DEBRECEN ÉS ERDÉLY A XVII. SZÁZAD VÉGÉN ( )

Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve XXIX

31

DEBRECEN ÉS ERDÉLY A XVII. SZÁZAD VÉGÉN (1686-1693)

SZENDINÉ ORVOS ERZSÉBET

Bevezetés

L

apozgatva a külföldön megjelent történeti atlaszokat furcsa dolgokat tudhatunk meg a török kori Magyarországról: például azt, hogy nem létezett. A királyság beolvasztva a Habsburg Birodalomba, Erdély és a hódoltság pedig az Oszmán Birodalomba. Rosszindulat, vagy tudatlanság a külföldi történész részéről? Egyik sem. A törökkor hatalmi viszonyaiba reménytelenül belezavarodott történész képtelen volt az egymást fedő hatalmi érdekeket és befolyási szférákat térképre vinni. Helyette végletesen leegyszerűsítve a dolgot nem ábrázolja Magyarországot. Még nehezebb dolga lenne a kor történészének, ha Debrecen város hovatartozását szeretné jelölni a térképen. Debrecen, a nyugati szemmel nézve minden „várostelepítő tényező” híján több apró falu egybeépülésével a XIII. sz. folyamán kialakult város a XIV.-XV. századra Magyarország egyik legjelentősebb ipari, kereskedelmi jellegű helységévé vált, s a népessége és vagyonossága tekintetében szintén nem volt lebecsülhető. 1361-ben királyi szabadalomlevél emeli ki a jobbágyfalvak sorából. Debrecen egymást váltó földesurai – köztük királyok – érdekeltek voltak a település fejlesztésében, gazdasági erejének növekedésében. Az ország két-, majd három részre szakadásával Debrecen gazdasági fejlődése nem torpant meg. Három felé adózik, a magyar király, az erdélyi fejedelem és a török császár mind magáénak érzi. A drinápolyi béke, s még inkább a speyeri szerződés egyértelműen Erdélyhez csatolja, de a város vezetőinek ügyes diplomáciára van szüksége, hogy a történelem viharaiban helyt tudjon állni: „ Most kell már vigyáznunk, mindenfelé mennünk, Erdélyt is felkeresnünk, hatalmas két császár mi módon, milyen formán alkudtanak, megtudnunk. Tanácsból két embert késedelem nélkül illendő elküldenünk, látnók ki lesz urunk, kitől kell függenünk, ne húzna minden bennünk.”1 Írta az 1664-ben Nagykállói Fényes István nótárius. Az elkövetkező 30 évben nem volt egyetlen békés esztendő sem Debrecenben, sem a környékén: török, tatár, német sarcolta a várost, és ezt a sokszor

1

Fényes István: Verses krónika Db. 1943. 51.

32

Szendiné Orvos Erzsébet: Debrecen és Erdély a XVII. század végén

kipróbált diplomáciával sem lehetett elkerülni. Ebből a 30 évből most az utolsó évtizedet vizsgálom meg dolgozatomban. 1686. szeptember 2.-án 5 órakor felszabadul Buda vára. A „Szent Liga” nagyszabású hadművelete – melyben 14-15 ezerre tehető a magyar hadak száma – végül három hónapi ostrom után sikerrel járt. Egész Európában ünnepelték ugyan Buda visszafoglalását – itthon is voltak hálaadó istentiszteletek – a tömegek szíve azonban mégsem dobbant meg a hírre, hogy Mátyás király ősi városa nem nyögi többé a félhold igáját. Valóban, bármilyen dicsőséges s az utókorra bő áldást hozó volt Buda visszafoglalása, annak az emberöltőnek, mely megélte lehetetlen volt rajta örvendeni, hiszen a császári tábornokok némelyike a magyar nép ellen éppoly irtóháborút viselt, mint a törökök ellen.2 1688-ra Szlavónia és Bácska felszabadulása után a Duna-vonal Belgrádig a császáriak kezébe került. 1689-ben azonban a tehetséges nagyvezér, Köprülü Musztafa hatalmas ellentámadást indított és visszaszorította a Balkán-félszigetre messze behatolt szövetséges csapatokat. A 100 ezer főnyi haderejével 1691 augusztusában már Zimonyig előrenyomuló nagyvezér ellen Lipót császár csak mintegy 45 ezer főnyi összeszedett sereget tudott küldeni. Az augusztus 19-én Szalánkeménnél megvívott csatában 12 ezer török maradt a harcmezőn. A szövetséges csapatok vesztesége 7 ezer halott és sebesült volt. Magyarország nagy része ekkorra felszabadult a török uralom alól. 1687-1691 között sorra megadták magukat az ország belsejében az utánpótlási vonalaktól elvágott török helyőrségek: Palota, Székesfehérvár, Eger, Szigetvár, Kanizsa. Ez a három év azonban bebizonyította, hogy sem a császári csapatok nem tudták megvetni a lábukat a Balkán –félszigeten, sem az oszmán hatalom nem tudott Magyarországból érdemleges területet visszahódítani. A következő években még váltakozó szerencsével folyt tovább a háború, de a kialakult határvonalon már nem változtatott. Az 1699-ben megkötött karkócai béke értelmében Magyarország – a Temesköz kivételével – fölszabadult a török uralom alól. A másfél évszázados török uralom alól kikerült Magyarországnak továbbra is viselni kellett a Habsburg hatalmi törekvések súlyos terheit. Buda visszafoglalása után sürgetővé vált, hogy újrafogalmazzák Magyarország alkotmányát, és meghatározzák a kormányzás módszerét. A királyi Magyarországon amellett, hogy éltek a hagyományos rendi állam intézményei, lényegében abszolutista módszerekkel kormányoztak. Az országos ügyekről a királyság főméltóságainak bevonása nélkül, a birodalom központi kormányszerveiben döntöttek. A lakosságot az 1683 óta folyó háború kimerítette, az önkényeskedésekre önvédelmi harcokkal felelt, a hadsereg ellenőrizhetetlenné, a társadalom kormányozhatatlanná vált. Az egész ország gazdasági és társadalmi arculata az egyenetlen, ellentmondásos fejlődés összekuszálódott vonásait mutatta. A rendek az 1687. évi országgyűlésen hálából elfogadták a Habsburgok örökös királyságát, lemondtak a szabad királyválasztás jogáról és érvénytelenítették az Aranybulla ellenállási záradékát, amely eddig minden rendi megmozdulásnak törvényes alapul szolgált. Magyarország – mint örökös királyság az abszolutizmus és az aulikus rendiség kompromisszumát megtestesítő államhatalmi rendszerben – kormányzási módszerét meg nem határozva lépett új korszakába.

2

Monumenta Hungariae Historica I. Diplomataria XXVII. k. 168.


33

Erdély Erdélyben is érthető izgalommal tekintettek a Budavár elfoglalására irányuló hadműveletek kimenetelére, hiszen Erdély és a magyar királyság közjogi helyzetének kialakulásában igen nagy szerepe volt. „ Nem kicsiny örömmel értettük mi is az kereszténység fegyverének conjunctióját, gondolván felszabadulunk a török iga alól…de félnek, hogy a győzelemből ne a keresztényi szabadságok romlása következzék…”-írta Apafi Mihály erdélyi fejedelem 1686 őszén.3 Erdély a katonai erőviszonyok és a politikai helyzet kedvezőtlen alakulása miatt nem kapcsolódhatott nyíltan, államhatalmi szinten a Szent Liga hatalmaihoz. A kercsesorai, bécsi és balázsfalvi szerződések értelmében viszont a fejedelemség mint a Szent Liga titkos tagja segítette a török elleni háborút, cserébe pedig szavatolták a fejedelemség érdekeit. 1687-ben a császári fősereg is bevonul, amelynek nemcsak hadászati, hanem politikai okai is voltak: Lipót Magyarországot egykori egységében akarta birtokolni. A hadisikerek után Caraffa megszállja Erdélyt, ami nagy terhet jelent számukra: 1686-87 telén 274.350 magyar frt. 20 dénárt fizetett készpénzben és természetben a császári hadak számára.4 A magyar királyság és Erdély közjogi viszonyában évek óta fennálló bizonytalanság tűrhetetlen állapotokat teremtett a két utóbbi esztendőben. Erdélynek a császár mellett adóznia kellett továbbra is a töröknek, hiszen ez idő szerint túlnyomóan török hódoltsági terület fogta körül. 1660 után Erdély évente 40 ezer arany adót fizetett a Portának, négyszer annyit, amennyit Bethlen Gábor nagy kiterjedésű, gazdag országa adott.5 A diplomáciai összeköttetések sem szüneteltek: Erdély a porta iránti hűségét minden követsége alkalmával hangozatta. Ez azonban költséges politika volt és egyáltalán nem állt arányban Erdély gazdasági erőforrásaival. A kétfelé adózás csak ideiglenes megoldás lehetett. Erdély így is gazdasági válság előtt állott. A teljes pénzügyi bukás veszedelme miatt belátták az erdélyi politikusok is, hogy mielőbb rendezni kell a magyar királysággal való közjogi viszonyt. A Haller-féle egyezség ugyan kimondta, hogy a király Erdélyt és a részeket nem terheli elszállásolással – hacsak Erdély védelme azt szükségessé nem teszi – de a balázsfalvi szerződés /1687. okt.27./ értelmében bele kellett nyugodnia, hogy a császári hadak egy részét a jelen téli időszak tartalmára be kellett fogadnia és elkvártélyozni.6 Ezt követte a fontosabb várak megszállása, de ezt ideiglenes intézkedésnek tekintették. Bethlen Miklós szerint azonban:” Ez olyan a diplomához, mint jég a gyémánthoz képest…ez a jéggel együtt elmegyen tavasszal, mert ez a téli quartéllyal együtt exspirál, azután ehhez a német nem tartja magát, nem is obligálja magát tovább…ez napságtól fogva Erdélyben nem a fejedelem, hanem ők parancsolnak.”7 Cserei Mihály históriájában megjegyzi, hogy soha könnyebben sem pogány, sem keresztény egy országhoz olyan könnyen nem juta, mint akkor a német Erdélyhez. A 3

Erdélyi Országgyűlési Emlékek XIX. 65. Erdélyi Országgyűlési Emlékek XIX. 176-77. 5 Erdély története II. Bp. 1986. 826. 6 A magyarországi részekre nem vonatkozott a szerződés, ugyanis ott az elszállásolást Erdélytől függetlenné tették. 7 Bethlen Miklós önéletírása II. 59-60. 4

34


balázsfalvi szerződés valóban Erdély katonai megszállásával az alkotmányos formák érvényességének látszólagos, sőt tüntető tiszteletben tartása mellett is a fejedelemség önálló, nemzeti jellegének csendes elenyészetét s egy új kormányforma kialakulásának kezdetét jelentette. Csakhamar nyilvánvalóvá vált, hogy a császári katonaság Erdélyt fegyverrel meghódított tartománynak tekinti. Az ország külön államiságát és közjogi önállóságát biztosító szerződési pontok a gyakorlatban üres formákká váltak. Erdély visszacsatolása a magyar királysághoz a fogarasi nyilatkozattal tulajdonképpen befejezést nyert. Az ellenvéleményeket leszavazva 1688. május 9-én fogadták el a deklarációt. Kijelentették, hogy Erdély visszatér Magyarországhoz, felmondták a török védnökséget és I. Lipót császár és Magyarország örökös királyának és utódjának, I. József királynak oltalma alá helyezték magukat a pozsonyi országgyűlés végzéseinek értelmében. Az ország váraiba császári katonákat bocsátottak, és évi 700 ezer forint készpénzadót fizettek a megállapodás szerint. A császár megígérte, hogy megfékezi a katonaságot és megadja a szabad vallásgyakorlatot. Az ígéret azonban csak ígéret maradt. A fogarasi nyilatkozat elfogadása egyet jelentett Erdély másfél évszázados önálló államiságában összegezett gazdasági, társadalmi és művelődési önrendelkezésének feladásával. Apafi 1690. április 15-én történt halála végül halaszthatatlanná tette a fejedelemség és a magyar királyság közjogi helyzetének szabályozását. Annál is inkább, mivel a porta 1690. június 8-án Thökölyt Erdély fejedelmévé tette, s ezt megerősítendő a nagyvezér előrenyomult, a császári haderőt a Duna vonaláig visszaszorította. Az udvar kénytelen volt Bethlen Miklós – a kor egyetlen tág látókörű, a józan valóságfelismerésre épülő, értékörző és értékmentésre képes képzett politikusának – felterjesztésével foglalkozni. A felterjesztésében és emlékiratában (Moribunda Transylvania) kefejtette, hogy a Habsburg-állam nyers, katonai erőre támaszkodó abszolutizmusa és a feltétel nélküli önfeladás elpusztítja Erdélyt, s keményen bírálta a fejedelemségnek csupán a maga érdekeit néző főurait. Bethlen diplomatervezetének célja az volt, hogy Erdély gazdasági, művelődési és közigazgatási kormányzási önállóságot élvezhessen a Habsburg-birodalom keretei között. A diplomát, mely Diploma Leopoldinum (1691) néven vált híressé a történelemben – a gyorsan múló kedvező pillanatot kihasználva – alig módosítva, nyolc nappal Belgrád eleste után már császári aláírással kézhez is vette. A tervezetnek megfelelően biztosította a fejedelemség belső kormányzásának önállóságát, a vallásszabadságot. Leszögezte, hogy békeidőben 50.000 forint, háborúban 400.000 forint adót fizet az ország, és ezt az összeget nem emeli a császár. A kereskedelmi szabadságot nem korlátozza a Habsburg-kormányzat. A kiskorú fejedelem ( II. Apafi Mihály) felnövekedéséig gubernátor kormányozza az országot, akit a rendek választanak és a császár erősíti meg.8 A Gubernium azonban nem rendelkezett tényleges hatalommal. A közigazgatás élén a Bécsben székelő Erdélyi Udvari Kancellária állott, s a nagyszebeni majd később kolozsvári székhelyű Gubernium a Kancelláriától kapott utasításokat hajtotta végre. A Gubernium élén a kormányzó állt, általában egy erdélyi arisztokrata. (Az erdélyi kormányzók közül a legnagyobb hatásúak a szász származású Brukenthal Sámuel /1774-1787/ és gróf Bánffy György /17871822/ voltak.) Az önálló erdélyi országgyűléseket továbbra is összehívták, itt jelen8

Erdély története II. 881.


35

hetett meg az erdélyi rendi ellenállás a Habsburg abszolutisztikus törekvésekkel szemben. Erdély hivatalos nyelve a magyar helyett a latin lett. Erdélyt tehát nem csatolták Magyarországhoz, hanem a Habsburg Birodalom külön tartománya lett és a Habsburg uralkodók viselték az erdélyi fejedelem címet is. Erdély helyét a Habsburg államrendszeren belül tehát kedvezőbben és világosabban határozta meg, mint a Magyar Királyságét. Az erdélyi fejedelem szuverenitását ugyan nem ismerte el, de az ország autonómiáját igen, s 1691 viszonyai között ez nem kis lehetőségeket rejtett magában. A diplomában Erdély köz- és magánjogi intézményei csak annyiban módosultak, amennyiben a módosításra a királyi joghatóság túlsúlyának és befolyásának biztosítása végett szükség volt. Erdély azonban a XVII. század végére elveszíti területének negyedrészét, falvak és mezővárosok százait, egyik legnagyobb városát, legfőbb vámját, legfontosabb kereskedelmi útvonalát és nemesfém valutájának nagy részét. A Váradról az alföldi mezővárosok felé és a Kassára futó kereskedelmi útvonalak bezárulnak, s ez az ország gazdasági életét jelentősen befolyásolta. Debrecent, mely ennek következtében megerősödött 1691-ben elveszíti. A Habsburg Birodalom uralmi rendszerébe illeszkedve sajátosan kettős helyzetbe kerül. Még terhelték a török háborúval járó kötelezettségek, ugyanakkor már viselnie kellett a békére készülő Habsburg-kormányzat berendezkedésének terheit is. Az ország gazdasági és társadalmi szempontból is súlyos helyzetbe került. Erdély politikusait belső pártharcok osztják meg. Így a diploma nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, nem vált a rend és építés fundamentumává. Debrecen Buda 1686-ban felszabadul, s hamarosan Debrecen és környéke is a szövetségesek kezére került. Nagyváradot viszont egészen 1692-ig a törökök tartották. A város közelsége miatt és Debrecen katonai szempontból nyílt város jellege miatt a város és vidéke népében a létbizonytalanság nyomasztó érzése vált úrrá. Debrecen helyzete a korábbi korszakhoz képest nemcsak megnehezült, de a polgárai vagyonbiztonsága is megrendült. Az erdélyi fejedelemség még fenntartja e terület és a város feletti szuverenitását, alkalmilag támogatja is a török államot képviselő parancsnokokkal szemben. Barta Boldizsár a debreceni literátus szűcsmester már a XVII. század fordulóján igen velősen így fogalmazza meg a XVI-XVII. századi mezővárosi polgár életérzését: „ Nem igen bízhatunk mi a méltóságos főrendekben, mert azoktól megvetettünk, nem vitézeinkben, mert azoktól prédáltatunk, nem jószágunkban, pénzünkben, mert azoktól megfosztatunk.”9 A XVII. század végére ez az állapot tovább romlik. A város vezetősége számára egyetlen követhető út volt – mint eddig is – hogy nem kötelezte el magát egyik fél iránt sem, hanem mindkét irányban fejet hajtott. Például 1687-ben, amikor Lotharingiai Károly herceg nagy hadsereggel Debrecenen keresztül Erdélybe vonult a városnak csupán egyetlen alkalommal 50.000 kenyeret, és egyéb nagy mennyiségű élelmiszert kellett szállítania a sereg ellátására. Szinte erejét felülmúlóan igyekezett követeléseiket teljesíteni és hangzatos hűségnyilatkozatokkal megnyugtatni mindkét felet. Ezen nyilatkozatok őszinteségét egyik fél sem vette komolyan, viszont a városra szükségük volt, mint gazdasá9

Balogh István: A rendi állam várospolitikája. In: Debrecen története 2. 91.

36


gi erőforrásra. Egy német utazó, Wagner Johann így ír a városról 1687-ben: „…nagy kiterjedésű, jeles magyar város Tokaj és Várad között, a síkságon fekszik. Nincs fala és kapuja, csak sövény és palánk keríti, azon is éjjel és nappal be lehet jutni…Népes hely, a háború előtt Török- és Lengyelországgal s Ausztriával kereskedett. Lakói magyarok és reformátusok. A császárnak, a töröknek és Erdélynek egyaránt adót fizet, ami évente többre rúg 60.000 tallérnál (90.000 Ft) s emellett mégis éjjel és nappal a legnagyobb gondban él.”10 Teleki Mihály 1686. márciusában így ír: ”Debreczent annyira elpusztították, nem képes 25 vagy 30 esztendeig helyreállni…Bécsben meg voltak győződve arról, hogy 60000 ember lakik a városban, s ennek megfelelően róják ki a terheket is. A császári csapatok…az mit rajtok elvehetnek, elviszik.”11 A polgárok zaklatása, javaik prédálása mindennapos volt. Várad ostromával pedig beszállásolja magát 6, 8 időnként 16 lovasezred is a városba. Ezek élelmezése, a lovak tartása a város gondja volt, s ezen felül naponta 500 napszámost kellett kiállítania a sáncmunkákhoz. Ezt az emberfeletti megterhelést súlyosbította az a tény, hogy a Caraffa hadisarcát és az 1688. évi sáskajárást még nem heverte ki a város. Várad ostroma sem hozott kezdetben azonnali sikert, ezért a tábornok téli szállásra vonult csapatával. Debrecen védtelen maradt, amit a váradi basa ki is használt, rátört a városra, a várost hűtlenséggel vádolta és követelte 4 évi adójuk visszafizetését. Megérkezett közben a tatár sereg Galga szultán vezetésével Várad alá és a váradi basa a tatárok elszállásolására utasította a debrecenieket. Az elöljárók könyörgésére ezt később megválthatták 10.000 aranyban. 1692 tavaszán újra kezdődött Várad ostroma és június 5-re a basa fel is adta a várat. Ez kétségtelenül nagy tehertételtől szabadította meg Debrecen népét, azonban helyzete így sem volt éppen irigylésre méltó. A tatár csapatok még éveken át be-beütöttek a városba, és megsarcolták azt. Velük párhuzamosan prédálták Debrecen Thököly portyázó kuruc katonái is. Csak 1693-ban 1500 lovat hajtottak el a város legelőiről, aminek következtében a polgárok „…csaknem teljesen igavonók nélkül maradtak…”12 Míg korábban az adófizetés alakjában kimerülő laza erdélyi és még lazább török függőség alatt az önkormányzás szabadságát akadály nélkül élhette, most a pénzügyi bajokkal küzdő kamara a földesúri hatalma alatt álló városból igyekezett minden elérhető anyagi szolgáltatást kipréselni.13 A város kiváltságai megcsorbultak, lakosait dézsma alá vetették, a harmincadvámot kezdték rajtuk megvenni, s a város nem volt már korlátlan úr sem régi földjén, sem új birtokain. Az a lehetőség is fennállott, hogy a várost a kamara jó pénzért magánföldesúr hatalmába veti. Ezért igyekeztek a város vezetői a régi kiváltságait megújíttatni s új felettes hatóságai előtt elismertetéshez juttatni. A jövő szempontjából különösen három oklevél vált fontossá, mely biztosította Debrecen számára az Erdéllyel folytatott szabad kereskedelmet. Az elsőt 1686. aug. 1-én Rabatta főhadbiztos adta ki, mellyel biztosította a debrecenieket, hogy Magyarországon marháikat harmincad fizetése nélkül bárhová hajthatják.14 A másodikat 1686. nov. 8-án Caraffa tábornok adta ki, melyben azokat a debreceni kereskedőket menti 10

Wagner Johann , Cristoph 1687. 110. Történelmi Tár 1886. 305. 12 Szűcs István: Szabad királyi Debrecen város történelme II.k. 493. 13 Buda visszafoglalása után kettős igazgatás érvényesült éveken át. A katonai igazgatás mellett a polgári igazgatás is fokozatosan kiépült, a Tiszántúlra az Eperjesen székelő szepesi kamarai adminisztráció terjeszkedett ki. 14 HBML. IV.A.1021/b. 30.k. 304. 11


37

fel a vám-és harmincad fizetése alól, akik a császári katonák számára élelmiszereket visznek.15 Ezeknél még jelentősebb volt Caraffának az oklevele, amely mentesítette a várost a katonai erővel behajtott sarc miatti kártérítésektől.16 A királyi szabadalmas mezővárosi jogállást 1689-ben nyerte el a város. A küldöttség tagjai Barta Boldizsár főbíró, Pósalaki János jegyző, Vécsey Péter és Sárándi Dániel szenátorok voltak. Sikerült elérniük, hogy a Caraffa által engedett harmincadmentességet megerősítsék. Ezzel azonban nem váltak sérthetetlenekké a földesúri kötelékből csak a szabad és királyi városi jog emelhette ki. Az ehhez vezető következő lépés 1690. október 14-én, amikor Lipót a város kérésére másodszor is jóváhagyta Rudolfnak a régi dicső emlékű királyok és fejedelmek ( Zsigmond, Mátyás, Ulászló, II. Lajos, Hunyadi János, Szapolyai János, Báthori István ) kedvezéseit tartalmazó diplomáját.17 Debrecen ezentúl regium oppidumnak nevezi magát. A dézsmáról szóló kiváltság alig egy év múlva (1691. szeptember 12.) megerősítésre kerül: „Leopold császár és király…a még 1689-dik évi június 3-án kelt legfelsőbb elhatározáshoz képest kegyelmesen engedélyezi, hogy a debreczeni polgárok kereskedést űzve, az örökös tartományokba ki- és onnan behordott portékáiktól tíz évig harminczadot ne fizessenek…az országon belől pedig…3 évig adatik nekik harminczad alóli felmentés a vámfizetés alól pedig ugyanazon polgárok átaljában kivétetnek.18 A kamara előterjesztése szerint Debrecen 10 évre kapja meg az ország határain belüli ki- és beviteli vámmentességet, 3 évre pedig az ország határain belül. Fizessék mindenütt a harmincadot a marha, a bor és a só után. Végül is hosszú huzavona után helybenhagyta az eredeti javaslatot és a korábbi teljes mentességet is. A Diploma Leopoldinum Debrecenre nézve is igen nagy fontosságú volt. A tárgyalások során ugyan kikötötték, hogy „a partium Erdélytül el ne szakasztassék… Debrecen birtoklásának kérdésében pedig leszögezték, hogy …az erdélyi fejedelmeknek nemcsak annyiban volt jussa…mint Erdélyhez való magyarországi particulumhoz, hanem mint földesúrnak is…”19 , mégis Debrecent 165 év után ismét az anyaországhoz kapcsolta a Habsburgok uralma alá. Debrecent külön is megnevezve az Erdélyben, a Részekben és Székelyföldön a különválás óta keletkezett fejedelmi adományok, kiváltságok, mentességek megtámadhatatlan és háboríthatatlan szabad használatát és birtoklását rendelte el: „Megerősítjük a hűséges karoknak minden magyar királyok, hasonlóképp Erdélynek Magyarországtól különválása óta fejedelmi adomány leveleit, jószágadásait, kiváltságait…akár magánosok, akár városok és községek és czéhek, akár a bevett vallások közül bármely egyház, parochia vagy iskola részére adattak, mind Erdélyben, mind Magyarország részeiben, a Székelyföldön, és Debreczenben, bár azok egykor valamely egyházhoz, conventhez vagy káptalanhoz tartoztak is. Úgy hogy senki, sem tőlünk, sem más egyházi vagy világi rendű férfiutól megtámadás vagy per által ne háborgattassék, hanem hogy mindenki azt, mit most vall és bír, jövendőben is vallhassa és bírhassa…”20 15

HBML. IV.A.1021/b. 30.k. 305. HBML. IV.A.1011/a. 22.k. 344. 17 HBML. IV.A. 1021/b.30.k. 375. 18 Szűcs István: Szabad királyi Debrecen város történelme II.k. Db. 1871. 19 Erdélyi Országgyűlési Emlékek XX. 72. 20 Kőváry László: Erdély történelme V. 222. 16

38


A kiváltságok megerősítése csak egy részét képezte a diplomának. A magyarországi részek felszabadulása a Diploma Leopoldinum kiadásakor már befejezéséhez közeledett. Itt is felmerült a kérdés, hogy visszaállítandó-e Erdély területi integritása azon földrajzi határok közt, melyekre Erdély történeti jogon igényt tarthatott, vagy pedig a részeknek a magyar korona joghatósága alá utalásával újból a középkori földrajzi elhelyezkedés lenne-e életbeléptethető? Erdély számára nem volt természetesen közömbös, hogy a 150 éves gazdasági, politikai, kulturális kötelékek megszakadnak: A jogi intézmények azonos fejlődése, a birtokviszonyok és gazdasági érdekek egybeolvadása, a hagyomány és a történelmi múlt közössége a régi területi elhelyezkedés változatlan fennmaradást politikai és gazdasági szükséggé tette. Még 1712-ben is arra kapnak utasítást az erdélyi követek, hogy „ az partiumbeli vármegyék Debreczennel együtt egy diplomában comprehendáltatván Erdéllyel egy törvénnyel és szokással élvén…másfél seculumot meghaladó üdőtől fogva Erdélyhez lévén incorporáltatva. ..Erdélyhez való reunióját hathatósan urgeálni ő kglmeknek szükség.”21 A részek közjogi helyzetének végleges rendezése csak jóval később, 1733-ban, a Carolina resolutio-val történik. „Százhatvanöt évig volt Debreczen város sorsa az erdős kis hazáéhoz fűzve. Sok jó és rossz napok hosszú során míg csak Erdélyhez tartozott Debreczen, az erdős kis haza figyelmének és gondoskodásának mindig kiváló tárgyául tartotta e várost… és ha 165 év lefolyásában Debreczen a magyar nemzetiségnek s vele a protestantizmusnak is erős háza lehetett, az egyenesen e város Erdéllyeli egybeköttetésének tulajdonítható. Az 1691-ik év után habár Erdéllyeli szorosb viszonyai megszakadtak is Debreczennek, azért Erdélynek e városra nézve feledhetetlen érdemei nem csak ez ideig maradtak hálás emlékezet tárgyai, hanem méltó tiszteletben tartandók azok, míg csak a magyar míveltségnek, a polgári és vallási szabadságnak egyetlen tisztelője leend a magyarhaza földjén.”22 Debrecennek e vészterhes korszakban Erdéllyel voltak a legszorosabb kapcsolatai. Gyakran olvashatunk a forrásokban arról, hogy a debreceni követek elutaztak az országgyűlés megnyitására és „Váraddá vármegye gyűléseire”. Debrecen államjogilag 1532. óta tartozott Erdélyhez Bihar megyével együtt. Ezt a hovatartozást a békeszerződések ismételten megerősítették, de az erdélyi fejedelmek általában hűségesküt kértek a várostól, ami korántsem volt véletlen, hiszen Debrecen magatartása sohasem volt egyértelmű. A város az állami adót az erdélyi fejedelemnek fizette, ami a török források alapján 2-3 ezer forint lehetett, s elsősorban Váradon, olykor Szebenben, Kolozsvárott vagy a fejedelmi székhelyen, Gyulafehérváron rótták le különböző időben. A fejedelmek értékelték az „aranylábú” Debrecen gazdagságát és igyekeztek azt különféle kiváltságokkal előmozdítani. A gazdagságát megalapozó kereskedési szabadságukat, illetve azok megerősítését többek között az erdélyi fejedelmeknek köszönhették. Debrecen iparának fellendülése sem volt elképzelhető a céhek támogatása nélkül, s erre is számos példát találunk. De a gazdaság mellett pártolta a kultúrát is. Ez a kapcsolat nem volt mindig zavartalan és békés. A város a fejedelmet tekintette ugyan urának, innen várta gyakorta a magyarországi helyzet megoldását, de kiszolgáltatott helyzete miatt időnként kiismerhetetlen volt a magatartása, ezért a fejedelmek és főtisztviselői nemigen bíztak benne, s olykor igen 21 22

Lukinich Imre: Erdély területi változásai Bp. 1918. 583-584. Szűcs István: Szabad királyi Debrecen város történelme II.k. Db. 1871. 486.


39

keményen felléptek vele szemben: a Rákócziak pl. ha kellett, fenyegetéssel kényszerítették ki a feltétlen hódolatot. Debrecen szabad királyi város Az eddig megnevezett és folyamatosan megújított kiváltságok nem változtattak tehát a város magánjogi függése földesúri kötelékein. E kötelékből csak a szabad és királyi városi jog emelhette ki s csak ez biztosíthatott önkormányzatának szabadságot. 1687-ben a város vezetői már küldtek követeket Sopronba az országgyűlésre, hogy tudják milyen új körülményekhez kell alkalmazkodniuk. Ott a három rend kijelentette, hogy mivel a negyedik rend követeinek száma talán már meg is haladja a főpapok, főnemesek és vármegyei nemesek követei számát, ezért a szabad királyi városok a negyedik rend sorába eddig fel nem vett helyeket ne vegyék fel, „ ha csak ő felsége a nagy érdemektől a közhaszontól indíttatva úgy nem találja, hogy egyik, vagy másik helyet e kegyelemben törvény útján részesítse.”23 A követeknek tehát, akik 1692. júliusában elindultak Bécsbe megszerezni a teljes szabadságot nem volt könnyű dolguk. A kérvény nem csupán a szabad és királyi kiváltságra irányult, sőt mintha nem is ezen lett volna a hangsúly, mint a többin, vagyis a terhek és szolgáltatások alól való ideiglenes mentességen, a régi kiváltságok megerősítésén s a hídvámés vendégfogadó jogon. Szabó István szerint a város kérvényében a legerősebben a közteher és szolgáltatás alól való időleges felmentés szüksége volt hangsúlyozva.24 Különösen a dézsmától szerettek volna megszabadulni, amire pedig a legkevesebb volt a kilátás. Nem csoda, hiszen 1689-ben a városon olyasmi esett meg, ami legutoljára csak 1599-ben, s ekkor is már nagy idő múltán: a város lakosain, akárcsak a parasztfaluk jobbágyain és zsellérein a kamara emberei fejenként szedték be a dézsmát. A követek – Dobozy István, Komáromy Csipkés (II) György két fiatal szenátor és a város jeles tanult nótáriusa Pósalaky János – 1692. júliusában érkeztek követként Bécsbe. Dobozy István és Komáromy Csipkés György nagyhírű, tekintélyes vezetők voltak, akik a századfordulótól szinte felváltva adták egymásnak a főbírói széket. Kitűnő érzékkel és diplomáciai jártassággal dolgoztak és tárgyaltak, amely annyira jellemző volt a debreceniekre. A debreceni követek gyakran egy időben nyitogatták a császári udvar, a fényes porta, a budai és más basák, az erdélyi fejedelmi udvar s a császári generálisok és főhatóságok kilincseit. A XVII. század végére kiismerték az új államvezetés központi hivatalai hatásköri súrlódásait, megtalálták a személyi kapcsolatokat, ügyesen húzogatták a szálakat, nem mindig önzetlenül, de mindig a város érdekei szem előtt tartásával. „ …hányszori utazás, mennyi fáradozás, méltóságok szívének enyhítésére, meghajtására, mennyi epekedés, vigyázás, bádgyasztó tekergés kívántatott, nehéz volna megfontolni…”- írta Pósalaki János 1717-ben emlékezve a diplomáciai utakra.25 Az 1693. évi diplomáért is 10 hónapig lakták a császárvárost, az ő munkájuknak tulajdoníthatjuk ennek a kiváltságnak – melyet Szeged majd 2 évtized után kaphat meg – az elnyerését. Az, hogy a városnak csaknem minden kérése teljesült nagyrészt a három küldöttnek köszönhető, 23

Balogh István: Debrecen 1693. évi kiváltságolása. In: Történeti tanulmányok II. Db. 1993. 19. Debrecen szabad és királyi városi rangra emelése 1693. In: Debreceni Szemle Db. 1993. 21. 25 HBML. Forráskiadványai 17. Db. 1987. 8. 24

40


hiszen a röviden indokolt kérések számára nekik kellett a különböző fórumokat megnyerni. Az alkudozás megmozgatta az egész központi apparátust. 1693. április 11-én Lipót kimondhatatlan szenvedések és nyomorúságok, ellenségek fenyegetései és sarcoltatásai között sokféleképpen és milliókra menő adózások, emberi fogalmat haladó szolgálatok által teljesített hűsége és szerzett érdemei jutalmául Debrecent szabad királyi városi rangra emelte: "„.. in reliquarum nostrarum liberarum, regiarumque ejusdem regni nostri Hungariae civitatum perpetuique peculii nostri numerum, coetumque et ordinem cooptandum recipiendum et adscribendum et non amplius oppidum, sed liberamque regiamque civitatem nostram Deöbröczeniensem nominandam…”26 A diploma elismerte a háborúk folyamán tanúsított áldozatkészséget és a török hatalom megdöntéséhez hozott anyagi hozzájárulást. Ezután felújítja a korábbi évszázadokban gyakorolt jogaikat „… más királyi városaink közé számíttatván, a földes urasági, továbbá a majorsági szőllők és kertektől járó kilenczednek, hegyvámnak, s a mi tárnok-mesterünk székéhezi fellebbezésnek, úgy nem különben pallosjognak, s a polgárok saját pecséte alatt keletkező ügyvéd-valló levélnek kiadhatási joga, szabadalma, előjoga, ugyanazon polgárokra, s azoknak maradékira ruháztassák és átszármaztassék. Sőt azt is engedélyezzük, hogy a fent említett város polgárai mentesek legyenek bármi nemü harminczad és vámfizetéstől, az ő régi szokásuk és kiváltságuknál fogva élvezhessenek minden más jogokat, kivételeket, mentességeket, szabadalmakat, mentességi és szabadalmi előjogokat, törvényeket és szokásokat, melyekkel ezen mi Magyarországunk egyéb szabad királyi városai a bíróságokon kívül és belől mind a törvényszékeken, mind az országgyűléseken, mint minden egyebütt éltek és élnek…”27 A város régi kiváltságainak megerősítése mellett jelentőségét az adja, hogy Debrecen az uralkodó tulajdon birtoka lett, és elméletileg az országgyűlésre is meghívták mint negyedik rendet:”… Nem többé mezővárosnak, hanem a mi szabad és királyi Debreczön városának neveztessék és címeztessék, és hogy ezentúl külön királyi levelünkkel az országgyűlésre is meghívattassék.”28 Ez azonban csak elméletileg volt így, hiszen a korszakban nem volt országgyűlés. Az uralkodó a felügyeletet a kamarai igazgatás útján gyakorolta a városok felett. Kamarai biztosokat küldött ki a rendszeres évi tisztújítások alkalmából. Feladatuk volt a város gazdálkodásáról, az adókivetés és szedés módjáról, az igazságszolgáltatás menetéről, az alapítványokról, a szegényházakról, az istentiszteletekről stb. tájékozódni. A kamara a gyakorlat szerint elismerte a kommunitás elsődlegességét. Kényes kérdések esetén a város vagy semmitmondó választ adott, vagy egyszerűen hallgatott felőle. Egy kérdésben azonban biztosak lehettek: a vallásügy nem lesz sokáig halasztható. A diploma kiadásának legnagyobb ellenzője természetesen a katolikus klérus volt, ami a homogén kálvinista várost nem akarta a kiváltságos negyedik rend tagjává emelni. Végül Kollonich Lipót bíboros a nemesi ellenállás gyengítése céljával hozzájjárult a kiadáshoz. De a záradékot betették: „…érvényben marad Döbröczön városában létező egyházaknak és nemességnek joga”. Ez a jogi alapja lesz az abszolutista állam beavatkozásának. 1715-ben amikor az országgyűlés tárgyalás alá veszi a diploma törvénybe iktatását a főpapság a katolikus egyház és a ferences rend befogadásától tette 26

HBML IV. A. 1021/a. Muo 203. Zelizy Dániel: Debrecen szabad királyi város egyetemes leírása Db. 1882. 855-856. 28 Balogh István: A cívisek világa Bp. 1973. 66. 27


41

függővé az elismerést. Ennek ellenére nagy dolgot jelentett a város számára, hogy kiváltsága révén határának és az ahhoz kapcsolódó földesúri jogoknak a birtokába jutott. A várost ezentúl nemesnek tekintették, az ország negyedik rendjének a tagja lett, tehát a rendi társadalom elhatároló sáncainak a belső oldalára került, és így szerezhetett magának jobbágyfalvakat is ( Szovát, Sámson). Debrecennek a kiváltságos városok sorába való tényleges besorolása 1695. január 20-29. között történt meg. A Pozsonyban megtartott gyűlésen Debrecen az utolsó helyet kapta meg. A város két küldötte – Komáromi György és Pósalaki János szenátorok -keményen alkudoztak a beiktatási díj leszállítása és az utolsó hely miatt, mindkét ügyben sikertelenül. A többi városhoz hasonlóan a Debrecenre vonatkozó határozatokat ezentúl egy könyvbe írták be, melynek egyik kulcsát Pozsonyban őrizték, a másik Nagyszombatban maradt. A felvétel eskütétellel zárult, melynek záradéka: „…ita nos Deus adjuvet in nostra fide catholica per sacrosantum evangelium…” ( úgy segéljen az Isten az ő szent evangéliuma által a mi katolikus hitünkben) újabb politikai követelés forrása lett.29 A felvétel után a debrecenben megjelent királyi biztos a főbíróval együtt sikeresen védte ki a váradi püspök követelését a kerti szőlők dézsma alá vonásáról. Kérték továbbá a haditanácstól, hogy a várost - a királyi privilégiumuk birtokában joguk volt kőfallal körülvenni- pénz hiányában sánccal és árokkal keríthessék körül. Társadalomtörténetileg a városon belül a kiváltságolás legfontosabb velejárója a polgárjog megszilárdulása volt. Debrecenben korábban is adományoztak polgárjogot, a város cívis jelleget azonban a XVII. században öltött. A diplomáciának ára volt: a Pósalaki János által szerkesztett emlékirat 2 millió forintról ír, ami lehet túlzás is. Szabó Istvánnál 20.000 forintról, másutt 30.000 forintról olvashatunk, a különböző főméltóságoknak adott ajándékokat nem számítva.30 A szabadalom-levélben megállapított polgárjog a város lakóit összességükben megillette, de a XVIII. sz. első harmada óta az egyes rétegek között jól felismerhető egyenlőtlenség alakult ki: a teljes polgárjogot csak a polgárok élvezték, a hóstáti lakosok lényegében a városi kommunitás jobbágyai voltak, a ház nélküli zsellérek csupán személyes szabadságuk révén állottak magasabban, mint a jobbágyok. Teljes polgárjog csak azokat illette, akik a nagyobb összegű díj lefizetése után letették a polgáresküt, melynek egyik részlete is utal a korábbi kiváltságokra:” …A nemes város privilégiuma, szabadsága és jó rendtartása ellen, sem nyilván, sem titokban nem igyekszem, nem cselekszem, sőt ha valamit olyat értek, amely a bírónak, tanácsnak és város szabadságának, szép egységének és jó rendtartásának sérelmére, s ártalmára szolgálna, elöljáróimnak idején tudtul adom…a nemes város szabadságával senkit nem éltetek…ha ezen concivis állapotomból kiállanék, vagy a városból kiköltözni akarnék, elöljáróimnak értésére adandom…”31 A teljes polgárjog kiváltságai voltak: az ingatlanszerzés, a végrendelkezés, az aktív és passzív választójog gyakorlása, az utcagyűléseken való részvétel, az alsóbb fokú közigazgatási tisztviselők választása, és a polgári szabad bormérési jog.32 A szabad királyi városi jog elnyerésével azonban nem emelkedett, 29

HBML. IV.A. 1011/a. 23.k. 234-238. Debrecen szabad és királyi városi rangra emelése 1693. Db. 1993. 29. 31 Balogh István I.m. 68-70. 32 Érdekes egyébként, hogy egészen az első világháborúig szokásban volt, hogy az egykori polgári oklevéllel rendelkezők leszármazottai sírkövükre a nevük elé a „polgár” jelzőt is odavésették. 30

42


sőt csökkent a polgárok száma. Mi az ellentmondás oka? A XVI-XVII. században nagy számban éltek nagy vagyonú nemesek a városban, akik Debrecenen belül nem gyakorolták nemesi jogaikat, illetve olyan nemesek, akik feladták kiváltságaikat Debrecenbe költözvén és ott kereskedőként a város legkitűnőbb polgárai lettek, hiszen a hódoltság korában a debreceni kereskedő-iparos polgár léte és vagyonosodása biztosított volt, miután azonban a város a király tulajdona lett a Debrecenben lakó birtokos nemes sem élhetett ugyanazokkal a jogokkal, amelyeket számára a nemesi kiváltság egyébként biztosított volna. Kivonul Debrecenből, viszi kereskedelmi tőkéjét és földvásárlásba fektet ezután. Ezért is szorul vissza többek között a kereskedelem és ipar, és a hajdan dúsgazdag város eladósodik óriási birtokai és szabad királyi városi joga ellenére is. A diploma törvénybe iktatására 1715-ben került sor. Az országgyűlésen hoszszú vita után így határoztak: „Miután Debreczen városának érdemei és különböző háborús időkben és sok alkalommal teljesített szolgálatai oly nyilvánvalóak, sőt ő királyi felsége előtt is annyira ismeretesek, hogy ugyanazon várost az ő kegyelmessége szerint, valamint már elébb, úgy közelebb is a Leopold-féle kegyelmes diploma erejénél fogva a többi szabad és királyi városok sorába bevenni méltóztatott volna: annál fogva ő Felsége kegyelmes diploma erejénél fogva ő Felsége kegyelmes jóváhagyásából az országos karok és rendek is beleegyeznek, hogy Debreczen város Magyarország és ahhoz kapcsolt részek többi városai köözé…újólag besoroztassék és királyi várost megillető és a fentebb hivatolt diplomában bővebben elsorolt minden szabadságban és előnyben megtartassék, és hogy ezeknek folytán az ország többi karai és rendei között üléssel és szavazattal bírhasson…”33 Debrecen a XVIII.században egy holland utazótól a „ Napba öltözött város” címet kapta. Ezzel a költői képpel érzékeltette, hogy Európának ebben a szegletében a semmiben, egy nagy puszta közepén, mélység és magasság találkozásánál épült ez a város, melyet a Nap zavartalanul vonhat be aranysugaraival. Gyimesi Sándor rangsorolása szerint Debrecen a romlás századaiban is megtartotta előkelő helyét a magyar városok között. Szerinte Debrecen a magyarországi városok között lélekszámnagyság, ipari fejlettség, kulturális tevékenység és a közigazgatásban betöltött szerepe alapján 1715-ben az első helyet foglalta el.34 Ezt a vezető helyet azonban igen nehéz körülmények között szerezte meg. Elmondhatjuk, hogy Debrecen története sok tekintetben egyedülálló a magyar városfejlődés történetében. Hol az uralkodó tulajdonát képező település, hol az ország egy-egy óriás hatalmú-vagyonú földesuráé. Magánföldesúrként az enyingi Török család bírja utoljára. A család magvaszakadása után az erdélyi fejedelemséghez tartozván ők nem adományozzák el. A töröknek 1555-ben behódol névleg, de az erdélyi fennhatóság is érvényesül. A törökök több adót követelnek, de nem szólnak bele a mindennapi élet irányításába. A két magyar országrészbe jóval többször kellett a követeknek utaznia, mint a török portára. A legszorosabb szálak Erdélyhez fűzték őket. Debrecen azonban mind a földesúri fennhatóság, mind a kiemelkedő erdélyi fejedelmek korában szabadon fejlődött, gyarapodott. Ennek azonban megfizették az árát. Debrecen nyílt város volt. Egyetlen követhető út, amit a város vezetősége gyakorolt, hogy minden irányban fejet hajtott: „ E mezőben épült, erős kerítés nélkül való, csak engedelmességhez 33 34

Zelizy Dániel: I.m. 873. Rácz István: Magyar református cívis város. In: Rubicon, 1993. 23-24.

43

Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve XXIX 35

szokott városhoz…az Isten idegenekből is jóakarókat szelidített…” A városlakók magatartásában kevés volt a hősi csillogás, őket az Isten a „ dísztelen munkának vetette alá, s hírnevük alig jutott túl azon házak küszöbén, amelyben laktak. Debrecen török, tatár, Habsburg és erdélyi katonák előtt alázatosan fejet hajtó polgárainak viszont egyedül ez volt az életben maradás lehetősége. Még a Rákócziszabadságharc idején is jellemző volt ez a taktikázó politika a debreceniekre: „ Nagy gondolatokba estünk, hova lészen jobb minékünk esni, Erdély Országhoz-é, vagy Magyar Országhoz, mert oldalaslag optiot adott a Méltóságos Fejedelem, hogy a mire magunkat resolvallyuk, effectuallya ő Nga a Nemes Ország előtt.”36 A következő évszázad nem a remények valóra váltását hozta. Az erdélyi uralmat ténylegesen Caraffa parancsa (1685), jogilag pedig az 1691-es diploma szüntette meg. Hamarosan érezhetővé válnak a királysághoz való visszacsatolás előbb gazdasági, később jogi, – társadalmi következményei. A megszerzett szabad királyi városi jogállás által biztosított jövedelem – cenzus és harmincadkedvezmények, a pusztai birtokok használata – csak részbeni kártalanítást jelentett. A XVII. század végének háborúi, a sarcolások, a német és török hadak ellátása következtében 1711 után a régi kereskedelmi kapcsolatok többé nem álltak helyre, a népesség 4-5000 fővel csökkent. A Rákóczi-szabadságharc alatt Debrecen a hadsereg fő élelmezési és ruházati bázisa volt. A két éven át tartó pestisjárványban másfél ezernél több lakos halt meg. Az 1660-al kezdődő háborús időszak alatt az előző viszonylag békésebb időszak két generációja által felhalmozott vagyon nagy része elpusztult. Ezt pótolni már nem lehetett. A Habsburg-monarchia konszolidációja a határok bezáródását, Debrecen távolsági kereskedelmi kapcsolatainak szétesését jelentette. Debrecen nagysága, vezető szerepe megszűnik, a város azonban „…sok száz esztendőktül fogva tüzek, vizek, török, tatár s több ellenségek közt, fő hajtással s maga alkalmaztatásával minden felé való adommal megmaradott…”37

Debrecen and Transylvania in the Late 17th Century (1686-1693) Erzsébet Szendiné Orvos The essay analyses the relationship of Debrecen and Transylvania from the liberation of Buda to the declaration of Debrecen as a royal free borough. Although with Buda retaken from under Turkish occupation, Hungary was freed from under Turkish rule, the country had to pay a high price for this. The Hapsburgs extended their control over not only the liberated Hungary, but also to Transylvania, which they governed separately from Hungary. The relationship between Debrecen and Transylvania, however, did not come to an end with this; in fact, the closest ties Debrecen had in this ominous period was with Transylvania. The city received the privileges establishing its economy from the princes of Transylvania. In the centu35

Barta Boldizsár: Rövid chronica Db. 1984. 13. Régi Okiratok és Levelek Tára Db. 1905. 70. 37 HBML. IV.A. 1011/a. 25.k. 36

44


ries of deterioration, the city managed to preserve its distinguished position, thanks to its clever diplomatic activity. In 1693, Debrecen received the rank of royal free borough for its unswerving loyalty. With this act, Debrecen became the property estate of the monarch. The city was henceforth regarded as noble; however, the income provided by the status of royal free borough was not able to compensate for the negative effects of the devastations of war and tributes collected. The consolidation of the Hapsburg monarchy meant the closing of the frontiers and the loss of the old commercial relationships. The leading role and wealth of Debrecen, therefore, disappeared by the end of the century.

DEBRECEN ÉS ERDÉLY A XVII. SZÁZAD VÉGÉN ( )

Recommend Documents