DEBRECENI EGYETEM FINNUGOR NYELVTUDOMÁNYI TANSZÉK
FOLIA URALICA DEBRECENIENSIA 21. DEBRECEN, 2014
Honti László: Magyar nyelvtörténeti tanulmányok Károli Gáspár Református Egyetem – L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2013. 317 lap. ISBN 978-963-236-802-3, ISSN 2063-3297 1. 2013. augusztus 27-én töltötte be 70. életévét a magyar és a nemzetközi finnugrisztika kiemelkedő egyénisége, Honti László.1 E jeles alkalom tiszteletére jelenlegi munkahelye, a Károli Gáspár Református Egyetem a L’Harmattan Kiadóval összefogva, Fóris Ágota szerkesztésében megjelentette az ünnepelt írásainak válogatását, Magyar nyelvtörténeti tanulmányok címmel. A válogatás nem lehetett egyszerű, hiszen Honti László tudományos írásainak hosszú sorából, nyilvánvaló terjedelmi okokból csak 17 került végül a kötetbe. A kiválasztás egyik elve, mint ahogy a szerkesztő írja, az volt, hogy „az egyetemi oktatásban tankönyvként is használható kötetet adjunk közre” (17). Ebből kiindulva a kiválasztott cikkek eredetileg is magyar nyelven jelentek meg. A kötet elején – az imádott Zóró kutyával készült mosolygós képet követően – az ilyenkor szokásos tabula gratulatoria és az életművet bemutató szerkesztői előszó mellett, az ilyenkor egyáltalán nem szokásos, a megbecsülést jelző rektori köszöntő is helyet kapott (Balla Péter tollából). A mű végén áll az ünnepelt publikációs jegyzéke. Az eddigi termés: kilenc, a finnugor nyelvtudomány szempontjából fontos monográfia, 239 tanulmány, 62 recenzió és 53 egyéb írás (javarészt personalia). Honti László első publikációja 1966-ban jelent meg. Az azóta eltelt 47 év alatt az ünnepelt tehát összesen 363 művet jelentetett meg, ez évi 7,7-es átlagnak felel meg! A kötet három részre tagolódik. Az első A magyar nyelv őstörténetéből címet viseli, ebben 11 tanulmány kapott helyet. A másodikba (A magyar nyelv történetéből) kettő, a harmadikba (A magyar nyelv nem rokoni kapcsolatairól) pedig négy írás került. Amint látható, a könyv tematikai megkötöttségéből adódóan a magyar nyelvtörténet áll fókuszban, emiatt Honti Lászlónak
1
Köszöntését ld. Keresztes László: Honti László 70 éves. Folia Uralica Debreceniensia 20 [2013]: 367–368; Zaicz Gábor: Honti László születésnapján. Finnugor Világ 18/3 [2013]: 24–27.
246
ISMERTETÉSEK – REZENSIONEN – REVIEWS – KATSAUKSIA – РЕЦЕНЗИИ számos, igen fontos finnugrisztikai tanulmánya (az osztjakológiától az egyetemes finnugor témákig) nem kerülhetett be e kötetbe. 2. Az első rész írásai elvileg ugyan a magyar őstörténettel foglalkoznak, de ennél lényegesen többet adnak. A Nyelvi határok térben és időben (23–35) azt vizsgálja, meddig lehet visszamenni a nyelvek történetének kutatásában (idő), hol a határ dialektus és nyelv között (jelenlegi tér), mi lehetett régen, alapnyelv vagy nyelvszövetség, mi(lyen) lehetett valaha a lingua franca (egykori tér). Ugyancsak általánosabb kérdéseket feszeget A történeti-összehasonlító nyelvtudományról dióhéjban c. írás (37–67), amely eredetileg Honti László 2012-ben napvilágot látott, a művelt nagyközönségnek szóló Anyanyelvünk atyafiságáról és a nyelvrokonság ismérveiről. Tények és vágyak c. kötetben jelent meg. Ebben a tanulmányban a szerző a nyelvek rokonításának módszereit tekinti át. A szabályos hangmegfelelések tendenciáit az indoeurópai nyelveken mutatja be, latin, ógörög, germán, szláv példaanyagon. Nagyon helyesen, hiszen így – elvileg – a kétkedők is világosan láthatnák, hogy itt szó sincs semmiféle finnugor ármányról, Habsburgok és szovjetek által ránk oktrojált külső kényszerítő tényezőkről, mindenféle idegenek által kitalált, mondvacsinált mesterkedésről. – Honti László írásának második részében rövid áttekintést ad a magyar nyelv rokonságának ismérveiről, a hangtani és alaktani kérdésektől a mondattaniig, majd részletesen taglalja az alapnyelv definíciójának problémakörét, itt is főként indoeurópai alapon. Ezt az írást egy nagyon hasznos ábra zárja, a uráli családfa ágrajza. Itt jegyzem meg, hogy a tankönyvekből, kézikönyvekből régóta hiányoznak a jó, szemléletes térképek… A kötet harmadik tanulmányában (Anyanyelvünk őstörténete – nemzeti tudatunk, 69–77) Honti László a dilettáns nyelvészek ellen emel szót, a nyelvészeti kérdések mellett megalapozott kritikával illeti az új régészeti és a humángenetikai vizsgálatok „eredményeit”, melyekre oly sokszor szoktak hivatkozni finnugor nyelvrokonságunk ellenzői. Hasonló témát feszeget a Hol és milyen uráli/finnugor „ősnyelvet” beszéltek távoli eleink? (Hipotézisek és téveszmék az uráli nyelvtudományban) c. írás (79–100). Itt Honti az alapnyelv és őshaza kérdésével foglalkozik, Künnap, Wiik és Pusztay nézeteit bírálva. Az első egység második „alfejezetébe” az ugor nyelvekkel foglakozó írások kerültek. Az ugor nyelvek közössége (101–114) 15 részterületen keresztül mutatja be a magyar–vogul–osztják rokonságot, a szókincs statisztikai adataitól az ugor alapnyelvi szókészleten és hangmegfeleléseken át az alaktani (esetragok, személyjelölések, igetövek stb.), mondattani, sőt, frazeológiai 247
ISMERTETÉSEK – REZENSIONEN – REVIEWS – KATSAUKSIA – РЕЦЕНЗИИ jelenségekig. De jó lenne, ha ez a tanulmány eljuthatna a kétkedőkhöz, mert ennek elolvasása után talán világos képet kaphatnának nyelvünk legközelebbi rokonairól, a rokonság mibenlétéről (ha nem értem, attól még lehet rokon)! De attól tartok, ez csak vágyálom… Szintén ugor kérdésekkel foglalkozik az Ősmagyar hangtörténeti talányok (Ugor hangtörténeti és etimológiai jegyzetek) c. írás. Ebben olyan szavak etimológiáját gondolja újra a szerző, amelyeknek, ahogy írja, „tárgyalását szótárainkban nem találom megnyugtatónak” (115–137). A górcső alá vett szavak: bízik, faggyú, felhő ~ felleg (ezzel foglalkozik a legrészletesebben a -hrejtélye miatt, s összességében átértékeli a γ ősi szerepét), iktat, köszvény, tűz. Talán ebben az írásban mutatkozik meg leginkább a szerző kérlelhetetlen tudományos szigora, ahogy lépésről-lépésre haladva találja meg a nyelv régmúltjának útvesztőjében a helyes utat. A harmadik alfejezetbe speciálisabb kérdésekkel foglalkozó írások kerültek. Ilyen például a „The missing link”, avagy rokon-e a magyar toll és a finn sulka (139–151), amelyben szintén hangtani kérdéseket boncolgat, s összességében „rehabilitálja” a ï hangot. „A *ï-nak mint hiányzó láncszemnek a feltevésével elhárult a tárgyalt két magyar–finn szópár egyeztetése elől a leküzdhetetlennek tűnt hangtani akadály, így ezek előzményéül *ïowe (> fi. suo ~ ma. tó) és ïulka (> fi. sulka ~ ma. toll, nyj. tolu) rekonstruálandó” (148). A fejezet további négy írása alaktani kérdésekkel foglalkozik. A Volt-e az uráli/finnugor alapnyelvben nem egyes számban accusativus? c. cikk (153– 162) kérdésfeltevésére, Rédei Károly és Raija Bartens nézeteit cáfolva, igennel felel a szerző. A magyar habitív és izafet szerkezet történeti hátteréről c. írásban (163– 172) a birtokviszony két kifejezési módjával foglalkozik Honti. Részletesen áttekinti az uráli nyelvek ’valakinek van valamije’ és a ’valakinek a valamije’ szerkezeteit, majd arra a következtetésre jut, hogy ezek az uráli nyelvekben egymástól függetlenül jöhettek létre, de „az intenzív uráli–törökségi nyelvi kapcsolatokban részt vevő uráli nyelvekben az idegen hatásnak szerepe lehetett az izafet megmaradásában” (171). A következő írásban, amely A birtokos szerkezet > névutós szerkezet > esetragos névszó metamorfózis végállomása (Nyelvspecifikusak-e az egyes stációk és az esetrag kategóriája az uráli nyelvekben?) (173–186) címet viseli, a szerző a manapság népszerű kutatási téma, a grammatikalizáció kérdésével foglalkozik. Az általában „kétszereplősnek” gondolt folyamatba a névutó és az esetrag mellé Honti László bevonja az esetragozást is, azaz a morfémák sorrendjét és társulási képességét, ugyanis a névutói eredetű elemek 248
ISMERTETÉSEK – REZENSIONEN – REVIEWS – KATSAUKSIA – РЕЦЕНЗИИ néha másképp viselkednek, mint az ősi kötött morfémákból származók. Honti fokozatossági skálát képzel el, ez a grammatikalizációs folyamatokban nagyon is indokoltnak tűnik. A fejezetet a szerző egyik kedvenc témája, az Uráli páros igék (187–198) zárja. Ebben az írásában Honti László részletesen áttekinti az egyes uráli nyelvek konverbális szókapcsolatait. Többek között azt állapítja meg, hogy e szerkezetek többségében csak egy lexikális ige szerepel; ez általában a szerkezet első eleme; az egyes tagok közti kapcsolatra utaló elem (kötőszó) nincs a szerkezetben, s a szerkezet jelentése nem azonos az alkotóelemek jelentésének összességével. 3. A kötet második egysége A magyar nyelv történetéből címet viseli. Igen nehéz meghúzni a határt, hol ér véget a finnugor (obi-ugor) nyelvkutatás, s hol kezdődik az ősmagyaré. Az első dolgozat, Széljegyzetek instabil tövű igéink történetéhez (210–254) tulajdonképpen az előző fejezetben is helyet kaphatott volna, hiszen a szerző bőséges obi-ugor példaanyag segítségével járja körül e kérdéskört, hozzárendelve a 16. századi magyar kódexek és a mai nyelvjárások adatait. A cikk második részében a vizsgált igetípus elbeszélő múltjának jelével foglalkozik, szintén óriási finnugor példaanyag segítségével. A szerző szerényen csak „széljegyzetnek” nevezi írását, de ez a közel félszáz oldalas tanulmány igen precízen, nagy adathalmazt felhasználva járja körül igerendszerünk e fontos elemének történetét. E fejezet másik írását H. Varga Mártával közösen jegyzi. A Meg van írva (A határozói igenév és a létige alkotta szerkezet funkciójáról és hátteréről, 255–266) c. tanulmány a sokak által germanizmusnak tartott (vö. ném. es ist geschrieben) szerkezetet vizsgálja meg diakrón és szinkrón szempontból, a magyar mellett „természetesen” itt is bőséges vogul és osztják példaanyagra támaszkodva. Végkövetkezetésük szerint, mivel mindkét obi-ugor nyelvben megfigyelhető ez a szerkezet, nem képzelhető el, hogy a magyarban német hatásra jelent volna meg, hanem itt ősi örökségről van szó, mégpedig ugor kori örökségről, mert a finnugor nyelvcsalád távolabbi nyelveiből ez a jelenség nem mutatható ki. Mivel e két írás elég sok obi-ugor anyagot tartalmaz, elképzelhetőnek tartottam volna ezeket is hozzárendelni az előző fejezethez, kiküszöbölve ezáltal a két fejezet között számbeli aránytalanságot is (11 és 2 cikk). 4. A kötet harmadik része A magyar nyelv nem rokoni kapcsolatairól szól. Itt négy írás kapott helyet. Az első a kicsit talányos A nyelvek közötti kapcsolatokról, avagy: nem mind arany, ami fénylik címet viseli (269–288), de már az első sorok elárulják (egyik) közelebbi témáját: „Legkedvesebb kutatási témám eddig az uráli számnevek vizsgálata volt.” Ebben a tanulmányban 249
ISMERTETÉSEK – REZENSIONEN – REVIEWS – KATSAUKSIA – РЕЦЕНЗИИ Honti László két kérdéskört tárgyal: a) szláv hatásra jöhettek-e létre a 11 és 19, ill. a 21 és 99 közötti egyes számnevek a magyarban, b) tetten érhető-e e szláv hatás az instrumentalis temporalisi funkciójában. Honti kutatásainak eredménye: habár látszatra hasonlítanak ezek a szerkezetek, de sem a számnevek esetében – „a nyelvek nem szoktak átvenni egymástól morfoszintaktikai szerkezeteket”, azaz „számnévi struktúrák kölcsönzése nem igazolható” (270) – sem pedig az instrumentalis kapcsán nem beszélhetünk szláv eredetről. A művelt nagyközönség számára is fontos (lenne) A magyar mint „európai nyelv” – mit kellene ezen érteni? c. írása (289–301). Ebben Honti László areális nyelvészeti jelenségeket vizsgál (pl. a sokszor fel-felmelegített középeurópai vagy dunai nyelvszövetség kérdését). Nyelvünk szókincsében, frazeológiai készletében, sőt, a morfológia és talán a mondattan területén is sok „európai” vonása van nyelvünknek. A szókincs esetében ez világos, a latin, szláv, német stb. jövevényszavak történetét, nyelvünkbe kerülését aprólékosan nyomon tudjuk követni, rengeteg kultúrszó, frazeologizmus, tükörfordítás gazdagította nyelvünket az évszázadok folyamán. Ezekben döntő szerepet játszott az akkori két- és többnyelvűség. Sok tévhitet oszlat el Honti László A magyar igekötő: nyelvünk kései jövevénye? című írásában (303–317). Az igekötőt sok kutató (Mikko Korhonen is) a magyar nyelv szerkezetétől idegen tipológiai sajátosságnak tekintette, és sokan mai is germanizmusnak tartják ezt. Honti ezzel szemben meggyőző obi-ugor példaanyaga segítségével bemutatja, hogy az igekötők már az ugor alapnyelvben kialakulhattak, tehát nyelvünk e fontos jelenségét ősi örökségnek kell tekintenünk. Szintén a vélt vagy valós idegen hatásokkal foglalkozik Idegen minták tükrözői-e a magyar és más uráli összetett tempusok? c. írása (319–332). Az összetett igealakjaink létrejöttét általában idegen (főként latin) hatással magyarázzuk, de Honti arra a következtetésre jut, hogy az alapnyelvben meglévő participiumok is fejlődhettek tempusjellé, ill. analitikus igeidők alkotóelemeivé. Ez, hangsúlyozza a szerző, csak lehetőség volt, de „hogy ezen lehetőségek közül valamelyik is megvalósult-e, azt ma már aligha tudhatjuk meg” (329). 5. Honti László rendkívül gazdag munkásságából még számos tanulmányt lehetett volna beemelni az ünnepi kötetbe, nem beszélve a finnugor tárgyú írásainak szinte végeláthatatlan soráról. Persze, ne legyünk telhetetlenek, jelenjen meg finnugor tárgyú írásainak gyűjteménye 80. születésnapjára! MATICSÁK SÁNDOR 250
