea.

A tanulmány a Bihar megyei (a mai Bihor megye által megszabott közigazgatási kereteken belül) magyarság területnyerésének és visszaszorulásának népesség- és gazdaságföldrajzi összetevőit vizsgálja. A terjedelmi korlátok miatt a részletesebb és mélyrehatóbb etnikai földrajzi vizsgálatoknak csupán esszenciáját adva - a következő főbb problémakörök területiségének felvázolását és áttekintését kíséreltük meg: 1, Felbomlott-e az egységes magyar nyelvterület? 2, Hogyan alakult a sziget- és szórványmagyarság helyzete? 3, Eltolódott-e a nyelvi érintkezési zóna, nőtt-e a sáv szélessége, illetve etnikailag mennyire homogén a népesség a nyelvhatár két oldalán? A demográfiai vonatkozásokat illetően pedig a következő kérdésekre koncentráltunk: 1, Milyen kormányzati stratégiák voltak meg figyelhetők a közigazgatásban az államhatalom részéről (magyar és román oldalról egyaránt)? 2, Hogyan változott a magyar települések lélekszáma illetve a települési struktúra fenntarthatónak bizonyult-e? Ami az első kérdést illeti, az etnikai térképek vizsgálata alapján arra a következtetésre lehet jutni, hogy az 1941-es nyelvhatárhoz képest - mely nagyjából azonos futású volt az 1880-as és 1910-es határral is - 1992-re nagyobb román térnyerés egyrészt Nagyszalontától délre következett be, ahol - különböző, később részletezendő okok és közigazgatási technikák miatt - az összefüggő magyar településterület megszűnt létezni. Másrészt, hasonló tendencia játszódott le Nagyvárad, Fugyi, Fugyivásárhely térségében, ahol viszont a román többségűvé váló város elszívó hatása is kedvezőtlen tendenciákat indított be a környező magyar falvak lélekszámának alakulásában. Az Érmellék magyarsága, eltekintve Margittától, továbbra is többé-kevésbé kompakt tömböt képez, a határt nagyjából a Berettyó futása valamint attól délre a Hegyköz alkotja. A nyelvhatár mozgása, illetve a kompakt területen belüli etnikai homogenizáció egyébiránt igen lassú folyamatok, erre utalnak az 1. táblázat példái is, ahol az 1773-as összeírás (Lexicon locorum) nyelvi adatait vetettük össze az úrbérrendezés korának forrásaiból nyerhető személynevek etnikai szempontú elemzésével (1769-1772), valamint Fényes E. 1830-as időszakra vonatkozó leírásának adataival (LEXICON LOCORUM, 1920, FÉNYES E. 1836). A nyelvhatár mozgásáravonatkozó megállapítás azonban csak Bihar újratelepülése utáni időszakra igaz. Bársony István kutatásai kimutatták, hogy Bihar újranépesülése 1720-ra zömmel lezajlott: míg 1696-ban mindössze 218 települést írtak össze (4 évvel korábban pedig csak 112-t), addig 1715-re ez 396-ra, 1720-ra 442-re növekedett. 1773-ban 468 települést írtak össze (BÁRSONY, 2002). A lexicon locorum szerint akkor 332 település (70%) román 33

lakossággal bírt: a Belényesi járás 241 településéből 217, a Váradi járás 111 településéből 80, az érmelléki 71 településből pedig 32 volt román ajkú. Bársony kutatásai alapján a török korban a megye főként nyugati-délnyugati részén 132 település pusztult el, köztük volt olyan is, amelyik később vegyes, magyar-román lakossággal újratelepült: Gyanta, Gyapju, Gyarak, Érfancsika. Románná vált Kakucs, Méhelő, Pankota, magyar maradt Micske. Azaz leszögezhetjük, nem általános a tendencia, hogy az elpusztult településeket románok üljék meg a XVIII. század legelején. Ezt támasztja alá az a térkép is, mely szerint az 1773-ra románná vált területek nem azonosak a török által elpusztítottal, mi több inkább a magyarság és románság kontaktzónájában figyelhetünk meg jelentős változásokat.

1. térkép. Bihar megye újranépesülése 1773-ig Négyzetráccsal jelölve az 1696 előtt is román települések, haránt sraffozással a vegyes lakosságú területek 1696-ban, vízszintes csíkozással a román nyelv terjedése a XVIII. században, szürkével a török által elpusztított települések (BÁRSONY, 2002)

Az 1738/43-as pestis is hatással volt az etnikai viszonyokra: 57000 áldozatából 51000 magyar ajkú volt. Éppen ezért itt az 1715-ös Conscriptio névelemzése egészen más eredményt ad, mint a Lexicon locorum, vagy Fényes Elek. A románná vált 64 település között említhető: az Érmelléken Almás, Bánlaka, Bertény, Csehi, Csokaly, Cécke, Esküllő, Farnos, Fegyvernek, Hájó, Kiskér, Kegyek, Nadántelek, Rontó, Sitervölgy, Szaránd, Tasádfő, Ürgeteg, Peterd, Fancsika, Csalános, Keresztúr, Vámosláz, Szentlázár, Sárszeg, délen Vasad, Atyás, Barakony, Feketebátor, Bikács, Cséffa, Görbed, Gyapjú, Jánosd, Illye, Kávásd, Méhkerék, Kisháza, Madarász, Petegd, Marciháza, Rojt, Székelytelek, Kőröstarján, Tulka, Nagyürögd, stb. E települések közül – bár sok jelentős népességveszteséget könyvelhetett el, főleg az Érmelléken, körbevéve a népes magyar falvak által – egy sem vált magyarrá 1910-ig!

34

1. táblázat. Etnikai viszonyok 1770-1830 között Település

Lexicon locorum 1773

Mária Terézia úrbérrendezése 1770 (névelemzés) magyar román egyéb, bizonytalan 5 0 0 4 0 0 2 2 1 2 2 0 6 0 0 1 3 1 2 2 1 2 2 2

Ant Árpád Atyás Barakony Bélfenyér Mezőbikács Cséffa Feketetót

M M R R M R R R

Tenkegörbed Gyanta Gyapjú Illye Körösszeg Tamáshida

R M R R R M

2 5 2 3 3 4

1 0 2 1 3 1

3 1 1 1 0 0

K.tarján Tenke Borostelek Hegyköz csatár Élesd Fegyvernek F.vásárhely Kisjenő

R M R M

1 4 0 7

2 0 3 0

2 2 3 1

M R M M

4 3 3 4

0 2 1 0

0 2 0 0

Nagybáród Örvénd Pelbárthida

R M M

0 2 1

3 0 1

1 2 2

Pósalaka Pusztaújlak Siter Sitervölgy M. telki Albis Bályok B.csanálos

M M M R M M M R

7 6 7 1 4 8 5 2

0 0 0 2 0 0 0 0

0 0 0 2 2 0 2 3

Cséhtelek Éradony Érkeserű Értarcsa

R M M M

0 5 11 5

5 1 0 0

2 0 2 2

Érábrány

M

5

2

1

Diószeg Lüki Mónospetri

M R M

13 0 4

1 6 0

0 0 0

Fényes Elek, 1830 M M R R M RSZ R R 65% M 35% RSZ M R R (M 5%) R (M 40%) R 55% M 45% R-N M R M M RSZ M R 60% M 40% R M R 52% M 48% M 85% M M R M 80% M M R 85% M 15% R M 75% M M 52% R 48% M 60% R 40% M R M 65%

35

Vizsgálataink alapján az érintkezési zónában, illetve attól nyugatra, 1770-1830 között 5 településen változott az etnikai arány (Pelbárthida, Körösszeg, Köröstarján, Tamáshida, Kisjenő) - nem feltétlenül a magyarság javára, - emellett megállapítható, hogy 1770-1830 között nem zajlott le a falvakban az etnikai homogenizáció. 1910-re sem történt jelentős változás a nyelvhatár futásában – a homogenizáció viszont megtörtént (a magyar nyelvterület mára ismét fellazult). Érdekes adalékként szolgálhat az érintkezési zóna néhány román többségű falujában előforduló magyaros hangzású vezetéknév is: Mester Florin (Borostelek), Szűcs Lupuj (Bozsaly), Korcsmáros Tógyer (Újbártfalva), Szilágyi Lupuj (Papfalva) - e magyar vezetéknevű személyek a keresztnév alapján elrománosodott lakosoknak tekinthetők. (Igaz, hogy a vezetéknevek foglalkozás- és eredetnevek, de magyarul - a belső területen viszont ez a jelenség ritkábban fordul elő). Bihar belső részein szintén találunk hasonló neveket: Vándor Illyés (Krajnyikfalva), Szabó Kracsun (Kocsoba), Vékás Flore (Hosszúaszó), Ungur János (Nagybáród) (BÁRSONY I. - PAPP K. - TAKÁCS P. 2001). Ungur János esete különösen érdekes, hiszen a Báródságot egykor kollektív nemességgel felruházott részben magyar telepesek lakták, akik 1800-ra elrománosodtak (FÉNYES E., 1836). A névelemzés olykor román többségű településeken is magyar nevű tanúkat mutatott ki az úrbérrendezési kérdőívezés során, igaz a minta nem reprezentatív, mert a tanúk zömmel köztiszteletben álló személyek, helyi vezetők voltak, s nem feltétlenül a lakosság zömét alkotó rétegek és népek közül kerültek ki. Ami a XIX. század végi kormányzati stratégiákat illeti, a Monarchia népességpolitikáját egyes - főleg egykorú - román szerzők hajlamosak úgy beállítani, hogy az Bihar elmagyarosítását célozta, egyes magyar szerzők pedig a nemesség birtokpolitikáját illetik kritikával, mondván, hogy a parcellázások során a román telepeseket olykor előnyben részesítették még a magyar falvakban is, illetve román cselédséget alkalmaztak magyar ajkú környezetben. A kérdés úgy is megfogalmazható, hogy a Monarchia idején zajló telepítések tudatos magyarosítás, avagy gazdasági szükségszerűség következményei voltak? 1. Olykor egyértelmű a gazdasági szükségszerűség dominanciája, például a nyersanyagkincsek esetén: aszfaltgyár, kőolaj-finomító, szénbánya. Itt a telepített lakosság nem kizárólagosan magyar, bár a magyarok számaránya a telepítettek között felülmúlja a helyi magyar lakosság arányát. Ugyanakkor sok magyar erdőmunkás is szórványt alkotott román környezetben, márpedig itt magyarosításra aligha volt esély. 2. A mezőgazdasági telepítések egy része a nyelvhatár menti román falvakban történt sok magyar telepessel, de nem minden esetben magyarok szereznek földet, - ilyen pl. a román Illye, ahol románok kapnak birtokot, vagy a magyar Siter, ahol szintén románok jutnak földhöz - vagy nem tartós a megtelepedésük. 3. A folyóvölgyek magyarságának összekötése esetében (Esküllő, Keszteg) viszont valóban feltételezhetünk némi magyarosítási törekvést, főleg a Nagyvárad-Fugyi-KisjenőMezőtelegd-Élesd vonalon, mely egyben fő közlekedési vonal is volt a Körös völgyében. A kérdés további vizsgálatához kigyűjtöttük az 1880-1910 közötti mezőgazdasági és ipari jellegű telepítéseket (2. táblázat). A táblázat adatainak térképre vitele során kiderült, hogy a fő telepítési zóna a folyóvölgyeken túl a Margitta-Bályok közötti, román kisfalvakkal teleszórt terület volt, mely elválasztotta az érmelléki és szilágysági magyarságot. A táblázatot terjedelmi korlátok miatt csak részben közöljük, viszont az adatokból nyert általánosítások a következőképpen foglalhatók össze: 36

2. táblázat. Példák a telepítéspolitika és migráció okozta változásokra év Váradszőlős Sólyomkőpestes Kolafalva Lüki Széltalló Esküllő Keszteg

1910 1910 1910 1900 1900 1910 1910

Talpas

1900

Feketetót Tasnádbajom Usztató Nagybáród Nagyszántó Kisszántó Erdődámos

1910 1910 1910 1910 1910 1910 1910

Tataros

1910

Szóvárhegy Magyarcséke B.Királyi Poklostelek Illye Erdőgyarak Felsőderna Alsóderna Sástelek Bihardobrosd Drágcséke

1910 1910 19001910 1900 1900 1910 1910 1910 1910 1910 1900 1900

Lankás

1900

Siter

Biharlonka

1910

Berhény Oláhhomorog Marciháza Rikosd Nagyürögd Váradles Váradpósa B.sályi

1910 1900 1910 1900 1900 1900 1910 1890 18901910 18901910 1910 1900 1910 1910 1910

F.vásárhely Fugyi Sebesújfalu Bodonos Füves Mézged Gyegyesény

növekedés oka

Növekedés 260 700 150 280 170 200 200

Váradról kitelepülők fűrésztelep erdőirtás birtokparcellázás cselédség fűrésztelep fűrésztelep feles gazdák, 1910-re a 200 magyar gazdák elmennek uradalmi gazdaság felbomlik 0 betelepülés az Alföldről 500 betelepülés az Alföldről 80 fűrésztelep 600 a cselédség elmegy -100 a cselédség elmegy -220 erdei munkások 300 aszfaltgyár, 1920-ig a 500 magyarok elmennek birtokparcellázás 350 birtokparcellázás 700 birtokparcellázás, a magyarok 200/-130 elköltöznek betelepítések 130 birtokparcellázás birtokparcellázás 300 birtokparcellázás 320 gyáripar 450 gyáripar 100 gyáripar 70 fűrészgyár 900 birtokparcellázás 90 fűrészgyár, 1910 200 megszűnik erdőirtás, 1920-ig a 320 magyarok elmennek erdőirtás 110 birtokparcellázás 480 birtokparcellázás 140 cselédek 100 cselédek 300 Alföld, betelepítés 200 Alföld, betelepítés 170 Jász-Nagykun betelepítés 220

ebből magyar 260 250 0 210 50 200 150

ebből román és szlovák 0 350r+100sz 150 70 120 0 50

etnikai jelleg M-M R-R R-R R-RM R-R R-RM R-RM

150

50

R-RM

-100 100 20 50 -30 -220 0

0 200 60 200r+300sz -70 0 300

RM-R R-RM R-RM R-RSZ M-M M-M R-R

170

200

RM-RM

80 450

280 250

R-R RM-RM

-200

+70

M-M

20 -20 0 300 440 0 20 180 0

110 +40 300 20 50 100 50 600 90

RM-RM M-M R-R MR-M MR-M R-R R-R RM-R R-R

80

110

R-R

167

160

R-R

0 130 55 0 100 60 80 100

110 350 75 100 180 130 70 80

R-R R-R R-R R-R R-R RM-RM RM-RM MR-MR

betelepítés

450

480

-20

MR-MR

betelepítés

500

320

180

MR-MR

birtokparcellázás szénbánya bútorgyár fűrészgyár erdőirtás

100 500 120 350 600

0 150 0 80 0

100 350sz 85sz 250 450r+80o

R-R SZ-SZM SZ-SZ R-R R-R

37

1. Magyarok telepítése magyar többségű faluba: 8 eset (ebből 5 esetben magyar-román vegyes településre telepítettek magyarokat, így számarányuk kedvezőbbé vált: Erdőgyarak, Fugyivásárhely, Fugyi, Mezőtelegd, Biharsályi). 2. Románok telepítése román többségű faluba: 14 eset. 3. Magyarok telepítése román vagy szlovák többségű faluba: 17 eset. 4. Románok telepítése magyar többségű faluba - erre is volt példa: 4 eset (Örvénd, Érkisszőlős, Poklostelek, Siter - 3 az érintkezési zónában, egy szigetszerűen). Etnikai aránymódosulást eredményezett 11 eset (egy eset a románok számára járt némi térnyeréssel), ebből etnikai arányeltolódást okozott 1 eset (Almáskamarás, szlovák faluból vált magyar-szlovákká). Világos, hogy ezek után, ha a Monarchia kormányzatának voltak is ilyen szándékai, - ami a fentiek tükrében csak „járulékos haszonként” lehetett betervezve, - a magyarosítást sikeresnek nevezni aligha lehet. Ugyanakkor a kb. 70 érintett bihari településen kb. 20 esetben a magyarság számának abszolút növekedése meghaladta vagy megközelítette a román népességét, olykor még román többségű falvakban is, azaz, a románság növekedéséből a természetes szaporulatukat levonva, elmondható, hogy itt a betelepülők között a magyarok száma felülmúlta a románokét (a táblázatban vastagon kiemelve). A román kormányzat telepítési stratégiája 1920-1940 között hasonló volt - ez értendő a sikertelenségre is - bár inkább az államhatárra, mint a nyelvhatárra koncentrálódott. Azokon a területeken, amelyek 1940-ben visszatértek, a román asszimilációs nyereség ideiglenesnek bizonyult, sőt több ezer kétnyelvű, vagy magyarul nem is beszélő román magyar nemzetiségűnek vallotta magát 1941-ben a statisztika szerint. Nagyszalontától délre azonban, amely területek nem kerültek vissza, ugyanakkor román telepítésnek voltak kitéve, megindult a magyarság lassú eróziója, mely 1956-ig nem öltött látványos méreteket. A „szétszakadt” területek közötti összeköttetés helyreállítása érdekében a magyar kormányzat sem zárkózott el a közigazgatási határok módosításától, melyet azonban a mai román kommuna-rendszer hatékonysága messze felülmúl. 1941-ben a magyarok összevonták a magyar Mácsapuszta és román Váradles településeket, és így a falu magyar többségűvé vált, míg Mezőbikácson a szlovákok, kifejezve lojalitásukat, magyarnak vallották magukat, így a Nagyvárad és Nagyszalonta közti románság fellazítása megkezdődött - legalábbis a térképlapokon. Hasonló kísérlet történt a Siter-Élesd-Bályok-Margitta közti négyszög román falvaiban. 1930-hoz képest Dizséren háromszorosára, Érábrányon, Lükin, Széltallón kétszeresére nőtt a magát magyar nemzetiségűnek (nem anyanyelvi magyarok!) vallók száma 1941-re (VARGA E. Á, 1999).3 A szlovák kisebbséggel bírók falvakban ez szintén igen gyakori jelenség volt. Ami a román uralom éveit illeti, az magyarok 1830 magyarok 1992 1920-as, 1930-as román népszámlálások 3. táblázat 537 70% 494 60% során a magyarság száma csökkent - az Belényesújlak 930 50% 1150 10% teljesen természetes volt, hogy a bihari erdei Belényes 220 52% 281 30% munkások hazaköltöztek Magyarországra, B.Sonkolyos Jánosfalva 190 62% 214 33% de az már aligha tekinthető annak, hogy Kőröstárkány 802 97% 1226 97% Bihardiószeg magyar lakossága az 1910-es Magyarremete 527 75% 542 60% 6100-ról 1920-ra 4900-ra esett, miközben a Várasfenes 778 78% 1084 63% település lélekszáma csak 200 fővel Magyarcséke 120 35% 15 1% csökkent. Ezt követően 1930-ra a magyarok Kisnyégerfalva 120 45% 242 51% száma 5300 főre emelkedett, miközben az 1941-ben az anyanyelvi magyarok számát a magukat magyar nemzetiségűnek vallók száma felduzzasztotta: pl Vizesgyán (60-320 fő), vagy pl. ÉK-en a korábban román-magyar Lüki, 530 magyarral. 3

38

összlakosság 7000 fő fölé nőtt. A növekedésből tehát 800 főt a betelepített románok tettek ki - leszármazottaik ma is a településen élnek. A Biharfélegyháza határában létrejött Mihai Bravu telepesfalu (800 fő) szintén színesítette a palettát, de alapvetően nem törte meg a magyar településterület túlsúlyát. 1920-1930 között Szalárdra 500 embert telepítettek, de a románság száma csak 300-zal nőtt. Ami a román telepesek kudarcát illeti - bár Keményfokot kivéve a magyarság fellazítására tett kísérleteik nem nevezhetők sikeresnek, közösségi szinten a falvak megmaradtak. A Tamáshida mellett létrejött Keményfok (Avram Iancu) településnek viszont 1992-re sikerült megbontania a Nagyszalontától délre elhelyezkedő magyar tömböt (6. ábra). A közigazgatásilag Keményfokhoz csatolt magyar Ant jelentéktelen kistelepüléssé vált, Tamáshidán a romák kerültek relatív többségbe, a szomszédos színmagyar Árpád községet Feketebátor kommunába sorolták át, a magyar Erdőgyarak és Mezőbaj falvakat pedig a román Illyéhez csatolták, így mindhárom helyen a románság került fölénybe. Ha ehhez hozzátesszük, hogy Bihar határaitól délre Tőzmiske és Nagyzerind kommunák máig magyar többségűek, akkor különösen jelentőssé válik ez az átszervezés. A román kommunarendszer kialakítása során hasonlóképpen jártak el a Margitta melletti Tóti, Micske és Poklostelek magyar lakosaival, két kommunába szórva őket szét, míg a Mezőtelegd környéki magyar falvak (Pósalaka, Pusztaújfalu, Örvénd és Mezőtelki) 4 különböző önkormányzathoz soroltattak át. Ennek eredményeképpen nemcsak Mezőtelegd, de Mezőtelki is elvesztette magyar többségét, és Pusztaújlak magyarságának falubeli részesedése is 55% alá esett vissza. Ugyanez a helyzet a magyar Bors és Biharszentjános, illetve a más kommunába sorolt Kőröstarján (40% magyar) esetében. Szentjobbot is három román faluval vonták össze. Örvendetes azonban, hogy a Belényes környéki 10, egykor magyar faluból 5 még mindig ellenáll a románság asszimilációs nyomásának (3. táblázat). 4. táblázat. Példák összeomló demográfiai jelleget mutató településekre Település

év magyarok összlakosság típus 1977 1792 2930 Berettyószéplak sziget 1992 1447 2730 1830 1400 1500 Tenke 1941 1967 4100 sziget 1992 974 4492 (560c) 1966 4500 4600 Szalacs tömb 1992 3100 3200 1977 1673 1717 Szentjobb tömb 1992 1155 1289 1977 1170 2311 Erdőgyarak szórvány 1992 845 1922 (173c) 1977 253 683 Biharsályi szórvány 1992 8 388 1830 762 762 Ant 1966 610 629 határmenti 1992 213 230 1880 618 1194 Tamáshida 1966 522 1552 határmenti 1992 223 1159 (500c)

A magyarságot érintő létszámcsökkenés másik oka az volt az 1920-1930-as években, hogy a román népszámlálás a zsidóságot külön nemzetiségként írta össze, míg ez a korábbi 39

magyar népszámlálásokra nem volt jellemző. A román népszámlálás 15-25%-os zsidóságot mutatott ki Nagyváradon, Margittán, Érmihályfalván. Mivel a második világháború során a zsidó kolónia gyakorlatilag megsemmisült, illetve a túlélők kivándoroltak, helyüket és üres ingatlanaikat a román kormányzat román telepesekkel töltötte fel, így a magyarság korábbi 15-25%-os nyeresége, hirtelen elenyészett - így Nagyváradon is a magyarság az 1930-as 75%ról 1956 után 55%-ra esett vissza, míg a románok aránya 20%-kal nőtt. A magyarságra a legnagyobb veszélyt mégsem a közigazgatási határok kedvezőtlen megrajzolása, illetve nyelvterületének földrajzi visszaszorulása jelenti, sokkal inkább a tömbmagyarságon belül is megfigyelhető kedvezőtlen demográfiai folyamatok. Igen sok településen a lakosság lélekszáma 1966-1992 között több mint 200 fővel csökkent, ami olykor a település magyarságának 15-50%-át is eléri - Biharsályi esetében ez egyenesen 90% feletti érték. Általános tendencia volt pl. a Hegyköz falvainak elnéptelenedése Nagyvárad szívó hatása miatt: emiatt az elöregedő magyar települések képtelenek szociális, megtartó képességüket gyakorolni - viszont egy esetleges dezurbanizáció vagy dekoncentráció során elsőként válhatnak a kiáramló nagyváradi románság célpontjául. A demográfiai változásokat két szempontból vizsgáltuk: 1. területi elhelyezkedés, illetve 2. az etnikai viszonyok alapján. A következő típuspéldákat különítettük el az elöregedő, fogyó, összeomló demográfiai jelleget mutató települések esetében: 1/A határmentiség: Ant, Tamáshida, Nyüved, Nagyszántó, Mezőbikács, 1/B szórvány: Berettyószéplak, Tenke, Magyarremete, Gyanta, Élesd, 1/C város elszívó hatása: Erdőgyarak, Hegyközszáldobágy, Siter, Hegyközújlak, Hegyközszentmiklós, Apátkeresztúr, 2/A a magyarok száma csökken, az összlakosság nő: Élesd, 2/B a magyarok száma csökken, az összlakosság csökken: Hegyközszáldobágy, Siter, Szentjobb, Ottomány, Ant, Apátkeresztúr, Mezőbikács, Erdőgyarak, Jankafalva, Szalacs, Hegyközszentimre, 2/C a magyarok száma csökken, a disszimilálódó, magukat roma nemzetiségűként feltüntető református, magyar nyelvű romák száma nő: Tamáshida, Csokaly, Bályok, Tenke, Bihardiószeg, Érselénd, 2/D a magyarok száma nő, a románoké nagyobb ütemben: Margitta (4. táblázat) (5. ábra). Hasonló demográfiai jellegzetességet mutató településeket találhatunk nem csak Biharban, de Szatmárban és Szilágyban is (5-6-7. táblázat). A népességvesztés sokszor gyorsabb volt, mint Sárosban (30 év = -30%) az 1880-1910-es kivándorlás esetén. 5. táblázat. Szilágy megyei példák a demográfiai folyamatokra 1977

1992

Szilágyballa

1500

1600

Csökkenő színmagyar

Kémer

2600

1900

Csökkenő színmagyar vegyes, a magyarság aránya csökken, az arányok átbillennek

Kárásztelek

1800

1200

930

450

m=460 (51%)

m=240(40%)

Növekvő színmagyar

40

Sz.görcsön

6. táblázat. Példák a demográfiai változásokra 1966-1992 között (lakosság 1000 főben megadva) 1000 fő K.mihályfalva

Gencs

Erdőd

Erdődhegy

Év

Összesen

román

magyar

1977 1992

0,74

0,06

0,51

0,55

0,045

0,37

Összesen

román

magyar

1977

1,6

0,5

1,1

1992

1,3

0,3

0,85

Összesen

román

magyar

1977

4,6

2,1

1,9

1992

4,1

2,1

0,9

Összesen

román

magyar

0,235

0,035

0,2

1977 1992

Érmindszent

1966 1992

Krasznacégény

1966 1992

Érszentkirály

Apáti

Pusztadaróc

Halmi

Hirip

0,55

0,28

0,26

0,17

0,08

0,09

Összesen

román

magyar

0,28

0,07

0,2

0,01

0,03

román

magyar

1977

0,95

0,48

0,42

1992

0,7

0,41

0,3

Összesen

román

magyar

1977

0,44

0,2

0,26

1992

0,3

0,1

0,2

Összesen

román

magyar

1977

1,4

0,1

1,3

1992

1,5

0,05

1,3

Összesen

román

magyar

3,4

1,6

1,9

1966

1977

1966 1992

Csadrag

0,085 magyar

0,04

1992

Lele

0,015 román

Összesen

1992

Csengerbagos

0,123 Összesen

3,7

2,1

1,5

Összesen

román

magyar

1,2

0,75

0,4

0,8

0,5

0,2

Összesen

román

magyar

1

0,13

0,85

0,72

0,033

0,66

Összesen

román

magyar

1977

1

0

0,76

1992

1

0

0,67

1977

0,45

0,38

1992

0,22

0,21

többségi, tömbmagyarság csökkenő lakosság a magyarság csökkenése abszolút értékben nagyobb, arányaiban a románokéval azonos az etnikai viszonyok nem változnak a románok számbeli csökkenése kisebb, de arányaiban nagyobb, a magyarság aránya nő, az összlakosság csökken csökkenő lakosság, a magyarság száma és aránya is csökken, a kiváló nemzetiségeknek (itt: németek) köszönhetően a románság aránya nő, száma nem csökken

mind a magyarság mind a románok száma csökken, az arány nem változik jelentősen, kiváló romák, elöregedő település, összeomlott demográfiai szerkezettel.

Ua. mint az előbb, de itt etnikai arányváltás következik be a magyarság javára, elöregedett, kiürülő település

kihalt falu, a magyarság száma gyorsabban csökken, mint a románoké, arányuk nem változik,

vegyes, román többséggel, csökkenő lakosság, a magyarok száma és aránya is gyorsabban csökken, mint a románoké, Nántű=ua. csak ott még kevesebb magyar a magyarok száma csökken, de kisebb mértékben, mint a románoké, így arányuk dinamikusan javul

a település lakossága nő, a románok száma csökken, a magyarok aránya javul

növekvő népesség, magyarok száma és aránya is csökken, etnikai arányok átfordulnak

kisebbségi település, a románok száma gyorsabban csökken, de arányaiban a magyarság veszt tért

a magyarok száma gyorsabban csökken, de a román populáció omlik össze

a magyarok aránya nő, stagnáló népesség a nagy roma népszaporulat miatt, a romák kiválnak a magyarságból (250-ről 390 főre) feleződés, összeomló település, a románok száma és aránya is gyorsabban zuhan, átbillenő etnikai viszonyok, romák kiválása a románokból (is)

41

7. táblázat. Példák a kettős identitásra. Az anyanyelvi és nemzetiségi bevallás különbségei (1000 fő) Vetés a románságból disszimilálódó romák Szatmárudvari magyar nyelvűek identitásváltása román uralom idején+ a magyarságból disszimilálódó romák

román

magyar

1966a

1,6

2,1

1966n

2,1

2

1930a

1,6

1,7

1930n

1,9

1,2

román

magyar

1930a

0,56

0,76

1930n

0,8

0,4

Aranyosmeggyes

1941a

3,3

1

román anyanyelvűek identitásváltása a magyar uralom idején

1941n

2,1

2

Domahida magyar nyelvűek identitásváltása román uralom idején

Irodalom: BÁRSONY I. - PAPP K. - TAKÁCS P. (2001-): Az úrbérrendezés forrásai Bihar vármegyében. I-III. Debrecen, Erdély történeti Alapítvány, 361. p., 345. p. és 283. p. BÁRSONY I. (2002): Les changements des rapports ethniques dans le département Bihar pendant le XVIIIe siécle. Etnographica et folkloristica Carpathica. pp. 187-202. FÉNYES E. (1836): Magyar’országnak ’s a’ hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisztikai és geographiai tekintetben. I-VI. Pest, 1836-40. LEXICON LOCORUM (1920): Lexicon Universorum regni Hungariae locorum populosorum. Bp., Hornyánszky, 335. p. VARGA E. ÁRPÁD (SZERK.) (1999): Erdély etnikai és felekezeti statisztikája II. Teleki László Alapítvány, Budapest-Csíkszereda, 869. p.

42

Mellékletek. Bihar etnikai viszonyai 1880-ban, 1910-ben, 1931-ben, 1941-ben

43

1910 44

1930

45

1941 46

Az érmelléki és hegyközi falvak népességcsökkenése, és a Nagyszalontától délre lévő összefüggő magyar településterület felszabdalódása 1992-re

47

Demeter Gábor A dualizmus kori Eger lassú népességnövekedésének demográfiai hátteréről Eger azok közé a vidéki, lassan provinciálissá váló és közepes lélekszámmal, de jelentős társadalmi presztízzsel rendelkező városok közé tartozott a dualizmus időszakában, melyek nem profitáltak a gyors iparosodásból, és kimaradtak a jelentősebb változásokból. Mindez azt feltételezi, hogy többek között közlekedésföldrajzi adottságai miatt Egerben a demográfiai és migrációs minták eltértek mind az országos átlagtól, mind a dualizmus korában felfutó településekre jellemző sajátosságoktól. Ezen állítás tényszerűsége - az országos mintáktól való eltérés - azonban vizsgálandó. A tanulmány célja a természetes szaporulat, a bevándorlás és a halálozás népességnövekedésben betöltött szerepének rekonstrukciója 1880-1890 között levéltári források alapján, illetve mindezek társadalmi vetületének elemzése és a lassú népességnövekedés bizonyos aspektusainak magyarázata. Részben arra is keressük a választ, hogy a migránsok társadalmi összetétele, hozzájárult-e a város jelentőségének halványulásához. Ennek megfelelően a tanulmány három, némiképp különböző, de egységes adatkezeléssel és adatszerkezettel bíró részre különül el. A tanulmány első része a természetes szaporulat mutatóját vizsgálja összehasonlítva az országos adatokkal. A következő rész a migráció sajátosságait taglalja, a záró fejezet pedig a vezető halálokok korcsoportonkénti sajátosságait vizsgálja. Eger városhierarchiában betöltött helyzetének átalakulásáról, és a városra jellemző népesedési folyamatok hátteréről objektívebb kép rajzolható, ha tágabb keretbe ágyazva hasonló, illetve eltérő adottságokkal és dinamikával rendelkező városok jellemzőivel és azok időbeli változásával hasonlítjuk össze. Erre alkalmas a tercier szektorban dolgozók arányának összevetése a különböző jogi és történelmi háttérrel rendelkező városok esetében. Míg 1825-ben Gyimesi S. szerint Eger a 9. legvárosiasabb település volt az országban Kassa mögött és Pécs előtt (1715-ben a 29.), (BELUSZKY P . 1999) addig 1900-ban Győrrel, Miskolccal, Komárommal, Nagyszebennel és Eperjessel együtt már csupán középvárosként tartották számon. Előkelő pozíciója ellenére Eger lakossága 1784-1847 között alig 10%-kal nőtt, 1825-1900 között pedig 40%-kal, 17,5 ezer főről 24,5 főre (BELUSZKY P . 1999). Eger lakossága 1850 körül 20000 fő volt, a város lakossága tehát 1850-1900 között 22%-kal nőtt csupán (FÉNYES E., 1851). A város lakosságából 700 volt kézműves, ez az érték a családfők 15-17%-át tette ki.1825-ben 619-en éltek a kereskedelemből (a családfők 12-14%-a), 876-an a közhivatalokban dolgoztak (15-18%) (BELUSZKY P. 1999). Ez a három kategória a családfők közel 50%-át átfogta. A hasonló hierarchiaszinten lévő, korábban jelentéktelen mezővárosként létező Zombor lakossága a XIX. sz. közepére 29 ezer főre gyarapodott, kereskedelemből a családfők 9-12%-a élt, a közhivatalokban 12-14%-uk dolgozott. A két szomszédvár közül Kassa 35,5 ezer fős lakossággal rendelkezett (a két mutató értéke itt 1620% és 27-32%), Miskolcot pedig 41 ezren lakták (16-18% és 12-15%) (BÁCSKAI V., 2002.).4 Gyöngyöst, Heves második legnagyobb városát 15 ezren lakták, a kereskedelemből élő családfők aránya 12-14% volt, a hivatalnokoké viszont csak 12-13%. A XIX. század elején Kassa hasonló helyzetben volt gazdasági és jogi szempontból is, mint Eger, de teljes körű regionális centrummá tudott válni, amit foglalkoztatási szerkezete is tükrözött. Népessége Kassa és Miskolc kiválasztását földrajzi közelségük indokolta, hiszen az Egerbe irányuló migráció két fő irányát ez a körzet adta - lásd részletesen később -, Zomborét pedig eltérő jogi státusza. 4

48

1825 és 1900 között közel megháromszorozódott (13 ezerről 36 ezerre). Miskolc lakossága is csaknem megduplázódott (22 ezerről 40 ezerre). Zombor szintén dinamikusan növekedett, de jogi helyzetének köszönhetően a kereskedelemből és közszolgálatból élő lakosság aránya elmaradt Egeré mögött, míg Miskolcé nagyjából azonos volt. Eger tipikus kereskedő-, hivatalnok- és iskolaváros volt. A hasonló funkciót betöltő Selmecbánya lélekszáma nem nőtt, Eperjesé is csak 60%-kal emelkedett a fenti periódusban. Eger népességnövekedése a 19. század második felében nem nevezhető kiemelkedőnek, bár az országos átlagot elérte – ugyanakkor a városok növekedési átlagértéke alatt maradt. A népességnövekedés lassú üteme részben korrelál a város pozícióvesztésével. Kérdés, hogy ezt a mérsékelt növekményt a város természetes szaporulata, vagy a migráció biztosította. Amennyiben a migráció szerepe is jelentős, kérdés, hogy a migránsok társadalmi összetétele felelőssé tehető-e a pozícióvesztésért. Bár a városok népességnövekedéséért általában a migrációs folyamatokat tartják felelősnek, kisváros - főleg ha zárt közösségnek tartják, mint Egert - esetében talán a természetes szaporulat sem jelentéktelen. A következőkben ezt vizsgáltuk meg részletesen. Országos szinten 1850 körül a születések arányszáma körülbelül 45 ezrelék volt, s 1885ben is hasonló. A halálozások számaránya még 1885-ben is 36 ezrelék körül volt, jelentősebb csökkenése 1890 után indult meg. A természetes szaporulat országos átlaga 1850-ben és 1885 körül is 9-13 ezrelék körül ingadozott (GYÁNI G. - KÖVÉR GY., 2004). 1000 csecsemő közül 253 nem érte meg az egyéves kort. Ezekkel az adatokkal vetettük össze Eger népességének alakulását 1850-1895 között. A kutatásokban manapság már elfogadott a családrekonstrukciós módszer: a népszámlálások híján az anyakönyvek bejegyzései alapján reprodukálják a népesedési viszonyokat és a családtörténetet akár több generáción keresztül is (GYÁNI G. - KÖVÉR GY. 2004). Egerben 1852-1867 között 13098-an születtek és 12884-en haltak meg, ami éves átlagban 818 és 805 embert jelentett, másképp fogalmazva a születési arányszám 41 ezrelék volt, a halálozási 40,5.5 16 év alatt tehát a természetes szaporulat révén mindössze 214 fővel nőtt a 20000 fős város lakossága (1%). A születési arányszám azonos volt az országossal, a halálozási viszont mintegy 1%-kal meghaladta az országos átlagot, ami arra utal, hogy a városi környezet akkor sem volt egészségesebb a vidéki levegőnél. A nagy járványok (pl. 1854-55) természetesen éppúgy kimutathatók a városban is (1. ábra), mint az országos statisztikákban (KATUS L. 1980). (Éppen ezért az 1872-1878 közötti időszakot nem ábrázoltuk: az újabb kolerajárvány jelentősen módosította volna a város demográfiai képét). 1860-67 között természetes fogyás volt megfigyelhető (130 fő), az előtte lévő 8 évben viszont 344 fővel nőtt a lélekszám a járványok ellenére. Alapvetően Egerre is igaz az állítás, mely szerint 1870 körül még nem nyílt ki Magyarországon a demográfiai olló, s hogy 1873 után megkezdődött a halálozások számának csökkenése (2. ábra). Azonban míg az országban hamarosan a születések száma is csökkenni kezdett, azaz rövid volt a demográfiai átmenet, Egerben végig növekedési trend volt megfigyelhető a vizsgált periódusban.

Az adatok a Heves Megyei Levéltárban található római katolikus születési és halálozási anyakönyvi kivonatokból származnak (HML IV-416. megfelelő kötetei). Mivel a város lakossága szinte kizárólag katolikus volt, az egyház pedig nagy gyakorlatra tett szert az anyakönyvezés területén, az adatokat mindenképpen pontosnak kell tekinteni (1863-ból csak szeptemberig maradtak fenn a halálozási adatok). 5

49

1100 1000

1. ábra. Eger születési és halálozási adatai 1852-72 között

900 800 700 meghalt Lineáris (született)

18 5 18 2 5 18 3 5 18 4 5 18 5 5 18 6 5 18 7 5 18 8 5 18 9 6 18 0 6 18 1 18 62 63 18 * 6 18 4 6 18 5 6 18 6 67

500

született Lineáris (meghalt)

1100 1000

18 6 18 9 7 18 0 7 18 1 72

600

2. ábra. Eger születési és halálozási statisztikája 18791894 között

900 800 700 600

születés

halálozás

Lineáris (születés)

Lineáris (halálozás)

18 79 18 80 18 81 18 82 18 83 18 84 18 85 18 86 18 87 18 88 18 89 18 90 18 91 18 92 18 93 18 94

500

1879-1886 között 6866 születésre 6711 haláleset jutott, azaz a lakosság száma 155 fővel nőtt, évente átlagosan 858 ember született és 839 halt meg, ami 38, illetve 37 ezreléket jelentett. A következő 8 évben 7041 születésre 6406 haláleset jutott (HML, IV-416/156166.): a természetes szaporulat elérte a 635 főt. Évente átlagosan 880 ember született és 801 halt meg. Ez 36 és 32,5 ezrelékes átlagot jelentett, amely valamelyest az országos átlag alatt maradt mind a születés, mind a halálozás esetében. 1890 után a természetes szaporulat egyre nagyobb szerepet kapott a városok népességnövekedésében, de előtte ez nem így volt. A természetes szaporulat mélyen az országos átlag alatt maradt Egerben. Összességében Eger lakossága pusztán a természetes szaporulat által 1850-95 között alig 1200 fővel emelkedett volna. A tényleges növekedésnek 1850-1900 között (4000-4500 fő) tehát más oka volt. A városba irányuló vándorlás vizsgálata esetében szerencsések vagyunk. Az anyakönyvi kivonatok ugyan meglehetősen ritkán közlik házasságkötés vagy születés esetén a szülők, házasulók származási helyét különösen egy teljes évet tekintve, de mégis sikerült ilyen évet találni (HML, IV-416/152.). A városból való elvándorlásra semmilyen adat nem található az anyakönyvi kivonatokban. Az 1883-as házassági anyakönyvi kivonatban 167 bejegyzés található, ami 334 embert érintett. Ebből 75 fő nem egri születésű lakos volt, ami az összes házasult 22%-át tette ki. Születési helyeik megoszlását a következő diagram ábrázolja (3. ábra). 50

3. ábra. A nem egri születésű házasulók származása 1883-ban

5

Pest+főváros

4

22

Külföldi

Nógrád+Gömör

5

Erdély Sáros+Szepes

4

Borsod+Abaúj Kunság+Jászság

5 1

Szabolcs Dunántúl

5 3

3

13

Délvidék Heves

Égtájak szerint csoportosítottuk, majd kettesével összevontuk az egyes megyéket. Eredet és gyakoriság szerint 3 csoport hozható létre. Az első csoportba a külföldiek és a pestiek, továbbá Nógrád-Gömör, Sáros-Szepes és Erdély térsége tartozott, a nem egri születésű házasulók 7-7%-ával. A második csoportba a Kunság, a Jászság, Szabolcs és a Dunántúl területeiről származó lakosság tartozott 4-4%-kal. A harmadik csoportba Borsod és Heves megye területéről származók kerültek, akik a jövevények mintegy 50%-át adták. Mivel Eger földrajzi fekvése Heves megyén belül periférikus, így érthető a Borsod megyeiek 20%-os részesedése, sőt, annak ellenére is ilyen magas az arány, hogy Andornaktályát Heves megyéhez tartozónak vettük. A többi esetben a korabeli vármegyehatárokat vettük alapul. Városból 20 fő érkezett (29%), a város közvetlen környékéről 6%, a város 35 km-es körzetén belülről 31 fő, ami 44%-ot jelentett.6 Az átlagnál jóval többen érkeztek Mikófalváról, Szilvásváradról. Az utóbbi egyébként híresen szegény falu volt, ami előrevetíti a bevándorlók társadalmi megoszlásának egyes sajátosságait. A 75 fő legalább fele - 20 pár – mindkét ágról jövevénynek számított. A nem egri születésűek talán szívesebben házasodtak egymással, mint egriekkel, jóllehet a „vegyesházasságok” száma az előbbi értéknél is nagyobb volt – meghaladta a 35-öt, de az elvileg lehetséges 75-nek alatta maradt. A minimális 37-et – ahol már mindkét házasuló fél bevándorló – viszont 70%-kal felülmúlta ez az érték. Összességében a 20+35 házasság a 167 új házasság egyharmadát tette ki 1883-ban. A házasodási szokások alapján bizonyítható, hogy Eger - város létére - viszonylag zárt közösség volt. Megvizsgáltuk ugyanezen év születési anyakönyvi kivonatában található szülők származási helyét. Ez eldöntötte azt a metodikai kérdést is, hogy reprezentatív-e a házassági anyakönyvi kivonatok alapján kirajzolódott kép, és más esetekben is használható, avagy nagyobb adathalmazzal kell dolgozni. 1883-ban Egerben 750 gyermek született. Az 1500 szülőből a 223 nem egri születésű az anyakönyvben említett lakosok 15%-át tette ki. Igaz a 750 gyermek már egrinek számított, de ők mégsem csökkentették az idegenek arányát jelentősen. A gyermekhalandóság ugyanis igen magas volt. Az Egerben elhunytak korfa-struktúráját vizsgálva megállapítható, hogy a halottak legalább fele 5 év alatti volt – akik szinte minden esetben egrinek számítottak. Ha A város közvetlen környékéhez tartozónak vettük a város területéről kiindulva elérhető első-második települést, akkor is, ha közben átléptük megyehatárt. 6

51

elfogadjuk az előbb említett 15%-os értéket, azaz ennyi volt átlagosan a nem egri születésű egriek aránya, akkor a fennmaradó 50% 15%-a volt nem egri születésű elhunyt, ami a teljes érték 7,5%-a. Vagyis az elhunytak 93%-a egri volt. Azaz hiába nőtt évente átlagosan 800 fővel a gyermekek miatt az egri születésűek száma, legalább 720 egri meg is halt. Így rövidtávon az Egerben élő, idegen születésűek aránya nem változott jelentősen. 4. ábra. A nem egri születésű szülők megoszlása 8 1883-ban Külföldi 2 4

5

Pest+főváros

11

Nógrád+Gömör

3

Erdély

24

76

Sáros+Szepes+Liptó Borsod Abaúj+Zemplén Kunság+Jászság Dunántúl

35

Délvidék+Horvátország Heves

5

8

9

18

Hajdú+Szabolcs+Békés Ny-Felvidék

1500 fő már statisztikailag is releváns sokaságot képvisel. Az adott évben gyermeket vállalók között a bevándorlók aránya 15%, a házasságot kötöttek között 22%, így elmondható, hogy átlagosan az egri lakosság egyötöde bizonyosan nem egri születésű volt. Ez egyben azt is jelenti, hogy Eger lakossága a megélénkülő - de más városoktól elmaradó (Amszterdamban a jövevények aránya a XVII. sz. elején is 40% felett volt) - migráció révén növekedett 24 ezer főre 1900-ra. Az anyakönyvi adatok alapján megállapítható a bevándorlók származása. Pestről, Nógrádból és Gömörből, tehát az Egertől Ny-ra és ÉNy-ra fekvő térségből származott a jövevények 5-5%-a. Meglepően sokan jöttek az északi megyékből, Sárosból és Szepesből – ezek jó része nem is magyar ajkú volt – (12%), Borsodból 18%, Abaújból és Zemplénből 9% érkezett. Keleti irányból érkezett a legtöbb betelepülő. A Kunság és a Jászság 4%-át adta a bevándorlóknak, csakúgy, mint a Dunántúl, míg a Délvidék, Hajdú és Bihar 2-2%-át. Nyitra és Erdély csak 1-1%-kal képviseltette magát. A külföldiek aránya elérte a 4-5%-ot. Heves megye és Andornaktálya részesedése összesen 38%-ot tett ki.7 Mellékelten megadjuk a két anyakönyvi kivonatban feltüntetett települések nevét: Kerecsend, Szarvaskő, Felnémet, Maklár, Felsőtárkány, Kamnicz (Morvao.), Kecel, Tenk, Mikófalva (5 fő), Lőcse, Várkony, Feled (Gömör), Bélapátfalva, Szihalom, Ózd, Besenyőtelek, Molyiczka (Lengyelo.), Szilvásvárad, Sárkeresztúr, Tokaj, Okány (Bihar), Szücsi, Kunszentmárton, Fülek, Kecskemét, Kunhegyes, Egerszalók, Tarnaörs, Kállósemlyén, Poroszo. (Grotkau, Léhe), Gyöngyös, Hotkóc (Szepes), Szomolnokhuta, Kompolt, Budapest, Kemencze (Huszt), Lovászhát, Martonfalva (Gömör), Dégh (Zala), Balatonfüred, Mezőtárkány, Tarnalelesz, Mezőkövesd, Alsómizslye (Abaúj-Torna), Vért (Komárom), Hosszúrét (Borsod), Kassa, Füzesabony, Dormánd, Kistálya, Szécsény, Szekszárd, Esztergom, Budapest, Kápolna, Csokva, Szepesolaszi, Tarnazsadány, Jászapáti, Gyöngyös, Diósgyőr, Csécsi, Szolnok, Szigetújfalu, Recsk, Miglész (Kassa), Szerencs, Heves, Arló, Erdőtelek, Debrecen, Jaroszlavl (Galícia), Belovár-Kőrös megye, Tard, Putnok, Várpalota, Zombor, Szabadka, Ürmény (Nyitra), Kőszeg, Szomolya, Veszprém, Kézsmárk, Jászapáti, Szentistván, Dédes, Bogács, Ostoros, Püspöki, Lőcse, Cered, Pétervására, Hangony, Remete (Szepes), Aldebrő, Palkonya, Csépány, Újvár (Nyitra), Tata, Fülekpüspöki, Adács, Deménd, Podolin, Alsóruszbach (Szepes), Törökszentmiklós, Sarud, Egerfarmos, Bodony, Igric, Négyes, Kács, Miskolc, Nagymihály, Poroszló, Fülek, Nagyvárad, Litke (Nógrád), Nyék, Sztarnya (Gömör), Alsómeczenzéf, Jászárokszállás, Novaj, F.szentmárton, Dorog, Egercsehi, Devecser, Máriapócs, Temesvár, Friedwald, Szentdomokos, Eperjes, Menhard (Szepes), Egerszólát, Mád, Noszvaj, Nagykőrös, Jolsva, Schildberg (?), Gyöngyöshalász, Gyöngyöspata, Gyöngyösvisonta, Tolcsva, Budamér, Jablonka (Zemplén), Recsk, Kömlő, Kassa, Bátony, Ó-Lubló, Szeghalom, Miglész (Morvao.? Zemplén?), Lapispatak (Sáros), Kakaslomnic (Szepes), Nagyfüged, 7

52

Összehasonlítva a születési anyakönyvi kivonatokat a házassági anyakönyvi kivonatokkal, nagy különbségek nem mutathatók ki: a gyakoribb származási helyek gyakorisága nőtt, a ritkábbaké csökkent. A házassági anyakönyvi kivonatok is releváns adatszolgáltatók, jóllehet a bennük lévő adatmennyiség a születési anyakönyvi kivonatok 1/5-ét alig haladja meg. Városból (az 1890-es jogi helyzet alapján) érkezett 87 fő, ami közel 40%-ot jelentett, beleértve a mezővárosokat is (pl.: Jászapáti, Mezőkövesd, Putnok, Szécsény, Apátfalva). Mezőkövesdről hatan érkeztek, Szécsényből ketten, Szolnokról, Törökszentmiklósról, Esztergomból szintén. Nagyobb városból (10000 fő felett) 37-en érkeztek, ez a betelepülők 17%-át adta.8 A település közvetlen közeléből érkezett az idegenek 10%-a, a 35 km-es körzetéből 95 fő, 43%-uk. A Bükk-hegység környezetéből többen települtek át, mint a Mátra környékéről. Az É-D irányt kivéve a migráció (főleg a domináns K-NY irányban) rövid távolságokat ívelt át. Az előbbi oka egyértelműen az országos trendekkel van kapcsolatban: a hegyvidékről egy-egy megyével lejjebb haladva mindig lépcsőzetesen mutatkozik a nyereségi többlet (KOVÁCS A. 1910). A K-Ny-i irány is egyezik az országos trenddel. A város asszimilációs szerepét sem lehet figyelmen kívül hagyni. Megvizsgálva a beköltözők nevének eredetét, nagyon sok ruszin, lengyel vagy szlovák hangzásúra akadhatunk. Szomolnokhutáról érkezett egy Rusznyák nevezetű ember, Budamérről egy Bilicz, Jablonkáról egy Pavel vezetéknevű férfi, Liptóból egy Horánszky9 nevezetű százados. Szepesolasziról egy Zemán nevű kőműves, Szabadkáról Nimesevics fogházfelügyelő, Remetéről (Szepes) egy Reid nevű csizmadia érkezett. Egy lengyel kocsis, bizonyos Lukaszyk Ropeáról érkezett. Tiszalúcról 2 zsidó költözött be a városba. Ugyanakkor meglepő az a tény, hogy kisebb magyarsággal rendelkező, vagy nyelvszigetként funkcionáló településekről nagy gyakorisággal magyaros hangzású nevet viselők érkeztek (Buzáth Lajos gyógyszerész Máramarosszigetről, de egy Szepesóvári iparos is magyar nevet viselt). A betelepülők jelentős része a szegénység elől menekült, ilyenek voltak a szilvásváradiak, mikófalviak, bélapátfalviak. Sorsuk nem fordult jobbra, nagy részük cseléd lett. Egyes esetek igen speciálisak: a katonatisztek nem önként jöttek, őket ide helyezték. Mivel a születési anyakönyvi kivonatok közlik az apa foglalkozását, illetve a megesett lányoké is ismert, hiszen nagy többségük cseléd vagy özvegy volt, a tanulmány második részében kísérletet tettünk a bevándorlók foglalkozásának és társadalmi státuszának rekonstruálására (5-6. ábra) (HML, IV-416/152.).10 A születési anyakönyv alapján 1883-ból összesen 118 ember foglalkozása volt ismeretes a „jövevények” közül, ebből 15 női cseléd és egy özvegy volt (2 cseléd férfi volt). A jövevény cselédek háromnegyede törvénytelen gyereket hozott a világra. A kor nem volt erkölcsösebb a mai világnál. Abban az esztendőben a gyermekek 12-13%-a házasságon kívül született, ami magas értéknek számít ugyan, de nem volt egyedüli: 1873-ban 444 fiú és 434 lány született (összesen 878), amelyből elsőszülött volt 117 (13%), törvénytelen 97 (11%), törvénytelen elsőszülött 27 (3%). 70 nő tehát (a szülő nők 8%-a!) nem először szembesült a problémával, Dobsina, Prága, Tiszalúc, Jászladány, Erdőkövesd, Berettyószentmárton, Horgaspatak (Doboka), Tibolddaróc, Feldebrő, Füzesabony, Losoncapátfalva, Litócfalu (Szepes), stb. 8 Olyan városok szerepelnek itt, mint Debrecen, Szabadka (3 fő), Zombor, Kassa (4), Miskolc (4). Gyöngyösről hatan települtek át, Nagykőrösről, Kőszegről, Nagyváradról egy-egy ember érkezett. Budapestről csak öten érkeztek, ugyanannyian, mint a lengyel területekről (Galícia). Volt, aki Bécsből települt át, de voltak csehek és porosz is akadt. 9 Liptói, eredetileg magyar ajkú (a XIII. sz-tól: őseik idegen hospesek voltak) nemesi család, mely félig elszlovákosodott. 10 Az elnevezések átvétele az anyakönyvi kivonatokban szereplő megnevezések alapján történt, bizonyos esetekben (eljáró, árvaszéki eljáró, illetve: jogász, jogtanár, ügyvéd, továbbá a tisztviselők, ácsok, asztalosok esetében) összevonást alkalmaztunk. Egy-egy ember űzte a következő foglalkozásokat: mézeskalács-készítő, téglavető, órás, kovács, kádár, üveges, kőműves, pincér, kosárkötő, börtönőr, borász, csordás, takács, esztergályos, fazekas, polgár, kocsmáros.

53

amit egy nem kívánt terhesség jelentett… Más települések, így a zempléni Nagymihállyal szemközti fekvésű ungi Laborcszög (1910-ben népesebb a járási székhely Szobráncnál is) példája is bizonyítja (BAGDI R., 2006.), hogy a dualizmusban a törvénytelen gyermekek aránya korrelál a városiasodás előrehaladottságával. 5. ábra. Az ismert foglalkozású nem egri születésű lakosok foglalkozása 1883-ban ügyvéd 3 orvos 3 tiszt 3 tisztviselő 6 eljáró 3 hajdú 2 egyéb iparos 17 iparos 3 kocsis 4 zenész 2 szabó 4 ács, 6 festő 2 bognár 2 szűcs 2 molnár 5 csizmadia 14 cipész 7 cigány 3 cseléd 18 9 földműves

A foglalkozásokat társadalmi státusz szerint csoportosítottuk: egy kategóriába került a cigányság, cselédség és a földművesek, egy másikba nyertek besorolást a „nemzeti kispolgárság” tagjai, az „altisztek” (hajdúk, eljárók). A kézművesek, iparosok alkották az urbánus kispolgárságot, a maradék az értelmiség körébe nyert besorolást. Külön kategóriába kerültek az alacsony presztízsű tercier szakmákban dolgozók (nem állami alkalmazottak). Ezek alapján a bevándorlók társadalmi státusza a következőképpen alakult (6. ábra). 6. ábra. A nem egri születésű ismert foglalkozású lakosság társadalmi státusza 1883-ban

15 30

6

földművelő, szolgáló iparos, kézműves

9

zenész, pincér, kocsis… nemzeti kispolgárság értelmiség

58

54

1828-ban Egerben 606 iparos háztartást írtak össze, Győrben 605-öt, Kassán 450-et, Szabadkán viszont, mely nem volt szabad királyi város, 777-et (BELUSZKY P. 1999.). (Komáromban 440, Kecskeméten 420 iparost találtak.). A mezővárosok kivételével Eger a hozzá hasonló méretű városokkal egy színvonalon volt e tekintetben, sokukat meg is előzte. 1883-ra sem változott lényegesen a helyzet. A város a céhes keretek felszámolása után is vonzó maradt a kisiparosok, kézművesek számára, ugyanis a bevándorlók 50%-a ebbe a kategóriába nyert besorolást, márpedig az 1828-as érték a családfenntartók 14-17%-át jelentette csak. A bevándorlók között ez a kategória felülreprezentált, még a pincér, a kocsisok, zenészek és a kocsmáros és a komornyik levonása után is (9 fő, azaz 7%), akik inkább a tercier szektorhoz tartoznak. Ez persze nem feltétlenül azt jelentette, hogy a bevándorlók már „szakmájukkal” együtt érkeztek, hiszen a betelepülők életkora (betelepüléskor) és eredeti foglalkozása nem derül ki az anyakönyvi kivonatokból. A probléma úgy is felfogható, hogy a bevándorlók számára leginkább ezek a szakmák voltak nyitottak: azaz a társadalmi felemelkedés lehetősége - s mivel zömmel alacsony és közepes presztízsű szakmák felé tendáltak, egyben korlátozottsága is – ily módon volt adott, s ezt tanúsítják a bevándorlók által választott telítetlennek tekinthető szakmák. Hogy a város szempontjából fontos szakmák esetében mennyire telített volt a munkaerőpiac, mutatja, hogy - míg a csizmadiák száma magas volt - csak egy hordókészítőt (Kistálya) és egy borászt (Gyöngyös) találunk az 1883-ban gyereket vállalók között, aki idegen születésű – kereskedőt pedig egyet sem. Ráadásul Egerben ekkor viszonylag sok bodnár/kádár élt, tehát ezt a nagy aránytalanságot a csizmadiák és kádárok száma között nem lehet a „statisztikai keresztmetszet” véletlenségének számlájára írni. Arra következtethetünk, hogy Egerben a borászathoz és hordókészítéshez kapcsolódó foglalkozások telítve voltak a helyi „dinasztiák” képviselőivel és apa fiúnak adta át tudását és műhelyét. A molnárok Szolnok és Jászapáti szülöttei voltak, a cipészek és csizmadiák Recsk, Lapispatak (Sáros), Feldebrő, Putnok, Eperjes, Arló, Sárosremete, Pétervására, Sarud, Mezőtárkány, Felsőtárkány, Erdőtelek, Nagyfüged településekről származtak, olykor tehát igen messziről. A betelepülő férfiak 9%-a maradt a földművelésnél, s mivel ez egyértelműen alacsonyabb a vidéki társadalmakban megszokottól, ez azt jelentette, hogy Eger egyrészt nem rendelkezett a határban sok olcsó eladó földdel, illetve sokan feladták eredeti szakmájukat. Egy mezőváros esetében nyilván nagyobb érték mérhető. A foglalkozási átrétegződés a mezőgazdasági eredetű népességben volt a legnagyobb, de nemcsak a magasabb presztízsű munkák, hanem a női cselédség irányában is. Az értelmiség és a katonatiszti, továbbá az altiszti réteg a betelepülők 17%-át alkotta, ami egyezést mutat a bevezetőben felvázolt értékkel, mely Eger egészére vonatkozott. Mivel a betelepülők között az értelmiség a városi értelmiséghez képest nem volt felülreprezentálva, megállapítható, hogy Egernek megvolt a saját, autochton értelmisége. A pozíciók nagy részét a helyi értelmiség töltötte be, és nem volt hiány képzett emberekben. Mivel egyes hivatalnokokat az állam nevezett ki és helyezett át, a túlreprezentáltság hiánya miatt elmondható, hogy az államhivatalok száma nem nőtt jelentősen, illetve nem mindig idegen születésűek töltötték be a különböző posztokat. A betelepülők között a kereskedők (vagy felnőtt korukban e foglalkozást választók) teljes hiánya továbbá arra utal, hogy a lokális piacok telítettek voltak, nagy fejlődési lehetőségre kilátás nem volt, s a helyi dinasztiák uralták a pozíciókat. Ez egyben annak is bizonyítéka, hogy a jövevények tőkeszegények voltak. Ha a teljes „tercier” szektort vizsgáljuk – azaz az értelmiséghez hozzáadjuk a nemzeti kispolgárság mellett a kocsisokat, a pincért, zenészeket (de a cselédeket nem), akkor 28 főt kapunk, ami a betelepülők majd egynegyedét tette ki. Ha összevetjük a helyi – a foglalkozásokban is tükröződő - társadalmi hierarchiát a bevándorlókéval, megállapítható, hogy a bevándorlók zöme nem integrálódott azonnal Eger 55

társadalmi struktúrájába: a magasabb posztok nagyobb valószínűséggel voltak elérhetők a helyiek számára, mint a bevándorlók számára: ezért is felülreprezentált a kisiparosok aránya az utóbbiak között. Megvizsgálva a szakmát vállalók születési helyét és szakmájuk társadalmi presztízsét, megállapítható, hogy az iparosok zömmel falusias vagy mezővárosi környezetből érkeztek (Az 50% több mint 90%-a. Mivel nagyvárosból a bevándorlók 17% érkezett, a felülreprezentáltság bizonyítható). Ez azt is jelentette, hogy eredeti lakhelyükhöz képest státusuk javult, de legalábbis nem romlott. Ha a falusi eredetű lakosságot vizsgáljuk (a bevándorlók 60%-a), megállapítható, hogy 40%-uk nem volt képes javítani társadalmi pozícióján, hiszen cselédek vagy földművesek lettek. Azon bevándorlók pedig, akik később az értelmiség soraiba nyertek bebocsátást, zömmel városokból származtak (lásd a szabadkai és máramarosszigeti példát): a városi anyagi-kulturális háttér és esetleges szocializálódás tehát elősegítette a bevándorlók társadalmi helyzetének megőrzését és javulását. Eger a XIX. század végén csak külső erőforrásokból tudta biztosítani a növekedést. Ez nem volt egyedi jelenség: Budapesten 1880 körül a lakosság növekedésének 89%-a származott a vándorlási nyereségből, 1890-ben viszont már csak 72%-a, amely 1900-ra mindössze 55%-ra csökken, a többit a természetes szaporulat tette ki a javuló egészségügyi körülményeknek köszönhetően (KATUS L. 1991). Eger népességgyarapodási szerkezete azonos volt Budapestével: csupán maga a gyarapodás nagysága nem mutatott kiemelkedő értéket: ez nyilvánvalóan annak köszönhető, hogy Eger nem rendelkezett jelentős vonzótényezőkkel. A tanulmány harmadik része azt a kérdéskört vizsgálja, hogy mi volt az oka a természetes szaporulat alacsony értékének, illetve mennyire számított egészséges környezetnek egy 20000 fős város, és mennyire különbözött az országos átlagtól. A vizsgálathoz a Heves Megyei Levéltárban őrzött halotti anyakönyvi kivonatok közül az 1886os évet választottuk ki: a 702 azonosítható halálesetet a halál oka és életkor szerint szétválogattuk (HML, IV-416/156.). A kiválasztott év nem számít különlegesnek, 1885-ben ugyan nagy volt a halálozások száma, de 1886-ra ez lecsökkent (2. ábra). 7. ábra. Eger városában 1886-ban elhunytak életkor szerinti megoszlása (702 vizsgált eset) <5 5_10 11_20

107 43 41 34

380 48 30

19

21_30 31_40 41_50 51_60 61<

Az első – legmegdöbbentőbb - diagram a halálozások kor szerinti megoszlását mutatja be (7. ábra). A halottak fele 5 évnél fiatalabb volt, és csupán a lakosság 15%-a élte meg 60. életévét. A többi kategória között nagyjából egyenletesen oszlott (4-7%) meg a halottak száma. Az öt évnél fiatalabb halottak 50%-a nem töltötte be a másfél éves kort. A csecsemőhalandóság meghaladta a 25%-ot, azaz az országos átlagot mutatta. Megvizsgálva a 56

gyermekeknél előforduló haláleseteket, a következő adatsorhoz jutunk. A vezető halálok a sorvadás volt (94 db, 25% az összesen 194 esetből) – a legtöbb esetet a gyermekbénulás tette ki ebben a kategóriában, de akadt bizonytalan megítélésű haláleset, amit ide soroltak. Koraszülés, gyengeség 59 esetben járult hozzá a halálhoz (16%), 28 esetben tüdőgyulladás (8%), 43 esetben (12%) hasmenés végzett a gyermekekkel. Torokgyulladás, torokgyík, szamárköhögés 18 esetben okozott halált, a vérszegénység 42 (12%), a bélgyulladás 46 (13%), a fogzás 7, a fejgörcs 16 (4%) embert ölt meg. (A korban használatos betegségelnevezéseket tüntettük fel, ami nem feltétlenül azonos a valódi halálokkal!) A „sorvadás” nemcsak a legfiatalabb korosztályt sújtotta, bár az áldozatok fele 5 évesnél fiatalabb volt. A 20 és 60 év közötti lakosság 43%-a (66 eset) szintén sorvadásban halt meg. Tüdőgyulladás 22 esetben (14%), a tüdővész 16 esetben volt halálos. A szívszélhűdés és daganat egyaránt 11-11 esetben játszott közre (7-7%) a halálban, s csak ezután következett a baleset, öngyilkosság, gyilkosság kategóriája 9 esettel. A gyermekágyi láz, tífusz és a vízkór egészen elhanyagolható mennyiségét adta a haláleseteknek. A 60 év fölötti lakosság soraiban (107 eset) a „végelgyengülés” kissé általános kategóriája volt a leghalálosabb: az esetek 64%-át adta. De 8%-kal részesedett a sorvadás, 9%-kal a tüdőgyulladás, 4-4%-kal a vízkór és a szívszélhűdés, 3%-kal az agyvérzés. A tüdővész (25 eset, 4%) egyaránt veszélyes volt minden korcsoportra. A daganatos megbetegedések (13 eset, 2%) 40%-a a legidősebb, 60 év feletti korosztályt sújtotta halállal (6db), 20-20%-uk a 20-30, 40-50 és 60 év feletti korcsoportot érintette. Tüdővészben kevesebben haltak meg, mint tüdőgyulladásban. A tüdőgyulladás (63 eset - 9%) leginkább az 5 év alatti korcsoportot veszélyeztette (a halálesetek 44%-a itt történt), valamint a legidősebbekre volt veszélyes – a tüdőgyulladásban meghaltak 17%-a 60 évnél idősebb volt. Fontos kiemelni, hogy a tüdővész 10-20 éves kor között több halálesetet okozott, mint a tüdőgyulladás (4-1). A 20-60 éves korcsoport esetében az arány közel egyforma volt. Végeredményben elmondható, hogy Eger halálozási mutatói semmivel sem voltak jobbak az akkori országos átlagnál. Az is elfogadható, hogy önmagában a kedvezőtlen közlekedésföldrajzi helyzet nem befolyásolta döntően a születési és halálozási arányszámok alakulását hiszen azok nagyban hasonlítanak az országos átlagra, részben a városok, részben a falvak tulajdonságaival mutatva hasonlóságot. Kérdéses azonban, hogy megbízhatók-e halálozási adataink, hiszen a vizsgált év lehetett akár különleges is valamilyen ok folytán (bár választásunk szándékosan „átlagos” évre esett). Éppen ezért fontos eredményeinket összevetni egy hosszabb periódus adataival is. Egy - több ágra szakadt - átlagos egri család (Kajdácsy, Gajdácsik, Gajdácsi) sorsát 1850 és 1894 között figyelemmel kísérve (leszámítva a kolera miatt különlegesnek tekinthető 1872-1878-as éveket) – melynek tagjai közül főleg földművesek, ritkábban szabók, szűcsök, tanítók, nyomdászok kerültek ki, de az ősök között nemes is volt (OROSZ E., 1906) - összesen 63 születést jegyezhettünk föl. Hasonló periódus alatt 47 halálesettel találkoztunk, ebből 31 esetben az elhunyt nem töltötte be 18. életévét. A vizsgált periódusban a mortalitási arány – nem számítva a 60 év feletti időseket – meghaladta az 50%-ot! A módszer mellett szól, hogy az angol kutatók előszeretettel alkalmazzák a családrekonstrukciós módszert (GYÁNI G. – KÖVÉR L. 2004.)

57

8. ábra. A 20-60 év közötti lakosság halálozási statisztikája Egerben 1886-ban (155 eset figyelembe vételével) 2%

1% 1%

1%

6%

sorvadás tüdőgyulladás tüdővész, gümőkór, görvély, tüdősorvadás végelgyengülés szívszélhűdés

1%

vízkór

7%

daganat

3%

43%

7%

tífusz mélakór, vérhányás gutaütés, agyvérzés

3%

gyermekágyi láz

10%

gennyfakadás, -felszívódás

14%

baleset, öngyilkosság, gyilkosság

A halálokok között a következők szerepelnek a teljesség igénye nélkül: öngyilkosság két esetben (16 és 21 éves), tífusz (1, 34 éves), szívszélhűdés (2 esetben 49, illetve 62 éves korban), dizentéria-vérhas (három hónapos korban, másfél évesen), hasmenés (1 hónapos, 2 hónapos), vízkór (5 évesen), tüdőgümőkór (19 éves korban, 7 hónaposan), bélgyulladás (11 hónaposan), asztma (58 év), cahexia11 (2 esetben, 9 hónapos korban, 3 hónapos korban), ecclampsia12 (3 hónapos korban, másfél évesen), végelgyengülés (65 év, 72 év, 75 év), torokgyík (2 és fél éves), sorvadás-gyermekbénulás (egy 20 éves, egy 24 éves anya, 7 éves, 4 éves), tabes - gerincvelő-sorvadás, bélsorvadás? (3 esetben 16 év, 29 év, 40 év), vörösségvörheny (1 év), tüdőgyulladás (68 éves, egy és egynegyed éves). Ez a hosszú lista jó egyezést mutat az egy éves periódus vizsgálatának eredményeivel, vizsgálatunk tehát az általánosra és nem az egyedire összpontosult. Összefoglalás Összefoglalva eredményeinket megállapítható, hogy Eger népességnövekedése elmaradt a gyorsan fejlődő alföldi mezővárosoktól. Bár a városban összességében a születések száma hosszú távon nagyobb volt, mint a halálozásoké, egészében véve a természetes szaporulat rendkívül alacsony, de növekvő volt. A népességnövekedés háromnegyedét a migráció biztosította. A bevándorlók, kik az „endogámia” viszonylagos elterjedtsége miatt zártnak tekinthető Eger lakosságának 15-20%-át tették ki, jórészt iparosok és cselédek lettek, az előbbiek felülreprezentáltak a városi arányhoz képest. Az értelmiségi bevándorlók aránya egyezést mutatott az egri értelmiség arányával, ami arra utal, hogy Eger saját értelmiséget termelt ki. A törvénytelen születések aránya (12%) a városiasodás mérőszámának tekinthető. A falusi származásúak 40%-a (főleg a nők) nem tudott javítani társadalmi pozícióján, ami behatárolta a társadalmi mobilitást. Alultápláltság, vagy súlyos és/vagy daganatos betegségből eredő leromlás. Az orvosi szakkifejezések régi jelentése nem feltétlenül azonos a maival, ezért az itt felsorakoztatott adatokat is óvatossággal kell kezelni. 12 A mai orvoslás szerint (főleg első terhesség esetén) terhességi toxikózisban hirtelen fellépő rángógörcs, illetve veseelégtelenség lehet. 11

58

A halálokokat tekintve, az egészségügyi forradalom, mint az ipari forradalom hozadéka, az 1890 előtti Egerben csak a gyermekágyi láz okozta halálesetek számának csökkenésében mutatható ki. Ez azonban nem meglepő, hiszen Magyarországon 1890 előtt nem történt jelentős javulás a közegészségügyben. A gyermekhalandóság igen magas volt (50% 5 éves kor alatt). Ezek voltak tehát azok a demográfiai tényezők, melyek meghatározták Eger városának népességnövekedését, s hozzájárultak lakosságszám lassú emelkedéséhez. Módszertani szempontból megállapítható, hogy általános migrációs vizsgálatokhoz elegendő a lakosság 1%-ának vizsgálata: összevetve a hétszer nagyobb adatbázis eredményeivel, jelentős eltérés nem tapasztalható. Ugyanúgy elegendő egy család - egyébként módszertanilag nehezebb - többgenerációs vizsgálata az általános halálokok vizsgálatához, mint egy év halálozási statisztikájának elemzése. A két módszer ekvivalensnek tekinthető. Irodalom BÁCSKAI V. 2002.: Városok Magyarországon az iparosodás előtt. Bp. Osiris. 171. p. BAGDI R. 2006: Református és görög katolikus szlovákok az Ung megyei Szobránci járásban 1773 és 1910 között. In: Állam és nemzet a XIX-XX. században. (Szerk.: Bodnár E. - Demeter G.) 228238. pp. BELUSZKY P.1999: Magyarország településföldrajza. Általános rész. Bp. – Pécs, Dialóg Campus. 584. FÉNYES E. 1851.: Magyarország geographiai szótára, Pest. Trattner. I-II. 285. ill. 350. GYÁNI G. - KÖVÉR GY. 2004.: Magyarország társadalomtörténete. Bp. Osiris. 395. p. HML (Heves Megyei Levéltár), IV-416/152. HML, IV-416/156. KATUS L. 1980.: A demográfiai átmenet kérdései Magyarországon a 19. században. Történelmi Szemle, 2. 270-289. pp. KATUS L. 1991: Budapest népesség-növekedésének forrásai a 19. században. In: Polgárosodás KözépEurópában. Tanulmányok Hanák Péter 70. születésnapjára. (szerk.: Somogyi É.). Bp. 19-35. pp. KOVÁCS A.1910.: A belső vándorlások Magyarországon. Közgazdasági Szemle, 43. 303-319. pp. OROSZ E. 1906.: Heves és a volt Külső-Szolnok egyesült vármegyék nemes családjai. Eger, http://www.vfmk.hu/vfek/orosz/orosz13.htm (2006-05-12)

59

Demeter Gábor The demographic background of the decreasing population growth in Eger in the late 19th century (Summary) In the 19th century Eger was overtaken in numbers and functions by several smaller towns formerly of less significance. The article investigates the reasons of the decline of the role of Eger especially from the aspect of the decelerating population growth and the social background of the immigrants, and also with some data about the health of the inhabitants concerning mortality - both influencing the stability, compound and the pattern of the population. For the survey we used the parish registers of the HML - the County Archives of Heves in Eger. Within the examined period three-fourth of the population growth was induced by the immigrants. These immigrants - constituting 20% percent of the whole city population - were mainly craftsmen (50%) and servants, both overrepresented in comparison to the value of the autochtonous population. Endogamy was dominant in the town, marriages between the newcomers and citizens were not numerous. The traditional leader and popular occupations were dominated by the native population and the markets were closed and full, that’s why newcomer craftsmen dominantly stemmed from villages and oppids - could not break into the lines of the native higher intelligentsia within a generation. Traders were completely missing from the society of immigrants, which meant that they lacked capital and markets were occupied by native dynasties. The intelligentsia reached the same percent among immigrants as among native population (17%), which means that the town had its own intelligence, and could not soak up more. 40% among those who arrived from villages in order to improve their social situation was unable to get a job providing a better lifestyle (especially women). So the vertical social mobility had its own limits. Concerning the causes of death we can conclude, that there were no sudden changes: the demographic transition appeared quite late: 50% of deaths occured under 5 years, 25% under 1 and a half year in the investigated period. Concerning methodological problems we can confirm that the examination of 1% of the population is enough to conclude adequate results about destinations of emigration in comparison to the investigation which involved 7% of the inhabitants. The rate of illegal births (11%) appears to be adequate to show the progress of urbanization. The examination of the distribution of death causes within a year is equivalent with the investigation of the death-history of a family throughout generations but the latter gives an overview for longer periods.

60

Bagdi Róbert Bereg és Ung vármegye migrációtörténeti összehasonlítása 1899-1913 között Jelen tanulmányunkban két észak-kelet magyarországi vármegye: Bereg és Ung 1899 és 1913 közötti migrációtörténetét kíséreljük meg összehasonlítani. Közismert, hogy az előző századforduló idején Magyarországról kb. 1,2 millió fő vándorolt ki az USA-ba13, a főbb népesség kibocsátó központ pedig ÉK-Magyarország volt. Az itt található vármegyék közül hatban a kivándorlók száma oly magas volt, hogy még az 1899 és 1913 közötti időszak teljes természetes szaporulatát is meghaladta.14 A lakosságszámhoz viszonyítva: az ezer lélekre eső kivándorlók tekintetében is országos elsőknek számítottak15, hiszen több mint 15 ezrelék16 volt a kivándorlók aránya, (miközben az országos átlag 4,6 ezrelék volt).17 Az adatok szerint Ung és Bereg megye határa egyfajta választóvonalnak számított, hiszen Beregből az említett 15 év alatt nem vándorolt ki a 15 évnek megfelelő természetes szaporulat sem, továbbá a lakosságszámhoz viszonyítva a lakosság töredéke vándorolt ki (6,8‰, ami még Kassa adatainál is kevesebb volt - 7‰). A kivándorlás tényszerű értékeléséhez, így a két megyét egymással vetettük össze, hogy vajon a megyehatár ténylegesen választóvonalat jelentetett-e, vagy sem. A különbségek keresése azért is lehet figyelemreméltó, mert a két megye adottságaikat tekintve igen hasonló egymáshoz (földrajzi fekvés, természetföldrajzi adottságok, települések száma, a meghatározó városok nagyságrendje), vagyis összességében alkalmas lehet arra, hogy érdemi következtetéseket vonjunk le. Ha a kivándorlást megfelelően kívánjuk értékelni, és jelentőségét is meg szeretnénk határozni, akkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül sem a vármegyén belüli, sem az egyes törvényhatóságok közötti vándorlás mértékét sem, így tulajdonképpen egy általános vándorlási helyzetet felvázolni. A kivándorlás és a Magyarországon belüli népmozgalom nagyságának meghatározásához és értékeléséhez a korabeli hivatalos magyarországi statisztikához nyúltunk segítségért, amely meglepően bőségesnek bizonyult. Mivel a kivándorlás adatai 1899 és 1913 közötti évekből állnak rendelkezésünkre, ezért az ezen időszak alatt lebonyolított két népszámlálás eredményeit használtuk fel. Röviden bemutatva a két szomszédos megyét: az északkeleti országhatáron feküdtek, északi részük - kb. két járás területe - a Kárpátok láncaihoz tartozott, míg déli részük egészen a Tiszáig ért, és alföldi jellegű táj volt. Az első hivatalos magyar népszámlálás 1869-ben 159223 főt talált Beregben, és 130032 főt Ungban, ami aztán 1880-ra Bereg esetében 153377 főre, ill. Ung esetében 126707 főre esett vissza az 1873-as kolerajárvány miatt.18 Ezután viszont lendületes növekedés következett be a demográfiai átmenet következtében, így 20 év Puskás Julianna: Kivándorló magyarok az Egyesült Államokban 1880-1940. Akadémiai, Bp. 1982. 63. o. A tengerentúli kivándorlás a természetes szaporulat százalékában az alábbiak szerint alakult: Szepes 159,2%; AbaújTorna 157,7%; Ung 132,8%, Gömör és Kishont 132,2%, Sáros 135,3%; Zemplén 118,9%. Puskás Julianna: i. m. 111. o. 15 Ha csak az 1899-es évet tekintjük, akkor a kivándorlók döntő többsége ÉK-Magyarország öt megyéjéből vándorolt ki. Puskás Julianna: i. m. 100. o. 16 Abaúj-Torna: 18,7‰; Sáros: 19,1‰; Szepes 17,7‰, Ung 19,2‰; Zemplén 16,3‰. Auswanderung und Rückwanderung der Länder der Ungarischen Heilige Krone In den Jahren (1899-1913). Magyar Statisztikai Közlemények. 67. kötet, Bp. 1918. 6-7. o. 17 Rácz István: A paraszti migráció és politikai megítélése Magyarországon 1849-1914. Akadémiai, Bp. 1980. 110. o. 18 Az 1869-es és 1880-as adatok a jelenlévő polgári népességre értendők. A Magyar Korona Országaiban az 1870. év elején végrehajtott népszámlálás eredményei. Országos Magyar Királyi Statisztikai Hivatal, Pest, 1871. 9-11. o. A Magyar Korona Országaiban az 1881. év elején végrehajtott népszámlálás főbb eredményei megyék és községek szerint részletezve. Országos Magyar Királyi Statisztikai Hivatal, Bp, 1882. 55. o. ill. 337. o. 13 14

61

múlva Beregben 208589, míg Ungban már 153266 fő élt. 1910-re aztán még tovább emelkedett a lakosságszám, amely a következőképpen alakult: 1. táblázat. Bereg és Ung vármegyék legfontosabb adatai 1910-ben

Bereg Ung

Terület 3786 km² 3230 km²

Lakosság 236611 fő 162209 fő

Népsűrűség 62,5 fő/km² 50,2 fő/km²

Telep. száma 246 db 208 db

Saját szerkesztés, A történelmi Magyarország atlasza és adattára 1914 alapján

Ung vármegye tehát minden tekintetben kisebb volt valamennyivel, lakossága, pl. az 1910-es lélekszámot tekintve Bereg megye 68,5%-át tette ki, az összehasonlításban mindezt szem előtt kell tartanunk. Mindkét megye lélekszámának növekedése kétségtelen, de egy adott területnek nemcsak a természetes gyarapodás és fogyás határozza meg a népességét, hanem az odavándorlók és az onnan elköltözők száma is, röviden a migrációs egyenleg. Ennek megfelelően Ung megyében 1901-1910 között összesen 61915-en születtek, és 39280-an haláloztak el, vagyis a természetes szaporulat 22635 fő volt, a tényleges szaporodás viszont ennél sokkal alacsonyabb: 8823 fő, a migrációs veszteség így 13812 fő. Bereg megye is hasonló mutatókkal rendelkezett: 10 év alatt 96303-an születtek, 59379-en haláloztak el, vagyis a természetes szaporodás 36924 fő, a tényleges ennél kevesebb: 28022 fő, a migrációs veszteség tehát: 8902 fő.19 A természetes szaporodás a két megyében nem mutatott tehát égbekiáltó különbséget, hiszen Beregben 16,7 ezrelék, míg Ungban 14,4 ezrelék volt. Ung azonban a kicsit kisebb gyarapodásból abszolút értékben is, és százalékosan is többet veszített, mert a Bereghez képest kb. kétharmadnyi lakossággal rendelkező megyét 4910 fővel többen hagyták el, ami 64,4%-os többletet jelent Bereghez képest. Megyei szinten tehát egyértelmű a negatív tendencia, és majdnem ugyanezt a képet kapjuk járási szinten is, hiszen egy járás kivételével mindenütt fogyás figyelhető meg, nem számítva a három rendezett tanácsú várost – Beregszász, Munkács és Ungvár -, amelyek természetesen népességbefogadók voltak. Összehasonlítva ezeket a városokat, elmondható, hogy mindhárman jelentősen gyarapodtak, sorrendben: 3304, 2859, ill. 2196 fővel, és ennek a növekedésnek tekintélyes része vándorlási nyereség volt.20 A három város közül Beregszász növekedett a legnagyobb mértékben (+34,3%), holott 12933 fős lélekszámával a legkisebbnek számított közöttük. Feltűnő, hogy Ungvár esetében milyen nagy szerepet játszik a bevándorlás, de ez nem is meglepő, ha utánanézünk a demográfiai mutatóinak. A születésszám az egyik legrosszabb a két megyét vizsgálva (34,8 ezrelék), míg a halálozás igen magas (31,4 ezrelék). A természetes szaporodás így csak 3,4 ezrelék, ugyanez az érték Beregszász esetében 10,9, míg Munkács esetében 10,7 ezrelék, tehát Ungvárnak a lendületes növekedéshez több bevándorlóra volt szüksége (2. táblázat).

A Magyar Szent Korona Országainak 1901-1910. évi népmozgalma községenként Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, (Magyar Statisztikai Közlemények, 46. kötet), Bp., 1913. 216-217. o. ill. 262-263. o. 20 Beregszász esetében a 3304 fős növekedés 62,7%-a származott vándorlási nyereségből (2071 fő), Munkácson a 2859 fős növekedésből 1155 fő (40,4%), míg Ungváron a 2196 fős növekedés 75,3%-t adta a pozitív vándorlási nyereség. 19

62

Növekedés, vándorlási többlettel

ALSÓVERECKEI J.

Növekedés, de vándorlási veszteség Alsóverecke Csökkenés és vándorlási veszteség SZOLYVAI J.

LATORCAI J. Oroszvég

Szolyva

Cserlenô MEZÔKASZONYI J.

FELVIDÉKI J.

Munkács MUNKÁCSI J. Ilosva Mezôkaszony

Beregszász

TISZAHÁTI J. 1. térkép. Bereg megye településeinek osztályozása az 1900-1910 közötti lélekszám változás és a migráció szempontjából21 Saját szerkesztés a Magyar Statisztikai Közlemények 46. kötete alapján

A települések a lélekszám változása 1900 és 1910 között, továbbá a természetes szaporodás alapján kerültek osztályozásra. Feketével jelöltük azokat a településeket, amelyek a természetes szaporulatot meghaladóan növekedtek, sötét szürkével azokat, amelyek lélekszámukat tekintve növekedtek ugyan, de a természetes szaporulatuk egy részét elveszítették, és világos szürkével azokat, amelyek csökkenő lélekszámúak voltak. 21

63

2. táblázat. Példák Bereg és Ung megyei települések lélekszámának alakulására, ill. annak összefüggésére a természetes szaporodással és a migrációval Település Alsóverecke Beregszász Cserlenő Hajasd Munkács Nagykapos Őrdarma Szolyva Ungcsepely Ungvár

Lélekszám 1900 1910 1704 1935 9629 12933 975 834 1170 1586 14416 17275 1253 1222 1532 1282 2416 3802 279 456 14723 16919

Növekedés Növekedés Természetes 1900-1910 % szaporodás 231 13,6 294 3304 34,1 1233 -141 -14,5 178 416 35,5 147 2859 19,8 1704 -31 -2,5 182 -250 -16,3 191 1386 57,4 547 177 63,4 69 2196 14,9 543

Vándorlási Többlet -63 2071 -319 269 1155 -213 -441 839 108 1653

Saját szerkesztés a Magyar Statisztikai Közlemények 46. kötete alapján

Az egyetlen járás, amely pozitívumot tud felmutatni a XX. század első évtizedében a Bereg északi részén található Szolyvai járás, ahol – igaz abszolút értékben nem nagy, de mégis 357 fős növekedés figyelhető meg a természetes szaporodáson felül (term. szap.: 3772 fő, így a 357 fős növekedés +9,46%-t jelent). A járás adatsorait mélyebben megvizsgálva megállapítható, hogy ennek a növekedésnek is az alapját a járásközpont: Szolyva gyarapodása jelenti. A település lélekszáma ugyanis az 1900-as 2416 főről 1910-re 3802-re növekedett (+57,3%). 10 év alatt 1403 gyermek született és 856-an haláloztak el, így 547 fő volt a természetes szaporodás, de a településen 1386 fővel laktak többen, ami 839 fős vándorlási többletet jelent. A járáshoz tartozott 31 település már nem mutat ilyen kedvező képet, hiszen csak 12-nek volt vándorlási többlete, a többség itt is népesség kibocsátó. (1. térkép) Az említett 12 település közös jellemzője, hogy mindannyian a főbb közlekedési folyosó mentén helyezkedtek el, ami nemcsak közúti, hanem vasúti vonalat is jelent. A két megye más járásain belül is megfigyelhetőek gyarapodó és fogyó települések, annyi különbséggel, hogy míg Beregben összesen 44 (a 246 beregi település 17,9%-a), addig Ungban ennek csak kevesebb, mint a fele: 19 település (a 208 ungi település 9,1%-a) tett szert növekedésre vándorlási többlet révén is. A járási székhelyeket vizsgálva megállapítható, hogy Beregben csak a legészakabban fekvő központ – Alsóverecke - nem tudott pozitív vándorlási egyenleg révén gyarapodni. Ungban rosszabb a helyzet: Ungvár mellett csak Perecsény22 tudott természetes szaporodáson felüli növekedésre szert tenni, a többi járásszékhely – Nagyberezna, Szerednye és Szobránc – nem tudta megtartani természetes gyarapodásának egy részét. Nagykapos lélekszáma pedig az 1900-as 1253 főről 1910-re 1222-re csökkent (2. táblázat). A Szerednyei járás még abban is kivételt képez, hogy példátlan módon egyetlen települése sem tudott természetes szaporodáson felüli gyarapodásra szert tenni, ráadásul 5 települése még fogyott is. A Szobránci járás pedig azt a kétes dicsőséget vallhatta magának, hogy a legtöbb – 20 – csökkenő lélekszámú településsel rendelkezett. (2. térkép)

22

Igaz 10 év alatt, a 2 fős vándorlási többlet nem nevezhető jelentősnek.

64

Növekedés, vándorlási többlettel Növekedés, de vándorlási veszteség

Hajasd Csökkenés és vándorlási veszteség

Nagyberezna NAGYBEREZNAI J.

SZOBRÁNCI J.

PERECSÉNYI J.

Perecsény Szobránc UNGVÁRI J.

Ungvár Nagykapos

Ôrdarma Ungcsepely

NAGYKAPOSI J.

Szerednye

SZEREDNYEI J.

2. térkép. Ung megye településeinek osztályozása az 1900-1910 közötti lakosságszám változás és a migráció szempontjából Saját szerkesztés a Magyar Statisztikai Közlemények 46. kötete alapján

Beregben a már említett Szolyva mutatja a legnagyobb fejlődést, az ellenpontot az ungi határon fekvő Cserlenő jelenti. A falunak 1900-ban 975 lakosa volt, ami 1910-re 834 főre olvadt, vagyis 15%-os fogyás következett be. Pedig 19,9 ezreléket mutatott a természetes szaporodás (178 fő), ezt hozzáadva a 141 fős csökkenéshez: tulajdonképpen 319 lakossal éltek kevesebben a helységben (Az 1910-es lélekszámhoz képest ez a 319 lakos 38%-t jelent.) Ungban – a megyeszékhelyt nem számítva – abszolút mértékben szintén egy északon fekvő nagyobb lélekszámú település, Hajasd, gyarapodott a leglendületesebben. Lakossága 1900-1910 között 1170-ről 1586-ra emelkedett, ebből a 416 fős növekedésből 269 főt a

65

pozitív vándorlási egyenleg adott. Százalékos mértékben viszont egy kis falu, a Nagykapos melletti Ungcsepely tett szert a legnagyobb növekedésre: az 1900-ban még 279 fős lakossága 1910-re 456 főre növekedett (+63,4%). Ennek magyarázata a magas természetes szaporodás (19 ezrelék) lehet, amihez további 108 fős bevándorlási többlet társult, ez utóbbinak pedig kedvező fekvése lehet a hátterében, hiszen egy járási székhely mellett feküdt, amivel még vasútvonal is összekötötte. Ungban a legnagyobb fogyást – az Ungvár mellett található Őrdarma szenvedte el: az 1900-ban még 1532 fős lakosság, 1910-re 1282 főre apadt, pedig nem lehet elöregedő településnek nevezni a 13,5 ezrelékes természetes szaporodás mellett (191 fő). Mégis, összesen tehát 441 fő hiányzott a faluból. (2. táblázat) Mi lehet ennek a változatos népmozgalomnak az oka? Legnagyobb részben a kivándorlás, másodsorban a megyén belüli vándorlás, pl. a falusi lakosság egy részének a városba költözése, továbbá a megyéből távolabbi területekre való költözés. De nemcsak városok és nagyobb faluk tettek szert növekedésre, hanem ritkább esetekben kisebb eldugott falvak is. Az okok változatosak, pl. kedvező földrajzi fekvés – pl. egy munkahelyet kínáló gyarapodó város mellett – ez történt a Munkács közvetlen közelében fekvő Klastromalja, Kölcsény és Kustánfalva falvakkal vagy a Beregszász melletti Kígyóssal. Oroszvég esetében mindehhez hozzájárult, hogy járási székhely lett (új járást hoztak létre). Kedvező fekvése mellett, (vagy épp ennek köszönhetően) Őrhegyalján a gyáripar indult gyors fejlődésnek (sör- és szeszgyártás, jéggyár!) De a vasút szerepe sem elhanyagolható, ez történt, pl. Bátyu és Volóc esetében. Felsőgerebenen pedig üveggyár létesült, még a kiegyezést követően, de hatását egészen az I. világháborúig nyomon lehet követni. Nem szabad elfelejteni, hogy mindkét megye északi részén hatalmas kiterjedésű erdők terültek el, ennek kitermelésére nemegyszer munkásokat kellett betelepíteni, ez történt a Latorcai járásban, pl. Ballósfalván, Erdőpatakon, Fedelesfalván és Ignécen. Előfordult, hogy a kitermelt fa feldolgozására gőzfűrészüzemet is létrehoztak, pl. Szarvasházán, ahol aztán az 1890-es 393 fős lélekszám, 1900-ra 802 főre emelkedett. De alapítottak hajlított fabútorgyárat (Kishídvégen) vagy fűrészáru gyárat is (Alsógerebenen). A Tisza mellett fekvő falvakba az árvízvédelmi és belvíz elleni munkálatok befejezésével költöztek be többen, pl. Gergelyi, Ugornya vagy Tákos esetében. Több gazdasági cseléd alkalmazása jelentette Makarja növekedését, parcellázás folytán került sor betelepülésre, pl. Ormódra. A parcellázás viszont ellentétes hatással is lehetett a lakosságszámra, mert pl. Kisgútról épp azok a gazdasági cselédek költöztek el, akik nem kaptak földet. Ritkábban tanyák átcsatolása befolyásolta a lélekszámot: Mezőterebes így gyarapodott három majorral, ami korábban Nagylucskához tartozott.23 A kivándorlás A hivatalos magyar statisztika a kezdetekhez képest az idő előre haladtával egyre több adatot jegyzett fel, többek között Magyarországon az 1880-as években jelentkező, majd mind tömegesebbé váló kivándorlásra reagálva: 1899-től az I. világháborúig gyűjtötte a kivándorlók adatait.24 Nézzük, hogy a hivatalos magyar statisztika mit mutat az általa vizsgált 1899-1913 közötti évekről (3. táblázat). A felsorolt példák forrása a Magyar Statisztikai Közlemények 42. kötete, amelyben a települési adatok részletezése után, külön is összefoglalták a dualizmus kori települési lélekszámok alakulását. A látványos változások okait lábjegyzetben magyarázták meg. 24 Ezen időszakot megelőzően az USA bevándorlási statisztikáira támaszkodhatunk, melyek szerint 1867 és 1898 között 224813 magyar állampolgárt regisztráltak Puskás Julianna: Kivándorlás Magyarországról, In: Magyarok a Kárpát-medencében. Szerk. Glatz Ferenc, Bp. 1988. 204207. o. 23

66

Ung megye sokkal nagyobb mértékben, kb. kétszeres arányban részesedett a kivándorlásból, vagyis valóban megfigyelhető egyfajta választóvonal a megyehatáron (a bevezetőben említettel összhangban). Ha a kivándorlók számát, pl. az 1910-es lélekszámhoz hasonlítjuk, még nagyobb különbséget tapasztalunk: Bereg lakosainak 9,66%-a, míg Ungénak 28,14%-a hagyta el lakhelyét, igaz egy részük később hazatért (az 1899-1913 között kivándorlók 17%-a Beregben, ill. 24%-a Ungban). Ha csak az 1900 és 1910 közötti időszak kivándorlóit adjuk össze, levonva a visszavándorlókat, akkor Beregből 14170-en, Ungból viszont 23177-en hagyták el az országot örökre. Ezek az adatok viszont magasabbak, mint az 1910-es népszámlálás által feltüntetett un. külföldön távol lévők száma. Mind az 1900-as, mind az 1910-es népszámlálás közli ugyanis az egyes településekről külföldön távol lévőket, eszerint Bereg megyéből 1900-ban 1760-an, 1910-ben már 9311-en tartózkodtak külföldön, Ungból már 1900-ban is 10797-en, ami 10 év alatt tovább növekedett 19500-ra. Az elmondottakkal összhangban a (külföldön) távollévők országos adatai is alacsonyabbak a kivándorlókénál: 1900-ban összesen 240220 főt, míg 1910-ben 598219 főt tüntettek fel, vagyis kevesebb, mint a felét tüntetik fel a kivándoroltaknak. A Magyar Királyi Statisztikai Hivatal adatai szerint 1899 és 1913 között országosan 1390525 fő vándorolt ki az országból, ami viszont magasabb a jelenleg hivatalosan elfogadott számnál (1,2 millió fő). Ennek magyarázata az, hogy egyesek kétszer vagy többször hagyták el az országot, vagyis annyiszor vették számba őket. 3. táblázat. Kivándorlók és visszavándorlók Bereg és Ung megyékből 1899-1913 között25 Év 1899 1900 1901 1902 1903 1904 1905 1906 1907 1908 1909 1910 1911 1912 1913 Össz:

Bereg Kivándorlók

Visszav.

484 633 1310 1342 1166 1112 3077 2613 2403 799 1997 1476 1014 1595 1847 22868

57 66 109 252 312 313 221 437 584 432 215 250 374 287 185 4094

Év 1899 1900 1901 1902 1903 1904 1905 1906 1907 1908 1909 1910 1911 1912 1913 Össz:

Ung Kivándorlók

Visszav.

2417 3152 3276 2980 2412 2492 4875 3729 3797 1319 3822 2808 2259 2945 3374 45657

390 547 733 872 1215 801 591 645 1071 1529 412 464 668 655 543 11136

Saját szerkesztés a Magyar Stat. Közl. 67. kötete alapján

Auswanderung und Rückwanderung der Länder der Ungarischen Heilige Krone In den Jahren (1899-1913). Magyar Statisztikai Közlemények, 67. kötet, Bp. 1918. 2. o. 25

67

A távollévők alacsony számára az önkéntes adatközlés lehetett a magyarázat, valószínű, hogy nem sokan szerették például hivatalos szerveknek bevallani, hogy családtagjainak egy része külföldön tartózkodik. Ha egy család minden tagja kivándorolt, akkor meg nem volt kinek az idegen honban tartózkodókról nyilatkozni. A távollévők adataiból ennek fényében nem szabad messzemenő következtetéseket levonni, hiszen ezek az adatok nem tekinthetők teljesnek.26 Legfeljebb a tendenciák irányaira lehet rámutatni nagyvonalakban. Mindezek fényében Ung megyében már a századforduló előtt is jelentős volt a kivándorlás, ezzel szemben Beregben ez a folyamat a századforduló után gyorsult fel. Arányait tekintve: 1910-es adatok szerint Ungból közel kétszer annyian hagyták el az országot, mint Beregből. A 3. térkép a külföldön tartózkodókat ábrázolja, százalékban kifejezve a települések népszámlálásokon összeírt jelenlévő összlakosságához képest. 1900ban Beregben a két északi járásban még olyannyira nem jellemző a kivándorlás, hogy a települések felében senki sem tartózkodott külföldön, és a többi településen is az 1% alatti arány a jellemző. A Bereg déli részén is hasonló a helyzet: szinte minden településről „hiányzik” néhány fő, de arányuk nem éri el az 1%-t. Valójában csak az Ung megye szomszédságában fekvő falvakból indultak neki kimutathatóan többen a tengerentúlnak. Ez sem lehet véletlen, mert a kivándorlók ismeretségi úton vágtak neki a nagy útnak, és - a kivándorlás egyik központjának tekintett - Unghoz közelebb lakóknak könnyebben lehetett ismerőse, rokona. Ungban már 1900-ban is teljesen más képet kapunk, bár ekkor a két északi járás Bereghez hasonlóan itt is alig részesedett a kivándorlásból, ennek ellenére csak 5 faluból nem tartózkodott senki sem külföldön. Általában jellemző a 3-4%-s arány. A megye nyugati részén viszont már a századfordulón is tömegek hagyták szülőföldjüket. A Nagykaposi járásban a 7-12%-os arány a legáltalánosabb, de már akkor is előfordultak kiugró értékek. Kiskapos esetében, pl. a 434 fős jelenlévő lakossághoz képest 101 fő volt távol (23,3%), vagy Ungnyárád 188 fős lakossága mellett 36-an éltek külföldön (19,1%). E magas értékek ellenére a két megyét tekintve a Szobránci járás területe nevezhető a kivándorlás egyik meghatározó gócpontjának, mivel már 1900-ban is 3255-en hagyták el falujukat (ez 11,47%-t tesz ki a 28360 fős lélekszámhoz képest). E járásban a legnagyobb kivándorlási értékkel az 596 lakos által lakott Zuhogó rendelkezett (24,6%).

A népszámlálásokon tulajdonképpen egyszerűen csak a távollévőkre kérdeztek rá, a tartózkodási helyre való tekintet nélkül. Ennek megfelelően a népszámlálási ívekre felkerültek az ország más törvényhatóságaiban tartózkodók is. Mivel ezeknek az adatoknak gyakorlatilag az önkéntes bevallás volt az egyetlen forrása, ezért erősen hiányosnak tekintették már a feldolgozás időpontjában is. Olyannyira, hogy az 1900-as népszámlálás bevezetőjében is utaltak erre (de ennek ellenére közölték a számok területi bontását). 1910-ben már csak a külföldön távollévők számát adták közre egy oszlopban (de nem részletezték). Az 1900-as adatok szerint Bereg megyéből összesen 3802 polgári és 659 katonai „elvándorolt” személy élt Magyarországon. Ugyanekkor Ungból 2503 „polgári egyén” és 459 katona élt Mo. más törvényhatóságában. Ezek az adatok – mint látni fogjuk a továbbiakban – csak töredékét teszik ki a más törvényhatóságba költözöttek tényleges számának. A távollévők közül a külföldön tartózkodók esetében részletezve közölték azt is, hogy hol tartózkodtak. Nem meglepő, hogy az 1760 beregi közül 1520, míg a 10797 egykori ungi lakos közül 10675 fő az amerikai kontinensen élt (valószínűleg többnyire az USA-ban). Magyar Statisztikai Közlemények. 5. kötet. A népesség részletes leírása. Budapest, 1907. 20-24. o. 26

68

0-5% 5-10% 10-15% 15-20% 20-25%

1900

1910

25-30% 30%-

A külföldön tartózkodók aránya Bereg vármegyében a települések jelenlevô népességéhez viszonyítva 1900-ban és 1910-ben

0-5% 5-10% 10-15% 15-20%

1900

1910

20-25% 25-30% 30%-

A külföldön tartózkodók aránya Ung vármegyében a települések jelenlevô népességéhez viszonyítva 1900-ban és 1910-ben

3. térkép. A külföldön tartózkodók aránya a népszámlálások szerint Saját szerkesztés a Magyar Statisztikai Közlemények 1. és 42. kötete alapján

69

1910-re aztán már Beregben is számottevően jelentkezett a kivándorlás, csupán 4 falu maradt, ahonnan senki sem ment ki külföldre. A két északi járásra igazából az a jellemző, mint ami jellemző volt Észak-Ungban 10 évvel korábban. Bereg két déli járásában is megtöbbszöröződött a távollévők száma (a Tiszaháti járásban 132-ről 1154-re, míg a Mezőkaszonyi járásban194-ről 1201-re növekedett), de az összlakossághoz képest így sem öltött tömeges méreteket (2,8% ill. 4%). A megye középső részén szórványosan fordulnak elő 5-10% közötti értékek és csak egy falu, Bárdháza esetében kaptunk 10% feletti értéket. A legmagasabb értékek - 1900-hoz hasonlóan – szintén a Latorcai járásra voltak jellemzőek, és általában azoknál a falvakat találtuk kiugrónak, amelyek már tíz évvel korábban is azok voltak, vagyis csak erősödött a kivándorlási hajlam. Ellenpélda is akadt, pl. Nyárasdomb, amelyből 1900-ban 3-an tartózkodtak külföldön (0,6%), 1910-ben viszont már 99-en (19,8%). Ung megyében, 1910-ben - mintegy igazolva a kivándorlók számában mutatkozó kétszeres különbséget - már nem volt olyan település, ahonnan senki sem vándorolt volna ki. Továbbra is megmaradt azonban az „észak-dél” ellentét. A két északi járásban, önmagában véve, emelkedett ugyan a távollévők száma, de 1900-hoz hasonlóan „eltörpül” a déli járási adatok mellett. Északon az 5-10%-os értékek a legáltalánosabbak, ritkán fordul elő ennél magasabb szám. A négy déli járásban jóformán csak Ungvárra „nem jellemző”, hogy népességet veszített volna ilyen okból – igaz, az abszolút értékben magas 399 távollévő „csak” 2,3%-át jelentette a lakosságnak – ez volt az egyik legalacsonyabb százalékos érték a megyében. A négy déli járásban viszont igen felerősödött a folyamat, sorban: 4. táblázat. A távollévők aránya 1910-ben Ung vármegye négy déli járásában Járás Nagykaposi Szerednyei Szobránci Ungvári Összesen

Összlakos 28447 13815 29262 26994 98518

Távollévő 3812 2208 5726 4069 15815

% 13,4 16 19,6 15,1 16,1

Saját szerkesztés a Magyar Statisztikai Közlemények 42. kötete alapján

A kivándorlók túlnyomó többsége tehát a déli területekről indult útnak, és bizony nem ritkák településenként a 20% feletti értékek, de nem egy harmincon is felül volt. Az „első helyezettnek” Nagyzalacska tekinthető, mert 784 fős jelenlévő lakossága mellett, 375-en tartózkodtak határainkon kívül (47,8%). Összességében megállapítható tehát, hogy a távollévők adataiban is megmutatkozik a különbség a két megye között. Ungban nemcsak időben kezdődött hamarabb a kivándorlás, hanem többen is, mintegy kétszer annyian, vándoroltak ki, mint Beregből. Kis túlzással az mondható el, hogy Bereg megye 10 év hátránnyal követte szomszédját, de az I. világháború kitörése miatt már nem tudta ugyanazt a pályát befutni. Hasonlóság, hogy dominánsan mindkét megyében a nyugati részeken kezdődött a folyamat, továbbá az északi járások lakosságának mindig is kisebb része vett részt a kivándorlásban. A három rendezett tanácsú várost tekintve: mindháromban csak néhány százalék a távollévők aránya, de Ungvár javára itt is megvan a kétszeres arány (hasonlóan a megyékhez).

70

Migráció Magyarországon belül Ha a kivándorlás mértékét pontosan meg akarjuk ítélni, akkor érdemes azt összehasonlítani az országon belüli népmozgalommal, amelyre szintén találunk használható számsorokat a népszámlálásokban. Az 1900-as és 1910-es népszámlálás közreadta ugyanis, hogyan alakult a népesség megoszlása a születési helyek szerint. 5. táblázat. A népesség megoszlása születési hely szerint Bereg és Ung megyében, 1900-ban és 1910-ben,% 27 ugyanazon ugyanabban más megyebeli Külföldön született a településen a megyében Magyaro-n Horváto-ban Ausztriában Máshol 1900 1910 1900 1910 1900 1910 1900 1910 1900 1910 1900 1910 Bereg 73,4 72,9 18,4 17,4 7,4 8,8 0 0 0,7 0,6 0,1 0,3 Ung 71,5 71,1 17,6 16,3 8,9 9,8 0,2 0,1 1,3 1,4 0,5 1,3 Forrás: Magyar Statisztikai Közlemények 64. kötet

A tendencia egyértelmű: bár mindkét megye lakosságának döntő többsége szülőfalujában ill. városában maradt, de arányuk 10 év alatt is csökkent valamelyest, ami a dualizmus korának egyre gyorsuló fejlődésével is magyarázható. (Igaz, 10 év 2 adatsora nem elegendő ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket vonjuk le.) A lakóhelyet váltók közül a legnagyobb csoport elköltözik ugyan, de a megyén belül marad. A Magyarország más törvényhatóságaival fennálló kapcsolatra pedig igaz, hogy általánosságban a távolsággal fordítottan arányos a népességcsere nagysága. A lakóhelyet váltók összességére pedig elmondható, hogy a megyén belül maradók aránya is csökkent egy keveset, a Magyarországon tartózkodók javára. A népszámlálások közül az 1900-as és az 1910-es számított a legrészletesebbnek, közölték, pl. a megyék közötti teljes népcsere számait, és természetesen a vándorlási egyenleget. 1900-ban 20095 Beregben született állampolgár élt Magyarországon, aki Beregen kívül más törvényhatóságban élt, míg Beregben 15371 fő élt (ez a megye lakosságának a 7,3%-a), aki az ország más törvényhatóságában született. Bereg megyének ennek megfelelően 1900-ban az ország egészével szemben negatív volt a vándorlási mérlege: – 4714 fő. 1910-re aztán még többen költöztek el a megyéből az ország más vidékére és onnan Beregbe, hiszen emelkedett mind a Beregben születettek, de más törvényhatóságban élők száma (24697 fő), mind a Beregben élő, de nem ott született állampolgárok száma is (20750 fő, ami a megye lakosságának a 8,8%-a). A vándorlási egyenleg negatívuma viszont az 1900as évhez képest csökkent: –3947 fő. Ung megye mutatói is hasonlóképp alakultak: 1900-ban 16884 Ungban született állampolgár élt az ország egészében (tehát Ung határain kívül), míg összesen 13898 más törvényhatóságban született élt Ungban (ez a megye lakosságának a 9,1%-a). Vándorlási egyenlege így 1900-ban –2986 fő volt. 1910-re itt is növekedett mind az oda, mind az elvándorlók száma. 18052 ungi születésű élt más törvényhatóságban, míg 15987 nem ungi születésű élt a vármegyében (ami a megye lakosságának a 9,8%-át jelentette). Migrációs egyenlegének negatívuma tehát – hasonlóan Bereghez – csökkent: - 2065 fő. A Magyar Szent Korona Országainak 1910. évi népszámlálása 6. Végeredmények összefoglalása. (MStK 64. kötet) Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Bp., 1920. 20. o. 27

71

Hasonlóság tehát, hogy mindkét megye vándorlási egyenlege negatív volt, továbbá, hogy mindkettő javult 10 év alatt, ami akár meglepőnek is tűnhet. Ha az egyenleg számait vetjük össze, akkor megállapítható, hogy Ungnak kisebb lélekszáma miatt kisebbek az abszolút számai, ami viszont az összlakosságszámhoz képest egy százalékponttal magasabb, tehát ennyivel sújtotta jobban az országon belüli elvándorlás. Ezt a negatívumot „természetesen” a faluról városba költözők tömegei adták, hiszen ha tovább bontjuk a számokat, kiderül, hogy mind Bereg, mind Ung megye összességében pozitív egyenleggel rendelkezett a magyarországi megyékkel szemben. 1910-ben Bereg 386 fős, míg Ung 1084 fős vándorlási nyereséget könyvelhetett el az összes többi megye ellenében.28 A kor statisztikai felfogását tükrözi, hogy a megyék adataitól elkülönítve közölték a törvényhatósági jogú városokat (29 db) ill. Budapestet és Fiumét, amelyekkel szemben viszont Bereg és Ung már népesség kibocsátónak számítottak, mert a vándorlási mérleg Bereg esetében –4321 fő, míg Ung esetében –3141 volt.29 Az sem lehet véletlen, hogy a városokba költözők mintegy fele Budapestet választotta lakhelyéül. Az országos átlagok után tekintsük át a területi különbségeket, hiszen, pl. mindkét megye szempontjából az összes magyarországi megyével szemben fennállt pozitív egyenleg is változatos különbségeket foglalt magában. Egyrészt természetesen általánosan igaz volt az, hogy egy adott terület minél közelebb volt az általunk vizsgált megyékhez, annál szorosabb kapcsolat alakult ki közöttük. Főleg Bereg estében, de bizonyos megszorításokkal Ung megye körül is megfigyelhetünk ún. koncentrikus köröket, tehát minél közelebb feküdt egy megye hozzájuk, annál többen költöztek át oda s onnan Beregbe vagy Ungba. Ennek megfelelően csak szomszédos megyékkel való kapcsolatra igaz, mind az oda -, ill. elvándorlást tekintve, hogy több mint 2000-en választottak a szomszédos vármegyét lakóhelyül. Ennek megfelelően Ungból legtöbben a három szomszédos megyébe (Zemplén, Szabolcs, Bereg) költöztek el. Ung megye pedig legnagyobb számban Zemplénből és Beregből „fogadott be” lakosokat. Az 1. számú mellékletben található, 1900-ban Ungban élő, de más vármegyében születetteket ábrázoló térképre pillantva azonnal megállapítható, hogy Ung szomszédai közül Szabolcs hiányzik ebből a legintenzívebb körből.30 Ennek is meg lehet a magyarázata, ha feltételezzük, hogy - Magyarországon egészét tekintve - az ország perifériájáról az ország közepe felé vándoroltak az emberek. Ung szemszögéből nézve tehát, Szabolcs a centrum irányában található, míg fordítva Szabolcsból nézve Ung a periférián helyezkedik el (annak minden hátrányával együtt). Ezért érkezhetett több ungi születésű állampolgár Szabolcsba, mint ellenkezőleg. Ha igaz a centrum felé mozgás, akkor Bereg esetében is így kellett lennie.

Ha csak a Horvátországgal való kapcsolatot vizsgáljuk megállapítható, hogy gyenge kapcsolatuk volt egymással, hiszen pl. míg Beregben összesen 90, Ungban pedig 93 horvát földön született élt, addig Horvátországban 102 beregi és 101 ungi születésű állampolgár élt. Vándorlási egyenlegük így negatív, Bereg: -12, Ung: -8. Az 1910-es hasonlóságot azonban teljesen más előzmények előzték meg. 1900-ban ugyanis Ungnak még 159 fős pozitívuma volt, míg Beregnek 88 fős negatívuma. Előbbi tehát 10 év alatt sokat rontott mérlegén, míg utóbbi javított. 29 A statisztika Budapestet, továbbá Pécset, Székesfehérvárt, Győrt, Komáromot, Sopront, Selmec- és Bélabányát, Pozsonyt, Baját, Szabadkát, Újvidéket, Zombort, Hódmezővásárhelyet, Szegedet, Kecskemétet, Kassát, Miskolcot (1908ig rendezett tanácsú város volt), Nagyváradot, Debrecent, Szatmárnémetit, Aradot, Temesvárt, Versecet, Pancsovát, Kolozsvárt, Marosvásárhelyet, Zimonyt, Varasdot, Eszéket és Zágrábot (és még külön e csoporthoz sorolta Fiume várost és kerületét) emelte ki a hazai települések közül. 30 A helyzet 1910-re sem változott meg, lásd 2. számú melléklet 1910-ben Ungban élő más vármegyében született állampolgárok száma c. térkép. 28

72

Bereg ugyancsak intenzív kapcsolatban állt szomszédaival, hiszen közülük négyben (Ung, Szabolcs, Ugocsa és Máramaros) is több mint 2000 beregi születésű élt (1910-ben).31 Figyelemre méltó, hogy a szomszédok közül Szatmár hiányzik ebből a csoportból, tehát ez a megye nem volt olyannyira vonzó a beregiek számára, mint más szomszéd megyék.32 Mindez különösen Ugocsával összehasonlítva lehet érdekes, hiszen Szatmárnak lényegesen magasabb volt a lélekszáma, mint Ugocsának.33 Ami a Beregbe való beáramlást illeti, Bereg minden szomszédja számára vonzó tudott lenni, még Szatmárra is, vagyis a Bereg-Szatmár viszonyban, nem igaz a centrum felé való mozgás, hiszen Szatmárból tekintve Bereg az ország szélén volt. Ha a Beregtől és Ungtól távolabb fekvő megyéket tekintjük, vagyis az ország közepére szegezzük a tekintetünket megállapítható, hogy Ungnak sokkal koncentráltabbak a kapcsolatai. Egy megye sincs, amelybe 500-2000 közötti ungi költözött volna be34, és fordítva is csak három: a már említett Szabolcs mellett, Szatmár és Máramaros. Összegezve: Ungnak még kimutatható kapcsolatai voltak Szepessel, Sárossal, Abaúj-Tornával, Borsoddal, Hevessel, Szatmárral, Ugocsával és Máramarossal, Biharral, továbbá az ország közepét jelentő Pest-Pilis-Solt-Kiskunnal. (Lásd 2. sz. melléklet, Az Ung vármegyében születtek más vármegyékben 1910-ben. c. térkép.) Vagyis már jelentkezik a centrumba való vándorlás jele. Beregnek lényegesen több megyével volt értékelhető kapcsolata, elég csak arra gondolni, hogy 1910-ben csak Hevesből 542-en érkeztek Beregbe, de Szepesből, Sárosból, Zemplénből, Abaúj-Tornából, Gömör és Kishontból, ill. Borsodból is több mint százan vándoroltak be. A Beregből elköltözők is – ezzel mintegy igazolva az ország közepe felé való áramlást – számottevően választották a Bereg és Budapest között félkörívben megszakítás nélkül elterülő 14 megyét. (2. számú melléklet, A Bereg vármegyében születtek más vármegyékben 1910-ben c. térkép.) Hasonlóság a két megye között, hogy sem Horvátországgal, sem a Dunántúllal, de még Erdéllyel sem nevezhető élénknek a kapcsolatuk. Az első két helyen említett országrész esetében a nagy távolság lehetett a magyarázat, míg Erdély esetében annak viszonylagos gazdasági fejletlensége.35 Még csak érintőlegesen esett szó a két megye egymáshoz való viszonyáról. Szomszédságukból fakadóan természetesen egymással kiemelkedő kapcsolatuk volt. Ha az Ungból elvándorlókat tekintjük, akkor Zemplén megye után a második legkedveltebb célterületként Bereg következett, 3118 odaköltözővel. A Beregből elköltözők pedig a legszívesebben Ungot választották lakóhelyül (3280 fő). Ennek értelmében Ungnak volt némi pozitívuma: +162 fő, ami még javult is 1900-hoz képest (akkor +123 volt). Mindezek után lássuk, hogyan alakultak a vándorlási egyenlegek. Ung már 1900-ban is pozitív egyenleggel bírt ÉK-Magyarország határ melletti megyéivel (Liptótól Máramarosig), továbbá a Dunántúl és Horvátország egy részével szemben. (Lásd 3. sz. melléklet, Ung A szomszédok közül Máramaros 1900-ban még a 2000 fős „küszöb” alatt volt (1790 fő), lásd 1. számú melléklet, A Bereg vármegyében születtek más vármegyékben 1900-ban c. térkép. 32 Lásd 1. és 2. számú melléklet, A Bereg vármegyében születtek más vármegyében 1900-ban, ill. 1910-ben c. térképek. 33 Szatmár vármegyét – Szatmárnémeti tjv. nélkül - 1910-ben 361740, míg Ugocsát 91755 fő lakta, vagyis majd négyszer annyian (3,94-szeres különbség). 34 1900-ban volt ugyan egy vármegye - Borsod -, amely az 500-2000-es tartományba esett, de ennek az volt a magyarázata, hogy Miskolc adatai is benne foglaltattak a megyei összegben (1909-től törvényhatóságú jogú város). Lásd 1. számú melléklet, Az Ung vármegyében születtek más vármegyében 1900-ban c. térkép. Az 1910-re aztán (a statisztikában) a Miskolc nélküli Borsod visszacsúszott az 100-500 fős kategóriába. Lásd 2. számú melléklet, Az Ung megyében születtek más vármegyében 1910-ben c. térkép. 35 Mind Ung, mind Bereg esetében az erdélyi megyék közül Hunyad megyével volt a legerősebb a kapcsolata, ennek magyarázata a Vajdahunyad környéki iparvidék lehet. 31

73

vármegye vándorlási egyenlege 1900-ban Mo. vármegyéivel szemben c. térkép.) 1910-re tovább javította pozícióit, hiszen a pozitívumát egy kivételével megőrizte, és további megyékkel szemben (a Nyugat-Felvidéken és az Alföldön) nyereségre tett szert. (Lásd 3. sz. melléklet, Ung vármegye vándorlási egyenlege 1910-ben Mo. vármegyéivel szemben. c. térkép.) 1900-ban Bereg főleg a Kelet-Felvidék, ill. a Dunántúl és Horvátország egyes megyéivel szemben tudott pozitív mérleget felmutatni. (Lásd 3. sz. melléklet, Bereg vármegye vándorlási egyenlege 1900-ban Mo. vármegyéivel szemben c. térkép) 10 év alatt Bereg is tudott javítani pozícióján, de közel sem olyan látványosan, mint Ung, hiszen pl. Szabolcs, Gömör és Kishont, Abaúj-Torna, Maros-Torda, Baranya, Bács-Bodrog és Sopron megyével szemben az egyenleg negatív irányba fordult. (Továbbá Zemplénnel szemben a pozitívból pontosan nulla lett az egyenleg: mindkét megyéből 1588-an éltek a másik megyében.) Bereg leginkább a Nyugat-Felvidéken és az Alföldön tudta egyenlegét pozitívvá változtatni. (Lásd 3. sz. melléklet, Bereg vármegye vándorlási egyenlege 1910-ben Mo. vármegyéivel szemben c. térkép.) A megyék után lássuk azokat a - már az előzőekben érintett - törvényhatósági jogú városokat, amelyeket a Bereg és Unggal szemben fennálló pozitív egyenlegük miatt érdemes megvizsgálni. Mivel Bereg és Ung a vármegyékkel szemben még pozitív egyenleggel bírt nyugodtan kijelenthető, hogy mindkét megye vándorlási veszteségét a városokba való áramlás okozta. Természetesen alig akadt olyan város, amellyel szemben e két megye pozitívumot tudott volna felmutatni (1910-ben). Unggal szemben negatív vándorlási egyenleggel bírt Székesfehérvár (2 fő) és Hódmezővásárhely (19 fő), Bereggel szemben pedig Selmec- és Bélabánya (7 fő), Szabadka (1 fő), Zombor (3 fő) és Hódmezővásárhely (10 fő), továbbá Varasd (1 fő) és Eszék (1 fő). Mivel összesen 45 fős vándorlási veszteségről van szó e városok esetében, nem tűnnek döntő fontosságúnak a két megye vándorlási egyenlegében. Az elvándorlók számára legnépszerűbb városok – a földrajzi közelséggel összhangban – sorrendben Bereg esetében: Debrecen (539 fő), Miskolc (533 fő), Szatmárnémeti (520 fő) és Kassa (439 fő). Ung estében már csak Kassa emelkedik ki egyértelműen a városok közül (471 fő), majd „leszakadva” következett Debrecen (281 fő), Miskolc (249 fő) és Szatmárnémeti (189 fő). A 31 legfontosabb város közül azonban meghatározóan egyedül Budapest emelkedett ki, hiszen a városba áramlók 45,2%-t fogadta be Beregből, és 49,8%-t az ungiaknak. Ha a Beregből és Ungból az összes elköltözőhöz viszonyítjuk a Budapestre költözőket, még akkor is viszonylag magas számot 10,1%-t (Bereg), ill. 11%-t (Ung) kapunk. Budapest mind Bereg, mind Ung szempontjából a negyedik legfontosabb célállomás volt a törvényhatóságok között. Mivel az összes elköltöző (Bereg esetében: 24697 fő, Ung esetében: 18052 fő) 77,6%-a (Bereg), ill. 77,8%-a (Ung) nem Magyarország legfontosabb 31 településére költözött kijelenthető, hogy az urbanizáció még csak a kezdeti lépéseket tette meg (egyedül Budapest fejlődése nevezhető rohamosnak). Összhangban a fenn megállapítottakkal a már felsorolt városokból elenyészően kevesen költöztek a két megyébe (teljesen érthető módon), ami aztán a vándorlási veszteséget is okozta. Beregbe összesen 829-en, míg Ungba még kevesebben: 572-en költöztek be. Budapestről is csak néhányan választották lakhelyül a két határ melletti megyét, Beregben 367 fő, míg Ungban 243 budapesti születésű élt. Bizonyos értelemben az Ausztriával szemben megvalósult népcsere a kivándorlás és az országon belüli vándorlás között helyezkedett el, hiszen a Monarchia keretein belül együtt éltünk Ausztriával, de mégis külön, elég, ha az önálló parlamentre gondolunk. Ennek értelmében a Statisztikai Hivatal a népszámlálással együtt közreadta, az Ausztriával fennállt népcsere számait is, amelyek így teljessé teszik a migrációs képet. A népszámlálás szerint 74

Ausztriában a polgári és katonai személyeket összevonva Bereg megyéből 1900-ban 747-en, 1910-ben pedig 922-en éltek. Beregben egy kevéssel többen, 1900-ban 1150, míg 1910-ben már 1279 osztrák állampolgár élt. Bereg megye vándorlási egyenlege Ausztriával szemben tehát 1900-ban: + 403, ill. 1910-ben: + 357 volt. Ung Bereghez képest más szerkezetű népcserét bonyolított le Ausztriával. Ausztriában ugyanis kevesebb Ungban született élt, mint beregi: 1900-ban 497, 1910-ben pedig 461, viszont több osztrák állampolgár élt Ungban: 1900-ban 1524 fő, ill. 1910-ben 2650 fő. Ung vándorlási egyenlege így 1900-ban +1027, míg 1910-ben +2189 volt. Az Ausztriában születtek szorosan kötődnek a népszámlálás által külföldi honos polgárként megnevezettekhez is. Mindezt azért lehet kijelenteni, mert Beregben 1910-ben 1418 fő, Ungban 2822 fő volt külföldi állampolgár, és többségük (Bereg: 90%; Ung: 94%) Ausztriából származott.36 Érdekesség, hogy mindkét megyébe Olaszországból érkeztek a második legtöbben, megelőzve Németországot vagy Oroszországot. Mérlegen a kivándorlás és a belső migráció Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az 1900/10-es migrációs adatok – amelyek a születési hely szerint osztályozták a hazai lakosságot - nem mozgást, hanem állapotot jelölnek. Lakóhelyéről elvándoroltnak tekintettek mindenkit, aki más településen tartózkodott a népszámlálás idején. Az ott tartózkodás időtartamáról sem informál bennünket, egyszóval könnyen megeshetett, hogy valaki a kiegyezés idején költözött egy másik törvényhatóságba, és negyven-ötven év múlva is ott élt, így ő az 1910-es felvételkor is belekerült a népcsere adataiba. Az ellenpélda, az lehet, ha valaki pont csak 1910-ben tartózkodott távol lakóhelyétől, pl. tanulmányok, munkahely stb. miatt, de egy-két év múlva hazatért. Mindketten egyforma súllyal számítattak bele a vándorlási egyenlegbe. A kivándorlási adatok más típusúak, hiszen meghatározott 15 évről van szó, amikor az összes kivándorlót feljegyezték (a visszavándorlókkal kiegészítve). A fentiek alapján kijelenthető, hogy a kivándorlás sokkal hangsúlyosabb szerepet kapott a két megye népességi viszonyainak alakításában, mint bármilyen más típusú migráció. Ha csak arra gondolunk, hogy Ungból 15 év alatt 34521-en vándoroltak ki, vagy ha csak a távollévőket (19500 fő) tekintjük is, akkor is magasabbak ezek a számok, mint az 1910-ben a Magyarország összes törvényhatóságában élt ungi születésű (18052). A kivándorlás Bereg esetében is meghatározónak bizonyult, ha nem is olyan kimagasló módon, mint szomszédjában. Beregből „csak” 18774 fő távozott külföldre, a távollévők is „csak” 9311-en voltak, ezzel szemben az országban kerekítve 24000-en éltek beregiek, vagyis a többség nem hagyta el az országot. Egyszóval valóban megvolt a különbég a két megye között, amelynek eredményeképpen hagyományosan a kivándorlás központi területéhez soroljuk Ungot, míg Beregről nem szoktuk ez esetben említést tenni. A népszámlálás által közölt adatokat (lakosságszám, természetes szaporodás és tényleges szaporodás, külföldön távollévők) felhasználva - azokat megfelelően csoportosítva, majd számításokat végezve – kísérletet lehet tenni az 1900 és 1910 között végbe ment országon belüli migrációra is (annak egyenlegére). Sajnos, mivel a távollévők száma nem nevezhető A népszámlálás az osztrák állampolgárokat tovább bontja tartományokra, és nem meglepő, hogy a szomszédos Galíciából és Bukovinából költöztek át a legtöbben Magyarországra. (Beregben az osztrákok 75 %-a, Ungban a 82 %-a galíciai és bukovinai volt.) (A két tartományt a népszámlálás egy rovatban vonta össze.) A második helyre mindkét megyében a csehországiak kerültek (Bereg: 11%; Ung: 9%). MStK 67. kötet, 68-69. o. 36

75

teljesnek, ezért a kapott eredmények sem tekinthetők pontosnak, bár valószínűsíthető, hogy ennek ellenére általános köveztetéseket levonhatunk belőlük. Az elvégzett számítások után a két megyében található több mint négyszáz települést négy főtípusba sorolhatjuk a szerint, hogy életükben milyen szerepet kapott a kivándorlás és a belső migráció. (4. térkép) A számítások menete Beregszász példáján így hangzik: az 1900-as 9629 fős lélekszám 1910-re 12933-ra emelkedett. 10 év alatt összesen tehát 3304 fővel növekedett a lakosságszám, ami 2071 fővel több a természetes szaporodásnál (1233 fő). 1900-ban csak 24-en tartózkodtak külföldön, ez a szám 10 év alatt 87-re növekedett, vagyis Beregszászról 63-an hagyták el az országot a vizsgált 10 évben. A bevándorlóknak a 63 fő kivándorlót is „pótolnia” kellett, így Beregszász összességében 2134 fős pozitív vándorlási egyenleggel zárta a 20 század első évtizedét. (6. táblázat) Azt, hogy honnan érkezetek a beköltözők, pontosan nem lehet megállapítani, éppúgy érkezhettek egy szomszédos faluból, mint Budapestről. Az első csoportba azokat a településeket soroltuk, amelyek vándorlási többlet révén is gyarapodtak. Ungban összesen 19, míg Beregben 44 (ezek a településeket feketével jelöltük az 1. és 2. térképen) ilyen település volt. Három alcsoportot tudunk megkülönböztetni közöttük. „Természetesen” a három rendezett tanácsú várost, kiegészítve Szolyvával, külön alcsoportba soroltuk, mert a természetes szaporodáson felül jelentős bevándorlásnak is a haszonélvezői voltak, miközben a kivándorlás alig sújtotta őket (I a típus).37 Perecsény jól példázza a második alcsoportot, hiszen pozitív vándorlási egyenleggel bírt annak ellenére, hogy 1910-ben 232 távollévőt jegyeztek fel, vagyis itt a kivándorlókat beköltözők pótolták (I b típus). Az ilyen települések Észak-Beregben, pontosabban a Szolyvai járásban fordulnak elő gyakrabban, alátámasztva ezzel a már a harmadik oldalon megállapított tényt, hogy pozitív vándorlási egyenleggel csak ez a járás rendelkezett. A harmadik alcsoportba néhány speciális eset került, pl. Ungnyárád, amelynek növekedését a természetes szaporodás és egyes kivándorlók visszavándorlása jelentette akkora mértékben, hogy még belső migrációs veszteség is sújthatta. (I c típus). A 10 évet vizsgálva csak néhány település rendelkezett pontosan nulla belső vándorlási egyenleggel (II típus). Ungban 2, míg Beregben 4 ilyen település akadt, közülük Tiszaásvány képviseli ezt a csoportot a táblázatban. A falu lakossága abszolút mértékben növekedett ugyan, de ezt elsősorban a természetes szaporodásnak köszönhette, mivel negatív vándorlási egyenlege volt, továbbá az elvándorlók egy része biztos, hogy külföldet részesítették előnyben. Az Alsóvereckei járásban található Bagolyháza helyzete annyiban egyszerűbb, hogy lakossága 10 év alatt pontosan a természetes szaporodással megegyező arányban növekedett, és még 1910-ben sem, tartózkodott senki sem külföldön. Csak belső migráció befolyásolhatta volna így lakosságszámát, de az sem tudta. A harmadik csoportba azokat a településeket soroltuk, amelyek 10 év alatt növekedtek ugyan, de a természetes szaporodást nem meghaladó mértékben. Közöttük két alcsoportot lehet elkülöníteni. Alsóverecke jól mutatja az első alcsoport helyzetét, hiszen vándorlási egyenlege –63 volt, ezt a veszteséget pedig egyrészt a kivándorlás, másrészt a belső vándorlás negatívuma együttesen okozta (III a típus). Ez a típus Észak-Ungban és Bereg középső területein fordult elő többnyire. Másodsorban előfordult az is – Beregben 27, Ungban 35 esetben - hogy egy településnek a jelentős kivándorlási veszteség mellett, a bevándorlási egyenlege pozitív volt (III b típus). Ezek többnyire nagyobb városok, ill. forgalmas utak Jelentős bevándorlás alatt 10 év alatt több mint 500 fő vándorlási nyereséget értettünk, de valójában a három város vándorlási nyeresége az ezer főt is meghaladta. Szolyva is ebbe a csoportba került, mert bár az 1910-es lakosságszáma, pl. Munkácsnak mintegy ötöde, de ennek ellenére majdnem ugyanakkora nyereségre tudott szert tenni. 37

76

mellett fekvő falvak voltak. Például az Ungvár melletti Alsónémeti esetében a 18 fős negatív vándorlási egyenleg mellett 45-en vándoroltak ki (külföldre), tehát a bevándorlásnak 27 fős többlettel kellett rendelkeznie.

UNG

Típusok: Ia Ib Ic II III a

BEREG

III b IV

4. térkép. Bereg és Ung megyei települések osztályozása a kivándorlás és a Magyarországon belüli vándorlás szempontjából Saját szerkesztés a Magyar Statisztikai közlemények 42. és 46. kötete alapján

Az utolsó – negyedik – csoportot a ténylegesen is csökkenő lélekszámú települések alkotják: Ungból 66, Beregből 33 település járt így. (Ismét egy kivándorlással kapcsolatos mutató, amely szerint Ung megyét jobban - ez esetben kétszeresen - sújtotta a kivándorlás.) A jelentős csökkenést többnyire – 8 + 3 falu kivételével – a kivándorlási és belső migrációs veszteség együttesen okozta. Nyolc faluból 1910-ben kevesebben tartózkodtak külföldön, 77

mint 1900-ban, így feltételezhetjük, hogy a kivándorlók egy része hazatért. Őrdarma a legszélsőségesebb esetet jelentheti, hiszen már a 250 fős fogyás önmagában is számottevő, de mivel 136-tal csökkent a távollévők száma, 577 fős belső migrációs veszteséget könyvelhetett el. Három település helyzete viszont azért különleges, mert e három faluból többen vándoroltak ki (voltak távol), mint ahány főnek „kellett volna” az adatok tanulsága szerint. Feltételezhető, hogy oda még néhány főnek be is kellett költöznie, mert csak ez esetben kaphatjuk meg a valós lakosságszámot. (Unghosszúmező, Nagyzalacska és Cserház esetében.) 6. táblázat. Bereg és Ung megyei példák a kialakított település típusokra (1900-1910)38 Bereg vármegye: Lakosság 1900 1910 14416 17275 9629 12933 2416 3802 1761 2240 101 113 99 120 1704 1935 3601 4313 1286 1182

Szaporodás Természetes Tényleges 1900-1910 1900-1910 1704 2859 1233 3304 547 1386 356 479 7 12 21 21 294 231 727 712 172 -104

Vánd. Egyenleg 1900-1910 1155 2071 839 123 5 0 -63 -15 -276

Külföldön Távollévők 1900 1910 88 210 24 87 1 101 1 24 2 0 0 0 6 27 7 116 4 38

Távollévők „Belső” Növekedése Vánd. 1900-1910 Egyenl. 122 1277 63 2134 100 939 23 146 -2 3 0 0 21 -42 109 94 34 -242

Lakosság Típus Település 1900 1910 Ia Ungvár 14723 16919 Ib Perecsény 2124 2534 Ic Ungnyárád 188 212 II Tiszaásvány 356 404 III a Nagyberezna 2460 2822 III b Alsónémeti 403 439 IV Őrdarma 1532 1282

Szaporodás Természetes Tényleges 1900-1910 1900-1910 543 2196 408 410 16 24 74 48 516 362 54 36 191 -250

Vánd. Egyenleg 1900-1910 1653 2 8 -26 -154 -18 -441

Külföldön Távollévők 1900 1910 128 399 96 232 36 27 3 29 135 187 22 67 243 107

Távollévők „Belső" Növekedése Vánd. 1900-1910 Egyenl. 271 1924 136 138 -9 -1 26 0 52 -102 45 27 -136 -577

Típus Ia Ia Ia Ib Ic II III a III b IV

Település Munkács Beregszász Szolyva V. namény Medvefalva Bagolyháza Alsóverecke Ilonca Tiszaszalka

Ung vármegye:

Saját számítás a Magyar Statisztikai Közlemények 1., 42., 46. kötete alapján 7. táblázat. A kivándorlás és elvándorlás alapján kialakított településtípusok összesítése Bereg és Ung megyében 1900-1910 között Bereg megye

A tel.

Egyenleg

Típus Település %-ban Fő poz./neg. Ia 3 1,2 4350 pozitív Ib 37 15,1 3410 pozitív Ic 3 1,2 56 pozitív II 4 1,6 0 III a 136 55,5 6854 negatív III b 29 11,9 510 pozitív IV 33 13,5 2558 negatív

Ung megye:

A tel.

Típus Település %-ban Ia 1 0,5 Ib 16 7,7 Ic 2 1 II 2 1 III a 88 42,2 III b 33 15,9 IV 66 31,7

Egyenleg: Fő 1924 1617 158 0 4284 742 5211

poz./neg. pozitív pozitív pozitív negatív pozitív negatív

Saját számítás a Magyar Statisztikai Közlemények 42. és 46. kötete alapján

A „belső” vándorlási egyenleg alatt a Magyarország határain belül megvalósult összes elvándorlási egyenleget értettük. (Megyén belül: faluból falura, faluról városra, ritkábban ellenkezőleg, ill. a megyéből az ország más törvényhatóságaiba.) 38

78

A 7. táblázatban a kialakított település csoportokról készült összesítés látható. Az I a típusba sorolt városok kiemelése azért tűnik indokoltnak, mert az összes bevándorlás több mint fele ide irányult, miközben összesen négy településről van szó a két megyében. Érdekesség, hogy Bereg megye javára itt is előbukkan a közel kétszeres különbség, ha a százalékos adatokat vizsgáljuk meg. Ennek megfelelően az I b típusba sorolt - bevándorlásból is gyarapodó - településekből közel kétszerannyi található Beregben, mint Ungban. Mindez valószínűleg köszönhető a kisebb kivándorlási hajlandóságnak. Ugyanennek köszönhető, hogy Beregben feleannyi településnek csökkent a lélekszáma a vizsgált tíz év alatt. Összegzés E tanulmányukban rámutattunk tehát, hogy milyen változatos volt már az előző századforduló idején is a népesség mozgása, annak ellenére, hogy az állampolgárok többségét még 1910-ben is lakóhelyén írták össze. Az elköltözők többsége nem hagyta el megyéjét, és többnyire a városokba költözött el, aminek oka is érthető: ott talált munkahelyet. Emellett egyik faluból a másikba költöztek el az emberek, ennek oka többnyire családi indíttatású (pl. házasságkötés).39 Mindkét megye élénk kapcsolata szomszédaival szintén ilyen okkal magyarázható. Általánosságban igaz, hogy a távolsággal növekedve, egyre gyengébb mindkét megyének a kapcsolata más vármegyékkel, ill. törvényhatóságú jogú városokkal. Budapest kiemelkedő szerepét a belső vándorlásban nem lehet elvitatni, ami tulajdonképpen nem is meglepő, ha a településhierarchiában elfoglalt vezető helyét és gyors növekedését tekintjük. Az adatok alapján kijelenthető, hogy a kivándorlás meghatározó volt mindkét megye életében. Ungéban sokkal inkább, és ezért nem véletlenül soroljuk a legfőbb népesség kibocsátó vármegyék közé (míg Bereget nem). Akár meglepőnek is tűnhet, hogy az Ung megyét elhagyók többsége a tengerentúlt választotta. Beregből is számottevően szálltak hajóra, de tulajdonképpen a megyét elhagyóknak „csak” kevesebb, mint a fele. Ha megvizsgáljuk, hogy a megyék mely területeiről vándoroltak ki az emberek, hasonlóság, hogy az északi járások részesedtek a legkisebb aránnyal, míg a déli, de még inkább a nyugati járások pedig a legmagasabb aránnyal részesedtek. Mindezek alapján kijelenthető, hogy a tendenciákban és irányokban meglehetősen sok a hasonlóság, míg a kivándorlást tekintve, Ung megye főleg kimagasló adataival különül el szomszédjától, továbbá azzal, hogy ez a folyamat időben hamarabb kezdődött, és talán ezért lehetett jelentősebb is.

39

A Magyar Statisztikai Közlemények 64. kötetének 30. oldalán utalás történik az ilyen típusú elvándorlásra.

79

80

100-499

1900-ban Ungban élõ más vármegyében született állampolgárok száma

0-9

10-49

Az Ung vármegyében születtek más vármegyékben 1900-ban

0-9

100-499 50-99 10-49

500-1999

50-99

2000500-1999

2000-

Lakos

A Bereg vármegyében születtek más vármegyékben 1900-ban

0-9

50-99 10-49

500-1999 100-499

2000-

Lakos

Lakos

1900-ban Beregben élõ más vármegyében született állampolgárok száma

0-9

10-49

50-99

100-499

500-1999

2000-

Lakos

1. melléklet. Elvándorlás Bereg és Ung vármegyéből más vármegyékbe, ill. Bereg és Ung vármegyében élő más vármegyében született állampolgárok száma 1900-ban

50-99 10-49

500-1999

100-499

50-99

100-499

50-99

0-9

1910-ben Ungban élõ más vármegyében született állampolgárok száma

Az Ung vármegyében születtek más vármegyékben 1910-ben

0-9

10-49

100-499

500-1999

10-49

2000500-1999

2000-

Lakos

A Bereg vármegyében születtek más vármegyékben 1910-ben

Lakos

1910-ben Beregben élõ más vármegyében született állampolgárok száma

0-9

10-49

0-9

100-499

2000-

50-99

2000500-1999

Lakos

Lakos

2. melléklet. Elvándorlás Bereg és Ung vármegyéből más vármegyékbe, ill. Bereg és Ung vármegyében élő más vármegyében született állampolgárok száma 1910-ben

81

82 Nulla

Nulla

BEREG vármegye vándorlási egyenlege 1910-ben Mo. vármegyéivel szemben

Nulla

Negatív

Pozitív

UNG vármegye vándorlási egyenlege 1910-ben Mo. vármegyéivel szemben

Nulla

Negatív

Pozitív

UNG vármegye vándorlási egyenlege 1900-ban Mo. vármegyéivel szemben

Negatív

Negatív

BEREG vármegye vándorlási egyenlege 1900-ban Mo. vármegyéivel szemben

Pozitív

Pozitív

3. melléklet. Bereg és Ung vármegyék vándorlási egyenlege 1900-ban és 1910-ben Magyarország vármegyéivel szemben Saját szerkesztés a Magyar Statisztikai Közlemények 27. és 64. kötete alapján A vármegyék egyenlegei a törvényhatósági jogú városok nélkül értendők

Irodalom: A Magyar Korona Országainak 1900. évi népszámlálása. 1. A népesség leírása községenként. (MStK 1. kötet) Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Bp. 1902. A Magyar Szent Korona Országainak 1900. évi népszámlálása. 3. A népesség részletes leírása. (MStK 5. kötet) Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Bp. 1907. A Magyar Szent Korona Országainak 1900. évi népszámlálása. 10. Végeredmények összefoglalása. (MStK 27. kötet) Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Bp. 1909. A Magyar Szent Korona Országainak 1910. évi népszámlálása. 1. A népesség főbb adatai. (MStK 42. kötet) Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Bp. 1912. A Magyar Szent Korona Országainak 1901-1910. évi népmozgalma községenként. (MStK 46. kötet) Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Bp., 1913. A Magyar Szent Korona Országainak 1910. évi népszámlálása. 6. Végeredmények összefoglalása. (MStK 64. kötet) Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Bp., 1920. A történelmi Magyarország atlasza és adattára 1914. Talma Kiadó, Pécs. 2001. Auswanderung und Rückwanderung der Länder der Ungarischen Heilige Krone In den Jahren (1899-1913). (MStK 67. kötet) Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Bp. 1918. PUSKÁS JULIANNA: Kivándorlás Magyarországról, In: Magyarok a Kárpát-medencében. Szerk. Glatz Ferenc, Bp. 1988. PUSKÁS JULIANNA: Kivándorló magyarok az Egyesült Államokban 1880-1940. Akadémiai, Bp. 1982. RÁCZ ISTVÁN: A paraszti migráció és politikai megítélése Magyarországon 1849-1914. Akadémiai, Bp. 1980.

83

Bagdi Róbert Református és görög katolikus szlovákok az Ung megyei Szobránci járásban 1773 és 1910 között Ung vármegye ugyanúgy kevert volt etnikailag, mint a történelmi Magyarország egésze, hiszen 3230 km²-nyi területén 1910-ben 162089 fő élt, amelynek 38%-a ruszin, 33%-a magyar, 22%-a szlovák és 5%-a német volt.40 Különösképpen igaz ez a nyugati részére, ahol a leginkább keveredtek egymással szlovákok, magyarok, és rutének. Vizsgálati területnek ezért az 1910-ben a Szobránci járáshoz tartozott 51 települést tekintettem, amelyekben az 1910-es népszámlálás alapján a lakosság több mint fele szlováknak vallotta magát, igaz 12 településen a rutének voltak többségben.41 Áttekintve a járás lakosainak felekezeti hovatartozását, szembe tűnik, hogy e lakosok egy része olyan vallású – görög katolikus vagy református -, amelyeket hagyományosan nem szoktunk a szlováksággal azonosítani. A járás lakosainak mintegy fele görög katolikus: 15261 görög katolikus mellett azonban csak 6406 fő nevezte meg a rutént, mint anyanyelvét, tehát a görög katolikusok között szlovák anyanyelvűeknek is lenni kellett. Az 51 település közül úgy is el lehet elkülöníteni a görög katolikus és református szlovákok által lakottakat, hogy egyszerűen összevetjük az anyanyelvi és felekezeti megoszlást. Ha egy faluban - vegyük példának Alsóbaskócot, - a szlovákok aránya az összlakosság 96%-t tette ki, és ugyanitt a görög katolikusok 82%-os aránnyal részesedtek, akkor ott mindenképpen élniük kellett görög katolikus szlovákoknak, hiszen a két adat „átfedi” egymást. Továbbá nyolc településen református vallású lakosok vallották magukat, szlovák anyanyelvűnek ill. két faluban vegyesen is előfordulnak. „Természetesen” az alábbi két táblázatban szereplő falvakban a magyarok aránya töredéke a református vallásúaknak.42 Hogyan lehetséges mindez? Talán a szlovákok ruténeket és magyarokat asszimiláltak maguk közé? A források áttekintésével erre próbáljuk megkeresni a választ és ennek a lehetséges időpontjára. Másrészről át szeretnénk tekinteni, hogyan is alakult ennek a kisebb területnek az etnikai arculata. 1773-ból áll rendelkezésünkre először olyan országos összeírás, amelyben a magyarországi népesség etnikai összetételére vonatkozó feljegyzéseket találunk. A röviden csak Lexicon Locorumnak43 nevezett dokumentum minden település esetében egy szóval megnevezi az adott helységben a többség által beszélt nyelvet, ill. a felekezeti hovatartozást. Ennek alapján a forrásban azonosítható 48 település mindegyikén szlovákul beszélt a többség.44 Az összeírás közli azt is, hogy az adott település rendelkezett-e parókiával, és azt,

Az 1910-es népszámlálás adatai alapján. A népszámlálás tulajdonképpen nem a nemzetiségre, hanem az anyanyelvre kérdezett rá, ami természetesen nem minden esetben lehet azonos az egyén identitásával. Mivel csak az anyanyelvre kérdeztek rá, így kénytelenek vagyunk ezt az adatot felhasználni. A Magyar Szent Korona Országainak 1910. évi népszámlálása 1. Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal. Budapest, 1912. 260–261.pp. 41 1910-ben a járás 29262 fős összlakosságából 59,7%, 17474 fő vallotta magát szlovák, míg 21,7% rutén anyanyelvűnek. 42 A legnagyobb különbség Sárosmezőn fordul elő: a lakosság 1%-a tartotta magát magyar anyanyelvűnek, míg a település 88%-a református (1910-ben). 43 Magyarország helységeinek 1773-ban készült hivatalos összeírása. (Lexicon locorum regni Hungarae populosorum anno 1773 officiose confectum.) Budapest, Kiadja a Magyar Békeküldöttség, 1920. 288–290. pp. 44 A fennmaradó három település nem található meg benne. 1

84

hogy melyik felekezethez tartozott. A XVIII. század végén a járás területén csak kilenc parókia volt, ezek közül öt görög katolikus, három katolikus, és egy nem katolikus.45 1. táblázat. A Szobránci járás görög katolikus vallású szlovák települései (1910)46 Település Alsóbaskóc Alsóhalas Alsókánya Bunkós Dióska Éles Fekésháza Gézsény Jeszenő Jeszenőremete Katlanos Kisgajdos Kisverbóc Nagyzalacska Porosztó Remetevasgyár Tiba Tibaváralja Ubrezs Vadászfalva Vajna Vinna Zalacska Zuhogó

Összesen 307 375 528 365 340 456 415 676 436 442 569 141 290 784 523 697 757 485 1016 405 466 1472 893 629

szlovák 296 275 456 351 296 440 382 574 381 370 534 128 282 651 431 601 591 203 906 344 419 1307 820 565

szlovák % 96 73 86 96 87 96 92 85 87 84 94 91 97 83 82 86 78 42 89 85 90 89 92 90

gör. kat. 252 285 248 234 244 178 213 427 287 282 438 56 211 396 327 168 394 395 565 344 154 496 436 237

gör. kat % 82 76 47 64 72 39 51 63 65 64 77 40 73 51 63 24 52 81 56 85 33 34 49 38

2. táblázat. A Szobránci járás református szlovákok által biztosan lakott települései Település Felsőrőcse Fogas Kereszt Sárosmező Sárosremete Sárosrőcse Solymos Szenteske

összesen 552 461 396 452 316 479 885 308

szlovákok szlovákok % református léleksz. 433 78 182 375 81 171 354 89 222 432 96 397 293 93 204 433 90 182 731 83 260 192 62 203

ref. % 33 37 56 88 65 38 29 66

A kilenc falu a következő: Acatholicae megjegyzés található Vámoslucska neve mellett. Görög katolikus parókia Vadászfalván, Alsóhunkócon, Jeszenőn, Solymoson és Ubrezsen volt. Katolikus volt Szenteske, Tiba, Vinna. 46 Az Ung megyei települések neveit 1904-ben törzskönyvezték hivatalosan, végig ezeket az elnevezéseket használtuk, igaz ezek alig több mint egy évtizedig voltak érvényben. A történeti Magyarország városainak és községeinek névváltozatai az Országos Községi Törzskönyvbizottság iratanyaga alapján (1898-1913). Bp., KSH, 1997. 357–358. pp. 45

85

3. táblázat. A Szobránci járás görög katolikus és református szlovákok által egyaránt lakott települései Település összesen szlovákok Szobránc-komoró 247 231 Vámoslucska 506 433

% gör. kat 94 91 86 148

% 37 29

ref. 54 190

% 22 38

A XIX. század első feléből két felhasználható forrásunk is van. Időben a görög katolikus egyház által 1822-ben kiadott schematizmus a korábbi, - amely az elsőnek számít abban a tekintetben, hogy egyházi összeírásként közöli a nyelvi hovatartozást is - eszerint, 45 településen rutén a mise nyelve, míg a fennmaradó helységekről nincs adatunk.47 Sokkal konkrétabb támaszul tud szolgálni a Fényes Elek által közreadott Magyarországnak ’s a’ hozzákapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisztikai és geographiai tekintetben c. munkája.48 Fényes minden település esetében számszerűen közli az egyes felekezetekhez tartozókat, majd egy, ritkábban több szóval meghatározza a lakosság nyelvét. Viszont járásonként összesítve mind a felekezeti, mind a nyelvi összetételt megadja. Ez alapján már vissza lehet az adatokat számolni az egyes településekre. Fényes az 51 települést a következőképpen osztályozza (a ruténeket orosznak nevezve): orosz 20, orosz-tót 13, tót-orosz 6, orosz-tótmagyar 3, magyar 2, magyar-tót 1, tót-orosz-magyar 1.49 (Öt helységről nincs információ.) Megállapítható egyrészt, hogy általa differenciáltabb kép rajzolódik ki, továbbá nála is rutén többségű a terület. Az biztos, hogy a járásban élő 11817 görög katolikust egységesen ruténnek (orosznak) minősíti. Az egyházi schematizmus és Fényes adatai tehát megegyeznek, viszont így együtt ellentmondanak az 1773-as összeírásnak, hiszen akkor mindegyik település szlovák volt. Mivel a XIX. század második felében a népszámlálásokon szlovákként definiálták anyanyelvüket, s így tulajdonképpen nemzetiségüket, nagyon könnyen lehetséges, hogy a valamelyik adat nem a valóságot tükrözi. Az nem valószínű ugyanis, hogy a XVIII. századi szlovákok a XIX. század első felére ruténekké váltak (szinte egységesen!), - hiszen a rutén nép asszimilációs ereje gyenge -, majd a népszámlálásokon a többség újra szlováknak érzi magát. Mi lehet a magyarázat? Legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a XIX. század első felének forrásai nem tükrözik a teljes valóságot, hiszen Fényes a görög katolikus egyház schematizmusát felhasználhatta, és ezért is egyezhet meg a két adatsor. Az egyháznak is érdekében állhatott minél több helyen ruténeket kimutatni (hiszen rutén „nemzeti” egyházról van szó!). Elképzelhető akár a Lexicon Locorum pontatlansága is, bár ez állami összeírás volt, egységes elvekkel. Annál is inkább tótoknak gondolhatjuk e lakosokat, mert még egy korabeli forrást hívhatunk segítségül, s ez a Vályi András által 1796-ban készített Magyarország leírása. ABCrendben felsorolva hosszabban-rövidebben minden magyarországi településről írt, a legfontosabb tudnivalókat összegezve, így nyelvileg is minősített majdnem minden települést. Nála is a legtöbb falu tót nyelvű, de viszonylag sok ún. „elegyes” falut tüntet fel. 47

Schematismus venerabilis cleri graeci ritus catholikorum diocesis Munkacsiensis pro anno domini MDCCCXXII ab effectuata dismembratione anno secundo. Buda, 1822. 152–158. pp. 48 Fényes E.: Magyarországnak ’s a’ hozzákapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisztikai és geographiai tekintetben, I-VI. kötet, Pest, 1836-1840. 49 A tót-orosz és az orosz-tót minősítés között az a különbség, hogy mindig a nagyobb lélekszámú csoporttal kezdte a felsorolást, majd a kisebb(ekk)el folytatta.

86

29 tót mellett, két orosz, három elegyes tót, egy elegyes magyar, ill. hét elegyes települést sorol fel.50 A vegyes lakosságú falvak közül szinte mindegyik a bevezetőben vázolt gör. kat. ill. református szlovákokkal rendelkező települések körébe tartozik. Mindent összevetve talán ott bújhat meg az igazság, hogy a keleti szlovák nyelvjárás nagyon hasonlatos a rutén nyelvhez, olyannyira, hogy szinte észrevétlenül mennek át egymásba. Így pusztán értelmezési különbségek miatt is keletkezhetett az ellentmondás. A rendelkezésre álló forrásokból tehát nem lehet pontosan megjelölni a rutének asszimilációjának időpontját. szlovák

600

magyar

1400

ruszin

1700

zsidó

Remetevasgyár Németvágás Jeszenôremete

Tarna

Tibaváralja

Harapás

Felsõhalas Jósza Ubrezs Jeszenô Vinna Vadászfalva Alsóbaskóc Hanajna Ungtavas Fekésháza Unglovasd Vámoslucska Törökruszka Alsóhunkóc Laborcszög Nagyzalacska Alsóhalas Fogas Katlanos Kapás Kisgajdos Szobránc Gézsény Tiba Felsõrõcse Vajna Ördögvágás Kisverbóc Alsókánya Sárosrõcse SzobráncBunkós komoróc Bölcsõs Sárosremete Zuhogó Éles Dióska Porosztó Solymos Szenteske

Kereszt

Sárosmezõ

1. ábra. A Szobránci járás etnikai viszonyai Fényes Elek szerint (1836)

A református szlovákok által lakott 10 (8+2) település még inkább vegyesebb képet mutat. 1773-ban a Lexicon Locorum szerint mindegyik szlovák nyelvű, de közülük csak a már említett Vámoslucska esetében jelzi, hogy rendelkezett parókiával, ami nem katolikus. Fényes már több adatot közöl: igaz a tíz faluból csak kilenc azonosítható - Kereszt adatai egyszerűen hiányoznak a felsorolásból.

Vályi A.: Magyarországnak leírása. I – III. MÉRY RATIO, Első hasonmás kiadás. Somorja, 2003. Orosz település: Ubrezs és Törökruszka; elegyes tót: Alsókánya, Jósza és Katlanos; elegyes magyar: Fekésháza; elegyes: Bölcsős, Fogas, Hajagos, Kereszt, Solymos, Szobránckomoróc, Unglovas. Azt viszont nem közli, hogy az elegyes minősítés milyen nyelvű népeket takar pontosan. 50

87

4. táblázat. A kilenc település felekezeti megoszlása Fényes statisztikájában (1836) Település Felsőrőcse Fogas Sárosmező Sárosremete Sárosrőcse Solymos Szenteske Sz. komoró Vámoslucska

összesen 334 263 335 117 403 926 181 198 343

római 60 95 31 15 100 182 3 97 44

gör. kat. 54 140 16 88 186 526 12 80 152

reform.

evang.

zsidó

anyanyelv

193 20 253 0 87 192 157 13 134

2 0 0 0 0 0 0 0 0

25 8 35 14 30 26 9 8 13

magyar-tót orosz-tót magyar orosz orosz-tót-magyar orosz-tót-magyar magyar tót-orosz tót-orosz-magyar

Közülük számottevő – 100 főnél több - református lakossággal csak öt rendelkezett ekkoriban, Sárosrőcsén még viszonylag sokan éltek (87 fő), kettőben szórványosan, míg egy településen nem is éltek reformátusok. Azokat a falvakat (Sárosmező, Szenteske), amelyekben egyértelműen a kálvinisták voltak többségben, Fényes magyar nyelvűnek minősítette, továbbá a felsőrőcsei reformátusokat is magyarnak gondolhatta.51 A népek igen nagy keveredésére utal, hogy három faluban is három nyelvet ad meg, ezek közül Solymoson és Vámoslucskán biztosan éltek református szlovákok. Viszont egyértelműen döntően szlovák többségű református falvakat nem tüntet fel. Sárosremetén nem is élt református, de Fogason és Szobránckomorón is alig, ide tehát nagy valószínűséggel beköltözéssel kerültek a református szlovákok az 1836 utáni években. Járási szinten viszont Fényes is tud református szlovákokról, mert 6620 római katolikus, 178 evangélikus és 2484 református nyelvileg a következőképpen oszlik meg: 1410 magyar és 7872 szlovák, vagyis minimum 1074 fő református és szlovák anyanyelvű.52 (És ebben az esetben egy római katolikus magyar sem élt a járás területén!) 1880-ban a magyar népszámlálások történetében először kérdeztek rá a népesség anyanyelvére, ami azt jelenti, hogy végre egyszer arról kapunk képet, hogy a lakosság mit gondolt magáról. A Szobránci járás ez előzőek után meglepően egységes képet mutat, hiszen nyolc település kivételével mindenütt szlovákok éltek 80%-t meghaladó többségben.53 Ugyanúgy erős szlovák expanzió figyelhető meg, mint Középső-Zemplénben. Rutének csak három településen voltak többségben (Hegygombás, Tibaváralja, Vadászfalva), emellett csak Alsóhunkócon éltek még magasabb számban. Ezek a települések egyben a legelzártabb fekvésűeknek is tekinthetők, különösen Vadászfalva, tehát lehetséges, hogy azért tudtak megmaradni ruténnek, mert a fő közlekedési utak messze elkerülték őket.

Ennek talán az is lehet a magyarázata, hogy a szlovák református egyházak irattáraiban egy-egy kurátori eskümintát kivéve, alig találunk szlovák bejegyzést. Az anyakönyvek a 18. század végéig latinul, az után pedig magyarul voltak vezetve, és ez igaz a jegyzőkönyvekre is. Balázs J.: Szlovák reformátusok. Református Világszemle. 1934. augusztus, 4. szám, 145-150. pp. 52 Fényes E.: i. m. III. kötet 355. p. 53 A Magyar Korona Országaiban az 1881. év elején végrehajtott népszámlálás főbb eredményei megyék és községek szerint részletezve. Az Országos Magyar Királyi Statisztikai Hivatal, Bp., 1882. 332–334. pp. 51

88

német szlovák magyar ruszin

600 1400 1700

egyebek Remetevasgyár Jósza Németvágás J.Remete Tibaváralja Felsõhalas Harapás Hegygombás Hajagos Vadászfalva Ubrezs Jeszenô Hanajna Alsóbaskóc Ungtavas Unglovas Laborcszög Fekésháza Zalacska Vámoslucska Törökruszka Alsóhalas Alsóhunkóc Katlanos Fogas Nagyzalacska Kapás Szobránc Kisgajdos Tiba Gézsény Felsõrõcse Vajna Sárosrõcse Ördögvágás Kisverbóc SzobráncAlsókánya. Bunkós komoróc Bölcsõs Zuhogó Sárosremete Éles Solymos Porosztó Dióska Szenteske Kereszt Sárosmezõ Tarna Vinna

2. ábra. A Szobránci járás etnikai viszonyi az 1880-as népszámlálás alapján

Az adatokat tovább vizsgálva a járás székhelyén a legmagasabb a keveredés aránya: 33% magyar, 22,5% német ill. 45,5% szlovák élt itt, mindez már a központi szerepkörével is magyarázható. A járás legnépesebb településén, Laborcszögön is „csak” 70% volt a szlovákok aránya (később még érintjük ezt a kérdést). Németvágás 25%-os német lakosságát a 127 izraelita vallású jelenti. Remetevasgyár élesen „kilóg” a sorból, mert 625 lakójából 577nek magyar volt az anyanyelve. Annál is inkább, mert ezt a falut a Sztáray család telepítette, első írásos említése csak 1828-ból való. Ennek megfelelően Fényes Elek is tud a vashámorról, amelynek akkor 406 lakosa volt, de nyelv tekintetében nem minősíti, csak a felekezeti megoszlást közli: 257 római, 85 görög katolikus, 42 evangélikus, 10 református, és 12 zsidó lakta. 1910-re, a terület utolsó hivatalos magyar népszámlálásának idejére az alábbi tendenciák figyelhetők meg: az 1880-ban fennálló szlovák dominancia visszaszorulóban volt, amit bizonyít, hogy 12 településen újra ruszinnak vallotta magát a lakosság többsége, továbbá minden településen megerősödött a magukat magyar anyanyelvűnek valló lakosok jelenléte.54 Ez szintén hasonlatos a Középső-Zemplénben lejátszódott folyamokhoz. A rutének A Magyar Szent Korona Országainak 1910. évi népszámlálása 1. Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal. Budapest, 1912. 258–261. pp. 54

89

térnyerésére 1900 és 1910 között került sor, mert az 1900-as népszámlálás idején csak Vadászfalva és Németvágás volt rutén többségű.55 A rutének által lakott települések igen jellemzően helyezkedtek el, hiszen a járás északi részén nagyjából egy félkörívben helyezkednek el. Érdekesen egybevág mindez azzal, hogy a járást északról a Vihorlát határolja (ennek magassága 800-1000 méter között van), tehát azok vallották magukat rutén anyanyelvűnek, akik már nem az alföldön (annak peremén), hanem magasabban éltek, vagyis számukra az állattenyésztés már fontosabb lehetett a földművelésnél. Szobránc, továbbá a járás perifériáján fekvő Laborcszög, mutatja a legfontosabb változást. Laborcszög helyzete abban különleges, hogy bár periférikus helyzetű a járáson belül, de a Zemplén megyei Nagymihály tőszomszédságában feküdt, ami járásszékhely volt, és ráadásul fontos vasútvonallal is rendelkezett. Lélekszámát tekintve a járás legnagyobb településéről van szó, ami a XIX. század mások felében bekövetkezett dinamikus fejlődésének a következménye. Bár II. József népszámlálása idején a harmadik legnagyobb falu volt (576 fő)56, a XIX. első harmadára lakossága mintegy harmadát elveszítette (Fényesnél 372 fő), és visszacsúszott a kis falvak közé. 1880-ban azonban 1411 fővel már elsőnek számított, amit 1910-re csak megerősített (1730 fő). Laborcszög még egy mutatójában tért el a többi településtől, és ez a törvényes és törvénytelen gyermekek aránya. Míg a többi településen az 1901-1910-es évek átlagában évente csak 1-2 törvénytelen gyermek született, addig Laborcszögön ugyanezen évek átlagában, évente 19. 57 A járásban tehát Laborcszög fejlődése tükröz leginkább „városias” vonásokat. Ehhez képest Szobránc nem fejlődött ilyen dinamikusan, hiába volt járási székhely, igaz vasúttal sem rendelkezett, mint ahogy a maga a járás sem, néhány kilométer iparvasúttól eltekintve. Az 1910-es népszámlálási adatok azt is közlik, hogy a magyar nyelvet hányan értették meg. Míg járási szinten 2764 fő (9,44%) vallotta magát magyar anyanyelvűnek, addig 9232 fő (31,54%) beszélte a nyelvet.58 Mivel 40 településen több mint 10% a különbség a magyarok és magyarul beszélők között megállapítható, hogy a magyar nyelv ismerete igen egyenletes eloszlást mutat. Ebbe a csoportba tartoznak a református szlovákok által lakott települések is, mert a többi faluhoz hasonlóan lakóiknak szintén kevesebb, mint a fele beszélte a magyar nyelvet (jellemző a 30-40% körüli arány). A magyar nyelvismeretükről még egy adat áll rendelkezésre, igaz ez megyei átlagot takar, eszerint Ung megyében (1910-ben) a nem magyar ajkú reformátusok 29,6%-a beszélte a magyar nyelvet.59 Ez igaz lehet a Szobránci járásban élőkre is, hiszen az általuk lakott falvak lényegében nem különböznek a Nagykaposi vagy az Ungvári járásban található néhány további református szlovákok által lakott településtől.60

A Magyar Korona Országainak 1900. évi népszámlálása 1. Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Bp., 1902. 258–259. pp. 56 II. József népszámlálásának községi adatai. Bp., KSH Népességtudományi Kutató Intézet, 1996. 69. p. 57 Évente átlagosan 67 gyermek született, így a 19 törvénytelen gyermek 28%-os aránynak felel meg. A Magyar Szent Korona Országainak 1901-1910. évi népmozgalma községenként. Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Bp., 1913. 258–259. pp. 58 A Magyar Szent Korona Országainak 1910. évi népszámlálása 1. Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal. Bp., 1912. 258–261. pp. 59 A Magyar Szent Korona Országainak 1910. évi népszámlálása 6. Végeredmények összefoglalása. Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Bp., 1920. 154. p. 60 Például: Nagyszeretva, Jenke, Bező, Pályin. 55

90

német

600

szlovák

1400

magyar 1700 ruszin egyebek Remetevasgyár Tarna Vinna

Németvágás Jeszenôremete Tibaváralja Harapás Felsõhalas Hajagos. Hegygombás. Jósza

Vadászfalva Ubrezs Jeszenô Alsóbaskóc Ungtavas Unglovas Zalacska Vámoslucska FekésházaTörökruszka Laborcszög Alsóhalas Alsóhunkóc Katlanos Fogas Nagyzalacska Kapás Szobránc Kisgajdos Tiba Gézsény Felsõrõcse Vajna Sárosrõcse Kisverbóc Ördögvágás SzobráncAlsókánya Bunkós komoróc Bölcsõs Zuhogó Sárosremete Éles Dióska Solymos Porosztó Szenteske Hanajna

Sárosmezõ

Kereszt

3. ábra. A Szobránci járás etnikai viszonyi az 1910-es népszámlálás alapján 5. táblázat. A magyarok és a magyarul beszélők aránya néhány településen (1910) Település Dióska Felsőrőcse Fogas Kereszt Laborcszög Remetevasgyár Sárosmező Sárosremete Sárosrőcse Solymos Szenteske Szobránc Szobránckomoró Tiba Ungtavas Vajna Vámoslucska

Összesen 340 552 461 396 1730 697 452 316 479 885 308 1216 247 757 347 466 506

magyar 6 39 84 17 641 49 5 7 14 133 92 538 6 55 1 6 70

m. beszélő 123 185 198 141 885 241 103 122 109 335 132 708 19 403 3 183 244

magy. % 1,8 7,1 18,2 4,3 37,1 7,0 1,1 2,2 2,9 15,0 29,9 44,2 2,4 7,3 0,3 1,3 13,8

m. besz.% 36,2 33,5 43,0 35,6 51,2 34,6 22,8 38,6 22,8 37,9 42,9 58,2 7,7 53,2 0,9 39,3 48,2

91

Csak néhány település van, ahol még a magyar nyelvet beszélők aránya is minimális.61 Ezek többnyire kis lélekszámú, a fő közlekedési útvonalakból kieső falvak. Nem lehet véletlen, hogy mind a járás székhelyén, mind a már említett Laborcszögön 50% feletti a magyarul beszélők aránya. Ennek magyarázata az lehet, hogy gyakorlatilag a járás két legfontosabb településéről van szó, ha a közlekedést vesszük figyelembe – előbbi járásszékhely volta miatt, utóbbi a szomszédságában lévő vasút miatt. Összegzés A református szlovákok léte tehát nem lehet kérdéses, hiszen az általuk lakott települések szinte mindegyik összeírásban valamely módon kivételt képeznek, mert „rendhagyó” formában minősítik őket. Az azonban már vitatott, hogy mikor váltak azzá. Erről a kérdésről Balogh Pál 1902-ben úgy vélekedett, hogy a XIX. század közepén magyarok szlovákosodtak el.62 Ennek ellentmond, hogy egyes okiratok, amelyek a XVII. elején keletkeztek, tudnak a helvét vallású tótokról, ill. már akkor is probléma volt, hogy nem volt elég szlovák nyelvű prédikátor. A XX. század elején protestáns lapokban megjelent egy-két református szlovákokkal foglalkozó cikk szerzője, pl. Péter Mihály gálszécsi lelkipásztor szerint még a reformáció korában, a „cuius regio, eius religio” elv következményeként a földesuruk (Perényi Péter) hatására váltak protestánsokká. Kevésbé ismert tény továbbá, hogy 1752-ben szlovák nyelvű református énekeskönyv jelent meg, amit miután elfogyott, még kétszer kellett kiadni: 1824-ben és 1864-ben.63 Ezen kívül még néhány vallásos könyvecske is megjelent szlovákul, az elsők 1758-ban, Debrecenben.64 Szlovák nyelvű Bibliát viszont sohasem forgathattak, mert nem volt ilyen fordítás.65 Ez utóbbi ténytől is látszik milyen sajátos helyzetben volt ez a néhány falu, amelyeknek sikerült évszázadokon át megmaradni reformátusnak úgy, hogy a szlovák nyelvterületen belül (igaz annak peremén) helyezkedtek el. Szokásaikban azonban több katolikus vonás is szerepet kapott: pl. a sírok kivilágítása, kereszt előtt kalapot emeltek, ill. nemcsak követték, de meg is ülték a katolikus ünnepeket.66 A XIX. század végén azonban már a magyarítási törekvések is elérték ezeket a gyülekezeteket, mert olyan szabály lépett például életbe, hogy minden harmadik vasárnapon magyarul kell tartani az istentiszteletet67, a járásban ez Felsőrőcsét, Keresztet, Solymost, Sárosmezőt, és Vámoslucskát érintette.

Alsóbaskóc: 20 fő; Bölcsős: 3 fő; Szobránckomoróc: 19 fő; Ungtavas: 3 fő; Vadászfalva: 9 fő. Balogh P.: A népfajok Magyarországon. Kiadja a Magyar Királyi Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, Bp., 1902. 586. p. 63 Péter M.: A hazai tót református énekeskönyv története. Protestáns Szemle. XXV. évfolyam. 1913. 113-125. pp. 64 Péter M.: A hazai református tótok vallásos könyvei. Protestáns Szemle. XXV. évfolyam. 1913. 180-187. pp. 65 1860-től a Brit Bibliatársulat bőkezűségének köszönhetően, cseh nyelvű Bibliát olvashattak. 66 Péter M.: Válasz Réz Lászlónak a tótajkú református gyülekezetek sorsa feletti eszmélkedésére. Sárospataki Lapok. 1901. március 25. 249-252. pp.; 1901. április 1. 268-270. pp.; 1901. április 8. 297-199. pp. 67 Péter M.: A magyarországi tótajkú református gyülekezetek sorsa. Sárospataki Lapok. 1901. február 4. 93-97. pp. 61 62

92

Bagdi Róbert Népességnövekedés, asszimiláció, vándorlás a statisztika tükrében két északkeletmagyarországi megye példáján, 1900-1910 Köztudott, hogy a XIX. század folyamán Magyarország lakossága erőteljesen növekedett – főleg a század végi demográfiai átmenetnek köszönhetően –, és ezen belül a mindenkori lakossághoz viszonyítva a magyarság számaránya növekedett a legerőteljesebben, az 1910-es népszámlálás szerint 54%-ra.68 Mindennek hátterében, a magyar történetírásban ma már általánosan elfogadott nézet szerint, három tényező állt.69 Egyrészt a magyar anyanyelvű népesség nagyobb arányú természetes szaporulattal rendelkezett, másodszor a magyar anyanyelvűek közül arányosan kevesebben vándoroltak ki (jórészt a tengerentúlra), harmadrészt a magyarság jelentős asszimilációs nyereségre is szert tett. Ez utóbbi nyereséget Hanák Péter 2,5 és 3 millió fő közé tette a XIX. század folyamán.70 E felsorolt három tényező az ország egészére vonatkozott, viszont kevés munka próbálkozott meg regionális, vagy megyei szinten vizsgálódni. A közelmúltban Faragó Tamás a Nyugat-Dunántúl négy megyéjére végezte el számításait.71 Mi ebben a tanulmányunkban hasonlóra teszünk kísérletet: egy kisebb egységgel, két északkelet-magyarországi megyével - Bereggel és Unggal - kívánunk foglakozni: megvizsgálva azt, hogy a statisztikai adatok szerint, növekedett-e, és ha igen mekkora mértékben a magyar anyanyelvűek száma és aránya, és ennek mi állhatott a hátterében. E két szomszédos megye azért is tűnhet ideális választásnak, mert mindkettőben több etnikum élt, így azok az egymásra gyakorolt kölcsönhatását is megpróbálhatjuk nyomon követni. Kiindulópontul az 1880. évi népszámlálást tekintjük, mert a hivatalos magyar népszámlálások történetében ekkor kérdeztek rá először a népesség anyanyelvére. Beregben és Ungban a népesség anyanyelvi összetétele 1880-ban a következőképpen alakult: 1. táblázat. Bereg és Ung vármegyék lakosságának anyanyelvi megoszlása 1880-ban Bereg (1880) Magyar Német Szlovák Román Rutén Egyéb Nem beszél Összesen

Fő 64880 8719 931 122 73797 511 4417 153377

% Ung (1880) 42,30 Magyar 5,69 Német 0,61 Szlovák 0,08 Román 48,11 Rutén 0,33 Egyéb 2,88 Nem beszél 100,00 Összesen Forrás: 1880. évi népszámlálás72

Fő 39479 3614 36920 63 42095 732 3804 126707

% 31,16 2,85 29,14 0,05 33,22 0,58 3,00 100,00

Az 54%-os adat a szűken vett Magyarországra értendő, (Horvátország nélkül). A dualizmus kori népszámlálások zömmel az anyanyelvre kérdeztek rá. 69 Katus László: Nemzetek és népszaporulat. In: Magyarok a Kárpát-medencében. Szerk. Glatz Ferenc, Bp., 1988. 171174. pp. 70 Hanák Péter: Polgárosodás és asszimiláció Magyarországon a XIX. században, In: Történelmi szemle. XVII. évf. 4., 513-536. pp., 1974. 71 Faragó Tamás: Népességnövekedés – asszimiláció – vándorlás (Adatok a Nyugat-Dunántúl társadalomtörténetéhez az első világháború előtt). In: Századvég, 1999/3. 33-57. pp. 72 A Magyar Korona Országaiban az 1881. év elején végrehajtott népszámlálás, Budapest, 1882. 68

93

A két megye között etnikai szempontból jelentős különbség, hogy Bereg megye az összefüggő szlovák településterületen kívül feküdt, így ott csak néhány településen élt szórványban - szlovák ajkú lakosság. Ezt mindenképpen figyelembe kell vennünk megállapításainkban. 1880-ban Beregben a lakosság bő 42%-a, míg Ungban 31%-a nevezte meg anyanyelvének a magyart. Ezt hozzávetőlegesen 1%-kal növelhetjük mindkét esetben, ha a nem beszélőket (kb. 2 év alatti gyermekeket) elosztjuk a különböző népek között. A szlovák anyanyelvű lakosság arányában viszont számottevő különbség volt a két megye között a már megnevezett ok miatt, ennek megfelelően Beregben még az ezer főt sem érte el számuk (0,61% az össznépességből), Ungban viszont a majd 37 ezer fős szlovákság a népesség 29%-t tette ki (1880). A rutén településterület viszont már mindkét megyét érintette, így nem meglepő, hogy a ruszin anyanyelvűek 1880-ban számarányát tekintve a legjelentősebb etnikumnak számítottak mindkét megyében, Beregben a lakosság majdnem felét (48%), míg Ungban az egyharmadát tették ki. Még egy csoport képviselte magát statisztikailag kimutatható módon: a német anyanyelvűek. De az előbbi népek közel 50%-os, ill. egyharmados részesedéséhez képest sokkal kisebb arányban (Bereg: nagyjából 6%, Ung: közel 3%) (1. és 2. táblázat). Ez az állapot már a következő 20 évben is módosult valamelyest. Az, hogy ennek mi állt a hátterében, nem lehet egyértelműen megállapítani, mert a XIX. század utolsó évtizedeinek hivatalos statisztikája még nem volt olyan részletes és sokoldalú, mint pl. az 1910-es. Ezért először nagyvonalakban összevetjük az 1880-as és az 1900-as adatokat, majd a századfordulós adatokat az 1910-es év számaival. Vizsgálatainkat nagymértékben megkönnyíti, hogy a XX. század első évtized minden egyes évének teljes népmozgalmi adatsorait feldolgozták és publikálták, ez teszi ki e tanulmány második, nagyobbik, részét. 1880 és 1910 között tehát mindkét vármegyében erőteljesen emelkedett a lakosságszám részben talán a demográfiai átmenet következtében, viszont ahogy már említettük, az ott élő népek arányszáma nem egyformán változott meg. Megfigyelhetünk bizonyos különbségeket, ami azért tűnhet különösnek, mert a két megye egymás mellett feküdt, és hasonló adottságokkal rendelkeztek (pl. határ menti fekvés, települések száma, a városiasodás foka, természeti viszonyok, etnikailag kevert lakosság). 2. táblázat. Bereg és Ung megyék lakosságának anyanyelvi megoszlása 1900-ban Bereg 1900 Magyar Német Szlovák Román Rutén Egyéb Összesen

Fő 93198 18639 991 72 95308 381 208589

% 44,68 8,94 0,48 0,03 45,69 0,18 100

Ung 1900 Magyar Német Szlovák Román Rutén Egyéb Összesen

Fő 46306 7099 42876 199 55742 1044 153266

% 30,21 4,63 27,98 0,13 36,37 0,68 100

Forrás: Magyar Statisztikai Közlemények 1. kötet 73

A Magyar Korona Országainak 1900. évi népszámlálása. 1. A népesség leírása községenként. (MStK 1. kötet) Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Bp. 1902. 210-219. és 254-263. o. 73

94

A két megyében egymáshoz képest, ellentétes irányú elmozdulás történt az egyes anyanyelvű népesség számarányában: míg Beregben a magyarok aránya növekedett, és a rutének aránya csökkent, addig Ungban épp ellenkezőleg, meglepő módon a rutének számaránya növekedett, a magyaroké hozzávetőlegesen stagnált. A szlovákoké viszont csökkent. Mi állhatott a háttérben? Beregben valószínűleg az, hogy - mivel gyakorlatilag két nép egymáshoz való viszonyáról van szó - a rutén népesség városba való költözése, bizonyos fokú magyarosodással járt együtt. Ungban komplikáltabb a helyzet, mert három nép egymáshoz való viszonyát elemezzük, a magyarok arányának stagnálása mellett, valószínű, hogy a rutén és szlovák nyelv hasonlósága állt a háttérben. Az 1880-as első felméréskor, talán a bizonytalan identitástudat miatt is, még indokolatlanul sokan határozták meg anyanyelvüket szlovákként, ami aztán a következő évtizedekben lassan kikristályosodott.74 A német nyelvű népesség növekedése viszont egyaránt jellemző volt mindkét vármegyére 1880-1900 között. Erre részben a zsidóság bevándorlása ad választ. E változások okait kutatva, nehéz helyzetbe kerülünk, mert a XIX. századi statisztikai adatok még messze nem olyan bőségesek, mint a következő évtizedé. Talán azt általánosságban kijelenthetjük, hogy mivel a kivándorlás épp csak a századforduló táján kezdett tömeges méreteket ölteni, ezért az még nem befolyásolhatta számottevően az 1880-1900 közötti időszak változásait. A részletes népmozgalmi adatokhoz sem nyúlhatunk, mert azokat csak a századforduló után kezdték gyűjteni. Viszont 1900 után a Magyar Királyi Statisztikai Hivatal minden év (1900 és 1912 között) fontos népmozgalmi adatát közzétette, így ezeket feldolgozva, majd végül az 1910-es adatokkal összevetve, megkaphatjuk, hogy valójában mi is állt a háttérben, az eltérő természetes szaporodás, a be- vagy kivándorlás, vagy ha egyik sem, akkor az asszimiláció és az országon belüli elvándorlás. Először lássuk, hogy történt-e bármilyen további elmozdulás a következő 10 év alatt (1900-1910 között). 3. táblázat. Bereg és Ung megyék lakosságának anyanyelvi megoszlása 1910-ben Bereg (1910) Fő % Ung (1910) Fő % Magyar 113090 47,80 Magyar 53824 33,21 Német 20722 8,76 Német 8383 5,17 Szlovák 1123 0,47 Szlovák 36364 22,44 Román 215 0,09 Román 133 0,08 Rutén 100918 42,65 Rutén 61711 38,07 Egyéb 543 0,23 Egyéb 1674 1,03 Összesen 236611 100,00 Összesen 162089 100,00 Forrás: Magyar Statisztikai Közlemények 46. kötet 75

Megállapítható, hogy Beregben a már felvázolt tendencia folytatódott: a magyarok aránya emelkedett, míg a ruténeké tovább csökkent. A németek százalékos arányának növekedése viszont megtorpant, sőt egy keveset csökkent is. Bereghez képest Ungban ismét Ha a ruténekkel kapcsolatban a vallási megoszlást próbáljuk meg segítségül hívni, akkor megállapítható, hogy a görög katolikus vallás egyrészt nem csak a rutének, de pl. a magyar anyanyelvűek egy részének is a vallása volt. 1880-ban a megye lakosságának 51,4%-a volt görög katolikus (a rutén anyanyelvűek 33,2%-val szemben). A görög katolikusok aránya 1900-ra 54,7%-ra emelkedett, továbbá szembetűnő, hogy a rutének aránya, ugyanígy 3%-kal emelkedett. Ez az eredmény viszont azt sugallhatja, hogy nem történt semmiféle etnikai azonosság váltás (mivel Ungban 1900-ig a magyarok aránya stagnált). 75 A Magyar Szent Korona Országainak 1910. évi népszámlálása. 1. A népesség főbb adatai. (MStK 42. kötet) Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Bp. 1912. 208-217 és 254-263. o. 74

95

némiképp másként alakult az arányszámok alakulása: a magyarok aránya a stagnálás helyett emelkedett, a szlovákoké drasztikusan csökkent, a rutén és német anyanyelvű lakosságé tovább emelkedett (3. táblázat). Mi volt ennek a folyamatnak a hátterében? Miért emelkedett mindkét megyében a magyarok aránya? Miért emelkedett Ungban a rutének aránya, miközben Beregben csökkent, mi okozta a szlovákok arányszámának csökkenését? A bevezetőben felvázolt három fő ok közül először a természetes szaporodás kérdésével foglalkoztunk. A természetes szaporodást a születések és a halálozások különbsége adja, amelyek részletes adatait több kötetben is publikálták a XX. század elején, így külön-külön is meg tudtuk vizsgálni őket. Természetesen az újszülöttek osztályozása édesanyjuk anyanyelve szerint nem jelenti azt, hogy a felnövekvő gyermekek minden esetben édesanyjuk identitását fogják követni, viszont mégis alkalmas mérőszámnak tűnik vizsgálataink szempontjából. Ha az adatokat ismét csak abszolút érték szerint vizsgáljuk, mindkét megyében gyakorlatilag stagnált a születések száma, alig mutatható ki csökkenés. Ungra inkább jellemző a születések nagyobb intervallumban való mozgása. Hasonlóság viszont, hogy a magyar anyanyelvűek esetében mindkét megyében emelkedett a születések száma. A németek születésszáma ugyanakkor mind Beregben, mind Ungban csökkenő tendenciát mutatott, de népességen belüli arányuk nem változott jelentősen 1900-1910 között. A szlovákok ugyancsak csökkenő születési tendenciával rendelkeztek a vizsgált évtizedben. A rutének esetében, főleg Beregben, viszont hozzávetőlegesen stagnált a születések száma. Ha adatainkat az egyes etnikumok 1900-as százalékos részesedéséhez hasonlítjuk, azonnal érdekes megfigyeléseket tehetünk. 1900-ban a magyarok majd 45%-kal rendelkeztek a megye lakosságából, ennek ellenére 1900-1910 között a születésekből „csak” 40-41% százalékkal részesedtek. A rutének ezzel szemben az 1900-as 45,7%-os arányuknál nagyobb mértékben részesedtek a születésekből (46-47%). A németek ugyancsak nagyobb százalékkal részesedtek a születésekből az 1900-as arányukhoz képest (8,9%, ill. 9-11%), de Beregben mégsem nőtt a számuk.76 4. táblázat. Az élve szülöttek osztályozása az édesanya anyanyelve szerint Bereg vármegyében 1900 és 1910 között Év Magyar Német Szlovák Román Rutén Horvát Szerb Egyéb Összesen 1901 3823 1132 29 2 4451 0 0 13 9450 1902 4058 1151 36 0 4733 0 0 14 9992 1903 3705 1016 30 1 4175 1 0 11 8939 1904 3816 1130 45 2 4515 0 0 12 9520 1905 4065 1043 34 2 4509 2 1 4 9660 1906 3836 1067 46 7 4283 0 0 3 9242 1907 4049 965 31 2 4785 0 1 8 9841 1908 4091 957 34 1 4814 1 1 15 9914 1909 4157 1009 22 1 4718 0 0 8 9915 1910 4212 977 29 5 4586 4 0 17 9830 Össz. 39812 10447 336 23 45569 8 3 105 96303 Saját szerkesztés a Magyar Statisztikai Közlemények 7., 22., 32. és 50. kötete alapján Meg kell jegyezni, hogy minden ilyen típusú adatot módosíthatott, pl. az országon belüli elvándorlás is, így ezek az arányszámok, még ha annak tűnnek is, valójában nem száz százalék pontosak. Másképpen szólva akkor lennének száz százalék pontosak, ha az adott megyében senki nem vándorolt volna el tíz év alatt. Ráadásul a népességszámot a halálozás, kivándorlás és az asszimiláció is befolyásolta. 76

96

Összevetve az 1900-as százalékos részesedést a születésekkel, Ungban hasonló folyamat játszódott le, mint Beregben. A magyarok ugyancsak alacsonyabb értékkel részesedtek a születésekből (27-30%) (mint azt a népességen belüli arányuk indokolta volna), bár az lassan emelkedő tendenciát mutatott az évtized második felében (5. táblázat). 5. táblázat. Az élve szülöttek osztályozása az édesanya anyanyelve szerint Ung vármegyében 1900 és 1910 között Év Magyar Német Szlovák Román Rutén Horvát Szerb Egyéb Összes 1901 1698 252 1691 1 2380 0 0 44 6066 1902 1758 252 1783 2 2593 2 0 54 6444 1903 1699 263 1638 8 2395 2 0 48 6053 1904 1843 225 1856 3 2601 3 0 81 6612 1905 1767 220 1715 8 2574 1 1 68 6354 1906 1776 216 1598 8 2307 0 0 50 5955 1907 1710 201 1629 4 2443 1 0 27 6015 1908 1913 166 1797 4 2567 0 0 35 6482 1909 1875 156 1714 4 2453 1 0 29 6232 1910 1829 186 1450 4 2203 0 0 30 5702 Össz. 17868 2137 16871 46 24516 10 1 466 61915 Saját szerkesztés a Magyar Statisztikai Közlemények 7., 22., 32. és 50. kötete alapján 77

A rutének a Beregben élő rokonaikhoz hasonlóan az 1900-as részesedésükhöz képest ugyancsak 2-4%-kal nagyobb értékkel rendelkeztek. A németek viszont, eltérően Beregtől, az 1900-as értékhez hasonló 4%-os érték körül maradtak. Mindkét megyére általánosságban igaz, hogy a születések százalékos értékei igen kis intervallumban mozogtak. A természetes szaporodást másrészt a halálozások befolyásolják, amelyeket ugyancsak közölték a vizsgált évtizedben. Mindkét megye adatait abszolút értékben megvizsgálva, megállapítható, hogy Ungban 10 év alatt a születések összes száma alig észrevehető csökkenést mutat, míg Beregben nő. Igaz, ezek az éves összegek nem egyenletesen évről évre csökkentek, hanem nagy változást mutatva, kitérve mind pozitív, mind negatív irányba. Egyértelmű csökkenés talán csak a németek és szlovákok esetében jelenthető ki mindkét megye esetében. Az összes halálozás számában enyhe csökkenés figyelhető meg a két megyében. Ha a százalékos értékeket tekintjük, akkor szembetűnik a Bereg megyei magyarok növekvő részesedése az összes halálozásokból (41%ról 45%-ra). Viszont ugyanezen megye német és rutén lakosságának halálozási részesedésében kb. 1%-os csökkenés állapítható meg, és ezzel tulajdonképpen mindhárom etnikum az 1900-as lakosságszám százalékos részesedésének értéke felé mozdult el. Sőt a németek halálozási aránya még e szint alá is került (6. táblázat). Ungban a vizsgált 10 évet tekintve a németek a kezdeti 4%-os részesedésüket a halálozások összességéből az évtized végére 2 és 3% közé csökkentették. A magyarok részesedése az összes halálozásból kevéssel az 1900-as arányuk alatt maradt (30%, ill. 2677

MStK 7. kötet 176-177. és 180-181. o. MStK 22. kötet 182-183., 186-187. és 190-191. o. MStK 32. kötet 182-183., 186-187. és 190-191. o. MStK 50. kötet 242-243. és 246-247. o.

97

30%), velük ellentétben a rutén anyanyelvűekre eső rész az 1900-as arányuknál magasabb volt (36,3% helyett 37-43%). Hasonlóság még az Ung megyei magyarok és rutének között, hogy az összes halálozásokból a százalékos részesedésükben lassú növekedés figyelhető meg az évtized során (7. táblázat). 6. táblázat. Az elhaltak száma anyanyelvük szerint Bereg megyében 1900-1910 között Év Magyar Német Szlovák Román Rutén Horvát Szerb Egyéb Összesen 1901 2251 524 19 1 2642 0 0 14 5451 1902 2487 594 21 0 3111 3 0 42 6258 1903 2890 559 23 1 3218 1 0 12 6704 1904 2562 593 25 0 2957 0 0 8 6145 1905 2474 491 19 2 2861 0 0 13 5860 1906 2513 506 26 4 2791 1 0 14 5855 1907 2783 413 18 2 2940 1 0 10 6167 1908 2536 490 20 1 2772 0 0 9 5828 1909 2542 411 20 3 2527 1 0 8 5512 1910 2560 430 14 2 2581 2 0 10 5599 Össz. 25598 5011 205 16 28400 9 0 140 59379 Saját szerkesztés a Magyar Statisztikai Közlemények 7., 22., 32. és 50. kötete alapján 78 7. táblázat. Az elhaltak száma anyanyelvük szerint Ung megyében az 1900-1910 között Év Magyar Német Szlovák Román Rutén Horvát Szerb Egyéb Összesen 1901 1010 149 1051 4 1433 2 0 34 3683 1902 1167 173 1275 0 1808 2 0 38 4463 1903 1037 157 1182 1 1450 7 0 54 3888 1904 1114 154 1019 4 1550 17 2 93 3953 1905 1162 143 1066 10 1823 12 1 137 4354 1906 1024 99 978 1 1538 3 0 35 3678 1907 1184 97 1125 2 1896 4 0 33 4341 1908 1003 82 1075 4 1431 2 0 27 3624 1909 1068 82 1076 3 1512 0 0 19 3760 1910 995 106 898 3 1511 0 1 22 3536 Össz. 10764 1242 10745 32 15952 49 4 492 39280 Saját szerkesztés a Magyar Statisztikai Közlemények 7., 22., 32. és 50. kötete alapján 79

Mindezeket összesítve lássuk, hogyan alakult a természetes szaporodás a vizsgált megyékben, a XX. század első évtizedében. Beregben a magyarok az 1901 és 1910 közötti évek alapján számarányuknál kisebb mértékben részesedtek a természetes szaporodásból („csak” 38,5%, az 1900-as 44,7%-os részesedés helyett), a magas halálozási és az alacsony születésszám miatt. Vagyis a bevezetőben megállapított indok, miszerint a magyarok magasabb MStK 7. kötet 338-339. és 342-343. o. MStK 22. kötet 344-345.,348-349. és 352-353. o. MStK 32. kötet 344-346., 348-349. és 352-353. o. MStK 50. kötet 458-459. és 462-463. o. 79 MStK 7. kötet 338-339. és 342-343. o. MStK 22. kötet 344-345.,348-349. és 352-353. o. MStK 32. kötet 344-346., 348-349. és 352-353. o. MStK 50. kötet 458-459. és 462-463. o. 78

98

természetes szaporodással rendelkeztek és emiatt is növekedett a magyar anyanyelvűek száma, Bereg megyére nem igaz. A legkisebb arányú magyar természetes szaporodás 1907-ben volt, 34,5%-kal, míg a legmagasabb 1902-ben, amikor is 42% volt. A vizsgált években, a megyében a rutének érték el a legmagasabb részesedést a természetes szaporodásból 46,5%-kal, ami magasabb, mint a százalékos részesedésük a megye lakosságából. Ennek hátterében a viszonylag magas születésszám állt. Ez a 46%-os arány is egy átlagot tükröz, mert természetesen minden évben változott valamelyest arányuk. Ennek megfelelően 1907-ben érték el legmagasabb részesedésüket: 50,2%, míg a legalacsonyabb 1903-ban volt: 42,8%. Hiába rendelkeztek a rutének a legmagasabb természetes szaporodással, Beregben így is csökkent százalékos arányuk. Ennek oka valószínűleg az elvándorlás, ill. az asszimiláció lehetett. Szembetűnő viszont a németek tekintélyes részesedése számarányuk képest a természetes szaporodásból (aminek oka a magas születésszám). Az 1900-as népszámlálás 8,7%-os adatához képest mindenképpen magasnak nevezhető a 10 év átlagában megvalósult 14,7%-os növekedés. Ám ez a szám is egy átlagot takar, mivel pl. 1903-ban 20,4%-ot tett ki természetes szaporodásuk, de a legalacsonyabb érték is 11,4% volt (8. táblázat). 8. táblázat. A természetes szaporodás Bereg megyében a különböző anyanyelvű népesség körében az 1900 és 1910 közötti években Év Magyar Német Szlovák Román Rutén Horvát Szerb Egyéb Össz. 1901 1572 608 10 1 1809 0 0 -1 3999 1902 1571 557 15 0 1622 -3 0 -28 3734 1903 815 457 7 0 957 0 0 -1 2235 1904 1254 537 20 2 1558 0 0 4 3375 1905 1591 552 15 0 1648 2 1 -9 3800 1906 1323 561 20 3 1492 -1 0 -11 3387 1907 1266 552 13 0 1845 -1 1 -2 3674 1908 1555 467 14 0 2042 1 1 6 4086 1909 1615 598 2 -2 2191 -1 0 0 4403 1910 1652 547 15 3 2005 2 0 7 4231 Össz. 14214 5436 131 7 17169 -1 3 -35 36924 Saját szerkesztés a Magyar Statisztikai Közlemények 7., 22., 32. és 50. kötete alapján 80

Ung megyében Bereghez képest kissé másképpen alakult a természetes szaporodás, mert tulajdonképpen mindegyik nép az 1900-as számarányának megfelelően gyarapodott a vizsgált évek alapján (elméletileg ez az ideális). A magyarok esetében ez azt jelenti, hogy részesedésük a 10 év természetes szaporodásából 31,4%, pedig mind a születésekből, mind a halálozásokból számarányuknál kisebb mértékben részesedtek. A 10 év átlaga alapján a szlovákok 28%-os, a rutének 36,4%-os, míg a németek 4%-os természetes szaporodásra tettek szert. A magyarok az összes természetes szaporodásból 1910-ben érték el a legmagasabb arányt 38,5%-kal, a minimumot pedig 1904-ban 27,4%-kal. A rutének legnagyobb részesedéssel 1903-ban bírtak, amikor is 43,6%-kal az adott év legszaporább népességének bizonyultak. Legkisebb részesedésük 1910-ben következett be 31,9%-kal. A 80

MStK 7. kötet 76., és 78. o. MStK 22. kötet 54., 56., és 58. o. MStK 32. kötet 70., 72., és 74. o. MStK 50. kötet 168. és 170. o.

99

szlovákok 10 év alatt megvalósult 28%-os növekedése szintén változatos arányokat foglal magában. Legmagasabb 1905-ben volt, amikor is 32,4%-os értékkel rendelkezett, míg a legalacsonyabb 1903-ban volt, 21%-os értékkel. A németek pedig 10 év átlagában 4%-kal gyarapodtak, de pl. 1904-ben csak 2,6%-kal, míg pl. 1907-ben 6,2%-kal (9. táblázat). 9. táblázat. A természetes szaporodás Ung megyében a különböző anyanyelvű népesség körében az 1900 és 1910 közötti években Év Magyar Német Szlovák Román Rutén Horvát Szerbek Egyéb Össz. 1901 688 103 640 -3 947 -2 0 10 2383 1902 591 79 508 2 785 0 0 16 1981 1903 662 106 456 7 945 -5 0 -6 2165 1904 729 71 837 -1 1051 -14 -2 -12 2659 1905 605 77 649 -2 751 -11 0 -69 2000 1906 752 117 620 7 769 -3 0 15 2277 1907 526 104 504 2 547 -3 0 -6 1674 1908 910 84 722 0 1136 -2 0 8 2858 1909 807 74 638 1 941 1 0 10 2472 1910 834 80 552 1 692 0 -1 8 2166 Össz. 7104 895 6126 14 8564 -39 -3 -26 22635 Saját szerkesztés a Magyar Statisztikai Közlemények 7., 22., 32. és 50. kötete alapján 81

1900-1910 között a németek száma a természetes szaporulat révén 6500 fővel nőtt (összesen viszont 25,5 ezer főről 29 ezer főre nőtt a lélekszám). A magyaroké 21 ezer fővel (140 ezerről, 167 ezerre), a szlovákoké 6000 fővel (44 ezerről 37 ezerre csökkent a lakosságszám), a ruténeké 26 ezer fővel (150 ezerről 162 ezerre) nőtt a két megyében. Ebből is látszik, hogy a természetes szaporulat (illetve azok különbségei) nem magyarázza az egyes nemzetiségek számának és arányának változását. A magyarok vándorlási és asszimilációs nyeresége 6000 fő volt, a németeké –2000 körüli, a szlovákoké –13 ezer fő, a ruténeké –14 ezer. A két megyében a születésszám 158 ezer fő, a halálozás 100 ezer fő volt, , a lakosság száma viszont 354 ezer főről csak 399 ezerre nőtt. 12-13 ezer ember tehát hiányzik a 2 megyéből. Mindez úgy, hogy az országból való kivándorlás 48 ezer főre rúgott, tehát a bevándorlás is jelentős volt. Megyékre lebontva ez a következőket jelenti: Bereg lakossága kb. 24000 fővel nőtt, de a születések és halálozások számának különbsége 37000 fő volt. A nettó veszteség tehát 13000 fő, viszont a kivándorlók 17000-en voltak, azaz 4000 fős be- és elvándorlási többlete volt a megyének. A magyarok száma 20000 fővel nőtt, de a születések és halálozások különbsége 14000 fő volt, 6000 fő tehát bevándorlási és asszimilációs nyereség. Mivel Beregből 7000 magyar külföldre távozott (10. táblázat), így a magyarság asszimilációs és bevándorlási oldala minimum 10-13 ezer fő többletet mutatott. A rutének esetében 6000 fő a növekedés, de a természetes szaporulat 17000 fő. Tehát a vándorlási és asszimilációs veszteség 11000 fő, az 1910-es lélekszám 11%-a! Ebből a kivándorlás több mint 8700 fővel részesedett az 19001910 közti adatok alapján (10. táblázat), a maradék 2300 az asszimilációs és elvándorlási (más megyébe az országon belül) veszteség. 81

MStK 7. kötet 74., 76., és 78. o. MStK 22. kötet 54., 56., és 58. o. MStK 32. kötet 70., 72., és 74. o. MStK 50. kötet 168. és 170. o.

100

A németek száma 2,5 ezer fővel nőtt, viszont a természetes szaporulat alapján 5500-zal kellett volna. A 3000 fős hiányból 1500 főt a külföldre történő vándorlás tett ki, 1500 fő viszont asszimilációs és más megyébe irányuló elvándorlási veszteség volt. Ha az elvándorlást minden nemzetiségnél azonos arányúnak vesszük, akkor a magyarság asszimilációs nyereségét gyanítjuk a háttérben. Ungban egész más volt a németajkúak viselkedése. A beregi szlovákok lélekszám-növekedése és természetes szaporulata is 130 fő volt, de a 170 fős kivándorlás, minimális bevándorlást és asszimilációs nyereséget sejtet. Ungban a lakosságszám 9000 fővel nőtt, de a természetes szaporulat a 22000 főt is elérte, tehát 13000 fő a nettó veszteség, viszont a külföldi kivándorlás 31 ezer fő volt, azaz a külföldi és belföldi bevándorlás is nagy volt! A magyarok száma 7000-rel nőtt, a természetes szaporulat is ugyanennyi volt, viszont 9000 magyar hagyta el az országot a megyéből, azaz bevándorlási és asszimilációs nyereség is kellett az egyensúly megtartásához. A ki- és bevándorlás tehát az asszimilációval volt egyensúlyban (a belső el- és bevándorlás nemzetiségi megoszlása nem ismert, de valószínűleg nem tudta a teljes 9 ezres hiányt eltüntetni. Az ungi szlovákoknál a lélekszám 6000 fővel csökkent, de a természetes szaporulat ugyanennyi volt, tehát a tényleges veszteség 12000 fő volt, s valóban 12000 szlovák hagyta el a megyéből az országot 1910-1912 között. Az asszimilációt becsülni nem tudjuk, mert a megyébe bevándorló szlovákok száma nem ismert, de valószínű, hogy a magyarság nyeresége így nem lehetett olyan nagy. A ruszinok száma 6000 fővel nőtt, de a természetes szaporulatuk 8500 fő volt, azaz 2500 fős veszteségük volt. Mivel majdnem 9000 ruszin hagyta el az országot Ung megyéből, a bevándorlás is jelentős lehetett, az asszimilációs veszteséget nullának tekintve 6500 fő. A németek száma 1200 fővel nőtt, s mert a természetes szaporulat csak 900 fő volt, így 300 fős többletük volt a 300 fős kivándorlás ellenére. Azaz az asszimilációs és bevándorlási nyereségük 600 fő. (Valóban voltak telepes bányászfalvak és a zsidóság bevándorlása sem állt meg). Mindezen adatok a népesség nagy mobilitásáról árulkodnak! Látható, hogy egy adott területnek a népességszámát nemcsak a természetes szaporodás határozza meg, hanem a vándorlás is. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a dualizmus korában a fokozódó iparosodás, ill. az ezzel együtt járó városiasodás, a falusi lakosság egy részét a városba vezette, megélhetést keresve. Hangsúlyozandó, hogy csak egy részét, mert mindkét megyében még 1910-ben is a lakosság több mint 70%-át a születési helyén írták össze.82 Ez nem azt jelenti, hogy a lakosság 70%-a nem vándorolt el: a kivándoroltak és elvádoroltak értelemszerűen nem tartoztak a statisztikai sokasághoz, hiszen nem a megyén belül tartózkodtak. A maradék 30% tehát a megyén belüli vándorlók és a bevádorlók számarányát adja meg! Az elvándorlásnak természetesen több fajtája létezik, hiszen megkülönböztetünk egyrészt megyén belüli, pl. egyik faluból a másikba, vagy faluról városba költözést, másrészt a vármegyéből való elvándorlást akár egy másikba vagy akár a fővárosba elköltözve. A hivatalos magyar statisztika az országon belül megvalósult vándorlásra is rendelkezett adatokkal, (pl. a lakosságot törvényhatóságonként, és születési hely szerint egyaránt csoportosítva), de ezeket nem közölték anyanyelvi bontásban, így ezeket az adatokat nem tudjuk felhasználni vizsgálatainkhoz. A XIX. század utolsó évtizedében és a XX. század első 1900-ban Beregben 73,4%, 1910-ben 72,9% volt a születési helyükön összeírtak aránya. Ungban ugyanez a mutató: 1900-ban 71,5%, 1910-ben 71,1%. MStK 64. kötet 20. o. 82

101

évtizedében viszont nem feltétlenül az előbb említett országon belüli elvándorlás játszotta a legmeghatározóbb szerepet e két megye életében, hanem a kivándorlás. E legújabb kori népvándorlásról európai viszonylatban is bőséges és alapos statisztikával rendelkezünk (az 1899 és 1913 között évekről). A hivatalosan közzétett adatok szerint országosan kerekítve 1,4 millió fő távozott külföldre.83 Ez a valós értéknél egy kevéssel magasabb, mert volt, aki többször elhagyta az országot. Puskás Julianna vizsgálódásai szerint kb. 1 millió 200 ezer fő hagyta el az országot.84 A kivándorlás területileg Északkelet-Magyarországot érintette legérzékenyebben, és így az általunk vizsgált két megyét is (különösen Ungot). A részletes kimutatásból csak a visszavándorlók anyanyelvének feljegyzése hiányzott, csak 1911-től tették meg, a korábbi években ez sajnos elmaradt. Emiatt nem tudjuk pontosan meghatározni, hogy hányan hagyták el végleg az országot, és az milyen mértékben is befolyásolhatta az egyes etnikumok számarányát.85 10. táblázat. A kivándorlók megoszlása anyanyelvük szerint Beregben 1900-1910 Év Magyar Német Szlovák Rutén Összes M% N% Sz% R% 1901 403 145 9 752 1309 30,78 11,07 0,68 57,44 1902 409 169 21 742 1341 30,49 12,60 1,56 55,33 1903 317 130 28 690 1165 27,21 11,15 2,40 59,22 1904 487 90 15 520 1112 43,79 8,09 1,34 46,76 1905 1011 264 14 1779 3068 32,95 8,60 0,45 57,98 1906 1280 227 17 1088 2612 49,00 8,69 0,65 41,65 1907 1150 165 49 1034 2398 47,95 6,88 2,04 43,11 1908 327 84 2 386 799 40,92 10,51 0,25 48,31 1909 796 172 17 1010 1995 39,89 8,62 0,85 50,62 1910 657 86 2 731 1476 44,51 5,82 0,13 49,52 Össz. 6837 1532 174 8732 17275 39,57 8,86 1,00 50,54 Saját szerkesztés a MStK 67. kötete alapján86

10 év átlagában Beregből 17275 fő hagyta el az országot, közülük legtöbben rutén anyanyelvűek voltak (8732 fő, 50,5%), akiket a magyarok követtek 39,5%-kal. 10. táblázat Vagyis Beregben a rutének felül, a magyarok alul reprezentálták magukat a kivándorlásban (az 1900-as arányukhoz képest). Ungban már korántsem ilyen egyszerű a helyzet (11. táblázat). A magyarok helyzete annyiban hasonlít a beregiekére, hogy 1900-as Puskás Julianna: Kivándorlás Magyarországról, In: Magyarok a Kárpát-medencében. Szerk.: Glatz Ferenc, Bp. 1988. 204-206. o. 84 Ami viszont nem azonos Magyarország tényleges kivándorlási veszteségével (kb. 800 ezer fő), tekintve, hogy jelentős volt a visszavándorlás is. Puskás Julianna: Kivándorló magyarok az Egyesült Államokban 1880-1940. Bp. 1982. 63. o. 85 Két megoldás kínálkozik e problémára, vagy feltételezzük, hogy az egyes etnikumok közel azonos mértékben tértek vissza, vagy feltételezhetjük azt is, hogy az 1911 utáni tendenciákat visszafelé is érvényesnek tartjuk. A visszavándorlás mértéke a vizsgált két megyében csökkenő tendenciát mutatott; Beregben 1911: 37, 1912: 18 és 1913: 10% volt. Ungban hasonló tendencia érvényesült; 1911: 29,5, 1912: 22,2 és 1913: 16%. A három év alapján Beregben a magyar anyanyelvűekre volt leginkább jellemző a visszavándorlás (sorban: 68, 57 és 38%). Ungban viszont ellenkezőleg, legkevésbé a magyarokra, és inkább a szlovákokra és ruténekre (az értékek 30-44% között mozogtak. Mindezek fényében megállapítható, hogy a beregi magyarok szenvedték el a legkisebb kivándorlási veszteséget, a legnagyobbat pedig az Ung megyei szlovákok. Auswanderung und Rückwanderung der Länder der Ungarischen Heilige Krone In den Jahren (1899-1913). (MStK 67. kötet) Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Bp. 1918. 2. és 44. o. 86 MStK 67. kötet 26., 28., 29. és 31. o. 83

102

részesedésükhöz képest kevesebben vándoroltak ki, de csak 1%-kal maradtak el az 1900-as bázisévnek tekintett évtől. A németek és rutének kivándorlása ugyancsak elmaradt a kiindulópontnak tekintett 1900-as évtől. A németek az 1900-as 4,63%-os etnikai arányuk ellenére csak 1,16%-kal részesedtek a kivándorlásban. A mínusz három százalék talán még nem is olyan feltűnő, mintha azt mondanánk, hogy az arányszámukhoz képest csak negyed részben részesedtek a kivándorlásból. A rutének is jelentősen elmaradtak az 1900-as 36,3%os részesedésüktől (28%). Mivel Ungban a fenn említett három népre az 1900-as arányukhoz képest kevésbé volt jellemző a kivándorlás, ezért a többletet az eddig nem említett szlovákoknál kell keresnünk. E nép kivándorlása 10 év átlagában 13%-kal haladta meg az 1900-as etnikai arányát (28%, ill. 41%). E kétes rekord maximumát 1910-ben érték el több mint 46%-kal, de a legkisebb értékük is 34,5% volt. Ez a szám mutatja, milyen jelentős volt a kivándorlás a szlovákok körében, ami természetesen jellemző volt más kelet-felvidéki megyére is. Nem túlzás azt állítani, hogy a szlovákság csökkenése a kivándorlás rovására írható. Ung megyében minden más nép gyarapodott abszolút értelemben, kivéve a szlovákokat. A szlovákok száma 10 év alatt a majd 43 ezerről 36364-re esett vissza. (28%-ról 22,44%-ra). Joggal háborodtak fel tehát a szlovák vezető értelmiségiek, hogy a magyar vezetők azért nem tesznek semmit a kivándorlás ellen, mert abban a nemzetiségek (főleg a szlovákok, és a rutének) számarányuknál nagyobb súllyal vettek részt. Hogy nem volt alaptalan a vád, azt tükrözi a magyar miniszterelnök – Széll Kálmán – 1903-as beszéde is: „A tótság szaporodóképessége igen jelentékeny, a ruténeké sem csekély. Ilyen körülmények között a kivándorlás megakadályozása politikailag azt eredményezné, hogy a magyarság számarányát tudva leszállítanók a nemzetiségekkel szemben – és ezek javára.”87 A magyar vezetés majd csak 1910 körül ismerte fel helytelen politikáját, jórészt Tisza Istvánnak köszönhetően. Második miniszterelnökségének első szakaszában széles körű társadalmi akció kezdeményezésével próbálta mérsékelni a tömeges kivándorlást. 88 11. táblázat. A kivándorlók megoszlása anyanyelvük szerint Ungban 1900-1910 Év Magyar Német Szlovák Rutén Összes M% 1901 958 31 1242 1043 3274 29,26 1902 1047 51 1129 753 2980 35,13 1903 883 31 832 666 2412 36,60 1904 774 28 1089 601 2492 31,05 1905 1267 48 2068 1485 4868 26,02 1906 1093 72 1573 989 3727 29,32 1907 1136 63 1481 1116 3796 29,92 1908 413 11 487 408 1319 31,31 1909 1000 14 1690 1118 3822 26,16 1910 680 19 1304 801 2804 24,25 Össz. 9251 368 12895 8980 31494 29,37 Saját szerkesztés a MStK 67. kötete alapján89

N% 0,94 1,71 1,28 1,12 0,98 1,93 1,65 0,83 0,36 0,67 1,16

Sz% 37,93 37,88 34,49 43,69 42,48 42,20 39,01 36,92 44,21 46,50 40,94

R% 31,85 25,26 27,61 24,11 30,50 26,53 29,39 30,93 29,25 28,56 28,51

Szarka László: Szlovák nemzeti fejlődés – magyar nemzetiségi politika 1867-1918. Kalligram, Pozsony, 1999. 123. o. Szarka László: i. m. u. o. Auswanderung und Rückwanderung der Länder der Ungarischen Heilige Krone In den Jahren (1899-1913). (MStK 67. kötet) Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Bp. 1918. 26., 28., 29. és 31. o. 87 88 89

103

Az eddigiekben áttekintettük tehát azokat a statisztikai adatokat, amelyek rendelkezésre állnak a bevetőben említett első két megállapítás vizsgálatához. A harmadik tényező már nem fogható meg ilyen könnyen, hiszen az asszimilációt igen nehéz meghatározni, hogy mikortól számít az egyén asszimilánsnak. Ennek hátterében az áll, hogy az asszimiláció egyáltalán nem máról holnapra megy végbe, hanem egy hosszabb folyamat, ami csak különleges esetben zajlik le egy generáció életében, sokkal inkább jellemző, hogy több generáción keresztül zajlik le. Hanák Péter 1974-ben megjelent tanulmányában, az asszimiláció folyamatában három szakaszt különböztetett meg.90 Eszerint az első szakaszban az egyén megtelepedik és alkalmazkodik, de még nem döntötte el, hogy csak lakhelyet, vagy identitást is cserélni fog. Alkalmazkodik az új közösséghez, de domináns marad számára az eredeti nyelve és tradíciója. A második szakaszt a kettős kötődésnek nevezte, amelyben az egyén már kétnyelvű, mindkét közösséghez lojális, és e kettős kötődés harmonizálására törekszik. Ha bármilyen konfliktushelyzet alakulna ki, akkor az egzisztenciális érdekek, és a mindenkori államhatalom, és politika befolyása érvényesül. Az utolsó szakaszban történik meg a beolvadás, amikor is már a befogadó nemzet anyanyelve és kultúrája a meghatározó, továbbá gondolkodásmódban és érzelemben elmagyarosodik.91 Mindezek fényében kulcsmozzanatnak tekinthetjük a nyelvhasználatot, amelyre viszont a hivatalos magyar statisztika már rendelkezett viszonylagosan bőségesnek nevezhető adatokkal. Mivel mind 1900-ban, mind 1910-ben közzétették a magyarul beszélők településenkénti arányát, megfigyelhetjük a magyar nyelv ismeretének elterjedését (1. térkép). A két megye jellemzésekor hasonló tendenciákat figyelhetünk meg, egyrészt 1900-ban a magyarokon kívül kb. 10% beszélte még a hivatalos nyelvet, ami 10 év alatt 5%-kal emelkedett.92 Továbbá mindkét megyében a nyelvhasználat terén többé-kevésbé jól lehatárolható módon három területet tudunk megkülönböztetni. A legdélebbi területeken, kb. két járásnyi területen, ami egyben az összefüggő magyar terület része is volt, nem történt lényeges változás, vagyis a nyelvi határvonal nem húzódott észak felé. Ennek is megvan a magyarázata, hiszen ezek a falvak sokszor 100%-os magyarsággal rendelkeztek. Az északi két járásban ennek épp az ellenkezője volt a jellemző: alig rendelkeztek magyar ajkú népességgel a vizsgált időszakban, s a magyar nyelv ismerete 1900-ban nem, vagy alig volt jellemző (többnyire a forgalmas közlekedési csomópontokban, pl. Uzsok), viszont 1910-re majd minden településen megjelentek (többnyire Beregben) a magyarul beszélők. E két sáv között középen helyezkedett el egy átmeneti terület, ahol szinte minden településeken megértette valaki a magyart. Jellemző, hogy mindkét megyében, ebben az átmeneti sávban feküdt a legnépesebb település, Ungvár, ill. Munkács. Közigazgatási, kulturális, gazdasági központ voltuk miatt a magyar nyelvhasználat terjedésére is hatással voltak, hiszen e városok körül minden faluban emelkedett 10-20 százalékkal a magyarul beszélők száma. Ugyancsak hasonlóság, hogy északi irányban nem tudtak jelentős magyarosodást okozni. Vagyis a megyei átlagban a magyar nyelvet beszélők arányában mutatkozó kb. 5%-os növekedést főleg az átmeneti területeken megfigyelhető, 5%-ot jóval meghaladó növekedés teszi ki. Ugyancsak jellemző, hogy a nyelvhatár után tulajdonképpen nincs átmenet, hanem inkább Hanák Péter: Polgárosodás és asszimiláció Magyarországon a XIX. században, In: Történelmi szemle. XVII. évf. 4. 513-536. o., 1974. 91 Hanák Péter: i. m. u. o. 92 Beregben a magyarokon kívül 1900-ban 10,58%, 1910-ben 15,69% beszélte még a magyar nyelvet. Ungban ugyanez az adat 1900-ban 9,09%, 1910-ben 15,4% volt. 90

104

jellemző az erőteljes csökkenés (hiányzik a 60-70-80%-os sáv). Jellemző az is, hogy ahol magyarokkal együtt élnek más ajkú népek, pl. Munkácstól délre rutének, ott ők is ismerték a magyar nyelvet. A járásokat összevetve a Szobránci járás tűnik a leginkább tarkának a magyar nyelvhasználatot tekintve, ami nem is meglepő, hiszen a hármas magyar-szlovák-rutén nyelvhatáron feküdt. Még a nyelvhatárt is nehéz meghúzni közöttük. A magyar nyelvtudás tulajdonképpen nem is várható el az itteni jellemzően nem magyar ajkú lakosságtól, ennek megfelelően nem is volt ötven százalék feletti arány egy településen sem (1900-ban). 10 év múlva viszont a járásközpontban, Szobráncon, és a Zemplén megyei Nagymihály mellett fekvő Laborcszögön 50 % fölé csúszott a magyar nyelvet megértők aránya. Kik beszélték leginkább a magyar nyelvet? Erre is találunk választ az 1910-es népszámlálás eredményei között. Az 1910-es adatok között még azt is közétették, hogy sajnos csak akkor először – az egyes meghatározott nyelvet beszélő népcsoportok az anyanyelvükön kívül milyen más nyelven beszéltek életkori bontásban. Ha rendelkeznénk az 1900-as évből is egy ilyen kimutatással, akkor még a nyelvhasználatban megmutatkozó esetleges eltolódásokra is fény derült volna. Ennek hiányában, az 1910-ben fennálló viszonyokat állapíthatjuk meg. A népszámlálás csak abszolút értékben adta meg ezeknek a népcsoportoknak a számát, abszolút számok helyett viszont százalékos értéket érdemes vizsgálni, mert e népcsoportok igen eltérő számaránnyal rendelkeztek (12-17. táblázat). Hasonlóság a két megye között, hogy a magyar nyelvtudás érezhetően 6 éves kor után kezd elemelkedni, és dominánsan a fiatalokra jellemző, az életkor előre haladtával egyre kevesebben ismerik a magyar nyelvet. E tendenciával mondhatni fordítottan arányos a csak anyanyelvükön beszélők aránya: 6 éves kor alatt, szinte minden gyermek csak az anyanyelvét beszéli, majd az idősebb korosztály esetében kezd el újra emelkedni. Mindezek a megállapítások csak egy általános kép felvázolását jelentik, a két megye ill. az egyes népcsoportok között számos különbség van. A németek egyrészt már azzal is elkülönülnek a többi néptől, hogy nem 6 éves kor felett, hanem már a 3-5 éves korosztály esetében számottevően jelentkeznek a magyar nyelvet beszélők (12. táblázat). A többi népre ez nem jellemző. Beregben a 12-60 évesek között kb. 10% körül mozgott a csak németül beszélők aránya, ugyanez az arány Ungban a 12-60 évesek között 5%. Ung megyében valószínűleg azért lehetett alacsonyabb a csak németül beszélők aránya, mert több nép élt együtt, így valószínűleg kevesebben tehették meg, hogy egyáltalán nem érintkeztek más anyanyelvűekkel. Továbbá százalékos arányát tekintve Beregben majdnem kétszerannyi német élt, ami szintén elősegíthette, hogy zártabb legyen a közösségük, és ennek eredményeképpen ne érintkezzen másokkal. Hasonlóság továbbá, hogy mindkét megyében a magyar nyelvtudás 14-19 éves korban 75% körül éri el a maximumát. A legidősebb korosztály esetében Ungban magasabb értéket találunk, mint Beregben, ennek oka valószínűleg szintén a kevertebb lakosság. Jellemző, hogy a csak németül beszélők és a magyarul is beszélők összege a németeknél egy esetben sem érte el a 100%-ot, vagyis számukra a magyar nyelv mellett más nyelv ismerete is alapvető volt. Minél idősebb a németek adott korosztálya, annál jellemzőbb a más nyelv ismerete. De sajnos azt nem publikálták, hogy ezek a nyelvek melyek voltak (valószínűsíthető a lengyel és ruszin, hiszen a német anyanyelvűek között a zsidók nem elhanyagolhatók). A magyarok német nyelvtudása 40 éves korig emelkedik (kb. 20 % körülre), majd csökkenni kezd (15. táblázat).

105

1900

1900

1910

90%-

40-50%

80-90%

30-40%

70-80%

20-30%

60-70%

10-20%

50-60%

0-10%

1910

1. térkép. A magyarul beszélők aránya Bereg és Ung megyében 1900-ban és 1910-ben Saját szerkesztés a MStK 1. és 42. kötete alapján93 93

MStK 1. kötet 210-219. és 254-263. o. MStK 42. kötet 208-217 és 254-263. o.

106

12. táblázat. A nyelvismeret változása az életciklus során Bereg vármegyében, a német anyanyelvűek magyarul tudása, a magyar anyanyelvűek német nyelvtudása, %, (1910) csak németül % magyarul is % összesen % magyarok németül %

-3 94,8 2,8 97,6

3-5 75,4 14,4 89,8

6-11 23 63,1 86,1

Életkori csoportok (évek szerint) 12-14 15-19 20-29 30-39 40-49 50-59 60-69 70-79 9 10,9 9 10,8 11,8 11,8 17 24 76,5 74,8 75,6 63,3 50,8 35,7 32 29,9 85,5 85,7 84,6 74,1 62,6 47,5 49 53,9

8025 25 50

1,5

5,9

9,9

12,6

11,1

12,6

15,1

17,1

15,2

13,3

11,5

13,9

Saját szerkesztés a MStK 61. kötete alapján94 13. táblázat. A nyelvismeret változása az életciklus során Bereg vármegyében, a rutén anyanyelvűek magyarul tudása, a magyar anyanyelvűek rutén nyelvtudása, %, (1910) csak ruténül % magyarul is % összesen % magyarok ruténül %

-3 99,1 0,6 99,7

3-5 95,9 3,2 99,1

6-11 59,5 39,9 99,4

Életkori csoportok (évek szerint) 12-14 15-19 20-29 30-39 40-49 50-59 60-69 70-79 42,9 56,7 64,5 72,9 80,9 83,7 87,1 87,5 56,5 42,6 34,8 26 16,1 13,8 11,1 10 99,4 99,3 99,3 98,9 97 97,5 98,2 97,5

8090,7 4,8 95,5

1,3

4,9

14,2

18,1

13,8

17,6

18

Saját szerkesztés a MStK 61. kötete

17,3

17,5

11,1

13,4

18,5

alapján95

14. táblázat. A nyelvismeret változása az életciklus során Bereg vármegyében, a szlovák anyanyelvűek magyarul tudása, a magyar anyanyelvűek szlovák nyelvtudása, %, (1910)

csak szlovákul % magyarul is % összesen % magyarok szlovákul %

-3 95,2 4,8 100

3-5 91,9 5,8 97,7

6-11 16,3 76,8 93,1

0

0,1

0,2

Életkori csoportok (évek szerint) 12-14 15-19 20-29 30-39 40-49 50-59 60-69 70-79 6,8 7,9 11 16 20,3 22,9 23,8 26,3 92 85,7 85,1 71,6 42,9 50,6 33,3 26,3 98,8 93,6 96,1 87,6 63,2 73,5 57,1 52,6 0,4

0,8

1,7

Saját szerkesztés a MStK 61. kötete

2,8

2,8

2,6

2,2

2,3

8066,7 0 66,7 3,3

alapján96

15. táblázat. A nyelvismeret változása az életciklus során Ung vármegyében, a német anyanyelvűek magyarul tudása, a magyar anyanyelvűek német nyelvtudása, %, (1910) csak németül % magyarul is % összesen % magyarok németül %

-3 89,7 3,9 93,6

3-5 54,6 21,1 75,7

6-11 12,1 61,5 73,6

Életkori csoportok (évek szerint) 12-14 15-19 20-29 30-39 40-49 4,7 7,1 5,6 5,6 4,8 75,2 75,8 69,5 61,1 48,4 79,9 82,9 75,1 66,7 53,2

50-59 60-69 70-79 4,6 4,8 6 40,5 46,7 38,2 45,1 51,5 44,2

807,9 43,4 51,3

2,6

7,7

10,9

12,7

19,3

14,5

16,5

18,8

22,8

19,9

18,9

16,2

Saját szerkesztés a MStK 61. kötete alapján97 MStK 61. kötet 192-194., 302-303., 326-328. és 364. o. MStK 64. kötet 186-188. o. MStK 61. kötet 210-211. o., 314-315., 344-346. o. és 376. o. MStK 64. kötet 186-188. o. 96 MStK 61. kötet 198-200., 306-307., 332-334. o. és 368. o. MStK 64. kötet 186-188. o. 97 MStk 61. kötet 192-194., 302-303., 326-328. és 364-354. o. 94

95

107

16. táblázat. A nyelvismeret változása az életciklus során Ung vármegyében, a rutén anyanyelvűek magyarul tudása, a magyar anyanyelvűek rutén nyelvtudása, %, (1910)

csak ruténül % magyarul is % összesen % magyarok ruténül %

-3

3-5

Életkori csoportok (évek szerint) 6-11 12-14 15-19 20-29 30-39 40-49 50-59 60-69 70-79 80-

99,2 0,5 99,7

98,5 1 99,5

70,8 28,6 99,4

59,3 40,3 99,6

71,2 28 99,2

80 18,3 98,3

89,3 9,3 98,6

91,9 6,8 98,7

92,5 6,7 99,2

93 5 98

95,1 2,7 97,8

94 3,1 97,1

0,7

3

7,8

10,7

10,7

10,1

11,3

11,6

11,1

10,9

9,1

7,8

Saját szerkesztés a MStK 61. kötete alapján98 17. táblázat. A nyelvismeret változása az életciklus során Ung vármegyében, a szlovák anyanyelvűek magyarul tudása, a magyar anyanyelvűek szlovák nyelvtudása, %, (1910)

csak szlovákul % magyarul is % összesen % magyarok szlovákul %

-3 98,9 0,8 99,7

3-5 97,1 1,7 98,8

6-11 55,7 43,5 99,2

Életkori csoportok (évek szerint) 12-14 15-19 20-29 30-39 40-49 50-59 60-69 70-79 8034,6 45,6 58,2 72,1 81 83,9 88,6 89,3 90,3 64,5 53,3 39,4 25,6 16,9 13,5 7,4 7,7 7,8 99,1 98,9 97,6 97,7 97,9 97,4 96 97 98,1

2,4

8,4

14,8

23,2

20,8

29,4

31,9

31,8

31,1

28,9

28,1 25,8

Saját szerkesztés a MStK 61. kötete alapján99

A rutének esetében 6 éves korig egyáltalán nem jellemző a magyar nyelv ismerete, ami mindkét megyében a 12-14 éves korosztály esetében éri el maximumát. A ruténekre általánosságban nem olyan mértékben jellemző a magyar nyelv ismerete, mint pl. a németekre. Úgy tűnik, a magyar nyelv ismerete az iskoláskorúakhoz van kötve, hiszen az iskolába belépő korosztálynál ugrásszerűen megnőtt az arányuk. Az idősebb korosztály alacsonyabb magyar nyelvtudására az is magyarázat lehet, hogy nekik annak idején (1879 előtt) nem kellett a magyar nyelvvel, mint kötelező tantárggyal megismerkedniük az iskolában. Beregben az egyes korcsoportok között a magyarul beszélők maximuma 56%, míg Ungban csak 40%. Ebből az adatból talán azt is levonhatjuk tanulságul, ha több nép él együtt egy területen, akkor a rutének nagyobb mértékben „maradnak ki” a mindennapi életből/teendőkből, (másképpen: jobban háttérbe szorulnak), míg ha csak két nép él együtt, amely esetben akaratlanul is nagyobb mértékben vesznek részt az interetnikus kapcsolatokban. A csak anyanyelvüket beszélők ennek fényében sokkal magasabb a rutének esetében, mint a németeknél: Beregben: 42,9%, Ung esetében 59,3%. Talán az sem véletlen, hogy ennek értelmében más nyelv ismerete egyáltalán nem jellemző rájuk, mivel 99% felett van a csak anyanyelvükön beszélők és a magyarul beszélők összege (szlovákul pedig értelemszerűen nem tanultak meg) (13. és 16. táblázat). A két megye adatai alapján szlovákok nyelvismereti szokásaikat tekintve bizonyos értelemben a németek és rutének között helyezkedtek el, de közelebb álltak a ruténekhez. A két megye szlovák lakosságának nyelvismereti különbsége valószínűleg abban gyökerezik, MStK 64. kötet 186-188. o. MStK 61. kötet 210-211. o., 314-315., 344-346. o. és 378-379. o. MStK 64. kötet 186-188. o. 99 MStk 61. kötet 198-200. o., 306-307. o., 332-334. o., és 368-369. o. MStK 64. kötet 186-188. o. 98

108

hogy Beregben a szlovákok csak szórványként voltak jelen, míg Ungban egy tömböt alkottak. A ruténekhez hasonlítottak abban a tekintetben, hogy náluk is csak 6 éves kor felett kezdett el érezhetően terjedni a magyar nyelv ismerete, Ungban 64% (szintén 12-14 éves korban), ami aztán 30 év felett érezhetően csökkent, és végül 10 % alá süllyedt (17. táblázat). Beregben viszont 92% a magyarul beszélők maximuma, ami még a németek arányánál is nagyobb (14. táblázat). A beregi szlovákok esetében a magyar nyelvtudás végig jellemző maradt, bár a 40 év feletti korosztályban már kevesebben értettek magyarul. Meglátásunk szerint az ungi és beregi szlovákok magyar nyelvtudása nem kizárólag a kapcsolatok megélénkülésének, a városokba irányuló migrációnak köszönhető (bár ez is igaz, de az urbanizáción túl a rurális közösségek lélekszáma is nőtt 1830-hoz képest), hanem a magyar nyelv iskolai oktatásának is. A szlovákok általános nyelvismeretéről elmondható, hogy csak az anyanyelvüket és a magyar nyelvet ismerték, e kettő összege ugyanis majdnem 100%. A beregi szórványban élő szlovákokra jellemző, hogy 40 éves kor felett jelentkezett más, általunk nem ismert, nyelv ismerete, ebben a németek nyelvismeretére hasonlítottak. Még egy megállapítást lehet tenni, főleg Ung megye esetében, ahol mind a rutének, mind a szlovákok jelentős számarányban éltek. Eszerint a szlovákok inkább beszélték a magyar nyelvet, mint a rutének, és ezzel összefüggésben a ruténeknél a csak az anyanyelvükön beszélők aránya magasabb szinten maradt. Ennek az oka valószínűleg a rutének elzártabb életmódja és társadalma lehetett. Mindezek ellenére a magyarság területi expanziója nem volt jellemző, csupán az egyes régiók homogénebbé válása. Kutatásainkat megkönnyíti, és teljesebbé teszi, az hogy az 1910-es népszámlálás a magyarok népesség nyelvhasználatát is közölte részletes életkori bontásban. Beregben mind a német, mind a rutén nyelv ismerete közel hasonló mértékben terjedt el, a 12 és 39 évesek között, mondhatni végig egyenletes szinten állt, kb. 12 és 18 % között, de az idősebb korosztályra is jellemző maradt egy, kb. 10%-os szint. A beregi magyaroknál szlovák nyelvismeret ezzel szemben alig jelentkezett (2-3% között), de talán ez érthető is a szlovákság szórvány jellege miatt. Ungban a magyar anyanyelvűek nyelvismerete sokkal változatosabb képet mutat, hiszen harmaduk beszélt szlovákul. Vagyis ez a szám mutatja a magyar és szlovák nép intenzív kapcsolatát, és talán a szlovákok nagyobb asszimilációra való hajlandóságát is. (Tehát nem feltétlenül a magyarok tanultak meg szlovákul, hanem szlovák asszimilánsok a magyar mellett beszélték még őseik eredeti nyelvét).100 Továbbá jellemző, hogy nem az iskoláskorúak, hanem a 30 és 60 közötti korosztály beszélte inkább a szlovákot. Nyugodtan kijelenthető, hogy e korosztályok a mindennapi érintkezésben sajátították el a szlovák nyelvet, vagy tényleg asszimilánsokról van szó. (A kétnyelvűség az asszimiláció mellett a népek közti kapcsolat intenzitását is méri). A magyar anyanyelvűek rutén és német nyelvismerete is az idősebb korosztályra jellemző, és a német fontosságát mutatja valahol – és egyben a rutén nyelv bizonyos fokú háttérbe szorítását –, hogy minden ötödik magyar értett németül, de csak minden tizedik ruténül. Az egymás mellett élő népek egymással való kapcsolatát még egy módon tudjuk megvilágítani, méghozzá a megkötetett házasságok vizsgálatával. Ilyen nagyfokúnak mondható nyelvismerettel a háttérben, azt gondolhatnánk és várhatnánk, hogy a vegyes házasságok nem csak puszta kivételnek számítottak a korban. A XX. század első évtizedéből erre is rendelkezünk adatokkal – nyelvi és vallási tekintetben is -, sőt magyarok esetében még 100

Ha egy szlovák ősökkel rendelkező egyén a Hanák P. által meghatározott hármas fázis befejező szakaszában volt.

109

további nyelvi bontást is közzétettek (de csak 1903-tól). Vizsgálataink legelső eredménye az, hogy bár mindkét vármegyében vegyes ajkú népesség élt, a létrejött házasságok döntő többsége azonos anyanyelvűek között jött létre (Bereg 97-98% körül, míg Ungban egy kevéssel alacsonyabb: 92-96%) (18. és 19. táblázat). Beregben valószínűleg azért lehetett a „zártság” még erősebb, mert ott, Unggal ellentétben, nem három, hanem csak két nagy létszámú nép élt. Mindezek fényében, a vegyes házasságok elemzésekor, súlyuknak megfelelően kell értékelnünk ezeket a részletes számokat. Vagyis kimagasló jelentőségüket az asszimilációban nem lehet kijelenteni. 18. táblázat. Az egyező anyanyelvűek között kötött házasságok részletezése Bereg vármegyében (1901-1910) Év Magyar Német Szlovák Rutén Egyéb Egyező h. Össz. h. Egy. h.% 1901 1902 1903 1904 1905 1906 1907 1908 1909 1910

720 716 633 758 724 812 873 851 806 788

141 119 115 147 125 133 126 106 152 129

2 2 9 6 2 5 2 6 6 2

820 871 651 918 744 783 1051 830 852 916

3 2 0 1 1 0 1 1 0 0

1686 1710 1408 1830 1596 1733 2053 1794 1816 1835

1728 1753 1449 1867 1627 1770 2093 1834 1837 1875

97,6 97,5 97,2 98,0 98,1 97,9 98,1 97,8 98,9 97,9

Saját szerkesztés a MStK 7., 22., 32. és 50. kötete alapján 101 19. táblázat. Az egyező anyanyelvűek között kötött házasságok részletezése Ung vármegyében (1901-1910) Év 1901 1902 1903 1904 1905 1906 1907 1908 1909 1910

Magyar 321 370 324 353 397 346 437 391 408 417

Német 56 27 34 27 28 33 27 28 27 23

Szlovák 342 299 273 423 324 304 363 321 309 329

Rutén 396 419 318 485 392 365 479 440 380 394

Egyéb 5 3 4 4 2 7 2 1 2 1

Egyező h. 1120 1118 953 1292 1143 1055 1308 1181 1126 1164

Össz. h. 1202 1188 1026 1376 1216 1134 1367 1246 1167 1207

Egy. h. % 93,2 94,1 92,9 93,9 94,0 93,0 95,7 94,8 96,5 96,4

Saját szerkesztés a MStK 7., 22., 32. és 50. kötete alapján 102

A vegyes házasságokat vizsgálva kijelenthető, hogy mindkét megyében a magyar ajkú vőlegények – a menyasszonyokhoz képest - nagyobb gyakorisággal választottak idegen ajkú házastársat maguknak (20. és 21. táblázat). Ung vármegye etnikailag kevertebb voltát jelzi, MStK 7. kötet 58-59. o. és 62-63. o. MStK 22. kötet 56-57. o., 62-63. o. és 68-69 o. MStK 32. kötet 56-57. o. 62-63. o. és 68-69. o. MStK 50. kötet 74-75. o. és 80-81. o. 102 MStK 7. kötet 58-59. o. és 62-63. o. MStK 22. kötet 56-57. o., 62-63. o. és 68-69 o. MStK 32. kötet 56-57. o. 62-63. o. és 68-69. o. MStK 50. kötet 74-75. o. és 80-81. o. 101

110

hogy majdnem kétszerannyi magyar házasuló választott idegen ajkú házastársat, mint Beregben. (Ráadásul Ung megyének abszolút értékben is kevesebb volt a lakossága.) A magyar menyasszonyok párválasztására inkább jellemző, hogy hozzávetőlegesen egyforma arányban választottak az egyes idegen ajkú népcsoportokból férjet. Beregben a magyar vőlegények által választott német ajkú mennyasszonyok aránya messze felülmúlja a megyében élő németek arányát, vagyis ez alapján mégis inkább a németek tűnhetnek (a szlovákok helyett) a spontán asszimilációban jobban érintettnek. Ungban, a már a nyelvhasználatban is kimutatott, magyar-szlovák intenzív kapcsolat megmutatkozik a magyar vőlegények választásában is, hiszen az esetek több mint felében szlovák feleséget választottak. A magyar menyasszonyok ezzel szemben jellemezően inkább kötöttek házasságot egy német anyanyelvűvel, mint pl. egy szlovákkal. A beregi példa hangsúlyozottabban jelentkezik Ungban abban a tekintetben, hogy jellemzően a magyar mennyasszonyok itt sem választottak rutén férjet. 20. táblázat. Magyar vőlegények, ill. magyar menyasszonyok által más anyanyelvűekkel kötött házasságok részletezése Bereg vármegyében 1903-1910 között103 Magyar vőlegény Magyar menyasszony Év 1903 1904 1905 1906 1907 1908 1909 1910 Össz.

Német 10 7 4 2 9 6 1 4 43

Szlovák 0 1 0 1 0 1 1 1 5

Rutén 8 9 7 10 10 13 8 11 76

Egyéb Össz 0 18 1 18 0 11 0 13 0 19 0 20 1 11 0 16 2 126

Német Szlovák Rutén Egyéb Össz. 4 0 6 2 12 1 2 1 5 9 6 0 5 1 12 3 1 3 3 10 3 0 3 2 8 5 1 4 2 12 2 0 3 0 5 6 0 6 1 13 30 4 31 16 81

Saját szerkesztés a MStK 22., 32., 50. kötete alapján 21. táblázat. Magyar vőlegények, ill. magyar menyasszonyok által más anyanyelvűekkel kötött házasságok részletezése Ung vármegyében 1903-1910 között104 Magyar vőlegény Magyar menyasszony Év 1903 1904 1905 1906 1907 1908 1909 1910 Össz.

Német 2 6 3 2 0 3 2 5 23

Szlovák 14 17 19 18 22 23 14 17 144

Rutén 8 11 5 7 13 10 10 3 67

Egyéb Össz 2 26 1 35 2 29 1 28 1 36 0 36 0 26 0 25 7 241

Német Szlovák Rutén Egyéb Össz. 12 10 3 0 25 5 5 2 6 18 4 4 1 11 20 10 6 2 11 29 7 3 0 1 11 9 3 3 0 15 3 2 1 0 6 3 4 2 1 10 53 37 14 30 134

Saját szerkesztés a MStK 22., 32., 50. kötete alapján MStK 22. kötet 60., 66., 72. o. MStK 32. kötet 60., 66., 72. o. MStK 50. kötet 78., 84. o. 104 MStK 22. kötet 60., 66., 72. o. MStK 32. kötet 60., 66., 72. o. MStK 50. kötet 78., 84. o. 103

111

Összefoglalás E két megyében a vizsgált 30, ill. részletesebben az utolsó 10 év alapján a magyarság aránya ténylegesen emelkedett. A bevezetőben megnevezett három ok, amely tehát országosan a magyarság növekedését okozta, a vizsgált két megyében csak részlegesen valósult meg, mert a magyarság természetes szaporodása elmaradt számarányától. Viszont a kivándorlás tekintetében a magyarok ténylegesen kevesebbet veszítettek, és ezzel ellentétben a szlovákok viszont, főleg Ung megyében, fogyásukat a kivándorlás miatt szenvedték el. Nem meglepő, hogy a vizsgáltaink valahol visszatükrözik a magyar nyelv hivatalos voltát, hiszen minden nemzetiségből többen beszélik a magyart, mint a magyarok a másik nyelvet. Adataink alapján megfigyelhető, hogy a rutén anyanyelvű népesség mennyivel elzártabban élt, mint a többi nép. Mindez megmutatkozik abban, hogy csak közülük kevesebben beszélik a magyart, mint más népek, de a rutén nyelv ismertsége is a legalacsonyabbnak nevezhető. Sokkal intenzívebb a magyar-szlovák kapcsolat, amelyre két példát is láttunk, attól függően, hogy egy tömbben vagy szórványban éltek. A németek nevezhetők a legpolgárosultabb népnek adataink alapján, mindez tükröződik nyelvismeretükben, de bizonyos fokon még a vegyes házasságokban is. Felhasznált irodalom: A Magyar Korona Országaiban az 1881. év elején végrehajtott népszámlálás, Budapest, 1882. A Magyar Korona Országainak 1900. évi népszámlálása. 1. A népesség leírása községenként. (MStK 1. kötet) Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Bp. 1902. A Magyar Korona Országainak 1900., 1901., 1902. évi népmozgalma (MStK 7. kötet) Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Bp., 1905. A Magyar Szent Korona Országainak 1903., 1904. és 1905. évi népmozgalma (MStK 22. kötet) Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Bp., 1907. A Magyar Szent Korona Országainak 1906., 1907. és 1908. évi népmozgalma (MStK 32. kötet) Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Bp., 1910. A Magyar Szent Korona Országainak 1910. évi népszámlálása. 1. A népesség főbb adatai. (MStK 42. kötet) Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Bp. 1912. A Magyar Korona Országainak 1909., 1910., 1911. és 1912. évi népmozgalma (MStK 50. kötet) Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Bp., 1916. A Magyar Szent Korona Országainak 1910. évi népszámlálása. 5. Részletes demográfia. (MStK 61. kötet) Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Bp. 1916. A Magyar Szent Korona Országainak 1910. évi népszámlálása 6. Végeredmények összefoglalása. (MStK 64. kötet) Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Bp., 1920. Auswanderung und Rückwanderung der Länder der Ungarischen Heilige Krone In den Jahren (18991913). (MStK 67. kötet) Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Bp. 1918. FARAGÓ TAMÁS: Népességnövekedés – asszimiláció – vándorlás (Adatok a Nyugat-Dunántúl társadalomtörténetéhez az első világháború előtt, In: Századvég, 1999/3 pp. 33-57. HANÁK PÉTER: Polgárosodás és asszimiláció Magyarországon a XIX. században, In: Történelmi szemle. XVII. évf. 4. pp. 513-536., 1974. KATUS LÁSZLÓ: Nemzetek és népszaporulat. In: Magyarok a Kárpát-medencében. Szerk. Glatz Ferenc, Bp., 1988. 171-174. o. PUSKÁS JULIANNA: Kivándorlás Magyarországról, In: Magyarok a Kárpát-medencében. Szerk.: Glatz Ferenc, Bp. 1988. PUSKÁS JULIANNA: Kivándorló magyarok az Egyesült Államokban 1880-1940. Bp. 1982.

112

SZARKA LÁSZLÓ: Szlovák nemzeti fejlődés – magyar nemzetiségi politika 1867-1918. Kalligram, Pozsony, 1999. 1. melléklet. Bereg megye etnikai viszonyai 1830-1910 között

1830 113

1880

114

1910

115

2. melléklet. Ung megye etnikai viszonyai 1830-1910 között

1830

116

1880

117

1910

118

Bagdi Róbert – Demeter Gábor Nyelvhatár-változás, asszimilációs helyzetek és a statisztika megbízhatósága Zemplén megye példáján Jézus Krisztus munkát kínál a ruszinnak s a magyarnak, s a munkára - jóllehet a ruszin egész éjjel álmatlanul készül – a magyar érkezik meg először. Ezért őt az Úr a síkvidékre küldi, hogy övé legyen a búzatermő Alföld. A ruszinnak a hegyvidék jut. Mivel azonban a tél beálltával a ruszin éhezik, a magyar meg fázik, mert nincs fája, ezért az isteni akarat egymás mellé rendeli a két népet: a magyar így búzát ad a ruszinnak, hogy az ne éhezzen, emez meg fát a magyarnak, hogy az ne fázzon. (ruszin népmonda, Bónkáló S. lejegyzése105)

Célok, módszerek Zemplén megye106 és az itt élő népek, nemzetek történetét és irodalmát örvendetes gazdagság jellemzi. A művek között egyaránt akad demográfiai, néprajzi és történeti munka. A levéltári anyagok jó része feldolgozást nyert, ezek támaszul szolgálnak a további kutatásokhoz. Az utóbbi évtizedben a nemzetiségek történetére, a népiségtörténetre is megújult figyelem irányult. S bár Zemplén megye népesség- és gazdaságföldrajzáról sok adat és régiótörténeti tanulmány látott már napvilágot, tudomásunk szerint nem született összefoglaló munka az asszimiláció térbeli és időbeli dinamikájáról, az egyes népek, nemzetek etnikai viszonyainak változásáról. Három népességösszeírás településekre lebontott etnikai viszonyait rekonstruálva főként az asszimiláció földrajzi meghatározottságát vizsgáltuk. Az egyes települések etnikai jellegéről a közelmúltban már születtek tanulmányok szép számmal, de nem fordítottak különösebb figyelmet az egy településen belül lakó népesség etnikai viszonyaira és annak változására. Mi ennek rekonstruálására tettünk kísérletet. A vizsgált korban az etnikai határok és különbségek elmosódottak voltak, sokan kétnyelvűek voltak kettős identitással. Éppen ezért 1850 előtti adatok esetében a vallás alapján következtettünk az egyes falvak lakosságának etnikai hovatartozására. Mivel módszereinket főként a földrajz alkalmazza, így nem volt célunk árnyalni az asszimiláció társadalmi és gazdasági meghatározóit, bár természetesen nem kerülhettük meg őket. Belátva, hogy vizsgálódásainkat pusztán a földrajzi tényezőkre és a statisztikára szorítva nemcsak az összkép szenved csorbát, hanem megkérdőjeleznénk az elődök úttörő munkájának érdemét is, végül - a történeti források felhasználásával - egy történeti-földrajzi munka született. Zemplén megye ideális választás volt, hiszen három nemzet, nemzetiség107 érintkezik itt. A településen belüli etnikai viszonyokon kívül a települések közötti asszimilációs helyzetek A történetet lásd részletesen: Bónkáló S.: A rutének. Basel-Budapest. Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem. 1996. 15-16. pp. 106 Nem foglalkoztunk a két legdélibb fekvésű járással, mivel ott csak szórványok vagy etnikai szigetek találhatók a 19. századtól kezdve. A Lexicon locorum szerint 1773-ban 41 településen a magyarok voltak többségben a Hegyaljai járás területén, 3 német és egy cseh falu mellett. Mivel az összefüggő nyelvterület határa a járás határain túl húzódott, Zemplén megyét leszűkítve értelmeztük, és az elnevezés sok esetben a tanulmányban is így értendő. 107 Nem kívánunk belemenni a nemzet, nemzetiség, nép, ethnosz fogalmának vitájába. Egy definíció szerint a ruszinság az oroszság egyik ága, mely a Kárpátok területén lakik. Történelme folyamán nem volt államalkotó nemzet, de önálló nemzet saját nyelvvel, azonosságtudattal és műveltséggel. (Sasvári L.: Ruszin hagyományok görög katolikusságunk néprajzában. Bp., Etnikum Kiadó, 1996. 14. p.). A ruszinok nemzetként definiálják magukat. Romsics I. szerint viszont az ukránok egyik ágáról van szó, így a ruszinságot önálló nemzetnek tekinteni nem lehet. Lásd.: Romsics I.: Nemzet nemzetiség és állam Kelet-Közép- és Délkelet-Európában a 19. és 20. században. Napvilág, Bp. 7-16. pp. és 78-82. pp. (Hasonló a hozzáállása az ukrán hatalomnak is.). A szlovákságot a XIX. századtól nemzetként lehet értelmezni. Lásd: Szarka L.: Szlovák nemzeti fejlődés – magyar nemzetiségi politika. Pozsony, Kalligram, 1995. 2-150 pp. 105

119

sajátosságait is megvizsgáltuk. 12 térképünk Smart Sketch és Autocad programok segítségével készült el. Munkánk során FÉNYES E. adatait felhasználva a zsidóságot is külön kategóriába soroltuk, hiszen a szerző munkájában alapvetően vallási viszonyokat közöl.108 Az etnikai viszonyokra való következtetés ezért néha bizony nehézségeket okozott, illetve fényt vetett bizonyos esetekben a statisztika megbízhatatlanságára is. Fényes E. adatain kívül még két, immár pontosabb népszámlálás statisztikáját vizsgáltuk. Bár az 1880-as, 1910-es népszámlálás már a vallási és nemzetiségi hovatartozás tekintetében is különbséget tesz, ezeken a térképeken az összevethetőség érdekében a zsidóságot továbbra is szerepeltettük a statisztikákban. Digitalizált alaptérképünk, illetve Fényes E. műve még a régi településneveket tartalmazta, így mi is ezeket használtuk.109 Mivel az első magyarországi népszámlálásról kiadott kötet110 nem tartalmaz adatokat az etnikai megoszlásról, így korábbi adatainkat más feldolgozásokból vagy kiadott levéltári anyagokból nyertük.111 Ezeket a tanulmány első felében dolgoztuk fel, mely inkább történeti jellegű, míg a második rész főként földrajzi vonatkozású. Három térképünk 50 illetve 30 év különbséggel mutatja be az etnikai viszonyok változását 1830-1910 között, így egyszerre nyílt lehetőség hosszú távú folyamatok és rövidebb, egy generáció alatt bekövetkező változások értékelésére. A települések etnikai viszonyai a 19. századig A Felföldről délre húzódó szlovákok a 17. sz. közepéig nem törték át a középkori összefüggő magyar településterület határát, amely a Pozsony-Nagyszombat-RimaszombatRozsnyó-Hernád-völgye-Tarca-völgye-Gálszécs-Szobránc-Munkács-Huszt vonal felett húzódott. Legfeljebb a folyóvölgyekben kezdődött meg szórványos betelepülésük.112 A szlovákság előretörése ekkor leginkább a németek rovására volt jellemző. Hat, 1605-ben még német néven113 szereplő falu 1652-re már szlovák néven szerepelt.114 Zemplén megye északi Illetve a nemzetiségek között is feltünteti a zsidóságot. Fényes E.: Magyar’országnak ’s a’ hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisztikai és geographiai tekintetben. I-VI. Pest, 1836-40. E művében Fényes E. járásonként közli a számszerű vallási és etnikai viszonyokat, falvankénti megoszlásban csupán a domináns nép(ek) megnevezése szerepel, a lakosságszám és a lakosság vallási megoszlása. Az utóbbiakat illetve a járási adatokat kombinálva viszont lehetőség nyílt a nemzetek-nemzetiségek falvankénti arányának megállapítására egy bizonyos hibahatáron belül (kb. 5-6%-os pontossággal). Tapasztalatunk szerint Fényes E. egy falunál több nemzetiséget akkor tüntet fel, ha aránya meghaladja a 10-12%-ot, vagy a 100 főt. Fényes E. másik munkája, a „Magyarország geographiai szótára” sok esetben ugyanazokat a népességi adatokat közli, mint az előbbi, így a vizsgálatba nem vontuk be, mivel nem juthattunk volna belőle egzakt adatokhoz. 109 A szakirodalom viszont a Bánffy-kormány elrendelte helységnév-magyarosítás során keletkezett neveket alkalmazza, ezért igyekeztünk megadni a különböző régi nevek újabb verzióit. Az 1910-es közigazgatási határokat használtuk. 110 Danyi D. – Dávid Z. (szerk.): Az első magyarországi népszámlálás (1784-87). KSH Könyvtára. Művelődésügyi Minisztérium Levéltári Osztálya. Bp. 1960. 389. p. 111 A kiadott levéltári források közül elsősorban Takács P. – Udvari I.: Zemplén megyei jobbágyvallomások az úrbérrendezés korából. I-III. Nyíregyháza, 1995. illetve Mészáros K.: Zemplén vármegye katonai összeírása 1704-ben. In.: Zemplén népessége települései. Sárospatak 1999. Szerk.: Dr. Tamás Edit, pp. 112-238. c. munkáit használtuk, továbbá a Lexicon Universorum regni Hungariae locorum populosorum (Lexicon locorum, Bp., Hornyánszky, 1920. 335. p.) adataira támaszkodtunk. 112 Varga J. J.: Magyarország demográfiai és etnikai képe a török korszak végén. In.: Zemplén népessége és települései. Sárospatak 1999. Szerk.: Dr. Tamás Edit. 43. p. Zemplén megye sajátos, elnyúlt alakja kitűnően megfelelt mind a természetföldrajzi adottságoknak, mind az ebben rejlő gazdasági lehetőségeknek – például Hegyaljára jártak szüretelni a parasztok akár kétnapi járóföldről is, északi irányból! 113 Különösen jól megfigyelhető a jelenség Szepes megyében, ahol sok falunak csak a német neve került lejegyzésre, de a 18. század végére lakói már evangélikus szlováknak (tótnak), vagy görög katolikus ruszinnak vallották magukat (Fényes E. műve alapján), más falvaknak pedig egyszerre volt német és tót elnevezése is, de lakói között németajkú egy sem akadt. Mengusdorf lakossága evangélikus szlovák volt, Richwald lakossága katolikus tót volt Fényes E. szerint, Javorina/Urgarten lakossága is szlovák volt, Kamjonka/Stein pedig ruszin, Kisszalók/Sclagendorf, Filic/Filsdorf, Sztraska/Nähre ismét szlovák. 108

120

falvai már a XV-XVI. században léteztek, és lakosságuk túlnyomó részben ruszin eredetű volt (Első említésük: Dara, 1598, Sztarina, 1492, Nechválpolyánka 1492, Szmolnik, 1568). 115 A síkvidéki ruszinok, a dolisnyákok a tatárjárás után érkeztek Bereg, Ung, Ugocsa területére. A verhovinai hegylakók később, a 16-19. században vándoroltak be Galíciából, Bukovinából. A megye földrajzi adottságai észak-déli irányú közlekedést tettek leginkább lehetővé. Ennek köszönhetően az alföldi munkaalkalmak vonzották a Felvidék szláv eredetű, szlovák vagy ruszin lakosságát is. Különösen a török kiűzése után vált ez érzékelhetővé. A török uralom alatt viszont éppen a magyar lakosság egy része keresett menedéket északon. Ez etnikai szórványok, szigetek kialakulásához vezetett. Utódaik egy része később természetesen visszatelepült, de például a Heves megyei Kisnána és Domoszló egykori lakossága azonos családnevekkel, de „tót” nyelvvel és öntudattal tért vissza lakhelyére. 116 Bereg megyében 42, a 20. század elején már ruszinajkú települést 1649-ben még magyar nevű jobbágycsaládok laktak.117 A török kiűzése vagy éppen pusztításai miatt azonban a ruszin etnikum a peremterületekről a folyóvölgyek felé migrált. Az előbb említett tényezők és az asszimiláció miatt sok ruszin jobbágynak volt magyar neve.118 DIENES D. a 17. század eleji (1611-1633) református és lutheránus egyházlátogatási jegyzőkönyvekben előforduló családnevek (Krisan, Zoka, Palinka, Polyák, Petrenko, Scultetus, stb.) alapján következtetett a lakosság nemzetiségére. Nem magyar ajkú lakosságot talált: Agyagos, Jesztreb, Mernyik, Mogyorós, Feketepatak, Mihalóc, Izsép, Kvakóc, Tótkajna, Sókút, Zamutó, Csáklyó és Vehóc, Komaróc, Dobra, Nagydamasa településeken, a Gálszécsi járás északi területein.119 A déli – református – területek ekkor még döntően magyarok voltak. Varannó, Szacsúr és Polyánka vegyes magyar-szlovák települések voltak, az utóbbi kettő a nevek alapján valószínűleg szlovák többséggel120 (Brozák András, Soltész Brosz, Szakál György, Mateleh György). Bár a „névvegyelemzésnek” a 20. században szomorú következményei voltak, a statisztikai kimutatások megjelenéséig, mint munkamódszer nem hagyható figyelmen kívül.121 A három utóbbi település Fényes E. szerint a 19. század elejére teljesen elszlovákosodottruszinosodott (1. ábra). Varannóban a lakosság 75%-a szlováknak 25%-a zsidónak vallotta magát, Szécspolyánkán a lakosság 70%-a volt szlovák és 30%-a ruszin nemzetiségű, Szacsúron pedig a szlovákok enyhe fölényt mutattak a ruszinokkal szemben (60% - 40%). Gálszécsen szintén élhettek szlovákok, mert arról érkezett panasz, hogy a pap nem tud szlovákul.122 Nagymihály, Petróc, Topolyán és Miglész szintén kevert lakosságú település volt, de jelentős magyar lakosságot a 19. sz. elején már csak Miglész tudott felmutatni (40%), de csak a század közepéig. A statisztika Miglészen, Petróczon, Topolyánban ruszinokat és nem szlovákokat mutatott ki (1. ábra). A török kiűzése után megnövekvő mobilitás eredményeképpen egyre nagyobb ruszin és szlovák lakosság jelent meg a folyóvölgyekben és húzódott délre. A Hegyalján munkát vállalók között találjuk Cziróka-Hosszúmező, Jeszenő, Magyarizsép, Szécskeresztúr, 114

Varga J. J. 68-69. pp. Udvari I.: Ruszinok a XVIII. században. A Vasvári Pál Társaság Füzetei 9. Nyíregyháza 1994. 338. p. 116 Sasvári L. 21. p. 117 Bónkáló S. 28. p. 118 A demográfiában is alkalmazott névelemzéssel már csak ezért is óvatosan kell bánni (lásd részletesen később). 119 Dienes D.: Szláv ajkú protestánsok Zemplén vármegyében a XVII. században. In.: Zemplén népessége, települései. Sárospatak, 1999. Szerk.: Dr. Tamás Edit, 106. p. Az 1910-es közigazgatási határok szerint. 120 Uő., 108. p. 121 Lásd erre vonatkozóan Ila B.: Gömör vármegye IV. Bp., Akadémiai Kiadó, 1969. 271. p., Szabó I.: Ugocsa megye. Bp. MTA, 1937. 611. p. Jakó Zs.: Bihar megye a török pusztítás előtt. Bp. Sylvester Nyomda. 1940. 424. p. 122 Dienes D. 109. p. 115

121

Kolbása, Kozma, Lasztóc, Legenye, Barancs, Bodzásújlak, Garany, Kásó, Kazsu, Gercsely, Hardicsa, Kelecsény, Miglész, Kisazar, Kereplye, Kohány, Sókút, Csabóc, Dargó, Vécse, Upor, Tarnóka Orosztokaj, Szacsúr, Szécspolyánka stb. lakóit. Bár ezen települések egy része magyar többséget mutatott a 19. század elején123 (1. ábra, 1. táblázat), a migráció hatására már ekkor is sok ruszin és szlovák (Orosztokaj, Upor, Csabóc, Szécspolyánka, stb.) ment délre dolgozni, ami hosszabb idő után lakóhelyváltással, betelepüléssel is járt. A ruszinok nemcsak pásztorkodással foglalkoztak, de szőlőműveléssel, sőt Galícia/Lengyelország felé borfuvarozással is.124 A 18. század végén Alsóhrabóc, Alsókörtvélyes, Alsóladiskóc, Baskóc, Bosnyica, Csernyina, Felsőladiskóc, Göröginye, Hegedűsfalva, Hencóc, Hór, Homonnaolyka, Jankóc, Karna, Jeszenőc, Kladzány, Kolcshosszúmező, Kucsin, Leskóc, Tussaújfalu, Agyidóc,125 stb. települések döntően nem magyar ajkú lakossága (1. táblázat, 1. ábra) is a Hegyaljára járt dolgozni. A Hegyalja kifejezés esetében nemcsak Tokaj-Hegyalja, de a ma Szlovákiában, a Ronyván túl található hegyvidék, a Zempléni-szigethegység is szóba jöhetett. De szőlőhegyek voltak Gálszécs körül is, és pl. Kereplye lakói oda jártak. Az észak-déli irányú kapcsolatok mellett a keletnyugatiak sem szűntek meg, sokan az Ung megyei Tarnára jártak szüretelni.126 A rendszeres migráció elősegítette az interetnikus kapcsolatok erősödését. A mobilitás növekedését elsősorban két tényező okozta. Az egyik a hegyvidék kis eltartóképessége, mely a népességtöbbletet a folyóvölgyek felé kényszerítette. A másik a járványok okozta munkaerőhiány Tokaj-Hegyalján. Az 1830-31-es kolerajárvány csak Tállyán 600-nál több halálos áldozatot követelt, s a város teljes lakossága a pusztulás előtt 2200 fő volt. A járvány pedig nem egyformán érvényesült a megye egész területén, hiszen Gálszécsen még a lakosság 10%-a sem esett áldozatul. Ezek a tényezők északon mindenféleképpen munkaerőtöbbletet jelentettek. A szőlőművelésben óriási lehetőségek rejlettek, hiszen a munkaerő nélkül maradt gazdák 18 krajcárt is fizettek a napszámért, akkor, amikor a megyében hivatalosan 12 krajcárban határozták meg a napszámbért. Ennek köszönhetően a korábban református Tállya 1836-ra 900 reformátussal, 3600 katolikussal, 600 zsidóval és több száz görög katolikus lakossal rendelkezett. A migráció két fázisban zajlott le: az első generáció elhagyta a hegyeket és a völgyekbe költözött, így kevert, ruszinszlovák vidék jött létre. A Hegyaljára munkát vállalni ezek a völgyekbe költözött munkások mentek, hiszen a Gálszécs környéki szőlőhegyen már kitanulhatták a kötözést, metszést, karózást, stb., nem úgy, mint a hegyvidékiek. Ezt a folyamatot nagyon érzékletesen mutatja be az 1. ábra. A járványokon túl a hegyvidék kis eltartóképessége elsősorban a regionális árucserekényszerben mutatkozott meg. Tőkés értelemben vett tőkefelhalmozó árutermelés a zsidóság megjelenéséig nem jellemezte a vidéket, a cserekereskedelem viszont igen nagy volt. A meszet, a szenet, a fát, a gyapjút a gubacsot a hegyvidéki ruszin és szlovák lakosok a síkvidék gabonájára cserélték. Soha nem volt annyi kallómalom a vidéken, mint a II. József idején készült katonai felmérés térképein. Ha a hegyvidékről lejött a „tót szekér” – lett légyen akár ruszin, akár szlovák -, a völgyekben egy kosár szenet vagy meszet egy kosár gabonára cseréltek. Nem véletlenül írja minden hazánkban megfordult külföldi, hogy mennyire szorgalmasak a tótok, hiszen állandó mozgásban voltak. A sok vándorlás, Magyarizsép 55% magyar, 45% ruszin, Lasztóc 66% magyar, 25% ruszin, Kazsu 60% magyar, 33% ruszin, Garany 85% magyar, Gercsely 50% magyar, 40% ruszin. 124 Udvari I. 297. p. 125 Takács P. – Udvari I. alapján. 126 Udvari I. 296. p. 123

122

különösen a megye kedvező, észak-déli völgyirányai miatt ezek az emberek több nyelvet is ismertek, és olykor – bízva a kedvező lehetőségekben – egész családjukkal odébb költöztek. A 19. század előtt a hegyvidék igen gazdag volt a cserekereskedelem révén: ez kitűnik az urbáriumokból, kontraktusokból: a falu lakossága olykor 600-700 forintot is fizetett a megváltásért. A 19. századra gyökeresen megváltozott a helyzet. A hegyvidék elszegényedett. Az angol gyapjú, illetve a parasztság által vásárolt karton erős konkurencia volt a helyiek számára, így a juhtenyésztésből jelentős bevétel nem származott többé. A galíciai zsidók megjelenése a regálék bérbe vevéséhez vezetett – hiszen a zsidóság nem rendelkezett feudális jogokkal, így földet sem birtokolhatott, viszont valamiből élnie kellett. A batyus zsidók, ha - pl. tollkereskedésből - elegendő jövedelmet szereztek, kocsmát béreltek, vagy kibérelték az erdőben a gubacsszedés jogát. Ez utóbbi érzékenyen érintette a jobbágyokat, hiszen korábban a gubacsot ők szedték és adták el jó pénzért a cserzőanyagot a szűcsöknek, vargáknak. Minden mellékes kereseti lehetőségtől megfosztva a ruszin jobbágyok a ki- és elvándorlást választották, ami a kisfalvak számának növekedéséhez, illetve a lélekszám csökkenéséhez vezetett (részletesen lásd: 3. rész). A 19. század második felében a gyümölcsöt Nyíregyháza környékéről vasúton szállították Zemplénbe és ott a hegyvidéki parasztok elcserélték fáért, juhsajtért. A 19. századig, a magyarok déli irányú elvándorlása miatt a szlovákok és ruszinok spontán települése, illetve szervezett telepítése a következő falvakat érintette az általunk vizsgált területen. Szlovákok telepedtek meg Alsóregmec, Füzér, Széphalom, Vitány és Vily településeken, ruszinok Rudabányácska, Bacskó és Vitány házaiban, bár Vitány 1800-ra már szlovák relatív többséget mutatott (40% szlovák, 35% magyar). Hosszúlázra 1790-re érkeztek német telepesek. A telepítés főleg a hegyvidékeken volt sikeres.127 Terebesen először 1663-ban gyaníthatunk nagy tömegben szlovákokat, és 1800-ra magyar alig maradt a területen (1% alatt). A ruszinoknak viszont már 1647-ben templomuk volt a településen.128 Szedliszkén, Majorócon, Szilvásújfaluban szintén voltak ruszinok. Bodzásújlak lakosságát 1663-ban pestis pusztította el, s 1701-ben már ruszinok lakták.129 A ruszin betelepedési hullám ennek ellenére csak a század közepére-végére öltött nagyobb méreteket. A betelepedő ruszinok nem fizettek egyházadót és ebben a földesurak támogatását élvezték, akik azzal érveltek, hogy e kedvezmény nélkül a telepített jobbágyok továbbállnának. Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy a telepítés olykor szervezett keretek között folyhatott,130 hogy a pusztán maradt telkeket megműveljék, esetleg újabb irtványföldeket hozzanak létre. A tulajdonos kedvezményeket adott: pl. az irtványföld a megművelő birtokához tartozott sokáig, s csak később kebelezte be a majorság.131 Eltűrték a bigámiát is. Ugyanakkor a beszivárgás már a 16. századtól jelentős volt, és a 19. század közepéig az is maradt. A munkaerő nyilvánvalóan értékes lehetett, tehát a terület a 18. sz. elején még relatív munkaerőhiánnyal küszködött. Ez nem volt kivételes eset a korabeli Magyarországon. A munkaerőhiányra ékes bizonyíték, hogy a Rákóczi-szabadságharc korabeli, 1704-es katonai összeírásakor – a Rákóczi-birtokok kivételével – az országos aránynál kevesebb katonát Süli-Zakar I.: Tokaj-Hegyalja és környékének népmozgalma 1787-1970 között. Borsodi Levéltári Évkönyv III. Miskolc. 128 Dienes D. 109. p. 129 Udvari I. 98. p. A Lexicon locorum szerint lakói még 1773-ban is magyarul beszéltek, és csak 1830-ra vált döntővé a ruszin elem, ami ellentmondást hordoz magában 130 A rendszeres betelepítés Bónkáló S. szerint csak a 17. század közepéig tartott, de mára ez megkérdőjeleződött. 131 Erre sem került sor mindenhol. 127

123

írtak össze. Az összeírás alkalmat ad az etnikai viszonyok vizsgálatára is. Bár ez nem volt mentes a hibáktól, mert az összeíróbiztosok eltérő hozzáállása és nyelvtudása befolyásolhatta a végeredményt. (pl. Pivovarnyik Ihnát = Serfőző Mihály és egyéb névcserék, elírások.). 132 Az összeírást feldolgozó tanulmánynak ugyan eredetileg nem ez volt a célja, mi mégis kísérletet tettünk a nevek alapján az etnikai viszonyok rekonstrukciójára a teljesség igénye nélkül. Tussa és Rákócz Fényes E. összeírásában már szlovák (100%) illetve ruszin településként (75% ruszin, 25% szlovák) fordul elő (1. ábra), Rákóczi Pál és Tussay Zsigmond viszont armális nemesként magyarok voltak, vagy legalábbis tudtak magyarul.133 Ha a 18. század végi zempléni birtokos nemesek neveit böngésszük, ott is találhatunk nem magyar eredetű, vagy nem magyaros csengésű nevet, akik ugyanakkor a magyar birtokos nemesség részeként magyarnak számítottak (Ibrányi, Bényei, Szentléleky, Kovásznay, Boronkay mellett Szulykovszky, Klobusiczky, Orosz, Viczmándy, Okolicsányi, Vladár).134 Ekkor Kisazaron is élhettek magyarok, mert Szabó Zsigmond vicehadnagy odavaló volt. A szinnai Tsepregi Ádám magyar, Tsernitska András viszont szlovák lehetett. Az alábbiakban néhány zempléni településről bevonult katonák nemzetiségi hovatartozását kívánjuk megadni. A „Tót”, „Orosz” családneveket minden esetben szlováknak illetve ruszinnak vettük. Ha a keresztnév szlávos hangzású volt, vagy magyar írású, de szlávban gyakoribb (György, Pál, András, Máté = Juraj, Pavol, Andrej, Matko stb.) akkor szintén így jártunk el. Elképzelhető ezért a szlovákok enyhe túlbecslése, a magyar és ruszin nevek számának alábecslése mellett.135 Ennek oka az, hogy igyekeztünk azokat a neveket is egyértelműen besorolni, melyek egyformán tartozhattak magyar vagy szlovák, illetve ruszin vagy szlovák anyanyelvű személyhez. Fontos hangsúlyozni, hogy viselt név eredete nem azonos a nemzetiséggel, a személyek nemzeti öntudatával136 – ez utóbbi nem is értelmezhető a 19. századi modern nemzet-fogalom kialakulása előtt. Az adatokat - melyek csak tájékoztató jellegűek - érdemes összevetni a Fényes E. összeírása alapján készült térképpel (1. ábra) (1. táblázat). Körülbelül 45-50 településen történt valamilyen etnikai jellegű változás 130 év alatt Fényes E. összeírásának korára, és a felsorolásban összesen 80 helynév szerepelt. Ez mindenképpen jelentős szám. A nevek tanúsága szerint Deregnyő, Hardicsa, Füzessér és Abara vegyes lakosságú településből döntően magyarrá vált, Miglész és Kozma magyarból ruszin-magyar településsé, Szalók magyarból ruszinná, Czéke, Gálszécs, Kiscséb, Nagycséb, Nagyazar magyarból vegyes szlovák-ruszinná, Bánóc, Volya, Kelecsény, Varannó és Tussa magyarból szlovákká vált. Ruszin-szlovák viszonylatban három település inkább ruszin jelleget öltött. A szlovákok különösen a magyar-szlovák vegyes lakosságú falvakban törtek előre, a ruszinok a vegyes szlovák-magyar-ruszin falvakban (Bodzásújlak, Szuha). Úgy tűnik a mezővárosi magyarság vagy túlreprezentált volt Rákóczi seregében, vagy nem tolódtak még el az etnikai arányok a városokban a szlávok javára a vegyes lakosságú

Mészáros K. 134. p. In: Zemplén népessége, települései Ennek oka lehetett, hogy a Hungarus-tudat és a kiváltságok miatt a nemesség viszonylag gyorsan a magyarsághoz asszimilálódott, ami nem jelentette azt, hogy anyanyelvét elfeledte volna. A szlovák kisnemesség képviselői, bár nevében esetleg elmagyarosodtak, beszélték a szlovákot is – illetve, sok magyar földesúr is beszélte a szlovákot jobbágyai miatt. 134 Udvari I. – Takács P. alapján. 135 Ez főleg vegyes lakosságú falvakban jelentett problémát. A nevek minősítése során Szabó I. (i. m.: 5-17. pp.) módszerét követtük, eltekintve attól, hogy a bizonytalan eredetű neveket valamelyik szláv népcsoporthoz soroltuk. 136 Peter Ratkoš, Ila B., Róna-Tas A., Romsics I. is hasonló nézeteket képvisel. 132 133

124

„átmeneti”137 zónában. Figyelemre méltó viszont a megnövekedett számú ruszin lakosság. A ruszinok és a szlovákok elkülönítése elég nehéz, hiszen a szlovákok a szomszédos szláv nyelvekbe kiterjedt átmeneti nyelvjárási peremterületek formájában szinte észrevétlenül olvadnak bele.138 Az 1720-as népösszeírás adatait ACSÁDY I. dolgozta fel.139 Bár sok kritika érte az 1715-ös és 1720-as összeírást a lakosság számának alábecslése miatt, mégis pontosabb, mint az előbbi források. 1715-ben 212, 1720-ban 210 szláv többségű település volt egész Zemplén megyében. Szláv többségű, de magyarral vegyes 80-84 település, 45-43 település magyar többségű, de szlávok által is lakott, míg tiszta magyar volt 75-90 település140 Az 1772-1773as úrbéri kérdőívezés során 108 magyar 150 szlovák és 149 ruszin nyelvű települést mutattak ki,141 ami jelentős szláv expanzióra és a magyarság visszaszorulására utal. Mivel általában szerepelt a kérdésekre választ adók neve, néhány település esetében itt is elvégeztük a nevek eredetének vizsgálatát, mellékelve a Lexicon locorumban található bejegyzést a településen használt nyelvről (2. táblázat).142 34 - véletlenszerűen kiválasztott, de a nyelvi érintkezés zónájába eső - települést megvizsgálva, körülbelül 13-14 esetben figyelhető meg a komolyabb változás (egy etnikai csoport eltűnése, arányok megfordulása, új csoport feltűnése). Némi kétséget ébreszt a módszerek hatékonyságát illetően, hogy az 1772-74 között a névelemzés módszerével, illetve a hasonló időszakból való Lexicon locorum adatai alapján egyaránt megvizsgált települések körében 6-7 esetben kisebb-nagyobb eltérés tapasztalható a két adatsor között.143 A nevek Tamás E. szóhasználata. (Zemplén vármegye népessége a XVIII-XIX. században. In: Zemplén népessége, települései. Sárospatak, 1999. 369. p. Szerk.: Dr. Tamás Edit, pp. 265-298.). Ez a tény azt is jelenti, hogy a mezővárosokat központi fekvésük, vagy szerepköreik miatt súlyozottan kell figyelembe venni az etnikai jellegű vizsgálatoknál, mint az asszimiláció egyik lehetséges kiindulási pontját. Éppen ezért ábráinkon is az arányosnál nagyobb körrel ábrázoltuk az 1000 fő feletti településeket. 138 Tamás E. 266. p. Bonyolítja a problémát, hogy a tót nyelv a régi magyar nyelvben egyszerűen szlávot (sőt eredetileg valamelyik germán népet v.ö. teut-deutsch) jelentett. Tótkomlós neve a szlovák evangélikus telepesekre utal, de Tótszentmárton lakói Baranyában katolikus horvátok voltak (Sasvári L. 20. p.). Éppen ezért gyakran találkozni a mai szakirodalomban ilyen esetben a „szláv” megnevezéssel. Mi igyekeztünk ezt a „ruszin és szlovák” kifejezéssel feloldani, de sok esetben ez sem megoldás. A két szláv nyelv annyira hasonló, hogy olykor egy adott település lakói sem tudták magukat egyértelműen valamelyik „modern” nemzeti-nemzetiségi kategóriába sorolni. Észak-Magyarországon ugyanis a szlávok gyakran a „tót” megnevezést használták anyanyelvükre, ami viszont egyaránt jelenthetett szlovákot és ruszint is. Ezért is fordulhat elő, hogy egyes falvak 10 évenként változtatják nemzetiségi hovatartozásukat a ruszin és szlovák megnevezés között. Fényes E. viszont egyértelműen elkülöníti a tót (szlovák) és orosz (ruszin) népet. Ez azért látszik problémásnak, mert így görög katolikus szlovák falvakkal is találkozunk. Grugóc esetében (Göröginye fil.) Fényes E. csak a „tótot” nevezi meg etnikumként, de a vallási adatok szerint 76 római és 70 görög katolikus lakott a faluban. Vagy a görög katolikusok is szlováknak vallották magukat, vagy hibásak az adatok. A görög katolikus szlovákok tényleges léte kétséges, bár Sasvári L. szerint elképzelhető, és pontosan az asszimiláció egyik első fokát látja benne: eredendően ruszinoknak tételezve fel őket, akik még ragaszkodnak vallásukhoz, de a nyelvi különbségek csekélysége miatt már a környező szlovák falvakhoz kezdtek asszimilálódni. 139 Acsády Ignác: Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában 1720-21. Magyar Statisztikai Közlemények, XII. Bp. 1896. 140 Tamás E. 272. p. 141 Takács P. – Udvari I. 15-16. pp. Bár a kérdezőbiztosok válaszaira csak 21 településen hangzott a válasz ruszinul, a Lexicon locorum ennél jóval több települést tüntet fel. 142 Takács P. – Udvari I. munkája alapján, a Mária Terézia-féle úrbérrendezés kérdőívein szereplő személyek nevének felhasználásával. Mivel jóval kevesebb név szerepelt, mint 1704 esetében (átlagban 4-6), így meghagytuk a „bizonytalan eredetű” kategóriát. Kevés adat esetében ugyanis a minősítés óhatatlanul súlyosabb torzulásokhoz vezet. A kategóriák továbbra is inkább a név eredetéről, mintsem viselője etnikai hovatartozásáról árulkodnak. Az itt feltüntetett települések kiválasztásban a nevek azonosíthatósága játszotta a fő szerepet. 143 A 18. századi összeírások nem annyira a bevalláson, mint az összeíró hozzáállásán alapultak. Éppen ezért helyesebb ilyenkor a „vallotta magát” helyett az „írták össze” kifejezést alkalmazni és a továbbiakban is így kell érteni ezt minden 1850 előtti összeírásnál is. Éppen ezért fontos a nevek vizsgálata, mert bizonyos hangtani jelenségek útmutatást adnak a (nem vállalt, nem tudatos) etnikai hovatartozásról. Ennek köszönhetően viszont ellentmondások adódhatnak, ami nem csak az összeíró szubjektivitásának köszönhető, de éppen így a vallási jelenségeknek és az etnikai viszonyok, önazonosság 137

125

alapján a kevert lakosságú települések száma 20-ról 14-re csökkent, ami némi homogenizálódásra utal. Szalók ekkor vesztette el magyar lakosságát, a vegyes falvakban a magyarság mindenütt háttérbe szorult, Füzessér kivételével (ahol viszont a Lexicon locorum nem tud magyarokról!). A Lexicon locorum alapján az általános várakozás az volt, hogy azokat a falvakat minősítették ruszinnak, ahol a lakosság görög katolikus volt. Túlnyomó részben igazolódott várakozásunk, de meglepő kivételek is akadtak. Szlovák (slavonica, nem ruthenica), de görög katolikus volt a Lexicon locorum szerint az Ung megyei Korumlya, a Zemplén megyei Berető, Szopkóc, Laborcvolya, Rákóc, Tavarnapolyánka, Topolya (Topolyán), Agyagos, Bányácska, Bacskó, Magyarizsép, Porubka, Techna, stb.144 60 évvel később, Fényes Elek összeírásában szintén szlovákként, de 30%-os ruszin (görög katolikus) kisebbséggel szerepelt Berető – mely immár főleg a római katolikus hitet vallotta. Agyagoson 40%-ra esett a görög katolikusok (ruszinok) aránya. Topolya megmaradt görög katolikusnak, de Fényes E. szerint immár ruszinok, s nem szlovákok lakták. De ruszinként tüntette fel Porubka, Laborcvolya, Rákóc és Szopkóc lakosságát is. Magyarizsépen a görög katolikusok (Fényes E. szerint ruszinok) 45%-ra estek a magyarokkal szemben. Bacskón szlovákok és ruszinok (görög katolikusok, 60%) egyaránt jelen voltak. A görög katolikus szlovákság léte zavarba ejtő lehet, de elég nagy gyakorisággal fordul elő a névjegyzékben ahhoz, hogy ne elírásra gyanakodjunk. Például Possa (Pósa) tót-orosz falunak vallotta magát 141 római, 292 görög katolikus lakossal 1850-ben,145 de 1910-ben 440 szlovák mellett 7 magyar, 17 német lakta, akik közül 154 római, 291 görög katolikus volt. Világos, hogy voltak még 1910-ben is görög katolikus szlovákok. Ugyanígy Kolcshosszúmező lakossága 1910-ben 826 fő volt, ebből 764 szlovák, 30 magyar, 30 német (zsidó) volt, viszont az 556 római katolikus mellett 222 görög katolikus és 43 izraelita lakott. A szlovákok egy része megint csak görög katolikus volt – ráadásul a gör. katolikusok (eredendően valószínűleg szlovákká asszimilált ruszinok) csak 1830 után ülhették meg a falut, mert Fényes Elek még 731 fős r. kat. lakosról számol be 8 evangélikus mellett. Szemben a Lexicon locorummal, Fényes a görög katolikusokat általában „orosznak” tünteti fel, bár nála is akadnak görög katolikus szlovákok. A két kimutatás módszertana közötti különbség – hogy az egyik csak a falu többségének vallását és nyelvét adja meg, a másik viszont a falvakon belüli megoszlást is bemutatja - elég nagy eltérésekhez vezet – így nem tudni, melyik kimutatás hihető igazán, ami zavart okoz az értelmezésben. Ezért igazából a vallási hovatartozást sem tekinthetjük hibátlan vezérfonalnak az etnikai vizsgálatokkor, akárcsak a névelemzést. Csak tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a Lexicon locorum Málca falut szlovákként, de helvét hitűként tünteti fel, ami azért is különös, mert a kálvinizmust általában a magyarsággal szokták azonosítani! 1773-ban görög katolikus és magyar volt Hardicsa, Bodzásújlak. Ez azért is érdekes, mert a Lexicon locorum görög katolikus magyar falut alig tüntet fel, holott Fényes E. kimutatásából tudjuk, hogy a Bodrogközben a magyarság egy része görög katolikus volt, akárcsak a ruszinok.146 A bodrogközi járásban 1830 körül 28746 magyar, 1613 orosz, 600 tót, 1250 zsidó élt, tehát az 5909 görög katolikusból 4296 magyar volt! Hardicsa esetében a kialakulatlanságának is. A korabeli nemzetiségi csoportok leginkább a vallás útján határozták meg magukat, ámde a statisztikai adatsorok azt mutatják, hogy nem kizárólagosan (pl. görög katolikus, de szlovákként összeírt települések). Ezek vizsgálata is tanulságos. 144 Lexicon locorum, 288-301. pp. 145 Fényes E.: Magyarország geographiai szótára, Pest. 1851. I. Sajnos ugyanez az adat szerepel a korábbi Fényes E. műben is, akárcsak Kolcshosszúmező esetében. 146 Egy részük tekinthető asszimilált ruszinnak, de az összes nem!

126

görög katolikusság 30% körüli értékre esik Fényes E. szerint, de a lakosság nagy többsége továbbra is magyar. Itt tehát vallásváltás következett be. Bodzásújlak esete is érdekes, mert ott 1830-ra alig maradt magyar, ráadásul 1663-ban egy járvány a lakosság nagy részét elpusztította, és helyükre ruszinok költöztek. Magyarként van feltüntetve (vallás: katolikus és helvét) Szilvásújfalu is, ami Fényes Elek szerint már szlovák és ruszin többséget mutatott 6030 arányban. A Lexicon locorum szerint a Bodrogköz nagy részén, illetve Sátoraljaújhelytől északra a magyarság helvét hitű (például Zemplén, Deregnyő, Nagygéres, Nagycigánd, Alsóberecki, Karcsa, Ricse, Nagyrozvágy, Szomotor, Kistárkány Őrös, Ricse, Szentes, stb.), de Fényes E. már a Bodrogközt jelentős görög katolikus lakossággal ruházza fel, ami vagy erős bevándorlásra, vagy áttérésre utal. Bodrogszerdahely a Lexicon locorum szerint görög katolikus ruszin volt, de Fényes E. már 80%-ra taksálta a magyarságot. A Lexicon locorum a Bodrogközben Dámócot, Dobrát és Agárdot görög katolikus ruszinként, az utóbbit magyar-ruszinként állítja be, ugyanakkor 1840 körül már mindhárom településen 60% fölött volt a magyarság aránya, 1910 körül pedig 90% fölött. Dámócon 322 görög katolikus élt 73 egyéb felekezethez tartozó mellett, Fényes mégis magyar-oroszként jelzi a falut. Dobra esetében 362 görög katolikus lakott 34 más felekezetűvel, mégis magyar-orosz volt a falu. Agárdon a 416 görög katolikus a lakosság 45%-át tette ki, Fényes E. munkájában azonban tiszta magyar faluként van megjelölve. Világos, hogy a ruszinság – ha az adatok hitelesek – feloldódott a magyarság soraiban, de a vallásuk megmaradt, így a magyar görög katolikusság egy része ruszin eredetű. Erre jóval későbbi adataink is vannak. Bély lakossága szerint magyar-orosz falu volt: 1850-ben147 301 római katolikus, 332 görög katolikus, 17 református és 30 zsidó lakta. Mivel a magyarság volt többségben, a görög katolikusok egy része biztosan magyar volt. 1910-ben a falu minden lakosa magyar volt, 328 római katolikus, 378 görög katolikus, 254 református lakta. Az orosz görög katolikusok tehát beolvadtak a magyarságba. De hasonló képet mutatott az Abaúj megyei Pere is, amely magyar-orosz faluként került leírásra a Magyarország geographiai szótárában 362 r. kat., 353 g. kat., 184 református és 14 zsidó lakossal, és manapság már nem is laknak ruszinok a faluban. Ugyanilyen település Felsőgagy is. A Lexicon locorum 18. és Fényes E. 19. századi adatait összehasonlítva szlovákból ruszin lett Falkus és Márkcsemernye. Kiscséb magyarból szlovákká vált. Lask görög katolikus ruszin faluból római katolikus szlovák lett. A ruszinság és szlovákság között pontosan akkora volt a határvonal, mint a görög katolikus és római katolikus vallás között. Általánosságban igaz, hogy amint egy görög katolikus falu római katolikussá lett, úgy lett ruszin lakóiból szlovák. Fényes Elek kimutatásában ugyanis már nagyságrenddel kevesebb görög katolikusként megjelölt szlovák faluval találkozunk, mint a Lexicon locorum falvai esetében. Zemplénben a görög katolikus falvak fele csak filiálé volt, nem önálló parókia. Ez más ruszin lakossággal is bíró megyékkel összevetve igen rossz arány volt. Márpedig a 18. században a vallás volt a legfőbb identitásforrás, így a nemzetiség vállalását is nagyban meghatározta. (Sajnos statisztikai azonosságot nem lehet kimutatni a két változó között – többek között erre a megállapításra jutott KEMÉNYFI R. is148). A reformkortól egy másik etnikai azonosságtudatot tápláló vagy gerjesztő tényező az iskolázottság lehetett, bár a tanítók hatása a korábbi évszázadban is fontos lehetett. Kérdés azonban, hogy az 147 148

Fényes E.: Magyarország geographiai szótára, Pest. 1851. I. Keményfi R.: Etno-kulturgeográfiai vizsgálatok két magyar-román faluban. Debrecen, 1994. 165. p.

127

analfabétizmus tekintetében rossz mutatókkal rendelkező területen mekkora lehetett a tanítók szerepe a nemzeti azonosságtudat kialakításában – ha volt egyáltalán. A Lexicon locorum közli az iskolamesterek számát. Megvizsgáltuk, hogy az 1770-1830 közötti időszakban mekkora volt a „nemzetiséget váltott” falvak aránya a tanítóval rendelkező és nem rendelkező falvak esetében. A kevert vallású és lakosságú falvak általában több tanítóval is rendelkeztek. Iskolamester (ludi magister) 21 magyar faluban volt, továbbá 42 szlovák településen, és némi meglepetésre 73 ruszin faluban is találtunk tanítót. Az előbbi adat – nem számítva a hegyaljai járásban lévő 41 magyar többségű települést, ahol 27 településen volt 43 iskolamester, ami kiemelkedő érték – a magyar falvak esetében 25%-os aránynak felel meg, a szlovákok esetében ez az arány 30% körül mozgott, míg 1773-ban minden második ruszin falu rendelkezett iskolamesterrel, ami a vártnál magasabb érték volt. A ruszin falvakban mutatkozó magas érték annak köszönhető, hogy az ottani tanítók valójában inkább kántorok voltak, vagy teológiát hallgató kispapok, akik felszentelés előtt álltak, még nem nősültek meg, és megélhetési gondok miatt vállalták a kántori állást. Iskola természetesen ezeken a helyeken nem volt – Kazinczy idején volt összesen 29 – és valószínűleg írásoktatás sem, erre a magas analfabetizmus utal. Bár a kántor egy faluközösség öntudatának erősítéséhez hozzájárulhatott, mindez nem jelenti a szervezett keretek között történő oktatást – főleg, hogy rövid ideig maradtak egy helyütt. Így közvetlenül ezek az adatok sem sokat árulnak el. Ezek a kántor-tanítók egyébként pl. temetésen 12 krajcár pénzt kaptak, míg a pap 1 forintot. Megállapításaink szerint az összes, 1773-ban iskolamesterrel rendelkező magyar falu megmaradt magyarnak. A görög katolikus Rákócz, Szopkóc, Bacskó, továbbá Azar, Papina, Bányácska, Szedliszke, a görög katolikus Laborcvolya, valamint a városok közül Gálszécs és Terebes települések esetében a szlovákság hátrányba került a ruszinokkal szemben – ez pedig az összes iskolamesterrel rendelkező szlovák falu 25%-át jelentette. Különösen az érdekes, hogy bár Gálszécs és Terebes mezőváros volt, mégis a megélhetést főként földművelésből és állattenyésztésből fedező, spontán módon olykor zárt falvak helyett inkább szórt, tanyás jellegű településeket létrehozó ruszinok előretörése figyelhető meg (akik telepítés és spontán település révén természetesen megülték a szorosan egymás mellé épült házakkal rendelkező útifalukat is). Az iskolamesterrel rendelkező ruszin falvak esetében Laska, Giglóc, Gyapalóc, Holcsikóc, Kolbása esetében történt jelentős változás, többségében a szlovákok javára, egy esetben a magyarság javára - ami 10% alatt marad. Az iskolamesterrel nem rendelkező falvak esetében is hasonló aránnyal találkozhatunk. A szlovákság esetében az iskolamesterrel nem rendelkező falvak 6-10%-a cserélt nyelvet, a magyarságnál is a 10%-os érték reális (lásd később részletesen). A 18-19. század fordulóján tehát abból az adatból, hogy egy falu rendelkezett-e iskolamesterrel vagy sem, nem lehet messzemenő következtetéseket levonni a nemzeti identitás erősségére, illetve ismeretlen marad az oktatás hozzájárulása a nemzeti identitás kialakításához és fenntartásához az adatok nagy szórása miatt. Mielőtt további vizsgálatokat folytatnánk, nem szabad megfeledkezni arról a tényről, hogy a nemzetiségi hovatartozás igen képlékeny dolog volt a 19. századot megelőzően. Ugocsa megyében Alsókaraszlón a falu lakosainak nyelve (usitata lingua) az úrbérrendezés során 1772-ben felvett bevallások záradéka szerint magyar, a végrehajtásról 1774-ben kiadott bizonyságlevél szerint – bár a lakosok mindannyian értenek magyarul - rendes nyelvük (ordinaria lingua) a rutén. A falu jegyzőjének 1862. évi jelentése szerint a lakosság már

128

egyedül oroszul beszélt.149 Szintén Ugocsa megyében Túrterebes lakossága 1772-ben a magyart jelölte meg beszélt nyelvként, de az úrbérrendezés végrehajtásáról szóló jelentés a rutént nevezte meg használt nyelvként, bár a lakosság magyarul is értett. Az 1773-as jelentés szerint a rutén és a magyar egyaránt használatos volt, míg 1862-ben a jegyző a faluban használt nyelvként a magyart nevezte meg.150 Andreas Kozák orosi lakos ruszinnak vallotta magát, a szintén orosi Joannes Kozák magyarnak. Basilius Szabó és Basilius Dobray ruszin volt, Joannes Szanits Bodrogkeresztúrról (Zemplén) és Emericus Siltz magyarok, Georgius Demeter románnak vallotta magát. Valamennyien görög katolikusok voltak, és 1803-ban a máriapócsi iskola növendékei.151 A fenti adatokból is jól látszik, hogy a nemzetiségi viszonyok egyáltalán nem kristályosodtak ki a 18. század végén: A vallás fontos szerepet játszott az identitásban, de az adatsorok kivételeket is felmutatnak. Nagyon sok esetben ezek valamilyen lokális érdekhez fűződtek, esetleg elírásból eredtek. 1770-hez képest 100 év múltán egy falu egyforma eséllyel válhatott ruténná vagy magyarrá, de hogy melyik véglet következik be – vagy, mint pl. Salánk esetében hosszú ideig mindkét nyelv fennmarad – azt 18. századi adatokból előrejelezni predikció volna. Ez érvényes Zemplén megyére is. Ezért Fényes E. adatait – illetve a megelőző összeírásokét is – bizonyos fenntartással kell kezelni. Mivel azonban biztosabb támpontot más sem ad, mégis kénytelenek vagyunk az ő adataiban fogódzót keresni. Az előbbi problémának még egy következménye van: a 19. század előtt értelmetlen egymáshoz közeli időpontokra eső adatok alapján általános következtetést levonni az etnikai viszonyok alakulásáról, mert valószínűleg nem lehet kimutatható, egyértelmű tendenciát észlelni. Ezért a következőkben Fényes E. 19. század első felére vonatkozó adatait a régebbi, 1720-as összeírással vetettük össze, nem az úrbérrendezés korának (Lexicon locorum) adataival.152 Zemplén megye etnikai viszonyai a 19. század első fele és 1910 között. Az asszimiláció földrajzi meghatározottsága

Az etnikai viszonyok alakulása 1720-tól a 19. század közepéig Alsó-Zemplénben 1720-ban szórványban ruszinokat és szlovákokat találunk Rudabányácska, Láca, Vitány, Bodrogszerdahely, Csarnahó, Gercsely, Nagykázmér, Nagytoronya, Kiszte, Zemplén, Bodzásújlak, Csörgő, Cséke, Kolbása, Barancs településeken.153 Kásó, Kisbári, Velejte, Biste már szláv (ruszin-szlovák) többséggel rendelkezett. 154 Ez az állapot a 19. sz. elejére a következőképpen módosult az itt felsorolt falvak esetében. (1. ábra). A szlovákságot és ruszinságot egy kategóriába összevonva, elsőként a szláv ajkúak arányát hasonlítottuk a magyarokéhoz. Rudabányácska, Barancs, Vitány, Kiszte, Csörgő, Szabó I.: 277. p. Uő.: 531. p. 151 Udvari I. 131-141. pp. Ez a lista egyébként kemény kritika a névelemzés módszere felé. 152 Sem Szirmay Antal nem közöl falvankénti (falvakon belüli) etnikai megoszlást (Notitia historica comitatus Zempleniensis. Buda, 1804.), sem a Lexicon locorum, sem az 1828-as országos összeírás nem közli az etnikai hovatartozást, sem Thirring Gusztáv: Az 1804. évi népi összeírás c. munkája (Statisztikai szemle, Bp., 1936. XIV. 1.). 153 Rudabányácskát 1701 előtt megülték a ruszinok. A Lexicon Locorum szerint (1773) szlovák, 1799-ben orosz, Fényes E. szerint orosz-magyar falu (Udvari I. 98. p.). 1851-ben ruszin, 1863-ban szlovák településként van feltüntetve. Görög katolikus temploma 1774-ben épült. A lakosok tisztában voltak azzal, hogy nyelvük kissé eltér a szlováktól és a ruténtól is. Az 1720 után friss betelepülőkkel gazdagodó Komlóska lakossága 1880-ban 14 ruszin és 461 szlovák lakosból állt. 1890ben a lakosok ismét ruszinnak vallották magukat, 1900-1910 között viszont magyarnak (Bónkáló S.: 23-24. pp.) Bodzásújlak 1701 óta ruszin település, Bél Mátyás is így írja le. 154 Tamás E. 272. p. 149 150

129

Czéke egyértelműen „szláv” többséget mutatott. Rudabányácska lakosságának 66%-át ruszinnak, 30%-át magyarnak tüntette fel Fényes E. statisztikája. Barancson a magyarság 30%-ot tett ki, szemben a ruszinok 35- és a szlovákok 20%-ával. Vitány Fényes E. szerint 40%-ban szlovák, 15%-ban ruszin, 35%-ban magyar volt.155 Kiszte lakosságának 60%-a ruszin volt. Csörgőn a 60%-os szlovákság mellett 40%-os zsidóság volt megfigyelhető. Czéke lakosságának kétharmada szlováknak, 20%-a ruszinnak vallotta magát a 19. század elején. Bodzásújlak szinte teljesen elvesztette magyar lakosságát és a ruszinok aránya meghaladta a 65%-ot, a szlovákoké a 25%-ot. Kásó és Velejte, megmaradt szláv többségűnek, az előbbiben a szlovákok domináltak, az utóbbiban körülbelül egyenlő volt a ruszinok és szlovákok aránya. Magyarrá vált viszont Kisbári (100%) és Csarnahó (95%), és magyar többséget mutatott Láca (66%), Nagytoronya (65%) és Bodrogszerdahely (85-90%) is. Gercsely és Kolbása közel 50-50%-ban magyar és ruszin településsé vált. A magyar asszimilációs nyereség tehát mindössze egy, korábban ruszin vagy szlovák többségű, de vegyes lakosságú település volt. A ruszinok és szlovákok 7 vegyes lakosságú, de korábban magyar többségű faluban jutottak túlsúlyra. A szláv ajkú falvak közül csak Csörgő, Velejte és Vitány (!) mutatott jelentős szlovákságot, a többi említett falu ruszin volt! Ezek a települések valamennyien abba a zónába estek, ahol a magyarság, és a szlovákság hosszú ideig tömbszerűen érintkezett egymással. Ez a terület egy körülbelül 20-35 km széles sáv, mely évszázadok alatt lassan eltolódott. Zemplén megye szempontjából fontos kiemelni, hogy az átmeneti, kevert lakosságú zóna egybeesett annak a területnek az északi határával, mely az évente ismétlődő migráció színhelye volt, azaz a bortermelő körzet északi peremével. Az „átmenti zóna” 1720-ban északabbra, döntően még a nagymihályi és a gálszécsi járás területére esett. Magyar többséggel rendelkezett Kohány, Hardicsa, Hór, Szilvásújfalu, Kisbosnya, Magyarizsép, Szécsegres, Cselej, Szécskeresztúr, Tussaújfalu, Vécse, Kelecsény, Tarnóka és Parnó és Szécsudvar.156 Ezzel szemben a XIX. sz. elejére már csak Hardicsa (70%) és Magyarizsép (55%), valamint Miglész (45%) őrizte meg magyar lakosságát, ruszinná vált Cselej (60%), Szécskeresztúr (48%), Kohány (75%), Tarnóka (75%), Kelecsény (60%), Vécse (6 falu). Szlovákká vált Parnó (80%), Tussaújfalu (90%), Hór (60%), Kisbosnya (90%) és Szilvásújfalu (60%) (Összesen 5 falu). Kazsu szlovák faluból lett magyar-ruszin település (60% ill. 33%), Barancs szlovák-magyarból ruszin lett 35%-os relatív többséggel. A magyar többségű településeken a szlávok döntően ruszinnak vallották magukat, a magyar szórvánnyal rendelkező települések esetén a szlávok között általában a ruszinok voltak többségben. Kivétel ez alól a gálszécsi járásban, - a kevert terület északi felén fekvő - Hór (60% szlovák, 22% magyar 18% ruszin), Pelejte (65% szlovák, 12% magyar, 12% ruszin) és Szécsegres (48% 27%, 20%), ahol a szlovákság alkotta a magyarsággal szemben a többséget. Megállapítható, hogy összességében a 19. századig a ruszinok expanziója volt nagyobb mértékű, a kevert zóna 20 km-rel délebbre került. A gálszécsi járástól északabbra magyar településekkel csak szórványosan lehetett találkozni. Ilyen volt például Tamás E. adataira alapozva 1720-ban Mákos, Varannó, Kelcse, Vehóc és Cirókahosszúmező, melyek szlovákká váltak a 19. század elejére. Varannó városi rangú településként központi funkciókat töltött be. A városok általában gyorsabban asszimilálnak, mint a falvak. A 19. század első évtizedeire itt a lakosság 75%-a szlováknak vallotta magát – vélhetően sokan korábban is kétnyelvűek voltak. Kelcsén 80% fölött, Összehasonlítva ezeket az adatokat a későbbi, 1880-as népszámlálás adataival, elmondható, hogy a nemzeti hovatartozás még ekkor is igen képlékeny állapotban volt, és nagy változásokat mutatott. 156 Tamás E. 272. p. 155

130

Cirókahosszúmezőn 95% fölött volt a magát szlováknak vallók száma Fényes E. szerint. A magyarsággal szemben tehát délen a ruszinok, északon a szlovákok könyvelhettek el sikereket. Ennek köszönhetően a megye közepén a 19. századra egy ruszin folt alakult ki, mely élesen elkülönült a peremvidék ruszin területeitől (1. ábra). Bár a szlovákok és a ruszinok elkülönítésében a vallás jelenthet segítséget, itt is fenntartással kell kezelni Fényes E. adatait.157 Ha azonban igazolható a görög katolikus szlovák falvak léte, és nem statisztikai tévedésnek kell minősíteni őket, úgy rávilágít az asszimiláció fontos mozzanataira. A ruszinok esetében először nyelvváltás következik be, ami nem meglepő, hiszen a ruszin és a szlovák nyelv között kicsi a különbség. A vallásváltás csak ezután következik be. Ugyanez érvényes a magyar-ruszin viszonyokra is. A görög katolikus magyarság egy része ruszin eredetű.158 A 3. táblázat fényt vet arra, hogy járásonként hogyan különítette el Fényes E. az egyes vallásokat, illetve nemzetiségeket. Legkönnyebb a zsidóság és a ruszinság azonosítása volt. A ruszin expanzió 1720 után lelassult, 1720 és 1800 között alig van olyan település, ahol ruszinok szlovákok rovására tért nyernének (Rudabányácska, Kásó 75%, Bodzásújlak 66%). 1800-1880 között ellenkező tendencia dominált. A ruszinság kiszorult a síkvidékről, a folyóvölgyekből és a hegységek peremére szorult vissza. Sok olyan település volt, mely 10 évenként váltogatta etnikai hovatartozását 1800/1880-1910 között. Ez korábban is előfordult, de ekkor még a betelepítési hullámok is szerepet játszhattak ebben. Ezt követően az identitás bizonytalansága, a köznyelv keverék jellege, a kétnyelvűség159, a pap személye, önálló templom vagy pap hiánya lehettek a befolyásoló tényezők. A nagyobb, illetve a hierarchia magasabb fokán álló települések asszimilációs szerepéről is szót kell ejteni. A nagymihályi járásra különösen jellemző az, hogy nagyobb szlovák településeket ruszin kisfalvak tömege veszi körül. (Pl. Butka és Nátafalva mezővárosok esetében összesen 10 falu) (1-2. ábra). 1880-ra ezek a települések Petrócz és Topolyán kivételével elveszítették ruszin jellegüket, ami összefüggésben van a központi szerepkört betöltő „város” dominanciájával. A falvak lakosai piacra, hivatalba, munkába a központi településre jártak, egymáshoz gyakran csak a mezővároson át vezetett út. Szintén fontos Fényes E. műve a ruszinság attribútumának szinte mindenhol a görög katolikus vallást tekinti – kivétel ez alól a Bodrogköz, ahol a magyarság soraiban is akadtak görög katolikusok. A járási adatoknál a görög katolikusok és ruszinok száma sok esetben megegyezik. Thirring Gusztáv szerint 1804-ben Zemplén megye 89345 görög katolikusából 79024 ruszin volt. A Lexicon locorum görög katolikus szlovákjairól már esett szó. Grugóc esetében (Göröginye fil.) Fényes E. csak a „tótot” nevezi meg nemzetiségként, de a vallási adatok szerint 76 római és 70 görög katolikus lakott a faluban. Vagy a görög katolikusok is szlováknak vallották magukat, vagy hibásak az adatok. De érdekes Vásárhely esete is: Fényes E. szerint ez egy tót-orosz falu, de a lakosság 40%-a református vallású (nem evangélikus!) volt. Még bonyolultabb a helyzet Bánóccal: a falu tiszta tót, de 113 görög katolikus, 241 református, 106 zsidó, 87 evangélikus és 281 római katolikus lakta. Vécsén is lakott 73 református. Lasztócot magyar-orosz-tót falunak írja le, de görög katolikust csak 30-at találunk, ami a lakosság 5%-át sem éri el. Evangélikus szlovák település természetesen akadt: ilyen Mihálkó, Feketepatak, Hosszúmező, Hencóc, Kladzány stb. 158 Erre különösen jó példát ad a máriapócsi görög katolikus iskolába járók vallási és etnikai megoszlása 1803-ból. 56 magyar, 34 ruszin és 12 román nemzetiségű járt az iskolába, közülük 85 volt görög katolikus (Udvari I. 131. p.). 1912 előtt az ószláv vagy a görög volt az istentisztelet nyelve. Az imakönyvek között egyformán volt cirill betűs – azok számára, akik el tudták olvasni és értették is – és latin betűs szláv (elsősorban nem szláv ajkúaknak). Éppen így volt román-magyar nyelvű liturgiai könyv is, sőt például Nagylétán a román parókia 1650-ben, az orosz csak 1760 táján keletkezett (Sasvári L. 16. p.) Ez azt bizonyítja, hogy a magyarság asszimilációs nyeresége a görög katolikus valláson keresztül nem volt elhanyagolható. A román ortodox egyház gyakran intézett kirohanásokat a görög katolikusság ellen, mondván, hogy a magyar asszimilációs politika bástyái a templomok. A Bodrogközben 1806-ban a görög katolikus istentisztelet 11 faluban magyarul, 5 helyen ruszinul, 39 esetben pedig magyarul és ruszinul is elhangzott. (A munkácsi görög katolikus püspökség lelkészségeinek 1806. évi összeírása. 1990. Szerk.: Udvari I. A Vasvári Társaság Füzetei, 3. Nyíregyháza). 159 Más megyéből is vannak példák a kettős identitásra, melyet Popély Gy. És Keményfi R. is említ. Az utóbbi a Gömör megyei falvaknál egyértelműen a nyelvhatár közelségét és kétnyelvűséget nevezi meg okként, jóllehet Zemplén megyében nyelvhatár menti és földrajzilag vagy nyelvileg izolált települések esetében is van erre példa. 157

131

tényező, hogy a nagyobb település népesség- és értelmiség-kibocsátó (jegyző, tanító, pap) funkciót is ellátott, ami szintén befolyásolta a szomszéd település etnikai hovatartozását. Nem minden esetben zajlott ez így, Kassa például nem tudta asszimilálni a szomszédos Kavocsány szlovák falut 1910-ig sem. A településhierarchia mellett a településnagyság szintén nem elhanyagolható tényező az asszimiláció szempontjából. 1806-ban 87, 300 fő alatti ruszin falut különböztettek meg, 48 rendelkezett 300-600 főnyi lakossággal, és mindössze 1 település lélekszáma haladta meg az 1000 főt.160 A 300-600 főnyi lakossággal rendelkező települések nagy része egyébként vegyes lakosságú volt. Ezek többsége 1880-ra elszlovákosodott, miközben lélekszámuk drasztikusan lecsökkent. A Sztropkó-Mezőlaborc-Szinna-Homonna-Varannó ötszög által meghatározott terület 300 lélek alatti és 300-600 lelkes ruszin, ruszin-szlovák települései így szlovákosodtak el: a kis- és középfalvak összezsugorodtak, a törpefalvak száma pedig megugrott (Csicsóka, Stefanóc, Oroszkázmér, Tavarnapolyánka, Hosszúmező, Pósa, Hazsina, Márkcsemernye, Laborcvolya, Kosárvágás, Szopkóc, Maskóc) (2. ábra). A varannói, szinnai és homonnai járás átlagos településnagysága 1784-1910 között alig nőtt (500 fő).161 A szlovákokat és ruszinokat érintő kivándorlási hullám bizonyítéka, hogy a homonnai járásnak a megye lakosságából való részesedése 9%-ról 6,2%-ra, a mezőlaborci 7,55%-ről 5,4%-ra esett. Dinamikusan nőtt viszont a magyarlakta bodrogközi települések átlagos lélekszáma 312 főről 912-re.162 (Nem tételezhetünk fel jelentősebb északra irányuló migrációt, mert a lakosság helyben maradt. A területre viszont északról sokan érkeztek). A 18. sz. végén a magyar tömb nyelvhatára a következő települések vonalán húzódott. Biste, Mátyásháza, Alsómihályi, Legenye, Nagytoronya, Gercsely, Bodzásújlak, Garany, Hardicsa, Zemplén, Bodrogszentmária, Zétény, Abara, Nagyráska, Kisráska, Hegyi, Deregnyő.163 Fényes E. adatait rekonstruálva a nyelvhatár a 19. század közepére tovább növelve az eddig is nagy érintkezési felületet így módosult: Bodzásújlak elvesztette magyar jellegét, Kazsu, Kolbása, Lasztóc, Magyarizsép, Szürnyeg és Magyarjesztreb magyar volt. Abarától délre Nézpest ruszin volt 1880-ig. A Zempléni-szigethegység északi lejtőin (amely ugyan rosszabb szőlőt termett, mint Tokaj-Hegyalja, de máig a vezető bortermelő vidék Szlovákiában) kevert lakosság alakult ki, mely az idénymunkára északról lehúzódó és esetenként letelepedő szlovákok és rutének révén tovább gyarapodott. Az a tény, hogy a nyelvhatár a migrációs célterület északi részén húzódott, továbbá az észak-déli irányú átjárhatóság magyarázatot ad arra, miért volt olyan széles a kevert sáv a 19. század elején.

Az etnikai viszonyok 19. század első felétől 1880-ig, illetve 1880-1910 között Az 1800-1880 közötti időszak a szlovákság előretörését164 hozta nemcsak a ruszinokkal, hanem a magyarokkal szemben is (2. ábra). Kazsu, Gercsely, Magyarizsép, Miglész elvesztette magyar többségét,165 ezzel a szlovák nyelvhatár az újhelyi járás közepére tolódott 160

Udvari I. 66. p. Tamás E. 278 .p. A XVIII. sz. végén Tállya (4393) és Sátoraljaújhely (4037) volt a legnépesebb település. 162 Uő. 280. p. 163 Uő. 273. p. 164 1720-1770 között a ruszinok, 1770-1880 között a szlovákok, 1880-1910 között a magyarok voltak expanzióban. Mivel a természetföldrajzi viszonyok nagyjából változatlannak tekinthetők, az asszimiláció pedig mégis ciklicitást mutat, az etnikai viszonyokat illetve az asszimilációs készséget a természetföldrajz kevésbé befolyásolhatta, mint a társadalomföldrajzi, gazdasági és politikai hatások. 165 Kazsu magyarsága 55%-ról 35%-ra, Gercselyé 50-ről 35%-ra, Magyarizsépé 55%-ról 20% alá, Miglészé 45%-ről 12%ra esett, ugyanakkor a szlovákság sorrendben 66%-ra, 55-60%-ra, 78%-ra, 85%-ra nőtt, holott korábban ruszinok és magyarok lakták e falvakat. 161

132

el. Ugyanekkor az átmeneti zóna keskenyebb, a mögöttes terület pedig etnikailag homogénebb lett. A fő kibocsátó területek Terebes, Kozma, Magyarizsép, Tussa, Cselej és Czéke voltak. Csak azokon a helyeken kerültek többségbe a szlovákok, ahol eddig is képviseltették magukat. 1910-re egy ezzel ellentétes folyamat indult meg magyar-szlovák viszonylatban (3. ábra). A megye keleti területein 1910-ig nem következett be jelentős változás. Nézpest (Mészpest) kivételével (66-70%) nem jutottak túlsúlyba a magyarok egyetlen településen sem. Általánosságban igaz, hogy a falvak kisebbségei általában többséghez asszimilálódtak, azaz a falvak lakossága homogénebbé vált. Magyarok jelentek meg viszont Butka szlovák tömbjében (5%) és Málczán (18-20%). A Petrik-Málcza-Márk vonalat viszont Garany, Hardicsa illetve Abara nem tudta „áttörni” 1910-re, így nem alakult ki egységes magyar tömb. Ennek az lehetett az oka, hogy a fő közlekedési vonalak itt is É-D-i irányúak és nem K-Ny-iak voltak. A nagymihályi járás magyarjainak kisugárzási központja az 1880-ig dinamikusan növekvő Abara és nem a periférikus Deregnyő mezőváros volt! Ezt bizonyítja Nézpest (újbóli) elmagyarosodása, míg a Deregnyő melletti Szalókon – mely egykor szintén magyar volt nem jutott többségbe a magyarság (7-10%), viszont a ruszinok szlovákká asszimilálódtak. Az asszimiláció vizsgálatakor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy vannak úgynevezett kibocsátó, növekvő népességű területek, az utánpótlás akadályozása esetén pedig stagnálók és csökkenők. Mivel a nagymihályi járás magyarjainak száma a magterületeken 1910-re nem nőtt jelentősen, viszont a szórványmagyarság létszáma igen, így Deregnyő és Abara körzetét kibocsátó, de utánpótlás nélküli területnek kell minősítenünk. Az utánpótlás hiányát alátámasztja, hogy bár a bodrogközi járás lakossága dinamikus növekedést mutatott, a tőle északra lévő területeken ennek semmilyen hatása nem volt. Valószínűbb, hogy Ung megye magyar falvaival inkább tartották a kapcsolatot, és ez nem É-D-i, hanem K-Ny-i mozgást tételez fel. Az újhelyi járás magyarsága Czéke (1880-ban 75%-a szlovák, 1910-ben 80%-ban magyar) Kásó (90% szlovák 1880-ban, 40-45% 1910-ben), Magyarjesztreb (66% szlovák 1880-ban, 30% 1910-ben) és Bodzásújlak (78%-a szlovák) nem magyar tömbjét vette körül és az utóbbi kivételével asszimilálta is 1910-re (3. ábra). Czéke esetében a periféria asszimilálta sikeresen a központot, és nem fordítva, mint azt Butka esetében láttuk. Imreg is elvesztette ruszin lakosait. Petrik szlováksága továbbra is beékelődött a magyar településterületbe. A spontán népességmozgások elkerülték ezt a terület vagy a betelepülők gyorsan beolvadtak a szlovákságba. Azt kell tehát mondani, hogy a deregnyői és a garany-hardicsa-zempléni magyarság közötti kapcsolat is minimális lehetett. Nézetünk szerint a szlovákság a beolvadás szempontjából sokkal nagyobb ellenállást mutatott a magyarokkal szemben, mint a ruszinok. Bánóc, Márk, Füzesér, Hór és Miglész magyarságát igen gyorsan asszimilálták a szlovákok. Hór magyarsága 25%-ot tett ki a 19. század elején, 1880-ban már csak 10-12%-ot. Miglész 45%-os magyarsága is 10%-ra olvadt. Füzessér 55-60%-os magyarságot mutatott Fénye E. szerint – ez lehet, hogy téves, mert 1720-ban és 1772-ben a szláv ajkúak (és nevűek) voltak többségben – 1880-ra 15% alá esett arányuk. 1880-ban Bánóc lakosságának 20%-a mondta magát magyarnak. Nagytoronya 60%-os magyarsága 35%-os kisebbséggé olvadt. Magyarizsép 55%-os magyarsága 20%-ra esett vissza. Márk 30%-os magyarsága felszívódott. Magyarjesztreben 60%-ról 20%-ra esett a magyarok aránya. Ráadásul mindez úgy történt, hogy a - Hór kivételével - jelentős lélekszámú görög katolikus ruszin lakossággal rendelkező települések ruszinjai katolikus

133

szlovákká váltak, miközben a lakosságszám erőteljesen csökkent. Kolbásán az arányok nem változtak, csak a ruszinok váltak szlovákká. Hasonlóképpen jártak a ruszinok is. (Ebben a magyar asszimilációs nyomás szerepe nyilván nem lehetett nagy, mert ilyen ekkor még nem létezhetett.) A ruszinok magyar többségű faluban inkább magyarrá,166 néha szlovákká asszimilálódtak, míg szlovák,167 vagy vegyes magyar-ruszin-szlovák településeken többnyire szlovákká váltak.168 A ruszin nyelvterület határa, a már említett középső folton kívül északon a Kolonica, Sztakcsin, Pcsolina, Pichinye vonalon húzódott. Sztakcsin azonban a statisztika szerint 1880ban már szlovák Zubnával és Papinával egyetemben, jóllehet az előbbi kettő 1910-re ismét ruszinnak vallotta magát. TAMÁS E. szerint Tótalmás ruszin, jóllehet Fényes már szlováknak tünteti fel, Maskócot viszont ruszinként. A nyelvhatár innen az IzbugyarokitóHomonnarokitó-Homonnaradvány vonalon keresztül futott. Izbugyahrabóc Fényes E.. szerint szlovák, bár Tamás E. az 1772-73-as kimutatás alapján ruszinnak tünteti fel. Ugyanígy Kosárvágás, Giglóc, Alsó- és Felsővirányos is szlováknak vallotta magát 1800 körül, míg 1772-1773-ban még ruszin falvak voltak. Kosárvágás és Giglóc 1800-ban még jelentős ruszin kisebbséggel rendelkezett, tehát nem arról a gyakori esetről van szó, hogy az egész falu nyelvet vagy identitást váltott. Gyapár (Gyapalóc) szlovák volt 1800 körül, míg 1772-73-ban ruszin, Kisvalkó és Detrik azonban megmaradt ruszinnak. A ruszin nyelvhatár itt hirtelen délnek fordult, és Mogyoróska, Petkóc, Aranyospatak, Ércfalva (Rudlyó), Józsefvölgy, Dávidvágása, Csabóc, Szécskeresztúr vonalán a peremeken végig ruszinokkal találkozunk 1800-ban is. Ugyanez jellemző Zemplén keleti felén, a Valaskóc, Hazsina, Porubka vonalon. Az utóbbi két falu 1880-ra elszlovákosodott. Az északi nyelvhatár sokkal stabilabbnak tekinthető. Orosz Petróc és Pakasztó 1800-tól vegyes tót-ruszin település volt, 1880-ig ruszin többséggel (2. ábra). Bár 1910-re az arányok megfordultak (3. ábra), a ruszinság még mindig a lakosság 40%-át tette ki. Zubna és Taksány (Sztakcsin) 1910-ben újra ruszinnak vallotta magát. Izbugyahosszúmező, Izbugyarokitó és Homonnarokitó a nyelvek érintkezési zónájában ruszin maradt, de a szlovákság aránya 1910-re megnőtt. Ennek az is oka lehetett, hogy e falvak fokozatosan elnéptelenedtek. A szlovákság helyi központjának számító Tótalmás (Tótjablonya) is elvesztette népesség-kibocsátó szerepét (1-2-3. ábra). 1880 után itt a nyelvhatár nem mutatott változást. Ugyanígy nem terjedt túl a szlovákság Rubón (Hrubó) és Alsóhrabócon. Bár Sztropkóhrabóc, Z. Turány és Petőfalva 1880-ra elszlovákosodott és olybá tűnt, hogy megszületik az etnikai összeköttetés az alsóolcsva-nagybrezsnyice-hocsa-sztropkósztaskóci szlovák folttal, 1910-re a szlovákok itt is visszaszorultak a ruszinokkal és a két nép között megforduló lengyelekkel szemben. A belső ruszin folt asszimilációja olyan mértékű volt, hogy 1880-ra teljesen felszámolódott. Ennek több összetevője is volt. Az etnikai viszonyokra a migráció és a járványok is jelentős befolyással voltak. 1869-1889 között a megye összlakossága a korábbi 298000 főről 277000 főre esett. Ennek oka az 1855ös és 1873-as nagy kolerajárvány volt. Az 1855-ös járvány Varannóból indult és Mernik volt az első megfertőzött település. A megbetegedettek 40%-a meghalt. A járvány is hatott az Bodrogköz, Imreg, Borsi, Csarnahó, Hegyi, Ráska. Kiszte (60% ruszin, 40% magyar, 1880-ra 60% szlovák 40% magyar), Nagytoronya (66% magyar, 30% ruszin, 1880-ra 60% szlovák, 40% magyar), Gercsely (40% ruszin, 50% magyar, 1880-ra 60% szlovák), Barancs (33% ruszin, 20% szlovák, 30% magyar, 1880-ra 43% szlovák, 35% magyar), Bodzásújlak (66% ruszin, 20% szlovák, 1880-ban 78% szlovák), Garany (15% ruszin, 85% magyar, 1880-ban 50% szlovák) stb. 168 Velejte (45% ruszin, 55% szlovák, 1880-ra 80% szlovák, 20% magyar), Petrik (40% ruszin, a többi szlovák, 1880-ban 90% szlovák), Rákócz (75% ruszin mellett 25% szlovák, 1880-ra 80% szlovák), Szopkócz (80% ruszin, 20% szlovák, 1880-ra 100% szlovák) stb. 166 167

134

etnikai kép alakulására és a települések nagyságára is. 1828-ban a megye középső részein, Ludovicus Nagy adatai alapján 54963 fő lakott,169 1851-ben 54588. Ez az 1830-31-es kolerajárvány következménye volt. Míg azonban Varannó és Terebes környékén kitört a parasztlázadás, Gálszécs környékén nyugalom honolt, annak ellenére, hogy legalább 96 ember (a lakosság 8%-a) halt meg „epekórban”. Szintén tombolt a járvány Pelejtén. 18691880 között ugyanezen területen a lakosság 64573-ról 59942-re esett vissza.170 1880 után főleg a megye középső részén a kivándorlás lett a fő népességcsökkentő tényező. Ez a két tényező okolható a települések méretének csökkenéséért a Varannó-Homonna-Sztropkó háromszögön belül. A kivándorlás az északi területen is jelentős volt, de a bevándorló zsidóság némileg ellensúlyozni tudta a veszteséget. A kivándorlási gócpont lassan dél felé tolódott. A (mai) terebesi járás 88 vizsgált településén például 1869-1880 között 7,2%-kal csökkent, 1880-1900 között 7,5%-kal nőtt a lakosság,171 tényleges növekedés tehát alig volt. De ezt mutatják az 1880-as és 1910-es népszámlálás kördiagramjai is (2. és 3. ábra). A kivándorlás és a járványok miatt a megye középső részein csökkent a ruszin jelenlét. A ruszin falvak ott tudták megtartani etnikai jellegüket akár szlovák falvak között is, ahol kiestek a fő közlekedési útvonalakból. Ezek egy része bányász-, más része pásztortelepülés volt. Így Petkóc, Valaskóc, Detrik ruszin maradt, sőt 1880-hoz képest a magát ruszinnak valló települések száma 1910-re még nőtt is. (Pl. Ércfalva-Rudlyó is ilyen. 2-3. ábra.) Ennek egyik oka az lehet, hogy - mint már említettük, - az asszimilációs zóna szélén lévő területek gyakran 10 évenként másnak vallották magukat a statisztikában. Azok a peremhelyzetű ruszin falvak, melyek katolikus szlovák, vagy evangélikus szlovák települések filiái voltak 1-2 ottani szlovák hívő miatt, és görög katolikus pappal nem rendelkeztek,172 szintén gyorsan asszimilálódtak. Ez főleg délen és a peremterületeken volt jellemző. Azokon a peremterületeken, ahol nem így állt a helyzet, viszont sokáig fennmaradt a ruszinság. A periférikus helyzet (messze a várostól, hegyvidéken), a szegénység (főleg önellátó illetve regionális árucserekényszerrel küzdő agrárnépesség, a 19. század közepétől piacozásra alkalmatlan árucikkel), a műveletlenség (magasabb iskola hiánya) párosulva a csekélyebb immigrációs hajlammal és a vallás, egy kisebbség számára óriási megtartó erőt jelentenek. 173 A rossz életkörülmények természetesen a kivándorlást és az elvándorlást is erősíthették, és az elvándorlók gyakran a szomszédos népek etnikai nyereségét gyarapították. A lassan elsorvadó, vegetáló településekre azonban nem szívesen költöznek be máshonnan, így az etnikai jelleg fennmaradhat, ha egy járvány gyökeresen meg nem változtatja azt, lecsökkentve a lakosságot, s ezáltal csökkentve a relatív túlnépesedést, vagy lecsökkentve az állatállományt, ezzel növelve a táplálékhiányt és a migrációs kényszert. Igaz, az ilyen települések lakóinak nemzeti öntudata, illetve inkább hovatartozása csupán nyelvükön keresztül nyer kifejeződést, politikailag jórészt inaktívak lesznek, legalábbis nacionalizmustól mentesek (az főleg a városi, falusi értelmiség és a neofiták sajátossága). A szlovák-ruszin viszonylatban az Ludovicus Nagy: Notitiae politico-geographico statisticae inclyti regni Hungariae. 1-2. Buda, 1828. Fényes Elek sokszor az ő adatait veszi át! 170 Sápos A.: Középső-Zemplén népességfejlődése a dualizmus korában. In.: Zemplén népessége, települései. Sárospatak, 1999. Szerk.: Dr. Tamás Edit, 298-304. pp. 171 Uo. 172 A 19. század elején Zemplénben a görög katolikus filiák száma megegyezett a parókiák számával, ami a többi ruszinok által is lakott megyéhez képest rossz arány volt. 1751-ben 143 tiszta görög katolikus és 139 vegyes vallású települést tartott nyilván Olsanovszky Manuél összeírása, de csak 140 parókia volt (Udvari I 69. p. illetve MOL Acta Religionaria. Facs. 30. No. 971. 1751.). 173 Kitűnő példa erre a Szilágyság szórvány magyarsága, mely nagyobb településekbe tömörülve helyben maradt, míg a románság elvándorolt. Így napjainkban olyan falvak is magyarrá váltak, melyek korábban nem voltak azok. A ruszinok esetében a fenti helyzet óriási méretű kivándorlást eredményezett, de az eldugott kis falvak tovább vegetáltak. 169

135

asszimilációt segítette, hogy a szlovákságnak 1880-ra mindenképpen kialakult a történelminemzeti öntudata, mely a városokban már nem volt azonos a Hungarus-tudattal, és a nyelv hasonlósága. Népi hagyományaik pedig erőteljesen éltek, és szülőföldjük történelméhez kötődött, szemben a ruszin hagyományokkal, melyek szlávok voltak ugyan, de az „óhazából” eredtek, nem pedig jelenlegi lakhelyükhöz kapcsolódtak. A szlovákok erősebben kötődtek a földhöz, melyet megosztottak a ruszinokkal.174 A ruszinságnak viszont a hegyvidéken a természeti földrajzi viszonyok játszottak a kezére és stabillá tette a ruszinszlovák nyelvhatárt, amit a szlovákok csak a Ciróka-völgyi víztároló megépítésével, a helyi ruszinok kitelepítésével tudtak megbontani. 1910-re az összefüggő magyar nyelvterület határa észak felé tolódott el. Magyarrá vált Garany (a magyarok aránya 40%-ról 90%-ra ugrott 1910-re), Barancs (30%-ról 60%-ra), Magyarjesztreb (20%-ról 60%-ra), Gercsely (35%-ról 75%-ra), Velejte (15-ről 50%-ra), Kásó (10%-ról 50%-ra), Nagytoronya (40%-ról 75%-ra), Csörgő (33%-ról 75%-ra), Varannó(20% illetve 66%), Széphalom (30%, illetve 80%), Alsóregmec (10% és 50%), Mikóháza (20% és 80%), Kolbása (40% és 70%), Isztáncs (5%-ról 55%-ra) stb. Szlovákká vált Lasztóc (40%ról 50%-ra nőtt a szlovákok aránya. Gálszécstől délre a magyarság aránya sok faluban meghaladta a 25%-ot (3. ábra). A lengyelek jelenléte szintén érdekes, hiszen elég messze szakadtak a magterülettől, ugyanakkor 1910-ben több településen többségben voltak, és azt sem feltételezhetjük, hogy a zsidóság vallotta volna lengyelnek magát. Megjegyzendő, hogy sok esetben vegyes lakosságú, ruszin és szlovák falvakban jelennek meg. Ennek ellenére nem bizonyítható teljességgel, hogy asszimilálódó, bizonytalan identitású ruszinokról vagy szlovákokról van szó, akik így definiálják önmagukat, sokkal valószínűbb, hogy spontán település, vagy toborzás során kerültek Zemplénbe az iparosodás idején. A németek száma – nemcsak a zsidó vallásúaké – ugyancsak növekedett. A nagy kozák pogrom óta a 16. sz. közepén elinduló Ny-i irányú zsidó vándorlás Galícia felől a 19. századra érte el a területet és a zsidóság aránya hamarosan megközelítette a 12%ot.175 A 19. sz. közepétől a városokban is letelepedhettek, így arányuk – érthető módon – ott még az átlagot is meghaladta. A városi zsidóság általában németnek, 1880 után németnek vagy magyarnak vallotta magát. A Verhovina térségében, ahol ismét a nagyobb falvak voltak meghatározók (Csertész, Habura, Mezőlaborc), közvetlenül a határ mellett a galíciai eredetű zsidóság németnek vallotta magát. Ugyanez jellemzi a varannói és a homonnai járást is 1880ban. Érdekes módon a nagymihályi járás több szlovák lakta településén a magyarok és a zsidók száma azonos, ugyanez fordítva a magyar többségű, szlovák kisebbségű falvakra is igaz. Általánosságban tehát elmondható, hogy a zsidóság első hulláma etnikailag még megkülönböztette magát az itt lakóktól, s csak a több generáció óta itt élő, éppen ezért délre húzódott zsidóság azonosította magát a település és/vagy az állam többségét alkotó lakossággal. Így például Pálföldén az 1910-ben is 30%-os zsidóság magyarnak vallotta magát. Nagyon jól megfigyelhető a zsidók lassú délre áramlása: a Bodrogközben a 19. század elején még alig voltak jelen, 1910-re viszont jól kimutathatók (3. ábra). A belső területen lévő zsidóság nagyobb arányban vallotta magát magyarnak, mint a peremterületeken élők – ennek oka egyrészt a magyar nyelvű tömb jelenléte, az elithez/többséghez való hasonulás

Nem célunk kulturális okokat vizsgálni, ezért nem is térünk ki erre részletesebben, példaként csak azt lehet felhozni, hogy a szlovákság ugyanúgy megélte a török pusztítást, mint a magyarság, és ez nyomot hagyott emlékeikben (pl. népballadák, melyeket a nemzeti ébredés időszakában újraírtak: Turčin Poničan). 175 Tamás E. 279. p. 174

136

vágya, illetve az, hogy az belső részeken letelepedettek már a második vagy harmadik generációhoz tartoztak. Érdemes foglalkozni a kétnyelvűség szerepével is, a népszámlálások erre vonatkozóan is nyújtanak adatokat. A kétnyelvűség asszimilációban játszott szerepe nagy, hiszen általában az asszimiláció egyik lépcsőfokaként szokták említeni, ez azonban a legtöbb esetben olyan tudatállapothoz és kettős identitáshoz vezet, mely jelentősen megnöveli egy adott település, illetve személy alkalmazkodási lehetőségeit, és több előnyt jelent, mint hátrányt. Keményfi R. úgy jellemzi Jolsva városát, mint „etnikai kaméleont”176: a lakók döntő többsége nemcsak kétnyelvű volt, de otthon is használta mind a kettőt, vagy pedig keveréknyelvet beszélt. Jolsva 1910-ben a népszámlálás kimutatása szerint erős magyar többséget mutatott, a szlovákok nagy többsége is beszélte a magyart, de a magyarok is a szlovákot. Mikor a város Csehszlovákiához került, a magyarok aránya lecsökkent, 1938 után viszont ugyanannyi volt, mint 1910-ben. Vagyis az államhatalom, illetve az államhoz tartozás volt a legfontosabb befolyásoló tényező, mely a lakosság öntudatát módosíthatta. A kétnyelvűség máshol és más időszakokban is teljesen természetes jelenség: Várasfenesen (Belényes mellett) a lakosság ma is egyformán beszéli a magyart és a románt, de a magyar többség élesen elkülönül a faluban lakó románoktól. Zágonban a lakosság 60%a magyar, de az összes magyar beszél románul, a románok – főleg a férfiak – pedig hibátlanul beszélnek magyarul. Utaltunk már a Lexikon locorum és az utána következő kimutatások között lévő ellentétre a falvakban dívó nyelv kapcsán – ez is a kétnyelvűségből fakadt. Ez is okozhatta egyes falvak esetében a már sokat emlegetett tízévenkénti nyelvváltást. Gömörben például Gice, Nasztraj és Visnyó esetében lehet ilyet tapasztalni 1880 előtt. 1910-ben mindhárom település stabil magyar többséget mutatott, de Gice esetében 1960-ra a magyarság 51%-ra csökkent, ami azóta újabb 6%-ot esett. A kétnyelvűség tipikus jelenség a nyelvhatár érintkezési vonalán és a sáv szélessége kapcsolatban áll a mindennapi kapcsolatok és közlekedési vonalak által felrajzolt útvonallal, a természetföldrajzi határokkal. A sáv szélessége az asszimilációnak potenciálisan kitett terület kiterjedését mutatja. Jolsvához hasonló „kaméleon” volt a mélyen szlovák nyelvterületen fekvő Varannó is. Zemplén városaiban 1910 körül a nagyobb lélekszámú zsidóság jelentősen emelte a magyarok számát. A kétnyelvűség tehát fontos ismérve az asszimiláció előrehaladottságának. A 4. táblázatban néhány, a kevert magyar-szlovák zónában fekvő település adatait mutatjuk be, az egyes oszlopokban a magyarság 1910-es abszolút és arányszámai mellett a magyarul tudó lakosság százalékos arányával. Az első négy település a Varannói járásban már az átmeneti zónától, a kevert területtől északra helyezkedik el, erre utal, hogy a magyarság aránya 10% alatt marad. A magyarul tudók aránya viszont 10-20% között ingadozott. Egyedül a városban kiemelkedően magas a magyarok aránya, viszont a magyarul tudók aránya ennél alig magasabb. A többi település a kevert zóna főleg szlovák többségű területeiről kerül ki, esetenként egy-egy magyar többségű faluval. A magyar többségű falvak egy része stabil többséget mutat (Kazsó, Hardicsa, Deregnyő). Más falvaknál viszont, ahol a magyarság alig mutatott 50%-os gyakoriságot, - vagy még annyit sem - a magyarul tudók és a magukat magyar anyanyelvűnek vallók aránya közel azonos. Ilyen például Upor (44% - 54%), Nagyazar (43% - 54%) és Isztáncs (51% - 55%). Ezeken a településeken az asszimiláció igen képlékeny helyzetet eredményezett és korántsem volt visszafordíthatatlan. Azokon a Keményfi R.: A történeti Gömör és Kis-Hont vármegye etnikai földrajza. A vegyes etnicitás és az etnikai határ kérdése. Debrecen, 1998. 211. p. 176

137

településeken, ahol 1910-ben a magyarság aránya 10-20% között mozgott, átlagosan a lakosság 30-50%-a beszélte a magyart. Különösen izgalmas Szalók esete: a magyar falvak közelében lévő településen a lakosság 70%-a beszélte a magyart, de csak 7%-uk vallotta anyanyelvének. Hasonló a helyzet a szomszédos Márk (4% - 43%) és Málcza (26%- 62%) esetében is. Itt tehát a szlovák nemzeti öntudat igen erős volt: ez a kiszögellés „vágta el” a megye nyugati és keleti részének magyarságát. A megye keleti felének magyarsága Ung megyével sokkal szorosabb kapcsolatot tartott, mint Zemplén nyugati részével, hiszen a szlovák beékelődés továbbra is fennmaradt, ami arra utal, hogy a tényleges lakhelyváltással járó mobilitás itt kisebb lehetett (az átmenő forgalom szerepére viszont az utal, hogy a szlovákok zöme beszélte a magyart). Bodzásújlak (40%- 64%) még megőrizte szlovák jellegét a magyar falvak gyűrűjében is, de a kétnyelvűség itt is teret nyert. Említés szintjén már foglalkoztunk a természetföldrajzi adottságok szerepével. Megállapítottuk, hogy a hegységek általános É-D-i csapásiránya – amely alól csak a Kárpátok láncai és a Verhovina kivétel – alapvetően É-D-i közlekedési útvonalakat hozott létre. Ez azért is figyelemre méltó, mert a szlovák-magyar nyelvhatáron itt volt elvi lehetősége annak, hogy a nyelvhatár jelentős É-D-i irányú eltolódást szenvedjen, hiszen például Abaúj-Torna megye északi részén a völgyirányok K-Ny-i gyakoriságot mutattak, ami stabilabbá tette a nyelvhatárt. Ennek ellenére jelentős változás nem következett be. Gazdasági okokkal (járványok, munkaerőhiány) magyarázható, hogy szlovákság kijutott az Alföldre és ott ugyanolyan stabil nyelvhatár jött létre, mint amilyen a közelmúltig a Szenc-Galánta-NyitraÉrsekújvár-Léva határvonal volt a Kisalföldön. A nyelvhatár tehát az Alföldön, a hegységek előterében húzódott, pontosabban a Zempléni-szigethegység északi lábainál. Magyar-szlovák asszimilációs viszonylatban a természetföldrajzi adottságok alárendeltek voltak. A gazdasági adottságok szerepét látszik alátámasztani, hogy 1880-1910 között a magyarrá asszimilálódó központi szerepkörű települések, városok és az összefüggő magyar nyelvterület között szlovák falvak sorakoztak olykor 20-30 km mélységben. Éppen ezért vesztették el Trianon után ezek a városok „első generációs” magyarjaikat. Ez a harminc év csak felületes – gazdasági szükségletből fakadó – asszimilációra volt elég. Bizonyos szempontból hasonló a helyzet ruszin-szlovák viszonylatban is. A szlovákság nem érte el a Kárpátok gerincét, az észak felől jövő kis patakok völgyeiben nem volt sikeres a felhatolás. A hegyvidéki szlovákok nem tudtak jelentős területeket elhódítani a ruszinságtól. Más a helyzet az alföldi ruszinsággal, mely nagyon gyorsan beolvadt a szlovákság soraiba, ez alól csak a mellékvölgyekben, hegyvidéken és megyehatár közelében élő ruszinság jelentett kivételt. A szlovákok ugyanis megülték az É-D-i irányú völgyeket a hegyek között és ez közlekedés- és gazdaságföldrajzi szempontból óriási előnyt biztosított. A ruszinság az Alföldön a magyarokkal szemben ugyancsak sikertelennek bizonyult. Összegzés Bár az adatok pontatlansága zavart okoz, nem zárhatók ki a vizsgálatból a 19. század előtti összeírások. TAMÁS E. találóan állapította meg, hogy 1773-1850 között a nyelvhatár nem szenvedett lényeges változásokat és felismerte az érintkezési zóna jelentőségét az asszimilációban. A bemutatott térképeken annak rekonstruálását kíséreltük meg, hogy az 1880-ig terjedő szlovák expanzió milyen központok köré csoportosult, illetve az 1880-1910 között nyomozható magyar előretörés, mely a szlovákságnak országosan félmilliós

138

veszteséget okozott,177 milyen földrajzi környezetben zajlott. A történelmi és kultúrpolitikai tényezők részletes vizsgálatára kutatásunk nem terjedt ki, mert véleményünk szerint SZARKA L. ezt a feladatot kitűnően megoldotta. Földrajzi alapadottságokon nyugvó asszimilációs erősorrend megállapítására viszont még nem tettek kísérletet. Igaz, ez elválaszthatatlan az adott kulturális-politikai háttértől, éppen ezért csak a következő megállapításokat tehetjük: a ruszinság a magyarokkal szemben gyengének, a szlováksággal szemben ugyancsak gyengének bizonyult. Az utóbbi oka nem annyira földrajzi, mint inkább a hasonló nyelv és a szlovákság nagyobb történelmi múltjának következménye. A magyarság a szlovákokkal szemben csak ott tudott túlsúlyba kerülni, ahol regionálisan is túlsúlyban volt, vagy gazdasági-politikai kulcspozíciókat birtokolt, és ez fordítva is igaz. Megállapításunk szerint a természetföldrajzi viszonyok jelentősége párhuzamos a társadalomföldrajzi-gazdaságföldrajzi meghatározottsággal. A népességföldrajzi (pl. gazdasági) viszonyok pedig esetenként alárendeltek a politikai céloknak, pl. 1880-1910 között. TAMÁS E. szerint a magyarság aránya növekedett. Ez igaz lehet ugyan a megye egészére és a lélekszámra, de az általunk vizsgált részeken „területi nyereségre” a magyarság nem tett szert 1800 és 1910 között, leszámítva a városokat, melyek az asszimiláció legfontosabb színterei voltak, ahol a magyarság fölénybe jutott a többi nemzettel szemben, még teljesen homogén hátország esetén is. Más a kép, ha az egyes szakaszokat hasonlítjuk össze. A 18. századhoz képest a magyarság több hullámban visszaszorult. Ennek csúcsa 1880-ra tehető, mikor a szórványmagyarság felolvadni látszott a szlovákság soraiban. Ehhez képest 1910-re előretörés volt megfigyelhető a gálszécsi és az újhelyi járásban, ami ugyan nem lépte túl a 19. sz. elejére jellemző nyelvhatárt, de ismét elérte azt, és a kétnyelvűség terjedése a magyarság politikai dominanciájának köszönhetően növelte az asszimilációs hajlamot. A kétnyelvűség pedig nem politikai indíttatásból vizsgálandó, hanem azon szerepe hangsúlyozandó, hogy nem választóvonal, hanem kapocs az együtt élni akaró és tudó népek között.

177

Szarka L.: Szlovák nemzeti fejlődés – magyar nemzetiségi politika. Pozsony, Kalligram, 1995 9-11. pp.

139

1. táblázat. Névelemzés Zemplén vármegye katonai összeírása alapján 1704-ben Település

magyar

szlovák

ruszin

zsidó/ német

összes

Egres

5

8

2

-

15

Cselej Lasztóc Mihályi Legenye Kistoronya Csarnahó Sátoraljaújhely Szilvásújfalu Kozma Kolbása Nagykázmér Szőlőske Borsi Vitány Homonnaolyka Terebes Hardicsa Miglész Pelejte Isztáncs Kelecsény Kazsu Bodzásújlak Magyarjesztreb Kásó Czéke Nagyazar Zemplén Kiszte Imreg Szürnyeg Gálszécs Bacskó Kohány Gerenda Polyánka Deregnyő Szalók Nagyráska Abara Petrik Málca Márk Bánóc Szuha Vásárhely Hór

8 9 7 11 27 8 19 1 4 8 8 5 3 2 10 8 3 7 3 3 8 4 2 2 12 5 19 2 4 4 11 1 3 2 1 3 4 2 3 5 1 2 5? 2 2 1

10? 1 1 4 5 3 6 2 2 2 7 -

5 1 1 2 3 1 1 3 2 1 3 1 2 1 1 1

1 1 1 -

18 10 8 15 32 11 25 3 6 15 15 6 4 4 4 23 15 4 12 8 3 9 10 4 4 17 7 23 4 5 6 19 4 8 3 4 6 5 3 6 8 4 5 7 6 6 4

140

1? 2 10? 6 1 5 3 1 3 2 4 2 3 2? 1 2 5 2? 3 1 3 3 1 3 3 3 3 2 3 4 2

1704 szlovákmagyar-ruszin vegyes magyar magyar magyar magyar magyar magyar szlovák magyar magyar-ruszin vegyes (r-m) magyar magyar vegyes ruszin-szlovák magyar-szlovák magyar-szlovák magyar magyar-szlovák vegyes magyar magyar vegyes vegyes ruszin-magyar magyar-szlovák magyar magyar vegyes magyar magyar magyar vegyes vegyes vegyes szlovák magyar-szlovák magyar magyar magyar-szlovák magyar szlovák szlovák-magyar magyar-szlovák vegyes szlovák vegyes

19. sz. első fele (Fényes E. szerint) Vegyes (r-sz-m) ruszin magyar magyar magyar magyar magyar vegyes szlovák szlovák-ruszin magyar-ruszin vegyes (sz-r-m) magyar magyar magyar-ruszin ruszin ruszin-szlovák magyar ruszin-magyar szlovák ruszin ruszin-magyar magyar-ruszin ruszin magyar-ruszin ruszin szlovák vegyes magyar ruszin-magyar magyar-ruszin magyar-ruszin ruszin-szlovák ruszin ruszin ruszin szlovák-ruszin magyar ruszin magyar magyar szlovák szlovák vegyes szlovák ruszin szlovák szlovák-ruszin

Tussa Körtvélyes Leszna Alsórabóc Hencóc Kladzány Őrmező Sztára Tavarna Füzessér Kis-és Nagycseb Gatály Butka Szacsúr Bányácska Csabóc Csáklyó Volya Zamutó Porubka Sókút Varannó Mogyoróska Petkóc Szedliszke Kajnya és Mihálkó Benkóc Mocsár Nagymihály Nátafalva

2 2 2 4 4 2 2 3 1 1 2 2 6 2 1

3 5 2 4 1 6 4 2 2 1 1 2 7 2 2 2 6 4 2 2

4 2 6 2 3 3 1

-

2 5 4 7 2 4 1 10 4 4 6 3 3 5 7 7 3 2 4 4 12 2 7 5 4

magyar vegyes ruszin szlovák szlovák szlovák ? szlovák-magyar szlovák ruszin-szlovák magyar vegyes vegyes vegyes ruszin szlovák vegyes magyar szlovák-magyar ruszin-szlovák szlovák-magyar magyar szlovák-ruszin ruszin-szlovák ruszin-szlovák

szlovák szlovák-ruszin ruszin szlovák szlovák szlovák szlovák szlovák szlovák magyar ruszin-szlovák szlovák-ruszin szlovák szlovák-ruszin ruszin szlovák-ruszin szlovák szlovák szlovák ruszin szlovák szlovák-zsidó szlovák-ruszin ruszin ruszin-szlovák

1

3

-

-

4

szlovák

szlovák

4 4 12 1

5 6 12 1

3 -

-

9 10 28 2

szlovák-magyar szlovák-magyar vegyes szlovák

szlovák szlovák szlovák -ruszin szlovák

2. táblázat. Az egyes településeken beszélt nyelvek a nevek és összeírások alapján178 Név

M

Berető Butka Deregnyő

Szl

Ru

Bizonytalan

3 1 4

2 1

Dubróka

2

Falkus Füzesér Hegyi Kácsánd

2 2 3 n.a.

n.a.

Kisráska

3

1

1704-ben

szlovák 1

3 sz-m 1 sz-m

szlovák-v magyar

3 m-sz-r

vegyes-sz

1

ruszin-szlovák ruszin-szlovák magyar szlovák

n.a.

szlovák

2 2 1

3

Kiscseb

1772-74-ben a nevek alapján

n.a.

magyar

Lexicon locorum szlovák

vegyes vegyes

szlovák magyar ruszin

vegyes

magyar

szlovák szlovák magyar szlovák szlovák magyar

Fényes szerint szlovákruszin szlovák magyar ruszinszlovák ruszin magyar magyar szlovák ruszinszlovák magyarszlovák

Példaként álljon itt néhány szlovák település elöljáróinak névsora 1773-ból: Butka (Buda Palyo, Ferenc Janos, Polyakovszki Onda, Guba Janko, Abaray Janko, Bubenko Gyuri, Csurma Pavol), Bosnyica (Nyemecz Gyurka, Szabo Janko, Holyan Pavol, Pataki Mihaly), Málca (Bertus János, Hrubi Janos, Komar Janos, Hubar Lukats, Balogh Janos). Mint látható, akad magyaros csengésű név is közöttük. 178

141

Krasznóc

1

Krivostyán Laborcvolya

1

3 1

Lask

1

3

Lasztomér

2

2

2 1

3 3

Leszna Málca Márk Márkcsemernye Mocsár

1

3 2

Nagyráska

5

Nátafalva

2

2 1

2

szlovák

ruszin

szlovák

szlovák ruszin-v

szlovák szlovák

szlovák

ruszin

vegyes

szlovák

1 r-m 5 r-sz

vegyes

1 m-sz

szlovák

vegyes

szlovák

vegyes

vegyes

szlovák

magyar

magyar szlovákm

magyar

szlovák szlovák ruszin magyar

szlovák

szlovák

szlovák vegyes

1 t-m

szlovák

1 t-r

vegyes

szlovák

szlovák

szlovák

4 1

szlovák szlovák szlovák

ruszinszlovák szlovák ruszin szlovákruszin ruszinszlovák ruszin szlovák vegyes

ruszin-szlovák

ruszin-szlovák szlovák-magyar vegyes-sz

2

3

Oreszka Pazdics

1 2

5 r-sz

Nagymihály

Nézpest

3 r-sz

vegyes

szlovák

vegyes-sz

magyar

szlovák

Petrik

2

1

Petróc

2

2

szlovák-ruszin

szlovák

Sámogy

2

2

ruszin-szlovák

ruszin

Szalók

4

2 sz-r

Szelepka

2

Sztára

4

Szuha

1

Topolyán

1 sz-m

vegyes-r

2

magyar-ruszin

magyar

ruszin-szlovák szlovák

szlovák szlovák

vegyes

szlovák

2

1

2 sz-m

szlovák-v

ruszin

2

2

1 r-sz

ruszin-szlovák

szlovák

ruszinmagyar szlovák szlovákruszin szlovák szlovákruszin ruszinszlovák ruszin szlovákruszin szlovák ruszinszlovák ruszin

3. táblázat. Egyes járások felekezeti és etnikai adatai (Fényes E. ) Sztropkói j. Göröginyei j. Homonnai j. Újhelyi j.

142

20 ref.

3027 ev. 12706 r. k. 15743 tót 122 ref. 384 ev. 14880 r. k. 15386 tót 3326 ref. 1175 ev. 22883 r. k. 3000 magyar 24384 tót 8246 ref. 802 ev. 14762 r. k. 12550 magyar, 11060 tót, 200 német

18965 g. k 18965 orosz 24891 g. k. 24891 orosz 23487 g. k 23487 orosz 18610 g. k. 18610 orosz

2195 zs. 2195 zsidó 1311 zs. 1311 zsidó 2602 zs. 2602 zsidó 3193 zs. 3193 zsidó

4. táblázat. A magyarok és magyarul tudók száma és aránya 1910-ben 4. táblázat Pósa Sókút Szacsúr Varannó Lask Lasztomér Lazony Málcza Márk Petrik Őrmező Pazdics Nátafalva Gatály Deregnyő Butka Berettő Mocsár Szalók Kácsánd Szécsegres Parnó Pelejte Kazsó Gerenda Hardicsa Szécskeresztúr Szécspolyánka Szilvásújfalu Upor Techna Magyarizsép Kozma Kohány Kisruszka Isztáncs Miglész Nagyazar Kisazar

Teljes lakosság 467 758 1444 2140 320 1290 774 1257 597 403 1088 1219 1033 751 844 1339 860 712 543 290 341 1514 681 276 397 1228 1071 1391 656 563 476 1137 915 755 164 443 376 696 513

Ebből magyar 7 57 49 1417 13 184 34 328 24 6 153 134 82 101 797 249 79 112 63 19 94 255 220 210 76 914 209 196 50 249 9 342 300 112 22 226 45 301 94

Magyarul tud 70 163 172 1520 55 273 359 791 259 86 451 382 266 329 841 549 209 271 390 40 171 824 287 236 140 1025 368 576 209 302 110 389 339 314 61 244 159 377 165

%

%

1,50 7,52 3,39 66,21 4,06 14,26 4,39 26,09 4,02 1,49 14,06 10,99 7,94 13,45 94,43 18,60 9,19 15,73 11,60 6,55 27,57 16,84 32,31 76,09 19,14 74,43 19,51 14,09 7,62 44,23 1,89 30,08 32,79 14,83 13,41 51,02 11,97 43,25 18,32

15,00 21,50 12,00 71,03 17,19 21,16 46,38 62,93 43,38 21,34 41,45 31,34 25,75 43,81 99,64 41,00 24,30 38,06 71,82 13,79 50,15 54,43 42,14 85,51 35,26 83,47 34,36 41,41 31,86 53,64 23,11 34,21 37,05 41,59 37,20 55,08 42,29 54,17 32,16

143

1. ábra. Zemplén etnikai viszonyai 1830-ban 144

1830 – Kinagyított részlet az etnikai kontaktzónáról

145

2. ábra. Zemplén etnikai viszonyai 1880-ban 146

3. ábra. Zemplén etnikai viszonyai 1910-ben

147

Bagdi Róbert – Demeter Gábor A földrajzi adottságok szerepe a közösségek közötti kapcsolattartásban és a peremvidékek asszimilációjában Sáros megye példáján Bevezetés Jelen tanulmányunkban három népességösszeírás településekre lebontott etnikai viszonyait rekonstruálva főként az asszimiláció földrajzi, a társadalom térbeli mobilitása által befolyásolt meghatározottságát vizsgáltuk, amely az egyes települések összekapcsoltsága, elérhetősége által is befolyásolt. Kilenc térképünk 50 illetve 30 év különbséggel mutatja be az etnikai viszonyok változását 1830-1910 között, így egyszerre nyílik lehetőség hosszú távú folyamatok és rövidebb, egy generáció alatt bekövetkező változások értékelésére. A tanulmányban etnikai viszonyok stabilitásának szemszögéből vázoljuk fel a centrum és a periféria kapcsolatának erősségét és jellegét, arra keresve választ, hogy egyes esetekben miért következik be a szlovákság előretörése a ruszinok rovására, más esetben pedig ez miért marad el. Mivel a centrum és a peremvidékek kapcsolatát más központok vonzó hatásának eltérő erőssége is befolyásolja, így a vizsgálatba - a közlekedésföldrajzi meghatározottság és kultúrális jelentősségtöbblete miatt - részben Szepes megyét is bevontuk. Az etnikai viszonyokat sok esetben folttérképeken, a közigazgatási területnek színkulcsot adva ábrázolják, esetenként kördiagramon, ámde egy homogénnek tűnő tömbön belül is lehet megszakítottság (amennyiben az egyes települések közötti kommunikáció a földrajzi viszonyok miatt nem megfelelő). Ilyenkor összefüggő településterületről beszélni nem helyes. Más esetekben viszont az orográfiai akadályok sem jelentenek gondot, sőt a fő közlekedési vonalaktól való elzártság inkább erősíti a (például hegyvidéki) közösségek közti kapcsolatot és az önálló etnikai arculat fennmaradását. A kedvezőtlen vagy egyoldalú mezőgazdasági adottságok miatt viszont az elzárkózást feltételező önellátó gazdálkodás nem minden esetben fenntartható, életképes stratégia, ilyenkor az árucsere nélkülözhetetlen. Sáros megye esetében tehát azt is vizsgáltuk, mennyire tekinthető mobilisnak és nyitottnak egy település közössége, amely viszont új hatásokra teszi fogékonnyá, és ez a tény hogyan befolyásolja az asszimiláció esélyeit.179 Etnikai viszonyok Sáros térségében a XVI-XVIII. században A megye etnikai képét röviden, főleg Kniezsa István kutatásai alapján kívánjuk felvázolni. A XVI. századi oklevelekben előforduló családnevek névelemzési adatai alapján elkészített térképén Kniezsa Héthárstól délre jelölte ki a magyarság elhelyezkedésének északi határát, mely a szlávsággal keveredve egészen a Csergő és a Branyiszkó-hegységig terjedt, keleten pedig Tapolyhanusfalváig. E térség azonban Kassától északra etnikailag igen heterogén jelleget mutatott. Ez az állapot aztán nem is változott meg jelentősen a XVIII. századig (1. ábra).180

Térképeink Fényes Elek adatai (Magyar'országnak 's a' hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisztikai és geographiai tekintetben. I-VI. Pest, 1836-1840) illetve az 1880-as és 1910-es népszámlálás adatai alapján Smart Sketch szoftver segítségével készültek (A Magyar Korona Országainak 1910. évi népszámlálása, 1912. Magyar Statisztikai Közlemények, 42. és 46. kötet. Budapest). 180 Kniezsa István: Adalékok a magyar-szlovák nyelvhatár történetéhez. Athenaeum, Bp. 1941. 42-55. 179

148

1. ábra. Sáros etnikai viszonyai a XVI. század elején (Kniezsa István szerk.) (fekete = magyar, középszürke = szlovák, világosszürke = német, fehér = bizonytalan)

Mint az a 2. ábrán látható, ellentétben Zemplénnel, ahol a Rákóczi-szabadságharc után, a harcoknak és a járványoknak köszönhetően a magyarság a Gálszécs-Terebes vonal mögé

149

szorult a ruszinokkal és szlovákokkal szemben,181 Sáros megyében Bél Mátyás szerint a Tarca völgyében még jelentős magyarsággal lehetett találkozni Somos, Radács, Nagysáros térségében egészen Hérhárs magasságáig, valamint a Tapoly völgyében Girált környékén is.182 A Lexicon locorum azonban már csupán egyetlen magyar települést talált Sáros megyében 1773-1774-ben (Hernádtihany), azaz a szlovákság részéről a köztes időszakban jelentős déli irányú vándorlást lehet feltételezni. Mivel Bél Mátyás arról tájékoztat, hogy az abaúji, Kassa környéki magyarság a kuruc-labanc harcok idején tűnt el a területről, Kniezsa szerint a sárosi magyarság sorsát az döntötte el, hogy a Kassa környéki elpusztult falvakba szlovákok költöztek, így Észak-Abaúj hamar elszlovákosodott, miközben a sárosi és abaúji magyarság közti összeköttetés megszakadt. Erre utal a családnevek kicserélődése is. E folyamat 1715-1773 között zajlott le, s két generáció alatt a sárosi, a Hernád és a Tarca, illetve a Tapoly völgyében élő, egymástól is elszigetelt magyarság beolvadt a szlovákságba (a fennmaradt csekély számú családnév ezt szintén alátámasztja). Ettől kezdve Sáros megyében számottevő magyarajkú lakossággal nem lehet találkozni. Az etnikai háttér tehát más, mint Zemplén megyében. A későbbi eredmények megelőlegzéseképpen elmondható, hogy a XVIII. században az etnikai viszonyok sokkal instabilabbak voltak, a nyelvhatár sokkal gyorsabban változott, mint 1830-1910 között. Etnikai viszonyok a XVIII. század végétől a XIX. század elejéig Sáros megyében az etnikai viszonyokat döntő mértékben a domborzat és az ehhez kapcsolódó völgyirányok, mint fő közlekedési útvonalak határozták meg. A megye déli részén ugyanúgy az észak-déli közlekedési irány volt meghatározó, mint Zemplénben, a nyugati részén azonban a nyugat-keleti közlekedési irány dominált, s ez megakadályozta a peremvidéki ruszin lakosság déli irányú előretörését, s ugyanakkor a fővölgyeket szlovákok ülték meg. A megye keleti részén viszont a fő közlekedési útvonal megint az É-D-i irányhoz közelített. E természetföldrajzi okoknál fogva mi is három részletben tárgyaljuk a megye etnikai viszonyait. A Szepességgel határos részeken a Tapoly és a Poprád völgye határozta meg a legfontosabb közlekedési útvonalakat, melyek egyben a gazdasági élet ütőereinek is számítottak, s ugyanakkor az egyes közösségek érintkezési lehetőségeit is behatárolták. A két megye közt a hajózható Poprád biztosította a kapcsolatot. A Tapolytól délre a másik jelentősebb vízi és szárazföldi út a Tarca mentén húzódott. A Tarca Pécsújfalunál fordult délnek, addig a Tapollyal és a Popráddal párhuzamosan folyt, de a két folyó sűrűn lakott részeit a Mincsol és a Csergő NY-K-i irányú néptelen vonulatai választották el.

A XVI. században a Varannó-Homonna vonal volt az etnikai határ Zemplénben. Az 1704-ben Rákóczi zászlaja alá állottak nevei alapján a magyar-szlovák nyelvhatár ettől délre, de a térképen ábrázolt 1773-as állapottól északra, a Gálszécs-Terebes vonalon húzódott. Gálszécs, Kisazar, Nagyazar, Szécskeresztúr, Tőketerebes, Pelejte, Betlen, Pazdics, Füzessér az oklevelek személynevei alapján magyar volt 1576-ban, Nagymihály vegyes magyar-szláv. Kniezsa István, i. m. 53. p. Kniezsa kimutatta, hogy 1880-ig sokkal több magyar többségű falu vált szlovákká, mint fordítva. 182 Magyar lakossággal bírt Kapi, Cselfalva, Pósfalva, Kálnás, Dukafalva, Kökemezső, Lucska, Zelmány, Margony, Laszczó, Nyíres, Long, Hermány, Vaspataka, Karácsonmező stb. 1715-ben Eperjestől délre Sóvár, Mocsármány és Kőszeg még magyar vagy vegyes lakosságú volt. Kniezsa szerint ez a vegyes-magyar-szlovák sáv vesztette el leghamarabb a magyarságát. Ilyen volt az 1570-ben még magyar Lapispatak és Szokolya. Kissáros is magyar volt 1570ben, Bélnél már szlovák. Szedikert, Finta, Nagyszilva, Magyarraszlavica is magyar volt a XVIII. sz. elején. 181

150

2. ábra. Sáros megye etnikai képe a XVIII. század végén (Kniezsa István szerk.)

A nyugat-sárosi ruszinok elhelyezkedését alapvetően a peremi helyzet határozta meg. A 3. ábrán jól látszik, hogy a Csergő déli peremén a völgyek felső szakaszán a XIX. század első évtizedeiben ruszin falvak sorjáznak – Som, Hőnig, Olajpatak, Litinye, Jákórésze illetve Livóhuta, Kavicsos, K.Kereszt északon – viszont a fővölgyek felé a falvakban erősödik a szlovák elem – a Tapoly völgyében Malczó, Lenártó, Lubotény településeken, illetve délen a Tarca mentén ugyanez érvényes Héthárs és Kisszeben vidékén. Ennek ellenére Sáros északi határán beszélhetünk összefüggő ruszin településterületről, hiszen a Poprád-vidéki és Tapoly-vidéki ruszinság között az összeköttetést a ruszin Csércs, Poprádökrös és Abroncsos jelentette, de az első jelentősebb Tapoly-menti falu, Lenártó szlovák volt. Északon a Poprád és a Tapoly-völgye Galbatő-Bártfa vidékéig ruszin többséget mutatott. A kereskedelmi utak léte biztosította a tényleges kapcsolatot a hágókon keresztül nyugat, a Szepesség felé is (4. ábra), és az alacsony hegyeken át a Dunajec és Poprád völgyén át a már galíciai Muszyna vidéke felé, ahol a lengyel, német, szlovák és a ruszin nép közötti kelet-nyugati irányú keskeny, de hosszan elnyúló etnikai választóvonal húzódott.

151

3. ábra. Sáros nyugati részének etnikai viszonyai a XIX. század elején (saját szerk. Fényes E. adatai alapján)

A Szepességben a Poprád felső folyásán a német Gnézdáig és a német-lengyel Ólublóig nagy méretű, népes ruszin falvak ültek meg a fővölgy szélén (Kövesfalva, Litmanova, Berkenyéd, Szepesjakabfalva), a peremeken pedig szlovák kisfalvak sorakoztak (Újlubló, Kalács, Mnissek): éppen fordított volt a helyzet, mint Sárosban. Gnézdától Felkáig, Nagyszalókig és Poprádig tartott a szepesi német településterület, s a Tátraalján a forrásvidéken ismét szlovák falvak ültek a völgyekben. Balázsvágásról pedig el lehetett jutni Tarcafő, Sz.Jakabfalva és Nagyolysva ruszin falvaiba (Feketekútról viszont nem), itt tehát a hegység nem jelentett éles választóvonalat, inkább összekötött, mint elválasztott: a nyugatsárosi ruszinok kapcsolatokkal rendelkeztek a szepesi ruszinság felé is. Ugyanúgy a Tapoly vízgyűjtőjébe tartozó Kövesfaluból is át lehetett jutni Nagyhársasra és Nagymajorra a Dunajec-vízgyűjtő menti, legnyugatabbi ruszin településekre. A Dunajec azonban zömmel már szlovák lakosságú volt (4. ábra).

152

A szepesi ruszin falvak többségében a XIX. sz. elején már volt népiskola. Ez szellemi támaszt jelentett a felső-sárosi ruszinságnak is.183 Így a Poprád és a Tapoly vidékén élő ruszinság hátországának, magterületének Szepes számított, jóllehet Szepesben a ruszinság aránya alatta maradt a Sárosban tapasztalható értéknek. Szulin és Kishárs lakossága egyaránt kommunikálhatott nyugati, keleti és északi irányba ruszin településeken keresztül, vagy délre szlovák települések érintésével. Kedvezőtlenebb helyzetben volt viszont néhány Tapolymelléki patak ruszin lakossága: Fricske, Czigelka és Végpetri lakossága csak a szlovák Galbatő településen keresztül tudott közlekedni (vagy a hegyeken át Galícia felé). Ugyanez igaz a Poprád-menti Hajtóka, Máté, Újlak és Orló ruszin lakosságára: a fővölgybe települt Paloncza és Palocsa települések ugyanis stabilan szlováknak vallották magukat 1773-tól. Ráadásul fontos közlekedési csomópontban helyezkedtek el: a tapolypoprádi és tarcai ruszinokat a Csergő ugyan elszakította egymástól, de Feketekút és Bajorvágás ruszin lakossága felé vezetett egy hegyi út, igaz ehhez a két említett szlovák településen keresztül kellett keresztülmenni. A Felső-Tarca menti ruszin Balázsvágás és Csendespataka felé viszont Feketekútról sem lehetett eljutni, így az előbbi lakosok kénytelenek voltak a szlovák Berzevice felé kerülni, s onnan a ruszin Kijó-Felsőkánya vagy Pusztamező felé menni – s aztán útjuk ugyanúgy a szlovák Palocsa vagy Lubotény településen végződött immár a Tapoly völgyében (3. és 7. ábra). Vagy választhatták, hogy a Szepességen keresztül jutnak a Poprád völgyébe, de Palocsát elkerülni akkor is lehetetlen volt. Feketekútól eljutni a Szepességbe ugyancsak Palonczán keresztül lehetett.184 A vámjoggal rendelkező települések, mint Palocsa, Zboró és Gáboltó-Galbatő gyakorlatilag kikerülhetetlenek voltak - éppen ezért kaptak vámjogot - és szlovák jelleget mutattak a ruszin lakosságú vidéken. A Csergő-vidéki ruszinság nem tudott érintkezni egymással, a hegységen keresztül ugyanis nem vezetett jelentősebb út. A Csergő déli részén élő ruszinok nem tudták kikerülni a szlovák észak felé Lubotényt vagy déli iránybanTarkőt. A hegység délkeleti részén fekvő ruszin kistelepülések - Gellért, Zsetek, Csergőzávod és Radoskó - enklávéként ékelődtek a hegység keleti peremén meghúzódó szlovák falvak közé. A megyében a ruszinok lakta sáv kelet felé szélesedett. A szlovák Zborótól északra lévő falvak (Sztebnekhuta, Regető, Biharó, Komlóspatak) nem álltak kapcsolatban a nyugati ruszinsággal, Felsőtarócz és Czigelka felé ugyanis nem vezetett nagyobb út, viszont az Ondava vízgyűjtőjébe, Ondavafő érintésével volt lehetőség az átjárásra. A megye keleti részén viszont stabil ruszin közösség élt mintegy 50-60 településen a Felsővízközi járás területén, amelynek Zemplén felé voltak kapcsolatai, igaz az első jelentősebb város, Sztropkó, ugyancsak szlovák volt. A járás déli peremén kevert lakosságú, inkább szlovák többségű települések sorakoztak: Tizsény, Meszticska-Kishely, Duplin és Szorocsány, melyek viszont elválasztották a Kurimka-Sasó-Benedekvágása-Sósfüred ruszin sávját a vízközi járás falvaitól. E falvak a Tapoly mellékvölgyeiben, illetve az Ondava és a Tapoly vízválasztóján települtek, a fővölgyben viszont ismét nagyobb szlovák települések ültek, mint Kurima valamint a Csarnó, Endrevágása, Bélavézse ruszin települések között elhelyezkedő Hazslin.

183 184

Udvari István: Ruszinok a XIX. században. Nyíregyháza, 1994. 290. p. Zentai L. szerk.: A történelmi Magyarország atlasza és adattára 1914. Talma, 2001. p. 5-6.

153

4. ábra. Szepes megye etnikai viszonyai 1830 körül (saját szerk. Fényes E. adatai alapján). (Sötétszürke = ruszin, fekete = zsidó, világosszürke = tót, fehér =német)

Részben a mellékvölgyekben is találkozhatunk szlovák településekkel: ilyen volt a már említett Tizsény-Szorocsány vonal mellett Radoma, amely egy jelentősebb déli ruszin sávot választott el a többi ruszin falutól (Vajkvágása, Szobos, Mátévágása, Fiass, Schavnik). A két zóna keveredése Zemplénben Sztropkó környékén történt meg: Boksa, Sandal, Radoma vegyes lakosságú területein. A Vajkvásága-Schavnik ruszin tömb ráadásul nem volt egységes, több kis részvízgyűjtőn helyezkedett el, és a szlovák Girált és Hanusfalva volt a két 154

legközelebbi nagy település, amelynek érintésével bekapcsolódhattak a Tapoly menti jelentősebb áruforgalomba (2.3. és 2.4. ábra). E ruszin falvak jelentős a Felsővízköz-GiráltHanusfalva út mentén, vagy közelében feküdtek, így asszimilációnak való kitettségük nagyobb volt. Remenyéről a Zemplén megyei Tapolymogyorósra, Kisszabados-Schavnikról pedig a szintén zempléni Felsőkrucsóra is át lehetett menni hegyi utakon. Mindkét zempléni település ruszin volt a vizsgált időszakban. Ami a közlekedési utakat illeti, a keleti ruszin falvak jóval kedvezőbb helyzetben voltak, mint a nyugati részen, így várhatóan asszimilációs ellenállásuk is nagyobb, mivel ezen utak zömmel mellékutak voltak, az asszimilációs nyomás és a vándorlási mérleg is kisebb lehetett.185 A Hanusfalva szomszédságában fekvő félig ruszin lakosságú Remenyéről el lehetett jutni apró ruszin falvak és Zemplén megye érintésével (Mátyáska, Kisszabados) Schavnikra és onnan Vajkvágására, onnan pedig a szlovák Kurima érintésével Ortutó-SasóCsernye-Kurimka (Kiskurima) ruszin falvakba (és onnan Zboróba), vagy Kurimát elkerülve a szintén szlovák Radomán át a ruszin Benedekvágása-Molnárvágása-Róna érintésével Sasóra és Csernyére (3.3. ábra). Mint látható, a déli és északi ruszin szórvány területileg nem érintkezett egymással, ami előrevetítette a szlovákok előretörését Radoma és Kurima térségében. Sósfüred, mely a Tizsény felé vezető Ondava-völgybe átvezető út mentén feküdt, szintén lokális csomópont volt. Innen az út egyrészt Ondavafőig vezetett, Szorocsány után végig ruszin területen, másrészt keletre Zemplén megye határát érintve az országhatárig részben vegyes lakosságú területen keresztül. A felsővízközi ruszin tömböt több út is összekötötte a Tapoly-menti szórványruszinsággal: ilyen volt a Czigla-Csarnó, KurimkaAlsómerse út és a Felsővízköz-Róna-Csernye útvonal vagy a Kishely (Meszticska)Felsőrákóc-Sósfüred út. Az északi részen tehát kevesebb útvonal volt, míg a délin három is, így itt jóval nagyobb forgalommal és emiatt az etnikai határ nagyobb mobilitásával kellett számolni már a XIX. század elején is. 1. táblázat. Példák a különböző helyzetű települések nyelvváltására (saját szerk.) Település Regettő Végpetri Peszternye Radoma Tapolylengyel

1796 tót tót tót ruszin ruszin

1830 ruszin ruszin ruszin tót-ruszin tót

1880 ruszin ruszin ruszin tót tót

A táblázatból kiolvasható, hogy az asszimiláció kétirányú folyamat volt, egyes falvak ruszinná, mások szlovákká váltak, kitüntetett irány nem volt. Tapolylengyel és Radoma a szlovák-ruszin nyelvhatár közelében, fontos kereskedelmi utak mentén feküdt, ezért a nyelvváltás érthető, Regettő és Végpetri pedig ruszin falvak szomszédságában az országhatár közelében, az utánpótlási zónában feküdt. Sárosban a XVIII. század elején a jelentősebb utak közé csak kevés olyan tartozott, mely ruszin falvakon haladt keresztül. Ilyen volt az A.Polyánka-Sztropkó/Kerekrét, Feketekút-Bajorvágás, Kijó-Palocsa és Balázsvágás-Berzevice útszakasz. 1733-ban a Sáros megye fő útjait említve csak Szepesség felé haladó út ment keresztül ruszin településeken. Részletesen lásd: Udvari I. - Viga Gy.: A javak cseréje, munka és vándorlás Sáros megyében a 18. század közepén. In: Népi kultúra - népi társadalom. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1993. 185

155

1770-1830 között viszont nem történt jelentős változás az etnikai viszonyokat illetően: az 1770-ben vegyes, szlovák-ruszin falvak (Lenartó, Litinye, Malczó, Decső, Kishely, Radoma, Kerekrét), nagy része 1820 körül is vegyes lakosságú volt.186 Tartós ruszin többségre 1830-ra Feketekút, Bélavézse és Boglárka tett szert, Lenartó és Decső csak 1880ra vált szlovákká, Malczón pedig a ruszinok kerületek hosszú távon többségbe 1880-ra. Radoma, Kishely és Kerekrét szlovákká vált 1880-ra, de 1830-ban még vegyes lakosságú volt.

5. ábra. Sáros keleti részének etnikai viszonyai a XIX. század elején (Fényes E. adatai alapján) (fekete = zsidó, világosszürke = tót, sötétszürke = ruszin) 186

Lexicon locorum, 240-252. pp.

156

6. ábra. Sáros déli részének etnikai viszonyai a XIX. század elején (saját szerk. Fényes E. adatai alapján). (Sötétszürke = ruszin, fekete = zsidó, világosszürke = tót, fehér =német)

A XIX. század elején még a megye déli részén is számos ruszin falu létezett, jóllehet nem a fővölgyekben, mint azt Zemplén esetében tapasztalhattuk. A peremeken itt is jellemző a ruszinság túlsúlya, mely a centrum felé haladva a szlovákság dominanciájába csap át: erre kitűnő példa a Sósújfalu-Terjékfalu-Salgó-Tótsóvár, vagy a Lacsnó-SzinyelipócIstvánvágás-Hedri és a Szinyefő-Uszpeklin vonal. A megye délnyugati részén Kelembér, Miklósvágás, Kacsány, Szedlice települések egységes tömböt képeztek, a fővölgy felé erősödő szlovák népességgel, mint páldául Lámóc és Peklin esete is bizonyítja. 1880-ra a különben egy útra felfűzhető települések közül már csak Kelembér vallotta magát ruszinnak, a szomszédos vízgyűjtőhöz tartozó Kacsány 25%-os szlováksága 80% fölé emelkedett, Szedlice 40%-os szlováksága is felszaporodott, Lubóc és Peklin is szlováknak vallotta magát. Igaz a magukat görög katolikus szlováknak vallók aránya nagyjából megegyezett a korábbi ruszin lakosság arányával, Lubócon pl. 50%, Szedlicén 60%, ugyanakkor Szárazvölgyben is kimutattak görög katolikusokat, jóllehet a település 1820 körül is szlovák volt. 1910-re Miklósvágás ismét ruszinnak vallotta magát Kelembérrel együtt, de a többi korábban ruszin településen nem volt megfigyelhető hasonló folyamat: egyedül Lubócon volt kimutatható egy 30%-os ruszin kisebbség – 90 évvel ezt megelőzően még a szlovákok aránya volt ennyi. 1880-ra Lacsnó és Szinyelipóc ruszinsága ugyanúgy beolvadt a szlovákságba, mint Várgonyé, Sósújfalué és Terjékfalué (9. ábra).

157

Az etnikai térszerkezet átalakulása és kapcsolata az úthálózattal 1880-ig Az előbbiekben bemutattuk, hogy az etnikai térszerkezetnek milyen sajátosságai voltak Észak-Sárosban, és hogy az egyes közösségek közötti kapcsolattartás milyen útirányokban valósulhatott meg. A következőkben azt vizsgáljuk, hogy az 1820-ban fennálló helyzetet hogyan befolyásolta az úthálózat, hol változott meg az etnikai összetétel, hol maradt stabil és ebben milyen jelzőszerepe van az utaknak, mint asszimilációs és gazdasági erővektoroknak. Az etnikai térszerkezet úthálózathoz köthető átalakulása az utak relatív forgalmáról és jelentőségéről is számot ad. Minél nagyobb a változás, annál nagyobb az útirány kereskedelmi-mobilitási (valamint asszimilációs) jelentősége. A következőkben erre keresünk példákat az 1880-as népszámlálás adatai alapján.

7. ábra. Nyugat-Sáros etnikai viszonyai 1880-ban (saját szerk.)

Nyugat-Sárosban Palocsa és Paloncza szomszédságában, illetve Berzevicze környékén Bajorvágás és Hajtóka ruszinból szlovákká vált. Feketekútból immár csak szlovák településre lehetett eljutni a megyében – jóllehet a nyelvi különbségek kicsinysége miatt ez aligha jelentett akadályt. Héthárs környékén a Csergő déli oldalán fekvő Hönig, Litinye, Olajpatak és Jákórésze is szlovák többséget mutatott, egyedül F.Som őrizte meg ruszinságát. A délkeleti lejtőkön Zsetek és Gellért vált szlovákká. A Csergő északi részén Lenártó immár

158

szlovák többséget mutatott a Tapoly völgyében, Gerlahó szintén. Galbatő továbbra is szlovák maradt és elvágta a Fricske-Czigelka térségében élő ruszinokat a Geréb-Szánkó környéki ruszinoktól, de délre vegyes településből Kuró ruszinná vált. Nyugat-Sárosban alapvetően nem változott a helyzet, bár a Tapolyon megfigyelhető volt a szlovákság felhúzódása és a szlovák Palocsa központi elhelyezkedésének hatása Szepesre is kisugárzott (7. ábra). Kelet-Sárosban még jelentősebb változások figyelhetők meg: Sztebnek, Sztebnekhuta és Komlóspatak Zborótól északra szlovákká vált, ami jól mutatja, hogy az észak-déli szlovákruszin kölcsönhatás sokkal erősebb volt, mint a kelet-nyugati kapcsolat a ruszinok között. A Zborótól északra lévő Szemelnye hatása a szlovákká vált Alsópagonyra is kihatott, így az Ondavafőről kiinduló Csarnóra és Felsővízközre vezető út immár nem csak ruszin településeken vezetett. Hazslin környékén Berezóka és Sasó vált szlovákká. Különösen nagy változások játszódtak le az Ondava felső folyásán, Radoma környékén: Sósfüred, Benedekvágás és Felsőrákóc szlováknak vallotta magát, így a vízközi ruszin tömb összeköttetése megszakadt a déli, Tapoly melléki csoporttal. Györgyfölde, Gyertyánpatak és Róna, illetve Tapolylippó szintén szlovákként lett feltüntetve 1880-ban, ezzel a vízközi és a Csernye-Kurimka vidéki ruszinság már csak Csarnó irányában tudott az ondavai ruszinsággal érintkezni. Tizsény környékén Olysó, Vajszló és Viskó és Körösény is szlováknak vallotta magát, azaz az Ondava völgyében is a szlovákság előretörése vált megfigyelhetővé. Ez részben a települések kiürülésének volt köszönhető: Mérgesvágása, Patak és Körösény lélekszáma is a felére zuhant. Radomától délre Kerekrét, Vajkvágása, Szobos, Mátévágása és Fiass is szlovákká vált, ezzel a Schavnik-Kurima közötti útvonalról szinte eltűntek a magukat ruszinnak vallók. Hanusfalvától északra viszont a kis ruszin települések ellenállónak bizonyultak, igaz lélekszámuk alaposan megcsappant (8. ábra). Mindent összevetve itt, a délre forduló Tapoly völgyében volt a legnagyobb változás, azaz itt a korábbiakhoz képest nagyobb nép- és árumozgással kell számolni. Nyilvánvalóan nem vethető ez össze a Tarca és Hernád migrációs és kereskedelmi volumenével, hiszen az egyrészt sokkal nagyobb volt, másrészt szlovák többségű révén a jelentőségtöbbletet és időbeli változását csak a népességszám és a zsidóság arányának növekedése mutatja térképeinken. Viszont ugyanazon völgy népmozgásainak és forgalmának vizsgálatára alkalmas az asszimiláció különböző időhorizontokban mért sebessége. A szlovákká vált, korábban ruszin településekkel tarkított mellékutak gazdasági szerepének növekedésére utal, hogy megnőtt a zsidóság arány a központokban: Ladomérvágásán 45%, Kurimán 40%, Hanusfalván 25% volt arányuk. A lélekszám növekedése ugyan a gyorsuló bevándorlás számlájára írható s alapvetően az egész megye északi részén jellemző, de a határszéltől eltekintve (a határátkelők környékén természetesen a zsidóság száma mindig magas) területi koncentráció már az egyes települések gazdasági jelentőségtöbblet-növekedését támasztja alá. Az, hogy a vizsgált területeken a ruszin falvak szlovákká váltak, egyaránt jelentheti a lakosság tényleges kicserélődését, a szlovákság benyomulását, illetve az identitás megváltozását. Elképzelhető, hogy itt a benyomuló szlovákság gazdaságilag és kulturálisan fölényben volt a szintén munkát kereső ruszinokkal szemben, s asszimilálta őket, avagy a ruszinok egyáltalán nem voltak mobilisak, s a beérkező szlovák migránsok hamar asszimilálták az utánpótlás nélkül maradt ruszinokat. Ez utóbbi lehetőséget azonban kizárhatjuk. A ruszinok ugyanis mobilisak voltak, Sáros megyében

159

különösen: míg Szepesben átlagosan 8 falu jutott egy vásárra, Sárosban ugyanez az érték 24.187 A XVIII. században Sárosban 55 vásárhely volt, ezek egyharmada ruszin településeken (Pl. Újlak, Feketekút, Balázsvágása, Bajorvágás, tehát a szepesi és sárosi ruszinságot elválasztó vidéken, továbbá Komlóspatak, A. Polyánka, Bélavézse, stb.). De vásáros központ volt a szlovák Kerekrét, Kurima és Hazslin, ahová ruszin falvakból jártak vásárba). Vizsgálandó tehát, hogy a ruszin telepesek inkább ruszin vagy szlovák vásárközpontokat látogattak, továbbá, hogy milyen gyakorisággal és milyen irányokban tették. A települések elszigeteltségi indexe megállapítható úgy is, hogy összeszámoljuk, egy település lakossága hány helyre és milyen messzire járt vásárba. A témával részletesen foglalkozott Udvari István és Viga Gyula igaz ők etnikai szempontból nem tettek különbséget a vizsgálat során. 13 település nem rendelkezett vásáros hellyel kutatásaik szerint, s többek között Szobos, Ladomér, Felsőkomárnok, Hunkóc ruszin települések voltak. Közülük egyedül Szobos identitása volt bizonytalan. Ugyanakkor Bajorvágásáról 4 helyre jártak vásárba, igaz a legtávolabbi 6 órára volt. A kettő vagy ennél több vásározó hellyel, s így nagy mobilitással rendelkező települések közé sorolható a ruszin Balázsvágás, Csércs, Szulin, Lucska, Meszticskó-Kishely, Schavnik, Uják-Újlak, Biharó, Hőnig, Kijó. Közülük Szulin és Hőnig változtatta 1880-ra szlovákra identitását. Egyes falusias kersekedelmi központok szorosan összeforrtak: így például Pécsújfalu Litinyével és Olajpatakkal.188 Ebben az esetben a szlovák központ ideiglenesen asszimilálta a két ruszin falut. Olyan szlovák települések, mint az amúgy is központi helyen fekvő Berzevice a maga évi 6 vásárával komoly vonzó tényezőt jelentett a környékbeli ruszin falvak lakosságának, de Balázsvágás és Csendespataka lakossága mégsem asszimilálódott, mert maguk a ruszin falvak egyébként inkább a szepességi piacközpontokat részesítették előnyben. Így Lublóra jártak Bajorvágásról, Kijóból, Orló, Újlak és Feketekút településekről, Iglóra (!) Hönigről, Muszynára Csércs, Sztarina, Orló, Obrucsnó-Abroncsos, Szulin településekről. Egyes szlovák központokba is jártak ruszinok, így Kurimába Sáponyról, Bélavézséről, Ortutóról, de itt nem következett be asszimiláció, Zboró esetében Komlóspatak identitást váltott, de Bélavézse és Biharó nem. Ami a távolsági népmozgalmakat illeti, Sáros megyében 1772-ben 30 község lakosai vallották, hogy gazdasági-társadalmi kapcsolatban vannak Galíciával. Sáros egyébként is a Szepesség gabonaellátó körzete volt. Biharó és Cigelka lakosai árut fuvaroztak „Lengyelország” felé. Télen a befagyott folyón könnyű volt a közlekedés, nyáron tutajjal, vagy a rossz hegyi utakon át közlekedtek. Lipnik (Hársas), Újlak, Matisova lakosai sót szállítottak a lengyel Új-Szandecbe. Kurimka lakói a Hegyaljára jártak kapálni és aratni, azaz a faluból dél felé vezető út igen forgalmas lehetett. Nagyladna, Szuhadolina lakosai szintén szőlőt műveltek a Hegyalján, Szedlice és Szentistván lakosai pedig bort fuvaroztak. Tapolybisztra, Gyülvész lakossága sót szállított Tokajból a közeli lerakatokba, raktárakba, vagy a környéken, Sóvár vidékén főzte a sót.189 A Tapoly és az Ondava völgye tehát forgalmas volt. A kurimkai utat egyébként is preferálta a ruszinság: Sápony és Olysó lakosai például fafuvarozással foglalkoztak. Viga Gy.: Árucsere és migráció Észak-Magyarországon. Debrecen-Miskolc, 1990, Ethnica, 137. p. Udvari I. - Viga Gy., 167-170. pp. 189 Udvari István: Ruszinok a XIX. században. Nyíregyháza, 1994. (390). p. 308. A sót Tokajból Sóvárra, onnan Kassára, a Szepességbe, vagy a lengyel Szandecbe vitték (Bajor, Izsép, Lubóc, Nagyladna). Más falvak a sófőzéshez szükséges faszállítás miatt voltak igen mobilisak (Kakasfalva, Kellemes, Keczerkosztolány, Keczerpeklin). De sólerekat volt Palocsán és Bártfán is. 187 188

160

2. táblázat. Telepítések hatása néhány Sáros megyei falu lélekszámára Település Bartosfalva Kőtelep Főnikszhuta Kiskohány K.Keresztes T. Hermány Margonya

Telepítés gőzfűrész livóhutai üveggyár áttelepült vasúti napszámosok elköltöznek parcellázás, visszatelepülés parcellázás, visszatelepülés fűrésztelep több uradalmi cseléd

Lakosságszám változása +62 fő +61 396-ról 126-ra csökken 142-ről 189-re nő 317-ről 410-re nő 531-ről 654-re 384-ről 475-re

Év 1901-1910 1901-1910 1869-1910 1901-1910 1901-1910 1901-1910 1901-1910

Saját szerk. a Magyar Statisztikai Közlemények, 42. és 46. kötet alapján 3. táblázat. A héthársi járás falvankénti lélekszámának alakulása 1880-1910 között Település

1880

1910

lakosságszám 1880-hoz képest (%)

csökkenés

Település

1880

1910

lakosságszám 1880-hoz képest (%)

Csökkenés

Alsószalók

1300

1071

82

229

Kijó

729

534

73

195

Bajorvágás

718

608

85

110

Kishárs

892

687

77

205

Berzevicze

1652

1206

73

446

Lubotény

756

626

83

130

Csércs

1024

821

80

203

Olysó

263

160

61

103

Feketekút

1018

846

83

172

Orló

974

750

77

224

Hajtóka

288

207

72

81

Palocsa

1487

1177

79

310

Hámbor

566

399

70

167

Paloncza

1525

1059

69

466

Héthárs

1415

1422

100

-7

Sárosújlak

680

490

72

190

Hosszúvágás

523

437

84

86

Szulin

278

289

104

-11

Összesen

28197

23733

84

4464

Tarcza

723

576

80

147

Saját szerk. Magyar Statisztikai Közlemények, 42. és 46. kötet alapján

Odor, Felső- és Alsóhímes és Dobroszló esetében, ahol 1880-ra a szlovákság szigetszerűen jelentkezett a vízközi járás ruszin falvai tömege között, ott felmerül a gyanú, hogy ez nem telepítés következménye-e. Kétségtelen, hogy a Tizsény környéki szlovák falvak felszaporodása részben bányák nyitásának, részben a szlovák Sztropkó kulturális kihatásának, a görög katolikus egyház oktatási hátrányának és a paphiánynak volt köszönhető. Csakhogy az előbb említett települések lakossága nem növekedett jelentősen, sőt, éppenhogy csökkenés volt megfigyelhető. A szervezett telepítésekre jellemző, hogy míg Bihar megyében 1880-1910 között 100 felett volt a jelentősebb mezőgazdasági vagy ipari telepítések száma, addig Sárosban (2. táblázat) a felsővízközi, héthársi és kisszebeni járásokban számottevő ipari vagy mezőgazdasági telepítés nem történt! A telepítések elmaradása miatt a taszító tényezők nyomása fokozódott és Zemplén mellett Sáros is intenzív kiáramlás helyszínévé vált. 1880-1910 között a megye északi része szinte kiürült, amit a Palocsa környéki falvak példája bizonyít (3. táblázat). A csökkenés sok településen a 30-40%-ot is elérte, holott a természetes szaporulat nagysága alapján közel 2030%-os növekedés lett volna várható. Ezek alapján elmondható, hogy az északon előforduló identitásváltások nem szervezett telepítés következményei. Az utak mentén bekövetkező nyelv vagy öntudatváltás akkor is növekvő gazdasági-népmozgalmi jelenségekre utal, ha maga a lakosság ténylegesen nem cserélődik ki, (sőt a falvak lakossága csökken, mert a központba húzódik a népesség) csak az öntudata változik (gyakoribb ideiglenes migráció, megélénkülő kereskedelem). 161

8. ábra. Kelet-Sáros etnikai viszonyai 1880-ban (saját szerk.)

Ruszin-szlovák viszonylatban Dél-Sáros etnikai viszonyainak változásáról már esett szó. De említést kell tenni az újonnan megjelent etnikai csoportokról is. Magyarok 1820 tájékán alig akadtak a megyében. 1880-ban a magukat magyarnak vallók a megye északi részén izraeliták voltak (Bártfa, Kisszeben), de délen, Eperjes környékén katolikus és protestáns magyarokkal és németekkel is találkozhatunk. Míg Zboróban a zsidóság nagy része a 162

szlováksághoz asszimilálódott, Eperjes kivételével a többi településen zömmel németnek vallották magukat. Említést érdemel, hogy Kassa és Eperjes között nem volt nagyobb izraelita közösség, - s ez híven kirajzolja délre vándorlásuk ütemét. Elvétve zsidó többségű településsel is lehet találkozni 1880-ban, ilyen volt Sebes-Kellemes. Ez ugyan ritka, de korántsem egyedülálló: ilyen volt 1830 körül Hunsdorf-Hunfalva is a Szepességben.

9. ábra. Dél-Sáros etnikai viszonyai 1880-ban (saját szerk.)

Az etnikai térszerkezet módosulása Sárosban 1910-ig A legfontosabb, amit le kell szögezni, hogy a ruszinság és szlovákság viszonyában – részben a népösszeírásbeli különbségek miatt is – fordított tendenciák figyelhetők meg, mint 18201880 között. Ugyanúgy a ruszinság előretörése figyelhető meg, mint Zemplénben, ez tehát nem egyedi, lokális jelenség. Szintén hasonló jelenség, hogy 1910-re Nyugat-Sáros szinte kiürült. Ez sok változást eredményezett: Lenártó után Lukó is szlovákká vált, így a FelsőTapoly mentén végérvényesen megszakadt az összeköttetés a mellékvölgyek ruszin települései között. Palocsa és Paloncza szerepének halványulása miatt viszont ismét ruszinná váltak olyan 1880-ban magukat szlováknak valló bizonytalan identitású települések, mint Hajtóka, Szulin és Bajorvágás a Tarca és a Poprád vízválasztójának keskeny hegyi útjai mentén. Sok esetben egész települések nemzetiséget váltottak. A Csergő déli oldalán Olajpatak kivételével az összes korábban magát ruszinnak valló település ismét ruszinnak vallotta magát, keleten is ruszinná vált Zsetek és Gellért, de Csergőzávod szlovákká alakult. Galbatő környékén Kőtelep és Gerlahó, Zboró környezetében Sztebnek és Komlóspatak is (de Sztebnekhuta nem) ismét ruszinként került feltüntetésre. Nyugat-Sárosban kevés kivétellel a Fényes Elek által leírt helyzet állt vissza: ez egyrészt alátámasztja összeírásának viszonylagos megbízhatóságát, másrészt azt mutatja, hogy a nyugati peremterületen nem játszódott le az utakon olyan gazdasági vagy népmozgalmi 163

tevékenység, mely a térség etnikai arculatát befolyásolta volna. Az utak szerepe nem befolyásolta döntően a közösség megtartó erejét. Miközben a magyarság aránya Kisszebenben, Eperjesen és Héthársban elérte a 33%-ot, itt a magukat magyarnak vallók közül 50% alá csökkent az izraeliták aránya.

10. ábra. Nyugat-Sáros etnikai viszonyai 1910-ben (saját szerk. a Magyar Statisztikai Közlemények, 42. és 46. kötet alapján)

Kelet-Sárosban hasonló tendenciák figyelhetők meg 1910-ben. Egyedül a KerekrétRadoma-Sósfüred-Benedekvágása vonal maradt szlovák – mellesleg elvágva a Tapoly és Ondava menti ruszinokat egymástól, a többi település esetében azonban a ruszinság előretörése volt megfigyelhető. A Kurimára vezető úton Fiass, Vajkvágása, Szobos, Istvánd és Kozsány ismét ruszinná vált. Tapolylippó, Györgyfölde, Gyertyánpatak ugyanígy, de Róna szlovák maradt, viszont az 1830 táján is szlovák Szorocsány enyhe ruszin többségre tett szert. Hazslin környékén Berezóka a szlovák többség mellett jelentős ruszin kisebbséget is felvonultatott, de Sasó szlovák maradt. Mivel Alsópagony ismét ruszinnak vallotta magát, így Ondavafőről ismét el lehetett jutni Zboró és Kurima megkerülésével Csarnón és Csernyén át Vízközre. Olysó, Körösény és Viskó is „visszaváltozott” ruszinná, de Vajszló nem. Így az Ondava-vögy ezen szakasza továbbra is multietnikus térségnek számított Tizsényig és a

164

vegyes lakosságú Radomáig. Sztropkó és Kurima között ismét megszakadt az összefüggő szlovák terület. Schavniktól délre Remenye és Györgyös is ruszin többséget mutatott és Mikevágása is ruszinná vált. Kurimáig ruszin falvakon keresztül lehetett közlekedni a megye keleti határán. Összességében a nemzetiséget váltott települések mintegy harmada tudta tartósan megtartani új identitását, zömmel a Zemplén és Sáros központi részeit összekötő utak mentén (Radoma, Tizsény), ami ennek a területnek a fontosságát jelzi. A vízközi járás szórvány szlovák falvai ugyanígy eltűntek. Ami a zsidóságot illeti, északon továbbra is németnek vallották magukat, délen pedig magyarnak. Az utóbbira jó példa Eperjes, az átmenetet képviselő településre SebesKellemes. A magyar nyelvhatár továbbra sem lépte át a megye területét, viszont a magyarság relatív többségbe került Eperjesen és Bártfa városában illetve meghaladta a 30%-ot Hanusfalván és Girálton, a keleti részek „mezővárosi” centrumaiban.

település Geréb Kolossó Bérczalja A.Fricske Sasó Zboró

magyarul % összlakosság beszél Bártfai járás 139 31 449 103 15 629 32 10 302 7 2 381 0 0 176 544 (80 25 2202 magyar)

Felsővízközi járás Felsővízköz 243 35 Kiskurima 71 16 Ladomérmező 20 7 Róna 7 1 Tizsény 9 7 Végcsarnó 10 6

679 438 247 510 138 163

4. táblázat. A magyart beszélők aránya (1910) (saját szerk. Magyar Statisztikai Közlemények, 42. és 46. kötet alapján)

település Finta Kapi F.Sebes Sóbánya S-Kellemes Terjékfalva Szedikert Abos Lemes Patacskó Budamér Böki Somos Zsegnye Sárosófalu Senyék

magyarul % összlakosság beszél Eperjesi járás 142 16 865 200 25 783 142 28 510 592 60 983 227 44 503 5 3 167 20 5 557 Lemesi járás 87 18 279 31 16 8 262 46 39 15 246 17 97 33 111 42 49 40

482 891 213 569 271 1421 292 261 121

Az a tény, hogy a magyarság nem volt jelen a megyében nagy számban, nem jelenti azt, hogy a magyar nyelvet nem használták, mi több a magyar nyelv éppen elterjedtsége, hivatalos nyelv volta miatt, egy-egy település központi szerepkörének megítélésére is alkalmas. A megye északi részében nem vártunk magas számokat, de a központi településeken itt is sokan értettek és beszéltek magyarul, jóllehet lakói ruszinok, szlovákok, vagy magukat németként definiáló izraeliták voltak. Délen viszont a kisebb településeken is gyakori volt, hogy a lakosság 20-30%-a beszélte a magyart (4. táblázat).

165

11. ábra. Kelet-Sáros etnikai viszonyai 1910-ben (saját szerk. a Magyar Statisztikai Közlemények, 42. és 46. kötet alapján)

166

12. ábra. Dél-Sáros etnikai viszonyai 1910-ben (saját szerk. a Magyar Statisztikai Közlemények, 42. és 46. kötet alapján)

Összefoglalás E tanulmányban - Sáros megye - példáján - bemutattuk az eltérő etnikai háttérrel rendelkező centrum és periféria viszonyát és egymásra hatását. Megállapítottuk, hogy - jóllehet még a peremterület lakossága is igen mobilis és kiterjedt gazdasági-társadalmi kapcsolatokkal rendelkezik - a vizsgált periódusban döntő változások mégsem játszódtak le Sáros megye etnikai viszonyaiban, s ez részben a megyén belüli közlekedésföldrajzi szituációnak, részben pedig a peremvidékek esetében a szomszéd megyék, mint vonzásközpontok és hátországok folyamatos gazdasági és kulturális utánpótló hatásának tudható be a ruszinság esetében. Míg a peremvidéki ruszinság esetében a nemzeti ébredés korában mindez elegendőnek bizonyult, hogy ne olvadjanak be a nyelvileg hasonló közeget képviselő szlovákságba, addig egy évszázaddal korábban a fővölgyekben elhelyezkedő, és a nyelvi hátországgal való kapcsolatot elveszítő sárosi magyarság esetében eltérő kimenettel szembesülünk. Azaz leszögezhető, hogy amennyiben a folytonos kapcsolat megszakad, abban az esetben a központi elhelyezkedés inkább hátrányt jelent; amennyiben viszont erős hátországa van egy közösségnek, a peremvidéki elhelyezkedés lehetővé teszi a megmaradást, még akkor is, ha a peremvidéken élők egymással való állandó kapcsolattartása nehézkes, de a hátország, illetve eltérő nyelvi közeg felé számos kapcsolattal rendelkezik. Jóllehet a sárosi ruszinság jelentős migrációs potenciállal rendelkezett és nyitott volt a szlovák és magyar vidékekkel való kapcsolatra is, nem következett be térvesztés. Ugyanakkor a jelentős kivándorlás miatt kétségtelen, hogy az etnikai bázis társadalmi alapja jelentősen meggyengült, s ennek részben 167

az a politika volt az oka, hogy Sáros északi részein hiányzott mindennemű nagy gazdasági beruházás. (Erre ugyan azt lehet mondani, hogy a beruházás elősegítette volna az etnikai térszerkezet roncsolását, de 1880-1910 között Biharban még úgy sem sikerült, hogy a telepítések legalább kis része az etnikai érintkezési felületen, a magyarság javára történt jóllehet a szándékoltság nem volt bizonyítható). Irodalomjegyzék: BAGDI R. - DEMETER G., 2004. Nyelvhatár-változás, asszimilációs helyzetek és a statisztika megbízhatósága Zemplén megye példáján. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei múzeumok évkönyve. Szolnok. 359-383. FÉNYES E., 1836-40. Magyar'országnak 's a' hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisztikai és geographiai tekintetben. I-VI. Pest FÉNYES E., 1851. Magyarország geographiai szótára. Pest I-II. 285. ill. 350. KNIEZSA I., 1941. Adalékok a magyar szlovák nyelvhatár történetéhez. Athenaeum, Bp. 64. LEXICON LOCORUM, 1920. Lexicon Universorum regni Hungariae locorum populosorum. Bp. Hornyánszky, 335. A Magyar Korona Országainak 1910. évi népszámlálása, 1912. Magyar Statisztikai Közlemények, 42. és 46. kötet. Budapest UDVARI I., 1994. Ruszinok a XVIII. században. A Vasvári Pál Társaság Füzetei 9. Nyíregyháza, 390. UDVARI I. - VIGA GY., 1993. A javak cseréje, munka és vándorlás Sáros megyében a 18. század közepén. In: Népi kultúra - népi társadalom. 165-200. VÁLYI A., 1796. Magyarországnak leírása. Buda I-III. VIGA GY., 1990. Árucsere és migráció Észak-Magyarországon. Debrecen - Nyíregyháza, Ethnica, 328. ZENTAI L. (szerk.), 2001. A történelmi Magyarország atlasza és adattára 1914. Talma, 247.

168

Demeter Gábor Adalékok az északkelet-magyarországi települések fejlettségi rekonstrukciójához 1715-ben, illetve a kései dualizmus korában

szintjének

Tanulmányunkban a települések jelentőségtöbbletét, annak módosulását, a fejlődés dinamikáját vizsgáljuk 1715-1910 között vagyoni jellegű mérőszámok alapján. Az 1715-ös Conscriptio képezte XVIII. századra vonatkozó megállapításaink alapját, míg a Magyar Compass pénzügyi évkönyv a XIX-XX. századi városiasodási folyamatok rekonstrukciójában nyújtott segítséget. A vizsgálatot Bereg, Ung és Zemplén megyék területén végeztük a megyék közötti különbségek és az időbeli változások trendjeinek különbségeire fókuszálva. Kiindulási hipotézisünk az volt, hogy a XVIII. században a települések lakosságának összadóalapja, illetve az egy főre jutó adóalap, továbbá a helyi és idegen illetékességű lakosság aránya lehetővé teszi a települések hierarchiában, kereskedelemben betöltött szerepének vizsgálatát. Adóalapként – némileg elnagyoltan az összevonások miatt - a conscriptióban szereplő értékeket (szántó, szőlő, rét, stb. összevontan kezelve) tekintettük. Fontos felhívni a figyelmet, hogy az összeírás csak az adózókat tartalmazza, így a társadalom alsóbb rétegeiről, és egyben a település átlagos gazdasági helyzetéről nem szolgáltat információt, azaz a következtetések levonása csak a társadalom egy részének vizsgálata alapján volt lehetséges, így az eredmények is csak az adózó társadalomra lesznek érvényesek. A XIX. század végén pedig az adott településen székelő pénzintézetek betétösszege, illetve annak változása utal a fejlődésre, a település pénzügyi funkcióira. Jóllehet nem állapítható meg, hogy a betétösszeg mekkora része származik a településen kívülről, miként ezáltal az sem, hogy mekkora az egyes települések vonzáskörzete, mivel azonban központi szerepkörről van szó, a betétek összege, egy főre jutó értéke, a betétek és a forgalom aránya még így is jellemezheti az adott település, mint pénzügyi központ belső potenciálját, ha a vonzáskörzetre gyakorolt hatását nem is. Világossá kell tenni ugyanakkor, hogy az itt bemutatott pénzintézetek nem a képviselték gazdasági élet egészét: a takarékpénztárak, egyletek elsősorban a helyi és lakossági, kisebb mértékben agrárgazdasági igények kielégítését szolgálták: egy munkácsi gyár nem szükségszerűen tartotta a helyi intézetekben a pénzt, sokkal inkább fordult egy regionális vagy budapesti szolgáltatóhoz. Az 1715-ös Conscriptio adatai azt mutatják, hogy Beregszász, Tarpa és Mezővári, valamint Terebes, kitűnő közlekedésföldrajzi helyzetüknek (sóút, folyó) és a vásárvonal szerepének köszönhetően messze kitűntek a térség többi települése közül. Zemplén megye területén az adóalap jóval nagyobb volt abszolút értékben, mint a másik 2 vármegyében (1. ábra). Amennyiben a településre jutó összértéket osztjuk a lakosságszámmal (2. ábra), Zemplén kiemelt státusza megmarad, de Nagymihály, Mezőlaborc, Bodzásújlak is megelőzi a másik két megye székhelyét. Azaz kisebb adólélekszámuk ellenére Tokaj-Hegyalja települései is módosabb településnek tekinthetők, mint Bereg és Ung települései. Tarpa, Mezővári, Munkács gyakorlatilag Szerenccsel és Máddal kerül egy kategóriába az egy főre jutó adóegységek számát tekintve.

169

1. ábra. Az adóegységek összege településenként a vizsgált területen 1715-ben (a Conscriptio adatai alapján)

A 3. ábra az 1715-ben összeírt adózók közül az eredetileg nem helyi lakosnak minősülő lakosság arányát mutatja be a teljes adózó lakosság arányából (világos színnel jelölve az idegenek). Ez lehetőséget nyújt a migrációs irányok és célterületek azonosítására. Nem meglepő módon Tokaj-Hegyalja esetében igen jelentős az extreneus adózók aránya, jóllehet a hasonló természetföldrajzi adottságokkal – hegyvidék és síkság találkozásánál lévő vásárvárosok – rendelkező beregi és ungi településeken (bár az adózó lakosság számát tekintve hasonló mutatókkal bírtak) ennek éppen ellenkezője tapasztalható. Világos, hogy a meglévő helyi energiák mellett a helyzeti energiák különbözősége hozzájárul a differenciákhoz. Tokaj környéke nemcsak az ország északi részéből irányuló viszonylag új migráció eredményeképpen rendelkezik ilyen nagy létszámú extreneussal, de a török elől menekült nemesi lakosság is hozzájárult a migrációs egyenleg alakulásához, a lakosság vezetéknevének elemzése leglábbis erre utalt. Ezzel szemben Beregszász lakosainak nagy része helyi nemes volt, mely egyrészt eltérő jogi kategóriát jelentett megnehezítve a letelepedést, illetve növelte az összeirt helyi, de nem adózó lakosság arányát, végeredményben az adóegységeknek tekinthető vagyon nagyságát is csökkentve. Az említett délies irányú felvándorlás mellett Zemplén esetében megfigyelhető az ellentétes, É-D-i migráció jelentősége is: Sztropkó, Homonna, Szinna esetében az extreneusok nagy aránya aligha a török elől felhúzódó lakosság számlájára írható csupán, annak viszaont betudható, hogy a Lengyelországba vezető fő kereskedelmi utak az alacsony hegyláncok miatt Zemplénen keresztül vezettek. Ugyanez emiatt a másik 2 megye esetében kevéssé domináns (Alsóverecke). Kijelölhető a két zóna között egy ideiglenesen (csak a 170

vizsgált időpontra érvényes) neutrális terület, ahonnan sem a török elől, sem a határon túlról nem érkezett jelentős számú adóképes lakosság – ez a Gálszécs-Nagymihály-NagykapusMunkács vonal.

2. ábra. Az egy főre jutó adóalap nagysága 1715-ben (a Conscriptio alapján)

A pénzügyi szerepkört betöltő települések gazdasági állapotáról, fejlődésük megkésettségéről vagy dinamikusságáról tájékoztat a 4. ábra, mely a takarékpénztárakban, betéti társaságokban, egyesületekben lévő pénz vagy egyéb vagyoni érték alakulását mutatja be. Sajátos, hogy míg az 1880-as években Tokaj és Tolcsva takarékpénztárainak betéti értéke 400-600 ezer korona volt csupán és a forgalom is 4,5 illetve 1,5 millió, ezzel alig elmaradva Ungvár vagy Munkács forgalmától, 1915-re Tokajban meghétszereződött a betétek értéke, Ungvárott viszont megharmincszorozódott, ami elárulja, hogy a századforduló előtt hasonló pozícióban lévő települések közül melyik nőtte ki magát regionális pénzügyi központtá. Az eltelt 30 év alatt ráadásul nemcsak a betétek és a vagyon értéke növekedett, de a forgalom is (6. ábra), s míg 1885-ben a takarékpénztárak nullszaldósak voltak, addig a századforduló után felismerték az efféle pénzintézetekben rejlő profitrealizálási lehetőséget is. A pénztárak kezdték megforgatni a pénzt, s immár nem csupán letéti helyként funkcionáltak. Sátoraljaújhely például 0,3 millió koronáról 1,3 millió koronára növelte aktívumát 1905-1915 között. 1885-ben Sátoraljaújhely, Tokaj, Szerencs, Sárospatak voltak az efféle pénzintézetek székhelyei, azaz a takarékpénztárak, egyletek terjedése Hegyaljáról indult ki észak felé. A Tokaj-Hegyaljai központok közül 10 év múlva viszont már csak Sátoraljaújhely töltött be

171

jelentős szerepet az újonnan feltörő Beregszásszal, Ungvárral szemben, majd 20 év múlva Sárospatak zárkózott fel az élvonal mögé. 1915-re Tokaj-Hegyalja háttérbe szorult, és kialakult a pénzintézeteknek egyfajta vonzáskörzete: legalábbis erre utal, hogy Terebes, Nagykapus és Csap későn és leszakadva kullogott a sor végén: valószínűleg csak saját lakosságuk körében voltak népszerűek a helyi pénzinézetek. Dinamikusan fejlődött viszont Kaszony, Namény, Gálszécs és Királyhelmec, bár a nagyobb központok árnyékoló hatása itt is érvényesült, nemcsak Tarpán.

3. ábra. Az extréneus lakosság (világos) aránya az adófizető lakosságból 1715-ben (a Conscriptio alapján)

A betétösszeg növekedési súlypontja Tokaj környékéről tehát a Felső-Tisza vidékére tevődött át. A növekedési centrumok elhelyezkedése korrelált az izraelita lakosság arányának térbeli és időbeli változásával ezen területeken, s a tradicionális kiskereskedelmi központok hanyatlása a zsidóság migrálási irányaival is összefüggésbe hozható. Zemplénben 1905-ben és 1915-ben a zsidóság elhelyezkedése és a bankbetétek között egyaránt r=0,9-es korreláció volt mérhető, miközben a központok változtak. A parciális korrelációs vizsgálatok szerint (rp=0,4) a településen lévő összes pénz is befolyásoló tényező, azaz nem a zsidóság jelenléte az egyedüli oka a magas betéti- és vagyonállománynak (lehet következménye is az előbbinek). Az ok-okozati viszonyok e vizsgálattal nem állapíthatók meg.

172

4. ábra. A takarékpénztárakban, bankokban lévő vagyon nagysága 1885-1915 között (1885, 1895, 1905, 1915) a Compass alapján

5. ábra. A takarékpénztárakban, bankokban egy főre eső vagyon változása 1905-1915 között (a Compass alapján). A legalább +2%-os pozitív mérleggel bíró települések kerete vastag

173

Az 5. ábra az egy főre eső banki és takarékpénztári érték változását mutatja be 19051915 között. Mezőlaborc a nagy szegénység, Mád a szomszédok elszívó hatása, a konkurencia miatt kifejezett csökkenést mutat (az összérték tekintetében is), Nagyberezna, Varannó és Gálszécs gyakorlatilag stagnált. Dinamikusan növekedett viszont Homonna, Királyhelmec, Beregszász, Namény, Kaszony és Ungvár. Az egy főre jutó betétösszeg TokajHegyalján kicsi volt, ami a sok központ léte mellett arra utal, hogy kifejezetten helyi, vonzáskörzet nélküli pénzintézetekről volt szó. Még Sátoraljaújhely növekedése sem volt olyan dinamikus, mint a szomszédos Királyhelmecé. Az egy főre jutó betétösszeg súlypontja 10 év alatt kelet felé, a Közép-Tisza-vidéktől a Felső-Tisza-vidék felé helyeződött át.

174

Irodalom Az 1715. évi országos összeírás: http://www.arcanum.hu/mol/ (Conscriptiones…) Mihók-féle Magyar Compass (1886/87, 1896/97, 1906/7, 1916/17). Pénzügyi és kereskedelmi évkönyv. Szerk.: Galánthai Nagy S. Bp.

175

Bagdi Róbert Sátoraljaújhely társadalma 1869-ben, 1896-ban és 1906-ban különös tekintettel a térbeli (horizontális) és társadalmi (vertikális) migrációra Munkánk e fejezetében egy kiválasztott vármegyeszékhely, Sátoraljaújhely társadalmát vizsgáljuk meg. Kiindulópontunk az 1869. december 31-i állapotok szerint végrehajtott népszámlálás, majd a polgári anyakönyvek közül az első teljes év (1896), és végül 1906 zárja vizsgálatunk időkeretét. Forrásbázisunkat kizárólag levéltári anyagok feldolgozása adja (népszámlálás, anyakönyvek), mivel a Magyar Királyi Statisztikai Hivatal által közreadott népszámlálási eredmények nem tartalmaznak ilyen típusú adatokat, összesítéseket. A vizsgálat nem a teljes migrációs egyenleg felállítását célozza meg, hanem a vonzáskörzet kiterjedését és módosulását térképezi fel. Így a sátoraljaújhelyi kivándorlás nem került be a vizsgálódás szempontjai közé. Az 1869. évi népszámlálás eredményei Sátoraljaújhelyen Az 1869-es népszámlálást 1870-ben hajtották végre (január 3. és január 10. között), de az 1869. december 31-i állapotok alapján. A dualizmus korának első hivatalos népszámlálását még nem jellemezte ugyanaz a kivitelezési pontosság, mint a későbbi népszámlálásokat (pl. a végrehajtásban a vármegyei összesítések végső határidejét nem határozták meg). A legfontosabb sajátosság azonban az, hogy nem egyéni számláló lapokat, hanem lakóépületek szerinti összeíró íveket használtak. Az első polgári típusú népszámlálás nem kívánta megtudni az egyén anyanyelvét, csupán a névre, a születési évre, a foglalkozásra és a vallásra kérdezett rá. Kutatásainkban mi elsősorban a születési helyekre koncentráltunk, majd mindezt kiegészítendő a foglakozásokra és a születési évekre, a vallás és a nevek másodlagos szereppel bírtak, így ezeket most nem vizsgáltuk.190 A vizsgálat szempontjából kisebb hibának számít, hogy néhány esetben az összeírók a születési helyként megadott településhez nem a megfelelő vármegyét adták meg. Más típusú hibát jelent, hogy pl. az Abaúj-Torna vármegyei Komjáti esetében Tornát adták meg, holott az önálló Torna vármegye 1802-ben egyesült Abaújjal, de a példa (összesen három „tornai” akadt) alapján ez még két generációval később sem rögzült a lakosokban. De a Zemplén vármegyei települések ismerete sem volt 100%-os, így az összeíró biztosok közül valaki „Regmecet” is egy alkalommal zempléni településnek vette, pedig az még akkor Abaúj-Torna vármegye része volt. Víly a népszámlálás időpontjában ugyancsak Abaúj része volt, mégis egy alkalommal zempléninek tüntették fel. A Sáros vármegyei Kurima ugyancsak szerepelt zempléniként és sárosiként is. (Ugyanilyen eset megtörtént a borsodi Szendrővel is, mert azt egy alkalommal abaújinak tüntették fel. Az ungi Dobóruszkáról egy személy származott, de őt is zempléninek Nehézséget jelentett a kutatásban, hogy több összeíró biztos végezte az összeírást, ami a kézírások különbözőségét hozta magával.190 Másrészt ők vagy nem is törekedtek, vagy nem is tudtak egységességre törekedni. A páros települések közül, amelyekből létezett Alsó- és Felső, vagy pl. Nagy- és Kis előtagú is, rendszeresen előfordult minden variáció (előtaggal és anélkül egyaránt). A legnagyobb ellentmondást az alábbi példa jelentette: miközben az alsóregmeci születésű egyének 13an voltak Sátoraljaújhelyen, a felsőregmeciek pedig 14-en, 22 személy csupán annyit közölt születési helyként, hogy Regmec. Ezt az állapotot úgy próbáltuk meg feloldani, hogy az 1869-es lakosságszám alapján szétosztottuk a 22 főt Alsóés Felsőregmec között. Az összeírók valószínűleg „nem szándékosan” dolgoztak pontatlanul, hiszen a példaként megnevezett „Regmecek” szinte a szomszédban feküdtek, így mindenki ismerhette őket. Valószínűleg vagy nem is tartották fontosnak az információt, vagy maga az összeírt sem tett különbséget a két falu között. 190

176

vették fel. Az Ungban fekvő Nagykapost egy alkalommal ugyancsak zempléni írták be). Ezek az esetek, „soft” adatok sokat elárulnak a megye, illetve Sátoraljaújhely valós vonzáskörzétéről!

Jelmagyarázat Zemplén

200-400 100-199 50-99 10-49 5-9 1-4 0

Sátoraljaújhely

1. térkép. Az 1869. 12. 31-én, Sátoraljaújhelyen élt, de más vármegyében született polgárok származása vármegyénként, fő Saját szerkesztés az 1869. évi népszámlálás alapján

A 9891 fős lakosságból szám szerint 4372 állampolgár (44,2%) született a vármegyeszékhelyen kívül. Születési helyeik alapján két áttekintő térképet készítettünk, amelyek közül az első a Sátoraljaújhelyen élt, de más vármegyékben született állampolgárokat mutatja be (1. térkép). A vármegyei szintű kapcsolatok alapján a városnak Zemplénen kívül tulajdonképpen a szomszédos vármegyék voltak a partnerei, de közel sem egyforma mértékben. Számszerűleg Ung és Borsod volt a két legkevésbé fontos kibocsátó a szomszédok közül. Borsod esetében a távolság lehetett a döntő (Sátoraljaújhely légvonalban 60 km-re volt Borsodtól, míg Abaúj Torna és Sáros esetében ez csak 25 km, lásd 1. térkép), ill. az, hogy saját vármegyeszékhelye is népesebb volt Sátoraljaújhelynél. Ung esetében a kisebb népesség, továbbá a perifériahelyzetből fakadó nagyobb elzártság lehetett az ok (jóllehet utak vezettek arrafelé is). A szomszédok közül (ill. országosan is) Sárosból és Abaúj-Tornából érkezett a legtöbb bevándorló. Abaúj vármegye esetében talán a földrajzi közelség volt a döntő, hiszen Újhelytől nem messze nyugatra húzódott a vármegyehatár.191 Térképünkön jól kirajzolódik a Zemplén szomszédai között a „kelet” és „nyugat” különbsége. (Ez összevág a migrációs egyenlegek fejezetben tett megjegyzésünkkel.) Zemplénnek sokkal fontosabb partnere volt Sáros és Abaúj-Torna, ill. hozzájuk kapcsolódva A vármegyehatár korrigálására is ezért kerülhetett sor 1881-ben, hiszen addig az időpontig a Sátoraljaújhely közvetlen szomszédságában (attól északra) elhelyezkedő 7 falu is Abaúj-Torna része volt. 191

177

még Szepes is, mint a keleti vármegyék, legyen szó akár Ungról, Beregről vagy Szabolcsról. Másképpen fogalmazva, Szabolcs bár a szomszédban feküdt, mégsem tudta megelőzni a vármegyék rangsorában még Szepest sem (111 szabolcsi beköltöző a 115 szepesivel szemben.) A Tisza, mint földrajzi választóvonal szerepe jól megfigyelhető. 1. táblázat. Kiemelés a Sátoraljaújhelyen élő, de más településen születtek származási helyei közül, az onnan elszármazottak száma, és arányuk saját településük lakosságszámához viszonyítva, %192

1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11.

16. 25. 30. 35. 36. 37.

Település

Lakosságszám

Elköltöző

Sárospatak Homonna Lasztóc Miskolc Gálszécs Tolcsva Tőketerebes Mikóháza Csörgő Céke Kolbása Nagymihály Nagytoronya Sztropkó Varannó Barancs Tokaj Olaszliszka Mád Monok Tállya

6638 3462 651

127 83 71 64 63 59 54 53 45 44 40 40 40 40 40 39 31 24 23 23 23

3404 3201 3913 668 435 1083 712 3516 760 2499 2001 486 5012 2368 3779 2812 3997

A település lakosságának %-ban 1,9 2,4 10,9 1,9 1,8 1,4 7,9 10,3 4,1 5,6 1,1 5,3 1,6 2,0 8,0 0,6 1,0 0,6 0,8 0,6

A S.újhelyre költözők arányában % 3 2 1,6 1,5 1,5 1,4 1,3 1,3 1 1 1 1 1 1 1 0,9 0,8 0,5 0,5 0,5 0,5

Saját szerkesztés az 1869. évi népszámlálás alapján 193

A vármegyék után immár a településekre koncentrálva a nem Sátoraljaújhelyen születtek közül a legtöbben Sárospatakról érkeztek (127 fő)194. A további sorrend: Homonna (83 fő), Lasztóc (71 fő), Miskolc (64 fő), Gálszécs (63 fő), Tolcsva (59 fő), Tőketerebes (54 fő), Mikóháza (53 fő), Csörgő (45 fő) és Céke (44 fő). Az egyes településekről elvándorlók arányát a 1. táblázat mutatja be. Az első tíz település felsorolásából szándékosan hagytuk ki a Galíciából (79 fő) és Lengyelországból (61 fő) érkezetteket, mivel esetükben nem minden esetben írták be a település nevét, így más megoldás nem lévén területileg adtuk össze őket.

Az első oszlopban megnevezett „Helyezés”a települések helyezésére vonatkozik, amely az elköltözöttek alapján értendő (a helyezés számai a teljes rangsorban elfoglalt helyezést mutatják). 193 BAZ Megyei Levéltár XV.83. 77-79. doboz, 1869. évi népszámlálás, Sátoraljaújhely 194 Továbbá hozzászámíthatunk még 4 főt, akik józseffalvaiak voltak, de 1910-ben ez a település már Sárospatak része volt. 192

178

Önmagában a Sátoraljaújhelyre költözők számát nem tartottuk elegendő összehasonlítási alapnak, mivel a járásközpontok sokkal nagyobb lélekszámmal rendelkeztek a vármegyeszékhely környéki falvak lakosságszámához képest. Ezért táblázatunkban (1. táblázat) az adott településről kibocsátott népesség számát az 1869-es lélekszámhoz viszonyítottuk. Sátoraljaújhelyre legnagyobb arányban a környező falvakból érkeztek betelepülők, pl. Lasztóc és Csörgő népességének több mint 10%-át vesztette el, de Barancs (8%), Mikóháza (7,9%), Kolbása (5,6%), Nagytoronya (5,3%) és Céke (4,1%) is számottevő lakost bocsátott ki. A járásközpontok ehhez képest már kisebb arányban vesztették el lakosaikat (kb. 2%). A többi település életében már alig mutatkozott meg a Sátoraljaújhely felé irányuló migráció (még a táblázatban kiemelt Tokaj, Mád, Monok és Tállya esetében sem). Minden települést átvizsgálva első lépésben meghatároztuk Sátoraljaújhely vonzáskörzetét. (2. térkép) Eszerint a vármegyeszékhely elsősorban a saját vármegyéjében található járásközpontokra támaszkodott, így e tekintetben minden járásközpont szinte kiemelkedett saját járásának települései közül, amelyre a legjobb példa Homonna. A 83 homonnai mellett a Homonnai járásból még 15 településről került valaki Sátoraljaújhelyre, de számuk összesen csupán 23 fő volt. De a többi északi járás is ugyanilyen jelenséget mutatott, pl. a Mezőlaborci járásból összesen 19-en telepedtek le Sátoraljaújhelyen, ebből 5 fő esik a járás székhelyére. Sztropkó a maga 40 kibocsátott lakosával pedig a teljes összesített települési rangsorban is előkelő helyen szerepelt. A járásszékhelyek saját járásukban való kiemelkedő szerepe csupán a két déli, a Tokaji és a Szerencsi járásban nem valósult meg. Ennek oka számos társadalmi-gazdasági tényező mellett az lehetett, hogy általánosságban Magyarországon az ország közepe felé mozgás valósult meg a dualizmus korában (a perifériáról a centrumba), így a Sátoraljaújhely felé történő Tokaj és Szerencs esetében az országos trenddel szembeni mozgást jelentett volna. Ezt azonban csak akkor tudnánk adatokkal bizonyítani, ha e két járásszékhely esetében is ugyanilyen részletes vizsgálatot végeztünk volna el, mint Sátoraljaújhely esetében Mivel ezen településeket a statisztikai hivatal évkönyvei nem tünteti fel külön, így közvetlenül nem vizsgálhatók. Az 1869-es adatok egy településre csak a bevándorlók számáról adnak tájékoztatást, ahhoz fél Magyarországot át kellene nézni, hogy hol mennyi újhelyi vagy éppen tállyai van. Tokaj ráadásul még saját járásának is a déli peremén feküdt, így érthető, hogy az a vármegyeközpontba irányuló költözésben már saját járásában sem bírt az első helyre kerülni (Tolcsva volt az első). Szerencs (és járása) esetében pedig közelebb esett Miskolc, mint Sátoraljaújhely. A vármegyeközpontba másrészről a környező településekről (főleg a vármegyeszékhelytől északra fekvőkből) érkeztek betelepülők, amelyek közül sok falu még a járásközpontokkal is versenyre kelhetett. Ezek közül a teljes rangsor 3. helyezettjét, Lasztócot kell kiemelnünk, de Mikóháza, Csörgő, Kolbása, Nagytoronya és Barancs is számottevően adott betelepülőket Sátoraljaújhelynek (3. térkép). A környező településekhez sorolhatjuk a földrajzi közelség révén a Hegyalja népesebb településeit. Közülük Tolcsva, a teljes rangsor 6. helyezettje volt a legjelentősebb, amit a már említett Tokaj követett (31 fő), majd Olaszliszka (24 fő), Mád (23 fő), Monok (23 fő) és Tállya (23 fő) következett. (Az elvándorlók arányát a saját településük lakosságához képest a 1. táblázat mutatja be.)

179

Bártfa

Sztropkó

Eperjes Homonna Varannó

lén mp Ze

g Un

s Sáro

én Zempl

Nagymihály Galszécs

n plé Zem rna j-To

ú Aba

Kassa

Ungvár

Jelmagyarázat

Ung

Zemplén

Töketerebes

-9 10-19 20-29 Sátoraljaújhely Ze mp lén Sz ab olc s

Zemplén

40-49

Abaúj-Torna

30-39

Kisvárda

50Sárospatak

Tokaj Miskolc s Bor od

plén Zem

2. térkép. Sátoraljaújhely vonzáskörzete 1869. december 31-én, a vármegyeszékhely lakosainak születési helyeinek megoszlása alapján Saját szerkesztés az 1869. évi népszámlálás alapján BAZ Megyei Levéltár XV.83. 77-79. doboz, 1869. évi népszámlálás, Sátoraljaújhely

180

9 7 37 24 11 14 13 Barancs Kolbása Petrik Abara Lasztóc Garany 39 40 9 71 Gercsely B.újlak Szürnyeg Mészpest Biste 6 N.kázmér A.mi37 K.k. 12 36 11 11 hályi 6 F.kajata 2 13 Velejte Kiszte 27 32 3 Mátyásháza 34 Filkeh. 14 18 Legenye Kásó M.sas Imreg 9F.radvány Vitány 1 F.regmec 29 19 25 6 Zétény N.tornya 11 6 19 6 44 A.regmec 6 Víly 40 SziB.szt. Céke 26 Csörgö Pálháza 35 mária 16 nyér 45 Csarnahó 7 Mikóháza 7 Zemplén 4 Sz. K.toronya 6 Rad 3 13 Kovácsvágás 53 23 Pálfölde 22 23 K.újlak 3 K.bári 29 H.láz 39 K.géres 14 3 0 Vágáshuta N.bári B.vécs 3 7 R.bánya 6 Ladamóc 4 15 Szomotor 16 Szölöske rna Sátoraljaújhely Borsi 9 j-To lén ú 1 a p Ab 34 10 Zem B.szög 5519 BodrogMakkosÖrös 6 szerdahely 11 hotyka Károlyf. 5 3 7 4 Nagyk. KomF.berecki 10 Kiskövesd lós3 4 ka A.berecki Karos Pácin Végardó Herceg3 kút 13 2 9 131 2 11 Luka Sárospatak Karcsa 4 9 11 B.halász Cigánd 59 Vajdácska 3 3 B.olaszi 6

3. térkép. A sátoraljaújhelyi lakosok születési helyeinek megoszlása 1869. 12. 31-én Saját szerkesztés az 1869. évi népszámlálás alapján 195

A betelepülők harmadik csoportját a más vármegyékben fekvő nagyobb városok (rendszerint vármegyeszékhelyek) adták (4. térkép). Közülük Miskolc emelkedett ki 64 fővel, amit Kassa és Ungvár követett 38-38 bevándorlóval, majd Eperjes 36, Bártfa 21, Pest 15, Munkács és Rozsnyó 10-10 fővel követett. Sátoraljaújhely példája alapján kijelenthető, hogy vonzáskörzete több mozgatórugó együttes eredményeképpen alakult ki. Az természetesnek tűnik, hogy mivel minden központi hely vonzást gyakorol a körülötte elterülő falvakra, Sátoraljaújhely is gyarapodott a környező falvakból elvándoroltak által. Esetükben a földrajzi közelség a döntő. A távolabb fekvő települések esetében (pl. jelen példánkban Homonna, Eperjes vagy Pest) már a társadalmigazdasági tényezők kaptak nagyobb szerepet. A települések határai közé beírt számok az adott településről Sátoraljaújhelyre beköltözött állampolgárok számát jelenti. BAZ Megyei Levéltár XV.83. 77-79. doboz, 1869. évi népszámlálás, Sátoraljaújhely 195

181

Mindennek igazolására egy nagyszabású számítássorozatot kellene végezni, ami túlmutat munkánk keretein. Röviden arról van szó, hogy a kibocsátó település lakosságszámát, az onnan Sátoraljaújhelyre betelepülők számát és a Sátoraljaújhelytől mért távolságot kellene egymással súlyozni (gravitációs modell). Elméletileg, ideális esetben a távolság növekedésével a központba egyre kevesebb betelepülő érkezik. A társadalmigazdasági különbségek (vagy a lakosságszám) eredményeképpen ezek a „koncentrikus körök” jelentősen deformálódnak. Valószínűleg nem véletlen, hogy Sztropkó 40 betelepülőt adott a vármegye székhelyének, miközben a körülötte fekvő falvak összesen 11 főt. Ennek részben a migránsok társadalmi státusa az oka, egyrészt értelmiségiek (tanárok, tisztviselők), másrészt megélhetés nélküli szegény, mobilis rétegek voltak (cseléd, kapás, kocsis), részben pedig a közlekedési utak irányának köszönhető, valamint az általános migrációs irányvonalba illeszkedésnek. (A 2. térkép É-D-i sötét sávja megegyezik, a fő útvonalakkal). 36 9 1 Liptószentmiklós Löcse

4 Györ 3 Veszprém

38

Kassa

Ungvár

64 1 Rimaszombat

2 Pozsony

1 Szombathely

Eperjes 38

15

3 Beregszász

12 4 9 Miskolc Nyíregyháza Máramarossziget 3 Eger Szatmárnémeti 6 Debrecen

Pest 1 3 Székesfehérvár Szolnok

6 Nagyvárad

4 Kolozsvár

6 Szeged 1 Pécs 1 Temesvár

4. térkép. Az 1869-ben Sátoraljaújhelyen élt, más vármegyék székhelyein született állampolgárok száma. Saját szerkesztés az 1869. évi népszámlálás alapján196

A migráció hatósugarának, a többféle vonzáskörzet-típusnak többféle magyarázata lehet, így a társadalmi tényezők közül kiemelendő a vagyon, a személyes kapcsolatok, a megélhetés biztonsága, a rokonság stb., de emellett földrajzi tényezők is szerepet játszanak. A migráció tehát hathat rövid és hosszú távra egyaránt, a centrum-periféria viszony hatását részletesebben kifejtve így 1. típusként „falu - lokális központ” (Sátoraljaújhely belső vonzáskörzete), 2. típusként „lokális központ - regionális központ” (Sztropkó példája), 3. 196

BAZ Megyei Levéltár XV.83. 77-79. doboz, 1869. évi népszámlálás, Sátoraljaújhely

182

típusként „regionális központ - országos központ” (Tokaj, Szerencs) országos tendenciák által befolyásolt irányokat tudunk megkülönböztetni. A 3 típus egyszerre játszódik le, és ez eredményezte a valós szituációt Zemplén esetében is. Rápillantva az 1. térképre megállapítható, hogy Sátoraljaújhely vonzáskörzete sem koncentrikus körökből állt. Északra a Sátoraljaújhelyi járás minden települése számottevő bevándorlót adott a vármegyeközpontnak, ezzel ellentétben a Bodrogköz falvai messze elmaradtak ettől az értéktől. Sőt ahhoz képest, hogy a Bodrogköz falvai ugyanolyan közel vagy még közelebb feküdtek Sátoraljaújhelyhez, mint pl. Magyarizsép, Hardicsa, alig adtak bevándorlókat. A Bodrogközből tulajdonképpen csak a Bodrog mentén fekvő falvak álltak intenzív kapcsolatban a központtal. A Bodrogköz déli részéből már alig valaki költözött a térség központjába. Cigándról pl. (Kis- és Nagycigánd összevonva) összesen 9 betelepülő akadt, de pl. Révleányvárról 4 fő, Ricséről már csak 2 fő Tiszakarádról pedig már egy sem.197 Kovács Alajos 1938-ban adott közre egy cikket a Századokban a magyar-szlovák nyelvhatár változásairól a XVIII. és XIX. században.198 Sommás megállapítása, hogy a „Kassa-Sátoraljaújhely közti terület valóságos magyar temető volt az utolsó két évszázadban ”.199 A magyarok fokozatos eltűnésének utolsó fázisa játszódhatott le a XIX. században, elég csak összevetni Fényes adatait és az 1880. évi népszámlálás eredményeivel. 1836-1880 között a szlovákok délre való előretörése, vagy másképpen a magyarok délre szorulása nyilvánvaló. Konkrétan végül egy észak-zempléni falu, Szacsúr sorsa vetette fel számunkra a kérdést, vajon okozhatta-e a magyarok délre szorulását az, hogy egyesek délre, Sátoraljaújhelyre költöztek. A Varannói járásban fekvő Szacsúrról ugyanis 16 fő költözött Újhelyre (2. térkép), ami meglehetősen magasnak tűnt, összehasonlítva akár a szomszédos településekkel, akár a tőle délre fekvő falvakkal.200 A XVIII. századi források még adtak hírt arról, hogy Szacsúron éltek magyarok. Feltételezhető, hogy az utolsó magyarok épp Sátoraljaújhelyre költöztek el a faluból? (Forrásaink szerint Sátoraljaújhelyen 1836 és 1880 között a magyarok százalékos aránya 49%-ról 75%-ra növekedett.) Az 1869-es népszámlálás sajnos nem kérdezett rá az anyanyelvre, így csupán az elköltözők számát tudjuk összevetni a lakosságszámmal. A Sátoraljaújhelyi járásból ugyanis minden faluból döntően délre történt migráció, így a Sátoraljaújhelyre betelepülők száma alkalmasnak tűnik egy összehasonlításra. (Ha két egymás mellett fekvő, így azonos adottságú és lakosú, de eltérő anyanyelvű településről különböző számú betelepülő érkezett, akkor az az eltérő nyelvi körülmények miatt is megtörténhetett.) A lakosságnak azonban kicsi, településenként kb. 2-4%-a költözött Újhelyre. Etnikai arányváltást nem lehet bebizonyítani, mert ahonnan számottevően költöztek el, pl. (Barancs, Lasztóc, Imreg és Céke), ott nem vagy alig módosult az anyanyelvi arány. Ahol pedig módosult az arány, vagyis pontosabban a magyarok száma csökkent, onnan meg olyan kevesen költöztek Sátoraljaújhelyre, hogy az önmagában nem lenne elegendő magyarázat. Például, bár Magyarizsépen 55%-ról 16%-ra csökkent a magyarok száma a reformkor (Fényes Elek adatai) és 1880 között, 1869-ben csupán 34 izsépit mutattak ki Újhelyen, ami messze nem magyarázza meg a magyarok több száz fős fogyását. Miglész ugyanígy járt: a magyarok száma 45%-ról (1830-as évek) 12%-ra esett (1880), de mindeközben csak 6 miglészit találhattunk Újhelyen. A regionális centrumba A települések lélekszámához képest a százalékarányok: Cigánd 0,3%; Révleányvár 0,4%; Ricse 0,2%; Tiszakarád 0%. Kovács Alajos: A magyar-tót nyelvhatár változásai az utolsó két évszázadban (Térképekkel) In: Századok. 1938. 561.o. 575.o. 199 Acsády Ignác adatait használta fel a XVIII. század elejéről, majd a Lexicont 1772-ből, és az 1830-as évekből Fényes adatait. 200 A Szacsúrtól délre fekvő Szécsmező például még népesebb is volt, de onnan csupán egy fő költözött Sátoraljaújhelyre. 197 198

183

(mint olvasztótégelybe) történő migráció, így önmagában nem okozhatta a Kovács Alajos által megfogalmazott „kiüresedést”. Ugyanakkor a más irányú migráció lehetősége sem kizárt. Az etnikai arányok és a migráció összefüggéseire e falvak esetében tehát általános tendenciát nem lehet levonni, de két tényre felhívjuk a figyelmet. Az első az, hogy Sátoraljaújhelytől északra helyezkedett el a Velejte-Gercsely-Kiszte településhármas. Az etnikai térképeinket átnézve ez a három település bizonyult a legerősebb gátnak a XIX. század legvégén bekövetkezett észak felé irányuló magyar előretörés folyamán. Közös jellemzőjük, hogy nem számítottak nagy lélekszámú falvaknak, a Zempléni- szigethegység zárta el Sátoraljaújhelytől őket, továbbá lakosságuknak egy része mindig magyar anyanyelvűnek vallotta magát. Közülük Gercsely az, amely „engedve” a magyar előretörésnek 1910-re többségében magyarrá vált. Az 1869-es állapotok szerint Gercselyről összesen 36-an költöztek Újhelyre, míg két szomszédjáról csupán 14, ill. 12 fő. (Az össznépességhez viszonyítva Gercselyről 7,6% költözött el Újhelyre, míg Velejtéről és Kisztéről csupán 2,4%, ill. 3,1%.) Az 1910-ben magát magyar nyelvűnek valló Gercsely, tehát szomszédaihoz képest már 40 évvel korábban is intenzívebb kapcsolatot ápolt Sátoraljaújhellyel. Az 1910-ben magát többségében magyar anyanyelvűnek valló népesség statisztikában való megjelenése talán épp ennek az élénk vándorlásnak is köszönhető volt, amelynek eredményeképpen - a magyar nyelvű Sátoraljaújhely jobban „bekerült a hétköznapi tudatba”. A másik észrevételünk, hogy bár Lasztócnak nem csökkent a XIX. század közepén a magyarsága, valószínűleg a 10,7%-nyi elköltözés a későbbiekben éreztette a hatását. Lasztóc ugyanis meg tudta őrizni magyarságát 1836 és 1880 között (a legnagyobb szlovák előretörés idején), de 1910-re mégis veszített magyarságából mintegy 10%-ot. Véleményünk szerint nem elképzelhetetlen, hogy ha a magyarok vándoroltak el a településről, akkor az ő hiányzó gyermekeik miatt csökkent Lasztócon a magyarság százalékos aránya. (Az elköltözők gyermekei már nem Lasztócon, hanem Újhelyen születtek meg, lásd erre a konkrét egyéni sorsokat, a foglalkozást tárgyaló alfejezet végén). A sátoraljaújhelyi népesség jellemzése életkor szerint A sátoraljaújhelyi lakosok 55,8%-a (5519 fő) volt helybeli születésű 1869. december 31-én. Bár az 55,8% magasnak tűnhet, ez tulajdonképpen a fiatalkorúak magas arányának volt köszönhető. A Sátoraljaújhelyen született lakosság közül 3464 fő (62,76%) volt 20 éves vagy annál fiatalabb, közülük 1230-an (22,29%) 5 éves vagy annál fiatalabb, ill. 326 fő (5,9%) egy évesnél is fiatalabb volt. Az 5 évesnél fiatalabb korúak nélkül tehát a törzsökös lakosság aránya 40% körül volt, ami országos viszonylatban is inkább alacsonynak tekinthető. A bevándorlók közül (összesen 4372 fő) viszont csupán 1308 fő volt 20 éves vagy annál fiatalabb (29,9%), továbbá 116 fő volt 5 vagy 5 évesnél fiatalabb (2,7%) és csak 20 gyermek volt 1 évesnél fiatalabb (0,5%). A sátoraljaújhelyi születésűek kisebb átlagéletkora nemcsak a magas születésszámnak volt köszönhető, hanem annak is, hogy a munkaképes korú bevándorlók gyermekei már Sátoraljaújhelyen születtek meg (szüleiktől eltérően). Feltételezéseink szerint (amit 2. táblázatunk igazol is) minél fiatalabb egy gyermek, annál kisebb valószínűséggel változtat lakhelyet (pontosabban a szüleik), vagyis a legfiatalabbak számát befolyásolta legkevésbé a migráció. Ennek igazolására kigyűjtöttük a Sátoraljaújhelyen élt az 5 évnél fiatalabb gyermekek születési helyét (2. táblázat). Döntő többségük (85-95% között) helybeli születésű volt, majd az életkor előrehaladtával egyre magasabbra emelkedett a bevándorlással Sátoraljaújhelyre került gyermekek száma (kivéve az 184

1867-es évfolyamot). Ráadásul az egyévesek között a két erdőbényei gyermek ikertestvér volt, vagyis a szüleik révén egyszerre kerültek Újhelyre, ezzel is csökkentve a bevándorlók számát. 2. táblázat. 1869. 12. 31-én Sátoraljaújhelyen élő 1865-ben, 1866-ban, 1867-ben, 1868-ban és 1869ben született gyermekek születési helyének megoszlása Évfolyam születési éve

A gyermekek létszáma

Közülük helyben szülött

%

1865

216

184

85,19

1866 1867 1868 1869

265 248 271 344

245 224 253 326

92,45 90,32 93,36 94,77

Települések, ahonnan legalább ketten, vagy hárman származnak Csörgő 2, Királyhelmec 2, Lasztóc 2, Luka 2, Miglész 2, Miskolc 2 Vehéc 2, Sárospatak 3, Kenyhert 2 Kistoronya 2 Csarnahó 2, Erdőbénye 2, Lasztóc 2

Saját szerkesztés az 1869. évi népszámlálás alapján 201

Az idősebb korosztályokban 10 évenként vizsgáltuk meg, hogyan is alakult a helyiek és a bevándorlók aránya (3. táblázat). Az általános tendencia szerint a helyiek aránya drasztikusan csökkent (többnyire az 50%-os érték alá!). Pl. az 1849-es évfolyam tagjai között - azaz akik már betöltötték a 20. életévüket 1869 folyamán (összesen 170 fő) - a helyben szülöttek aránya 38,24% volt (65 fő). Hozzájuk képest a harmincévesek a várttal ellentétben népesebb korosztálynak bizonyultak, de a helyiek ugyanúgy alulreprezentáltak voltak: 34,33%. A 40 évesek korosztálya (az 1829-ben születtek) viszont létszámát tekintve még népesebb volt, mint a 20 vagy a 30 éveseké (összesen 205 fő), közülük 84 fő (40,98%) volt helyi születésű (vagyis ebből az évfolyamból 121 fő számított bevándorlónak). Az életkor előrehaladtával általánosságban megfogalmazott csökkenő tendenciát már a 40 évesek megfordították, s az 50 évesek között még több volt a helyi születésű (50%), ami arra is utalhat, hogy a migrációs trendek felerősödése 1849 után következett be. Igaz a még idősebbek között, pl. a 60 év felettiek körében a helyben születtek aránya már erősen hullámzott (pl. az 1799-es és az 1809-es évek esetében újra alacsony volt a helyiek aránya (25, ill. 43%). Ez utóbbi adatoknak már az is lehetett az oka, hogy már nagyon sokan elhaláloztak közülük, s a mintaszám alacsony volta miatt így nem kaphatunk releváns eredményt., ill. akár olyan társadalmi események hatása, amelyeket nem vettünk számba. A 40 év felettiek esetében megjegyezzük, hogy 1848 előtt, a feudalizmusban még létezett a röghöz kötöttség is. Nagy valószínűséggel ez is befolyásoló tényező volt arra, hogy pontosan hányan is váltottak lakhelyet. Nem tartjuk szerencsésnek, hogy vizsgálatunkban a 20 évesek éppen 1849-ben születtek. (Az 1849-es évfolyam létszáma alacsonyabb volt, mint az 1839-es, vagy az 1829-es évfolyamé). Első feltételezésként azt gondolhatjuk, hogy önmagában a szabadságharc miatt is csökkenhetett a születendő gyermekek száma. (Ráadásul számszerűleg a 20 évesek között a bevándorlók is kevesebben voltak a többi korosztályhoz képest: a 170 főből 65 fő.). Ezért áttekintettük a többi korosztály (1850, 1848, 1847, 1846, 1845 és 1844) létszámát is a kérdés eldöntéséhez, eszerint sorban 219, 166, 123, 131, 195, 232 fő alkotta az adott korosztályt. Vagyis elméletünk szerint nem a szabadságharc

201

BAZ Megyei Levéltár XV.83. 77-79. doboz. Zemplén vármegye, 1869. évi népszámlálás, Sátoraljaújhely

185

volt önmagában a befolyásoló tényező, hanem valószínűleg más folyamatok. Ez pedig az 1830-1831-es kolerajárvány kumulatív, késleltetett hatása lehetett. 3. táblázat. 1869. 12. 31-én Sátoraljaújhelyen élt, az adott évben születtek száma, és a közülük a helyben szülöttek száma és aránya százalékban Év 1779 1789 1799 1809 1819 1829 1839 1849

Évfolyam (fő) 1 7 12 58 142 205 201 170

Helyi szül. (fő) 0 6 3 25 72 84 69 65

% 0,00 85,71 25,00 43,10 50,70 40,98 34,33 38,24

Saját szerkesztés az 1869. évi népszámlálás alapján 202

Rendelkezésre állnak ugyanis az 1950 után létrejött Borsod-Abaúj-Zemplén megye születési adatai (településenként és összesítve is) 1828 és 1900 között. Eszerint a megyét visszavetítve 1828 és 1865 közé 9606 és 16354 között változott a születések száma. A legtermékenyebb év 1857 volt (16354 megszületett gyermekkel), míg a legterméketlenebb 1831 volt (9606 megszületett gyermek). Ez utóbbinak egyértelműen a kolerajárvány volt az oka. A következő két legterméketlenebb év viszont a szűkebb időintervallumunkba esett: 1847 és 1848, 11835-ös ill. 11560-as értékkel. Mivel ekkoriban a nők fiatalon szültek, 18471848-ban tulajdonképpen az ő gyerekeikről van szó. Viszont 1849-ben már átlagos volt a születések száma: 14 079. Sátoraljaújhely demográfiai mutatói ettől semmivel sem térnek el, ugyanúgy 1847 és 1848 volt a két legterméketlenebb év 220, ill. 245 születéssel. 1849-ben viszont már 315-en, míg 1850-ben még többen 378-an születtek. Ez viszont azt mutatja, hogy demográfiailag, egészségügyileg a város nem különbözött a vidéktől, nem „városiasodott” ekkor még. A sátoraljaújhelyi népesség foglalkoztatási szerkezete 1869-ben Az 1869-es vizsgálatunk utolsó nagyobb része a foglalkozások áttekintésével foglakozik. A népszámlálás szerint összesen 4048 főnek (az összlakosság 40,9%-a) jegyeztek be valamilyen foglakozást a neve mellé a népszámlálás során.203 Közülük 1477 fő volt helyi születésű (az összes munkavállaló 36,5%-a). Az egyes foglalkozásokban dolgozó helyi születésűek arányát illetően hullámzó értéket kaptunk, így egyes foglakozásokat a helyiek teljesen kisajátítottak, míg más szakmákban csak bevándorlók dolgoztak. Általánosságban igaz, hogy a lista élén (a helyiek nagyobb részesedése alapján) olyan foglalkozásokat találunk, amelyekben kevesebben dolgoztak. Kisbíróként összesen 4 fő, aranyművesként mindössze 3 fő, de sírásóként is mindössze 5 fő kereste kenyerét, döntően helyi születésűek. Az egyes foglakozást űzők között, a helybeli és bevándoroltak közötti arányt mutatja be a 4. táblázat. 202 203

BAZ Megyei Levéltár XV.83. 77-79. doboz. Zemplén vármegye, 1869. évi népszámlálás, Sátoraljaújhely Nem számítva hozzájuk a háziasszonyokat, nekik csupán annyit írtak be, hogy háztartásbeli.

186

4. táblázat. A helyben születtek aránya és száma Sátoraljaújhelyen, 1869-ben az egyes foglakozást űzők között (dőlttel a helyi munkavállalók között felülreprezentált foglalkozások szerepelnek – a határ a 36%) Sorszám

Foglalkozás

%

A helyiek száma

Sorszám

Foglakozás

%

A helyiek száma

1.

koldus

100,0

2

34.

asztalos

31,3

30

2.

aranyműves

100,0

3

35.

pék

30,0

6

3.

kisbíró

100,0

4

36.

szíjgyártó

30,0

3

4.

sírásó

80,0

4

37.

juhász

28,6

2

5.

divatárus

75,0

3

38.

tanár

26,1

6

6.

esztergályos

75,0

3

39.

bádogos

25,0

3

7.

borbély

71,4

5

40.

kerékgyártó

25,0

5

8.

pék

63,2

12

41.

kovács

25,0

7

9.

bodnár

54,5

12

42.

molnár

23,5

4

10.

fűszerkereskedő

54,5

6

43.

csordás

20,0

1

11.

ács

52,4

22

44.

inas

20,0

2

12.

lakatos

51,5

17

45.

pesztonka

17,4

4

13.

ápoló

50,0

2

46.

cukrász

16,7

1

14.

biztosítás

50,0

2

47.

szolgáló

16,7

64

15.

bőrnyíró

50,0

4

48.

cseléd

16,4

9

16.

szatócs

50,0

10

49.

szakácsnő

16,4

18

17.

cipész

47,6

10

50.

szűcs

12,0

3

18.

csizmadia

46,3

124

51.

bacsó

11,1

1

19.

szobalány

44,4

16

52.

varga

11,1

1

20.

suszter

44,0

44

53.

béres

8,3

1

21.

földművelő

42,5

17

54.

megyei hajdú

7,7

2

22.

gubás

41,3

31

55.

dajka

3,8

1

23.

kalapos

40,9

9

56.

kocsis

3,8

3

24.

fuvaros

40,0

12

57.

adóhivatalnok

0,0

0

25.

kőműves

40,0

8

58.

bojtár

0,0

0

26.

tímár

38,3

18

59.

gazdatiszt

0,0

0

27.

fiákeres

37,5

3

60.

kőfaragó

0,0

0

28.

szabó

37,5

66

61.

mérnök

0,0

0

29.

napszámos

36,1

60

62.

orvos

0,0

0

30.

hajhász (fodrász)

33,3

3

63.

pap

0,0

0

31.

mészáros

32,3

10

64.

téglavető

0,0

0

32.

kapás

31,7

99

65.

vasúti mérnök

0,0

0

33.

ügyvéd

31,7

13

Saját számítás az 1869-es népszámlálás alapján204 Helyhiány miatt csak a helyi születésűek számát, és arányát tüntettük fel (a bevándorlókét nem) a táblázatunkban. BAZ Megyei Levéltár XV.83. 77-79. doboz. Zemplén megye, 1869. évi népszámlálás, Sátoraljaújhely 204

187

Elméletileg a magasabban kvalifikált emberek mobilisak. Így feltételeztük, hogy minél messzebbről érkezett valaki Sátoraljaújhelyre, annál képzettebb volt. (A tétel fordítva is igaz, lásd alább…) Sátoraljaújhely esetéből kiindulva először így megvizsgáltuk, hogyan kerültek állampolgárok két kiválasztott városból, Győrből és Pestről Zemplénbe. A nyugat-dunántúli városból 4 polgár származott el Újhelyre. Közülük kettőre igaz az bekezdés elején tett megállapításunk. Az egyikük az 1828-ban született megyei hajdú őrmester valószínűleg 20-as évei elején került állomáshelyére, Sátoraljaújhelyre. Viszonylag későn házasodhatott, mert felesége 12 évvel volt fiatalabb nála, aki akkor csupán 17 éves lehetett. Minden bizonnyal így történt, mert egy évvel később már életet adott első gyermekének (1858-ban). 1869-ben már 5 gyermeket nevelt a házaspár, a legkisebb még egy éves sem volt. Győrből került Újhelyre egy orvos is, ő 1831-ben született. Helybeli felesége 12 évvel volt fiatalabb nála, gyermekük nem volt 1869-ben. A másik két eset már rendhagyóbb: az első: egy 1816-ban született tokaji órásmester, Győrből hozott feleséget, gyermekeik viszont már újhelyi születésűek voltak. Végül egy 1839-ben született nőtlen és gyermektelen, és már Sátoraljaújhelyen született cipész mester idős apját kell említeni (1806ban született), aki egy háztartásban élt fiával. Az ország középpontjából, Pestről még többen költöztek Zemplénbe (15 fő), de mindannyian magasabb társadalmi presztízsű foglakozásokat űztek. Találtunk közöttük pl. két kőfaragó mestert (feleségeik már helybeliek voltak). De a téglavetők és a bádogosok között is dolgozott pesti származású legény. A téglavetők közül senki sem született helyben, az egyik téglavető mester Sziléziából, míg a másik Hercegkútról érkezett, míg a legények közül egyesek Csehországból, ill. Ausztriából, vagy lengyel földről származtak. A bádogos szakmában ugyancsak messziről (pl. Kolozsvár) érkezett szakemberek dolgoztak, de a legények között is akadt két pesti (1845-ben és 1850-ben születtek). Végeredményben ez azt erősíti meg, hogy a nagyobb mobilitás nem feltétlenül párosul magasabb társadalmi státussal. A pesti születésűek vizsgálata lapján a legkülönlegesebb esetet egy 1839-ben Sátoraljaújhelyen született kereskedő sorsa mutatta (tulajdonképpen a felesége volt pesti). Gyermekei adatai alapján a 20-as éveinek elején költözhetett Pestre, majd évek múltával ott feleségül is vett egy nála 6 évvel fiatalabb lányt. Felesége már 19 éves korában megszülte első gyermeküket (1864). Az biztos, hogy 1868-ban még Pesten éltek, mert ott született meg egy gyermekük. A következő, 1869-ben pedig már Sátoraljaújhelyen született. Ha tehát csak a családfő adatait néznénk, úgy tűnne, mint aki ki sem mozdult szülővárosából, közben a gyermekei születési helyei elárulják, hogy életéből minimum 5 évet, de valószínűleg 6-8 évet is a fővárosban töltött. A fent említett szabad királyi városokkal szemben egy közeli falut, - a Sátoraljaújhely körüli települések legnagyobb kibocsátóját - Lasztócot is megvizsgáltunk, vajon milyen társadalmi rétegek hagyták el falujukat. A falura általánosságban igaz, hogy a magasabb társadalmi csoportok alulreprezentáltak voltak. A 71 lasztóci beköltöző közül a legmagasabb társadalmi státuszúnak összesen három+egy fő (3 kereskedő és egy ügyvéd), továbbá 6 feleség számított, és egy idős eltartott édesapa (összesen 11 fő). Mivel a népszámlálás az adott időpont állapotát rögzítette, azt nem tudjuk pontosan, mikor költöztek Sátoraljaújhelyre. Egy adat segíthet rajtunk: a megszületett gyermekek születési helye és ideje. A Lasztócról származó kereskedők közül a legidősebb 1806-ban született (akkor már özvegy volt), aki 30 éves nőtlen fiával élt együtt, aki így természetesen gyermektelen is volt (még két szolga is velük élt.). Apa és fia tehát lasztóci születésű volt, és a fiú születése után költöztek valamikor Sátoraljaújhelyre. A második legidősebb lasztóci származású 188

(liszt)kereskedő 1829-ben született, felesége vele egyidős, de már sátoraljaújhelyi születésű volt. Négy gyermekük volt (születési év sorban: 1856, 1860, 1865 és 1869) mindannyian Sátoraljaújhelyen születtek, így a családfő 1870 első napjaiban már legalább 15 éve helybeli lakos volt. A harmadik (özvegy) kereskedő 1830-ban született, és három tíz éven aluli gyermekével élt egy háztartásban, akik mindannyian újhelyi születésűek voltak. Születési évük sorban: 1861, 1864, 1868, vagyis a kereskedő legalább kilenc éve élt a vármegye székhelyen. A lasztóci származású ügyvéd 1820-ban született, aki a népszámlálás idejében már a második feleségével élt együtt (kolbásai származású volt). A szolgálókat nem számítva 5 gyermekével élt együtt, akik már mind Sátoraljaújhelyen születettek (1853 és 1869) között). Az ügyvéd már legalább 17 éve újhelyi lakos volt. A magasabb társadalmi rétegekhez számítjuk még azokat a lasztóciakat, akik férjük révén számítottunk ehhez a csoporthoz. (Lehetséges, hogy a származásuk vagy az apjuk révén is ide számítottuk volna, ilyen típusú adatok azonban nem álltak rendelkezésre). Sátoraljaújhelyen így összeírták egy birtokos feleségét, aki 1808-ban született (férje még 1796-ban), gyermekeik - ha voltak - már nem éltek velük egy háztartásban. Újhelyen élt továbbá egy málcai származású jegyző felesége, születési évük 1842 és 1846 volt, élő gyermekük nem volt. Ehhez a csoporthoz számítottuk még egy rőfös kereskedő feleségét, a házaspár tagjai 1834-ben, ill. 1838-ban születettek. Két gyermekük (10 és 7 éves) is volt, mindketten újhelyi születésűek voltak. Édesanyjuk így kb. 20 éves korában került a városba, 1858 körül. Sátoraljaújhelyen élt még egy megyei hivatalnok felesége is, 1847-ben született (férje tíz évvel idősebb volt nála - és nagykázméri származású). Egy gyermekük volt, aki Magyarizsépen született 1868-ban (ráadásul a pesztonka is onnan származott!). A család a gyermek megszületése után 1869-ben költözött a vármegye központjába. Továbbá egy 1848-as születésű lasztóci fiatalasszony hozzáment feleségül egy cigándi, nála 7 évvel idősebb kereskedőhöz. Első gyermekük Sátoraljaújhelyen, 1869-ben született. Utoljára hagytuk egy rabbisegéd feleségét (a férj és a feleség is 1824-es születésű volt). A férje Tállyán született, ő maga Lasztócon, viszont az első gyermek 1856-ban Kiskázméron, de három év múlva már Újhelyen éltek, mert az életben lévő második és további gyermekük már ott született. A következő nagy társadalmi csoportba azokat a mesterembereket soroltuk, akik szakmájuk csúcsán álltak. Életkorukat tekintve többnyire 30 és 40 év között voltak, de volt közöttük egy 1823-as születésű családfő is. Létszámukat tekintve nem voltak sokan: 2 szabó, 3 csizmadia, 1 gubás, 1 bodnár, 1 bőrnyíró és 1 mészáros mester, továbbá 2 gubás mester és 1 cipészmester felesége tartozott hozzájuk (összesen 9 családfő, 3 feleség, továbbá 3 gyermek). Bevándorlásuk körülményei nem mutattak semmi rendkívülit, többnyire egy helybelivel házasodtak össze, és az összes érintett gyermek már Sátoraljaújhelyen született. Két kivétel akadt, az első az egyik szabó mester. Ő 1834-ben született Lasztócon, felesége 1842-ben Tállyán, gyermekük 1867-ben pedig Kassán. A szabó mester és családja tehát csak ezután vándorolt vissza Zemplénbe. A lasztóci származású mészáros mester 1829-ben született, felesége szacsúri származású volt. Házasságkötésük után Lasztrócon laktak, mert az 1853-ban, 1862-ben és 1865-ben született gyermekeik mind Lasztócon látta meg a napvilágot. Ezután költöztek Újhelyre, mert a következő gyermek 1868-ban már ott született.

189

A harmadik társadalmi csoportba 5 vándorúton lévő inast, ill. legényt vettünk, akik életkoruk szerint 15 és 25 év közöttiek voltak. A lasztóciak közül összesen 1 suszterinas, 1 szabóinas, 2 asztalos segéd és 1 gubás legény tartózkodott 1869. év végén Sátoraljaújhelyen. A negyedik csoportba a földműveseket soroltuk (ill. feleségüket, ha az született Lasztócon), nekik foglalkozásként a népszámláló íveken csak a kapás vagy csak a napszámos szót írták be. Összesen 9 férfiról és 3 nőről van szó ez esetben. Szándékosan írtunk férfit és nem családfőt, mert előfordult olyan eset is, hogy az 1797-ben született kapással (felesége 1810-es születésű volt) együtt élt még legkisebb fia, akkor alig 20 éves volt. A családból egyedül ez a fiú született Lasztócon, szülei Cselejen, ill. Abaújváron. Egy másik esetben a családfenntartónak beírt kapás családjából senki sem született Lasztócon, kivéve a családfő apját, akit öregségére fia befogadott. A családfő már Magyarizsépen született, felesége Sztropkón, gyermekeik pedig Sátoraljaújhelyen. A család tagjai közül tehát a nagypapa tette meg a legnagyobb vándorutat életében. Mobilis társadalmi réteg ez is, nemcsak a magas presztízsűeké, csak kisebb távolságot tesznek meg egy generáción belül: ez az 1. típusú migráció, a faluból a lokális központ felé. Az összes eddig nem említett személy szolgáló (ill. kisebb részük szakácsnő) volt, természetesen mindannyian 20 év körüliek, de inkább az alattiak voltak. Egy családot emelünk még ki, egy 1825-ben született molnárét. Ő maga Imregen látta meg a napvilágot, majd meglett emberként feleségül vett egy 13 évvel fiatalabb magyarizsépi leányt. Az biztos, hogy már 1855-ben Lasztócon laktak, mert az elsőszülött gyermek itt született. (A feleség ekkor nincs 18 éves!) Majd 1857-ben, 1860-ban, 1863-ban, 1865-ben és 1869-ben ugyancsak Lasztócon születtek a gyermekek (összesen 6 gyermek volt a családban). Végül az utolsó gyermek megszületése után költöztek Sátoraljaújhelyre. Általános tételünk szerint egy adott város vonzáskörzete többféle tényezőből jön létre. A város körüli falvakból többnyire az alsóbb társadalmi csoportok tagjai kelnek útra, majd a városban ennek megfelelően a kisebb presztízsű foglalkozásokat űzik. A Sátoraljaújhelyre elszármazó lasztóciak példája jól illusztrálja ezt a helyzetet (pesztonkák, inasok, mindenesek). A 71 lasztóci beköltöző közül csupán egy ügyvéd akadt. Végül megjegyezzük, hogy az előbbiekben felsorolt egyéni sorsok alapján kijelenthető, hogy ha egy viszonyszámmal, vagy egy átlaggal jellemzünk valamit, pl. esetünkben az, hogy Lasztócról 71-en költöztek be a vármegye székhelyére, az tulajdonképpen igen eltérő egyéni sorsokat foglal magában. A bekezdés elején megfogalmazott tételünk fordítva is igaz: minél magasabb iskolai végzettség kellett egy állás betöltéséhez, annál távolabbról érkezett bevándorlók látták el az adott beosztást. Az öt vasúti mérnök jól példázza mindezt, mert Tokajból, Kassáról, Debrecenből, Keszthelyről és német földről (Württemberg tartományból) származtak. A két vaspálya mérnök munkahelyi kötelezettsége valószínűleg nem sokban különbözött az előzőektől, az egyikük Wrizten (Szepestótfalu) nevű településről származott, a másikuk Poroszországból. A vasút más alkalmazottakat is messzi tájról sodort Zemplénbe, mert pl. az egyik éjjeliőr is Tirolból származott. Rajta kívül egy vasutas és egy vasúti hivatalnok Troppauból (OsztrákSzilézia), a vasúti felügyelők egyike Ungvárról, a másik pedig Csehországból származott. Végül a „vasúti vállalkozók” (összesen 4 fő) fele sem volt helyi, a két fő Sáros vármegyében és Porosz-Sziléziában született. A város tehát olvasztótégely, hiszen ők vagy utódaik magyarrá asszimilálódtak 1910-re, csakúgy, mint a Sárosból és Észak-Zemplénből vagy Szepesből érkezők (minimum kb. 500 fő).

190

A papok ugyancsak az ország legkülönbözőbb vidékéről vetődtek a zempléni vármegyeszékhelyre. Igaz, őket valószínűleg a római katolikus egyház helyezte ide szolgálatra (akárcsak a vasutasokat). Születési helyeik: Veszprém, Derziba (Pozsony vm.), Jánosvölgye (Zemplén vm., Homonnai járás), Tata (Esztergom vm.), Pécs (Baranya vm.), Kecskemét (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.), Bajmok (Bács-Bodrog vm.). De a két papnövendék is Szepes vármegyében, ill. a Kiskun kerületben született. De az orvosok is mind betelepülők voltak: közülük egy fő a szomszédos Csörgőről, míg a másik két fő már messzebbről származott. Az egyikük a Nyitra vármegyei Nagysurányban, míg a másikuk a már említett Győr városában született. Terjedelmi okok miatt nem elemzünk minden egyes foglalkozást, csupán minden társadalmi rétegből kiválasztottunk egy-egy népesebb, vagy releváns foglalkozást. Az értelmiségiek közül az ügyvédeket emeltük ki a legnépesebb csoportként (összesen 41 fő). (A papok létszáma például 7, míg az orvosoké 3 fő volt.) Az ügyvédek szűk egyharmada (4. táblázat) volt helybeli születésű, összesen 13 fő. A papokhoz vagy az orvosokhoz képest az ügyvédek sokkal szűkebb területről kerültek Sátoraljaújhelyre. Csupán egy fő származott Pestről, a többiek többnyire Zemplénből, ill. egy részük Abaúj-Tornából. Az ügyvédek születési helyeinek megoszlása közelített a teljes lakosság származási megoszlásához. (2. és 6. térkép). Átnéztük az ügyvédek családi állapotát is, a „rendhagyó” egyéni sorsok után kutatva. Ez alapján sajátos helyzet bontakozott ki, mert az ügyvédek közül életkorukat tekintve a legidősebbek és a legfiatalabbak számítottak sátoraljaújhelyinek. A legidősebb korosztályt két helyi származású ügyvéd alkotta, ők 1797-ben és 1800-ban születtek. Utánuk 16 éves szünet következett, majd 1816 és 1834 között 25 ügyvéd született, őket tekinthetjük a következő generációnak. Közülük alig valaki volt helybeli származású (csupán 1819-ben, 1822-ben, 1832-ben és 1834-ben született egy-egy fő helyben). A 32 évesnél fiatalabb korosztály (összesen 14 fő) alkotta a harmadik generációt közülük már 7-en voltak helybeli születésűek. A korösszetétel alapján úgy tűnik, hogy 1848 előtt kevés ügyvédre volt szükség, és ők is helybeliek voltak. 1849 után a megnövekedett feladatok több ügyvédet is a városba vonzottak (ők születtek 1816 és 1834 között). Majd a megnövekedett „szükségletek” hatására a helybeli polgárok is egyre nagyobb számban adták ügyvédnek gyermekeiket. A népszámlálási ívek alapján lehetőség van az ügyvédek egyéni sorsának is a nyomon követésére. Nehézséget jelent a kutatásban, hogy a népszámlálási ívek háztartásonként készültek, így ha egy családfő külön háztartásban lakott szüleivel, akkor csak a születési helye maradt az egyetlen adat korábbi vándorlása bizonyítékaként. Továbbá pl. nem tudjuk vizsgálni a feleségek származását, azok szüleinek társadalmi helyzetét. Valójában csak a két fiatalabb korosztályt kell vizsgálnunk, mert az idősek nem a szüleikkel, hanem a feleségükkel éltek egy háztartásban (gyermekek nélkül). A fiatalabb 2 generációnak viszont több gyermeke is volt, így nyomon lehet követni vándorlásukat. Közülük néhány rendhagyónak tűnő példát emelünk ki. A Zemplén vármegyei törvényszéki ügyvéd pl. 1827-ben született Monokon. Felesége 5 évvel volt fiatalabb nála és Mádon született. Gyermekeik születési helye alapján házasságkötésük után többször váltottak tartózkodási helyet a két település (Monok és Mád) között, végül valamikor 1855 után került a család Sátoraljaújhelyre. Egy 1829-ben Gercselyen született ügyvéd Miskolcon alapított családot, mert felesége oda való volt. Első gyermekük még ott született (1861-ben). Második élő gyermekük 1867-ben már Sátoraljaújhelyen született, így valamikor 1861 és 1867 között költöztek a 191

vármegyeszékhelyre. Más életúttal rendelkezett egy másik 1829-ben született ügyvéd, aki 10 évvel fiatalabb feleségével együtt helyben született. A házasságkötés után Hajdúnánásra költöztek, mert 1862-ben gyermekük már ott született. Mivel több életben lévő gyermekük nem volt így nem tudjuk, hogy mikor költöztek vissza Újhelyre. Eperjes

2

Sáros Nagymihály

Morva

2

1 Kisazar

Felsöcsáj

1

1

Ung

Töketerebes

1

Magyarizsép

1

1 Málca

Lasztóc

Nagykázmér 1 1

Gercsely

1

1 Magyarsas

Abaúj-Torna

Sátoraljaújhely

1

Szomotor

1 Nagygéres

13 3 1

Tolcsva

1

Sárospatak

Tállya

1 Monok

1 Legyesbénye

1 Tokaj

Szabolcs

Vármegyehatár Járáshatár Településhatár 1, 2, 3Elköltözött ügyvéd

6. térkép. Az 1869-ben Sátoraljaújhelyen élt ügyvédek születési helyei Saját szerkesztés az 1869. évi népszámlálás alapján 205 Az ügyvédek születési helyeinek közigazgatási területét sárgára színeztük. A közigazgatási területre írt számok az onnan származó ügyvédeket jelenti. Nem szerepel a térképen 5 ügyvéd, 2-nek olvashatatlan volt a születési helye, míg a 205

192

Egy 1822-ben Sárospatakon született ügyvéd felesége 19 évvel volt fiatalabb férjénél (és Gömör vármegyében született), 1862-ben megszületett gyermekük már Újhelyen látta meg a napvilágot. Az 1827-ben az abaúji Strázsán született ügyvéd fiatal korában (valamikor a 20-as éveinek elején) kerülhetett Sátoraljaújhelyre, mert már itt nősült meg, felesége 1839-ben, helyben született. Gyermekeik 1859-től egytől-egyig már itt születtek. Az 1833-ban Tőketerebesen született ügyvéd felesége Szepes vármegyéből származott, de gyermekeik (1865ben és 1867-ben) már Újhelyen születtek. Az 1819-ben helyben született ügyvéd 1869-ben már özvegy volt, minden gyermeke helyben született, így ő nem valószínűleg nem költözött el egyszer sem. A népszámlálási ívek két esetben engedtek társadalmi állapotváltozásra következtetni. (Az esetek többségében a családfő önálló háztartásban élt, így a szüleiről semmiféle információ nem ált rendelkezésre.) Az egyik esetben egy 1813-as születésű bodrogszentmáriai születésű birtokos (felesége rozvágyi származású) egy háztartásban élt 6 gyermekével. Közülük a második gyermek tanulta ki az ügyvédi szakmát. Ez esetben tehát valószínűleg az történhetett, hogy a birtokos felismerve az vármegyeszékhelyen fellépő ügyvédhiányt a fiának elismert szakmát választott. Teljesen más környezetből indult egy 1845-ben született ügyvéd. Már apja is helyi születésű volt, de foglakozását tekintve ácslegény volt. 1869-ben három gyermeke élt vele egy háztartásban (valószínűleg ők hárman voltak életben, ha voltak még gyermekeik, akkor azok már gyermekkorban elhaláloztak). A különböző mesterségek képviselői közül a szabókat emeltük ki (összesen 176-an voltak). Az egész csoportból 66 fő volt helyi születésű (37,5%), ez az arány 45%-ra emelkedett a szabómesterek esetében (42-ből 19 fő). A legények, a segédek, inasok esetében valamivel alacsonyabb értéket kaptunk (23,5%, 36,8%, ill. 30%).206 A szabók az ügyvédekéhez képest nagyobb területről vándoroltak be, de mivel létszámukat tekintve többen voltak, a Sátoraljaújhelyi járás falvai és az északi járásszékhelyek is (pl. Szinna, Sztropkó vagy Homonna) jelentős számban képviseltették magukat a származási helyek között (7. térkép). A szabók egy része Zemplénen kívülről származott, mellettük egy-egy fő akadt Hevesből, Csongrádról, Máramarosból, Biharból, de még Morvaországból is érkezett egy fő. Sokkal nagyobb figyelemre méltó azonban az, hogy Sáros vármegyéből 8-an, míg Szepesből 9-en települtek a zempléni központba. (Ők aligha lehettek magyar anyanyelvűek, sokkal inkább szlovákok vagy németek.) Velük ellentétben Ungból csupán hárman, míg Szabolcsból egy szabó sem került Sátoraljaújhelyre.

többieknek kívül esett a születési helye Sátoraljaújhely szűkebb körzetéből (1 fő Pesten, 1 fő Bereg vármegyében, míg 1 fő Strázsán (Abaúj-Torna) született. BAZ Megyei Levéltár XV.83. 77-79. doboz, 1869. évi népszámlálás, Sátoraljaújhely 206 Megjegyezzük, hogy a népszámlálási íveken nem írták be következetesen, hogy az illető mester, legény, vagy inas volt. Például a 176 egyén közül, akinek szabó volt a mestersége, 85-nek csak a szabó bejegyzést írták be. Ezzel ellentétben 91 főnek pontosan megjelölték „beosztását” közülük 19-en szabó inasok, 10-en szabó segédek, 17-en szabó legények és 42en szabó mesterek voltak. Végül egy főnek a szabólány megjelölés került a neve mellé. Az összeíró biztosok különböző mélységű munkája miatt minden mesterségre igaz a szabókra hasonló bejegyzési megoszlás. Következésképp az egyes mesterségek vizsgálatát inasokra, legényekre és mesterekre nem lehet kiterjeszteni, mert minden csoportban hozzávetőlegesen az egyének, kb. a felének nem pontosították státuszát.

193

Galícia 3 fö

1

É

2 Szinna

8 en es ssz sö ro Sá

Homonna 4

UNG összesen 3 fö Ungvár 1

fö

S Á R O S

1 Sztropkó

Sz ep es 9

1 1 1 1 Gálszécs

fö

1 1

1 1

1

1

2

1

1

Morv aorsz ág 1 f ö Csécs 2

1 2 2 1 2 1 1 1 2 1 1 1 1 1 2 1 1 21 1 66 1 2 1

1 1 1

Nagyida 2

1

2 Sárospatak

ABAÚJ-TORNA összesen 12 fö

1 1

1

1 2

2 Tokaj

He ve s1

fö

Csongrád 1 fö

1

2 Miskolc

összesen 3 fö

Márama ros 1 fö

Bi ha r1

fö

Rakamaz

1

BORSOD

1

11

1

SZABOLCS összesen 2 fö

vármegyehatár járáshatár településhatár szabók száma

7. térkép. 1869. december 31-én Sátoraljaújhelyen élt szabók születési helyei Saját szerkesztés az 1869. évi népszámlálás alapján207

Térképünkön csupán két szabó születési helye nem szerepel, mert azok olvashatatlannak bizonyultak. Nyíllal jelöltük a távolabbi vármegyékből beköltözőket, megadva a számukat is. BAZ Megyei Levéltár XV.83. 77-79. doboz, 1869. évi népszámlálás, Sátoraljaújhely 207

194

Vármegyehatár Járáshatár Településhatár 1, 2, 3 Elköltözött kocsis 1, 2 Elköltözött dajka Kocsis Dajka 1

Galícia

1

Z

Eperjes

M

E

L

P 1

É

N

1

1

1 1

SÁROS

2 1 1

1 3

ABAÚJTORNA

1 4 1 1 1

1

UNG

1

11

2

2

1

3

1

1

1

1 2 3 1 12

1

1

11 2 1 3

1 1 1 1 3 1 1

1 1

1

1

1

Sátoraljaújhely

11

1 11

1

1

1 2

1

SZABOLCS

B E R E G

2

8. térkép. Az 1869. 12. 31-én Sátoraljaújhelyen élt kocsisok és dajkák születési helyei Saját szerkesztés az 1869. évi népszámlálás alapján 208 A kék számok a dajkákat jelentik, míg a fekete számok a kocsisokat. Nem szerepel a térképen a dajkák között 2 fő, mert olvashatatlan volt születési helyük, továbbá még hat fő, mert születési helyük nem Sátoraljaújhely körzetében volt: 208

195

A Zemplén vármegye migrációjánál már tárgyalt „kelet-nyugati” migrációs különbség jelentkezett a szabók esetében is. Ungból három szabó, Szabolcsból csupán két fő, Beregből senki, míg Máramarosból ismét csupán egy fő költözött Sátoraljaújhelyre. Ezzel ellentétben Abaúj-Tornából 12 fő, Szepesből 9 fő, míg Sárosból 8 fő érkezett a zempléni vármegyeszékhelyre. A szabók esetében a szaktudás fontosságát mutatja, hogy az összes betelepülőhöz képest a szabók szélesebb területről származtak. Egyrészt az északi járásszékhelyek szerepe hangsúlyosabb, pl. Homonnáról 4 fő, Szinnáról is további két fő209 érkezett, másrészt, ahogy a Sztropkó járásbeli Velkő példája is mutatja, egyes északi falvak is szerephez jutattak. (Velkőről ez az egy beköltöző volt Sátoraljaújhelyre!). Ráadásul a távolról beköltözők között még morvaországi és galíciai is volt. A legalacsonyabb társadalmi presztízsű foglakozások közül a kocsisokat és a dajkákat emeltük ki. Mindkét csoportban túlnyomórészt bevándorlókat találunk olyannyira, hogy 80 személy dolgozott kocsisként, közülük csupán 3 fő, míg a 26 dajka közül pedig mindössze 1 fő született Sátoraljaújhelyen (4. táblázat). A dajkák közül a többség a vármegye határain belül született, de elvétve akadt néhány fő, aki távolabbról érkezett. Például a közigazgatási besorolási hibáknál is említett Barót községből (Háromszék vm.) is egy dajka érkezett. Továbbá a cári Oroszország részét képező lengyel terület, Galícia, Szepes vm. és Borsod vm. képviseltette magát egy-egy fővel. A kocsisok legnagyobb számban ugyancsak Zemplén középső részéről települtek be, míg kisebb számban a környező vármegyékből (Sáros: 3 fő, míg Szepes, Borsod, Abaúj és Ung már csak 2-2 fő) költözött be. A kocsisoknál a legtávolabbi születési hely Hajdúdorog (akkor még Bihar vm., 1910-ben már Hajdú) és Eger (Heves) volt. Mindkét foglakozás képviselőjének származási helyei szűkebb körzetet jelölnek ki a szabókhoz képest. Figyelemreméltó, hogy a Hegyaljáról senki sem szegődött el ilyen munkára, melynek magyarázata az lehetett, hogy saját településükön is találtak a szőlőben munkát. Mindkét állásban tehát döntően bevándorlókat alkalmaztak. Ez élesen jelentkezett az itt dolgozók átlagéletkorában is. A kocsisok esetében ez mindössze 28,8 év volt. Az érték még magasnak is nevezhető, mert a kocsisok között volt egy-egy 49, 52, 54 és 55 éves alkalmazott is. A legnépesebb korosztály a 25 éveseké volt 12 fővel, majd a 20 évesek következtek 7 fővel, végül a 23 ill. a 27 évesek következtek 6-6 fővel. A dajkák átlagéletkora még alacsonyabb volt: 25,4 év úgy, hogy volt közöttük egy 59 és egy 50 éves dajka is! A legnépesebb évfolyam a 25 éveseké volt, majd második helyre a 19 évesek kerültek 4 fővel. Az 1869. évi népszámlálás eredményeinek összegzése A legújabbkori hazai statisztika egyik legnagyobb alakja, Dányi Dezső egy tanulmányában foglakozott a XIX. századi hazai városhálózattal (és a városok növekedésével összefüggő

Barót (Háromszék), Mályi (Borsod), Hunfalva (Szepes), Nyíregyháza (Szabolcs) és egy-egy pontosan nem azonosított galíciai és lengyelországi falu (Oroszo.). A kocsisok esetében nem szerepel a térképen két olvashatatlan nevű település, továbbá Eger (Heves), Hajdúdorog (Hajdú), továbbá 2-2 sárosi, szepesi és borsodi falu, és egy lengyelországi település. Végül egy kocsis nem tudta, hogy hol született. BAZ Megyei Levéltár XV.83. 77-79. doboz, 1869. évi népszámlálás, Sátoraljaújhely, 209 Szinnáról összesen hatan érkeztek Sátoraljaújhelyre, így a 2 szabó már jelentősnek számít közöttük. A szinnai beköltözők között még volt egy mézeskalácsos mester is.

196

bevándorlással), és olyan adatokat is publikált, amelyeket korábban nem adtak közre. 210 A száz évvel ezelőtti statisztika városaink közül ugyanis kiemelte a törvényhatósági jogú városokat. Róluk ugyanolyan részletességgel adott közre a M. Kir. St. Hivatal adatokat, mint a vármegyékről. A rendezett tanácsú városok adatait azonban már nem emelték ki külön, hanem adataikat vármegyéjükkel együtt adták őket közre. Dányi a hazai második vonalnak számító városokat már csak azért sem becsülte le, mert az 1910. évi népszámlálás szerint a rendezett tanácsú városokba összesen 517 ezer fő vándorolt be, míg a törvényhatósági jogú városokba összesen 543 ezer fő.211 Dányi közreadta, hogy a második vonalnak számító városokban, 1910-ben mennyi volt pontosan a helybeli születésűek aránya, az ugyanazon vármegyéből származók aránya és a más vármegyékből származók aránya. Az adatok alapján Sátoraljaújhelyt „lokális centrumnak” minősítette. A lokális centrum kritériumának azt tekintette, hogy a helyben született lakosság arányának 50% alatt kellett maradnia. Sátoraljaújhely esetében 1910-ben pl. 45,5% volt a helyi lakosság és 23,8% a Zemplén vármegyei születésűek aránya (5. táblázat). Országos viszonylatban Sátoraljaújhely a középmezőnyben helyezkedett el. Az összes rendezett tanácsú várost tekintve Hajdúböszörmény volt a „legzártabb” közülük, ahol a lakosok 91,1%-a született helyben. Az ellenkező pontot Trencsén foglalta el, csupán 30,6% helyben születettel. ÉszakkeletMagyarország általunk vizsgált három vármegyéjében Sátoraljaújhelyen kívül még három rendezett tanácsú város volt. Munkácsot Dányi „para centrumnak” minősítette, mivel 54,3% született helyben. A további adatai: 21,8% Beregből, 13,3% a szomszédos vármegyékből, míg 10,6% más vármegyékből érkezett. A másik két várost már lokális centrumnak minősítette, Beregszász adatai a következők: 48,2% helyi születésű, 23,1% beregi volt, míg 17,6% a szomszédos és 11,1% más vármegyékből érkezett. Ungváron pedig 46,6% volt a helyi születésű, kiegészülve 20,3%-nyi Ung vármegyében születettel, a vármegyehatáron kívülről, a szomszédból 14,4%,míg messzebbről 18,7% érkezett. Korábbi népszámlálások adatait ilyen formában nem adták közre. Mivel mi az 1869-es népszámlálás sátoraljaújhelyi polgárainak összes születési összes helységnevét megpróbáltuk azonosítani (közel teljesen sikerült is), ezért eredményeinket a Dányi által közreadott 1910-es adatokkal is össze tudjuk vetni (5. táblázat). 5. táblázat. A sátoraljaújhelyi lakosok születési helyének megoszlása 1869-ben és 1910-ben Születési hely Sátoraljaújhely Zemplén Más vármegye Törvényh. jv. Horvátország Ausztria Egyéb Összesen

1869 5519 2734 1278 159 1 116 84 9891

% 55,80 27,64 12,92 1,61 0,01 1,17 0,85 100,00

1910 8993 4701 4740 824 15 386 121 19780

% 45,46 23,77 23,96212 4,17 0,08 1,95 0,61 100,00

Saját szerkesztés az 1869. évi népszámlálás és Dányi Dezső alapján 213 Dányi Dezső: Regionális vándorlás, urbanizáció a XIX. század végén. In: Migráció Tanulmánygyűjtemény I. Kiadja a KSH Népességtudományi Kutató Intézet, 87-114. o. 211 Dányi Dezső. 212 Ezen belül 10,1% származott csak a szomszédos vármegyékből. 213 BAZ Megyei Levéltár XV.83. 77-79. doboz, 1869. évi népszámlálás, Sátoraljaújhely, 210

197

40 év alatt közel 10%-kal esett a helyben született lakosok, és közel négy százalékkal a zempléni születésűek aránya, ami jórészt a más vármegyékben születtek növekedése egyenlített ki. Jelentősen növekedett a törvényhatósági jogú városokból érkezettek száma is (+2,5%). (Igaz növekedett az osztrákok, a horvátok és a külföldiek száma is, de így is a népesség töredékét tették ki). A más vármegyéből érkezettek számának növekedése egybecseng a Zemplén vármegye migrációs egyenlegénél is levont következtetéssel. Akkor ugyanis megállapítottuk, hogy 1900 és 1910 között Zemplén vármegye több vármegyével szemben megfordította a vándorlási egyenleg korábbi negatívumát. E folyamatban valószínűleg Sátoraljaújhely tevékenyen részt vett. A századforduló utáni évtizedben lejátszódott bevándorlási hullám jelentkezett az összegző számításainkban is. A zempléni lakosság egy része a belföldi migrációt választotta a munkaéhség enyhítésére, más része a határon kívül próbált szerencsét – ráadásul e két folyamat nem egyidőben zajlott: 1869-ben Zemplén (és Abaúj) még nem vett részt a kivándorlásban, csak 1890-től vált ez tendenciává, addig Sáros és Szepes vezette a kivándorlási listát. Tehát az itt leírtak arra a korra vonatkoznak, amikor a lakosság még országon belül próbált szerencsét. Azaz a migrációt nem a munkaerőhiány indukálta e korai periódusban, hanem éppen ellenkezőleg, a túlkínálat. Ez vezetett a kivándorláshoz is, mert Sátoraljaújhely nem tudta felszívni a többletet. Csak 1910 után beszélhetünk kiürülésről, de azt is csak északon és ott is csak relatív értelemben, a lakosságszám északon ugyanis stagnált (pl. Sárosban is), a kivándorlás mértéke kb. a természetes szaporulattal volt egyenértékű. A feszültség tehát nem enyhült, csak nem növekedett tovább. A probléma éppen az, hogy Újhely, minden fejlődése és nyitottsága ellenére sem tudta volna felszívni az észak-zempléni többletet, hiszen ki sem terjedt odáig vonzó hatása. Az észak-zempléniek zöme csak több lépcsőben juthatott volna le újhelyre, egy lokális központot, járási székhelyt és egy generációt közbeiktatva – erre viszont a demográfiai nyomás miatt nem volt idejük. Újhely számára az észak-zempléni nincstelen, agrárszektorból származó bevándorló nem is lett volna előnyös munkaerő, mert annyi kocsisra, cselédre nem volt szükség – ahhoz ugyanis a felsőbb rétegek létszámának is növekednie kellett volna, de Sátoraljaújhely nem az a város volt, amit kultúrateremtőnek lehetett volna nevezni, az iparosítás pedig nem volt olyan ütemű, hogy felszívja az így jelentkező munkaerő-többletet.

Dányi Dezső: Regionális vándorlás, urbanizáció a XIX. század végén. In: Migráció Tanulmánygyűjtemény I. Kiadja a KSH Népességtudományi Kutató Intézet, 87-114. o. Ausztriához számítottuk nemcsak az örökös tartományokat, de Csehországot, Morvaországot, Osztrák-Sziléziát és Galíciát is. Az egyéb kategóriába 61 lengyel, 16 német, 4 svájci, 2 olasz és 1 orosz került.

198

Bagdi Róbert Sátoraljaújhely vonzáskörzetének meghatározása az 1896. és 1906. évi anyakönyvek alapján Zemplén megye az I. világháború előtti Magyarországon különleges adottságokkal rendelkezett: egyrészt a Felvidék keleti peremén helyezkedett el, másodsorban pedig feltűnően hosszú – 160 km –, ehhez képest viszont meglehetősen keskeny volt. A megye határait északon a Kárpátok gerince adta (egyben országhatár is), nyugatról az EperjesTokaji hegység,214 délnyugati végén a Hernád, ill. a Sajó, délről a Tisza határolta. Keleti irányból viszont nem tudunk ilyen egyértelmű természetes határokat felsorolni, bár kis szakaszon a Latorca, az Ung és a Laborc folyók is határt képeztek. Ung megyével keletinyugati irányban a Vihorlát-hegység volt a megyehatár, amelynek következtében alakult ki a megye igen szabálytalan alakja. Sátoraljaújhely az Árpád-kortól a vármegye központjának számított, első írásos említése 1261-ből maradt ránk, illetve V. Istvántól ekkor kapta kiváltságait. A város tehát mindig is Tokaj-Hegyalja egyfajta központjának számított. Magára Sátoraljaújhelyre vonatkozó lakosságszám először a XVIII. századból maradt ránk II. József népszámlálásának köszönhetően, eszerint 4023 fő élt a településen.215 A XIX. század első feléből Fényes Elek statisztikája216 áll rendelkezésünkre, munkája szerint 6310 lélek élt a mezővárosban. A következő népszámlálást az osztrák hatalom végezte el 1850-ben, majd a szakmai igényeknek nem megfelelő összeírást 1857-ben megismételték. A lakosságszám a szabadságharc bukása utáni népszámlálások szerint 6526, illetve 6811 fő volt.217 A kiegyezést követően már évtizedenként rendelkezésre állnak hiteles népszámlálási adatok. Sátoraljaújhely népességszáma a következőképpen alakult: 1869-ben 9946, 1880-ban 11264, 1890-ben 13017, 1900-ban 16712, 1910-ben pedig 19780 fő.218 Az adatokat összegezve megállapítható, hogy Sátoraljaújhely nagyságrendileg megduplázta népességét, ami közel tízezer embert jelentett abszolút értékben: a megyeszékhely valósággal kiemelkedett a mellette lévő járásszékhelyek közül, amelyek közül csak a szerencsésebbek tudták megduplázni lélekszámukat a XIX. század folyamán. A KSH által 1900-ban és 1910-ben elvégzett népszámlálások publikálásakor már közölték az egyes törvényhatóságok (a vármegyék és a 31 legjelentősebb város) közötti népességcsere számait is. Sátoraljaújhely viszont csak rendezett tanácsú város volt (1899-től), így adatait nem közölték külön, csak Zemplén megye adatait adták közre összesítve. A megyeszékhely népességszámának alakulásában fontos tényezőnek bizonyuló migrációt így nem tudjuk vizsgálni, ezért más úton próbáltuk azt megragadni.

Ma a Magyarországhoz tartozó déli részét Zempléni-hegységnek, míg a szlovákiai északi részét Eperjesi-hegységnek hívják. 215 A népszámlálás megkülönböztetett tényleges és jogi népességet. Ez utóbbi 4037 fő volt, amelyből levonták a távollévőket (36 személy), ellenben hozzáadták a jelenlévő 22 idegent. Az első Magyarországi népszámlálás (1784-1787). Szerk: Danyi Dezső és Dávid Zoltán, Bp. 1960. 280. p. 216 Fényes Elek: Magyarországnak ’s a’ hozzákapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisztikai és geographiai tekintetben, III. kötet, Pest, 1836-1840. 420. p. 217 Az 1850. és 1857. évi népszámlálás. Bp., 1993. 155. p. 218 Az adatok a jelenlévő polgári népességre vonatkoznak. A Magyar Szent Korona Országainak 1910. évi népszámlálása. 1. A népesség főbb adatai. (MStK 42. kötet) Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Bp. 1912. 826. p. 214

199

A dualizmus kori Sátoraljaújhely társadalmának pontosabb vizsgálatához tehát az 1869. évi népszámláláson kívül még két év (az első teljes polgári anyakönyvezés éve, 1896 és 1906) teljes polgári anyakönyvezését tekintettük át (a születési, halálozási és házassági anyakönyveket). Jelen vizsgálatunkban arra kerestük a választ, hogy vajon Sátoraljaújhely mennyire számított saját megyéjének és tágabb körzetének központjának, ill. ehhez kapcsolódva általánosságban milyen migrációs szokások voltak a jellemzőek. Teljesen más úton, az 1828asadóösszeírás alapján, Bácskai Vera és Nagy Lajos már megvizsgálta a városok vonzáskörzetét. Ténylegesen városnak tekintették azokat a piacközpontokat, amelyeket legalább egy másik település (falu) lakossága a kizárólagos eladó vagy vásárhelye volt. A több mint 700 szabad királyi és mezővárosból, így összesen 138 funkcionális város maradt. Sátoraljaújhely a tiszta körzet nagysága lapján az országos lista 47. helyét foglalta el. Lakosságszáma a szerzők által is felhasznált Ludovicus Nagy statisztikája szerint akkor 6548 fő volt, kerekítve 24500 fős tiszta körzettel és 56000 fős megosztott körzettel. A saját megyéből a csupán 2666 lélekszámú Homonna így megelőzte Újhelyet (21. hely), mivel majd 60000 fős tiszta körzettel rendelkezett és még 28 ezer fős megosztott körzettel. Tiszta körzettel rendelkezett Zemplénből mellettük még Sztropkó, Varannó, Gálszécs és Tállya is.219 Sátoraljaújhelyen 1896-ban 515, 1906-ban 532 bejegyzést tettek a halotti anyakönyvbe, míg a születési anyakönyvek alapján 760, ill. 705 fő született. Azaz évente 200-250 volt a természetes szaporulat, ez 10 év alatt kb. 2000, s mivel a tényleges növekmény 10 év alatt 3500 fő volt, a migrációból kb. 1000 fős többlet származott: ez mindenképpen indokolja a migráció vizsgálatát. A vizsgált anyakönyvek mindegyike tartalmaz a születési helyre vonatkozó bejegyzést. Mivel a XIX. századi Magyarországon még gyakorlatilag senki sem született kórházban, ezért a születési helyek vizsgálata lehetővé teszi a migrációs szokások vizsgálatát. Fontos megjegyezni, hogy az anyakönyvekben talált adatok nem tükröz(het)ik egy adott személy teljes vándorlási szokását hiszen az egyén életszakaszának csak meghatározó időpontjairól szerezhetünk így információt (születés, házasság, halál földrajzi helye). Az egyén így pl. a születése és a házasságkötése között többször is válthatott lakóhelyet, arról semmiféle tudomásunk nincs. Az adott életkorban fennálló lakóhelyek a szó szoros értelmében valójában nem mozgást jelölnek, henem egy állapotot. 1896-ban Sátoraljaújhelyen 772 bejegyzést tettek a születési anyakönyvbe. Ez azonban nem jelenti azt, hogy pontosan ennyien születtek volna abban az évben. Az anyakönyvbe ugyanis 12 korábbi születést is bejegyeztek a hivatalos szervek engedélyével. Ez a 12 személy évtizedekkel korábban született, egyikük pl. 1846-ban, közös jellemzőjük, hogy mindannyian izraelita vallásúak. Valószínűleg hivatalos okmányra volt szükségük arról, hogy „léteznek”. A 760 tényleges születést megvizsgálva az alábbi megjegyzéseket indokolt tennünk. Egyrészt 10 ikerszületés volt a vizsgált évben, ebben az esetben értelemszerűen a szülőket csak egyszer vettük számításba. Másodsorban 1896-ban 78, 1906-ban 88, a kor szokása és polgári joga szerint törvénytelennek nevezett születés történt a településen, ezekben az esetekben az apákra vonatkozó részeket egyszerűen kihúzták – tehát ennyivel kevesebb apa adatait tudtuk felhasználni. A törvénytelen gyermekek aránya a városodottság

Bácskai Vera – Nagy L.: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban, Budapest, Akadémiai, 1984. 45. p. 219

200

mérőszámaként is felhasználható, a 10%-os érték nem mondható rendkívülinek, Eger és Laborcszög is hasonló értékkel rendelkezett. Az apák esetében három fő születési helyét nem lehetett kiolvasni, míg egy apa nem tudta, hogy hol született. Összesen tehát 1418 ill. 1312 születési hely áll rendelkezésünkre. 1896-ban 15 és 16 ezer fő között lehetett Sátoraljaújhely lakossága, így a csak ebben az évben született gyermekek szülei széles reprezentatív mintát adnak, hiszen a település majd 10%-ról van szó. Az anyakönyv kb. 20 és 40 év közötti, emberekről közöl információt, vagyis ezekből az adatokból semmit sem tudunk meg a gyermekkorúakról vagy a 60 év felettiekről. Külön csoportot képeznek a külföldön született szülők, akik az összes szülő csupán néhány százalékát tették ki (az apák esetében 4,5%, ill. anyák esetében 1,7%). Számszerűleg 30 édesapa született a szűken értelmezett Magyarországon kívül, míg az édesanyák közül még kevesebben, összesen tizenhárman születettek idegen földön. Ezeknek a személyeknek a vizsgálatát jelenleg csak röviden tesszük meg, mivel csak elenyésző százalékot érintenek. A külhonból Sátoraljaújhelyre vetődött szülők egy része az Osztrák-Magyar Monarchia más részéből jött, így egy családfő Horvátországból, egy-egy fő Bécsből, Karintiából stb. származott. Természetesen a földrajzi közelségből fakadóan a legtöbben Galíciából származtak (az édesapák közül 16, az édesanyák közül 8 fő). A galíciai származású szülők között felekezeti hovatartozás szerint legnagyobbrészt izraelitákat, kisebb részben római katolikusokat (4 fő) és egy görög katolikust találunk. A birodalmon kívül még kevesebben származtak, az apák közül a maradék 6 fő Oroszországból származott: 5 fő a lengyel területekről, míg a még nem említett fennmaradó apa Vilniusban született, ő név szerint Wiener József izraelita vallású tanító volt. Az édesanyák közül még kevesebben születtek a Monarchián kívül, összesen ketten. A maradék tizenegy fő a Monarchia más tartományiban született, közülük nyolcan Galíciában, egy fő Krakkóban és két fő Morvaországban. Ha a külföldön született szülők házasságait megvizsgáljuk, akkor megállapíthatjuk, hogy többnyire már Magyarországon választottak maguknak párt. Ezt támasztja alá, hogy Sátoraljaújhelyen csak két gyermek akadt, akinek mindkét szülője Galíciában született. A morvaországi származásúak között (2+2 fő) is akadt egy házaspár, ill. egy morvaországi édesanyának lengyelországi származású férje volt. A többiek a magyarországi házastárssal erősítették meg véglegesnek tekinthető letelepedésüket. Érdekesség, hogy a nyolc galíciai édesanya közül három „megesett leány” volt (egyikük sem izraelita, vallásuk szerint: egy görög, illetve két római katolikus), így az esetükben nem tudunk az apákról. A szülők születési helyének elemzésekor első lépésben megállapítható, hogy valamivel több édesanya volt sátoraljaújhelyi születésű, mint édesapa. Ez még akkor is igaz, ha figyelembe vesszük, hogy több édesanyáról van tudomásunk, a már elmondottak miatt. A 668 apa közül 147-en (22,0%), míg a 750 anya közül 204 (27,2%) született helyben. Tíz évvel később tovább növekedett a nem helybeli születésű szülők aránya: 1906-ban már csupán 20,75%-a volt helybeli születésű az édesapáknak, míg az édesanyáknak is csak 24,3%-a. Az 1. térképen220 az 1896-ban született gyermekek szüleinek származási helyét jelöltük be, amelyen a körök nagysága egyenesen arányos az onnan származók számával.221 A térkép Forrás: BAZML XXXIII.-2 Sátoraljaújhely, Zemplén megye kerületi anyakönyvi másodpéldányainak levéltári gyűjteménye 1895-2004. Sátoraljaújhely születési anyakönyve (1896) 221 A térképen a tágabban értelmezett Északkelet-Magyarországot ábrázoltuk, mivel úgy találtuk, hogy ekkora területen érdemes bemutatni Sátoraljaújhely „vonzóképességét”. A kimaradó vármegyékből senki, ill. elvétve került egy-egy fő a zempléni megyeszékhelyre. Egy darab 1 milliméteres kör egy főt jelent, majd a növekvő területű körök arányosan több betelepülőt jelentenek. 220

201

tüzetes vizsgálatakor szembetűnik, hogy Sátoraljaújhely a legnagyobb vonzóképességet saját megyéjére fejtette ki, de közel sem egyforma mértékben. Az északi részen élőkre, a jórészt ruszinok által lakott kárpáti övezetre alig kimutatható hatást gyakorolt a megyeközpont: Homonnától északra csak elvétve gondolt valaki is az Sátoraljaújhelyre való költözésre. A szülők származási helyének elemzéséből következtethetünk Sátoraljaújhely és más városokkal, illetve a járásszékhelyekkel való kapcsolatára is, vagyis honnan költöztek be szívesebben a zempléni megyeközpontba. Akár meglepőnek is tűnhet az, hogy e települések között nem egy zempléni járásszékhely, hanem a szomszédos Abaúj-Torna székhelye, a külön törvényhatóságnak számító Kassa bizonyult az első helyezettnek. A szülők születési helyeinek megoszlása 1869-hez nagyon hasonlóképen alakult, Sáros és Szepes vármegye ugyanúgy megőrizte jelentős népességkibocsátó voltát, másrészt Sátoraljaújhelynek ugyanúgy alig volt kapcsolata az Alfölddel. Az 1. térkép alaposabb vizsgálatakor szembetűnik, hogy a város nagyobb vonzóképességgel saját vármegyéjével szemben rendelkezett, de 1869-hez hasonlóan 1896-ban sem egyforma mértékben. Az északi részen élőkre, a jórészt ruszinok által lakott kárpáti övezetre alig kimutatható hatást gyakorolt a vármegyeközpont: Homonnától északra csak elvétve gondolt valaki is a Sátoraljaújhelyre való költözésre. 1. táblázat Az 1896-ban és 1906-ban Sátoraljaújhelyen született gyermekek szüleinek születési helyeinek rangsora 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16.

1896 Kassa Sárospatak Tolcsva Homonna Munkács Nyíregyháza Budapest Mád Ungvár Kisvárda Nagymihály Beregszász Miskolc Debrecen Gölnicbánya Mezőlaborc

Szülő 26 24 18 16 12 12 11 10 9 8 8 7 7 6 6 5

1906 Sárospatak Tolcsva Kassa Olaszliszka Munkács Budapest Ungvár Nyíregyháza Debrecen Királyhelmec Nagykövesd Gálszécs Miskolc Céke Beregszász Mikóháza

Szülő 23 22 15 15 14 14 12 11 9 8 8 8 8 7 7 7

Saját szerkesztés az 1896. évi és az 1906. évi születési anyakönyvek alapján 222

Sárospatak előkelő helyzete valószínűleg földrajzi közelségéből következik, ami Homonna követ, mint a megye északi részének valóságos központja. A környező vármegyék székhelyei megelőzik a zempléni járások székhelyeit. Ennek magyarázata, a környező

BAZML XXXIII.-2 Zemplén megye kerületi anyakönyvi másodpéldányainak levéltári gyűjteménye 1895-2004. Sátoraljaújhely születési anyakönyve (1896 és 1906) 222

202

vármegyeszékhelyek magasabb lélekszáma, valamint a nagyvárosi lakosság nagyobb fokú mobilitása lehet. Budapest szerepe sem elhanyagolható a 11 onnan Zemplénbe költözővel. Sátoraljaújhelynek a legintenzívebb kapcsolata a Bodrogközzel, illetve saját járásával és a tőle északra fekvő Nagymihályi és Gélszécsi járás településeivel volt. Ez a négy járás tekinthető a legbelső vonzáskörzetnek. Szembetűnő, hogy Szerencsről a megye központjába senki sem költözött be. Valószínű, hogy ennek hátterében Szerencs erőteljesnek mondható fejlődése áll, továbbá, ha már valaki el is költözött onnan, akkor az inkább az ország belseje felé migrált és nem az országhatár felé. Ráadásul az első lehetséges központ, Miskolc közelebb is volt, mint Sátoraljaújhely. Egyes városoknál megfigyelhető, hogy férfiak és nők nem egyforma mértékben választották Sátoraljaújhelyet lakóhelyüknek. A legfeltűnőbb példa a Munkácsról Zemplénbe kerülők esetében mutatkozik. Bereg legnagyobb városából 11 férfi – kivétel nélkül izraelita vallásúak – érkezett, mellettük csupán egy nő, aki szintén izraelita vallású volt. Az adatok alapján Munkács az izraeliták egyik kibocsátó központjának tűnik. A másik ilyen település Kisvárda, ahonnan nem mindenki, de az Újhelyre bevándorlók többsége ugyancsak izraelita vallású volt. Miskolcról egy apa mellett 6 anya költözött be, ennek oka valószínűleg az, hogy a férfiak könnyebben tudtak munkát találni a növekvő iparvárosban. Az egyik északzempléni járásszékhelyről, Mezőlaborcról pedig épp az édesanyák költöztek Újhelyre (5 fő), míg a férfiak közül senki sem. Az oka ennek az lehetett, hogy a nők általában nem vándorolnak olyan messze, mint a férfiak, cselédi munkát a saját megyeszékhelyükön is találtak. Sátoraljaújhelynek más megyéket tekintve a legintenzívebb kapcsolata a szomszédos Abaúj-Torna megyével volt és az sem lehet véletlen, hogy Zemplén megye a 1883-ban több abaúji településsel gyarapodott (átcsatolás). Mindez kifejezte a vármegyehatár hozzáigazítását a lakosság által spontán kialakított migrációs útvonalakhoz. Konkrétan Alsóregmecről, Felsőregmecről, Kiskázmérról, Mátyásházáról, Mikóházáról, továbbá Széphalom és Víly települések egy részéről van szó.223 Az 1896-ban a sátoraljaújhelyi születési anyakönyvben nyomozható szülőképes egyének, még szép számmal találunk olyanokat, akik Víly, Vitány, Alsóregmec, Felsőregmec vagy Csörgő bocsátott ki. 10 évvel később számuk jelentősen csökkent (pl. Rudabánya esetében 8-ról 1-re). Még szembetűnőbb ez a visszaszorulás, ha az 1869-es viszonyokkal vetjük össze az adatokat. Ez az intenzív kapcsolat megmaradt a századfordulóig, de akkorra már talán olyan sok elvándorlót veszítettek, hogy nem maradt elegendő utánpótlás. Zemplénnek általában erőteljesebb kapcsolata volt a tőle nyugatra eső megyékkel, mint a keletre esőkkel, mert nemcsak Abaúj, de Sáros és a még nem is szomszédos Szepessel is kimutatható kapcsolata volt. Keleten, a Zemplénbe szinte beékelődő Ung megyei Szobránci és Nagykaposi járás és Ungvár környéke még mutat valamiféle kapcsolatot, de főleg Beregtől keletre és tulajdonképpen délre is szinte megszakad a kapcsolat. A halálozási anyakönyv ugyancsak közölte a születési helyeket. 1896-ban Sátoraljaújhelyen 515 polgár hunyt el, közülük 250 gyermek 5 év alatti volt. Az elhalálozottak között sokkal több a helyi születésű, de ez nem is meglepő a meglehetősen magas gyermekhalandóság miatt.

Hőgye István: Zemplén vármegye területi és közigazgatási változásai 1711-1950. In: A Felvidék történeti-földrajza szerk: Frisnyák Sándor, Nyíregyháza, 1998. 531-532. pp 223

203

Az 1896-ban Sátoraljaújhelyen született gyermekek szüleinek születési helyének megoszlása 1. térkép Az 1896-ban Sátoraljaújhelyen született gyermekek szüleinek születési helyeinek megoszlása Saját szerkesztés az 1896-os születési anyakönyv alapján224 BAZML XXXIII.-2 Zemplén megye kerületi anyakönyvi másodpéldányainak levéltári gyűjteménye 1895-2004. Sátoraljaújhely születési anyakönyve (1896). A térképhez fűzött magyarázat a következő oldalon található. 224

204

11

Kolbása

4 Lasztóc

7

Biste

3

3

Garany

Gercsely B.újlak

N.kázmér

F.kajata

2 Barancs 4

4 K.k. A.mi- 1 3 3 hályi 1 7 Velejte Kiszte Mátyásháza 1 1

6

1 Petrik Abara 1

Szürnyeg Mészpest 3 1

4

4 Filkeh. Legenye Vitány M.sas Imreg Kásó F.radvány 4 F.regmec 6 Zétény 9 8 N.tornya 6 6 A.regmec Víly 6 SziB.szt. Céke Csörgö 5 Pálháza nyér 5 mária 10 Csarnahó Mikóháza 6 6 Zemplén Sz. K.toronya Rad 3 Kovácsvágás 4 3 Pálfölde 3 K.újlak K.bári 4 8 H.láz 9 K.géres N.bári Vágáshuta B.vécs 3 R.bánya 1 Ladamóc Szomotor 3 Szölöske a rn Sátoraljaújhely 3 -To Borsi j n ú Aba Zemplé 1 B.szög Bodrog4 MakkosÖrös szerdahely 4 hotyka Károlyf. Nagyk. 2 6 KomF.berecki 1 Kiskövesd lós3 1 3 ka A.berecki Karos Pácin Végardó Hercegkút 5 1

1 18

B.olaszi

1

24

Sárospatak B.halász

1

Vajdácska

Luka 1

Karcsa

1

Cigánd

2. térkép. Az 1896-ban Sátoraljaújhelyen született gyermekek szüleinek születési helyei II. (Sátoraljaújhelyi járás) Saját szerkesztés az 1896. évi születési anyakönyv alapján225

A Sátoraljaújhelyi járás települései már 1869-ben is meghatározó számban adtak bevándorlókat vármegyeszékhelynek, ezért a 2. és a 3. térképen részletesen mutattuk be a falvakból érkező bevándorló, a leendő szülők számát. A térképen a tágabban értelmezett Északkelet-Magyarországot ábrázoltuk, mivel úgy találtuk, hogy ekkora területen érdemes bemutatni Sátoraljaújhely „vonzóképességét”. A kimaradó vármegyékből senki, ill. elvétve került egy-egy fő a zempléni megyeszékhelyre. Egy darab 1 milliméteres kör egy főt jelent, majd a növekvő területű körök arányosan több betelepülőt jelentenek, vagyis a körök nagysága egyenesen arányos az onnan származók számával. 225 BAZML XXXIII.-2 Zemplén megye kerületi anyakönyvi másodpéldányainak levéltári gyűjteménye 1895-2004. Sátoraljaújhely születési anyakönyve (1896) A települések közigazgatási területére írt számok az adott településről Sátoraljaújhelyre költözött szülőket jelenti. Pontozással emeltük ki a legalább 5, legfeljebb 10 bevándorlót adó falvakat. Ha egy településről több mint 10 bevándorló érkezett (ez 1896-ban és 1906-ban is Sárospatak és Tolcsva esetében fordult elő), akkor annak területét sárga színezéssel tettük még hangsúlyosabbá. Ha egy településről egy szülő sem érkezett a vármegyeközpontba, akkor annak területén nem tüntettük fel a nullát, mint számot, minél jobban elkerülendő a „zsúfoltságot”.

205

1

Kolbása 1

Biste

Lasztóc

N.kázmér

3

2 Barancs 2

Gercsely B.újlak

3

4

Garany

1 Petrik Abara 3

Szürnyeg Mészpest

A.mi2 1 K.k. hályi 4 1 1 5 Velejte Kiszte 3 Mátyásháza 1 2 Filkeh. Legenye Vitány 3 M.sas Imreg Kásó F.radvány F.regmec 1 Zétény N.tornya 7 3 4 7 A.regmec 3 Víly SziB.szt. Céke Csörgö 4 Pálháza mária 4 nyér 3 Mikóháza 7 Csarnahó Zemplén Sz. K.toronya 3 2 Rad Kovácsvágás 7 2 3 Pálfölde 3 3 K.bári K.újlak 1 H.láz K.géres 6 N.bári 1 Vágáshuta B.vécs 2 3 R.bánya 3 Ladamóc 6 Szölöske Szomotor a orn Sátoraljaújhely Borsi 2 új-T plén 1 a b A Zem B.szög 4 BodrogMakkosÖrös 1 szerdahely 8 hotyka Károlyf. 5 Nagyk. Kom1 4 2 F.berecki Kiskövesd lós1 4 4 ka 1 A.berecki Karos Pácin Végardó Herceg1 kút 4

F.kajata

2

21

23

Sárospatak B.halász 4

B.olaszi

3 3

Vajdácska

Luka

1

Karcsa Cigánd

3. térkép. Az 1906-ban Sátoraljaújhelyen született gyermekek szüleinek születési helyei (Sátoraljaújhelyi járás) Saját szerkesztés az 1906. évi anyakönyv alapján226

A halálozási adatok, a születésihez képest, kevésbé alkalmasak migrációs vizsgálatokra, mert a korszakban még nagyon magas volt a gyermekhalandóság. Az 1896-ban Sátoraljaújhelyen elhunytak közül összesen 322-en (62,5%) születtek helyben, míg 1906-ban 249-en (56,5%). 1896-ban az elhunytak közül 250 fő (50,2%) volt 5 év alatti gyermek, de 1906-ban is 192 gyermek halálozott el ami összesen 43,5%-ot jelentett. Ők értelemszerűen újhelyiek voltak. Az 5 év alatti elhunyt gyermekek között csupán 17 (1896), ill. 20 fő (1906) nem sátoraljaújhelyi születésű volt. Minél fiatalabb egy gyermek annál valószínűbb, hogy a szülei nem költöztek el a gyermek születési helyéről, ezért volt olyan kevés máshol született BAZML XXXIII.-2 Zemplén megye kerületi anyakönyvi másodpéldányainak levéltári gyűjteménye 1895-2004. Sátoraljaújhely születési anyakönyve (1906) A térképhez ugyanúgy érvényes az előző térképhez fűzött magyarázat. 226

206

elhunyt gyermek bejegyezve az anyakönyvbe Tehát 1896-ban 77 (322-250) volt a helyi 5 év feletti halottak száma (15%), míg 1906-ban 57 (13%). Ezzel szemben 1896-ban a nem helyi születésű 5 évnél idősebb elhunytak száma 498-322-17 = 159 (35%), 1906-ban 441-249-20 = 173 (39%). Tehát már az elhunytak között is az egykori migránsok kerültek többségbe. Vagyis az idősebb korosztály születési helyeiből kiindulva ugyancsak azt mondhatjuk, hogy a vármegyeszékhely meghatározó mértékben gyarapodott bevándorlókkal. (4. térkép). Az elhunytak születési helyei alapján ugyanúgy rangsort lehet felállítani a települések között. Sárospatak a születési anyakönyv adataihoz képest ugyanúgy mind a két vizsgált évben az első két hely valamelyikén végzett. Rajta kívül csak Kassa és egy kis közeli falu, Ladamóc tudott bekerülni ebbe a szűk csoportba. A halálozási adatok közül majdnem teljesen eltűntek a nagyobb települések (pl. járásszékhelyek közül csak Sárospatak maradt meg), ill. 1906-ban Miskolc tudott még felkerülni a listára. Sokkal jellemzőbb, hogy a környékbeli kis falvak kerültek a lista élére. 2. táblázat. A Sátoraljaújhelyen elhunytak születési helyeinek sorrendje 1896-ban és 1906-ban227 1896

Fő

1906

Fő

1.

Sárospatak

7

Kassa

7

2.

Felsőregmec

5

Sárospatak

6

3.

Víly

4

Magyarizsép

5

4.

Bodrogvécs

4

Csörgő

3

5.

Butka

3

Ladamóc

3

6.

Kassa

3

Miskolc

3

7.

Kovácsvágás

3

Füzérradvány

Saját szerkesztés az 1896. és 1906. évi anyakönyv alapján

3 228

Az anyakönyvek közül a házassági anyakönyvek közlik az egyénekről a legrészletesebb adatokat, bejegyezve a házasulandók nevét, lakhelyét, születési helyét, foglalkozását, születési idejét és vallását, továbbá a szülők nevét, lakhelyét és foglalkozását. 1896-ban Sátoraljaújhelyen 116 házasságkötés köttetett, 1906-ban 147 házasságkötés köttetett, amelyeknek első közös jellemzője, hogy a három kivételével az összes menyasszony sátoraljaújhelyi lakos volt.229 A férjek esetében már 22-en, ill. tíz évvel később 38-an (25,9%) nem voltak sátoraljaújhelyi lakosok (20%). Csak egyetlen házasulandó pár akadt, amelynek egyik tagjának sem volt előzőleg köze (a személyes adatai alapján) Zemplén központjához.230 A házasulandók születési helyét tekintve már közel sem ilyen egyszerű volt a kép. A 116 házaspár tagjait megvizsgálva 29 olyan férjet találtunk, aki helyben született (25%), 34

Természetesen Sátoraljaújhelyen kívül. A táblázatban csak azokat a településeket szerepeltetjük, amelyekből legalább három elhunyt származott. 228 BAZML XXXIII.-2 Zemplén megye kerületi anyakönyvi másodpéldányainak levéltári gyűjteménye 1895-2004. Sátoraljaújhely halálozási anyakönyve (1896 és 1906) 229 Mindez a kor szokását híven tükrözi: az esküvőt általában a menyasszony szülei rendezik. 230 Glück Benő, aki az Abaúj-Torna megyei Hernádcsány településen volt földbérlő és a Bereg megyei Tiszaszalkán született, házasságot kötött Klein Rebeca, Tiszabüdön született debreceni lakossal, akinek apja ráadásul a Bihar megyei Hosszúpályiban élt. 227

207

helyben született feleség mellett (30%). Közöttük csupán 11 házasság (9,5%) köttetett231, a többiek más településekről származókkal léptek frigyre. 1896-ban 45 (a 116 házasság 38,8%a) olyan házasság köttetett Sátoraljaújhelyen, amelynek mindkét tagja a megyeszékhelyen lakott, de nem ott született. 1906-ban a férjek között 26-an születtek Sátoraljaújhelyen (17,7%), míg a feleségek között 65 helybeli születésű volt (44,2%). A helybeli születésűek között 9 (a 147 házasság 6,1%-a) házasság kötetett.232 A 147 házasságból 51 (34,7%) köttetett bevándorlók között, (mindketten máshol születtek, de Sátoraljaújhelyen éltek). A házasságok felekezeti hovatartozását tekintve két vallási csoport házasodott csak a saját vallásán belül, az izraeliták és a baptisták. Igaz, az egyetlen baptista férj lépett frigyre az egyetlen baptista menyasszonnyal, így ezt az egy házasságot nem lehet sokoldalú, reprezentatív mintának tekinteni. De az is igaz, hogy baptisták eleve kevesen éltek az országban, ennek megfelelően Sátoraljaújhelyen sem volt jellemző ez a vallás. A két baptista nem is volt zempléni származású, a férj, Vozetz Gusztáv varrógép-kereskedő a Szepes megyei Strázsán született, felesége Riegetz Ellárotka Porosz-Sziléziából került Zemplénbe. 1906-ban pedig Pápay József homonnai származású asztalossegéd feleségül vette Élescher Julianna háztartásbelit, aki a Nyitra vármegyei Czakról származott. Sokkal pontosabb vizsgálatot enged meg az izraelita házasságok nagy száma: 1896-ban 29 ilyen házasság kötetett (28%),. 1906-ban 47 izraelita házasság kötetett. 1896-ban nem volt közöttük vegyes házasság, hiszen az izraelita vallás Magyarországon 1867 és 1895 között elismert vallás volt, mindez azt jelentette, hogy egy izraelita nem köthetett törvényesen házasságot egy bevett felekezethez tartozóval. 1906-ban már egy esetben előfordult). Ezek a házasságok talán leginkább abban különböztek a más vallásúak által kötöttektől, hogy a menyasszonyok feltűnően helyi származásúak voltak. Közülük 1896-ban csak heten nem Sátoraljaújhelyen születtek. A helyben született izraelita feleségek 24 (1896), ill. a 38%os (1906) aránya a legalacsonyabb érték volt az összes felekezetet figyelembe véve (nem számítva az evangélikus feleségeket 1906-ban). Ezzel szemben a férjeknél ennek a ténynek szinte pontosan az ellenkezője igaz, mert 13-an (44,8%) még helyi lakosok sem voltak, és összesen 23-an születtek a megyeszékhelyen kívül (1896). 1906-ban pedig az izraelita férjek majd 90%-os bevándorlási aránya a legmagasabb értékű volt a két vizsgált évben. (3. táblázat. Nem számítva a néhány fős evangélikus és baptista házasságkötőt.) Ez alapján úgy tűnik, a városba újonnan betelepülő izraelita férfiak úgy szilárdították meg helyzetüket véglegesen a településen, hogy egy helyi család leányát vették feleségül.233 Igaz, a házasságok között egyszer már említett kivétel (akiknek előzőleg egyáltalán nem volt köze a megyeszékhelyhez) is az izraelita felekezethez tartozott. Az izraeliták között előfordult egyetlen vegyes házasságot, azért emeljük ki a külön is, mert vizsgálatunk során „szerencsénk” volt felfedezni az okot is. Mivel Sátoraljaújhely az izraelita közösség egyik központjának számított (ugyanúgy, mint pl. Kisvárda vagy Munkács), ezért nem volt jellemző vegyes házasság, pl. 1896-ban nem akadt ilyen házasságkötés. Erős a gyanúnk, hogy az 1906-os egyetlen kivétel, „kényszer” miatt került Ezek megoszlása: négy római katolikus, négy izraelita, egy görög katolikus és két vegyes házasság. E két utóbbi házasság közös jellemzője egyrészt az, hogy katolikusok (görög és római) között jött létre, másrészt, hogy a menyasszony mindkét esetben idősebb volt öt, ill. kilenc évvel. 232 A felekezeti megoszlás 1906-ban: két római katolikus, két görög katolikus, két református, egy izraelita és két vegyes házasság (egy görög-római katolikus és egy római katolikus-református). 233 Igaz, a házasságok között egyszer már említett kivételek (akiknek előzőleg egyáltalán nem volt köze a megyeszékhelyhez) is az izraelita felekezethez tartoztak (Glück Benő és Klein Rebeca, ill. Dr. Kovács Béla és Rosenberg Gizella). 231

208

megkötésre. A férj, Hajnal Dávid Dezső vasúti mérnök (született Zentán, 1871. 03. 19.) ugyanis feleségül vette az Abaúj-Torna vármegyei Fony községből származó Szabó Erzsébetet (vallása: római katolikus), egy kisbirtokos leányát (született 1878. 08. 12-án).234 Házasságkötésük 1906 januárjában volt, majd két hónap múlva (március 23-án) már meg is született első fiuk, Béla. Édesapja vallása ekkor már református volt! Az édesapa látszólagos asszimilációja mögött tehát kisfia „korai” érkezése ált.

GALÍCIA SÁROS

SZEPES UNG

ABAÚJ-TORNA

BEREG

BORSOD

SZABOLCS SZATMÁR

4. térkép. Az 1896-ban Sátoraljaújhelyen elhunytak születési helyei 235 Saját szerkesztés Sátoraljaújhely 1896-os halálozási anyakönyve alapján236

Hajnal Dávid Dezső édesapja 1906-ban ráadásul már Budapesten élt. Jelmagyarázat: A térképen sötét körökkel jelöltük azokat a településeket, ahonnan egy személy származott el Sátoraljaújhelyre. A sötét körökkel megegyező nagyságú szürke körök két elhalálozott személyt jelöl. Majd az egyre növekvő szürke körök arányosan egyre több elhalálozott személyt ábrázolnak. 234 235

209

GALÍCIA SÁROS

SZEPES UNG

ABAÚJ-TORNA

BEREG

BORSOD

SZABOLCS SZATMÁR

5. térkép. Az 1906-ban Sátoraljaújhelyen elhunytak születési helyei237 Saját szerkesztés az 1906. évi halotti anyakönyv alapján238

A fennmaradó négy vallás – római katolikus, görög katolikus, református és evangélikus – képviselői között már előfordultak vegyes házasságok. Az evangélikusok ugyancsak néhány fővel képviseltették magukat Sátoraljaújhelyen. 1896-ban a három lutheránus házasulandó férfi egyike sem vett el hasonló vallású menyasszonyt és ez fordítva igaz: a két Forrás: BAZML XXXIII.-2 Zemplén megye kerületi anyakönyvi másodpéldányainak levéltári gyűjteménye 1895-2004. Sátoraljaújhely halálozási anyakönyve (1896) 237 Térképünk jelmagyarázata megegyezik az 1896. évivel, annyi különbséggel, hogy a sárga színű körök helyett piros színűeket alkalmaztunk. 238 BAZML XXXIII.-2 Zemplén megye kerületi anyakönyvi másodpéldányainak levéltári gyűjteménye 1895-2004. Sátoraljaújhely halálozási anyakönyve (1906) 236

210

leendő lutheránus feleség is más vallású férjet választott. Hogy az evangélikus vallás alapvetően mennyire nem „őshonos” e megyeszékhelyen, azt bizonyítja az is, hogy a három evangélikus férj egyike sem született helyben, hasonlóan a két evangélikus menyasszonyhoz (akik közül az egyik ráadásul még csak nem is lakott Sátoraljaújhelyen). Protestáns-katolikus ellentét sem jelentkezett a párválasztásban, hiszen a két evangélikus menyasszony katolikus férfinek esküdött örök hűséget és az egyik lutheránus férfi is katolikus leányt vett feleségül. A maradék két evangélikus férj pedig református feleséget választott magának. Az evangélikus-református vegyes házasságok közé tartozik a két legmesszebbről Zemplénbe elszármazott személy egymással való házasságkötése: Henkel Konrád Károly Frigyes, aki távírdai vonalfelügyelő volt és Hannoverben született 1839-ben, házasságot kötött özvegy Leszter Mihálynéval, született Osvald Mária, aki Sátoraljaújhelyen egy varróintézet tulajdonosa volt. Ő Ausztriában, Krajna tartományban született 1847-ben. 3. táblázat. Az 1896-ban Sátoraljaújhelyen kötött házasságok részletezése Felekezetek Baptista Evangélikus Görög kat. Izraelita Református Római kat. Összesen:

Férj 1 3 18 29 22 43 116

Összes Feleség 1 2 19 29 16 49 116

Férj 1 3 13 23 18 29 87

Nem sátoraljaújhelyi születésű Férj% Feleség Feleség% 100 1 100 100 2 100 72,2 12 63,2 79,3 7 24,1 81,8 11 68,8 67,4 39 79,6 75 72 62

Vegyes házasság Férjek 0 3 11 0 13 16 43

Férjek% 0 100 61,1 0 59,1 37,2 37,1

Saját szerkesztés az 1896. évi házassági anyakönyv alapján 239 4. táblázat. Az 1906-ban Sátoraljaújhelyen kötött házasságok részletezése Összes

Nem sátoraljaújhelyi születésű

Vegyes házasság

Felekezetek

Férj

Feleség

Férj

Férj%

Feleség

Feleség%

Férjek

Férjek%

Baptista Evangélikus Görög kat. Izraelita Református Római kat. Összesen:

1 6 20 48 18 54 147

1 3 34 47 13 49 147

1 6 15 43 13 43 121

100 100 75 89,6 72,2 79,6 82,3

1 1 23 18 7 32 83

100 33 67,6 38,3 53,8 65,1 56,5

0 6 7 1 14 27 55

0 100 35 2,1 77,7 50 37,4

Saját szerkesztés az 1906. évi házassági anyakönyv alapján 240

A római katolikusok alkották Sátoraljaújhely legnagyobb vallási közösségét, akik közül összesen 43 férfi és 49 nő kötött házasságot. Egymás között 27 házasság jött létre (a lehetséges tiszta kaolikus házasságok 60%-a, a vegyes házasságok a lehetséges vegyes házasságok (92) 40%-á tették ki), vagyis 16 katolikus férfi (37%) és 21 katolikus nő lépett házasságra más vallásúval. A katolikus férjek közül 5 fő (10%) nem volt helyi lakos. A katolikusokra is jellemző volt a bevándorlás, mert közülük csupán 14-en születettek helyben (33%), míg a 49 katolikus feleség közül csak 10-en voltak „eredetileg” is helyiek (20%). BAZML XXXIII.-2 Zemplén megye kerületi anyakönyvi másodpéldányainak levéltári gyűjteménye 1895-2004. Sátoraljaújhely házassági anyakönyve (1896) 240 BAZML XXXIII.-2 Zemplén megye kerületi anyakönyvi másodpéldányainak levéltári gyűjteménye 1895-2004. Sátoraljaújhely házassági anyakönyve (1906) 239

211

Ezzel az a különleges állapot jött létre, hogy a feleségek között több bevándorló akadt, mint a férjek esetében. 1906-ban a házasságkötők között 54 római katolikus férjet és 49 római katolikus feleséget találtunk. Közöttük 27 házasság jött létre (a feleségek esetében a vegyes házasságok aránya így 44,9% volt). A férjek közül 7-en nem voltak sátoraljaújhelyi lakosok. Végül megvizsgáltuk, hogy a helyi születésű katolikusok között mennyire volt jellemző az, hogy egymás között kötöttek házasságot. A 14 Sátoraljaújhelyen született római katolikus férj közül csak öten vettek feleségül helyi születésű római katolikus feleséget. (A 27 homogén római katolikus házasság 18,5%-a.) 1906-ban pedig csupán egyetlen eset fordult elő (3,7%). Nyugodtan kijelenthető, hogy hiába volt a helyi római katolikus közösség a legnagyobb helyi felekezet, nem volt jellemző, hogy egymás közül válasszanak párt maguknak, az exogámia jellemzte őket. A reformátusok közül 1896-ban 22 férfi és 16 nő ill. 18 férfi és 13 nő (1906) kötött házasságot, csak reformátusok között 9 házasság jött létre (az előbbieknek megfelelően 56%, és 62%. A reformátusok férjek között csupán 4 fő akadt, aki helyben született (20%), de a feleségek között is csak egyel több (5 fő). Ezek után nem is meglepő, hogy a zempléni megyeszékhelyen egy házasság sem köttetett már eredetileg is ott született reformátusok között. 1906-ra valamelyest csökkent a református házasságkötők aránya és még jobban csökkent (4-re) a homogén református házasságok száma. A reformátusok között a többség ugyanúgy bevándorló maradt, a férjek 72,2%-a (13 fő), a feleségek 53,8%-a (7 fő) nem sátoraljaújhelyi születésű volt. 1896-tal ellentétben viszont 1906-ban a 4 homogén házasságból kettő sátoraljaújhelyi születésűek között jött létre. A sátoraljaújhelyi reformátusok életét tehát alapvetően meghatározta a bevándorlás (1896-ban pl. a református férjek között találtuk a legtöbb bevándorlót).. Ezen állítást megerősíti az is, hogy az erőteljes bevándorlás mellett is csupán egy tisztán református vallású házasság jött olyan házasulandók között, akik eredetileg nem Újhelyen születtek. A párválasztásban egyaránt választottak római katolikus, evangélikus vagy éppen görög katolikus társat. Érdekesség, hogy a református férjek feleségül vettek görög katolikus nőt, de fordítva már nem működött a dolog: református menyasszonyok már nem mentek nőül görög katolikus férjhez. Ezzel a jelenséggel alább még fogunk foglakozni. A görög katolikusok szintén nem elhanyagolható csoportját alkották a megyeszékhelynek, mivel 1896-ban 18 férj és 19 feleség kötött házasságot, míg 1906-ban 20 férfi és 34 nő kötött házasságot. Közöttük 7 tisztán görög katolikus házasság jött létre (a lehetséges endogámiák 40%-a, exogámia a lehetséges 60%-a). Szembetűnő a görög katolikus feleségek számának megnövekedése a tíz év elteltével (ez jórészt a bevándorlásnak volt köszönhető). 1896-ban a férjek közül ugyanis csak hárman születtek helyben (16%), a feleségek közül pedig heten (30%), míg 1906-ban 5 férj, ill. 10 feleség született helyben (1896-hoz képest tehát csak 3 fős növekedés történt, pedig a görög katolikus feleségek száma 19-ről 34-re növekedett). Közöttük 7, ill. 13 homogén görög katolikus házasság jött létre (vagyis a vegyes házasságok majdnem megfeleződtek). A sátoraljaújhelyi születésű görög katolikusok között 1896-ban egy, 1906-ban pedig két házasság jött létre.241 1896-ban a görög katolikus bevándorlók (máshol születtek, de újhelyi lakosok) között négy homogén házasság jött létre, Hamaza Mihály 1873-ban született vasúti szertáros feleségül vette egy helyi földműves leányát, Csákó Annát, aki 1875-ben született. 241

212

míg 1906-ban hét. A görög katolikusok között tehát inkább jellemzőbb maradt az, hogy a bevándorlók felekezeten belül is házasodtak (a reformátusokkal ellentétben). Ez az állapot, tehát jobban segített fenntartani a közösség „zártabb” voltát. Tovább erősítette ezt az állapotot, hogy a görög katolikus férjek a más felekezetűek közül csak római katolikus feleséget választottak (1896-ban 11 esetben, míg 1906-ban 7 esetben). Érdekesség, hogy 1896-ban ezek közül a római katolikus feleségek közül csak egy fő született helyben, a bevándorlók közül négy fő pedig még nem is zempléni volt (ők Veszprém, Nyitra és Bereg megyéből, ill. Bécsből származtak). A görög katolikus férjek csak katolikus (római és görög) házastárssal léptek frigyre. A menyasszonyok esetében ez már nem volt így, akadt három feleség, aki református párt választott (15%). Ez a három házasság azt sugallja, mintha ha nem is erős, de „valamiféle nyitottság” lenne a reformátusok felé. Az, hogy férjek minden esetben katolikus társat választottak, nem véletlen. Ezt a kijelentést azzal lehet megalapozni, ha megnézzük a házasulandók életkorát. A vegyes házasságot kötők ugyanis nem éppen a „legmegszokottabb” életkorban léptek frigyre. A legfiatalabb pár is elmúlt 26 éves: a férj, Csicseri Mihály Aszódon született, foglalkozása csizmadia segéd, a feleség, Regrut Mária is bevándorló, a legészakibb járásszékhelyen, Mezőlaborcon született, aki Újhelyen élt és szülei is elhunytak akkorra. Négy hónappal volt idősebb férjénél. Életkort tekintve a második „legfiatalabb” pár tagjai ötven év körüli volt. Kozma Sándor sátoraljaújhelyi cipész, aki Kolbásán született és 1845. május 13-án született feleségül vette özvegy Mihallovics Mihálynét, aki 1847. április 3-án született. A harmadik házaspár még idősebb volt: Ambrus József szőlőmunkás, aki Pálházán, született 1833. március 23-án, házasságot kötött Hazrán Annával, aki Csörgőn született 1836. május 21-én. A három házasságból kettőben a házasulandók tehát életük dele után kötötték ezeket a mondhatni „rendhagyó” frigyeket. 1906-ban ugyanúgy jellemző maradt, hogy nem volt görög katolikus férj, református feleség házaspár, a férjek csak katolikussal léptek frigyre. A görög katolikus menyasszonyok közül négyen választottak református házastársat. A városban élő felekezetek tehát egyaránt gyarapodtak bevándorlókkal, de nem egyforma arányban. Nem lehet messzemenő következtetést levonni a baptisták és evangélikusok számaiból, mert annyira alacsony volt a számuk, bár a számok alapján úgy tűnik, Újhelyre csak bevándorlás eredményeképpen kerültek az ezt a két vallást követők. A Sátoraljaújhely életében meghatározó szerepet játszó négy nagy valláshoz tartozók száma kiemelkedően gyarapodott, közöttük némiképp meglepőnek tűnhet a bevándorló református férjek nagy száma, ők szinte kizárólag a megyeszékhelyt közrefogó falvakból vándoroltak be (magyarok). Az izraelita férjek viszont már sokkal nagyobb területről, a tágabban értelmezett Északkelet-Magyarországról érkeztek, ami megerősíti az izraeliták nagyobb migrációra való hajlandóságának tételét. A 6. térképen a legjellemzőbbnek talált csoportok mozgását ábrázoltuk. A római katolikus bevándorlók nagyrészt szintén a megyeszékhelyt övező falvakból érkeztek, de mellettük szép számmal érkeztek bevándorlók a környező megyékből, sőt távolabbról is (Csehország, Galícia, Nyitra, Sáros, Szepes, Abaúj-Torna, Szabolcs, Szatmár, emellett még a feleségek részéről: Győr, Sopron, Veszprém, Temes, Borsod és Bécs). A görög katolikus bevándorlók mintegy fele szintén a környező falvakból érkezett, de a vallás elterjedésével összhangban megfigyelhető, hogy a bevándorlók másik fele Beregből Észak-Zemplénből és Ungból érkezett. Megfigyelhető a görög katolikus férjek és feleségek közt is különbség annyiban, hogy az utóbbiak egy kivétellel Zemplén megyén belül maradtak, míg a férjek egy része messzebbről (Bereg és Ung) indult útnak.

213

GALÍCIA iz

SÁROS Homonna

Ladomér

SZEPES Kassa UNG

ABAÚJ-TORNA Víly Munkács

BEREG

Encs

Baj a

BORSOD

ef -r Békés

d zó As

est -P

a Nagyszalont

Sajószentpéter

SZABOLCS NY

Tur c-U goc sa Tis iz zaú jlak -U goc sa - iz Br as só -r ef

SZATMÁR

6. térkép. Az 1896-ban Sátoraljaújhelyen házasságot kötött református és izraelita vallású férfiak migrációs szokásai a születési hely és a lakóhely alapján242 Saját szerkesztés az 1896-os házassági anyakönyv alapján243

Jelmagyarázat: A szürke körök a református férjek születési helyét jelöli, nyíllal az elköltözés irányát, ami rendszerint Sátoraljaújhely volt. Egy nyíl egy fő mozgását jelenti. Ha valaki mégsem a megyeszékhelyre költözött, akkor az új lakhelyét szürke háromszöggel ábrázoltuk. A fekete négyszögek az izraelita férjek születési helyét, a fekete körök az új lakhelyüket jelöli. Ha egy településnek csak a nevét írtuk be, akkor az illető a születési helyéről nem költözött el. A reformátusok közül mindenki szerepel a térképen, az izraeliták közül viszont négy férj is hiányzik a térképről, ők Fogaras, Szatmár, Bereg és Bács-Bodrog megyékben születtek. 243 Forrás: BAZML XXXIII.-2 Zemplén megye kerületi anyakönyvi másodpéldányainak levéltári gyűjteménye 1895-2004. Sátoraljaújhely halálozási anyakönyve (1896) 242

214

GALÍCIA

SÁROS Agyidóc

SZEPES ref Volóc - Bereg -

Kassa

Ungvár

ABAÚJ-TORNA

UNG Jolsva - Göm ör

SZABOLCS

- iz Apagy - Szabolcs

Ze nt a-

iz

Eg er

BORSOD

Tokaj

- iz ref ar - ihar B Bih ke - gitta - - ref Ten r d Ma - Ara na Déz Új-

Ináncs

Láca Révleányvár

Hajdúnánás - ref

szi Bátorke

- iz Kalonda - Nógrád - iz gom - iz - Eszter

B E R E G

SZATMÁR

7. térkép. Az 1906-ban Sátoraljaújhelyen házasságot kötött izraelita és református férjek migrációja, a személyes adataik alapján244 Saját szerkesztés az 1896. évi házassági anyakönyvek alapján245

A térkép jelmagyarázata megegyezik az 1896-os állapotokat bemutató előző térképünkkel. Térképünkről ugyanakkor sokkal többen hiányoznak, egyrészt már a reformátusok közül is hiányzik egy Tiszafüreden élt asztalos segéd, B. Kovács Mihály. Az izraeliták közül pedig összesen 15 főt nem tudtunk ábrázolni, ők Budapesten (4 fő), Beregben (3 fő), Szatmárban (2 fő), Máramarosban (2 fő), Biharban, Borsodban, Jász-Nagykun-Szolnokban és Szabolcsban éltek. 245 BAZML XXXIII.-2 Zemplén megye kerületi anyakönyvi másodpéldányainak levéltári gyűjteménye 1895-2004. Sátoraljaújhely házassági anyakönyve (1906) 244

215

Összegzés Sátoraljaújhely bár nem tartozott az ország legfontosabb és egyben a leggyorsabban fejlődő városai közé a XIX. század utolsó évtizedében, de lélekszáma mégis számottevően gyarapodott. Az anyakönyvek alapján kiszámított természetes szaporodás így alakult az 1986-os évben: a 760 tényleges születésre 498 sátoraljaújhelyi halálozás jutott246, így 262 volt a valóságos természetes szaporulat. Emellett a bevándorlás is jelentős volt, amiről a születési helyek árulkodnak. Ezeket osztályozva az alábbi megállapítások tehetők: a megyeszékhelynek legerősebb kapcsolata a körülötte elterülő négy járással volt, először is a Sátoraljaújhelyi járással, a Bodrogköz nyugati és északi részével, illetve a Gálszécsi és a Nagymihályi járás déli részével. Nyugatról ugyancsak erős volt a kapcsolat Sárospatakkal, de ez nem is meglepő a földrajzi közelség miatt. Ez a terület nevezhető a vonzáskörzet legbelső körének (ami tehát nem lépte át megye határát). A megyeszékhely közepes erősségű kapcsolatban volt a Sárospataki és a Tokaji járás településeivel, továbbá a Gálszécsi és a Nagymihályi járás északi felével, ahova hozzászámíthatjuk még magát Homonnát is. Ez a vonzáskör már átlépte a megyehatárt, keletről Ung megye keleti része (kb. Ungvártól nyugatra), de ennél fontosabb partner volt Abaúj-Torna megye, lényegében a keleti fele, beleértve Kassát is. Sáros és Szepes megyék is idetartoznak, főleg ha a távolságot és az aprófalvas településhálózatot nézzük. Mindezek után adódik a megállapítás, hogy a bevezetőben is megemlített hosszú és keskeny vármegye alakja messze nem tükrözte a megyeszékhely vonzáskörzetét. Délről a Szerencsi járás jó része semmiféle kapcsolatot nem ápolt megyeszékhelyével, ugyanígy alig kimutatható kapcsolat észlelhető az északi járások településeivel. Nemcsak a távolság, de a ruszin nép más irányú mobilitása is megnevezhető az okok között. A Szinnai járást pedig még a Vihorlát hegység is elzárta Sátoraljaújhelytől. Mindhárom anyakönyv alapján kijelenthető, hogy a bevándorlók születési helye összefüggött azzal, hogy mi volt a foglakozásuk. Minél távolabbról érkezett valaki, annál képzettebb, illetve magasabb társadalmi státuszú volt, így például a katonaorvos leánya Sopron megyében, vagy pl. egy Zágrábban élő pénzügyi tanácsos lánya Temesváron született. Farudy György nagyszalontai tanár pedig Cselejen született, ahol apja földbirtokkal rendelkezett. Felesége, egy lelkész leánya pedig Maros-Torda megyében született.

A születéseknél levonva az utólagos bejegyzéseket, míg a halálozásoknál nem vettük figyelembe a más településről származó közkórházban elhunytakat, a vízbefulladt azonosíthatatlan hullákat és egyéb hasonló okok miatt elhunytakat. 246

216

Bagdi Róbert Társadalmi mobilitás Sátoraljaújhelyen a házassági anyakönyvek alapján (1896-1906) A társadalmi mobilitás vizsgálatára alapvetően két módszer létezik, az egyik szerint az egyénekről minél több elérhető személyes adatot kell összegyűjteni, és azok összesége alapján kell állásfoglalást tenni, hogyan is változott az egyén társadalmi helyzete. A másik szerint generációkat kell vizsgálni, és minden számításba jöhető információ birtokában kell meghatározni a társadalmi emelkedést vagy lesüllyedést.247 Mindezek vizsgálatára hivatalos adatok csak 1930-tól állnak rendelkezésre, olyan formában, hogy a népszámlálás rákérdezett az egyén édesapjának foglalkozására.248 A házassági anyakönyvek ugyanilyen típusú adatokat közöltek a korábbi periódusokból, így vizsgálatunk módszere a „francia típusú” - a bekezdés elején elsőként említett - csoporthoz tartozik. Tudjuk, hogy vizsgálatunk korlátokba ütközik, mert ezekből az adatokból nem ismerjük meg az egyén vagyoni helyzetét: csupán egyetlen foglakozási bejegyzés áll rendelkezésre, a házasságkötőkről, ill. az édesapjukról. Vizsgálatunk során kénytelenek voltunk elsősorban a férjekre koncentrálni, mert a feleségek esetében többnyire csupán a háztartásbeli voltukat jegyezték be. Mindennek kösztönhetően az egyes foglalkozásokra vonatkozó adatok száma nem volt nagy, így a hasonló presztízsű társadalmi rétegeket összevontan kezeltük. Mindezen megjegyzések után, kísérletet teszünk a foglakozások alapján a társadalmi mobilitás meghatározására. Elsőként a házasodók foglalkozását vetettük össze a szülőkével. Vizsgálatunk során egyaránt találtunk társadalmi emelkedésre, ill. lesüllyedésre példákat. Mindkét évben (1896 és 1906) jelentősnek mondható számban megegyezett az apa és fia foglakozása. 1896-ban a 116 férj közül 24 (20,7%) követte édesapja nyomdokait, míg 1906-ra ez az arány csökkent valamelyest (149 férjből 23 fő - 15,4%).249 Az apjuk foglakozását követők között egy ácsot, két cipészt, két szabót, három földművest, öt kereskedőt (közülük egy fő borokkal, egy fő terményekkel, és egy fő fával és könyvekkel kereskedett), egy kovácssegédet, egy mezőgazdasági bérest, három napszámost, egy népzenészt, egy szőlőmunkást, két urasági kocsist, egy vasúti napszámost, és egy vésnököt találtunk (1896). Tíz évvel később egy asztalos, egy bérkocsi tulajdonos, három csizmadia, egy földbirtokos, egy fűszerüzletben alkalmazott, egy kerékgyártó, öt kereskedő (egy fő terménnyel, egy fő rövidáruval, két fő fűszerrel és egy fő mésszel kereskedett), egy kisbirtokos, egy kocsmáros, egy kovács, négy napszámos, egy mészáros, egy városi kocsis, és egy mozdonyvezető követte édesapja foglalkozását. A felsorolt foglalkozások képviselői közül többre igaz, hogy sarkítva „beleszületett” társadalmi státuszába, ő maga látszólag semmi különöset sem tett/tehetett a saját társadalmi felemelkedése érdekében. A földművelők, a napszámosok, a béres és bizonyos tradícionális A módszertani kérdésekre bővebben ad választ például Czoch Gábor: A társadalmi rétegződés mikro- és makrotörténeti szempontból In: Századvég (Új Folyam) 1999. 15. szám. Tél, 17-38. o. 248 Gyáni Gábor-Kövér György: Magyar társadalomtörténete reformkortól a második világháborúig, Osiris Kiadó. Bp., 156. o. 249 Egyazon foglakozásúnak vettük apát és fiát akkor is a fiú még nem tanulta ki teljesen szakmáját (de helyzetében benne volt a mesterré válás), pl. 1896-ban Béda Gyula még kovácsipari segéd volt, míg apja kovácsmester. Vagy 1906-ban Balogh Béla Ede asztalossegéd volt, míg apja asztalos. Az ilyen esetek 1906-ban 3 alkalommal, míg 1896-ban csak 2 alkalommal fordultak elő. Egy esetben ebbe a csoportba soroltunk egy fűszerkereskedésben alkalmazottat, mert apja egy fűszerkereskedés tulajdonosa volt (valószínűleg épp gyakorlatot szerzett, de idővel akár a családi vállalkozást is átvehette, legalábbis nagy valószínűséggel megörökölte.) Táblázatainkban akkor alkalmaztuk a nem változott a társadalmi státusz bejegyzést, ha pl. egy mesterember fia egy másik szakmában érvényesült. 247

217

zsakmák esetében figyelhető meg ez a jelenség. A földbirtokosok (birtoknagyságtól függetlenül) szintén csupán örökölték a vagyont, akárcsak a kereskedők a családi vállalkozást. A népzenész vagy a különböző mesterségek követőinek viszont képezniük kellett magukat ahhoz, hogy apjuk foglakozását követhessék. Azokat a foglalkozásokat, amelynek űzői közül legalább egy fő az édesapja nyomán választotta foglakozását, külön is megvizsgáltunk, vajon milyen valószínűséggel követték apjuk foglakozását. Vizsgálataink szerint a táblázatokban feltüntetett foglalkozások közül a kereskedők és a földművesek-napszámosok között fordult elő legnagyobb valószínűséggel a foglalkozások követése. Mindkettőnek megvolt az oka is, elméletileg az agrármunkások közül már csak felfelé vezethetett az út (alulról senki sem érkezhetett: társadalmilag talán csak a koldus lét volt alacsonyabb presztízsű…). A szegénységből kitörni azonban a példák szerint a többségnek nem sikerült. 1. táblázat. Példák 1896-ból a társadalmi állapot változására (a házasságot kötött férfiak és édesapjuk foglakozása alapján)250 A férj foglalkozása

Összesen

Követte

Felemelkedés

Lesüllyedés Nem változott

cipész

8

2

4

1

0

napszámos

6

3

0

2

0

kereskedők

6

5

1

0

0

szabó

5

2

2

0

1

földműves

4

3

0

0

0

kocsis

4

2

1

1

0

ács

3

1

1

1

0

kovács

1

1

0

0

0

mg-i béres

1

0

0

0

1

szőlőmunkás

1

0

0

0

1

gyári napszámos

1

1

0

0

0

népzenész alacsony presztízsű összesen mester-közepes presztízsű összesen kereskedő összesen

1

1

0

0

0

18

10

1

3

2

17

6

7

2

1

6

5

1

0

0

Saját szerkesztés az 1896. évi sátoraljaújhelyi anyakönyv alapján

A különféle cikkekkel kereskedőket egy kategóriába vontuk össze. 1896-ban a földművesek közül egy főnek nem tüntették fel az apját (törvénytelen gyermek volt). Egy cipésznek pedig nem ismerjük az apját. 250

218

2. táblázat. Példák 1906-ból a társadalmi állapot változására (a házasságot kötött férfiak és édesapjuk foglakozása alapján) A férj foglalkozása

Összesen

Követte

Felemelkedés Lesüllyedés Nem változott

kereskedők

8

6

2

0

0

asztalos

7

1

4

0

2

csizmadia

6

3

3

0

0

napszámos

6

4

0

2

0

kovács

4

1

1

1

1

földbirtokos

2

1

1

0

0

kisbirtokos

2

1

0

1

0

kocsmáros

2

1

0

1

0

mozdonyvezető

2

1

1

0

0

bérkocsi tulajd.

1

1

0

0

0

kerékgyártó

1

1

0

0

0

mészáros

1

1

0

0

0

kocsis alacsony presztízsű összesen közepes presztízsű

1

1

0

0

0

7

5

0

2

0

22

10

9

2

3

magasabb presztízsű

12

8

3

1

0

Saját szerkesztés az 1906. évi sátoraljaújhelyi anyakönyv alapján

1896-ban 11 olyan férj kötött házasságot Sátoraljaújhelyen, aki napszámosok leszármazottja volt, közülük egyesek követték a szülők munkáját. Hárman ugyanúgy napszámosok lettek, de még ketten lettek mezőgazdasági alkalmazottak, igaz már nem a növénytermesztésben, hanem az állattenyésztésben, ill. a mezőőrként találtak munkát. A többiek már elszakadtak a mezőgazdaságtól, így városi seprűs, nyomdai munkás, favágó és téglagyári munkási állásokat tudtak betölteni. Egy kivétel akadt, az izraelita vallású napszámos (Sáros vármegyében) fia a felemelkedés érdekében értelmiségi pályára készült, mert Talmud-tanulónak volt bejegyezve. A 11 egyéni sors között nem lehet különbséget tenni, hogy ki született helyben, ill. bevándorló volt. 1896-ban 19 földműves251 fia házasodott meg. Csak hárman követték apjuk foglakozását. Csak négynek lakott az apja is a városban, így számukra a városba költözés minimális társadalmi emelkedéssel jár. Akik nem követték apjuk foglalkozását, többnyire valamilyen mesterséget tanultak, pl. ács, asztalos, cipész (összesen 7 fő), ill. egy fő kocsis lett. Az eddig nem említettek vagy a vágóhídon, vagy a vasútnál dolgoztak (szolgaként,

Arra nem találtunk magyarázatot, hogy mi a tényleges különbség a földműves, ill. a napszámos között. Egy magyarázatot kísérelünk meg adni, a földművesnek esetleg lehetet kisebb saját földje. A napszámosnak viszont semmije sem. 251

219

segédfékezőként). A földművelők fiai által a vizsgált évben a legmagasabb elért pozíció a törvényszéki hivatalszolga (altiszt) volt. 1906-ban összesen 14 házasuló férj volt napszámosok gyermeke (közülük 3 törvénytelen gyermek volt, így az édesapjukat nem ismerjük). Az arányok és tendenciák nem változtak meg tíz év alatt, három fő maradt szülei nyomán napszámos, további egy fő szakított a mezőgazdasággal és dohányipari napszámos lett, egy fő állásnélküli volt házasságkötésekor. Az említett hat főn kívül a többiek igyekeztek feljebb kerülni a szülőkhöz képest és vagy kisebb részben szakmát tanultak (két fő asztalos, egy fő szűcs segéd, ill. egy fő kőműves segéd) vagy a már város fenntartásában vállaltak alsó fokú szerepet (városi seprűs, posta és távírda szolga, városi fizetéses tűzoltó) vagy a vasútnál (vasúti segéd kocsirendező), míg egy fő kocsis lett. 1906-ban a tíz évvel korábbi állapotokhoz képest lecsökkent a házasságot kötő férjek földműves származása (összesen 4 fő). Közülük csak egy fő maradt meg a mezőgazdaságnál (napszámos), a többiek vagy szakmát tanultak (önálló kerékgyártó vagy molnár segéd), ill. egy fő katonai pályára lépett, de ott csupán a második legalacsonyabb rangban szolgált: honvéd tizedesként. A kereskedők a többi foglalkozáshoz képest állandóbb társadalmi csoportnak bizonyultak, mert a többség alapvetően követte az édesapjuk foglakozását (a szakmába könnyen be lehetett tanulni). Azt is jellemzőnek találjuk, hogy senki sem került úgy ebbe a csoportba, hogy ide süllyedt volna le. (Viszont kisebb részben jellemző volt, hogy néhány személynek sikerült ebbe a csoportba felemelkedni.) Az általunk kiskereskedőnek besorolt 3 kocsmáros mindegyike izraelita volt, a gyermekek közül, 2 fő rőfös kereskedő, és egy fő kereskedő lett. A társadalmi átalakulás jele, hogy már 1896-ban is volt egy olyan eset, amikor a zsidó cserépárus fia már földbérlő lett. 1906-ban ugyanúgy 3 kocsmáros (izraelita) fia nősült meg, (de ők nem azonosak az 1896-os édesapákkal, mert más településről vándoroltak be Sátoraljaújhelyre). A 3 fiúból egy fő lett kocsmáros, egy fő önálló teherárú fuvaros, egy fő pedig önálló fűszerkereskedő lett. Egy budapesti vendéglős fia már kávéház-tulajdonos volt (és budapesti lakos is volt). 1896-ban négy magánzó fia nősül meg, közülük hárman kocsmáros, varrógépkereskedő, törvényszéki írnok foglalkozásokból éltek meg, míg egy fő vasúti lakatos lett. (1906-ban nem házasodott meg magánzó apa fia) A századforduló Sátoraljaújhelyén a mesteremberek csoportja volt az a társadalmi réteg, ahová a napszámosok-földművesek rétegének esélye volt felemelkedni. 1896-ban azok, akiknek édesapjuk már legalább egy szakmában mester volt, (kihagytuk ebből a csoportból egy fő ácssegédet, mert ha ennyi idős korára nem lett mester, akkor annak lehetett valami oka) 18-an voltak. Fiaik többnyire (1896-ban két kivétellel, ők urasági kocsis, ill. vasúti napszámos állást töltöttel be) meg tudták őrizni státuszukat: ugyanúgy szakmát tanultak. Összesen 9-en voltak, közülük 4 volt segéd, míg 5-en már maguk is mesterek voltak, ill. ide soroltunk egy önálló üvegest. Hárman más területen próbáltak szerencsét: pincemesterként, mozdonyvezetőként, ill. forgalmi hivatalnokként. 1906-ban a mesterek fiai (nem volt közöttük izraelita) közül 15-en tanultak valamilyen szakmát (összesen 23-an voltak). A fennmaradó 8 fő közül két fő süllyedt le (urasági kocsis, ill. egy személyben péksegéd és fuvarosnál alkalmazott). A többiek a vasútnál helyezkedtek el raktárnokként, kocsifényezőként, műlakatosként, teheráru alkalmazottként, ill. rézművesként. A mesteremberek fiai közül a legtöbbre egy ügyvéd melletti írnok vitte.

220

A feudalizmus korában még vezető társadalmi réteg, a földbirtokosok a századfordulón (1896-ban három fő), már igyekeztek fiaiknak valamilyen polgári állást találni, így kerültek a községi jegyző, pénztárnok, vagy gimnáziumi tanár állásokba. 1906-ban ugyancsak 3 földbirtokos fia nősült meg, közülük egy megmaradt földbirtokosnak, egy fő elszegényedett kisbirtokossá (mindkettő izraelita volt), a harmadik férj egy református vallású földbirtokos fia volt, ő ugyanúgy igyekezett polgári állást találni (így lett városi rendőrfőnök). Vagyis a feudális társadalom maradványai kezdenek eltűnni (bérlők, új földbirtokosok megjelenése, lásd izraeliták, ill. megjelenik az átváltás feudális polgári állásokra). Végezetül az értelmiség származását vizsgáltuk meg, ti. kiből lett értelmiségi, ill. az értelmiségi szülők gyermekéből milyen foglakozásúak lettek. A kántortanítók az értelmiségi réteg alján helyezkedtek el, érdekesség, hogy mindkét évben volt egy-egy férj, akinek az édesapja kántor volt, fiak viszont mindkét esetben a vasútnál helyezkedtek el, lakatosként. Még egy lesüllyedésre találtunk példát, 1896-ban a városi tanácsos fia csak gyári géplakatos volt. 1896-ban több (összesen négy) esetben nősült meg értelmiségi szülő fia, így nagyobb bizonyossággal jelenthető ki, hogy fiaik többé-kevésbé ugyanolyan presztízsű állást tudtak betölteni, mint apjuk. 1896-ban így a kultúrmérnöknek mérnök volt az apja is. De a három ügyvéd fiából is árvaszéki jegyző, írnok, vagy szolgabíró lett. 1906-ban viszont egy magasrangú értelmiségi fia is házasodott meg: a tanácskúria másodelnökének a fia akadémiai jogtanár volt. 1906-ban találtunk egy estet, ahol egy tanár gyermeke lesüllyedt, vasúti mozdonyvezetővé. Igaz, apja akkor már nem élt, (így az is lehet, hogy korán árvaságra jutott). Az értelmiségnek még kétfajta utánpótlása volt, az izraeliták esetében a korábbi kereskedő családokban a fiúk magasan megbecsült polgári állásokat töltöttek be, (az ügyvéd apja gépkereskedő volt, az orvosé pedig terménykereskedő). 1906-ban már megfigyelhető, hogy a vasútnál dolgozók gyermekeik szintén a vasútnál próbáltak megélhetést találni, (itt lehetett a legbiztosabban megalapozni a megélhetést). Például egy személy kivételével (ő színész lett), mindenki az apjukkal megegyező, vagy annál kissé magasabb pozícióba kerültek. A vasútnál való munka is generálhatott asszimilációt, mert Roska Miksa apjának még Vaszíj volt a családi neve.

221

Demeter Gábor A Partium és környezete migrációs viszonyai 1910-ben A tanulmányban migrációs vizsgálatok alapján regionális közlekedési folyosók és gátak, törésvonalak meglétét kutatjuk a Partiumban 1901-1910 között. Kutatásunk a térbeli kacsolatokat vizsgálja egy időhorizontban (nem idősoros jellegű). A vizsgált terület kiterjed a Partium három megyéjére: Szatmárra, Biharra és Szilágyra, valamint egy határos erdélyi (Kolozs) és két Tisza-balparti (Hajdú, Szabolcs) megyére, melyek más régióhoz tartoztak. A megyéktől elkülönítettük a törvényhatósági jogú városokat, s vizsgáltuk a Budapesttel való migrációs kapcsolatokat is. Az 1910-es népszámlálás adatainak újracsoportosításával lehetővé vált a megyék közötti migráció irányainak és erősségének rekonstruálása. Hogy elkerüljük a megyék eltérő nagyságából származó arányeltolódást, nem abszolút számokkal számoltunk, s nem is a teljes népességhez viszonyítottuk migrációs adatainkat, hanem a migrációs folyamatokban résztvevő népesség számához viszonyítottuk az egyes irányok, kapcsolatok kitüntetettségét. Adatbázisunkat az 1. táblázat tartalmazza. A népszámlálás a születési hely alapján következtet a migrációra, ennek következtében az adatsor is egy tágabb periódust fog át. A 100 főnél kisebb migrációt elhanyagoltuk. A megyék népességi és vándorlási adatainál a törvényhatósági városok adatait nem szerepeltetjük, így a vidék rurális jellegűnek tekinthető. Ennek köszönhetően a rurális és urbánus területek jellemzőinek összehasonlítása is lehetséges. Az adott megyéből a megyeszékhelyre történő vándorlás számadatait a nagyváros migrációs adataiba építettük be. Adatainkat 24 kartogramon ábrázoltuk. Modellünk nem tud különbséget tenni a megyén belüli migráció és a megehatáron átlépő, de kis távolságú (szomszéd falvak) között. A régió egészére nézve a következő megállapításokat tehetjük: A. A bevándorlók és kivándorlók koncentráltságának vizsgálata alapján elmondható, hogy Kolozs, Kolozsvár és Szabolcs más régiókkal intenzívebb kapcsolatban állt, hiszen a migránsok 30-40%-a származott az általunk lehatárolt területekről, míg a többi területen ez 60-70% volt, így besorolásuk a jelen vizsgálati területbe némileg önkényes. Viszont éppen ez tette lehetővé, hogy törésvonalakat keressünk a vizsgálati területen belül. B. A bevándorlók és kivándorlók aránya alapján elkülönülnek a népességtöbblettel bíró elnyelőként működő városok és a kibocsátó területként funkcionáló vidék. C. Az urbanizációs folyamatok dinamikájára utal az összlakosságon belül a bevándorlók aránya: ez alapján Debrecen a leggyengébb a négy törvényhatósági jogú városból. Kiemelkedő viszont Szabolcs szerepe, mely a hegységekből érkező népességhullámra utal. D. A kivándorlók aránya az összlakosságból azt mutatja, hogy Nagyvárad és Hajdú megye (az utóbbi Debrecen felé) rendelkezett mobilisabb lakossággal, míg Bihar, Szilágy és Kolozs megyék viszonylag kis mobilitást mutattak.

222

80-100% 50-60 % 30-50 %

50-70 %

300-400%

66-70 % 66-70%

200-300 %

30-40 % 40-50%

40-50 %

20-30 %

70-80 %

A bevándorlók és kivándorlók aránya

A bevándorlók és kivándorlók koncentráltsága

15-20 % 15-20 % 50-60 % 40-50 %

20-25% 10-15 %

60-65 % 7-10 %

A bevándorlók aránya a lakosságból

A kivándorlók aránya a lakosságból

A-D. ábra. A regionális elemzés eredményei Lokális megállapításaink a következőképpen foglalhatók össze: 1. Pest vonzása a régióban leginkább Nagyváradot és Debrecent és Kolozsvárt érintette, az innen kivándoroltak 20-25%-a ment a fővárosba. A rurális régióban a Pestre történő migrálás nagyságrendekkel kisebb, inkább a lokális központot célozza meg. A város tehát ugródeszka Pest felé. A városból kisebb hajlandósággal mennek vissza falura, sokan inkább a fővárost választják. Kolozs és Hajdú (vidék) esetében a Pestre költözők aránya a többinél is kisebb, itt a lokális központ vonzóhatására kell gyanakodni. 2. Hajdú megye vidéki területeiről érkező migránsok fele Debrecent célozta meg, a nem határos megyékből aránylag kevesebben érkeztek, a városokból – Szatmárnémetit leszámítva – szintén. Debrecen vonzáskörzete nem terjedt túl a Partiumon (Bihar). 3. Nagyvárad hatása szintén csak egy megyére terjed ki, de a Biharból kivándorlók nem annyira Nagyváradon koncentrálódnak, mint Hajdú és Debrecen esetében. (Az adott megyékből kivándorlók összesítése az egyes kartogramokon 100%-ot ad.) 4. Ugyanez érvényes Kolozsvárra. Kolozs megyén túl Kolozsvár, mint desztináció szerepe ugrásszerűen csökken, azaz a K-Ny-i útvonalak itt elhalványulnak, kapcsolata csak Szilággyal (É-D) erős!

223

40-45% 18-21%

3-4%

15-18%

21-25%

4-6% 8-12%

1-3% 6-8 %

0%

4-8 %

A Pestre kivándorlók, az adott területrõl kivándoroltak %-ában

0-2%

3-4 %

A Debrecenbe kivándorlók, az adott területrõl kivándoroltak %-ában

1-2%

2-3%

6-8% 30%

25-30 %

A Nagyváradra kivándorlók, az adott A Kolozsvárra kivándorlók, az adott területrõl kivándoroltak %-ában területrõl kivándoroltak %-ában 1-4. ábra. A megyékből és városokból kivándorolt lakosság városi célpontjai és megoszlása az adott helyet elhagyók %-ában

5. A nagyváradi kivándorlók negyede a megyén belül marad. Emellett Szilágy ad jelentős arányban bevándorlót Biharnak (arányában nagyobb, mint a Hajdúból kivándoroltak között; az abszolút számokat lásd az 1. ábrán). 6-7. Ugyanez érvényes a Szatmárnémetiből Szatmárba vándorlók részesedésére is. A migráció lépcsőkben halad, a nagy ugrás ritka. Szatmár a határos megyékre, Szilágyra és Szabolcsra gyakorolt nagy szívó hatást a régión belül. A bihari érmellékiek elenyésző arányban mozognak Szatmár felé, ugyanez fordítva (arányaiban) erősebb (az abszolút számokhoz lásd az 1. táblázatot: 3,2 és 2,4 ezer). Kolozs megyének nem volt kapcsolata a vizsgált régión belül más megyékkel, csak Szilággyal.

224

10-15% 5-7 % 30-35% 2-5% 7-10%

15-20%

20-25%

25-30 %

0-2%

A Biharba kivándorlók, az adott A Szatmárba kivándorlók, az adott területrõl kivándoroltak %-ában Bp.0,5% területrõl kivándoroltak %-ában Bp.0,4% 1-2 %

7-10 % 15-20% 2-3 % 4-8 % 0-2%

3-5 %

A Szilágyba kivándorlók, az adott területrõl kivándoroltak %-ában

A Hajdúba kivándorlók, az adott területrõl kivándoroltak %-ában

10-15%

0-2% 7-10% 5-8 %

3-5 %

0-3 %

10-15%

A Kolozsba kivándorlók, az adott területrõl kivándoroltak %-ában

A Szabolcsba kivándorlók, az adott területrõl kivándoroltak %-ában

5-10. ábra. A megyékből és városokból kivándorolt lakosság vidéki célpontjai és megoszlása az adott helyet elhagyók %-ában

225

5-10 %

35-40%

0-0.5%

3-5%

1-2% 0.5-1%

1-3%

10-15 %

A Debrecenbe bevándorlók, A Pestre bevándorlók, az összes Pestre bevándorolt %-ában az összes bevándorolt %-ában Bp.2,3%

2-3%

0-1%

1-2%

5-7 % 0-1 % 45-50 % 20-25 %

A Nagyváradra bevándorlók, az összes A Kolozsvárra bevándorlók, az összes bevándorolt %-ában Bp.2,5% bevándorolt %-ában Bp.2,3% 11-14. ábra. A megyékbe és városokba bevándorolt lakosság megoszlása származási hely szerint arányosan

8. Szilágy esetében is az É-D-i kapcsolatnak (Szatmár) és a szomszédos megyéknek van nagy jelentősége. A városok szerepe az előző esetben is elenyésző, azaz a rurális vidék nem bír vonzótényezőkkel (elmaradott), illetve a város relatíve nagyobb vonzó- és megtartóképességgel bír (akármennyire is fejletlen más városokkal szemben). (A törvényhatósági jogkörű város hiánya szintén befolyásolja a migrációs adatokat: pl. a Zilah-vidék viszony nem ábrázolható külön). 9. Hajdú megyét a debreceniek választják leginkább célpontul. Ez eltér az előbbiekben jelzettől és erős interakciót feltételez a város és vidéke között. A Debrecenből Hajdúba (vidékre) költözők aránya közelíti a Pestre költözőkét. Ugyanez igaz Szatmárnémetire és Szarmárra, Váradra és Biharra, de Kolozs megyébe már kevesebb kolozsvári költözött, mint Pestre. 226

3-5 % 2-3%

5-7%

7-10%

15-20% 0-1% 7-10 %

A Biharba bevándorlók, az összes bevándorolt %-ában Bp.1,3%

A Szatmárba bevándorlók, az összes bevándorolt %-ában Bp.1,6%

3-5 % 25-30%

15-20%

2-5 % 20-25 % 1-2 %

1-3%

0-1 %

7-10 % 15-20 %

A Szilágyba bevándorlók,az összes bevándorolt %-ában Bp.1,1%

A Hajdúba bevándorlók, az összes bevándorolt %-ában

1-2%

10-15% 2-3 % 10-13 %

3-5 %

0-1 %

8-10% 3-5%

A Kolozsba bevándorlók, az összes bevándorolt %-ában

A Szabolcsba bevándorlók, az összes bevándorolt %-ában

15-20. ábra. A megyékbe és városokba bevándorolt lakosság megoszlása származási hely szerint arányosan

227

10. Szabolcs esetében a szatmáriak és a Hajdú megyeiek jönnek számításba (nyilvánvaló, hogy az érintkezési felület hossza is számít, adatainkat ezzel is lehetett volna súlyozni, de ez nem teszi lehetővé a nem határos megyék vizsgálatba vételét). A megye további partnerei a régión kívül helyezkednek el. 11. A Pestre felvándorlók csak kis hányadát adja a régió, de Bihar, Szabolcs és Szatmár szerepe megkérdőjelezhetetlen: Pest vonzó hatása érezhetően csökken kelet felé. Hajdú alulreprezentáltsága Debrecen rivalizálásának köszönhető (a megye mérete nem számít, hiszen a területi egyenlőtlenségeket kiküszöbölendő, a migránsokat nem a megye lakosságához, hanem a migránsok számához viszonyítottuk). 12. Az utóbbit megerősíti, hogy a Debrecenbe érkezők 35-40%-a Hajdúból jött. Kolozs és Szilágy szerepe elenyésző. 13-14. A Nagyváradra bevándorlók koncentráltsága még nagyobb (Bihar megye), akárcsak Kolozsvár esetében Kolozs megye szerepe nyer hangsúlyozást. A szomszédos megyéket figyelembe véve a Kolozs(vár)-Bihar reláció mindig gyengébb, mint a KolozsSzilágy! 15-16. A Biharba bevándorlók esetében azonban kiegyenlítettség figyelhető meg: a megyével alig határos Szatmár részesedése a bevándorlókból ugyannyi, mint Hajdú, Szilágy vagy Nagyvárad esetében, azaz az Érmellék D-i irányba jó áteresztőkéességgel bírt. Szatmárban is ugyanez tapasztalható, de itt Szatmárnémeti részesedése kevesebb, mint a szomszédos megyéké. 17-18. Kolozs esetében csak Szilágy és Kolozsvár jöhet szóba (az előbbi hangsúlyosabb), mint forrás. (Ennek az az oka, hogy Szabolcsnak és Kolozsnak más, a regionális összehasonlításban nem szereplő megyével is volt intenzív kapcsolata). Szilágy esetében viszont nem Kolozs a fő forrás, hanem Szatmár. Ez azt jelenti, hogy itt egy Szatmár-Szilágy-Kolozs áramlási vonallal szembesülünk, mely nem a főváros, hanem Erdély felé mutat. 19-20. A Hajdú megyébe és Szabolcsba bevándorlók esetében a szomszédos megyék a fő források: Kolozs és Szilágy részesedése mindkét esetben jelentéktelen, megerősítve feltételezésünket, hogy a migrációs törésvonal nem a mai határ és a Partium, hanem Erdély és a Partium között húzódott, illetve Szilágy inkább Erdély, míg a másik két megye Magyarország felé mutatott élénkebb kapcsolatokat.

228

1. táblázat. Alapadatok 1. Bevándorló a célpont összlakosságának %-ában, 2. Bevándorló a célpont összes bevándorlójának arányában (%), 3. Bevándorlóa forrás lakosságának arányában (%), 4. Bevándorlóa forrás kivándorlóinak arányában (%) HOVÁ

Irodalom: A Magyar Szent Korona Országainak 1910. évi népszámlálása. V. Magyar Kir. KSH. Bp. 1916. 61. kötet 229

Baros Zoltán – Pénzes János – Tóth Tamás Demográfiai folyamatok a Csereháton a XX. század folyamán Bevezetés A Cserehát egyike hazánk tradicionálisan elmaradott térségeinek. Ennek hátterében hátrányos természeti adottságai, periférikus fekvése, aprófalvas, városhiányos településszerkezete húzódik meg. Az ezekből fakadó, régóta meglévő társadalmi-gazdasági problémák elmélyültek a térségben, sőt az elmúlt évszázad során újabb kedvezőtlen folyamatok jelentek meg. Emiatt indokolt foglalkozni a Csereháttal, s jelen tanulmányban felhívni a figyelmet a térség komplex demográfiai problémáira. A terület lehatárolása és általános jellemzői A terület lehatárolása kapcsán kétfajta megközelítést lehet alkalmazni; egyrészt a természetitájföldrajzi határok szerint, másrészt a közigazgatási (pontosabban KSH-statisztikai) beosztáshoz igazodva. A Cserehát, mint tájföldrajzi egység lényegében a magyar-szlovák országhatártól délre, a Hernád- és a Bódva- (illetve annak torkolata alatt a Sajó) folyók között csúcsára állított háromszögre emlékeztető területet öleli fel (1. ábra). A tájföldrajzi adottságokhoz igazodó lehatárolással kapott terület kiterjedése 1389 km2, más megközelítésben 1250 km2, míg a határoló folyók völgysíkja nélküli dombsági terület nagysága 1040 km2 (SZABÓ J. 1986).

1. ábra. A Cserehát magterülete és peremvidékei (Forrás: saját szerkesztés MAROSI S.-SOMOGYI S. 1990 alapján)

Társadalomföldrajzi szempontból indokolt eltérni a tájföldrajzi Csereháttól, hiszen a vizsgált települések természeti határok alapján történő kiválasztása több problémát vet fel. A

230

történeti földrajzi alapon Csereháthoz sorolható települések száma hozzávetőlegesen 78, s a terület kiterjedése 1132,8 km2. (DOBÁNY Z. 1999) A Cserehát-Hernád-Bódva vidék, döntően városi vonzáskörzetekre és az önkormányzatok együttműködéseire támaszkodó lehatárolás alapján 125 települést foglalt magába, összesen 1781,2 km2-en (G. FEKETE É. 1995).

2. ábra. A vizsgált három kistérség és Borsod-Abaúj-Zemplén megye statisztikai kistérségei 2004. január 1-től (Forrás: saját szerkesztés a 244/2003. (XII. 18.) Korm. rendelet alapján, Magyar Közlöny, 2003/148. sz.)

3. ábra. A vizsgált három kistérség települései lakosságszám szerint kategorizálva, fő (Forrás: saját szerkesztés a KSH 2005-ös Borsod-Abaúj-Zemplén megyei statisztikai évkönyve alapján)

231

Jelen vizsgálat során azonban a KSH kistérségeket vettük alapul – hasonlóan egy 2004ben készült elemzéshez (EKÉNÉ ZAMÁRDI I.-TÓTH T. 2004) – melyek eltérnek az előző két lehatárolástól. Ennek alapja az, hogy három kistérség (a 2004. január 1-ei besorolás szerinti edelényi, encsi és szikszói kistérség) teljes egészében lefedi a tájföldrajzi Cserehátot. Az említett kistérségeket 104 település alkotja, 1504,2 km2 kiterjedésű területen (2. ábra). Mint már említettük, a Cserehát jellegzetesen aprófalvas, mely egyben városhiányos térségnek is minősül. A települések átlagos lakosságszáma 770,5 fő, mely jelentősen elmarad az országos átlagtól. A települések 28,8%-a (30 község) törpefalu, melynek lélekszáma a 200 lakost sem éri el, 35,6%-a (37 település) pedig 200 és 500 lakos közötti aprófalu. Tehát a Csereháthoz tartozó három kistérség településeinek 64,4%-a 500 lakos alatti lélekszámú (3. ábra). A Cserehát menti folyóvölgyekben, a peremterületeken helyezkednek el a legnagyobb lélekszámú települések (a városi rangú Edelény, Encs, Szendrő és Szikszó neve fel van tüntetve a térképeken). A legkisebb lakosságszámú települések a térség központi részén koncentrálódnak. Mivel a törpe-, apró- és kisfalvak rendelkeznek a legkisebb gazdasági erővel és demográfiai szempontból igen sérülékenyek, ezért az elaprózott településszerkezetű térségeknek általában számos társadalmi- és gazdasági problémával kell megküzdeniük. A területi lemaradás folyamata A Cserehát jelenleg tapasztalható többszörösen hátrányos helyzetének megértéséhez szükséges áttekinteni a történeti előzményeket, ezáltal bemutatva a térség leszakadásának folyamatát. A középkor évszázadaiban sűrű, aprófalvas településhálózat jött létre, igazodva a tagolt, dombsági környezethez. A természeti adottságok, a gazdaság és a településhálózat között egyensúly állt fenn abban az időszakban. A leszakadási folyamat első fázisa a XVI. századhoz köthető, miután a török és császári csapatok szabadon portyázhattak Fülek várának elestét követően. Számos település időszakosan vagy véglegesen elnéptelenedett. Talán még ennél is nagyobb szerepe volt a Cserehát leszakadásában a gazdálkodási forma megváltozásának, hiszen a paraszti gazdálkodást felváltó majorsági gazdálkodás egyrészt a kisebb szakértelmet igénylő gabonatermesztés súlyát növelte, másrészt a jobbágyok és az éppen kialakuló iparos réteg elszegényedéséhez vezetett. Ennek következményeként nőtt a társadalmi elégedetlenség is, mely az elemi csapások és járványok pusztításával együtt eredményezte a térség kiesését a kialakuló területi (országos és nemzetközi) munkamegosztásból. A leszakadási folyamat második fázisa a XVIII. század első feléhez kapcsolódik, amikor az elnéptelenedett települések újjáélesztése kapcsán a birtokosok a munkaerő mennyiségi és nem minőségi növelését támogatták. Ennek betudhatóan konzerválódott a korábbi előnytelen gazdálkodási forma. Emellett a katolikus magyar és rutén lakosság betelepítésével jelentősen megváltozott az etnikai és vallási összetétel. A leszakadási folyamat harmadik fázisa paradox módon a Kiegyezést követő általános gazdasági fellendüléshez fűződik, mert a térség továbbra sem tudott bekapcsolódni a területi munkamegosztásba, ezért elmaradt az agrárszektor modernizációja, valamint a tőkefelhalmozás, a vasútépítések pedig csak a völgyeket érintették. A társadalmi vetülete ennek a folyamatnak abban nyilvánult meg, hogy a 232

magas természetes szaporodás miatt csökkent a térség eltartó képessége, s emiatt különösen nagy volt a Cserehát településein a tengerentúli kivándorlás mértéke (a szendrői járás területén az 1910-es népszámlálás során 5% volt a „távollévők” aránya). A leszakadási folyamat negyedik fázisa a trianoni békeszerződéstől datálható, hiszen a térség a határmegvonással elvesztette nagyvárosi központját és egyben piacának nagy részét (a Felvidék volt a terület legnagyobb gabonafelvevője), emellett periférikus helyzete is felerősödött (SÜLI-ZAKAR I. 1992). A két világháború közötti infrastrukturális fejlesztések is csak a Bódva- és Hernád-völgyét érintették. Jelentősen fejlődtek a mai városok (Edelény és Encs járás-, míg Szikszó ideiglenesen megyeszékhely rangot viselt). Megjelent egy második tengerentúli kivándorlási hullám, emellett a háborús készülődés jegyében fejlődő borsodi iparvidék jelentős munkaerőt szívott el a térségből (G. FEKETE É. 1995). A leszakadási folyamat ötödik fázisa az államszocializmus időszakához köthető. A tervgazdálkodás, erőltetett iparfejlesztés, valamint a mezőgazdaság kollektivizálása együttesen mélyítette tovább a csereháti térség elmaradottságát. A megyei fejlesztési tervek nélkülözték az aprófalvas tájegységet, melyre egyre inkább rányomta bélyegét a központosításra való kormányzati törekvés (mely az 1971-es OTK-ban csúcsosodott ki) (LADÁNYI J. 2004). A mezőgazdaság kollektivizálása és modernizálása, párosulva a Sajó-völgyi ipartelepítéssel azt eredményezte, hogy jelentős migráció indult a fejlesztett térségekbe. Annak ellenére, hogy a szocializmus évtizedeinek egyik célkitűzése volt a területi kiegyenlítés, több kutató is (pl. BELUSZKY P. 1976) felhívta a figyelmet a hátrányos helyzetű területek – köztük a Cserehát – súlyosbodó problémáira. Végül – véleményünk szerint – a leszakadási folyamat hatodik fázisaként lehet értékelni a rendszerváltást követő időszakot, mert a piacgazdasági átalakulás, az önkormányzatiság megjelenése – jórészt a meglévő hátrányoknak betudhatóan – a térség további lemaradását eredményezte az ország többi részéhez viszonyítva. Mind térségi, mind települési szinten jelentősen növekedtek a területi különbségek. (NEMES NAGY J. 1998) A borsodi nehézipar válsága azonnal kihatott a csereháti terület dolgozóira is, elbocsátásukkal tovább súlyosbodtak a foglalkoztatási gondok, mely a demográfiai folyamatokra is rányomta bélyegét. A kedvezőtlen helyzet alátámasztása végett megemlíthető, hogy mindhárom kistérség beletartozik a leghátrányosabb 48 kistérséget felölelő csoportba (Magyar Közlöny 2004/47.), illetve Nemes Nagy József 2004-ben a készült versenyképességi elemzésében az ország 168 kistérségének rangsorában a szikszói kistérség mindössze a 148., az edelényi a 149. és az encsi a 150. helyen állt (NEMES NAGY J. 2004). A népességszám változása a XX. század folyamán A népességszám változása jelentősen hat az adott terület fejlődésére, ezért fontos a demográfiai folyamatok – ezen belül elsőként a népességszám változásának – elemzése. A népességszám-változás jó indikátor (volt) a területi fejlettség elemzése során (G. FEKETE É. 1991). A múlt idő azért indokolt, mert a rendszerváltást követő időszakban ellentmondásos folyamatok is megfigyelhetők, ezért félrevezető lehet pusztán a népességszám-változásból következtetni a térségi-települési fejlettség változási irányára, s ennek indoklását éppen a vizsgált terület jellemzése adja meg. 233

A terület népsűrűsége 52,9 fő/km2, tehát az ország legritkábban lakott térségei közé tartozik. A demográfiai elemzések azt mutatják, hogy a Cserehát népességnövekedése mindig alatta maradt az országos tendenciáknak, és a térség már az 1800-as évek utolsó évtizedeire elérte eltartó képessége határát (DOBÁNY Z. 1999). fő 45000 40000 35000 30000 Edelényi kistérség

25000

Encsi kistérség

20000

Szikszói kistérség 15000 10000 5000

18 70 18 80 18 90 19 00 19 10 19 20 19 30 19 41 19 49 19 60 19 70 19 80 19 90 20 01

0

évek

4. ábra. A vizsgált három kistérség népességszámának alakulása 1870-2001 között, fő (Forrás: saját szerkesztés a KSH 2001-es B-A-Z megyei népszámlálási kötete alapján)

Ennek egyik legszembetűnőbb kísérőjelensége a tengerentúli kivándorlás megjelenése, mely a népességszámban is markáns visszaesést okozott, s mélypontja 1890-ben volt (4. ábra). Ezt követően a népességszám emelkedett mindhárom kistérségben. A kistérségek szintjén 1960-ban jelentkezett a népességszám maximuma – településenként természetesen erősen differenciáltan –, mely az edelényi kistérségben egy évtizeddel kitolódott (ennek hátterében a szocializmus időszakában felfuttatott bányászat állt). A ’60-as, illetve ’70-es évektől egyértelműen csökkent a népességszám (a népességfogyás hamarabb megindult, mint országos szinten). Még egy eltérés megfigyelhető a hazai tendenciákhoz képest – az utolsó évtizedben ismét népességnövekedés tapasztalható mindhárom kistérségben (erről a későbbiekben részletesebben esik szó). Ha a népességszám-változást településnagyság szerint differenciáltan ábrázoljuk az 1900-as évet bázisévnek tekintve, szembetűnő sajátosságokat lehet feltárni (5. ábra). Az 1940-es évek végéig a településcsoportok mindegyikének növekedett a lakosságszáma, egymástól csekély eltéréssel. A szocializmus évtizedeiben két, már korábban megjelent tendencia erősödött fel: A települések egy részét folyamatos lakosságszám-növekedés jellemezte – a legnagyobb fejlődést Edelény könyvelhette el, de az 5000 lakos feletti települések (Encs, Szikszó) is megkétszerezték lakosságszámukat. Kisebb dinamikával, de növekedés jellemezte az 1000 lakos feletti települések átlagos népességszámváltozását is. 234

Az 1000 lakos alatti települések átlagos népességszáma csökkent, különösen az 500 lakos alatti falvak esetében látványos a fogyás 1900-hoz képest. A legalacsonyabb lakosságszámú települések lakosságszáma közel felére esett vissza az eltelt 100 év során. Ez a jelenség mutatja a már említett központosításra törekvés (és az 1971-es OTK) hatását. % 400 350 -500

300

500 - 999

250

1000 - 1999

200

2000 - 4999

150

5000 - 9999

100

10000 -

50

01

90

20

70

60

80

19

19

19

41

30

49

19

19

19

10

20

19

19

19

19

00

0

évek

5. ábra. A vizsgált települések népességszám-változása népességnagyság szerint 1900-2001 között, % (Forrás: saját szerkesztés a KSH 2001-es B-A-Z megyei népszámlálási kötete alapján)

A népességszám településcsoportok szerinti változásaiból már lehet következtetni a területi folyamatokra is, hiszen a legalacsonyabb lakosságszámú települések a Cserehát központi részein helyezkednek el. Azonban ennek bizonyítása egy matematikai-statisztikai módszer segítségével viszonylag egyszerűen elvégezhető. A vizsgálat során a súlypont-számítás módszerét használtuk. A metódus lényege, hogy ha a településeket egy síkbeli pontrendszerben (ez lehet az EOV vetületi rendszer, illetve tetszőlegesen alkotott koordináta-rendszer) elhelyezzük, a települések alappontjaihoz egy-egy „súly” (tömeg) rendelhető – mely lehet a népességszám, foglalkoztatottak száma, távbeszélő fővonalak száma, stb. – amelyből egy súlyozott átlag számítással megkapjuk a vizsgált jelenség súlypontjának x és y koordinátáját. n

n

f i yi

f i xi x

i 1 n

;

y

i 1 n

fi

fi i 1

i 1

xi és yi az alappontok koordinátái, fi az alappontokhoz tartozó súly

235

A módszer bővebb leírása a hivatkozott szakirodalomban található meg (NEMES NAGY J. 1984, NEMES NAGY J. 2003, NEMES NAGY J. 2005). Bár a módszer bizonyos folyamatokat nem tud érzékeltetni (például nagymértékű és területileg egyenletes eloszlású népességszám-csökkenést, illetve növekedést), azonban a Cserehát kistérségei esetében megfelelően lehet illusztrálni a lezajló változásokat. Az 1900 és 2001 közötti népszámlálások időpontjában elemeztük a települések lakónépességének súlyponti mozgását (6. ábra).

6. ábra. A települések lakosságszámának súlyponti elmozdulása a Cserehát kistérségeiben 1900-2001 között (Forrás: saját számítás alapján szerkesztette Németh Gábor)

A súlypontok mozgása mindhárom kistérségben hasonló folyamatokat feltételez – 1900 és 1949 között a súlypontok többé-kevésbé helyben maradtak, csak kisebb elmozdulások jellemezték őket. Azonban a szocializmus első évtizedeiben gyors változás következett be – a gazdasági és infrastrukturális beruházások a Cserehát peremterületeinek fejlődését indukálták, s ez a tájegység belső területeiről kifelé történő súlyponti elmozdulást eredményezett. A térségen kívüli hatások – elsősorban a Sajó-völgy nehézipari beruházásai, illetve annak munkaerő-felszívó hatása – is közrejátszanak a népességszám súlypontjának északról déli-délkeleti irányba történő elmozdulásában. A súlypontok kiszámítása során nem különülnek el a népességszám abszolút változásának összetevői – a természetes szaporodás, illetve fogyás, valamint a népességmigráció.

236

A természetes szaporodás alakulása a térségben A népességszám alakulását két tényező határozza meg – a természetes szaporodás és a vándorlási különbözet. A XVIII-XIX. században a magas születésszám ellenére alacsony volt a természetes szaporodás. Ennek hátterében a halálozások magas száma állt, elsősorban a magas csecsemő- és gyermekhalandóságnak, valamint a gyakran pusztító járványoknak betudhatóan. A közegészségügyi helyzet javulása a XIX. század végén következett be. A térség ekkor érte el eltartóképessége határát, de a kivándorlások miatt nem jelentkezett magasabb tényleges szaporodás (DOBÁNY Z. 1999). A 20. században – elsősorban a második felében – jelentős eltérések jelentek meg a települések között. Néhány településen drasztikus a természetes fogyás mértéke (előrevetítve a település esetleges teljes elnéptelenedését), míg egyes településeken igen magas természetes szaporodás mutatkozik (főként a roma népesség magas reprodukciója miatt) (7. ábra).

7. ábra. A vizsgált települések 1000 főre vetített természetes szaporodása 1990-2001 között, fő (Forrás: saját szerkesztés a KSH 2001-es B-A-Z megyei népszámlálási kötete alapján)

A három kistérség csökkenő ütemben, de természetes szaporodást mutatott az elmúlt három évtizedben (1970-80 között 63,7, 1980-90 között 14,2, 1990-2001 között 8,5 volt az 1000 főre vetített természetes szaporodás értéke). Ezen belül azonban 62 településen természetes fogyást, 11-en stagnálást (1000 főre vetített természetes szaporodás, illetve fogyás értéke +10,0 és –10,0 közé esett 1990-2001 között), 31-ben pedig természetes szaporodást lehet megfigyelni. Az értékek igen széles intervallumban szóródnak. A két szélsőértéket Tornakápolna képviseli természetes fogyás (-750,0), illetve Csenyéte természetes szaporodás (+272,7) tekintetében (a két községről a korösszetétel elemzésekor részletesebben esik szó). A természetes szaporodás, illetve fogyás jelentősen kihat a korösszetételre, ezáltal pedig jelentősen befolyásolja gazdasági aktivitást, a humánerőforrás potenciált és nem utolsó sorban a települések innovatív készségét is. Azonban a magas 237

természetes szaporodás egy másik, nem feltétlenül előnyös folyamat – az etnikai csere – egyik fő indikátora. A vándorlási különbözet alakulása a térségben A vándorlási különbözet (a térség településeire költözők, illetve onnan elvándorlók különbsége) a természetes szaporodás és fogyás mellett a tényleges szaporodás és fogyás meghatározója. Fontos jelzőszáma a területi folyamatoknak, egy térség gazdasági fejlettségének, népesség vonzó-, illetve taszító „erejének”. Vándorlás tekintetében a Cserehát az elmúlt két, két és fél évszázadra visszamenőleg népességvesztő térség volt. A nehéz életkörülmények, a csökkenő népességeltartó képesség azt eredményezték, hogy negatívvá vált a terület vándorlási különbözete. Ezt erősítette a válságokkal küszködő mezőgazdaságban foglalkoztatottak és az eltartottak közötti egyensúlyi viszony felbomlása, az ipar teljes hiánya (így a munkaerő-felesleg fogadása lehetetlenné vált) (DOBÁNY Z. 1999). A folyamatot erősítette a tengerentúli kivándorlás, mely két hullámban is számottevő népességszám-csökkenést okozott. A szocializmus időszakában igen jelentős vonzerőt képeztek az iparfejlesztések, ezek a kollektivizálások hatásával párosulva jelentős számú munkaerőt kényszerítettek a városokba – Miskolcra, Ózdra, Edelénybe – költözésre. Az állandó lakóhely-változtatások számának hirtelen ugrása mellett megnőtt a munkahelyükre ingázók száma is, amely valamelyest lassította az elvándorlás folyamatát (BÁNHEGYI T-NÉ 1981). A népességszám-változás jól érzékelteti a lezajlott folyamatokat (4., 5. és 6. ábra). Az utolsó évtizedben azonban megfordult a korábban egyértelmű tendencia, a Cserehát vándorlási különbözete 1990-2001 között pozitív előjelűvé vált. 1970 és 1980 között -113,9, 1980-90 között –98,2 volt az 1000 lakosra jutó vándorlási különbözet térségi szinten, ezzel szemben 1990-2001 között +10,3-es értéket mutatott (8. ábra).

8. ábra. A vizsgált települések 1000 főre vetített vándorlási különbözete 1990-2001 között, fő (Forrás: saját szerkesztés a KSH 2001-es B-A-Z megyei népszámlálási kötete alapján) 238

Ezt a jelenséget nem a gazdasági fellendülés által kiváltott népességvonzás, vagy a szuburbanizáció hatása okozza, hanem egy sokkal inkább hátrányos folyamat. A rendszerváltást követően a borsodi iparvidék válsága miatt felszökött a munkanélküliek száma a megyében. Sok, egykor éppen a Cserehátról az iparvárosokba költözött ember lehetetlenült el a munkanélküliség, a megemelkedett közüzemi díjak miatt, s kényszerült visszatérni szülőfalujába, ahol legalább a létfenntartását biztosítani tudja a háztáji gazdálkodással (LADÁNYI J. 2004). Emellett megjelent egy másik folyamat is, az elnéptelenedő aprófalvak alacsony ingatlan árai (a megüresedő lakások) vonzzák a kirekesztődött népcsoportokat (pl. a romákat). A probléma térségi méretűvé kezd terebélyesedni, s ez egyedülálló jelenség Magyarország történetében. A Cserehátra migráló népesség gyakorlatilag föladja a munkához jutás esélyét, s ennek hosszú távon beláthatatlan következményei lehetnek. (TÓTH Á. 2004) Korösszetétel a vizsgált térségben A természetes szaporodás és fogyás, illetve a vándorlási különbözet nagymértékben meghatározza a települések korösszetételét, átlagéletkorát. Ez a mutató utal a helyi humánerőforrások minőségére, a gazdasági aktivitásra és a települések jövőképére is következtetni enged.

9. ábra. Két szélsőséges korfájú település a vizsgált területről (Forrás: saját szerkesztés a KSH 2001-es B-A-Z megyei népszámlálási kötete alapján)

A Cserehát településeinek korszerkezetre vonatkozó adatai is széles intervallumban szóródnak – Csenyéte lakosságának átlagéletkora nem éri el a 25 évet, míg Tornakápolnáé a 70 évet is meghaladja (9. ábra). Ez a kettősség jellemző a vizsgált térség településeinek egy jelentős részére. 12 település elöregedő, lakosságának átlagéletkora meghaladja az 50 évet, míg 18 település igen fiatalnak tekinthető, lakóinak átlagéletkora 30 év alatt van. Egy másik mutatóval – az öregségi indexszel252 – vizsgálva a térség településeit, azt az eredményt kapjuk, hogy 9 település esetében az érték 0,5, illetve annál kisebb – tehát ezek Öregségi index: a 60 éven felüliek száma osztva a 14 éven aluliak számával. Ha értéke 1, az viszonylag kiegyenlített népesség reprodukciót jelez. Ha jelentősen kisebb az értéke 1-nél, akkor fiatalos, ha számottevően nagyobb, akkor elöregedő lakosságról beszélhetünk. 252

239

igen fiatalos korstruktúrájú települések (Csenyéte esetében 0,14-es érték adódott). Ezzel szemben 9 település öregségi indexe meghaladja az 5-ös értéket, tehát ezekben a községekben legalább 5-szöröse a 60 éven felüliek aránya a 14 éven aluliak számának. Három olyan község is van (Debréte, Tornabarakony és Tornakápolna), ahol nincsen 14 évnél fiatalabb lakos. A települések előbbi csoportjára a roma etnikum magas aránya (több esetben 50% felett) és kiemelkedő természetes szaporodás jellemző, míg az utóbbi települések mindegyike döntően magyarok lakta aprófalu (közülük 4 községnek 30, vagy annál kevesebb lakosa van). Az etnikai csere folyamata a térségben Az előző fejezetekből kitűnt, hogy egyre nagyobb szerepe van a területi népesedési folyamatokban az etnikai viszonyoknak – elsősorban a roma népesség jelenlétének. Az etnikai csere önmagában nem jelent hátrányos demográfiai folyamatot, azonban a vele szinte törvényszerűen párosuló jelenségek miatt (halmozottan hátrányos helyzetű népcsoportok felhalmozódása, az állapot konzerválódása) társadalmi problémává válik. A Csereháton az elmúlt évszázadokban jelentősnek volt mondható a szlovák és rutén kisebbség, mára azonban csak szórványokban lehet találkozni az említett népcsoportokkal. Az elmúlt évtizedekben (ezen belül is a rendszerváltást követően) mindinkább egyértelmű tendencia, hogy az aprófalvas, periférikus területek (Cserehát, Ormánság) az elszegényedett rétegek, népcsoportok gyűjtőhelyeivé válnak (BARANYI B.–G. FEKETE É.–KONCZ G. 2003). Emelkedik a cigány lakosság aránya a településeken és egyre több a vegyes etnikumú település. Nő a roma többségű községek száma, Csenyéte és Rakaca szinte teljesen romák lakta településsé vált. Ez a folyamat úgy zajlik le, hogy miután a cigányok aránya elért egy kritikus szintet, a magyar lakosság kiköltözése felgyorsul, a romák magas természetes szaporodása és összeköltözésre való hajlandósága miatt rövid idő alatt többségbe kerülnek.

10. ábra. A roma lakosság aránya az 1992-es CIKOBI253 összeírás alapján, % (Forrás: saját szerkesztés KERTESI G.- KÉZDI G. 1998 alapján) 253

CIKOBI – Cigány Koordinációs Bizottság rövidítése, mely a megyei önkormányzatokon belül működött.

240

Vizsgálatunkhoz a CIKOBI összeírást használtuk, mely bár 1992-es, meglehetősen pontosan érzékelteti az akkori viszonyokat. A 2001-es népszámlálási adatok ugyanakkor több település esetében távol állnak a valóságtól. A CIKOBI adatokat alapul véve a kistérségi átlagok a következők szerint alakultak: az edelényi kistérségben a roma lakosság aránya 16,7%, az encsi kistérségben 16,2%, a szikszói kistérségben pedig 12,0%. A Cserehát egészére 15,4%-os érték adódik (10. ábra). Demográfiai vizsgálatok kimutatták, hogy mintegy kétszeres különbség mutatható ki az 1992-es CIKOBI adatsor és az aktuális arányszámok között (PÉNZES J. 2004). Feltételezhető, hogy a Cserehát kistérségei esetében is hasonló módon változtak meg értékek. 1992-ben a roma lakosság aránya meghaladta az 50%-ot Csenyétén, Rakacán és Tornanádaskán. A BARANYI B.-G. FEKETE É.-KONCZ G. (2003) által elvégzett vizsgálatban települési szinten is megbecsülték a romák arányát (11. ábra). Kistérségi szinten az edelényi és encsi kistérségekben a roma lakosság aránya meghaladja a 20%-ot, míg a szikszói kistérségé még az alatt marad, a 2003-as becslés alapján. Az eltelt mintegy tíz év alatt látványosan növekedett a cigányság térségi jelenléte. Ugyanezen becslés alapján a települések közül a roma lakosság aránya feltehetően mára meghaladta az 50%-ot Beret, Bódvalenke, Csenyéte, Fáj, Lak, Pusztaradvány, Rakaca, Szendrőlád, Szin és Tornanádaska esetében.

11. ábra. A roma lakosság aránya a vizsgált térség településein 2003-as becslés alapján, % (Forrás: saját szerkesztés BARANYI B.-G. FEKETE É.-KONCZ G. 2003 alapján)

HAVAS G. (1999) szerint 20% az a kritikus határ, amelyet elérve a konfliktusok megsokszorozódnak, a nem cigányok elköltözése felgyorsul, s éppen ezért az elcigányosodás folyamata nagy valószínűséggel visszafordíthatatlanná válik. Az 1992-es CIKOBI adatok alapján is a romák részaránya 20% fölötti a vizsgált települések több mint negyedében, a 2003-as becslés alapján pedig közel 40%-ában.

241

A vándorlási különbözet kapcsán már esett szó arról, hogy a Cserehátra költözők gyakorlatilag feladják a munkavállalás lehetőségét, s ezzel konzerválják a térség elmaradottságát. A felnövekvő nemzedékek még példát sem láthatnak a munkából való megélhetésre. Már a rendszerváltást megelőző években, elsőként kezdődött meg a romák tömeges munkanélkülivé válása. A posztszocialista átalakulás során a romák kimaradtak a kárpótlásból, s az új foglalkoztatók sem alkalmazták őket. Az elcigányosodó községekben felgyorsult a magyar és a konszolidáltabb roma családok elvándorlása, ezzel a település társadalma lefejezetté vált. Ennek a folyamatnak iskolapéldáját Csenyéte adja. Ez a probléma talán a legaggasztóbb a negatív társadalmi jelenségek közül, és a leggyorsabb beavatkozást igényli. Számos kezdeményezés indult, s futott zátonyra a nem megfelelő szervezés, kapcsolatok hiánya vagy éppen a „profitorientáltság miatt” (erdőtisztogatás, közvetítő kereskedelem, ruhaprogram, kosárfonás, koszorúfonás, mintafarm, földprogram, házfelújítási program) (LADÁNYI J.-SZELÉNYI I. 2004). Szinte biztosra vehető, hogy a roma lakosság aránya az elkövetkezendő években is dinamikusan fog növekedni. Ennek elsődleges forrása a természetes szaporodás, de megfigyelhető a romák Cserehátra való költözése, mely része az elmúlt években megfigyelt folyamatnak, vagyis a roma családok városokból az aprófalvakba való migrálásának. E jelenség legfőbb indukálója a felértékelődő városi ingatlanok, megnövekedett rezsiköltségek, melyhez képest az aprófalu alacsony lakásárakat és megélhetési költségeket biztosít. A jövő nagy kérdése, hogyan lehet megvalósítani a térségben a roma lakosság integrációját, illetve milyen etnikai jellegű problémák fognak felmerülni. A Cserehát települései esetében mind pozitív, mind negatív példákkal lehet találkozni (G. FEKETE É. 1995). 8. A térség demográfiai problémáinak összegzése Konklúzióként elmondható, hogy a vizsgált három kistérség településein több olyan negatív demográfiai folyamat is megfigyelhető, melyek a térség elmaradottságának betudhatóan jelentek meg és tovább mélyítik a Cserehát súlyosbodó problémáit (PÉNZES J.-TÓTH T.BAROS Z.-BOROS G. 2005). Ezek a folyamatok (1990-2001 között):  jelentős természetes fogyás (< -200 fő 1000 lakosra vetítve) – 16 településen,  jelentős elvándorlás (< - 200 fő 1000 lakosra vetítve) – 12 településen,  erőteljes elöregedés (öregségi index 5 fölött) – 10 településen,  etnikai csere jelensége (2003-as becslések alapján 20%-ot meghaladó roma lakosságaránnyal) – 38 településen (12. ábra). A problémák között vannak átfedések – Keresztéte, Perecse, Teresztenye, Tornabarakony esetében az elöregedés párosul a jelentős természetes fogyással és elvándorlással. Valószínűsíthető, hogy ezek az aprófalvak néhány évtizeden belül kihalnak, illetve az igen alacsony ingatlanárak miatt a roma lakosság beköltözésének célpontjaivá válnak. Súlyos demográfiai helyzettel jellemezhetőek a két problémával érintett települések is – Abaújlak, Debréte, Galvács, Pamlény, Szőlőardó, Tornakápolna, Varbóc, Viszló tartozik ide. Az elöregedés, természetes fogyás, elvándorlás problémája kivétel nélkül a 200 lakos alatti aprófalvakban jelenik meg. Alig akad néhány olyan kisebb község, amely egyik kategóriába

242

sem sorolható bele. Következtetésként elmondható, hogy a Cserehát (de, akár az egész országra is általánosíthatunk) demográfiailag legsérülékenyebb települései az aprófalvak. A roma lakosság túlsúlyával jellemezhető községek egyike sem tartozik az első három kategóriába. Demográfiailag stabil, gyarapodó népességszámú települések ezek (az előző fejezetben taglalt problémák ellenére is). Összesen 57 község, a Cserehát településeinek több mint fele jellemezhető valamilyen komolyabb társadalmi problémával. A tények ismeretében elmondható, hogy a Cserehát demográfiai képe kettős, mindkét oldalról hátrányos adottságokkal bír. A kedvezőtlen demográfiai folyamatok egymás hatását erősítve egy negatív visszacsatolást eredményeznek. Az elvándorlás, a természetes fogyás, az elöregedés és az etnikai csere a humánerőforrásproblémán keresztül kihat a térség gazdasági potenciáljára is (GYÖNGYÖSSY K. 2002). A csekély gazdasági potenciál pedig a térség további leszakadásához, visszafordíthatatlan társadalmi-gazdasági degradációjához vezet.

12. ábra. Demográfiai problémák a vizsgált három kistérség településein (Forrás: saját szerkesztés a KSH 2001-es B-A-Z megyei népszámlálási kötete, illetve 1992-es CIKOBI adatok alapján)

Konklúzió Összefoglalásként elmondható, hogy az edelényi, encsi és szikszói kistérségek által lefedett csereháti térség egy tradicionálisan elmaradott része Magyarországnak. A mezőgazdaság szempontjából hátrányos természeti adottságai, elaprózott településszerkezete, periférikus mivolta párosul előnytelen gazdasági helyzetével, mely több fázisban lezajlott leszakadásában okolható. Ezek a tényezők természetesen a térség demográfiai folyamataira is kifejtik hatásukat. A csereháti térség népességszámának változásában a tengerentúli kivándorlások hatása jóval erősebben érződött, mint az ország más – gazdaságilag jobban prosperáló – térségeiben. E tény is bizonyítja a terület gyenge eltartó képességét és alacsony gazdasági potenciálját. Súlypont számítás segítségével kirajzolódott a népességszámváltozás területi 243

következménye, mely során a Cserehát peremterületei felé tolódott a lakónépesség súlypontja. A szocializmus évei alatt a folyóvölgyek és a nehézipari fejlesztések hatására a térség belső, aprófalvas területein megindult a lakosságszám erőteljes csökkenése. Ennek következményeként csökkent a kistelepülések munkaképes korú lakosságának aránya, s ez kihatott a természetes szaporodás folyamatára is. A természetes szaporodás viszonylag magas mivolta eredményezte a térség népességszámának növekedését, azonban jellemző területi különbségek jelentek meg ebben a tekintetben. Az elmúlt évtizedekben pedig igen komoly szélsőségek figyelhetők meg, a törpe- és aprófalvak jelentős része elnéptelenedik, az elcigányosodó községekben azonban szinte demográfiai robbanás megy végbe. A vándorlási különbözet alakulása hasonló szélsőségeket mutat települési szinten, azonban a Cserehát az elmúlt évszázad során folyamatosan vándorlási veszteséget könyvelt el. A legutolsó két népszámlálás között azonban pozitívra fordult a vándorlási mérleg. Ennek hátterében azonban a környező városok, nehézipari övezetek válsága miatti visszaköltözések, illetve a roma lakosság térségbe irányuló migrációja áll. A jellemzett folyamatok a korösszetételben tükröződnek, s szintén jól mutatják a térség kétarcúságát, a demográfiai folyamatok két végletét – az elöregedő és elcigányosodó falvak esetében. Az etnikai csere a térség legégetőbb problémája, mely gyorsuló ütemben érinti a csereháti települések mind nagyobb részét. Ha a roma etnikum térségi szintű szegregációját nem sikerül megállítani, annak igen komoly következményei lehetnek, végső soron pedig a felvázolt demográfiai folyamatok – hathatós külső beavatkozás – a Cserehát térségi szintű gettósodásához fognak vezetni. Felhasznált irodalom BÁNHEGYI T-NÉ 1981: A megye demográfiai helyzetére ható néhány objektív tényezőről. – Borsodi Szemle, 3. pp. 1-10. BARANYI B.-G. FEKETE É.-KONCZ G. 2003: A roma-szegregáció kutatásának területi szempontjai a halmozottan hátrányos helyzetű encsi és sellyei-siklósi kistérségekben. – Kisebbségkutatás, 2. pp. 344-362. BELUSZKY P. 1976: Területi hátrányok a lakosság életkörülményeiben, hátrányos helyzetű területek Magyarországon. – Földrajzi értesítő, 2-4. pp. 301-312. DOBÁNY Z. 1999: A Cserehát történeti földrajza (18-20. század). – Történeti Földrajzi Tanulmányok 6, BGYTF Földrajzi Tanszék, Nyíregyháza, p. 16. EKÉNÉ ZAMÁRDI I.-TÓTH T. 2004: Kilábalási lehetőségek a munkanélküliségből a Csereháton. – In: Határon átnyúló kapcsolatok, humán erőforrások (szerk.: Süli-Zakar I.), Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, pp. 308-313. G. FEKETE É. 1991: Dinamikus, depressziós és stagnáló területek Borsod-Abaúj-Zemplén megyében 1869-1987 között. – Földrajzi értesítő, 3-4. pp. 317-332. G. FEKETE É. (szerk.) 1995: A térség, amely élni akar. – A Cserehát-Hernád-Bódva vidék Térségfejlesztési Programja, MTA RKK, Miskolc, 196. p. GYÖNGYÖSSY K. 2002: Kistérségi humán erőforrás-fejlesztés. – In: EU Kézikönyv a civil szervezeteknek, Magyar Foglalkoztatási Célú Non-profit Szervezetek Társasága, Bp., pp. 153184. HAVAS G. 1999: A kistelepülések és a romák. – In: A cigányok Magyarországon. Magyarország az ezredfordulón, Stratégiai Kutatások a Magyar Tudományos Akadémián (szerk. Glatz F.) MTA, Bp., pp. 163-203. 244

KERTESI G.-KÉZDI G. 1998: A cigány népesség Magyarországon, dokumentáció és adattár. – Sociotypo, Bp., pp. 341-352. LADÁNYI J. 2004: Körzetesítés helyett esélyteremtés. Programok és határon átnyúló együttműködés a leszakadó térségek felzárkóztatására. – Népszabadság, 2004. 08. 14. LADÁNYI J.-SZELÉNYI I. 2004: A kirekesztettség változó formái. – Napvilág Kiadó, Bp., pp. 71-121. Magyar Közlöny 2003/148. sz., 244/2003. (XII. 18.) Kormány rendelet a kistérségek megállapításáról, lehatárolásáról és megváltoztatásának rendjéről Magyar Közlöny 2004/47. sz., 64/2004. (IV. 15.) Kormány rendelet a területfejlesztés kedvezményezett térségeinek jegyzékéről MAROSI S.-SOMOGYI S. (szerk.) 1990: Magyarország kistájainak katasztere II. – MTA FKI, Bp., pp. 950-980. NEMES NAGY J. 1984: Fizikai analógiákon alapuló területi elemzési módszerek. – In: Matematikai és statisztikai módszerek alkalmazási lehetőségei a területi kutatásokban, Földrajzi tanulmányok 19. (szerk. Sikos T. T.), Akadémiai Kiadó, Bp.. pp. 162-165. NEMES NAGY J. 1998: Vesztesek – nyertesek – stagnálók (a társadalmi-gazdasági változások regionális dimenziói). – Társadalmi Szemle, 8-9. pp. 5-18. NEMES NAGY J. 2003: Gazdasági-társadalmi súlypontok és mozgásuk az ezredvégi Magyarországon. – Területi statisztika, 1. pp. 3-14. NEMES NAGY J. 2004: Új kistérségek, új városok. Új versenyzők? – In: Térségi és települési növekedési pályák Magyarországon (szerk. Nemes Nagy J.), Regionális Tudományi Tanulmányok 9., ELTE Regionális Földrajzi Tanszék és MTA-ELTE Regionális Tudományi Kutatócsoport kiadványa, pp. 5-43. NEMES NAGY J. (szerk.) 2005: Regionális elemzési módszerek. – Regionális tudományi tanulmányok 11., ELTE Regionális Földrajzi Tanszék – MTA Regionális Tudományi Kutatócsoport, Bp.. pp. 72-74. PÉNZES J. 2004: Területi különbségek a mezőcsáti és a tiszaújvárosi kistérségben. – Diplomamunka, DE Társadalomföldrajzi és Területfejlesztési Tanszék, pp. 36-40. PÉNZES J.-TÓTH T.-BAROS Z.-BOROS G. 2005: A megújuló energiaforrások társadalmi támogatottsága a Cserehát területén. – In: A megújuló energiák kutatása és hasznosítása az Európai Unió országaiban. A Magyar Szélenergia Társaság kiadványai No. 3. (szerk. Tóth T., Baros Z. és Bíróné Kircsi A.) Magyar Szélenergia Társaság és Debreceni Egyetem TEK TTK Meteorológiai Tanszéke, Debrecen, pp. 19-26. SÜLI-ZAKAR I. 1992: Az államhatár társadalmi gazdasági fejlődést akadályozó hatásának vizsgálata ÉK-Magyarország határ menti területein. – Földrajzi közlemények, 1-2. pp. 45-56. SZABÓ J. 1986: A Cserehát természeti viszonyai. – In: Cserehát: Ember – táj – mezőgazdaság (szerk.: Dorgai L.), Miskolc, pp. 5-87. TÓTH Á. 2004: Határon belül vándorló romák. A Cserehátba költözőknek esélyük sincs munkára. – Népszabadság, 2004. 02. 04.

245

Szilágyi Zsolt A Sárrét helyzete a regionális központok által rajzolt térben 1920 előtt és után254 A sárréti táj lehatárolása A táj komplex fogalmából adódik, hogy azok nem jellemezhetők egyetlen (pl. természeti földrajzi) tényezővel, vagy, ha mégis megtesszük azt, akkor számolnunk kell a tudományonként számos (természeti, társadalmi, gazdasági stb.) tájfogalom színes kavalkádjával – függően attól, hogy milyen szempontok alapján került a táj a vizsgálódás fókuszába. A tájfogalom legújabb átgondolt koncepcióját Győri Róbertnél olvashatjuk. Eszerint interpretációjában: „A táj olyan területegység, amelyet huzamosabb ideig állandó kulturális, társadalmi, gazdasági és ökológiai tulajdonságok jellemeznek és ezáltal elválik környezetétől.”255 S mivel a tájalkotó tényezők időben nem tekinthetők állandónak, hiszen azok is változnak, ilyenformán kiemelten fontos az időbeliség, hiszen a táj határa e tekintetben elmozdulhat, tehát azt, rövidtávon az állandóság, hosszabb távon pedig inkább a változás jellemzi.256 Látható módon, az előbbi definíció elméleti síkon is számos – itt nem részletezett – problémát vet fel. Vagyis: objektív tájlehatárolás – különösen az Alföld esetében – éppoly kevéssé lehetséges, mint az, hogy a definícióban foglaltaknak minden tekintetben maradéktalanul megfeleljünk. Ezért úgy véljük, hogy a vizsgálati céltól csak erősen befolyásolt tájlehatárolás létezik, amely éppen ezért más-más tudományos megközelítésben vitathatóvá válik. Anélkül, hogy messzemenő részletekbe bocsátkozva kifejtenénk a Sárréttel kapcsolatos tájlehatárolásnál alkalmazott módszerünket, e helyen már, csupáncsak a kialakított saját koncepciónkat vázoljuk röviden.257 Tehát kérdés az, hogy mit tekintünk Sárrétnek, avagy sárréti településnek. Ezzel kapcsolatban kiváló fogódzót nyújtanak Csávás István 1941-es kiadású doktori disszertációjának vonatkozó gondolatai.258 Eszerint a lecsapolást követően a Sárrét elnevezés alatt nem a hajdani mocsaras-lápos terület helyét, hanem azokat a településeket, települések csoportját értjük, amelyek kialakulásában, későbbi arculatuk formálódásában (is) a mocsár közvetlen vagy közvetett formában kiemelkedő, sőt döntő hatással, befolyással bírt.

Ez a rövid tanulmány részét képezi A Sárrét gimnáziumának társadalomtörténete a Horthy-korban című, szándékaink szerint a közeljövőben önálló kötet formájában megjelenő munkának. A kutatást a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány Unger Mátyás Emlékére Szakalapítvány és a Szeghalom Város Polgármesteri Hivatal Oktatási és Kulturális Bizottsága támogatta. Köszönetet mondok mindazoknak, akik mindebben segítettek: dr. Ekéné dr. Zamárdi Ilona egyetemi docens, a földrajztudomány kandidátusa, dr. Timár Lajos egyetemi docens, a történelemtudomány kandidátusa, dr. Beluszky Pál tudományos tanácsadó, a földrajztudomány doktora és dr. Győri Róbert mb. osztályvezető, MTA RKK Budapest. 255 Győri Róbert 2005a. 66. 256 Vö. Kósa László 1998. 30–31. és Faragó Tamás 1984. 15–16. és Korpás Emil 1934. 193. – „a történeti tényezők sem hagyhatók figyelmen kívül” 257 A teljes koncepciót és metódust ld. A sárréti táj lehatárolása és a táj néhány jellemző alapvonása (vagy hasonló) című tanulmányunkat. (Valószínűsíthető megjelenési hely: Földrajzi Közlemények) Más koncepciókat ld. Beluszky Pál 2001. 41. és Uő 2002. 107–127. és Csatári Bálint 1978. 201–207. és (szemléletében) Glaser Lajos 1939. és Kósa László – Filep Antal 1975. 165. 258 Csávás István 1941. 6. 254

246

Karcag

Kisújszállás

Püspökladány

Nagy-Sárrét

Túrkeve Szeghalom

Kis-Sárrét

a mocsár kiterjedése a folyószabályozások előtt a Sárrét közigazatási értelemben vett fiktív határa a települések 1914-es közigazgatási határa

0

5

10 km

1. ábra. A sárréti települési táj, a lecsapolást követően a későbbi 1914-es közigazgatási határok szerint (szerk. Szilágyi Zsolt)

Ezt szem előtt tartva állapítottuk meg a vonatkozó teleülések lajstromát, melyhez előbb térképet szerkesztettünk a mocsár kiterjedéséről. A munka elvégzéséhez Papp Antal kiváló tanulmányához mellékelt részletes térképvázlatait és Dóka Klára rendkívüli alapossággal megírt, levéltári forrásanyagokra – többek között korabeli mérnöki térképekre – támaszkodó vaskos kötetét használtuk.259 Az így, több időmetszetben is rendelkezésünkre álló, igaz nyomdatechnikailag rosszul kivitelezett térképek digitalizálásával készítettük el saját térképvázlatunkat.260 A hosszadalmas szerkesztés, a többszöri pontosítás igényével újra és újra rajzolt részletek ellenére sem állíthatjuk, hogy az 1. ábrán bemutatott eredmény hibáktól mentes volna, viszont úgy véljük a választott feladat elvégzéséhez, mégis elegendő támpontot szolgáltat. Ugyanakkor nem a térkép hátrányaként, hanem ellenkezőleg erősségeként értékeljük azt, hogy az nem egy adott egyetlen időpillanatot örökít meg, hanem több időmetszetben felvett térkép anyagát elegyíti magába, így tehát a látható eredmény egyszerre rögzíti a Sárrét 18–19. századfordulós, sőt 19. század első felében fennálló állapotokat; egyformán hitelesen. Emellett, térképünk együtt ábrázolja a sárréti települések dualizmus-kor végi (1913/14) közigazgatási határait a lecsapolás előtti mocsár kiterjedésével. Ezzel kapcsolatban is meg kell jegyeznünk, hogy a két térkép fedésbe hozása sem volt 259 260

Papp Antal 1956. 1–7. és Uő. 1960. 1–11. és Dóka Klára 1997. A feladat megoldásában kiemelkedő szerepet játszott a SmartSketch 4.0 szoftver.

247

minden problémától mentes. A nehézséget mindenekelőtt az okozta, hogy a 19. század eleji mérnöki rajzok csupán némi torzítással váltak csak összeilleszthetővé a már 20. század elején vetületi rendszerben készült térképpel. Az illesztési pontokat minden esetben a földrajzi (!) községek jelölték ki. A művelet során a legnagyobb pontosság során is óhatatlan torzulások, igaz kisebb, de mégis torzulások léptek fel. (Számításaink szerint ennek mértéke a nyugati, északnyugati területek felé haladva elérheti az egy, maximum két-három kilométert.) Az előbbiek alapján tehát a következő településeket soroltuk a Sárréthez: Bakonszeg, Sáp, Bihartorda, Nagyrábé, Bihardancsháza, Biharnagybajom, Sárrétudvari, Szerep, Báránd, Püspökladány, Karcag, Kisújszállás, Túrkeve, Dévaványa, Füzesgyarmat, Darvas, Zsáka, Furta, Vekerd, Csökmő, Szeghalom, Körösladány, Vésztő, Okány, Zsadány, Biharugra, Körösnagyharsány, Körösszakál, Magyarhomorog, Komádi és Újiráz.261 Kérdések és a módszer A Sárrét térszerkezeti viszonyrendszerének jobb megértése végett a településföldrajzi tájat egy nagyobb térbe kell helyeznünk, és azt azon belül kell vizsgálat alá vonnunk. Hogy mi lehet ez a nagyobb tér? Nos, bizonyára számos lehetőség adódik, ám tény, hogy az, leginkább magától a megválaszolandó kérdésektől függ. Jelen esetben arra keressük a választ, hogy a különböző hierarchiájú városok, mint gazdasági, közigazgatási és kulturális központok, tehát a hierarchia egyes fokain álló környező városok mely sárréti településeket vonzották és mekkora intenzitással. Hol és hogyan fedték egymást ezek az eltérő hierarchiájú vonzáskörzetek? Hol voltak az érintkezési felületek és hol alakult ki városhiányos térség, s az mennyiben érintette a Sárrétet? Ezekre az alapkérdésekre és azok összefüggéseire keressük elsősorban a választ ebben a fejezetben. Az alábbiakban nem vállalkozunk az említett viszonyrendszer teljes feltárására. Ezúttal megelégszünk azzal, ha a fenti kérdésekre olyan választ kapunk, amelyek igaz, csak nagy vonalakban ugyan, ám mégis a főbb és kontrasztosabb elemeit tükrözik ennek a „hálónak”. Ugyanakkor, munkánk során csak részben támaszkodtuk a szakirodalom eddigi részeredményeire, így a gyakran komolyabb kutatásokat nélkülöző kijelentéseire. Ezt már csak a választott téma léptéke sem tette volna számunkra lehetővé. A statisztikai alapú modellszámítás módszerét választottuk, jóllehet más empirikus eljárás is alkalmazható lett volna.262 Fejtegetésünk egy közelmúltban megjelent munkára épül, amely a neves földrajztudós Beluszky Pál és a fiatal, ám szintén elismert, ugyancsak történeti földrajzzal foglalkozó Győri Róbert közös tollából származik.263 Eredményeiket felhasználva jelöltük ki vizsgálatunk során a már említett „nagyobb teret”. Ez alkalommal nem a táj fogalomrendszerét hívtuk fogódzóul, hanem a vizsgálati szempontból legkézenfekvőbb, „önmagát kínáló” utat választottuk: a Sárrétet körbeölelő településhálózat legmagasabb hierarchiai szintű városait – mint ahogy az a címből is kitűnik –, a regionális centrumokat jelöltük ki „sarokpontul”, s az így kialakított, általuk közrezárt tér város- és vonzáskörzet-hálózatát elemeztük. A továbbiakban a szerzők által városnak nevezett településeket tekintettük a térben Karcag, Kisújszállás és Túrkeve nagykunvárosnak is minősült. Mindemellett, elképzelésünk szerint ezek a települések is a Sárrét részét alkották, melyet Györffy István gondolatai is megerősítenek. Ld. Györffy István 1983. 106. vö. Szűcs Sándor 1934. 3. Fontos hangsúlyoznunk, hogy Újiráz már a lecsapolások után alakult ki. 262 Győri Róbert 2005b. 79–80. 263 Beluszky Pál – Győri Róbert 2005. 261

248

központoknak. A centrumok vonzáskörzeteit pedig a gravitációs modell segítségével számítottuk ki, illetve térképeztük fel. Ez utóbbi módszer elmélete a newtoni gravitációs törvény fizikai analógiájára épül. Eszerint két adott település közötti vonzóerő nagysága egyenesen arányos a települések tömegével – jelen esetben az 1910-es lakosságszámmal –, miközben fordított arányosságot mutat a köztük lévő távolság valamely hatványával.264 A számítások elvégzésekor a légvonalbeli távolságot és a hármas hatványkitevőt alkalmaztuk. (Az utóbbi elem leginkább a korabeli közlekedési viszonyok figyelembevételével magyarázható.)265 Ugyanakkor a modell alkalmazhatóságát igazolta a korrelációs együttható értéke is, amely a központok lélekszáma és a vonzott terület lakosságszáma között szoros pozitív kapcsolatot mutatott (r = 0,77),266 tehát mindez azt jelenti, hogy a vonzott terület erősen függ a centrum népességszámától.267 Miközben további számításaink azt is igazolták, hogy a nagyobb hierarchiájú város mind népességszáma, mind vonzott lakossága tekintetében a relatív értelemben vett rangszámmal megegyező irányban változik.268 A részben modellszámításhoz szükséges (több mint 72 ezer bruttó, s mintegy 45 ezer nettó adatot tartalmazó) adatbázis forrása egyfelől a Magyarország Közigazgatási Atlasza 1914 című munkára,269 másfelől a – légvonaltávolság tekintetében – saját számítógépes méréseken alapul.270 Végül, az eredményül kapott indexek segítségével szerkesztettük meg a központok hipotetikus avagy potenciális vonzáskörzetét, amelyre – bár szem előtt tartva annak elméleti, mivoltát – az egyszerűség kedvéért csak vonzáskörzetként utalunk majd a későbbiek során. Városhierarchia, városhálózat 1910-ben Az előbbiek alapján a vizsgálatunk tárgyát képező regionális centrumok által közrezárt tér sarokpontjait a négy központ Debrecen–Nagyvárad–Arad–Szeged jelentette. Az így körbehatárolt térben, amelyet nyugati irányban – a teljesebb és hitelesebb kép kedvéért – A módszer részletes leírását ld. újabban: Dusek Tamás 2005. 237–242. A számítások alkalmával a következő képletet használtuk: F = Gm1m2/d3. Ahol az F a vonzóerő nagysága, az m1 és az m2 a vizsgált település 1910-es népességszáma, míg a d a két település közötti távolság kilométerben. 265 Győri Róbert 2003. 321. vö. Uő. 2005b. 81. Győri Róbert empirikus vizsgálatait összevetette a gravitációs modell eredményeivel, s úgy találta, hogy az, 1930-ban a valóságos viszonyokhoz közelebbi állapotot tükröz, így a képletben a 2es hatványkitevőt használta. Ezzel szemben doktori disszertációjában a két évtizeddel korábbi, 1910-es közlekedési állapotokat figyelembe véve arra a következtetésre jutott, hogy reálisabb kép bontható ki akkor, ha ezekre a korábbi viszonyokra már a 3-as kitevőt alkalmazza. 266 A korrelációs együtthatók értelmezését ld. Regionális elemzési módszerek 2005. 141. 267 Összehasonlítva pl. a Kisalföld településeire számított hasonló korrelációs értékkel (r = 0,9) elmondhatjuk, hogy az általunk vizsgált Sárrétet körbeölelő településekre kapott érték ettől elmarad (ld. fent). Ennek oka minden bizonnyal abban kereshető, hogy ott a központoknak „kifejlettebb” vonzáskörzetét nagyban elősegítette a szabályosabb formában települt városok rendszere. Ezzel szemben a Sárrét nyugati felén egymás szomszédjai a centrumok, így vonzáskörzeteik csökevényesebbek, illetve olykor ki sem alakultak (pl. Túrkeve). Ugyanakkor a városhiányos térben működő mikrocentrumok lélekszámukhoz képest lényegesen nagyobb vonzáskörzeteket alakítottak ki. Az ilyen városhiányos térben centrumszerepet betöltő kisvárosok korrelációs együtthatója szintén pozitív, bár alacsonyabb értéket (r = 0,69) mutat. Ezek ellenére, továbbra is egyirányú, igaz „csak” közepes erősségű kapcsolat áll fenn a mikrocentrum lakossága és a vonzott népesség között. A Kisalföldre vonatkozó adatot ld. Győri Róbert 2003. 321. 268 Fontos összefüggésekre világít rá az a további két korrelációs érték is, amelyet egyrészt a városhierarchiai rangszám és a saját lakosságszám között (r = -0,74), másrészt ugyancsak a városhierarchiai rangszám és a vonzott népesség között (r = -0,63) számítottunk. A negatív előjel mindkét esetben a magasabb hierarchiai szint alacsonyabb sorszámával indokolható. 269 MKA 1914. 89–170. 270 A több ezer – lehetőségekhez mérten a lehető legpontosabb – mérést a SmartSketch 4.0 szoftver segítségével végeztük, tized milliméter pontossággal 1 : 400 000 méretarányú térképen. 264

249

Tisza

egészen a Tisza vonaláig nyújtottunk (olykor azon pl. Szeged vagy Szolnok esetében átnyúlva), mintegy közel 370 települést vettünk számba. Ezeknek megközelítőleg tizede volt város. A regionális centrumok mellett három megyeközpont szintű, 8 középváros szintű település és 18 kisváros alkotta a városhálózatot, ami az ország akkori – szűkebb, igaz funkcionális értelemben vett – városállományának szintén tizedét271 adta.272 Regionális központ (teljeskörű funkciókkal) Regionális központ (hiányos funkciókkal) Regionális központ (részleges funkciókkal) Megyeközpont (teljes funkciókkal) Megyeközpont (részleges funkciókkal) Tiszafüred Középváros (teljeskörű funkciókkal) Középváros (hiányos funkciókkal) Kisváros (teljeskörű funkciókkal) Kisváros (hiányos funkciókkal) Kisváros (részleges funkciókkal)

Hajdúböszörmény

Debrecen Hajdúszoboszló

Kunhegyes

Berettyó

Berettyóújfalu

Kisújszállás

Szeged (118 328 fő) Debrecen (92 729 fő)

Székelyhíd

Karcag

Törökszentmiklós

Szolnok

Túrkeve Mezőtúr

Sebes-Körös

Szeghalom

Nagyvárad (64 169 fő)

Gyoma Békéscsaba (42 599 fő) Kunszentmárton Szarvas (25 879 fő) Szarvas Szeghalom (9716 fő) Csongrád Szentes Békéscsaba

Nagyvárad

Békés

Fekete-Körös

Tenke

Gyula

A körök a lakosság számával arányosak. Orosháza Hódmezővásárhely

0 10 20 30 40 50 km

Nagyszalonta

Kisjenő Fehér-Körös

Battonya

Makó

Maros

Szeged

Nagylak Magyarpécska

Arad

2. ábra. A Sárrétet körbeölelő városok a hierarchiai szintjük szerint 1910-ben (szerk. Szilágyi Zsolt)

Ami a városok térbeli elrendeződését illeti, rendkívül szembeötlő, hogy a megyeközpontok és középvárosok Y-formában ölelték „körbe” a Sárrétet (2. ábra); ez jóllehet már előmutatja, a később számításainkkal pontosan felrajzolt városhiányos tér nyugati és déli körvonalait. Más nézőpontból megközelítve ugyanakkor felismerhető a Sárrétet át- és körbefonó városhálózat – érthető módon a tájhoz közelítve – kissé torzult városgyűrűk, „várospoligonok” szerkezete is (3. ábra). Beluszky Pál – Győri Róbert 2005. 102. Munkájuk egyik legnagyobb eredménye, hogy szemben a 139 jogilag városnak tekintett településsel, mintegy 420–430 településen mutatták ki a városi funkciók eltérő koncentrációját. (A szűkebb, kisvárosi szinttel bezárólag vett városok száma 1910-ben 332 volt.) 272 MKA 1914. 89–170. 271

250

a Sárrét magja a Sárrét átmeneti, határzónája településhatár városháló (külső- és belsőgyűrű) Hajdúböszörmény Tiszafüred

Debrecen

Hajdúszoboszló

Kunhegyes

Székelyhíd

Karcag Törökszentmiklós Szolnok

Berettyóújfalu Kisújszállás Túrkeve

Nagyvárad

Mezőtúr

Szeghalom Gyoma

Szarvas

Nagyszalonta

Békés Békéscsaba

Gyula 0

10

20 km

3. ábra. A Sárrétet körbeölelő városhálózat 1910-ben (szerk. Szilágyi Zsolt)

A vizsgált területen mintegy 1,9 millióan laktak, akiknek megközelítőleg fele élt valamelyik város közigazgatási úgy bel-, mint külterületén. Éppen ezért helyesebb, ha azt mondjuk: tényleges városlakónak csak (esetleg) harmaduk volt tekinthető.273 Közülük egyenlő arányban (39–39%) tartozott a lakkosság a római katolikus és a református egyházhoz, miközben magas volt még az evangélikusok (8%) és az izraeliták aránya (5%) is. A vizsgált területen lakott zsidó népességnek messze kimagaslóan 79%-a élt városi szintű településen. A bel- és külterületi lakosság társadalomtörténeti szempontból megfogalmazott fontos különbségére, s az ezek együttszámításából fakadó torz adatokra hívja fel – első sorban – a településföldrajzzal foglalkozó szakemberek figyelmét Timár Lajos Mendöl Tibor egyik munkájából kiindulóan. Részleteiben ld. Timár Lajos 1995. 617–628. 273

251

A városok hierarchia szerinti vonzáskörzetei A „sárréti tér” szerveződésének szintén 1910-es, ám mégis annak másik aspektusát világítják meg a vonzáskörzetek. Ezeket érdemes külön-külön, az eltérő hierarchiaszinten álló centrumok szerint elemeznünk, hiszen így olyan „plasztikus” képet nyerhetünk a potenciális vonzáskörzetekről, amely ezek rendszeréről, egymáshoz való viszonyukról, sőt többékevésbé „mechanizmusukról” (is) informál.

0 10 20 30 40 50 km a Sárrét települései

Debrecen

Az árnyalatok az egyes regionális központok vonzáskörzetét jelölik.

Nagyvárad

Szeged

Arad

4. ábra. A regionális vonzáskörzetek és a Sárrét (Szilágyi Zsolt. szerk.)

A regionális vonzáskörzet (4. ábra) kirajzolódása rámutat arra a tényre, mely szerint a Sárrét településeit északkelet-délnyugat irányban elsősorban a két közelebb fekvő Debrecen és Nagyvárad osztotta meg. Zsáka–Darvas–Csökmő–Szeghalom–Körösladány és az attól keletre fekvő községek Nagyváradhoz, míg az említett vonaltól nyugatra eső települések inkább Debrecenhez vonzódtak. Megfigyelhető, hogy Nagyvárad vonzáskörzetének kontúrjai szinte mindenütt a természetföldrajzi határokkal, a Berettyó és a Fekete-Körös futásvonalával esnek egybe. 252

0

10 20 30 40 50 km

Az árnyalatok a regionális-, megye- és középvárosközontok vonzáskörzetét jelölik.

Hajdúböszörmény

a Sárrét települései

Debrecen

Karcag Szolnok Mezőtúr

Nagyvárad

Szarvas Szentes

Nagyszalonta

Békéscsaba Gyula Orosháza

Hódmezővásárhely Szeged

Makó Arad 5. ábra. Vonzáskörzet a középvárosokkal bezárólag 1910-ben (szerk. Szilágyi Zsolt)

Eszerint a regionális centrum vonzásterének nyugati félteke természetes határokkal is körbevett egységnek tekinthető, tehát úgy is fogalmazhatunk nemcsak leegyszerűsítve, hanem egészen pontosan, hogy míg a Kis-Sárrét falvai (59 ezer fő) Nagyváradhoz, addig a Nagy-Sárrét települései (109 ezer fő) – a modellszámítások alapján – Debrecenhez gravitáltak. Szélesebb kontextusban értelmezve: a vizsgált térben élő lakosság 19%-át az előbbi központ, míg az utóbbi 25%-át vonzotta regionális szinten. Hasonlóan fontos mindezek után kiemelnünk azt is, hogy a Sárrét területét az attól távolabb, délre fekvő sem Arad (23%), sem Szeged (33%) vonzástere már nem érte el. 253

Azonban pontosan ebből fakadóan mondhatjuk azt, hogy Szeghalom ezen körzetek találkozás-, vagy inkább azok közeli metszéspontjában feküdt. Ugyanakkor vegyük észre azt is, hogy a regionális centrumok által a térnek eme legkevésbé vonzott origójában alakult ki az az aszimmetrikus, javarészt sárréti belső várospoligon, amelynek déli részén Mezőtúr– Gyoma–Békés(–Békéscsaba), északi oldalán Túrkeve–Szeghalom foglalt pozíciót.

0

10 20 30 40 50 km

Az árnyalatok az egyes központok vonzáskörzeteit jelölik. a Sárrét települései

Hajdúböszörmény Tiszafüred Debrecen Hajdúszoboszló

Kunhegyes

Székelyhíd

Karcag

Berettyóújfalu

Szolnok

Kisújszállás Törökszentmiklós Túrkeve

Nagyvárad

Szeghalom Mezőtúr Gyoma Kunszentmárton Szarvas

Békés

Nagyszalonta

Tenke

Békéscsaba

Csongrád

Szentes

Orosháza

Gyula Kisjenő

Hódmezővásárhely Battonya Szeged

Arad Makó

Nagylak Magyarpécska

6. ábra. Városok vonzáskörzete 1910-ben (szerk. Szilágyi Zsolt)

A már „mezocentrumok” (megyeközpontok és középvárosok) vonzáskörzeteit is feltüntető 5. ábrán jól látható, hogy Nagyvárad és Debrecen gravitációs teréből négy újabb város szakított magának jelentős részt. A sárréti területbe északnyugati irányból Karcag, délről Mezőtúr és Békéscsaba, délkeletről pedig Nagyszalonta metszett bele. Ezek közül Karcag vonzástere bizonyult a legnagyobbnak mintegy 51 ezer lakost, Békéscsaba valamivel 254

kevesebbet 30 ezer főt, Mezőtúr közel 27 ezres, míg Nagyszalonta súlyánál fogva már csak Zsadány 2500 fős lakosságát gravitálhatta magához. Végül, ha a vonzáskörzeti térszerveződés egy újabb szintjén számításba vesszük a kisvárosok térformáló szerepét is, akkor megállapíthatjuk, hogy Gyoma és Békés mellett leginkább Berettyóújfalu és Szeghalom „foglalt” magának szintén tekintélyes részt a Sárrétből (6. ábra). Az utóbbi mikrocentrum – főleg Békéscsaba sárréti vonzásterületét emelte magához – mintegy 31 ezer főt, szemben Berettyóújfaluval, amely ennek a „tömegnek” már csak kevesebb, mint felét tudta vonzásterében megtartani. Miközben az is megfigyelhető, hogy a Sárrétből sem Kisújszállás, sem Túrkeve nem tudott más települést magához vonni. Az pedig külön érdekesség, hogy mikroszinten nemcsak a Sárrétről, hanem a vizsgált tér egészéből sem volt képes vonzáskörzetet kialakítani a már előbb említett Túrkeve mellett Mezőtúr sem. Kisújszállás is csak egyetlen községet, Kenderest bírta gravitációs terébe fogni. Ez a szerkezet leginkább pedig azzal indokolható túl az említett városok kis gravitációs súlyán, hogy a térnek ez a része magas várossűrűséget mutatott,274 szemben a keletebbre fekvő területtel, amely erősen városhiányosnak minősült. Városhiányos terület A vizsgálatok során minden egyes településre kapott gravitációs index értékét is térképre vittük (7. ábra).275 Az így nyert eredmény alapján jól láthatók a Sárrétet körbeölelő központok körül plasztikusan kirajzolódó intenzíven és kevésbé intenzíven vonzott települési „zónák”. Más oldalról megközelítve: ezzel párhuzamosan – természetesen – az alig vonzott települések körvonalai is egyértelműen kibontakoztak. A módszer segítségével láthatóvá tett, számítások alapján formát öltött városhiányos tér a Sárrét területének 58%-át, lakosságának ezzel arányban állóan mintegy 55%-át (92 ezer főt), s településeinek mintegy 83%-át érintette.276 Mindez rávilágít arra a rendkívül fontos körülményre, hogy ebben a városhiányos térben miért bírhattak súlyukhoz képest összehasonlíthatatlanul nagyobb „hinterlandot” olyan mikrocentrumok, mint Berettyóújfalu vagy Szeghalom.277 Ez persze nagymértékben magyarázza, sőt felértékeli mindkét kisváros centrumszerepét, különösen Szeghalomét, amely 1910-ben – szemben Berettyóújfaluval – csak hiányos városi funkciókkal, kisebb volumenű városi intézményekkel rendelkezett. Mindezek után továbbra is válaszra váró kérdés, hogy miért, illetve hogyan alakult ki az említett városhiányos terület. Ennek megválaszolása még, további kutatásokat igényel, azonban jelenleg úgy tűnik, hogy ebben két tényező mindenképpen kiemelkedő szerepet játszott. Az egyik minden bizonnyal a hajdani mocsár lehetett, amely nemcsak a partjain fekvő települések nagy részét, hanem nyugati irányból a tőle keletre fekvő területeket is „leárnyékolta”. Ugyanakkor a másik tényező szerepe is határozott, hiszen a két érintett regionális központ Debrecen és Nagyvárad egymástól alig 60 km-re fekszik. A két centrum

Enyedi György 2002. 16. Mivel a mutatók meglehetősen széles intervallumot ölelnek fel, így a kellő finomságú „vonzásárnyalatok” megjelenítéséhez 9 részkategóriát alakítottunk ki az ArcView GIS 3.2-es szoftver segítségével. 276 Az általunk lehatárolt Sárréten 1910-ben 30 települést tartottak nyilván, ám az 1913-as országos helységnévtárban már 31 szerepelt, ugyanis Újiráz 1913. február 5-én kivált Csökmő területéből. (MKA 1914. 164.) A nagyváradi székeskáptalan által alapított falu létesítésére Ferenc József még 1908 decemberében engedélyt adott. Újirázi Emlékfüzetek 1992. 23. 277 A városközpont-vonzáskörzet hányados értéke Berettyóújfalunál 3,09, Szeghalomnál 3,22 volt. Ezt az értéket egyedül Gyoma közelítette meg a sárréti vonzásközpontok közül: 2,31. 274 275

255

nyilvánvaló közelsége magyarázhatja – az előbbiekkel karöltve – azt, hogy miért is nem alakult ki ebben a térben a mikroközpontok mellett akárcsak egy mezocentrum sem.

7. ábra. Városhiányos terület a Sárréten (szerk. Szilágyi Zsolt)

A vonzáskörzetek kényszerű átalakulása Magyarország első világháborús szereplését lezáró trianoni békeszerződés számos változást eredményezett úgy a politikai közéletben, mint az egyes ember, családok mindennapjaiban. A változás azonban nemcsak a társadalmat, hanem az azzal szoros kapcsolatban álló gazdaságot, s ilyenformán az ország térszerkezetét is merőben átformálta. Különösen igaz ez azokra a területekre, mint amilyen a Sárrét is, hiszen az új határ az előbbiek során elemzett négy regionális központ által közrefogott teret is kettészelte. A Sárrét elveszítette a rá talán leginkább hatást gyakorló regionális centrumát: Nagyváradot. Bár, ugyan a Sárrét területi integritása nem sérült, mégis a vonzáskörzetek „gyökeres” megváltozásával a bemutatott városhiányos terület több szempontból is hátrányosabb helyzetbe került. Számításaink szerint Szeged túl messze volt ahhoz, hogy szerepet játszhasson a Sárréten, mint regionális központ. Ennélfogva az egész terület Debrecen erőterébe fogódott, s mivel leginkább a KisSárrét települései számára került több tíz kilométeres távolsággal messzebbre a regionális központ, így akár közigazgatási, akár gazdasági vagy kulturális szempontból a már említett két mikrocentrum Szeghalom és Berettyóújfalu szerepe még inkább felértékelődött 1920 után. Sőt, az utóbbi kisváros Bihar vármegye megmaradt települései felett még az „ideiglenes” közigazgatási központi szerepkört is megkapta.278 A kényszerű helyzetben mindkét kisváros tovább bővítette vonzáskörzetét. Az új vármegyeközpont gravitációs rádiuszába vont további 12 községet, melyek kivétel nélkül a határtól nyugatra eső 10 km-es 278

Hajdú Zoltán 2005. 143.

256

zónából kerültek ki.279 Szeghalom pedig Komádi mellett magához vonzotta az akkor alig néhány éve telepített Újirázt. Békés is tovább emelte a vonzott településeinek számát néggyel. Ebből – a már korábban is vonzott Okány mellett – csupán a nagyszalontai erőtérből kiszakadt Zsadány esett a Sárrét területére (8. ábra).

Karcag

Szeghalom

Az árnyalatok az egyes központok vonzáskörzeteit jelölik. 0

5 10

20

30

40

Ro

Gyoma

má

Túrkeve

nia

Berettyóújfalu

Kisújszállás

Békés a Sárrét települései 50 km

trianoni országhatár

8. ábra. A központok vonzáskörzetének alakulása a trianoni határmegvonást követően a Sárréten (vö. 6. ábra) (szerk. Szilágyi Zsolt)

A vizsgált tér további szerkezetének néhány aspektusa Anélkül, hogy a további adatok sorolásával messze kanyarodnánk választott témánktól, az adatbázis és a táblázatok alapján csak néhány fontosabb térszerkezeti jellegzetességre hívjuk még fel a figyelmet. A 9. ábrára tekintve a Sárréttel kapcsolatban a legszembetűnőbb, hogy lakossága – a 20. század elején – nemzetiségi és felekezeti szempontból is többé-kevésbé homogénnek (magyarnak és reformátusnak) mondható, eltekintve a két „zárványtól”, Vekerdtől és Körösszakáltól, amely többségében román és ortodox volt. (Később 1910-es A Sárrét települései közül négy község került Berettyóújfalu vonzásába: Magyarhomorog, Körösszakál, Körösnagyharsány és Biharugra. 279

257

évek elejétől Újiráz is szigetnek számított, hiszen az ekkor telepített falu lakói zömében a római katolikus vallást követték.) A tájjal határos területekről röviden elmondható, hogy a Sárrétet keletről egy „zártabb” román, délről egy már „foszladozó” szlovák „tömb” érintette. Vallási szempontból a Tisza menti települések és főleg Szeged környéke, illetve Gyula–Battonya vonala s még Nagyvárad is a római katolikus hívők tömörülését mutatta. Látható módon a 18. században betelepült szlovákság 1910-re már jelentős mértékben feloldódott a magyarok között, egykori nagyobb arányukra a megtartott evangélikus vallásuk utal. A Szeged környéki rác falvak és a románok többségükben görög keletiek voltak, s elvétve találunk, főleg Nagyváradtól délre illetve Debrecentől keletre és északra görög katolikus falvakat. Ugyanakkor az 1920-as határmegvonás csak részben igazodott a románmagyar többségű települések találkozási „felületéhez”, gondolunk itt elsősorban Székelyhíd– Nagyvárad magyarlakta, valamint Nagyszalonta és vonzáskörzetének magyar tömbjére.

9. ábra. Nemzetiségi és felekezeti összetétel 1910-ben (szerk. Szilágyi Zsolt)

Összegzés? A mellőzött Sárrét Tény, hogy a Sárrét nem tartozik azok közzé a tájak közzé, amelyeknek irodalma hosszú könyvespolcokat töltene meg, hiszen éppúgy a földrajz-, mint a történelemtudomány – hogy csak e kettőt említsük – egyformán, csupáncsak szűkszavúan szólnak a Sárrétről. S bár a táj (különböző aspektusból végzett) kutatásának „fénykora” a két világháború közötti évekre, valamint az ötvenes-hetvenes évtizedekre tehető, mégsem mondhatjuk, hogy maholnap megjelenhetne egy átfogó igényű Sárrét-monográfia. Kétségtelen, hogy az említett alapkutatások meghatározó jellegűek, ha tetszik úttörők a maguk mivoltában, mégis valahogy 258

az érdeklődés mindig csak tiszavirág életű. Tanulmányuk éppen ezért állította fókuszpontba a Sárrétet. Röviden összefoglalva a dolgozat főbb eredményét, elmondhatjuk, hogy a táj vonzáskörzeti térszerkezete a 20. század első felében meglehetősen „torz”, vagy inkább sajátságos vonásokat mutatott. Vizsgálatunk rámutatott arra, hogy miként bírhatott e városhiányos területen hierarchiai súlyához képest nagyobb hinterlandot két olyan kisváros, mint Berettyóújfalu vagy Szeghalom. Szerepüket, így jelentőségüket – egészen a második világháborúig – tovább növelte az a kényszerű állapot, amelyben az elcsatolt Nagyvárad funkcióját Debrecen nem tudta átvenni, hiányt pótlóan betölteni. Téves volna azonban eme egyetlen tényező szerepének túlzott kihangsúlyozása, hiszen nem feledhetjük, hogy a Sárrét már 1920 előtt is városhiányos és egyoldalú, agrárjellegű térség volt, amely az itt élő, kétkezi munkából, napszámból, földből élő társadalmat (78%) akár az időjárással, akár a gazdasággal szemben kiszolgáltatottá tette. Egyelőre nem adhatunk távolba mutató megállapításokat, csak szerény alapot ahhoz, hogy mindezek mentén újragondolhassuk a táj gazdaságát s vele együtt a részben ráépülő társadalmát, és annak jellemző, sajátságos vonásait. Felhasznált irodalom BELUSZKY PÁL 2001. A Nagyalföld történeti földrajza. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs. BELUSZKY PÁL 2002. Két hátrányos helyzetű terület az Alföldön: A Közép-Tiszavidék és a BerettyóKörösvidék. In: Beluszky Pál (szerk.) Vég kiárusítás II. (Válogatott társadalomföldrajzi tanulmányok). MTA Regionális Kutatások Központja, Pécs, 107–127. BELUSZKY PÁL – GYŐRI RÓBERT 2005. Magyar városhálózat a 20. század elején. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs. CSATÁRI BÁLINT 1978. Adatok a Sárrét településföldrajzához. In: Alföldi Tanulmányok II. MTA Földrajztudományi Kutatóintézet Alföldi Csoportja, Békéscsaba, 1978. 201–217. CSÁVÁS ISTVÁN 1941. A Nagysárrét monográfiája. In: Közlemények a Debreceni Tisza István Tudományegyetem Földrajzi Intézetéből 6. sz. (1941) 1–27. DÓKA KLÁRA 1997. A Körös és Berettyó vízrendszer szabályozása a 18–19. században. (Egy táj átalakulása). Közlemények Békés megye és környéke történetéből 7. Békés Megyei Levéltár, Gyula. DUSEK TAMÁS 2005. Térbeli egymásrahatások, szociálfizikai modellek. In: Nemes-Nagy József (szerk.) Regionális elemzési módszerek. ELTE Regionális Földrajzi Tanszék és MTA-ELTE Regionális Tudományi Kutatócsoport, Budapest, 237–245. ENYEDI GYÖRGY 2002. Bevezetés. In: Enyedi György – Horváth Gyula (szerk.) Táj, település, régió. MTA Társadalomkutató Központ. Kossuth Kiadó, Budapest, 13–17. FARAGÓ TAMÁS 1984. Településtörténet, történeti táj, történeti térbeliség. In: Történeti Statisztikai Tanulmányok 5. 5–38. GLASER LAJOS 1939. Az Alföld régi vízrajza és a települések. In: Földrajzi Közlemények 1939. 4. sz. 297–308. GYÖRFFY ISTVÁN 1983. A rétes emberek. In: Selmeczi Kovács Attila (szerk.) Alföldi népélet. Válogatott néprajzi tanulmányok. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 99–122. GYŐRI RÓBERT 2003. A Kisalföld valódi és elméleti vonzáskörzetei a XX. század elején. In: Frisnyák Sándor – Tóth József (szerk.) A Dunántúl és a Kisalföld történeti földrajza. A Budapesten és Pécsett 2002. november 25–26-án megtartott tudományos konferencia előadásai. A Pécsi Tudományegyetem Földrajzi Intézete és a Nyíregyházi Főiskola Földrajz Tanszéke, Nyíregyháza– Pécs, 315–324.

259

GYŐRI RÓBERT 2005a. A történeti Régió. In: Nemes Nagy József (szerk.) Régiók távolról és közelről. Regionális tudományi tanulmányok 12. ELTE Regionális Földrajzi Tanszék, MTA–ELTE Regoinális Tudományi Kutatócsoport. Budapest, 63–71. GYŐRI RÓBERT 2005b. A térszerkezet átalakulásának elemei a Kisalföld déli részén (a XVIII. század végétől a XX. század elejéig). Doktori értekezés (kézirat). Témavezető: Beluszky Pál – Nemes-Nagy József. ELTE TTK, Földtudományi Doktori Iskola, Földrajz–Meteorológia Program. Budapest. HAJDÚ ZOLTÁN 2005. Magyarország közigazgatási földrajza. Dialóg Campus Kiadó. Budapest–Pécs KORPÁS EMIL 1934. Magyarország települési tájegységei. In: Földrajzi Közlemények 1934. 10–12. sz. 193–195. KÓSA LÁSZLÓ – FILEP ANTAL 1975. A magyar nép táj-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest. Magyarország Közigazgatási Atlasza 1914. A Magyar Szent Korona országai. (=MKA 1914.) Talma Könyvkiadó, Baja–Pécs, 2000. PAPP ANTAL 1956. A Nagy- és Kis-Sárrét vidékének régi vízrajza. In: Közlemények a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Földrajzi Intézetéből 27. sz. (1956) 1–7. Regionális elemzési módszerek 2005. Nemes-Nagy József (szerk.) ELTE Regionális Földrajzi Tanszék és MTA-ELTE Regionális Tudományi Kutatócsoport, Budapest. SZŰCS SÁNDOR 1934. Biharnagybajom határának régi vízrajza és a község kialakulása (különlenyomat). In: Debreceni Szemle 1934. 10. sz. 3. skk. SZŰCS SÁNDOR 1992. A régi Sárrét világa. Fekete Sas Kiadó, Budapest, 1992.2 (Első kiadás: 1942.) TIMÁR LAJOS 1995. Erdei Ferenc és Mendöl Tibor vitái a magyar városról. In: Századok 1995. 3. sz. 617–628. Újirázi Emlékfüzetek I. (80 éves Újiráz). Újiráz Község Polgármesteri Hivatala, Budapest, 1992.

260

Demeter Gábor - Bagdi Róbert The Effects of Migration and Settling Policy on the Ethnic and Demographic Structure of Szatmár/Satu Mare County (1715-1992) In this contribution we aimed to analyse the role of emigration and immigration and the settling policy of the government in forming and modifying the ethnical and demographical conditions of the County. In the first part of our contribution we examined the changes in the spatial distribution of different ethnicities between 1715-1830 based mainly on the conscriptions for taxation in 1715 (analysis of names), LEXICON LOCORUM (1773), and the statistics of FÉNYES E. (1836). We also examined the migration habits of inhabitants between 1715 and 1910 comparing the town of Satu Mare itself with the different attitudes of the rural population of Satu Mare/Szatmár County, and the changes of attitudes within this two time-horizons. We compared the attraction-ability of Szatmárnémeti/Satu Mare town with other Hungarian cities (Eger, Budapest, Debrecen). In the second part we compared the settling policy of the Hungarian and Romanian state (1880-1910; 1920-1992) using the work of VARGA E. ÁRPÁD. We also succeeded in composing ethnical maps from 4 different time-horizons (1830, 1910, 1920, 1992) which not only reveal the different technics of the Hungarian and Romanian state to diminish the number of certain ethnicities, but also inform us about the critical situation of the almost depopulated Ér Valley. I. Our investigation starts with the year 1715, since the documents concerning the first official conscription for taxation after the Turkish devastation are dated back to this time. Furthermore, the reason of the starting point can be underlined by the fact that the Rákóczi independent war (1703-1711) and the following plague (1707-1715) caused an important change in the ethnic structure of the Hungarian Kingdom (i.e. the expulsion of Serbs from Central-Hungary, the disappearance of ethnic Hungarians from Sáros County examined thoroughly by KNIEZSA I. 1941) and the vacuum was filled with newcomers supported by the state and landowners. Knowing that the peaks of the migration-waves took place between 1715-1773, we decided to use „CONSCRIPTIONES...” and „LEXICON LOCORUM...” to gain information about the ethnical changes of that time. Since the Lexicon locorum contains the ethnicity of villages with regard on the 2 or 3 most spoken languages and on religion, which also helps to identify the ethnicity, as the conscription did not include data on ethnicity, for a comparison between the two mentioned dates a comparative name analysis had to be made. The http://www.arcanum.hu/mol/ provides a range of original scanned data from the conscriptions of 1715 including the names and the tax paid. From the era of the early national awakening, when the ethnic situation was still not stabilized - in respect of both migration patterns and self-identity - FÉNYES E. (1836-1840) also cited data on ethnic structure even within a village - based on the conscription of LUDOVICUS NAGY (1828). Thus we managed to compare 3 stages of development.Table 1 shows the changes in the ethnicity in the case of several villages (marked with light grey colour). Comparing with other groups of settlements (white - no remarkable change or homogenous) an important 261

inflow of newcomers can be observed, since the ethnicity changes often in many cases. Our conclusions can be summarized in the following way: •Many settlements with Hungarian names (1715) became Romanian by 1830, which means a permanent inflow and change in population. We have to point out that conscriptions do not contain those unable to pay tax, and among them ethnic Romanians could be found. But since we do not know their names and numbers, we cannot predict their contribution in modifying the ethnical conditions. •In the case of the conscription of 1715 in many cases we met with Hungarian family names and Romanian first/christian names. These persons - mainly Greek Catholics - were considered here as Romanians for their mother language. The examples are numerous in the CONSCRIPTIONES: Ion Csordás, Kihor Sipos, Kosztin Sánta, Teodor Fekete, Teodor Bíró, Teodor Ravasz. While the Hungarian family name represents the previous stage of ethnicity, the first name represents the „recent” situation of self-identity. It is also possible that these names - many of them referring to occupations or special personal features - were given by the members of the host society (predominant language) to promote the newcomers’ identification (whose ”foreign” name was meaningless for them). The translated names often resemble to the meaning of the original name. It is also worth mentioning that in many cases the name representing the place of origin can’t be used to identify ethnicity: i.e. Miron Máramarossi, Pintye Kővári, Elias Avassi, Ballafalussy Ursuly, Szavva Szilágyi, Teodor Borhidi, Kővárvidéki Marján. In this case, the names representing the place of origin are written in Hungarian, but as the christian names are definitely Romanian names, these persons should be considered as Romanians. Many of these are noblemen from the area of Kővár. (It guides us to the problem of the self-identity and origin of the nobility). Concerning this great volume of migration we made a survey to guess the main routes of connections and migrations before 1715. For this the data of Satu Mare/Szatmárnémeti town were analyzed, since the town contained numerous tax-payers with great relevance for statistics. More than 200 names were available, among them the ratio of family names referring to origin (settlement) reached 40%, while names referring to some specific occupation or characteristics (Kis, Nagy, Balog) reached 35% and 15%. respectively. (As more or less the abundance or absence of recent or former newcomers - named after their origin - can be traced almost in each settlements, it is possible the draw a map which helps to identify the main routes. Due to lack of space this will be carried out in another contribution). This estimation certainly has some mistakes as it groups together those all, whose ancestors once ever arrived to the town not making any difference whether they have been living in the town for several generations or arrived recently (irrespective of time); how many children the newcomers had (to overrepresent their name in the host society, irrespective of the diffrerences of reproduction rate); distinction between the number of male and female descendants. If the reproduction rate of newcomer ancestors and the original inhabitants are considered as equal, the numbers represent the proportion of newcomers. According to table 2 from among those bearing different destinations in their names, 20% had names of smaller nearby towns of Szatmár, Hajdú and Szabolcs County. Another 20% kept names of significant nearby towns while newcomers from Szatmár, Kraszna and Szilágy Comitatus ranged up to 12%. It is worth mentioning that a secondary source is observable in the surroundings of the Bükk and Zemplén Mts. in N-Hungary and from Bereg and Ung (nowadays: Zakarpatija). These secondary source areas are inherited up to 1910. The data show that a N-S flow is 262

observable apart from the obvious E-W (from the relatively overpopulated periphery to the abandoned center). But we do not know whether it was the same case before the Turk era, or these routes are the results of the last 30 years. Satu Mare had closer relations with Central-Hungary than with Transylvania before 1715, but as the names (Szilágyi, Kővári etc.) in the nearby villages predict, the migration from east became stronger and stronger. The change in migration patterns were traced up to 1910. We investigated the: • relations with other counties concerning migrations, and to find out whether Satu Mare/Szatmár County is a sink or source concerning migration habits (the populace itself grew up to 1910 due to the number of births) • the relationship between SM County and Szatmárnémeti/Satu Mare town • the relationship between Szatmárnémeti/Satu Mare town and other cities The net number of newcomers (according to place of birth) in Szatmár County in 1910 (excluding SM town, meaning the countryside) reached 8% (31000) of the population which ranged up to 397 000 (Table 3-4). Only 5% of the immigrants arrived from towns (concerning the total population their ratio is under 0,5%) without the county capital (rating another 5%), while 90% from rural areas. The main source areas in the case of the total number of immigrants were Bereg (10%), Szabolcs (17%), Szilágy (17%), Budapest (20%), Bihar (10%) and Ugocsa. In proportion to its small territorial extent the latter is quite overrepresented with its 8% overwhelming even Bihar (if we compare the number of migrants to the total population). Among the eastern counties the role of Romanianinhabited Máramaros is significant (7%) as well as Szolnok-Doboka (7%). Hajdú is underrepresented, while among farther counties Heves is important. If we take a closer look on inhabitants arriving from towns it is important to point out that Kolozsvár/Cluj - due to its greater distance - is not so important source as Nagyvárad/Oradea. 1/3 of the immigrants from towns arrived from Debrecen and Nagyvárad, but the capital Budapest is in the lead with 40%. Among the towns of greater distance Szeged, Miskolc and Kassa are worth mentioning. If we compare these values with the statistics of emigration from the whole county (including SM town), it is remarkable that Szatmár was a source-county - with 60000 emigrants its balance is around -28 000. Most of the native citizens moved to Budapest (12%) Szabolcs (12%), Szilágy (9%), Ugocsa, Bihar (6-6%) and Bereg (5%). So, the main destinations are the same, but not so concentrated. Though percentage values are smaller, absolute numbers are greater in the case of emigrants from SM County to rural areas (Máramaros: 1430-1971, Bereg, 1900-2900, Bihar 2456-3200, Ugocsa 2260-3400, see table 3), which means that the attractiveness of the county was not good enough. In the case of neigbouring counties tight family connections between the villages along the county limit are the causes of the high values. The number of emigrants heading to the towns reached 23000, equals with 40% of total emigrants (1800 left SM town itself - 8%, the others came from rural regions). Behind Satu Mare/Szatmárnémeti (45%) Budapest had the greatest attractiveness soaking almost 30% of the inhabitants leaving the county. Other significant towns of emigration are Debrecen (9%), Nagyvárad/Oradea (6%) and Miskolc (4%). In the case of emigration the proportion of people choosing towns is greater (40%) than in the case of immigrations from towns toward the county (11% of 31000 immigrants: half of them from Satu Mare town itself to rural area, Budapest: 16% just ahead of Debrecen (12%) and Nagyvárad (6%). So the attractiveness of the towns exceeded that of the rural area. 263

Table 1. Ethnical changes of settlements between 1715-1830 (some examples) tax payers Romanian Hungarian unknown German Slavs Conscrip.1715 Lexicon 1773 Fényes 1830 Avasújváros 52 4 36 8 0 4 Hungarian Hungarian Hungarian Bükszád 32 16 12 4 0 0 Rom-Hung Romanian Romanian Apa 30 9 17 4 0 3 Hung-Rom. Hungarian Rom-Hung. Hirip

25

5

12

6

2

0

Hungarian

Hungarian

Hung-Rom.

Ivacskó Sárköz Sárközújlak Veresmart Kegye K.Béltek Szakasz

9 40 72 21 8 41 6

4 7 16 6 3 15 2

5 28 43 8 5 19 3

0 3 8 6 0 1 0

0 0 0 1 0 5 1

0 2 5 0 0 1 0

Rom-Hung Hung-Rom. Hung-Rom. Rom-Hung Rom-Hung Rom-Hung Rom-Hung

Romanian Hungarian Hungarian Romanian Romanian German German

Romanian Hung-Ukr. Hung-Ukr. Romanian Romanian German Ger-Rom.

Erdőd

40

2

30

0

5

3

Hungarian

German

Ger-Hung

Szamosdob K.Sándorfalu Oláhgyűrűs Adorján Óvári Vetés Nagykároly Érendréd Dengeleg Kaplony Börvély Lázár K.Peleske N.Peleske Mikola Amacz Fény Majtény Vezend Portelek Mezőterem

12 7 11 9 12 10 40 33 30 28 21 11 7 11 6 12 31 37 26 22 32

0 4 2 0 0 1 5 5 8 11 3 3 0 4 2 2 7 10 7 8 11

12 3 7 9 9 8 27 22 18 14 11 8 5 5 4 7 15 22 14 10 13

0 0 1 0 2 0 6 3 4 3 6 0 0 0 0 2 3 4 4 4 2

0 0 1 0 0 1 1 0 0 0 0 0 0 0 0 0 2 0 1 0 5

0 0 0 0 1 0 1 3 0 0 1 0 2 2 0 1 4 1 0 0 1

Hungarian Rom-Hung Hung-Rom. Hungarian Hungarian Hungarian Hun-Ger-Rom. Hungarian Hung-Rom. Hung-Rom. Hungarian Hungarian Hungarian Hung-Rom. Hungarian Hungarian Hung-Rom. Hung-Rom. Hung-Rom. Hung-Rom. Hung-Rom.

Hungarian German Romanian Hungarian Hungarian Hungarian Hun-Ger-Rom Hungarian Romanian Hungarian Hungarian Hungarian Hungarian Ukr. Hungarian Hungarian German Hung-Ger. Romanian Hungarian Romanian

Hung-Rom. German Rom-Ger. Hungarian Hungarian Hung-Rom. Hun-Ger-Rom Hung-Rom. Hung-Rom. Hung-Ger. Hungarian Hungarian Hungarian Hungarian Hungarian Hung-Rom. German German Romanian Romanian Rom-Ger.

Table 2. The distribution of former immigrants in Szatmárnémeti up to 1715 Somlyó, Nánás, Ecsed, Szalka, Polgár, Ináncs, Meggyes, Palágy, Pócs, Vári, Peleske Debrecen, Várad, Böszörmény, Szalonta Szatmár, Szilágy, Kraszna Losonc, Gönc, Ónod Makó, Gyula, Békés, Sáros, Eperjes, Selmec, Léva, Túróc Temesvár, Erdély, Szeben Ungvár, Beregszász, Halmi Budapest, Kapos helyi

264

County 28000

21000 35000

villages 1100

2000 800 5200

7500

31000

towns

37000

60000

650 500

6000

town

1000

310

capital

500

Fig. 1

200

10200 1600

6000

7000

Migration balance of Satu Mare county and the town

As it can be seen (fig. 1) the balance of the countryside was negative considering both the counties and significant towns (-14000; -18000). Comparing these data with that of the town Satu Mare/Szatmárnémeti (table 5-6) we can conclude that the town had a positive balance with the regions, especially with rural areas gaining a surplus of 13 000 inhabitants which equals with more than 35% of the total population of the town. It is also worth mentioning that Satu Mare/Szatmárnémeti gained a surplus in the Debrecen-Szatmárnémeti relation, but with the other towns she showed less success. So it can be concluded, that the surplus of SM town came from rural areas (18000 against 3600, while in respect of towns she gained 1000 and lost 1800) So the balance is: -14000 -18000+13000 = -19000 but since 10000 people did not leave the county just moved from rural to industrial site, the +13000 melts to 3000 ending in -29000. (In Fig. 1. the number of emigrants – 60000 includes those 10000 who moves to the county seat). Weighting (multiplying) these results with the distance in kms and the number of people involved in migration in proportion to the total number of inhabitants an artificial value can be created, which suggests us that mostly Budapest, Debrecen and Hegyalja were prefered by the inhabitants of Satu Mare/Szatmárnémeti town, while it was the inhabitants of Hegyalja and Debrecen that prefered the city most. In 1910 18000 immigrants lived in Satu Mare town which was more than 60% of the total value of people arriving to the whole county. (It’s a tendency for urbanisation: emigrants leaving for towns made up only to 40%) Most of them arrived from Szatmár County (10 000, 60%), followed by Máramaros (5%), Szabolcs (4%) and Ugocsa (5%). Less than 1000 inhabitants arrived from towns, mainly from Budapest (33%), Debrecen (25% = 1,5 % of the total 18000 immigrants) and Nagyvárad (10%). The immigrants constituted 45% of the population. In the case of the town Eger (with nearly the same size, 24 000 inhabitants) the ratio of newcomers was only 20%, in Debrecen the value was around 45%. Satu Mare town was a center of population inflow, a destination town indeed. Emigrants leaving the town (only 10% of the total number of emigrants) selected surprisingly Hajdú County, which was not mentioned up to now, and Central-Hungary (mainly Budapest). Transylvania is underrepresented with 350 persons (12%). One-third of emigrants aimed to live in towns, of which Budapest meant more than 55%, Debrecen 15%, Nagyvárad 10%. In the case of the rural regions of the county - excluded the 10000 persons moved to SM town - this was 11000 persons (15%). So emigration concentrated mainly on 265

the capital city, while in the case of immigration Debrecen was at least as important as Budapest. county

to

from

balance

Pest-Pilis-Solt-Kiskun

1586

350

-1236

Budapest

6869

506

-6363

Region

to

from

balance

Bereg

2943

1905

-1038

Transdanubia

89

437

348

Máramaros

1971

1430

-541

Western Slovakia

91

317

226

Central-Hungary

1493

971

-522

Transtisia

472

1528

1056

Szabolcs

6305

5195

-1110

Szilágy

5267

5524

257

Ugocsa

3409

2269

-1140

NE-Hungary

2897

14429

11532

Bihar

3252

2456

-796

Tisza-Maros

173

275

102

Zemplén

835

759

-76

Transylvania:

350

516

166

total

5600

18500

12900

altogether

32000-

20000

-12000

18000 other counties / towns +10237

11000

-17000

total 60000* 31000 -29000 Table 3-4. Balance of migration from the point of view of SM County (up to 1910) town

to

from

balance

Pozsony

89

22

-67

Baja

34

13

-21

Szabadka

70

15

Újvidék

23

Zombor

Table 5-6. Balance of migration from the point of view of SM town (up to 1910) town

to

from

balance

Pozsony

7

12

5

Baja

2

7

5

-55

Szabadka

12

10

-2

6

-17

Újvidék

1

4

3

30

5

-25

Zombor

8

5

-3

Hódmezővásárhely

58

58

0

Hódmezővásárhely

4

21

17

Szeged

196

77

-119

Szeged

50

55

5

Temesvár

104

19

-85

Miskolc

73

49

-24

Nagyvárad

1258

176

-1082

Kassa

50

33

-17

Debrecen

2123

365

-1758

Debrecen

249

267

18

Szatmárnémeti

10237

1600

-8637

Nagyvárad

196

97

-99

Kolozsvár

564

95

-469

Arad

54

33

-21

Temesvár

104

19

-85

Temesvár

27

21

-6

Miskolc

805

74

-731

Kolozsvár

114

50

-64

Kassa

438

74

-364

Budapest

1029

310

-719

Budapest

6859

503

-6356

altogether

23000

3200

-19800

together

1876

974

-902

without Budapest and 6000 Satu Mare town

1100

-5000

266

So, the conclusions are summed up as follows: •SM County released population during the period – it had a net loss with all destinations with the exception of Szilágy County (E-W link) • it had weak connection with Transylvania • a population flow existed towards Central-Hungary from the peripheries • The secondary destination were Zemplén and Heves • The town itself soaked up population from the rural area, it was even more attractive than Debrecen, the connections were limited to the neighboring towns, the town was more receptive than Eger but cannot reach the level of Budapest. • More person left SM town and moved to other towns than arrived from towns • Comparing SM town and its hinterland, the latter had a crucial negative balance which could not be equalized by the positive balance of SM town itself. II. The settling policy of the Hungarian Kingdom is also worth mentioning as the Romanians often claimed that Hungariand intended to change the ethnical structure at the expense of Romanians, while Hungarian authors like Oszkár Jászi usually emphasise the blaming role of the servant-settling policy of the aristocracy with disregard on the ethnical conditions, settling Romanians into Hungarian villages. This needs further investigation. In a previous work we examined the situation in Bihar/Bihor County (DEMETER G. - BAGDI R. 2005), now we try to compare the results in the case of Satu Mare/Szatmár County. Table 7 shows the results: the purposes of settling and the change in numbers and ethnicity of the population. Dark grey rows represent settlements populated by Hungarians, light grey rows inhabited by Romanians. Underlined villages suffered from population decrease, while in the case of rows with italic letters a permanent change in ethnic structure can be observed. The characteristics of settling policy (1880-1910) can be summed up in the following way: • there were 35 cases, half of them supported by the state (bold letters), in numbers it is less than in Bihar/Bihor County, in proportion to it is almost the same • the other settling events are results of a spontaneous settling or of an increase in central functions roles (bath); pull factors of towns among the nearby villages • in 8 cases the servant-policy of landowners and noblemen caused an increase in numbers with no regard on the ethnical identity. No permanent change occured due to this settling policy – it has only temporary effect, dominantly in yearly fluctuation • the preponderance of Magyar settlers over native inhabitants was observable only in 1 case as a result of official settling governed by the state • as a result of immigration 1 settlement lost its original ethnic structure (losing Romanians: Domahida) Immigration affected more villages, inhabited by Magyars • Forestry and tourism (bath) caused a change in ethnical proportions in 1-1 case So the intentional Hungarisation cannot be proved: if it was proposed, it was carried out with no observable result. Settling policy was of a grater volume in Bihor (over 80 cases) with different solutions: • it was observable in a wider range along in the contanct zones of the 2 dominating nations • occured both among Magyar and Romanian settlements • the settling of strangers, not co-nationals dominated, in the case of SM settlers were mainly co-nationals •Inspite of this fact in SM changes of proportions occurred more often 267

•Summary: Settling and the ethnical composition of settlers was dominated by economic needs, not by intentional plans for assimilation, or by the intervention of the authorities of the state. Table 7. The settling policy of the Hungarian Kingdom 1880-1910 settlement

period

Szatmárzsadány 1880-1890

growth in % 300

40

before

after

causes and purposes

growth

r

r

servants +nearby city attraction

300r

Csög

1890-1900

170

35

r

r

servants

170r

Ákos

1880-1900

300

25

m-r

m-r

from Bihar/Bihor

120r, 150m

Újnémet

1880-1890

300

30

r

r

150r, 50n

Börvély

1900-1910

500

30

m-r

m

100r, 130m -100m

Terep

1890-1910

180

26

r

r-m

from Bihar and from the Plains the drainage of the Ecsedi-moor, hemp factory bath

Egri

1900-1910

-100

-10

m

mr

emigration to USA

Kálmánd

1900-1910

180

23

m

m

the drainage of the Ecsedi-moor

+180m

Érkávás

1900-1910

-100

-10

r-m

r-m

emigration to USA

-100r, -70m

Oláhcsaholy

1900-1910

300

27

r

r

settlers from the Plains

300r 70r, 30sz

500m

T.Orbó

1900-1910

100

33

r

r

settlers from the Plains

Szamosdob

1890-1900

240

20

r-m

r-m

servants

240r

Csengerbagos

1880-1890

400

40

m-r

m-r

servants

150r, 240m

Halmi

1900-1910

800

30

m

m

rural center

800m

Hadadnádasd

1900-1910

150

23

m

m

servants

120m

Ivacskó

1880-1900

80

22

r

r

spontaneous immigration

100r,

Lázári

1880-1890

120

15

m

m

attraction of nearby town

120m

N.Peleske

1900-1910

-100

-9

m

m

emigration to USA

-100m

K.Peleske

1900-1910

-50

-10

m

m

emigration to USA

-50m

Aranyosmeggyes 1890-1900

600

25

r-m

r-m

new parcels

550r, 110m 90r, 125m

Kismajtény

1890-1900

300

23

r-m

r-m

the drainage of the Ecsedi-moor

Domahida

1890-1900

500

66

r-m

m

the drainage of the Ecsedi-moor

400m

Gilvács

1890-1900

350

85

m

m

sawing industry

250m

Nagymajtény

1900-1910

-100

-5

m

m

the Gilvács factory closed

-100m

Hirip

1880-1890

200

25

m-r

m

servants

400m -160r

Hirip

1890-1900

200

20

m

m-r

servants

350r -100m

Peleszarvad

1890-1900

150

20

r

r

tobacco-gardeners

120r 40m

Reszege

1880-1900

300

75

r-m

r-m

tobacco-gardeners

150r, 120m

Pele

1890-1900

230

50

m

m

tobacco-gardeners

150m 90r

Tasnádszilvás

1900-1910

40

15

r

r

servants, settlers from the Plains

40r

Nagytarna

1880-1890

450

45

r-m

m-r

forestry

120r, 450m

Nagytarna

1890-1900

400

30

m-r

m-r-u

forestry

Krasznaterebes 1900-1910

-200

-13

r-n-m

m-r-n

Csanálos

1900-1910

300

22

m-n

m

Szinfalu

1880-1890

250

33

n

n

400 u -200r, emigration to USA 500n/+500m the drainage of the Ecsedi-moor 500m spontaneous immigration

m - Hungarian, r - Romanian, n - German, u - Ukrainian

268

100n

Romanian settling policy was dominated by ethnic Romanians, 12 settler villages were constructed between 1920-1956 along the border in the neighbourhood of settlements inhabited by Hungarians (Baba Novac, Lucaceni, Horea, Ratiu, Decebal, Scarisoara Noua, Dacia, Traian each with 400-1000 inhabitants). Some typical changes appeared during the modern era concerning the population conscriptions (comparing 1830, 1910, 1920, 1992). Considering the data of 1830 we have to draw the reader’s attention to the fact that in 1910 Hungarians conscribed almost all former Germans in the territory as Hungarians. Ukrainians disappeared, they mainly became Hungarians. After the change of regime, in 1920 Romanians considered all Greek catholics as Romanians (even the Ukrainians), roman catholics as Germans - even if they claimed themselves to be Hungarians - in order to reduce the number of Hungarian subjects. Jews were also separated from the Hungarians in 1920. After their annihillation (under Hungarian rule) the vacuum was filled by ethnic Romanians which caused a rather great change in proportions especially in towns after 1956. A comparison between the ethnic data and data on religion proves these facts. (VARGA E. Á. 1992, NYÁRÁDY R. K. - VARGA E. Á. 1996). Furthermore in 1966 and 1977 Germans disappeared - they claimed themselves as Hungarians - but since 1992 they re-appeared once again. The dissimilation of Hungarianspeaking gipsies has also started. It is important to emphasise that while between 1830-1910 the rural population increased, by 1992 the Ér Valley almost completely lost its entire population facing a demographic catastrophe. The emigration between 1977-1992 was even greater of extent than between 1880-1910 in the northern part of Sáros County, where a decrease of 30% in population was observable. (It was the second biggest value in Hungary after Zemplén County BAGDI R -DEMETER G. 2005). The situation is crucial (i.e. Ady Endre, Lele, Krasznacégény, Gilvács). References Az 1715. évi országos összeírás: http://www.arcanum.hu/mol/ BAGDI R. – DEMETER G. (2005): A földrajzi adottságok szerepe a közösségek közötti kapcsolattartásban és a peremvidékek asszimilációjában Sáros megye példáján. In: TISICUM. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei Múzeumok évkönyve. pp. 175-191. DEMETER G. – BAGDI R. (2005): A nyelvhatárváltozás természeti és gazdasági háttere Bihar vármegye példáján 1770-1992. In: „Tájak - régiók - települések” Debrecen, pp. 279-287. FÉNYES E. (1836-40): Magyar'országnak 's a' hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisztikai és geographiai tekintetben. I-VI. Pest KNIEZSA I. (1941): Adalékok a magyar szlovák nyelvhatár történetéhez. Athenaeum, Bp. 64. p. LEXICON LOCORUM (1920): Lexicon Universorum regni Hungariae locorum populosorum. Bp. Hornyánszky, 335. p. A Magyar Korona Országainak 1910. évi népszámlálása, 1912. Magyar Statisztikai Közlemények, 42. és 46. kötet. Budapest NYÁRÁDY R. K. -VARGA E. Á. (1996): Erdély etnikai arculatának változása. NYÁRÁDY R. K. -VARGA E. Á. elemzései az 1977. évi romániai népszámlálásról. Kisebbségi Adattár V. Teleki László Alapítvány. Közép-Európa Intézet. Bp.107. p. VARGA E. Á. (1992): Népszámlálások a jelenkori Erdély területén. Regio könyvek. MTA-TTI, Bp. 1992. 208. p. VARGA E. Á. (1998) (ed.): Erdély etnikai és felekezeti statisztikája II. Csíkszereda, Pro-Print. 869. p.

269

Fig. 2. Ethnical distribution in Satu Mare County in 1830, 1910, 1920, 1992

1830

1910 270

1920

1992 271

Demeter Gábor – Bagdi Róbert Migration and Ethnic Pattern in the Partium Region, 1715-1910 This article aims to examine the migration patterns between five counties (Bihar, Hajdú, Szatmár, Kolozs and Szilágy) and the influence of migration on the ethnical structure of Szilágy/Salaj County during the 1715-1910 period. The investigation mainly based on the conscriptions of 1715, and the national census of 1910. These counties represented a transition zone between Transylvania and Hungary, where now the Hungarian-Romanian border lies cutting through the former communication lines due to the former political regimes and the peace treaties of 1920/1947. The strength of migrational interactions helps to enlighten whether this break line always existed or not and between which counties were the connections more intensive. Thanks to the latest events the reestablishment of the former relations now seems to be possible. We compared the regional centers with Budapest, with each other and with the countryside concerning the trends, intensification and destinations of migration. A comparison was also made between the countrysides to check upon the ability of population fixation, and to identify the most attractive towns (based on the place of birth, A MAGYAR KORONA, 1912). Satu Mare

-

-145

Satu Mare

460

267

616

50

249

114

196 146

+

157

Szilágy

187

1948

+30

-198

140

Debrecen 642

413

468

+

-

97

+

373

ClujNapoca

Debrecen 697 510

county

199

249

1023

ClujNapoca 1700

+

Oradea +314

Oradea 824

Chart 1-2. Migration balance between county seats and the balance of Szilágy County with other county seats (occurance till 1910)

Our first chart symbolises the ranks regarding migration between the major county seats of the examined territory in 1910. Surprisingly the capital of Hajdú County, the most populated Debrecen proved to be the weakest280 in the competition between the examined county seats, although if we compare the different absolute numbers with the percentage of migrants counted from the total population, Oradea/Nagyvárad and Debrecen represented the same proportions (642/92000; 468/64000). Among the regional centers Oradea/Nagyvárad proved to be the most attractive for urban population. The connections were the closest between Debrecen and Oradea in 1910. Connections were balanced 280

With other regions of the country, (left bank of the River Tisza), Debrecen had more intensive connections than Nagyvárad: the latter had a smaller, but concentrated sphere of population-attraction.

272

between Debrecen-Satu Mare/Szatmárnémeti and Debrecen-Cluj-Napoca/Kolozsvár. The main route of urban migration was the east-west line. The next chart shows the attractiveness of these regional centers on Szilágy County which lacked a real county center. In this case Kolozsvár/Cluj-Napoca was the most attractive, then came Oradea/Nagyvárad. Comparing the number of immigrants to the total population Szatmárnémeti/ Satu Mare had a non-negligible role even overtaking Debrecen. The data represent all migrants born in a different site cumulated to 1910. The main urban migrational route from Szilágy County led to the east. Chart 3-4 shows the distribution of migration between county seats, countryside and external rural areas, towns and the capital city in the mentioned counties. Szilágy and Szatmár were population-releasing counties (source-counties), while Bihar County was in fact a sink county. (The natural reproduction rate is not included in these calculations just the migration itself!) The population inflow from the rural regions was almost the same into Oradea and Satu Mare town in proportion to the population of the county centers, but being twice more populated, Oradea had more newcomers than Satu Mare from own sources. From external rural areas almost every 2nd migrants (16500-39000, 19100-30000 Bihar) arrived to the county seats. It was less in the case of Szatmár County. 19300

15400

5300

Szilágy

towns 2420

villages

1100

towns Budapest

Bihar

villages

villages

185 Budapest

towns

30000 8800

Budapest 6900

16500

4500 2150 3370 Oradea 19100

2500 900

villages 39000 towns 3000

3700 Budapest 646

Chart 3-4. Internal and external migration balance (1910)

Chart 5 tries to rank the counties in question concerning the strength of migration from rural region to their own town centers. In this respect Oradea/Nagyvárad leads just overtaking Debrecen, but the emigration from Oradea/Nagyvárad (or Satu Mare/Szatmárnémeti town) to rural regions was among the highest, especially in proportion to the total population of the town (certainly in proportion to the population of the sink – the countryside, the emigration from Oradea/Nagyvárad was not high, while in the case of Hajdú county it was not negligible!). Concerning the relations between town centers and rural regions located at different counties there is a strong connection between Debrecen and the rural Bihar County, and Debrecen and the rural Szatmár County. These connections are even stronger than the connection in respect of Szatmár or Szilágy County and Oradea/Nagyvárad. ClujNapoca/Kolozsvár had the weakest attractiveness (permanent migration to the West, a separated-isolated core area). The greatest differences between the numbers concerning interregional migration were observed in Bihar County-Debrecen and Hajdú CountyOradea/Nagyvárad relation meaning that the net gain of Oradea/Nagyvárad did not originate from Hajdú County but from other counties (including Szatmár, Szilágy and Bihar Counties), while the population emitted by the rural Bihar played important role in urbanising Debrecen. The same movement is true in Szatmár County-Debrecen vs. Hajdú County-Satu Mare/Szatmárnémeti destinations, and in Szilágy County-ClujNapoca/Kolozsvár relation. This means that Debrecen as a regional centre had greater 273

influence on the rural Bihar and Szatmár than conversely. So the links between the Partium (and also between the Partium and Hungary) were stronger than between Partium and Transylvania concerning urban-rural relations. The main routes of rural-urban migration led to Debrecen, to the west (to Budapest) in the case of Bihar and Szatmár Counties, while in the case of Szilágy it meant an eastern direction towards Transylvania. Thus the fracture was situated not between Hajdú and Szatmár or Bihar Counties, but between Szatmár-Kolozs and Szilágy-Kolozs relations.

Sm

SM

+8600 villages 1603 10237 Satu Mare 365

656

95

616

K

564 2123

+14100 villages 16640

187

2500 Debrecen

H

697 1258 1191

157

176

ClujNapoca1343

1948

SZ 249

7889 villages +6550

199 1023

530

H

526

villages

SZ Debrecen -2000

Oradea +15300 3779 19127

2456

3252

433 2642

3129 Oradea +4300

B

villages

Chart 5. Connection between rural regions with their own county seat and external rural – urban relations

Chart 6 exemplifies the rankings between the rural regions of the counties concerning the interrural connections. The strongest movements are observed between Szatmár and Szilágy Counties, furthermore between Szilágy and Bihar Counties. This north-south route is more important than the Szilágy-Kolozs connection, meaning that Transylvania was isolated! The East-West route is important between Hajdú and Bihar, but towards Kolozs the link loses its significance in 1910. (Values are cumulative: including all events up to this moment). The greatest difference in numbers (not in proportions to the populace) are seen between the rural Hajdú and Bihar Counties, Szilágy and Bihar Counties and in Szilágy-Kolozs destinations. Bihar was a net sink. The intrarural migration aimed a north-south line, but there was no discontinuity between Bihar and Hajdú Counties.

274

136

4749 190

5524

363

490

4879

villages -1200 Satu Mare

villages

Sm

SM

+8600 villages 1603 10237 Satu Mare

K

564

123

187 697 1258

1191

157

176

SZ 249

7889 villages +6550

199 1023

Oradea +15300 3779 19127 villages

villages

5524

363

Debrecen -2000

136

2456

3252

-900

1921

SZ

4749 190

K

5267

490

9

161

530

H

ClujNapoca1343

1948

222

656

95

616

villages -1200 Satu Mare

villages ClujNapoca

1178 4333

2642

515 711

3129 Oradea +4300

B

villages

B

Chart 6. The migration between the rural regions of the counties (1910)

Finally we examined the role of Budapest as a migration center in controlling the destinations (Table 1). It is worth mentioning that while 60% of the population in Oradea, Cluj-Napoca and Budapest were „newcomers” of origin, in the case of Debrecen it was under 50% (in the latter case 60% percent arrived from the investigated area). Apart from Budapest, Debrecen was the least, Oreadea was the most involved in migration to other destinations. The emigrants from Satu Mare town to Budapest are the smallest in proportion. Only Zagreb had positive migrational balance with Budapest (+500 persons up to 1910). Concerning the origin of the population in Szilágy, 32% of the immigrants arrived from Szatmár County, 16% from Bihar, the greatest towns reached only 1-1%. From among the main destinations of the emigrants from Szilágy County Bihar (16%), Szatmár (20%), Oradea (4%), Debrecen (3%) and Cluj-Napoca and Budapest (7% and 9% respectively) proved to be significant. Emigration was more concentrated, 60% of the emigrants arrived to a settlement within the investigated area, while in the case of immigrants it was only 52%. Table 1. The migration balance between the regional centers and Budapest (1910) Table 1. population emigrants % immigrants % Oradea 64 000 13500 21 39 000 61 Debrecen 93 000 13900 15 44 000 47 Cluj-Napoca 60 000 10800 18 34 000 57 Satu Mare 35 000 5600 16 18 500 53 Budapest 880 000 121 000 14 519 000 59

To Bp.

%

From Bp.

%

3400 25 900 2,3 2800 20 1100 2,5 2000 19 850 2,5 1000 18 300 1,6 Data show the situation in 1910

The main destinations of the emigrating inhabitants of Bihar (without Oradea/Nagyvárad) were the following: Oradea 30%, Debrecen 7%, Budapest 10%, 275

Szatmár County 4%, Szilágy County 4%, while in the case of Szatmár County the emigrants selected the following destinations: Bihar County 5%, Oradea/Nagyvárad 2%, Debrecen 3%, Satu Mare/Szatmárnémeti 17%, Szilágy County 9%, Budapest 11%. Migration – together with the natural reproduction – played an important role in changing the ethnical characteristics of the region. Our earlier investigations concerning Bihar-Bihor and Satu Mare-Szatmár has already been published therefore we mainly focused on Szilágy County (1910 administrative area). Since the Lexicon locorum (1773) (LEXICON LOCORUM, 1920) does not mention the settlements of Szilágy we used the tax conscriptions from 1715 (AZ 1715. ÉVI ORSZÁGOS ÖSSZEÍRÁS) and the statistics of Fényes Elek from 1830 (FÉNYES E., 1836), and these were compared to each other and with the data on 1910. We also focused on the settling policy of the Hungarian state. Since there is a great uncontrolled gap between 1715-1830 we expected major changes in this period. The tax conscriptions contain only names and not origin, therefore the method of name analysis was applied, as others did earlier (JAKÓ ZS. 1940, ILA B. 1967, SZABÓ I. 1937, KNIEZSA I. 1941). We also applied this method (BAGDI R.DEMETER G. 2004, 2006). Since only those were mentioned who paid tax, the lower classes of the society were omitted from this investigation thus we don’t know the etnical selfidentity of these classes. We draw the reader’s attention to the fact that our classification does not refer to the ethnicity and self-consciousness of the persons only gives the origin of the name: i.e Tóth István might be a Hungarian, but his name was grouped together with the slavic names (reaching around 6-10% in order to not to overestimate the number of Hungarians). Another important fact is that the first and last names (family names) should be considered together, since the family name always represents an earlier identity inherited from the former generations, while the christian name represents the actual identity. For example Sajtos Kracsun (Szilágykirva), Sütő Prokop (Sz.solymos), Várallyai Kosztin (Érkőrös), Kovács Marguly (Dabjon), Szabados Ursuly, Takács Pintye (the latter two from Turbóca village) should be considered Romanians, since their christian names reflect the greek Catholic origin. Others, like Lakatos Mihály, Pap Dániel (Sz.solymos) neither can be grouped together with Hungarians, nor with Rumanians, since these names can appear at both sides (Mihai Lacatus, Daniel Pop). These names are often observable in the ethnically mixed region, where greek catholics dominated the settlements. It is worth mentioning that in 1910 and earlier in the 1850 census the overwhelming majority of greek catholics was considered Romanian (VARGA E. Á., 1999), while in western regions like in Szatmár among Greek catholics Hungarians are also found (assimilated Romanians, Ukrainians). It also means that in Szilágy County the assimilating activity of Hungarians was not significant through the religion. (This is a region where the Hungarians didn’t have overwhelming majority, just isolated patches surrounded by Romanian settlements.) If there happened to live greek catholic Hungarians they must have been assimilated by Romanians by 1830. The results of name analysis from 1715 are shown in table 2 compared with the census of 1850 and 1910. We investigated 135 settlements (55%) some of them are shown here. The greatest settlements (above 20 tax-payers) are Hungarians with the exception of Oláhbaksa Tasnádszántó, Sz.badacsony and Sz.udvarhely, where the proportion of Hungarian names were high in 1715 but since then it decreased. In 13 settlements Hungarians, in 27 settlements Romanians were missing, but anyway the population of the settlements was mixed. The number of tax payers can be a good feature to characterise the significance of settlements in 1715. The data of the most important settlements are shown in table 2. 276

Interesting that the town Szilágycseh is missing, and settlements like Szilágynagyfalu, Oláhbaksa overtook Zsibó/Jibou. Table 2. The origin of names according to the Conscriptiones compared with the data of 1910 Table 2. Settlements

Romanian

Hungarian

Zilah Szilágysomlyó Tasnád Szilágyballa

3 2 5

Monó Tasnádszántó Kraszna Szilágynagyfalu Selymesilosva Zsibó Kraszna Sz.badacsony Sz.udvarhely Szilágyperecsen Oláhbaksa

4 13 3 5 2 4 3 7 8

79 55 51 40 25 12 20 19 20 17 20 12 12 20 7

9

Slav/ German 7 2 2 1 4 5 1 2 1 3 1

Other/ Unknown 1 2 6 2 5 1 2 5 3 1 7

together 90 61 58 47 33 32 29 27 25 24 29 22 21 20 23

Fényes 1830 census 1850 m mr m m mr rrm mmr m mmr mr mr r rm mr r

Census 1910 mmr mr m m mr rm m mmr mmr mmr mmr r r mmr r

(m=Hungarians, r=Romanians; mmr, mr, rm = ratios of different nationalities)

The significance of settlements is also shown by the name analysis: in the case of urban settlements the proportion of names referring to the origin (settlement, nation) reaches 2530%, at least with 4 different destinations. In the case of smaller villages the proportion is low, or contrary - very high, but in the latter case only one or two destination (one or two families) can be enumerated (for example 6 Somodi in Szilágypér, constituting 35%). From among the towns the county seat Zilah/Zalau shows the following distribution: 24 names from the 90 tax payers arrived from Matolcs, Szamosköz, Bagos, Doba, Szántó, Körtvélyes, Jenő, Szilágy 2, Székely, Torda, Transylvania 2, Horvát 2, Kenderes, Rátka, Gönc, Patak, Gadna, Pataj, Baranya, Szeged. 1/3 arrived from the nearby region (Szilágy, Bihar, Szatmár Counties) further 17% came from Zemplén-Abaúj Counties, Transdanubia represented 8%, eastern regions ranged up to 25%. In the case of Szilágysomlyó the immigrants arrived from Debrecen 2, Gyöngyös, Kapus, Kézsmárk, Csödvár, Belényes, Eperjes, Szikszó, Ónod, Bihar 2, Sziget, Túróc, Surány, Böszörmény, Újlak constituting 30 % (17/61) of the names in 1715. In Tasnád the source areas are the followings: Keresztes, Gönc, Derecske, Kassa, Nyitra, Galgóc, Sima, Buda, Székelyhíd, Majtény, Bagos, Transylvania (15/60=25%). The ethnical composition of the county was still mixed, the main valleys were settled by Hungarians, the mountainous periphery was inhabited by Romanians. Significant changes took place between 1715-1830, Oláhcsaholy, Érkisfalu, Ököritó, Egerespatak, Sz.újlak became Romanian, Tasnádbajom Hungarian (only in 1830). The Hungarians disappeared from circa 45 mixed settlements. Romanians appeared in 10 villages where earlier they were underrepresented. This shows both the advance of Romanians and the unreliability of the data from 1715. These changes can be explained beyond migrational-assimiliational processes by the widened conscription. The census of 1850 also correlates with the results of Fényes, major changes did not occur in this 20-year period, but by 1910 the settlements 277

have become more homogeneous, but many of the co-habited settlements still persisted (Sz.Görcsön). Between 1830-1910 some major changes happened. Due to the habit of the Hungarian spoken population which manifested in moving to town centers they were crowded out from some of the rural areas by the Romanians, for example in the region of Kraszna (Krasznahorvát, Magyarkecel, Magyarvalkó, or Vérvölgy). It does not mean a rural depopulation since some Romanian villages had a huge repruduction rate. We have evidence that settlements having only 300 inhabitants in the 1830s’ reached 1500 in numbers in 1910. Certainly these settlements became overpopulated and Romanians moved towards the river valleys from the mountains. The formerly Hungarian dominated villages became Romanian due to this parallel effect. Romanians showed less tendency to live in towns or were assimilated there easily. From among the 241 settlements only 13 (5%) showed significant increase due to settling activity between 1880-1910. In 9 cases it meant simply the settling of servants with disregard on their ethnicity (Magyarbaksa). In these cases the ethnical minority was over represented in three cases, but it did not happened to cause a permanent change (second row). Their number and ethnicity fluctuated, due to the wishes of the landlord. The ethnical minority was overrepresented altogether in 7 cases (second and third rows), which is a quite great proportion especially in comparison to the situation in Bihar and Szatmár, where spontaneous and supported settling took place to a greater extent (DEMETER G.–BAGDI R. 2005). However only the arrival of Slovak forest-workers to Tuszatelke caused a longlasting change in ethnical proportion, but even in this case the Romanians remained dominant in the village. Among the 13+1 cases only 5 were the results of spontaneous activity (i.e. last row) due to urbanisation or overpopulation in Bihar. New parcels were not distributed between the newcomers, it was not a pull factor like in Bihar. To sum up, these processes failed to modify the ethnical structure of the region and we can’t declare any intentional efforts from the side of Hungarians. Table 3. The results of settling policy 1880-1910. (m – Hungarian, r – Romanian, sz – Slavs)

278

Settlement Alsóegregy Boronamező Debren Selymesilosva Szilágysziget

Period 1900-1910 1900-1910 1900-1910 1900-1910 1890-1910

Incr.% Incr. Romanian Hun/Slavs before 25% 180 150 r 30 m r 30% 150 100 r r 25% 130 100 r 15 m r 20% 140 30 r 100 m m-r 45% 170 150 r 30 m r

Halmosd Magyarbaksa Nyirsid

1900-1910 1890-1900 1900-1910 1880-1890

45% 20% 0 30%

450 50 0 130

100 r 10 r 60 r 85 r

360 szl 35 m m-40 50 m

Somály Tuszatelke Zálnok Ráton Sarmaság

1900-1910 1900-1910 1900-1910 1900-1910 1880-1900

20% 35% 25% 20% 70%

150 220 180 110 700

100 r 100 r 80 r 35 r 150 r

50 m 90 sz 80 m 70 m 550 m

after r r r m-r r

purpose servants betelepítések servants servants Servants of Baron Kemény

r r r-m r

r-sz r-m r r

Immigrants (Bihar) Hungarian servants Romanian servants servants

r r r-m m-r m

r r-sz r-m m-r m

Immigrants (Bihar) forestry Immigrants (Bihar) Spontaneous imm. Railway, wine, land

Map 1. The ethnical structure of Szilágy/Salaj County in 1830281

Fényes elkövetett néhány hibát, így Bikácfalvát magyarnak írta le, illetve összekeverte Nagymon and Nagymonújfalu lakosainak nemzetiségét, azaz itt valójában nem következett be etnikai arányváltás. 281

279

Map 2. The ethnical structure of Szilágy/Salaj County in 1910 References AZ 1715. ÉVI ORSZÁGOS ÖSSZEÍRÁS: http://www.arcanum.hu/mol/ (Conscriptiones) BAGDI R. – DEMETER G. (2004): Nyelvhatár-változás, asszimilációs helyzetek és a statisztika megbízhatósága Zemplén megye példáján. TISICUM. 359-383. pp. DEMETER G.–BAGDI R. (2005): A nyelvhatárváltozás természeti és gazdasági háttere Bihar vármegye példáján 1770-1992. „Tájak - régiók – települések” Debrecen, pp. 279-287. FÉNYES E. (1836-40): Magyar'országnak 's a' hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisztikai és geographiai tekintetben. I-VI. Pest ILA B. (1969): Gömör vármegye IV. Bp., Akadémiai Kiadó, 271. p. JAKÓ ZS. (1940): Bihar megye a török pusztítás előtt. Bp. Sylvester Nyomda. 424. p. KNIEZSA I. (1941): Adalékok a magyar-szlovák nyelvhatár történetéhez. Bp. 64. p. A MAGYAR KORONA Országainak 1910. évi népszámlálása, 1912-1913. Magyar Statisztikai Közlemények, 42. és 46. kötet. Budapest SZABÓ I. (1937): Ugocsa megye. Bp. MTA, 611. p. VARGA E. Á. (1999) (ed.): Erdély etnikai és felekezeti statisztikája II. Csíkszereda, Pro-Print. 869. p.

280

Demeter Gábor Migration and Assimilation Processes in Eastern Hungary: the Transformation of a Multiethnic Space and the Methods of Investigation The Habsburg wars against the Ottoman Turkey in the 17th century led not only to the restoration of the Hungarian Kingdom, but it also resulted a devastated and depopulated countryside and a typical feature of the Hungarian Great Plains „the Puszta”. This can be obsereved in the present settlement structure as well: the central parts of today’s Hungary are still dominated by settlements with large administrative area. Those territories which did not suffer from wars so much, like the Transdanubian and the northern mountainous region, kept their original settlement structure and more or less the original population considering both ethnicity and the number of inhabitants (smaller adminstrative area). The land-hunger of Slovakian and Romanian highlanders the strategic concept and military concerns of the new rulers of the country (settling free Croat peasants as border guards), the demand of the nobility for labour force and the effect of several plagues after the Rákóczi-independence war (1703-1711) initiated a tremendous migration process in the country that totally transformed not only the landscape but the ethnic patterns of the Hungarian Kingdom as well. While in the 16th century ethnic Hungarians constituted 80% of the population, by the end of the 18th century their proportion decreased to 40% according to Oszkár Jászi’s interpretation.282 Spontaneous, forced and planned-organized migration took place as well. The Hungarian-Slovak language border shifted towards south by 30-50 kms. Trustful and loyal German peasants arrived from the Holy Roman Empire and Austria to colonise the Bánát and the southern part of Transdanubia. Hungarianspeaking noblemen invited Romanian shepherds, whose settlements soon reached the Great Plains.283 Russians (cheap labour force) also invaded the empty mountains spontaneously and for the invitation of noblemen as well. This contribution shows the methods of investigating ethnic patterns and migration processes between 1715 and 1910. I. Methods of investigating ethnic patterns before the age of regular census (18th c.) There are several written sources that can enlighten the processes of movements shown on Fig. 1. and the development and changes of self-identity. One of the main sources of the early period (16th century) is the conscription of Turkish tax-collectors (defter).284 The book contains the number of inhabitants of several settlements under Turkish taxation from different time-horizons including their names and the sum of the contribution. This can help in estimating the role of the settlement in the settlement hierarchy. Since the book contains the names as well it is possible to reconstruct the spoken languages using the method of name-analysis. This method of name analysis has been used and abused for decades because of political reasons (i.e. in Yugoslavia between the two World Wars, Hungarian-speaking persons with Jászi O. (1986): A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés. Bp. Gondolat, 1986. 315. p. Jakó Zs. (1940): Bihar megye a török pusztítás előtt. Bp. Sylvester Nyomda. 424. p. 284 Velics-Kammerer (1890): Magyarországi török kincstári defterek. Bp. 282 283

281

Serb-like names were forced to study in Serbian language at schools), but from periods prior to the regular census or before the national awakening there are no other chances to get information about the self-identity or the language spoken by the inhabitants of a region. In this case the names appearing in different documents are the basis of the reconstruction of ehnic patterns. The usage of this method is constantly being challenged in Hungary as well, not to mention the neighbouring countries.

Fig. 1. The transformation of a multiethnic space (Vojvodina) due to the Turkish devastations (red=Hungarians, pink=Serbs, dark green=Germans, blue=Croatians) (Source: KOCSIS, K., 2007)285

285

Kocsis K. (2007): Etnikai térfolyamatok a Kárpát-medencében a XX. században. Bp. MTA-FKI.

282

283

The name analysis could be used more properly for later periods, if there were any conscriptions which contained both the names and the confession of self-identity (or first language) of individuals. Fortunately, we have minor sources fulfilling both requirements. The conscription of the Hungarian insurgents in Somogy County (Southern Transdanubia) from 1744 contains more than 100 names defining ethnic identity as well. This enabled us to compare the two types of data. The chart (Fig. 2) shows no major difference between the results based on the 2 different methods (self-confession and name analysis), however differences at the individual level should not be ignored (i.e. all the persons with family names: „Horváth” – meaning Croatian in Hungarian language – identified themselves as ethnic Hungarians, while others with Hungarian family names confessed themselves Slovakian.). The possible mistakes can eliminate each other using an extended data set. The result of this investigation shows that name analysis can be used for identifying nationality/ethnicity if having numerous data (but should not be used for identifying the identity of individuals!), and also to draw the routes of migration based on family names!

Fig. 2. Similarities between name analysis (II), and self-identity (spoken language, I) based on a conscription from 1744

This means that the full-scale tax conscription from 1715 can be used for this purpose as well (Fig. 3).286 The date is important, since it is the beginning of the great population movement, therefore we would expect significant differences between the conscriptions of 1715 and of the 1770’s. The conscription from 1715 shows symptomatic changes compared to the earlier conscriptions, and only to a smaller extent compared to the conscriptions from the end of the 18th century. These early changes can be traced in the works of Jakó Zs., Ila B. and Szabó I. (Fig. 4).287 These works contain the names of dozens of peasants from the 13th to the 16th century and the names are grouped by ethnic groups. The investigations of Bársony I. proved that i.e. the repopulation of Bihar County had been finished by 1720: while in 1696 only 218 settlements existed in the county, and 112 in 1692 (!), in 1720 442 settlements were conscribed, and this number changed to only 468 by 1773. 332 of them had Romanian population (70%). However, different epidemics also helped to change the ethnic

Az 1715. évi országos összeírás: http://www.arcanum.hu/mol/ (Conscriptiones…) Szabó I. (1937): Ugocsa megye. Bp. MTA, 611. p. , Jakó Zs. (1940): Bihar megye a török pusztítás előtt. Bp. Sylvester Nyomda. 424. p., Kniezsa I. (1941): Adalékok a magyar szlovák nyelvhatár történetéhez. Athenaeum, Bp. 64. p. Ila B. (1969): Gömör vármegye IV. Bp., Akadémiai, 271. p. 286 287

284

proportions: the plague between 1738-43 had 57000 casualities, 51 thousand of them were Hungarian-speaking peasants. This led to ethnic changes in 64 settlements.288

Fig. 3. A page from the Conscriptio Regnicolaris (1715) (Source: www.arcanum.hu/mol/) Bársony I. (2002): Les changements des rapports ethniques dans le département Bihar pendant le XVIIIe siécle. In: Etnographica et Folkloristica Carpathica 12-13. pp. 187-201. 288

285

Fig. 4. Ethnic pattern of Northern Hungary (now Slovakia) based on name analysis from the 16th century (Source: Kniezsa I. 1941). Black represents Hungarians, dark gray represents Slovakians, light gray=Germans, white=unknown

The http://www.arcanum.hu/mol/ provides original data from the conscriptions of 1715 including the names and the tax paid. Thus we managed to compare 3 stages of 286

development in ethnic patterns (1715, 1773, 1830). Table 1 shows the changes in ethnicity in the case of several villages (marked with light gray colour). Comparing with other groups of settlements (white - no remarkable change or homogenous) an important inflow of newcomers can be observed, which is testified by the fact that the ethnicity of inhabitants changes in many cases. Our conclusions can be summarized in the following way: Table 1. Changes in ethnic proportions according to different conscriptions along the HungarianRomanian contact zone tax payers Romanian Hungarian unknown German Slavs Conscrip.1715 Lexicon 1773 Fényes 1830 Avasújváros 52 4 36 8 0 4 Hungarian Hungarian Hungarian Bükszád 32 16 12 4 0 0 Rom-Hung Romanian Romanian Apa 30 9 17 4 0 3 Hung-Rom. Hungarian Rom-Hung. Hirip

25

5

12

6

2

0

Hungarian

Hungarian

Hung-Rom.

Ivacskó Sárköz Sárközújlak Veresmart Kegye K.Béltek Szakasz

9 40 72 21 8 41 6

4 7 16 6 3 15 2

5 28 43 8 5 19 3

0 3 8 6 0 1 0

0 0 0 1 0 5 1

0 2 5 0 0 1 0

Rom-Hung Hung-Rom. Hung-Rom. Rom-Hung Rom-Hung Rom-Hung Rom-Hung

Romanian Hungarian Hungarian Romanian Romanian German German

Romanian Hung-Ukr. Hung-Ukr. Romanian Romanian German Ger-Rom.

Erdőd

40

2

30

0

5

3

Hungarian

German

Ger-Hung

Szamosdob K.Sándorfalu Oláhgyűrűs Adorján Óvári Vetés Nagykároly Érendréd Dengeleg Kaplony Börvély Lázár K.Peleske N.Peleske Mikola Amacz Fény Majtény Vezend Portelek Mezőterem

12 7 11 9 12 10 40 33 30 28 21 11 7 11 6 12 31 37 26 22 32

0 4 2 0 0 1 5 5 8 11 3 3 0 4 2 2 7 10 7 8 11

12 3 7 9 9 8 27 22 18 14 11 8 5 5 4 7 15 22 14 10 13

0 0 1 0 2 0 6 3 4 3 6 0 0 0 0 2 3 4 4 4 2

0 0 1 0 0 1 1 0 0 0 0 0 0 0 0 0 2 0 1 0 5

0 0 0 0 1 0 1 3 0 0 1 0 2 2 0 1 4 1 0 0 1

Hungarian Rom-Hung Hung-Rom. Hungarian Hungarian Hungarian Hun-Ger-Rom. Hungarian Hung-Rom. Hung-Rom. Hungarian Hungarian Hungarian Hung-Rom. Hungarian Hungarian Hung-Rom. Hung-Rom. Hung-Rom. Hung-Rom. Hung-Rom.

Hungarian German Romanian Hungarian Hungarian Hungarian Hun-Ger-Rom Hungarian Romanian Hungarian Hungarian Hungarian Hungarian Ukr. Hungarian Hungarian German Hung-Ger. Romanian Hungarian Romanian

Hung-Rom. German Rom-Ger. Hungarian Hungarian Hung-Rom. Hun-Ger-Rom Hung-Rom. Hung-Rom. Hung-Ger. Hungarian Hungarian Hungarian Hungarian Hungarian Hung-Rom. German German Romanian Romanian Rom-Ger.

•Many settlements with Hungarian names (1715) became Romanian by 1830, which means a permanent inflow and an exchange of population. We have to point out that conscriptions do not contain those unable to pay tax, and among them many ethnic Romanians could be found. But since we do not know their names and numbers, we cannot predict their contribution in modifying the ethnic conditions. •In the conscription of 1715 in many cases we met with Hungarian family names and Romanian first/christian names. These persons – mainly Greek Catholics – should be considered Romanians (first language). The examples are numerous in the CONSCRIPTIONES: Ion Csordás (herdsman, cowboy), Kihor Sipos (whistler), Kosztin Sánta (lame), Teodor Fekete (black, negrum), Teodor Bíró (judge, iudex), Teodor Ravasz (cunning, sly fox). While the Hungarian family name usually represents the previous stage of 287

ethnicity, the first name represents the „recent” situation of self-identity. It is also possible that these names - many of them referring to occupations or special personal features - were given by the members of the host society (predominant language) to promote the newcomers’ identification (whose ”foreign” name was meaningless for them). The translated names often resemble to the meaning of the original name. It is also worth mentioning that in many cases the name representing the place of origin can’t be used to identify ethnicity: i.e. Miron Máramarossi, Pintye Kővári, Elias Avassi, Ballafalussy Ursuly, Szavva Szilágyi, Teodor Borhidi, Kővárvidéki Marján. In this case, the family names representing the place of origin are written in Hungarian, but since the christian names are definitely Romanian names, these persons should be considered Romanians. These family names referring to settlements or landscapes might be appropriate enough to draw the route of migration (Fig. 2.) before the age or regular conscriptions. In the case of Szatmárnémeti (now: Satu Mare town, Romania) more than 200 names were available, among them the ratio of family names referring to origin (settlement) reached 40%, while names referring to some specific occupation or personal feature (Kis, Nagy, Balog) reached 35% and 15% respectively. This estimation certainly has some mistakes as it groups together those all, whose ancestors once ever arrived to the town not making any difference whether they have been living in the town for several generations or have arrived recently (irrespective of time); how many children the newcomers had (overrepresenting their name in the host society, irrespective of the differences of reproduction rate); distinction between the number of male and female descendants. If the reproduction rate of the ancestors of the newcomers and of the original inhabitants are considered equal, the numbers may represent the proportion of newcomers. According to Fig. 5. from among those bearing different destinations in their names, 20% had names of smaller nearby towns of Szatmár, Hajdú and Szabolcs County. Another 20% kept names of significant nearby towns while newcomers from Szatmár, Kraszna and Szilágy Comitatus (Counties) ranged up to 12%. It is worth mentioning that a secondary source area is observable in the surroundings of the Bükk and Zemplén Mts. in N-Hungary and from Bereg and Ung (nowadays: Zakarpatija). These secondary source areas are inherited up to 1910! The data show that a N-S flow is observable apart from the obvious E-W (from the relatively overpopulated periphery to the abandoned center). But it is unknown whether it was the same case before the Turkish era, or these routes are the results of the period between 1690-1715. Another secondary data source that is worth mentioning is the military conscription of Franciscus Rákóczi (1704) and the Urbaria of Marie Therese, from the 1770’s, which inquires about the duties of peasants, while giving us many data about the natural environment (floods, soil erosion – used in environmental history) and dozens of names of inhabitants.289 The results of this name analysis can be strenghtened by the official conscription of 1773, the so-called Lexicon locorum,290 which provides data on the spoken language but only at the settlementlevel, mentioning only the dominant language without the number of inhabitants using it.

Mészáros K. (1999): Zemplén vármegye katonai összeírása 1704-ben. In.: Zemplén népessége, települései. Sárospatak. Ed.:. Tamás Edit, pp. 112-238.); Bársony I. - Papp K. - Takács P. (2001-): Az úrbérrendezés forrásai Bihar vármegyében. I-III. Debrecen, Erdély történeti Alapítvány, 361. p., 345. p. 283. p.; Takács P. – Udvari I. (1995): Zemplén megyei jobbágyvallomások az úrbérrendezés korából. I-III. Nyíregyháza 290 Lexicon Universorum regni Hungariae locorum populosorum (Lexicon locorum) (1920), Bp., Hornyánszky, 335. p. 289

288

Further conscription which is useful at the settlement level is the compilation of Fényes E. (1836), which gives us the number of Szatmár, Szilágy, Kraszna inhabitants speaking a specific language, thus making it possible to Losonc, Gönc, Ónod draw the ethnic proportion within Makó, Gyula, Békés, the settlements, which is often impossible when using earlier Sáros, Eperjes, Selmec, Léva, Túróc works, like the one compiled by Vályi A. (1796).291 Another useful Temesvár, Erdély, Szeben work is written by Ludovicus Nagy (1828)292. These works are Ungvár, Beregszász, Halmi Fig. 5. The sources of immigrants in Satu Mare up to important since the first official Budapest, Kapos census in 1784 did not inquire 1715 based on the family names about the ethnicity or spoken helyi language. Therefore the only link between the second official census (1850) and the 18th century is the work of Fényes and Nagy. Somlyó, Nánás, Ecsed, Szalka, Polgár, Ináncs, Meggyes, Palágy, Pócs, Vári, Peleske Debrecen, Várad, Böszörmény, Szalonta

II. Methods of investigating ethnic patterns and migration after 1850 The national census between 1880-1910 resulted more than 65 volumes, which give hidden data on official state settling policy, internal migration, emigration and assimilation, interethnic relations (i.e. marriages) as well.293 The number of emigrants reached 1.5 million among them the minorities were overrepresented (Table 2). A, While the emigration process has always been in the centre of interest for a long time, the internal migration and its consequence, the assimilation remained underinvestigated. In Bereg County we may attempt to give an estimation on the extent of assimilation based on the census. The number of Hungarians (first language speakers) increased by 20 000 between 1900-1910, but the difference between the number of births and deaths was only 14000, and we have to mention that further 7000 ethnic Hungarians left the county. It means that the number of immigrants and those who were assimilated to the Hungarians within that 10 years reached 13 000! In the case of the Ruthenians the population growth was only 6000 while the difference of births and deaths was calculated 17000! Thus the net loss due to migration and assimilation reached 11 000 persons, among them 8700 left the country, the others were assimilated to the Hungarians. Vályi A. (1796): Magyarországnak leírása. Buda I-III., Fényes E. (1836-40): Magyar'országnak 's a' hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisztikai és geographiai tekintetben. I-VI. Pest 292 Ludovicus Nagy (1828): Notitiae politico-geographico statisticae inclyti regni Hungariae. 1-2. Buda, 1828. 293 See: A Magyar Korona Országainak 1900. évi népszámlálása. 1. A népesség leírása községenként. (MStK 1. kötet) Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Bp. 1902.; A Magyar Korona Országainak 1909., 1910., 1911. és 1912. évi népmozgalma (MStK 50. kötet) Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Bp., 1916.; A Magyar Szent Korona Országainak 1910. évi népszámlálása. 5. Részletes demográfia. (MStK 61. kötet) Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Bp. 1916.; A Magyar Szent Korona Országainak 1910. évi népszámlálása 6. Végeredmények összefoglalása. (MStK 64. kötet) Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Bp., 1920. ; Auswanderung und Rückwanderung der Länder der Ungarischen Heilige Krone In den Jahren (1899-1913). (MStK 67. kötet) Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Bp. 1918. 291

289

Fig. 6. A reconstructed ethnic map of Central Zemplén County (now mainly Slovakia) from 1830 based on the data set of Fényes Elek.

290

The Germans and the Jews were assimilated the easiest to the Hungarians, but the deportation and annihillation of the Hungarian Jews resulted a regional depopulation in the towns, and this socio-economical vacuum was filled by Romanians or Slovakians after 1945 in the towns (Fig. 11). Table 2. Depopulation of rural areas in Northern Hungary dominated by Ruthenians in Sáros County Population in Decrease Settlement 1910 (1880=100%)

Settlement

1880

1910

Alsószalók

1300

1071

82

229

Bajorvágás

718

608

85

110

Berzevicze

1652

1206

73

446

Csércs

1024

821

80

203

Feketekút

1018

846

83

172

Population in Decrease 1910 (1880=100%)

1880

1910

Kijó

729

534

73

195

Kishárs

892

687

77

205

Lubotény

756

626

83

130

Olysó

263

160

61

103

Orló

974

750

77

224

Hajtóka

288

207

72

81

Palocsa

1487

1177

79

310

Hámbor

566

399

70

167

Paloncza

1525

1059

69

466

Héthárs

1415

1422

100

-7

Sárosújlak

680

490

72

190

Hosszúvágás

523

437

84

86

Szulin

278

289

104

-11

Összesen

28197

23733

84

4464

Tarcza

723

576

80

147

Table 3. The first step on the way of assimilation: villages in Zemplén County (now in Slovakia) with Slovakian identity, where the Hungarian language was also spoken (1910) Settlement Population Sókút Lazony Málcza Márk Petrik Őrmező Pazdics

758 774 1257 597 403 1088 1219

Speaks Speaks Hungarians Hungarians Hungarian Settlement Population Hungarian % % % % 7,52 21,5 Nátafalva 1033 7,94 25,75 4,39 46,38 Gatály 751 13,45 43,81 26,09 62,93 Butka 1339 18,6 41 4,02 43,38 Mocsár 712 15,73 38,06 1,49 21,34 Szalók 543 11,6 71,82 14,06 41,45 Szécsegres 341 27,57 50,15 10,99 31,34 Parnó 1514 16,84 54,43

B, The reconstruction of patterns of migration is also possible based on the national census. Concerning i.e. the origin of the population in Szilágy County, 32% of the immigrants arrived from Szatmár County, 16% from Bihar, the greatest towns reached only 1-1%. From among the main destinations of the emigrants from Szilágy County Bihar (16%), Szatmár (20%), Oradea (4%), Debrecen (3%) and Cluj-Napoca and Budapest (7% and 9% respectively) proved to be significant (Fig. 7). Here we quote the results of our investigations based on the collected data on migration using 5 counties (Bihar, Szilágy, Szatmár, Kolozs, Hajdú) located between the border of Hungary (Partium) and Transylvania as a sample area. Our first chart (Fig. 8) symbolises the attractiveness of the major county seats in 1910 concerning migration processes. Among the regional centers Oradea/Nagyvárad proved to be the most attractive for the urban

291

population. The connections were the closest between Debrecen and Oradea (meaning higher values). The migration was balanced between Debrecen and Satu Mare (Szatmárnémeti) town. The main route of urban migration was the E-W line. The next chart (Fig. 9) shows the attractiveness of these regional centers exerted on Szilágy County which lacked a real county center. In this case Kolozsvár/Cluj-Napoca was the most attractive, then came Oradea/Nagyvárad. (The data represent all migrants born in a different site cumulated to 1910). The main urban migrational route from Szilágy County led to the East. County 28000

21000 35000

villages 1100

37000

2000 800 5200

7500

31000

6000 60000

650

towns

500

1000

town 310

capital

200

500

19300

Szilágy

villages

1100 towns

2420 Budapest

Bihar

villages

towns

7000

6000

15400

villages 5300

10200 1600

185 Budapest

towns

30000 8800

Budapest 6900

16500

4500 2150 3370 Oradea 19100

2500 900

villages 39000 towns 3000

3700 Budapest 646

Fig. 7. Migration balance of Satu Mare (Szatmár) County and Satu Mare (Szatmárnémeti) town, Szilágy County and Bihar County showing the situation in 1910

Szilágy and Szatmár were population-releasing counties (source-counties), while Bihar County was in fact a sink county. The population inflow from the rural regions was almost the same into Oradea and into Satu Mare town in proportion to the population of the county centers, but being twice more populated, Oradea had more newcomers than Satu Mare from own sources. From external rural areas almost every 2 nd migrants (16500-39000, 19100-30000) in Bihar County arrived to the county seats. The greatest differences between the numbers concerning interregional (migration from rural region to their own town centers) migration were observed in Bihar County-Debrecen and in the Hajdú County-Oradea/Nagyvárad relation meaning that the net gain of Oradea/Nagyvárad did not originate from Hajdú County but from other counties, while the population emitted by the rural Bihar played important role in urbanising Debrecen. The same movement is true in Szatmár County-Debrecen vs. Hajdú County-Satu Mare/Szatmárnémeti relationss, and in Szilágy County-Cluj-Napoca/Kolozsvár relation. So Debrecen as a regional centre had greater influence on the rural Bihar and on Szatmár than conversely. So the links along 292

the present-day border area (the so-called Partium) were stronger, than between Partium and Transylvania (concerning urban-rural relations). The main routes of rural-urban migration led to Debrecen, or to the west (to Budapest) in the case of Bihar and Szatmár Counties; while in the case of Szilágy County it meant an eastern direction towards Transylvania. The strongest interrural movements are observed between Szatmár and Szilágy Counties, furthermore between Szilágy and Bihar Counties. This N-S route is more important than the Szilágy-Kolozs connection, meaning that Transylvania was isolated! Bihar was a net sink. Table 4. The migration balance between the regional centers and Budapest (1910) 1910 population emigrants % immigrants % Oradea 64 000 13500 21 39 000 61 Debrecen 93 000 13900 15 44 000 47 Cluj-Napoca 60 000 10800 18 34 000 57 Satu Mare 35 000 5600 16 18 500 53 Budapest 880 000 121 000 14 519 000 59

To Bp.

%

From Bp.

%

3400 25 900 2,3 2800 20 1100 2,5 2000 19 850 2,5 1000 18 300 1,6 Data show the situation in 1910

Finally we examined the role of the capital, Budapest as a migration center in controlling the destinations and the role of the towns functioning as transmitting corridors (Table 4). Satu Mare

-

-145

Satu Mare

460

267

616

50

249

114

196 146

+

157

Szilágy

187

1948

+30

-198

140

Debrecen 642

413

468

+

-

97

+

373

ClujNapoca

Debrecen 697 510

county

199

249

1023

ClujNapoca 1700

+

Oradea +314

Oradea 824

Fig. 8. Migration balance between county seats (left) and the balance of Szilágy County with other county seats (right) (occurance till 1910)

293

Sm

SM

+8600 villages

villages -1200 Satu Mare

1603 10237 Satu Mare 365

K

564 2123

+14100 villages 16640

SZ 249

697 1258 1191

H

7889 villages +6550

199

5267

villages

Oradea +15300 3779 19127

Debrecen -2000

136

2456

3252

SM

03 10237 Satu Mare

K

564 157

176

ClujNapoca1343

1948

SZ 249

7889 villages +6550

199 1023

H

B

villages

222

Debrecen -2000

villages

136

2456

3252

-900

1921

SZ

4749 190

K

5524

363

490

Oradea 300 3779 127

161 5267

villages

villages ClujNapoca

1178 4333

2642

515 711

3129 Oradea +4300

B

villages

B

Fig. 9-10. Connection between rural regions with their own county seat and external rural – urban relations (top). The migration between the rural regions of the counties (1910) (bottom)

C, The settling policy of the Hungarian Kingdom is also worth mentioning since the Romanians often claimed that Hungarians intended to change the ethnical structure at the expense of Romanians, while Hungarian authors, like Oszkár Jászi, usually emphasise the blaming role of the servant-settling policy of the Hungarian aristocracy, which regardless to the ethnic conditions, brought Romanians into Hungarian villages. Whenever the Hungarian state decided to initiate developments in the rural peripheries creating new settlements and industries, she was immediately accused of Hungarisation, and whenever the state decided

294

515

3129

villages -1200 Satu Mare

530

4333

Oradea +4300

656

95

616

1178

2642

villages

600 villages

1921

SZ

4749 190

4879

5524

363

490

1023

161

530

H

ClujNapoca1343

1948

187

2500 Debrecen

157

176

2

656

95

616

B

not to interfere she was always accused of encouraging and promoting the emigration of non-Hungarians. We summarize our experience on the example of Satu Mare (Szatmár) County. The table below (Table 5) shows the purposes of settling and the change in numbers and ethnicity of the population. Dark gray rows represent settlements populated by Hungarians, light gray rows inhabited by Romanians. Underlined villages suffered from population decrease, while in the case of rows with italic letters a permanent change in ethnic structure can be observed. The characteristics of settling policy (1880-1910) can be summed up in the following way in Szatmár County: there were 35 cases half of them (50%) supported by the state (bold) In numbers it is less than in Bihar/Bihor County, in proportion it is almost the same. Other settling events are results of a spontaneous settling or of an increase in central functions; pull factors of towns among the nearby villages, • in 8 cases the servant-policy of landowners and noblemen caused an increase in numbers with no regard on the ethnic identity. No permanent change occured due to this settling policy – it has only temporary effect, dominantly resulting a yearly fluctuation, • the preponderance of Magyar settlers over native inhabitants was observable only in 1 case as a result of official settling governed by the state, • as a result of immigration 1 settlement lost its original ethnic structure (losing Romanians: Domahida). Immigration affected more villages, inhabited by Magyars. • Forestry and tourism (spa) caused a change in ethnical proportions in 1-1 case Settling policy was of a greater volume in Bihor (over 80 cases) with different solutions: • it was observable in a wider range along in the contanct zones of the 2 dominating nations (Margitta-Bályok line mixed ethnic contact zone with numerous smaller Romanian, less greater Hungarian villages), • 1. Settling Hungarians into Hungarian-speaking villages: 8 cases, 5 villages were mixed settlements (Erdőgyarak, Fugyivásárhely, Fugyi, Mezőtelegd, Biharsályi). 2. Settling Romanians into Romanian villages: 14 cases. 3. Settling Hungarians into villages of Slovakian or Romanian majority: 17 cases. 4. Settling Romanians into villages of Hungarian majority: 4 cases (Örvénd, Érkisszőlős, Poklostelek, Siter - 3 in the contact zone). In 11 cases some modifications of ethnic proportions occurred, but only 1 resulted a long-lasting change in ethnic composition! In 20 cases the number of settled Hungarians exceeded the settled Rumanians (distinction cannot be made between natural reproduction and immigration). Summary: settling and the ethnic composition of settlers was dominated by economic needs, not by intentional plans for assimilation, or by the intervention of the authorities of the state. So the intentional Hungarisation cannot be proved: if it was proposed, it was carried out with no observable result. Contrary to the settling policy of the Hungarian state, the Romanian settling policy was dominated by settling Romanians into ethnic Hungarian areas. 12 new settler villages were createdbetween 1920-1956 along the border in Szatmár County (Baba Novac, Lucaceni, Horea, Ratiu, Decebal, Scarisoara Noua, Dacia, Traian each with 400-1000 settlers).

295

Table 5. The settling policy of the Hungarian Kingdom 1880-1910 in Satu Mare County settlement

period

Szatmárzsadány 1880-1890

Ethnic Ethnic growth in % proportions proportions before after 300

40

r

r

Csög

1890-1900

170

35

r

r

causes and purposes servants +nearby city attraction servants

growth 300r 170r

Ákos

1880-1900

300

25

m-r

m-r

from Bihar/Bihor

120r, 150m

Újnémet

1880-1890

300

30

r

r

150r, 50n

Börvély

1900-1910

500

30

m-r

m

Terep

1890-1910

180

26

r

r-m

from Bihar and from the Plains the drainage of the Ecsedimoor, hemp factory bath

Egri

1900-1910

-100

-10

m

mr

Kálmánd

1900-1910

180

23

m

m

Érkávás

1900-1910

-100

-10

r-m

r-m

emigration to USA the drainage of the Ecsedimoor emigration to USA

Oláhcsaholy

1900-1910

300

27

r

r

settlers from the Plains

300r

T.Orbó

1900-1910

100

33

r

r

settlers from the Plains

70r, 30sz

Szamosdob

1890-1900

240

20

r-m

r-m

servants

240r

Csengerbagos

1880-1890

400

40

m-r

m-r

servants

150r, 240m

Halmi

1900-1910

800

30

m

m

rural center

800m

Hadadnádasd

1900-1910

150

23

m

m

servants

120m

Ivacskó

1880-1900

80

22

r

r

spontaneous immigration

100r,

Lázári

1880-1890

120

15

m

m

attraction of nearby town

120m

N.Peleske

1900-1910

-100

-9

m

m

emigration to USA

-100m

K.Peleske

500m 100r, 130m -100m +180m -100r, -70m

1900-1910

-50

-10

m

m

emigration to USA

-50m

Aranyosmeggyes 1890-1900

600

25

r-m

r-m

550r, 110m

Kismajtény

1890-1900

300

23

r-m

r-m

Domahida

1890-1900

500

66

r-m

m

Gilvács

1890-1900

350

85

m

m

new parcels the drainage of the Ecsedimoor the drainage of the Ecsedimoor sawing industry

Nagymajtény

1900-1910

-100

-5

m

m

the Gilvács factory closed

-100m

Hirip

1880-1890

200

25

m-r

m

servants

400m -160r 350r -100m

90r, 125m 400m 250m

Hirip

1890-1900

200

20

m

m-r

servants

Peleszarvad

1890-1900

150

20

r

r

tobacco-gardeners

120r 40m

Reszege

1880-1900

300

75

r-m

r-m

tobacco-gardeners

150r, 120m

Pele

1890-1900

230

50

m

m

150m 90r

Tasnádszilvás

1900-1910

40

15

r

r

Nagytarna

1880-1890

450

45

r-m

m-r

tobacco-gardeners servants, settlers from the Plains forestry

Nagytarna

1890-1900

400

30

m-r

m-r-u

forestry

Krasznaterebes 1900-1910

-200

-13

r-n-m

m-r-n

Csanálos

1900-1910

300

22

m-n

m

Szinfalu

1880-1890

250

33

n

n

emigration to USA the drainage of the Ecsedimoor spontaneous immigration

m - Hungarian, r - Romanian, n - German, u - Ukrainian

296

40r 120r, 450m 400 u -200r, 500n/+500m 500m 100n

D, It is important to emphasise that while between 1830-1910 the rural population increased, by 1992, the peripheries, like the Ér Valley (Satu Mare County, Table 6) almost completely lost their entire population facing a demographic catastrophe. The emigration between 1977-1992 was even greater of extent than between 1880-1910 in the northern part of Sáros County (Table 2), where a decrease of 30% in population was observable! (It was the second biggest value in Hungary after Zemplén County). The situation is crucial in numerous settlements (i.e. Ady Endre, Lele, Krasznacégény, Gilvács). Table 6. Collapsing settlement structure in the Ér Valley along the Hungarian-Romanian border (note local differences between the proportional changes of the two nations)

Settlements K.mihályfalva Gencs Erdőd Erdődhegy Érmindszent Krasznacégény

Year

Population (in thousands)

1977 1992

Romanian

Hungarian

0,74

0,06

0,51

0,55

0,045

0,37

1977

1,6

0,5

1,1

1992

1,3

0,3

0,85

1977

4,6

2,1

1,9

1992

4,1

2,1

0,9

1977

0,235

0,035

0,2

1992

0,123

0,015

0,085

1966

0,55

0,28

0,26

1992

0,17

0,08

0,09

1966

0,28

0,07

0,2

1992

0,04

0,01

0,03

Settlements Érszentkirály Apáti Pusztadaróc Halmi Csengerbagos Lele

Year

Population (in thousands)

Romanian

Hungarian

1977

0,95

0,48

0,42

1992

0,7

0,41

0,3

1977

0,44

0,2

0,26

1992

0,3

0,1

0,2

1977

1,4

0,1

1,3

1992

1,5

0,05

1,3

1966

3,4

1,6

1,9

1992

3,7

2,1

1,5

1977

1,2

0,75

0,4

1992

0,8

0,5

0,2

1966

1

0,13

0,85

1992

0,72

0,03

0,66

297

Bagdi Róbert Cooperation among regions with different geographical conditions: the role of the marketline in the development of the society and trade in NE-Hungary in the XVIIIth century Introduction This investigation focuses on the temporal and spatial variations of the attraction zones of local and regional market centres in the mountainous Zemplén County, North Hungary, between 1715 and 1785, and how these attraction zones match the administrative districts. On local scale the contribution also examines whether the changes of administrative districts follow the changes in the market attraction zones, or these administrative changes were applied simply for administrative-bureaucratic purposes, or to promote the development of devitalized marginal rural areas lacking market centres, thus creating artificial districts in order to strenghten cohesion and identity. On regional scale we examine whether Zemplén County can be considered a cohesive economic and/or geographical unit (region), or - considering economic aspects - it belonged to the attraction zone of other regional centers. It is also worth considering whether the administrative districts of the county were in harmony with the physical geographic features of the county or not. It also raises the question, whether the market attraction zones were determined or influenced by the geographical (orographic, hidrologic) landscape units and features or not. Were the geographical features playing a predominant role in forming attraction zones, or did the role of administrative districts surpassed this effect? Geographical description (features, trade routes) Zemplén County cannot be regarded as a homogeneous landscape since it included a series of transitional and contact zones from sparsely populated high mountains, through hilly regions, to densely populated plains in the south. The county expanded from the northern border of the Hungarian Kingdom to the south as far as the river Tisza. The shape of the county corresponded with the main commercial routes also stretching from the north to the south, connecting Poland with the vine-growing Tokaj region. The county was bordered by the Eperjes-Tokaj Mts (600-1100 m) from the west. See Fig. 1. The county had connections to Sáros County in the west via Tapoly (from Varannó294 town to Tapolyhanusfalva295) and Ondava (from Sztropkó296 town to Felsővízköz297 village) rivers, and through the mountains crossing the watershed towards the county seat of Abaúj County, Kassa.298

294

Nowadays: Vranov nad Topl'ou - Slovak Republic Hanusovce nad Topl'ou - SR Stropkov - SR 297 Svidnik - SR 298 Kosice - SR 295 296

298

rc bo La

Ea

ste rn B

es kid

Sztropkó Ondava

Papina Olyk a

Göröginye Tap oly

Szinna

va Ud óka Cir

Sókút

Ul ics

lya Ub

a Ondav

Homonna Nagymihály

Gálszécs

Tapoly

Terebes

Vihorlát Mt

orc Lab

t T o k aj M Eperjes-

Varannó

yM ts

Zétény Királyhelmec Latorca

Sátoraljaújhely og dr Bo

a sz Ti

Szerencs Hernád

Tokaj

Sárospatak

jó Sa

Fig. 1 Geographical conditions in Zemplén County, and the 15 districts299 between 1777 and 1788

The watershed of Beskidy Mountains separated the county from Poland (600-1200 m) in the north. The northeastern boundary was dominated by the Vihorlát Mts (1074 m), the only mountain chain that hindered North-South connections, turning them into east-west direction between the watershed of Ciroka stream and Ulics and Ublya streams. The eastern parts of Middle-Zemplén were bordered by the river Laborc. The southern part stretching The names of the 15 districts came from the centres of these districts. We show a 16 th town on the map (Nagymihály Michalovce - SR), because it had a significant market attraction zone in the XVIII century. See Fig 5 and 6 It is wort mentioning that Nagymihály was one of the four district-centres between the XVI-XVIII century, but later (in 1777) was demoted from being an administrative center. (Between the XVI and XVIII century there were only four ditricts!) 299

299

from the east to the west was dominated by the Tisza and the Bodrog rivers collecting all the tributaries. The fluvial system was centripetal, rivers from north-west, and north-east flow towards the river Tisza to the south with the exception of Ulics and Ublya streams flowing towards Ung County to the east. The direction of the main roads clearly matched the direction of waterflows. The main commercial routes led from the north to the south (See Fig 3) via TapolyhanusfalvaVarannó-Gálszécs-Terebes300-Sátoraljaújhely (county seat) towns, and from Poland to Homonna301-Nagymihály-Sátoraljaújhely. From the county seat, Sátoraljaújhely the roads led towars the west (Miskolc, county seat of Borsod County), and to the east (Királyhelmec302). Beside this, internal crossroads were not numerous. From Kassa the road led via Gálszécs303 and Nagymihály towards Ung County. Varannó and Homonna were also linked (with connection towards Ung and Sáros Counties). Terebes lacked any interregional connections, the route led to Sátoraljaújhely. In Middle-Zemplén routes from north to south mainly followed the rivers. East-west directions were underrepresented inside the county. Fig 2

Fig 3

Sáros County

Sztropkó Varannó

Poland

Bártfa, Eperjes

Mezхlaborc

Sztropkó

Szinna

Homonna T.Hanusfalva

Gálszécs Nagymihály

Abaúj County

Gálszécs

Homonna Nagymihály

T.Terebes 100

Sátoraljaújhely

Kassa

Nagykapus Ungvár

Terebes

Királyhelmec Bodzásújlak

Tolcsva

80 Királyhelmec

Sárospatak

Mád

Olaszliszka Szerencs

Ung County

Szinna

Varannó

Tokaj

Sátoraljaújhely

60 35 25 10 2

Miskolc Tokaj

Fig. 2 The ratio of local tax-payers (dark) and the total conscribed population based on the Conscriptiones of 1715304 Fig. 3 Simplified sketch map of the main trade routes in Zemplén County. 305

In a dominantly rural, but geographically open (transport, trade and commerce), not isolated region having a county seat with weak attraction, the local district centres could have played an important role in the cohesion of this county. The county had a relatively 300

Trebisov - SR Humenné - SR 302 Kráľovský Chlmec - SR 303 Secovce - SR 304 Note that total population includes extreneus people (light colour). 305 Note the lack of significant transversal routes in the northern area and around Terebes. 301

300

low level of internal connections, but had important interregional connections, regional commercial routes of transit trade crossed the area, while the internal communication remained at a lower level. All these endowments originated from the geographical features. Since viticulture played a predominant role in Tokaj with good exporting facilities, after the Turkish devastation there was a great demand for labour force. Many peasants came down from the mountains to work and settled down permanently or temporarily in the southern part of the county. This resulted an ethnically mixed region: Greek Catholic Rusins (Ukrainians) originally inhabited the northern mountainous region settled amongst Slovaks populating the hilly regions and Hungarians (Magyars) living in the plains. Originally, the division of labour followed the division of ethnicity and the geographical endowments (Rusins lived on mainly husbandry and forestry, Slovaks and Hungarians mainly on agriculture). Towns and districts in Zemplén County In order to define market attraction zones we used, the Conscriptiones from 1715306, a taxregister, which is deficient in many respects, but from Zemplén we have an 'almost' complete list. This source reports on tax-payers (names, tax-fee), and on a market they visited (only the most important one is mentioned).307 Fig. 2 shows the ratio of local tax-payers and the total conscribed population based on the Conscriptiones of 1715, just after the expulsion of Turks. Note, that the total population includes strangers (extreneus) and local tax-payers as well. The light colour represents the extreneus population. Note, that the main market centers (See Fig 5 and 6) had extremely high percentage of extreneus population, while other administrative and market centers like Gálszécs and Tőketerebes are dominated by local inhabitants. Compared with Fig. 5 and 6 we can conclude that the latter two had small attraction zones, and belonged the regional attraction zone of larger town centres. Thus the proportion of newcomering population represents independent, prosperous market centers with regional importance, while settlements with a small percentage of newcomers are only local scale sub-centres. To determine the exact inhabitant-number of the settlements the census of Joseph II was used. (He took the first census in Hungary between 1784 and 1787.) Zemplén lacked big towns at the end of the XVIII century as Fig. 4 shows. The county seat, Sátoraljaújhely was the most densely populated in Zemplén County, but it had only 4.000 inhabitants. Small towns like Gálszécs with only 1352, or Varannó with 1033 inhabitants had similar population to the villages in the Great Hungarian Plain. In the neigbouring counties there were several so called 'free regal towns', for example Kassa in Abaúj County, or Eperjes308 and Bártfa309 in Sáros County. These cities had larger populations with higher purchasing powers, probably therefore serfs visited their markets. Between the XVI century and 1772 the county consisted of 4 administrative districts.310 See Fig. 5. The upper part of the county was divided to two districts (centres: Varannó and Nagymihály) both stretching from the Polish (Carpathian Mts.) border to the river Bodrog. 306

You can reach this source on www.arcanum.hu/mol website. We could not examine the so-called Tokaj-Hegyalja wine-area, because tax-payers announced only "towns in Hegyalja", beacuse of this reason it is impossible to separate these more than 20 towns with attractive zones on our map. See Fig. 5 308 Prešov - SR 309 Bardejov - SR 310 Zemplén vármegye, S. BOROVSZKY, p. 421. 307

301

Surprisingly, the rivers Tapoly-Ondava-Olyka composed the border between them, this geographical feature did not function as a corridor but as a barrier throughout the XVIII century. Although, the river played a huge role in communication, trade and transport, it remained an administrative border because of the lack of east-west cohesion. The southern part of the county was divided into 2 districts streching from east to west (Hegyalja and Bodrogköz). Towns in Zemplén Name Inhabitants Gálszécs 1352 Göröginye311 684 Homonna 1914 Királyhelmec 877 Nagymihály 1486 Papina 857 Sárospatak 3309 Sátoraljaújhely 4023 Sókút 731 Szerencs 1571 Sztropkó 1325 Terebes 2366 Tokaj 2942 Varannó 1033 Zétény 478

Towns near Zemplén Name Inhabitants Eperjes 6019 Bártfa 3671 Hanusfalva 919 Kurima 947 Kassa 7590 Miskolc 14089 Kisvárda 1029 Ungvár 3130 Debrecen 30064 Settlements: pagus oppidum 'free regal town'

Fig. 4 Inhabitants of small towns in Zemplén, as well as inhabitants of towns near Zemplén in 1784 (census of Joseph II)312

In 1767 Marie Theresie decided to survey the social status of the Hungarian villeinage, in other words to make an 'Investigatio'. (The result of this was the regulation of the duties of the peasants.) The official comissioners asked the serfs about their life, among others about their economic possibilities, thus about the market places. The serfs in Hungary gave accounts about mark-places which they visited to sell their goods. The nobility in Zemplén County opposed to this decree, therefore a royal comissioner arrived in Zemplén to enforce it. The 4 big districts of Zemplén county were divided into 13 smaller districts altogether. A few years later (in 1777) the borders of these districts were changed, and 2 further districts were created (total: 15). See Fig. 6. During the reign of Joseph II this classification remained offical. While the earliest distribution (4 districts) mentioned matched the direction of main roads (but not the landscapes) connecting landscapes with different features, in 1772, new districts were created with new centres. The new centres were mainly oppida313, but we can find exceptions, Göröginye, Sókút and Papina (pagi). Göröginye: Ohradzany - SR; Papina: Papín - SR; Sókút: Sol' - SR; Zétény: Zatín - SR; Kurima: Kurima - SR; Ungvár: Uzshorod - UA. 312 In 1784 Debrecen was the most densely populated city in Hungary with around 30.000 inhabitants. Pozsony, the place of Hungarian Parliament as well as the coronation town (between 1526 and 1835), had only approx. 24.000 inhabitants. Göröginye, Sókút and Papina were pagus, but we put them on the list, because they became district seats. 313 We can say every oppidum, (except Nagymihály) got a district. You can find a list of settlements in Lexicon Locorum from 1772. (Another source, which named all Hungarian settlements, and mentioned if the given settlement was an oppidum, or a pagus. Lexicon locorum regni Hungarae populosorum anno 1773 officiose confectum. Budapest, 1920. 311

302

POL AN D

EPERJES BÁRTFA SZTROPKÓ VARANNÓ GÁLSZÉCS TEREBES SÁTORALJAÚJHELY

HOMONNA

SÁROSPATAK

NAGYMIHÁLY

TÁLLYA ZEMPLÉN

KASSA

TOWN

UNGVÁR

DA VÁR S I K

M I S K O L C

EN REC B E D

Fig. 5 Attraction zones in Zemplén County in 1715 314 Attraction zones are based on Conscriptiones White colour means "no data". Towns situated outside Zemplén (i.e. Eperjes, Bártfa, Kassa, Miskolc etc.) are indicated with arrows. Towns inside Zemplén are marked with circles (filled back colour), and their attraction zones with their own colour (red, grey, green, yellow with dots etc.). Black lines mean the borders of the four districts between the XVI and XVIII century. 314

303

These villages were not promoted to the rank of towns. Surprisingly, Nagymihály was demoted from the rank of a district center, however it had been centre of a district until 1772 (and naturally an oppidum). Many of the districts were delimited by rivers, sometimes creating shapes lacking any reasonable considerations. The best example is the new district of Göröginye, which had a north-south elongated shape from the Polish border to the centre of the county along the river Olyka. The villages could connect with each other only along one main road, moreover at Homonna Olyka315 the district narrowed only to one village. Furthermore, the seat of the district, Göröginye was located in the southernmost part of the area giving no chance for the attraction zone to evolve. The district was situated several kms west along the main commercial route. (See Fig. 1) Other district borders were also created along rivers. The river Tapoly separated for example, the district of Varannó and Sókút from each other, being on different sides but so close to each other. Instead of creating only one district thus uniting the catchment, the lack of bridges and trans-river connections promoted only the connection of the periphery (mountains) to a local centre but not to each other. The river Tapoly remained the border in Middle-Zemplén too, between Terebes and Újhely districts. The Terebes district was elongated in north-south direction on the right side of the Tapoly. In the Bodrogköz, the district of Zétény was also a thin district along the rivers Latorca and Tisza, including only the riverside settlements. Other settlements of this geographical unit (the Bodrogköz) were grouped into another district. The same features can be observed in the southwestern part of the county (TokajHegyalja), where the original district extending from east to west was partitioned into 4 new districts along smaller creeks. This can be explained by the fact that numerous small towns were located here with significant incomes from wine export. Only a few administrative districts (Szinna,316 Varannó) were based on catchment areas, and their centres were located at the confluves of tributaries (also in peripheral situation considering the location, but in central positions considering the routes). Other districts, like Sztropkó lacked a compact catchment, but at least had routes crossing the mountain ranges dividing the territory of the district into smaller areas. The shape of Sátoraljaújhely district was also strange, because it had two parts, one around the county seat, the other beyond the Latorca and the Tapoly, close to Nagymihály. Attraction zones based on Conscriptiones and Investigatio Using the conscriptions of 1715 and the Investigatio of Marie Theresie in 1773, a map was created showing the local and regional market centres and their attraction zones, and we compared them with the shape and areas of administrative districts of 1777. First and foremost every oppidum had some kind of market, so serfs visited them. The biggest hinterland belonged to Homonna: the northern part of the county was mainly dominated by the attraction of Homonna - even the whole Göröginye and Papina districts. In fact, Homonna was the natural center of the whole northeastern area, its attraction extended over the watershed of Ciróka, even reached the Ulicska stream, which flows 315 316

Ol'ka - SR Snina - SR

304

towards Ung County. Its attraction zone was larger and more densely populated than that of the county seat, Sátoraljaújhely. The reason could be, that there was no other oppidum in Upper-Zemplén, and maybe therefore some settlements along the Polish (Galizien) border found their natural gravitational centre in Poland (Galizien) in 1715 across the mountain range. (See Fig. 5.) The villages of the northwestern area transported their goods to Sztropkó. The attraction zone of Sztropkó was adjusted to the offical district-border, along the rivers Ondava and Olyka rivers both in 1715 and 1772 (we do not mention the peripheric villages of Sáros County which also transported their goods to Sztropkó). Moreover, the eastern border of this attraction zone was the former district-border during the Middle Ages. This border proved to be very stable. (See Fig. 5) In North Zemplén Göröginye, Papina and Sókút with populations under 1000, without markets and real attraction zones became the centres of seriously disadvatageous rural areas. However Szinna was an oppidum, and had its own administrative district, it could not attract any villages, Homonna was stronger. In Middle Zemplén Varannó was the natural market place of small settlements located in the hilly region with weak connection and communication lines, extending its zone of attraction deep beyond the border of the district in 1777. But many settlements from its own administrative district (1777) visited Bártfa and Eperjes located upstreams along the Tapoly in Sáros County (!). Other towns in Middle-Zemplén did not have big attraction zones either, serfs arrived only from a few villages. Moreover, Terebes also had a market but primarly only its own inhabitants visited it in 1772. Terebes, Gálszécs and Varannó could not provide enough possibilities for inhabitants of the villages, therefore visited other markets outside Zemplén. Even the inhabitants of Terebes visited the markets of Kassa (the seat of Abaúj County), while the merchants and peasants of Gálszécs visited Varannó (in Zemplén County). Thus market centres with regional importance (Homonna, Miskolc, Debrecen, Kassa) and of local importance (Terebes, Gálszécs) can be distinguished well. On the left side of the river Tapoly Nagymihály had a larger attraction zone extended to N-S direction between 1715-1772. Although, it lost the rigth (in 1777) of being a centre of a district, it remained the most important centre of the eastern part of Middle-Zemplén. (See Fig. 6) Villages south of Nagymihály belonging to the Sátoraljaújhely-district visited the market of Nagymihály. The economic importance of the county seat, Sátoraljaújhely, was low in 1715 considering the extension of the attraction zone of its market. (See Fig. 5 and 6). It incorporated most of the Királyhelmec district into its attraction zone both in 1715 and in 1772. The eastermost parts of the county (the Bodrogköz) belonged to the attraction zone of Ung County and Ungvár, while the southernmost parts belonged to Debrecen (some 100 kms away) and Kisvárda (also in another county) both in 1715 and 1772. The wine-growing area (Tokaj-Hegyalja) had more than 20 small towns, but every town had its own market (very small attraction zones both in 1715 and 1772), only the westernmost parts (plain-area) of the county gravitated towards Miskolc in 1715. By 1772 - considering the regional centres outside the county - Poland, Debrecen and Miskolc lost their attraction zones, and Kisvárda also lost most parts of its zone. Ungvár (county seat of Ung) became stronger, and "occupied" the Bodrogköz. On the other hand the regional center west of Zemplén, Kassa, was able to make closer connections, mainly "occupying" the villages south and west of Varannó. Maybe this town was the weakest town in Zemplén, because, in 1881 10 villages applied for being incorporated in Sáros County.

305

Although its seat, the town of Eperjes, was farther than Varannó, finally the settlements were annexed to Sáros County.

EPERJES BÁRTFA

TOWN

Primary Secondary HOMONNA NAGYMIHÁLY SZTROPKÓ KASSA VARANNÓ SÁTORALJAÚJHELY SÁROSPATAK GÁLSZÉCS

U N G V Á R

TEREBES ZEMPLÉN TOKAJ

J KA TO

DA ÁR V S KI

Fig. 6 Attraction zones in Zemplén County in 1772317 Attraction zones are based on markets mentioned in the 'Investigations' White colour means no data. The map shows only market-centers, towns outside Zemplén county are marked with arrows, towns inside Zemplén with black circles. The map shows the secondary attraction zones with hatches. Gálszécs, 317

306

The secondary attraction zones are also useful to be investigated, because we can confirm that in North-Zemplén Homonna was the most important town, and it had attractive effect on Middle-Zemplén as well. Homonna had the biggest "clear" zone. This means the surrounding villages were attracted only by Homonna. Sztropkó also had a "clear" attractive zone, mainly north of the town, but it was smaller than that of Homonna. Along the river Ondava villages belonged to Sztropkó as an attraction centre, but these settlements belonged secondly to Sáros County (Eperjes and Bártfa), or to Varannó. Fig. 6 also confirms the fact that Varannó was a weak centre, because it had a "clear" zone covering only one village: Gálszécs, Homonna, Sztropkó and the two towns from Sáros County divided the secondary zone totally. The regional centre, Kassa (in Abaúj County) had a stronger effect on the villages close to Varannó than Varannó itself. Additionlly the distance of Kassa from these villages was bigger than that of Varannó. When people wanted to visit a market, they chose Kassa, even though they had to cross the Eperjes-Tokaj Mt! This fact shows that, in general, how relatively weak towns in Middle-Zemplén: Gálszécs, Terebes and Nagymihály were (they could not create "clear" zones). All these facts prove that the districts established in 1777, were only artificial units, and not an economic necessity. Serfs in Zemplén professed about the agricultural crops, like wheat, barley, rye and oat and they dealt with livestock, mainly sheep and neat, in the northern part of the county (north of Homonna). But unfortunately, they did not mentioned the goods, which they tarnsported, and bought exatly in the markets. Summary Summing up the results of our investigation, we can conclude that (1) the administrative borders of the districts neither in 1715, nor in 1777 followed the attraction zones. (2) The neighbouring county seats had strong influence zones in Zemplén. (3) The territorial distribution of these districts can be explained neither by geographical nor by transportation-communicational arguments. (4) The new administrative centres created in 1777 - Papina, Göröginye, Sókút, Szinna - lacked attraction zones based on markets in 1715. The goal of the local government might have been the promotion of the formation of local market centres and attraction zones by regrouping the settlements of the periphery, far away from the former centres. The location of the centres were often asymmetric (14 out of 15 centres could be found next to their own district borders). The great number of districts was to ease people’s everyday life, and to secure control by bringing the administration closer, which is important in a centralised state. But the maps reveal the lack of connections as well, therefore many local centres were needed. The diameter of these districts did not exceed 20 kms (a distance that can be travelled within a day) with the exception of Homonna, thus we can suppose that village people did not spend many days in towns, so they remained untouched by urbanization in 1772. Modernization, lessening the isolation of underdeveloped regions may be reasonable, but without organic economic development it seemed to be a forlorn hope.

Terebes, Tokaj were local market centers, and the small town of Zemplén had a small market, mainly for their own inhabitants.

307

References Zemplén vármegye. Magyarország vármegyei és városai, S. BOROVSZKY, Budapest, 1896. D. DÁNYI - Z. DÁVID, Az első magyarországi népszámlálás (1784-1787), Budapest, Központi statisztikai Hivatal Könyvtára, 1960. LEXICON LOCORUM regni Hungarae populosorum anno 1773 officiose confectum, Budapest, Kiadja a magyar békeküldöttség, 1920. P. TAKÁCS - I. UDVARI <> , A Herman Ottó Múzeum Évkönyve, (XXVII), Tanulmányok a 70 esztendős Végvári Lajos tiszteletére, J. SZABADFALVI, Miskolc, Kiadja a Miskolci Herman Ottó Múzeum, 1989, p. 359-380. P. TAKÁCS - I. UDVARI, Zemplén megyei jobbágy-vallomások az úrbérrendezés korából, Periférián Alapítvány, I 1995., II 1996., III 1998. www.arcanum.hu/mol

308