DEAN R. KOONTZ Menekülés
A mű eredeti címe: One Door Away From Heaven Copyright © 2001 Dean Koontz, NKUI, Inc. c/o Trident Media Group, LLC Magyar kiadás © Animus Kiadó 2002. A Fordítás a Bantam Books 2001. decemberi kiadása alapján készült Fordította: Danyi Andrea Szerkesztette: Birta Zsuzsa Borítóterv: Beleznai Kornél Kiadta az Animus Kiadó 2002-ben Felelős kiadó: a kiadó igazgatója Tipográfia, nyomdai előkészítés: Scriptor Bt. A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája Felelős vezető: György Géza vezérigazgató ISBN 963 9307 59 9
A humor nem más, mint érzelmi káosz, amely a nyugalom közepette néha eszünkbe jut. James Thurber A nevetés megrázza az univerzumot, önmagán kívül helyezi azt, felfedi a belső részeket. Octavio Paz Miért gyilkol az ember? Az élelemért. De nemcsak a betevő falatért: gyakran italra is szüksége van. Woody Allen Végül is minden csupán rögtönzés. Charlie Chaplin A ki nem oltott nevetés megrázza az égboltot. Homérosz: Iliász Még a legvidámabb ember is elszomorodik néha. Jerry Lewis
1. fejezet A VILÁG TELE VAN elgyötört emberekkel. Az összetört szíveket, a sérült lelkeket és a széttépett, zilált elmét pedig sem csodaszerek, sem az idő nem képes begyógyítani. Micky Bellsong ebben a pillanatban a napfényt választotta gyógyszerül, amely augusztus végén, Dél-Kaliforniában tökéletes gyógyírnak bizonyult. Kedd délután volt. Micky bikiniben, beolajozott testtel egy fonott karosszékben hevert nagynénje, Geneva házának hátsó kertjében. A széknek ronda, zöld műanyag borítása volt, illesztékei pedig úgy csikorogtak, mintha az özönvíz előtti időkből származnának. Hozzá képest Micky, a maga alig huszonnyolc évével elképesztően fiatalnak számított, bár gyakorta sokkal idősebbnek érezte magát. Nagynénje, akitől a sors kitűnő humorérzékét kivéve mindent elvett, az udvart nemes egyszerűséggel csak „kert”-nek nevezte. Valószínűleg az udvarban található egyetlen rózsabokor járt az eszében. A telek keskeny volt, így a lakókocsi teljesen elfoglalta az utcai frontot. A ház főbejáratánál a szokással ellentétben nem fákkal beültetett füves terület volt, hanem egy keskeny, fedett terasz. A ház mögötti területet gyep borította, a fű üdén zöldellt, mert Geneva rendszeresen locsolta. A rózsabokor azonban elég különösen reagált az őt övező figyelemre. A megfelelő mennyiségű napfény, víz és tápoldat, valamint annak ellenére, hogy Geneva időközönként még a növény gyökereit is levegőztette, sőt rovarirtóval is kezelte, a bokor olyan beteges külsejű maradt, mintha egyenesen a pokol sátáni kertjéből érkező méreggel locsolnák, és színtiszta kénköves gőzzel kezelnék. Micky arcát a nap felé fordítva, szemét lehunyva igyekezett kiüríteni elméjéből minden gondolatot, ám a zavaró emlékek egyre csak ott kavarogtak. A lány fél órája feküdt mozdulatlanul, amikor egy vékonyka hangot hallott: - Meg akarsz halni? Micky a hang felé fordította fejét, és egy kilenc-tíz év körüli kislányt pillantott meg a két telket elválasztó, alacsony, rogyadozó kerítésnél. - A bőrrák halálos is lehet - magyarázta a gyerek. - Csakúgy, mint a D-vitamin hiánya. - Nem hiszem. - Hamarosan megpuhulnak a csontjaid. -2-
- Badarság. D-vitamin a tonhalban, a tojásban és a tejtermékekben is van, és ezeket enni még mindig jobb, mint állandóan sülni a napon. Micky újra behunyta a szemét, és arcát az erősen tűző napfény felé fordította, majd így szólt: - Egyébként sem áll szándékomban örökké élni. - Miért nem? - Lehet, hogy még nem vetted észre, de senki nem él örökké. - Én lehet, hogy fogok - jelentette ki a kislány. - És azt hogyan csinálod? - Egy kis földönkívüli DNS segítségével. - Aha, értem. Szóval te félig földönkívüli vagy. - Még nem. Ahhoz először kapcsolatba kell lépnem velük. Micky kinyitotta a szemét, és hunyorogva az E. T.-rajongó kislányra pillantott. - Azt hiszem, túl sok X-aktákat láttál, kislány. - Már csak a következő születésnapomig kell várni, aztán már nincs remény. A kislány elindult a rogyadozó kerítés mentén, óvatosan átlépett a deszkák fölött, hogy közelebb jöhessen Mickyhez. - Hiszel a halál után életben? - Még a halál előtti életben sem vagyok biztos - válaszolta Micky. - Tudtam, hogy meg akarsz halni. - Nem akarok meghalni. Csak szoktam gondolkodni. A kislány különös lépésekkel közeledett a füvön. - A szomszéd lakókocsit béreljük. Nemrég költöztünk be. A nevem Leilani. Amint Leilani közelebb jött, Micky látta, hogy a kislány bonyolult acélmerevítőt visel a bal lábán, és a szerkezet egészen bokától térdig borítja. - Ez hawaii név, ugye? - kérdezte Micky. - Igen, a mamám bolondul a hawaii dolgokért. Leilani khakiszínű sortot viselt. A jobb lábával semmi baj nem volt, bal lába azonban eldeformálódott, amit a lábán viselt fém- és acélkeret, valamint a szivacsos párnázat próbált korrigálni. - Azt hiszem, hogy - folytatta Leilani - öreg Sinsemilla, vagyis az anyám, tényleg bolond egy kicsit. - Sinsemilla? Ez egy... - Igen, a marihuána egyik fajtája. A mamám neve régen valószínűleg Cindy Sue vagy Barbara volt, de amióta az eszemet tudom, mindenki Sinsemillának szólítja. - Leilani elhelyezkedett egy ócska, narancssárga-kék mintás székben, amely éppoly roskatag volt, mint Micky rettenetes nyikorgó karosszéke. - Elég ronda bútoraitok vannak. - Geneva nagynéném ingyen jutott hozzájuk. - Inkább még azoknak kellett volna fizetniük, akik neki adták. Na, szóval, öreg Sinsemillát egyszer még elmegyógyintézetbe is bezárták, ahol ötven- vagy százezer voltos áramot vezettek az agyába, de ez sem segített. - Nem lenne szabad ilyen butaságokat kitalálnod a saját édesanyádról. Leilani megvonta a vállát. - De hát ez az igazság! Nem én találom ki. A mamám fejébe többször is vezettek áramot. Elképzelhető, hogy ha tovább folytatják, akkor már meg sem tudott volna lenni áram nélkül. Szerintem legalább naponta tízszer konnektorba dugná az ujját. A mamám hajlamos a rászokásra, de alapvetően jó szándékú. Az égbolton a nap, mint egy hatalmas kemence nyitott szája, ontotta magából a hőséget, és bár Mickyről már szinte folyt a kókuszillatú testápoló, és erősen izzadt, semmi jel nem utalt arra, hogy megunta volna a napozást. - Hány éves vagy, kölyök? - Kilenc. De a koromhoz képest elég érett vagyok. Téged hogy hívnak? - Micky. - Általában fiúkat vagy egereket hívnak így. Rád inkább a Michelle illene. A legtöbb korodbeli nőnek rendes neve van, mint például Michelle, Heather vagy Courtney. -3-
- Mi az, hogy korombeli? - Nem akartalak megbántani. Ne haragudj. - Michelina a teljes nevem. Leilani összeráncolta a homlokát. - Komoly név. - Michelina Bellsong. - Nem csoda, hogy meg akarod ölni magad. - Ezért használom a Mickyt. - Az én vezetéknevem Klonk. - Komolyan mondod? - Igen. Leilani Klonk. Micky kicsit előbbre hajolt, és kételkedve ingatta a fejét. - Nem hangzik túlságosan hihetőnek, amit mondasz. - A nevek néha a sorsunkat is meghatározzák. Csak nézd meg magad. A keresztneved és a vezetékneved is szép, és te magad is olyan csinos vagy, mint egy modell. Még most is, pedig szakad rólad az izzadság, és az arcod fel van puffadva a másnaposságtól. - Kösz, hogy az eszembe juttatod! - Én azonban kaptam egy gyönyörű keresztnevet és egy rettenetes vezetéknevet. A Klonkot. Az egyik felem talán valóban szép is... - Nagyon szép kislány vagy - biztosította őt Micky. Ez igaz is volt. A kislány aranyszőke haja fürtökben omlott a vállára, szemei pedig tengerkéken ragyogtak. Leilani vonásainak tisztasága azt mutatta, hogy szépsége nem csupán a gyermekkor múló szeszélye, hanem egész életében vele marad. - Elképzelhető - folytatta Leilani -, hogy egyszer majd minden férfi megfordul utánam, ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy mutáns vagyok. - Nem vagy mutáns. A kislány bal lábával dobbantott a földön, amelytől a lábán a merevítő halkan megcsörrent. Felemelte bal kezét, amely szintén deformált volt: a kisujja és gyűrűsujja egyetlen alaktalan húsdarabbá nőtt össze, amely egy vastag bőrréteggel még a középső ujjal is összenőtt. Micky egészen mostanáig nem vette észre ezt a torzulást. - Senki sem lehet tökéletes - mondta. - Elég különös érzés, biztosíthatlak. Vagy mutáns vagyok, vagy nyomorék; de ha választanom kell, akkor inkább mutáns szeretnék lenni. Az emberek sajnálják a nyomorékokat, a mutánsoktól viszont félnek. - Azt akarod, hogy az emberek féljenek tőled? - A félelem tiszteletet ébreszt - mondta Leilani. - Engem nem ijesztettél meg túlságosan. - Csak várd ki a végét. Nagyon jó alakod van. Micky ugyancsak zavarba jött a kislány megjegyzésétől, és a számára kínos helyzetet önkritikával igyekezett oldani: - Hát ha nem mozognék, csak egy hatalmas puding lennék. Nagyon keményen meg kell dolgoznom azért, hogy ilyen maradhassak. - Nem hiszem. Te tökéletesnek születtél, és tökéletesnek alkották az anyagcserédet is. Akár minden nap megehetnél egy fél tehenet, és megihatnál egy hatalmas korsó sört, akkor sem látszana rajtad. Micky nem emlékezett arra, mikor akadt el a szava utoljára a meglepetéstől, a kislány szavai hallatán azonban némaság telepedett rá. - Honnan tudod? - Tudom - biztosította őt Leilani. - Nem kell futnod, sem a taposógépen kínoznod magad. - Sokat tornázom. - Tényleg? És mikor voltál utoljára az edzőteremben? - Tegnap - hazudta Micky. - Aha - mondta Leilani -, én pedig egész éjszaka keringőztem. - Ismét dobbantott bal lábával. – Nincs azon mit szégyellni, ha valakinek jó az anyagcseréje! Egyáltalán nem jelenti azt, hogy -4-
lusta vagy! - Örülök, hogy ezt mondod. - A cicid valódi, ugye? - Micsoda kérdéseid vannak! - Kösz. Igen, úgy látom, igaziak. Még a legjobb inplantátumok sem tűnnének ennyire valóságosnak. Szeretném, ha nekem is szép melleim lennének, mert nem remélem, hogy mire megnövök, jelentős előrelépés következne be a plasztikai sebészetben. Ha valakinek szépek a mellei, még mutánsként is hatással lehet a férfiakra. Legalábbis én ezt figyeltem meg. A férfiak kedves teremtmények, de többnyire szánalmasan kiszámíthatóak. - Kilencéves vagy, ugye? - A születésnapom február 28-án volt. Az idén ez hamvazószerdára esett. Te hiszel a böjtölésben és a bűnbánatban? Micky sóhajtott, elnevette magát, majd így szólt: - Megtakaríthatnánk némi időt, ha egyszerűen elmondanád, hogy szerinted miben hiszek. - Valószínűleg nem túl sok mindenben - mondta Leilani. - Talán csak annyi fontos neked, hogy jól érezd magad, és valahogy elüsd az időt. A kislány pontos megfigyelése ismét Mickybe fojtotta a szót, hiszen elevenébe tapintott, és ez volt az, amire igyekezett minél kevesebbet gondolni. - Nincs semmi rossz abban, ha valaki jól akarja érezni magát - mondta Leilani. - Ha tudni akarod, az egyik dolog, amiben én is hiszek, hogy azért élünk, hogy élvezzük az életet. - A kislány megrázta a fejét. - Irigyellek, mert a férfiak biztosan odavannak érted. - Már nem - mondta Micky, meglepődve saját őszinte válaszán. Halvány mosoly jelent meg a kislány szájának jobb szegletében, és ez még élénkebbé tette kék szemeit. - És tényleg nem szeretnél engem mutánsként látni? - Micsoda? - Ameddig úgy gondolsz rám, mint egy nyomorék lelencre, a szánalmad nem teszi lehetővé, hogy udvariatlan légy velem. Ha viszont furcsa és veszélyes mutánst látnál bennem, valószínűleg azt mondanád, ez nem tartozik rád, és gyorsan visszazavarnál oda, ahonnan jöttem, a kertünkbe. - Most már kezdelek egyre inkább mutánsnak látni. A kislány összecsapta kezét örömében, és így szólt: - Tudtam, hogy mégiscsak van sütnivalód. - Nehézkesen feltápászkodott a székből, és a hátsó kert végébe mutatott. - Mi az ott? - Egy rózsabokor. - Nem létezik. - De igen. Az egy rózsabokor. - Nincsenek rajta rózsák. - Lehetnének. - Alig vannak levelei. - Annál több a tüske rajta - jegyezte meg Micky. Leilani elgondolkodó tekintettel jegyezte meg: - Fogadni mernék, hogy éjjel kihúzza a gyökereit a földből, körbejárja a környéket, és közben felfalja a kóbor macskákat. - Ne felejtsd el bezárni az ajtót éjszakára! - figyelmeztette Micky. - Nekünk nincsenek macskáink. Vagy talán mégis... - A kislány jobb kezével úgy csinált, mintha karom volna, és mint egy macska, a levegőbe kapott, és fújt. - Mire céloztál, amikor azt mondtad, hogy „már nincs remény”? - Mikor mondtam? - kérdezte Leilani ravasz tekintettel. - Azt mondtad, csak a következő születésnapodig kell várnod, aztán már nincs több remény. - Jaj igen, akkor lesz a találkozás az idegenekkel. A kislány elfordult Mickytől, és elsietett a kert túlsó vége felé. Micky előrehajolt, és utána szólt: - Leilani! - Sok mindent beszélek, és többnyire összevissza. - A törött kerítés előtt a kislány megállt, és visszafordult. - Michelina Bellsong, mondd, kérdeztem már tőled, vajon hiszel-e a halál utáni -5-
életben? - Igen, és nagyon okosan válaszoltam is. - Ja igen, már emlékszem. - És te? Te hiszel benne? - kérdezte Micky. - Miben? - A halál után életben. A kislány komoly tekintettel nézett Mickyre, majd halkan így szólt: - Azt hiszem jobb, ha hiszek benne. Aztán átlépett a kidőlt kerítésen, keresztülsétált a gondozatlan gyepen, míg végül a lábmerevítő ütemes csattogása is elhalt a távolban. Micky ezután hosszú ideig bámulta az ajtót, amely mögött a kislány eltűnt. Elgondolkodva üldögélt, nem tudott megmozdulni. Leilani csupa kedvesség volt, báj és intelligencia, akinek gyakran bántó viselkedése mögött láthatóan sebezhetőség rejtőzött. Bár a kislánnyal való találkozás emléke újra mosolyt csalt Micky arcára, különös zavart is érzett. Zavaros, félig kimondott, félig elhallgatott igazságok bújtak meg beszélgetésük felszíni rétege alatt, amelyekkel mindeddig nem mert szembenézni. Mickyt körülölelte a késő augusztusi napfény és a hőségtől vibráló levegő. Frissen vágott fű illata terjengett. A távolból felkúszott az autópálya moraja, amelyet bárki akár a tenger monoton morajlásának is gondolhatott volna. Bár minden oka és lehetősége megvolt, hogy elálmosodjon, fejében a gondolatok egyre sebesebben szárnyaltak, izmai pedig megfeszültek az izgalomtól. Nem gondolta, hogy az egésznek bármi köze lenne Leilani Klonkhoz, de ekkor eszébe jutott valami, amit nagynénje, Geneva mondott neki előző este, vacsora közben... - Változni nem könnyű, Micky. Ha változtatsz azon, ahogyan élsz, azzal a gondolkodásodat is megváltoztatod. Ezen keresztül pedig mindazt, amit az élettel kapcsolatban eddig hittél. Nem könnyű megtenni, drágám. Mindannyian a saját magunk boldogtalanságát építgetjük, és furcsa módon, néha még akkor is erősen ragaszkodunk hozzá, amikor már minden porcikánkkal a változást kívánjuk, mert boldogtalanságunkat már legalább ismerjük, tudjuk, hogy milyen. A boldogtalanság, sajnos, kényelmes állapot. Micky ekkor hirtelen sírva fakadt. Nem rázta a zokogás, csak érezte, hogy szemei előtt a lasagne-s tányér hirtelen elhomályosodik, és forró könnycseppek gördülnek végig az arcán. Tovább folytatta az evést, és próbált nem tudomást venni arról, ami benne végbemegy. Gyermekkora óta nem sírt. Úgy gondolta, már semmi sem képes könnyeket csalni a szemébe. Ahhoz, hogy sajnálja magát, már túlságosan megkeményedett, és mintha az érzékenység is kihalt volna belőle, így mások problémái miatt sem bánkódott. Konok elszántsággal, és a gyengesége miatt belsejében tomboló haraggal folytatta az evést, bár torkát annyira fojtogatták a hirtelen feltörő érzések, hogy alig tudott nyelni. Geneva, aki ismerte unokahúga természetét, egyáltalán nem lepődött meg a lány könnyein. Egyetlen szót sem szólt, mert biztosan tudta, hogy a megnyugtató szavak most nem használnak. Egy idő elteltével Micky látása kitisztult, tányérjáról is elfogyott az étel, és már meg tudott szólalni: - Képes vagyok megtenni, amit meg kell tennem. El tudok jutni oda, ahová el akarok jutni, nem számít, mennyire nehéz. Mielőtt témát változtatott volna, Geneva még valamit hozzáfűzött: - Néha, bár nem túl gyakran, de előfordul, hogy az életed képes jobbra fordulni egyetlen, kegyelemteljes, csodával határos pillanat alatt. Gyakran valami fontos dolog idézi ezt elő, talán egy különleges ember jelenik meg az életedben, vagy hirtelen, egészen váratlanul megértesz valamit, ami mindörökre megváltoztat. Kislányom, mindenemet odaadnám, ha ez veled is megtörténne. Micky könnyeivel küszködve így szólt: - Igazán kedves tőled Gen néni, de azt hiszem, ettől még nem lennék gazdagabb. Geneva felnevetett, és az asztalon átnyúlva megsimogatta Micky kezét. - Ez nagyon is igaz, kicsim, de ez a kevés is legalább kétszer annyi, mint ami neked most van. -6-
KÜLÖNÖS MÓDON, a tikkasztó napsütésben, alig egy nappal később Mickynek még mindig ugyanazok a gondolatok jártak a fejében. Eszébe jutott az a kegyelemteljes pillanat is, amelyet Geneva kívánt neki. Micky nem hitt a csodákban, sem a természetfeletti hatalmában, sőt Isten láthatatlan kezében is csak akkor lenne hajlandó hinni, ha az a kéz letenné elé a nyertes lottószelvényt. Legbelül azonban őt is hajtotta a továbblépés iránti leküzdhetetlen vágy, hogy szívével és lelkével valamilyen új irányba fordulhasson. - Biztosan az emésztésemmel lehet valami baj - mormogta maga elé önmagát kigúnyolva, mert tudta, hogy most is ugyanaz a szánalmas, kétségbeesett nő, aki egy héttel ezelőtt, két hatalmas, ruhákkal teli bőrönddel beállított Genevához Chevrolet Camarójával, amely úgy fújtatott és pufogott, mint egy tüdőbajos gebe. Múltja béklyóként nehezedett rá. Egy elhibázott életet azonban senki sem képes egyetlen perc alatt, küzdelem nélkül helyretenni. Hiába volt Geneva meséje az átalakulás csodálatos pillanatáról, semmi olyan nem történt, ami Mickyt a kegyelem és megbocsátás felé indította volna. Mindazonáltal valami, általa érthetetlen oknál fogva, a mai napot - a vakító napsütéssel, a tikkasztó hőséggel, a távolban morajló autópálya zúgásával, a frissen vágott fű és az izzadsággal elkeveredő kókuszolaj illatával, valamint a körülötte röpködő három színes pillangóval együtt - valahogy mégis egészen másnak látta. Hirtelen mindennek üzenete volt a számára, és minden megtelt titokzatossággal.
2. fejezet LÁGY SZELLŐ suhan át a nedves réten. E csendes, késői órán, ezen a különös helyen egy kisfiú önkéntelenül is azt gondolhatja, hogy a szörnyek mindenre képesek, és akadálytalanul tudnak áthatolni a fákon túl, a holdfényben meg-megcsillanó zöld, füves tengeren. Az erdő, ahol a kisfiú rejtőzik, szintén tilos terület az éjszakai sötétségben, sőt talán még napvilágnál is. Az elmúlt órában - miközben a kanyargó ösvények furcsa aljnövényzetében és az egymásba kapaszkodó faágak között gázolt - a fiú egyetlen útitársa a félelem volt. Ha feltekintett, csupán másodpercekre látta feje fölött a csillagos égboltot. A magasban összekapaszkodó faágakon talán ragadozók mászkálnak, lesben állva figyelik őt, méltóságteljesen, síri csendben lépkednek puha talpaikon, hogy egyre közelebb kerüljenek hozzá. Akár föld alól is előmászhat egy rémséges lény, amely óriási fogait vicsorgatva, korgó gyomorral tűnik fel előtte, közvetlenül a lába előtt, hogy kettéharapja, vagy egészben lenyelje. A kisfiú mindig szívesen menekül élénk képzelőerejének világába, ma éjjel azonban színes fantáziája átokként nehezedik rá. Pár lépéssel előtte, túl a fák vonalán egy mező vár rá. Csak rá. A fiú azonban valahogy túl világosnak látja a telihold fényében. Álnokul békésnek. Gyanítja, hogy a réten a halál leselkedik rá, és attól félt, nem fog tudni élve eljutni a következő fasorig. Egy kiugró szikla mögött rejtőzködve azt kívánja, bárcsak mellette lehetne édesanyja. De ő már soha többé nem lehet vele ebben az életben. Alig egy órával ezelőtt szemtanúja volt anyja meggyilkolásának. Ha átadná magát a kesergésnek, az erőszak oly fájdalmasan friss emlékének hatása alatt nem tudna józanul, higgadtan gondolkodni. A fiú azonban tudja, hogy a túlélés reményében meg kell próbálnia nem gondolni az imént átélt rémületre és - legalábbis egy időre - elfelejteni a pótolhatatlan veszteséget. Miközben megpróbál áthatolni az ellenséges sötétségen, kétségbeesett hangok törnek fel tüdejéből. Anyja mindig azt mondta neki, hogy bátor fiú, a bátrak pedig nem adják meg magukat könnyedén, nehéz helyzetekben sem. Igyekszik hát megfelelni anyja elvárásainak, ezért megpróbálja összeszedni magát. Majd később, ha túlélte ezt a „kalandot”, bőven lesz ideje, hogy a gyötrelem, a veszteség és a magány miatt keseregjen. Erőt pedig nem anyja halálából vagy a keserűség miatt érzett bosszúvágyból, hanem édesanyja szeretetének, következetességének és határozottságának emlékéből merít. Keserű sírása lassan -7-
elcsitul. Csend. Az erdő sűrű sötétsége. Valójában az erdő teremtményeitől nincs félnivalója, sokkal inkább anyja gyilkosaitól. Egészen biztosan a nyomában vannak. Ha elég ügyesek, már régen elkaphatták volna. A terület azonban üldözői számára is ismeretlen terep. Vagy talán anyja szelleme figyeli őt odafentről. De még ha itt is van mellette láthatatlanul, akkor sem támaszkodhat rá. Kizárólag önmagában bízhat, egyetlen reménye az, ha bátran viselkedik, és kitalál valamit. Ekkor összeszedi bátorságát, és kilép a tisztásra. Nem késlekedhet tovább, bár tudja, hogy számtalan, ismeretlen veszély leselkedik rá. Orrát megcsapja a fű és a föld erős, friss illata. A terület nyugat felé lejt. A föld puha, a füvön pedig könnyedén tud lépkedni. De ha visszanéz, még a halovány holdfényben is jól kivehető a lába nyoma, amerre elhaladt. Nincs más választása, tovább kell mennie. A szomorú igazság azonban az, hogy fogalma sincs, hová tart. Ismeretlen számára a terület. Elképzelhető, hogy a környéken, tőle nem is túl messzire, lakott települések is vannak, ő azonban mintha egyre mélyebbre keveredne az áthatolhatatlan vadonban. A szeme sarkából mintha mozgást érzékelne: kísérteties indák kúsznak utána. Ám amikor megáll, hogy alaposabban szemügyre vegye a területet, csupán szélben hajladozó, hosszú fűszálakat lát. Mégis megrémül, lélegzete is akadozik, és egyre erősebben úrrá lesz rajta az érzés, hogy soha nem jut el élve a legközelebbi fasorig. A puszta gondolattól, hogy esetleg túlélheti mindazt, ami vele történt, bűntudata támad. Nincs joga élni, ha körülötte mindenki más elpusztult. Édesanyja halála sokkal mélyebben megrázta, mint a többi gyilkosság, hiszen saját szemével látta. A többiek sikolyát is hallotta, de mire rájuk talált, már mind halottak voltak. Holttestük látványa olyan hátborzongatóan hatott rá, hogy képtelen volt bármilyen érzést táplálni e rémséges tetemek iránt, bár míg éltek, mindannyiukat ismerte és szerette. Újra az erdőben halad. A tisztást immár maga mögött tudhatja. Előtte terül el azonban a csalitos és a tüskés szeder zavaros labirintusa. Minden nehézség ellenére még életben van. Pedig alig tízéves. Sem családja, sem barátai nem maradtak. Egyedül van a rengetegben, és fél.
3. fejezet NOAH FARREL a járda szélén parkoló Chevyben üldögélt, és éppen megfigyelést végzett, amikor autójának szélvédője éktelen csörömpöléssel berobbant. Elmélyülten majszolt egy vaníliakrémes fánkot, amely a bevágódó apró üvegszilánkoktól teljesen ehetetlenné vált. Amikor a vasrúd ütésétől az utasülés melletti ablak is ripityára tört, Noah kiejtette kezéből a süteményt. Kiugrott az autóból, megfordult és a másik oldalon egy hatalmas termetű férfival találta szemközt magát. Feje csupaszra volt borotválva, orrában karikát viselt. A Chevy egy viszonylag nyílt területen parkolt, hatalmas rododendronok szomszédságában, legalább hat-nyolc lábnyi távolságra a legközelebbi utcai lámpától, a lombok takarásában. A Chevy belső világításának köszönhetően Noah alaposan megfigyelhette a szélvédőjét szétverő alakot. A férfi vigyorgott, és rákacsintott. Noah figyelmét ekkor a bal oldalról is mozgás vonta magára. Tőle néhány lábnyira egy másik támadó lendítette kalapácsát az autó lámpái felé. Az adrenalinszintjének növelésére mohón áhítozó úriember teniszcipőt, rózsaszín szabadidőnadrágot és fekete pólót viselt. Hatalmas, széles homloka volt, vastag ajkai, hosszú haját pedig lófarokba fogva hordta, legalábbis Noahnak leginkább ezek az ismertetőjegyek tűntek fel. A törött műanyag és üveg csörömpölése még mindig hallatszott, amikor a második terminátor is lecsapott, ezúttal az autó motorházának tetejére. -8-
Ezzel egy időben a tar fejű, feldíszített orrú férfiú is hozzálátott, hogy a franciakulcs végével szétverje az ablakot az utasülés felőli oldalon. A pokoli hangzavarban Noah-nak az jutott eszébe, hogy mostanában elég gyakran fáj a feje, és mindennél többre értékelt volna egy kis csendet és néhány szem aszpirint. - Ugye, megbocsátanak? - szólt oda az egyik óriásnak, aki ismételten lesújtott a motorháztetőre, azután behajolt a kocsiba a nyitott ajtón át, hogy kihúzza a kulcsot az önindítóból. A vezető melletti ülésen hevert Noah digitális fényképezőgépe, tele a megfigyelt széptevő férjről készített képekkel, amint az utca túloldalán bekopog egy ház ajtaján, ahol a szeretője fogadja. Ha Noah mégis úgy döntött volna, hogy magával viszi a fényképezőgépet, kezének csontjait valószínűleg ugyanolyan apró darabokra törték volna, mint a szélvédő üvegét, ezért inkább meg sem kockáztatta. Gyorsan zsebre vágta a kulcsait, és elsétált a szerény külsejű épületek, a gondosan nyírt gyepek és sövények között, ahol a holdfényben ezüstösen csillogó fák álldogáltak némán a kellemesen langyos, mozdulatlan éjszakában. A háta mögött hallotta a kalapács és a vasrúd ritmusos kopácsolását, amint lesújtanak a Chevy sárvédőjére és a csomagtartó fedelére. E rendezett, középosztálybeli környéken, Anaheimben, Disneyland központjában, ilyen és ehhez hasonló jelenetek nem sűrűn fordultak elő. A lakókörzetben élők azonban úgy látszik túl sokat nézték a híradó véres jeleneteit, mert egyáltalán nem mutatkoztak, vagy inkább nem mertek kíváncsinak tűnni, hanem visszahúzódtak házaikba, senki sem jött elő, hogy megnézze, mi a zűrzavar oka. Noah elhaladt néhány ház mellett, amelyek ablakai mögött végre kigyúltak a fények, megrebbentek a függönyök, és meglepett arcok jelentek meg mögöttük. Amikor visszafordult, észrevette, hogy egy Lincoln Navigator elindul a járda mellől, és egyetlen percig nem kételkedett abban, hogy a kreatív páros társai ülnek benne, azokéi, akik az imént megpróbáltak modern műalkotást fabrikálni autójából. Időről időre visszafordult, hogy megnézze, követik-e még, és látta, hogy a Navigator lassan a nyomába szegődik. Két háztömbbel lejjebb sétált, és egy forgalmas utcához ért, amelyen két oldalt üzletek és áruházak sorakoztak, jórészük azonban e kései órán - húsz perccel kilenc óra után - már zárva volt. A Chevy kaszabolása zavartalanul folytatódott tovább, a távolság és a növények azonban jelentősen tompították a csörömpölés hangját. Amikor Noah megállt a sarkon, a Navigator is megállt egy utcával mögötte. A sofőr azt figyelte, melyik irányba indul tovább. Noah hawaii-mintás ingje alatt pisztolytáska lapult, benne egy revolverrel. Nem gondolta, hogy használnia kell majd a fegyvert. Nem dolgozott ki tervet arra az esetre, ha autóját néhány gazember péppé zúzza. Jobbra fordult, és néhány sarokkal távolabb megállt egy kocsmánál. Lehet, hogy aszpirint nem tud itt szerezni, de egy jéghideg Dos Equist biztosan kap. Ha az egészségéről volt szó, nem ragaszkodott mindig ugyanahhoz a gyógyszerhez. A hosszú bárpult az ajtótól jobbra húzódott. A terem közepén egy sorban nyolc faasztal állt, mindegyik közepén egy-egy gyertya, borostyánszínű üvegtartóban. A bárban kevesen voltak. A férfiak többsége, sőt egy nő is, cowboykalapot viselt, mintha valami földönkívüli erő váratlanul felkapta volna őket, hogy aztán egy másik térben és időben újra letegye épp ebbe a bárba. A bordó színű padlót - minden valószínűség szerint - nem túl gyakran takarították, bár az állott sör szagába mintha enyhe fertőtlenítőillat is keveredett volna. Bal oldalon a fal mellett magas falú bokszok húzódtak, előttük az asztaloknál piros bőrrel bevont székek, legtöbbjük üresen. Leült a legtávolabbi bokszban és sört rendelt a szűk farmeres, piros kockás inges pincérnőtől, akinek dús keble szinte szétfeszítette a blúzt. - Poharat is kér? - kérdezte a nő. - Kösz, nem. Az üveg is megteszi. - Ahogy tetszik - mondta a nő, és elindult a pult felé. A bárt betöltötte Alan Jackson keserédes hangja, aki a magányról énekelt egy lemezről. Noah kihalászta tárcájából autóklub-tagsági igazolványát, elővette telefonját, és felhívta az éjjel-9-
nappal hívható segélyszolgálatot. A vonal túlsó végén megszólaló női hang apja nővérének, Lilly nagynénjének hangját jutatta eszébe, akit már tizenöt éve nem látott. A hang nem túl kellemes emlékeket idézett fel benne, hiszen Lilly néni főbe lőtte Noah apját, aki azonnal meghalt, sőt magát Noah-t is megsebesítette. Először a bal, majd a jobb vállába lőtt. Noah akkor volt tizenhat éves, és nagynénjének tettével sikerült minden valódi érzést kiölnie a kamasz fiú lelkéből. - Valószínűleg a kerékgumikat is felhasogatják - mondta az autóklub ügyeletesének -, szóval ne a hagyományos vontatót küldje, hanem olyat, amire fel is tudják tenni. - Megadta a pontos címet, ahol az autót, vagy inkább a roncsát megtalálhatják, aztán annak a szerviznek a nevét is, ahová szállítaniuk kell. - Szerintem, elég lenne holnap érte menni. Jobb, ha nem jelennek meg ott, amíg a terminátorok alaposan ki nem tombolták magukat. - Hogy kicsodák? - Tudja, Schwarzenegger-imitátorok. De ha nem látta a filmet, ez valószínűleg semmit sem mond magának. A pincérnő épp ekkor érkezett meg a Dos Equis-szel. - Én minden filmjét láttam. Kamaszkoromban színésznő akartam lenni. Még Disneylandbe is elmentem, hogy munkát szerezzek, reméltem, hogy valaki felfedez. Noah befejezte a telefonhívást, és felnézett a nőre. - És milyen munkát kapott? - Jelmezben kellett sétálnom, és fotóztatni magamat a látogatókkal. Szerettem volna Minnie egér, vagy legalábbis Hófehérke lenni, de túl nagyok a melleim. - Minnie valóban elég sportos alkat. - Hát, igen, végül is csak egy egér. - Pontosan - bólintott Noah. - Hófehérkének pedig szűziesnek kellett látszania. Fogalmam sincs, miért. - Talán, mert ha Hófehérke olyan szexis külsejű lenne, mint maga, az emberek azon kezdenének gondolkodni, vajon mit művelhetett a házban azzal a hét törpével. Ezt viszont a Disney-cég nem engedheti meg magának. A lány arca felderült. - Valószínűleg igaza van - mondta, ám hamarosan újra elkomorodott a tekintete. - Azért mégis szívesen lettem volna Minnie - sóhajtotta. - Nehéz lemondani az álmainkról. - Így van. - Szerintem magából kitűnő Minnie lett volna. - Gondolja? - Micky örülhetett volna, hogy ilyen párja van - mosolygott Noah. - Kedves, hogy ezt mondja. - Sajnos, a nagynéném nem így gondolta, ezért inkább rám lőtt. - Hát én nem venném túlságosan a szívemre - mondta a pincérnő. - Bármelyik rendes családban megesik az ilyesmi manapság - vonta meg a vállát, és folytatta a felszolgálást. A wurlitzerből ekkor már Garth Brooks mélabús éneke hallatszott. A bárban mintha mindenkire átragadt volna az énekes hangjából áradó szomorúság. A vendégek lehajtották a fejüket, és némán meredtek maguk elé. Csak Dixie Chicks hangjára tértek ismét magukhoz. Noah még félig sem itta meg sörét, amikor egy fekete farmert, és A SZERETET A VÁLASZ! feliratú pólót viselő, erősen beillatosított férfi ült le vele szemben a bokszban. - Valóban meg akar halni? - kérdezte. - Mert, ha igen, maga el tudná intézni? - kérdezte Noah. - Én aztán nem, békepárti vagyok! - A pacifista jobb karján egy aprólékos műgonddal tetovált csörgőkígyó tekergett, amelynek méregfoga a kézfején végződött, szeme pedig gyűlölettől csillogott. - Viszont nem árt, ha tudja, hogy jó nagy butaság szemmel tartani egy olyan befolyásos kongresszusi képviselőt, mint Sharmer. - Sosem gondoltam volna, hogy egy képviselő hajlandó egy csapat gengsztert felbérelni, hogy erre figyelmeztessenek. - Mégis mit gondolt, mire költi a pénzét? - 10 -
- Már kezdtem azt hinni, hogy azok az idők rég elmúltak. - Hát nagyon téved! Most olyan világban élünk, ahol csupán szórakozásból is lövöldözni szoktak az emberre! A maga fajtáját pedig egy perc alatt eltiporják, ha nem takarodik el az útból! - Az országalapítók büszkék lennének, ha ezt hallanák. Az idegen hirtelen gyanakvó tekintettel kezdte méregetni Noah-t. - Kicsoda maga? Talán politikai tébolyban szenved? Azt hittem, maga csak egy megkeseredett hekus, aki bezsebel néhány dolcsit cserébe azért, hogy mások hálószobájába bekukucskál. - Annál többre lenne most szükségem. A maguk Navigatora például mennyibe is került? kérdezte Noah. - Nem tudná megfizetni. - Vehetnék fel hitelt. A pacifista sokatmondóan felnevetett. A pincérnő elindult feléjük, hogy felvegye az új vendég rendelését, Noah azonban intett neki, hogy ne menjen oda. A tetovált ekkor elővett egy kis táskát, és az asztalra tette. Noah belekortyolt sörébe. A férfi ökölbe szorította, majd ellazította jobb kezét, mintha izmai gémberedettségét akarta volna oldani. - A képviselő úr mindig ésszerűen gondolkodik. Maga a felesége megbízására nyomoz, s ezzel tulajdonképpen az ő ellenségévé nyilvánította magát. De mivel a képviselő nem rossz ember, szeretné magát is a barátjává fogadni. - Jó keresztény! - Kérem, tartsa meg a véleményét. - A béke bajnoka ekkor megfeszítette az öklét, mire a tetovált kígyó kitárta ijesztő száját. - Legalább vessen egy pillantást a békeajánlatára. Noah lefejtette az összehajtogatott táskáról a ragasztót, felnyitotta, és egy halom százdolláros bankjegyet pillantott meg. - Ez itt legalább háromszor annyi, mint amennyit az ócska Chevy-je és az ülésen felejtett fényképezőgépe ér. - De kevesebb, mint a Navigator ára - tanulmányozta az összeget aggodalmaskodó tekintettel Noah. - Nem alkudozni jöttem ide, Sherlock! - Én pedig nem tudom, mit várnak tőlem. - Csak egyetlen dolgot. Vár néhány napot, majd tájékoztatja a képviselő feleségét arról, hogy mindenhová követte a férjét, aki csak akkor húzta le a sliccét, ha brunyálnia kellett. - És amikor az országot akarta átvágni? - Úgy látom, maga nem akar a képviselő baráti körébe tartozni! - Sosem tudtam könnyen kapcsolatot teremteni, de meglátja, nagyon igyekszem. - Ezt örömmel hallom. Őszintén szólva, aggódtam maga miatt. A filmeken a magánnyomozókat sosem lehet lefizetni. Inkább kiveretik a fogukat, de az ügyfeleiket nem árulják el. - Sajnos nem járok moziba. A pacifista az asztalon heverő táskára mutatott, amikor Noah visszatolta a pénzt. - Hát, még most sem érti, miről van szó? - Arról, hogy le akarnak fizetni. - Nem. Nézze a táskát! A repülőgépeken ezt adják, ha valaki rosszul van. - A férfi arcáról eltűnt a vigyor. - Mi? Hát még sosem látott ilyet? - Nem utazom túl sűrűn. - Pedig a képviselőnek elég jó a humora. - Szerintem inkább hisztériás - jegyezte meg Noah, és eltette a pénzt. - Mindig azt mondogatja, hogy neki egyáltalán nem számít a pénz. - Micsoda magasztos filozófia! - De tudja, van valami, amit a pénznél sokkal többre tart. - Biztosan nem az észt. - A hatalmat! Akinek hatalma van, még a leggazdagabb embert is térdre kényszerítheti! - Kinek a mondása is ez? Thomas Jeffersoné? Vagy Abraham Lincolné? A küldönc ingatni kezdte a fejét, és egyik ujjával fenyegetően Noah felé bökött. - 11 -
- Maga haragszik a képviselőre, ugye? - Azt képzelte, hogy a pénz látványától egy csapásra kezes bárány leszek? - Pedig egész könnyedén bejuthatna a Baráti Körbe! - Az meg mi a fene? Egy zártkörű klub? - Egy szervezet, amit a képviselő hozott létre. Itt csinált hírnevet magának, mielőtt a politika gyökeresen megváltoztatta az életét. - Harminchárom éves vagyok. Ne nézzen madárnak! - mondta Noah. - A Kör ma már mindenféle korú embert támogat. És valóban működik! Az életben rengeteg kérdés van, és csupán négy szó mindegyikre megadja a választ! - Az a négy, amit a pólóján olvasok, ugye? - mondta Noah a férfi A SZERETET A VÁLASZ! feliratú trikójára mutatva. - Igen. Szeresd önmagadat, fivéreidet és nővéreidet, szeresd a természetet! - Az ilyen szólamok furcsa módon mindig úgy kezdődnek, hogy „szeresd önmagad”. - Így kell kezdődniük! Nem tudunk igazán szeretni másokat, amíg magunkat nem szeretjük igazán. Hét évvel ezelőtt, amikor beléptem a Körbe, csak tizenhat éves voltam. Egészen addig minden szempontból zavaros életet éltem, drogoztam, árultam a kábítószert, öncélúan kegyetlenkedtem, rosszhírű bandák tagja voltam. Aztán minden megváltozott. - Mert most egy olyan csoport tagja, amelynek végre van jövője. A kígyóbűvölő felnevetett. - Maga tetszik nekem, Farrel! - Ezt már másoktól is hallottam. - Lehet, hogy nem ért egyet a képviselő módszereivel, de olyan elképzelései vannak az országunkat illetően, amelyek végre mindannyiunkat összehozhatnak. - A cél pedig szentesíti az eszközt, mi? - Most megint haragos! Noah kiitta sörét. - Régen a magukhoz hasonló fickók Jézus háta mögé bújtak. Ma a pszichológia fegyverét és az önérzetesség álcáját használják. - A Jézusra épülő programok nem kapnak annyi köztámogatást, hogy megérje áhítatot színlelni. - A férfi felállt. - De, ugye, nem lesz olyan bolond, hogy csak elteszi a pénzt, és nem teljesíti, amit kért? Valóban átvágja majd a feleségét, ugye? Noah megvonta a vállát. - Egyébként sem tetszett. - Csak egy sótlan kis kurva, nem? - Száraz, humortalan tyúk. - A férjének viszont magas rangot és elismertséget biztosít. Szóval akkor helyesen fog cselekedni, igaz? Noah felvonta a szemöldökét. - Mi? Úgy érti... azt akarja, hogy odaadjam a pénzt a zsaruknak, és befújjam a képviselőt? A pacifista arca ezúttal komor maradt. - Azt hiszem, nem a helyes, hanem a bölcs szót kellett volna használnom. - Örülök, hogy ezt is tisztáztuk - bólintott Noah. - Ha még tovább folytatja a tisztázgatást, könnyen egy koporsóban találhatja magát! A pacifista küldönc, arcán mélységes felháborodással, immár a pénzes táska nélkül, elindult a kocsma kijárata felé. A bárpult előtti székeken utánafordultak a cowboyok, és pillantásukkal egészen az ajtóig kísérték. Amikor az ajtó végül becsukódott a férfi mögött, Noah végre újabb sört rendelhetett a Minnie szerepére áhítozó pincérnőtől. A nő nemsokára hozta a gyöngyöző üveges Don Equist, majd így szólt: - Ez a fickó besúgó volt, vagy valami hasonló? - Valami olyasmi. - Maga pedig zsaru, ugye? - Csak voltam. Ennyire látszik? - 12 -
- Igen. Hawaii-ingben van. Az álruhás detektívek kedvelik a tarka, bő ingeket, mert alatta elrejthetik a pisztolyt. - Nos - hazudta Noah -, az én ingem alatt csak egy megsárgult atlétatrikó van, amit már legalább öt évvel ezelőtt ki kellett volna dobnom. - Az apám is szerette a hawaii-ingeket. - Ő is brancsbeli? - Már meghalt. - Őszinte részvétem. - Francene vagyok, a ZZ Top egyik dala után kaptam a nevemet. Tizenegykor végzek. - Nagy a kísértés - mosolyodott el a férfi -, de már foglalt vagyok. A nő Noah kezére pillantott, de nem látott gyűrűt, ezért megkérdezte: - És ki a szerencsés választott? - Erre most inkább nem válaszolnék. - Menni fog, ha őszinte önmagához. Noah eddig szinte csak a nő tökéletes alakjával és szépségével foglalkozott, ám nem vette észre a szemeiben bujkáló melegséget. - Talán az önsajnálat akadályoz meg benne - magyarázkodott a férfi. - Nem hinném - ingatta a fejét a nő, mintha régi jó ismerőse lenne. - Akkor már inkább a harag. - Hová csöppentem? A Tüzesvíz és Filozófia nevű kocsmában vagyok? - Ha egész nap, minden áldott nap country-zenét hallgatna, mint én, mindenkire úgy tekintene, mint egy háromperces sláger főszereplőjére. - Minnie szerepe egészen jól illett volna magára! Nem is értem, miért nem kapta meg mondta Noah mosolyogva. - Maga pont olyan, mint az apám. Ugyanaz a büszkeség és tisztelet. De ma a tisztelet már csak a vesztesek kiváltsága, és ez magát dühíti. Noah felnézett a nőre, választ keresett a szemeiben, de nem talált. Csak szomorúságot fedezett fel a lány csillogó tekintetében, ami őt is elkeserítette. - Úgy látom, az egyik vendég rendelni akar - intett fejével a kocsma túlsó vége felé. A lány még egy percre Noah pillantásába kapaszkodott, aztán megszólalt: - Nos, ha egyszer mégis úgy dönt, hogy elválik, tudja, hol talál meg. Noah egy darabig figyelte, ahogy a lány távolodik, majd a sörébe bámult, mintha abból kiolvashatna valamit. Később, amikor a sör elfogyott, Noah felállt, és hatalmas borravalót hagyott az asztalon Francene-nek. Odakint csak kevés csillag ragyogott az éjszakai égbolton. A lágy szélben Noah kelet felé vette az irányt gyalogosan. Körülnézett, de senki sem követte. A képviselő zászlóalja számára már nyilvánvalóan nem nyújtott értékes célpontot többé. Szemmel látható gyávasága és a gyorsaság, amellyel elárulta megbízóját, megerősítette támadóit abban, hogy Noah végül is jó állampolgár. Elővette mobilját, és felhívta Bobby Zoont. Megkérte a férfit, hogy jöjjön érte, és vigye haza. A találkozót egy fél mérföldre levő, éjjel-nappal nyitva tartó élelmiszerbolt előtt beszélték meg. Bobby Hondája az Üdvhadsereg számára gyűjtő persely mellett parkolt. Mikor Noah beszállt Bobby mellé, a húsz év körüli, vézna, körszakállas, enyhén kábítószeres külsejű fiú éppen önfeledten az orrát piszkálta. Noah elfintorodott. - Undorító vagy! - Mi van? - kérdezte Bobby őszinte meglepetéssel, ám mutatóujját elfelejtette kivenni az orrából. - Legalább arra figyelhetnél, hogy lát-e valaki! Na, tűnjünk el innen! - Marha jól néz ki a kocsid! - mondta Bobby lelkesen vigyorogva, és beindította az autót. Tök bulis! - Tök bulis? Idióta! Én szerettem azt a kocsit! - 13 -
- A Chevyt? De hisz már csak egy halom ócskavas volt! - Akkor is a szívemhez nőtt! - Nyugi, öreg! Alaposan ellátták a baját, az biztos! Többet kapunk érte a biztosítótól, mint reméltük. - Aha - bólintott rezignáltan Noah. Ahogy kifelé hajtottak a parkolóból, Bobby megjegyezte: - A képviselő már almás. - Micsoda? - Almás. - Hol a fenében szedsz fel ilyen szavakat? - Milyeneket? - kérdezte Bobby. - Mint ez az „almás”? - Sokat olvasok, csak hogy tudd. Egyébként pedig a filmművészetin szedem fel a legjobb szövegeket. - Egyszer talán még lehetek főhős egy Bobby Zoon alkotásban. Bobby ekkor komoly tekintettel végigmérte. - Azt kétlem. A főhős szerepét kizárólag magamnak tartogatom. Neked sajnos be kell érned egy epizódszereppel.
4. fejezet AZ ÁRVA KISFIÚ magasan fekvő erdőkön, mélyen elterülő síkságokon, fennsíkokon, sötétbe burkolózó völgyeken és búzamezőkön halad keresztül. Kukoricatáblákban lépdel a sorokat követve, mígnem egy kerítéshez érkezik. Eltűnődik azon, hogy még életben van, abban azonban mégsem mer reménykedni, hogy üldözői elveszítették a nyomát. Még mindig vadásznak rá, kutatnak utána. Fáradhatatlanul. Az öreg, kopott kerítés megreccsen, amikor átmászik rajta. A túloldalon földet érve mozdulatlanul guggol egy darabig, amíg meg nem bizonyosodik róla, hogy senki sincs a közelben. A hold körül apró bárányfelhők gyülekeznek. A sötétebb fényben minden titokzatosabbnak tűnik. A kisfiú a közelben megpillant egy pajtát, egy istállót és más melléképületeket. Sietve, halkan elhalad az épületek mellett. A tehenek és a lovak horkantásai nem árulják el, hogy idegen jár közöttük. E neszek hozzátartoznak az éjszaka természetes zajaihoz, éppúgy, mint az állatok vagy a friss trágya szaga. A gazdasági udvar mögött frissen vágott gyep terül el. Madárfürdető. Rózsabokrok. Mellettük egy ottfelejtett kerékpár. Szőlőtől roskadozó lugas. Áthalad a lugas alatt, majd azon túl egy újabb füves réten, és elindul a lakóház felé. A hátsó tornácnál téglából kirakott lépcső vezet fel a viharvert hajópadlóval borított verandára. Lábai alatt meg-megcsikordulnak a falécek, ahogy az ajtóhoz megy. Kinyitja, és habozva áll meg a küszöb előtt, mert megriad a rá leselkedő veszélytől, és attól, hogy olyasmit tesz, amit nem lenne szabad. Az anyja szigorú erkölcsi elvek alapján nevelte, de ha túl akarja élni ezt az éjszakát, most lopnia kell. A ház lakóit azonban nem akarja bajba keverni, akárkik legyenek is. Ha a gyilkosok a nyomára bukkannak, amíg ő is itt van, biztosan nem kímélik majd egyikük életét sem. Nem kegyelmeznek, mert nem akarnak szemtanúkat. Ám mégis lopnia kell, ha nem most, hát majd a következő farmon. Kimerült, fél és elveszettnek érzi magát. Pihennie kellene, hogy képes legyen nyugodtan végiggondolni, hogyan tovább. Becsukja maga mögött az ajtót. A ház konyhájában találja magát, és visszafojtott lélegzettel hallgatózik. A ház csendes. Szerencsére senki sem ébredt fel. Fiókról fiókra végigkutatja a konyhaszekrényeket. Végre ráakad egy elemlámpára. A lépcső alján megdermed a hirtelen támadt gondolattól: mi van, ha a gyilkosok már fent vannak az emeleten? És csak arra várnak, hogy megtalálja őket! Nevetséges! Nem valószínű, hogy bújócskáznak vele. Gonoszak és könyörtelenek! Ha a házban lennének, már biztos, hogy ő sem élne! Rettenetesen fél, mégis erőt vesz magán, és elindul a felső szintre. A falhoz lapulva oson felfelé, hogy lépései ne keltsenek zajt. - 14 -
A lépcső tetején rövid folyosóra jut. Az elemlámpa fényét halványra állítja, majd belép a legközelebbi ajtón. Egy férfi és egy nő fekszik az ágyban, mélyen alszanak. A szekrényen apró dísztálkában pénzérmék, mellette a férfi tárcája. A tárcában húsz dollárt talál. A kisfiú bűntudatot érez, amiért elveszi a pénzüket, de nincs más választása. Egy nap, ha megéri, majd visszatér, és lerója tartozását. Gyorsan és csendben visszavonul a hálószobából. A folyosón egy világító szempár és fenyegető morgás várja! Egy bozontos szőrű kutya. Mindig jól kijött az állatokkal, s ezúttal sincs másként. A derék négylábú körülszaglássza, majd boldogan szuszogva végigvezeti a folyosón egy másik nyitott ajtóhoz. Az ajtón gravírozott névtábla: CSILLAGHAJÓ PARANCSNOKI HÍD, CURTIS HAMMOND, PARANCSNOK. A kisfiú habozva követi a négylábút a Csillaghajó parancsnoki hídjára. A gyerekszoba falait hatalmas poszterek díszítik. A polcokon tudományos-fantasztikus hősök apró figurái és űrhajók makettjei sorakoznak. Az egyik sarokban egy műanyagból készült, életnagyságú emberi csontváz lóg egy fémállványról, és ijesztően vigyorog. A szoba lakójának lassan változó ízléséről tanúskodik egy kép, amely Britney Spearst ábrázolja. Az énekesnő mély dekoltázsával, csupasz hasával, magabiztos mosolyával legalább olyan misztikus és félelmetes, mint a sci-fik és horrorfilmek acsarkodó, emberevő hősei. Britney Spears posztere alatt hason fekve az ágyon, az összegabalyodott paplan alatt alszik maga Curtis Hammond, e hajó parancsnoka, és mit sem sejt arról, hogy csillaghajója hídjának biztonságos világát egy idegen zavarja meg. Curtis tizenegy-tizenkét év körüli kis kamasz lehet, bár korához képest kissé alacsonynak tűnik. A kisfiú mélységes irigységet, sőt dühöt érez Curtis Hammond iránt, de nem azért, mert most békésen aludhat, hanem mert vannak szülei, nincs egyedül a világon. Egy pillanatig szinte gyűlöli, de az érzés hamar elmúlik. A rádiós ébresztőóra előtt az éjjeli szekrényen néhány pénzérme és egy használt, vérfoltos ragtapasz hever. Nincs rajta sok vér. Az ifjú behatoló ennél sokkal több vért és erőszakot látott. Az érméket otthagyja. Sarkában a szimatoló, szőrös kutyával, a kisfiú halkan a szekrényhez lopakodik. Az ajtaja nyitva van, de még szélesebbre tárja. Az elemlámpa halvány fényében ruhák után kutat. Miközben az erdőben menekült, ruhája elszakadt és sáros lett. Szeretne megfürödni is, de ideje egyre kevesebb, így be kell érnie egy váltás tiszta ruhával. A kutya éberen figyeli minden mozdulatát. Kiemel egy inget, egy farmert egy pár zoknit és cipőt, Curtis Hammond ezalatt mit sem sejtve alszik tovább. Ha valóban egy csillaghajó kapitánya volna, legénységét könnyedén áldozatul ejthetnék a földönkívüliek, sőt az űrhajót egyetlen szempillantás alatt elnyelhetné egy fekete lyuk gravitációs örvénye, miközben ő békésen álmodozik Britney Spearsről. A kisfiú is azt érzi, hogy egy fekete lyuk szippantja magába, ahonnan alig tud szabadulni. Ruhákkal a kezében, csendben visszatér a hálószoba nyitott ajtajához. A kutya egyetlen percre sem hagyja magára. A ház csendes, az elemlámpa fénye csak az üres folyosót pásztázza. Ösztönei azonban jeleznek, ezért egy pillanatra megáll a küszöb előtt. Valami nincs rendben. Túl nagy a csend! Talán Curtis szülei felébredtek! Ha le akar menni a lépcsőn, el kell haladnia a hálószoba ajtaja előtt, amit korábban meggondolatlanul nyitva felejtett. Ha a farmer és a felesége felébrednek, valószínűleg emlékezni fognak rá, hogy lefekvéskor becsukták az ajtót. Belép a hálószobába, ahol a falról Britney és a szörnyek merednek rá. Eloltja az elemlámpát, és lélegzetét visszafojtva figyel. Hirtelen kételkedni kezd abban, hogy ösztönei valóban jeleztek valamit, ám ekkor észreveszi, hogy a kutya mostanáig folyamatosan jobbra-balra csóválódó farka hirtelen nem mozdul. Az állat is némán és mozdulatlanul figyel. Leteszi az eloltott elemlámpát, és amint félrehúzza a függönyt, a függönykarikák koccanásának halk zajára idegesen összerándul. Curtis Hammond halkan motyog álmában, egy ideig forgolódik az összetekeredett paplan - 15 -
alatt, majd alszik tovább. A zár halkan kattan, a kisfiú óvatosan feltolja az ablakot. Kilép a ház elülső tornácának tetejére. A kutya a nyitott ablakban két mellső lábára támaszkodva figyeli. Mintha szívesebben tartana új ismerősével egy éjszakai felderítésre, s ezért akár gazdáját is képes lenne elhagyni. - Maradj! - suttogja a lopakodó kisfiú. Guggolva elmászik a tető széléig. Amikor megint visszanéz, a kutya esdekelve nyüszít, de nem mozdul. A kisfiú erős és mozgékony, könnyedén leugrik a tető széléről. Egy földút vezet a kerttől körülbelül kétszáz yardnyira nyugat felé. Alig teszi meg e távolság felét, amikor a ház felől meghallja a kutya ugatását. Fények gyúlnak a Hammond-ház ablakai mögött. A felfordulás és a káosz hangjai hallatszanak, mintha a ház karnevál színhelye lenne... A fények felvillanását vérfagyasztó sikolyok hangja követi; riadt, rémült kiáltások, gyötrő jajveszékelés. A legvelőtrázóbb ordításokat mintha nem is emberek, hanem állatok adnák ki, amikor a vágóhídon megpillantják a mészáros kezében a fénylő bárdot. Pedig nagyon is emberi hangok ezek, a megkínzott Hammond család kétségbeesett halálsikolya földi életük utolsó pillanataiban. A gyilkosok sokkal közelebb jártak, mint a kisfiú gondolta. A folyosón nem azért fogta el az a különös érzés, mert a farmer vagy a felesége felébredt. Ugyanazoknak az embervadászoknak a jelenlétét érezte, akik az ő családjával is brutális kegyetlenséggel végeztek, és akik a hegyen át nagyon gyorsan eljutottak a Hammond-ház hátsó kapujához. Kirohan az éjszakába. Levegő után kapkod, a hideg csípi a torkát. A szíve hevesen kalapál. Ha sikerül eljutnia az országútig, már nem fogja hallani a borzalmas kiáltásokat, csak saját ziháló lélegzését. Amikor visszafordul, látja, hogy a ház fényárban úszik. Tudja, hogy a gyilkosok átkutatják a házat, a pincétől a padlásig, hogy őt megtalálják. A kutyának sikerült elmenekülni a házból, és a fiú mellett keres menedéket. Miközben a távolból a kisfiú mozdulatlanul figyeli a házat, a kutya, nyüszítve a félelemtől, a lábaihoz simul. Bár a rémült gyerek a jelenlegi helyzetben a saját életéért sem adna egy lyukas garast, mégis úgy dönt, hogy nem zavarja el a négylábút. Jobboldalt rét, bal oldalon, az út szélén óriási fenyők tisztelegnek a holdnak. Még egyszer visszanéz, de csak egyetlenegyszer, mert keleten megpillantja a sötétben lüktető lángokat, és tudja, hogy a gyilkosok felgyújtották a Hammond család otthonát. A halottak elszenesedett holtteste nem lesz elég bizonyíték, hogy a gyilkosokat megtalálják. Az országút kanyarulatát elhagyva észreveszi, hogy egy teherautó áll az úton. A jármű motorját nem állították le, hanem lágyan duruzsol, mint egy mély álomba merült, jóllakott ragadozó. A kisfiú lelassítja lépteit, igyekszik minél csendesebben és észrevétlenebbül haladni. A kutya is követi példáját, lassít, lehajtja fejét, és folyamatosan a fiú mellett marad. A teherautó csomagterét vászonponyva borítja, de hátul nyitott. Itt el lehet rejtőzni - gondolja. Amikor a hátsó lökhárítóhoz ér, hangokat hall. Férfiak könnyed társalgását. Óvatosan kikukkant, és látja, hogy a jármű elejénél két férfi áll háttal az országútnak, arccal az erdő felé. A sápadt holdfényben szükségüket végzik. A menekülés lehetőségét kereső gyerek bebújik a ponyva alá, s nyomban követi újdonsült barátja is anélkül, hogy a legkisebb zajt csapná. A csomagtérbe jutva hatalmas erőfeszítéssel sikerül lezárnia a ponyvát. Ekkor felharsan a két férfi nevetése. A teherautó mögött az autópálya kihalt. A napfénynél sárga párhuzamos felezővonalak most fehéren foszforeszkálnak a sápadt holdfényben. Siessetek! - sürgeti a fiú a férfiakat gondolatban, mintha pusztán akaraterejével indulásra bírhatná őket. - Gyorsan! Vaktában tapogatózva felfedezi, hogy a teherautó rakománya nagyrészt összetekert, összehajtogatott takarókból áll. Jobb kezével finom bőrt tapint, egy nyeregkápa ismerős formáját érzi tenyerével, aztán tovább siklik, és egy nyerget talál. - 16 -
A sofőr és kísérője visszatérnek a vezetőfülkébe. Először az egyik, majd a másik ajtó csapódását hallja. Végre elindulnak! A teherautó visszatér az úttestre, kerekei alatt csikorognak az apró kavicsok. A takaró és lovas felszerelések között, a filc, a birkabőr, a finom bőr és a nyeregtisztító illatától elbódulva az árva kisfiú és a kutya összebújnak. Összeköti őket a veszteség és a túlélési ösztön. Ismeretlen hely felé tartanak, nem tudják, mit tartogat számukra a jövő.
5. fejezet SZERDÁN, EGY SIKERTELEN, munkakereséssel töltött nap végén, Micky Bellsong viszszatért a lakókocsitelepre, ahol továbbra is akadálytalanul perzselt a nap. A dühöngő tornádók, amelyek az ország túlsó felében rendszeresen eltűntették a föld színéről a lakókocsitelepeket, itt, Kaliforniában ismeretlenek voltak, bár itt meg a tikkasztó hőség tette elviselhetetlenné a nyarat, legalábbis a következő földrengésig feltétlenül, amely legalább akkora pusztítást hajt majd végre, mint keleten a tornádó. Geneva néni régi lakókocsija olyan volt, mint egy óriási kemence, amelyet hatalmas állatok sütésére építettek. A fényes falak között talán egy rosszindulatú Napisten lakozott, ezért vibrált a levegő a szinte elviselhetetlen melegben. Bent a bútorok mintha az öngyulladás szélén állnának. A tolóablakok nyitva voltak, hogy huzat legyen, az augusztusi napon azonban a nehéz levegő meg sem mozdult. Apró hálószobájában Micky lerúgta lábáról tűsarkú cipőjét, és kibújt olcsó pamutruhájából, harisnyájából. Vonzotta a hűs zuhany gondolata, a valóság azonban már nem volt ilyen csábító. A lerobbant fürdőszobában csak egy kis ablak volt, a rekkenő hőségben pedig a zavaros gőz nem tudott volna rendesen kiszellőzni. Így hát letett a frissítő zuhanyról, és inkább fehér sortba és ujjatlan piros blúzba bújt. Belenézett a hálószoba ajtajára szerelt tükörbe, és megállapította, hogy jobban néz ki, mint ahogy érezte magát. Volt idő, amikor kifejezetten büszke volt szépségére. Most viszont azon tanakodott, vajon miért is érzett büszkeséget olyan valami miatt, amely egyáltalán nem követelt tőle erőfeszítést vagy áldozatot. Az elmúlt évben Micky sikeresen meggyőzte magát arról, hogy mostanáig egész élete hiábavaló volt, és csak önmagát hibáztathatja, amiért ez lett belőle. A haragot, amit valaha másokkal szemben táplált, most maga ellen fordította. De az önutálat tüze hamar kialudt, s nyomában csak a depresszió maradt. Aztán a levertség is elmúlt. Mostanában kíváncsi várakozással élte napjait. Azon túl, hogy a sors szép külsővel ajándékozta meg, az élet sosem volt túlzottan kegyes hozzá, következésképpen Micky képtelen volt meghatározni, mi is az oka e különös, jóleső érzésnek. Óvatosan várakozott tovább. A Geneva néninél töltött egy hét alatt minden reggel azzal a meggyőződéssel ébredt, hogy hamarosan változás következik be életében, és minden jobbra fordul. Az újabb sikertelen, munkakereséssel töltött hét azonban könnyen visszahozhatja levertségét. Naponta többször is ugyanazt a jól ismert haragot érezte. Dacossága nem volt ugyan olyan tomboló, mint múltbéli dühe, de a lehetőség még megvolt, hogy ismét erőre kapjon. Az egész napos, folyamatos visszautasítás mind testileg, mind lelkileg kimerítette. Érzelmi labilitása is megijesztette. Mezítláb a konyhába sétált, ahol Geneva néni éppen vacsorát készített. A padlón egy kis elektromos ventilátor kavarta a levegőt, nem túl sok sikerrel. Geneva néni parmezánsajtot szórt a hideg tésztasaláta tetejére, majd hajdani szépségét idéző kedves mosollyal tette Micky elé. - Micky, drágám, milyen napod volt? - Szóra sem érdemes, Gen néni. - Igazán sajnálom. Miért nem iszol egy pohár hideg limonádét? Most csináltam. - Inkább sört innék. - 17 -
- Az is van. Vernon bácsikád szinte minden este megivott két üveggel. Geneva néni sosem ivott. Vernon pedig már tizennyolc éve halott volt, a néni azonban ettől függetlenül a hűtőben tartotta férje kedvenc sörét. Mivel senki nem ivott belőle, ha a szavatossági idejük lejárt, Gen időközönként új üvegeket vásárolt. Szerette őrizgetni a régi, számára oly kedves emlékeket és hagyományokat. Micky felnyitott egy Budweisert. - Azt mondják, hogy a gazdaság a béka segge alatt van. - Ki mondja ezt, drágám? - Mindenki, akivel munkaügyben beszéltem. Geneva letette a salátát az asztalra, majd szeletelni kezdte a sült csirkemellet. - Azok mind pesszimisták. A gazdaságról néhányan azt gondolják, hogy a béka segge alatt van, néhányan pedig egészen jól érzik benne magukat. Meglátod, nemsokára találsz munkát, édesem. A sör kellemesen hűvös volt. - Hogy tudsz ilyen optimista lenni? Geneva a csirkét nézve válaszolt: - Nem olyan nehéz. Csak nézz körül! Micky körülnézett. - Bocs, Gen néni, de én csak egy szűk konyhát látok. Egy öreg konyhát, ahol a műanyag munkafelületről már lejött a máz. - Akkor nem jól látod, drágám. A hűtőben van egy adag befőtt, olíva, egy tál krumplisaláta, sajt, és egy csomó minden más. Kipakolnád az asztalra? Micky elővette a sajtot a hűtőből, majd így szólt: - Egy egész hadsereg elítéltnek főzöl, vagy mi? Geneva egy tányérnyi csirkehúst tett az asztalra. - Nem vetted észre, hogy ma este három személyre terítettünk? - Vacsoravendég érkezik? Az ajtón ekkor kopogtatás hallatszott, majd Leilani Klonk jelent meg az ajtóban. - Gyere csak, gyere be abból az istentelen hőségből! - invitálta a kislányt Geneva, mintha a ház maga lenne a jéghideg oázis. A lenyugvó nap fénye körülölelte a khakisortot, fehér pólót viselő kislányt, akinek trikójára baloldalt apró zöld szívet hímeztek. Leilani a lábán lévő kerettel csörögve-csattogva belépett a konyhába, bár a lakókocsihoz vezető három lépcsőfokot a legtökéletesebb csendben tette meg. Mickynek pocsék napja volt. A kislány megérkeztekor viszont meglepetten tapasztalta, hogy ismét ugyanaz az élénk várakozás tölti el, amely itt-tartózkodása óta megakadályozta, hogy belefulladjon az önsajnálatba. - Mrs. D. - mondja Leilani Genevának -, az a rémisztő külsejű rózsabokor épp most mutatott nekem mindenféle csúnyaságot. Geneva elmosolyodott. - Csak te tudsz ilyen butaságokat kitalálni, kicsim. Torz kezének hüvelykujjával Leilani Geneva felé mutatott, majd így szólt Mickyhez: - Nagyon kedves nő. Honnan szedted? - Az apám nővére, a csapathoz tartozik. - Plusz pontot érdemel - felelte Leilani. - Jó fej lehet a papád. - Miért gondolod? Micky így szólt: - Elhagyta az anyámat és engem, amikor hároméves voltam. - Az rossz. Az én semmirekellő apám már a születésem napján lelépett. - Nem is tudtam, hogy ilyen remek atyáink vannak. - De az igazi papám legalább nem gyilkos, mint a mostani álfaterom, legalábbis amennyire tudom, nem volt az. A te papád gyilkos? - Egy-null a javadra. Az enyém csak egy önző disznó. - Mrs. D, mit szól ahhoz, hogy a bátyját önző disznónak nevezte? - Sajnos, igaza van, drágám. - 18 -
- Akkor nemcsak plusz pontot érdemel, Mrs. D. Igazi aranyérmet kell ezért kapnia. Geneva arca felderült. - Kedves, hogy ezt mondod, Leilani. Kérsz limonádét? A kislány az asztalon álló Budweiserre mutatott. - Ha a sör megfelel Mickynek, nekem is jó lesz. Geneva a limonádéból töltött. - Képzeld azt, hogy Budweiser. - Azt hiszi, hogy még gyerek vagyok - szólt oda Leilani Mickynek. - Valóban az vagy. - Attól függ, hogyan határozzuk meg a GYEREK fogalmát. - Tizenkét éves vagy annál fiatalabb személy - mondta Geneva. - Hát, ez szomorú. Maga egy önkényesen kitalált életkort vesz alapul. Ez azt mutatja, hogy egyáltalán nem független gondolkodó, és szegényes az elemző képessége. - Rendben van - mondta erre Micky. - Akkor nézzük a melltartót! Gyerek vagy, mert még nincsenek melleid. Leilani elkomorodott. - Ez nem igazság. Tudod, hogy ez a legfájóbb pontom. - Nincs fájó pont. Semmilyen pont sincs - vizsgálódott Micky. - Olyan lapos a mellkasod, mint egy szelet sajt a tányéron. - Most még igen, de egy nap olyan hatalmas ciciket növesztek, hogy cementes zsákot kell a hátamra kötni, hogy egyenesen tudjak járni. Gen néni így szólt Mickyhez: - Fantasztikus kislány, nem? - Minden kétséget kizáróan igazi, tökéletes, fiatal mutáns. - Készen van a vacsora - jelentette be Geneva. - Hideg saláta és szendvics. Nem valami nagy szám, de ilyen időben pont megfelel. - Jobb, mint a tofu vagy konzerv őszibarack zöldbab ágyon - mondta Leilani, amikor elhelyezkedett a székben. - És mi rosszabb? - kérdezte Geneva. - Ó, sok minden. Öreg Sinsemilla elég rossz anya, és legalább annyira rossz szakács is! Geneva eloltotta a mennyezeti lámpákat, hogy takarékoskodjon, és az amúgy is fülledt konyha levegője ne melegedjen még tovább. - Később majd gyertyát gyújtunk. Már hét óra volt, de a nyár esti napfény még mindig forrón ragyogott, és aranysárga fénnyel árasztotta el a konyhát. Geneva leült, lehajtotta a fejét, és elmondott egy szűkszavú, ám őszinte imát: - Köszönjük, Uram, hogy megadtad nekünk, amire szükségünk van, és méltóságot adtál, hogy megelégedjünk azzal, amit kaptunk. - Én nem érzek elégedettséget - mondta Leilani. - Ez az én asztalom, ezért azt mondok, amit akarok, és nem tűröm, hogy kritizáljatok! - jelentette ki Geneva színlelt haraggal, de szemében mosoly bujkált. Micky tésztát szedett a tányérjára. - Szóval, Leilani, te és Gen néni sokat vagytok együtt? - Szinte egész nap. Mrs. D. mindent megtanít nekem a szexről. - Kislányom, ilyen dolgokkal nem szabad viccelni! - figyelmeztette Geneva. - Valaki még elhiszi, amit beszélsz. Csak römiztünk. - Engedtem volna, hogy nyerjen - mondta Leilani -, kizárólag udvariasságból és előrehaladott kora iránti tiszteletből, de mielőtt lehetőséget adtam volna neki a nyerésre, csalással nyert! - Gen néni mindig csal! - erősítette meg Micky. - Még jó, hogy nem orosz rulettet játszottunk! - mondta Leilani. - Nem szoktam csalni! - mondta Gen, aki olyan ártatlanul nézett, mintha kettőig sem tudna számolni. - Csak rendkívül kifinomult módszereket alkalmazok. Gen néni egy papírszalvétával megtörölte homlokát. - Ne ámítsd magadat, nem a bűntudattól izzadok. Egyszerűen melegem van - szólt oda Mic- 19 -
kynek, aki érdeklődve figyelte nagynénjét. - Finom a krumplisaláta, Mrs. D. - mondta Leilani. - Köszönöm. Biztos, hogy az anyád nem akar átjönni? - Biztos. Most éppen kokain és hallucinogén gombák hatása alatt áll. Sinsemilla csak mászni tudna, és ha megpróbálna enni valamit, azonnal kihányná. Geneva Mickyre pillantott, aki megvonta a vállát. Nem tudta eldönteni, hogy a Sinsemilla dorbézolásairól szóló történetek valóban igazak, vagy csak a kislány élénk elméjének szüleményei, mert mindet erős túlzásnak érezte. A határozottsággal és az okoskodással valószínűleg alacsony önbecsülését próbálta álcázni. Micky számára is ismerős volt e stratégia, mivel gyermekkorától kamasz éveiig ő maga is sűrűn alkalmazta. - Igazat mondok - mondta Leilani, mintha olvasott volna a két nő tekintetében. - Még csak három napja lakunk itt. Adjanak öreg Sinsemillának még egy kis időt, és majd meglátják. - A drog szörnyű pusztítást végez - mondta Geneva néni hirtelen komolyra vált hangon. Egyszer szerelmes voltam egy chicagói férfiba... - Geneva néni! - szólt rá nénikéjére Micky. Szomorúság jelent meg Geneva szeplős arcán. - Olyan jóképű volt, olyan érzékeny... Micky sóhajtva állt fel, hogy egy újabb sört vegyen elő a hűtőből. - ...csak sajnos drogozott - folytatta Geneva. - Heroinnal lőtte magát. Mindenki vesztesnek tartotta rajtam kívül. Én úgy éreztem, hogy lehet segíteni rajta. - Ez elképesztően romantikus, Mrs. D., de az anyám drogos barátai is bizonyítják, hogy a züllött alakokkal mindig csak baj van. - Az én esetem más volt - folytatta Geneva. - Megmentettem. - Tényleg? Hogyan? - A szerelmemmel - jelentette ki Geneva, és szemei könnybe lábadtak az emlék hatására. Micky felbontotta a Budweisert, és leült. - Gen néni, ez az érzékeny chicagói kókler... nem véletlenül Frank Sinatra volt? - Tényleg ő volt? - kérdezte Leilani elkerekedett szemekkel. Keze megállt félúton a tányér és a szája között. - A halott énekes? - Akkor még élt - biztosította a kislányt Geneva. - Még megvolt az összes haja. - Az a könyörületes fiatal nő pedig, aki megmentette a híres férfiút a tűtől - sürgette Micky -, te voltál, Gen néni, vagy esetlen Kim Novak? Geneva titokzatosan somolygott. - Akkoriban ugyan elég csinos voltam, de nem lehetett egy lapon emlegetni Kim Novakkal. - Gen néni, te az „Aranykarú férfi” című filmre gondolsz, amiben Frank Sinatra és Kim Novak játszott valamikor az 1950-es években. Geneva elmosolyodott. - Teljesen igazad van, drágám. Sosem volt romantikus kapcsolatom Sinatrával, bár ha találkozhattam volna vele, nem tudom, képes lettem volna-e ellenállni neki. Leilani kérdő tekintettel nézett Mickyre. Micky élvezte a kislány tanácstalanságát, és megvonta a vállát. - Azt hiszem, én sem zavartam volna el. - Az ég szerelmére, ne ugrasd már ezt a gyereket! - mondta Geneva. - Ne haragudj, Leilani. Gond van a memóriámmal, amióta fejbe lőttek. Egy-két repeszdarab itt bent maradt - mutatott a jobb halántékára -, és a régi filmekről sokszor azt hiszem, hogy valójában is megestek velem. - Ihatok még limonádét? - váltott témát Leilani. - Hát persze, drágám - mondta Geneva, és töltött egy pohárral. - Micky figyelte, amint vendégük félig üríti a poharat. - Nem tudsz becsapni, te mutáns kiscsaj! Nem hiszem el, hogy egyetlen szó nélkül hagyod Geneva sztoriját! Leilani letette a poharat, és megadta magát: - Rendben van. Ráharaptam. Mikor lőtték fejbe, Mrs. D.? - Az idén július harmadikán volt tizennyolc éve. - Gen néninek és Vernon bácsinak volt egy kis sarki boltjuk - magyarázta Micky. - A függetlenség napi ünnep előtt - mondta Geneva - igen sok húst és sört adtunk el, a vevők - 20 -
többnyire készpénzzel fizettek. - És valaki el akarta vinni a pénzt? - találgatta Leilani. - Tökéletes külsejű úriember volt - emlékezett Gen. - Egyetlen apró hibája volt, szeretett lövöldözni. - Nos, igen, egyetlen apró hiba - bólintott Gen. - Odajött a pénztárhoz, csodálatos mosollyal az arcán. Jól öltözött, finom modorú férfi volt, és a következőket mondta: „Hálás lennék, ha ideadná a kasszában levő pénzt, és ne felejtkezzen el a fiók alatti papírpénzről sem.” Leilani felháborodva bámult rá. - De maga nem volt hajlandó, ugye? - De, igen. Kiürítettük a kasszát, és tulajdonképpen hálásak is voltunk neki, hogy nem kell a pénz után adót fizetni. - Aztán csak úgy lövöldözni kezdett? - Vernonra kétszer lőtt, utána valószínűleg egyszer rám is. - Hogy-hogy valószínűleg? - Csak arra emlékszem, hogy Vernont lelőtte. Bárcsak ne látnám magam előtt, de sajnos a mai napig látom. Korábban, amikor a heroinos fickóval folytatott kapcsolatáról beszélt, Geneva tekintete mindig elkomorult. Most azonban arca kipirult, és mosolya felderült. - Vernon csodálatos férfi volt. Micky kinyújtotta kezét nagynénje felé. - Én is nagyon szerettem, Gen néni. - Annyira hiányzik, még ennyi év után is, de sírni már nem tudok miatta, mert minden emlék, még az a végzetes nap is, azt juttatja eszembe, hogy milyen drága ember volt. - A bátyám, Lukipela is pont ilyen. A kislány arcáról eltűnt a mosoly. Élénk kék szeme most zavaros szürkén csillogott. Micky észrevette a hangulatváltozást fiatal látogatójuk viselkedésében, és - saját tapasztalatának köszönhetően - azonnal felismerte benne a haragot. Leilani gyorsan visszanyerte jókedvét. Amíg bátyjára gondolt, tekintete könnyesen csillogott, most azonban újra a régi Leilani ült velük szemben. - Mrs. D., azt mondja, hogy egészen biztosan a fegyveres lőtte le? - Nos, azt tudom, hogy ő lőtt rám, de semmire sem emlékszem. Csak az van előttem, hogy Vernont lelövi, és utána négy nap múlva tértem magamhoz a kórházban. - A golyó szerencsére nem hatolt át a fején - magyarázta Micky. - Mert túl kemény - jelentette ki Geneva büszkén. - Szerencséd volt - helyesbített Micky, majd Leilanihoz fordulva folytatta. - A lövés szöge elég veszélyes volt. A lövedék szó szerint visszaverődött a koponyájáról, csak betörte, és a fejbőrét fúrta át. - Szóval azóta mintha összegabalyodtak volna a vezetékek? - kérdezte Leilani, megérintve a fejét. - Koponyatörésem volt - mondta Geneva. - Csontszilánkokat találtak az agyban, és egy vérrög is kialakult. - Azonnal felnyitották Gen néni fejét, mint egy borsókonzervet. - Micky, drágám, nem illik így beszélni a vacsora közben - mondta Gen néni lágyan megdorgálva a lányt. - Nálunk ennél sokkal durvább dolgok is elhangzanak - biztosította őket Leilani. - Öreg Sinsemilla szereti magát kitűnő fotóművészként feltűntetni, és különösen szeret közúti baleseteket fényképezni. Imádja vacsora közben elmesélni, hogy mi mindent látott szétloccsanva, szétlapítva az út szélén. Az álapám pedig... - A gyilkos, ugye? - szólt közbe Micky cinkos kacsintással, mintha a világ legtermészetesebb kérdését tette volna fel. - Aha, Dr. Doom - bólintott Leilani. - Ne engedd, hogy örökbe fogadjon - kérte Micky. - Még a Leilani Klonk is jobb, a Leilani Doomnál. - Nem is tudom, Micky - szólt közbe Geneva néni -, nekem tetszik a Leilani Doom. - 21 -
A kislány ekkor felkapta Micky friss sörösdobozát, és homlokához nyomta, hogy hűtse magát. - Nem ez az igazi neve. Csak a háta mögött hívom így. Vacsoránál szívesen mesél azokról az emberekről, akiket megölt. Hogy milyenek voltak, amikor meghaltak, mik voltak az utolsó szavaik, sírtak-e, összepisilték-e magukat a félelemtől, meg ilyesmik. Leilani letette a sört az asztal túlsó végébe, hogy Micky ne érhesse el. Úgy tűnt, kinevezte magát Micky őrangyalának, aki gondosan felügyel a lány józanságára. - Most biztosan azt gondolják - folytatta Leilani -, hogy egész izgalmas lehet erről beszélgetni, de higgyék el, egy idő után elég unalmas. - Mi az álapád valódi neve? - kérdezte Geneva. - Hannibal Lecter - válaszolta Micky kajánul. - A neve néhány embernek még félelmetesebben cseng, mint a Lecter. Biztosan hallottak már róla, Preston Maddocnak hívják. - Milyen érdekes név! - mondta Geneva. - Bíróknak, szenátoroknak szokott ilyen nevük lenni! Leilani folytatta: - Minden családtagja benne volt a Borostyán Ligában. És mindegyiknek ilyen furcsa neve van. Idétlenebb neveket választanak, mint öreg Sinsemilla. Hudson, Lombard, Trevor vagy Kingsley, Wycliffe, Crispin. Mit nem adnék, ha egy Jimet vagy egy Bobot találhatnék közöttük. Dr. Doom szülei történelem- és irodalomprofesszorok voltak, ezért középső névként a Claudiust adták a fiuknak. Preston Claudius Maddoc. - Sosem hallottam róla - mondta Micky. Leilani csodálkozva nézett rá. - Hát nem olvasnak újságot? - Amióta nincs benne hír, már nem - mondta Geneva. - Csak az újságírók elfogult véleményét közlik az első oldaltól az utolsóig, az meg nem izgat. - A tévében is sokszor szerepelt - folytatta Leilani. Geneva megrázta fejét. - A tévében csak a régi filmeket szeretem. - Nem érdekel a híradó - magyarázta Micky. - Többnyire csupa rosszról számol be, vagy ha mégsem, akkor biztosan hazudik. - Aha - bólintott Leilani -, akkor a tizenkét százalékhoz tartozol. - Az meg mi? - Amikor egy lap vagy egy televízió közvélemény-kutatást végez, nem számít, mi a kérdés, a közönség tizenkét százalékának biztosan nincs véleménye. Azt is kérdezhetnék, hogy helyeselné-e, ha egy csapat őrült tudós a krokodil és ember keresztezéséből új fajt hozna létre, de a tizenkét százaléknak akkor sem lenne véleménye. - Én ellenezném - mondta Geneva, meglóbálva egy répát. - Én is - helyeselt Micky. - Sokan krokodilvér nélkül is elég gonoszak manapság - tette hozzá Gen. - És az aligátorok? - kérdezte Micky a nagynénjét. - Semmiképpen nem - válaszolta Geneva határozottan. - És ha mérges viperával kereszteznénk az embert? - javasolta Micky. - Ehhez is lenne egy-két keresetlen szavam - mondta Geneva. - Jó, akkor keresztezzenek embert kutyával. Ehhez mit szólsz? Geneva arca felderült. - Ez már jobban tetszene! Micky ekkor Leilanihoz fordult: - Ha jól látom, mégsem tartozunk a tizenkét százalékhoz. Nagyon is van véleményünk és büszkén hangoztatjuk. Leilani elégedetten harapott bele egy ropogós uborkába. - Nagyon kedvellek Micky B., és magát is, Mrs. D. - Mi is imádunk téged, drágaságom - biztosította őt Geneva. - Csak az egyikőjüket lőtték fejen - mondta Leilani -, de mindkettőjüknek van egy kis beütésük. - 22 -
- Olyan kedvesen tudsz bókolni - jegyezte meg Micky. - Okos kislány vagy - mondta Geneva néni büszkén, mintha Leilani a lánya lenne. - Micky, tudtad, hogy 186-os az IQ-ja? - Azt hittem, legalább 190-es! - nevetett Micky. - A vizsgálat napján - kezdte Leilani - csokis fagyit ettem reggelire. Ha zablisztet eszem, legalább hat-nyolc ponttal jobb az eredményem. Sinsemilla nem valami körültekintő, ha be kell vásárolnia. Szóval, hatalmas adag cukorral a véremben írtam meg a tesztet, utána pedig olyan cukoréhség fogott el, hogy ha a marihuánás süti mellett nem lett volna otthon jégkrém is, meg is halhattam volna. Csak a szerencsén múlt, hogy életben maradtam, és nem temettek jeltelen sírba, ahol most férgek mászkálnának az üres koponyámban, vagy nem vitt magával egy földönkívüli űrhajó, mint Lukipelát, hogy valami szörnyű idegen bolygón kelljen élnem, ahol nincs tévé, és csak csótányízű fagyit lehet kapni. - Szóval, ha jól értem - szólalt meg Micky -, a mindörökre elkárhozott mamádon és gyilkos hajlamú mostohaapádon kívül, van még egy bátyád, akit elraboltak az ufók. - Igen, ez a helyzet - felelte Leilani -, és ragaszkodunk is a történethez. Különös fények jelentek meg az égen, meg sápadt zöld lebegő fénynyalábok, amelyek kiszippantanak a cipődből, fel, egyenesen az anyaűrhajóba, ahol apró szürke, nagy fejű és hatalmas szemű emberkék várnak ránk, így szoktuk mesélni. Mrs. D., kaphatnék még abból a rózsához hasonló retekből? - Persze, drágám - mondta Geneva, és odacsúsztatta a kislány elé a tálat. Micky halkan felnevetett, és megrázta a fejét. - Kölyök, kicsit túllőttél a célon ezzel az Addams-family történettel. Azt pedig hogy az idegenek elrabolták a testvéred, végképp nem veszem be! - Őszintén szólva én sem - mondta Leilani. - De a többi lehetőség még sokkal ijesztőbb, ezért inkább mégis ezt szoktam mesélni. - Milyen lehetőségekről beszélsz? - Ha Lukipela nem egy másik bolygón van, akkor valahol máshol kell lennie, és akárhol is legyen az a hely, ott biztosan nagyon hideg van, és nem ehet ilyen finom krumplisalátát és csirkés szendvicset sem. Micky ekkor mintha megpillantott volna valamit a kislány élénken fénylő kék szemében, az ablak visszatükröződésében, a fülledt nyári este vibráló levegőjében, a konyhai árnyékok mögött. Mintha ez a valami elképesztő lustasággal, mint egy lassan mozgó test - amely oda-vissza leng a hóhér hurokján - megfordult volna. Leilani azonnal elkapta a tekintetét, Micky azonban még egy doboz Budweiser után is jól látta a tátongó szakadék fölött himbálózó lelket.
6. fejezet A NŐ ÚGY KÖZELEDETT A FOLYOSÓN, mint a mesebeli tündérek. Lábai mintha nem is érintenék a padlót, ahogy méltóságteljesen vonult. Karcsú és magas alakján jól szabott, platinaszürke kosztüm feszült. Constance Veronica Tavenall-Sharmer, a média által nagyra becsült kongresszusi képviselő felesége, akinek férje egy repülőgépeken osztogatott papírzacskóba tett pénzzel próbálta a nyomozót lefizetni, kiváló génállománnyal rendelkezett. Haja nem egyszerűen szőke volt, hanem az arany számtalan árnyalata csillogott benne, méltóképpen egy régi, gazdag család sarjához, amely banki és brókeri tevékenység révén tett szert hatalmas vagyonára. Bőre halvány rózsaszínű, alakjáról bármely szobrász szívesen mintázta volna műalkotását, hogy aztán az örökkévalóság számára egy múzeumba helyezze. Zöld szeme hűvösen csillogott. Noah Farrel két héttel korábban találkozott vele, és első pillantásra utálta a nőt, de kizárólag elvi okokból. Gazdagnak született, istenáldotta szépség volt, és az élet zavaros vizein is meleg mosollyal az arcán hajózott keresztül, dacolva a legnagyobb szélviharokkal. Minden lépését a szerencse kísérte. Amikor azonban Mrs. Sharmer kilépett Noah irodájából az egyórás megbeszélés után, a férfi eltökéltsége, hogy nem kedveli a nőt, hirtelen csodálattá változott. Alázatosan, de lenyűgözően viselte szépségét, származását pedig soha nem fitogtatta előtte, mint azt az ő pozíciójában sokan tették volna. A nő negyvenéves volt, tehát csupán hét évvel idősebb Noah-nál. A szép nők rendszerint - 23 -
felkeltették a férfi érdeklődését. A harmadik megbeszélésen azonban Noah már csak nővérként tekintett rá: arra vágyott, hogy védelmezze a nőt, és mindenekelőtt hogy kivívja az elismerését. Az asszony viselkedése elcsendesítette Noah cinizmusát, ami a férfinak kifejezetten tetszett. Amikor Mrs. Sharmer megjelent az elnöki lakosztály nyitott ajtajában, ahol Noah már várta, a nő a kezét nyújtotta felé; ha fiatalabb és szertelenebb lenne, talán kezet is csókolt volna, most azonban csak határozottan kezet ráztak. A hangjából nem érzett ki lenézést vagy megvetést, sem pedig kioktatást. A nő csupán a csendes önuralom hangján szólt hozzá. - Hogy van ma este, Mr. Farrel? - Azon gondolkodom, hogyan vagyok képes élvezni ezt a munkát. - A kaland bizonyára jó mulatság, sőt talán a detektívesdi is. Mindig szerettem a rejtélyes eseteket. - Így van, de még ez sem kárpótol azért, hogy mi mindig rossz híreket hozunk. A férfi hátralépett az ajtóból, hogy beengedje a nőt. Az asszony ötlete volt, hogy az elnöki lakosztályban találkozzanak, ki sem kellett bérelnie, hiszen az egész szálloda az övé volt. Közvetlenül részt vett minden üzleti vállalkozása működésében. Ha a férje esetleg követtetné, akkor sem lenne semmi különös abban, hogy kora este itt tartózkodik. - És valóban mindig csak rossz híreket hoz? - kérdezte, amikor Noah becsukta az ajtót, és elindult utána a lakosztályba. - Sajnos, elég gyakran. A nappali akkora volt, hogy nyugodtan elfért volna benne egy tizenkét tagú, fejlődő országból származó család, összes állataival együtt. - Akkor miért nem csinál valami mást? - kérdezte Mrs. Sharmer. - Rendőr nem lehetek többé, az agyam azonban még képtelen ezt elfogadni. Ha pedig rendőr nem lehetek, akkor legalább ezt csinálom. Nem is tudom, mi történne, ha nem folytathatnám... A férfi elakadt, és a nő fejezte be helyette a mondatot: - A pokolba vele! Noah elmosolyodott. Ez volt az, amiért kedvelte a nőt. Volt benne felsőbbrendűség és stílus, de mentes volt az önhittségtől. - Egyetértünk! A lakosztályt modern bútorokkal és felszerelésekkel rendezték be. A mézsárga árnyalatú tévés szekrényt ébenfa berakásokkal díszítették. Olyan volt, mint egy obeliszk, bár nem olyan kecsesen elvékonyodó, mint a valódiak. Nyitott ajtaja mögött egy hatalmas képernyőjű televízió állt. Csupán egyetlen lámpa fénye világított, és a helyiséget titokzatos árnyakkal töltötte meg. Noah már korábban betette a kazettát a videóba, most pedig elindította a készüléket. A szoba közepén álldogálva nézték meg a felvételt. A képernyőn egy anaheimi utcarészlet jelent meg. A kamera a magasból közelített a képviselő szeretőjének házára. - Elég veszélyes szög - jegyezte meg Mrs. Sharmer. - Honnan vette fel? - Nem én készítettem. A társam egy padlásablakból filmezett. A tulajdonos egy bizonyos összeg fejében megengedte, hogy felmenjünk. A végső számlán ez a hetes tétel. A kamera felfelé, majd jobbra dőlt: a korai szürkületben egy ezüst Jaguár közeledett. Az autó megállt a szerető házánál, és a vezetőülésről egy magas férfi szállt ki. A Jaguár ezután elhajtott. Újabb közeli kép mutatta, hogy a Jaguárból kiszálló férfi Jonathan Sharmer kongresszusi képviselő. A jóképű férfi arcáról is szobrot faraghattak volna a hősi korban, bár cselekedetei azt bizonyították, hogy sem szíve, sem lelke nem volt méltó arcvonásaihoz. Első pillantásra szemet szúrt a férfiból áradó arrogancia, amikor a járdán felemelt fejjel az utca felé fordult. - Mivel folyamatosan figyelteti magát, az első perctől kezdve tudott rólam, azt viszont nem sejtette, hogy ezzel én is tisztában vagyok. Látszik rajta, egészen biztos abban, hogy sosem fogok kijutni a környékről a kamerával vagy a filmmel. Játszik velem. De arról fogalma sincs, hogy a társam a padláson van. Ezután a képviselő végre odalépett a kétszintes ház bejáratához, és becsengetett. - 24 -
A kamera sikeresen befogta a fiatal barnahajú nőt, aki ajtót nyitott. Testhez simuló sortban és pólóban fogadta vendégét. - Karla Rhymesnak hívják - mondta Noah. - Korábban táncosnőként dolgozott, akkor még Tiffany Tush volt a neve. - Feltételezem: nem klasszikus balettben lépett föl. - Nem hinném. Egy Cica-mica Bolygó nevű bárban táncolt. Karla és a politikus az ajtóban állva átölelték egymást. Még a halvány fény sem tudta elrejteni hosszú, szenvedélyes csókjukat. - A nő rajta van a férje alapítványi pénzeiből részesülők listáján. - A Baráti Kör milyen adakozó! A képernyőn a pár még mindig csókolózott. - Évente nyolcvanhatezer dollárt kap - folytatta Noah. A videón egészen mostanáig egyetlen szó sem hangzott el. Amikor azonban a csók véget ért, a szereplők beszélni kezdtek: Jonathan Sharmer és támogatottja nem túl romantikus beszélgetésbe kezdtek. - Ez a Farrel nevű fickó tényleg itt van, Johnny? - Ne nézz oda, de ott ül az öreg Chevyben a túloldalon. - Annak a szemét kukkolónak még rendes autóra se telik. - A fiúk majd ellátják a baját. Legközelebb buszra kell szállnia. - Most biztosan rajtunk élvezkedik. - Imádom azt a mocskos szádat! Karla felkacagott, mondott valamit, amit nem lehetett érteni, majd behúzta maga után Sharmert, és becsukta az ajtót. Constance Tavenall - a feleség, aki valószínűleg amint lehet, megszabadul majd a Sharmer névtől - a tévét bámulta. Öt évvel azelőtt ment férjhez a képviselőhöz, még jóval első sikeres politikai kampánya előtt. A férfi a Baráti Kör létrehozásával olyan képet alakított ki magáról, hogy ő a könyörületes gondolkozó, aki rendkívül kreatívan közelít a társadalmi problémákhoz, házassága révén pedig rangot és elismertséget is szerzett. Egy egyéniség nélküli férj számára egy jó családból való házastárs mindennél fontosabb. Nemcsak erkölcsi megbecsülést szerzett párjának, hanem az is feladatai közé tartozott, hogy a szakértőket elkápráztassa, de nem elsősorban a szépségével, hanem valódi hírnevével, s így elkerülhetővé vált, hogy Sharmert bármilyen ügyben gyanúba keverjék, vagy alaposabb vizsgálat induljon ellene. Annak ellenére, hogy Constance mindeddig mit sem sejtett férje kis üzelmeiről, Noah-t meglepte, hogy mennyire képes uralkodni magán. A hír kegyetlensége hallatán nem öntötte el harag, vagy ha igen, jól palástolta. Mélységes elkeseredés jelent meg a szemében. - Egy nagy teljesítményű mikrofont helyeztünk el a kamera mellett - magyarázta Noah. Csak ott kapcsoltuk be a hangot, ahol a párbeszédek segíthetnek abban, hogy tönkretegyük. - Egy sztriptíztáncos! Micsoda közhely! - Hangjában a nyilvánvaló szomorúságon kívül némi humor is csengett. - Jonathan maga a megtestesült kifinomultság! A sajtó eddig együttérző volt. A férfi bármit tett, ha gyilkolt is, megbocsátották neki, most azonban valószínűleg egy emberként csapnak majd le a koncra, mert ez a közhely őket is fel fogja háborítani. A szalag némán forgott tovább. Az utca eközben teljesen besötétedett. - Olyan kamerát és filmet használtunk, amely minimális fényben is kitűnő minőségű képet közvetít. Noah attól tartott, hogy vészjósló zene szólal meg, amint közeledik a Chevy szétverésének ideje. Bobby Zoontól nem lenne meglepő, ha azonnal ki is próbálná a filmművészetin felszedett technikákat. Amikor a kölyök első alkalommal dolgozott neki, egy szépen felvett, kiválóan vágott tízperces filmet adott át Noah-nak egy szoftvertervezőről, aki olyan floppykkal kereskedik, amelyen munkaadója legértékesebb gyártási titkait tárolja. A szalag egy felirattal kezdődött - Robert Zoon filmje -, és Bobby le volt sújtva, amikor Noah ragaszkodott hozzá, hogy eltávolítsa a mondatot. A Sharmer-ügynél Bobby szerencsére nem csinált vígjátéki jelenetet abból, amikor Noah au- 25 -
tóját a két terminátor szétveri. Leginkább Karla házára összpontosított, az emeleti hálóban felgyulladó fényekre, ahol a félig összehúzott sötétítő mögött olyan látvány tárult eléjük, amely után a legnépszerűbb bulvárlapok is két kézzel kaptak volna. A kamera hirtelen lefelé fordult, de már így is elkésett, hogy a bezúzott szélvédőt megmutassa. Az oldalsó ablakok bezúzását, Noah pánikszerű menekülését a Chevyből, és a két színes ruhákba öltözött behemót terminátor csínytevését viszont sikerült megörökíteni. A fiúk láthatóan minden rosszat ellestek a reggeli rajzfilmsorozatokból, amelyek valószínűleg erkölcsi nevelésük egyetlen forrásai voltak gyermekkorukban. - Semmi kétség - mondta Noah -, hogy ezek a fickók valaha lázadó ifjak voltak, akiket megmentett a Baráti Kör. Számítottam rá, hogy észrevesznek, és megpróbálnak elriasztani, de arra nem gondoltam, hogy ennyire nyíltan tombolnak majd. - Jonathan szeret a végsőkig elmenni. A veszély felizgatja. A videófilm is alátámasztotta a Constance Tavenall által elmondottakat. A kamera lencséje ugyanis ekkor a Chevyről a halványan megvilágított hálószoba ablakára vándorolt, amelynek függönyeit félrehúzták. Karla Rhymes állt az ablaknál: derék fölött láthatóan nem viselt semmit. Jonathan Sharmer, szintén meztelenül állt mellette, kezét a nő csupasz vállán nyugtatta. A szalag ekkor ismét „beszélni” kezdett. A háttérből a Chevyt összetörő gengszterek ütéseinek zaja hallatszott, a mikrofon pedig kiválóan közvetítette Karla és a képviselő nevetését, valamint a köztük zajló párbeszédet, ahogy az utcai jelenet látványában gyönyörködtek. Az orruk előtt zajló erőszak valóban izgatottá tette őket. Jonathan keze Karla válláról a mellére csúszott. Hamarosan szeretkezni kezdtek az ablakban. Korábban a képviselő Karla „mocskos száját” dicsérte, most azonban bebizonyította, hogy ő sem marad el barátnője mögött. Obszcén szavakat suttogott a nő fülébe, akit ez láthatóan egyre inkább felizgatott. Noah ekkor leállította a videót. - A továbbiakban már semmi említésre méltó újdonság nem történik. - Kivette a szalagot, és egy bevásárlótáskába tette. - Még két másolatot adok belőle, és a nyers, vágatlan felvételeket is megkapja. - A „nyers” valóban tökéletesen illik a helyzetre. - Magamnál is tartok egy másolatot, ha az önével valami történne. - Nem félek tőle. - Ebben nem kételkedem. De még valamit: Karla házát is a Baráti Kör pénzéből vették. Félmilliót tüntettek el kutatási ösztöndíj címén. A nő saját non-profit vállalkozásának is joga van a tulajdonra. - Micsoda önzetlen jótevők! - jegyezte meg Constance Tavenall, hangjában némi szarkazmussal, de egyáltalán nem keserűen. - Nemcsak abban vétkesek, hogy az alapítvány pénzeit saját személyes céljaikra használják. A Baráti Kör többmilliós kormánytámogatást kap, s így számos szövetségi rendeletet is megsértenek. - Van valami perdöntő bizonyítéka? Noah bólintott. - Minden a táskában van. - A férfi habozott, de aztán úgy látta, a nő elég erős, hogy szembesüljön férje gazemberségeivel. - Karla Rhymes nem az egyetlen szeretője. Van egy New Yorkban és Washingtonban is. Közvetve a Baráti Kör vásárolt számukra is lakást. - Ez mind a táskában van? Úgy látom, teljesen tönkre tudná tenni a férjemet, Mr. Farrel. - Örömmel segítettem. -A férjem alábecsülte magát. Be kell vallanom, amikor először találkoztunk, én sem voltam nagy véleménnyel önről. Első találkozásuk alkalmával bevallotta önmagának, hogy jobb lett volna egy nagyobb magánnyomozó irodához vagy biztonsági ügynökséghez fordulni. Gyanította azonban, hogy a nagy cégek gyakran dolgoznak együtt politikusokkal vagy pártokkal. Attól tartott, hogy az általa választott iroda kapcsolatban van a férjével, a kongresszusi barátaival, és nagyobb profitot remélhetnek attól, ha őt elárulják, mintsem korrekt módon teljesítsék a szerződésben foglaltakat. - Semmi baj - mondta Noah. - Nem csoda, hogy nem volt bizodalma egy olyan fickóban, aki - 26 -
ugyanott lakik, ahol az irodája van, ráadásul az egész kócerájt egy tenyérjós üzlete felett bérli. A nő ekkor leült egy székre az íróasztalnál. Kinyitotta a táskáját, elővette a csekk-könyvét, és így szólt: - Szóval, miért is lakik ott? Miért nem bővíti a vállalkozását? - Látott már igazán jó kutyabemutatót, Ms. Tavenal!? A nő arcán őszinte megrökönyödés tükröződött. - Nem értem az összefüggést. - Gyermekkoromban egyszer láttam egy fantasztikus kutyaszámot. Elképesztő trükköket tudott az a golden retriever. Amikor láttam, hogy micsoda ügyesség és okosság rejlik a kutyákban, azon kezdtem törni a fejemet, hogy vajon miért olyan boldogok, amikor ráveszik őket az ilyen bemutatókra. Húsz évvel később láttam egy újabb kutya-show-t, és akkor rájöttem, hogy az élet megadta a választ erre a rejtélyre is. A kutyák tehetségesek, de nincs bennük semmi ambíció. A nő zavara helyét ekkor fájdalmas részvét vette át, Noah pedig tudta, hogy pontosan érti a szimbólumokat: azt, amit valójában ki sem mondott. - Maga nem kutya, Mr. Farrel. - Talán valóban nem - felelte a férfi, bár a TALÁN szó csupán önkéntelenül hagyta el a száját -, de csak annyira vagyok törekvő, mint egy öregecske basset hound egy forró nyári délutánon. - Akkor is megérdemli, hogy megkapja a munkájáért járó pénzt. Láthatnám az összesített számlát? Noah elővette a számlát a táskából, amelyben a repülős zacskó is lapult. - Ez meg mi? - kérdezte a nő. - A férje adománya. Tízezer dollár, amit az egyik acélizmú barátjával küldött nekem. - Milyen célból? - Kártérítés az autómért, de leginkább azért, hogy hazudjak magának. A videókazetták mellé tettem még azt a közjegyző előtt tett nyilatkozatot is, amelyben leírást adok a férfiról, akitől a pénzt kaptam, és részletesen összefoglaltam a beszélgetésünket is. - Már e nélkül is minden a rendelkezésemre áll, hogy Jonathant tönkre tegyem. Tartsa meg a pénzt. Felejtse el, honnan van. - Nem érezném nyugodtnak magamat, ha ez a pénz a zsebemben lenne. Megelégszem azzal is, ha kiegyenlíti ezt a számlát. A nő tolla megállt a papíron. - Mr. Farrel, maga az első, igazán komoly elveket valló basset hound, akit ismerek. A férfi szomorúan vette tudomásul, hogy képtelen a nő dicséretét örömmel fogadni, és azon gondolkodott - bár nem holmi elemzői ösztöntől hajtva -, miért érzi kötelességének, hogy folyton alábecsülje magát. A nő elgondolkodva ingatta a fejét, és az arcán megjelenő halvány mosoly titokzatossága láttán Noah azt gyanította, hogy Constance sokkal inkább érti őt, mint ő saját magát. A gyanú azonban nem ösztönözte további elmélkedésre, ezért inkább elfoglalta magát: amíg a nő kiállította a csekket, ő kikapcsolta a tévét, és bezárta a tévészekrény ajtaját. Noah az ajtóból figyelte, amint Constance Tavenall elhagyja az elnöki lakosztályt, és magával viszi a képviselőre nézve terhelő információkat tartalmazó kazettákat. Férje árulásának súlya láthatóan nem rendítette meg túlságosan. Tartása változatlanul méltóságteljes maradt. Amikor a folyosó túlsó végén befordult, és eltűnt a szeme elől, Noah úgy érezte, hogy a folyosó, amerre elhaladt, valami természetfeletti energiával telt meg. Amikor a jelenés megszűnt, Noah még egy darabig a lakosztályban maradt. Végigjárta a három hálószobát, és mindegyik ablakából kinézett a hegyek fölött az égbolton villódzó milliónyi apró fénypontra. Addig maradt a lakosztályban, amíg egészen biztos nem volt abban, hogy Constance Tavenallnak volt elég ideje elhagyni a hotelt. Nem szerette volna, ha odakint a nőt szemmel tartó egyik talpnyaló karjaiba fut, vagy együtt látják őket. Néhány perccel tovább is maradt volna, de igyekeznie kellett egy másik találkozóra. Ám a Magányosok és a Rég Elfeledettek Kikötőjében a látogatási idő lassan a végéhez közeledett, és rá is várt ott egy angyal.
7. fejezet - 27 -
LEILANI KÜLÖNÖS MESÉIT - amelyekben azt állította, hogy bátyja a Marson van, hogy boldogtalan anyja drogozik, mostohaapja pedig vérszomjasan tombol - talán szívesen hallgatták volna bármely elmegyógyintézet falai között vacsora közben. A Casa Genevában alkalmanként uralkodó bolondokháza-hangulat miatt Micky is úgy érezte, hogy érdemes újragondolni a lakókocsiban terjedő irracionalitás mértékét, hiszen egészen a mai napig az őrültség legmélyebb foka alig jutott messzebb az ostobaságnál és a bolondos önámításnál. - És kit ölt meg a mostohaapád? - tette fel a kérdést, folytatván Leilani furcsa játékát, csupán azért, mert sokkal szórakoztatóbb volt, mintha saját sikertelen munkakeresési kísérleteiről kellett volna beszámolnia. - Tényleg, drágám, kit ölt meg? - noszogatta Gen néni is felcsillanó érdeklődéssel. A néni időközönként összekeverte az élet valóságos eseményeit a moziban látott képekkel, így sokkal kisebb kétkedéssel fogadta a kislány hitchcocki-spielbergi elbeszéléseit, mint Micky. Leilani habozás nélkül válaszolt: - Négy idős nőt, három öregembert, egy harmincéves, kétgyerekes anyát, egy gazdag melegbár-tulajdonost San Franciscóban, egy tizenhét éves gimnazista focicsillagot Iowában és egy hatéves, tolókocsis kisfiút itt a környéken, egy Tustin nevű városban. A válasz konkrétsága zavarba ejtette a hallgatóságot. Leilani szavai hatására Mickynek eszébe jutott valami, és hirtelen úgy érezte, a kislány minden szava igaz. Tegnap a hátsó kertben, amikor Micky figyelmeztette a kislányt, hogy ne találjon ki csúnya történeteket az anyjáról, Leilani azt válaszolta, hogy nagyobb furcsaságokat, mint ami a családjában valóban megtörténik, ő nem tudna kitalálni. A mostohaapja tehát tényleg tizenegy gyilkosságot követett volna el? De hát ki gyilkolna idős hölgyeket? Vagy egy tolókocsis kisfiút? Ösztönei azt súgták, hogy Leilani meséiben lehet némi igazság, esze azonban azt mondta, hogy mindez puszta kitaláció. - Ha valóban megölte ezeket az embereket - kérdezte Micky -, akkor hogyan lehet még mindig szabadlábon? - Igazi csoda, ugye? - nézett Leilani mosolyogva. - Több, mint csoda. Egyszerűen lehetetlen. - Dr. Doom azt mondja, hogy most divat a halálkultusz, ezért az emberek benne valamiféle új hőst látnak. - És ez vajon mit jelent? - Nem tudom megmagyarázni a doki szavait - felelte Leilani. - Csak idézni szoktam. - Szörnyetegnek tűnik - mondta Gen néni olyan magától értetődően, mintha Leilani mindössze azzal vádolná Maddocot, hogy szellentett, és durván beszélt az apácákkal. - Ha engem kérdezel, én biztosan nem hívnám meg vacsorára. Egyébként fogalma sincs arról, hogy most itt vagyok. Nem engedne át, de ma este nincs otthon. - Akkor már inkább az ördögöt hívnám meg - mondta Geneva. - Téged bármikor szívesen látunk, Leilani, de ő inkább maradjon a kerítés túlsó oldalán. - Úgy lesz. Nem nagyon kedveli az embereket, csak ha már nem élnek. Nem valószínű, hogy szóba elegyedik magával a kertünkből. De ha mégis összetalálkozna vele, eszébe ne jusson Prestonnak vagy Maddocnak szólítani. Mostanában máshogy néz ki, és a Jordan 'Jorry' Banks nevet használja. Ha a valódi nevén szólítja, tudni fogja, hogy beszéltem róla. - Egyetlen szót sem szólok - mondta Geneva. - Azok után, amit eddig hallottam róla, azonnal orrba vágnám, ha a szemem elé kerülne. Leilani témát váltott, még mielőtt Micky további részleteket tudott volna kipréselni belőle. - Mrs. D., a zsaruk elkapták azt a fickót, aki kirabolta a boltját? Geneva lenyelte utolsó falat szendvicsét, és így szólt: - A rendőrség semmit sem talált, drágám. Magamnak kellett utánajárnom. - Ez hihetetlen! - A gyülekező árnyak között, amelyek elsötétítették, de le nem hűtötték a konyhát, a lenyugvó nap bíbor fényében Leilani arca elbűvölően ragyogott. Zseniális intelligenciahányadosa, józansága és bölcsessége ellenére a kislánynak sikerült megőriznie valamit a gyermeki naivitásból. - De hogyan volt képes arra, amire a zsaruk sem? - 28 -
Amint elővette a gyufát, hogy meggyújtsa az asztalon álló három gyertyát, Gen néni így szólt: - A kiképzett nyomozók sem vehetik fel a versenyt egy nővel, ha az eléggé elszánt, vagány és határozott. - Te valóban vagány vagy - mondta Micky, miközben meggyújtotta a második gyertyát -, de az a gyanúm, hogy közben Ashley Judd, Sharon Stone vagy talán Pam Grier járt az eszedben. Geneva áthajolt az asztalon, és drámai hangsúllyal suttogta Leilani fülébe: - New Orleansban találtam rá a gazemberre. - Sosem voltál New Orleansban - emlékeztette Micky szeretetteljesen. - Hát, lehet, hogy Las Vegas volt - vonta össze szemöldökét Geneva. Mikor már az összes gyertya égett, Micky így szólt: - Ott sem jártál, Geneva néni. Csak a moziból rémlik minden. - Gondolod? - kérdezte Geneva előrehajolva. A lassan lobogó gyertyák különös, vibráló fényt varázsoltak az arcára, fényesebbé tették szemeit, és élesebbé a tekintetében villódzó zavart és bizonytalanságot. - De, édesem, olyan tisztán emlékszem... csodálatos elégtételt éreztem, amikor végre lelőhettem. - Nincs is fegyvered, Gen néni. - Igaz, tényleg nincs. Leilani igyekezett visszaterelni a beszélgetést a kiinduló kérdéshez: - Szóval, a fickót, aki megölte Mr. D-t... őt elfogták? - Nem - mondta Micky. - A rendőrök tizennyolc éve képtelenek megtalálni a nyomát. - Ez elég rémes. Amint elhaladt a kislány széke mögött, rövid időre megállt, és kezét Leilani vállára tette. Hangjában keserűséggel szólalt meg: - Nincs semmi baj, drágám. Ha a férfi, aki Vernont lelőtte, még nem ég a Pokol tüzében, hát majd hamarosan fog. - Nem nagyon hiszek a Pokolban - felelte a kislány olyan komolysággal, mintha az elmúlt éjszaka kizárólag ezen a kérdésen törte volna a fejét. - Pedig nagyon is létezik, kicsim! Mivé lenne világ például vécék nélkül? Leilani zavartan nézett Mickyre, ő azonban csak megvonta a vállát. - Pokol nélkül a halálunk utáni élet - magyarázta Geneva néni - olyan szennyes és elviselhetetlen lenne, mint egy világ, ahol nincsenek illemhelyek. - Megpuszilta a kislány feje tetejét. - Most mennem kell, hogy engedelmeskedjem a természet hívó szavának. Geneva néni kiment a konyhából, és eltűnt a sötét folyosó végén, majd magára zárta a fürdőszoba ajtaját. Leilani és Micky értetlenkedve néztek egymásra az asztal két oldalán. A tikkasztó augusztusi hőségben hosszú másodpercekig nem szólaltak meg. Végül Micky törte meg a csendet. - Ha mindenáron különc szeretnél lenni nálunk, hát alaposan meg kell érte küzdened! - Elég kemény fába vágtam a fejszémet - ismerte el Leilani. - Szóval, a mostohaapád gyilkos. - Lehetne rosszabb is - mondta a kislány színlelt vidámsággal. - Például, ha pocsékul öltözne. Egy kellőképpen agyafúrt ügyvéd szinte bármilyen gyilkosság vádja alól tisztázhatja magát, de a slampos ruházatra nincs mentség. - Jól öltözik? - Azt mondanám, hogy van stílusa. De legalábbis nem ciki megjelenni a társaságában. - Bár öreg hölgyeket és tolószékes fiúkat gyilkol! - Eddig csak egy tolószékes fiú a bűne, amennyire én tudom. Az ablak mögött az alkonyat vörösre színezte az égboltot. Amikor Micky felállt, hogy eltakarítsa a tányérokat az asztalról, Leilani eltolta magát az asztaltól, hogy segítsen neki. - Maradj csak - mondta, és felkapcsolta a mosogató fölötti lámpát. - Egyedül is megcsinálom. - Nem vagyok nyomorék! - Ne sértődj meg! Vendég vagy, tehát nem fizettetjük ki veled a vacsorát, sőt ledolgoznod - 29 -
sem kell az árát. A kislány azonban elengedte Micky megjegyzését a füle mellett, és műanyag fedőket húzott elő egy fiókból, majd egyenként letakarta az asztalon álló edényeket, amelyekben a maradékok voltak. Micky a lábasokat és tányérokat mosogatva tovább morfondírozott: - A leglogikusabb magyarázat az volna, hogy a gyilkos mostohaapáról szóló történetek csupán élénk fantáziád szüleményei, amelyekkel az a célod, hogy némi sötét varázslatot vigyél Ms. Leilani Klonkról, a bohém fiatal mutánsról és mellesleg különc lánykáról alkotott képbe. - Rossz feltételezés. - Csupa hamis kitaláció! De talán mindezzel valami mást akarsz elérni! - mondta Micky. Leilani visszatette a krumplisalátát a hűtőbe, és így szólt: - Mit? Azt hiszed, hogy rébuszokban beszélek? A Sinsemilláról és Dr. Doomról szóló hihetetlen mesék alapján Micky fejében összeállt egy zavaros teória. Ha nyíltan megmondja, mire gondol, Leilani valószínűleg nem beszél majd többet. Valami megmagyarázhatatlan indíttatásból szerette volna megadni a kislánynak mindazt a segítséget, amire szüksége volt. Micky folytatta az edények mosogatását és pakolását, és nem nézett Leilanira, miközben ezt mondta: - Nem igazán rébuszokban. De néha vannak dolgok, amelyekről nem tudunk könnyedén beszélni, ezért inkább csak körülbeszéljük. Leilani betette a tésztát a hűtőbe. - Amit most te is csinálsz? Csak körülbeszéled azt, amit igazából mondani akarsz? És nekem kell kitalálnom, hogy mire gondolsz? - Nem, nem. - Micky habozott. - Nos, lehet, hogy most én is ezt teszem, de valóban úgy gondolom, hogy valami fontosabbról beszélsz, amikor a Dr. Doomról szóló meséket mondod. Micky a szeme sarkából figyelte Leilanit, és tudta, hogy a lány abbahagyta a pakolást, és felé fordult. - Most egy kis segítségre van szükségem, Michelina Bellsong. Kezdek szédülni ettől a beszélgetéstől. Mégis mire gondolsz, mit próbálok elmondani? - Fogalmam sincs, hogy őszinte legyek - hazudott Micky. - Tőled szeretném hallani... ha majd egyszer képes leszel rá. - Mióta laksz Mrs. D-vel? - Mit számít az? Egy hete. - Egyetlen hete, és máris a mestere vagy a filozofálós beszélgetéseknek. Nagyon szeretném hallani a szópárbajaitokat, amikor nem vagyok itt, hogy némi racionalitást vigyek a vitába! - Racionalitás? Általad? - kérdezte meglepődve Micky, de mosogatott tovább. - És mikor ettél utoljára tofut és konzerv őszibarackot zöldbab ágyon? - Sosem eszem meg - mondta Leilani - A legutóbb múlt hétfőn készített ilyet öreg Sinsemilla. Szóval akkor, szerinted miről beszélek? Te hoztad elő a témát, biztosan gyanakszol valamire. Micky meglepődve vette tudomásul, hogy pszichológiai érzéke cserbenhagyta. Megtörölte kezét, majd a kislányhoz fordult. - Nincs gyanúm. Csak azt mondom, ha beszélni szeretnél valamiről, nem pedig csak kerülgetni a forró kását, akkor tessék, itt vagyok! - Istenem - szakadt fel Leilaniból. Bár a kislány szemeiben a vidámság szikrája még ott csillogott, hangjában a szomorúságot nem lehetett nem észrevenni. - Azt hiszed, hogy csak azért találom ki, hogy Dr. Doom embereket öl, mert túlságosan félek, vagy szégyellem elmesélni azt, amit valójában csinál? Te attól félsz, hogy valami rosszat tesz velem! A kislány mintha őszintén megdöbbent volna attól a feltételezéstől, hogy Preston Maddoc gyermekeket molesztál. Vagy talán csak e meglepetéssel próbálta palástolni zavarát, amiért Micky ilyen gyorsan rájött az igazságra. Ki tudja? Annál, ha egy amatőr megpróbál pszichológust játszani, csak egyetlen nehezebb dolog van, ha a beteg válaszait is értelmezni akarja. Mickynek hasonlóan nehéz dolga volt, ezért úgy döntött, nem köntörfalaz, hanem egyenesen megkérdezi a kislányt. - Szóval igaz? Leilani felemelte Micky második Budweiserét az asztalról, és így szólt: - Legalább egymillió okból kifolyólag abszurd az ötlet. - 30 -
- Mondj legalább egyet. - Preston Claudius Maddoc szinte teljesen aszexuális - biztosította őt Leilani. - Ilyen nincs. - Na és az amőba? Micky elég jól megértette ezt a különös kislányt ahhoz, hogy szívének rejtelmeibe hatoljon, ám tudta, hogy a válaszokat csak akkor kapja meg, ha a kislány tökéletesen megbízik benne. Bizalmát pedig csak úgy nyerheti el, ha tiszteli őt, és elfogadja szertelen furcsaságait. Micky ezért így szólt: - Fogalmam sincs, hogy az amőbák aszexuálisok-e. - Na jó, akkor vegyük az egyszerű papucsállatkát - mondta Leilani, miközben eloldalazott Micky mellett a mosogatóhoz. - Gőzöm nincs, mi az a papucsállatka. - Úristen! Jártál te iskolába? - Nagyon is, bár nem figyeltem. Egyébként pedig nem hinném, hogy már negyedikben tanultok az amőbáról és a papucsállatkáról. - Nem negyedikes vagyok - mondta Leilani, és beöntötte a langyos sört a mosogatóba. - Huszonegyedik századi cigányok vagyunk, keressük a csillagokhoz vezető lépcsőt, sosem maradunk elég sokáig egy helyen ahhoz, hogy gyökeret verhessünk. Én otthon tanulok, és most járok a tizenkettedik osztályba. - A sör, miközben habot vetve tűnt el a mosogató lefolyójában, illatával betöltötte a helyiséget. - Dr. Doom a tanárom, legalábbis papíron, valójában azonban magamtól tanulok mindent. Tudom, hogy az ilyeneket úgy hívják, autodidakta. Szóval, én is az vagyok, és azt hiszem elég lelkiismeretesen csinálom, mert fenékbe rúgom magamat, ha nem tanulok. - Hogy bebizonyítsa, valóban milyen kemény, Leilani egészséges jobb kezével összepréselte az üres sörösdobozt. Egyébként pedig Dr. Doom is kiváló tanár lehetett, amikor még az egyetemen dolgozott, de most nem számíthatok arra, hogy majd engem is oktat. Lehetetlen a tanagyagra koncentrálni, ha a tanár keze közben a szoknyám alá nyúlkál. Micky ezúttal komoly maradt. - Ez egyáltalán nem mulatságos, Leilani. A kislány a kezében tartott, félig összenyomott dobozt nézte, és nem mert Mickyre nézni, amikor megszólalt: - El kell ismernem, hogy valóban nem olyan szórakoztató, mintha egy helyes szőke fiú tenné. De hidd el, nem lenne kedvem a poénkodáshoz, ha valóban molesztált volna. - Leilani kinyitotta a mosogató alatti szekrény ajtaját, és a sörösdobozt a szemetesbe hajította. - De az a helyzet, hogy Dr. Doom akkor sem nyúlna hozzám, ha valóban olyan lenne, mert úgy néz rám, ahogyan azokra a kutyákra szoktak, akiken keresztülment egy kamion az autópályán, de még életben vannak. Ugyanis a végtagtorzulásaimat olyan visszataszítónak tartja, hogy ha egyetlen apró puszit kellene adnia az arcomra, valószínűleg a nap hátralévő részét a mosdóban töltené. Bár próbált könnyed maradni, a kislány szavaiból keserűség csendült, és a háttérben rejtőző igazság mindennél fájdalmasabb volt. Micky szívét együttérzés töltötte el, de egy darabig semmi vigasztalót nem tudott kitalálni. Leilani azonban kitöltötte a hirtelen támadt űrt. Sokkal beszédesebb volt, mint szokott, és hadarva folytatta, mintha attól félne, hogy a szóáradatot a legapróbb dolog is megzavarhatná, ő pedig ott állna összeesve, némán és védtelenül. - Amennyire vissza tudok emlékezni, az öreg Preston mindössze kétszer érintett meg, de ne gondolj semmi rosszra. Csak sima érintések voltak, de a szegény drága ember mindkét alkalommal halálra rémült. - Hagyd abba! - mondta Micky, és megdöbbent saját hangjának keménységén. Aztán még egyszer, lágyabban hozzátette: - Kérlek, hagyd abba. Leilani végre felnézett, de szép arcáról Micky semmit sem tudott leolvasni, mert olyan rezzenéstelenül meredt rá, mint egy bronz Buddha. Eloltotta a mosogató fölötti lámpát. A konyhát már csak a gyertyák halvány, titokzatos fénye világította meg. - Miért bohóckodsz mindig? - kérdezte Micky. - Mi szükség van erre a majomkodásra? - Nem szoktam bohóckodni! Mindig komoly vagyok, de belül mindig nevetek. - Micsodán? - 31 -
- Mi lenne, ha egyszer végre megállnál és körülnéznél, Michelina Bellsong? Ez itt az élet! Egy hosszú komédia! Egymással szemben álltak, és Micky jó szándékai ellenére furcsa ellenállás vibrált közöttük. - Nem értem a viselkedésedet. - Ó, Micky B., nagyon is jól érted! Ugyanolyan okos kislány vagy, mint én. Ugyanannyi ész van a fejedben, mint nekem, csak próbálod elrejteni, de én azért látom! - Tudod, mit gondolok? - kérdezte Micky. - Igen, és azt is tudom, miért. Azt hiszed, hogy Dr. Doom kislányokat simogat, mert tapasztalatod szerint csak így történhet. Ez nem tetszik nekem, Mickey B.; szerintem te is keresztülmentél már egy-két rossz emlékű kalandon. A kislány hangja lassan suttogássá halkult, de még így is képes volt Micky szívébe hatolni, és kinyitni azt az ajtót, amely hosszú-hosszú időn keresztül le volt lakatolva. E kapu mögött a fiatal nő megoldatlan érzelmi problémái kavarogtak olyan erővel, hogy pusztán a gondolatuk is fojtogatni kezdte Mickyt. - Amikor azt állítom, hogy öreg Preston gyilkos, nem pedig molesztáló - mondta Leilani -, akkor képtelen vagy hinni nekem. Tudom, hogy miért nem, és ez rendjén is van. Micky bevágta maga mögött a képzeletbeli ajtót. Ráfordította a zárat, és még mielőtt a kislány folytathatta volna, elfordult a kínzó emlékektől és végül nagy nehezen megszólalt: - Nem ezt akartam mondani. Azt gondolom, hogy te FÉLSZ nem nevetni... - Aha, teljesen be vagyok rezelve - bólintott Leilani. Micky nem készült fel a kislány közbeszólására, így tovább dadogott: - ...mert...azért mert, ha... - Tudom az összes miértet, nem kell felsorolnod őket. Az elmúlt két napban, amióta Leilanit ismeri, Micky szinte egy szélvihar sebességével jutott el egy ismeretlen területre. Egy tükrökkel teli vidéken utazott keresztül. A képek eleinte valószínűtlennek tűntek, ám ő mégis folytonosan beleütközött saját képmásába, amely részleteiben és mélységében olyan kínzóan tökéletes volt, hogy az ellenérzés, a harag és a félelem miatt kénytelen volt elfordulni. A nyílt tekintetű, lábán acélvázat viselő, mókázó és tántorgó kislányt kezdetben csupán mesélőnek tartotta, akinek szárnyaló fantáziája vetekedett az Ózból ismert Dorothyéval. Micky azonban sehol sem látta maga előtt a sárga kövekkel kirakott utat; itt és most, az apró konyhában, ahol csak a gyertyák fénye világított, hirtelen lesújtott rá a szörnyű felismerés, hogy Leilani hibásnak alkotott lábai mindvégig a keserű valóságon tapostak. A kislány ekkor - mintha olvasna Micky gondolataiban - megszólalt: - Minden, amit mondtam, igaz. Odakint sikoltás hallatszott. Micky a nyitott ablak felé nézett, amelyen túl az elhaló alkonyat fényei utolsót villantak az egyre mélyebben rájuk telepedő sötétségben. Megint felharsant a sikoly: ezúttal hosszabban, kínzóbban, tele félelemmel és tompa kétségbeeséssel. - Jó öreg Sinsemilla - jegyezte meg Leilani.
8. fejezet ALIG HUSZONNÉGY ÓRÁVAL az után, hogy Coloradóban kis híján utolérték üldözői, a kisfiúnak még élénken él emlékezetében a lángoló ház képe és a benne lakók velőtrázó sikoltozása. Most azonban végre biztonságban van, és kicsit megpihen a Ford Explorer ülésén. A kutya fülét hegyezve ül mellette, és együtt hallgatják a rádiót, amelyből egy klasszikus westerndal, a Ghost Riders in the Sky szól, miközben a teherautó sebesen robog a sötét éjszakában. Késő délután szálltak be a kocsiba egy hatalmas, forgalmas parkolóban Provo közelében, miközben a vezető az ebédjét fogyasztotta. A kutya mindvégig figyelmes társa volt, ő is csendesen megbújt gazdája mellett, amíg a jóllakott sofőr vissza nem tért, hogy újra útnak induljon. A Hammond-házból elhozott pénzből a kisfiú vett két sajtburgert a büfében - egyet magának, egyet a kutyának -, amelyet nem sokkal indulás után jóízűen elfogyasztottak. - 32 -
A fiú egy műanyag flakonból iszik, de a blökinek ez sehogy sem sikerül, már minden csurom víz, ezért úgy dönt, hogy az ülések közötti állványba épített műanyag pohártartókat tölti meg vízzel, onnan könnyebb lesz a kutyának kilefetyelni. Mióta a coloradói hegyekből elindultak, csak céltalanul utazgatnak. Oda mennek, ahová a járművek viszik őket. Csavargókként járják a vidéket, ám korántsem gondtalanok. A gyilkosok valószínűleg alapos kiképzésben részesültek és a szemtanú minél előbbi becserkészése érdekében mindent bevetnek, furfangot és technikát egyaránt. így valószínűleg hamarosan megtalálják, akármilyen messzire jut is a kisfiú. Bár a távolság nem akadály ellenségei előtt, az idő mégis nekik dolgozik. Minél tovább képes rejtve maradni, annál inkább elhalványulnak a nyomai legalábbis így gondolja. A túlélés minden egyes órája közelebb viszi a végső szabadsághoz, félelme pedig a napok múlásával egyre enyhül. A sötét utah-i éjszakában bátorsággal telt szívvel ül az Explorerben, és a rádióval énekeli a dalt. Ghost Riders in the Sky. Szellemlovasok az égen. Vajon van ilyen? A rádió digitális kijelzőjének zöldes fénye nem elég erős, hogy megvilágítsa a fiú alakját, ezért attól nem fél, hogy valaki észreveszi. A sötét, ám meleg utasfülkében, ahol az új bőrhuzat illata és a kutya megnyugtató melegsége veszi körül, nem foglalkozik az elhaladó autókban ülő emberekkel. Szeme sarkából azonban látja őket, és hallja a búgó motorokat is. Amikor a fiú kipillant a sofőr oldalán az ablakon, ismerős autót lát elrobogni mellettük. Sokkal gyorsabban halad, mint amikor a fiú és a kutya még hátul üldögélt rajta, a lópokrócok és nyergek között. A fehér utasfülke tetején reflektorok merednek előre. A rakfelületet fekete vászon fedi. Így kívülről nézve mintha ugyanaz a teherautó lenne, amely a Hammond-ház melletti félreeső úton parkolt, alig huszonnégy órával ezelőtt. Persze, egyáltalán nem biztos, hogy ugyanarról a járműről van szó. Több száz hasonló futkos az utakon. A kisfiú ösztönei azonban mégis azt súgják, hogy a jármű nem pusztán hasonló, hanem ugyanaz. A kutya és fiatal gazdája nem sokkal pirkadat után kiszállnak a teherautóból, amikor a sofőr és társa megáll tankolni és reggelizni. Hajnal óta ez a harmadik jármű, amelyre fellopóznak a harmadik teherautó, amelyen átszelik Utah államot. Ennyi idő elteltével, valamint utazásuk teljesen véletlenszerű irányát is figyelembe véve, elég csekély annak az esélye, hogy összetalálkoznak egy nyergekkel megrakott teherautóval, bár korántsem elképzelhetetlen. A kisfiú szíve azt súgja, amit az esze elutasít. Tudja, hogy semmi sem véletlenszerűen történik, hanem egy alaposan kidolgozott terv részeként, és e terv középpontjában ezúttal önmagát látja vérbe fagyva. A baljóslatú autó utasfülkéjének belseje úgy ragyog, mint egy fehér koponyacsont. A fekete vászontető egyik sarka kilazulva csapkod. A teherautó túl gyorsan száguld el mellettük, így a fiú nem látja, hogy ki a vezető, és van-e nála fegyver. Ha két cowboykalapos férfit pillantott volna meg, akkor sem lehetne biztos abban, hogy ezek ugyanazok, akik elűzték őt a hegyekből. Az arcukat sosem látta. A teherautó eltűnik az éjszakában, anélkül hogy a benne ülők őt észrevették volna, bár csupán néhány méterre haladtak el egymás mellett. De talán éppen ellenkezőleg, nagyon is tudatában voltak annak, hogy ott van, és már éppen azt tervezgették, hogy a következő kanyarban hogyan ejtik foglyul. A kutya összegömbölyödve, fejét a mancsán nyugtatva fekszik az ülésen. Szemei meg-megcsillannak a rádiókijelző visszaverődő fényében. A rémült fiú megsimogatja a kutya fejét, megvakargatja a füle tövét, próbál erőt meríteni az állat közelségéből, testének melegéből, és igyekszik elnyomni erősödő remegését. Ő a mesés nyugat, sőt talán az egész ország legádázabbul keresett szökevénye. Egy mindenható hatalom nagy feladatot jelölt ki számára, a túlélést, hiszen könyörtelen üldözői mindig a sarkában lesznek. Dallamos énekszó hallatszik a rádióból, a fiúnak azonban már nincs kedve énekelni. - 33 -
9. fejezet OLYAN VÉRFAGYASZTÓ ORDÍTÁST HALLATNI, mint amilyenre csak „öreg Sinsemilla” és talán a kísértetek, az áldozatukat sarokba szorító, majd széttépő ragadozók képesek. Micky a lakókocsi nyitott hátsó ajtajához futott. Lélekszakadva rohant végig a gyepen a szürkületben. Úgy érezte, hogy valami szörnyűség történt, s neki azonnal segítséget kell nyújtania. A szomszédos kertben, a roskatag kerítésen túl egy fehér köpenyes, forgó és csapkodó alakot pillantott meg az alkonyi fényben. Úgy ugrált, mintha a ruhája lángolt volna, és eszeveszetten igyekezett volna eloltani a tüzet. Micky azonban egyetlen szikrát sem látott. A lánynak ekkor a gyilkos méhek jutottak eszébe, amelyek szintén ilyen tébolyult pörgésre késztethetik az embert. De mivel a nap már lenyugodott, valószínűleg a méhek is elrejtőztek és nyugovóra tértek fészkeikben. Micky visszanézett a lakókocsira, amelynek nyitott ajtajában Leilani állt. - Még nem kaptam édességet - mondta a kislány elgondolkodva, és eltűnt a szeme elől. A sötét szomszéd kertben a kísértet már nem sikoltozott, hanem síri csendben - amely legalább olyan felkavaró volt, mint kiabálása - tovább forgott, vonaglott és hadonászott a levegőben. Áttetsző fehér köntöse hullámzott és kavargott körülötte, mintha egy megszállt szellem lenne. Amikor eljutott a rogyadozó kerítéshez, Micky végre a saját szemével láthatta, hogy a zavarodott lélek nem a pokolból látogatott vissza, hanem nagyon is evilági. A sápadt, nyúlánk nő mezítláb, szinte ájultan forgott és rángatózott a kiégett fűben. Egyáltalán nem úgy tűnt, mintha fájdalmai lennének. Talán csak így, ezzel az eszelősen szabados tánccal tudta levezetni fölösleges energiáit, vagy valamilyen görcsös rángással járó betegségben szenvedett. Hosszú selyemkombinét viselt, amelyet finom hímzés és selyemszalag díszített a széles vállpántokon, a mell alatti résznél, valamint az alján. Az öltözéke nem egyszerűen réginek, hanem egyenesen antiknak tűnt. Nem a manapság megszokott, felszabadult „gyere-bújjunk-az-ágyba” típusú erotikát sugallta, hanem a fodros, viktoriánus, ám mégis nőies szexualitást. Micky úgy gondolta, hogy a kombinét hosszú évtizedekig egy padlás ládájában rejtegették. A nő heves zihálás közepette kimerülten folytatta tovább az eszelős rángatózást. - Jól van? - kérdezte Micky, és elindult a kerítés mentén oda, ahol a lécek már összetörtek. A táncoló nő válaszképpen panaszos nyöszörgést hallatott, majd ahhoz hasonló hangot, amilyet a rettegő kutyák adnak az állatmenhelyen a ketrecben. A „dervis” ekkor - mint egy rongybaba - hirtelen a gyepre hanyatlott. Micky odasietett hozzá, és mellé térdelt. - Mi a baj? Jól van? A nő hason feküdt, felsőtestével lazán alkarjára támaszkodva, a feje erőtlenül lelógott. Arcát - amely a földtől körülbelül két-három centiméterre lehetett - a fényes hajzuhatag szinte teljesen eltakarta. Haja hófehérnek tűnt a holdfényben és az egyre halványodó, lilás alkonyatban, bár valószínűleg Leilani szőkeségéhez hasonló árnyalatú volt. A nő kapkodva szedte a levegőt, és a hajkorona minden egyes lélegzet hatására meglibbent arca előtt. Micky rövid habozás után a nő vállára tette kezét megnyugtatásképpen, Mrs. Maddoc azonban egyáltalán nem reagált sem az érintésre, sem Micky kérdésére. A nő minden porcikájában remegett. Micky mellette maradt. Felemelte a fejét, visszanézett a lakókocsira, és Genevát látta az ajtóban. Nagynénje a legfelső lépcsőn állt, és figyelt. Leilani nem jött elő. Geneva néninek valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy mi zajlik a túlsó kertben, ezért vidáman integetni kezdett, mintha csak egy óceánjáró fedélzetén állna, amely perceken belül kihajózik a nyílt tengerre. Micky magától értetődő természetességgel viszonozta az integetést. Miután egy hetet töltött el Genevával, jól megértette nagynénje hozzáállását a rossz hírekhez és az élet tragikus fordulataihoz. Geneva nem egyszerűen sztoikus rezignáltsággal, hanem egyfajta szórakozottsággal viszonyult a csapásokhoz. Nem volt hajlandó hosszasan gondolkodni, sőt szomorkodni sem a balsorson, ehelyett áldás- 34 -
ként igyekezett a csapásokat fogadni, amelyekből idővel váratlan előnyök is származhatnak. Micky egyfelől úgy értelmezte, hogy a nehézségekhez és a tragédiákhoz való ilyen pozitív hozzáállás csak akkor működik igazán, ha valakit - Genevához hasonlóan - fejbe lőnek, és ezután az illető sikeresen keveri a képzeletet a valósággal, másfelől azonban Micky, aki belül folytonosan átalakuláson ment át, nemcsak vigasztalást, hanem ösztönző erőt is merített Geneva bölcsességéből. Most ez az énje viszonozta a nagynéni intését. Geneva újra integetett, még szertelenebbül, de mielőtt Micky alaposabban belefeledkezett volna a képzeletbeli búcsúzkodásba, a földön heverő nő ismét szánalmasan nyöszörögni kezdett, s hangja lassan kétségbeesett zokogássá változott. - Mi a baj? Miben segíthetnék? - kérdezte a lány aggódva, bár nem remélte, hogy összefüggő választ kap, sőt igazából azt sem, hogy a nő egyáltalán képes megszólalni. A Maddoc család bérelt mobil otthonának ablakain sápadt lámpafény szűrődött ki. A sötétítőket összehúzták, láthatóan senki nem volt otthon. A nyitott hátsó ajtón keresztül be lehetett látni az üres konyhába, amelynek falán egy óra lógott. Ha Preston Maddoc, azaz Dr. Doom mégis otthon tartózkodott, akkor most bizonyítékát adta felesége állapota iránti teljes érdektelenségének. Micky biztatóan megszorította a nő vállát. Bár úgy hitte, a név csak Leilani képzeletének szüleménye, mégis megszólította: - Sinsemilla? A nő azonnal felkapta a fejét, szőke fürtjei szálltak a levegőben. Arca - amelyet halványan megvilágított a fény - hirtelen eltorzult a döbbenettől; szemeiben gyűlölet villant. Lesöpörte magáról Micky kezét, és hátrálni kezdett a füvön. Rémült sírása ekkor vad acsarkodássá változott. Elkeseredettsége szempillantás alatt eltűnt, helyét a düh és a félelem foglalta el. - Nem vagyok a tulajdonod! - Nyugalom! Semmi baj! - nyugtatta Micky, aki még mindig mellette térdelt, és békítő mozdulatokat tett kezével. - Ne szólongass! A nevemmel nem irányíthatsz! - Csak próbáltam... Haragja tovább tüzelte zavaros kiabálását, amelyet egyre hevesebben így folytatott: - Te boszorkány, seprűnyéllel a segged alatt, te, boszorkány szuka, ördögi lélek, banya, aki lerepültél a holdról és szádra vetted a nevemet! Azt hiszed, hogy megbabonázhatsz? Nem, ez sosem történhet meg, mert nekem nem parancsolhat senki! Se bűbájjal, sem pénzzel, sem erőszakkal, sem orvosokkal, sem törvénnyel, sem rábeszéléssel soha senki nem IRÁNYÍTHAT engem! A nő tomboló dühének és agresszivitásának láttán Micky úgy döntött, inkább elhallgat. A szúrós füvön lassan ő is hátrálni kezdett. Sinsemillát láthatóan felidegesítették Micky mozdulatai, bár a lánynak egyértelműen a megadás volt a szándéka. A nő azonnal felpattant, és azzal sem törődött, hogy a köntös a lába köré tekeredik. A hirtelen mozdulattal porfelhőt kavart maga körül. Haragosan sziszegte fogai között Micky felé: - Te boszorkány szuka, mágusok ivadéka! Nem tudsz megijeszteni! Micky is felugrott, oldalazva elindult a kerítés felé, és félve pillantott vissza a nő felé. Az ezüstös holdat lopakodó felhők takarták el. A nyugati horizonton lassan eltűntek az utolsó fények. Micky éppen elég hasonlóságot fedezett fel a tébolyult nő és Leilani között, hogy bizonyos legyen benne, ők ketten valóban anya és lánya. Amikor lábai alatt megroppant a törött fa, tudta, hogy megtalálta a két telek közötti átjárót. Nem mert a lába elé nézni, mert szemmel akarta tartani kiszámíthatatlan szomszédját. Sinsemilla haragja azonban ugyanolyan gyorsan elmúlt, ahogyan jött. Megigazította a vállpántot földig érő kombinéján, majd két kézzel megragadta bő szoknyáját és megrázta, mintha a száraz füvet akarná lesöpörni róla. Arcából hátrafésülte hosszú haját, majd kinyújtózkodott. Kinyújtotta karjait, hátrafeszítette hátát, megmozgatta nyakát, mint aki éppen most ébred egy kellemes álomból. Micky úgy ítélte meg, hogy biztonságban van a saját kertjükben, ezért megállt. Mélyen megrendítette a nő iménti különös előadása. - 35 -
A hátsó ajtóból ekkor Geneva néni szólalt meg: - Micky, drágám, mindjárt felszolgáljuk a desszertet. Ugye, nem maradsz sokáig? A felhők között átsütött a hold, Sinsemilla pedig az ég felé emelte karcsú karjait, mintha az égitest fénye végtelen örömmel töltené el. Feje oldalra billent, ahogy az ezüstös sugarakban sütkérezett, majd lassan megfordult, és körben oldalra kezdett lépegetni. Hamarosan könnyed, kecses táncba kezdett, mintha egy lassú keringő taktusai szólnának, amelyet csak ő hall; arcát a hold felé emelte, mintha az egy szépséges herceg lenne, aki a karjaiban tartja. Sinsemilla apró kacajokat hallatott. Kislányos öröm sugárzott belőle. Rövid idő múlva a nevetés elhallgatott, és a keringő is befejeződött. A nő megengedte láthatatlan partnerének, hogy a lakókocsi hátsólépcsőjéhez kísérje, ahová leült, mintha csak egy táncteremben lenne. Mickyről tudomást sem véve, Sinsemilla a térdén támaszkodva üldögélt, és a csillagos eget bámulta. Olyan volt, mint egy fiatal lány, aki az igaz szerelemről ábrándozik, és a teremtés nagyszerűségét csodálja. Aztán kezével hirtelen eltakarta az arcát. Lehajtotta a fejét. Sírni kezdett. Hangjából végtelen keserűség áradt, de olyan halkan sírdogált, hogy Micky azt gondolta, csak egy szellem hangját hallja: mintha a két világot elválasztó keskeny semmibe szorult lélek szólalt volna meg. Sinsemilla ekkor megragadta a korlátot, és remegve felhúzta magát a lépcsőről. Bement a félhomályos konyhába. Micky megdörzsölte térdét kezével, és lesöpörte róla az összeszedett száraz füvet. A nap már lenyugodott, a forróság azonban még mindig tombolt. A hőség ellenére Micky vacogott, és libabőrös volt az imént átélt élmények hatásától. Leilaninak jobb lenne, ha nem élne, futott át a fején hirtelen. Aztán gyorsan el is hessegette magától e gondolatot. Ő is szerencsétlen családban nőtt fel, az apja elhagyta, egy olyan anya gondjaira bízta, aki képtelen volt a szeretetre, kínozta lelkileg és fizikailag is, és mégis sikerült túlélnie. Leilani helyzete más. A nehézségek megerősítik az ember, és Leilani pedig kilencéves kora ellenére lelkileg érett és erős egyéniség volt. Micky azonban ennek ellenére félt visszamenni Geneva konyhájába, ahol a kislány is tartózkodott. Ha Sinsemilla, összes különcségeivel nem kitaláció, akkor talán a gyilkos hajlamú mostohaapa, Dr. Doom és tizenegy áldozata sem az! Tegnap a kertben, amikor Micky a nyugágyban süttette magát, és első ízben találkozott az önjelölt, veszélyes mutánssal, Leilanival, a kislány több különös dolgot is mondott neki. Az egyik most az eszébe jutott. Leilani azt kérdezte, hogy Micky hisz-e a halál utáni életben, és amikor Micky visszadobta neki a kérdést, a lány így válaszolt: - Jobb, ha hiszek. A kislány válasza akkor furcsának tűnt, bár Micky semmi baljósat nem érzett benne. Most azonban, ha visszagondolt, úgy látta, e szavak sokkal mélyebb jelentést hordoznak. Mást jelentenek itt és most a forró augusztusi éjszakában. A hold ezüstös gömbjén túl ragyogtak a csillagok, és olyan titkok sejlettek fel, amelyek elől sem Leilani, sem Micky nem tud elmenekülni. Hiszel a halál utáni életben? Jobb, ha hiszek. Négy idős asszony, három idős férfi, egy harmincéves, kétgyermekes anya, egy hatéves, tolószékes fiú... És vajon hol van a kislány testvére, Lukipela, akiről oly titokzatosan beszélt Leilani? Lehet, hogy ő volt Preston Maddoc tizenkettedik áldozata? Hiszel a halál utáni életben? Jobb, ha hiszek. - Édes Istenem! - suttogta Micky maga elé. - Mit kellene most tennem?
10. fejezet A TIZENNYOLC KEREKŰ KAMIONOK mindenfélét szállítanak, a vetülék orsóktól az erjedésfokmérőkig; a hűtőkocsik jégkrémmel vagy fagyasztott hússal vannak megrakva, a platós te- 36 -
herautók vasbeton csövekkel, építőanyagokkal autóalkatrészekkel robognak végcéljuk felé, a nyitott oldalú kamionok élőállatot visznek, a tartálykocsik pedig benzinnel vagy más vegyszerekkel megtöltve róják a kilométereket. Rengeteg hatalmas kamiont lát maga előtt. A reflektoraikat eloltották, a kabin mennyezetén és a műszerfalon azonban világítanak a színes jelzőfények. A hatalmas járművek úgy állják körül a benzinkutakat, mint megannyi brontosaurus sok millió évvel azelőtt a zsákmányukat. A kamionok berregve, morogva, szuszogva várakoznak arra, hogy végre feltöltsék őket üzemanyaggal. A kisfiú rejtekhelyéről, az Explorer alsó szintjéről figyeli, amint a sürgölődő férfiak és nők szorgosan kiszolgálják a teherautókat. A benzinkutaknál nagy a jövés-menés, a fiú érdekes figurákat lát, Stetson-kalapban és cowboycsizmában, kivert és hímzett farmerdzsekiben; sokan feliratos pólókban feszítenek, amelyeken autómárkákat, finomságokat, söröket, vagy country-western bárokat reklámoznak Omahától Santa Feig, Abliene-től Houstonig, Renótól Denverig. A kutya mit sem törődik e forgataggal. Összegömbölyödve alszik az ülésen, és halkan szuszog. Amikor a benzintankot feltöltötték, a kamion sofőrje kihúz a kút területéről, de nem hajt vissza az autópályára, hanem lekanyarodik egy óriási parkolóba, hogy majd vacsorázzon és pihenjen. A kisfiú még sosem látott ekkora kamionos pihenőt. Minden az autóvezetők kényelmét szolgálja: van itt motel, étterem, sőt ajándékbolt is, ahol egy hirdetőtábla tanulsága szerint „teljes körű szolgáltatás”-t nyújtanak. Sosem volt még karneválon, de úgy képzeli, hogy ott is valami hasonló hangulat uralkodik. Elhaladnak egy ismerős jármű mellett, amely egy utcai lámpa alatt álldogál. Kisebb, mint az aszfalton egymás mellett parkoló hatalmas kamionok. Fehér vezetőfülke, fekete vászontetővel. A nyergeket szállító teherautó Coloradóból. Alig egy pillanattal ezelőtt a fiú még szíve szerint körüljárta volna a parkolót, most azonban egyetlen vágya, hogy minél előbb tovább induljanak. A teherautó beáll két hatalmas kamion közé. A légfékek nyikorognak és nagyot sóhajtanak. A zakatoló motor leáll. A két, együtt haladó Explorer legénysége kiszáll, kinyújtóztatják végtagjaikat, és elsétálnak. Hatalmas csend telepszik a járművekre. Olyan némaság, amilyet a kisfiú nem hallott, mióta elhagyta a coloradói réteket. A mellette szuszogó kutya is felébred, felül, és körülnéz, hogy hol is vannak, s ekkor a kisfiú aggodalommal teli hangon így szól: - Tovább kell mennünk, pajtás! Az üldözők közelségére egyáltalán nem számított. Ennek esélye egyenlő volt a nullával. Édesanyja gyakran mondta neki, ha elég okos, ravasz és bátor, a legegyszerűbb helyeken is el tud rejtőzni! A túlélés kulcsát nem a földrajzi hely vagy a távolság adja, hiszen csak az IDŐ számít. Minél tovább rejtőzködik és élvezi a szabadságot annál kevésbé valószínű, hogy felfedezik. Mindazonáltal nyugtalanítja annak a lehetősége, hogy a gyilkosok esetleg rátalálnak. Közelségük idegessé teszi a fiút, ami nem túl jó, mert ha ideges, nem tud okos és ravasz lenni. Sőt bátor sem. Akkor pedig észreveszik és felismerik, még ha egy barlang legmélyén rejtőzik is el. Óvatosan kinyitja a sofőr oldalán az ajtót, és kicsusszan az utasfülkéből a szomszédos teherautó platójára. Hallgatózik. Sajnos, ő maga nem embervadász, így nem tudja pontosan, mit is kellene hallania. A benzinkút zaja távoli morajjá tompul. Elmosódó countryzene tölti be az éjszakát. A teherautó rakodótere nem sokkal szélesebb, mint az Exploreré, sőt inkább keskenyebb, így a kutya nem tud biztonságosan átugrani. Bár elég ügyes, hogy végrehajtsa a feladatot, nem elég bátor. Lenéz, és nyüszítő hangot hallat. Könyörögve néz gazdájára. A kisfiú nagy nehezen kiemeli a kutyát az Explorerből. A hűséges jószág fejét felemeli, fülét hegyezi, orrával szimatol. Bolyhos farkát, amelyet általában büszkén felemel, most ijedten maga alá húzza. Nyilvánvalóan valami fenyegetőt, de legalábbis gyanúsat érez a levegőben. Pillanatnyilag semmi sem mozdul. A parkolóban sem járkál senki. Bár a közelben legalább száz ember tartózkodik, a hely most olyan elhagyatottnak tűnik, mint a hold kráterei. - 37 -
Nyugat felől, a sivatagból lágy szél fúj, és magával hozza a homok illatát, és a sivatagi növények jellegzetes szagát. A fiúnak eszébe jut az otthona, amelyet valószínűleg soha többé nem lát már. Kellemes, szívet melengető érzés tölti el, amely azonban hirtelen átalakul honvággyá, és felidézi családja elvesztését. Szívét iszonyatos fájdalom járja át. Majd később! Most nem sírhat. Először életben kell maradnia. Szinte hallja anyja hangját, ahogyan azt mondogatja, hogy uralkodjon magán, a szomorkodást pedig hagyja későbbre. A kutya nem akar megmozdulni. Farkát még most is maga alá húzva, két hátsó lába között tartja. A motel és az étterem keleti irányban eltűnik a szeme elől, eltakarják a parkoló autók, amelyek mögül csak az épületek neonfényeit látni. A fiú abba az irányba indul. A kutya a fiú nyomába szegődik. - Jó kutyus - suttogja a fiú. Elhaladnak nyolc pótkocsis kamion mellett, és éppen a kilencedik mögött lépkednek, amikor a kutya halk morgása megállítja a fiút. Érezhető az állat rémülete, a lámpa tompa fényben pedig a fiú jól látja a kutya felborzolódó szőrét. A állat megpillant valamit a hatalmas kamion alatt. Nem morog, hanem felnéz a fiúra, és esdekelve szűköl. A kisfiú bízik kutyatársának bölcsességében és megérzéseiben, ezért letérdel és benéz a teherautó alá, de a kerekek között semmit sem lát. Aztán mozgást érzékel, de nem a jármű alatt, hanem az oldalánál. A lámpák által megvilágított kamionok közötti folyosón megpillant egy pár cowboy-csizmát: valaki a kamion mellett sétál, és közeledik a hátsó részhez, ahol a fiú is térdel. Talán csak egy egyszerű sofőr, aki mit sem sejt arról, hogy üldözői hatalmas erőkkel keresik a kisfiút szerte az ország nyugati területein. A férfi valószínűleg most tér vissza vacsorázásból, kezében egy teli termosz feketekávéval, hogy újra nekivágjon az útnak. Ekkor egy újabb pár csizma jelenik meg a fiú látóterében. Nem is csak egy, hanem két férfi. Egyik sem beszél. Talán valóban csak sofőrök, de az is lehet, hogy nem. Az ifjú szökevény lehasal a betonra, és bemászik a kocsi alá. A kutya mellette marad. Együtt gubbasztanak, és figyelik az elhaladó csizmákat. A fiú idegei pattanásig feszülnek. A két férfi odaér a kamion végéhez, és megállnak, hogy körülnézzenek a parkolóban. Elképzelhető, hogy azon tanakodnak, hol parkolták le járművüket. Egyetlen szót sem szólnak, mintha a neszezést és a zajokat figyelnék, amelyekből csak a született vadászok képesek olvasni. Az izgalom és a hőség ellenére a kutya nem liheg. Síri csendben, mozdulatlanul lapul gazdája oldalán. Jó kutya. A lágy, langyos szellő nemcsak otthonára emlékeztető illatokat sodor felé, hanem porfelleget, száraz sivatagi füvet és szemetet is. A szél egy darab összegyűrt papírdarabot fúj lassan keresztül a területen, egyenesen az egyik férfi lábához. A parkoló erős lámpáinak fényében a fiú látja, hogy a papír egy ötdolláros bankjegy. Ha az idegen lehajol, hogy felvegye a pénzt, talán a jármű alá is benéz... A szél ekkor arrébb gurítja az összegyűrt papírpénzt, amely besodródik a teherautó alá. A sötétben a fiú elveszti szem elől a pénzt. Most minden idegszálával a cowboycsizmákra koncentrál. Attól fél, hogy az egyik férfi mégis megpróbálja kihalászni a pénzt. Elég kicsi a valószínűsége, hogy egyikük sem vette észre a bankjegyet. De mivel nem érdekelte őket, a fiú azt gyanítja, hogy valami sokkal fontosabbat keresnek, és ettől még a pénz sem térítheti el őket. A két férfi nyugati irányba sétál, a pótkocsiktól a szállító járművek felé. A fiú és társa előremászik a vezetőfülkéhez, hogy aztán ott előmerészkedjenek rejtekhelyükről a két kamion közötti sávba, ahol korábban megpillantották a két cowboycsizmás férfit. A kutya elkapja szájával az ötdollárost, és boldogan hozza oda gazdájának. - Ügyes kutya vagy! - dicséri meg a kisfiú, majd kisimítja a gyűrött bankjegyet, összehajtja és beteszi nadrágja zsebébe. - 38 -
Úgy tűnik, egy időre megmenekültek attól, hogy újra lopniuk kelljen. A kutyák talán nem érzik a megalázottságot, de egymásrautaltságuk valószínűleg megváltoztatja majd mindkettőjüket. A kutya is képes lesz megalázottságot érezni, és épp annyira tudatában lesz a rájuk leselkedő, félelmetes veszélynek, mint gazdája s a gyerek is tudja: könnyen hasonlatossá válhat kutyájához, tehát ügyelnie kell arra, hogy ne legyen vadóc, és kerülje a hirtelen, meggondolatlan cselekedeteket. A kutya ekkor leguggol, és minden szégyenérzet nélkül az aszfaltra vizel. A kisfiú megesküszik magának, hogy sosem fogja folyó ügyeit a nyilvánosság előtt végezni, függetlenül attól, mennyire magától értetődőnek is tartja azt kutyatársa. Jobb, ha indulunk! A két, szótlan férfin kívül, akik a teherautók felé vették az irányt, valószínűleg mások is keresik őket az éjszakában. A kamionok között oldalogva haladnak a vörös neonfény felé. Nem baj, ha emberek között vannak. A tömeg elriasztja az ellenséget, ami nem túl nagy segítség, de sokat számít, mert a menekülő elrejtőzhet a tömegben. A teherautók parkolója mellett egy másik parkoló is van, a személyautók részére. Itt a kisfiút könnyebben észrevehetik, mint a kamionok között. Lépteit szaporázva halad egyenesen a „Teljes körű szolgáltatás” feliratú tábla felé, amely valamivel távolabb van az autópályától és a benzinkúttól. Az étterem ablakai előtt elhaladva megpillantja az odabent vacsorázó és lelkesen beszélgető sofőröket. Eszébe jut, milyen hosszú idő telt már el azóta, hogy a sajtburgert megették az Explorerben. A kutya éhesen felnyüszít. Belépnek a langyos éjszakából a kellemesen hűvös étterembe, és megcsapja orrukat az ínycsiklandó ételek illata. A kutya azonnal magára vonja az egyik egyenruhás nő figyelmét, aki a HOSTESS feliratú pulpitus mögött áll. A csinos nő kissé különös hanghordozással beszél, de határozottan állja el az útjukat. - Drágaságom, igaz, hogy ez nem egy ötcsillagos intézmény, de még így sem engedünk be mezítlábas fickókat, sőt négylábúakat sem, akármilyen édesek is! A kisfiú lábán van cipő, így némi zavarodottság után rájön, hogy a nő csakis a kutyáról beszélhet. Amikor meggondolatlanul belépett az étterembe oldalán az állattal, akarata ellenére a figyelem középpontjába került. - Elnézést, asszonyom! - mondja a nőnek. Hátrálni kezdenek az ajtó felé, s közben a kisfiú érzi, hogy minden tekintet rájuk szegeződik. Az egyik pincérnő elmosolyodik. A pénztárban ülő pénztárosnő olvasószemüvege fölött figyeli őket. A pénztárnál éppen fizet egy vendég. Úgy látja, senki nem gyanakszik. Az épület előtt ráparancsol a kutyára, hogy üljön le, s az eb engedelmesen leül a bejárat mellett. A fiú leguggol a kutya előtt, megsimogatja, megvakargatja a füle mögött, és így szól: - Várj meg itt, azonnal jövök! Szerzek ennivalót! Ekkor egy idegen hajol föléjük. Magas termetű férfi, fényes fekete szakálla van, és zöld sapkát visel, amelynek elejére a DRIVING MACHINE feliratot hímezték. Éppen az étterembe igyekszik. - Milyen szép kutyád van! - állapítja meg. Az állat barátságosan csóválni kezdi a farkát. Hogy hívják? - Curtis Hammond - válaszolja a fiú habozás nélkül, de azonnal eszébe jut, hogy talán mégsem ezt a nevet kellett volna válaszolnia. Curtis Hammondot és szüleit alig huszonnégy órával ezelőtt megölték. Mostanra a coloradói rendőrség már biztosan rájött, hogy a farmot felgyújtották, a halottszemle pedig feltárta, hogy mindhárom áldozatot brutálisan bántalmazták, talán meg is kínozták, és mindenki meghalt még a ház felgyújtása előtt. Ha így van, a meggyilkoltak nevét már bizonyára minden rádióban beolvasták. A szakállas férfinak azonban láthatóan nem csengett ismerősen a név, vagy legalábbis úgy tett, mintha semmit sem jelentett volna neki, és csak ennyit mondott: - Curtis Hammond. Milyen érdekes név egy kutyának! - 39 -
- Hát, igen. Az én kutyám - válaszolta a fiú, kicsit idétlenül érezve magát. Egyáltalán nem foglalkozott azzal, hogy nevet adjon a négylábúnak, mert tudta, hogy nemsokára, majd ha közelebbi barátságba kerül az állattal, rá fog találni a megfelelő névre. Most azonban erre már nincs ideje, ezért inkább megvakarja a kutya nyakát, és így folytatja: - Az igazi neve Old Yeller. A kamionvezető csodálkozva kapja fel a fejét, és így szól: - Te ugratsz engem, ugye, fiatalember? - Nem, uram. Miért tennék ilyet? - Mi értelme van ezt a szépséget Old Yellernek hívni, amikor egyetlen sárga szőrszál sincs a bundájában? A fiú zavarba jön ideges dadogása miatt, holott a férfi csupán kedvesen és barátságosan beszélgetni akar vele. Igyekszik gyorsan összeszedni magát. - Hát, uram, a színnek ehhez semmi köze. Azért választottuk ezt a nevet, mert ő a legjobb kutya a világon, hasonlóan a filmbeli Old Yellerhez. - Pedig egy cseppet sem hasonlít hozzá - ingatja a fejét a férfi. - Old Yeller a filmben hímnemű volt. Ezt a gyönyörű fekete-fehér bundájú hölgyet pedig biztosan megzavarja, ha fiú néven szólítják. A fiú rádöbben, hogy eddig a kutya nemével sem foglalkozott. Butaság! Butaság! Ismét eszébe jutott édesanyja tanácsa, aki azt mondta, ha el akarod hitetni magadról, hogy valaki más vagy, viselkedj magabiztosan. Mindenekelőtt magabiztosnak kell lennie, mert a félénkség és bizonytalankodás elrontja az álcázást. - Nem számít, hogy fiú vagy lány - magyarázza. A kutyához beszél, tekintetét nem meri a sofőrre emelni. - Egyébként pedig a Yeller fiú és lánynév is lehet. - Ez bizony így van. Talán ha veszek magamnak egy lány-macskát, majd Mr. Roverre keresztelem. A férfi szavaiból nem hall ki sem rosszindulatot, sem gyanakvást vagy számítást. Kék szemei pontosan úgy csillognak, mintha maga lenne a Mikulás, csak éppen fekete szakállal. Ennek ellenére a kisfiú mindennél jobban szeretné, ha a férfi végre magukra hagyná őket. - Hol vannak a szüleid? - kérdezi ekkor a férfi. - Apámmal vagyok. Bent van az étteremben, éppen vacsorát vesz, amit majd az úton megeszünk. Oda nem lehet bevinni a kutyát, tudja? A férfi ekkor összeráncolja homlokát, és végignéz a benzinkútnál sürgölődő tömegen, majd a csendes parkolón. - Akkor el ne mozdulj innen, fiacskám! Mindenféle emberek járkálnak erre, és akadnak köztük rossz szándékúak is. - Igen, hallottam már róluk. A kutya felegyenesedik, és hegyezni kezdi a fülét, mintha azt akarná mondani, hogy ő is sokat tud az ilyen alakokról. A sofőr ekkor elmosolyodik, és ismét megsimogatja az állat fejét. - Azt hiszem, Old Yeller társaságában semmi baj sem érhet. - Vigyáz rám - bólintott a fiú. - De azért jobb, ha itt várod meg az apádat - figyelmezteti még egyszer a férfi. Búcsúzásképpen kezével tiszteleg a fiúnak, aztán besétál az étterembe. A fiú figyeli egy darabig az üvegajtón át, ahogy a hostess üdvözli a vendéget, majd egy asztalhoz kíséri. Szerencsére egy hátsó asztalnál kap helyet, és azonnal az étlap tanulmányozásába kezd. - Maradj itt, kutyalány. Hamarosan visszajövök - suttogja a fiú hűséges társa fülébe. A kutya lágyan vakkant egyet, mintha értené. A parkolóban, ahol sárgás fény világítja be a járműveket, már sehol nem látja a két férfit, akit nem érdekelt az ötdolláros bankjegy. Előbb vagy utóbb visszajönnek, és újra átkutatják az éttermet, a motel környékét, és a többi gyanús helyet. Ha nem ez a kettő, akkor majd jön másik kettő. Vagy négy. Vagy tíz. Vagy egy egész légió. - 40 -
Jobb, ha indulunk.
11. fejezet EGY HATALMAS SZELET házi almás pite. Egyszerű, fehér tányérok. Sárga műanyag tányéralátétek. A leértékelt áruk boltjában vásárolt három kocsisgyertya barátságos fénye. Geneva konyhájában Micky végre ismét a valóságban érezte magát, és próbálta kiverni fejéből a Sinsemillával való iménti találkozás rémes emlékét. Megnyugtatta őt a látvány, ahogy Geneva néni minden desszertes evőeszközt áttörölget, mielőtt az asztalra teszi. Ehhez a hétköznapi valósághoz semmi köze nem volt Sinsemilla holdbéli táncának. Hová jutott a világ, ha már a Gen nénivel töltött különös napokat is normálisnak tekintheti? - Kávét? - kérdezte Geneva. - Igen, kérek. - Forrón vagy jegesen? - Forrón, de kérek bele valami alkoholt is - felelte Micky. - És mégis mit, drágám? - Mindegy - mondta Micky, mire Leilani azonnal a tejet ajánlotta. - Ahogy óhajtják, hölgyeim - mondta Geneva néni, és elindult a szekrény felé. - Egy kis amarettót tehetnél bele - válaszolta Micky, mire Leilani megismételte, hogy Gen csak tejet töltsön unokahúgának. Mickyt rendszerint nem volt könnyű kihozni a sodrából, de ha valaki meg akarta akadályozni, hogy megkapja, amit kér, esetleg arcába vágta, hogy rossz döntéseket hoz, vagy ha azzal vádolta, hogy viselkedési vagy alkoholproblémái vannak, azonnal elöntötte a méreg. Az elmúlt néhány percben Leilani erősködött, hogy csak tejet igyon, Micky pedig kezdte úgy érezni, hogy ez az utolsó csepp a pohárban, és hamarosan felrobban a bensőjében halmozódó egyre nagyobb feszültségtől. Az elmúlt években Micky számtalan éjszakai órát töltött önelemzéssel, volt ideje, és tulajdonképpen jólesett neki, hogy feltárhatja szíve titkait. Korábban mindig ellenállt az ilyen felfedezéseknek, talán mert attól félt, hogy egy kísértetjárta házat talál legbelül, amelynek szobáit szellemek, koboldok, sőt szörnyek lakják. Igen, valóban talált egy-két szörnyet, de ennél mélyebben felkavarta az a felfedezés, hogy lelkének jó néhány szobája lakatlan, poros és hideg. Gyermekkorától kezdve haraggal és a makacssággal védekezett mások kegyetlensége ellen. Az állandó készenlétben azonban nemcsak az ellenségeit, hanem a barátait is sikerült távol tartania magától. Állandó haragvása abban is megakadályozta, hogy megismerje a teljes életet, amely talán szép emlékekkel tölthette volna ki lelke üres szobáit. Az érzelmi túlélés érdekében Micky mostanában jelentős erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy haragját kordában tartsa, sőt makacsságát is engedte pihenni, így most csak ennyit szólt: - Rendben van, csak tejet kérek, Geneva néni. Az este egyébként sem Mickey Bellsongról szólt, nem arról, hogy ő mit akar, hogy önpusztító-e vagy mégis képes lesz kirántani életét a gödörből, amibe került. A mai este teljes egészében, az első pillanattól kezdve Leilani Klonké volt, s így Micky sem törődött saját bajaival, érdekeivel vagy haragjával. Az előbbi kérés, hogy Geneva alkoholt töltsön kávéjába, csupán önkéntelen reakció volt a Sinsemillával való találkozás során átélt feszültség levezetésére. Az elmúlt évek folyamán az alkohol megbízható részévé vált védelmi arzenáljának, és csakúgy, mint a harag vagy a konokság, segített életét a megszokott mederben tartani. Túl jól sikerült. Amikor Geneva visszament székéhez, így szólt: - Micky, mikor hívjuk meg a szomszédokat egy barátságos hússütésre? - Az a nő vagy őrült, vagy több drogot szív, mint a navajo sámánok együttvéve! Leilani villájával az almás pitét szurkálta. - Mindkettő. Már mondtam neked, hogy ma kokaint és hallucinogén gombákat szedett be, amire még rátesz egy lapáttal Sinsemilla holdkóros varázslata. Mickynek nem volt étvágya. Nem nyúlt az almás pitéhez. - Ugye már volt intézetben? - Tegnap meséltem erről. Legalább hatszázezer volt áramot vezettek a fejébe... - 41 -
- Csak ötven-százezret mondtál. - Jól van, na. Nem voltam ott, hogy figyeljem a műszereket! - mondta Leilani színlelt felháborodással. - Némi költői szabadság talán nekem is jár! - Melyik intézetben volt? - Valahol San Franciscóban, mert akkor éppen ott éltünk. - Mikor volt ez? - Több, mint két éve. Hét- vagy nyolcéves lehettem. - És kivel laktál, amíg ő intézetben volt? - Dr. Doommal. Már négy és fél éve együtt van az anyámmal. Látod, az őrülteknek is van saját végzetük. Egyébként pedig, ha tudni akarod, a pszichiáterek legalább kilencszázezer volttal bombázták a jó öreg Sinsemilla kobakját, de eddig még nem segített semmi. Isteni ez a pite, Mrs. D.! - Köszönöm, drágám. Martha Steward receptje szerint készült. Nem mintha személyesen adta volna ide, csak a tévéműsorából jegyeztem meg. - Leilani, az Isten szerelmére, figyelj már rám egy kicsit! Az anyád mindig ilyen? Amilyennek most láttam? - kérdezte Micky. - Nem, nem. Néha még ennél is elviselhetetlenebb. - Ez nem túl mulatságos, Leilani! - De igen, nagyon is. - Ez a nő közveszélyes! - Legyünk igazságosak vele! - mondta a kislány, és bekapott egy falat süteményt. - Az én drága anyukám nincs mindig ilyen állapotban. Ezt csak különleges estékre tartogatja, születésnapokra, évfordulókra, vagy amikor a hold a hetedik házban van, és a Jupiter a Marssal együtt áll. Többnyire megelégszik egy-egy marihuánás cigarettával vagy némi hasissal. Akadnak napok, amikor teljesen tiszta, bár olyankor azonnal eluralkodik rajta a depresszió. Micky könyörgő pillantással szemében így szólt: - Befejeznéd végre az evést, és foglalkoznál egy kicsit velem? - Így is tudok beszélni, bár lehet, hogy nem túl udvarias dolog enni és beszélni egyszerre. De azért nem mondhatod, hogy nem tudok viselkedni. Nem is böfögtem egész este! De ezt még szeretném megenni. Öreg Sinsemilla képtelen lenne ilyen finomságot sütni, még ha az élete múlna is rajta. - Miket szokott sütni a mamád? - kérdezte Geneva. - Egyszer csinált földigilisztás pitét - mondta Leilani. - Akkor éppen szenvedélyesen igyekezett természetes módon főzni és táplálkozni, amit elég szabadon értelmezett, és így született a csokival borított hangya, a rántott meztelen csiga, és szárított rovarból kinyert protein. A földigilisztás süti tette fel a pontot az i-re. Azzal véget ért a természetes korszaka. De egészen biztos, hogy nem Martha Stewardtól vette a receptet. Micky lassan megitta a kávéját, mintha elfelejtkezett volna róla, hogy nincs benne alkohol, bár egyáltalán nem volt szüksége koffeinre. Kezei remegtek. A csésze az alátéthez koccant, amikor letette. - Leilani, nem szabad vele élned! - Kivel? - Öreg Sinsemillával, ki mással? Ez a nő zavarodott. Ön- és közveszélyes. Így nevezik azt, akit akarata ellenére a pszichiátriára zárnak. - Önveszélyes, az igaz - bólintott Leilani. - De másokra nem jelent veszélyt. - De hallottad, miket mondott! Hogy micsoda banya vagyok, és nem irányíthatom! Leilani tányérjáról elfogyott a sütemény. - Megijedtél, csak ennyi történt. Nagyon rémisztő tud lenni, de nem veszélyes. Legalábbis addig nem, amíg a mostohaapám ellátja drogokkal. - Hagyd abba! - szólt rá Micky határozottan, bár nem dühösen, hangjában keserűséggel. Kérlek, hagyd abba! - Micsodát? - kérdezte Leilani tettetett értetlenkedéssel. - Nagyon jól tudod, mire gondolok! Ne kerülgesd a lényeget! Mesélj el mindent! Torz kezével Leilani Micky érintetlen süteményére mutatott. - 42 -
- Azt még meg akarod enni? - Odaadom, cserébe azért, hogy komolyan beszélgetsz velem! - De hát azt csináljuk, nem? - Egy fél pite még maradt - ajánlotta fel Geneva mosolyogva. - Én kérem szépen! - kiáltotta Leilani. - Azt a felet ne add oda! - szólalt meg Micky. - Csak az én sütim vesz részt a játékban! - Ne butáskodj, Micky! - mondta Geneva. - Holnap majd sütök egy másikat, és mindet te eheted meg! Geneva fel akart állni az asztaltól, de Micky rászólt: - Geneva néni, kérlek, ülj vissza. Már nem a pitéről van szó. - Én úgy látom, hogy nagyon is - mondta Leilani. - Ide figyelj, kölyök! Nem teheted meg velünk, hogy átsétálsz ide, előadod a veszélyes fiatal mutáns jelenetedet, befészkeled magadat... - Befészkelem? - kérdezett vissza fintorogva Leilani. - Befészkeled magadat... - Micky elhallgatott, mert nem tudta, hogyan fejezze be mondandóját. - A te kis világodba? - találgatta Leilani. Micky hosszú ideje nem engedte meg senkinek, hogy érzelmileg hatással legyen rá. Leilani ekkor az asztalon áthajolva, mintha őszintén segíteni akarna Mickynek, hogy a keresett szó az eszébe jusson, így szólt: - Az epehólyagodba? - A törődés veszélyes. A törődés sebezhetővé teszi az embert. Meg kell maradnia a bástyák mögött, mert a lőrések védelmében biztonságban van. - A vesédbe? - tudakolta Geneva is. - Befészkeled magadat a szívünkbe - folytatta végre Micky, mert a többes szám első személy mintha segített volna osztozni a felelősségen, és kevésbé sebezhetőnek is érezte magát -, aztán elvárod, hogy ne foglalkozzunk veled, holott látjuk, hogy veszélyben vagy. Leilani még most sem volt hajlandó abbahagyni a bohóckodást, így vidáman incselkedve folytatta: - Sosem gondoltam, hogy szívkukac lennék, de azt hiszem, az egy igen tiszteletreméltó parazita. Egyébként pedig biztosíthatlak, ha csak ezen múlik, hogy megkapom-e a pitét vagy sem, hogy az anyám semmilyen veszélyt nem jelent rám nézve. Kezdettől fogva vele élek, és még megvan az összes végtagom, illetve azok a furcsa kinövések, amikkel születtem. Az öreg Sinsemilla szánalmas, de nem félelmetes. Különben is ő az anyám, és kilencévesen az ember, akármilyen értelmesnek és önállónak látszik is, nem pakolhat össze, hogy kisétáljon otthonról, keressen magának egy jó lakást, munkát szerezzen, és autót vegyen pár nap leforgása alatt. Ragaszkodom az anyámhoz, azt hiszem, ezt meg lehet érteni, és remélem, hogy képes vagyok megoldani a dolgokat. - A gyermekvédelem... - Jó szándékúak, de nincs értelme - szakította félbe Leilani, mintha tapasztalatból beszélne. A legutolsó, amit az öreg Sinsemillával tennék, hogy újra bezárassam egy intézetbe, hogy megint elektrosokk-kezelésnek vessék alá, mert akkor egyedül kéne maradnom az álapámmal. Micky megrázta a fejét. - Nem bíznának az anyád barátjára. - Amikor álapámnak nevezem, akkor csak áltatni próbálom magamat. Jogilag ő a mostohaapám. Négy évvel ezelőtt vette el az anyámat, amikor majdnem hatéves voltam. Még nem nagyon tudtam olvasni, de sok mindent megértettem. Elég érdekes esküvő volt, bár nem voltak jégből faragott hattyúk. Szereti a jégből készült hattyúkat, Mrs. D.? - Még nem láttam olyat, drágaságom - mondta Geneva. - Én sem, de tetszik az ötlet, biztosan szép. Szóval az esküvő után az anyám férje azt mondta, hogy bár hivatalosan nem fogad engem és Lukipelát örökbe, az ő vezetéknevét kell használnunk. Én viszont inkább a Klonkot használom, a saját nevemet. Nagy őrültség lenne felvenni a Maddoc nevet. Ezen mindig sokat nevettünk Lukival. A kislány tekintetén ismét valami nyugtalanító kifejezés jelent meg. Mintha hirtelen sár vegyült volna a kristálytiszta vízbe. - 43 -
Micky a gyertyafényben is jól látta a mélységes elkeseredést. Abban a hitben ringatta magát, hogy képes lenne Leilaninak mint fogadott húgának gondviselője lenni, és valami hasznosat cselekedni a gyermek érdekében. - Akár a törvényes gyámod, akár nem, a megfelelő hatóság majd... - A hatóságok nem találták meg Mrs. D. férjének gyilkosát sem - mondta Leilani. - Ő maga kereste meg New Orleansban, hogy rendezze végre az ügyet. - A legnagyobb megelégedésemre - bólintott Geneva, és felemelte csészéjét, mintha köszöntőt akarna mondani a bosszúállás felszabadító erejének tiszteletére. Leilani kék szeméből eltűnt a huncut mosoly, hangjában sem volt játékosság, amikor szúrósan Micky szemébe nézett, és szinte suttogva mondta: - Kicsi lány korodban, amikor gonosz emberek elvettek tőled valamit, amit nem akartál odaadni, akkor szóltál a hatóságoknak, Michelina? Leilani ösztönösen megérezte, hogy hosszú idővel ezelőtt Micky is hasonló borzalmakon ment keresztül. A kislány szemeiből áradó együttérzés mélyen megrendítette, és ráébresztette, hogy eddig mélyen rejtegetett titkai most napvilágra kerültek, s az igazságot és a legbelül érzett szégyent már nem veszi körül áthatolhatatlan betonfal. Sosem szándékozott beszélni senkinek a szenvedés és megaláztatás szörnyű éveiről, és egészen mostanáig dühösen tagadta, hogy bárkinek is áldozatul esett. Most mégsem érezte sebezhetőnek magát, ahogy várta volna. Ehelyett mintha egy fájdalmasan feszülő csomó végre meglazult volna, és már tudta, hogy a kislányból feléje áradó együttérzésben nincs leereszkedés. - Ott volt a hatóság, amikor szükség volt rá? - kérdezte Leilani újra. Micky nem tudott megszólalni, így csak megrázta a fejét. Most, életében először vallott fájdalmas múltjáról. Leilani odatolta elé a pitéjét. Geneva elsírta magát, és hangosan kifújta az orrát. Persze lehet, hogy csak néhány meghitt pillanat jutott eszébe, amelyet Clark Gable-lel, Jimmy Stewarttal vagy William Holdennel töltött, de Micky érezte, hogy nagynénje nagyon is tudatában van annak, ami körülötte történik. Micky ekkor megszólalt: - Hát igen, ilyesmit valóban nem szokás kitalálni. - Ezt mintha már hallottam volna valahol! - felelte Leilani, és felvette az asztalról a villáját. - Szóval az apád gyilkos, sőt az anyáddal kapcsolatban is minden szó igaz? Leilani megkezdte a pitét, majd így szólt: - Szép kis duó, ugye? - De tizenegy ember? Hogy volt képes...? - Micky, Dr. Doom története és az összes gyilkosság már önmagában is elég rémes, s ha még tovább beszélünk róla, végképp elrontjuk ezt a gyönyörű estét. Egyébként is majdnem tönkrement, hála drága jó Sinsemilla előadásának. Ha többet akarsz tudni Preston Claudius Maddocról, olvasd az újságokat. Egy ideje ugyan nem szerepel a címoldalon, de ha utána nézel, jó néhány érdekes történetre lelhetsz. Ami engem illet, én inkább a pitével foglalkoznék. És a pitével kapcsolatban bármilyen kérdésről szívesen beszélek ma este. - Igen, megértelek, de egy kérdésre még szeretnénk választ kapni. - Ki vele! - mondta a kislány, és a tányérját figyelte, de nem merte szájába venni a következő falaltot. Geneva néni elgyötört hangon jegyezte meg: - A filmekben sosem ennyire borzasztó az igazság. Micky ekkor Leilanira nézett, és így szólt: - Ő ölte meg a bátyádat, Lukipelát is? - Igen - válaszolta a kislány.
12. fejezet AZ ÉTTEREMBEN legalább háromszáz ember tud egyszerre helyet foglalni. A kisfiú ezúttal kutya nélkül lép be, és óvatosan eloson az elfoglalt hostess mellett. Gyorsan körülnéz, de csak néhány családot lát a gyermekeikkel. Remélte, hogy több gyerek lesz bent, és így nehezebben veszik észre a tömegben. - 44 -
Próbál a terem közepétől minél távolabb maradni. Egyenesen a pulthoz lép, ahol néhány vendég ül. Felmászik egy székre, és figyeli a két szakácsot, akik a nagy sütőlap mellett dolgoznak. Szalonnát, hamburgert, tojást, és ropogós fasírtot sütnek olajban. A nyál összefut a szájában. - Mit tehetek érted, fiatalember? - kérdezi a pultos felszolgálónő, aki hatalmas méretekkel büszkélkedik. Az a bizonyos „könnyebb átugrani, mint körüljárni” típus, óriási mellbőséggel, széles vállakkal, erős nyakkal és lelógó tokával. Rövid ujjú egyenruhája láthatóvá teszi a testépítőkéhöz hasonlatosan vastag, ám puha és satnya izomzatú karját. Mindehhez társul még az óriási, vörösesbarna hajzuhatag, amelyet rendkívüli ügyességgel sikerült betuszkolnia a kis, sárga-fehér csíkos egyensapka alá. A kisfiú elbűvölve nézi az óriási asszonyt, aki leginkább a rinocéroszokat juttatja eszébe. Elmélázik rajta, vajon szokott-e a nő félni, vagy gyengének, esetlennek érezni magát. Biztosan nem, hiszen olyan fenséges alkat. Hatalmas, csodálatos, lenyűgöző! A saját szabályai szerint élhet, azt teheti, amit akar, és a világ mindig tisztelettel tekint rá, olyan elismeréssel, amely valóban megilleti. Belőle sosem lesz ilyen hatalmas ember. Gyenge az akaratereje, és nem elég csavaros az esze. Úgy dönt, mindezek ellenére megpróbálkozik egy kis furfanggal, és nagy levegővétel után megszólal: - Curtis a nevem, és a papám beküldött, hogy vegyek valami harapnivalót. - Szia, Curtis! Engem Donellának hívnak. Az apám neve Don volt, az anyámé pedig Ella, így lettem Donella. Azt hiszem, tudok szolgálni néhány finomsággal - szólalt meg a felszolgálónő dallamos hangján, és elbűvölő mosolyát a kisfiúra villantotta. - Nagyon jó illat van - mondja a fiú, és a palacsintasütőn illatozó finomságról le sem tudja venni a szemét. - Még sosem voltam ilyen helyen! - Tényleg? - Donella összeráncolja az orrát. Valószínűleg ez az egyetlen testrésze, amit ráncolni képes, különben minden egyéb telt, gömbölyű, puha és sima rajta. - Curtis, elkeserítesz! Azt hittem, hogy te egy rendes, művelt gyerek vagy. Istenem! Hát, már megint rosszul csinált valamit! Beletrafált a közepébe, bár fogalma sincs, mit tett, amivel megbántotta! Pedig mennyire szeretne újra a nő kedvében járni! De eközben nem szívesen vonná magára a vendégek figyelmét, mert talán köztük vannak az üldözői is. Minél előbb ennivalót kell szereznie magának és Old Yellernek, aki csak rá számíthat, az ételhez vezető út pedig Donella szívén keresztül vezet. - Rendes gyerek vagyok - igyekszik biztosítani a nőt. - Az anyukám mindig büszke volt rám. Donella arcán a szigorú kifejezés megenyhül, bár mosolyogni még most sem hajlandó. A kisfiú úgy dönt, hogy egyszerűen kimondja, amit gondol, mert ez a legjobb módja, hogy kiengesztelje a másikat. - Maga olyan mesésen szép, olyan csodálatos, Donella asszony. Dicsérete azonban szándéka ellenére nem varázsolja vissza a mosolyt a nő arcára, sőt vonásai mintha még inkább megkeményednének. - Na, ne ugrass engem, Curtis fiam! Amikor a fiú észreveszi, hogy sikerült még jobban megsértenie a nőt, könnyek gyűlnek a szemében. - Csak azt szeretném, ha kedvelne engem - kéri a nőt. Hangjának szánalmas remegése szégyent hozna minden kalandkedvelő, önérzetes fiúra. Igaz, hogy ő pillanatnyilag nem keresi a kalandokat. Most csak azon igyekszik, hogy ne viselkedjen feltűnően, ami sokkal nehezebb feladat, mintha veszélyes kalandokat és hősies tetteket kéne végrehajtania. Hamar elveszíti önbizalmát. Megfelelő magabiztosság nélkül viszont egyetlen szökevény sem képes fenntartani a hitelesség látszatát. A túlélés nyitja a tökéletes nyugalom. Az anyukája mindig ezt mondta, ő pedig tudta, mit beszél. Curtis - mert most már visszavonhatatlanul ez lett a neve - mellett, két székkel arrébb egy őszes hajú sofőr üldögél. A férfi felnéz csirkehússal és sült krumplival megrakott tányérjáról. - Donella, ne légy túl kemény a fiúval. Nem akart megbántani. Nem úgy értette, amit mondott. Egyébként sem teljesen normális, nem látod? - 45 -
A kisfiú szíve nagyot dobban az ijedségtől, és a pult szélébe kell kapaszkodnia, hogy le ne szédüljön a székről. Egy pillanatig azt hiszi, hogy a férfi keresztüllát rajta, és felismerte. - Fogd be a szád, Burt Hooper - szólal meg Donella méltóságteljesen. - Egy olyan férfinak, aki mellényt és hosszú gatyát visel rendes nadrág és ing helyett, nincs joga ítélkezni arról, hogy ki a normális és ki nem! Burt Hooper nem sértődik meg a szidalmazás hallatán, csak szórakozottan felnevet, és így szól: - Ha választanom kellene a kényelem és aközött, hogy valaki szexuálisan kizsákmányoljon, feltétlenül az előbbi mellett döntenék. - Szerencse, hogy így érzed - feleli Donella -, mert ilyen választás elé sosem fogsz kerülni! Könnyein át a kisfiú végre megpillantja a nő arcán a diadalmas mosolyt, egy igazi istennő sugárzó mosolyát. - Curtis, ne haragudj, hogy rád förmedtem - mondja Donella. A kisfiú próbálja összeszedni magát, és kissé sírós hangon így szól: - Nem tudom, mivel bántottam meg, asszonyom. Az anyukám azt mondta, hogy jobb, ha elmondjuk, ami a szívünket nyomja, és én is csak ezt tettem. - Már értem, drágaságom. Először nem vettem észre, hogy te egy tiszta szívű emberke vagy. Azt gondolom, hogy túl jó vagy erre a világra. A nő megállapítása megnyugtatja, ugyanakkor össze is zavarja a fiút, aki újabb dicséretre készül. Őszintesége és érzelmessége meghatja a nőt. - Maga gyönyörű szép, Donella asszony! Rendkívüli tiszteletet ébreszt mindenkiben, és a saját törvényei szerint élhet, mint a rinocéroszok. Két székkel távolabb Burt Hooper hangosan hahotázni kezd. A villa kihull a kezéből, és csörömpölve a tányérba esik. Az isteni Donella egy zavarodott rinocérosz pillantásával mered Burtre, bár tekintetében semmi fenyegető nincs. Burt utolsó megvető szavai még a levegőben úsznak. - A francba!... Hát nem a Forrest Gump közepébe pottyantam? A fiú csodálkozva mered rá. - Én is láttam azt a filmet! - Ne is törődj vele, mit beszél, Curtis! - mondta Donella. - Még mindig jobb, ha a Forrest Gump közepén találjuk magunkat, mintha a Godzillába csöppentünk volna! Burtből ismét kirobban a nevetés, és megint fuldokolni kezd. - Istenem! Milyen kár, hogy itt észt nem szolgálunk fel! - Magáról van szó, Mr. Hooper - mondja Curtis, s ekkor hirtelen megérti, miért nevet a férfi. - Ó! - A teherautó vezető szeméből patakzik a könny. Donella hátat fordít a férfinak. - Ne is törődj vele, Curtis! Mielőtt felveszem a rendelésedet, meg kell kérdeznem, kicsim kezdi Donella -, hogy biztosan van-e elég pénzed? A fiú a nadrágja zsebéből előhúzza a gyűrött ötdollárost, és a Hammondéktól elhozott aprókat. - Nahát, úgy látom, egy igazi úriember áll előttem! - mondja a nő. - Most tedd el a pénzt, csak a pénztárnál kell fizetned, mielőtt elmész. - Ennyi elég lesz? - néz aggodalmas tekintettel a nőre, ahogy visszatuszkolja zsebébe a pénzt. - Két üveg vizet, két sajtburgert, egy sült krumplit kérek, és még két sajtburgert Old Yellernek. - Ő a kutyád, ugye? Ne vegyél sajtburgert neki, tudok adni valami sokkal jobbat - javasolja Donella. - Mi az? - Megkérem a szakácsot, hogy süssön ki néhány hamburgert, véresen és tegyen mellé főtt rizst, meg egy kis szószt. Majd beletesszük egy műanyag tálba, azért fizetned sem kell, mert szeretjük a kutyákat. A mennyországban fogja magát érezni. - Köszönöm, Donella asszony. Épp olyan kedves, mint az első pillanatban gondoltam. A kisfiú legnagyobb meglepetésére, a nő szeretetteljesen megszorítja a kezét. - 46 -
- Ha az emberek azt hiszik, hogy okosabbak nálad, Curtis, mindig jusson eszedbe, amit most mondok neked. - Amennyire méretei engedik, áthajol a pulton, közelebb húzódik a fiúhoz, és jelentőségteljesen súgja: - Sokkal jobb ember vagy, mint bármelyikük. Kedvessége meghatja a gyereket, aki kissé zavartan mond köszönetet. Kétségbeesett, de viszonylag tapasztalatlan menekültként, a fiú eddig sikeresen vette az akadályokat, és reméli, hogy megtanul az emberekkel beszélgetni is, ami különösen fontos, ha el akarja hitetni magáról, hogy teljesen hétköznapi kisfiú, akit mellesleg Curtis Hammondnak hívnak. Önbizalma ismét helyreáll. Újra van miben reménykednie. Hogy túl fogja élni. Hogy rátalál majd a helyre, ahová tartozik, és ahol otthon érzi magát. Most azonban minél előbb egy vécét kell találnia, s akkor valóban semmi baja nem lesz a világgal. Megkérdezi Donellát, hogy van-e a közelben vécé, mire a nő elmagyarázza neki, hogy illendőbb mosdót mondani vécé helyett. Curtis ekkor azt mondja, hogy ő nem mosakodni akar, hanem könnyíteni magán, s e megjegyzés újabb heves érzelmi reakciót vált ki Burt Hooperből. Hahotázása sokkal zavarba ejtőbb, mint korábban. A vécét - helyesen a mosdót - a folyosó végén találja. Még szegény Mr. Hooper, sőt az igazi Forrest Gump is könnyedén odatalálna. A mosdóban senki más nincs, és a kisfiú kihasználja az alkalmat, berohan minden fülkébe és megnyomja a vécé-öblítő gombját. Szórakoztatónak találja az öblítő buborékoló hangját, s a falak szinte beleremegnek a nagy igénybevételbe. Tök jó! Miután elintézte a dolgát, ahogy a kezét mossa a habzó folyékony szappannal, belenéz a repedezett tükörbe. Egy kisfiú néz rá vissza, akivel minden rendben lesz, ha elég időt kap, egy kisfiú, aki rátalál a helyes útra, megbékél a veszteséggel, egy kisfiú, aki nemcsak túl fogja élni e rémséges napokat, hanem boldog is lesz. Úgy dönt, mostantól Curtis Hammondként él tovább. Eddig legalábbis még senki sem hozta összefüggésbe a nevet a Coloradóban legyilkolt családdal. Azóta elég jól meg is szokta új nevét. Így felfrissülve, végigsiet a mosdókat az étteremmel összekötő folyosón, de hirtelen észrevesz két férfit, akik a pultnál beszélgetnek Burt Hooperrel. Mindkettő magas, és cowboykalapot visel. Farmernadrágjuk szára be van dugva cowboycsizmájukba. Mintha Donella vitatkozna Mr. Hooperrel, valószínűleg arra próbálja rávenni, hogy fogja be a száját, Hooper azonban nem érti, mit akar tőle a nő, és csak locsog tovább. Amikor Hooper a mosdók felé mutat, a cowboyok felnéznek, és megpillantják Curtist. Egy darabig egymást bámulják. A két férfi talán nem egészen biztos benne, hogy ő-e az, akit keresnek. Talán el tudná hitetni velük, hogy ő csak egy átlagos, baseballkedvelő, iskolakerülő tízéves kisfiú, aki csak a hétköznapi dolgok iránt érdeklődik, például birkózás, videójátékok, dinosaurusok és hasonlók. A két férfi azonban az ellensége, nem holmi átlagpolgárok, aminek látszanak. A megérzése biztosan nem csal. Szinte sugárzik belőlük az agresszivitás: elárulja testtartásuk, a viselkedésük és a tekintetük. Keresztül fognak látni rajta, talán nem azonnal, de hamarosan, és ha elkapják, a halál vár rá. A két férfi ekkor elindul Curtis felé.
13. fejezet - INTERGALAKTIKUS ŰRHAJÓK, földi emberek elrablása, egy földön kívüli bázis, amely a hold sötét oldalán található, szupertitkos program az emberek és az idegenek keresztezésére, jóságos tekintetű szürke űrlények, akik képesek lebegni és falakon átsétálni, ráadásul kiválóan klarinétoznak; Preston Maddoc mindebben őszintén hisz - mondta Leilani. Időközönként áramkimaradás volt az este folyamán, így gyertyafénynél beszélgettek, időnként világított a tűzhely órája, és néha a szomszédos nappaliban is felvillant egy rózsaszínű lámpaernyős asztali lámpa. Az öreg hűtőszekrény az ingadozás miatt eleinte hörgő hangokat hallatott, aztán a kompresszor motorja egy ideig prüszkölt, majd teljesen leállt. - 47 -
A konyha egészen mostanáig csendesnek tűnt, de amikor végre leállt a hűtő, Micky megdöbbent a síri csenden, amelyben még a legyek zümmögését is hallani lehetett. Várakozva nézett fel a mennyezetre, mert úgy gondolta, hogy az áramszünet nem lehet véletlen. Leilani éppen az ufókról beszélt, ami azzal a különös érzéssel töltötte el, hogy a hiba nem egész Kaliforniában okoz zavart, hanem csak az ő lakókocsijukban, amely fölött egy távoli bolygóról származó űrhajó lebeg, titokzatos energiát bocsátva ki magából, ahogy a tudományos-fantasztikus filmekben már annyiszor látta. Amikor elkapta tekintetét a plafonról, észrevette, hogy Geneva néni és Leilani is felfelé bámulnak. A csendben Micky hallotta a gyertyák kanócának halk sercegését. Geneva felsóhajtott. - Átmeneti áramszünet. Mintha a harmadik világban lennénk, de ez a kormányzót persze a legkevésbé sem érdekli. És valahogy sosem éjszaka csap le ránk, hanem mindig a legmozgalmasabb időszakban. Lassan ideje lenne már megszoknom. - Engem nem zavar, amíg pitét ehetek - jelentette ki Leilani, és újabb falatot szúrt a villájára. - Szóval Dr. Doom megőrül az ufókért - folytatta Micky a témát. - Igazi hóbort ez nála. Ezen kívül csak egy dolog érdekli, az ufólelőhelyek felkutatása. Mióta elvette az anyámat, kizárólag ennek szenteli az idejét. Van egy nagy és zajos lakóbuszunk, abban utazgatunk körbe az országban a híres ufóészlelések helyszíneire. Voltunk már Roswellben, Új-Mexikóban és a Phlegm Fallsnál, Iowában is. Ahol valaha idegenek járhattak a múltban, oda mi is ellátogatunk, remélve, hogy újra megjelennek. Ha pedig valahol ufókat láttak, vagy emberek elrablásáról kapunk híreket, azonnal a helyszínre sietünk, bárhol legyen is az országban, mert nem szeretnénk lemaradni semmiről. Most csak azért vagyunk itt, mert a buszunkat éppen javítják, Dr. Doom pedig nem hajlandó szállodába vagy motelbe menni. Úgy gondolja, hogy ezeken a helyeken elkaphatja a légionárius betegséget, és a nagy étvágyú húsevő baktériumok is megtámadhatják. - Tehát egy hét múlva indultok? - kérdezte Geneva, és aggodalmas arccal nézte a kislányt. - Talán már néhány nap múlva - mondta Leilani. - Júliusban végig Roswellben voltunk, mert 1947 júliusában lezuhant a sivatagban egy idegen űrhajó. Dr. Doom szerint az ufók szívesen térnek vissza a korábban meglátogatott helyekre, és az évnek mindig ugyanabban a szakában. Elég érdekes, hogy ezek a furcsa, kicsi, szürke emberkék milyen gyakran teszik meg az utat a galaxison át, nem? Ha valaha úgy döntenek, hogy elfoglalják a Földet, szerintem nincs mitől tartanunk. Micky úgy gondolta, hagyja, hogy a kislány kibeszélje magát az ufókról, mert a végén úgyis eljut a bátyjához, Leilani azonban egyre jobban belebonyolódott az ufókról szóló mesébe. - A lényeget mondd, Leilani! Mi köze az ufóknak Lukipelához? Némi habozás után Leilani így szólt: - Dr. Doomnak volt egy látomása, és azt állította, hogy mindkettőnket meggyógyítanak majd a földönkívüliek. - Meggyógyítanak? - kérdezte ámulva Micky, aki a kislány deformitását nem tekintette betegségnek. Ellenkezőleg, Leilani magabiztosságát, okosságát és fékezhetetlen jókedvét látva senki nem gondolta volna róla, hogy fogyatékos, még most sem, amikor bal keze - amelyen jól látható volt a torzulás - az asztalon pihent. - Luki szörnyen deformált medencével született. A csípőizületeket rosszul építette fel nála a természet, a jobb combcsontja rövidebb volt, mint a bal, sőt jobb lábában is volt némi csontösszenövés. Sinsemilla szerint a terhessége alatt szedett hallucinogének hatalmas természetfeletti erővel ruházták fel. A hőség ellenére Micky hátán futkosni kezdett a hideg. Újra eszébe jutott az őrjöngő nő arca, ahogy a holdfény megvilágította acsarkodó vonásait. - Mi a véleménye erről az elméletről, Mrs. D.? - kérdezte Leilani némi gúnnyal a hangjában. - Baromság - összegezte Geneva néni. - A bátyád problémái... - folytatta akadozva Micky -, műtéttel nem lehetett volna rajta segíteni? - Az anyám túl okosnak tartja magát, hogy higgyen a nyugati gyógyításban. Inkább a mantrákban, a kántálásban, a természetes gyógymódokban és a pépes meleg borogatásban hisz, amelyek büdösebbek, mint az indiai szennyvízcsatornák. Micky csészéje kiürült. Nem is emlékezett arra, mikor itta meg második kávéját. Felkelt, - 48 -
hogy újra töltsön. Tehetetlennek érezte magát, ezért el kellett foglalnia a kezét, különben a fojtott dühtől nem tudott volna magán uralkodni. Legszívesebben behúzott volna valakinek Leilani nevében. Ha átmenne a szomszédba, hogy Sinsemillába életet verjen, csak tovább rontaná Leilani helyzetét. A félhomályban álldogált a pultnál, kitöltötte a harmadik kávét, majd megszólalt: - Tehát ez a zavart elméjű pasas körbe-körbe furikáz benneteket az országban, és keresi a földönkívülieket? - Azokat, akik rendelkeznek a gyógyítás képességével - pontosította Leilani. - A földönkívüliek, mivel magas szintre jutottak a csillagközi utazás területén, biztosan el tudják tűntetni a ráncokat, sőt nekem is vadonatúj testet tudnak varázsolni, ami hasonlít a mostanihoz, de nincsenek rajta tökéletlenségek. Szóval ezeket próbáljuk megtalálni már négy éve. - Leilani, kicsim, ne menj vissza hozzájuk! - kérte Geneva néni. - Nem engedjük, hogy velük menj, ugye, Micky? A Micky életét folyamatosan marcangoló kiolthatatlan haragnak egyetlen pozitívuma az volt, hogy minden illúziót sikeresen kioltott belőle. Nem dédelgetett már romantikus ábrándokat. Gen néni gyakorta látta önmagát Ingrid Bergmanként vagy Doris Dayként, aki egyetlen csábos mosollyal vagy a megfelelő szavakkal képes megmenteni egy veszélyeztetett gyermeket - miközben a háttérben lágy zene szól -, Micky azonban pontosan látta a helyzet reménytelenségét. Másrészről azonban, ha csupán a reménytelenség a végeredmény, talán mégsem kéne az illúziókat eltemetni. Micky visszaült az asztalhoz. - Hol tűnt el Lukipela? Leilani a konyhaablak felé nézett, de mintha valami időben és térben távolabbi dolgot figyelne. - A hegyekben. Nem is olyan régen. - Mikor? - Kilenc hónapja. November 19-én. Luki születésnapja 20-án van. Éppen tízéves lett volna. Dr. Doom látomásai szerint gyógyulásunk még tízéves korunk előtt bekövetkezik. Akkor mindketten újra egészségesek leszünk, ezt ígérte Sinsemilla is. - Különös fények jelennek meg az égen - vette át a szót Micky -, szürkés-zöld fények, amelyek szinte kiszippantanak a cipődből, egyenesen fel az anyaűrhajóra. - Ilyesmit nem láttam, de azt mondták, hogy Lukival minden pontosan így történt. A mostohaapám késő délután egy útszéli pihenőhely mellett leparkolta a buszt. Nem kempingben álltunk meg, még csak nem is egy rendes étteremnél vagy motelnél, hanem egy elhagyatott területen az út mellett. Körülöttünk mindenhol erdő. Azt mondta, hogy majd később keresünk egy buszparkolót. De először azt a különleges helyet akarta meglátogatni néhány mérfölddel arrébb, ahol állítólag egy Carver vagy Carter nevű fickót elvittek a Jupiterről érkező lila lények, úgy három évvel korábban. Azt hittem, szokás szerint mindannyian együtt megyünk, de akkor lekapcsolta a lakókocsit, amit a busz mögött vontattunk, és azt mondta, csak Lukit viszi magával. A kislány elhallgatott. Micky nem sürgette. Tudta, hogy olyasmit fog hallani, amit nem akar. Egy idő múlva Leilani gondolatai újra visszatértek a jelenbe, és a kislány Mickyre nézett. - Akkor már tudtam, hogy mi fog történni. Próbáltam velük menni, de ő... Preston nem engedte. Sinsemilla pedig lefogott, és nem engedett utánuk. - A kislány emlékeinek folyosóin egy szellem söpört végig, egy kicsiny lélek, akinek az egyik lába rövidebb, mint a másik, és Micky szinte látta a szellem átható kék tekintetét. - Emlékszem, hogy Lukipela odasétált a buszhoz, egyik lábával hangosan kopogott, és mereven tartotta, a csípőjét pedig olyan furcsán csavargatta. Aztán... ahogy elhajtottak... Luki visszanézett rám. Alig láttam az arcát, mert az ablak koszos volt, de azt hiszem, integetett.
14. fejezet BURT HOOPER BOLDOGAN üldögél a székén az étterem pultjánál. Nem veszi észre, hogy ha valaki, akkor ő lehetne a tökéletes Forrest Gump, aki jószívű ugyan, de meglehetősen bárgyú. Mr. Hooper tehát most csupa jóindulatból egy könnyed mozdulattal a mosdókhoz vezető fo- 49 -
lyosó felé mutat. A két cowboy egy emberként indul el Curtis irányába. Donella odaszól nekik, de - hiába a tiszteletet parancsoló méret! - még ő sem képes csupán szavaival visszatartani őket. Curtis jobb oldalán egy lengőajtó van, és ő benyomja annak ellenére, hogy nem tudja, mi van mögötte. Egy hatalmas konyhában találja magát, amelynek padlóját fehér kerámialapok borítják. Körben mindenütt óriási tűzhelyek, főzőlapok, hűtőszekrények, mosogatók és előkészítő asztalok. Labirintusszerű utak vezetnek közöttük, amelyek kitűnő menekülési lehetőséget biztosítanak a görnyedve rohanó kisfiúnak. Elhalad a tűzhelyek, a tíz láb hosszú főzőlap előtt, a forró olajjal teli mélysütők, valamint a hosszú előkészítő asztal mellett, és belép egy keskeny munkafolyosóra. Igyekszik minél kisebbre összehúzni magát, remélve, hogy kikerül a férfiak látóteréből, mielőtt azok belépnek a helyiségbe. Bár sikeresen tér ki a körülötte sürgölődő személyzet útjából, de mégis észreveszik. Mindenhonnan kiáltások hangzanak. - Hé, kölyök! - Mi a fenét csinálsz itt, fiú? - Tener cuidado, muchacho! - Ott van, vigyázz! - Loco mocoso! Egy újabb folyosón találja magát és meghallja, hogy a két cowboy is a konyhába ért. Egészen biztos, hogy ők azok, semmi kétség. A Gestapo embereinek erőszakosságával és vérszomjasságával törnek be a lengőajtón, csizmájuk sarka hangosan visszhangzik a padlón. Megjelenésükkor a konyha személyzete elnémul, és percekig szótlanul állnak, mint a divatbabák. Attól tartanak, hogy ezek ketten a szövetségi bevándorlási hivataltól jöttek, és illegális vendégmunkásokra vadásznak. Amint a két cowboy megjelenik, a kisfiú azonnal védelmezőkre talál a konyhai személyzet körében. Amint Curtis leguggolva halad előre az akadályok között a konyhában, a szakácsok, pékek és salátakészítők észrevétlenül kitérnek az útjából, segítik a mozgásban, testükkel igyekeznek eltakarni a két férfi szeme elől, és óvatos mozdulatokkal a hátsó kijárat felé terelgetik. Curtis fél, szájában a halálfélelem keserű ízét érzi. Szíve zakatol. A félelem mit sem tompít éhségén, érzi a sült csirke, a sercegő szalonna és a sült krumpli ínycsiklandó illatát. Hirtelen hangos zaj és kiabálás támad, jelezve, hogy a gyilkosok már a sarkában vannak. A konyhai dolgozók már tudják, hogy a cowboyoknak nincs házkutatási parancsuk, ezért újult erővel próbálják útjukat állni. Egy tiszta tányérokkal teli asztalnál Curtis megáll, és óvatosan kikukucskál két óriási edényhalom közül. Ekkor megpillantja egyik üldözőjét. A támadó jóképű, szinte kedves arcú. Bár Curtis gyakran nem tud eligazodni az emberek külsején, most mégis egyértelműen látja, hogy a férfi arcának minden négyzetcentiméteréből a gyilkosság utáni vágy sugárzik. A gyilkos tekintetéből világossá válik számára, hogy a részvét egyetlen szikráját sem lehetne kicsiholni belőle. Módszeresen végighalad a salátás előkészítő pult mellett, jobbra-balra tekinget, és menet közben mindenkit félresöpör az útjából. Társa talán távolabbról, egy másik útvonalon követi. Az étterem alkalmazottai már nem tiltakoznak olyan bátran, mert a támadók jeges közömbössége és hűvös elszántsága mindannyiukat megfélemlítette. Ilyen fickókat eddig csak a televízió híradójában láttak, amint bevásárlóközpontokban és irodaházakban lövöldöznek, sokszor minden különösebb ok nélkül. A fiú félig guggolva, dülöngélve, karjával egyensúlyozva folytatja útját. Az alkalmazottak apró bólintásokkal és finom mozdulatokkal jelezve egymásnak, tovább segítik Curtist a kijárat felé. Közben egy szakáccsal találja magát szemben, aki egy hot doggal teli csomagot tart a kezében. Ekkor óriási robaj rázza meg a helyiséget. Valaki beront a lengőajtón, és a két cowboy után veti magát. A konyha padlóján kemény, futó léptek döngése hallatszik. - FBI! FBI! Megállni! Azonnal álljanak meg! Curtis elkapja a hot dogos zacskót, a férfi pedig meglepetésében el is engedi. Curtis megle- 50 -
pődik az FBI érkezésén, de a legkevésbé sem könnyebbül meg a váratlan esemény láttán. A baj csőstül jön, mondogatta mindig az édesanyja. Az egyetemes igazságok gyakran egyetemes klisékben fejeződnek ki. A baj csőstül jön, és ha jön a baj, minden elszabadul, és hirtelen a legnagyobb káosz közepén találhatjuk magunkat. De káoszban sem szabad engedni, hogy a pánik eluralkodjon rajtunk, ugye, kicsi fiam? És ő mindig tudta a választ: Nem, mi sosem esünk pánikba. Édesanyja azt mondta erre: És miért nem esünk pánikba káoszban sem? Mire a fiú: Mert azzal vagyunk elfoglalva, hogy kimásszunk belőle! A háta mögött a konyhában mindenhol edények, evőeszközök zuhannak a padlóra éktelen csörömpöléssel. Azután fegyverropogás.
15. fejezet A KÁVÉ ELÉG HOSSZÚ IDEIG FŐTT, és elég erős, keserű is volt. Micky már a harmadik csészével itta. Leilani története rendkívül felkavarta. Geneva így szólt a kislányhoz: - Szóval te nem hiszed el, hogy Lukipela az idegenekkel ment el. - Csak úgy teszek, mintha elhinném - mondta csendesen Leilani. - Ha Dr. Doom is jelen van, én is boldogan várom, hogy Luki egy napon visszatérjen hozzánk. Lassan már két éve várom, hogy új testében visszajöjjön. Így a legbiztonságosabb. Micky majdnem megkérdezte, hogy vajon Sinsemilla elhiszi-e, hogy Lukipelát a földönkívüliek vitték el, de aztán rájött, hogy a nő, akivel korábban találkozott, nem csupán feltétel nélkül elfogadja a történetet, hanem könnyedén meg lehetne győzni arról is, hogy az űrlények tévésorozatok és kukoricapelyhes dobozok közvetítésével küldenek nekünk tudatalattira ható üzeneteket. Leilani végre beleharapott a második szelet pitébe. Hosszú ideig rágta az apró falatot, aztán tányérját bámulta. - Miért akarna megölni egy ártatlan gyermeket? - kérdezte Geneva. - Nincs rá logikus magyarázat - vonta meg a vállát Leilani. - Az újságokban mindent leírtak, olvassa el. - De a rendőrségre mégsem mentél el - jegyezte meg Micky. - Gyerek vagyok. - A gyerekeket is meg szokták hallgatni - mondta Geneva. Micky tapasztalatból tudta, hogy ez nem így van. - Egyébként - mondta - akár hisznek a rendőrök neked, akár nem, a mostohaapád történetét a földönkívüliek gyógyító képességeiről egészen biztosan nem veszik be. - Ezt úgysem fogják hallani tőle. Szerinte a földönkívüliek nem kedvelik a nyilvánosságot, és ez nem csupán a szerénységük miatt van így. Ők valóban komolyan gondolják. Preston azt mondta, ha másoknak beszélünk róluk, sosem hozzák vissza Lukipelát. Nagy terveik vannak. Az emberi civilizációt olyan szintre akarják emelni, hogy a Földet bevezethessék a Bolygók Parlamentjébe. Ehhez azonban időre van szükség. Amíg a titokzatos jótéteményekkel vannak elfoglalva, és igyekeznek megmenteni bennünket a nukleáris háború borzalmaitól és a krónikus hajhullás, korpásodás kínjaitól, addig nem szívesen látnák a körülöttük pofátlankodó csomó tudatlan bugrist, aki a montanai hegyekben, meg egyéb helyeken kutat utánuk: Ezért a földönkívüliekről csak magunk között volt szabad beszélni. Sinsemilla pedig megfelelő partner ebben. - És amikor arról kérdezik, hogy hol van Lukipela, akkor Maddoc mit mond? - kérdezte Geneva. - Először is senkinek nem tűnik fel, hogy a bátyám nincs velünk. Állandóan úton vagyunk, szerteszét kószálunk az országban. Nincs állandó lakhelyünk, állandó szomszédaink. Barátaink sincsenek. Emberekkel persze találkozunk útközben, de csak egy estét vagyunk együtt a kempingben, aztán soha többet nem látjuk egymást. Sinsemilla már rég megszakította a kapcsolatot a családjával, jóval azelőtt, hogy én megszülettem. Nem ismerem őket, és fogalmam sincs, hol lehetnek. Anyám csak ritkán beszél róluk, akkor is úgy emlegeti őket, mint intoleráns, öntelt barmokat, bár ennél sokkal durvább szavakat használ. Én viszont fogadalmat tettem Istennek, hogy nem leszek olyan mocskos szájú, mint az anyám, és önfegyelmemért cserébe, Ő majd megbünteti anyámat halála után. Az lesz a büntetése, hogy el kell magyaráznia, miért élt ilyen erkölcsi fertőben. - 51 -
Geneva szólalt meg: - És ha a rendőrség érdeklődik Lukipela iránt? - Azt mondják, hogy sosem létezett, hogy meg vagyok zavarodva, és mindent csak kitaláltam, mert túl élénk a fantáziám. - De ezt nem úszhatják meg! - Nagyon is! Sinsemilla rendkívül szabados életet élt azelőtt, hogy Dr. Doommal találkozott. Mesélte, hogy laktunk Santa Fében, San Franciscóban, Montereyben, Tellurideben, Taosban, Las Vegasban, a Lake Lahoe-nál, Tucsonban és Coeur d'Alene-ben is. Néhány helyre még emlékszem, de túl kicsi voltam, hogy mindegyiket fel tudjam idézni. Mindenhol csak néhány hónapot töltöttünk. Akkoriban állandóan váltogatta a férfiakat, voltak olyanok, akik drogoztak vagy kereskedtek a kábítószerrel. Mind csak a könnyű prédát látta anyámban, és hamarosan tovább álltak, mielőtt a zsaruk gyorsan keresnek nekik szállást a helyi börtönben. Szóval, fogalmam sincs, hogy mi lett azokkal a fickókkal, hol vannak most, és emlékeznek-e Lukipelára, vagy egyáltalán bevallanák-e, hogy emlékeznek. - A születési bizonyítvány! - jutott hirtelen Micky eszébe. - Az megfelelő bizonyíték lehetne. Tudod, hogy hol születtél? És Lukipela? Leilani beleharapott a süteménybe, és unottan rágta. - Nem tudom. - Nem tudod, hol születtél? - Sinsemilla szerint a sors keze nem érhet el hozzánk életünk végén, ha senki sem tudja, hol születtünk. De ezt csak akkor nem tudhatja senki, ha nem beszélünk arról a helyről, és akkor örökké élhetünk. Ő egyébként az orvostudományban és a kórházakban sem bízik. Azt állítja, hogy otthon születtünk, akárhol volt is akkor az otthonunk. Talán egy bába segített neki. Azon sem lepődnék meg, ha a megszületésünket sehol nem tartanák nyilván. A kesernyés ízű kávé teljesen kihűlt, Micky azonban ennek ellenére csendesen iszogatta. Attól félt, ha nem ezt, akkor a brandys üveget ragadja a kezébe, Leilani tiltakozását semmibe véve. Az alkohol azonban sosem csillapította haragját. Azért kezdett el inni, mert az ital tovább tüzelte a benne tomboló feszültséget. Hosszú időn át a harag volt a legjobb barátja. Úgy érezte, csak ez képes előre mozdítani, de nemrégiben úgy döntött, ellenáll a késztetésnek. - De, ugye, az apád után neveztek el? - kérdezte Geneva reménykedve. - Ha őt meg tudnánk találni... - Nem tudom, hogy Lukipelának és nekem ugyanaz-e az apánk. Sinsemilla erről sosem beszélt. Talán maga sem tudja. Luki és én valóban ugyanazt a vezetéknevet viseljük, de ez semmit sem jelent. Nem hinném, hogy ez az apánk neve. Egyébként sem mondta meg soha, hogy hívták, mert a nevekkel kapcsolatban is furcsán gondolkodik. Azt állítja, hogy mágikus erejük van. Ha ismered valakinek a nevét, az erővel ruház fel, és uralkodhatsz felette. Ezért jobb, ha a nevünket titokban tartjuk. „Boszorkány, seprűnyéllel a segged alatt, te boszorkány szuka, ördögi lélek, banya, aki lerepültél a holdról és szádra vetted a nevemet, azt hiszed, hogy megbabonázhatsz...” Sinsemilla vadul csillogó és forgó szemei jelentek meg Micky emlékeiben. Hirtelen hideg futott végig a hátán. Leilani így folytatta: - Állítólag csak azért szólította az apánkat Klonknak, mert ilyen furcsa hangot hallott mindig, amikor fejbe csapta. Nagyon utálta azt a férfit, talán ezért utál engem és Lukit is, bár Lukipelát valami miatt jobban, mint engem. A Sinsemilla Maddocról megtudott információk ellenére Geneva hajlott arra, hogy megbocsásson a nőnek. - Leilani, kicsim, tudom, hogy az anyád eléggé zavart fejű nő, azért mégiscsak az anyád, és a maga módján biztosan szeret is. Geneva néninek nem volt gyermeke. A természet nem adta meg neki, hogy szülhessen. A szeretet azonban, amelyet sosem tudott átadni a gyermekének, mit sem csökkent az idő múlásával, sőt inkább olyan hatalmassá terebélyesedett, hogy a környezetében élő minden embernek jutott belőle. - Egyetlen anya sem képes utálni a gyermekét. - 52 -
Micky nem először akart Geneva lánya lenni. Milyen más élete lehetett volna! Nem kellett volna folyton együtt élnie sem a haraggal, sem pedig az önpusztító gondolatokkal. Micky szeretetteljesen pillantott Genevára, aki ennek láttán elmosolyodott. Az idős asszony azonban valami mást is észrevett unokahúga szemében, valamit, ami segített neki megérteni, hogy ebben a kérdésben mennyire naivan gondolkodik. Arcáról azonnal lehervadt a mosoly. - Egyetlen anya sem képes erre! - ismételte meg halkan, ezúttal Micky felé fordulva. - Legalábbis én mindig így gondoltam. Ha máshogy éreztem volna, nyilván nem álltam volna ki emellett mindvégig. Micky elkapta a tekintetét Geneváról, mert nem akart a múltjáról beszélni. Legalábbis nem itt és nem most. Most Leilani Klonkról volt szó, nem pedig Michelina Bellsongról. Leilani csak kilencéves volt, és annak ellenére, hogy rövid élete során mennyi rémségen ment már keresztül, mégsem látszott dühösnek. Viszont elég keménynek és okosnak tűnt, és előtte állt a lehetőség, a jövő, bár pillanatnyilag mintha mindez egyetlen vékony hajszálon függne. Nem kellett jóvátennie egy csomó rossz döntést. A kislányt Micky a jó, tiszta és célokkal teli, értelmes élet reménységének tartotta, amit ő még mindig nem látott maga előtt. Leilani megszólalt: - Egyetlen dolog jut eszembe, ami miatt jobban utálhatja Lukipelát, mint engem. A neve. Engem Leilaninak nevezett el, ami azt jelenti „mennyei virág”, talán, mert... mert az emberek így nemcsak egy szánalmas bénát látnak majd bennem. Ez a legtöbb, amit öreg Sinsemillától, mint anyától el lehetett várni. Viszont azt mondja, hogy ismerte Lukit már a születése előtt. A Lukipela hawaii nyelven Lucifert jelent. Geneva elképedve kapta fel a fejét, és úgy tűnt, mindjárt felugrik, hogy magához vegye a brandys üveget, amelynek Micky mindeddig sikeresen ellenállt. - Fényképek! - szólalt meg Micky. - Képek rólad és Lukiról. Azzal bizonyítani lehetne, hogy igenis volt egy bátyád! - Minden róla készült képet megsemmisítettek. Mert ha visszahozzák az idegenek, akkor már tökéletesen egészséges lesz, és ha valaki megtalálja a korábbi fotóit, rögtön tudni fogja, hogy csak a földönkívüliek segíthettek neki. Így napvilágra kerülnének titkaink az idegenekről, és akkor ezeknek a csodálatos jótevőknek azzal kellene foglalkozniuk, hogy kitérjenek az ufóvadászok útjából, és nem maradna idejük az emberi civilizáció felemelkedésével törődni, és bevezetni minket a Bolygók Parlamentjébe, pedig a belépéssel együtt kapnánk egy csomó ajándékot, meg kedvezményre jogosító kupont is. Sinsemilla ezt is szóról szóra elhiszi. Talán, mert el akarja hinni. Egyébként eldugtam Luki két képét, de persze megtalálták. Most már csak az emlékeimben jelenhet meg az arca. Mindennap szánok rá időt, hogy lássam, emlékezzek rá, és felidézzem arcának részleteit, főleg a mosolyát. Sosem fogom elfelejteni, milyen volt. - A kislány hangja egészen ellágyult. - Nem hiszem el, hogy tíz évig velünk él, az élete minden percében szenved, aztán egyszerűen eltűnik, mintha nem is lett volna. Valami nincs rendben. Biztos, hogy nincs. Valakinek emlékeznie kell rá! Biztosan találnánk valakit! Geneva nénit - aki mélyen átérezte a kislány rémületét - megbéklyózta a némaság, mintha érzelmei átmenetileg lebénultak volna. Eddigi életében a legkülönbözőbb helyzetekben mindig sikerült megtalálnia legmegfelelőbb vigasztaló szavakat, pontosan tudta, mikor kell megsimogatni az emberek fejét, vagy egy homlokra adott gyengéd csókkal megnyugtatni őket, most azonban cserbenhagyta e képessége. Micky minden porcikáját átjárta a félelem. Úgy érezte, ismét rabszolgájává tette a sors, a lehetőségek és a veszélyes férfiak, és éppoly tehetetlen ellenük, mint gyermekkorában, amikor ugyancsak ezen erők fenyegetésében kellett élnie. Nem jutott eszébe semmi, amivel Leilanit megmenthette volna, hiszen korábban önmagát sem volt képes megmenteni, s ez a bénultság azt sugallta, hogy talán sosem lesz elég bátor, okos és elszánt, hogy beteljesítsen egy ennél sokkal nehezebb küldetést, és rendbe hozza saját elrontott életét. Leilani ünnepélyesen befejezte a második szelet süteményt is. Olyan lassan és komoran evett, mintha nem azért enne, hogy étvágyát kielégítse, hanem bátyja, Lukipela helyett akarna jóllakni, aki most nem ülhet velük az asztal mellett; a kisfiú helyett, aki szörnyűségesen eltorzult csípővel jött a világra, aki ennek ellenére olyan bátran közlekedett kopogós cipőjében, és valószínűleg - 53 -
mindennél jobban imádta az almás pitét. Könnyű fuvallat kavargott a helyiségben: a három égő gyertya közül az egyik lángját elfújta. A sötétség egyre jobban rájuk telepedett.
16. fejezet FEGYVERROPOGÁS HALLATSZIK, s közben virslidarabok repülnek a levegőben. Az üldözők látják őt, de a felfordulás fedezéket nyújt. Végre felcsillan előtte a menekülés reménye. Még a legsötétebb pillanatokban is láthatók reménysugarak, ha megvan a hitünk, hogy észrevegyük. A félelem olyan méreg, amely az elme szüleménye, a bátorság pedig az ellenszer, amely a lélekben tárolódik, készen arra, hogy a megfelelő pillanatban működésbe lépjen. A sikertelenségben és balszerencsében ott rejlik már a jövőbeli győzelem lehetősége is. Akik nem hisznek a dolgok intelligens, okos megtervezettségében, reménykedni sem tudnak, ám azok, akik mindennap maguk előtt látják a célt, boldogságban és örömben élnek majd. De ha ellenséggel találja magát szemben az ember, a leghatásosabb módszernek az bizonyul, ha jól irányzott mozdulattal tökön rúgja. A fenti és még számtalan hasonló okosság az Anyák bölcs tanácsai majdani és már felnőtt kaméleonoknak című könyvből való. A könyvet sajnos sosem adták ki, bár a kisfiú lelki szemei előtt mindig világosan látta a lapokat, amelyek tele voltak édesanyja bölcs tanácsaival. Őt tartotta a világ legfantasztikusabb anyukájának, ugyanakkor számára ő volt az elnyomással szembeni ellenállás mindennél jobban imádott jelképe is, akinek tanításai - mind filozófiai, mind gyakorlati, túlélésre vonatkozó tanácsai - szájhagyomány útján terjedtek, hasonlatosan a tábortüzek fénye mellett újra meg újra elmondott, évszázadokon át fennmaradt népmesékhez. Curtis reménykedik benne, hogy senkit nem kell tökön rúgnia, de azért minden eshetőségre felkészül a túlélés érdekében. A kisfiú természeténél fogva inkább álmodozó, mint földön járó lélek, és inkább költő, mint harcos, bár e pillanatban kétségtelenül nagy nyomás nehezedik rá, hogy a dolgokat ne annyira a költő, mint inkább a harcos szemszögéből lássa. Most éppen egy doboz virslit szorít a mellkasához, és gyorsan szökellve, mint egy majom, igyekszik minél gyorsabban megszökni a háta mögött kirobbanó harc elől. Az előkészítő asztalok alatt és között kúszva elhalad a magas szekrények mellett, amelyek nyitott polcain edények sorakoznak, és próbál megbújni a hatalmas konyhai eszközök mögött, amelyek pontos funkcióját nem is sejti. Lassan, de folyamatosan halad a konyha vége felé, ahová a dolgozók korábban is terelni próbálták. Már senki sem segíti őt. Azzal vannak elfoglalva, hogy saját maguk számára menedéket találjanak, hason csúszva, mint a katonák próbálnak elbújni a váratlanul kitört lövöldözés elől, miközben imáikat mormolják. Mindannyian igyekeznek a bőrüket menteni. A hirtelen kirobbant fegyverropogás közepette Curtis hallja a feje fölött röpködő, a falról és fémfelületekről visszaverődő, majd fába, edényekbe vágódó golyók ijesztő hangját. Mindenhonnan törött edények csörömpölése visszhangzik, és az eltalált hűtőgépből távozó mérgező hűtőgáz haragosan sziszegő hangja hallatszik. Az FBI szokásától eltérően nem bocsátkozik tárgyalásokba a fegyveresekkel, ami arra utal, hogy a cowboyok kezdték a lövöldözést. A két férfi valószínűleg nem kezdett volna azonnal tüzelni, ha nem tudják, hogy a szövetségiek tisztában vannak vele, kikkel állnak szemben. Ez igen megdöbbentő fejlemény, amely azonban Curtis számára nem derül ki egyértelműen a hatalmas felfordulás közepette. De ha a szövetségi nyomozók számára ismeretes, hogy e sötét alakok üldözik a kisfiút, akkor az ő létezéséről is tudniuk kell. És akkor felismerhetik. Curtis azt hitte, hogy egy egész szakasz üldözi őt. Sőt, talán egy egész hadsereg. Ellenségeink ellenségei azonban nem minden esetben a mi barátaink, legalábbis ebben az esetben egészen biztosan nem. Elmászik az előtte elterülő folyosó végéig, ahol egy konyhai dolgozót talál, aki a padlón ül, a sarokban a magas tárolószekrények takarásában összekucorodva. Félelem tükröződik szemeiben. Térdét az álláig felhúzva igyekszik minél észrevehetetlenebbé válni, és minél kisebbre öszszezsugorodni, hogy a visszapattanó lövedékek el ne találják. Egy hatalmas tésztaszűrőt tart maga elé, két kezével erősen markolva. Arcát egészen mögé rejti, remélve, hogy az eszköz némi biztonságot nyújt fejlövés ellen. A konyhában valahol egy férfi felordít. Valószínűleg eltalálták. Iszonyatos halálhörgés! Cur- 54 -
tis hallott már ilyen kiáltást éppen eleget. Különös, hogy egy lőtt seb ilyen kétségbeesett, rémült kiáltást képes kihozni az emberből. A szűrő apró nyílásain keresztül látja a rémült férfi szemeit. Amikor a férfi vietnami nyelven megszólal, és azt mondja: Mindannyian meg fogunk halni!, Curtis ugyanezen a nyelven válaszolja neki anyja egyik bölcs mondását: A balszerencsében ott rejlik a jövőbeli győzelem lehetősége is. A férfi valószínűleg nem ezt a választ várta a fiútól, ezért felháborodva így kiált vissza: Te megőrültél, fiam! Curtis megdöbben, de elég udvarias, hogy ne válaszoljon a sértésre, és inkább tovább mászik. A rémült kiáltások félelmet költöztetnek Curtis szívébe is, és bár a vad tűzharc hangja elnyomja a sikolyokat, ez mit sem segít bénultságán. Nincs már étvágya a hot dogokra, de azért makacsul szorítja a zacskót, hiszen tapasztalatból tudja, hogy az éhség gyorsan visszatér a legnagyobb félelem közepette is. A szív lassan gyógyul, az ész azonban könnyebben magához tér, testének pedig szüksége lesz élelemre. Különben sem szabad elfelejtkeznie Old Yellerről. Jó kutya! Jövök már, te kedves kis betyár! A lövések zajától csengeni kezd a füle. A hangzavar azonban hamarosan elül, és már hallja, hogy emberek kiabálnak, valaki káromkodik, egy nő pedig az Üdvözlégy Máriát kántálja. A konyha hátsó részében néhány alkalmazottat lát, akik egy nyitott ajtón át kifelé igyekeznek. Átfut a fején, hogy követi őket, ám ekkor észreveszi, hogy egy hatalmas hűtőszobába húzódnak vissza, amelynek szigetelt fémajtaját biztonságosan magukra zárhatják. Minden bizonnyal golyóálló menedéket nyújt. A fiú azonban nem menedékre vágyik, inkább gyorsan szeretné megtalálni a kijáratot. Egy újabb ajtó mögött egy kis raktárhelyiséget lát. Ez is hűtőszoba, körben mindenhol perforált fémpolcok sorakoznak. A polcokon kannákban, üvegekben narancs-, grépfrút- és almalé, mellettük tej, tojás és hatalmas sajtdarabok... Leemel egy narancsleves üveget, és próbálja az eszébe vésni, hogy egy napon vissza kell térnie Utahba - feltéve, hogy valaha élve kijut az államból -, hogy kifizesse ezt és a hot dogot is. Őszintén úgy gondolja, hogy ki fogja fizetni, amit elvitt, de pillanatnyilag mégis bűnözőnek tartja magát. Egyetlen reménye egy újabb ajtó, amely már a szabadba nyílik. Hamarosan meg is találja, amit keres. Friss levegő csapja meg arcát, és meleg szellő borzolja a haját. A narancsleves üveggel az egyik kezében és a hot doggal teli zacskóval a másikban Curtis berohan a kint parkoló kamionok közé, hogy minél előbb kiérjen az FBI-ügynökök és a cowboynak álcázott gazemberek látóteréből, bár attól is retteg, hogy a gyümölcslé-rendőrség, sőt a virsli-kommandó is hamarosan lecsap rá, ha nem szedi a lábát. Éppen amikor végre eléri a járművek közötti árnyékos területet, hangos kiáltásokat és futó lépések zaját hallja maga mögött. Túl közel vannak! Megáll, hogy szembenézzen azzal, aminek jönnie kell, miközben jól megmarkolja a gyümölcsleves flakont, hogy szükség esetén alaposan fejbe vágja a támadót. A hot dogoknak fegyverként nem veszi hasznát. Édesanyja önvédelmi utasításai sajnos nem terjedtek ki a kolbászfélékre. Ha a narancslével teli flakont elveszik tőle, csak az ellenfél tökön rúgása marad. Két, három, sőt öt férfi rohan el a kamionok mellett, erős, tagbaszakadt mind, fekete mellényt vagy széldzsekit viselnek, amelyek hátán hatalmas, világító, fehér betűkkel az FBI felirat olvasható. Kettő kezében puskát lát, a többieknél pisztoly van. Dühösen fújtatva és kiabálva rohannak az étterem hátsó bejárata felé, de egyikük sem veszi észre a csendesen megbújó Curtist. Végre újra mer levegőt venni, és megkönnyebbülten indul el nyugat felé a dolgozók autóinak fedezékében. Fogalma sincs, hová menjen, de egyelőre mindennél fontosabb, hogy távolabb kerüljön az étteremtől és a parkolótól. Besétál az autók közé, ahol hűséges társa vár rá. Hegyezi a füleit, és figyelmesen szimatol, de nem csak a virslik, hanem a gazdája iránt érzett aggodalom miatt is. Jó kutya! Tűnjünk el innen minél előbb! Az eb megfordul, és lassan lépkedve elindul előtte. Azután egymás mellett bandukolnak. - 55 -
Curtis követi, mert bízik a kutya éles szimatában és hallásában, és tudja, hogy nem vezeti egyenesen a cowboyok közelben leselkedő társainak vagy az FBI újabb különítményének a karjaiba.
17. fejezet A MAGÁNYOSOK ÉS RÉG ELFELEDETTEK KIKÖTŐJE Noah Farrelen kívül szinte mindenki számára egyet jelentett a Cielo Vista Ideggyógyintézettel. Az intézmény valódi neve kilátást ígért a Mennyországra, bár az igazság az volt, hogy alig nyújtott többet, mint egy röpke pillantást a Pokolba. Az intézet, nevével ellentétben, nem volt valami romantikus: az épület mór stílusban épült, a kertet rácsos kerítés határolta, s a falakat sárga és lila bougainvillea futotta be. A hívogató lugasok ellenére azonban senkinek sem jutott eszébe a környéken, hogy itt keressen szerelmet vagy lovagias kalandokat. Az egész létesítmény területén makulátlan tisztaság uralkodott; az őszibarack színűre festett falak és a fehér stukkó hozzájárult a barátságos hangulathoz. A tisztaság és a vidám színek azonban nem bizonyultak elégségesnek, hogy Noah-t kellőképpen oldott állapotba ringassák. Magánintézet volt, elkötelezett, barátságos személyzettel. Noah tisztelte a professzionális színvonalat, a dolgozók mosolyát és üdvözlő szavait azonban hamisnak tartotta. Nem mintha őszinteségüket kétségbe vonná, hanem mert ő is nehézkesen préselt ki magából mosolyt ezen a helyen, és mivel hatalmas bűntudattal érkezett, szíve túl nehéz volt, hogy intenzívebb érzéseket hordozzon. A földszinti hallban Noah Richard Velnoddal találkozott. A fiatal férfi azt szerette, ha Ricksternek szólítják, azon a szeretetteljes becenéven, amelyet még apjától kapott. Rickster, arcán különös, álmatag mosollyal, csoszogott el előtte. Vastag nyaka, súlyos kerek vállai, rövid végtagjai a szemlélőnek a mesék világából ismert kedves alakokat juttatták az eszébe, mintha egy kobold vagy egy jószívű manó bandukolna előtte. A legtöbb emberben egy Down-kóros beteg látványa sajnálatot, szánalmat, zavart ébresztett. Ezzel ellentétben Noah bármikor találkozott a huszonhat éves, de örök gyermek fiúval, mindig tudatára ébredt annak a tökéletlenségnek, amelyben a földkerekség minden fia és lánya osztozik, és csendes alázattal, saját tökéletlenségét szem előtt tartva, mindig össze tudta szedni akaraterejét, hogy foglalkozzon vele. - A kis pirospöttyös hölgy szereti a sötétet? - kérdezte Rickster. - Milyen kis hölgy? - kérdezett vissza Noah. Rickster felmutatta két összezárt tenyerét, mintha kincset rejtegetne közöttük, amit egy trón vagy oltár elé szeretne letenni ajándékként. Amikor Noah közelebb hajolt, látta, hogy Rickster markában egy katicabogár mászik. - Kicsit repül. - Rickster gyorsan összezárta a kezeit. - Majd elengedem. - A fiú felemelte fejét, és a sötétséget nézte az ablakon túl. - Lehet, hogy fél a sötétben. - Ismerem a katicákat - bólintott Noah. - Szeretik az éjszakát. - Biztos? A sötétben nem látszik az ég, és minden olyan nagynak tűnik. Nem akarom, hogy féljen. Rickster hangjában és szemében őszinteség látszott, olyan belülről jövő, mélységes kedvesség, és oly tiszta ártatlanság, amelyet senki nem ronthatott meg, és amely azt követelte Noah-tól is, hogy komolyan foglalkozzon a fiú katica iránti aggodalmával. - A katicák inkább a madaraktól félnek. - Mert a madarak megeszik a katicákat. - Így van. De a legtöbb madár a fészkében alszik egészen reggelig. A te kis pöttyös hölgyed biztonságban van a sötétben. Rickster összevont szemöldökéről és kemény arcvonásairól haragos kifejezést lehetett leolvasni, szájával azonban szélesen és diadalittasan mosolygott. - Sok mindent kiengedek, tudod? - Igen, tudom. Legyeket. Hangyákat. Lepkéket, apró bogarakat, amelyek már belefáradtak az ablaküveg elleni harcba. E gyerek-ember közülük sokat megmentett már. Kiviszi őket a Cielo Vistából, és szabadon - 56 -
engedi. Egyszer, amikor egy kósza egér rohangált összevissza az intézetben, folytonosan kicselezve a felügyelők és ápolók komikus üldözőcsapatát, Rickster letérdelt, kinyújtotta a karját, és egyszerűen megfogta. A rémült szökevény mintha megérezte volna az újjászületett Szent Ferenc jelenlétét, egyenesen hozzá menekült. Felszaladt a karján, majd a vállán megállt. A személyzet és a bent lakók üdvrivalgása és tapsvihara közepette a fiú felállt, kisétált, és szabadon engedte a remegő kis állatot a hátsó kertben, ahol egy pillanat alatt eltűnt a szemük elől. E különös szabadításokból Noah arra következtetett, hogy Rickster számára a Cielo Vistabeli élet mindenestül - a gondoskodó személyzet és a kényelem ellenére is - természetellenes állapot. A fiú élete első tizenhat évét odakint töltötte a nagyvilágban, édesanyjával és édesapjával. Őket nem sokkal ezután egy részeg sofőr ölte meg a Csendes-óceán partján, az autópályán. Mindez az otthonuktól alig tízpercnyire történt. Rickster nagybátyja volt a végrendelet végrehajtója, s egyúttal ő lett a fiú hivatalos gyámja is. Rickster azonban rendkívül kínos helyzetbe hozta rokonait, ezért helyezték el a Cielo Vistában. A fiú rémülten és magára hagyottan érkezett. Egy héttel később már ő volt a rovarok és egerek támogatója és védelmezője. - Egyszer vagy kétszer már engedtem szabadon katicát, de akkor világos volt. Noah gyanította, hogy a fiú talán fél a sötétben, ezért megkérdezte: - Szeretnéd, hogy kimenjek veled, amikor elengeded? - Nem, köszönöm. Látni akarom, amikor elrepül. Majd a rózsabokorra teszem. Biztosan tetszeni fog neki. Kezével újra védelmezőn eltakarta a katicát, és a szívéhez szorította, majd elcsoszogott a folyosón a főbejárat irányába. Noah úgy érezte, hogy lábai ólomból vannak, amikor megpróbált eljutni Laura szobájáig. A katicák felszabadítója ekkor utána szólt: - Laura ma elég furának tűnik. Talán megint az egyik kedvenc helyén van. - Melyiken? - Amelyik olyan szomorú. A hall végében benyitott a lány szobájába, amely kicsi volt, bár egyáltalán nem szűk. A sötét színű szőnyeg, bár olcsó darab volt, mégis melegséget és méltóságot kölcsönzött a helynek. A szoba falát nem a tipikus fehér csempe borította, hanem világos színű jávorfa burkolat. Mindez azonban egyetlen percre sem feledtette a látogatóval, hogy ideggyógyintézetben van. Az egyedüli fényforrás az ágy melletti éjjeli szekrényen álló lámpa volt. Laura egyedül lakott itt, mert nem tudott megfelelő kapcsolatot kialakítani senkivel, aki beköltözhetett volna hozzá. A lány az ágyon feküdt. Mezítláb volt, fehér pamut nadrágban és rózsaszín blúzban hevert az ágyra vetett gyűrött zsenília takarón, háttal az ajtónak és a lámpának. Fejét a párnán pihentette. Nem mozdult, amikor Noah belépett, sőt még akkor sem vett tudomást a férfi jelenlétéről, amikor az odament az ágyhoz, és megállt. Egyetlen testvére most volt huszonkilenc éves, és számára már mindörökre gyermek marad. Tizenkét éves korában veszett el a világ számára. Egészen addig ő volt az egyébként visszavonultan élő család szeme fénye. A fiatal nő, aki még mindig megkapó szépség volt, bal oldalán feküdt. Noah csupán arca jobb felét látta, amelyen nem hagyott nyomot az erőszak, amely mindörökre megváltoztatta az életét. Arcának párnán heverő másik oldala mintha Az operaház fantomjából lépett volna elő, az összeroncsolt csontokat heges bőrszövet tartotta össze. Bár a legjobb plasztikai sebészeket kérték fel, még ők sem tudták szépségét újjávarázsolni. A biztosító társaságok pedig nem hajlandók megtéríteni a költséges beavatkozások árát, ha a beteg olyan súlyos agykárosodást szenvedett, amely már nem teszi lehetővé számára a normális életvitelt. Ahogy Rickster már figyelmeztette, Laura valóban csak fizikailag volt jelen. Nem vett tudomást a körülötte zajló eseményekről, csak elmélyülten bámult maga elé. Talán emlékei között barangolt, vagy egy képzeletbeli, csak neki játszott drámát nézett. Más napokon mosolyogva, izgatottan csillogó szemekkel feküdt az ágyon, sőt alkalmanként örömtelien suttogott. De most valóban egy szomorú helyen tartózkodott. Elméje ismeretlen tartomá- 57 -
nyai közül ez volt a második legnyomasztóbb. Feje alatt a párna nedves volt, arcát összemaszatolták a könnyek, melyek némán patakzottak meleg barna szeméből. Noah a nevét mondta, de ahogy várta, Laura nem válaszolt. Megérintette a homlokát, de a lány még csak egy pislogással sem reagált. Ilyen reményvesztetten nem lehetett vele kapcsolatot teremteni, bár ez akkor is előfordult, amikor édes tudatlanságban leledzett. Rendszerint öt-hat, de ritkán akár nyolc-tíz óráig ebben az állapotban maradt. Betegségének voltak könnyebb periódusai, amikor képes volt egyedül felöltözni és étkezni, bár ilyenkor is enyhe bódultság látszott rajta, mintha fogalma sem lenne arról, hogy mit csinál és miért. Ilyenkor Laura néha reagált arra, ha a nevén szólították, bár általában úgy tűnt, mintha nem tudná, vagy nem érdekelné, hogy kicsoda. Ritkán beszélt, és Noah-t sohasem ismerte meg. Ha volt is valami emléke abból az időből, amikor még teljes életet élt, szórványos emlékképei valószínűleg annyira szétszóródhattak elméje sötétségében, hogy már nem volt képes újra összerakni őket. Noah leült a karosszékbe, ahonnan figyelhette a lány merengő tekintetét, szempilláinak rebbenését és könnyei lassú csordogálását. Bármennyire is fájdalmas volt neki húgát ebben az állapotban látni, még mindig hálás volt, hogy Laura nem süllyedt el végleg abba az ennél is zavarosabb képzelt világba, ahová szerencsére csak ritkán tévedt. Olyankor könnyes szemeiben a jeges rémület tükröződött, arcának szépséges vonásait pedig fájdalom torzította el. - Ezért az ügyért annyit kapok, hogy még egy fél évig maradhatsz - szólalt meg Noah. Csak azért dolgozott, hogy Laura elhelyezését ki tudja fizetni, ezért döntött úgy, hogy alacsony bérű lakásba költözik, hogy ócska kocsit vesz magának, hogy sosem utazik, ruháit pedig leértékelésen vásárolja. Tulajdonképpen élete egyetlen célja volt, hogy Laura költségeit fedezni tudja. Ha annyi évvel ezelőtt - amikor a lány tizenkettő, ő pedig tizenhat éves volt - megfontoltabban cselekedett volna, ha lett volna elég bátorsága, hogy szembeforduljon megvetésre méltó családjával és a helyes utat válassza, a húgát nem verték volna össze, és nem hagyták volna magára, hogy meghaljon. Laura élete akkor nem csupán a rémálmok és az illúziók világa lenne, amelyet csupán néha szakítanak meg viszonylag nyugodt időszakok. - Tetszene neked Constance Tavenall - folytatta a férfi. - Ha lenne módod arra, hogy felnőtté válj, azt hiszem, nagyon hasonlítanál hozzá. Valahányszor Laurát meglátogatta, mindig hosszasan beszélt hozzá. De akár a mostanihoz hasonló transzban, akár ennél éberebb állapotban volt, a lány sosem válaszolt, és nem is látszott rajta, hogy megérti, amit bátyja mond. Ő azonban ennek ellenére folytatta a szónoklatát, amíg ki nem fogyott a mondanivalóból. Noah meg volt róla győződve, hogy valahol a mélyben, a látszat ellenére, mégis sikerül vele kapcsolatot teremteni. Hosszú évek alatt kialakult makacsságát a reménynél sokkal meghatározhatatlanabb érzés motiválta: a hit, amit néha ő maga is butaságnak tartott, de sosem mondott le róla. Fontos volt hinnie Isten létezésében, hinnie abban, hogy az Úr eljuttatja Noah hangját és szavai értelmét a lány bezárt lelkéhez, s így vigaszt nyújt neki.
18. fejezet CURTIS SIETVE IGYEKSZIK ELHAGYNI a dolgozók számára fenntartott parkolót. Ekkor mintha fegyverropogást hallana. A szomszédos kétszintes motel ablakaiban egyre több helyen nyílik szét a sötétítő függöny. Az ablakokban emberek jelennek meg, akik kíváncsian találgatják, hogy mi a kavarodás oka. Lehetetlen megállapítani, honnan jönnek a hangok. A zűrzavar mindenki érdeklődését felkelti. Az étterem bejáratán át egyre több menekülő vendég rohan a szabadba, mintha annak örülne, hogy már nem fenyegeti veszély. Odakint egymás lábát taposva igyekeznek minél messzebb kerülni az épülettől. A zavarodott menekülők egyesével, kettesével vagy családostul, kézen fogva rohannak autóik felé. Néhányan még félve visszanéznek, amikor újra fegyverropogás hallatszik az étterem belsejéből. Ezúttal Curtis is tisztán hallja. Hirtelen azonban valami más vonja magára a kisfiú figyelmét. Éktelen dudálás és vakító - 58 -
fény tölti be a parkolót. Egy zárt teherautó száguld le az autópálya lehajtóján, egyenesen a benzinkút felé. A sofőr a reflektorokat is villogtatja, jelezvén, hogy járműve irányíthatatlanná vált. A töltőállomás hatalmas tartályaiban tárolt benzin, ha felrobban, kétségkívül egyenes utat jelent a pokolba. Ha a hatalmas robajjal alázúduló teherautó belevágódik a kutakba és legyalulja a környéket, az azt követő detonáció hasonlatos lesz ahhoz, mintha a Mindenható Úristen már elegendő emberi bűnt látott volna, és most dühösen próbálná eltaposni teremtményeit hatalmas, tüzes csizmáival. Curtis nem tudja, hol keressen menedéket a pusztító erejű kamion elől, nincs ideje, hogy elrejtőzzön. Nem fenyegeti az a veszély, hogy szétlapítja az egyre gyorsabban közelítő jármű, mert ahhoz túlságosan sok kúton és egyéb akadályon kéne először átgázolnia. Ám a várható óriási lánggömbök, az égő benzinfolyamok, a levegőben lángolva repdeső, eltévedt törmelékdarabok legalább annyira veszélyeztetik életét. A Peterbilt éktelen motorzúgás és autókürt-sivítás közepette, vadul villódzó reflektorokkal elvágtat az üres kút mellett. A szervizállomás alkalmazottai, a sofőrök, az autókból kiszálló vezetők és utasok féktelen üvöltéssel pattannak szét előtte. Lelki szemeik előtt már látják magukat, ahogyan unokáiknak mesélik e kalandot, mert legnagyobb meglepetésükre az óriási kamion egyetlen benzinkutat sem talál el, nem ütközik bele egyetlen járműbe sem, hanem egyenesen átvág a hosszú előtető alatt, és az épületek felé veszi az irányt, miközben hátsó kerekei csikorogva tiltakoznak a manőver ellen. A légfékek éktelen hangjának hallatán mindenki joggal hihette, hogy a sofőr eszét vesztve, kétségbeesetten küzd, hogy az elszabadult járművet megzabolázza. A kerekek szürkéskék füstöt eregetnek. A Peterbilt megrázkódik, mintha össze akarna rogyni, és megperdül. A fékek fájdalmasan nyöszörögnek, amikor a sofőr hozzáértő módon nem tövig nyomja, hanem pumpálni kezdi lábával a pedált. Az egyik kerékről ekkor levágódik a gumiköpeny, és nagy csattanással a járdán landol. A kutya nyüszíteni kezd. Curtis ijedten kapkod levegő után. Egy másik kerékről is leválik a gumiköpeny, és az előző után repül. Egy gumiabroncs felhasad, a vontató megrázkódik, a kipufogódobok hangosan ugatnak, majd egy másik kerék is kidurran. A légvezeték eltörik, a nyomás leesik, és a fékek automatikusan leblokkolnak, így a teherautó lassan, de határozottan csúszni kezd. A megperzselődött gumiabroncs bűzösen füstölög, s a tiltakozó futómű ekkor még egy halk horkantást hallat, majd remegve lefékez a motel előtt, az étterem mellett. Az egész szerkezet sziszeg, kattog és füstöl. A kutya rémületében maga alá vizel. Curtis sikeresen erőt vesz magán és áldja az eszét, hogy valamivel korábban meglátogatta a mosdót. A hatalmas teherautó elég különösen összerakott jármű, a kocsiszekrénynek nem hátul, hanem oldalt van két nagy ajtaja. Egy pillanattal később, amikor a kamion már valóban teljesen leáll, az ajtók hirtelen félrecsúsznak, és rohamosztagos külsejű férfiak ugrálnak ki belőle. Egyáltalán nem tűnnek rémültnek vagy idegesnek, ahogy az ilyen előzmények után elvárható lenne. Azonnal rendezik soraikat, és harci alakzatba rendeződve felállnak. Legalább harminc, fekete ruhás férfi mászik elő a teherautóból: egy egész kommandós osztag, amelynek minden tagja fényes, fekete rohamsisakot visel. A törésbiztos műanyag arcvédőkbe mikrofonokat építettek, hogy folyamatosan kapcsolatot tudjanak tartani egymással. Golyóálló mellényt viselnek. A katonák övtáskájában extra töltények, tölténytáskák, könnygázgránátok, bilincsek. Csípőjükön automata kézifegyver. Azért jöttek, hogy leszámolást hajtsanak végre. Hogy Curtisszel is leszámoljanak. Utah államnak ezen a viszonylag félreeső részén a kommandósok hirtelen felbukkanása mindenképpen megdöbbentő esemény, hiszen ennyire rövid idő alatt - alig öt perc telhetett el a lövöldözés óta - valószínűleg még egy jelentősebb város polgármestere sem lenne képes ilyen felszereltségű és erejű osztagot kivezényelni, bármilyen sok pénzből gazdálkodik, és bármilyen hatásos eszközökkel rendelkezik is. Ahogy a különítményesek kiszállnak a kocsiból, egy sisak nélküli férfi ugrik ki az utasfülké- 59 -
ből, és a járdára pattan. Bár a sofőr mellett ül, ő a kontingens egyetlen tagja, akinél sem pisztoly, sem UZI nincs. Fején fülhallgató, szája előtt mikrofon. Sötét színű széldzsekit visel, amelynek hátán hatalmas betűkkel virít a fehér FBI felirat. A csapat többi tagján semmiféle megkülönböztető feliratot vagy katonai jelzést nem látni. Curtis több tucat filmet látott már, s ezekből megtanulta, hogy a Szövetségi Nyomozó Iroda kitűnő eszközökkel rendelkezik, hogy éppoly könnyedén tudjon hadműveleteket végrehajtani az Utah-beli vadonban, ahogyan, mondjuk, Manhattanben. Minden bizonnyal rátaláltak azokra a gyilkosokra, akik Curtis családját lemészárolták. Valószínű tehát, hogy ismert előttük az egész történet, és úgy tűnik, elegendő bizonyítékkal is rendelkeznek. Az FBI nyilván pontosan tudja, miben mesterkedik a két cowboy, sőt azt is, hogy éppen mit keresnek az ország nyugati felében. Várhatóan hamarosan rátalálnak az általuk üldözött zsákmányra is, aki nem más, mint Curtis. Ha kinyitják a szemüket, akár maguk is láthatják, hiszen a kisfiú nem messze áll tőlük egy lámpa alatt. Rádöbben, hogy ő most egy könnyű célpont. Curtis a rémülettől egy pillanatra lemerevedik, és attól fél, hogy azonnal golyók kezdenek röpködni a füle mellett, hogy buzogánnyal és baseballütővel támadnak rá, megbilincselik és elhurcolják. Ehelyett - bár a kommandósok többsége valóban észreveszi Curtist - senki nem foglalkozik vele. Néhány másodperccel azután, hogy kiözönlöttek a teherautó gyomrából, máris alakzatba rendeződve indulnak az étterem felé. A kifelé tülekedő emberek megdermednek az épület felé menetelő fenyegető külsejű kommandó láttán. Pár másodpercnyi bénultság után azonban visszanyerik cselekvőképességüket, és elindulnak autóik felé, hogy minél előbb maguk mögött tudhassák a hirtelen hadszíntérré vált parkolót. Curtis hallja, hogy körülötte mindenhol kioldódnak az autók riasztói, és nyílnak a központi zárak. Old Yellerre különös hatást gyakorolnak e csipogó hangok, ráadásul ösztönösen felismeri azt is, hogy idejük egyre fogy. A kamionos pihenő túlságosan forgalmas hely; jobb, ha egy félreesőbb helyen levő bázist keresnek maguknak, ahol nem forr körülöttük a levegő. A kutyalány hirtelen körbefordul, szétnéz, aztán elrohan a szomszédos Honda irányába, és egy időre eltűnik Curtis szeme elől. Curtisre még nem hozott bajt, ha a kutyát követte, így most is azonnal elindul négylábú társa után. Végigrohan a parkoló autók között, és hamarosan utoléri. Éppen egy Windchaser lakóbusz mellett állnak, amikor felhangzik a riasztó jellegzetes két rövid vijjogása, és a busz lámpái kétszer egymás után felvillannak. A kutya hirtelen megáll, mögötte Curtis is lefékez. Egymásra néznek, majd az ajtóra, azután újból egymásra. A Windchaser tulajdonosait még nem látni, de valószínűleg nem lehetnek messze, ha távirányítóval is ki tudják nyitni a központi zárat. Talán épp az autó túlsó oldalán közelítenek. Curtis tudja, hogy nem ez a legmegfelelőbb autó számukra, de nincs idő arra, hogy egy fényűzőbb lakóbuszt keressenek maguknak. Most egyébként sem ez a lényeg. Nem válogathatnak. A kommandósok még csak most nyomulnak befelé az étterembe, hogy elbánjanak a cowboyokkal, de valószínűleg hamarosan eljut hozzájuk a hír a kisfiúról, aki miatt a felfordulás kialakult, és ekkor hirtelen eszükbe jut majd a parkolóban álldogáló kisgyerek, aki egy kanna narancslét szorongatott az egyik, és két zacskó virslit a másik kezében. És emlékezni fognak a kutyára is. Akkor pedig nagy bajba kerülhetnek! Curtis tehát kinyitja a lakóbusz ajtaját. A kutya azonnal beugrik, a fiú követi, és gyorsan behúzza maguk után az ajtót. Lebújnak, hogy kintről nehogy meglássák őket. Gyorsan a busz hátsó részébe mennek. A folyosón és étkezőn túl helyezkedik el a fürdőszoba. Curtis hallja a kutya zihálását. A szűk mosdófülkében egészen biztosan nem férnek el. Egyébként sem jó ötlet, mert a tulajdonosok épp az étteremből jönnek, és valamelyiküknek biztosan vécére kell hamarosan mennie. Curtis eltapogatózik a mosogató, a teletömött mosógép és a szárító mellett, és egy magas, - 60 -
keskeny ajtónál találja magát. Egy ruhásszekrény! Nyilvánvalóan tele van mindenfélével, gondolja, amikor kinyitja az ajtaját, és máris érzi, hogy a szekrény tartalma megindul kifelé, ezért gyorsan bevágja az ajtót, ami remélhetőleg felfogja a kizuhanó ruharengeteget. A busz elején ajtók nyílnak, és egy férfi és egy női hang hallatszik. Léptek dübörögnek a feljáró lépcsőin, a padló megremeg a súly alatt. Az elülső helyiségben lámpák fénye gyullad, megvilágítva Curtis előtt a folyosót. A fürdőszoba ajtaja félig becsukódott, így nem láthatja a tulajdonost, de szerencsére így ők sem veszik észre a hívatlan vendégeket. Még nem. Mielőtt még egyikük úgy döntene, hogy azonnal meglátogatja a vécét, Curtis kinyitja az utolsó ajtót, és egy még sötétebb szobába jut, ahová nem ér el a fürdő halvány fénye. Balra tompán csillog két négyszögletes ablak, mintha egy lekapcsolt tévé monitorja foszforeszkálna. Elölről egyre hangosabb és izgatottabb hangok hallatszanak. Beindul a busz motorja. Nyilván gyorsan el akarnak tűnni a repkedő golyók elől. A kutya már nem liheg; elhalad Curtis mellett, a lábához dörgölőzik. A sötétségben nyilvánvalóan semmilyen veszély nem leselkedik rájuk, hiszen a négylábú finom érzékszervei azonnal jeleznének. Curtis átlép a küszöbön, és óvatosan behúzza maga mögött az ajtót. A padlóra teszi a narancslevet és a virslit, és suttogva mondja a kutyának: Jó kutya! Reméli, hogy Old Yeller megérti, mennyire hálás neki. Kezével kitapogatja a lámpa kapcsolóját, és egyetlen pillanatra felkapcsolja, hogy képet kapjon a helyiségről. Egy kicsi szobában vannak. Középen franciaágy, körülötte minimális hely. Beépített éjjeliszekrény, a sarokban tévéállvány. Két tükrös tolóajtó mögött ruhásszekrény rejtőzhet, abban is biztosan olyan zsúfoltság van, hogy a fiú és a kutya már nem férne be az ingek és cipők közé. Végül is lakóbuszon vannak, nem főúri kastélyban! Amikor ezt a buszt választották, vállalták a veszélyt. Azzal azonban egészen mostanáig nem számolt Curtis, hogy a guruló lakásnak nincs hátsó ajtaja. Tehát távozniuk is ugyanott kell, ahol bejöttek, hacsak nem az ablakon másznak ki. Nem lesz könnyű dolga, ha a kutyát ki akarja tenni az ablakon. Kutyával menekülni nagy feladat, főleg, ha az ijedt tulajdonosok a szoba ajtajából figyelik. De Old Yeller végül is nem egy óriási dán dog, szerencsére, ám sajnos nem is palotapincsi, így Curtis nem tudja gond nélkül az ingjébe rejteni, és kimászni vele a szűk ablakon, ahogy a köpenyt viselő szuperhősök szokták. A Windchaser elindul. Curtis az ágyra ül, kitapogatja a szélét és az alját. Nem hagyományos franciaágy, mert az alját a szélénél a padlóhoz rögzítették, így egyáltalán nem lehet elrejtőzni alatta. Hirtelen a lakóbusz dudáját hallja. Curtis az ablakhoz rohan, és a félrehúzott függöny mögül kinéz a parkolóra. Az autók, kisbuszok, kamionok és néhány terepjáró mind egyszerre indulnak el, és figyelmen kívül hagyva a felfestett jeleket, fejvesztve igyekeznek kifelé a parkolóból. Mindenki az autópálya felé tart. Az autók kürtjének hangján, a fékek zaján és a kerekek visításán kívül a kisfiú füle még valami jellegzetes zajra is felfigyel: mintha egy helikopter körözne a közelben. Curtis megtalálja a reteszt, és félretolja az ablakot. Kidugja fejét a nyíláson, és fejét tekergetve próbálja megtalálni, honnan jön a zaj. Meleg sivatagi levegő simogatja az arcát. Az égbolt sötéten borul fölé. Szaladni kezdenek, majd hirtelen eltűnnek mellőlük az utcai lámpák. A csillagok fénye világítja be az utat. A Windchaser végre valóban elindult. A helikopter zaja erősödik, mintha egyre közelebbről hallaná a rotorok dübörgését. Szinte érzi a fülében a levegő örvénylését. És itt van! A helikopter elhalad a Windchaser fölött, alig tizenöt lábra Curtis fejétől! De nem a közlekedést szemmel tartó egységek gépe, amilyennel az országúti járőrök is repülnek, sőt nem is a kényelmes, nyolcszemélyes utasszállító fajta, hanem egy hatalmas, fekete, fegyverekkel felszerelt gép! Katonai helikopter, óriási gépfegyverekkel az alján, talán még rakéták is vannak rajta! A fülsiketítő robaj szinte szétrepeszti a fiú dobhártyáját, koponyáját. Orrát megcsapja a forró fém és motorolaj szaga. - Gyerünk! Gyerünk! Gyorsan! - Curtis szinte tolná maga előtt a lakóbuszt, mert az éjszaka egyre félelmetesebb. Mintha egy nagy fekete vadállat leselkedne rá, és több millió szemével figyel- 61 -
né. A mozgás menekvés, a figyelemeltereléssel időt nyerhet, az idő pedig - és nem csupán a távolság! - hűséges társa a menekülésben, hozzá segítheti a szabadsághoz, és hogy valóban Curtis Hammond lehessen! - Gyerünk! Gyerünk! Gyorsan!
19. fejezet LEILANI MÉLYSÉGESEN szégyellte magát, amikor felállt az asztal mellől, hogy hazainduljon Geneva lakóbuszából, és elég őszinte hangulatban is volt, hogy szégyenét önmagának bevallja, bár annyira azért nem, hogy érzéseinek valódi okával is szembenézzen. Micky és Mrs. D. próbálta Leilanit marasztalni. Féltették a kislányt. Aggódtak, hogy az anyja majd darabokra aprítja az éjszaka kellős közepén, vagy fokhagymát dug a fenekébe, és almát tesz a szájába, hogy megsüsse a másnapi vacsorára, bár a kislányra való tekintettel inkább nem adtak hangot ebbéli aggodalmaiknak. Leilani ismét megnyugtatta őket, ahogyan korábban már annyiszor, hogy az anyja önmagán kívül senkire nem jelent veszélyt. Igaz ugyan, hogy egy alkalommal az öreg Sinsemilla valóban felgyújtotta a lakóbuszt, miközben kokaint készített elő az esti szippantáshoz. Az erőszak azonban távol állt tőle. Ahhoz nem csupán múló őrület vagy tartós elmebaj szükségeltetik, hanem valódi szenvedély. Ha az őrültséget aranypénzekben ki lehetne fejezni, az öreg Sinsemilla valószínűleg egy hatsávos autópályát végig beteríthetne velük innen egészen Óz birodalmának bejáratáig. Valódi, szándékos erőszakra utaló hajlam azonban nem volt benne. A legkülönfélébb drogok már kifüstölték belőle a szenvedélyt, és pusztán a nyomasztó ürességet hagyták hátra. Mrs. D. és Micky Dr. Doom miatt is aggódott. Őt sokkal súlyosabb esetnek tartották, mint az öreg Sinsemillát, mert még voltak tartalékai, amit Leilani ellen fordíthatott, és minden apróság tovább tüzelte halálimádatát. A férfi a halál virágzó kertjében élt, és saját fekete rózsái iránt érzett szerelmet, amelyek a pusztulás bűzét ontották magukból. Olyan szabályok és törvények szerint élt, amelyekben nem volt hajlandó megalkuvásra, és amelyeket minden körülmények között szigorúan betartott, bármiről legyen is szó. Mivel úgy döntött, hogy tízéves korára meggyógyítja Leilanit, de ha addig nem jönnek érte a különleges gyógyító képességekkel bíró földönkívüliek, Preston sokkal hatásosabb módszer segítségével „gyógyítja” majd meg, amely ugyan nem olyan látványos, ám szuperbiztos. Preston morális érzékenységét valószínűleg súlyosan sértené, ha a kislány fejére párnát kellene szorítania, vagy a születésnap előtti estén halálos injekciót kellene neki beadnia, mert mindig ügyelt arra, hogy a legmagasabb erkölcsi mércének is megfeleljen. Leilani elindult lefelé Geneva konyhájának hátsó lépcsőjén. Nem volt kedve elhagyni Mickyt és Mrs. D-t. Szerette, ha körülötte mosolyognak az emberek. Mindig remélte, hogy azt gondolják róla: Micsoda okos kislány! Milyen édesen pimasz kölyök! Szerette volna, ha mindenki jó képességűnek, intelligensnek és fesztelennek, nem pedig unalmas és faragatlan gyermeknek tartja. Nem akarta, hogy csak egy szerencsétlen torzszülöttet lássanak benne. Ezen az estén azonban az volt az érzése, hogy nem sikerült meggyőznie környezetét, és a körülményeknek köszönhetően inkább szánalmat, mint örömet vélt felfedezni a házigazdák szemében, ami szomorúsággal töltötte el. Szégyent azonban nem emiatt érzett, hanem inkább azért, mert majdnem feltárta a teljes igazságot. Ahogy keresztüllépkedett a sötét hátsó kerten, tréfával próbálta elterelni magáról a figyelmet. Úgy tett, mintha a száraz rózsabokor tüskés ágai fenyegetnék, ezért megfordult, hogy támadást intézzen ellenük. Széles mozdulatokkal hadonászott, közben kiabált: - Vissza! Vissza! Mindeközben azt leste, hogyan fogadták e kis közjátékot, rájött, hogy újabb hibát követett el. Mind Micky, mind pedig Geneva aggodalmas tekintettel figyelve álltak a lépcsőn a gyér lámpafényben. Leilani nem is csupán aggodalmat, hanem egyenesen elkeseredettséget, és féltést olvasott ki a szemükből. Micsoda társasági diadal! Hívja meg ön is „Mennyei virág” Klonk-ot! Ne feledje: a statisztikák szerint vacsoratársainak csak igen kis hányada követ el öngyilkosságot! Leilani nem nézett vissza többet. Igyekezett a hátralévő távolságot minél gyorsabban és minél kevesebb bicegéssel teljesíteni. Amikor erősen koncentrált a fizikai teljesítményére, valamivel kecsesebben és meglepő gyorsasággal tudott járni. - 62 -
Még mindig szégyellte magát, de nem a rózsabokorral elkövetett bohóckodás miatt, hanem mert úgy gondolta, hogy joga van szemmel tartani és korlátozni Micky alkoholfogyasztását. A beavatkozással bűntudatot akart kelteni, bár valódi aggódás is motiválta tettét. Hiszen Micky mégsem Sinsemilla! Micky nyugodtan megihat egy-két brandyt, meg se kottyan neki, Sinsemillát viszont rövidesen saját hányadékában fetrengve találják meg. Orrának porcos része elrohadt a kokaintól, agyának felületén pedig hallucinogén gombák buja tenyészete nő. Micky nem ilyen volt. Hát, persze, hogy nem lehet ilyen! Micky az iváson keresztül valójában saját önpusztító tendenciáit táplálta. Leilani azonban első pillantásra felfedezte e veszélyes hajlamát, ráadásul sokkal gyorsabban, mint ahogyan a legostobább gombakereső malacok rátalálnak a rejtőzködő szarvasgombára, ami bár nem túl hízelgő hasonlat, mégis igaz. Micky sosem juthat el olyan messzire, mint Sinsemilla, mert benne ott van az erkölcsi iránytű, amely Sinsemillából vagy már kiveszett, vagy sosem volt meg benne. Az a kilencéves okoskodó kölyök tehát, aki bár jó ítélő képességgel és elég nagy bátorsággal rendelkezik, hogy Micky Bellsong arcába vágja, hogy eleget ivott, nagyon is szégyellhetne magát! Leilani átvágott a kerten, ahol anyja valamivel korábban hold-táncát járta, s közben bevallotta magának, hogy szégyenérzete egyáltalán nem azért támadt, mert olyan durván viselkedett Mickyvel, sőt nem is azért, mert két egész almás pitét megevett. Az igazság - amelyet Istennek tett ígéretéhez híven mindennél fontosabbnak tartott, bár nem volt bátorsága mindig szembenézni vele - az volt, hogy azért szégyellte magát, amiért mindent kitálalt az este. Eléjük öntötte az egész történetet. Mindent elmondott nekik Sinsemilláról, Prestonról, az idegenekről, és Luki megöléséről, akit valószínűleg a montanai erdőben hantoltak el. Micky és Mrs. D. kedves emberek voltak, törődtek vele, és amikor Leilani feltárta előttük a helyzetet, nem tehetett volna nekik rosszabb szolgálatot. Mintha a házuk előtt a kertben lerakott volna egy nagy teherautónyi trágyát. Félelmetes és nyugtalanító történettel terítette őket, pedig segíteni sem tudtak neki. Leilani mindenki másnál jobban tudta, hogy olyan csapdába esett, amelyből senki nem tudja kiszabadítani. Ahhoz, hogy egyáltalán lássa a menekülés reménysugarát maga előtt, le kéne rágnia a lábát, hogy megszabaduljon a csapdából, mielőtt betölti a tizedik születésnapját. Az, hogy ma este feltárta titkát, egyáltalán nem segített neki, csupán rossz érzésekkel töltötte el Mickyt és az édes Mrs. D-t. Amikor odaért a lépcsőhöz, amelyen Sinsemilla gubbasztott a hold-tánc után, Leilani újra kísértést érzett, hogy visszanézzen, de ellenállt a késztetésnek. Tudta, hogy még mindig figyelik, és egy vidám integetés sem nyugtatná meg őket. Sinsemilla nyitva hagyta a konyha ajtaját. Leilani belépett. Amíg Genevától eljutott saját lakókocsijukhoz, visszatért az áram. A falióra ismét világított, de rossz időt mutatott. A karcsú, piros mutatók rendületlenül rótták a perceket és másodperceket, ám az idő múlása mintha végleg elakadt volna. A házban tökéletes csend honolt; az idegtépő várakozás némasága volt ez, a vészjósló csendé. Dr. Doom nem volt otthon. Talán éppen egy barátjával vacsorázott, vagy moziba ment. Vagy valakit megölni. Egy napon majd Preston egyik áldozatának - akire nincs hatással a doktor bűbájossága és együttérzése - talán majd sikerül meglepnie a férfit. A ravasz meghúzásához végül is nincs szükség túlságosan nagy fizikai erőre. Leilani sosem volt a szerencse kegyeltje, így most sem remélte, hogy Preston ezen az éjszakán kapja meg a végzetes golyót, amely majd megállítja a szívét. Előbb vagy utóbb biztosan hazatér, és magával hozza a halál leheletét. A konyhából belátta az étkezőt és a lámpával megvilágított nappalit is. Az anyja nem volt sehol, de ez egyáltalán nem azt jelentette, hogy nincs ott. Az öreg Sinsemillát mostanra már olyan mélyen gyűrték maguk alá a démonok és a drogok, hogy nagyobb eséllyel lehet egy kanapé mögött vagy embriópózban, egy ruhásszekrényben rátalálni, mint egy karosszékben kötögetve. Az egy-egy hétre kikölcsönözhető lakókocsiktól természetesen egyetlen bérlő sem várt el főúri berendezést, s ez Leilaniéknál sem volt másként. Az álmennyezeten beázás nyomait lehetett látni. A napfény fakó sárgára szívta a sötétítő eredeti színét, a bútorok szövethuzatán zsíros foltok éktelenkedtek, és minden bűzlött a cigarettafüsttől. Kopott, kiült, foltos, koszos bútorok álltak az ócska narancsszínű szőnyegen. A csomózott szövet teljesen elvékonyodott, minden puhaságot kiprésel- 63 -
tek már belőle, hasonlóan azokhoz a reményekhez és álmokhoz, amelyet az eddig itt lakók engedtek magukban elhalni. Sinsemilla nem volt a nappaliban sem. A bejárati ajtón belül található beépített szekrény kiváló búvóhelyet nyújtott a szörnyecskék elől, akik oly sokszor elszabadultak az agávébor vagy más bódító hatására. A szekrény azonban üres volt, csak néhány vállfa lógott benne. Gyűlölte, amikor így kellett kutatnia az anyja után, mert sosem tudta, milyen állapotban talál majd rá. Néha föl is kellett takarítania anyja körül, amit Leilani ki nem állhatott. Maga is kis híján rosszul lett, amíg kivakarta anyját a saját hányadékából és vizeletéből. A vér látványától még jobban undorodott, bár sosem volt belőle tengernyi mennyiség. De azért éppen elég. Öreg Sinsemilla sosem akarta szándékosan megölni magát. Sosem evett vörös húsokat, nem dohányzott, csak ha marihuánát szívott, naponta tíz pohár vizet ivott meg, hogy szervezetét megtisztítsa a mérgektől, huszonhét különböző vitamintablettát és kapszulát vett be és rengeteget aggódott a globális felmelegedés miatt. Már harminchat éve a világon van, mondogatta, és legalább ötven évig szeretne élni, de addig feltétlenül, amíg a környezetszennyezés és a föld össznépességének súlya ki nem mozdítja a földet tengelyéből, és el nem pusztítja a lakosság kilencvenkilenc százalékát. Öreg Sinsemilla menekült az öngyilkosság gondolatától, az öncsonkítást mindazonáltal - bár mérsékelten - elfogadta. Havonta legalább egyszer „kezelésbe vette” magát. De mindig ügyelt arra, hogy sterilizálja a szikét a gyertya lángjában, a bőrét pedig áttörölte alkohollal, és minden egyes vágást kizárólag hosszas, józan mérlegelés előzött meg. Amikor belépett a fürdőszobába, Leilani remélte, hogy nem találja magát szembe hányásnál nagyobb rémséggel. E szűk, penészszagú helyiség üres volt, és mindent a megszokott rendetlenségben talált. Elindult a rövid előszobán át, amelynek fautánzattal borított falaiból három ajtó nyílt. Két háló és egy gardrób. A gardróbban nem találta sem anyját, sem hányást, sem vért, sem a bűvös királyságba vezető titkos alagutat, ahol mindenki szép, gazdag és boldog. Amikor még egészen kislány volt, gyakran remélte, hogy talál majd egy rejtett ajtót, ami fantasztikus országokba vezető útra nyílik, de egyetlenegyszer sem talált semmit, ezért úgy gondolta, ha mégis létezik valahol egy ilyen ajtó, akkor keresse meg az őt. A szekrény ajtaja mögött csupán egy döglött csótányra lelt. Még két szoba volt hátra, mindkettő ajtaja csukva volt. Jobbra nyílt Leilani apró hálószobája, a szemben lévő szobán pedig anyja és Preston osztozott. A legvalószínűbb az volt, hogy Sinsemilla a lánya szobájában tartózkodik. Nem tisztelte mások személyes tereit, de azt sem várta, hogy az ő életterét tiszteljék, talán, mert a drogokkal olyan elképesztő dzsungelt teremtett a fejében, ahol a nap bármely szakában egyedül tudott maradni. A szemközti ajtó alatti résen halvány lámpafény szűrődött ki az előszobába. A jobb oldali ajtó mögött azonban sötétség honolt. De ez sem jelentett semmit. Sinsemilla szívesen üldögélt egyedül a sötétben, néha megpróbált társalogni a spirituális világgal, máskor csak magában beszélt. Leilani figyelmesen hallgatózott. Mintha megállt volna az idő. A néma mozdulatlanság rátelepedett a házra. A vérontás persze nem túl hangos időtöltés. Szabad szellemének korlátozhatatlansága jegyében Sinsemilla eddig csupán bal karján ejtett sebeket. Egy tizenöt centiméter hosszú, öt centiméter széles hópehely mintát varázsolt finom kézügyességgel alkarjára. A sima, fényes, heges felület világosabb volt a körülötte levő bőrnél, és még élesebben előtűnt, ha Sinsemilla lebarnult. Hagyd el a házat! Aludj a kertben! Majd Dr. Doom eltakarítja a rendetlenséget, ha rátalál! Ha most visszamenne a kertbe, kibújna a felelősség alól. Öreg Sinsemilla egészen biztosan így tenne hasonló helyzetben. Kellemetlen szituációkban Leilani mindig végiggondolta, vajon melyik lépés a helyes és bölcs, és arra a következtetésre jutott, hogy mindig éppen az ellenkezőjét kell tennie annak, amit Sinsemilla tenne, mert így nagyobb az esélye, hogy helyesen cselekszik, és ami talán még fontosabb, hogy utána is képes lesz a tükörbe nézni. - 64 -
Leilani kinyitotta szobája ajtaját, és felkapcsolta a lámpát. Az ágya rendben volt, ahogyan korábban hagyta. A holmijához senki sem nyúlt. A Sinsemilla nevű forgószél nem járt errefelé. Már csak egy ajtó maradt. Tenyere izzadni kezdett, megtörölte a pólójában. A kislányt nem az érdeklődés, hanem inkább a rémület vette rá, hogy mindent elolvasson az öncsonkításról, miután anyja rákapott e furcsa szokásra. A pszichológusok szerint az öncsonkítást végzők rendszerint kamasz lányok és húszas éveikben járó nők. Sinsemilla túl idős volt e játékhoz. Az öncsonkítóknak gyakran alacsony az önbecsülésük, sőt rendszerint megvetik magukat. Ezzel szemben úgy tűnt, Sinsemilla nagyon is szereti magát. Leilani tenyere még mindig nedves volt. Újra megtörölte. Az augusztusi hőség ellenére ujjai jéghidegek voltak. Szájában keserű ízt érzett, talán Geneva krumplisalátájából a hagyma jellegzetes ízét. Nyelve szájpadlásához tapadt. Ilyenkor megpróbált úgy gondolni magára, mintha ő lenne Sigourney Weaver, azaz Ripley, A nyolcadik utas: a Halálból. Rendben van, hogy izzad a tenyere, hogy ujjai hidegek, mint a jégcsap, hogy kiszárad a szája, ennek ellenére meg kell erőltetnie magát, ki kell nyitnia az ajtót, és be kell mennie oda, ahol a szörny lakozik. Cselekednie kell. Tenyerét újra beletörölte a trikójába. A legtöbb öncsonkító mélyen befelé forduló. Csak keveset lehetett közülük teljes bizonyossággal narcisztikusként diagnosztizálni, és ezen a ponton az öreg Sinsemilla és a pszichológusok mindenképpen kezet rázhatnának. Az asszony - ha jó kedvében volt - gyakran énekelt egy lelkes mantrát, amelyet ő maga talált ki: „Ravasz macska vagyok, májusi szél vagyok, repülő madár vagyok, én vagyok a nap, én vagyok a tenger. Én, magam vagyok!” Attól függően, hogy mennyi tiltott anyagot fogyasztott, és milyen keverékben, amikor a hiperaktivitás és a nyáladzó tudattalanság határmezsgyéjén egyensúlyozott, éneklő hangon ismételgette ezt, százszor, ezerszer, egészen addig, amíg álomba nem ringatta magát, vagy sírva nem fakadt. Három lépés után Leilani odaért az ajtóhoz. Fülét az ajtóra tapasztotta, de nem hallott semmit. Ripleynél mindig volt fegyver és lángszóró. Még mindig izzadt a tenyere. Megtörölte, mert szerette volna biztos kézzel lenyomni a kilincset. Sinsemilla azt mondta, azért sír, mert virágnak született egy tüskékkel teli világban, ahol senki nem veszi észre sugárzásának tökéletes, csodálatos teljességét. Leilani ilyenkor félelmetesebbnek és idegenebbnek érezte őt a Preston által mohón üldözött bármely földönkívülinél. Egy olyan nőre, aki még akkor is szépnek, és különleges virágnak tartja magát, miközben saját hányadékában, vizeletében fetreng, és összefüggéstelenül dadog, nagyon is ráillik a narcisztikus jelző. Leilani bekopogott a háló ajtaján. Még mindig élt benne a tisztelet anyja iránt. Senki sem felelt. Remélte, hogy a drága Mama jól van a hátsó kertben bemutatott attrakciója ellenére. Lehet, hogy csak békésen szunyókál, és hagyni kell, hogy tovább álmodjon egy szebb világról. De mi van, ha mégsem? Ha tényleg bajban van? Milyen jó lenne most egy fedélzeti számítógép, hátha orvosi segítségre lesz szükség. Ismeretlen területen könnyen megtalálná a legközelebbi kórházat egy műhold segítségével! Újra bekopogott. Nem tudta, hogy örüljön vagy sírjon, amikor végre meghallotta anyja negédes, teátrális hangját: - Kérlek, szólj! Ki kopogtat szobám ajtaján? Néhányszor, ha Sinsemilla ilyen játékos hangulatban volt, Leilani hajlandó volt vele bolondozni, ugyanolyan óangol tájszólásban beszélni, széles, eltúlzott színpadias mozdulatokkal gesztikulálni, remélve, hogy így talán közelebb kerülhet anyjához. Mindannyiszor csalódnia kellett: öreg Sinsemilla sosem akarta, hogy ő is szerephez jusson. Az előadásért csak és kizárólag őt lehetett csodálni, különben partnere hamarosan bántó megjegyzések és undorító obszcenitások céltáblájává válhatott. Leilani tehát ezúttal úgy döntött, nem száll be a játékba. - Én vagyok az. Jól vagy? - Lépj be, lépj be, Leilani kisasszony, jöjj hát gyorsan ide, úrnőd oldalára! - 65 -
Úristen! Ez rosszabb lesz, mintha öncsonkítást és vért kéne látnia! A hálószobában is óriási volt a rendetlenség. Sinsemilla az ágyban ült, a zöld színű ágytakarón, hátát párnáknak támasztva. Földig érő hímzett köntöst viselt, amelyet egy bolhapiacon vett ÚjMexikóban, mikor úton voltak Roswell felé, hogy alaposabban megvizsgálják az idegenek nyomait. A szobában a vöröslámpás házakat megszégyenítő hangulat uralkodott. Mindkét éjjeli lámpa világított, az egyiket egy vörös selyem blúzzal, a másikat pedig egy szintén vörös pamut inggel takarta le az úrnő. A fény tompasága és színe újra látni engedte Sinsemilla egykori szépségét. A vörös árnyalatok elrejtették a hatalmas mennyiségű illegális szer nyomait, s Sinsemilla gyönyörűbbnek látszott, mint valaha. Bár önmaga és köntöse is gyűrött volt és koszos, haja csapzott és kócos, mindenki azt mondta volna rá, hogy királynői szépség. - Mi hírt hoztál, fiatal hölgy, ide, Kleopátra palotájába? - Éppen lefekvéshez készülődöm, és kíváncsi voltam, hogy jól vagy-e. Sinsemilla Leilani felé intve így szólt: - Jöjj közelebb, és engedd, hogy a királynő megmutasson neked egy csodás műalkotást, amelynek a Paradicsomban volna a helye. Leilaninak fogalma sem volt, mire céloz anyja, de tapasztalatból tudta, hogy az óvatos értetlenség a legbölcsebb, amit színlelhet. Még egy lépést tett, bár egyáltalán nem a kíváncsiság vagy a kötelességtudat hajtotta. Ha túl gyorsan hátat fordít anyjának, könnyen magára haragíthatja. Sinsemilla sosem állított szabályokat vagy modellt gyermekei elé, hanem megadta nekik a közönyösségéből származó szabadságot; elég érzékeny volt azonban bármely olyan jelre, amelyből szintén közömbösséget olvashatott ki, s ezt nem tolerálta volna egy hálátlan gyermeknél sem. Mint anya képtelen volt bántalmazni a gyermekeit, szavaival azonban súlyos károkat tudott okozni. Követte őket mindenhová, minden ajtón benyomult utánuk, ragaszkodott ahhoz, hogy figyeljenek rá, így a gyerekek egyetlen nyugodt helyet nem találtak, hanem kénytelenek voltak anyjuk szavainak ütlegelését elviselni - néha hosszú órákon át -, míg le nem higgadt, vagy ott nem hagyta őket, hogy valamilyen szerrel feldobja magát. E véget nem érő szónoklatok közben Leilani gyakran kívánta, hogy az anyja fogyjon ki az összes gyűlöletes szóból, és inkább üsse meg. Öreg Sinsemilla-Kleopátra ekkor előbbre hajolt, és mosolyogva így szólt: - Jöjj, tündöklő lányom, jöjj hát! Vesd szemedet e csodálatos kis lényre, és ha meglátod, azt kívánod majd, hogy oly tökéletes légy, mint ő. Az ágyon egy kerek doboz állt, a teteje mellette hevert. Úgy látszik, Sinsemilla kora délután vásárolgatott. Preston nagylelkűen ellátta őt pénzzel, hogy megvehesse magának a drogokat és a csecsebecséket. Talán ma is vett magának egy kalapot. - Ne habozz, gyermekem! - utasította a királynő. - Azonnal jöjj közelebb, és vesd tekintetedet erre az édeni kincsre! Leilani számára nyilvánvaló volt, hogy a királynői audiencia csak akkor érhet véget, ha megcsodálja a kalapot, vagy azt, ami a dobozban van. Elnyomott egy panaszos sóhajtást, és elindult az ágyhoz. Ahogy közelebb ért, feltűnt neki, hogy a doboz oldalát több helyen is átlyukasztották. Sinsemilla mellett az ágytakarón egy paradicsomi lény tekergett. Lapos fej, csillogó fekete szemek és remegő nyelv. A kígyó ekkor elfordította fejét, hogy szemrevételezze a jövevényt, majd váratlanul Leilani felé kapott.
20. fejezet AZ AUTÓPÁLYÁN HALADTAK, délnyugati irányba, Nevada felé. Curtis és Old Yeller a sötétben az ágyon üldögél, a virslit eszegetik. Curtis nem mer túl sok virslit adni a kutyának, mert attól fél, hogy esetleg túleszi magát. A maradékot tehát ő eszi meg, amikor úgy gondolja, Old Yeller már tökéletesen jól lakott. A virsli kihűlt, de így is finom. Bármennyit képes lenne megenni belőle. Ahhoz, hogy valóban Curtis Hammond lehessen, szükséges a jó erőnlét. - 66 -
Szeretné, ha ugyanolyan erős, jó és igaz lelkű lehetne, mint Donella, a pincérnő. Aggódik Donella miatt. Vajon mi történhetett vele a lövöldözés közepette? Szeretne visszamenni érte, hogy biztonságos helyre vigye. Aztán rájön, hogy elképzelése milyen nevetségesen romantikus és irracionális. Ő maga meglehetősen tapasztalatlan, a nő pedig már elég idős ahhoz, hogy bölcs is legyen. Ennek ellenére szívesen hajtott volna végre valami bátor tettet érte. Ismét hallja a feje fölött a helikopter robaját. Curtis nem mer mozdulni, fél, hogy a gépről tüzet nyitnak a lakóbuszra, vagy meghallja a kommandósok bakancsának dübörgését a kocsi tetején, akik hangosbeszélőn követelik, hogy adják meg magukat... Ám a helikopter lassan távolodik, majd hangja végleg elhal. A dübörgésből ítélve követi az országút vonalát. Nem jó jel. Miután megeszi a virsliket, iszik a narancsléből. Old Yeller is szomjas. Eszébe jut, milyen nehezen tudta megitatni négylábú barátját az Explorerben, ezért úgy dönt, keres egy alkalmas tálat. A lakóbusz gyors tempóban gurul az országúton. A fiú feltételezi, hogy a tulajdonosok, akiknek a hangját az előbb hallotta - a vezetőfülkében ülnek, és az iménti izgalmakról beszélgetnek. Bizonyára nem láthatják, hogy hátul fény gyullad. Curtis lemászik az ágyról. Kitapogatja a falat az ajtófélfa mellett, és rátalál a kapcsolóra. Sötétséghez szokott szemével hunyorogva próbál alkalmazkodni a fényhez. A kutyának ez gyorsabban megy. Old Yeller feláll, és izgatottan követi szemével Curtis mozdulatait. Farkát kíváncsian lengeti ide-oda. A háló kicsi és egyszerű, így egyetlen dísztányért vagy hamutartót sem talál. A beépített szekrény fiókjait is átnézi, és úgy érzi magát, mint egy perverz, besurranó tolvaj. Nem tudja pontosan, hogy mit is csinálnak a perverzek, csak annyit hallott, hogy titokban kutatnak mások fehérneműi között. Zavarában elvörösödik, és nem mer a kutyára nézni. A fiú elfordul a fiókoktól, és kinyitja a hozzá legközelebbi éjjeliszekrényt. A sok kacat között végre ráakad néhány műanyag edényre. Bár nem túl nagyok, a kutyának talán megfelelnek. Legfeljebb többször megtölti. Az egyik edény tetejére egy ragasztós papírra azt írták TARTALÉK. Curtis ebből arra következtet, hogy nem használják rendszeresen, ezért ezt választja kutyatálnak. Letekeri a fedelet, és legnagyobb rémületére egy fogsort talál a dobozban. Mintha vigyorogna rá. Curtis lélegzete elakad. Ijedten csavarja vissza a fedelet, és visszadobja oda, ahonnan az imént elővette. Gyorsan betolja a fiókot, és hátralép. Szinte hallja a fogsorok csattogását a fiók mélyéről, mintha ki akarnának jönni. Látott már filmeket sorozatgyilkosokról. Ezek a szörnyetegek mindig megőriznek valami szuvenírt gyilkosságaik után. Vannak, akik a levágott fejet őrzik a hűtőben, vagy az áldozat szemeit tárolják formalinban. Mások ruhát készítenek a meggyilkoltak bőréből, vagy szobrot csinálnak a csontjaikból. Még egyik filmben sem látott olyan gyilkos pszichopatát, aki fogsorokat gyűjt. Fiatal kora ellenére azonban elég jól informált az emberi természet sötét oldalát illetően, így egészen biztos abban, kegyetlen pszichopata gyilkosok közé került. - Sorozatgyilkosok! - suttogja Old Yellernek. Sorozatgyilkosok. A kutya sajnos nem érti, mit mond gazdája. Nem rendelkezik azzal a kulturális előképzettséggel, hogy erre képes legyen. A farkát viszont már nem csóválja, mert érzi barátjának nyugtalanságát. Curtis tehát még mindig nem talált tálat, amelyből kutyáját megitathatná, de nem mer benézni a fiókba. Még egyszer nem. Már csak a ruhásszekrény van hátra. A filmekből és könyvekből tudja, hogy a szekrények mélyéről gyakran saját rémálmaink köszönhetnek vissza. A világ gyönyörű, ám mindenhol veszélyek leselkednek ránk. Emberi és nem emberi gonosztevők, természetfeletti lények bujkálhatnak az alagsorban és a pókhálóval borított padláson. A temetőben éjjel. Az ódon házakban és kastélyokban. Az ősi piramisokban. A magányos erdőkben. Szinte minden nagyobb tó mélyén. Sőt, sokszor még a vízzel teli fürdőkádban is. Na, és persze az - 67 -
űrhajókon, akár a Föld körül, akár az űrben portyáznak. Curtis pillanatnyilag szívesebben nézne körül egy temetőben vagy egy piramis mélyén, ahol múmiák masíroznak, sőt akár bármely űrhajó kabinjaiban, a sorozatgyilkosok szekrénye helyett. De sajnos nem az egyiptomi sivatagban van, sőt nem is egy csillagköd felszínén az Orion csillagképben. Itt van ezen a lakóbuszon, akár tetszik, akár nem, és nem ártana, ha erőt merítene, mondjuk anyja bátorságából. Old Yeller figyelmét ekkor Curtisről a szekrény felé fordítja. Halkan felmordul. Talán valóban van odabent valami borzalmas! Valami, ami még ijesztőbb és undorítóbb, mint a fogsor! De az is lehet, hogy a kutya hirtelen izgalmának semmi köze a tükrös ajtajú szekrényhez, és csak átvette Curtis szorongását. A szekrény ajtaja megreccsen. A kisfiú úgy dönt, megpróbál megfelelni anyja elvárásainak, emlékezteti magát a bűntudatra, hogy nem sikerült Donellát megmentenie, és végre elszánja magát, hogy valóban megkeresse a kutyának az edényt, amiből ihat. Megragadja az ajtó kilincsét. Mély levegőt vesz, fogát összeszorítja, és elhúzza az ajtót. Hatalmas megkönnyebbüléssel veszi tudomásul, hogy a szekrényből nem befőttes üvegekben tárolt szemgolyók tekintenek vissza rá, sőt, a ruhákat sem emberi bőrből készítették. Még mindig ideges, bár önbizalma lassan visszatér. Letérdel, hogy a szekrény alját is átkutassa egy használható edény után. Csak női és férficipőket talál, és hálás a sorsnak, amiért levágott lábfejek sem kerülnek elő. Az egyik cipő egészen újnak tűnik. Kiveszi, leteszi az ágy mellé, és megtölti narancslével. Normális esetben eszébe sem jutna, hogy tönkretegye egy idegen lábbelijét, a sorozatgyilkosok azonban nem érdemelnek kegyelmet. Old Yeller leugrik az ágyról, és hangosan lefetyelni kezdi a narancslevet. Nem foglalkozik az ízével, most az a legfontosabb, hogy szomját oltsa. A fiú és a kutya között mély, bensőséges kapcsolat van kialakulóban. Curtis tudja - filmekből és könyvekből -, hogy ilyen nagyon is létezik. Lehet, hogy Curtis „nem egészen normális”, ahogy Burt Hooper az étteremben mondta, sőt Old Yeller se nem sárga, se nem hímnemű, sőt még csak nem is öreg, de attól még nagyon jó kis csapatot alkothatnak. Újratölti a cipőt, majd leteszi a kutya elé. Az ágy sarkán ülve figyeli, ahogy az állat iszik. Majd én vigyázok rád, ígéri neki Curtis. Örömmel tapasztalja, hogy a félelem ellenére képes gondolkodni. Örül leleményességének is. Igaz, hogy Hannibál Lecter lelki rokonának lakóbuszán utazva menekülnek egy terminátorhorda elől, és keresi őket az FBI, sőt egész biztosan más kormányhivatalok is, amelyeknek sokkal vészjóslóbb indítékaik és kevésbé tiszteletreméltó szándékaik vannak, de Curtis mégis reménykedik a menekülés sikerében. Mosolyogva figyeli négylábú, lefetyelő társát. Hálát ad Istennek, hogy életben tartotta, és édesanyjának, hogy megtanította a túlélésre. A távolban szirénák hangja hasít az éjbe. Majdnem biztos benne, hogy rendőrautók szirénáját hallja. Old Yeller felnéz a cipőből, állán végigfolyik a gyümölcslé. A sziréna hangja egyre erősödik. Már a lakóbusz mögül hallatszik.
21. fejezet A KÍGYÓ SZÉLESRE TÁRT ÁLKAPCSOKKAL, kinyújtott, sziszegő nyelvvel, játszi könnyedséggel kúszott át a levegőn - mint ahogyan egy angolna siklik végig a víz felületén -, és lendült egyenesen Leilani arca felé. A kislány kitért előle, de a hüllő is elvétette az irányt. Az elugrás önmagában nem mentette volna meg Leilanit a támadástól. Úgy érezte, a kígyó sziszegése a bal füle mellett csupán a képzeletének játéka, ám az állat a lendülettől az arcához ért, s ettől nagyon is valóságosnak tűnt. A simogató, hűvös érintés hatására tetőtől-talpig libabőrös lett, és úrrá lett rajta a rémület. - 68 -
Leilaninak volt egy trükkje: gyors mozdulattal rögzítette járógépének merevítőjét, és megperdült acélba csomagolt lábán. Akár valóban hallotta a sziszegést, akár nem, még épp idejében fordult körbe, hogy lássa, amint az „Éden Kincse” hosszú ívben a padlóra zuhan. Nem volt nagy kígyó, úgy két-három láb hosszú lehetett, és alig vastagabb, mint egy férfi mutatóujja, de amikor a földre esett és dühösen csapkodni kezdett, legalább olyan félelmetes volt, mint egy hatalmas piton vagy egy kifejlett csörgőkígyó. Egy rövid zavarodott pillanat múlva a vipera csúszni kezdett, és fürgén átmászott a szőnyegen. Amikor az ablak alatt a szegélynek ütközött, ismét összetekeredett, és fejét felemelve próbálta felmérni a terepet, készen arra, hogy újból lecsapjon. Leilani rémülten sántikált a folyosó irányába. Egészséges lábára támaszkodva húzta maga után bal lábát, mit sem törődve az oly sokáig gyakorolt kecses tartással és a nehezen megszerzett méltósággal. Bár minden egyes lépésnél majdnem elveszítette az egyensúlyát, sikerült talpon maradnia, és közelebb jutnia az ajtóhoz, ahol megkönnyebbülten kapaszkodott az ajtó gombjába. El kell menekülnie a kígyó elől! Be kell jutnia a fürdőszobába! El kell barikádoznia magát az anyja és legújabb kedvence elől! Sinsemilla láthatóan jól szórakozott. Alig tudott megszólalni a nevetéstől. - Nem mérges kígyó, te buta! Egy kisállat-kereskedésben vettem! Csak látnád, milyen képet vágsz! Leilani szíve idegesen lüktetett, rémülete minden levegőt kiszorított a tüdejéből. A küszöbnél, az ajtó gombját markolva, hátranézett, hogy a kígyó a nyomában van-e még. Az állat továbbra is az ablak alatt hevert, összetekeredve. Sinsemilla feltérdelt az ágyon, és térdét csapkodva, egetverően hahotázott. - Ne légy már így megrémülve! Csak egy kicsi, ártalmatlan állatka! Nem egy vérszívó szörnyeteg! Leilani felmérte a helyzetet. Nem lenne biztonságban akkor sem, ha át tudna menekülni a saját szobájába, hogy elbarikádozza magát, mert előbb vagy utóbb úgyis ki kéne jönnie. Néhány napig még maradniuk kell, és ha ez az átkozott dög szabadon mászkálhat a házban, akkor nem lehet kiszámítani, mikor, honnan kerül elő. Ha pedig Leilani előjön, hogy a fürdőbe vagy a konyhába menjen, könnyen besiklik a szobájába, de akár az ajtó alatti résen is bemehet, sőt talán Sinsemilla maga lesz az, aki beengedi a kislány szobájába. A kígyó azután türelmesen várakozhat Leilani ágyában, vagy alatta. Nem lesz egyetlen nyugodt perce. Korábban legalább egy apró lyuk mindig maradt, ahol meghúzódhatott, és bár Sinsemilla teljesen váratlanul megjelenhetett bárhol, a kislány legalább átmenetileg úgy érezhette, hogy valahol meghúzhatja magát. A kígyó azonban most ezt a kevéske nyugalmat is felborítja. Folyamatosan attól kell rettegnie, hogy megtámadja, még akkor is, ha Sinsemilla alszik, mert a kígyók sosem alszanak. Leilani nem akart, és nem is tudott volna így élni, ilyen rettegésben; egy ilyen helyzetet képtelen lett volna elfogadni, túl sok volt, hogy elviselje. Öreg Sinsemilla eközben édesen kacarászva dobálta magát az ágyon, és Leilani ijedtségén szórakozott: - Az a szegény kis kígyó ijedtében ugrott egyet, neked pedig ettől annyira az inadba szállt a bátorságod, hogy fejvesztve menekülni kezdesz? Leilani ekkor megállt, elengedte az ajtót, és visszalépett a hálószobába. A félelemtől és haragtól még mindig képtelen volt összeszedni magát. Az őt ért igazságtalanság miatt minden porcikájában reszketett. - Ez a drága kis csúszós állatka nem bánt téged, Leilani. Ő is csak azt akarja, amit mi mindannyian, kicsim. Csak szeretetet akar - mondta Sinsemilla, és különös hangon felnevetett. Akár mérges volt a kígyó, akár nem, tény, hogy Leilani arca felé kapott, éppen az arca felé, amelyre olyan büszke volt, amit a legszebbnek tartott magán, mert valószínűleg - bármennyire is biztatta Micky - sosem lesznek valóban szép mellei. Amikor étteremben ült, vagy más nyilvános helyen, ahol az asztal eltakarta beteg kezét és lábát, az emberek megnézték, és gyakran rámosolyogtak, úgy kezelték, mint bármely más, normális gyereket. Szemükből nem áradt felé a szánalom, a sajnálat, mert az arcára egyáltalán nem volt ráírva, hogy nyomorék. A kígyó pedig az arcát támadta meg, és egyáltalán nem érdekelte, hogy mérges vagy nem, mert ha azok a fogak az arcába mélyednek, az az egész életét gyökeresen forgatta volna fel. Az embereknek már nem az jutott volna eszébe róla, hogy feleselő, cserfes kislány, hanem mindig az, hogy, milyen szerencsétlen, nyomorék - 69 -
gyerek, a lábai kicsavarodva, a kezeit görcs húzza össze, arcát pedig kígyómarások torzítják el! Sok volt a vesztenivalója. A hüllő még mindig az ablak alatt, a fal tövében tekergőzött. Szemei csillogtak. A feje felfelemelkedett, mintha zenét hallana. Sinsemillát még mindig rázta a nevetés. Ahogy dobálta magát az ágyon, meg-megnyikordult alatta a rugózat. Leilani csípőből lendítette előre börtönbe zárt lábát. A kislány nehézkesen a beépített szekrény felé bicegett, s így el kellett haladnia az ágy mellett is, ahonnan már nem tarthatta szemmel a csúszós szörnyeteget. Meg volt győződve róla, hogy amint a kígyó eltűnik a szeme elől, azonnal felé siklik majd, és az ágy alól intéz ellene támadást. - Kislányom! Kicsim! - kiáltotta Sinsemilla. - Nézd csak! Nézd csak meg! - Kezét kinyújtotta felé, és mintha mutatni akarna Leilaninak valamit. - Nincs semmi baj, kicsim! Látod, hogy nincs semmi bajom? Leilani próbált egyszerre az anyjára és a kígyóra is figyelni. Sinsemilla azonban nem tűrte, hogy a környezetében lévők valami mással is foglalkozzanak rajta kívül. A nő eddig ökölbe szorította a kezét. Amikor kinyitotta, Leilani egy csomó véres papír zsebkendőt látott a tenyerén. A vörös papírdarabok az ágyra hulltak. A tenyerén két apró seb volt. - Ez a szegény ijedt állat megharapott, amikor elaludt a lámpa. A sebekből már nem szivárgott a vér. - Szorosan tartottam - folytatta Sinsemilla -, bár erősen fickándozott. Elég sok időbe telt, amíg a méregfogait sikerült kivennem a tenyeremből, mert nem akartam felszakítani a sebet, de neki sem akartam fájdalmat okozni. Mint egy vámpír harapása. A két pont ezt juttatta Leilani eszébe. - Aztán sokáig tartottam a kezemben a szegény, kicsi állatkát. Itt üldögéltem vele az ágyon, és egy idő múlva már nem vonaglott. Megszoktuk egymás közelségét, tudod, kicsim? Megszerettük egymást, miközben arra vártunk, hogy újra kigyulladjon a fény. Nagyon kellemes érzés volt. Leilani szíve vadul lüktetett. Úgy érezte, ki-kihagy a szívverése. A berozsdásodott szekrényajtót csak nagy nehezen tudta kinyitni. Végül, hatalmas fújtatások közepette, mégis sikerült elhúznia, és gyorsan bemenekült. De Sinsemilla hangja a ruhák között is utolérte. - Nem mérges, kicsim! Vannak méregfogai, de nem mérges! Ne rémüldözz már ennyire! Nem szabad tőle félned! Leilani lenézett a lábai elé. A kígyó nem követte! Ha valakinek az arcát megmarja egy kígyó, valószínűleg nemcsak hegek keletkeznek rajta, hanem az idegek is sérülhetnek. Lehet, hogy bizonyos arcizmok örökre megbénulnak, amelytől a mosoly és az arckifejezés eltorzul. Leilani kiemelte a helyéről a ruhákat tartó rudat, a holmikat pedig vállfástul a földre tette. A fényes bot látványa újra nevetésre ingerelte Sinsemillát. Nem törődve a tenyerén lévő sebbel, összecsapta kezét, és várta, hogy Leilani „szórakoztassa”. Leilani szívesebben tartott volna egy kerti lapátot vagy egy kapát a kezében, de még ez a rúd is jobb volt a semminél. Remélte, hogy ezzel majd távol tarthatja arcától a kígyót. Jobb kezébe fogta a rudat - ahogyan a juhászok a botjukat -, és kifelé menet erre támaszkodott. Sinsemilla a levegőbe emelte karjait, ahogyan a gospel-énekesek éneklés közben, és nevetve utána szólt: - Lani, kicsim, ha látnád magad! Olyan vagy, mint egy öregember, aki szabad idejében a kígyókat hajkurássza! A kislány ügyetlenül sántikált el az ágy mellett, és egyre azt mondogatta magában: Nyugalom! Őrizd meg a higgadtságod. Leilani azonban képtelen volt saját utasításainak engedelmeskedni. A harag és a félelem megakadályozta abban, hogy agyát és testét megfelelően koordinálni tudja. Ha a kígyó az arcába mar, még a szemét is megsértheti. Lehet, hogy fél szemére meg is vakul. Tudta, hogy a természet elég jó aggyal ajándékozta meg, bár a lába kicsavarodott, a keze pe- 70 -
dig torz, és mégis remélte, hogy a helyzet már nem romlik tovább. Szerette volna, ha legalább a jobb lába erős marad, hasonlóan egészséges jobb kezéhez, és szép arcát is meg tudja őrizni. Ehhez a büszkeségnek semmi köze nem volt. Nem hiúságból ragaszkodott a szép arc megőrzéséhez. Úgy érezte, a szép és ép arc a túlélést jelenti számára. Amikor megkerülte az ágy végét, látta, hogy a kisállat-kereskedés réme ugyanott hever, ahol eddig. Az ablak alatt. Az állat ekkor felemelte gonosz fejét. Riadó! - Leilani, kicsim, ezt videóra kellett volna vennem! - kiáltotta Sinsemilla. - Hatalmas pénzeket lehetne szerezni vele abban a tévéshow-ban, tudod! Az Amerika Legmulatságosabb Családi Videóiban! Az arca. A szemei. Oly sok vesztenivalója van! Legjobb lesz, ha eltűnik innen! Minél előbb! De ők majd vissza fogják hozni! És akkor vajon hol lesz a kígyó? Valahol elrejtőzik, és vár rá! És ha az anyja úgy dönt, hogy magukkal viszik, ha megjavítják a lakóbuszt? Akkor a guruló pléhdobozban már nemcsak Preston és Sinsemilla, hanem a kígyó miatt is retteghet. Leilani mindkét kezével szorosan markolta, és maga előtt tartotta a rudat. Azon tanakodott, hogy egy kígyó vajon milyen távolra képes repülni a levegőben, ha végre kitekeredik és elrugaszkodik. Valahol azt olvasta, hogy talán testhosszának kétszeresét képes megtenni, ami ebben az esetben körülbelül öt-hat láb lehet. Őt talán nem éri el, bár ha ez a példány kellőképpen ambiciózus, akkor megtoldhatja még vagy tíz százalékkal, és akkor neki vége. Leilaniban nem fortyogott az erőszak iránti vágy. Sosem akart csupa izom, csupa erő csodagyerek lenni. Rá inkább az emberek kegyeibe való beférkőzés, a szórakoztatás és az elbűvölés volt jellemző, és ezzel igen jó eredményeket ért el az iskolában, a templomban, a szomszédok körében. A kígyóval szemben azonban ezek a tulajdonságai mit sem értek. - Jobb, ha megmozdulsz, te kis gyönyörűség! Jobb, ha tovább tekeregsz! - noszogatta Sinsemilla a kígyót ujjongva. - Látod, itt van ez a rosszcsont Leilani, fogd csak meg gyorsan! Ha még egy percet vár, Leilanit minden akaratereje elhagyja. Addig kellett cselekednie, amíg dolgozik benne az elkeseredés, a félelem és a harag. Legnagyobb meglepetésére a rémület és a düh hatására fojtott hang szakadt fel a torkából, amikor erősen az összetekeredett hüllő felé csapott. Sikerült a szegélyléchez szegezni az elernyedt kígyót, de csak néhány másodpercre, azután hullámzó, tekergő ellenfele kisiklott fegyvere alól. - Gyerünk, kígyókám, gyerünk! Leilani újra és újra lesújtott, ismét eltalálta a félelmetes állatot, a szegélyhez nyomta, teljes erejével nekifeszülve, és próbálta kettévágni, vagy legalább fájdalmat okozni neki, a kígyó azonban újra kiszabadult. Leilani nem tehetett mást, tovább próbálkozott. A kígyó végigsiklott a fal mentén, becsúszott a komód alá, Sinsemilla pedig fetrengett a nevetéstől: - Jaj, hát mit művelsz?! Szegény kicsi kígyót nagyon magadra haragítottad, elbújt a komód alá! Megsérült és elkeseredett, és biztosan a bosszún töri a fejét! Leilani remélte, hogy vérnyomokat fog a szegélyen megpillantani - vagy ha a kígyók nem véreznek, akkor valami más nyomát annak, hogy halálosan megsebezte. Ám ennek semmi jelét nem látta. A szekrény rúdjának simára dolgozott vége egyébként sem lehet olyan hatásos eszköz, mint egy éles kés, bár ha elég erősen nyomja, talán képes áthatolni a kemény pikkelyeken és izmokon. A kislány izzadó tenyere megcsúszott a rúd fényes felületén. A kígyó valahol a komód alatt volt. Ha Leilani visszatartotta lélegzetét, hallotta a kígyó dühös sziszegését. Jobb, ha most kapja el a hüllőt, amíg kissé kábult. Leilani hátralépett, majd nehézkesen letérdelt. Oldalt hajolt, fejét a földre tette, és benézett a bútor alá. Leilani orrát megcsapta a piszkos szőnyeg undorító szaga. Hirtelen elfogta a hányinger, és aggódva gondolt a korábban elfogyasztott két szelet almás pitére. - Hallga' csak ezt a csodás sziszegést! Egész biztosan készül valamire! Mintha épp egy egérre készülne lecsapni! A szobában derengő vörös színű fény mindenhová bekúszott, még a komód alá is. Leilani látta az árnyékok lüktető táncát. A pikkelyes test kanyarulatai tompán megcsillantak a vöröses fényben. - A kicsi kígyó azon töri a fejét, hogyan kapja el Leilanit, az egérkét, és már éhesen nyalo- 71 -
gatja a szája szélét. A kígyócska azon gondolkodik, hogy vajon milyen íze van Leilaninak - trillázott tovább Sinsemilla. A dög teljesen a falhoz lapult. Leilani feltérdelt. Két kézzel megragadta a rudat, és erősen megsuhintotta a komód alatt, hogy lecsapjon a kígyóra. Újra, újra és újra lesújtott, haragja tombolt, ujjai égtek a dörzsölődéstől, és hallotta a szerencsétlen pára verdesését, hallotta, ahogy a teste hangosan a szekrény alsó fiókjához csattan. Sinsemilla az ágyon hancúrozott, éljenezve támogatta az egyik harcost, átkozta a másikat, és bár Leilani már képtelen volt anyja szavainak értelmét kihámozni, pontosan érezte, hogy Sinsemilla a kígyó pártján áll. Nem hallotta anyja átkozódását, mert a rúd minduntalan a komód aljának és lábának vágódott, a kígyó izmos teste pedig ide-oda csapódott a fiók alatt, ráadásul Leilani torkából is vadállatokat megszégyenítő hangok törtek elő. Szája kiszáradt, artikulátlan, gonosz és primitív hörgést hallatott. Végül annyira megriasztotta saját hangja, hogy felfüggesztette a kígyó elleni harcot. Már úgyis kimúlt. Bár tudta, hogy az állat már halott, mégsem tudta abbahagyni a hadakozást. Kicsúsztak a dolgok a kezéből. És erről mi jutott Leilani eszébe? Az anyja. Ő is épp olyan, mint az anyja. De azt is tudta, hogy benne nem a drogok dolgoztak, hanem a harag és a félelem, bár ez mit sem számított, hiszen rá kellett döbbennie, hogy Sinsemillához hasonlóan, bizonyos körülmények között, ő is könnyen elveszíti a fejét. Arca megizzadt, teste ragadt: Leilani beleizzadt a harcba, most egyáltalán nem tűnt annak a „mennyei virág”-nak, amelynek nevéhez méltóan lennie kellett volna. A komód előtt térdelt, karja és feje ernyedten lelógott, haja összekócolódott, kezével pedig még mindig vadul szorította a rudat. Megrázták az események, és még mindig ugyanannyira félt, mint egy perccel ezelőtt, de ennek a félelemnek már más volt a forrása. Vannak kígyók, amelyek félelmetesebbek a többinél: ezeket nem lehetett állatkereskedésekben kapni, nem tekeregtek erdőkben vagy réteken, mert e kígyók láthatatlanok, elménk mélyebb régióiban lakoznak. Mostanáig Leilaninak fogalma sem volt arról, hogy ő maga is kiváló lakóhelyet biztosít a félelem és harag e kegyetlen csúszómászóinak, sőt arról sem, hogy szíve ilyen erővel képes lüktetni, ha e kígyók felébrednek, és rövid idő alatt szinte olyan görcsös őrületbe képesek taszítani, hogy minden irányítás kicsúszik a kezéből. Sinsemilla ekkor, mint egy vízköpő, áthajolt az ágy lábtartóján, és miközben arcát megvilágította a vörös fény, így szólt: - Az én pici kígyóm bizony kitartó jószág! Leilani nem igazán értette, mit akar ezzel Sinsemilla mondani, és csak az mentette meg, hogy tekintete találkozott anyjáéval, és észrevette, hogy mire összpontosít. Nem a lányát figyelte, hanem a rudat, Leilani keze mögött. Az acélrúd üreges volt, és csaknem két hüvelyk átmérőjű. A kígyó, amely mégsem pusztult el, menedékhelyet keresett magának, amikor üldöztetése véget ért, és rémülten bebújt a csőbe. Ebben zavartalanul megbújhatott, majd mikor Leilani hátra lendítette, szép csendesen kezdett kicsúszni belőle a padlóra a kislány háta mögött. Leilani nem tudta, hogy a kígyó azért mozog-e lassan, mert megsérült, vagy csupán elővigyázatosságból, de nem is érdekelte. Mielőtt teljesen kiért volna a csőből, a kislány megragadta a végénél fogva. Az állat bőre síkos és ragadós volt, tehát valószínűleg megsérült, de még mindig elég erő volt benne, hogy vadul tekergőzzön, és próbálja kiszabadítani magát. Még mielőtt a kígyó megharaphatta volta Leilani kezét, a kislány állapotához képest hihetetlen gyorsasággal talpra ugrott. Meglendítette az állatot, hogy az szinte úszott a levegőben. Leilani kétszer megpörgette, miközben közelebb lépett a komódhoz - a kígyó alig centiméterekkel kerülte el Sinsemilla arcát -, majd amikor harmadszorra is meglendítette, a kígyó feje hatalmas reccsenéssel a komódnak vágódott, és az állat nem mozdult többé. A döglött hüllő kicsúszott Leilani kezéből, és ernyedten a földre esett. A váratlan végkifejlet és a látvány hatására Sinsemilla elnémult. Leilani egyszerűen hátat fordíthatott volna az elpusztult hüllőnek és a szánalmas felfordulásnak, de nem tudta megtenni, mert képtelen volt kiverni fejéből saját hörgő, tébolyult képét, amint - 72 -
eszelősen próbálja megölni a csúszómászót. E gyűlöletes kép mélyre berágja magát az emlékezetébe, és már semmiképpen nem tud megszabadulni tőle, vele lesz mindaddig, amíg csak él. Szívéből kiindulva furcsa remegés futott végig a testén. A megalázottság érzése nem akart elmúlni. De nem akart sírni. Nem itt. Nem most. Anyja szeme előtt sem a harag, sem a félelem, sőt az önmagával kapcsolatos hirtelen felismerés sem fogja sírásra késztetni. Nincs a világon olyan hatalom, amely arra kényszeríthetné, hogy Sinsemilla előtt felfedje sebezhetőségét. Leilani még mindig nehezen tudott megmozdulni, de igyekezett tudatosan a járásra koncentrálni, mint az a beteg, aki gerincsérülés után ismét járni tanul, s így viszonylagos méltósággal tudott odalépegetni a nyitott hálószoba ajtajához. Az események utóhatásaként a folyosón erős görcs rántotta össze testét, fogai vacogva koccantak össze, minden porcikájában remegett, de azért lassan mégis haladni tudott előre. Mire odaért a fürdőszoba elé, hallotta, hogy anyja matatni kezd a hálószobában. Leilani viszszanézett, és hirtelen hideg fény árasztotta el a folyosót. Egy fényképezőgép villanását látta. Sinsemillát művészeti indíttatása arra ösztönözte, hogy megörökítse a narancssárga szőnyegen heverő hüllőtetemet. Újabb villanás. Leilani bement a fürdőszobába, felkapcsolta a világítást és a ventilátort. Magára zárta az ajtót, hogy anyja ne lephesse meg. Megnyitotta a zuhanyt, de nem vetkőzött le. Ehelyett lehajtotta a vécé fedelét, és ráült. A ventilátor zümmögő zajának és a víz csobogásának biztonságában végre azt tehette, amit anyja és Preston Maddoc előtt sosem tett volna. Sírhatott.
22. fejezet OLD YELLER, AKI EDDIG ÉLVEZETTEL lefetyelte a narancslevet a cipőből, hirtelen elveszíti minden érdeklődését az ital iránt, amikor a sziréna hangosan megszólal, közvetlenül a lakókocsi háta mögött. Curtis aggodalma rá is átragad. Füleit hegyezi, teste megfeszül, és minden porcikájával fiatal gazdája utasításait lesi. A Windchaser lassítani kezd, amint a vezető a visszapillantó tükörbe néz. Úgy látszik, még a sorozatgyilkosok is - akik titokban áldozataik fogsorát gyűjtögetik, amelyeket nosztalgikus emlékként az ágy melletti asztalkában rejtegetnek - lelkiismeretesen félrehúzódnak az országúti járőrök megjelenésekor. Ahogy a járőrkocsi elsüvít mellettük a sötét éjszakában, a lakókocsi újra gyorsítani kezd, Old Yellert azonban már nem érdekli a narancslé, mostantól ő is őrködik. Először a Nevada felé száguldó helikopter húzott el fölöttük, most pedig egy rendőrautó előzte meg őket. Minden bizonnyal valami baj történt. Ki tudja, talán két FBI-os rohamosztag, sőt valószínűleg más szervek egységei is buzgón építik az úttorlaszokat a kamionos pihenőtől északkelet és délnyugat felé haladó országúton mindkét irányban. Curtis visszaül az ágy szélére, és kihúzza a gyűrött bankjegyeket farmernadrágja zsebéből, majd egyesével kisimítja őket. Nem valami sok pénz, gondolja elkeseredve, de azért gondosan mérlegeli az összeget és a lehetőségeket. Annyi pénze semmiképpen nincs, amennyivel egy FBI-ügynököt meg tudna vesztegetni, sőt valószínűleg egyáltalán nem lehet őket megvesztegetni, hiszen ők végül is nem politikusok. Úgy tűnik, a Nemzeti Biztonsági Szolgálat szintén részt vesz e hadműveletben, de talán a CIA is itt van, és ezek a kemény férfiak egy gyűrött ötdollárosért nem lennének hajlandóak eladnia hazájukat és a tisztességüket. Nem mintha minden filmnek, kriminek és történelemkönyvnek hinni lehetne. Ilyen kevés pénzzel a zsebében Curtisnek alig van reménye arra, hogy vesztegetéssel elérje célját, akár az állami, akár a helyi hatóságoknál. Visszasöpri a pénzt a zsebébe. A lakóbusz vezetője nem fékez, hanem engedi, hogy a Windchaser sebessége csökkenjen. Nem jó jel, egyáltalán nem jó jel. Remélte, hogy miután sikeresen megszökött a kamionos pihenőből, most ezek ketten nem arra készülődnek megint, hogy félrehúzódjanak, megálljanak, és pihenjenek. - Jó kutya - mondja a fiú Old Yellernek bátorításképpen, hogy felkészítse arra, ami talán - 73 -
nemsokára be fog következni. Jó kutya. Maradj mellettem. A jármű sebessége hirtelen tovább csökken, ötven mérföld alá, majd negyvenre, sőt harminc alá, egészen addig, amíg végül a vezető kétszer-háromszor a fékre lép. Curtis odamegy a hálószoba ablakához. A kutya szorosan a nyomában. Curtis félretolja az ablakot. A szél hevesen tombol odakint, de szerencsére kellemes, meleg áramlatok kavarják a levegőt. Kihajol, és hunyorogva szembefordul a széllel, és a lakóbusz elejét vizslatja. Az éjszakában féklámpák villognak mindhárom sávban. Előttük több mint egy mérföldes hosszúságban teljesen bedugult a forgalom. A Windchaser folyamatosan fékez, Curtis pedig visszahúzza az ablakot, és a hálószoba ajtajához oson. A hűséges kutya sosem marad le mellőle. Jó kutya. Amikor a motor végre teljesen leáll, Curtis eloltja a hálószobai lámpát. A sötétben várakozik. Valószínű, hogy a Windchaser pszichopata tulajdonosai a vezetőfülkében maradnak egy ideig. Az úttorlaszokat figyelik, és próbálnak valamilyen stratégiát kidolgozni arra az esetre, ha a rendőrség át akarná vizsgálni a járművet. A legközvetlenebb veszély azonban az, hogy a foggyűjtő sorozatgyilkosok egyike úgy dönt, hogy visszavonul pihenni a hálóba. Ha pedig a hatóságok át akarják kutatni a buszt, valószínűleg azonnal összeszednek és kidobnak minden inkrimináló bizonyítékot. A váratlan meglepetésből fakadó erő azonban mellette áll, bár Curtis arról nincs meggyőződve, hogy egyedül a meglepetés elég. A kocsi elejében ülő gyilkos hajlamú pár mindegyike jóval nagyobb és erősebb nála. Old Yeller jelenléte azonban hasznos lehet. Hatalmas, éles fogai vannak! Persze Curtisnek is, de ő nem is szívesen használná őket másra, mint az étel megrágására. Nem biztos benne, hogy anyja büszkén gondolna rá, ha a fogaival vívná ki magának a szabadságot. Tudomása szerint a harcoló férfiakat és nőket ritkán, sőt szinte soha nem tüntették ki bátorságukért, ha ellenfeleiket a fogaikkal győzték le. Istennek hála, hogy mellette van egy négylábú, jó erős fogakkal. Jó kutya. A Windchaser álldogál néhány percig, majd néhány autónyit halad előre, aztán újra megáll. Curtis lenyomja a hálószoba ajtajának kilincsét. Az ajtó zajtalanul kinyílik. Kikukucskál az ujjnyi széles résen, és a fürdőszobát vizsgálja, amely elválasztja a hálót a konyha- és étkezőfülkétől, valamint a vezetőülésektől. Az ajtó a fürdő túlsó végében félig nyitva van, fény dereng át rajta a jármű elülső részéből, de a kisfiú nem látja, mi van mögötte. A kutya egészen közel simul Curtis lábához, és bedugja orrát az ajtófélfa és az ajtó közé. Hallani, ahogyan szimatol. Kivételesen jó szaglása révén rengeteg információt gyűjt be egyetlen szippantással, ezért a fiú nem is tolja el az ajtóból. A kutya csóválja a farkát, minduntalan hozzáütődik Curtis lábához, talán, mert finom illatot érez, vagy maximálisan egyetért a kisfiú kutya-ember barátságáról alkotott nézeteivel. Hirtelen egy férfi lép a fürdőszobába a lakóbusz eleje felől. A sötét hálószobában Curtis ijedtében kis híján becsapja az ajtót maga előtt. De még épp időben észbe kap, hogy az ujjnyi rés semmiképpen nem vonhatja magára a férfi figyelmét, így inkább mégsem csukja be. Úgy gondolja, a férfi egyenesen a hálószobába jön, ezért felkészül, hogy fegyverként használja az ajtót, azután pedig a kutya és ő végre szabadok lesznek. Ehelyett azonban a férfi a fürdőszobai kézmosóhoz lép, és felkapcsolja a kis fali lámpát. Curtisnek oldalt állva vizsgálgatja arcát a tükörben. Old Yeller az ajtónál marad, orrát még mindig a nyílásbán tartja, de már nem szimatol hangosan, megbújik, bár farka még mindig ide-oda jár izgalmában. Curtis fél, de erősebb a kíváncsisága. Úgy érzi, van valami elbűvölő abban, ha idegeneket figyel meg a saját házukban, még akkor is, ha otthonuk kerekeken gurul. - 74 -
A férfi a szemét hunyorítja a tükörben. Szája jobb szélét megdörzsöli ujjával, majd megint hunyorog, és határozottan elégedettnek látszik. Ekkor mindkét alsó szemhéját lehúzza, és megvizsgálja szemeit, csak a jó ég tudja, miért. Azután tenyerével elsimítja a hajat a feje mindkét oldalán. Az idegen saját képmásának beszélve így szól: - Tom Cruise, elmehetsz a fenébe! Vern Tuttle akkor is jobb, mint te! Curtisnek fogalma sincs, ki az a Vern Tuttle, Tom Cruise viszont ismert név számára. Híres színész, a filmszínházak csillaga, világhírű sztár. Meglepve és lenyűgözve hallgatja, hogy a férfi Tom Cruise ismerőse. Hallott már embereket arról beszélgetni, hogy milyen kicsi a világ, ez a Cruise-kapcsolat szintén ennek a bizonyítéka. A férfi most tükörképére mosolyog. De ez nem is mosoly, hanem eltúlzott, kegyetlen vigyor. A mosdónak támaszkodik, közelebb hajol a tükörhöz, és fogsorát tanulmányozza mély érdeklődéssel. Curtis zavarba jön, de nem lepődik meg. Hiszen már tudja, hogy a pár egyik, vagy mindkét tagja a gyilkos foggyűjtők nem túl népes táborába tartozik. Még ennél is zavarba ejtőbb tény, hogy a férfi, attól eltekintve, hogy mélységes átszellemültséggel bámulja fogait, tulajdonképpen teljesen normálisnak látszik. Kicsit kövérkés, hatvan év körüli férfi lehet, haja sűrű és teljesen hófehér. Olyan, mint egy kedves, jóságos nagyapa a filmeken. Ki gondolná róla, hogy a valóságban talán egy láncfűrészes gyilkos? A férfi zavartalanul folytatja a vicsorgást tükörképével szemben. Szájába nyúl, és a fogai közül kikotor valamit, aztán megnézi, mi van az ujján, és a látványtól undorodva elfintorodik. Végül ezt a valamit a kagylóba pöccinti. Curtis megborzong. Lázas képzelete számtalan vérfagyasztó lehetőségen szalad keresztül, hogy vajon mit vehetett ki a szájából, és ezek mindegyike szervesen kapcsolódik ahhoz a jól ismert tényhez, hogy a legtöbb sorozatgyilkos kannibál is egyidejűleg. Érdekes módon, Old Yeller még mindig kikandikál orrával az ajtónyíláson, és csóválja a farkát. Úgy tűnik, nem ragadt rá át Curtis rettegése a tükör előtt álldogáló emberi szörnyeteg miatt, hanem megvan a saját, külön véleménye, amelyhez tántoríthatatlanul ragaszkodik. A fiú aggódni kezd, már nem bízik a kutya ösztöneiben. A nagy valószínűséggel valóban kannibál férfi eloltja a mosdó fölötti lámpát, megfordul, és keresztülmegy a fürdőszobán a mellékhelyiséget rejtő apró kabinhoz. Belép, villanyt nyújt, majd behúzza az ajtót maga után. A fiú anyja sokszor mondta, hogy egy elszalasztott lehetőségnek nagy jelentősége lehet a jövő szempontjából. Ha valaki túl sok lehetőséget hagy ki, túl sok sebet szerez, az a végén még jövőjét is teljesen elszúrja. Az egyik gyilkos éppen a szükségét végzi, a másik pedig a lakóbusz elejében üldögél. Ez egy olyan lehetőség, amelyet csak egy engedetlen, anyja tanácsait semmibe vevő fiú hagyna ki. Curtis tehát kinyitja a hálószoba ajtaját. Menj előre, kislány! - mondja halkan a kutyának. A kutya farkát csóválva besétál a fürdőszobába - egyenesen a mellékhelyiség irányába! Ne, kutyuskám, ne! Ki onnan, azonnal gyere ki! Curtis remélte, hogy rémületének hullámait a kutya is megérezi, hiszen erős a lelki kötelék, amely az embereket négylábú barátaikkal összekapcsolja, ám az ő esetükben úgy látszik mégsem tökéletes, hiszen csak nemrégiben találkoztak. Nem tudni, hogy a lelki kötelék, vagy jó orra az oka, de Old Yeller irányt változtat, és kiüget a fürdőből a főzőfülkébe. Amikor Curtis elindul az állat után, óvatosan végignéz a konyhán és a nappalin a vezetőfülke irányába. A nő a vezetőülésen ül, figyelmét teljesen leköti az elakadt forgalom. Curtis megkönnyebbülten látja, hogy a gyilkos társnője gondosan bekötötte magát a biztonsági övvel. Bizonyára nem tudja majd gyorsan kioldani, hogy elállja előle a kijáratot. Bár háttal ül, Curtis megállapítja, hogy olyan idős lehet, mint a férfi. Rövidre vágott haja természetellenesen fehér. A kutya farokcsóválás nélkül, nagyon óvatosan lépked előre, finoman rakja puha tappancsait egymás után, mint egy lopakodó macska. Amikor a kijárathoz érnek, és Curtis a kutya feje fölött a kilincs felé nyúl, a nő hirtelen észreveszi őket. Éppen rágcsál valamit, amikor felnéz, és látszik rajta a megdöbbenés, hogy egy kisfiút - 75 -
és a kutyáját látja. A meglepetéstől abbahagyja az evést. Kezében - amely megáll szája előtt félúton - egy emberi fül! Curtis felkiált, és még akkor sem tudja az ordítást abbahagyni, amikor észreveszi, hogy a nő nem ember fület, hanem egy burgonyaszirmot tart a kezében. Akkor a burgonyaszirom mellé eszi a fület - gondolja Curtis -, ráadásul olyan természetességgel, mintha perecet vagy mogyorót rágcsálna. Az ajtó nem nyílik. A kilincs nem mozdul. Biztosan zárva van. Hiába rángatja fel-le, semmi. A vezetőülésben a megdöbbent nő hirtelen összeszedi magát annyira, hogy képes legyen megszólalni, a fiú azonban nem érti, hogy mit mond, mert szíve zakatolása minden egyéb hangot elnyom. Curtis és az ajtó. Az akaraterő a fizika ellen. A kisfiú nem képes legyőzni a makacs ajtót. Erősen rángatja, de nem nyílik. Bűvös zár, amelyet megátkoztak a rossz szellemek, hogy ellenálljon minden erőnek és értelemnek. A bűntárs ekkor kioldja a biztonsági övet, és elkezd kikászálódni az ülésből. Istenem, csak egy ajtó van! A zár különös módon nem nyílik, minden trükk hiábavaló. Csapdába esett e szűk, guruló mészárszékben, ahol a két pszichopata nyugdíjas a fül alakú burgonyaszirommal együtt őt is felfalja majd! Old Yeller vadul acsarkodva veti magát a nő felé. Vicsorgatja, csattogtatja a fogait, köpködve, habzó szájjal ugat, mintha azt mondaná: Azt akarod, hogy megharapjalak? Nézd meg EZEKET a fogakat, állj ki VELEM, te pszichopata liba! Kíváncsi vagyok, tetszik-e még a fogam, ha már végeztem veled? Nem megy annyira közel a nőhöz, hogy megharaphatná, viselkedése azonban így is elég fenyegető. A nő azonnal letesz arról, hogy felálljon az ülésből. Arcára kiül a rémület, mint számtalan áldozatának arcára is, akiknek nem kegyelmezett. A fiú tovább rángatja a kilincset, hiába. Hirtelen maga felé húzza, és csodák-csodájára kitárul. Nem volt bezárva. A zárat nem átkozta meg senki. Nem is Curtis ereje mondta fel a szolgálatot, hanem esze hagyta cserben a félelemtől. A kisfiút sokkolja a felfedezés, és még most sem képes úrrá lenni rémületén. Kivágja az ajtót, leugrik a lépcsőn, és olyan lendülettel rohan végig az aszfalton, hogy beleütközik a mellettük álló lakóbuszba. A járműben ülő férfi és mellette, az utasülésben egy szőke, tüskés hajú nő elkerekedett szemekkel bámulnak rá az ablakon át. Curtis ellöki magát a busztól, és ekkor ugrik mellé Old Yeller. A kutya már nem ugat, hanem mintha vigyorogna. Pontosan tudja, hogy ő a nap hőse, amikor farkát csóválva megfordul, és büszkén lépegetve elindul. A kutya a szaggatott vonalat követi, amely a két sávot elválasztja egymástól. Curtis utána siet. Már nem kiabál, de a félelem eléggé megzavarja ahhoz, hogy időszakosan átengedje az irányítást bátor társának. Visszapillant a milliónyi reflektor fényébe, és látja, hogy az ősz hajú nő kihajolva figyeli őt. Innen nézve bárki azt gondolhatná róla, hogy egy ártatlan, kedves nő. A város felől langyos szellő fújdogál, és kipufogógáz szagát hozza feléjük. Sokan leállítják a motort. Kiszállnak, hogy kinyújtóztassák elmacskásodott tagjaikat. Hosszú várakozásra számítanak. Kíváncsian kérdezgetik egymást, vajon mi történhetett. Curtis és Old Yeller keresztülverekszi magát az autók és emberek tömegén. A kisfiú udvariasan kerülgeti az ácsorgókat, közben arra gondol, hogy lehetnek köztük lelkészek, gyilkosok vagy gyilkos lelkészek, szentek és vétkesek, banktisztviselők és bankrablók, alázatosak és arrogánsak, nagylelkűek és önzők, normálisak és egészen őrültek. - Elnézést, uram. Köszönöm, asszonyom. Bocsánat, uram. Elnézést, asszonyom. Elnézést, uram. Curtist végül egy magas férfi állítja meg, szürkés, elgyötört arcán a mélyen bevésődött ráncok arra utalnak, hogy a férfi már régóta székrekedéssel küzd. Egy Ford furgon és egy piros Cadillac közül lép a fiú elé. - Állj meg, hékás! Mi a baj? Hová igyekszel? - Sorozatgyilkosok - mondja a fiú levegő után kapkodva, és a néhány méterrel mögöttük álldogáló autóra mutat. - Abban a Windchaserben! Feldarabolt testrészeket tartanak a hálószobában! - 76 -
Az idegen elképedve engedi le a karját. A ráncok hirtelen tovább mélyülnek az arcán, amint a tizenhat tonnás, kerekeken guruló házra pillant. Curtis tovább fut, követi a kutyát nyugati irányba. Az úttorlasz még mindig jóval előttük van, a domb tetején, de nem látják. Nem ebbe az irányba kéne haladniuk. Egy Chevy furgon és egy Volkswagen között egy mulatságos külsejű, szeplős arcú, vörös hajú férfi kapja el Curtist ingjénél fogva. A kisfiú majdnem elesik. - Hé, hé, hé! Kerget valaki, fiam? Curtis érzi, hogy ezt a fickót nem lehet meghatni a sorazatgyilkos-mesével - sőt semmi mással sem -, ezért úgy dönt, a korábban Burt Hooper szájából Donella éttermében hallottakkal áll elő. Nem tudja, mit jelent, de egyszer már kihúzta őt a bajból. - Nem vagyok egészen normális, uram - mondja. - Na, ezzel egyáltalán nem leptél meg - jelenti ki a vörös hajú fickó, de még most sem engedi el Curtis ingjét. - Valamit elloptál, te, gyerek? Épeszű ember nem gondolná, hogy egy tízéves fiú bolyong az országúton, és arra vár, hogy egy úttorlasz végre megállítsa a forgalmat, hogy ő kedvére lopkodhasson az autósoktól. Curtis azt gyanítja, hogy a szeplős férfi valamit sejthet a lopásokról, amelyeket a coloradói Hammond-háztól idáig követett el. Lehet, hogy a fickó látnok, és éppen látomásai vannak, maga előtt látja a zsebében rejtegetett ötdollárost sőt még a virslit is. Vagy talán, gondolja Curtis, ő is pszichopata! Rémület fut át a kisfiún. Őrült, elmebeteg, háborodott! Elég sok futkos belőlük az utcán. A férfi szandált viselt és bő, skót kockás sortot, trikóján pedig A SZERETET A VÁLASZ! felirat virít. Mulatságos, szeplős arcát látva senki sem gondolná, hogy őrült, de hát manapság oly sok minden nem az, aminek látszik. Például Curtis maga sem. A kutya ekkor elkapja a rövidnadrág alját. Nem ugat, nem morog, nem is utal semmi arra, hogy mi a szándéka, sőt nyilvánvalóan egyáltalán nem rosszindulatból csinálja. Szinte játékosan kap az anyag után, és a földre rántja a férfit. Az idegen felkiált, és elengedi Curtist, Old Yeller azonban még mindig a nadrágot rángatja. A férfiról lassan lecsúszik a sort, és már csak az alsó van rajta. Idegesen rugdal a kutya irányába, de a nadrág akadályozza; nem találja el, az egyik szandálja viszont lerepül a lábáról. Old Yeller ekkor egyszerre mégis elengedi a férfi sortját, és felkapja az elveszített lábbelit. Szájában a cipővel elszalad a kocsik között. Ideges autósok szállnak ki járműveikből. Még mindig rossz irányba haladnak, Curtis azonban feltétel nélkül követi társát, mert nem fordulhatnak vissza. Nem léphetik át az elválasztó sávot sem, hogy kelet felé stoppoljanak, mert valahol a kamionos pihenő környékén valószínűleg azt az oldalt is megállítják az úttorlaszok. Egyetlen reményük az országúttól északra fekvő sivatag, ahol a sötét égbolt találkozik a sötét földdel, ahol simára csiszolt felületű kvarckristályok tükrözik vissza a csillagos eget. A csörgőkígyók, skorpiók és tarantula pókok között nagyobb biztonságban érezhetik magukat, mint a könyörtelen embervadászok közelében, akik közé a két cowboy is tartozott - és tartozik, ha elég szerencsések voltak, és túlélték az étterem konyhájában kialakult lövöldözést. Az FBI, a nemzetbiztonságiak és a többi hatóság nem öli meg Curtist, ahogyan a cowboyok és hozzájuk hasonlók tennék, ha sikerülne azonosítaniuk. De ha egyszer őrizetbe veszik, soha többé nem engedik szabadon. Soha többé. Még ennél rosszabb is történhet vele: az őrizetbe vétel után, a rá vadászó gyilkosok előbb vagy utóbb rájönnek arra, hogy hol rejtőzik. Hamarosan a nyomára bukkannak, akármilyen mély bunkerben vagy magas erődítményben tartják, és függetlenül attól, hogy hány fős testőrséget rendelnek ki mellé. Old Yeller ekkor elejti a szandált, és jobbra fordul két álló jármű között. Curtis követi. A kutya megvárja gazdáját a leállósávban, majd - egyáltalán nem törődve azzal, hogy elkaphatják vagy kígyó marhatja meg - izgatott remegéssel az új terület láttán, farkát boldogan a magasba emelve, lassan ereszkedni kezd a töltés lankás oldalán. Ha Curtis e pompás kalandért cserébe inkább egy csónakot és egy folyót kérhetne, hát gondolkodás nélkül meg is tenné. Ehelyett azonban inkább elindul az okos négylábú után, hogy minél távolabb kerüljenek a kényszerűen várakozó forgalomtól, és beleveti magát a homok, a bozót és a pala világába. Elmállott sziklák merednek az ég felé, amelyekről egykor az indiánok is figyelték a telepesekkel teli szekereket, amint nyugat felé elhaladtak. Akkoriban az országutat még nem burko- 77 -
lat és jelzőtáblák jelölték, hanem csupán elhagyott, törött kerekek, emberek és lovak csontvázai, amelyekről a keselyűk és férgek már régen lerágták a húst. Most tehát Curtis és Old Yeller oda tart, ahová előttük a múltban már oly sok bátor, ám tudatlan társuk: a fiú és a kutyája, a kutya és a kisfiú észak felé indul. Tőlük nyugatra sápadt fénnyel világít a hold, keleten a nap még nem mutatja magát, ők ketten pedig határozott léptekkel haladnak keresztül az üres sötétségen, a még sötétebb ismeretlenség felé.
23. fejezet A KAROSSZÉKBEN ülve Noah Farrel egyre csak beszélt, szinte már maga sem tudta, miről. Mesélt, amíg ki nem fogyott a szavakból. Laura továbbra sem mozdult, csak hevert az ágyon, embriópózban. Egyetlen szót nem szólt bátyja monológja alatt. Noah számára e fáradt csend maga volt a tökéletes békesség. Korábbi látogatásai alkalmával néhányszor előfordult, hogy elaludt a székben. Álom nélküli álomba zuhant, amikor már elfogytak a szavak, amikor már csak arra volt képes, hogy osztozzon húga némaságában. A béke talán csak az elfogadás után következik el. Számára azonban az elfogadás inkább lemondásnak tűnt. Bűntudattal ébredt, amikor a karosszékben szundított el, és ez az érzés nem múlt el, sőt inkább tovább erősödött. A Sors és Noah ugyanazon a koncon marakodtak, amelybe néha a férfi is bele tudott harapni, bár tudta, hogy kettőjük közül a Sors rendelkezik élesebb és erősebb fogakkal. Ezen az estén azonban nem merült álomba. Miután elhallgatott, egy idő múlva fejében ismét nem kívánt gondolatok kezdték kergetni egymást. A harag és az önsajnálat készült feltörni belőle. Ha ezek az érzések át tudnának is szűrődni Laura elgyötört agyának börtönén, ahová a lány élete végéig be van zárva, a belső sötétséget nem tudnák megszüntetni lelkében. Noah odalépett az ágyhoz, lehajolt húgához, és megcsókolta nedves arcát. A folyosón találkozott egy nővérrel, aki egy rozsdamentes acélból készült zsúrkocsit tolt maga előtt. Alacsony, fekete hajú, fiatal nő volt, csillogó kék szemekkel. Vasalt fehér-barackszínű egyenruhájában rendkívül élénknek tűnt. Kedves mosolya valószínűleg Noah-t is jobb kedvre derítette volna, ha nem sújtotta volna le annyira a Lauránál tett látogatás élménye. Az ápolónőt Wendy Quailnek hívták. Csak nemrég került az intézetbe. Noah eddig egyetlen egyszer találkozott vele, de kitűnő memóriájának köszönhetően megjegyezte a nevét. - Hogy van? - kérdezte a lány Laura szobája felé pillantva. - Elég rosszul - mondta Noah. - Egész nap rossz kedve volt - felelte Wendy Quail. A „rosszkedv” kifejezés olyan abszurd módon elégtelenül írta le Laura kétségbeejtő állapotát, hogy Noah kis híján felnevetett. Aztán mégis sikerült uralkodnia magán, és inkább csak bólintott. Wendy felsóhajtott. - Mindenkinek a maga keresztje. - Elnézést, hogy mondta? - A maga keresztje. A maga baja. Van, akinek csak kicsi jut belőle, és van, akinek akkora, hogy alig bírja el. Szegény húga jó nagy keresztet kapott a vállára. Noah nem tudott mit válaszolni. Hallgatott. - De én a világ minden bajára tudom a választ - mondta Wendy. Bár egy ideje már nem volt a rendőrség kötelékében, Noah-t a mai napig nem hagyta cserben a szimata. - És mi lenne az? - kérdezte, és eszébe jutott a Baráti Kör harcos aktivistája, akinek karján tetovált kígyó tekergett, pólóján pedig ott volt az igazi válasz. - Természetesen a fagylalt! - kiáltott fel a lány csillogó szemekkel, és leemelte a süllyesztett fagylalttartó tetejét. A rekeszekben vaníliafagylalt, csokoládéöntet, kókuszreszelék és cseresznyeszemek voltak. Wendy ezzel akarta felvidítani a szenvedő betegeket. A lány észrevette Noah viselkedésében a hirtelen változást, ezért megkérdezte: - 78 -
- Mégis mit gondolt, mit fogok mondani? - Azt, hogy a szeretet a válasz. Wendy arcán ironikus mosoly jelent meg. - Ha eszembe jutnak a férfiak, akikbe eddig szerelmes voltam, akkor inkább a vaníliafagyit választom. A férfi végre képes volt elmosolyodni. - Mit gondol, Laura kérne fagyit? - kérdezte a lány. - Most nincs olyan állapotban, hogy enni tudjon. Talán, ha segítenék neki átülni a székbe, és én etetném... - Nem, nem, Mr. Farrel. Kiosztom a fagyit, aztán majd megkérdezem, hogy kér-e. Majd én megetetem. Szívesen a gondját viselem. Szeretek törődni a különleges sorsú emberekkel... Én ebbe vagyok szerelmes. A folyosó túlsó végén Richard Velnod ajtaja nyitva volt. Rickster, a katicabogarak és egerek felszabadítója, szobája közepén álldogált világossárga pizsamában, és az ablakon kifelé bámulva élvezettel eszegette a fagylaltot. - Biztosan édes lesz az álmod - mondta Noah -, ha elalvás előtt fagyit eszel. Rickster teli szájjal így szólt: - Tudod, mi ebben a legjobb? Hogy olyan, mintha vasárnap lenne, pedig még csak szerda van. Noah először nem értette. - Azt hiszem, szerda van - mondta Rickster, és jelentőségteljesen a fagylalt felé biccentett. - Aha, értem. Igazi figyelmesség. Vasárnappá varázsolja a hétköznapokat is. Ilyenkor még jobban esik. - Úgy látom, olajra lépsz - jegyezte meg Rickster. - Igen, igen. Indulok. Rickster szent meggyőződése volt, hogy ha valaki bármikor olajra tud lépni, az mindennél többet ér. Még egy szerdai meglepetés fagyinál is. A Magányosok és Rég Elfeledettek Kikötője előtt, a lugas alatt Noah mély lélegzetet vett a meleg nyári éjszakában. Autója felé sétálva - újabb rozzant Chevyt vett magának - igyekezett rendbe szedni zilált idegeit. Wendy Quail ellen felmerült gyanúja alaptalannak bizonyult. Laura biztonságban volt. Ha az elkövetkező napokban Sharmer képviselő Baráti Körének emberei úgy döntenének, hogy elégtételt vesznek, valószínűleg Noah-t akarnák elkapni, nem a húgát. Jonathan Sharmer nem más, mint egy gazember, aki a részvét és az igazság álruháját öltötte magára, és nagy közkedveltségnek örvendett a politikusok körében, ám ennek ellenére mégis csak egy pojáca. A bűnözők között is volt egy hallgatólagos szabály, hogy a kiszemelt áldozat családtagjai ellen nem követnek el merényleteket, egy ujjal sem nyúlnak hozzájuk, hiszen semmi közük nem volt az áldozat ügyeihez. A feleségek és a gyerekek érinthetetlenek. És a testvérek is. Az öreg motor az első próbálkozásra beindult. A másik autónak mindig hízelegni kellett. A kéziféket könnyen ki tudta engedni, a kuplung is érzékenyen reagált, a motor zúgása pedig elég halk volt, hogy beszélgetni lehessen autózás közben, feltéve, hogy van valaki, akivel beszélgetni tud.
24. fejezet FOGKRÉM NÉLKÜL FOGAT MOSNI nem a legmegfelelőbb, de Micky úgy döntött, inkább így tisztítja meg a fogát, mert nem akarta, hogy a lefekvés előtt elfogyasztott koktél és a fogkrém íze összekeveredjen a szájában. Miután hosszasan súrolta fogait, visszavonult csöppnyi hálószobájába, ahová már korábban bevitt egy műanyag poharat és egy jeges vödröt. Kis öltözőszekrényének alsó fiókjában egy üveg olcsó, citromízű vodkát tartott. Egy még felbontatlan és egy másik, félig üres üveget rejtett sárga pulóvere alá. Micky nem nagynénje elől dugdosta az italt, hiszen Geneva tudta, hogy lefekvés előtt mindig szokott inni. Azért takarta el az italt a pulóverrel, hogy ne lássa minden egyes alkalommal, amikor kinyit- 79 -
ja a fiókot. A fiókban tárolt ital látványa még akkor is képes volt elkedvetleníteni, sőt szégyenérzettel eltölteni, ha nem volt rá oka. Most azonban annyira eluralkodott rajta a hiábavalóság érzése, hogy szégyent sem érzett. E fájdalmas tehetetlenség közepette, amelyet gyermekkora óta jól ismert, néha jeges önmarcangolás alakult ki benne, amely szinte rögtön átváltozott tomboló haraggá, s ez volt az, ami elszigetelte az emberektől, az élettől, a reménytől. Hogy ne kelljen Leilani Klonkra és a saját tehetetlenségére gondolnia, Micky dupla adag vodkát öntött a poharába, és jeget is pottyantott bele. Remélte, hogy a dupla mennyiség hatására korábban elnyomja az álom, mint ahogyan a harag elönti az agyát, különben egyetlen percre sem tudja lehunyni a szemét. Amióta egy héttel ezelőtt beköltözött Genevához, csupán egyszer volt részeg. Tulajdonképpen már kétszer is kibírt egy-egy hetet anélkül, hogy alkoholt fogyasztott volna. Ma este sem akarta leinni magát, csak azt szerette volna, hogy ne aggódjon tovább a cserbenhagyott kislány miatt, aki a szomszédban lakik, és aki saját gyermekkorát juttatta eszébe. Miután levetkőzött, leült az ágyra, és a sötétben belekortyolt hideg citromos vodkájába. Az ablakon túl az éjszakában semmi sem mozdult. Az autópálya felől folyamatosan hallotta a forgalom tompa zaját. Kevésbé találta romantikusnak, mint a vonatok kattogását, amelyet oly sok éjen át figyelt. Úgy képzelte, hogy a sztrádán elhaladó autósok szintén életük egyik fontos állomásától egy másik irányába haladnak, egyik boldog időszakból a másik felé, ahol végre ráakadnak az élet értelmére, céljára, és elégedetten hajthatják álomra fejüket. Persze nem mindenki. A legtöbbjük talán nem, de akadnak, akik igen. Életének sötét időszakaiban Micky képtelen volt az optimizmusra, ezért nem is hitte, hogy egyáltalán lehet valaki valóban boldog. Geneva azt mondta, hogy az általa újra meglelt, törékeny reménykedés fejlődést jelez, és Micky azt kívánta, bárcsak igaza lenne; de elképzelhető, hogy ezzel is csupán áltatja magát. A világ jóságába, a cél létezésébe vetett hithez bátorság is kell, hiszen ezzel együtt jár annak szükségessége, hogy felelősséget vállaljunk saját tetteinkért. Csak így lehetséges, hogy minden jó cselekedetünk gyógyír legyen valaki más sebére. Micky halk kopogtatást hallott szobája ajtaján. - Gyere be! Geneva félig nyitva hagyta maga mögött az ajtót. Leült az ágy szélére unokahúga mellé. A folyosó halvány fénye alig világította be a szobát. Az árnyak mindent beborítottak. Bár az áldott félhomály sok mindent eltakart, Geneva mégsem nézett Mickyre. Az éjjeliszekrényen álló üveget bámulta. A szekrénynek és a rajta álló tárgynak csupán a körvonalait látta, de az üvegből különös fény áradt, a vodka pedig úgy csillogott, mint a higany. Végül Geneva megkérdezte: - Mit tegyünk most? - Fogalmam sincs. - Nekem sem. De valamit tennünk kell. - Igen. Gondolkodnom kell. - Én is próbáltam - mondta Geneva -, de a gondolataim mindig elkalandoznak. Annyira helyes ez a kislány. - És nagyon kemény is. Nagyon sokat el tud elviselni. - Kisegerem, mi történt velem, hogy visszaengedtem Leilanit oda? Geneva legalább tizenöt éve nem szólította „kis-egerem”-nek. Amikor Micky meghallotta e régi becenevet, torka annyira elszorult, hogy alig tudta lenyelni a vodkát. Azt hitte, nem tud megszólalni, de egy idő múlva mégis sikerült: - Ha nem engedjük haza, úgyis eljöttek volna érte. Ma este már semmit sem tehetünk. - Te elhiszed azt a sok őrültséget, amit mondott, ugye? Ez nem olyan, mint amiket én kitalálok? - Szerintem igaz, amit mondott. Egy idő múlva Geneva így szólt: - Nemcsak Leilaniról beszéltem az előbb. - 80 -
- Tudom. - Van, amit kimondtunk ma este, van, amit csak sejtettünk. - Bárcsak neked ne kellett volna hallanod! - Istenem, ha akkor hallottam volna, amikor még tudtam volna segíteni! - Nagyon régen történt, Geneva néni. A közlekedés távoli zaja milliónyi zümmögő rovar hangjához hasonlított. Mintha a föld belseje egy hatalmas méhkas lenne, amelyben annyi méh zsúfolódott össze, hogy bármelyik pillanatban a felszínre törhetnek, hogy elárasszák az egész világot. - Láttam, hogy az édesanyád gyakran váltogatta a partnereit. Mindig olyan nyughatatlan volt. Tudtam, hogy az a környezet nem megfelelő neked. - Felejtsd el, Geneva néni. Én már megtettem. - Szerintem nem. Egyáltalán nem felejtetted el. - Jól van, lehet, hogy valóan nem. - A lány fáradtan felnevetett. - De mindent megtettem, hogy túl legyek rajta. - Az anyád egyik-másik barátja... Geneva néni, a tiszta lelkű emberek közül az utolsó, képes volt barátoknak nevezni őket, ezeket a vérszívó ragadozókat, ezeket a páriákat, akik minden értéket és kötelezettséget végtelen nagyképűséggel utasítottak el, akiket csupán a paraziták önös érdeke motivált, és akik számára az életet a másiktól elszívott vér jelentette. - Tudtam, hogy mind hűtlen és ügyefogyott - folytatta Geneva. - Anya szerette a rossz fiúkat. - De azt álmodni sem mertem volna, hogy valamelyik... téged... Micky nem hitte, hogy képes erről beszélni. Mielőtt Leilanival találkozott, sosem hitte volna, hogy valaha feltárja lelkét. - Nemcsak egy volt. Anya azokat a férfiakat vonzotta, akik... nem mindegyik, de több is volt köztük, aki kihasználta a lehetőséget. Geneva előrehajolt az ágy szélén, közelebb Mickyhez. - Végignéztek rajtam - folytatta Micky -, és tudták, hogy itt az alkalom. Már a mosolyukból láttam, hogy ki fogják használni a helyzetet. Én féltem, anya pedig nem vett róla tudomást. Az a mosoly... nem, nem gonosz vigyor, ahogy várnánk, hanem olyan félig szomorkás, szinte csalódott, mintha túl könnyűnek találták volna, hogy megszereznek, pedig valójában úgy szerették, ha küzdeniük kell. - Biztosan nem tudta - mondta Geneva, de inkább kérdő, mint kijelentő hangsúllyal. - Számtalanszor mondtam neki, ő pedig megbüntetett, mert hazudtam. Pedig tudta, hogy igaz. Geneva eltakarta arcát, mert a szoba árnyai nem rejtették el eléggé Micky elől. Micky az éjjeliszekrényre tette a gyöngyöző poharat. - Sokkal többre értékelte a férfiakat, mint engem. Aztán előbb vagy utóbb megunta őket. De addig a pillanatig, amíg el nem határozta, hogy változtatni fog az életén, és amíg az összes szemétládát ki nem dobta, alig foglalkozott velem. - És mikor fejeződött be? Egyáltalán véget ért valaha? - kérdezte Geneva. - Igen, amikor már nem féltem. Amikor már elég idős és dühös voltam, hogy véget vessek az egésznek. - Micky keze hideg volt, mint a jégcsap és nedves az izzadtságtól. - Tizenkét éves voltam, amikor véget ért. - Semmit sem vettem észre - mondta Geneva kétségbeesve. - Soha. Még csak nem is gyanítottam. - Tudom, Geneva néni, tudom. - Istenem, milyen őrületesen buta voltam! Geneva hangja megbicsaklott, amikor az „Isten” és „buta” szavakat kiejtette. Micky lelógatta lábát az ágy széléről, közelebb csúszott nagynénjéhez, és átölelte a vállát. - Nem vagy az, drága Geneva, sosem voltál. Mindig rendes asszony voltál, túl jó és túl kedves, hogy ilyesmi egyáltalán az eszedbe jusson. - A naivitás nagyon rossz kifogás - Geneva remegett. Leengedte kezét az arcáról. Szeméből végtelen szomorúság áradt. - 81 -
- Talán csak azért viselkedtem idétlenül, mert úgy akartam viselkedni. - Figyelj, Geneva néni, többek között te voltál az, aki megakadályozta, hogy meghülyüljek. Sokat segítettél. - Nem hinném. Én csak a vak és süket Geneva voltam. - Te voltál az, aki megmutatta, hogy vannak rendes emberek is a világon, nem csak olyan szemetek, akikkel az anyám járt. Micky igyekezett visszafojtani könnyeit, nem sok eredménnyel; könnyei szabad folyást kaptak, látása elhomályosult, s hallotta saját kétségbeesett szavait. - Remélem, egy nap... majd én is rendes leszek. Mint te. Geneva lenézett ökölbe szorított kezére, és így szólt: - Miért nem jöttél már akkor el hozzám, Micky? - Féltem. Szégyelltem magam. Piszkosnak éreztem magam. - És azután is olyan hosszú ideig hallgattál. - Már nem félek, de... még most sem érzem tisztának magam. - Drágám, te áldozat vagy! Nincs miért szégyenkezned! - Nem tehetek róla, mégis így érezem. És talán... attól féltem, hogy egyszer, ha beszélnem kell róla, majd elszabadul a dühöm. Egész életemben ez munkált bennem a legerősebben, Geneva néni. És ha a haragom elszabadul, akkor mit érek el vele? - Hogy megbékélsz - mondta Geneva. Felemelte a fejét, és végre Micky szemébe nézett. Megbékélsz, ami már nagyon rád fér. Micky behunyta a szemét nagynénje tökéletes és feltétel nélküli szeretete láttán, amely olyan érzelemhullámot idézett elő lelkében, hogy megrémült tőle. Geneva átölelte Mickyt. Hangjának lágysága még az ölelésnél is megnyugtatóbban hatott rá. - Kisegér, olyan édes és okos kicsi lány voltál, csupa élet! És még ma is az vagy, semmi sem veszett el! Az ígéret, remény, szeretet és jóság még mindig megvan benned. Senki sem veheti el tőled az ajándékot, amit Isten adott neked. Csak te dobhatod el magadtól, kisegér. Csak te. KÉSŐBB, MIUTÁN GEN NÉNI bement a szobájába, Micky újra hátradőlt ágyában, és úgy érezte: minden megváltozott, és tulajdonképpen semmi sem változott. Az augusztusi hőség. A mozdulatlan sötétség. A távoli motorzúgás az autópályán. Leilani anyja lakóbuszában, és bátyja egy névtelen sírban, valahol Montana hegyei közt. A reménykedés változott meg benne: a változtatás reménye, amely tegnap még lehetetlennek, de ma már csak lehetetlenül nehéznek tűnt. Beszélgetett Genevával azokról a dolgokról, amelyekről senkivel sem mert volna, és megkönnyebbült attól, hogy feltárta előtte a lelkét. A szívét oly régen gúzsba nyomorító tüskés indák szorítása enyhült, szíve már nem fájt annyira. Ugyanakkor tudta, hogy a legszörnyűbb emlékektől sosem lesz képes megszabadulni. Kiöntötte a megolvadt jeget a műanyag pohárból, és megitta a második dupla vodkát, amelyet korábban megígért magának. Nem tudta könnyedén lerázni az önpusztító haragot és szégyent, de egyre inkább elérhető célnak bizonyult, hogy egy tizenkét lépcsős program segítségével leszokjon az alkoholizálásról. Végül is nem volt alkoholista. Nem ivott rendszeresen, sőt nem is érezte a szükségességét, hogy minden nap igyon. A feszültség és az önutálat volt az, amely néhanapján mégis rákényszerítette. Most úgy érezte, sikerült megszabadulnia az elviselhetetlen terhektől. Évek óta nem volt ilyen felszabadult. A változtatáshoz azonban nem csupán reményre volt szüksége. A remény egy kinyújtott kar, ahhoz azonban, hogy sikerüljön kimásznia a mély gödörből, amiben pillanatnyilag volt, legalább két erős karra volt szüksége. E másik kar a hit volt - a hit abban, hogy reménykedése végre gyökeret ver. És bár Mickyben egyre erősebben élt a remény, önmagában még nem bízott. Nincs munkája. Nincsenek kilátásai. Nincs pénze a bankban. Csak egy 81-es Camarója volt, amely inkább egy rozoga lovaskocsira emlékeztette, mint valódi autóra. Sinsemilla házában pedig ott volt Leilani. A kislány egyre közelebb jut tizedik születésnapjához, az óra gyorsan ketyeg. Egy deformált csípővel született kisfiút eltűntettek, eltemették egy sír mélyére, földet dobál- 82 -
tak meglepetéstől elkerekedett szemeire és segítségért kiabáló szájába. Testéből mostanra már csak a deformálódott csontok maradtak... Micky észre sem vette, hogy felkelt az ágyból, hogy újabb dupla vodkát töltsön magának. Csak akkor eszmélt fel, amikor már jégkockákat dobált a poharába. Letekerte az üveg tetejét, aztán elbizonytalanodva megállt. Aztán mégis úgy döntött, tölt magának. Bátorságra van szüksége, hogy kiálljon Lelianiért, Micky, azonban nem áltatta magát azzal, hogy elég bátorságot tud az üvegből meríteni. Ahhoz, hogy képes legyen stratégiát kidolgozni és azt sikeresen végig is vinni, éles eszűnek kell lennie, de annyira azért nem ment el az esze, hogy azt higgye, a vodka képes agyafúrttá tenni. Ehelyett azt mondta magának, hogy most végre használhatja a haragját, mert a tüzes harag keménnyé és határozottá tette, segítette a túlélésben, motiválta. Az ital gyakran tovább tüzelte haragját, így most Leilani érdekében ivott. Később, amikor egy harmadik adag vodkát is kitöltött, ismét ugyanezzel a hazugsággal áltatta magát. Nem saját magáért teszi mindezt, hanem Lelianiért, s ez a lépés elkerülhetetlenül fontos a kislány kiszabadítása érdekében. Tudta, hogy kifogása ügyes hazugság. Azt képzelte, hogy ha teljesen nem sikerül becsapnia magát, akkor üdvözülhet. Vagy elkárhozhat. Hőség. Sötétség. Az olvadó jég csilingelése a vödörben. Az autópálya szűnni nem akaró moraja. Motorok zúgtak, kerekek forogtak. Zajok, amelyek hol közelebb jöttek, hol távolodtak. Mint a remény.
25. fejezet BIZONYOS NAPOKON SINSEMILLA úgy szaglott, mint egy szemetes kuka, máskor viszont erős rózsaillat lengte körül. Előfordult hogy a hét minden napján más illatfelleg lebegett körülötte: hétfőn narancsos parfümöt használt, kedden zellergyökeret, szerdán mintha cink és hevített réz szagát lehetett volna a közelében érezni, csütörtökön pedig gyümölcstorta édes illatát, amelyet Leilani mind közül a legjobban kedvelt. Öreg Sinsemilla lelkesen gyakorolta az aromaterápiát, és hitt abban, hogy a megfelelő összetételű forró fürdő a fordított ozmózis révén segít a méreganyagokat eltávolítani a szervezetből. Ennek érdekében olyan hatalmas készlet illatanyaggal utazott, hogy bárki azt gondolhatta volna róla, hogy a középkorból itt felejtett varázsló vagy alkimista. Kivonatok, elixírek, szeszek, olajok, eszszenciák, kvintesszenciák, illatanyagok, sók, koncentrátumok és párlatok töltötték meg a fényes üvegcsékből és elbűvölő, díszes üvegkölteményekből álló kollekció darabjait, amelyet két, erre a célra készített táskában tartott. Mindkettő akkora volt, mint egy-egy Samsonite-bőrönd, és most a fürdőszobában álltak nyitott tetővel. Leilani tudta, hogy az aromaterápiát igen sok értelmes, kiegyensúlyozott, felelősségteljes és főleg jó illatú ember használta méregtelenítésre. Ő azonban nem volt hajlandó e tisztító illatokat használni, ugyanabból az okból kifolyólag, amely miatt nem kedvelte anyja egyetlen különcségét sem, bár egyik-másikat tulajdonképpen szórakoztatónak találta. Attól tartott, ha egyszer is megmártózik Sinsemilla élvezeteiben - például egy kókuszolaj kivonattal és kókuszvaj esszenciával illatosított fürdőben -, visszavonhatatlanul megteszi az első lépést az elmebaj és a rászokás csúszós lejtőjén. Eltekintve attól a ténytől, hogy van egy apja, akit vagy Klonknak hívnak, vagy nem, Leilani tagadhatatlanul az anyja lánya volt; tehát a génjei okozhatják a vesztét, ha nem vigyáz. Ráadásul Leilaninak nem állt szándékában méregtelenítenie a testét. Nagyon is jól megvolt e mérgekkel, amelyek élete több mint kilenc éve alatt felhalmozódtak, teste szerves részévé váltak, s talán fontosabbak voltak énje meghatározásában, hogy ki is Leilani valójában, mint ahogyan azt az orvostudomány feltételezte. Mert mi történik akkor, ha minden mérgező anyagot kiűz a szervezetéből, és egy reggel arra ébred, hogy többé már nem is Leilani, hanem a pápa, vagy egy Hortense nevű tiszta és szent életű kislány? Leilani olyannak szerette magát, amilyen, ezért szívesebben tartotta fenn e „mérgezett” állapotot. Fürdés helyett zuhanyozott. A szappan elég jól lehozta kezeiről a kígyó vérét, lemosta a verejtéket, és eltűntette a sós könnyek nyomát, amely sokkal jobban irritálta, mint a kígyó undorító belének érintése. - 83 -
A mutánsok nem sírnak. Főleg a veszélyes mutánsok nem. Meg kellett védenie az önmagáról alkotott képet. Általában ritkán időzött a zuhany alatt, és inkább a kádban áztatta magát, de sosem használt erős illatú szappant. A vízben üldögélve gyakran képzelt maga elé egy szumó birkózót és egy Káto nevű hivatásos bérgyilkost, akivel gondosan kitervelte az anyja és Dr. Doom ellen irányuló bosszú minden részletét. Ma este azonban - bármit is tett Sinsemilla - Leilaninak nem volt hangulata, hogy könyörögjön Kátónak. A zuhany nem volt olyan biztonságos, mint a fürdő. Amikor levette lábáról a keretet, nem mert a csúszós felületre állni. Néha merevítőben is zuhanyozott, de utána alaposan meg kellett törölköznie, az illesztékeknél pedig hajszárítóval szárítkoznia. Az ijesztő külsejű eszköz nem a hagyományos ortopéd térdmerevítő volt; azokat rendszerint hajlított műanyagból, bőrből és elasztikus szíjakból készítették. Leilani szívesen képzelte, hogy e furcsa szerkezetnek fenyegető, gyilkos kyborg külseje van. Miután megszárította haját és a lábmerevítőt, a fiatal, gyilkos kyborg letörölte a párát a tükörről, és alaposan megszemlélte felsőtestét. Semmi nyoma a ciciknek. Nem várt őrületes változást, csak két apró duzzanatot, akkorát, mint két szúnyogcsípés. Hónapokkal korábban olvasott egy cikket arról, hogyan lehet megnagyobbítani a mellet a pozitív gondolkodás révén. Azóta szinte minden este úgy aludt el, hogy hatalmas mellekkel képzelte el magát. A cikk szerzője valószínűleg egy bogaras, ámde gazdag újságíró, de Leilani rájött, hogy sokkal jobban alszik, ha pozitívan gondolkodva egy C-kosaras mellet képzel maga elé, és nem élete problémáin tűnődik, amit inkább a negatív gondolkodás kutatása során lehetne hasznosítani. Maga köré tekert egy törölközőt, majd szennyes ruháival a kezében elindult a szobája felé. Kleopátra birodalmában csend honolt. A fényképezőgép kattogását sem hallotta, sőt óangol nyelven sem szónokolt senki. Leilani magára vette vékony, nyári pizsamáját, egy sötétkék sortot és rövid ujjú felsőt. A trikó hátán sárgás-vörös betűkkel írva a ROSWELL, ÚJ-MEXIKÓ felirat volt látható, az elején pedig kéthüvelykes piros betűkkel a CSILLAG GYERMEK szavak. A hálóruhát nemrégiben vette egy új-mexikói körút alkalmával, amikor ufólelőhelyeket látogattak meg. Úgy tűnt neki, hogy ha bután lelkesedik ilyesmikért, sikerül meggyőznie Dr. Doomot, hogy még mindig elhiszi Luki eltűnésének történetét, akit állítólag magával ragadott egy földön kívüli űrhajó. Az idegenek néha egyenesen az ágyból ragadják el az embereket, Preston. Te mindig ezt mesélted. Naná, hogy ezt a pizsamát viselem! Így legalább tudni fogják, hogy készen állok, hogy velük menjek, magam vagyok a lelkesedés! Talán még a születésnapom előtt eljönnek értem, aztán egészséges lábakkal és kezekkel hoznak vissza engem és Lukit is a partira! Ha belegondolt, meglehetősen hamisan csenget mindez, Dr. Doom azonban csak azt hallotta meg, amit akart. Egyáltalán nem értett a gyerekekhez, nem is akart róluk különösebben tudni, csak azt várta tőlük, hogy lelkesek legyenek, és általánosságban véve maximális engedelmességet kívánt tőlük. Leilani mindig megkapta tőle, amit akart - a pizsama is egyik ilyen kívánsága volt -, talán azért, mert ezeknek az ajándékoknak köszönhetően nem érzett akkora bűntudatot, amiért a kislány meggyilkolását tervezte. Leilani ritkán kért puha fedelű könyveken kívül mást. Hogy szondázza a doktor nagylelkűségének mértékét, néha gyémántot vagy Tiffany-lámpát követelt, de bármennyire is leleményesen fogalmazta volna meg kérését, egy lőfegyverre benyújtott igény bizonyára még Prestont is meglepte volna. Most azonban inkább kihúzta magát CSILLAG GYERMEK feliratú pizsama felsőjében, és szinte várta, hogy az E. T-k eljöjjenek érte, majd az éjjeliszekrényről felemelte az elsősegélyládát, és visszament anyja szobájába. A láda csinos darab volt, hasonló a horgászok dobozkájához, amelyben a csalit tartják. Dr. Doom nem volt orvos, ám elszánt lakóbusz-tulajdonosként tudta, hogy fel kell készülnie az útközben előforduló apróbb sérülésekre. Mivel Leilani jól tudta, hogy anyja szinte vonzza a balszerencsét és a szerencsétlenséget, egy-két dologgal kiegészítette a láda tartalmát, és mindig a keze ügyében tartotta. A lámpákat még mindig piros blúzok takarták. A skarlát fény azonban már korántsem a bor- 84 -
délyok hangulatát idézte; a szobában nemrég lezajló események fényében most inkább egy Marsbéli király palotájában érezte magát. Különös és szürreális volt a hangulat. A kígyó ernyedt teste mozdulatlanul hevert a földön, ahogy Leilani otthagyta. Öreg Sinsemilla a párnákon feküdt lehunyt szemekkel, mereven. Most, hogy megpihent, felfrissítette magát, Leilani újra készen állt, hogy anyja gondját viselje. Az elsősegélyládát az ágyra tette anyja digitális fényképezőgépe mellé. Sinsemilla halkan hortyogott. Amikor visszajött a drogok által előidézett, felfokozott állapotból, rendszerint mély álomba merült. Valószínűleg végigalussza majd az egész éjszakát. Leilani megnézte anyja pulzusát. Kicsit gyorsan ver, de szabályos. Az anyagcseréje erősen dolgozik, hogy megszabaduljon a szervezetében lévő drogoktól. Bár a kígyó nem volt mérges, a harapása elég csúnya volt. Apró szúrásokat látott anyja tenyerén. A vérzés már elállt, de a seb körül a bőr kékes-feketére színeződött. Valószínűleg csak felületi zúzódás. Leilani legszívesebben hívta volna a mentőket, hogy az anyját kórházba vitesse, de akkor Sinsemilla azonnal tombolni kezdene, hogy a lánya a nyugati orvoslás kuruzslóinak kezére juttatta, akiket mélyen megvetett. A kórházból hazatérve azonnal elindítaná ellentmondást nem tűrő tiltakozási kampányát, amely órákon, sőt napokon át tartana, egészen addig, hogy már imádkoznál azért, hogy megsüketülj, és legszívesebben levágnád a füled egy elektromos kenyérvágó késsel, hogy végre témát válthass. Ráadásul ha Sinsemilla váratlanul felébred, és rájön, hogy kórházban van, viselkedésével elérheti, hogy azonnal átvigyék az idegosztályra. Akkor pedig Leilani egyedül maradna Dr. Doom-mal. A férfi nem zaklatta őt. Mickynek erről az igazságot mondta. Embereket azonban valóban ölt, és bár nem volt mániákus, forrófejű gyilkos, sőt kifejezetten gyengédnek volt mondható, mindazonáltal Leilani legalább annyira utálta volna, ha négyszemközt kell vele maradnia, mintha Charles Mansonnal és láncfűrészével kéne farkasszemet néznie. Egyébként pedig, ha az orvosok megtudnák, hogy Sinsemilla a Nagy Preston Claudius Maddoc felesége, előfordulhat, hogy inkább azonnal hazaküldik egy hosszú limuzinban, és ajándékba még egy adag heroint is kap, mintsem hogy megkísérelnék kigyógyítani szenvedélyéből. A legtöbb esetben, a hasonló helyzetek - drogban fuldokló idegbeteg mama, döglött kígyó, megrázkódtatáson átesett, fiatal, mutáns gyermek - azonnal mozgósítanák a szociális munkásokat, akik megfontolnák, hogy Leilanit időszakosan állami gondozásba vegyék. Ha már Lukitól úgyis mindörökre elválasztották, nem tiltakozna a gyermekotthon ellen sem. Az ő esetét nem fogják átlagosként kezelni, és így nem lesz lehetősége megszabadulni Prestontól sem. Preston Claudius Maddoc nem volt átlagos halandó. Ha bárki megkísérelné mostohalányát elvenni tőle, hatalmas, természetfeletti erők sorakoznának fel a védelmére. Mint a legtöbb kerületi ügyész és az állami rendőrség, a helyi hatóságok sem lennének hajlandóak harcba szállni vele. Hacsak valami módon nem sikerülne filmre venni, amint éppen kiloccsantja soron következő áldozatának agyvelejét, Preston Maddocra nem lehetne rábizonyítani, hogy gyilkos. Leilani pedig nem akarta feldühíteni a férfit azzal, hogy kihívja a mentőket egy apróságért, hogy egy kígyómarást ellássanak. Ha a férfi azt hinné, hogy a kislány bajkeverő, lehet, hogy úgy döntene, Lukipelához hasonlóan neki is halálos csapdát állít, meg sem várva a földönkívülieket. Azután Sinsemilla legnagyobb örömére, a végítélet doktora majd kiagyal egy szívet melengető történetet egy csillogó kis űrhajóról, meg szépen kiöltözött földönkívüli diplomatákról, akik a Bolygók Parlamentjéből érkeztek, Leilani pedig egyik kezében amerikai zászlóval int nekik búcsút, míg a másikban egy Függetlenség napi csillagszórót tart, miközben magával szippantja az idegen űrhajó halványzöld fénycsóvája. Leilani végül úgy döntött, hogy inkább ő maga látja el anyja sebét. Orvosi alkohollal megtisztította a marás környékét, azután egy kis sebhintőporral szórta be a területet. Sinsemilla eközben néhányszor felnyögött és motyogott. Nem ébredt fel, és nem is húzódott el Leilanitól. Ha a kígyó foga a csontot érte volna, a seb minden bizonnyal elfertőződik, bármennyire is - 85 -
igyekszik a kislány ellátni. Azután Sinsemilla már másként viszonyulna az egyetemi végzettségű orvosokhoz. Leilani mindent megtett, ami tőle telt a rendelkezésre álló eszközök és anyagok birtokában. A sebhintőpor után leragasztotta a sebet. Lassan, módszeresen dolgozott; az elégedettség érzésével töltötte el, hogy elláthatja anyját. A Mars-béli vörös fények és a döglött kígyó jelenléte ellenére élvezte a béke és a nyugalom ritka pillanatait. Sinsemilla még a gyűrött köntösében is gyönyörű volt. Talán mégiscsak hercegnő lehetett valaha, előző életében, amikor még nem volt ilyen zavarodott és szomorú. Szép pillanat volt. Nyugodt. Jó érzés töltötte el. E nyugodt, békés gondoskodás csaknem normálisnak látszott kettejük kapcsolatában. Az sem számított, hogy a szerepek felcserélődtek, hogy most a kislány gondoskodik az anyjáról. Csak a pillanat hétköznapi, megszokott jellege volt fontos. A béke. Itt és most, Leilanit maga alá gyűrte a gyötrő, ám mégis szívet melengetően kellemes felismerés, hogy milyen is lehetett volna kettejük viszonya. De szíve elszorult, mert már soha nem lehet olyan.
26. fejezet A LEJTŐ TETEJÉN a kutya és a fiú - az egyik liheg, a másik zihál - megállnak, és visszafordulnak, hogy még egy pillantást vessenek az előttük húzódó autópályára. Curtis szája kiszáradt, fogai között homokszemek csikorogtak. Képtelen elegendő nyálat gyűjteni a szájában, hogy megszabaduljon a kellemetlen íztől. Mivel egészen kicsi gyermekkorában egy ennél is szárazabb sivatag közelében élt, a kisfiú tudta, hogy húsz százalékos páratartalomban rendkívül fárasztó megállás nélkül futni. Alig kezdtek futni, ő máris úgy érzi, teljesen kimerült. Az alattuk elterülő sötét síkságon, a tőlük fél mérföldnyire még mindig mozdulatlanul álló, sőt egyre növekvő kocsisor a távolból olyan, mint egy sárgán-vörösen csillogó, fényes kígyó. Ebből a magasságból ellát az útzárig. A nyugati irányba haladó sávokat rendőrségi autók állják el, csak egy sávon engedve tovább az autókat egy alapos ellenőrzés után. Az autópályától északra, az úttorlasz közelében, a nyílt területen áll a nagy, páncélozott és valószínűleg fegyverekkel is felszerelt helikopter. A lapátok most nem forognak, a hajtómű azonban valószínűleg nem állt le, mivel belső teréből halvány fény világít. A nyitott ajtókon át elegendő fény szűrődik ki, hogy megpillanthassa a helikopter körül álldogáló férfiakat. Ebből a távolságból lehetetlen kivenni, hogy vajon további kommandósok érkeztek, vagy csupán egyenruhás rendőröket lát. Old Yeller egy hangos horkantással ekkor az ellenkező irányba tereli Curtis figyelmét, a helikoptertől kelet felé. Két hatalmas, rendőrségi célokra átalakított teherautó, a tetejükön villogó vörös és kék fényű lámpákkal, hagyja el az autópályát. Lassan gördülnek le a töltésen és a nyílt területen nyugati irányba indulnak, a sztrádával párhuzamosan, így kikerülik az úttesten rostokoló egyre több autót. Curtis feltételezi, hogy mellettük fognak elhaladni, és egészen az úttorlaszig gurulnak. Ehelyett azonban lelassítanak egy pontnál, ahol egy csoport nyilvánvalóan rájuk vár. Eddig még nem vette észre e kisebb csoportosulást: körülbelül nyolc vagy tíz autós ereszkedett le a töltésen, és elemlámpákkal integetnek. E csapat fölött az autópályán, egy nagyobb - úgy negyven vagy ötven főből álló - csoport gyűlt össze a leálló sávban, és figyelték, mi történik odalent. Valamivel nyugatra álldogáltak a pszichopata fogsor-gyűjtő Windchaserétől. Valószínűleg kisebb riadalom támadhatott, amikor Curtis figyelmeztette az egyik férfit, hogy pszichopaták vannak közöttük, ezért többen is úgy döntöttek, hogy tüzetesen megvizsgálják a lakóbuszt. Bizonyára megtalálták a rettenetes bizonyítékot, majd letartóztatták az öreg pszichopata sorozatgyilkos házaspárt, és most arra várnak, hogy az igazságszolgáltatás emberei magukkal vigyék. Vagy talán mégsem? Elképzelhető, hogy az úttorlasz irányából futótűzként terjedt el a hír, hogy a hatóságok egy kisfiút keresnek, aki egy kutya társaságában kóborol. Az autósok - a vidám külsejű, vörös hajú, - 86 -
szeplős férfi vagy talán a gyilkos nyugdíjasok a Windchaserben - könnyűszerrel használhatták a mobiltelefonjukat vagy egy fedélzeti számítógépet, hogy jelentsék, a menekülő páros alig percekkel ezelőtt hatalmas kavarodást okozott az autópályán, mielőtt elfutottak a sivatag irányába. A töltés alján három elemlámpa pásztázott egyszerre, és észak felé mutatott. Éppen oda, ahol Curtisék álltak. Szerencsére túl nagy közöttük a távolság, hogy a lámpák fénye felfedje őket. Mivel a hold sem világít, túl sűrű a sötétség, hogy észrevegyék a fiút és a kutyát. Mindazonáltal ösztönösen azonnal összehúzza magát, amikor a fényeket meglátja. Egyik kezét a kutya nyakára teszi. Az események alakulása és gyorsasága Curtist és kutyáját is azonnali döntésre sarkallja. Nyugat felé kell folytatniuk útjukat, a töltés aljában. A reflektorok fénye messzebbre világít, mint az elemlámpa, de még így sem képesek rájuk találni. Egy rendőrségi teherautó tetején ekkor hirtelen kigyulladnak a keresőfények, és mint hatalmas lézerkardok hasítanak a sötét éjszakába. A lámpák forogni kezdenek, és fénnyel árasztják el a közeli cserjéket és a szélben kavargó gyomokat. A sziklák ijesztően hosszú árnyakat növesztenek maguk mögé, amint a fénycsóva elhalad. A második teherautó százlábnyi távolságot tesz meg nyugati irányba, majd északnak fordul. A keresőfények ennek tetején is villognak, kékkel és vörössel szurkálva a sötét sivatagi tájat. A két jármű egymástól távolabb, ám egyszerre halad északi irányba, Curtis felé. Csikorogva, lassan haladnak előre, a tájat pásztázva maguk előtt a lámpákkal, és reménykednek, hogy hamarosan rálelnek egy árulkodóan letaposott növényre vagy mély lábnyomra. A teherautóban ülő tisztek valamelyik hatóság megbízásából végzik tevékenységüket, és bizonyára azok, akiknek látszanak. De mindig fennáll annak a lehetősége, hogy mégsem rendőrök, hanem vérszomjas gyilkosok, akik Coloradóból jöttek, és megállás nélkül keresik Curtist. A kisfiú ismét átengedi a vezetést Old Yellernek, és elindul utána, bár nem tudja olyan tempóban követni, ahogy négylábú társa szeretné. Curtis megcsúszik, és majdnem elesik a laza, agyagos talajon, keresztülverekszi magát a sötétben a láthatatlan, térdig érő növényzeten, kis híján újra megbotlik egy alacsony kaktuszban, és önkéntelenül felkiált, amikor a szúrós tüskék egy fájdalmasan lüktető mintát tetoválnak a bokájába. A bizalom közte és a kutya között nőttön nő. Egyre erősebbé válik közöttük a kötelék: Curtisnek semmi kétsége afelől, hogy kapcsolatuk napról napra egyre mélyül. Ennek ellenére valószínűleg el kell még egy kis időnek telni, amíg valóban igazi, tökéletesen egymásra hangolódott lelki társakká válnak. A homokköves, nehéz terepről laza, homokos, ingoványos területre jutnak. A biztos járású kutya azonnal alkalmazkodik a megváltozott terepviszonyokhoz, de Curtisnek ez nem sikerül tökéletesen. Megbotlik egy kiszáradt kóróban, mert nem tudja lépéseit a kutyáéhoz igazítani. Bokáig süpped a puha talajban, elveszíti egyensúlyát, előreesik, arccal a homokba, de szemét és száját még idejében becsukja. Orrából finom homokot prüszkölve Curtis lassan felemelkedik a földről, és az jut eszébe, hogy ha az édesanyja lelke most is szemmel tartja fentről, bizonyára hangosan nevet rajta, miközben aggódik is érte. Old Yeller visszasétál hozzá. Curtis úgy gondolja, hogy csak a kutyáktól megszokott részvét vezérli, aztán észreveszi, hogy a kutya figyelme egészen máshol jár. A sötétség mindent eltakar előlük, Old Yeller azonban teljesen nyilvánvalóan a dombtetőt figyeli, ahonnan percekkel ezelőtt leereszkedtek. Orrát felemelve, szimatolva keresi a szagokat, amelyeket Curtis nem képes érzékelni. Összezárja pofáját, hogy ne lihegjen annyira, és füleit hegyezve figyel. A fények lüktetve pásztázzák a környéket a gerinc vonala mögött: a folytonosan vibráló keresőfény csóvái visszaverődnek a sápadt kövekről. Curtis nem tudja hegyezni a fülét, ezért visszatartja lélegzetét, hogy jobban hallhasson minden zajt és neszt. Először csak a motorok zúgását hallja... Majd a távolból mintha szárnyak csapkodása ütné meg a fülét, alig hallhatóan, de összetéveszthetetlenül: a helikopter propellerjei kavarják a sivatag homokját. Talán még nem emelkedett a magasba, lehet, hogy csak a motort járatja, miközben a katonák beszállnak. - 87 -
De akár felszállt, akár nem, biztos, hogy hamarosan jönni fog. A helikopter legénysége fel van szerelve a legmodernebb elektronikus kereső eszközökkel, így a sötétség sem riasztja el őket. A megfelelő eszközök segítségével a legsötétebb éjszakában is képesek ugyanolyan jól látni, mint napfényben. Bizalom. Curtisnek nincs más választása, mint hogy minden bizodalmát a kutyába helyezze. Azt akarja, hogy együtt legyenek szabadok. Akár élnek, akár meg kell halniuk, Old Yellerrel szeretne maradni, hiszen ők ketten már igazi testvérek. A távoli hegyek mögül ekkor hatalmas fekete fellegek emelkednek, elborítják az égboltot nyugati irányban, majd szétterülnek és elindulnak feléjük, mintha a föld mélyéből egy nyíláson keresztül egy rettenetes lény szállna elő, hogy kiterjessze uralmát az egész világra. Az ég felhőtlen részein csillagok hunyorognak, a sivatag azonban többnyire mélységes sötétségbe borul. Percről percre egyre csak sötétedik az ég. Curtis fülében édesanyja hangját hallja: Cselekedj gyorsan, amikor lépned kell, nem szabad, hogy kétségek gyötörjenek! Szabadulj meg a kételyektől, tépd ki őket a szívedből és az agyadból, dobd el, szabadulj meg tőlük mindörökre! Nem azért születtünk e világra, hogy kételkedjünk! Arra születtünk, hogy szeressünk, reménykedjünk, éljünk, tanuljunk, hogy megismerjük a vidámságot, és higgyünk abban, hogy az életünknek van értelme... és meg fogjuk találni az Utat. Curtis tehát eldobja a kételyeket, és kétségbeesetten kapaszkodva a remény utolsó szalmaszálába, felkészül az izgalmas utazásra. Jó kutya, mondja, vagy inkább csak gondolja magában. Old Yeller elindul. A kisfiú habozás nélkül veti magát a kutya után, és elszántan küzd, hogy megmutathassa anyjának, milyen merész és bátor. De mivel csak egy Curtis Hammond nevet viselő kisfiú, nem tud négylábú társa erőteljes tempójával lépést tartani. A tőle telhető legnagyobb iramban fut a kutya után, aki északra, a pusztaság felé vezeti. Rohannak az éjszakán át. Rohannak a homokkővel tarkított sivatagban, bukdácsolnak a laza talajon a zuzmók és sziklák között, cikáznak ide-oda, tapogatózva keresik lábukkal a legbiztonságosabb pontokat. A fiú gyakran elveszíti szeme elől a kutyát, de ekkor is érzi a jelenlétét. Kettejük kötődése egyre szorosabbá válik a mérföldek számának növekedésével, összetartoznak mindörökre. Ahogy a furcsa és sötét terméketlen területen haladnak, Curtis elveszíti tér- és időérzékét, így nem tudja pontosan, milyen messzire jutottak, amikor az éjszaka minden átmenet nélkül megváltozik. Az egyik pillanatban még csupán az aggodalom levegője lengte körül őket, a következőben viszont már mindkettejüket szinte megbénítja a jeges rémület. Curtis szívét - amely eddig a futás közben kifejtett fizikai erőfeszítéstől lüktetett erősebben - most szinte megállítja a rettegés. Az éjszakában valami sokkal vészjóslóbb fenyegetés leselkedik rájuk, mint a teherautókban vagy a helikopteren ülő rohamosztagosok. A kutya és gazdája egy csapásra megérzik, hogy újra űzött vadakká, a ragadozók prédáivá váltak egy hajtóvadászatban. Az augusztusi éjszaka új illatokkal, hangokkal, feszültséggel és energiákkal telik meg, amelytől Old Yeller hátán feláll a szőr, Curtis pedig libabőrös lesz. A halál van velük a sivatagban, a csillagos égbolt alatt, és velük együtt halad a homokban, az elszáradt növényzet között. A fiú nem is sejti, hogy még vannak tartalékai, amikor gyorsabban kezd futni. A kutya hűségesen követi. Összetartoznak.
27. fejezet A KÍGYÓ ELPUSZTULT. Leilani ellátta anyja sebét, azután elmondta az esti imát és nyugovóra tért szobája áldott félhomályában. Három- vagy négyéves kora óta nem volt szüksége arra, hogy a szobájában éjszaka lámpa égjen. Még egészen pici kislányként azt gondolta, hogy a világító Donald kacsa vagy más mesefigurák elzavarják az éhes démonokat, és megvédik minden természetfeletti kellemetlenségtől, de hamarosan rájött, hogy az éjszakai fények inkább odavonzzák a démonokat, semmint távol tartanák. Öreg Sinsemilla éjszakánként néha a leglehetetlenebb időpontokban kezdett kószálni. Nyugtalan volt, mert hiányzott neki a drog, vagy épp ellenkezőleg, mert túl sok ajzószert szedett be. - 88 -
Gyakran előfordult, hogy kísérteteket látott. Ha világosságot látott, egyetlen pillanatig sem habozott eloltani minden lámpát. Scooby Doo, az Oroszlánkirály, Micky egér - mind-mind azonnal odavonzották Sinsemillát. Sokszor felébresztette Lukipelát és Leilanit álmukból, hogy meséljen nekik, de ezeket a történeteket sokkal inkább Scoobynak vagy Micky egérnek olvasta fel, nem pedig a gyerekeknek. Mintha nem is keleten gyártott bóvli lámpák lennének, hanem jóindulatú istenségek faragott szobrai, akik figyelmesen hallgatták, és meg is hatódtak a nő könnyeitől. A könnyek mindig szerves velejárói voltak a meséknek. Amikor tündérmeséket olvasott, a mesék klasszikus vázát viszonylag könnyedén fel lehetett ismerni, de olyan gyakran megszakította az elbeszélés fonalát, hogy a végén már semmi értelmet nem lehetett belőle kihámozni. Hófehérke például törpéi nélkül egy kocsiban végezte, amely hirtelen sárkányok által vontatott sütőtökké változott; szerencsétlen Hamupipőke pedig csodálatos piros cipőjében halálra táncolta magát, miközben feketerigókat sütögetett a királyfinak. Minden meséjében jelentős szerep jutott a veszteségnek és a szerencsétlenségeknek. Néha a mesék helyett saját élettörténetét tárta fel gyerekei előtt abból az időből, amikor még sem Leilani, sem Lukipela nem élt, ettől azonban még jobban égnek állt a gyerekek haja, mintha az emberevő óriásokról, koboldokról és gonosz szellemekről mesélt volna. Tehát viszlát Scooby, viszlát Oroszlánkirály és Donald kacsa! Szia, Sötétség, te régi barát! Az egyetlen fény az utcáról az ablakon át bevilágító lámpa volt, de nem töltötte be a szobáját. A levegő mozdulatlan volt, semmi sem rebbent. Tökéletes csend honolt. Egy ideig egyetlen hang sem zavarta a lakóbusz békességét az autópálya folyamatos, monoton távoli zúgásán kívül. Leilanit azonban még az autók és teherautók távoli morajlása sem tudta álomba ringatni. Nyitott szemmel feküdt, a mennyezetet bámulta, és hallotta, amint a Dodge Durango beáll a lakóbusz elé. A motor különleges zakatolását mindig felismerte. Ez a Durango vitte el Lukipelát mindörökre a montanai erdőbe egy szürke novemberi délutánon, és Leilani akkor látta testvérét utoljára. Dr. Doom sosem vágta be az autó ajtaját, hanem mindig nagyon óvatosan zárta, s Leilani most is alig hallotta az ajtó csukódását. Bárhová is sodorta őket a sors útjuk során, szomszédaikkal igyekeztek a legnagyobb tapintattal bánni. A férfi az állatok iránt is hasonlóan figyelmes volt. Ha kóbor kutyát láttak, Preston azonnal magához csalogatta, megnézte a nyakörvet, aztán, ha a gazda címe rajta volt, azonnal lépéseket tett a felkutatására, nem számított, mennyi időt és erőfeszítést igényelt tőle. Két héttel korábban, észrevett egy elgázolt macskát az út szélén. Az állat hátsó lába eltörött, de még élt. Ilyen esetekre mindig volt nála egy elsősegélyláda, amelyből elővette az altatót, és finoman beadott a szenvedő macskának egy nagy adagot. Az út kavicsos szélén térdelve figyelte, ahogy a sebesült állat végérvényesen elalszik, s közben halkan sírdogált. Éttermekben is mindig jelentős borravalókat adott, sosem mulasztotta el, hogy az elakadt autósoknak segítsen, és soha nem emelte fel a hangját. Segített az idős asszonyoknak átkelni az úttesten, persze csak akkor, ha nem úgy döntött, hogy inkább végez velük. Leilani ekkor jobb oldalára fordult, háttal az ajtónak. Egyetlen lepedővel takarózott, amelyet felhúzott az álláig. Hogy kényelmesebben tudjon feküdni, ma este is lecsatolta magáról a lábmerevítőt, de ezúttal is maga mellett tartotta az ágyban. Most kinyújtotta kezét, hogy megnézze, valóban ott van-e. Ujjai alatt érezte a hideg fémet. Az elmúlt év során jó néhány alkalommal a padlón felejtette a merevítőt, reggel pedig csak hűlt helyét találta. Az éjszaka folyamán valaki eldugta. Sinsemilla végtelenül jól szórakozott az ezt követő keresd-meg-a-merevítőt nevű játékon. Amikor Leilanit erre a gyűlöletes játékra kényszerítette, a lány vad eltökéltséggel, szó nélkül ment bele a megalázó helyzetbe, mert tudta, hogy egyetlen durva szóval, vagy a játék visszautasításával csupán anyja legfülhasogatóbb, legvádaskodóbb és legkíméletlenebb szemrehányásainak tömkelegét szabadította volna magára. A végén pedig úgyis neki kellett megkeresni a merevítőt. Most a nyitott ablakon át hallotta, hogy Preston jön befelé a kertben. Kulcsaival csörgött a bejáratnál. A zár kattanása. Aztán az ajtó halk csukódása. Talán a konyhába megy először, hogy töltsön magának egy pohár vizet, vagy bekapjon egy szendvicset. - 89 -
Vagy esetleg észreveszi a hálószobából kiáradó vöröses fényt, és egyenesen abba az irányba indul. Vajon mit szól majd a döglött kígyóhoz, az összetört ruhatartó rúdhoz, vagy Sinsemilla bekötözött kezéhez? Valószínűleg nem áll meg Leilani szobájánál. Tiszteletben tartja, hogy egyedül akar lenni, hogy szüksége van a pihenésre. Preston ugyanolyan kedvességgel fordult Leilani felé, ahogyan a szomszédokkal, a pincérekkel vagy az állatokat is bánt. Tizedik születésnapjának estéjén azonban, jövő februárban, hacsak addig nem sikerül megszöknie, vagy valami különösen hatékony védelmi módszert kidolgoznia, a férfi meg fogja ölni. Ugyanazzal a szomorú tekintettel az arcán, amellyel a szerencsétlen macskát is átsegítette a túlvilágra. Talán még néhány bánatos könnycseppet is hullat majd érte. A férfi csendesen lépkedett végig a narancsszínű szőnyegen, egészen addig, amíg Leilani hálószobájának ajtajához nem ért. Nem volt sem szomjas, sem éhes. A vörös fény sem érdekelte. Egyenesen Leilanihoz jött. Kinyílt a szoba ajtaja. A falon, a halvány fényben kirajzolódtak Preston Maddoc körvonalai. - Leilani? - suttogta a férfi. - Ébren vagy? A kislány mozdulatlanul feküdt, és nem válaszolt. Preston nem akarta felébreszteni, ezért szinte hangtalanul csukta be maga mögött az ajtót. Az ágyon kívül a szobában alig volt bútor. Csupán egy éjjeliszekrény, egy fésűlködőasztal és egy fonott szék. Leilani tudta, hogy Preston közelebb húzta a széket az ágyhoz, amikor leült. A fonott szálak megnyikordultak a súly alatt. A férfi jó ideig hallgatott. A nádszék, amely bármilyen apró mozdulatra azonnal recsegett és nyikorgott volna, sem adott hangot. Legalább két-három percen át tökéletesen mozdulatlanul ült. Bizonyára meditál, gondolta Leilani, mert azt nem remélhette, hogy hirtelen kővé változtatták az istenek, akikben annyira nem hitt. Leilani nyitva tartotta a szemét, bár semmit sem látott a sötétben, s a férfi ráadásul a háta mögött volt. Reménykedett abban, hogy Preston nem hallja zakatoló szívdobogását. Úgy érezte, mellkasa mindjárt szétreped. - Fantasztikus dolgot vittünk ma véghez - szólalt meg végül a férfi. Preston Maddoc hangja mélységes meggyőződésről árulkodott, mint aki rendíthetetlen hitvallásának akár motyogva is képes hangot adni. Hangja suttogva is telt volt, erőteljes és bársonyos. Egyetemi óráin bizonyára könnyen fenn tudta tartani hallgatói érdeklődését és figyelmét. Ha valaha arra vetemedett volna, hogy naiv középiskolásokat szemeljen ki áldozatul, valószínűleg a hangja lett volna a legbiztosabb eszköz meghódításukra. Most is fojtott hangon beszélt, de nem suttogott. - Tetsy volt a neve, ami azt hiszem, az Elizabeth idétlen becézése. A szülei valószínűleg jót akartak, de nem hiszem, hogy végiggondolták, mit tesznek. Nem mintha valaha is használták volna az eszüket. Mind ketten olyan felületesek és üresfejűek. A Tetsy becézett alak, de ezen a néven is anyakönyvezték. Nem olyan, mintha egy kis öleb vagy macska neve lenne? Gondolom, állandóan ugratták is miatta. Azt hiszem, a névvel nem lett volna semmi baj, ha a lány eleven, helyes vagy legalább kedves, de, természetesen, egyik sem volt, szegény pára. Leilani gyomrát a félelem mardosta. Imádkozott, hogy ne kezdjen el remegni, mert azzal elárulná magát, hogy ébren van. - Tetsy huszonnégy éves volt, és talán volt még néhány szép éve. A világ tele van olyan emberekkel, akiknek sosem volt jó az életük. Éhínség, betegségek, gondolta Leilani elkeseredetten. - Éhínség, betegségek - mondta ekkor Preston. - Kétségbeejtő szegénység... Háború és elnyomás, folytatta magában Leilani. - ...háború és elnyomás - visszhangozta Preston. - E világ az egyetlen Pokol, amelyre szükségünk van, és már el is jött. Leilani jobban kedvelte Sinsemilla zavarodott meséit, mint Preston kedvesen, nyugodt hangon előadott szónoklatait. Még akkor is, ha anyjánál a Szépség és a Szörnyeteg sietett Hófehérke - 90 -
megmentésére, akit a bestia később mégis megölt, és felfalta a máját. Ez után a megvadult Szörnyeteg szövetkezett a nagy és gonosz farkassal, hogy brutális támadást indítsanak a három szerencsétlen kismalac otthona ellen. Preston Maddoc lágy hangja betöltötte a szobát, ahogy megkérdezte: - Leilani? Ébren vagy? A kislány félelme egyre nőtt, már kitöltötte belsejét, és egyre csak kúszott felfelé. Behunyta a szemét, és próbált arra koncentrálni, hogy mozdulatlan maradjon. Mintha Preston megmozdult volna a széken. Leilani szemei kipattantak. A fonott szék nem adott hangot. - Leilani? A lepedő alatt egészséges kezét még mindig a merevítőn tartotta. A felületet korábban csupán hidegnek érezte, most azonban már jegesnek. - Ébren vagy? Megszorította a lábmerevítőt. A férfi - még mindig halkan - így folytatta: - Tetsynek nagyon szép élete volt, így elég nagy mohóságra vallott volna, ha még többet akar. Amikor a férfi felállt a székből, a nádszék hangosan recsegni kezdett. - Tetsy apró szobrokat gyűjtött, kizárólag pingvineket. Kerámiapingvineket, üvegpingvineket, fából faragott, fémből öntött pingvineket. Preston közelebb húzódott az ágyhoz. Leilani érezte, hogy fölé hajol. - Elhoztam neked az egyik pingvint. Ha lenne bátorsága egy hirtelen mozdulattal félrehajtani a lepedőt és felülni, akkor a kezében fogva meglendíthetné a merevítőt, mint egy baseballütőt, hogy egyenesen Preston arcába csapjon. Nem akarta megütni, csak akkor, ha hozzáér. Preston fenyegetően magasodott fölé, de nem szólalt meg. Most biztosan őt bámulja, bár az égvilágon semmit sem lát a sötétben. A férfi mindig igyekezett elkerülni, hogy Leilanit meg kelljen érintenie, mintha deformitása ragályos lenne. Ha hozzá kellett érnie, mindig zavarba jött, és a kislány úgy hitte, olyan undor töltötte el, hogy minden igyekezetére szükség volt, hogy elrejtse előle. Ha az idegenek mégsem jönnek érte, és végre elérkezik az idő, hogy megünnepeljék Leilani születésnapját, és hogy megölje őt, akkor úgyis hozzá kell érnie. Bár biztosan kesztyűt húz majd. - Hoztam neked egy helyes kis pingvint, mert Lukit juttatta eszembe. Nagyon aranyos. Leteszem az éjjeliszekrényre. Apró koppanás. A pingvin megtalálta a helyét az asztalkán. Nem akarta ezt az ajándékot, mert Preston egy halott lánytól lopta el. Lehet, hogy már most kesztyű van rajta. Egyre szorosabban markolta a járógépét. Mintha végtelen hosszúságú idő telt volna el, amikor a férfi ismét megtörte a csendet. Suttogó hangon jelentette be a legfontosabb hírt: - Megrepesztettük a szívét. Leilani tudta, hogy a férfi a Tetsy nevű idegen lányról beszél, aki szeretett, és akit szerettek, aki nevetett és sírt, aki miniatűr állatkákat gyűjtött, hogy életét vidámabbá tegye, és nem is álmodott róla, hogy huszonnégy évesen meg kell halnia. - Nem volt győzelmi fanfár, csak a család. Senki sem fogja megtudni. Megrepesztettük a szívét, de egészen biztos, hogy nem érzett fájdalmat. Micsoda fantasztikus érzés lehet ilyen megingathatatlan önbizalommal élni! Ha az ember minden kétséget kizáróan tudja, hogy szándékai dicséretreméltóak, hogy érvelése hibátlan, s így tetteinek következményeit - legyenek bármilyen rettenetesek - is ebből a szemszögből ítélik majd meg! Istenem, vidd haza! - gondolta Leilani, mert eszébe jutott a halott nő, aki az imént még csak egy idegen volt számára, most azonban már úgy érezte, mindörökre összekapcsolódott vele Preston Maddoc szívtelen könyörületességén keresztül. Vidd haza, oda, ahová valóban tartozik! - 91 -
Ha korábban a kígyó beszélt volna hozzá, míg az anyja ágyán hevert összetekeredve, vagy megszólalt volna a komód alól, ahol menedéket talált, bizonyára ilyen lett volna a hangja. Nem gonoszul sziszegő, hanem lágyan duruzsoló. - Sosem okoztam volna neki fájdalmat, Leilani. Tudod, hogy gyűlölöm a fájdalmat. Egész életemet annak szenteltem, hogy enyhítsek a szenvedésen. Amikor Preston kinyitotta a háló ajtaját, a férfi kísérteties körvonalai ismét megjelentek a szemközti falon. A fantom egy pillanatra megállt a küszöb előtt, és visszanézett Leilanira. Azután árnyéka mintha lassan kezdene eltűnni egy másik valóságban, egyre csak torzult, miközben haladt, majd hirtelen elnyelte a folyosó végtelen sötétje. Leilani szerette volna, ha az árnyék tényleg eltűnik egy másik valóságban, és Preston egy olyan helyre kerül, amely biztosan jobban megfelelne számára, egy világba, amelyben mindenki halottnak születik, s így soha nincs kitéve a fájdalomnak. A férfit csupán néhány fal választotta el tőle, de ugyanazt a levegőt lélegezte be, és ugyanazok a csillagok világítottak neki is, mint Leilaninak. De míg a kislányt az égi tünemények a csoda és titokzatosság érzésével töltötték el, Preston számára távoli tűzgolyók és katasztrófák előjelei voltak.
28. fejezet CURTIS HALLJA ÉS ÉRZI, ahogy a tarantulák kimásznak a homokalagútból, hemzsegnek a lába körül, hallja és érzi, ahogy a csörgőkígyó összetekeredik, hogy megcsörgesse előtte a farkát. Rémült rágcsálók térnek ki Curtis és az éhes kígyók útjából, prérikutyák bújnak rejtekhelyükre, riadt madarak rebbennek ki ijedten fészkükből félig kiszáradt kaktuszok üreges karjai felé, gyíkok szaladnak át előttük a homokon és köveken, fejük felett sólymok keringenek. Vagy mindez talán csak képzeletének szüleménye? Old Yeller, akit kevéssé ragad el a képzelet vezeti őt lejtőkön fel és le, a vízmosásba be és onnan ki, egyre gyorsabban és gyorsabban. A kaktuszligetek szúrós labirintusok. Tovább növelték előnyüket a teherautókkal szemben, amelyek próbálnak lépést tartani velük, de legalább egy dombnyira vannak mögöttük. A keresőfény egyszer egészen a közelükbe jutott, és különös, kékes fénnyel árasztotta el a területet, de Curtist és a kutyát szerencsére nem fogta be. A helikopter kezdetben a teherautók mögött, velük párhuzamosan haladt, de azután letért először keleti, majd nyugati irányba, utána keresztül-kasul pásztázta a mezőt, azóta pedig észak felé halad. A helikoptert valószínűleg szintén felszerelték nagy hatósugarú keresőfénnyel, ennek ellenére segítség nélkül hajtja végre manővereit, amiből Curtis azt a következtetést vonja le, hogy sokkal érzékenyebb nyomkövető műszerek találhatók a fedélzeten. Nem jó hír. Az infravörös nyomkövetést most csak igen korlátozott mértékben lehetett használni, mert maga a föld nagy mennyiségű hőt tárolt el napközben, és hasonlóan az élőlények által kibocsátott hőhöz, a föld is most adja ki magából a nappal felhalmozott meleget. De ha számítógépes technológiájuk kellőképpen fejlett, egy jó elemző szoftver biztosan képes lenne kiszűrni a háttér termikus energiáját, és megmutatná a rohanó kutyát és kisfiút. Ennél is aggasztóbb azonban az a tény, hogy ha nyílt terepen használható mozgásérzékelőjük is van, azt kiválóan tudják majd itt használni, mert az éjszaka nem egyszerűn szélmentes, hanem minden tökéletesen mozdulatlan. Old Yeller ösztönére hallgatva megszaporázza lépteit, ami a fiút is gyorsabb tempóra készteti. Zihálva fut tovább. Ajka kicserepesedik, szája kiszárad, torka lüktet. Kínzó fájdalom hasít lábszárába, combjába, de összeszedi magát. A kutya a szabadságot kergeti, Curtis a kutyát, és hamarosan egy dombtetőre érnek, ahonnan látják, hogy alattuk egy sós síkság terül el. A föld enyhén lejt a széles völgy irányába, amelynek szélességét és hosszát a sötétben nehéz megállapítani. A völgy alja azonban furcsán foszforeszkál, s ez megkönnyebbüléssel tölti el Curtist a korábbi fenyegető sötétség után. Százezer évvel ezelőtt itt talán mindent tenger borított. A víz az évszázadok alatt elpárolgott, a halott óceán pedig ezt a halványan fénylő sóréteget hagyta hátra, miután elvonult. A világító terület terméketlen, mivel a sós-szikes talajon még a leginkább szárazságtűrő növények sem élnek meg. Ha elindulnak a területen keresztül, könnyen észreveszik őket elektronikus - 92 -
kereső műszerek nélkül is. A völgy egy délnyugat-északkeleti irányú tengely mentén fekszik; a fiú és a kutya északkeleti irányban halad a hegygerincen, hogy elkerüljék a nyílt síkságot. Arrafelé, úgy tűnik, van egy város. Vagy legalábbis néhány ház. Legalább negyven, különböző nagyságú házat lát, többnyire egy-két szintesek, és két, nagyjából egyenlő csoportra bomlanak. A sóval borított terület innenső szélén állnak, ahol feltehetően a föld alatti víztartaléknak köszönhetően még buja a növényzet. Feketeség lakik az utcákon, egyetlen ház ablakából sem szűrődik ki fénysugár. A kutya és a fiú a völgy széléről letekint. Figyelnek. Még lélegzetüket is visszatartják. A kutya erőteljesen a levegőbe szimatol, és hegyezi a fülét. Hirtelen mindketten felkapják a fejüket, és jobbra fordulnak. Hallgatóznak, figyelnek. Először nem hallanak semmit. A terep olyan csendes, mint a hold felszíne. Azután meghallják a hangot, de nem lentről, hanem dél felől, s először össze is téveszthető egy hatalmas osztag katona csizmáinak csattogásával. Amikor a zaj már elviselhetetlenné válik, a fiú hirtelen rájön, hogy a rettegett helikopter rotorjainak hangját hallja. Még mindig keletről nyugatra haladva pásztázza a területet, és nem feléjük halad, mégis rettegéssel tölti el a menekülőket. Egymás mellett futnak, már nem akar egyikük sem az élen haladni. A fiú és a kutya gyorsan ereszkedni kezd a völgy gerincéről a sötétségbe burkolózó település felé. Az óvatosság már legalább olyan fontos, mint a gyorsaság, ezért nem vetik magukat olyan esztelenül az éjszakába, ahogyan korábban. Kitűnő érveket lehetne felsorolni amellett, hogy miért kéne inkább elkerülniük e helyet, és inkább északkelet felé folytatni az útjukat, a völgy pereme mentén. A szövetségi ügynökök és a katonaság rutinmódszerei közé tartozik, hogy amint felfedezik az épületeket, azonnal át kell kutatniuk, így csak nagyon rövid ideig tudnak majd elrejtőzni. Ugyanakkor e házakban emberek laknak, akik talán elvonhatják a keresők figyelmét, és védelmet is nyújthatnak nekik, ami megnehezíti, hogy Curtis nyomára akadjanak. Szökevényekről lévén szó, a zűrzavar most is értékes tényező. Ennél fontosabb, hogy vizet találjanak. Ő sem bírja soká és Old Yeller is régóta fut már ebben a borzalmas hőségben. Közelebb érve látja, hogy a házakat mintha csak durván összetákolták volna. A falak hevenyészve összeeszkábált lécekből készültek. Az épületek között álló hat-nyolc öreg fán kívül semmi sem utal tájrendezésre. Sem virágok, sem fű, sem bokrok nem nőnek a területen. E kopár, jellegtelen kunyhók összebújva rejtőzködnek a csupasz tájban. Curtis és Old Yeller lelassítják lépteiket. Óvatosan haladnak egy keskeny ösvényen két épület között. Rothadó fa illata, repedésekben lakozó egerek bűze száll a levegőben. Az egyik viskón két ablak, amelyen át Curtis csak a mélységes, örök feketeséget látja. Attól fél, hogy hirtelen egy sápadt, kísérteties arc tekint majd vissza rá az ablak túloldaláról, lángoló vörös szemekkel és hegyes sárga fogakkal. A kisfiú agya kész mindenféle információ befogadására, s már számtalan filmet látott és könyvet olvasott, amelyben különböző módon ijesztgetik az embereket. Ezek a könyvek és filmek kitűnően szórakoztatják, de talán túlságosan is kifejlesztették benne az érzékenységet, mert mindenhol azt várja, hogy vámpírok, kopogtató szellemek, rémek, sorozatgyilkosok, a maffia emberei, gyilkos hajlamú és anyakomplexusban szenvedő transzvesztiták, valamint az ágyuk alatt baltát rejtegető, vérszomjas emberrablók, fojtogatók, őrültek és kannibálok ugranak elő a sötétből. Ahogy a kutya és ő végigmennek az ösvényen, éjszakai madarak és denevérek repkednek a fejük fölött egyik ereszcsatornából a másikba. Na persze! Denevérek és madarak! Vagy talán ezer más, Hitchock kedvenc madarainál is rémisztőbb teremtmény! Mindegyik mohón várja, hogy lecsaphasson egy kisfiú ízletes húsára, vagy lakmározhasson a kutya finom agyából. Old Yeller idegesen nyüszít, mert Curtis ideges remegése rá is átragadt. A kisfiú attól fél, hogy a feszültségtől nem tud magán uralkodni, amit anyja egyáltalán nem helyeselne. - Ne haragudj - mondja végül Curtis négylábú társának. Amikor kilépnek az épületek közül egy tágasabb térre, Curtisnek az az érzése támad, mintha - 93 -
egy western-filmbe csöppentek volna. Lassan, elcsodálkozva körbefordul. Mindkét oldalon épületeket lát. Középen egy széles utca, ahová a lovakat ki lehet pányvázni. Az utat széles fagerendákkal borították, hogy felhőszakadás esetén a víz ne öntse el az utcákat. A város központjában több házra is teraszt építettek, amelyek az utca fölé nyúlnak, és hűs árnyat adnak a tikkasztó napsütés elől. A vegyesboltban lisztet, cukrot, élelmiszert és edényeket lehet kapni, adja tudtukra egy hirdetmény. Mellette a börtön és a sheriff irodája. Utána egy kis, fehérre festett templom, hegyes toronnyal. Azután az orvosi rendelő és a zálogház, majd egy szálloda, a túloldalon pedig a bár és egy játékbarlang, ahol valószínűleg egyszerre több fegyvert is előrántottak egy-egy kártyaparti során. Szellemváros. Curtis első gondolata az, hogy egy igazi, régi szellemvárosban vannak, ahová ember fia nem tette be a lábát legalább kétszáz éve, ahol a lakókat már régen eltemették a szomszédos hegy lábánál, és ahol csupán a fegyveres banditák kóbor lelke járkál az utcákon éjszaka. Különös módon azonban a házak sokkal jobb állapotban vannak, mint ahogyan egy évszázados elhagyatottság után az ember várná. A házakon a festék még az éjjeli félhomályban is frissnek tűnik. A boltok felirata sem halványodott el a sivatagi napsütésben. Aztán észreveszi az oszlopokat. Hasonló oszlopok sorakoznak az út szélén, egyenlő távolságban egymástól a lovak kikötésére szolgáló pányvák előtt. A legközelebbi a bár előtt áll. Két darab, négy láb magas oszlop, amelyre egy vastáblát szereltek, s erre egy fekete lapot tűztek. A lapon fehér betűket lát. A csillagtalan sötétségben nem lát sokat az épületből, és bár a szöveget elég nagy betűkkel írták, nem látja elég jól, hogy megerősítse egyre növekvő gyanúját. Egyelőre úgy gondolja, hogy régen ez egy igazi szellemváros volt, amelyet elhagytak a lakói, és hanyatlásnak indult. Nemrégiben viszont helyreállították, és a turisták által látogatott, népszerű hely lett belőle. Éjjelente azonban most is csak egy szellemváros, hiszen nem járkálnak turisták az utcákon, és nem kukucskálnak be a helyreállított épületekbe. A városkában nincsenek villanyvezetékek. XIX. századi állapotok uralkodnak, ráadásul nem is lakik itt senki. Curtis nosztalgiát érez a vadnyugat iránt, és nagyon élvezné, ha csupán egy petróleumlámpával a kezében járhatná végig a település házait, hogy még jobban átérezhesse az eredeti hangulatot. De lámpája nincs, és biztosan a házakat is lezárják éjjelre. Old Yeller vakkantása hirtelen eszébe juttatja, hogy nem vakáción van. A helikopter hangja már elhalt a távolban, a keresőlámpák fénye azonban még mindig feléjük tart. Víz. Rengeteget verejtékeztek az elmúlt néhány órában. Nem szívesen pusztulna el a folyadékhiány következtében, mert akkor itt temetnék el a hegy tövében a gonosztevők, a kiöregedett sheriffek és táncosok közé, ami azért túl sok lenne a nosztalgiából. A filmekből úgy emlékezett, hogy az istállókat és a kovácsműhelyt általában a vadnyugati városok főutcájának legvégén lehet találni. Curtis tehát elindul dél felé, és meg is találja Smithy istállóját. A mozi tehát ismét jó információforrásnak bizonyult. Ha istállót talál, akkor biztosan lovak is vannak. A lovakat meg is kell itatni, sőt a patkolókovácsok munkájához is sok víz kell. Curtisnek eszébe jut egy jelenet, amelyben egy kovács, miközben a városi sheriffel beszélget, folyton egy vizeshordóba mártogat egy vörösen izzó patkót. A filmben hatalmas gőzfelleg csap a levegőbe a patkók hűtése közben. Néha a patkolókovács kútjához jártak azok a városlakók is, akiknek nem volt kútjuk, de a városnak nyilván közös vízforrása is van, valahol máshol. Szerencsére a kovácsműhely előtt rá is lel a kútra. Legyen áldott a Warner Brothers, a Paramount, a Universal Pictures, az RKO, a Republic Studios, a Metró Goldwyn Mayer és a 20th Century Fox neve. Ha a várost történelmi pontossággal és hitelességgel állították helyre, a kút remélhetőleg működik is. Curtis felmászik a lábnyi magas fadobogóra a kút mellett, mindkét kezével megragadja a kút nyelét, és nyomogatni kezdi. A szerkezet fájdalmasan csikorog. A dugattyú először könnyedén mozdul, s Curtis reméli, hogy van elegendő víznyomás. Még néhány pumpálás, aztán hirtelen vízsugár lövell ki a kútból, a víz elönti a környéket, és leszivárog az elvezető nyílásokon. A kutya kitörő örömmel ugrik fel az emelvényre, és hosszú, rózsaszín nyelvével inni kezd. Amikor a pumpa beindul, Curtisnek már nem kell olyan intenzíven nyomni a fogantyút. Odalép a kút szájához, hogy tenyerébe vizet merjen, amelyből a kutya is hálásan iszik. Újra meg- 94 -
nyomja, a kutya ismét iszik, majd a kisfiú is kortyolni kezd. A kútból egyre kevesebb víz áramlik, ezért Curtis újra megnyomja a kart. A kutya önfeledten ugrándozik a vízsugár alatt. Hideg. Hűs, nedves, finom. Jó-jó-jó. Tiszta illat, hűvös illat, vizes illat. Átázott bunda, hűs mancsok, hideg lábak. Lerázza magáról a vizet. Brrrrrr! De finom! Gyerünk, Curtis, még egy kis vizet! Curtis nevet. Vidám. Mi lehet ennél jobb? Talán csak a macskák kergetése? Talán az, ha valami finomságot ehet! A fiút és a kutyát hirtelen fényár veszi körül. Curtis rémülten néz fel. A fény elvakítja. Istenem! Most van baj!
29. fejezet TIZENHÉT ÉVVEL AZUTÁN, HOGY BEGYÓGYULT, a Noah bal vállán és jobb combjában levő lőtt sebek ismét fájni kezdtek, mintha pszichoszomatikus reumában szenvedne. Az éjszaka kellős közepén egy rossz álomból riasztották fel, hogy egy valódi rémálomba csöppenjen. Dél felé indult az autópályán, majd keskeny utcákon hajszolta a rozoga Chevyt. Szinte alig volt forgalom. Többnyire figyelmen kívül hagyta a stoptáblákat és a sebességkorlátozást, mint rendőrkorában, a fekete-fehér járőrkocsik kormánya mögött. Lilly néni, aki Noah apjának húga volt, először apjára lőtt, mert ő jelentette az igazi veszélyt. Egy egész tárat lőtt ki rá, egyenesen az arcába, majd ezután kétszer Noah-t is meglőtte csak azért, mert tettének szemtanúja volt. Lilly csak ennyit mondott: - Nagyon sajnálom, Nono. Nono volt Noah beceneve. Gyermekkora óta mindenki így szólította. Aztán Lilly néni lelőtte őt is. Ha az ember egész családja egy igen jövedelmező bűnügyi vállalkozásban vesz részt, a családtagok közötti nézeteltéréseknek igen gyakran súlyosabb következményei lehetnek, mintha egy hétköznapi famíliában kellene megállapodni arról, hogyan osszák el egymás között a nagymama porcelán étkészletét, ha véletlenül végrendelet nélkül hunyna el. Ennél azonban többről volt szó Noah családjában. Az amfetamin tartalmú szerek házilagos előállítása, valamint az ilyen tartalmú gyógyszerek vény nélküli terjesztése akkor is, tizenhét évvel ezelőtt, és most is illegális volt. Ha azonban sikerül megtalálni az érdeklődő vevőket, kiépíteni a hálózatot, és megvédeni a területet a vetélytársaktól, az amfetamin legalább olyan jó pénzt hozhat a konyhára, mint a kokain. A kockázat minimális: nincs szükség importra, csempészre, közvetítőre, hiszen az anyagot könnyen beszerezhető alapanyagokból otthon, a konyhában is elő lehet előállítani. A főzőcskéző család azonban jelen esetben mégsem maradt együtt, mert a vállalkozás olyan hatalmas mennyiségű pénzt jövedelmezett, amely a rokoni kapcsolatokat is képes volt rövid idő alatt megrontani. Tizenhat évesen Noah még nem vett részt a vállalkozásban, de amióta az eszét tudja, a környéken sertepertélt. Sosem volt terjesztő, sem pénzbeszedő, és nem végzett utcai munkát sem. Ismerte viszont az előállítás lényeges lépéseit, így hamarosan igazi amfetamin-vegyész vált belőle. Mivel az évek során rengeteg kicsi műanyagzacskót töltött meg kapszulával az utcai egységek számára, és számtalan üvegcsébe töltött folyadékot, hamarosan ő is megtanulta gyorsan megkeresni és még gyorsabban elkölteni a pénzt. Apja büszke volt a fiára, szerette volna, ha egy napon átveszi tőle a vállalkozást, de csak az iskola befejezése után, mert az öreg hitt a tudás értékében. Noah mindig tudta, hogy apja egy tetű, és kapcsolatukat semmiképpen nem lehetett a „szeretetteljes” szóval jellemezni. A kötelesség, a közös múlt, a családi kötelék - és Noah esetében, a félelem - kötötte őket össze. Hiába tudta, hogy az apja egy undorító meztelen csiga, rák az emberiség testén, Noah-t mégis mindig furcsa elégedettség töltötte el, valahányszor apja azt mondta, hogy büszke rá. Végül is valóban az apja. Az elnök biztosan nem fogja mondani, hogy büszke rá, így az ember ott gyűjti be a dicséretet, ahol tudja. Amikor az öreg, Lilly lövései után már a földön feküdt szétroncsolt arccal, Noah futni kezdett, hogy mentse a bőrét. Az első lövés nem találta el, a második azonban átszakította a vállát, a harmadik pedig a combjába fúródott. - 95 -
Ekkor már eljutott a bejárati ajtóhoz, ahol elesett. Lilly nem akart előjönni, hogy főbe lője, mert ezen a csendes, középosztálybeliek által sűrűn lakott környéken a saját halálos ítéletét írta volna alá. Ehelyett remélte, hogy Noah elvérzik, még mielőtt bemószerolhatná a rendőröknek, és inkább a hátsó ajtón át távozott. Azonban csalatkoznia kellett, mert a fiú mégsem halt meg. Lilly harmincéves börtönbüntetésének tizedik hónapjában találkozott Jézussal, ami vagy igaz, vagy csak azért mondta, hogy lenyűgözze a szabadlábra helyezését tárgyaló bíróságot. Nem volt sikere, sőt a pszichológusok hivatalos véleménye az volt, hogy hidegfejű, számító gyilkos. Noah-nak minden évben küldött lapot karácsonyra: néha a betlehemi jászol, néha a Mikulás volt rajta. Tiszta kézírásával mindig papírra vetette, mennyire megbánta tettét, kivéve börtönbüntetésének első kilenc évében, amikor még azzal volt elfoglalva, hogy minden ismert keresztény jelképre megesküdött, hogy öccsét nem fejen, hanem ágyékon lőtte. Noah ezeket a lapokat átadta a feltételes szabadlábra helyezési ügyekben döntő bíróságnak. Lilly néni egyszerűen egy önző, testvérgyilkos volt. Általában racionálisan cselekvőnek gondolták, amit azonban sem róla, sem férjéről, Kelvinről nem lehetett elmondani. Mindenki csak mániákus Cranknek hívta. Alig két hónappal azelőtt, hogy Lilly megölte a bátyját egy hétszázezer dollárról szóló vita kapcsán, Kelvin majdnem halálra verte Noah húgát, Laurát. Lilly jéghideg pénzügyi önzésből cselekedett, Crank azonban maga sem értette, miért támadt a kislányra. Hosszú ideig Crank próbálta ki a család termékeit. Aztán igen gyakran csak úgy szórakozásból is bedobott egy kis anyagot. Ha az ember rendszeresen nagyobb mennyiségű drogot fogyaszt, az lassan felhalmozódik az agyszövetekben, és ha valaki olyan elkötelezetten kóstolgatja a szert, mint Crank, annál hamarosan toxikus pszichózis lép fel, ami legalább annyira borzasztó érzés, mintha óriás hangyák falnák fel élve. Amikor a biztosítékok kezdtek kiégni Crank bácsi fejében, azzal próbálta megnyugtatni hirtelen zaklatottá váló lelkét, és lehűteni zavarodottságát, hogy alaposan elagyabugyált valakit. Egy ilyen alkalommal, balszerencséjére, a tizenkét éves Laura csengetett be hozzá. Lehet, hogy már legalább öt perce nyomta a csengőt, amikor a bácsiban elpattant a húr. A férfi behívta unokahúgát egy pohár méltán híres limonádéra, nem sokkal ezután azonban maga alá gyűrte a fejében uralkodó tombolás. Lilly éppen a kutyát sétáltatta, és valamivel azután érkezett haza, hogy férje Laurát ütlegelni kezdte, eleinte az öklével, majd egy faragott szoborral, amit régebben egy Las Vegas-i ajándékboltban vett. Lilly azon nyomban lerángatta a férfit Lauráról, és egy fotelba ültette. Csak ő tudta Cranket így leszerelni, mert a bácsi még a tökéletes toxikus pszichózis állapotában is rettegett a feleségétől. Lilly néni testvére - Noah és Laura apja - alig egy háztömbnyire lakott, és három perccel Lilly hívása után már meg is jelent. Lányát borzalmasan megverték, nem volt eszméleténél, szinte haldoklott. Először a rendőrséget és a mentőket akarta hívni, de akkor Lillyhez hasonlóan ő is úgy döntött, hogy először Crankkel kell foglalkozniuk. Crank az első adandó alkalommal lerántotta volna a családról a vizes lepedőt, ha ezzel csökkentheti a vádakat maga ellen. Még a jelenlegi állapotában is öt perc alatt mindent kifecsegett volna a rendőrség előtt. Ezt pedig nem lehet megkockáztatni. A család legnagyobb szerencséjére, Crank bácsi hét perccel ezután öngyilkosságot követett el. Felesége szigorú utasításai szerint papírra vetett egy szívbemarkoló búcsúlevelet Kedves Laura! Telenyomtam magamat mettel és más anyaggal. Nem tudtam, mit teszek. Nem vagyok rossz ember, csak összezavarodtam. Nem a drága nénéd hibája, amit tettem. Ő őszinte, rendes asszony, és szeretném, ha megvenné neked a legnagyobb játék mackót, amit talál, hogy átadja a nevemben. Szeretettel, Crank bácsi. Kábultságában azt hitte, hogy a levelet, mint jókívánságait tartalmazó irományt adják majd át Laurának. A bácsit annyira kimerítette a levélírás, hogy mire az aljára odabiggyesztette a nevét, a toxikus pszichózis őrjöngéséből hamarosan eljutott a drog utóhatásaként jelentkező fáradtság állapotába, amelyre a drogosok csak azt mondják, „ki van ütve”. A helyzet az, hogy Crank bácsi annyira kiütötte magát, hogy egyedül a lépcsőn sem tudott felmenni, így Lillynek és sógorának kellett feltámogatnia a második emeleti fürdőszobába. Azt hitte, hogy a borotválkozás és tisztálkodás után majd elviszik Palm Springbe, egy klinikára, ahol részt vesz egy tizenkét lépcsős leszoktató és rehabilitációs programon, amely megszaba- 96 -
dítja szenvedélyétől. Úgy képzelte, hogy minden nap megmasszírozzák, egészségesen fog táplálkozni, sőt talán még golfozni is megtanulhat. Miközben sógora megpróbálta fél kézzel egyensúlyban tartani, hogy föl ne boruljon, Crank a vécéülőke lezárt fedelén aludt, egészen addig, amíg Lilly meg nem zavarta azzal, hogy a pisztoly csövét szájába dugta. A nő a művelet közben kesztyűt viselt, és karja köré is egy selyem párnahuzatot tekert, nehogy árulkodó nyomot hagyjon rajta a lőpor. Crank bácsi meglepődött, amikor fogaival a csőbe harapott, kinyitotta a szemét, és valószínűleg, azonnal felfogta, hogy sokkal nehezebb lesz a Palm Springs-i centrumba eljutnia, mint először gondolta. Azután Lilly meghúzta a ravaszt. Az otthon található fegyverek közül a nő a legkisebb kaliberűt választotta ki a feladat végrehajtására. Egy nagyobb pisztoly csak szükségtelen kényelmetlenséget okozna, és összepiszkítana mindent. Lilly kiválóan tudott konspirálni. Egyébként pedig utálta, ha otthonában rendetlenség uralkodik. Több mint húsz percig tartott, amíg Crank bácsit előkészítették, majd elindították Pokolbeli utazására, s ez idő alatt Laura a nappaliban feküdt a padlón. Egykor szép arca csúnyán szétroncsolódott, s az agyi károsodás már visszafordíthatatlan volt, Lilly azonban csak ekkor hívta a mentőket. Noah minderről semmit sem tudott, csak később mesélte el neki az apja. Az öreg úgy számolt be az eseményekről, mintha egy fiatalkori háborús történetet adott volna elő, mintha az egész csak egy kaland lett volna, és alig néhány szóval utalt az iszonyatos félelemre, amelyet húgának át kellett élnie, és Laura tragikus állapotára. Leginkább azt emelte ki, hogy Lilly milyen bátran és gyorsan cselekedett az elképesztő feszültségben is. - Nagyon kemény csaj tud lenni, ha arra van szükség, a te Lilly nénéd. Ismertem férfiakat, akik Lillynél hamarabb megfutamodnának a problémák elől. - Mintha csak azt mondta volna, Hé, hát megesik az ilyesmi! Igen, rémes és szomorú, de ilyen ma a világ. Crank pedig megérdemelte a sorsát, és úgyis mindenkit a férgek esznek meg a végén! Meg kell próbálnunk túltenni magunkat rajta, tovább kell lépnünk! - Éljünk a mának! - mondogatta az öreg. Biztosan egy önjelölt pszichopata gurutól hallotta a tévében. Két hónap múlva azonban még borzalmasabb dolgok történtek, amikor Lilly néni egy sokkal hatásosabb fegyverrel a kezében jelent meg, mint amellyel Crank bácsit átsegítette a túlvilágra, és cseppet sem érdekelte már a tisztaság, mivel nem a saját házában volt. Bátyja ugyanis elrejtett hétezer dollárt az amfetamin eladásából származó profitból. A nő nem csupán részletes és őszinte elszámolást akart, egyenesen azt követelte, hogy bátyja szálljon ki az üzletből. Nem hatotta meg, hogy az öreg a testvéri szeretetre hivatkozott. Kizárólag Noah tudott kicsikarni belőle egy sajnálomot, mielőtt rásütötte volna a fegyvert. Noah két lövést kapott. Először biztos volt benne, hogy az első kertben, a füvön fekve fog meghalni, de a kórházban már tudta, hogy túléli. A fiú ekkor úgy érezte, hogy megérdemelten kapta a sebeket, ez a büntetése, mert nem tudta megvédeni kishúgát. Pedig nem volt rossz gyerek. Nem örökölte apja rossz génjeit, semmiben nem hasonlított hozzá. Közömbössége a család bűnös viselt dolgai iránt sem a természet hibája volt; ahogy a családterápiával foglalkozó pszichológusok mondanák: erkölcsi zavarodottsága a nem megfelelő neveltetés eredménye. A kisfiúnak elég ideje volt a kórházban lábadozás alatt, hogy gondolkodjon, és végre megértette, hogy nincs értelme sem a természetet, sem a neveltetést okolnia. Kizárólag rajta múlik, hogy szétesett életét újra összefoltozza. Húga szenvedése miatt érzett bűntudata vezette arra a következtetésre, hogy sokat kell dolgoznia, ha értelmes életet akar élni. Amikor azt hallotta másoktól, hogy a bűntudat pusztító érzelem, hogy egy kifejlett személyiségnek „túl kell jutnia” bűntudatán, azonnal tudta, hogy ebből egy szó sem igaz. Számára ugyanis a bűntudat a lélek üdvözülését jelentette. Az elmúlt tizenhét évben azonban azt is megértette, hogy a bűntudat elfogadása önmagában még nem old meg semmit. Ha az ember valóban felelősséget vállal tettei következményeiért - vagy az ő esetében cselekvésképtelenségének következményeiért -, az még korántsem vezet el az üdvözüléshez. És amíg az üdvözülés ajtajára rá nem lel, és ki nem nyitja, hogy átlépjen a küszöbén, Noah Farrel sosem fogja úgy érezni, hogy sikeresen átalakult az általa megálmodott új emberré. Mindig úgy fogja érezni, hogy csaló és értéktelen, aki arra vár, hogy valaki az arcába vágja, milyen felelőtlen és meggondolatlan volt valaha. - 97 -
Az üdvösséghez vezető egyetlen nyitott ajtó a húga volt. Miután éveken át fizetett a gondozásáért, sok-sok órán át beszélt hozzá, miközben a lány némán feküdt, bezárva saját világába, remélte mégis eljön egyszer az a pillanat, amikor végre valóban elérkezik ahhoz az ajtóhoz. Ha egyszer végre a húga ránézne, ha össze tudna kapcsolódni vele bármilyen rövid időre is, és ha abban a percben a lány tekintete azt mondaná neki, hogy hallotta a monológjait, és mindig megnyugtatták, akkor Noah már a küszöb előtt állna, azon túl pedig ott lenne a remény. Késő éjszaka volt. Noah végighajtott Dél-Orange megye utcáin, és rettegett, ahogyan korábban még soha. Jobban félt, mint amikor Lilly kétszer belelőtt, majd lezuhant a bejárati lépcsőn, és azt várta, hogy egy harmadik golyót is kap a tarkójába. Az üdvözülés lehetősége egyre távolabb került tőle a reménnyel együtt, ahogy az utcákon hajtott. Amikor a Cielo Vista parkolójában leállította a Chevyt, megpillantotta a bejárat előtt a rendőrség egységeit, és gyötrő kétségbeesés lett úrrá rajta. A hívás, amely kiugrasztotta az ágyból, a hívás, amely átverés vagy tévedés is lehetett volna, igaz volt. Mégis igaz. Laura.
30. fejezet KUTYÁRÓL, FIÚRÓL EGYARÁNT CSOROG A VÍZ. Hirtelen mindent világosság áraszt el. Old Yeller próbálja kordában tartani lelkesedését, Curtis pedig emlékezteti magát, hogy most rendes gyerekként, nem pedig kutyaként kell viselkednie, és igyekszik visszadugni a lábát a cipőbe, amit Old Yeller félig lehúzott róla. A kút nyikorog és nyöszörög, amikor a kar lassan visszaereszkedik a helyére. Eleinte még erősen folyik belőle a víz, ami aztán fokozatosan szivárgássá, végül csöpögéssé csendesül. - Mi a fészkes fenét csinálsz itt, te, gyerek? - kérdezi a férfi, aki az elemlámpát tartja. - Otthon hagytad a füleidet, vagy mi? Curtis ekkor érti meg, hogy az első kérdésben elhangzó „fészkes fené”-vel nem kell foglalkoznia, ha meg akarja érteni a mondatot, de most a második kérdés is zavarba ejti. - Vagy netán be vannak dugulva, fiam? - Mik, uram? - kérdezi Curtis. - A füleid - mondja az idegen türelmetlenül. - Te jó ég, nem, uram. - Ez a te kutyád? - Igen, uram. - Harapós, fiú? - Nem, uram. Lány. - Mi van? - Azt mondtam, lány, uram. - Fura egy szerzet vagy te, gyerek! - Én is azt hiszem, uram. - De én nem félek a kutyáktól. - Ő se fél magától, uram. - Remélem, nem ugratsz itten engemet! - Semmi pénzért se tenném, uram. - Azt hiszem, te olyan elkényeztetett, lepcses szájú fajta vagy, igaz-e? - Ha jól értem, amit mond, uram, nem hiszem, hogy olyan vagyok. Curtis elég sok nyelvben járatos, és úgy gondolja, hogy a legtöbb angol tájszólással is elboldogul, de a nyelv, amit a férfi beszél, kissé letöri önbizalmát. Az idegen leengedi az elemlámpát, és a kutyára világít vele. - Láttam én már ilyen kedves kutyát, nem is egyet, de ha hátat fordítasz nekik, azonnal leharapják a golyóidat! - A micsodáimat? - kérdezte Curtis, és próbálta kitalálni, miről beszél a férfi. A sötétben Curtis végre meglátja, hogy a férfi nem más, mint Gabby Hayes, a westernfílmek egyik legnagyobb sztárja, és azonnal melegség költözik a szívébe. Aztán rájön, hogy nem lehet Gabby, hiszen már évtizeddel ezelőtt meghalt. - 98 -
A férfinak kócos, ősz haja és Mikulás-szakálla van, az arcát ráncok barázdálják, és kicserzette a sivatagi nap és a préri szele. Testét mintha csupán ínszalagok és bütykös csontok alkotnák. Első pillantásra vékony, szikár, inas aranyásónak látszik, de a kedves és bohém fajtából. Vidám fickó, akire mindig lehet számítani a farmon, de lehetne ingerlékeny, ám jó szándékú bártulajdonos is, vagy melegszívű bendzsójátékos, esetleg megfáradt szakács. Eltekintve a bohócok cipőjéhez hasonlító narancssárga-fehér Nike cipőjétől, ruházata épp olyan, mint Gabbyé: szakadt, bő, zsebes nadrág, piros hózentróger, csíkos pamutpóló; poros, izzadságtól foltos, gyűrött cowboykalapját - amely legalább egy mérettel kisebb fejbőségénél - egészen hátratolja tarkójára, méghozzá a sivatagi patkányok közönyösségével, mintha születése pillanatától a fején lenne. - Ha megharapja a golyóimat, elkapom a dögöt, Isten engem úgy segéljen! Ahogyan az elvárható a Vadnyugat lakóitól, neki is van fegyvere. De nem ám csak egy korabeli revolver, hanem egy igazi, kilenc milliméteres pisztoly. - Belátom, hogy nem vagyok valami jól öltözött fickó, de nem is vagyok az a haszontalan csóringer, ahogy esetleg gondolnád. Én vagyok ennek az életre keltett pokolnak a gondnoka, és elég jól el tudom látni a munkámat. Curtis egy ideig még eljátszik a gondolattal, hogy mi lenne, ha Hayes élne, mert a két férfi között olyan nagy a hasonlóság, hogy biztosra veszi, hogy a gondnok Gabby leszármazottja, esetleg az unokája, III. Gabby Hayes. Curtis csupa izgalom és csodálat, megtiszteltetésnek veszi, hogy egy ilyen jelentős személyiség társaságát élvezheti. - Le tudok lőni bárkit, még ha a sarkon túl van, akkor is, csak a visszacsapódás szögét kell kiszámítanom, szóval tartsd a bolhást rövid pórázon, és te se szaladgálj nekem itt össze-vissza! - Nem szaladgálok, uram. - Hol vannak a szüleid, kölyök? - Meghaltak, uram. A férfi bozontos szemöldöke a magasba szalad: - Halottak? Azt mondtad, meghaltak? - Igen, azt, uram. - Itt? - kérdezi a gondnok, és idegesen néz körül az utcán, mintha felbérelt fegyveresek özönlötték volna el a várost, hogy minden juhtenyésztőt, tanyasi farmert lelőjenek, ahogy a gonosz földesurak, vagy a kapzsi vasúttulajdonosok utasították őket. A pisztoly megremeg a kezében, mintha egyszerre túl nehéz lenne tartani. - Itt, az én területem? - Nem, uram, hanem Coloradóban. - Tényleg? Nem azt mondtad, hogy itt haltak meg? - Nem. Úgy értettem, hogy Coloradóban haltak meg. A gondnok hirtelen megkönnyebbül, és már a fegyver sem remeg a kezében annyira. - Akkor ti hogy kerültök ide záróra után? - Menekülünk, uram - magyarázza Curtis, mert úgy érzi, Mr. Hayes leszármazottjának bátran elmondhatja történetének legalább egy részét. A gondnok arcán tovább szaporodnak a ráncok és a redők. - Csak nem azt akarod mondani, hogy Coloradóból idáig menekültetek? - Az elején igen, uram, aztán egy ideig autókon utaztunk, és itt a végén megint futottunk. Old Yeller helyeslően vakkant. - Ki a fene elől kell menekülnötök? - Elég sok rossz ember elől, uram. Az egyik félelmetesebb, mint a másik. Azt hiszem, még a kormány emberei a legbékésebbek. - A kormány! - szalad ki a gondnok száján, s redői ismét tovább mélyülnek, mert arcán a tökéletes undor kifejezése jelenik meg. - Adószedők, földlopók, mindenbe belepofázó jótevők, akik sokkal becsületesebbnek képzelik magukat, mint a Biblia-mániás prédikátorok! Curtis ekkor így szól: - Láttam az FBI-t, egész kommandós egységeket, és gyanítom, hogy a Nemzeti Biztonsági Ügynökség is benne van, sőt még néhány különleges katonai osztag is. - Konnány! - A gondnok annyira magán kívül van a szó hallatán, hogy alig tudja haragját palástolni. - Egyre csak gyártják a törvényeket, vágynak a hatalomra, közben pedig nem tudnak semmit! Egy csapat nyúlszívű barom, simára borotvált képpel! Lehet, hogy valaki egész életében fizeti - 99 -
a társadalombiztosítást, de amikor meghal alig két hónappal nyugdíjazása előtt, a kormány megtartja a teljes befizetett összeget! Azok a pénzéhes szemetek! Nem is vezették a számláját, csak azt mondták! Szóval, itt állok én is, és havonta alig kapok többet, mint egy vécépucoló, ami egy jó sörre is aligha elég, s közben Barney Colter lusta, idióta fia, aki egyetlen napot sem dolgozott életében, kétszer annyit kap, mint én, mert a kormány azt mondja, hogy a drogozás miatt érzelmileg hátrányos helyzetbe került. Az a kábszeres kis görény tehát nyugodtan üldögél a löttyedt seggén, én meg úgy próbálok tengődni, hogy hetente öt éjszaka itt őrködöm ezen a történelmi, Isten háta mögötti helyen, és egész éjjel a denevérek rikoltozását hallgatom. Most még egy veszélyes, harapós kutyával is meg kell küzdenem, mert le akarja harapni a golyómat. Érted, amit mondok, fiú? - Nem teljesen, uram - feleli Curtis. Old Yeller vinnyog, majd a kút mellé pisil. Curtis tökéletesen megérti a kutya gondnok iránti érzelmeit. Elég sok sületlenséget hordott össze eddig is ezen a furcsa angol nyelven, amelyben kedvességnek nyoma sincs. - Mi baja a kutyádnak, kölyök? - Semmi, uram. Csak mostanában sok minden történt velünk. És ekkor újabb bajok sújtanak le rájuk: a sivatag fölött meghallják a hatalmas acélszitakötő szárnyainak csattogását. A gondnok felemeli a fejét, Curtis pedig szinte látja, hogy a férfi szokatlanul nagy fülei a hang felé fordulnak, mint óriási rádióteleszkópok. - Szentséges úristen, hát ennek akkora hangja van, hogy minden halott feljön a sírjából! Szóval ezek a rohadékok üldöznek téged? - Igen, és még mások is - erősíti meg Curtis. - A kormány biztosan nagyon feni rád a fogát! - Én ennek nem nagyon örülök, uram. Gabby ekkor a lámpával a földre világít, és megkérdezi: - És miért keresnek ennyire? - A rossz emberek az anyámat akarták, és sajnos el is kapták, most pedig én jövök, mert engem szintén el akarnak fogni. - Mit akartak az anyádtól? Valami... föld-dolog miatt van? Curtis nem tudja pontosan, mire célozhat a gondnok, de mindenképpen szeretne szövetségesre lelni a férfiban, ezért kapva kap az alkalmon, és így felel: - Igen, föld-dolog miatt. Gabby a haragtól fröcsögve folytatja: - Nekem mondhatnak bármit, senki sem fogja elhitetni velem, hogy a kormány nem földéhes! Legszívesebben minden földet megkaparintanának! Szerencsére a férfi nem várja el Curtistől, hogy reagáljon a tirádára, mert alighogy befejezi a mondatot, vesz egy nagy levegőt, és azonnal folytatja: - Én és a feleségem vettünk egy kis darab földet, igazán szép helyen volt. Olyan volt a táj, mint a Paradicsomban. Volt vizünk, egy nagy, öreg nyárfaliget is, ami talán még akkor nőtt oda, amikor dinosaurusok mászkáltak arra. Jó legelőink voltak, és tizenöt éven át kiválóan megéltünk belőle, kifizettük a bankoknak a részleteket, aztán tovább takarékoskodtunk, hogy építkezhessünk. Már éppen hozzákezdtünk volna az alapok kiásásához, amikor a kormány közbeszólt, és mindent leállított. Azt mondták, hogy azon a területen él egy ocsmány, görbelábú, büdös, rohadt bogár, amelyet megzavarna, ha mi beköltöznénk. Azt mondták, ökológiai katasztrófát idéznénk elő, mivel ennek a szaros dögnek csak huszonkét élőhelye van a nyugati államokban. Szóval, megvolt a szép kis földünk, de nem építkezhettünk rajta, és nincs olyan hülye, aki megvegye tőlünk, ha nem építhet rá semmit. De én legyek boldog, amiért ez a szartúró, büdös bogár kiválóan érzi ott magát azóta is, és az életben soha senki nem fogja megzavarni. Old Yeller ekkor Curtis háta mögé bújik. Kelet felől egyre erősebb a helikopter zaja, a sziklák visszaverik a felerősített hangot. Gyorsan közeledik. - Ha elfognak, mit tesznek veled, fiam? - A legrosszabbat - mondja Curtis -, meg fognak ölni. De a kormány... először majd megpróbál elbújtatni valahová, ahol szerintük biztonságban lehetek, ahol kihallgathatnak. Ha a gyilkosok, akik megölték az anyámat, nem jönnek rá, hová rejtett el az FBI, akkor, előbb vagy utóbb biztosan - 100 -
kísérleteket végeznek majd rajtam. Amit állít, eléggé elképesztő, de Curtis csak azt mondja, amit őszintén hisz. A gondnok valószínűleg megérzi a fiú szavaiból kicsengő igazságot, ráadásul a kormányról bármilyen rémtörténetet hajlandó elhinni. - Kísérletezni? Egy gyereken? - Igen, uram. Gabby hallani sem akarja, milyen kísérleteknek lesz Curtis szenvedő alanya, és ez milyen célokat szolgál. Nyilvánvalóan végtelen számú lehetőséget el tud képzelni. - Naná! A rohadt gazembereknek nincs jobb dolguk, minthogy az én adómon egy gyereket kínozzanak! Ők azok, akik legszívesebben a saját anyjukat is eladnák egy francos földdarabért! A völgy keleti kanyarulatában lassan halvány sugarak jelennek meg az éjszakában: a két teherautó és a helikopter keresőfényei villódznak. Percről percre közelebb jönnek. - Indulnunk kell - mondja Curtis, de inkább magának és a kutyának, mint a gondnoknak. Gabby kelet felé fordítja az elemlámpa fényét, szakálla kunkorai úgy felborzolódnak, mintha elektromossággal telítődtek volna. - De ugye, nem próbálsz átvágni, fiam? - Nem, uram. - Akkor, mindenre, ami szent, és ami nem, esküszöm, hogy ellátjuk a rohadékok baját. Most pedig egy tapodtat se tágíts mellőlem, megértetted? - Nem, uram, nem értem - ismeri el Curtis. - Az a lényeg, hogy mindig maradj mellettem, jó? - magyarázza a gondnok türelmetlenül. Gyerünk! - Ez a kurta utasítás ismerős Curtisnek Gabby nagyapja filmjeiből. A férfi elszalad a Smithy istállója előtt, a szomszédos hotel irányába. Curtis habozik, azon gondolkodik, hogy nem szabad tágítania a gondnok mellől. Még mindig kissé nedves a ruhája, bár a sivatag száraz levegője lassan kezdi megszárítani. Korábbi fenntartásai ellenére Old Yeller a gondnok után üget. Ösztönei nyilván azt súgják neki, hogy megbízhat benne. Curtis követi őket, elszalad az istálló mellett, és felugrik a Bettleby Grand Hotelje előtti deszkajárdára. A szálloda negyven láb széles, háromemeletes, rozzant deszkaépület, amely ma már nem felelne meg a kényes igényeknek. A helikopter rotorjainak csattogása hirtelen éktelenül hangos bum-bum-bum-dübörgéssé erősödik, amelyet már nem tompít a völgy fala. Curtis Old Yellerre figyel, szemeit le nem veszi Gabbyról és az elemlámpa hosszúkás fénycsóvájáról. A szálloda mellett, szorosan hozzáépítve, áll a Jensen Ruhabolt, amely a felirat szerint TETŐTŐL TALPIG FELÖLTÖZTETI A HÖLGYEKET ÉS URAKAT. Az ablakban egy kézzel írt tábla hirdeti, hogy az üzletben csupa divatos holmi kapható, amelyeket „most csak San Franciscóban lehet látni”, s az embernek azonnal olyan érzése támad, mintha San Francisco messzebb lenne, mint Párizs. Elrohannak Jensen boltja mellett, és mielőtt elérnék a postahivatalt, Gabby balra fordul, leugrik a deszkajárdáról, és belép az épületek közötti keskeny sikátorba. A helikopter egyre közelebb ér: a hangorkán egyre lejjebb csúszik a völgy falán. Curtis próbálja kordában tartani egyre növekvő félelmét, és emlékezteti magát, hogy a pánikot csak úgy tudja elkerülni, ha erősen arra koncentrál, hogy legyőzze. A házfalak, amelyek mindkét oldalról körülveszik őket, aranyosan csillognak az elemlámpa fényében. Körülöttük enyhe terpentin, és különös módon nyúlürülék szaga. Az átjáró végére érve a gondnok eloltja az elemlámpát, s a holtfénytelen sötétség összezáródik felettük, mintha egy légópincébe kerültek volna. Gabby lelassít a nyitott udvarban. A város nyugati része mögött járnak. Gabby megragadja Curtis ruháját, közelebb húzza magához, és így szól: - Észak felé fogunk menni a pajta felé, ami valójában nem is pajta! Curtis úgy gondolja, hogy a pajta-ami-valójában-nem-is-az, nincs elég messze, hogy ott valóban biztonságban érezhessék magukat. A helikopter - hangjából ítélve - éppen leszálláshoz készülődik. - 101 -
Az FBI - meg a katonák - valószínűleg délről északi irányban fésülik át a területet, amerre Gabby, Curtis és a kutya is menekül. Biztosan alapos kiképzésben részesültek nyomkeresésből, és legtöbbjüknek, sőt talán mindnek van szemüvege, amellyel a sötétben is látnak. A helikopter propellereinek hangos csattogása ekkor elhalkul, és forgása is lassulni kezd. A gép leszállt. Jönnek! Gyorsan és határozottan közelítenek! Északi irányba haladnak. Curtis nyugtalan, de nem annyira a helikopteren és a teherautón érkező kommandósok miatt, hanem mert érzi, megérkeztek a sokkal veszélyesebb ellenségeik is! Az elszórtan álló épületek gátolják a hő- és a mozgásérzékelő műszerek használatát. Valószínűleg azt az energiamezőt is csak korlátozottan látják, amelyet Curtis bocsát ki. A közeli só-mezők derengő fényének köszönhetően az éjszaka már nem olyan sötét, mint percekkel ezelőtt. Curtis látja az előtte haladó Gabbyt és a kutya hegyes füleit. Gabby gyorsan mozog, de meg-megáll, hogy visszanézzen, hadonászik a fegyverével, mintha azt várná, hogy valamelyik sarokból előugrik egy gonosztevő. Gyerünk! Gyerünk!, sürgetné Curtis, de Gabby csökönyös fráter, aki mindig a maga feje után megy, és nem szereti, ha utasítgatják. A kutató egységek már biztosan kiszálltak a helikopterből. Tálán éppen a környezettel ismerkednek, és készülnek bevetni hi-tech felszerelésüket. Percek múlva várhatóan még nagyobb lesz a felfordulás. Mindezt alig gondolja végig, máris hatalmas kavarodás alakul ki. Kiáltások. Egy férfi ordítását hallják. Gabby újra megáll, és visszanéz az útra, amelyen haladnak. A pisztoly fenyegetően ide-oda lendül a kezében. A város déli széle felől két férfi kiabálását hallják. Sőt, lehet, hogy hárman vagy négyen vannak. - A kutyafáját. Mi a fene!? - csodálkozik Gabby remegő hangon. Curtis ismét noszogatni kezdi, mire a gondnok újra elindul, de ekkor a távoli kiabálást hirtelen fegyverek ropogása szakítja félbe. - Csak nem egymásra lövöldöznek ezek az idióták? - Gyerünk! Gyerünk! - sürgeti Curtis, aki egyre idegesebb, és egyre kevésbé udvarias. A fegyverek ropogása, sebesült emberek rémült ordítása, haláltusa visszhangzik az éjszakában. A gondnok tántorogva halad előre, majd fejével észak felé int. Curtis többnyire mellette halad, a kutya pedig előttük, mintha valami különös érzékenység folytán pontosan tudná, hogy hol találja azt a pajtát. A város közepe táján járnak, és egy újabb átjáróhoz érkeznek, ahol tőlük jobbra egy különös fény villanását látja. Azután egy hatalmas sötét és alaktalan tömeg zuhan az átjáróba, egyenesen rájuk. Kezek, lábak gabalyodnak össze. Gabby meglepő ügyességgel ugrik el a hatalmas valami útjából. Curtis a falhoz lapul, a kutya is menedéket keres. Egy halott férfi esik le az épületről, a keskeny átjáró visszhangzik a puffanásától. Akár egy kísértet, aki a rettenetes túlvilág üzenetét tolmácsolja az evilágiaknak. Bezuhan a házak közé, és valamivel Curtis mellett ér földet. Mint egy madárijesztő, amelyet egy dühöngő tornádó köpött ki magából. Az áldozat hátán jól olvasható a hatalmas fehér F, majd egy ugyanilyen I betű. A középső B azért nem látszik, mert a férfit ott érte a halálos lövés. Az ősz hajú, szakállas gondnok azonnal felismeri a bajt, és azon nyomban elindul a pajta felé. Kiabálás, izgatott ordítások, fegyverropogás hangzik az épületek között, majd hirtelen egy kísérteties hang - fémes csattanások sora. Az igazi Curtis Hammond holtan fekszik Coloradóban, míg a másik mintha egyenesen saját megásott sírja felé loholna.
31. fejezet - 102 -
GOMBOK CSILLOGTAK, KITŰZŐK VILLANTAK a Cielo Vista Ideggyógyintézet bejárata előtt járkáló rendőrök khakiszínű egyenruháján. Martin Vasquez, az intézmény igazgatója valamivel távolabb álldogál, a rácsos emeleti terasz alatti egyik oszlop mellett. Ágyából ugrasztották ki nem olyan régen, ám az éjjeli óra ellenére, a férfi vette a fáradságot, hogy sötét öltönybe bújjon. Az igazgató negyvenes éveiben járó férfi, sima arca és ártatlan szemei akár egy fiatal papé. Ahogy a közeledő Noah Farrelt figyelte, úgy tűnt, szívesebben vállalkozna a szegénységre és a cölibátusra, mint a rossz hír közlésére. - Borzalmasan sajnálom, mélyen meg vagyok rendülve. Jöjjön az irodámba, ott mindenről beszámolok, amit eddig tudunk. Noah csak három évig volt rendőr, de ezen idő alatt négy gyilkosságnál volt jelen. A körülötte álldogáló tisztek arcán és szemében ugyanazt a kifejezést látta viszont, amellyel annak idején ő is a gyászoló rokonokra nézett. Részben együttérzés volt e pillantásban, részben azonban csendes gyanakvás, amely az után is mindig megmaradt, hogy kiderült, a gyilkosságot valószínűleg egy kívülálló, és nem egy családtag követhette el. Függetlenül a feltárt tényektől, mindig mérlegelni kellett, hogy az áldozat halála kinek kedvezne anyagilag. Noah eddig mindig elő tudta teremteni a szükséges pénzt Laura ellátásának fedezéséré. Egyszerűen ez volt élete értelme. Ha a rendőrség emberei hinnének is neki, akkor is látná az együttérzésükbe vegyülő halvány gyanakvást. Ahogy Noah Vasquezt követte a bejárat felé, az egyik rendőr előrelépett. - Mr. Farrel, meg kell kérdeznem, hogy van-e önnél fegyver. Noah vászonnadrágot és hawaii inget viselt. A fegyvertáska a hóna alatt volt. - Igen, de van rá engedélyem. - Igen, uram, tudom. Megkérem, hagyja most itt, és távozáskor visszakapja. Noah habozott. - Valaha ön is rendőr volt, Mr. Farrel. Ha alaposabban belegondol, ön is ezt tenné a helyemben. Noah nem is tudta igazán, miért csatolta fel a pisztolyát. Nem volt mindig nála, sőt rendszerint nem hordta magával. Úgy tűnik, amikor elindult otthonról Martin Vasquez hívását követően inkább ösztönösen, mint tudatosan cselekedett. Átadta kézifegyverét a fiatal tisztnek. Bár az előcsarnok kihalt volt, Vasquez így szólt: - Nyugodtabban beszélhetünk az irodámban. -A férfi egy bal oldali, rövid folyosó irányába mutatott. Noah nem követte. Közvetlenül előtte egy nyitott ajtó volt, amelyen át belátott a földszinti lakók szárnyába. A túlsó végén kisebb csődületet vett észre Laura szobája előtt. Civil ruhás nyomozók. A tudományos felderítési részleg szakértői. Vasquez visszasétált Noah-hoz. - Nemsokára tudatják velünk, mikor nézheti meg a húgát. A hullaszállító hordágy a szoba előtt, a folyosón állt. - Wendy Quail - jegyezte meg Noah, mert eszébe jutott a fürge járású, fekete hajú ápolónő, aki alig néhány órával ezelőtt fagylaltot szolgált fel a betegeknek. A telefonban nem árultak el neki túl sokat a tragédiáról. Laura meghalt. Gyorsan távozott. Nem szenvedett. Martin Vasquez őszintén meglepve nézett rá. - Honnan tudja? Tehát az ösztönei mégis jól működtek. És mégsem bízott bennük. Mégsem a fagylalt volt a válasz. A szeretet volt a válasz. Ebben az esetben a halálos szeretet. A Baráti Kör egyik embere megmutatta Noah-nak, mi is szokott történni azoknak a húgával, akik túl tisztességesnek képzelik magukat ahhoz, hogy egy pénzzel teli zacskót elfogadjanak. Lelki szemei előtt Noah látta magát, amint meghúzza a ravaszt, a kongresszusi képviselő pe- 103 -
dig kínokban fetrengve rogy össze. Megtehetné. Most már valóban megvan rá az indítéka. Egyébként sem árt, ha valami hasznos elfoglaltságot talál magának. Mivel már semmi értelmes dolog nem létezett az életében, legalább bosszúszomját kielégítheti. Mivel Vasquez nem kapott választ a kérdésére, így folytatta: - Fantasztikus önéletrajzot adott be. Lenyűgöző volt. Mélyen elkötelezettnek tűnt az ápolás iránt. Jó néhány kitűnő ajánlólevelet is csatolt. Azt mondta, hogy a kórházak stresszes hangulata helyett szívesebben választaná intézetünket. Tizenhét éve, amióta Laurából kiölték az érzéseket és a gondolatokat, Noah úgy tett, mintha nem is Farrel lenne a vezetékneve, mintha semmi köze nem lenne bűnöző családjához, mintha szíve tisztább lenne, mint azoké, akik nemzették, és készen állna a megváltásra. Húga azonban már soha többé nem gyógyul meg, és most már feltámasztani sem lehet, ezért nem látta már okát annak, hogy valódi énjét mélyen elrejtse. - De elfogtuk - mondta Vasquez -, és mindent bevallott. Három különböző kórház újszülött osztályán dolgozott nővérként. Mindenhonnan még azelőtt jött el, hogy rájöttek volna a csecsemők halálozásának valódi okára. Bár a képviselő megölése semmi esetre sem adott volna megnyugvást Noah-nak, a gyilkosság okozta élvezet talán elég édes, hogy - legalábbis egy időre - elfeledje élete összes keserűségét. - Tizenhat kisbaba megölését ismerte be. És tetteit egyáltalán nem tartja helytelennek. A gyilkosságokat „apró kegyek”-nek nevezte. Noah bár hallotta, amit Vasquez mondott, alig tudott odafigyelni rá. Végül azonban egyetlen szó megragadt a fejében. - Azt mondta „kegyek”? - Azok a gyerekek rendszerint valamilyen betegségben szenvedtek, de néha csak egyszerűen gyengének látszottak, vagy a szülők tűntek szegénynek vagy nemtörődömnek. Azt mondta, csak a szenvedésekkel teli élettől szabadította meg őket. Noah-t tehát csak félig csalták meg ösztönei. Az ápolónőt valóban befolyásolta valami, de nem a Baráti Kör. De mintha közös tőről fakadt volna mindkettő: a túlzott önbizalom és az önhittség mocsarából. - A harmadik újszülött osztályon töltött idő és az intézetünk közötti időszakban - mondta Vasquez - egy nyugdíjas otthonban dolgozott, ahol öt idős emberen gyakorolta az eutanáziát, anélkül hogy bárki gyanakvását felkeltette volna. Sem megbánást nem tanúsított, sem szégyent nem érzett. Úgy tűnik, azt várja tőlünk, hogy csodáljuk őt ezért a... részvétért, ahogy ő nevezi. A képviselőben rejlő gonoszság a hatalom iránti mohóságból, irigységből és vágyból táplálkozott, ezért kiszámítható gonoszság volt, amelyet Noah is megértett. Ugyanez a gonoszság motiválta Crank bácsikáját is. Az ápolónő irracionális idealizmusa azonban csupán hideg megvetést és undort keltett benne, nem pedig tomboló bosszúvágyat. Noah hirtelen ismét úgy érezte, hogy megfosztották a céltól, mivel nem tombolt már benne a visszavágás kényszere. - A személyzet egyik tagja véletlenül benyitott, amikor Quail nővér éppen... végzett a húgával. Különben nem is tudtuk volna meg. A folyosó végén egy férfi betolta a hordágyat Laura szobájába. Noah fején ekkor mintha egy távoli vihar hangja vagy egy hatalmas vízesés távoli robaja suhant volna át, egy erőteljes hang és erőteljes fájdalom. Átlépett az előteret és a lakószobák folyosóját összekötő ajtón. Martin Vasquez utána szólt, és emlékeztette őt, hogy a rendőrség megtiltotta a belépést a területre. Ahogy Noah közeledett az ápolónői állomáshelyhez, megállította egy egyenruhás tiszt, és megpróbálta visszafordítani. - A testvérem volt. - Tudom, uram. Már nem tart sokáig. - Most azonnal be akarok menni! Amikor Noah megpróbált elmenni mellette, a rendőr megfogta a vállát. Noah azonban nem törődött vele, hanem haladt tovább. A fiatal tiszt elindult utána, újra megállította, és ekkor Noah legszívesebben megütötte volna. Pusztán azért, mert meg akart ütni valakit. Vagy talán azt akarta, hogy őt megüssék, erősen, - 104 -
többször egymás után, hogy a fizikai fájdalom elterelje a figyelmét a gyötrelemről, amelyet sem a nyugtató injekciók, sem más módszer nem tudott meggyógyítani. De mielőtt verekedni kezdtek volna, az egyik távolabb álldogáló nyomozó megszólalt: - Engedd át! Noah fejében még mindig tombolt a fájdalom. E belső hang erősebb volt, mint korábban, s a körülötte levők hangját is elnyomta. - Nem engedhetem, hogy egyedül nézze meg - mondta a detektív. - Még el kell végezni a hivatalos halottszemlét, és be kell mutatnunk a kezünkben levő bizonyítékokat, és a nyomokat is biztosítanunk kell. A holttest tökéletesen elengedő bizonyíték. Épp annyira jó, mint egy elhasznált töltény hüvelye, vagy egy véres kalapács. Laura megszűnt embernek lenni. Most már csak egy tárgy, egy bizonyíték volt. A nyomozó így szólt: - Nem szeretném, ha ennek az őrült nőszemélynek az ügyvédje azzal állna elő, mielőtt a toxikológiai vizsgálat eredménye megérkezik, hogy valaki babrált a bizonyítékokkal. Ha az ügyvéd valóban el tudná erről a nőszemélyről hitetni, hogy őrült, akkor az ápolónő viszonylag könnyedén megúszná azzal, hogy letölti büntetését egy haladó szellemű intézetben, ahol uszoda is van, sőt minden szobában tévé, részt vehet kézműves tanfolyamon, és pszichológus foglalkozik vele, de nem azért, hogy gyilkos hajlamait elemezze, hanem hogy arról biztosítsa, sikerült megőriznie önbecsülését. Néha a bírók is rosszul döntenek, és helytelenül cselekszenek. Korábban persze ők sem viselkedtek így, de mostanában, ha egy gyerek megöli szüleit, és a gyermekvédelem pártfogására bízzák, a bírák jelentős százalékának egészen biztosan könnybe lábad a szeme az együttérzéstől. Noah haragja sem csillapodott, ha arra gondolt, hogy az ápolónő egész életét egy előkelő gyógyintézetben tölti majd, vagy esetleg teljesen fel is mentik. Fejében az egyre erősödő robaj nem a tomboló düh hangja volt. Nem tudta, mi az, de képtelen volt lecsendesíteni, s ez megijesztette. Laura az ágyon. Sárga pizsamában. Talán magához tért annyira, hogy felöltözzön, vagy a nővér öltöztette át, megfésülte haját, és szépen elrendezett mindent, mielőtt megölte. A nyomozó ekkor így szólt: - Quail úgy gondolta, hogy a beteg agyi károsodása alapján senki sem vonja kétségbe, hogy természetes halállal halt meg, és halottszemlére sem lesz szükség. Még azzal sem törődött, hogy legalább olyan anyagot használjon, amelyet nehéz kimutatni. Hatalmas adag nyugtatót adott be neki. Mire Laura betöltötte nyolcadik évét, megértette, hogy családja nem átlagos. A természet erős erkölcsi érzékkel ruházta fel a kislányt. Egyre jobban elhatalmasodott rajta a szégyen, s a családjával kapcsolatos dolgok évről évre mélyebben megalázták. Magába fordult, könyvekbe és álmokba menekült. Minél gyorsabban szeretett volna felnőni, hogy elköltözhessen otthonról, hogy végre a saját életét élhesse, amely „tiszta, csendes és senkiben nem okoz kárt”. A nyomozó próbálta megnyugtatni Noah-t: - Az altató olyan nagy mennyiségű volt, hogy a halál azonnal beállt. Azonnal lebénult a központi idegrendszer. Mire betöltötte a tizenegyedik életévét, Laura eldöntötte, hogy orvos lesz, mintha már nem lett volna elég a számára, hogy úgy szabaduljon meg a múltjától, hogy nem bánt másokat. Fontos lett számára, hogy adjon másoknak, akár az orvostudományon keresztül, hogy megváltsa lelkét, és elszakadjon a családjától. Mire tizenkét éves lett, már úgy gondolta, hogy inkább az állatorvosi hivatást választja. Az állatok jobb páciensek. A legtöbb embert - mondta Laura mindig - sosem lehet kigyógyítani a betegségekből, csak a test bajaiból. Tizenkét éves létére már sok mindent tudott az emberi testről és bajairól. Tizenkét éven át álmain keresztül próbálta alakítani a jövőjét, majd újabb, öntudatlan álmodozással töltött tizenhét év után élete itt ért véget, ezen az ágyon, ezeken a párnákon. A nyomozók és az orvosi vizsgálatot végző szakértők hátraléptek, hogy Noah-t az ágyhoz engedjék. - 105 -
Laura a hátán feküdt, karjai két oldalt pihentek. Bal tenyere nyitva a paplanon, jobb tenyerét azonban felfelé fordítva ökölbe szorította, mintha a legutolsó pillanatban még próbált volna egy szalmaszálba kapaszkodni. Arcának mindkét oldala - szépséges, egészséges fele, és Crank műve is - látható volt, de Noah így is szépnek találta. Megindította a látvány. A szépséget és az ártatlanságot hozzuk magunkkal erre a világra, és a rútság, amit magunkkal viszünk, ha menni kell; a saját művünk, amilyenné magunkat tettük életünk során. Laura azonban csupán a szépségét vitte magával a túlvilágra is. Most csak a lelke távozott; az ő lelkén pedig semmilyen folt vagy karcolás nem volt látható; éppoly ártatlanul és tisztán távozott, ahogyan a világra jött. Noah hosszabb és teljesebb életet tudhat maga mögött, mint a húga. Tudta, ha eljön az idő, ellentétben a lánnyal, nem tudja majd hátrahagyni minden rútságát. Majdnem megszólalt, ahogy azt éveken át, minden egyes találkozásuk alkalmával tette, amikor hosszú órákon át beszélt hozzá, halkan, remélve, hogy húga hallja őt, és megnyugszik. Noah most rájött, hogy már nincs kihez szólnia. Remélte, hogy a fejében tomboló vihar alábbhagy, ha látja Laurát, és megbizonyosodik róla, hogy már nem él. Ehelyett a tombolás fokozatosan erősödött. A folyosó túloldalán levő szoba ajtaja zárva volt. Utolsó néhány látogatása során ennek az egyágyasnak az ajtaját mindig nyitva találta. Szellőztettek, mert nem lakott benne senki. Bár elképzelhetőnek tartotta, hogy új lakót költöztettek ide, ösztönei mégis mást súgtak. Odalépett az ajtóhoz, kinyitotta, és már be is lépett, amikor hátulról megpróbálták megakadályozni. Quail nővér egy széken ült. Az apró termetű nő lába alig ért le a padlóra. Pimasz, csillogó kék szem, rózsaszín arc, csinos külső: ahogyan Noah emlékezetében élt. Két férfi és egy nő volt az elkövető mellett. Valószínűleg a gyilkossági csoport nyomozói vagy a kerületi ügyészi iroda emberei. Mindhárman elég dörzsöltek voltak és jártasak a pszichológiai manipulációban, hogy egyetlen gyanúsított se csússzon ki a kezük közül. Wendy Quail azonban láthatóan ura maradt a helyzetnek, talán mert túlságosan kába volt, hogy megértse a helyzetet. Testtartása és arckifejezése egyáltalán nem a kihallgatáson részt vevő gyanúsítottakat juttatta Noah eszébe. Mintha egy királynő ült volna vele szemben, aki éppen audienciát tart híveinek. Noah-tól sem riadt meg, hanem elmosolyodott, amikor felismerte. Egyik kezét kinyújtotta felé, ahogy a királynők szokták, amikor egy udvaronc jelenik meg előttük. Már értette, miért vették el tőle a fegyvert a kijáratnál. Talán valóban lelőtte volna, ha nála van a fegyver; vagy inkább mégsem. Képes lett volna megölni a nőt, mert érezte magában az erőt és a kegyetlenséget, de hiányzott belőle a harag. Különös módon még Wendy Quail sem tudta haragra gerjeszteni. A nőből áradó önelégültség és a morális felsőbbrendűség érzésétől az arcára telepedő meleg mosoly ellenére Wendy senkiben nem ébresztett gyűlöletet. Alapvetően üres, felszínes teremtés volt, akinek a fejét csupán telebeszélték gonoszságokkal, amelyeket maga nem tudott volna önállóan kiagyalni. Ha életének fogékonyabb időszakában valamivel ingergazdagabb környezetben és művelt, intelligens emberek között élt volna, talán valóban elkötelezett gyógyító válhatott volna belőle. A nő azonban egyszerű teremtés volt, aki csupán a jégkrémterápiához értett, és bár megérdemelte volna az utálatot, sőt azt is, hogy irtózzanak tőle az emberek, túlságosan szánalmas jelleme senkiből sem tudott ilyen erőteljes ellenérzést kiváltani. Noah engedte, hogy kitereljék a szobából, mielőtt az ápolónő elejthetett volna néhány ostoba közhelyet. Valaki becsukta előtte az ajtót. Két nyomozó kísérte végig a folyosón az előtérbe. Mindketten bölcsen hallgattak, nem próbálták meg vigasztalni vagy tanácsokkal ellátni. Az intézet lakóit megkérték, hogy maradjanak a szobáikban, és csukják be az ajtókat, sőt, ha kérték, altatót is adtak nekik. Richard Velnod azonban a nyitott ajtóban állt, mintha Noah-ra várna. Rickster természetellenesen meredek szemöldöke alól most mintha még szomorúbban tekintett volna Noah-ra. A szája mozgott, de egyetlen hangot sem sikerült kipréselnie rajta. Bár gondolatait rendszerint a szeméből is azonnal ki lehetett olvasni, tekintetét most könnyek homályosították el. - 106 -
Mintha nem merte volna megkérdezni, amit szeretett volna. A nyomozók jobban örültek volna, ha Noah rögtön elhagyja az intézetet, ő azonban megállt, és így szólt a fiúhoz: - Nincs semmi baj. Nem szenvedett. Rickster kezei repkedtek a levegőben: hol a pizsamafelsője gombját babrálta, hol a fülcimpáját húzogatta, hol rövid hajába túrt, mintha így jobban megértené, mi történt. - Mi...? Mi...? - A fiú hangja elakadt, ajkai megremegtek. Noah a kérdést Miért?-nek fogta fel, amelyre csupán egy Quail nővér féle közhellyel tudott válaszolni: - Eljött az idő, hogy itt hagyjon bennünket. Rickster megrázta a fejét, megtörölte könnyes szemét és nedves arcát, amelyen olyan őszinte kétségbeesés és szomorúság jelent meg, hogy Noah alig tudta elviselni a látványt. Rickster ekkor minden erejét összeszedve sikeresen megformálta a szavakat, és az előbbinél sokkal lényegretörőbb, ugyanakkor nehezebben megválaszolható kérdést tett fel: - Mi a baj az emberekkel? Noah némán megrázta a fejét. - Mi a baj az emberekkel? - kérdezte esedezve Rickster. Szemeit kérdőn függesztette Noahra, aki nem tudott elfordulni tőle válasz nélkül, de hazudni sem akart, bár talán a jelenlegi helyzetben csak a hazugság hangzott volna elég megnyugtatóan. Noah tudta, hogy a leghelyesebb, amit tehet, hogy visszakíséri a fiút a szobájába, ahol a polcon halott szülei képe állt. Ha már lefeküdt, Noah mesélhetett volna neki bármiről, ami az eszébe jut, ahogyan Laura ágya mellett is tette oly sok éven át. Rickstert is a magányosság emésztette, és Noah szívesen nyújtott gyógyírt, ha ideje engedte. Most azonban úgy érezte, teljesen kiégett, és kételkedett abban, hogy egyáltalán adni tud másoknak. Úgy érezte, már nem képes. Laura halála után nem. Fogalma sem volt, mi baj van az emberekkel, de tudta, hogy az emberiség lelkéhez hasonlóan, benne is megszakadt valami. - Nem tudom - mondta a magányos fiúnak. - Nem tudom. Mire visszaszerezte pisztolyát, és odaért a parkolóban álló autójához, a korábban tompa zúgás felerősödött a fejében. Már nem mennydörgésszerű hangot hallott, hanem talán az egész emberiség dühös énekét. Amikor a lakása előtt leparkolta autóját, úgy érezte, mindörökre elnyelték a reménytelenség szürke, tomboló hullámai, amelyek egy üveg brandy társaságában az ágyához sodorták.
32. fejezet A KUTYA, A FIÚ ÉS A MORGÓS GONDNOK megérkezik a pajtához, amely valójában nem is pajta, inkább csak a romjai. Az épület egyedül álldogál, kétszáz yardra a város északnyugati részétől, ahol már csupán bokrok, vadsóska tüskés és alattomos hajtásai élnek. Egy meglepően éles határvonalnál a sivatag átadja a helyét a tökéletesen csupasz sós síkságnak. Itt áll a pajtaszerű építmény. Curtis el sem tudja képzelni, milyen menedéket találhatnak itt, ebben a rozoga tákolmányban, hacsak nem egy titkos fegyverraktárt rejt az épület, ahol futurisztikus eszközöket, pl. lézerkardokat, plazmafegyvereket, neutrongránátokat tárolnak. Az elhagyott, sok harcot látott városban valóban kitört a háború. A kiabálás és a sikolyok nem jutnak át a sivatagon, néhány vérfagyasztó kiáltás azonban mégis eljut idáig. Fegyverropogás hallatszik, amely már százötven éve ismerős hang e tájon, s erre egész hadseregnyi fegyver robaja felel. Ahogy Gabby kiránt egy hatalmas méretű ajtót a pajta kétszárnyú kapuja mellett, egy becsapódó lövedék tereli Curtis figyelmét a városra, épp időben, hogy láthassa az egyik nagy épületet talán a bárt és a játékbarlangot -, amint összeomlik, mintha egy nagy fekete lyuk nyelné el. A szívóhatás sófergeteget hoz az ősi óceán kiszáradt medréből, Curtist pedig kis híján ledönti a lábáról. Az elsőt azonnal követi egy második lövedék, amelyet erős narancssárga fényforgatag kísér. A kavargó tűzben deszkák és zsindelyek, oszlopok és teraszkorlátok, ajtók, kiszakadt ablakkeretek - 107 -
vágódnak a levegőbe a sötétben, megfordulnak a magasban, a felcsapó lángok fényében. Ahogy a légnyomás visszavágja a sófergeteget, homokot repít utánuk. Gabbynak nincs ideje a látványosságot figyelni, és Curtis is gyorsan a gondnok és a kutya után iramodik a pajtába. Az ajtó nem olyan ingatag, amilyennek látszik. Kívül durva fából van, belülről viszont acél, nehéz és tömör, mégis simán, hangtalanul csukódik mögöttük az olajozott csuklópántokon. Odabent egy rövid, sötét folyosón találják magukat, amelynek végén, egy nyitott ajtó mögül fény világít. Nem egy petróleumlámpa fénye, hanem állandóan fluoreszkáló izzás. A levegőben sem a sivatag halovány salakos illatát, sem pedig a sós síkság szagát nem lehet érezni. És hideg is van. A fenyőfa padló látványa fahéj, cukor, édességmorzsák és vaj illatát juttatják a fiú eszébe. A fluoreszkáló fény erősebb lesz az ablaktalan irodában, ahol két íróasztal van és iratszekrények. És egy hűtő. Hűvös levegő árad a mennyezeti légkondicionálóból. A padlóban enyhén érezhető rezgés arra utal, hogy a föld alatt egy benzinnel működő generátor van. Ez a pajta olyan, mint Disneyland - gondolja Curtis -, belül tökéletesen újnak látszik, kívülről pedig olyanra építették, hogy egy telepes farmjának tökéletes mása legyen. Az épületben a kisegítő személyzet irodái kaptak helyet, akik a szellemváros karbantartását végzik a területen, ahol minden modern technikai szerkezetet és eszközt elrejtettek, nehogy hiteltelenné tegye az egyébként különös gondossággal megteremtett korabeli hangulatot. A közelebbi asztalon egy csésze kávé és egy nagy termosz víz áll. A pohár mögött egy Nóra Roberts-könyv hever. A kávé és a romantikus regény valószínűleg Gabbyé. Bár most éppen menekülnek, a gondnok megáll, és a könyvet a fiókjába söpri. A külsőre rozoga pajta tehát egyáltalán nem az, aminek látszik, sőt Gabby sem olyan, amilyennek első pillantásra tűnt. - Gyere, fiacskám, elég veszélyesnek tűnik itt a helyzet! Ne állj ott, amíg gyökeret nem versz! Indulás! Indulás! Curtis csak azért állt meg az asztal előtt, mert Gabby megállt, és ekkor észreveszi, hogy a gondnok csak azért kiabál vele, hogy elterelje figyelmét a romantikus regényről. Ahogy elindul Gabby után a következő szobába, Curtis elgondolkodik, vajon milyen lehet gyökeret verni a padlóba, és vajon tényleg olyan veszélyes-e a helyzet, ahogy öreg társa állítja. Minél gyorsabban kijut Utah államból, annál jobb! Az első irodán túl még egy másik, nagyobb is van. Az innen nyíló négy ajtó mögött valószínűleg további helyiségek találhatók. Gabby Curtist és Old Yellert a legtávolabbi ajtóhoz vezeti, leakaszt egy kulcscsomót egy tábláról, és belépnek egy garázsba, ahol négy autó számára van hely. Három állás üres, a negyediken pedig egy mikrobusz áll, a rolós ajtóval szemben: egy fehér Mercury Mountaineer. Ahogy Curtis az utasüléshez siet, Gabby kinyitja a vezető oldalán az ajtót, és így szól: - A kutyád szobatiszta? - Igen, uram, rendben van. - Ördög és pokol, nem szeretném, ha összerondítaná a vadonatúj járgányomat! Gabby megnyomja a távirányító gombját, amely felnyitja a garázsajtót, majd beindítja a motort, és így szól: - Jobb lenne, ha a kutya inkább hátul utazna. Curtis behúzza maga után az ajtót, és vitatkozni próbál. - Nem látom be, miért kéne szegénynek ott ülnie! - Annyi eszed sincs, mint egy ajtókilincsnek. Most már mindegy! De akkor fogd erősen a kutyádat, nehogy felkenődjön a szélvédőre! Old Yeller elhelyezkedik Curtis ölében, előre néz, a fiú pedig megfogja a négylábút, hogy le ne essen. - Kapaszkodj! Most elszelelünk innen! Le kell ráznunk őket! - jelenti ki Gabby határozattan, amikor sebességbe teszi a Mountaineer sebességváltóját. Gabby rálép a gázpedálra, és a kocsi kilő a garázsból a még emelkedő ajtó alatt. Curtis a hirtelen sebességtől először az ülésnek feszül, majd oldalra, az ajtónak vágódik, amikor a gondnok élesen északi-nyugati irányba fordul. A kisfiúnak ekkor eszébe jut az idevonat- 108 -
kozó törvény, és a bőgő motor hangját is túlkiabálva mondja: - Be kell kapcsolnunk a biztonsági övet, uram! A fiú még a műszerfal gyenge fényében is látja Gabby elsötétülő arcát, mintha ebben a pillanatban is fojtogatná az amerikai kormány, az öregember pedig bebizonyítja, hogy tud egyszerre vezetni és dühösen kiabálni: - Az egész rohadt politikus bagázs! Na, nekem aztán egyik fonnyadt képű, szikkadt agyú okostojás bürokrata sem fogja megmondani, hogy viselem-e a biztonsági övet, vagy sem! Ha úri kedvem szottyan, akár fel is állhatok, sőt arcommal át is üthetem a szélvédőt, nekem senki ne merészelje megmondani, hogy mi a helyes! Legközelebb már egyenesen azt fogják előírni nekünk, hogy vezetés közben szuszpenzort kell viselni! A fiú még mindig csodálkozik azon, hogy az FBI tud a létezéséről, és üldözi is, hogy beavatkoztak ebbe az ügybe, hogy valóban azt gondolják, meg tudják találni, és védőőrizet alá helyezhetik, mielőtt saját ellenségei találják meg, hogy elpusztítsák. Tudja jól, hogy mennyire képtelen vállalkozás, és mégis belevágnak. Csak csodálni tudja ezt a bátor hozzáállást, bár végül úgyis kísérletezni fognak rajta, ha elég sokáig fogságban tartják. Gabby gyorsabban tud vezetni, mint beszélni. Szinte repülnek a sóval borított síkságon. Hogy ne vegyék őket észre, világítás nélkül haladnak. Természetesen elég nagy hiba lámpák nélkül autózni a sötétségben, sőt egyenesen törvényellenes, de úgy érzi, hogy nem vezetne sehová, ha a témát Gabbyval megvitatná. Ezen kívül pedig Curtis maga is megszegte a törvényt menekülése során, nem is egyszer, erre egyáltalán nem büszke. A felhős égen semmi fény nem látható, a talaj természetes fluoreszkálása azonban segít anynyit, hogy valamit mégis lássanak, Gabby pedig szerencsére jól ismeri a terepet. Minden, a völgyön áthaladó utat elkerül, és végig nyílt terepen halad. Így nem áll fenn a veszély, hogy egy kanyarban összeütköznek egy ártatlan autóssal. A sós terület most fehéren világít, ami azért jó, mert a Mercury Mountaineer is fehér, így a járművet távolról nem könnyű észrevenni. Ha az FBI ügynökei vagy a náluk is rosszabb gonoszok mozgásérzékelő műszerekkel vizsgálják a terepet a völgy magasabb pontjáról, akkor már úgyis mindegy, mert egészen biztosan észreveszik őket, és ugyanarra a sorsra jutnak, mint a rájuk zuhanó férfi a házak közötti szűk átjáróban. - ...ha lekötöznénk őket azzal a nyavalyás biztonsági övvel, lelocsolnánk őket szalonnazsírral, aztán lehajítanánk őket egy földalatti pincébe, ahol legalább száz kiéhezett büdös patkány vár rájuk, majd meglátnák, milyen fene nagy biztonságot nyújt az öv! - kiabálja dühösen Gabby. Olyan eszeveszett sebességgel vágtatnak keresztül a sóval borított tájon, hogy a témát váltogatni már önmagában is életveszélyes lehet, ezért Curtis úgy gondolja, eljött a megfelelő alkalom, hogy megdicsérje Gabby művészi teljesítményét. - Uram, annyira kedveltem a Helldoradót, az Arán Nyugat Szívét és a Gördülő texasi holdat. - Mi az ördögről hablatyolsz itt, te fiú? A kutya felnyüszít, és fészkelődni kezd Curtis ölében. - Nézzen előre, uram! - kiáltja a fiú. Curtis előre pillant a sós földre. - Csak száraz kóró - mondja közömbösen, amikor egy hatalmas, tüskés gömb pattan fel az első lökhárítóról, végigcsúszik a motorháztetőn, a szélvédőn, majd néhányat pattan a tetőn, és hátul leesik a földre. A fiú egyre idegesebb, újabb bátortalan kísérletet tesz, hogy javítson helyzetén, ezért így szól a gondnokhoz: - A Végig a Navajók ösvényén igazán kiváló film volt, és tetszett az Öreg Santa Fe fényei is. De a legjobb talán az Úttörők fiai volt. - Azt mondtad, film? - Igen, azt, uram. Gabby egyre erősebben hajszolja a járművet, nem is foglalkozik a tájjal, mintha kifinomult hatodik érzékével időben képes lenne megérezni az elkövetkező katasztrófát, s közben nyugtalanul fürkészi Curtis arcát. - Egy egész hadsereg kormányhivatalnok robbantja szét a világot mögöttünk, te pedig képes vagy holmi filmekről beszélni? -A nagyapja filmekben szerepelt, ugye, uram? - 109 -
- Hogy az én nagyapám? Filmekben? Jézusom! Mi az ördögről hadoválsz itten? A nagypapa kereskedő volt, Bibliával és haszontalan enciklopédiákkal házalt. Néha akadtak olyan barmok, akik ki is nyitották nekik az ajtót! - De a nagyapja kereskedő volt, akkor mi van Roy Rogersszel? - kérdezi Curtis. Gabby drótszerű szakálla, szemöldöke és pajesza hirtelen az égnek áll, talán az elkeseredés vagy a nagy sebesség és a száraz, sivatagi levegő kombinációja által generált elektromosság következtében. - Roy Rogers? - A férfi már megint kiabál. Egy kézzel fogja a kormányt, a másikkal pedig csapkod és hadonászik. - Mi köze van a cowboycsizmának, a filmeknek, a halott, éneklő tehenészfiúknak hozzád vagy hozzám vagy egy doboz borsó árához? Curtis nem tudja, mennyibe kerül egy doboz borsó, sőt azt sem, hogy ez most hirtelen miért lett ilyen fontos a gondnoknak, de azt érzi, hogy túlságosan gyorsan haladnak, és egyre csak gyorsulnak. Minél zavarodottabbá válik Gabby, annál erősebben nyomja lábával a gázpedált, mert egyre idegesebb attól, amit Curtis mond. A terep egészen sík, de ilyen hihetetlen sebességgel haladva még a legkisebb árok, vagy bucka is elrepítené a Mountaineert. Ha eléjük kerül egy mély keréknyom vagy egy napszítta tehénkoponya, amelyet vadnyugati filmekben olyan gyakran látni, a legjobb detroiti mérnökök sem tudják megmenteni őket attól, hogy a busz a levegőbe emelkedjen, majd ízzéporrá zúzza magát és utasait a földön. Curtis nem mer megszólalni, Gabby pedig ismét a kormányra csap. Curtis fél, és beszédtémát keres, hogy elterelje az őrülten száguldó öreg figyelmét, így bírva rá, hogy csökkentse az iramot. - Nem akarom megsérteni, uram, de Roy Rogers egyáltalán nem volt olyan híres. Gabby az előttük elterülő síkságot figyeli, amit Curtis nagy megkönnyebbüléssel nyugtáz, de ekkor ismét fiúra néz, s a busz vadul gyorsulni kezd. - Fiam, emlékszel, hogy mit kérdeztem az előbb még a kútnál? Hogy ütődött vagy-e? - Igen, uram, emlékszem. - És arra is, hogy mit feleltél? - Igen, uram, hogy valami olyasmi. - Ha valaha bárki felteszi neked ezt a kérdést, jobb, ha azt mondod neki, hogy lökött vagy! Megint ütni-verni kezdi a kormánykereket, és belevág egy újabb végtelen tirádába. - Én itt az életemet kockáztatom, vásárra viszem a bőrömet, csupán azért, mert te azt állítod, hogy megölték a családodat, de már látom, hogy összevissza hablatyolsz mindenféle hülyeséget, és talán az sem igaz, hogy a kormány ölte meg a családodat! A fiú megdöbbenve hallja, hogy a gondnok alaposan félreértette; teleszalad a szeme könynyel. Igyekszik minél előbb kiküszöbölni a hibát: - Uram, én sosem mondtam, hogy a családomat a kormány ölte meg! Gabby megdöbbenve, és dühösen ordítja: - Ha levágod a golyómat, akkor is azt mondtad, hogy a kormány gyilkolta meg őket! - Uram, én azt mondtam, hogy a rossz mihasznák gyilkolták meg őket, nem a kormány! - Nincsenek a kormánynál rosszabb mihasznák! - De igen, uram, vannak. Sőt, még annál is sokkal rosszabbak! Old Yeller mozogni kezd Curtis ölében. Idegesen vinnyog, és orráról jeges verejték csöpög Curtis kezére. A fiú érzi, hogy négylábú barátja könnyíteni akar magán. Különleges barátságuk segítségével arra ösztönzi az állatot, hogy próbáljon uralkodni magán, de most eszébe jut, hogy kapcsolatuk a kölcsönösségen alapul, és tudnak oda-vissza hatni egymásra. Tehát a kutya pisilhetnékje hamarosan rá is átragad. Curtis már maga előtt látja a bekövetkező katasztrófát, ha mindketten Gabby új Mercuryjába pisilnek, aminek láttán a gondnok infarktust kap, és biztosan elveszíti uralmát a sebesen vágtázó jármű felett. Első alkalommal azóta, hogy a kamionos pihenő étterméből elindultak, a fiú mintha kezdené elveszíteni meggyőződését, hogy képes Curtis Hammonddá válni. Ha nincs megfelelő önbizalma, egyetlen szökevény sem képes hitelessé tenni a látszatot. A túlélés nyitja a tökéletes egyensúly. Megint egy hasznos anyai jó tanács. A mozifilmek szerint a legtöbb amerikai azért küzd, hogy jobb legyen az élete, ezért képezi magát. Mivel a filmek Curtis szent meggyőződése szerint megbízható információkat tartalmaznak, - 110 -
azzal a szándékkal szakítja félbe Gabby tombolását, hogy megtanítsa a helyes beszédre, amiért a gondnok egészen biztosan hálás lesz. - Uram, azért értettem félre az imént, mert nem a megfelelő szavakat használta. Nem GOLYÓKAT akart mondani, hanem heréket, ugye? A gondnok arcán eddig megjelenő meglepett kifejezések össze sem hasonlíthatók a mostani elképedt tekintettel. Gabby arckifejezéséből nyilvánvaló, hogy azonnal kitör belőle az újabb veszekedési roham, ezért Curtis tovább folytatja a magyarázkodást: - Uram, azt mondta, hogy 'golyók', közben pedig a 'herék'-ről beszél. Az egyik szleng, a másik pedig a szabályos változat. - A pokolba a helyes szavakkal! - bömböli Gabby, és undorodva fordul el Curtis felől, ami egyrészről jó, másrészt viszont rossz. Jó, mert legalább az utat figyeli. Rossz, mert előbb vagy utóbb, remegve a sértettségtől, újra Curtisre néz majd, és attól a pillantástól egészen biztosan összepisili magát. Újabb apró megvilágosodás éled Curtis fejében, de ezúttal ellenáll annak, hogy megossza a dühöngő gondnokkal. Már egyáltalán nem bízik társalgási képességeiben. Rémülten arra gondol, hogy bármit mond, a gondnok még legártalmatlanabb horkantását is félre fogja érteni, s ezzel csak újabb dühös indulatokat szabadítana el. A fiú sikertelenül próbálja a kezében tartani a beszélgetés fonalát, ám csak egészen rövid csendet tud Gabbyból kicsikarni. A gondnok felbőszülve köpköd, majd újra kifakad: - Te elkényeztetett, hátulról támadó, mindenkit szembeköpő kis taknyos! Lehet, hogy én nem jártam a Harvardra, és nem születtem ezüstkanállal a számban, de pelenkás korom óta tudom, hogy nem illik az idősebbeket kritizálni! Nem fogod nekem megmondani, hogyan kell helyesen beszélni, hogy a heréimet féltsem, ne a golyóimat, miközben a te tojásaid alig nagyobbak, mint két borsószem! Gabby folytatja az ordítozást, de lassan felengedi a gázpedált, és engedi, hogy Mountaineer lelassuljon. Talán azt fontolgatja, hogy megáll, és megparancsolja Curtisnek, hogy szálljon ki, és csináljon, amit akar. Tulajdonképpen még örülne is neki. Egyre rosszabbul viseli a kétségbeesett, menekülő szökevények feszültségekkel teli életét, a hamis név viseletét, hogy kicsit sem engedheti el magát; de az is fárasztja, hogy egy nehéz dialektusban kell társalognia. Úgy érzi, a feje azonnal szétrobban. Gabby végre elfordítja tekintetét a síkságról. Az öreg talán meglepődik azon, hogy Curtis még nem ugrott ki a Mountaineerből, vagy a fiú könnyei döbbentik meg, esetleg az, hogy ez a kis elkényeztetett tacskó még a szemébe mer nézni. Bármi legyen is az oka, a megvetés és lenézés megsemmisítő arckifejezése helyett, amit Curtis vár, a gondnok arcára a döbbenet ül, amely egy rajzfilmfigurát juttat a kisfiú eszébe. Aztán a férfi a fékpedálra lép. Szerencsére a sebesség már jóval ötven mérföld alá csökkent. A fékek és a kerék éppen úgy csikorog a sós sivatagi homokon, mint az aszfalton, a forró gumi és a kavargó só elvegyülő szaga egy serpenyőben sercegő sonka illatát juttatja az eszébe. Ha Curtis nem lenne erősen az üléshez kötve, és lábát nem vetné a padlónak, a fékezés erejétől Old Yellerrel együtt valószínűleg felkenődött volna a szélvédőre. Különös módon mind a kutya, mind a kisfiú lelki szemei előtt lepereg az életük, első eszmélésüktől a virslievésig. Amikor azonban a Mountaineer valóban megáll, megkönnyebbülten veszik tudomásul, hogy nem a másvilágon vannak, sőt még csak meg sem sérültek. A hirtelen fékezést sértetlenül túlélve, Gabby is sikeresen bizonyította, hogy úrrá tud lenni minden álnok, kormány által szőtt összeesküvésen. De ez sem nyugtatja meg. A gondnokból iszonyatos energiával törnek fel a szerves hulladékokra és szexuális kapcsolatokra vonatkozó kifejezések, ahogy a teherautót leállítja. Kivágja az ajtót, és olyan elképesztő lendülettel ugrik ki, hogy megbotlik saját lábában, és elnyúlik a földön. - A kutyafáját! - kiált fel Curtis. A fiú kimászik Old Yeller alól, át a konzolon, és a kutyát az utasülésen hagyva a kormánykerék mögé ül. A nyitott ajtón keresztül a busz mennyezeti lámpájának halvány fényében látja, hogy Gabby - 111 -
a hátán fekszik a földön. Gyűrött és izzadságfoltos cowboykalapja mellette hever fejjel lefelé. Ősz haja összevissza kócolódott, a tekintete kicsit kába, mert valószínűleg megütötte magát zuhanás közben. - Szent egek, uram! - kiált fel Curtis - Jól van? Egészen mostanáig Curtis úgy gondolta, hogy a férfi viselkedése enyhén szólva különös, kommunikációs készsége pedig szinte a nullával egyenlő, s ennek következménye a számtalan félreértés. Ebben azonban már korántsem biztos. Gabby talán mégsem az a szeretetreméltó, melegszívű, jó szándékú férfi, hanem egyszerűen csak egy szörnyeteg. Talán nem sorozatgyilkos, mint az előző lakókocsi két fogsorgyűjtője, bár az is előfordulhat, hogy a társadalom sokkal nagyobb százaléka gyilkol sorozatban, mint gondolná, s ez igencsak ijesztő gondolat. Gabby és a jármű között a földön két tárgy hever: egy kalap és egy kilenc milliméteres pisztoly. Curtis szeretné azt hinni, hogy Gabby valóban jó barát, aki csak szeret kötekedni, de valójában jószívű. A férfi figyelmét sajnos nem a kalap vonja magára. A fegyver Curtis közelében hever. Kiugrik az autóból, hogy megszerezze. A kiszámíthatatlanul viselkedő gondnok meg sem próbálja megelőzni, hogy elvegye előle, hanem felugrik, megfordul, és amilyen gyorsan tud, bicegve rohanni kezd a sómezőn át. Curtis rémülten figyeli a sötétben eltűnő férfi alakját, amíg egészen meg nem érti, hogy Gabby nem fog visszatérni. Egyszer sem néz vissza a válla fölött, hanem egyre csak távolodik a völgy keleti oldala felé, mintha a környék összes ördöge a sarkában lenne. Hamarosan elnyeli alakját a sötétség és a sejtelmesen fluoreszkáló síkság. Milyen különös! Később, amikor már túlélte az ellenségeit, és megengedheti magának, hogy megpihenjen és gondolkodhasson, alaposan végig kell elemeznie Gabbyval való találkozását. Amikor már túlélte őket, és nem ha. Most, hogy egy ideig nem kényszerül társalogni senkivel, Curtis önbizalma lassan visszatér. Néhány mérföldre észak felé, ahol egykoron zord fegyveresek néztek farkasszemet egymással a poros utcán, most egy sokkal vadabb és zajosabb összecsapás zajlik. Curtis azt hitte, hogy a harcnak már vége, nem is álmodta, hogy a gonosz erők ilyen hosszasan küzdenek egymással. Jobb, ha indulnak! A pisztolyt a földön hagyja, hiszen nem kell már aggódnia, hogy Gabby megkaparinthatja, és visszaszáll a Mountaineerbe. Soha, még csak meg sem próbált vezetni ilyen járművet, működtetése azonban nem tűnik túlságosan bonyolultnak, és biztos benne, hogy képes megbirkózni a feladattal, bár nem veheti fel a versenyt Steve McQueennel a Bullittban, vagy Burt Reynolds biztos fellépésével, amit a Smokey és a banditában nyújtott. Épp most szándékozik rálépni a jelentéktelen bűnténytől a jelentős bűntett felé vezető útra. Autólopás, így nevezik a hatóságok azt, amire készül. Saját szemszögéből azonban nem tesz mást, mint hogy jogtalanul kölcsönveszi a járművet, amelyet igazából nem áll szándékában megtartani. Ha végül ugyanolyan jó állapotban teszi le, ahogyan találta, csak annyi kötelezettsége lesz, hogy bocsánatot kérjen Gabbytól, és kárpótolja az elfogyasztott benzinért, idejéért, és az okozott kényelmetlenségért. A méretekkel azonban van egy kis gondja. Curtis Hammond tízéves kora ellenére kissé alacsony növésű, így választhat, hogy az utat látja, vagy eléri a féket és a gázpedált. Ha egy kissé előrecsúszik, és jobb lábát lefeszítve előre nyújtja, képes előrehaladni, bár csak félig lát ki. Mindez nemcsak nehézkessé teszi a vezetést, de annyira le is lassítja, hogy haladása inkább hasonlít egy halottaskocsi tempójához, mint egy fejvesztve menekülő szökevényéhez. Igyekszik minél messzebbre eltávolodni üldözőitől, közben azonban eszébe jut, hogy legfőbb szövetségese nem a távolság, hanem az idő. Csak akkor tud észrevétlenül megbújni örökre, ha hűségesen kitart új neve és élete mellett. Édesanyja bölcsessége. Minél tovább rejtőzködik, annál inkább eggyé válik a rejtekkel. Ahhoz, hogy hitelesen működjön a megtévesztés, a szökevény sosem eshet ki a szerepéből, egyetlen pillanatra sem. Az új élet kialakítása nem merül ki abban, hogy új dokumentumokat szerez; nincs biztonságban, csupán mert ugyanúgy néz ki, jár, beszél és cselekszik, mint Curtis. Ha valóban sikeresen akar belehelyezkedni új személyiségébe, akkor minden porcikájával, sejtjével, a nap minden órájában azzá kell válnia. Édesanyja még holtában is az egyetlen vezérelv e kérdésben, sőt számára örökre ő marad a bátorság és a szabadság egyetemes jelképe. Ha nem az anyja lenne, akkor is követné a tanácsait; fia- 112 -
ként azonban különleges kötelezettsége nemcsak a túlélés, hanem tanításainak betartása is, amelyeket majd át kell adnia másoknak. Hirtelen szomorúság önti el a szívét, és egy ideig e szomorúság az egyetlen társa. Nem mer tovább haladni, mert a völgy egy idő múlva nyilván egy országútba torkollik, amelyen rendőrök járőröznek. Az autóval keleti irányból jönnek. A szellemváros északon fekszik. Így hát nincs más választása, mint keresztülvágni a völgyön, és nyugat felé folytatni útját. Bár nem áll fenn annak a veszélye, hogy megdönti az eddigi sebességi rekordot, amikor a nyugati völgyfalnál eléri a lejtőt, már tudja, hogy ebben a stílusban nem tud tovább haladni. Errefelé, a sótól mentes vidéken már nem világít semmi. A látótávolság, amelyet eddig is jelentősen csökkentett a fiú magassága, hamarosan a nullára csökken. Azzal sem segítene, ha bekapcsolná a fényszórókat, hiszen így csak felhívná magára a figyelmet, és saját halálos ítéletét írná alá. A terület nyilván egyre sziklásabbá és egyenetlenebbé válik. Curtisnek sokkal gyorsabban kell reagálnia a környezeti hatásokra a fék- és gázpedálokkal, mint eddig. Megáll, hogy gondolkozzon. Kihúzott derékkal bámul előre, a kihívás éberré teszi. Ekkor kutya-társa siet a segítségére. Amíg a sós területen lassan haladtak, Old Yeller az utasülésben ült, és orrával minduntalan az ablaküveghez ért. Most azonban a kutya feláll az ülésen, és jelentőségteljesen néz Curtisre. Talán mert a szomorúság eltompítja az agyát, vagy mert még mindig remeg a gondnokkal való furcsa találkozástól, Curtis nehezen érti meg, mire figyelmezteti a kutya. Először azt gondolja, csak szeretné, ha a fiú megvakarná a füle mögött. Mivel egy kutya sosem tiltakozik, ha valaki lágyan megvakarássza a füle mögött, Old Yeller ezúttal is örömmel elfogadja e kedvességet, aztán elfordul Curtistől, és mellső lábaival a műszerfalra támaszkodik. Kiváló pozíciót talált magának, hogy előrelásson! A barátság mit sem érne, ha Curtis még most sem értené, mire vállalkozik Old Yeller. A fiú majd vezet, a kutya pedig néz helyette! Jó kutya! Curtis előrecsúszik az ülésben, hogy jobb lábával elérje a gázpedált, és hogy gyorsan, könynyedén tudjon átváltani a fékpedálra. A kormányt is kényelmesen eléri, de semmit sem lát az ablakon túli területből. Kapcsolatuk még nem tökéletes. A kutya nem igazi testvére, bár barátságukban jelentős előrelépés történt, amióta életük lepergett a szemük előtt. Curtis elindítja a járművet, gázt ad, és felfelé kormányoz egy viszonylag lankás emelkedőn, miközben a kutya a területet figyeli, és irányítja. Együtt elegendő magabiztosságra tesznek szert, és mire a tetőre érnek, szinte tökéletes köztük a harmónia. Curtis megáll a gerincen, és északkelet felé pillant. A szellemvárosban mintha alábbhagyott volna a harc. A mihasznák és a még náluk is rosszabbak rájöttek, hogy a zsákmány kicsúszott a kezükből. Nem küzdenek már egymás ellen, figyelmüket újra a fiú és a kutya keresésére összpontosítják. Két helikopter fénycsóvája hasít az ég sötétjébe. Egy harmadik kelet felől közelít. Erősítés érkezett. Curtis újra lecsúszik, és lehajt a gerincről. Elindul nyugat felé, az ismeretlen terület irányába, ahová Old Yeller irányítja állhatatos szorgalommal. Gyorsan hajt, bár megfontoltan, észben tartva, hogy négylábú féltestvére megsérülhet, ha túl hirtelen fékez. Mégis gyorsan kell haladniuk, mert nem várhatja el a kutyától, hogy túl hosszú ideig figyelje az utat. Curtisnek nincs szüksége pihenésre, Old Yeller azonban hamarosan álmos lesz. A fiú még életében nem aludt egyetlen percet sem. Végül is nem szabad elfelejtenie, hogy ő és kutyatársa nem csupán más fajok, eltérő fizikai adottságokkal és korlátokkal. A leglényegesebb különbség köztük az, hogy más világokból származnak.
33. fejezet A CSÜTÖRTÖKÖN SZÜLETETT GYERMEKNEK hosszú utat kell megtennie, tartja egy - 113 -
régi versike, Micky Bellsong pedig szintén csütörtökön született, egy májusi napon, több mint huszonnyolc évvel ezelőtt. Ezen az augusztusi csütörtökön viszont túlságosan is szenvedett a másnaposságtól, hogy megtegye, amit eltervezett. A citromos vodka jelentősen csökkenti a matematikai képességeket. Valamikor az éjjel valószínűleg elszámolta az elfogyasztott dupla italokat. - Az átkozott citromos ízesítés összezavarja a memóriát - dünnyögte, amikor a tükörbe nézett. Állásinterjúra készült, de az első időpontot átaludta, sőt ahhoz is későn ébredt, hogy a másodikra odaérjen. Mindkettő pincérnői állás volt. Bár rendelkezett némi tapasztalattal felszolgálásban, és szerette is az efféle munkát, reménykedett, hogy sikerül valami számítógéppel kapcsolatos állást találnia. Az elmúlt tizenhat hónapban keményen tanult, és rájött, hogy van hozzá érzéke, és érdekli is a számítógépek világa. Gyakran elképzelte, hogy számítógépen dolgozik, s ez annyira szemben állt mindazzal, ahogyan eddig élt, hogy hamarosan ez vált a jobb jövőről alkotott ideáinak központi elemévé. A legrosszabb időszakokban csupán ez éltette. Mostanáig azonban csak álmokat kergetett, mivel minden munkáltató azt állította, hogy a gazdaság hanyatlik, egy helyben topog, stagnál, de hamarosan talán újra beköszönt a fellendülés időszaka. Végtelen számú szinonimát tudtak használni, amikor finoman, de határozottan visszautasították. Micky még nem kezdett csüggedni. Hosszú ideje megtanította már az élet, hogy a világ nem azért létezik, hogy Michelina Bellsong álmait beteljesítse, vagy továbblépésre ösztönözze. Tudta, hogy mindenért küzdenie kell. A munkakeresés akár hetekig is eltarthat, és elhatározását, hogy új életet kezdjen, hamarosan kikezdheti gyengesége. Nem voltak illúziói önmagáról. Úgy gondolta, valóban képes lenne megváltozni. Ám ha valamilyen ürügy adódik, ő maga lehet a legnagyobb akadály a változás útjában. Az arc, amely a tükörből visszanézett rá, nem töltötte el különösebb elégedettséggel. Halványan kisminkelte magát. Jól nézett ki, de nem lelte örömét a külsejében. Nem a megjelenés a lényeg, hanem a teljesítmény. Attól tartott, hogy mielőtt bármit is sikerülne elérnie, ismét a külseje által nyújtott vigaszba menekül. Ami a férfiakat jelentette. Nem volt kifogása a férfiak ellen. Akik gyermekkorát tönkretették, nem tekinthetők tipikus férfiaknak, és úgy érezte, nem szabad az egész férfinemet felelőssé tenni néhány díszpéldány perverzitásáért, mint ahogy a női nemet sem szabad Sinsemilla vagy saját sorsa alapján megítélni. Igaz volt azonban, hogy jobban kedvelte a férfiakat, mint kellett volna, de remélte, hogy egy napon sikerül megtalálnia a valóban megfelelő férfit, akihez talán férjhez is mehet. A rejtély kulcsa a megfelelő szó volt. A férfiakat illetően ugyanis ízlése nem volt jobb, mint az anyjáé. Nemegyszer kötelezte el magát a legrosszabb fajta mellett, ami jelenlegi helyzetéhez is nagyban hozzájárult, s pillanatnyilag úgy érezte, hogy egy romhalmaz tetején ül. Miután felöltözött a délután három órai elbeszélgetéshez - aznap ez volt az egyetlen időpont, amelyet még tartani tudott, és szintén az egyetlen, amelyhez számítógépes képzettség is szükségeltetett - a konyhában állva elfogyasztotta reggelijét. Tizenegy óra volt. Bevette B-vitaminját és egy aszpirint, majd egy doboz Colával megevett két csokoládés fánkot. A másnaposságtól sosem volt rossz a gyomra, s a cukor csak fellendítette agyának működését. Leilaninak igaza volt, amikor azt mondta, hogy Micky emésztése kiválóan működik. Alig egy fonttal volt több a súlya, mint tizenhatodik születésnapján. A mosogató előtt állva Genevát figyelte a nyitott ablakon át. Nagynénje a gyepet locsolta, nehogy az augusztusi hőség tönkretegye. Szalmakalapot viselt, amelynek széles karimája megóvta arcát a naptól. Ahogy előre-hátra hajlongott, olyan volt, mintha táncolna, mintha újra egy gimnáziumi bálon lenne. Micky második fánkját eszegette, amikor Geneva halkan dudorászni kezdte kedvenc filmjének, a Szerelem délutánnak a szerelmes dalát. Talán Vernon jutott eszébe, a férje, akit túl fiatalon veszített el. Vagy esetleg Gary Cooperrel folytatott kapcsolatára emlékezett, amikor még fiatal volt, francia, imádott - és ő volt Audrey Hepburn! Milyen csodálatosan kiszámíthatatlan a világ, ha az embert véletlenül fejbe lövik! - 114 -
Ezt Geneva mondogatta gyakorta, nem Micky. Mindig ezzel érvelt, ha el akarta űzni Micky túlzott pesszimizmusát. Milyen csodálatosan kiszámíthatatlan a világ, ha az embert véletlenül fejbe lövik! Néha ugyan zavarba ejtő kavarodás uralkodik a fejemben, de az én koromban fantasztikus érzés e sok mesés és romantikus emlék! Persze nem ajánlom senkinek az agykárosodást, de az én huncut kis rövidzárlatom nélkül sosem szerettem volna Cary Grantet és Jimmy Stewartot, sőt nem élhettem volna át azt a csodálatos kalandot Írországban John Wayne-nel! Micky magára hagyta Gen nénit, hogy tovább dédelgesse emlékeit John Wayne-nel, Humphrey Bogarttal vagy Vernon bácsival. Nem kívánt neki „Jó reggelt!” sem, mert nem mert nagynénje szemébe nézni. Bár Geneva tudta, hogy Micky két interjúról is lemaradt, sosem tett volna szemrehányást, de még egy megjegyzést sem. Gen végtelen toleranciája tovább erősítette Micky bűntudatát. Előző este kétujjnyira nyitva hagyta a Camaro ablakát, odabent azonban reggelre felforrt a levegő. Bekapcsolta a rádiót, és hallotta, amint a rádiós műsorvezető izgatott hangon arról számol be, hogy Utah-ban több helyen úttorlaszokat állított fel a kormány, mivel drogbárók és fegyveres testőreik után kutatnak. A hír szerint harminc jelentős kábítószer-kereskedő tartott titkos gyűlést, hogy felosszák maguk között a területet - ahogy a híres maffiacsaládok tették évtizedekkel ezelőtt -, harcot indítsanak a kisebb kereskedők ellen, és kidolgozzák a stratégiát az importproblémák legyőzésére, amelyet az ország határainak megerősített védelme idézett elő. Az FBI tudomást szerzett a bűnözők összejöveteléről, és tömeges letartóztatásokat helyezett kilátásba, de az ilyen alkalmakkor megszokott ügyvédi sokaság helyett szokatlanul intenzív fegyveres ellenállással találták magukat szembe. Legalább egy tucat drogkereskedő menekül a környéken állig felfegyverkezve, és mivel nem volt vesztenivalójuk, sorozatos támadásokat intéztek a lakosság ellen. Az FBI részleteket nem közölt, e híreket is titkos forrásoktól szerezte a rádióállomás. Válsághelyzet, mondta a riporter, és a bejelentés során többször is elismételte e fenyegetően hangzó szót. Ha éppen nem természeti katasztrófákról, postahivatalokban lövöldöző elmebajosokról számolnak be, akkor a rádióállomások rendszerint némi túlzással tudósítottak sorozatos válsághelyzetekről, amelyek közül jó néhány kitaláció volt. Ha a média által bemutatott válságoknak csak tíz százaléka igaz lett volna, már rég nem lenne civilizáció, bolygónk nem lenne más, mint füstölgő romhalmaz, és Mickynek nem kellene aggódnia sem új munkahelye, sem Leilani Klonk miatt. Újabb állomást keresett a rádión, de mindenhol ugyanarról beszéltek. Nagy nehezen talált egy adót, ahol a Backstreet Boys zenéje szólt. Nem volt kifejezetten a kedvence a fiúcsapat, de vidámságuk segített elfelejtetni Mickyvel a másnaposságát. Ha nincs hír, az jó hír - ami nagyon is igaz, akárhogyan is értelmezi az ember e mondást. Még három és fél órája van az állásinterjúig. Ezt az időt arra akarta fordítani, hogy felkeresse a Gyermekvédelmi Szolgálatot, hogy foglalkozzanak a kislány ügyével. Előző este, amikor Genevával Leilaniról beszélgetett, a kislány nehéz helyzetét mindketten megoldhatatlannak látták. Ma reggel, talán az eltelt időnek vagy a túl sok vodkának köszönhetően, mintha nagyobb optimizmust érzett volna magában. A helyzet elég bonyolult volt, de semmiképpen sem reménytelen.
34. fejezet LEILANI KLONK, a veszélyes fiatal mutáns úgy gondolta, hogy kevesebb dolog hat rá ösztönzőbben, mint az a barátságos légkör, amely az amerikai családok reggelizőasztala körül alakul ki. Még ha előző este össze is vitatkoztak, hogy melyikük nem csavarta vissza a mogyoróvajas doboz tetejét, vagy hogy az Angyali érintés vagy a Csodaállatkák következő epizódját nézzék, esetleg a kígyók szabadon engedésének vagy fiatal nők megölésének témáján, most, az új nap reggelén nos, valójában tizenegykor - újra helyreáll a régi rend és nyugalom. Végre tervezhetik együtt a jövőjüket, kicserélhetik gondolataikat, mesélhetnek egymásnak az álmaikról, és megerősíthetnék az egymás iránti tiszteletet. Öreg Sinsemilla elkészítette huszonhét tablettából és vitaminkapszulákból álló reggelijét, amelyet egy üveg ásványvízzel, egy kis darab, kókuszreszelékkel megszórt tofuval és banánnal fogyasztott el. A hámozatlan banánt fél hüvelyk vastag karikákra vágta, majd az egészet megette úgy, ahogy volt, mivel úgy vélte, a jó egészség csak úgy tartható fenn, ha minél gyakrabban fogyasztunk teljes ételeket. A drága anya tehát mindig mindent szőröstül-bőröstül megevett, és alaposan megfo- 115 -
gadta a jó tanácsot, hogy sose érintsen kezével vörös húst; ha hamburgert készített, köretként sosem mulasztotta el, hogy felszolgálja a marha bőrét is. Ha tehetné, az állat patáját és szarvait is elfogyasztaná. Dr. Doom reggelire kamillateát, két lágy tojást, és angol teasüteményt evett narancslekvárral. Mivel nem pártolta felesége teljes ételek iránti rajongását, sosem ette meg a tea filtert, a tojások héját, valamint azt a papírdobozt sem, amelybe a teasüteményt csomagolták. Olyan körültekintően evett, hogy a teasüteményről egyetlen morzsa sem hullott az asztalra vagy a tányérjára. Aprókat harapott a süteményből, és minden falatot alaposan megrágott, nehogy egy félrenyelt darab a halálát okozza. A legtöbb, amiben mostohalánya mégis reménykedhetett, a szalmonella-fertőzés volt a nyers tojássárgájától. Leilani hántolt gabonát evett (hámozott!) banánszeletekkel, amelyre csokoládés tejet öntött. A végzet doktora vette neki e tiltott italt tofuevő feleségének tudta nélkül. Bár Leilani jobban kedvelte a „sima” tejet, mindig tett kakaót a gabonapehelyre csak azért, hogy láthassa, hogyan kap anyja agyvérzést, amikor megpillantja, ahogy gyermeke mérgezi magát. Sinsemilla mit sem törődött a családtagok gúnyolódó megjegyzéseivel. Vörös szemekkel, szürke arccal ült az asztal mellett, a másnaposság levertségének posványában leledzve. Bármilyen drogot is vett be, hogy kinyíljon a szeme, még nem érte el a kívánt hatást. Valószínűleg egészen késő délutánig nem fog magához térni. Evés közben A görögdinnye mézédes levében egyik agyonolvasott példányát nézegette, amelyet Richard Brautigan írt. Tizenöt éves kora óta legalább kéthavonta újraolvasta a karcsú kötetet. A könyv minden egyes olvasás után más-más jelentést hordozott számára, bár mostanáig egyik sem állt össze teljesen a fejében. Sinsemilla azonban úgy gondolta, hogy az író új szintet képvisel az emberi evolúcióban, és próféta, aki üzenetet közvetített azok számára, akik fejlettebb szinten állnak, mint az emberi társadalom. Öreg Sinsemilla úgy érezte, hogy ő is ezek közé tartozik, de amilyen szerény volt, ezt nem merte hangoztatni, amíg Brautigan üzenetét teljes mélységében meg nem értette, és el nem érte saját természetfeletti teljesítőképességét. Sinsemilla teljes némaságban olvasta a könyvet az asztalnál, bár Dr. Doom gyakran szólt hozzá. Választ nem várt, de biztos volt benne, hogy közlései, ha tudattalanul is, de eljutnak feleségéhez. Néha Tetsyről is beszélt, arról a fiatal nőről, akinek a szívét „szétrobbantotta” egy hatalmas adag digitoxin injekcióval alig tizenkét órával ezelőtt, és akinek sorsát Leilanival azonnal megosztotta, amikor hajnalban hazaért. De elmesélte Sinsemillának és Leilaninak a legfrissebb pletykákat és híreket is, amelyeket az interneten olvasott. Leginkább az ufóhívők nemzetközi fórumait látogatta egy laptop segítségével, amely most is előtte hevert a reggelizőasztalon. Tetsy meggyilkolásának részleteit szerencsére kevésbé alaposan ecsetelte, mint a korábbi gyilkosságoknál tette, és a legfrissebb ufótörténetek sem voltak furcsábbak a korábbiaknál. A beszélgetés hátborzongató alaphangulatát - ahogyan e családban mindig lenni szokott - most is Dr. Doom szűkszavú utalásai biztosították. Elmesélte, hogy az éjjel szenvedélyes látogatást tett Sinsemillánál. Előző este, amikor Mickynél és Mrs. D-nél vacsorázott, Leilani azt mondta, hogy Dr. Doom aszexuális. Ami persze nem teljesen igaz. Nem mintha a férfi hajtotta vagy fixírozta volna a nőket, vagy különösebb érdeklődést mutatott volna a női idomok iránt, amelyek a legtöbb férfit erősen foglalkoztattak, és finoman manipulálható lénnyé tettek. Ha egy bombanő bikiniben sétált volna el Preston mellett, csak akkor vette volna észre, ha tudja, hogy korábban ufók rabolták volna el, és most idegen embriót hordoz testében, amely egy fülledt hétvégén fogant az ufó fedélzetén. Bizonyos körülmények között azonban a doktor mintha mégis táplált volna némi szenvedélyt Sinsemilla iránt, s ilyenkor meglátogatta. Egy lakóbuszban, akármilyen nagy is, a szülők intim együttléte elkerülhetetlenül feszültségeket okoz. Ha Leilaninak sikerült is elkerülni, hogy bizonyos dolgokat ne lásson, azt nem tudta kikerülni, hogy ne is hallja! Hiába szorított párnát a fülére éjszaka, mégsem tudott elmenekülni olyan dolgok elől, amelyekről nem akart tudomást venni, mint például, hogy Preston Maddoc csak akkor képes romantikus hangulatba kerülni, ha Sinsemilla egyáltalán nincs öntudatánál, ha olyan, mint egy halott. Leilani számos rémséges történetet megosztott Mickyvel és Mrs. D-vel, erről a hátborzonga- 116 -
tó őrületről azonban képtelen volt mesélni nekik. Öreg Preston kétségtelenül őrült volt, de bizonyos tulajdonságai, mint hogy magas, jóképű, jól öltözik és pénzügyileg független, mágikusan vonzották a fiatal és Sinsemillánál is csinosabb nőket. A pénzügyi függetlenség már önmagában biztosította volna, hogy ne kelljen leállnia egy drogos, elektrosokkon átesett, holdfénynél táncoló idiótával, akinek egyidejűleg volt túl gazdag és túl szegényes a múltja, és akit a sors két nyomorék gyerekkel vert meg. Leilani világosan látta, hogy Preston szívét leginkább azzal hódította meg öreg Sinsemilla, hogy a drogoktól gyakran került kómaközeli állapotba, s ilyenkor, miközben tehetetlenül, eszméletlenül és öntudatlanul hevert, Preston a kénye-kedve szerint használta. De ezen meg sem lepődik az ember azután, hogy tudja, mennyire extázisba hozza a férfit a halál. Még valami más is vonzotta Prestont Sinsemillához: egy olyan tulajdonság, amelyet más nő nem. tudott (vagy nem akart) ajánlani neki, de Leilani nem igazán tudta megfogalmazni, mi ez. Bár a kislány érezte e titokzatos valami létezését anyja és a férfi furcsa kapcsolatában, igyekezett nem túl gyakran gondolni rá, mivel már így is túl sokat tudott kettejük viszonyáról, és félt még többet megtudni. Reggeli közben, amíg Sinsemilla a görögdinnye mézédes levéről olvasott, Dr. Doom a hálón szörfölt a legfrissebb ufóhírek között, Leilani bőszen jegyzetelt az általa kifejlesztett titkosírással, amit csak ő tudott elolvasni. Szerette volna a kígyóról szóló történetet összefoglalni, amíg az események frissen élnek emlékezetében, de ezzel egy időben a családi reggelivel kapcsolatos megfigyeléseit is rögzítette, többek között majdnem mindent leírt abból, amit Preston mondott. Mostanában sokat gondolkozott azon, hogy író lesz, ha felnő, feltéve persze, hogy közelgő tizedik születésnapjának előestéjén valahogy el tudja kerülni, hogy átsétáljon az örökkévalóságba. Nem adta fel tervét, hogy mesés ciciket növeszt vagy vesz magának, amivel elkápráztatja a jóképű férfiakat, de tudta, hogy egy lány nem tehet fel mindent egy lapra, és nem támaszkodhat pusztán fizikai adottságaira. A regényírás nagyon is elismert foglalatosság, bár sok furcsa figura is gyakorolja. Azt olvasta, hogy az írásban az a legnehezebb, hogy mindig friss anyagot találjon az ember, aztán rájött, hogy anyja és mostohaapja igazi kincsesbánya lehet, ha elég szerencsés, hogy túlélje őket. - Ez a kavarodás Utah-ban - szólalt meg Preston laptopja monitorára meredve - nagyon gyanús. Minduntalan visszatért a lezárt autópályákhoz, és a drogbárók utáni hajszához. - Ne felejtsük el, hogy a Harmadik típusú találkozásokban a kormány is valami ideggáz-szivárgásról szóló álhírrel akarta távol tartani az embereket a kapcsolatfelvétel színhelyétől. Preston számára a Harmadik típusú találkozások nem csupán egy tudományos-fantasztikus film volt, hanem rejtett dokumentumfilm. Hitte, hogy Steven Spielberget gyerekként elragadták a földönkívüliek, és eszközként használták, hogy felkészítse az emberi társadalmat a Bolygók Parlamentje küldöttjének küszöbön álló érkezésére. Mivel a doki továbbra is arról beszélt, hogy a kormány milyen módszerekkel tagadja le az ufóészleléseket, amelyek megadják a valódi magyarázatot a vietnami háború kitörésére is, Leilani gyanította, hogy amint elkészül lakóbuszuk, azon elindulnak Utah-ba. Nevadában, a utah-i határ közelében már gyülekeznek a Prestonhoz hasonló ufókutatók és zarándokok, és várják az idegenek eljövetelét, amely olyan látványos lesz, hogy a kormány, még ha minden eszközét beveti is, akkor sem lesz képes eltussolni az ügyet sem mocsárgázzal, sem meteorológiai ballonokkal, sem egyéb ködösítéssel. Leilani ezért meglepődött, amikor néhány perc múlva Preston felnézett laptopjából, és izgalomtól elvörösödve kijelentette: - Idaho! Ott történik majd meg, Lani! Idahóban már volt gyógyítás. Sinsemilla, hallod? Idahóban volt gyógyítás! Öreg Sinsemilla vagy nem hallotta, vagy hallotta, de nem érdekelte, amit férje mondott. A könyv teljesen lenyűgözte. Ajkai nem mozogtak olvasás közben, de finom metszésű orrcimpái úgy rebegtek, mintha megérezte volna a megvilágosodás illatát, álkapcsait pedig hol megfeszítette, hol ellazította, ahogy csikorgatta a fogát. Leilaninak nem tetszett Idaho. Túlságosan közel volt Montanához, ahol Lukipela is „elsétált a csillagokba”. Attól tartott, Preston majd jövő februárban elvontatja őket Montanába, amikor a kislány tízéves lesz. Az idegenek végül is itt szippantották fel Lukit, és a logika azt diktálná, hogy Leilani ti- 117 -
zedik születésnapjának estéjén is ellátogassanak e helyre, ha addig valami csoda folytán mégsem sikerül meggyógyulnia. Az események szimmetriája mindenképpen vonzó Dr. Doomnak: Leilani és Luki együtt a halálban és az életben, Lucifert és Mennyei Virágot ugyanazok a férgek rágják, a két testvér egy sírban fog pihenni, mindörökre összekapcsolódva. Preston alapvetően szentimentális fickó volt. Ha Montana hat hónapra lenne innen, Leilaninak még lenne elég ideje, hogy megszökjön, vagy megvédje magát. De ha jövő héten már Idahóban lesznek, és ha öreg Sinsemilla keresztül akarna haladni Montanán, hogy megnézze a helyet, ahol Luki feltételezhetően találkozott a földönkívüliekkel, Preston talán azonnal kísértésbe esik, és terven kívül, határidő előtt megpróbálja majd a két testvért egy helyre összehozni. Leilaninak még nem volt szökési terve, sem stratégiája, hogy megvédje magát. És egyáltalán nem állt készen a halálra.
35. fejezet A FOGADÓTÉR egyáltalán nem volt otthonosnak mondható, sőt Mickyt egyenesen megdöbbentette a sivársága. Csak öten várakoztak a szociális munkásokra, de mindössze négy szék volt. Mivel a többi nő vagy gyermeket várt, vagy idősebb volt, mint Micky, a lány inkább nem is próbált leülni. Az energiahiány hatása itt is érezhető volt, mivel a levegőt a légkondicionáló csupán harmincöt fokra tudta lehűteni, amelynek következtében átható izzadságszag terjengett a helyiségben, és mindenki úgy érezte magát, mintha előzetes letartóztatásban lenne egy zsúfolt cellában. A recepciós enyhe rosszallással a tekintetében nyugtázta Micky érkezését, majd elmagyarázta a lánynak, hogy a panaszokat rendszerint telefonon fogadják, és nem túl bölcs dolog előzetes időpont-egyeztetés nélkül beállítani, mert akkor rendszerint hosszú várakozással kell szembenéznie. Micky udvariasan biztosította a nőt arról, hogy felkészült a várakozásra. Az orvosi rendelőktől eltérően ezen a helyen nem voltak ősrégi magazinok, amelyek olvasásával múlatni lehetett volna az időt. Csupán kormányszócsőként értékelhető szórólapokat helyeztek el az asztalon, amelyek azonban nem túlzottan keltették fel a látogatók érdeklődését. Aztán hosszú idő múlva végre megjelent egy szociális munkás, üdvözölte Mickyt, és F. Bronsonként mutatkozott be. A név meglepte Mickyt, de amikor a nő az irodájához vezette, kiderült, hogy nemcsak ez az egy kezdőbetű van vezetékneve előtt, mert az íróasztalán álló tábla szerint a teljes neve F. W. BRONSON volt. F., a szociális munkás, harmincas évei végén járó viszonylag csinos nő volt. Fekete nadrágkosztümöt és blúzt viselt, amely tökéletesen ellentmondott annak, hogy odakint nyár van és tomboló hőség. Hosszú barna haját hevenyészett kontyban viselte, hogy ne lógjon a nyakába. Az irodájában a falra tűzött képek még a kinti hőségnél is nagyobb melegséget sugároztak: nagy és kismacskákat ábrázoltak a poszterek. Amikor F. észrevette vendége érdeklődését a képek iránt, így szólt: - Munkám közben nagyon sok tudatlan, kegyetlen, goromba emberrel találkozom, ezért néha nem árt, ha valami emlékeztet arra, hogy a világon számtalan, nálunk jobb teremtmény is létezik. - Ezt megértem - mondta Micky, bár nem igazán értette. - Azt hiszem, én kutya posztereket aggatnék a falra. - Az apám is imádta a kutyákat - mondta F., és Mickyt hellyel kínálta asztalával szemben. De ő egy nagyszájú, öntelt szoknyavadász volt. Én mindenhova macskákkal megyek. Ha F. csupán azért volt bizalmatlan a kutyákkal szemben, mert az apja szerette őket, vajon milyen eszközökkel lehet elnyerni a bizalmát? Micky tudatosan figyelt arra, hogy úgy viselkedjen, ahogyan a hatóságok elvárják. Amikor leült íróasztala mögé, a nő így szólt: - Ha egyeztetett volna időpontot, nem kellett volna ilyen sokáig várnia. Micky úgy tett, mintha udvarias aggódást hallott volna a nő hangjában, és így válaszolt: - Semmi gond. Háromkor egyébként egy állásinterjúra kell mennem, addig pedig semmi dolgom nincs, szóval van időm. - Milyen munkára jelentkezik? - Számítógépes alkalmazások testreszabásával foglalkozom. - Ma az egész világ a komputerek körül forog - mondta F., némi rezignáltsággal a hangjá- 118 -
ban. - Az emberek egyre több időt töltenek azzal, hogy gépekkel beszélgetnek, ahelyett, hogy egymással törődnének. Lassanként azt a kevés emberséget is elveszítjük, ami eddig megvolt bennünk. Micky érezte, hogy a leghelyesebb mindenben egyetérteni F.-fel, amelyhez az is hozzátartozott, hogy a démoni gépekkel végzett munkájáról is beszéljen, ezért mélyet sóhajtott, sajnálkozást színlelt, és bólintott. - Igen, de ezen a területen kínálják a legtöbb munkát. F. arca először elkomorult a nemtetszéstől, majd szinte azonnal újra kisimult. - Szabad kérdeznem, miért jött el hozzánk? Feltételezem, hogy egy gyermek miatt aggódik kérdezte F. - Igen, igen. Egy kislány miatt, aki a nagynéném szomszédságában lakik. Szörnyű helyzetben van. Ő... - Miért nem a nagynénje tesz panaszt? - Nos, én mindkettőnk nevében vagyok itt. Gen néni nem... - Nem tudok másodkézből származó információkat elfogadni - mondta F. minden keménység nélkül, inkább sajnálkozással hangjában. - Ha a nagynénje valóban olyan dolgokat látott, amelyek valóban aggodalomra adnak okot, személyesen kell beszélnem vele. - Igen, természetesen, megértem. De, tudja, én a nagynénémmel élek, és a kislányt is ismerem. - Ön is látta, hogy bántalmazzák, vagy megütik? - Nem. Egyáltalán nem láttam, hogy fizikailag bántalmazták volna. Én... - Talán valamilyen erre utaló bizonyítékot látott? Zúzódásokat, vagy ehhez hasonlót? - Nem, nem. Nem egészen erről van szó. Senki sem veri. Inkább... - Szexuális zaklatás? - Nem, hála istennek, nem. Leilani azt mondja, erről nincs szó. - Leilani? - Igen, ez a neve a kislánynak. - Rendszerint azt állítják, hogy nem erről van szó. Szégyellik. Az igazság csak alapos vizsgálódás után derül ki. - Igen, tudom, hogy gyakran valóban ez a helyzet. De ő más. Kemény kislány, és nagyon okos. Elmondja, amit gondol, és tud. Nekem elmondaná, ha szexuálisan zaklatnák, de azt álltja, hogy nem... én pedig hiszek neki. - Rendszeresen találkozik vele? Szoktak beszélni? - Tegnap este nálunk vacsorázott. Olyan... - Tehát nem korlátozzák a mozgásban? Szóval nem kényszerítik őt semmi rosszra? - Hogy kényszerítenek? Nos, elképzelhető, hogy bizonyos módon igen. - Hogyan? A szobában elviselhetetlenül meleg volt. A legtöbb toronyházhoz hasonlóan ebben az épületben sem lehetett ablakot nyitni a megfelelő ventiláció fenntartása érdekében. A szellőző rendszer működött, de inkább zajt csapott, mintsem a levegőt forgatta volna. - Nem akar a családjában élni. Azt hiszem, ezzel mindenki így lenne. - Senki sem választhatja meg a családját, Ms. Bellsong. Ha a gyermekbántalmazás ennyivel ki is merülne, legalább négyszer ennyi ügyem lenne. A kényszerítés pedig azt jelenti, hogy esetleg megkötözik, vagy bezárják egy szobába, a szekrénybe, vagy az ágyhoz kötözik. - Nem, semmi ilyesmi nem történik. De... - Nem foglalkoznak vele? Szenved a kislány valamilyen krónikus betegségben? Alultáplált, éhezik? - Nem, szó sincs róla, bár nem hinném, hogy a legegészségesebben táplálkozna. Az anyja nem valami fényes szakács. F. ekkor hátradőlt, és szemöldökét felvonva ezt mondta: - Nem valami fényes szakács? Miről beszélünk tulajdonképpen, Ms. Bellsong? Micky a széken előrecsúszva ült, és esdeklő testhelyzete kezdett lassan kényelmetlenné válni. Attól tartott, a szociális munkás azt képzeli, hogy csak megpróbál vele elhitetni egy amúgy képtelen történetet. Micky felegyenesedett, és hátradőlt. - Nézze, Ms. Bronson, sajnálom, hogy a beszámolóm nem sikerült valami tökéletesen, de - 119 -
higgye el, nem azért jöttem, hogy lopjam az idejét. Ez egy nagyon különös eset, és a megszokott kérdéseivel most semmire sem megy. A nő ekkor izgatottan a számítógépe felé fordult, és türelmetlenül gépelni kezdett, miközben Micky még folytatta. Ujjai sebességéből ítélve nagyon is a birtokában volt e démoni ismeretnek. Rendben van, nyissunk hát egy új aktát az ügynek, hogy leírjam a legfontosabb adatokat. Azután elmondhatja a történetet a saját szavaival, ha úgy könnyebb, én pedig majd összefoglalom a jelentésem számára. A neve tehát Bellsong, Micky? - Bellsong, Michelina Teresa - mondta Micky, és egyenként lebetűzte mindegyiket. F. ezután a címét és a telefonszámát kérte. - Nem adunk ki információkat a panasztevőről, azaz önről a családnak, ahol a vizsgálatot lefolytatjuk, de erre is szükség van a nyilvántartáshoz. Micky bemutatta társadalombiztosítási kártyáját is. Miután leírta a kártya számát, F. néhány percig a számítógépen ügyködött, időnként szünetet tartva figyelte a képernyőt és az összegyűjtött adatokat, mintha elfelejtette volna, hogy nincs egyedül. Íme, a technológia elembertelenítő hatása, amelyet alig néhány perce szólt le. Micky nem látta a monitort, ezért igencsak meglepődött, amikor F. - szemét le nem véve a képernyőről - így szólt: - Tehát, önt már elítélték lopott tulajdon birtoklásáért, dokumentumhamisításra való felbujtásért és abban való közreműködésért, továbbá hamis dokumentumok, például vezetői engedély és társadalombiztosítási kártya birtoklásáért... F.-nek szavaival sikerült nála azt a hatást elérni, amit még a túl sok citromos vodkának vagy a csokoládés fánknak sem: hirtelen hányinger rántotta össze Micky gyomrát. - Én... én... sajnálom, de nem hinném, hogy joga volna most erről faggatni. F. még mindig a képernyőt bámulva folytatta: - Nem faggatom, csak kikerestem önt a nyilvántartásból. Az is itt áll, hogy tizennyolc hónapra elítélték. -Mindennek semmi köze Leilanihoz. F. nem válaszolt. Vékony ujjai tovább ütögették a billentyűket, de már nem ingerülten, hanem mintha csak további érdekes információkat akarna begyűjteni a rendszerből. - Én nem csináltam semmit - mondta Micky, és megvetette magát, amiért hangjában védekezés és alázatosság bujkált. - Az akkori élettársam rángatott bele. F. továbbra is a komputert figyelte, mintha érdekesebb dolgokat tudott volna meg a rendszerből annál, amit Micky magáról mesélt. Minél tovább hallgatott F., Micky annál inkább úgy érezte, kötelessége magyarázattal szolgálni. - Véletlenül ültem abban a kocsiban, amikor a rendőrök lecsaptak rá. Fogalmam sem volt, hogy mi van a csomagtartóban. Tele volt hamis iratokkal, meg egy lopott érmegyűjtemény darabjaival. Semmi közöm nem volt hozzájuk! Mintha meg sem hallotta volna, amit Micky mondott, F. tovább folytatta: - Ezután küldték az Észak-Kaliforniai Női Fegyházba. Az Stocktontól délre van, ugye? Egyszer én is jártam Stocktonban, egy fesztiválon. Az egyik standon olyan ételeket lehetett venni, amelyeket a fegyházban lakók készítettek, akik részt vettek egy főzőtanfolyamon. Amennyire emlékszem, nem voltak valami finomak. Itt az áll, hogy magának még mindig ott kéne lennie. - Múlt héten szabadultam. A nagynénémnél lakom, amíg nem sikerül a saját lábamra állnom. - Itt az áll, hogy még két hónapig az ÉKNF vendége. - Korábban kiengedtek. - Nem említik a feltételes szabadlábra helyezést. - Nem feltételesen vagyok szabadlábon. Letöltöttem a büntetésemet, és jó magaviseletért elengedtek két hónapot. - Azonnal visszajövök. - F. felállt az asztal mellől, majd anélkül, hogy Mickyre nézett volna, az ajtóhoz sietett. - 120 -
36. fejezet A TERMÉKETLEN VIDÉKEN a felhők kelet felé kúsznak az égen, a fiú pedig nyugatnak halad kutyája irányítása alatt. A sivatag fokozatosan véget ér. A jármű kerekei füves prérin gurulnak. Érkezik a hajnal, rózsaszín és türkiz árnyalatban játszik, s az ég most olyan tiszta, mint a desztillált víz. A magasban, az áramlatokat kihasználva, egy sólyom kering. Hamarosan kifogy az üzemanyaguk, így kénytelenek lesznek gyalogosan folytatni az utat a termékeny területen, amilyet nem láttak azóta, hogy Coloradót elhagyták. Mire a Mountaineerből az utolsó csepp benzin is elfogy, szerencsére már a zöldellő prérin is túljutottak. Most egy keskeny völgyben járnak, ahol nyárfák árnyékában gyorsfolyású patak szalad, és zöld rétek húzódnak a part mentén. A hosszú autózás során senki nem lőtt rájuk, és nem láttak több holttestet sem. Most, amikor Curtis kiszáll az autóból, az egyetlen hang, amit hallani lehet, a hűlő motor kattogása és pattogása. Old Yeller kimerült, de jó kutya és rendíthetetlen navigátor. Odakocog a patak partjára, és zajosan inni kezd a hűvös, tiszta vízből. Curtis a kutya mellé térdel, és ő is csillapítja szomját. Nem lát halat, de biztos benne, hogy sok van belőlük a patakban. Ha Huckleberry Finn lenne, tudná, hogyan kell kifognia a reggelijét. Természetesen, ha medve volna, még több halat tudna fogni. Ezen hosszan elmorfondírozik. - Lehet, hogy valóban ütődött vagyok - mondja a kutyának. - Talán Gabbynak igaza volt. Elég okosnak látszott. Mindent tudott a kormányról, és segített kimászni a bajból is. Talán velem kapcsolatban is igaza volt. A kutya azonban nem ért egyet vele. Tipikusan kutyákra jellemző ragaszkodással, rávigyorog, és csóválni kezdi a farkát. - Jó kutya vagy. Megígértem, hogy gondoskodom rólad, de most még sincs ennivalónk. Próbál visszaemlékezni a túlélési kiképzésre, és sikerül is gumós gyökereket, hüvelyeseket és gombákat találni, amelyek majd életben tartják őket. A kutya azonban nem akarja megenni, mert talán el sem hiszi, hogy ehető. Old Yeller gazdája figyelmét a Mountaineerre tereli azzal, hogy odakocog hozzá, és megáll a bezárt ajtó előtt. Amikor Curtis kinyitja a kocsi ajtaját, a négylábú felugrik az ülésre, és tappancsait a bezárt kesztyűtartóra teszi. Curtis felnyitja a tartót, és felfedezi, hogy Gabby alaposan feltankolt rágcsálnivalóval. Három zacskó sajtos kekszet, sonkás falatkákat, pulykaropogóst, két zacskó mogyorót és egy tábla csokit találnak. A tartóban meglelik a kocsi papírjait is, amelyen rajta van a tulajdonos neve: Cliff Mooney. Ha valóban a halhatatlan Gabby Hayes rokona, a kapcsolat nyilvánvalóan az anyai ágról ered. Curtis próbálja a fejébe vésni Cliff lakcímét, hátha egy nap módja nyílik rá, hogy meghálálja a férfi segítségét. A kesztyűtartóban talált kincsekkel leülnek az ezüstösen csillogó víz partjára, egy Populus candican, azaz ontarioi nyárfa árnyékában. Curtis nemcsak a filmeket ismeri: a helyi növényvilágban is jól eligazodik. Tájékozott a fizika, a számítástechnika, a kémia, a matematika területén, jól beszél huszonöt helyi nyelvet, és többek között azt is tudja, hogyan kell ízletes almafelfújtat csinálni. Függetlenül tudása nagyságától, tisztában van azzal, hogy mindent ő sem tudhat. Látja tudása korlátait, és a mélységes tudatlanságát a már eddig elsajátított ismeretek ellenére. Hátát a fa törzsének támasztva apró darabokra tépi a sonkafalatkákat, és megeteti a kutyával. Szóval, a tudás még nem elég a bölcsességhez. Nem csak az a dolgunk, hogy adatokkal és számokkal tömjük tele a fejünket. Adták nekünk ezt az életet, sőt talán a következőt is megkapjuk majd. Az élet egy ajándék, lehetőség szellemünk gazdagításához, és a tudás csak az egyik összetevő, amely ezt a gazdagodást elősegítheti. Ez is Anya bölcsessége. - 121 -
Ahogy a nap magasabbra kúszik, felszárítja a hajnali harmatot, és a rét felett vékony páraréteg lebeg, mintha eltűnt generációk álmait lélegezné ki magából a föld. A kutya olyan érdeklődéssel figyeli a tájat, hogy egyáltalán nem törődik azzal, ahogy Curtis ügyetlenkedik a második zacskó rágcsálnivaló kibontásával. Füleit hegyezi, fejét a magasba tartja, és nem az ennivalóra összpontosít, hanem a mező titkaira. A kutyákat jelentős értelemmel, érzelmekkel és reménnyel ruházta fel a természet. Az emberektől nem mentális képességeik különböztetik meg őket, hanem ártatlanságuk. A kutya önérdeke csupán a túlélésre koncentrálódik, és sosem süllyed az önzés szintjére, mint másoknál, akik sokkal jobbnak tartják magukat. Ez az ártatlanság lehetővé teszi számára, hogy a teremtés csodájaként sütkérezzen még a legszerényebb körülmények közepette is, hogy ennek a nap minden órájában a tudatában legyen, miközben a legtöbb élőlény napokat, sőt heteket - és igen gyakran egy egész életet pazarol el úgy, hogy a csoda iránti fogékonyságát megfojtja saját önzése. A kibontott ennivaló természetesen hamarosan magára vonja Old Yeller figyelmét. Ahogy eszik, tekintetében ott csillog a csoda iránti fogékonyság és a tiszta élvezet. Curtis kinyitja az egyik sajtos kekszes zacskót. Csak kettőt ad a kutyának, mert nem akarja, hogy megbetegedjen. Később majd megpróbál számára sokkal kiegyensúlyozottabb táplálkozást biztosítani, de erre még várniuk kell, amíg végleg elmúlik fejük fölül annak veszélye, hogy kizsigerelik, lefejezik, feldarabolják, összetörik, felrobbantják vagy megégetik őket. Old Yeller ismét iszik a patakból, majd visszatér Curtishez, és leheveredik mellé. Curtis a sajtos kekszet rágcsálva lassan simogatni kezdi a kutya oldalát, aki hamarosan el is szundít. A zűrzavar, a mozgás segíti a rejtőzködést. Nagyobb biztonságban lenne, ha nem ülne egy helyben, hanem továbbhaladna, sőt még inkább, ha lakott területen, emberek között lehetne. A kutya azonban nem bírja, elfárad. Nem kérheti tőle, hogy alvás nélkül, egyfolytában rohanjon. Amikor végez az első zacskó keksszel, megeszi a másodikat is, majd utána a tábla csokit, s a tartalmas reggelit a sós mogyoróval zárja. Szép az élet. Evés közben újra eszébe jut, ahogyan Gabby magukra hagyta őket az autójával, a sós vidék közepén. Kissé furcsán viselkedett. Gabby személyisége és idegessége volt a legkülönösebb, amelyet Curtis kalandjai során látott. Sok mindent nem értett zsémbes sivatagi patkány viselkedésében, például a rendkívül közönséges káromkodással kísért viharos távozást a teherautóból és hogy a férfi gyalogosan nekivágott a sötétségben fluoreszkáló sósivatagnak. Nem akarta elhinni, hogy rossz kiejtésének és beszédkultúrájának jogos kritikája ekkora érzelmi felindulást, dührohamot okozott volna, s azonnal arra késztette volna az öreget, hogy vakon nekivágjon a pusztaságnak. Ugyanekkor egy másik lehetőség is motoszkál Curtis agyában, de még mielőtt önmagának is meg tudná fogalmazni, arra figyel fel, hogy a kutya álmodni kezd. Nyüszítés jelzi, hogy álmodik: de nem félelmében adja ki a hangot, hanem inkább szomorkásan. Mellső lábai megrándulnak, és hátsó lábai mozgásából Curtis úgy gondolja, hogy álmában fut. Kezét a kutya lágyékára teszi, ami gyorsan emelkedik és süllyed, ahogy lélegzik. Érzi lélegzését és szívverését: mindkettő gyors és szapora. Eltérően attól a fiútól, akiről magát elnevezte, Curtis sosem szokott aludni. Tehát nem is álmodik. A kíváncsiság arra készteti, hogy kihasználja e különleges barátságot, és összehangolja agyát négylábú testvérével. Curtis képes belépni a kutya álmainak titokzatos világába. Egy kölyökkutya a sok közül, éppen szopik, s megigézik anyja szívdobbanásai, amelyek keresztülpulzálnak mellbimbóján egészen a kiskutya éhes ajkához. Anyja odahajol hozzá, megnyalogatja. Nagy meleg nyelve van és fekete, hideg orra, amellyel szeretetteljesen bökdösi a kicsiket... ügyetlenül felmászik anya szőrös horpaszára, olyan lelkesen mászik, mintha valami rejtélyes dolog várná anyja bordái mögött, valami izgalmas, amit neki is feltétlenül látnia kell, és aztán a szőrpamacs eltűnik a rét füvében, ahol kabócák énekelnek, s zenéjük ott remeg a vérében... és most már idősebb kutya, szalad a dús fűben egy narancsszínű pillangót kergetve, amely mint lobogó láng, titokzatosan világít a levegőben... aztán a rétről az erdőbe jut, ahol érezni a kanadai fenyők illatát, az árnyat, az avar és a tűlevelek illatát, ahol a pillangó olyan fényesen csillog, mint a fátyolos nap, - 122 -
amikor a fény megvillan a szárnyain... körülötte az erdei békák kuruttyolása hangzik, aztán elindul a szarvas nyomát követve a páfrányok szegélyezte csapáson, és nem fél az egyre sötétedő árnyaktól, mert a játékos és láthatatlan Fény vele szalad itt is, ahogyan mindig, és mindenütt... Az álmok gyors egymásutánban követik egymást, minden összefüggés nélkül. Az egyedüli szál, amelyre e képeket fel lehet fűzni, az öröm: az öröm a szál, az emlékek pedig a fényes gyöngyök. Az ontarioi nyárfának támaszkodva Curtis megborzong az örömtől és felszabadultságtól. Borzongása lassan folyamatos remegéssé változik, ahogy egyre tisztábban megtapasztalja a kutya mélyről jövő örömét. Nem maga a futás öröme ez, a szertelen ugrálás fatuskóról mohás sziklára; nemcsak a szabadság öröme vagy az élet szeretete, hanem a szent és játékos Fényből sugárzó mindent átható öröm. Miközben együtt fut a kutyával az álmok világában, megérzi a kutya tökéletes ártatlanságából származó elemi bölcsességét. Érzi, amit különben csak a hiten és a józanságon keresztül lehet, érzi egyetlen édes, megsemmisítő pillanatra, amit csak az ártatlanok érezhetnek: a teremtés tökéletes tisztaságát. Ezt látja mindenütt, a csillagok tengerén is, és érzi a valahová tartozás csodáját, a célt, a reményt, a félelem- és haragnélküliséget, a feléje irányuló szeretetet. A kutya felébred, az álom véget ér, vele együtt megszűnik a kapcsolat az örökkévalósággal. A hiány érzése hullámzik végig Curtis testén. Az őket összekapcsoló lelki kötelék nem olyan erős, mintha aludna, és így most a fiú nem osztozhat vele ebben a különleges érzésben, ahogyan álmában tette. A nyári égbolt kékje arany árnyalatokban reszketve ereszkedik alá, kifényesíti a rét füvét, ezüstössé varázsolja a patak vizét, mintha a nap azokból az 1940-es években népszerű zenegépekből merítene ihletet, amelyek megállás nélkül forogtak, miközben csendben arra vártak, hogy valaki újabb érmét dobjon beléjük. A természetet még sosem látta ilyen élénk színekben tündöklőnek. Akárhova néz, a táj csupa energia, csupa sugárzás, csupa szépség és ragyogás. Curtis többször is megtörli arcát, s valahányszor kezét leengedi, a kutya mindig megnyalja. Vigasztalásból, szeretete jeléül, és mert ízlenek neki a fiú sós könnyei. A fiúban tovább él a transzcendentális utazás emléke, de már nem érzi, és bár éppen ez az élmény lényege, nem bánkódik a veszteségen. Hiszen tudja, hogy ezek ritka pillanatok, nem is tudná úgy élni az életét, ha minden pillanatban érezné a Teremtővel való lelki kötelék erősségét. Egy idő múlva megpróbál felállni, majd lassan elindul, maga mögött hagyva az árnyas fát. Arcán már megszáradtak a könnyek. Pólója ujjával megtörli arcát, és beleszagol a puha, citromillatú anyagba, amelyet még a Hammond-házból hozott el. Több száz mérföldet tettek meg azóta. A nap lassan hanyatlani kezd az égbolton. Sokáig üldögéltek a fa alatt. Old Yeller felfrissülve rohan végig a patak partján, a sárga és rózsaszín szirmú virágokat szaglássza, amelyek úgy bólogatnak, mintha komoly tanácskozást folytatnának a körülöttük elterülő virágmezővel. Kóbor fuvallat támad, először egyik irányból, majd a másikból, és lustán végigpásztázza a rétet. Curtis hirtelen túlságosan nyugodtnak érzi a tájat. Nem egy átlagos nap ez a mai, hiszen ma van a vadászat harmadik napja. És ez a rét sem közönséges rét. Mint minden rét a születés és halál mezsgyéjén, ez is potenciálisan harcmező. Mint korábban, a fenyegetés ezúttal is keletről fog érkezni, követi a napot. Ha valahol menedéket találhatnak, az csak nyugati irányban lehetséges, tehát azonnal át kell gázolniuk a patakon, és arrafelé folytatni az utat. Odafüttyenti magához a kutyát. Old Yeller nem csupán egy négylábú társ többé. Ők ketten immár testvérek.
37. fejezet F. BRONSON EGYETLEN SZÓ NÉLKÜL hagyta el a helyiséget, és húzta be az ajtót maga után. - 123 -
Micky úgy érezte, hogy a macskákat ábrázoló poszterekről, a szoba minden sarkából tucatnyi rejtett biztonsági kamera figyeli. Mintha F. még távollétében is szemmel tartaná. Ebben a szituációban már nem a Leilanit fenyegető veszély a téma, hanem Micky megbízhatósága, becsületessége, avagy mindezek hiánya. Kezdte úgy érezni, hogy a hőség mindent uraló jelenséggé válik. Mint amikor egy férfi túlságosan is buzgón igyekszik szenvedélyét kielégíteni, keze izzad, lehelete egyre forróbb, egyre erősebben és kitartóbban szorítja partnerét, szinte megfojtja a sürgető szükséglet. Micky megesküdött volna, hogy a levegőben még a macskák bundájának erős szagát is érzi. Talán F.-nek otthon is voltak macskái, igazi macskák, nem csak plakáton. Valószínűleg az állatok illata alaposan bevette magát a ruháiba és a hajába is. Micky a táskáját markolta az ölében, és ahogy teltek a percek, úgy érezte, be kell hunynia a szemét, hogy ne lássa a macskákat. Egyre inkább az volt az érzése, hogy körülötte az iroda kisebb lesz, hogy kezd úgy kinézni, mint egy börtöncella, ahol a túlzott tisztaság és a méretarányok egyértelműen öngyilkosság elkövetésére bátorítják a benne lakókat. A klausztrofóbia, a hányinger és a magalázottság érzése egyre jobban Mickyre telepedett, és még inkább elgyengítették, mint a hőség, a pára és a macskaszag. De ami még ennél is jobban nyugtalanította, az a szívében egyre erősödő harag. A harag mindig megbízható védelmet nyújtott neki, ám végső győzelmet sosem aratott általa. A harag olyan gyógyszer volt számára, amely sosem gyógyította meg, csak egy időre tompította a fájdalmat, de sosem szabadította meg a tüskétől, amely gyötrelmét okozta. Most azonban nem engedhette meg magának, hogy a düh elhatalmasodjék rajta. Ha cinikusan válaszol F. bürokratikus arroganciájára és támadásaira, ahogy másokkal a múltban sokszor tette, csak Leilaninak tett volna rosszat. F. valószínűleg azért ment ki a szobából, hogy a recepcióst megkérje, hívja a rendőrséget, és ellenőrizze le, hogy Micky igazat beszélt-e, amikor azt állította, hogy korábban kiengedték a börtönből. Végül is, lehetne akár egy veszélyes szökevény is, aki azért jött ide csinos, korallszínű kosztümben és fehér, tűsarkú cipőben, hogy ellopja az iroda kávépénzét, vagy meglépjen egy teljes kötegnyi, fantasztikus stílusban megírt szórólappal, amelyen a passzív dohányzás és a gyermek farkasemberek egyre növekvő száma közötti érdekes kapcsolatot taglalják. Miközben igyekezett haragján úrrá lenni, Micky emlékeztette magát, hogy kizárólag saját választásainak köszönhette, hogy börtönbe került. Nem F. Bronson kapta el a lecsúszott okirat-hamisító társaságában, aki igyekezett magával rántani őt is, sőt nem is ez a nő a felelős azért, mert Micky nem volt hajlandó a bíróság előtt a férfi ellen vallani, amiért végül börtönbe is zárták, holott felfüggesztettel megúszhatta volna. Egyedül ő döntött úgy, hogy nem árulja el azt a senkiházit, és bízott benne, hogy az esküdtek a félrevezetett, ártatlan nőt látják majd benne, aki valójában volt. Ekkor kinyílt az ajtó, és belépett F. Micky felkapta a fejét és kinyitotta a szemét. Utálta, hogy a nő megalázottnak látja. F. nem is próbált magyarázkodni távolléte okáról, hanem visszaült az asztal mögé, de nem nézett Micky szemébe. Viszont röpke pillantást vetett Micky táskájára, mintha attól félne, hogy esetleg fegyvert rejteget benne. - Mi a gyermek neve? - kérdezte F. - Leilani Klonk. - Micky lebetűzte a nevet, de úgy döntött, nem kezd magyarázkodni, hogy a vezetéknevét valószínűleg a kislány tébolyult anyja találta ki. Leilani története már így is elég zavaros volt. - Tudja, hány éves? - Igen, kilenc. - A szülei neve? - Az anyjával és a mostohaapjával él. Az anyja Sinsemillának hívatja magát. - Micky ezt is lebetűzte. - Hogy érti azt, hogy 'hívatja magát'? - Szerintem, ez nem lehet a valódi neve. - Ugyan miért nem? - kérdezte F., mereven a billentyűzetet bámulva. - Mert ez egy rendkívül erős anyag neve. F. láthatóan nem értette, miről beszél Micky. - 124 -
- Anyag? - Tudja, marihuána, gandzsa, fű. - Nem. - F. Kihúzott egy papír zsebkendőt a dobozból, és megtörölte vele izzadt nyakát. Nem, nem tudom, én soha nem éltem vele. Csak a kávéra szoktam rá. Micky úgy érezte magát, mintha éppen most ítélték volna el újra, de igyekezett uralkodni hangján, és körültekintően válaszolt: - Én sem használok drogot. Soha nem próbáltam. S ez igaz is volt. - Nem vagyok rendőr, Ms. Bellsong. Miattam nem kell aggódnia. Engem csak a kislány érdekei foglalkoztatnak. F.-nek hatalmas erőfeszítésébe került, hogy komolyan vegye az ügyet, és foglalkozni tudjon vele. Hinnie kellett Mickynek, és ez nem volt könnyű. Pillanatnyilag úgy látta, hogy kettejükben az égvilágon semmi közös nincs azon túl, hogy mindketten nők, ez azonban nem volt elég, hogy valamiféle testvéri közösséget fedezzen fel. A börtönben Micky megtanulta, hogy az a téma, amelyről még a nagyon eltérő érdeklődésű nők is szívesen beszélgetnek, a férfiak. Vannak nők, akikhez úgy lehet gyorsan közelebb kerülni, ha kifigurázza a férfiakat és beképzeltségüket, ezért Micky így szólt: - Sok férfi mondta nekem, hogy a drog tágítja a tudatot, de ha rájuk nézek, mindig az az érzésem, hogy inkább szűkíti. F. végül felnézett a billentyűzetről. - Leilani biztosan tudja az anyja igazi nevét. F. arcáról és szemeiből semmit sem lehetett kiolvasni, kedvességet kicsikarni belőle pedig még nehezebb diónak tűnt. - Nem - felelte Micky. - Leilani is mindig csak a Sinsemillát hallotta. A nő rendkívül babonás a nevekkel kapcsolatban. Úgy gondolja, ha tudjuk, mi a másik valódi neve, akkor hatalmat is gyakorolhatunk fölötte. - Ezt ő maga mondta? - Leilani mondta nekem, igen. - Úgy értem, az anyjától hallotta? - Nem. Tulajdonképpen még sosem beszéltem vele. - Mivel ön azért jött ide, hogy beszámoljon a gyermek állítólagos veszélyeztetettségéről, jogosan feltételezem, hogy legalább találkozott az anyjával, nem? Micky gyorsan elnyomta magában a már éppen feltörni készülő dühöt, és csak ennyit mondott: - Egyszer valóban találkoztam vele, igen. Nagyon különös volt, láttam rajta, hogy teljesen a drogok hatása alatt áll. De azt hiszem, van... - Ismeri az anya vezetéknevét? - kérdezte F., és újra a számítógépre irányította figyelmét. Vagy csak Sinsemillának hívják? - Férjnél van, az asszonyneve Maddoc. M-a-d-d-o-c. - És ön valamilyen kapcsolatban áll vele? - kérdezte a nő érzelemmentes hangon. - Ezt hogy érti? Milyen kapcsolatra gondol? - Talán rokonságban áll vele? A házassága révén került a családjába? Egy izzadságcsepp gördült végig Micky halántékán. Kezével letörölte. - Mint már mondtam, egyetlenegyszer találkoztam vele. - Járt valaha olyan férfival, akivel a nő is? Összevesztek valaha ugyanazon a baráton? Volt kapcsolata valamelyik exférjével? Van valami, amivel a nő esetleg előállhat, amikor majd beszélek vele? Mert előbb vagy utóbb úgyis minden kiderül, biztosíthatom róla, Ms. Bellsong. A macskák még mindig Mickyt bámulták. Micky F.-re nézett, F. azonban csupán a számítógéppel volt hajlandó foglalkozni. Mostantól Micky is beletartozott a tudatlan, kegyetlen és rossz szándékú emberek csoportjába, akikre F. még beszélgetésük legelején utalt, abba a csőcselékbe, amely arra késztette F.-et, hogy macskás plakátokkal borítsa irodája falát. Talán a priuszának köszönhette, hogy F. őt is e kategóriába sorolta. Talán akaratán kívül megsértette valamivel. Talán csak a köztük vibráló feszültség volt az oka. De bármi volt is az igazi magyarázat, most már rajta volt F. feketelistáján, és soha többé - 125 -
nem kerül le róla. Végül Micky csak ennyit mondott: - Nem, semmilyen személyes probléma nem volt Leilani anyja és közöttem. Egyszerűen csak aggódom a kislány miatt, ennyi. - Hogy hívják az apát? - Preston. A név hallatán F. arcán végre határozottabb kifejezés jelent meg. Elkapta tekintetét a monitorról, és Mickyre nézett. - Csak nem arra a bizonyos Preston Maddocra gondol? - De, azt hiszem, igen. Én csak tegnap este hallottam róla először. F. elcsodálkozva kérdezte: - Nem tudja, ki az a Preston Maddoc? - Nem volt módom olvasni a lapokat mostanában. Leilani szerint... nos, nem tudom, de mintha azt mondta volna, hogy gyilkosságokkal vádolják, de eddig még mindig megúszta. F. arcáról hirtelen eltűnt a megrökönyödés, és ismét a bürokraták jéghideg, hivatalos tekintetével meredt rá. Hangja továbbra is színtelenül csengett. - Felmentették, Ms. Bellsong. Két különböző ügyben is kimondták, hogy nem bűnös. Ez azért nem egészen ugyanaz, mintha 'megúszta' volna, ahogy ön mondja. Micky ismét a szék szélére csúszott, és bocsánatkérő testtartást vett fel. Megnedvesítette ajkát, és érezte rajta a só ízét. Úgy érezte, megint alaposan elnáspángolták büntetésképpen. - Ms. Bronson, nem tudok arról, hogy felmentették volna, arról viszont igen, hogy van egy kislány, aki elég sok mindenen ment már keresztül rövid életében, most is átkozottul rossz helyzetben van, és valakinek segítenie kell rajta. Akármit is követett, vagy nem követett el Preston Maddoc, nem érdekel, Leilaninak viszont volt egy bátyja, aki eltűnt. És ha a kislány igazat mond, ha Preston Maddoc valóban megölte a bátyját, akkor most az ő élete is veszélyben forog. Én pedig hiszek neki, Ms. Bronson. Szerintem, magának is hinnie kéne. - Megölte? - Igen, hölgyem. A kislány ezt állítja. - És látta is a gyilkosságot? - Nem, saját szemével nem látta. Ő... - Ha nem látta, akkor honnan tudja, hogy valóban megtörtént? Micky háromig számolt magában, mielőtt megszólalt: - Maddoc magával vitte a fiút, és mikor visszajött, már nem volt vele. - Hová vitte? - Az erdőbe. Akkor... - Milyen erdőbe? Errefelé nincs valami sok belőlük. - Leilani azt mondta, hogy akkor Montanában voltak. Valami ufólelőhelyen... - Ufó? - F. idegesen ráncolta össze homlokát, és úgy döntött, kíméletlenül darabokra szedi Micky történetét, de nem azért, hogy valami hasznosat hámozzon ki belőle, hanem csupán a szórakozás kedvéért. Hogy célját elérje, először az ufó említésébe kapaszkodott bele. Vizsla tekintettel figyelte Mickyt. - Repülő csészealjak? - Mr. Maddoc az ufók nagy rajongója. Találkozás az idegenekkel és a többi furcsaság. - Mióta? Ha ez igaz lenne, a média már biztosan megírta volna, nem gondolja? A sajtó emberei senkit sem kímélnek. - Leilani szerint már akkor is érdekelték az ufók, amikor az anyját elvette feleségül. A kislány azt mondja... - Mr. Maddockal beszélt a fiúról? - Nem, mi értelme lett volna? - Szóval akkor csupán a gyermek által elmeséltek után megy? - Gondolom, sokszor ön is ilyen információk alapján végzi a munkáját, nem? Egyébként vele sem találkoztam még. - Sosem találkozott Mr. Maddockal? Sem a kislány anyjával? - Mint már mondtam, csupán egyszer láttam az anyját. Annyira tele volt droggal, hogy fogalma sem volt, mi történik vele. Valószínűleg egyáltalán nem emlékszik rám. - 126 -
- Látta, amikor bevette a drogot? - Nem kellett, hogy lássam, ahogy beveszi. Teljesen el volt ázva. Az anyag szinte a pórusain folyt kifelé. Ha másért nem, hát ezért el kéne hozni Leilanit ebből a családból. Az anyja szinte állandóan kábítószer hatása alatt áll. F. telefonja ekkor megcsörrent, de a recepciós nem szólt bele. Újabb csörrenés. Mint egy tűzhely órája: a liba megsült, ki lehet venni. - Azonnal visszajövök - ígérte meg F., majd elhagyta a szobát. Micky legszívesebben leszaggatta volna a macskás posztereket a falról. Ehelyett azonban ujjával hátul a nyakánál a blúza alá nyúlt, és kissé elemelte a bőrétől, hogy ne tapadjon rá, majd valamivel előbbre húzta a mellkasán. F. ezúttal csak rövid ideig volt távol. Visszaült az asztalhoz. - Akkor meséljen nekem az eltűnt bátyról. Micky erősen próbált uralkodni magán, amikor feltette a kérdést, de nem sikerült tökéletesen. - Szóval mégsincs szükség a kommandósokra, ugye? - Tessék? - Leellenőrizte, hogy nem szöktem-e meg a börtönből. F. Mickyre emelte tekintetét, és a legteljesebb nyugalommal, minden zavar nélkül válaszolt: - Ugyanezt tette volna a helyemben. Nem akartam megbántani. - Az én szemszögemből egyáltalán nem úgy tűnik - felelte Micky, és megrémült attól, hogy szükségtelenül konfrontálódik a nővel. - Nem akarok vitatkozni önnel, Ms. Bellsong, de én nem az ön szemszögéből cselekszem. Micky úgy érezte, mintha arcul csapták volna, mert F. válasza mélyen a lényegre tapintott. Micky arca lángolt a megalázottságtól. Ha F. ekkor is a számítógépét nézi, Micky valószínűleg azonnal visszavág, ám a nő még mindig őt figyelte. Szemeiben jeges megvetést és konokságot látott. Jellemző, hogy épp egy ilyen ügyintézőt fog ki, aki úgy viselkedik, mintha maga volna a rögtönítélő bíróság! A sors pedig valószínűleg röhög a markába, miközben párharcukat figyeli. Leilani. Nem szabad cserbenhagynia Leilanit! Micky ekkor legyűrve minden indulatát és büszkeségét, így szólt: - Kérem, engedje meg, hogy elmondjam, milyen helyzetben van a kislány. És a bátyja. Az elejétől a végéig, ha lehetséges, kérdések nélkül. - Megpróbálhatjuk - mondta F. kurtán. Miközben Micky a történetet mesélte, F.-en látszott, hogy egyre türelmetlenebb. Állandóan fészkelődött a széken, minduntalan felvette jegyzettömbjét, mintha valamit papírra akarna vetni, majd újra letette, anélkül hogy egyetlen betűt is leírt volna. Amikor Preston Maddoc nevét hallotta, F. tekintete gondterheltebbé vált. Apró ráncok jelentek meg homlokán és a szeme sarkában, ajkait pedig egészen összeszorította. Nyilvánvalóan nem fogadta el azt az állítást, miszerint Maddoc gyilkos, s rosszallását Micky előtt is egyértelművé akarta tenni. Micky iránti ellenszenve azonban nem volt tökéletes magyarázat a viselkedésére. Mintha ő lett volna Preston Maddoc ügyvédje, és bár nem próbálta a férfit a védelmébe venni, róla alkotott véleménye megváltoztathatatlannak tűnt. Amikor Micky befejezte, F. így szólt: - Ha úgy gondolja, hogy gyilkosság történt, miért nem ment egyenesen a rendőrségre? A válasz rendkívül összetett volt. Először is, Mickynek egy időre elege volt a rendőrségből. Amikor letartóztatták, alaposan elferdítették a valóságot. Azt állították, hogy Micky nemcsak a dokumentumhamisító barátnője volt, hanem bűnsegéd is, a mellé hivatalból kirendelt védő pedig - aki az ügyet a bíróságon képviselte - lusta volt vagy egyszerűen csak tehetségtelen ahhoz, hogy e tévedést helyesbítse az esküdtek előtt. De az igazságszolgáltatás rendszerében sem bízott. Tudta, hogy a helyi hatóságok csak vonakodva lennének hajlandók kivizsgálni egy olyan emberölési ügyet, amelyet nem ebben az államban követtek el, volt nekik elég saját ügyük. Ráadásul Lukipelát nem is ismerte. Állításait csak Leilani szavaira alapozhatja, és bár meg volt győződve arról, hogy a rendőrök is hinnének a kislánynak, saját vallomása csupán másodkézből származó információkon alapult. - 127 -
Micky próbált tömören válaszolni: - Lukipela eltűnését is ki kell majd vizsgálni, de most Leilaniról van szó, az ő biztonságáról. Nem érdemes arra várni, hogy a rendőrök bebizonyítsák Lukipela megölését, előbb Leilanit kell megvédeni. A kislány most még él, de szerintem bajban van, ezért inkább ezzel kéne először foglalkozni. F. nem válaszolt, hanem ismét számítógépe felé fordult, és két-három percig gépelt. Talán Micky vallomását írta le, vagy hivatalos jelentést készített, esetleg további intézkedés nélkül lezárta az ügyet. Az ablakból kinézve a világ mintha izzott volna. A pálmafák levelei megbarnultak a tikkasztó napsütésben. Kalifornia lángolt. Amikor befejezte a gépelést, F. ismét Micky felé fordult, és így szólt: - Még egy kérdés, ha nem bánja. Lehet, hogy túl személyesnek fogja tartani, és ha nem akar, nem válaszol. Micky bizalmatlanul elmosolyodott, de remélte, hogy a Gyermekvédelmi Szolgálat a rettenetes interjú ellenére utána fog járni a dolognak. - Miről van szó? - Rátalált Jézusra a börtönben? - Jézusra? - Jézusra, Allahra, Buddhára, Vishnura, L. Ron Hubbardra. Sokan megtérnek a börtönben. - Én abban reménykedtem, hogy új irányt találok, Ms. Bronson. És, hogy józanabb gondolkodással jövök ki, mint amivel bementem. - Az emberek elég sok mindent elsajátítanak a börtönben, amiket akár vallásnak is lehet nevezni, bár sokan nem tartják annak - mondta a nő. - Szélsőséges politikai nézetek, jobb- és baloldaliak, elég sok a rasszista irányultságú nézet, és többnyire minden elmélet haragban áll a világgal. - Én egyáltalán nem haragszom senkire. - Gondolom, sejti, hogy miért kérdezem mindezt. - Őszintén szólva fogalmam sincs. F. kétségbe vonta Micky naivitását. - Mindketten tudjuk, hogy Preston Maddoc gyűlöletet ébreszt a különböző vallásos és politikai szervezetekben. - Erről fogalmam sem volt. Nem tudom, hogy ki ez férfi. F. továbbra sem vett tudomást Micky tiltakozásáról. - Elég sokan, akik egyébként eltérő módon gondolkodnak, Preston Maddoc ügyében mégis egyetértenek. Azért akarják elpusztítani, mert nem értenek egyet a filozófiájával. Bár Mickyben fortyogott a düh, amikor a nő azt akarta bemagyarázni neki, hogy azért jött ide, mert gyűlöli Preston Maddoc filozófiáját, kis híján elnevette magát. - Ne haragudjon, az én filozófiám mindössze annyi, hogy igyekszem minél kevesebb vizet zavarni, valahogy túléljem a napokat, azt sem bánnám, ha valamiben, ami nem kever bajba, előbb vagy utóbb boldogságot is találnék. Én csak ennyire megyek a dolgok mélyére. - Akkor rendben van - mondta F. - Köszönöm, hogy eljött. A nő a gép felé fordult. Egy hosszú pillanat telt el, mire Micky észbe kapott, hogy el van bocsátva. Nem állt fel. - Akkor kiküld valakit? - Felvettem az ügyek közé, tehát biztosan kivizsgáljuk. - Még ma? F. felnézett a komputerről, de nem Mickyre, hanem az egyik poszterre: a képen egy fehér macska ült a hóban, fején Mikulás-sapkával. - Nem, ma már nem. Nincs szó fizikai vagy szexuális bántalmazásról. A kislány nincs közvetlen veszélyben. Micky úgy érezte, a nő egyáltalán nem értette meg, ezért így szólt: - De hiszen meg fogja ölni! A nő vágyakozva tekintett a macskára, mintha legszívesebben felmászna hozzá a poszterre, hogy ő is eggyé váljon a kaliforniai karácsonnyal. - Feltéve, hogy a kislányról előadott történet nem kitaláció, a férfi valószínűleg a születés- 128 -
napján akarja megölni, ami csak februárban lesz. - A születésnapjáig! - javította ki Micky. - Talán csak jövő februárban, talán már a jövő héten. Holnap péntek. Tudom, hogy a hétvégén nem dolgoznak, de ha nem jönnek ki ma, vagy holnap, lehet, hogy már csak a hűlt helyüket találják. F. tekintetét nem tudta levenni a plakátról, mintha meditatív állapotba süllyedt volna a macska látványától. A szociális munkás maga volt a lelki fekete lyuk. A jelenlétében Micky úgy érezte, hogy minden érzelmi energiáját elszippantja. - A lakóbuszukat éppen most javítják – erősködött Micky, bár hiábavalónak érzett minden próbálkozást. - A szerelő bármikor elkészülhet vele. F. egy nagy sóhajjal két papír zsebkendőt húzott ki a dobozból, és gondosan megtörölte a homlokát, nehogy sminkjét elmaszatolja. Amikor a zsebkendőket a szemetesbe dobta, meglepetten vette észre, hogy Micky még mindig ott van. - Mit mondott, mikor lesz az állásinterjú? Micky úgy tervezte, addig üldögél a szobában, amíg a biztonsági őr el nem távolítja, ami természetesen nem oldott volna meg semmit, most azonban már nem volt más választása, mint felállni, és elindulni az ajtó felé. - Háromkor. Még rengeteg időm van. - A börtönben végezte el a számítógépes tanfolyamot? Bár a szociális munkás nem tűnt túlságosan fenyegetőnek, amikor váratlanul mosoly jelent meg az arcán, Micky attól tartott, hogy a kérdés csak a következő támadás előfutára. - Igen, nagyon jó programokat szerveztek. - És milyennek találja mostanában a munkaerőpiacot? Micky első ízben érezte, amióta belépett az irodába, hogy a nő végre valóban úgy szól hozzá, mint egy emberhez. - Azt mondják, a gazdaság hanyatlik. - Aki munkát keres, sosem lehet elég jó. Micky nem tudta, hogyan válaszoljon. - Mostanában - mondta F. némi testvéri aggódással a hangjában - tökéletesnek kell lenni, ha az ember interjúra megy, minden legyen jó és szép, semmi negatívum. Ha én a maga helyében lennék, megnézném, hogyan vagyok felöltözve. Ebben a ruhában nem fogja megkapni, amire vágyik. A korallrózsaszín kosztűm és a fehér blúz Micky ruhatárának legjobb darabjai voltak. A nő mintha olvasott volna Micky gondolataiban. - Nem mintha baj lenne, hogy a kosztümöt a Kmartban vagy hasonló helyen vette. Ez nem számít. A szoknya azonban túl rövid és túl feszes, a dekoltázsáról pedig ne is beszéljek. Sose viseljen interjúra ilyen blúzt. Drágám, ez az ország tele van pénzsóvár ügyvédekkel, és ebben az öltözékben az első pillanatban mindenki azt fogja gondolni, hogy nem akar mást, mint hogy egy cégvezető kikezdjen magával, hogy aztán vaskos zaklatási ügyet akaszthasson a nyakába. Ha a személyzetis meglátja magát, akár férfi, akár nő, azonnal megszimatolják a bajt, amivel már tele van a padlás, ezért azt javaslom, hogy az interjú előtt öltözzön át. Hogy ne tűnjön olyan... kihívónak. Az F.-féle fekete lyukból áradó gravitációs erő egyre a közelebb húzta Mickyt az ürességhez. Talán igaza volt az öltözékével kapcsolatban. Talán nem. Talán köszönetet is mondott a jó tanácsért. Talán nem. Az egyik pillanatban még az irodában álldogált, aztán a folyosón találta magát. Az ajtó zárva volt mögötte, de nem emlékezett arra, hogyan jutott ki. Bármit mondott is, amikor kijött a szobából, biztos volt benne, hogy semmi olyat nem tett, ami rontotta volna Leilani esélyeit, hogy segítséget kapjon. Semmi más nem számított. Sem a saját álmai, sem a büszkesége, legalábbis nem itt, és nem most. A folyosón melegebb volt, mint az irodában. A lift azonban még ezen is túltett. A nyomás egyre nőtt, ahogy a lift lefelé haladt, mintha Micky egy mélytengeri búvárkészülékben utazna egy óceáni árok felé. Egyik kezével a falnak támaszkodott, és attól tartott, hogy a fém burok behorpad alatta. Majdnem azt kívánta, hogy elfojtott haragja újra lángra kapjon, hogy kiegyenlíthesse a tomboló nyári hőséget a belső tűzzel, de a tűz helyét ekkorra már elfoglalta a csendes kétségbeesés és - 129 -
gyötrődés. A földszinten megkereste a mosdót. Lassan erősödött a gyomorfájása, és attól tartott, hamarosan hánynia kell. A mosdóban nem volt senki. Végre egyedül lehet. Éles, fluoreszkáló fény világította meg a fehér falakat, és verődött vissza a tükörről. De még a jeges környezet sem tudta lehűteni a tűzforró valóságot. Megnyitotta hideg vizet, és csuklóját a csap alá tartotta. Behunyta a szemeit. Lassan és mélyeket lélegzett. A víz nem volt elég hideg, de segített. Miután megtörölte a kezét, a hatalmas falitükör felé fordult. Amikor elindult otthonról, úgy gondolta, elég visszafogottan öltözött fel, hogy megfelelő benyomást tegyen az interjún. Azt hitte, csinos. Most megdöbbentette a látvány. A szoknya valóban rövid volt, és túl feszes. Bár blúzán nem volt túlságosan mély a kivágás, mégsem felelt meg egy komoly munkainterjúra. Lehet, hogy a cipősarka is túl magas volt. Tényleg kihívónak tűnt. Olcsónak. Olyan nőnek látszott, amilyen valójában volt, és nem olyannak, amilyen szeretett volna lenni. Nem saját maga miatt, vagy az interjú érdekében öltözött fel, hanem a férfiak kedvéért. Azoknak a férfiaknak a kedvéért, akik sosem tisztelték, akik tönkretették az életét. Az otthoni tükör pedig olyannak mutatta, amilyennek látni akarta magát. Keserűen vette tudomásul az igazságot, de még jobban elszomorította, hogy minderre valaki más hívta fel a figyelmét. És ez a valaki épp F. Bronson. Bár a tanácsot olyantól sem könnyű elfogadnunk, aki szeret és tisztel minket, az ember valahogy túlteszi magát rajta. Ha azonban egy idegen kéretlenül osztogatja bölcs meglátásait, az méregként hat ránk, mindazonáltal elgondolkoztat. Éveken át Micky a tükörben csupán csinos külsejét és szexis vonzerejét látta, s úgy érezte, ezek révén bármit megszerezhet, amire vágyik. Most azonban már nem ezt akarta látni, mivel a partik, az izgalmak, már egyáltalán nem vonzották. Magasabb célokat tűzött ki maga elé, s a tükör csak még jobban kiemelte hiányosságait, egyszerűségét, naivitását, kétségbeesett vágyakozását, és ez a látvány megrémítette. Arra gondolt, hogy talán túljutott azon az időszakon, hogy szépségét használja eszközként vagy fegyverként, ám ennél sokkal mélyebb dolog ment benne végbe. Szépségről alkotott elképzeléseiben gyökeres változás állt be; és amikor a tükörbe nézett, csak nagyon kevés olyasmit látott, ami megfelelt az új meghatározásnak. Talán érettebb lett, ez a gondolat viszont megijesztette. Korábban mindig fizikai szépségébe vetett hite volt az, ami vigaszt nyújtott neki a rosszabb időszakokban is. Most ez a magabiztossága eltűnt. Hirtelen erős késztetést érzett, hogy összetörje a tükröt. A múltat azonban nem semmisítheti meg ilyen egyszerűen. Nem maradt más választása, szembe kellett néznie vele, bármilyen kíméletlennek tűnt is.
38. fejezet A FIÚNAK MEGINT csak eszébe jutott, hogy Gabby milyen furcsán és hisztérikusan távozott a Mountaineerből. Egy azúrkék madár szépségét csodálja közben, amint az rátelepszik a megrongálódott és félig törött kerítésre. Harminc vagy negyven lakóbusz, legalább feleannyi minibusz a hozzákapcsolt lakókocsival, valamint rengeteg kisteherautó sorakozik a kétsávos aszfaltút egyik oldalán és a szomszédos réten. Némelyik lakóbusz mellé vászon ponyvatetőket állítottak fel, amely egyrészt árnyat ad, másrészt kiváló lehetőséget teremt az ismerkedésre. Legalább egy tucat színes sátrat is felállítottak a környéken. A távolban látszik néhány épület is: egy farmer háza, pajták és istállók. Egy takarmányszállítóhoz kapcsolt zöld John Deere traktor szolgál irodaként, amelyben egy farmernadrágos, pólót és szalmakalapot viselő farmer az ügyintéző. Kézzel írott tábla közli, hogy a réten egy hely napi húsz dollárba kerül. E mellett további két fontos információt is feltüntettek: ENERGIASZOLGÁLTATÁST NEM NYÚJTUNK, FELELŐSSÉGET NEM VÁLLALUNK. Amikor megérkeznek a forgalmas kempinghez, Curtis legszívesebben gyorsan és észrevétle- 130 -
nül áthaladna rajta. Megriasztja őt a rengeteg guruló jármű látványa. Amennyire ő tudja, ez a sorozatgyilkosok tipikus tartózkodási helye. Talán errefelé tartott a két fogmániás gyilkos is. Az ősz hajú pár a közelben lehet, és biztosan büszkén mutogatják fogtrófeáikat, miközben az elátkozottak nyári fesztiválján a többi gyilkolászó pszichopata még borzalmasabb gyűjteményét csodálják. Old Yeller azonban nem érez veszélyt. A hely elnyeri az állat ösztönös tetszését, és azon nyomban fel akarja fedezni. Curtis bízik társa megérzéseiben. Egyébként pedig a tömegben elég jól el tud rejtőzni, ha a gonosz emberek megjelennének elektronikus szerkezeteikkel, hogy megtalálják a fiú által kibocsátott különleges energiaképet. A rétet egy igencsak rossz állapotú fehér, meszelt fakerítés veszi körül. A nyitott kapu mellett őrködik a traktor. Egy állványon, vászontető alatt valóságos kirakodóvásár. A farmer és kamasz fia egy piknikhűtőből, amelyben zúzott jég van, mérik a sört és az üdítőitalokat. Előrecsomagolt rágcsálnivalókat - burgonyaszirmot, házi sütiket - is árusítanak, valamint itt lehet megvásárolni a hely specialitását, a Nagyi híres feketebab- és gabonaszószát, amely felirata szerint „olyan erős, hogy leviszi a fejet”. Curtis sehogyan sem érti, hogyan lehetséges ez. A lefejezés elég macerás ügylet. Látja, hogy a Nagyi halálos szósza hatalmas népszerűségnek örvend, azt azonban nem érti, miért veszik ennyien. Már jó néhány üveg elkelt a készletből, és amíg előtte állnak, további kettőt eladnak. Számára ez csupán azt bizonyítja, hogy a réten elég nagy arányban találhatók öngyilkos hajlamú emberek. A kutya láthatóan nem vesz tudomást erről az elméletről, és nem is észleli a szuicid pszichózis árulkodó jeleit, Curtis azonban egyáltalán nem lelkesedik az öngyilkosságra hajló gyülekezetért, függetlenül attól, mi az oka annak, hogy önpusztításon törik a fejüket. Az italokon, szendvicseken és a hírhedt szószon kívül pólókat is lehet kapni. Mindegyiken furcsa feliratok díszelegnek: az egyiken NEARY FARM, a másikon AMERIKAI CSILLAGKIKÖTŐ. Egy harmadikon egy tehén képe mellett a következő szavak: CLARA, AZ ELSŐ ŰRTEHÉN. A harmadikon pedig NEM VAGYUNK EGYEDÜL - NEARY FARM. Egy negyediken a KÖZELEG A NAP felirat, majd szintén a farm neve. Curtist érdekli Clara. Bár elég sokat tud a NASA történetéről, és a korábbi Szovjetunióban zajló űrprogramokról is, nincs tudomása olyan kísérletről, amely során tehenet küldtek volna az űrbe vagy a holdra. Egyetlen más ország sem rendelkezik olyan eszközökkel, amelyek egy tehenet fel tudnának lőni, majd élve vissza is hozni. Az egész elképzelést, hogy egy szarvasmarhát felküldjenek az űrbe, teljes képtelenségnek tartja. A pólók mellett egy könyv hever, amelynek címe: Éjszaka a Neary farmon: Negyedik típusú találkozások. A címből és a borító illusztrációjából - a farmépület fölött lebegő repülő csészealj Curtis számára kezd világossá válni, hogy a Neary farmon valami hasonló történhetett, mint ami Roswellben, Új-Mexikóban. Curtis egyre kíváncsibbá válik, de közben még mindig aggasztja a közelben tartózkodó sok öngyilkos hajlamú figura. Újra megbízik azonban Old Yeller ítélőképességében. A kutya nem érez veszélyt, nem kell tartaniuk szétrobbanó fejektől, ezért bátran haladnak előre a sokadalomban. A fiú és a kutya belép a rétre anélkül, hogy a kapunál megállítanák őket. Minden bizonnyal azt hiszik róluk, hogy valamelyik látogatóval vannak, aki bérelt egy helyet a legálisan létesített kempingben. Igazi nyári fesztiválhangulat uralkodik a réten, emberek sétálgatnak kezükben itallal, házi süteményeket majszolnak. Mindenki könnyű, vékony ruhát visel, ismerkednek egymással, és üdvözlik a régi ismerősöket. Mások a vászontetők árnyékában pihennek, kártyáznak, táblajátékokat játszanak, rádiót hallgatnak, és beszélgetnek. Amerre néznek, mindenütt vitatkozó, tanácskozó embereket látnak. Az elkapott mondatfoszlányok alapján Curtis úgy gondolja, hogy akik itt összegyűltek, mind ufórajongók. Évente kétszer, abban az időben, amikor két híres ufólátogatás is volt, összegyűlnek itt, e mostani találkozónak azonban valamilyen további apropója is van, amiről szintén izgatottan beszélgetnek. A kemping két kör köré települt. Elrendezésük, mint küllőké a kerékben, amelynek közepén - 131 -
egy tizenkét láb átmérőjű, szabályos kör alakú, csupasz földterület van. Egy magas, zömök, hatvan körüli férfi áll a terület közepén. Fehér zoknit és bakancsot visel, khakiszínű sortot - amely alól kilátszik szőrös, csontos térde -, és rövid ujjú, szintén khakiszínű, rojtos inget. Úgy néz ki, mintha nemsokára indulna egy afrikai expedícióra, hogy felkutassa az elefántok legendás temetőjét. A férfi körül tizennyolc-húsz ember gyűlt össze. Úgy tűnik, nem szívesen merészkednek a holt zónába, ahol a férfi áll. Amikor Curtis megérkezik a csoporthoz, az egyik újonnan érkező éppen odasúgja a másiknak: - Ez itt maga Neary. ő már volt odafent. Mr. Neary Clararól beszél, az első űrtehénről. - Nagyon jó tehén volt, szegény, öreg Clara. Sok tejet adott, alacsony zsírtartalmú tejet, és sosem csinált bajt. Curtis először hall a bajkeverő tehenek elméletéről, de ellenáll a kísértésnek, hogy megkérdezze, vajon miféle bűnöket szoktak elkövetni a tehenek, ha nem olyan szeretetreméltóak, mint Clara. Az édesanyja mindig azt mondta, hogy sokat lehet abból is tanulni, ha az ember csak figyel és hallgat. Curtis pedig mindig szívesen tanult. - A Holstein-fajta elég bolond jószág - mondja Mr. Neary. - Ez a véleményem. Sokak szerint a Holstein ugyanolyan értelmes, mint a Jersey vagy a Hereford, de őszintén szólva aki így gondolja, az egyáltalán nem ért a tehenekhez. - Szerintem az Alderney és a Galloway a legokosabb fajták - szólal meg valaki a körülötte állók közül. - Egész nap itt álldogálhatnánk, hogy a tehenek intelligenciájáról vitatkozzunk - mondja Mr. Neary -, de semmivel sem jutnánk közelebb a mennyországhoz. Szóval, Clara nem volt egy tipikus Holstein, mert okos állat volt. Nem úgy, ahogyan mi, emberek, még csak nem is annyira, mint az a kutya ott - mondja, miközben Old Yellerre mutat -, de mindig ő vezette a többieket a pajtából a legelőre reggelenként, és este vissza is. - A lincolnshire-i vörös nagyon okos fajta - szólal meg egy zömök, pipázó asszony, akinek haját sárga masni fogja össze két copfban. Mr. Neary türelmetlenül pillant a terjedelmes asszonyságra, de azért folytatja: - Nos, ezek az idegenek mégsem a lincolnshire-i vörösre vadásztak, ugyebár? Eljöttek ide, és elvitték Clarát. Elméletem szerint pontosan tudták, hogy ő a legokosabb tehén a mezőn. Egyébként pedig, ahogyan már mondtam, az a jármű sokáig körözött Clara fölött, aki éppen ott állt, ahol én most. A kör szélén állók egy része felnéz a délutáni égboltra. Néhányuk arcán gyanakvás, néhányén csodálkozás. Egy sápadt, fiatal nő megjegyzi: - Voltak hangok is? Dallamok? Visszatérő dallamok? - Ha arra gondol, hogy én és ők válaszolgattunk-e egymásnak, mint a filmben, hát ki kell ábrándítanom. A tehenemet síri csendben ragadták el. Vörös fénycsóva lövellt ki a járműből, mint egy reflektor fénye, valamilyen lebegő fénysugár volt. Clarát egyszerűen csak felemelte a földről ez a tizenkét láb átmérőjű vörös fény. - De hiszen az a levitációs sugár! - kiált fel egy hosszú hajú fiatalember, aki farmert visel, pólóján pedig a FRODO ÉL felirat olvasható. - A szegény állat még egy utolsó bőgést hallatott - mondja Mr. Neary -, aztán tiltakozás nélkül felszállt, lassan körbe-körbe forogva, mintha súlytalanná vált volna. - A férfi ekkor rosszalló pillantást vet a pipás nőre. - Ha lincolnshire-i vörös lett volna, valószínűleg hatalmas felhajtást csinált volna a dologból, és ott helyben kérődzve megfullad! A nő kifújja a füstöt, majd a legteljesebb nyugalommal így válaszol: - Szinte lehetetlen, hogy egy kérődző állat pont kérődzés közben fulladjon meg. - Általában egyet is értenék ezzel a megállapítással - ismeri el Mr. Neary -, de amikor egy olyan csökkent értelmű fajtáról van szó, mint a lincolnshire-i vörös, bármilyen hülyeség megtörténhet. Curtis csendben figyel, és egyre több ismeretet szerez a tehenekről, bár nem tudja, hogy ezek fontos információk-e vagy sem. - 132 -
- És vajon miért pont egy tehén kellett nekik? - kérdezi a Frodo-hívő. - A tej miatt - mondja a sápadt, fiatal nő. - Talán a bolygójukon valamilyen természeti katasztrófa következtében részlegesen összeomlott a gazdaság, amely az élelmiszerláncban is szakadást okozott. - Nem, nem, technológiailag elég magas szinten állnak, hogy klónozzák a honos fajtákat mondja egy professzor külsejű férfi, szájában még a nőénél is nagyobb pipával -, bármi is adja odafent nekik a tejet. Így akarják újra benépesíteni a csordákat. Sosem honosítanának meg bolygón kívüli fajokat. - Talán csak egy jó sajtburgerre fáj a foguk - szól közbe egy pirospozsgás férfi, egyik kezében egy sörösdobozzal, a másikban pedig egy félig elfogyasztott hot doggal. Néhányan elnevetik magukat, de a sápadt, fiatal nő, akit még akár csinosnak is lehet nevezni, mélyen megsértődik, és megjegyzésével azonnal lehervasztja a mosolyt a vörös képű fickó arcáról. - Ha képesek keresztülutazni a galaxison, akkor valószínűleg fejlettebb intelligenciát képviselnek, ami azt jelenti, hogy vegetáriánusok! Curtis ekkor összeszedi bátorságát és megszólal: - De az is lehet, hogy biológiai fegyverek előállításában fogják a tehenet gazdatestként használni. A tehén testébe beültetnek nyolc-tíz embriót, visszaküldik a legelőre, így az embriók nyugodtan fejlődhetnek, és senki nem veszi észre, hogy Clarában vannak. Aztán egy napon a tehén majd Ebola-vírusra jellemző tüneteket produkál, és oszladozó testéből előmászik nyolc-tíz rovarszerű harcos, némelyik akkora, mint egy németjuhász kutya, és elegen lesznek, hogy kevesebb, mint tizenkét óra alatt elpusztítsanak egy ezerfős települést. Mindenki Curtisre bámul. A fiú azonnal rájön, hogy valószínűleg alaposan eltért a beszélgetés eredeti témájától, vagy megsértette az ufóhívők körében elfogadott illemszabályokat, de azt nem érzi, pontosan hol követett el hibát. Próbál kimászni e kínos helyzetből, ezért így szól: - Oké, talán mégsem rovarok lesznek, hanem inkább hüllők, és ebben az esetben legalább tizenhat órára lesz szükségük, hogy egy ezerfős várost kiirtsanak, mert a hüllők kevésbé hatékony gyilkológépek, mint a rovarok. De úgy látszik, még ez a helyesbítés sem nyeri el a körben állók tetszését. Arcukról továbbra is értetlenkedést és bosszankodást olvas le. A sápadt fiatal nő ekkor ugyanazzal a haragos kifejezéssel támad rá, amivel az imént a hot dogos férfit letromfolta: - A fejlett intelligenciáknak nincsenek a miénkhez hasonló hibái. Ők nem teszik tönkre saját környezetüket. Nem indítanak értelmetlen háborúkat, és nem esznek az állatok húsából. - A nő ekkor a pipázókra villantja tekintetét. - És nem is dohányoznak. - Újra Curtis felé fordul. Szemeiből olyan hidegség sugárzik, amellyel rövid idő alatt bárkit képes lenne megfagyasztani. - Nincs bennük sem faji, sem nemi, sem másfajta előítélet. Nem rombolják szervezetüket magas zsírtartalmú élelmiszerekkel, finomított cukorral vagy koffeinnel. Velünk ellentétben nem hazudnak, nem csalnak, nem háborúznak, és egyáltalán nem ültetnek gyilkos rovarembriókat ártatlan tehenek testébe! - Nos, az univerzum elég nagy - jegyzi meg Curtis békülékeny stílusban -, de a legrosszabb fajták, amelyekről én beszélek, még szerencsére nem jutottak el erre a területre. A fiatal nő arca egyre sápadtabb, szeme pedig ha lehet, még jegesebb pillantásokat lövell Curtis felé. - Természetesen mindez csak spekuláció - teszi hozzá gyorsan Curtis. - Magam sem tudok erről többet, mint bárki más. Mielőtt Curtisbe végképp belefojtaná a szót a jeges tekintetű Medúza, Mr. Neary közbevág: - Fiam, szerintem, kevesebb időt kellene a tudományos-fantasztikus játékaiddal töltened. Úgy látom, mindenféle hülyeséggel tömték tele a fejedet. Itt most a valóságról beszélgetünk, nem pedig arról a sok sületlenségről, amellyel a hollywoodi filmek kábítják a népet. A férfi körül állók hümmögve fejezik ki egyetértésüket, majd valaki megkérdezi: - Mr. Neary, nem félt, amikor az E. T.-k visszajöttek magáért? - Uram, természetesen aggódtam, de nem mondhatnám, hogy féltem. Hat hónappal azután történt, hogy Clara elrepült, ezért tartunk évente két alkalommal is ünnepet, mindig az évfordulón. - 133 -
Egyébként vannak, akik szerint kizárólag a feleségem süteményéért érdemes eljönni ide, szóval semmiképpen ne hagyják ki. Idén három ünnepet is tartunk - ez a mostani egy rendkívüli esemény -, mert odaát ebben a pillanatban is valami különös dolog zajlik. - A férfi ekkor keleti irányba mutat, a fákon túli területre. - A utah-i határ túloldalán hatalmas felfordulás van, amiről mi pontosan tudjuk, hogy semmi köze a drogbárókhoz, akármit mond is a kormány. Neary kijelentése hatalmas tetszést arat a jelenlevők körében, akik láthatóan nem bíznak túlzottan a kormányzatban. Curtis látja, hogy az összegyűltek hasonló véleményen vannak e kérdésben, ezért úgy gondolja, itt az idő, hogy helyreállítsa velük a békét, és más irányba folytassa előző fejtegetését. Beáll a csupasz kör közepére és emelt hangon a következőket mondja: - Kormány! Egyre csak gyártják a francos törvényeket, hatalomvágyóak, de közben nem tudnak semmit! Egy csapat nyúlszívű barom, simára borotvált képpel! Érzi, hogy a kijelentés nem nyeri el azonnal az összegyűltek tetszését. Szavai hallatán a csoportra síri csend telepszik. A fiú azt gondolja, hogy azért hallgatnak, mert időre van szükségük, hogy a hallottakat megemésszék, nem pedig azért, mert nem értenek egyet azzal, amit mondott, ezért úgy dönt, folytatja, hátha így gyorsabban a közösség tagjává fogadják. - Nekem mondhatnak bármit, senki sem fogja elhitetni velem, hogy a kormány nem földéhes! Legszívesebben minden földet megkaparintanának! Old Yeller lehemperedik a földre, és forogni kezd a hátán, szeretné, ha valaki megvakarná a hasát. Úgy érzi, hogy Curtis szocializációs képességeinek ellenpontozásaként az alázatosság kifejezésére is szükség van, hogy elkerülhető legyen az erőszak. A fiú biztos benne, hogy Old Yeller alaposan félreérti az emberek hangulatát. Ezért aztán, hiába mutatja Old Yeller a hasát az emberek felé, Curtis nem vesz róla tudomást, hanem tovább folytatja, amit az emberek hallani akarnak: - Adószedők, földlopók, mindenbe belepofázó jótevők, akik eljátsszák, hogy becsületesebbek, mint a Biblia-mániás prédikátorok! A kutya más hangosan nyüszít. Curtis körültekint az ufológus társaságon, arcukon azonban nem lát mosolyt, csupán mélységes megdöbbenést, fintorokat, sőt mintha szánalmat is felfedezne a tekintetekben. - Fiam - szólal meg Mr. Neary ingerülten -, úgy látom, a szüleid nincsenek most itt, különben alaposan elnáspángolnának ezért az előadásért! Menj, keresd meg őket, és maradj mellettük, amíg itt vagytok, mert, ha nem, ragaszkodni fogok hozzá, hogy te és a családod visszakapjátok a bérleti díjat, és azonnal elhagyjátok a kempinget! Ó, Istenem, talán sosem lesz képes igazán Curtis Hammonddá válni! Alig tudja visszafojtani könnyeit, mert nemcsak kutyatestvérét hozta kínos helyzetbe, hanem sikerült magából is bolondot csinálnia. - Uram, Mr. Neary - szólal meg őszinte megbánással a hangjában -, én nem vagyok elkényeztetett, lepcses szájú fiú! E kijelentés hatására, bármilyen őszintén hangzott is, Mr. Neary arca elvörösödik. - Na, ebből elég volt, fiatalember! Curtis még egy utolsó kétségbeesett próbálkozást tesz. - Mr. Neary, uram, nem vagyok egészen normális! És egy gyönyörű, hatalmas testű hölgy azt is mondta nekem, hogy túl jó vagyok erre a világra! Ha megkérdezi tőlem, hogy ütődött vagyoke, vagy mi, akkor én azt válaszolom, hogy igen, ütődött vagyok! Nem vagyok normális, sőt hülye vagyok! Egy túl jó és ütődött Gump, ez vagyok én! Old Yeller ekkor hirtelen felugrik a földről, mert éppen eléggé fenyegetőnek ítéli a helyzetet ahhoz, hogy ne mutogassa a hasát a körülöttük állóknak, hanem próbáljon minél előbb kijutni erről a veszélyes területről. Mr. Neary ekkor egy lépést tesz Curtis felé. Curtis már ismét bízik a kutya ösztöneiben, és Old Yeller után veti magát. Megint szökevények lettek.
39. fejezet - 134 -
LEHET, HOGY A KÖNYVTÁRAK Dél-Kaliforniában valaha tényleg olyanok voltak, ahogyan azt a könyvek és filmek sugallják - mahagóni faburkolat, mennyezetig érő polcok, kellemes olvasósarkok elrejtve a labirintusszerű folyosók végében -, mára azonban mindez már a múlté. Mindent könnyen tisztítható festék vagy műanyag borít. A polcok sem emelkednek a magasba, az álmennyezetre pedig erős neonlámpákat szereltek, hogy a legrejtettebb zugot is bevilágítsák. Az egykor fából készült polcok helyét ma fémállványok foglalják el, amelyeket a földrengéstől tartva a földhöz rögzítettek. Micky úgy érezte itt magát, mint egy egészségügyi intézményben: a világosság és a szinte steril tisztaság barátságtalan hangulatot keltett, amelyre nem a szorgalmas tanulási vágy, hanem sokkal inkább a sztoikus szenvedés nyomta rá a bélyegét. Jelentős nagyságú területet foglaltak el a számítógépek, amelyekkel az internetet lehetett elérni. A székek is kényelmetlenek voltak. Az olvasóasztalon álló lámpa bántotta a szemét. Tulajdonképpen egészen otthon érezte magát: de nem a lakóbusz jutott eszébe, ahol most Genevával lakott, hanem a Kaliforniai Utógondozó Intézetben töltött időszak. A komputeren mint egy detektív kezdett el kutatni Preston Maddoc után, de várakozásával ellentétben nem okozott gondot rábukkanni, mert rengeteg kapcsolódó honlapot és cikket talált. Szinte elárasztotta az információ. Telefonon lemondta a háromórás munkainterjút, majd az egész délutánt Dr. Doom, a végzet doktora ügyeivel töltötte. Rájött, hogy a valóság, amit Leilani festett fel előtte, ha lehet, még egy fokkal sötétebb, mert a férfi lelkét (ha van egyáltalán) valószínűleg sokkal több minden nyomhatna, mint ahogyan a kislány tudja. Maddoc történetének lényege éppoly egyszerű volt, mint amennyire borzalmas. A következmények pedig még rémisztőbbek nemcsak Leilanira, hanem bárkire nézve, akivel összehozza a sors. Preston Maddoc filozófiából szerzett doktorátust. Tíz évvel ezelőtt „bioetikus”-sá nyilvánította magát, majd elfogadott egy állást egy Borostyán Liga Egyetemen, ahol etikát oktatott a jövő orvosainak. A bioetikával foglalkozóknak van egy csoportja, amely „utilitariánusnak” nevezi magát, és e csoport azt vallja, hogy a korlátozott orvosi forrásokat etikai alapon kell elosztani úgy, hogy alapelvek létrehozásával határozzák meg, ki részesülhet orvosi ellátásban, és ki nem. Kigúnyolva az emberi élet szentségét, amely a nyugati orvoslást már Hippokratész óta vezérli, azzal érvelnek, hogy egyes emberi életek nagyobb erkölcsi és társadalmi értékkel bírnak, mint mások, és a hatóságnak, amely ezeket az összehasonlító értékeket meghatározni hivatott, az ő elit csoportjukból kell kikerülnie. Egyszer, egy kis létszámú, de jelentős befolyással bíró orvosokat tömörítő bioetikus csoport vette a bátorságot, hogy elutasítsa ezt az érzéketlen megközelítést, de az utilitariánusok végül megnyerték a csatát, és egyre több egyetemen már tanszékekkel is rendelkeznek. Preston Maddoc, a legtöbb bioetikushoz hasonlóan, azon a véleményen volt, hogy az idős emberektől - a hatvan éven felüliektől - meg kell tagadni az orvosi ellátást, ha betegségük egész életük minőségére kihatással van, még akkor is, ha a betegek hisznek benne, hogy érdemes élniük, és teljesen meg lehetne őket gyógyítani. Ha pedig a gyógyulás esélye, mondjuk, harminc százalék alatt maradt, a legtöbb bioetikus egyetértett abban, hogy az időseket hagyni kell meghalni, kezelés nélkül, mert az utilitariánus alapelvek szerint életkorukból kifolyólag már nem tudnak annyit adni a társadalomnak, mint amennyit igénybe vesznek. Micky hitetlenkedve olvasta, hogy szinte minden bioetikus úgy véli, a mozgássérült gyerekeket, még az apróbb rendellenességgel születetteket is, sorsukra kell hagyni, amíg el nem pusztulnak. Ha a kisbabák fertőzést kapnak, nem szabad ellátni őket. Ha átmeneti légzési problémák lépnek fel, nem szabad mesterségesen lélegeztetni őket, hanem engedni kell, hogy megfulladjanak. Ha a mozgássérült kisbabák nem tudnak enni, engedni kell, hogy éhezzenek. Az idős mozgássérültek pedig csak púpot jelentenek a társadalom hátán, még akkor is, ha képesek magukat ellátni. Micky ismét érezte, ahogy felgyülemlik benne a harag, de ezúttal nem a szokásos pusztító düh. Ennek semmi köze nem volt az élete során elszenvedett bántalmazásokhoz. Saját személyisége nem vett részt benne. Csupán tisztító jellegű haragot érzett. - 135 -
A Gyakorlati Etika című könyvben olvasott egy részletet, amelyben Peter Singer, a Princeton Egyetem professzora szentesítette a vérzékenységben szenvedő fogyatékos újszülöttek megölését: „Ha a fogyatékos újszülött halálának köszönhetően egy másik csecsemő születik, akinek jobbak az esélyei a boldog életre, a teljes boldogság mennyisége nagyobb, ha a fogyatékos gyermeket hagyják meghalni. Az első gyermek születésekor érzett boldogság elvesztését mindenképpen meghaladja a második gyermek számára biztosított boldogabb élet tudata. Amennyiben a hemofíliás gyermek megölése nem jár mások számára kedvezőtlen hatásokkal, ez a helyes eljárás.” Mickynek fel kellett állnia, képtelen volt egy helyben ülni. Fel-alá járkált, minduntalan ökölbe szorította a kezét, de nem tudta magát megnyugtatni. Hamarosan visszaült a számítógéphez. Vonzotta, és ugyanakkor taszította is e történet. Egy másik helyen Singer azt mondja, hogy ha a gyermekölés a szülők kérésére történik, ezzel a család és a társadalom érdekeit szolgálják, tehát a gyermek megölése etikusnak tekinthető. Továbbá azt is kijelenti, hogy a gyermek élete első évében még nem tekinthető személyiségnek, amely kitárja az ajtót azon elgondolás előtt, hogy az újszülöttek megölése - az eseteket egyenként elbírálva - születésük után hosszú ideig nem vet fel etikai kérdést. Preston Maddoc a gyermekgyilkosságot etikusnak tartotta mindaddig, amíg a gyermek nyelvi fejlődése meg nem indul, azaz amikor kimondja az első szavakat. A legtöbb bioetikus támogatta az állatok helyett a szellemileg visszamaradott vagy kómában lévő alanyokon és nem kívánt terhességből született gyermekeken végzett, úgynevezett „felügyelt” orvosi kísérleteket, azzal érvelve, hogy az öntudatos állatok megérzik a szenvedést, míg a szellemileg visszamaradott, komatózus alanyok vagy nem kívánt gyermekek nem. E filozófia szerint a szellemileg visszamaradottaktól nem szükséges ehhez hozzájárulást kérni, mert ők - a gyerekekhez és más „minimális tudással bíró személyek”-hez hasonlóan - nem tekintendők személyiségeknek, nincs erkölcsi joguk az élethez. Micky azonnal keresztes háborút akart hirdetni azért, hogy a bioetikusokat „minimális tudással bíró személyek”-ké nyilvánítsák, mivel világos, hogy egyáltalán nem mutatnak emberi jegyeket, és sokkal kevésbé személyiségek, mint a kicsik, a gyengék és az idősek, akiket meg akarnak ölni. Maddoc egyik vezetője volt annak a mozgalomnak, amelyik „a legmagasabb szintű bioetikai elképzeléseket és tudományos kutatásokat” felhasználva ki akarta dolgozni azt a minimális IQ-szintet, amely a minőségi élethez és a társadalmi hasznossághoz elengedhetetlenül szükséges. Úgy gondolta, hogy e küszöbnek jóval a „Down-kórosok IQ-szintje fölött” kell lennie, de gyorsan biztosította az érzékenyebbeket, hogy a minimum IQ meghatározása nem azt jelenti, hogy a társadalomból ki kell szemezgetni a lassú felfogásúakat. Inkább úgy képzelte el, mint „gyakorlatot, amely segít megérteni, hogy mi az a minőségi élet”, s ez elvezet majd ahhoz a naphoz, amikor a tudomány fejlettségi szintje lehetővé teszi, hogy az IQ-szintet már gyermekkorban pontosan meghatározzák. Hát persze. Mintha a dachaui és auschwitzi koncentrációs táborokat nem pontosan ezzel a céllal építették volna, hanem csak azért, hogy lássák, vajon építészetileg kivitelezhetők-e a gázkamrák. Először, amikor átnézte a bioetikai honlapokat, Micky azt hitte, hogy e halálkultuszt támogató mozgalmat egyáltalán nem kell komolyan venni. Biztosan csak egy játék, amelynek résztvevői azért versengenek, hogy megmutassák, melyikük a legelvetemültebb, ki lenne képes a legembertelenebb, a legesztelenebb és legszívtelenebb gyakorlatot bevezetni. Azt gondolta, hogy mindez nem lehet több egy gonosz játéknál. Amikor végül felfogta, hogy a résztvevők hús-vér emberek, akik e filozófia szellemében élnek és cselekszenek, még mindig úgy gondolta, hogy elképzeléseiket rajtuk kívül senki nem veszi komolyan. Hamarosan rá kellett azonban jönnie, hogy az irányzat vezetői a tudományos élet központi figurái. A legtöbb orvosi egyetemnek ugyanis szüksége volt bioetikai tanácsokra. Legalább harminc jelentős egyetemen lehetett bioetikából diplomát szerezni. Számtalan állami és szövetségi törvény, amelyet bioetikusok kezdeményezésére alkottak, azzal a nem titkolt szándékkal született, hogy a modern bioetikát erkölcsi és jogi döntőbírává tegye abban a kérdésben, hogy milyen az értelmes élet, és kiknek van joga hozzá. A mozgássérültek rengeteg pénzt visznek el! Na, és az öregek? Meg a betegek? Nem is beszélve a szellemileg visszamaradottakról! Nemcsak hogy költséges az ellátásuk, de az egészséges - 136 -
embereknek még látni is kínos őket vagy beszélni velük, mert olyan mások! A szegény ártatlanoknak nem lenne jobb, ha elhaláloznának? És tényleg, ha volt bátorságuk megszületni, vagy olyan szerencsétlenek, hogy balesetet szenvedtek, akkor a legkevesebb, amit megtehetnek, hogy meghalnak a kedvünkért, ha egyáltalán van társadalmi lelkiismeretük! Mikor bolondult meg ennyire a világ? Micky kezdett belelátni ellensége agyába. Preston Maddocot eddig csak annyira tartotta veszélyesnek, mint szórakoztatónak. De már nem így érezte. Már csupán a fenyegetést látta benne. Hatalmas, ijesztő jelenségnek tartotta. Idegennek. A náci Németország, a Szovjetunió és Mao Kínája korábban mind megtalálták a maguk megoldását a „társadalmi problémákra”, de amikor az utilitariánus bioetikusoknak feltették a kérdést, hogy alkalmaznák-e ezeket a megoldásokat, kitértek a válaszadás elől, és arra hivatkoztak, hogy a nácik és más totalitárius rendszerek zsarnokai „rossz indokok alapján” pusztították el a betegeket és a nyomorékokat. Ezt Preston Maddoc is hangoztatta egy interjúban. Nem mintha magát a gyilkosságot helytelenítené, hanem leginkább a nácik és az oroszok tettei mögött meghúzódó ideológiát tartotta rendkívül szerencsétlennek! Most nem gyűlöletből vagy előítéletből kívánják megölni őket, hanem azért, mert egy fogyatékos gyerek elpusztítása egy egészséges számára szabadít fel helyet, aki nagyobb örömet és elégedettséget szerez majd családjának, aki maga is boldogabb lesz, a társadalom hasznos tagjává válik, és emeli „a boldogság összmennyiségét”. Ez nem ugyanaz, mintha a fajelmélet vagy politikai, indokok alapján szelektálnának. Ezeket az embereket azért veszik komolyan, mert a részvét, az ökológiai felelősség és az állati jogok hangzatos jelszavai mögé bújtak. Ugyan ki merne vitába szállni a sanyarú sorsúak iránti részvéttel, a természeti erőforrások bölcs felhasználásának meggyőző szándékával vagy az állatokkal szembeni emberi bánásmód célkitűzésével? Ha hisszük, hogy a világ törékeny, akkor az egész bolygó veszteségével kell szembeállítanunk minden beteg gyermek vagy idős nagymama értékét. És akkor vajon ki mer majd kiállni egyetlen nyomorék kislány életéért? Maddocot és a többi híres amerikai és brit bioetikust - e két nemzet körében érte el az őrültség a legmagasabb fokát - érdeklődéssel fogadta minden televíziós program, a sajtó pozitívan ír róluk, és rendszeresen működnek közre politikusok mellett tanácsadóként az orvosi ellátással kapcsolatos törvények megalkotásában. Közülük azonban senki nem kapott nyilvánosságot Németországban, ahol a tömeg kifütyülte őket, és erőszakkal fenyegetőzött. Csak a holokauszt volt képes ilyen mélyen beoltani a társadalmat a barbarizmussal szemben. Micky komolyan elgondolkodott azon, hogy vajon itt is egy holokausztra lenne szükség, hogy az emberek józansága újból visszatérjen? Ahogy a bioetika és benne Preston Maddoc világát tanulmányozta, egyre jobban kezdett aggódni országa és jövője sorsáért. A legrosszabb még csak ezután következett. A könyvtárban mindenhol neonfények világítottak, Micky azonban így is érezte a fényen túl lassan mindent beborító sötétséget.
40. fejezet HOGY ELKERÜLJÉK A NYÍLT, FÜVES TEREKET, ahol a járművek egymással szemben parkolnak, a kutya a fiút egy lakóbusz és egy kisteherautó között vezeti el, majd gyorsan keresztülszaladnak a nyílt téren, aztán újabb két lakóbusz között folytatják útjukat a színes sátrak, a szalonnasütők és napozók mellett. Amikor Curtis végre visszanéz, látja, hogy fölöslegesen bukdácsolnak, nem is kergeti őket senki. A kisfiú azonban úgy érzi, megalázták, és még mindig reszket. Egy ideig nincs kedve elhagyni a színes forgatagot és a tömeg nyújtotta biztonságot ezen az ufóváró találkozón. Ma vagy holnap talán felkapaszkodhatnak valakinek az autójára, aki számukra kedvezőbb terület felé tart, ahol jobban el tudnak rejtőzni, egyelőre azonban ez is jobb, mint az országút. Ha sikerül elkerülnie Mr. Nearyt, akkor viszonylagos biztonságban lesznek a mezőn, feltéve, hogy Clara, az okos tehén nem pottyan le hirtelen az égből, és nyomja agyon őket földet éréskor. Old Yeller szűkölni kezd egy hatalmas Fleetwood lakóbusz mellett, felemeli fejét, mintha a - 137 -
holdra akarna vonyítani, pedig még csak délután van. De a kutya nem vonyít, hanem az eget kémleli a zuhanó tehenet keresve. Curtis leguggol mellé, megvakarja a fülét, és legjobb képessége szerint elmagyarázza neki, hogy nincs veszély, a Holstein nem fogja agyonnyomni őket, s ekkor a kutya végre elvigyorodik, és fejét a simogató kézbe hajtja. - Curtis! A fiú felnéz, és látja, hogy egy elképesztően csinos nő hajol fölé. Lábujja körmeit azúrkékre festette, s így mintha az ég tükröződne bennük. Valóban igen csodás külsejű személy, körmein a lakk színe úgy ragyog, hogy Curtis könnyedén el tudja képzelni, hogy amit lát, az egy másik világba vezető átjáró tíz belépési pontja. Úgy gondolja, ha egy apró kavicsot dobna a nő körmére, nem pattanna le, hanem elnyelné a kékség, és átzuhanna egy másik világba. Látja a nő tökéletes alakú lábujjait a vékonypántos, fehér szandálban. A cipő sarka átlátszó műanyagból készült, a nő pedig láthatóan a legkisebb erőfeszítés nélkül áll a két apró ponton. Mintha egy balerina tipegne előtte. Fehér torreádornadrágot visel, amely a lábait elképesztően hosszúnak mutatja. Curtis biztos benne, hogy ez csupán a látszat, amelyet még inkább kiemel a nő lélegzetelállító külseje, valamint a látószög, amelyből a fiú feltekint rá. A csípőnadrág kiemeli hasának barnaságát, és a köldökébe illesztett, a körömlakk színéhez hasonló árnyalatú, ovális opálkövet. Curtis azon tanakodik, hogy az ékkövet vajon ragasztóval illesztették-e a helyére, mert szemmel láthatóan nem tartja semmi. A „gazellának” olyan mellei vannak, amelyeken szívesen időznek a filmfelvevők a filmeken. Vékony, puha anyagból készült, fehér, spagettipántos blúzt visel, amelyen minden férfi szívesen legelteti a szemét. Bizonyára számos divattervező több heti munkájára volt szükség, amíg e leheletfinom, művészi tökéllyel készített darabot megálmodták. Szőke hajában mézsárga hajpánt. Szemei ugyanolyan kék árnyalatúak, mint a körömlakk és a köldökében ragyogó ékkő, ajka - amely azonnal egy szájrúzsreklámot juttat Curtis észébe - halvány bordó, mint egy különleges rózsa. Ha a fiú nem alig két napja viselné a Curtis Hammond nevet, talán már jobban magáévá tette volna az ember legalapvetőbb ösztöneit. Megtapasztalhatta volna ugyanazt a férfias érdeklődést, amely az eredeti Curtist is arra ösztönözte, hogy hatalmas Britney Spears plakátot helyezzen el szobája falán a tudományos-fantasztikus hősök képei között. És bár a mostani Curtis még nagyon is a tanulás fázisában van, tagadhatatlanul érez valamit. Kiszárad a szája, de nem a szomjúságnak köszönhetően. Furcsa bizsergést érez végtagjaiban, és térdei hirtelen elgyengülnek. - Curtis! - mondja a nő ismét. - Igen, asszonyom! - feleli Curtis, és amint megszólal, rájön, hogy előző este a Donellával való találkozása óta senkinek nem mondta meg a nevét. Nyugtalanul néz körül, mintha meg akarna bizonyosodni arról, hogy senki sem figyel, vagy hallgatózik a közelben. Valamivel távolabb néhány férfi áll, és a nőt figyelik, miközben az Curtisszel próbál szóba elegyedni, de elfordulnak, amikor a nő feléjük fordul. Talán neki is feltűnik gyanús viselkedésük, mivel közelebb hajol, és suttogva mondja Curtisnek: - Curtis Hammond! Donellán és a szegény bolond kamionsofőr Burt Hooperen kívül - aki a DRIVING MACHINE feliratú sapkát viselte - kizárólag Curtis ellenségei tudhatják a nevét. Curtis védtelenül, tökéletesen kiszolgáltatottan áll a halál ragyogó szépségű angyala előtt, szinte lebénul attól a gondolattól, hogy az elkövetkező percekben biztosan kizsigerelik, lefejezik, összetörik a csontjait, felrobbantják, megnyúzzák, megégetik, bár azt sosem remélte, hogy a Halál csilingelő fülbevalóval, két ezüst-türkiz nyaklánccal, három aranygyűrűvel, mindkét csuklóján ezüst-türkiz karkötővel, és köldökdíszekkel érkezik majd. Letagadhatta volna, hogy bármi köze volna az eredeti vagy a mostani Curtis Hammondhoz, de ha ez a nő is azon vadászok egyike, akik Coloradóban két nappal ezelőtt lemészárolták a családját, akkor már régen azonosították egyedi energiasugárzása alapján. Ebben az esetben pedig minden hiába. - Igen, asszonyom, én vagyok - válaszolja tehát udvariasan, és próbál lélekben felkészülni a - 138 -
halálra, amelynek Mr. Neary és a többiek, akiket megsértett, még talán örülni is fognak. A nő suttogása ekkor lágyabbra fordul. - Te már állítólag meghaltál. Nincs értelme tagadni, mivel a nő is a leggonoszabb mihasznák közül való, olyan erős, mint tíz férfi, és olyan gyorsan képes haladni, mint egy Ferrari Testarossa, tehát Curtisre egyértelműen a halál vár. Remegve válaszol: - Igen, asszonyom, igaza van. - Te szegény gyermek - mondja ekkor a nő, de hangjában nem hallani rosszindulatot, amelyet az ember a lefejezéshez készülő gyilkostól elvárna. Inkább mintha aggódva jegyezte volna meg. Curtis hirtelen ismét reméli, hogy megkegyelmeznek neki. - Asszonyom, bevallom, hogy a kutyám mindent tud, mivel igen közel állunk egymáshoz. De szerencsére nem tud beszélni, tehát senkinek sem mondja majd el, amit hallott. És talán valóban nem értek egyet azzal, hogy a csontjaimat apró szilánkokra törjék, őszintén úgy gondolom, hogy őt nem kéne megölni. Ekkor a nő arcán olyan kifejezés jelenik meg, amelyet már jól ismer, hiszen a kedves Donella és a zsémbes Gabby ráncos arcán is látta. Feltételezi, hogy a nő kissé zavarodott, el van képedve, és mintha nem egészen lenne világos előtte, amit Curtis mondott. - Drágám - suttogja a nő -, valahogy az az érzésem, hogy szörnyen rossz emberek keresnek téged. Old Yeller ezúttal nem vesz fel alázatos pózt, hanem épp ellenkezőleg, talpra ugrik. Rávigyorog a fehérbe öltözött nőre, várakozva csóválni kezdi a farkát, és örül, hogy új ismeretségre tehet szert. - Jobb, ha eltűnünk szem elől - suttogja az angyal, aki egyre kevésbé tűnik olyannak, mintha a Halál Osztályról küldték volna. - Biztonságosabb, ha ezt máshol beszéljük meg. Gyere velem, rendben? - Jól van - egyezik bele Curtis, mert a nőt láthatóan Old Yeller is elfogadta. A nő a közelben parkoló Fleetwood lakóbuszhoz vezeti őket. Ha nem lenne vidám fehér, ezüst és piros színekkel befestve, a negyvenöt láb hosszú, nyolc vagy kilenc láb széles és húsz láb magas guruló óriásról mindenki első pillantásra azt hihetné, hogy páncélozott katonai jármű. Tűsarkú szandáljában, lobogó arany hajával, a nő Hamupipőkére emlékezteti Curtist, bár a papucsot hiányolja a lábáról. Továbbá Hamupipőke valószínűleg nem viselne torreádornadrágot sem, legalábbis nem olyat, amelyben ennyire hangsúlyos a feneke. Sőt, ha Hamupipőke ekkora mellekkel dicsekedett volna, akkor sem merte volna ennyire közszemlére tenni őket, mert sokkal puritánabb korban élt. Amint az ajtó kinyílik, a kutya felugrál a lépcsőn a busz belsejébe, és azonnal otthon érzi magát. Kísérője bátorítására Curtis követi Old Yellert. A bejárat közvetlenül a vezetőfülke mellett helyezkedik el. Ahogy áthalad az egymástól jó messzire elhelyezett utas- és vezetőülés között, egy kanapékkal berendezett előtérbe jut, és ekkor meghallja, hogy az ajtó becsukódik mögöttük. A tündérmese hirtelen rémregénnyé változik. Amint keresztülpillant az előtéren a nyitott konyhába, a mosogatónak támaszkodva Curtis megpillantja azt a személyt, akire a legkevésbé számít. Hamupipőkét! Ijedtében megfordul, hátranéz, de Hamupipőkét ott is látja! A nő az utas- és a vezetőülés között álldogál, mosolyog, és még szebbnek tűnik e szűk helyen, mint odakint. A mosogató mellett álló Hamupipőke az első Hamupipőke tökéletes mása. Mindenük egyforma, a szőke haj, az opálkék szemek, a kék köldökékszer, a hosszú lábak, de még a torreádornadrág, a tűsarkú szandál és az azúrkék körömlakk is. Klónok. Istenem, klónok! A klónok általában rosszat jelentenek, és ebben a megjegyzésben semmi előítélet nincs, mert a legtöbb klón eleve rossznak születik. - Klónok - motyogja Curtis. Az első Hamupipőke elmosolyodik. - 139 -
- Mit mondtál, drágám? A második Hamupipőke ekkor elfordul a mosogatótól, és egy lépést tesz Curtis felé. Kezében egy hatalmas kés!
41. fejezet MICKEY A VIBRÁLÓ FÉNYBEN ÚSZÓ tégla- és vasbeton-halmaz közepén, a könyvtárban üldögélt, ahol úgy érezte magát, mint a kybertérben, ahol végtelen számú sugár fut, mindegyiken elektromosság és mikrohullámok gyors áramlatai sodorják végig, miközben felfedezi az állandóan nyitva tartó virtuális könyvtárakat, amelyek lábai elé öntik a papír nélküli könyvek adathalmazait. A lány a technológiai zsenialitás e palotáiban mindenütt az emberiség primitív önérdekének és a legsötétebb anyagiasságnak tökéletes példáira bukkan. A bioetikusok elutasítják az objektív igazság létezését. Preston Maddoc írta egy helyen, hogy „Nincs helyes vagy helytelen, morális vagy immorális magatartás. A bioetika a hatékonyságról szól, arról, hogy meg kell alkotnunk egy olyan szabályrendszert, amely az emberek nagy részének javát szolgálja.” Először is, a hatékonyság náluk azt jelenti, hogy öngyilkosságokhoz asszisztálnak. Nem csupán a halálos vagy a krónikus betegségben szenvedőket szeretnék segíteni ebben, hanem azokat is, akik bár depressziósak, de még meg lehetne gyógyítani őket. Valójában Preston és még sokan a bioetikusok közül depressziósokat kívánták felhasználni nemcsak az öngyilkosságnál való segédkezésben, hanem a „pozitív öngyilkossági tanácsadásaiban, azaz a rábeszélés területén is, hogy a kiválasztottak egészen biztosan véget vessenek életüknek. Végül is a depressziós egyénnek nincs megfelelő életminősége, és még ha kedélyjavító gyógyszerekkel enyhítik is szenvedését, nem viselkedik „normálisan”, tehát nem képes a minőségi életvezetésre sem. Az öngyilkossági ráta emelkedése, szerintük, a társadalom szempontjából kifejezetten hasznos, mivel egy jól irányított egészségügyi rendszerben a szerveket transzplantációban használhatják fel. Micky számos bioetikus írását olvasta, akik örömmel üdvözölték a szervhiány várható csökkenését, ha az intézményes egészségügyben bevezetik az öngyilkossági programokat. Rajongásukat látva, nagyon is elképzelhető, hogy az öngyilkosságok számának növelésén fognak határozottan munkálkodni, amennyiben erre meglesz minden törvényes lehetőségük. Ha valóban csak hús-vér, de lélektelen testek vagyunk, akkor vajon miért állnak össze néhányan, hogy a mi hasznunkra másokat lemészároljanak? Mindez csupán azonnali áldozatokat fog követelni, ám hosszú távon javulás úgysem következik be. Micky elvette kezét az egérről és a billentyűzetről. Hogy takarékoskodjanak az energiával, a könyvtárban csaknem ugyanolyan meleg volt, mint odakint, de a virtuális világból olyan jeges áramlatok kúsztak Micky felé, mintha Dr. Frankenstein kastélyában valaki hirtelen kinyúlt volna a falból, hogy jégnél is hidegebb ujjaival megszorongassa a gerincét. Micky végignézett a könyvtárban ülőkön, és azon gondolkodott, közülük vajon hányan lennének ugyanannyira megdöbbenve az olvasottaktól, mint ő, hányan mutatkoznának közömbösnek, és hányan értenének egyet Preston Maddockal és lelkes kollégáival. Gyakran tűnődött az élet törékenységén, de most először érezte különösen kijózanító erővel, hogy maga a civilizáció is éppolyan törékeny, mint a benne élő bármely emberi lény. A számtalan pokol közül, amelyet az emberiség magának teremtett a történelem során, bármelyiket újra lehetne teremteni, esetleg újabb poklokat létrehozni, amelyek az eddig ismerteknél sokkal hatásosabbak, és tudományos alapokra épülnek. Rövid idő elteltével Micky újra visszatért az internethez és Preston Maddochoz. Az öngyilkosságot elkövetők és a fogyatékosok szerveit természetesen felhasználták a szervátültetések során, de Maddoc és a bioetikus közösség több tagja nagy szimpátiával fordult az egészséges és boldog emberek szerveinek begyűjtése felé is. Anne Maclean A morál kiküszöbölése című munkájában Micky egy programról olvasott, amelyet John Harris, brit bioetikus javasolt. E szerint mindenkinek adnának egy sorszámot. „Amikor egy orvosnak két vagy több haldokló betege is van, akiket transzplantáció segítségével meg lehetne menteni, és 'természetes elhalálozás' folytán nem találtak számukra alkalmas szervet, egy központi számítógépből kikereshetik a megfelelő donort. A gép ekkor találomra kiválasztva kidobja a - 140 -
megfelelő donor számát, akit megölnek, hogy két másik életet meg lehessen menteni.” Megölni ezer embert csak azért, hogy háromezret megmenthessenek, vagy akár egymilliót, hárommillió életért? Meggyilkolni a gyengéket, hogy megmaradhassanak az erősek, megölni a fogyatékosokat, hogy jobb életminőséget biztosíthassanak az egészséges végtagúaknak? Kioltani azok életét, akiknek alacsonyabb az intelligenciahányadosuk, hogy több forrást biztosítsanak az okosabbaknak? A nagy egyetemek, mint a Harvard, a Yale, vagy a Princeton, amelyek egykoron a tudás fellegvárai voltak, fokozatosan a halál jól olajozott gépezetévé váltak. Arra tanították a hallgatóságot, hogy a gyilkolást a gyógyítás egyik formájának kell tekinteniük, hogy csak azoknak a kiválasztottaknak van joguk élni, akik egy sor kritériumnak megfelelnek, valamint arra, hogy nincs helyes vagy helytelen cselekedet, mert a halál maga az élet. Mindannyian hiszünk a darwini elméletben. Nem? Az erősek tovább élnek, a gyengék hamarabb meghalnak, és mivel maga a Természet rendje akarja ezt így, nem kéne segítenünk a halál angyalának munka közben? Vegyük át diplománkat a drága tanulmányok befejezése után, aztán dobjuk négyszögletű kalapunkat a levegőbe, és az anyatermészet nevében, lássunk hozzá a gyengék leöléséhez! Hitler pedig biztosan nevet a markába. Azt állítják, hogy a Führer csak a sérülteket és a betegeket (nem is beszélve a zsidókról!) ölette le különböző indokok alapján, de ha valóban nincs különbség a jó és a rossz tettek között, ha nincs objektív igazság, akkor csak az számít, hogy azokat az embereket valóban megölték, amely a mai etika mércéjével mérve, látnokká teszi őt. Preston Maddocot a fotók és a televíziós tudósítások jóképű, sőt egyenesen csinos férfinak mutatják. Félhosszú barna haja és bajusza, valamint lefegyverző mosolya volt. Micky várakozásával ellentétben, nem volt homlokába vésve a sátáni 666-os szám. Rövid önéletrajzából kitűnt, hogy a férfi a szerencse kegyeltje, mivel egyedüli örököse egy jelentősebb vagyonnak. Nem kellett dolgoznia, hogy kitűnő körülmények között utazgathassa be az országot keresztül-kasul, miközben elszántan keresi a gyógyító képességekkel rendelkező földönkívülieket. Micky egyetlen olyan cikket sem talált a sajtóban, amely a férfi ufók iránti rajongásáról számolt volna be, vagy arról, hogy szerinte az E. T.-k közöttünk járnak. Lehet, hogy ebben valóban régóta hitt, de a nyilvánosság előtt sosem beszélt róla. Négy és fél évvel ezelőtt visszavonult a tudományos munkától, hogy „több időt szentelhessen a tanítás helyett a bioetika filozófiájának”, valamint nem tisztázott személyes elfoglaltságoknak. Köztudott volt vele kapcsolatban, hogy nyolc öngyilkosságnál asszisztált. Leilani azt állította, hogy tizenegy embert ölt meg. A kislány tehát tudott még három olyan áldozatról, akik nem szerepeltek a nyilvántartásban. Néhány idős asszony, egy harmincéves rákos anya, és egy tizenhét éves, gerincsérülést szenvedett középiskolás futballcsillag... Miközben Maddoc gyilkosságairól olvasott, a fejében Micky egyre csak Leilani hangját hallotta, ahogy e listát ismételgeti. Maddocot kétszer állították bíróság elé gyilkosságért, két különböző eset kapcsán, két különböző helyen. A bíróság mindkét esetben felmentette, mert úgy érezték, nemes szándékból cselekedett, mély részvéte csodálatraméltó volt, és megindította az esküdteket. A harmincéves rákos fiatal nő férje, bár jelen volt az öngyilkosságnál, később polgári peres keresetet nyújtott be, amelyben kártérítést követelt Maddoctól, amikor a boncolás kimutatta, hogy a feleségét rosszul diagnosztizálták, nem is volt rákos, és meg lehetett volna gyógyítani. Az esküdtszék ennek ellenére Maddoc mellé állt jó szándéka miatt, és mert úgy érezték, a valós vétséget az az orvos követte el, aki a hibás diagnózist felállította. Egy évvel fia halála után, a hatéves tolókocsis kisgyermek anyja is beperelte, azt állítva, hogy Maddoc összejátszott a férjével, „kíméletlen fizikai és érzelmi megfélemlítésnek tették őt ki a pszichológiai hadviselés és az agymosás eszközeivel”, amíg a teljes fizikai és mentális kimerültség állapotában végül bele nem egyezett, hogy elvegyék fia életét, amely miatt örök lelkiismeret-furdalás gyötri. A tárgyalás előtt a nő visszavonta a beadványt, talán, mert nem merte vállalni a médiával való közelharcot, amely már így is kikezdte, vagy mert Maddocnak sikerült időközben titokban megállapodni vele. A szerencse kétségtelenül folyamatosan Preston Maddoc mellett állt, de sikereiben tagadhatatlanul fontos szerepet játszott a neki dolgozó, kiváló, dörzsölt ügyvédekből álló jogászcsapat, va- 141 -
lamint a havi húszezer dollárért tevékenykedő kommunikációs ügynökség munkája, amely évek óta fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy fenntartsa a róla kialakított pozitív képet. A férfi mostanában csendesen éldegélt. Mióta Sinsemilla szerető férje és állandó drogellátója volt, szinte teljesen visszavonult a nyilvánosságtól, utat engedve a többi hívőnek, hogy a barikádokra álljanak a szép új világ tanainak nevében, amelyek szerint az igazi boldogság csak a hasznos gyilkosságok révén érhető el. Különös módon Micky egyáltalán nem talált utalást Maddoc házasságára. Az interneten fellelhető összes életrajz tanúsága szerint a férfi nőtlen volt. Ha egy olyan ellentmondásos személyiség, mint Preston Maddoc, házasulásra adja a fejét, annak biztosan híre megy a médiában. Akár a zajos Manhattanban, akár egy álmos kansasi városkában mondja ki a boldogító igent, a sajtó ennek már jóval előtte hírét veszi, a lapok címoldalon számolnak be róla még akkor is, ha a ceremónia már lezajlott, és a gyűrűket jóval azelőtt felhúzták, hogy az újságírók megérkeztek volna a helyszínre villogó kameráikkal. Ennek ellenére egyetlen sort sem talált róla. Leilani azonban bámulatosnak nevezte az eseményt, annak ellenére, hogy nem voltak jégből faragott hattyúk. Mostanra Micky belátta, hogy függetlenül attól, mennyire különösen hangoznak a kislány történetei, Leilani sosem hazudott. Az esküvőt is biztosan megtartották valahol, a média szeme elől rejtve. Ha valaki olyan nőt vesz el, mint Sinsemilla, tulajdonképpen érthető módon nem akarja, hogy a sajtó háromoldalas tudósítást adjon róla a People magazinban, sőt Larry King meghívását sem szívesen fogadja el, hogy a talkshow-ban együtt ünnepeljék a híres ember esküvőjét. A titokzatosság legvalószínűbb oka azonban az lehetett, hogy a vőlegény meg akarja ölni mostohafiát és mostohalányát, ha nem válnak valóra elképzelései arról, hogy a földönkívüliek majd meggyógyítják a gyerekeket. Kevesebb kérdést tesznek fel az eltűnt gyerekekről, ha kezdettől fogva senki nem tud a létezésükről. Mickynek eszébe jutott Leilani egyik megjegyzése, hogy utazás közben a kempingekben Maddoc soha nem saját nevét használja, valamint az is, hogy mostanában külsejét is megváltoztatta. Az interneten talált képek felirataiból ítélve a legfrissebb fotó is legalább négyéves volt. Amint a végzet doktorának jókedvű arcát nézte a monitoron, az a gyanúja támadt, hogy nemcsak Lukipela és Leilani iránti gyilkos hajlama az egyetlen ok, amiért házasságát titokban tartotta. Ez a titok azonban még megfejtésre várt. Úgy döntött, befejezi a böngészést, mert bár rengeteg forrást talált, közülük csak kevés volt valóban használható. A valódi világ mindig megdöbbentőbb fejleményeket tudott produkálni, mint a virtuális. A következő lépésként tehát szemtől szemben kellett találkoznia Preston Maddockal, hogy megtudja, hányadán is állnak. Amint kifelé sétált a könyvtárból, már nem érezte zavarónak feszes miniszoknyáját. Ha nem mondta volna le az elbeszélgetést korábban, most mégis elment volna. Az elmúlt néhány órában Micky jelentős változáson ment keresztül, s bár érezte, hogy legbelső énjében valami átalakult, pontosan mégsem tudta meghatározni, mi is történt vele. A bioetikán tűnődve érkezett meg Camarojához, de fogalma sem volt, hogyan jutott el oda. Mintha egyetlen szempillantás alatt teleportálódott volna el a könyvtártól az autóig. Amikor beült, nem kapcsolta be a rádiót, pedig mindig hallgatta autózás közben. A csend rendszerint nyugtalanná tette, míg a zene minden egyenetlenséget és hézagot kitöltött. Ma azonban nem volt szüksége hangokra. A valódi világ mindig megdöbbentőbb, mint a virtuális... A bioetikusok azért voltak veszélyesek, mert szabályaikat és elképzeléseiket nem a való, hanem egy virtuális világ számára készítették, amelyben az embereknek nincs szívük, képtelenek a szeretetre, ahol mindenki legalább annyira meg van győződve az élet értelmetlenségéről, mint maguk a bioetikusok, és mindenki elhiszi, hogy az emberiség csak egy nagy, lélektelen hústömeg. Útközben hazafelé az autópályán belesodródott a városból kifelé kígyózó kocsisorba. Rendszerint bosszankodott a csúcsforgalom miatt, de ma szinte észre sem vette. Maddoc és társai nem csupán veszélyesek voltak, hanem vérszomjas zsarnokok is, hiszen úgy gondolták, a kezükben a hatalom, hogy a világot saját ördögi modelljüknek megfelelően alakítsák át, amely élesen szemben állt az emberi természettel, és csak annyi a köze a valósághoz, mint - 142 -
egy idióta tudós matematikai trükkjeinek a valódi zsenialitáshoz. A kocsisor csigatempóban haladt előre. Eszébe jutott, hogy valahol azt olvasta, Kaliforniában leállították az autópálya-építést az 1970-es és 1980-as években nyolc teljes évre. Az akkori kormányzó úgy gondolta, hogy 1995-ben már nem sokan fognak autóval közlekedni, mert ennek a szerepét a tömegközlekedés veszi át. Alternatív technológia! Csodák! Micky az elmúlt években szinte minden nap hosszú órákat töltött a bedugult autópályákon, két óra alatt tette meg az egyébként harmincperces utat, de egészen mostanáig nem kapcsolta össze az idióta politikai intézkedést a mindennapos zűrzavarral. Hirtelen rádöbbent, hogy saját elhatározásából mintha mindig is a jelen pillanatban élt volna, egy buborékban, amely elválasztotta a múlttól és a jövőtől, az októl és az okozattól. A kocsisor elindult, majd újra megállt. Vajon hány millió gallon benzint pöfögnek el az emberek csúcsforgalom idején? És milyen környezeti károkat okoz az autópálya-építési tilalom miatti légszennyezés? Ha engedné, hogy Leilani meghaljon, vajon képes lenne-e tovább élni úgy, hogy elfogadja Maddoc csapatának csak-hústömeg filozófiáját? Micky úgy érezte, mintha most kezdene ébredezni huszonnyolc évnyi mély álomból.
42. fejezet AHOGYAN EGY SZELLEM száll fel a csodalámpa börtönéből, úgy töltötte be a vanília édes, olajos illata Mrs. D. konyhájának minden szegletét, amint az asszony kinyitotta az üveget. - Mmmm. Ez a világ legfinomabb illata, nem gondolod? Leilani éppen jégkockát tett két pohárba, és felsóhajtott. - Csodálatos. Sajnos, nekem az öreg Sinsemilla fürdővizét juttatja eszembe. - Te jó ég! Az anyád vaníliában fürdik? Leilani az asztalra tette a poharakat, amelyekbe már beletették a vaníliakivonatot meg a jégkockákat, Geneva pedig vitte utána a Coca Colát. A kislány beszámolt neki Sinsemilla szenvedélyéről, aki minden nap forró fürdőben áztatja magát, hogy a fordított ozmózis során megtisztítsa a testét a mérgektől. - Így legalább mindig tudod, mikor érkezik az anyukád, mert jelzi a csodás illatfelhő. - Közel sem mindig olyan jó illatú, mert gyakran kever a fürdővízbe fokhagymát, sűrített káposztalevet, meg kányazsázsa kivonatot. Az asztalnál üldögéltek, és vaníliás kólájukat szürcsölték. - Ez isteni finom! - csettintett Leilani. - Nem akarom elhinni, hogy még sosem ittál ilyet! - Ritkán iszunk otthon kólát. Öreg Sinsemilla azt mondja, hogy a koffein gátolja a természetes telepatikus képesség kialakulását. - Akkor te biztosan kiválóan olvasol a fejekben. - Félelmetesen jól. Csak vigyázzon, mert látom ám, hogy most éppen a Destiny's Child énekeseinek nevét próbálja felidézni, és mind a négyet sikerült is! - Elég hátborzongató! De nem talált, mert csak azon járt az eszem, hogy ehhez a vaníliás kólához jól esne valami édesség. - Tetszik, ahogyan gondolkozik, Mrs. D., bár a gondolatmenete néha túl szeszélyes, hogy pontosan követni tudjam. - Leilani, szeretnél egy sütit? - Igen, köszönöm. - Én is. Nagyon, de sajnos nincs. Talán pár darab fahéjas süteménnyel is megelégednék. Mit szólsz hozzá? - Rábeszélt. - De sajnos, olyan sincs itthon. - Geneva belekortyolt az italba, és egy pillanatra elmerengett. - Szerinted a csokis-mandulás süti illik a vaníliás kólához? - Nincs véleményem, Mrs. D. - És miért nincs, drágám? - 143 -
- Mert nincs értelme beszélni róla. - Hát az nagy kár, mert nem akarok dicsekedni, de szerintem, igen jó csokis-mandulás sütit tudok készíteni. - És van belőle? - Van ám, egy egész dobozzal. - Az elég lesz kettőnknek, köszönöm. Geneva az asztalra tette a süteményes tányért. Leilani elvett egyet, és beleharapott. - Fenomenális! Szerintem, nagyon jól harmonizál a vaníliás kólával. De ez nem is mandula, hanem pekándió. - Igen, tudom, de nem olyan fontos, hogy mandula legyen rajta, ezért általában pekándiót teszek rá. - Nagyon szeretnék valamit megkérdezni, Mrs. D, de nem szeretném, ha tiszteletlennek tartana. Geneva szeme elkerekedett. - Bármit kérdezhetsz, drágám. Sosem tartanálak tiszteletlennek. Te egy olyan, de olyan... mondta Geneva, és összevonta szemöldökét. - Szóval, mit is akarsz kérdezni? - Mert én egy olyan igazi, helyes kis mutáns vagyok, igaz? - Ha te mondod, kicsim! - Nem akarom megsérteni, csupa szeretetből kérdezem, Mrs. D., de direkt viselkedik úgy, mint egy kedves dilinós, vagy magától ilyen? Geneva nevetve válaszolt: - Hogy én egy kedves dilinós lennék? - Szerintem igen. - Tudod, kicsikém, nem is nagyon vágyom rá, hogy bármi más legyek! Ami pedig a kérdésedet illeti... nos, hadd gondolkodjam. Most talán valóban egy kedves dilinós vagyok, de nem tudom, hogy mindig ilyen voltam-e, vagy csak azóta, hogy fejbe lőttek. Akárhogy is van, nem direkt csinálom. Nem is tudnám, hogyan kell. Leilani élvezettel majszolta a süteményt. - Doktor Végzet hamarosan Idahóba visz bennünket. Geneva arcán rémült kifejezés futott keresztül. - Idahóba? És mikor? - Nem tudom. Amikor a szerelő befejezte a lakóbusz javítását. Valamikor jövő héten, azt hiszem. - És miért pont Idahóba? Tudom, hogy ott is kedves emberek élnek, de istentelenül messze van innen. - Idahóban a Nun's Lake mellett él egy fickó, aki azt állítja, hogy az idegenek egyszer már felvitték az űrhajójukra, és meggyógyították. - Milyen betegsége volt? - Szerintem semmilyen, legalábbis nem mondta. A pasi nyilván azt reméli, hogy ezzel a hihetetlen történettel majd ráakad egy könyvkiadó, vagy valami filmes társaság, és annyi pénzt kínálnak majd a sztoriért cserébe, hogy azonnal Malibuba költözhet. - Nem fogjuk engedni, hogy elvigyen Idahóba! - Ugyan, Mrs. D., egyszer voltam én már Észak-Dakotában is! - Itt fogunk tartani, és elrejtünk Micky szobájában. - Az emberrablás. - Nem az, ha te is beleegyezel. - De igen, akkor is emberrablás, ha beleegyezem. Ez a törvény. - Akkor a törvény bolond. - Ezzel a buta érveléssel hiába próbál majd a bíróságon védekezni, Mrs. D. Csak nehogy Kalifornia állam nevében magába döfjenek néhány halálos altató injekciót! Vehetek még sütit? - Hát persze, drágám. Nagyon nyugtalanít engem ez az Idaho-história. - Inkább egyen még - tanácsolta Leilani. - Olyan finom ez a sütemény, hogy ettől még a halálraítéltek is táncra perdülnének Torquemada kínzókamráiban. - Akkor jobb, ha sütök még egy nagy tepsivel, és elküldjük nekik. - 144 -
- Torquemada a spanyol inkvizíció idején élt, Mrs. D., még a XIV. században. - Akkor mégsem kell sütnöm. Pedig mindig nagy örömmel tölt el, ha az embereknek ízlik a süteményem. És amikor éttermem volt, rengetegen dicsérték is az édességeimet. - Volt étterme? - Először pincérnő voltam, aztán lett egy saját éttermem is, amit jól működő kis hálózattá fejlesztettem. És akkor találkoztam azzal a hihetetlenül jóképű Zachary Scott-tal. Siker, szenvedély... Minden csodás lehetett volna, ha a lányom nem száll rá. - Nem is tudtam, hogy van egy lánya, Mrs. D.! Geneva elgondolkodva rágcsálta a süteményt. - Valójában Joan Crawford lánya volt. - Joan Crawford lánya kikezdett a maga udvarlójával? - Tulajdonképpen az étterem is Joan Crawfordé volt. Azt hiszem, mindez a Mildred Pierceben történt, és nem az én életemben, de ez persze mit sem változtat azon, hogy Zachary Scott csodálatos férfi volt. - Ha holnap átjövök, talán mégis süthetnénk valamit a Torquemada börtönében raboskodóknak. Geneva felnevetett. - Sőt, nem szabad lefelejtkeznünk George Washingtonról és a Valley Forge-beli fiúkról sem. Édes pofa vagy, egy kicsi csillag, igazi kópé! Kíváncsi vagyok, milyen leszel felnőtt korodban! - Először is, ciciket fogok növeszteni, vagy így, vagy úgy. Nem mintha ez lenne az életben a legfőbb vágyam, de azért mégis. - Én különösen Sophia Loren koromban imádtam a melleimet! - Maga olyan szórakoztatató most is, Mrs. D., pedig már felnőtt. Tapasztalatom szerint, nem túl sok felnőttnek van humorérzéke. - Miért nem szólítasz, Gen néninek, ahogy Micky is? E szeretetteljes kifejezés hallatán Leilani láthatóan elérzékenyült. Ezt úgy próbálta palástolni, hogy gyorsan belekortyolt vaníliás kólájába. Geneva azonban még így, a pohár mögött is látta a kislány zavarát, és szeme a meghatottságtól teleszaladt könnyel. Hogy elvonja a figyelmét, elvett egy süteményt a tálról, de ez sem segített. Leilaninak az jutott eszébe, hogy milyen rémes lenne, ha mindketten szentimentálisan sírva fakadnának, mintha Oprah egyik show-jában lennének, amelynek címe „A gyilkosságra kijelölt nyomorék kislány és a kedves dilinós, fejbe lőtt pótnagynéni története”. A sírás ugyanis semmiképpen nem illett volna Leilanihoz, legalábbis ő határozottan így gondolta. Ideje, hogy megmutassa Mrs. D-nek a pingvint. A kislány kihalászta sortjának zsebéből, és az asztalra tette a gyertyatartók mellé, amelyek még tegnap estéről maradtak ott. - Azon gondolkodtam, vajon megtenne-e nekem egy szívességet, hogy segít ezt visszajuttatni ahhoz, akit megillet. - Milyen helyes! - Geneva félretette a süteményt, amelyet egyáltalán nem akart megenni. A kezébe vette a kis figurát. - Nagyon szép kis szobor. A két hüvelyk magas, kézzel festett, égetett agyag szobrocska valóban szép volt, és legszívesebben Leilani is megtartotta volna, ha nem ismerte volna származásának hátborzongató történetét. - Egy olyan lányé volt, aki tegnap este meghalt. Geneva tekintete elkomorult. Leilani folytatta: - Tetsynek hívták. A vezetéknevét nem tudom. De azt hiszem, itt lakik valahol a megyében. - Miről beszélsz, kicsim? - Ha holnap vagy vasárnap megveszik az újságot, a halálozási rovatból megtudhatják a vezetéknevét is. - Ugye, most csak ugratsz, Leilani? - Sajnos, nem. Nincs szándékomban. Tetsy gyűjtötte a pingvineket, és ez is az övé volt. Talán Preston megkérdezte, hogy elviheti-e, de az is lehet, hogy nem. Akárhogy volt is, nekem nem kell. - 145 -
Némán nézték egymást. A döbbenettől elapadtak a könnyeik. Geneva megszólalt: - Leilani, nem gondolod, hogy hívnom kéne a rendőrséget? - Semmi értelme. Hatalmas adag digitoxint pumpáltak bele, amely azonnali szívinfarktust okoz. Preston már korábban is folyamodott ehhez a trükkhöz. A digitoxint azonban azonnal kimutatja az autopszia, ezért fontos volt, hogy ne boncolják fel. Azóta valószínűleg már el is hamvasztották. Geneva a pingvinre nézett, majd Leilanira, azután pedig a vaníliás kólára. - Elég bizarr történet. - Ugye? Egyébként, Preston azért adta nekem ezt a szobrocskát, mert Lukipelát juttatta eszébe. Geneva ekkor tőle szokatlan módon, indulatosan megjegyezte: - A rohadt szemét! - Lukipela olyan aranyos kisfiú volt, és ez a szobor is az. Ez is az egyik oldalra dől, mint Luki. De persze egyáltalán nem úgy néz ki, mint a bátyám, mert végül is csak egy pingvin. - Van egy sógornőm, aki Hemetben lakik. Bár e megjegyzésnek látszólag semmi köze nem volt a halott lányhoz vagy a pingvinekhez, Leilani érdeklődve hajolt előre. - Akkor ez most egy igazi sógornő, és nem egy Gwyneth Paltrow, ugye? - Igen, igazi. Clarissának hívják, és nagyon kedves asszony, ha képes vagy elviselni a papagájokat. - Nincs velük semmi bajom. Az övé tud beszélni? - Ó, igen, folyamatosan beszélnek, ugyanis több mint hatvanan vannak. - Háát... jobban szeretem, ha egy embernek egyszerre csak egy madara van. - Szerintem, ha eltűnnél, a rendőrség biztosan itt is körülnézne, de Clarissáról nem tudnának semmit. Leilani úgy tett, mintha elgondolkodna a javaslaton, aztán megszólalt: - A hatvan beszélő papagáj között biztosan akadna egy, amelyik majd beárul minket. - Clarissa azonnal megkedvelne, kicsim. És jól el tudnád foglalni magadat a növények körül. - Miért érzem azt, hogy egy Hitchcock-filmbe csöppentem? És nem csak a madarak miatt. És ha Clarissát lecsuknák emberrablásért, mi történne a papagájokkal? Geneva körülnézett, mintha fel akarná mérni a terepet. - El tudnám őket helyezni ide, azt hiszem. - Te jó ég, ezt feltétlenül videóra kell venni! - Clarissát senki nem fogja börtönbe zárni. Már hatvanhét éves, és kétszázötven fontot nyom, bár alig öt láb magas, ráadásul pedig ott van a golyvája is. Leilani nem tette fel a magától értetődő kérdést. Geneva mégis válaszolt rá. - Ha jobban belegondolok, nem is golyva, hanem egy daganat, de mivel jóindulatú, úgy döntött, nem távolíttatja el. Clarissa nem bízik az orvosokban, és ha ismernéd az előtörténetét, te sem csodálkoznál ezen. Így hát engedi, hogy növekedjen. Ha a testsúlya és a kora nem is okozna gondot, azt biztosan nem vállalnák, hogy betegségével halálra rémítsen minden bebörtönzöttet. Leilani az utolsó cseppet is megitta a vaníliás kólából. - Jól van, szóval, amikor megjelenik a gyászjelentés, kérem, keresse meg Tetsy szüleinek lakcímét, és küldje vissza nekik a pingvint. Nagyon hálás lennék érte. Magam is megtenném, de Preston nem ad pénzt, legalábbis annyit nem, hogy bélyeget vegyek rajta. Mindent megvesz, amit kérek, de úgy gondolja, ha lenne zsebpénzem, azonnal fondorlatos befektetésekbe kezdenék, amíg elég pénzem össze nem gyűlik, hogy egy neves ügyvédet fogadjak. - Van még kóla, kérsz? - Köszönöm. Miután Geneva elkészítette az újabb adag innivalót mindkettejüknek, leült Leilanival szemben. Tekintetében egyre mélyebb aggodalom sötétlett. - Micky majd kitalál valamit. - Nem lesz semmi baj, Gen néni. - 146 -
- Drágám, semmiképpen nem mehetsz el Idahóba. - És mekkora a golyvája? - Át tudsz jönni este vacsorázni? - Hát, persze! Végzet doktor ma nem lesz otthon, nem tudja meg, hogy itt vagyok. Különben biztosan nem engedné meg, de öreg Sinsemilla leginkább csak magával van elfoglalva, és fel sem fog neki tűnni, hogy nem vagyok otthon. - Addigra Micky biztosan kieszel valamit. - Nagyobb, mint egy szilva? - Ma este bekapcsolom a légkondit, hogy tiszta fejjel tudjunk gondolkodni. A kormányzónál bezzeg sosem kapcsolják ki, lefogadom! - Nagyobb, mint egy narancs?
43. fejezet A KÉT TÜNDÖKLŐ SZÉPSÉGŰ HAMUPIPŐKÉNEK semmi szüksége a Tündérkirálynő segítségére, mert ők maguk is csodákra képesek. Nevetésük dallamos, ragadós, és kacajuk hallatán Curtis is elneveti magát, bár tudja, hogy a két nő rajta nevet, a fiú azon félelmén, hogy a két nő talán klónozva van. Természetesen nem azok, hanem egypetéjű ikrek. Akivel kint találkozott, azt Castonának hívják, akit pedig bent látott meg, annak Polluxia a neve. - Hívj Cassnek. - Engem pedig Pollynak. Polly leteszi a nagy kést, amivel az imént zöldséget szeletelt, aztán letérdel a főzőfülke padlójára, és kedveskedő gügyögés kíséretében vadul vakarászni kezdi Old Yeller fülét. A kutya egyetlen pillanat alatt a szívébe fogadja, és lelkesen nyalogatni kezdi a lány kezét. Cass gyengéden Curtis vállára teszi a kezét, és együtt sétálnak át az előtérből a főzőfülkébe. - Az ókori mitológiában - szólal meg Curtis -, Castor és Pollux Léda fiai voltak, a tengerészek és a tengeri utazók védőistenei. Híres harcosok. Ez a rögtönzött kiselőadás meglepi a két nőt. Kíváncsian méregetik a kisfiút. Old Yeller is ráemeli a tekintetét, bár inkább vádlón, mert Polly közben abbahagyta a vakarászást. - És azt próbálják bemesélni nekünk, hogy a gyerekek fele olvasni sem tud, amikor befejezi az iskolát! - jegyzi meg Cass. - De te biztosan imádod a történelmet, ugye? - Az anyám elég jól értett az organikus agytérfogat-növeléshez és az agyból agyba történő adatletöltéshez - magyarázza Curtis. A két nő arcán megjelenő kifejezés arra készteti a fiút, hogy még egyszer alaposabban végiggondolja, amit mondott, hiszen többet árult el magáról és származásáról, mint szándékában állt. A két nő mintha megigézné, mint korábban Donella és Gabby, és e kábultság következtében megered a nyelve. Erőtlen kísérletet tesz, hogy elterelje a figyelmüket arról, ami kicsúszott a száján, ezért ártatlan hazugsággal folytatja: - De volt otthon egy Bibliánk, meg egy vándor könyvárustól vásárolt enciklopédia is. Cass ekkor felvesz egy újságot az étkezősarok asztaláról, és odanyújtja Pollynak. Polly csillogó kék szeme elkerekedik, és Curtisre pillant. - Nem ismertelek fel, drágám. Átadja az újságot Curtisnek, aki három fotót lát a következő fejléc alatt: ÖSSZEFÜGGÉS A VÉRES COLORADÓI GYILKOSSÁGOK ÉS A UTAH-BAN MENEKÜLŐ DROGKERESKEDŐK KÖZÖTT. A képek a Hammond-család tagjait, Mr. és Mrs. Hammondot ábrázolják. Valószínűleg ők azok, akik békésen szunyókáltak hálószobájukban, amikor egy szökevény fiú szégyentelenül pénzt lopott tőlük. A harmadik képen maga Curtis Hammond látható. - Tehát nem haltál meg - mondja Cass. - Nem - feleli Curtis, ami bizonyos fokig valóban igaz. - 147 -
- Megmenekültél. - Még nem egészen. - Kivel vagy itt? - Csak a kutyámmal. Szinte egész Utah-on végigjöttünk. Polly megszólal: - Bármi történt is a családod farmján Coloradóban, annak van valami köze ehhez a felforduláshoz itt? - Igen - bólint Curtis. Castoria és Polluxia egymásra néznek, kapcsolatuk olyan tökéletes, hogy Curtis szinte látja a gondolatok szikrázó nyomát, ahogy áthalad egyikük fejéből a másikéba. A következő kérdés feltevésekor folyton egymás szavába vágnak, de ez mit sem kisebbíti a fiú elképedését: - Nemcsak... - ...egy csomó... - ...őrült kábítószer-kereskedő... - ...van ennek az egésznek a hátterében... - ...ahogyan a kormány állítja... - ...ugye, Curtis? Tekintetét hol az egyik, hol a másik felé fordítja, majd tömören ennyit mond: - Nem. Amikor az ikrek időről időre jelentőségteljes pillantást váltanak, úgy tűnik, nem csupán egyszerű gondolatokat közölnek a másikkal, hanem egyenesen összetett adatokat és véleményt is cserélnek. Az anyaméhben ugyanaz a vér táplálta őket, ugyanaz a hang nyugtatta meg őket altatódalával, ugyanazt az anyai szívet hallották dobogni, és ugyanaz az édesanya nézett a szemükbe, amikor a világra jöttek, tehát nem csoda, hogy e képességet ilyen magas fokra fejlesztették. - Utah-ban... - ...a kormány... - ...valójában el akar tussolni... - ...egy földönkívüliekkel való... - ...találkozást? - Igen - feleli Curtis, mert a lányok ezt a választ várják, és csak akkor fognak hinni neki, ha ezt mondja. Ha hazudik, és azt mondja, hogy nincs szó idegenekről, akkor azonnal tudni fogják, hogy elhallgat valamit, vagy azt fogják hinni, hogy ostoba, és hagyta, hogy a kormány félrevezesse. Vonzódik Casshoz és Pollyhoz; kedveli őket, mert Curtis Hammond génjei biztosítják számára, hogy szeresse őket, és mert mindketten kedvesek és megértőek, ráadásul gyönyörű szépek is, és pont ez az, ami legelőször megfogta bennük. Nem szeretné, ha azt gondolnák róla, hogy ostoba, vagy szándékosan hazudik. - Igen, idegenek vannak ott. Cass Pollyra néz, Polly pedig Cassre, kék szemük jelzi, hogy pontosan olvasnak egymás gondolataiban. Aztán Polly így szól: - És a családod hol van? - Meghaltak. - Tekintetét elhomályosítja a bűntudat és a fájdalom. Tudja, hogy előbb vagy utóbb úgyis kénytelen lett volna megállni valahol, ha nem a Hammond-farmon, akkor valahol másutt, hogy ruhát keressen, valamint pénzt és megfelelő személyiséget magának. De ha akkor tudja, milyen közel járnak hozzá az üldözői, nem a Hammond-családot választotta volna. - Meghaltak. Az újságok igazat mondanak. Könnyei láttán a nővérek azonnal odasietnek hozzá, ölelgetik, puszilgatják, és próbálják megvigasztalni. Örül együttérzésüknek és a majdnem anyai szeretetnek. Ezután Curtist szinte észrevétlenül az étkezősarokhoz irányítják. Mintha egyenesen az égből landolna, csodálatos frissítő kerül az asztalra, tejeskávé, amelynek a tetején vaníliafagylalt-gombócok lebegnek. Old Yellerről sem felejtkeznek el. Ő egy nagy tányér, kockára vágott csirkehúst kap, és egy edényben jeges vizet. Miután villámgyorsan eltűnteti a csirkehúst a tányérról, őszinte lelkesedéssel kezdi nyalogatni és ropogtatni a vízben úszó jégdarabokat. Cass és Polly Curtisszel szemben üldögél az asztal túlsó felén. Olyanok, mint két tojás. Négy ezüst fülbevaló, négy ezüstös-türkiz árnyalatú nyaklánc csillogása, négy ezüst karkötő villanása - és két pár mell, amely bizonyára a Curtis iránti együttérzéstől és aggodalomtól duzzad. Az asztalra korábban kártyalapokat terítettek, amelyeket Polly most összeszed, s közben így szól: - A világért sem szeretnélek még jobban elkeseríteni, drágaságom, de ahhoz, hogy segíthes- 148 -
sünk, ismernünk kell a helyzetet. Egy elterelő hadműveletben ölték meg a szüleidet, mert túl sokat láttak? - Igen, asszonyom. Valami olyasmi. - És valószínűleg te is sok mindent láttál. - Igen, asszonyom, azt hiszem. - Kérlek, szólíts Pollynak, de sose kérdezd, hogy kérek-e sós kekszet! - Rendben, asszo..., Polly. De én szeretem a sós kekszet, ezért szívesen megeszem, ha nem kéred. Ahogy Curtis hangosan szürcsöli a tejeskávét, és az olvadó fagylaltot eszegeti a tetejéről, Cass előrehajol, és vészjóslóan suttogja: - Láttad az idegenek űrhajóját is, Curtis? A fiú megnyalja az ajkát, és ő is suttog. - Nem is egyet, asszonyom. - Szólíts, Cassnek - suttogja a nő, és beszélgetésük állandó suttogássá változik. - A Castoria túlságosan úgy hangzik, mintha valami gyógyszer lenne. - Nekem tetszik a Cass. - Én hívhatlak Curtisnek? - Hát persze. Végül is az vagyok... az a nevem. - Tehát nemcsak egy idegen űrhajót láttál. És földönkívüliek is voltak ott? - Sokan. A nőt egészen felvillanyozza az információ, még közelebb hajol a fiúhoz, és még sürgetőbb suttogással kérdezi: - Megláttad az idegeneket, és ezért a kormány el akar hallgattatni, meg akar ölni. Curtist tökéletesen lenyűgözi a nő tengerkék szemében vibráló gyermekes izgalom, ezért nem akarja kiábrándítani. A tejeskávé fölé hajol, orra szinte hozzáért Casséhez, és halkan így szól: - A kormány valószínűleg bezárna valahová, hogy tanulmányozhassanak, ami talán még a gyilkosságnál is rosszabb. - Mert kapcsolatba kerültél az idegenekkel? - Valahogy úgy. Polly arcán, aki nem hajolt az asztal fölé, és nem suttog, egyre aggodalmasabb kifejezés jelenik meg. Mintha egyetlen mozdulattal el akarná szakítani a húga és Curtis között kialakult kapcsolatot, megszólal: - Curtis, a szüleid is találkoztak az idegenekkel? Bár a fiú még mindig Cass felé hajol, szemét Pollyra emeli, és normális hangerővel válaszol a kérdésére: - Igen. - Harmadik típusú találkozás volt? - suttogja Cass. - A legrosszabb típusú - suttogja a fiú. Polly ismét közbeszól: - Vajon a kormány miért nem akarta őket is tanulmányozni, ahogyan téged? Miért ölték meg őket? - Nem a kormány ölte meg őket - válaszolja Curtis. - Hanem kicsodák? - suttogja Cass. - A földönkívüliek - sziszegi Curtis. - Az idegenek öltek meg mindenkit a házban. Cass szeme elkerekedik döbbenettől, és kékebben csillog, mint a tavaszi égbolt. Elakad a lélegzete. Csak egy idő múlva képes újra megszólalni. - Szóval... nem békés szándékkal jöttek az emberekhez? - Vannak köztük rendesek, de sok a mihaszna gonosztevő is. - És még mindig üldöznek, ugye, Curtis? - kérdezi Polly. - Coloradótól egész Utah-ig - ismeri be Curtis. - Az FBI és ők is. De már egyre jobban tájékozódom, és észreveszem őket. - Szegény gyermek - suttogja Cass. - Teljesen egyedül kell menekülnöd. - Velem van a kutyám. Polly feláll. - 149 -
- Most már mi is veled vagyunk. Gyerünk, Cass, szedjük a sátorfánkat, és azonnal induljunk. - De még nem hallottuk a teljes történetet! - tiltakozik Cass. - Az idegenekről, meg a rémisztő üldözőkről. - Közelebb hajol Curtishez, és ismét suttogni kezd: - Mindenféle rémisztő történeteid vannak, ugye? - Igen, akadnak - erősíti meg a fiú, amikor látja a gyönyörű szemekben az izgalom örömét. Polly azonban rendíthetetlen. - Most is üldözik, mindenhol az egész államban. Szerintem, hamarosan ide is elérnek. Indulnunk kell! - Ő az idősebb kettőnk közül - suttogja Cass komolyan. - Hallgatnunk kell rá, különben megnézhetjük magunkat. - Nem vagyok idősebb - szól közbe Polly. - Csupán gyakorlatias vagyok. Curtis, amíg előkészítjük a buszt az induláshoz, te nyugodtan zuhanyozz le. A ruháidat majd kimossuk. Nem szívesen hoz bajt a nővérekre, de három okból kifolyólag mégis elfogadja vendégszeretetüket. Először, mert a mozgás zűrzavart okoz, s így ellenségei nehezebben találnak rá. Másodszor, a szélvédő üvegén kívül a lakókocsi teljesen zárt, zártabb, mint a legtöbb hasonló lakóbusz; ablakai kicsik, és a vastag fémborítás elrejti különleges energiasugarait. Harmadszor pedig, már legalább két napja Curtis Hammond, és minél jobban belesimul új életébe, annál nehezebben találják meg, s így talán a nővéreket sem sodorja nagyobb veszélybe. - A kutyám is szeretne zuhanyozni. - Majd később alaposan lecsutakolom - ígéri meg Polly. A főzőfülke melletti jobb oldali ajtó nyílik a mosdóba, amely nincs egybeépítve a fürdőszobával. Balra pedig egy szárítós mosógépet építettek be. Egyenesen előre található a fürdőszoba ajtaja. A hálószoba is a fürdőn át érhető el. Old Yeller Polly mögött marad, Cass pedig megmutatja Curtisnek, hogyan működik a zuhany. Felbont egy új szappant, és tiszta törölközőket vesz elő. - Ha levetkőztél, csak tedd a ruháidat az ajtó elé, és kimosom. - Igazán nagyon kedves, asszony... azaz Cass. - Kicsim, ne csacsiskodj. Végre elhoztad nekünk, amire vágytunk! Szeretjük a kalandot, te pedig igazi idegeneket láttál! Hogy felcsillant a szeme, amikor a kaland és az idegenek szavakat kiejtette! Az arca izgatottan sugárzik. Szinte beleremeg a várakozásba. Mikor végre egyedül marad, Curtis kipakolja zsebéből a kincseit, a pénzt pedig az öltözőasztalra teszi. Elhúzza a fürdőszoba ajtaját, és kirakja a ruhákat az ajtó elé, majd határozott mozdulattal visszazárja. A tükörbe nézve egy vörös színű arc tekint vissza rá, olyan sötétpiros árnyalatú, amilyet még sosem tapasztalt másokon, és ezt látván, hirtelen felötlik benne a kérdés, hogy vajon teljesen ura-e önmagának. Ilyen erőteljes vörösödés egészen biztosan túlzás az ember fiziológiai működésében. Úgy néz ki, mint egy főtt rák és fél, hogy aki így látja, azonnal gyanakodni kezd majd, hogy nem az, akinek mondja magát. Egyébként is olyan szégyenlősnek látszik, hogy az arckifejezése önmagában is elég lenne, hogy a rendőrség gyanút fogjon, és az esküdtek is hajlanának arra, hogy azonnal elítéljék. A szíve erősen és gyorsan ver, és mindhiába próbálja megnyugtatni magát. Belép a zuhany alá, mielőtt megnyitná a csapot, holott Cass épp az ellenkezőjét magyarázta neki. Amikor megengedi a vizet, olyan forró víz zúdul a testére, hogy fájdalmában felkiált, majd igyekszik megnyugtatni magát, de tévedésből még forróbbra állítja a csapot, azután túl hidegre, és így Curtis a jéghideg vízpermet alatt álldogál. Tetőtől talpig rákvörös a teste, fogai pedig annyira vacognak, hogy egy diót is összeroppantanának. Egyetlen tiszta gondolata marad: kész csoda, hogy mindeddig sikerült életben maradnia. Eszébe jut, hogy Cass megkérte, próbáljon gyorsan zuhanyozni, mert a lakóbusz nincs közművekre kapcsolva, ezért saját akkumulátorról működik, és a rendszer a jármű tartályaiban tárolja a szennyvizet. Mivel nem volt elképzelése arról, mit is jelent pontosan az, hogy gyors, biztos benne, hogy már így is több vizet használt el, mint kellett volna. Így hát gyorsan beszappanozza magát, majd lemossa a habot, de ekkor eszébe jut a haja, sampont önt a kezébe egy üvegből. Rájön, hogy ez is - 150 -
több lett a kelleténél, és ott áll a zuhany alatt tetőtől-talpig habban, és egyre nő a veszély, hogy a zuhanytálca lefolyójából mindjárt visszafelé jön az egész trutymó. Hogy gyorsabban lemossa magáról a habot, ismét hidegre állítja a csapot, és mire végül sikerül elzárnia a zuhanyt, ismét eszelősen vacog, szája széle pedig lila a hidegtől. Biztos benne, hogy teljesen teletöltötte a lakóbusz víztartályát, amitől a jármű hamarosan kibillen egyensúlyából, talán föl is borul, és még emberéletben is kárt tehet. Kilép a zuhanyból, a szőnyegen fürgén dörzsölni kezdi magát, és rájön, hogy a személyi higiéné szorosan összefügg a társasági érintkezéssel. Az eltelt időszak bebizonyította, hogy nem valami híres beszélgető partner. Mosakodás nélkül nem élhet, mert ha piszkos és büdös, senki sem áll szóba vele. Túl az aggodalmain és a megpróbáltatásokon, egyfolytában zavarban van attól, hogy meztelenül látja magát a nővérek fürdőszobájában, és csak most döbben rá, hogy egy ideig ez a fürdőlepedő lesz az egyetlen ruhadarabja, hiszen mindenét kimosták. Visszafordul a tükör felé, és aggódva vizsgálja, hogy arca még mindig olyan lángoló vörös-e, ám váratlanul valami ennél sokkal rosszabbat vesz észre a tükörképén. Nem úgy néz ki, ahogy Curtis Hammondnak kéne. - Te jóságos atyaúristen! Ijedtében elejti a törölközőt. Pontosabban szólva, tulajdonképpen ő Curtis Hammond, de mégsem egészen. Legalábbis nem elég meggyőző ahhoz, hogy a környezete embernek tartsa. Ó, Istenem! A tükörben látott arc nem visszataszító, de idegenebb, mint bármely arc egy vásári forgatagban. Coloradóban, a farmházban, túl a hálószoba ajtaján, amelyen volt egy tábla: CSILLAGHAJÓ PARANCSNOKI HÍD, az árva fiú talált egy használt ragtapaszt, amelyet a szoba tulajdonosa az éjjeli lámpa mellett felejtett, és a rászáradt vér tökéletes lehetőséget nyújtott neki, hogy felöltse az álcát. Amikor megérintette a vért, magába szívta, és Curtis Hammond DNS-ei azonnal hozzáadódtak saját sejtállományához. Míg az eredeti Curtis békés álmát aludta, névrokona kisurrant a hálószoba ablakán a tornác tetejére, hogy végül a hosszú út után Castoria és Polluxia fürdőjében landoljon. Az új, Curtis Hammond-lét - illetve bárki másnak a bőrében lenni - folyamatos biológiai feszültséget igényel, s ez olyan egyedi energialenyomatot hoz létre, amely azonnal észrevehetővé teszi őt azok számára, akik megfelelő letapogató technológiával rendelkeznek. Curtis azonban napról napra, egyre jobban hozzászokik új személyiségéhez, egyre könnyebb számára fenntartani a megszerzett fizikai létformát, és néhány hét vagy hónap múlva az őt körülvevő energiamező már szinte teljesen láthatatlan lesz, s nem lesznek képesek megkülönböztetni az általa választott populáció tagjaitól. Az ő esetében e populáció az emberiség. Közelebb lép a tükörhöz, és erősen kívánja, hogy Curtis Hammond legyen, nem csupán a tükör által megmutatott állapotban, hanem minden porcikájában. Arckifejezésében számos jelentős változást észlel, a hús azonban ellenáll az utasításnak. Egy ilyen baklövés katasztrofális lehet. Ha Cass és Polly ebben az állapotban látnak meg, azonnal rájönnének, hogy ő nem is Curtis Hammond, és nem is e bolygó szülötte. Azután pedig rögtön búcsút kéne mondania a két testvérnek és a vaníliafagylaltos tejeskávénak is. Ha szerencséje van, talán sosem lesz belőle olyan varrott képű, brutális jelenség, aki Frankenstein laboratóriumából megszökött, és a falubeliek fáklyákkal a kezükben kergették, mert nem tudták elfogadni az új élet kreatív létrehozójának találmányát. Nem tudta elképzelni, hogy Cass vagy Polly valaha is fáklyával üldözőbe venné, és ordítozva a vérét követelné, de helyettük biztosan lennének mások, akik szívesen az üldözők közé állnak. Ha új személyiségének fenntartásába a legkisebb hiba csúszik, ha egyetlen pillanatra is öszszeomlik e képessége, visszatér az eredeti biológiai állapot, és újra láthatóvá lesz az egyedi energiamező, amely csupán ellenségei számára felismerhető, akik valószínűleg látták is, amikor még Coloradóban Curtis Hammonddá változott. Ha ez bekövetkezne, az olyan lenne, mintha visszaállítaná az idő kerekét; támadhatóvá válna, gonosz üldözői számára. Aggódva szemléli magát a tükörben, ahogy Curtis Hammond helyes vonásai fokozatosan kezdenek visszatérni az arcára. - 151 -
Az édesanyja mindig azt mondogatta neki, hogy az új személyazonosság sikeres fenntartásának a nyitja a magabiztosság. A félénkség és az önmagunkban való kételkedés azonban rombolja az álcát. Ekkor eszébe jut, milyen rémülten inalt el Gabby a Mercury Mountaineerből. A rejtély hirtelen megoldódott. Amint a sóval borított vidéken vágtattak keresztül, és Curtis képtelen volt megnyugtatni az egyre jobban megsértődő és hangosan handabandázó gondnokot, a fiú valószínűleg átmeneti önbizalmi válságot élt át, és néhány pillanatra talán kevésbé tűnt Curtis Hammondnak, mint kellett volna. A fizikai veszély, legalábbis úgy tűnik, nem lendíti ki lelki nyugalmából. Az átélt kalandok során mindvégig biztonságban érezte magát új bőrében, tehát még nagy veszélyben is képes az öntudatos Curtis maradni. Mindennek ellenére most mégis rettegett attól, hogy emberek közé kell mennie. Hiszen egy egyszerű zuhanyozás - igaz, hogy közben adódtak kisebb komplikációk - is képes volt újra összezavarni a tökéletes Curtis-képet. Hatalmas elszántsággal arra összpontosít, hogy ő az alakváltoztatás világbajnoka: fizikailag agilis, csodálatraméltó határozottság jellemzi, és rettenthetetlen bátorsággal igyekszik céljait megvalósítani - bár egyelőre hiányzik belőle a képesség, hogy szórakoztató legyen. Rendben van. Jól van. Most már újra a régi Curtis Hammond. Gyorsan megtörölközik, és alaposan megszemléli testét, hogy talál-e még valami tökéletlenséget rajta, de egyet sem lát. A strandtörölközőt úgy köti magára, mint egy szárongot, de elég furcsán érzi benne magát. Amíg ruhái meg nem száradnak, Cass-szel és Pollyval kell maradnia. De amint újra felöltözhet, el kell tűnnie Old Yellerrel együtt. Most, hogy könnyen megtalálhatják családjának gyilkosai sőt akár az FBI is, ha rendelkeznek a megfelelő kereső műszerekkel -, nincs joga, hogy veszélybe sodorja az ikreket. Nem szabad, hogy bárki is meghaljon, csak azért, mert egy rossz időpontban véletlenül keresztezzék egymás útját. A vadászok azonban biztosan követik. Fegyvereik vannak. Dühösek és mindenre elszántak.
44. fejezet A NAP TÚLÓRÁZNI LÁTSZOTT, és a hosszú, nyári délutánon még akkor is beragyogott mindent, amikor hűvösebb időszakban a denevérek már megkezdték volna éjszakai portyázásukat. Hat órakor az égbolt még mindig izzott, Dél-Kalifornia sütkérezhetett a napfényben. Gen néni, az anyagi csődöt megkockáztatva, huszonhét fokra állította be a termosztátot, ami legfeljebb a pokolban számít hűvösnek. A szobákban uralkodó tikkasztó hőséghez képest azonban a konyhában egészen kellemes idő volt. Amíg Micky előkészített egy kancsó barackos jeges teát, és megterítette az asztalt a vacsorához, mesélt Genevának Preston Maddocról, a bioetikáról, a gyógyírként alkalmazott, a szánalomból elkövetett gyilkosságokról, és egyéb borzalmakról, amelyeket a boldogság fokozása érdekében, sőt környezetvédelmi megfontolásból követnek el. - Még jó, hogy tizennyolc évvel ezelőtt lőttek fejbe. Manapság feküdhetnék egy földalatti üregben környezetvédelmi okokból. - Vagy esetleg kivennék a testrészeidet, lámpaernyőt csinálnának a bőrödből, a maradványaidat pedig odalöknék a vadállatoknak, hogy a föld ne szennyeződjön tovább a hagyományos temetés következtében. Kérsz egy kis teát? Amikor Leilani negyed hétkor még nem érkezett meg, Micky meg volt róla győződve, hogy valami baj van, de Geneva türelemre intette. Aztán fél hétkor már Geneva is aggódni kezdett, ezért Micky néhány csokoládés-mandulás süteményt - amelyben mandula helyett pekándió volt - tett egy tányérra, hogy a megfelelő indokkal átmehessen Maddocékhoz. Az ég alja vörös kemenceként izzott. A hosszú, forró nap végén a hőség olyan intenzíven csapódott ki a földből, mintha holt lelkek próbáltak volna elmenekülni a kárhozat kapuján keresztül. A telkek közötti düledező kerítés közelében, Geneva zöld pázsitján feküdt a fakó barna matrac, amely Sinsemilla táncparkettjéül szolgált. Micky idegszálai megfeszültek, ahogyan közeledett a - 152 -
pillanat, hogy végre szemtől szembe találkozzon a holdfény-táncossal vagy a filozofikus gyilkossal. Valójában egyáltalán nem számított rá, hogy találkozik Preston Maddockal. Leilani azt mondta Gen néninek, hogy Dr. Végzet egész este távol lesz. A függönyök be voltak húzva, az ablakok pedig visszatükrözték a lemenő nap vészjóslóan csillogó tekintetét. A betonlépcsőn állva, Micky bekopogott, majd várt egy kicsit, és már éppen emelte a kezét, hogy újra kopogjon, mikor az ajtógomb hirtelen recsegve elfordult, és kinyílt az ajtó. Mindkét kezével megmarkolta a tányért. Preston Maddoc állt előtte személyesen. Mosolygott, és alig lehetett ráismerni, félhosszú haja ugyanis le volt vágva. Most egészen rövid, punkos frizurát viselt, amely azonban egyáltalán nem kölcsönzött neki agresszív külsőt, ahogyan az ember várná, hanem inkább csak egy kissé bohókásra változtatta. A bajuszát is leborotválta. - Segíthetek valamiben? - kérdezte kedvesen. - Ööö... Jó napot, itt lakunk a szomszédban. Én és Gen néni. Geneva. Geneva Davis. Én pedig Micky Bellsong vagyok. Csak azért jöttem, hogy üdvözöljem önöket a szomszédságban, és hozzak egy kis házi készítésű süteményt. - Ó, ez igazán kedves öntől - mondta, ahogy átvette a tányért. - Igazán jó illata van! Anyám, isten nyugosztalja, annyi változatát ismerte a pekándiós süteményeknek, hogy el sem tudja képzelni. A lánykori neve Hickory volt, így minden érdekelte a fákkal kapcsolatban. Tudja, a pekándió a hikori egyik fajtája. Micky nem volt felkészülve erre a barátságos és közvetlen fogadtatásra. A férfi csendes magabiztosságában volt valami melegség, ami lenyűgözte a nőt. Tehát ez a hang és ez a kellemes külső tette a férfit a halál oly megnyerő ügynökévé! Már Micky is értette, hogyan képes ez az ember sikeresen megidealizálni a legaljasabb kegyetlenségeket is, vonzóvá tenni a szörnyűségeket, és látta, hogyan hálózza be a jó szándékú embereket, és teszi őket saját hitének védelmezőivé. Érezte, miért tapsolnak neki, és hallgatják élvezettel a halált hozó penge csengését, amikor a nyaktiló alázuhan. - Jordan Banks vagyok - hazudta a férfi, ahogyan Leilani előre megmondta. - Mindenki Jorrynak szólít. Maddoc kézfogásra nyújtotta kezét, s a szorítás alatt Micky összegörnyedt. Úgy jött ide, hogy tudta, nem említheti meg, hogy Leilani nem jött át vacsorára. Nem lenne szerencsés, ha kiderülne, hogy a kislány már összebarátkozott a szomszédokkal. Micky azonban remélte, hogy láthatja Leilanit, és valamilyen módon a tudtára adhatja, hogy addig ma nem fekszik le, amíg a kislány ki nem oson egy röpke találkozás erejéig, miután Maddoc és Sinsemilla lefeküdtek. - Bocsásson meg, hogy ilyen neveletlenül viselkedem, és nem hívom beljebb - mentegetőzött Maddoc. - Igazán szívesen invitálnám, de a feleségemnek szörnyen fáj a feje, és a legcsekélyebb zaj is rontana az állapotán. Amikor migrénje van, mindannyian suttogunk, és lábujjhegyen járunk, hogy még a padló se recsegjen. - Ó, ne is törődjön vele. Megértem. Csupán be akartam köszönni, hogy üdvözöljem önöket. Remélem hamarosan jobban lesz a kedves felesége. - Ilyenkor sajnos enni sem tud, de majd amikor elmúlik a migrén, farkaséhes lesz. Biztosan ízleni fog neki a sütemény. Igazán nagyon kedves. Viszontlátásra. Micky lehátrált a lépcsőn, miután az ajtó becsukódott, tétován megállt egy pillanatra a megsárgult füvön, és azon gondolkodott, milyen újabb trükköt eszelhetne ki, hogy Leilanival tudassa, itt járt. Aztán mégis elindult, mert tartott tőle, hogy Maddoc esetleg figyeli valamelyik ablakból. Hazafelé menet Maddoc negédes szavai jártak az eszében: Anyám, isten nyugosztalja, annyi változatát ismerte a pekándiós süteményeknek, hogy el sem tudja képzelni. Milyen finoman ejtette ki az isten nyugosztalja szavakat, milyen természetesen és meggyőzően hangzottak a szájából, ahhoz képest, hogy a férfi semmilyen istenben, sem a lélek létezésében nem hisz. Geneva egy pohár jeges teát szorongatva várta őt a konyhaasztalnál. Micky leült, töltött magának is teát, és elmesélte Genevának, mi történt. - Leilani nem fog átjönni vacsorázni, de biztos vagyok benne, hogy meglátogat, amikor azok ketten már alszanak. Várni fogok rá, nem számít, milyen későn jön. - 153 -
- Arra gondoltam... mi lenne, ha Clarissával maradna egy ideig? - ajánlotta Gen néni. - És a papagájok? - Jobb, mint ha krokodilok lennének. - Ha sikerül valami adatot találnom a nyilvántartásban Maddoc házasságáról, talán rá tudok venni egy újságírót, hogy kicsit szaglássza körül. Igaz, hogy négy éve nagyon észrevétlenül igyekszik élni, de a sajtót attól még érdekelheti. Ez a rejtély talán felkeltheti az érdeklődésüket. Miért kell egy házasságot titokban tartani? Vagy talán a házasság miatt vonult vissza a nyilvánosságtól? - Sinsemilla már önmagában is elég egy médiabotrány kirobbanásához - jegyezte meg Geneva. - Ha a sajtó egy kicsit rászáll, valaki csak előkerül, aki tud Lukipela létezéséről. A fiút nem lehetett egész életében rejtegetni. Igaz, hogy az őrült anyjuk sosem tudott egy helyen hosszabb ideig megmaradni, de nem egykönnyen feledhető jelenség. Valószínűleg még azok is emlékeznek rá, akik csak rövid ideig, futólag ismerték. Valaki Lukira is emlékezni fog, akkor pedig Maddocnak magyarázatot kell adnia a fiú hollétéről. - Hogyan akarod megtalálni a házasság dokumentumait? - Épp ezen töröm a fejem. - És ha a sok újságíró netán tiszteli Maddocot, és úgy csinálnak majd, mintha csak neked lenne valami bajod vele? Mint az a Bronson nevű nő a gyermekvédelemnél? - Valószínűleg így lesz, mert többnyire jó a sajtója. Az újságíró azonban nagyon is kíváncsi fajta, nem? És végül is ez a dolguk. Csak szagot kell kapniuk, hogy itt lehet valamit keresni... - Látom, úgy döntöttél, adsz nekik egy kis munkát. Micky kezébe vette a pingvinszobrocskát, amiről Gen néni korábban mesélt neki. - Nem fogom hagyni, hogy bántsa Leilanit! Nem engedem! - Még sosem láttalak ilyennek, kisegér. Micky tekintete találkozott Geneváéval. - Milyennek? - Ilyen elszántnak. - Nemcsak Leilani élete forog veszélyben, Gen néni, hanem az enyém is. - Tudom.
45. fejezet POLLY POKOLI IRAMBAN VEZET, az ölében egy nyitott doboz sajtos pattogatott kukorica, a kényelmes vezetőülés beépített pohártartójában pedig egy doboz hideg sör. Mozgó járműben nem lehet alkoholtartalmú italt tárolni nyitott üvegben, jutott eszébe Curtisnek az újabb rendszabály, de mégsem említette meg Pollynak. Nem akarta újból elkövetni azt a hibát, amit Gabbyval, aki vérig sértődött, amikor Curtis emlékeztette, hogy a biztonsági öv használatát törvény írja elő. Még nem tudják, mi is az úticéljuk valójában, sőt arra sincs tervük, hogyan szolgáltassanak igazságot a Hammond-családnak. Fogalmuk sincs, milyen jövő vár Curtisre, vagy kivel fog élni. Amíg a helyzet ki nem kristályosodik, van idejük gondolkozni, az ikrek egyetlen célja pedig most az, hogy megóvják Curtis életét. Curtis semmi aggasztót nem talál ebben a helyzetben. A rugalmasság a szökevény legnagyobb erőssége, és az a szökevény, akinek komoly tervei vannak, könnyen önmaga áldozatává válhat. Ez is Anya bölcsessége. Különben is nemsokára elhagyja a lányokat, így teljesen értelmetlen lenne hosszabb időre előre tervezni bármit is. Polly gyorsan vezet. A Fleetwood vágtat a prérin keresztül, mint egy atommeghajtású harci jármű egy közepes gravitációjú holdon. A lakótérben Cass egy kanapén pihen, amely a lakókocsi ajtajának háttal áll, közvetlenül a vezetőülés mögött. A kutya mellette fekszik, állát a lány combján nyugtatva, és élvezi, hogy a lány folyamatosan vakargatja fejét. A lányok unszolására Curtis előreül az utasülésre, amely szintén különleges felszereltséggel büszkélkedhet, mert el lehet fordulni vele a sofőr felé, sőt a lakóteret is megszemlélheti, így Curtis mindkét útitársát láthatja. - 154 -
Bár csak a „szárong” van rajta, Curtis egy cseppet sincs zavarban. Úgy érzi magát, mintha Polinéziában lenne, ahogy Bing Crosby is az Út Báliba című filmben. A kókuszszeletek, a tál egzotikus gyümölcs vagy a különleges fűszeres páclében érlelt vaddisznóhús helyett azonban csak pattogatott kukoricát és narancs-dzsúszt kapott, holott sört kért. Ami még ennél jobb, hogy a Spelkenfelter-lányok, Castoria és Polluxia társaságában lehet. A lányok élete, amennyire belelát, semmilyen filmbéli vagy könyvben olvasott élményhez nem hasonlítható. A lányok Indiana állam egy idilli kisvárosában születtek, és nőttek fel, amit Polly csak „unalmas tégla-és deszkahalom”-nak nevez. Cass szerint a legizgalmasabb időtöltésük az volt, hogy a legelő teheneket, a csipegető csirkéket és a szundikáló disznókat bámulták. Curtis e három tevékenység közül kettőben semmi szórakoztatót nem talál. A lányok édesapja, Sidney Spelkenfelter, egy magánfőiskolán a görög és római történelem professzora, felesége, Imogene, pedig művészettörténetet tanít. Sidney és Imogene mindketten kedves és szerető szülők, de ahogy Cass mondja, „olyan naivak, mint az aranyhalak, akik azt gondolják, hogy a világ csak az akvárium faláig tart”. Mivel mind Sidney, mind Imogene szülei értelmiségiek voltak, mindketten bizonyos szempontból burokban nőttek fel, és úgy próbálták másoknak átadni ismereteiket az élet dolgairól, hogy abból ők közvetlenül vajmi keveset tapasztaltak. Bár a két lány kiemelkedően jó teljesítményt nyújtott a középiskolában, Cass és Polly mégsem jelentkezett főiskolára, hanem ehelyett Las Vegasba szöktek. Alig egy hónapon belül egy tollas-flitteres revü vezető táncosai lettek egy jónevű hotelben. A zsonglőrködés és a légtorna iránt érzett csillapíthatatlan érdeklődésüknek köszönhetően egy éven belül Las Vegas csillagai közé emelkedtek, és felléptek egy tízmillió dolláros látványos musicalben, amely a földönkívüliekkel létesített kapcsolatról szólt. Idegen istennőket alakítottak, akiknek az volt a legfőbb céljuk, hogy minden földi férfit a hódolójukká és szeretőjükké tegyenek. - Akkor kezdtünk el érdeklődni az ufók iránt - közölte Cass. - A nyitószámban - emlékszik vissza Polly - egy neoncsövekből épített lépcsőn kellett lesétálnunk egy hatalmas repülő csészealjból. Fantasztikus volt. - Nem kellett végig meztelenül játszanunk - mondja Cass -, de persze a csészealjból ruha nélkül jöttünk ki... - Mint valami idegen szerelemistennők... - kuncognak. Curtis is nevet, mert el van bűvölve a lányok iróniájától, és ahogy magukon képesek nevetni. - Az első kilenc perc után - folytatja Cass - aztán sok dögös jelmezt viseltünk, amely jobban illett a zsonglőrködéshez és az akrobatikus mutatványokhoz. - Aztán az utolsó számban megint meztelenek voltunk - meséli Polly -, csak egy tollas fejdísz, egy fiitteres tanga és a tűsarkú bokapántos szandál volt a kosztümünk. A producer állította, hogy ilyen a 'valódi' szerelemistennők ruhája is. - Mondd csak, Curtis, láttál már valaha földön kívüli szerelemistennőt aranyló tolldíszben és tűsarkú bokapántos szandálban? - kérdezi Cass. - Nem - válaszolja őszintén. - Hát szerintünk sem ilyen idétlenül néz ki egy földön túli szerelemistennő. Mondd meg őszintén, hány idegen szerelemistennőt láttál már tollas fejdíszben? - Egyet sem. - Az igazat megvallva, meg lehet érteni a producer érveit is - mondja Polly - Végül is, láttál már földön kívüli szerelemistennőt egyáltalán?! - Csak kettőt - ismeri el Curtis -, de egyikőjük sem volt zsonglőr. Az ikrek valamiért ezt a megjegyzést is felettébb mulatságosnak találják. - De az egyikről elmondhatom, hogy értett valamelyest az akrobatikához - magyarázza Curtis -, mert egészen hátra tudott hajolni, hogy megnyalja a sarkát. De ne valami erotikus dologra gondoljatok - igyekszik Curtis tisztázni. - Csak azért hajolt hátra, amiért a csörgőkígyó összetekeredik. Ebből a helyzetből legalább húszlábnyit tud ugrani, hogy állkapcsával elkapja a fejedet. - Ezt próbáld meg egy Vegas-i musicalben bemutatni! - ajánlja Cass, és együtt nevet a testvérével. - Háát én nem túl sokat tudok a Las Vegas-i show-król - mondja Curtis -, de azt a részt, amikor a tojásait egy levágott fejbe rakja valószínűleg ki kellene hagyni. - 155 -
A fuldokló nevetés közben Polly ennyit mond: - Nem kell kihagyni, ha elég csillogással jár, édesem! - Tök jó fej vagy, Curtis Hammond. Curtis lassan maga is elhiszi, hogy okosabb, mint gondolta. Talán fejlődik a kapcsolatfelvételi készsége is. Északnyugat felé száguldanak, a kétsávnyi aszfalt a végtelenbe nyúlik, és éppolyan gyönyörű és titokzatos látványt nyújt, mint a klasszikus amerikai filmekben. Száguldanak a lenyugvó nap felé, ami az egész prérit vöröses-arany színben csillogó üveggé változtatja. Miközben a Fleetwood erős motorja megnyugtatóan dorombol, Curtis úgy érzi, hogy ő a legszerencsésebb fiú a világon, hiszen a mesés szépségű Castoria és a szintén mesés szépségű Polluxia, valamint az isteni tehetséggel megáldott Old Yeller társaságában lehet, sajtos pattogatott kukoricát majszol, narancsdzsúszt iszik, lezuhanyozott, és biológiai identitásának teljes tudatában, már sokkal magabiztosabbnak érzi magát, mint korábban bármikor. Amikor Cass felkel, hogy kivegye Curtis ruháit a szárítóból, a kutya vele megy, Curtis pedig menetirányba fordítja az ülését. Erőt merít Polly határozott, gyakorlott vezetési stílusából. Egy ideig az autóról beszélgetnek. A lány olyan szeretettel beszél a hatalmas járműről, ahogyan fiatal srácok szoktak bevetésre kész fegyverükről a filmekben. Curtis meglepetten hallja, hogy ez az egyedi változat hétszázezer dollárba került, de amikor ebből azt a következtetést vonja le, hogy az ikrek vagyona a vegas-i sikerekből származik, Polly azonnal eloszlatja a félreértést. A lányok a Flackberg-fivérekkel kötött esküvő után váltak anyagilag függetlenné, de nem igazán gazdagok. - De ez egy szomorú történet, öcsi, és most túl jó kedvem van ahhoz, hogy elmeséljem. A kiváló műszaki érzékkel megáldott Pollynak és Cassnek remekül megfelel az utazó életmód, amely életük jelenlegi szakaszában a legfontosabb szerepet tölti be. Nem okoz gondot, ha valami eltörik vagy elöregszik, mert a lányok azonnal kicserélik, megjavítják, mivel mindig fel vannak szerelve a szükséges tartalék alkatrészekkel és szerszámokkal. - Nincs is annál jobb - mondja Polly -, amikor az ember csupa kosz, olaj, ragacs és izzadság, de sikerül a saját kezével megjavítani valamit. Ahogy Castoriát és Polluxiát elképzeli, amint nyakig belemerülnek a motorjavításba, hirtelen furcsa érzés fogja el, és maga Curtis is meglepődik intenzitásán. Különös. Old Yeller társaságában Cass visszatér a hírrel, hogy befejezte Curtis ruháinak vasalását. Miközben Curtis a fürdőszobába megy, hogy a törölközőt rendes ruháira cserélje, úrrá lesz rajta a szomorúság, hogy a Spelkenfelter ikrekkel töltött órák lassan a végükhöz közelednek. Tudja, hogy a lányok biztonsága érdekében el kell őket hagynia, amint lehet. Mikor felöltözve visszatér az utasülésre, a lemenő napból már csak egyetlen baljósan vöröslő ív látszik a nyugati látóhatáron, mint egy gyilkos vérben forgó szemének felső szemhéja, amint a föld széle felett leselkedik. Curtis alig foglal helyet az ülésen, amikor az élénk vörös látomás borongós lilává fakul, majd hamarosan elhalványodik, mintha a szem lassan álomra csukódna. Az éjszaka azonban továbbra is lesben áll. Ha akadnak is farmok ezen a kietlen, végtelen tájon, olyan messze vannak az országúttól, hogy fényeiket a Fleetwood magasított vezetőfülkéjéből nézve is eltakarja a növényzet, a szórványosan elhelyezkedő erdők, de legfőképpen a hatalmas távolság. Olykor-olykor dél felé tartó járművek tűnnek fel, és suhannak el mellettük, olyan sebességgel, mintha menekülnének valami elől. Északnak tartó jármű szinte nem is halad el mellettük, nem mintha abba az irányba gyérebb lenne a forgalom, hanem mert Polly olyan teljesítményre készteti a lakókocsit, hogy csak a legelszántabb száguldozók képesek velük lépést tartani. Ezek közé tartozik egy 1970-es, ezüstszínű Corvette is, amely elismerő füttyentésre készteti az autómániás nővéreket. Az ikrek kitűnő beszélgetőpartnerek. Hallgatni őket legalább annyira élvezetes, mint rájuk nézni. Curtist leginkább ufókra vonatkozó ismereteik gazdagsága, a földönkívüli életre vonatkozó elavult spekulációik, valamint a földönkívüliek földre látogatásával kapcsolatos sötét gyanakvásuk izgatja. A fiú tapasztalatai szerint az emberi faj az egyetlen, amely különféle elképzeléseket agyalt ki arról, hogy vajon milyen lehet az ismeretlen univerzum, és hiedelmeik sokkal elképesztőbbek, mint a valóság. - 156 -
A távolban fényt pillantanak meg. Nem egy közeledő jármű reflektora, hanem egy álló fénypont az országút mentén. Egy útkereszteződéshez érnek, ahol egy autós pihenő is található a töltőállomás mellett. De nem csillogó, műanyag bódé, amilyet szerte az országban találhat az utazó, hanem kis családi vállalkozás egy kopottas, deszkával burkolt épületben, amelynek külső fehér festékrétegét már kikezdte az idő, ablakait pedig belepte a por. A filmekben az ilyen helyeken többnyire különös, nem átlagos emberek élnek. Ilyen elhagyott környezetben igen könnyű eltitkolni az elkövetett szörnyű bűnöket. Mivel a mozgás magában hordozza a felfordulást és az észrevétlenséget, Curtis szívesen utazna tovább egy sűrűbben lakott településre. Polly azonban lekanyarodik az útról, és megáll az épület előtti betonozatlan területen. A kavics felpattog a Fleetwood alvázára. A három kút a szabad ég alatt áll, kitéve az elemek kénye-kedvének. Két pózna közé kifeszített dróton piros és borostyán színű karácsonyi égők lógnak. A kutak az átlagosnál magasabbak, és mindegyik tetején egy nagy üveggömb trónol. - Fantasztikus. Azok a gömbök valószínűleg még a harmincas évekből maradtak itt - lelkendezik Polly. - Mostanában ritkán lát ilyet az ember. Tankolás közben figyelheted, ahogy az üzemanyag örvénylik benne. - Miért? - kérdezi Curtis. Polly megrándítja a vállát. - Így működnek. Leheletnyi fuvallat lebegteti meg a karácsonyi izzósort, a piros és borostyán színű égők fényei pedig úgy verődnek vissza az üveggömbökről, mintha tündérek táncolnának a magasban. Curtis elmereng a mágikus dekoráció láttán. - Ezek a gömbök vajon az ember jövőjét is megmondják? - Nem. Csak jópofa látvány. - Képesek voltak csupán azért idetenni őket, mert jópofa látvány? - Curtis álmélkodva ingatja a fejét, és csodálja az emberi fajt, amely képes a mindennapi apróságokból is művészetet csinálni, majd még mindig ennek hatása alatt hozzáteszi: - Ez egy csodálatos bolygó. Az ikrek szállnak ki elsőként, át kell vizsgálniuk a kocsit. Old Yeller küldetése sokkal egyszerűbb: ő csupán könnyíteni szeretne magán. Curtis pedig vele tart társaság gyanánt. A fiú és a kutya egymás mellett állnak a lépcső aljánál, és figyelik a lágy szellő susogását, amely az északnyugatra fekvő holdfényes síkság irányából, a szervizépület felől közelít feléjük, amelyet most éppen eltakar szemük elől a Fleetwood. Az éjszakai levegő mintha zavaró illatokat sodorna feléjük, s ez arra készteti Old Yellert, hogy magasba emelje érzékeny orrát, kitágítsa orrlyukait, és próbálja megtalálni a szag eredetét. Megindul hátra, az épületek mögé, de nem a megszokott, könnyed érdeklődéssel, hanem nagyon is határozott céllal. Curtis követi kutyatestvérét. Ahogy bal oldalról megkerülik az autót azonnal észrevesznek egy rozoga raktárépületet, tőlük úgy negyven lábnyira, a kutakon túl. Az ajtaja félig nyitva. A kutya egy pillanatra megtorpan, és egy lépést hátrál. Talán a különleges kutak zavarják. Közelebbről szemügyre véve Curtis már nem találja olyan érdekesnek a kutakat, mint az autóból. Ahogy felnéz a gömbökre, amelyeket most habzó folyadék helyett sötétség tölt meg, s felületükön a piros és borostyán színű karácsonyi égők fénye játszik, úgy érzi, e dekoráció egyszeriben a gonoszságot árasztja magából. Elkerülhetetlenség és fenyegető hangulat gomolyog a levegőben. A lakókocsi elejének közelében egy magas, kopasz férfi beszélget az ikrekkel. Háttal áll Curtisnek, úgy negyven lábnyira lehet tőle, de érzi, hogy valami nincs vele rendben. A kutya nyakszőrzete az égnek mered, a fiú pedig sejti, hogy az ellenszenv, amit érez, valójában a kutya bizalmatlansága, amely a kettejük közötti különös kötődés révén szivárgott át belé. Bár Old Yeller mélyen a torkából morog, nyilvánvaló, hogy nem a benzinkutas zavarja; valami más köti le a figyelmét. Csaknem futva indul el a lakókocsi mellől az épület nyugati szárnya felé, Curtis pedig sietve utána ered. A fiú egészen biztos benne, hogy nem a szükség hajtja. A raktárépület túlsó végén teljes a sötétség. A deszkafalból egy ajtó nyílik, de egyetlen ablak sincs rajta, s a sötétség így még átláthatatlanabb. - 157 -
Egy Ford Explorer áll a homályban, a körvonalai alig kivehetőek a sápadt holdfényben. Curtis majdnem biztos benne, hogy a teherautó a férfié, aki az ikrekkel elöl beszélget. Az ezüst Corvette, amely korábban elrobogott mellettük, szintén itt várakozik. Old Yeller elszántan tanulmányozza az autót, majd panaszosan felnyüszít. A hold a sportautóra vetődik, krómozása és festése kitűnő állapotban van. Ahogy Curtis még egy lépést tesz a Corvette felé, a kutya már az Explorer háta mögé surran. Old Yeller két hátsó lábára áll, mellső lábaival a hátsó csomagtartóra támaszkodik, és a lenyitható ablakon át próbál belesni az autóba, ami azonban túl magasan van. Csillogó szemekkel néz Curtisre. A fiú nem megy oda hozzá azonnal, így a kutya mancsával egyre sürgetőbben kezdi ütögetni a hátsó ablakot. A homályban a fiú nem láthatja a kutya remegését, a lelki szálakon keresztül azonban érzi, milyen izgatott az állat. A félelem alattomosan férkőzik be Curtis szívébe, ahonnan egész testébe szétterjed, és most csontjain köszörüli karmait. A kutya mellett állva Curtis is beles az Explorer hátsó részébe. Nem nagyon tudja eldönteni, hogy a csomagtér szállítmánnyal van megrakva, vagy csak az árnyak töltik meg. A kutya továbbra sem tágít a járműtől. Curtis megpróbálja kinyitni az ajtót. Amikor az végre kinyílik, a csomagtérben halvány fény dereng fel, és a fiú két holttestet pillant meg. Egymásra dobták őket, mintha két szemetes zsák heverne a padlón. Curtis szíve a hirtelen ijedségtől össze-vissza kalapál. Ha nem az anyja fia lenne, most biztosan elszaladna, de inkább meghal, mintsem hogy megfutamodásával szégyent hozzon az asszony emlékére. A sajnálat és a váratlan események következtében valószínűleg elfordulna, ha a közelmúlt szörnyű eseményei nem tanították volna meg arra, hogy minden borzalmat, mint amilyen ez is, egyszerű túlélési gyakorlatként kell értelmeznie, amelyet gyorsan, figyelmesen teljesít, és ezzel megmenti a saját és a mások életét. A mások ebben az esetben az ikrek, Cass és Polly. Az egyik hulla egy magas, kopasz férfi, pontosan annak a benzinkutasnak a mása, aki egy pillanattal korábban az ikrekkel beszélgetett. Curtis nem látja a halott férfi arcát, de biztos benne, hogy a félelem okozta torzulásokat leszámítva vonásai megegyeznek a kutaséval. A másik halott egy nő. Hullámos, fényes gesztenyebarna haja van, és lágy vonásai. Meleg, barna szemei tágra nyitva, bennük az örökkévalóság első fényétől való rettegés tükröződik, amelyet azonnal megtapasztalt, ahogy lelke kilépett e világ kötelékeiből. Egyik áldozaton sincsenek sérülés látható nyomai, de valószínűleg mindkettőnek a nyakát törték. Fejük természetellenes szögben lóg, amelyből arra lehet következtetni, hogy a nyaki csigolyákat összezúzták. E vadászok számára - akik attól jönnek izgalomba, ha félelem veszi őket körül, és örömüket lelik a halál látványában - egy ilyen gyilkosság igazi örömteli feladat. Az egyszerű sérülésekre azonban inkább a szükségszerűség, mintsem az öröm adja meg a magyarázatot. Mindkét holtestnek hiányzik a cipője és felsőruházata. Ugyanis ahhoz, hogy tökéletesen belehelyezkedhessenek áldozataik személyiségébe, a gyilkosoknak szakadás és foltok nélküli ruhákra volt szükségük. Ha a szervizállomás és a hozzá tartozó pihenő valóban családi vállalkozás, akkor a halottak valószínűleg a család tagjai. Életüket és személyazonosságukat erőszakkal vették el tőlük. A kutya figyelme újra a Corvette-re terelődik. Kíváncsi, de nem annyira, hogy az érdeklődés a sportkocsihoz hajtsa, amellyel szemben egyébként is érthető viszolygást érez. Egyszerre nyugtalan és zavarodott is, előbb balra, majd jobbra biccenti fejét, hunyorog, félig elfordul a járműtől, de aztán hirtelen mégis visszatekint rá. Lehet, hogy a Corvette-ben még az Explorerben találtaknál is szörnyűbb meglepetés vár rájuk, s ettől való félelmében Curtis nem szívesen megy közelebb. Megpróbál minden lehetséges információt a kutya érzékein keresztül összegyűjteni, ezért még inkább ráhangolódva a közös hullámhosszra, hagyja, hogy társa érzékei vezessék, amikor a Corvette-et megvizsgálják. Az újdonsült kutyatestvér először alig lát többet, mint Curtis, de aztán egyetlen pillanatig az - 158 -
autó úgy tündököl a holdfényben, mint egy délibáb. Álomautónak, szemkápráztató illúziónak tűnik, holott az 1970-es évjáratú Corvette nem más, mint az ijesztő valóság álarca. A kutya pislog, pislog, de a kocsi változatlan marad, ezért elfordítja a fejét, és a szeme sarkából vet futó pillantást arra a valamire, amit Curtis nem láthat a saját szemével: egy földön kívüli jármű áll előttük. Egy igazi szörnyeteg, amelyet arra teremtettek, hogy bosszútól fűtve kövesse a szökevényeket. Olyan hatalmas erőt sugárzó jármű, amelyet a tervezők és mérnökök szavaival lehetetlen leírni, ezért a katonai szakzsargonhoz kell folyamodni, hiszen e gépezet támfalaival, belső tereivel, sáncaival, aerodinamikus bástyáival a csillogás ellenére olyan, mint egy guruló erőd. Most, hogy már Curtis is e bizonyítékok birtokában van, nincs oka többé kételkedni. A leghitványabb mihaszna gazemberek, íme, megérkeztek. Idegei pattanásig feszülnek, sötét képzelete még borzalmasabb lehetőségeket villant fel előtte. A halál megint itt ólálkodik körülötte, ahogy szokott, de nem mindig olyan határozottan és figyelmesen, mint ebben a pillanatban, amikor éppen vacsorája harmadik fogására áhítozik. Nem maradhat sokáig észrevétlen, ha szerencséje van, talán két vagy három percig. Abban a pillanatban, ahogy előkerül, felismerik. A kutyát ezért odaküldi Pollyhoz. Négylábú testvére félelemmel telve, de engedelmesen elgaloppozik, visszafelé az úton, amelyen őt korábban idehozta. Curtis nem dédelget illúziókat a túléléssel kapcsolatban. Az ellenség túl közel van, túl erős és túl könyörtelen ahhoz, hogy egy kicsi, védtelen, anyját elveszített fiú legyőzhesse. Reménykedik azonban abban, hogy Casst és Pollyt még figyelmeztetni tudja, hogy elmenekülhessenek a kutyával, és ne mészárolják le őket is vele együtt. Old Yeller eltűnik az épület sarkánál. Kedves ismerős és lelki társ, aki mindig érzi teremtőjének jelenlétét, akire most nagyobb szüksége lesz, mint valaha.
46. fejezet A BÖRTÖNFALAK LEOMLOTTAK KÖRÜLÖTTE, de a köveket újra maga köré tornyozta, és amikor a rácsok kihullottak az ablakokból, ő visszahegesztette egy hegesztőpisztollyal, és friss habarccsal rögzítette. Micky úgy ébredt e saját készítésű börtönről szóló álomból - amely nem rémálom volt, csak ijesztő, mert olyan derűsen építette újra saját celláját -, hogy azonnal tudta, valami nincs rendben. Az élet megtanította, hogy már messziről felismerje a veszélyt. Még álmában is érzékelte a világ fenyegetését, amely azonnal visszarángatta őt a távoli, kényelmes fogságból. A nappali heverőjén feküdt, csukott szemmel, fejét egy díszpárnán nyugtatta. Arca kicsit összegyűrődött, ahogy összekulcsolt kezét feje alá dugta, de nem mozdult, teljesen csendben maradt, és nyugodtan lélegzett, mintha még mindig aludna, de közben figyelt. Hallgatózott. A házban olyan síri csend honolt, mint egy ravatalozóban, miután a gyászoló rokonok már elmentek. Bár zajokat nem hallott, mindazonáltal érezte a fenyegetés jelenlétét, mint ahogyan a szoba levegőjében is szinte tapintható volt a változás. Igazi vihar előtti csend. A tombolás majd csak később érkezik, villámok kíséretében. Micky egy képeslapot olvasgatott a heverőn, miközben Leilanira várt. Már leszállt az este, és Geneva is visszavonult a hálószobájába, de meghagyta unokahúgának, hogy azonnal ébressze fel, ha a kislány megérkezik. Miután Gen néni lefeküdt, Micky elunta az olvasgatást, és elnyúlt a kanapén. Nehéz nap volt azonban mögötte, s mindehhez járult még a meleg, párás levegő és az egyre növekvő félelem, amely teljesen maga alá gyűrte, és bár nem akart elaludni, nemsokára mégis belesüllyedt a börtönálomba. A börtönben megtanulta, hogy az alvás, a tettetett hülyeség, süketség és naivitás, az érdektelenség színlelése, vagy egy inzultus tudatos észre nem vétele sokkal bölcsebb dolog, mintha konfrontálódna. Valaki odalépett hozzá. A cipők halk surrogása a szőnyegen és a padlódeszka nyikorgása arról árulkodtak, hogy a betolakodó nem csupán képzeletének szüleménye, sőt nem is a lakókocsitelepek szelleme. A lépések egyre csak közeledtek, majd csönd lett. - 159 -
Érezte az idegen jelenlétét. Tudta, hogy valaki áll fölötte, és figyeli, ahogy Micky alvást színlel. Nem Geneva az. Nagynénje még teátrális pillanataiban sem lenne képes ilyen alattomos és furcsa viselkedésre, mint ez a valaki. Gen prímán eljátszotta bármelyik híres film hősnőjének akár romantikus, akár tragikus szerepét, de sosem kellett attól tartani, hogy esetleg a Mi történt Baby Jane!-nel című filmben látható, Bette Davis-féle pszichózis szorításába kerül, vagy átragad rá Glenn Close őrülete a Végzetes vonzerőből. Micky szaglása felerősödött a meditatív csendesség és a védekező vakság következtében. Megcsapta orrát egy jellegzetes szappan, majd egy erős arcszesz illata. A férfi megmozdult, lába alatt megreccsent a padlódeszka. Micky még szívének hangos lüktetésén keresztül is hallotta, hogy a férfi távolodik tőle. Résnyire nyitotta szemét, és szempilláin keresztül megleste a betolakodót. A férfi elhaladt a konyhát és a nappalit elválasztó alacsony konyhai pult mellett. A nappaliban csak egyetlen lámpa világított, amely sejtelmes fénnyel árasztotta el a szobát, a konyhában pedig csak a fali konyhaszekrény aljához erősített gyenge fény oldotta a teljes sötétséget. Micky először hátulról pillantotta meg a férfit, majd futólag a profilját is látta, amikor a konyhában a hátsó ajtó felé indult, de szemernyi kétsége nem volt arról, hogy ki az. Preston Maddoc látogatott el hozzájuk, hívatlanul. Micky nyitva hagyta a hátsó ajtót Leilaninak, hogy átjöhessen. Most óvatosan felkelt a heverőről, és kiment a konyhába. Attól tartott, hogy még ott találja a férfit, aki rá vár, és élvezettel fogja rajtakapni, hogy csak tettette az alvást. De nem volt ott. Óvatosan kimerészkedett a hátsó udvarra. Senki nem állt lesben itt sem. Maddoc hazament. Visszatérve a konyhába, Micky bezárta az ajtót. Félelme elpárolgott, csak a lelke háborgott az illetéktelen behatoló miatt. Mielőtt valóban kitört volna belőle a felháborodás, eszébe jutott Geneva, és a félelem azonnal visszatért. Nem tudta, hogy Maddoc mennyi ideig tartózkodott a házban. Máshová is bemehetett, mielőtt a nappaliba benézett, hogy meglesse, amint alszik. Micky a konyhából a rövid előszobába sietett. Amikor elhaladt hálószobája előtt, észrevette az ajtó alatt kiszűrődő halvány fényt. Biztosan tudta, hogy nem hagyta égve a lámpát. Az előszoba vége. Az utolsó ajtó. Szélesre tárva. Csak az óra világító számlapja idézett valami pislákoló nyugalmat a fojtogató, fenyegető sötétségben. Amikor Micky odaért az ágyhoz, a lidérces fényben csak egyetlen dolgot látott: Gen néni arcát. Nagynénje feje a párnához simult, és édesdeden aludt. Micky remegő kezét Geneva arca elé tartotta, és érezte lágy lélegzetét a tenyerén, ami valamelyest megnyugtatta. A folyosón behúzta maga után az ajtót, és bement a saját szobájába. Az ágytakarón szerteszét hevert a táskája, és annak teljes tartalma. A tárcája kiürítve, bár a pénz hiánytalanul megvolt. Társadalombiztosítási kártyája, jogosítványa, rúzsa, púdere, fésűje és kocsi kulcsai szétszórva... A szekrény ajtaja is nyitva volt. A fésülködőasztalon szintén felfordulást látott, csakúgy, mint fiókjaiban, amelyeket teljesen feltúrtak. Szabadulási papírjai a földön hevertek. Ezeket az éjjeliszekrényben tartotta a Biblia alatt, amelyet Gen nénitől kapott. Mindegy, hogy mi volt Maddoc látogatásának eredeti célja, a férfi arcátlanul kihasználta, hogy a hátsó ajtó nyitva volt, Micky pedig a nappaliban aludt. A könyvtárban olvasottak alapján a lány tudta, hogy a férfi hidegfejű és számító, egyáltalán nem jellemző rá a meggondolatlanság, így Micky számára ez az arcátlan tolvajtempó sem annyira a féktelenségét, mint inkább az arroganciáját mutatta. Egyértelmű tehát, hogy a férfi többet tudott Micky Leilanihoz fűződő kapcsolatáról, mint Micky gondolta, sőt talán még annál is többet, amennyit Leilani sejtett. Nem sikerült megtéveszteni őt a megrendezett, házi süteményes üdvözléssel sem, ami valószínűleg felkeltette a gyanúját. A férfi már eleget tudott Micky múltjáról és gyengeségeiről ahhoz, hogy kellemetlen hely- 160 -
zetbe tudja őt hozni. Azon tűnődött, vajon mit tett volna Maddoc, ha Micky közben felébred, és meglátja őt a saját szobájában. A lámpafényben észrevette, hogy a Biblia nyitva fekszik az éjjeliszekrényen. Maddoc Micky filctollát használta, amelyet a táskájából vett ki, és bekarikázott vele egy versszakot. Joel 1: 5 Serkenjetek fel részegek és sírjatok. A lány döbbenten vette tudomásul, hogy Maddoc elég jól ismeri a Bibliát, hogy egy helyzethez illő, de nem túl gyakran idézett részt kikeressen. Ez a tájékozottság arról tanúskodott, hogy a férfi sokkal okosabb és talpraesettebb, mint ahogyan Micky képzelte. Nyilvánvaló volt, hogy Mickyt csupán elhanyagolható ellenfélnek tartotta, akivel büntetlenül packázhat. Micky a szégyentől elvörösödve odalépett a fésülködőasztalhoz, mert észrevette, hogy Maddoc félrehajtotta a sárga pulóvert, amely alatt nyilván megtalálta a két üveg citromos vodkát. Micky kivette az üvegeket a fiókból. Az egyik még bontatlan volt. A felfedezéstől most nem a szokásos megkönnyebbülést érezte, amely máskor a hatalombirtoklás hamis illúzióját kölcsönözte néhány órára, hanem éppen ellenkezőleg: hogy a szerencse elpártolt mellőle. A másik üvegben az előző éjszakai italozás után csak igen kevés vodka maradt. A konyhában Micky felkapcsolta a mosogató fölötti lámpát, a két üveg tartalmát pedig beleöntötte a mosogatóba. Az alkohol ingerlő illata Mickyben újra fellobbantotta az ivás, a feledés és az önpusztítás iránti vágyat. Miután a két üres üveget kidobta a szemétbe, kezei remegni kezdtek. Nedvesek voltak a vodkától. Belélegezte a bőréről párolgó alkohol illatát, és jéghideg kezét lángoló arcához szorította. Fejében megjelent a konyakos üveg képe, amelyet Gen néni a konyhaszekrényben tartott. A képet azonnal követte az íz képzete, olyan hűen, mintha bele is kortyolt volna. - Nem! Micky jól tudta, hogy nem a brandy az, amire vágyik, sőt nem is a vodka. Valójában csak egy okot keresett, hogy miért nem tudott Leilaninak segíteni. Egy indokot, hogy befelé fordulhasson, hogy visszatérhessen a védősáncai, saját érzelmi háborúskodásainak elszigeteltségébe, ahol megsebzett szívét nem érnék újabb támadások. A brandy mint silány eszköz megadná neki ezt a feloldozást, és a további fájdalmas gondolatoktól is megkímélné. De Micky azt is nagyon jól tudta, hogy a brandytől csak néhány óra haladékot kaphat... Elfordult a konyhaszekrénytől, anélkül hogy kinyitotta volna. Remélte, hogy a hűtőszekrényben talál egy Coca-Colát, amivel csillapíthatja szomját. Valójában inkább éhes volt, mint szomjas. Az éhség szinte mardosta a gyomrát, így elvett egy süteményt a medve alakú kerámiatálról. Végül úgy döntött, a medvét és teljes tartalmát magával viszi az asztalhoz. A kóla és a sütemények mellett üldögélve úgy érezte magát, mint egy megzavarodott és rémült nyolcéves kislány, aki - ahogy akkoriban ő is gyakran - a cukordémon segítségével próbált vigaszt keresni. S ekkor észrevette a tányért a gyertyatartó mellett. A tányért, amelyen Micky aznap este a süteményeket vitte át Leilaniékhoz. Maddoc üresen és elmosva visszahozta. Megint csak ez a határtalan önteltség! Ha Micky nem ébredt volna fel időben, hogy lássa távozni, talán akkor is rájött volna, hogy ki kutatta át a holmiját, és nézte át a papírjait, de nem lett volna biztos abban, hogy megfelelően következtetett. Azzal, hogy otthagyta a tányért, Maddoc egyértelművé tette, hogy tudatni akarta Mickyvel, hogy ő volt a betolakodó. Egyszerre volt kihívás és megfélemlítés. A tányér megjelenésénél is jobban zavarta Mickyt, hogy eltűnt a pingvin, amelyet Leilani bízott rájuk. A konyhaasztalon állt. Maddoc biztosan akkor látta meg, amikor letette a tányért. Ha sejtette is a férfi, hogy Leilani jóban van Mickyvel és Gen nénivel, ezt a sejtést a pingvin felfedezése csak megerősítette. A gyomrában különös izgalmat érzett, a mellkasában feszítést, a feje pedig hirtelen könnyű lett, mintha hullámvasúton utazna, és a vonat rohanni kezdene lefelé. Nyomasztó érzések telepedtek rá, amint mozdulatlanul ült a konyhaszéken.
47. fejezet - 161 -
POLLY ÁLTALÁBAN KÖNNYEN BARÁTKOZOTT, és nem voltak ellenségei, de amikor a benzinkutas, idétlen sipkájával a fején odajött hozzá, és vigyorgott, mint a vadalma, miközben be nem állt a szája, Pollyban azonnal megfogalmazódott, hogy ezt az ember ki nem állhatja. A magas, kellemes külsejű férfinak fodormenta illatú volt a lehelete, és mintha egyenesen most jött volna a borbélytól. Ruhájára sem lehetett panasz, sőt elgyötört mosolyát még talán kedvesnek is lehetett volna találni, Polly mégis egy viszolyogtató idióta bohócot látott benne. - Eredetileg wyomingi vagyok – mondta -, de a feleségem, Maureen ezen a vidéken született, és már én is olyan régen itt élek, hogy egészen idevalósinak érzem magam. A környéken nincs ember, aki ne ismerné Earl és Maureen Bockmant. Úgy tűnt, kényszert érez, hogy szépséges vevőit meggyőzze tisztességes szándékairól, és az üzemanyag tisztaságáról. - Ha csak kimondja a nevünket, azonnal mindenki tudni fogja, hogy rólunk van szó, a kis benzinkútról és a fűszeresről a szövetségi országutak kereszteződésénél. Valószínűleg azt is hozzáteszik majd, hogy Maureen tündéri kis nő, mert még mindig ugyanolyan kedves, mint annak idején, amikor idejöttek; és mondok magának még valamit, én vagyok a legszerencsésebb férfi, mert az oltár elé álltam egy nővel, feleségül vettem, és ezt azóta sem bántam meg egyetlen percig sem. A lenyűgöző beszéd nagy részét fogpasztareklám-mosollyal az arcán adta elő, és még akkor is folyamatosan vigyorgott, amikor levegőt vett a mondat végén. Mindeközben Polly bármiben fogadott volna, hogy szegény Maureen holtan fekszik valahol odabent a boltban, talán éppen maga Earl tette el láb alól, vagy agyonütötte egy hatalmas sertéshúsos, chillys konzervvel, vagy szíven szúrta egy megkövült lángolt kolbásszal, amely tizenöt éve elfeledve lógott a kamrában. Az állandó mosoly és a bizalmaskodó társalgás e különös áradata elég volt Pollynak ahhoz, hogy Earlt a „hadd szavazzon, csak az elnökválasztáson ne induljon” kategóriába sorolja. Volt még valami a férfiban, ami nem nyerte el Polly tetszését: a karórája. Számlapja ugyanis fekete volt és üres: se számok, se perc- vagy óramutatók. Talán ez is az a fajta digitális kronométer, amely csak akkor villan fel, hogy kijelezze az időt, ha az ember megnyom egy gombot az oldalán, de Pollyban inkább az a gyanú erősödött, hogy egyáltalán nem is óra. Attól a pillanattól kezdve, hogy a férfi a kúthoz ért, Earl mindig abba az irányba fordult és tartotta jobb karját, hogy az óra hol Cass felé nézzen, hol Polly felé, majd megint Cassre irányította, aztán hol ide, hol oda, miközben folyton a ketyerére pillantgatott a piros és borostyán színű karácsonyi égők fényében. Talán valamikor elvégzett egy, „A sikeres álcázás titka” című levelező tanfolyamot, ami láthatóan csak fölösleges pénzkidobás volt. Polly először azt gondolta, hogy a férfi csuklóján a kis műszer egy kamera, a férfi pedig egy perverz barom, aki titokban nőket fényképez, s bár erőltetett és ideges kedvessége alapján valóban joggal tarthatta volna perverz disznónak, Polly mégsem hitte, hogy már feltalálták azt a kisméretű kamerát, amely átlát a nők ruháján. Cass általában több emberrel rokonszenvezett, mint Polly, és nem bánta volna, ha olyan ikertestvére születik, akinek személyisége tökéletesen azonos az övével, aki ugyanúgy bízik egy apácában, mint egy megrögzött bűnözőben. A megszületésük óta eltelt huszonhét év alatt Pollynak az emberekre és a sorsra vonatkozó józanabb elvárásai csak tovább edzették Cass optimizmusát. Az évek során Cass is olyan tapasztalt és talpraesett lány lett, hogy mire Earl kinyögte első mondatát, a lány máris összevonta szemöldökét, összeszorította ajkait, és arcán megjelent az Itt valami bűzlik! kifejezés, amelyet Polly azonnal dekódolt. Earl a végtelenségig locsogott volna nekik, miközben óráját nem túl feltűnően egyik lányról a másikra irányítja. De eközben Cass megvizsgálta a régi, DÍZEL feliratú kutat, és amikor észrevette, hogy a működtetése nagyobb feladat, mint gondolta, segítséget kért a férfitól. Earl kénytelen-kelletlen a kút felé fordult, és ekkor Polly zavart látott az arcán, mintha ő sem tudna többet a kút használatáról, mint Cass. Gondterhelten rátette egyik kezét, és egy pillanatig mélyen elgondolkozott, mintha a hatodik érzékén keresztül próbálná megfejteni a kút működését. Arcára nemsokára visszatért az ütődött vigyor, és vidáman megkérdezte: - Tele lesz? Miután a lányok igenlően válaszoltak, meghúzott egy kart, leemelte a töltőpisztolyt a helyéről, és a Fleetwood felé fordult, amelynek láttán arcáról lehervadt a mosoly. Amint egyértelművé vált számára, hogy gőze sincs, hogyan kell ezt az ormótlan lakókocsit feltölteni, Cass a testvérére pillantott, arcán az Ezzel meg mi a fene történt? tekintettel. Aztán átvet- 162 -
te Earltől a töltőt, s közben mentegetőzött, hogy ő már csak ilyen akadékoskodó egy figura, és folyton attól retteg, hogy valami karcolás esik a tanknyílás körül a fényezésen, ezért szívesebben tankolna maga. Polly kipattintotta a kis fedőszárnyat, letekerte a tanksapkát, és hátrébb lépett, miközben testvére a töltőt beillesztette a Fleetwoodba, de közben lopva szemmel tartotta a férfit, aki azt gondolhatta, hogy a lányok el vannak foglalva, és trükkös karóráját merészen a busz ablakaira irányította, majd kétszer is ránézett a nem létező számlapra, mintha valamit le akarna olvasni a fényes fekete felületről. Ezt Polly felettébb különösnek tartotta, hiszen a férfiak általában a fenekét szokták mustrálni, amikor azt hiszik, hogy a lány nem figyel; még a melegek is, akik nem annyira kedvtelésből, mint inkább irigységből teszik mindezt. Talán első pillantásra valóban azt gondolta róla Polly is, hogy a férfi nem más, mint egy ártalmatlan különc, egy hajdanán büszke benzinkutas, aki begolyózott Nevada kietlen pusztaságától, az éjjelente a vidékre fenyegetően boruló, félelmetes, végtelen, sötét égbolttól vagy attól, hogy túl sok vidéki suttyóval került itteni élete során kapcsolatba, esetleg éppen drága feleségétől, Maureentól hülyült meg. De még a különc, bogaras, sőt bizonyítottan elmebeteg férfiak is szívesen nézegették a lány hátsóját, ha volt rá lehetőségük, ám minél tovább figyelte a férfi arcára merevedett fogpaszta-mosolyt, annál inkább erősödött benne az érzés, hogy nem ostoba bohócot, hanem egy ősállatot lát a Jurassic sztoriból. Egyre erősödött benne az érzés, hogy Earl egy olyan lény, amilyennel ő még sosem találkozott. Old Yeller futva bukkant elő a sötétségből, és izgatottabbnak látszott, mint valaha. Egyenesen nekirontott Pollynak, és cibálni kezdte szandálja sarkát. Polly egy ismert filmsztár nevét kiáltotta oda neki, akit akkoriban ismert meg, amikor Julian Flackberggel összeházasodott. A sztár csapnivaló színész volt, és gusztustalan figura is, ezért Polly rendszerint obszcén kifejezések és káromkodások helyett emlegette a nevét. Cass szintén rémülten szólt rá a kutyára. Polly megpróbálta elhúzni a lábát, de nem akarta sem a kutyát, sem magát megsebesíteni, és láthatóan Old Yeller is azon volt, hogy elkerülje a sérüléseket, közben azonban egyetlen hang nélkül vadul ráncigálta a lábbelit. Eközben a mindig mosolygós Earl Bockman, azt gondolván, hogy a nagy felfordulásban senki sem vesz róla tudomást, a kutyára irányította óráját, és érdeklődve figyelte a lapját, mintha a titokzatos műszer segítségével képes lenne megállapítani, hogy az állat veszett-e vagy sem. Polly próbálta a lábát elhúzni a kutyától, ezért kibújt a szandálból, a kutya pedig azonnal megiramodott, szájában a megszerzett zsákmánnyal, és csupán egyetlen pillanatra állt meg a lakókocsi hátsó végénél, hogy visszanézzen. Szájában incselkedve lóbálta a szandált előre-hátra. - Játszani akar veled - szólalt meg Cass. - Tudom, de most legszívesebben megfognám, és egy jól irányzott mozdulattal áthajítanám a karácsonyi égők fölött - válaszolt Polly ingerülten. Earl visszataszító vigyora most az egyszer valóban illett a helyzethez. Cass a nyílásba tette a töltőpisztolyt, hogy teletöltse a hatalmas tartályt, így végre mindkét keze szabad volt, és Polly biztos lehetett benne, hogy húga egyedül is elboldogul Earl Bockmannal, még akkor is, ha a férfi a napokban kapott volna visszajelzést a Guinness Rekordok Könyvétől, hogy sikeresen megdöntötte Jeffrey Dahmer rekordját a „Legtöbb levágott fej a hűtőszekrényben” kategóriában. Sántikálva kergette Old Yellert, és követte a lakókocsi jobb oldalához, ahol a kutya beugrott a nyitott ajtón, fel a lépcsőn, egyenesen be a lakókocsiba. Mire Polly utolérte a kutyát, fél szandálja elhajítva hevert a padlón, a kocsiban világító egyetlen belső fényforrás alatt, a kutya pedig felugrott az ebédlőpultra, és a fogai közé kapta a kártyásdobozt. Mire Polly felvette a szandált, Old Yeller is visszatért a lakótérbe, és addig rázta a dobozt, amíg ki nem nyílt, és a lapok be nem terítették az egész padlót. Polly, aki maga is vidéken nőtt fel, állatok között, tisztelte a négylábúakat, sőt egyenesen állatbarátnak, és az állatok viselkedésében elég jártasnak tartotta magát. Most is azonnal érezte, hogy Old Yeller valami miatt egyáltalán nem kutya módra viselkedik, és egészen biztosan olyasmi történt, ami nagyon nyugtalanítja. Nem szidta meg, és nem is kezdett el azonnal rendet tenni, ahogyan normális körülmények között tette volna, hanem letérdelt, és figyelte Old Yellert. A kártyák fele lefordítva hevert a padlón, a kutya pedig egyenként kezdte őket visszafordítani, és mintha kétségbeesve igyekezett volna valami meghatározott rend szerint válogatni őket. Végül kiszedett a halomból két treffet, két kört és egy pikket. A lapok figurái között nem volt össze- 163 -
függés, de a számok nagyon is fontosak voltak, mert Old Yeller orrával és tappancsával a lapokat helyes számsorrendben rakta egymás mellé- pikk hármas, treff négyes, kőr ötös, treff hatos, kőr nyolcas, majd várakozva Pollyra vigyorgott. Las Vegasban Polly látott már betanított kutyákat. Akrobata kutyákat guruló strandlabdán egyensúlyozva, nyújtón sétálva, lángoló karikán átugráló kutyákat, nagy kutyák hátán lovagoló kis kutyákat, és rózsaszín tütüben, hátsó lábukon táncoló elgyötört kutyusokat, de eddig még nem találkozott Old Yellerhez hasonló ebbel, amelyik képes a mancsával a helyére tolni a treff hatost, és aztán az orrával mellé piszkálni a kőr hetest. Kétszer is kiszaladt a száján a gyűlölt mozisztár neve, ránézett a bundás matematikusra, és a csodálkozástól kellemes borzongás futott rajta végig, majd elmondta neki a mondatot, amelyet bizonyára Lassie is milliószor hallhatott Timmytől, a farmon együtt töltött hosszú évek alatt: - Valamit mondani akarsz nekem, ugye, leányzó? Cassnek nem állt szándékában elítélni Romulust, Tarzant vagy HAL 9000-t, Earl Bockman kapcsolatteremtő képességeit azonban még annál is rosszabbnak ítélte, mint azokét, akiket a farkasok neveltek fel, majmok csapata vett pártfogásába, vagy robotok tanítottak. A férfi végtelenül merev volt. Magabiztos. Vibráló. Arckifejezése még véletlenül sem illett ahhoz, amit mondott, és valahányszor rájött, hogy hibázott, azonnal megeresztett egy vigyort, mint a csúnya, rossz macska, aki Csőrike kalitkájába szorulva próbál meg népszerűnek és magabiztosnak látszani. Még ennél is jobban zavarta Casst, hogy Earl képtelen volt csendben maradni. Valahányszor két másodpercnél hosszabb időre megakadt a beszélgetés, azonnal ideges lett. Alig győzte kitölteni ezeket a szüneteket, bármivel, ami először az eszébe jutott. E témák persze többnyire unalmasnak bizonyultak. Cass arra a következtetésre jutott, hogy Maureen, Earl felesége, az édes pofa, vagy egy szent, vagy olyan buta, mint a tök. Nem tudta ugyanis elképzelni, hogy egyetlen nő is képes lenne egy ilyen palival hosszabb időt eltölteni, hacsak nem elvakultan vallásos, aki a szenvedésen keresztül próbálja megtisztítani bűnös lelkét. A lakókocsinak támaszkodva, ahogy a tankolás végét várta, Cass úgy érezte magát, mint egy halálraítélt rab, aki a kivégzőosztag előtt áll. Earl volt az egyszemélyes lövészosztag, szavai voltak a golyók, a kivégzés módja a pedig az unalom. Cass továbbra is kíváncsian fürkészte az órát. Earl semmivel sem volt ügyesebb az észrevehetetlen mozdulatok terén, mint a társalgásban. Az órával jól észrevehetően és folyamatosan pásztázott, hol ide, hol oda irányította az éjszakában. Még azt is megjátszotta, hogy kikötődött a cipőfűzője, bár láthatóan semmi baj nem volt vele, hogy fél térdre ereszkedve átvizsgálhassa a Fleetwood alatti területet is a szerkezettel. Lehet, hogy csupán kényszeres volt, aki ellenállhatatlan indíttatást érzett, hogy óráját állandóan valakire vagy valamire irányítsa, hasonlóan azokhoz, akik napjában százszor kezet mosnak, óránként átszámolják a zoknikat a komódban vagy a tányérokat a konyhaszekrényben. A férfit először még talán egy kicsit sajnálták is, de csak addig, amíg meg nem próbált szórakoztató lenni. Most már azonban elegük lett belőle. Cass hátán egyre inkább a hideg futkosott, ha csak meglátta. A három év alatt, amíg a filmproducer Don Flackbergnek, Julian Flackberg öccsének felesége volt, Cass Hollywood legmagasabb köreiben mozgott, ahol megtanulta, hogy a sikeres színészek, rendezők, gyártásvezetők és producerek hat és fél százaléka jóindulatú és bolond, négy és fél százaléka normális és rosszindulatú, nyolcvankilenc százaléka pedig rosszindulatú és bolond. Cass a legkülönfélébb jelekből megtanulta felismerni az őrülteket vagy más ördögi figurákat, mielőtt áldozatukká válhatott volna. Hárompercnyi beszélgetés után megállapította, hogy Earl Bockman, az egyszerű benzinkutas és boltos éppolyan rosszindulatú őrült, mint a filmes társadalom legtöbb gazdag és nagyra becsült tagja, akiket valaha ismert. A sötétben az út menti pihenő mögött, a Corvette és a hullákkal teli Explorer között Curtis feszülten figyeli az épület hátsó ajtaját, valamint annak északi és a déli sarkát, ahonnan bármelyik - 164 -
pillanatban előbukkanhatnak ellenségei. Figyelme most a kutyával való kapcsolatra összpontosul, amelyet most intenzívebben képes kiaknázni, mint eddig. Idekint guggol, mögötte a préri növényei suttognak a lágy szélben, lélekben azonban fogadott kutya-húgával együtt a lakókocsiban van, ahol Pollyt kutyaaritmetikával, majd egy másik, a kártyásnál összetettebb mutatvánnyal kápráztatja el. Amikor már biztos benne, hogy Polly valóban megértette az üzenetet, és tudja, hogy cselekednie kell, ha meg akarja menteni magukat, gondolatban Curtis magára hagyja a kutyát és a lakókocsit. Már nem irányítja a kutyát, hanem várakozik. Bőrén érzi a préri langyos leheletét és a hold hűvös fényét. A vadászok sosem egyedül utaznak, hanem mindig párban vagy csapatosan. Mivel a csomagtérben levő mindkét hullát levetkőztették, ez azt jelzi, hogy a kútnál levő férfin kívül még egy gesztenyebarna hajú nőnek álcázott másik gyilkos is van, aki bent várakozik valahol a boltban. A Corvette-nek látszó harci jármű nagyobb, mint egy normális sportautó, amelyben könnyedén elfér négy utas. Neveltetésének köszönhetően mindig a legjobbakat remélve, Curtis azt veszi alapul, hogy a pihenő területén csak két gyilkos tartózkodik. Ha négyen lennének, esélye sem lenne a túlélésre. Ha tehát mégis négyen vannak, az egyetlen használható stratégiája, hogy elrohan minél messzebbre, ki a pusztaságba, keres egy magas sziklát, egy háborgó folyót, vagy olyan halált eszel ki magának, amely megnyugtatóbb, mint amelyet üldözői szántak neki. Bár legszívesebben szokása szerint kerülné az összetűzést akár kettő, akár csak egy vadász van jelen, pillanatnyilag ezt a lehetőséget el kell vetnie, mert felelősséggel tartozik Cassért és Pollyért. Már megmondta nekik, hogy meneküljenek, de lehet, hogy nem tudnak, mert azt hiszik róluk, hogy őt rejtegetik. Ebben az esetben csak úgy tudja megmenteni az ikrek életét, ha eltereli az ellenség figyelmét, és felfedi magát. Most gyorsan belevág a sűrűjébe, elvágtat a hússzállító Ford Explorer és a földön kívüli országút-szaggató között, és irány az épület hátsó ajtaja. Próbálja elfordítani az ajtógombot, óvatosan, halkan. Zárva. Curtis megpróbálkozik az ajtóval, akaraterejét használja a tárgyakkal szemben, mert az akaratnak győznie kell, ahogyan győzött Coloradóban a Hammond-ház hátsó ajtajánál, Utah államban az autószállító rakterének ajtajánál és máshol is. Curtisnek nincsen hatodik érzéke, sem természetfeletti ereje, amely színes jelmezbe bújtatott képregényhőssé tehetné. Az ő kivételes tehetsége a kvantummechanika iránti fogékonyságában rejlik, méghozzá annak tökéletes megértésében, ahogyan azt csak más bolygókon látják át, és alkalmazzák a gyakorlatban. Az univerzum alapvető szerkezeti szintjén az anyag alkotja az energiát, és benne minden a számtalan különböző formában kifejezett energia. A rendező elv pedig a tudat, amely e végtelen energiából mindent felépít, elsősorban a Teremtő - a kutya álmában megjelenő játékos Fény - mindent magában foglaló tudatát. Mivel rendelkeznek intelligenciával és megfelelő tudattal, az egyszerű halandók is képesek befolyásolni az anyag formáját és működését pusztán akaraterejük segítségével. Ez azonban korántsem tekinthető nagyszabású teremtési folyamatnak, még csak nem is a játékos Fény galaktikus teremtő képessége, csupán egy alázatos erő, amellyel korlátozott befolyást gyakorolhatunk. Világunkban, a fejlődés e kezdeti szakaszában a kvantummechanikára szakosodott tudósok jól tudják, hogy szubatomikus szinten az univerzum sokkal inkább gondolat, mint anyag. Azzal is tisztában vannak, hogy elvárásaik és gondolataik befolyásolhatják az elemi részecskékkel, fotonokkal és elektronokkal folytatott kísérletek eredményeit. Megértik, hogy a világmindenség nem olyan mechanikusan működő valami, ahogyan korábban képzelték, és lassacskán kezdenek hinni benne, hogy valamely akarat megnyilvánulásának eredményeként született meg, és ez az akaraterő - a játékos Fény csodálatraméltóan kreatív tudata - a fizikai világegyetem rendező elve, amely tükröződik abban a szabadságban is, amely minden halandó sajátja, és képessé teszi, hogy sorsát a szabad akarat erején keresztül alakítsa. Curtis mindezzel nagyon is tisztában van. Mégis fél. - 165 -
A félelem alapvetően a halandó élet része. Annyira megbabonáz minket a Teremtés elbűvölő szépségével, a végtelen barokkos díszítéseivel, finomságával, bájával, csodáival, bársonyos titokzatosságával és minden örömével, amelyet azoktól kapunk, akiket szeretünk, hogy lassan kihal belőlünk a képzelet ereje. Bár hitünket megőrizzük, nem tudunk elképzelni egy, még ennél is káprázatosabb világot, és megátalkodottan ragaszkodunk e földi léthez, az édes megszokottsághoz, mert attól félünk, hogy minden elképzelhető paradicsom csupán a mostani szegényes mása lehet. Zárva. A kis bolt hátsó ajtaja zárva van. Aztán hirtelen mégis kinyílik. Az ajtó mögött egy kis raktárhelyiség, amelyet nem a mennyezetről lelógó egyetlen szál villanykörte világít meg, hanem a másik helyiség nyitott ajtaján át beszűrődő fény, amely sejtelmesen foszforeszkáló világossággal tölti be a kamrát. Curtis belép. Csendesen behúzza maga után az ajtót, nehogy a szél bevágja. Bizonyos alkalmakkor a csend nyugtatja az embert, ez a mostani azonban inkább megingatja a kisfiú biztonságérzetét. Ilyen csend veheti körül a halálraítéltet a guillotine alatt. A közelgő halált sejtető jéghideg csend ez. Curtis félelmében is reménykedve indul a tőle néhány lépésre levő nyitott ajtó felé. A LAKÓKOCSI HÁLÓFÜLKÉJÉBEN Polly magához vette a tizenkét kaliberes, hosszú csövű pisztolyt, amelyet a szekrény hátsó részében tartott, a felakasztott ruhák mögött. A kutya figyelte. Polly feltépte a komód fiókját, és kivett egy doboz töltényt. Egy tárat behelyezett a fegyverbe, három másikat betárazott. A kutya elunta, hogy a felfegyverkező Pollyt nézze, így kíváncsian inkább a cipőket és a padlót kezdte szaglászni. A lány fehér torreádornadrágján nem voltak zsebek, hogy a ruhadarab kellőképpen kiemelje csinos alakját, ezért kénytelen volt pántos felsőrészébe, a mellei közé betuszkolni három tartalék tölténytárat. Még szerencse, hogy a természet megfelelő méretekkel áldotta meg, így a muníciót feltűnés nélkül elrejthette. A kutya a hálófülkéből a fürdőbe ment, majd a konyhába, ahol váratlanul izgató illat csapta meg az orrát. Ahogy Old Yeller kutatva szimatolt a szekrényajtók körül, Polly belépett az előtérbe és lenézett a padlón fekvő laptopra. Amikor kijött a hálóból, szinte egészen biztos volt benne, hogy csak képzelődött, a bizonyíték azonban most ott villogott előtte a képernyőn. A számítógépet a tévéállvány egyik polcán tartották. A kártyás trükk után a kutya két hátsó lábára állt, és addig ütögette a polcot a mancsával, amíg Polly le nem vette a laptopot, amit a földön kinyitott, és bekapcsolt. A lány alig volt elképedve a kutya kívánságán, hiszen három egész évet töltött el a filmipar felső köreiben, így semmin nem lepődött meg. Gyorsan bekapcsolta a gépet, s közben a kutya eltűnt a fürdőben. Kisebb zörgés után Old Yeller Cass fogkeféjével a szájában visszatért. A fogkefét használva egy üzenetet gépelt be. FUJ, írta a kutya, Polly pedig úgy gondolta, hogy egy olyan állat, aki kártyalapokat képes megkülönböztetni egymástól, sőt számtani ismeretekkel is rendelkezik, nagyon is megengedheti magának, hogy kritikát mondjon a körülötte zajló dolgokról. A lány pedig a jelen helyzetben egyetértett vele, bár közben úgy érezte, mintha elment volna az esze, és attól tartott, hogy néhány pszichiáter tanonc, akiket szakmai gyakorlat gyanánt a prérire rendeltek ki, már a Fleetwood felé tart, kezükben a kényszerzubbony és a hatalmas adag nyugtató egy akkora injekciós tűben, amelyet csak a lovak beoltására használnak. Old Yeller nem is a FUJ szót akarta leírni, csupán félreütött, mert kissé ügyetlenül bánt az íróeszközként használt fogkefével. Miután valamelyest összeszedte magát, az okos négylábú újra nekifogott. FUSS! Most tehát, alig egy perccel azután, hogy a kutya befejezte a gépelést, Polly csak állt a képernyőre meredve, amelyen egy összesen hatsoros üzenet állt. Ez a szöveg volt az, ami miatt végül felpattant, és a hálószobába rohant a fegyverért: FUJ FUSS! - 166 -
GONOSZ IDEGEN IDEGEN GONOSZ IDEGEN FUJ! Első pillantásra az üzenet teljesen abszurdnak tűnt, alig egyetlen fokkal jobbnak egy érthetetlen zagyvaságnál, mégis úgy érezte, ez az, amit tennie kell, hiszen az üzenetet egy kutya gépelte egy fogkefével a szájában! Polly sosem járt főiskolára, sőt valószínűleg a Hollywoodban eltöltött három év alatt sajnálatosan sok agysejtje megsemmisült, mégsem esett nehezére beismerni, milyen szánalmasan keveset tud egy csomó területről; egy dologban azonban biztos volt: ha csodát látott, azt rögtön felismerte, ha pedig egy fogkefével üzeneteket gépelő kutya nem tekinthető csodának, akkor valószínűleg Mózes sem tett semmi különöset, amikor kettéválasztotta a Vörös-tengert, sőt Lázár feltámasztásában sincs semmi rendkívüli. Egyébként pedig Earl Bockman valóban sokkal inkább hasonlított egy gonosz földönkívülire, mint egy országúti pihenő és benzinkút ostoba tulajdonosára a nagy nevadai semmi közepén. Ez is azok közé a látszólag elképzelhetetlen dolgok közé tartozott, amelyről az ember ösztönösen mégis azonnal el tudja dönteni, hogy igaz vagy nem; mint például egy mostanában hallott riport, amely arról számolt be, hogy a Shot Cop Ho Busterts nevű rapbanda egyetlen tagja sem tud kottát olvasni. Pollynak nem állt szándékában kirontani a lakókocsiból, hogy szétloccsantsa Earl fejét a pisztollyal, mert bár félt és ideges is volt, tettére csupán ez mégsem adna megfelelő magyarázatot a bíróság előtt. Igazából fogalma sem volt arról, hogy mihez kezd most, hogy a kezében van a fegyver, de így legalább biztonságban érezte magát. Recsegő hangra kapta fel a fejét, megperdült, és maga elé kapta a tizenkét kaliberűt, de Old Yeller volt a zaj forrása. A kutya beledugta fejét az üres pattogatott kukoricás zacskóba, amelyet még Curtis hagyott a földön, és úgy is maradt. Polly lehúzta a kutya fejéről a celofánt, amely alól hamarosan előbukkant az állat tréfás vigyora, vadul csapkodó nyelve és kukoricával borított, pettyes pofája, amelyről Pollynak nehezére esett elhinni, hogy ez lenne a veszélyes idegenek jelenlétéről hírt hozó, elszánt hírnök, aki az imént még olyan átszellemülten dolgozott a számítógépen. Még egyszer rápillantott a monitorra, arra számítva, hogy a képernyő teljesen üres lesz, de a FUSS figyelmeztetés ott virított fehér betűkkel a kék háttéren, öt másik sürgető sorral együtt. Old Yeller nyelvével és mancsával letisztogatta a pofáját, Polly pedig látván a különleges hírnököt, már egyáltalán nem kételkedett többé a csodákban, sőt az üzenetet is komolyan vette. Cselekvésre szánta el magát - és remélte, hogy az Isten is megsegíti ebben -, mert a helyzet ezt követelte. Egyszer csak eszébe villant: Hol van Curtis? A kutya hegyezni kezdte fülét, és nyüszített. Polly kezében a fegyverrel az ajtóhoz ment, mély lélegzetet vett - ahogy korábban mindig, mielőtt Évakosztümben kiszállt a repülő csészealjból, és levonult a neon megvilágította lépcsőkön a Las Vegas-i varietében -, és kilépett a varázslatos sivatagi éjszakába. Curtis Hammond kommandós üzemmódra kapcsol, holott pontosan tudja, hogy sokkal inkább költő, mint harcos. A csendre összpontosít, miközben a nyitott ajtó felé halad, a lopakodásra koncentrál, ahogy besettenkedik az üzletbe, valamint arra, hogy ne kezdjen el sikítani, és ne szaladjon el félelmében, amint az első két polcsor között lehajolva halad előre, hogy megkeresse a hamis benzinkutas hamis feleségét. Az árukat tartalmazó polcok elrendezése követi a bolt négyszögletű alaprajzát, ezért a folyosók hosszúak, így Curtis nem láthatja az első ablakokat. Úgy tűnik, a környékbeliek nem fordítanak túlságosan nagy gondot az egészséges táplálkozásra, mert a boltban sem friss zöldséget, sem gyümölcsöt nem árulnak, csupán különböző, előre csomagolt élelmiszereket. A hátsó fal mellett sorakoznak az üvegajtós hűtőszekrények, ahol a dobozos söröket, az üdítőket, a tejet és a gyümölcsleveket tárolják. Az első folyosó végénél Curtis vár egy kicsit, figyel minden zajra, amiből kiderülhetne számára, hogy hol van a nő, aki valószínűleg szintén kitartóan igyekszik olyan csendben maradni, mint Curtis maga. - 167 -
Végül előrehajol, és kikukkant a sarok mögül, az elemekkel és gázgyújtókkal teli polcoknál. A boltban összesen három hosszú folyosó van, ez az utolsó a többinél rövidebb, és egyenesen a bolt elejéhez vezet. Curtis innen már látja a porlepte ablakokat, de ahhoz, hogy megbizonyosodjon arról, Cass és Polly valóban beszálltak-e az Fleetwoodba, ki kell egyenesednie. A polcok magasabbak, mint ő, ami azt jelenti, hogy ha az álfeleség a bolt elejében tartózkodik, jó eséllyel nem veszi észre Curtist. Ennek ellenére továbbra is lehajolva marad. Nemsokára magára vonja majd a vadászok figyelmét, hogy az ikrek el tudjanak menekülni. Az akció sikere azon múlik, hogy a megfelelő pillanatban a fedi-e föl magát. Amikor elhalad az elemek és öngyújtók mellett, Curtis óvatosan bekukucskál a középső sorba. Üres. Továbbmegy a következő sorhoz - borotvapengék, körömcsipeszek, zsebkések, sajnos semmi olyan, amit fegyverként lehetne használni -, és megint megáll hallgatózni. A fojtogató csend nyomasztóan nehezedik rá, mérhetetlen mélységek tátonganak körülötte mindenütt, némábbak, mint a sír. E halálos csendben Curtis szeretné elkiáltani magát, hogy megbizonyosodjon róla, még életben van. Hirtelen mintha egy jeges kéz markolná a nyakát. Megfordul, hogy megnézze, vajon a hidegvérű gyilkos félelmetes alakja áll-e mögötte, és szinte felkiált örömében, amikor látja, hogy senki sem követi. Egyelőre. Kinéz a polcon sorakozó, csomagolt borotvapengék mellett, és a bejárat közelében álló utolsó sort kezdi vizsgálni, ahol végre megpillantja az asszonyt. Néhány lépésnyire a nyitott ajtótól álldogál, a kutak irányába néz, és amennyire Curtis innen meg tudja állapítani, megszólalásig hasonlít a csomagtérbe gyömöszölt halott asszonyra. Elég nagy a valószínűsége, hogy e két vadász is azok közé tartozik, akik Curtist Coloradótól üldözik, bár nem elképzelhetetlen, hogy csak most vonták be őket az akcióba. Mivel nem a már ismert lószerszám-szállítóval utaznak, sőt nem is helyi közlekedési eszközöket használnak, Curtis kétli, hogy ők lennének a két álcowboy, akik szerdán éjszaka a kamionos pihenőnél majdnem elkapták. Akár újak a bandában, akár régi tagok, ugyanolyan kegyetlenek és veszélyesek, mint a többiek. Nem egyedül tevékenykednek, hanem egy gyilkos csoport tagjaiként, amelynek a neve légió. A kútnál látott események arra ösztönzik a hamis nőt, hogy először közelebb lépjen az ablakhoz, majd kimenjen egészen a küszöbig. Már szinte a bolt előtt áll, így nem veheti észre Curtist. Curtis és a bejárat között a pulton, a kassza közelében egy pisztoly hever jól látható helyen. A csomagtartóban heverő két halott közül az egyiknek talán még volt annyi ideje, hogy a pult alól előrántsa a fegyvert, használni azonban már nem tudta. Az újdonsült áltulajdonos pedig itt felejtette, amikor kiment, hogy üdvözölje a Fleetwoodot. Bár a férfi fegyvertelenül megy ki, az ikreket ennek ellenére ugyanolyan nagy veszély fenyegeti. Kegyetlen gyilkosok, gyorsak, mint a vipera, és vérszomjasabbak, mint egy krokodil, amely két napja nem jutott élelemhez. Jobban élvezik, ha puszta kézzel ölhetnek. Az ikrek szépsége, kedvessége, gyors észjárása és jó kedélye egyetlen perccel sem fogja meghosszabbítani az életüket, ha az egyik gyilkos úgy dönt, hogy elpusztítja őket. Curtis a tőle úgy negyvenlábnyira a pulton heverő pisztolyra bámul, és felismeri a kínálkozó lehetőséget. Még édesanyja tanácsára sincs szüksége ahhoz, hogy tudja, milyen fontos a megfelelő pillanat felismerése. Elindul tehát a két gondola között a kassza irányába. Lehajolva, de azért bátran halad előre, mint egy vakmerő bolond a harcmezőn, aki fittyet hány a halálra, s az égre felnézve látja ugyan a felvillanó fényeket, de azt hiszi, hogy ez már a küszöbön álló győzelmet ünneplő tűzijáték. De vajon nem téveszti-e össze a csapdát a lehetőséggel? Az álasszony bármikor visszaléphet a küszöbről, hogy odapattanjon hozzá, és meghámozza, mint egy narancsot, mielőtt annyit mondhatna: Ó Istenem. Curtis azonban elszánt, mert ő Roy Rogers, bár nem énekel, meg Indiana Jones, bár nincs cowboykalapja, sőt James Bond is, bár nem iszik martinit jéggel, de átjárja a hősiesség, mint ahogyan abban a 9658 filmben is látta, amelyet a háromhetes intenzív kulturális, előkészítő program két napja alatt megtekintett. A 9658 filmet egyenesen az agyába töltötték le, közvetlenül a bolygóhullás előtt. Az igazság az, hogy Curtist kissé megzavarták ezek a filmek, amelyeket még nem sikerült tökéletesen beépítenie, ezért néha összekeveri a valóságot a kitalációval. - 168 -
Curtisnek a filmbeli hősök példájára volt szüksége, mert eljut a pulthoz, és felegyenesedik anélkül, hogy az álasszony figyelmét felhívná magára. A halott feleség ruháit viselő nő még mindig az ajtóban áll, és izgatottan figyeli a kútnál zajló eseményeket. A kassza mögötti ablakot teljesen befedte a por, Curtis mégis látja a Fleetwoodot. Cass a lakókocsinak támaszkodik, az álbenzinkutassal szemben, és úgy tűnik, fogalma sincs, mekkora veszély leselkedik rá. Két perc telt el azóta, hogy Polly a kutya közvetítésével megkapta az üzenetet. Egészen biztos, hogy nemsokára cselekedni fog. Eljött az idő, hogy Curtis belekezdjen az elterelő hadműveletbe. Amikor elveszi a pisztolyt a pultról, mellette észreveszi Gabby kedvenc írójának, Nóra Robertsnek egyik romantikus ponyvaregényét. Köztudottan sokan olvassák az írónő könyveit, de Curtis biztos benne, hogy a könyv az egyik áldozaté, nem pedig a gyilkosé, mert bár Ms. Roberts igen népszerű, hírneve még nem jutott el a galaxis minden pontjára. A pisztoly nincs kibiztosítva. Curtis jobb kezében tartja a fegyvert, a ballal megtámasztja, és lassan elindul az ajtó felé, a megfelelő lőtávolságot keresve. A gyilkos még most sem veszi észre. Még kilenc láb az ajtóig. Nyolc láb. Megáll. Tökéletes lőtávolság. Terpeszállásban áll, a jobb lába egy kicsit előbbre, mint a bal, csípőjét előretolja, és felkészül a lövés visszacsapódására. Hirtelen elbizonytalanodik, mert az ajtóban álló nő olyan, mint bármely hétköznapi, átlagos asszony, és épp olyan sebezhetőnek is tűnik. Curtis azonban kilencvenkilenc százalékig biztos, hogy csak annyira támadható, mint egy páncéllal borított tank, továbbá nőnek sem nevezhető, és egyáltalán nem átlagos, mégsem tudja rávenni magát, hogy a gyilkos feszültség csúcspontján meghúzza a ravaszt. Az a csöppnyi, egyszázaléknyi kételkedés elhatalmasodik rajta, pedig édesanyja azt tanította, hogy az életben semmi sem teljesen biztos, a cselekvés elodázása pedig minden olyan esetben, amikor valami csak egy picit bizonytalan, nem más, mint erkölcsi gyávaság, egy kifogás, hogy ne kelljen állást foglalni. Egy százaléknyi bizonytalanságában Curtis Cassre és Pollyra gondol, és azon töri a fejét, előfordulhat-e, hogy a csomagtérben fekvő halott asszonynak van egy hozzá megszólalásig hasonlító ikertestvére, és ő az, aki most itt áll előtte. Nevetséges aggodalom! Aztán eszébe jut a Corvette-té alakított földönkívüli jármű, majd az áldozatok törött nyakcsigolyája. A fiú most mégis itt áll a döntésképtelenség purgatóriumában, mert bár az anyja fia, akinek társaságában több heves harcot élt át, és számos szörnyű kegyetlenkedés szemtanúja volt, ő maga még sosem ölt embert. Többféle fegyverrel is tud bánni, de élőlényre még sosem tüzelt. És most itt, ebben az országúti pihenőben kell rájönnie, hogy gyilkolni, még ha hősies célból teszik is, nehezebb, mint ahogyan anyja tanította, és sokkal-sokkal nehezebb, mint ahogyan a filmeken látszik. Ekkor talán valami megérzés hatására az ajtóban álló nő hirtelen megfordul, és azonnal felismeri Curtist. Szemét tágra nyitja rémületében, egyik kezét védekezően maga elé kapja, mintha a golyókat akarná távol tartani testétől, de ugyanabban a pillanatban elárulja a mosolya, amely itt legalább olyan groteszknek tűnik, mintha hirtelen dalra fakadna. Mint amikor a kígyó mosolyra húzza álkapcsát, hogy lenyelje a zsákmányolt egeret. Curtis dönt és meghúzza a ravaszt egyszer, kétszer... Megtántorodik, amikor a fegyver visszaüt, de nem hátrál meg a gyilkos rémisztő sikításától, és nem hőköl vissza, hanem újabb lépést tesz előre, és meghúzza a ravaszt, Tüzel újra és újra és újra. Amint az első tárat kilövi, minden abbéli félelme eloszlik, hogy a nő talán mégis a csomagtérben fekvő halott asszony valódi ikertestvére lehet. Az álbenzinkutas álfelesége lassan elkezd valami förtelemmé alakulni, mielőtt az első golyó elhagyná a pisztoly csövét, s ezt Curtis nem szívesen látja, hiszen nemrég fogyasztott el egy hatalmas adag sajtos pattogatott kukoricát, amelyet narancslével öblített le. A gyilkos azonnal Curtisre veti magát, ám most még ő is halandó alakot visel, és nem rendelkezik természetfeletti erővel. Időszakosan tehát ravaszságával kell pótolnia vak dühének tombolását. Ahogy Curtis felé vetődik, elrugaszkodik a kasszapultról, és a csomagolt árukat tartalmazó polcok felé löki magát. A négy további lövésből, amelyet Curtis lead, három célba talál, és megsebesíti a visító gyilkost, aki villámgyorsan felkúszik a polcokon, akár egy légtornász a létrára. Konzervdobozokból, - 169 -
üvegekből és dobozokból álló halmokon, fejére omló zacskókon próbálja átverekedni magát, és sikeresen átjut minden akadályon, mert felér a polc tetejére. A következő lövés még eltalálja, az utolsó azonban célt téveszt. Mindeközben a gyilkos hihetetlen alakváltozásokon megy keresztül, egyszerre vonultatja fel faja minden egyedének rettenetét, kimeresztett karmok, csattogó csőrök, szarvak és tüskék, meredező lapockacsontok. Kezek markolnak, skorpiópókok rebbennek, légnyílások hullámzanak, rákok ollói csattognak, és mindenféle rettenetes kitüremkedés jelenik meg, majd tűnik el egyik pillanatról a másikra a ragyogó páncélok zavaros tumultusában, hogy csapkodó farkakban, silány horpasszá finomulva, csomókban lógó szőrzetben egyesüljön, megtestesítve a tökéletes biológiai káoszt. Az ikrek fürdőszobájában érzett zavartság ehhez képest csupán mulatságos apró tévedés. A tajtékzó szörnyeteg talán maga a Sátán, ahogyan a költő, Milton lefesti, miként uralkodik a pokol hercege a „látható sötétségen” - majd eltűnik a gondola másik oldalán. Bár halandó, a gyilkos nem fog olyan gyorsan meghalni, mint ahogy Curtis elpusztult volna, ha a vadásznak sikerül őt elkapnia. Mint minden sátáni teremtménynek, a gyilkos lelke, sőt, ebben az esetben a teste is, sok mindent kibír. Bár sebei nem gyógyulnak be, nem biztos, hogy elpusztul. Curtis nem szívesen fordít hátat a megnyomorított, de még mindig veszélyes ellenségnek, Cass és Polly azonban kint vannak a másik gyilkossal, és tökéletesen védtelenek brutalitásával szemben. Curtis úgy dönt, hogy a pisztollyal, amelyben még legalább öt töltény maradt, újabb elterelő hadműveletet indít a másik gyilkos ellen, hogy az ikreknek módjuk legyen elmenekülni. Elszántan kúszva keresztül a polcokról ledőlt, alattomosan hömpölygő áruk tengerén, Curtis végre eljut az ajtóhoz, és imádkozik, hogy két gyönyörű jótevőjének, az üvegcipellős Hamupipőkéknek, Indiana törékeny virágainak nehogy véres halállal kelljen lakolniuk az iránta tanúsított kedvességükért. MIKÖZBEN AZ ÜZEMANYAG ÁRAMLOTT a Fleetwood éhes gyomrába, Earl Bockman tovább hadovált különböző csomagolt spagettikről, amelyeket ő és Maureen a kis boltban lefagyasztva vagy nyersen tartott. A férfi nem a kereskedőktől megszokott módon és stílusban beszélt, hogy legalább egy néhány dolláros üzletet ráerőltessen a vevőre, hanem azoknak a szánalmas, kirekesztett embereknek a csevegő izgalmával, akik azt hiszik, bármely témáról remek beszélgetést lehet kerekíteni - kivéve talán a telefonkönyvben szereplő neveket. Bár ez a pasas, ha nagyon igyekszik, még azt is képes lett volna végigtárgyalni, mielőtt a tanksapka visszakerül a helyére. Ha Cass bűnöző alkat vagy a zajártalom csökkentése ellen küzdő dühödt aktivista lett volna, talán már régen lelőtte volna Earlt, hogy véget vessen saját szenvedéseinek. Ehelyett azonban az öreg kút számkijelzőjén figyelte a gallonok számának változását, és hálát adott istennek, hogy ilyen mérhetetlen türelemmel oltotta be az unalom ellen, amellyel gyermekként és fiatal felnőttként kellett szembenéznie az indianai kisvárosban. A boltban kitört lövöldözés hangja egyetlen pillanat alatt megtörte az unalmat; nem is maga a lövöldözés ténye, hanem annak Earlre gyakorolt hatása döbbentette meg Casst. Azon nem lepődött meg, hogy Earl ijedten reagált, ahogyan ő maga is, bár a meglepetés szó enyhe kifejezés ahhoz képest, amit akkor érzett, amikor az első sorozatot követő további négy lövés hallatán meglátta Earl arcán a változásokat. Hacsak Earl valójában nem egy farkasember, aki most hirtelen kikerült a hold hatósugarából, akkor ez az alak itt nem lehet egy csomagoltspagetti-kedvelő, hanem valami egészen más, akivel szemben Cassnek esélye sem lenne, ha az elmúlt nyolc évben nem foglalkozott volna ufológiával. Cass, aki a lakókocsinak támaszkodott, és bal kezét lazán a vállán lógó táskában tartotta, az első lövés hangjára azonnal felegyenesedett, és már tudta, mit kell tennie, és készen is állt rá, hogy megtegye. Amikor bal kezét kihúzta a tarisznyából, egy kilenc milliméteres pisztolyt tartott benne, amelyet egy gyors mozdulattal átdobott a jobb kezébe. Miközben tüzet nyitott az egyre visszataszítóbb külsejű Earl Bockmanre, bal kezét újra a táskába dugta, és egy másik ugyanolyan pisztolyt húzott elő, majd tüzelni kezdett vele, remélve, hogy egyetlen golyó sem találja el a kutakat, gyújtja meg az üzemanyagot, és varázsolja őt magát is élő, táncoló fáklyává, hogy a Las Vegas-inál sokkal látványosabb kosztümöt szabjon rá. Ahogyan a lövések hallatán kezében a fegyverrel Polly kilépett a lakókocsiból, azonnal tud- 170 -
ta, hogy nem a Fleetwood túlsó oldaláról jönnek, hanem valahonnan messzebbről, talán a bolt irányából. Köszönhetően a lőfegyverek iránti érdeklődésüknek - amelyet a két mitológiai hős, Castor és Pollux alakja inspirált, akikről a lányok a nevüket kapták -, valamint az önvédelem és a harcművészetek iránti vonzalmuknak - amelyet a filmszakma nagy alakjai között eltöltött három év után kezdtek gyakorolni -, Polly és Cass a legteljesebb nyugalomban utazgatott Amerika országútjain, azzal a biztos tudattal, hogy bármilyen fenyegetéssel el tudnak bánni. Amikor Polly a lakókocsi elejét megkerülte, meghallotta egy másik, az előzőnél közelebbről jövő lövöldözés hangjait is. Azonnal felismerte Cass ikerpisztolyainak hangját, hiszen eleget hallotta az elmúlt évek során a lőtereken. Amikor tüzelésre készen odaért a lövöldözés színhelyére, döbbenten látta, hogy testvére egy magányos országúti ellenséggel küzd, amire még ők sem voltak felkészülve. Old Yeller számítógépes üzenetének ördögi idegenje, Earl Bockman ócska ruháit leszaggatva hanyatt vágódott két töltőkút között, és kétségbeesetten vergődött a kilenc milliméteres lövedékek okozta mély sebekkel a testén. Rángatózott és visított a fájdalomtól és a dühtől, miközben ide-oda csapkodott, mint egy partra vetett hal. - Ezt elintéztem - jelentette ki Cass. Arca rettenetesen sápadtnak tűnt az imbolygó piros és borostyán fényekben, szemei pedig szinte kimerevedtek, mintha pajzsmirigy-túltengésben szenvedne, és ráfért volna egy alapos fésülködés. - Curtis biztosan bent van - tette még hozzá, mielőtt a kiszámíthatatlan Mr. Bockman után indult volna a kutak közé. Polly, miközben Curtisért aggódva az épület felé sietett, alaposabban is szemügyre vehette az állítólagos töltőállomás-tulajdonost, és szomorúan vallotta be magának, hogy végül is sokkal jobban tetszett neki Earl, amikor még magas, kopasz és unalmas volt. Mostani állapotában, amikor vonaglott, görcsben fetrengett, összegömbölyödve csapkodott, és még hangosabban üvöltött, amikor Cass újra tüzet nyitott rá. Valami összekuszálódott és gusztustalan eleggyé vált, amelyet leginkább egy rovarirtó-vállalkozásnak kellene kezelésbe vennie, feltéve, hogy létezik olyan vállalkozás, amely a szakembereit félautomata fegyverekkel és lángszóróval is felfegyverezi, ha munkába indulnak. A kutya nagyon is tudta, miről beszélt. A szerteszét heverő konzerv gyümölcsök és zöldségek között nehézkesen előrehaladó Curtis épp időben ér az ajtóhoz, hogy lássa, amint a másik gyilkos behátrál két kút közé a sortűz elől. Cass - a nagy táskájáról könnyű felismerni - két pisztollyal a kezében követi a férfit, és folyamatosan tüzel. Nem valószínű, hogy egyetlen tízmillió dolláros Vegas-i show-ban is ennél drámaibb figurát alakított volna, akkor sem, amikor csupán tolldísszel a fején lépett fel. Mi tagadás, a fiú szívesen megnézett volna egy ilyen előadást. Bele is pirul a gondolatba, pedig ez csak azt jelenti, hogy az elmúlt napok nehézségei ellenére Curtis Hammond folyamatosan egyre inkább emberi, érzelmekre is képes lénnyé válik, ami nagyon jó dolog. Itt jön Polly puskával a kezében, arcán épp olyan drámai kifejezéssel, mint testvére. Amikor meglátja Curtist a nyitott ajtóban, érezhető megnyugvással ejti ki a fiú nevét. Ahol azonban Curtis megnyugvást hall, ott most éppenséggel némi rosszallást kellene éreznie, mert amint Polly odaér hozzá, a fejéhez emeli a tizenkettest, és rákiált. Természetesen minden oka megvan rá, hogy mérges legyen a fiúra, hiszen ő hozta a nyakukra a két földön kívüli gyilkost, és Curtis nem is neheztelne a lányra, ha itt helyben azonnal le is lőné, bár remélte, hogy valamivel megértőbb lesz, mert nem szívesen hagyná most itt őket. Aztán végre megérti, hogy mit kiabál a lány: - Feküdj, feküdj, feküdj! Curtis levágja magát a földre, a lány pedig a bolt belseje felé tüzel. Négy villámló sorozatot lő ki, mielőtt az álfeleség, akit Curtis már megsebesített, abbahagyja az üvöltést a fiú háta mögött. Curtis feltápászkodik, mert annyira elbűvöli a látvány, ahogyan Polly előrántja a tölténytárat a dekoltázsából - ahogy a bűvész galambokat varázsol elő a selyemsálból -, hogy szinte kábulatban fordul utána a bolt belseje felé. Az ajtó közelében, az összeomlott burgonyaszirmos polc romjai alatt hever a tetem, amelyet lassan beterítenek a szállingózó burgonya-szirmok, a Doritos és a Cheez Doodles aranyló sárga, sós pelyhei, és valószínűleg nagyon fogja érdekelni a helyi halottkémet. - 171 -
- Van még ezekből a rohadékokból? - kérdezi kifulladva Polly, miután újra töltötte a puskát. - Elég sok - mondja Curtis -, de nem itt, és nem most... még nem. Cass közben elintézte a másik gyilkost, és csatlakozik hozzájuk. Curtis még sosem látta őt ilyen ziláltnak. - El kell innen tűnnünk minél előbb - mondja Polly. - Maximálisan egyetértek - helyesel Curtis. - Ha elindultunk - mondja Cass -, azt hiszem, lesz mit elmagyaráznod nekünk, Curtis Hammond. Remélve, hogy nem hangzik úgy, mintha egy szemtelen, elkényeztetett, taknyos kis zöldfülű mondaná, Curtis hozzáteszi: - Nektek is.
48. fejezet A KOFFEIN ÉS A CUKOR, FŐLEG, HA NAGY MENNYISÉGBEN, együtt fogyasztják, állítólag jelentősen rontja az ember egészségét, viszont különösen hatékony az álmossággal szemben. A kóla és a sütemények azonban egyre csak fokozták Micky rossz kedvét, és egyáltalán nem segítettek nyitva tartani a szemét. A konyhaasztalnál ült, pasziánszozott, és Leilanit várta. Még mindig hitt benne, a kislány előbb-utóbb talál rá lehetőséget, hogy meglátogassa hajnal előtt, bár mostohaapja már tud kettőjük kapcsolatáról. Amint Leilani megérkezik, Micky késlekedés nélkül, azonnal elviszi őt Clarissához, Hemetbe, félretéve a papagájokkal és a kockázattal kapcsolatos aggályait. Nincs idő a tervezgetésre, cselekedni kell! Micky akkor is készen állna szembenézni bármely viszontagsággal, ha kiderülne, hogy Hemet a bizonytalanba vezető utazásnak és az előttük álló nehézségeknek csupán az első állomása. Amikor már sem az aggodalom, sem a harag, sem a koffein, sem pedig a cukor nem tudta ébren tartani, nyaka pedig megfájdult attól, hogy előredőlve, összekulcsolt karjára hajolva pihent, Micky kihozta a nappaliból a kanapé ülőpárnáit, és lerakta őket egymás mellé a földre. Közel kellett lennie az ajtóhoz, hogy meghallja, ha Leilani kopogtat. Nem tartott Maddoc újabb látogatásától, de nyitott ajtó mellett mégsem mert elaludni, mert ha az az átkozott végzet-doktor újra meglátogatná őket, egészen biztosan digitoxint tartalmazó fecskendővel térne vissza, valamint azzal a magasztos szándékkal, hogy könyörületesen átsegítse a túlvilágra. Hajnali fél háromkor Micky végignyúlt a párnákon, és még mindig arra számított, hogy sikerült ébren maradnia, mégis azonnal elaludt. Álma egy kórházban kezdődött, ahol ágyban feküdt, bénultan, magára hagyottan, rettegve az egyedülléttől, mert Preston Maddoc bármikor meglátogathatta. Félt, hogy amíg ő tehetetlenül és kiszolgáltatottan fekszik, a férfi azt tesz vele, amit akar, majd megöli. Megpróbálta a szobája előtt elsétáló nővéreket behívni, de mind süket volt, és úgy néztek ki, mint Micky édesanyja. Szólt az arra járó orvosoknak is, akik benéztek hozzá, hogy hogy van, de mind csak rámosolygott, aztán otthagyta; Micky felismerte őket, egytől egyig az anyja szeretői voltak, akik gyermekkorában túlságosan is barátságosan viselkedtek vele, bár ő nem akarta. Az a néhány hang, amit hallott, a saját sírása volt, az elhaladó vonat lágy kattogása és a távolban elhaló füttyszó, amelyet minden éjjel hallott börtöncellája ablakán keresztül. Az álmok és az emlékképek egymásba folytak, s a következő pillanatban már nem a kórházban volt, hanem egy vonaton találta magát, és még mindig bénultan ült, egyedül egy hosszú vasúti kocsiban. A kerekek kattogása egyre hangosabb lett, az időről időre felhangzó füttyszót sem gyászosan elhalónak hallotta, hanem sokkal inkább fájdalmas nyögésnek, amint a vonat egyre gyorsabban robogott tova a sínpályán. Hamarosan különös sötétség ölelte körül, és egy kihalt állomáson találta magát, ahol végre előkerült Preston Maddoc, aki egy tolókocsit tolt maga előtt, amibe ő bénult végtagokkal beleült, mert a férfi kényszerítette. Maddoc nyakában Leilani fogaiból készült nyaklánc lógott, kezében pedig egy fátylat tartott, amelyet a lány szőke hajából szőttek. Maddoc rátette Micky fejére ezt a fátylat, s ettől kezdve süketen, némán és vakon üldögélt, egyetlen illatot sem érzett, s környezetéből csupán a tolókocsi mozgását és a járda egyenetlenségeit érzékelte. Maddoc a végzete felé gurította, ő pedig csak ült, anélkül hogy bárki is sajnálta volna, ha- 172 -
ladékot adott volna neki, vagy felmentette volna e büntetés alól. Micky meleg reggelre ébredt, jéggé dermedve a hosszú, nyomasztó álomtól. Az ablakon át beszűrődő fény és az óra azt mutatta, hogy a nap már legalább harminc-negyven perccel ezelőtt felkelt. Mivel közvetlenül a bezárt ajtó mellett aludt, még a legkisebb kopogást is meghallotta volna. Leilani azonban nem jött. Micky felkelt a három párnáról, egymásra rakta, és odébb tolta őket. A nappali világosságban visszanyerte bátorságát, hogy kinyissa az ajtót, akár figyeli őt Maddoc, akár nem. Átlépte a küszöböt, és megállt a tornácon, a lépcső tetején. A szomszéd házban csend honolt. Az őrült nő sem keringőzött a hátsó udvaron, sőt űrhajó sem lebegett odafent, hogy Maddoc elképzelését beteljesítse. Ekkor három varjat pillantott meg a levegőben, amint nyugat felé repültek. A tollas ingázók szálltak, hogy munkához lássanak a fügefa-lugasban, vagy a göcsörtös olajfák között, de egyik sem rikoltott Mickyre a hátsó kerítés tetejéről, ahogyan máskor tették. A kerítésnél a tüskés rózsabokor kusza ágai nyújtózkodtak, ám satnya, beteges leveleit láthatóan nem hatották meg Geneva kétségbeesett kertészkedő erőfeszítései. E terméketlen tövisek között azonban három hatalmas fehér rózsa virított, amelynek szirmait az erősödő napfény barackvirág színűre festette. Micky ámulva ment le a lépcsőn át az udvarra. A bokron évek óta egyetlen szál virág nem volt. Előző délután még egy bimbót sem lehetett volna találni az egész ágas-bogas tövistengerben, nemhogy hármat. Miután alaposabban szemügyre vette, Micky látta, hogy a három nagy rózsa egy másik kertből való. Mindegyiket egy vékony zöld szalaggal erősítették ehhez a Rémségek kicsiny boltjában vásárolt bokorhoz. Leilani! A kislánynak végül mégis sikerült kijutnia a házból, de nem kopogott be, ami azt jelentette, teljesen feladta a reményt, hogy valaki segít rajta, és Maddoc haragját sem akarta jobban Micky és Geneva ellen fordítani. E három rózsa - mindegyik tökéletes példány és látható gonddal választották ki - több volt, mint egyszerű ajándék. Üzenetet közvetítettek. Fehér, napban sütkérező ragyogásuk a búcsút jelentette. Micky úgy érezte, hogy a bokor minden tüskéje őt szurkálja, ezért el kellett fordítania fejét, mert lelke nem tudta elfogadni az üzenetet. A lakóbusz felé pillantott. A hely teljesen elhagyottnak tűnt. Átvágott a gyepen, és elindult a két telek közötti ledőlt kerítés felé. Szinte futva tette meg az utolsó lépéseket a szomszéd busz-ház hátsó ajtajáig. Micky izgatottan kopogott az ajtón, anélkül, hogy gondolkodott volna, vagy valamilyen magyarázatot kitalált volna, ha netán maga Maddoc vagy Sinsemilla nyit ajtót. Túl sokáig és túl erősen dörömbölt, és amikor végre abbahagyta, hogy megfájdult ujjait megdörzsölje, hirtelen ránehezedett a csend. Mint korábban is, az ablakokon a függöny be volt húzva. Micky körüljárta a lakóbuszt, remélve, hogy talán egy apró libbenés, vagy más pici jel elárulja, hogy valaki figyeli, hogy valaki még lakik ezek mögött a függönyök mögött. Amikor újra bekopogott, és megint semmi választ nem kapott, megpróbálta kinyitni az ajtót. Nem volt kulcsra zárva, könnyedén kinyílt. A reggel fénye még nem töltötte be a konyhát, mert a felkelő nap sugarait nehéz függönyök szűrték meg. A nyitott ajtón át bekukucskáló napsütés ellenére is félhomály uralkodott a helységben. Az óra világító számlapja volt a konyha legfényesebb pontja, és szinte lebegett a falon, mintha maga volna a sors időmérője, és visszafelé számlálna a halál pillanatáig. Teljes volt a némaság, csak az óramű halk ritmusa hallatszott. Belekiáltott a ház csendjébe: - Hello! Van itt valaki? Van itthon valaki? Hello! Mivel választ nem kapott, belépett a házba. - 173 -
Átvillant az agyán, hogy talán éppen most sétál be egy neki állított csapdába. Bár nehezen tudta elképzelni, hogy Maddoc a csenddel próbálná meg őt beljebb csalogatni, hogy aztán egy kalapáccsal leterítse. Mellesleg most éppen birtokháborítást követ el, sőt akár lopással is vádolhatnák, ha Maddoc hívására a rendőrség megjelenne, és őt itt találnák. Ha megtudják, hogy priusza van, azonnal le is tartóztatnák. Micky Leilanit kezdte szólongatni, és idegesen haladt egyre beljebb és beljebb a keskeny, sötét építményben. A súlyos függönyök, a megvetemedett bútorok, a megfakult rojtos szőnyeg úgy nyelte el hangját, mint egy koporsó vastagon kipárnázott, plüssel bélelt falai. Lépésről lépésre egyre nőtt benne a szorongató bezártság érzete. A bútorozott lakások piacán a lakóbuszok képviselték a legolcsóbb kategóriát. Rendszerint heti bérletbe adták ki olyanoknak, akiknek többnyire még az is gondot okozott, hogy a pénteken esedékes bérleti díjat összekaparják. A lakás teljesen személytelen volt; se egy dísztárgy, se egy apróság vagy családi fénykép, de még egy olcsó festmény sem volt a falon. A konyhával egybe nyíló nappaliban Micky egyetlen olyan tárgyat sem látott, amely nem a házhoz tartozott, semmi sem utalt arra, hogy Maddocék itt laktak. A gazdag családból származó, szép tárgyak között felnőtt rém-doktor akár a Ritz-Carlton elnöki lakosztályát is ki tudná fizetni, és az a szállás biztosan jobban meg is felelne neki. Az a tény azonban, hogy ezen a helyen bérelt lakást Jordan Banks néven, azt látszott igazolni, hogy mostanában nem akar feltűnést kelteni, valamint azt, hogy miután Leilanival és az anyjával végzett, lehetőleg semmilyen bizonyítékot nem akar hátrahagyni, amelyből arra lehetne következtetni, hogy a társaságukban utazott. Mindez összességében azt bizonyította, hogy Preston Maddoc házasságának vajmi kevés köze van a szerelemhez, a vonzalomhoz vagy a családszeretethez. A férfit valami titokzatos szükséglet hajtotta, és még Leilani színes megfigyelései és bizarr feltételezései sem voltak elegendőek ahhoz, hogy a valódi indítékokra fény derüljön. A fürdőszoba és a hálószobák felderítéséhez sokkal jobban össze kellett szednie a bátorságát, mint hogy egyáltalán belépjen a házba. Az éjszaka összes árnya ide menekült a hajnal fényei elől, és meglapulva várták a naplementét, amely visszaadja számukra az életteret. Bár ahogy haladt előre, felkapcsolta a lámpákat, de csak gyenge izzók világítottak bennük, így a homály megült a sarkokban. A lepusztult fürdőszobában nem látott fogkeféket, borotvapengéket, gyógyszeres fiolákat, egyáltalán semmit, ami lakók jelenlétére utalna. A kisebbik hálószobában a szekrény üres volt, csakúgy, mint az éjjeliszekrény és a fésülködő. Az ágyat nem rakták össze. A nagyobbik szobában a szekrény nyitva volt, és csak az üres ruhafogasok himbálóztak benne. A földön, az ajtóból jól láthatóan egy citromos vodkás üveg állt. Tele volt. Még érintetlen. A látványtól Micky önkéntelenül is remegni kezdett, de nem az ital iránti vágy miatt. Miután Maddoc észrevette Leilani rózsáit, a férfi azonnal tudta, hogy Micky biztosan átjön, amint meglátja őket. A hátsó ajtót is ezért hagyta nyitva. Biztosan egy éjjel-nappaliban vette ezt az ajándékot neki, mivel tudta, hogy Micky bejárja majd az egész házat, és eljut az utolsó szobáig, ahol megtalálja az ajándékot. A gazember még egy színes masnit is kötött az üveg nyakára. Egy rövidke beszélgetés és a hálószobájában tett gyors, néhány perces vizsgálódó látogatás után Maddoc tökéletesen kiismerte őt. Ahogy Micky a doktor természetfeletti emberismeretén gondolkodott, rájött hogy a férfi egy Góliát, akit nem lehet hagyományos fegyverekkel legyőzni. A belső remegés, amely a vodkás üveg láttán elfogta, tovább erősödött, amikor eszébe jutott, hogy Leilani ennek a férfinak a társaságában rója a mérföldeket, gyorsabban száguldva, mint a végítélet, és egyre messzebb kerül tőle a remény, a halál pedig, amelyet Maddoc gyógyulásnak nevez, egyre közelebb. A kislány egyre csak halad a jelöletlen sír felé, amiben kis teste hamarosan oszlásnak indul, még akkor is, ha lelke a csillagokba költözik. Az üveg ital hátrahagyásával Maddoc azt közölte Mickyvel, hogy nem fél tőle, hogy gyengének, egyéniség nélkülinek és teljesen kiszámíthatónak tartja. Amikor önmagát megtette Micky öngyilkossági tanácsadójává, Maddoc úgy gondolta, a lánynak nem kell több segítség, mint egy - 174 -
üveg - és elegendő idő -, hogy fokozatosan tönkretegye magát. Micky otthagyta a házat, anélkül hogy a vodkához nyúlt volna. Odakint az erős fények bántották a szemét. Az idő múlásával minden elmúlik: az ég, a föld és a kettő közé szorult emberek. Nem véletlenül félt a haláltól, amellyel egyszer mindenképpen találkoznia kell, de most főleg attól tartott, hogy a randevúra előbb kerül sor, mint hogy eleget tehetne a rá kirótt feladatnak, hiszen csak most vált világossá számára, hogy mindenki azért él a földön, hogy reményt, örömet és szeretetet vigyen mások életébe. Amit huszonnyolc évnyi szenvedés nem tanított meg neki, amit makacsul, még az élet legnagyobb pofonjai ellenére sem akart megtanulni, arra egy sérült kislány alig három nap leforgása alatt megtanította. Bár Leilaninak sem volt több a birtokában, mint a Teremtés iránti mélységes tisztelete és rendíthetetlen hite abban, hogy szenvedésekkel teli életének - bármilyen zavarosnak tűnhet is - a dolgok végtelen rendszerében mégis van értelme és célja. A lecke, amelyet Micky kapott e veszélyes kis mutánstól, bár egyszerű és érthető, mégis megrázta most, ahogy a kiégett füvön álldogált, ahol korábban Sinsemilla hold-táncát lejtette: egyikünk sem képes önmagát megvédeni, egymás üdvözülésének eszközei vagyunk, és csak az egymásnak juttatott reményen keresztül emelkedhetünk ki a sötétségből a fényre. Gen néni pizsamában és papucsban állt a hátsó udvaron. Megtalálta a búcsú rózsáit. Micky odaszaladt hozzá. Ahogy kioldozta a zöld szalagokat, hogy kiszabadítsa a virágokat, Geneva kezét többször is megszúrták a tüskék. Tenyere csupa vér volt. Úgy tűnt, nem foglalkozik a sebekkel, és az arcáról leolvasható szomorúságot sem ez okozta, hanem a rózsák által közvetített búcsúüzenet. A két nő egymásra nézett, aztán azon nyomban elkapták tekintetüket. Gen néni a rózsák felé, Micky pedig a ledőlt kerítések irányába pillantott, majd a fűre lehullott zöld szalagra, végül saját mozdulatlan kezeire. Meglepetésére hamarabb tudott megszólalni, mint gondolta: - Hogy is hívták azt a várost? - Melyiket? - kérdezte Gen néni. - Ott Idahóban. Ahol az a férfi azt állította, hogy idegenek gyógyították meg. - Nun's Lake - válaszolt Gen néni, gondolkodás nélkül. - Leilani azt mondta, a férfi Nun's Lake-ben, Idahóban lakik.
49. fejezet HULATÁNCOT LEJTENEK A LÁNYOK, csípőik csavarodnak, suhognak a műfűből varrt szoknyák. Mindig mosolygósak, fénylik fekete szemük, a kezük csupa hívogatás, és a táncuk olyan igazinak tűnik, mintha valódi csontok mozgatnák őket; pedig valójában a comb- és izületi vápájuk csak egy tartós, valódi hatást keltő műanyag. Leilaninak nemcsak azért tetszett az izületi vápa elnevezés, mert olyan varázslatosan hangzik, hanem azért is, mert valójában egészen más érzetet keltett benne a szó kiejtése. Az ember azt gondolná, hogy az izületi vápa valamiféle olyan anyagot jelent, amelyet öreg Sinsemilla szokott szívni, felszippantani, tabletta formájában bekapni, hatalmas, steril állatorvosi tűvel vénásan a testébe juttatni, esetleg kis keksz formájában kisütni és tucatjával falni. Az izületi vápa e helyett egész egyszerűen azt a kerek, homorú formájú dolgot jelenti, amely a csípőcsontot köti a combcsonthoz. Ám mivel Leilani nem szándékozott orvosnak tanulni, ez az információ elhanyagolható volt a számára. Fejében azonban már így is számtalan haszontalan adat keringett, amely, mély meggyőződése szerint, segített neki abban, hogy kiszorítsa a hasznosabb, de lehangoló és ijesztő gondolatokat. Az ebédlőasztal - amely mellett üldögélt, és egy puhakötésű, fantasztikus könyvet olvasott egyben táncparkettként is szolgált a hulatáncot lejtő műanyag babák számára. Az első kettő kisebb, a harmadik azonban jókora mellekkel rendelkezett, s Leilani újra elhatározta, hogy a pozitív gondolkodás segítségével, tizenhat éves korára ő is ilyenekre fog szert tenni. A három baba szerkezetileg olyan érzékeny volt, hogy bármilyen kis rázkódás elegendő volt ahhoz, hogy forogni kezdjenek. A szobában további két hulatáncoslány volt látható azon a kis asztalon, amely a székekkel - 175 -
szemben terpeszkedő heverő mögött állt. Sőt, a konyhában a pulton még tíz táncolt, de a fürdőszobában és a hálószobában is felbukkant egy-kettő. A legtöbb babát egy egyszerű ellensúly tartotta mozgásban, néhány esetben azonban elem működtette őket. Ennek az volt az egyszerű oka, hogy ha a lakóbusz tankolás vagy éjszakai pihenő miatt leállt, nem akarták, hogy a hula-hula örömünnep megszakadjon. Sinsemilla mélyen hitte, hogy ezek az örökké forgó, táncos babák jótékony mágneses hullámokat bocsátanak ki, és megvédik lakóbuszukat az ütközésektől, a lerobbanástól, az eltérítésektől, sőt attól is, hogy egy másik dimenzió esetleg beszippantsa, és a Bermuda-háromszögbe röpítse őket. Ragaszkodott ahhoz, hogy egy szobában mindig legalább két mozgásban lévő baba legyen. A hallban álló heverőn Leilani éjszakánként gyakran a hulatáncosok finom ritmusos csípőmozgásától és a suhogó kis szoknyácskák látványától merült álomba. De az is előfordult, hogy párnát kellett a füléhez szorítani, hogy ne hallja a zajukat, és gyakran csak nehezen tudott ellenállni annak a vágynak, hogy a babákat egy fazékba dugja, megfőzze, megolvassza. Az így létrehozandó masszának még nevet is adott: veszedelmes, fiatal, hawaii mutáns vulkán istennő-kivonat. Azokon az éjszakákon, amikor Leilanit meglehetősen bosszantotta a szakadatlan zaj, a hall mennyezetére festett, hét láb átmérőjű arc segítette át az álom kapuján. A hawaii napisten kedves, sötétben halványan foszforeszkáló ábrázata álmos szemekkel és megkövült mosollyal nézett le rá. Lakóbuszukat, amely szintén bővelkedett hawaii motívumokban, egy Prevost buszból alakították át luxus kivitelű járművé. Öreg Sinsemilla Makani 'olu 'olu-nak keresztelte el, amely hawaii nyelven annyit tesz, „kedvező szél”. E név azonban nem tűnt túl találónak egy több mint ötvenkétezer font súlyú busz jellemzésére, mint ahogyan a pelyhecske becenév sem felelne meg egy elefánt számára. A hozzá toldható hálószobával és hatalmas konyhával viszont bármelyik kempingben elnyerhetné a legnagyobb jármű címet. A gyerekek mind irigykedve bámulták. Az utak kiöregedett csavargóin valódi pánik lett úrrá, ha szerényebb külsejű Winnebagóikkal vagy Airstreamjeikkel az óriási szörny mellé kellett állniuk, amelyre a legtöbben neheztelve, ugyanakkor paranoiás félelemmel tekintettek. Olyan biztosan gurult az utakon, mint egy kerekekre szerelt páncélszekrény. A hulatáncot lejtő babák pedig állandó, kellemesen laza mozgásban, forgásban voltak. Utazás közben Leilani folyton olvasott - ezúttal egy másik dimenzióból származó, ördögi disznófejű fajról -, és nem kellett tartania attól, hogy rosszul lesz a menet közbeni ringatózástól. Annyira hozzászokott a babákhoz, hogy már nem vonták el a figyelmét az olvasásról és azzal a hawaii mintás anyaggal sem foglalkozott többé, amely az ebédlőszékeket borította. A vezetői és a vezető melletti üléseken helyet foglaló öreg Sinsemilla és a Végzet doktora azonban folyamatosan elterelték a figyelmét. Mindig készültek valamire, ami éppoly természetes állapot volt számukra, mint a méhek számára a folytonos mézgyűjtés, a hódok számára pedig a gátépítés. Rendszerint fojtott hangon beszélgettek, és mivel Leilani volt az egyetlen személy a fedélzeten, a kislányban könnyen felmerülhetett a gyanú, hogy ellene szőnek valamiféle összeesküvést. Rendszerint nem csak afféle egyszerű és szórakoztató játékot találtak ki számára, hanem komisz természetűeket, attól függően, hogy a kedves mama korábban milyen anyagokat juttatott be szervezetébe. Dr. Doomot egyébként a kisebb gonoszságok nem elégítették ki; kedélyét csak nagystílű kegyetlenkedések borzolták kellőképpen. Sinsemilla a válla fölött időnként lopva Leilanira pillantott, vagy hátrakukucskált. Leilani úgy tett, mintha nem venne tudomást erről az alattomos vizsgálódásról. Anyja még a röpke szempillantást is bosszúval torolta meg. A nevetés azonban mindennél jobban elbizonytalanította a kislányt. Sinsemilla pedig elég gyakran - legalább a nap háromnegyed részében egyfolytában - vihogott. Nevetése azonban néha inkább egy csörgőkígyó hangját idézte, olyan volt, mint egy figyelmeztetés. Ám még ennél is baljóslatúbb volt, hogy a hosszú diskurálás alatt, a suttogások és mormogások közepette, Végzet doktor is kacarászott, és nevetése kísértetiesen emlékeztetett a Charles Manson-féle hátborzongató röhögésre, miközben szeme élénken és elégedetten ragyogott. Kelet felé tartottak a 15-ös országúton, és közeledtek a nevadai határhoz. Mélyen bent jártak a perzselően forró Mojave sivatagban. Egyszer csak Sinsemilla felpattant az első ülésről, és Leilani mellé huppant az étkezőasztalhoz. - 176 -
- Mit olvasol, kicsim? - Egy fantasztikus könyvet - válaszolt Leilani anélkül, hogy felpillantott volna könyvéből. - Miről szól? - Gonosz disznófejűekről. - A disznók nem gonoszak - helyesbített Sinsemilla. - A disznók kedves és gyöngéd állatok. - A helyzet az, hogy ezek a disznók mások, mint amilyeneket eddig láttunk, mert másik dimenzióból jöttek. - Inkább az emberek az ördögök, nem pedig a malackák. - Nem minden ember ördög - vágott vissza Leilani védekezően, könyvéből felnézve. - Teréz anya például egyáltalán nem volt ördög. - De igen - jelentette ki Sinsemilla határozottan. - Haley Joel Ostment sem ördög, csak egy kedves srác. - Az a színész gyerek? Igenis ördög. Mindannyian ördögök vagyunk, gyermekem. Az ember a föld rákfenéje. - Sinsemilla ezen kijelentését olyan mosoly követte, amely akkor jelent meg az arcán, amikor az orvosok több megawatt teljesítményű áramot vezettek be a fejébe, amely olyan erős volt, hogy akár szalonnát is lehetett volna sütni a homlokán. - Egyébként ezek itt a könyvben nem egyszerű disznók, hanem disznófejűek. - Gyermekem, Lani, higgyél nekem. Ha egy malacot emberrel kereszteznének, a malacka természetes jósága biztosan győzedelmeskedne az ember gonoszsága fölött. A disznófejűek nem lehetnek ördögök. Csak jók lehetnek. - Nos, ezek a disznók álnok lények - mondta Leilani, miközben azon tűnődött, hogy létezike még valaki a föld kerekén, aki hajlandó lenne olyan képtelen vitába bonyolódni, mint amit anyja erőltetett. Amennyire tisztában volt a tényekkel, Platón és Szókratész sem folytattak párbeszédet más dimenzióból jött disznófejűek erkölcsi értékeiről és motivációiról. - Ezek különleges disznók - tette hozzá, ujjaival a könyvön dobolva. - Ha meglátnának téged, azonnal felkoncolnának az agyaraikkal. - Agyaraikkal? Akkor inkább vaddisznónak tűnnek, mint disznónak. - Ezek disznók - biztosította őt Leilani. - Disznófejűek. Ördögi, kegyetlen, durva, ellenszenves mocskos disznók. - A vaddisznófejűek - mondta Sinsemilla halálosan komoly kifejezéssel az arcán - szintén nem lehetnek ördögök. A disznófejűek és a vaddisznófejűek is jóságosak. Ugyanígy a majomemberek, a csirkeemberek, a kutyaemberek, vagy bármilyen más ember-állat keresztezésű fajok. Leilani azt kívánta, bárcsak megkereshetné naplóját, hogy feljegyezhesse az egész beszélgetést sajátos, gyorsírási jeleket tartalmazó írásával, anélkül hogy anyja gyanakvását felkeltené a napló tartalma iránt. - Anya, ebben a történetben nem léteznek csirkeemberek! Ez irodalom! - Értelmes gyerek vagy, miért nem olvasol valami hasznosabb könyvet, mint ez a malacemberes? Talán már elég idős vagy ahhoz, hogy Brautigant olvass, például. - Már régen elolvastam. Sinsemilla döbbentnek látszott. - Igen? Mikor? - Még a születésem előtt. Oda-vissza kiolvastad, újból és újból, és egyszerűen magamba szívtam az anyaméhben. Sinsemilla komolyan vette ezt a kijelentést, és látható elégedettséggel töltötte el. Tekintete felragyogott. - Hát ez helyes! Nagyon helyes! - Majd egy róka ravasz pillantása jelent meg a szemében, és hirtelen mintha szellemi átalakuláson ment volna keresztül. Áthajolt az asztalon, és suttogóra vette hangját. - Akarsz tudni egy titkot? A kérdés hallatán Leilani összerezdült. A küszöbön álló kijelentés biztosan azzal kapcsolatos, amiről anyja és mostohaapja suttogott az út során. Bármi volt is, amit ennyire szórakoztatónak találtak, nem lehetett jó hír Leilani számára. - Nemsokára én is csinálok egy kis malacot - suttogta Sinsemilla. Leilani azonnal rájött, hogy anyja mire céloz, de valahogy mégsem bírta a gondolatot elviselni. - 177 -
A kislány üveges tekintetét fürkészve Sinsemilla abbahagyta a suttogást, és lassan kezdett beszélni, mintha Leilaninak megértési nehézségei lennének. - Én most... csinálok... egy kismalacot... most azonnal. Leilani nem tudta palástolni az ellenszenvét. - Ó, istenem! - Most azonnal megyek, és megcsinálom! - erősítette meg Sinsemilla. - Terhes vagy! - Két nappal ezelőtt megcsináltam egy terhességi tesztet. Ezért vettem a kicsi kígyócskát is. Megmutatta a bal kezét, ahol a harapás nyomát most egy nagy kötés takarta. - Ő az ajándék a terhességemért. Leilani most már tudta, hogy halott. Bár még lélegzett, halottnak érezte magát jóval februári születésnapja előtt. Fogalma sem volt, miért van ez így, és miért érzi, hogy anyja terhessége számára a korai halált jelenti, de biztos volt benne, hogy ösztönei nem csalnak. - Amikor kicsi baba voltál - mondta Sinsemilla -, azt gondoltam, hogy szerencsétlenséget hozol rám. Mikor megölted a kígyócskát, biztos voltam a balszerencsében, és azt hittem, talán... De tegnap megcsináltam egy újabb tesztet, és - megsimogatta hasát - a malacka szerencsére még az ólban van. Leilanit a hányinger kerülgette. - Az apád, Preston, már régen akarta, de egészen mostanáig még nem éreztem magamat felkészülve. Leilani pillantása az első ülésen terpeszkedő Preston Maddocra esett. - Nézd, gyermekem, időre volt szükségem, amíg rájöttem, hogy nálad és Lukinál miért nem fejlődött ki elég lelki erő annak ellenére, hogy adtam nektek varázslatos erővel bíró, véremből származó tudattágító anyagot. Leilani Maddocot figyelte, akinek tekintete hol az utat, hol őt, hol pedig Sinsemillát pásztázta. - De aztán egyszer belém villant! Csak természetes anyagokat szabad fogyasztanom! Sajnos akkoriban mindenféle ajzószert beszedtem. DMT-t, meg egy csomó LSD-t is, csupa szintetikus anyagot, Lani, gyermekem! Mindegyik mesterséges! Fájdalom hasított Leilani kicsavarodott kezébe. Arra eszmélt, hogy mindkét kezével erősen markolja a könyvet, amit olvas. - A lelki erő Gaiától származik, magától a Földtől. Ő él, és ha együtt rezdülsz vele, tehetséget kapsz tőle. Anélkül hogy tudta volna, amit csinál, Leilani széttépte a könyvet, összegyűrte a borítót, és szétmorzsolt néhány lapot. Aztán félrehajította, és jobbjával megfogta sajgó bal kezét. - De hogyan is tudnék vele együtt rezdülni, amikor marékszámra fogyasztom a természetes hallucinogén anyagokat, mint az agavébor, meg a szintetikusokat, mint az LSD? Rájöttem, hogy ez volt az a pont, ahol nagyot hibáztam. Maddoc gyereket akart Sinsemillától, holott nagyon is tisztában volt azzal, hogy terhessége ideje alatt a nő komoly hallucinogéneket szedne, amely nagy valószínűséggel azt eredményezné, hogy a gyermek súlyos születési rendellenességekkel jönne a világra. - Igen, igen, ezzel a szintetikus vacakkal mindent elrontottam, de most már tudom, mit kell tennem. Ez alkalommal semmi mást nem fogok használni, csak természetes anyagot. És végre csodagyerekem fog születni! Maddoc nem volt a szentimentalizmus megtestesítője. Nem hatódott meg az évfordulókon, és a szomorú filmeken sem sírt. Az ember el sem tudná képzelni, hogy gyerekekkel játszik, vagy mesét olvas nekik. Sehogyan sem fért össze a jellemével annak a vágya, hogy gyermeke szülessen bárkitől a világon. A motivációja épp olyan titokzatos volt, mint fürkésző tekintete a napellenző hátán levő tükörben. Sinsemilla megfogta az összegyűrt könyvet, és miközben beszélt, megpróbálta kisimítani a lapokat. - Tehát, ha Gaia ránk mosolyog, lehet, hogy egynél több csodagyerekünk lesz. Kettő, három, sőt talán egész hadseregnyi. - Gonoszul elvigyorodott, és hunyorított szemével. - Mint egy igazi nőstény, szépen lekuporodom majd egy takaróra a sarokban, a kicsinyeim pedig ott fognak izegni- 178 -
mozogni körülöttem, és a sok-sok, pici, éhes száj azért harcol majd, hogy megszerezhessék valamelyik cicimet. Leilani egész életében e Sinsemilla nevű furcsa és feneketlen tengerben élt, mindvégig kitartóan harcolva annak fojtó árja ellen annak tudatában, hogy az alatta tátongó mélységben gyilkos lények köröznek körülötte éhesen. Amennyire vissza tudott emlékezni, az elmúlt kilenc év alatt sikerült minden meglepetéssel és gyötrő rémséggel megbirkóznia, ami csak rá zúdult. Igyekezett mindig tisztelettel viseltetni a Sinsemilla nevű halálos elemi erővel szemben, és elővigyázatosan felkészült a viharokra. Ha kilenc éven át a borzongás életünk természetes velejárója, akkor lassan elég magabiztosak leszünk, hogy a váratlannal vagy az ismeretlennel is bátran és egykedvűen tudjunk szembenézni. Azóta, hogy egy késő délutánon Preston eltűntette Lukipelát a Montana hegységben, Leilanival első ízben fordult elő, hogy erőt vett rajta a félelem, és nem tudott tőle szabadulni. Nem egyszerű, múló fájdalom volt, hanem makacs és kínzó rettegés, amely a torkát fojtogatta. Anyjának különös, irracionális és beteges képzelgése a csodagyerekekkel kapcsolatban elgondolkodtatta a kislányt, hogy valóban ismeri-e az anyját, meg tudja-e jósolni Sinsemilla soron következő eszeveszett tettét, és képes-e megbirkózni azzal, ami még rá vár. - Hadseregre való? - kérdezte Leilani. - Az összes kölyköd? Miről beszélsz? Még mindig a könyv lapjait simogatva Sinsemilla így szólt: - Megtermékenyítést segítő gyógyszereket szedek. Nem mintha nehezen tudnék összehozni egy kövér kismalacot. - Elmosolyodott. - Olyan termékeny vagyok, mint egy nyúl. De a megtermékenyítést segítő gyógyszerekkel az a helyzet, hogy egyszerre több pete is megtermékenyül, és kettes, hármas vagy akár négyes ikreid is születhetnek. Az anyaföld elvárásainak megfelelően tehát természetes ajzószerekkel, agavéborral, varázsgombákkal, talán sikerül majd meggyőzni öreg Gaiát, hogy segítsen nekem kipottyantani egyszerre három-négy, vagy akár egy egész fészekaljnyi rózsaszínű kis szuperbébit. Bár Leilani régóta ismerte anyja valódi természetét, sohasem merte bevallani magának, hogy a szimptómái típusosak. Állandó tagadásban élt. Az anyját gyengének és önzőnek tartotta, sőt olyan jelzőkkel illette, mint zavart, sérült, vagy őrült. Sinsemilla tagadhatatlanul mindezt, sőt még ennél rosszabb dolgokat is megtestesített; olyan nő volt, aki a többi mániákussal és zavart elméjűvel ellentétben a legkevésbé sem érdemli a szánalmat. Csodálatos, tiszta kék szemű, nyílt tekintetű asszony volt, bájos, mint egy angyal, akinek eszében sem volt mások ellen ármánykodni, vagy zavart kelteni. Ha valakire rávillantotta meleg mosolyát, képes volt levenni a lábáról a legcinikusabb alakokat is. Jellemét azonban leginkább mégis az ördögi jelző írta le a legtalálóbban. Több okból kifolyólag Leilani mindeddig nem akarta beismerni, hogy anyja nem csupán egy félrevezetett teremtés, hanem velejéig romlott és erkölcstelen is. Az évek múlásával egyre inkább vágyott arra, hogy Sinsemilla felszabaduljon, szerette volna, ha eljön a nap, amikor végre normálissá válik a viszony anya és mutáns gyermeke között. E velejéig ördögi, hideg lény azonban nem váltotta valóra reményeit. De ha az ember már tudja, hogy az ördögtől származik, hogy annak ivadéka, akkor vajon érdemes-e tovább gondolkodnia magáról, saját gonosz énjéről és arról, hogy egy napon majd becsületes, tiszta és hasznos életet fog élni? Amikor Lukit elvesztette, Leilanit a félelem és aggodalom kínja gyötörte. Reszketett annak a gondolatától, hogy élete csupán egyetlen szalmaszálon függ, de közben a fájdalom könnyeivel küszködött. Itt és most örökre feladta a reményt, hogy anyja egy szép napon majd megváltozik, tiszta és őszinte lesz. Lemondott arról is, hogy öreg Sinsemilla egyszer valóban anyaként fogja szeretni. Ostobának érezte magát, hogy ilyen naiv és lehetetlen álmot dédelget. Leilani szívét a magány emésztette, belül tökéletes ürességet érzett, és már nemcsak a félelemtől, hanem a teljes elszigeteltségtől is rettegett. Elhagyatottságot és végtelen magányt érzett szívében. Gyűlölte magát azért, hogy a félelem a hangjában is hallható volt: - Miért? Miért szülsz gyerekeket? Minek a gyerek egyáltalán? Csak azért, mert ő akarja? Az anyja felnézett a könyvből, amelyet odacsúsztatott Leilaninak az asztalon keresztül, és megismételte kedvenc mantráját, amelyet jókedvében szokott elmondani. - Ravasz macska vagyok, nyári szellő vagyok, repülő madár vagyok, a nap vagyok, a tenger vagyok, én magam vagyok! - Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte Leilani. - 179 -
- Azt jelenti, hogy én, a te mamád elég klassz vagyok ahhoz, hogy új emberi fajt hozzak a világra, egy spirituális emberi lényt, aki Gaiához kötődik. Én leszek a jövő anyja, Lani, az új Éva! Sinsemilla valóban hitt ebben a képtelenségben. A mélységes hit az arcán is tükröződött, szemében a csodálat szikrája bujkált. Maddoc biztosan nem hinné el ezt a baromságot, mert a végítélet doktora egyáltalán nem agyalágyult. Ördögi, az igen, mert ő is kivívta a jogot, hogy e szót a törölközőjébe varrathassa, ráadásul nem kevésbé bálványozta magát, mint Sinsemilla, ennek ellenére azonban nem volt ostoba. Egyetlen percig sem hitte, hogy a hallucinogénnel táplált magzatokból válnak majd az emberiség első valódi szupermenjei. Csupán titokzatos céljai érdekében akart gyereket, amelyeknek azonban semmi köze nem volt az új Ádám megszületéséhez, vagy az apaság hőn vágyott érzéséhez. - Csodababáim születnek április végén, május elején - mondta Sinsemilla. - Már vagy egy hónapja, hogy felcsináltak. Kicsinyeit költő szuka vagyok, tele vagyok boszorkánybabákkal, akik majd megváltoztatják a világot. Hamarosan eljön az ő idejük, de előbb te vagy soron! - Micsoda? Én? - Hogy meggyógyulj, te, buta! - mondta Sinsemilla felállva. - Hogy végre valóban jó, igaz és csinos lehess! Ez az egyetlen oka annak, hogy az elmúlt négy évben Texastól Maine-ig vonszoltuk magunkkal mindenféle szaros porfészken keresztül. - Aha, hogy meggyógyuljak, mint Luki! Sinsemilla nem hallotta a gúnyt Leilani szavaiban. Csak mosolygott, és bólogatott, mintha valóban azt várná, hogy Luki tökéletesen újraalkotva, egyszer csak valóban feltűnik valamelyik pihenőállomáson. - Az apád azt mondja, hogy hamarosan be is következik. Valahogy az az érzése, hogy talán Idahóban tényleg találkozunk pár E. T.-vel, akik kezében gyógyító erő van. Még nem tudom pontosan hol, de biztosan érzem, hogy hamarosan meggyógyulsz. A terhes szuka ekkor odament a hűtőszekrényhez, és egy sörrel öblítette le az orvosilag javasolt, termékenységet ösztönző kaktusz- és gombafalatkákat. Ahogy visszamászott az első ülésre, összeborzolta Leilani haját. - Hamarosan, kicsim, sütőtökből hercegnővé válsz. Mint mindig, Sinsemilla most is alaposan összekeverte a meséket. Hula-hulatánc, susognak a szoknyák. A napisten a mennyezeten. Sinsemilla a vezetőülés melletti ülésről mosolyog. A tükör. Preston rángatózó szemei. A panoráma-szélvédő mögött a perzselő Mojave sivatag. A tikkasztó sivatagi napfény. Az idahói Nun's Lake-ben egy férfi állítólag földönkívüli orvosokkal találkozott. A montanai erdőben, egy gödör mélyén Lukipela várt nővérére. De már nem az ő drága öcscse volt, hanem csak egy kukactanya. Örökre eltávozott. Ha Preston egyedül lenne az erdő mélyén Leilanival, ahogyan annak idején Lukival, ha nem figyelné őket senki, és az igazságszolgáltatás nem érné utol, vajon érezne-e szánalmat, miközben megölné? Vajon odanyomná-e a kloroformmal átitatott rongyot az orra alá, hogy elkábítsa, majd egy halálos adag injekcióval végezze be a feladatot, hogy minél kisebb fájdalmat és rettegést okozzon neki? Vajon az örökzöld növények magányos kolostorában, amelynek mélyére ritkán hatol a civilizáció, Preston másként viselkedne, mint a hétköznapi életben? Elképzelhető, hogy emberibbnek látná? Talán bátrabban be merné vallani, hogy nem a könyörület gyakorlása, hanem maga az öldöklés okoz számára megelégedést? Leilani kiolvasta a választ az ember formájú vadállat szeméből, amint a férfi a visszapillantó tükörből figyelte a lányt. A finom rituáléval előkészített csendes gyilkosságok nem enyhítették Preston erőszak iránti éhségét, de a magányos erdőben végre kielégíthette igazi vágyait. Leilani tudta, hogy ha valaha, egy elhagyatott helyen egyedül maradna mostohaapjával, az ő halála is ugyanolyan brutális lenne, mint Lukipeláé. A férfi azért vette el Sinsemillát, mert a töménytelen mennyiségű drog hatása alatt folyton bódultnak, sőt egyenesen halottnak látszott, és e látvány úgy hatott Prestonra, mint másokra a szépség. Ráadásul, Sinsemillának két gyermeke is volt, akiknek a férfi sajátos filozófiája szerint meg kell halniuk. De azért is kötődött a nőhöz, mert erős késztetést érzett, hogy eleget tegyen a gyerme- 180 -
kekkel kapcsolatos szükségleteinek. Vajon valóban oly titokzatosak volnának a gyerekek nemzésével összefüggő céljai? Preston mindig büszkén mondta, hogy a halál sohasem igazán tragikus, hanem inkább természetes, hiszen mindannyiunkat arra ítéltek, hogy megszülessünk, majd előbb vagy utóbb meghaljunk. Az ő szemszögéből nézve, van-e jelentős különbség azon gyermekek között, akik megszülettek, hogy majd egyszer meghaljanak, illetve azok között, akiket kifejezetten abból a célból nemzenek, hogy meghaljanak?
50. fejezet MÁSHOL A KALIFORNIAI ÁLOM egyet jelent a sugárzó barnasággal, ám itt hólyagos volt, lehámlott és kifakult. Valamikor szép lakóövezet lehetett, de az ide költöző lakók átformálták a képet. A régi, gazdasági válság korabeli házikók és kétemeletes spanyol stílusú házak - nem túl nagyok, ám valaha csinosak és jól karbantartottak - most felújításért, gipszstukkó díszítésért sóvárogtak, a repedező verandalépcsők javításra vártak. Néhány roskadozó épületet már évtizedekkel ezelőtt lebontottak, helyükre gyorséttermek és mini bevásárlóközpontok kerültek. Ezek is láttak már jobb napokat: tévében sosem reklámozott, fenékhájasító étkeket árusító hamburgeresek, lepusztult szépségszalonok, amelyek maguk is kozmetikázásra szorulnak, használt dolgokat árusító boltok sorakoztak egymás hegyén-hátán. Micky leparkolt a járda mellett, és bezárta autóját. Máskor nem aggódott volna öreg Camarojáért, de az utcán parkoló autók állapota azt sugallta, hogy még saját autójának kopott gumija is bárkit kísértésbe ejthet. A keskeny ház bejárati ajtajának ablaknyílása fölött, bal oldalon kék neonfelirat hirdette, hogy itt TENYÉRJÓS működik, jobb oldalán a napsütéses idő ellenére is fényesen virított egy narancsszínű neon kéz. A repedezett, hepehupás járda egy kék ajtóhoz vezetett, amelyen egy misztikus szem díszelgett, majd az út egy külső lépcsősorhoz kanyarodott, amelyen látszott, hogy utólag építették a ház déli oldalához. Egy diszkrét tábla tájékoztatott arról, hogy a magándetektív irodája a második emeleten van. A ház hatalmas főnixpálmák között állt, egyikük óriási zöld koronája árnyékot vetett a lépcsőkre. A fát évek óta nem metszették meg, törzsét sűrű, egymásba hajló elhalt pálmalevelek alkotta félméteres gallér övezte, amely nemcsak tűzveszélyes volt, hanem ideális otthonául szolgált a rágcsálóknak is. A fedett lépcsőforduló felé haladva Micky hallotta a szorgos állatkák hangját, amint fel-le szaladgálnak a száraz, barnás színű levelek alkotta függőleges alagutakban, mintha követték és szemmel tartották volna őt. A csengetésre senki nem felelt, ezért Micky bekopogott. A kopogásra sem jött válasz, ezért újra rátenyerelt a csengőre. A kitartó csengetésre végre megjelent egy nagydarab, kissé nyers, de jóképű, szomorú tekintetű férfi. Rongyos tornacipőt, vászonnadrágot és hawaii inget viselt. A ma reggeli borotválkozást kihagyta. - Maga - szólt minden bevezető nélkül - egy bajba jutott nő, de én már kiálltam a csatasorból. - És ha a megyei népegészségügytől jöttem, hogy tájékozódjam a patkányfarmjáról ezen a fán? - Azzal csak a tehetségét vesztegetné. Az F. Bronsonnal kapcsolatos tapasztalata alapján Micky rosszra számítva dühbe gurult: - Vagy úgy? Mit akar ezzel mondani? - Nem akartam megsérteni, remélem, nem is vette annak. -- Nem? Azt hiszi, hogy rosszban sántikálok, vagy ilyesmi? - Az nem jellemző magára. Csak úgy értettem, hogy valami okosabbat is kitalálhatott volna, mint ez a patkánymarhaság. - Maga a nagy magándetektív, a nyomozó, ugye? - Csak voltam. Mint már említettem. Bezártam a boltot. - Micky Bellsong vagyok. Nem a népegészségügytől jöttem, de magának tényleg patkány- 181 -
gondjai vannak. - Mindenkivel előfordul - válaszolt a férfi, és megpróbálta sugallni, hogy nem a hosszú farkú rágcsálókra, hanem valami sokkal mélyebb értelmű dologra utalt. Igyekezett bezárni Micky orra előtt az ajtót. A lány a küszöbön belülre tette a lábát. - Addig nem megyek el innen, amíg végig nem hallgat, vagy ki nem tekeri a nyakam és le nem gurít a lépcsőn. Úgy tűnt, a férfi a második lehetőséget fontolgatja, mert a lány nyakát vizsgálta. - Maga biztosan Bibliákkal és szentképekkel házal. Ha minden jól megy, keddre az egész világ meg lesz váltva. - Maga egyszer szép munkát végzett egy ismerősömnek. Reményvesztett volt, pénze is alig, de maga mindazonáltal jó munkát végzett. - Ha jól értem, maga sem tud sokat fizetni. - Egy része kápéban, a másik kötelezvénnyel. Egy kis időbe telhet, hogy kifizessem, de ha mégsem sikerülne, saját magam töröm el a lábaimat, hogy megkíméljem a gondoktól. - Nem okozna gondot. Még élvezném is. De a tény azért tény marad: kiszálltam az üzletből. - A nő, akin segített, Wynette Jenkins volt. Börtönben ült annak idején. Ott találkoztam vele. - Persze, emlékszem. Wynette elintézte, hogy hatéves fia, Danny, anyai nagyszüleivel élhessen, míg ő letölti büntetését. Alig egy hete volt lakat alatt, mikor exférje, Vin, magához vette a fiút. A bíróság nem akart beleavatkozni, mivel Vin volt a gyerek törvényes apja. Ugyanakkor a férfi alkoholista volt, aki rendszeresen verte a feleségét, és Dannyt is gyakran bántalmazta, tehát Wynette tudta, hogy az apa nap mint nap terrorizálja majd a fiát, egy életre nyomorékká teheti, vagy akár meg is ölheti. Egy másik rabtól hallotta Farrel nevét, és rávette szüleit, hogy keressék fel a nyomozót. Két hónapon belül Farrel elegendő bizonyítékot szolgáltatott a rendőrségnek Vin bűnügyeiről, így a férfit letartóztatták, elítélték és elvették tőle a fiút. A gyermeket Wynette szüleinek gondjaira bízták. Azt beszélték, hogy Farrel még ráfizetéssel is elvállalta volna az ügyet, mert egy bajba jutott gyerekről volt szó, és ő élt-halt a gyerekekért. Lábát még mindig a küszöbön belül tartva Micky megszólalt: - Egy kislány meg fog halni, ha maga nem segít rajta. Én egyedül nem tudok tenni semmit. A drámai bejelentés épp ellenkező hatást váltott ki, mint amire Micky számított. A nyomozó közömbös arckifejezése barátságtalanul megkeményedett, bár hirtelen haragja úgy tűnt, nem a lány felé irányul: - Hölgyem, magának épp nem rám van szüksége. Forduljon a rendőrséghez. - Ők nem hinnének nekem. Ez egy különös ügy. És ez a kislány... ő is különleges. - Mind különlegesek. - Farrel hangja szenvtelen volt, már-már hideg. De volt valami a férfi szemében, amelyről Micky azt gondolta, inkább fájdalom, mintsem düh, és hirtelen úgy tűnt, hogy barátságtalansága pusztán maszk, amely egy régóta hordozott fájdalmat hivatott elfedni. - Magának zsarukra van szüksége. Én tudom. Magam is az voltam. - Én pedig ültem már. A kislány átkozott mostohaapja gazdag és jó kapcsolatai vannak. Sokan tisztelik, főként egy rakás őrült, de olyan őrültek, akiknek számít a szavuk. Még ha meg tudnám is győzni a zsarukat, nem tudnának elég gyorsan cselekedni, hogy megmenthessék a kislányt. - Nem tehetek önért semmit - hajtogatta a férfi. - Hallotta a feltételeimet - makacskodott Micky. - Vagy meghallgat, vagy legurít itt a lépcsőn. És ha megpróbál legurítani, jobb, ha előtte beszerez egy elsősegélydobozt, és előkészít egy ülőfürdőt a golyói számára. A férfi felsóhajtott: - Elég reményvesztett lehet, ha így próbál zsarolni, hölgyem. - Sosem állítottam, hogy nem vagyok reményvesztett. De örülök, ha úgy gondolja, hogy hölgy vagyok. - El nem tudom képzelni, miért nyitottam ki az ajtót magának - szólt keserűen a férfi. - A szíve mélyén egy virágküldeményben reménykedett. A férfi hátralépett. - Bármiről szóljon is a története, ha lehet, világosan és egyszerűen adja elő. Ne pengessen - 182 -
közben érzelmes húrokat. A nappali egyben irodaként is szolgált. A szedett-vedett bútorok valószínűleg a sarki ócskástól származtak. Az olcsó szőnyeg szintén tucatáru volt. A levegőben terjengő citromillatú bútorviasz és fenyőillatú fertőtlenítő azonban arról árulkodott, hogy mindent lesikáltak és újrafényeztek. A helyiség akár egy tisztaságmániás szerzetes barátságtalan cellája is lehetett volna. A két belső ajtó egyike mögött a szűk konyha volt látható. A másik, csukott ajtó nyilvánvalóan a hálóba és a fürdőszobába vezetett. Farrel az íróasztal mögé ült, Micky pedig az ügyfeleknek fenntartott párnázatlan, fémvázas széken foglalt helyet, amely kényelmetlenségénél fogva beillett volna vallatószéknek is. A nyomozó az íróasztalán lévő számítógépen dolgozott, mikor Micky csengetett. A lány nem láthatta a képernyőt. Néhány perccel múlt délelőtt tíz óra, és Farrel egy dobozos sört szopogatott Micky érkezte előtt. Most kézbe vette, és belekortyolt. - Korai ebéd, vagy kései reggeli? - kérdezte Micky. - Reggeli. És ha attól felelősségteljesebb állampolgárnak néznék ki, hát megettem egy kétszersültet is. - Ismerem az ilyen fogyókúrát. - Ha maga is úgy gondolja, tegyük most félre a csevegést. Mesélje el szomorú történetét, ha tényleg muszáj, hogy aztán újra nyugalomba vonulhassak. Micky tétovázott, mert hatásosan akarta kezdeni a mondanivalóját, és eszébe jutottak Gen néni alig négy napja mondott jövőbe látó szavai. - Néha az ember élete egy pillanat alatt jobbra fordulhat, szinte egyetlen csoda hatására. Váratlanul találkozhat egy nagyon különleges személlyel, aki új irányba tereli az életét, és mindörökre megváltoztatja az embert. Találkozott már ezzel az érzéssel, Mr. Farrel? A férfi fintorgott: - Maga tényleg szentképekkel házal, ugye? Micky a lehető legtömörebben beszélt Leilani Klonkról, Sinsemilláról, és a gyógyító földönkívüliekre vadászó álapáról. Beszélt a csillagok közé emelkedett Lukipeláról is. Nem fedte fel Preston Maddoc személyét, attól tartva, hogy Farrel osztozik majd F. Bronsonnak a gyilkos iránt érzett csodálatán. Ha elárulta volna a nevét, nem lett volna esélye, hogy megnyerje a férfit az ügynek. Míg Micky beszélt, Farrel többször a számítógépre pillantott, mintha a történet nem lett volna elég érdekfeszítő, hogy elvonja a figyelmét a képernyőről. Nem kérdezett, sőt az érdeklődésnek egyetlen apró jelét sem mutatta. Időnként hátradőlt székében, behunyta a szemét, arca nyugodt és kifejezéstelen volt, mintha aludna. Máskor arcvonásai újra megkeményedtek, és tekintetével olyan megmagyarázhatatlan keménységgel mélyedt Micky szemébe, mintha elvesztette volna türelmét, és arra készülne, hogy a lányt valóban lehajítsa a lépcsőn. Egy ilyen falhoz szögező pillantás után hirtelen talpra ugrott. - Minél többet tudok erről az ügyről, annál bizonyosabb, hogy nem vagyok alkalmas a feladatra. Akkor sem lettem volna alkalmas, amikor még dolgoztam. Nem is értem, hogy mit akar tőlem! - Mindjárt rátérek. - Gondoltam. Nos, hogy könnyebben elviseljem, szükségem van még egy sörre. Kér maga is? - Nem, köszönöm. - Azt hittem, ismeri ezt a kúrát. - Már nem élek vele. - Éljen, éljen! - Már elvesztegettem minden időt, amit lehetett. - Nos, én még nem. Farrel kiment a konyhába, Mickyn meg az elbátortalanodás jelei kezdtek mutatkozni. A férfi kivett egy sört a hűtőszekrényből, letépte a nyitóját, egy hajtásra kiitta a jó részét, a dobozt a pultra tette, majd a sört egy kis whiskyvel öblítette le. Visszament az íróasztalhoz, de nem ült le. Úgy tűnt, düh feszíti, bár Micky nem szólt egy - 183 -
szót sem, amivel ezt kiválthatta volna. Csak állt, lenézett a lányra, hangja fojtott, inkább fáradt, mintsem dühös, bár a benne rejlő feszültséget nem tudta leplezni. - Mindkettőnk idejét vesztegeti, Miss Bellsong. De az én időm kevésbé értékes. Ha meg akarja várni, míg végzek a klotyón, akkor jó. Vagy inkább elmenne? Micky majdnem valóban elindult. Noah Farrel legalább annyira használhatatlannak bizonyult, mint amennyire közömbös maradt az ügy iránt. Mégis ülve maradt a fémvázas széken, mert a férfi szemeiben meglátta azt a fájdalmat, amelyet leplezni akart látszólagos közömbösségével. - Még nem hallgatott végig. - Mire végighallgatom, dobhártya-átültetésre lesz szükségem. Kiment a szobából, becsukta a háló- és fürdőszobához vezető ajtót. És magával vitte maradék sörét is. Feltehetően nem kellett vécére mennie, és egy másik reggeli sörre sem volt szüksége. Csak kifogást keresett, hogy félbeszakítsa Micky történetét, ezáltal csökkentve annak érzelmi hatását. A Leilanira leselkedő veszély mélyen érintette a férfit, de Farrel eltökélten küzdött érzelmei ellen, hogy ne érezze kötelességének a segítségnyújtást. Keserű tapasztalatai alapján Micky ismerte az alkohol szerepét az erkölcsileg helytelen döntések meghozatalában, így könnyen felismerte a stratégiát. Farrel nem fog visszajönni, míg meg nem issza a gyorsítóval megtámogatott sörét. Több mint biztos, hogy egy újabb adagot is magához vesz, mielőtt visszaülne íróasztalához. így könnyebben leszerelheti Mickyt, és meggyőzheti önmagát rossz döntésének helyességéről. Ha Micky nem hallott volna a Wynette-nek tett szívességéről, nem erőltette volna ilyen hosszasan a dolgot. Ugyanakkor volt egy halvány reménysugara is, mivel Noah Farrel láthatóan nincs hozzászokva a reggeli ivászathoz, még kevésbé a nagy, rendszeres alkoholizáláshoz. Kezdő iddogáló mivoltát fényesen bizonyította a feszélyezettség, ahogyan a dobozos sörrel bánt: először félretolta, mintha menekülne, a következő pillanatban dühösen megmarkolta, mutatóujjával végigsimítva peremén, körmével megkocogtatva az oldalát, mintha fel akarná mérni annak maradék tartalmát, tapasztalt piásokra nem jellemző közömbösséget tanúsítva a méreg iránt. Micky alkohollal kapcsolatos tapasztalata azt sugallta, hogy ha most még nagyobb nyomást gyakorolna Farrelre, visszarettentené a férfit, s talán ezúttal a visszavonulás - és valamilyen különleges taktika alkalmazása - bölcsebbnek bizonyulhat. Szüksége volt a férfi szakértelmére, mert nem volt pénze másik nyomozót felfogadni. A férfi Wynette iránti nagylelkűségére alapozott, és a pletykákra, amelyek szerint Farrel nem tudott ellenállni veszélyeztetett gyerekek eseteinek. A nyomozó íróasztalán egy sárga, vonalas jegyzettömb és egy toll hevert. Mikor Farrel kiment a szobából, Micky felkapta a tollat, és egy üzenetet írt a tömbre: Leilani mostohaapja Preston Maddoc. Nézzen utána! 11 embert ölt meg. Jordan Banks néven fut, de valódi nevén házasodott. Hol házasodtak össze? Bizonyíték? Valójában kicsoda Sinsemilla? Hogy bizonyíthatjuk, hogy volt egy fogyatékos fia? Az idő szorít. Valami azt súgja, a kislány egy héten belül meghal. Nagynénémnél, Geneva Davisnél elérhet. Felírta Gen néni telefonszámát, és a jegyzettömböt az íróasztalra tette. Pénztárcájából kivett háromszáz dollárt húszasokban. Ez volt a legtöbb, amennyit pillanatnyilag fizetni tudott. Valójában ennyit sem engedhetett meg, de úgy gondolta, az összeg elegendő lesz, hogy a férfi úgy érezze, kénytelen valamit tenni. Micky tétovázott. És ha a nyomozó sörre költi a tiszteletdíjat? Egyetlen dolog volt, ami arra ösztönözte a lányt, hogy otthagyja a pénzt. Függetlenül attól, hogy kezdő iszákos vagy sem, a férfi nyilvánvalóan üldözött volt, és Micky úgy vélte, ez a férfi mellett szól. Nem tudta, milyen veszteség vagy balsiker sújtotta, de saját utazása rávilágított, hogy az üldözött ember nem természetéből fakadóan züllött, és ha a megfelelő időben egy segítő kéz nyúl feléje, mindent megpróbál majd, hogy megszabaduljon démonaitól. Mielőtt elment volna, Micky az íróasztal mögé ment és rápillantott a számítógép képernyőjére. A nyomozó az interneten böngészett. A lány átfutotta a szöveget. Egy gyilkosságsorozatról szólt, amit magukat a halál angyalainak képzelő nővérek követtek el. Inkább csodálkozásból mintsem félelemből eredő borzongás futott végig Micky hátán, amint - 184 -
rádöbbent a kettejük életét összekötő különös egybeesésekre. Elhagyta a lakást, csöndesen becsukta maga mögött az ajtót, mint a tolvaj, aki ékszerekkel megpakolva elhúzza a csíkot, miközben áldozata öntudatlan állapotban hever. Sietve lement a pálmafák árnyékolta lépcsőn. A késő délelőtti forróság elbódította a rágcsálókat. Bűzös gyümölcs gyanánt csendben és láthatatlanul bújtak meg az elszáradt pálmalevelek között.
51. fejezet A LETÖLTÖTT IRDATLAN ADATHALMAZNAK köszönhetően Curtis megtudta, hogy New Jersey népsűrűsége mintegy tizenegyezer ember négyzetmérföldenként, Nevadának kevesebb mint tizenöt, azoknak is legtöbbje a szerencsejátékosok zarándokhelyei, Las Vegas és Reno környékén él. Az állam 110000 négyzetmérföldnyi területéből több tízezernyi, főként a déli sivatagos és északi hegyvidékes rész, gyakorlatilag lakatlan. Az állam főbb termékei közé tartoznak a játékgépek, egyéb szerencsejátékkal kapcsolatos berendezések, fejlett a repülőgép-technológia, számottevő arany- és ezüstkészletei vannak, növények közül meghatározó a burgonya és a hagyma, de jelentős az éjszakai bárokban táncoló lányok száma is. A terület a nevadai katonai övezet része, amely arról híres, hogy élő és holt földönkívülieknek, más bolygókról származó űrhajóknak ad otthont, de valójában sokkal különösebb és nyugtalanítóbb ügyletek színtere. Egy szó mint száz, Nevada hatalmas területei lakatlanok, rejtélyesek, tiltottak és éjszaka különösen kísértetiesek. Az útelágazásnál található bolttól és szerviztől - ahol egy teherautó csomagterében egy valódi házaspár hever holtan, és ahol két golyó lyuggatta alaktalan test arra vár, hogy a lelket is elijessze abból, aki először rábukkan - a 93-as számú országút észak felé kanyarodik, és nem keresztezi egyetlen út sem az 50-es úttal való találkozásáig. Ez az elágazás pedig harminc mérföldnyire délre található az Ely nevű településtől. Polly úgy dönt, hogy kelet felé fordul az 50-es útra, amely Utah állam határához vezet. A több mint százötvenezer lakossal büszkélkedő Reno nyugatra fekszik. Nagy a sürgés-forgás Renóban. Az oda vezető 50-es út háromszázharminc mérföldnyi félsivatagos hegyvidéken halad át, tipikusan olyan kietlen tájon, ahol egy fiú és két lány, legyenek bár állig felfegyverezve, örökre eltűnhet. Napnyugta után egyre sűrűbb a sötétség, Polly újabb száznegyven mérföldet tesz meg észak felé. Százhetvenhét mérföldre nyugatra található Winnemucca, ahol 1900-ban Butch Cassidy és a Sundance Kölyök kirabolta a Nemzeti Bankot. Mintegy száznyolcvanöt mérföldre keletre található Salt Lake City, ahol Curtis szívesen meghallgatná a világ legnagyobb, tartóoszlop nélküli kupolája alatt a mormon templomi kórus előadását. Pollyt Cass váltja fel a volánnál, és tovább haladnak észak felé, mivel egyiküknek sincs kedve a városnézéshez. Hatvannyolc mérföldre előttük fekszik a nevadai Jackpot városa, az idahoi államhatár innenső oldalán. - Ha odaérünk, tankolunk és továbbmegyünk - szól Cass. Az utasülésen ülő Curtis elismeri, hogy felkészülésében hiányosságok adódtak: - Semmilyen adatom nincs Jackpot városáról. - Nem is annyira város - szólt Cass. - Inkább egy nagy kiterjedésű helység az út mentén, ahol az emberek elszórják a pénzüket. - Ennek vallási jelentése van? - morfondírozik Curtis. - Csak ha egy rulettkeréknek áldozol - szólal meg Polly a nappaliból, ahol Qld Yeller társaságában ejtőzik a kanapén. Bár feleletet nem kap, a kutya fülébe sugdos. Majd hangját felemelve Curtishez fordul: - Jackpotban van legalább ötszáz szállodai férőhely elsőrangú hatdolcsis svédasztallal és két kaszinó, körülötte meg több ezer hektárnyi üres földterület. Egy kimerítő vacsora és pénzügyi csőd után kiautózhatsz egy kedves, kietlen helyre, bensőséges viszonyba kerülhetsz a természettel, és senki által nem zavartatva kiloccsanthatod az agyvelődet. - Lehet - morfondírozik tovább Curtis -, hogy ezért vásároltak annyian a Neary farmon a Nagymama híres babos-kukoricás szószából. Talán Jackpotban akarták használni. A rövid csendet Cass töri meg: - 185 -
- Sok minden nem megy a fejembe, Curtis, de ez az előbbi megjegyzésed aztán rendesen elkerülte a koponyámat. - Az enyémet is - vallja be Polly. - Még a szele sem ért el. - A szekérről üdítőt, pólókat és ilyesmit árultak - magyarázza Curtis. - A Nagymama szószát úgy hirdették, hogy tisztára szétrobban tőle a fejed, bár én személy szerint nem hiszem, hogy a lefejezés bármely formája tiszta körülmények között végrehajtható volna. Az ikrek legalább negyed mérföldön keresztül ismét hallgatnak. Majd Polly megszólal: - Fura alak vagy, Curtis Hammond. - Már mondták, hogy nem vagyok teljesen normális, meg hogy túl jó vagyok erre a világra, de azt is, hogy lökött Forrest Gump vagyok - ismeri el Curtis -, de minden vágyam, hogy megjavuljak. - Az Esőemberre gondolsz? - kérdezi Cass. - Jó film volt! - lelkendezik Curtis - Dustin Hoffmann és Tom Cruise. Tudtátok, hogy Tom Cruise egy sorozatgyilkossal barátkozik? - Nem hallottam róla - vallja be Polly. - Egy Vern Tuttle nevezetű fickó, aki a nagyapád is lehetne, áldozatainak a fogát gyűjti. Hallottam Tom Cruise-zal beszélgetni egy tükörben, de annyira féltem, hogy nem figyeltem meg, a tükör vajon kommunikációs eszköz-e, amely Mr. Cruise-zal összeköti - mint amilyet a gonosz királynő használ a Hófehérke és a hét törpé-ben -, vagy csak egy közönséges tükör. Na mindegy. Biztos vagyok benne, hogy Mr. Cruise nem tudja, hogy Vern Tuttle sorozatgyilkos, mert ha tudná, feljelentené. Melyik a kedvenc Tom Cruise-filmetek? - A Jerry Maguire - mondja Cass. - A Top Gun - szól Polly. - Melyik a kedvenc Humphrey Bogart-filmetek? - kérdi Curtis. - A Casablanca - válaszol egyszerre a két lány. - Az enyém is - bólogat Curtis. Így haladnak észak felé az éjszakában, régi barátokként cseverészve, egyszer sem említve az út menti boltnál történt lövöldözést, az alakjukat változtató gyilkosokat, vagy a kutya segítségét, mikor a számítógéppel figyelmeztette Pollyt a gonosz földönkívüliek jelenlétére. Curtis nem áltatja magát, hogy kapcsolatteremtő képességének gyors fejlődése és a szemfényvesztő cseverészés el tudná terelni az ikrek figyelmét a történtekről. Castoria és Polluxia nem buta, és előbb vagy utóbb magyarázatot fognak követelni. Ha eszébe jut a hidegvér, ahogyan a lányok viselkedtek a keresztútnál, biztos benne, hogy követelni fogják a magyarázatot, ha a téma szóba kerül. Akkor el kell majd döntenie, mennyit áruljon el az igazságból. A lányok a barátai, és ő nem szívesen hazudik a barátainak. Azonban minél többet tudnak, annál nagyobb veszélybe kerülnek. Anélkül, hogy megállnának a büfében, vagy végignéznének egy öngyilkosságot, Jackpotban teletankolják az autót, és Idaho határát átlépve folytatják útjukat északnak, Twin Falls városa felé, amelyet a Snake folyó által öntözött kétszázezer hektárnyi kitűnő termőföld vesz körül. Curtis rengeteg adattal szolgál a város földrajzáról és történelméről, a „varázslatos völgy” területéről és a Snake folyótól északra fekvő hatalmas lávamedrekről, elkápráztatva az ikreket irdatlan tudásával. Huszonhétezer főt számláló lakosságával Twin Falls városa menedékül szolgálhat a fiú számára, legalábbis nehezebben lenne nyomon követhető, mint amikor megérkezett Coloradóba, és Curtis Hammond lett belőle. Itt nagyobb, de nem tökéletes biztonságban van. Még alig két órája pirkadt, mikor Cass leállítja a lakóbuszt egy kemping parkolójában. A pihenés nélküli éjszaka és a hosszú vezetés megtette hatását, bár a lányok most is olyan sugárzóak és kívánatosak, hogy a kemping őrének jojóznak a szemei, amíg ellátja őket a szükséges csatlakozókkal. Curtisnek nincs szüksége alvásra, de azért elereszt egy ásítást, míg az ikrek kinyitják és megvetik a nappaliban lévő kanapét. Old Yeller mostanság többet megtudott a világegyetem sötétebb oldaláról, mint amit egy kutyának egyáltalán tudnia kell, ezért kissé ingerlékennyé vált. Neki is jót tesz majd az alvás, és Curtis ébren is megosztja vele az álmait, mielőtt a nap további részét a tervek kidolgozásával töltené. - 186 -
Az ágy előkészítése közben az ikrek bekapcsolják a tévét. Valamennyi nagyobb csatorna kimerítő beszámolóval szolgál a feltehetően katonai fegyverekkel rendelkező drogbárók után folytatott hajszáról. Végül a kormány is elismerte, hogy az utah-i kamionparkolóban lezajlott fegyveres összecsapásban három FBI ügynök meghalt, másik három pedig megsebesült. Még véresebb összecsapásokról keringenek hírek egy újjáépített szellemvárosból, a kamionparkolótól nyugatra. Ám az FBI és a katonai szóvivők nem erősítik meg a híreszteléseket. Valójában a kormány oly kevés információval szolgál a válságról, hogy a riporterek képtelenek elegendő hírrel megtölteni az ügynek szánt műsoridőt. Semmitmondó riportokban végül már csak egymás véleményét, félelmeit és találgatásait tudakolják. A hatóság nem szolgált fényképekkel vagy fantomképekkel a keresett személyekről, ezért a riporterek úgy vélik, hogy a kormány nem ismeri valamennyi üldözött személy kilétét. - Idióták - szól Polly. - Ezek nem drogbárók, hanem ellenséges földönkívüliek. Igazam van, Curtis? - Igen. Cass megszólal: - A szövetségiek téged keresnek... - Igen. - ...mert te láttad ezeket az E. T.-ket és túl sokat tudsz... - Pontosan. - ...vagy a földönkívülieket is üldözik? - Nos, mindannyiunkat, azt hiszem. - Ha tudják, hogy életben vagy, miért terjesztik, hogy megöltek a drogbárók Coloradóban? – morfondírozik Polly. - Nem tudom. - Édesanyja azt mondta egyszer, hogy minden címlapsztori kiválthat ellentmondást, és ahelyett, hogy a homály felfedésére kimunkált magyarázatokat találna ki, inkább játszsza a tanácstalant. - Egyszerűen nem tudom. Ennek nincs értelme, ugye? Cass így szól: - Ha elismerik, hogy életben vagy, megtölthetnék a médiát a képeddel, és mindenki segíthetne az elfogásodban. - Tanácstalan vagyok. - Curtis sajnálja, hogy hazudnia kell, ugyanakkor büszke, hogy ilyen zökkenőmentesen tudja alkalmazni anyja tanácsát, kézben tartva ezzel a helyzetet, mielőtt még gyanússá válhatna. - Tényleg tanácstalan vagyok. Nem tudom, miért tették ezt. Különös, nem? Az ikrek amolyan lézerszerű pillantást váltanak, mintha információk egész garmadáját cserélnék ki egymás kőzött. Egyetlen hang vagy mozdulat nélkül megállapodnak az egyik delejező hatású párbeszéd-változatnál, amitől Curtis szeme metronómhoz hasonlatosan ingázik az egyik tökéletes meggypiros ajakról a másikra. A lepedőt kisimítva Polly kezdi: - Nos, ez nem a... - ...legalkalmasabb időpont - folytatja Cass. - ...amikor bele kéne mászni... - ...ebbe az ufó-históriába... - ...és a benzinkútnál... - ...történtekbe. - Cass felhúz egy párnát. - Túl fáradtak vagyunk... - ...túl összezavartak... - ...hogy tisztán gondolkodhassunk... - ...ezért, ha tényleg leülünk beszélgetni... - ...pihentnek kell lennünk... - ...mert rengeteg... - ...kérdésünk van. Ez az egész ügy... - ...hátborzongatóan különös - fejezi be Polly. Majd Cass így folytatja: - Nem akartunk... - ...beszélni róla... - ...az út alatt... - 187 -
- ...mert végig kell gondolnunk... - ...meg kell emésztenünk a történteket. Az ikerpár tekintete összeér, elhallgatnak, majd mind a két kék szempár Curtisre szegeződik. A fiú úgy érzi, mintha egy hihetetlenül pontos elektronsugaras komputertomográf vizsgálná, felfedve érhálózatának és belső szerveinek állapotát, ugyanakkor feltérképezné egész valóját és lelke öszszes titkát. - Most szundítunk nyolc órát - szól Polly -, és majd vacsora mellett megtárgyaljuk a helyzetet. - Lehet, hogy addigra - szól Cass - a dolgok kevésbé lesznek összezavarodva, mint most. - Lehet - válaszol Curtis -, de lehet, hogy mégsem. Általában, ha a dolgok összezavarodnak, maguktól nem jönnek helyre. De ha csak egy kis kavarodás történt, akkor tapasztalatom szerint jobb, ha az ember elfogadja a helyzetet, majd szépen továbblép. A kettős kék pillantástól megbénítva Curtis úgy érzi, jobb, ha újragondolja az előbb mondottakat, és amint visszapergeti agyában saját szavait, már nem tűnnek olyan meggyőzőnek, mint amikor kimondta őket. Mosolyog, mert Anya szerint egy mosoly sokszor meggyőzőbb, mint a szavak. Hiába próbálkozik, az ikrek nem vevők rá. Mosolya nem talál viszonzásra. Polly így szól: - Jobb, ha alszol egyet, Curtis. Isten tudja, mi jön még, de bármi legyen is az, ki kell pihennünk magunkat, hogy megbirkózhassunk vele. - És ne nyisd ki az ajtót - figyelmezteti Cass - A riasztó nem képes megkülönböztetni, ha valaki kimegy vagy bejön. Túlságosan fáradtak ahhoz, hogy megbeszéljék vele a közelmúlt eseményeit, de biztosítják, hogy nem szökhet meg előlük anélkül, hogy elcsevegjenek az eseményekről. Az ikrek visszavonulnak a hálószobába. A nappaliban Curtis bebújik a vékony takaró alá. A kutyára ráférne már egy fürdés, de a fiú odafogadja maga mellé a kanapéra, az eb pedig összegömbölyödik a takarón. Akaratát képes lenne az anyag ellen irányítani, és az akarat feltétlenül győzedelmeskedne, Curtis tehát kiiktathatná a riasztót. De tartozik az ikreknek a becsületes válasszal, és nem akarja ködös homályban hagyni őket. Egy nehéz és fárasztó utazás után végre van két barátja. Kapcsolatteremtő stílusa talán nem olyan kifinomult, mint ahogyan képzelte, de a káprázatos Spelkenfelter ikrekben két igaz pajtásra lelt, és nem szívesen vágna neki újra a világnak egyedül. A kutya társasága igen vidító, de neki nem csak ilyen társaságra van szüksége. Bár a költők igen nagyra tartják, a magányosság mégsem más, csak elszigeteltség, és az egyedüllét úgy furakodik az ember lelkébe, mint kukac az almába, felzabálja a reményt, és nagy ürességet hagy maga után. És ami még fontos, az ikrek elvesztett anyjára emlékeztetik. Nem a külsejük. Bár sok erénynyel rendelkezett, Anya mégsem Las Vegas-i táncosnőnek született. Az ikrek lelke, kifinomult intelligenciája, határozottságuk és gyengédségük mind olyan tulajdonság, amelyek édesanyjában is megvoltak, és társaságukban érezheti a családhoz tartozás áldott erejét. A fáradt kutyát elnyomja az álom. Kezét a kutya oldalára helyezve, érezve szívének lassú dobogását, Curtis belép az eb álmába, hogy találkozhasson a játékos Fénnyel, amelytől a kutyához hasonlatos egyszerű lények még nem távolodtak el. Távol mindentől, amit valaha otthonnak hívott, az árva fiú csendesen sírdogál, nem veszteségét siratva, hanem inkább anyja emlékétől érzett boldogságában. Anyja átlépte a fény felé vezető hatalmas elválasztó vonalat, és most Isten jelenlétében megismerheti azt az örömöt, amelyet a fia mindig is érzett az ő jelenlétében. Nem tud aludni, de egy kis időre békét talál a Mennyország innenső oldalán.
52. fejezet A NAP FÉNYLŐ LYUKAT ÉGETETT a nyugati égboltba, és a lakókocsi-parkolón átsuhanó szellő mintha ebből a lyukból eredt volna: forró volt és száraz, illata a megperzselt fémre emlékeztetett. Péntek délután, alig öt órával azután, hogy Noah Farrellel találkozott, Micky bepakolta bő- 188 -
röndjét autójába. Beugrott egy olajcserére, új szűrőt, ventilátorszíjat és négy új gumit vett. A nyomozónál előlegként hagyott összeget is beszámítva pénztartalékának több mint a fele elfogyott. Így is kockázatos volt elindulnia Leilani után az idahoi Nun's Lake-be. Még ha rá is jönne, hová szándékozik menni Maddoc, nem lenne elég pénze, hogy kövesse, és még vissza is térjen a kislánnyal Kaliforniába. Hazaérve Micky Gen nénit a konyhában találta, amint két jégakkut igazgat egy szendvicsekkel, süteménnyel, almával és diétás kólával megpakolt hűtőtáskában. Ilyen ellátmánnyal másnap délig sem kell időt fecsérelnie az étkezésre, és még pénzt is megtakarít. - Meg ne próbálj egész éjjel vezetni! - figyelmeztette Gen néni. - Ne aggódj! - Még egy teljes napi előnyük sincs, úgyhogy könnyedén utoléred őket. - Éjfélre Sacramentóban leszek. Megszállok egy motelben, alszom vagy hat órát, és megpróbálok Seattle-be érni holnap estig. Vasárnap délután már Nun's Lake-ben leszek. - Mindenféle megtörténhet egy magányosan utazó nővel - aggodalmaskodott Geneva. - Így igaz. De mindenféle megtörténhet egy magányosan otthon üldögélő nővel is. Geneva lezárta a hőszigetelt hűtőtáska fedelét, majd így szólt: - Édesem, ha a motelportás úgy néz ki, mint Anthony Perkins, vagy a benzinkutas Anthony Hopkinshoz hasonlít, vagy ha bárhol találkoznál egy férfival, aki kiköpött Alec Baldwin, rúgd ágyékon, mielőtt még esélye lenne hozzád szólni, és fuss! - Majd figyelek rá - ígérte Micky, és leemelte a hűtőtáskát az asztalról. - Ami Anthony-Hannibal-Lecter-Hopkinst illeti, úgy néz ki, mint Maci Laci. Most nyugodt vagy? - Talán veled kellene tartanom, édesem, kezelhetném a pisztolyt - mondta Geneva, amint kikísérte Mickyt az ajtón. - Jó ötlet lenne, ha például volna pisztolyunk. - Hunyorgott a fehér kocsiról visszaverődő erős napsütésben. - Egyébként itthon kell maradnod, hogy fogadd Noah Farrel hívását. - Mi van, ha nem hív? Az autóhoz érve Micky kinyitotta a vezetőülés felőli ajtót. - Hívni fog. - Mi van, ha nem tudja beszerezni a szükséges bizonyítékot? - Megszerzi - válaszolt Micky, és berakta a hűtőtáskát az utasülésre. - Mondd csak, mi történt hirtelen az én Napsugár-nénikémmel? - Talán mégis fel kellene hívnunk a rendőrséget. Micky becsapta a kocsi ajtaját. - Melyik rendőrséget hívjuk? A helyieket? Maddoc már kicsúszott a hatáskörükből. Hívjuk valamennyi város rendőrségét, amelyen valószínűleg áthalad Kaliforniában, Oregonban, Nevadában, attól függően, hogy melyik utat választja? Amíg úton van, akár maga Hitler is lehetne, a rendőrséget nem izgatná. Hívjuk az FBI-t? Én, a sittes, ők meg a drogbárókat hajkurásszák. - Talán mire Idahóba érsz, Mr. Farrel megszerzi a bizonyítékot, és elmehetsz ott a rendőrségre. - Talán. De ez egy más világ, mint amihez a jó öreg fekete-fehér filmekben szoktál, Gen néni. Akkoriban a zsaruk jobban törődtek a dolgokkal. És az emberek is jobban törődtek. Valami történt. Minden megváltozott. Az egész világ mintha... széthullana. Egyre inkább magunkra maradunk. - És úgy érzed, kihunyt belőlem a napsugár - mondta Geneva. Micky mosolygott: - Én sohasem voltam igazán boldog. De tudod, még ezzel az átkozottul nehéz üggyel a nyakamban is jobban érzem magamat... jobban talán, mint valaha egész életemben. Mintha egy árnyék suhant volna át Geneva zöld szemén, sötétebbé varázsolva pillantását. - Félek. - Én is. De sokkal inkább félnék, ha ezt nem tenném meg. Geneva bólintott. - Becsomagoltam egy üveg savanyúságot. - Imádom a savanyúságot. - 189 -
- És egy kis üveg zöld olívabogyót. - Drága vagy. - Nem volt ecetes paprikám. - Ó, akkor úgy látom, lefújhatjuk a kirándulást. Megölelték egymást. Egy pillanatig Micky azt hitte, Gen nem akarja elengedni, akkor pedig már ő sem lenne képes elindulni. Gen szava halk volt, mint egy imádság: - Hozd őt vissza. - Megígérem - suttogta Micky, érezve, ha hangosabban mondja a fogadalmat, hencegésnek tűnne, a sors elleni kihívásnak. Micky beszállt az autóba, és beindította a motort. Gen egyik kezét a letekert ablak párkányán tartotta. - Három zacskó M&M-et is becsomagoltam! - A kirándulás után szigorú saláta-diétára fogom magam. - És, édesem, van még egy kis ráadás finomság is a kis zöld befőttesüvegben! El ne felejtsd megkóstolni a mai vacsorádnál! - Szeretlek, Gen néni. Szemeit zsebkendővel törölgetve, Geneva elengedte az ajtót és hátralépett. Micky alig tett meg néhány métert, újra megállt. Gen behajolt az ablakon. - Kisegér, emlékszel még a találós kérdésre, amit kislány korodban mondogattam neked? Micky megrázta a fejét: - Találós kérdés? - Mit találsz az ajtó mögött... - ...amely egy ajtónyira van a Mennyországtól... - fejezte be a mondatot Micky. - Látod, hogy emlékszel? És arra emlékszel, hogy kerested a választ, mindenfélével próbálkoztál, és egyik sem volt helyes? Micky bólintott, hogy ne kelljen beszélnie. Geneva árnyékban úszó zöld szemei érzelmektől izzottak: - A válaszaidból már akkor rá kellett volna jönnöm, hogy valami nincs rendben az életeddel. Micky alig tudta kimondani: - Már jól vagyok, Gen néni. Már semmi sem húz le többé. - Mit találsz az ajtó mögött, amely egy ajtónyira van a Mennyországtól? Emlékszel a helyes válaszra? - Igen. - És hiszed, hogy igaz? - Megmondtad nekem a helyes választ, miután én nem jöttem rá, tehát igaznak kell lennie, Gen néni. Megmondtad a helyes választ... és te sohasem hazudsz. A délutáni napsütésben Geneva árnyéka megnyúlt, hosszabb és vékonyabb volt, mint ő maga, feketébb, mint az aszfalt, amelyre vetődött. A lágy szellő aranyos-ezüstös haját laza glóriába fogta, természetfölötti hatást kölcsönözve neki. - Édesem, jusson eszedbe a találós kérdés tanulsága. Nagyon nagy dologra készülsz, egy őrülten vakmerő dologra, de ha mégsem sikerülne, még mindig ott az az ajtó, és ami mögötte van. - Sikerülni fog, Gen néni. - Gyere haza! - Hol máshol lakhatnék ingyen és kaphatnék ilyen finom kosztot? - Haza kell jönnöd - ismételte Geneva, némi reményvesztettséggel a hangjában. - Hazajövök! Geneva sugárzott a napsütésben, mintha ő maga is a naphoz hasonlatos fényforrás lenne. Geneva benyúlt a lehúzott ablakon, hogy megérintse Micky arcát. Vonakodva húzta vissza kezét. Egyetlen vidám film emléke sem enyhítette a pillanat fájdalmát. A visszapillantó tükörben a búcsút intő Geneva. A napfényben tündöklő, fénylő, búcsút intő Geneva. A kanyar után eltűnő Geneva. Micky egyedül marad, és Nun's Lake sok ezer mérföldnyi távolságra van tőle. - 190 -
53. fejezet CSODACSEMETÉKKEL MEGPAKOLVA haladt Nevada felé az anyakirálynő, az őt szolgáló skorpiójának kíséretében. Kifürkészhetetlen szemük napszemüveg mögé rejtve, így utazott a híres-neves rovarpár a királyi hintón. Egyfolytában sugdolóztak, egészen halkan. Beszélgetésüket hol egy-egy kacaj szakította meg, hol pedig a királynő mániákus elragadtatásának megnyilvánulása. Figyelembe véve, amit öreg Sinsemilla már hajlandó volt elárulni, Leilani logikus következtetéseket vonhatott le a titkok természetét illetően, amelyekről a másik kettő sutyorgott. Jövendőbeli íróként nem félt attól, hogy képzelete cserbenhagyja, hiszen a Pokol innenső oldalán senki sem foghatta fel mindazt a borzalmat, amely anyja és a végzet doktora agyának legmélyén kavargott. Las Vegastól nyugatra megálltak ebédelni egy kietlen homok- és kősivatag közepén álló kávézóban, amely mellett kaszinó is működött. Az épületet nem azért emelték ide a semmi közepébe, mert a környezet ideálisnak számított egy pihenőkomplexum kialakításához, hanem azért, mert a Vegasba tartó szerencsevadászok jelentős része, akik türelmetlenül várták, hogy megkopasszák a Szerencsét, előbb itt álltak meg, hogy őket magukat megkopaszthassák. A csiricsáré álompalotában olcsó italt mértek az iszákosabbjának, játékgépekkel csábították a kényszeres szerencsevadászokat, akik aztán mindenüket elveszítették, kielégítettek minden önpusztító vágyat, az édességhegyek felzabálásától, a szadista, korbácsos prostituáltak nyújtotta izzasztó örömökig. Ezzel szemben a szálloda kávézója koleszterinmentes tojásfehérjéből készült omlettet kínált zsírmentes tofuval, valamint párolt brokkolit. Leilani öreg Sinsemilla és Preston között ült, csapdába szorítva a félkör alakú, műbőr bokszban. Sinsemilla rendelt két adaggal az egyik ízetlen ételkülönlegességből, egyet magának, egyet a lányának, hozzá pirítóst és két gyümölcstálat friss gyümölcsökből. Dr. Doom sajtburgert evett sült krumplival, közben kiállhatatlanul vigyorgott, és ajkait nyaldosta. A tizenéves pincérlány zsíros szőke haja olyan volt, mintha fűnyíró ment volna át rajta. Kitűzőjén ez állt: HELLO, A NEVEM DARVEY. Darvey kék szeme fénytelen volt, mint két oxidálódott kanál. Unalmát meg sem próbálva leplezni, kiszolgálás közben ásítozott, érdektelenül motyogott, és a tányérokkal lomhán egyensúlyozva rendszerint összekeverte a rendeléseket. Ha felhívták figyelmét a tévedésre, kimerülten felsóhajtott, mint a pokol tornáca előtt várakozó lélek, aki azóta pasziánszozik egy képzeletbeli kártyacsomaggal, mióta a három napkeleti bölcs teveháton elvitte ajándékait Betlehembe. Arra számítva, hogy egy olyan végtelenül életunt ember, mint Darvey, szívesen részt venne egy életszagú drámában, Leilani megszólalt az ebéd végén, mikor a pincérlány kihozta a számlát: - El akarnak vinni Idahóba, hogy egy kalapáccsal összezúzzák a koponyámat, és eltemessenek az erdőben. Darvey laposakat pislogott, mint egy sziklán sütkérező gyík. Preston Maddoc Leilanihoz fordult: - Édesem, légy őszinte a kisasszonyhoz. Anyád és én nem vagyunk mániákus kalapácsosok. Mi mániákus fejszések vagyunk. Nem szándékozunk agyonverni téged. Nem akarunk egyebet, mint darabokra aprítani, és megetetni téged a medvékkel. - Halálosan komolyan mondom - szólt Leilani a pincérlányhoz. - Ez az ember megölte a bátyámat, és elásta Montanában. - Megetettem a medvékkel - bizonygatta Preston. - Így bánunk mi a rendetlen gyerekekkel. Sinsemilla szeretetteljesen beletúrt lánya hajába: - Lani, édesem, néha olyan morbid vagy. A lassan, nagyon lassan pislogó Darvey ott állt tátott szájjal, mintha egy kóbor légy zümmögését hallgatta volna. A drága anya a szőke gekkóhoz fordult: - A bátyját valójában földönkívüliek rabolták el, és a hold sötétebb felén található titkos bázisukra vitték, hogy meggyógyítsák. - Anyám tényleg hisz ebben a földönkívüli marhaságban - szólt Leilani Darvey-hez -, mert szegény egy nyomorult narkós, akinek az agyát az elektrosokk terápián milliónyi volttal már telje- 191 -
sen szétlőtték. Szemeit forgatva az anyja elektromos hangokat hallatott - zzzz, zzzz -, és nevetett, majd ismét - zzzz, zzzz. A szigorú, de szeretetteljes apát játszva Preston Maddoc megszólalt: - Lani, most már elég legyen. Ez már nem vicces. Sinsemilla rosszallóan összevonta szemöldökét, és az álapára nézett: - De édesem, nincs semmi baj. Csak a képzeletét trenírozza. Ez nagyon helyes. Nagyon egészséges. Szerintem nem szabad elnyomni a gyerek kreativitását. Leilani a pincérlányhoz fordult: - Ha felhívod a zsarukat, és megesküszöl, hogy ez a kettő itt megütött engem, akkor nyomozni kezdenek, és ha megoldódik az ügy, hős leszel. Ki fognak tüntetni, és még a tévében is szerepelhetsz. Darvey letette a számlát az asztalra, és így szólt: - Ez a milliónyi ok egyike, amiért sosem lesz gyerekem. - Ne mondjon ilyet - ellenkezett érzelgősen Sinsemilla. - Darvey, ne tagadja meg önmagától az anyaságot. Ez a természet ajándéka, és gyermeket szülni semmihez se fogható érzés, amely az anyaföldhöz köti az embert. - Hogyne - szólt ásítva a pincérlány -, igazán mesésnek tűnik. Darvey elslattyogott, Preston pedig különösen nagy borravalót hagyott az asztalon. Sinsemilla így szólt: - Lani, kicsikém, azért ilyen beteges a gondolkodásod, mert annyi szemétre való, értelmetlen könyvet olvasol a gonosz disznófejűekről. Szépirodalmat kellene olvasnod, hogy kitisztuljon a fejed. Ez a gyengéd gondoskodás az emberiség újfajta okkultizmusát képviselő matriarcha jó tanácsa volt. És komolyan is gondolta: a könyvek, amelyek össze-vissza hazudtak a disznókról, és ezeket a jólelkű állatokat gonoszként tüntették fel, megrontották Leilani gondolatait, ezért hajtogatja folyton kifacsart, morbid és paranoiás képzelgéseit Lukipela haláláról. - Lenyűgöző vagy, anya. Öreg Sinsemilla fél kézzel átkarolta Leilanit, magához vonta, és erősen megszorongatta, mert szerinte ez felelt meg az anyai szeretet megnyilvánulása iránti elvárásoknak. - Néha aggaszt a viselkedésed, kicsikém. - Majd Prestonhoz fordult: - Nem gondolod, hogy szüksége lenne egy kezelésre? - Ha eljött az ideje, ők majd meggyógyítják, a testét is, a szellemét is - jósolta a férfi. - A felsőbbrendű földönkívüli intelligencia számára a szellem és a test egy egységet képez. Leilani segítségkérése sikertelennek bizonyult s egyszersmind veszélyesnek is. Sikertelen, mert a pincérlány igen keményfejű volt, és az igazság nem rengette meg; és veszélyes, mert ez volt az első alkalom, hogy a kislány felfedte Preston előtt: nem hiszi, hogy Lukipelát a Marsról vagy az Andromédákról származó gyógyító lények szippantották óvó karjaikba, sőt, egyenesen a férfit gyanúsítja a gyilkosság elkövetésével. Preston előzőleg érzékelhette már a lány gyanakvását, de immár megbizonyosodott róla. A bokszból kifelé haladva Leilani merész pillantást vetett Prestonra. A férfi kacsintott. Már ekkor is elmenekülhetett volna. Lábmerevítője ellenére gyorsan, és meglepően kecsesen tudott futni. Ha azonban az asztalok között kirohant volna az étteremből, végigfutott volna az üzletsoron, be a kaszinóba, és közben azt kiáltozta volna, hogy Meg akar ölni!, a kaszinó személyzete és a játékosok nem tettek volna egyebet, mint hogy nyomban fogadásokat kötnek, hogy meddig jut ez a félresikerült kyborg-lány anélkül, hogy összeütközne egy koktélokat felszolgáló pincérnővel, vagy egy telitalálattól lázban égő, nyerőgépen játszó nagyival. Sötét felhők gyülekeztek Leilani feje fölött. Időközben Darvey ásítozva elrakta a borravalót, és azon morfondírozott, milyen szerencsés ez az őrülten gonosz, nyomorék kicsi lány, hogy ilyen nagyvonalú apja van. A teletankolt lakókocsi a 15-ös úton észak-keleti irányban indult Vegas felé. A reggel viszonylagos ébersége és az azt követő ebéd jótékony hatása alatt öreg Sinsemilla az utasülésen azokról az agytágító gyógyszerekről elmélkedett, amelyeket neki, mint látnoki és természetfeletti képességgel bíró lényeket szaporító, elhivatott embernek alkalmaznia kell. Térdei között egy gyógyszertári porcelánmozsarat szorongatott, és éppen három tablettát próbált porrá zúzni. - 192 -
Leilaninak fogalma sem volt, milyen anyag, csak abban volt biztos, hogy nem aszpirin. Az anyakirálynő befejezte a műveletet, egy ezüst csövecskét tartott jobb orrlyukához, és felszippantott egy kis adag agyserkentő lisztet. Ezután a másik orrlyuka következett, hogy kiegyenlítse az orrnyálkahártyára gyakorolt, hosszú távon elkerülhetetlenül káros hatást. Kezdődjék a buli, hadd alakuljanak azok a szuperbébik! Las Vegasnál a 95-ös útra kanyarodtak, amely észak felé haladt Nevada nyugati határa mentén. Százötven mérföldön át párhuzamosan haladtak a Halál Völgye nemzeti parkkal, amely átnyúlt a kaliforniai államhatáron. A Halál Völgyét elhagyva északnyugat felé kanyarodtak. Ez az út elkerülte Nevada északi részét, ahol a szövetségiek lezárták az autópályákat, és több ezer négyzetmérföldnyi területet kerítettek be a drogbárók után kutatatva, akikről Preston továbbra is azt állította, hogy E. T.-k. - Tipikus példája a félretájékoztatásnak - dörmögte. Az étkezősarokban üldögélő Leilani nem mutatott érdeklődést a drogbárók vagy más bolygókról származó idegenek iránt, de nehezére esett érdeklődéssel követnie a más dimenziókban élő disznófejűek kalandjait is, pedig azelőtt megragadták a képzeletét. Ez volt a harmadik könyv egy hatkötetes sorozatból, és saját magát is idegesítette szokatlan koncentrációképtelensége, pedig a hájas rosszfiúk nem lettek kevésbé delejezően gonoszak, a mulatságos hősök sem lettek kevésbé mulatságosak, vagy kevésbé hősiesek, mint a korábban olvasott kötetekben. Mióta a Prestonnal való kapcsolata katasztrofálisan megromlott, a kislány már képtelen volt követni a disznófejű cselszövők szövevényes történetének szálait. A disznófejű szereplő evilági megfelelője ott ült a busz kormányánál, napszemüveget viselt, gonosz terveket szőtt, s ettől a legsonkásabb rosszfiú is képtelenül fantáziátlanná és kevésbé rémisztővé vált. Becsukta a könyvét, elővette naplóját, és feljegyezte az étteremben történteket. Miközben az átalakított lakóbusz folytonos égzengés közepette áthaladt a sivár hágókon és magas fennsíkokon, Leilani figyelemmel kísérte anyja öntudatváltozásainak egyre nyugtalanítóbb folyamatát. Ezeket a változásokat a mozsárban összetört tablettákon felül még legalább két további pirula idézte elő, amelyeket anyja út közben felszippantott. Vegastól kétszáz mérföldre, Tonopah felé közeledve Sinsemilla átült az ebédlősarokba Leilani mellé, és öncsonkításhoz készülődött. „Trancsírozó” törölközőjét, egy kék fürdőlepedőt az asztalra terítette, ráhelyezte a bal karját, hogy felitassa a szétfröccsenő vércseppeket. Csonkító szerszámait egy szökdécselő hóembereket ábrázoló karácsonyi fémdobozban tartotta. A készletben volt gyógyszertári alkohol, vattapamacsok, gézkötegek, ragasztószalag, fertőtlenítő, borotvapengék, három különböző alakú fémszike, és egy negyedik, különösen finom kvarc-élű szike, amelyet hihetetlenül precíz vágásokat igénylő szemműtétekhez használnak. Karját a törölközőre helyezve Sinsemilla mosolyogva pillantott az alkarján található, bonyolult jégvirághoz hasonlatos sebhelyre. Hosszú perceken át figyelmesen szemlélte a mintázatot. Leilani nem akart szemtanúja lenni ennek az őrültségnek, de hiába akart elbújni anyja elől, a lakókocsiban nem volt hely. Sinsemilla és Preston hálószobája tiltott hely volt számára, a kinyitható kanapé pedig nem volt elég távol, onnan mindent lehetett látni. Ha a fürdőszobába vonul, és magára zárja az ajtót, az anyja utána ment volna. Már megtanulta, hogy ha legkisebb ellenérzését vagy legenyhébb helytelenítését is kimutatja, magára vonja anyja dühét, és az a vihar nem könnyen csillapodik. Ha azonban érdeklődést mutat anyja tevékenysége iránt, Sinsemilla megvádolhatja, hogy zajosan, vagy leereszkedően viselkedik, tehát így vagy úgy, mindenképpen kiváltja haragját. A közömbösség bizonyult a legbiztonságosabb magatartásnak, amellyel undorát próbálta palástolni. Ezért amikor Sinsemilla kipakolta az öncsonkításhoz használt eszközöket, Leilani még elmerültebben koncentrált a naplójára, és szünet nélkül, szorgalmasan jegyzetelt. Ezúttal azonban a közömbösség nem bizonyult megfelelő védekezésnek. Leilani a legtöbb tevékenységéhez bal kezét használta, remélve, hogy deformált izületei rugalmasak maradnak, merev ujjait pedig edzésben tarthatja. Következésképpen mindkét kezét egyformán jól használta. Most bal kézzel rótta a sorokat a naplójába, anyja pedig egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte az asztal másik oldaláról. Leilani először azt hitte, hogy Sinsemilla arra kíváncsi, mit ír, de kiderült, hogy figyelme nem egyéb a mészárlásra áhítozó falusi hentes érdeklődésénél. - Meg tudnám javítani - szólt Sinsemilla. - 193 -
Leilani az írásból fel sem pillantva visszakérdezett: - Mit tudnál megjavítani? - Azt a deformált kezet, azt a mancsot, amely szeretne egyszerre kéznek és patának is látszani, azt a kicsi csonka, kifacsart, félig sült cipót ott a karod végén. Azt tudnám meggyógyítani. Széppé tudnám varázsolni, művészivé, és soha többé nem kellene szégyenkezned miatta. Leilani eléggé fel volt vértezve anyja sértései ellen. Néha azonban, a bántás éle annyira váratlanul jött, hogy könnyedén hatolt védelmi vonalai mögé, becsusszant bordái között, és elérte a szívét, egyetlen gyors, égető szúrással. - Nem szégyenkezem miatta - mondta, megrémülve hangjának keménységétől, hiszen ezzel leleplezte, hogy a bántás célt ért, bár éppen csak súrolta. Nem akarta megadni anyjának az elégedettség érzését, hogy fájdalmas a pont, amire rátapintott. - Ügyes vagy, Lani, kicsikém, tetszik nekem ez a „semmi sem állíthat meg engem” című műsorszám, vagy hívjuk inkább „nem vagyok én tökmag, hanem hercegnő” számnak? Én itt a való igazságról beszélek, te meg azt hajtogatod, hogy Frankenstein ronda nyakszegecsei egyenesen Tiffany ékszerek. Nem félek kimondani, hogy nyomorék vagy, és egy jó adag valóságra van szükséged, kislányom. Nem szabad azt hinned, hogy ha normálisan gondolkodsz, akkor normális is vagy, mert akkor egész életedben csalódott leszel. Sohasem lehetsz normális, de közelebb kerülhetsz hozzá. Figyelsz rám? - Igen. - Leilani gyorsabban körmölt, hogy megörökítse anyja szemeinek üzenetét, amely beszédének ritmusát és hanghordozását kísérte. Az önző monológot tollbamondási gyakorlatnak fogta fel, így képes volt távol tartani magát a monológ tartalmának kegyetlenségétől, és ha képes érzelmileg távol maradni anyjától, megóvja magát az ismételt hántásoktól. Csak valódi emberek voltak képesek megbántani, csak valódi emberek, akik számítanak. Éppen ezért megpróbálta félresikerült bohózatfigurának látni anyját, hogy ne kelljen törődnie tetteivel és szavaival, hiszen ő nem más, mint egy ripacs, akinek zagyvaságai pusztán egy jövendőbeli regényíró számára lehetnek tanulságosak. - Közelebb kerülhetsz a normális állapothoz - mondta Sinsemilla, a csodagyermekekkel várandós anyakirálynő, a sokkterápiás kígyóbűvölő. - Szembe kell nézned a hibáiddal, csak akkor tudsz javítani. És tudod, hogyan lehetne javítani rajtuk? - Nem - mondta Leilani, miközben vadul körmölt. - Figyelj! Sinsemilla végigsimított ujjával alkarja sebhelyein. - Tedd csak ide a jobb patádat, ide a törölközőre, és olyan széppé varázsolom, mint az enyém. Bár éhségét némi tojásfehérjéből készült rántottával és tofuval csillapította, és néhány adag tiltott szert is beszippantott, Sinsemilla kielégíthetetlen étvágya tovább háborgott. Arcát eltorzította az éhség, pillantása szinte harapott. Szemtől szemben ülve Leilani úgy érezte, anyja szúrós pillantása megvakítja. Lenézett a bal kezére. Érezte magán Sinsemilla tekintetét, amellyel deformált ujjait fürkészte, és már szinte várta, hogy harapásnyomok jelennek meg a bőrén, mint egy okkultista vámpír lenyomatai. Ha makacsul ellenállna a „szépítő” műtétnek, csak felbosszantaná anyját. Fennállna a veszélye, hogy bőrszobrász vágyainak kielégítése érdekében Sinsemilla napokig folyamatosan üldözné őrült ötletével a lányát. Az Idahóba és onnan feltehetőleg Montana csendes vidékén rá várakozó Lukihoz tartó kirándulás alatt fontos, hogy Leilani megőrizze józanságát, hogy felkészülten várhassa az első jelet, amely arra utal, hogy Preston Maddoc véghez akarja vinni gyilkos tettét, és azonnal menekülhessen, amint ezt észreveszi. Erre nem lenne képes, ha most hagyná, hogy anyja megkínozza. A Maddoc-családban a béke nehezen megvalósítható fogalom volt, de Leilani kénytelen volt egyezségre jutni a csonkítás ügyében, hogy tiszta fejjel megmenekülhessen a rá leselkedő nagyobb veszélytől. - Remek - hazudta Leilani -, de, ugye, nem fog fájni? Sinsemilla kivett a dobozból egy üveg helyi érzéstelenítőt. - Dörzsölj ebből a bőrödre, ettől majd elzsibbad, és nem érzed a szúrást. A többi már csak egy kis szenvedés a szépségért. Minden nagy író és művész jól tudja, hogy a szépségért szenvedni kell. - Tegyél egy keveset az ujjamra - mondta Leilani jobb kezét odanyújtva, és visszahúzta bal- 194 -
ját, amelyet az anyja valójában meg szándékozott vágni. A kupakhoz erősített szivacs szolgált vattaként. A folyadéknak csípős illata volt, és amikor Leilani mutatóujjának begyéhez ért, hűvösnek érezte. Ujja bizsergett, majd elzsibbadt, és különös tapintásúvá, gumiszerűvé vált. Öreg Sinsemilla vöröslő szemmel, mohó tekintettel figyelte őt, mint a gyanútlan nyuszira leselkedő menyét. Leilani letette tollát, és cseppet sem gyanútlanul felemelte deformált kezét, hogy alaposan tanulmányozza azt: - A te jégvirág-mintáid igazán szépek, de én mást akarok. - Minden gyerek természetéből adódóan lázadozik, még az én kis Lanim is, a puritán kislánykám, aki egy szelet rumos csokitortát sem enne meg, nehogy megrögzött iszákossá váljék. Saját anyja ártatlan örömeire is fintorgatja az orrát, de még ez a kis szorongó hölgyemény is lázadozik néha, neki saját minta kell. De rendben van, Lani, ez így van rendjén. Melyik haszontalan kölyök akarna ugyanolyan házi készítésű tetoválást, mint az anyjáé? Én sem szeretnék olyat. A francba, tudod mi lesz ezután? Ugyanúgy öltözködünk majd, ugyanolyan frizurát hordunk, teadélutánokra járunk, süteményt gyártunk ostoba egyházi jótékonysági vásárokra, és Preston kénytelen lesz minél előbb lelőni minket, hogy megszabadítson nyomorúságunktól. Milyen mintára gondoltál? Még mindig kezét tanulmányozva Leilani megkísérelte összhangba hozni begyógyszerezett anyja szóképeit és beszédének ritmusát, azt sugallva az anyakirálynőnek, hogy ők soha nem tapasztalt módon összetartoznak, és még számtalan gyengéd órát töltenek majd közös mészárlással. - Nem tudom. Valami egyedit, mint a szitakötő szárnyának repedezett mintázata, valami igazán menőt, amitől mindenki elájul, valami szépet, de kifejezőt, elrettentőt, mint az országúti balesetekről készült gyönyörű képeid, valamit, ami azt hirdeti: Csesszétek meg, mutáns vagyok, de büszke rá! A menyét vadsága, a zaklatott tekintet és a hangjában elfojtott vihar ellenére Sinsemilla hirtelen hízelgőre váltott, a menyétet ketrecbe zárta, őrültsége hegyei mögé kényszerítette a kitörni készülő vihart, és doromboló cica, vidám kisgyerek módjára megszólalt: - Igen! Intsünk be a világnak, mielőtt az intene be nekünk! Vagyis díszítsük ki az ujjunkat! Lehet, hogy mégis van benned valami belőlem, Lani, édesem. Még kiderül, hogy bő vér folyik az ereidben, pedig azt hittem, csak víz. Óránként hatvan mérföldes sebességgel haladtak, a nevadai égbolt sápadt kéken fénylett, a fehéren izzó nap pedig a kovácskalapácshoz hasonlatos, csak éppen lassú ívet írt le az üllő alakú nyugati hegyek felé. Leilani és az anyja mint a pizsamában lefekvéshez készülő, fiúkról, sminkről és divatról pletykálkodó tinédzserek kuporogtak az asztalnál, bár valójában a beteg kéz díszítésére szánt minták lehetséges variációit vették számba. Az anyja egy többéves tervet részesített előnyben: obszcén minták bonyolult és jól megtervezett ellentéteit, amelyek egy-egy ujjról lefelé haladva a tenyérben csigavonalakban összpontosulnak, sugár alakban szerteágaznak az opisthenarium, azaz a kézfej irányába, amely kifejezést Leilani onnan ismerte, hogy másságának megértése miatt részletesen tanulmányozta az emberi kéz felépítését. Fenntartva az érdeklődés látszatát az iránt, hogy nyomasztó és démonikus ábrák segítségével kezét élő hirdetőtáblává átalakítsák, Leilani egyéb változatokat is javasolt: virágminta, levélminta, egyiptomi hieroglifák, Sinsemilla számelméletes könyvéből vett, mágikus tulajdonságokkal bíró számsorozatok... Mintegy negyven perc múlva megegyeztek abban, hogy Leilani „törpe vándorcirkuszba illő” kezének díszítését nem szabad elkapkodni. Bár nagy örömükre szolgált volna rögtön, ebben a percben érzéstelenítőbe mártani, és szikével, pengével nyomban nekilátni, mégis abban maradtak, hogy a nagy mű nemcsak pusztán fájdalom kérdése, hanem megfontolt tervezést is igényel. Ha Richard Brautigannek sikerült kigondolnia és megírnia A görögdinnye mézédes levében című regényét egyetlen nyári délutánon, kézenfekvő lett volna, ha Sinsemilla első olvasatra megérti annak üzenetét, és nem bonyolódott volna bele annak titokzatosságaiba megannyi gyümölcsöző újratanulmányozás során. Még néhány napig morfondíroznak a terv megvalósításának módozatain, és majd újra összeülnek, hogy megbeszéljék a végleges ábrát. Leilani e művészetet biogravírozásnak nevezte el, amely sokkal szebben hangzott a fülnek, mint az öncsonkítás. A Sinsemillában rejlő művész a kifejezés posztmodern jellegétől jött tűzbe. - 195 -
Olyan jól sikerült elhárítani a hatalmas Sinsemilla-vihar veszélyét, hogy a drága anya összecsomagolta szerszámait anélkül, hogy belemetszett volna Leilani kezébe, vagy finomított volna a saját karján lévő jégvirág mintázaton. A vágás iránti vágya, úgy tűnt, egy időre elmúlt. A repülés utáni vágya azonban a hűtőszekrény zöldséges rekeszéhez vitte, ahonnan kivett egy zacskó szárított egzotikus gombát, amelynek felhasználása salátákhoz nem ajánlatos. Mire megérkeztek a nevadai Hawthorne motel-kaszinó melletti táborhelyre, és rácsatlakoztak a kemping elektromos berendezéseire, az anyakirálynő már hallucinált. A nappali padlóján hevert, szemét a mennyezet Napisten ábrájára meresztette, és a meleget adó, szörfökön megcsillanó napsugárral társalgott, néha angolul, néha hawaii nyelven szólítva meg a Napistent. A misztikus és spirituális témákon kívül megosztotta vele a legújabb fiú együttesekről alkotott véleményét, a napi szelén-szükségletének elégséges voltát, tofurecepteket, az arcához leginkább illő hajviseletet, és hogy vajon Micimackó titokban ópiumot szívott-e a Pagonyban. A naplemente közeledtével a Végzet doktora átlépett feleségén - aki valószínűleg akkor sem vette volna észre a férfit, ha az rátapos -, és elment vacsorát venni hármójuknak. Leilani egyedül maradt a motyogó, sutyorgó, kuncogó anyjával, és az elemes hawaii táncosnőkkel, akik azóta is állandóan ringatóztak.
54. fejezet A PÉNTEK ESTÉK AZ IDAHÓI Twin Fallsban feltehetően nem sokban különböznek a szombat, a hétfő vagy szerda estéktől. Az idahói lakosok az Államok Gyöngyszemének hívják területüket, valószínűleg az itt termelt drágakövek miatt: a legfontosabb termékük a burgonya, de egyetlen polgári öntudattal rendelkező ember vagy marketing-guru sem nevezné Burgonya államnak hazáját, azt kockáztatva, hogy az itteni lakosokat esetleg Krumplifejnek szólítsák. Az Egyesült Államok feltehetően leglenyűgözőbb hegyvonulata itt található Idahóban, bár nem Twin Falls környékén, de a legpazarabb alpesi panoráma ígérete sem vehetné rá Curtis Hammondot, hogy ma este turistáskodjon. Inkább a lakókocsi nyújtotta otthonosságot választja. Ezen felül az emberiség és a természet alkotta egyetlen látványosság sem érhet fel a csodával, ahogyan Castoria és Polluxia vacsorát főz. Egyforma kínai-vörös selyempizsamában, éjkék strasszokkal díszített, magasított talpú szandálban, karmazsinvörösben pompázó körmökkel, miközben kontyba fésült fényes aranyhajuk fürtjei oldalt csigavonalban arcukat csiklandozzák - így csusszannak, forognak, pörögnek körbe a szűk étkezőrészben, rejtélyes módon érzékelve egymás helyzetét, és olyan koreográfiát produkálnak, amely még Busby Berkeley-t is elégedettséggel töltené el. Készül a mandarinból és szecsuáni specialitásokból összeállított lakoma. Közös érdeklődésük a kulináris művészetek és a különféle kések virtuóz használata iránt hozzájárult ahhoz, hogy az ikrek vacsorakészítésének szórakoztatási színvonala megfeleljen a legigényesebb tévés főzőcske-műsornak. Villannak a késélek, csillan az acél, fűrészfogak szikráznak, amint a lányok szeletelik a zellert, aprítják a hagymát, darabolják a csirkét, faragják a marhahúst, tépkedik a salátát... Curtis és Old Yeller egymás mellett ülnek az U-alakú étkezőpad végében, elbűvölve a teljes erőbedobással főzőcskéző nővérektől. Szemük tágra meredve követi a sziporkázó késeket, amelyeket a lányok úgy villogtatnak, hogy azt hinné az ember, akár halálos sérüléseket is okozhatnának. Még a legjobb kardtáncosok - akik felvillanó kardélek között pörögnek-forognak - is megirigyelhetnék az ikrek előadását. Nyilvánvaló, hogy pompás vacsora ígérkezik, levágott ujjak és fejek nélkül. Számtalan oka van, hogy a fogadott kutyatestvér is helyet kaphat az asztalnál, például mert megmentette az életüket, de főként, mert megfürdött. Korábban, miután hétórányi alvás után felkeltek, Polly és Cass begyömöszölte a kutyát a kádba, lemosták, bundáját hajszárítóval megszárították, átkefélték lenyűgöző kefe-kollekciójuk segítségével, sőt végül még két diszkrét spriccet is kapott az Elisabeth Taylor-féle White Diamonds parfümből. Old Yeller büszkén, üdén és vigyorogva ül Curtis oldalán, illata pedig vetekedhet bármelyik világhíres filmcsillagéval. Az ikrek mint két bíborszínű pillangó, mint két lobogó lángnyelv. Annyi illatos és ízletes fogást varázsolnak elő, hogy nem fér el az asztalon. A vacsorához tartozik még egy tizenkét kaliberű, pisztolymarkolatú vadászpuska és egy kilenc milliméteres pisztoly is, mert a nevadai lövöldözés óta - 196 -
a lányok még a fürdőszobába sem mentek fegyver nélkül. Az ikrek sört töltenek maguknak, Curtisnek pedig egy alkoholmenteset bontanak, hogy legalább a finom kínai étel és egy hideg sör isteni kombinációjának az érzetét keltsék benne. A tányérokra nagy halmokban kerül az étel. A lányoknak jobb az étvágyuk, mint Curtisnek, bár a fiú számára az étkezés nem pusztán önfenntartás, hanem többletenergia-forrás is, amelynek segítségével új, Curtis Hammond-féle biológiai struktúráját kell irányítania, egy olyan identitást, amely még nem igazán természetes számára. Old Yeller is kap egy tányéron a marha- és csirkefalatokból. Curtis nyakörvénél fogva viszszatartja az ebet, hogy ne vesse bele magát a féktelen habzsolásba, mint minden normális kutya tenné, és arra kényszeríti, hogy egyszerre csak egy húsfalatot kapjon be, és egyenként ízleljen meg minden darabkát. Szegény pára először furcsának találja a vacsora elfogyasztásának eme ritmusát, de hamarosan ráébred, hogy nagyobb élvezetet nyújt, mint a kerek negyvenhat másodperc alatt lezavart vacsora. Ha képes lenne ezüst evőeszközöket használni, porcelán csészéből elegánsan inni, és makulátlan angolsággal társalogni, Old Yeller akkor sem viselkedhetett volna hölgyhöz méltóbban a kínai lakoma alatt. A vacsora közben az ikrek igencsak szórakoztatóan viselkednek, érdekfeszítő élményeket elevenítve fel sárkányrepülésről, vadlovak megüléséről, szigonyos cápavadászatról, meredek sziklás lejtőkön való lesiklásról, ejtőernyős ugrásokról nagyvárosok magas épületeinek tetejéről, és becsületük megvédéséről egyes hivalkodó hollywoodi partikon, amelyeket - Polly szerint - kapzsi, kanos, drogmámorban úszó, bunkó, tetű filmcsillagok és hírneves rendezők látogatnak. - Néhányuk azért aranyos volt - szól Cass. Polly akadékoskodik: - A kannibál macskagyilkos nácik kongresszusán is több alakot találnál szeretetreméltónak és becsülnivalónak, Cass. Curtishez fordulva Cass így szól: - Miután eljöttünk Hollywoodból, mélyrehatóan elemeztem a szerzett tapasztalatokat, és megállapítottam, hogy a filmiparban dolgozók hat és fél százaléka normális és jóravaló ember. Elismerem, hogy a többi gonosz, bár további négy és fél százalékuk szintén normálisnak mondható. De nem tisztességes az egész közösséget elítélni, még akkor sem, ha a nagyobb részük őrült disznó. Miután mindannyian többet ettek a kelleténél, leszedik az asztalt, újabb hideg söröket nyitnak, Old Yeller is kap egy kis vizet, gyertyákat gyújtanak, a lámpákat eloltják, és miután Cass megállapítja, hogy a környezet „megfelelően kísérteties”, az ikrek visszaülnek az ebédlőasztalhoz, öszszedugják fejüket az asztal fölött, és tekintetüket figyelmesen vendégeikre, a fiúra és a kutyára összpontosítják. Végül Cass töri meg a csendet: - Ugye földönkívüli vagy, Curtis? Majd Polly folytatja: - Te is földönkívüli vagy, ugye, Old Yeller? Majd egyszerre: - Tálalj ki mindent, E. T!
55. fejezet MIKÖZBEN ARRA VÁRT, hogy Preston visszatérjen a vacsorával, és megkísérelt nem figyelni anyja őrült monológjára, Leilani az utasülésbe mászott, és a szélvédőn keresztül a naplementét nézte. Hawthorne egy hatalmas síkságra épült igazi sivatagi város, amelyet csipkés hegygerincek öleltek körül. A nap narancsszínben pompázott, mint egy sárkány tojása, amely egyik részén megrepedt és a sárgája kifolyt. Ebben a tüzes háttérvilágításban a hegyek egy ideig aranyszínű koronában tündököltek, majd a korona fokozatosan eltűnt, a lejtőket pedig királykék lepel borította be. Preston most már tudja, hogy Leilani azt hiszi, ő ölte meg Lukipelát. Ha eddig nem tervezte volna, hogy megszabadul a lánytól Idahóban, vagy az azt követő montanai kiránduláson, az ebéd óta már biztos, hogy tervezi. A vörös nap eltűnt nyugat felé, helyét a keletről érkező sötétséghullámok foglalták el. A sivatagos fennsíkon megrekedt hőség függöny gyanánt szállt fel, s ettől a vörösen izzó hegyek remegtek, mint az anyja hallucináló képzelgéseiben megjelenő táj. - 197 -
Homály fedte az ablakokat, a lakókocsira nehezedő sötétséget csak a nappaliban lévő lámpa fénye oldotta kissé. Öreg Sinsemilla már nem motyogott, nem kuncogott, hanem suttogni kezdett a mennyezetet díszítő Napisten, vagy egyéb, jelen nem lévő lelkek felé. Agyának mocsarában gyökeret eresztett lánya kezének bio-gravírozása. Semmi kétség, rövidesen fejlődésnek fog indulni. Leilani attól félt, hogy hatalmas gyógyszerkészletéből anyja belecsempész valamit a tejébe vagy a narancsléjébe. Elképzelte, amint bódultan, kóvályogva arra ébred, hogy Sinsemilla szorgalmasan gravírozza a kezét. Összerezzent, amint nyugaton a fény kihunyt. Bár a sivatagi éjszaka forró volt, a kislány hátán le-fel futkosott a hideg. Előfordulhat, hogy rosszkedvében, vagy egy romlott gomba, esetleg rosszul összeállított kotyvalék hatására ez a biológiai anyának is alig nevezhető lény úgy dönt, hogy Leilani kezének megszépítése nincs arányban megjelenésével, és ezért egyszerűbb, érdekesebb, de még inkább kreatívabb volna, ha normális testrészeit igazítaná deformált kezéhez és kifacsarodott lábához. Ez esetben Leilani fájdalomtól gyötörten térne magához, például obszcén képekkel az arcán. Az álomittas anyakirálynő már nem háton fekve, hanem embriópózba kuporodva hevert a nappali padlóján és suttogott, suttogott, mintha két különböző hangon beszélne, bár mindkettő olyan halk volt, mint két szerelemes halk turbékolása. Az egyik suttogás felismerhetően az ő hangja volt, a másik mélyebb, érdesebb, idegen, mintha egy őt megszálló démoné volna. Az utasülésen ülve, háttal a nappalinak, Leilani nem értette, mit suttog Sinsemilla a különböző hangokon. Csak egy, időről időre megismételt szót vélt kihallani Sinsemilla suttogásából: a kislány szót, amit a „démon” éhes vágyakozással ismételt meg. A szavak bizonyosan csak a képzelet szülöttei voltak. Leilani egyre jobban hegyezte fülét, szembefordult kuporgó anyjával, de csak értelmetlen mormogást hallott, mintha az anyakirálynő rovarnyelvre váltott volna, vagy a gombaistenség hatására valami mágikus, lefordíthatatlan nyelven szólalt volna meg. Mikor azonban Idaho és az önvédelem körül forgó gondolataival visszafordult a szélvédő felé, és már nem hegyezte fülét, hogy mit beszél az anyja, még akkor is egyre csak ezt vélte hallani: a kislány... a kislány. Szüksége volt a késére. Lukipela elment Prestonnal a montanai alkonyban, és soha nem tért vissza. A testvére eltűnését követő első éjszakán Leilani kiosont a lakókocsi konyhájába, és ellopott egy hámozó kést. Az éles és hegyes szerszám négy hüvelyk hosszú volt. Fegyverként alkalmasabbnak tűnt volna egy 38as revolver vagy egy lángszóró, de ezekkel a fantasztikus fegyverekkel ellentétben a késhez hozzájuthatott, ugyanakkor könnyedén elrejthette. Néhány nappal később rájött, hogy Preston nem küldi belátható időn belül az angyalok közé, legalábbis februárig, a tizedik születésnapja előestéjéig biztosan nem. Ha megpróbálná tizenöt hónapon át magánál tartani a kést, biztosan lebukna vele előbb-utóbb, ezzel felfedve, hogy gyanakszik. A meglepetés ereje nélkül pedig a kés alig lenne hatásosabb fegyver saját puszta kezénél. Úgy döntött, visszaviszi a kést a konyhába. De eszébe jutott, hogy veszély esetén, főként, ha gyanakodva figyelemmel kísérik minden lépését, nem lenne esélye eljutni az evőeszköztartó fiókig. Fogta hát a kést, és az összecsukható kanapé matracába rejtette, amelyen éjszakánként aludt. Felemelte a matrac egyik sarkát, és az alsó felén pár centiméteres nyílást vágott. Becsúsztatta a kést a matrac belsejébe, majd a nyílást szigetelőszalaggal beragasztotta. Az ágy bevetése és az ágynemű cseréje az ő feladata volt. Tehát rajta kívül nem láthatta más a beragasztott nyílást. Az előtte álló álmatlan éjszakán, ha már Preston és öreg Sinsemilla mélyen alszanak, Leilani úgy tervezte, hogy magához veszi a hámozókést. Mostantól kezdve egészen Idahóig - és esetleg a Prestonnal Montanába teendő kirándulásig - testéhez erősítve fogja hordani. Beteggé tette a gondolat, hogy esetleg használnia is kell. Még Dr. Végzetet sem szívesen késelné meg. Leilaniban volt elegendő elszántság, sőt keménység, de a tervezett cselekedethez hiányzott belőle a nélkülözhetetlen kegyetlenség. Mindenképpen testéhez erősíti a kést. Ha eljön a cselekvés ideje, Leilani mindent megtesz majd, hogy megvédje magát. Fogyatékossága nem volt olyan súlyos, mint Lukié, mindig is erősebb volt bátyjánál. Ha elérkezik a nem - 198 -
várt, de elkerülhetetlen pillanat, és kettesben marad álarcát levető álapjával, lehet, hogy keserves halált hal, akárcsak a drága Luki, de nem fogja könnyen adni az életét. Akár képes lesz kést használni, akár nem, mindenképpen harcolni fog Preston Maddockal, hogy az legalább megemlegesse, amíg él. Öreg Sinsemilla horkantása arra késztette, hogy székével elforduljon a szélvédőtől a nappali felé. Sinsemilla megfordult a halvány lámpafényben. Hason feküdt, fejét felemelve hunyorgott a sötét konyha felé. Mintha egy kisállat hordozható ketrecének nyílásán mászna ki, hason csúszva elindult a lakókocsi vége felé. Leilani nézte, amint anyja eléri az étkezőt, és még mindig kúszva kinyitja a hűtőszekrény ajtaját. Sinsemilla nem akart semmit a hűtőből, de másképp nem tudott talpra állni, hogy elérje a mennyezet és a konyhapult világításának kapcsolóját. A lassan becsukódó hűtőajtó résén átszűrődő jeges fényben az asszony a konyhaszekrény felé botorkált, amelyben az italokat kényelmesen elérhető magasságban tartották. Leilani kiszállt az utasülésből és elindult anyja felé az étkezőbe, de valami visszatartotta. Merevítős lába nem úgy engedelmeskedett, mint egyébként, és szánalomra méltó testtartásban botorkált végig a lakókocsin, pedig csak akkor szokott így mozogni, ha viccesen el akarta túlozni fogyatékosságát. Mire Leilani az étkezőbe ért, a hűtő ajtaja becsukódott. Felkapcsolta a mosogató fölötti világítást. Öreg Sinsemilla közben megkaparintott egy üveg tequilát a szekrényből. A földön ült, háttal a szekrényajtónak dőlve. Combja között tartotta az üveget, és azon erőlködött, hogy kinyissa, mintha a lecsavarható kupak bonyolult futurisztikus technológiát képviselne, amely meghaladja az ő huszonegyedik századi képességeit. Leilani kivett egy műanyag poharat a felső szekrényből. A lakóbusz fedélzetén szinte minden pohár műanyagból volt, hogy az öntudatlan állapotba süllyedő Sinsemilla meg ne sebezze magát az esetleg útjába kerülő üvegtárgyakkal. Jeget és citromszeletet tett a pohárba. Bár a valaha anyaként funkcionáló lény boldogan legurította volna tequiláját amúgy melegen, jég és citrom nélkül is, a következmények kellemetlenek lettek volna. Üvegből mindig túl gyorsan és túl sokat ivott. Aztán ami lecsúszott, az vissza is jött, a takarítás meg Leilani dolga volt. Míg Leilani le nem hajolt, hogy kivegye az üveget anyja kezéből, Sinsemilla észre sem vette, hogy társasága van. Ellenkezés nélkül átadta a tequilát, de behúzódott a sarokba, és védekezően arca elé emelte kezeit. Hirtelen kibuggyanó könnyei végigfolytak arcán, s a sós patak nyomában ajkának vonásai ellágyultak. - Csak én vagyok - szólt Leilani, bár tisztában volt vele, hogy anyja tulajdonképpen nincs is itt az étkezőben, hanem valamiféle kifacsart világban barangol. Sinsemilla eltorzult arccal, megkínzott hangon fájdalmas könyörgésbe kezdett: - Ne, várj, ne, ne... ...csak egy kis vajas kukoricakenyeret szerettem volna! Leilani kitöltötte az italt, de a kukoricakenyér szó hallatán az üveg nyakát idegesen a műanyagpohárhoz koccantotta. Valahányszor Leilani felébredt, és összeomlott állapotban találta anyját, rákényszerült, hogy megbirkózzon a tehetetlen testtel. Ilyenkor anyja jót szórakozott a kínlódásán, és hangoztatta, hogy a küzdelem magabiztosságra és olyan élet elviselésére neveli, amelyben „inkább kővel dobnak meg, mint vajas kukoricakenyérrel”. Ez a különös intés egyike volt Sinsemilla rögeszméinek. Leilani rájött, hogy a vajas kukoricakenyérnek nincs különösebb jelentése, nyugodtan helyettesíthető zabpelyhes sütivel vagy mályvacukorral vagy hosszúszárú rózsákkal. A földön fekvő, összegörnyedt Sinsemilla csontos ujjpercei között hunyorogva, mintha támadásra készülne, így könyörgött: - Ne, kérlek ne! - Én vagyok. - Kérlek, kérlek ne... - Anya, én vagyok, Leilani. Csak én, Leilani. - 199 -
Szerette volna hinni, hogy anyja képzelgése a drog mámorából fakad, nem pedig a múlt sötét béklyójából, mert ez utóbbi azt jelentené, hogy valaha félnie kellett, hogy szenvedett, és kegyelemért könyörgött, amit valószínűleg soha nem kapott meg. Azt jelentené, hogy nem pusztán megvetést érdemelne, hanem egy cseppnyi együttérzést is. Leilani gyakran megsajnálta anyját. A sajnálat lehetővé tette, hogy biztonságos érzelmi távolságot tarthasson tőle, de a sajnálat ugyanakkor a szenvedéssel való együttérzést is jelentene, a kínok megosztását, de Leilani nem akart, nem volt képes sajnálatból megbocsátani anyjának. Sinsemilla össze-összerándulva ütemesen verte hátát a szekrényajtóba, s minden egyes ütődés mintha egybeesett volna légzésének akadozó, szabálytalan ritmusával és a kiszabaduló szófoszlányokkal: - Kérlek, kérlek, kérlek. Csak kukoricakenyeret akartam. Vajas kukoricakenyeret. Egy kis vajas kukoricakenyeret. Kezében az anyja ízlése szerint elkészített jeges-citromos tequilával Leilani a jobbik térdére ereszkedett, és így szólt: - Itt van, amit akartál. Vedd el, tessék. Remegő ujjaival, mint egy legyezővel Sinsemilla eltakarta az arcát. Egymást átfedő ujjai között kék szemek pislogtak, kékek, mint mindig, de korábban soha nem tapasztalt sebezhetőség és rettegés csillogott bennük. Ez nem a látomás-szörnyek iránti eltúlzott félelem volt, amelyek olykor megszállták gondolatait, inkább egy határozott rettegés, amelyet az évek múlása sem csillapíthatott, amely szétmarta a szívét, megbontotta az agyát, egy olyan szörnytől való rettegés, amely ha nem is kóborol szabadon a világban, de valaha létezett. - Csak egy kis vajat. Csak egy kis kukoricakenyeret. - Itt van, mama, a tequila, vedd el! - sürgette Leilani, és saját hangja legalább annyira remegett, mint anyjáé. - Ne bánts! Ne, ne, ne! Leilani kitartóan nyomta anyjának arcát védő kezébe a poharat. - Itt van az átkozott kenyered, a vajas kenyered, Mama, vedd el! Az isten szerelmére, vedd már el! Soha azelőtt nem kiabált az anyjára. Az utolsó néhány reményvesztettséggel kiáltott szava magát Leilanit is megrázta és megrémisztette, mert ezek a szavak belső gyötrődést fedtek fel, sokkal égetőbbet, mint amit valaha is bevallott magának, de ez sem bizonyult elegendőnek, hogy Sinsemillát kiragadja rémei közül, és visszahozza a jelenbe. A lány a poharat anyja combjai közé helyezte, ahol az előbb a tequilás üveget tartotta. - Itt van, fogd! Fogd! Ha kiborítod, te fogod feltakarítani! Leilani nyomorék lába felmondta a szolgálatot, vagy legalábbis a pánik rövidzárlatot okozhatott agyában, és elfelejtette, hogyan kell mozgatni beteg végtagját. De bármi lehetett is az ok, Leilani bénultan hajtott térdet az anyaszeretet bukott istensége előtt, míg Sinsemilla továbbra is kezei védelme mögé bújt. Az ebédlő összement, már-már olyan szűk lett, mint egy gyóntatószék, s míg az egyre növekvő klausztrofóbiás hatás akaratlan vallomásokat facsart ki Sinsemillából, Leilanit arra kényszerítette, hogy szembenézzen mély és súlyos keserűségével, amely minden bizonnyal maga alá temeti, mint a futóhomok, és felemészti, ha tovább foglalkozik vele. A lány kétségbeesetten próbált menekülni anyja fojtogató aurájából, a legközelebbi konyhaszekrényhez vonszolta magát, és a hűtőszekrény fogantyújába kapaszkodva felhúzódzkodott. Nyomorék lábán megperdülve eltolta magát a hűtőszekrénytől, és a lakóbusz ajtaja felé támolygott, mintha egy dülöngélő hajó fedélzetén tántorogna. Félig mászva, félig vetődve a vezetőfülkében belehuppant az egyik ülésbe, kezét ökölbe szorítva az ölébe ejtette, fogait összeszorítva visszafojtotta feltörni készülő zokogását, nagyokat nyelve tartotta vissza könnyeit, nehogy azok elmossák védőburkát, amelyre oly nagy szüksége volt. Sűrűn, szaggatottan lélegzett, majd egyre lassabban, egyre mélyebben, azután még nyugodtabban és lassabban vette a levegőt, hogy összeszedje magát, hiszen ez eddig mindig sikerült neki, akármilyen izgalom vagy csalódottság érte. Néhány perc múlva vette csak észre, hogy a vezetőülésben ül, mintha öntudatlanul is ezt választott volna, annak jelképes jelentése miatt. Persze nem fogja beindítani a motort, és nem hajt el. Nincs is kulcsa. Mindössze kilencéves volt, és csak egy párnával a feneke alatt látott ki a kormány - 200 -
mögül. Bár semmilyen egyéb szempontból nem számított már gyereknek, hiszen meg sem adták neki az esélyt, hogy gyerek lehessen, mégis a gyerekekre jellemző módon választotta ezt az ülést, mintha ez volna a munkája. Ha a színlelt hatalmon kívül nincs egyéb hatalma az embernek, ha a színlelt szabadságon kívül nincs más szabadsága sem, gazdag képzelőerőre és az ebből fakadó megnyugvásra kell támaszkodnia, mert nem biztos, hogy más nyugalomra szert tehet valaha az életben. Leilani kinyitotta öklét, és olyan erővel ragadta meg a kormányt, hogy keze szinte azonnal fájni kezdett, mégsem engedett a szorításon. Leilani elviseli Sinsemillát, feltakarít utána, engedelmeskedik neki mindaddig, míg az engedelmesség nem okoz fájdalmat neki vagy másoknak, sajnálja is anyját, megértéssel kezeli, még imádkozik is érte, de soha nem fog együttérezni vele. Ha létezik is ok az együttérzésre, Leilani nem akar tudni róla. Mert az együttérzés azt jelentené, hogy le kell mondania a köztük lévő távolságról, amely ilyen szűk határok között elengedhetetlen volt a túléléshez. Mert együttérezni vele egyet jelentene a kockázattal, hogy őt magát is beszippantja a káosz, az őrület, a nárcizmus, a reményvesztettség örvénye. Mert a fenébe is, lehet, hogy ez a szerencsétlen lény is szenvedett gyerekkorában vagy később, és szenvedései miatt keresett menedéket a gyógyszerekben, ám neki is megvolt a maga szabad akarata, mint bárki másnak, a maga ereje, hogy ellenálljon a rossz csábításának és fájdalma gyors enyhítésének. És ha nem jutott eszébe, hogy magának tartozik azzal, hogy felszámolja tetteinek következményeit, akkor is tudnia kell, hogy ezzel gyermekeinek tartozik, akik nem kérték, hogy csodagyerekek legyenek, sőt azt sem kérték, hogy egyáltalán a világra jöjjenek. Soha senki nem fogja látni Leilani Klonkot, amint kábítószer hatása alatt kinyúlik, alkoholtól bűzlik, saját hányadékában, netán vizeletében fetreng, istenem, soha, semmiféleképpen. Mutáns lesz, rendben van, de nem látványosság. Az anyjával való együttérzés már túl sok lenne, édes istenem, túl nagy kérés, túl nagy, és ezt nem adhatja meg. Mert túl nagy a kérés ára, hiszen fel kellene adnia a szívében rejtező drága szentélyt, azt a kicsiny békés helyet, ahová a legnehezebb időkben visszavonulhat, azt a kis sarkot, ahová anyja keze nem ér el, nem hatolhat be, és ahol éppen ezért a remény lelt otthonra. Arról nem szólva, hogy ha megadná neki a kért együttérzést, nem lenne képes azt cseppenként adni. Ismerte magát annyira, hogy tudja, teljesen kinyitná a csapot. Azt is tudta, ha rázúdítaná erre a lényre az együttérzését, nem lenne képes olyan éber maradni, amennyire az szükséges. Elvesztené az előnyét. Nem lenne képes éber maradni a rá leselkedő veszélyben. Felébredhet egy műtéti altatáshoz hasonlatos mély álomból, és rádöbbenne, hogy kezét sűrűn kidíszítették obszcén képekkel, vagy az arcát elcsúfították, hogy illeszkedjen kezéhez. Még tengernyi együttérzés sem moshatná el anyja függőségét, képzelgéseit, önimádatát, mert a szánalmas szörny akkor is csak szörny marad. Leilani felemelkedett a vezetőülésben, a kormányba kapaszkodott, és bár sehova sem ment, legalább nem zuhant bele a szakadékba, amely oly régóta azzal fenyegette, hogy elnyeli. Szüksége volt a késre. Erősnek kellett lennie a fenyegető veszélyben, erősebbnek, mint valaha. Szüksége volt Istenre, Isten szeretetére és irányítására, és szorította, egyre csak szorította a kormányt.
56. fejezet CURTIS HAMMOND AZ IDAHÓI Twin Fallsban, egy lakókocsiban ücsörög egy erkölcsi dilemmával küszködve, amelyről sohasem hitte, hogy egy ilyen helyen szembesülhet vele. Visszagondolva a világegyetem valamennyi egzotikus, látványos, veszélyes vagy egyenesen lehetetlen helyére, amelyeken már megfordult, ez a helyszín kiábrándítóan eviláginak tűnik élete talán legnagyobb erkölcsi kríziséhez. Az evilági persze pusztán a helyszínre vonatkozik, nem pedig a Spelkenfelter ikrekre. Anyja a reménység és a szabadság harcosa volt egy csatában, amely nem csupán világokon, hanem galaxisokon is átívelt. Az út menti, bolti álembereknél sokkalta vérszomjasabb gyilkosokat is legyűrt már, számtalan embernek elhozta a szabadság lángját és a hőn áhított reményt, egész életét a közöny és a gyűlölet sötétségének elpusztítására tette fel. Curtis semmit sem akart jobban, mint folytatni anyja munkáját, és tudta, hogy sikerének egyetlen titka, ha követi anyja szabályait és bölcsességét. Anyja egyik leggyakrabban emlegetett alaptétele szerint, függetlenül a világtól, amelyet meglátogatsz, függetlenül az ott lévő kétséges civilizációtól, semmire sem jutsz, ha felfeded valós, - 201 -
földönkívüli mivoltodat. Ha az emberek megtudják, hogy egy másik bolygóról érkeztél, a földönkívüli kapcsolat szenzációvá válik, a szenzáció pedig elhomályosítja az üzeneted lényegét, és soha nem teljesítheted a küldetésedet. Be kell épülnöd. A megmenteni kívánt világ lakóinak egyikévé kell válnod. Bár eljöhet az idő, hogy felfedd kilétedet, munkád nagy részét azonban névtelenségbe burkolózva kell véghezvinni. A szakadék felé haladó civilizáció számára az út maga félelmetesnek tűnik, ugyanakkor néha vágyik a szakadék mélységének megismerésére. Az embert sokszor megérinti a sötétség romantikája, de nem veszi észre a végső rettegést, amely alul, a legsötétebb mélyben várja. Ezért aztán elutasítja a jóindulatúan feléje nyújtott segítő kezet, és előfordulhat, hogy megöli jóakaróját. A küldetés során, legalább a kezdeti szakaszban, a titkosság a siker kulcsa. Ezért amikor Cass a sejtelmes gyertyafényben az asztalon áthajolva megkérdezi, hogy Curtis földönkívüli-e, és Polly megjegyzi, hogy Old Yeller is valószínűleg földönkívüli, és amikor az éles eszű ikerpár egyszerre megszólal: „Tálalj ki mindent, E. T.!” - Curtis szeme találkozik az egyik iker átható tekintetével, majd belemélyed a másikéba is, kortyol egyet alkoholmentes söréből, és eszébe jutnak anyja tanításai. Mély lélegzetet vesz, és kiböki: - Igen, földönkívüli vagyok. - Majd elmondja nekik az igazat, csakis a színtiszta igazat. Végső soron anyja azt is tanította, hogy adódhatnak különleges helyzetek, amikor bölcs módon bármely szabály áthágható. Azt is mondogatta, hogy időnként felbukkanhat olyan valaki az életben, aki váratlanul eltéríthet utadról, visszavonhatatlan változást okozva. Gabby, az utahi szellemváros gondnoka nyilvánvalóan nem a pozitív változásokat elősegítő erőt képviselte. A Spelkenfelter ikrek azonban, közös érdeklődésük káprázatos sokoldalúságával, hatalmas életszeretetükkel, jó szívükkel és gyengédségükkel pontosan azok a varázslatos lények, akikről anyja mesélt. A leleplezés felett érzett elégedettségük megrémítette az árva fiút. Annyira a hatalmába kerítette őket a gyermeki csodálkozás, hogy a fiú pontosan látta, milyenek voltak, és milyenek lehettek kislányként Indianában. Bár másként, mint Old Yeller, most Castoria és Polluxia is a testvéreivé váltak.
57. fejezet LEHET, HOGY PRESTON CSAK BEUGROTT egy blackjackre Hawthorne kis kaszinójába, de az is előfordulhat, hogy a kietlen égbolt ragyogó csillagainak pompáját szemlélgeti valahonnan, remélve, hogy megpillant egy fenséges földönkívüli űrhajót, amint jelentéktelen városkák fölötti köreit rója. Legrosszabb esetben azért késik a vacsorával, mert megállt, hogy agyonüssön egy szerencsétlen nyomorultat, aki ronda ujjai miatt alacsonyabb rendű életre ítéltetett. Aztán végre csak megérkezett papírzacskókkal megpakolva, amelyekből mennyei illatok áradtak. Hússal, sajttal, hagymával és paprikával megrakott, mártással alaposan leöntött óriásszendvicseket hozott és mesés burgonya- meg makarónisalátát. Desszertnek pedig rizspudingot és ananászos sajttortát. Öreg Sinsemillának a gondos férj paradicsomos-cukkinis szendvicset hozott, teljesőrlésű lisztből készített zsömlében, babbal és mustárral, köretként pedig tengeri sóval fűszerezett sütőtököt és szentjánoskenyér ízesítésű tofupudingot. Az országúton töltött fárasztó nap után, a sok gonosz ármánykodás, az elszívott, fölszippantott és lenyelt drogok, valamint a kísérőként felhörpintett tequila következtében a drága anya sajnos nem volt olyan állapotban, hogy családja körében vacsorázzon. A derék Preston legalább annyira jó sportembernek bizonyult, mint tudósnak. Az étkező padlójára birkózta az ernyedt testet, majd bevonszolta a lakókocsi hátsó felében lévő hálószobába, ahol nem kellett látniuk ebben a méltatlan állapotban. Eltávolítása során öreg Sinsemilla egyetlen hangot, sőt még annyi életjelet sem adott, mint egy zsák cement. Leilani kihúzta a pokróccal letakart kanapét az ebédlőben, majd beleturkált a szendvicses zacskókba, és kihalászta a legízletesebb falatokat. A szendviccsel és egy másik dimenzió gonosz disznófejűiről szóló regénnyel a kezében visszavonult az ágyába, enni kezdett, és úgy tett, mintha - 202 -
igen elmélyülten olvasna, hogy ne kelljen egy asztalhoz ülnie álapjával. Félelme, hogy fekete gyertyák és egy halottfehér koponya társaságában kell elköltenie egy vészjósló vacsorát Preston Maddoc - alias Jordan Banks - társaságában, alaptalannak bizonyult: a férfi kinyitott egy üveg sört, magányosan letelepedett az asztalhoz, és nem kérte, hogy csatlakozzon hozzá. Preston Leilanival szemben ült, pár lépésnyire a kislánytól. Leilani a szeme sarkából látta, hogy a férfi időnként rápillant, talán hosszabb időre rajta is felejti a szemét, ám egyetlen szót sem szólt hozzá. Gyakorlatilag a nyugat-vegasi kávézóban elköltött ebéd óta nem beszélt vele. Mivel Leilani nyíltan megvádolta bátyja megölésével, Dr. Végzet duzzogott. Azt hihetnénk, hogy a mániákus gyilkosok pofáján vastag a bőr. Prestonnal kapcsolatos tapasztalatai azonban az évek során Leilani számára nyilvánvalóvá tették, hogy a mániákus gyilkosok sokkal gyengédebb és sérülékenyebb lelkületűek, mint a kamasz lányok. Leilani szinte érezte a férfiból áradó megbántottságot. A férfi persze tudta, hogy valóban megölte Lukipelát. Végül is nem szenvedett amnéziában. Luki meggyilkolása és eltemetése nem ámokfutás volt. Mégis úgy érezte, hogy annál az ebédnél Leilani túlságosan keserűen nyilatkozott erről a szomorú, hátborzongató ügyről egy idegen előtt, megkérdőjelezve az ő szavahihetőségét a földön kívüli jótevőkkel kapcsolatban, akik lehetővé tették Lucky levitációját. Leilani biztos volt benne, ha felpillantana a disznófejűekről szóló könyvből, és bocsánatot kérne, Preston mosolyogna, és valami ilyesmit mondana: - Semmi baj, tökmag, mindenki tévedhet. Hátborzongató. Jelen pillanatban azonban Prestont várta szívszerelme, elfolyva, mint az iszap, éberen, mint egy darab sajt. A románc édes ígérete annyira felvillanyozta a férfit, hogy nem ücsörgött tovább a vacsora fölött. Sietve bekapta az ételt, és visszament a hálószobába, becsukta maga mögött az ajtót, szanaszét hagyva a papírzacskókat, eldobható edényeket és koszos műanyag kanalakat az étkezősarokban, tudván, hogy Leilani úgyis rendet rak utána. A kislány egyetlen lépést sem tett a szoba felé, nem volt kíváncsi, hogy mi történik. Nagyon is jól el tudta képzelni, amint Dr. Végzet visszahajtja az ágytakarót, meggyújt egy eper-kivi illatú füstölőt, levetkőzteti elbűvölően eszméletlen asszonyát, és előkészíti a terepet az üdvözült házasélet számára, amely megszólalásig hasonlít az igen termékeny, romantikus regényeket gyártó boldogult Dame Barbara Cartland több mint ezernyi szerelmes történetének egyikéhez. Leilani kipattant az ágyból, fogta a távirányítót és egy lapos vígjátéksorozatra kapcsolt. Csak annyira hangosította fel, amennyire azt éjszakánként megengedték neki, és bár a tévé halkan szólt, a hangerő éppen elegendőnek bizonyult, hogy megszűrje a lakókocsi hátsó részéből származó hangokat. Míg a csodagyermekek jövendő édesanyja érzéketlenül hevert, Preston pedig elképzelhetetlen dolgokkal foglalkozott ott hátul, a kárhozottak szerelmi fészkében, Leilani felemelte a matrac jobb oldali sarkát, lehúzta a ragasztószalagot és ujjaival óvatosan benyúlt az üregbe. Kitapogatta kis műanyag zacskót, amelybe hónapokkal ezelőtt a kést rejtette. Amint kihúzta a matracból, Leilani látta, hogy a zacskóban nem az elrejtett kés van, sőt nem is egy kés, hanem Tetsy pingvinfigurája, amelyet Leilani Geneva Davis gondjaira bízott.
58. fejezet ÉJFÉL SACRAMENTÓBAN - ezt a két szót valószínűleg sosem választanák sem egy szerelmes regény, sem pedig egy népszerű Broadway-musical címének. A városnak, mint bármely másiknak szerte a világon, megvolt a maga különleges szépsége és bája. De a gondokkal teli, csüggedt utazó, aki eme kései órán olcsó szállás után kutatott, csak szörnyű fejetlenséget tapasztalt. Az autópálya kivezető szakasza egy kísérteties, elhagyatott részre vitte Mickyt: egy lélek sincs a láthatáron, autója az egyetlen jármű az utcán. Az utcai lámpák fénye éles árnyékot vetett, a - 203 -
hangulat pedig olyannyira középkori volt, hogy Micky minden további nélkül patkányoknak nézte a kanális mellett összegyűlt barna faleveleket. Félig-meddig azt várta, hogy a városban mindenki pestisben elhullva vagy haldokolva hever szerteszét. A kihalt utcát leszámítva nyugtalanságának inkább belső, mint külső okai voltak. Hosszú útja alatt volt elég ideje végiggondolni, hányféleképpen vallhat kudarcot Leilanival. Talált a pénztárcájának megfelelő motelt, ahol végre egy hétköznapi, evilági recepciós fogadta, akinek pólóján A SZERETET A VÁLASZ! felirat díszelgett, a felkiáltójel pontja helyén egy apró zöld szívvel. Micky földszinti szobájába cipelte bőröndjét és a hűtőtáskát. Egy almán kívül semmit sem evett az úton. A motelszoba a színek kavalkádjában tobzódott, iskolapéldája volt az egymást agyoncsapó minták és színek diszharmóniájának, ám agresszív vidámsága ellenére is barátságtalan hatást keltett. A helyiség csak éppen annyira volt tiszta, hogy ne kelljen lépten-nyomon a svábbogarakra taposnia. Micky a hűtőtáskával az ágyra telepedett. Az akkuk még félig sem olvadtak ki, a kólák is hidegek voltak. Elmajszolt egy csirkés szendvicset és egy süteményt, közben tévét nézett, egyik éjszakai beszélgetős műsorról a másikra kapcsolgatva. A műsorvezetők mulatságosak voltak ugyan, de a poénokból áradó cinizmus hamarosan nyomasztóvá vált, és az üdvrivalgások ellenére a lányt egyre inkább hatalmába kerítette a reményvesztettség. Az autópálya és a motel között Micky elhaladt egy palackozott italokat árusító bolt mellett. Szemeit elfordítva maga elé képzelte a polcokon sorakozó, fénylő üvegeket, amint átcsillantak a kirakaton. Keresgélni kezdett a hűtőtáskában a Geneva által említett finomság után. A zöldes árnyalatú befőttes-üveg kupakja gumitömítéssel és fém csattal volt légmentesen lezárva. A finomság nem volt más, mint egy befőttes-gumival összefogott tíz- és húszdollárosokból álló bankjegyköteg. Gen néni a pénzt a hűtőtáska aljára rejtette, a befőttesüvegről pedig csak az utolsó percben tett említést, tudván, hogy Micky nem fogadta volna el az összeget, ha a kezébe nyomja. Négyszázharminc dolcsi. Több, mint amennyit Gen megengedhetett magának. Miután megszámolta, Micky szorosan összetekerte a bankjegyeket, és visszahelyezte a befőttesüvegbe. A hűtőtáskát a fésülködőasztalra tette. Az ajándék nem okozott meglepetést. Gen néni számára az adakozás olyan természetes volt, mint a lélegzetvétel. A fürdőszobában, arcmosás közben Micky egy másik ajándékra gondolt, amely egy találós kérdésben öltött testet, még hatéves korában: - Mit találsz az ajtó mögött, amely egy ajtónyira van a Mennyországtól? - A Pokolra nyíló ajtót - válaszolta Micky, de Gen néni szerint a válasz helytelen volt. - A Halált - mondta az akkori Micky. - A Halál van az ajtó mögött, mert előbb meg kell halni, csak utána jutunk a Mennyországba. A halottak... mind hidegek és furcsa szagúak, ezért a Mennyország elég gusztustalan hely lehet. - A test nem megy a Mennyországba - mondta Geneva. - Csak a lélek, a lélek pedig nem rohad el. Egy-két nappal később, néhány hasonlóan rossz válasz után Micky így szólt: - Mi van, ha az ajtó mögött ott áll valaki, és nem enged a következő ajtóhoz... valaki, aki nem enged be a Mennyországba? - Milyen különös dolgokat mondasz, kisegér. Ki akarna egy olyan kisangyalt, mint te kizárni a Mennyországból? - Sok-sok ember. - Például? - Akik rossz dolgok elkövetésére vesznek rá. - Nem sikerülhet nekik. Mert attól még nem vagy rossz, ha megpróbálod. - Tudok rossz lenni - bizonygatta Micky. – Nagyon rossz is tudok lenni. Gen néni imádnivalónak találta ezt a kijelentést egy tisztaszívű, ártatlan gyermektől. - Nos, kicsim, bevallom, mostanában nem figyeltem az FBI által körözött személyek listáját, - 204 -
de lefogadom, hogy te nem vagy rajta. Meséld el az egyik olyan tettedet, ami miatt kizárnának a Mennyországból. A kérés egy csapásra könnyekre fakasztotta Mickyt. - Ha elmondom, nem fogsz többé szeretni. - Csitt, csitt, kicsi egérkém, gyere ide, öleld meg Gen nénit. Nyugodj meg, kicsikém, én mindig szeretni foglak, örökkön örökké. A könnyeket nagy összeborulás követte, majd sütés következett, és mire a sütemények elkészültek, a leleplezésnek induló beszélgetés kisiklott, és úgy is maradt huszonkét éven át, egészen két nappal ezelőttig, amikor is Micky elmesélte anyja romantikus vonzódását a rossz fiúkhoz. - Mit találsz az ajtó mögött, amely egy ajtónyira van a Mennyországtól? Gen néni válasza a találós kérdést a hitről tett kinyilatkoztatás előjátékává változtatta. És most, amint fogmosás után Micky a fürdőszobai tükörben az arcát tanulmányozta, eszébe jutott a helyes válasz, és arra gondolt, vajon tud-e valaha annyira hinni benne, mint amilyen őszintén hiszi azt Gen néni. Visszament az ágyába. Leoltotta a lámpát. Holnap Seattle következik. Vasárnap Nun's Lake. És ha sehol nem akad Preston Maddoc nyomára? Annyira kimerült volt, hogy aggodalmai ellenére elaludt, sőt álmodott is. Börtönrácsokról. Az éjszakában száguldó vonatok komor füttyéről. Egy furcsán megvilágított, kihalt állomásról. A tolókocsival várakozó Maddocról. Önmagáról, amint bénán, reményvesztetten és erőtlenül hagyja, hogy a férfi győzzön. - Kivesszük a szerveidet és az arra érdemesebbeknek adjuk - mondta a férfi -, de egyetlen dolog az enyém marad. Felnyitom a mellkasodat és felfalom a szívedet, amíg még életben vagy.
59. fejezet AMIKOR A HÁMOZÓKÉS HELYÉN a pingvinfigurát találta, Leilani a fizika törvényeit meghazudtoló gyorsasággal ugrott talpra. Hirtelen tudatosult benne, hogy Preston mindent lát, és mindent tud. Az étkező felé pillantott, arra számítva, hogy a férfi ott áll mosolyogva, mintha csak ártatlan ijesztgetésnek szánta volna az egészet. Leilani lekapcsolta a tévé hangját, és ettől a vígjátéksorozat szereplői mintha pantomimesekké változtak volna, és már egyáltalán nem voltak mulatságosak. A hálószobában gyanús csend uralkodott, mintha Preston csak a megfelelő alkalomra várna, hogy rajtakapja a pingvinfigura megtalálásán - nem a szembesítés, csak pusztán a szórakozás gyönyörűsége végett. Leilani a nappali és az étkező közötti részhez ment. Óvatosan leskelődött a lakókocsi hátsó része felé. A fürdőhelyiség ajtaja nyitva volt, de a hálóé zárva. Egy vékony, aranysárga fénycsík látszott az ajtó és a küszöb között. Ez rosszat jelentett. Szerelmetes hangulatában Preston Maddoc az aktushoz többnyire teljes sötétséget igényelt, feltehetően azért, hogy képzeletében a hálószoba jobban emlékeztessen egy ravatalozóra, az ágy pedig koporsóra. Máskor azonban... Az aranysárga fény ebben a pillanatban kihunyt. A sötétség egybeolvasztotta az ajtót a küszöbbel. Majd a résben Leilani felfedezte a tévé halvány, ám sokatmondó, szellemfényű vibrálását. A lány ismerős dallamot hallott, a Halál arcainak zenéjét. A visszataszító dokumentumfilm erőszakos haláleseteket örökítette meg, hosszan időzve az emberi szenvedésen, a holttestek pusztulásának és romlásának különböző stációin. Preston oly gyakran megnézte videón ezt a tébolyult filmet, hogy valamennyi irtózatos kockáját fejből ismerte. Néhanap Sinsemilla is csatlakozott hozzá: a csodált film adta meg a kezdő lökést a halálos autóbalesetekről készült fotóihoz. Egyszer Leilanit is kényszerítették, hogy pár percnyit megnézzen a filmből, de aztán sikerült kiszabadítania magát Sinsemilla karjaiból, és soha többé nem volt hajlandó akár egy kockát is megnézni. Leilanit beteggé tette mindaz, ami álapját és anyakirálynőjét elbűvölte. Olykor Preston a Halál arcait valódi intellektuális serkentőnek nevezte. Máskor avantgárd szórakoztatásnak, bizonygatva, hogy őt nem a tartalom bizsergeti meg, hanem az a magas szintű - 205 -
művészet nyűgözi le, amellyel a szörnyű témát boncolgatják. Valójában nem kellett csodagyereknek lenni ahhoz, hogy kilenc-tíz évesen megértse valaki, ez a videó ugyanolyan hatással van végzet-doktorra, mint a Playboy-birodalom gyártotta pikáns filmek a legtöbb férfira. A zene halkabb lett, amint Preston visszavette a hangerőt. Halkan szerette, hiszen a képek jobban érdekelték, mint a fájdalom és szenvedés sikolyai. Leilani várt. Szellemfény az ajtó alatt, sápadt lelkek lebegése. Megborzongott, mikor végre a szerelem a hálószobában valóban virágba borult. Leilani ekkor bátran az étkezőbe ment, felgyújtotta a mosogató fölötti lámpát, amelyet Preston korábban leoltott, és kihúzta a késtartó fiókot. A férfi nem tette vissza a hámozókést, miután kivette a matracból. Eltűnt, akárcsak a húsvágó, a daraboló, a kenyérvágó - vagyis valamennyi kés. Mind eltűntek. Fiókról fiókra, szekrényről szekrényre haladva, azzal sem törődve, ha Preston rajtakapja, Leilani átkutatta a kis étkezőt, hátha talál valamit, amivel megvédheti magát. Egy reszelővel persze - mint számtalan börtönfilmben látta - egy közönséges teáskanál nyele is addig alakítható, míg alkalmassá válik a gyilkolásra. A dolog megoldható egy kissé csonka, kifacsarodott kézzel is. A gond csak az, hogy nincs reszelő. Preston eltávolított minden olyan tárgyat, amely fegyverként szolgálhatott volna. A végső játszmára készülődött. Lehet, hogy még átruccannak Montanába, miután meglátogatták a földönkívüliek által meggyógyított ütődöttet Nun's Lake-ben. De az is lehet, hogy Preston a szimmetria kedvéért itt, Idahóban öli meg őt, és temeti Luki mellé. A szűk, zárt térben eltöltött évek után az étkezőt a tenyerénél is jobban ismerte, most mégis olyan elveszettnek érezte magát benne, mintha hirtelen egy őserdő kellős közepébe csöppent volna. Lassan körbefordult, mint aki megzavarodott a vészjósló, sötét fák láttán, és hiába keresi a kivezető ösvényt. Sokáig abban a hitben élt, hogy tizedik születésnapjáig nem fenyegeti komoly veszély az életét, és lesz ideje megtervezni a szökését. Preston viszont már azelőtt megváltoztatta tervét, mielőtt Leilani a pincérnőhöz fordult volna az ebédnél. Ezt bizonyítják a hiányzó kések, amelyeket még az éjszaka folyamán kellett eltüntetnie. Leilani még nem állt készen a szabadulásra. De jobb, ha felkészül rá, mielőtt vasárnap Nun's Lake-be érnek. Addig is az a legbölcsebb, ha elhiteti Prestonnal, hogy még nem fedezte fel a pingvines késcserét, vagy az éles eszközök eltávolítását a konyhából. A férfi merő élvezetből kötekedett vele, és a lány elhatározta, nem fedi fel előtte rettegését, amely fokozhatná a férfi gyönyörét. Ráadásul amint megtudná, hogy Leilani megtalálta a pingvint, azzal csak felgyorsíthatná a gyilkos terv végrehajtását. Talán nem is várná meg, míg Idahóba érnek. A kislány tehát letakarította az ebédlőasztalt. Visszament a kanapéhoz, bedugta a pingvinfigurát a matrac mélyedésébe, és elfedte a nyílást a ragasztószalaggal. A távirányítóval felhangosította a tévét, hogy ne hallja a Halál arcainak kiszűrődő halk zenéjét és zörejeit. Később, amint magányosan hevert az ágyán, a sötétséget csak a tévé képernyőjének vibrálása törte meg, szellemszerű fénye a mennyezet ábráival keveredett. Azon morfondírozott, vajon mi történhetett Mrs. D.-vel és Mickyvel. Az ő gondjaikra bízta a pingvinfigurát, amit aztán Preston valahogyan megszerzett. Abban teljesen biztos volt, hogy egyikőjük sem adta át önként a figurát a férfinak. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy felhívja őket. Preston mobilját nem használhatta, ez nyilvánvaló. Az elmúlt hónapokban elrejtett három negyeddollárost a lakókocsiban. Vészhelyzetben, ha sikerül elérnie egy telefonfülkéhez, egy negyeddolláros érmével felhívhatja a 911-t. Kérhetne R-beszélgetést, Mrs. D. és Micky egész biztosan fogadná a hívását. A közeli motel-kaszinóban biztosan van nyilvános állomás, de oda nehézkes eljutnia. Való- 206 -
jában telefonhoz jutni reggelig teljesen lehetetlen, mivel Preston, beélesítette a riasztót. Csak ő és Sinsemilla ismerték a kódot. Ha Leilani megpróbálná kinyitni az ajtót, a sziréna rögtön megszólalna, és a lakókocsi összes lámpája felgyulladna. Szemeit behunyva felidéződött benne a konyhaasztalnál ülő Mrs. D. és Micky, amint a gyertyafényben nevetgélnek, azon az estén, mikor megvendégelték Leilanit. Imádkozott, hogy biztonságban legyenek. Ha az embernek a bal keze a „túléltem a nukleáris holokausztot”, bal lába pedig „a fenéken billentett kyborg” jegyeit viseli magán, biztos lehet benne, hogy a járókelők különös figyelemmel kísérik, és ha rájuk szisszen, elsápadnak a rettegéstől, és azonnal fedezékbe menekülnek. Ugyanakkor, ha az ember felölti legszebb mosolyát, és frissen mosott hajjal úgy érzi, hogy legjobb formáját mutatja, biztos lehet benne, hogy a többiek észre sem veszik. Nem igazán tudják, hogyan viselkedjenek a fogyatékosokkal. Zavarba jönnek. Akad olyan, aki azt képzeli, hogy az érintett maga tehet fogyatékosságáról, s elvárja hogy emiatt szégyellje is magát. Mások azért néznek át a fogyatékoson, nehogy az megsértődjön, amiért megbámulják. Az is lehet, hogy azt hiszik a fogyatékos direkt elvárja, hogy átnézzenek rajta. De az emberi lények nem kis százaléka egyszerű seggfej, s azt hiszi: a testi fogyatékossághoz szellemi is társul. Gen néni és Micky társnak, embernek tekintették, mi több, őszintén szerették Leilanit. Ránéztek. Figyeltek rá. Ő valós volt a számukra, ezért Leilani is szerette őket. Ha valami bántódásuk esett miatta... Ébren hánykolódott, míg a tévé magától kikapcsolt, majd behunyta szemét, hogy kizárja a halvány fényű Napisten álmos mosolygását a mennyezeten. Lelki szemei előtt rettenetes képek jelentek meg arról, hányféleképpen halhat meg a két nő. Ha kiderülne, hogy Preston megölte őket, Leilani valamilyen módon elintézné a férfit, az sem számítana, ha ezért saját magát is fel kell áldoznia, mert máskülönben nem lenne érdemes tovább élnie.
60. fejezet - A MAGA MUNKÁJA ANNYIRA ÉRDEKES. Ha elölről kezdhetném, és is magánnyomozó lennék. Magánkopónak nevezik magukat, igaz? - Vannak, akik így nevezik magukat, asszonyom - válaszolt Noah Farrel -, de én csak magánnyomozónak hívom, vagyis csak hívtam magamat. Bár még csak délelőtt tíz óra volt, az augusztusi forróság ott ólálkodott a konyhában. - Huszonévesen - szólt Geneva Davis - szenvedélyesen beleszerettem egy magánnyomozóba. Bár be kell vallanom, nem voltam méltó hozzá. - Nehezen tudom elképzelni. Nem hiszem, hogy amolyan problémás lány lett volna. - Milyen aranyos, kedveském. De az az igazság, hogy akkoriban eléggé rossz kislány voltam, ő pedig szigorú erkölcsi elvek szerint élt. De miért is beszélek én magának a magánnyomozói etikáról? - Az én elveim csomóra vannak kötve. - Őszintén szólva, ezt kétlem. Hogy ízlik a sütemény? - Isteni! De ez nem mandula, igaz? - Eltalálta. Pekándióból készült. Hogy ízlik a vaníliás kóla? - Azt hiszem, ez cseresznyés kóla... - Ó, igen. Cseresznyéből készítettem vanília helyett. Vaníliás kólát ezelőtt két nappal csináltam. Időnként megéri változtatni. - Utoljára gyerekkoromban ittam cseresznyés kólát. El is felejtettem, milyen finom. Gen néni mosolyogva biccentett a férfi pohara felé, és megkérdezte: - Szóval hogy ízlik a vaníliás kóla? Noah negyedórája ült Geneva Davis konyhaasztala mellett, és már hozzászokott az asszony beszélgetési stílusához. Mintha pohárköszöntőhöz emelné poharát, így szólt: - Igazán kitűnő. Szóval az unokahúga telefonált? - Igen, reggel hétkor, Sacramentóból. Aggódtam, amiért ott tölti az éjszakát. Egy csinos lány nem lehet biztonságban egy olyan városban, ahol annyi a politikus. Ráadásul a pénze sem elég repülőjegyre vagy bérelt autóra. - 207 -
- Megadná a mobiltelefonszámát? - Nem vagyunk mi amolyan mobiltelefonos emberek. Szegények vagyunk, mint a templom egere. - Nem hiszem, hogy az unokahúga megfontoltan cselekszik, Mrs. Davis. - Ó, Istenem, hát persze, hogy nem megfontolt, kedveském. Csak azt teszi, amit tennie kell. - Preston Maddoc emberi ésszel alig elképzelhető ellenfél. - Az egy beteg, gonosz szemétláda, kedveském, éppen ezért nem hagyhatjuk, hogy Leilani nála legyen. - Ha az unokahúga meg is ússza ezt a kalandot, ha ki is menekíti onnan a kislányt és idehozza, el tudja képzelni, milyen bajba kerülhet? - Noah egy papír zsebkendővel itatta fel a verejtéket a homlokáról. - Mrs. Davis... - Hívjon csak Genevának. Isteni ez a hawaii ing. - Geneva, a legjobb szándékkal vezérelve is, csak azt tudom mondani, hogy a gyermekrablás az gyermekrablás. A szövetségi törvények megsértése. Az FBI-t is bevonják. - Arra gondoltunk, elrejtjük Leilanit a papagájokkal - közölte bizalmasan Geneva. - Sose találják meg. - Miféle papagájokkal? - A sógornőm, Clarissa, aranyos asszony, golyvája van, meg hatvan papagája. Hemetben lakik. Ki a fene keresné Hemetben? Senki! Főként nem az FBI. - Keresni fogják Hemetben is - mondta komolyan a férfi. - Az egyik papagáj rengeteg obszcén szót tud, de a többi nem mocskos szájú. A káromkodó papagáj valamikor egy rendőré volt. Hát nem szomorú? Egy rendőrtiszté. Clarissa megpróbálta megnevelni, de sajnos nem sok sikerrel. - Geneva, még ha nem is a kislány találta ki ezt az egész történetet, ha tényleg valódi veszély fenyegeti, akkor sem vehetik saját kezükbe az ítélkezést. - Túl sok a törvény manapság - szakította félbe az asszony -, de kevés az igazság. Híres emberek megölik feleségeiket, és mégsem esik bántódásuk. Egy anya megöli a gyermekeit, a híradóban meg csak azt mondják, ő az áldozat, mi meg küldjünk pénzt az ügyvédeinek. Mikor minden a feje tetején áll, ki az a bolond, aki nyugodtan hátradől a karosszékben, és várja, hogy győzzön az igazság? Egy teljesen más asszony beszélt, mint néhány perccel ezelőtt. Szürke szeme szikrázott. Lágy arcvonásai hihetetlenül megkeményedtek. - Ha Micky nem tesz valamit - folytatta az asszony -, az a beteg elme megöli Leilanit anélkül, hogy bárki észrevenné. Csak én és Micky éreznénk a veszteséget. Higgye el, rettenetes lenne, mert ez a kislány igazán jó lélek, ragyogó, értelmes gyermek. Manapság színészekből, énekesekből, hatalomittas politikusokból faragnak hőst. Mennyire kifordult a sarkából a világ, hogy ilyenekből csinálnak hősöket! Az összes önelégült fickót elcserélném erre az egyetlen a kislányra. Kér még sütit? Mostanában Noah inkább olyan szénhidrátforrást választott, amely folyékony halmazállapotú és alkoholos összetevőket is tartalmaz, de most elvett egy süteményt a tálról. Geneva folytatta: - Talált adatot Maddoc és Leilani anyjának házasságkötéséről? - Nem. Hiába az internet, ez egy hatalmas ország. Néhány államban, ha az embernek van meggyőző indoka, és néhány jó barátja a megfelelő helyen, gond nélkül megszervezhet egy zártkörű házasságkötést a bíró dolgozószobájában, amelyről az iratokat hivatalosan kiállítják ugyan, de nem hozzák nyilvánosságra. Ezért nehéz kinyomozni. Még valószínűbb, hogy olyan országba mentek, ahol összeadnak idegen állampolgárságú párokat is. Talán Mexikóba. Vagy akár Guatemalába. Sok fáradságot megspórolnánk, ha Leilani elmondaná, hol történt a házasságkötés. - Pontosan ezt akartuk megkérdezni tőle, amikor másodszor készült hozzánk vacsorára. De nem láttuk többé. Azt hiszem, anyjának valódi nevére és a bátyja létezésére vonatkozó bizonyítékokat éppen olyan nehéz beszerezni, mint a házassági anyakönyvi kivonatot. - Nehéz, de talán mégsem lehetetlen. De ismétlem, sokat segítene, ha beszélhetnék Leilanival. - Farrel idegesen letette a süteményt, anélkül hogy beleharapott volna. - Úgy ülök, és beszélek - 208 -
itt, Geneva, mintha belefolytam volna az ügybe, pedig sajnos nem így van. - Tudom, hogy drága mulatság, és Micky nem tud sokat fizetni... - Nem ez a baj. - ...fel tudnék venni kölcsönt, és Micky is hamarosan állást szerez, ebben biztos vagyok. - Nehéz úgy állást szerezni, és meg is tartani, ha az ember az FBI elől menekül. Figyeljen ide, éppen ez a lényeg. Ha annak ellenére elvállalnám ezt a munkát, hogy tudom, hogy az unokahúga el akar rabolni egy gyereket a törvényes szüleitől, akkor egy gyermekrablás bűnrészese, sőt felbujtója lennék. - Ez nevetséges, kedveském. - Bűnrészes lennék egy bűntettben. Ez a törvény. - A törvény is nevetséges. - Ahhoz, tehát, hogy ne gyanúsíthassanak meg bűnpártolással, először is visszaadom a háromszáz dolcsit, amit maguktól kaptam, aztán egyenesen a rendőrségre megyek, hogy figyelmeztessem őket, mit szándékozik tenni az unokahúga ott Idahóban. Geneva félrebillentette fejét, és szemében hitetlenkedéssel így szólt: - Ne tréfálkozzon velem, kedveském. - Tréfálni? Halálosan komolyan beszélek. Geneva kacsintott: - Nem hiszem. - Dehogynem. - Nem hiszem. - Szavait újabb kacsintással erősítette meg. - Maga nem megy a rendőrségre. És akkor sem száll ki az ügyből, ha visszaadja a pénzt. - Én kiszállok az ügyből. - Tudom én, hogy működik ez, kedveském. Maga kénytelen - hogy is mondják ezt? - meggyőző elhatárolódást tanúsítani. Ha rosszra fordulnának a dolgok, nem vádolhatják meg, hogy az ügyön dolgozott, hiszen nem fogadott el pénzt. A férfi előhúzta nadrágja zsebéből a háromszáz dollárt, és az asztalra tette. - Nem tanúsítok én semmit. Egyszerűen csak kiszállok. - Nem, maga nem fog kiszállni - mondta az asszony. - Először is, el sem fogadtam ezt a munkát. Geneva ujjával megintette: - Dehogynem. - Mondom, hogy nem! - De igen, kedveském. Különben honnan származott volna ez a háromszáz dollár? - Én - szólt határozottan a férfi - kiszállok. K-I-S-Z-Á-L-L-O-K. Felmondok. Elmegyek, itt hagyom a melót, befejeztem, eltűnök. Geneva szélesen elmosolyodott, és ismét rákacsintott, mint egy titkos összeesküvő a társára. - Mondhat, amit akar, Mr. Farrel. Ha valaha tanúskodnom kell a nevetséges törvény bírósága előtt, számíthat rá, hogy azt vallom, hogy maga bizonyos szempontból valóban K-I-S-Z-Á-L-L-T ebből az ügyből. Az asszony elbűvölő mosolyával egy madárkát is képes lenne arra késztetni, hogy feladja a szabad életet egy kalitka kedvéért. Noah egyik nagyanyja még a fiú születése előtt meghalt, apai nagyanyja pedig egyáltalán nem hasonlított Geneva Davisre, mert barázdált arcú, erős dohányos, fürkész tekintetű banya volt, hangja nyers, torka állandóan whiskyre szomjas. Farrelben veszedelmesen kezdett motoszkálni egy zavaró érzés hogy saját, csak álmaiba létező nagyanyjával ül szemben, és süteményt eszeget. Idegessége mögött felsejlett egy lágy, meleg érzés, amellyel azelőtt még soha nem találkozott, és amely a körülményeket figyelembe véve igencsak veszélyes érzés volt. - Ne kacsintgasson rám, Geneva! Megpróbál úgy tenni, mintha valamiféle összeesküvés részesei lennénk mi ketten, holott erről szó nincs! -Ó, kedveském, tudom én azt. Maga K-I-S-Z-Á-L-L-T, felmondott, befejezte. Noah beleharapott a második szelet süteménybe. Vadul rágcsálva mereven bámulta az asztal másik felén ülő Geneva Davist. - Még egy kis vaníliás kólát, kedveském? Megpróbált nemet mondani, de tele szája miatt nem tudott megszólalni, és azon vette észre - 209 -
magát, hogy igent bólint. Az asszony öntött egy kis cseresznyeszörpöt a poharába, kólát töltött rá, és néhány jégkockát tett bele. Mikor Geneva visszaült az asztalhoz, Noah megszólalt: - Hadd próbáljam meg még egyszer. - Mit, aranyoskám? - Elmagyarázni önnek a helyzetet. - Egek, nem vagyok én ostoba, kedvesem! Tökéletesen értek mindent. Maga meggyőző módon elhatárolódik, én pedig a bíróságon azt vallom, hogy nem segített nekünk, bár ez nem így van. Vagy lesz. - Előkapta a háromszáz dollárt. - És ha minden jól megy, ha senki nem kerül bíróság elé, akkor ezt itt visszaadom magának, és kifizetünk minden egyebet is, amit felszámít. Nem szeretnék tiszteletlen lenni, de biztos vagyok benne, hogy a jelen esetben rosszul értelmezi a törvényt. - Rendőrtiszt voltam, mielőtt magánnyomozó lettem volna. - Akkor meg tényleg jobban kellene értenie a törvényt - figyelmeztette az asszony, azzal a „nagyi imád téged”-mosollyal, amely még inkább fokozta a melegséget a férfi szíve tájékán. Farrel szigorú arccal áthajolt az asztalon, megpróbálva sötétebbik oldalát mutatni, és kimozdítani az asszonyt a tények iránti makacs ellenkezéséből. - Tökéletesen ismerem a törvényeket, de azért fosztottak meg a jelvényemtől, mert súlyosan bántalmaztam egy gyanúsítottat. A szart is kivertem belőle. Geneva csettintett a nyelvével: - Erre nem lennék olyan büszke, kedveském. - Nem is vagyok büszke rá. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem végeztem börtönben. Pedig akár büszke is lehetnék. Egy családi birtokháborításhoz szálltam ki. A fickó összevissza verte a feleségét. Az asszony már kész volt, mire kiértem, a pasas meg éppen a lányát püfölte, egy kicsi lányt, olyan nyolcéves formát. Kiverte néhány fogát. Mikor meglátott, elengedte, és megadta magát. Elvesztettem a fejem. Megláttam a kislányt, és elvesztettem a fejem. Geneva átnyúlt az asztalon, és megszorította a kezét. - Jól tette. - Nem, nem tettem jól. Addig ütöttem volna, míg meghal, ha a kislány le nem állít. A jelentésemben azt hazudtam, hogy az a görény nem adta meg magát. A kihallgatáson a feleség ellenem vallott... de a kislány hazudott a javamra, és ők neki hittek. Vagy legalábbis úgy tettek. Egyezséget kötöttünk, hogy kilépek a rendőrségtől, ők végkielégítést ígértek, és azt, hogy támogatják magánnyomozói engedélyem kiadását. - Mi történt a gyerekkel? - kérdezte Geneva. - Kiderült, hogy a bántalmazás már hosszú ideje folyt. A bíróság elvette őt az anyjától, és anyai nagyszülei felügyeletére bízta. Hamarosan befejezi a középiskolát. Most már jól van. Igazán rendes gyerek. Geneva ismét megszorította a kezét, majd hátradőlt székében, és derűsen mosolygott: - Maga pont olyan, mint az én hekusom. - Miféle hekus? - Akibe húszévesen fülig szerelmes voltam. Ha nem rejtettem volna el meggyilkolt férjem holttestét a mocsárban, Philip talán nem kosarazott volna ki. Noah nem tudta, mit mondjon erre. Zsebkendőjével izzadt homlokát törölgette. Végül megszólalt: - Maga megölte a férjét? - Nem én, hanem a nővérem, Carmen. Lelőtte. Elrejtettem a holttestet, hogy védjem a nővérem, és megóvjam apánkat a botránytól. Sternwood tábornok - ő volt az apánk - nem örvendett jó egészségnek. És ő... Zavarodottság futott végig Geneva arcán, hangja elhalványult. Noah folytatásra ösztönözte: - És ő...? - Nos, valójában ez nem én voltam, hanem Lauren Bacall a Hosszú álomban. A hekust, Philip Marlowe-t Humphrey Bogart játszotta. Geneva összecsapta a kezét, és elragadtatottságában dallamosan felnevetett. - 210 -
Bár nem tudta miért, Noah is elmosolyodott. Geneva így szólt: - Édes emlék, még ha nem is igaz. Meg kell vallanom, néha szoktam rendetlenkedni. Sohasem voltam igazán rossz kislány, és ha nem kapok fejlövést, most nem lennének ilyen emlékeim sem. A sütemény és a kóla cukortartalma elegendő energiával szolgál, hogy az ember megbirkózhasson az intellektuális kihívások mégoly széles skálájával is, de vannak esetek, mikor egy sör hasznosabb. Nem lévén söre, a férfi anélkül próbálta meg logikusan levezetni az elmondottak értelmét, ezért megkérdezte: - Fejlövést kapott? - Egy udvarias, jólöltözött bandita kirabolta a fűszerboltunkat, megölte a férjemet, engem is meglőtt, aztán eltűnt. Nem mondom, hogy én követtem New Orleansig, és lőttem le saját kezűleg, de bármilyen félénk is vagyok, képes lettem volna lelőni, ha a nyomára bukkanok. Egész sorozatot eresztettem már belé, azt hiszem. Egyszer mindkét lábába, hogy szenvedjen, aztán kétszer a hasába, és végül egy utolsót a fejébe. Szörnyen kegyetlen vagyok, igaz, kedveském? - Nem kegyetlen. Csak bosszúállóbb, mint gondoltam volna. - Ez őszinte válasz. Teljesen lenyűgözött engem, Noah. Gen elővette elbűvölő mosolyát. Noah azon kapta magát, hogy ő is mosolyog. - Nagyon élvezem ezt a kis csevegést - mondta az asszony. - Én is.
61. fejezet SZOMBAT: A NEVADAI Hawthorne-ból az idahói Boise felé. Négyszáznegyvenkilenc mérföld. Nagyrészt kopár vidék, ragyogó napsütés. Egy sereg keselyű keringett a sivatagban, úgy félórányira a nevadai Lovelocktól. Bár kíváncsi volt, Preston Maddoc mégis úgy döntött, hogy nem vizsgálja meg közelebbről a dolgot. Egy winnemuccai gyorsétteremben megálltak ebédelni. Az étterem melletti járdán egy csoport hangya lakmározott egy döglött bogár bomladozó hájas testéből. A bogár testnedve érdekesen fénylő volt, akár a vízen úszó olaj. Mostanság kockázatos dolog nyilvános helyre vinni a Kezet. Pénteki előadása a nyugat vegasi kávézóban igencsak nyugtalanító volt. El is érte volna, amit akar, ha a pincérnő kevésbé ostoba. Az emberek többsége ostoba. Preston Maddoc tizenegy éves korában jutott erre a következtetésre. És az elmúlt harmincnégy év alatt semmi sem indokolta, hogy véleményét megmásítsa. Az étteremben sercegő hamburger illata terjengett meg forró olajban sistergő sült krumplié, szalonnáé. Kíváncsi lett volna a bomló bogártest szagára. Az ebédlőpult magas székein egymás hegyen-hátán ültek az emberek. Legtöbbjük túlsúlyos. Két pofára zabáltak. Undorító. Némelyikük akár infarktust is kaphatna ebéd közben. Az esélyeik jók. A Kéz egy bokszhoz vezette őket. Az ablak mellé ült. A Fekete Lyuk lánya mellé telepedett. Preston szemben velük, az asztal másik oldalán foglalt helyet. Az ő gyönyörű hölgyeményei. A Kéz persze nevetségesen nézett ki, de a Fekete Lyuk tényleg gyönyörű volt. Ennyi drogtól már sorvadt banyához kellene hasonlítania. Ha szépsége múlni kezd, a folyamat gyors lesz. Egy-két év, nem több. Talán még kipréselhető belőle két kölyök, mielőtt érinthetetlenül undorítóvá válik. Az ablakpárkányon döglött légy hevert. Micsoda környezet! Természetesen a Fekete Lyuk alig talált valami kedvére valót. De legalább nem nyafogott. Jókedvében volt. És öntudatánál is, mert délelőtt nem vett be erős gyógyszereket. A pincérnő az asztalhoz jött. Szerencsétlen nyomorult. Kancsal, löttyedt, halarcú nőszemély. Gondosan vasalt rózsaszín egyenruhát viselt. Jólfésült haja patkánybunda színben tündökölt, rózsaszín hajpántja megegyezett egyenruhája színével. Sminkje tökéletes. Gondosan manikűrözött, lakkozatlan körmök, mintha valakit is érdekelne! - 211 -
Annyira jól akart kinézni. Reménytelen eset. A hidak a hozzá hasonló emberek számára készülnek. A hidak, meg a magas párkányok is. A kipufogócsövek és a gázsütők is. Ha ez a nő valaha is felhívott egy öngyilkosok számára működtetett forródrótot, és a tanácsadó lebeszélte a pisztolycsőről, hát nem tett neki szívességet. Megrendelték az ebédet. Preston arra számított, hogy a Kéz a Halarcútól kér segítséget. De nem tette. Levertnek tűnt. A lány előző napi próbálkozása bátortalan volt, de a férfi csalódottnak tűnt, amiért nem próbálkozott újra. Élvezte a lány lázadozásából fakadó kihívást. Míg az ételre vártak, a Lyuk szokás szerint semmitmondóan cseverészett. A nő részben pszichotikus energiája miatt lett Fekete Lyuk, amely gondtalan locsogásával párosulva olyan erőteljes vonzerővel ruházta fel, amely bármely gyenge jellemet maga alá gyűrt volna. A férfi azonban erős volt. Soha nem visszakozott semmilyen feladattól. Soha nem rettent meg az igazságtól. Beszélgetett ugyan a Lyukkal, de nem adta át magát a társalgásnak. Mindig is befelé forduló ember volt. A Kriplire gondolt, a Kéz bátyjára. Mostanában gyakran gondolt a Kriplire. Figyelembe véve a kockázatokat, nem érzett kielégülést a fiúval a montanai erdőben tett utolsó látogatása alkalmával. Minden túlságosan gyorsan történt. Az ilyen emléknek gazdagabbnak kéne lennie. Hiszen ezekből táplálkozott. A Kézzel kapcsolatban Prestonnak sokkal finomabban kidolgozott terve volt. A lány, közönyösen, szinte alattomosan járatta körbe a tekintetét az éttermen, mintha valami különleges után kutatna. A férfi látta, amint a gyerek felfigyel a mellékhelyiség feliratára. Egy perccel később bejelentette, hogy vécére kell mennie. Vécét mondott, mert tudta, ez idegesíti a férfit. Preston előkelő családban nőtt fel, ahol soha nem beszéltek ilyen közönségesen. A mosdó volt elfogadható számára. De elviselte volna a mellékhelyiséget is. A Lyuk felállt, hogy lánya kicsusszanhasson az ülésről. A Kéz ügyetlenül lábra állva megszólalt: - Mindjárt bepisilek. Ez is egy Prestonra irányuló fricska volt. A Kéz tudta, hogy a férfi undorodik a testi szükségletek említésétől. Preston nem szerette látni a lány járását. Már deformált kezének látványa is beteggé tette. Tovább folytatta ostoba beszélgetését a Lyukkal, közben Montanára gondolt, szeme sarkából pedig szemmel tartotta a Kezet. Hirtelen észrevette, hogy a MOSDÓ felirat alatt egy másik tábla arra a helyre utalt, amelyet a lány valójában kereshetett: TELEFON. Elnézést kért, felállt az asztaltól, és a lány után ment. A lány eltűnt egy rövid folyosón az étterem végében. Mikor a folyosóra ért, Preston észrevette, hogy a férfimosdó jobbra, a női pedig balra található. A nyilvános készülék a folyosó végén volt. A lány a telefonnál állt, háttal a férfinak. Nyomorék kezével éppen a kagyló után nyúlt, mikor megérezte a férfi jelenlétét és megfordult. Fölé tornyosulva, Preston észrevette ép kezében a negyeddollárost. - A készülékben találtad? - kérdezte. - Igen - hazudta -, mindig megnézem, maradt-e benne. - Akkor az másvalakié - figyelmeztette a férfi. - Odaadjuk a pénztárosnak, mikor elmegyünk. Tenyérrel felfelé kinyújtotta a kezét. A lány habozott, és vonakodott odaadni az érmét. A férfi ritkán érintette meg. A fizikai érintésétől libabőrös lett. Szerencsére a lány az ép kezében tartotta az érmét. Akkor is elvette volna tőle, ha a balban van, de utána már képtelen lett volna folytatni az evést. - 212 -
A lány úgy tett, mintha a mosdóba készült volna, és bement a NŐI feliratú ajtón. Hasonló megfontolásból Preston a férfimosdóba ment be. Szerencséjére senki sem volt benn. Az ajtó mellett várakozott. Azon morfondírozott, kit akart felhívni a lány. Vajon a rendőrséget? Mikor meghallotta a női mosdó ajtajának nyílását, ő is kilépett a folyosóra. A lány előtt lépkedve visszament az asztalhoz. Ha mögötte megy, néznie kell a járását. Alighogy leültek, megérkezett az étel. Halarcú, a csúf pincérnő orra mellett egy anyajegy díszelgett. Preston úgy vélte, inkább melanóma. Ha tényleg melanóma, és a pincérnő nem vesz róla tudomást még egy-két hétig, az orra végül le fog rohadni. Ha megműtteti, arca közepén egy kráter díszeleg majd. Ezután talán hacsak a rosszindulatú daganat nem terjed az agyára, és meg nem öli, megteszi végre az egyetlen helyes lépést a kipufogó vagy a gázsütő, vagy netán egy pisztoly segítségével. Az étel elég jó volt. Szokás szerint nem nézte evés közben asztaltársai száját. Csak a szemüket figyelte, vagy elnézett mellettük, következetesen kerülve nyelvük, fogaik, ajkuk és rágcsáló állkapcsuk látványát. Preston arra gondolt, hátha valaki az ő száját nézi evés közben, vagy a torkára pillant, miközben ő nyel, de elhessegette a gondolatot. Ha nem tud megszabadulni tőle, kénytelen lesz magában ebédelni. Étkezés közben még inkább magába fordult, mint egyébként. Védekezett. Ez nem jelentett számára problémát, sem különösebb erőfeszítést. A Yale-en és a Harvardon filozófiát tanult, ebből szerezte diplomáit, és ebből is doktorált. A filozófusok természetüknél fogva sokkal inkább befelé fordulók, mint más egyszerű ember. Az értelmiségiek általában, de különösen a filozófusok, kevésbé igénylik a külvilágot, mint amennyire a világ igényli őket. Az ebéd során folytatta a beszélgetést a Lyukkal, közben magában felidézte a montanai eseményeket. A fiú nyakának roppanása... Ahogy szemeiben a félelem átalakul először sötét belenyugvássá, majd a béke tisztaságává... A végső görcsös lélegzet különös szaga, amelyet a Kripli torkából feltörő halálhörgés követett... Preston harminc százalék borravalót hagyott, de nem adta át a negyeddollárost a pénztárosnak. Biztos volt benne, hogy a Kéz nem a telefonkészülékben találta az érmét. Erkölcsileg tehát az érme a férfi tulajdonát képezte. Hogy elkerülje a kelet-nevadai útellenőrzéseket, ahol az FBI a drogbárókat kereste - de Preston szerint valójában ufókkal kapcsolatos események után nyomoztak -, Winnemuccánál északnak fordult Oregon állam felé, a 95-ös számú, kétsávos országútra. Vacsorára Preston hazavihető ételt vásárolt. Ezúttal középszerű kínait. A Fekete Lyuk imádta a rizst. És bár megint csupa ideg volt, ahhoz azonban elég ép tudatú, hogy vacsorázzon. A Lyuk, szokása szerint, érdeklődési körének megfelelően irányította a beszélgetést. Lételeme volt, hogy mindig a figyelem középpontjában legyen. Megemlítette az új ábrákat, amelyekkel lánya deformált kezét szeretné díszíteni, a férfi pedig biztatta. A díszítő célzatú öncsonkítást ostoba ötletnek tartotta ugyan, de szórakoztatta - csak ne kelljen a lány kifacsart nyúlványára néznie. Ugyanakkor tisztában volt vele, hogy a beszélgetés megrettentette a Kezet, aki félelmét jól palástolta. Nagyszerű! A rettegés esetleg elsöpörheti a normális életbe vetett reményét. A lány úgy próbálja meghiúsítani anyja tervét, hogy okosan végigjátssza vele az egész tébolyult játszmát. Fekete Lyuk lelkes szikés terveit hallgatva rádöbbenhet, hogy nem született nyerésre, legkevésbé ebben a játszmában. Nyomorékon, tökéletlenül bújt ki az anyjából annak idején. Vesztes volt attól a pillanattól fogva, hogy az orvos a légzés beindítása céljából a fenekére csapott, ahelyett, hogy könyörületesen és diszkréten megfojtotta volna. - 213 -
He eljön az idő, és magával viszi a kislányt az erdőbe, talán ráébred majd, hogy a halál az egyetlen jó megoldás a számára. Különben kívülállóként kell leélnie az előtte álló éveket, amelyek csalódáson kívül nem tartogatnak egyebet a hozzá hasonló fogyatékosoknak. Persze Preston nem várta el tőle, hogy teljesen odaadóan vágyakozzon a halál után. Egy kis ellenállásra mindig szükség van. Vacsora után a Kéz leszedte az asztalt, a Lyuk meg a férfi különkülön lezuhanyoztak, majd visszavonultak a hálószobába. Kedvenc könyvének olvasása közben a Lyuk kinyúlt. Preston kívánta a nőt. De nem tudta eldönteni, hogy a gyógyszerek ütötték ki, vagy csak a mély alvásnak köszönhető az öntudatlansága. Ha csak alszik, felébredhet az aktus közben. Ébersége pedig elrontaná a férfi kedvét. Éberen nagyon lelkes lenne. Az asszony tudta, hogy az egyezség szerint nem vehet részt aktívan a fizikai együttlétben. Mindazonáltal nagyon lelkes lenne. Az egyezség szerint a Lyuk megkap mindent, amire vágyik, cserébe ezért az egyetlen dologért, amelyet Preston kér. A nő lelkesedésének és aktivitásának gondolata émelyítő érzést keltett a férfiban. Nem akart senki testi funkcióinak szemtanúja lenni. Irtózott attól is, hogy bárki őt lássa ilyen helyzetben. Ha náthás volt, mindannyiszor elnézést kért, és kiment orrot fújni. Nem akarta, hogy bárki hallja orrváladékának ürülését. Hasonlóképpen, a lehetőség, hogy orgazmusának egy érdeklődő partner is szemtanúja lehet, lehangolta, sőt elképzelhetetlennek tartotta. A diszkréciót napjaink társadalma nem ismeri. Nem tudta teljes bizonyossággal megállapítani a Lyuk jelen öntudatlan állapotának természetét, ennélfogva leoltotta a lámpát, és az ágy szélére húzódott. A gyermekeken merengett, akiket e világra fog nemzeni. Kicsi nyomorék csodagyerekek. Az erkölcsi dilemma megoldásra vár. VASÁRNAP: BOISE-BÓL NUN'S LAKE FELÉ. Háromszázötvenegy mérföld. Sokkal megerőltetőbb út, mint a nevadai. Általában kilenc-tíz óra előtt nem indult útnak, közben a Fekete Lyuk még ágyban, a Kéz már ébren. Bár ufós találkozások után kutattak, küldetésük inkább drámai volt, mintsem sürgető. Ma reggel azonban már negyed hétkor elindultak a kocsival Twin Fallsból. A Kéz már felöltözött, és egy müzliszeletet rágcsált. Preston azon morfondírozott, vajon felfedezte-e már a lány a kések és egyéb éles eszközök eltűnését a konyhából. Bizonyos volt benne, hogy a lánynak nincs mersze hátba szúrni őt vezetés közben. Azt sem hitte, hogy képes lenne komoly erőt kifejteni, ha a végítélet órájában kettesben maradnak, és védekezni kényszerül. Mindazonáltal óvatos ember volt. Útjuk mesés vidékeken haladt keresztül. Eget súroló hegyek, hatalmas erdőségek, röpködő sasok. A tündöklő Természettel való valamennyi találkozás ugyanazt a gondolatot ébresztette a végzet doktorában: Az emberiség egy métely. Az emberiség nem tartozik ide. Preston nem számított radikális környezetvédőnek, aki arról álmodik, hogy egy szép napon lesújt egy mindent elsöprő csapás, amely minden emberi lényt eltöröl a föld színéről. Ő a teljes faj, az egész emberiség szisztematikus minőségi vizsgálatának szükségességével foglalkozott. A bolygó lakosságának közérdekből történő megfelezése kifogástalan cél. Ha megszüntetnék az életmentő gyógyszerek szállítását a harmadik világ országaiba, még néhány millióan meghalhatnának a kellő időben. Aztán ott az AIDS! Hagyjuk a Természetre a felesleg eltüntetését. Hadd döntse el a Természet, hány emberi lényt hajlandó elviselni. Ha nem akadályozzák, ő maga is megoldja a problémát belátható időn belül. A helyi háborúkat, amelyek valószínűleg nem válnak világméretűvé, nem megakadályozandó rémségeknek kell tekinteni, hanem a Természet önszabályozó módszerének. - 214 -
Valójában a totalitárius rendszerek által megsemmisíteni kívánt másképpen gondolkodók százezrei, sőt milliói ellen sem volna szabad szankciókat hozni, mert a szankciók éppen hogy elősegítik a lázadást, az alattomos katonai fellépést, amelyből aztán nagyobb háború, sőt akár nukleáris konfliktus is származhat, amely végül nemcsak az emberi civilizációt sodorja veszélybe, hanem a természetet is. Egyetlen emberi lény sem tehet semmit a természeti világ javára, amely világ emberek nélkül valaha tökéletes volt. Ugyancsak keveseknek sikerült gazdagítaniuk az emberi civilizációt Az utilitariánus etika tanai szerint csak az állam vagy a társadalom számára hasznosaknak van joguk az élethez. A legtöbb ember pedig túlságosan esendő ahhoz, hogy bárkinek a hasznára lehessen. Eget súroló hegyek, hatalmas erdőségek, röpködő sasok. Ott kint, a szélvédő mögött, a természet csodálatos pompája. De belül, a mások által láthatatlan világában, ahol a legteljesebb életet élte, a természettől homlokegyenest különböző, de annak pompájával megegyező táj ragyog, a saját tája, amelyet végtelenül lenyűgözőnek talál. Preston Claudius Maddoc büszke volt képességére, hogy becsülettel elismeri saját hiányosságait. Esendő volt, mint bárki más, sőt gyakran esendőbb másoknál. Legsúlyosabb hibája gyakori emberölési kényszere volt. És az élvezet, amellyel a gyilkosságokat elkövette. Mellette szólt, hogy már igen fiatalon felismerte, hogy a gyilkolás utáni vágy jellemének gyenge pontja, amelyet nem szabad könnyedén venni. Már kisfiúként megpróbálta gyilkos ösztönét felelős tevékenységben levezetni. Eleinte rovarokat kínzott és ölt meg. Hangyát, bogarat, pókot, legyet, hernyót... Akkoriban mindenki egyetértett abban, hogy a rovarok sorscsapást jelentenek. Feltehetően a legnagyobb kegy, ha az ember hasznos tevékenységben leli meg üdvösségét. Az ő üdvössége a gyilkolás volt, hasznos tevékenysége pedig minden csúszó vagy mászó lény megsemmisítése. Akkoriban Preston nem törődött a természetvédelemmel. Neveltetése során azonban ráébredt, hogy mekkora bűnt követett el a természet ellen kisfiú korában. A bogarak hihetetlenül hasznos állatok. Mind a mai napig nem tudta megnyugtatni a lelkiismeretét, hogy gyerekkorában valamenynyire mégiscsak tisztában volt tevékenységének erkölcstelenségével. Különben miért folytatta üdvös tevékenységét mindig titokban? Sohasem dicsekedett az elpusztított pókokkal. A sóba temetett hernyókkal. A meggyújtott bogarakkal. És anélkül, hogy tervezte volna, szinte öntudatlanul feljebb lépett egy lépcsőfokot, a rovarokról a kisállatokra. Egér, tengerimalac, madár, nyúl, macska... A család tizenkét hektáros delaware-i birtoka az e célra csapdába ejthető vadvilág kincsestára volt. ínségesebb időszakokban szükségleteit kisállat-kereskedésekből elégítette ki. Tizenkettedik és tizenharmadik életévét eksztázisszerű állapotban töltötte. Ennyi titokzatos gyilkolás! Valahányszor megpróbálta felidézni, azokat az éveket homály fedte el előtte. Az állatok féktelen pusztítására nincs mentség. Sokkal inkább e világhoz tartoznak, mint az emberek. Visszatekintve Preston azon csodálkozott, hogy akkoriban nem került vészesen közel ahhoz, hogy elveszítse önuralmát. Vajon mi akadályozta meg? Arra az időszakra mindig némi nosztalgiával gondolt. Szebb időkre szívesen emlékezett vissza. Preston tizennegyedik születésnapját követő este, unokatestvére, Brandon látogatta meg őket a szüleivel egy hosszú hétvégére, és érkezésük gyökeresen megváltoztatta addigi életét. Kétoldali végtagbénulása miatt Brandon egész életére tolókocsihoz volt kötve. Preston belső világában, ahol sokkal több időt töltött, mint kint, csak Szarzsáknak hívta unokaöccsét, mert mintegy két évig, hét-nyolcéves koráig Brandonnak a hasfalán egy zacskóba vezették ki béltartalmát, amíg egy sor bonyolult műtéttel meg nem oldották problémáit. Az udvarház lifttel is büszkélkedett, ezért a mozgássérült fiú mindhárom emeletet megközelíthette. Preston szobájában aludt, amelyben már jó ideje volt egy vendégágy az éjszakát ott töltő barátok számára. - 215 -
Sokat mókáztak együtt. A tizenhárom éves Szarzsák egyedülálló utánzóképességgel rendelkezett, félelmetesen produkálta a családtagok és a birtokon dolgozók hangját. Preston soha nem nevetett annyit, mint azon az éjjelen. Szarzsák éjjel egy óra körül aludt el. Két órakor Preston megölte. Egy párnával megfojtotta a fiút. Szarzsáknak csak a lábai voltak bénák, de egyéb betegségei miatt felsőteste is gyenge volt. Megpróbált ellenállni, de nem sikerült. Nemrég gyógyult ki egy súlyos légúti fertőzéssel járó elhúzódó influenzából, ezért Szarzsák tüdejének kapacitása elég gyenge volt. Túl gyorsan halt meg, s ez nem volt Preston kedvére. Hogy elnyújtsa egy kissé a folyamatot, Preston néhányszor elvette a párnát az arcáról, hogy Szarzsák levegőt vehessen, de kiáltani ne tudjon. Mindazonáltal a vég hamarosan bekövetkezett. A fiú erőtlen küzdelme miatt az ágynemű kissé összekuszálódott. Preston kisimította. Megfésülte halott unokaöccse haját, hogy szalonképesebb legyen. Mivel Szarzsák a hátán fekve halt meg, mintha aludna, nem kellett a testhelyzetén változtatni. Preston megigazította karját és kezét, hogy a csendes elmúlás látszatát keltse. Szája nyitva volt. Preston összeszorította, és tartotta, várva, hogy úgy maradjon. Szemei tágra nyitva meredtek, mintha csodálkozna. Preston lezárta a szemhéjakat, és egyegy érmét helyezett rájuk. Néhány óra múltán levette az érméket. A szemhéjak csukva maradtak. Preston eloltotta a lámpát, és lefeküdt. Arcát abba a párnába temette, amellyel megfojtotta unokaöccsét. Úgy érezte, hogy jó dolgot hajtott végre. Az éjszaka hátralevő részében az izgatottságtól nem tudott mélyen aludni, bár el-el szundikált. Már reggel nyolckor ébren volt, de alvást tettetett, mikor Szarzsák anyja, Janice néni - más néven Didi - halkan bekopogott a hálószoba ajtaján. Mikor a második kopogásra sem válaszoltak, a néni benyitott, hogy behozza fia reggeli gyógyszereit. Preston arra készült, hogy riadt ébredést mímel, mikor Didi felsikolt, de letett a drámai előadásról, mert a néni csak fojtott hangon felzokogott, ráborult Szarzsák ágyára, és olyan halkan sírdogált, ahogyan az ajtón kopogott. A temetésen a rokonok és családi barátok nagy része egyetértett, hogy ennek így kellett történnie, hogy Brandon egy jobb helyre költözött, hogy megmenekült egy életen át tartó szenvedéstől, hogy a szülők gyászát enyhíti a vállukról lekerült felelősség súlya. Ez is megerősítette Preston meggyőződését, hogy helyesen cselekedett. A rovarokkal végzett kísérletezései ezennel befejeződtek. A kisállatokkal folytatott céltalan kalandozásai véget értek. Megtalálta hivatását, amely egyben az üdvössége is volt. Remek fiú és kitűnő tanuló lévén Preston teljes erővel a tanulásra koncentrált, hogy jobban megértse az életben betöltött különleges szerepét. Az iskolában és a könyvekben megtalálta a választ valamennyi kérdésére. Tanulás közben gyakorolt is. Sokan csodálták, hogy gazdag és kiváltságos fiatalember létére önkéntes munkát vállalt idősotthonokban, de ő csak szerényen azt mondta: „a sok áldásért cserébe én is nyújtok egy keveset a társadalomnak”. Mikor egyetemi tanulmányait elkezdte, elhatározta, hogy fő tantárgya, választott hivatása a filozófia lesz. Egy seregnyi filozófus és temérdek filozófiai irányzat arra tanította, hogy semmi sem abszolút, semmi sem bizonyos, nincs egyetemes jó vagy rossz, pusztán különböző szemléletek léteznek. Milliónyi eszme állt rendelkezésére, amelyből a kedvére való szemléletet építhetett magának. Egy viszonylag új területen, a bioetikában talált olyan kényelmes otthonra, mint még soha azelőtt. Így érkezett jelen magaslatába. Erre a helyre, ebben az időben. Eget súroló hegyek, hatalmas erdőségek, röpködő sasok. Északra, Nun's Lake felé. A Fekete Lyuk feltámadt. Bemászott az anyósülésre. Preston beszélgetett vele, elbűvölte, megnevettette, közben szokásos szakértelmével veze- 216 -
tett, haladtak északnak, Nun's Lake felé, de mindeközben egyre feszültebb lett. Emlékeiben felidézte a leggyönyörűbb gyilkosságait. Sokkal több emlékeznivalója volt, mint azt bárki gondolná. A médiában is közreadott, asszisztált öngyilkosságok csak töredékét képezték munkássága eredményeinek. Napjaink egyik legellentmondásosabb és legnagyobbra tartott bioetikusa lévén, Preston tartozott annyi felelősséggel a szakmájának, hogy ne legyen elbizakodott. Következésképpen sohasem kérkedett a halál szükségében szenvedők részére gyakorolt könyörületeinek számával. Amint északabbra haladtak, lassan felhők gyülekeztek az égbolton: előbb vékony, szürke lepelszerű felhők, később komoly, sötét viharfelhők. Preston még napnyugta előtt meg akarta találni Leonard Teelroyt, aki azt állította magáról, hogy a földönkívüliek meggyógyították. Remélte, hogy az időjárás nem húzza keresztül számításait. Arra számított, hogy kiderül, Teelroy egy szélhámos. Döbbenetesen nagy számú, állítólagos ufótalálkozásról derült ki, hogy kacsa. Mindazonáltal Preston buzgón hitte, hogy az ezredforduló alkalmából a földönkívüliek valóban meglátogatták a Földet. Valójában majdnem bizonyos volt benne, hogy tudja, mi a céljuk itt, a Földön. Tegyük fel, hogy Leonard Teelroy igazat mond. Sőt, tegyük fel, hogy a földönkívüliek valóban ténykedtek a Teelroy-farmon. Ennek ellenére sem hitte, hogy a bolygólakók meggyógyíthatják és táncra perdíthetik a Kezet. Soha nem hitte, hogy a Kéz vagy a Kripli meggyógyítható. Azért találta ki az egészet, hogy megmagyarázhassa a Fekete Lyuknak, miért autóznak ide-oda az országban, földönkívüliek után kutatva. Tovább csevegett a Lyukkal, közben a visszapillantó tükörben hátranézett. A Kéz az asztalnál ült. Olvasott. Hogy is nevezik a börtönben a halálraítéltet? Járkáló halott ember. Akkor ez itt: Olvasgató halott kislány. Valójában személyes okokból nyomozott a földönkívüliek után, és kereste velük a kapcsolatot. Semmi közük nem volt a Kézhez. Azt is tudta azonban, hogy a Fekete Lyukat nem inspirálják az ő valódi indokai. Minden tevékenység valamennyire a Lyuk bevonásával történik. Különben nem venne részt a cél megvalósításában. Arra gondolt, hogy a gyógyító földönkívüliek esetét a nő beveszi. Éppen ezért meg volt győződve, hogy mikor végül megöli a gyerekeit és kijelenti, hogy azokat a csillagokba emelték, a Lyuk csodálattal és elbűvölve fogadja el a gyerekek eltűnését - és nem veszi észre a rá leselkedő veszélyt. Bebizonyosodott, hogy igaza van. A természet éles ésszel ruházta fel a nőt, ő pedig módszeresen tönkretette azt. Megbízhatóan lökött lett. A Kéz azonban más tészta. Túlságosan talpraesett. Preston nem kockáztathatta, hogy megvárja a tizedik születésnapját. A Teelroy-farmon tett látogatás után elemzi a helyzetet, és ha nem találja valószínűnek a földönkívüliekkel történő kapcsolatteremtést, holnap reggel első dolga lesz északra menni, Montanába. Délután három körül pedig kiviszi a lányt abba a távoli, sötét völgybe, ahol a bátyja már vár rá. Kiássa a sírt. És kényszeríteni fogja a lányt, hogy megnézze a Kripli maradványait. Ez kegyetlen dolog lesz. Preston érezte, hogy ez hitványság. Mint mindig, most is karakánul beismerte gyengeségeit. Nem állította, hogy tökéletes. Egyetlen emberi lény sem állíthatja őszintén, hogy hibátlan. A gyilkolás vágyán kívül az évek során Preston felismerte önmagában a kegyetlenségre való hajlamot is. A könyörületes gyilkolás - amely gyors és kevés fájdalmat okoz - eleinte tökéletesen kielégítette, de később egyre kevésbé. Nem volt büszke jellemének eme gyengeségére, de nem is szégyenkezett miatta. Csak az számít, hogy igazán és mélységesen hasznos maradhasson, hogy az értékek, amelyekkel hozzájárul a bajba jutott társadalom bajainak enyhítéséhez, nagyobbak legyenek, mint az ehhez felhasznált források. Egyszerű matematika az egész. Kegyetlen hajlamait azok számára tartogatta, akire amúgy is halál várt, és csak közvetlenül a megölésük előtt kínozta meg őket. - 217 -
Különben csodálatra méltó módon fegyelmezte gonoszsága jeleit. Minden emberrel - aki nem volt halálra ítélve - kedvesen, tisztelettudóan és nagylelkűen bánt. Az igazság az, hogy több hozzá hasonló emberre lenne szükség: férfiakra - és nőkre! -, akik egy erkölcsi szabályzat szerint cselekednek, hogy megszabadítsák a túlnépesedett világot az értéktelenebbjétől, akik ha életben maradnának, nem pusztán a civilizációt húznák vissza végtelen szükségleteikkel, hanem a természetet is. Azért akarta kényszeríteni a Kezet testvére maradványainak látványára, mert idegesítette a lány jámbor meggyőződése, hogy Isten őt valamiféle célból teremtette, hogy egy szép napon ráébred majd életének értelmére. Keresse hát az értelmet testvére bomló holttestének biológiai iszapjában és csontjainak látványában. Hadd keresse reményvesztetten az isteni megnyilvánulást az áporodott sírban. Északnak, Nun's Lake felé, a sötétedő égbolt alatt. Eget súroló hegyek, hatalmas erdőségek. A sasok nyugovóra tértek. Olvasgató halott kislány.
62. fejezet A TÉRKÉPHEZ TARTOZÓ, becsült utazási időt tartalmazó táblázat szerint Mickynek nyolc óra tíz perc alatt kellett volna megtennie a Seattle és Nun's Lake közötti háromszáznyolcvanegy mérföldet. Pontosan hajnali fél hatkor hagyta el Seattle-t, és déli tizenkettő húszkor érkezett meg, egy óra húsz perccel korábban, mint ahogy az a táblázatban szerepelt. A pihenés nélküli hajtás, a gyenge forgalom és a sebességkorlátozás figyelmen kívül hagyása mind hozzájárultak a korai érkezéshez. Nun's Lake-től délre, közvetlenül a település mellett egy hatalmas tó található, északi partján egy magas dombon méltóságteljes kolostor áll, amely terméskőből épült az 1930-as években. A karmelita rend apácái laktak benne, s a tó - amelynek mélyét halak számtalan faja népesítette be - öszszeköttetést teremtett az apácaközösség és a virágzó üdülőtelep között. Bár a városnak szezonon kívül kevesebb mint kétezer lakosa volt, a nyár folyamán a horgászok, evezősök, kempingezők, kerékpárosok és a jet-ski megszállottai folyamatos özöne megkétszerezte a lakosok számát. A forgalmas sportüzletben, ahol a gilisztától kezdve a hatos kiszerelésű sörig minden kapható volt, Micky megtudta, hogy a környéken három kemping van, ahol lakóbuszok és lakókocsik számára elektromos áramot és vizet biztosítanak. A természetvédelmi területen a sátorozókat részesítették előnyben, ezért csak a terület húsz százalékát foglalhatták el lakókocsis kempingezők. Két magánkemping is rendelkezésre állt azoknak, akik nélkülözni tudták a kényelmet. Egy óra leforgása alatt mindhárom kempinget felkereste, és a Jordan Banks család után érdeklődött, bizonyosra véve, hogy Maddoc nem valódi nevén utazik. Egyetlen kempingbe sem jelentkeztek be, és foglalásuk sem volt. Megkérte az alkalmazottakat, ne említsék, hogy érdeklődött a Banks család után, ha esetleg megérkeznének. - Jordan húga vagyok. Nem tudja, hogy idejövök. Meg akarom lepni. Születésnapja van. Ha Maddoc hamis személyi igazolványt használ Jordan Banks névre kiállítva, akkor rendelkezhet más névre szóló igazolvánnyal is. Lehet, hogy már meg is érkezett valamelyik kempingbe, és olyan néven jelentkezett be, amelyet Micky nem ismer. Leilani elmondása szerint a lakókocsi egy elegáns, átalakított Prevost busz. Tehát ha körbejárja a kempingeket, bármilyen néven jelentkeztek is be, mindenképpen megtalálja őket. Ahhoz azonban, hogy látogatói belépőt kaphasson a kempingekbe, tudnia kellett egy bejelentett vendég nevét. Ha Maddoc nem Banks néven jelentkezik be, és Micky meg nem tudja, milyen más nevet használ, még a buszt sem keresheti. Kibérelhetett volna mindhárom kempingben egy-egy helyet, és így kedve szerint ki-be járkálhatott volna. De nem volt sátra, sem egyéb kempingfelszerelése. Ha meg egy furgonban alszik, a társadalmi ranglétrán csak alig jelent többet a hajléktalannál, ezért sehol sem látják szívesen. Ezen kívül minden dollárra szüksége volt. Nem sokkal azután, hogy egy-két órás időközönként visszatért mindhárom kempingbe, és - 218 -
mindenkinek az idegeire ment, csupán egyetlen kiutat látott, hogy nyomára bukkanjon a Nun's Lake-be érkező Maddocnak. A férfi csak azért jön ide, hogy találkozzon egy emberrel, aki azt állítja, kapcsolatba került a földönkívüliekkel. Ha Micky figyelhetné annak az embernek a házát, rábukkanhatna Maddocra is, mikor a férfi megérkezik. A forgalmas sportüzletben, ahol az előbb lakókocsi-kemping után érdeklődött, mostani kérdezősködése a helyi ufóhírességről unott kacajt váltott ki az eladóból. A férfi neve Leonard Teelroy, és a város határától öt kilométernyire keletre lakik. Egyszerű volt követni az útbaigazítást, a keskeny vidéki utat pontosan jelölték, de amikor megérkezett a Teelroy-farmhoz, úgy találta, hogy csak a múlt iránti tisztelet miatt hívhatták farmnak, mert jelenleg semmit nem termeltek. A kidőlt-bedőlt kerítés övezte földeket derékig érő gaz borította. A szél, az eső, a rothadás és a termeszek tevékenysége, valamint a hanyagság eredményeként az épület oldalán a deszkák egyharmada ledőlt, olyan volt az egész, mint egy elejtett szörny, amelynek bordái közül a dögevők felfalták a húst. A tető berogyott gerince azt sugallta, hogy az épület egy feketerigó súlya alatt is könnyen összedőlhet. Egy fűzöldből ezüstösbe halványuló színű ősrégi traktor állt a pajta mellett, a kúszó gaztól felvert, ház felé vezető kocsifelhajtón. Mintha egykor, nagyon régen a feldühödött föld fellázadt volna az örökös művelés ellen, s kebelének kusza tüskebokraival csapdába ejtette volna a gépet, s megfojtotta volna a vezetőjét. Micky eredetileg nem szándékozott meglátogatni Teelroyt, csupán a házat akarta szemmel tartani Maddoc érkezéséig. Elhajtott a farm mellett, és rögtön keleti irányba fordult, ahonnan látta a vidéki út nyugati kanyarulatát, amely egy szintben állt a környező földekkel. Számos hely kínálkozott, hogy kocsijával a fák közé húzódhasson, és viszonylag jó rejtekből figyelhesse az utat. Mielőtt kiválasztotta volna az őrhelyét, eszébe jutott, hogy Maddoc talán már járt is itt, és el is ment. Ez azt jelentené, hogy míg ő itt őrködik, a férfi és Sinsemilla már úton van Leilanival az ismeretlen és kinyomozhatatlan úti cél felé. Micky az elmúlt napokban nagyon sokat vezetett, sokkal többet, mint amennyit Maddoc egy nehezebben kezelhető jármű, nevezetesen a lakóbusz volánja mellett valószínűleg tölthetett. Ezért tehát biztos volt benne, hogy autójával sokkal magasabb átlagsebességet ért el, mint a férfi a nehézkes lakóbusszal. Mindazonáltal... Első lépésként tehát megfordult autójával, és visszatért a Teelroy-farmhoz. Befordult a feljáróra, elhaladt a félredőlt traktor mellett, lassított és közelebbről szemügyre vette. Félig-meddig arra számított, hogy megpillantja az előzőleg elképzelt, kúszónövényektől megfojtott traktorvezető napszítta csontjait, mert innen közelről a farm még komorabb - és különösebb - helynek tűnt, mint messziről. Autója és a veranda lépcsője között Micky a szebb napokat látott gyepen lépkedett: por, mocsok és rongyos fűcsomók göröngyein. A falépcső kopogott, recsegett alatta. A veranda ajtaja nyikorgott. Kopogtatott, és kétlépésnyit hátralépett. Attól tartott, hogy ha túl közel áll a küszöbhöz, csábító zsákmánya lehetne Hasfelmetsző Jacknek. A levegő nem mozdult, mintha az egész farmot üvegbura borítaná. Az égbolt sötét volt, dühösen tornyosultak rajta a felhők, mintha bármely pillanatban véres bosszúra készülne az alatta elterülő föld ellen. Micky nem hallott lépéseket, ám az ajtó hirtelen kitárult. A nyílásban egy félelmetes, savanyútej-szagú alak tornyosult, arca kerek és vörös, mint egy szülinapi lufi, borostás állának szőrzete akár egy oszlásnak indult sündisznó. Csak a kertésznadrág és a valaha fehér rövid ujjú póló utalt arra, hogy egy ember áll az ajtóban. A sejtést a tök alakú orr fölött izzó, véreres tekintet erősítette meg, amelyből gyanakvás áradt, nyomorúság, ugyanakkor egy kis pislákoló remény. - Mr. Teelroy? - kérdezte Micky. - Igen, ki más lennék, hisz csak én vagyok itt. - Maga Leonard Teelroy, aki ufókkal találkozott? - Melyik csapathoz tartozik? - kérdezte kedvesen a férfi. - Csapathoz? - 219 -
A férfi végigmérte tetőtől talpig, majd vissza. - Egyszerű emberek nem néznek ki olyan jól, mint a kisasszonyka. Kissé alulöltözöttnek tűnik, gondolom, hogy leplezze Hollywoodot. - Hollywood? Sajnos nem tudom követni. A férfi Micky mögé kandikált, a kocsit szemlélve. - Ez az ócskavas is jó kis cucc. - Ez nem cucc. Ez az én autóm. - A magamfajta születik csak ilyen kocsiba. Aki ilyen színésznő kinézetű, mint a kisasszony, Mercedes-kulccsal jön a világra. Nem volt barátságtalan, vagy akadékoskodó. De megvolt a maga sajátos véleménye, sőt stílusa. Úgy tűnt, valaki mást várt. És mivel Mickyt valószínűleg összetévesztette azzal, akit várt, a lány belevágott a közepébe. - Mr. Teelroy, azért jöttem, hogy meséljen nekem ufós tapasztalatairól, és hogy megkérjem... - Hát persze, hogy kérni jött, mert ez a világ legjobb sztorija. Bombasiker! És én kész vagyok rendelkezésére állni, miután megkötöttük az üzletet. - Üzletet? - De elvárom, hogy akivel üzletet kötök, becsületes legyen. Az igazi Mercedesével kellett volna jönnie, az igazi ruhájában, és egyenesen meg kellett volna mondania, melyik filmgyárnak vagy csatornának dolgozik. Még a nevét sem mondta meg. Micky ekkor értette meg. A férfi azt hitte, hogy ufós története lesz a következő Spielbergfilm témája, amelyben Mel Gibson játssza Leonard Teelroy szerepét. Mickyt egyáltalán nem érdekelte a férfi találkozása az ufókkal, de úgy gondolta, a félreértést felhasználhatná a szükséges információk megszerzésére. - Maga igazán éles eszű ember, Mr. Teelroy. A férfi sugárzott, és kihúzta magát a bók hallatán. Természetellenesen vörös képe még fénylőbb lett, akárcsak a rajzfilmekben felrobbanni készülő gőzkazán. - Én tudom, mi a méltányos. Pusztán ennyit kérek ezért a nagy sztoriért. - Vasárnap nem tudom utolérni a főnökömet. Holnap reggel felhívom majd a stúdióban, megbeszélem vele a helyzetet, és teljesen profi megállapodással jövök vissza magához. A férfi lassan bólintott kettőt, ahogyan egy udvarias úriember egyetértését fejezi ki egy hölgy javaslatára. - Lekötelezne. - Egyetlen kérdésem volna, Mr. Teelroy. Van versenytársunk? - Mikor a férfi felvonta egyik szemöldökét, Micky folytatta: - Járt ma önnél egy másik filmgyár képviselője? - Magán kívül senki sem járt ma itt. - Egyszerre láthatóan rádöbbent, hogy sugallnia kellene, már hatalmas összegeket ajánlottak a történetéért. - Járt itt egy fickó tegnap - tétovázott -, az egyik nagy filmgyártól. - Szegény Leonard nem tudott hazudni: kisfiús hangja egészen megkeményedett a zavarodottságtól, amelyet merészsége okozott. Ha járt is itt bárki szombaton az ufók után érdeklődve, az nem lehetett Maddoc. Esetleg néhány órával Micky előtt gördülhetett be a lakóbusz Nun's Lake-be. - Nem mondhatom meg, melyik filmgyártól - tette hozzá Teelroy. - Értem. - És nincs fél órája, hogy felhívott valaki szintén ez ügyben. Egy férfi azt mondta, Kaliforniából jött, hogy találkozzon velem, tehát ő is olyan magafajta lehet. - Hangjából eltűnt a tétovázás és zavarodottság. Most nem hazudott. - Nemsokára találkozunk. - Nos, Mr. Teelroy, biztosan hallott már a Paramount Pictures-ről, ugye? - Azok nagyok. - Nagyon nagyok. A nevem Janet Hitchcock , de ez csak névrokonság. A Paramount Pictures-nél dolgozom. Ha Maddoc lenne az a férfi, akivel Teelroy találkozik, Micky remélte, hogy ezzel megakadályozhatja, hogy úgy említse meg az ő látogatását, hogy Dr. Végzet rájöhessen, ki járt itt előtte. Nem tehet említést tehát egy névtelen, színésznő-formájú, ütött-kopott kocsival érkező nőről. Mi - 220 -
több, Teelroy buzgón megemlíti majd Janet Hitchcock nevét a Paramount Pictures-től. - Örvendek a találkozásnak, Miss Hitchcock. Kezet nyújtott, Micky pedig megrázta, anélkül, hogy ideje lett volna végiggondolni, hol is járhatott az a kéz azelőtt. - Holnap felhívom - hazudta. - Megbeszélünk egy találkozót délutánra. Bár a férfi nevetségesen nézett ki, és napnál világosabban szélhámosságon törte a fejét, Micky mégis sajnálta, amiért hazudnia kellett. A férfi tekintetéből ugyan eltűnt a gyanakvás, de még mindig ott csillogott a nyomor és a szükség. Inkább szánalmas volt, mintsem ellenséges. Túl sok embert hordott hátán a föld, akik alig várták, hogy lelőhessék a sebesülteket. Micky nem akart ezek közé tartozni.
63. fejezet CURTIS A LAKÓBUSZ UTASÜLÉSÉN ÜLDÖGÉL, és a szélvédőn bámul ki azon merengve, vajon az apácák mernének-e vízisíelni a készülődő viharban. Szombaton délután érkezett ide, Nun's Lake-be, a Spelkenfelter ikrek kíséretében. Az egyik kempingben táboroztak le, egy olyan helyen, ahonnan a fák koronája között kilátásuk nyílt a tóra. Az elmúlt huszonnégy óra alatt Curtis egyetlen apácát sem látott, sem a tavon, sem a parton tevékenykedni. Ez elkeseríti, mert a moziban annyi csodálatraméltó, gondos apácát látott már - Ingrid Bergmant, Audrey Hepburnt -, de egyetlen valódit sem pillanthatott meg, mióta megérkezett ebbe a világba. Az ikrek biztatták, hogy ha türelmes és figyelmes, tengernyi, teljes díszbe öltözött apácát pillanthat meg vízisíelés, ejtőernyőzés és jet-skizés közben. Biztatásukat derűs kuncogás kísérte, amely azt sugallta, hogy a játszadozó apácák látványa a bolygó kínálta legelbűvölőbb látványosságai közé tartozik. Miután pénteken este Twin Fallsban Curtis felfedte igazi énjét, Cass és Polly vállalták, hogy királyi testőrei lesznek. Megpróbálta elmagyarázni, hogy nem királyi vérből származik, hogy ugyanolyan közönséges emberi lény, mint ők maguk. Vagyis nem pont olyan, ha figyelembe veszszük a birtokában lévő képességeket, amelyekkel saját biológiai felépítését irányítja, és bármely meglehetősen magas intelligenciaszinttel rendelkező élőlény alakját képes utánozni. Ezt leszámítva azonban majdnem olyan, mint ők, kivéve, hogy nincs tehetsége a zsonglőrködéshez, és egészen más hatása lenne, mint az ikreknek, ha meztelenül lépne fel egy Las Vegas-i színpadon. A lányok azonban a Csillagok háborújába képzelték magukat. Curtist Leia hercegnőnek látták, leszámítva annak dús kebleit, vagy gondosan elkészített frizuráját. Curtis elmagyarázta küldetésének célját, ők pedig megértették annak jelentőségét az emberiség szempontjából. A történet elragadta képzeletüket, amely egyre nagyobb sebességre kapcsolt. Kijelentették, hogy mindig is erről a pillanatról álmodoztak, és hajlandók további életüket a fiú segítésének szentelni, hogy teljesítse anyja és követői küldetését. Curtis még nem adta át nekik az Ajándékot, de hamarosan megteszi, és a lányok izgatottan várták ezt a pillanatot. Mivel oly kedvesek voltak vele, és Curtis már nővéreinek tekintette őket, a fiú először vonakodott velük maradni, veszélyeztetve ezzel életüket. A keddi botlása óta kétségbevonhatatlanul Curtis Hammonddá vált, mindenestül. Ellenségei most kevésbé tudják nyomon követni, mint az előtt, hogy e világra érkezett volna, és kapcsolata az emberi közösséggel óráról órára javul. Bár egyetlen biológiai szkenner sem képes a nyomára bukkanni, mindazonáltal a földi és földön kívüli vadászok folytatni fogják a keresését. És ha a hitványabbik fajta bukkanna rá, a vele szövetkezők - mint Cass és Polly - halálra ítéltetnek, csakúgy, mint ő maga. A Földön töltött hat őrületes nap alatt viszont felnőtté vált: iszonyú veszteségei és saját fajtájától való elszigetelődése arra a következtetésre juttatták, hogy nem pusztán túlélnie kell, nem csak reménykednie, hogy teljesítheti anyja küldetését, hanem minden percet kihasználva el kell végeznie a munkát. Elvégezni a munkát. Ehhez szüksége van egy sor barát erőteljes segítségére, egy csapat elhivatott lélekre, akik igaz szívűek, gyors észjárásúak és bátrak. Minél inkább retteg attól, hogy felelősség terheli mások életének kockáztatásáért, annál kevesebb esélye marad, hogy méltónak bizonyuljon anyjához. - 221 -
Meg kell változtatnia ezt a világot, hogy megmenthesse, ám egy világ megváltoztatásának ára van, néha rettenetes ára. Ha erős csapatot kell verbuválnia, Cass és Polly megfelelő segítők. Igaz szívük megkérdőjelezhetetlen, akárcsak gyors észjárásuk, és emellett bátrak, mint egy szakasznyi tengerészgyalogos. Arról nem is beszélve, hogy a Hollywoodban töltött évek megerősítették túlélési képességüket, a fegyverkezelés művészeivé váltak, és ez már eddig is igen hasznosnak bizonyult. Azért hozták Curtist Nun's Lake-be, mert ide készültek akkor is, ha sohasem találkoztak volna a fiúval. Ez volt ufózarándoklatuk következő állomása, és csak egy kis kitérőt tettek a Neary-farmon, mikor a kormányzat lezáratta Utah állam egy részét. Az útelágazás melletti boltnál történt erőszakos események után az ikrek úgy gondolták, tanácsosabb messze elkerülni a nevadai határt, és az idahói Twin Falls felé kerülni. Most, a rég megérdemelt pihenés után az ikrek az ebédlősarokban társalognak, a térképet tanulmányozzák, hogy eldöntsék, melyik útvonal a megfelelőbb, Curtis pedig a játszadozó apácákat lesi. A világmegváltási kampány hatalmas tervei foglalkoztatják, és bár tízéves agyának kapacitása kétszeresére növekedett imádott anyja kitartásának köszönhetően, most mégis úgy érzi, menten szétrobban. A kutyának akkor is pisilnie kell, ha éppen világmegváltó tervek szövődnek. Old Yeller sürgető szükségét az ajtó kaparászásával jelzi, szemét pedig fogadott bátyjára fordítja. Curtis az ajtóhoz megy, hogy kiengedje a kutyát, de Polly feláll az ebédlőasztal mellől és figyelmezteti, maradjon bent, nehogy felfedezzék az ellenséges birodalom esetleg közelben tartózkodó ügynökei. Curtis szerint nincsenek ellene szövetkező ellenséges birodalmak. A valós helyzet olykor egyszerűbb, ugyanakkor bonyolultabb, mint a hagyományos politikai képletek. Az ikrek mindazonáltal ragaszkodtak a Csillagok háborúja-féle elképzeléshez, mintha azt remélnék, Han Solo és egy Wookie felbukkan az űrszekér fedélzetén, hogy feldobják a hangulatot. - Kiviszem én a kutyát - mondja Polly. - Nem kell kikísérni - válaszol Curtis. - Kimehet egyedül, majd én lélekben vele maradok. - A fiú-kutya kötelék - szól Polly. - Igen, így legalább magam is körülnézhetek a kempingben kis testvérkémen keresztül. - Ez amolyan Art Bell-szerű - szólal meg Polly, egy rádiós beszélgető-műsor műsorvezetőjére utalva, aki ufós riportokat készít, és földönkívüliekkel történt találkozásokkal foglalkozik. A lány összerezzen a gondolatra. Old Yeller kiszökken a lakókocsiból, az ikrek visszatérnek a térképhez, Curtis pedig visszaül az utasülésbe. Közte és kutyatestvére között a kötelék állandó, a nap huszonnégy órájában él, akár koncentrál rá, akár nem. Most koncentrál. Curtis egyszerre tartózkodik bent a kocsiban, ugyanakkor kint a kempingben, Old Yellerel. A kutya pisil, de nem azonnal. A lakókocsik és buszok között bóklászva boldogan fedezi fel új környezetét, és ha valamit különösen kedvére valónak talál, megjelöli a helyét egy gyors lekuporodás kíséretében. A forró délutáni levegő lassan hűlni kezd a nyugatról gyülekező felhőknek köszönhetően, amelyek a sziklás hegyormokról omlanak alá, majd a hegyek csapdájába esve a szürke legsötétebb árnyalataiban csapódnak le. A levegő az árnyat adó fenyők, bükkfák és a készülődő vihar illatától terhes. A halálos csend mellett várakozással teli a levegő, mintha a baljós, mély nyugalom vad őrjöngésbe készülne átcsapni. A kempinglakók valamennyien a viharra készülődnek. A kinyitható vászon-árnyékolókat bevonják, összetekerik és elrakják. Az asszonyok összecsukják a kempingbútorokat, és beviszik a lakókocsikba. Egy férfi két gyereket kísér vissza a tó partjáról, mindhárman fürdőruhában, vízi játékokkal megpakolva. Az emberek összeszedik a könyveket, folyóiratokat, lepedőket, mindent, ami elázhat. Old Yellerhez mindenkinek van egy kedves szava, amit a kutya elégedett vakkantással és farkcsóválással vesz tudomásul. A kíváncsiság, az izgalmas és változatos illatok Old Yellert a lakókocsik, fák és piknikasztalok útvesztőjén át elvezeti egy lakóbuszhoz, amely inkább tornyosuló ka- 222 -
mionhoz hasonlít. Egyenesen félelmetes látványt nyújt. Kutyanővért nem is annyira hihetetlen méreteivel vagy szörnyűséges megjelenésével vonzza magához a jármű, hanem inkább a belőle áradó illatokkal, amelyek lenyűgözik, ugyanakkor nyugtalanítják a kutyát. Körültekintően közelít, megszaglássza a kerekeket, óvatosan bepillant a jármű alatti félhomályba, és végül a csukott ajtóhoz érkezik, ahol még izgatottabban kezd szaglászni. Az ikrek lakókocsijában ücsörgő Curtis, bár fizikailag távol van Old Yellertől, mégis nyugtalanná válik, és egyfajta veszélyt érez. Első gondolata, hogy a kamion - akárcsak a Corvette az útelágazás menti bolt mögött - más, mint aminek látszik, vagyis nem evilági jármű. A kutya akkor átlátott a sportkocsi álcáján, és megérezte az álca mögött rejlő földönkívüli szállítóeszközt. Most azonban csak azt látja, ami bárki számára látható. A lakóbusznál éles, keserű szag érződik, ugyanakkor a rothadás is érzékelhető. Nem valami konkrét dolognak a szaga, inkább a reményvesztett lélek keserűségéé. Nem a bomló hús áporodottsága, hanem egy még élő, gonosz és romlott lélek rothadása. A kutya bárki testszagából megérzi a kibocsátott anyagokat, amelyek igen sokat elárulnak a benn lakozó lélek valódi állapotáról. Most egy régóta létező és kikristályosodott félelem szagát érzi, amelyet a kutyatárs megértő nyüszítéssel ismer fel, együtt érezve az állandó rettegésben élő lélekkel. A kegyetlen gonosszal szemben, akinek rossz szaga elnyom minden mást, egy cseppnyi együttérzés sincs benne. Valaki, ebben a kocsiban, az elnyomott düh kénes vulkánszagát árasztja, a gyűlölet fertőjének gőzét, amely oly intenzív, hogy szinte mar. A kutya tüsszentve szabadul meg az orrcimpáit facsaró méregtől, torka mélyéről mordul egyet, és elhátrál a lakóbusztól. Old Yeller az irdatlan busz elejét megkerülve tüsszent még kettőt, és mikor Curtis utasítására felpillant a panoráma-szélvédőre, nem egy hímzett kézimunkát, nem is egy vámpírt pillant meg, hanem egy aranyos, kilenc-tíz éves forma kislányt. A lány az üres vezetőülés mögött áll, áthajol azon, előredől, a tavat és a lassan beboruló eget kémleli, mintha azon morfondírozna, meddig gyülekezik még a feszültség a felhőkben, hogy azok széthasadva kizúdítsák magukból a vihart. Az övé lehet a keserű reményvesztettség és a kikristályosodott félelem illata, amely részben ide vonzotta a kutyát, hogy közelebbről megvizsgálja a lakóbuszt. Biztosra vehető, hogy nem a kislány bocsátja ki magából a rothadás bűzét, amely a kutya számára egy velejéig romlott lelket jelent. Túlságosan fiatal ahhoz, hogy a férgek ilyen tökéletesen megszállhassák a lelkét. Nem lehet ő a szörny, akinek a szívét az őrjöngő düh marcangolja, s ereiben vér helyett gyűlölet folyik. A kislány észreveszi a kutyát, és lepillant. A kutya - s vele együtt Curtis a lakókocsiban felnéznek. Yeller farkcsóválása szavak nélkül fejezi ki érzelmeit. A kislány sugárzik. Hiába ez az otthona, mégis elveszettnek tűnik. Üldözik. És nem pusztán üldözik, hanem már félig szellemnek tűnik: a közte és a kutya közt emelkedő széles szélvédő olyan, mint az élők és a holtak világa között kifeszített jeges lepel. A sugárzó kislány megfordul, és eltűnik a lakóbusz homályában.
64. fejezet A TERMÉSZET VISSZAHÓDÍTOTT mindent, ami valaha a Teelroy-farmhoz tartozott. Ahol valaha lovak legeltek, most szarvasok bőgnek. Mindent a gyom ural. A valaha kétségtelenül barátságos, zegzugos viktoriánus ház lakója egy undorító varangy volt. Hangja kedves, mint egy ifjú hercegé, ahogy beinvitálja, kinézete azonban egy hatalmas bibircsókhoz hasonlatos, sőt még annál is rondább. A Varangy láttán Preston majdnem visszament a kocsihoz. Nehezen hitte, hogy ennek a bárdolatlan falusi fajankónak a gyógyító földönkívüliekről szóló fantasztikus története meggyőző lehet. A férfi egy rossz karikatúrára hasonlított, vagy még inkább a fehér aljanép generációk óta folyó vérfertőzésének korcs eredményére. Mégis... Az elmúlt öt év során Preston száz meg száz ember ufós történetét és földönkívüliekkel való - 223 -
találkozását hallgatta meg türelemmel, és közülük a legkevésbé bizalomgerjesztő emberek története bizonyult a leghihetőbbnek. Eszébe jutott, hogy a szarvasgomba kereséshez is disznókat használnak. Még egy kertésznadrágos varangy is tudhat valamit, amit érdemes meghallgatni. Preston elfogadta hát az invitálást. Az előszobában egy indián törzs tagjai között találta magát. Némelyikük mosolygott, mások előkelő pózba merevedtek, de legtöbbjük kifürkészhetetlen volt. Békésnek tűntek. Évtizedekkel ezelőtt, amikor a vidék sokkal ártatlanabb volt, ezek az életnagyságú, kézzel faragott és festett szobrok a szivarboltok bejárata előtt álltak, mintha kínálnák a boltba betérőt. Egy főnök és az egyik harcos felemelt kezében tomahawkot szorongatott. Megjelenésük nem volt félelemkeltő, de szigorúbbnak tűntek a többieknél: ők voltak az agresszív dohánymarketing első harcosai. Két főnök békepipát tartott a kezében. Az előszoba úgy tizenkét méter hosszú lehetett. Mindkét oldalán szivarboltos indiánok sorakoztak. Legalább két tucat. - A papa gyűjtötte az indiánokat. - A Varangy nem sűrűn pödörte a bajszát. Mivel beszéd közben alig mozdult szőrfüggönnyel álcázott ajka, úgy tűnt, mintha nem is ő maga beszélne, hanem egy rejtett rádió. - Egy rakás pénzt érnek, de nincs szívem eladni őket. Csak ennyi maradt rám tőle. A művészet, különösen a népművészet az életet dicsőítette. Prestont nem érdekelte az élet. - Jöjjön a nappaliba - invitálta a vörös képű, borostás házigazda. - Ott beszélgethetünk. A Varangy egy támolygó sertés kecsességével fordult balra a boltíves ajtónál. A valaha kecses boltív mára szűk átjáróvá vált, amelyet spárgával összekötött folyóirathalmok egymást támasztó oszlopai szegélyeztek. A nappali nem volt valódi szoba. A tér szűk átjárók labirintusává alakult. - A mama folyóiratokat gyűjtött - magyarázta a Varangy. - És én magam is. Az embermagasság fölé nyúló folyóirat- és újsághalmok nagy része kartondobozokban állt, amelyekre nyomtatott betűkkel ráírták az évfolyamot. A bizarr oszlopsorba vágott nyílások között kisebb bútordarabok is voltak. Régi, kopott székek, asztalok, lámpák. További életnagyságú indiánszobrok falfülkékbe állítva. Két női indiánalak. Indián hercegnők. Mindkettő elbűvölő. Egyikük messzi távolba tekint, büszkén és titokzatosan. A másik tekintete zavarodott. A fény nem hatolt át az ablakokon a labirintus belsejébe. Mindent a homály fátyla borított, a vaksötétet alig oldotta a mennyezet közepén lógó csillár, és a helyenként az elő-elő bukkanó falikarok koszos, halvány fénye. A barnuló nyomdafesték és sárguló papír savas szaga terjengett mindenütt. A résekből egérvizelet szúrós szaga érződött. A sarkokban penészfoltok, rovarölő por nyomai - valamint a bomló hús halovány szaga, amely valószínűleg egy rég elpusztult rágcsálótól eredhet, s amelyből mára nem maradt más, csak egy halom porladozó csontot borító szürke bőr és szőrcsomó. Preston utálta a mocskot, de a helyet vonzónak találta. Itt nem volt élet: ez a halál otthona volt. A indiánok, mintha mumifikált holttestek volnának. A háromdimenziós labirintus kanyarulataiban, fordulóiban Preston a Varangy nyomában haladt, és azon morfondírozott, hogy lehet, hogy egy szeméthalmaz-üregben szembetalálkozik az üldögélő - ámbár halott - mama-varanggyal és papa-varanggyal. Már-már látta halotti ruhájukat lazán aláomlani mumifikálódott testükön. Szemük és ajkuk vékony szállal levarrva, hogy csukva maradjon. Fülük porcogós csomókká aszalódva. Foltos bőrfoszlányok koponyájukra tapadva. Orrlyukaik pókhálóval beszőve, mintha hideg leheletük párája csapódott volna ki. Mikor a Varangy végül a labirintus kis tisztására vezette, ahol nyugodtan üldögélhetnek és beszélgethetnek, Preston csalódott volt, hogy nem bukkant a családtagok szeretettel tartósított holttesteire. A labirintus közepén kialakított társalgó alig volt akkora, hogy Preston és a Varangy egyszerre elférhessen benne. Egy karosszék állt szemben a tévékészülékkel, egy állólámpa és egy kisasztal társaságában. Oldalt egy rojtos aljú brokátterítővel letakart ócska kanapé állt. A Varangy a karosszékben foglalt helyet. - 224 -
Preston átnyomakodott mellette, és a kanapé végén helyezkedett el, a lehető legtávolabb vendéglátójától. Körülöttük a labirintus folyóiratfalai tornyosultak, újságok, könyvek, műanyag tejesrekeszekben tárolt régi bakelitlemezek, ócska kávésdobozok halmai, amelyben magvak, szögek vagy akár levágott emberi ujjak is lehetnek, egymás hegyén-hátán egyensúlyozó harmincas évekbeli rádiók és egy sor megszámlálhatatlan egyéb kacat. A Varangy, akárcsak annak idején a holdkóros mama és papa, elsőrendű rögeszmés volt. A guberálók gyöngye. Karosszékébe telepedve a Varangy megszólalt: - Nos, mi az ajánlata? - A telefonban már említettem, azért jöttem, hogy a földönkívüliekkel történt találkozásáról meséljen. - Erről van szó, Mr. Banks. Ennyi sok év után a kormány fogta, és megszüntette a rokkantsági nyugdíjamat. - Sajnálattal hallom. - Azt mondják, húsz évig szélhámoskodtam, pedig én tényleg nem. - Biztos vagyok benne, hogy nem. - Lehet, hogy az orvos, aki leszázalékolt, benne volt a buliban, legalábbis azt mondják, és lehet, hogy én volt az egyetlen igazán rászoruló lélek, aki valaha átlépte a küszöbét, de akármi legyek, ha nem voltam valódi félnyomorék! - És ennek van valami köze a találkozásához az ufókkal? - kérdezte Preston. Egy apró, csillogó rózsaszín állatka dugta ki a fejét a Varangy hatalmas, gubancos szakállából. Preston kíváncsian előrébb hajolt, majd rájött, hogy a rózsaszín állatka nem egyéb, mint a férfi nyelve. - Hálás vagyok - mondta a Varangy -, hogy néhány háromszemű bolygólakó erre járt, és meggyógyított. Földöntúliak csapata volt, ehhez kétség nem férhet, és eléggé félelmetesek ahhoz, hogy a maga közönségének tetsszenek, de annak ellenére, hogy félelmetesek voltak, el kell ismernem, hogy jót cselekedtek velem. Az a helyzet, hogy most már nem vagyok egy szerencsétlen félnyomorék, ami valaha voltam, ezért nem kaphatom tovább a nyugdíjamat. - Nagy dilemma - ismerte el Preston. - Ígéretet tettem a bolygólakóknak, ünnepélyes ígéretet, hogy nem fedem fel a világnak, mit tettek velem. Kényelmetlenül érzem magam, amiért meg kell szegnem az ígéretet, de a szomorú valóság az, hogy enni is kell, a számlákat is ki kell fizetni. Preston bólintott a kertésznadrágos, szakállas idióta felé. - A bolygólakók biztosan megértik majd. - Nem mintha nem lennék hálás, hogy azzal a kékfényű micsodájukkal elszippantották belőlem a nyomorékságomat. De amilyen hatalommal rendelkeztek, furcsa, hogy miért nem adtak valami tudást, vagy tehetséget nekem, amiből aztán megélhetnék. Például a gondolatolvasás vagy jövőbelátás tudományát. - Vagy mondjuk az se lenne kutya, ha aranyat tudna csinálni ólomból - tódított Preston. - Na látja, az lett volna csak jó! - kiáltott a Varangy, kezével a fotel karfájára csapva. - És én nem élnék vissza ezzel. Csak egy kicsi aranyat csinálnék magamnak, hogy megélhessek. - Igazán együtt érzek önnel ezzel kapcsolatban - helyeselt Preston. - Köszönöm, Mr. Banks. Értékelem az együttérzését. De ez csak üres locsogás, mert a bolygólakók sajnos nem ruháztak fel ilyesféle tudományokkal. Tehát... bár szégyellem magam, amiért megszegem ünnepélyes ígéretemet, nem látok más kiutat, mint hogy eladjam a nyomoréktalanításom történetét. Bár Preston nem szándékozott pénztárcájáért nyúlni, és kihalászni belőle egy húszdolláros bankót, a kíváncsiság mégis megkérdeztette vele: - Mennyire gondolt? Úgy tűnt, egy szikra szánt végig a Varangy pattanásos, vörös homlokán, belopakodik szemei sarkába, majd ráncot vet duzzadt krumpliorra körül. De lehet, hogy csak egy enyhe szélütés volt. - Nos, uram, mindketten valódi üzletemberek vagyunk itten, és én kiváló tisztelettel vagyok - 225 -
ön iránt, ahogyan ön is irántam. Mikor üzleti ügyek merülnek fel a hozzánk hasonló üzletemberek között, nem hiszem, hogy az én dolgom meghatározni a végösszeget. Inkább a maga dolga, hogy egy tisztességes ajánlattal elkezdje az alkut, az enyém meg az, hogy megfontolva válaszoljak. De látva, milyen úriember módjára viseltet irántam, megteszem én az első udvarias lépést, és megmondom, én mit találnék tisztességesnek: úgy egymillió dollár körüli összeget. Tisztára őrült ez az ember. Preston nyugodt hangon válaszolt: - Valóban tisztességes összeg, de ennyi sajnos nincs a pénztárcámban. Székében előrehajolva, nyilvánvaló magabiztossággal saját tréfálkozó képessége birtokában a Varangy kacsintott, és így szólt: - Ha eljön az ideje, elfogadom a csekket is, és személyi igazolványra sem lesz szüksége. Preston mosolygott, és bólintott. Az évek alatt, a földönkívüli kapcsolatok felderítése során Preston számtalan őrültet és szélhámost volt kénytelen elviselni. Ez volt az ára a reménynek, hogy egy szép napon rábukkanhat az igazságra és a transzcendenciára. A földönkívüliek léteznek. Nagyon akarta, hogy létezzenek, bár nem abból a célból, amiért a Varangy vagy egy átlagos ufómániás akarta. Prestonnak szüksége volt rájuk, hogy értelmet adjanak életének. A Varangy komolyra fordította a szót: - Mr. Banks, még nem mondta, melyik csapattól jött. - Csapattól? - A tisztességes üzlet szellemében kötelességem elmondani, hogy éppen a mai napon, nem sokkal ezelőtt Miss Janet Hitchcock járt itt személyesen a Paramount Pictures-től. Ő holnap teszi meg az ajánlatát. Tisztességesen elmondtam neki, hogy ön is érdeklődik az ügy iránt, bár azt nem tudtam közölni vele, hogy ön melyik csapattól jön, mivel hogy nem is tudtam. - Attól tartok, itt valami félreértés van - szólt Preston. A Varangy nem akart félreértésekről hallani, csupán hétszámjegyű banki kivonatokról. - Én nem dobálózom tehéntrágyával, uram. Az egymás iránti kölcsönös tiszteletünkhöz nem fér a tehéntrágya. Minden egyes szavamat bizonyítani tudom egyetlen egy dologgal, egy dologgal, és tudni fogja, hogy igazat beszéltem, csakis igazat. - Feltápászkodott a fotelből és egy teljesen más útvonalon, mint amin idejöttek, kibotorkált a labirintus közepéből. - Jöjjön csak, és meglátja, Mr. Banks. Preston nem félt a Varangytól, és majdnem biztos volt benne, hogy a férfi egyedül él. Bár előfordulhat, hogy felbukkan a beltenyészet egyéb tagja is, aki szintúgy elképesztően hibbant, ám Preston nem nyugtalankodott a velük való találkozás miatt, ha egyáltalán léteztek. A házat uraló pusztulás és bomlás hangulata Preston számára igen romantikus és vonzó környezetet teremtett. A halálba szerelmesedett ember számára ez egyet jelentett a hawaii part csillagfényes égboltjával. Szerette volna jobban felfedezni. Bár a Varangy már bebizonyította, hogy nem más, mint egy vérlázító szélhámos, édesen tiszta hangjában valamiféle őszinteség vibrált, mikor azt állította, hogy tud mutatni valamit, amivel bebizonyíthatja Prestonnak, hogy „igazat beszélt, csakis az igazat”. Preston követte vendéglátóját. A kanyargó és egymást keresztező ösvények úgy bűzlöttek, mint az ősi egyiptomi sírok legmélyebben fekvő termei. Felmentek egy homályos csigalépcsőn, áthaladtak két nagyobb szobán, amelyekről csak a köztük lévő ajtónyílás árulta el, hogy különálló helyiségek. Minden ablakot bedeszkáztak. A tölgyfa padlóburkolat imitt-amott furcsa foltoktól éktelenkedett, mint egy pszichológiai tintafolt-teszt. - Meglátja, Mr. Banks - zihált a Varangy, amint kígyózó járatain sietősen csoszogott előre. Majd meglátja a bizonyítékot! Mikor Preston már-már komolyan azt hitte, hogy a bizarr ház nem más, mint egy dimenziókon átívelő kocka lebontása, amely számos párhuzamos világban létezik, és a végtelenségig folytatódik, a Varangy kivezette a labirintusból, be a konyhába. Ez sem közönséges konyha volt. Szokványos eszközök persze itt is voltak. Ócska edénykészlet, egy szinte bömbölve zakatoló hűtőszekrény, kenyérpirító. - 226 -
A szekrényeken, a pultokon mindenütt üres sörös és ásványvizes üvegek sorakoztak. A konyhaasztalon egy üvegekből felépített piramis díszelgett. A mosogató fölötti ablak egy zárt hátsó verandára nézett, ahol szintén ezernyi üres üveg tornyosodott. A Varangy minden valószínűség szerint a konyhaszigeten, egy húsvágó deszkán készíthette ételeit. A munkafelület állapota leírhatatlan volt. Egy ajtó nyílt a hátsó lépcsőházra, amely nem volt elég széles további indiánalakok kiállítására. A lépcsőházban üres sörösüvegeket - nagyrészt zöld, de néhány fehér üveget is - ragasztottak a falra és a mennyezetre, mint egy háromdimenziós tapétát. Bár az üvegek malátás tartalma már évek óta elpárolgott, a lépcsőház mégis áporodott sörszagban úszott. - Jöjjön, Mr. Banks. Mindjárt ott vagyunk. Meglátja, miért tisztességes ár az egymillió. Preston követte a Varangyot az üvegberakásos lépcső tetejéig. Az ufólátó tulaj szobáján volt ajtó. A küszöb utáni helyiséget nem alakították át alagutak útvesztőjévé, mint a ház többi részét. A vetetlen ágy két oldalán egy-egy éjjeliszekrény állt, rajtuk lámpa. Egy fésülködőasztal, egy magas, fiókos fehérneműszekrény és egy akasztós szekrény kínált elegendő tároló helyet a Varangy kertésznadrágjai számára. Nem fenyegetett a rend veszélye, mert a fal és a plafon minden négyzetcentiméterét szögre akasztott szalmakalapok borították. Női, férfi és gyerek szalmakalapok. A létező összes stílust képviselő szalmakalap, az összes lehetséges felhasználási területről, kezdve a földeken munkálkodó farmer kalapjától, a forró nyári vasárnap reggeleken templomba igyekvő hölgy fejfedőéig. A kalapokon kívül még temérdek sétapálca is zsúfolódott a szobában. Egyszerű diófa pálcák gumitalppal és olajosan csillogó, íves nyéllel, egyenes szárú hikoripálcák, fonott fanyéllel. Tölgy-, mahagóni-, juhar-, cseresznyefa és rozsdamentes acél botok, némelyik nyele sima, másoké öntött rézből vagy faragott fából készült nyéllel díszített. Ezüstvégű, lakkozott fekete sétapálcák, egy szmokingos Fred Astaire-hez illők, lógtak egy sor vakok számára készült fehér bot mellett. Az egyik ablaknál a Varangy leakasztott egy tucatnyi pálcát a rúdról, így láthatóvá vált a párkány egy része. Kezével az ablaküvegen egy tenyérnyi foltot megtisztított. A lyukhoz vezette Prestont, és a gyommal teli földeken át északkeleti irányba, a kétsávos út felé mutatott. A kirándulástól kissé zihálva így szólt: - Mr. Banks, látja amott azt az erdőt, az út mögött? Most nézzen úgy ötven méterre keleti irányba a farmom bejáratától. Látnia kell ott a fák között egy autót. Preston zavart volt és csalódott, mert azt remélte, hogy a Varangy által a földönkívüliek gyógyító tevékenységét szolgáló bizonyíték nem más, mint egy űrhajó, amely nyilvánvalóan nem a Földön készült. Vagy ha nem, hát legalább néhány különös, háromszemű földönkívüliről készült fénykép. Ha meg kacsa az egész, és minden csak az öreg szélhámossága, szeretett volna legalább valami olyat látni, amin egy jót nevethet. - Azzal a vacak ócskavassal akarta álcázni magát a hölgy, mikor először idejött, és úgy tett, mintha nem a mozisoknak dolgozna. Preston összevonta szemöldökét: - Milyen hölgy? - Hát Miss Janet Hitchcock, mint már említettem, a kaliforniai Paramount Pictures-től jött egész idáig. Most a házamat figyeli, hogy lássa, ki a versenytársa. A párkányon egy erős nagyítású messzelátó hevert. A Varangy átnyújtotta Prestonnak. A messzelátó zsíros tapintású volt. Preston összerázkódott, és undorában majdnem elhajította. - Itt a bizonyíték, uram - mondta a Varangy. - A bizonyíték, hogy nem én találtam ki ezt a mesét a Paramount Pictures-szel, a bizonyíték, hogy igazán tisztességes az ajánlatom, ahogy az üzletemberek közt illik, a legnagyobb tisztelettel. Csak egy kis fénylő pont látszik ott a fák között, majd meglátja. Preston kíváncsian szeméhez emelte a messzelátót és az erdőben álló autóra irányította. Bár a jármű fehér volt, a hatalmas lombú fák árnyékában mégis nehéz volt kivenni a részleteit. A Varangy megszólalt: - Az előbb még a kocsi oldalához támaszkodott, és figyelte a kocsibehajtó és az út találkozását, biztosan abban reménykedve, hogy megpillanthatja magát. - 227 -
A nő már nem támasztotta a kocsi oldalát. Talán beszállhatott a kocsiba. Az autó belseje sötét volt. Nem lehetett látni, ül-e valaki a volán mellett. - Bármelyik csapatnak is dolgozzon maga ott Kaliforniában, biztosan jó kapcsolatai vannak az egész mozis társasággal, ugyanazokra a partikra jár, mint a filmsztárok, és felismerne egy olyan igazi nagykutyát, mint Miss Janet Hitchcock a Paramount Pictures-től. Amint észrevette a nőt, Preston tényleg felismerte. A lány a kocsitól távolabb állt, kevésbé árnyékos helyen, mint az autó, és most egy fának támaszkodott. A készülődő vihar halovány fényében is felismerte. Michellina Teresa Bellsong volt - exbörtöntöltelék, alkoholista-gyakornok, reménytelen álláskereső, a szenilis Gen néni unokahúga, megjavulni vágyó olcsó ribanc, bűntudattól gyötört lotyó, aki értelmet keres szánalomra méltó, ostoba kis életének, Leilani önjelölt megmentője, Lukipela jövendőbeli exhumálója, önámító sárkánygyilkos, haszontalan, kotnyeles, alkalmatlankodó kurva. Micky Bellsongot figyelve Preston megszólalt: - Igen, ő Janet Hitchcock, egészen biztos. Úgy tűnik, nem kerülhetem el a versenytárgyalást, Mr... - majdnem azt mondta, Mr. Varangy - Mr. Teelroy. - Meg sem fordult a fejemben a licitálás, Mr. Banks. Csak szerettem volna tisztességesen közölni, hogy vannak versenytársai. Nem kérek többet, mint amennyit a történetem valójában ér. - Megértem, persze. Még mielőtt elmennék, szeretnék ajánlatot tenni magának, de hasonló esetekben az egész család jelenlétében szoktam közölni a feltételeket, hiszen ez a sok pénz mindannyiuk életét nagymértékben érinti. Van felesége, gyereke, uram? És a szülei? - Mama és Papa már rég eltávoztak, Mr. Banks. - Sajnálattal hallom. - Én magam sohasem nősültem meg, nem mintha nem lett volna igazán jó alkalmam rá. Preston még mindig a távoli nőt figyelve így szólt: - Szóval csak maga van itt, egyedül ebben a zegzugos házban. - Csak én - mondta a Varangy. - És bár megrögzött agglegény vagyok, el kell ismernem... néha szörnyen magányos vagyok. - Rendben - mondta Preston az ablaktól elfordulva, és hatalmas erővel, a súlyos messzelátóval belevágott a Varangy arcába. Az ütést tompa reccsenés és fojtott kiáltás követte, majd a férfi rögtön elterült a padlón. Preston a messzelátót a vetetlen ágyra hajította, hogy később megtalálhassa. A párkány aljára akasztva több sétapálca is lógott. Egyet kiválasztott, amelynek nyele bronz farkasfejet ábrázolt. A Varangy a padlón hevert a hátán, mereven bámult felfelé, förtelmes orra összezúzva még visszataszítóbb látványt nyújtott, kusza szakálla szőrcsomói között vérgyöngyök fénylettek, vörhenyes képének minden egyes porcikája legalább olyan sápadt, mint amilyen vörös volt annak előtte. Preston a másik végén ragadta meg a pálcát, és feje fölé emelte. A Varangy döbbenten hevert, kissé megzavarodva, de szemei hirtelen kitisztultak, és amint megértette, mi vár rá, remegő felindulással és látszólagos megkönnyebbüléssel így szólt: - Köszönöm. - Szívesen - válaszolt Preston, és a farkasfejjel kalapácsként többször egymás után lesújtott a férfi homlokának közepére. A pálca elrepedt, de nem hullott darabjaira. Mikor megbizonyosodott róla, hogy a Varangy halott, az ágyra hajította a széttört sétapálcát, a messzelátó mellé. Később mindkét tárgyat le kell törölnie, hogy eltüntesse ujjlenyomatait. Először fel akarta gyújtani ezt az egész hatalmas szemétdombot. Nem valószínű, hogy maradna egyetlen bizonyíték is a lángok nyomán. De Preston óvatos ember volt. Gyorsan kiválasztott egy másik sétapálcát. Nyele polírozott rézkígyót mintázott, vörös üvegszemekkel. Elnyomta magában azt a rakoncátlan vágyat, hogy válasszon egy hetyke szalmakalapot, amelyben szíve hölgyét meghódíthatná. Azon kívül, hogy az emberiséget és Földanyát szolgálja, számára a gyilkolás örömet okoz, de az ember sohasem hagyhatja figyelmen kívül a tényt, hogy a gyilkolás ugyanakkor komoly ügylet, tele van kockázattal, és nem mindenki nézi jó szemmel. Elhagyta a döglött varangy budoárját, áthaladt a fenti előszoba szeméthalmazán, és lement az üvegekkel kitapétázott hátsó lépcsőn. Kiérve átsietett a hátsó udvaron, ahol a mocsok túlnőtte - 228 -
már a rongyos fűcsomókat, és gondosan ügyelt, hogy mindig a ház takarásában maradjon, nehogy a szemben lévő fák közt őrködő, teljesen haszontalan Miss Bell észrevehesse. Valószínűleg a nő arra készül, hogy biztos távolságból észrevétlenül kövesse őt Nun's Lakebe. Amint megtalálná a leparkolt lakókocsit, valószínűleg ott várna és figyelne, megragadva az első alkalmat, hogy elszelelhessen Leilanival, el Idahóból, tovább Hemetbe, a golyvás Clarissához és hatvan papagájához. Az ostoba tyúk! Azt hiszi, hogy semmit se tud, pedig ő mindent tud. A sivár udvar mögött egy vállig érő gazzal borított terület volt. Alig kellett összehúznia magát, hogy észrevétlen maradjon a gyom között. A távoli úttal párhuzamosan haladt, majd északnak akart fordulni, hogy a lány látószögén kívül átkelhessen az úton, és nyugati irányba forduljon. Hátulról keríti be ezt az utálatos nőt. A fekete felhők kegyetlen erőt fitogtatva fenyegettek. Még nem dörgött, de hamarosan az is bekövetkezik. És akkor egy villám kettéhasítja az égboltot, és izzó szikrát vet a rézkígyóra, éppen amikor az lesújt, és újból lesújt. De a vakító fényvillanás és a közelgő égiháború ellenére Preston Maddoc jól tudta, hogy a Mennyország csarnokai üresek, hogy senki sem trónol ott a magasban, hogy tetteit figyelje, vagy törődjön velük.
65. fejezet AZ ANYÁTLAN FIÚ NYUGTALAN, pedig nem könnyen veszti el a fejét. A lakókocsi nappali részében, a kanapén ücsörög, és Old Yellert simogatja. A kutya az ölében fekszik, az ikrek továbbra is a térkép fölött tanácskoznak az étkezősarokban. Az előzetes felkészülés során Curtis meglehetősen kiterjedt ismereteket szerzett a földi fajokról, amelyekkel küldetése során találkozhat. Ennek megfelelően igen sokat tud a kutyákról is, nemcsak a rengeteg mozifilmből, hanem a bolygó flórájáról és faunájáról kapott speciális információkból is. Kutyatestvére számtalan csodálatra méltó tulajdonsággal rendelkezik, ezek egyike az orra. Nem csupán szépsége tartozéka, de ami sokkal lényegesebb, szaglóképessége legalább húszezerszer érzékenyebb, mint az emberi lényeké. Ha az irdatlan lakóbusz, amelyben a kutya a sugárzó kislányt meglátta, olyan vadászokat is rejt, mint a nevadai útkereszteződésnél gyilkolók, a kutya szaglásával azonnal felismerte volna őket, és különleges információs kapcsolatuk révén Curtis is nyomban tudomást szerzett volna a fenyegető veszélyről. A gonosz vadállat, akinek rossz szagát a lakóbusz környékén Old Yeller kiszimatolta, nem egyezik meg azzal, akivel a kutya azelőtt már találkozott. Ez a valami vagy valaki az eb világához tartozik. Persze ez nem megnyugtató. Curtisnek eszébe jut a kutya reakciója Vern Tuttle, a foggyűjtő sorozatgyilkos megpillantásakor, mikor a hálószobából figyelték, amint a férfi a fürdőszobai tükörben társalgott arcképével. A kutya akkor csóválta a farkát. Ha egy Tuttle-féle mániákus nem borította ki az ebet, mennyivel gonoszabb lélek kell lakja azt a lakóbuszt, azt a hatalmas kamiont! Hiszen a kutya morogni kezdett! A fiú meg van győződve róla, hogy titokzatos kempingszomszédaik nem ellenséges földönkívüliek, ennélfogva neki nem kell cselekednie, vagyis a leghelyesebb, ha ki sem mozdul a lakókocsiból. Nem könnyű azonban okosan és lehetőleg megfontoltan dönteni, mert a sugárzó kislány emlékképe szüntelenül kísérti. Képtelen nem gondolni rá. Ha behunyja szemét, látja a vezetőülés mellett álldogáló kislányt, amint az ablakon kifelé bámészkodik. Az arcára kiülő mérhetetlen magány és tanácstalanság visszacseng Curtis lelkében, mert olyan érzelmeket fejez ki, amelyek a fiú számára is jól ismertek, érzelmek, amelyek mindanynyiszor életre kelnek, amikor eszébe jut, mi történt Colorado hegyei közt, mielőtt Curtis Hammonddá vált volna. Végül rádöbben, hogy nem lenne anyja fia, ha képes lenne elfordulni ettől a sebzett kislánytól. Végül is azért jött ide, hogy megváltoztassa a világot. És mint mindig, a feladat az első lélek megmentésével kezdődik, majd a következőével és a következőével, türelemmel és elkötelezetten. - 229 -
A nappaliból az étkezőbe megy, félbeszakítja Cass és Polly társalgását, és elmagyarázza nekik, mit szándékozik tenni. A lányok tiltakoznak a terv ellen. Az ikrek azt szeretnék, ha a lakókocsi biztonságában maradna, ha reggel sátrat bontanának és elindulnának Seattle felé. A népes lakosság kellő mozgásban van, és ott mindaddig elrejtőzhet, míg valóban Curtis Hammonddá válik, míg rendes földi energiajeleket képes kibocsátani, amelyeket nem tudnak már felfedezni. Hajthatatlan tiltakozásuk, hogy elhagyja a lakókocsit, eleinte idegesíti. Aztán azokkal a szófordulatokkal, amelyekkel az ikrek könnyebben megértik az elmúlt eseményeket, elmagyarázza nekik, hogy ők most királyi testőrök, és bár értékeli hősies szolgálatukat, és tiszteletben tartja bölcs tanácsaikat, mégsem engedheti, hogy saját őrei diktáljanak a trón várományosának, hogy mit tehet és mit nem. - A helyemben Leia hercegnő sem tenne másként. Az ikrek, úgy tűnik, ráébrednek, hogy a fiú úgymond a saját fegyverüket fordítja ellenük. Az új stratégia zavarba hozza őket. Még mindig félelemmel vegyes tisztelettel tekintenek az e világon túli fiúra, és a tudat, hogy ők maguk is részét képezik küldetésének, megrémíti őket, éppen ezért nem ellenkeznek vele tovább. Bár szeretnék olykor úgy kezelni, mint egy távoli bolygóról származó királyi fenséget, máskor mint egy tízéves kisfiút, a kettő egyszerre nem megy. Mikor erre rájönnek, egymásra néznek azzal a sajátságos Spelkenfelter-pillantással, kecsesen felsóhajtanak, és felkészülnek a fegyveres kíséret megszervezésére. Bár jobban szeretnék, ha Curtis a lakókocsiban maradna, mégis csendes lelkesedéssel fogadják a lehetőséget, hogy elkísérjék a fiút, most, hogy csatasorba állította őket. Végül is, mindig azt mondogatták, hogy ők kalandra éhes lányok. Ma délután mintás bőrből készült cowboy csizmát, kék farmernadrágot, bőrövet és kékmintás western-inget viselnek. Testőrökhöz méltó öltözéknek tűnik, bár hiányzik az elkápráztató rövid torreádornadrágjuk, a zsebkendőnyi felsőjük és köldökékszereik. Mindkét lány egy-egy kilenc milliméteres pisztolyt rejtő tokot erősít a jobb válla alá. - Kettőnk közt maradsz, édesem - figyelmezteti Polly Curtist. Ez elég furcsa megszólítás, különösen egy földönkívüli királyi sarj esetén, de Curtisnek kifejezetten tetszik. Először Cass lép ki a lakókocsiból, jobb kezét a vállán átvetett tokon tartva. Casst a kutya követi, majd Curtis és a sort Polly zárja, jobb keze szintén a tokban rejlő pisztolyon. Csak néhány perce múlt három óra ezen a nyári délutánon, a nap mégis inkább téli alkonyhoz hasonlít, és bár a levegő meleg, a szürke fény hűvösen tükröződik mindenen, amihez hozzáér, kihangsúlyozva minden egyes örökzöld tűlevél fagyos-ezüst körvonalát és jeges délibábként verődik vissza a tó felszínéről. Odakint Old Yeller áll a sor élére, és ugyanazt az utat követi a kamionhoz, mint korábban, de ezúttal nem áll meg pisilni. Csak néhány kempingező lézeng a szabadban. Miután felkészültek a közelgő viharra, a legtöbben behúzódtak kocsijaikba. A sugárzó kislány nem jött vissza a lakóbusz elejébe. Curtis nem lát egyebet, mint a foltos ablakon átszűrődő halovány fényt a hatalmas jármű hátsó részében, és az üveg felületén visszatükröződő fenyőágakat és komor felhőket. Cass be akar kopogni az ajtón, de Curtis egy halk nemmel megállítja. Akárcsak korábban, a kutya nemcsak az emberi alakot öltött gonosz vad szagát érzi a lakóbuszban, hanem azt is, hogy a gonosz jelenleg nem tartózkodik itt. Ismét két lény jelenlétét észleli, egyikük a reményvesztett lélek kesernyés szagát, valamint a velejéig romlott lélek bűzét egyszerre bocsátja ki. A másik lényt, aki hosszú ideje félelemben él, most krónikus nyugtalanság kerítette hatalmába, bár reményvesztettségnek semmi jelét nem mutatja. Curtis arra következtet, hogy a félelemmel teli szív a kislányé, akit korábban a szélvédőn át látott. A romlottság jelenléte annyira zavaró, hogy a kutya vicsorítani kezd, a pofájára kiülő kifejezés az undorhoz hasonló, már amennyire ez egy kutyánál azonosítható. Ha képes lenne annyira öszszecsücsöríteni ajkait, hogy köphessen, biztosan megtenné. Curtis nem tudja eldönteni, hogy az undort kiváltó valami veszélyt is rejt-e egyben. Mindazonáltal sejthető, hogy ezt a személyt nem uralja semmilyen rettegés, ellentétben a kislányt hatal- 230 -
mába kerítő félelemmel. Curtis mindkét kezét a lakóbusz ajtajára helyezi. Atomi szinten, ahol az akarat legyőzi az anyagot, a fiú alacsony feszültségű áramkört érzékel, és felismeri benne a saját lakókocsijukhoz hasonló riasztóberendezést, amelyet éjjelente az ikrek beélesítenek. Minden áramkörnek van egy kapcsolója. Az alacsonyfeszültségű áram is energia, de a kapcsoló mechanikusan működik, éppen ezért az akarat ereje hatással van rá. Curtis akarata nagyon erős. A riasztó most be van kapcsolva - aztán egyszer csak mégsem. Az ajtón biztonsági zár van. Majd kinyílik. A fiú csöndben kinyitja az ajtót, és a vezetőfülkébe les, amely üres. Két lépcsőfok, és bent van. Hallja, amint az egyik iker rosszallóan sziszeg, de nem fordul meg. Egyetlen lámpa világítja meg a nappalit. Az egyik kanapét ággyá nyitották ki. A lány az ágyon ül, sebesen rója a sorokat. Egyik lába behajlítva, a másik egyenesen kinyújtva egy acélmerevítő fogságában. A sugárzó kislány. Fogalmazására összpontosítva a kislány nem hallotta az ajtó nyílását, és észre sem vette, hogy valaki bejött, s most ott áll a lépcső tetején. Old Yeller követi Curtist, a fiú lába között átpréselődve kidugja orrát, hogy jobban láthassa a lábmerevítős látomást. Ezt a mozgást hallja meg a kislány, és felpillant a naplójából. Curtis megszólal: - Hát te fénylesz!
66. fejezet MIUTÁN BEFAROLT KOCSIJÁVAL a fák rejtekébe, Micky egy darabig az autó mellett álldogált, nekitámaszkodott, és mintegy hetvenyardnyi távolságról figyelte a Teelroy-farmhoz vezető út elágazását. Az elkövetkező tíz percben három autó haladt el, így lehetősége nyílt kitapasztalni, hogy ekkora távolságból nem lesz képes megállapítani, Maddoc érkezik-e kocsiján, még ha az autót felismerné is. Vagy ötven yarddal arrébb telepedett le. Kevesebb, mint húsz perc múlva, egy fa mögött állva észrevette a Nun's Lake irányából közeledő autót. Amikor a kocsi lelassított, hogy bekanyarodjon jobbra, a Teelroy-farm felé, Micky jól látta, hogy a vezető egyedül van, és nem más, mint Preston Maddoc. Visszasietett előző leshelyére, és új megfigyelőhelyet keresett a kocsija melletti fenyő árnyékában. Innen nem láthatta elég tisztán a farmház kapuját, így Leonard Teelroyt sem, amint Maddocot üdvözli. De jól láthatta a leparkolt autót, így ha az elindul, lesz elég ideje, hogy beugorjon kocsijába, kihajtson a fák közül, és kövesse a férfit Nun's Lake-be, olyan biztonságos távolságból, hogy ne kelthessen gyanút benne. Titkon remélte, hogy a férfi magával hozza Leilanit is, és akkor Micky a házhoz lopakodna, indításképtelenné tenné a férfi autóját, remélve, hogy a keletkezett zűrzavarban eltűnhetne a kislánnyal, mielőtt Maddoc egyáltalán észrevenné. Titkos vágya azonban nem teljesült. Egyik lehetősége az volt, hogy itt várakozik, majd követi Maddocot, vagy visszatér Nun's Lake-be és érdeklődik utána - esetleg Jordan Banks után - az összes kempingben. Attól tartott, hogy a városba visszatérve esetleg nem kap használható információt a kempingirodáknál. Maddoc talán nem jelentkezett be egyetlen kempingbe sem lakóbuszával, hanem ideiglenesen egy nyilvános helyen parkolt le, és amíg ő kutakodik, Maddoc nekivág az országútnak. A haláldoktor előtt visszatérni Nun's Lake-be azzal a kockázattal járt, hogy Micky szem elől téveszti a férfit, és bár a kockázat csekély, mégsem merte vállalni. Tekintettel saját röpke találkozására Leonard Teelroy-jal, Micky nem hitte, hogy Maddoc túl sok időt töltene a farmon. Teelroy egy nyilvánvalóan átlátszó szélhámos, aki azért pedálozott, hogy minél több bőrt nyúzzon le a sztorijáról. A gyógyító földönkívüliekről szóló története valószínűleg nem veszi le Dr. Végzetet a lábáról, függetlenül attól, hogy mi késztette Maddocot több mint négy - 231 -
és fél éve arra, hogy az ufók nyomába eredjen. Eltelt öt perc, majd újabb öt, a kocsi továbbra is a ház előtt parkolt. Mickynek volt ideje tehát gondolkodni, és eszébe jutott, hogy nem hívta fel Gen nénit. Mivel istentelenül korán indult el Seattle-ből, nem akarta felkölteni. Nun's Lake-be érve egy nyilvános fülkéből akart telefonálni, de amint megérkezett, belevetette magát Maddoc keresésébe, és minden másról megfeledkezett. Gen biztosan aggódik. De ha minden jól megy, talán később is felhívhatja a mai nap folyamán, egy étteremből, már Leilanival együtt. A helyenként szénfekete égbolt végül olyan súlyossá vált, hogy gondterhelt sóhajt préselt ki a nyugodt délutánból. A kellemesen meleg levegő kezdett lehűlni. Micky körül a fák hajladoztak, és suttogtak a szélben. A feketerigók sorban tértek vissza fészkeikhez a fenyőfák ágaira, és tűntek el a gallyak között: ez már a kitörni készülő vihar legbiztosabb jele. Egy verébcsapatot követve szemével Micky megfordult, és Maddocot pillantotta meg, kezében egy bottal, mellyel lesújtani készült. Aztán a földön találta magát, anélkül hogy az esést észlelte volna, szájában tűlevelek és por, de nem volt ereje kiköpni. Az orra előtt néhány centire egy bogár mászott igen sietősen, és nem mutatott érdeklődést a lány iránt. Ebből a látószögből a bogár hatalmasnak tűnt, a mögötte heverő fenyőtoboz pedig egyenesen hegynyi nagyságúnak. Szeme káprázott. Pislogott, hogy látása kitisztuljon. A pislogástól mintha egy kavics mozdult volna meg a koponyájában, és nyomában hatalmas fájdalomsziklák omlottak alá. Aztán sötétség.
67. fejezet CURTIS HAMMOND ELŐSZÖR LÁTJA közvetlenül a kislányt, és nem érzékeli a korábbi sugárzást, amelyet akkor figyelt meg, amikor a lány az ablakon át nézelődött. Aztán kutyatestvére felmegy a lépcsőn, és átfurakszik a lábai között. Az ártatlan kutya szemein keresztül, amelyek periferikusan is állandóan érzékelik a játékos Fény jelenlétét, Curtis megérzi a kislány lágyan izzó, belülről fakadó valódi kisugárzását. A kutya máris imádja a kislányt, de szégyenlősen tétovázik, ahogyan félelemmel vegyes tisztelettel tétovázna, ha a játékos Fény hívná, hogy megsimogassa bundáját és megvakargassa állát. - Te sugárzol - állapítja meg Curtis. - Nem szerezhetsz jó pontot egy lánynál - figyelmeztette Leilani -, ha közlöd vele, hogy izzadtságszagú. Halkan beszél, és beszéd közben a lakóbusz hátsó része felé pillant. Lévén, hogy Curtis már részt vett számtalan, több világot is érintő titkos műveletben, gyorsan kapcsol, megérti az utalást, és mélyebb hangon válaszol: - Nem izzadtságra gondoltam. - Akkor talán erre utaltál bárdolatlanul? - kérdezi acél lábmerevítőjére csapva. Ó, Istenem, már megint beletenyerelt a közepébe, hogy finomak legyünk. Mostanában már éppen kezdte azt hinni, hogy egészen jól halad a szocializációban, persze nem annyira jól, mint Carry Grant majdnem minden filmjében, de jobban, mint Jim Carry a Dumb és Dumberben. És most nesze neked! Megkísérelve jóvátenni ballépését, így szól: - Nem vagyok annyira ostoba. - Én sem hiszem, hogy az vagy - mondja a lány, és mosolyog. A mosoly melegséggel árasztja el a fiút, a kutya pedig egyenesen elolvad tőle, és ha félénksége nem tartaná vissza, odamenne a sugárzó lányhoz, a hátára fordulna, és négy tappancsát a teljes odaadás jeleként a levegőbe emelné. A kislány felvonja szemöldökét, amikor a fiú válla fölött meglátja Pollyt, amint fellép a lépcsőn, és bár egy lépcsőfokkal a fiú alatt áll, így is magasabb nála, és átlát a válla fölött. Legalább annyira imádni való, mint amilyen félelmetes látványt nyújt elrejtett fegyverével. Izzó szemei jegeskékké változtak, és szigorúságát tekintve, amellyel szemrevételezi a lakóbusz belsejét, majd végig- 232 -
méri a kislányt, nyilvánvaló, hogy a Hollywoodban eltöltött évek jól hasznosítható keménységgel ruházták fel, de legalábbis megtanították, hogyan kell meggyőzően játszani a rettenthetetlent. A nappaliban, a kislány ágyával szemben egy ablak található, és egy apró mozzanat odavonzza mind Polly, mind Curtis tekintetét. Cass talált valamit, amire felállt, így jól látszik a feje az ablakkeretben, és nővéréhez hasonlóan, ő is olyan rettenthetetlennek látszik, mint Clint Eastwood teljes harci díszben. - Nahát! - kiált fel halkan a kislány, félreteszi naplóját és ismét Curtis felé fordítja figyelmét. - Amazonokkal kirándulsz? - Csak kettővel - válaszol a fiú. - Ki vagy te? Mivel a kutya szemein keresztül érzékeli a kislány ragyogását, és mivel ismeri e sugárzás jelentését, elhatározza, hogy pontosan olyan egyenes választ ad a lánynak, mint korábban az ikreknek. - Lassan Curtis Hammond leszek. - Én pedig Leilani Klonk - válaszolja a kislány, és merevítős lábát meglendíti, mintha ellensúly segítségével ülő helyzetbe húzná magát a kinyitható kanapé szélére. - Hogyan kapcsoltad ki a riasztót, és nyitottad ki az ajtó zárját, Curtis? A fiú megvonja a vállát: - Akaraterőmmel az anyag felett, mert atomi szinten az akarat ereje legyőzi az anyagot. - Pontosan így növesztem én a melleimet. - Az nem úgy működik - válaszol a fiú. - Szerintem pedig igen. Azelőtt teljesen homorú voltam. Most legalább már lapos vagyok. Miért jöttél ide? - Hogy megváltoztassam a világot - mondja Curtis. Polly figyelmeztetően megérinti a vállát. - Minden rendben van - szól a fiú királyi testőrének. - Hogy megváltoztasd a világot... - ismétli Leilani, és megint a lakóbusz hátsó része felé pillant, majd eltolja magát az ágytól és feláll. - És eddig szerencsével jártál? - Nos, nemrégen kezdtem csak, és ez egy hosszú folyamat. Különös, deformált kezével Leilani egy boldogan mosolygó arcra mutat a mennyezeten, majd a csípőjüket ütemesen rázó hawaii táncosnőkre a közeli asztalkán. - Épp itt kezded a világ megváltoztatását? - Anyám szerint az élet valamennyi igazsága látható és megérthető életünk valamennyi eseményében és valamennyi helyszínén, függetlenül annak hatalmas vagy kicsiny voltától. Leilani ismét a mennyezetre és a riszáló babákra mutatva így szól: - A giccsességétől is függetlenül? - Anyám rendelkezik azzal a bölcsességgel, amely fenntart bennünket bármilyen helyzetben, válságban vagy bajban. De egyetlen szót sem szólt a giccsekről, sem mellettük, sem ellenük. - Ő az anyád? - kérdezi Leilani, és Pollyra mutat. - Nem. Ő Polly, és sose kérdezd tőle, hogy kér-e kekszet. Megígértem, hogy én helyette is megeszem. Ott az ablakban Cass látható. Ami az anyámat illeti... nos, jártál már valaha Utah államban? - Az elmúlt négy év során a Marson kívül mindenütt jártam. - Nem tetszene a Mars. Levegőtlen, hideg meg unalmas. De Utah-ban, egy pihenőnél, nem találkoztál véletlenül egy Donella nevű pincérnővel? - Nem, legalábbis nem emlékszem. - Nos, Donella egyáltalán nem úgy néz ki, mint az anyám, hiszen nem azonos fajból származnak, bár a Mama pontosan úgy nézhetett volna ki, mint Donella, ha Donellává vált volna. - Hát persze - mondja Leilani. - Ami azt illeti, én is nézhetnék úgy ki, mint Donella, csak nincs elég tömegem. - Persze, tömeg - bólint kedvesen Leilani. - Az mindig nagy gond, ugye? - Nem mindig. Csak azt akarom mondani, hogy Donella az anyámra emlékeztet. Az ormótlan válla, vastag nyaka, amelyen szétpattan a gallér, a hízott bikára emlékeztető büszke tokája. Fenséges. Mennyei. - 233 -
- Máris jobban szeretem a te anyádat, mint az enyémet - szól Leilani. - Megtisztelve érezném magam, ha megismerhetném a te anyádat. - Hidd el - tanácsolja a sugárzó kislány -, nem lenne megtisztelő. Ezért is suttogunk most. Ő egy rettenet. - Nem kerülte el a figyelmemet, hogy tikos beszélgetést folytatunk - válaszol Curtis -, de milyen kár, hogy ennek anyád az oka. Azt hiszem, nem említettem még, hogy én földönkívüli vagyok. - Ez már valami - bólogat Leilani. - Mesélj nekem... - Szívesen - ígéri a fiú, hisz a kislány ragyog. - Van egy Geneva Davies nevezetű rokonod? - Nem, amennyiben ő e világból való. - Nos, ha jól tudom inkább ide tartozik. De megesküdtem volna, hogy legalábbis az unokaöccse vagy. - Megtisztelő lenne, ha vele találkoznék? - kérdezi Curtis. - Ó, hogyne. És amikor találkoznál vele, akkor én szeretnék légy lenni a falon. Ez idáig egész jól ment a kapcsolatteremtés, de a lány utolsó mondata összezavarja a fiút. - Légy a falon? Te is változtatod az alakod?
68. fejezet A TEELROY-HÁZTÓL A NÉMBER HERCEGNŐ erdőben rejtőző kocsija felé haladva Prestonnak volt ideje gondolkodni, és módosítani eredeti tervén. Amikor elindult keleti irányba a farmház mögötti, gyommal és kukoricakórók által borított földeken át, először arra gondolt, hogy Piásnak nevezi el. De ez nem hangzott elég jól. A Métely kisasszony vagy a Miss Seggfej is mulatságos, de még mindig nem az igazi. Nem hívhatja Didinek sem, mert bár illene rá, a név sajnos foglalt: Janice nénit, első áldozatának, Szarzsáknak az anyját nevezte így. Előfordult, hogy újra alkalmazott egy-egy nevet, ha talált hozzá valami újszerű, üdítő hatású jelzőt, ugyanakkor a találó nevek nagy részét már kimerítette. Végül megállapodott a Némber Hercegnő mellett. Nem szabad azonban eltúlozni a megfelelő név kiválasztásának jelentőségét. Legyen mulatságos, ez természetes, ugyanakkor tökéletesen illő gúnynévnek kell lennie, amely megfelelően megalázza az illetőt, és egyúttal elvonatkoztat emberi mivoltától. Az utóbbi két követelmény valódi etikai kérdés volt. Az utilitariánus bioetika alapján nem tekintheti a csordát alkotó, eltakarítandó lényeket valódi emberi lénynek. Preston és a bioetikusok belső világában csak a hasznos emberek viselték ugyanazt a nevet, mint a külvilágban. Nos, meg kell ölnie a Némbert. Ezzel a küldetéssel indult el a farmháztól, de a háztól a fákig tartó út során meggondolta magát a gyilkosság lebonyolításának mikéntjével kapcsolatban. Miután a kígyónyeles sétapálca elvégezte dolgát, Preston a botot a lány kocsijának hátsó ülésére dobta. A Némber kocsikulcsa az indítóban volt. A kulcs segítségével kinyitotta a csomagtartót. Végigvonszolta a lányt a tűlevelek és elhalt növényzet alkotta avarszőnyegen, az autó hátsó részéhez. Mindezek láttán az égbolt elkomorult. Mint egy sötét viharfelhőkkel felduzzasztott gát fala, átszakadni készült, és kiontani felgyülemlett tartalmát. A kitörni készülő vihar fényei és illata felizgatták Prestont. A Némber Hercegnő - oly vonzó és erőtlen és még meleg - csábította a férfit. A vadvilág barbár nászágyat kínált. Büszke volt őszinteségére, amellyel teljes mértékben elismerte a lelkében dédelgetett állatias ösztönt. Csak ritkán adatott meg számára, hogy önmegtartóztatás nélkül átadja magát az erőszaknak. Többnyire, hogy a börtönt elkerülje, a gyilkoláshoz megelégedett egy jókora adag digitoxinnal, egy gyengéd fojtogatással, vagy légbuborékos embólia előidézésével. A friss élmények a Varanggyal és a Némber Hercegnővel igazán frissítően és lelkesítően hatottak. Preston Maddoc tényleg izgalomba jött. Sajnos nem volt ideje a szenvedély beteljesítésére. Kocsiját a farmház előtt hagyta. Egy bot- 234 -
tal szétvert fejű test hevert a kalapokkal bélelt hálószobában, arra várva, hogy felfedezzék. Prestonnak el kell tüntetnie minden terhelő bizonyítékot, amilyen hamar csak lehet. A Némber Hercegnő még terhelőbb bizonyítéknak számít. A férfi felemelte, és begyömöszölte a kocsi csomagtartójába. Friss vér szennyezte be a kezét. Felmarkolt egy csomónyi száraz tűlevelet a földről. Óvatosan morzsolgatta a tenyere és az ujjai között, hogy a szennyeződés nagyját eltávolítsa. Beült a volán mögé, kihajtott a fák közül, rákanyarodott az útra, onnan a feljáróra, és elhaladt az ócska, oldalára dőlt traktor mellett. Leparkolt saját autója mellé, a farmház előtt. A Némber kivonszolása a csomagtartóból nehezebb feladatnak bizonyult, mint begyömöszölni. A szőnyegen, ahol a test hevert, vér csillogott. A vércseppek látványa egy pillanatra megbénította a férfit. Úgy akarta elrendezni a dolgokat, mintha a nő a Varanggyal együtt égett volna össze a farmházban. A papírhalmokkal, fa indiánfigurákkal és egyéb gyúlékony anyaggal faltól falig telezsúfolt ház, egy kannányi gondosan szétlocsolt benzin segítségével olyan tomboló tűzvészt eredményezne, hogy a testekből hírmondó sem maradna. Még a csontok is nagyrészt elhamvadnának, így nem maradna szinte semmilyen jel, amely gyilkosságra, és nem tűzvészre utalna. Az olyan isten háta mögötti helyeken, mint Nun's Lake nincs rendőrség, sem törvényszéki orvosszakértő, aki az ily gondosan elsimított gyilkosságot felderítené. De a csomagtartóban lévő vérszennyeződéssel foglalkoznia kell. De csak később. Az autó nagy részét is át kell törölnie, hogy ujjlenyomatait eltüntesse. Majd idővel. A feltámadt szél porfelhőket korbácsolt körülötte, miközben a Némbert karjaiban cipelte át a gyepen, be a verandára, át a bejárati ajtón, be a lenti előszobába, el a fa-főnökök mellett, be a labirintusba. Kiválasztotta a helyet. Megtette a szükséges előkészületeket. Néhány perc múlva ismét a kocsija volánja mellett ült. A Nun's Lake-be vezető útja során az erős szél, mintha sürgetné, dobálni kezdte az autót, neki-neki támadt, besüvített az oldalablakon, mintha lelkesen helyeselné az elkövetett tetteket, és közölné tanácsait a továbbiakat illetően. Mindazok után, amit tett, sürgősen lépnie kell, már nem várhat a Kéz tizedik születésnapjáig. Sőt, addig sem halogathatja, amíg a Kripli montanai sírjához érnek, bár a fiú oszladozó teteme alig félnapi járásra volt elásva. A Teelroy-farm ideális helynek kínálkozott a Kéz szomorú és haszontalan életének befejezésére. Persze így nem kényszerítheti a lányt, hogy megnézze, megérintse, megcsókolja testvére oszlásnak indult maradványait, mielőtt végezne vele, pedig már hónapok óta erről álmodott. Sajnálta, hogy meg kell fosztania magát ettől az édes és éltető élménytől. Másrészt azonban a labirintus biztosította az intim környezetet, amely a Kéz megkínzásához elengedhetetlen, és ahol nem kell attól tartania, hogy megzavarják. A Varangy által létrehozott építmény ideális otthont biztosít a rémtetteknek. A Kriplivel kettesben töltött idő a montanai erdőben maga volt a mennyei boldogság. Egy beteg elme mennyei boldogsága ugyan, de akkor is boldogság. A Kézzel folytatott játék kétszeres, sőt háromszoros boldogság lesz. És amikor véget ér, oly kegyetlenül, ahogyan azt a kedve tartja majd, még mindig kielégülést - sőt egy csöppnyi büszkeséget is - érezhet, amiért egyetlen napon három szánalmas és hasznavehetetlen roncsot sikerült megsemmisítenie, megkímélve a hasznos embereket ezek nyomorúságának látványától és költségétől, vagyis összességében jókora adag boldogsággal ajándékozva meg a világot.
69. fejezet AZ ALAKJÁT VÁLTOZTATNI KÉPES, a világot megmenteni készülő földönkívüli aranyos kisfiúnak látszott. Tekintete nem volt ugyan ábrándozó, de szeplős arca kedvességet sugárzott. - A világegyetem eddig felfedezett részeiben az alakváltoztatóknak csupán két faja ismeretes - tájékoztatta őszintén a lányt -, és én az egyikhez tartozom. - Gratulálok - mondta Leilani. - 235 -
- Köszönöm, hölgyem. - Szólíts Leilaninak. A fiú sugárzott: - Te meg szólíts... nos, azt hiszem, az emberi nyelv felépítését tekintve nem lennél képes kiejteni a nevemet, ezért szólíts Curtisnek. Szóval ez a két faj ugyanakkor a legrégebbi is az eddig felfedezett világegyetemben. - Mekkora részét ismerik már a világegyetemnek? - kérdezte a lány. - Egyesek szerint negyven, mások szerint közel hatvan százalékát. - Hű, azt hittem, nem több mint tizennégy-tizenhat százalékát! Szóval, azért jöttél, hogy jobbá tedd a világot, vagy hogy inkább elpusztítsd? - Ó, Istenem, dehogy, az én népem nem pusztít! Az alakváltoztatók másik faja viszont igen. Ők gonoszak, és az entrópia szolgálatában állnak. Imádják a zűrzavart, a pusztítást, a halált. - Szóval ez a két ősi faj... olyan, mint mondjuk az angyalok meg az ördögök. - Többé-kevésbé - mondta a fiú, a mennyezetet díszítő Napistenéhez hasonló talányos mosollyal. - Nem azt mondom, hogy tökéletesek vagyunk. Édes Istenem, dehogy. Én magam is loptam már pénzt, narancslét, virslit, meg egy biciklit, bár szeretném mindezt visszaszolgáltatni. Kinyitottam már zárakat, besurrantam mások lakásába, vezettem motoros járművet fényszóró nélkül az éjszakában, nem kapcsoltam be a biztonsági övet, és számtalan esetben hazudtam is, de jelen pillanatban nem hazudok. Érdekes módon a lány hitt neki. Nem tudta pontosan, miért hiszi, de a fiú őszintének tűnt. Egész életét álságos emberek között töltötte, így kiváló érzékkel volt képes különbséget tenni a hazugság és az igazság között. Ráadásul fél életén át ráncigálták ide-oda földönkívüliek után kutatva, és bár a felderített esetek legnagyobb része szélhámosságnak bizonyult, őt is megérintette a más bolygókról érkezett látogatók létezésének gondolata, és akaratlanul is valósnak fogadta el a hihetetlennek tűnő történeteket. És most egyszeriben itt áll szemtől szemben egy valódi űrkatonával, aki nem e világban született! - Ez egyre jobb lesz. A hűséges bundás félénken, Curtis lábai között kukucskálva, kissé lehajtott fejjel és felfelé tekintő szemekkel figyelte Leilanit, farka ütemesen verdeste a földet. - De azért is jöttem - mondta a fiú -, mert te sugárzol. Nincs szükséged segítségre? - Jaj, dehogynem. - Mi a baj? Saját hangját hallva Leilani azon vette észre magát, hogy története - és ami még hátra van legalább annyira hihetetlen, mint a fiú állításai földönkívüli eredetéről, és Leilani remélte, hogy a fiú is rendelkezik azzal a tökéletes érzékkel, amellyel képes megkülönböztetni az igazságot a hazugságtól. - Mostohaapám egy gyilkos, és engem is hamarosan megöl, a drogos anyámat meg nem érdekli, és nincs hova mennem. - Most már van - szólt Curtis. - Van? Hová? Nincs nagy kedvem a csillagközi utazáshoz. A lakóbusz hátsó fertályában a hálószobájában ekkor öreg Sinsemilla, aki kiváló érzékkel rendelkezett a hangulat elrontásához, váratlanul kiabálni kezdett: - LaniLaniLaniLaniLaniLani! - sikolyszerűen üvöltött. - Gyere gyorsan, siess! Lani, gyere, segííííííííííííts! A drága anya hátborzongatóan metsző hangjára Polly, a Curtis mögött álló amazon kivette pisztolyát a tokból, és készenlétben tartva a mennyezet felé irányította a csövet. - Jövök! - kiáltott Leilani, igyekezve anyja megjelenését megakadályozni. Majd halkan a földönkívüli delegációhoz fordult: - Itt várjatok. Elintézem. A golyók nem segítenek, még ha ezüstből vannak is. Leilani hirtelen megrémült, de ez nem az a tompa félelem volt, amelyben életének valamennyi napja telt, hanem egy éles rettenet, amely hasított, mint a rubinélű szike, amelyet anyja az öncsonkításhoz használt. Attól tartott, hogy Sinsemilla kiront a hálószobából, és egy boszorkányos pörgéssel közöttük terem, hogy rémisztő kinézetével rájuk hozza a frászt, és egy földönkívülien - 236 -
szőke bombázó golyója által végzi, amelynek Leilani szintúgy nem szeretett volna szemtanúja lenni. Három sietős lépéssel elindult a kanapétól, ám egy elképesztő gondolat tört rá olyan erősen, hogy majdnem elvágódott. Megállt, az ablakban ácsorgó Cassre nézett, majd Curtis és a mögötte álló Polly következett, majd ismét Curtis, és mikor végre ismét levegőhöz jutott, megszólalt: - Ismered Lukipelát? A fiú felvonta szemöldökét: - Ez a hawaii neve a sátánnak. A lány szíve hevesen dobogott: - A bátyám. Ez a neve. Luki. Ismered? Curtis megrázta a fejét: - Kellene? A földönkívüliek érkezése maga volt a csoda, még ha nem is örvényt keltő repülő csészealjjal vagy levitációs sugárnyalábon jöttek. Megpróbálta azt hinni, hogy sanyarú kilenc évének legnagyobb vesztesége valójában nem is veszteség. Bár naponta megtapasztalta az isteni kegyet és könyörületet, érezte annak hatalmát, és az ebből merített erővel sikerült fennmaradnia, mégis tudta, hogy ebben a földi létben nem minden szenvedésre kerül gyógyír, mert itt az emberekben lakozó szabad akarat ereje egymás felemelését, ugyanakkor egymás letaglózását is lehetővé teszi. A gonosz létezett, akárcsak a szél meg a víz, és Preston Maddoc őt szolgálta. Ebben a legbuzgóbb reményekkel teli szívű kislány sem volt képes megakadályozni. - LANILANILANILANI! Lani, segíííííííts! - Várj - suttogta Curtis Hammondnak -, kérlek, ne menj el. Olyan gyorsan mozgott, amennyire azt beteg lába lehetővé tette. A lakóbusz hátsó részébe ment, és a félig nyitott ajtón belépett a hálószobába.
70. fejezet AZ ORSZÁGÚT MENTÉN A BUJA NÖVÉNYZET kavargott a szélben, de Preston nyomában sem gabonakörök, sem gondosan kimunkált alakzatok nem alakultak ki a fűben. Az égbolt egyre sötétebbé vált, egyre baljóslatúbbá, akár a földön kívüli látogatók érkezéséről szóló filmekben, de a fenyegető viharfelhőkből egyetlen anyahajó sem bontakozott ki. Az ufók utáni kutatás Preston számára nem ér véget itt, Idahóban, ahogyan azt korábban remélte. Hátralevő éveit minden bizonnyal a transzcendens élmények keresésével tölti majd, és hitte, hogy a földönkívüliektől megkapja majd az annyira vágyott bizonyosságot. Türelmes volt. Időközben pedig hasznos munkát kell végeznie - ennek következő fázisa a Kéz. Tudta, hogy a Kéz rájött: utolsó napjainak percei peregnek, ezért kezdte keresni a kiutat csapdájából. Meglepetésszerűen igen jó kapcsolatot alakított ki a Némberrel és annak lökött nénikéjével, ki akarta venni a kést a matrac réséből, de csak Tetsy pingvinjét találta a helyén, aztán pedig terveket szőtt a Preston elleni harcra vagy támadásra, ha a férfi el akarja hurcolni. Preston mindezt pontosan tudta, mert elolvasta a lány naplóját. A rejtjeles gyorsírás, amelyet a kislány a naplója számára fejlesztett ki, igen okos megoldás volt, különösen egy ilyen kis gyerektől. Ha nem Preston Maddockal lenne dolga, titkai örökre titkok maradnának. Mivel számos nagyhírű egyetemen igen nagy tiszteletnek örvendett, és sok felsőoktatási területen akadt barátja és tisztelője, felvette hát a kapcsolatot egy Trevor Kingsley nevezetű matematikussal, aki a kriptográfiára szakosodott. A rejtjelszakértő több mint egy éve magas szintű rejtjelanalízisnek vetette alá a Kéz naplóját. Trevor megkapta a napló egy teljes oldalának átiratát, és arra számított, hogy negyed óra alatt megfejti az írást, mert átlagosan ennyi idő kellett egy egyszerű kód kibogozásához, ha a rejtjelet olyasvalaki készítette, akinek nincsenek magas szintű speciális matematikai ismeretei. A nagyobb leleménnyel és szakértelemmel megalkotott rejtjelek megfejtése ezzel szemben, napokat, heteket, sőt akár hónapokat is igényelhet. Leilani kódjának kibogozása huszonhat percébe telt, pedig a - 237 -
legjobb komputerét használta. Preston nem árulta el a Kéz nevét, és a kapcsolatukról sem tett említést. Azt állította, hogy a naplót egy padon találta a parkban, és titokzatosnak látszó tartalma felkeltette kíváncsiságát. Trevor azt is elárulta, hogy a mintaoldalon található szöveg „érdekes, gúnyos, ugyanakkor jó humorral megírt”. Preston többször elolvasta, megkönnyebbülten állapította meg, hogy egyetlen utalás miatt sem kell szépítenie a parkos történetén, de nem talált benne semmit, amin mosolyogni lehetne. A Trevor által készített megfejtési kód segítségével Preston titokban az egész naplót áttanulmányozta, ám egyetlen szórakoztató sort sem talált benne. Valójában a kislány leleplezte önmagát: sorai tiszteletlenségről, hitvány lélekről, tudatlanságról árulkodtak. A kis okostojás legalább annyira ronda belülről, mint kívülről. Trevor Kingsleynek elég furcsa lehet a humorérzéke. Az elmúlt napok naplóbejegyzései arról árulkodtak, hogy a Kéz a menekülésre sző terveket, ezért Preston gondos előkészületeket tett, hogy könnyedén leszerelje a lány ellenállását, ha arra kerül a sor, hogy a megfelelően kiválasztott helyszínre hurcolja. A férfi még nem tudta, hogy mikor és milyen körülmények között kell legyőznie a lányt, és arról sem volt meggyőződve, hogy nem áll neki ellen, tehát a leghalványabb esélyt sem akarta adni arra, hogy sikoltozását bárki meghallhassa, és közbeavatkozzon a kislány érdekében. Péntek óta, mikor Kaliforniából elindultak kelet felé, egy összehajtogatott műanyag tasakot hordott a nadrágja bal zsebében. A tasak a tetején található csúsztatható zár segítségével légmentesen zárható volt. A tasakba egy házi készítésű altatószerbe mártott rongyot helyezett. Gyakran használta ezt a kotyvalékot. A szert belélegezve az áldozat eszméletét vesztve rögtön összeesik. Folyamatos belélegzés esetén légzési rendellenességek és a máj gyors károsodása lép fel. A férfi ezt a szert kívánta alkalmazni, de csak hogy megakadályozza az ellenállást, és előidézze az öntudatlan állapotot, mert gyilkos eszközként túlságosan könyörületes lenne ahhoz, hogy kielégítse. Nun's Lake egy mérföldnyire volt.
71. fejezet ÖREG SINSEMILLA TARKA, hawaii mintás köntösében a széttúrt ágynemű közepén ücsörgött, hátát egy halom párnának támasztva. A görögdinnye mézédes levében kopottas kötetének lapjai kitépve, és konfetti gyanánt szétszórva hevertek az ágyon és a földön. Dühében zokogott, vörös, könnyáztatta arccal rázkódott. - Valaki, valami átkozott, valami beteg őrült szétszaggatta a könyvemet, az egészet széttépte, és ez nem jó, nem tisztességes! Leilani óvatosan közelített az ágyhoz, kígyós dobozok és hasonlók után fürkészve. - Anya, mi a baj? A vicsorgó szitkozódás a düh vörös rózsáit égette arcára, amikor Sinsemilla felmarkolt egy csomónyi szétszaggatott könyvlapot a szétdúlt ágyról, és feldobta a levegőbe: - Nem jól nyomtatták, mindent elrontottak, és csak azért, hogy velem kötekedjenek. Ennek az oldalnak nem itt a helye, a bekezdések összekeverve, a mondatok visszafelé írva. Fogták ezt a gyönyörű munkát, és egy rakás szart csináltak belőle, mert nem akarták, hogy megértsem, nem akarták, hogy megértsem az üzenetet. Csukladozva zokogott, már alig tudott levegőt venni, öklével combját püfölte, újra és újra lesújtott, olyan erővel, hogy zúzódásokat okozott önmagán. Talán azért gyötörte magát, mert valahol mélyen érezte, hogy nem a könyv az oka mindennek, hanem az ő görcsös makacssága, amellyel újra és újra az élet értelmét keresi ebben a vékonyka kötetben, mint húst a levesben, hogy olyan könnyedén világosodjon meg, amilyen könnyedén találja meg nap mint nap a menedéket pirulái, porai és injekciói segítségével. Egy normális napon - már amennyire normális lehet egy nap a Maddoc-család lakóbuszának fedélzetén - Leilani türelemmel viseltetne anyja iránt, és eljátszaná szomorú szerepét, amelyet anyja hasonló drámai szituációkban rá szokott osztani, vagyis együttérzést, támaszt és figyelmes odaadást tanúsítana, enyhítve anyja fájdalmát, ahogyan a borogatás enyhíti a gyulladást. De most kivételes időket éltek, hiszen az elveszett remény fantasztikus, sőt misztikus módon feltámadt, ezért Leilani nem merte elszalasztani a lehetőséget azáltal, hogy akár anyja, akár annak érzelmi viharai, akár az úgyis megvalósíthatatlan anya-gyermek megbékélés utáni vágy által hagyja magát eltéríteni. - 238 -
Leilani nem ült le az ágyra, inkább állva maradt, és nem fejezte ki szánalmát, ehelyett így szólt: - Mire van szükséged? Mit hozzak neked? - És egyre ismételgette az egyszerű kérdéseket, miközben Sinsemilla elmerült az önsajnálatában és az áldozat szerepében. - Mire van szükséged? Mit hozzak neked? - Hangja hűvös maradt, és kitartóan kérdezett, mert tudta, hogy valójában az együttérzés vagy figyelmes odaadás cseppnyi morzsája sem nyugtatná meg anyját, és hogy Sinsemilla, szokása szerint, végül úgyis a gyógyszereiben keres menedéket. - Mire van szükséged? Mit hozzak neked? A kitartás meghozta gyümölcsét, mert Sinsemilla - még mindig zokogva, ám dühét duzzogásra cserélve - visszadőlt párnáira, állát felszegte és így szólt: - A nyugtatóimat. Kellenek a nyugtatóim. Már bevettem valamit, de az nem nyugtató volt. Elkábultam. Valami szar lehetett. Azt hittem leröpít engem is Alice után a nyuszi odújába, ehelyett valami kígyófészekbe kábított. - Melyik nyugtatót akarod? És hol van? Anyja a beépített fésülködőasztalra mutatott: - Az alsó fiók. Kék üveg. Nyugtató, hogy elűzze ezeket a kígyókat a fejemből. Leilani megtalálta a pirulákat. - Hányat akarsz? Egyet? Kettőt? Tizet? - Most egyet. Egyet meg később. A később is hamarosan itt lesz. A maminak rossz napja van, Lani. Kígyós napja, tudod. Nem értheted meg, amíg nem leszel te is mami. Egy üveg vanília ízesítésű szójatej állt az éjjeliszekrényen. Sinsemilla felült, és a tejjel bevette az első pirulát. A másikat az üveg mellé tette az éjjeliszekrényre. - Kérsz még valamit? - kérdezte Leilani. - Egy másik könyvet. - Ő vesz majd neked újat. - Nem azt az átkozott könyvet! - Nem. Valami mást. - Valami értelmes könyvet! - Hát persze. - Nem a te ostoba disznófejes könyvedhez hasonlót. - Nem. Nem olyat. - Egészen hülye leszel azoktól a hülye könyvektől! - Nem olvasok többé olyat. - Te nem lehetsz csúf és hülye is egyszerre. - Nem, hát persze. - Szembe kell nézned a dolgokkal. - Szembe fogok nézni. - A fenébe is, hagyj magamra. Menj, és olvasd a hülye könyveidet. Mit számít? Semmi sem számít már. Sinsemilla az oldalára fordult, és térdeit felhúzta. Leilani tétovázott, és azon merengett, hogy talán ez az utolsó alkalom, hogy anyját láthatja. A szenvedések után, a Sinsemilla kegyetlen sivatagában eltöltött sok-sok kíméletlen év után most semmi egyebet nem érezhetett volna, csak megkönnyebbülést vagy örömet. De nem könnyű megszabadulni, ha az embert még néhány gyökérszál visszatartja, még ha rothadó gyökér is. A szabadság lehetősége lenyűgözte, de meg is rémítette, a szelek kényének-kedvének kitéve ide-oda hányódva élni sem kecsegtetett sokkal szebb jövővel, mint a jelen, amelyben él. Leilani nagyon halkan, nem is hallhatóan ezt suttogta: - Ki fogja gondodat viselni? Sohasem hitte volna, hogy valaha is eszébe jut ilyesmi, mikor az annyira vágyott menekülés pillanata végre elérkezik. Milyen különös, hogy oly sok kegyetlen év sem volt képes megkeményíteni Leilani szívét, pedig azt hitte, hogy ez már rég megtörtént. Épp ellenkezőleg: kiderült, hogy szíve szeret, és együtt érez még egy ilyen szerencsétlen roncs lénnyel is. Torkában valami gyászhoz hasonlatos érzés gyűlt össze, mellkasában enyhíthetetlen fájdalmat érzett, amelynek összetett okait hosszú, hosszú idő alatt fejtheti csak meg. - 239 -
Kihátrált a hálószobából. Be a fürdőbe. Onnan az étkezőbe. Lélegzetét visszafojtotta. Arra számított, hogy Curtis és Polly már elment. De ugyanott várakoztak. És a kutya is, farka a padlót seperte.
72. fejezet MICKY NEM AZÉRT VEZETETT le több ezer kilométert, hogy csak úgy meghaljon. Meghalhatott volna otthon is ráérősen, egy üveggel a kezében, vagy kocsijával egy híd pillérének nagy sebességgel nekicsapódva, ha éppen annyira sietett volna elpatkolni. Amikor magához tért, először azt hitte, tényleg meghalt. Furcsa falak vették körül, amelyek kígyózva fogták körbe a teret. Az áporodott levegő dohos volt, egérvizelet és hányás bűzét árasztotta, valamint mindenbe beivódott dohányfüst és poshadó sör szagát. Mindezeket elborítva érezhető volt a bomlás halovány, ám annál csípősebb levegője. Ilyen lehet a Pokol, ha kiderül, hogy nem olyan színpadias, mint ahogyan a könyvekben és filmekben ábrázolják. Tűz és kénkő helyett hiábavalóság és magány, kínzások helyett reményvesztettség. Lassan tisztulni kezdett bal szemének a látása, és észrevette, hogy a falakat szemétből és összekötözött újsághalmokból építették. Azonnal rájött, hogy nem a Pokolban, hanem a Teelroyházban van. Mikor korábban az elülső veranda ajtajában beszélgetett Leonard Teelroy-jal, elképzelni sem tudta, milyen lehet a ház belseje, de a látvány most igazolta a ház lakójáról alkotott elképzelését. Nem tudta kinyitni a jobb szemét, mert szempillái az alvadt vértől teljesen összeragadtak. Mikor megpróbálta letörölni szeméről a vért, rájött, hogy a csuklói szorosan össze vannak kötözve. Oldalára fordulva hevert egy penészszagú, brokát-huzatos fonott kanapén. A kanapé elé egy tévét és egy karosszéket zsúfoltak. Erős, de elviselhető fájdalomhullám lüktetett a koponyája jobb felén, de mikor felemelte a fejét, a lüktetés zúgássá erősödött, a fájdalom pedig elviselhetetlenné vált, és egy pillanatig azt hitte, hogy belepusztul. Aztán a fájdalom megint elviselhetővé csitult. Mikor megpróbált felülni, észrevette, hogy bokája hasonlóan szorosan össze van kötve, mint csuklója, és azt is, hogy a bokáját és a csuklóját összekötő mintegy egyméteres zsinór nem engedi, hogy kiegyenesedjen vagy talpra álljon. Két lábát egyként meglendítette, talpát a padlóra helyezte, és a kanapé szélére csúszott. Ez a manőver újabb fájdalomhullámot indított el a fejében. Fájdalmas tehetetlenségében nem érzett mást, mint őrjöngő dühöt, amely kizárólag Preston Maddoc ellen irányul. A férfi az ördög megtestesítője volt a lány számára, és lehet, hogy nem csupán az ő számára, és talán nem csak átvitt értelemben, hanem valójában is. Az elmúlt néhány nap során Micky egy újfajta ördögképet ismert meg, és úgy tűnt, hogy amit nem is oly rég még határozottan elutasított volna, most bebizonyosodott: a férfiak és nők gonoszsága nem más, mint magának a hatalmas és tiszta Gonosznak a megnyilvánulása, a Gonoszé, aki e világban jár-kel, és fondorlatos módon munkálkodik. Mikor újra csillapodott a fájdalom, Micky előrehajolt és vértől ragacsos jobb szemét a térdéhez dörzsölte, szempillájáról az alvadt vérdarabokat farmernadrágjába dörgölve. Úgy tűnt, a látása kitisztul. A vér nem a szeméből, hanem a fején lévő sebből származott. A ház neszeit figyelte. A csend annál mélyebbé vált, minél inkább várta, hogy valami megtörje. A logika szerint Leonard Teelroy halott. És egyedül élt itt. És most a ház Maddoc játszóterévé vált. Nem kiáltott segítségért. A farmház egy hatalmas földterület közepén állt, jó messze az országúttól. Szomszédok sem voltak, hogy meghallják kiáltását. A végzet orvosa elment valahová. Vissza fog térni. Inkább előbb, mint utóbb. Nem tudta, mi a férfi szándéka, miért nem ölte meg az erdőben, de nem szándékozott megvárni az alkalmat, hogy megkérdezhesse tőle. A férfi lámpavezetékekből rögtönzött kötelet. Puha műanyagba ágyazott rézhuzalokból. - 240 -
Közelebbről megvizsgálva Micky észrevette, hogy rögtönzött bilincseit gondosan és jó erősen egymásba fonták, majd a csomókat összeolvasztották. A műanyag megolvadt, a csomót kemény burokba fogta, lehetetlenné téve a kötelék meglazítását. Figyelme visszatért a karosszékhez. A fotel melletti asztalkán egy hamutartó volt, benne cigarettavégek. Maddoc valószínűleg Teelroy gázöngyújtóját használhatta a zsinórok megolvasztására. Talán itt hagyta valahol. Ami hő segítségével megolvasztható, az esetleg el is égethető, és akkor kiszabadulna, persze ha megfontoltan hajtja végre a tervet. Túlságosan szorosan összekötött csuklója nem tette volna lehetővé, hogy kezében egy öngyújtót úgy tarthasson, hogy a láng a két csuklója közötti csomót szétégesse, anélkül hogy őt is megperzselje. A bokái közötti csomót talán veszélytelenebbül szétroncsolhatja. Lecsusszant a kanapéról, és megpróbált ugrálni, de elvesztette egyensúlyát és elesett. A földön fekve oldalára fordult, és kígyó módjára siklott a gázöngyújtót keresve. A padló közelében a mindent átható bűz még erősebb volt, mint korábban, de erőt vett magán, hogy legyűrje hányingerét. Hatalmas dörgés rázta meg a házat, és ijedt kiáltást váltott ki a lányból, mert egy pillanatig azt hitte, egy ajtó döngését hallotta, hangos döngést, amely a démon visszatértét jelentené. Aztán rájött, hogy a hang nem más, mint mennydörgés. Az eddig készülődő vihar most kitört. Miután Noah Farrel bérelt autóján Nun's Lake-be érkezett, mobiltelefonról felhívta Geneva Davist. Ha Micky felhívta nagynénjét ma reggel, mielőtt elindult Seattle-ből, Geneva biztosan elmondta neki, hogy sikerült a vakmerő, háromszáz dolláros trükk, amellyel a szerencsétlen magánnyomozót be akarták vonni a játékba, és a detektív már úton van Idaho felé. A férfi azt akarta, hogy Micky várja meg, és ne fogjon semmibe meggondolatlanul. Noah utasításai alapján Genevának figyelmeztetnie kellett Mickyt, hogy Nun's Lake-ből ismét telefonáljon, hagyja meg egy helyi étterem nevét vagy egyéb fix pontot, ahol találkozhatnának, amint a férfi megérkezik. Most, hogy felhívta Genevát, hogy megérdeklődje a találkozó pontos helyét, megtudta, hogy Micky nem telefonált ma reggel Seattle-ből, de még Nun's Lake-ből sem. - Már oda kellett érnie - nyugtalankodott Geneva. - Nem tudom, hogy csak aggódjak, vagy inkább halálra idegeskedjem magamat. A sugárzó kislány meglepően könnyen hisz az idegeneknek. Curtis gyanítja, hogy egy ilyen ragyogó személyiség rendkívüli átérző képességgel rendelkezik, amelynek segítségével bizonyos mélységig képes felfogni, hogy az emberek, akikkel találkozik, jó vagy rossz szándékkal közelednek feléje. A lány nem hoz magával bőröndöt, sem személyes holmit, mintha a rajta lévő ruhán kívül egyebe sem lenne ezen a földön, mintha nem lenne szüksége emlékekre és vágyakra ahhoz, hogy végérvényesen és mindörökre kisétálhasson eddigi életéből - bár az ágyon heverő napló mégis eszébe jut. Magához veszi, majd közelebb lép Curtishez és Old Yellerhez, és a fiú a kutyán keresztül már érzi is a lány káprázatos ragyogásának melegségét. - Anya éppen a belőtt kábszeres magánszámát adja elő. Pont rá illik a szerep - szól Leilani. Lehet, hogy észre sem veszi az eltűnésemet, amíg meg nem írok vagy húsz regényt, és el nem nyerem az irodalmi Nobel-díjat. Curtis le van nyűgözve. - Tényleg? Ezt jósolod magadnak a jövőre? - Mindig azt mondtam, hogy ha az ember jósol egyáltalán valamit, akkor az legyen igazán nagy dolog. Na, halljam Batman, mentettél már meg másik világot? Curtis megbizsereg, mert Batmannek szólították, különösen, ha eszébe jut a Michael Keaton-féle változat, mert ő volt az egyetlen igazi Batman, de őszintén megmondja: - Én magam nem. Bár az anyám elég sokat megmentett. - Úgy tűnik, a mi világunk egy újonc kezébe került. De tudom, hogy jól csinálod majd. A kislány belé vetett bizalma, bár még nem szolgált rá, pirulásra készteti Curtist. - Megteszek mindent. Old Yeller kibújik Curtis lábai közül, és Leilanihoz megy, a lány pedig lehajol, és megsimo- 241 -
gatja szőrös buksiját. A fiú-kutya kötelék erejére jellemző, hogy Curtis szinte elalél a hatalmas érzelemhullám hatására, amelyet Leilani simogatása vált ki a kutyából. Négylábút még nem bűvöltek el úgy, ahogy most őt, és ez nem kevés, ha figyelembe vesszük, hogy a kutya sokkal inkább arra születik, hogy elbűvöljön, nem pedig hogy őt bűvöljék el. - Honnan tudod, ha meg kell menteni egy világot? - kérdi Leilani. Anélkül, hogy elalélna, Curtis válaszol: - Az nyilvánvaló. Számtalan jele van. - Eltűnünk innen még ezen a héten? - kérdi Polly, aki már belépett a lakóbuszba. Félreáll, hogy utat engedjen a kutyának, Leilaninak és Curtisnek, majd követi őket az ajtóhoz. Old Yeller kiszökken a kocsiból, a sugárzó kislány azonban óvatosan lépdel a lépcsőkön, először az egészséges lábát helyezi a talajra, majd a merevítős lábát lendíti utána, meginog, de azonnal visszanyeri egyensúlyát. Curtis Leilani mellé lép, és érzi, amint a kutya remegni kezd a lakóbuszt körüllengő gonosz légkör hatására. Megkérdezi: - Hol van a mostohaapád, a gyilkos? - Elment egy férfihoz a földönkívüliek után érdeklődni - válaszol Leilani. - Földönkívüliek? - Hosszú történet. - Visszatérhet hamarosan? A lány fimon arcvonásai hirtelen elkomorulnak, amint körülnéz az árnyékba borult kempingen, ahol a viharos szél felkavarta a lehullott tűlevelek halmait a hatalmas örökzöldek égre törő koronái alól. - Bármelyik percben. Cass elhagyta a lakóbusz melletti felfordított szemeteskukán elfoglalt őrhelyét, és csatlakozik hozzájuk. A lehetőség hallatán nyugtalankodni kezd: - Édesem - szól a lányhoz -, tudsz szaladni azzal a nehéz szerkezettel a lábadon? - Sietni tudok, de nem olyan gyorsan, mint ti. Milyen messze megyünk? - A kemping túlsó végébe - válaszol Cass, és a távolba mutat a tucatnyi lakókocsi és vontató fölött, amelyek a rossz idő közeledtére már összepakoltak, és ablakaikból meleg fény pislákol. - Nem nagy ügy - nyugtatja meg őket Leilani, és gyors gátfutó stílusban elkezd szaladni abba az irányba, amerre Cass mutatott. - De nem tudok végig maximális sebességgel szaladni. - Rendben - szól Polly, Leilani mellett haladva. - Ha megtesszük ezt az őrültséget... Cass megragadja Curtis egyik kezét, és maga után húzza, mintha a fiú egyébként rossz irányba indulna, akárcsak az Esőember vagy Forrest Gump, és futtában befejezi Polly mondatát, a már ismert szaggatott párbeszédük szerint: - ...ha tényleg megtesszük, és elkezdenek üldözni... - ...mint gyerekrablókat... - ...akkor jobb... - ...ha szedjük a lábunkat! - Curtis, gyere velem előre! - utasítja Cass, inkább közönséges kisfiúként, és nem királyi fenségként kezelve. - Segíts felszedni a sátrat. A lehető leggyorsabban ki kell érnünk az országútra, ha esik, ha fúj, és irány az államhatár. - Én veled maradok, Leilani - szól Polly. Curtis vonakodik otthagyni a kislányt, lefékez, és visszatartja Casst is, de csak annyira, hogy odaszóljon Leilaninak: - Ne aggódj, szeretni fogod a Spelkenfeltereket. - Ne aggódj - bizonygatja a lány -, máris imádom őket! Cass megvonja tőle a további társalgás lehetőségét és rásziszeg: - Curtis! - Hangjának dallama nagyon hasonlít az anyjáéra, azon három alkalommal, mikor sikerült felbosszantania. Villám hasít keresztül az égbolton. A kutya a lakókocsi felé iramodik, mindnyájan maximális sebességre kapcsolnak. A fiú egyszer hátrapillant, és megállapítja, hogy a sugárzó kislány minden várakozást felül- 242 -
múló gyorsasággal biceg merevítős lábával. Curtis még sohasem látott ehhez fogható élénk világot, ennyire káprázatosat, de a hely számtalan dicső vonása, sőt a mellette futó lenyűgöző Polluxia ellenére is a szín közepén mégiscsak Leilani Klonk áll, és maga mögé utasítja az egész világot. A magánnyomozói engedély bárhol az országban megteszi a hatását, függetlenül, hogy melyik államban állították ki. Az ezernyi detektívtörténet, tévésorozat és számtalan mozifilm romantikus hőssé emelték a legcsóróbb magándetektívet is. A kempingirodán dolgozó férfinak szeme sem rebbent a csodálkozástól, mikor Noah Farrel előhúzta magánnyomozó-igazolványát, inkább egyfajta barátságos irigykedéssel reagált. Ötven körül járhatott, és olyannak tűnt, mint akit könnyebb arról meggyőzni, hogy a tehenek operát énekelnek, mint, hogy egy magánnyomozó munkájának nagy részét hűtlen férjek és csaló alkalmazottak utáni unalmas kutatás teszi ki. Ő persze tudta, hogy az az élet tele van forróvérű nőkkel, vérfagyasztó tűzpárbajokkal, száguldó autókkal és kézpénzzel teli vastag borítékokkal. Noah nem röstellt a kedvében járni, merészen hazudott, és úgy tüntette fel küldetését, mint egy jelentős cég ellen indított nagyszabású per feltehetően kulcsfontosságú tanúi után folytatott fogcsikorgatóan izgalmas hajszát, és a fenyegetően közeledő perbenyújtási határidő miatt nyomára kell bukkannia a szabadságon tartózkodóknak. A segítőkész alkalmazott elmondta, hogy Jordan Banks ma kora délután kibérelt egy elsőrendű területet. A rendszám és a lakókocsi - egy átalakított busz - leírása megegyezett azokkal az információkkal, amelyeket Noah rendőrségi kapcsolatai révén már korábban beszerzett a kaliforniai gépjármű-nyilvántartótól. Bingo! Az alkalmazott Mickyt is felismerte a Noah által bemutatott fényképről, amelyet a férfi a nagynénitől kapott. - Ó, igen, egész biztosan ő járt itt korábban érdeklődni, mielőtt Mr. Banks megérkezett volna. A hátán végigfutó bizsergés veszélyt jelzett. Noah hirtelen kiegyenesedett. Ha Maddoc megtudta, hogy a lány utána kutat... - Mr. Banks húga volt - mondta az alkalmazott. - Születésnapi meglepetést akart okozni, ezért én egy szót sem szóltam neki, mikor bejelentkezett. – Szemei összeszűkültek. - Mit gondol, tényleg a húga? - Igen, tényleg az. Visszajött azóta, hogy Mr. Banks megérkezett? - Nem. Remélem, felbukkan, mielőtt vége a műszakomnak. Igazán üdítő látvány az a lány. - Bemehetek látogatói engedéllyel? - kérdezte Noah. - Az nem olyan egyszerű. Ha Mr. Banks nem adta meg az ön nevét, márpedig nem, akkor az egyik kifutófiút a hatvankettes lakókocsi-helyhez kell küldenem, hogy megkérdezze, beengedhetjük-e önt. Az a baj, hogy az egyik fiú beteget jelentett, a másik fejvesztetten dolgozik kettő helyett. Magamnak kell odamennem, addig ön várjon itt. Az ablakon túl a kitörő vihar első villáma belehasított az égbe, majd hatalmas mennydörgés rázta meg az ablaktáblákat, megtakarítva Noahnak egy mozdulatot, minden detektívtörténet legsablonosabb jelenetét, egy százdolláros pénztárcából történő előhalászását. Az alkalmazott összerezzent, és így szólt: - Nem szeretnék ilyen időben kimenni az irodából. Egy csomó elintéznivalóm van itt. A fenébe is, maga olyan zsaruféle, vagy mi. - Olyasmi - helyeselt Noah. - Akkor menjen. Hozza a kocsiját, én meg felnyitom a sorompót. Az első villámcsapás hatalmas robajjal érkezett ugyan, de az eső még nem eredt el. Egy hosszú perc telt el a következő, sokkalta fényesebb villámlásig, amely aztán felpattintotta a zárat az égbolt ajtaján, utat engedve a zivatarnak. Szőlőszem nagyságú kövér esőcseppek potyogtak mindenfelé, és olyan erővel csapódtak a kempinghelyeket összekötő járdára, hogy a nyomukban felcsapó víz a félméternyi magasságot is elérte. Leilani már felülmúlta maximális sebességét. Lehet, hogy kyborg lába félelmetes látványt nyújt, de a várakozást felülmúlva igen jól működött, feltehetően azért, mert a lány csak keveset jár- 243 -
kált az elmúlt napokban, amíg úton voltak. Az esőszimfónia nyitánya csak másodpercekig tartott, utána Niagara méretű vízesés zúdult a kempingre, a koncert zenéjét pedig kizárólag őrjöngő dobok szolgáltatták. A víz olyan erővel zúdult alá, hogy a fák koronája már alig védett az esőtől. Megpróbálta testével óvni naplóját, de hiába. Leilani már bőrig ázott, mintha ruhástól fürdött volna a medencében. Polly fél kézzel átölelte Leilani vállát, és közel hajolt, hogy túlkiabálja az eső moraját és a mennydörgések sortüzet: - Már nincs messze a lakókocsi! Úgy harminc yard! Leilani Polly kezébe nyomta a naplót, és így szólt: - Fogd ezt! Menj előre! Majd utolérlek! Polly hajtogatta, hogy közel vannak már, és Leilani tudta, hogy közel vannak, de nem volt képes olyan gyorsan szaladni, mint Polly, mert lábában a csavarok egyre erősebb fájdalmat okoztak, és akárhogy is próbálta, képtelen volt újra felvenni a megfelelő csípőritmust, és mert a koszos járda - amelyet előzékenyen beolajoztak, hogy felfogja a port - nedves volt és síkos. Bármilyen erőszakosan bizonygatta életének minden egyes napján, hogy ő egy veszedelmes mutáns-fióka, hasonló helyzetekben mégis csak egy fogyatékos kicsi lány volt, bármennyire is fájt ez neki. Polly kezébe nyomta a naplóját, mert a gyomra összeszorult a gondolatra, hogy az eső elmoshatja a lapokat, nemcsak a Sinsemilláról és Dr. Végzetről szóló részeket, hanem megannyi szép emléket Lukipeláról, amelyet már soha nem lesz képes ugyanúgy felidézni. Ezek a lapok tartalmazták megjegyzéseit és gondolatait az íróvá válásról, hogy valakivé válhasson, hogy idomtalan életét elviselje, hogy megtöltse értelemmel és célokkal, és úgy érezte, ha elveszíti ezt a teleírt, négyszáz oldalnyi sűrített tapasztalatgyűjteményt, ha hagyja értelmetlen pacákká és foltokká halványulni, akkor az ő élete értelmetlenné válik. Bizonyos szinten tudta, hogy félelme alaptalan, de az nem az a szint volt, amelyen ő működött, ezért Polly markába nyomta a naplót és így kiáltott: - Vidd magaddal, tartsd szárazon, ez az életem, ez az ÉLETEM! Polly nem egészen érthette a segélykiáltás lényegét, de láthatott valamit Leilani szemében, ami megrémítette, megrázta, megindította, és úgy huszonöt yardra a lakókocsitól elvette a naplót, és megpróbálta válltáskájába gyömöszölni, de mivel nem fért bele, elkezdett rohanni a rá bízott kincscsel. Az égbolt, mint egy lezúduló óceán; a szél sziréna módjára üvölt. Leilani meg-megcsúszva, meg-meg-tántorodva, botladozva ugyan, de tovább bicegett előre, hajtva magát a lakókocsi felé, inkább pozitív gondolkodására támaszkodva, mint lábaira. Polly nekiiramodott pár lépést, majd lelassított, hátranézett, még mindig tizenöt yardra a kocsitól. Már nem az az élénk, tündöklő lény volt, mint azelőtt, csak egy amazon szürke fantomja, amelyet elhomályosítottak az eső egymásra boruló vízfüggönyei. Leilani bíztatta: - Menj! Menj! Polly megfordult, és gazellaléptekkel szaladt tovább. Leilani lemaradva, utolsó erejét összeszedve próbálta elérni a lakókocsit. Közben még az is eszébe jutott, hogy vajon miért nem alkalmazta a pozitív gondolkodást inkább nyomorék lába meggyógyítására, mint mellei növesztésére. A földön fekve Micky félig-meddig meg volt róla győződve, hogy látja az áporodott bűzt, amint halvány sárgászöld füst gyanánt terjeng valamivel a padló fölött. Sehol sem találta az öngyújtót. Miután kevesebb mint egy percet töltött a kereséssel, újabb, ezúttal alaposabb pillantást vetett a feje fölé tornyosuló bizarr falakra, és rájött, hogy tűzzel kibogozni béklyójának csomóit tűzvésszel fenyegetne. Megbilincselve és megbéklyózva alig tudott fürgébben előremászni, mint egy almakukac, ám mégsem merte megkockáztatni, hogy akaratlanul ugyan, de hatalmas tűzvészt okozzon. Míg a második mennydörgés megrázta a világot, és az esőcseppek végigtrappoltak a tetőn, Micky végigpásztázta a falakat, valami használható tárgy után kutatva a szeméthalmazban. Csupán a kávésdobozok, nem kevesebb mint huszonnégy darab, kecsegtettek némi reménnyel. Nyilvánvaló, hogy Teelroy, aki életében soha semmit nem dobott ki, aki az otthonában felhalmozott furcsaság-gyűjteményével egy pszichológiai tankönyv egy-két fejezetét is megtölthetné, egyetlen fémdobozt sem hagyott üresen a huszonnégyből. Micky araszolni kezdett, és nem kis erőfeszítéssel megragadta az egyik fémdobozt. Habo- 244 -
zott, mert attól félt, hogy ha a halom közepéből ránt ki egyet az egész fal leomolhat, és a bomladozó szemét élve maga alá temetné. Az építmény szemrevételezése és némi statikai elemzés után cselekednie kellett, mert rájött, hogy nincs más választása. Még mindig térden állva combjai közé szorította a fémdobozt, és letépte a fedelét. Elképzelhetetlen mennyiségű apró, sápadt kis félhold, fehértől a piszkos-sárga különböző árnyalataiig ömlött ki a dobozból a földre, mielőtt megakadályozhatta volna. Micky megdöbbenve ismerte fel a doboz tartalmát, de el sem tudta képzelni, mi célból halmozta fel Teelroy rögeszmés gyűjteményét. Levágott kezes lábujjkörmök, évek termése. Nem mindegyik származott ugyanarról a kézről. Egyesek kisebbek voltak, mint mások, volt körömlakktól fénylő is, egy nő levágott körmei. Valószínűleg az egész család hozzátette a magáét az idők folyamán, mikor még több ember lakta a házat, nemcsak szegény Leonard, azokkal a könyörgő, reményvesztett szemeivel. Több generációs rögeszme. Haj. Levágott, zsíros hajcsomók. Mikor Micky felbontotta a harmadik fémdoboz tetejét, kalciumszag ütötte meg az orrát, mint a tengeri kagyló illata. Belekukkantva felkiáltott és a dobozt a földre ejtette. Hat-nyolc apró, fehér, törékeny madárcsontváz terült szét a padlón. Olyan aprók voltak, hogy bizonyára kanárik vagy törpepapagájok lehettek valamikor. A Teelroy-család minden valószínűség szerint tartott törpepapagájt, és valahányszor kicsiny madárkájuk kimúlt, valami módon megszabadították a csontokat a tolltól és hústól, és megőrizték ezeket a fehér és törékeny maradványokat... miért is? Érzelmi okokból? A csontvázak mint az elégett papír hulltak szét a padlón, és a koponyácskák mint idétlen dobókockák gurultak, bukdácsoltak szerteszét. A kávésdobozok tehát nem rejtenek semmi használhatót. Az áporodott szobában nem volt óra, Micky mégis hallotta a tiktakolást, amint a percek teltek Preston Maddoc visszatértéig. Az agyonázott naplót szorongatva Polly elérte a lakókocsit, kinyitotta az ajtót, fellépett, megállt a lépcső tetején, és visszafordult, hogy sürgesse Leilanit - ám a kislány eltűnt. Curtis már lecsatolta a lakókocsit az áram- és vízcsatlakozókról, majd előrement a lakókocsi orrába, ahol Cass már a vezetőülésben ülve épp a motort indította. - Baj van! - kiáltott Polly, behajítva a naplót a nappaliba, majd kipattant az ajtón, vissza a szakadó esőbe. A kislány az előbb még ott futott közvetlenül mögötte. Amikor visszanézett, alig tizenöt méternyire volt csak a lakókocsitól. A hátralevő utat Polly egyetlen iramodással körülbelül öt másodperc alatt tette meg. A kislány ezalatt tűnt el. Egyszerűen hihetetlen! Az ablaktörlők alig tudtak megbirkózni a szélvédőre zúduló hatalmas víztömeggel, de bérelt autójával Noah kitartóan keresgélt a kempingben. Némi bolyongás után megtalálta a hatvankettes számú helyet, és arra gondolt, hogy inkább egy bárkát kellett volna bérelnie. Szája tátva maradt a csodálkozástól, mikor megpillantotta Maddoc lakóbuszát, a behemót járművet, amely majdnem akkora volt, mint egy átlagos méretű út menti büfé. Úgy magasodott a felhőszakadásban, akár egy gálya a háborgó tenger hullámhegyein. Eredeti szándéka az volt, hogy felderíti a hatvankettes táborhelyet, keres egy alkalmas megfigyelőpontot, ahonnan szemmel tarthatja a lakóbuszt legalább tizenöt-húsz percig, amíg képet nem alkot a helyzetről. A tervet most el kellett vetnie, mert meglátta, hogy a busz ajtaja tárva nyitva áll a tomboló viharban. A szél a jármű oldalfalához csapkodta az ajtót. Az eső bevert a vezetőfülkébe, és a néhány perc alatt, míg Noah a busz figyelte, senki sem mutatkozott. Valami nincs rendben. Villám hasított és vicsorította tüzes fogait az égbolton, tükörképe visszaverődött az országút esőáztatta felszínén. Preston kétmérföldnyire elhagyta Nun's Lake-et, a farmház csak egy mérföldnyire volt előt- 245 -
te. Bár alaposan elázott a szakadó esőben, mégis mocskosnak érezte magát. A pillanat kétségbeesett kényszere miatt muszáj volt megérintenie a Kezet, beleértve legeltorzultabb testrészeit is, és lehetősége sem volt kesztyűt húzni. Ha nem talál egy pár munkáskesztyűt a Teelroy-farmon, kénytelen lesz ismét hozzáérni, legalábbis arra az időre, amíg becipeli a lányt a labirintus nappali részének undorító közepébe, ahol korábban a Némber Hercegnőt hagyta. Ott majd a karosszékhez kötözi a kislányt, ahonnan végignézheti barátnője meggyilkolását. A lány abban a karosszékben is fog meghalni, de csak miután a férfi kielégíti rajta a bensőjében lakozó vadállatot. A kínzások végrehajthatók találékony eszközökkel is, anélkül hogy közvetlenül hozzáérne a Kézhez. Vagyis abban a pillanatban, mikor a székhez kötözi a lányt, azonnal kezet mos valami erős szappannal és jó sok, szinte égetően forró vízzel. Akkor fogja csak tisztának érezni magát, a gyomrát háborgató hányinger is csillapodik majd, és akkor lesz képes élvezni a rá váró munkát. A Kéz lassan visszanyerte öntudatát, és halkan felmordult a férfi melletti ülésen. Felült, de a biztonsági öv visszafogta, feje az oldalablakhoz ütődött. A műanyag tasak a műszerfalon hevert összehajtva, de nem légmentesen lezárva. Egyik kezével a kormányt tartva a férfi kihalászta az altatóba mártott rongyot a tasakból, és a kislány arcára terítette. Nem akarta folyamatosan alkalmazni, attól tartva, hogy akkor túl gyorsan és könyörületesen végez vele. A horkantás aggodalmaskodó motyogássá szelídült, undorító keze már nem rángatózott az ölében, de korántsem lett olyan nyugodt, mint korábban. Amint kiértek a szabad levegőre, a házi készítésű altató párologni kezdett, az eső pedig tovább oldotta a vegyszert, habár miután beszippantatta a lánnyal a párát, rögtön visszatette a tasakba a rongyot. Újra meg újra belenézett a visszapillantó tükörbe, arra számítva, hogy fényszórók villanását látja meg az eső ezüstös ködfüggönyén át. Biztos volt benne, hogy a vihar megfelelő fedezékkel szolgált számára, amikor foglyul ejtette a Kezet. Ha látta is valaki, nem látott mást, mint egy apát, amint összenyalábolja kóborló gyermekét, és a mennydörgés közepette biztonságos helyre cipeli. Ami a két nő és a kisfiú személyét illeti a lakókocsiban, fogalma sem volt, kik lehetnek, vagy mit csinálnak, és mi közük lehet Leilanihoz. Nem lehetnek a Némber társai, mert akkor biztosan nem egyedül táborozott volna a fák között a farmházat szemmel tartva. Bárkik legyenek is, a riasztó miatt nem juthattak be a lakóbuszba, hacsak a Fekete Lyuk be nem engedte őket. Amikor Preston elindult a Teelroy-farmhoz, szólt annak az ostoba ribancnak, hogy senkinek se nyisson ajtót. Eddig mindig betartotta az utasításait. Ez volt a megállapodásuk. Az asszony tisztában volt a megállapodással, annak minden egyes bekezdésével, pontjával és záradékával, kívülről ismerte, mintha legalábbis írott formában létezne. Ez az álomszerződés biztosítja számára az agresszív és szűnni nem akaró megsemmisülést, amelyre annyira vágyott. Elvette a rongyot a kislány arcáról, és a padlóra dobta, mert nem akart azzal bajlódni, hogy visszagyömöszöli a tasakba. A lány még mindig horkantott, és a fejét minduntalan az ülés támlájába verte, ám a hatás elegendőnek bizonyult: elérték a letérőt a Teelroy-farmhoz. Az őrjöngő szél vad rohamokban támadt a szélrózsa minden irányából, nyomában az ajtó döngve csapódott a lakóbusz falához, ám mégsem jött senki, hogy bezárja. Noah Farrel néhány másodperc alatt bőrig ázott, míg kocsijától a lakóbuszhoz rohant, majd óvatosan belépett, nem bajlódott a kopogással. A lépcsőkön felérve a vezetőfülkébe lépett. Hallotta, amint az ajtó döngve csapódik a háta mögött, és az eső őrjöngve zúdul a busz tetejére. Egy kinyitott kanapé foglalta el a nappali nagy részét. Egy lámpa három hawaii táncos babát világított meg, kettő mozdulatlan volt, a harmadik a csípőjét forgatta. A mennyezet nagy részét egy mosolygó, festett arc borította be. A lakóbusz hátsó részéből halovány vörös fény derengett elő, a hálószoba nyitott ajtaján keresztül. Amióta Noah szombat délután eljött Geneva Davistől, volt ideje végiggondolni az ügy - 246 -
számtalan vetületét, de végleges következtetésre nem juthatott, mert minden attól függött, hogy mire bukkan, ha megérkezik ide. Egyetlen változat sem tartalmazta azonban ezt a lehetőséget, ezért kénytelen volt minden korábbi spekulálását félresöpörni. Választania kellett, hogy halkan közelítse meg a helyszínt, vagy jelezze érkezését. Az utóbbi mellett döntött. Vidám kempingszomszéd hangját színlelve bekiáltott: - Halló, van itthon valaki? - Mivel válasz nem érkezett, oldalazva elhaladt a kanapé mellett az étkező felé. - Láttam, hogy nyitva maradt az ajtó az esőben. Arra gondoltam, valami baj lehet. További hawaii babák az ebédlősarok asztalán. Meg a konyhapulton. A lakóbusz orra felé pillantott. Senki sem lépett be utána. Egyre-másra sisteregtek a villámok, az ablakok úgy vibráltak, mint a tévéképernyők elégtelen vétel esetén. Árnyékok alkotta szellemarcok nyüzsögtek az esőáztatta párkányokon és bámultak be a lakóbusz belsejébe, mintha földöntúli lelkek a zivatar erejét felhasználva próbálnák átpréselni magukat előző világukból a mostaniba. Mennydörgés csattant, és miután az utolsó dörgéshullám is elhalt, a lakóbusz fémborításán apró vibrálás futott végig, mint visszatérő lelkek elhaló fájdalomsikolya. A hátsó rész felé közeledve még egyszer elkiáltotta magát: - Minden rendben van, szomszéd? Nincs szükség segítségre? A fürdőszobában hawaii táncos babák sorakoztak a mosdó szélén. A hálószoba nyitott ajtajában Noah habozni kezdett. Megint bekiáltott, de választ nem kapott. Kilépett a homályos fürdőszobából, be a karmazsinszínű félhomályba, amelyet a lámpa ernyőjére borított vörös ingekkel varázsoltak a szobába. A szétdúlt ágy mellett ott állt a nő, várakozón, egyenesen, kecses nyakán feje magasra emelve, mintha egy előkelő hölgy emelkedne szólásra alsóbbrendű hallgatósága előtt. Élénk-tarka köntöst viselt. Haja szélfúttának tűnt, bár nem járhatott kinn az esőben, mert öltözéke száraz volt. Csupasz karja ernyedten lógott az oldalán, és bár arcát a nyugalom maszkja takarta, szemei egy tomboló vadállat pillantásához hasonlóan villogtak. Bár úgy tűnt, nem kábítószer hatása alatt áll, de az is biztos, hogy koffeinnél hatékonyabb szert használ. - Maga hawaii? - kérdezte a férfit. - Nem, asszonyom. - Akkor minek az ing? - Kényelmes - válaszolt a férfi. - Te vagy Lukipela? - Nem, asszonyom. - Felszippantottak a sugarukkal? A Nun's Lake-be vezető hosszú út alatt folytatott tervezgetés során Noah semmilyen körülmények között sem számított arra, hogy bárkinek is, akár az asszonynak, akár Preston Maddocnak felfedi valódi szándékát. De Sinsemilla - akit Geneva leírása alapján könnyen azonosított - Wendy Quailre emlékeztette a férfit, a nővérre, aki Laurát megölte. Sinsemilla nem hasonlított Quailre, de nyugalmat sugárzó arcában és csillogó, rebbenő madárszemeiben felfedezhető volt a magabiztosság, önelégültség sőt önimádat, éppen úgy, mint a nővérben, aki szentek glóriája gyanánt viselte ezeket a jegyeket. A nő viselkedése, e hely atmoszférája, a szélben csapódó ajtó döngése egyszerre gyújtottak világot ösztöneiben, és már tudta, hogy Micky és Leilani valahol nagyon nagy bajban van. - Hol van a lánya? Az asszony egy lépéssel közelebb lépett, megingott és megállt: - Luki, drágám, a mami örül, hogy meggyógyultál, mert igazán megérdemelted, és hogy ilyen gyorsan megnőttél egy egészen új megtestesülésben, hogy megjártad a csillagokat, meg azt a hideg mindenséget. A mami örül, de egészen megrémült, hogy visszatértél ide. - Hol van Leilani? - makacskodott a férfi. - Látod, a maminak gyerekei lesznek, édes pici gyerekei, csak a fejük lesz más, nem úgy ahogy te voltál más, azzal a nyomorék testeddel. A mami nem adja fel, Luki, drágám, a mami nem adja fel, és nem akarja, hogy az új kicsi drágaságai az ő régi, csúf kicsinyeivel találkozzanak. - 247 -
- Maddoc vitte valahová a lányát? - Lehet, hogy a Jupiteren jártál, és ott gyógyítottak meg, de a bensőd még mindig beteg, és amilyen kicsi kripli voltál, a féreg még mindig ott van a lelkedben, és az én új kicsinyeim meglátják a te csúf nyomorékságodat, mert azok igazi csodagyerekek lesznek, valódi spirituális hatalommal felruházva. Sinsemilla ez idáig ernyedten csüngő jobb keze most ökölbe szorult, és Noah tudta, hogy fegyver van benne. Hátrált egy lépést, mire az asszony rávetette magát. Felemelte jobb kezét, és a férfi arca felé sújtott egy szikeformájú valamivel. A sima penge a szeme előtt suhant el, vöröses fényben csillanva, alig hajszálnyira attól, hogy megvakítsa. A férfi elhajolt a támadás elől, majd alulról vetődve megragadta a nő jobb csuklóját. A szike váratlanul a férfi jobb vállába szúródott, és ez volt a szerencséje. Ha másképp sikerül, elvághatta volna a torkát és a nyaki ütőerét. A sebesülés inkább feszültséget váltott ki, mintsem fájdalmat. Mikor a nő egyszerre köpködni és sikoltozni kezdett, a férfi ahelyett, hogy lefegyverezni próbálta volna, inkább kirúgta alóla a lábait, és a hátára fektette. Estében az asszony a kezében szorongatott szikével még egyszer beléhasított. A penge a fejét érte, és ez már nem feszültség volt, hanem maga a fájdalom. A nő az ágyon landolt, majd hirtelen talpra szökkent, bár egyáltalán nem kecsesen, inkább mint egy marionettbábu. Noah az inge alól, a derékszíja hátsó részére erősített pisztolytáskából elővette hangtompítós harmincnyolcas revolverét. Nem volt ínyére pisztolyt használni, de még kevésbé lelkesedett a gondolatért, hogy összekaszabolják, mint egy karácsonyi pulykát. A továbbiakban csak még rosszabbra számított a nőtől, mint amit eddig tapasztalt, de meglepetésére a nő elhajította a pengét és elfordult tőle. Az öltözőasztalkához lépett, a férfi pedig ahelyett, hogy kihátrált volna, beljebb merészkedett, mert attól tartott, hogy a nő a fegyveréért megy. Az asszony azonban gyógyszeres üvegcséket vett elő, közben motyogott, néhányat el is ejtett, többet dühösen félrelökött, átkutatta a fiókot, míg végül megtalálta azt az üveget, amelyet keresett. Mintha megfeledkezett volna Noah jelenlétéről, visszament az ágyhoz, letelepedett a szétdúlt ágyneműre, egy könyv szétcibált és szertehajított lapjai közé. Felpattintotta a tablettákat tartalmazó üvegcse fedelét, közben éneklő hangon hajtogatta: - Ravasz macska vagyok, nyári szellő vagyok, repkedő madár vagyok, a nap vagyok, a tenger vagyok, én magam vagyok! - Kiválasztott egyetlen pirulát, a többit hagyta szertegurulni az ágynemű közé. Végül Noahra pillantott, és így szólt: - Menj, menj, Luki, drágaságom, nincs már helyed közöttünk. - És aztán, mintha mi sem történt volna, zilált fürtjeit rázva újra rázendített: - Ravasz macska vagyok, nyári szellő vagyok, repkedő madár vagyok... Noah a fürdőszobán át kihátrált, szemmel tartva a vörösen megvilágított hálószobát, jobb kezében fegyverét szorongatva, baljával a vállán lévő sebesülést tapogatva. A fájdalom éles volt, de nem elviselhetetlen, és bár a vér ráfröccsent inge elejére, megállapíthatta, hogy a metszés nem ért eret. Míg Noah a konyha felé hátrált, az asszony folytatta a kántálást, ünnepelte saját gyönyörűségét, és Noah így tudta, hogy a nő nem mozdult el az ágyról. Mikor az étkezősarokhoz ért, Noah megfordult, hogy büszkeségével nem törődve felkösse a nyúlcipőt. Egy kisfiú, egy szoborszerűen tökéletes szőke nő és egy kutya állt a nappali közepén. A fiú szeplős volt, a szőke pisztolyos, a kutya meg bozontos, és egy másodperccel később az eb olyan vad farkcsóválásba kezdett, hogy ázott szőrzetéből a vízcseppek szerteszét spricceltek a lakóbusz falaira. Az örökkévalóságon át szobrozó indiánok, hatalom nélküli őrök sorfala között cipelte be Maddoc a Kezet a házba. Ledobta terhét az előszoba padlójára, a labirintus bejáratánál. Sarkával berúgta maga mögött az ajtót, de az visszapattanva kinyílt. Becsukta, majd ráfordította a zárat. - 248 -
Kezével kirázta a vizet a hajából, és arcából hátravetette a lelógó tincseket. A lány úgy hevert a földön, mint egy ázott rongykupac. A fényes fémmerevítő lehetetlen szögben kifacsarodva állt ki alaktalan tömegéből. A vakarcs nem tért teljesen magához. Motyogott, sóhajtozott és böfögött, ami legalább annyira undorította Prestont, mintha maga alá vizelt volna. A férfi érezte a kezét szennyező mikroszkopikus mocskot, amely a haszontalan kis kripliből származott, és most kezének bőrredőibe szivárgott. Míg vonakodva becipelte a lányt a kocsiból a házba, arra a következtetésre jutott, hogy képtelen lesz annyi időt szánni a gyerekre, amennyit korábban tervezett. A két nő és a fiú a lakókocsiban veszélyt jósol. Nem áltathatja magát, hogy hosszú, nyugalmas órák várnak rá itt, Teelroy eszement uradalmában. Most meg kell ölnie a Némber Hercegnőt, méghozzá kevésbé stílusosan, mint ahogyan tervezte. Nem marad ideje a kifinomultan hosszadalmas erőszakra. A kislány szeme láttára fog végezni vele, olyan gyorsan, ahogy az ember egy patkány koponyáját hasítja ketté az ásóval. A vakarcs megpróbál majd nem odanézni. Ezért tehát nem elég, ha pusztán a karosszékhez kötözi, a fejét is rögzítenie kell, hogy ne mozdíthassa, a szemét pedig ragasztószalaggal kell rögzítenie. Preston megkockáztathat egy pár percet, de tényleg csak egy párat, hogy megkínozza a kislányt. Aztán otthagyja megkötözve, és kifelé haladtában felgyújtja az útvesztőt, és a gyerek ott fog elevenen elégni, a kikapcsolt tévé előtt. Még egy utolsó tévéepizód sem adatik meg, hogy feldobja végső perceit. Mentében azért még elmondja neki, mennyit szenvedett a bátyja. Megkérdezi majd tőle, hogy hol van az a könyörületes Isten, amikor oly nagy szükség van rá. És otthagyja a füstben, a lángok között. Otthagyja sikoltozva, ám sikolyát a szivarboltos indiánokon kívül senki sem hallja. Az évek során számtalan halált végignézett már, köztük öngyilkosságokat is, és így jött rá arra, hogy a bensőjében lakozó vadállat a rendkívüli erőszakban leli örömét, és hogy a fiatalok meggyilkolása sokkal borzongatóbb, mint az idősek halálba segítése. Az idősotthonok unalmas játszótérnek bizonyultak az óvodákkal szemben. Nem értette, miért van ez így, csak azt tudta, hogy ez az igazság. Az ő igazsága. De hát objektív igazság valójában nem is létezik, csak szubjektív. Az etikusok többsége egyetért abban, hogy egyik filozófiai eszme sem felsőbbrendű a másikhoz képest. A moralitás nem abszolút kategória. Moralitás nem is létezik, tehát viszonyíthatatlan. A tapasztalat a viszonylagos, és az ember nem ítélkezhet mások által választott tapasztalatok felett, ha ő maga más ösvényt választott az élet erdejében. Te elfogadod az én gyerekgyilkosságokban rejlő örömömet, én pedig udvariasan elismerem robbantásban lelt szenvedélyed jogosságát. Nem tölthet annyi meghitt órát a Kéz társaságában, mint ahogy szerette volna, és ez fájdalmas csalódás volt számára. De a Lyuk terhessége kárpótlást jelentett számára, főként, ha figyelembe veszi az eshetőséget, hogy a nő két, három, esetleg több porontyot hordoz a testében, még fogyatékosabbakat, mint a Kéz vagy a Kripli, akik valamennyien sokkal többet várnak a világtól, mint amennyit valaha képesek lennének visszaadni. Az elkövetkező évben munkája biztosítva lesz, szórakozása kitűnően megszervezve, és az üdvösség kétségtelenül az övé. A Kéz laposan pislogott, ahogy lassan visszanyerte öntudatát. Közben Preston felkészült a rá váró kellemetlen feladatra, hogy átcipelje a gyereket a nappali labirintusának közepébe. Megfogta a vakarcsot, és bevitte az útvesztőbe a Teelroy-família csoportos agyrémein keresztül. A helyen, ahol a tévé és a karosszék állt, úgy tűnt egy vudu ceremónia zajlott nemrégiben: madárcsontok hevertek szerteszét, mintha a jelentést hordozó mintázatot valaki szétrugdosta volna, körülöttük emberi hajtincsek széles választéka, s mindezekre, mint esküvői konfetti, széthintett levágott körmök. A Némber eltűnt. Az eszméletlen nőt szorosan összekötözve hagyta magára mindössze húsz percre - húsz percre! -, míg visszament Nun's Lake-be, majd a Kézzel együtt visszatért, és az emberi selejt eme vodkanyelő egyedének mégis sikerült keresztülhúznia mindent. Nem juthatott messzire. Valószínűleg itt hever valahol az útvesztőben, hiszen összekötözve képtelen gyorsan mozogni. A karosszékbe helyezte a Kezet. Undortól eltorzult arccal lecsatolta a merevítőt a kislány lábáról. Ha magához térne, mielőtt a férfi visszajön, akkor sem tudna gyorsabban mozogni, mint a - 249 -
Némber. Preston magával vitte a merevítőt. Botnak éppen megteszi. Egy piros-fehér tolldíszes indián állt büszkén a The Saturday Evening Post plafonig tornyosuló számai között, és nem szivart nyújtott felé, hanem egy tomahawkot lóbált. Az indiánba kapaszkodva Micky talpra húzta magát. Bokája szorosan volt összekötve, a zsinór alig pár centi mozgást engedett, ezért a lány egyszerre csak a centiméter töredékét volt képes előre csoszogni. De nem kellett messzire mennie. A labirintus falának egyik fülkéjében egy félméteres átmérőjű kerek asztalon állt egy sárga üvegburás asztali lámpa. A burát egy mosolygó kerub-arcot ábrázoló díszes bronz csúcsdísz rögzítette a lámpa testéhez. Mivel nem csak bilincsben-béklyóban volt, hanem szó szerint gúzsba kötve, Micky egyetlen karsuhintással leverte a lámpát a földre. A bura széttörött, akárcsak az égő, és ettől a labirintus még nagyobb homályba süppedt. Az üvegszilánkok csilingelve szóródtak szét a padlón. Egy pillanatra Micky jéggé dermedve hallgatózott. A széttörő lámpa hangja nyugtalanítóan hangosnak tűnt a házat uraló síri csendben. Már-már hallotta a súlyos, vészjósló léptek közeledését, mint a Kriptamesékből előlépő labirintus őrzője, aki rongyos halotti lepelbe öltözve nemtetszését fejezi ki, mert félbeszakították döglött bogarakból álló vacsorája elfogyasztását. De ha felbukkanna ennek a labirintusnak az őrzője, félelmetessége felülmúlná a Kriptamesék alkotóinak legvadabb és legsötétebb fantáziáját is, mert az őr nem más, mint Preston Maddoc, akinek megjelenése nem oly félelemkeltő ugyan, de bőre alatt minden szörnyek szülőatyja lakozik. Micky megállt a homályban, gondosan megvizsgálta a padlót, talált néhány nagyobb szilánkot, hüvelykujjával óvatosan végigsimította őket, míg talált egy elég éleset közöttük. Felült az asztalra. Az üveg élével fűrészelve először a hosszú zsinóron kezdett munkálkodni, amely csuklóbéklyóját kötötte össze a bokája bilincsével. A műanyagot könnyedén átszelte, és a vékony vörösréz huzal sem volt sokkal ellenállóbb. Hálás volt előrelátásáért, amiért a börtönben kitartóan edzésben tartotta magát, és így megőrizte hajlékonyságát, amelynek segítségével most felemelte lábait a kisasztalra, és fűrészelni kezdte a bokáit összekötő zsinórcsomót. Míg azt próbálgatta, hogyan tartsa az üvegdarab éles oldalát és vágja el csuklóbilincsét anélkül, hogy összevagdosná a bőrét, egyszer csak egy távoli hangot hallott a ház másik végéből. Majd egy becsapódó ajtó döngő hangja következett. Maddoc visszatért. A ragacsos karosszékbe gyömöszölve Leilani nem tudta hol van, és hogy került ide, de a tudata mélyén felfogta, hogy nem áltathatja magát azzal, hogy megjelenik egy szolgáló, kezében egy tálca, rajta gőzölgő teáskanna és mellette teasütemény. Bárhol legyen is, a hely hányingerkeltőbb bűzt árasztott, mint Sinsemilla legbüdösebb méregtelenítő fürdővize. A bűz annyira átható volt, mintha ez lenne az elosztóraktár, ahonnan a drága mama méregkivonatait vételezi. Leilani a szék szélére csúszott, felállt, és elesett. A padlóból áradó bűz sürgette, hogy összeszedje magát, és arra késztette, hogy elűzze a gondolatait megbénítani készülő kétségbeesést. A lábmerevítőjét lecsatolták. Már csak egy pár lépés választotta el a szabadságtól, egy pár lépés a földönkívüliekkel teli lakókocsitól. Fiú, kutya, amazonok, nagy kalandok ígérete. És most meg ez. Végzetdoktor kezének nyoma jól felismerhető. Apró madárkoponyákból rámeredő üres szemgödrök. A Kéz haszontalan volta, nyomorúságos függősége, mélységes genetikai romlottsága ott hemzsegett az acél lábmerevítő valamennyi lapján, kanyarulatán és szegecsén, ahogyan a baktériumok nyüzsögnek egy nyilvános vécé felületén. Egy egyetemet végzett, mi több, egykor egyetemen oktató ember, mint Preston, tudja, hogy a haszontalanság és függőség elvont tulajdonságok, amelyek nem hagynak nyomot a tárgyakon, amelyeket megérint, és az is tudja, hogy a genetikai romlottság sem terjed úgy, mint egy fertőző vírusos megbetegedés. Mindazonáltal jobb keze, amelyben a merevítőt tartotta, egyre jobban átnedve- 250 -
sedett az izzadtságtól, és míg a labirintus útvesztőjében a Némber után kutatott, egyre inkább érezte, hogy a kislány undorító nyomai feloldódnak az izzadtságcseppekben, és bőrének hitszegő pórusain át mélyen beszivárognak a testébe. Ahogyan tenyere egyre csúszósabbá vált, a kislány iránt érzett utálata mindent elsöprő undorrá dagadt, undorból epeízű gyűlöletté, amelyet egy hozzá hasonló etikus nem engedhet meg magának. Tudta ezt, és mégis minden egyes lépéssel amelyet a bűzlő labirintus belsejében tett, egyre kevésbé lett fontos, amit tud, és egyre fontosabbá vált, amit érez. Micky kezei még mindig bilincsben, úgy tartja a nyavalyás üvegdarabot maga előtt, mint egy alabárdot, így préseli át magát egy ösvénykereszteződésen, hátát mindvégig az útvesztő egyik falának támasztva, fejét magasra tartva, hogy meghallhassa a halk, ám sokat sejtető hangokat. Olyan csöndesen mozgott, mint a köd, és úgy lopakodott, ahogyan azt gyerekkorában megtanulta, mikor élő szellemként, csendben és láthatatlanul mozgott, hogy elkerülje a becsületén ejtendő újabb foltot, hogy elkerülje anyja éppen esedékes egyik rosszfiúját. A saroknál megállt. Az ösvény, amelyen haladt, kétfelé ágazott: jobbra és balra. Nem akarta kidugni a fejét, nehogy az esetleg ott leskelődő Maddockal találkozzon. Eszébe jutott, hogy néhány napja milyen alattomosan, milyen róka-ügyességgel és micsoda merészséggel lopakodott be a férfi Geneva otthonába, ezért nem becsülte le ellenfelét. Jól is tette, mert hirtelen, alig pár lépésnyire tőle felcsattant a férfi káromkodása, aztán mintha legyűrhetetlen düh venne erőt rajta, valamit ledobott, ami nagy csattanással ért földet, gurulni kezdett, és annak a folyosónak a végén állapodott meg, amelyben Micky keresett menedéket. Ott hevert előtte Leilani lábmerevítője. Ha keresni kezdi az elgurult fémszerkezetet, azonnal szemtől szembe kerülnek, a túlélési esélye pedig azon múlik, hogy a meglepetés pillanatát kihasználva képes lesz-e az üvegdarabbal a férfi szemébe sújtani. Ha elvéti, a férfi vadállati módon fog végezni vele. Micky visszatartotta a lélegzetét. Testével megfordult, anélkül hogy lába mozdult volna, és közvetlenül a kereszteződéssel szemben helyezkedett el, készenlétben tartva az üveget. Az elhajított lábmerevítő csattanását nem követte semmi. Sem közeledő, sem távolodó léptek. Zakatoló szíve vad, hangos dobogásba kezdett. Teste úgy rezonált, mint az aszályos talaj az átvágtató csorda dübörgő patái alatt. Szíve zakatolásán átszűrődve valahogyan mégis meghallotta az esőcseppek dübörgését a tetőn, és mégis érzékelte a mindent uraló csendet, és bizonyosan érzékelne bármilyen halk zajt, mely ezt a csendet megzavarná. Várjon még itt egy percet? Vagy kettőt? Nem várakozhat a végtelenségig. Ha túl sokat ácsorog egy helyben az ember, rábukkannak. Akár élő, akár holt, a szellem legyen megfoghatatlan, és állandó mozgásban. Előre hajolt, és testének lehető legkevesebb részét fedve fel, kikukucskált. Maddoc elment. A szomszédos folyosó balra is, jobbra is kihalt volt. A lábmerevítő azt jelenti, hogy Leilanit ide hozta. És még nem lehet halott, különben Maddoc nem távolította volna el a merevítőt a holttest lábáról. Valószínűleg hideg számításból csak még inkább mozgásképtelenné akarta tenni az élő kislányt. Nehéz döntés előtt áll: hagyja itt a merevítőt, vagy vigye magával? Könnyebben sikerül élve kimenekíteni Leilanit, ha a gyerek mindkét lábát használja. De a szerkentyű zajt csaphat, mikor Micky megpróbálja felvenni a földről. Nem beszélve arról, hogy összekötözött kezeivel nehezebben tarthatja a merevítőt és a fegyver gyanánt használt üvegdarabot egyszerre. Micky mégis lehajolt, és óvatosan felemelte a készüléket. Halk csörrenés és kattanás. Testéhez szorította a merevítőt, hogy megakadályozza az újabb zajokat, majd talpra állt. Maddoc bőrig ázott, a csupasz fapadló a férfi minden egyes nedves léptét magába itta, megőrizve a sötét lábnyomokat. Micky biztos volt benne, hogy a kislányt a tévékészülékes helyiségben hagyta a férfi, ott, ahol korábban őt magát is megkötözte. És valóban, a nyomok éppen oda vezettek. De Leilani nem volt ott. Üvegek, üvegek mindenfelé, és egyetlen dzsinn sincs bennük, hogy segítsen. Nem volt ben- 251 -
nük egyéb, mint megszáradt üdítőital és sörmaradvány, amely orrfacsaró bűzzel árasztotta el a fedett hátsó verandát. Noah sebesült volt ugyan, de nem mozgásképtelen. Cass társaságában körberohanta a házat, és a veranda ajtaját nyitva találta. Fegyvereket elő, majd beléptek. A Nun's Lake-ből ide vezető három mérföldnyi út nem bizonyult elegendőnek, hogy Noah teljes mértékben átlássa az ikrek szerepét, de bízott bennük, ahogy a rendőr a társában bízik. A veranda és a konyha közötti ajtó két zárral volt bebiztosítva. Az egyik könnyedén kinyílt egy hitelkártya segítségével, de a másikon tolóretesz volt, amely nem engedelmeskedik egy műanyag lapocskának. Arra a következtetésre jutottak, hogy az eső, a szél, és a mennydörgés ellenére Maddoc mégis meghallotta autójuk zaját, vagy látta őket, amint megérkeztek. A lopakodás jól jön majd, ha bejutottak, de amíg bejutnak, nem használ. A két oldalt tornyosuló üveghegyek nem biztosítottak elegendő mozgásteret, de azért sikerült keményen az ajtóba rúgnia. A rúgás ereje még a vállsebében is éreztette a hatását, de újra rúgott egyet, majd még egyet. A félig korhadt ajtókeret megrepedt a zár körül, és az ajtó bedőlt. Három robaj rázta meg a házat, és Preston egyszeriben rájött, hogy reményei, miszerint egy röpke, de kellemes kaland vár rá a Kézzel, ezennel füstbe mentek. A Némber nem okozhatta ezt a robajt. A nő a házban volt, a kijáratot kereste, de mindent megtett, hogy ne vonja magára a figyelmet. Abban a valószínűtlen esetben, ha megtalálta a kiutat a labirintusból, még mindig ki kell küzdenie magát a házból. Preston nem hallott szirénázást, és senki sem kiáltotta, hogy rendőrség. Mégsem áltatta magát, hogy netán egy betörő véletlenül éppen ezt az időpontot választotta volna, hogy besurranjon a házba. Valaki azért jött, hogy őt megakadályozza gyönyörűséges terve végrehajtásában. Alighogy elkezdte, abbahagyta a Némber utáni kutatást, és saját nyomán haladva visszafordult, hogy megkeresse a karosszéket, amelyben a Kezet hagyta. Talán lesz még annyi ideje, hogy azt a ronda kis vakarcsot halálra fojtogassa - bár az ilyen bensőséges testi kapcsolat felfordította gyomrát -, és utána a labirintus útvesztőjén keresztül elszeleljen. Nem hagyhatta, hogy bárki védelmébe vegye a kislányt, mert ő lesz az egyedüli szemtanú a férfi ellen, ha egyszer sikerül rávennie valakit, hogy végighallgassa. Polly azt szeretné, ha Curtis Noah bérelt kocsijában maradna, de a galaktikus fenség nem így dönt. Ő azt szeretné, ha Old Yeller maradna az autóban, és ezt el is éri. Az egész terület sártengerré változott, amely fogva tartja a cipőjüket. Mély tócsákba tocscsanva futnak, amikor egy villám belecsap a közeli földeken álló fenyőbe, úgy háromszáz yardra tőlük, nyomában lángcsóva csap fel az ágak között, de a szakadó eső rögtön elfojtja a tüzet. A hatalmas mennydörgés jelzi, apokalipszis rázza meg a világot. Minden olyan csodálatos! Polly megpróbálja kinyitni az elülső veranda ajtaját, de az be van zárva, ezért előveszi tokjából a pisztolyát, és szól Curtisnek, hogy álljon hátrább. - Igazán menő lenne szétrobbantani az ajtót - szól Curtis -, de az én módszerem egyszerűbb, és Mama mindig azt mondogatta, hogy az egyszerűbb stratégia általában célravezetőbb. Mindkét kezét könnyedén az ajtóra helyezi, ki akarja nyitni, koncentrál, az akarat érvényesül, és a zár rézmolekulái egyszer csak úgy érzik, jobb szeretnének ott lenni, mint itt, vagyis inkább a zár nyitott állapotába vágyakoznak. - Meg lehet ezt tanulni? - kérdi Polly. - Nem - válaszol a fiú, és benyomja az ajtót. - Csak egy magadfajta űrfiú tud ilyeneket? - Minden fajnak megvan a maga tehetsége - mondja szerényen a fiú, és előreengedi Pollyt a kibiztosított fegyverrel, jobban mondva nincs is más választása, mert a nő tolja őt félre. A lenti előszobában múmiák sorakoznak. Indián múmiák, álló helyzetben bebalzsamozva, legszebb ünnepi öltözékükben. A nagy ház hátsó részében Noah és Cass rúgják be az ajtót, majd néhány másodperccel később megjelennek a folyosó túlsó végén, és csodálkozó szemmel merednek a múmiákra. Polly int nekik, hogy ellenőrizzék a helyiségeket mindkét oldalon, Curtis felé fordulva pedig - 252 -
így szól: - Erre, édesem. A fiú követi a különösnél különösebb helyiségekbe, amelyekhez foghatót e világba érkezése óta nem látott. Itt bizonyára tucatjával húzódnak meg a sorozatgyilkosok, hogy egymásnak meséljenek rémtetteikről. Leilani nem volt a tévés helyiségben, de nedves lábnyomai tisztán látszottak, a régebbi, már halványuló lábnyomokon, amelyek Preston Maddochoz tartoztak. Micky azt is meg tudta állapítani, hol csuklott össze a kislány, hol esett el, és állt talpra megint, otthagyva ázott ruhájának nedves lenyomatát. Micky követte a nyomot egyik rövid folyosón át a másikba, sokkal gyorsabban haladva, mint azt az óvatosság diktálná, a rémülettől hajtva, hogy a kislány belebotlik Maddocba. A nyomorult nyilvánvalóan azért hozta ide, hogy megölje, és ugyanez volt a célja Mickyvel is. Nem várhatott Montanáig. Nem várhatott, mivel Micky keresztülhúzta a számítását. A ház ekkor három egymás utáni döngéstől rázkódott meg, de ez nem a mennydörgés robaja volt, hanem mintha valaki egy hatalmas kalapáccsal nekiment volna az épületnek. A zaj megrémítette Mickyt, mert fogalma sem volt, mi okozhatta. Valamiféle halálos csapás talán? Maddoc, a győzedelmes? Leilani halott? Micky befordult egy következő sarkon, és megpillantotta a kislányt, ott volt másfél méternyire előtte. Egyik kezével a labirintus falába kapaszkodva bicegett, az apró kis alak megfeszített tartásából sugárzott az erő és az elszántság. Leilani megérezte, hogy valaki megjelent mögötte, ezért válla fölött visszanézett, és hű barátnője láttán arcát olyan boldogság öntötte el, amelyet Micky soha nem fog elfelejteni még százéves korában sem, akkor sem, ha a jóisten úgy dönt, hogy idős korára minden emlékképét kitörli agyából. Minden más emlékképét odadobja, ha eljön ez a nap, de mindig megőrzi Leilani arcának ezt az emlékét, mert ez a kép fogja éltetni még halálának órájában is. Amikor felfedezte, hogy a Kéz eltűnt a karosszékből, ahol hagyta, sőt a tévé környékén sem található, Preston lángra lobbantotta a labirintust. Végül is úgy tervezte, hogy miután mindent végrehajt a lányon, amit szeretett volna, ott akarta hagyni a gyereket élve, hogy utolsó percei rettegésben teljenek, amikor a lángok körbekerítik, és a füst kipréseli a levegőt a tüdejéből. A kegyetlenkedés öröme nem adatott meg neki, de még mindig ott a kéj, amint az esőben ácsorogva odakintről hallgathatja sikoltozását, amint tántorogva, reményvesztetten csúszva-mászva megpróbál kijutni a zegzugos, lángoló labirintusból. Az összekötözött újságok és folyóiratok tökéletes tüzelőanyagot szolgáltattak. A gázöngyújtó csókja azonnali, szenvedélyes választ váltott ki. A keskeny helyiségben kör alakban legalább tucatnyi helyen gyújtott meg papírhalmokat. Azelőtt soha nem gyilkolt még tűz segítségével, kivéve mikor kisfiúként bogarakat kínzott meg úgy, hogy egy befőttes üvegbe égő gyufát dobott rájuk. A falat nyaldosó pompás lángnyelvek megborzongatták. Amikor először megpillantotta az üres karosszéket, felfedezte mellette a vakarcs nedves lábnyomait is, amelyek keresztülhaladtak saját, régebbi nyomain. Elindult a lábnyomok után, de megmeg állt néhány lépésenként, hogy az öngyújtóval sorra lángra lobbantsa a száraz papírfalakat. Nem volt idejük az érzelmességre, mindazonáltal mindketten könnyekre fakadtak. Pedig sem a Micky B-hez hasonló vagány csajok, sem a veszélyes ifjú mutánsok nem szerették megadni senkinek azt az elégtételt, hogy könnyeiket láthassák. A sírás nem gátolta meg Leilanit, hogy közben a sárga üvegdarabkával elfűrészelje a Micky csuklóját bilincsbe záró lámpazsinór csomóit. Mindössze fél percet vett igénybe a művelet, és kevesebb mint fél percet, hogy visszacsatolja lábára a merevítőt. Mikor ismét indulni készültek, lángok lobbantak fel valahol a labirintusban. Leilani nem látta magát a tüzet, de a lángok fénye lobogva tükröződött vissza a mennyezeten, mintha megannyi fényes kaméleon lóbálná hüllős farkát a vakolaton. Visszafordultak azon az úton, amelyen jöttek, de rögtön észrevették a nedves lábnyomokat, és anélkül, hogy szót váltottak volna, ugyanarra a következtetésre jutottak: Preston követni fogja a - 253 -
nyomokat, ahogyan azt Micky is tette. Valójában a kijárat megtalálása cseppet sem volt nehezebb, ha más irányba haladnak, mint eddig. De könnyebb se. A mennyezeten csúszó-mászó kaméleonok elhomályosultak a felgomolygó füstben, amelyet eleinte a huzat felfelé kiszippantott ugyan, de hamarosan aláözönlik majd, és vastag, fojtogató felhővé sűrűsödik a labirintusban. Micky fél kézzel átkarolta Leilanit, hogy támogathassa, így futottak együtt, legalábbis amennyire a kislány nyomorék lába lehetővé tette. Hol jobbra, hol balra fordultak, majd egyenesen előre haladtak, de minden választásukat pusztán ösztönük vezérelte, ami akár a halálos véghez is vezethet. Preston három egyetemi diplomája közül kettőt filozófiából szerzett, ami azt jelenti, hogy számtalan logikakurzuson vett részt. Felderengett előtte az egyik óra, amely részben az útvesztők logikájával foglalkozott. Mikor képzett matematikusok vagy logikatanárok összeadták minden ravasz tudományukat, és megterveztek egy háromdimenziós labirintust, az eredmény általában egy olyan útvesztő lett, amelyből csak kevesen jutottak ki belátható időn belül, és a sikertelen vállalkozókat a felügyelőknek kellett kimenekíteni. Ha viszont a labirintust egy egyszerű ember tervezte, a földhözragadt útvesztőkészítő megdöbbentően könnyen kikövetkeztethető sablont alkalmazott, mert a tervezésnél inkább az ösztöneire támaszkodott, nem pedig az intelligenciájára. A Teelroy-farm Varangya a szó szoros értelmében nem volt közönséges elme, de ha összehasonlítjuk agyi folyamatait mondjuk egy matematikuséval, aki a Harvardon végzett, kétségkívül közönségesnek kell megítélni. Preston egyszer már végighaladt a Varangy útvesztőjén anélkül, hogy elgondolkodott volna, vajon megfelel-e a labirintus a klasszikus tervezés elvének, ám most visszagondolva, úgy érezte, hogy igen. A réges-régi egyetemi órán tanult séma szerint haladva egymás után gyújtotta meg a tüzeket a háta mögött, ezáltal megakadályozva saját visszafordulását. Ha e szerint a minta szerint halad, el is érkezik a zsákutca, amely nem egyéb, mint a csapda, amelybe a Kéz és a Némber a tűz elől menekülve szabályosan besétál. Az egyik járat mellett elhaladva a szeme sarkából észrevette őket. Mikor megfordult, és elzárta útjukat, a nő és a gyerek összeborult a zsákutca végén, köhögve, hunyorogva az alászálló füstgomolyon keresztül, és láthatóan rettegve, hogy mi vár rájuk. A következő pillanatban belépett a folyosóra, kényszerítve, hogy még hátrább húzódjanak. A közepén azonban hátralépett, több helyen meggyújtotta a falakat, a folyosó mindkét oldalán. Mint a régi szép időkben. Bogárkák a befőttes-üvegben. Mikor a tűz hirtelen fellobban, és kirobbanó sebességgel terjedni kezd, Polly be akarja vetni magát az útvesztő belsejébe, talán mert túlságosan beleéli magát a hős lovag szerepébe, bár nincsen lova. Curtis visszatartja. - A lány bent van - emlékezteti Polly a fiút, mint Forrest Gumpot, aki elfelejtette, hol vannak éppen. - És Cass meg Noah is elég mélyen behatolhattak már a másik vége felől. - Azon az úton kell visszatérned, amelyen jöttünk, mielőtt a füst olyan sűrűvé válik, hogy elveszíted a jeleket. - Curtis minden egyes fordulónál bejelölte a falakat Polly rúzsával: EPERFAGYI, írta jól láthatóan. - Én megyek, megkeresem a többieket. - Te? - szól Polly hitetlenkedve, mert bár tudja, hogy Curtis földönkívüli, ugyanakkor tisztában van vele, hogy csak egy kisfiú, és mindazok ellenére, amit elmesélt, a lány csak ebben az igen sebezhető alakban tudja elképzelni őt. - Édesem, te nem fogsz bemenni oda egyedül. Hé, egyáltalán nem fogsz oda bemenni! - Nem hinném, hogy egy Spelkenfelter valaha is rám hozná a frászt - mondja Curtis -, de azért ígérd meg, hogy nem teszed. - Miről beszélsz? - kérdezi a lány, figyelmét megosztva közte és a lángok között. A fiú megmutatja, miről beszél: egyszerre megszűnik Curtis Hammondnak lenni, és nem a repertoárja egyik alakjába bújik, hanem abba, amelyben megszületett, egy olyan inkarnációba, amely lehetővé teszi, hogy gyorsabban mozoghasson, mint Curtisként, és érzékei is sokkal kiélezettebbek legyenek. Egész jó kis előadás. - 254 -
Nem lepődne meg, ha Polly elájulna. De mégis csak egy Spelkenfelter, így csak meginog, de nem esik el. Felvillan előtte mindaz, amit a fiú a Twin Fallsban elfogyasztott kínai vacsora után mesélt nekik, és így kiált: - Szentséges Szűz Mária! A zsákutca végében Micky nem akart szembeszállni Preston Maddockal, egyrészt mert a férfi erősebb nála, másrészt mert nála van az öngyújtó. Valószínűleg a ruhájukat is meggyújtaná vele. Lángnyelvek csaptak fel a falak mentén a folyosó elülső felében. Egy percen belül az éhes lángcsóvák minden oldalról csatlakoznak majd, áthatolhatatlan halálfalat alkotva. A füst gomolygása másodpercről másodpercre vastagabb lett. Máris nyers, égető érzés kaparta a torkát. Hamarosan nem lesznek képesek levegőt venni, ha nem borulnak a padlóra. Ám az a pillanat, mikor tiszta levegő után kapkodva a földre kényszerülnek, egyet jelent a halállal. A zsákutca hátsó fala felé fordult, és megpróbálta kirángatni az újságokat és folyóiratokat az építményből, remélve, hogy átverekedhetik magukat egy másik folyosóra, amelyet a lángok még nem értek el. Az összekötözött folyóiratok olyan szoros halmokban álltak, hogy képtelen volt meglazítani őket. Na jó. Rendben. Döntsük ki az egész átkozott falat! Elvégre ez a szemét egymás tetejére van halmozva, vagy mi? Nem betonozták össze. Nem köti cement meg habarcs. Nekiveselkedett a bástyafalnak, ám olyan szilárdnak tűnt, mint egy piramis. Néhány folyosó végénél látta, hogy a labirintus falai legalább két-háromhalomnyi vastagok, és a rétegeket farostlemezzel vagy gipszkarton lapokkal választották el. Minden erejét belevetve megpróbálta meglazítani a halmokat, de az erődítmény meg sem mozdult. A lángokon át szembefordult Maddockal, magához vonta Leilanit és összeszedte maradék bátorságát. Nem látott más kiutat, mint a folyosó bejáratán át kitörni, kiérni, mielőtt a lángok elzárják az utat, és megpróbálni Maddockot földre teríteni, mielőtt az árthatna nekik. Ledönteni, és fejen rúgni, ha földet ért, mert ha Micky esik el, a férfi fogja szétrúgni a fejét. A hatalmas papírtömeg suttogva égett, recsegett, ropogott, sistergett is, de suttogott, mintha elárulná a lapjaira vésett titkokat, neveket mondana, forrásokat idézne. Preston rájött, hogy túl sokat időzött a füstben és forróságban, mert a lángoló papír elkezdte suttogni az általa meggyilkolt emberek neveit. Az áporodott levegő elviselhetetlen volt. Mielőtt a füst olyan sűrűvé vált volna, hogy fojtogatni kezdi a tüdőt, a levegő már megtelt az égő anyagok által kibocsátott halálos mérgekkel, gázokkal, amelyek láthatatlanok voltak ugyan, ám nem kevésbé veszélyesek. Ha már hallani véli az általa meggyilkoltak neveit, az azt jelenti, hogy a belélegzett méreganyagok félig-meddig megbontották az agyát. Jobb, ha minél előbb kijut innen, mielőtt elveszíti tájékozódási képességét. Mégis tétovázott, mert a folyosó csapdájába esett Kéz és Némber látványa megborzongtatta. Remélte, hogy a tűz marta kijáratot választják, mielőtt egyetlen menekülési útvonalukat is elzárják örökre a lángok. Talán elvétik a pillanatot, és bekerítik őket a táncoló lángnyelvek, és ők maguk is fáklyaként gyúlnak meg. Micsoda előadás! Kár lenne kihagyni. A vodkanyelő ribanc magához vonta a lányt. Úgy tűnt, megpróbál utat törni magának, és testével óvja a gyereket, ha kitörésre kerülne a sor, mintha néhány égési sérülés bármit is rontana a Kéz eleddig is ocsmány kinézetén. Hirtelen a folyosójuk oldalának egy része a földre omlott, éppen közöttük, és nyomában tűzbogarakhoz hasonlatos szikrák és hatalmas fekete papírhamu-felhők törtek fel. Már nem juthatnak ki, csak a térdmagasságú, vadul parázsló hulladékon átgázolva. Sorsuk megpecsételődött, a nő és a lány visszahúzódtak a folyosó végébe. Még vagy három percig élhetnek, ötnél nem többet, majd a fojtogató hullámokban beözönlő füstben eleven fáklyákká válnak. Preston nem merte megvárni a végkifejletet, nehogy ő maga is csapdába essen a házban. A csalódottság hatalmas súllyal telepedett a szívére. Páholyból szemlélhette volna haláltusájukat, és ez hatalmas kielégülést szerzett volna számára, ezáltal pedig jelentősen hozzájárulhatott - 255 -
volna az egész világ egyetemes boldogságához. És tessék, most a haláluk majdnem annyira haszontalan, mint az életük volt. Azzal vigasztalódott, hogy a Lyuk kemencéjében már sül egy rakás göcsörtös süti. Mikor Preston megfordult, hogy a tűz martalékául hagyja a két fáklyajelöltet, a nő torkaszakadtából segítségért kezdett kiáltani. A könyörgésében megbúvó reményvesztettség feltüzelte a férfit, ezért elidőzött még egy pillanatig. Válaszkiáltás harsant valahonnan a labirintusból, és ez megdöbbentette. Elfeledkezett a három nagy döngésről. Újabb bizonyíték, hogy a szennyezett levegő megtámadta az agyát, és homályba borította ítélőképességét. A nő felbátorodva újra és újra felkiáltott. A tűz milliónyi lángjának egyre erősödő zenéjét túlharsogva Prestontól úgy tízméternyire egy hawaii mintás inget viselő férfi bukkant elő egy másik folyosó nyílásából. Kezében pisztolyt tartott. Az etikai törvények megdöbbentő figyelmen kívül hagyásával az a kurvapecér rálőtt Prestonra. Nem ismerték egymást, tehát lehetőségük sem volt arra, hogy felmérjék és mérlegeljék egymás hasznosságát a világra nézve, és mégis, a kíméletlen fattyú gondolkodás nélkül meghúzta a ravaszt. Mikor meglátta, hogy az idegen felemeli fegyverét, Preston rádöbbent, hogy hátra kell vetődnie, egy kissé jobbra, de mivel inkább gondolkodó ember volt, mintsem cselekvő, mielőtt megmozdult volna, a lövés pontot tett tétovázására. Megtántorodott, elesett, hasra fordult és kúszva próbált távolodni a lövöldözőtől, el a zsákutcától, amelyben a nő és a kislány várta a tűzhalált, el a sarokig, be a labirintus másik folyosójába, lebénulva az őrült fájdalomtól, mely rosszabb volt, mint bármi, amit életében eddig tapasztalt vagy amit elképzelt, hogy valaha megtapasztalhat. - Itt vagyunk! - kiáltott Noah Mickynek és a kislánynak. - Tartsatok ki, kihozunk onnan! Bár csak néhány perce kapott lángra, a tűz mégis megdöbbentő sebességgel terjedt a ház elülső részén keresztül. Noah nem tartozott azok közé, akik túl gyakran - sőt egyáltalán - gondoltak arra, hogy rejtélyes erők keríthetik hatalmukba a Földet, leszámítva a tarkóján végigfutó borzongást egy izgalmasabb mozifilm láttán. Úgy érezte mégis, hogy ez a tűz valahogy más, valahogy élőbb, tudatosabb, titokzatosabb. Valami különös célból emészti fel a labirintust. Mikor Cass társaságában betörtek a házba, nyitva hagyták a fedett verandára vezető ajtót, és a veranda meg a konyha közötti ajtót is. A ház belsejében az ajtókat már rég eltávolították. A hihetetlenül felforrósodott levegő enyhet keresett az üveggyűjtemény mögötti hűs térben, az egyre erősödő huzat pedig kivitte a füstöt, a hamut és a forró parazsat a labirintusból, oxigéndúsabb környezet felé terelve a lángtengert. A tűz nagyrészt a ház előcsarnokába zárva elszigetelődött. Ám ez nem sokáig maradhat így. Noah fejsebéből szivárgott a vér, így hagytak nyomot a papírhalmokból épült falakon. Attól tartott, ha hamarosan nem kezdenek visszavonulni, a füst megvakítja őket, és nem látják majd sajátos útjelzőiket. Bekandikált a folyosó bejáratánál, ahol egy perccel ezelőtt Maddoc őrködött. Látta Mickyt és a kislányt a repkedő tűzfüggönyön át, de innen nem közelíthette meg őket. Noah visszatért arra a folyosóra, amelyből az előbb kilépett, hogy Maddockot lelője. Pisztolytáskájába tette fegyverét, és hagyta, hogy Cass hátulról felemelje. A lány magas volt és erős, segítségével könnyen felhúzódzkodott a fal tetejére, amely elválasztotta őket a Mickyt és a kislányt csapdába ejtő zsákutcától. Az építmény nem volt betonszilárdságú, de nem is mozgott alatta. A halmok és a mennyezet közötti keskeny nyílásba préselte magát, lába a folyosó fölé lógott, ahol Cass várakozott. Olyan sűrű füst vette körül, hogy látni ugyan látott, de a gomoly csípte a szemét és erősen könnyezett. Igyekezett minél kevesebbet lélegezni. Minden egyes másodperccel közelebb a Halálhoz. Még örült is sajgó fejsebének, mert a fájdalom egy kicsit ellensúlyozni tudja a füst kábító hatását, és éberen tartja elméjét. Óvatosan, ám mégis fürgén addig kúszott, míg be tudott kukucskálni a zsákutcába. Pár lépésnyire tőle az éhes lángok már a padlót harapdálták, és egyre feljebb kúsztak a falon is. Összerez- 256 -
zent a forróságtól, és érezte, hogy jobb alkarjának bőrén az izzadtságcseppek egy szempillantás alatt felszáradnak. Az alacsonyabb falrész, amelynek tetején préselődött, még nem kapott lángra. Mikor Noah kibújt a résen és kinyújtotta mindkét kezét, Micky felpillantott. Kapkodva lélegzett. Arca alig karnyújtásnyira a férfiétól. Arcának jobb oldalát alvadt vér borította, haja is vérrel átitatva csüngött alá. Micky tétovázás nélkül felkapta Leilanit, és Noah látta fájdalmas arckifejezéséből, hogy az erőfeszítés apró ördögfiókák ezreit szabadította ki, akik vasvillájukat élvezettel forgatják a koponyáján tátongó sebben. Megragadta a kislányt. Felemelte. A gyerek amennyire tudott, segített neki, megragadta a férfi bal vállát, mint egy létrafokot, és felérve átölelte a fal tetejét, Noah fentről húzta, Micky alulról tolta, végül a kislány bekúszott a nyílásba, a füstös résbe a fal teteje és a mennyezet között. Mikor érezte, hogy Leilani elkúszik mellette, oda, ahonnan a folyosón várakozó Cass leemelheti, Noah megragadta Mickyt a hónaljánál fogva, hogy a kislányhoz hasonlóan felemelje. A nő nehezebb volt a gyereknél, és senki sem tolta alulról. Amennyire tudta, Micky meg-meglökte magát a falnak támaszkodva, kétszer, háromszor, aztán újra, és valahányszor így tett, Noah érezte, hogy megremeg alattuk a papírhalom. Noah attól tartott, hogy a fal kilendül és összedől, maga alá temetve Mickyt az égő zsákutcában, vagy rá, Cassre és Leilanira omlik a folyosóban, ahová el akartak jutni. Micky végre felkapaszkodott a férfi mellé, majd átpréselte magát a szűk résen az orom tetején. Hátrafelé kúszva Noah beverte fejét a mennyezetbe. Megmerevedett, mert az összepréselt papírtömeg megingott alatta. Meg sem mozdult, míg a mozgás meg nem szűnt. Akkor lehuppant a biztonságos folyosóba, és csatlakozott a többiekhez. Biztonságos? Körülbelül annyira, mint a Titanic. Vagy mondjuk Hirosima 1945-ben. Biztonságos, mint a Pokol. A mentési hadművelet nem tartott tovább másfél percnél, de a körülmények jelentősen romlottak ez idő alatt. Úgy tűnt, az éjszaka beköszöntött a labirintus bejáratánál, bár még korántsem volt itt az ideje: egy cunami fekete habjaihoz hasonlított, amely megdermed, mikor az idő titokzatos módon megáll, és önmagában kavarogva dühöng, de nem képes még kitörni. Vörös lángerek pattantak szét a sűrű feketeségben, elvéreztek egy pillanat alatt, de helyettük máshol újabb erek szakadtak fel. Émelyítő gázok elegye nehezedett rájuk, inkább kitörni készülő baljóslatú előjelekkel terhes, mintsem füsttel telített. Folyóiratok megfeketedett oldalai szálltak feléjük a levegőben, előttük világító tűzpontok hatalmas csoportja úszott kanyargó rajban, mely a labirintus falának csapódva ki-kioltotta önmagát, de odébb újabbak és újabbak keltek életre. Ez idáig elkerülték a finom csemegének ígérkező hajszálakat és ruhadarabokat. A forróság kiszárította Noah száját, megrepesztette ajkait. Valamennyien köhögtek és krákogtak, tüsszögtek és lihegtek, fekete váladékot köpködve. Cass szólalt meg elsőként: - Utánam, azonnal! - és a sor élére állt, őt Leilani és Micky követte. Utolsóként a sorban Noah, revolverét készenlétben tartva arra az esetre, ha Maddoc még bizonyítani akarna valamit. Látta a ház hátsó részében fellobbanó tüzet, ott, ahol korábban bejöttek, és senkivel sem találkoztak. Talán ott ki lehetne jutni. Fordulóról fordulóra haladva a labirintus útvesztőjén keresztül, mintha az agykéreg tekervényeit fedezné fel, Preston a klasszikus útvesztő-sablon szerinti utat választotta, amely az emberi agy racionális tudatában létezik, és amelyet egy közönséges labirintusgyártó valószínűleg alkalmazna. Lehet, hogy kertésznadrágja és sörtéje ellenére a Varangy mégsem volt közönséges ember - a félállati jelző talán találóbb lehetne -, de az is lehet, hogy Preston rosszul emlékszik vissza mindarra, amit azon a réges-régi logikaórán tanult, mert úgy tűnt, sehová sem vezet az út, többször is vissza kellett fordulnia. Golyó ütötte sebe és a levegő minősége sem segített neki tájékozódni. A Fekete Lyuk gyakorta aggodalmaskodott a bolygó légkörének egyre romló állapota miatt, amelyet a kerti grillsütők, a felfúvódott tehenek, a kipufogógázok, a légfrissítők és még oly sok minden okozott. Az itteni levegő undorítóbb, mint egy hánytatóban. Feltehetően több pszichoaktív vegyi méreganyagot tartalmazott, mint a Lyuk teljes gyógyszerkészlete. A Lyuknak, a jó öreg Lyuknak, akármilyen szeren- 257 -
csétlen, egy-két dologban néha igaza van. Prestonnak zsongott a feje, egyre tompult a realitásérzéke a papír és vegyi anyagok bűzétől, lépésről lépésre kiütöttebbnek érezte magát. Megkísérelte megállapítani, hogy a korallzátony gyanánt összetömörült szeméthalmaz mely oldala támaszkodhat a ház valamelyik falának, mert az ablakokat a felhalmozott kötegek eltakarták, pedig az volt az egyetlen esély a menekülésre és a tiszta levegőre, már amennyire egy kerti grillek által szennyezett levegő tiszta lehet a mai világban. Sajnálatos módon nem tudott feladatára koncentrálni. Egyik percben még a rejtett ablakok után kutatott kétségbeesetten, a következő percben meg arra döbbent rá, hogy a bonyolult, zegzugos folyosórendszer kereszteződésének a kellős közepén áll, motyog és a cipőjét köpködi. Köp. Undorító. Ennyi folyékony anyag az emberi testben! Ártalmas folyadékok. Betegnek erezi magát. Nagyon betegnek... majd egyszer csak azon kapja magát, hogy óvatosan kukucskál a sarkoknál, és nem ablakot keres, hanem valami titokzatos dolog után leskelődik, holmi nyamvadt földön kívüli izé után, amely egész életében kisiklott a kezei közül. Élete nagy részében nem volt szüksége felsőbbrendű intelligenciákra. Úgy vélte, saját intelligenciája bárki másénál felsőrendűbb. Ő valódi gondolkodó volt, filozófus, megbecsült egyetemi tanár, akinek világszemléletét más akadémikusok alakították - vagy alakították át -, a krémek krémje, akiknek társadalmi értéke vitathatatlanul jelentős volt. Öt évvel ezelőtt tudta meg, hogy néhány kvantumfizikus és egynémely molekuláris biológus szerint a világegyetem bőséges bizonyítékkal szolgál arra, hogy valamely tudatos intelligencia tervezte. Az e nézetet valló tudósok száma egyre nő, és ez oda vezetett, hogy saját addigi kényelmes világszemlélete megrendült, túlságosan mélyen felbolydult ahhoz, hogy semmiről ne vegyen tudomást, és meggondolatlanul folytassa a gyilkolást. Persze a gyilkolást folytatnia kellett, csak nem meggondolatlanul. Nem fogadhatott el semmiféle isten-hipotézist, mert az túlságosan korlátozta volna: feltámasztaná az egész zagyva jó-rossz kategóriapárt, a moralitás kérdését, amelyet a haszonelvűséget hirdető etikusok felvilágosult közössége oly sikeresen kiirtott a társadalomból. Egy felsőbbrendű intelligencia által alkotott világ, amely megtöltené az emberi életet céllal és értelemmel, olyan világ, amelyet Preston Maddoc nem akart: azt a világot ő elutasította, mert ő mindig is saját sorsának kovácsa volt, és az is marad, saját viselkedésének egyedüli bírája. Szerencsére intellektuális válságának kellős közepén Preston kezébe akadt néhány igen hasznos idézet Francis Cricktől, aki egyike volt azon két kutatónak, akik a DNS kettős spiráljának felfedezéséért megkapták a Nobel-díjat. Saját szellemi válsága idején Crick eljutott arra a pontra, hogy még molekuláris szinten is olyannyira összetett az egész élet, annyira megismerhetetlen, hogy ez intelligens tervezésre utal. Cricknek meggyőződésévé vált - bár maga sem kedvelte az isten-elméletet -, hogy a Földön létező valamennyi életmegnyilvánulást nem az isten, hanem valami földön kívüli faj teremtette, egy faj, amely felfoghatatlanul hatalmas intelligenciával és hatalommal rendelkezik, egy faj, amely létrehozhatta akár az egész világegyetemet is. Földönkívüliek. Földön kívüli világteremtők. Titokzatos földön kívüli világteremtők. Ha ez az elmélet meggyőzte a Nobel-díjas Francis Cricket, hogy a fenébe ne győzné meg Preston Claudius Maddockot? Azonban a földön kívüli világteremtők sem törődnek azzal, hogy mit kezdenek életükkel a teremtményeik. Preston kidolgozott egy elméletet, amely megmagyarázza, hogy egy megfoghatatlanul hatalmas intelligenciával és erővel rendelkező földön kívüli faj miért plántál más világokba végtelen számú életváltozatot, intelligenset és másmilyent. Helytálló elmélet volt, kifinomult elmélet, briliáns elmélet. Tudta, hogy elmélete egyszerűen zseniális, de amint itt állt cipőjét köpködve, nem jutott eszébe belőle semmi. Köpködi a cipőjét? Undorító! Nem kéne itt álldogálnia, hiszen még nem találta meg az ablakot sem! Ablakok. Rejtett ablakok. Meg kell találni a rejtett ablakok egyikét. Valószínűleg egy földönkívüli áll majd a nyavalyás ablak mögött, széles vigyorral világteremtő pofáján. Tudta, hogy itt vannak valahol. Megfoghatatlanul intelligens és hatalmas erővel rendelkező vén trottyok perverz gyülekezete. Az elmélet - hát persze, már emlékszik rá - szerint ezek világokat teremtenek, és az élet - 258 -
magvait szórják szét rajtuk, hogy élvezzék az általuk teremtett lények szenvedéseit. Nem feltétlenül a megtapasztalt orgazmus értelmében. Azért hoznak létre bennünket, hogy meghaljunk, meghaljunk milliárdnyian az évezredek folyamán, mert halálunk értéket képvisel számukra. Talán egy energiaforma szabadul fel, amikor egy teremtményük eltávozik, egy energia, amely emberi dimenzióban érzékelhetetlen, de ők hasznosítják, mert ezzel üzemeltetik űrhajóikat és kenyérpirítóikat, vagy esetleg magukba szippantják, hogy örökkévalóságot biztosítsanak maguknak. Ezért ők voltak hát a tényleges haszonelvűek, etikusak valamennyi vállalásukban, hiszen azért teremtettek bennünket, hogy hasznukra váljunk, tökéletesen felhasználva valamennyiünket, senkit sem elpazarolva. Elméletének igazolását keresve Preston az elmúlt négy és fél évet az országban kóborolva töltötte, egyik ufós helyszíntől a másikra zarándokolt, földönkívüliek által elrabolt szószátyárokkal találkozott Arkansastól Seattle-ig, vörösen izzó hegyektől gyümölcsöző fennsíkokon át zarándokolt vágyakozva, hogy a Lények sugaraikkal felszippantsák. Ehelyett mi történik? Itt áll becsavarodva, és egy ablakot keres, miközben undorító nyálát a saját ölébe köpködi. Az ölébe köpköd? Micsoda undorító cselekedet! A következő lépés, hogy nadrágjába vizel. Vagy már meg is tette? Finnyássága ellenére a tény tény marad: itt ücsörög egy bizarr helyen, egyre-másra krákogja fel undorító fekete nyálát, és köpködi az ölébe. Közben hangosan kántálja elméletét. Mélyen megalázva érezte magát, amint piától kótyagos hajléktalanként félrebeszél, mindazonáltal képtelen volt befogni a száját, mert végül is életműve lényege az intellektuális mélyelemzés és a filozófiai töprengés volt. Ez volt a munkája. Ez volt ő maga. Elemző, gondolkodó, gyilkos. Az egyetlen dolog, ami megbotránkoztathatta, az az volt, hogy fennhangon beszél magában... illetve nem is magában... Társasága akadt. A füstfátyol szürke árhullám gyanánt húzódott vissza, közvetlen közelében a levegő kitisztult, és ebbe a hirtelen jött tisztaságba egy különleges megjelenésű látogató érkezett. Körülbelül akkora lehetett, mint a Kéz, de nem a Kéz volt, nem is hasonlított semmihez, amit Preston valaha látott vagy álmodott. Macskaféle, ám mégsem macska. Kutyaféle, de mégsem kutya. Fénylő fehér bundája csillogó, mint a hermelin, de bundája olykor tollazatnak tűnt: igen, kétségtelenül egyszerre volt bunda és tollazat - és mégsem. Kerek, aranyló szemek, akkorák, mint egy-egy teáscsésze, áttetszőek és csillogóak. Szépségük ellenére félelmet keltenek benne, bár már rájött, hogy a látogató nem jelent fenyegetést számára. Mikor megszólalt, a férfi nem lepődött meg, bár a lény hangja - mézédes, mint a bécsi fiúkórus énekeseié -, más volt, mint amire számított. A lény kétségtelenül végighallgatta kántálását, mert így szólt: - Van egy kis gond az elmélettel. Ha megfoghatatlanul intelligens földönkívüliek teremtették ezt a világot, és mindent, ami benne van, ki teremtette a földönkívülieket? Egy válasz sem jutott Preston eszébe, így jobb híján egy újabb nyúlós fekete nyálcsomót köpött ki. A szürke hullám ismét elborította, a látogató pedig visszahúzódott a homályba, felszívódott, eltávolodott, de még egyszer hátrapillantott egyetlen utolsó, fénylő, aranyló csillanással. Távozása kimondhatatlan fájdalmat okozott Prestonnak. Persze a lény csak képzeletének szüleménye volt, a vérveszteség és mérgező gázok eredményeként öltött testet. A képzelt lények ritkán beszélnek. Ez itt pedig beszélt, bár Preston képtelen volt visszaemlékezni, hogy miről. Egy távoli sarok felől különös zaj hallatszott, egy elnyújtott puuufffff. Aztán újra: puuuffff. És harmadszor is: puuuffff. Mintha óriás dominók borulnának egymás hátára nagyon lassan. Baljós. Érezte a halál közeledtét. A hullámot. Hirtelen sötétség, teljes sötétség. És nincs levegő, csak korom, amely kilószámra rakódik a tüdejére. Preston Maddoc maradék tudatát egyetlen gigantikus rettegés töltötte be, amikor beleordított egy fekete párnába, mert rádöbbent, elérkezett az ideje, hogy üzemanyagként szolgáljon az űrhajónak. PUUUFFFF... Noah zárta a sort, amely a ház hátsó része felé haladt, a tűz felé, ahol korábban nem lobogott tűz. A férfi aggódva tekintett vissza abba az irányba, ahonnan indultak. Abba az irányba, ahol a le- 259 -
vegőben megfeketedett folyóiratlapok lebegtek, ahol megpillantotta a cunamit, amely pillanatnyi megtorpanás után hirtelen elborította a labirintust, és felordított, sokkal hangosabban, mint amikor Lilly nénikéje oly sok évvel ezelőtt rálőtt. Puuuffff... A labirintus falai egyre-másra dőltek össze, a csomókba kötözött újsághalmok és a többi szemét a mögöttük tornyosuló falaknak dőltek, újabb omlást idézve elő. Puuufff... A padló beleremegett a harmadik döngésbe, amely egyelőre az utolsónak bizonyult, de a cunami egyre csak közeledett, tombolva rohant feléjük fojtogató füstárjával, amely oly sűrű volt, hogy elnyomta a mögötte őrjöngő tűz hangját. - Hasra! - kiáltott Noah. Ez elől nem lehetett elmenekülni. Nem volt más választásuk, mint földre vetődni, arcukat az ütött-kopott padlóvájatokhoz szorítani, és reménykedni, hogy néhány centiméternyi életadó levegő szorul a fekete felhőgomoly alá. Már itt is van. Édes istenem! Meddig tarthat ez a néhány köbcenti levegő? Aztán a fekete ár megenyhült, majd szétoszlott körülöttük, sőt egyszerre varázslatosan kitisztult minden, a levegő íze édes lett, mint egy tavaszi erdőben, és eltűnt belőle a korom leghalványabb bűze is. A füstcunami megint támadott, de áthaladt felettük, és ők ott álltak a füsttenger közepén egy illatos levegőjű tisztáson. És ekkor a vakító füsttömegből leszállt hozzájuk egy lélegzetelállító szépségű lény, aki előtt Noah térdre borult volna, ha nem fekszik már a padlón. Tiszta volt, mint a frissen hullott hó az ősvadonban, úgy érkezett meg, hogy meg sem érintette a bűztenger, amelyen át kellett haladnia. A hatalmas, fénylő aranyszemek különös csillogása megrémítette volna Noah-t, de a tekintet nem keltett rettegést, inkább egyfajta nyugalmat sugárzott. Félelemmel vegyes tisztelet szállta meg a férfit. Szinte megalázó volt számára, de úgy érezte, hogy a lény bepillanthat szíve legtitkosabb mélyébe. Úgy látta őt, ahogy soha senki azelőtt. De az idegen nem háborodott fel az ott látottakon. A megnyugvás hatalmas erővel tört Noah-ra. Nem hitte volna, hogy ilyen érzések lakoznak benne: mintha egész élete előtört volna mellkasa ketrecéből. Lassan talpra emelkedett, és csodálkozó pillantást vetett Cassre... Mickyre... Leilanira. Ők is ugyanolyan érzelmek szorításában voltak, amilyenek a férfit elborították. A pillanat mágikus erejű volt, mintha galambok röppennének a szabad ég felé, és szárnyaik Noah diadalszárnyai volnának. Az elvarázsolt lény leopárdként osont be, most felemelkedett, és talpra állt, mint egy ember. Alig volt magasabb Leilaninál, akihez most odalépett, és szólt hozzá azon a hihetetlen kisfiús hangján. Valójában ez Curtis Hammond hangja lehetett: - Még mindig ragyogsz, Leilani Klonk. - Te is - válaszolt a lány. - Téged nem lehet megtörni. - Már megtörtem. - De nem a szívedben. Könnyek buggyantak ki a kislány szeméből. Nem értette, mi történik itt, nem értette, hogy ez a mágikus lény és Curtis Hammond hogyan lehet egy és ugyanaz, de az oly régóta hordozott reménytelenség eltűnt a lelkéből, és ebben a pillanatban nem érezte szükségét, hogy mindent értsen, csak annyit, hogy a világ mindörökké megváltozott a számára. Az aranyló szempár mindegyiküket szemügyre vette, majd újra lehajolt Leilanihoz: - Nem a szívedben - ismételte meg a jelenség. - A szenvedés nem törhet meg téged. A gonosz nem győzhet le. Hatalmas tetteket fogsz végrehajtani életedben, Leilani Klonk, hatalmas és csodás tetteket. És én nemcsak dobálózom a szaros szavakkal. Leilani könnyei közt kacagni kezdett. Elfordította tekintetét elvarázsolt megmentőjéről, felpillantott a csodálatos védőburájuk fölött hömpölygő korom- és füsttengerre, és így szólt: - Hé, űrfiú, ez biztos valami csalafinta trükk a füsttel! - A füst is csak apró atomok halmaza. Az akarat győzedelmeskedik felette. El tudom mozdítani a részecskék egy részét jelenlegi helyükről oda, ahová én szeretném. Sokkal kevesebb molekula van benne, mint mondjuk egy zárban. Csak három trükköm van, aprók ugyan, de hasznosak. - Jobb, mint a Batman - ismerte el Leilani. - 260 -
A jelenség mosolya legalább olyan fénylő volt, mint szemeié. - Ejha! Köszönöm. De ez egy nagyon energiaigényes trükk volt, amihez igen sok virsli és kínai kaja kell, úgyhogy jobb, ha most elhúzunk innen. A füst- és lángtenger közepén haladtak, hűvös és tiszta levegőben, követve a vérnyomokat, amelyekkel Noah megjelölte a visszautat. Folyosók beszögellésein át, csigalépcsőn le, be a konyhába, majd az üres üvegek barlangján keresztül... Az ezüstcsillagokkal megtűzdelt égbolt lélegzetelállító volt. Az eső kevésbé vadul zuhogott, mint amikor behatoltak a házba, de Noah soha azelőtt nem érezte ilyennek az esőt: tiszta volt, friss, szívderítő. Polly a hátsó udvarban várakozott, kezében Curtis Hammond átázott ruhái és cipője. Ő maga is bőrig ázott, nyakig sáros volt, de minden szörnyűségről megfeledkezve úgy nevetett, mint aki egy kissé (de csak átmenetileg) meghibbant. Az aranyló szemű jelenség odalépett Pollyhoz, elvette tőle a fiú ruháit, megfordult, szeme találkozott a körülötte egybegyűltek tekintetével, akik erre egyként hátat fordítottak, hogy nyugodtan átöltözhessen. Egy pillanatig csöndben álltak, még kissé kábultan, megpróbálva feldolgozni ezt az őrületes kalandot, és ekkor Leilani kuncogni kezdett. Jókedve átragadt az ikrekre, Mickyre és még Noah-ra is. - Mi olyan mulatságos? - kérdezte a jelenség. - Láttunk téged meztelenül - válaszolt Leilani kacagva. - Nem, Curtis Hammondként még nem. - Jó tudni - mondta Leilani -, hogy nem olyan lökött földönkívüli vagy, amelyik idejön, hogy megmentse a világot, és mindenkinek mutogatja a fenekét. Mikor mindenki a saját kocsijában ülve elhagyja a Teelroy-farmot, a ház eresze alól, és a hasadékokból füstgomolyok szállnak elő. Nemsokára a tűztenger szétrobbantja majd az ablakokat, és hatalmas fekete felhők törnek az ég felé az esőben. Elérik az országutat és Nun's Lake felé haladnak, anélkül hogy egy autóval is találkoznának. Kilépve emberi álruhájából, majd újra visszaöltve azt, az anyátlan kisfiú újra könnyebben nyomon követhetővé tette magát. Egy ideig különleges energiajelei felfedezhetők, és gyorsan azonosíthatók lesznek, ha a sok semmirekellő a nyomába ér és beméri. Amint a lakókocsijukhoz érnek, azonnal sátrat kell bontaniuk, hogy elindulhassanak, és mozgásban legyenek. Sajnálni fogja, hogy anélkül jött el Nun's Lake-ből, hogy egyetlen vízisíelő, ejtőernyőző vagy jet-skiző apácát látott volna. Talán ha a világ megmenekül, visszatérhetnének ide, és ha már jobb idők járnak, talán az apácák is felszabadultabban adják át magukat a pihenés örömeinek. Micky autójában ülve hátrapillant, hogy megbizonyosodjék, Cass és Polly követi-e őket Noah bérelt kocsijával. Igen, Polly vezet, Cass meg fogja a fegyvert. Ha valaha elveszítené az ikreket, mesés nővéreit, szíve meghasadna a fájdalomtól. Túl sok mindent elveszített már eddig. Micky vezet, Noah mellette ül az anyósülésen. Leilani Curtisszel a hátsó ülésen osztozik, közöttük Old Yeller hever. Az eseménydús nap hatására a kutya elszundít. Az autóban csend honol, mindenkit elfoglalnak a saját gondolatai, és Curtis ezt tökéletesen megérti. Mire a kempingbe érnek, az eső eláll. A tisztára mosott fenyők lenyűgöző zöldben pompáznak. Kecses koronáik gyémántba öltöztek, telt törzsük és ágaik sötétek, mint a csokoládé, rejtekükből énekesmadarak és mókusok bújnak elő a zivatar elvonultával. Különleges világ ez, és az anyátlan fiú reménytelenül belészeret. Lakókocsijuk felé haladva Curtis mentő- és rendőrautókat vesz észre a lakóbusz mellett, amely korábban Leilani börtöne volt. A rendőrautó tetején villogó kék lámpa nem ront a fölé ívelő lombok szépségén, de finoman figyelmeztet, hogy a világ felbolydult. Egy egyenruhás rendőr áll cirkálója mellett, és int Mickynek, hogy hajtson tovább. Egy mentő áll készenlétben, hátsó ajtaja nyitva. Két ápoló egy ágyat gurít a kemping ösvényén, kerülgetve a pocsolyákat. - 261 -
Az ágyon egy nő fekszik. Bár Curtis sohasem látta, mégis tudja, hogy ki ő. Saját biztonsága, de még valószínűbb, hogy a segítségére sietők biztonsága érdekében Leilani anyját az ágyhoz szíjazták. Az asszony tombolva tiltakozik a kötelékek ellen, őrjöngve próbálja kitépni magát. Fejét vadul dobálja ide-oda, átkozódik az ápolókkal és a nézelődőkkel, az égre üvölt. Leilani lehajtott fejjel elfordul, és ölébe ejtett kezeire mered. Old Yeller közöttük az ülésen fel sem ébred szunyókálásából, mikor a lakóbuszhoz érnek. Horpasza fel-le emelkedik, amint lassan szuszogva alszik. Amikor kocsijuk elhalad a mentőautó mellett, Curtis kinyújtja a kezét, és megfogja a kislány nyomorék végtagját. Leilani felnéz, és boldogtalanság homályosítja el tekintetét. Curtis csitítja, és gyengéden az alvó kutya hátára helyezi a lány tenyerét, majd saját kezét is ráteszi. Minden világban létezik kutya, vagy egy annak megfelelő lény, aki magas fokú intelligenciával rendelkezik, bár nem a legmagasabbal, és szükségleteit tekintve annyira egyszerű, hogy képes megőrizni ártatlanságát. Intelligenciája és ártatlanságának összekapcsolódása révén képessé válik a híd szerepének betöltésére a múlandó és az örökkévaló, a véges és a végtelen között. Curtis három trükkje közül az egyik, hogy képes saját akaratát közvetíteni az anyag atomjai felé. Második trükkje az a szeretetreméltó képessége, hogy képes fiú-kutya köteléket létesíteni. A harmadik pedig az, hogy bárkit képes a második trükkre megtanítani, és ezzel a harmadik trükkel képes megmenteni a világot. Azon reményvesztettek számára, akik úgy érzik, életük cél és értelem nélkül való, akiknek szívét rettenetes magány keríti hatalmába, akik azért éreznek gyűlöletet, mert nem ismerik fel, hogy egy sorson osztoznak az emberiséggel, akik önsajnálatban és ön-emésztésben morzsolgatják életük napjait, mert elveszítették a létfenntartó bölcsességet, amellyel születtek, azok számára a remény egy kutya álmában található. A kutyaálomban világosan megtapasztalható az élet teljessége anélkül, hogy érezni kellene az emberi mohóság, irigység és feneketlen rettegés bénító hatását. És itt, az álomerdőben, az álommezőn, az álomtenger partja mentén, a játékos Fény mindent átható jelenlétében Curtis képes bebizonyítani Leilaninak, hogy amit a kislány eddig pusztán remélt, az valóság: hogy bár anyja sohasem szerette, létezik Valaki, aki mindig mellette állt.
73. fejezet OLD YELLER A NYITOTT DUPLA AJTÓN keresztül beiramodik a dolgozószobába, fogai között tarka játékot szorongat. Nyomában két aranyszőrű vizsla lohol, név szerint Rosencrantz és Guildenstern, röviden Rosie és Jilly. A dolgozószobában Constance Veronica Tavenall, Jonathan Sharmer kongresszusi képviselő leendő ex-felesége egy gyönyörű Chippendale asztal mögött ül, amelyet bonyolult kínai motívumok díszítenek. Csekkönyvébe ír. A hölgy Grace Kellyre emlékezteti Curtist, az egyik romantikus filmből. A nő egyszerre ragyogó és méltóságteljes, fenséges és barátságos. Nem olyan hatalmas, méltóságos és lenyűgöző, mint Donella, a kamionparkoló éttermének pincérnője, de olyan nem is lehet senki más. Noah lehajol, hogy felszedje a földről a kanapé mellett szétszórt kártyákat, de Miss Tavenall így szól: - Nem, nem. Hagyja csak ott. Hagyja még ott egy ideig. Korábban, Curtis utasításait követve kutya-testvér egy összekevert kártyacsomagból kiválasztotta a kőr színű kártyákat. Orrával és mancsával sorrendbe rakta a kettestől az ászig. Rosie kihátrál a hallból a dolgozószoba ajtaján a játékát vonszolva, amely nem más, mint egy piros és sárga zsinórokból összefont kötél, mindkét végén egy-egy csomóval. Mögötte Old Yeller, a kötél másik végét ráncigálva. A két kutya ugyan egyfolytában morog, és rángatva próbálják kiszabadítani a kötél végét a másik szájából, de farkuk vidáman csapkod. Miss Tavenall kitép egy csekket a tömbből, és az asztalon átcsúsztatja Curtis felé. Gyöngybetűi pontosak és szemgyönyörködtetők. Curtis elolvassa a csekken szereplő összeget, és halkan füttyent egyet: - Istenem, biztosan megengedheti magának ezt a kiadást, Miss Tavenall? - 262 -
- Ez fedezi a két lakókocsi teljes felszerelését - szól a hölgy. - Mindennel el kell látni, hiszen igen sok időt fogsz úton tölteni. Az egyik lakókocsiban Micky, Leilani és Gen néni lakik majd. A másodikban Noah, Curtis és - és Richard, akivel a fiú még nem találkozott. Polly és Cass már rendelkezik saját járgánnyal, a hollywoodi válások nagylelkű eredményével, amihez igencsak ragaszkodtak, mikor producer férjeik - Julián és Don Flackberg - megölték a forgatókönyvírót. A Flackberg testvérek hírhedt üvöltözők voltak, akik terror alatt tartották alkalmazottaikat - bár filmcsillagokkal, kritikusokkal vagy az ikrekkel sohasem üvöltöztek. Cass szerint a testvérek mindig aranyosak voltak hozzá és Pollyhoz, és Polly szerint is otthon igazi Maci Lacik voltak. Julián és Don azelőtt sohasem ölt forgatókönyvírót, és most is csak azután folyamodtak erőszakhoz, hogy a forgatókönyvíró megnyerte az ellenük indított szerződésszegési pert. Curtis azon morfondírozik, hogy talán Hollywoodban kellene elkezdeni a világ megmentését. Az ajtóban Old Yeller valami új érdekességet pillant meg, és a kötélen csüngő Rosie-t is magával vonszolja. A kapcsolatukra jellemző, hogy mókáért móka jár cserébe, és a szerződést egyik sem kívánja megszegni. Az elkövetkező hetekben Curtis új családja körében állandóan úton lesz, míg teljesen Curtisszé nem válik, amit már nagyon-nagyon szeretne. Akkor aztán soha többé nem azonosíthatják be biológiai energiajeleit sem az ellenséges földönkívüliek, sem pedig az FBI. Mindazonáltal az ellenséges bolygólakók nem adják fel keresését, ám egyre kevesebb esélyük lesz, hogy rátaláljanak. Négy új nővére, Gen nénikéje, Noah bátyja, és a még ismeretlen új testvére, Richard társaságában, valamint kutya-nővérével együtt valamennyien cigányéletre rendezkednek be hosszú időre, mert bár a radarok nem fedezhetik fel jelenlétét, mégis tanácsosabb, ha állandó mozgásban marad, és titokban végzi tevékenységét. Arról nem beszélve, hogy a feladat igen sok utazást igényel: nem lehet megmenteni az egész világot egy clevelandi irodában ücsörögve. Időről időre, nem túl gyakran, de megbízható sűrűséggel átadja az Ajándékot, a kutya álmait, és az emberek, akik megkapják tőle ezt a hatalmat, hozzá hasonlóan képesek lesznek továbbadni azt. És valamennyien tovább utaznak a maguk karavánjával, megosztják az Ajándékot másokkal, szerte a világban, minden egyes földrész valamennyi szegletében. Leilani az első az adományozottak között. Még nem mehet egyedül sehová, mert fiatal. De eljön az ő ideje is. A lány ragyog. Miss Tavenall két újabb csekket nyújt át, és ezúttal Noah füttyent. - Egyhónapos időközökkel visszadátumoztam - szól Miss Tavenall. - Szükség szerint használja fel a felmerülő kiadásokra. Rápillant az asztalon álló számítógép képernyőjére, és elmosolyodik. A székből, ahol Curtis ül, nem látszik a képernyő, de a fiú tudja, mi látható rajta. Korábban, a kártya-trükk után Old Yeller felszökkent a hölgy székébe, fogai közé egy tollat fogott, és Curtis befolyása alatt ezt gépelte be: KUTYA VAGYOK. VAN EGY TERVEM, DE SZÜKSÉGEM VAN TÁMOGATÁSRA. - Mire felhasználja ezt a három csekket - szól Miss Tavenall -, mi kidolgozzuk a teljes, hosszú távú támogatási tervet. - Nem is tudom, hogy köszönjem meg - mondja Noah. - Én tartozom köszönettel - válaszol Miss Tavenall. - Már kétszer megváltoztatta az életemet... és ezúttal olyan módon, hogy elképzelni sem tudtam hasonló változást. És szeme megtelik azokkal a gyönyörű emberi könnyekkel, amelyek ezúttal nem fájdalmat vagy gyászt, hanem örömöt fejezik ki. A hölgy megtörölgeti szemét és arcát, majd kifújja orrát egy papír zsebkendőbe. Curtis reméli, hogy egy hatalmas és mulatságos, kürtszerű orrfúvást fog hallani, mint amilyet Meg Ryan produkál a Harry és Sallyben, de Miss Tavenall alig hallhatóan fújja ki az orrát. Olyan diszkrét, olyan kecses. Curtis azon morfondírozik, vajon megfelelő szocializációs módszer lenne-e, ha kérne egy papír zsebkendőt, és egy hatalmas, mulatságos kürtszerű orrfúvással megnevettetné a nőt. Mielőtt eldönthetné a fogas kérdést, Miss Tavenall kidobja zsebkendőjét a papírkosárba, fel- 263 -
áll, pislogva megpróbálja visszatartani könnyeit, és Noah-hoz fordul: - A másik ügy ennél bonyolultabb. Nem olyan egyszerű, mint megírni egy csekket. - Richard nagynénje és nagybátyja törvényes felügyeleti joggal rendelkeznek - szól Noah -, de szinte bizonyos, hogy örömmel lemondanak róla. Miután szülei meghaltak, berakták egy otthonba, és sohasem látogatták meg. Feszélyezi őket. Azt hiszem inkább... pénzügyi oldala van a dolognak. - A nyavalyások. A szó kissé megrendíti Curtist, mert mindeddig az volt a benyomása, hogy egy ilyen hölgy nem ismerheti a hasonló szavak jelentését. - Nos - folytatta a nő -, vannak jó ügyvédeim. És talán képes leszek elvarázsolni azokat az embereket. - Maga? - kérdi Curtis. - Ó, Miss Tavenall, vegye úgy, hogy én egy disznó vagyok, és vágjon le a szalonnámért, ha maga nem lenne képes bármikor elvarázsolni bárkit. A nő felkacag, bár kissé erőltetetten, és azt mondja, hogy Curtis aranyos kisfiú, és Curtis már éppen válaszolna, hogy ő nem az a pofátlan, lökött fickó, ahogyan azt némelyek állították róla, mikor Jilly bevágtat a dolgozószobába, fogai között egy fehér rongydarab, nyomában Rosie és Old Yeller. Úgy tűnik, Jilly megorrolt, amiért kizárták a kötél-cibálós játékból. Megtalálta a rongyot, és valamilyen módon sikerült meggyőznie játszótársait, hogy ez egy sokkal jobb játék. És azok most meg akarják szerezni mindenáron, mindenáron, mindenáron. - Jilly, ide hozzám! - utasítja Miss Tavenall, és Jilly azonnal engedelmeskedik, boldogan sündörögve gazdájához. - Add ide, te buta kutya! Annyira vágyott játékszerüket elveszítve a három kutya hasra fekszik a szőnyegen, és a rohangálástól lihegve egymásra vigyorognak. - Miután kiderült, milyen ember valójában a képviselő úr - fordul Miss Tavenall Noah felé -, egy rakás dolgot kihajítottam. Nincs szükségem emlékekre. Jilly valószínűleg a szemétből halászta elő ezt. A rongy valójában nem is rongy, hanem egy póló. Négy szó és egy felkiáltójel szerepel rajta. A felkiáltójel alatti kis zöld pont szív alakú. Elolvasván a póló feliratát, Curtisnek eszébe jut a férfi, akitől Old Yeller ellopta egyik szandálját az Utah-beli autópálya mellett. - A SZERETET A VÁLASZ! - Ez így is van, azt hiszem - szól Miss Tavenall. - Még akkor is, ha olyanok mondják, akik nem így gondolják. Székéből felállva Curtis megrázza a fejét: - Nem, asszonyom. Ha arról a megoldásról beszélünk, akkor nem. A szeretet önmagában egyszerű megoldás, és általában az egyszerű megoldások döntenek romba egész világokat. A szeretet csak egy része a megoldásnak. Fontos, de nem elég. Egy másik rész a remény, meg a bátorság, meg a jótékonyság, meg a nevetés, és hogy láthatunk olyan dolgokat, mint az eső után a hatalmas fenyőfák, vagy a lemenő nap által aranysárga üvegcsillogásba öltöztetett préri. A megoldásnak anynyi összetevője van, hogy nem lehet összetömöríteni egy egyszerű feliratba. Az idő múlik, mert ez a dolga, és egy késő őszi délutánon a karaván letelepszik egy lustán hömpölygő folyó melletti kempingben, ahol a fűzfák filigrán szálakból vetnek árnyékot a csobogó vízfelszínre. Vacsoraidő közeledtével a füves parton a kutyák játéka közepette megterítenek, a kempingasztalok mindenféle finomságtól roskadoznak, közben a békák kuruttyolnak és a szitakötők táncot járnak a frissen pergetett méz színeiben tündöklő napsütésben. Polly Dianával érkezik, egy gyönyörű fekete labradorral. Cass kutyája Apolló, jóképű sárga labarador. Itt jön Noah és a jó öreg Norman, a lökött korcs, meg Ladybug, a spániel, aki Richard Velnod, alias Rickster kutyatársa. Gen néni, Micky és Leilani Larry, Curly és Moe társaságában érkezik. Ez a három aranyszőrű vizsla tulajdonképpen mind lánykutya, de Gen néni választotta a neveket, és ezt mindenki tiszteletben tartotta. - 264 -
Larry, Curly és Moe egy kutyamenhelyről került hozzájuk. Régen mindhármat kínozták, elhanyagolták, végül elhagyták, de ma már boldogok, szőrük fényes, farkuk vidáman jár, szemük boldogságtól csillog. A többi kutyát sintérektől menekítették meg, valamennyiük múltja szenvedéssel teli, bár ez ma már nem látszik rajtuk, mert labdát kergetnek, frizbi után rohangálnak, és egyre csak hemperegnek a fűben a hátukon, tappancsaik a levegőben, teljesen átadva magukat a játékos Fény jelenléte felett érzett ünnep örömének. Természetesen Curtisnek is van kutyanővére. Ha beszélni tudna, valamennyi jelen lévő kutya mesélhetne elrettentő történeteket, de Old Yeller történetei valószínűleg, sőt bizonyosan mindennél elrettentőbbek lennének. Itt a folyóparti fűzfák alatt, vacsora után, az est leszálltával, mikor a lepkék visszavonultak már, és helyüket világító szentjánosbogarak vették át, a család a tábortűz körül gyűlik össze, hogy meséljenek egymásnak életükről, ahogyan az esték nagy részén teszik, hiszen valamennyien oly sok mindent láttak, tettek és éreztek már, amit a többi nem. Részben ez is a célja saját kis külön társasjátékuknak, a Ki lesz az együgyű?-nek, ami a kérdések és válaszok gyors váltakozásával nemcsak szórakoztató, hanem hasznos is, mert segít abban, hogy jobban megismerjék egymást. Curtis anyja mindig azt mondogatta, hogy minél jobban megismered a másikat, annál jobban megismered önmagad, és ha kicseréljük tapasztalatainkat, megértjük a világ bölcsességét. De még ennél is fontosabb, hogy a tapasztalatok kicserélése során megértjük: minden egyes élet egyedi és értékes, és senki sem értéktelenebb a másiknál. És ezzel a felfedezéssel olyan alázatra teszünk szert, amely nélkülözhetetlen egy jobb, kegyeletteljesebb élethez, hogy hálásak legyünk a legnagyobb ajándékért, az életért. Curtisnek rettenetesen hiányzik az anyja, akinek elvesztése hatalmas lyukat ütött a szívébe, ami ott is marad élete végéig. De a fájdalom enyhül, hiszen anyja minden áldott nap vele lesz az emlékezetében. Ha véget érnek ezek a napok, és újra csatlakozhat hozzá... ó, istenem, annyi mindent kell majd megosztaniuk egymással. Ma este Gen néni mesél, és a tűz fényében olyan fiatalnak látszik, mint egy kislány. Más estéken mesélt már szeretett férjével töltött éveiről, aki immáron tizenkilenc éve eltávozott. Ezúttal azonban gyerekkoráról mesél, amelyet a mellettük csobogó lassú vízhez hasonló, fűzfák övezte, holdfény fürdette folyó mellett töltött. A történet egészen drámai, szereplője Gen gonosz mostohaapja, egy lelkész, aki megölte anyjukat, és az örökségért megpróbálta megölni Genevát és bátyját is. A tűz köré gyűltek többsége hamarosan rájön, hogy valójában ez nem történt meg Gen nénivel, hanem a Vadász éjszakájá-ból hallottak részleteket, Robert Mitchum főszereplésével. Senki sem teszi szóvá, mert Gen néni olyan érdekesen, olyan érzelemdúsan mesél. Amikor Gen észbe kap, és rájön, hogy nem valódi rémtörténetet mesélt, ahelyett, hogy helyesbítene, huncut módon elkezd jeleneteket szőni a történetbe az Esőcsináló-ból, főszereplő Burt Lancaster, majd feltűnnek egyes szereplők és jelenetek az Ovizsaru-ból is, főszereplő Arnold Schwarzenegger. Szóval nagyon jól mulatnak. A kacagás és a sok csodálatos négylábú jelenléte óhatatlanul látogatókat vonz, akik ugyanebben a kempingben verték fel sátraikat. A sok játék után a kutyák nagy része elalszik. Bár a család éppen most nem dolgozik, mindannyiszor kihasználják a lehetőséget, hogy továbbadhassák az Ajándékot. Tehát mielőtt visszavonulnának - jóval éjfél után - a tábortűz köré gyűlt látogatók száma már hétre duzzadt, és örömkönnyek is fakadtak egyik-másik látogató szeméből, miközben újabb hét élet változott meg mindörökre, de csakis jó irányba. Miután megismerték a kutyák álmait, az újoncoknak Micky felteszi a Gen nénitől tanult találós kérdést: Mi van az ajtó mögött, amely egy ajtónyira van a Mennyországtól? Ez idáig Curtis volt az egyetlen, aki első próbálkozásra megtalálta a helyes választ, az újoncok most egyre másra botorkálnak, hogy rátaláljanak a helyes megoldásra, de egyiküknek sem sikerül. Leilani adja meg a Gen szerinti megfelelő választ, és a család minden tagja kívülről tudja már: - Ha szíved zárva van, semmi sem világíthatja meg utadat, ha átlépted az ajtót. De ha szíved nyitva áll, olyan emberek várnak az ajtó mögött, akik keresnek valamit, akárcsak te, és velük együtt fogod megtalálni a Mennyország ajtaját. Az idő múlik, mert ez a dolga, a tábortűz egy halom parázzsá hamvad. Ember és kutya mind hazamegy lefeküdni. - 265 -
Curtisen kívül ketten maradnak utoljára, Micky és Leilani. Larry, Curly és Moe hazamentek Gen nénivel. A kemping, ahol táboroznak, úgy kétszáz yardra van a helytől, ahol vacsorájukat elfogyasztották, és Micky egy magasra tartott elemlámpával világítja meg az útjukat. A nő és a kislány kéz a kézben mennek, bele a sötétségbe, amely nem rejteget félelmetes dolgokat számukra. Hangjuk mormogása és halk kacagásuk hangzik, olyan édes zene, amelyet senki sem hallott még. Ha ez egy film volna, és Curtis filmrendező lenne, ezt tenné meg befejező jelenetnek: a nő és a lány, egymás megmentői, eltávolodnak a kamerától, haladnak egy jövő felé, amelyet együtt váltottak meg. Tényleg, a film címe lehetne mondjuk Megváltás. 9658 vagy talán még több film után jól tudja, hogy az utolsó képsorban, amint kéz a kézben eltávolodnak, a képernyő fokozatosan elsötétedik. De ez most a valóság, és sem Micky, sem Leilani képe soha nem fog elsötétedni, hanem mindörökké élni fog. Curtis hátramarad, hogy a folyó vizéből merítve eloltsa a parazsat és a hamut, bár nem fog hozzá azonnal. Kutya-társával az oldalán üldögél, csak kettejüknek adatott meg, hogy elbűvölje őket a csillagok és a gyöngyszem szépségű hold titokzatossága, hogy élvezhessék minden dolgok valódiságát. Már nem kell Curtis Hammonddá válnia, hiszen azzá vált. Ez a világ lett a sorsa, és elképzelni sem tudna gyönyörűbb otthont magának. Ó, Istenem, de hiszen ő egy kis együgyű, egy igazi Forrest Gump, ám ennek ellenére egészen jól boldogul! Egy hirtelen széllökés felkap egy maroknyi falevelet, és lassan, nagyon lassan megtáncoltatja a hamvadó tábortűz körül, míg a levelek Curtis elé nem érnek, és ekkor a szél egy alig hallhatót sóhajt, s a leveleket a fiú arcába fújja. Falevelek tapadnak a hajához, táncolnak a füle mellett. Egyet ki is kell köpnie a szájából. A kutyák is tudnak nevetni. Legalábbis a legtöbbjük, de ez itt mindig kapható a mulatságra. A játékos Fény biztosan jobban szereti őt, mint más ebet, és a Fény nem pusztán a világ megmentőjét látja Curtisben, hanem tréfáinak tökéletes tárgyát is. Egy ajtónyira a Mennyországtól Nap nap után, óráról órára Egy ajtónyira a Mennyországtól Hatalmunk azonban nincs rajta Hogy kinyissuk, s bármikor Belépjünk, ha kedvünk tartja. Egy ajtónyira a Mennyországtól S a kulcs a miénk, elveszthető Egy ajtónyira a Mennyországtól De jaj, a belépés oly kecsegtető. (The Book of Counted Sorrows)
- 266 -
