DEAN R. KOONTZ Idegen emlékek 1. könyv
A mű eredeti címe: False Memory Copyright © NKUI Inc. c/o William Morris Agency Hungarian translation © Animus Kiadó, 2000 A fordítás a Bantam Books 1999-es kiadása alapján készült Fordította: Kelemen László és Süle Gábor Borítóterv: Beleznai Kornél Kiadta az Animus Kiadó 2000-ben Felelős kiadó: Balázs István Szerkesztette: Gábor Anikó Szedés és tipográfia: Scriptor Bt. A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző -1-
ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája Felelős vezető: György Géza vezérigazgató ISBN 963 9307 00 9
-2-
Ezt a könyvet Tim Hely Hutchinsonnak ajánlom. Te már hosszú ideje hiszel a munkámban, és lelket öntöttél belém, amikor arra a legjobban szükségem volt. És ajánlom Jane Morpethnek. Veled alakult ki pályafutásom leghosszabb szerkesztői együttműködése. Mi sem bizonyítja jobban kivételes türelmedet, kedvességedet és a bolondok iránti toleranciádat.
Az AUTOFÓBIA létező személyiségzavar. A fogalom három különböző állapot leírására használatos: 1. félelem az egyedülléttől; 2. félelem attól, nem viselkedünk-e önző módon; 3. félelem önmagunktól. Ezen állapotok közül a harmadik a legkevésbé gyakori.
Hulló sziromkép Eltűnik a holdba át, És virággá lesz... - OKYO
Macska bajusza, Úszó kutyám körmei: Isten részei. - SZÁMBA VETT CSAPÁSOK KÖNYVE
Úgy a valóságban, -3-
Amint az álomban, Semmi sem az, Aminek látszik. - SZÁMBA VETT CSAPÁSOK KÖNYVE
Az élet menthetetlenül komédia. Ebben rejlik a tragédiája. - MARTIN STILLWATER
1 Azon a januári csütörtökön, amikor az élete örökre megváltozott, Martie Rhodes fejfájással ébredt. Miután grapefruitlével leöblített két szem aszpirint, égni kezdett a gyomra is. A haját aznapra tönkretette, mert véletlenül Dusty samponját használta. Letörte az egyik körmét, odakozmálta a pirítóst, hangyákat fedezett fel a mosogató alatti szekrényben. Az ízeltlábú-inváziónak olyan dühvel vetett véget a rovarirtó spray-vel, mint Sigourney Weaver a lángszórójával az egyik Halál-filmben. Mozart Requiemjét dúdolva egy papírtörülközőre seperte a tetemeket, és az egészet a szemétvödörbe dobta. Aztán fogadta anyja, Sabrina hívását, aki három évvel az esküvőjük után még mindig Martie házasságának összeomlásáért imádkozott. Ennek ellenére egész idő alatt feldobottan - már-már lelkesen - tekintett a nap elé, mivel néhai apja, Robert „Mosolygós Bob” Woodhouse optimista természetét örökölte: félelmetes küzdeni akarását és mélységes életszeretetét, kék szemét, hollófekete haját és csúnya lábujjait kivéve. Kösz, apa. Miután meggyőzte reménykedő anyját, hogy a házasságuk sajnos továbbra is boldog, Martie belebújt bőrdzsekijébe, és elvitte Pajtást, a golden retrievert reggeli sétájára. A fejfájása fokozatosan megszűnt. A tiszta keleti égbolt köszörűkövén a nap már élesítette fényszikéit. Ám nyugat felől a tengeri szél sötét felhők gonosz tömegét tolta maga előtt. -4-
A kutya aggodalommal kémlelte az eget, idegesen szimatolta a levegőt, és lógó fülét hegyezve hallgatta a szélben ringó pálmalevelek susogását. A jelek szerint Pajtás tudta, hogy jön a vihar. Pajtás kedves, játékos kutya volt. Azonban az erős hangok megrémítették, mintha előző életében katona lett volna, akit kísértenek a csatamezők ágyúdörgésének szörnyű emlékei. Szerencsére Dél-Kaliforniában a rossz idő ritkán járt együtt égiháborúval. Az eső rendszerint minden bejelentés nélkül kezdett zuhogni, sziszegve csapkodta az utcákat, susogott a lombokon, és ezeket a hangokat még Pajtás is megnyugtatónak találta. Legtöbbször egy órát sétált Martie a kutyával Corona Del Mar széles, fákkal szegélyezett utcáin, de kedden és csütörtökön különleges kötelezettségei miatt a kirándulás negyedórára zsugorodott. Úgy tűnt, Pajtásnak is volt naptár a szőrös fejében, mert keddenként és csütörtökönként sosem kószált el, és a ház közelében végezte el a dolgát. Most reggel egy saroknyira a háztól állt meg a járda és az úttest közötti füves részen, félénken körülnézett, diszkréten felemelte jobb hátsó lábát, és - mint rendesen - most is úgy könnyített a hólyagján, mintha zavarná, hogy kénytelen közönség előtt végeznie a dolgát. Még a következő sarokig sem értek el, és nekikészült, hogy elvégezze reggeli dolgának második felét, amikor az elhaladó szemeteskocsi kipufogója visszalőtt, és megrémítette. Behúzódott a pálmafa törzse mögé, onnan nézegetett idegesen jobbra-balra, mint aki meg van győződve róla, hogy a rémületes jármű visszajön. - Semmi baj - nyugtatta meg Martie. - A csúnya autó már elment. Minden rendben van, nyugodtan lehet kakkantani. Pajtást azonban nem lehetett ilyen egyszerűen meggyőzni. Még mindig ijedt volt. Martie Mosolygós Bob türelmével is meg volt áldva, különösen, ha Pajtással foglalkozott, akit úgy szeretett, mint a gyerekét - ha lett volna. Pajtás nyugodt és szép kutya volt: aranysárga szőre a lába hátulján szinte fehér volt, akárcsak a fenekén, a farka pedig zászlós. Magától értetődött, hogy amikor a kutya beguggolt, hogy a dolgát végezze, mint most is, Martie sosem nézett rá, mert a kutya olyan zavarban volt, mint egy apáca a toplessbárban. Miközben várt, Jim Croce Time in a Bottle című számát dúdolta, ami mindig megnyugtatta Pajtást. Martie épp a második versszakba kezdett, amikor jeges borzongás kúszott végig a gerincén, amitől azonnal elhallgatott. Nem -5-
olyan nő volt, akit túl gyakran kínoztak volna baljós előérzetek, de amikor a borzongás felért a tarkójához, hirtelen rátelepedett a félelem, hogy valami veszély leselkedik rá. Megfordult, mint aki arra számít, hogy megpillantja támadóját, vagy a járdára felfutó autót. Ehelyett azt látta, hogy egyedül van az utcán a csendes környéken. Semmi sem rohant feléje gyilkos célzattal. Az egyetlen mozgást a szél idézte elő. A fák és a bokrok remegtek. Néhány megbarnult levél kergetőzött a járdán. A közeli házon a még kint lévő karácsonyi díszek csilingeltek. Martie, aki még mindig szorongott, de most már ostobának is érezte magát, kifújta magából a visszatartott levegőt. Amikor a levegő fütyülni kezdett a fogai között, rájött, hogy állkapcsát összeszorította. Valószínűleg még mindig az álom hatása alatt állt, amely éjfél után felriasztotta. Ugyanaz az álom, amely az utóbbi időben visszavisszatért. Egy emberalak volt, halott, rothadó levelekből, egy rémalak, amely őrjöngve pörgött. Ekkor a tekintete saját megnyúlt árnyékára esett, amely keresztülhúzódott a járdán, a füvön, ki az úttestig. És szorongása megmagyarázhatatlan módon rémületté fokozódott. Egy lépést tett hátra, majd megint egyet, és természetesen az árnyéka követte. Csak mikor megtette a harmadik lépést is, jött rá, hogy valóban saját sziluettje rémítette meg. Nevetséges. Ez képtelenebb, mint az álom volt. Mégsem stimmelt valami az árnyékában: a torzításában volt valami fenyegető. A szíve olyan hangosan dörömbölt, mintha ököllel vernének egy ajtót. A reggeli nap éles szögében a házak és a fák is torz árnyékot vetettek, ezekben azonban nem látott semmi fenyegetőt - csak a saját árnyékában. Tisztában volt félelmének abszurditásával, de ez a tudat semmivel sem enyhítette szorongását. A rémület kacérkodott vele, ő pedig csak állt, és szorongatta a pánik kezét. Az árnyék pedig mintha a szívverésének ritmusában lüktetett volna. Martie csak meredt rá, és teljesen elhatalmasodott rajta a rémület. Becsukta a szemét, és megpróbált uralkodni magán. Egy pillanatig oly könnyűnek érezte magát, hogy úgy képzelte, felkapja a szél, és elrepíti a közelgő felhők, az ég egyre zsugorodó kék -6-
sávja felé. De ahogy néhányszor mély lélegzetet vett, a súlya lassan visszatért. Mire ismét az árnyékára mert pillantani, már semmi szokatlant nem érzett benne. Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőle. A szíve még mindig kalapált, amit azonban már nem irracionális félelme táplált, hanem e különös epizód miatti aggodalma. Előzőleg soha nem tapasztalt ilyesmit. Pajtás a fejét kíváncsian oldalra billentve bámult rá. Martie ugyanis elejtette a pórázt. A tenyeréből csavarni lehetett volna a vizet. A farmerébe törölte. Amikor rájött, hogy a kutya elvégezte a dolgát, Martie jobb kezét a nejlonzacskóba dugta, mint valami kesztyűbe. Mivel a jószomszédság híve volt, fölvette Pajtás „termését”, kifordította a zacskót és csinos csomót kötött a szájára. A retriever zavartan figyelte. - Ha valaha is kételkednél a szeretetemben, kutyóm - mondta neki Martie -, akkor csak jusson eszedbe, hogy ezt mindennap megteszem érted. Úgy tűnt, hogy Pajtás hálatelt tekintettel néz rá. Vagy lehet, hogy csak megkönnyebbülten. E megszokott, alázatot igénylő feladat végrehajtása helyreállította Martie lelkiegyensúlyát. A kis csomag és meleg tartalma a valóságba horgonyozta. A furcsa közjáték emléke megmaradt benne, de félelme elmúlt. 2 Skeet fent ült a tetőn, körvonalai belesimultak a komor égbe, hallucinált és az öngyilkossággal kacérkodott. Három dagadt varjú keringett alig öt méterrel a feje fölött, mintha megérezték volna, hogy itt hamarosan hulla lesz. Lent a kocsifeljárón Motherwell állt, lapátkezei ökölbe szorítva a csípőjén. Bár háttal állt az utcának, a tartása így is elárulta, hogy mennyire dühös. Egy hajszálnyi választotta el, hogy ne törjön-zúzzon. Dusty a járda mellett parkolt le a furgonnal, a járőrkocsi mögött, melynek oldalát annak a magán biztonsági cégnek az emblémája díszítette, amely ennek a drága, kapuval lezárt lakónegyednek a biztonságára vigyázott. A kocsi mellett egy egyenruhás, magas fickó állt, akinek sikerült egyszerre tekintélyt és oldott lazaságot árasztania magából. -7-
A háromszintes ház, melynek tetején Skeet Caulfield halandóságának törékenységén morfondírozott, egy ezer négyzetméteres, négymillió dolláros merénylet volt a jó ízlés ellen. Több mediterrán stílust - modern spanyolt, klasszikus toszkánait, görög reneszánszt és korai Taco Bellt csapott össze benne az építész, akinek vagy nagyon pocsék iskolái voltak, vagy gyilkosan kiváló humorérzéke volt. A több holdas meredek cseréptető felszínének egyhangúságát harangtoronynak és kupolának álcázott kémények törték meg, és szegény Skeet ott kuporgott a tető gerincén az egyik legcsúnyább mellett. A biztonsági őr talán nem volt teljesen tisztában a szerepével egy ilyen helyzetben, de azt érezhette, hogy valamit mindenképpen tennie illik, mert megkérdezte: - Tehetek valamit önért, uram? - kérdezte Dustytól. - Én vagyok a szobafestők főnöke - felelte Dusty. A napcserzette őr vagy gyanakodott, vagy eleve ilyen hunyorgó szemmel született, arcán mindenesetre annyi ránc futott össze, mintha valami japán origamiművész hajtogatta volna. - Szóval szobafestő, mi? - kérdezte szkeptikusan. Dusty fehér vászonnadrágot, fehér pulóvert és fehér vászondzsekit viselt, fehér sapkájának ellenzője fölé kék betűkkel ez volt írva: RHODE'S PAINTING, aminek némiképpen igazolnia kellett volna állítását. Fontolgatta, hogy meg is kérdi a gúnyos őrtől, hogy gyakran járnak-e erre a környékre magukat szobafestőnek, kéményseprőnek álcázó betörők, de végül csak ennyit mondott: - Én vagyok Dustin Rhodes - és ujjával a sapkáján lévő szövegre mutatott. - Az az ember a tetőn pedig a legénységemhez tartozik. - Legénység? - A biztonsági őr most már a homlokát is ráncba borította. - Szóval maga így nevezi? Lehet, hogy ezt is szarkasztikus megjegyzésnek szánta, de nem kizárt az sem, hogy csak nem volt jó társalgó. - A festők többsége legénységnek hívja az embereit - mondta Dusty, felnézve Skeetre, aki odaintegetett neki. - Egy időben kommandónak mondtuk magunkat, de ez néhány megrendelőt elijesztett az agresszivitásával, ezért visszatértünk a legénységhez. - Aha - reagált az őr, aki most is hunyorgott. Lehet, hogy Dusty mondandójának lényegét próbálta megfejteni, de az is lehet, hogy azt mérlegelte, ne vágja-e szájon. - Ne aggódjon, lehozzuk Skeetet - nyugtatta meg Dusty. - Kicsodát? -8-
- Az ugróbajnokot - világosította fel Dusty, majd elindult a kocsifeljárón Motherwell felé. - Maga szerint ne hívjam ki a tűzoltókat? - kérdezte tőle az őr, aki követte. - Felesleges. Nem fogja felgyújtani magát, mielőtt leugrana. - Ez itt egy rendes környék. - Rendes? Ez itt maga a tökély. - Az öngyilkosság felzaklatná a lakókat. - Majd összesöpörjük a maradványait, slaggal szétcsapatjuk a vért, sose tudják meg, hogy valami történt. Dusty megkönnyebbülve, bár némi meglepetéssel látta, hogy nem verődtek össze a szomszédok a dráma láttán. Lehet, hogy korán van még - és eszegetik a kaviáros kalácsot, amit vagy pezsgővel, vagy aranykehelyben felszolgált narancslével öblítenek le. Szerencsére Dusty ügyfelei - a Sorensen család -, akiknek háza tetején Skeet a halállal kacérkodott, Londonban vakációztak. - Jó reggelt, Ned - mondta Dusty. - Te mocsok - felelte Motherwell. - Mármint én? - Mármint ő - felelte Motherwell, és Skeetre mutatott a tetőn. A kétméteres, 120 kilós Ned Motherwell jó tizenöt centivel magasabb és fél mázsával nehezebb lehetett Dustynál. A karjai olyan izmosak voltak, mintha Clydesdale-lovak lábait ültették volna át a vállára. Rövid ujjú pólót viselt, de a hideg szél ellenére dzsekit nem. Az időjárás a jelek szerint körülbelül annyira foglalkoztatta, mint egy parkban álló bronzszobrot. Motherwell megtapogatta a derékszíjára akasztott mobiltelefont és megszólalt: - A csudába, főnök, hol maradtál eddig? Tisztára úgy érzem, mintha már tegnap telefonáltam volna. - Egyrészt csak tíz perce hívtál, másrészt viszont olyan gyorsan jöttem, hogy több piroson is átszáguldottam, és egy zebrán elkaszáltam egy csomó kisiskolást is. - Ebben a negyedben maximum negyvennel hajthat - jegyezte meg komoran a biztonsági őr. Motherwell felnézett a tetőn kuporgó Skeet Caulfieldre, és megrázta az öklét. - Úristen, hogy szeretném szétverni ennek a kis seggfejnek a fejét. - Zavart a srác - felelte Dusty. - Egy drogos mocsadék - mondott ellen Motherwell. -9-
- Az utóbbi időben tiszta volt. - Akkor is egy csatornatöltelék. - Hogy neked milyen nagy szíved van, Ned! - Az a lényeg, hogy nekem van agyam, amit nem tettem tönkre drogokkal, és nem állom az önpusztító fickók társaságát, amilyen ez is. Ned, a munkavezető, a Tiszta Fej híve volt. Ez a hihetetlen, de egyre népszerűbb mozgalom, amely a tizen- és huszonévesek körében terjed - és inkább a férfiak, mint a nők körében -, megkövetelte tagjaitól, hogy fordítsanak hátat a drogoknak, a túlzott alkoholfogyasztásnak és az alkalmi szexnek. A dobhártyaszaggató rockzenével, az eksztatikus tánccal és az önbecsüléssel kárpótolták magukat. A dolog egészen pozitív lehetett volna kulturális szempontból - ha a tisztafejesek nem gyűlölték volna a rendszert, és mindkét nagy politikai pártot. Ha a klubban vagy a koncerten fölfedeztek egy drogost a társaságban, azt hülyére verték merő szeretetből, ami szintén nem volt valami „politikailag korrekt” viselkedés. Dusty szerette Motherwellt és Skeetet is, bár más-más okból. Motherwell okos, jópofa és megbízható ember volt - bár nem előítélettől mentes. Skeet kedves, szimpatikus fickó volt - akire azonban vélhetően örömtelen, céltalan és magányos élet várt. Motherwell messze jobb munkás volt. Ha Dusty szigorúan az üzlet törvényei szerint járt volna el, már rég el kellett volna küldenie Skeetet. Könnyű is volna az élet, ha a józan ész uralkodna; de néha a könnyűt mégsem érezzük helyesnek. - Látni lehetett, hogy az eső miatt úgysem lesz meló - szólalt meg Dusty. - Egyáltalán minek kellett felküldeni a tetőre? - Én nem küldtem fel. Én azt mondtam neki, hogy smirglizze le az ablakkereteket, és kezdje el mázolni a földszinti ablakokat. Még szinte be sem fejeztem, máris ott kuksolt a tetőn, és közölte, hogy fejest ugrik a kocsifeljáróba. - Lehozom. - Én is megpróbáltam. De minél közelebb kerültem hozzá, annál hisztérikusabb lett. - Nyilván fél tőled - mondta Dusty. - Jól is teszi. Ha én ölöm meg, az jobban fog fájni neki, mintha szétloccsantaná a fejét a betonon. Az őr leakasztotta a derékszíjáról a telefont. - Mégis inkább szólni kéne a rendőröknek. - 10 -
- Ne! - Amikor Dusty rájött, milyen éles volt a hangja, vett egy mély lélegzetet, és nyugodtabb hangon hozzátette: - Egy ilyen környéken a lakók nem szeretik a felhajtást, ha el lehet kerülni. Ha kijönnek a rendőrök, talán le is hozzák Skeetet épségben a tetőről, de elszállíttatják a pszichiátriára, ahol legalább három napra ott tartják. Talán tovább is. És Skeetnek a legkevésbé arra volt most szüksége, hogy olyan orvosok keze közé kerüljön, akik imádják a viselkedésmódosító szereket adni, amikkel ugyan rövid távon lenyugtatják, de hosszú távon csak jobban szétzilálják amúgy is kusza idegvégződéseit. - Az ilyen környéken - folytatta Dusty - nem szeretik a jeleneteket. Az őr végighordozta tekintetét a hatalmas pálmákon és fikuszokon, a széles utcákon, a nyírott gyepeken és virágágyásokon, aztán megszólalt: - Jó, kap tíz percet. Motherwell ismét felemelte az öklét, és Skeet felé rázta. A feje fölött glóriaként köröző varjak alatt Skeet ringatta magát. A biztonsági őr megjegyezte: - Különben sem úgy néz ki, mint aki öngyilkos akarna lenni. - A kis faszfej azt mondta, azért boldog, mert ott ül mellette a hálál angyala - magyarázta Motherwell -, és állítólag ez az angyal megmutatta neki, milyen odaát. Azt mondja, hogy tökre szuper. - Majd én beszélek vele - mondta Dusty. Motherwell fölmordult: - Felesleges dumálni vele, inkább lökd le! 3 Miközben az eget lassan elborították a sötét, nehéz esőfelhők, és egyre erősebben fújt a szél, Martie és a kutya hazaérkezett. A nő útközben többször is a mellette lépegető árnyékára tekintett, de ahogy a viharfelhők ellepték az eget, sötét kísérője eltűnt, mintha beszippantotta volna a föld, mintha hazatért volna az alvilágba. Martie közben figyelte a szomszéd házakat is, kíváncsi volt, látjae valaki furcsa viselkedését, s reménykedett, hogy talán mégsem néz ki olyan különösnek, mint ahogy érezte magát. A környék házai általában régiek voltak, és kicsik, bár kidolgozott részleteikben sokkal több báj és karakter volt, mint a Martie ismeretségi körébe tartozó emberek felében. A spanyol stílus - 11 -
volt az uralkodó, de voltak itt angol udvarházak, francia chaumiér-ek, német Hauschenek, és Art Deco-bungalók. Az eklektikus kavargás kellemes volt a szemnek, különösen, hogy átszőtte az egészet a zöld babér, pálma, illatos eukaliptusz, páfrány és bougainvillea. Martie, Dusty és Pajtás egy tökéletesen arányos, kétszintes, miniatűr Viktória korabeli házban élt, amely olyan volt, mint egy mézeskalács házikó. Dusty a színes és kifinomult viktoriánus hagyományt követve festette ki a házat, ahogy még ma is láthatóak San Francisco bizonyos utcáin: a háttér halványsárga, az ornamensek kékek, szürkék, zöldek, s némi óvatosan adagolt rózsaszín az ablakok körül. Martie szerette az otthonukat, és az volt a véleménye, hogy szép bizonyítéka Dusty tehetségének és szakértelmének. Anyja azonban, amikor először látta a frissen kifestett házat, kijelentette: - Úgy néz ki, mintha bohócok laknának benne! Amikor Martie kinyitotta a fából készült kaput és követte Pajtást a keskeny, téglával borított úton a hátsó udvar felé, azon gondolkozott, vajon megmagyarázhatatlan félelmének eredete nem anyjának lehangoló telefonjában keresendő-e. Végül is életének szinte egyetlen komoly stresszforrása az volt, hogy Sabrina nem volt hajlandó elfogadni Dustyt. Pedig Martie ezt a két embert szerette a legjobban a világon, és nagyon vágyott volna arra, hogy megbékéljenek egymással. Dusty nem okozott gondot. Ebben a szomorú háborúban kizárólag Sabrina viselt hadat. Az pedig mintha csak fokozta volna ellenséges érzelmeit, hogy Dusty nem volt hajlandó fölvenni a kesztyűt. A ház végében megálltak a szemetes kamránál, Martie levette az egyik edény tetejét, és belerakta a kék nejlonzacskót Pajtás termékével. Talán abban gyökerezett hirtelen támadt, megmagyarázhatatlan szorongása, hogy anyja egyfolytában Dusty ambícióhiányáról és állítólagos fogyatékos műveltségéről siránkozik. Martie nagyon félt, hogy anyjának végül sikerül megmérgeznie házasságát. Megtörténhet, hogy egy idő után önkéntelenül is anyjának gyilkosan kritikus szemével fogja nézni Dustyt. Vagy esetleg Dusty kezd el neheztelni rá, hogy nem képes leállítani anyját. Holott Dusty volt a legbölcsebb ember, akivel Martie valaha is találkozott. A fejében zümmögő gép még annál is finomabbra van - 12 -
behangolva, mint az apjáé volt - pedig Mosolygós Bob sokkalta okosabb volt, mint a neve mutatta. Ami pedig az ambíciót illeti... Nos, ő sokkal jobban örült egy kedves férjnek, mint egy ambiciózusnak, kedvességből pedig jóval több szorult Dustyba, mint pénzéhségből Vegasba. Ráadásul Martie saját karrierje sem elégítette ki anyjának ezzel kapcsolatos elvárásait. Miután letette az alapszigorlatokat üzletvitelből és marketingből -, önként lelépett az útról, amely a vállalatvezetői karrierhez vezetett. Ehelyett elment szabadúszó videojáték-tervezőnek. Sikerült is kisebb sikereket elérnie néhány munkájával, mindemellett megrendelésre dolgozott forgatókönyvön, tervezett alakokat, fantáziavilágot mások elképzeléseihez. Jól keresett, ha nem is vagyonokat, és gyanította, hogy nőnek lenni ebben a férfiaktól uralt területen végül a javára fordítható, hiszen teljesen új nézőpontot hoz a munkába. Szerette ezt a munkát, s nemrég szerződést írt alá egy teljesen új játék létrehozására, amely J. R. R. Tolkien A Gyűrűk Ura trilógiáján alapul, s amely annyi pénzt hozhat a konyhára, hogy még az anyját is elismerésre készteti, aki szerette „karneváli dologként” emlegetni a munkáját - nyilván azért, mert a videojátékokról a játéktermekre asszociált, a játéktermekről a vidámparkra, arról pedig a karneválra. Martie szerencsésnek érezte magát, hogy anyja nem ment egy lépéssel tovább - s nem állította róla, hogy bohóc. Miközben Pajtás felment vele a hátsó veranda lépcsőjén, Martie ezt mondta neki: - Lehet, hogy egy analitikus azt mondaná, hogy egy percre az árnyékom az anyám jelképe lett, az ő negativizmusának a jelképe... Pajtás vigyorogva nézett föl rá, és hevesen csóválta zászlós farkát. - ...és lehet, hogy a pánikrohamom azt a tudattalan aggodalmamat tükrözte; hogy... szóval, hogy megkeveri az agyamat, elmérgez a hozzáállásával. Martie előhalászta a kulcscsomóját a dzsekije zsebéből, és kinyitotta a zárat. - Úristen, gondolom, olyan tudálékos lehetek, mint egy másodéves egyetemista, aki pszichológiai szigorlatra készül. Martie gyakran beszélt a kutyához. A kutya végighallgatta, de sosem válaszolt - és ez a némaság volt csodálatos kapcsolatuk egyik tartóoszlopa. - 13 -
- De a legvalószínűbb - folytatta, miközben bement a konyhába Pajtás után -, hogy szó sincs semmiféle jelképről, egyszerűen csak be fogok csavarodni. Pajtás vakkantott, mintha egyetértett volna a diagnózisával, majd lelkesen lefetyelni kezdte a vizet a táljából. Heti öt alkalommal, a séta után, vagy ő vagy Dusty fél órán át kefélgette a kutya bundáját. Kedden és csütörtökön ez a rituálé átkerült a délutáni séta utánra. A házuk ennek következtében nem úszott a kutyaszőrben, és Martie ezt az állapotot konzerválni szerette volna. - Emlékeztetlek - szólt oda Pajtásnak -, hogy a vedlést illetlenség előzetes bejelentés nélkül elkezdeni. És azt se tessék elfelejteni, hogy ha nincs itthon senki, az még nem jelenti azt, hogy felmehetsz az ágyra vagy a heverőre, esetleg kiszolgáld magad a hűtőből. A kutya az égnek emelte tekintetét, mint akit halálosan sért a bizalom hiánya. Aztán folytatta a lefetyelést. A konyha melletti mosdóban Martie felkapcsolta a villanyt. Arra készült, hogy rendbe teszi a sminkjét és megfésülködik. Amikor azonban a mosdó elé lépett, a rémület hirtelen ismét a mellébe markolt, mintha a szívét ragadták volna meg vasmarkok. Most nem az a bizonyosság rémítette meg, hogy halálos veszély leselkedik rá, mint kint az utcán. Most rettegett attól, hogy belenézzen a tükörbe. Hirtelen mintha kocsonyává vált volna a térde, előregörnyedt, s úgy érezte, egy mázsás kőtömböt raktak volna a vállára. Mindkét kezével megkapaszkodott a talpas mosdóban, s belenézett a lefolyóba. Annyira lebénította az irracionális félelem, hogy képtelen volt felnézni. Egy fekete hajszál, az övé, hevert a fehér porcelánkagyló aljában, egyik vége a rézdugó felé mutatott. Még ez az egy hajszál is vészjóslónak tűnt. Még mindig nem mert felnézni, vakon tapogatta ki a csapot, s forró vízzel leöblítette a hajszálat. Nyitva hagyta a csapot, mélyen belélegezte a felszálló gőzt, de még ez sem oldotta azt a jeges érzést, amely szétáradt a tagjaiban. A lefolyó lassan maga is átmelegedett, de a keze, amely szorongatta, jéghideg maradt. A tükör várt. Martie már képtelen volt úgy gondolni rá, mint valami élettelen tárgyra, ártalmatlan üveglapra, amelynek hátoldatát foncsorozták. A tükör effektíve várt. Vagy inkább valami, ami a tükörben lakozott, várt arra, hogy a szemébe nézhessen. Egy lény. Egy jelenés. - 14 -
Anélkül, hogy fölemelte volna a fejét, jobbra pillantott, és meglátta, hogy Pajtás az ajtóban áll. Rendes körülmények között a kutya meglepett pofája megnevettette volna: most azonban a nevetéshez tudatos erőfeszítésre lett volna szüksége, amitől a nevetés nem is emlékeztetett volna nevetésre. Bár rettegett a tükörtől, ugyanúgy - ha nem jobban megrémítette saját bizarr viselkedése, a rá annyira nem jellemző kontrollvesztés. A gőz ott gomolygott az arca előtt, mintha eltömte volna a torkát, fullasztotta. A lefolyóban gurgulázó víz gonosz, rosszindulatú nevetésnek hangzott. Martie elzárta a csapot. A hirtelen támadt csendben légzése riasztóan szaporának tűnt, ami a pánik csalhatatlan jele. Kint az utcán a mély lélegzetvétel még kitisztította a fejét, elmulasztotta a rettegését, és visszaváltoztatta ártalmatlanná az árnyékát. Most azonban minden levegővétel mintha csak táplálta volna a rémületét, mint oxigén a tüzet. Ki kellett volna menekülnie a mosdóból, de minden ereje cserbenhagyta. A térde kocsonyás volt, attól félt, hogy kimegy alóla, és valamibe beleveri a fejét. Muszáj volt kapaszkodnia a mosdóban. Megpróbált józanul érvelni magában, abban reménykedett, hogy egyszerű logikai lépésekkel képes lesz visszatalálni a stabilitásba. A tükör nem árthat neki. Hiszen nem jelenés. Csupán egy tárgy. Élettelen holmi. Szimpla üveg, az isten szerelmére! Semmi, amit benne lát, nem jelent rá veszélyt. Ez nem egy ablak, amely előtt egy őrült áll, és bámul be eszement vigyorral, gyilkos indulattól égő szemmel, mint valami horrorfilmben. A tükörben nem láthat mást, csak a mosdó képét - és saját magát. A logika nem hatott. Tudatának sötét bugyraiban, ahol még sosem járt, egy babonás rettegéstől hemzsegő tájra bukkant. Hirtelen a meggyőződésévé vált, hogy a tükörben lakozó lény azért anyagiasult, mert ő logikus érvekkel próbált felülkerekedni rémületén. Erre még a szemét is becsukta, nehogy akárcsak annak sarkából is megpillanthassa ezt a gonosz szellemet. Minden gyerek tudja, hogy az ágy alatt bujkáló zsákos ember úgy válik egyre erősebbé, minél hevesebben tagadjuk a létét, s hogy az a leghatásosabb módszer, ha nem gondolunk a pormacskák közt kuporgó, gyerekvértől bűzlő lényre. Egyáltalán ne is gondolj rá, eszelős sárga szemére, fekete, villás nyelvére. Ne gondolj rá, amitől eloszlik a rém, és - 15 -
megjön az áldott álom, mely után reggel édes az ébredés a kényelmes ágyban, és nem egy szörny rettenetes gyomrában. Amikor Pajtás odadugta a fejét a combjához, Martie kis híján felsikoltott. Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy a kutya azzal az aggódó kifejezéssel néz fel rá, amit a golden retrieverek tökélyre fejlesztettek magukban. Bár még mindig kapaszkodott a mosdó peremében, mert meg volt győződve arról, hogy ha nem tenné, elesne, lassan elengedte a mosdót az egyik kezével. Remegő kézzel lenyúlt, hogy megsimogassa Pajtás fejét. Mintha a kutya villámhárító lett volna, a vele való kontaktus leföldelte Martie-t, s mintha kisült volna a statikus elektromosság, kiáramlott belőle a bénító szorongás egy része. A rémülete puszta félelemmé enyhült. Bár Pajtás szeretnivaló, kedves és szép kutya volt, nem éppen a bátorság szobra. Ha őt nem riasztotta meg semmi a helyiségben, akkor nem is volt veszélyforrás. A kutya megnyalta Martie kezét. Ő pedig a kutyától erőt kölcsönözve végül felemelte a fejét. Lassan, mint aki előre retteg a rá váró szörnyűségtől. A tükörben nem látott rémséges arcot, sem túlvilági tájat, sem pedig lidérceket: csak a saját arcát, amelyből kiszaladt minden szín, és a mosdó ismerős részleteit. Amikor a saját kék szemébe nézett, a szíve ismét szaporábban kezdett verni, ugyanis úgy érezte, mintha alapvetően idegen lett volna saját maga számára. Ez a remegő nő, aki megrémül a saját árnyékától, aki pánikba esik a gondolattól, hogy szembesülnie kell egy tükörrel... ez nem Martie Rhodes, Mosolygós Bob lánya, aki szilárd kézzel tartotta az élet gyeplőjét, és egyenes háttal ült a nyeregben. - Mi történik velem? - kérdezte a tükörben lévő nőtől, de a tükörkép nem felelt, mint ahogy a kutya sem. Megszólalt a telefon. Martie kiment a konyhába, hogy fölvegye a kagylót. Pajtás követte. Kíváncsi pofával figyelte, kezdetben csóválta a farkát, majd később egyáltalán nem. - Elnézést, de rossz számot hívott – mondta Martie végül, és letette a kagylót. Ekkor figyelt fel Pajtás különös viselkedésére. - Mi bajod van? A kutya gyanakvóan méregette, gerincén kissé feltarajosodott a szőr. - 16 -
- Esküszöm, hogy nem a pudlikislány volt a szomszédból. Amikor visszatért a mosdóba a tükörhöz, még mindig nem tetszett neki a látvány, de most már tudta, mit kell tennie vele. 4 Dusty a csendesen surrogó pálmalevelek alatt a ház oldalához ballagott, ahol a brigád harmadik tagja, Foster Newton, alias „Füge” dolgozott. Füge övére egy rádió volt akasztva - afféle örökké működő elektronikus infúziós palack gyanánt. A rádióműsor pedig a fejhallgatón keresztül csepegett a fejébe. Nem politikai kérdésekkel, vagy a modern élet dolgaival foglalkozó műsorokat hallgatott. Füge pontosan tudta, hogy legyen akár éjjel vagy nappal, hová kell tekernie a keresőgombot, ahol épp olyan műsor zajlott, amely ufókkal, földönkívüliek által végrehajtott emberrablásokkal, holtaktól érkező telefonhívásokkal, négydimenziós lényekkel vagy a jetivel foglalkozott. - Helló, Füge. - Helló. Füge elmélyülten smirglizett egy ablakot. Bütykös ujjait belepte a finom por. - Hallottál Skeetről? - kérdezte tőle, ahogy elhaladt mögötte. Füge bólintott. - A tetőn van. - Azt mondja, leugrik. - Talán le is fog. Dusty megtorpant és meglepetten visszafordult. - Komolyan azt hiszed? Newton annyira szófukar volt, hogy Dusty nem is számított többre egy vállrándításnál válasz gyanánt. Ehelyett Füge így szólt: - Skeet nem hisz semmiben. - Mi az, hogy semmiben? - kérdezte Dusty. - Semmiben és pont. - De alapvetően nem rossz gyerek. Füge válasza felért egy szónoklattal: - Az a gond, hogy alapvetően semmilyen. Foster Newtont kerek, kipirult arca, húsos szája, gombszerű, piros orra miatt akár elszánt hedonistának is nézhette volna az ember; azonban arcának karikatúraszerűségét oldotta tiszta, szürke szeme, amelyet vastag szemüvege erősen felnagyított. Ez a szem pedig tele - 17 -
volt szomorúsággal. Ez a szomorúság nem átmeneti állapot volt, amit, mondjuk, Skeet öngyilkos hajlama váltott ki, hanem egy permanens szomorúság, amellyel Füge a jelek szerint mindent és mindenkit szemlélt. - Sekélyes - tette hozzá Füge. - Kicsoda? Skeet? - Üres. - Magára talál. - Abbahagyta a keresést. - Ez pesszimizmus - felelte Dusty, aki átvette Füge társalgási stílusát. - Ez? Realizmus. Füge felkapta a fejét, figyelme a rádióban folyó beszélgetésre irányult, melyből Dusty csak halk sustorgást hallott. Füge állt az ablak előtt, kezében megfeszült a smirgliző fa, szemében még mélyebbé vált a szomorúság, vélhetően a hallottak miatt, miközben olyan mozdulatlanná dermedt, mintha a földönkívüliek bénították volna le sugárpisztollyal. Dustyt aggasztotta Füge jóslata, ezért megszaporázta lépteit a kihúzott alumíniumlétra felé, amelyen Skeet mászott fel a tetőre. Átfutott az agyán, hogy odaviszi a ház elejéhez, de lehet, hogy a túlságosan direkt lépés megriasztja a fiút, és leugrik, mielőtt le tudná beszélni a dologról. A létrafokok megcsikordultak a talpa alatt, ahogy szaporán felmászott. Amikor felért, a tető hátsó végében találta magát. Skeet Caulfield elöl kucorgott, de eltakarta a kémény és a tetőgerinc, melynek kúpcserepei olyanok voltak, mint egy alvó sárkány pikkelyes bőre. A ház egy dombon állt, kétmérföldnyire nyugatra Newport Beach zsúfolt lapályától és a kikötőtől. A tetőről idelátszott a Csendesóceán, de szokásos kéksége most mintha leülepedett volna a tengerfenékre. A tarajos hullámok a szürkésfekete felszínt szabdalták, ahogy visszatükrözték a vészjóslóan komor eget. A látóhatáron mintha egy kolosszális hullámban olvadt volna egymásba ég és víz, mely, ha valóságos lett volna, a partra futva legalább ezer kilométerrel keletre tudta volna tolni a Sziklás-hegységet. A ház mögött, tizenkét méterrel Dusty alatt, palakővel borított pergola volt, ami sokkal közvetlenebb veszélyt jelentett, mint a tenger, vagy a közelgő vihar. Sokkal könnyebb volt elképzelnie saját magát a kövön elterülve, mint felidéznie lelki szemei előtt az óceán által elmosott Sziklás-hegység képét. - 18 -
Hátat fordított az óceánnak, a kikövezett pergolának, derékból kissé előre hajolva, karjait kinyújtva, hogy ellensúlyozza a gravitáció vonzását, felállt. A szél még mindig csak lengedezett, még nem vált igazi tengeri széllé, de Dusty örült, hogy a hátába kapja, és nem szemből. A tetőgerincre érve lovagló ülésbe ereszkedett, s csak ezután nézett a ház homlokzati része felé a bonyolult kiképzésű tető felett. Skeet egy az övével párhuzamos gerincen kuporgott, egy harangtoronynak álcázott, tömzsi kémény mellett. A stukkós torony tele volt Palladio-féle boltívekkel, műkő oszlopokkal, melyek egy rézzel borított kupolát tartottak. Ennek tetején pedig egy gótikus torony volt, amely viszont annyira nem illett oda, mint mondjuk egy gigantikus neon sörreklám. Skeet háttal volt Dustynak, térdeit felhúzta, úgy bámulta a feje fölött keringő három varjút. Karjait feléjük nyújtotta, mintha csak azt akarta volna, hogy leszálljanak a fejére, a vállára, mintha nem is egy szobafestő volna, hanem maga Assisi Szent Ferenc tollas barátaival. Dusty pingvinként totyogva előreindult észak felé, míg egy olyan ponthoz ért, ahol a tetőgerinc alá becsatlakozott egy alacsonyabb kiképzésű, kelet-nyugati irányú gerinc. Óvatosan leereszkedett rá, miközben hátrafelé dőlt, mert a gravitáció ezúttal előrehúzta. Az egyméteres magasság utolsó centimétereit elrugaszkodva tette meg, így gumitalpára huppanva érkezett az alacsonyabb tetőrészre. Mivel súlya nem oszlott el egyenletesen, Dusty jobbra billent. Vadul próbálta visszaszerezni egyensúlyát, de rájött, hogy a lába nem marad meg a helyén. Mielőtt veszélyesen oldalra dőlhetett volna, az ellenkező irányba vetette magát és rázuhant a tetőgerincre, bal lába és karja a tető déli, jobb lába és karja az északi oldalára került, ő pedig rémülten kapaszkodott, mint egy pánikba esett rodeós cowboy. Ott feküdt egy darabig, miközben tekintete a kúpcserepeken lévő elbarnult mohacsíkokat fürkészte. Jackson Pollock képei jutottak az eszébe, bár ez finomabb volt, jelentéstelibb és kellemesebb a szemnek. Ha elkezd esni, a halott moha síkossá válik, és az egész tető olyan lesz, mint egy életveszélyes korcsolyapálya. Még a vihar kitörése előtt el kell érnie Skeetet és le kell vinnie a földre. Végül óvatosan kúszni kezdett egy kisebb harangtorony felé. Ezen nem volt kupola, a kerámiával borított kémény egy mecsetet formázott. A ház tulajdonosai nem muzulmánok voltak, az egzotikus mintázat nyilván csak megnyerte tetszésüket, bár a részletekben csak a tetőfedők és a kéményseprők gyönyörködhettek. - 19 -
Dusty a kétméteres kéménynek dőlve felállt, keze lassan kúszott felfelé az építmény oldalán. Megkerülte a kéményt, majd ismét leguggolt és áttotyogott a következő kéményhez. Úgy érezte magát, mint Quasimodo, a notre-dame-i toronyőr: talán nem volt olyan csúf, mint az a szerencsétlen torzszülött, igaz, nem volt olyan fürge sem. Megkerülte ezt a kéményt is, és araszolt tovább a kelet-nyugati tetőgerincen, amely az észak-déli gerinc alá futott be a ház homlokzati frontján. Skeet otthagyott egy rövid alumíniumlétrát a magasabb tetőrész peremének támasztva. Dusty ezen mászott fel, majd négykézláb indult felfelé az emelkedőn. Amikor Dusty felért a gerincre, Skeet meg sem lepődött, amikor meglátta: - Jó reggelt, Dusty - mondta. - Szia, kölyök. Dusty huszonkilenc éves volt, csak öt évvel idősebb, mint a fiatalember, mégis gyereknek tekintette Skeetet. - Megengeded, hogy ideüljek? - kérdezte. Skeet mosolyogva felelt: - Rám fér egy kis társaság. Dusty leült melléje, feneke a tetőgerincen, térdei felhúzva, gumitalpait pedig nekifeszítette a meredek tetőrész cserepeinek. Messze kelet felé, túl a szélborzolta fákon, a háztetőkön, a sztrádákon, a San Joaquin-dombokon a Santa Ana-hegység barnán és kopáran meredezett az esős időszak kezdetén; koronája körül úgy kavarogtak a felhők, mint valami mocskos turbán. Odalent a kocsifeljárón Motherwell már leterített egy ágybetétet, de őt magát sehol nem lehetett látni. - Ne haragudj emiatt - szólalt meg Skeet. A hangja hátborzongatóan nyugodt volt. - Mi miatt? - Hogy a meló közben ugrom. - Tény, hogy csinálhattad volna a szabad idődben - bólintott Dusty. - Igen, de akkor akartam ugrani, amikor boldog vagyok, és nem, amikor boldogtalan. És a legboldogabb meló közben vagyok. - Hát, igyekszem kellemes munkahelyi klímát teremteni. Skeet csendesen kuncogott, majd megtörölte orrát a keze fejével. Bár Skeet világéletében vékony volt, s valaha keménykötésű; most azonban nagyon sovány volt, mintha minden elvesztett kiló a csonttömegéből ment volna le. Sápadt volt, bár gyakran dolgozott a - 20 -
napon; ez a sápadtság átsütött bőrszínén, amely inkább szürkének tűnt, semmint barnának. Olcsó, fekete tornacipőjében, piros zoknijában, fehér vászonnadrágjában, kifakult, megnyúlt sárga szvetterében, amely harangozott vékony csuklója körül, úgy nézett ki, mint egy kisfiú, egy elveszett gyerek, aki ennivaló és víz nélkül kóborol a sivatagban. Skeet újból megtörölte az orrát, ezúttal a pulóver ujjába, majd megszólalt: - Lehet, hogy megfáztam. - A taknyosság lehet mellékhatás is. Skeet szeme általában világosbarna volt és csillogó, most azonban annyira könnyben úszott, hogy a színt szinte kimosta belőle, amitől sárgás lett a tekintete. - Ugye azt hiszed, hogy cserbenhagytalak? - Nem. - Dehogynem. És jogosan. Én már csak ilyen vagyok. - Te engem nem tudsz cserbenhagyni - biztosította Dusty. - Mégis így történt. Ezt előre tudtuk mindketten. - Velem nem, csak magaddal tudsz kiszúrni. - Nyugi, bátyó! - Skeet mosolyogva paskolta meg Dusty térdét. Nem rovom fel neked, hogy túl sokat vársz tőlem, és magam sem vádolom azzal, hogy folyton elszúrom. Ezen már túl vagyok. Tizenkét méterrel alattuk Motherwell épp kilépett a házból egy dupla ágybetéttel. A vakációzó tulajdonosok Dustynál hagyták a kulcsot, mert a nagyobb forgalmú belső helyiségek falait is ki kellett festeni. A munkának ezt a részét már elvégezték. Motherwell ledobta az ágybetétet a kiterített ponyvára. Csak felpillantott Dustyra és Skeetre, majd visszament a házba. Még a közel tizenkét méteres magasságból is jól látta Dusty, hogy a biztonsági őr nem helyesli Motherwell hevenyészett védőháló-építési tevékenységét. - Mit vettél be? - kérdezte Skeetet aztán. Skeet csak megrántotta a vállát, majd felfelé fordította arcát, és olyan átszellemült mosollyal nézte a varjakat, mint egy megszállott természetimádó, aki egy pohár saját kezűleg kifacsart narancslével, cukormentes korpás zsemlével, tofus omlettel és tizenöt kilométeres gyaloglással kezdi a napot. - Arra csak emlékszel, mit vettél be? - erőltette tovább a dolgot Dusty. - 21 -
- Egy koktélt - felelte Skeet. - Bogyókat és porokat. - Feldobót vagy nyugtatót? - Szerintem mindkettőt. De nem érzem magam rosszul. Elfordította a tekintetét a madarakról, és jobb kezét Dusty vállára tette. - Nem érzem magam mocsoknak. Béke van bennem, Dusty. - Ezzel együtt szeretném tudni, mit vettél be. - Miért? Még ha a legjobb ízű recept, akkor sem fogod kipróbálni. - Skeet kedvesen belecsípett Dusty arcába. - Te ugyan nem. Mert nem vagy olyan, mint én. Motherwell egy újabb dupla ágybetéttel lépett ki a házból. Lerakta az első mellé. - Ez felesleges - jegyezte meg Skeet, és lemutatott a matracokra. Mert mi van, ha mellé ugrom? - Ide hallgass, nekem te nem fogsz csukafejest ugrani Sorensonék kocsifeljárójára - jegyezte meg Dusty határozottan. - Őket nem zavarja. Párizsban vannak. - Londonban. - Nem mindegy? - És igencsak zavarni fogja őket. Nagy balhét csapnak. Skeet pislogott egyet elhomályosult szemével. - Miért csapnának nagy balhét? Motherwell már vitázott az őrrel. Dusty hallotta a hangjukat, de azt nem, hogy mit mondanak. Skeetnek még mindig ott volt a keze Dusty vállán. - Te vacogsz. - Dehogyis - felelte Dusty. - Semmi bajom. - Érzem, hogy remegsz. - Nem fázom, csak meg vagyok ijedve. - Te? - A meglepetéstől kitisztult Skeet tekintete. - Félsz? És mitől? - A magasságtól. Motherwell és a biztonsági őr a ház felé tartott. Fentről úgy tűnt, mintha Motherwell átkarolta volna a fickót, mintha tolná maga előtt. - Félsz a magasban? - nézett hitetlenkedve Dustyra Skeet. - Ha van valami festenivaló a tetőn, mindig te csinálod meg. - Miközben egész idő alatt görcsöl a gyomrom. - Ne hülyülj! Nem félsz te semmitől. - De igen. - Nem jellemző rád. - Pedig így van. - 22 -
- De nem! - robbant ki hirtelen dühösen Skeetből. - Akkor is ez a helyzet. Miután bekövetkezett a radikális hangulatváltás, Skeet lekapta Dusty válláról a kezét. Átölelte magát és lassan ringani kezdett előrehátra. A hangjában kétségbeesés bujkált, mintha Dusty nem csupán a tériszonyát ismerte volna el, hanem mintha azt is bevallotta volna, hogy rákos. - Te ugyan nem, te ugyan nem, te ugyan nem... Skeet ebben a helyzetben esetleg jól reagált volna a jól adagolt együttérzésre; de az is előfordulhat, hogy megmakacsolja magát, sőt, ellenségessé válik - ami normális esetben csupán bosszantó lett volna, de ekkora magasságban életveszélyes. A fiú ugyanis rendszerint pozitívan reagált a szeretetre, a humorra, és a hideg igazságra is. Dusty félbevágta Skeet kántálását. - Olyan hülye vagy. - Te vagy a hülye. - Tévedés, te vagy... - Totál hülye vagy - válaszolta Skeet. Dusty megrázta a fejét. - Nem én pszichológiailag progeriás vagyok. - Micsoda? - A pszichológiailag azt jelenti, hogy „lelki értelemben”. A progeriás meg azt, hogy „valaki, aki progeriában szenved”, ami pedig „genetikai kórkép, melyre a gyors öregedés a jellemző, s a benne szenvedő személy gyerekkorában is úgy néz ki, mint egy öregember”. Skeet bólintott. - Ja igen, én is láttam azt a riportot a 60 Minutes-ben. - Tehát egy pszichológiailag progeriás olyan ember, aki lelkileg érzi öregnek magát már gyerekként is. Az apám mondta rólam mindig. De legtöbbször csak a rövidítését mondta - pépé. Ilyeneket mondott: „Hogy van az én kis pépém?” vagy hogy „Ha nem akarod, hogy még egy whiskyt igyak, akkor húzz ki a búvóhelyedre, és játszadozz inkább a gyufával!” Skeet ugyanolyan gyorsan elfelejtette a mérgét, mint amilyen gyorsan kirobbant belőle. A hangjából most együttérzés csendült ki. - Úúú! Ez volt aztán a szeretetteljes becézgetés! - Hát, nem volt egy „babucikám”. Skeet a homlokát ráncolva megkérdezte: - Melyik volt a te apád? - 23 -
- Dr. Trevor Penn Rhodes irodalomtörténész, a dekonstrukciós elmélet jeles szakértője. - Ja igen, a dékán úr. Dusty a Santa Ana-hegység vonulatait szemlélte, miközben a „dékán urat” utánozta: - A nyelv képtelen leírni a valóságot. Az irodalomnak tehát nincs stabil viszonyítási pontja, nincs valódi értelme. Ezért minden olvasó mindegyik értelmezése egyformán érvényes, s mint ilyen, fontosabb, mint a szerző szándéka. Valójában az életben semminek sincs értelme. A valóság szubjektív. Mint ahogy szubjektívak az értékek és az igazság is. Az élet maga egyfajta illúzió. Blablablabla, igyunk erre egy pohárkával. A távoli hegyek nagyon is valóságosnak tűntek. A tető az ülepe alatt szintén valóságos volt, és ha fejjel a kocsifeljáróra zuhanna, akkor vagy meghalna, vagy egy életre megnyomorodna, ami persze semmit sem bizonyítana a „dékán úr” szemében de nagyon is kézzelfogható volna Dusty számára. - Ezért félsz a magasban? - kérdezte Skeet. - Úgy értem, hogy csinált valamit veled? - Kicsoda? A dékán úr? Nem. Egyszerűen csak tériszonyom van, ennyi az egész. Skeetben már őszinte aggodalom munkált. - Ki lehetne deríteni az okát. Beszélned kéne egy pszichiáterrel. - Előbb beszélem meg a dolgot a kutyámmal. - Énvelem sokáig foglalkoztak az agyzsugorászok. - És mindegyik csodát tett, mi? Skeet annyira elkezdett nevetni, hogy kicsordult az orra. - Bocs. Dusty előhúzott egy papír zsebkendőt és odanyújtotta Skeetnek. Skeet zajosan kifújta az orrát. - Az enyém... az egészen más történet. Én, mióta csak az eszemet tudom, féltem mindentől. - Tudom. - A felkeléstől, a lefekvéstől. És mindentől a kettő között. De most már nem félek. - Miután kifújta az orrát, odanyújtotta a zsebkendőt Dustynak. - Tartsd csak meg - mondta Dusty. - Kösz. Hé, és tudod miért nem félek már semmitől? - Mert telenyomtad magad anyaggal? Skeet felnevetett, majd bólintott. - 24 -
- És mert láttam, mi van Odaát. - Hol odaát? - Hát Odaát, nagy O-val. Felkeresett a halál angyala és megmutatta, mi vár ott ránk. - De te ateista vagy - emlékeztette Dusty. - Már nem. Túltettem magam rajta. Ez jó hír, nem igaz, bratyó? - Milyen jó neked! Belöksz egy bogyót, és máris megtalálod Istent. Skeet koponyájára ráfeszült a bőr, ahogy elmosolyodott. A csont veszélyesen közel volt a bőre felszínéhez. - Szuper, mi? Lényeg az hozzá, az angyal azt mondta, ugorjak, és én ugrom. A szél feltámadt, végigsöpört a tetőn; hűvösebb volt, mint az előbb, ezúttal már magával hozta az óceán sós illatát - és a bomló hínár bűzét. Felállni és egyensúlyozni ebben a szélben olyan kihívás volt, amit nem akart Dusty vállalni. Imádkozott, hogy csillapodjon a szél. De kockáztatnia kellett, mert érezte, hogy Skeet önpusztító indulata erőt merített hirtelen támadt rettenthetetlenségéből, ezért abban bízott, ha sikerül ráijesztenie a kölyökre, az mégis kapaszkodni akar az életbe. - Most úgy tizenkét-tizenhárom méterre lehetünk a földtől, de a tető szélétől még tíz méter sincs a távolság. Innen leugrani klasszikusan töketlen megoldás, hiszen legjobb esetben is csak egész életedre bénát csinálsz magadból, de nem halsz meg. A hátralévő negyven évedet mindenféle gépeknek kiszolgáltatva kell letöltened. - Nem, meg fogok halni - felelte Skeet makacsul. - Ebben nem lehetsz biztos. - Ne okoskodj velem, Dusty! - Nem okoskodom. - Hát nem látod? Ha tagadod, hogy okoskodsz, már az is okoskodás. - Akkor jó, akkor okoskodom. - Na tessék. Dusty vett egy mély lélegzetet, hogy megacélozza az idegeit. - Ez akkor is baromság. Menjünk le innen. Elviszlek a Four Seasons Hotelbe, a szigetre. Fölmegyünk a tetőre, az pedig megvan tizennégy-tizenöt emeletes is, onnan aztán leugorhatsz, az garantáltan tiszta munka lesz. - Nem mondod komolyan. - 25 -
- Miért ne mondanám? Ha már erre készülsz, akkor csináld jól. Ne szúrd el ezt is. - Dusty, lököttnek lökött vagyok, de nem hülye. Motherwell és a biztonsági őr egy hatalmas ágybetéttel lavírozott elő a házból. Ahogy az ormótlan tárggyal küszködtek, abban volt valami stan és panos, de Skeet nevetése szárazon csikordult Dusty fülében. A kocsifeljárón a két férfi a két kisebb matracra dobta a terhét, melyek már ott hevertek egymás mellett a kiterített ponyván. Motherwell felnézett Dustyra, széttárta karjait, mintha azt akarná mondani: Na, mire vársz már? Az egyik varjú hirtelen harciassá vált, és olyan pontosságú zuhanóbombázási akciót hajtott végre, melyet megirigyelhetett volna minden profi pilóta a világon. A mocskos fehér ürülékfolt szétterült Skeet bal cipőjén. Skeet felpillantott a hasmenéses varjúra, majd le a cipőjére. A hangulata olyan gyorsan és olyan erővel változott meg, mintha a feje is körbefordult volna a nyakán a változás erejétől. Megszállott mosolya összeomlott, mint egy homokvár, arcát szabályosan behorpasztotta a kétségbeesés. Akadozó hangon így szólt: - Látod, ez az életem - és ujjával megpiszkálta a foltot a cipőjén. Ez az életem. - Ne röhögtess! - szólt rá Dusty. - Nem vagy elég művelt, hogy metaforákban beszélj. Most azonban nem sikerült megnevettetbie Skeetet. - Olyan fáradt vagyok - szólalt meg Skeet, és elmorzsolta ujjai között a varjúpiszkot. - Ideje ágyba mennem. Nem az ágyra gondolt, amikor ágyat mondott. És nem is arra célzott, hogy elszenderedne a matrachalmon. Ő már a hosszú álomról beszélt a földtakaró alatt, ahol kukacokkal álmodhat. Skeet felállt a tetőgerincen. Bár nagyon vékony volt, úgy tűnt, ügyet sem vet az erősen fújó szélre. Amikor Dusty felguggolt, hirtelen egy széllökés mégis megingatta Skeetet, aki kénytelen volt berogyasztani a térdét, hogy lejjebb legyen a súlypontja. A szél vagy a dekonstrukciós ideált követte - vagyis, hogy hatása az egyes ember értelmezésétől függ: nekem fuvallat, neked tájfun -, vagy Dusty tériszonya okozta, hogy minden széllökést felfokozottan érzékelt. Mivel régóta elvetette apja zavaros filozófiáját, úgy vélte, ha Skeet nem száll el ebben a szélben, mint egy frisbee, akkor ő is fel tud állni. - 26 -
Skeet felemelte a hangját: - Így lesz a legjobb, Dusty. - Mintha tudnád, mi az, hogy jó. - Ne próbálj megállítani. - Azért csak megpróbálnám. - Nem tudsz ledumálni. - Ezt már tudom. Álltak egymás felé fordulva, mintha egy új rézsűs pályán játszandó játék résztvevői volnának: Skeet mint egy kosaras, aki a kezdő dobásra vár, Dusty pedig úgy kuporgott, mint egy vékonyra sikeredett szumó birkózó, aki fogást keres. - Nem szeretném, ha megsérülnél - mondta Skeet. - Én se szeretnék megsérülni. Ha Skeet elhatározta magát, hogy leugrik Sorensonék házáról, nem lehet megakadályozni. A tető meredeksége, a kúpcserepek lekerekített felszíne, és a nehézkedési törvény, mind-mind az ő oldalán volt. Dusty csupán abban reménykedhetett, sikerül úgy intéznie, hogy ha a nyomorult lezuhan, akkor pont a matracokra essen. - A barátom vagy, Dusty, az egyetlen barátom. - Kösz a bizalmat, kölyök. - Egyszóval a legjobb barátom. - Alapértelmezésben - bólintott Dusty. - Egy barát ne akadályozza meg, hogy a társa dicsőségesen távozzon. - Miféle dicsőségről beszélsz? - Amit Odaát láttam. Arról a dicsőségről. Csak úgy lehetett elérni, hogy Skeet a matracokra zuhanjon, ha Dusty a kellő pillanatban elkapja és a megfelelő pontról löki le a tetőről. Vagyis együtt kell lezuhannia vele. A szél belekapott Skeet hajába, ami az utolsó vonzó elem volt a fiúban. Egykor nagyon jóképű fiú volt; mágnesként vonzotta a lányokat. A teste mára aszott lett, arca szürke volt és nyúzott; a tekintete kiégett, mint egy crackszívó pipa. Dús, hullámos, szőke haja annyira ellentétes volt megjelenésével, mintha paróka lett volna. Skeet mozdulatlanul állt, csak a haja szállt. Megkövülten állt, de minden idegszála megfeszült, tökéletesen éber volt, mintha a megfelelő pillanatra várna, hogy Dusty elől kitérve fejjel a mélybe vethesse magát. Dusty szerette volna elterelni a kölyök figyelmét, de legalább időt nyerni. - 27 -
- Mindig érdekelt..., hogy hogyan néz ki a halál angyala. - Miért? - Te láttad, nem? Skeet a homlokát ráncolta. - Igen, és normálisan nézett ki. Egy szélroham letépte Dusty fejéről a sapkát, és messzire vitte, ő azonban nem vette le a szemét Skeetről. - Úgy nézett ki, mint Brad Pitt? - Miért pont Brad Pitt? - kérdezte Skeet, s tekintete ide-oda járkált Dusty és a tető pereme között. - Merthogy Brad Pitt játszotta a halál angyalát a Meet Joc Blackben. - Nem láttam. Dusty egyre kétségbeesettebben folytatta: - És nem emlékeztetett Jack Bennyre sem? - Te miről beszélsz? - Jack Benny is volt a halál angyala egy régi filmben. Nem emlékszel? Együtt láttuk. - Nem sok dologra emlékszem. Kettőnk közül neked van fotografikus memóriád. - Eidetikus, nem fotografikus. Eidetikus és auditív memória. - Látod, még arra sem emlékszem, minek hívják. Te arra is emlékszel, mit vacsoráztál öt éve. Én arra sem, hogy mit ettem tegnap. - Az eidetikus memória csak egy trükk. Semmi haszna. Az első kövér esőcseppek végigverték a tetőt. Dustynak nem kellett lepillantania, hogy tudja, miként szívják meg magukat a mohák a cserepeken, mert érezte a jellegzetes, áporodott szagot; de érezte a nedves cserép illatát is. Átvillant az agyán egy kép: Ő és Skeet lecsúszik a tetőről, vadul kapálózva szállnak a levegőben, majd Skeet egyetlen karcolás nélkül a matracok tetején landol, ő azonban túlrepül rajtuk s eltöri a gerincét a kockaköveken. - Billy Crystal - szólalt meg Skeet. - Ő... mint halál? Azt akarod mondani, hogy a halál angyala olyan volt, mint Billy Crystal? - Miért? Mi baj vele? - Az istenért, Skeet, csak nem hiszel egy olyan bohócnak, mint Billy Crystal? - Nekem tetszett - felelte Skeet, és megiramodott a tető pereme felé. - 28 -
5 Mintha csatahajók ágyúinak zárótüze kínált volna védelmet a partraszálló erőknek, olyan morajlás visszhangzott végig a félrenéző tengerparti sávon. Hatalmas hullámok verődtek a partnak, és a leszakadó vízcseppek lövedékként csapódtak az alacsony dűnékbe és a ritkás fűcsomókba. Martie Rhodes végigsietett a Balboa-félsziget sétányán, melynek egyik oldalán az óceánra néző házak sorakoztak, a másikon a mélyen odalent lévő homokos tengeri strand. Reménykedett, hogy az eső még legalább fél óráig nem ered el. Susan Jagger keskeny, háromszintes háza két hasonló építmény közé ékelődött. A naptól, sós víztől ezüstösre szívott cédrusfa gerendaház fehér zsalugátereivel inkább Cape Codra illett volna, bár az apró telek nem engedte kibontakozni teljesen ezt az építészeti stílust. A háznak, akárcsak a szomszédos épületeknek, nem volt előkertje, sem verandája, csak egy jellegtelen pergolája, néhány cserepes növénnyel. Ennél az épületnél téglával borított út vezetett a házhoz a térdig érő, fehér kerítés mögött. A kerítéskapu nyitva volt, sarokvasai keményen nyikorogtak. Susan nemrég még a ház első és második szintjén lakott férjével, Erickel, aki a harmadik szintet - saját fürdőszobával és konyhával afféle házi irodaként használta. Most külön éltek. Eric egy éve költözött el, Susan felcihelődött a harmadikra, a két alsó szintet pedig kiadta egy csendes nyugdíjas házaspárnak, akiknek egyetlen bűne, a jelek szerint, a vacsora előtt elfogyasztott fejenként két pohár martini volt, s akik a lakáson négy kedves papagájjal osztoztak. A harmadik szintre meredek külső lépcsősor vezetett. Miközben Martie felkapaszkodott a fedett előtérig, rikoltozó sirályok érkeztek a Csendes-óceán felől, s a félszigetet átrepülve a kikötő felé tartottak, ahol védett fészkeikben vészelhetik át a vihart. Martie kopogott, majd választ sem várva kinyitotta a zárat. Susan nem szívesen fogadott látogatót, mint ahogy az is zavarta, ha csak egyetlen pillantást is kellett vetnie a külvilágra - épp ezért Martie már majdnem egy éve saját kulcsot kapott tőle. Az asszony egy mély lélegzettel acélozta meg lelkét a reá váró kálvária előtt, majd belépett a konyhába, melyet a mosogató feletti - 29 -
lámpa világított meg. A rolók le voltak engedve, az egész helyiségre nehéz árnyék telepedett. A helyiségben nem fűszeres illatok terjengtek; ehelyett fertőtlenítő- és súrolószerek, s persze padlóviasz átható szaga szállt a levegőben. - Csak én vagyok - szólt be Martie, de Susan nem felelt. Az étkezőben a fényt a nappali ajtaja alól beáradó gyér világítás jelentette, ahol majolikák csillogtak az üvegpolcokon. Itt a levegőben bútorfény szaga érződött. Ha minden lámpa ég, kiderül, hogy a lakás makulátlanul tiszta, tisztább, mint egy műtő. Susan Jaggernek rengeteg eltölteni való ideje volt. A nappaliban kavargó illatok alapján ítélve a szőnyeget nemrég tisztították, a bútort lefényezték, a bútorok kárpitját is helyben dörzsölték át. A két kisasztalon a kerámiatálba friss, citrusillatú potpourri-keveréket helyeztek. A tágas ablakokat, amelyek lélegzetelállító látványt nyitottak volna az óceánra, zsalugáterek takarták. Belülről vastag sötétítőfüggönyökkel zárták ki a maradék fényt. Négy hónappal ezelőtt Susan legalább még képes volt vágyakozó pillantásokat vetni a külvilágra, pedig akkor már tizenhat hónapja nem merte kitenni a lábát, csak ha volt vele valaki, akibe kapaszkodni tudott. Most azonban már a tágas óceáni térség puszta látványa, ahol nem voltak falak, biztonságot jelentő mennyezet, azonnal fóbiás reakciót váltott ki belőle. Minden lámpa égett, a tágas nappali fényárban úszott. Ám az elfüggönyözött ablakok és a természetellenes csend miatt temetői volt a légkör. Görnyedt vállal, lehajtott fejjel a fotelben ült Susan. Fekete szoknya, fekete szvetter volt rajta, ő maga is úgy nézett ki, mint aki gyászol. A külső jelek alapján az ember azt hihette volna, hogy a kezében szorongatott könyv a biblia - de csak egy krimi volt. - A komornyik volt a tettes? - kérdezte Martie, miközben leült a heverő szélére. Anélkül, hogy felpillantott volna, Susan úgy válaszolt: - Nem, az apáca. - Méreggel? Susan egy pillanatra sem vette le szemét a könyvről, úgy felelt:
- 30 -
- Kettőt baltával, egyet kalapáccsal. Egyet dróttal a nyakára. Egyet acetilén hegesztőpisztollyal. És a két utolsót szögbelövő pisztollyal. - Nocsak, sorozatgyilkos apáca? - Sok fegyvert el lehet rejteni a hosszú ruha alatt. - Sokat változtak a krimik, mióta középiskolások voltunk. - De nem mindig előnyükre - felelte Susan, és becsukta a könyvet. Tízéves koruk óta voltak barátnők: s az elmúlt tizennyolc év során sok máson is osztoztak, nem csak krimiken - reményen, félelmeken, boldogságon, bánaton, nevetésen, könnyeken, pletykán, kamaszos lelkesedésen és ihletett pillanatokon. Az elmúlt tizenhat hónapban, mióta elkezdődött Susan megmagyarázhatatlan pánikbetegsége, több fájdalmon, mint örömön. - Fel kellett volna hívjalak - szólalt meg Susan. - Bocs, de ma képtelen vagyok terápiára menni. Megszokott rituálé szerint zajlott ez közöttük, s Martie is tudta a szerepét: - Hogyne tudnál, Susan? És képes is vagy rá. Susan letette a könyvet maga mellé, s hevesen megrázta a fejét. - Nem, mindjárt fel is hívom dr. Ahrimant, hogy túlságosan rosszul érzem magam. Megfáztam, de az is lehet, hogy influenzás lettem. - Az orrod nincs eldugulva. Susan elhúzta az orrát. - Biztos a gyomromra ment. - Hol a lázmérő? Mérjük meg a lázad. - Óh, Martie, nézz csak rám! Pokolian nézek ki. Sápadt vagyok, vörös a szemem és a hajam, mint egy szénakupac. Nem mehetek így emberek közé. - Kapj már a fejedhez, Sooz. Úgy nézel ki, mint mindig. - Pocsékul nézek ki. - Julia Roberts, Sandra Bullock, Cameron Diaz - ölni tudnának, hogy úgy nézhessenek ki, mint te, még ha kutyául érzed is magad, és sugárban hánysz, ami persze nem így van. - Randa vagyok. - Ja, persze, te vagy az elefántasszony. Majd mindjárt kerítünk egy zsákot, hogy a fejedbe húzzuk, és szólunk, hogy vigyék vissza a kisgyerekeket a házba. Ha a szépségnek súlya lett volna, Susant már agyonnyomta volna. Piszkosszőke volt, zöld szemű, az alakját mintha szobrász - 31 -
alkotta volna, bőre olyan hibátlanul sima, mint a nektariné az édenkertben, és annyi fejet forgatott meg, mint egy századra való csontkovács. - Nem férek a szoknyámba, dagadt vagyok. - Valódi gömböc - jegyezte meg Martie szarkasztikusan. - Léggömb. Vagy mégsem, egy kormányozható léghajó. Bár Susannak önkéntes szobafogsága a takarításon kívül nem sok testmozgást engedélyezett, maximum a hálószobájában lévő taposógépet gyúrhatta órákon keresztül, karcsú maradt. - Több mint fél kilót fölszedtem - mondta makacsul. - Istenem, akkor itt az ideje a zsírleszívásnak - jegyezte meg Martie, és felpattant a heverőről. - Hozom az esőkabátod. A kocsiból felhívjuk a plasztikai sebészt, hogy kerítsen egy ipari méretű leszívógépet a melóhoz. A hálószobához vezető rövid folyosón a beépített szekrény elhúzható kettős ajtaján egészalakos tükrök voltak. Ahogy Martie ezekhez közeledett, feszült lett és elbizonytalanodott, mert félt, hogy megint hatalmába keríti a megmagyarázhatatlan rettegés. Meg kell acéloznia magát, hiszen Susannak segítségre van szüksége. Ha megint elkapja az őrület, szorongása csak táplálni fogja Susan félelmét, és viszont. Amikor a tükör elé lépett, nem kezdett hevesebben verni a szíve. Mosolyt erőltetett az arcára, de nagyon kényszeredettnek érezte. Szembenézett a tükörképével, de gyorsan elkapta a tekintetét, s elhúzta a szekrényajtót. Lekapta az esőkabátot a fogasról, s ekkor először gondolt bele abba, hogy különös rettegésrohamai összefügghetnek azzal, hogy milyen sok időt töltött együtt Susannal az elmúlt évben. Talán logikus is, ha magába szív az ember némi szorongást, ha kellően sok időt tölt el egy szélsőséges fóbiától szenvedő nővel. Martie érezte, hogy elönti a szégyenpír az arcát. Még a gondolatot is igazságtalannak érezte szegény Susannal szemben. A fóbia és a pánikbetegség nem ragályos. Miközben hátat fordított a szekrényajtónak, majd visszafordult, hogy visszacsúsztassa a helyére, azon törte a fejét, vajon milyen néven emlegethetik a pszichológusok az árnyéktól való félelmet. A tágas terektől való bénító félelem pánikbetegség. De minek nevezik, ha árnyéktól, tükörtől retteg az ember? Martie-ban csak akkor tudatosult, amikor visszament a nappaliba, hogy úgy tolta vissza az ajtót, hogy nem nézett a tükörbe. - 32 -
Megrémítette, hogy már a tudattalanjába is beépült ez az averzió, ezért mérlegelte, ne menjen-e vissza a tükör elé. A fotelben ülő Susan azonban figyelte. A tükör várhat, döntötte el. Szétnyitotta az esőkabátot, úgy lépett oda a barátnőjéhez. - Na, állj fel, bújj bele, és induljunk! Susan belekapaszkodott a szék karfájába, megrémítette a gondolat, hogy ott kell hagynia védett szentélyét. - Képtelen vagyok. - Ha nem mondod le a terápiás ülést negyvennyolc órával korábban, ki kell fizetned. - Megengedhetem magamnak. - Egy frászt engedheted meg magadnak. Nincs semmi jövedelmed. A pánikbetegségen túl egyetlen pszichiátriai kórkép járhatott volna csak pusztítóbb hatással Susan ingatlanügynöki karrierjére: a pirománia. Míg a házat mutogatta az ügyfélnek, viszonylag biztonságban érezte magát, ám olyan bénító rémület fogta el a két ház közti úton, hogy vezetni sem bírt. - De van, például a lakbér - felelte Susan, s a papagájkedvelő nyugdíjas házaspártól származó havi csekkre utalt. - Tény, de ez nem fedezi a jelzálogtörlesztést, az adót, a közműszámlákat és a ház karbantartását. - Van egy csomó értékpapírom. Persze, és majd a végén kénytelen leszel azokat megenni, ha nem tudsz kiszakadni ebből az átkozott fóbiából, gondolta Martie, de nem vitte rá a lélek, hogy hangosan is kimondja a szavakat, még akkor sem, ha ezzel esetleg sikerül kirobbantania Susant a fotelből. Susan felszegte szép metszésű állát, bár a dacos póz távolról sem volt meggyőző. - Különben is, Erictől is kapok pénzt. - Nem túl sokat. Alig elég zsebpénzre. És ha az a disznó hivatalosan is elválna, akkor valószínűleg egy centet sem kapnál tőle, tekintve, hogy te hoztál szinte mindent a házasságba, gyerekeitek meg nincsenek. - Eric nem disznó. - Akkor bocs, hogy nem voltam elég egyértelmű: Eric egy mocsok. - De Martie.... - 33 -
- Jó, akkor egy patkány. Susan láthatóan elhatározta, hogy nem adja át magát az önsajnálatnak, ami dicséretes dolog volt, de ugyanúgy elhatározta, hogy nem mutatja ki a mérgét, ami viszont egyáltalán nem volt dicséretes. - Őt egyszerűen kiborította, hogy... ilyennek lát. Nem bírta tovább. - Oh, eszem azt az érzékeny lelkét! - jegyezte meg Martie. - És láthatóan feledékeny is, mert kétségbeesésében kiment a fejéből a házastársi eskü „jóban-rosszban” része is. Martie őszintén dühös volt Ericre, bár mindig fel kellett piszkálnia a parazsat, hogy állandóan égjen benne. A férfi mindig olyan kedves, szolgálatkész volt, hogy nehéz volt gyűlölnie, annak ellenére, hogy otthagyta a feleségét. Martie azonban túlságosan szerette Susant ahhoz, hogy ne vesse meg Ericet, és úgy érezte, barátnőjét a düh is segítené a fóbiával vívott küzdelemben. - Eric mellettem maradt volna, ha rákos volnék vagy ilyesmi magyarázta Susan. - De én nem beteg vagyok, Martie, hanem őrült. - Dehogy vagy őrült - tiltakozott Martie. - A fóbia és a pánikbetegség nem egyenlő az őrülettel. - Én pedig őrültnek érzem magam. Dühöngő őrültnek. - Eric négy hónapig sem bírta, amikor elkezdődött. Szóval egy disznó, egy mocsok, egy patkány, vagy még ennél is rosszabb. A látogatásoknak ez a komor szakasza - amit Martie kiemelési fázisnak nevezett - mindig megviselte Susant, de Martie-t még jobban. Ahhoz, hogy kirángassa ellenálló barátnőjét a házból, keménynek kellett mutatkoznia; bár ez a keménység rengeteg szeretetből és együttérzésből táplálkozott, így is nagyon megviselte. Annyira hiányzott Martie jelleméből a durvaság, még ha jó cél érdekében viselkedett is így, hogy ezek a brutális négy-öt órás együttlétek fizikailag és érzelmileg teljesen kimerítették, mire hazaért Corona Del Marba. - Sooz szép vagy, kedves, különleges, és elég eszes is, hogy megszabadulj ettől az akármitől. - Martie megrázogatta az esőkabátot. - Na, emeld már fel a segged abból a fotelből! - Miért nem tud dr. Ahriman idejönni hozzám? - Mert az, hogy hetente kétszer ki kell mozdulnod a házból, része a terápiának. Ismered az elméletet - megmerítkezni abban a közegben, amelytől a legjobban rettegsz. - De nem működik. - 34 -
- Gyere már! - Rosszul vagyok. - Fölállni! - Ez olyan kegyetlen - tiltakozott Susan. Elengedte a szék karfáját, és ökölbe szorított kezeit a combjához szorította. - Olyan baromian kegyetlen! - Ne nyafogj! Susan dühösen pillantott fel Martie-ra. - Néha te is olyan gonosz ribanc tudsz lenni! - Ja, ha Joan Crawford még élne, kihívnám egy vállfapárbajra, és összekaszabolnám! Susan nevetve, a fejét csóválva végre felállt a fotelből. - Ez nem igaz, hogy miket mondok neked! Ne haragudj, Martie. Nem tudom, mit tennék nélküled. Miközben tartotta Susannak a kabátot, Martie így szólt: - Ha jól viselkedsz, a doktortól visszafelé jövet veszünk valami finom kínai kaját, elszopogatunk egy-két üveg Tsingtaót, és kártyázunk egyet 50 centes alapon. - Már így is több mint hatszázezer dollárral tartozol nekem. - Na és? A kártyaadósság törvényesen nem behajtható. Miután Susan egy kivételével leoltott minden lámpát, magához vette táskáját a kávézóasztalról, majd elindult Martie előtt kifelé a lakásból. Miközben ment a konyhában Susan mögött, Martie azon kapta magát, hogy a figyelme megakad egy gyilkos kinézetű tárgyon a mosogató melletti vágódeszkán. Egy mezzaluna kés volt, klasszikus olasz konyhai eszköz: a rozsdamentes acélpenge félhold formájú volt, mindkét végén nyéllel, hogy villámgyorsan lehessen vele aprítani, darabolni. A fény úgy csillogott az élén, mintha elektromosság áramlana benne. Martie képtelen volt levenni róla a szemét. Nem is vette észre, hogy milyen hipnotikus erővel hat rá a mezzaluna - míg meg nem hallotta Susan hangját: - Mi bajod? A torka elszorult, úgy érezte, mintha megdagadt volna a nyelve a szájában. Fojtott hangon tette föl a kérdést, amelyre pedig pontosan tudta a választ: - Mi az? - 35 -
- Neked nincs ilyen? Isteni szerkezet. Egy szempillantás alatt felvagdalod vele a hagymát. A kés látványa nem rémülettel töltötte el Martie-t, mint korábban az árnyéka vagy a fürdőszobában a tükörképe. Mégis szorongással töltötte el, bár nem tudta volna elmondani, miért. - Martie, jól vagy? - Hát persze, menjünk. Susan elfordította az ajtógombot, de habozott kinyitni az ajtót. Martie a barátnője kezére tette a kezét, együtt húzták befelé az ajtót, amitől beáradt a szürke fény és a csípős szél. Susan elsápadt a gondolattól, hogy ki kell lépnie a tető nélküli világba a küszöb mögött. - Ezt már legalább százszor végigcsináltuk - nyugtatgatta Martie. Susan szabályosan belecsimpaszkodott az ajtógombba. - Képtelen vagyok kimenni. - Muszáj - mondta neki Martie. Susan megpróbált visszalépni a konyhába, de Martie elállta az utat előtte. - Engedj vissza, nagyon nehéz, szenvedek! - Én is szenvedek - felelte Martie. - Francokat. - A kétségbeesés lerántotta Susan arcáról a szépséget, állati rémület sötétítette el zöld szemeit. - Élvezed, felgerjedsz tőle, mert őrült vagy. - Nem, én csak gonosz vagyok. - Martie mindkét kezével megragadta a kilincset, keményen tartotta magát. - Én vagyok a gonosz ribanc, te meg az őrült ribanc. Susan hirtelen belecsimpaszkodott Martie-ba, mint aki védelmet keres. - A francba. Nagyon felcsigáztál azzal a kínai kajával. Martie irigyelte Dustyt, akinek reggelenként az okozta a legnagyobb gondot, hogy az eső miatt nem tudnak az emberei dolgozni. Az eső kövér cseppekben kezdett hullani - előbb csak néhány csepp, majd egész sorozat vert végig az ajtó fölé nyúló palatetőn. Végül átlépték a küszöböt, odakint voltak. Martie behúzta az ajtót, majd kulcsra zárta. A „kivonási szakasz” tehát lezárult. A legrosszabb azonban még előttük volt, s Martie nem tudhatta, most mi vár rá. 6 - 36 -
Skeet szinte száguldott a meredek tetőn az eresz felé, miközben úgy fordult, hogy csukafejesének végén a kövön landoljon, s ne a matracokon. Dusty úgy rohant utána, mintha nem is felnőttek volnának, hanem cicázó gyerekek. Aki lentről figyelte őket, annak úgy tűnhetett, hogy a két fickó egyformán őrült, mint akik előre megállapodtak az öngyilkos akcióban. Már túljutottak a tetőszakasz felén, amikor Dusty beérte Skeetet, elkapta és elrántotta a fiú előre kitervelt útirányából, aztán együtt botladoztak tovább lefelé. Néhány cserép elpattant a talpuk alatt, kiszabadultak kisebb-nagyobb cementdarabok a helyükről. Állva maradni a görgő törmeléken ugyanolyan nehéz volt, mint golyókon járni, amit csak fokozott az esőtől síkossá váló moha, és Skeet energikus ellenállása, ahogy kalimpált karjával, miközben gyerekesen kuncogott. A fiú láthatatlan táncpartnere, a Halál, mintha természetfeletti egyensúlyozó képességet kölcsönzött volna neki. Ekkor Dusty hirtelen elzuhant, és magával rántotta Skeetet is, összeölelkezve gurultak az utolsó három méteren - talán a matracok felé, de talán nem. Dusty ugyanis már nem tudott tájékozódni. Végül átgurultak a réz ereszcsatornán is, amely úgy pendült meg alattuk, mint egy basszushúr. Zuhanás közben Dusty már elengedte Skeetet, és hirtelen Martie jutott eszébe: az asszony selymes, fekete hajának tiszta illata, pajkos mosolya és őszintén csillogó szeme. A tíz méter nem túl nagy táv, mindössze két emelet, ám a zuhanás elég nagy ahhoz, hogy szétloccsantson egy makacs koponyát, elpattintsa a gerincet, mint a perecet, ezért aztán Dusty, amikor a hátára esett a matracokon, hálát adott Istennek. Ekkor jutott csak eszébe, hogy zuhanás közben minden gondolata Martie körül forgott, tehát Isten csak a lehuppanás után érkezett a helyszínre. Sorensonék kiváló matracokat vásároltak. A becsapódáskor Dustynak még a lélegzete sem akadt el. Skeet szintén a biztonságos zónában landolt. Csak feküdt ott, ahová érkezett, arcát belefúrta a matracba, karja a tarkóján. Annyira mozdulatlan maradt, mintha a puha matracok ellenére is apró darabokra törtek volna vékony csontjai. A matracok kezdtek elázni az elindult esőben, amikor Dusty felkönyökölt, négykézlábra állt, odament a fiúhoz és hanyatt fordította. - 37 -
Skeet bal arcán volt egy apró horzsolás, és az állán is felsérült a bőr. Mindkét sérülés még fent, a tetőn való gurulásuk közben keletkezhetett; egyik sem vérzett erősen. - Hol vagyok? - kérdezte a fiú. - Nem ott, ahová készültél. Skeet szemében sötét fény gyúlt, ami nem volt meg még a tetőn. - A mennyországban? - Majd pokollá teszem én az életed, te kis zavaros agyú hülye! mondta Motherwell, aki a fiú fölé tornyosult, megragadta szvetterének mellrészét és egyetlen mozdulattal talpra rántotta. Ha az égen épp villám cikázott volna át, Motherwellről joggal lehetett volna azt képzelni, hogy ő Thor, a skandináv viharisten. - Végeztünk, kitettelek a csapatból, te menthetetlen barom! - Nyugi már! - szólt közbe Dusty, miközben ő is felállt, majd lelépett a matrachalomról. Motherwell még mindig úgy tartotta Skeetet, hogy a fiú lába a föld felett kalimpált, úgy fordult oda Dustyhoz. - Komolyan beszélek, főnök. Vagy elmegy ez a fickó, vagy nem bírok tovább dolgozni veled. - Jól van, jól van, csak tedd már le, Ned! Motherwell azonban még mindig nem eresztette el a fiút, hanem jól megrázta és az arcába ordított. Nyálszemcsék röpködtek körülöttük a szélben. - Ha megvesszük az új matracokat, méghozzá ezeket a kurva drága matracokat, akkor semmi hasznunk nem marad. Képes vagy ezt felfogni, te kis seggfej? Skeetnek esze ágában sem volt védekezni, csak vonaglott az óriás kezei közt. - Én nem kértem, hogy tegyék ide ezeket a matracokat. - Nem is téged akartalak megmenteni, barom! - Te folyton sértegetsz - folytatta Skeet. - Én ezt sosem tettem veled. - Te, két lábon járó gennyláda! - A „józan életűek”, mint Motherwell is, sok mindent megtagadtak maguktól, de a dühöngést nem. Dusty csodálta elszántságukat, hogy tisztán akarnak élni egy mocskos világban, meg is értette a dühüket, bár néha fárasztotta a dolog. - De ember, én kedvellek téged - mondta Skeet Motherwellnek. Bárcsak te is kedvelnél engem! - 38 -
- Fiú, te egy pattanás vagy az emberiség ülepén! - mennydörögte Motherwell, és úgy taszította el magától a fiút, mint egy szemeteszsákot. Skeet majdnem felborította Foster Newtont, aki épp ott ment el mellettük. Megtorpant, amikor a kölyök elzuhant előtte a járdán, odapillantott Dustyra és azt mondta: - Viszlát holnap reggel, ha nem esik az eső. Átlépte Skeetet, s elindult a kocsija felé, amely ott parkolt a járda mellett, miközben a rádióban zajló beszélgetést figyelte - mint aki mindennap lát tetőről lezuhanó embereket, mintha ez a munkájával járna. - Micsoda kupleráj - jegyezte meg Motherwell, a szétázott matracokra pillantva. - Én most beviszem a srácot a rehabra - mondta neki Dusty, amikor segített Skeetnek felállni. - Majd én eltakarítom ezt a kupoldát - nyugtatta meg Motherwell. - Csak vidd a szemem elől ezt a kis patkányt. Míg ki nem értek a járdáig, Skeet Dustyra támaszkodott. Korábbi félelmetes energiája, amely vagy a drogból vagy a sikeres önpusztítás reményéből táplálkozott, már elpárolgott. Most olyan kimerültnek tűnt, mint aki álltában elalszik. A biztonsági őr csatlakozott hozzájuk, ahogy közeledtek Dusty Ford furgonjához. - Jelentenem kell a dolgot. - Igen? És kinek? - A háztulajdonosok szövetsége igazgatóságának. Egy példányt kapnak az ingatlankezelők is. - De ugye nem fogják szétlőni a térdemet vadászpuskával? kérdezte Dusty, miután Skeetet a furgon oldalának támasztotta. - Nem, sose fogadják meg a tanácsaimat - felelte az őr, akit Dusty ezek után kénytelen volt átértékelni. Skeet magához tért félálomszerű állapotából. - Ezek a lelkedre hajtanak, Dusty. Jól ismerem ezeket a mocskokat. A sapka ellenzőjéről csorgó esőfüggöny mögül a biztonsági őr ezt mondta: - Valószínűbb, hogy feketelistára veszik, akivel nem dolgoztatnak a telepen a jövőben. De lehet, hogy csak annyi történik, hogy megkérik: ne hozza ide ezt a fickót. Mi is a neve? Dusty épp a furgon utasülés felőli ajtaját nyitotta ki. - 39 -
- Bruce Wayne. - Azt hittem, hogy valami Skeet. Dusty segített Skeetnek bemászni a kocsiba. - Ez csak a beceneve. Ez ugyan igaz volt, de csak részben. - Látnom kéne az igazolványát. - Majd később idehozom - felelte Dusty, amikor bevágta a kocsi ajtaját. - Most orvoshoz kell vinnem. - Megsérült? - kérdezte az őr, aki követte Dustyt a kocsi túloldalára. - Ez egy roncs - felelte Dusty, miközben beült a volán mögé, majd magára húzta az ajtót. Az őr megkocogtatta az ablakot. Dusty egyik kezével a motort indította el, a másikkal az ablakot tekerte le, úgy kérdezte: - Mi van? - Nem javasolnám, hogy visszatérjen a kommandóhoz, de a legénység jó szó magukra. Találóbb volna, ha cirkusznak hívná őket. - Igaza lehet - mondta Dusty. - Maga egyre szimpatikusabb nekem. Az őr mosolyogva bökte meg sapkája ellenzőjét. Dusty feltekerte az ablakot, bekapcsolta az ablaktörlőt, majd kikanyarodott Sorensonék előtt az útra. 7 Miközben a harmadik szinten lévő lakástól az udvarra vezető külső lépcsőn haladt, Susan Jagger szinte a ház falához tapadt, mintha folyamatos emlékeztetőre volna szüksége, hogy a menedék itt van a közelben. A másik kezével pedig Martie karjába kapaszkodott. A fejét lehajtotta, vadul koncentrált a cipőjére, s minden lépcsőfokról olyan óvatosan lépett le, mint egy hegymászó, aki egy meredek sziklával küzd. Az esőkabát kámzsája miatt, és mert alacsonyabb volt Martienál, az arca takarásban volt, de Martie pontosan tudta, hogy néz ki ilyenkor. Halottsápadt arc. Összeszorított állkapocs, lefelé görbülő száj. Zöld szemeiben olyan rémület, mintha kísértetet látna. Valóban volt is egy kísértet ebben a történetben: Susan valamikori életszerető lelke, mellyel végzett az pánikbetegség. - Mi baja a levegőnek? - kérdezte remegő hangon. - 40 -
- Semmi. - Alig bírom beszívni - panaszkodott Susan. - Olyan sűrű. És olyan fura szaga van. - A pára teszi. A szag meg miattam van. Új a parfümöm. - Neked? Új parfümöd? - Nekem is vannak gyenge pillanataim. - Olyan védtelenek vagyunk - szólalt meg rémülten Susan. - Nincs messze a kocsi. - Idekint bármi megtörténhet. - Nem történik semmi. - Sehova nem tudunk elbújni. - Nincs mi elől elbújni. Az ezerötszáz éves vallási szövegek tagolása sem volt merevebb, mint ez a heti két alkalommal lezajló párbeszéd terápiára menet. Amikor leértek a lépcső aljába, az eső már erősebben esett, mint azelőtt: csapkodta a pergolában lévő cserepes növények leveleit, a pergola kövét. Susan habozott ellépni a ház sarkától. Martie átölelte a vállát. - Támaszkodj csak nyugodtan rám. - Ez egy megváltozott világ - mondta Susan. - És nem az előnyére változott. Összebújva haladtak előre ebben az új világban, szinte rohantak, most hogy Susant immár a kocsi relatív biztonsága vonzotta. De Susan összegörnyedt, ahogy ránehezedett a felette lévő üresség. Ahogy tépte őket a szél, csapkodta őket az eső, úgy mentek csuklyás, lebegő kabátjaikban, mint két apáca, akik kétségbeesetten menedéket keresnek a végítélet első pillanataiban. Martie-ra vagy az időjárás hatott, vagy pedig barátnője állapota, mert ahogy a széles járda felé közeledtek, benne is egyre élesebben tudatosult a nap furcsasága, amit persze érzékelni könnyebb volt, mint meghatározni. A járdán összegyűlt tócsák fekete víztükrében furcsa képeket keltettek a beléjük hulló esőcseppek, ezek is nyugtalanították Martie-t. A pálmák levelei a levegőt karmolták, miközben sziszegtek-csattogtak a bennük meglévő ősi szenvedélytől. Jobbra tőlük a homok sima volt és fakó, mint egy hatalmas alvó lény bőre, tőlük balra pedig az összes ház úgy nézett ki, mintha mindegyikben más-más vihar dúlna, ahogy a széltől tépett fák, az égen nyargaló, szürke felhők képe tükröződött a tágas, óceánra nyíló ablakokban. - 41 -
Martie-t nyugtalanította a tájban lévő természetellenes fenyegetés, de még ennél is jobban zavarta a magában felfedezett új idegenség, amelyet mintha a vihar idézett volna elő. A szívét felgyorsította az irracionális vágy, hogy alávesse magát a vad időjárásban rejlő energiának. Hirtelen valami sötét potenciál rémítette el, amit nem tudott definiálni: rettegett attól, hogy elveszti az önuralmát, hogy elájul, és hogy mire magához tér, valami szörnyű változás következik be rajta... valami kimondhatatlan. Ma reggelig ilyen bizarr gondolatai sosem támadtak. Most csőstül törtek rá. Eszébe jutott a szokatlanul savanyú grapefruitlé, melyet reggelire ivott, s átvillant az agyán, nem volt-e romlott. A gyomra nem volt ugyan rossz, de lehet, hogy az ételmérgezés mentális panaszokat okoz és nem testi tüneteket. Ez megint egy bizarr gondolat volt. A romlott ital semmivel sem volt valószínűbb magyarázat, mint az, hogy a CIA mikrohullámú készülékkel „sugaraz” üzeneteket az agyába. Ha így folytatja, hamarosan alufóliával béleli ki mindegyik kalapját, hogy így védje magát a távagymosástól. Mire a sétányról leértek a keskeny lépcsőn az úthoz, ahol a kocsi állt, Martie már ugyanannyi érzelmi támogatást szívott magába Susanból, mint amennyit ő adott neki, bár remélte, hogy Susan ezt nem érzékeli. Kinyitotta a kocsi ajtaját, segített Susannak beülni a vörös Saturnba, majd megkerülte az autót és ő is beült. Az eső tompa dobolása a kocsi tetején a lópaták csattogását juttatta eszébe, mintha az Apokalipszis négy lovasa - a Pestis, a Háború, az Éhség és a Halál - közelgett volna galoppozva a tengerpart felől. Martie lehúzta fejéről a csuklyát. Előbb egyik kabátzsebébe túrt, aztán a másikba, míg végre megtalálta a kulcsot. Susan azonban magán hagyta a csuklyát, a fejét lehajtotta, ökleit az arcához szorította, a szemét összeszorította, az arckifejezése olyan volt, mintha a kocsit egy hidraulikus autózúzó-szerkezetbe tették volna, s most arra várna, hogy mikor indul be a szerkezet. Martie figyelme a kulcsra összpontosult, amely ugyanaz volt, amelyet mindig is használt, de a hegyét hirtelen olyan gyilkosan élesnek látta, mint még soha. A fogak a kenyérvágó kés fogaira emlékeztették, erről pedig a mezzaluna kés villant az agyába Susan konyhájából. - 42 -
Ez a szimpla kulcs is potenciális fegyver. Martie lelki szemei előtt véres sebek képei kavarogtak, melyeket slusszkulccsal okoztak. - Mi a baj? - kérdezte Susan, pedig nem is volt nyitva a szeme. Martie a helyére nyomta a slusszkulcsot, miközben igyekezett palástolni feldúltságát. - Csak nem találtam a kulcsot. De most már megvan. A motor beindult, majd felbőgött. Amikor Martie bekapcsolta a biztonsági övet, annyira remegett a keze, hogy előbb kétszer is egymásnak ütötte a végeket, mielőtt bekattintotta volna. - Mi lesz, ha valami baj ér, és soha többé nem tudok hazamenni? - kérdezte Susan. - Majd én gondodat viselem - ígérte Martie, bár saját lelkiállapota fényében ez az ígéret üresnek tűnt. - De mi lesz, ha veled történik valami? - Semmi sem fog velem történni - felelte Martie, amikor bekapcsolta az ablaktörlőt. - Bárkivel történhet bármi. Erre én vagyok a példa. Martie elkanyarodott a járda mellől, végighajtott a keskeny utcán, majd kifordult balra, a Balboa bulvárra. - Kapaszkodj! Mindjárt ott vagyunk a dokinál. - Akkor nem, ha baleset ér minket - mondott ellen Susan. - Jól vezetek. - De a kocsi lerobbanhat. - Nincs semmi baja a kocsinak. - Zuhog az eső. Ha elönti a víz az utakat... - Vagy esetleg elrabolnak a nagy, nyálkás marslakók - folytatta Martie. - Jól fölvisznek a csészealjukba, ahol gusztustalan, polipszerű lényekkel kell közösülnünk. - Itt a félszigeten igenis el szokta önteni a víz az utcákat védekezett Susan. - Ebben az évszakban a jeti lejön a kikötőbe, és leharapja az óvatlan emberek fejét. Bizakodjunk, nehogy arrafelé robbanjunk le. - Gonosz vagy - panaszkodott Susan. - Pokolian gonosz - bólintott Martie. - De tényleg, kegyetlen vagy. - Ocsmány vagyok. - Vigyél haza. - Nem. - Gyűlöllek. - Én pedig szeretlek - felelte Martie. - 43 -
- Oh, a francba - sóhajtott fel Susan. - Én is szeretlek. - Tarts ki! - De olyan nehéz... - Tudom, drágám. - És mi lesz, ha kifogy a benzin? - Teli van a tank. - Nem kapok levegőt. Itt nincs levegő. - Sooz, hiszen lélegzel. - De olyan a levegő, mint valami... ragacs. Szúr a mellem. A szívem. - Nekem viszont az agyam szúródik - jegyezte meg Martie. - Na, vajon miért? - Gonosz egy ribanc vagy! - Ezt már mondtad. - Gyűlöllek. - Én viszont szeretlek - felelte Martie türelmesen. Susan elsírta magát. A kezébe temette az arcát. - Én ezt nem bírom tovább. - Már nem vagyunk messze. - Gyűlölöm magam. Martie összevonta a szemöldökét. - Ilyet ne mondj soha! - Azt gyűlölöm, amivé lettem. Ezt a rémült, zavarodott akármit, ami vagyok. Martie szemét is elfutotta a könny. Vadul pislogott, hogy visszanyerje a látását. A Csendes-óceán felől egyre több fekete felhő sodródott föléjük, mintha hirtelen vissza akarna térni az éjszaka. Minden kocsi felkapcsolt fényszóróval haladt a Pacific Coast Highway-on, fényüktől ezüstösen csillogott a fekete aszfalt. Martie baljós előérzete elmúlt. Az esőben most már semmi furcsát nem látott. Sőt ez a világ olyan fájdalmasan szép volt, minden részletében olyan helyénvaló, hogy most attól rettegett, hogy ezt veszítheti el. Susan sírós hangon megszólalt: - Martie, emlékszel még rám... olyannak, amilyen voltam? - Persze. Élénken. - Mert én nem. Néha úgy érzem, mintha mindig ilyen lettem volna. Annyira félek, Martie. És nemcsak attól, hogy ki kell mennem a házból. Hanem attól is rettegek..., hogy mi van még előttem. - 44 -
- Együtt átvészeljük ezt is - igyekezett megnyugtatni Martie a barátnőjét -, és lesz még egy csomó szép évünk. Vastag törzsű főnixpálmák szegélyezték a Fashion Island Newport Beach bevásárló és üzleti központja - bejáratát. A szélben a fák, mint izgatott, ordítani készülő oroszlánok, rázták zöld sörényüket. Dr. Mark Ahriman rendelőlakosztálya az alacsony bevásárlóközpont tőszomszédságában lévő egyik magas épület tizennegyedik emeletén volt. Elvinni Susant a parkolóból az előcsarnokig, majd keresztüljutni vele a gránitpadlós csarnokon a liftig nem volt olyan gyilkos utazás, mint Frodóé Mordor földjére, hogy elpusztítsa a Nagy gyűrű hatalmát. Martie mégis megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor becsukódott a liftajtó, és a fülke elindult fölfelé. - Majdnem jó - morogta Susan, miközben tekintetét az ajtó fölötti emeletjelzőre szegezte, s nézte, ahogy a fény a 14-eshez közeledik, ahol az abszolút biztonság várta. Bár fedél alatt volt, és kettesben Martie-val, Susan így sem érezte magát teljes biztonságban. Martie átölelte a vállát, mert tudta, hogy Susan szempontjából a liftakna, a mögötte lévő folyosók - sőt még a pszichiáter várószobája is – ellenséges területnek számítanak, melyek számtalan veszélyt rejtenek. Minden nyilvános hely, tekintet nélkül arra, hogy milyen kicsi és védett, nyitottnak számított - abban az értelemben, hogy oda bárki bármikor beléphetett. Csak két helyen érezte magát biztonságban: otthonában a félszigeten - és dr. Ahriman rendelőjében, ahol még a tengerpartra nyíló drámai kilátás sem zavarta. - Majdnem jó - ismételte meg Susan, amikor az ajtó kinyílt a tizennegyediken. Érdekes módon Martie-nak megint Frodó jutott eszébe A gyűrűk urából. Frodó az alagútban, amely Mordor gonosz földjére vezetett. Frodó, amint szembeszáll az alagút őrével, a pókszerű szörnnyel, Shilobbal. Frodó, akit megmart a szörny, amitől nem halt meg, csak lebénult, és a szörny elhurcolta, hogy majd később felfalja. - Menjünk már, menjünk már! - suttogta Susan sürgetően. Most először fordult elő - azóta, hogy kilépett a lakásából -, hogy valahová menni akart. Martie maga sem értette, miért, de szerette volna visszahúzni barátnőjét a liftbe, le a földszintre, és vissza a kocsiba. - 45 -
Megint érzékelte a nyugtalanító idegenséget maga körül, mintha a lift nem is valódi lift lett volna, hanem az alagút, ahol Frodó és társa, Sam Gamgee, szembeszállt a hatalmas, lüktető, sokszemű pókkal. Hangot hallott a háta mögül, mire olyan rémülten fordult meg, mintha azt várta volna, hogy Shilob lopakodott mögéje. De csak a liftajtó csukódott be. Semmi más nem történt. Képzeletében a dimenziók közötti hártya átszakadt, és Tolkien világa elárasztotta Newport Beachet. Lehet, hogy túlságosan belemélyedt a videojáték készítésébe? Annyira lekötötte A Gyűrűk Ura adaptációja, hogy összekeveri a valóságot a képzelettel? Nem, nem. Az igazság nem ilyen fantasztikus, de legalább ilyen furcsa. Ekkor Martie megpillantotta magát az üvegben, amely a fali tűzoltószekrényt borította. Azonnal elkapta a tekintetét, mert megrémítette az arcára kiülő pengeéles rémület. A vonásai ziláltak voltak. A ráncai elmélyültek, a szája egy vonal, szemei élő sebek. Mégsem ez a látvány késztette arra, hogy elkapja a fejét. Valami más. Valami rosszabb. Valami, amit nem tudott a nevén nevezni. Mi történik velem? - Menjünk már! - mondta türelmetlenül Susan. – Martie, mi bajod? Menjünk már! Martie némi késlekedéssel elindult Susan után, majd a folyosón balra fordultak. Susan a mantrájából merített erőt - „majdnem jó, majdnem jó” -, de Martie ebben nem talált semmi megnyugvást. 8 Miközben a szél sodorta a nedves leveleket az úton, s örvénylett a víz az utcai lefolyók felett, Dusty keresztülhajtott a newporti dombokon. - Tiszta víz vagyok. Fázom - panaszkodott Skeet. - Én is. Szerencsére fejlett emberszabásúak vagyunk, tele mindenféle játékszerrel. - Dusty felkapcsolta a fűtést. - Elszúrtam - motyogta Skeet. - Kicsoda? Te? - Mindig elszúrom. - Mindenki jó valamiben. - Haragszol, rám? - 46 -
- Pillanatnyilag a legszívesebben hánynék tőled - ismerte be őszintén Dusty. - Utálsz? - Nem. Skeet felsóhajtott, és lejjebb csúszott az ülésen. Ebben az elomlott pózban, gőzölgő ruhájában nem annyira embernek tűnt, mint inkább egy halom nyirkos vasalnivalónak. Duzzadt szemhéja lecsukódott, szája kinyílt. Mintha aludt volna. Az ég lejjebb ereszkedett, olyan szürkésfeketén, mint a nedves hamu. Az eső sem szokásos ezüstfényét hozta, hanem mocskos volt és fekete, mintha a természet egy takarítónő volna, aki épp kicsavarja piszkos felmosórongyát. Dusty előbb keletnek, majd délnek vette az irányt, távolodott Newport Beachtől, ment Irvine felé. Reménykedett, hogy a New Life klinika, az új rehabilitációs központ, fogadni tudja őket. Skeet eddig kétszer vett részt rehabilitációs programban, legutóbb épp a New Life-ban fél éve. Tisztán jött ki, és az volt a szándéka, hogy az is marad. Azonban minden egyes terápiás ülés után fokozatosan visszasüppedt a drogba. Eddig sosem jutott olyan mélyre, hogy öngyilkossággal kísérletezzék. De talán ezen a mélyponton tudatosul benne, hogy ez az utolsó esélye. Anélkül, hogy felemelte volna a fejét, Skeet hirtelen megszólalt: - Bocs... hogy még odafent a tetőn elfelejtettem, hogy melyik volt az apád. Hogy a dékán úr volt az. Ez is csak azt mutatja, milyen nyomorult roncs vagyok. - Semmi gond. Én egész életemben próbálom a dolgot elfelejteni. - Fogadok, hogy te emlékszel az én apámra. - Dr. Holden Caulfield, irodalomprofesszor. - Az a mocsok. - Mind az volt. Az a nő vonzotta a mocskokat. Skeet lassan fölemelte a fejét, mintha valami iszonyú súly volna, aminek a mozgatásához egy bonyolult hidraulika kell. - A Holden Caulfield nem az igazi neve volt. Dusty lefékezett egy piros lámpa előtt, majd szkeptikus arccal fordult Skeet felé. A név, amely azonos volt a Zabhegyező főhősének nevével, túlságosan furcsán hatott volna csinálmányként. - Huszonegy éves volt, amikor hivatalosan megváltoztatta folytatta Skeet. - Eredetileg Sam Farnernek hívták. - A drog beszél belőled, vagy tényleg ez az igazság? - 47 -
- Ez az igazság - felelte Skeet. - A vén Sam papája hivatásos katona volt, Thomas Jackson Farner ezredes. Az anyja, Luanne óvónő volt. A vén Sam szakított velük - persze csak azután, hogy az ezredes és Luanne kitaníttatta, ő meg már megkapta a doktori ösztöndíját. Ha ez nincs, nyilván várt volna a szakítással, míg az öregei erre is összekaparják a pénzt. Dusty ismerte Skeet apját - az ál-Holden Caulfieldet -, túlságosan is jól, hiszen ez a nagyképű szemétláda a mostohaapja volt. Trevor Penn Rhodes, Dusty apja, második volt anyjuk négy férje közül. Holden Sam Caulfield Farner pedig a harmadik. Negyedik születésnapjától valamivel a tizennegyedik születésnapja utánig ez a botcsinálta kékvérű uralkodott a családon, mint akinek ehhez istenadta joga van, és annyi diktátori buzgalommal és szociopata vadsággal, hogy Hannibal Lecter elismerését is kivívhatta volna. - Azt mondta, hogy az anyja a Princetonon volt egyetemi tanár, az apja pedig a Rutgersen. Akkor ezek a sztorik... - Mind kamu volt - bólintott Skeet. - Ő találta ki az egészet. - És a tragikus haláluk Chilében?... - Az is. - Skeet véreres szemében olyan vad fény gyúlt, amit akár bosszúszomjnak is lehetett volna vélni. Egy futó pillanatig a kölyök nem valami szomorú roncsnak tűnt, hanem inkább gunyoros vadócnak. - Olyan iszonyatosan összebalhézott Farner ezredessel, hogy még a nevét sem akarta viselni? - kérdezte Dusty. - Szerinte inkább annyira tetszett neki a Zabhegyező. Dusty elképedt. - Lehet, hogy tetszett neki, de vajon megértette-e, miről szól? - Ez persze hülye kérdés volt. Skeet apja olyan sekélyes volt, mint egy petricsésze, amelyben egyik rövid életű lelkesedés tenyészett a másik után - legtöbbjük olyan pusztító, mint a szalmonella. - Ki akarna Holden Caulfield lenni? - Sam Farner, az én jó atyám. És fogadok, nem is befolyásolta károsan a mocsok egyetemi karrierjét. Az ő szakmájában egy ilyen név nagy segítség. Duda harsant mögöttük. A lámpa ugyanis közben zöldre váltott. Miután a kocsi elindult, Dusty megszólalt: - Hogyan derítetted ki ezeket? - Mire való az Internet? - Skeet felhúzódzkodott az ülésen, csontos kezével kisimította nedves haját a szeméből. - Először is ellenőriztem a Rutgers honlapján az összes valamikori professzort. - 48 -
Majd megcsináltam ugyanezt a Princetonén is. A szülei, úgy értem a kitalált szülei, sose tanítottak ott. Skeet hangjából kiérződött a büszkeség, ahogy beszámolt a bonyolult kutatómunkáról. A nyomozás koncentrációt igényelt, kreatív gondolkodást, nem is szólva a józan logikáról. Dusty csodálta ezt a törékeny kölyköt, akit ugyanúgy megkínzott az élet, mint saját szenvedélye - és aki mégis képes volt összeszedni magát annyira, hogy elvégezze ezt a munkát. - Az öregem öregje, Farner ezredes, már régen halott - mondta Skeet. - De Luanne, az anyja, él. Hetvennyolc éves, és a coloradói Cascade-ben lakik. - Ő a nagyanyád - jegyezte meg Dusty. - Három héttel ezelőttig azt sem tudtam, hogy létezik. Kétszer beszéltem már vele telefonon. Nagyon kedvesnek tűnik, Dusty. Azt mondja, meghasadt a szíve, hogy az egyetlen fiuk kiradírozta őket az életéből. - De miért tette? - Politikai meggyőződésből. Ne kérdezd, hogy ez mit jelent. - Ugyanúgy váltogatta a politikai meggyőződését, mint a formatervezett zoknijait - jegyezte meg Dusty. - Valami másnak kell lennie a dolog mögött. - Luanne szerint nem. A büszkeség, amely Skeetnek erőt adott az egyenes üléshez, és hogy felemelje a fejét, már nem volt elegendő. Lassan összecsúszott, teknősként visszahúzódott a gőzölgő ruhákba. - Ezt nem engedheted meg magadnak újból - jegyezte meg, amikor Dusty bekanyarodott a New Life klinika parkolójába. - Emiatt ne aggódj. Máris van két nagyszabású melóra megrendelésem. És Martie szörnyeiből is becsordogál néhány dollár. - Nem tudom, képes leszek-e megint végigcsinálni a programot. - Hogyne tudnád! Az előbb leugrottál egy tetőről. Ehhez képest a rehab egy szimpla piskóta. A magánklinika úgy nézett ki, mintha egy prosperáló mexikói gyorsétteremlánc központja volna: egy kétszintes hacienda-épület volt, a földszinten körbe boltíves loggiával, az emeleten fedett balkonokkal, melyeket befutott a bougainvillea. Olyan mesterkélt volt a tökéletességre való törekvés, hogy az összhatás agresszívan Disneyszerű lett, mintha a zöld fűtől a piros tetőcserépig minden műanyagból készült volna. Itt még a mocskos eső is csillogott. - 49 -
Dusty a bejárat közelében parkolt le, melyet a betegfelvételre érkezők számára jelöltek ki. Kikapcsolta az ablaktörlőt, de a motort még nem állította le. - Megmondtad neki, mit tudtál meg róla? - Úgy érted, az atyámnak? - Skeet becsukta a szemét és megrázta a fejét. - Nem. Elég, ha én tudom. Valójában Skeet nagyon félt Caulfield professzortól - „leánykori neve” Farner -, ugyanúgy, mint kisfiúkorában - és talán okkal. - Cascade, Colorado - mondta Skeet, úgy ejtve ki a helységnevet, mintha valami varázslatos hely volna, ahol varázslók, griffmadarak és egyszarvúak élnek. - Szeretnél odamenni, a nagyanyáddal találkozni? - Túl messze van. Kemény út volna - felelte Skeet. - És már nem is vezethetek. Számos közlekedési vétsége miatt Skeet jogosítványát bevonták. A munkába minden reggel Foster Newton furikázta ki a kocsiján. - Ide hallgass! - nézett rá Dusty -, ha végigcsinálod a programot, elviszlek Cascade-be a nagyidhoz. Skeet kinyitotta a szemét. - Oh, ember, ez nagyon kockázatos. - Hé, nem vagyok én olyan rossz sofőr. - Úgy értem, mindenki cserbenhagyott. Leszámítva téged és Martie-t. És persze Dominique-ot. Ő sose hagyott cserben. Dominique a féltestvérük volt, aki anyjuk első férjétől született. Down-kóros volt, még gyerekkorában meghalt. Egyikük sem ismerhette, bár Skeet néha kiment a sírjához. Akinek sikerült megszöknie, mindig így emlegette. - Az emberek mindig cserbenhagynak - mondta -, nem okos dolog, ha túl sokat várunk tőlük. - Azt mondtad, kedvesnek érezted a telefonban. Az apád meg biztosan megveti, ez nagyon biztató jel. Baromi biztató. Ha meg kiderülne, hogy a nagyanyád egy pokolfajzat, ott leszek veled, és jól kitöröm a lábát. Skeet elmosolyodott. Vágyakozva bámult ki az esőáztatta ablakon, nem a tájat nézte, hanem az idealizált cascade-i tájat látta, Coloradóban, ahogy elképzelte magában. - Azt mondta, hogy szeret. Pedig sose látott, mégis ezt mondta. - Végül is az unokája vagy - felelte Dusty, miközben leállította a motort.
- 50 -
Skeet tekintete olyan volt, mint aki túl sok fájdalmas dolgot látott. Ám a halottsápadt, beesett és nyúzott arcon meleg mosoly bujkált. - Te nem is féltestvér vagy. Hanem egy testvér meg egy fél. Dusty megfogta Skeet tarkóját, odahúzta magához, úgy, hogy a homlokuk összeért. Így ültek egy darabig, némán. Aztán kiszálltak a furgonból, egyenesen a hideg esőbe. 9 Dr. Mark Ahriman várószobájában négy fekete, bőr Ruhlmanfotel állt. A padlót fekete gránittal burkolták, ugyanígy fekete gránitból készült a két asztalka lapja is, amelyen az Architectural Digest és a Vanily Fair kihajtott példányai hevertek. A falakat mézsárgára festették. A dekoráció kimerült két Art Deco-képben, mindkettő esti városképet ábrázolt a korai Georgia O'Keeffe modorában. Az elegáns berendezésből meglepő nyugalom áradt. Mint mindig, Susan most is láthatóan megnyugodott, amint átlépte a küszöböt. Most először fordult elő, amióta kilépett a lakásából, hogy nem kapaszkodott Martie-ba. A tartása is megváltozott: fejét felemelte, hátralökte a kámzsát és mélyeket lélegzett, mint aki most bukott föl a víz alól. Érdekes módon Martie is némi megkönnyebbülést érzett. Megfoghatatlan szorongása, aminek nem volt semmi különös forrása, valamelyest enyhült, amint becsukódott mögöttük az ajtó. A doktor titkárnője, Jennifer, ott ült az üvegfallal elválasztott pult mögött. Épp telefonált, ezért csak kiintegetett nekik. A belső ajtó nesztelenül feltárult. Mintha telepatikus úton tájékozódott volna páciense megérkezéséről, dr. Ahriman kilépett szépen berendezett szobájából, ahol a terápiás üléseket tartotta. Makulátlan sötétszürke Vestimenta-öltönyt viselt, járása a profi atléták könnyed kecsességét idézte. Negyvenes férfi volt, magas, bőre napbarnított, haja diszkréten őszült - ugyanolyan jóképű volt, mint a pszichológiáról írott bestsellereinek borítóján a fényképek mutatták. Bár mogyoróbarna szemének nézése szokatlanul éles volt, ám nem átható vagy kihívó, s nem is bántóan fürkésző - inkább meleg és megnyugtató. Dr. Ahriman egyáltalán nem hasonlított Martie apjára, mégis volt benne valami - 51 -
Mosolygós Bob kedvességéből, őszinte érdeklődéséből és nyugodt önbizalmából. A nő valami atyáskodó aurát érzékelt körülötte. Nem akarta Susan pánikbetegségét azzal fokozni, hogy az ideutazás körülményeit firtatja, inkább a vihar szépségét ecsetelte olyan költői szavakkal, mintha a tocsogós idő helyett verőfényes renoiri reggel köszöntött volna rájuk. Úgy beszélt a hideg esőben tett séta gyönyörűségeiről, mint más a strandélményeiről. Mire Susan kihámozta magát esőkabátjából, s átadta Martienak, már ragyogóan mosolygott. Arcáról eltűnt a szorongás, bár a szeméből teljesen még nem. Amikor elindult dr. Ahriman szobája felé, már nem öregasszonynak nézett ki, hanem egy fiatal lánynak, láthatóan egyáltalán nem zavarta a tengerpartra nyíló panoráma a tizennegyedik emeletről. Mint mindig, Martie-t most is lenyűgözte, milyen látványosan hat a doktor Susan idegállapotára, olyannyira, hogy már-már azon gondolkozott, mégsem osztja meg a pszichiáterrel Susannal kapcsolatos aggodalmait. Ám mielőtt a férfi elindult volna Susan után a szobába, Martie mégis megkérdezte tőle, válthatnának-e néhány szót. Az orvos odaszólt Susannak: - Azonnal megyek - majd rácsukta a szoba ajtaját. Martie a váró közepére húzódott Ahrimannal, majd halkan megszólalt: - Aggódom Susan miatt, doktor úr. A férfi mosolya olyan megnyugtató volt, mint a forró tea, a kalács és a kandalló elé állított fotel. - Susan szépen fejlődik, Mrs. Rhodes. Nagyon elégedett vagyok vele. - Nem tudna valami gyógyszert felírni neki? Olvastam, hogy a szorongás gátlók... - Nos, az ő esetében szorongásgátlót adni súlyos hiba volna. Nem mindig a gyógyszer a megoldás, Mrs. Rhodes. Higgye el nekem, ha a gyógyszer segítene rajta, már rég kiírtam volna néki. - De már tizenhat hónapja ilyen az állapota. A férfi félrebiccentette a fejét, s úgy nézett a nőre, mintha azt hinné, hogy ugratnák. - Valóban nem látott nála változást, különösen az utóbbi néhány hónapban?
- 52 -
- Dehogynem, rengeteget. És úgy látom... Nos, én nem vagyok orvos, se terapeuta, de szerintem Susan állapota az utóbbi időben romlott. Rengeteget romlott. - Igaza van. Romlik az állapota, de ez nem rossz jel. Martie döbbenten meredt rá. - Nem? Miután érzékelte Martie kétségbeesésének mélységét, s talán arra is ráérzett, hogy szorongása nem csupán barátnője iránti aggodalmának következménye, dr. Ahriman az egyik fotelhez vezette az asszonyt. Ő maga is leült a szomszédos fotelbe. - A pánikbetegség - magyarázta közben - szinte mindig váratlanul jelentkező állapot, ritkán alakul ki fokozatosan. A rettegés intenzitása ugyanolyan szintű az első pánikroham jelentkezésekor, mint a századiknál. Tehát ha változás tapasztalható az intenzitásban, akkor ez gyakran arra utal, hogy a beteg áttörés előtt áll. - Még akkor is, ha a félelem erősödik? - Különösen akkor, ha erősödik. - Ahriman habozott. Gondolom, tisztában van vele, hogy nem tárgyalhatom ki önnel Susan speciális tüneteit. De az általánosságban elmondható, hogy egy pánikbeteg gyakran a félelmét használja fel a világból való meneküléshez. Így menekül a más emberekkel történő érintkezéstől, vagy így kerüli el, hogy feldolgozzon egy traumatikus élményt. Valami perverz megnyugvást talál a magányban... - De Susan gyűlöli ezt a rettegést, hogy bezárva kell léteznie a lakásában. A férfi bólintott. - A kétségbeesése mély és valóságos. Azonban a magány iránti igénye nagyobb, mint a fóbiája miatti korlátok feletti kétségbeesése. Martie-nak valóban feltűnt, hogy Susan inkább azért kapaszkodott a lakásába, mert ott boldog volt, s nem annyira azért, mert rettegett a külvilágtól. - Ha a beteg kezdi megérteni, miért adja át magát a magánynak folytatta Ahriman -, és végül kezdi azonosítani a valóságos traumát, amivel nem akar szembesülni, akkor olykor - tagadásképpen vadabbul kezd kapaszkodni a fóbiájába. A tünetek erősödése rendszerint azt jelenti, hogy elkezdődött az utóvédharc az igazság ellen. És amikor ez a végharc kudarcot vall, akkor szembesülnie kell azzal, ami a félelmét valóságosan okozza - ami nem a tágas tér, hanem valami sokkal személyesebb és közvetlenebb. - 53 -
A doktor magyarázata logikusnak tűnt Martie számára, mégsem tudta olyan könnyen elfogadni a gondolatot, hogy a masszív állapotromlás vezet a gyógyuláshoz. Tavaly apjának a rákkal vívott kemény csatája hirtelen leszálló ágba csapott át, melynek legalján nem boldog áttörés várt rá, hanem a halál. Természetesen a lelki betegséget nem lehet a testi betegséghez hasonlítani. De ennek ellenére... - Sikerült megnyugtatnom, Mrs. Rhodes? - Vidám fény csillant az orvos szemében. - Vagy úgy gondolja, hogy ez is csak pszichoblabla? A férfi sármja lehengerlő volt. A betegek bizalmának megnyerésében a bekeretezett diplomák a szobája falán, kétségtelen tekintélye, hogy ő Kalifornia elsőszámú fóbiaspecialistája - ha nem az egész országé -, és félelmetes agya talán nem nyomott annyit a latban, mint kedves modora, pácienseivel használt hangneme. Martie mosolyogva megrázta a fejét. - Nem. Itt csak én blabláztam. De valahogy... mégis úgy érzem, hogy cserbenhagytam Susant. - Nem, nem. - A férfi megnyugtatóan az asszony vállára tette a kezét. - Mrs. Rhodes, nem tudom kellőképpen hangsúlyozni, milyen nagy szerepe van önnek Susan gyógyulásában. Az ön által nyújtott támasz több, mint bármi, amit én adhatok. Mindig mondja el nekem nyugodtan, ha valami aggasztja. Az ön iránta érzett aggodalma az a szikla, amelyen Susan áll. Martie torka elszorult. - Gyerekkorunk óta barátok vagyunk. Nagyon szeretem. Akkor sem szerethetném jobban, ha a testvérem volna. - Pontosan ezt mondom én is. Hogy a szeretet minden terápiánál hatékonyabb, Mrs. Rhodes. Nem minden betegemnek van olyan támasza, mint ön. Ebből a szempontból Susan nagyon szerencsés. Martie szeme könnybe lábadt. - Olyan elveszettnek tűnik szegény - mondta csendesen. A férfi finoman megszorította Martie vállát. - Magára talál, higgye el nekem. Martie hitt neki. Valójában olyan nagyon sikerült megnyugtatnia, hogy majdnem szóba hozta neki délelőtti szorongásrohamait: az árnyékától, a tükörtől, az olasz késtől, a kocsikulcs hegyétől és fogaitól... A belső szobában Susan várta a kezelést. Az idő neki volt fenntartva, nem Martie-nak. - Van még valami? - kérdezte dr. Ahriman. - 54 -
- Nincs. Már sokkal jobban vagyok - felelte a nő, és felállt. Köszönöm. Nagyon köszönöm, doktor úr. - Higgyen, Mrs. Rhodes! - Igen. A férfi mosolyogva felfelé fordította a hüvelykujját, majd visszament a belső szobába. Martie átment a szűk folyosón a rendelő és a kartonozó helyiség mellett a másik váróba, amely az emeleti folyosóra nyílt. Ez a kettős várórendszer biztosította, hogy az érkező betegek és kísérőik ne találkozzanak a távozókkal. Martie felakasztotta Susan esőkabátját és a sajátját az ajtó melletti fali fogasra. Hozott magával egy papírfedelű lektűrt, egy krimit, de képtelen volt a történetre figyelni. A regényben történő hátborzongató események megközelítően sem voltak olyan nyugtalanítóak, mint amelyek a délelőtt folyamán a valóságban történtek. Jennifer, a doktor titkárnője, nemsokára megjelent egy csésze kávéval - tej és cukor nélkül, ahogy Martie szerette -, s a csészealjon egy csokis fánkkal. - Nem kérdeztem, akar-e inkább üdítőt inni. Úgy gondoltam, hogy egy ilyen pocsék napon egy kávé az igazi. - Tökéletes. Köszönöm, Jenny. Amikor Martie először kísérte el Susant, meglepte ez az egyszerű figyelmesség. Bár korábban nem járt pszichiáter rendelőjében, biztos volt benne, hogy ez nem jár együtt a szakmával - s még most is elbűvölte a dolog. A kávé erős volt, de nem keserű. Az édesség kitűnő - meg is kérdezi majd Jennifertől, hol vette. Furcsa, hogy egy jó sütemény milyen hatásosan megnyugtatja a háborgó lelket. Kis idő múlva már tudott a könyvre is koncentrálni. Jó írás volt. A cselekménye szórakoztató. A figurák árnyaltak. Határozottan élvezte. A második váró ideális volt az olvasáshoz. Csend volt, nem voltak ablakok, sem bosszantó háttérzene. Semmi, ami elvonja a figyelmet. A történetben volt egy orvos, aki nagyon szerette a haikut, ezt a tömör japán versformát. A magas, jóképű, varázsosan mély hangú férfi egy haikut recitált, miközben a tágas ablakból a vihart figyelte: „Fenyőt tépő szél, - 55 -
zápor, szakadt falpapír magában beszél.” Martie-nak tetszett a vers. A találó sorok tökéletesen közvetítették az ablakon túl tomboló januári vihar hangulatát. Szép volt - mind a vihar látványa, mind pedig a vers. De a haiku mégis zavarba hozta. A szép költői kép mögött vészjósló szándék bujkált. Hirtelen áthullámzott rajta a nyugtalanság; egy érzés, hogy semmi sem az, aminek látszik. Mi történik velem? Dezorientáltnak érezte magát. Állt, bár nem emlékezett rá, mikor állt fel a székről. És az istenért, mit keres itt? - Mi történik velem? - kérdezte magától fennhangon. Becsukta a szemét, mert meg kellett nyugodnia. Meg kell nyugodnia. Nyugalom! Hit! Fokozatosan magához tért. Úgy döntött, hogy olvasással veri el az időt. A könyv a legjobb terápiás eszköz. Az ember bele tud feledkezni egy könyvbe, elfelejti a bajait, félelmeit. Ez a könyv különösen jó menekvést kínált. Izgalmas krimi volt. Jó írás volt. A cselekménye szórakoztató. A figurák árnyaltak. Határozottan élvezte. 10 Az egyetlen szabad szoba a New Life-ban a második emeleten volt, ahonnan az ápolt udvarra nyílt kilátás. Pálmák és páfrányok csapkodtak a szélben, a vérvörös ciklámenek szinte lüktettek. Az esőcseppek olyan erővel csapódtak az ablaküvegnek, mintha jégeső esett volna, bár Dusty nem látott jeget a párkányon. Skeet ruhája már alig volt nyirkos, ahogy a fotelben ülve egy agyonolvasott Time magazint olvasott. Egyágyas szoba volt, a keskeny ágyat zöld-sárga kockás ágyterítő borította. Az ágy mellett kerámia felületű éjjeliszekrény, s ugyanolyan sárga fából készült szekrény a fal mellett. A falak törtfehérre mázolva, a függöny narancsvörös, a szőnyeg epezöld. Ha a bűnös lakberendezők pokolra jutnak, valószínűleg ilyen szobák tervezésével kell tölteniük az öröklétet. A szobából nyíló fürdőszobába egy olyan szűk zuhanyfülkét préseltek, mint egy telefonfülke. A mosdó feletti tükör sarkában piros - 56 -
címke - HŐKEZELT ÜVEG - mutatta: ha el is törik, a cserepeivel nem lehet felvágni az ereket. A szerény berendezés ellenére a szoba drága volt, mert a New Life személyzete a berendezésnél magasabb színvonalú ápolást biztosított. Skeet egészségbiztosítása nem terjedt ki a „hülye voltam és önpusztító, s most helyre kell rázni az agyamat” esetre, ezért Dusty már előre kifizette a szobát és az ellátást négy hétre, és szándéknyilatkozatot írt alá, hogy kifizeti a terapeuták, orvosok, pszichológusok és ápolók munkáját. Mivel ez már Skeet harmadik rehabilitációs programja volt - s a második a New Life-ban -, Dusty kezdte azt hinni, hogy az eredményhez nem pszichológusra, orvosra és terapeutára lenne szükség, hanem inkább varázslóra, jó tündérre vagy három kívánságot teljesítő aranyhalra. Skeetnek minimum három hetet kell majd eltöltenie a New Lifeban. De talán hatot. Mivel öngyilkosságot akart elkövetni, ezért most három napon keresztül állandóan mellette lesz egy ápoló. Ha összeadják Dusty megrendeléseit és Martie szerződését A gyűrűk urára, akkor is le kell mondaniuk az idei hawaii nyaralásról. Nem baj, majd feldíszítik lampionnal az udvart, hawaii inget vesznek föl, felhajtanak valahol egy pár Don Ho CD-t, s konzervsonkából készítenek luaut. Ez is lesz olyan jó, mint az eredeti. Különben is mindig remekül érezte magát Martie-val, legyen az a Waimea-öbölben Hawaii-on, vagy saját virágoskertjükben. Amikor Dusty leült az ágy szélére, Skeet ledobta a Time magazint. - Szar lett ez a lap, mióta kivették belőle a meztelen csajokat. Amikor Dusty nem felelt, Skeet folytatta: - Hé, bratyó, csak vicceltem, nem a drog beszél belőlem. Már nem repülök. - Jobb humorod volt, amikor repültél. - Ja, de a lezuhanás után nehéz jókedvűnek lenni a romokon. Beszéd közben a hangja meg-megbicsaklott, mintha lassan lejárna a lemez. A tetőt verő esőcseppek hangja rendszerint megnyugtató. Most azonban lehangoló volt, mert hátborzongatóan emlékeztetett minden álomra, melyet a drogba fulladt évek lehúztak a vécén. Skeet megnyomogatta behunyt szemét. - Ember, az előbb láttam a szemem a mosdóban, mintha véres slájmmal köptek volna tele két mocskos hamutartót. És pontosan így is érzem. - 57 -
- Nem kérsz valamit a szokásos cuccokon kívül? Újságokat, könyveket, esetleg egy rádiót? - Nem. Az első napokat úgyis jórészt átalszom. - Úgy nézegette az ujjbegyeit, mintha rátapadtak volna darabok a szeméből. - Nagyra értékelem, Dusty, amit értem teszel. Nem érdemlem ugyan meg, de nagyra értékelem. És valahogy majd vissza is fogom fizetni neked. - Ugyan már, verd ki a fejedből! - De nem, én komolyan gondolom. - Lassan lecsorgott a székről, mintha gyertyaviaszból formálták volna. - Ez nekem fontos. Lehet, hogy nyerek a lottón. Mit tudom én? Bármi megtörténhet. - Meg - felelte Dusty, mert bár a lottóban nem hitt, a csodákban viszont igen. Megérkezett az első ápoló, egy fiatal ázsiai-amerikai, bizonyos Tom Wong. A fiúból áradó nyugodt szakértelem és hozzá a kisfiús mosoly megnyugtatta Dustyt, hogy jó kezekben hagyja az öccsét. A beteglapra hivatalosan a Holden Caulfild Jr.-t írták, de amikor Tom hangosan leolvasta onnan, Skeet azonnal magához tért letargiájából. - Skeet! - mondta vadul, kihúzta magát a székben, keze ökölbe szorult. - Ez a nevem. Skeet, és semmi más. Eszébe ne jusson egyszer is Holdennek szólítani! Hogy lehetnék ifjabb Holden, ha a seggfej apám nem idősb Holden? Igazából Sam Farner Jr.-nak kéne lennem, de így se szólítson! Ha Skeeten kívül másnak szólít, isten az atyám, meztelenre vetkőzöm, felgyújtom a hajamat és kivetem magam az ablakon. Oké? Értve vagyok? Ezt akarja, hogy lángoló fejjel, tök pucéron kiugorjak az ablakon? Tom Wong mosolyogva csóválta meg a fejét. - Az én műszakomban semmiképp, Skeet. A lángoló haj biztos izgis látvány lehet, de tuti, hogy nem szeretném magát pucéron látni. Dusty megkönnyebbülten elmosolyodott. Tomnak sikerült megtalálnia a tökéletes hangot. Skeet megint összegörnyedt a széken. - Maga jó fej, Mr. Wong. - Kérem, szólítson csak nyugodtan Tomnak. Skeet megcsóválta a fejét. - Én egy súlyos eset vagyok, a fejlődésben a kamaszkornál megrekedt, zavaros fejű seggfej vagyok, úgy összegabalyodva, mint két szeretkező giliszta. Nekem itt nem új barátokra van szükségem, Mr. Wong. Nekem itt tekintélyes alakokra lesz szükségem, akik megmutatják, mit hogyan kell, mert így nem folytathatom tovább. És tényleg nagyon meg kell találnom a helyes utat. Világos? - 58 -
- Világos - felelte Tom Wong. - Akkor majd jövök a cuccokkal - szólalt meg Dusty. Skeet megpróbált felállni, de nem volt elég ereje hozzá. Dusty lehajolt, és megcsókolta az arcát. - Szia, öcsi. - Az a helyzet - szólalt meg Skeet -, hogy sosem tudom majd visszafizetni. - Dehogynem. A lottó, már nem emlékszel? - Nincs nekem szerencsém. - Akkor majd én veszek szelvényt neked - mondta Dusty. - Tényleg megteszed? Te mázlista vagy. Mindig is az voltál. Hisz megkaptad Martie-t. Te nyakig gázolsz a szerencsében! - Jár neked némi fizetés. Abból veszek neked minden héten egy lottót. - Szuper lesz. - Skeet behunyta a szemét. A hangja mormogásba fulladt. - Szuper... lesz. - S már aludt is. - Szegény kölyök - jegyezte meg Tom Wong. Dusty csak bólintott, majd Skeet szobájából a nővérszobába ment, hogy a főnővérrel, Colleen O'Briennel beszéljen: alacsony, kövér, szeplős nő volt, ősz hajjal és kedves szemekkel, aki nyugodtan eljátszhatta volna az apácafőnöknőt is egy filmben. Azt állította, pontosan tudja, mire kell vigyázniuk Skeet kezelésénél, de Dusty ennek ellenére elismételte neki. - Gyógyszer semmi. Se nyugtató, se antidepresszáns. Ötéves kora óta mindenféle tablettákkal tömik, olykor kettővel, hárommal is egyszerre. Tanulási problémái voltak, ezt azonnal kikiáltották viselkedészavarnak, erre az apja elkezdte gyógyszerekkel tömni. Amikor az egyiknek mellékhatásai lettek, erre jött a szer a mellékhatás ellen, és amikor ezek együtt mellékhatáshoz vezettek, jött egy újabb mellékhatás elleni szer. Kemikáliába pácolva nőtt fel, és tudom, hogy ez kavarta meg az agyát. Annyira megszokta a tablettákat meg az injekciókat, hogy - szerintem - fogalma sincs, milyen lehet tiszta fejjel élni. - Dr. Donklin ugyanezen a véleményen van - mondta a főnővér, és kitette az asztalra Skeet beteglapját. - Ő is zéró gyógyszerezést írt elő. - Skeet anyagcseréje annyira tönkrement, az idegei annyira kiakadtak, hogy senki nem tudja, miként reagál a legártatlanabb gyógyszerre is. - Még Tylenolt sem kap. - 59 -
Dusty szinte kívülről hallotta magát; az volt a benyomása, hogy csak hablatyol: - Egyszer majdnem megölte magát koffeintablettákkal, annyira rászokott. Koffeinpszichózist kapott, rángatózott, iszonyatos hallucinációi voltak. Ma is hihetetlenül érzékeny, pontosabban allergiás rá. Ha kávét vagy kólát adnak neki, anafilaxiás sokkot kap. - Fiam - szólalt meg a nő -, ez mind itt van a beteglapon. Higgye el, vigyázni fogunk rá. - Ekkor Dusty legnagyobb meglepetésére Colleen O'Brien keresztet rajzolt a levegőbe, majd rákacsintott. Amíg én vagyok szolgálatban, az öccsének nem lesz semmi baja. Ha a nő valóban egy filmbéli apácafőnöknő lett volna, az ember elhitte volna neki, hogy nemcsak a saját, hanem a főnöke nevében is beszél. - Köszönöm, Mrs. O'Brien - felelte Dusty csendesen. - Nagyon szépen köszönöm. Odakint a furgonban nem indította el azonnal a motort. Túlságosan remegett ahhoz, hogy vezessen. A remegés nyilván a tetőről való zuhanásra adott megkésett reakció volt. De a dühtől is reszketett. Dühös volt Skeetre, hogy milyen végtelen teher a nyakán. De szégyenében is remegett, mert szerette is Skeetet, felelősséget érzett iránta, de képtelen volt segíteni. A tehetetlenség volt a legszörnyűbb. Karját a kormánykerékre fektette, homlokát a karjára szorította, és olyasmit tett, amit ritkán engedett meg magának huszonkilenc éves fennállása alatt. Sírt. 11 A terápia után Susan Jagger mintha meggyógyult volna, mintha visszatért volna pánikbetegsége előtti énje. Amikor belebújt az esőkabátjába, közölte: menten éhen hal. Tréfásan és szellemesen még osztályozta is a három kínai éttermet, melyeket Martie ajánlott, hogy onnan vigyenek haza ennivalót. - Az elsővel nincs semmi bajom, a szecsuani étteremnél nem zavar, hogy az ételeiktől lángot vet a szám, de azt hiszem, a hármas számú nem jöhet szóba, mivel nem szeretnék kéretlenül sült csótány köretet enni. - Sem az arcán, sem a viselkedésén nem látszott, hogy másfél éve szinte megbénítja a súlyos fóbia. Amikor Martie kinyitotta a folyosóra nyíló ajtót, Susan megszólalt: - 60 -
- Itt felejtetted a könyvedet. A papírfedelű könyv ott hevert a szék melletti kisasztalon. Martie átvágott a helyiségen, de az asztal előtt megtorpant. - Mi a baj? - kérdezte tőle Susan. - Hogy mi? Ja, semmi. Elszórtam valahol a könyvjelzőmet. Martie a kabátzsebébe csúsztatta a könyvet. A folyosón Susan remek hangulatban volt, ám ahogy a lift ereszkedett lefelé, úgy kezdett változni a viselkedése. Mire leértek az előcsarnokba, már sápadt volt, hangjának remegése ismét szorongást árult el - humornak nyoma sem volt. Válla ismét előregörnyedt, fejét lehajtotta és behúzta a nyakát, mintha máris érezné a hideget, a kint tomboló vihar nyirkos korbácsütéseit. A liftből még egyedül lépett ki, de négy vagy öt lépés után már Martie karjába kapaszkodott. Ahogy közeledtek a kijárathoz, úgy vált egyre inkább a bénultság megtestesülésévé. Az út a kocsihoz már gyötrelem volt. Mire elérték a Saturnt, Martie jobb válla és nyaka sajgott, olyan rémült tehetetlenséggel kapaszkodott a karjába barátnője. Susan összegörnyedt az első ülésen, átkarolta magát, úgy ringatózott előre-hátra, mintha a gyomra görcsölne, fejét lehajtotta, hogy ne kelljen kinéznie a szélvédőn túli világra. - Olyan remekül éreztem magam még odafönt - mondta panaszosan -, olyan jó volt dr. Ahrimannál, az egész terápia idején. Normálisan éreztem magam. Biztos voltam benne, hogy jobban leszek utána, ha csak egy kicsivel is, de rosszabbul vagyok, mint mielőtt bementem. - Dehogy vagy rosszabbul, drágám - mondta Martie, miközben beindította a motort. - Hidd el nekem, idejövet abszolút kibírhatatlan voltál. - Mindegy, én úgy érzem, hogy rosszabbul vagyok. Úgy érzem, mintha zúdulna ránk valami az égből, és össze akarna roppantani. - Csak az eső az - mondta Martie, mert a kocsi tetején doboló víz valóban kibírhatatlan volt. - Nem, ez valami más. Valami iszonyatos súly. Ami itt lóg a fejünk fölött. Édes istenem, hogy én mennyire gyűlölöm ezt! - Akkor beléd diktálunk egy üveg Tsingtaót. - Nem fog segíteni rajtam. - Akkor kettőt. - Egy egész hordóra volna szükségem. - Akkor már legyen kettő. Leszopjuk magunkat. - 61 -
Anélkül, hogy felemelte volna a fejét, Susan ezt mondta: - Nagyon jó barát vagy, Martie. - Vajon akkor is ez lesz a véleményed, ha mindkettőnket elvonókúrára visznek? 12 Dustynak fájdalom szorította össze a mellkasát, miközben hazahajtott a New Life-ból. Otthon első dolga volt, hogy nedves ruháit levetve száraz alsóneműbe bújt. Pajtás kutyához illő lelkesedéssel üdvözölte, annyira csóválta a farkát, hogy szinte riszálta a fenekét. A retriever láttán Dusty kezdett lassan kikecmeregni a lelkére telepedő sötétségből. Leguggolt, orrát üdvözlésül a kutya pofájába nyomta, megvakargatta Pajtás selymes füle tövét, megmoncsolta az állát, nyakát és vastag téli bundával borított mellkasát. Ő is, Pajtás is egyformán élvezte a pillanatot. Kutyát simogatni, ölelgetni ugyanúgy megnyugtatja a szívet-lelket, mint a legmélyebb meditáció - és majdnem ugyanolyan hatásos a lélek ráncainak elsimítására, mint az ima. Amikor Dusty bedugta a konnektorba a kávéfőző vezetékét, és illatos kolumbiai kávékeveréket kezdett kanalazni a szűrőbe, Pajtás a hátára hengeredett, lábait égnek emelve követelte a hasvakargatást. - Te szégyentelen - mondta neki Dusty. Pajtás bozontos farka ide-oda csúszkált a csempepadlón. - Valóban szükségem van egy kis szőrdögönyözésre - ismerte el Dusty -, de pillanatnyilag jobban kell egy erős kávé. Már ne is haragudj... Mintha nem is vért, hanem a hűtőgépekben keringő freont pumpált volna a szíve. A hideg átjárta csontja velejét is. A maximálisra kapcsolt kocsifűtés is képtelen volt átmelegíteni. Már csak a kávéban reménykedhetett. Amikor Pajtás rájött, hogy nem kapja meg a vakargatást, felállt és átvágott a mosdóhoz. Az ajtó résnyire volt nyitva. A kutya a tíz centis résbe dugta az orrát, s a sötétségbe szimatolt. - Remek kis vizestálad van a sarokban - szólt utána Dusty. Miért akarsz már megint a vécécsészéből inni? Pajtás visszanézett rá, majd folytatta a szaglászást.
- 62 -
A kávé csepegni kezdett az üvegkancsóba, a konyha lassan megtelt a csábító kávéillattal. Dusty felment az emeletre, farmert, fehér inget és tengerészkék gyapjúszvettert vett magára. Általában, amikor csak ketten voltak a házban, a kutya mindenhová követte, mert dédelgetésben, lopott falatkában, játékban vagy csupán szóbeli dicséretben reménykedett. Most azonban Pajtás lent maradt. Amikor Dusty visszatért a konyhába, a kutya még mindig ott állt az ajtórésnél. Rövid időre odament gazdája mellé, figyelte, hogy az megtölti csészéjét a gőzölgő itallal, majd ismét visszament a mosdóajtóhoz. A kávé erős volt, illatos és nagyon forró, de a melege mégiscsak felszínesnek bizonyult. A jég Dusty csontjaiban nem akart megolvadni. Sőt ahogy csípőjét a konyhapultnak vetve figyelte az ajtórést szimatolgató Pajtást, új, másfajta hidegség öntötte el. - Valami nem stimmel ott neked, szőrös? Pajtás visszanézett rá, és halkan nyüszögött. Dusty öntött magának egy újabb csésze kávét, de mielőtt beleivott volna, a mosdóajtóhoz ment, Pajtást félretolta, benyomta az ajtót és felkattintotta a villanyt. A papírkosárból a mosdóba borították a mocskos papír zsebkendőket. A kosár pedig ott állt a vécékagyló lecsukott tetején. A jelek szerint valaki arra használta a réz papírkosarat, hogy bezúzza vele a gyógyszerszekrény tükrét. A cserepek megkövült villámként villogtak a mosdó padlóján szétterülve. 13 Amikor Martie beugrott az étterembe az ennivalóért - moo goo gai pan, szecsuáni marha, borsó, brokkoli, rizs és egy hatos csomagban hűtött Tsingtao sör képezte a menüt -, Susant kint hagyta a kocsiban. A motor járt, a rádió pedig egy klasszikus rockzenét sugárzó állomásra volt hangolva. A rendelést még előre, mobiltelefonjáról leadta, hogy kész legyen, mire odaérnek. Az esőre való tekintettel a műanyag ételes dobozok és a sör két nejlonszatyorba volt csomagolva. Amikor Martie néhány perccel később kilépett az étteremből, már az ajtóból hallotta, hogy az autórádió bömböl: Gary U. S. Bonds a School is Out-ot harsogta, sivítottak a szaxofonok. - 63 -
Szó szerint felszisszent, amikor beült a kocsiba. A hangszóró membránja olyan vadul remegett, hogy a kardánbokszba dobott aprópénz össze-összekoccant. Ha egyedül maradt a kocsiban, ahol technikai értelemben nem volt tágas térségben, s a fejét is lehajthatta, hogy ne lásson ki az ablakon, mégis gyakran elfogta Susant az ablakon túli kerek világtól való rettegés. A hangos zene néha segített elterelni a figyelmét, s csökkent a rettegése. A roham súlyosságát azon lehetett mérni, hogy milyen hangosságú zenére volt szüksége segítségül. Ez a mostani súlyos roham lehetett: a hangerőszabályzót már nem lehetett feljebb csavarni. Martie visszavette a hangerőt. De a motor hangja és a zene így is teljesen elnyomta a vihar hangjait. A didergő, szaporán lélegző Susan se fölnézni, se megszólalni nem mert. Martie is hallgatott. Susant néha terelgetni, irányítani, netán provokálni kellett, hogy kizökkenjen pánikrohamából. Máskor, mint most is, az volt a legjobb megoldás, ha kivárta az ember, míg lemászik a pánik létrájának tetejéről, és nem tett utalást az állapotára. Mert ha beszélnie kell róla, az csak fokozza a szorongását. Két-három háztömbbel odébb Martie mégis megszólalt: - Vettem evőpálcikát is. - Kösz, de én jobban szeretek villával enni. - Villával nem érvényesül száz százalékban az étel kínaisága. - Ja, mint a tehéntej is csak akkor a legfinomabb, ha a tőgyből szopogatod. - Valószínűleg igazad van - hagyta jóvá Martie. - Szóval én beérem a viszonylag hiteles ízzel, és azt sem bánom, hogy filiszteusnak tartanak, feltéve, ha villahasználó filiszteus lehetek. Mire leparkoltak a ház közelében a Balboa-félszigeten, Susan már rendbejött annyira, hogy különösebb gond nélkül eljusson a harmadik emeleti lakásig. Ennek ellenére vadul kapaszkodott Martieba, aki számára így is egy kálváriával ért fel az út. Miután ismét lakásának védelmét élvezte, ahol minden sötétítőfüggöny alaposan el volt húzva, Susan ismét képes volt fölegyenesedni, vállát kihúzta, fejét fölemelte. Már arca sem volt eltorzulva. Bár zöld szemében megmaradt az űzöttség, már nem volt benne vad rettegés. - Berakom az ételes dobozokat a mikróba - mondta Susan -, te addig teríts meg! - 64 -
Martie az étkezőben épp a villát rakta Susan tányérja mellé, amikor keze vadul remegni kezdett. A rozsdamentes acél többször is nekiütközött a porcelánnak. Leejtette a villát a tányér mellé, miközben olyan gyorsan átjárta a rémület, hogy el kellett hátrálnia az asztaltól. A tekintete a villa hegyes végére tapadt. Soha nem jutott eszébe, hogy milyen veszélyes is lehet egy villa, ha nem a megfelelő kézbe kerül. Az ember kivájhatja vele valakinek a szemét. Össze lehet kaszabolni az arcát. Ha belevágják valakinek a nyakába, el lehet roncsolni vele az ütőerét. És föl lehetne rá tekerni, mint a spagettit. És... Kétségbeesetten szerette volna valamivel lefoglalni a kezét, valamivel, ami biztonságos, ezért kihúzta a tálalószekrény egyik fiókját, amelyben megpillantotta a kártyacsomagot, amellyel játszani szoktak. Állt az asztal mellett, olyan távol a villától, amennyire csak lehetett, és megkeverte a paklit. Először több lapot is elszórt, de a mozgása lassan koordinálttá vált. Nem keverhette örökké a kártyát. Foglald le magad! Valami biztonságos dologgal. Míg ez a furcsa állapot elmúlik. Próbálta palástolni izgalmát, kiment a konyhába, ahol Susan a mikrohullámú sütő jelzését várta. Martie kivett két üveg Tsingtao sört. A kínai étel bonyolult ízei szétáradtak a helyiségben. - Szerinted valóban hitelesek lesznek ezek az illatok, ha így vagyok öltözve? - érdeklődött Susan. - Tessék? - Vagy inkább öltsek kínai köntöst? - Hohó, ez aztán az ötlet! - mondta Martie, mert túlságosan zaklatott volt ahhoz, hogy valami szellemességet kipréseljen magából. Már majdnem letette a mosogató melletti vágópultra a két sört, de a félhold alakú kés még mindig ott volt. A szíve szinte belefájdult, ahogy vadul verni kezdett a gyilkos eszköz láttán. Gyorsan a konyhai kisasztalra tette az üvegeket. Kivett két poharat is a szekrényből, és lerakta melléjük. Foglald el magad! Átkutatta a felső fiókot, míg ráakadt a sörnyitóra. Kikapta, és visszaindult az asztalhoz. A sörnyitó nyitó része le volt kerekítve. Ám a másik vége, a konzervnyitó hegyes volt és görbe. Mire az asztalhoz ért, a konzervnyitót ugyanolyan gyilkos eszköznek látta, mint a villát vagy a mezzalunát. Gyorsan letette a Tsingtaók mellé, mielőtt kiejtette volna remegő kezéből, vagy rémülten elhajította volna. - 65 -
- Kinyitnád a sört? - kérdezte a konyhából kifelé menet, nehogy Susan meglássa rémült arcát. - Muszáj kimennem a klotyóra. Miközben keresztülment az étkezőn, nem nézett az asztal felé, ahol a villa hevert, hegyeivel fölfelé. A folyosóra kilépve lesütötte a szemét, nehogy meglássa magát a szekrény tükrében. A fürdőszoba. Újabb tükör. Majdnem kihátrált a folyosóra. De nem tudott olyan helyet elképzelni a lakásban, ahol összeszedhetné magát, azt pedig végképp nem akarta, hogy Susan ilyen állapotban lássa. Összeszedte bátorságát, s felkészült a tükörrel való szembesülésre - de, nem talált magán semmi ijesztőt. Rémületes volt azonban a tekintetében bujkáló riadtság, de az sem volt olyan hangsúlyos, mint gondolta volna. Martie gyorsan becsukta az ajtót, lehajtotta a vécécsésze tetejét, és leült. Csak amikor kiszakadt belőle a felszabadult sóhaj, tudatosult benne, hogy milyen sokáig visszatartotta a levegőt. 14 Amikor felfedezte a törött tükröt a konyha melletti mosdóban, Dusty első gondolata az volt, hogy valami vandál vagy betörő járt a házban. Ám Pajtás viselkedése nem támasztotta alá a gyanúját. A szőre nem borzolódott föl. Sőt a kutya kifejezetten játékos hangulatban volt, amikor Dusty hazajött. Másfelől Pajtás egy szeretetéhes szőrgombóc volt, nem vérbeli házőrző. Ha szimpatikusnak találta a behatolót - mint ahogy annak találta az emberek kilencven százalékát, akikkel csak találkozott -, akkor nyilván körbekísérte a fickót a házban, és még nyalogatta is a mocskos kezét, miközben a családi értékeket a zsákjába süllyeszti. A kutya most már a nyomába szegődött, ahogy Dusty módszeresen végigjárta a házat, benézett minden szobába és szekrénybe, előbb a földszinten, majd fent az emeleten is. Nem talált senkit, semmi sem hiányzott, és további pusztításnyomokat sem látott sehol. Dusty leültette Pajtást a konyha távoli sarkába, nehogy az üvegszilánkok összevagdalják a mancsát, és kitakarította a mosdót. Martie talán majd elmondja, mi történt, ha később találkoznak. Valami baleset történhetett, mielőtt elindult Susanért. Vagy ez történt, vagy beköltözött hozzájuk egy dühös kísértet. - 66 -
Bőven lesz miről beszélniük vacsoránál: Skeet öngyilkossági tervéről, az újabb kínzó kirándulásról Susannal, és ezek szerint egy kopogó szellemről is... *** Miközben légzőgyakorlatokat végzett Susan fürdőszobájában, Martie eldöntötte, hogy nyilván a stressz az oka az egésznek. Ez a legkézenfekvőbb magyarázat mindenre. Annyi dolog jár egyszerre a fejében, és rengeteg feladatot vállalt. A Gyűrűk Ura alapján készülő új játék volt a legfontosabb és a legnehezebb munka, melyet valaha csak elvállalt. Rengeteg a szorító határidő, ez is csak terheli az idegeit - s talán sokkal jobban, mint gondolná. Anyja, Sabrina, sem segít túl sokat azzal, hogy nem szűnik Dustyval szembeni ellenérzése. Ez is súlyos - és hosszan tartó stresszforrás. És tavaly végig kellett néznie, ahogy imádott apját legyőzi a rák. Életének utolsó három hónapja meredek zuhanás volt, amit az öreg szokásos humorával viselt el; tagadta, hogy bármi fájdalma lenne. Ám csendes nevetése az utolsó napokban már nem tudta Martie-t felvidítani, mint rendesen; inkább lándzsaként fúródott a szívébe ez a mosoly, akárhányszor csak látta. Igaz, e sebekből nem vér folyt, „csupán” optimizmusa kapott léket, és ez a seb még nem gyógyult be teljesen. És persze Susan sem jelentett kis stresszforrást. A szeretet szinte láthatatlan, puha anyagot képez, amit még a kegyetlen halál sem képes elszakítani, a belőle készült ruha nem kopik el - ám a szeretet néha ugyanolyan nehéz is tud lenni. Mint a nehéz páncél. Hiába jelentett borzasztó terhet a heti két kirándulás Susannal, ugyanúgy képtelen lett volna cserbenhagyni a barátnőjét, mint hátat fordítani haldokló apjának, nehéz természetű anyjának, vagy Dustynak. Ki kell mennie az étkezőbe, megenni a kínai ételt, inni egy üveg sört, kártyázni, és eljátszani, hogy nincs tele baljós érzésekkel. Majd ha hazamegy, felhívja dr. Clostermant, a belgyógyászát, és megbeszél vele egy kivizsgálást, hogy meggyőződjön arról, hogy öndiagnózisa a stresszterhelésről helyes. Fizikailag egészségesnek érezte magát - akárcsak Mosolygós Bob, míg különös kis fájdalmai meg nem jelentek, hogy előre jelezzék a halálos kórt. Hangozzék bármekkora őrültségnek, még mindig arra a szokatlanul keserű grapefruitlére gyanakodott. Az utóbbi időben reggelenként inkább ezt ivott, mint narancslét, alacsonyabb - 67 -
kalóriaértéke okán. Lehet, hogy emiatt támadtak bizarr álmai a Levélemberről. Talán visz egy kis mintát dr. Clostermannak, hogy vizsgáltassa meg. Végül megmosta a kezét és ismét farkasszemet nézett saját tükörképével. Úgy találta, hogy semmi különös nem látható az arcán. Ám kinézetétől függetlenül, még mindig úgy érezte, hogy menthetetlenül megőrült. *** Miután Dusty összesöpörte a tükörcserepeket, bőséges lakomával jutalmazta meg Pajtást, mert jó fiú volt és nem lábatlankodott takarítás közben: odaadta ugyanis a kutyának azokat a roston sült csirkemelldarabokat, melyek az előző napi vacsoráról maradtak meg. A retriever minden egyes falatot olyan kecsesen vett el gazdája kezéből, ahogy a kolibri szívogatja a nektárt a virágok kelyhéből. És amikor elfogyott az ennivaló, olyan csodálattal nézett föl Dustyra, ahogy csak az angyalok nézhetnek fel az Úristenre. - Oké, te is angyal vagy - mondta Dusty a kutyának, és finoman megvakargatta az állát. - Szőrös angyal. És akinek ekkora fülei vannak, annak nincs szüksége szárnyakra. Úgy döntött, hogy magával viszi a kutyát Skeet lakására, majd onnan a New Life-ba. Bár nem járt betörő a házban, Dusty nem akarta magára hagyni Pajtást a házban, míg ki nem deríti, mi történt a tükörrel. - Ha ennyire féltelek téged, haver - mondta a kutyának -, akkor el tudod képzelni, mit művelnék egy gyerekkel? Pajtás úgy vigyorgott, mint akinek tetszik a gondolat. És mintha megértette volna, hogy ő is utazni fog, odament a konyha és a garázs közt nyíló ajtóhoz, ahol megállt és türelmesen kavargatta a levegőt zászlós farkával. Miközben Dusty a csuklyás nejlondzsekibe bújt, megszólalt a telefon. Odament és fölvette a kagylót. Amikor letette, így szólt: - Megpróbáltak rávenni, hogy fizessek elő a Los Angeles Timesra. Mintha a kutyának is tudnia kellett volna, hogy ki volt a hívó. Pajtás azonban már nem állt a garázsajtóban, hanem lehevert szundikálni, mintha Dusty legalább tíz percig telefonált volna, s nem csupán fél percig. Dusty rosszallóan mondta neki: - Mi az, kiütött a fehérjelövet, aranykutyám? Kapd szépen össze magad! Pajtás szenvedő sóhajjal felállt. - 68 -
A garázsban Dusty a kutyára kapcsolta a nyakörvet, és rápattintotta a pórázt. - Még csak az hiányzik, hogy járassak egy napilapot - mondta közben. - Tudod te, mivel vannak tele a lapok, aranyszőrű kutyám? Pajtás tanácstalanul nézett fel a gazdájára. - Csupa olyan dologgal, amit a hírgyártók csinálnak. És tudod, ki azok a hírgyártók? A politikusok, a médiaalakok és a nagyképű egyetemi értelmiségiek, akik túl sokat gondolnak magukról, és úgy általában túl sokat gondolkoznak. Csupa olyan fazon, mint dr. Trevor Penn Rhodes, vagyis az én öregem. Vagy mint dr. Holden Caulfield, Skeet faterja. A kutya tüsszentett. - Pontosan - jegyezte meg Dusty. Eszébe se jutott, hogy Pajtás hátul, a festékek és a szerszámok között utazzon, de a kutyának sem. Amint kinyílt az ajtó felugrott az elsőutasülésre, mert szeretett kinézegetni az ablakon. Dusty a kutyára kapcsolta a biztonsági övet, majd miközben behajtotta az ajtót, a kutya hálából végignyalta az arcát. Amikor beült a volán mögé, beindította a motort és kifarolt a garázsból az esőbe, folytatta a kutyának címzett magyarázatot: - A hírgyártók csak összekutyálják a világot, miközben szeretnék megmenteni. Tudod, mihez vezet az ő mélységesen mély gondolkozásuk, aranyszőr? Ugyanahhoz, amit a kis kék nejlonzacsiba szoktunk gyűjteni, amikor elviszünk sétálni. A kutya vigyorogva nézett Dustyra. Dusty a távirányítóval lezárta a garázsajtót, miközben arra gondolt, miért nem mondta el mindezt az előfizetést erőltető ügynöknek is. A Timest reklámozó állandó telefonok ugyanúgy a kaliforniai lét kockázatához tartoztak, mint a földrengések, az erdőtüzek vagy a sárlavinák. Ha egyszer előadná ezt a monológot a Timest reklámozó nőnek - vagy férfi volt? -, talán kihúznák a meggyőzendők listájáról. Miközben kikanyarodott az útra, tudatosult csak Dustyban, hogy valójában nem emlékszik, férfi vagy nő volt-e, akivel a telefonon beszélt. Bár minek is kellett volna emlékeznie erre, hiszen amint rájött, miről van szó, rendszerint rövidre zárta a dolgot. Máskor tréfás ajánlattal vetett véget a beszélgetésnek. Oké, előfizetek a lapjukra, de csak cserealapon. Ha kifesthetem az irodájukat, maguk három évig megküldik nekem a lapot. De életem végéig is - 69 -
küldhetik, ha megígérik, hogy soha többé nem neveznek egy sportolót „hősnek”. Most ez elmaradt. Viszont arra sem emlékezett, mit mondott pontosan: egy sima kösz, de nemet, vagy azt, hogy hagyjanak már békén! Fura, de üres volt az agya. Ezek szerint sokkal jobban aggasztotta - és zavarta - az, ami Skeettel történt, mint gondolta. 15 A kínai étel kétségtelenül finom volt, ahogy Susan állította, ám Martie, ha lelkesen bólogatott is, íztelennek találta. És a Tsingtao is kellemetlenül keserű volt ma. Pedig sem a sörrel, sem az étellel nem volt semmi baj. Martie-t a benne kavargó szorongás, mely most épp leapadt, megfosztotta attól a képességtől, hogy élvezetet találjon bármiben. Pálcikával evett, és először azt hitte, hogy újabb pánikrohamot vált ki belőle, ha meglátja a barátnője kezében a villát. De a gyilkos hegyek látványa most nem riasztotta. Nem magától a villától félt, hanem attól, hogy milyen pusztítást lehetne végezni a villával, ha az ő kezében volna. Susan kezében a tárgy teljesen ártalmatlannak tűnt. Annyira képtelennek tűnt a feltételezés, hogy valami kimondhatatlanul erőszakos cselekedetre való hajlam lappang benne, hogy nem is volt hajlandó tovább rágódni rajta. Teljesen irracionális volt ez a félelem, hiszen az agya, a szíve és a lelke pontosan tudta, hogy képtelen volna bármilyen kegyetlenségre. Mégsem bízott annyira magában, hogy a kezébe vegye a sörnyitót. Azt gondolta, hogy a benne bujkáló feszültség - és ennek leplezési kényszere - miatt még a szokásosnál is többet fog veszteni a kártyán. Ehelyett kegyes volt hozzá a kártyajárás, mesterien játszott, kihasználta hirtelen jött szerencséjét. De talán csak azért alakult így, mert a játék miatt nem kellett a morbid gondolatokkal birkóznia. - Ma te vagy a bajnok - mondta Susan. - Biztosan azért, mert a szerencsezoknimat húztam föl. - A tartozásodat sikerült hatszázezerről ötszázkilencvennyolc dollárra ledolgoznod. - Nagyszerű. Legalább Dusty nyugodtan alszik végre. - Hogy van Dusty? - Még Pajtásnál is aranyosabb. - 70 -
- Olyan férfit kaptál, aki még egy golden retrievernél is kedvesebb. - Susan fölsóhajtott. - Én meg egy önző disznóhoz mentem. - Nemrég még védted Ericet. - Eric egy disznó. - Ezt én mondtam róla. - Én meg hálás vagyok érte. Odakint süvített a szél, kaparta az ablakot, az eresz alatt gyászos vonyításba kezdett. - És miért változott meg a véleményed? - kérdezte Martie. - A fóbiám esetleg egy kettőnk közötti konfliktusban gyökerezik, ami néhány évvel ezelőttre megy vissza, és én megpróbálom ezt magam előtt is letagadni. - Ezt dr. Ahriman mondta? - Ő nem terel direkt módon ilyen gondolatok felé. Csak abban segít, hogy... magam jussak el a megoldáshoz. Martie lerakott egy pikk dámát. - Sosem említetted, hogy problémáid lettek volna Erickel. Úgy értem azelőtt, hogy elmenekült volna... ez elől. - De azt hiszem voltak. - Azt hiszed? - kérdezte meglepett arccal Martie. - Nem, valóban volt probléma köztünk. - Kimentem - közölte Martie, miután lerakta az utolsó lapot. Miféle probléma? - Egy nő. Martie elképedt. A vértestvérek nincsenek olyan közeli kapcsolatban egymással, mint ő volt Susannal. Bár mindkettőjükben volt annyi önbecsülés és tapintat, hogy ne terheljék egymást szexuális életük részleteivel - de sosem voltak súlyos titkaik. Eddig még nem hallott arról, hogy felbukkant volna egy nő Susanék életében. - Ez a nyomorult megcsalt téged? - kérdezte Martie. - Egy ilyen felismerés, ráadásul teljesen váratlanul, nagyon sebezhetővé teszi az embert - mondta Susan, de a szavak érzelmek nélkül hagyták el a száját, mintha egy pszichológia tankönyvet idézne. - És éppen ez a pánikbetegség lényege - egy mindent átható, bénító sebezhetőségérzés. - De sose beszéltél róla. Susan megvonta a vállát. - Talán mert túlságosan szégyelltem miatta magam. - Te? Miért pont te szégyellnéd magad emiatt? - 71 -
- Hát, nem is tudom... - Susan elgondolkozott, majd megszólalt: De tényleg miért kéne nekem szégyellni magam? Martie-nak az a furcsa érzése támadt, hogy Susan itt és most gondolkozik el ezen először. - Hát, azt hiszem... talán azért, mert... mert nem voltam neki elég, vagy nem voltam neki elég jó az ágyban. Martie elképedten meredt a barátnőjére. - Miket beszélsz? Szép nő vagy, Sooz, erotikus, egészséges szexuális hajlamokkal... - De az is lehet, hogy nem adtam számára elég erős érzelmi támaszt. Martie félresöpörte a kártyákat anélkül, hogy összeszámolta volna a pontokat. - Én nem hiszek a fülemnek! - Nem vagyok én tökéletes, Martie. Mesze vagyok tőle. - Valami ólmos szomorúság nehezedett a hangjára. Lesütötte a szemét, mint aki mélységes zavarban van. - Valahogy biztosan cserbenhagytam Ericet. Ez az önmarcangolás annyira alaptalan volt, hogy felingerelte Martie-t. - Odaadtál neki mindent - a tested, a lelked, a szíved, az egész életed -, és ezt úgy, olyan szenvedélyes Susan Jagger stílusban, ahogyan csak te vagy képes. Ő pedig megcsal, mire te magadat vádolod? Susan a homlokát ráncolta, finom kezével forgatta az asztalon az üres sörösüveget, mintha valami talizmán volna, majd megszólalt: - Lehet, hogy épp most sikerült fején találnod a szöget, Martie. Lehet, hogy ez a jellegzetes Susan Jagger stílus... agyonnyomta. - Agyonnyomta? Na, hagyj engem békén! - Nem, lehet, hogy így volt. Lehet, hogy... - Mire akarsz kilyukadni ezzel a sok „lehettel”? - kérdezte tőle Martie. - Miért akarsz te magyarázatokat gyártani ennek a disznónak? És mivel védekezett ő? Az ablaktábláknak csapódó eső kakofóniáján túl már hallani lehetett a partot ostromló viharos hullámok vészjósló robaját. - Mivel védekezett Eric? - firtatta Martie. Susan most már lassabban forgatta a sörösüveget, mint az előbb, majd végül abba is hagyta, arcára kiült a teljes zavar. - Susan, mivel védekezett a férjed? Félrerakta az üveget, előbb nézte a kezét, majd összekulcsolta őket az asztalon. - 72 -
- Hogy mivel? Hát... nem is tudom. - Ez kezd egészen zavaros lenni - mondta kétségbeesetten Martie. - Mit akarsz azzal mondani, hogy nem tudod? Lebuktatod, hogy megcsal, és nem is akarod tudni, miért? Susan kényelmetlenül feszengett a széken. - Nem beszéltünk róla túl sokat. - Ezt komolyan mondod? Ez nem is te vagy, Susan! Ilyen nyámnyila volnál? Susan a szokásosnál is lassabban beszélt, olyan hangon, mint aki mély álomból ébredt, és még nem tért teljesen magához: - Hát, beszéltünk róla egy keveset, és tudod, lehet, hogy pont ez az oka a fóbiámnak, de nem beszéltünk a mocskos részletekről. Susan kijelentései egyszerre voltak bőszítőek és ködösek. Zavaróan ködösek. - És hogy hívták ezt a nőt? - kérdezte Martie. - Nem tudom. - Jóságos isten! Eric nem mondta meg? Susan végül csak felemelte a fejét. A tekintete a semmibe révedt, mintha nem is Martie-t látta volna, és mintha máshol lett volna, egészen más idődimenzióban. - Eric? Susan olyan meglepetten mondta ki a nevet, hogy Martie önkéntelenül hátrafordult, mintha Eric nesztelenül belépett volna a szobába. De nem volt ott. - Igen, Sooz, emlékszel a jó öreg Ericre? A férjecskédre. Erre a házasságtörő disznóra... - Én nem... - Mit nem? Susan hangja suttogásig halkult, arca kifejezéstelen lett, olyan élettelen, mint egy játékbabáé. - Én ezt az egészet nem Erictől tudom. - Akkor ki mondta el neked? Susan nem felelt. A szél enyhült, már nem visított. Ám most hideg suttogása ugyanúgy borzolta az ember idegeit, mint amikor sivított. - Sooz, ki mondta neked, hogy Eric félrelép? Susan makulátlan bőrének immár nem őszibarack színe volt, inkább sápadt volt és átlátszó, mint a tejsavó. A hajvonalánál megjelent egy verejtékcsepp. Martie átnyúlt az asztalon és odatartotta a kezét a szeme elé. Susan egyértelműen nem látta. Hanem mintha átnézett volna rajta. - 73 -
- Ki volt az? - erőltette kedvesen Martie. Hirtelen számtalan sok verejtékcsepp jelent meg Susan homlokán. Kezét már nem csupán összekulcsolta, hanem vadul szorította: bőre megfeszült, bütykei elfehéredtek, jobb kezének körmei mélyen a bal tenyerébe vájtak. Mintha pókok indultak volna meg Martie nyakán, és megindultak lefelé a gerincén. - Ki mondta neked, hogy Eric félrelép? Susan még mindig a semmibe meredt, megpróbált válaszolni, de nem tudott szavakat kipréselni magából. Szájizmai elernyedtek, remegni kezdtek, mintha sírni készülne. Úgy tűnt, mintha Susant valami fantomkéz némítaná el. A szobában olyan erősen érződött egy másik személy jelenléte, hogy Martie ismét hátrafordult; de most sem volt ott senki. A keze azonban még mindig ott volt Susan arca előtt. Pattintott az ujjával. Susan összerezzent, majd pislogott. A kártyákra pillantott, melyeket Martie az előbb félretolt, és hitetlenkedő mosoly suhant át az arcán. - Te jól elvertél engem! Kérsz még egy sört? A viselkedése egy szempillantás alatt megváltozott. - Nem válaszoltál a kérdésemre - mondta Martie. - Miféle kérdésre? - Hogy ki mondta neked, hogy Eric félrelép? - Oh, Martie, ez olyan unalmas! - Számomra egyáltalán nem. És te magad is... - Én pedig nem akarok erről beszélni - mondta Susan, inkább fensőségesen, mint dühösen vagy zavartan, holott az utóbbi kettő sokkal ideillőbb lett volna. Legyintett a kezével, mintha egy szemtelen legyet akarna elhessenteni. - Sajnálom, hogy felhoztam. - Úristen, Sooz, nem teheted, hogy bedobsz egy ilyen bombát, aztán fogod és kihátrálsz, mint... - Remek hangulatban vagyok. Nem szeretném elrontani. Beszéljünk inkább valami vidámabbról, pletykáljunk, vagy mit tudom én! - Felpattant a székről, mint egy kislány. A konyhába menet megkérdezte: - Nos, hogy döntöttél a sörrel kapcsolatban? Ez is olyan nap volt, amikor semmi vonzereje nem volt a józanságnak, Martie mégis visszautasította az újabb Tsingtaót. A konyhában Susan énekelni kezdte Patti La-Bell klasszikus dalát, a New Attitude-ot. A hangja kellemes volt, meggyőződéssel - 74 -
énekelt, pedig ilyen sor is volt a szövegében: „a helyzet ura vagyok, nem félek semmitől”. Ha Martie korábban nem ismerte volna Susan Jaggert, akkor is kiérzett volna valami hamisságot ebből, a vidám éneklésből. Amikor pedig jobban belegondolt, abba, hogy Susan miként nézett ki néhány perce - hogy transzban volt, hogy képtelen volt megszólalni, hogy halottsápadt volt és verejtékezett, hogy a tekintete a semmibe révedt, s hogy a két keze egymást karmolta -, ez a hirtelen átmenet még ijesztőbbnek tűnt számára. Susan közben már ezt énekelte a konyhában: - Remekül vagyok tetőtől talpig. A talp talán stimmel. A tető - a fej - azonban nem. 16 Dustyt mindig meglepte Skeet lakásának látványa. A három kis szobában és a fürdőszobában szinte megszállott rend és tisztaság uralkodott. Skeet fizikailag és lelkileg egy roncs volt, ezért Dusty minden alkalommal ehhez illő káoszra számított. Miközben gazdája összerakta a két csomagot a ruhákból és a toalettszerekből, Pajtás körbejárta a lakást, végigszimatolta a padlót, a bútorokat, láthatóan élvezte a tisztító- és fényesítőszerek illatát, melyek eltérőek voltak a Rhodes-házban használatosaktól. Miután végzett a csomagolással, Dusty ellenőrizte a hűtő tartalmát - melyet, úgy tűnt, mintha egy végső stádiumban szenvedő anorexiás állított volna össze. A félliteres tej szavatossága három napja lejárt, ezért kiborította a lefolyóba. A szemetesvödörbe került a kiszáradt fél vekni kenyér és a felbontott pástétomkonzerv is, melyen a penész már borostát növesztett. Ezeken kívül csak sör, üdítőital és mélyhűtött édesség volt a hűtőben ezek akkor is frissek lesznek, amikor Skeet hazatér. A konyhai telefon alatti pulton bukkant csak Dusty némi rendetlenségre a lakásban: a pult ugyanis tele volt a jegyzettömbből letépett papírlapokkal. Miközben összeszedegette őket, látta, hogy mindegyikre ugyanazt a nevet írták - legtöbbször csak egyszer, de olykor kétszer vagy háromszor is. Tizennégy ilyen lapot talált, rajtuk egy és ugyanaz a név harminckilencszer: dr. Yen Lo. És egyik papíron sem szerepelt telefonszám vagy másféle üzenet. A kézírás felismerhetően Skeettől származott. Néhány lapon az írás tiszta volt, határozott vonalvezetésű. Más lapokon mintha - 75 -
elbizonytalanodott volna a keze; megint másokon olyan erővel nyomta a tollat, hogy a hét betű mélyen a papírba nyomódott. Érdekes módon a lapok felén olyan viaskodó érzelmekkel kerültek a betűk a papírra, hogy szinte átszakították. A pult sarkán egy olcsó golyóstoll hevert. Az átlátszó műanyag íróeszköz tokja kettétört. A rugalmas betét a közepén elhajlott. Dusty gondterhelt arccal összesöpörte a toll darabjait. Egyetlen percébe telt, míg rendbe szedte a lapokat: a legszebben írt példányokat rakta felülre, a legzavarosabbakat alulra. A legalsó lapra a név csak egyszer került fel, és akkor is befejezetlenül - dr. Ye...-, mert valószínűleg az n betűn pattant ketté a toll. Az egyértelműnek látszott tehát, hogy írás közben Skeet egyre dühösebb vagy kétségbeesettebb lett, míg végül már annyira nyomta a tollat, hogy az kettétört. Igen, inkább kétségbeesés, mint düh. Skeetre nem volt jellemző a düh. Éppen ellenkezőleg. Természeténél fogva kedves volt, vérmérsékletét aztán pudingszerűvé párolták a viselkedésbefolyásoló drogok, melyekkel az agresszív terápiában hívő klinikai pszichológusok bombázták, Skeet kedves atyjának, a jó öreg dr. Holden Caulfieldnek, alias Sam Farnernek lelkes bátorítása mellett. A kölyök öntudata annyira kifakult a szüntelen „hipózás” következtében, hogy méregvörös nem is maradhatott a sejtjeiben. A legdurvább sértésre is, amire egy átlagember dühbe gurulna, Skeet csak a vállát vonogatta és rezignáltan mosolygott. Atyja iránt táplált keserűsége, ami talán leginkább emlékeztetett a dühre, szolgált erővel ahhoz, hogy felkutassa a professzor múltját, de ez az erő ahhoz már nem volt elég, hogy szembesítse is a mocskot felfedezéseivel. Dusty óvatosan összehajtogatta a noteszlapokat, a farmerje zsebébe csúsztatta, és összesöpörte a toll maradékát. Olcsó toll volt, de anyaga erős. Ahhoz, hogy száraz gallyként elpattintsák, félelmetes erőre volt szükség. Skeet képtelen volt dühre, s nehéz volt elképzelni, mi válthatta ki benne azt a végtelen kétségbeesést, hogy ilyen erővel nyomja a tollat a jegyzettömbhöz. Rövid habozás után Dusty a szemétbe hajította a toll maradványait. Pajtás a szemeteshez dugta az orrát, hogy eldöntse, ehető-e a kidobott holmi. - 76 -
Dusty kihúzott egy fiókot, kivette belőle a telefonkönyvet, pontosabban a Yellow Pagest. Először ORVOSOK címszó alatt kereste, de nem találta dr. Yen Lo nevét. Megnézte. PSZICHIÁTEREK, majd PSZICHOLÓGUSOK alatt is. Végül csak a TERAPEUTÁK maradtak. De nem járt szerencsével. 17 Míg Susan elrakta a kártyát, Martie elmosogatta a tányérokat és az ételes dobozokat, de nagyon vigyázott, nehogy a vágódeszkán heverő mezzaluna késre essen a tekintete. Susan kihozta a konyhába a villáját. - Ezt bent felejtetted. Martie már a kezét törölgette, ezért Susan mosta el. Miközben Susan a második üveg sörét szopogatta, Martie ott ült vele a nappaliban. Susan háttérmuzsikának Glenn Gould zongorajátékát választotta, Bach Goldberg variációk felvételét. Susan kislánykorában arról álmodott, hogy egy híres szimfonikus zenekar muzsikusa lesz, Szépen hegedült; nem volt világklasszis, annyira nem volt kiemelkedő, hogy szólista lehessen, de annyira jó volt, hogy álma valóra is válhasson. Aztán valahogy mégis az ingatlankereskedelemben kötött ki. Martie viszont még érettségi előtt is állatorvosnak készült. Most pedig videojátékokat tervezett. Az élet végtelen sok lehetséges utat kínál. Olykor az ember feje választ ezek között, olykor pedig a szíve. Olykor azonban se a fej, se a szív nem képes ellenállni a sors makacs vonzásának. Időről időre Gould fürge billentésének hangjai emlékeztették Martie-t arra, hogy bár a szél enyhült, a hideg eső még zuhog odakint, a nehéz függönyök mögött. A lakás olyan kellemesen hangulatos volt, hogy szinte kedve lett volna elmerülni a veszélyesen elringató gondolatban, hogy a falakon kívül nem is létezik külvilág. Susannal a régi szép időkről, a régi barátokról beszélgettek. A jövőt véletlenül sem hozták szóba. Susan nem volt nagyivó. Számára két sör már vedeléssel volt egyenértékű. Az italtól nem szédült meg, nem lett elviselhetetlen, inkább kedvesen érzelgős. Most azonban hallgataggá és komollyá vált. Hamarosan már csak Martie beszélt. De aztán ő is egyre mesterkéltebbnek érezte saját hangját, s végül abbahagyta a locsogást. - 77 -
A barátságuk elég mély volt ahhoz, hogy ne zavarja őket a csend. Ebben a hallgatásban azonban furcsa feszültség vibrált, talán azért, mert Martie egyfolytában annak a transzállapotnak a jeleit kutatta barátnőjén, amely korábban a hatalmába kerítette. Nem bírta volna újra végighallgatni a Goldberg variációkat, mert a zene mindent átható gyönyörűségét hirtelen nagyon lehangolónak érezte. Neki most furcsa módon a magányt, a veszteséget és a csendes kétségbeesést jelentette. A lakás hirtelen fullasztóvá vált, klausztrofóbiás érzések törtek rá. Amikor Susan a távirányítóval újraindította a CD-t, Martie az órájára pillantott, majd felsorolt egy sor nem létező feladatot, melyeket még öt előtt el kell intéznie. A konyhában, miután Martie az esőkabátjába bújt, összeölelkeztek, s csókkal búcsúztak, mint mindig. Most azonban valahogy erősebb volt ez az ölelés, mintha mindketten valami nagyon fontos és nagyon mély érzést akartak volna közvetíteni, melyet szavakkal nem lehet kifejezni. Amikor Martie elfordította az ajtógombot, Susan riadtan hátralépett, nehogy pillantást kelljen vetnie a félelmetes külvilágra. Aztán elszorult hangon, mint aki valami zavaró titkot akarna elárulni, melyet eddig is csak iszonyú erőfeszítésekkel sikerült magában tartania, így szólt: - Éjjel idejár, amikor alszom. Martie csak résnyire nyitotta ki az ajtót. Most visszazárta, de keze továbbra is a kilincsen maradt. - Mit beszélsz? Ki jön ide, amikor alszol? Susan zöld szeme elsötétült a benne bujkáló félelemtől. - Úgy értem, csak azt hiszem, hogy ő az. - Susan lesütötte a szemét, arca közben elpirult. - Nincs rá bizonyítékom, de ki más lehetne, mint Eric? Martie hátat fordított az ajtónak, kezét levette a kilincsről. - Eric idejön éjszakánként, amikor alszol? - Azt mondja, hogy nem, de szerintem hazudik. - Van kulcsa? - Én nem adtam neki. - És a zárat kicseréltetted. - Ki. De valahogy mégis bejut. - Az ablakon? - Reggelenként... amikor észreveszem, hogy itt járt, mindig megnézem az ablakokat, de zárva vannak. - 78 -
- Honnan tudod, hogy itt járt? Úgy értem, mit csinál? Ahelyett, hogy válaszolt volna, Susan ezt mondta: - Idejön... szaglászik, mint valami korcs kutya. Megborzongott. Martie nem volt nagy híve Ericnek, de nehezen tudta elképzelni, hogy éjjel feloson a lépcsőn, behatol a lakásba, mondjuk a kulcslyukon keresztül. Először is, a férfinak nincs akkora fantáziája, hogy kitalálja, miként jusson be a bezárt lakásba; ő egy befektetési tanácsadó, akinek a feje tele van számokkal és adatokkal, de a krimikhez nincs érzéke. Ráadásul pontosan tudja, hogy Susannak ott lapul egy pisztoly az éjjeliszekrényében. Világéletében iszonyodott mindenféle kockázatvállalástól: egyáltalán nem olyan ember volt, aki kockáztatja, hogy betörőnek nézzék és lepuffantsák. Akkor sem, ha még mindig perverz vágyakat táplál különélő felesége iránt. - Reggelenként felfordulást találsz - vagy mit? Susan nem felelt. - Sose hallottad, hogy a lakásban járkál? Sose ébredtél fel, amikor itt volt? - Sose. - De reggel találsz... bizonyítékot? - Igen - felelte Susan, de nem szolgált részletekkel. - Például rendetlenség van? Érzed a kölnije szagát? Ilyesmi? Susan még mindig a padlót bámulta, úgy bólintott. - Pontosan mit? - makacskodott Susan. Nem kapott választ. - Hé, Sooz, rám néznél végre? Amikor Susan felemelte a fejét, arca vörös volt, de nem zavarában, hanem a szégyentől. - Sooz, mit hallgatsz el előlem? - Semmit. Ez csak valami... paranoia, azt hiszem. - Valamit csak elhallgatsz előlem. De akkor miért hoztad föl, ha nem akarod elmondani? Susan rántott egyet a vállán, majd megborzongott. - Azt hittem, képes leszek beszélni róla, de nem megy. Még kell egy kis idő... hogy rendbe tegyem a gondolataimat. - Eric beoson ide éjszakánként - ez elég fura dolog. Pontosabban hátborzongató. És mit csinál nézi, ahogy alszol? - Majd később, Martie. Át kell még gondolnom, össze kell szednem a bátorságomat. Majd felhívlak. - Most beszélj! - 79 -
- De neked dolgod van. - Nem olyan fontosak. Susan a homlokát ráncolta. - Egy perce még nagyon fontosnak tűntek. Martie képtelen lett volna megsérteni Susant, hogy beismerje: ő találta ki ezeket a fontos elintézendőket, hogy végre elmenekülhessen ebből a fullasztó lakásból a friss levegőre, még ha jeges eső esik is. - De ha nem hívsz föl, és nem mondod el a legapróbb részletet is, akkor holnap este idejövök, ráülök a mellkasodra és felolvasok neked Dusty faterjának legújabb művéből. A címe: Az értelmetlenség értelme, avagy: a káosz, mint rendszer, elég fél bekezdés, és úgy érzed, mintha vöröshangyák mászkálnának az agyadon. De hozhatom a Merj saját magad legjobb barátja lenni! című opust is, ezt a mostohaapja írta. Ha magnóról hallgatod, a legszívesebben levágnád a füled. Ez egy íráskényszerben szenvedő család, ha muszáj, én bizony rád szabadítom őket! Susan kissé elmosolyodott. - Nagyon meg vagyok ijedve. Felhívlak. - Biztos? - Leteszem a nagyesküt. Martie ismét megfogta az ajtógombot, de még nem nyitotta ki az ajtót. - Biztonságban vagy itt, Sooz? - Hát persze - felelte Susan, de Martie látta a bizonytalanságot átvillanni a rémült zöld szemeken. - De ha be tud osonni... - Eric még mindig a férjem - felelte Susan. - Nézed a híreket, némelyik férj szörnyű dolgokra képes. - Te is ismered Ericet. Lehet, hogy egy disznó... - Nem lehet, hanem az - szögezte le Martie. - ...de nem veszélyes ember. - Egy szemét. - Pontosan. Martie habozott, aztán mégis résre nyitotta az ajtót. - Nyolcra megvacsorázunk, de lehet, hogy hamarabb is. Tizenegykor megyünk lefeküdni, mint rendesen. A kettő között várom a hívásodat. - Kösz, Martie. - Nincs mit. - Csókoltatom Dustyt. - 80 -
- De csak egy puszit az arcára. Minden más csók a testének egyéb pontjára szigorúan csak nekem van fenntartva. Martie a fejére húzta a csuklyát, kilépett a lépcsőre, s behúzta maga mögött az ajtót. A levegő állt, mintha a szelet kipréselte volna a levegőből a zuhogó eső iszonyatos súlya. Várt, míg meghallotta, hogy Susan rátolja a reteszt, és elfordítja a hevederzár kulcsát. Ekkor fürgén leszaladt a hosszú, meredek lépcsőn. A lépcső aljában megállt, s felpillantott az ajtóra. Szegény Susan Jagger olyan volt, mint a mesebeli hercegnő, akit egy toronyba zártak, melyet gonosz manók ostromolnak, és sehol egy szép herceg, aki megmentené. A közeli partot hatalmas hullámok ostromolták, miközben Martie végigsietett a sétányon a legközelebbi utca felé, ahol a lefolyó felett örvénylő mocskos víz a vörös Saturn kerekeit mosta. Martie nagyon bízott benne, hogy Dusty kihasználta a rossz időt, és bevetette magát a házimunkába: főzött egy remek, fűszeres paradicsomszószt húsgombóccal. Semmi sem volna most megnyugtatóbb, mint belépni a házba, látni Dustyt a kötényében, keze ügyében egy pohár vörösborral. A levegőben szállnának az ínycsiklandó illatok. A magnóból régi popzene szól. És Dusty mosolyog, megöleli és megcsókolja. Ezután a bizarr nap után csak az otthon melegére és a férjére volt szüksége. Miközben a kocsi felé indult, egy borzalmas kép villant át az agyán, s ezzel el is illant minden reménye annak, hogy békét és nyugalmat találhat. A kép valóságosabb volt, mint egy szokásos átvillanó kép, olyan intenzív és részletes, mintha itt és most történne. Martie úgy érezte, mintha egy szörnyű esemény felé haladna, ami bizonyosan be is következik. Amikor a helyére dugta a gyújtáskulcsot, lelki szemei előtt egy szemet látott, amelybe beleváj a kulcs. Amikor elfordította a kulcsot, a bizarr képen is elfordult a szemben a kulcs. Anélkül, hogy észrevette volna, hogy kinyitja a kocsi ajtaját, Martie azon kapta magát, hogy a kocsi mellett áll, s az oldalának támaszkodva kiadja magából az ebédet. Ezután csak állt ott egy darabig, a fejét lehajtotta. A csuklyája lecsúszott, a haja máris elázott. Amikor úgy érezte, hogy kiürült a gyomra, benyúlt a kocsiba, kivett egy papír zsebkendőt a dobozból, és megtörölte a száját. - 81 -
Mindig tartott egy kis üveg vizet a kocsiban, most ezzel öblítette ki a száját. Bár még mindig émelygett egy kicsit, beült a kocsiba és behúzta az ajtót. A motor már járt. Különben sem lett volna képes a slusszkulcshoz nyúlni, míg Corona Del Marba ér. Elázva, fázva, rémülten és zavarodottan, minden másnál jobban szeretett volna már otthon lenni, száraz, meleg helyen, ismerős dolgok között. Túlságosan reszketett ahhoz, hogy vezetni tudjon. Várt vagy negyedórát, míg végül kiengedte a kéziféket és sebességbe tette a kocsit. Bár kétségbeesetten szeretett volna hazamenni, attól viszont félt, mi történik, ha hazaér. Nem, még magával sem volt őszinte. Nem attól félt, hogy mi fog történni. Attól rettegett, hogy ő mit fog csinálni. Az a szem, melyet az előbb lelki szemeivel látott, az nem csupán egy szem volt. Jellegzetesen szürkéskék volt, csillogó és csodaszép. Akárcsak Dustyé. 18 A New Life-ban bizonyos esetekben hasznosnak tartották a háziállatok által biztosított pozitív lélektani hatást, ezért Pajtást is szívesen fogadták. Dusty a bejárat közelében parkolt le, ezért csak alig lettek vizesek, míg beértek az előcsarnokba, ami csalódást okozott a kutyának. Hisz Pajtás végül is vízi vadász volt, s a vízszeretetre predesztinálta úszóhártyája is, ráadásul olyan ügyes volt a vízben, hogy nyugodtan beleférhetett volna az olimpiai szinkronúszó csapatba is. Az emeleti szobában Skeet mélyen aludt a takarón elnyúlva, ruhástól, csak a cipőjét húzta le. A komor téli délután nekinyomta homlokát az ablaküvegnek, s az árnyak gyülekezni kezdtek a szobában. Az egyetlen fényt az a kis elemes olvasólámpa adta, melyet Tom Wong, az ápoló, a könyvére csíptetett, melyet olvasott. Miután megvakargatta Pajtás füle tövét, Tom kihasználta érkezésüket és kiment a folyosóra. Dusty csendesen kicsomagolt mindkét bőröndből, elpakolt mindent a komód fiókjaiban, majd leült a fotelbe, és átvette az ápoló feladatát. Pajtás a lábához heveredett.
- 82 -
Kétórányi volt még hátra a nappalból, de a sarkokban már nőni kezdtek a pókhálószerű árnyékok, míg végül Dusty felgyújtotta a szék melletti őrzőlámpát. Bár Skeet magzati pózban feküdt, nem gyereknek, inkább kiszáradt tetemnek hatott, olyan soványnak tűnt, mintha a ruháit egy csontvázra húzták volna rá. *** Martie nagyon óvatosan hajtott hazafelé, aminek nemcsak az időjárás, hanem a saját állapota is oka volt. Egy váratlanul rátörő pánikroham ijesztő következményekkel járhat hatvan mérföldes sebességnél. Szerencsére nem sztráda kötötte össze a Balboa-félszigetet és Corona Del Mart, hanem az egész út hagyományos utcákon keresztül haladt, ő pedig besorolt a leglassúbb jármű mögé. Kint a Pacific Coast Highway-en, amikor már félútig jutott, a forgalom teljesen bedugult. Negyven vagy ötven autó rohant egymásba, rendőrautók és mentők villogó kék és vörös lámpája jelezte, hogy baleset történt. A dugóból hívta fel mobiltelefonjáról dr. Clostermant, belgyógyászát, mert szeretett volna már másnap reggelre bejelentkezni hozzá. - Sürgős volna a dolog. Úgy értem, nincsenek fájdalmaim vagy ilyesmi, de szeretnék vele konzultálni minél előbb. - Mik a szimptómák? - kérdezte az orvosírnok. Martie habozott. - Személyes jellegű a dolog. Ezt szeretném inkább a doktor úrral megbeszélni, ha lehet. - Ma már nem jön vissza a doktor, de be tudom önt szorítani holnap reggel fél kilencre. - Köszönöm, ott leszek - felelte Martie, és bontotta a kapcsolatot. Ritkás szürke köd gomolygott elő a kikötő felől, az eső hegyes tűi rávarrták a haldokló nap testére. A baleset színhelye felől egy mentőkocsi közeledett a szemközti sávban, ahol alig volt forgalom. Sem a szirénája, sem a lámpája nem működött. Minden jel szerint utasának már nem volt szüksége orvosi segítségre - talán nem is utas volt már, hanem egy csomag, úton a hullaház felé. Martie komoran nézte az esőben haladó járművet, majd tekintete az oldalsó visszapillantó tükörből követte a kocsi távolodó helyzetjelző lámpáit. Semmiből nem tudhatta, hogy a kocsi valóban a hullaház felé halad, de megesküdött volna rá, hogy a kocsiban egy hulla volt. Érezte, ahogy elsuhan mellette a halál. *** - 83 -
Miközben Dusty Skeetet figyelte és Tom Wong visszatérésére várt, sok mindenre szívesen gondolt volna, ám legkevésbé a múltra. Gondolatai azonban mégis visszakalandoztak a Skeettel közös gyerekkorukra, Skeet hatalmaskodó apjára - s ami még rosszabb, arra a szemétládára, aki őt követte családfőként. A négyes számú férjre, dr. Derek Lamptonra, a neo-freudiánus pszichológuspszichiáter-előadó-könyvszerzőre. Anyjuk, Claudette, vonzódott az értelmiségiekhez - azokon belül is különösen a megalomániásokhoz. Skeet apja, az ál-Holden, addig tartott ki, amíg Skeet be nem töltötte a kilencet, Dusty pedig a tizennégyet. Azzal ünnepelték meg a távozását, hogy egész éjjel fenn maradtak, horrorfilmeket néztek, tonnaszámra rágcsálták a burgonyaszirmot, és vödörszámra kanalazták a Baskin-Robbins csokoládés-mogyorós jégkrémet, melyek szigorúan tiltva voltak a zsír, só, cukor, adalékanyag- és jókedvmentes náci diétából kifolyólag, amit a diktátor a gyerekekre - persze a felnőttekre nem érvényes hatállyal - kényszerített. Másnap reggel falánkságuk miatt émelygő gyomorral, kialvatlanságtól égő szemekkel, de szédelegve a hirtelen talált szabadságtól, rászántak egy-két plusz órát arra, hogy a környéken összegyűjtsenek legalább egy kiló kutyaürüléket, melyet hermetikusan lezárt dobozban feladtak a trónjavesztett despota új lakcímére. Bár a csomagot név nélkül, hamis címet feltüntetve adták fel, sejtették, hogy a professzor kikövetkezteti a küldő személyét, mert ha kellő mennyiségű dupla martinit magába küzdött már, előszeretettel emlegette, hogy egy bűzös trágyahalom jobb képességekkel rendelkezik, mint Skeet fia: Olyan intelligens vagy, mint az ürülék, fiam, semmivel sem műveltebb, mint egy székletminta, olyan kulturált, mint a szar, a felfogóképességed gyengébb egy tehénlepényénél, az értelmed pedig annyira szárnyaló, mint a fing. A kutyaürülék elküldésével az volt a szándékuk, hogy a prof tegye próbára magasztos nevelési elméleteit: nosza, alakítsa át azt egy Skeetnél okosabb tanulóvá. Néhány nappal azután, hogy az ál-Caulfield ki lett rúgva a zabmezőre, beköltözött dr. Lampton. Mivel a felnőttek roppant civilizált módon keresték egymás iránti vágyaik kielégítését, Claudette bejelentette gyermekeinek, hogy a gyors válás megpróbáltatásaira a legjobb gyógyír a még gyorsabb új házasság. Dusty és Skeet felhagyott az ünnepléssel. Huszonnégy óra elteltével már tudták, hogy nemsokára nosztalgikusan emlegetik fel - 84 -
azt az időt, amikor Humbug-Holden igája alatt szenvedtek, mert rájöttek, hogy dr. Derek Lampton személyi száma valójában 666 azonos az ördögével. Aztán hirtelen Skeet rántotta vissza Dustyt a múltból: - Úgy nézel ki, mint aki épp most nyelt le egy férget. Min gondolkozol? A fiú még mindig magzati pózban kucorgott az ágyon, de a szeme már nyitva volt. - A gyík Lampton jutott az eszembe - felelte Dusty. - Ember, ha még túl sokat gondolsz rá, akkor nekem kell utánad mennem a tetőre. - Skeet letette a lábát az ágyról, és felült. Pajtás odament Skeethez és megnyalta remegő kezét. - Hogy vagy? - kérdezte Dusty. - Poszt-szuicid hangulatban. - A „poszt” biztató. - Dusty kivett két lottószelvényt az inge zsebéből, és odanyújtotta őket Skeetnek. - Ahogy ígértem. Itt vettem a szomszédos üzletben, ahol a novemberi nyertes szelvényt is vásárolták. Akkor harmincegymilliót vittek el vele. - Tartsd csak magadnál őket! Ha megérintem őket, oda a szerencsének! Dusty odament az éjjeliszekrényhez, kihúzta a fiókját és kivette belőle a bibliát. Belelapozott, a verseket nézte, majd felolvasott egy sort Jeremiásból: - Áldott az az ember, aki Istenben bízik. Ez hogy tetszik? - Hát, annyit már tudok, hogy a metamphetaminokban ne bízzam. - Az is valami - felelte Dusty. A lottókat a biblia lapjai közé tette, becsukta a könyvet, és visszarakta a fiókba. Skeet felállt és imbolyogva a fürdőszoba felé indult. - Pisálnom kell. - Nekem meg néznem. Skeet felgyújtotta a villanyt, majd kiszólt: - Ne aggódj, bratyó. Nincs itt semmi, amivel megölhetném magam. - Esetleg megpróbálod magad lehúzni a retyón - mondta Dusty, aki akkor már a nyitott ajtóban állt. - Ja, vagy a klotyópapírból készítek magamnak hurkot. - Na látod, mekkora a fantáziád?! Ezért kell rád annyira vigyázni. - 85 -
A vécének süllyesztett tartálya volt, gombnyomásra lehetett öblíteni vele. Szétszedni nem lehetett: tehát nem lehetett hozzáférni az esetleg éles alkatrészekhez. Egy perccel később, amikor Skeet már a kezét mosta, Dusty előhúzta a zsebéből az összehajtogatott noteszlapokat, s hangosan felolvasta a rajtuk lévő írást: - Dr. Yen Lo. A szappan a mosdókagylóba csúszott Skeet kezéből. Meg sem próbált utánanyúlni. A kagylónak dőlt, a víz egyre csak folyt a kezére. Mondott valamit, amikor elejtette a szappant, de nem lehetett hallani a víz csobogása miatt. Dusty felvetette a fejét: - Mit mondtál? Skeet hangosabban is megismételte: - Figyelek. Dustyt meglepte ugyan a válasz, de megkérdezte: - Ki ez a dr. Yen Lo? Skeet nem felelt. Háttal állt Dustynak. Mivel a fejét lehajtotta, nem lehetett látni az arcát a tükörből. Úgy tűnt, hogy a kezeire mered, melyekre még mindig zubogott a víz, pedig már nyoma sem volt rajtuk a szappannak. - Hé, kölyök? Mi bajod? Hallgatás volt a válasz. Dusty belépett a szűk mosdóba, öccse mögé. Skeet a kezeit bámulta, szemeiben mintha meglepetés csillogott volna, a szája is tátva volt a csodálkozástól. Mintha megkapta volna a választ a lét alapkérdéseire. Szappanillatú gőz csapott fel a mosdóból, mert a folyó víz iszonyú forró volt. Skeet keze, ami rendszerint sápadt volt, most vöröslött, mint a rák. - Jóságos isten! - Dusty gyorsan elzárta a csapot. A fém annyira átforrósodott, hogy alig lehetett hozzáérni. Skeet, aki nyilván nem érzékelte a fájdalmat, továbbra is a csap alatt tartotta a kezét. Dusty megnyitotta a hidegvíz-csapot, öccse ugyanazzal a kifejezéstelen arccal nyugtázta a változást. Nem látszott, hogy zavarta volna a forró víz, de a hideg víztől sem suhant át arcán megkönnyebbülés.
- 86 -
Pajtás nyüszíteni kezdett a nyitott ajtóban. Felemelt fejjel hegyezte a fülét, majd néhány lépést hátrált a mosdótól. Tudta, hogy valami nagyon nem stimmel. Dusty megfogta öccse karját, aki kezeit továbbra is maga előtt tartva engedelmesen tűrte, hogy kivezesse a mosdóból. Leült az ágy szélére, kezei az ölében, s továbbra is úgy szemlélte őket, mintha saját sorsát fürkészné a tenyerében. - Ne mozdulj! - mondta neki Dusty, majd kisietett a szobából, hogy megkeresse Tom Wongot. 19 Amikor Martie behajtott a garázsba, csalódottan látta, hogy Dusty furgonja nem áll ott. Pedig nagyon reménykedett, hogy az eső miatt nem tud dolgozni, és otthon találja. A konyhában egy paradicsomot formázó mágnes a következő üzenetet rögzítette a hűtő ajtajához: Szépségem! 5-re visszajövök, és elviszlek valahová vacsorázni - de téged jobban szeretlek, mint a tacót. Dusty Kiment a mosdóba - csak amikor a kezét mosta, akkor vette észre, hogy hiányzik a tükör a gyógyszerszekrény ajtajáról. Csak egy apró darabka maradt a helyén a keret jobb alsó sarkában. Ezek szerint Dusty véletlenül betörte. Azt a kis darabot leszámítva egészen alapos munkát végzett, ahogy kitakarított maga után. Ha a tükör eltörése szerencsétlenséget jelent, akkor ez volt erre a lehető legrosszabb nap. Bár már nem volt semmi Martie gyomrában, émelygése nem múlt el. Megtöltött egy poharat darált jéggel és feltöltötte gyömbérrel. E hideg és édes ital rendszerint megnyugtatta a gyomrát. Bárhova ment Dusty, Pajtást is magával vitte. A valóságban házuk kicsi volt és kényelmes, de most nagynak és hidegnek tűnt - és végtelenül elhagyottnak. Martie leült a konyhaasztalhoz az eső áztatta ablak alá, és italát szopogatta, miközben próbálta eldönteni, mit szeretne jobban: étterembe menni vagy otthon maradni. Vacsora közben - feltéve, ha képes lesz enni - be akart számolni Dustynak a nap zavarba ejtő eseményeiről; nem szerette volna, ha a beszámolójába belehallgat egy pincérnő is. Ráadásul azt sem szerette volna, hogy esetleg nyilvános helyen törjön rá az újabb roham. - 87 -
Másfelől viszont, ha otthon maradnak, nem tudta, képes-e vacsorát főzni... Tekintete a poharáról a mosogató melletti falon lévő késtartóra siklott. A csillogó acélpengék mintha sugároztak volna; mintha nem is visszaverték volna a fényt, hanem a fény belőlük áradna. Martie letette a poharat, kezét a nadrágjába törölte, s elfordította a tekintetét a késtartó felől. De a kések mágnesként ismét visszavonzották. Tudta, hogy képtelen lenne erőszakra, kivéve, ha saját magát, szeretteit vagy ártatlanokat kellene megvédelmeznie. Aziránt is kétségei voltak, hogy képes lenne-e megsebezni önmagát. Ennek ellenére a kések látványa annyira felizgatta, hogy képtelen volt ülve maradni. Felpattant, aztán csak állt tanácstalanul, majd átment a nappaliba. Nyugtalanul járkált, minden cél nélkül, csak hogy minél távolabb kerüljön a késtartótól. Miután elrendezte a polcokon sorakozó apró tárgyakat, melyeket felesleges volt elrendezni, s megigazította a lámpaernyőt, amely nem volt félrebillenve, és elsimította a párnát, amely nem volt gyűrött, kiment az előszobába és kinyitotta a külső ajtót. Kilépett a verandára. A szíve olyan hevesen vert, hogy bordái minden dobbanásba beleremegtek. Úgy lüktetett a pulzusa a halántékán, hogy látása elhomályosult. Kiment a verandalépcsőhöz. Lábai gyengék voltak, a térde remegett. Egyik kezével a lépcsőkorlátba kapaszkodott. Ahhoz, hogy még távolabb kerüljön a késtartótól, ki kellett volna mennie a viharba, amely felhőszakadásból sűrű esővé szelídült már. De akárhová menne is, a világ legtávolabbi szegletébe, jó vagy rossz időbe, ragyogó napsütésbe vagy sötétségbe, akkor is találkozna hegyes tárgyakkal, éles tárgyakkal, fűrészes tárgyakkal, olyan eszközökkel, amelyeket gyilkos célra lehet felhasználni. Meg kell acéloznia idegeit, le kell fékeznie száguldó gondolatait, szabadulnia kell ezektől a furcsa gondolatoktól. Meg kell nyugodnia. Istenem, segíts! Megpróbált lassan mély lélegzeteket venni. Ehelyett egyre gyorsabban kapkodta a levegőt. Amikor behunyta a szemét, hogy belső békét találjon, csak zavart, szédítő sötétséget talált. Nem lesz képes uralkodni magán, míg nem lesz bátorsága, hogy visszamenjen a konyhába, és ismét szembenézzen azzal, ami a szorongását kiváltotta. A késekkel. Szembe kell néznie a késekkel, és - 88 -
minél hamarabb, mielőtt egyre fokozódó szorongása át nem alakul pánikká. A késekkel. Némi habozás után hátat fordított a lépcsőnek, és elindult a nyitott ajtó felé. A küszöbön túl az előtér ijesztő helynek tűnt. Ez volt az ő szeretett kis otthona, ahol boldogabb volt, mint bárhol eddigi életében, s most mégis ugyanolyan ismeretlennek érezte, mint egy vadidegen házat. A kések. Belépett, kicsit habozott, majd becsukta maga mögött az ajtót. 20 Bár Skeet kezei csúnyán összeéghettek, mégsem néztek ki olyan szörnyen, mint néhány perccel korábban. Még csak föl sem hólyagosodtak. Tom Wong bekente őket kortizonos krémmel. Mivel Skeet még mindig ebben a különös állapotban volt, és továbbra sem reagált a kérdésekre, Tom vért vett tőle egy drogteszthez. Amikor bejöttek a klinikára, Skeetet megmotozták, de nem találtak nála tiltott anyagot, sem a ruházatában, sem a testnyílásaiba rejtve. - Lehet, hogy ez valami késleltetett szekundér reakció az anyagra, amit magába nyomott még reggel - mondta Tom, amikor elsietett a vérrel. Az elmúlt néhány évben a legrosszabb drogos periódusaiban Skeet olykor furábban viselkedett, mint a PCP-vel magát belövő Donald kacsa, de Dusty még soha nem látta ilyen félkataton állapotban. Pajtásnak otthon nem volt szabad a bútorokat használnia, de vélhetően annyira felzaklatta Skeet állapota, hogy elfeledkezett erről, és felkuporodott a fotelbe. Dusty tökéletesen meg tudta érteni a retriever érzéseit, ezért nem szólt rá. Ő maga leült az ágy szélére, az öccse mellé. Skeet hanyatt feküdt, fejét három párnával polcolták föl. Csak bámulta a mennyezetet. Az éjjeli lámpa fényében az arca olyan nyugodtnak tűnt, mint egy meditáló jógié. Dustynak eszébe jutott, hogy milyen sietősen és milyen háborgó érzésekkel vethette öccse a papírra azt a nevet, s a következő pillanatban ki is csúszott a száján: - 89 -
- Dr. Yen Lo. Bár még mindig nem reagált a körülötte lévő világra, Skeet most először szólalt meg azóta, hogy Dusty kiejtette a nevet a szomszédos mosdóban. - Figyelek - mondta, pontosan ugyanúgy és ugyanazt, mint akkor. - Mire figyelsz? - Mire figyelek? - Mit csinálsz? - Mit csinálok? - kérdezte Skeet. - Azt kérdeztem, mire figyelsz. - Rád. - Oké, akkor mondd meg, ki ez a dr. Yen Lo. - Te vagy. - Én? Én a bátyád vagyok. Nem emlékszel? - Azt akarod, hogy ezt mondjam? Dusty értetlenül meredt rá. - Miért, nem ez az igazság? Skeet arca továbbra is merev, kifejezéstelen volt. - Ez az igazság? Össze vagyok zavarodva. - Isten hozott a klubban! - Milyen klubban? - kérdezte Skeet halálos komolyan. - Skeet? - Hmmm? Dusty habozott, mert nem tudta eldönteni, milyen távol került a kölyök a valóságtól. - Tudod, hol vagy? - Hol vagyok? - Ezek szerint nem tudod? - Nem tudom? - Körül tudsz nézni? - Körül tudok? - Ez most valami Abbot és Costello paródia? - Az volna? Dusty csalódottan ráparancsolt: - Nézz már körül! Skeet azonnal fölemelte a fejét és szemügyre vette a szobát. - Biztos vagyok benne, tudod, hogy hol vagy. - A New Life klinikán.
- 90 -
Skeet visszaejtette fejét a párnákra. A szemei ismét a mennyezetre szegeződtek, majd egy pillanattal később valami furcsát művelt. Dusty nem akart hinni a szemének, ezért közelebb hajolt, s szinte az öccse arcába bámult. Az oldalról odavetődő lámpafényben Skeet szeme aranybarnának tűnt, ám a lámpától távolabb eső sötétebb volt, mint a másik, s ettől úgy nézett ki, mintha két személyiség kukucskált volna ki ugyanabból a koponyából. Azonban nem ez az optikai csalódás volt az, amire Dusty felfigyelt. Jó egy percig várt, míg ismét meglátta: Skeet szemei néhány másodpercig ide-oda forogtak, majd visszaálltak a rezzenéstelen bámulásba. - Igen a New Life klinikán - reagált jókora késéssel Dusty. - És tudod, miért vagy itt? - Hogy kimossák a mérgeket a szervezetemből. - Úgy van. De vettél be valamit azóta, mióta bejöttünk, sikerült valahogy becsempészned valamilyen anyagot? Skeet felsóhajtott. - Mit akarsz, mit mondjak? A fiú szeme megint szédítően forogni kezdett. Dusty eközben számolta a másodperceket. Öt. Ezután Skeet pislogott egyet, tekintetének iránya rögzült. - Mit akarsz, mit mondjak? - ismételte meg. - Az igazat - bátorította Dusty. - Mondd meg, ha becsempésztél valamit. - Nem hoztam be semmit. - Akkor mi bajod? - Mit akarsz, mi legyen? - Az istenedet, Skeet! Alig észrevehető ráncok suhantak át a fiú homlokán. - Ez nem így szokott menni. - Micsoda nem szokott így menni? - Hát ez. - Skeet szája sarkában megfeszültek az izmok. - Nem követed a szabályokat. - Miféle szabályokat? Skeet elernyedt keze ökölbe szorult. A szeme ismét ide-oda száguldott, először jobbra-balra, de végül teljesen kifordult, mintha visszafordult volna a koponyájába. Hét másodperc. - 91 -
Ez a REM - a „gyors szemmozgás” angol rövidítése után. A pszichológusok szerint a behunyt szem ilyen mozgása azt mutatja, hogy az alvó épp álmodik. Skeet szeme nem volt csukva, és bár valami különleges állapotban volt, nem aludt. - Segíts nekem, Skeet, mert nem tudlak követni - kérte Dusty. Miféle szabályokról van szó? Mesélj nekem róluk! Skeet először nem felelt. Fokozatosan elsimultak homlokán a ráncok. Bőre olyan lett, mint a tisztított vaj - úgy tűnt, mintha a csontja látszott volna a bőre alól. A tekintete továbbra is a mennyezetre meredt. A szeme ismét forogni kezdett, majd amikor a REM elmúlt, ismét érzelmektől mentes hangon szólalt meg, de a hangja nem volt olyan tompa, mint korábban. Suttogott: - Tiszta vízesés. Bár volt értelmük, mégis mintha a két szót találomra választották volna ki - mondjuk, mintha kihúzták volna őket egy nagy sószsákból. - Tiszta vízesés - ismételte meg Dusty is. Amikor az öccse nem felelt, megszólalt: - Ennél több segítség kell, kölyök. - A hullámokba omlik - suttogta Skeet. Dusty hátrafordult, amikor zajt hallott a háta mögött. Pajtás ugrott le a fotelből. Kisétált a szobából, ki a folyosóra, ott megfordult, a fülét hegyezte, farkát a hasa alá kapta, s olyan rémülten meredt a szoba felé, mint aki kísértetet lát. A hullámokba omlik. Újabb szavak a zsákból. Egy aprócska molylepke szállt le törékeny szárnyaival Skeet felfelé fordított jobb kezére. Amikor a lepke átlépegetett a tenyerén, az ujjai nem rándultak össze; semmi jele nem volt annak, hogy érzékeli a rovart. Ajkai szétnyíltak, állizmai elernyedtek. Annyira felszínesen lélegzett, hogy a mellkasa nem is mozgott. A szeme ismét ugrálni kezdett, és amikor a roham elmúlt, Skeetet akár halottnak is lehetett volna nézni. - Tiszta vízesés - mondta Dusty. - A hullámokba omlik. Jelent ez valamit, kölyök? - Jelent? Te kérted, hogy mondjam el a szabályokat. - Ezek a szabályok? - kérdezte Dusty. Skeet szeme néhány másodpercig rángott, majd megszólalt: - Te tudod a szabályokat. - 92 -
- Játsszuk azt, hogy nem. - Ez kettő közülük. - Két szabály? - Igen. - Akkor nem olyan áttekinthetőek, mint a póker szabályai. Skeet nem reagált. Bár az egész tiszta halandzsának tűnt, egy drogoktól átitatott elme csapongásának, Dustynak volt egy megmagyarázhatatlanul erős meggyőződése, hogy ennek a beszélgetésnek valóságos - bár rejtett értelme van, ami valami zavaró felismeréshez vezethet el. Erősen figyelte öccsét, amikor ismét megszólalt: - Mondd meg, hány szabály van! - Te tudod - felelte Skeet. - Tegyük fel, hogy mégsem. - Három. - És mi a harmadik szabály? - Mi a harmadik szabály? Kék tűlevélkék. Tiszta vízesés. A hullámokba omlik. Kék tűlevélkék. Pajtás, aki ritkán ugatott, és még ritkábban morgott, most a nyitott ajtóban állt, úgy nézett be a folyosóról, és hirtelen csendes, de fenyegető morgást hallatott. A nyakán úgy felmeredt a szőre, mint amikor egy rajzfilmkutya rajzfilmkísértettel találkozik. Bár Dusty bizonyosan nem tudta megállapítani, de mindez arra utalt, hogy Pajtás nemtetszésének oka szegény Skeet volt. Miután egy jó percig borongott, Dusty megszólalt: - Magyarázd el nekem ezeket a szabályokat, Skeet! Mondd el, mit jelentenek. - Én vagyok a hullám. - Oké - mondta Dusty, bár ennek még annyi értelmét sem látta, mintha Skeet, a Beatles pszichedelikus korszakát idézve azt állítaná: a rozmár én vagyok. - Te vagy a tiszta vízesés - folytatta Skeet. - Világos - mondta rá Dusty, csakhogy bátorítsa. - A tűlevelek pedig a feladatok. - Feladatok. - Igen. - És ezt te érted? - Értem? - 93 -
- A jelek szerint igen. - Igen. - Mert én nem. Skeet nem felelt. - Ki ez a dr. Yen Lo? - Ki ez a dr. Yen Lo? - Rövid hallgatás, majd: - Te. - Azt hittem, hogy én a tiszta vízesés vagyok. - Ez egy és ugyanaz. - De én nem dr. Yen Lo vagyok. Skeet homlokán ismét megjelentek a ráncok. Kezeit, melyek közben elernyedtek, ismét erőtlenül ökölbe szorította. A molylepke kirepült az ujjai közül. Miután végignézte a következő REM-rohamot, Dusty megkérdezte: - Skeet, ébren vagy? A kölyök rövid habozás után válaszolt: - Nem tudom. - Tehát nem tudod, hogy fönn vagy-e. Ezek szerint... alszol. - Nem. - Ha nem alszol, de közben nem vagy biztos benne, fönn vagy-e akkor most hol vagy? - Hol vagyok? - Ezt én kérdeztem. - Figyelek. - Tessék, már megint kezded! - Hova? - Mit hova? - Hova menjek? - kérdezte Skeet. Dustyból eltűnt a korábbi érzés, hogy ennek a beszélgetésnek van valami mélyebb, bár titkos értelme, és közelednek a megvilágosodáshoz, amitől hirtelen minden érthetővé válik. Most, kétségtelen egyedisége és különössége ellenére, az egészet irracionálisnak és hervasztónak találta. Akárcsak azokat a beszélgetéseket, amikor Skeet saját maga bombázta agyon az agyát valamilyen droggal. - Hová menjek? - ismételte meg a kérdését Skeet. - Hogy hová? A büdös francba! Aludj! - felelte dühösen Dusty. Skeet engedelmesen becsukta a szemét. Arcára béke telepedett, félig ökölbe szorított keze elernyedt. Felszínes légzése mélyebbé, ütemesebbé vált. Halkan horkolni kezdett. - 94 -
- Hát ez meg? - szólalt meg fennhangon Dusty. Jobb kezét önkéntelenül a tarkójára tapasztotta, mintha tenyerének melegével akarná eltüntetni a libabőrt. Ám a keze is hideg volt, s ettől a hideg egészen a gerincéig hatolt. Pajtás visszajött a szobába, szőre már nem borzolódott, beszagolgatott az ágy alá, mintha keresne valamit vagy valakit. Bármi nyugtalanította is, már nem volt ott. A jelek szerint Skeet azért aludt el, mert ő ezt mondta neki. De képtelenség, hogy valaki parancsszóra, azonnal elaludjon! - Skeet!? Dusty megfogta öccse vállát, és finoman megrázta, majd kevésbé finoman megismételte. Skeet nem reagált. Továbbra is csendesen hortyogott. A szemhéja rángatózott, ahogy forogtak alatta a szemei. REM. Minden kétséget kizárva ezúttal álmodott. Dusty fölemelte Skeet jobb kezét, s két ujja közé fogta öccse csuklóját. A kölyök pulzusa erős volt és szabályos, de lassú. Dusty megszámolta. Egy perc alatt negyvennyolc ütés. Ez aggasztóan alacsony, még akkor is, ha alszik valaki. Skeet tehát egy álomszerű állapotban van, ez stimmel. De nagyon mélyen. 21 A rozsdamentes acél késtartó két szögön lógott a falon. Az egész olyan volt, mint egy totem egy sátánhívő klán konyhájában, ahol sokkal vészjóslóbb dolgokhoz használták, mint a vacsorakészítés. Martie nem ért a késekhez, úgy akasztotta le a falról. Gyorsan becsúsztatta az egészet a faliszekrény alsó polcára, és rácsukta az ajtót. Nem volt elég. Látni ugyan nem látta, de az agya tudta, hogy ott van. A kések bármikor hozzáférhetőek voltak. Olyan megoldás kellett, hogy nehezebben legyenek elérhetőek. Amikor Martie leguggolt a szekrény elé, képtelen volt azonnal kinyitni az ajtót. Még hozzáérni is félt, mintha nem is valami hétköznapi szekrény volna, hanem valami sátáni relikviatartó, benne Belzebub hasított patáival. Össze kellett szednie minden erejét, hogy kivegye a késtartót, és amikor végül kiemelte, a keze olyan vadul remegett, hogy csörömpöltek a kések. - 95 -
A tartót egy kartondobozba hajította, s gyorsan ráhajtotta a fedelét. Már elkezdte leragasztani, amikor hirtelen tudatosult benne, hogy el kell vágnia a szalagot is. Kihúzta a fiókot és keze az olló után indult, de képtelen volt hozzáérni. Ez is halálos fegyver lehet. Ő maga is számtalan filmben látta, hogy a gyilkos ollót használt konyhakés helyett. És milyen sok puha, sebezhető pont van az emberi testen! A lágyék. A has. A bordák között, egyenesen a szívbe. A torok. A nyak oldala. Mint egy sorozatgyilkos kártyacsomag - HASFELMETSZŐ JACK ÁLDOZATAI ANATÓMIAILAG HITELESEN ÁBRÁZOLVA! A JOKEREKEN JEFFREY DAHMER MÉLYHŰTÖTT FEJGYŰJTEMÉNYÉNEK LEGSZEBB PÉLDÁNYAI! - groteszk és véres képek villództak Martie lelki szemei előtt. Villámgyorsan betolta a fiókot, még hátat is fordított neki, úgy próbálta kiűzni a brutális képeket, amelyek lelkének valamelyik elborult ficakjából vetítődtek elő vadul vigyorogva. Egyedül volt a házban. Senkit nem tudna megsebezni az ollóval. Persze saját magán kívül. Azóta, hogy olyan bizarrul reagált a mezzaluna késre Susan konyhájában, majd ezután a slusszkulcs recéire, Martie sejtette, hogy valami furcsa és megmagyarázhatatlan erőszakvágy szállta meg, s rettegett attól, hogy vajon milyen sérülést okoz valami ártatlan embernek egy ilyen múló roham során. Most először érezte úgy, hogy egy ilyen irracionális pillanatában képes volna saját magát is megsebesíteni. Csak bámulta a dobozt, amelybe a késtartót dobta. Ha kivinné a garázsba, betenné egy sarokba, és mindenféle holmikat hordana a tetejébe, akkor is egy perc alatt hozzáférhetne a késekhez. A ragasztószalagot egy szempillantás alatt le tudná tépni a dobozról. A konyhakés ott volt a többivel együtt a dobozban, Martie mégis érzékelte a súlyát, mintha most is ott volna a jobb kezében: mintha a hüvelykujjával ellenőrizné jéghideg élét, ahogy ujjai rászorulnak a markolatra. Pontosan így kellene tartania, ha alulról fölfelé akarna döfni vele, hogy kiontsa gyanútlan áldozata beleit. A jobb keze remegni kezdett, majd az egész karja, s végül egész teste is. Ujjait szétfeszítette, mintha el akarná ejteni a képzeletbeli kést. Őrületében mintha hallotta volna, ahogy a penge megcsendül a csempepadlón. - 96 -
Nem, jóságos isten, képtelen lett volna ilyen szörnyűségek elkövetésére a késekkel. Mint ahogy képtelen lett volna megölni vagy megcsonkítani magát. Vissza! Ennek ellenére képtelen volt másra gondolni, mint csillogó pengékre, szikrázó késhegyekre, vagdalásra, szemkitolásra. Próbálta elűzni magától az elképzelt Hasfelmetsző Jackes kártyacsomagot, de mintha schnell pasziánszot játszott volna magával, úgy peregtek a szörnyűbbnél szörnyűbb képek lelki szemei előtt, míg végül elkapta a szédülés, amely spirálként fúródott a gyomrán keresztül az ágyékába. Nem emlékezett rá, hogy térdre hullott a doboz előtt. Arra sem, hogy megragadta a ragasztószalagot, de hirtelen azon kapta magát, hogy vadul tekeri a ragasztószalagot a doboz köré: előbb hosszában, aztán széltében, végül átlósan is. Martie-t megrémítette, milyen vadul vetette magát a munkába. Hiába próbálta elhúzni a doboztól a kezét, hátat fordítani az egésznek, képtelen volt fékezni magát. Olyan vadul és keményen dolgozott, hogy elöntötte a verejték, zihálva kapkodta a levegőt, miközben riadtan vinnyogott, de nem nyugodott addig, míg az egész ragasztótekercset rá nem tekerte a dobozra, hogy ne kelljen ollót használnia. De hiába fogyott el a ragasztószalag, nem volt elégedett, mert így is pontosan tudta, hol vannak a kések. Tény: már nem volt egyszerű hozzájuk férni, hiszen azzal is tisztában volt, hogy nem merne a kezébe venni ollót vagy pengét, hogy átvágja a ragasztószalagrétegeket. Ám a doboz nem egy bank trezorjában volt, és Martie nem lehetett biztonságban - mint ahogy senki sem -, amíg pontosan tudta, hol vannak a kések, amíg a legkisebb esélye is megvolt ahhoz, hogy hozzájuk férhessen. A rettegés vörös köde ereszkedett a lelkére, hideg tűzként áradt elő a szívéből, rátelepedett az agyára, felhőként borította be a gondolatait, fokozva zavarodottságát, míg végül elhatalmasodott rajta a rémület. Kivitte a dobozt a házból, hátra a hátsó verandára, mert el akarta ásni. Ehhez viszont egy mély gödröt kellett volna ásnia. Tehát ásót és lapátot kellett volna használnia. De ezek megint csak nem ártatlan szerszámok, hanem potenciális fegyverek. Martie nem bízott magában, hogy képes lesz a kezébe fogni egy ásót. Ledobta a dobozt. A kések megcsörrentek benne; tompa, de vészjósló volt ez a hang. - 97 -
Meg kell szabadulnia a késektől. Ki kell őket dobnia. Ez volt az egyetlen megoldás. Holnap viszik el a szemetet. Ha ott lesznek a kések a szemétben, akkor másnap hajnalban elviszik őket. Nem tudta, merre van a szeméttelep. Fogalma sem volt róla. Valahol kelet felé, valami távoli helyen. Lehet, hogy már egy másik megyében. Soha nem kerülnek a kések a keze ügyébe, ha elviszik őket a szemétlerakóba. Ha elmennek a szemetesek, végre biztonságban lesz. A szíve vadul dörömbölt a bordáin, amikor fölkapta a dobozt és lerohant vele a verandalépesőn. *** Tom Wong megmérte Skeet pulzusát, meghallgatta a szívét, majd ellenőrizte a vérnyomását. A sztetoszkóp hideg fémfeje, a jobb felkarjára feszülő felfújt gumitekercs semmilyen reakciót nem váltott ki a kölyökből. Nem rezzent össze, nem borzongott meg, nem morgott, nem sóhajtott fel - nem csinált semmit. Csak hevert mozdulatlanul, s körülbelül annyi élet volt benne, mint egy frissen hámozott cukkiniben. - Negyvennyolc volt a pulzusa, amikor én néztem - szólalt meg Dusty, aki az ágy lábától figyelte az eseményeket. - Most negyvenhat. - Nem veszélyes ez? - Nem feltétlenül. Nincsenek krónikus jelek. A kórlap tanúsága szerint Skeet átlagos pulzusa tiszta és éber állapotban hatvanhat volt. Ez tíz-tizenkét ponttal alacsonyabb, amikor alszik. - Néha előfordul alvóknál negyvenes pulzus is - magyarázta Tom -, bár ez ritka. Lehúzta Skeet szemhéját, s belevilágított a szemébe az optalmoszkóppal. - A pupillák egyformák, de ez attól még lehetne stroke is. - Agyvérzés? - Vagy agyi embólia. De ha nem stroke-os, lehet másfajta kóma is. Diabéteszes vagy urémiás. - De Skeet nem cukorbeteg. - Jobb, ha szólok az orvosnak - mondta Tom, majd kiment a szobából. *** Az eső elállt, de az indiai borostyán levelei könnyeztek, mint megannyi zöldszemű fájdalom. - 98 -
A késes dobozzal a hóna alatt Martie a ház keleti oldalához sietett, és szabályosan feltépte a kukatároló ajtaját. A félelemtől megbéklyózott ép énje eközben kívülről figyelte önmagát, s látta, hogy mozgása, testtartása egy marionettfigurára emlékeztet: feje előrefeszült merev nyakán, vállait felhúzta, mintha csak könyék és térd lett volna, és sietős mozgása szögletes volt. Ha marionettbábu lett volna, akkor a bábjátékos Johnny Panic. A főiskolán néhány barátnője Sylvia Plath költészetének lelkes híve volt; és bár Martie Plath műveit túlságosan nihilistának és hervasztónak találta, eszébe jutott a költőnő egyik fájdalmas megfigyelése - amikor meggyőzően megmagyarázta, mi vezet egyes embereket a másokkal szembeni kegyetlenségre vagy önpusztító lépésekre. Innen, ahol ülök - írta Plath -, úgy képzelem, hogy a világot egy és csakis egy dolog irányítja. A kutyaarcú, ördögarcú, disznóarcú, rima arcú pánik, csupa nagybetűvel, és arctalanul - ugyanaz a Johnny Panic, légy bár éber vagy aludj. Martie világa élete huszonnyolc éve során pánikmentes volt. Inkább a béke, a céltudat és a valakihez való tartozás gazdagsága jellemezte, a teremtéssel való szoros kapcsolat. Mert apja arra nevelte, hogy minden életnek értelme van. Mosolygós Bob azt mondta, hogyha az embert mindig a bátorság, a becsület, az őszinteség, az önbecsülés és az együttérzés vezérli, s ha megnyitja szívét-lelkét a világ előtt, akkor végül megérti saját létének értelmét is vagy már ezen a világon, de a következőben mindenképpen. Ez a filozófia garantálta a derűsebb életet, melyet kevésbé árnyékolt be a félelem, mint azokét, akik az élet értelmetlenségét hirdették. Ám most hirtelen és megmagyarázhatatlanul, Johnny Panic felbukkant Martie életében is, elragadta a mozgatózsinórjai feletti irányítást, és most ő irányítja ezt az eszement előadást. A ház melletti kukatartóban Martie lepattintotta a harmadik kemény műanyag kukáról a fedelet, mert már csak ez volt üres. Beledobta a ragasztószalaggal alaposan bebugyolált kartondobozt, visszarakta a fedelet és rápattintotta a huzalzárat. Meg kellett volna könnyebbülnie. Ehelyett azonban fokozódott a szorongása. Hiszen alapvetően semmi sem változott. Hiszen pontosan tudja, hol vannak a kések. Bármikor kiveheti innen őket, ha úgy akarja. Egészen addig a keze ügyében lesznek, míg másnap a szemetesek fel nem dobják a kuka tartalmát a kocsijukra, és elhajtanak vele. - 99 -
De még ennél is rosszabb, hogy nemcsak ezekkel az eszközökkel adhatott kifejezést új, erőszakos gondolatainak, melyek annyira elrémítették. Derűs színekre mázolt háza kívülről a béke szigetének tűnt, holott egy kiválóan felszerelt vágóhíd volt, egy valóságos fegyvertár; hiszen ha pusztításra készül valaki, a legártatlanabb tárgyakat is fel lehet használni vágóeszköz vagy bunkó gyanánt. Martie a halántékára tapasztotta a kezét, mintha fizikailag is el akarta volna nyomni félelmetes gondolatait, melyek visítozva kavarogtak agyának sötét és kanyargós utcáin. A tenyerén érezte a halántéka lüktetését, mintha a koponyája nem is szilárd lett volna. Minél inkább nyomta, annál inkább fokozódott az ijesztő kavargás a fejében. Cselekedni kell! Mosolygós Bob mindig azt mondta, hogy a legtöbb problémára a cselekvés adja meg a választ. A félelem, a depresszió, de még a düh is a tehetetlenség érzetéből fakad. A problémamegoldó cselekvés egészséges dolog, de mindennek értelmet és erkölcsi perspektívát kell adnunk, ha helyesen és hatásosan akarunk fellépni. Martie-nak fogalma sem volt, helyesen vagy hatásosan cselekszik-e, amikor kirángatta a kerekes kukát a tárolóból és hátrasietett vele a ház mögé. Az értelem és az erkölcsi perspektíva alkalmazásához higgadt agyra lett volna szükség, az ő agyában azonban vihar tombolt, amely minden másodperccel egyre csak fokozódott. Itt és most Martie nem tudta, mit kellene tennie, mi az, amit feltétlenül meg kell tennie. Nem várhatta ki, míg annyira lehiggad, hogy logikusan mérlegelje a lehetőségeit; lépnie kell, tennie kell valamit, mert ha csak egyetlen pillanatra is tétlen marad, sokkal vadabbul ostromolják sötét gondolatai, mintha elfoglalja magát. Ha csak néhány mély lélegzet erejére is leáll, széttépi a vihar, és szétszórja a darabjait; de ha cselekszik, talán több rosszat tesz, mint nem. De mindig fennáll a lehetősége annak, még ha csekély is, hogy ösztönösen valami helyes dolgot tesz, amitől kissé megkönnyebbülhet, ha csak igen rövid időre is. Ráadásul ösztönös szinten, ahol a gondolkodásnak nincs semmi értéke, ahol csak az érzések számítanak, pontosan tudta, hogy valahogy oldania kell rettegését, és úrrá kell lennie önmagán, mielőtt leszáll az este. Az elemi, az ösztönös mindenkiben a felszínre kerül éjszakánként, ennek énekel a hold, ennek nyelvét beszéli a csillagközi hideg űr. E vad én számára a gonosz vonzónak tűnhet a megcsappant - 100 -
fényben. A sötétségben a pánik valami rosszabbá alakulhat, talán őrjöngő őrületté is. Bár az eső elállt, a viharfelhők még mindig látóhatártól látóhatárig uralták az eget. Korai alkony borult a világra. A valódi alkony sem járt azonban már messze. És ha beköszönt, az ég olyan sötétté válik, mint az éjszaka. Az éjszakai csúszómászók már kezdtek kivonulni a pázsitra, az utakra. A csigák nyálkás, ezüstös csíkot húztak maguk után a kövön. A rothadás átható szaga szállt fel a virágágyásokra húzott bomló avarból, a csepegő bokrok aljából. Martie-ban erősen tudatosult, hogy milyen termékeny élet létezik e nap nélküli világban is, ami szívesen fogadja az éjszakát. Ugyanígy érzékelte, hogy a benne szunnyadó szörnyű százlábú lény is lelkesedik az éjszaka gondolatára, és majd előkúszik rejtekhelyéről az alkony és a hajnal között. A benne kavargó érzés nem csupán rettegés volt, hanem valami szörnyű éhség, sürgető késztetés, melybe nem is mert belegondolni. Mozogni kell, ténykedni, biztonságossá tenni a házat, ahol nincs semmi, ami veszélyessé válhat a kezében. *** A New Life-ban főleg ápolók és terapeuták dolgoztak, de orvosi ügyelet is volt reggel hat és este nyolc között. Most dr. Henry Donklin volt szolgálatban, akivel Dusty már akkor is találkozott, amikor Skeet előzőleg itt feküdt. Göndör, ősz hajával, csecsemőkhöz illő rózsaszín bőrével, mely korához képest meglepően sima és rugalmas volt, dr. Donklin úgy nézett ki, mint egy sikeres tévés prédikátor, de hiányzott belőle az a mézesmázos viselkedés, amely e prédikátorokat sokszor a legelképesztőbb bűnökbe sodorta. Miután feladta magánpraxisát, dr. Donklin rájött, hogy a nyugdíjas élet semmivel sem vonzóbb, mint a halál. Azért foglalta el az állást a New Life-ban, mert értelmét látta, még ha szakmailag nem is jelentett különösebb kihívást, és mert „megmentett az állandó golfozás gyötrelmétől és a kártyaasztal kínjától”. Donklin megszorította Skeet bal kezét, és a kölyök álmában alig érezhetően viszonozta a szorítást. Az orvos megismételte a vizsgálatot a jobb kezével is. - Nem látni a bénulás nyomait, a légzés sem erőltetett magyarázta Donklin. - És kilégzéskor sem fúvódik fel az orca. - És a pupillák is egyformán tágak - jegyezte meg Tom Wong. - 101 -
Miután maga is ellenőrizte a szemeket, Donklin folytatta a vizsgálatot. - A bőr nem nyirkos, felszínének hőmérséklete normális. Meglepne, ha kiderülne, hogy stroke-os kómáról volna szó. Ez nem agyvérzés, embólia vagy trombózis. De nem szabad kizárnunk a lehetőséget, ezért át kell szállítanunk egy kórházba, ha nem találjuk meg gyorsan az okát. Dusty némi optimizmust engedélyezett magának. Pajtás a sarokban állt, fejét felemelve érdeklődve figyelte az eseményeket - lehet, hogy attól tartott, visszatér az a valami, amitől az előbb a szőrét borzolta és kimenekült a szobából. A doktor utasítására Tom hozzákészült Skeet katéterezéséhez, mert vizeletmintára volt szükség. Amikor Donklin az eszméletlen beteg fölé hajolt, megjegyezte: - Nem érzem, hogy édeskés volna a lehelete, de muszáj ellenőriznünk a vizelet albumin- és cukortartalmát. - Az öcsém nem cukorbeteg - szólalt meg Dusty. - Nem is tűnik a dolog urémiás kómának - állapította meg az orvos. - Akkor erős és szapora volna a pulzusa, magas volna a vérnyomása. Itt egyik szimptóma sem található. - Nem lehet, hogy csupán alszik? - érdeklődött Dusty. - Ahhoz, hogy ilyen mélyen elaludjon valaki - mondta Henry Donklin -, ahhoz egy gonosz boszorkány varázslata kellene, vagy egy harapás Hófehérke almájából. - Az a helyzet, hogy egy kicsit dühös lettem rá amiatt, ahogy viselkedett, és ráförmedtem, hogy aludjon, és mire kimondtam, már így volt. Donklin arckifejezése hűvös volt és kimért. - Azt akarja mondani, hogy maga valami boszorkány? - Még mindig szobafestő vagyok. Mivel nem gondolta, hogy agyvérzésről van szó, Donklin hagyományos élesztési módszerekkel is kísérletezett, ám az ammónium-karbonát - a repülő só - nem hatott Skeetre. - Ha ez a fiú csak alszik - jegyezte meg az orvos -, akkor Rip van Winkle egyenes ági leszármazottjával van dolgunk. *** Mivel a kukában csak a késes doboz hevert, és mivel a kerekei elég nagyok voltak, Martie viszonylag könnyen fel tudta rángatni a hátsó verandára vezető néhány lépcsőfokon. Az alaposan leragasztott - 102 -
dobozból, a kuka mélyéből jól hallatszott az egymásnak csendülő kések dühös muzsikája. Martie-nak az volt a terve, hogy beviszi a kukát a házba. Most vált világossá számára, hogy vissza kell vinnie a késeket újra a házba. A keze görcsösen markolta a kuka húzóját, szabályosan megdermedt a döntésképtelenségtől. Hogy megszabadítsa otthonát minden potenciális fegyvertől - ez volt a legfontosabb. Még mielőtt a sötétség leszáll. Mielőtt átvennék fölötte az uralmat a benne lévő kezdetleges késztetések. Egyre erősebben tombolt benne a rettegés vihara, s csapkodta lelkének minden ajtaját és ablakát. Cselekedni, cselekedni, cselekedni! Nyitva hagyta a hátsó ajtót, a kukát odahúzta mellé. Levette a tetejét és a falnak támasztotta. A konyhában kihúzta a fiókot és szemrevételezte csillogó tartalmát: salátavillák, tortavillák. Kiskések, kenőkések. És tíz fanyelű steakkés is. Nem ért hozzá a veszélyes darabokhoz. Óvatosan kiemelte a biztonságos darabokat - a leveses-, teás-, kávéskanalakat - és kirakta őket a pultra. Kihúzta a fiókot, kivitte a nyitott ajtóhoz, és felfordította. Csilingelve zúdult a sok villa és kés a kukába. Martie csontjaiban a velő összerándult a jeges hangtól. Az álalkony lassan helyet adott a valóságosnak. A nyitott ajtóban hallotta a kis téli békák első énekét, amelyek csak éjjel merészkednek elő. Jött a másik fiók: vegyes konyhai eszközök. Befőttesüveg-nyitó. Krumplihámozó. Citromhámozó. Egy lándzsaszerű húshőmérő. Egy kis húsklopfoló kalapács. Dugóhúzó. Két hosszú tű, amelyet a főttvagy sültkukorica-evésnél a cső két végébe dugnak. Elképedt, mennyi hétköznapi háztartási eszköz szolgálhat fegyverként. Egy hivatásos inkvizítor alaposan fel tudna fegyverkezni egy-két konyhai fiókból. A fiókban voltak műanyag csipeszek, mérőkanalak, mérőpoharak, egy dinnyevájó kanál, befőttes gumik és más tárgyak, amelyek nem tűntek gyilkos eszköznek - még a legrafináltabb szociopata kezében sem. Bizonytalanul elindította kezét a fiók felé, hogy kiválogassa az ártalmatlan tárgyakat, de visszarántotta. Nem bízott magában, hogy végre tudja hajtani ezt az egyszerű feladatot. - Ez őrület, ez totális őrület - mondta fennhangon, de a hangját annyira elfojtotta a rettegés, hogy alig ismert rá. - 103 -
Az egész fiókot kiborította a kukába, majd az üres fiókot letette az elsőre a sarokban. Dusty, hol a csudába vagy már? Szükségem van rád. Gyere haza, kérlek, gyere már! Mozognia kellett, nehogy teljesen lebénítsa a rettegés, ezért összeszedte minden bátorságát, hogy kinyissa a harmadik fiókot. Jókora tálalóvillák. Húsvillák. Elektromos kés. Odakint már harsányan daloltak a békák a nedves alkonyatban. 22 A pánik elhatalmasodásával küzdő, ugyanakkor a megszállottságtól űzött Martie Rhodes még mindig nem látta, hogy a konyha bármivel is kevesebb halálos fenyegetést rejtene, mint egy valóságos csatatér, ahol épp két hadsereg csap össze egymással. A sütő melletti fiókban talált egy sodrófát. Ezzel be lehet zúzni valakinek az arcát, szét lehet lapítani az orrát, fel lehet hasítani az ajkát, és addig püfölni a koponyáját, míg ki nem alszik a fény a tekintetében, és a szeméből, füléből, orrából nem dől a vér. Bár nem volt jelen potenciális áldozat, és Martie hiába tudta, hogy képtelen volna bárkit is halálra botozni, mégis biztatnia kellett magát, hogy vegye ki a sodrófát is a fiókból: Rajta, fogd már meg, az istenit, fogd meg, és ki vele! Félúton járt a kuka felé, amikor elejtette. A tárgy hangos csattanással landolt a padlón. Martie nem tudta rászánni magát, hogy újból a kezébe vegye. Rúgta, görgette maga előtt egészen az ajtóig. Az eső elálltával a szél is megszűnt, ám az alkony hűs lehelete szétáradt a verandán, s beáradt a konyhaajtón. Az asszony azt remélte, hogy a hűvös levegő kitisztítja a fejét, ezért mélyeket lélegzett, miközben minden alkalommal megborzongott. Lenézett a sodrófára, amely ott hevert a lábánál. Nem kellett mást tennie, mint felkapnia és beledobnia a kukába. Egy, maximum két másodpercig lenne csak a kezében. Egyedül van, nem tud bántani senkit. De ha el is kapná valami önpusztító roham, egy sodrófával nem követhet el harakirit. Ezzel a gyenge tréfával sikerült rávennie magát, hogy fölvegye a padlóról a sodrófát és a kukába dobja. Amikor átkutatta a következő fiókot, olyan tárgyakra bukkant, melyeket nem talált ijesztőnek. Egy szita, tojásfőző óra, fokhagymazúzó, citromfacsaró és salátaszárító. - 104 -
Hoppá, egy mozsár! Nem jó. A hozzá való törő akkora, mint egy baseball-labda, és ráadásul masszív gránitból készült. Ki lehet lottyantani vele valakinek az agyvelejét. Csak a háta mögé lép az ember, meglengeti, keményen lecsap vele, és már be is szakadt a koponya. A mozsárnak is mennie kell, most azonnal, mielőtt Dusty hazaérne, vagy mielőtt valami gyanútlan szomszéd becsengetne! Épp a harmadik fiókot húzta ki, amikor megszólalt a telefon. Martie reménykedve szólt a kagylóba: - Dusty, te vagy az? - Én vagyok az - felelte Susan Jagger. - Oh... - Martie szíve szabályosan elszorult a csalódottságtól. A hangján megpróbált uralkodni. - Nos, mi újság? - Jól vagy, Martie? - Hát persze. - Olyan fura a hangod. - Semmi bajom. - Mintha ki lennél fulladva. - Ja? Épp nehéz dolgokat emelgettem. - Valami akkor sem stimmel. - Nincs semmi bajom. Ne aggodalmaskodj, Sooz! Van már egy anyám, aki ezt csinálja! Mi a helyzet? Martie szabadulni akart a telefontól. Annyi dolga lett volna! Még rengeteg fiók és szekrény volt hátra, amelyeket át kellett néznie. És mennyi veszélyes tárgy, potenciális fegyver volt a ház többi helyiségében is! Gyilkos eszközökkel van tele a ház, neki fel kell kutatnia az utolsó darabig mindet, és meg kell tőlük szabadulnia! - Egy kicsit zavarban vagyok - mondta Susan. - Mitől? - Nem vagyok paranoiás, Martie. - Tudom. - De akkor is idejön néha, amikor alszom. - Eric? - Csak ő lehet. Rendben, tudom, hogy nincs kulcsa, és zárva minden ablak és ajtó, de akkor is csak ő lehet. Martie kihúzta a fiókot a telefon mellett. Többek között ott hevert benne az olló is, amelyet nemrég képtelen volt megérinteni, amikor a ragasztószalagot szerette volna elvágni. Susan folytatta: - 105 -
- Azt kérdezted, honnan tudom, hogy itt járt, hogy rendetlenséget találok-e, hogy érzem-e a kölnije illatát, meg ilyesmi. Az olló nyelét fekete gumi borította, hogy stabil fogása legyen. - Sokkal rosszabb, Martie, hátborzongató... ezért is vagyok annyira zavarban. Az olló pengéi kívülről csillogtak, ám a vágóéleket mattra hagyták. - Martie? - Igen, figyelek. - Olyan erővel szorította fejéhez a kagylót, hogy már fájt a füle. - Akkor mondd ezt a hátborzongató dolgot! - Onnan tudom, hogy itt járt, hogy itt hagyja az... emlékét. Az olló egyik éle sima volt. A másiknak fogai voltak. De mindkettő iszonyatosan hegyes volt. Martie-nak nehezére esett követnie a beszélgetést, mert lelki szemei előtt hirtelen villogó ollók képei vonultak el: vágó, szúró, tépő ollók képei. - Miféle emléket? - Tudod, mire gondolok. - Nem tudom. - Hát az... izét. - Miféle izét? Az olló pengéjébe vésve egy szó állt: Klick, ami valószínűleg a gyártóra utalt, ám Martie-ra furcsán hatott: mintha valami tikos erejű varázsszó lett volna, komoly és rejtélyes tartalmat fedne. - Hát a... levét. Martie egy pillanatig nem tudta elképzelni, hogy jön ide ez a szó, agya nem tudta feldolgozni, nem találta meg az összefüggést, mintha valami halandzsaszó lett volna. Agyát annyira lefoglalta az olló látványa a fiókban, hogy képtelen volt Susanra koncentrálni. - Martie, ott vagy még? - Persze... szóval a levét - mondta Martie, majd behunyta a szemét, megpróbálta kiűzni agyából az olló képét, hogy a Susannal való beszélgetésre koncentrálhasson. - Az ondóját - pontosított Susan. - Az ondóját. - Igen. - Szóval, innen tudod, hogy nálad járt? - Képtelenség, de így van. - Szóval az ondóját. - Igen. Klick. - 106 -
A csattogó olló hangja: klikk-klikk. Martie nem ért hozzá az ollóhoz. A szeme ugyan csukva volt, de pontosan tudta, hogy ott hever a fiókban, mert máshol nem lehetett. Klikk-klikk. - Félek, Martie. Én is. Jóságos isten, de még mennyire! Martie a bal kezében szorongatta a kagylót, a jobbja üresen lógott az oldala mellett. Az olló képtelen magától működni, mégis hallotta, hogy klikk-klikk. - Félek - ismételte meg Susan. Ha Martie nem rettegett volna maga is, vagy ha nem kell palástolnia saját szorongását Susan elől, és ha jobban tud koncentrálni, minden bizonnyal bizarrnak találja Susan állítását. Azonban jelenlegi állapotában a beszélgetés minden egyes fordulata csak elmélyítette zavarát. - Azt mondod... ott hagyja. De hol? - Na mit gondolsz? Hát... bennem. Hogy meggyőzze magát, hogy nincs a jobbjában semmi, hogy nincs benne az olló, Martie fölemelte, és a melléhez, hevesen verő szívéhez szorította. Klikk-klikk. - Benned - mondta. Pontosan tudta, hogy Susan elképesztő dolgot állít, aminek szörnyű lehet a következménye, mégsem bírt kizárólag a barátnőjére figyelni, mert ott csattogott a fülében a pokoli klikk-klikkklikk. - Én mindig bugyiban és pólóban alszom - folytatta Susan. - Én is - felelte engedelmesen Martie. - És tudod, néha arra ébredek, hogy a bugyimban ott van... ez a meleg ragacs. Klikk-klikk. Nyilván képzeli csak ezt a hangot. Martie szerette volna kinyitni a szemét, hogy meggyőződjön róla: az olló még mindig ott van a fiókban, de tudta, hogy a látványa csak fokozza mesmerizált állapotát - így inkább csukva tartotta a szemét. - De nem értem, hogyan? - folytatta Susan. - Ez őrület, tudod? Úgy értem... hogyan? - És felébredsz rá? - És olyankor tisztát kell vennem. - Biztos, hogy az? Szóval biztos, hogy ondó? - Olyan undorító! Mocskosnak érzem magam utána, mint akit használtak. Néha kénytelen vagyok lezuhanyozni, mert muszáj.
- 107 -
Klikk-klikk. Martie szíve már vadul vert, és érezte, hogy az olló látványától kitör rajta a pánikroham, ami sokkal szörnyűbb lesz minden eddiginél. Klikk-klikk-klikk. - Jóságos isten, Sooz, azt akarod mondani, hogy szeretkezik veled?... - Szó sincs itt semmiféle szerelemről... - ...hogy legyűr? - Megerőszakol. A férjem ugyan, hiszen csak külön költöztünk, de ez akkor is erőszak. - És te nem ébredsz fel közben? - Higgy nekem! - Jól van, édesem, hiszek. De... - Lehet, hogy valahogy elkábítanak. - Mikor tudna Eric elkábítani? - Nem tudom. Oké, tudom, hogy ez őrültség. Kész paranoia, de ez van! Klikk-klikk. Anélkül, hogy a szemét kinyitotta volna, Martie benyomta a fiókot. - De amikor fölébredsz - szólalt meg remegő hangon -, rajtad van a bugyi, nem? - De igen. Martie kinyitotta a szemét, a jobb kezére meredt, amely a fiók húzóját szorongatta, majd megszólalt: - Tehát bemegy hozzád, levetkőztet, megerőszakol, majd mielőtt elmegy, szépen felhúzza rád a pólót meg a bugyit. De vajon miért? - Talán, hogy ne jöjjek rá, hogy itt volt. - Igen, de az ondó... - Semminek sincs olyan jellegzetes szaga. - Sooz... - Tudom, tudom, de én csak pánikbeteg vagyok, nem pedig totál pszichotikus, emlékszel? És ráadásul ezt épp te mondtad nem is olyan rég. De van más is... A betolt fiókból tompa klikk-klikk hangzott fel. - Néha - folytatta Susan - fáj is. - Fáj? - Kidörzsölődik ... ott lent - suttogta Susan zavartan. Megalázottságát, mélységes szorongását ez a zavar minden korábbinál jobban tükrözte. - Mert... durva velem. A fiókban ismét összecsattant az olló: klikk-klikk, klikk-klikk. - 108 -
Susan suttogva folytatta, a hangja egyre távolabbról hallatszott, mintha egy nagy hullám elragadta volna tengerparti házát, amely egyre kijjebb és kijjebb sodródna a tengerre. - Néha a mellem is fáj, egyszer véraláfutásokat is találtam rajta... mintha ujjnyomok lettek volna, ahogy túl keményen belemarkolt. - És Eric mindent tagad? - Azt, hogy itt volna. Mert nem... nem akartam kitárgyalni minden részletet vele. - Ezt hogy érted? - Hogy nem vádoltam meg szemtől szembe. Martie jobb keze most is ott volt a fogantyún, és olyan erővel nyomta befelé, mintha valami ki akart volna törni onnan. Annyira megfeszítette az izmait, hogy az alkarja már fájt. Klikk-klikk. - Sooz, az istenért, azt gondolod, hogy elkábít, hogy álmodban megerőszakol, és nem kéred tőle számon? - Nem. Nem tudtam. És tilos is. - Hogyhogy tilos? - Hát, tudod, hogy nem helyes róla beszélni. - Én ezt nem tudom. De nagyon furcsa ez a szó - tilos. Ki tiltja meg? - Nem erre gondoltam. Úgy értem, azt sem tudom, miért mondtam. Én azt akartam mondani... már nem is tudom, mit akartam mondani. Annyira össze vagyok zavarva. Bár saját szorongása elterelte a figyelmét, Martie mégis érzékelte, hogy van valami furcsa Susan hangjában, ezért nem hagyta annyiban a témát. - Szóval, ki tiltja meg? - Háromszor is kicseréltettem a zárat - mondta Susan válasz helyett. A hangja elcsuklott, mintha kezdene kitörni rajta az elfojtott hisztéria. - Mindig más céggel dolgoztattam. Eric csak nem ismeri az összes lakatost? És azt sem mondtam még neked, mert nem akartam, hogy hülyének nézz, hogy hintőporral szórtam be az ablakpárkányt, hogyha mégis a zárt ajtón keresztül jönne be valahogy, legyen rá bizonyítékom. De a hintőpor reggelenként mindig érintetlen. De megcsináltam azt is, hogy az ajtógomb alá feszítettem a konyhaszéket: hogyha a mocsoknak mégis sikerült kulcsot szereznie, ne tudjon bejönni. És másnap reggel ott a szék a helyén, az ő ragacsa meg bennem. Ilyenkor hiába mosom magam egyre forróbb vízzel, nem érzem magam tisztábbnak. Sőt egyre inkább úgy érzem, hogy mocskos - 109 -
vagyok. Édes istenem, néha már azt hiszem, hogy talán egy ördögűző tudna csak segíteni rajtam, egy pap, aki idejönne velem imádkozni, mert ma már csak ők hisznek az ördögben, a szenteltvízben, a feszületben, meg az effélékben. Mert ez a valami, ami velem történik, megcsúfol minden logikát, mintha természetfeletti dolog volna. Ez a jó szó: természetfeletti. Most nyilván azt hiszed, hogy megőrültem, Martie, de nem így van. Össze vagyok zavarva, ez tény, de ez nem a fóbiámmal függ össze, mégis ez történik velem. Én ezt nem bírom tovább: fölébredni és... Ez undorító, felőröl engem, én pedig nem tudom, mi a francot tegyek ellene. Tehetetlennek érzem magam, Martie olyan kiszolgáltatottnak érzem magam! Klikk-klikk. Martie karja most már csuklótól vállig égett, ahogy minden erejével tolta a fiókot. Az álla is megfeszült. Fogai megcsikordultak egymáson. Fájdalmasan égő tűk döfték a nyakát, ám némi józanságot injektáltak megtépázott agyába. Valójában nem az aggasztotta, hogy valami kiszabadul a fiókból. Az olló nem valami mágikusan életre kelt tárgy volt, a száraz csattogást az agyában hallotta. Valójában nem az ollótól vagy a sodrófától félt, mint ahogy nem is a késektől, a dugóhúzótól, a villáktól vagy a húshőmérőtől. Órák óta tisztában volt rettegése tárgyával, igaz, hogy eddig csupán futólag mérlegelte a dolgot, most azonban közvetlenül is szembenézett vele. Egyetlen valami volt, amitől rettegett, nevezetesen: Martie Eugenia Rhodes vagyis nem a kalapácsoktól, késektől vagy az ollótól félt, hanem saját magától. Azért tolta emberfeletti erővel a fiókot, mert attól rettegett, hogy kirántja, kiragadja belőle az ollót - és mivel más potenciális áldozat nincs jelen, saját magát szabdalja össze. - Ott vagy még, Martie? Klikk-klikk. - Martie, szerinted mit csináljak? Martie hangja remegett, egyrészt az együttérzéstől barátnője iránt, másrészt a saját magától való rettegés miatt. - Sooz, hátborzongató egy szar, amiről beszélsz, megáll tőle az ember esze. - Csorgott a hátán a sós verejték, mintha most jött volna ki a tengerből. Annyira fájt a nyaka, a válla és a karja, hogy elfutotta szemét a könny. - Ide figyelj, el kell rágódnom a dolgon egy kicsit, mielőtt tanácsot adnék, hogy mit tegyél. Egyrészt, mert jelenleg magam sem tudom, hogyan segíthetnék. - Ez akkor is így van. - 110 -
- Tudom, hogy igazat mondtál, Sooz. Martie alig várta már, hogy letehesse a kagylót. El kell lépnie a fióktól, a benne várakozó ollótól, mert érezte, hogy nem bír szabadulni a saját magában rejlő gyilkos potenciáltól. - Ez történik velem - folytatta Susan. - Tudom. Sikerült meggyőznöd. Ezért is kell filóznom a dolgon. Mert annyira bizarr. Óvatosnak kell lennünk, hogy valóban a megfelelőt lépjük-e. - Félek. Annyira egyedül vagyok itt. - Nem vagy egyedül - tiltakozott Martie, de a hangja kezdett széthullani, magassága ide-oda ugrált. - Nem hagylak egyedül. Hamarosan visszahívlak. - Martie... - Gondolkoznom kell, át kell gondolnom... - ...ha valami történne... - ...hogy mi a legjobb... - ...ha bármi történne... - ...mondom, visszahívlak... - ...Martie... - ...hamarosan visszahívlak. Visszaakasztotta a falra a telefont, de először képtelen volt elengedni a kagylót. A keze mintha rátapadt volna a készülékre. És amikor végre sikerült, az ujjai ugyanúgy megfeszültek, mintha még mindig egy fantomkagylót szorongatna. Amikor elengedte a fiókot, a görcsös rángás végigszaladt a karján. Az ujjaiba belenyomódott a fiók gombjának alakja. Elhátrált a fióktól, míg neki nem hátrált a hűtőnek. A hűtőben összekoccantak az üvegek. Egyikük az a fél üveg chardonnay volt, mely előző estéről maradt. Az üveg vastag, különösen a feneke. A palack formája pedig szabályosan predesztinálja, hogy dorongként használják, hogy betörjék vele valakinek a fejét. Egy törött borospalack különösen pusztító fegyver lehet. Ha megragadja az ember a nyakát, és ha döf vele... Bele egy gyanútlan ember arcába, vagy a nyakába. Egy hatalmas dörrenéssel becsapódó ajtó nem olyan hangos, mint amilyennek Martie saját szívverését hallotta. 23 - A vizelet nem hazudik - jegyezte meg dr. Donklin. - 111 -
Pajtás felemelte fejét az ajtó melletti őrhelyén, és egyetértően rezzentette meg a fülét. Skeet, aki most már EKG-re is volt kapcsolva, olyan mélyen aludt, mintha kómában lett volna. Dusty figyelte a szívmonitor zöld kijelzőjét. Öccsének pulzusa lassú volt ugyan, de stabil, aritmiának nem volt jele. A New Life nem volt kórház, ezért nem volt diagnosztikai laborja sem. Viszont a páciensek önpusztító életstratégiája és olykor ravaszsága miatt voltak kifinomult eszközeik ahhoz, hogy a testfolyadékokból gyorsan ki lehessen mutatni a drogok jelenlétét. A Skeet felvételekor levett vér elárulta annak a „koktélnak” a receptjét, amivel a fiú a napot kezdte: metamphetamin, kokain és DMT. Az első kettő serkentő hatású drog, úgynevezett stimuláns. A dimetil-triptamin - vagyis a DMT - viszont szintetikus hallucinogén, hasonló a psilocybinhez, melynek alkaloidja a Psilocybe mexicana nevű gombából származik. Tehát ez a reggeli mindenképpen hatásosabb lehetett, mintha csak zabpelyhet és narancslevet vett volna magához. A kómaszerű alvásba zuhant Skeettől levett legutóbbi vérminta elemzése még nem készült el; viszont a katéterrel levett vizelet arra utalt, hogy új drogok nem kerültek a szervezetébe, sőt kiderült, hogy a három anyag nagy része is lebomlott már. Egyelőre semmiképpen sem találkozik a halál angyalával, aki rávette, hogy leugorjon Sorensonék házának tetejéről. - Ugyanezt az eredményt kapjuk majd a vérmintából is - jósolta Donklin. - Mivel a vizelet nem hazudik. Vagy mondjuk a laikusok nyelvén... a pisa nem variál. Dusty kíváncsi lett volna, vajon az orvos viselkedése akkor is ilyen tiszteletlen volt, amikor még megvolt a praxisa, netán ez vezetett a nyugdíjazásához. Akárhogy is volt, az öreg üdítő jelenség volt. A vizeletnek megvizsgálták az albumin- és a cukortartalmát is. Az eredmény nem utalt sem diabetikus, sem pedig urémiás eredetű kómára. - Ha a vérvizsgálatból sem derül ki ennél több - jegyezte meg Donklin -, akkor valószínűleg kórházba kell szállíttatnunk. *** A hűtőszekrényben, amelynek Martie nekitámaszkodott, az üvegcsörömpölés fokozatosan abbamaradt. - 112 -
Görcsbe rándult keze annyira fájt, hogy a szeme könnybe lábadt. Blúza ujjával felitatta ugyan a könnyeket, de látása utána is homályos maradt. Ujjait begörbítette, mintha valakit meg akarna karmolni - vagy mintha valamibe bele akarna kapaszkodni. A sós könnyfüggönyön keresztül akár egy álombéli démon fenyegető kezének is tűnhetett. A törött borospalack képe még mindig ott volt lelki szemei előtt, és olyan élénken, hogy szinte lebénította a rettegés saját gyilkos hajlamaitól és tudatalatti szándékaitól. Cselekedni! Ez volt apjának visszatérő figyelmeztetése. Csak a cselekvéstől remélhet megoldást. De agya nem volt annyira tiszta, hogy mérlegelni, elemezni tudjon, majd józanul megválassza a helyes és leghatásosabb lépést. Ennek ellenére cselekedett, mert ha nem tesz valamit, akkor már rég lefeküdt volna a padlóra, és magzati pózba merevedik, amíg Dusty haza nem ér. De mire a férje hazaér, talán annyira magába fordul, hogy Dusty sosem tudja kirobbantani ebből az állapotból. Ezért nagyon erőtlenül, de végül is sikerült ellöknie magát a hűtőszekrénytől. Átvágott a konyhán. A szekrényhez, ahonnét egy pillanattal korábban jött el. Ujjai ráhurkolódtak a fiók kihúzójára. Klikk-klikk. Kihúzta a fiókot. A csillogó olló... Martie ingadozott. Majdnem elvesztette maradék határozottságát, amikor megpillantotta a csillogó éleket. Cselekedni! Kihúzta a szekrényből az átkozott fiókot. Kiemelte. Nehezebb, mint várta. Vagy lehet, hogy nem is volt olyan nehéz, csak Martie érezte annak az olló lélektani súlya miatt. A lélektani súly, az erkölcsi súly, a gonosz szándék súlya, mind-mind beleülepedett az acélba. Most ki kell nyitnia a hátsó ajtót. Ott áll a kuka. Tőle elfelé billentette a fiókot, hogy a tartalmát a kukába borítsa. Az olló lecsúszott, nekiütközött a többi tárgynak, s a hang annyira megrémítette Martie-t, hogy az egész fiókot beledobta mindenestül a kukába. *** Amikor Tom Wong megérkezett a vérminta kiértékelésével Skeet szobájába, kiderült, hogy dr. Donklin jóslata igazolódott be. Skeet állapotának rejtélye megoldatlan maradt.
- 113 -
A kölyök nem vett be semmiféle drogot az elmúlt néhány órában. A reggelire elfogyasztott anyag maradéka pedig már alig volt kimutatható. A fehérvérsejtek száma normális volt, ez és láztalansága nem támasztotta alá azt az elméletet, hogy akut agyhártyagyulladása volna. Vagy bármiféle egyéb gyulladása... Ha ételmérgezése, jelesül botulizmusa volna, a kómát hányás és gyomorfájdalmak előzték volna meg, s minden bizonnyal hasmenés is. Skeetnek semmi ilyen panasza nem volt. Bár stroke-ra utaló egyértelmű szimptómák nem voltak, mégis számolni kellett az olyan súlyos kórképek lehetőségeivel, mint az agyvérzés, embólia és a trombózis. - Mindenesetre ez már nem a drogrehabilitációba tartozik vonta le a következtetést dr. Donklin. - Melyik kórházba vitessem? - A Hoagba - felelte Dusty -, ha van üres ágyuk. - Itt most valami történik - jegyezte meg Tom Wong, és az EKGre mutatott. Mivel az EKG idegesítő hangjelzéseit lekapcsolták, sem Dusty, sem Donklin nem vehette észre, hogy Skeet pulzusa szaporább lett. A monitoron futó zöld csík és a digitális kijelző azt mutatta, hogy a korábbi negyvenhatról ötvennégyre emelkedett az értéke. Skeet hirtelen hatalmasat ásított, majd nyújtózkodott és kinyitotta a szemét. Szívveréseinek percenkénti értéke most már hatvan volt, és tovább emelkedett. Skeet körülhordozta meglepett tekintetét Tom Wongon, dr. Donklinon és végül Dustyn. - Mi a nagy helyzet? Csak nem bulizunk? *** A megnyitott chardonnay és a két bontatlan chablis ment a kukába. A mosókonyhában is talált Martie szörnyű fegyvereket. Egy üveg vakító, fojtogató ammónia. Hypó. Sósavtartalmú lefolyótisztító. Mind ki a szemétbe... Aztán eszébe jutott a gyufa. Kint a konyhaszekrényben. A magas, henger alakú bádogdobozban, melyben eredetileg spagetti volt. Több levél papírgyufa. Több doboz hagyományos gyufa. És két vagy három doboz hosszúszálas gázgyújtó gyufa. Ha az ember képes egy törött borosüveget ártatlan áldozatának arcába nyomni, vagy kivájni szerelmesének szemét egy slusszkulccsal, - 114 -
akkor áldozatát - vagy egy egész házat - lángra lobbantani nem okoz erkölcsi akadályt. Martie bádogdobozostól dobta ki az össze gyufát a szemétbe, s a doboz tartalmának megcsörrenéséről egy gyilkos csörgőkígyó villant az eszébe. Gyors vizit a nappaliban. Milyen sok még a teendő, milyen sok! A gázkandallóban hiteles kinézetű fahasábok - kerámiából. Előttük a padlón gázgyújtó. Amikor a hátsó ajtóban a kukába dobta a gázgyújtót, hirtelen úgy emlékezett, hogy meggyújtotta a kandallót. Vagy mégsem? Oka nem lett volna rá, de tisztáznia kellett a dolgot, mert nem bízott magában. Nem mert bízni magában. Ha szélesre nyitja a csapot, a ház egy-két perc alatt megtelik a gyilkos gázzal. És elég a legkisebb szikra, hogy porig rombolja. Vissza a nappaliba. Mint egy videojáték hőse, aki ide-oda ugrál a veszélyek elől. Nem volt záptojásszag. Nem sziszegett a gáz sem. A gázkapcsoló doboz ott volt a falban a kandalló mellett. Ennek kinyitásához külön kulcs kellett, amely ott hevert a kandallópárkányon. Martie megkönnyebbülten távozott a szobából. Mire visszatért a konyhába, már az aggasztotta, hogy nem került-e önkívületi állapotba, s azután nyitotta meg a gázcsapot, hogy meggyőződött róla: ki van kapcsolva. Nevetséges volt. Nem tölthette azzal életének hátralévő idejét, hogy ki-be rohangál a nappali és a konyha között, s egyfolytában a kandallót figyeli. Nem voltak amnéziás rohamai, és nem követett el szabotázsakciót sem önkívületében. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva Martie-nak dr. Ahriman rendelőjének második várószobája jutott eszébe, ahol azt a regényt olvasta Susan terápiás ülése alatt. Kiváló hely volt olvasásra. Nem voltak ablakai. Nem volt bosszantó háttérzene. Semmi sem terelte el a figyelmét. Ablaktalan szoba? De vajon nem a tágas ablaknál állt-e, és onnan nézte a szürke esőt? Nem, ez egy jelenet volt a regényből, amelyet olvasott. - Vérbeli krimi - mondta fennhangon, pedig egyedül volt. - Jó írás, a cselekménye szórakoztató. A figurák életszerűek, nagyon élvezem. - 115 -
Ahogy kint állt a konyhai rendetlenség kellős közepén, továbbra is zavarta az érzés, hogy valami nem stimmel az időérzetével. Valami vészjósló szakadást érzékelt a napban, ami közben valami szörnyűség történt. Az órájára pillantott, s meglepetten látta, milyen késő van - 5 óra 12. A nap mintha feloldódott volna, mintha elmosta volna az eső. Már nem tudta, mikor ment be először a nappaliba, hogy megnézze a kandallót. Talán egy perce. Nem két perce, vagy öt perce, esetleg tíz? A kora téli este hidege beáradt a nyitott hátsó ajtón. Nem emlékezett rá, hogy már akkor is az ablakoknak feszült-e a sötétség, amikor először járt a nappaliban. Ha valóban volt emlékezetkiesése, az csak itt történhetett a szobában a kandallónál. Martie átrohant a ház elejébe, és bár a terület, amelyen keresztülhaladt, ismerősnek tűnt, mégis idegennek érezte a délelőtti állapotokhoz képest. Semmi sem tűnt függőlegesnek vagy szögletesnek, mintha cseppfolyós állapotban lenne minden háromszögből átfolyt hatszögbe, majd legörbültek a vonalak, s furcsán megváltoztak az arányai. Az eddig lapos mennyezet a csillárnál úgy tűnt, mintha egy kissé belógna. Megesküdött volna, hogy a padló is félrebillent alatta, mintha egy hajón lenne. Az erős szorongás az agyi folyamatait is időnként eltorzította, ilyenkor a fizikai világ furcsa formákat öltött, holott jól tudta, hogy ez a szürrealista plaszticitás csak képzeletének szüleménye. Megint a nappaliban: nem sziszeg a gáz. Nincs záptojásszag. A kulcs ott van a kandallópárkányon. Nem nyúlt hozzá. Martie egy pillanatra sem vette le szemét a csillogó rézkulcsról, úgy hátrált el a kandallótól, óvatosan araszolt hátrafelé a fotelok és a kanapé között, míg ki nem ért a szobából. Amikor kiért a hallba, megnézte az óráját. Öt-tizenhárom. Egyetlen perc telt csak el. Nem történt időkiesés. Végig a tudatánál volt. A konyhába érve már vadul remegett, ismét megnézte az óráját. Még mindig 5:13-at mutatott. Jól van, nem volt tudatvesztés. Nem térhetett vissza a nappaliba, hogy kinyissa a gázt. Az óra kijelzőjén a szeme előtt váltott az új szám: 5:14. Dusty a céduláján ötre ígérte, hogy hazatér. Már késett. Pedig mindig pontos volt, és betartotta, amit ígért.
- 116 -
- Édes istenem - szólalt meg fennhangon, és maga is megdöbbent, mennyire reszketett a hangja -, hozd őt haza! Istenem, segíts, hozd őt nekem haza... most rögtön! Ha Dusty hazaér, beáll a furgonjával a garázsba a Saturn mellé. Ez nem lesz jó. A garázs is veszélyes hely. Számtalan éles szerszám, gyilkos gépek, mérgező és gyúlékony anyag van odakint. A konyhában marad, ott várja meg Dustyt. A férjének nem esik baja, ha ő nincs kint a garázsban, amikor hazaér. Az éles szerszámok, a mérgek és a gyúlékony anyagok - önmagukban veszélytelenek. Martie veszélyes csak, ő az egyetlen veszélyforrás. A garázsból a férje egyenesen a konyhába lép. Neki pedig meg kell bizonyosodnia arról, hogy mindent kivitt a konyhából, ami fegyverként szolgálhat. Ugyanakkor tovább folytatni a ház megtisztítását az éles, a tompa tárgyaktól, az esetleges mérgező anyagoktól, őrültség volna. Soha nem lenne képes bántani Dustyt. Jobban szerette, mint a saját életét. Ha kell, meg is halna érte, és tudta, hogy Dusty is így tenne őérte. Az ember nem öl meg valakit, akit ennyire szeret. Ennek ellenére az irracionális rettegés megfertőzte, szétáradt a vérében, a csontjaiban, ott nyüzsgött az agyában, ő pedig másodpercről másodpercre rosszabbul érezte magát. 24 Skeet az ágyban ült, párnákkal felpolcolták a hátát. Sápadt volt, a szeme beesett, ajkai szabályosan szürkék voltak. De a tartásában volt valami tragikus méltóság, mintha nem is egy elveszett lélek lett volna, aki ott vánszorog kultúránk romjai között, hanem egy tüdőbeteg költő a múlt századból, aki egy magánszanatóriumban kúráltatja magát, és nem önpusztító szenvedélyével vív harcot vagy az élet céljait tagadó filozófiákkal, hanem egy makacs baktériummal. Ölében egy talpas tálca hevert. Az ablaknál álló Dusty az esti eget nézte, mintha sorsát akarná kifürkészni a felhők alakzataiból. A kelet felé tartó viharfelhők peremét aranyló fény vette körül, ahogy megvilágították a város fényei, miközben elúsztak felette. Valójában a kinti sötétség az üveget tükörré alakította, s így Dusty tanulmányozni tudta Skeet színtelen tükörképét az ablaktáblán. Arra számított, hogy öccse valami furcsát tesz, hogy elárulja magát, és valami olyasmit csinál, amit nem tenne, ha tudja, hogy figyelik. - 117 -
Furcsán paranoiás várakozás volt ez, de makacsul megtelepedett, Dusty képtelen volt szabadulni tőle. A furcsaságokkal teli nap mélységes gyanakvással töltötte el, aminek se formája, se tárgya nem volt ugyan, de mégis zavarónak érezte. Skeet épp vacsorázott: bazsalikomos paradicsomleves parmezánnal, utána rozmaringos, fokhagymás csirke sült krumplival és spárgával. A New Life-ban a koszt sokkal jobb volt, mint egy átlagos kórházban - bár az étel előre fel volt kockázva, hiszen Skeet még megfigyelés alatt állt öngyilkossági kísérlete miatt. A karosszékben fölegyenesedve ott ült Pajtás, és egy született gourmand érdeklődésével figyelte Skeetet. De jó kutya volt, és hiába nem evett még, nem kuncsorgott. Skeet teli szájjal megszólalt: - Hetek óta nem ettem ilyen jót. Azt hiszem, semmi sem hozza meg annyira az ember étvágyát, mint egy jó kis ugrás a tetőről. A kölyök olyan sovány volt, mintha bulímiaórákat vett volna egy szupermodelltől. Ha belegondolunk, mennyire összezsugorodhatott a gyomra, elképzelni is nehéz volt, hogy annyi ételt befogad, amennyit eddig befalt. Dusty még mindig úgy tett, mintha a felhőket figyelné, amikor megszólalt: - Úgy tűnik, azért aludtál el, mert megparancsoltam. - Igen? Ez új fejlemény, bratyó. Mostantól kezdve azt teszem, amit mondasz. - Na, ne! - Majd meglátod. Dusty a jobb kezét farmerje zsebébe csúsztatta, s ujjai megérintették a noteszlapokat, melyeket Skeet konyhájában talált. Eszébe jutott, hogy megint rákérdez dr. Yen Lóra, de az ösztöne azt súgta, hogy a név újabb katatóniás rohamot vált ki, melyet egy újabb eszelős dialógus követ, mint amilyet nemrég folytattak. Ehelyett ezt mondta: - Tiszta vízesés. A tükörként szolgáló ablakból látta, hogy Skeet nem emelte föl a tekintetét a tányérról. - Mi? - A hullámokba omlik. Skeet most már felnézett, de nem szólt semmit. - Kék tűlevélkék - folytatta Dusty. - Kékek? - 118 -
Dusty elfordult az ablaktól. - Mond ez neked valamit? - A fenyő tűlevelei zöldek. - Szerintem vannak kékeszöldek is. Skeet félretolta a tálcán a kiürült tányérokat és maga elé húzta a tejszínes eperrel teli tálkát, amit bőségesen beszórtak barna cukorral. - Mintha már hallottam volna valahol. - Ez tuti, én ugyanis tőled hallottam. - Tőlem? - kérdezte Skeet meglepetten. - Mikor? - Az előbb. Amikor... magadon kívül voltál. Miután megkóstolta a tejszínes epret, Skeet megszólalt: - Ez furcsa. Nagyon utálnám, ha kiderülne, hogy irodalmi vénám van. - Ez valami találós kérdés? - kérdezte Dusty. - Micsoda? Ja, nem. Ez egy vers. - Mióta írsz verseket? - kérdezte Dusty leplezetlen megdöbbenéssel, hiszen pontosan tudta, mennyire kerül Skeet mindent, ami irodalomprofesszor apjára emlékeztetheti. - Nem én írtam - felelte Skeet, aki úgy nyalogatta le a tejszínt a kanaláról, mint egy kisfiú. - Nem emlékszem a költő nevére, de ez egy régi japán versforma. Haiku. Biztosan olvastam valahol, és megmaradt bennem. - Szóval haiku - jegyezte meg Dusty, aki hiába igyekezett értelmet találni az új információban. Skeet a kanalat használva karmesterpálcaként elszavalta a verset: Tiszta vízesés a hullámokba omlik. Kék tűlevélkék. A szerkezet és a metrum miatt a szavak már nem hatottak halandzsaként. Dustynak eszébe jutott egy varázskép, melyet sok évvel ezelőtt egy magazinban látott. A ceruzarajz egy sűrű fenyőerdőt ábrázolt, és a címe az volt, hogy Erdő. A magyarázó szövegben az állt, hogy az erdei képben egy bonyolultabb jelenet van elrejtve, melyet csak akkor fedezhet fel az ember, ha sikerül elfeledkeznie az erdő szóról. Néhány embernek csak pár percre van szüksége, hogy felfedezze a második képet, míg másoknak akár egy óránál is hosszabb időre. Dusty jó tíz percig nézegette a képet, majd csalódottan félretolta - amikor a szeme - 119 -
sarkából megpillantotta az erdei tájba rejtett városképet. Amikor újra szemügyre vette a rajzot, feltárult előtte a gótikus metropolisz, ahol a gránitépületek egymásra zsúfolódtak. Hasonlóképpen új jelentést kaptak a szavak, amikor Dusty versként hallotta a szöveget. A költő szándéka egyértelmű volt: a „tiszta vízesés” valójában a szél által a fenyőgallyakról letépett tűlevéláradat volt, ami a tengerbe hullott. Nagyon tiszta természeti kép, melybe többféle metaforikus jelentés is beleérthető az emberi létezésről. A költő szándéka azonban nem csupán a rövid sorokba zárt jelentésre korlátozódott. Volt egy másfajta értelmezése is, amely Skeet számára mélyebb értelmet sugallhatott különleges transzállapotában, de amit mostanra teljesen elfelejtett. Akkor ugyanis a sorokat szabályként emlegette, bár azt meg sem kísérelte elmagyarázni, minek a szabályai ezek. Dusty arra gondolt, hogy leül öccse ágyának szélére, és folytatja a kérdezősködést. De aggasztotta a tudat, hogy Skeet esetleg visszamenekül abba a furcsa félkataton állapotba, s legközelebb még nehezebb lesz magához téríteni. Ráadásul igen nehéz napot tudhatnak maguk mögött. Skeet a mély alvás és a kiadós vacsora ellenére nyilván ugyanolyan kimerült lehetett, mint Dusty - aki úgy érezte magát, mint akit megrágtak és kiköptek. *** Ásó. Csákány. Szekerce. Kalapácsok, csavarhúzók, fűrészek, fúrók, csípő-, harapó- és laposfogók, hosszú szegek marokszámra. Bár a konyha nem volt még teljesen biztonságos hely, és a ház többi szobáját is át kellett kutatni, Martie képtelen volt nem gondolni a garázsra, s gondolatban már katalógust is készített az ott található gyilkos és kínzó eszközökről. Végül képtelen volt visszafogni magát. Nem bírta már tovább távol tartani magát attól a kockázattól, hogy Dusty esetleg úgy érkezik haza, hogy a gyilkos szerszámok között találja őt. Kinyitotta a konyha és a garázs közti ajtót, kitapogatta a villanykapcsolót. Amikor kigyulladtak a fénycsövek, Martie tekintete elsőként arra a szerszámos táblára esett, amelyen a kerti szerszámok voltak, és amelyekről korábban el is feledkezett. Kis ásó, gereblye. Metszőolló, teflonborítású élekkel. Egy telepes sövénynyíró. *** - 120 -
Skeet hangos csörömpöléssel kanalazta ki a tejszín és a barna cukor maradékát a desszertes tálból. Mintha csak a hang riasztotta volna, megérkezett az új ápoló, hogy átvegye a Skeet melletti szolgálatot Tom Wongtól: Jasmine Hernandez kicsi, törékeny, harmincas éveinek elején járó nő volt szeme olyan bíborosan fekete, mint az érett szilváé, mégis csodálatosan tiszta. Fehér köpenye ugyanolyan makulátlanul tiszta volt, mint szakértelme, bár vörös tornacipője és méregzöld cipőfűzője elárulta - s mint kiderült, helyesen -, hogy nem hiányzik belőle a játékosság sem. - Hogy maga milyen apróka! - szólt oda neki Skeet, majd Dustyra kacsintott. - Ha végezni akarnék magammal, Jasmine, maga biztos nem lenne képes megakadályozni a dologban. Miközben elvette a tálcát az ágyról, és a komódra rakta, az ápolónő ezt felelte: - Ide hallgasson, kicsi chupaflor, ha csak úgy tudom megakadályozni azt, hogy kárt tegyen magában, hogy minden csontot össze kell törnöm a testében, és utána nyaktól lefelé gipszben kell feküdnie, isten az atyám, hogy megteszem. - A kurva életbe! - kiáltott fel Skeet. - Maga vámpírokhoz járt nővérképzőbe? - Keményebb helyre. Apácák tanítottak, az irgalmasok. És figyelmeztetnem kell, chupaflor, a jelenlétemben vigyázzon a szájára. - Bocsánat - mondta Skeet, akin látszott az őszinte megbánás, de ez cseppet sem csökkentette jókedvét. - És mi történik, ha pipilnem kell? Jasmine épp Pajtás füle tövét vakargatta, úgy válaszolt: - Semmi olyanja nincs, amit ne láttam volna eddig, csak talán a magáé nem lesz akkora. Dusty Skeetre mosolygott. - Ettől kezdve azt hiszem, az lesz a legokosabb, ha nem mondasz mást, mint igenis, asszonyom. - Mi ez a chupaflor? - kérdezte Skeet a nőtől. - Ugye nem valami trágárság? - A chupaflor azt jelenti „kolibri” - magyarázta Jasmine Hernandez, miközben egy digitális hőmérőt dugott Skeet szájába. Skeet motyogva kérdezte: - Maga kolibrinak szólít engem? - Ja - felelte a nő. Skeet már nem volt az EKG-ra kötve, ezért a nővér felemelte Skeet csontos csuklóját, és megmérte a pulzusát. - 121 -
Dustyban ismét valami kellemetlenség áradt szét, de nem tudta megmagyarázni az okát. Ugyanaz a lebegő gyanakvás, amely az előbb arra késztette, hogy Skeetet az ablak tükréből figyelje. Valami nem stimmelt, de most már határozottan érezte, hogy nem Skeettel. Gyanújának célpontja ezúttal a hely volt, a klinika. - A kolibri aranyos madár - mondta Skeet Jasmine Hernandeznek. - Tartsa a hőmérőt a nyelve alatt! - feddte az ápolónő. Skeet nem hagyta annyiban, ezúttal majdnem csukott szájjal kérdezte: - Maga szerint én aranyos vagyok? - Kinézetre kedves fiúnak látszik - felelte az ápolónő, mintha maga előtt látta volna az egykori Skeetet: egészségesnek, tiszta tekintetűnek, kipihent arcúnak. - Elbűvölő madár a kolibri. Olyan szabad szellemek! A nővér még mindig Skeet pulzusát mérte, úgy felelt: - Igen, pontosan. A chupaflor aranyos, elbűvölő, szabad és jelentéktelen kismadár. Skeet a bátyjára pillantott, és az ég felé fordította a szemét. Ha nem is stimmelt valami a pillanattal, a hellyel, ezekkel az emberekkel, Dusty képtelen volt rámutatni a hamisságra. Még Sherlock Holmes természetes fia sem tudná kideríteni, mi volt az oka ennek a gyanúnak, amely Dusty idegeit borzolta. Feszült állapotát valószínűleg kimerültsége és Skeet miatti aggodalma táplálta; nem bízhat az előérzetében, míg ki nem piheni magát. Öccse égnek emelt szemére reagálva Dusty ezt mondta: - Megmondtam, nem? Csak két szó: igenis, asszonyom. Így nem kerülsz bajba. Amikor Jasmine elengedte Skeet csuklóját, a digitális hőmérő csipogni kezdett. Kivette a fiú szájából. Dusty odalépett az ágyhoz. - Mennem kell, kölyök. Megígértem Martie-nak, hogy elviszem vacsorázni. Már így is késésben vagyok. - Mindig tartsd be, amit ígérsz Martie-nak. Martie különleges lány. - Nem ezért vettem feleségül? - Remélem, nem utál engem nagyon - jegyezte meg Skeet. - Hé, ne légy már hülye! Skeet szeme sarkában megjelent egy kövér könnycsepp. - 122 -
- Én nagyon szeretem őt, Dusty, ugye tudod? Martie mindig olyan jó volt hozzám. - Ő is szeret téged, kölyök. - Akkor is, ez egy igencsak szűk körű klub - Akik Szeretik Skeetet. De az Akik Szeretik Martie-t - az nagyobb, mint a Rotary, a Kiwanis és az Optimisták klubja együtt. Dusty nem tudott erre semmit mondani, mert amit az öccse mondott, valóban igaz volt. A kölyökből azonban nem az önsajnálat beszélt. - Ember, én ezt a terhet képtelen vagyok tovább elviselni, tudod? Ha az emberek szeretnek, várnak valamit tőled, és ez felelősség. És minél több ember szeret... akkor ez olyan, mint a mókuskerék, nem lehet belőle kiszállni. - Kemény dolog a szeretet, mi? - Az, nagyon - bólintott Skeet. - Oké, vidd el Martie-t egy jó kis helyre, igyatok meg egy üveg bort, és mondd neki, hogy nagyon szép. - Viszlát holnap - mondta Dusty, majd fogta a pórázt és rápattintotta Pajtás nyakörvére. - Én itt leszek - felelte Skeet. - De lehet, hogy nyaktól lefelé begipszelve. Amikor Dusty kiindult a szobából Pajtással, Jasmine odalépett Skeet ágyához. - Meg kell mérnem a vérnyomását, chupaflor. - Igenis asszonyom - hangzott a fiú válasza. Dusty megint azt a bizonytalan sejtést érezte. Ne figyelj rá! A kimerültség, a képzelet okozza. Kikúrálhatod egy üveg jóféle borral és Martie kedves arcának látványával. Pajtás körmei csendesen csattogtak a linópadlón, miközben a lift felé haladtak. Az ápolók és ápolónők vidáman mosolyogtak a kutyára. - Szia, kutyus! Milyen szép jószág! Aranyos vagy, hallod-e? Egy betegszállítóval kerültek össze a liftben, aki pontosan tudta, hol kell megdörzsölgetni a kutya füle tövét, hogy a pillantása álmataggá váljon. - Nekem is volt egy goldenem, egy szuka, Sassynek hívták. Rákos volt, kábé egy hónapja kellett elaltatnom. - A hangja az utolsó szónál alig hallhatóan megbicsaklott. - Frisbeezni az istenért sem lett volna hajlandó, de a teniszlabdákért bolondult.
- 123 -
- Ő is - felelte Dusty. - Ha odadobom neki az újabbat, akkor sem adja vissza az elsőt. Mind a kettőt a szájában tartja, úgy néz ki, mintha mumpsza volna. Nem akar újabb kutyát venni magának? - Egyelőre nem - felelte az ápoló. - Addig semmiképp, amíg ennyire fáj Sassy elvesztése. A földszinti hobbiszobában, mely az előcsarnokból nyílt, három asztalnál betegek kártyáztak. Beszélgetésük halk duruzsolása, nevetgélésük s a rádióból áradó kellemes Glenn Miller szvingmuzsika kifejezetten klubhangulatot árasztott. Semmi nem utalt arra, hogy ez valójában fizikailag és lelkileg megroppant - bár egyelőre még a középosztályba tartozó - drogosok gyülekezete, akik ementáli sajtot csináltak saját vénájukból. A kijáratnál egy őr állt, akinek az volt a feladata, hogy megakadályozza a páciensek idő előtti távozását, és hogy útba igazítsa a látogatókat. Az asztalnál most egy ötvenes férfi ült, halványkék ingben, vörös nyakkendőben, sötétkék blézerben. A kitűzője szerint WILLY CLARK-nak hívták, és épp egy romantikus regényt olvasott. Kicsit kövérkés volt, haja hátranyalva, körülötte borotvaszesz illata terjengett, kék szeme komoly, mint egy lelkipásztoré. Willy tökéletesen beleillett volna bármelyik hollywoodi filmbe - a sztár nagybátyjaként, tanáraként, imádott apjaként, vagy az őrangyalaként. - Itt voltam már akkor is, amikor először volt nálunk az öccse jegyezte meg a férfi, miközben kihajolt az asztal mögül, hogy megsimogassa Pajtás fejét. - Nem gondoltam volna, hogy visszakerül. Nagyon jószívű fiú. - Köszönöm. - Néha lejött hozzám dámázni. Ne aggódjék miatta, Mr. Rhodes. Az öccse a lelke mélyén jó ember, aki tudja, mi a helyes. Szerintem most tiszta marad. Odakint hűvös és nyirkos volt az idő, bár nem kellemetlen. A vastag felhők felszakadoztak, elő-elővillant mögülük az ezüstös fényben úszó Hold. A parkolóban Pajtás minden tócsán keresztülgyalogolt, amennyire póráza engedte. Amikor Dusty elért a furgonhoz, visszanézett a haciendaszerű klinikaépületre. Az álmos szellőtől altatódalt susogó pálmák között a bougainvilleákkal befutott épület mintha Morpheus, a görög álomisten palotája volna. - 124 -
Ennek ellenére Dusty képtelen volt szabadulni a gyanútól, hogy van valamilyen másik, sokkal sötétebb valóság is a romantikus külső alatt: mintha egy olyan hely volna, ahol állandó a nyüzsgés, titkos tervek szövődnek, mintha egy fészek vagy kaptár volna, ahol egy szörnykolónia dolgozik valami iszonyatos cél kivitelezésén. Tom Wong, dr. Donklin, Jasmine Hernandez, Willy Clark és a New Life egész stábja együttérző, elkötelezett, szakmáját értő társaságnak tűnt. Viselkedésük alapján Dusty semmi okot nem látott, ami miatt meg kellett volna kérdőjeleznie indítékaikat. Talán az zavarta, hogy túlságosan is tökéleteseknek tűntek ahhoz, hogy valóságosak legyenek. Ha esetleg egyikük slampos vagy udvariatlan, esetleg csak lassú lett volna, talán nem érzi ezt a bizalmatlanságot a klinika iránt. Persze ez a szokatlan szakértelem, elkötelezettség és barátságosság csupán annyit jelentett, hogy a New Life klinikát megfelelően irányítják. Minden jel szerint a személyzetisük megteheti, hogy minden területre csak első osztályú embert vegyen föl. Ennek inkább hálát kellett volna kiváltania Dustyból, s nem valami paranoiás érzést, ami ebben is csak összeesküvést gyanít. Ezzel együtt valami nem stimmelt. Aggódott amiatt, hogy Skeet itt nincs biztonságban. És minél tovább bámulta az épületet, annál jobban fokozódott benne ez az érzés. És egyre jobban bosszantotta, hogy nem jön rá a dolog okára. *** A hosszú pengéjű metszőollót és az akkumulátoros sövénynyírót annyira gyilkos kinézetűnek érezte Martie, hogy nem érte be azzal, hogy csupán kidobja őket. Nem érezte biztonságban magát, míg használhatatlan roncsot nem csinál belőlük. A nagyobb kerti szerszámok szépen egy szekrényben sorakoztak. Gereblye, fém avarseprű, ásó, kapa. És egy hosszú nyelű kalapács, egy „samu”. Martie lerakta a sövénynyírót a betonpadlóra, ahová majd Dusty fog beállni a furgonnal, ha hazaér, majd lecsapott rá a kalapáccsal. A nehéz vasfej ütésétől a nyíró felsikított, mintha élőlény lett volna, de Martie elégedetlen volt az eredménnyel. Megragadta a kalapácsot és lecsapott, majd harmadszor és negyedszer is. Röpködtek a levegőben a műanyag darabok, a csavarok és a kisebb-nagyobb alkatrészek, melyek közül néhány a Saturn oldalához - 125 -
csapódott. Minden egyes ütéstől megremegtek a garázs ablakai, de a padlóból is kiszakadtak betondarabok. Egy-egy betondarab Martie arcának is repült. Tudta, hogy veszélyben van a szeme, de még annyi időre sem merte abbahagyni a munkát, hogy védőszemüveget tegyen fel. Még rengeteg tennivalója volt, és a széles garázsajtó bármikor hangos búgással elindulhat felfelé, jelezve Dusty hazaérkezését. Most a sövényolló következett. Ezt is vadul ütötte addig, amíg a nyele szét nem ment, s az egyik pengéje elpattant. Ezután az ásóvilla következett. Ennek szilánkokra kalapálta szét a nyelét. A villa fogai összevissza görbültek. A kalapács nem volt elég nehéz, de így is erő kellett hozzá, hogy meglendítse, s a kívánt hatást hozza létre. Martie-ról már dőlt a verejték, zihált, a szája kiszáradt, a torka égett, de csak emelgette a kalapácsot kiszámított ritmus szerint. Reggel alig tud majd mozdulni az izomláztól, de most remekül simult a tenyerébe a szerszám, s nem érdekelte a majdani fájdalom. Most csak az erőt érezte magában, ma először érzékelte, hogy ura a helyzetnek. Minden kalapácspuffanás csak fokozta lázas izgalmát, a rezgés átjárta a karizmait, a vállát, a nyakát, s valami mélységes, mármár erotikus kielégülést okozott. Mélyen beszívta a levegőt, amikor fellendítette a kalapácsot, nyögve indította el lefelé, majd örömkiáltás szakadt ki belőle, amikor valami elhajlott vagy eltört a lecsapó kalapácsfej alatt... ...míg hirtelen meghallotta saját hangját, és rájött, hogy nem is emberi, hanem állati hangokat produkál. Zihálva markolta mindkét kezével a kalapácsot, s kissé oldalt fordult, amikor megpillantotta a tükörképét a Saturn ablakában. A válla előrerogyott, a fejét fölvetette, és furcsa szögben félrefordította, mint az a gyilkos nő, aki életben maradt ugyan, de örökre torz maradt, amikor elszakadt a hóhér kötele. Fekete haja kócos volt és felállt, mintha elektrosokkot kapott volna. Az őrülettől eltorzult az arca, s a szemei vadul csillogtak. Hirtelen egy mesekönyv illusztrációja jutott eszébe, melyet utoljára gyerekkorában látott: egy régi híd alatt élő gonosz manót, egy trollt ábrázolt, aki műhelyében kovácsolta a láncot áldozatainak. Mit tenne Dustyval, ha épp lázas kalapálása közben érne haza vagyis éppen most? Egész teste beleborzongott az iszonyatba, és a kalapács kicsúszott a kezéből. - 126 -
25 Mivel Dusty sejtette, hogy nem lesznek otthon a megszokott etetési időben, egy cipzáras műanyag zacskóban magával hozta Pajtás vacsoráját: két pohárnyi száraz eledelt, amit most kiöntött a műanyag tálba és lerakta az aszfaltra a furgon mellé. - Bocs a szokatlan környezetért - kért elnézést a kutyától. Ha a klinika parkolója buja mező lett volna, Pajtás akkor sem közeledett volna nagyobb gyönyörűséggel az ételhez, mint most. Mint minden kutyának, neki sem voltak előítéletei, ha evésről volt szó. A kutyáknak annyi csodálnivaló jó tulajdonságuk van, hogy Dusty többször is elgondolkodott azon, hogy vajon isten nem nekik teremtette-e a világot. Az emberekre nyilván csak azért van szükség, hogy legyen társuk, akik elkészítik ételüket, akik kikefélik a bundájukat, akik aranyosnak mondják őket, és akik megdörzsölgetik a hasukat. Miközben Pajtás habzsolt, Dusty előbányászta a mobiltelefont az ülés alól, és hazaszólt. A harmadik kicsengés után az üzenetrögzítő jelentkezett. Mivel gyanította, hogy Martie ott van valahol a közelben, így szólt: - Scarlett? Én vagyok az, Rhett. Csak azért hívtalak, hogy tudd: nem teszek rá. A felesége nem vette föl a kagylót. - Martie, ott vagy? - Dusty várt. Épp annyit, hogy az asszony bárhonnan odaérjen a készülékhez, majd folytatta: - Bocs, de késni fogok. Pokoli napom volt. Félórán belül otthon vagyok, aztán elmegyünk vacsorázni. Valami luxushelyre, mert már unom, hogy annyira körültekintő vagyok. Válassz valami extravagáns helyet! Lehet olyan is, ahol a kaját porcelántányéron hozzák ki és nem műanyag tálban. Ha muszáj, bankkölcsönt veszünk fel - az sem érdekel. Martie vagy nem hallotta meg a telefoncsengést, vagy nem volt otthon. Pajtás végzett az evéssel. Nyelvével ezután egy repülőgép légcsavarját utánozta, ahogyan a pofájáról és az orráról lenyalogatta a morzsákat. Ha a kutyát is magával vitte, Dusty mindig betett a kocsiba egy palack vizet. Most kiöntött egy keveset Pajtás kék műanyag táljába. - 127 -
Miután a kutya ivott, sétára indultak a gyéren megvilágított gyepen, mely a kórházat három oldalról határolta. A séta formailag azt a célt szolgálta, hogy Pajtás könnyíthessen a belén, de egyben arra is alkalmat adott, hogy Dusty közelebbről szemügyre vehesse az épületet. Ha a klinika valóban gyanúsabb lett volna, mint amilyennek tűnt, Dusty akkor sem tudta volna, hol keressen bizonyítékot a valódi természetére nézve. Nyilván nem talál rejtekajtót, amelyen át egy James Bond-film gonosztevőjének föld alatti birodalmába juthat. Arra sem számíthatott, hogy sikerül meglesnie egy szolgálót, aki épp leemeli lovas szekeréről Drakula gróf koporsóját, hogy lecipelje a pincébe. Ez itt Dél-Kalifornia egy ragyogó, új évezred küszöbén, minek következtében itt sokkal furább alakok hemzsegnek, mint holmi ártatlan Goldfinger vagy egy szimpla vámpír - bár pillanatnyilag egyet sem látott a közelben ólálkodni. Dusty gyanúja nehezen volt tartható a klinika hétköznapi megjelenését látva. A gyepet gyönyörűen gondozták, a bokrokat formára nyírták. Az éjszaka árnyai valóban árnyékok voltak. Bár Pajtás hamar megérezte a veszélyt, most annyira nyugodt volt, hogy nagydolgát is a szokásos vacillálás nélkül végezte el ráadásul egy ostorlámpa sárgás fénykörében, hogy gazdája könnyebben el tudja takarítani. A teli műanyag zacskó kiváló ürügyül szolgált Dustynak, hogy felderítse a klinika mögötti sikátort, ahol nem volt gyep a betonút mentén. Amikor megtalálta a szemétkosarat és megszabadult a zacskótól, szemügyre vehette az épületnek ezt a részét is: itt sorakoztak a kukák, itt voltak a falon a közműdobozok, és persze itt voltak a szolgálati bejárók. Sem ő, sem négylábú Watson doktora nem bukkant semmi gyanúsra a sikátorban - bár a másik szemétkosár mellett a kutya talált egy Big Maces dobozt, amelyet szívesen nyalogatott és szagolgatott volna órákig. A hátsó út felől visszatérőben ismét a klinika déli oldala mentén haladtak, ahonnan Dusty felpillantott Skeet szobájának ablakára - és az ablakban egy embert látott meg. Miután hátulról kapta a fényt, az alak csupán egy arctalan sziluett volt. Bár a látószög megtévesztő volt, a fickó magasabbnak tűnt, és a válla is szélesebbnek, mint hogyha Skeet vagy dr. Donklin lett volna. Tom Wong már hazament, bár alkatilag ő is más volt, mint ez az ember. - 128 -
Mintha csak farkasszemnéző versenyre akarna kelni egy kísértettel, Dusty addig meredt fel az ablakra, míg a sötét alak elfordult az ablaktól és kilebegett a képből, mint valami ektoplazmikus jelenés. Dusty nem látott semmit az idegen arcából, még szemének csillanását sem. Ennek ellenére meg mert volna esküdni rá, hogy őt nézte. Egy pillanatra átvillant az agyán, hogy visszasiet öccse szobájához, hogy kiderítse, ki nézte. De szinte biztosan kiderülne, hogy az ápolószemélyzet egy tagja. Vagy egy másik beteg, aki benézett Skeethez. Másrészt viszont, ha gyanúja megalapozott lenne, és nem csupán paranoiatermék, és ha az az ember valóban rosszban sántikál, biztos nem maradna ott, miután Dusty már látta. Tehát őt sem találná már a szobában. A józan ész keményen viaskodott Dustyban a gyanakvás ellen. Skeetnek se pénze, se kilátásai, se hatalma nem volt. Semmit nem lehetne tőle elvenni, ami bárkit is valami kifinomult konspirációra késztethetne. Ráadásul egy ellenség - abban a valószínűtlen esetben, ha a kedves Skeetnek volna ilyen - már rájöhetett, hogy nincs szükség különösebb módszerekre, amivel meg lehet kínozni, és tönkre lehet tenni a kölyköt. Skeet a saját eszközeivel sokkal kegyetlenebbül meg tudta kínozni magát, mint a legkegyetlenebb rabtartó, és szorgalmasan dolgozott saját elpusztításán. Lehet, hogy ez nem is Skeet szobája volt. Amikor felnézett, Dusty biztos volt benne, hogy ez a kölyök ablaka. De... lehet, hogy Skeet ablaka ettől balra van. Dusty felsóhajtott. Az örökké együtt érző kutya követte a példáját. - A gazdid kissé meghülyült - mondta neki Dusty. Alig várta, hogy hazamenjen Martie-hoz, hogy kiszakadjon ebből az őrült napból, és visszatérjen a valóságba. *** Lizzie Borden fejszét ragadott, s férjére negyvenszer lecsapott. Egyfolytában ez az ostoba mondókasor kavargott Martie fejében, folyton keresztezte esedékes gondolatait, egyre jobban küzdenie kellett, hogy koncentrálni tudjon. A garázsbeli munkapadon volt egy satu, Martie befogatta a fejsze nyelét a szorítópofák közé. Iszonyatos erőfeszítésébe került, hogy meg - 129 -
tudja szorítani a fűrész pisztolyszerű nyelét. Ez is veszélyes szerszám volt, de nem olyan veszélyes, mint a fejsze, azt muszáj volt tönkretenni. Később majd a fűrészt is sorra keríti. Nekiesett a nyélnek a fűrésszel a fejsze nyakrészénél. Az acél fejsze még mindig gyilkos eszköz marad, de az érintetlenül hagyott fejsze veszélyesebbnek tűnt, mint a részei. Lizzie Borden fejszét ragadott, s férjére negyvenszer lecsapott. A rókafarkú fűrész pengéje beszorult a keményfába és meghajlott. Martie kirángatta; de a következő húzásnál ismét beragadt. A nő a földre hajította. A szerszámok között talált két ácsfűrészt. Némi habozás után a kezébe vette az egyiket, de nem jutott előrébb vele. A másikban is csalódnia kellett. Mikor a munkájával végzett, kimért rá még negyvennégyet. Az elektromos szerszámok között volt egy láncfűrész, olyan gyilkos fogakkal, hogy Martie-nak minden bátorságát össze kellett szednie, hogy a kezébe vegye, bedugja a konnektorba és elindítsa. Először ez is nehezen boldogult a kemény tölgyfával, de aztán belekapott és egy szempillantás alatt átvágta, s a nyél a padlóra hullott. Leállította a fűrészt és félretette. Kilazította a satupofákat, kivette a fejsze fejét és a padlóra hajította. Ezután a kőtörő kalapácsot fejezte le. Ezután jött az ásó. A hosszabb nyél miatt nehezebb volt befognia a satuba, mint a fejszét vagy a kalapácsot. A fűrész pillanatok alatt átvágta a nyelet. Ezután következett a kapa. A gereblye. Mi maradt még? Egy feszítővas. Az egyik vége élben, a másik hurokban végződött. Tiszta acél. Nem lehet elfűrészelni. Viszont tönkre lehet vele zúzni a fűrészt. Ahogy acél acélnak csapódott, a garázs zengett, mint egy harang. Amikor végzett a fűrésszel, még mindig ott volt a kezében a feszítővas. Ez pontosan ugyanolyan veszélyes volt, mint a kalapács, amely miatt a fűrészt a kezébe kellett vennie. A kör bezárult. Nem végzett semmit. Sőt a feszítővas még hatásosabb fegyver, mint a kalapács, mert könnyebb meglendíteni. Nem volt remény. Nem lehetett a házat biztonságossá tenni, de még egyetlen szobát sem, vagy annak egyetlen sarkát sem. Ez - 130 -
megoldhatatlan, míg ő is a házban van. Mert nem egy élettelen tárgy, hanem ő volt a gyilkos gondolatok forrása, az egyetlen veszély. A fűrészt kellett volna a satuba fognia, bekapcsolni a fűrészt, és levágni a saját kezeit. Most ugyanúgy szorongatta kezében a vasrudat, mint az előbb a kalapácsot. Az agyában száguldó gyilkos gondolatok halálra rémítették. Ekkor beindult a garázsajtót mozgató motor. Az ajtó már elindult felfelé, amikor Martie szembefordult vele. Kerekek, fényszórók, a szélvédő, Dusty a volán mögött, Pajtás mellette. Normális autós élet, és most idegurult Martie személyre szabott Alkonyzónájába. Ettől az univerzumütközéstől rettegett attól a pillanattól fogva, hogy átvillant agyában a kulccsal kivájt szem - Dusty szemének! - képe, amitől szíve úgy leszáguldott, mint egy expresszlift, s ellensúlyként feljött belőle az ebéd. - Maradj távol tőlem! - kiabálta. - Az istenért, vigyázz! Valami baj van velem! Dusty arckifejezése tükörként mutatta Martie-nak, milyen bizarrul - és milyen eszelősen - nézhet ki. - Oh, istenem! Elejtette a feszítővasat, de a levágott kalapácsfej és baltafej ott hevert előtte a padlón, csak le kellett hajolnia értük, és belevágni a szélvédőbe. A kulcs. A szem. Belenyomni és elfordítani. Martie-ban hirtelen tudatosult, hogy nem dobta el a kocsikulcsot. Hogyhogy nem szabadult meg azonnal tőle, amikor hazajött, mielőtt nekiállt a késekkel, a sodrófával, a kerti szerszámokkal, minden mással foglalkozni? Ha az a vízió, amit akkor átélt, valóban előérzet volt, ha ez a szörnyű tett elkerülhetetlen, akkor a kocsikulcsot kellett volna elsőként összetörnie és a kuka aljába temetnie. A színre lép Dusty, és ezzel a játék új szintre ér, ahol az első szint ártatlan kulcsa nagy és varázserejű tárggyá lényegül át, pontosan olyanná, mint a Gyűrű, minden gyűrűk ura, amelyet vissza kell juttatni Mordorba és ott a Tűzbe kell vetni, hogy ne lehessen gonosz célra használni. De ez most nem játék volt. Ezek a szörnyűségek valóságosak. A vér, ha jön, sűrű lesz és meleg, és nem vörös képpontok kétdimenziós elrendeződése egy számítógép monitorján. Martie hátat fordított a furgonnak, és elindult vissza a házba. A kocsikulcs nem lógott a kulcstartón, a szokott helyén. - 131 -
A konyhaasztalon csak a gyöngyöző gyömbéres üveg állt, mellette a nyitó. Az egyik székre dobva az esőkabát. Két mély zseb. Az egyikben néhány papír zsebkendő. A másikban a krimi. Kulcs sehol. A garázsból Dusty hangját hallotta. Nyilván kiszállt a kocsiból és elindult a padlón heverő romok között. Ahogy a nevét kiáltotta, minden kiáltás egyre hangosabb volt, egyre közelebbről hallatszott. Ki a konyhából a hallba, át az étkezőn, a nappalin az előszobába - Martie a bejárati ajtó felé menekült, hogy minél nagyobb legyen a távolság közte és Dusty között. Képtelen volt előre gondolkozni, hogy lássa őrült menekülésének következményeit, nem tudta, hová megy, mit csinál. Nem számított semmi, csak hogy minél messzebbre kerüljön a férjétől, hogy ne tudja bántani. Az előszobaszőnyeg egy kis perzsa volt, megcsúszott a lakkozott padlón. Martie egy darabig szörfözött a padlón, majd a lába kiment alóla és a jobb oldalára zuhant. Ahogy a könyökén landolt, a fájdalom az alkarja és a keze feje felé áradt. De fájdalmat érzett az oldalában is, és a csípőjén. De a legdöbbenetesebb fájdalom volt a legkevésbé éles: egy éles döfés a jobb combjába, amely gyorsan elmúlt. Valamit nyilván a farmere jobb zsebébe dughatott, és már tudta is, hogy mit. A kocsikulcsot. Ez volt a megdönthetetlen bizonyíték arra, hogy még magában sem bízhat. Valamilyen szinten nyilván tudta, hogy a kulcs ott van a zsebében, amikor megnézte a kulcstartót, az asztalt és átkutatta az esőkabátja zsebeit. Becsapta magát is, ennek pedig nem lehetett egyéb oka, mint hogy öljön, szemet toljon ki a kulccsal. Ott működött benne a Másik Martie, az őrjöngő személyiség, akitől rettegett, az a lény, aki képes bármilyen szörnyűségre, és aki elhatározta, hogy beteljesíti azt a gyűlöletes előérzetet: a kulcs, a szem, belenyomni és elfordítani. Martie feltápászkodott és az üveges bejárati ajtóhoz lépett. Ugyanebben a pillanatban Pajtás nekiugrott az ajtó külsejének, mancsaival megtámaszkodott az üveg alsó peremében, a fülét hegyezte, a nyelvét kilógatta. A körbetétes ólomüveg megváltoztatta szőrös fejének körvonalait, amitől kubista portréra emlékeztetett, ami egyszerre volt komikus és démoni látvány. Martie hátratántorodott az ajtótól, de nem azért, mintha Pajtás megrémítette volna, hanem mert attól félt, hogy bántani fogja a - 132 -
kutyát. Ha valóban képes volna bántani Dustyt, akkor a szegény kutya sincs biztonságban a közelében. Dusty hangja már a konyhából hallatszott: - Martie? Nem felelt. - Martie, hol vagy? Mi bajod? Fel a lépcsőn! Villámgyorsan és nesztelenül, kettesével véve a fokokat, bár kissé bicegve, mert a csípője még mindig sajgott. Megkapaszkodott a korlátba a bal kezével. Jobbjával a zsebébe nyúlt. Amikor fölért a lépcsőn, a kulcsot már az öklében szorongatta. Olyan volt, mint egy kis tőr. Talán ki kellene dobnia az ablakon. Az éjszakába. Átdobnia a szomszédba a buja bokrok alá, ahol nehéz megtalálni. A felső hallt csak a lépcsőházon keresztül feláradó előszobai fény világította meg. Martie egy pillanatig habozva állt, mert nem mindegyik ablak volt nyitható. Amelyik mégis, az meg nyilván jól bedagadhatott az egész napos esőben. A kulcs. A szem. Belenyomni és megforgatni. Egyre fogyott az idő. Dusty bármelyik pillanatban megtalálhatja. Martie nem mert kockáztatni, hogy a bedagadt ablakot nem tudja felhúzni, és Dusty úgy ér ide, hogy még mindig nála a kulcs. Lehet, hogy ha meglátja, bekattan benne valami, és valami szörnyűséget követ el, amitől egész délután rettegett. Oké, akkor irány a fürdőszoba. Lehúzni ezt a rohadékot a vécén! Őrület. Tedd csak meg! Mozogj már, és tedd meg, mindegy, hogy őrültség-e vagy sem. A veranda felől egy orr nyomódott az ajtó üvegéhez, és a rendszerint oly nyugodt Pajtás ugatni kezdett. Martie bevetette magát a hálószobába, felgyújtotta a villanyt. Elindult a fürdőszoba felé - de megtorpant, amikor tekintete élesen, mint a guillotine, Dusty éjjeliszekrényére esett. Őrült kísérlete során, hogy a házat biztonságossá tegye, kidobált olyan ártatlan játékszereket, mint a krumplihámozó vagy egy sörnyitó, miközben eszébe sem jutott a legveszélyesebb tárgy az egész házban: egy fegyver, ami rendeltetésénél fogva sem volt más, mint fegyver: az a 45-ös félautomata, melyet Dusty önvédelmi célból vásárolt. Ez megint csak újabb példa volt az öncsalásra. A Másik Martie a benne rejtőzködő vérszomjas személyiség - megint megtévesztette, - 133 -
táplálta hisztériáját, elterelte figyelmét egészen az utolsó előtti pillanatig, amikor a legkevésbé volt képes tiszta gondolkodásra, racionális cselekvésre, amikor Dusty már ott volt a közelében, akkor most megengedte neki - mit megengedte, bátorította! -, hogy eszébe jusson a pisztoly. Odalent az előszobában Dusty a csukott ajtón keresztül kiabált a kutyával: - Csönd! Hallgatsz azonnal?! - és Pajtás abbahagyta az ugatást. Amikor Dusty a pisztolyt megvette, ragaszkodott hozzá, hogy Martie is eljárjon vele kiképzésre. Tízszer vagy tizenkétszer el is mentek a lőtérre. Martie nem szerette a fegyvereket, ezzel sem akart együtt élni, de belátta, hogy bölcs dolog, ha meg tudja védeni magát ebben az egyre inkább elvaduló világban. Meglepően ügyesen bánt a fegyverrel, amely egy rozsdamentes acél Colt Commander volt. Lent az előtérben Dusty ismét megszólalt: - Jó kutya - dicsérte Pajtás engedelmességét. - Nagyon jó kutya. Martie kétségbeesetten szeretett volna szabadulni a Colttól. Dusty nincs biztonságban, ha fegyver van a házban. De a környéken senki más sem, ha a kezébe kerül ez a pisztoly. Odament az éjjeliszekrényhez. Az isten szerelmére, hagyd már azt a fiókot! Kihúzta a fiókot. - Martie, drágám, hol vagy? Mi bajod? - A férfi már a lépcsőn járt, jött fölfelé. - Menj innen! - szólalt meg Martie. Bár kiabálni próbált, csak erőtlen krákogás jött ki a torkán, mert fojtogatta a rettegés, és mert kifulladt - vagy talán inkább azért, mert a benne lakozó gyilkos nem akarta, hogy Dusty elmenjen. A fiókban, két csomag papír zsebkendő és a tévé távirányítója társaságában ott csillogott a pisztoly, a szépen kidolgozott acél formájába öltözött végzet - az ő sötét végzete. Mint a kopogóbogár a fában, amely csáprágójával alagutat vájt a fába - tikk, tikk, tikk -, úgy nyüzsgött a Másik Martie a bőre alatt, belefúrta magát a csontjaiba, belerágta magát lelkének rostjaiba. Felemelte a Coltot. Az egyes lövésre állítható, alig visszarúgó, nem egészen kétkilós szerkezet, a gyakorlatilag beragadhatatlan hét lövedékes tárral ideális közelről használatos önvédelmi fegyver volt. Míg rá nem lépett, ahogy visszafordult az éjjeliszekrénytől, Martie észre sem vette, hogy kiejtette kezéből a kocsikulcsot. - 134 -
26 Dusty akkor sem félt ennyire, amikor leesett a tetőről, mert most Martie-t féltette, és nem magát. Az asszony arca, mielőtt eldobta volna a feszítővasat és elrohant, olyan merev volt, mint egy kabuki színészé. Fehérre mázolt bőr, sápadt és sima. A szemek sötét vonallal kíemelve, de nem szemceruzával, hanem a rettegés miatt. A száj helyén vörös vonal. Tartsd magad távol tőlem!Az istenért, vigyázz! Valami baj van velem! A kocsi motorja ellenére tisztán hallotta felesége hangját, a belőle kicsendülő rémületet. Felfordulás a garázsban. Rendetlenség a konyhában. A kuka a hátsó ajtóban, amely tárva-nyitva áll, s tele van mindennel, csak nem szeméttel. Képtelen volt valami értelmet adni a látványnak. Odalent hideg volt a nyitott ajtó miatt. De nem esett volna Dusty nehezére, hogy azt képzelje: valami jeges leheletű kísértet jutott be egy másik, láthatatlan ajtón, valami egészen másféle helyről, mint a hátsó veranda. Az étkező asztalán álló ezüst gyertyatartók mintha átlátszóak lettek volna, mintha jégből faragták volna őket. A nappaliban is jegesen csillogtak az üvegtárgyak, a réz kandallópiszkálók és a porcelánlámpák. Az öreg faliórán megfagyott az idő 11:00-kor. Az órát a nászútjuk idején találták egy régiségboltban, és olcsón meg tudták venni. Nem érdekelte őket az óra időmérő funkciója, eszük ágában sem volt megjavítani. A mutatók esküvőjük óráját mutatták, s ezt mindketten jó jelnek tartották. Miután elhallgattatta Pajtást, Dusty úgy döntött, hogy egyelőre nem ereszti be a verandáról, s sietve elindult a lépcsőn. Bár ahogy feljebb jutott, egyre melegebb lett a levegő, Dusty magával vitte a jeges hideget, amely azóta plántálta el magát benne, hogy megpillantotta Martie elkínzott arcát. Az asszonyt a hálószobában találta. Ott állt az ágy mellett, kezében a 45-ös pisztollyal. A tárat már kiugrasztotta, s most rémülten motyogva magában, a golyókat szedte ki belőle. Amikor kiszedett egyet, azonnal elhajította a szobában. Az egyik nekicsapódott a tükörnek, de szerencsére nem repesztette meg, hanem a toalettasztalra pottyant és a hajkefék mellé gurult. - 135 -
Martie először nem értette, mit hadar magában, aztán hirtelen ráismert: - ...az úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között... Rémülten suttogó hangon, mint egy ijedt kisgyerek, Martie az Üdvözlégyet mondta, miközben ujjaival egy újabb golyót pattintott ki a tárból, mintha rózsafüzér lenne, ő pedig a penitenciául kirótt imával vezekelne. Dusty az ajtóból nézte Martie-t, és érezte, hogy a szíve csak dagad, csak dagad, hogy szinte fáj az asszony miatti aggodalom miatt. Martie elhajította az újabb golyót, amely a komódnak csapódott - majd felnézett és meglátta Dustyt. Amúgy is sápadt arca még fehérebb lett. - Martie... - Ne! - sikított fel a nő, amikor a férfi belépett a szobába. Martie a földre dobta a pisztolyt, és olyan erővel rúgott bele, hogy az végigcsúszott a szoba teljes hosszán, majd hangos csattanással megállt a szekrény előtt. - Csak én vagyok, Martie. - Menj innen, menj el! - Miért félsz tőlem? - Én magamtól félek! - Az asszony úgy tépte a tárat, mint egy dögöt cibáló keselyű, s újabb golyót szedett ki belőle. - Az istenért, menekülj! - Martie, mi... - Ne gyere ide, és ne bízz bennem! - mondta az asszony vékony és olyan remegő hangon, mint egy kötéltáncos, aki épp elvesztette az egyensúlyát. - Teljesen elborultam, meg vagyok őrülve! - Kedvesem, ide hallgass, nem megyek sehová, amíg nem tudom, hogy mi folyik itt és hogy mi a baj - felelte Dusty, és tett még egy lépést előre. Martie kétségbeesett sikollyal elhajította a golyót és a félig kiürült tárat, majd rohanni kezdett a fürdőszoba felé. Dusty utána indult. - Kérlek! - könyörgött Martie, miközben megpróbálta Dusty orra előtt bevágni a fürdőszoba ajtaját. Alig egy perce Dusty még elképzelni sem tudott volna olyan helyzetet, hogy erőt alkalmazzon Martie-val szemben; a gyomra most szabályosan remegett, ahogy próbálta befeszíteni az ajtót. Térdét a nyílásba dugta, s vállával az ajtónak feszült. Az asszony hirtelen elengedte az ajtót, és hátralépett. - 136 -
Dusty átzuhant a küszöbön, de sikerült megkapaszkodnia a kilincsben. Martie eközben addig hátrált, míg a zuhanytálca szélének nem ütközött. Dusty az egyensúlya visszaszerzése közben is végig a feleségét figyelte. Jobb kezével kitapogatta a kapcsolót és felgyújtotta a villanyt a mosdó felett. Az erős fény szinte ugrált a tükrök, a porcelán és a zöld-fehér csempék között. A nikkelezett fittingek úgy csillogtak, mint a sebészeszközök. Martie a hátát a zuhanyfülke üvegajtajának vetette, a szemét behunyta, arca eltorzult, ökölbe szorított kezét a halántékához szorította. Ajkai gyorsan mozogtak, de hang nem jött ki a torkán, mintha a rémület elnémította volna. Dusty sejtette, hogy megint imádkozik. Odalépett hozzá és megérintette a karját. Az asszony szeme kipattant. - Menj innen! A férfit annyira meglepte az indulatos kitörés, hogy hátralépett. Martie feltépte a zuhanyfülke ajtaját, és behátrált. - Nem tudhatod, mit teszek, el sem tudod képzelni, fel sem tudod fogni, micsoda szörnyűségeket. Mielőtt az asszony magára húzhatta volna a fülkeajtót, Dusty közbeavatkozott. - Martie, én nem félek tőled. - Pedig jobban tennéd, hidd el. A férfi rémülten nézett rá. - Mondd el, mi bajod. Martie kék szembogarának sugaras rovátkái olyanok voltak, mintha egy vastag üveg repedései volnának, pupillája pedig, mint egy golyó ütötte lyuk. Szinte kirobbantak belőle a szavak: - Több van bennem, mint kívülről látni, van bennem mélyen egy másik én, tele gyűlölettel, aki törni-zúzni, fájdalmat okozni akar, de ha nincs ez a Másik, csak én magam, akkor sem az vagyok, akinek mindig képzeltem magam, hanem valami perverz és szörnyű lény. Dusty még soha, se rémálmában, se legkétségbeesettebb pillanataiban sem volt ennyire megrémülve, tudatos férfiénje soha nem engedte volna, hogy ennyire meghátráljon a félelem előtt, mint most tette. - 137 -
Érezte, hogy az a Martie, akit és ahogyan ő ismert, egyre jobban távolodik tőle, mintha valami megmagyarázhatatlan és megállíthatatlan pszichológiai örvény szippantaná magába, amely furcsább, mint bármelyik fekete lyuk a világegyetem másik végében. De ha ez az örvény meg is hagyna belőle valamit, amikor bezárul, az már nem volna más, mint egy titokzatos, idegen létforma. Bár eddig a pillanatig soha nem érezte, hogy milyen mélyen képes a rettegésbe süllyedni, azt azért mindig tudta, hogy milyen komor lenne a világ Martie nélkül. Félelmének valódi forrása az volt, hogy milyen örömtelen és magányos volna az élet nélküle. Martie behátrált a zuhanyfülke sarkába, vállai előregörnyedtek, karjait összekulcsolta a mellén, ökölbe szorított kezeit a hóna alá szorította. Mintha minden csontja - a térde, a csípője, a lapockája, a koponyája - kitüremkedett volna, mintha a csontváza el akart volna válni a húsától. Amikor Dusty is belépett a fülkébe, Martie csak annyit mondott: - Jaj ne, ne, nagyon kérlek - s a hangja tompán csendült, ahogy visszaverődött a csempézett falról. - Hidd el, tudok segíteni. A nő már sírt, arca összerándult, ajkai remegtek, amikor ismét megszólalt: - Édesem, ne, ne gyere közelebb. - Bármi legyen is az, tudok neked segíteni. Amikor Dusty kinyújtotta feléje a kezét, Martie lecsúszott a falon és leült a padlóra, mert már nem tudott messzebb húzódni tőle. A férfi letérdelt elé. Amikor megfogta az asszony vállát, Martie rémülten összerándult, s kiszakadt belőle: - A kulcs! - Mi van? - A kulcs, a kulcs! - Martie kihúzta ökleit a hóna alól, s mindkettőt maga elé tartotta. Lassan kinyíltak az ujjai, előbb üres jobb keze, majd üres bal keze nyílott ki. Martie pedig olyan csodálkozó arccal meredt rájuk, mintha egy bűvész tüntetett volna el belőlük egy pénzérmét vagy sálat anélkül, hogy ő észrevette volna. - Nem igaz, az előbb még itt volt, itt volt nálam a kocsikulcs. Itt volt valahol! - Vadul tapogatni kezdte farmerének zsebeit. Dustynak eszébe jutott, hogy a kulcsot a padlón látta, az éjjeliszekrény előtt. - A hálóban ejtetted el. - 138 -
Martie hitetlenkedve nézett rá, aztán lassan derengeni kezdett neki valami. - Ne haragudj. Azért, amit tettem volna... Döfni, megforgatni. Édes istenem! - Megrázkódott. A szégyen előbb a szemeiben jelent meg, majd áthullámzott az arcán, amitől némi pír tért vissza krétafehér arcára. Amikor Dusty megpróbálta átölelni, Martie ellenkezett, idegesen motyogta, hogy ne bízzon benne, hogy vigyázzon a szemére, mert lehet ugyan, hogy nincs nála a kulcs, de a műkörme elég éles ahhoz, hogy kivájhassa vele a szemét. Ekkor váratlanul marcangolni kezdte a körmeit, mintha megpróbálná letépni őket, miközben az akryl rovarszerű klikk-klikk-klikk hangot adott, mint amikor páncélos bogarak mászkálnak egymáson egy szűk dobozban. Végül Dusty már nemcsak megpróbálta magához ölelni a feleségét, hanem - a fenébe is! megölelte, erővel a karjaiba zárta az asszonyt és vadul magához szorította, mintha a teste villámhárító volna, amivel le tudja földelni az asszonyt, s így visszahozni a valóságba. Martie megmerevedett, érzelmi görcsbe rándult, s saját rettegésének iszonyú ereje olyan erővel sajtolta össze, hogy olyan kemény lett, mint a kő, mint a gyémánt, hogy végül saját fekete lyukjába omoljon, és eltűnjön egy párhuzamos univerzumban. Dusty azonban rendíthetetlenül szorította magához, lassan ringatta, ahogy a zuhanyzó padlóján ültek, és közben azt suttogta a fülébe, hogy mennyire szereti, hogy tudja, hogy Martie nem egy gonosz Orc, hanem egy jó Hobbit, amire az a legvilágosabb bizonyíték, hogy mennyire nem nőiesek, mégis elbűvölőek a lábujjai, melyeket Mosolygós Bobtól örökölt. Mondott mindent, amiről úgy gondolta, sikerül vele asszonyát mosolyra fakasztania. Hogy mosolygott-e, azt nem tudhatta, mert Martie leszegte a fejét, az arca rejtve volt. Idővel azonban az ellenállása megszűnt. Kicsivel később a teste is elernyedt, s lassan már viszonozta is az ölelést, előbb bátortalanul, majd később már kevésbé bátortalanul. Végül annyira megnyílt, hogy ugyanolyan erővel szorította magához a férfit, mint ahogyan az tette vele - kétségbeesett szeretettel, azzal a lázas felismeréssel, hogy az életük örökre megváltozott, és azzal a nyugtalanító érzéssel, hogy mostantól fogva a nagy ismeretlen fenyegető árnyékában kell élniük. 27
- 139 -
Miután megnézte az esti tévéhíradót, Susan Jagger bejárta a lakást, és másodpercre pontosan a karórájához igazította az időt minden órán. Ezt minden kedden ugyanabban az időben elvégezte. A konyhában az egyik óra a mikrohullámú sütővel volt egybeépítve, a másik óra pedig a falon lógott. Egy elegáns, elemes Art Deco óra a nappaliban a kandallópárkányon állt, a hálószobában pedig az éjjeliszekrényen állt még egy rádiós óra. Átlagban egyik óra sem sietett vagy késett egy percnél többet a hét folyamán, de Susannak örömöt okozott, hogy másodpercre egyformán járnak. Az elmúlt tizenhat hónapos önkéntes rabságában és krónikus szorongásában a rituális cselekedetekre támaszkodva igyekezett megőrizni a józan eszét. Minden háztartási munkában olyan pontosan tartotta magát az előre kidolgozott munkamenethez, mint ahogy egy mérnök egy atomerőműben, ahol a legkisebb eltérés is katasztrófát eredményezhet. A padló és a bútorok fényezése hosszú vállalkozássá lényegült át, hogy kitöltse az egyébként üres órákat. Az, hogy tökéletesen végrehajt minden feladatot, miközben szigorúan tartja magát egy szabálysorhoz, megnyugvással, azzal az érzéssel töltötte el, hogy ura a helyzetnek, még ha tudta is, hogy ez alapvetően illúzió. Miután egymáshoz igazította az órákat, kiment a konyhába vacsorát készíteni. Paradicsomos endíviasalátát és párolt csirkét. Legkedvesebb napi feladata a főzés volt. Tudományos pontossággal tartotta magát a recepthez, olyan alaposan mérte ki és keverte egymáshoz a hozzávalókat, mint egy bombagyáros, amikor labilis robbanóanyagokkal dolgozik. A konyhai rítusok és a vallási rítusok minden másnál jobban megnyugtatták szívét és gondolatait, talán azért, mert az előbbi a testét, az utóbbi pedig a lelkét táplálta. Most azonban sehogy sem tudott az aprításra, reszelésre, méricskélésre és kavargatásra figyelni. Figyelme többször is a néma telefon felé kalandozott el. Szerette volna, ha Martie visszahívja most, hogy végre összeszedte a bátorságát, és beszélni mert neki a rejtélyes éjszakai látogatójáról. A legutóbbi eseményekig azt hitte, hogy teljes nyugalommal be tud számolni bármiről Martie-nak anélkül, hogy zavarba jönne. Azonban fél éve képtelen volt beszélni azokról a szexuális támadásokról, amelyek álmában érték. Hallgatásra kényszerítette a szégyen, de valójában nem annyira a szégyen miatt aggódott, hanem amiatt, hogy az egészet ő maga képzeli. - 140 -
Ő maga is nehezen tudta elképzelni, hogy többször is levetkőztették, megerőszakolták, majd újból ráadták a ruhát anélkül, hogy közben felébredt volna. Eric nem volt varázsló, aki képes volna észrevétlenül belopnia magát a lakásba - és persze Susanba is -, majd ugyanilyen észrevétlenül távozni. Lehet, hogy Eric valóban olyan gyenge és erkölcsileg ugyanolyan nulla, mint amilyennek Martie mondja, Susan nehezen tudta elhinni, hogy annyira gyűlölje őt, hogy ezt tegye vele - mert e megalázó támadások mögött tagadhatatlanul a gyűlölet húzódott meg. Ők pedig szerették egymást, s különválásukat inkább a bánat jellemezte, semmint a düh. Ha a férje akarná őt, még ha nem is akarna vele maradni támasz gyanánt, Susan örömmel fogadná. Tehát semmi oka nem volt Ericnek, hogy ilyen rafinált módszerekkel tegye őt magáévá akarata ellenére. De ha nem Eric az, akkor ki? Miután együtt éltek ebben a házban, és mivel Eric használta ezt a felső szintet - talán tud valami más bejáratot az ajtón és az ablakokon kívül, bármennyire abszurdnak tűnik is? Más pedig nem ismeri annyira a házat, hogy feltűnés nélkül közlekedjék. Susan keze annyira remegett, hogy kiszórta a sót a mérőkanálból. Hátat fordított az előkészítő asztalnak és megtörölgette hirtelen nyirkossá vált tenyerét. Aztán ellenőrizte a bejárati ajtót. Mindkét zár ráfordítva. A biztonsági lánc is a helyén. Susan megállt, hátát az ajtónak vetette. Nem képzelődöm. A telefonban úgy tűnt, hogy Martie hisz neki. Másokat meggyőzni azonban nem lenne ilyen könnyű. Az erőszakra vonatkozó állításaira nem voltak megdönthetetlen bizonyítékai. Néha érzékeny volt ugyan a vaginája, de nem mindig. Néha voltak a combján és a mellén férfiujj méretű kék foltok, de azt nem tudta volna bebizonyítani, hogy ez egy erőszakos férfi műve volt, s hogy nem valami hétköznapi tevékenység során szerezte be őket. Amikor felébredt, mindig pontosan tudta, hogy a fantom járt nála az éjjel, még ha se sajgást nem érzett, se kék foltokat nem talált; mert még azelőtt, hogy fölfedezte volna magában a látogatás maradékát, tisztátalannak érezte magát. De az érzés még nem bizonyíték. - 141 -
Csak az ondó volt bizonyíték arra, hogy férfival volt, de ez sem volt abszolút bizonyíték a nemi erőszakra. Ráadásul, átadni a szennyezett bugyiját a hatóságoknak - vagy ami még szörnyűbb, hüvelyvizsgálatot kérni egy kórház ügyeletén -, nagyobb kálvária volna számára, mint amennyit jelenlegi állapotában képes elviselni. Mert az állapota, pánikbetegsége, volt az elsődleges oka annak, hogy még Martie-nak is habozott szólni, nemhogy a rendőröknek vagy más idegennek. Bár a felvilágosodott emberek tudják, hogy a felfokozott fóbia nem egyenlő az őrültséggel, a dolgot mégis önkéntelenül furcsának tartják. Ha pedig azzal állna elő, hogy álmában rendszeresen megerőszakolja egy fantom, akit sosem lát, és aki ráadásul be tud jutni a csukott ajtón, ablakokon át... Nos, akkor még a legjobb barátai is kénytelenek lennének elgondolkodni azon, hogy a pánikbetegség nem valami elmebetegség előjele-e. Most, miután újból ellenőrizte a zárakat, Susan türelmetlenül a telefon után nyúlt. Képtelen volt tovább várni Martie válaszára. Mindenképpen meg kellett bizonyosodnia arról, hogy a legjobb barátnője - ha más nem is - hisz a fantom létezésében. Susan bebillentyűzte az első négy számot - aztán letette a kagylót. Türelem! Ha túlzottan feldúltnak és esendőnek mutatja magát, kevésbé hisznek neki. Amikor visszatért a főzési előkészületekhez, rájött: túlságosan ideges ahhoz, hogy a konyhai rituálé meg tudja nyugtatni. És éhes sem volt. Kinyitott egy üveg merlot-t, kiöntött magának egy pohárral, és leült a konyhaasztal mellé. Az utóbbi időben a szokottnál is többet ivott. Miután belekortyolt a vörösborba, a fény felé tartotta a poharat. A rubinvörös folyadék tisztának tűnt, nem volt benne semmi üledék. Eleinte az volt a meggyőződése, hogy valaki elkábítja. A lehetőséget még mindig nem zárta ki teljesen, de már nem érezte olyan valószínűnek, mint korábban. A Rohypnol - melyet a sajtó egyszerűen csak randidrogként emleget - esetleg megmagyarázná, hogy miért nem tér magához még egy durva közösülés közben sem. Ha Rohypnolt kevernek egy nő italába, súlyos részegség tüneteit produkálja: dezorientált lesz, engedékeny - védekezésképtelen. A tompult állapot hamarosan tényleges alvássá alakul, s ébredése után a nő alig vagy egyáltalán nem emlékszik, hogy mi történt vele az éjjel. - 142 -
Susan azonban reggelenként, ha a rejtélyes látogató nála járt, sosem tapasztalt a Rohypnolra jellemző másnapos tüneteket: nem émelygett, nem volt kiszáradva a szája, nem homályosult el a látása, nem volt lüktető fejfájása, és nem volt dezorientált sem. Mint rendesen, tiszta fejjel, sőt szinte frissen ébredt, „csak” mocskosnak érezte magát. Ennek ellenére módszeresen váltogatta, hol vásárol be élelmiszert. Néha Martie-t kérte meg a vásárlásra, vagy kis, családi üzleteknél rendelt, akik vállalták a házhoz szállítást. Pedig kevesen kínáltak ilyen szolgáltatást; még külön fizetségért sem szívesen vállalkoztak rá. Bár Susan végigpróbálta mindet, mivel paranoiás módon úgy vélte, valaki kábítószert tesz az ételébe, a találomra váltogatott üzletek ellenére sem maradtak el az éjszakai látogatások. Kétségbeesésében a természetfelettiben keresett magyarázatot. A mozgókönyvtár rendszeresen hozott neki könyveket kísértetekről, vámpírokról, démonokról, ördögűzésről, fekete mágiáról, földönkívüliek által végrehajtott emberrablásokról. A könyvtáros, becsületére legyen mondva, sosem tett megjegyzést - de még csak a szemöldökét sem húzta föl - Susannak a téma iránt csillapíthatatlannak tűnő kíváncsiságára. Egyébként kétségtelenül egészségesebb ízlésről tett tanúbizonyságot, mintha a napi politikáról vagy a sztárokkal kapcsolatos pletykákról szóló könyveket bújta volna. Susannak különösen az „incubus” legenda ragadta meg a fantáziáját, amikor a gonosz szellem a nőt álmában látogatja meg, és úgy létesít vele szexuális kapcsolatot. Ez a gondolat azonban nem vált rögeszmévé. Sosem süllyedt olyan mélyre ebbe a babonás elképzelésbe, hogy bibliát dugott volna az ágy négy sarka alá, vagy fokhagymafüzérrel a nyakában tért volna nyugovóra. Végül felhagyott a természetfeletti kutatásával, mert ahogy kezdett belemélyedni a témába, úgy fokozódott a fóbiája is. Azzal, hogy leült lakomázni az irracionalitással, mintha épp lelke beteg részeinek szolgált volna táplálékkal. Borospohara félig üres volt már. Gyorsan utánatöltött. A pohárral a kezében Susan elindult, hogy körbejárja a lakást, s ellenőrizze, minden lehetséges bejárat rendesen be van-e zárva. Az étkező mindkét ablaka a szomszéd ház bejáratára nézett. Az ablakok zárva voltak. - 143 -
A nappaliban leoltotta a villanyt. Leült a fotelbe, a merlot-t kortyolgatta, s várta, hogy szeme hozzászokjon a sötétséghez. Bár fóbiája olyan szintre jutott, hogy nehezére esett a nappali világra még az ablakon keresztül is kinézni, az estét el tudta viselni, ha borult volt az ég, ha nem kellett tekintetének a csillagok között barangolnia. Ilyen időben sosem mulasztotta el, hogy letesztelje magát, mert attól félt, ha nem dolgoztatja meg bátorságának gyenge izmait, teljesen elhalnak. Ahogy a szeme alkalmazkodott a sötétséghez, és ahogy a bor némi erőt csempészett a szívébe, odament az óceánra nyíló széles ablak középső táblájához. Némi habozás és néhány mély lélegzet után felhúzta a rolót. Közvetlenül a ház előtt kövezett sétány húzódott, amelyet az utcalámpák fénye borított be jeges csillogással. Bár még nem volt késő, a sétány elhagyott volt a januári hideg miatt. Egy fiatal pár suhant el görkorcsolyán. Aztán egy macska futott keresztül egyik árnyékból a másikba. Gyér párapamacsok szálltak a pálmák koronája és a lámpák burája körül. Az álló levegőben mozdulatlanul álltak a pálmák, amitől a lustán kavargó pára szinte élőnek, veszélyesnek tűnt. Susan nem sokat látott a sötétbe burkolózó tengerpartból, a vizet pedig egyáltalán nem látta: a köd már kigomolygott a partszegélyig, ahol úgy nézett ki, mint egy hatalmas, fagyott hullám. A párapamacsok úgy kavarogtak a ködfal előtt, ahogy a szárazjég gőzölög. Mivel a csillagok megbújtak a felhők mögött, s a sötétség és a köd kisebb egységekre tagolta a világot, Susannak akár órákig is bírnia kellett volna a látványt az ablakban, de a szíve hirtelen vadul kalapálni kezdett. A rátörő félelemnek most nem a fóbia volt az oka; inkább az az elhatalmasodó érzés, hogy nézik. Az éjszakai látogatások elindulása óta egyre jobban gyötörte ez az újfajta szorongás is, a szkotofóbia - a félelem attól, hogy valaki nézi. Ez azonban nem egy újabb fóbia volt, nem egy teljesen irracionális félelem, hanem teljesen ésszerű dolog. Ha az éjszakai látogató létező személy, akkor időről időre meg kell figyelnie a házat, hogy biztos legyen a dolgában - Susan egyedül van-e, amikor látogatást tesz nála. Ennek ellenére aggasztotta, hogy esetleg újabb réteg félelem telepszik létező fóbiájára, míg végül úgy bebugyolálja a félelem, mint - 144 -
egy óegyiptomi múmiát. Azzal a különbséggel, hogy őt élve balzsamozzák be. A sétány kihalt volt. A pálmák törzse nem volt elég széles ahhoz, hogy valaki el tudjon bújni mögöttük. Itt van valahol odakint. A legutóbbi három éjjel Susannak nem volt látogatója. Már túlságosan is esedékes volt ennek a nagyon is emberi incubusnak az újabb látogatása. A férfi vágyai szabályosabb - és megbízhatóbb ritmust mutattak, mint a hold vonzása a farkasember vérére. Gyakran megpróbált fennmaradni, amikor számított rá. Ha sikerült ébren maradnia, a férfi sosem mutatkozott. Rendszerint akkor jött, amikor Susant cserbenhagyta az akaratereje és elszenderedett. Egyszer ruhástul, a fotelban ülve érte az álom, ruhástul is ébredt, de az ágyában, miközben ott terjengett körülötte a férfi enyhe verejtékszaga, és ott volt a bugyijában az a gyűlöletes ragacs. A támadójának mintha a hatodik érzéke súgta volna meg, hogy mikor alszik el, hogy mikor a legkiszolgáltatottabb. Itt van valahol odakint. Kint a parton, a látótávolság határán, néhány dűne simult a párás sötétségbe. Lehet, hogy az egyik mögül figyelte valaki, bár ahhoz, hogy észrevétlen maradjon, a homokba kellett volna hasalnia. Susan magán érezte a tekintetét. Vagy pontosabban úgy gondolta, hogy magán érzi. Gyorsan leengedte a rolót. Dühös volt magára, hogy ilyen szégyenteljesen gyáva, inkább a dühtől reszketett, nem a félelemtől, rosszul volt attól, hogy ilyen tehetetlen, hiszen korábbi életében minden volt, csak áldozat nem. Szerette volna legyőzni a fóbiáját és kimenni, lerohanni a partra, hogy vagy kínzója szemébe nézzen, vagy megbizonyosodjék arról, hogy a férfi nincs is ott. De nem volt bátorsága meglesni a leselkedőt, képtelen volt másra, mint bujkálni és várni. Nem reménykedhetett a szabadulásban, hiszen a remény, ami eddig éltette, annyira összezsugorodott benne, hogyha fizikai kiterjedést adna neki, akkor talán csak nagyító alatt lehetne látni, vagy inkább csak egy erős mikroszkóppal. Nagyító. Susan elengedte a roló zsinórját, s menten belekapaszkodott egy új ötletbe, gondolatban körbetapogatta és tetszett neki az alakja. Hiába van bezárva a házba, hiába nem nézhet farkasszemet támadójával, de meglesheti, míg a férfi utána leselkedik. - 145 -
A hálószobaszekrényben, az akasztós rész feletti legfelső polcon, egy műbőr tokban ott hevert egy erős távcső. Annak idején, amikor még nem rettegett a napsütötte világ kiterjedésétől, szívesen elnézte a part mentén zajló vitorlásversenyeket, örömét lelte a Dél-Amerika felé tartó nagy hajók látványában. Gyorsan behozta a konyhából a kétfokú kis létrát. A távcsövet ott találta, ahol számított rá. Viszont ugyanazon a polcon, a többi holmi között ott talált valamit, amiről már teljesen el is feledkezett. Egy videokamerát. A kis kamkorder egyike volt Eric rövid életű kedvteléseinek. Hosszú idővel azelőtt, hogy elköltözött volna, már ráunt a filmezésre. Susant lázba hozta a felfedezés, s azonnal el is vetette, hogy a dűnék között próbálja meglesni támadóját. Hozzá sem nyúlt a távcsőhöz, hanem csak a kamerát és a hozzá tartozó holmikat emelte le a polcról. A dobozokat csak az ágyon nyitotta ki. A kamera mellett a csomagban egy pótakkut, két üres kazettát és egy kezelési útmutatót talált. Eddig még sosem volt a kezében a kamera. Mindig csak Eric filmezett vele. Most nagy érdeklődéssel kezdte olvasni a könyvet. Mint rendesen, amikor új kedvtelést talált, Eric most sem érte be hétköznapi holmival. Ragaszkodott hozzá, hogy mindig a legújabb, legtöbbet tudó játékszert vegye meg magának. A kis kézi kamera a legjobb lencsével volt ellátva, kép- és hangrögzítő rendszere a legkorszerűbb volt, s olyan csendesen működött, hogy saját mikrofonját sem zavarta. A készülékbe nem csupán a hagyományos húsz-harminc perces kazettát lehetett beletenni, hanem kétórás speciális kazettát is. De egy kapcsolóval át lehetett állítani bővített rögzítési módra, amely háromórás anyag rögzítését is lehetővé tette a kétórás kazettán lassítás nélkül, bár ez tíz százalékos képminőségromlással járt. A kamkorder nagyon takarékosan bánt az energiával, egy telepről két-három órán keresztül is működött, attól függően, mennyit használta az ember felvétel közben az optikát és a többi energiaigényes funkciót. A beépített kijelző szerint a készülékben lévő akku lemerült. Susan ellenőrizte a pótakkut, amelyben volt némi élet. Mivel nem tudta, fel lehet-e tölteni a kamera akkumulátorát, Susan kivitte a fürdőszobába az akkutöltőt a pótteleppel. - 146 -
A borospohár ott állt a nappali asztalán. Susan fölemelte, mintha tósztra emelné - de most nem a magányra ivott, hanem ünnepelt. Hosszú hónapok óta először érezte, hogy ura saját életének. Pontosan tudta, hogy csak egy kis lépést tesz a megoldás felé, s csak egyik problémájával jut a megoldás közelébe a sok közül, mint ahogy azt is, hogy messze nem ura még mindennek, de ez nem csökkentette izgalmát. Végre legalább tesz valamit, nagyon kellett már valami, ami feléleszti az optimizmusát. A konyhában összeszedte a csirkéhez előkészített hozzávalókat, és berakott mindent a mélyhűtőbe, ahonnan kivett egy mélyhűtött pepperónis pizzát - miközben azon tűnődött, miért is nem jutott eszébe ez a kamera hetekkel vagy hónapokkal korábban. Kezdett tudatosulni benne, milyen meglepően passzív volt, ahhoz képest, hogy milyen szörnyűségeket kellett elviselnie. Tény, hogy szakemberhez fordult. Hetente kétszer terápiára járt, most már majdnem tizenhat hónapja. Nem kis teljesítmény volt ez, az iszonyatos küzdelem önmagával odamenet és visszajövet, az állhatatosság a minimális eredmények ellenére. De a terápia volt a minimum, amit megtehetett, ha nem akarta, hogy darabokra hulljon az élete. A kulcsszó az elfogadás, az alávetés volt, mert elfogadta Ahriman terápiás céljait, és alávetette magát a tanácsainak, a rá korábban egyáltalán nem jellemző engedelmességgel. A múltban ugyanis ugyanolyan gyanakvással fogadta az orvosi tanácsokat, mint ahogy az autókereskedő dicshimnuszait hallgatta, ha új kocsit akart vásárolni - mindennek utánanézett, s mindenről meghallgatott más véleményt is. Amikor belökte a pizzát a mikrosütőbe, Susan boldog volt, hogy megszabadult a főzési kényszertől, és szinte a megvilágosodás erejével hatott rá a felismerés, hogy a tettek kárára ragaszkodott a rituális cselekvéshez, amikor azt hitte: elméjének épségére vigyáz. A rítus érzéstelenített, elviselhetővé tette nyomorúságos helyzetét, de nem vitt közelebb bajai megoldásához; nem volt gyógyító hatása. Újratöltötte borospoharát. A bor sem gyógyított, és vigyáznia kellett, nehogy kiüsse magát és elrontson valamit, de olyan izgatott volt, annyira bizsergett benne az adrenalin, hogy valószínűleg az egész üveggel megihatta volna, anyagcseréje annyira csúcsra járt, hogy lefekvésig biztosan elégette volna szervezete az alkoholt. Miközben Susan fel-alá járkált a konyhában a pizzára várva, meglepetése saját passzivitásán lassan értetlenségbe torkollott. Ahogy új szemmel nézte az elmúlt év történéseit, szinte azt kellett hinnie, - 147 -
hogy eddig valami gonosz varázslat hatása alatt volt, ami elhomályosította gondolkodását, lebénította akaraterejét és béklyóba zárta a lelkét. Nos, a varázs megtört. Visszatért a jó öreg Susan Jagger - tiszta fejjel, telve energiával, s készen arra, hogy dühét kihasználva változtasson az életén. A férfi odakint van valahol. Lehet, hogy ebben a pillanatban is egy dűne mögül leselkedik. De lehet, hogy időnként elgurul görkorcsolyán a ház előtt, vagy elkocog előtte, esetleg elgurul, kerékpáron ülve, ahogy jó kaliforniai fitnessőrülthöz illik. De kint volt, ez biztos. Az a szemét már három éjjel nem járt nála, de ha követte az eddigi mintát, akkor hajnal előtt most meg kell jelennie. És ha Susannak nem is sikerül ébren maradnia, ha valahogy mégis elkábítják, s ha nem is érzékeli, mi történik vele, másnap reggel mindent megtud, mert ha kedvez a szerencse, akkor az elrejtett kamera tetten éri a betolakodót. Ha a szalagról Ericet látja viszont, addig fogja rugdalni azt a hájas ülepét, míg a cipőjét csak sebész tudja kioperálni a farpofái közül. És jöhet a válóper - egy életre megszabadul tőle. Ha idegent talál, ami nagyon valószínűtlennek tűnt, akkor a kazetta bizonyíték a rendőröknek. Bármennyire megalázó lesz egy szalagot átadni saját megerőszakoltatásáról, meg kell tennie. Visszatért az asztalhoz a borospohárért, azon tűnődött, hogy mi van, ha... mi van, ha... Mi van, ha úgy ébred, hogy ég a hüvelye, magában érzi a meleg ragacsot, de a szalag azt mutatja, hogy egyedül van az ágyban, és úgy dobálja magát ott, mint egy őrült? Mintha a látogatója tényleg egy incubus lett volna, akit nem tud megörökíteni a videoszalag. Marhaság. Az igazság odakint van, és nem természetfeletti. Fölemelte a vörösbort, hogy belekortyoljon - és egy hajtásra lehajtott fél pohárral. 28 Olyan volt, mint egy oltár, melyet Martha Stewartnak, a modern amerikai lakberendezés istennőjének emeltek. Két állólámpa, selyem lámpaernyővel. Két hatalmas karosszék lábtartóval, egymással szembefordítva, közöttük teázó-asztalka. A fotelokban hímzett díszpárnák. Oldalvást a nappali kandallója. - 148 -
Ez volt Martie kedvenc zuga a házban. Az elmúlt három évben sok estét töltöttek itt Dustyval, csendes olvasásba mélyedve. Más-más könyvet olvastak ugyan, de mégis olyan intim volt a hangulat, mintha fogták volna egymás kezét, és csüngtek volna egymás tekintetén. Most maga alá húzta a lábát a fotelban, kissé balra fordult, könyv nem volt nála. Ült mozdulatlanul, kicsit ernyedten, a tartása komolyságot mutatott, holott nem annyira elmélyedt hangulatban volt, mint inkább érzelmileg rettenetesen kimerülve. A másik fotelban Dusty megpróbált megfontolt, mérlegelő benyomást kelteni, de mindig azon kapta magát, hogy lecsúszik a fotel peremére. Martie rövid részletekre osztva beszámolt kálváriájáról, mert még most is el-elnémult zavarában, ahogy felidézte őrült viselkedésének furcsa részleteit, s csak azután folytatta újra, amikor Dusty kedvesen egy kérdéssel bátorította a folytatást. Már Dusty látványa is megnyugtatóan hatott az asszonyra, és reménnyel töltötte el, de néha képtelen volt állni a férfi tekintetét. Ilyenkor úgy bámulta a hideg kandallót, mintha hipnotikus lángok nyaldosták volna a kerámia fahasábokat. Meglepő módon a dekoratív réz kandallópiszkálók most nem rémítették meg. Pedig volt egy kis lapát, egy hegyes végű villaszerűség, és a hurokban végződő piszkavas. Nemrég még a piszkavas látványától is szinte hárfázni lehetett volna rémülettől húrként megfeszülő idegein. A szorongás parazsa még izzott benne, de most jobban tartott egy újabb bénító pánikrohamtól, mint attól, hogy valami erőszakos cselekedetre vetemedik. Bár felidézte a roham minden rémisztő részletét, azt nem tudta visszaadni, mit érzett közben. Sőt már nehezére esett felidézni a rémület teljes intenzitását, mintha az egész egy másik Martie Rhodesszal történt volna, azzal a zavaros fejű perszónával, aki egy pillanatra kiemelkedett pszichéjének mocsarából, majd ismét visszasüllyedt. Dusty időről időre megmozgatta whiskyspoharában a jeget, hogy a csörgéssel felhívja magára a figyelmet. Amikor Martie felnézett, a férje ráemelte a poharát, amiről Martie-nak is eszébe jutott, hogy ideje megkóstolnia saját italát. Kicsit habozott, elfogadja-e az italt, mert félt, hogy ismét képtelen lesz uralkodni magán. Az apró kortyokban elszürcsölt vörös címkés Johnny Walker hatásos terápiának bizonyult. - 149 -
A jó öreg Pajtás ott feküdt a fotelje mellett, időnként felült, állát Martie kinyújtott lábára helyezte, fejét odadugta simogatásra, és együttérzés csillogott bánatos szemeiben. Az asszony kétszer is adott egy-egy kisebb jégkockát italából a kutyának. Pajtás furcsán komoly képpel ropogtatta el őket. Amikor Martie végzett beszámolójával, Dusty megkérdezte: - És most mi legyen? - Reggel megyek dr. Clostermanhoz. Susantól hazafelé jövet már kértem időpontot, még azelőtt, hogy az igazán szörnyű dolgok történtek volna. - Veled megyek. - Szeretnék egy teljes fizikális vizsgálatot, vérképpel, agyi CT-vel, hogy nincs-e tumorom. - Nincs itt semmiféle tumor - mondta Dusty, de a hangjából kicsendülő meggyőződés kizárólag a reményből táplálkozott. Szerintem semmi komolyabb bajod nincs. - Valami csak van. - Nincs. - A gondolat, hogy Martie beteg, ne adj' isten, halálos beteg lehet, olyan rémülettel töltötte el Dustyt, hogy nem tudta palástolni. Martie kincsként vett leltárba minden gondterhelt ráncot férje arcán, mert ez minden szerelmes szónál jobban elárulta, mennyire szereti. - Én elfogadnám, ha agytumor volna - mondta. - Hogyhogy elfogadnád? - Ha az elmebetegség alternatívája volna. Egy daganatot ki lehet vágni, és van rá esély, hogy az maradsz, aki voltál. - Szerintem az sem - jegyezte meg a férfi, és mintha még jobban elmélyültek volna a ráncai. - Úgy értem, ez nem elmebetegség. - Valaminek akkor is lennie kell - mondta makacsul az asszony. *** Susan ült az ágyon, ette a pepperónis pizzát és kortyolgatta a vörösbort. Úgy érezte, soha ennél finomabb vacsorát még nem evett. Azzal tökéletesen tisztában volt, hogy az egyszerű ételnek kevés vagy inkább semmi köze nincs a különleges érzéshez. Se a kolbász, se a sajt, még a szépen átsült tészta sem volt olyan jó ízű, mint az igazság ígérete. Miután megszabadult félénkségétől és a tehetetlenség érzésétől, igazából nem is annyira az igazságra szomjazott, mint inkább egy jó kiadós bosszúra. Nem voltak illúziói, pontosan tudta, mennyire - 150 -
primitív öröm a megtorlás. Hisz végül is, mint minden embernek, neki is négy szemfoga és négy tépőfoga volt, hogy jobban tudjon marcangolni. Eszébe jutott, hogyan védte Ericet Martie előtt, leharapott egy nagy falatot a pizzából és vad gyönyörűséggel elrágta. Ha azért fejlődött ki a pánikbetegsége, mert így reagált Eric hűtlenségére, akkor Ericnek ezért mindenképpen fizetnie kell. De ha kiderül, hogy ő a fantomlátogató, aki kegyetlenül erőszakot tesz a lelkén és a testén, akkor nagyon távol van attól az embertől, akinek hitte, amikor hozzáment feleségül. Nem is ember, inkább valami kreatúra, egy undorító valami. Egy kígyó. Ha bizonyíték lesz a kezében, akkor a törvény segítségével aprítja föl, ahogy egy favágó teszi az odatévedő csörgőkígyóval. Miközben evett, Susan a hálószobát fürkészte, kereste a legmegfelelőbb helyet, ahová észrevétlenül elrejthetné a kamerát. *** Martie a konyhaasztalnál ült, és nézte, ahogy Dusty igyekszik felszámolni a felfordulást, amelyet ő csinált. Amikor a férfi berángatta a kukát a verandáról a konyhába, úgy zörgött benne a sok holmi, ahogy a szerszámosládában szokott. Martie mindkét kezével szorongatta a második pohár whiskyt, amikor az ajkához emelte. Az éles kések, hegyes villák látványa, agresszív csörömpölésük nem riasztotta Martie-t. A torka azonban elszorult, és a meleg scotch olyan volt, mintha olvadék csorgott volna keresztül a nyelőcsövén. Dusty visszarakta a hűtőbe a chardonnay-t és a chablis-t. Martie ezeket a borospalackokat nemrég még hatásos bunkónak gondolta, amivel be lehetne zúzni egy koponyát, ám most nem érzett őrült kísértést, hogy megragadja és meglendítse őket. Miután visszatolta az üres fiókokat a konyhaszekrénybe, és elrakta azokat a holmikat, amelyeket nem kellett elmosogatni, Dusty megjegyezte: - A cuccok a garázsban várhatnak holnapig. Martie csak bólintott, de nem szólt semmit, részben azért, mert nem volt teljesen biztos abban, hogy meg tud szólalni. Bizarr rohamának helyszínén, ahol őrjöngésének emléke még a levegőben lebegett, mint valami mérgező spórafelhő, valahogy az volt az érzése, hogy újra megfertőződhet. Attól félt, ha kinyitja a száját, valami őrült halandzsát fog visszahallani. - 151 -
Amikor Dusty azt javasolta, vacsorázzanak, Martie arra hivatkozott, hogy nincs étvágya, de Dusty nem hagyta annyiban. A hűtőben volt egy tál, rajta az előző napi lasagna maradékával, ami elég volt kettejüknek. Dusty ezt melegítette meg a mikrosütőben. Megmosott és felszeletelt néhány friss gombát. A kés teljesen veszélytelennek tűnt a férfi kezében. Amíg Dusty forró vajon hagymát párolt, majd beledobta a gombát és zöldborsót kevert hozzá, Pajtás a mikrót őrizte, s átszellemült tekintettel szimatolta a melegedő rakott tészta ínycsiklandó illatát. Annak fényében, amit nemrég művelt, Martie ezt a bensőséges, házias légkört szürrealistának érezte. Mintha egy lángoló kénmezőn csatangolt volna, aztán váratlanul egy pokolbéli fánküzletre bukkan. Amikor Dusty kitette az ételt az asztalra, Martie azon tűnődött, vajon rohamában nem mérgezte-e meg a lasagnát. Nem emlékezett rá, hogy tett volna ilyet. De még mindig úgy érezte, mintha tudatkiesése lenne: miközben kívülről úgy nézett ki, mint aki tudatosan cselekszik, ebből semmi nem maradt meg az emlékezetében. Pontosan tudta, hogy Dusty már csak azért is megenné az ételt, hogy kimutassa, mennyire megbízik benne, ezért Martie nem is figyelmeztette. Ő is legyőzte étvágytalanságát, és megette a kirakott tészta többségét - már csak azért is, mert esze ágában sem volt esetleg egyedül túlélni a vacsorát. Villát azonban nem volt hajlandó a kezébe venni; kanállal evett. *** Susan Jagger hálószobájának sarkában egy biedermeier állvány állt, rajta egy bronztál, benne egy bonsai. A minifa már rég nem kapott természetes fényt az örökké leengedett roló miatt azért nem pusztult el, mert egy kis növénylámpa állt mögötte. A bonsai tövében buja borostyán tenyészett, befutotta a talajt és lelógott a bronztál peremén. Miután Susan beállította a megfelelő szöget a virágtartó és az ágy között, berakta a kamerát a tálba, és művészien elrendezte fölötte a futónövényt. Lekapcsolta a növénylámpát, s csak az éjjeli lámpát hagyta égve. Valami fénynek maradnia kellett, ha használható felvételt akar készíteni. Az égő lámpa akkor nem lesz gyanús, ha úgy néz ki, mintha olvasás közben nyomta volna el az álom. Ehhez csupán az - 152 -
éjjeliszekrényen álló fél pohár bor és egy nyitott könyv kell, mondjuk a takarón, és máris meggyőző a látvány. Susan körbejárta a szobát, alaposan szemügyre vette a bronztálat. A kamera ügyesen volt elrejtve. Egyetlen szögből csillant csak meg az éjjeli lámpa sárgásan izzó fénye a fekete lencsén, olyan volt, mintha egy félszemű gyík leselkedne a borostyán indái alól. Ez azonban annyira nem volt árulkodó látvány, hogy biztosan nem fogja fölkelteni sem az incubus”, sem egy halandó figyelmét. Susan odament a kamerához, ujját becsúsztatta az ágak közé, egy darabig tapogatózott, majd megnyomta a gombot. Hátrált két lépést. Aztán csak állt mozdulatlanul. Fejét fölvetette, a lélegzetét visszatartotta, úgy fülelt. Bár a fűtés le volt kapcsolva, tehát nem járt a ventillátora, a szél sem sustorgott a párkány alatt, és olyan tökéletes volt a csend a szobában, amilyen e túlgépesített korban csak lehetett, Susan nem hallotta a kamera motorjának duruzsolását. A szerkezet valóban olyan hangtalan volt, ahogy a gyártója állította. A kazettában surrogó szalag hangját teljesen elnyelte a kamerára boruló növényzet. Susan tisztában volt vele, hogy a hang igen különösen tud viselkedni egy falakkal körülvett helyiségben, hogy képes a legváratlanabb helyen felerősödni, ezért körbejárta a szobát. Ötször is megállt és fülelt, de nem hallott semmi gyanúsat. Elégedetten visszament az állványhoz és kiemelte a kamerát a borostyánból. Megnézte a felvételt a kamera beépített monitorán. A képkivágásban ott volt az egész ágy. De a kép bal szélében látszott az ajtó is. Nézte önmagát, ahogy át-átsétál a képen. Újra meg újra. Ahogy megáll és fülel, nem hallja-e a szalag surrogását. Meglepte, hogy milyen fiatalnak és vonzónak látszik. Az utóbbi időben akkor sem látta ilyen tisztán magát, amikor tükörbe nézett. A tükörben nem annyira a fizikai visszatükröződését látta, mint inkább a lélektanit: ő egy olyan Susan Jaggert látott, akit megöregített a krónikus szorongás, akinek vonásait bizonytalanná tette a tizenhat hónapja tartó önkéntes rabság, aki beleszürkült az unalomba, és akit nyúzottá tett az aggodalom. Ez a nő azonban, itt a felvételen, karcsú volt és csinos. De ami még ennél is fontosabb, céltudatos volt. Ez a nő tele volt reménnyel - és volt jövője is. Susan még egyszer végignézte a felvételt. Látta magát megint, ahogy előbukkan a kamera vasoxidos memóriájából, ahogy - 153 -
céltudatosan körbejár a szobában, ahogy ki-be lép a képbe, ahogy megáll hallgatózni: egy olyan nőt látott, akinek megint voltak tervei. *** Egy kanalat is lehet fegyverként használni, csak fordítva kell kézbe venni, és úgy döfni vele. Bár nem olyan éles, mint egy kés, de egy szemet ki lehet vele tolni. A kanál megremegett Martie kezében. Kétszer neki is ütötte a tányér szélének, mint aki figyelmet kér, mert tósztot készül mondani. Nagy kísértést érzett, hogy letegye a kanalat és a kezével egyen, de félt, hogy Dusty még őrültebbnek fogja nézni. Az evés közbeni beszélgetés akadozott. Hiába számolt be Martie részletesen a történtekről, Dustynak rengeteg kérdése volt a pánikrohammal kapcsolatban. Martie-nak pedig egyre kevésbé akaródzott beszélni a dologról. Egyrészt, mert a téma lehervasztotta. Ahogy felidézte furcsa viselkedését, tehetetlennek érezte magát, mintha visszavetették volna kisgyerek korába, amikor minden szempontból ki volt szolgáltatva. Másrészt zavarta az az irracionális, mégis határozott meggyőződés, hogyha beszélni kezd a pánikrohamról, azzal újabbat vált ki. Úgy érezte magát, mintha csapóajtón ülne, és minél többet beszél, annál valószínűbb, hogy kimondja a varázsszót, ami megnyitja alatta az ajtót, ő pedig belezuhan a semmibe. Amikor ő kérdezte Dustyt a napjáról, a férfi azokat a szokásos üzleti utakat említette, amelyek akkor esedékesek, amikor az időjárás nem kedvez a munkának. Bár Dusty soha nem hazudott, Martie érezte, hogy a férje elhallgat előle valamit. Persze, jelenlegi állapotában betudhatta ezt az érzést a paranoiájának. Dusty félretolta a tányérját, és azt mondta: - Te kerülöd a tekintetemet. Az asszony nem is tagadta. - Annyira gyűlölöm, hogy így kell látnod! - Miért, milyen vagy? - Gyenge. - Dehogy vagy gyenge. - Ebben a tésztában több a keménység, mint bennem. - Azért mert kétnapos. Egy lasagna esetében ez... felér legalább nyolcvanöt emberi évvel. - Én is nyolcvanötnek érzem magam. - 154 -
- Nézd, ha kell, leteszem a nagyesküt, hogy jobban nézel ki, mint ez a rohadt lasagna. - Kösz, ezzel aztán jól levettél a lábamról. - Tudod, mit mondanak a szobafestőkről? - Na mit? - Addig nyomják, amíg nedves. Martie a férje szemébe nézett. A férfi elmosolyodott. - Nem lesz semmi baj, Martie. - Ez kizárt, amíg ilyen vicceid vannak. - És te mondod, hogy gyenge vagy? Tudod, kivel szórakozzál! *** Susan Jagger körbejárt négyszobás erődítményében, és elégedetten megállapította: minden ablak zárva van. A lakásból egyetlen ajtó nyílt a külvilágra - a konyhából. Ezt azonban két biztonsági zár és egy lánc is védte. Miután ellenőrizte a zárakat, Susan még egy konyhaszékkel is kiékelte az ajtót. Ha Ericnek sikerült valahogy kulcsot szereznie, akkor sem tud bejönni a széktől. Ezt a trükköt persze már korábban is alkalmazta, de a behatolót ez nem tartóztatta fel. Amikor az előbb kipróbálta kamera beállítási szögét, kivette belőle az akkut, és kivitte a fürdőszobába tölteni. Most már teljesen feltöltődött. Visszarakta a kamerába, és a kamerát elrejtette a borostyán alá. Bekapcsolni majd csak akkor fogja, amikor lefekszik, s ettől kezdve lesz három órája, hogy megörökítse Ericet. Az egymáshoz igazított órák tanúsága szerint 9:40 volt. Martie azt ígérte, hogy tizenegy előtt visszahívja. Susan továbbra is érdeklődéssel várta, mire jutott a barátnője, de még neki sem fog szólni a kameráról, mert hátha lehallgatják a telefonját. Lehet, hogy Eric pont akkor hallgat bele a beszélgetésükbe. Oh, milyen csodás dolog itt lenni a Paranoia Palotában! Keringőt lejteni egy gonosz szándékú idegen karjaiban, és miközben sírnak a hegedűk, ő összeszedi minden bátorságát, hogy a szemébe nézzen táncpartnerének, aki eddig a lépéseit vezette. 29 A két pohár whisky, a kockányi lasagna és a szörnyű nap eseményeinek hatására Martie szabályosan zsibbadt volt a kimerültségtől. Miközben Dusty leszedte az asztalt és elöblítette az - 155 -
edényeket, ő csak ült az asztal mellett és egyre nehezülő pillákkal nézte a férjét. Pedig azt hitte, képtelen lesz elaludni a szorongástól, hogy mit hoz a jövő. Ám az agya fellázadt, hogy további szorongással terhelje magát; lehúzta a redőnyt. Csak az új félelem, ezúttal az alvajárástól, tartotta vissza, hogy ne bóbiskoljon el ültében. Eddig sosem volt rá precedens, hogy álmában mászkált volna, viszont ma reggelig pánikroham sem tört rá soha, tehát semmit sem lehetett kizárni. Ha álmában járkálna, akkor talán a Másik Martie veszi át az uralmat a teste felett. Lehet, hogy ez a Másik aztán óvatosan kicsusszan a takaró alól, nehogy Dustyt fölébressze, mezítláb leoson a földszintre a sötétben, hogy kivegyen egy éles kést a mosogatógép evőeszközös rekeszéből. Dusty kézen fogta és végigvezette a földszinten, miközben leoltogatott minden villanyt. Pajtás ott ballagott mögöttük, a szeme vörös volt a fáradtságtól, de így is izzott a félhomályban. Dusty ezután visszament a konyhába Martie esőkabátjáért, s megállt, hogy beakassza az előszobaszekrénybe. Amikor megérezte a súlyát, kiemelte a zsebéből a papírfedelű könyvet. - Még mindig ezt olvasod? - kérdezte Martie-tól. - Vérbeli krimi. - De folyton ezt viszed magaddal, mióta Susant terápiára kíséred. - Annyira nem régen. - Martie ásított. - Jó írás. - Szóval vérbeli krimi - de képtelen vagy végigolvasni hat hónapja? - Nem lehet, hogy hat hónapja! Képtelenség. A sztori szórakoztató. A figurák árnyaltak, nagyon élvezem. Dusty meglepetten nézett rá. - Mi bajod? - Bajom több is van. De most leginkább iszonyú fáradt vagyok. A férfi az asszony kezébe nyomta a könyvet. - Nesze, és ha nem tudnál elaludni, akkor olvasd ezt. A jelek szerint egyetlen oldala hatásosabb, mint egy Nembutal. Aludni, talán kimenni - késért, gyufáért. Pajtás előttük vonult fel a lépcsőn. Miközben Martie fél kezével a korlátba kapaszkodva ment utána, valamelyest megnyugtatta a tudat, hogy a kutya talán felébreszti, ha elkezd kóborolni álmában. A jó Pajtás megnyalná - 156 -
meztelen lábfejét, a lábszárának csapná a farkát, ha elindulna lefelé a lépcsőn, és biztosan ugatni kezdene, ha úgy venne ki egy kést a mosogatógépből, hogy nem vágna neki valami jutalomfalatot. *** Susan lefekvés előtt egyszerű fehér pamutbugyit húzott magára se csipke, se hímzés, se semmiféle díszítés -, és fehér pólót. Jó pár hónapja még a színes, fodros fehérneműt kedvelte. Szerette szexinek érezni magát. Ma már nem. Tudta, hogy lélektanilag mi rejlik a hálóruhaváltás mögött. Szexinek lenni, ez ma már összekapcsolódott az agyában a nemi erőszakkal. A fodrok, a selyem, a hímzés és az effélék esetleg bátorítanák rejtélyes éjszakai látogatóját; a férfi esetleg felhívásként értékelné. Egy darabig férfipizsamában aludt, ami bő volt rá, és csúnya volt benne, aztán kitérdesedett melegítőben. De ez sem lohasztotta le perverz látogatójának vágyait. Sőt miután levetkőztette és brutálisan magáévá tette, mindig szánt rá időt, hogy felöltöztesse, hogy ezzel is tovább alázza. Ha begombolt minden gombot a pizsama felsőjén, a férfi is ezt tette; ha egyet kigombolva hagyott, ugyanez volt kigombolva, amikor fölébredt. Sőt a férfi a nadrágja zsinórját is ugyanazzal a csomóval kötötte meg, amilyet ő használt. Most fehér pamut alsóneműt használt. Mintha hangsúlyozni akarta volna az ártatlanságát. Ezzel is elutasítva a bemocskoltatást, függetlenül attól, hogy a férfi miket művelt vele. *** Dustyt aggasztotta Martie váratlan ernyedtsége. Az asszony ugyan zselészerű fáradtságot emlegetett, de a viselkedése elárulta, hogy nem annyira a kimerültség hatalmasodott el rajta, mint inkább a mélységes depresszió. Szabályosan vonszolta magát, nem „szédelgett” a kimerültségtől, hanem szinte összegörnyedt, mint aki mázsás teher alatt görnyed. Arca merev volt és feszes, a szeme és a szája sarka legörbült, és nem ernyedt, mint amikor az ember kimerült. Martie a szájhigiénét illetően egyetlen lépésnyire volt a fanatizmustól, most azonban fogmosás nélkül akart lefeküdni. Hároméves együttélésük során ez volt az első eset. Dusty nem emlékezett olyan estére, hogy Martie ne mosta volna meg az arcát, ne kente volna be hidratáló tonikkal, és ne kefélte volna ki a haját. Most egyiket sem tette. - 157 -
Kihagyta az összes esti rítust, és ruhástul zuhant az ágyba. Amikor Dusty rájött, hogy nem fog levetkőzni, kifűzte és lehúzta a cipőjét, lehúzta a zokniját. Lehámozta róla a farmert. Martie nem ellenkezett, de nem is segített neki. A blúzát nehéz volt lehúzni, különösen azért, mert az oldalán feküdt, mellén összekulcsolta a karját és felhúzta a térdét. Dusty nem erőltette a dolgot, a vállára húzta a takarót, kisimította a haját az arcából, és megcsókolta a homlokát. Az asszony pillái elnehezültek, de nyitva volt a szeme. Valami más csillogott benne, mint egyszerű kimerültség. - Ne hagyj el - suttogta rekedten. - Nem foglak. - Ne bízz bennem. - De fogok. - Ne aludj el. - Martie... - Ígérd meg, hogy nem alszol el! - Jól van. - De ígérd meg. - Ígérem. - Mert lehet, hogy megölnélek álmodban - mondta Martie, és becsukta a szemét, aminek színe búzakékről sötétkékre változott, s egy pillanatra mintha vörösen villant volna, mielőtt lecsukódott. Dusty csak állt és nézte. Meg volt rémülve. Nem a felesége figyelmeztetésétől, nem magáért aggódott, hanem Martie-ért. - Susan... - motyogta az asszony. - Mi van vele? - Csak eszembe jutott. Hogy nem meséltem róla neked. Fura dolog. Fel kellett volna hívnom. - Majd felhívod reggel. - Miféle barát az ilyen? - motyogta Martie. - Meg fogja érteni. Most pihenj. Martie másodpercek alatt álomba zuhant, ajkai szétnyíltak, a száján keresztül lélegzett. Az aggodalom ráncai eltűntek a szeme sarkából. Húsz perccel később Dusty az ágyban ült és azon a szövevényes történeten gondolkodott, amit Martie mesélt neki, igyekezett értelmes, összefüggő keretbe helyezni, amikor megszólalt a telefon. A hálószobai telefon csengője mindig ki volt kapcsolva, tehát a csengést lentről, - 158 -
Martie irodájából hallotta; az üzenetrögzítő a második kicsengés után bekapcsolt. Dusty úgy vélte, Susan lesz az, bár lehetett Skeet is, vagy valaki a New Life személyzetéből. Normális körülmények között lement volna meghallgatni a rögzítőt, most azonban nem akarta, hogy Martie esetleg arra ébredjen: egyedül van. Skeet jó kezekben volt, és bármilyen „fura dolgok” vannak is Susannal, annál semmiképpen nem lehetnek bizarrabbak, mint amelyek itt este történtek. Szóval, várhat reggelig. Dusty gondolatai visszatértek arra, amit Martie mesélt neki a napjáról. Miközben végiggondolta a bizarr eseményeket, az a különös érzése támadt, hogy ami a feleségével történt, az valahogy összefügg az öccsével történtekkel. Elgondolkodtató párhuzamosságokat talált mindkét eseménysorban, bár az összefüggés pontos természete továbbra is rejtve maradt előtte. Tagadhatatlanul ez volt életének legfurcsább napja, és az ösztöne azt súgta, hogy ami Skeettel és Martie-val történt, az nem a véletlen műve. A szoba sarkában Pajtás a saját fekhelyén feküdt összegömbölyödve, de nem aludt. Állát a mancsán nyugtatva azt figyelte, hogyan alszik gazdijának a felesége az aranyló lámpafényben. *** Mivel Martie mindig tartotta magát az ígéretéhez, amivel rengeteg morális tőkét halmozott föl, Susan nem keseredett el, amikor a beígért hívás nem érkezett meg tizenegykor. Viszont nagyon kínosan érezte magát. Ő próbálta felhívni Martie-t, de helyette a rögzítőbe futott; aggódni kezdett. Kétségtelen, hogy Martie-t megdöbbentette Susan állítása a fantomlátogatóról, aki számára a bezárt ajtó sem jelent akadályt. Azt kérte, hadd gondolkozzon előbb. De Martie-nak nem volt szokása a köntörfalazás, vagy hogy a véleményét diplomatikusan csomagolja. Mostanra már ki kellett volna gondolnia valamilyen használható tanácsot - vagy legalábbis telefonálnia, hogy még mindig nem tudja fölfogni ezt az elképesztő históriát. - Csak én vagyok - mondta a rögzítőre. - Mi történt? Jól vagy? Vagy azt hiszed, hogy becsavarodtam? Jól is teszed, ha így gondolod. De azért hívj föl, oké? Várt még néhány másodpercet, aztán letette. Nagyon valószínű, hogy Martie sem javasolt volna a rejtett kamerás megoldásnál hatékonyabb módszert, így Susan folytatta az előkészületeket. - 159 -
Az éjjeliszekrényre készített egy fél pohár bort, nem szomjúság ellen, hanem kellék gyanánt. Az ágyba magával vitt egy könyvet, hátát felpolcolta, de túlságosan ideges volt ahhoz, hogy olvasson. Egy darabig egy régi filmet nézett a tévében, de képtelen volt a történetre koncentrálni. Gondolatai sötétebb és ijesztőbb helyeken jártak, mint a film hősei. Bár Susan szinte természetfeletti módon éber volt, voltak olyan éjszakái, amikor az álmatlanság hirtelen természetellenesen mély álomba torkollott - és újabb megerőszakoltatásba. Ha titokban mégis valami drogot adnak neki, akkor nem tudhatja, mikor kezd hatni a kemikália, és nem akart arra ébredni, hogy megint megerőszakolták ő pedig nem tudta aktiválni a kamerát. Éjfélkor a biedermeier állványhoz ment, benyúlt a borostyán alá és elindította a videoszalagot. Ha még egykor is ébren lesz, visszatekeri a kazettát, és újra indítja. Ezt megismétli kettőkor, háromkor, tehát ha elalszik is, kisebb az esélye, hogy a szalag azelőtt áll le, hogy az a féreg megérkezne. Kikapcsolta a tévét, hogy meggyőzőbb legyen a háttér ahhoz, mintha olvasás közben nyomta volna el az álom, de azért is, hogy meghallja, ha történik valami a lakás egy távolabbi pontján. Egy perce ülhetett a csendes szobában, már éppen a kezébe akarta venni a könyvet, amikor megszólalt a telefon. Azt hitte, Martie az, ezért gyorsan felkapta a kagylót. - Halló? - Ben Marco vagyok. Mintha ez a Ben Marco egy varázserejű kőműves lett volna, aki a puszta hangjával követ és maltert tud előidézni, hirtelen mintha gránitfal közé szorult volna Susan szíve. Ha szíve vadul vergődött is börtönében, az agya megnyílt, mint az a ház, amelynek tetejét forgószél tépte le. Gondolatait mintha kiszippantotta volna a légvonat az agyából, s a helyükre a fenti sötét végtelenből valami láthatatlan és hideg jelenés áradt volna be ellenállhatatlanul. Előbb agyának padlásába hatolt, majd lejjebb a mélyebb régiók felé. - Hallgatlak - felelte Susan Ben Marcónak. Hevesen verő szíve azonnal megnyugodott, s vérében is megszűnt a félelem bizsergető pezsgése. Most jönnek a szabályok. A férfi megszólalt: - A téli vihar... - 160 -
- Te vagy a téli vihar - felelte Susan. - Megbújt a bambusz között... - A bambusz én vagyok. - És lecsillapult. - A csendben megtudom, mit kívánnak tőlem - mondta erre Susan. A téli vihar megbújt a bambusz között és lecsillapult. Nagyon szép. A szabályok hatására Susan Jagger belemerült a csend tengerébe: a lakásban tökéletes csend vette körül, minden elnémult benne, olyan hangtalan és élettelen űr volt, mint amilyen a teremtés előtti pillanat lehetett, amikor az Úr még nem mondta ki: Legyen világosság. Amikor a téli vihar ismét megszólalt, a hangja mintha nem is a készülékből jött volna, hanem Susan belsejéből. - Mondd meg; hol vagy. - Az ágyban. - Úgy hiszem, egyedül vagy. Szólj, ha így van. - Így van. - Engedj be. - Igen. - De gyorsan! Susan letette a kagylót, kimászott az ágyból, és végigsietett a sötét lakáson. Fürge léptei ellenére a szíve egyre lassabban vert: keményen, határozottan és nyugodtan. A konyhában csak sápadt zöld fény pislákolt a mikrosütő digitális órájából. A sötétség nem jelentett akadályt Susannak. Hosszú hónapok óta ez a lakás jelentette számára a világot; olyan intimen ismert minden apró részletet, mintha született vakként nevelkedett volna itt. A széket gyors mozdulattal kikapta a kilincs alól, a székláb halkan megcsikordult a padlócsempén. Kiakasztotta a biztonsági láncot, amikor elengedte, halk csörrenéssel a keretnek csapódott. Elfordította a felső zárat. Majd az alsót is. Kinyitotta az ajtót. - 161 -
A férfi valóban vihar volt, és téli is, ahogy ott állt az ajtó előtt, lecsillapulva, de telve a hurrikán pusztító dühével, amit ugyan ügyesen palástolt a külvilág előtt, de ami mindig ott kavargott benne, s amit csak a legintimebb pillanatokban mutatott ki. Átlépett a küszöbön, a nőt hátratolta, lábával berúgta az ajtót, miközben erős kezével megragadta Susan nyakát. 30 A bal és jobb oldali artéria carotis, amely a nyakat és a fejet látja el vérrel, egyenesen az aortából indul el. A szívből kiinduló vér ilyenkor a leggazdagabb oxigénben, és ilyenkor áramlik a legnagyobb erővel. Ahogy keze Susan torkára simult, ujjai nekifeszültek a nyakának, hüvelykujja pedig az állkapocs alatt épp a jobb oldali artéria carotis felett volt, dr. Mark Ahriman egy jó percen keresztül örömét lelte az erőteljes lüktetésben. Milyen csodálatosan tele van ez a nő élettel! Ha meg akarta volna fojtani, nyugodtan megtehette volna, nem kellett volna tartania ellenállástól. A nő, ebben a megváltozott tudatállapotban, csak engedelmesen állt volna, míg ő ki nem szorítja belőle a lelket. Térde egy idő után megroggyanna, és kecsesen elomolna a padlón, miközben szíve az utolsó rebbenések után leállna, de a szeméből eközben is áradna a bocsánatkérés, hogy képtelen volt talpon maradni, neki pedig mellé kellene térdelnie, hogy bevégezze a munkát. Az a helyzet, hogy Susan Jagger haldoklása közben bármilyen arckifejezést magára öltene, ha dr. Ahriman úgy kívánná. Gyermeki csodálatot. Erotikus eksztázist. Tehetetlen dühöt, vagy birkatürelmet, meglepett szemekkel - ha a doktor örömét akarná lelni valamelyik reakcióban. De nem állt szándékában megölni a nőt. Nem itt és nem most bár hamarosan sor fog kerülni erre is. Ha elkerülhetetlenül elkövetkezik ez az idő, nem saját kezűleg fog végezni Susannal, mert őszinte tisztelettel viseltetett az amerikai rendőrhatóságok kriminalisztikai felkészültsége iránt. Ha véres munkára volt szükség, mindig végrehajtókat használt a halálos ítélet kivitelezésére, hogy még a gyanú árnyéka is elkerülje. Ráadásul a legtisztább gyönyört a ravasz manipuláció okozta, nem pedig a csonkításban, a gyilkolásban való részvétel. A ravasz - 162 -
meghúzása, a kés meglendítése, a fojtó dróthurok meghúzása soha nem okozott számára akkora izgalmat, mint az, ha valaki mást használt fel arra, hogy egy rémtettet elkövessen. A hatalom mindig izgalmasabb az erőszaknál. Pontosabban, legnagyobb élvezetét nem a hatalom érvényesítésének a végeredménye okozta, hanem a használat folyamata. A manipuláció. A vezérlés. Az abszolút ellenőrzés ténye, a zsinórok kezelése, és látni, hogy az emberek a parancsai szerint cselekszenek, nos, ez olyan mélységes élvezetet okozott a doktornak, hogy bábvezetésének legszebb pillanataiban úgy meg-megremegett a gyönyörtől, mint egy székesegyház hatalmas bronzharangja. Susan torkáról a tenyere alatt eszébe jutott a régi izgalom emléke egy másik sima és kecses torokról, melyet egy lándzsa járt át, s az emlékbe beleremegett a gerince. Az arizonai Scottsdale-ben áll egy Palladio modorában épített udvarház, melynek hosszú, göndör hajú örökösnője, Minette Luckland épp anyjának fejét veri péppé, majd tarkón lövi gyanútlan apját, aki épp süteményt majszol a tévé előtt. Ezek után a leány leveti magát a második emeleti galériáról, és felnyársalja magát az előcsarnokban álló hold és vadászat istennő, Diana szobrának lándzsájára. A búcsúlevélben, melyet vitathatatlanul Minette szép kézírásával vetettek papírra, azt állítja, hogy kisgyerek kora óta mindkét szülője perverz szexuális vágyait kellett kielégítenie - ami vérlázító hazugság, dr. Ahriman szuggerálta neki. Diana szobrának lábánál vércseppek, mint borvörös rózsaszirmok a fehér márványpadlón. Most, ahogy félig meztelenül ott állt a konyha félhomályában, miközben zöld szemeiben megcsillant a közeli sütő digitális órájának zölden izzó fénye, Susan Jagger szebb volt, mint a néhai Minette. Bár arca és alakja felgerjesztett volna akármilyen erotomániást, Ahrimant mégsem annyira a kinézete izgatta föl, hanem a tudat, hogy ez a kecses női test ugyanolyan gyilkos potenciált hordoz magában, mint ami Scottsdale-ben elszabadult sok-sok évvel ezelőtt. A nő nyaki artériája ott lüktetett a doktor hüvelykujja alatt, pulzusa lassú volt és erőteljes. Ötvenhat szívverés percenként. Susan nem félt. Nyugodtan várta, hogy ismét használják, mintha gondolkodni képtelen eszköz lett volna - vagy pontosabban, egy játékszer. Azzal, hogy bemondta neki a Ben Marco hívónevet, majd felmondta a kondicionáló haikut, Ahriman átvitte az asszonyt egy megváltozott tudatállapotba. Egy laikus valószínűleg a hipnotikus - 163 -
transzállapot kifejezést használná, ami bizonyos fokig igaz is volt. Egy klinikai pszichológus valószínűleg emlékezetkiesésként definiálná, ami valamivel közelebb volt az igazsághoz. De egyik meghatározás sem lett volna adekvát. Amikor Ahriman elmondta a haikut, Susan személyiségét mélyebben elnyomta, mintha hipnotizálta volna. Ebben a különleges állapotban a nő semmilyen értelemben sem volt azonos Susan Jaggerrel, hanem egy nem létező entitás, egy hús-vér gép, akinek az agya olyan üres volt, mint egy frissen formázott merevlemez, amely arra várt, hogy Ahriman milyen szoftvert installál fel rá. Ha klasszikus tudatvesztéses állapotban lett volna, ami egy súlyos személyiségzavar, külsőre úgy tűnne, mintha majdnem normálisan funkcionálna, némi különc beütéssel, de korántsem annyira kiszakítva a valóságból, mint ami Susanon látszott. - Susan - szólalt meg a férfi -, tudod, hogy ki vagyok? - Miért, tudom? - kérdezett vissza az asszony törékeny és távolba vesző hangon. Ebben az állapotban a nő képtelen volt válaszolni bármilyen kérdésre, ugyanis arra várt, hogy mondják meg, mit akarnak tőle, hogy mit kövessen el, de még azt is, hogy mit érezzen a tettel kapcsolatban. - Én vagyok a pszichiátered, Susan? A férfi a félhomályban szinte látta a nő arcán az értetlenséget. - Miért, az vagy? Míg ki nem hozzák ebből az állapotból, Susan csak parancsokra reagál. - Mondd meg a neved - mondta a férfi. Ha egyértelmű utasítást kapott, akkor szabadon felhasználhatta minden tudását. - Susan Jagger. - Mondd meg, ki vagyok. - Dr. Ahriman. - Én vagyok a pszichiátered? - Az vagy? - Mondd a foglalkozásomat. - Pszichiáter. Ezt a transznál mélyebb, de nem teljes tudatvesztéses állapotot nem volt könnyű előidézni. Kemény munkát és komoly szakmai felkészültséget igényelt tőle, míg sikerült a nőt ezzé az engedelmes játékszerré átgyúrnia. - 164 -
Másfél éve, mielőtt a nő pszichiátere lett volna, három különböző, gondosan előkészített alkalommal, és persze Susan tudta nélkül, Ahriman beadott neki egy erős gyógyszerkeveréket Rohypnolból, Fenciklidinből, Valiumból és egy csodálatos hatású cerebrotóp anyagból, amelyet nem találhatunk meg a nyilvános gyógyszerjegyzékekben. A szer saját recept volt, maga keverte ki saját illegális készletéből, mert az anyagoknak tökéletes egyensúlyban kellett lenniük ahhoz, hogy a kívánt hatást el lehessen érni. Maguk a drogok nem terelték volna Susant ebbe az engedékeny állapotba, de mindegyik dózis félig eszméletlenné tette, amikor nem volt tudatában saját helyzetének, és így kiválóan alakíthatóvá vált. Miközben ebben az alkonyi derengéses állapotban volt, Ahriman ki tudta iktatni tudatos agyát, és közvetlenül a mély tudattalanjával beszélt, ahol feltételes reflexeket hozott létre, és ahol nem találkozott ellenállással. Arra, amit ezen a három hosszú ülésen a nővel művelt, a bulvár hírlapírók és a kémregények szerzői valószínűleg az agymosás szót használnák, holott a dolog korántsem volt ennyire huszadik századi. Ő nem rombolta le Susan tudatát, mert nem állt szándékában teljesen új építményt állítani a helyére. Az a módszer - melyet egykoron előszeretettel alkalmaztak a szovjetek, a kínaiak és az észak-koreaiak túlságosan ambiciózus volt. A pácienst hosszú hónapokon keresztül, a nap huszonnégy órájában börtönben kellett volna tartania, unalmas kínzásoknak alávetnie, nem is beszélve arról, hogy közben el kellett volna viselnie a jajkiáltásokat és a gyáva könyörgést. Dr. Ahrimannak magas volt az IQ-ja, de az unalomtűrési küszöbe annál alacsonyabb. Ráadásul a hagyományos agymosási technikák sikerszázaléka nem volt túlságosan kecsegtető, az alany feletti ellenőrzés ritkán vált teljessé. Ehelyett a doktor inkább beleereszkedett Susan tudattalanjába, ahol egy új kamrát épített fel - nevezzük titkos kriptának-, ami természetesen rejtve maradt a nő tudatos énje előtt. Itt aztán arra kondicionálta, hogy egyetlen istent imádjon mindenekfelett, s ez az isten maga Mark Ahriman volt. Ő pedig szigorú isten volt, a keresztény isten előtti istenekhez hasonlóan elvetette a szabad akaratot, nem tűrte el a legkisebb engedetlenséget sem, és kegyetlenül megtorolt minden kihágást. Ettől kezdve soha többé nem kellett a nőt droggal elkábítania, mert nem volt rá szükség. E három ülés alatt beültette az ellenőrző eszközöket - a Marco nevet, a haikut -, és ezek azonnal elfojtották a - 165 -
személyiségét, s pszichéjét ugyanolyan mély álomba ringatták, mint előzőleg a szerek. Az utolsó drogos ülésen a doktor elplántálta a nőben a pánikbetegséget is. Úgy vélte, érdekes kórkép, amely kellőképpen színes és drámai hatást produkálhat, miközben a nő szép lassan teljesen szétesik. Végül is, a lényeg most sem volt más, minthogy jól szórakozhasson. Most, miközben jobb keze még mindig Susan torkára fonódott, Ahriman ezt mondta: - Nes, azt hiszem, ma nem én leszek veled. Kitalálunk valami szaftosat. Tudod, ki vagyok, Susan? - Ki vagy? - Az apád vagyok - felelte Ahriman. Az asszony nem felelt. - No, mondd szépen, ki vagyok. - Te vagy az apám. - Akkor szólíts apunak - instruált a doktor. A nő hangja távoli maradt, nyoma sem volt benne érzelemnek, hiszen a férfi még nem mondta meg neki, hogyan érezze magát ebben a helyzetben. - Igen, apu. A nyaki ütőér, a férfi hüvelykujja alatt, lassú maradt. - Mondd meg, milyen színű a hajam, Susan. Bár a konyhai félhomályban nem lehetett volna megállapítani ezt, Susan válaszolt: - Szőke. Ahriman haja mákosfekete volt, Susan apjáé viszont szőke. - És mondd meg, milyen színű a szemem. - Zöld, mint az enyém. Ahrimané mogyoróbarna volt. A doktor keze még mindig Susan nyakán maradt, amikor előrehajolt és szinte szűziesen szájon csókolta a nőt. Susan ajka ernyedt volt, nem csókolt vissza. Sőt annyira passzív volt, hogy ezzel az erővel akár katatón, ha nem kómás állapotban is lehetett volna. A férfi finoman beleharapott a nő ajkába, majd az ajkak közé erőltette a nyelvét, és úgy csókolta meg, ahogy ép lelkű apa sohasem teszi a lányával és bár a nő szája továbbra is élettelen maradt, s pulzusa sem vált szaporábbá, a férfi érezte, hogy Susannak elállt a lélegzete. - 166 -
- Mit érzel most, Susan? - Mit akarsz, hogy érezzek? A férfi szabad kezével megsimogatta a nő haját, majd így válaszolt: - Mélységes szégyent érzel, porig vagy alázva. Borzalmasan szomorú vagy... és persze kicsit neheztelsz is, hogy a saját apád így bánik veled. Úgy érzed, bemocskoltak. De engedelmeskedsz, megteszel mindent, amit mondanak... mert akaratod ellenére téged is fölgerjeszt a dolog. Beteges és csillapíthatatlan vágyat érzel, amit próbálsz ugyan tagadni, de képtelen vagy rá. A férfi újra megcsókolta a nőt, aki megpróbálta elkapni a száját; de aztán engedett, összeszorított szája kinyílt. Kezeit a férfi mellének feszítette, de ellenállása gyenge volt, mint egy kisgyereké. A doktor érezte, hogy a hüvelykujja alatt most úgy lüktet a nő ütőere, mint egy nyúlé, amikor megpillantja a kopót. - Apu, ne! Susan szemének árnyalata mélyebb zölddé vált. A szemek szikrázó mélysége mintha illatot termelt volna, enyhén kesernyés, sós illatot, amelytől az orvosban felhorgadt a vad vágy. Lecsúsztatta a kezét a nő nyakáról a derekára, és odahúzta magához. - Kérlek - suttogta a nő, de ebben a szóban egyszerre volt tiltakozás és sürgetés. Ahriman vett egy mély lélegzetet, és száját a nő szájára tapasztotta. Ragadozókat megszégyenítő szagérzéke nem csalta meg: a nő arca nedves volt és sós. - Aranyos. Egy sor apró csókkal megnedvesítette ajkát a nő nyirkos bőrén, aztán nyelve hegyével megízlelte ajka bőrét. Most már mindkét kezével Susan derekát fogta, megemelte és hátrébb vitte, s testével nekinyomta a hűtőszekrénynek. Újabb „kérlek”, majd megint egy, s a drága lány hangjában összekeveredett a vágy és a rémület. Susan könnyeit nem kísérte nyöszörgés vagy zokogás, a doktor pedig tovább ízlelgette a hangtalan patakot, mint aki képtelen csillapítani a szomját. Lenyalt egy sós gyöngyszemet a nő szája sarkából, aztán egy másikat az orrlyuka mellől, majd újabbat szopogatott le a szempillájáról, miközben olyan élvezettel vetette magát erre az ízre, mintha ez volna az egyetlen lehetséges táplálék. Aztán elengedte az asszony derekát, és ellépett előle. - 167 -
- Menj a hálószobába, Susan - mondta. A nő ruganyos mozgása olyan volt, mint a forró könnyeké: tiszta és keserű. A doktor ment utána, élvezettel gusztálva kecses járását - kísérte a pokolbéli nászágy felé. 31 Pajtás aludt, lába rángott és mintha álmában nyulakat szaglászott volna, ám Martie mozdulatlanul hevert, mint egy síremléket díszítő kőszobor. Úgy tűnt, mintha mélyebben aludna a szokásosnál. Mintha a zűrös nap jobban kimerítette volna, mint az lehetséges - alvása inkább Skeet katatón állapotához hasonlított, amit délután produkált a New Life-ban. Dusty az ágyon ült, mezítláb, farmerben és pólóban, és újra szemügyre vette a tizennégy cédulát, melyeket Skeet konyhájában talált. Elgondolkozva tanulmányozta a harminckilencszer leírt dr Yen Lo nevet. A jelek szerint, ha ezt a nevet kimondják, Skeet valami különös tudatállapotba kerül, melyben a feltett kérdésekre csak kérdéssel tud felelni. Nyitott szeme ugrál ide-oda, ahogy REM állapotban szokott, és csak akkor ad egyenes választ - még ha gyakran rejtélyeset is -, ha a kérdést kijelentésként vagy parancsként fogalmazzák meg. Amikor pedig Dusty ingerülten kifakadt, hogy Hagyj már békén, és aludj, Skeet olyan gyorsan zuhant álomba, mintha lekapcsolták volna az agyát. Skeet különös viselkedéséből Dustyt pillanatnyilag egy dolog érdekelte: az, hogy a kölyök nem emlékezett semmire attól a pillanattól kezdve, hogy meghallotta a dr. Yen Lo nevet, egészen addig, míg álomba nem zuhant. Ennek a szelektív amnézia lehet az oka. Mégis úgy tűnt, mintha Skeet irányította volna a beszélgetést ebben a kikapcsolt állapotában. Martie beszélt arról, mintha „kiesett volna valamennyi idő” a napjából, bár pontosan nem tudta megmondani, mikor volt ez a kiesés vagy kiesések. Attól félt, hogy a kandallóban kinyitotta a gázt, és nem gyújtotta meg - és többször is visszament a nappaliba, mert attól rettegett, hogy a robbanás bármikor bekövetkezhet. Bár a gázt mindannyiszor zárva találta, egyfolytában úgy érezte, hogy a memóriája olyan lyukas, mint egy molyette sál. - 168 -
Dusty szemtanúja volt öccse öntudatvesztésének. És úgy érezte, Martie is igazat mondott, amikor a tudatkieséstől rettegett. Talán van összefüggés. Valóban rendkívüli nap volt a mai. Az a két ember, aki a legdrágább volt Dusty szívének, eltérő, de egyformán drámai epizódot élt át. Annak az esélye, hogy egy ilyen súlyos - bár csak átmeneti - lelki összeomlás bekövetkezzék, s ilyen közeli hozzátartozók esetében, egészen bizonyosan kisebb az egy a tizennyolcmilliónál, vagyis annál, hogy megüssék a főnyereményt a lottón. Dusty úgy vélte, hogy az ezredforduló átlagembere mindezt valami ominózus véletlennek tekintené. Vagy legjobb esetben is valami különös mintának, amit a világegyetem mindent bedaráló gépezete selejtként kiköp magából minden logikát nélkülöző működése során. Ám Dusty számára, aki mindenben valami misztikus terv megnyilvánulását látta, a virágszirmok alakjától és színétől kezdve Pajtás boldogságáig, amikor egy labdát üldöz, elképzelhetetlen volt efféle véletlen. Az összefüggés csábító volt - de felmérhetetlen. És rémisztő. A jegyzetlapokat az éjjeliszekrényre tette, és kezébe vette saját jegyzettömbjét. A lap tetejére felírta annak a haikunak a sorait, melyet öccse szabályokként említett. Tiszta vízesés a hullámokba omlik. Kék tűlevélkék. Skeet volt a hullámok. Szerinte a kék tűlevélkék feladatokat jelképeztek. A tiszta vízesés pedig Dusty volt vagy Yen Lo, vagy bárki, aki elmondta a haikut Skeet jelenlétében. Először, amikor Skeet erről beszélt, az egész zagyvaságnak tűnt, ám minél többet gondolkozott a dolgon Dusty, annál jobban érzékelt egy szerkezetet, egy célt, amely csak arra vár, hogy felfedje. Valamiért úgy érezte, hogy a haiku egyfajta mechanizmus, egy szimpla eszköz mélyreható hatással: a szóbeli megfelelője a légsűrítős festékszórónak vagy a szögbelövő pisztolynak. Adjunk egy szögbelövő pisztolyt egy középkori ács kezébe, annyit talán ösztönösen megérez, hogy ez valami szerszám, de nem valószínű, hogy rájön a céljára - míg véletlenül szöget nem lő a lábába. A lehetőség, hogy önkéntelenül is lelki kárt okozhat az öccsének, arra indította Dustyt, hogy mélyebben is eltöprengjen a haikun, míg meg - 169 -
nem érti, mire használható ez a „szerszám”, s csak ezután kísérletezzen tovább a hatásával az öccsén. Feladatok. Ahhoz, hogy megértse a haiku célját, rá kell jönnie, hogy mit ért Skeet feladat alatt. Dusty biztos volt abban, hogy pontosan emlékszik a versre, és a kölyök különös értelmezésére. Hiszen olyan megbízható fotografikus és auditív memóriája volt, hogy különösebb biflázás nélkül végezte el a közép- és a főiskolát, mielőtt úgy döntött volna, hogy szobafestőként jobban megismeri az életet, mintha akadémiai babérokra tör. Feladatok. Dusty a szinonimákat ízlelgette. Munka. Robot. Elhivatottság. Hivatás. Pálya. Egyik sem vitte közelebb a megoldáshoz. A sarokban, a nagy birkaprémmel behúzott párnán Pajtás rémülten vinnyogott, mintha az álombéli nyulak hirtelen agyarakat növesztettek volna, s most ők üldöznék őt. Martie annyira mélyen aludt, hogy meg sem rezzent a kutya halk sípolására. Olykor azonban előfordult, hogy Pajtás rémálmai annyira elhatalmasodtak, hogy rémülten ugatva felriadt. - Nyugi, kutya, nincs semmi baj - suttogta oda neki Dusty. A retriever mintha álmában is meghallotta volna gazdája hangját, mert szűkölése abbamaradt. - Okos kutya. A kutya nem ébredt fel, de kettőt-hármat csóvált a farkával, mielőtt tovább aludt volna. Martie és a kutya békésen aludt, ám Dusty hirtelen felült, hátát elvette a támlának támasztott párnától, s az álom kirepült a szeméből. Akkor is ébren volt, mikor a haikun törte a fejét, ám mostani elkerekedett szemű állapotához képest akkor akár szendereghetett volna. Most teljesen éber volt, s a gerincében mintha jéggé fagyott volna a folyadék. Eszébe jutott egy másik helyzet a kutyával, valamikor délután. Pajtás áll a konyhában, a konyhába nyíló ajtóban, készen hogy induljanak Skeet lakására, miközben türelmesen legyez zászlós farkával, míg Dusty csuklyás nejlondzsekijébe bújik. Megszólal a telefon. Valaki előfizetéssel házal a Los Angeles Times-ra. - 170 -
Amikor Dusty néhány másodperccel később lerakja a telefont és a garázsra nyíló ajtó felé fordul, felfedezi, hogy Pajtás már nem áll, hanem leheveredett a küszöbön, de olyan pózban feküdt, mintha már jó tíz perce úgy volna. - Mi az, kiütött a fehérjelövet, aranykutyám? Kapd szépen össze magad! Pajtás szenvedő sóhajjal felállt. Dusty úgy pergette végig lelki szemei előtt a jelenetet, mintha háromdimenziós lett volna, különösen a kutyára koncentrált figyelmesen. Most sokkal tisztábban látta a pillanatot, mint akkor: visszatekintve egyértelmű volt, hogy a kutya már hosszabb ideje aludt. Tökéletes memóriája ellenére azonban mégis képtelen volt felidézni magában, hogy a Times ügynöke férfi volt-e vagy nő. Egy szóra sem emlékezett a telefonbeszélgetésből, csak valami távoli derengés élt benne arról, hogy most valamilyen kedvezményes előfizetési kampány van. Akkor ezt a rá egyáltalán nem jellemző emlékezetkiesést a stressznek tudta be. Fejest ugrani egy háztetőről, aztán végignézni, hogy az ember öccse a szeme előtt szétesik: ez vélhetően kihat az ember tudati állapotára is. Ám ha öt vagy tíz percet beszélt, és nem csak néhány másodpercet, akkor az nem lehetett Times-ügynök. Miről beszélhettek volna olyan sokáig? A nyomdatechnikáról? A papírárakról? Johannes Gutenbergről és a nyomtatás felfedezéséről? Vagy hogy milyen jó szolgálatot tett a Times Pajtás szobatisztaságra szoktatásában, hogy milyen rendkívül jó a nedvszívó hatása, s hogy milyen kiválóan bevált környezetbarát kutyakaka csomagolóanyagnak? Aközben, míg Pajtás aludt a garázsajtó előtt, Dusty vagy valaki mással beszélgetett, és nem a Times ügynökével, vagy csak másodperceket beszélt ugyan, de aztán valami mást is csinált. Valamit, amire most képtelen volt visszaemlékezni. Kiesett az idő. Képtelenség, nem igaz, hogy velem is ez történik! Mintha hangyák nyüzsögtek volna a lába szárán, a karján, a hátán, s bár pontosan tudta, hogy nem hangyák árasztották el az ágyat, hanem az egész testét elborította a libabőr, úgy seperte végig a karjait, a tarkóját, mintha a hangyalégiókat akarná eltávolítani. Képtelen volt ülve maradni, ezért óvatosan felállt, de nyugton állni sem tudott. Amikor járkálni kezdett, meg-megreccsent a talpa alatt a padló, ezért visszaült ismét az ágyra. A bőréről eltűntek a - 171 -
hangyák, viszont jéghideggé vált. A dolgok most már az agytekervényei között nyüzsögtek: az X aktákba illő, új felismerés, hogy sebezhető; hogy idegen és rossz szándékú erők jelentek meg az életében. 32 Könnyáztatta arc, hívogatóan dudorodó fehér póló, illedelmesen összezárt meztelen térdek. Susan az ágy szélén ült és várt. Ahriman vele szemben ült, az őszibarack színű selyemmel kárpitozott karosszékben. Nem volt sietős, hogy magáévá tegye a nőt. Már kisfiúként megértette, hogy a legolcsóbb játék alapvetően semmivel sem különbözik apja valamelyik méregdrága veteránautójától. Ugyanannyi élvezet származik valaminek a komótos tanulmányozásából - a finom részletek felderítéséből -, mint a használatából. Sőt, ha minden ízében birtokba akar venni egy játékszert, hogy annak valódi gazdája lehessen, tisztában kell lennie a formája lényegével, s nem csupán a funkciója okozta izgalommal. Susan Jagger formájának lényege két elemből tevődött össze: természetesen a fizikumból és a pszichikumból. Az arca és a teste kivételesen gyönyörű volt. De megvolt benne a lelki szépség is - a személyiségében és az intellektusában. Játékszerként ugyanígy kettős funkciója volt, az első a szexuális. Ma és a következő néhány éjszakán Ahriman vadul és hosszan használni akarta. A másik funkciója az, hogy szenvedjen és haljon meg. Játékszerként máris elég élvezetet okozott neki bátor, de teljesen reménytelen harcával pánikbetegsége ellen, szorongásával és kétségbeesésével. A nő bátor elszántsága, hogy megőrzi humorát, és hogy visszaszerzi saját életét, szánalmas volt, és ebből következően élvezetes. Hamarosan ráerősít és megkavarja a fóbiát, s gyors és visszafordíthatatlan hanyatlásba taszítja, hogy megkapja tőle azt a végső izgalmat, amit a nő biztosítani tud neki. Most Susan ott ült az ágyon könnyesen és rettegve a képzelt vérfertőzéstől, tele iszonyattal és perverz vágyakozással, ahogy a doktor beléprogramozta. Még remegett is. Időről időre fennakadtak a szemei és ide-oda ugráltak, a REMállapot arról árulkodott, hogy személyiségének legmélyebb régióiba süllyedt. Ez mindig elterelte a doktor figyelmét, és eltorzította a nő szépségét. - 172 -
Susan már pontosan tudta a szerepét, tisztában volt, mit várnak tőle ebben az erotikus forgatókönyvben, ezért Ahriman kicsit feljebb hozta, a felszín közelébe, bár korántsem a tudatosság szintjéig. Épp csak annyira, hogy véget vessen a REM-es szemmozgásnak. - Susan, azt akarom, hogy gyere ki a kriptából - mondta neki, s arra a képzeletbeli helyre utalt a nő tudattalanjában, ahová instrukcióért kellett fordulnia. - Gyere ki, menj fel a lépcsőn, de ne túl sokat, csak az első lépcsőfordulóig, ahová egy kicsit több fény szűrődik le. Úgy van, pont ide... A nő szeme olyan volt, mint a tiszta tó, ha szürke felhők tolulnak fölé, most azonban mintha napsugarak törtek volna keresztül a felhőkön, amitől eddig nem tapasztalt mélység tárult fel a tekintetében. - Tetszik a ruhád - folytatta a férfi. - Ez a fehér pamut. Az egyszerűsége. - Egy korábbi látogatásakor ő javasolta a nőnek, hogy így öltözködjék lefekvéshez, míg nem jut eszébe valami más; ez a látvány izgatta fel igazán. - Az ártatlanság, a tisztaság. Olyan vagy, mint egy gyerek, mégis hihetetlenül érett. Susan még jobban elpirult, szemét lesütötte. A szégyen könnyei, mint a harmatcseppek, remegtek a szégyenvirág szirmain. A nő ugyanis az apját látta, amikor fel mert pillantani az orvosra. Ezt szuggerálta belé Ahriman tudattalanja kriptájának mélyén. Ha végeznek mai kis játékukkal, majd úgy instruálja, hogy felejtsen el mindent attól a pillanattól kezdve, hogy megszólalt a telefon, egészen addig, míg el nem hagyja a lakást. Így Susan nem fog emlékezni sem a látogatására, sem pedig az elképzelt vérfertőzésre. Ha úgy akarná, Ahriman kifőzhetne Susannak egy részletes történetet arról, hogy miket kellett elszenvednie saját apjától. Ez azonban sok időt igényelne, hiszen be kellene szőnie a rémtörténet szálait a valóságos emlékek szövetébe. Bele kellene sulykolnia, hogy aztán fokozatosan „hívhassa elő” ezeket az elfojtott traumatikus emlékeket a terápiás ülések alatt. Ha a nőt mindez arra sarkallná, hogy feljelentse apját, akkor is megingathatatlan határozottsággal és a pontosan odaillő érzelmi árnyalattal válaszolna minden kérdésre, ha hazugságvizsgáló géppel vizsgálnák. A légzése, a vérnyomása, a pulzusa és bőrének elektromos vezetőképessége bármelyik poligráfszakértőt meggyőzné arról, hogy igazat mond, hiszen a nő maga is úgy hinné, hogy amit mond, az utolsó szóig igaz. - 173 -
Ahrimannak azonban nem állt szándékában ezt a játékot végigcsinálnia. Bőven kiélvezte már más alanyokkal; most untatta volna. - Nézz rám, Susan! Susan felemelte a fejét. A tekintetük összekapcsolódott, és a doktornak eszébe jutott egy részlet E. E. Cummings egyik verséből: A szemeidben zöld egyiptomi zaj. - Legközelebb - folytatta a pszichiáter - elhozom a kamerámat, és készítünk egy újabb videót. Emlékszel az elsőre, amit rólad csináltam? Susan megrázta a fejét. - Azért, mert megtiltottam neked. Olyan ocsmányságokat műveltél, hogy a legkisebb emlékfoszlány öngyilkosságba kergetne. Még nem akarom, hogy szuicid gondolataid legyenek. A nő tekintete elsiklott a férfiról, s megállt a kis bonsaion, amely ott állt egy bronztálban a biedermeier állványon. - Még egy szalag, amit eltehetek emlékbe. Legközelebb. Addig pedig megtornáztatom a képzeletemet, hogy nagyon-nagyon mocskos dolgokat művelhess velem, kis Susie. Amihez képest olyan lesz az első felvétel, mintha kicsi gyerekeknek szóló mesefilm volna. Nem volt bölcs dolog videogyűjteményt létrehozni, amely jelenleg 121 szalagból állt, és amelyet egy jól elrejtett széfben őrzött a házában. Ha valaki gyanítaná is, hogy létezik ilyen, deszkánként és téglánként kellene lebontania a házát, ha meg akarná találni a bizarr archívumot. Azért vállalta ezt a kockázatot, mert a szíve mélyén szentimentális volt. Nosztalgikus vágyakozás élt benne a múlt iránt, a régi barátok, az eldobott játékok iránt. Az élet olyan, mint vonaton utazni, ahol az út során a számtalan állomáson számunkra fontos emberek leszállnak, s mire az út végére érünk, szinte senki sem ül már a szerelvényen. Ez a felismerés ugyanúgy elszomorította a doktort, mint azokat az embereket, akik egyszer is elgondolkodtak ezen - bár szomorúságuk minőségében más volt, mint az övé. - Nézz rám, Susan... De a nő egyre csak a kis növényre meredt. - Ne makacskodj! Nézz szépen a papára! A nő könnyes szeme elsiklott a bonsairól, s tekintetében ott csillogott az esdeklő kérés, hogy engedjen neki a férfi egy cseppnyi önbecsülést, amit persze dr. Ahriman azonnal észrevett, s kellőképpen szórakoztatta is a dolog, de figyelmen kívül hagyta. - 174 -
Kétség nem fért hozzá, hogy egy este majd, amikor Susan Jagger már rég halott lesz, a nosztalgikus doktor szeretettel fog visszaemlékezni rá, és elönti a vágy, hogy ismét hallja kellemes hangját, viszontlássa kedves arcát, felidézze magában az együtt eltöltött órákat. Ez volt a gyengéje. Ha pedig így lesz, azon az estén a videogyűjtemény lesz a segítségére. Szívét átjárja majd a melegség és a boldogság, hogy újra láthatja Susant a legbizarrabb pózokban és szituációkban. Ebben az obszcén mocsokban dagonyázva kellőképpen elhalványul Susan sugárzó szépsége, s a doktor tisztán láthatja a nőben élő állatot, amely meghunyászkodik, de ravasz, és amely rettegésében is félelmetes. Egyébként, ha nem gyönyörforrásként használná ezt a videoarchívumot, akkor is ragaszkodna hozzá, hiszen természeténél fogva fáradhatatlan gyűjtő volt. Házának szobáiban bolyongva megtalál minden játékszert, melyet felhalmozott az évek során: az ólomkatona hadsereg, a bájos, kézzel festett öntöttvas kisautók, a számtalan ötletes persely és a több ezer miniatűr műanyag figura, a római gladiátoroktól az asztronautákig. - Állj fel, lányom. Susan engedelmesen felállt az ágyról. - Fordulj meg. A nő lassan körbefordult, hogy a férfi alaposan szemügyre vehesse. - Úgy bizony - bólintott a doktor -, jó sok felvételt kell készítenem rólad az utánunk következő nemzedéknek. Esetleg egy kis vérrel fűszerezve, mondjuk, bevethetnénk egy kis öncsonkítást. Sőt válasszuk témának a testnedveket. Csináljuk jó szaftosra, nagyon lealacsonyítóra. Jó kis buli lesz. Biztos vagyok benne, hogy neked is ez a véleményed. A nő tekintete ismét a kis bonsaion csüngött, de ez csak passzív engedetlenség volt, mert azonnal a férfira nézett, amint ezt a parancsot kapta. - Ha te is úgy gondolod, hogy jó buli lesz, akkor mondd is ki szépen - ragaszkodott hozzá a férfi. - Igen, apu, jó buli lesz. A férfi utasította, hogy ereszkedjen négykézlábra. - Gyere ide hozzám, Susan! A nő elindult, mint egy automata, mint egy felhúzható játék, arcán a valósághű könnyek fajtájának díszpéldányává tették. Valóban - 175 -
olyan volt, mint egy értékes játékszer, amelyben nagy élvezetet lelhet gyűjtője. 33 A között a két pillanat között, amikor megszólalt a telefon, és amikor Dusty észrevette a szendergő kutyát, volt egy vágás, s hiába próbálta újra meg újra visszapergetni a jelenetet emlékeinek videóján, nem tudta összebogozni a nap eseményeinek elmetszett fonalát. Az egyik pillanatban még a kutya ott állt az ajtóban és csóválta a farkát, majd a következőben felriadt egy rövid szendergésből. Több perc hiányzott. Kivel beszélt eközben? Mit csinált? Újra meg újra visszapörgette a jelenetet, s arra a fekete lyukra koncentrált, amely a telefon felemelése és letétele között tátongott, próbálta betömni a tátongó szakadékot, amikor mellette az ágyban Martie nyöszörögni kezdett álmában. - Nyugi, semmi baj. Nyugodj meg - suttogta, és finoman az asszony vállára tette a kezét, így próbálta elűzni a rémálmot, hogy ismét zavartalanul aludhasson, majdnem ugyanúgy, mint tette ezt nemrég Pajtással. De Martie-t nem lehetett megnyugtatni. Nyöszörgése vinnyogássá vált, megremegett, s erőtlenül rúgott a takaró alatt, amikor pedig a nyöszörgés sikolyba torkollott, először dobálta magát, majd felült, ledobta magáról a takarót és felugrott. Már nem sikított, hanem fulladozva öklendezett, mint aki hányni akar. Mindkét kezét a szája elé kapta, mintha az álombeli menü kavarta volna fel a gyomrát. Martie-val szinte egy időben Dusty is kipattant az ágyból, s az ágyat megkerülve felesége felé indult. Érzékelte, hogy Pajtás is ott van a nyomában. Az asszony feléje pördült. - Ne gyere közelebb! Annyi érzelem tolult a hangjába, hogy Dusty önkéntelenül megtorpant. A kutya remegni kezdett, szőre felborzolódott a gerince mentén. Martie törölgetni kezdte a száját, majd a kezét nézte, mint aki arra számít, hogy friss vért lát rajta - talán nem is a saját vérét. - Oh, uramisten, édes istenem! Dusty újra elindult felé, Martie megismételte figyelmeztetését, de már nem olyan vadul. - 176 -
- Ne bízz bennem, nem jöhetsz közel hozzám, ne hidd, hogy tudsz... - Csak rosszat álmodtál. - Ez a rossz álom. - De Martie... A nő görcsösen összegörnyedt, öklendezni kezdett az álombeli emlékektől, majd kétségbeesett nyögés szakadt ki belőle. A figyelmeztetés ellenére Dusty odament az asszonyhoz, ám amikor megérintette, a nő vadul hátrahőkölt, és ellökte magától Dustyt. - Ne bízz bennem! Az isten szerelmére, vigyázz! Meg sem próbálta megkerülni férjét, hanem majmokat megszégyenítő fürgeséggel felugrott az ágyra, lepattant a túloldalán és kirontott a fürdőszobába. A kutyából egy rövid, rémült vakkantás szakadt ki, mint amikor megpendül egy drót, amibe Dusty gerince ugyanúgy beleremegett, mint abba a félelembe, amilyet korábban még sosem tapasztalt. Az, hogy másodszor is így látta feleségét, ijesztőbb volt, mint elsőre. Egy alkalom betudható véletlenszerűségnek. Kettő már mintát jelez. A mintákban pedig meglátható a jövő. Martie után ment, akit a mosdó előtt talált. A hideg víz zubogva dőlt a csapból. A gyógyszerszekrény ajtaja, amely eddig nyitva volt, lassan magától becsukódott. - Ezek szerint a szokásosnál is szörnyűbb volt - mondta. - Micsoda? - A rossz álom. - Ez nem a megszokott volt, ehhez képest az avarember egészen kellemesnek tűnik - felelte az asszony, de láthatóan nem állt szándékában részletekbe bocsátkozni. Martie kipattintotta a hatásos, de recept nélkül is kapható altatószeres üvegnek a tetejét. Alvássegítő szert nagyon ritkán használt. Most kiborította az összes kék kapszulát a tenyerébe. Dusty először azt hitte, hogy meg akarja mérgezni magát, ami nevetséges lett volna, hiszen az egész üvegtől sem halt volna meg ráadásul Martie-nak azzal is tisztában kellett lennie, hogy ő úgysem hagyná mindet bevenni. Az asszony azonban visszaöntötte a kapszulák többségét az üvegcsébe, s a tenyerében csak hármat hagyott. - Kettő a maximum - figyelmeztette a férfi. - 177 -
- Teszek rá, hogy mennyi a maximum. Ki akarom ütni magam. Muszáj aludnom, muszáj kipihennem magam, de nem vagyok hajlandó még egyszer elviselni egy ilyen álmot, nincs az az isten! Martie fekete haja verejtéktől csillogott, s olyan kócosan meredezett, mint a Gorgó kígyói, akivel talán álmában találkozott. A kapszulákkal akarta elűzni a szörnyet. A pohár közben megtelt vízzel, s a következő pillanatban le is nyelte a gyógyszert. Dusty nem avatkozott közbe. Három kapszula miatt nem kell mentőket hívnia, hogy kimosassa a gyomrát, és ha másnap egy kicsit kábább lesz, az csökkenti a szorongását is. Annak sem látta értelmét, hogy figyelmeztesse Martie-t: a mélyebb álom sem lesz mentes a szörnyektől. De ha a rémálmok pikkelyes karmai között alszik is, másnapra akkor is kipihentebb lesz, mintha egyáltalán nem aludna. Amikor leengedte a poharat a szájától, Martie megpillantotta magát a tükörben. Úgy megborzongott, mintha a hideg vizet nem is itta volna meg, hanem rálöttyintették volna. Ahogy a téli fagy eltünteti a tó kékségét, úgy szaladt ki minden szín az asszony arcából. Arca sápadt volt, mint a hó. Ajkának rózsaszínjéből csak emlékeztető maradt. - Jézusom, nézd, mi lett belőlem! - mondta. - Nézd, mivé váltam! Dusty tudta, hogy nem nyirkos és kócos hajáról beszél, vagy sápadt arcáról, hanem arról a gyűlöletes valamiről, amit kék szemeinek mélyén látni vélt. Kilöttyent a maradék víz a pohárból, ahogy a keze meglendült, de Dusty elkapta a csuklóját, mielőtt a poharat a tükörbe vághatta volna. Az érintés hatására olyan rémülettel hőkölt vissza Martie, hogy amikor a falnak esett, beleremegett a zuhanyfülke ajtaja is. - Ne gyere közel hozzám! Az istenért, hát nem látod, mire vagyok képes? A férfit a hányinger kerülgette aggodalmában, de válaszolt: - Nézd, Martie, én akkor sem félek tőled. - Mennyi választja el a csókot a harapástól? - kérdezte a nő rekedten, rémülettől elszoruló hangon. - Micsoda? - Semennyi, és a következő pillanatban már a számban is van a nyelved. - Martie, kérlek... - 178 -
- Csók vagy harapás, mibe kerülne leharapni egy darabot az ajkadból? Honnan tudod, hogy nem teszem meg? Ha Martie-n még nem is hatalmasodott el a pánikroham, végzetesen rohant arrafelé, és Dusty nem tudta, hogy fékezze meg, hogyan lassítsa le. - Nézd a kezem! - folytatta eszelősen az asszony. - Nézd ezeket a műkörmöket! Miért gondolod, hogy nem tudom velük kivájni a szemed? Szerinted nem volnék képes rá? - Martie, ez most nem... - Van bennem valami, amit még sosem láttam magamban, ami halálra rémiszt, és ami szörnyűségekre volna képes. A saját érdekedben jobb volna, ha félnél ettől a valamitől. Dusty mellét szinte szétfeszítette a borzalmas szánalom és a vad szeretet, s mindenekfelett a rémület. Amikor kinyújtotta kezét az asszony után, Martie kislisszolt a fürdőszobából, és bevágta az ajtót. Amikor bement utána a hálószobába, az asszonyt a nyitott szekrény előtt találta. Idegesen tologatta az akasztókat a fémrúdon, mint aki keres valamit. A nyakkendőtartót kereste. Az akasztók többsége üres volt, mert Dustynak összesen négy nyakkendője volt. Martie leakasztotta az egyszínű feketét és a piros-kék csíkosat, és odanyújtotta őket Dustynak. - Kötözz meg! - Mi van? Dehogy kötözlek! Jóságos isten, Martie! - Komolyan mondom. - Én is, hogy nem. - A csuklómat és a bokámat - mondta sürgetően az asszony. - Kizárt. Pajtás a fekhelyén ült, szeme idegesen ugrált Martie és Dusty között. - Hogyha elborulnék az éjjel, ha vérszomjas állattá alakulnék... Dusty megpróbált határozott, de nyugodt maradni, mert úgy gondolta, hogy a példája megnyugtatja Martie-t. - ...aki addig nem nyugszik, míg nem kap vért. Ha megpróbálnék kiszabadulni, ezzel felébresztenélek, ha közben elaludnál. - Én nem félek tőled akkor sem. A férfi tettetett nyugalma nem ragadt át Martie-ra, sőt mintha egyre lázasabban bugyogtak volna elő belőle a szavak: - Oké, jól van, lehet, hogy te nem félsz, hiába kéne, én viszont igen. Én félek magamtól, Dusty, félek, hogy mit tehetek mással, ha jön - 179 -
a roham. És félek, hogy mit tehetek magammal. Nem tudom, mi folyik itt, mi folyik itt velem, de furább, mint az Ördögűzőben, még ha nem is lebegek, és nem forog körbe a fejem. Ha rossz pillanatban kerül a kezembe egy kés vagy a pisztolyod, amikor ebben az őrült állapotban vagyok, akkor magam ellen is fordíthatom őket. Valami beteges vágyat érzek itt belül - mondta, és öklét a gyomorszájához hasonlította. - Ez valami olyan gonosz féreg, aki itt kanyarog bennem, és folyton késekről, pisztolyokról meg kalapácsokról sutyorog nekem. Dusty megcsóválta a fejét. Martie leült az ágyra, és kezdte a nyakkendőt a bokájára csomózni, de aztán dühösen abbahagyta. - A francba, én nem ismerem a csomókat, mint ahogy te. Légy szíves, segíts. - Egy kapszula is kellőképpen hatásos, te pedig hármat vettél be. Nem kell, hogy megkötözzelek. - Nem bízom a szerben. Csak benne nem. Vagy segítesz, vagy kimegyek és kiokádom a kapszulákat. Isten az atyám, kimegyek és ledugom az ujjam. Észérvekkel nem lehetett eltántorítani az asszonyt. Rá a félelem volt olyan hatással, mint Skeetre a drogkoktél - semmivel sem viselkedett racionálisabban, mint a kölyök Sorensonék házának tetején. Az asszony már annyira kínlódott a csomókkal, hogy lassan beleizzadt, majd remegni kezdett, és végül elsírta magát. - Bébi, nagyon kérlek, segíts, légy szíves! Aludni szeretnék, annyira fáradt vagyok, hogy mindjárt kiterülök. Békére vágyom, lelki békére, és nem kapom meg, ha nem segítesz. Könyörgök. A könnyek mindig hatottak Dustyra. Amikor odament az asszonyhoz, ő már hanyatt feküdt az ágyon, kezeivel takarta arcát, mint aki szégyelli a tehetetlenséget, amelybe rettegése sodorta. Dusty maga is remegett, amikor megcsomózta a nyakkendőt a lábán. - Szorosabbra - mondta Martie a kézmaszk mögül. A férfi engedelmeskedett, bár nem húzta meg olyan szorosan, amennyire az asszony szerette volna. A gondolat, hogy fájdalmat okoz neki, még ha nem is önszántából, elviselhetetlen volt számára. Martie odatartotta neki összekulcsolt kezét is. Dusty a fekete nyakkendővel összekötözte a csuklóját, de csak olyan szorosra húzta, hogy reggelig kitartson, és véletlenül se szorítsa el a keringését. - 180 -
Miközben ténykedett, az asszony becsukott szemmel feküdt, fejét félrefordította, talán mert szégyellte, hogy ennyire lebénítja a rettegés, vagy talán mert zavarta, hogy ennyire zilált a külseje. Lehet. De Dusty gyanította, hogy azért próbálja elrejteni az arcát, mert a könnyeket a gyengeség jelének tartotta. Mosolygós Bob Woodhouse lánya - akinek az apja igazi háborús hős volt, aztán másféle hős, miután a háború lezárult - elhatározta, hogy úgy él, hogy méltó legyen apja dicsőséges és bátor örökségéhez. Persze az élet nem kínál túl sok lehetőséget hősi tettek végrehajtásához egy fiatal feleségnek és videojáték-tervezőnek egy balzsamos levegőjű kaliforniai tengerparti kisvárosban. Ez jó dolog volt, hiszen esze ágában sem volt olyan helyre költözni, ahol fortyog az erőszak, mint a Balkán vagy Ruanda. Miután békében és bőségben élt, csak a mindennapok apró hőstetteivel adózhatott apja emlékének: hogy jól végzi a munkáját, hogy kifizeti a számlákat, hogy hűséges a férjéhez jóban-rosszban, hogy támogatja a barátait, hogy együtt érez a nyomorultakkal, mint Skeet is, és igyekszik tisztán, őszintén és igaz módon élni, nehogy ő is közéjük süllyedjen. Kis hőstettek voltak ezek, nem járt értük kitüntetés vagy diadalmenet, mégis ezek szolgáltatják az üzemanyagot és olajozzák a civilizáció gépezetét - és ebben az önző világban meglepően több kis hős van, mint az ember várná. Ám ha valaki nagy hőstettek árnyékában él - mint Martie is -, a csupán tisztességes élet - amikor az ember kedvességével példát ad másoknak - elégedetlenséggel tölti el. Ilyenkor a könnyek, még a legnagyobb bajban is, úgy tűnhetnek, mintha elárulná az apai örökséget. Dusty ezt mind jól tudta, de nem beszélhetett róla most Martienak, sőt talán sosem, mert ezzel elárulná, hogy tisztában van legtitkoltabb sebezhetőségével, ami önkéntelenül is szánalmat sugallna, amely viszont megfosztaná az asszonyt az önbecsülésétől. Mert ez állandó kísérője a szánalomnak. Az asszony persze tudta, hogy a férje tudja; de a szeretet attól válik mélyebbé és erősebbé, ha mindkettőben megvan a kellő bölcsesség a dolgok kimondásához, és ahhoz, hogy mi az, amit soha nem szabad szavakba önteni. Így aztán Dusty némán, szinte hivatalos mozdulatokkal szorította meg a csomót. Amikor végzett, Martie az oldalára fordult, miközben a könnyek még mindig folytak behunyt szeméből. Pajtás pedig odament hozzá és megnyalta az arcát.
- 181 -
A zokogás, melyet eddig visszafojtott, hirtelen kitört belőle, de csak félig volt az, mert félig nevetés is volt, s amikor kicsapott az újabb hullám, az már inkább nevetésnek hatott, mint zokogásnak. - Édes szőrpofám, te mindig tudod, mikor van szüksége a mamának puszira, nem igaz? - De lehet, hogy az én remekbe sikerült lasagnámnak az illatát érezte meg a leheleteden - szólalt meg Dusty, mert azt remélte, felszíthatja ennek a derűs pillanatnak a parazsát, hogy egy kicsit tovább tartson. - Lasagne vagy vegytiszta kutyaszeretet - jegyezte meg Martie -, ez most nekem mindegy. Tudom, hogy az én kutyám szeret engem. - Ahogy a te kedves férjed is - tette hozzá Dusty. Ekkor végre, Martie a férje felé fordította a fejét. - Emiatt nem vesztettem el a józan eszem ma. Mert ez tartotta bennem a lelket. A férfi leült az ágy szélére, és megfogta az asszony összekötözött kezét. Kisvártatva Martie szemei bezáródtak, ahogy szétáradt benne a kimerültség és a gyógyszer. Dusty az éjjeliszekrényen álló órára pillantott, és eszébe jutott a kiesett idő kérdése. - Dr. Yen Lo - mondta. Anélkül, hogy a szemét kinyitotta volna, Martie álmosan megkérdezte: - Kicsoda? - Dr. Yen Lo. Sosem hallottad ezt a nevet? - Nem. - Tiszta vízesés. - Mi van? - A hullámokba omlik. Martie kinyitotta a szemét, nehezen fókuszált, ahogy egyre jobban elhatalmasodott rajta az álmosság. - Vagy te beszélsz zöldeket, vagy már hatnak a kapszulák. - Kék tűlevélkék - fejezte be Dusty, bár már az előbb is tudta, hogy a dolog nem fog ugyanúgy hatni a feleségére, mint Skeetre. - Jópofa - motyogta Martie, és újra behunyta a szemét. Pajtás a padlóra telepedett le, nem ment vissza a fekvőhelyére. Most nem szundikált. Időről időre felemelte a fejét, és vagy alvó gazdinőjére pillantott, vagy a távoli sötét sarkok árnyait fürkészte. Amennyire lehetett, még lógó füleit is felemelte, mintha gyanús hangok után fülelne. Nyirkos orrcimpái kitágultak, ahogy a levegőbe - 182 -
szimatolt, majd csendesen morgott. A kedves Pajtás igyekezett visszavarázsolni magát őrkutyává, bár látszott rajta, ő sem tudja, mi ellen is kell védenie gazdáit. Ahogy Dusty az alvó Martie-t nézte, hamuszürke bőrét, sebhelyszerűen sötétlő ajkait, egyre erősödött benne a meggyőződés, hogy az igazi veszély nem abban áll, hogy felesége mentálisan labilissá válhat, ahogy először gondolta. Az ösztöne azt súgta, hogy a halál leselkedik rá, nem az őrület, és hogy már félig a sírban is van. Ugyanakkor eluralkodott benne az a természetfeletti érzés is, hogy a halál eszköze itt van a hálószobában most is, ebben a szent pillanatban. Ettől libabőrössé vált a tarkója, majd lassan felállt az ágyról és rémülten körülnézett - mintha azt várta volna, hogy valami jelenést pillant meg a mennyezet alatt lebegni: fekete köpönyegben, csúcsos sapkában, vigyorgó halálfejarccal. Bár nem volt semmi a fejük felett, csak a vakolat, Pajtásból ismét hosszú morgás tört elő. Fölpattant, és odaállt az ágy mellé. Martie mozdulatlanul aludt, Dusty pedig a figyelmét a mennyezetről a kutyára irányította. Pajtás orrlyukai kitágultak, gerincén a szőr felmeredt. Fekete ajkait felhúzta, kivillantotta félelmetes fogait. Úgy tűnt, mintha a kutya is felfigyelt volna a halálos jelenésre, amelyet Dusty épp az előbb érzékelt. A kutya bizalmatlan tekintete megállt Dustyn. - Mi van, Pajtás? Hiába volt vastag, téli bundája a kutyának, Dusty jól látta, hogy a kutya izmai megfeszülnek. Egész tartásából eddig nem tapasztalt agresszivitás áradt. - Mi baj, cimbora? Csak én vagyok az, csak én. A morgás abbamaradt. Ám a kutya némán is feszült maradt. Dusty egy lépést tett felé. Újra kezdődött a morgás. - Csak én vagyok - ismételte meg Dusty. Úgy tűnt, a kutya nem volt meggyőződve erről. 34 Amikor a doktor végzett, Susan Jagger a hátán hevert, combjait teljes erővel összeszorította, mintha tagadni akarná, mennyire széttette őket pár perccel ezelőtt. A karjait szégyenlősen összekulcsolta a mellén.
- 183 -
Sírt, de immár nem hangtalanul. Gyönyörét fokozandó Ahriman most már hagyta, hogy valamelyest hangot adjon kétségbeesésének és szégyenének. Miközben az ingét gombolta, behunyta a szemét, úgy hallgatta a megtört madárhangokat, a nő pihekönnyű zokogását - mintha magányos galambok ülnének az ereszen, vagy mintha széllel viaskodó sirályokat hallana. Amikor a nőt ágybavitte, a regressziós hipnózis segítségével visszavitte tizenkét éves korába, amikor még érintetlen volt, ártatlan; rózsabimbó tövisek nélkül. A nő hangja magasabb fekvésbe váltott; de a szóhasználata is egy tizenkét éves gyereklányét tükrözte. A homloka kisimult, de még az ajkai is puhábbak lettek; mintha valóban visszarepült volna az időben. A szeme is ragyogóbb zöld volt, tisztább lett a tekintete, mintha elpárolgott volna belőle az azóta eltelt tizenhat év. Ekkor Ahriman a nő apjának maszkja mögé bújva deflorálta. Kezdetben gyenge ellenállást engedélyezett, később hevesebbet is, miközben a kezdeti rémület átalakult zavarrá, ahogy felfedezte a gyönyört. Az ellenállás hamarosan kiéhezett remegéssé változott. A doktor szuggesztiója hatására Susan egyre erősebb állati vágyakat érzett magában; a férfi ágyéka felé kezdte emelgetni ölét. A továbbiakban Ahriman suttogva szuggerált újabb meg újabb lélektani állapotokat a nőnek, de a gyermekes gyönyörsikolyokban mindvégig ott munkált a rettegés, a szégyen és a szomorúság. A férfi számára Susan könnyei fontosabb kenőanyagnak bizonyultak, mint az erotikus olajok, melyeket a nő teste kiválasztott behatolását megkönnyítendő. Még a legmélyebb eksztázisát is végigkísérték a könnyek. Most, miután végzett az öltözködéssel, Ahriman a nő hibátlan arcát szemlélte. Holdfény a vízen, könnyes tavaszi zápor - tovasikló hal. Nem, nem jó. Nem tudott olyan haikut komponálni, amely leírta volna a nő komor tekintetét, ahogy a mennyezetre meredt. Költemények írásához nem volt olyan nagy a tehetsége, mint az élvezetéhez. A doktornak nem voltak illúziói az adottságaival kapcsolatban. Bár minden intelligenciateszt szerint zseninek bizonyult, mégis inkább játékos volt, semmint teremtő. Roppant tehetsége volt a játékokhoz, a játékszerek új és eredeti módon való felhasználásához, de mégsem volt művész. - 184 -
Hasonlóképpen, bár gyerekkora óta érdekelte a természettudomány, hiányzott belőle a tudósi vérmérséklet: a türelem, újra meg újra elfogadni a hibákat a végső siker reményében, a tudás előtérbe helyezése az érzékekkel szemben. A tudósokat körülvevő tisztelet vonzotta a fiatal Ahrimant. A tekintély és a viselkedésükből sugárzó csendes felsőbbrendűség - mint megannyi főpap e változás és haladás irányában elkötelezett kultúrában -, ez megvolt Ahrimanben is. A laboratóriumban uralkodó örömtelen, szürke légkör azonban nem vonzotta, mint ahogy a komoly kutatás unalma sem. Amikor tizenhárom éves volt, csodagyerekként első évét töltötte a főiskolán, rájött, hogy a pszichológia ideális karriert kínál a számára. Azokat, akik azt állították magukról, hogy ismerik a tudat titkait, szinte babonás tisztelettel vették körül, szinte úgy, mint a főpapokat a korábbi századokban, amikor a lélekbe vetett hit ugyanolyan elterjedt volt, mint manapság az egóban és a tudattalanban való hit. Ha a pszichológus a tekintélyre hivatkozott, a laikus azonnal megadta ezt neki. Az emberek többsége tudománynak tekinti a pszichológiát. Némelyek puha tudományként emlegetik, de ezeknek a száma évről évre kevesebb. A kemény tudományokban - a fizikában és a kémiában hipotézis alapján indul a kutatás egy jelenségcsoport irányába. Ha aztán elegendően nagy mennyiségű adat támasztja alá ezt a hipotézist, akkor az elmélet rangjára emelkedhet. Amennyiben idővel az elméletről bebizonyosodik, hogy több ezer kísérletben bizonyult hatékonynak, törvénnyé válhat. Voltak pszichológusok, akik ugyanezt érvényesítették saját szakterületükön. Ahriman szánta ezeket. Őket az az illúzió hajtotta, hogy tekintélyük és hatalmuk összefüggésben van az örökérvényű igazságok felfedezésével. Holott valójában az igazság dühítő béklyó volt a tekintélyen és a hatalmon. A tudomány maga volt az unalom, hiszen munka. Az ifjú Ahriman számára a lélektan játék volt, az emberek játékszerek. Látszólag osztotta kollégái felháborodását, ha tudományukat puha tudományként emlegették, holott ő folyékony tudománynak tekintette a pszichológiát, sőt gázneműnek, és éppen ezt tartotta az érdemének. A tudós hatalmát, aki kénytelen kemény tényekkel dolgozni, éppen a tények korlátozzák; ám a pszichológián belül ott volt a babonák hatalma, amely sokkal teljesebb módon formálja a - 185 -
világot, mint az elektromosság, az antibiotikumok vagy a hidrogénbomba. Miután tizenhárom évesen került egyetemre, tizenhetedik születésnapján már kezében volt doktori diplomája pszichológiából. Mivel azonban egy pszichiáter még nagyobb csodálatnak és megbecsülésnek örvend, mint egy pszichológus, és mert a címmel járó nagyobb tekintélyre szüksége volt, ha játékait játszani akarta, Ahriman megszerezte az orvosi diplomát és a szükséges szakvizsgákat is. Mivel az orvosegyetemen a reáltudományok jelentik a követelményt, kezdetben úgy gondolta, hogy a dolog untatni fogja, de ellenkezőleg: kiderült, hogy nagyon is szórakoztató a stúdium. Hiszen az alapos orvosi képzéshez elengedhetetlen a sok vér; számtalan alkalma nyílt, hogy tanulmányozza a szenvedést és a fájdalmat, és ahol ezek megjelennek, ott nincs hiány könnyekből sem. Amikor kisfiú volt, őt a könnyek látványa töltötte el csodálkozással, mint más gyereket a szivárvány, a csillagos ég vagy a pillangók látványa. Amikor belépett a pubertáskorba, felfedezte, hogy a könnyek puszta látványa még a kőkemény pornográfiánál is jobban felizzította a libidóját. Ő maga azonban soha életében nem sírt. Most, immár teljesen felöltözve, a doktor ott állt Susan ágyának lábánál, és a nő könnyáztatta arcát tanulmányozta. Szemei, mint a kétségbeesés tavai. Ott lebegett bennük a lelke, félig már belefulladva. E játék célja az, hogy befejezze ezt a fulladási folyamatot. Nem ma éjjel, de hamarosan. - Mondd meg, mennyi idős vagy - mondta. - Tizenkettő - felelte a nő kislányos hangon. - Akkor most jövünk szépen felfelé az időben, Susan. Most már tizenhárom... tizennégy... tizenöt... tizenhat éves vagy. Mondd meg, mennyi idős vagy. - Tizenhat. - Tizenhét... tizennyolc éves vagy... A férfi kihozta a jelenig, az éjjeliszekrényen álló óra által mutatott óráig és percig, majd utasította, hogy öltözzön fel. A nő hálóruhái ott hevertek szétszórva a padlón. A nő lassan húzta magára őket, kiszámított mozdulatokkal, ahogy transzban lévő alanyhoz illik. Ahogy ott ült az ágy szélén, és húzta föl a bugyiját végig karcsú és formás lábain, Susan hirtelen előregörnyedt, mintha gyomorszájon - 186 -
vágták volna, a levegő kiszaladt belőle. Borzongva szívta be a levegőt, majd undorral köpött egyet. A nyál úgy csillogott a combjain, mint egy csiga nyoma, erre megint köpött, mintha kétségbeesetten szabadulni akarna egy undorító íztől. A köpködés öklendezésbe torkollott, és a nyomorúságos öklendezés közben két szót préselt ki magából iszonyatos erőfeszítések közepette: - Apa, miért? Apa, miért? - mert bár nem hitte magát már tizenkét éves kislánynak, az emlék megmaradt benne, hogy imádott apja brutálisan magáévá tette. A doktor számára ez a váratlan szenvedésroham szinte desszertként hatott, mint a csokoládépuding a márkás konyak után. Ott állt a nő előtt és kitágult tüdővel szívta magába az alig érzékelhetően sós illatot, amely a könnyáradatból szállt felé. Amikor atyáskodóan a nő fejére tette a kezét, Susan összerándult, és az Apa, miért? csöndes zokogásba fulladt. Ez a fojtott jajongás eszébe juttatta a prérifarkasok távoli tutulását a meleg, sivatagi éjszakában, de ez az emlék még régebbi volt, mint amikor Minette Luckland karóba húzta magát Diana lándzsáján az arizonai Scottsdale-ben. Az új-mexikói Santa Fe fényein épp hogy túl van egy lótenyésztő ranch: egy szép udvarház, istállók, karámok, kerítéssel körülvett legelők, s a kerítésen túl a préri, amely tele van nyulakkal, és éjszakánként falkástól vadászó prérifarkasokkal. Épp két évtizede egy nyári estén, még mielőtt bárki is a közelgő ezredfordulóra gondolt volna, a farmer csinos felesége, Fiona Pastore, felveszi a csengő telefont, és meghallja a haiku három sorát - egy klasszikus darab, Bushon tollából. A doktort társasági kapcsolatai révén ismeri - és mert fia, a tízéves Dion a páciense volt, akit a doktor súlyos dadogása miatt kezelt. Jó húsz alkalommal Fiona szexuális kapcsolatba is került a doktorral, nemritkán olyan kétségbeejtő perverziókka1 megtűzdelve, hogy utána napokig depresszióba süllyedt, holott kilengésének emléke ki lett törölve az agyából. Nem jelentett semmilyen veszélyt a doktorra, de az beleunt a vele való testi kapcsolatba, és elérkezettnek látja az időt kapcsolatuk megkoronázására. A haikutól aktivált asszony tiltakozás nélkül fogadja a végzetes instrukciókat, egyenesen férje dolgozószobájába megy, ahol rövid, de velős búcsúlevelet ír, melyben ártatlan férjét a legelképesztőbb szörnyűségekkel vádolja. Amikor végez, kinyitja a szobában lévő fegyverszekrényt, és kiemeli onnan a hatlövetű, 45-ös Coltot, amely jókora fegyver egy százhatvan centis, ötven kilós nőnek, de a nő bánni tud vele. Dél-nyugati lányként nőtt fel, s harminc évének több mint - 187 -
felében rendszeresen karbantartotta céllövőismereteit. Most speciális Keith lövedékekkel tárazza be a revolvert, s elindul a fia szobájába. Dion szobájának ablaka nyitva van, csak egy szúnyogháló védi, és amikor Fiona felgyújtja a villanyt, a doktor mindent pontosan lát ötven méterre lévő búvóhelyéről. Normális körülmények között nincs jelen, amikor eljön a totális tudatellenőrzés végső pillanata, mert nem akarja inkriminálni magát - bár elég magas helyen vannak barátai, akik ki tudnák menteni a csávából. Most azonban ideálisak a körülmények ahhoz, hogy jelen lehessen, és ő nem is képes ellenállni. A ranch, bár nincs teljesen izolálva, megnyugtatóan távol esik a lakott területektől. Az intéző és felesége, akik mindketten a Pastore család alkalmazottai, családlátogatáson vannak a texasi Pecosban, ahol épp most zajlik a tökfesztivál, a három másik munkás pedig nem a ranchon lakik. Ahriman a kocsijából hívta fel Fionát, negyed mérföldre a ranchtól, majd az út hátralévő részét gyalog tette meg Dion ablakáig, ahová alig egy perccel azelőtt érkezett, hogy az asszony belépett a szobába. Az alvó fiú nem ébred föl, ami nagy csalódást okoz a doktornak, aki a legszívesebben beszólna a szúnyoghálón keresztül, mint egy pap, aki a gyóntatófülkében kirója a bűnös létekre a penitenciát, hogy Fiona ébressze föl a fiát. Ő habozik, a nő viszont nem: két lövéssel végez az alvó fiúval. A férj, akit a lövés riadóztat, futva érkezik, és az asszony újból két lövést ereszt meg. A férfi inas, napcserzette bőrű vadnyugati figura, akiből árad a sebezhetetlenség, most persze megpördül, ahogy a golyó iszonyú erővel a testébe csapódik. Megtántorodik, és a komódnak zuhan, kétségbeesetten megkapaszkodik benne, miközben szétroncsolódott állkapcsa élettelenül lóg. Bernardo szénfekete szemében meglepetés honol. Aztán szeme még tágabbra nyílik, amikor meglátja a ház közelében álló doktort. Ekkor egy fog vagy egy csontszilánk hullik ki szétlőtt szájából: ő pedig meginog, s követi a fehér szilánkot a padlóra. Ahriman szórakoztatóbbnak találja a műsort, mint gondolta, és ha valaha is kételkedett volna pályaválasztásának helyességében, most már tudja, hogy jól döntött - mint ahogy azt is, hogy soha többé nem ismétli meg ezt a kiruccanást. Mert bizonyos hiányt nagyon nehéz csillapítani, már most is szeretné fokozni az élmény erejét, amihez ki kellene hoznia a nőt a transzból, s magasabb tudatossági szintre emelni. Jelenleg ugyanis annyira el van nyomva a személyisége, hogy érzelmileg nem is érzékeli, mit tett, ezért nincs is látható reakció rajta a vérengzéssel kapcsolatban. Ha kihozhatná a transzból, ha csak annyira is, hogy felfogja, mit tett akkor aztán lenne könnyzápor, olyan könnyáradat, melyen a doktor olyan helyekre hajózhatna el, ahol még sosem járt. - 188 -
Ahriman habozik, és joggal teszi. Ha lazít a kontrollon, s ha a nő megérti, milyen szörnyű bűnöket követett el, kiszámíthatatlanná válna a reakciója, s lehet, hogy teljesen letépné magáról a doktor láncait. A doktor tudta, hogy szóbeli parancsokkal ismét uralma alá tudná gyűrni az asszonyt, de ehhez legalább kellene egy perc; ahhoz viszont csak másodpercek, hogy a nő az ablak felé forduljon, és ismét tüzeljen. Sérülés minden játékkal együtt járhat, az ember lehorzsolja a térdét, beüti a könyökét, esetleg megvágja magát, sőt olykor egy tökéletesen ép fog is képes kilazulni. Ám ami a doktort illeti, a lehetőség, hogy golyót kaphat a fejébe, épp elég, hogy elrontsa a szórakozását. Tehát nem szól, hagyja, hogy az asszony ebben a kikapcsolt állapotban fejezze be a véres színjátékot. Fiona Pastore pedig halott családtagjai felett állva, teljes nyugalommal a szájába veszi a Colt csövét és sajnálatosan könnytelen szemekkel végez magával. Puhán rogyik össze, ám a hideg acél nagyot csattan, ahogy az ágy támlájáról a kőpadlóra esik. Miután játéka eltört, s megszűnt vérpezsdítő funkciója, a doktor még áll egy darabig az ablaknál, s még egyszer szemügyre veszi a nő gyönyörű testét. Most nem látja olyan szépnek, mint egykor volt, hiszen fél koponyája hiányzik, bár az arccsontok meglepően épségben maradtak. A prérifarkasok tutulása azóta remegteti a levegőt, hogy a doktor megérkezett a farmhoz, de mostanáig az állatok a távolban vadásztak. A hang erősebbé válása azonban elárulta, hogy most errefelé közelednek. Ha a vérszag gyorsan terjed a sivatagi levegőben, akkor az állatok hamarosan a nyitott ablak alá gyűlnek elgyászolni a halottakat. Az indián mesék legrafináltabb állata a kojot, de Ahrimant nem hozza lázba, hogy saját rafináltságát összemérje egy falkányi prérifarkaséval. Gyors léptekkel elindul Jaguárja felé, amely négyszáz méterre a háztól parkol. Az esti prérin érzi a homok szilikátszagát, a mesquite olajos illatát és valami távoli vasszerű szagot is, melynek azonban nem tudja meghatározni az eredetét. Amikor a doktor kocsijához ér, a kojotok elhallgatnak, nyilván szagot fogtak, ami óvatosságra intette őket. Kétségtelen, hogy óvatosságuk oka maga Ahriman volt. Hirtelen surrogást hall, s felnéz. Albínó denevérek írtak ismeretlen jeleket a telihold fényétől megvilágított égre. A halkan surrogó szárnyak között rovarok légiója zümmög: a gyilkolás szinte hangtalanul folyik. - 189 -
A doktor lelkesen figyel. Az egész világ egy hatalmas játszótér, ahol a játék neve ölés, s az egyetlen cél: játékban maradni. A denevérek, fehér szárnyaikon magukkal viszik a holdfényt, villámgyorsan eltűnnek az éjszakában. Amikor Ahriman kinyitja a kocsi ajtaját, ismét felharsan a prérifarkasok hátborzongató éneke. Annyira közel vannak, hogy akár csatlakozhatna is a kórusukhoz, ha volna hozzá kedve. Mire becsukja az ajtót és elindítja a motort, hat kojot - aztán nyolc, tíz - bukkan elő a bokrok közül, és csoportba verődik a kavicsos úton a kocsi előtt, szemükben felizzik a reflektorok visszfénye. Amikor Ahriman elindul, és a kavicsok megcsikordulnak a kerekek alatt, a falka kettéválik és felsorakozik az út két oldalán, mint valami négylábú pretoriánus gárda, és ügetni kezdenek a Jaguar mellett. Jó száz méter után, az állatok megállnak, és elindulnak vissza a ház felé. Ők még játékban vannak, akárcsak a doktor. Akárcsak a doktor. Bár Susan Jagger fájdalomból és szégyenből táplálkozó, fojtott sírása serkentően hatott rá, akárcsak a Pastore család emléke, melyet ez az elkínzott hüppögés felidézett a memóriájában, dr. Ahriman már nem volt fiatalember, mint az új-mexikói napokban, és néhány mély alvással töltött órára feltétlenül szüksége volt. Az előtte álló nap erőt követelt tőle, és különösen tiszta gondolkodást, mert Martie és Dustin Rhodes sokkal nagyobb szerepet fog kapni ebben az összetett játszmában, mint amit eddig játszottak. Ezért ráparancsolt Susanra, hogy uralkodjék érzelmein, és fejezze be gyorsan az öltözködést. Amikor a nőn újból rajta volt a bugyi és a póló, ezt mondta neki: - Most pedig talpra! A nő felállt. - Gyönyörű vagy, lányom. Bárcsak ma este vettelek volna videóra, nem majd legközelebb. Azok az édes könnyek! Miért, apu? Miért? Ez különösen megható volt. Sose felejtem el. Igazi albínó denevér pillanat volt! Susan figyelme elkalandozott a férfiról. Ahriman követte a tekintetét, amely a bronztálban álló bonsaion állapodott meg a biedermeier állványon. - Hát igen, a kertészkedés - jegyezte meg elismerően. - A legjobb terápiás kikapcsolódás, amit egy pánikbeteg csak választhat. A növények segítségével az ember kapcsolatot tud tartani a falakon túli természeti világgal. De amikor hozzád beszélek, elvárom, hogy rám figyelj. - 190 -
A nő ismét a férfi felé fordult. Már nem hüppögött. Az utolsó könnycseppek is kezdtek felszáradni az arcán. Volt valami furcsa a nőben, épp csak érzékelhető és megfoghatatlan, ami nem hagyta nyugodni a doktort. A tekintetében. Ahogy összeszorította az ajkait, és ahogy legörbült a szája. De ez a feszültség nem a megaláztatásával és a szégyenérzetével volt kapcsolatban. - Szövőlepke - bukott ki a férfiból. Úgy látta, mintha aggodalom suhant volna át a nő tekintetén. - Csúnyán ki tudják készíteni a fákat a szövőlepkék. Az egyértelmű volt, hogy a nő arcán aggodalom honolt, de az is biztosnak tűnt, hogy nem a szobanövény egészsége miatt aggódott. Ahriman veszélyt szimatolt, és gyorsan igyekezett eltüntetni az agyára telepedő koitusz utáni zsibbadtságot, hogy még jobban Susanra összpontosíthasson. - Mi aggaszt? - Mi az, ami aggaszt engem? A férfi átfogalmazta a kérdést utasítássá: - Mondd meg, mi aggaszt! Amikor a nő habozott, megismételte a parancsot, mire Susan csak ennyit mondott: - A videó. 35 Pajtás szőre kisimult. Abbahagyta a morgást. Ismét a régi, kedves énjét mutatta, ahogy farkcsóválva odament Dustyhoz egy fülmoncsolásra, majd visszatért a fekhelyéhez, ahol elszenderedett, mintha mi sem történt volna. Összekötözött keze, lába és persze a három altatókapszula miatt is, Martie nyugtalanítóan csendes és mozdulatlan volt. Dusty többször felemelte fejét a párnáról, és közelebb hajolt a feleségéhez, s csak akkor nyugodott meg ismét, amikor meghallotta az asszony csendes lélegzését. Bár abban bízott, hogy egész éjjel fennmarad, és emiatt az éjjeli lámpát is égve hagyta, végül mégis elaludt. Egy álom zavarta meg az alvását. A furcsa történetbe horror és abszurd elemek keveredtek, ami egyszerre volt zavarba ejtő és értelmetlen. - 191 -
Ö az ágyon hever, a takarókon, cipő nélkül, de utcai ruhában. Pajtás nincs jelen. Vele szemben Martie lótuszülésben ül a kutya bárányprémpárnáján a sarokban, teljesen mozdulatlanul, behunyt szemmel, ujjait az ölében összekulcsolva, mintha meditálna. Csak ő és Martie van a szobában, ám ő mégis valaki máshoz beszél. Érzi, hogy mozog a szája, a nyelve, és bár jól hallja, ahogy a saját hangja - mélyen és bizsergetően - visszhangzik a koponyájában, mégsem képes kihámozni egyetlen szót sem a mondanivalójából. A beszédszünetek arra utalnak, hogy társalog valakivel, és nem monologizál, bár a másik hangot nem hallja, sem mormogás, sem suttogás formájában. Az ablakon túl villám hasít az éjszakába, de nem dörren meg az ég, és nem dobolnak esőcseppek a tetőn. Egyetlen hangot hallani csak, amikor egy nagy madár repül el az ablak előtt, annyira közel, hogy a szárnya az ablakot súrolja, és felvijjog. Dusty valahonnan tudja, hogy kócsag, és a kiáltása mintha körkörösen terjedne az éjszakában: elhalkul, majd felerősödik, újra elhalkul és ismét közelebbről hallani. Ekkor figyel csak fel a bal karjában lévő infúziós tűre. A tűből műanyag cső kanyarog az átlátszó műanyag zacskóhoz, amelyben glukózoldat van, és amely az állólámpáról lóg, mintha ez volna az infúziós állvány. Újabb villám hasít az éjszakába, s a felvillanással egy időben ismét elrepül a kócsag az ablak előtt, kiáltása hullámként terjed tovább a villámfényen túli sötétségben. Dusty ingujját a jobb karján feljebb gyűrték, mint a balon, mert a vérnyomását mérik; a felkarján ott van a vászonba csomagolt gumi mandzsetta. Ebből fekete gumicső vezet a gumilabdához, amely ott lebeg a levegőben, mintha a súlytalanság állapotában volna. Furcsa módon, mintha egy láthatatlan kézben volna, a labda ritmikusan összeösszenyomódik, miközben a gumi ráfeszül Dusty felkarjára. Ha van is harmadik személy a szobában, akkor ez a névtelen látogató képes láthatatlanná tenni magát. Amikor ismét villámlik, ez mintha a szobában történne, és nem odakint az éjszakában az ablakon túl. A fürge, de mégsem a fény sebességével, hanem csak egy macska gyorsaságával mozgó jelenség a mennyezetből szisszen elő, nekiugrik egy fényképkeretnek, onnan a televízióra pattan, majd az állólámpára cikázik át, amely az infúziós állványként szolgál, miközben szikrák pattannak ki belőle, ahogy fogai rácsattannak a rézre. - 192 -
Közvetlenül a villám nyomában megjelenik a kócsag is, mintha a csukott ablakon vagy a falon át hatolt volna be a szobába, karszerű csőrét tágra nyitja, ahogy felrikolt. Hatalmas állat, megvan egy méter is, a pillantása, mint egy pterodactylusé. Szárnyainak árnya átúszik a falon a szikrázó fényben. A madár egyenesen Dusty felé repül, aki tudja, hogy az állat a mellére akar leszállni, hogy kivájja a szemét. A karjai azonban mintha az ágyhoz lennének szíjazva, pedig semmi sem rögzíti őket. Ő pedig csak hever mozdulatlanul és védtelenül, miközben a madár száll felé. Amikor a tévéből átpattan a villám a lámpára, a glukózos műanyag zacskó felvillan, mint egy gázlámpa, miközben a szikrák - amelyeknek lángra kellene lobbantaniuk az ágyneműt, de nem teszik - Dustyra záporoznak. A közeledő kócsag hirtelen fekete darabokra esik szét, mintha ezek is szikrák lennének, és amikor a kavargó fekete és fehér szikrák felhőként ráborulnak, Dusty rémülten behunyja a szemét. Közben, talán épp a láthatatlan látogató, megnyugtatja, hogy nem kell félnie, ám amikor kinyitja a szemét, ez a félelmetes valami még mindig a feje fölött kavarog. Pedig a madár iszonyatosan tömörnek tűnt, de most szétzuhanva mégis ott van a műanyag zsákban. E tömörítés ellenére a madár még mindig felismerhető de csak annyira, mintha egy önjelölt Picasso festette volna rémálma hatására. Ennél is rosszabb az, hogy a madár mintha még mindig élne és rikoltozna, de a hangot leszigetelik a zsák plasztikfalai. A madár próbál áthatolni a zacskó falán, karmaival, csőrével tépi, de nem megy, miközben démonian izzó szemekkel Dustyt nézi. Ő pedig szintén csapdában érzi magát, ahogy ott fekszik tehetetlenül a lógó madár alatt: Dusty egy keresztrefeszített gyengeségével, az pedig telve sötét energiákkal, mintha egy dísz volna egy sátánista gúnyból felállított karácsonyfáján. Ekkor a madár elolvad; s valami vérbarna kocsonyává válik, s a tiszta folyadék az infúziós zacskóban lassan szennyes lévé alakul, amely centiről centire araszol lefelé a csőben. Dusty nézi, ahogy közeledik a karjához, felordít, de hang nem jön ki a torkán. Bénultan kapkodja a levegőt, de mintha légüres térben volna, próbálja felemelni a karját, hogy kitépje belőle a tűt, de képtelen rá. Végül csak a szemét fordítja a tű felé, hogy lássa, miként éri el a méreg a tűt. Hirtelen szörnyű hő árad szét a testében, mintha villám keletkezne az ereiben, majd rikoltás harsan, ahogy a madár bejut a vérébe. Dusty érzi, ahogy szétterjed az ereiben, előbb a bicepszében, majd az egész - 193 -
felsőtestében, amikor váratlanul elviselhetetlen repdesés támad a szívében, mintha valami fészket akarna rakni benne. Martie még mindig ott ül Pajtás bárányprémpárnáján, de most lassan kinyitja a szemét. A szeme azonban nem kék, mint azelőtt, hanem fekete, mint a haja. És nincs a szemének fehérje: mindkét szemüreget csillogó feketeség tölti ki. A madarak szeme kerek, ezek a szemek azonban mandulavágásúak, mint az emberé, mégis tisztán látszik, hogy ez a kócsag szeme. - Isten hozott - mondja. Dustynak kipattan a szeme, és olyan tiszta a feje, hogy tudja, nem kiáltott fel rémületében, mielőtt felébredt volna. Csak fekszik mozdulatlanul a párnán, és meredten bámulja a plafont. Az éjjeli lámpa ég, hisz ő hagyta égve. Az állólámpa ott van a helyén, a fotel mellett; nem alakították át infúziós állvánnyá. A szíve nem verdes, hanem nagyokat ver. Amennyire Dusty meg tudta ítélni, még mindig az ő birodalmához tartozott, ahol nem rakott más fészket, hacsak nem saját reményei, szorongásai, szeretete és előítéletei. Pajtás csendesen hortyogott. Dusty mellett Martie az igazak álmát aludta - mély álmát azonban most három antihisztaminnal dúsított kapszula erősítette. Amíg az álom emléke még friss volt, Dusty körbejárta gondolatban, s több szemszögből is megvizsgálta. Megpróbálta használni azt a tudást, amelyre az a gyerekkori ceruzarajz vezette rá, amely őserdőből a szeme előtt változott át gótikus metropolisszá, ehhez csak az kell, hogy prekoncepciók nélkül közelítsen hozzá. Normális körülmények között nem szokta boncolgatni az álmait. Freud azonban meg volt győződve arról, hogy a tudattalan nyilvánul meg az álmok gyanús képeiben, ami valóságos szellemi lakomát kínál egy analitikusnak. Dr. Derek Lampton, Dusty nevelőapja, negyedik Claudette négy férjének sorában, szintén ezen a tengeren hajózott, és rendszeresen ráerőltette vad, hajánál fogva előrángatott hipotéziseit pácienseire, s nem érdekelte őt, hogy esetleg ezek az elméletek mérgeznek. Mivel Freud és a „Hüllő” Lampton hitt az álmokban, ezért Dusty soha nem vette őket komolyan. Most kénytelen volt elismerni, hogy ebben az álomban esetleg mégis lehetett valami, holott csak morzsányi igazságot vélt benne felismerni. Ám megtalálni ezt az egy szem morzsát ebben a szeméthalomban herkulesi feladat volt. - 194 -
Ha kivételesen kitűnő eidetikus és auditív memóriája megőrzött minden részletet az álomból, mint ahogy megőrizte valóságos élményeit is, akkor legalább abban bízhatott, hogy ha átrágja magát ezen a törmeléken, rábukkan arra a csillogóan tiszta igazságfoszlányra, amely csak arra vár, hogy ő fölfedezze - mint a kidobott ezüst kávéskanalat a kuka alján. 36 - A videó - ismételte meg Susan Ahriman kérdésére, és újból elfordította a fejét a bonsai irányába. A doktor meglepődött, majd elmosolyodott. - Hogy te milyen szégyenlős vagy, ahhoz képest, hogy miket művelsz! Nyugi, lányom. Csak egyetlen mozit csináltam rólad - igaz, az egy valódi kilencven perces káprázat, azt meg kell hagyni - és ezenkívül már csak egyet készítek rólad. De ne félj, rajtam kívül senki nem fogja látni azt sem. Biztosíthatlak, nem sugározza a CNN vagy az NBC. Bár, ha jobban belegondolok, a nézettségi index az egekbe emelkedne tőle, nem gondolod? Susan egyre csak a tálban álló bonsait nézte, ám a doktor most már tudta, hogy a nő miért volt képes elfordítani a fejét határozott parancsa ellenére. A szégyenérzet roppant erős tényező, a nő ebből merített erőt apró kis lázadásához. Mindannyian követünk el szégyenteljes cselekedetet, amivel aztán ilyen vagy olyan nehézségek árán, de sikerül megbékülnünk - hogy aztán erkölcsi botlásaink apró morzsái köré kialakuljanak bűntudatunk igazgyöngyei. A szégyenérzettel ellentétben a bűntudat majdnem olyan vigasztaló tud lenni, mint az erény, hiszen már nem érezzük a bűnös cselekedet éleit a ráboruló feledésrétegek alatt, így a bűntudat válik érdeklődésünk tárgyává. Susan már egész gyöngysort fűzhetett volna azokból a szégyenteljes pillanatokból, amelyekbe Ahriman belekényszerítette, ám mivel tudatosult benne a videofelvétel ténye, nem tudott bűntudatos gyöngyöket formálni, hogy imigyen simítsa el magában szégyenérzetét. A doktor újból ráparancsolt, hogy nézzen rá, s a nő rövid habozás után a bonsairól ismét a férfi szemébe nézett. Ekkor a doktor utasította, hogy lépdeljen le tudattalanjának lépcsőin, vissza a tudat kriptájába, ahonnét nemrég egy kissé feljebb engedte - mert önfeledten élvezni szerette volna kettejük játékát. - 195 -
Amikor a nő leért, a szeme egy pillanatra ugrálni kezdett. A személyisége levált róla, ahogy a szakács levágja a húst a csontról. A nő lelke kocsonyás masszává alakult, amely csak arra várt, hogy Ahriman valami formát adjon neki. - Elfelejted, hogy apád itt járt az este. Az arcának és hangjának emléke immár porrá omlott, s szétfújja a szél. Én ismét az orvosod vagyok, és nem a papád. Mondd meg szépen, ki vagyok, Susan. - Dr. Ahriman. - És persze most sem - mint máskor sem - fogsz visszaemlékezni, mi történt közöttünk, mint ahogy arra sem, hogy ma éjjel nálad jártam. A doktor minden erőfeszítése ellenére valahol valami emlék mégis megmarad, talán a tudatalatti alatt lévő ismeretlen régiókban. Különben a nő nem szenvedett volna semmilyen szégyenérzettől, semmi emléke nem maradt volna az éjszakai együttlétükről. Ez a szégyenérzet bizonyította a doktor szerint a tudattalan-alatti létezését, ahol egy élmény kitörölhetetlenül megmarad. Ahriman úgy vélte, hogy ez a mélységesen mély régió gyakorlatilag elérhetetlen, s így semmilyen veszélyt nem jelenthet rá. Némelyek talán elgondolkodtak volna azon, hogy ez a tudattalanalatti nem a lélek-e. De Ahriman nem tartozott ezek közé. - Ha mégis úgy éreznéd, hogy megerőszakoltak, mert erre utaló nyomokat találsz, akkor nem gyanakszol másra, csak tőled elhidegült férjedre, Ericre. Most mondd meg szépen, megértetted-e, amit mondtam. Újabb REM fázis kísérte a nő válaszát, mintha ugráló szemei jelezték volna, hogy lerázta magáról az emlékeket. - Megértettem. - De szigorúan tilos kérdőre vonnod Ericet a gyanúddal kapcsolatban. - Értem, tilos. - Jó. Ahriman ásított. Bármekkora izgalmat is jelentett a játék, ez mindig rohamosan lecsökkent, amikor ki kellett takarítania maga után, mint amikor vissza kellett raknia a játékait a szekrénybe. Bár pontosan tudta, miért van szükség erre a rendcsinálásra, ugyanúgy dühítette, hogy erre kell fecsérelnie az időt, mint gyerekkorában. - Akkor most vezess a konyhába! - mondta, miközben ismét ásított. - 196 -
A nő kecsesen vonult előtte, mintha nem is érzékelte volna tagjaiban a férfi kegyetlen bánásmódjának nyomait. A konyhában aztán Ahriman türelmetlenül felcsattant: - Mondd, milyen söröd van? - Szomjas volt, mint bárki, aki hosszú és embert próbáló mérkőzést rohangált végig. - Tsingtao. - Nyiss ki egyet nekem! A nő kivett egy üveget a hűtőből, majd a sötétben kitapogatta a fiókban a nyitót, aztán lepattintotta a kupakot. Amíg a lakásban volt, a doktor mindig kínosan vigyázott, hogy minél kevesebb dologhoz nyúljon, ahol ott maradhat az ujjlenyomata. Azt még mindig nem döntötte el, hogy Susan végezzen-e magával, ha ráunt. Ha úgy dönt, hogy az öngyilkosság kellőképpen szórakoztató megoldás, akkor a nő hosszú küzdelme a pánikbetegséggel meggyőző indokot kínál, a maga után hagyott búcsúlevél pedig gyorsan lezár minden vizsgálatot. De valószínűbb, hogy a nagyobbik, a Martie-t és Dustyt is érintő játszmában, amely egy malibui tömeggyilkosságban fog kicsúcsosodni, még szükség lesz rá. A választási lehetőségek között olyan is volt, hogy Susant különélő férje öli meg, vagy akár a legjobb barátnője. Ha Eric nyírja ki, akkor azt hivatalos nyomozás követi - még akkor is, ha a férfi a helyszínről hívja fel őket, vallomást tesz, majd szétdurrantja az agyát, és ott hever a felesége teteme mellett, továbbá minden nyom arra utal, hogy a tragédia egy csúnya veszekedés következményeként történt. A nyombiztosítók akkor is megjelennek, rosszul szabott öltönyeikben, pocsékul nyírt hajjal, és púderrel, jóddal, ezüstnitrát és ninhidrin oldatfal, ciano-akrilát gőzzel, sőt rodamin G6 metanolos oldatával és argonlézerrel mindent átvizsgálnak. Ha Ahriman véletlenül mégis ujjlenyomatot hagyott valahol, akkor ezek az unalmas fickók mindenképpen megtalálják, amitől az élete megváltozik - és nem az előnyére. Magas poszton ülő barátai persze kijárhatnák, hogy ne citálhassák könnyen a bíróság elé. A bizonyítékok el tudnak tűnni, vagy meg tudnak változni. A rendőrnyomozók és a kerületi ügyész emberei többször is összezavarhatók, életüket tönkre lehet tenni mindenféle bajokkal és tragédiákkal, amelyek külsőre persze nem hozhatók semmiképpen sem összefüggésbe dr. Ahrimannal. Ám azt még a barátai sem tudnák megakadályozni, hogy ne vetüljön rá a gyanú; mint ahogy azt sem, hogy szenzációt szimatoljon - 197 -
a média. Szárnyára kaphatja a hírnév. Ez természetesen elfogadhatatlan volt a doktor számára. A hírnév lerombolná a nimbuszát. Amikor megkapta a sört, megköszönte, mire Susan ennyit mondott: - Szívesen. A körülményektől függetlenül a doktor úgy vélte, hogy a jó modorra mindenkor adni kell. A civilizáció a legnagyszerűbb játék, egy csodálatosan bonyolult közösségi torna, amelyben az embernek jól kell játszania, ha élvezni akarja a kisebb-nagyobb titkos örömöket. A szabályok betartása meghatározó eleme a sikeres játéknak. Susan udvariasan az ajtóhoz kísérte, ahol a férfi még egyszer instruálta az éjszakával kapcsolatban. - Nyugtass meg, hogy figyelsz rám, Susan. - Figyelek. - Legyél nyugodt. - Nyugodt vagyok. - Légy engedelmes. - Igen. - A téli vihar... - Az te vagy - felelte a nő. - ...megbújt a bambusz között... - Ez pedig én vagyok. - ...és lecsillapult. - És a csendben megtudom, mit akarnak tőlem - mondta Susan. - Miután távozom, te szépen bezárod az ajtót, ráfordítasz minden zárat, a széket is a kilincs alá feszíted, mint előzőleg volt. Aztán visszabújsz az ágyba, leoltod a villanyt és becsukod a szemed. Ezután gondolatban szép lassan feljössz a kriptából, ahol most vagy. Amikor becsukod magad után a kriptaajtót, minden emléked kitörlődik attól a pillanattól kezdve, hogy fölemelted a telefonkagylót, egészen addig, míg föl nem ébredsz - minden hang, minden kép, minden részlet, a legkisebb nüánsz is úgy eltűnik, hogy soha nem lehet felidézni. Ekkor tízig számolsz, s közben jössz felfelé a lépcsőn, és mikor kimondod, hogy tíz, ismét öntudatodnál leszel. Kinyitod a szemed, és azt fogod hinni, hogy frissítően mély álomból ébredtél. Ha megértettél mindent, akkor kérlek, erősítsd ezt meg. - Megértettem. - Jó éjt, Susan. - Jó éjt - felelte a nő, és kinyitotta a férfinak az ajtót. - 198 -
A férfi kilépett a lépcsőfeljáróra és ezt suttogta: - Köszönöm. - Szívesen. És csendesen becsukta az ajtót. Mint egy hódító armada, amely el akar rabolni minden emléket az alvók világából, a nehéz köd gályái úgy törtek elő a tenger felől, elragadva előbb minden színt, majd részletet, mélységet és formát. Az ajtó túloldaláról hallatszott, ahogy a biztonsági a lánc a helyére siklik. Csattant az első zár, majd egy pillanattal később a második is. A doktor elégedetten mosolyogva bólintott, ivott egy kortyot a söréből, majd a lépcsőre meredve várt. Csillogó harmat a gumiborításon: könny a halott arcán. A konyhaszék háttámlája nekicsapódott az ajtónak, ahogy Susan a kilincs alá feszítette. Most pedig nyilván visszaoson mezítláb az ágyba. Nem kellett a korlátot használnia, dr. Ahriman fiatal fiút megszégyenítő fürgeséggel lesietett a lépcsőn, miközben felhajtotta kabátja gallérját. Az előkert kövei nyirkosak voltak és sötétek, mint a vér. Amennyire a ködtől láthatta, a ház előtti járda elhagyott volt. A fehér kertkapu nyikorgott. Ebben a földre szállt felhőben a hang is tompább lett. Talán még egy egérre fülelő macska sem vette volna észre. A doktor már elfordította tekintetét a házról. Ugyanolyan diszkréten távozott, mint ahogyan érkezett. Akkor sem látszott fény egyik ablakban sem. Most sem látott fényt sehol. A földszintet bérlő nyugdíjasok nyilván mélyen aludtak, mint ahogy a papagájok, ha letakarják a kalitkát. Ennek ellenére Ahriman elővigyázatos volt. Az emlékek ura volt ugyan, de nem reagált mindenki egyformán tudatelhomályosító hatalmára. A köd az óceán hangját is letompította, a lusta hullámok nem annyira hang, mint inkább vibráció formájában voltak érzékelhetőke, ahogy finoman megmozgatták a hűvös levegőt. A pálmák levele bénultan csüngött. A levélcsúcsokról lecsöppent a kicsapódott és összegyűlt pára, mint a tiszta méreg a kígyó nyelvéről. A doktor megállt, felpillantott a pálmák ködbe burkolózó koronájára, hirtelen valami megfoghatatlan eredetű szorongás támadt - 199 -
rá. Egy pillanattal később újra belehúzott a sörbe és folytatta útját a járdán. A Mercedese két saroknyira parkolt. Útközben nem találkozott senkivel. A hatalmas, csöpögő indiai babérfa alatt parkoló fekete szedán karosszériája meg-megpendült, mint egy elhangolódott xilofon. A kocsiban, amikor épp indítani készült a motort, ismét rátört a szorongás, amelyet mintha közelebb hozott volna okához a kocsi tetejére csöppenő víz. Ahriman kiitta sörét, kibámult a kocsira lógó masszív ágakra, mintha a megvilágosodás ott várt volna rá a sűrű gallyak között. Amikor az mégsem következett be, beindította a motort és elindult nyugatra a Balboa Avenue-n, a félsziget szárazföldi vége felé. Hajnali három lévén a forgalom gyér volt. Az első két mérföld során csak két járművel találkozott, reflektorukat különös auraként vette körül a köd. Az egyik egy rendőrautó volt, amely a félsziget csúcsa felé haladt komótosan. A Pacific Coast Highway-re vezető hídon járva kipillantott a jachtkikötőre, ahol a köd miatt megannyi szellemhajó vesztegelt; majd elnézett Corona Del Mar felé, és még mindig szorongásának okán törte a fejét, amikor meg kellett állnia, mert pirosra váltott a lámpa. Azon kapta magát, hogy egy nagy borsfa ragadta meg a figyelmét, ahogy elegánsan kiemelkedett a vörös bougainvillea-zuhatag mögül. Ekkor eszébe villant a kis bonsai, melynek tövét befutotta a borostyán. A bonsai. A borostyán. A lámpa közben zöldre váltott. Olyan zöldre, mint a nő szeme, ahogy a bonsaira meredt. A doktornak hevesen pörgött az agya, de lábát a fékpedálra feszítette. Csak amikor a lámpa sárgára váltott, akkor hajtott át a kereszteződésen. A következő sarok előtt megállt, de nem kapcsolta le a motort. Mint az emlékezés természetének szakértője, tudását most saját emlékeinek módszeres átkutatására állította rá: végigpörgette magában a Susan Jagger hálószobájában történt eseményeket. 37 Kilenc.
- 200 -
Susan a sötétben arra ébredt, mintha valaki ezt a számot mondta volna ki. Aztán a legnagyobb meglepetésére önkéntelenül kicsúszott a száján: - Tíz. Feszülten várt egy másodpercig, közben azon töprengett, vajon mindkét számot ő mondta-e ki, vagy a tíz valamiféle válasz volt. Eltelt egy perc, kettő, de nem hallott mást, csak saját lélegzését, s ha lélegzetét visszafojtotta, megszűnt minden hang. Tehát egyedül volt. A digitális óra zöldesen fluoreszkáló kijelzője szerint nem sokkal múlt hajnali három. A jelek szerint két óránál is többet aludt. Végül felült az ágyában, és felkattintotta a lámpát. A fél üveg bor az éjjeliszekrényen. Az ágyra dobott könyv. Az elsötétített ablakok, a bútorok - minden úgy volt, ahogy kellett. A bonsai. Az orrához emelte a kezét, és megszagolta. Előbb a jobb alkarját szaglászta végig, majd a balt is. Az a szag. Az a semmivel sem összetéveszthető szag. Részben verejték, részben a férfi kedvenc szappanmárkájának az illata. De nem kizárt, hogy kézkrémet is használ. Ha megbízhatott emlékeiben, akkor ez nem Eric szaga. Ennek ellenére meg volt győződve róla, hogy ő, és senki más, volt a titokzatos éjszakai látogató. Ha nincs az illat, akkor is tudta volna, hogy a férfi itt járt. A kósza sajgásokból. Az ondó enyhe ammóniákszagából. Amikor ledobta magáról a takarót és kimászott az ágyból, érezte, hogy a ragacsos anyag még mindig szivárog belőle. Megborzongott. A biedermeier állványnál széthúzta a borostyánt, és ott találta a kamerát. Még lehetett a kazettában film, mert a kamera még mindig dolgozott. Kikapcsolta, és kiemelte a tálból. Kíváncsiságát és igazságvágyát hirtelen elnyomta az undor. Gyorsan letette a kamerát az éjjeliszekrényre, és kirohant a fürdőszobába. Gyakran, amikor arra ébredt, hogy megerőszakolták, az undor hányingerbe csapott át, ilyenkor kiadott mindent magából, mintha ezzel vissza tudná forgatni az idő kerekét a vacsora előtti időre, arra az időre, amikor még nem használták a testét. Most azonban hányingere elmúlt, mire kiért a mosdóba. Szeretett volna egy hosszú, forró zuhanyt venni, sok-sok illatos szappannal lesikálni magát. Kísértést érzett, hogy előbb - 201 -
lezuhanyozzon, és a videót ezután nézze csak meg, mert mocskosabbnak érezte magát, mint korábban bármikor, mintha valami láthatatlan szennyel kenték volna be a testét, és most nyüzsögnének rajta a mikroszkopikus paraziták. Előbb a videó. Az igazság. Aztán a megtisztulás. Bár képes volt rávenni magát, hogy későbbre halassza a zuhanyt, az undor mégis arra késztette, hogy ledobja a ruháit és megmossa a szemérmét. Lesikálta kezeit is, bő vízzel leöblítette arcát, majd erős mentolos szájvízével átmosta száját. Pólóját a szennyesbe dobta. A bugyiját, az ominózus váladékmaradványokkal, a szennyeskosár tetejére hajította - mert ezt nem volt szándékában kimosni. Ha sikerült a támadót a videokazettán rögzítenie, akkor kezében a bizonyíték ahhoz, hogy vádat emelhessen. Ehhez pedig célszerű a későbbi DNS-vizsgálatra gondolva a mintát is megőriznie. A szalagon látható állapota és viselkedése minden bizonnyal meggyőzné a hatóságokat, hogy drog hatása alatt állt - tehát, nem önként vett részt a dologban, hanem áldozatként. És ha felhívja a rendőröket, meg kell kérnie őket, hogy gyorsan vegyenek tőle vérmintát is, amíg a szer még nem ürült ki belőle. Ha meggyőződik róla, hogy a kamera működött, hogy a felvétel jó minőségű, s ezzel cáfolhatatlan bizonyítéka lesz Eric ellen, úgy érezte, fel kell hívnia előbb a férjét, mielőtt szólna a rendőröknek. Nem azért, hogy vádaskodjon. Hanem hogy megkérdezze: miért? Hogy mire való ez a sunyi módszer? Hogy miért mérgezi őt Eric, miért akarja őrületbe kergetni valamilyen ördögi droggal? Hogy miért gyűlöli őt ennyire? De mégsem hívhatja föl, mert veszélyes lehet. És tilos. Tilos. Susan különösnek találta ezt a szót. Rájött, hogy Martienak is ezt a szót mondta. Meglehet, hogy valóban ez a jó szó, mert amit Eric művelt vele, az rosszabb mindennél: nem csupán törvénytelen, hanem szinte a szentséggyalázással ér föl. A házasság szentség, illetve annak kellene lennie; ezek az éjszakai támadások pedig vitathatatlanul profán, tehát tiltott akciók. Amikor visszament a hálószobába, tiszta pólót és bugyit vett magára. Még a gondolat is elviselhetetlen volt számára, hogy esetleg meztelenül nézze végig a gyűlöletes videofelvételt. Leült az ágy szélére, kezébe vette a kamerát, és visszatekerte a szalagot. - 202 -
A kamera oldalából kihajtható kijelző hét centis képátlójú képet adott. Ezen látta magát, ahogy visszamegy az ágyhoz, miután elindította a kamerát - ami pár perccel éjfél után történhetett. Az éjjelilámpa elegendő - de távolról sem ideális - fényt biztosított a felvételhez. Viszont a kép tisztasága a kis képernyőn nem volt elég jó. Susan kiugrasztotta a kazettát a kamerából, átrakta a videomagnóba, és bekapcsolta a televíziót. Két kezével fogta a távirányítót, ült az ágy végében, és iszonyattal vegyes érdeklődéssel nézte a képernyőt. Látta magát, ahogy ágyba bújik és kikapcsolja a tévét. Egy másodpercig merev háttal ül az ágyban, a lakás hangjait fürkészi. Aztán, amikor épp a könyv után nyúl, megszólal a telefon. Susan szeme elkerekedett. Nem emlékezett, hogy telefonált volna valaki. Fölveszi a kagylót. - Halló? A kamera a beszélgetés egyik oldalát legalább rögzítette. Bár a kamerától való távolság miatt bizonyos szó nem volt tisztán érthető, ám amit hallott, annak semmi értelme nem volt. Sietve leteszi a kagylót, kimászik az ágyból és kimegy a szobából. Attól a pillanattól kezdve, hogy beleszólt a telefonba, valami apró változás következett be az arckifejezésén, a tartásában, amit azonnal észrevett, de nem lett volna képes könnyen szavakba is önteni. De bármennyire aprók voltak is ezek a változások, miközben figyelte magát kimenni a szobából, akárha idegent látott volna. Susan várt vagy fél percig, majd előretekerte a szalagot, míg valami mozgást nem látott. Árnyak jelentek meg a hallban, a nyitott hálószobaajtó mögül. Majd meglátta magát, ahogy visszatér a szobába. Mögötte egy férfi lép ki a sötét hallból, majd átlép a küszöbön. Dr. Ahriman az. Susannak az elképedéstől elakadt a lélegzete. Mozdulatlan volt, mint egy kődarab, és olyan hideg is - s hirtelen süketté is vált, mert nem hallotta a felvétel hangját, de saját szívverését sem. Csak ült, mint egy márványszobor, amelyet egy kert központi helyére terveztek, s ide véletlenül került. Aztán egy pillanat elteltével a döbbenet hitetlenkedést szült benne, s mély lélegzetet vett. Lenyomta a kimerevítő gombot a távirányítón. - 203 -
A képernyőn saját magát látta, ahogy az ágy végében ül, mint ahogy most is. Ahriman pedig ott állt előtte. Susan visszacsévélt, egészen addig, míg el nem tűntek a szobából. Ekkor lenyomta a lejátszógombot, s ismét figyelte, ahogy az árnyak emberi alakká válnak. Félig arra számított, hogy ezúttal Ericet fogja látni belépni a szobába. Mert dr. Ahrimant nála - ezt képtelenségnek találta. Amikor ő a megtestesült orvosi etika. Tömegek csodálatának tárgya. A szakértelem csúcsa. A megtestesült együttérzés, az empátia. Ez egyszerűen képtelenség: hogy itt van, és így van itt. Akkor sem meredt volna hitetlenebbül a képre, ha saját apját látja belépni maga mögött, az is kevésbé döbbentette volna meg, ha valami sátáni incubust lát viszont a képen, szarvakkal, sárgán villogó szemmel. Itt azonban a magas, magabiztos Ahriman volt a képen. A filmsztárhoz illően jóképű doktor arcán olyan arckifejezés honolt, amilyet sosem látott rajta. Nem a nyers kéjvágy tükröződött rajta, ahogy várni lehetett volna, bár a kéjvágy is ott volt benne. Nem is az őrület, bár a markánsan metszett arcon mintha ez is ott bujkált volna, mintha valami belső feszültség torzította volna el, amely épp akkor kezdett felgyűlni benne. Susan végül felismerte ezt az arckifejezést: sunyiság, alattomosság uralta. De nem az a sunyiság, ami ott van az orrát elhúzó prédikátorban, vagy a mértékletesség bajnokában, aki megvetően fordul el az alkoholistától, a dohányostól, a koleszterinben tocsogó ételeket fogyasztó bűnöstől. Itt inkább a kamaszok gúnyosan lenéző tekintetét látta viszont. Ahriman egész tartásából sütött az a laza oldottság, ami egy iskolás kiskamaszt jellemez, aki minden felnőttben begyepesedett agyú hülyét lát. És a férfi szemében ott csillogott a kamaszos nemi vágy. Tehát a bűnöző és a pszichiáter, akinek rendelőjét hetente kétszer is felkereste, egy és ugyanaz a személy volt. Kettejük között a különbség csupán a hozzáállásban nyilvánult meg. De ez a különbség mégis olyan rémületes volt, hogy az asszony szíve vadul vert. Hitetlenkedése dühbe torkollott, s elárultatása miatti elkeseredésében számára is meglepő trágárságok robbantak elő belőle, mintha Tourette szindrómában szenvedne. A képernyőn a doktor közben kilépett a képből, és leült a fotelbe. Ráparancsol, hogy ereszkedjék négykézlábra, és kússzon oda hozzá. A felvételt látva Susan szinte elviselhetetlennek érezte megaláztatását, de képtelen volt lenyomni a stop gombot, mert a - 204 -
látvány csak fokozta dühét, ami most hasznos volt. A düh erőt adott neki, visszatért belé az energia tizenhat teljes tehetetlenségbe zuhant hónap után. Benyomta a gyorstekerőt, s csak akkor váltott vissza normál sebességre, amikor a doktor ismét megjelent a képben. Most már mindketten meztelenek voltak. Komor arccal, olykor fel-felgyorsítva a felvételt, Susan nézte a perverz produkciót, melyet azonban megtűzdeltek a hagyományos aktus pillanatai, melyek szinte ártatlannak tűntek a korábbi képekhez képest. Mivel volt képes erre kényszeríteni őt a doktor, hogyan volt képes kitörölni az események emlékét az agyából - ez ugyanolyan rejtély volt számára, mintha a világegyetem eredetét vagy az élet értelmét firtatná. Eluralkodott rajta valami irreális érzés, mintha semmi sem lenne a világban az, aminek látszik, mintha minden valami bonyolult díszlet lenne, az emberek pedig csupán statiszták. A tévéből áradó pornográfia valóságos volt, ugyanolyan valóságos, mint a mocsokfoltok a bugyiján, melyet a fürdőszobában a szennyeskosár fedelén hagyott. A szalag csak pergett tovább, Susan tekintete azonban a telefonon állapodott meg. A rendőrségi segélykérő számból bebillentyűzte a 9-et és az 1-et - de a második 1-est már nem. Ha kihívja a rendőröket, akkor be kell engednie őket a lakásba. Lehet, hogy azt kérik, menjen velük valahova, mondjuk részletes jegyzőkönyvet fölvenni, vagy a kórházba látleletet készíttetni, hogy a bíróság előtt bizonyítani lehessen megerőszakoltatása tényét. Bár a méreg erőt adott neki, annyit mégsem, hogy legyűrje fóbiáját. Már a puszta gondolattól, hogy ki kellene mennie a lakásból, visszatért a szívébe a rémület. Pedig meg kellene tennie, ami ilyenkor szükséges, elmenni a rendőrökkel, akár többször is. És meg is akart tenni mindent, hogy ezt a mocskos állat Ahrimant hosszú-hosszú időre rács mögé zárják. Ám a gondolat, hogy idegenekkel kimenjen a lakásból, annyira kétségbeejtő volt, hogy gondolni sem bírt rá - még akkor sem, ha ezek az idegenek történetesen a javát akarják. Neki most egy barát támogatására volt szüksége, akire rábízhatja az életét, mert a lakást elhagyni szabályosan halálközeli élményt jelentett számára. Felhívta Martie-t, de csak a rögzítő jelentkezett. Tudta, hogy éjszaka nem cseng a hálószobájukban a telefon, de talán egyikük - 205 -
felébred a csengetésre és kimegy a hallba, már csak kíváncsiságból is, megtudni, hogy ki telefonál ilyen képtelen időpontban. A hosszú sípszó után Susan így szólt a kagylóba: - Martie, én vagyok az. Ott vagy? - Egy kis szünetet tartott. - Ha ott vagy, az isten szerelmére, vedd föl! - Semmi. - Nem Eric az, Martie, hanem Ahriman. Ahriman! Megörökítettem a mocskot videón! Ez a szemét - azok után, hogy milyen olcsón megszereztem neki azt a házat! Martie, kérlek, feltétlenül hívj vissza. Segítségre van szükségem. Hirtelen elfogta ismét az émelygés. Lecsapta a kagylót. Aztán csak ült az ágy szélén, összeszorította a fogát, az egyik hideg kezét a tarkójára, a másikat a hasára szorította. A hányinger elmúlt. A tévé képernyőjére pillantott - és azonnal elkapta a tekintetét. Ezután szinte szuggerálta a telefont, azt akarta, hogy megszólaljon: - Martie, nagyon kérlek! Hívj már föl! A borospohár órák óta ott állt érintetlenül az éjjeliszekrényen: Most egy hajtásra kiitta. Kihúzta az éjjeliszekrény fiókját és kiemelte belőle a pisztolyt, melyet önvédelmi célból tartott a lakásban. Amennyire tudta, Ahriman soha nem látogatta meg kétszer ugyanazon az éjszakán. Feltéve, ha jól tudta... Hirtelen rájött, milyen abszurd dolgot mondott Martie rögzítőjére: azok után, hogy milyen olcsón megszereztem neki azt a házat. Másfél éve ugyanis ő adta el Ahrimannak a jelenlegi házát, két hónappal azelőtt, hogy pánikbetegsége jelentkezett. Ő volt az eladó képviselője, a doktor pedig megjelent nála az egyik fogadóóráján, és megbízta, hogy a nevében járjon el egy házvásárlásban. Ő pedig remek munkát végzett, jól járt az eladó is és a vevő is. Pedig ha tudja, hogy az egyik ügyfele súlyos pszichopata, akkor jobban is megvághatta volna... Susan nevetni kezdett, aztán öklendezni, s a borban akart menedéket találni. Amikor rájött, hogy nincs több, letette az üres poharat, s inkább a pisztolyt szorongatta. - Martie, nagyon kérlek! Hívj már! Ekkor megszólalt a telefon. Susan gyorsan letette a pisztolyt és felkapta a kagylót. - Igen! - kiabálta boldogan a kagylóba. De mielőtt folytatni tudta volna, egy férfihang ezt mondta: - Ben Marco vagyok. - 206 -
- Hallgatlak. 38 Miután Dusty újra felépítette memóriájában az álmot, úgy ballagott benne, mint más egy múzeumban, szórakozottan megállt és szemlélődött egy-egy bizarr kép előtt. A kócsag az ablakban, a kócsag a szobában. Néma villámcsapások, dörgés és eső nélküli vihar. Bronzfa, glukóz gyümölccsel. Martie, amint meditál. Miközben a rémálmot tanulmányozta, Dustyban egyre erősebb lett az a meggyőződés, hogy valami szörnyűséges igazság rejlik mögötte, mint egy skorpió az egymásba helyezett, egyre kisebb és kisebb kínai dobozkákban. Ebben a halomban rengeteg doboz volt egymásba helyezve, sokukat csak rafináltan lehetett kinyitni, s az ember nem tudta, melyikben vár csípésre készen a gyilkos rovar. Végül, a csalódottságtól dühösen, kimászott az ágyból, és kiment a fürdőszobába. Martie olyan mélyen aludt Dusty két nyakkendőjének béklyójában, hogy nem tűnt valószínűnek sem az, hogy felébred, sem az, hogy kimenne, míg ő távol marad. Néhány perccel később, miközben Dusty már a kezét mosta, hirtelen valami megvilágosodott előtte. Nem az álom egyik rejtett részletére ébredt rá, hanem a dolog válasz volt egy korábbi kérdésére, mielőtt Martie felriadt volna, és követelni kezdte volna, hogy kötözze meg. Feladatok. Skeet haikuja. Tiszta vízesés. A hullámokba omlik. Kék tűlevélkék. A tűlevelek feladatokat jelképeznek, mondta akkor Skeet. Dusty, miközben megpróbálta megfejteni a rejtvényt, fejben már korábban is listát állított össze a feladat szinonimáiból, de nem jutott semmire, amivel közelebb került volna a megoldáshoz. Munka. Robot. Hivatás. Pálya. Egyház. Most, miközben folyatta a meleg vizet a kezére, újabb rokon értelmű szavak jutottak eszébe. Megbízás. Megbízatás. Instrukció. Tarkójának finom szőrei úgy fölmeredtek, mint a süntüskék, a borzongás végigszáguldott gerincének billentyűin. Amikor kimondta a dr. Yen Lo nevet Skeet előtt, formális választ kapott: Hallgatlak. Ettől kezdve pedig minden kérdésre kérdéssel válaszolt. Skeet, tudod egyáltalán, hogy hol vagy? - 207 -
Miért, tudom? Ezek szerint nem tudod? Tényleg nem tudom? Nem vagy képes körülnézni? Miért, képes vagyok? Mi ez, ez valami Abbot és Costello paródia? Az volna? Skeet csak kérdésekkel felelt az ő kérdéseire, mintha azt várná, hogy megmondják neki, mit gondoljon vagy tegyen, miközben a kijelentésekre úgy reagált, mint más a parancsra, a parancsra pedig úgy, mintha az Úr szájából jött volna. Amikor pedig Dusty dühösen ráförmedt: Oh, hagyj már békén, és aludj!, az öccse azonnal álomba zuhant. Skeet úgy emlegette a haiku sorait, mint „szabályokat”, és Dusty később valamiféle mechanizmusnak gyanította a verset, valami egyszerű, de nagyon hatásos eszköznek, a szögbelövő pisztoly verbális megfelelőjének, bár abban nem volt egészen biztos, hogy mire szolgál az egész. Most azonban, ahogy mélyebben boncolgatni kezdte az instrukció rétegeit, rájött, hogy akkor a haiku mégsem valami mechanizmus vagy eszköz, hanem inkább olyan, mint egy számítógép operációs rendszere, vagyis az a szoftver, amely lehetővé teszi az instrukciók fogadását, megértését és végrehajtását. De miféle logikai következtetést lehet levonni ebből a szoftverhaiku hipotézisből? Hogy Skeetet... beprogramozták? Amikor Dusty elzárta a vízcsapot, mintha a ház másik részében lévő telefon csengését hallotta volna. Csepegő kezét maga elé tartva, mint a bemosakodás közben lévő sebész, kilépett a hálószobába, és hallgatózott. De a házra csend borult. Ha valóban a telefon volt, akkor azt a második kicsengés után elintézi a rögzítő Martie dolgozószobájában. De valószínűbb, hogy csak képzelődött. Sose hívták őket ilyen késői órán. Ennek ellenére eldöntötte, hogy lefekvés előtt még megnézi a rögzítőt. Amikor visszament a fürdőszobába megtörülközni, már a beprogramozás szót pörgette ide-oda gondolatban, minden árnyalatát megízlelte.
- 208 -
Miközben a tükörbe meredt, nem saját tükörképét látta, hanem újra leperegtek előtte a furcsa jelenetek Skeet szobájában a New Lifeban. Aztán memóriája a reggeli eseményeket játszotta vissza, amelyek Sorensonék házának tetején történtek. Skeet azt állította, hogy látta, mi van „odaát”. A halál angyala megmutatta neki, mi vár rá a túlvilágon, s a kölyöknek tetszett a dolog. Aztán az angyal instruálta arra, hogy ugorjon. Skeet pontosan ezt a szót használta: instruálta. Újból végigszáguldott a jeges futam Dusty gerincén. Kinyílt egy újabb kínai dobozka, de belül csak egy újabb dobozt talált. Ez a doboz persze kisebb volt, mint az előző. Lehet, hogy már nincs sok réteg hátra, s a talány megoldódik. Szinte már hallani vélte a skorpió kaparászását: a ronda igazság csak arra várt, hogy marhasson, amikor az utolsó fedelet is kinyitják. 39 A hullámok halk sziszegése, a konspiratív köd is segítette titokban tartani a férfi érkezését. Harmat a lépcsőn. Csiga a lépcsőfokon. Reccsen a talp alatt. A doktor már a lépcsőn felfelé menet ezt suttogta a mobiltelefonjába: - A téli vihar... - A vihar te vagy - felelte Susan Jagger. - ...megbújt a bambusz között... - A bambusz én vagyok. - ...és lecsillapult. - És a csendben megtudom, mit akarnak tőlem. A férfi felért az ajtó elé. - Engedj be! - Igen. - De gyorsan - mondta a doktor, és zsebre tette a telefont. Aggodalmas pillantást vetett a kihalt járda felé. A ködben lógó, dermedt pálmalevelek, éj-kék tűzijáték. Hallotta, ahogy kiveszik a széket a kilincs alól, ahogy csattan az első zár. Majd a második, majd kiakasztják a biztonsági láncot. Amikor Susan engedelmesen és némán, meghajlással, mint egy gésa, köszöntötte, Ahriman belépett. Megvárta, míg a nő becsukja az - 209 -
ajtót, majd ráfordítja az egyik zárat, majd utasította, hogy vezesse a hálószobába. Miközben áthaladtak az étkezőn és a nappalin, s a rövid közlekedőn át a hálóhoz érkeztek, a doktor ezt mondta: - Szerintem, rossz kislány voltál, Susan. Nem tudom, miért dacolsz velem, hogy egyáltalán miért jut eszedbe ilyesmi, de azt hiszem, rájöttem, mit tettél. Előzőleg, akárhányszor csak elfordította a fejét, a nő mindig a bonsai felé nézett. Ez mindig akkor történt, amikor Ahriman említést tett a videofelvételről, melyet készített, vagy amikor az újabbról beszélt. Amikor pedig a nő feszültnek tűnt, ő pedig ennek okát firtatta, és amikor a nő erre csak annyit mondott: A videó, ő a kézenfekvő következtetést vonta le. A kézenfekvő, de vélhetően téves következtetést. A gyanúját, majdnem végzetesen későn, az a tény ébresztette föl, hogy a nő mindig a kisfa felé fordult: és nem a föld felé, ahogy várható volna, ha valaki szégyell valamit, és nem is az ágy felé, ahol megaláztatásaira sor került, hanem mindig a bonsai felé. Most, amikor beléptek a hálószobába, azt mondta a nőnek: - Azt akarom látni, hogy mi van a tálban, a borostyán alatt. A nő engedelmesen elindult a biedermeier állvány felé, ám a doktor megtorpant, amikor meglátta, mi van a tévé képernyőjén. - Vesszek meg, ez nem igaz! - morogta. Ha nem is a veszettség, de a kárhozat lett volna a sorsa, ha nem jön rá gyanúja okára, ha hazamegy, és nem jön vissza. - Gyere ide! - mondta. Miközben Susan odalépett elé, a doktor keze ökölbe szorult. Szeretett volna belevágni a bájos kis pofikába. Lányok. Mind egyforma. Kisfiúként semmi hasznukat nem látta, nem akart velük semmit. Mindig felfordult a gyomra attól, ahogy manipulálták. Az volt csak jó bennük, hogy különösebb erőlködés nélkül meg lehetett őket ríkatni oh, azok a szépséges, sódús könnyek! -, de aztán folyton az anyjukhoz vagy az apjukhoz futottak árulkodni. Ő azonban mindig ügyesen megvédte magát a hisztérikus vádaktól; a felnőttek elbűvölő és meggyőző gyereknek találták. Hamarosan rájött azonban, hogy meg kell tanulnia diszkrétnek lennie, s nem hagyni, hogy könnyek iránti szomja irányítsa - ugyanúgy, mint a kokain oly sok embert Hollywoodban, akikkel az apja együtt dolgozott. Végül, amikor aztán hormonjainak rabságába esett, rájött arra is, hogy a nőkre nemcsak a könnyeik miatt van szüksége. Azt is - 210 -
megtanulta, hogy egy hozzá hasonlóan jóképű legény milyen könnyen el tudja érni, hogy a lányok a tenyeréből egyenek, miközben ő sokkal több könnyet tud kisajtolni belőlük kiszámított romantikával és árulással, mint kisfiúként, amikor csípte, ütötte, piszkálta a lányokat, vagy belelökte őket a pocsolyába. De az évtizedek óta tartó érzelmi tortúra, aminek alávetette a nőket, semmivel sem tette őket vonzóbbá számára, mint voltak akkor, amikor óvodásként hernyót dobott a blúzuk kivágásába. A lányok még mindig inkább bosszantották, semmint elbűvölték, még ma is kissé émelygett, ha dolga volt velük. Az pedig, hogy azért el is bűvölték egy kicsit, csak segített még jobban megvetni őket. Az is undorította, hogy a szexből sosem volt nekik elég; csak az érdekelte őket, hogy gyereket csináltassanak maguknak. A velő is mozogni kezdett a csontjaiban, ha belegondolt, hogy valakinek az apja legyen. Egyszer majdnem csapdába esett, de a végzet segített megmenekülni. Az ember nem bízhat a gyerekekben. A védelmi vonalaidon belülre kerülnek, és amikor a legkevésbé számítasz rá, megölnek és megfosztanak a vagyonodtól. A doktor jól ismerte az efféle árulást. Ha az ember lánygyereket csinál, akkor anya és lánya együtt sző ellened összeesküvést úton-útfélen. A doktor véleménye szerint minden férfi más - nálánál alacsonyabb rendű - fajtához tartozott, ám a lányok egy teljesen más fajt alkottak. A nő idegen és végső soron kiismerhetetlen lény. Amikor Susan megállt előtte, a doktor fölemelte az öklét. A nő nem mutatott félelmet. Olyan mélyen el volt nyomva a személyisége, hogy képtelen volt bármiféle érzelemnyilvánításra, hacsak konkrétan nem utasították erre. - Szét kéne vernem a pofádat. Bár a doktor kihallotta a kisfiús dühöt a saját hangjából, ez egy cseppet sem zavarta. Pontosan tisztában volt azzal, hogy ezekben a manipulációs játékokban az ő személyisége is regrediál, mintegy lejjebb ereszkedik az évek létráján. Ez azonban egy cseppet sem volt zavaró vagy megalázó; sőt meghatározó jelentőségű volt, ha a maga teljességében ki akarta élvezni a pillanatot. Tapasztalt férfiként tele volt korlátokkal; ám kisfiúként lázba hozta, hogy rácsodálkozhat a hatalomgyakorlás legapróbb nüánszaira. - Addig kéne ütnöm a pofádat, hogy csúnya maradj örökre. Susan erre sem reagált. Néhány másodpercig ide-oda ugrált a szeme a REM állapottól, de ez nem volt kapcsolatban a doktor fenyegetésével. - 211 -
Most lényeges volt a diszkréció, a visszafogottság. Ahriman nem merte megütni a nőt. Ha megfelelően elrendezi a helyszínt, a nő halála után nem indul nyomozás. Ám ha a teste tele van véraláfutással, az megkérdőjelezi az öngyilkosságot. - Már nem szeretlek, Susie. Egyáltalán nem. - A nő hallgatott, mert nem kapott utasítást rá. - Feltételezem, hogy még nem hívtad a rendőröket. Mondd meg, jól látom-e. - Jól látod. - Beszéltél valakinek erről a tévében menő szalagról? - Beszéltem? A férfinak emlékeztetnie kellett magát arra, hogy a nő most nem szemtelen, hanem így van programozva. Lassan leengedte az öklét, majd még lassabban kinyitotta a tenyerét is. - Felelj igennel vagy nemmel. Beszéltél-e valakinek erről a kazettáról? - Nem. A férfi megenyhült, megfogta Susan karját, és odavezette az ágyhoz. - Ülj le, lányom. A nő leült, térdeit összeszorította, kezeit összekulcsolta az ölében. A doktor néhány percig - kérdéseit utasításokba csomagolva faggatta, hogy kiderítse, miért állított Susan csapdát az éjszakai látogatónak. Mert Eric ellen akart bizonyítékot, nem a pszichiátere ellen. Bár minden találkozásuk emlékét kitörölte Susan memóriájából, a nő gyanította, hogy szexuálisan kihasználják, és ha a doktor nem takarít el maga után minden csepp verejtéket és szenvedélyt, Susan bizonyítékot is talált volna gyanúja alátámasztására. Ahriman szándékosan nem erőltette a koitusz utáni nagytakarítást, mert ez sokat rontott volna gyönyörén. Mert mi élvezet van egy véres verekedésben, ha utána neked kell lemeszelned a falakat és felmosnod a vért? Hisz végül is ő a kalandot keresi, és nem az unalmas robotot. A doktor tarsolyában számos technika lett volna, amellyel másfelé tudta volna terelni Susan gyanúját. Sőt azt is megtehette volna, hogy úgy instruálja: egyszerűen ne vegyen tudomást az előző éjszaka legnyilvánvalóbb jeleiről sem. Ha kellőképpen játékos hangulatban van, azt is el tudta volna hitetni Susannal, hogy egy sárgaszemű ördög az éjszakai látogató, aki csak azért jár fel a pokolból, hogy vele hordassa ki az Antikrisztust. - 212 -
Ha azt plántálja el a nő memóriájába, hogy éjszakai vendége egy undorító testű, kénes leheletű szörny, akkor szó szerint pokollá tehette volna az asszony életét. Ahriman már kipróbálta ezt a játékot másokkal, hárfázott a babonás képzeteken, produkált démonfóbiás esetet - amikor a rettegés tárgya az ördög vagy egy démon -, s ezzel zúzta szét betege életét. A dolgot szórakoztatónak is találta, de csak korlátozott mértékben. Ez a fajta fóbia ugyanis igen gyorsan teljes szellemi hanyatláshoz, egyértelmű őrületbe torkollik. Tehát hosszú távon Ahriman ezt azért nem tartotta kielégítőnek, mert egy őrült könnyei nem adnak annyi erőt, mint egy épelméjű emberé, aki még mindig reménykedik a gyógyulásban. A több, rendelkezésére álló lehetőség közül a doktor azt választotta, hogy Susan gyanúját különélő férjére tereli. Ez a mostani játék, melyet fejben igen véres és bonyolult forgatókönyvnek képzelt el, a tervei szerint olyan hihetetlen erőszakba kellett torkolljon, mely napokig az országos lapok címoldalán szerepel. A precíz részleteket a doktor napról napra csiszolgatta, és még nem döntötte el, hogy Eric az egyik tettes legyen-e vagy az áldozat. Azzal, hogy Susan gyanúját Ericre terelte, viszont megtiltotta neki, hogy exférjét nyíltan kérdőre vonja, Ahriman felhúzta a lelki feszültség órarugóját. Ez a rugó hétről hétre feszesebb lesz, mígnem Susan már képtelen lesz magában tartani a benne fortyogó iszonyatos érzelmi energiát. Logikusan, és ezt a feszültséget enyhítendő, a nő tehát bizonyítékot keres majd férjének bűnére, amivel egyenesen a rendőrségre megy, hogy így elkerülhesse a tiltott kérdőre vonást Erickel. Normális körülmények között ez a helyzet nem jöhetett volna létre, mert a doktor sosem játszadozott még ilyen sokáig senkivel, mint Susan Jaggerrel. Másfél éve kezdte beadni neki a drogot, és kezdte kondicionálni, és - úristen! - már tizenhat hónapja volt a nő a betege. Rendszerint fél év után ráunt a dologra. De gyakran már két-három hónap elteltével. Ilyenkor vagy meggyógyította a beteget, megszabadítva a fóbiától vagy a rögeszmétől, amelyet ő maga plántált belé, és ezzel újabb téglával gyarapította terapeuta hírnevének masszív építményét - vagy intézkedett a beteg haláláról, persze kellően színes körülmények között, ahogy az egy játékoshoz illik. Ám most megbabonázta Susan kivételes szépsége, és túlságosan sokáig fokozta a nőben a felgyülemlő feszültséget, mígnem kialakult ez a csapdahelyzet. Lányok. Mindig csak a baj van velük. - 213 -
Amikor Ahriman felállt, Susannak is utasítást adott, hogy ezt tegye. Ő pedig engedelmeskedett. - Jól belerondítottál a játékomba - mondta az orvos türelmetlenül. - Most egy vadonatúj végkifejletet kell kiötölnöm. Persze kikérdezhetné a nőt, hogy kiderítse, mikor jutott eszébe a kamerás trükk, aztán onnan végigkövethetné a tervet a jelenig, miközben kiműt minden emléket; ám akkor a nőben mindenképpen tudatosul, hogy a napja tele van furcsa lyukakkal. Könnyedén megtehette volna, hogy kiemel egy egész memóriablokkot páciense emlékezetéből, és hamis emlékeket plántál a helyükbe, bár csak elnagyolva, melyek részletek nélkül is meggyőzően hatnak. Ám meglehetősen nehéz volt felfejteni egyetlen eseményszálat, s kiemelni az emlékezet szövetéből - olyan, mint kimetszeni a zsíros bőnyét a húsból anélkül, hogy a sültnek való szétessen. Még mindig megoldhatta volna a helyzetet avval, ha eltávolítja Susan minden tudását arról, hogy ő a kínzója, de erre nem volt se ideje, se energiája, se türelme. - Susan, mondd meg, hol van a legközelebb toll és jegyzettömb a házban? - Az ágy mellett. - Hozd őket, kérlek. Amikor a nővel együtt megkerülte az ágyat, meglátta az éjjeliszekrényen heverő pisztolyt. A nőt láthatóan hidegen hagyta a fegyver. Kihúzta a fiókot, kivett egy golyóstollat és egy normál méretű vonalas írótömböt. Minden lap tetején ott volt Susan fényképe, alatta pedig az ingatlanközvetítő cég emblémája és telefonszáma, amelynek pánikbetegsége kitörése előtt dolgozott. - Tedd el azt a pisztolyt, kérlek! - mondta a doktor csendesen, s egy cseppet sem tartott attól, hogy a nő esetleg ellene fordíthatja a fegyvert. A nő berakta a pisztolyt a fiókba, aztán betolta a fiókot. Majd Ahriman felé fordult, és odanyújtotta neki a tollat és a jegyzettömböt. - Hozd csak magaddal. - Hova? - Majd megmutatom, gyere. A doktor kivezette Susant az ebédlőbe. Ott utasította, hogy kapcsolja föl a villanyt, és üljön le az asztal mellé. 40 - 214 -
Dusty még mindig a fürdőszobatükörbe bámult, s újra meg újra átpörgette emlékezetében a háztetői beszélgetést Skeettel, s próbált olyan részletekre bukkanni, amelyek hihetővé teszik azt a hihetetlen teóriát, mely szerint öccsét átprogramozták - amikor hirtelen ráébredt, hogy a mai alvásának fújtak. A kérdések szúnyograjként kavarogtak az agyában, csípéseik hatásosabban lerombolták álmosságát, mintha tömény kávéeszenciát ivott volna. Ki programozta be Skeetet? Mikor? Hogyan? Hol? Mi lehetett ezzel a célja? És miért pont Skeetet, az isten szerelmére, ezt a rozzant, de annál szeretetreméltóbb drogost? Az egészből áradt a paranoia bűze. Ez az őrült vadbaromság esetleg jól hangzott volna a paranormális dolgokkal foglalkozó rádióadókon, melyeket Fig Newton hallgatott mázolás közben szinte egész nap. Abban a valóságtól elszakadt, de Amerikában széles körben hitt világban, melyben az emberiség ellen összeesküvő földönkívüliek egyebet sem tesznek, mint keresztezik magukat a szerencsétlen földi nőkkel, ahol ezek az emberi dimenzión túli lények nyakába van varrva a globális fölmelegedés éppúgy, mint a felháborítóan magas hitelkártyakamatok. Vagy ahol az USA elnökét már rég lecserélték egy hasonmás androidra, melyet Bill Clintonék pincéjében raktak össze, vagy ahol Elvis Presley életben volt, csak épp egy minden kényelemmel felszerelt űrállomáson élt, amelyet Walt Disney-ék építettek és tartottak fenn. Egyébként Walt Disney sem halt meg, hanem agyát átültették egy gazdatestbe, amelyet mindenki csak a rapsztár mozicsillag Will Smith-ként ismer. De még itt sem volt semmi értelme annak, hogy pont Skeetet programozzák át. Hát még a való világban, ahol Elvist halottnak tudják, ahol Disney is rég a sírban pihen, és ahol a kanos földönkívülieket maximum a Start Trek kissé már öregecske sztárjai közt kereshetjük - midőn reggeli vitamintablettáik közé gonosz módon Viagrát csempésznek. Dusty legszívesebben nevetve rálegyintett volna erre az eszement teóriára..., ha Skeet nem maga mondja, hogy őt utasították arra, hogy ugorjon fejest Sorensonék háza tetejéről. Ha a kölyök nem esik a szeme láttára abba a hátborzongató transzba a szanatóriumban. Ha nem tapasztalnak mindnyájan - Skeet, Martie és ő maga is időkiesést, és ha nem hull váratlanul szét elemeire az életük, bizarrul és egyszerre, mint egy kétrészes X-akták epizódban. Ha a nevetést, a kuncogást és a mosolyt pénzzel honorálták volna, akkor Dusty most itt állna üres zsebbel. - 215 -
Nem vagy kicsit magányos, Elvis, odafent az űrállomáson? Miután biztos volt benne, hogy az álmatlanság mára társul szegődött mellé, Dusty eldöntötte, hogy megborotválkozik és lezuhanyozik, míg Martie-ban dolgozik az altató. Aztán ha fölébred, és ha véletlenül újra hatalmába kerítené a groteszk rettegés önmagától, nem akarta magára hagyni gyilkos szándékú kényszeres gondolataival. Néhány perc múlva, amikor már sima volt az arca, Dusty kikapcsolta a villanyborotvát - és fojtott kiáltásokat hallott a hálószoba felől. Amikor odaért Martie ágyához, az asszony ismét álmaival viaskodott nyöszörögve. Rángatta összekötözött kezét-lábát, miközben egyfolytában ezt nyögte: - Nem, nem, nem, nem. Pajtás is felriadt teniszlabdákkal és ínycsiklandó finomságokkal teli álmából, fölemelte a fejét, majd akkorát ásított, hogy egy krokodil elbujdokolhatott volna szégyenében, ha látja. De a kutya nem morgott most. Martie már ide-oda forgatta a fejét a párnán, arcizmai megfeszültek, miközben csendesen nyöszörgött, mint egy maláriás, ha a delírium mezején bolyong. Dusty leitatta a verejtéket Martie arcáról, kisimította haját a homlokából, és addig fogta az asszony megkötözött kezét, míg meg nem nyugodott. Vajon most miféle rémálom kínozta? A szokásos, amely immár fél éve visszatér rendszeresen, s amelyben az avarember jelenik meg? Vagy az újabb horror, amelyre az előbb is felriadt, amikor öklendezve a szája elé kellett kapnia a kezét? Mikor Martie ismét mély álomba zuhant, Dusty azon töprengett, vajon feleségének visszatérő álma a Levélemberről nem ugyanolyan célzatos-e, mint neki a villámoktól űzött kócsag. Már hónapokkal korábban elmesélte neki az asszony azt az álmot, amikor másodszor vagy harmadszor találkozott vele. Dusty most előszedte trezorszerű memóriájából, és gondolatban megvizsgálta, miközben a felesége álmát vigyázta. Első pillantásra álmaik teljesen eltértek egymástól, ám a részletesebb elemzés megdöbbentő hasonlatosságokat tárt föl. A megvilágosodás helyett egyre jobban elbizonytalanodva Dusty el-elmerengett a metszéspontokon, ahol egyik rémálom a másikat keresztezte. - 216 -
Szerette volna tudni, vajon Skeetnek is vannak-e ilyen álmai. Pajtás álmában hangosan kifújta orrlyukain a levegőt, mintha ezzel a kvázitüsszentéssel akarná megtisztítani az orrát, mert ki akarja szaglászni, mondjuk egy nyúl nyomát. Most azonban, nem lévén nyulak a házban, a hangos fújással mintha szkeptikus véleményt mondott volna gazdája rögeszmés álomfejtési kényszeréről. - Lehet, hogy igazad van, haver - vetette oda a kutyának Dusty. Pajtás megint hangosat fújt. 41 A szobában fel-alá járkáló Ahriman szívhez szóló búcsúlevelet fogalmazott, amelyet Susan kecses betűivel a papírra vetett. A doktor pontosan tudta, mi legyen benne, mit hallgasson el, hogy még a legszkeptikusabb rendőrnyomozót is meggyőzze az írás hitelességéről. A grafológiai vizsgálat természetesen nem hagy túlságosan tág teret a kételyeknek, ám a doktor alapos ember volt. Ilyen körülmények között fogalmazni nem volt könnyű. A szájában keserű utóíz maradt a kínai sörtől. Halálosan fáradt volt, égett a szeme, és kissé már kótyagos is lett a kialvatlanságtól - s így kellett gondolatban minden egyes mondatot cizellálnia, mielőtt tollba mondta volna őket. És persze Susan miatt sem volt képes teljesen koncentrálni. Talán azért, mert átérezte, hogy soha többé nem lesz a nő az övé, amitől, ha lehet, még szebbnek látta, mint bármikor korábbi kapcsolatuk során. Aranyló sörény, szikrázóan zöld szemek: törött játékszer. Nem! Haikunak ez így pocsék! Zavarba ejtő. Jó, a szótagszám stimmel, az öt-hét-öt szótagú modell is megvan, de más sincs! Olykor egészen jó verset írt a lépcsőn araszoló csigáról, amely reccsen a talp alatt, és az ehhez hasonló dolgokról, de ha meg kellett ragadnia egy lány, bármilyen lány kinézetét, hangulatát vagy lényegét, az mindig kudarcba fulladt. Azért volt igazság ebben a pocsék haikuban is: a nő valóban össze volt törve, ez az egykor oly finom játékszer. Bár külsőre még mindig nagyszerű látvány volt, de már nem lehetett néhány csepp ragasztóval megragasztgatni, amit megtehetett, mondjuk egy klasszikus Marx figurával a Roy Rogers Rodeo Ranch vagy a Tom Corbett Space Academy készletből. - 217 -
Lányok! Folyton akkor hagynak cserben, amikor az embernek a leginkább támaszra volna szüksége. Miközben az érzelmes sóvárgás és a makacs dac kavargott benne, Ahriman befejezte a búcsúlevél megszövegezését. Ott állt Susan mellett, amikor a nő aláírta a nevét. Szép, hosszú ujjak. Kecsesen ívelő toll. Könnytelen búcsú. A kurva életbe! A jegyzettömböt egyelőre otthagyták az étkezőasztalon, a doktor pedig bevezette Susant a konyhába. Elkérte tőle a tartalék lakáskulcsot, melyet a szekreterben tartott, ahol a nő a bevásárlólistáit is írni szokta, vagy ahol a menüt állította össze. Egy kulcsa már volt a doktornak, de azt nem hozta magával. Zsebre vágta a kulcsot, majd visszatértek a hálószobába. A videó még mindig működött. Utasította Susant, hogy állítsa le a távirányítóval. A nő ezután kiugratta a kazettát a képmagnóból, majd letette az éjjeliszekrényre az üres borospohár mellé. - Mondd meg, hol szoktad tartani a kamerát! A nő szeme épp ugrált, de aztán megnyugodott. - A szekrény felső polcán, egy dobozban. - Akkor légy szíves, tedd vissza belé, és rakd el! Susannak be kellett hoznia a konyhából a kétfokú fellépő létrát, hogy elvégezhesse a feladatot. A férfi ezek után arra utasította, hogy hozzon be egy törülközőt a fürdőszobából, törölje le az éjjeli szekrényt, az ágy fejtámláját, és minden mást, amihez hozzáérhetett, amíg a szobában volt. Figyelte, hogy Susan elég alapos munkát végez-e. Mivel óvatosságból kerülte, hogy a lakásban hozzányúljon bármihez, ezért Ahrimant különösebben nem aggasztották az ujjlenyomatok, azt azonban mindenképpen biztosítani akarta, hogy véletlenül se találhassanak tőle származó ujjlenyomatot Susan két legintimebb helyiségében. Amikor az asszony végzett a hálószobában, Ahriman a fürdőszoba ajtajából figyelte, ahogy a nő átdörzsöl mindent: üveget, csempét, rezeket és porcelánokat. Amikor Susan végzett, szépen összehajtogatta a törülközőt, és felakasztotta a törülközőtartóra, a többi kéztörlő mellé. A doktor nagyra értékelte, ha valaki nett. Amikor a férfi szeme megakadt a szennyeskosár tetején összehajtogatott bugyin, már-már utasítani akarta a nőt, hogy tegye ezt is a többi szennyes közé, de az ösztöne azt súgta, hogy kérdezzen rá a dologra. Amikor a nő elmondta, hogy DNS-elemzés céljából tette félre a rendőröknek, megdöbbent. - 218 -
Lányok. Kiszámíthatatlan, ravasz teremtések! Többször is előfordult még a doktor kisfiúkorában, hogy a lányok kiprovokálták, hogy lökje le őket a lépcsőn, vagy taszítsa őket be a rózsabokorba. Ilyenkor persze a lányok mindig elfutottak a legközelebbi felnőtthöz árulkodni - persze azt állították, hogy ők ugyan dehogyis provokáltak ki semmit! Hogy a fiú merő gonoszságból cselekedett. Itt és most, annyi évtized múltával, ismét csak rafinált női árulást kell tapasztalnia! Utasíthatta volna Susant, hogy mossa ki a bugyit a mosdóban, de aztán úgy döntött, óvatosságból inkább magával viszi, amikor távozik - hogy nyoma se maradjon a lakásban. A doktor nem volt szakértője a legújabb törvényszéki technikáknak, abban azonban így is biztos volt, hogy az emberi bőrön lévő látens ujjlenyomatok csak néhány óráig maradnak meg, vagy még annál is rövidebb ideig. Rögzíteni lézerrel vagy más kifinomult eszközzel lehet, bár az egyszerűbb módszerek is eredményesek lehetnek. A Kromekotekártya vagy a elexponálatlan polaroidfilm, ha határozottan a bőrre nyomják, megörökíti az inkrimináló ujjlenyomatot - csak finom ecsettel fel kell vinni a rögzítőfelületre a finom fekete port, s máris megjelenik az ujjlenyomat fordított képe, melyet már le lehet fényképezni. A Magna Brush-sal felvitt mágnespor, vagy a jód-ezüst transzfer - nos, ezek mind ugyanolyan hatékonyak, mint például a leheletfinom ezüstlap. Ahriman úgy számolt, hogy Susan holttestét legfeljebb csak öthát óra múltán találják meg, de lehet, hogy még ennél is később. Akkorra az induló bomlás hatására már eltűnnek bőréről az ujjlenyomatok. Ennek ellenére gyakorlatilag végigfogdosott a nőn minden hajlatot vagy domborulatot - és nem is egyszer! Ahhoz, hogy az ember győzhessen ezekben a játszmákban, teljes lelkesedéssel kell játszani, ugyanakkor a szabályok alapos ismeretében s kidolgozott, részletes stratégia birtokában. Azt javasolta Susannak, hogy engedjen meg magának egy forró fürdőt. Majd lépésről lépésre végigvezette őt életének utolsó percein. Miközben megtelt a kád, Susan elővett egy borotvát az egyik piperefiókból. Ezzel borotválta a lábát; most azonban sokkal komolyabb célra kellett. Szétcsavarozta a borotvát és kiemelte belőle a pengét, majd letette a kád szélére.
- 219 -
Közben Susan levetkőzött a fürdéshez. Mezítelenül egyáltalán nem látszott összetörtnek, s Ahriman arra gondolt, bárcsak megtarthatná. Susan, utasításra várva, ott állt a kád mellett, és meredt szemmel bámulta a csapból kiömlő, gőzölgő vizet. Miközben Ahriman a nőt figyelte a tükörből, önkéntelenül is büszke volt magára a nő rendíthetetlen nyugalma miatt. A nő intellektuálisan felfogta, hogy hamarosan meghal, ám ő olyan tökéletes munkát végzett vele, hogy teljességgel eltűnt belőle a képesség, hogy spontán érzelmi reakciói legyenek ebben a totálisan személyisége fosztott állapotban. A doktor mindig nagyon sajnálta, hogy elkerülhetetlenül elérkezik az idő, amikor szabadulnia kell szerzeményeitől, s engedni őket, hogy ők is végigmenjenek minden testnek útján. A doktor legszívesebben mindegyiküket szerette volna tökéletes állapotban konzerválni, s kiállítani őket házának néhány szobájában, mint ahogy jelenleg autómodelljeivel és ólomkatona hadosztályaival teszi. Milyen gyönyörűség is volna sétálgatni e férfiak és nők között, akik nemcsak játékszerei voltak, hanem bizonyos szempontból életének kísérői az elmúlt évtizedek során. Milyen szívesen készített volna rézmetszőkészletével csinos kis táblácskákat nekik, amelyen ott van a nevük, fontosabb adataik, s beszerzésük időpontja is - mint ahogy gyűjteményének más darabjaival is tette. Videokazettái csodálatos mementók voltak ugyan, de csupán két dimenziót kínáltak, hiányzott belőlük a mélység és a tapinthatóság élménye, amit egy jól konzervált játékszer képes adni. A gondot a rothadás okozta. A doktor pedig a tökéletességet hajszolta, aki csak akkor vett fel valamit a gyűjteményébe, ha az makulátlanul tökéletes állapotban volt. A kiváló vagy a nagyon jó számára nem volt elég. Mivel pedig nem volt olyan ismert tartósító eljárás, a mumifikálástól a balzsamozásig, amely elvárásainak megfelelt volna, kénytelen volt továbbra is videogyűjteményével beérni; ha elkapja az érzelgősség és a nosztalgia. Most kiküldte Susant az étkezőbe a jegyzettömbért, amelyre búcsúlevelét írta. A nővel ezt a pipereszekrény frissen lemosott, kerámiaborítású tetejére helyeztette, mindjárt a mosdó mellé, hogy majd a tetemmel együtt találják meg. A fürdő elkészült. Susan elzárta a csapot. Illatos fürdősót szórt a vízbe. - 220 -
A doktor meglepődött, ugyanis nem utasította arra, hogy illatosítsa a vizet. Minden jel szerint mindig ezt tette, mielőtt a vízbe ült volna; ez a cselekvés tehát feltételes reflexként működött, amelyhez nem volt szükség tudatos gondolkodásra. Érdekes. A vízről felszálló pára immár kellemes rózsaillatot árasztott. A doktor leült a vécécsésze lezárt fedelére, de vigyázott, hogy semmihez ne érjen hozzá, majd utasította Susant, hogy ereszkedjen bele a vízbe, s alaposan mossa meg magát. Most már nem kellett attól tartania, hogy bármilyen módszerrel ujjlenyomatot volnának képesek levenni a nő bőréről. Ahriman azt is tudta, hogy a meleg fürdő hatására eltűnik a nő hüvelyéből az ondómaradvány is. Azzal tisztában volt, hogy a hálószobában és a lakás más helyiségeiben hagyott maga után haj- vagy szőrszálakat s elemi szálakat a ruházatából, melyeket a rendőrök megtalálnak, ha alaposan kiporszívózzák a lakást. Ám használható ujjlenyomat nélkül vagy más közvetlen bizonyíték nélkül nem kerülhet fel a gyanúsítottak listájára. Ráadásul igencsak körültekintően tálalta a rendőröknek az öngyilkosság stabil indokait, így valószínűleg eleve kizárják az idegenkezűséget. Szívesen elnézte volna még Susant fürdés közben, mert elbűvölő látvány volt; azonban hullafáradt volt, és nagyon álmos. Továbbá, még pirkadat előtt el akart távozni a lakásból, amikor még nagyon kevés az esélye annak, hogy potenciális tanúkkal találkozzék. - Kérlek, Susan, fogd a kezedbe a borotvapengét! Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a penge odaragadt volna a vizes zománcfelülethez, ám a nő végül a körmével felpiszkálta. A doktor a látványos pusztulás híve volt. Mivel hamar elunt mindent, semmi izgalmat nem talált volna egy pohár mérgezett teában, vagy egy szimpla hurokban - vagy, mint most, egy-két nagy artéria átvágásában. Igazi szórakozást csak a vadászpuska, a nagy kaliberű kézifegyver, a fejsze, a láncfűrész és a robbanóanyag jelentett. A nő pisztolya felcsigázta az érdeklődését. De a lövésre felriadhatnak a nyugdíjasok a földszinten, még akkor is, ha alaposan bemartinizva bújtak ágyba, ahogy szoktak. Ahriman csalódottan adta fel színpadias elképzeléseit, amikor megmondta Susannak, miként fogja meg a pengét, pontosan hol vágjon a csuklójába, és milyen erővel nyomja a pengét vágás közben. A halálos metszés előtt először csak finoman megkarcoltatta a bőrt, - 221 -
majd másodszor valamivel mélyebbre vágatott, hogy azokat a habozásos jeleket produkálja, amelyekhez a rendőrök hozzá vannak szokva az öngyilkossági esetek felénél. Aztán a nő teljesen kifejezéstelen arccal, tisztán csillogó zöld szemével megejtette a harmadik metszést, amely sokkal mélyebb volt, mint az előző kettő. Mivel óhatatlanul inak is sérültek, Susan már nem tudta olyan erővel szorítani a pengét a bal kezében, mint a jobbjában. Ezért a jobb csuklóján a vágás jóval felszínesebbre sikerült, s nem is vérzett olyan bőven, mint a bal; de ez is a rendőrök várakozásai szerint alakult. A nő elejtette a pengét, s mindkét karját a vízbe dugta. - Köszönöm szépen - így a férfi. - Szívesen - felelte a nő. A doktor kivárta az asszony halálát. Pedig kisétálhatott volna, hiszen bízhatott a nő engedelmességében, még felügyelet nélkül is: nyugodtan elüldögélt volna a kádban, míg meg nem hal. Azonban ebbe a játékba már váratlan fordulatokat vitt a végzet, s a férfi vigyázott, nehogy egy újabb bekövetkezzék. Most már jóval kevesebb vízpára szállt fel a kád vizéről, s a rózsaillatot sem lehetett már érezni. A drámaibb hatás kedvéért Ahriman agyán átfutott a gondolat, hogy Susant kivezeti tudatalattijának kriptájából, persze csak egy-két lépcsőfoknyira, a tudatosság határára, ahol jobban értékelni tudja saját helyzetét. Bár még ebben a tudatosabb állapotban is uralni tudta volna, fennállt a veszély, hogy a nő önkéntelenül rémült kiáltozásba tör ki, amivel felébreszti a lent alvó nyugdíjasokat és papagájaikat. Várt. A fürdővíz egyre sötétebb lett, ahogy hűlt, bár a Susan által a víznek kölcsönzött színt Ahriman vérforralónak érezte. A nő szótlanul ült, semmivel sem volt benne több érzelem, mint a kádban, amelyben üldögélt, ezért is döbbent meg annyira a pszichiáter, amikor meglátta, hogy egyetlen könnycsepp gördül le a szeme sarkából. A férfi hitetlenkedve előrehajolt, mint aki biztos benne, hogy csak egy vízcsepp vagy verejtékcsöpp lehet. Amikor a könnycsepp végiggördült az arcán, egy másik - jóval nagyobb, már-már hatalmas - képződött ugyanabban a szemében, már nem volt kétsége, hogy ez mi is. Jobban szórakozott, mint várta. Megbabonázottan meredt a könny útjára az asszony gyönyörűen ívelt pofacsontján, le a buja száj sarkába, ahol megremegett, mint egy igazgyöngy. - 222 -
Ezt a második könnycseppet azonban már nem követte harmadik. A Halál száraz ajkai lecsókolták Susan szeméről. Amikor Susan szája kinyílt, mintha megdöbbent volna, a második - és egyben utolsó - könnycsepp remegve hullott alá a fürdővízbe, s egy alig hallható pling kísérte, mint amikor az ember szórakozottan leüti a zongora legmagasabb billentyűjét. Zöld szem szürke lesz. Rózsás bőrnek színt kölcsönöz... a borotvaél. Ez igen. Ez a haiku tetszett neki. Ahriman természetesen égve hagyta a villanyt, magához vette az ondóval szennyezett bugyit a szennyeskosár tetejéről, átment a hálószobába, ahol kivette a videomagnóból a kazettát. A nappaliban egy pillanatig elidőzött, élvezettel többször is beszívta a kerámiatálakba kitett potpourri citrusillatát. Mindig eltervezte, hogy megkérdezi Susantől, hol szerezte be ezt a különleges illatosító keveréket, hogy ő is venni tudjon otthonra. Már késő lett volna. A konyhában magához vett néhány papír zsebkendőt, velük fordította el azt a reteszt, amelyet Susan egyedüliként ráfordított, miután beengedte. Odakint előbb óvatosan behúzta az ajtót, majd a pótkulccsal bezárta. A biztonsági lánccal sajnos nem volt mit tennie. Ez a kis részlet talán nem kelti fel a hatóságok gyanúját. Az éjszaka és a köd, összeesküvő társai, még mindig vártak rá, s az időközben megerősödött hullámverés hangja elnyomta azt a minimális zajt, amit cipője keltett a gumiborítású lépcsőfokokon. Ismét úgy érkezett oda a Mercedeséhez, hogy útközben nem találkozott senkivel, s hazafelé tartva azt tapasztalta, hogy alig lett nagyobb a forgalom az utcákon, mint háromnegyed órája volt. Dombtetőn álló háza kétholdas telken terült el egy kerítéssel lezárt lakónegyedben: kissé futurisztikus építmény volt, a simára csiszolt betonfalakat néhol fekete gránitlapokkal borították, az ajtó bronzból készült, a masszív üvegfalakon csapatostól zúzták össze magukat az arra tévedő madarak. A házat egy fiatal vállalkozó építette, aki hihetetlenül meggazdagodott internetes kiskereskedelmi vállalkozásának tőzsdére vitelén. Mire a ház elkészült, ő már a délnyugati építészet szerelmese lett, s nekikezdett egy négyezer négyzetméteres pueblo stílusú hacienda építésének valahol Arizonában. Ezt a házat úgy adta el, hogy nem is látta készen. - 223 -
A doktor leparkolt a tizennyolc férőhelyes föld alatti garázsban, majd lifttel ment fel a fölszintre. A szobák és a közlekedők tágasak voltak, padlójuk csillogó fekete gránit volt. Az antik perzsaszőnyegeknek a több generációs használat adott hamisítatlan patinát. Szinte úsztak a gránitpadlón, mintha varázsszőnyegek lennének, s az alattuk lévő feketeség nem kő lett volna, hanem az éjszaka sötétje. Az átjárókban és a nagyobb szobákban érzékelők kapcsolták fel a gondosan elrendezett világítótestek fényét. A kisebb helyiségekben a világítás hangvezérléssel működött. A fiatal internetes milliárdos mániákus részletességgel számítógépesített mindent a házban. Nyilván, amikor a 2001: Űrodüsszeiát látta, azt hitte, hogy a főhős a számítógép, Hal. A mamutfenyő borítású dolgozószobában a doktor felhívta telefonon a rendelőjét, üzenetet hagyott a titkárnőjének, hogy tegye át a jövő hétre a délelőtt tízre és tizenegyre berendelt pácienseket. Ő csak ebéd után fog beérni a rendelőbe. A szerdai nap délutánjára nem volt más beteg berendelve. Az egész délutánt Dusty és Martie Rhodes számára tartotta fenn, akik reggel fognak jelentkezni, hogy kétségbeesve kérjék a segítségét. Tizennyolc hónapja történt, hogy a doktor felismerte: Martie-ból lehet az ő kulcsfontosságú ólomkatonája abban a csodálatos játszmában, amely minden eddiginél izgalmasabbnak bizonyult. Tizennyolc hónappal ezelőtt itatta meg először a nőt a kávéjába csempészett drogkoktéllal, s vette kezelésbe háromszor is, amikor Susan barátnőjét hozzá kísérte, aki akkor már rég a hatalma alatt állt. Azóta Martie csak arra várt, hogy használják, miközben persze fogalma sem volt, hogy Ahriman gyűjteményének részévé vált. Kedd reggel, alig valamivel több mint tizennyolc órája, amikor Martie elkísérte hozzá Susant, játékba hozta a nőt, lekísérte mélytudati kriptájába, ahol beléje szuggerálta, hogy ne bízzon meg saját magában, hogy azt képzelje, súlyos veszélyt jelenthet másokra, hiszen ő valójában egy szörnyeteg, aki iszonyatos erőszakcselekményekre képes. Miután útjára bocsátotta Susan Jagger társaságában, sejtette, hogy az asszonynak érdekes napja lesz. Alig várta, hogy hallhassa a szaftos részleteket. Egyelőre még nem használta Martie-t szexuális célokra. Bár a nő korántsem volt olyan gyönyörű, mint Susan, kétségkívül vonzó volt, s - 224 -
a doktor már nagyon is kíváncsi volt, hogy miféle perverziókat tud kihozni magából, ha egy kicsit jobban beleadja magát. De a nő még nem volt kellően nyomorúságos helyzetben ahhoz, hogy erotikus vágyakat ébresszen maga iránt a pszichiáterben. Hamarosan erre is sor kerül. A doktor tisztában volt vele, hogy veszélyes hangulatban van. Az intenzív játékos üléseken ő maga is személyiségregresszión ment át, ami nem fordul meg azonnal, amint a játék véget ér. Mint ahogy a mélytengeri búvár, aki óvatosan, fokozatosan emelkedik a felszínre, hogy elkerülje a mélységi mámort, Ahriman ugyanígy, időről időre dekompressziós szakaszokat közbeiktatva közeledett a felnőttkor felé. Egyelőre még nem volt teljesen férfi, de már gyerek sem, hanem épp egy érzelmi metamorfózis kellős közepén volt. A dolgozószobája sarkában álló bárban kitöltött egy üveg CocaColát - a klasszikus verziót - egy Tom Collins-féle metszett üvegpohárba, majd meggyszörpöt és jeget tett hozzá, aztán elkeverte a koktélt egy hosszú nyelű, sterling ezüstkanállal. Megkóstolta és elmosolyodott. Mennyivel jobb is ez, mint a Tsingtao volt! Kimerült volt, mégis nyugtalan, így járkált a házban egy darabig, miután utasította a házat vezérlő számítógépet, hogy ne fogadja fényár vagy tompított fény, ha belép egy-egy helyiségbe. Azokban a helyiségekben, ahonnét kilátás nyílt az óceánra, sötétséget akart, ahonnét pedig nem volt számottevő kilátás az éjszakai Orange megyére, ott egyetlen lámpát, minimális fényerővel. A dombok alatti tágas síkságon milliónyi fény vibrált, holott a megye lakóinak túlnyomó többsége még aludt. A panorámaablakokon elegendő fény szivárgott be, hogy a doktor biztonságosan közlekedjék a helyiségekben, és az aranyos izzású fényt kifejezetten kellemesnek találta. Megállt az egyik üvegtáblánál, és lenézett a lábainál elterülő városi tájra, amely mintha a világ legnagyobb játékkészlete lett volna, és pontosan el tudta képzelni, hogy érezhette magát az isten, amikor lenézett művére - feltéve, ha van Isten. A doktor ugyanis játékos volt, nem hivő. Szopogatta a meggyszörppel dúsított kólát, így járt körül a házban, a közlekedőkön és galériákon keresztül. A ház bizonyos szempontból útvesztő volt. A férfi végül visszatért a nappaliba. Itt történt, hogy tizennyolc hónappal ezelőtt megszerezte magának Susant. Tranzakciójuk lezárultával itt találkoztak, hogy átvegye a nőtől a ház kulcsait és a számítógéprendszer vaskos kezelői - 225 -
kézikönyvét. A nőt meglepte, hogy a doktor két pezsgőspohárral és egy behűtött Dom Perignonnal várta. Ugyanis a férfi első találkozásuktól fogva vigyázott, nehogy elárulja, hogy Susan nőként is érdekli, s nemcsak ingatlanszakértőként. De még így, pezsgőzés közben is, olyan hangot ütött meg, hogy a nő - aki akkor még férjes asszony volt - ne érezze: udvarolnak neki. Valójában a férfi már első találkozásukkor eldöntötte, hogy megszerzi a nőt magának, de elejtett megjegyzéseivel sejtette a nővel, hogy homoszexuális. Mivel a férfi örült a szép ház megvásárlásának, s a nő sem volt elégedetlen a busás közvetítői járulék miatt ezért nem látta okát, ugyan miért ne ünnepelhetnék meg a dolgot egy pohár pezsgővel. A nőé persze „előkezelt” volt. Most, a nő halála után ellentétes érzelmek hullámoztak Ahrimanban. Szomorkodott Susan elvesztése miatt, szétáradt benne az édeskés érzelgősség, de fel is volt háborodva a nő árulásán. Hiába múlatták fantasztikusan az időt, a nő tönkretette volna, ha teheti. Végül a férfi megoldotta a konfliktust magában, mert rájött, hogy a nő ugyanolyan nő volt, mint a többi, és nem érdemelt akkora figyelmet, mint amennyit kapott. Ha most borongana miatta, azzal csak azt ismerné el, hogy Susannak olyan hatalma volt felette, mint korábban senki másnak. A gyűjtő ő volt, nem pedig a nő. Ő birtokolt tárgyakat; nem azok őt. - Örülök, hogy meghaltál - mondta fennhangon a sötét nappaliban. - Örülök, hogy meghaltál, ostoba nő. Remélem, fájt az a borotvavágás. Miután hangot adott dühének, sokkal jobban érezte magát. Oh, legalább ezer százalékkal. Bár a birtokot gondozó Cedric és Nella Hawthorne is a házban volt, Ahrimant nem zavarta, hogy esetleg meghallhatják. A házaspár minden bizonnyal aludt már a cselédszárnyban lévő háromszobás lakásában. És akármit is hallottak vagy láttak, nem kellett attól tartania, hogy bármi olyanra vissza tudnak emlékezni, ami őt veszélybe sodorhatja. - Remélem, nagyon fájt - ismételte meg. Ezután lifttel ment fel a következő szintre, s a közlekedőben elindult hálószobája felé. Megmosta a fogát, és nem takarékoskodott a fogselyemmel sem, majd belebújt fekete selyempizsamájába. Nella már leengedte az ágyat. Fehér Pratesi-ágynemű, fekete szegéllyel. Kellemesen közepesen keményre tömött párnák, nagy választékban. - 226 -
Mint rendesen, most is ott állt az éjjeliszekrényen a szecessziós üvegtál (eredeti Lalique, természetesen), tele csokoládéval, hat kedvenc márkájából két-két szelettel. Bárcsak ne mosott volna fogat, gondolta. Mielőtt nyugovóra tért volna, az ágy mellett lévő Creston érintős képernyő segítségével belépett a házvezérlő programba. Erről a vezérlőről működtetni tudta az egész ház világítását, a légkondicionálót és a fűtést - helyiségről helyiségre -, valamint a biztonsági rendszert, a kertet fürkésző kamerákat, a medence vízmelegítő rendszerét és számos egyéb alrendszert, illetve eszközt. Beírta a kódját a széfek jelzésű alrendszerbe, amely hat különböző méretű és elhelyezésű páncélszekrényt vezérelt. A képernyőn most a hálószoba jelzésűt érintette meg, mire a páncélszekrények elhelyezkedése helyett egy billentyűzet képe jelent meg a képernyőn. Ebbe ismét beírt egy hétjegyű számot, mire a fal gránitborítású szakasza a kandalló mellett félresiklott, s előbukkant alóla a kicsi, falba épített széf. Ahriman beütötte a széf kódját a képernyőn lévő billentyűzetre, s a falba süllyesztett széf hallható kattanással kinyílt. Ahriman odament a kandallóhoz, és kinyitotta a tizenkét hüvelykes átlójú ajtót, s kivette a bársonnyal kibélelt páncélszekrényből egyetlen tartalmát. Egy félliteres üveget. Letette az acél-üveg-zebrafa íróasztalra, majd leült elé, és a tartalmát tanulmányozta. Néhány perc elteltével nem tudott ellenállni a csokoládés tál csábításának. Szemlélte egy darabig a Lalique-tálat, a tartalmával barátkozott, s végül kiválasztott egy mandulás Hershey-szeletet. Tudta, hogy nem fog még egyszer fogat mosni. Csokoládés utóízzel a szájban elaludni bűnös élvezet volt. Ő pedig ilyenkor visszavedlett rossz kisfiúvá. Ahriman visszaült az íróasztalhoz, lassan szopogatta a csokoládét, hogy minél tovább tartson, miközben elgondolkodva tanulmányozta az üveget. Hosszan nézegette ugyan, mégsem sikerült mákszemnyi ihletet merítenie apja szemeiből, mire a csokoládé végére ért. Mogyoróbarna szemek voltak, de valami tejszerű filmréteg borította az íriszt. A szemfehérje már nem volt fehér, inkább sárgás, halványzöld márványerezettel. Formaldehidoldatban úsztak a vákuumzáras üvegben, olykor valami csillapíthatatlan vágyakozás tükröződött bennük, olykor pedig valami kibírhatatlan szomorúság. - 227 -
Ahriman egész életében rendszeresen tanulmányozta ezeket a szemeket, egyrészt még akkor, amikor apjának koponyájában voltak, majd azután is, hogy ki lettek vágva onnan. Olyan titkokat őriztek, amelyeket tudni szeretett volna, de amelyek, mint mindig, most is kifürkészhetetlenek maradtak számára. 42 A három altatókapszula elhúzódó hatása miatt úgy tűnt, Martie képtelen pánikba hergelnie magát még azután is, hogy kiszabadították a nyakkendők bilincséből, kimászott az ágyból, s már mellette állt. A keze azonban folyvást remegett, s minduntalan megriadt, ha úgy ítélte, hogy Dusty túlságosan közel ment hozzá. Még mindig azt hitte, hogy esetleg kikaparhatja férje szemét, leharaphatja orrát, esetleg kiharaphat egy jókora darabot az ajkaiból s ezt fogyasztja el reggeli gyanánt. Miközben levetkőzött a zuhanyozáshoz, Dusty vonzónak találta még így, ilyen álmos tekintettel is. - Nagyon erotikus ez a kábultság. Ha így néznél egy pasira, az még egy rajzszögekkel teleszórt futballpályán is átrohanna hozzád mezítláb. - Pedig egy cseppet sem érzem csábosnak magam - felelte Martie rekedten. Lebiggyesztette az ajkát. - Inkább úgy érzem magam, mint egy halom madárürülék. - Érdekes. - Én ugyan nem. - Akkor mi? Miközben az asszony kihámozta magát az alsóneműjéből, ezt mondta: - Nem akarok úgy járni, mint a macska. - Én a szavaidra értettem, amit mondtam - mondta a férfi. Szóval, mint a madárürülék. De miért pont madár? Martie ásított. - Ezt mondtam volna? - Ja. - Nem tudom. Lehet, hogy azért van, mert úgy érzem magam, mint aki jó magasból pottyant le, és szétkenődött mindenen. A nő nem akart egyedül maradni a zuhanyozóban. Dusty a fürdőszoba ajtajában állt, miközben az asszony leterítette a padlóra a gumiszőnyeget, majd kinyitotta a - 228 -
zuhanyozófülke ajtaját, s megnyitotta a csapot. Amikor belépett a fülkébe, Dusty beljebb lépett, s leült a vécécsésze lecsukott fedelére. Amikor Martie szappanozni kezdte magát, Dusty megjegyezte: - Három éve vagyunk házasok, mégis úgy érzem magam, mint egy peep show-ban. A szappan, a samponos flakon és a tubus, benne a hajkondicionáló krémmel, annyira mentes volt minden gyilkos potenciáltól, hogy az asszony képes volt úgy végezni a zuhanyozással, hogy közben nem kapta el a pánikroham. Dusty elővette a hajszárítót a fürdőszobai komódból, bedugta a végét a csatlakozóba, majd visszaállt az ajtónyílásba. Martie azonban ódzkodott a hajszárítótól. - Elég neki, ha megtörlöm, és hagyom magától megszáradni. - Akkor jól begöndörödik, te meg utálni fogod, és egész nap kiállhatatlan leszel miatta. - Nem is vagyok kiállhatatlan. - Az tuti, hogy rinyální nem szoktál. - Az hétszentség. - És panaszkodni? - vetette fel a férfi. - Oké, ezt elismerem. - Jó, akkor egész nap panaszkodni fogsz. Miért nem akarod használni a hajszárítót. Mitől volna veszélyes? - Nem tudom, csak úgy néz ki, mint egy stukker. - De nem az. - Én sem állítottam soha, hogy ez a dolog racionális volna. - Leteszem neked a nagyesküt, hogyha maximumra állítod, és megpróbálsz vele halálra sütni, akkor nem tűröm szó nélkül. - Mocsok. - Ezt már akkor is tudtad, amikor hozzám jöttél. - Sajnálom. - Mit? Hogy hozzám jöttél? - Nem, hogy lemocskoztalak. Dusty megrántotta a vállát. - Szólíts, aminek csak akarsz, csak kíméld meg az életem! Sötét gázlángok lobbantak a nő szemében a haragtól. - Ez nem vicces. - Akkor sem vagyok hajlandó félni tőled. - Pedig jobban tennéd - felelte csillapítólag az asszony. - Nem! - Buta vagy... de ebben semmi csoda sincs, hisz férfi vagy. - 229 -
- Férfi. Hú, mint a legnagyobb sértés! Ide hallgass, ha még egyszer leférfizel, isten az atyám, hogy végeztünk. Martie dühösen rámeredt, aztán lassan kinyújtotta kezét a hajszárító után, de visszarántotta. Újból próbálkozott, de megint visszarántotta, s remegni kezdett, de nem a félelemtől, hanem a frusztráció miatt. Dusty attól félt, hogy elsírja magát. Tegnap éjjel, amikor könnyeket látott a felesége szemében, görcs képződött a gyomrában. Odalépett Martie-hoz. - Hadd csináljam én. Az asszony elhúzódott. - Ne gyere közel hozzám! Dusty lekapott egy törülközőt a tartóról, és odanyújtotta neki. - De azt elismered, hogy ez csak nem válhat fegyverré egy önpusztító hajlamú mániákus kezében? A nő tekintete végigpásztázott a törülköző teljes hosszán, mintha valóban a gyilkos potenciált keresné benne. - Szorítsd meg mindkét kezeddel - magyarázta a férfi. - Ha akarod, meg is feszítheted, és koncentrálj, hogy így is maradjon. Ha a kezed el lesz foglalva, nem bánthatsz. A nő elfogadta ugyan a törülközőt, de az arcán kétely tükröződött. - Komolyan mondom - tette hozzá a férfi. - Hiszen mit tehetnél vele, hacsak nem megcsapod vele a fenekemet. - Az is okozna némi kielégülést. - De ebben az esetben van ötvenszázaléknyi esély arra, hogy túlélem. - Amikor az asszony még mindig habozott, Dusty ezt mondta: - Különben is, nálam van a hajszárító. Ha bármivel próbálkoznál, olyat kapsz a pofádba, hogy megemlegeted. - Olyan trutymóul érzem magam. - Pedig nem nézel ki úgy. Az ajtóból Pajtás is bevakkantott. - Látod, totálisan le vagy szavazva. - Akkor essünk túl rajta - jegyezte meg komoran Martie. - Fordulj a mosdó felé, állj háttal nekem, ha úgy érzed, így biztonságosabb. Az asszony a mosdó felé fordult, de behunyta a szemét, mert nem akarta látni magát a tükörben. Bár a fürdőszobában nem volt hideg, az asszony háta libabőrös volt. - 230 -
Dusty többször is végighúzta a hajkefét Martie sűrű, fekete haján, s miközben fújta rá a forró levegőt, igyekezett úgy alakítani a frizuráját, ahogy a nőtől látta. Mióta csak együtt voltak, Dusty mindig szerette nézni, ahogy Martie fésülködik. Ha a haját mosta, ha a körmeit lakkozta, vagy épp napolajat kent a bőrére, mindig könnyed, szinte lusta, de módszeres mozdulatokkal csinálta, kecsesen, mint egy macska. Vagy mint egy nőstény oroszlán, aki tudja, hogy jól néz ki, de távol áll tőle a hiúság. Martie mindig olyan erősnek tűnt, hogy Dusty soha egy pillanatig nem nyugtalankodott, hogy mi történik vele, ha a sors őt korai halálra ítélné, ha mondjuk lezuhanna egy tetőről munka közben. Most azonban aggódott - és ezt az aggodalmat sértésnek érezte a nővel szemben, mintha szánakozna, amire ezúttal is képtelen volt. Az asszony még most is túlságosan Martie volt ahhoz, hogy szánalmat váltson ki bárkiből. Ám olyan riasztóan sebezhetőnek tűnt, a nyaka oly vékony, a válla oly törékeny, a csigolyái olyan kecsesen illeszkedtek egymáshoz, hogy Dusty oly mértékben aggódott a feleségéért, hogy ezt soha nem szabad az asszonynak megtudnia. Ahogy egyszer a nagy filozófus, Skeet megfogalmazta: Szeretni kemény dolog. *** Valami furcsa dolog történt a konyhában. Sőt gyakorlatilag minden, ami a konyhában történt, furcsa volt, de a legeslegfurcsább az utolsó dolog volt, mielőtt elindultak volna otthonról. Először is: Martie mereven ült az egyik étkezőbeli széken, kezei a combjai alatt, valójában a kezein ült, mintha attól félne, hogy bármikor felkap valamit, és Dustyhoz vágja, ha nincsenek biztonságos helyen. Miután vért készültek venni tőle, ezért előző este kilenctől nem volt szabad ennie egészen addig, míg az orvos nem végez a kivizsgálásával valamikor a délelőtt folyamán. Fel volt húzva, előzőleg fel-alá járkált a konyhában, miközben Pajtás és Dusty reggelizett, bár nem azért, mert ő nem ehetett velük. - Tudom, mi van ezekben a fiókokban - mondta szorongástól elfúló hangon. A késekre és az éles konyhai eszközökre gondolt. Dusty buján rákacsintott. - Na és, én meg tudom, hogy mi van a bugyidban. - A francba, igazán komolyan vehetnél már! - Ha azt tenném, akkor akár most azonnal végezhetünk magunkkal. - 231 -
Bár a nő homlokáról nem oszlottak el a ráncok, Dusty tudta, felesége belátta, hogy igazat mondott. - Ott állsz, iszod a tejet, falod a krémmel töltött, karamellával leöntött fánkot, ez már fölér egy fél harakirivel. Dusty megitta a tejet, s csak azután felelt: - Szerintem az a normális - és talán a hosszú - élet garanciája, ha az ember meghallgatja, mit diktálnak az egészségvédő nácik, aztán pontosan az ellenkezőjét csinálja. - És mi lesz, ha holnap azzal állnak elő, hogy a sajtburger sültkrumplival a világ legegészségesebb étele? - Részemről átpártolok a tofura és a lucernacsírára. Dusty kimosta poharát, közben hátat fordított a feleségének, aki azonnal rászólt: - Hé! -, mire felé fordult, nehogy az asszony mögéje tudjon lopakodni, és halálra verje, mondjuk egy babkonzerves dobozzal. Ma reggel elmaradt Pajtás szokásos egészségügyi sétája: Martie nem volt hajlandó egyedül maradni a házban, míg Dusty elmegy a kutyával. Ha azonban elment volna velük, végig attól retteg, hogy mikor löki a férjét egy kamion alá, és szétkaszabolja a kutyát egy kertben felejtett sövényollóval. - Van ennek az egésznek egy vicces vetülete - jegyezte meg Dusty. - Szerintem semmi vicces nincs a dologban - mondott ellent a nő komoran. - Valószínűleg mindkettőnknek igaza van. A férfi kinyitotta a konyha kertre nyíló ajtaját, hogy kiengedje a kutyát. Az idő hűvös volt, de a levegő már nem volt csípős, és esőt sem ígért a meteorológia. Amikor kirakta a teli vizestálat a verandára, Dusty így szólt a kutyához: - Kakkants csak oda, ahova akarsz, majd később összeszedem, de ne képzeld, hogy most már mindig így lesz. Becsukta az ajtót, a telefonra pillantott, és ekkor következett be egy furcsa dolog. Ő és Martie egyszerre kezdett beszélni, egymás szavába vágva, és mondandóját kiegészítve. - Martie, én nem szeretném, ha félreértenéd... - Én nagyon megbízom dr. Clostermanban... - ...de jó volna, ha mérlegelnéd... - ...de napokba telik, míg elkészül a laboreredmény... - ...hogy egy másik orvos is megnézne... - ...és bármennyire is taszít a dolog... - ...én most nem egy másik hagyományos dokira gondolok... - 232 -
- ...szerintem, jó volna, ha megnézne... - ...hanem egy pszichiáterre... - ...egy pszichiáter... - ...aki az ilyen szorongásos esetekkel foglalkozik... - ...akinek megvan a kellő tapasztalata... - ...mint például... - ...vagyis... - ...Dr. Ahriman. - ...Dr. Ahriman. A nevet egyszerre mondták ki - majd döbbenten meredtek egymásra a beállott csendben. Martie szólalt meg először. - Azt hiszem, túl hosszú ideje vagyunk már házasok. - Annál is régebben, már hasonlítunk is egymásra. - Én nem vagyok őrült, Dusty. - Tudom, hogy nem vagy az. - De azért hívd fel a doktort. Dusty a telefonhoz ment, megkérdezte a pszichiáter számát a tudakozótól. A doktor üzenetrögzítőjén időpontot kért, s rámondta a mobilszámát. 43 Skeet lakásában a hálószoba olyan puritánul kopár volt, mint egy kolostori cella. Martie az egyik sarokba hátrált, hogy ezzel is csökkentse lehetőségeit, ha ismét elragadná a gyilkos indulat, karját összekulcsolta a mellén, s kezét a bicepsze alá szorította. - Miért nem mondtad tegnap este? Szegény Skeet megint elvonóra kerül, te meg miért csak most szólsz róla? - Mert volt így is elég bajod - felelte Dusty, miközben a komódfiókban, a szépen összehajtogatott ruhaneműk alatt kutatott. - Mit keresel? A pénzét? - Nem. Ha maradt is, órákba telne, míg megtalálnám. Az a helyzet, hogy... magam sem tudom, mit keresek. - Dr. Clostermannál kell lennünk negyven perc múlva. - Az még rengeteg idő - felelte Dusty, aki már egy fiókkal feljebb kutakodott. - Már belőve ment dolgozni? - Ja, és leugrott Sorensonék háztetejéről. - 233 -
- Jézusom! És súlyosan megsérült? - Egyáltalán nem sérült meg. - Hogyhogy egyáltalán? - Hosszú - felelte Dusty, aki már a legfelső fióknál járt. Esze ágában sem volt elmondani, hogy ő is az öccsével ugrott, addig semmiképp, amíg az asszony ebben az állapotban van. - Mit titkolsz előlem? - Nem titkolok én semmit. - Akkor mit hallgatsz el előlem? - Martie, ne lovagoljunk a szavakon, oké? - Ilyenkor derül ki, hogy mennyire az apád fia vagy! - Ez öv alatti volt. - Dusty visszatolta a legfelső fiókot is. Egyébként nem hallgatok el előled semmit. - Akkor mi az, amitől meg akarsz kímélni? - Azt hiszem, valami olyasmi után vadászok - mondta Dusty, aki elengedte a füle mellett a felesége kérdését -, amiből kiderülhet, hogy Skeetnek kapcsolata van valamilyen szektával. Mivel már korábban átkutatta az éjjeliszekrényt, és megvizsgálta, mi van az ágy alatt, ezért Dusty kiment a fürdőszobába, amely kicsi volt, tiszta és teljesen fehér. Kinyitotta a gyógyszeres szekrényt, és gyorsan átböngészte a tartalmát. A hálószobából Martie szemrehányó hangon szólt utána. - Itt hagysz, miközben fogalmad sincs, mit csinálhatok. - Keresel egy baltát? - Mocsadék! - Ez már volt. - Ja, de nem elégszer. Amikor Dusty kilépett a fürdőszobából, látta, hogy az asszony remeg, és olyan sápadt - bár sokkal szebb -, mint egy kő alatt élő állat. - Jól vagy? - Mit akarsz azzal mondani, hogy szekta? Bár a nő összerándult, amikor odalépett hozzá, Dusty megfogta a könyökét, és átkormányozta a nappaliba. - Skeet azt mondta, azért ugrott le a tetőről, mert a halál angyala sugallta neki. - A drog beszélt belőle. - Lehet. De te is tudod, miként működnek ezek a szekták agymosás meg ilyesmi. - Miről beszélsz? - Most speciel az agymosásról. - 234 -
A nappaliban Martie ugyanúgy egy sarokba húzódott, és kezét a hóna alá szorította. - Miféle agymosásról? - Tudod, amikor kikapják az ember agyát, és jó alaposan kihipózzák. A nappaliban csak egy heverő volt, egy fotel, egy kávézóasztal, egy kis asztal, két lámpa és egy polc, ahol Skeet a könyveit és a folyóiratait tartotta. Dusty félrebillentette a fejét, és a könyvek gerincét böngészte. Martie ismét megszólalt a sarokból: - Mit hallgatsz el előlem? - Már megint kezded? - Azért gondolod, hogy egy szekta van a dologban - akik átmosták az agyát, úristen, még belegondolni is! -, mert elkottyantott valamit a halál angyaláról? - Történt valami a klinikán. - A New Life-ban? - Aha. - Micsoda? A polcon sorakozó könyvek mind fantasyregények voltak. Sárkányokról, varázslókról, elkárhozott lelkekről és rendíthetetlen hősökről szóló mesék, akik sosem léteztek a valóságban. Dusty nem először képedt el a kölyök ízlésén; hiszen Skeet fantáziavilágban élt amúgy is, úgy tűnt, nincs szüksége pótszerekre. - Micsoda? - ismételte meg Martie. - Transzba esett. - Mit akarsz ezzel mondani, hogy transzba? - Tudod, mint a cirkuszi bűvész, aki lemerevít, te pedig elkezdesz kotkodácsolni, mint egy tyúk. - Miért, Skeet elkezdett kotkodácsolni? - Nem, ezért annál bonyolultabb volt. Miközben Dusty folytatta a polcokon való szemlélődést, a címek egyre jobban elszomorították. Ráébredt, hogy az öccse valószínűleg ezekbe a sosemvolt királyságokba menekült, mert ott minden világosabb volt, jobb és rendezettebb, mint a valóság, amelyben a kölyök élt. Ezekben a könyvekben hatott a varázs, a barát igaz ember volt, és bátor, a jó és rossz világosan elvált egymástól, és mindig a jó nyert. És senki sem lett drogfüggő, és nem szúrta el az életét. - Hápogott, mint egy kacsa, burukkolt, mint egy pulyka? - Mi van? - 235 -
- Mit jelent az, hogy bonyolultabb, mármint amit Skeet művelt a klinikán? Gyorsan átböngészte a folyóirathalmot, de nem bukkant szektakiadványra - hacsak a Time Warnert nem tekintjük annak. - Majd később elmondom - mondta Dusty. - Most nincs rá idő. - Te aztán kétségbe bírod ejteni az embert! - Ez egy velemszületett adottság - felelte a férfi, aki otthagyta a könyveket és a képeslapokat, hogy gyorsan körülnézzen a kis konyhában. - Ne hagyj itt egyedül! - kérte a nő. - Akkor gyere. - Kizárt dolog - rázta fejét a nő, és egyértelműen a kések, a húsvillák és a krumplinyomó járt a fejében. - Nem lehet, mert ez a konyha. - Nem kérem, hogy főzz. Az étkezővel kombinált konyha egy térben volt a nappalival, a kaliforniai módi szerint, így Martie jól láthatta, ahogy férje a konyhai fiókokat húzogatja, a szekrényajtókat nyitogatja. Hallgatott fél percig, de amikor megszólalt, már remegett a hangja. - Dusty, kezdek egyre pocsékabbul lenni. - Számomra, picinyem, egyre jobb leszel. - De most komolyan. Mintha egy szakadék szélén volnék, és lassan csúszni kezdenék lefelé. Dusty nem talált semmi szektáéra utaló holmit az edények között. Titkos kódkönyvet sem. Sem füzetkéket a közelgő világvégéről: És szórólapokat sem arról, hogy miként ismerhetjük fel az Antikrisztust, ha összefutnánk vele a bevásárlóközpontban. - Mit csinálsz ott ilyen sokáig? - kérdezte Martie. - Épp szíven bököm magam, hogy neked ne kelljen. - Te mocsok. - Ezt már mondta, mondjon mást is - mondta a férfi, amikor visszatért a nappaliba. - Hideg ember vagy - panaszkodott a nő. Sápadt arcára kiült a düh. - Magam vagyok a jég! - Az is vagy. Komolyan mondtam. - A sarkvidék. - Feldühítesz. - Te viszont felvidítasz - riposztozott Dusty. - 236 -
A nő arcára kiült a döbbent felismerés, a szeme elkerekedett. - Te vagy az én Martie-m. - Ez nem hangzik sértésnek. - Én meg a Susanád vagyok. - Hoppá, ez nem lesz jó. Képzeld el, hogy ki kell cserélnünk az összes monogramos törölközőt. - Jó egy évig úgy bántam szegénnyel, mint te most velem. Viccelődtem, megpróbáltam kirobbantani az önsajnálat állapotából, próbáltam feldobni. - Nem hagytál neki egy pillanatra se békét, mi? Martie elnevette magát. A hangja remegett, egy hajszálnyira volt a zokogástól, mint az operabeli nevetések, amikor a tragika a szoprán trilla után a kétségbeesés altjába ejti a hangját. - Folyton cikiztem, szarkasztikus poénokkal bombáztam, de csak azért, mert annyira szeretem. Dusty mosolyogva nyújtotta ki a nő felé a kezét. - Mennünk kellene. Martie egy lépést tett felé, majd megtorpant, nem bírt közelebb lépni hozzá. - Dusty, én nem szeretnék Susan lenni! - Tudom. - Nem akarok... ennyire megzuhanni. - Nem is fogsz - ígérte a férfi. - Félek. Az asszony nem a megszokott élénk színű ruháit választotta, hanem most ruhatárának sötétebbik oldalán kutakodott. Fekete csizma, fekete farmer, fekete garbó és fekete bőrdzseki volt rajta. Úgy nézett ki, mint aki épp egy biciklista temetésére készül. Ebben a fekete öltözékben keménynek, már-már ijesztőnek kellett volna kinéznie, mint amilyen az éjszaka. Ehelyett tünékenynek látszott, mint egy árnyék, amely elenyészik a vakító nap fényében. - Félek - ismételte meg. Ez most az igazság pillanata, gondolta Dusty, és nem a viccelődésé. - Igen, én is - mondta ő is. Martie legyűrte rettegését saját gyilkos potenciáljától, s megfogta férje kinyújtott kezét. Az övé hideg volt, de az érintés valamiféle haladást jelzett. - Fel kell hívnom Susant - mondta. - Már tegnap estére várta a telefonomat. - 237 -
- Majd felhívjuk a kocsiból. Kiléptek a lakásból, végigmentek a lépcsőházi folyosón, le a lépcsőn a kis előtérbe, ahol Skeet a FARNER nevet írta filctollal a CAULFIELD alá a postaládáján. Kiléptek az épületből, és Dusty érezte, hogy Martie keze kezd átmelegedni a markában; most mert először arra gondolni, hogy meg tudja menteni a feleségét. Egy korán kelő kertész ténykedett a ház előtt, a sövényt nyírta. A jóképű mexikói fiatalember mosolyogva odabiccentett nekik. Martie a sövénynyíró olló láttán fojtott sikolyba tört ki. Kirántotta kezét Dustyéból és futni kezdett, de nem a potenciális fegyver, hanem a járda mellett parkoló vörös Saturn felé. - Disputa? - kérdezte együttérzően a kertész Dustytól, mint aki tapasztalatból tudja, hogy a nőkkel elkerülhetetlen a veszekedés. - Infinidad - felelte neki Dusty, amikor elsietett mellette, s már majdnem a kocsihoz ért, amikor rájött, hogy a „betegséget” jelentő enfermedadot akarta mondani, de a száján az csúszott ki: „végtelenség”. A kertész utánabámult, de arcán nem meglepetés honolt, hanem komolyság, mintha Dusty önkéntelen szótévesztése valami mélységesen mély igazságot hordozna. A bölcsesség sokszor ingatagabb alapikra épül, mint a légváraké. Mire Dusty beült a volán mögé, Martie már ott ült az utasülésen, összegörnyedve, amennyire a műszerfal engedte, s nyöszörögve remegett. Mindkét kezét összepréselt combja között szorongatta, mintha megint valami szörnyűségre készülne. Amikor Dusty behúzta maga után az ajtót, Martie megszólalt: - Van valami éles a kesztyűtartóban? - Nem tudom. - Be van zárva? - Nem tudom. - Akkor zárd be, az istenért! A férfi úgy tett, majd elindította a motort. - Siess! - kérte a nő. - Rendben. - De ne hajts túl gyorsan! - Oké. - De azért siess! - Akkor most melyik legyen? - kérdezte Dusty, miközben a kocsi elkanyarodott a járda mellől. - 238 -
- Ha túl gyorsan mész, esetleg kikaphatom kezedből a volánt, hogy belerohanjunk egy kamionba. - Természetesen nem fogod ezt csinálni. - De lehet - mondta makacsul a nő. - Lehet, hogy ezt akarom. Fogalmad sincs, hogy milyen képek peregnek lelki szemeim előtt. Az altatókapszulák hatása másodpercről másodpercre csökkent, míg Dusty gyomra egyre jobban égett a krémmel töltött, karamellás fánktól. - Édes istenem - nyöszörögte Martie -, ne hagyd, hogy lássam ezeket a képeket! Ne kelljen folyton őket látnom! Összegörnyedve ült, láthatóan szörnyű állapotba került az agyában cikázó képektől, aztán öklendezni kezdett, ami hányásba is torkollik, ha reggelizett volna. Ezeken az utcákon viszonylag nagy volt a délelőtti forgalom, Dusty ide-oda lavírozott a sávok között, ügyet sem vetett a dühös autósokra, akik olykor keményen rádudáltak. Martie mintha érzelmi szánkóban ült volna, amely száguld a jéggé keményedett havon, s az út végén ott vár rá a pánikroham. Dusty a lehető legközelebb szeretett volna lenni dr. Closterman rendelőjéhez, ha a felesége ugyanolyan állapotba kerülne, mint előző este. Bár Martie egyre görcsösebben öklendezett, ez nem hozott enyhülést számára, s nemcsak azért, mert gyomra üres volt, hanem mert azokat a felöklendezhetetlen képeket akarta magából kiadni, amelyek a fejében kavarogtak. A szája azonban így is tele lehetett nyállal, ami megszokott kísérője a hányingernek, mert többször is nyál csöppent a kocsi padlójára. Az öklendezés szünetében Martie a levegőt kapkodta, a torka kiszáradt és már nyilván sajgott is. Néha a borzongás is átfutott rajta, de olyan intenzitással, hogy Dusty merő együttérzésből maga is remegni kezdett, holott elképzelni sem tudta, milyen szörnyű képek kavarognak felesége fejében. Egyre gyorsabban hajtott, egyre hajmeresztőbb merészséggel váltogatta a sávokat, amit most már a dudaszón kívül többször fékcsikorgás is kísért. Szinte reménykedett benne, hogy egy rendőr leállítja. Martie állapotát látva bizonyára eltekintene a büntetéstől, és inkább szirénás felvezetést biztosítana. Rosszabbodó állapot. Egy pillanatra alábbhagyott az öklendezés, de az asszony ekkor elkezdte ringatni magát, csendesen nyöszörgött, s homlokát be-beverte a műszerfalba, eleinte enyhén, mintha ezzel elűzhetné a fejét uralma alá hajtó gonosz manókat, de aztán egyre - 239 -
fokozódóbb erővel és egyre gyorsabban. A nyöszörgés pedig nyögéssé alakult, mint amikor a rögbijátékos nekirohan ellenfelének: - Ö, ö, ö, ööö! Dusty egyre csak beszélt hozzá, kérte, hogy nyugodjon le, hogy gondoljon arra: ő itt van mellette, hogy ő bízik benne, és hogy minden rendbe jön. De a férfi abban sem lehetett biztos, hogy az asszony hallja, amit mond neki. Láthatóan semmi sem hatott rá megnyugtatóan. Kétségbeesetten szerette volna megsimogatni a fejét, csupán megérinteni a haját, de gyanította, hogy ebben a görcsös állapotban ez a kívánttal ellentétes hatást válthat ki. Ha a vállára teszi a kezét, csak még nagyobb rémületet gerjeszt Martie-ban. Dr. Closterman rendelője egy toronyházban volt, a kórház szomszédságában. Mindkét épület ott magaslott a következő sarkon. Hiába volt párnázott kárpit a műszerfalon, az asszony egészen biztosan kárt tesz magában, ha továbbra is beleveri a fejét, amit láthatóan nem akart abbahagyni. Nem hallatott fájdalmas sikolyokat, csak nyögött, szitkozódott, és vitatkozott magával - hagyd abba, hagyd abba!” -, de pontosan úgy nézett ki, mint egy megszállott. Pontosabban, mint megszállott és ördögűző egy személyben, aki ki akarja űzni magából a gyötrő démonokat. A gyógyítókomplexum előtti parkolót hatalmas fák vették körül. Dusty gyorsan talált egy üres helyet az egyik lombkorona alatt. Hiába fékezte le a kocsit, Dusty úgy érezte, mintha még mindig mozgásban volnának. A szél által mozgatott levelek árnyéka közül felfelvillant a nap fénye, amitől a lombkorona mintha örvénylett volna. Amikor leállította a motort, Martie abbahagyta a műszerfal gyötrését. A keze, mintha nem is a sajátja lenne, váratlanul kiszabadult a combja közül, majd összekulcsolta a feje tetején, mintha a migrénes görcsöt akarná kipréselni a koponyájából, s olyan erővel feszítette, hogy az összes ujja elfehéredett. Már nem nyöszörgött, nem átkozódott, és nem is vitatkozott magával. Ennél sokkal rosszabb történt, amikor újból előregörnyedt és sikítani kezdett. Rémült sikoly volt ez, melyet csak a felszínes lélegzetvétel idejére hagyott abba. De ott munkált benne a düh, az undor és a döbbenet. A sikongatást olykor iszonyat-teli remegés követte, mint amikor az úszó alatt valami furcsa lény siklik el a vízben, valami hideg és nyálkás szörnyűség. - Martie, mi bajod? Beszélj hozzám! Martie, hagyd, hogy segítsek. - 240 -
Lehet, hogy a sikongatástól, szívének heves lüktetésétől nem hallotta meg a férfi hangját, de lehet, hogy amúgy sem tehetett volna semmit Dusty, és ezért nem volt értelme felelni neki. Kétségbeesetten harcolt az érzelmi hullámokkal, amelyek mintha csak a mélység felé sodorták volna, az őrületet jelző fulladás felé. Minden józan megfontoláson felülkerekedve Dusty megérintette a feleségét. Az asszony pontosan úgy reagált, ahogy számított rá, elrántotta magát, lesöpörte Dusty kezét a válláról, és odapréselte magát az ajtóhoz, mintha még mindig attól rettegne, hogy kárt tehet a férjében. Egy fiatal nő ment keresztül a parkolón, két kisgyereket terelgetve maga előtt. Amikor meghallotta Martie sikongatását, közelebb lépett a Saturnhöz, a homlokát ráncolva Dustyra nézett, a tekintete elsötétült, mintha egy sorozatgyilkost látna. Gyorsan elkapta a két gyerek kezét, és húzni kezdte őket az épület felé; lerítt róla, hogy első dolga lesz egy biztonsági őrt keresni. Martie rohama váratlanabbul múlt el, mint jelentkezett, nem fokozatosan, hanem szinte egy szempillantás alatt távozott. Egy utolsó sikoly, majd egy éles sóhaj, aztán egy remegés, és kész. Bár Dusty nem láthatta azt a horrorprodukciót, ami lepergett Martie szeme előtt, a látvány okozta kálvária is kiszívta minden erejét. A szája kiszáradt. A szíve összevissza kalapált. Amikor fölemelte a kezét, látta, hogy remeg. Aztán nyirkos tenyerét a combjába törölte. A kulcs még mindig ott fityegett az indítóban. Kikapta onnan, az öklébe szorította, majd a zsebébe gyűrte, nehogy Martie meglássa, ha felemelné lehajtott fejét. Attól nem félt, hogy az asszony esetleg kikapja a kezéből, és az arca felé döf vele dühös elszántságában, hogy megvakítsa. Most sem félt tőle jobban, mint a legutóbbi roham idején. De talán közvetlenül a roham után megpillantani a kulcsot veszélyes lehet, mert újra elindítja a pánikreakciót. A nő már csak hangosan zihált, aztán lassan fölegyenesedett, s kezét is levette a fejéről. - Nem bírnék még egy ilyet elviselni - suttogta. - Már vége van. - Attól félek, nem. - Egyelőre legalábbis. A napfény és a levelek árnyéka játszott Martie arcán, amitől egészen álomszerűvé vált, mintha a következő pillanatban el is akarna enyészni. - 241 -
Bár az esze elvetette a lehetőséget, hogy elveszítheti a feleségét, a szíve tudta, hogy az asszony lassan tovasiklik tőle, valami számára is felfoghatatlan erő foglyaként, ami ellen ő is tehetetlen. Nem. Dr. Ahriman tud rajta segíteni. Tud, fog is, segítenie kell. De lehet, hogy dr. Closterman és az ő MRI-, EEG- és PET vizsgálata és a csupa rövidítésből álló csúcstechnológiás orvoslás azonosítani tudja ennek az állapotnak az okát, és terápiát kínál. De ha Closterman nem, akkor Ahriman mindenképpen tud segíteni. A szél által cibált levelek árnyéka mögül rávillantak Martie átható, kék szemei. Most már nem volt illúzió ebben a tekintetben. Sem a babonás bizonyosság, hogy ez a világ minden létező világ legjobbika. Csak a pőre dilemma. Az asszony valahogy túltette magát a benne lévő gyilkos potenciáltól való rettegésen. Kinyújtotta férje felé bal kezét. Dusty hálásan szorította meg. - Szegény Dusty - szólalt meg Martie. - Egy drogos öcs mellé most kap egy őrült feleséget. - Te nem vagy őrült. - De már dolgozom rajta. - Bármi történjék is veled - mondta a férfi -, az nemcsak veled történik, hanem mindkettőnkkel. Ebben is együtt vagyunk. - Tudom. - A két testőr. - Butsch és Sundance. - Mickey és Minnie. Dusty nem mosolygott. Martie sem. Aztán Martie, a rá jellemző keménységgel megszólalt: - No, akkor lássuk, tanult-e egyáltalán valami használhatót Closterman doki az egyetemen. 44 Hőmérsékletmérés, vérnyomásmérés, pulzus, a bal, aztán a jobb szem alapos szemügyre vétele, egy pillantás az auriszkóppal a fül titkaiba, majd sztetoszkóppal a mellkas és a hát meghallgatása. - Mély levegő, bent tartja, kifújja, újabb mély levegő és bent tartja -, aztán a has végigtapogatása, gyors szemreflexvizsgálat, majd egy diszkrét koppintás a formás térdkalácsra: mindezek alapján dr. Closterman arra a következtetésre jutott, hogy Martie egy kivételesen egészséges - 242 -
fiatalasszony, aki fiziológiai értelemben még huszonnyolc événél is fiatalabbnak tekinthető. A vizsgáló sarkában álló székről Dusty közbevetette: - Úgy tűnik, hétről hétre fiatalodik. - Mindig ilyen hevesen udvarol a férje? - kérdezte Closterman Martie-tól. - Minden reggel úgy kell kilapátolnom a házból a maradékát felelte mosolyogva Martie, majd Dustyra pillantott: - De imádom. Closterman negyvenes éveinek végét taposta, ám Martie-val ellentétben idősebbnek nézett ki, s ennek nem csupán korán megőszült haja volt az oka. Masszív toka, jókora szarkalábak, orr helyett büszke gombóc, s a sós levegőtől, széltől és naptól állandóan vörös szemek, és mindehhez olyan kicserzett bőr, amitől egy bőrgyógyász is elképedne. Mindez egy elszánt haspókra, szenvedélyes horgászra vagy szörfösre, és valószínűleg értő sörkedvelőre utalt. Széles homlokától kezdve még szélesebb pocakjáig élő példája volt annak, mi történik valakivel, ha ügyet sem vet azokra a tanácsokra, amelyekkel elárasztja betegeit. A Doki - ahogy szörfös körökben becézték - pengeéles eszéről volt híres, a páciensekkel való bánásmódja pedig olyan, mint egy kedves nagypapáé, akinél mindig ott van a mesekönyv. Mindevvel olyan szakmai lelkiismeretesség párosult, ami talán még Hippokratészt is megszégyenítette volna. Dusty azonban éppen az emberi gyengéi miatt kedvelte az összes számba jöhető belgyógyásszal szemben. A Doki az a ritka szakember volt, akiből hiányzott az arrogancia, mentes volt minden dogmától, képes volt minden problémát friss szemmel vizsgálni, s nem a prekoncepció lencséjén keresztül, mely sokszor a szakmai hierarchia csúcsán állókat is elvakítja - őt szerénnyé tette az, hogy tisztában volt saját gyengeségeivel és korlátaival. - Maga kicsattan az egészségtől - jelentette ki Closterman, miután kitöltötte Martie kartonját. - Ugyanolyan keménykötésű, mint az apja volt. Ahogy ott ült a vizsgáló szélén, papírköntösösen, legyűrt piros térdzokniban, Martie valóban olyan egészségesnek tűnt, mint egy aerobik-oktató, és akiket a kábeltelevízióban látni, akiknek elszánt fitneszmániája azt sugallta, hogy a halál végeredményben egyéni választás kérdése, s nem elkerülhetetlen végzet. Dusty azonban látta azokat a változásokat is, amelyeket Closterman, minden érzékenysége ellenére, nem vett észre. Általában - 243 -
ragyogó szemére most komor árnyék vetült. Szája sarka lebiggyedt, vállait megadóan begörnyesztette. Bár Closterman készséggel belement, hogy Martie-t a szomszédos kórházba utalja, de látszott rajta, hogy ezt legfeljebb az évente esedékes kivizsgálás miatt teszi, nem azért, mert valami életveszélyes állapotot kellett más szemszögből is diagnosztizálni. A Doki végighallgatta az erősen lerövidített beszámolót az elmúlt huszonnégy órában tapasztalt bizarr viselkedésről, s bár nem tért ki vízióinak minden részletére, annyit mindenképpen elárult, hogy Dusty érezze: kár volt megennie azt az olajban tocsogó fánkot reggelire. Ennek ellenére az orvos félretolta a betegkartont, s terjedelmes magyarázatba kezdett a stressz sokféle forrásáról, hogy milyen pszichés és fiziológiás panaszok származnak belőle, s hogy milyen technikákkal lehet ezeket kivédeni - mintha Martie panaszait a túlhajtott munka, a túl kevés pihenés, vagy esetleg a túl kemény ágybetét okozta volna. Az asszony azonban közbevágott, s nagyon udvariasan, de határozottan megkérte az orvost, ugyan tenné már el a reflexkalapácsot. Az orvos zavartan pislogott, ahogy kizökkent szónoklatának ritmusából, ezért rá is kérdezett, jól értette-e: - Tegyem el? - Idegesít. Egyfolytában csak nézem. Félek, mire lennék képes vele. A rozsdamentes acél eszköz olyan apró volt, mint egy játékkalapács, s nem is tűnt fegyverként felhasználható tárgynak. - Ha felkapnám, és az arcába vágnám - mondta Martie, s szavai annál zavarba ejtőbbek voltak, mivel az egészet halk, józan hangon magyarázta -, ettől meglepődne, s nekem volna időm egy valóban veszélyes eszközt kerítenem. Mondjuk egy tollat. Ja igen, eltenné a tollát is? Dusty a széke széléig csúszott. Kezdődik. Dr. Closterman a golyóstollra pillantott, amely ott hevert a karton tetején. - Ez csak egy hétköznapi golyóstoll. - Megmondom én, mire használnám, Doki. Legalább megtudja, mi zajlik az agyamban, s nem tudom, honnan indulnak el ezek a gonosz gondolatok, vagy hogy miként lehetne őket megakadályozni. A kék papírköpeny olyan vészjósló suhogást produkált, mintha valami - 244 -
gyilkos lény készült volna kibújni egy bábból. Az asszony hangja csendes volt, de most már megjelent benne valami különös él. - Az nem számít, hogy Mont Blanc vagy Bic, mert valójában stiletto, vagy egy ár, s ha a kezembe kaparítom, már bele is döftem a szemébe, és addig csavargatom, míg van egy ép rész az agyában, s amitől vagy egyetlen szempillantás alatt meghal, vagy az élete végéig akkora agykapacitása marad, mint egy nyomorult krumplinak. - A nő már remegett. A fogai vacogtak. Mindkét kezét a fejéhez szorította, pontosan ugyanúgy, mint a kocsiban, mintha így akarná elfojtani a szörnyű képeket, amelyek kéretlenül virágoztak ki agyának éji kertjében. - És ha már élve vagy holtan ott hever a padlón, akkor már bármit művelhetek magával. Az egyik fiókban nyilván vannak fecskendők, meg tűk, vagy ott a polcon van egy üvegtál, tele krómacél nyelvlapokkal. Ha összetöröm azt az üvegtálat, a szilánkok jobbak, mint a szike. Összekaszabolhatnám az arcát - vagy kisebb darabokat kivághatnék az arcából, és injekciós tűvel mondjuk kitűzhetném a falra. Mondjuk, ezt tehetném. Ezt látom... ezt látom a lelki szemeim előtt. - Martie a kezébe temette az arcát. Closterman, mintegy végszóra, a krumplinak szó elhangzásával egy időben felpattant, mint egy légies balett-táncos, s Dusty is felállt. - Először is - mondta a feldúlt orvos - kiírok egy Valiumot. Hány ilyen epizódra került eddig sor? - Néhányra - felelte Dusty. - Pontosan nem tudom. De ez nem is volt olyan szörnyű. Closterman arca igazából a mosolygásra volt berendezkedve; most, hogy megpróbált komoly arcot vágni, gombszerű orra, rózsás arca, vidáman csillogó szeme groteszkké tette a hatást. - Ez nem volt szörnyű? A többi ennél rosszabb volt? Akkor semmiképp sem javaslom ezeket a vizsgálatokat Valium nélkül. Némelyikük, például az MRI, zavart okozhat a betegnek. - Én már zavartan fogok bemenni is - szólt közbe Martie. - Majd leszedáljuk, hogy ne érezze olyan szörnyű vesszőfutásnak. - Closterman megállt az ajtóban, keze megállt a kilincsen. Dustyra pillantott. - Maga nem fél itt maradni? Dusty megrázta a fejét. - Ezektől a dolgoktól Martie csak fél - képtelen volna megtenni őket. - Egy francokat volnék képtelen - szólalt meg a nő tenyere mögül. Amikor Closterman kiment, Dusty elrakta a reflexkalapácsot és a tollat Martie keze ügyéből. - 245 -
- Jobban vagy? A nő még mindig az ujjai közül nézett a férjére. - Ez annyira megalázó. - Megfoghatom a kezed? Némi habozás után Martie megszólalt: - Oké. Amikor Closterman visszatért, két doboz Valium volt nála. Kinyitotta az egyiket, kirázott egy tablettát, majd egy papírpohárba vizet töltött, s odaadta őket Martie-nak. - Nézze, Martie - mondta -, őszintén hiszem, hogy a vizsgálatok kizárják a koponyaűri gócokat. Sokunk kínlódik fejfájással, és azt hiszem, majd' mindenkinek eszébe jut, ha csak tudat alatt is, hogy tumor van a dologban. De az agydaganat nem ilyen általános dolog. - De nekem nem fáj a fejem - emlékeztette Martie az orvost. - Pontosan erről van szó. Mert a fejfájás az agytumor egyik legáltalánosabb jele. És nem találtam elváltozást a retináján sem. Említette, hogy hányinger, hányás kínozza. Ha nem volna hányingere, és úgy hányna, akkor az egy klasszikus szimptóma volna. És amit elmondott, abból kiderül, hogy ezek nem hallucinációk... - Nem. - Csak megemészthetetlenül groteszk képek, melyeket sosem téveszt össze a valósággal. Szerintem tipikusan szorongásos tünet. Tehát, ha mindenen túl van, úgy értem a fiziológiás vizsgálatokon, nos, akkor javasolnék egy terapeutát. - Már van - felelte Martie. - Valóban? És kicsoda? - Állítólag ő az egyik legjobb - felelte Dusty. - Bizonyára ön is hallott róla. Dr. Mark Ahrimanról van szó. Bár Roy Closterman kerek arca nem tudott kellően szögletes alakzatba rendeződni, de arckifejezése azonnal kifürkészhetetlenné vált. Semmivel sem volt könnyebb olvasni benne, mint egy idegen bolygóról származó hieroglifát. - Igen, dr. Ahriman kétségtelenül hírneves személyiség. És sok könyvet is írt. Ki ajánlotta? Mert azt gondoltam, már nem tud új beteget fogadni. - A barátnőmet kezeli - felelte Martie. - Megkérdezhetem, hogy mivel? - Pánikbetegséggel. - Az szörnyű dolog. - Teljesen átalakult szerencsétlen nő élete. - 246 -
- És javul az állapota? - Dr. Ahriman szerint áttörés előtt áll - magyarázta Martie. - Az jó hír - bólintott Closterman. A napcserzette bőr ráncba ugrott az orvos szeme sarkában, ajkai ugyanabba a szögbe mozdultak, de mosolya nem volt olyan széles, mint amilyenre képes lett volna. Valójában nem is mosolygott, ez is csak egy változata volt a kifürkészhetetlen tekintetnek. Olyan volt, mint egy Buddha-szobor; jóindulatú mosolynak tűnt, de több volt benne a titok, mint az öröm. Aztán valamivel derűsebb mosolyt sikerült az arcára erőltetnie. - De ha kiderülne, hogy dr. Ahriman mégsem tudja fogadni magát, én tudok önnek ajánlani egy csodálatos terapeutát, egy együttérző és nagyon okos nőt, aki biztos vállalja önt. - Fölemelte Martie kartonját és a tollat, amivel a nő az előbb még a szemét szerette volna kinyomni. - De mielőtt a terápiáról beszélnénk, nézzük ezeket a vizsgálatokat. Várják magát a kórházban, megígérték, igyekeznek úgy intézni, mintha ön is sürgősségi ellátást igényelne, tehát nem kell külön időpontokat kérnie. Péntekre már meg is lesz az eredmény, és akkor majd eldöntjük, mi legyen a következő lépés. Mire felöltözik és átmegy a szomszédba, már hatni fog a Valium, de ha szüksége volna még egyre, mielőtt kiváltanák a receptet, odaadom ezt a másik csomagot. Van kérdése? Miért nem kedveli maga Mark Ahrimant?, morfondírozott magában Dusty. De hallgatott. A dolog nem volt megmagyarázhatatlan, tekintve bizalmatlanságát a kutatók és a szakértők iránt - Ahriman pedig büszkén viselte mindkét címkét. Ennek ellenére a kérdés ott maradt benne, a nyelve és a szájpadlása közé ragadva. Néhány perccel később Martie-val már átvághattak a négyszögletes parkolón a kórház sokemeletes épülete felé, miközben Dusty ráébredt, hogy nem is az volt zavarba ejtő, hogy nem tette fel a kérdését Clostermannak, hanem inkább az, hogy nem említette az orvosnak, hogy már telefonált is Ahriman rendelőjébe, s várják a visszahívását. Hangos károgásra figyelt fel hirtelen. Az azúrkék égen szürke felhőpamacsok szálltak, melyek alatt három kövér varjú körözött, a madarak meg-meglódultak, mintha szálakat akarnának kicsípni a felhőkből, hogy fészket építsenek belőlük. Valami megmagyarázható, egyszersmind megmagyarázhatatlan oknál fogva Dustynak Poe jutott eszébe a rossz hírt hozó hollóról. Bár - 247 -
Martie, akire már hatott a Valium, engedelmesen odaadta a kezét neki, hagyta, hogy vezesse, Dustynak Poe elvesztett kedvese, Lenore is eszébe jutott, s át is villant az agyán, hogy vajon a varjak károgása, ha lefordítanák hollónyelvre, nem ugyanazt jelentené-e, mint a „soha már”. *** A hematológiai laborban, míg Martie figyelte, hogy miként telnek meg vérével a kémcsövek, a laborasszisztenssel beszélgetett, egy fiatal vietnami-amerikaival, Kenny Phannal, aki villámgyorsan és teljesen fájdalommentesen döfte bele a tűt a vénájába. - Nem okozok annyi kellemetlenséget, mint egy vámpír - mondta Kenny kedves mosollyal -, és rendszerint elviselhetőbb a leheletem. Dusty érdeklődéssel figyelte volna, ahogy vért vesznek tőle, de Martie kitüntető érdeklődése feszélyezte. Az asszony mintha megérezte volna ezt, mert megkérte Dustyt, próbálja felhívni a mobiljáról Susan Jaggert. A férfi megtette, s megvárt tizenkét kicsengést. Amikor nem vették fel, benyomta az END gombot, s megkérdezte Martie-tól a számot. - Hisz' tudod te is. - De lehet, hogy rosszul. Újra benyomogatta a számokat, most már fennhangon ismételte is őket, és amikor beütötte az utolsót, Martie megjegyezte: - Ez az. Ezúttal tizenhatszor hagyta kicsengeni. - Nincs otthon. - Otthon kell lennie. Sosincs máshol - ha csak nem velem van. - Lehet, hogy a fürdőszobában van. - Nincs bekapcsolva a rögzítője? - Nincs. Megpróbálom még egyszer. A Valiumtól kissé kába Martie mintha elgondolkodott volna, de aggodalom nem tükröződött az arcán. Amikor Kenny Phan a megtelt kémcsövet újabbra cserélte, megjegyezte: - Ezt most már a magángyűjteményembe veszem le. Martie elnevette magát, de most nem volt a hangjában nyoma sötétebb érzelmeknek. A körülmények dacára Dusty úgy érezte, hogy elérhető közelségbe került ismét a normális élet, melyet sokkal egyszerűbb volt - 248 -
újra felfedeznie, mint felidéznie az elmúlt tizennégy óra komorabb pillanatait. Miközben Kenny virágmintás sebtapaszt ragasztott a szúrás helyére, megszólalt Dusty telefonja. Jennifer volt, dr. Ahriman asszisztense, s közölte, hogy a pszichiáternek sikerült helyet szorítania nekik ebéd utánra: fél kettőkor várja őket. - Ez nagy mázli - jegyezte meg Martie, amikor a férje elújságolta a dolgot. - Aha. Dusty is megkönnyebbült - ami kissé különös volt, hiszen ha Martie problémája pszichológiai természetű, akkor a gyors gyógyulás sokkal kevésbé valószínű, mintha kifejezetten fiziológiai okai lennének. Soha nem találkozott dr. Mark Ahrimannal, mégis valami szívet melengető nyugalom járta át, amit az asszisztensnő telefonja váltott ki. Ami szintén különös és meglepő reakció volt. Ha a panaszok nem biológiaiak, azt Ahriman tudni fogja. Ő biztosan ki tudja ásni Martie szorongásának gyökereit. Dusty betegesen nem bízott semmiféle szakértői véleményben, és ezt készséggel el is ismerte. Most kissé zavarba is hozta, hogy ennyire reménykedik az Ahrimannal való találkozásban - aki a számtalan diplomájával, sikerkönyveivel és a hírnevével minden bizonnyal varázslatos képességekkel is rendelkezik. A jelek szerint ő sem volt más, mint az átlagember, hiába gondolta az ellenkezőjét. Amikor a számára legfontosabb dolgok Martie és közös életük - kerül veszélybe, és saját józan esze nem elég a probléma megoldásához, akkor félelmében nem csupán bizakodva fordul a szakemberekhez, hanem valami számára is kellemetlen felismerésként ható hittel. Jó, oké. Na és akkor mi van? Ha Martie-t gyógyultan, tökéletesen felépülve és boldogan kapja vissza, akkor hajlandó megkövetni bárkit, bárhol, bármikor. Martie könyékhajlatában még ott virított a színes ragtapasz, amikor Dustyval kézen fogva kimentek a laborból. Az MRI-vizsgálat következett. A folyosón padlófényező, fertőtlenítőszer s hamisítatlan betegségszag keveredett a levegőben. Egy nővér és egy férfiápoló közeledett feléjük, egy kerekes hordágyat toltak, rajta egy ugyanolyan korú nővel, mint Martie. Infúzió volt a karjába kötve, vérfoltos kötés borította arcát. Csak az egyik szeme látszott: szürkészöld szembogarában döbbenet tükröződött. - 249 -
Dusty elfordította a fejét, mert úgy érezte, nem illő mások nyomorúságán csámcsognia, megszorította Martie kezét, mint aki babonásan azt hiszi, hogy a nő szerencsétlensége valahogy átháramolhat Martie-ra. S ekkor hirtelen Closterman kifürkészhetetlen mosolya idéződött fel Dusty emlékezetében. 45 Álommentes alvásából a doktor frissen ébredt, várakozással telve az új nap iránt. A hálószobához tartozó tökéletesen felszerelt tornateremben kétszer végigcsinálta az előírt izomfejlesztő gyakorlatokat, majd fél órán keresztül taposta a szobakerékpár pedálját. Ezt a gyakorlatsort heti három alkalommal végigcsinálta, ezért olyan fittnek érezte magát, mint húsz évvel ezelőtt. Hetven centis derekát nagyon kedvelték a nők. Fizikumát jórészt genetikai örökségnek tartotta, s annak a ténynek, hogy nem hagyta felgyülemleni magában a stresszt. Mielőtt zuhanyozni ment volna, a házi telefonon leszólt a konyhába, s megkérte Nella Hawthorne-t, hogy készítsen reggelit. Húsz perccel később, amikor nedves hajjal, fűszeres illatú testápolóval lekenve, vörös selyem köntösében visszatért a hálószobába, kivette a reggelis tálcát az ételliftből. Az antik sterling ezüsttálcán volt egy kancsó frissen csavart narancslé, ezüst jeges vödörben, két csokoládés kifli, egy tál eper barna cukorral és tejszínhabbal borítva, egy szelet kókusztorta citromlekvárral, s porcukorral és fahéjjal beszórt bundásalmaszeletek, hogy legyen mit rágcsálnia két fogás között. Hiába volt a doktor negyvennyolc éves, olyan volt az anyagcseréje, mint egy tízéves, rendszeresen amphetamint fogyasztó fiúnak. Ugyanannál az íróasztalnál reggelizett, ahol néhány órája apjának kiműtött szemét tanulmányozta. A formaldehides üveg most is ott állt, mert nem tette vissza a páncélszekrénybe, amikor nyugovóra tért. Néha reggelihez bekapcsolta a tévét, hogy megnézze a híradót; azonban egyetlen műsorvezetőnek, legyen az férfi vagy nő, sem volt olyan izgalmas szeme, mint a húsz éve halott Josh Ahrimannak. Az eper érett volt és aromás. A csokoládés kifli mennyei. - 250 -
Apuci kiéhezett szemei meredten bámulták a reggeli lakomát. A félelmetesen tehetséges csodagyereknek induló doktor már húszas éveiben megnyitotta magánpraxisát, s bár a tudás könnyen jött, a duzzadó bukszájú betegek nem, hiába voltak kiváló hollywoodi összeköttetései az apja révén. Bár a filmes elit hangosan kinyilatkoztatta egyenlőségpártiságát, sokuknak előítéletei voltak egy fiatal pszichiáterrel szemben, s nem szívesen feküdtek le a díványára. Az igazsághoz tartozik, hogy a doktor fiatalabbnak látszott a koránál mint ahogy ma is -, akkoriban maximum tizennyolc évesnek tűnt. Ennek ellenére a fiatalság bűvöletében élő filmesek elkerülték. Ahrimant csalódással töltötte el, hogy ilyen szemforgató közeg veszi körül. Apja később is bőkezűen támogatta, de a doktor egyre inkább vonakodott ezt elfogadni. Borzalmasan zavaró volt még huszonnyolc évesen is egy szülőtől függeni, különösen annak fényében, hogy milyen kiváló tanulmányi eredményeket produkált. Ráadásul Josh Ahriman minden bőkezűsége ellenére az általa folyósított járadék nem volt elég ahhoz, hogy a doktor az általa vágyott stílusban éljen, s finanszírozza kutatásait. Mivel egyetlen gyerek volt - és egyetlen örökös -, megölte apját egy villámgyorsan elbomló thiobartbitál-paraldehid eleggyel, melyet két marcipános csokibombába injektált, ami az öreg kedvence volt. Mielőtt felgyújtotta volna a házat, hogy a lángok elemésszék a megcsonkított tetemet, a doktor felboncolta apjának arcát, hogy megtalálja könnyei forrását. Josh Ahriman látványosan sikeres író-rendezőproducer volt veszélyes hármasság -, akinek művei az egyszerű szerelmi történettől a monumentális háborús eposzokig terjedtek. Különbözőségük ellenére volt a filmeknek egy közös vonása: mindegyikük megríkatta a közönséget az egész világon. Némely kritikus - természetesen nem mindegyik - szentimentális mosléknak nevezte őket, a közönség azonban özönlött a mozikba, és apuka két Oscart is magáénak mondhatott - egyet rendezésért, egyet pedig forgatókönyvért -, mikor idő előtt, ötvenegy évesen érte jött a halál. Azért voltak a filmjei kasszasikerek, mert a bennük ábrázolt érzelmek hitelesek voltak. Bár megvolt benne a Hollywoodban nélkülözhetetlen kegyetlenség, apukának érzékeny lelke és lágy szíve volt, így ő lett a könnyfakasztás egyértelmű bajnoka. Olyan temetéseken is könnyezett, ahol a halott haláláért korábban lázasan imádkozott. Szégyenkezés nélkül sírt esküvőkön, születésnapokon, - 251 -
válás utáni bulikon, politikai nagygyűlésen, kakasviadalon, hálaadáskor, karácsonykor és szilveszterkor, július negyedikén és a Munka ünnepén. De a legtöbb könnyet anyja halálának évfordulójakor szokta volt ontani. Tehát olyan ember volt, aki ismerte a könnyek titkát. Hogy miként lehet kifacsarni aranyos nagymamákból és gengszterekből. Hogy miként lehet velük gyönyörű nőket levenni a lábukról. Hogy miként lehet általuk megszabadulni a fájdalomtól, szomorúságtól vagy stressztől. De még a legörömtelibb pillanatokat is a könnyeivel fűszerezte. Hála kiváló orvosi előtanulmányainak, a doktor pontosan tudta, hogyan képződnek a könnyek, hol tárolódnak, s miként ürülnek ki az emberi szervezetből. Ennek ellenére valamit megtudni remélt, amikor kimetszette apjának koponyájából mindkét szemét és a könnymirigyeket. Ám csalódnia kellett. Miután óvatosan átvágta apjának szemhéját, majd kiemelte a szemeket, a doktor ott találta a könnymirigyeket, ahol várta, a szemgolyó felett és mellett. A mirigyek mérete, alakja normális volt. Minden könnyzacskó tizenhárom milliméteres volt, ahogy a nagykönyv előírja egy felnőttnél. A nagyon puha szövetből álló könnyzacskók és mirigyek nem voltak konzerválhatók, a doktornak be kellett érnie a szemgolyókkal, de ezeket sem tudta megóvni teljesen a pusztulástól. Nem sokkal apja halála után Ahriman magával vitte a szemeket Santa Fébe, ahol azt remélte, nem éri utol a nagy rendező árnyéka, mert Los Angelesben teljesen elborította. Kint a sivatagban érte el első sikereit, s fedezte fel szenvedélyét a játék iránt, hogy másokat az ellenőrzése alatt tartson. Santa Féből az arizonai Scottsdale-be költözött, s a szemek követték, majd nemrég Newport Beach-re is. Itt, alig egy órányi autóútra apjának régi vadászmezejétől, már sikerei miatt nem kellett apjának árnyékától tartania - úgy is érezte, hogy hazatért. Amikor Ahriman finoman megrúgta az íróasztal lábát, figyelte, ahogy a szemek lassan elfordultak a formaldehidoldatban, mintha követni akarnák a bundásalma útját a doktor szájához. Az üres edényeket az íróasztalán hagyta, de az üveget visszazárta a széfbe. Magára öltötte sötétkék Vestimenta öltönyét, természetesen fehér inggel és selyem nyakkendővel. Apjának drámai érzékéből annyit - 252 -
megörökölt, hogy tudja, milyen nagy szerepe van egy jól megválasztott kosztümnek. A délelőtt már majdnem el is múlt. Legalább két órával Dusty és Martie Rhodes előtt a rendelőjében akart lenni, hogy átgondolja stratégiáját, s eldöntse, miként volna a legjobb a játék következő szakaszába lépni. A garázs felé haladva a liftben futólag eszébe jutott Susan Jagger, de ő immár a múlt részévé vált, ma már számára a legkönnyebben felidézhető arc Martie-é volt. Ő soha nem lesz képes tömegek könnyét fakasztani, mint apja tette újra meg újra. De az is gyönyörűség, ha egy egyszemélyes publikum könnyezik. Ehhez jelentős intelligencia, szakértelem és tapasztalat szükségeltetik. És fantázia. A szórakozás egyik formájának sincs nagyobb létjogosultsága a másiknál. Amikor feltárult a lift ajtaja, a doktor éppen azon töprengett, vajon Martie könnymirigyei és könnyzacskói nagyobbak-e, mint a papának voltak. 46 Miután Martie-t minden létező módon megvizsgálták, már csak egy kis műanyag pohárba kellett pisilnie, mielőtt elhagyta volna a kórházat. Hála a Valiumnak, elég nyugodt volt ahhoz, hogy egyedül is be merjen menni a vécére, anélkül, hogy kölcsönösen zavarba hozzák egymást Dustyval, bár a férfi felajánlotta „pisiőri” szolgálatait. Martie még mindig nem volt egészen önmaga. Irracionális szorongását nem szüntette meg a gyógyszer, csak enyhítette; tudatának sötét sarkaiban még ott parázslott a szén, hogy bármikor fellobbanjon belőle a mindent elemésztő tűz. Miközben a kezét mosta, megkockáztatta, hogy a tükörbe pillantson. Hiba volt. Szemének tükörképében észrevette a Másik Martie-t, aki dühöngve rázta vegyi ketrecének rácsait. Úgy fejezte be a kézmosást, hogy végig lesütötte a szemét. Mire Dustyval elhagyták a kórházat, a szorongás zsarátnokai már fényesen izzottak. Mindössze három óra telt el az első Valium bevétele óta, ami nem a legmegfelelőbb adagolási periódus. Ennek ellenére Dusty feltépte a második mintacsomagot, és odaadta feleségének a második tablettát, amelyet Martie az előcsarnokban lévő ivókútnál lenyelt. - 253 -
A korábbinál jóval több ember jött-ment az előcsarnok négyszögében. Eközben Martie-ban egy csöndes hang, mint valami fenyegető szellemlény, kommentálta a többi ember viszonylagos kiszolgáltatottságát a forgatagban. Ez az ember itt, begipszelt lábbal, aki mankóval biceg - milyen egyszerű volna felgáncsolni, aztán csak egyetlen határozott taposó mozdulat a csizma sarkával a gégéjére. Vagy ott, az a mosolygós nő abban az elektromos kerekes székben, akinek az elcsökevényesedett bal karja tehetetlenül hever az ölében - ő milyen kiváló célpont volna bármire. Martie a tekintetét a lába elé, a járdára koncentrálta, és megpróbált nem tudomást venni a mellette elhaladó emberekről, hátha így el tudja hallgattatni a gyűlöletes belső hangot, ami annyira megrémítette. Szorosan kapaszkodott Dusty karjába, csak a férjére és a Valiumra támaszkodhatott, míg eljutottak a kocsihoz. Amikor elérték a parkolót, a januári szél feltámadt, és hűvös levegőt sodort északnyugat felől. A fák lombjai sustorogtak, mint az összeesküvők. A kocsik szélvédőjéről visszaverődő, felszikrázó napfény olyan volt, mint valami figyelmeztetés, de aminek nyelvét nem értette. Még volt idejük, hogy megebédeljenek, mielőtt dr. Ahrimanhoz indultak volna. Bár a második Valium hatásának hamarosan érződnie kellett, Martie nem bízott magában, hogy jelenet rendezése nélkül kibírja egy kényelmes kávézóban háromnegyed órán keresztül, ezért egy autós gyorsétkezdét kerestek. Egy mérföldet tehettek meg, amikor Martie megkérte Dustyt, hogy álljon meg egy háromszintes házakból álló, kertes lakótelep előtt. A komplexum előtt tágas, füves park húzódott, mint egy golfpálya, amelyet kecses borsfák, melaleukák és jacarandák borítottak árnyékba. Világossárga stukkós falak. Vörös cseréptetők. Minden olyan tisztának, biztonságosnak, kellemesnek látszott. - A felét újjá kellett építeniük a tűz után - jegyezte meg Martie. Hatvan lakás égett ki. - Mikor történt ez? - Tizenöt éve. És kicserélték a tetőt az épen maradt házakon is, mert az elöregedett cédrusgerendák lobbantak lángra először, és úgy égtek, mintha benzinnel locsolták volna be őket. - Nem olyan az egész, mint egy kísértetváros? - Biztosan az is. Kilencen haltak meg, három közülük karon ülő baba volt. Furcsa... most olyan békés ez a hely, mintha az az éjszaka valami rossz álom lett volna. - 254 -
- Rosszabb is lehetett volna, ha nincs az apád. Bár Dusty pontosan ismerte a részleteket, Martie mégis a tűzről akart beszélgetni. Most már csupán emlékei voltak az apjáról, és ha beszél róluk, akkor élénkebbek maradnak az emlékek. - Már lángoló pokol volt az egész, amikor ideértek a kocsik. Már nem reménykedhettek a gyors oltásban. Mosolygós Bob négyszer is bement a füstölgő házakba, és mindig ki is jött. És mindig hozott is valakit, aki nélküle nem maradt volna életben, kit a karjában hozott, kit támogatott. Egy öttagú család bent rekedt a tűzben, nem találtak ki, ő azonban kihozta mind az ötüket. A többi tűzoltó is hősiesen viselkedett, de egyikük sem tartotta olyan keményen magát, mint az öreg Bob. Úgy nyelte a füstöt, mintha ízlett volna neki, a hőséget pedig mintha direkt élvezte volna, mint más a szaunát. - De ő már csak ilyen volt. Világéletében. Tizenhatan köszönhették neki az életüket, mielőtt összeesett volna, és őt is kórházba kellett vinni. Aznap éjjel, amikor anyjával a kórházba rohantak, majd amikor ott állt Mosolygós Bob ágya mellett, Martie-t olyan rettegés kerítette hatalmába, hogy attól félt, összeroppantja. Apjának arca vörös volt az első fokú égési sebektől, és fekete csíkok éktelenkedtek rajta: a korom olyan mélyen beleette magát a pórusaiba, hogy alig lehetett kimosni onnan. A szemei véresek voltak, az egyik fel is volt dagadva, azt csak résre tudta nyitni. A szemöldöke és hajának nagy része lepörkölődött, és egy csúnya másodfokú égési sérülés éktelenkedett a tarkóján. A bal kezét és az alkarját feltépte a törött üveg, össze kellett varrni. És a hangja is olyan ijesztően csengett - illetve inkább erőtlenül recsegett, amilyennek még Martie sosem hallotta. A szavak sisteregve törtek elő a tüdejéből, a füst savanykás szaga kíséretében, mert a füstszag is a tüdejéből jött. A tizenhárom éves Martie aznap reggel érezte magát először felnőtt nőnek, s türelmetlenül szerette volna a világ tudomására hozni a változást. De a kórházban, a súlyosan sérült Mosolygós Bob ágya mellett hirtelen olyan jelentéktelennek és kiszolgáltatottnak érezte magát, mint egy négyéves kislány. - Megfogta a kezem a jó kezével, de annyira kimerült volt, hogy nem bírta sokáig szorítani. És azon a szörnyű, füstszagú hangon azt mondta: „Helló, Miss M.”, mire én azt feleltem: „Helló.” Megpróbált mosolyogni, de az arca csúnyán fájhatott, ezért igen torz volt a mosolya, ami persze megint csak nem nyugtatott meg. Azt mondta: „Ígérj meg nekem valamit”, amire én csak bólintani tudtam, mert istenemre mindent, akár a karomat is neki ígértem volna. Az apám köhögött meg hörgött egy darabig, aztán folytatta: „Ha holnap - 255 -
iskolába mész, ne dicsekedj el vele, hogy az apád ezt csinálta vagy azt csinálta. Úgyis arról beszél majd mindenki, amit a hírekben hallott, szóval neked felesleges még rátenned egy lapáttal. Mondd azt, hogy itt vagyok, eszem a fagylaltot, halálba zargatom a nővéreket, és annyi táppénzt kapok, mintha megütöttem volna a lottó-főnyereményt.” Dusty nem hallotta sohasem a történetnek ezt a részét. - És miért ígértette meg ezt veled? - Én is megkérdeztem. Azt mondta, hogy az iskolában mindegyik gyereknek van apja, akikről mind azt képzelik, hogy ők is hősök. A többségük valóban az is, mondta apám, vagy az volna, ha úgy adódna. De mivel könyvelők vagy bolti eladók, szerelők vagy programozók, nem voltak olyan szerencsések, mint az apám, mert neki ez a munkája, hogy hős legyen. Azt mondta: „Ha valamelyik kölyök hazamegy, és csalódottan méri végig az apját, mert te rólam hencegtél, akkor méltatlan dolgot műveltét, Miss M. Tudom, hogy te nem vagy olyan. Te tökéletes kislány vagy.” - Mázlista vagy, hogy ilyen apád volt - jegyezte meg Dusty, és a fejét csóválta. - Ugye? - Úgy bizony. A kitüntetés, melyet aznap este az öreg kapott, nem az első volt, és nem is az utolsó. Mielőtt a rák azt nem művelte volna vele, amire a lángok sosem voltak képesek, ő lett a legtöbb kitüntetéssel dekorált tűzoltó az állam történetében. Mosolygós Bob ragaszkodott hozzá, hogy csendben, minden ceremónia nélkül kaphassa meg a kitüntetést. Mert úgy vélte, csak azt teszi, amiért a fizetését kapja. Ráadásul a tűzoltással járó veszélyek és sérülések elhanyagolhatók voltak ahhoz képest, amit a háborúban megélt. - Nem tudom, mi történhetett vele Vietnamban - mondta elgondolkodva Martie. - Sosem beszélt a dologról. Tizenegy éves voltam, amikor egy dobozban megtaláltam a kitüntetéseit a padláson. Azt mondta, azért kapta, mert ő volt a zászlóalj leggyorsabb gépírója, de amikor ezt nem hittem el, akkor azt mondta, hogy Vietnamban ő valójában pék volt, és mesés tortákat csinált. De tizenegy éves koromban annyit azért már tudtam, hogy nem adnak több bronzcsillagot, mert az ember finom tortákat süt. Nem tudom, milyen ember volt, amikor Vietnamba ment, és hogy jobb emberként érkezett-e onnét haza, de gyanítom, hogy nemesedett a szenvedéstől - 256 -
szerény lett, kedves és nagylelkű; tele az élet, az emberek iránti szeretettel. A karcsú borsfák és a melaleukák hajladoztak az enyhe szélben, a jacarandák pedig szinte izzottak az ég szürke háttere előtt. - Borzalmasan hiányzik az öreg - sóhajtott fel Martie. - Tudom. - És amitől a legjobban félek... most, amikor ez az őrület zajlik velem... - Rendbe jössz, Martie, meglátod. - Nem erről van szó, hanem, hogy attól félek... hogy teszek valamit, amivel szégyent hozok rá. - Kizárt dolog. - Nem tudhatod - felelte az asszony, és megborzongott. - De tudom, kizárt. Hisz te valóban az apád lánya vagy. Martie maga is meglepődött, hogy képes volt magára erőltetnie egy mégoly erőtlen mosolyt. Dusty arca hirtelen elhomályosult előtte, s bár keményen összeszorította remegő ajkait, a sós íz beszivárgott a szája sarkánál. *** A kocsiban ebédeltek, egy autósétterem parkolójában. - Se asztalterítő, se gyertya, se virágváza - jegyezte meg Dusty, miközben élvezettel majszolta halas szendvicsét sültkrumplival -, de azt el kell ismerned, hogy remek a kilátás arra a kukáskocsira. Bár ki kellett hagynia a reggelit, Martie csupán egy kis vaníliás milk shake-et rendelt, amit most elgondolkodva szopogatott. Nem szerette volna, ha zsíros ételekkel van tele a gyomra, ha netán újból rátörnének azok a gyilkos képek, amelyek a kocsiban gyötörték Skeet lakása és dr. Closterman rendelője között. A mobiltelefonról ezúttal ő próbálta Susant elérni. Húsz kicsengést várt ki, s csak aztán nyomta le a bontó gombot. - Valami baj van - jegyezte meg. - Ne huhogj! - Nem is tudok huhogni. - A két Valium megtette hatását, s aggodalma is enyhe volt, kis borzolódás - ennek ellenére aggodalom volt. - Ha nem tudjuk elérni, miután végeztünk dr. Ahrimannál, beugrunk hozzá és megnézzük - ígérte Dusty. Miután saját kínos rohamaival volt elfoglalva, így Martie nem talált alkalmat arra, hogy beszámoljon Susan döbbenetes állításáról hogy éjszaka rendszeresen meglátogatja és konzumálja valaki, aki - 257 -
szabadon közlekedik a lakásában, s úgy távozik, hogy a nőnek nem marad róla emléke. De ez a pillanat sem volt alkalmas. Martie-nak éppen sikerült megteremtenie egy kényes egyensúlyt; aggódott, ha felidézi érzelmekkel teli beszélgetését Susannal, ismét ködös lesz a tudata. Ráadásul néhány percen belül ott kellett lenniük dr. Ahriman rendelőjében, s nem is lett volna ideje, hogy kellő részletességgel felvázolja, miről is beszéltek a barátnőjével. Majd később. - Valami baj van - ismételte meg, de ezenkívül mást nem mondott. *** Különös dolog volt itt lenni ebben a stílusos, fekete és mézsárga árnyalatú váróban Susan nélkül. Amint átlépte a küszöböt, s lába a fekete gránitpadlóhoz ért, Martie úgy érezte, máris jelentősen oldódott a szorongása. Új könnyedséget érzékelt a testében és a lelkében. És reménység költözött a szívébe. Ezt is különösnek találta, ami egészen eltért a Valium hatásától. A szer elfojtotta szorongását, de eközben mégis tudatában volt annak, ahogy mocorgott a vegyszeres borítás alatt. Itt azonban érezte, hogy félelmei mintha messze lebegnének tőle, s nem csupán elfojtódnának, hanem fel is oldódnának. A tavalyi év folyamán Susan is mindig, kivétel nélkül észrevehetően oldottabbá vált, amint belépett a rendelőbe. A pánikbetegség nehéz keze a lakásán kívül csak itt, e falak között nem nehezedett a vállára. Jennifer, a doktor asszisztense épp csak felpillantott, s konstatálta, hogy közelednek a folyosón, amikor már nyílt is a rendelő ajtaja, s kilépett dr. Ahriman, aki eléjük jött üdvözölni őket. Magas, jóképű férfi volt. Egész tartása és makulátlan öltözéke az előbbi korok mozihőseire - William Powellre és Cary Grantre emlékeztette Martie-t. Az asszony nem tudta, hogy miként képes a doktor ilyen nyugodt, tekintélyt és szakértelmet sugárzó légkört árasztania magából, de meg sem kísérelte, hogy elemezze a dolgot, mert a doktor látványa még a helyiségbe való belépésnél is hatékonyabb békét bocsátott a lelkére, s hálás volt, hogy érezte magában felbuzogni a reményt. 47 - 258 -
A vészterhes sötétség órákkal az alkonyat beállta előtt beborította a tengerpartot, mintha valami elemi gonosz erő emelkedett volna föl az óceán mélytengeri árkaiból. Az eget teljesen beborította a szürke felhő, s már nem maradt rajta kék felület, ahol a víz felszíne tükröződhetett volna benne, s nem hatolt keresztül rajta a nap sem, hogy megcsillanhasson a hullámok fogán. Ennek ellenére Dusty számára az ólomszürke Csendes-óceán sokkal sötétebbnek tűnt, mint lennie kellett volna annak ebben az időpontban. Az egész partvonal komorrá vált - az árnyékba borult part, a dél felé húzódó dombok lankái, s a nyugat és észak felé benépesült síkság, ahogy lenézett rájuk a tizennegyedik emeletről. A természet zöldjét mintha sűrű, sötét alapra kenték volna fel, s az emberi munka terméke valójában meg nem valósult rom volt, amely szinte várta a nagy, végső földrengést vagy a termonukleáris háborút. Amikor azonban Dusty elfordította tekintetét a hatalmas üvegfal mögött feltáruló panorámától, a kellemetlen érzés tökéletesen és váratlanul abbamaradt, mintha egy kapcsolót kattintottak volna le. A mahagónival borított rendelő, a könyvespolcokon sorakozó kötetek, a falon az ország legnevesebb egyetemeiről származó bekeretezett diplomák, a három Tiffany - vajon eredeti Tiffany? lámpából áradó meleg, színes fény s az ízléses bútorok hozzájárultak a megnyugtató összhatáshoz. Dustyt meglepte, mennyire megkönnyebbült, amikor Martie-val együtt belépett Ahriman várójába; itt azonban ez a megkönnyebbülés szinte zenszerű nyugalommá mélyedt el. A széke a hatalmas ablak mellett állt, Martie és dr. Ahriman azonban külön ült tőle, a két egymással szembefordított karosszékben, melyek között a kis asztal állt. Martie épp valami hihetetlen lelkinyugalommal a pánikrohamait ecsetelte a doktornak, aki figyelmesen hallgatott, arcán a látható együttérzés minden jelével, ami megint csak fokozta a nyugalmat. Valójában annyira megnyugtató volt ez a közeg, hogy Dusty azon kapta magát, hogy mosolyog. Ez egy biztonságos hely, dr. Ahriman pedig elsőrangú pszichiáter. Most már bizonyosan minden rendbe jön, ha Ahriman a kezébe veszi Martie kezelését. Dr. Ahriman mélységesen átérzi páciensei panaszait. Dr. Ahriman tesz róla, hogy a baj elmúljék. Ezután Dusty figyelme ismét a kilátás felé fordult, s az óceán már egészen sűrű sárnak tűnt, mintha a vizet elárasztotta volna valami - 259 -
szennyes anyag és hínár keveréke, hogy alig bírt hullámzani az óceán. A különös fényviszonyok miatt a hullámok taraja nem fehér volt, hanem inkább szürke és krómsárga. Téli napokon, ha borús volt az idő, a tenger gyakran nézett így ki, de Dusty soha azelőtt nem érezte ezt ennyire nyugtalanítónak. Sőt a múltban az ilyen képekben mindig a ritka szépség ragadta meg. A logika távoli hangja azt súgta neki, hogy kivetíti az érzéseit a látványra, s valójában nem reagál rá - érzéseinek pedig egész máshol volt a forrása. A tenger most is csupán tenger, mint mindig, kellemetlen érzésének oka máshol keresendő. A gondolat meglepő volt, ugyanis semmi nem volt a helyiségben, ami nyugtalanságát magyarázhatta volna. Ez egy biztonságos hely, dr. Ahriman pedig elsőrangú pszichiáter. Most már bizonyosan minden rendbe jön, ha Ahriman veszi kézbe Martie kezelését. Dr. Ahriman mélységesen átérzi... - Még további beszélgetésre lesz szükségünk - szólalt meg dr. Ahriman -, alaposabban fel kell derítenünk a dolgot, mielőtt teljes bizonyossággal diagnózist mondhatnék. De megkockáztatom, hogy máris nevet illesszek ahhoz, amit tapasztal, Martie. Martie előredőlt a székében, és Dusty látta, hogy szinte mosolyogva várja a pszichiáter előzetes diagnózisát, nyoma sem volt félelemnek vagy szorongásnak az arcán. - Az öné egy izgalmas, ritka kórkép - folytatta a pszichiáter. Autofóbia, vagyis az önmagunktól való félelem. Magam soha nem találkoztam ilyen esettel, de jól ismerem az irodalmát. Elképesztő megnyilvánulásai lehetnek - mint azzal sajnos ön is tisztában van. - Autofóbia - ismételte meg Martie a szót, inkább csodálkozva, holott a szorongás jobban ideillő érzelem lett volna. Mintha a pszichiáter ki is kúrálta volna azzal, hogy nevén nevezte a kórt. Lehet, hogy a Valium felelős ezért. Ám miközben Dusty elcsodálkozott Martie reakcióján, hirtelen azon kapta magát, hogy maga is mosolyogva bólogat. Dr. Ahriman tesz róla, hogy a baj elmúljék. - Statisztikai értelemben - folytatta Ahriman - hihetetlennek mondanám, hogy ön és az ön legjobb barátnője ilyen erős fóbiás állapotba kerüljön. Az ilyen erős fóbiás állapot, mint az öné vagy Susané, nem általános, ezért gyanítom, hogy létezhet a két dolog között valamiféle kapcsolat. - Kapcsolat? Hogyhogy, doktor úr? - kérdezte Dusty, akit a belső logikai hang figyelmeztetett saját hanghordozására, ami olyan volt, - 260 -
mint amikor egy kiskamasz tesz fel kérdést a mindentudónak, mint gyerekkorának kedvenc tévéműsorában, amelyet mindig megnézett. Ahriman ujjai közé csípte álcsúcsát, majd elgondolkodva megszólalt: - Martie, ön már jó egy éve kíséri hozzám Susant... - Azóta, hogy Eric elköltözött. - Igen. És azóta is ön Susan köldökzsinórja, bevásárol neki, elvégzi az egyéb tennivalóit. Mivel pedig nagyon kevés javulást tapasztalt nála, ön egyre jobban aggódik. És ahogy erősödik az aggodalom, önmagát kezdi vádolni azért, hogy ő képtelen volt gyorsabban reagálni a kezelésre. Martie meglepetten kapta fel a fejét. - Valóban? Magamat vádolnám? - Amennyire sikerült önt megismernem, ön természete szerint erős felelősséget érez mások iránt. Talán túlzottan is. - A Mosolygós Bob-féle gén teszi - jegyezte meg Dusty. - Ő volt az apám - magyarázta Martie Ahrimannak. - Robert Woodhouse. - Vagy úgy!? Nos, szerintem az történt, hogy ön úgy érzi, cserbenhagyta Susant, s ez a kudarcérzés nőtt önben bűntudattá. A bűntudatból ered ugyanis az autofóbia. Ha ön cserbenhagy egy barátot, akit pedig szeret... nos, akkor elkezdi azt magyarázni magának, hogy a jelek szerint mégsem az a jó ember, mint gondolta magáról, esetleg rossz ember is, mindenesetre rossz barát, akiben nem lehet megbízni. Dusty érezte, hogy a magyarázat túlságosan egyszerű ahhoz, hogy igaz legyen - mégis nagyon meggyőzően hangzott. Amikor a szeme találkozott Martie tekintetével, látta, hogy a felesége is hozzá hasonlóan reagál. Lehetséges volna, hogy valakit egyetlen nap alatt elkapjon egy ilyen súlyos kór, miközben ez a valaki olyan szilárd, mint a Sziklás-hegység? - Épp tegnap történt - emlékeztette Ahriman az asszonyt, amikor Susant idehozta, hogy félrevont és megvallotta, mennyire aggódik miatta. - Valóban. - És emlékszik, mit mondott még? - Amikor Martie habozni látszott, Ahriman a segítségére sietett: - Azt, hogy úgy érzi: cserbenhagyta. - De én nem úgy értettem, hogy... - De meggyőződéssel mondta. Szorongva. Hogy cserbenhagyta őt. - 261 -
Martie belegondolt, majd bólintott. - Ezek szerint... Ahriman elvette az ujjait az állcsúcsáról, s tenyerét kifelé fordította, mint aki azt mondja: Na tessék! És mosolygott. - Ha az újabb beszélgetéseink megerősítik ezt a diagnózist, akkor ez jó hír. - Arra most nagy szükségem van - jegyezte meg Martie, holott egyáltalán nem tűnt kétségbeesettnek, mióta belépett a rendelőbe. - Megtalálni a fóbia gyökerét, rejtett okát, gyakran ez a terápia legnehezebb szakasza. Ha az ön autofóbiája a Susan miatt érzett bűntudatából táplálkozik, akkor legalább egy évet nyertünk az analízis szempontjából. De még ennél is jobb, hogy akkor önnek nem annyira generikus fóbiás állapota van... hanem nevezzük inkább szimpatikus fóbiának. - Mint amikor a férj együtt görcsöl a terhes feleségével, és reggelenként neki is hányingere van? - kérdezte Martie. - Pontosan - bólintott Ahriman. - A szimpatikus fóbiát, feltéve, ha ez van önnek, sokkal könnyebb kezelni, mint a Susanéhoz hasonló súlyos állapotot. De garantálom, nem kell túl sokszor jönnie hozzám, mielőtt végzek önnel. - Ez mennyi idő? - Egy hónap. Maximum három. Meg kell értenie, hogy nem tudok pontos időpontot mondani. Rengeteg függ... öntől és tőlem. Dusty megkönnyebbülten dőlt hátra. Egy hónap, vagy maximum három, nem is olyan nagy idő. Különösen akkor nem, ha Martie állapota eközben láthatóan javul. Ezt ki lehet bírni. Dr. Ahriman nagyszerű pszichiáter. Dr. Ahriman tesz róla, hogy a baj elmúljék. - Kész vagyok máris kezdeni - jelentette ki Martie. - Ma már amúgy is jártam a belgyógyászomnál... - És mit mondott? - érdeklődött Ahriman. - Úgy véli, teljes bizonyossággal ki kell szűrnünk az agydaganat eshetőségét, de szerinte a dolgot valószínűleg inkább terápiával, semmint gyógyszeresen kell kezelni. - Úgy vélem, ez alapos, megfontolt orvosi vélemény. - Elvégeztek a kórházban mindenféle vizsgálatot, amelyeket ő rendelt. De most... hirtelen minden bizonytalanná vált, ám úgy érzem, kaphatok segítséget.
- 262 -
- Akkor vágjunk bele! - rikkantotta vidáman dr. Ahriman, szinte kisfiús lelkesedéssel, ami Dustynak nagyon rokonszenves volt, mivel elárulta, hogy a doktor mennyire a munkájának él. Dr. Ahriman tesz róla, hogy a baj elmúljék. - Mr. Rhodes - szólalt meg a pszichiáter - a hagyományos terápia természetesen bizalmas folyamat a páciens számára, ha vállalja, hogy aláveti magát. Ezért hadd javasoljam, hogy a távozói váróban várakozzék az ülés hátralévő részében. Dusty Martie-ra pillantott, tőle várt útbaigazítást. Az asszony mosolyogva bólintott. Ez egy biztonságos hely. Itt rendbe jön. - Hogyne, persze. - Dusty fölemelkedett a székről. Martie odaadta neki a bőrdzsekijét, melyet még akkor levetett, amikor belépett a rendelőbe. - Erre parancsoljon, Mr. Rhodes - mutatta az utat Ahriman, aki kikísérte Dustyt a váróig. A felhők olyan zsírosszürkék voltak, mint a haldögök, mintha a Csendes-óceán köpködte volna fel őket az égre, hogy beborítsa azt. A víz erezete mintha visszeressé vált volna, s Dusty úgy érezte, egyre ijesztőbb képet ölt a tenger - bár lehet, hogy csak az ő szemében, máséban nem. Enyhe nyugtalansága azonnal elmúlt, amint elfordult az ablaktól, és elindult Ahriman nyomában. Meglepően vastag ajtó választotta el egymástól a mahagóni borította rendelőt és a távozói várószobát. Amikor kinyílt, apró szisszenés hallatszott, mint amikor feltörnek egy vákuumpecsétet. Dusty úgy vélte, az impozáns ajtó arra szolgált, hogy megóvja a betegeket a hallgatózó hozzátartozóktól. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy az ajtó magjában hangszigetelő réteg van. A mézszínű falak, a fekete gránitpadló s a berendezés ugyanolyan volt, mint a nagyobbik, az érkezési váróban. - Hozzon önnek Jennifer kávét, kólát, esetleg jeges vizet? érdeklődött a doktor. - Nem, köszönöm. - Azok ott - mutatott a doktor az asztalkákon heverő lapokra frissek. Ez nem egy laptemető, mint sok kolléga várójában. - Értem. Ahriman megnyugtatóan Dusty vállára tette a kezét. - A felesége meg fog gyógyulni, Mr. Rhodes. - Ő mindig harcol. - 263 -
- Bízzék benne! - Bízom is. A pszichiáter visszatért Martie-hoz. Az ajtó tompa puffanással bezáródott, s a zárnyelv automatikusan a helyére pattant. Az ajtó innenső oldalán nem volt kilincs. Kizárólag csak a rendelő felől lehetett nyitni. 48 Fekete ruha. Kék a szeme, mint egy Tiffany. A nő is ragyog. A doktor fejében cizellálgatta a készülő haikut; elégedetten tért vissza karosszékéhez, majd leült az asztal túloldalán helyet foglaló Martie Rhodesszal szemben. Szótlanul tanulmányozta az arcát, előbb vonásonként, majd összhatásában. Megadta a módját, kíváncsi volt, vajon az elhúzódó csend nem feszélyezi a nőt. Az asszony azonban nyugodtan várt, láthatóan úgy vélte, hogy a doktor néma vizsgálódásának valami terápiás célja van, amit nyilván kellő időben el is fog mondani. Akárcsak Susan Jagger esetében, dr. Ahriman már korábban elültette Martie és Dusty Rhodesba a gondolatot, hogy mélységes nyugalom szállja meg őket a rendelőjében. Hasonlóképpen azt is, hogy már a látásától is megnyugodjanak. A tudattalanjukba hat gondolatot plántált el, afféle kis ima gyanánt, melyet mantraként mondogathattak magukban, ha mégis kétely vagy idegesség fogná el őket a doktor jelenlétében. Ez egy biztonságos hely, dr. Ahriman pedig elsőrangú pszichiáter. Most már minden rendbe jön, hisz Ahriman veszi kézbe a kezelésem (vagy Dusty esetében: Martie kezelését). Dr. Ahriman mélységesen átérzi páciense panaszait. Dr. Ahriman tesz róla, hogy a baj elmúljék. E röpke meditációs gyakorlat akkor is élt, ha teljesen tudatos állapotban voltak, így egyre jobban beléjük sulykolódott, hogy csak dr. Mark Ahriman hozhat számukra megváltást. A doktor roppant szórakoztatónak találta, ahogy mosolyogva bólogattak, ahelyett hogy elcsodálkoztak volna, milyen váratlanul oldódott a szorongásuk. Az meg külön feldobta, hogy egy férfi ilyen készségesen a gondjaira bízza a feleségét, pedig ha tudná, hogy az a szándéka vele, hogy megalázza, lealacsonyítsa és végül elpusztítsa. Miután Susan öngyilkosságával a játszma a félidejéhez érkezett, s immár közel a végkifejlet. - 264 -
- Martie? - Tessék, doktor úr? - Raymond Shaw. A nő viselkedése azonnal megváltozott. Megmerevedett, s egyenes háttal ült a széken. Félmosolya először az arcára fagyott, majd lassan eltűnt, amikor megszólalt: - Hallgatom. Aztán, hogy a névvel mintegy bekapcsolta, a doktor áttért a személyre szabott bekódoló haikura. - „A nyugati szél...” - Ön a nyugati szél - mondta Martie engedelmesen. - „...halott leveleket gyűjt...” - A levelek az utasítások. - „...össze keleten.” - Ez én vagyok - mondta Martie, s ettől kezdve a doktor minden utasítása úgy lesz összegyűjtve, hogy komposztálódni tudjanak az asszony tudattalanjának sötét és meleg bugyraiban. *** Amikor Dusty felakasztotta Martie fekete bőrdzsekijét az akasztóra, megérezte a jobb zsebében a papírfedelű könyvet. Ez volt az a könyv, amelyet mindig magával hordott, ha Susant kísérte, igaz, nem egy egész éve, de legalább négy vagy öt hónapja. Bár az asszony azt állította, hogy jó könyv, külsőre úgy nézett ki, mintha most vették volna le a polcról. A gerince nem tört meg, ahogy egy papírfedelű könyvé szokott, ha kihajtják. Amikor átpergette a lapokat, sokuk egymáshoz volt ragadva, ahogy a margóvágó egymásba akasztja őket a kötészetben. Eszébe jutott, hogy Martie mindig úgy beszélt erről a könyvről, mint egy iskolás, amikor megpróbálja elhitetni a tanárral, hogy elolvasta a kötelező olvasmányt, holott le sem vette a könyvespolcról. Dustyban hirtelen megvilágosult, hogy Martie sosem olvasta ezt a könyvet, azt viszont elképzelni sem tudta, hogy ilyen apróság miatt miért kellett hazudnia. Dusty nehezen tudta túltenni magát a gondolaton, hogy Martie bármivel kapcsolatban - legyen az nagy dolog vagy apróság - hazudik neki. Az igazság feltétlen tisztelete volt az Martie számára, amivel folyton bizonyítani akarta magának - hogy éppen ettől nevezheti magát joggal Mosolygós Bob Woodhouse lányának. Miután felakasztotta a saját dzsekijét is, a könyvvel a kezében épp csak egy pillantást vetett az asztalon legyezőszerűen kiterített - 265 -
magazinokra. Természetesen mindegyikük középpontjában a hírességek voltak, róluk szóló képriportok, tőlük idézett lapos bölcsességek. Dusty nem nyúlt a magazinokhoz, leült inkább a könyvvel. A címe halványan derengett neki. A maga idejében sikerkönyvnek számított. Még híres film is készült belőle. Dusty azonban sem a könyvet nem olvasta, sem a filmet nem látta. A mandzsúriai kiválasztott, Richard Condontól. A könyv kolofonja szerint az első kiadás 1959-ben jelent meg. Több mint egy emberöltővel ezelőtt - még a múlt évezredben. De még ma is árulják. Ez jó jel. Első fejezet. Bár krimiről volt szó, a könyv nem egy viharos éjszakával indult, hanem a verőfényes San Franciscóban. Dusty olvasni kezdett. *** A doktor megkérte Martie-t, hogy üljön át a díványra, hogy mellé ülhessen. Az asszony engedelmesen átült a karosszékből. Feketébe bugyolálva. Furcsa csomagolás egy játéknak - melyet még nem nyitottak ki. A haiku sokáig a férfi agyában rezonált, többször is átfuttatta agyán, s egyre jobban tetszett neki. Igaz, nem volt olyan sikerült, mint a Tiffanys, de sokkal jobb volt, mint bármelyik, amely versben akarta megörökíteni Susan Jaggert. A doktor közel ült Martie-hoz, bár arra vigyázott, hogy combjuk ne érjen össze, majd kijelentette: - Mától új szakasz indul a kapcsolatunkban. Tudata kriptájának csendes termében, ahol a gyertyák mind Ahriman isten tiszteletére lobogtak, Martie ugyanolyan lelkesen itta a szavakat magába, mint ahogy Szent Johanna hallgatta átszellemült tekintettel a Mennyei Hangot. - Mostantól kezdve fel fogod fedezni, hogy a pusztulás és az önpusztítás egyre jobban vonz. Ez ijesztő valóban. De még a rémületnek is megvan a borzongatóan édes íze. Mondd, ugye ültél hullámvasúton, amely hurkot leírva egy pillanatra fejjel lefelé száguld? - Igen. - Mondd el, mit éreztél közben. - Féltem. - De éreztél mást is, ugye? - Lelkesedést, gyönyört. - 266 -
- Na látod. A rémület és a gyönyör összekapcsolódik bennünk. Rosszul elkészített faj vagyunk, Martie. A rémület örömöt okoz nekünk, egyrészt a rémület átélése, másrészt pedig az, ha másoknak rémületet okozhatunk. Egészségesebb dolog elismerni magunknak ezt a hibát, semmint harcolni ellene, hogy megpróbáljunk jobbak lenni, semmint természetünk engedné. Érted ugye, amit mondok? Martie szeme ugrált. A REM okán. De felelt: - Igen. - Mindegy, mire szánt bennünket a Teremtő, azzá lettünk, amik vagyunk. Az együttérzés, a szeretet, az alázat, a becsület, a hűség és az igazmondás - ezek mind-mind olyanok, mint a hatalmas táblaüvegek, amelyeknek a kismadarak újra meg újra ostobán nekirepülnek. Darabokra törjük magunkat a szeretet üvegén, az igazság üvegén, ostobán küzdünk, hogy olyan helyre juthassunk be, ahová nem lehet, hogy olyanok legyünk, amilyenek alkatunknál fogva nem lehetünk. - Igen. - A hatalom és annak primér következményei a halál és a szex. Ez mozgat minket. A mások feletti hatalom jelenti számunkra az izgalmak izgalmát. Bálványozzuk a politikusokat, mert olyan nagy a hatalmuk, ajnározzuk a neves személyiségeket, mert életüket jobban áthatja a hatalom, mint a miénket. Akik erősek közülünk, azok megragadják a hatalmat, a gyengék pedig lelkesen feláldozzák magukat az erősek hatalma érdekében. A hatalom, igen. Hatalom, hogy öljünk, hogy megcsonkítsunk más lényeket, hogy fájdalmat okozzunk, hogy megmondjuk az embereknek, mit tegyenek, mit gondoljanak, miben higgyenek és miben nem. A terror hatalma. A pusztítás a tehetségünk, a végzetünk. Én felkészítelek, Martie, hogy tobzódj a pusztulásban, és végül magadat is elpusztítsd - hogy megismerd az ölés és a megöletés izgalmát. Kéken ugráló szemek. Kék nyugalom. Az asszony kezei az ölében hevertek, tenyérrel felfelé, mint aki kapni készül. Az ajkak között kis rés. Feje kissé félrebiccen, ahogy a figyelmes tanítványhoz illik. A doktor egyik kezét a nő arcára tette, megcirógatta a bőrét. - Csókold meg a kezem, Martie! A nő a férfi kezéhez szorítja ajkait. A doktor leeresztette a kezét, ahogy folytatta: - Újabb fényképeket fogok mutatni neked, Martie. Ezeket együtt tanulmányozzuk. Hasonlóak azokhoz, amelyeket tegnap nézegettünk, amikor itt voltál Susannal. Ezek is ugyanolyan visszataszító, undorító - 267 -
képek, ijesztőek. De te nyugodtan, minden részletre figyelmezve tanulmányozni fogod őket, elraktározod őket a memóriádban, ahol látszólag a feledés homálya borul majd rájuk - de ha ismét rád törnek a totális pánikrohamok, e képek visszaúsznak a tudatodba. De nem fotóként fogod őket viszontlátni, mint a könyvben, fehér margóval, nett képaláírással. Hanem élénk, nagyon is valóságos képekként látod őket, mintha valóban láttad volna őket. Mondd csak, Martie jól megértettél? - Igen. - Büszke vagyok rád. - Köszönöm. A nő kék szeme lelkesen csillog, ahogy magába issza a férfi bölcsességét. Mester és tanítvány. Technikai értelemben nem rossz, csak hamis. Ő ugyanis elsősorban nem mester, mint ahogy a nő sem tanítvány a szó tudatos értelmében. Inkább játékos és játékszer. Gazda és tulajdona. - Martie, amikor ezek a képek megjelennek a tudatodban a pánikrohamok alatt, undort fogsz érezni, hányingert; sőt még kétségbeesést is... de ugyanakkor furcsa lelkesedést is érzel majd. Mert a képeket taszítónak, de lenyűgözőnek fogod érezni. Bár sajnálni fogod a képeken lévő áldozatokat, a lelked mélyén csodálni fogod a gyilkost, aki végzett velük. Részben még kissé irigyelni is fogod a gyilkosokat hatalmukért, s felfedezed magadban a potenciális gyilkost. Félni fogsz az erőszakos másik Martie-tól..., de vágyódsz utána, hogy megadhasd magad neki. E képeket vágyképeknek fogod látni, vágyódsz rá, hogy hűséges lehess ehhez a másik Martie-hoz, ehhez a hidegszívű vad lényhez, aki valójában a te igazi emberi természeted. Ez a másik Martie a te valóságos lényed. Ez a finom nő, akinek kinézel... nem egyéb, mint csalás, egy árny, ami beárnyékolja a civilizáció fényét, hogy gyengének lássanak, és hogy ne féljenek tőled. A következő néhány ülésünkön megmutatom, mint válhatsz a valóságos Martie-vá, hogy miként szabadulj meg ettől az árnyék léttől, hogy miként válj valóban élővé, hogy miként valósítsd meg a benned meglévő potenciált - hogy miként ragadd meg a hatalmat és dicsőséget, ami a te valódi sorsod. A doktor már előzőleg odakészített két jókora, gazdagon illusztrált tankönyvet a díványhoz. E drága könyveket sok egyetem kriminológiai kurzusain használják. Sok rendőrnyomozó és halottkém jól ismeri őket, de az átlagolvasók alig tudnak a létezésükről. - 268 -
Az első egy összefoglaló mű a törvényszéki kórbonctanról, amely az emberi testen található sérülések értelmezésének tudománya. A törvényszéki kórbonctan mindig is érdekelte dr. Ahrimant, egyrészt mert orvos volt, másrészt nem akart bizonyítékokat hagyni játékainak szerves romjain – minek következtében át kellene költöznie kényelmes udvarházából egy cellába, legyen az gumiszoba vagy szikár börtöncella. BÖRTÖNBE KERÜLSZ, ő ezt a kártyát soha nem akarta megkapni a nagy Monopoly-játékban, s ha lehet ő mindig a SZABADON ÚSZD MEG A BÖRTÖNT kártyára tartott volna igényt. A másik könyv a törvényszéki orvostani technikák gyakorlati felhasználását elemezte az emberölési ügyekben folytatott nyomozásban. A doktor abból az elvből kiindulva szerezte meg a könyvet, hogy egy jó játékosnak fel kell készülnie ellenfelei stratégiájából. Mindkét kötet kisebb galériára valót tartalmazott a Halál sötét művészetéből. A törvényszéki kórbonctani munka több példával és válogatottabbnál válogatottabb lélekromboló iszonyattal szolgált, ám a gyilkossági kézikönyvben több áldozatról készült helyszíni felvétel volt, aminek megvan az a bája, ami sok hullaházban készült fotóról már hiányzik, mint ahogy egy vágóhíd vizuálisan nagyobb élmény, mint egy hentesüzlet kirakata. A vér Guggenheimje, az erőszak Louvre-ja, az emberi gonoszság és nyomorúság múzeumai egybekötve, tartalomjegyzékkel, mutatókkal és hivatkozásokkal ellátva. A nő engedelmesen várt. Ajkai kissé kinyíltak. Szeme tágra kerekedett. Egy edény, amely arra vár, hogy megtöltsék. - Nagyon kedves vagy - mondta neki a doktor. - El kell ismernem, hogy Susan szépsége elvakított. De csak mostanáig. Ha egy szenvedéssel fűszerezi, a nő gyönyörűségesen erotikus lesz. A férfi a gyilkossági eseteket feldolgozó kézikönyvvel kezdte. Kinyitotta a rózsaszín öntapadós cédulával jelölt oldalt. A kötetet Martie elé tartva Ahriman az asszony figyelmét a halott férfira irányította, aki a fenyőpadlóra rogyva hevert. Meztelen testén harminchat szúrt seb éktelenkedett. A doktornak gondja volt arra is, hogy felhívja arra is Martie figyelmét, milyen fantáziadúsan járt el a gyilkos az áldozat nemi szervével. - Az is tanulságos, hogy a halott homlokába egy nagy sínszöget vertek - magyarázta Ahriman. - Acél, jó huszonöt centi, a fejének átmérője két és fél centi, de nem sok látszik belőle, mert a férfit - 269 -
odarögzítették vele a padlóhoz. Utalás a kereszthalálra, ez nyilvánvaló, a tenyérbe vert szög és a töviskorona egyetlen hatásos jelképbe egyesítve. Szívj magadba minden részletet Martie. A nő figyelmesen tanulmányozta a képet, tekintete sebről sebre vándorolt. - Az áldozat egy pap volt - tájékoztatta a doktor. - A gyilkos vélhetően sajnálta a fenyőpadlót, de a lakberendezési áruházak egyelőre nem forgalmaznak ilyen célból előre gyártott feszületet. Ugráló kék szemek. Majd kék nyugalom. Aztán egy pislantás. A kép rögzült és elraktározódott. Ahriman újabb képre lapozott. *** Amennyire Martie miatt aggódott, Dusty nem is számított rá, hogy képes lesz koncentrálni a regényre. A lelki nyugalom, amely dr. Ahriman rendelőjébe lépve elfogta, megmaradt, de hirtelen azt vette észre magán, hogy a vártnál könnyebben elkapta a történet sodrása. A mandzsúriai kiválasztott valóban szórakoztató meseszövésű írás volt, tele színes karakterekkel, éppen ahogy Martie állította meglepően monoton mondataival. A regény minőségét tekintve az a tény, hogy az asszony képtelen volt a végére jutni vagy hogy jelentősebb mennyiségen átrágja magát a hosszú hónapok során, mióta Susant hordta a terápiára - szinte megmagyarázhatatlan volt. A második fejezetben Dusty belefutott egy bekezdésbe, amely egy névvel indult. Dr. Yen Lo. A döbbenettől úgy megrándult a karja, hogy majdnem a padlóra ejtette a könyvet. Sikerült ugyan a kezében tartania, de becsukta a könyvet. Miközben a kérdéses részt kereste, meg mert volna esküdni rá, hogy valamit rosszul látott. Némelyik mondatban talált olyan négy szótagú szavakat, amelyek az ázsiai névhez hasonlítottak, s nyilván emiatt olvasta félre. Dusty rátalált a második fejezetre, az oldalra, majd a bekezdésre is, s a név ott volt összetéveszthetetlenül, fekete betűkkel szedve, s pontosan úgy írva, ahogyan Skeet írta le újra meg újra a cédulák tömegére: Dr. Yen Lo. A szöveg ide-oda ugrált a szeme előtt, annyira remegett a keze. Ez a név volt az, amitől a kölyök abba a furcsa állapotba zuhant, mintha hipnotizálták volna, s az esetet felidézve olyanná vált Dusty tarkója, mint a kordbársony. Még a váró megnyugtató környezete sem tudott melegséget hozni a gerincébe, amely olyan hideg volt, mint a hőmérő higanyszála egy hűtőszobában. - 270 -
Ujjával megjelölve a helyet felállt és járkálni kezdett a kis helyiségben, próbálta levezetni az ideges energiákat, hogy legyen annyi ereje, hogy folytatni tudja az olvasást. Vajon miért vált Skeet olyan űzötté, miért került ennyire e név hatása alá, amikor az nem más, mint egy regénybeli alak neve? Ismerve a srác irodalmi ízlését, a fantasyregények alatt roskadozó könyvespolcokat a lakásában, valószínű, hogy nem is olvasta ezt a krimit. Hiszen sehol nem volt benne egy nyeszlett sárkány, varázsló vagy törpe. Miután többször körbejárta a várót, s kezdte megérteni, miket érezhet egy állatkerti ketrecben tartott párduc, Dusty visszaült a székébe, holott még mindig úgy érezte, mintha a gerincfolyadéka sűrű, jeges higany lenne, amely összegyűlt a derekánál. Folytatta az olvasást. Dr. Yen Lo... 49 A lefejezés ügyetlen munkának látszott, nyilvánvalóan gyatra szerszámmal követték el. - Bennünket most az áldozat szeme érdekel, Martie. Nézd, mekkora! A döbbenettől úgy felcsúszott a felső szemhéja, hogy olyan, mintha lemetszették volna. Mennyi titokzatosság van ebben a szempárban, szinte túlvilági a tekintete! Mintha a halál pillanatában megadatott volna neki, hogy betekinthessen abba, ami odaát van. Martie belenézett a fényképen látható szánalmas szempárba. Hunyorított. Aztán megint. A következő címkéhez lapozva a doktor így szólt: - Ennek a képnek különös jelentősége van számunkra, Martie. Nézd meg figyelmesen! Az asszony lassan a lap felé fordította a fejét. - Azt akarom, hogy te és Dusty úgy csonkítsatok meg egy nőt, ahogy itt látod. A testrészeket is ugyanilyen ügyes kis csoportba kell majd rendezni, mint itt a képen. Ez az áldozat itt még kislány, csak tizennégy éves. Nektek valamivel idősebbet szánok. A doktor érdeklődését annyira lekötötte a kép, hogy csak akkor vette észre a Martie szeméből legördülő két könnycseppet, amikor azok már hosszú nyomot hagytak az arcán. Megdöbbentette az ikergyöngyök látványa. - Martie, neked most lélekben nagyon-nagyon mélyen kell lenned. Egy mély kriptában. Mondd meg nekem, ott vagy? - 271 -
- Igen. Ott. A kriptában. Erősen lefojtott énje képtelen volt érzelmileg reagálni bármire, ami körülötte vagy vele történt. A doktornak úgy kellett kihoznia őt a kriptából, ahogy Susant szokta. Képletesen szólva egy-két lépcsős ugrásokkal eljuttatni az öntudat magasabb szintjére, ahol már képes finomabb érzelmi reakciókra is. - Mondd, Martie, mi a baj! A válasz alig volt hangosabb egy leheletnél: - Nagyon fáj. - Fáj valamid? -Ő fáj. - Kicsoda? Martie szeme megtelt csillogó könnyel, és a fényképen látható lány átrendezett testrészeire mutatott. Ahriman nyugtalanul mondta: - Hiszen ez csak egy fénykép. - De a személy valóságos volt - suttogta az asszony. - Már rég meghalt. - Egyszer élő ember volt. Martie könnymirigyei nyilvánvalóan az érzékeny fajtához tartoztak. Könnyzsákjai beleürültek a szemzug könnytócsáiba, s a tócsák túlcsordultak: két újabb csepp mosott ki némi kínt a szeméből. Ahrimannak eszébe jutottak Susan utolsó könnyei. Élete utolsó pillanatában törtek elő a szeméből. A halál persze komoly megpróbáltatás. Még akkor is az, ha valaki csendesen, véglegesen önmagába zárulva múlik el. Martie nem haldoklott. De a könnyei... - Nem ismerted ezt a lányt - győzködte a doktor. - Nem - suttogta Martie. - Lehet, hogy megérdemelte. - Nem. - Lehet, hogy egy tizenéves prostituált volt. Halk, reményvesztett hang: - Nem számít. - Lehet, hogy maga is gyilkos volt. - Ő én vagyok. - Ez mit jelent? - kérdezte. - Ez mit jelent? - ismételte öntudatlanul Martie. - Azt mondtad, hogy ő te vagy. Magyarázd meg! - Ezt nem lehet megmagyarázni. - Vagyis nem jelent semmit. - 272 -
- Ezt csak tudni lehet. - Ezt csak tudni lehet - ismételte megvetően. - Igen. - Ez most rejtvény, valami Zen bölcsesség vagy micsoda? - Az volna? - kérdezte Martie. - Ti lányok! - csattant fel türelmetlenül a doktor. Martie nem válaszolt. A doktor becsukta a könyvet, egy pillanatig figyelmesen nézte a nő arcélét, majd azt mondta: - Nézz rám! Martie odafordította a fejét. - Nyugalom - mondta -, csak érezni akarom az ízét. Ahriman ajkával megérintette a könnyben úszó szempárt. Aztán a nyelve is megmozdult. - Sós - mondta -, de nemcsak az. Van benne valami roppant izgató. Martie szemén REM-görcs futott végig, s ez újabb kóstolóra késztette a doktort: úgy érezte, mintha az asszony szeme erotikusan megremegne a nyelve érintésére. Aztán a doktor visszaült, és azt mondta: - Fanyar, de nem keserű. Nyirkos, fénylő arc. A Föld minden bánata. Szépsége ragyog. Az a merész gondolata támadt, hogy a három mondat akár egy újabb haiku kezdeménye is lehetne, amelyet talán érdemes papírra vetni. A sorokat elraktározta a fejében; majd később csiszolgatja őket. Mintha Ahriman forró ajka kiszárította volna Martie könnycsatornáit. Szeme újra szárazon csillogott. - Kezdesz sokkal szórakoztatóbb lenni, mint gondoltam - mondta Ahriman. - Jókora adag ravaszság kell hozzád, de úgy látszik, érdemes rendkívüli erőfeszítéseket tenni érted. Olyan vagy, mint a legjobb játékszerek. Az alakod, a lelked és a szíved legalább annyira borzongató, mint a rendeltetésed. Most azt akarom, hogy nyugodj meg. Nyugodj meg teljesen! Légy közönyös, de figyelmes és szófogadó! - Értettem. Ahriman megint felütötte a könyvet. - 273 -
Martie a doktor türelmes irányításával, de már száraz szemmel tanulmányozta a feldarabolt lányról készült rendőrségi képeket. A testrészek átrendezése kreatív elmére vallott. A doktor azt mondta Martie-nak, képzelje el, milyen lenne, ha ő maga követte volna el a rémtettet, ha a könyv fényes lapjain látható bűzös, nedves valóság az ő nagyszerű tette volna. Ahriman biztos akart benne lenni, hogy Martie minden érzékszerve részt vesz a műveletben, ezért mindent bevetett: orvosi tudását, személyes tapasztalatait és fantáziájának teljes arzenálját. Szemléletesen érzékeltette a lánnyal, hogy milyen színeket látna, mit tapintana és milyen szagokat érezne. Újabb oldalak. Újabb fényképek. Friss tetemek, de az oszlás különböző fázisaiban lévő hullák is. Hunyorgás. Hunyorgás. Aztán Ahriman a két nehéz kötetet visszatette a könyvespolcra. Tizenöt perccel túllépte a Martie-ra szánt időt, de nagy megelégedésére szolgált, hogy sokat finomított az asszony halálszemléletén. Néha úgy érezte, hogy elsőrendű tanár lenne belőle: tweedöltönyben járna, nadrágtartót és csokornyakkendőt viselne. És tudta, hogy nagyon szeretne gyerekekkel foglalkozni. Utasította Martie-t, hogy feküdjön le a díványra, és hunyja be a szemét. - Most idehozom Dustyt, de te egy szót sem hallasz majd abból, amit beszélünk. A szemedet sem nyithatod ki, amíg nem szólok. Most elmész egy olyan helyre, ahol nincsenek se hangok, se fények. Mély álomba merülsz, amelyből majd egy képzeletbeli kriptában fogsz felébredni, de csak akkor, amikor megcsókolom a szemedet, és hercegnőnek szólítalak. Egy perc elteltével a doktor a bal csuklón megmérte az asszony pulzusát. Lassú volt, erőteljes és nyugodt. Percenként ötvenkét ütés. Most pedig lássuk Rhodes urat, a szobafestőt, az iskolából kibukott szobatudóst, akit hamarosan úgy ismer majd ország-világ, mint a bosszú öntudatlan eszközét. *** A regény az agymosásról szólt. Dusty ezt már a dr. Yen Lo-féle találkozást követő néhány oldal után megállapította. A felfedezés majdnem annyira megdöbbentette, mint ahogy újra megpillantotta azt a nevet, amelyet korábban Skeet jegyzetfüzetében látott. Ezúttal azonban nem kezdte el összevissza lapozgatni a könyvet, hanem folytatta az olvasást, csak egy halk mormogás tört ki belőle: - A rohadt életbe! - 274 -
A kölyök lakásán sikertelenül kutatott szektatagságra utaló bizonyítékok után. Nem talált semmilyen vallásos értekezést, röpiratot, ereklyét vagy szentképet, sem kalitkába zárt csirkét, amely aggodalmas kárálással várja, hogy feláldozzák. És most, amikor Dustynak már eszébe se jutnak Skeet zűrjei, jön ez a titokzatos kínai orvos, csak úgy előbukkan Condon regényéből, és kijelenti, hogy ő szakértő az agymosás tudományában és művészetében. Dusty nem hitt a véletlen egybeesésekben. Számára az élet olyan tapéta volt, amelyet ha figyelmesen néz az ember, el tudja különíteni egymástól a különböző mintákat. Nem lehet véletlen, hogy Martie épp ezt a könyvet hurcolássza hónapok óta. Azért intézték úgy, hogy a kezükbe kerüljön, mert benne van ennek az őrült helyzetnek a nyitja. Odaadná a bal heréjét - na jó, inkább a számlájukon lévő összes pénzt -, ha megtudhatná, ki gondoskodott arról, hogy A mandzsúriai kiválasztottról szóló könyv itt legyen, amikor szükség van rá. Noha Dusty hitt abban, hogy a világot okosan tervezték meg, azt nehezen vette be, hogy a Jóisten a maga csodáit inkább valami olcsó krimi révén műveli, mint égő csipkebokorral vagy a szokásos fénylő égi jelekkel. Jó, de ha nem Isten volt, és nem is a véletlenek összjátéka, akkor csakis valamilyen húsból és csontból álló szerkezet lehet a dolog mögött. Dusty észrevette, hogy hangosan beszél, mintha egy huhogó baglyot utánozna. Elhallgatott, mert rájött, még mindig túl keveset tud ahhoz, hogy felelni tudjon a saját kérdéseire. A koreai háború alatt és után játszódó Condon-regényben dr. Yen Lo agymosást hajtott végre néhány amerikai katonán. Egyiküket gyilkológéppé változtatta, aki sohasem jött rá, mi történt vele. Amikor hazatért, hősként ünnepelték, majd élte a maga normális életét egészen addig, amíg egy pasziánsz nem aktiválta benne az engedelmes orgyilkost, akit már csak irányítani kellett. A koreai háború azonban 1953-ban véget ért, ezt a horrort pedig 1959-ben adták ki, jóval Dusty születése előtt. Sem a fiatal katona, sem dr. Yen Lo nem volt valóságos személy. Nincs kézzelfogható alapja annak a feltételezésnek, hogy összefüggés volna a regény, valamint Dusty, Martie és Skeet meg az ő haiku szabályai közt. Nem tehet mást, minthogy tovább olvas, hátha rájön valamire. Alig futott végig néhány oldalt, amikor meghallotta, hogy az Ahriman rendelőjébe vezető ajtó túloldalán halkan felemelkedik a kulcslyuk fedőlapja. Hallotta a zár kattanását, és hirtelen úgy érezte, senki sem kaphatja rajta, amint ezt a könyvet olvassa. Minden - 275 -
átmenet nélkül megmagyarázhatatlan idegesség kerítette hatalmába, amikor a szigetelt ajtó kinyílt a széleken felszakadó vákuum halk, sóhajszerű pukkanása kíséretében. Olyan rémülten lökte félre a könyvet, mintha azon kapták volna, hogy valami vacak pornót olvas, vagy ami még rosszabb, a számtalan dagályos kötetek egyikét, amelyeket az apja vagy a mostohaapja pumpált ki magából. A könyv végigcsúszott a széke melletti kis dohányzóasztalon, és abban a pillanatban puffant a földön, amikor a nehéz ajtó kinyílt és dr. Ahriman megjelent a szobában. Dusty érthetetlen módon elvörösödött, és úgy pattant fel, mintha a könyv még mindig zuhanna, majd egy köhintéssel próbálta elfedni a puffanás zaját. Zavartan hallotta, amint azt mondja: - Doktor, Martie...? Rendben volt...? Izé... - Viola Narvilly - mondta a doktor. - Figyelek! Miután végigkántálták Dusty személyes haikujának litániáját, amely átengedi a tudata feletti hatalmat, dr. Ahriman bekísérte őt a rendelőbe, és egyenesen ahhoz a karosszékhez vezette, amelyben korábban Martie ült. Az asszony ott aludt a díványon, de Dusty még csak rá sem pillantott. Ahriman leült a szemközti székbe, és egy percig tanulmányozta alanyát. A férfi magatartásában volt ugyan némi visszautasítás, de így is azonnal reagált a doktor hangjára. Passzív arckifejezése semmivel sem volt távolságtartóbb, mint azoké az autósoké, akik az unalmas csúcsforgalomban az egymásnak szorult ütközőkkel rostokoló autók csapdájába estek. Dustin Rhodes még új szerzeménynek számított az Ahrimangyűjteményben. A doktornak mindössze két hónap kellett ahhoz, hogy teljesen a hatalmába kerítse. Maga Martie volt az, aki a pszichiáter befolyása alatt állva háromszor szolgálta fel férjének a gondosan kikevert drogadagot Rohypnolból, phencyclidine-ből és Valiumból -, amely narkotikus álomba merítette, s lehetővé tette eredményes beprogramozását. Még egy anyag volt a keverékben, amelyet a beavatott kevesek „Santa Fe 46-os formula” néven ismertek. Mivel Dusty vacsora után mindig fogyasztott desszertet, az első adagot egy szelet ananásztortában kapta. Két nappal később egy pohár, kókuszdiószirommal díszített créme brűlée-hez keverve nyelte le az íztelen, szagtalan anyagot. Újabb három nap múlva érkezett a harmadik adag; még egy véreb sem szagolta volna ki abban a kehelyben, amelyben karamellaöntettel, - 276 -
maraszkinós cseresznyével, mandulával és datolyaszeletekkel ízesített krémfagylalt volt. Ez a fickó aztán tudja, mit kell enni! Kulináris ízlése miatt a doktor még talán valamelyes rokonszenvet is érzett iránta. Az átprogramozás Rhodesék hálószobájában folyt le: Dusty az ágyban, Martie behúzódva a sarokba, keresztbe vetett lábbal ücsörgött a nagy birkabőr párnán. Infúziós állványként az állólámpa szolgált. Minden simán ment. Eleinte a kutya ugyan okozott némi gondot, de mivel túl kedves és engedelmes jószág volt, legfeljebb kis duzzogást és morgást engedett meg magának. Rendszerint bezárták Martie dolgozószobájába egy adag víz, egy sípoló sárga gumikacsa meg egy műcsont társaságában. Ahriman megvárta, hogy Dusty szeméből eltűnjön a REMroham, és így szólt: - Ma nem fog sokáig tartani a dolog, de ezúttal nagyon fontos utasításokat adok. - Igen, uram. - Martie pénteken, azaz holnapután visszajön ide. Maga úgy osztja be a napját, hogy el tudja őt hozni. Válaszoljon: világos? - Igen, világos. - Na már most! Tegnap teljesen meglepett az a hősiesség, amelyet a Sorenson-háznál tanúsított. A történtek nem illenek a terveimbe. A jövőben akkor sem léphet közbe, ha véletlenül jelen van, amikor Skeet öngyilkosságot kísérel meg. Megpróbálhatja ugyan lebeszélni a szándékáról, de ennél többet nem tehet. Csak beszélhet, de hagynia kell, hogy Skeet megölje magát. Válaszoljon: megértette? - Megértettem. - Ha Skeet megölte magát, maga mélységen levert lesz. És bosszús. Dühbe gurul. Hagyja, hogy elragadják az érzései. De tudni fogja, ki ellen fordítsa a dühét, hiszen a név ott lesz az öngyilkos jegyzetfüzetében. Pénteken beszélünk még a dologról. - Igen uram. Minthogy a doktor még a legzsúfoltabb napokon is szakított időt egy kis szórakozásra, odapillantott a díványon fekvő Martie-ra, majd figyelme ismét Dusty felé fordult. - Nem gondolja, hogy gusztusos nő a felesége? - Hogy én gondolom-e...? - Gondolja vagy sem, szerintem gusztusos darab. Dusty szeme eredendően szürke volt, de a benne lévő keskeny kék csíkok egészen egyedivé tették. Gyerekkorában Ahriman gyűjtötte - 277 -
az üveggolyókat: sok kis zacskó, tele kisebb-nagyobb gyönyörű golyóbissal. Volt köztük három, amelyik Dusty szeméhez hasonlított, csak éppen nem csillogtak ennyire. - Ami a témánkat illeti - mondta Ahriman -, elég a rövid válaszokból. Beszéljük meg nyíltan, hogy a felesége gusztusos nő-e! Dusty a doktor felé bámult, de nem őt nézte. Tekintete egy pontra meredt a levegőben, valahol félúton köztük. Érzelemmentesen, olyan monoton hangon, ahogy csak egy gép beszélhet, azt mondta: - Szerintem az a szó, hogy gusztusos, körülbelül azt jelenti, hogy étvágygerjesztő. - Pontosan - helyeselt a doktor. - A szőlő étvágygerjesztő. Meg az eper. A narancs. Egy szép darab disznósült, az a gusztusos - mondta Dusty -, de szerintem ez a szó nem... nem alkalmas egy ember jellemzésére. Ahriman egyre jobban élvezte a helyzetet, és mosolyogva mondta: - Ó, valóban? Nem volna alkalmas? Csak óvatosan, szobafestő uram, kezdenek kiütközni a génjei. És mi van, ha én kannibál vagyok? Mível Dusty ebben a helyzetben képtelen volt olyan kérdésre válaszolni, amelyre nincs konkrét válasz, ezért visszakérdezett: - Maga kannibál? - Ha az lennék, pontosan írtam volna le a maga ízletes asszonykáját, amikor a „gusztusos” kifejezést használtam rá. Erről mi a véleménye, Dustin Penn Rhodes úr? Dusty hangjának érzelemmentes tónusa mit sem változott, de most valamiféle száraz tudálékosság is megjelent benne, a doktor nagyobb örömére. - A kannibálok szempontjából nézve a szó úgy működik, ahogy kell. - Attól tartok, hogy a maga kékgalléros földhözragadtsága mögött egy szőrszálhasogató professzor rejlik. Dusty hallgatott, csak a szeme remegett a REM-től. - Nos, bár nem vagyok kannibál - mondta Ahriman -, azt hiszem, a maga felesége gusztusos. Ezért mostantól új beceneve lesz. Ő lesz az én kis husikám. A doktor a szokásos utasításokkal zárta az összejövetelt, amelyeknek az volt a céljuk, hogy sem tudatos, sem a tudatalattiban hozzáférhető emlék ne maradjon arról, ami köztük zajlott. Majd azt mondta: - 278 -
- Dusty, maga most visszamegy a kinti váróba. Vegye fel a földről a könyvet, amit olvasott, és üljön vissza a helyére. Keresse meg a szövegben azt a pontot, ahol abbahagyta az olvasást. Aztán lélekben térjen vissza a valóságba ebből a kriptából, amelyben most van. Mihelyt a kriptaajtót becsukta, minden törlődik az elméjéből, attól a pillanattól kezdve, amikor meglátott engem kilépni a rendelőm ajtaján. Mindent elfelejt, ami a zár kattanásától az ébredéséig történt. Aztán lassan elszámol tízig, és közben felmegy a kripta tíz lépcsőjén a valóságba. Mihelyt elérte a tizet, megint teljesen tudatánál lesz, és folytatja az olvasást. - Értettem. - Kellemes délutánt, Dusty! - Köszönöm. - Szívesen. Dusty felemelkedett a székből, és átment a rendelőn. Közben egy pillantást sem vetett a díványon fekvő feleségére. Mikor a férj elment, a doktor odament a feleséghez, megállt mellette, és hosszan tanulmányozta. Gusztusos bizony! Fél térdre ereszkedett az ágy mellett, és megcsókolta Martie mindkét lecsukott szemét: - Az én kis husikám. Aminek természetesen semmiféle hatása nem volt, de a doktort megnevettette. Még egy csók mindkét szemre. - Hercegnőm. Az asszony felébredt, de még mindig a képzeletbeli kriptában volt, hiszen nem kapott engedélyt rá, hogy teljesen visszanyerje az eszméletét. Ahriman utasítására odament ahhoz a karosszékhez, amelyben korábban is ült. A doktor is letelepedett saját székébe, és azt mondta: - Martie, a délután hátralévő részében és kora este valamivel békésebb lesz a lelked, mint az elmúlt huszonnégy órában volt. Az autofóbiád nem tűnik el, de valamivel elviselhetőbb lesz. Egy ideig csak enyhe szorongást, némi gyengeséget érzel majd, és ritkán, mondjuk óránként egyszer törnek csak rád rövid, egy-két perces heves félelmek. De később, mondjuk... Ó, mondjuk úgy kilenc körül az eddigi legrosszabb pánikrohamodat éled át. Úgy kezdődik majd, ahogy máskor is, és ugyanúgy hatalmasodik el rajtad - de egyszer csak megjelennek az agyadban azoknak a halottaknak és megkínzott embereknek a képei, amelyeket ma együtt nézegettünk: az összes - 279 -
leszúrt, lelőtt, megcsonkított test és az oszló tetemek. Te pedig meg leszel győződve róla, a józan ész ellenére is, hogy te magad vagy a felelős mindazért a szörnyűségért, ami velük történt. Hogy a te kezed követte el az összes kínzást és gyilkosságot. A te kezed! A te kezed! Válaszolj: megértetted, amit mondtam? - Az én kezem. - Azt rád bízom, hogy a nagy pillanatban mit fogsz látni és érezni. Minden bizonnyal elegendő nyersanyaggal láttalak el. - Értettem. Sistergő szemek. Fő már a vágy levese. Édes husikám. Haiku, némi kulináris metaforával körítve. A japán versforma mesterei nagyon lenéznék ezt a rissz-rossz semmiséget. A doktor respektálta ugyan a haiku kényes formai szerkezetét, de eléggé szabad szellem volt ahhoz, hogy időnként a saját szabályait érvényesítse. *** Dusty már a könyvet olvasta dr. Yen Lóról és szerencsétlen amerikai katonák elméjét kisiklató, hithű kommunistákból álló agyfőző-specialista csapatáról, amikor hirtelen felkiáltott: - Ez meg mi az ördög? A kezében tartott könyvre meredt. Majdnem keresztülhajította A mandzsúriai kiválasztott-tat a várószobán, de uralkodott magán. Így hát csak ledobta a könyvet a széke mellett álló kis asztalra, és úgy rázta a jobb kezét, mintha tüzes vashoz ért volna. Felpattant, és csak bámult lefelé arra az átkozott izére. Akkor sem érhette volna nagyobb megrázkódtatás, ha egy gonosz varázsló átka csörgőkígyóvá változtatja a könyvet. Amikor végre el tudta szakítani róla a tekintetét, dr. Ahriman rendelőjének ajtajára pillantott. Az ajtó zárva volt. Úgy festett, mintha már időtlen idők óta zárva lenne. Félelmetes volt, mint egy kőszikla. Megnyikorduló kilincs, a zár kattanó nyelve: az előbb tisztán hallotta mindkét hangot. Zavarodottság, rémület, szégyen és veszélyérzet. Megmagyarázhatatlan módon ezek az érzések viharzottak át rajta, villámsebesen, ahogy rövidzárlatkor az elektromosság átszikrázik egy keskeny résen. Rajta ne kapjanak, hogy - 280 -
ezt olvasod! Reflexszerűen odébblökte az asztalon fekvő könyvet, s az fényes borítóján csúszva keresztülszánkázott a gránit asztallapon, majd leesett a földre. Az ajtó csinálta azt a pukkanásszerű vákuummicsodát, ő pedig, mikor a könyv egy puffanással földet ért, talpra szökkent, és... ...és a regény most megint ott van a kezében, ő pedig olvas. Úgy ül a széken, mintha a nyikorgás-kattanás-pukkanás-csusszanáspuffanás rémületes pillanata sohasem történt volna meg. Lehet, hogy az egész élete, a születésétől a haláláig, csak egy videofilm a másvilágon, amelyet az égi rendezők néhány másodperccel visszatekertek, éppen addig a pillanatig, amelyben a nyíló ajtó hangja megriasztotta. Ezeket a múltbéli eseményeket kitörölték ugyan az agyából, de a róluk szóló emlékeit ottfelejtették. Az égi segédrendezőnek még láthatóan sokat kell tanulnia. Varázslat! Dustynak eszébe jutottak a Skeet lakásán látott fantasy-regények. Varázslók, boszorkányok, halottidézők, csodatevők, bűbájosok. Az ilyesfajta élmények nyomán az ember hinni kezd a csodákban - vagy elmebeli épsége válik kérdésessé. Lenyúlt a könyvért, amely ott hevert az asztalon, ahova ledobta talán már másodszor? -, aztán elbizonytalanodott. Ujjával óvatosan megbökte, de a könyv nem szisszent fel, és nem kacsintott rá fél szemmel. Felvette, csodálkozva forgatta a kezében, aztán hüvelykujjával átpörgette a lapokat. A hang arra emlékeztette, amikor két kártyacsomagot a sarkuknál egymásba pergetve kevernek össze, erről viszont a regény agymosott amerikai katonája jutott az eszébe, akit arra programoztak, hogy gyilkoljon, s mindezt akkor hívták elő belőle, amikor a kezébe vett egy csomag kártyát. A könyvben azt kérdezték tőle: Miért nem ütöd el az időt egy parti pasziánsszal? A kérdésnek pontosan így kellett elhangzania ahhoz, hogy hatékony legyen. A srác akkor elkezdte rakni a lapokat, egészen addig, míg fel nem ütötte a káró dámát. Ekkor a tudatalattija hozzáférhetővé vált, s attól kezdve hajlandó volt teljesíteni irányítója minden parancsát. Elgondolkodva meredt a könyvre, s hüvelykujjával ismét végigpörgette a lapokat. Leült, még mindig töprengve. Még mindig pörgette a lapokat. Ami itt történt, az nem csoda volt. Ami itt történt, az egy újabb időkiesés volt. Csak pár másodperc. Még annál is rövidebb, mint ami előző nap történt a konyhában a telefonnál. Rövidebb? Tényleg? - 281 -
Megnézte az óráját. Lehet, hogy nem volt rövidebb. Nem tudhatta biztosan, mert amióta elkezdte olvasni a regény első szavait, nem nézett az órára. Lehet, hogy csak néhány másodperc esett ki, de az is előfordulhat, hogy tíz perc, vagy még ennél is több. Elveszett idő. Van ennek valami értelme? Nincs. Mintha zsigeri ösztön hajtotta volna, agya egyre az események logikája körül forgott, ami sokkal inkább meg volt csavarva, mint az ember bélrendszere. Most már képtelen volt a Condon-regényre figyelni. Odament a szoba túlsó sarkában álló fogashoz, és Martie kabátzsebe helyett inkább a saját felöltője zsebébe tette a könyvet. A másik zsebéből elővette a telefonját. Miért ne lehetne az agymosott, beprogramozott személyt egy pontosan megfogalmazott kérdés helyett - Miért nem ütöd el az időt egy parti pasziánsszal? -, szóval miért ne lehetne egy névvel aktiválni? Dr. Yen Lo. És miért ne lenne elképzelhető, hogy a tudatalattit a káró dáma helyett valami más teszi elérhetővé az ellenőrző személy számára... például az, hogy hangosan elmondja egy költemény néhány sorát. Egy haikut! Dusty fel-alá járkált, és felhívta Ned Motherwell mobilját. Ned az ötödik csengetésre vette fel. Még mindig Sorensonék házában volt. - Ma nem lehetett festeni. Még minden nedves az esőtől, de egy csomó munkát előkészítettünk. A francba! Fügével ketten, csak mi ketten, ma többet megcsináltunk, mint az előző két nap alatt hárman azzal a szerencsétlen kis lógós szarjankóval, aki azt se tudja, hogy melyik droghoz kapjon. - Skeet már jól van - mondta Dusty -, és kösz, hogy érdeklődsz. - Remélem, hogy ezután akárhová viszed, körberugdalják azt a girhes valagát. - Úgy lesz! Már azt is elintéztem, hogy átvegyék a Seggrugdalók Nagyasszonya Kórházba. - Hát elkelne egy ilyen hely! - Biztos vagyok benne, hogy ha majd Halefnyitogatók üzemeltetik a templomokat, minden városban lesz ilyen. Figyelj, Ned! Megoldható, hogy Füge ma egyedül zárja be a boltot? Számodra valami más melóm lenne. - Naná! A Füge nem az a két lábon járó herezacskó, aki kábszertunkolással nyírogatja magát kifele. A Fügében megbízhatsz. - Tényleg látta mostanában a Nagytalpat? - 282 -
- Hát ha mondta, akkor tuti hogy látta. Én hiszek neki. - Én is - ismerte be Dusty. Elmondta Ned Motherwellnek, hogy miről lenne szó, aztán megbeszélték, hogy hol és mikor találkoznak. Mikor végeztek, Dusty az övére csíptette a telefont. Megnézte az óráját. Majdnem három volt már. Visszaült a helyére. Két perccel később előrehajolt, alkarját megtámasztotta a combján, kezét összekulcsolta a térdei között, és elmélyülten bámulta a fekete márványpadlót. Dusty agya úgy sistergett a nekivadult gondolkodástól, hogy a faggyú legszívesebben egy puskagolyó sebességével olvadt volna ki a füléből. Amikor megnyikordult a kilincs és kattant a zár nyelve, Dusty összerándult, de nem pattant fel. A rendelőből elsőként Martie jött ki, arcán bájos mosoly. Dusty kevésbé bájos mosollyal állt fel, hogy üdvözölje. A lány mögött dr. Ahriman lépett a váróba. Az ő mosolya inkább atyáskodó volt. Mihelyt Dusty meglátta őt, egy kicsivel talán bájosabban mosolygott, mert a pszichiáterből szinte tapinthatóan sugárzott a hozzáértés, az együttérzés, a bizalom, meg még sok kellemes dolog. - Nagyszerű konzultáció volt - biztosította Ahriman Dustyt. Nagyot léptünk előre. Azt hiszem, Martie remekül reagál a kezelésre. Komolyan így látom! - Hála a magasságosnak - mondta Dusty, miközben levette Martie kabátját a fogasról. - Ez nem jelenti azt, hogy nem lesz több nehéz időszak figyelmeztette a doktor -, talán súlyosabb pánikrohamok is felléphetnek, mint amilyenek eleddig voltak. Elvégre ez nagyon ritka és makacs fóbia. Azonban bármilyen visszaesés is lesz átmenetileg, teljesen biztos vagyok benne, hogy a kúra hosszú távon teljes gyógyulást hoz. - Hosszú távon? - kérdezte Dusty, de nem aggódott, hiszen a doktor magabiztos mosolya láttán a leghalványabb kétely sem merült volna fel senkiben. - Csak néhány hónap - mondta Ahriman. - Lehet hogy sokkal kevesebb. Ezek a dolgok a saját órájuk szerint működnek, és ehhez az órához mi nem férhetünk hozzá. De minden okunk megvan az optimizmusra. Egyelőre nem javasolnék semmilyen gyógyszert, csak néhány hetes pszichoterápiai kezelést, aztán majd meglátjuk, mire jutunk. Dusty majdnem kibökte, hogy dr. Closterman Valiumot írt fel neki, de Martie megelőzte: - 283 -
- Édesem, nagyon jól érzem magam. Igazán sokkal, de sokkalta jobban. Komolyan! - Akkor péntek reggel. Találkozó tíz órakor - emlékeztette őket dr. Ahriman. - Itt leszünk - biztosította Dusty. Mosoly, bólintás: - Ebben egészen bizonyos vagyok - mondta Ahriman. Mikor a doktor visszavonult a rendelőbe, és becsukta maga mögött a súlyos ajtót, mintha a melegség is elszállt volna a váróból. Mintha valahonnan egy kis fagyos fuvallat érte volna el a szobát. - Nagyszerű pszichiáter - mondta Martie. Dusty éppen a cipzárat húzta fel a kabátján: - És mélyen elkötelezett a páciensei iránt - mondta. Jóllehet mosolygott, és még mindig jól érezte magát, egy hóbortos belső hang azon töprengett, miért is gondolja, hogy Ahriman bármi iránt elkötelezett lenne, kivéve saját tiszteletdíjának bezsebelését. Martie kinyitotta a tizenharmadik emeleti folyosóra vezető ajtót: - El fogja mulasztani ezt a bajt. Jó érzéseim vannak vele kapcsolatban. A hosszú folyosón a lift felé tartottak, amikor Dusty megkérdezte: - Ki használ olyan szót, hogy eleddig? - Hogy érted? - Ő használta, dr. Ahriman. Azt mondta, eleddig. - Tényleg? Hát ez is egy szó, nem? - De milyen gyakran hallottad eddig? Úgy értem, hogy a jogászok irodáján vagy a tárgyalótermeken kívül. - Mire gondolsz? Ki vele! - Nem tudom - mondta Dusty sötéten. Martie megnyomta a hívógombot, és amíg a liftre vártak, azt mondta: - Az eleddignek általában van értelme, de most valahogy még sincs. - Fellengzős szó. - Nem, nem az. - A mindennapi beszédben igenis dagályos - bizonygatta Dusty. Olyasmi, amit az öregem, Trevor Penn Rhodes is használhatott volna. Vagy Skeet faterja. Vagy az anyám két elitista-buzeráns férje közül bármelyik. - 284 -
- Te most olyan fellengzős vagy, mint eleddig még soha. Mi a véleményed? A férfi felsóhajtott: - Azt hiszem, nincs nekem olyan. Miközben a lift a földszintre tartott velük, Dusty gyomra majd kifordult, mintha egy expressz sebességével száguldanának, egyenesen a pokolba. Amikor átmentek az előcsarnokon, úgy festett, mint aki éppen alkalmazkodni próbál a felszíni nyomáshoz, miután egy mély óceánfenéki merülésből tért vissza. Vagy mint aki űrsiklón töltött el egy hetet, és most szokja a gravitációt. Lassan ébredezett az álomból. Amikor az ajtóhoz értek, Martie megfogta a férfi karját. - Sajnálom, Martie - szólalt meg a férfi -, de egy kicsit furcsán érzem magam. - Akkor minden rendben. Mert akkor is furcsán érezted magad, amikor összeházasodtunk.
- 285 -
