de Totth, Eugene C. All rights reserved National Library of Australia de Totth, Eugene C. Emlékek. 1. Title Cover design, illustrations

©de Totth, Eugene C. All rights reserved National Library of Australia de Totth, Eugene C. Emlékek. Includes index. ISBN O 9587877 8 6. 1. Title. 894.51113 Cover design, illustrations by the author Art work, Title page, Layout by Andrew Grimes and Ms M.E. Teichel Publisher: NM’SEDGA PUBLISHING 1/32 Allambee Ave., Camberwell 3124 Melbourne Printed by: Shannon Press Melbourne

2

ELŐSZÓ Ez a kötet emlékeim gyűjteménye. Olyan emlékeké, melyek talán sok olvasóéhoz hasonlóak és sokukat megosztottam azokkal, akiket szeretek, de mégis az enyémek egyedül. Vallomás és mea culpa, harmatcsepp és könny egyaránt. Sem nem dicsekvés, sem nem önsanyargatás szülötte. Csupán az életé, melyet úgy éltem és élek, ahogy lehet. Csokor a múltam hervadó, vagy örökszép virágaiból, de a belekerült konkolyért sem kérek bocsánatot, mert azért is én vagyok felelős. Erényeiről és fogyatékosságairól döntsön az olvasó. Az azonban kétségtelen, hogy minden gördülő, vagy döccenő sora őszinte szívből fakad. Canberrában, 1990 Vízkereszt napján

3

TÖVISEK ÉS VIRÁGOK 1944 -1948 BUDAPEST, 1944 Bús, nehéz felhő lassan felém jő és ontja zápor könnyeit. Fekete gyász van e szép hazában... mirajtunk csak Isten segít. Ezernyi rom van s halott a porban, s hol csattogott a harci zaj, most dermedt csend ül, a szél se rezdül és fáj nagyon e néma jaj. A véres sárba idegen lába tapos bele kegyetlenül. Kihalt az utca, aki él, húzza a rabigát, míg kimerül. Csupán robot van e kőpokolban. Mit ér az élet, jaj, mit ér? Az ember ajka fel van hasadva s egy csepp vizet hiába kér.

***

TORZÓK I

Dörög... s felénk dübörgő tüzes ördögök ontják a halált. Tán jobb odaát? Csengő csilingel kékes csendben, a fű se rezzen, 4

a Bárány megvált. II

Miért van csend a május éjszakákon s miért sötét a hold? Miért ül némaság a tájon, hol csalogány dalolt? És mért lett véres vize a Tiszának, hová szépülni szőke sellők jártak? Miért égett le erdő, ház, mező, s az egész ország miért temető? Miért?

III

Mily szép a világ, e tarka virág, Istenem, be szép! Mily barna a föld, a mező mi’ zöld s virágos a rét! A nap áldóan fenn ragyog, s mily’ fényesek a csillagok! Itt mégis bú van, fájdalom, gondredő minden homlokon. A nyomor ég, s a szenvedés, amelyre orvosság kevés, óh, mennyi van – óh, mennyi van, s meghalnék érte boldogan, ha tudnám, hogy sírhalmomon egy új világ kél. Fájdalom, nincs rá remény, nincsen remény, a magyar éjben semmi fény... Nincsen remény.

RÉGEN Az űrben szálltunk, mint két üstökös, vonzott a fényed, oly rokon fény volt, s még mindig látlak, bár az éj ködös. A rohanásban egy volt a pályánk – elmúló, édes pillanat. Úgy elvakított régen a fényed 5

a csillagpitykés ég alatt. Majd elfordultál, bántott a hajsza: sivár jelenből nincs jövő, s én földre hulltam, ugyan mi haszna? veszett reménybe fagyott kő. Elnézem néha, bús nyári este egy távol csillag hogy’ ragyog. A messzeségből ágyuk dörejje kérdi, várjunk-e holnapot és vigyorogva az égre paskol. De mit nekem ezer halál, s míg minden ember félve harcol, mért is, hogy engem nem talál? Eljön a csend majd egyszer végre s virág fakad a hantokon. Kisüt a nap és bársony fénye megsimítja a homlokom. Az űrbe nézek, kérdő szemmel, de süt a nap és kék az ég, s nem látom többé – hová is tűnt el? – az üstökös halvány tüzét. Az űrben szálltunk egyszer régen, de az arany lánc elszakadt. Te ott maradtál fenn az égen, én a göröngyös föld alatt.

TEÉRTED (Így emlékszem) Hazám, teérted hull a könnyem, mikor a földed’ elhagyom. Úgy fáj – nem megyek innen könnyen egy ködtakarta hajnalon. Fáj a jelen és a jövendő, de gúzsban élnem nem lehet, 6

’hol kár a harc, remélni meddő, ezért titokban elmegyek. Anyám, teérted hull a könnyem s érted, Apám, ha elmegyek. csendesen rezdül a szememben a lelkem sója s megremeg. Búcsúszó nélkül vágtam útnak, hisz’ minden búcsú új halál. Tavasz volt, hideg szelek fúttak s velem új élet álma száll. Kedves, teérted hull a könnyem – de te ne sírj, te kis bohó, hisz’ nem szeretsz, de el kell küldjem egyszer neked, ha hull a hó és betakarja a nyomunkat a hideg feledés hava, s ha már nem virrad többé holnap reánk s örök az éjszaka. De könnycseppünk, az élet sója, csak azért hull ’kit szeretünk és azt kívánja, Isten óvja... de amikor hull, szenvedünk. De szenvedésből kél az élet, tört szívből lesz termő talaj, a mi világunk újra éled: sírásból válik a kacaj.

1945 HÚSVÉT Sötét az ég, csillag se ég, szemem hazámat látja még... A bánatom s e bús dalom az égre száll fel. Fájdalom, nincsen kiút, mindenki fut, ki elbukik, pokolra jut. Az út tele mindenfele, s ki, hogy bírja az ereje, 7

fut és rohan. Milyen sokan hanyatlanak le álmosan. Kidől a nép, mily’ szörnyű kép. Baj van s nyomor, ki merre lép. Domboldalon sok sírhalom s rajtuk kereszt a fájdalom. A vén halál sokat kaszál... az akna robban... nem talál... Autó robog, mily’ boldogok a rajt ülők, szívük dobog... E gyász Húsvét, – e gyász Húsvét könnyet, halált ont szerteszét. Ez számadás, ostorcsapás, mégis lesz majd Feltámadás!

CSOKRÉTÁM NINCS Csokrétám nincs, csak néhány szürke szó papírra vetve mondja, élni jó. A szívem zengi azt, hogy élni szép, hisz’ ingyen ontja éltető tüzét a napsugár. Kék most az ég, érzem a földszagot. A harmat könnye is felszáradott. Vígan, csapongva repül a madár... Örül szívem s egy új csodára vár, csak jönne már!

1947 MÁRCIUS A hegyek alján elolvadt a hó, viszi a szél az élő földszagot, A Dunakorzó mégis elhagyott. Nyomor van, éhség és nyomor szülte keserű merészség, meg hit, s hiszünk, mert olykor hinni jó s oly’ biztató. 8

Szürkén sebes a mi öreg folyónk, sodor az árja... Ezrek imája mért nem talál ma bármi biztatót? Holt kőoroszlán – kővévált szívek... Könnyünk, folyó, mily’ messzi is viszed? Hol ömlesz végre az óceánba? Mikor ér véget a könnyek árja, mikorára? Csupán mi álltunk a Dunaparton és kéz a kézben, együtt, merészen mondtunk igent és a szívverésben jaj volt és konok, vágyó szerelem. Álltál a csendben, ott álltál velem az üres, fájónszép Dunaparton, szél simította a tűzpiros arcom. A hajad fútta az üde szellő – Tán lesz miért... Minden kimért: Sorsunk, jövőnk. – Hát semmiért küzdöttünk volna, s minden meddő? Reméljük, hisszük, hogy van jövendő és egyszer eljő.

EMLÉKEK Óh, emlékek, emlékek, kísértet táncot jártok ti velem. Álmomban, ébren, csak emlékezem. Nincs percnyi nyugtom, mint a délibáb, előttem táncol a régi világ: a régi ház, a régi kert, mező – Miért lett mindez néma temető? A régi arcok, kedves emberek 9

előttem vannak, amerre megyek. Nem hagynak nyugtot, csak egyre jönnek, hiába vannak itt hegyek, völgyek, hiába van itt béke otthona, ha hozzám sorsom olyan mostoha. Elébem tűnik régi kedvesem, hiába volt ő egykor hűtelen, úgy fáj a szívem érte, úgy sajog – ládd, nem lehettünk együtt boldogok. Az élet játék, mégis oly nehéz, csak szenvedést látsz, akár merre nézz. Itt állok én is, hazátlan árva, ezer emlékem szívembe zárva. Bár mosolyognék, a szívem sajog és bánatomban búsan dalolok. Óh emlékek, emlékek!

MURA Beléd hull könnyem, elviszed könnyen, haboddal száll a sóhajom. Te hű barát, s a cimborát én soha el nem hagyhatom. Hosszú utam, s minduntalan követsz mindenfelé. Az örömöm megköszönöm s a könnyem hull belé. Te szép Mura – tündérruha, bájos ezüst szalag – a csókod hű, mily nagyszerű a partod ’mint halad. Nincsen vigasz, a sorsom az, hogy most kövesselek, te hű folyó, oly nyugtató, hogy most veled megyek. 10

AZ IHLETEM Az ihletem a szürke csend s megsúgja titkon, sajgva, bent, hogy most mi fáj, hogy most mi jó, hogy most ölelj meg, kis bohó. Az álom-ihlet csókja szép, csak a való tép szerteszét patyolattiszta álmokat, de álmodnom mindig szabad. Az ihletem a szürke csend, mely felemel. A sárba lent nem kell most járnom sohasem: Ha rossz sorom, emlékezem, hogy’ is simíták kis kacsók dús nagy hajam, s ezernyi csók hogy’ borította arcomat – az ihlet emlék s gondolat. Az ihletem a szürke csend... Szállj, bús dalom, arról ’mi szent s kedves nekem. Óh, jó Anyám, ha gondolsz néha félve rám, imádba foglald, kérlek esdve, hogy az igazságot kereste fiad, bár sokszor tévedett, de vétkiért megszenvedett.

A DUNA PARTJÁN A bosszú nyargal bomlott hajjal, a szeme véres, gúnykacajjal küld a bitóra tenger népet, s fűz láncra mást – és mindig téved. Tele a börtön, véres földön és piszkos szalmán, meggyötörtön 11

fekszik a nemzet színe s virága, s lassan indul a Golgotára. A két kezem s a lelkem gúzsba’, nyakam igában/terhet húzva. Reményem s szándék óh, be halvány! Hol vagy szabadság, csalfa bálvány? Vesztettünk. Vér, jaj és csak sóhaj maradt a részünk, szenvedés, baj, s bár messziről ígéret intett, ma tudjuk már – eladtak minket. Kérdem, miért is élek én is bilincsbe’ bár, de élek mégis. Tavaszra várok, másom nincsen: Segíts meg minket, Uram Isten! Élnünk kell mégis, bárha gúzsba’, béklyónk bevág az élő húsba. Csodádra várunk, Uram Isten, a lelkünk kész, bár másunk nincsen.

HAZAFELÉ Szívem dobog, gördül, robog hazafelé a vonatunk. Van-e jövő, vagy temető vár, bár jobb sorsot akarunk? Száraz a száj, innunk muszáj keserű bánatpoharat. Sorsunk sötét, más vétkiért bűnhődnünk nem szabad. Száz éve már egy fénysugár sem érkezett felénk. Rabok vagyunk, s ha meghalunk, lelkünk szabadba lép. 12

Most elmegyek. Völgyek, hegyek, folyók, ma búcsúzom. Vár új világ, ’hol jót s hibát elér a jutalom. Ezernyi kép, tündérmesék csodás világa ez, vagy baj, nyomor, keserű bor baljós hazája lesz. Szívem dobog, gördül, robog hazafelé a vonatunk. A vágy kiált ezer imát, mert élni akarunk!

FENT VALAHOL Fent valahol a magas égen egy újabb kicsi csillag ég és szeretetfény gyertyalángja árasztja felénk kék tüzét. Látni északról, látni délről, úgy is, ha fenn a hold s a nap, nem fedi pára s átvilágít, a sötét gondfelhők alatt. Öreganyám van fent az égen, szeme világít csillagfényben, ránk néz, akiket szeretett. Fentről minden oly másnak látszik, bocsánatot nyer, ’ki hibázik, s csak egy parancs van: szeretet.

13

A POLGÁRDI TEMPLOM Szeretem ezt az öreg templomot, A fehér tornyát, széles hajóját, mert egyszer régen boldog voltam ott, hisz’ ott töltöttem egy boldog órát. Valaha egyszer ősz Öregapám volt ott a pap és nem gondolt reám s arra, hogy egyszer az unokája borul könnyesen a karzatfára. Szerettem volna megölelni a komoly arcú híveket – És rám mosolygott nagy szemed, jóságos Öregapám.

ÉRDEMES VOLT? Mondjátok hát meg, érdemes volt lerónunk ezt a véradót? Mondjátok hát meg, miért harcolt a magyar és tengernyi holt mért borította a csatateret? Szürke felejtés már ruhájuk – Csaba vezért hiába várjuk ma még, de új rend született... Győz-e benne a gyűlölet megbocsátás és igazság helyett?

***

14

A DÉLIBÁB ÁRNYÉKÁBAN 1949 -1952 BÚCSÚZÓ (Édesapámnak, 1949. április 3.-án) Későre jár, az óra üt, kandallónkban sápadt parázs... Sötét az éj, a hold se’ süt, s hogy benn mi fáj, nem tudja más. Nincs visszaút, előre néz ’ki kőszívű s aki merész. Ne hullj te könny... nincs már miből... Vigyél te láb, mindenkitől! Hulljon le hát arabbilincs. A szabadságnak párja nincs. Börtön falon nincs már kiút, fusson tehát, ’ki futni tud. De mennem mégis oly nehéz, hisz’ fáj a szív, reszket a kéz... de megtorpannom nem szabad, míg az idő lassan halad. Iam proximus ardet Ucalegon... Már ég a ház, rőt lángja fáj. Isten segíts! kiált a száj. Hát minden kedves itt marad? De maradnom mégsem szabad.

15

Későre jár, az óra üt... Régi világ – sápadt parázs... Sötét az éj, a hold se süt, hogy bent mi fáj, nem tudja más.

EGY TÁRSADALMI ÚJÍTÓ SIRALMAI 1949 ŐSZÉN Kár volt a harcért? Most mi lesz tovább? Ködös szememnek fátyol mámorát letépte – úgy fájt – az idő szele. Hiába volt hát? És megérte-e? Hiába volt-e vér, ima, robot? Száműzve mégse lettünk boldogok. Mögöttünk akna és lezárt határ, amögött börtön és bitófa vár. Otthon ezernyi rabon van bilincs, a jajjuk hallszik és gyógyírja nincs. Megváltó eszme? A sok sarlatán mind bort iszik, míg vizet prédikál. Szabadság: börtön. Jog: rabszolgaság! Ilyen a maszlag s az az igazság! Hirdetni könnyű, de megtenni nem... Bocsásd meg bűnünk, Uram, Istenem. A múltak bűne súlyos, vak kolonc: próféták vére mégis arra vonz, hogy megjavítsunk minden rút hibát: Próféták vére az égre kiált. De ami most van, az rútabb fekély, ferdébb igazság az eddiginél, mert kivág mindent, ami régi, ó, rosszat is, jót is büntet a bakó. Óh, egyenlőség! börtön, lánc, bitó jár soknak, másnak meg szabad a szó! Kritika nincsen, csak hajbókolás: eddig tiportak, most tiporja más. Ez a különbség! De még van kiút, 16

mely a magasba, a napfénybe fut. Az igazságnak végül győzni kell: kezdjük el újra, Isten lelkivel.

1949 KARÁCSONY Fent a fenyőkön hallgat az éjjel, ragyog a hó, éjfélre jár. Csupán egy vándor baktat a csöndben, görnyedve lép s csodára vár. Nehéz a terhe, vállán cipelve csak lassan botorkál... hova? Látó szemében arannyá válik a hó szikrázó fénypora. De nem hajol le, hogy felemelje, terhe nehéz úgyis nagyon. Csak megy...előre, fejét emelve: Mit ér a földi jó s vagyon? Felcsendül most a Karácsonyének... A vándor szól: Megszületett! A csoda itt van, emberszívekben, a megbocsátó szeretet. E szétmarcangolt, vad, rossz világnak add meg, Uram, e szent csodát. Vedd el a terhét és szabadítsd meg e föld sok fáradt vándorát. ***

KIKÖTŐBEN Szép nagy hajó, az volna jó, ha elvinnél ’hol hull a hó, ’hol hull a hó s fenyőfa vár, 17

csak elmehetnék oda bár, ’hol jégvirágos ablakon néznék ki, hiszen ott lakom, hiszen ott van az én hazám és ott vár rám a jó Anyám. Szép nagy hajó, fehér hajó véled hajóznom volna jó, így csak a szívemet viszed, ami kísér, emlékezet. Isten veled, vándormadár! Egy új hazának partja vár. A búcsú fáj, Isten veled, ’mi itt marad: emlékezet.

D.P. SZONETT 1949 TELÉN Lehullt a hó már, mindent ellepett, síkos az udvar a barakk előtt, sötét szobámban ijesztőre nőtt önön árnyékom és rám nevetett. A gyomrom korgó, szemem lázban ég, kabátom feslett, folt hátán a folt, kezem piros, kék ...hm... hideg se’ volt, s cipőmben érzem olvadt hó levét. Szobám hideg, csak nyáron fűt a nap! Mikor lesz ismét enyhe, szép idő? Hajam s szakállam borostásra nő. Ez az, ’mit minden menekült ma kap. S hajlítsa ki-ki mélyre derekát, hogy nem hal éhen s kap hideg szobát.

18

EMLÉKKÖNYV (Feleségemnek) Ahány vonás, mindannyi emlék, írták barátok, fényes elmék, vagy szürke kis ma-emberek, mindannyi könny, mindannyi sóhaj, vér és veríték, elhaló jaj, s búban édes emlékezet. Ma nincs, csak tegnap volt, s jövendő, mely elhervadva múltba hull, amelyet várunk és ha eljő kapaszkodnánk belé vadul... De mind’ hiába, szellő lebben s tovább repít mindent, ’mi szép, hűvös kezével bekötözve mégis a múltunk sok sebét. Ha forgatod e néma könyvet és visszagondolsz benne rám, megszólalnak a szarkalábak s beszélgethetsz velem talán. Ahány vonás, mind annyi emlék, a Te emléked s az enyém. Szeretlek és ha nálad lennék, boldogok lennénk, Te meg én.

MÉRT TAGADOD (Kovács Emilnek) Mért tagadod – véredben ott él, mért tagadod, hogy szép a múlt, ha fáj is néha emlékezni – mért tagadod?

19

Lehunyt szemed pillái közt mért rezdül néha könny? Mért gondolsz néha sóvár vággyal egy napodra, vagy egy órádra csak –, Valakire, aki szeretett? Tüzes nyomát beleégette bensődbe a múló idő, de nem akarod észrevenni, pedig kísért és egyre jő a sötét éjjel, álmaidban s a kínok komor nappalán, elűzheted magadtól ébren s az álmok szárnyán jő talán. Útját állhatja percnyi mámor, tompíthatja a szenvedés, gyógyír reá új ajkak csókja, de mindez mégis oly: kevés. Kihűl a csók, elszáll a mámor, s ha a szobádban ülsz magad, elédbe tűnnek elmúlt képek: a múlt, amely nyugalmat ad. Nincs hatalom, hogy távol tartsa, fel támadnak emlékeid elmosva mindazt, ami fájó, meghagyva, ami felvidít. Lehunyt szemed pillái közt mért rezdül néha könny? Mért gondolsz vissza sóvár vággyal egy napodra, vagy egy órádra csak? Valakire, aki szeretett? Mért tagadod – véredben ott él, mért tagadod, hogy néha jó, ha talán fáj is emlékezni? Mért tagadod?

20

ÁLMOK Anyám, hát mégis hazudnak az álmok? s ha csillaghintón néha haza szállok, hogy megcsókoljam sápadt homlokod, arcodon látom a könny marta ráncot, nehéz igád is verejtékkel ázott, örökké mégis arra gondolok. Bölcsőm felé rég dalolva hajoltál, szegények voltunk, de te mosolyogtál, mert megálmodtad a boldog jövőt. Álomszivárvány ért le a vén földre és kézenfogva arra vittél föl Te, s magasban láttam fent a delelőt. Aztán elmúltak mind a gyermekévek... szivárvány hídja mára semmivé lett, a fiad most már maga álmodott. ’Repült az álom, mint üstökös csillag, magányos lángja fénylik, amíg virrad, aztán elég, mert nagyon elhagyott. Anyám, hát mégis hazudnak az álmok? Szivárvány ívet tán már soh’sem látok és nem láthatsz meg fönn a delelőn. Az üstökösből vált egy páros csillag, kisebb a fénye, de boldogan villog, s az örök élet győz a temetőn.

FA A PUSZTÁBAN (Feleségemnek perthi magányomból) Vándor vagyok, üres iszákkal rovom a szikkadt föld-utat s a kaján, gyilkos napsütésben felettem húznak vadludak. 21

Aztán a csönd repül felettem, hallom szavát, ahogy’ kiált... vagy csak a föld nyögött alattam, mert megtapostam rőt porát? Az ég határán vörös sárga és kínban izzik kő, homok, s pár árva fűszál esőre várva a szélben árnyékért dadog. Én csak megyek és tántorogva kínlódom léptenként tova. Előttem táncol s fel-fel tűnik az ég alján egy messzi fa. Valóság ez, vagy csupán álom, kajánul pajkos délibáb? Azt, hogy való lesz, mindig várom, s hogy végül hűs árnyékot ád. Verejtékezni nem tud arcom, kiszikkasztott a napsütés, de lábam visz, tudatom harcol, bár az erőm talán kevés. Csak most kitarts, pár röpke óra... Mozognak a bénult tagok, szemem káprázik, agy am lüktet: gyerünk, másként szomjan halok. És a fa mégis él – valóság! Gyógyító árnya betakar, magányos vándor már alóla soha elmenni nem akar. Így várom mindég, hogy eljöjj hozzám és hogy ne menj el sohasem. Hogy eljössz néha, nekem az élet és mennyország, ha itt maradsz velem.

22

VILLON NYOMÁBAN (Töredék) Sötét és kábult barna éjjel csókold rám álom hímporod, Jöjj, békítsél meg a veszéllyel s ne ácsolj komor kínpadot. Az élet múlik, elröpül már, deres lesz lassan a hajunk, szemünkben gondok fénye ül – kár, hogy alig éltünk, meghalunk. Ifjúságunk volt csak madárdal... „az évek múlnak, mint a percek. Véred kiomló harmatáért irgalmazz nékünk Jézus herceg”. Ma még vidáman borba fojtjuk az élet gondjait s baját, holnap búsongva visszasírjuk a józan élet mámorát. Ma tettre vágyunk, elfeledve. hogy minden tettünk szenvedés, holnap kihűlt csókunk keserve, hogy megszünjék, minden kevés. A tékozló fiú is megtér ... „az évek múlnak, mint a percek. Véred kiömlő harmatáért irgalmazz nékünk, Jézus herceg”.

23

BÚCSÚ (Sanyi Bátyámtól búcsúzom) Nem láthatom már fáradt kék szemed, lehunytad halkan, fájt a fény, tudom. Hű barát, testvér, most Isten veled, s kísérjen áldás hosszú utadon. Kezed kezembe’ már nem tarthatom... leráztad már a hosszú út porát. A könny peregve hull az arcomon – Bátyám, barátom, most jó éjszakát. Magadba zártad, ha valami fájt, az öröm kint ült látó szemeden, a homlokodra mély redőket vájt a gond, az élet és a szerelem. Te megosztottad a kenyeredet az éhezőkkel, hajlékot adtál, mert több volt benned a szent szeretet a szemforgató ál áhítatnál. A rongyos koldust Te felruháztad, bár neked gyakran nem maradt elég, a szegényeknek nyitva állt házad... fizessen érte áldással az Ég. Krisztus Királyunk színe elébe ha odajárulsz Te is boldogan, mondd, hogy a földi ember szívébe’ mélyen, de mégis szent szeretet van. Trónszékénél ha epedve várod a bűnök végső, nagy bocsánatát, tudom, hogy ő majd letörli arcod: „Hű voltál hozzám mindig odaát”. 24

A célt elérted és megnyugodtál, de nekünk mindég fáj, hogy nem vagy itt. Hogy viszontlátunk majd Téged bizton, bennünk is él még a kőszikla hit. Szerettelek, bár soh’sem mutattam, Te is szerettél, érzem és tudom. Te boldog vagy már és múlhatatlan... Viszontlátásra — ezzel búcsúzom.

HÁROM VIRÁG Három virágból kötöttem csokort és mind a három Neked szól, Anyám. Hála, szeretet és emlékezés, három virág és Neked szól csupán. Fogadd el őket, nincs rajtuk tövis, Az első kettőn nincsen igazán. Az emlékezés szúró tövisét magamba törtem, hogy ne fájjon már. Fogadd el tőlem e néma csokort, mely illatával, színével beszél. Feléd sodorja a hajnal pírja, vagy a bimbóból buggyanó levél, vagy a szél szárnyán érkezik Hozzád és csak Tiéd már, igen, a Tiéd, ki ott síratja nagy hegyek alján élte párjával vándor gyermekét.

25

VEREJTÉK, VÉR, ÉS IMÁDSÁG 1954 -1959 ESTI IMA Mi Atyánk Isten, ki vagy a mennyben, minden percünkben rajtunk van kezed és bárha gyakran szó nélkül hagyjuk, a szívünk mélyén köszönjük Neked. Életünk minden rohanó perce egy-egy kiáltó, jelt hordó csoda! Miért csak akkor kérünk epedve, ha bűneinknek voltál ostora? Kezed munkája apró életünk a fogamzástól, vagy tán még előbb: minden lélegzet, mikor kérkedünk, vagy porba sújtva kérünk több erőt. Velünk vagy mindig a nehéz órán Te nyújtod, óva, felénk a kezed’, s a hétköznapok szürke vizén is Te vagy, ’ki minket rév felé vezet. Csak Te vigyázod az égi vándort pályáján tartva a sok csillagot, s az apró sejtek milliárdjiból, életre kelted mindig a nagyot. Őrzöd, vigyázod, ami a Tiéd, hogy el ne vesszen egyetlen parány, s a nyüzsgő élet útvesztőiből Uram, Te vagy csak a helyes irány. 26

Köszönjük néked, hogy lámpást adtál a bűnök kínzó útvesztőiben, tudjuk, hogy minket el soh’se hagynál és hogy az Igéd biztatást izen. Téged kerestünk—bűnben is szentek, a tudományok nem adtak irányt és míg a dogmák bilincsbe vertek a szellem s lélek megváltást kínált. Boldog, ’ki vágyva vágyik utánad s rajongó hittel megváltásra vár és öntudatlan leng messze lelke, míg gyenge testét sodorja az ár. Boldog, mily’ boldog, aki tudatlan: Tudás gyümölcse keserű gyümölcs, ’hová bárgyúan lép a tudatlan ott iszonyodva tekint le a bölcs. De boldog az már sohasem lehet, ’ki ésszel mérné a nagy Végtelent s felfogni kíván, Úr Isten, Téged, itt botladozva földi porba’ lent. Es az sem boldog, aki azt hiszi, hogy leigázta a Természetet, kimondva kínnal az arany szabályt... hiszen a lombik mégis elrepedt. Ember boldog csak általad lehet, akkor, ha porba alázza magát – ahonnan egyszer Te felemeled s kegyelmed adja meg az igazát. És ha kialvó szemünk már nem fél, felujjong lelkünk, parányi részed, 27

’mit születéskor belénk leheltél, hogy útja végén Tehozzád térhet. Engedd Uram, hogy megvívjam harcom, a lét tüzét hadd élesszem tovább, s hogy könny ne folyjék szeretett arcon, váltsad valóra, Uram, e csodát. Őrizz meg minket a nagy gonosztól, áldjad meg mindazt, akit szeretünk s ’kik nem szeretnek ne ródd fel bűnül: kegyelmed kérem nekik és nekünk. Ha messze innen, a Kárpát felett majd felragyognak a nagy csillagok, csókoljál békét két fáradt arcra, ’kik a parányban látják a nagyot. És Szent Lelkeddel vidd az Új Erőt magasba törve, túl földi sáron, Illés szekerén röpítsed fel őt, hogy győzni tudjon e sár világon. Ámen

MÚLT – JÖVENDŐ Jelen nincs, csak múlt s jövendő és hogyha a múltba nézek, a jövendő mindig meddő. De ha a jövőbe látnék, múltunk’ vélném szomorúnak, keserűnek, szomorúnak, bús toron hajbókolónak. A jövendő mindig éled, a halálból kél az élet, szomorúan, kacagósan, pazarolva is adósan. 28

Az sem halt meg, ami elmúlt, hisz’ mibennünk újraéled – téli, hideg éjszakákon hó alatt sarjad az élet. Felhők szállnak, száll az élet, jelen nincs, csak múlt s jövendő. Régi, messze múltban indult s a jövőbe fú a szellő.

MARADOK, AKI VOLTAM (Nos non mutamur) Alant a porban s csillagfényben, könnylágyítottan és keményen, bűnbe ragadva, megváltottan maradok az, aki voltam. Égve szerelmem szent tüzébe’ és vérzivatar közepébe’, sírva, nevetve, magányomban maradok az, aki voltam. A napok múlnak, szállnak évek, századok tűnnek s újra kélnek, könnyem felszárad; élve s holtan maradok az, aki voltam. Megbüntetetten, sírva, árván, előre törve élet árán, a csókjaidtól elbódultan maradok az, aki voltam. Felszabadulva s láncba’ nyögve, emberhez méltón s börtönökbe’, boldogan véled s elhagyottan maradok mégis, aki voltam. 29

KISFIAMNAK Ádám, ha jó fiú volnál és anyádnak szót fogadnál, milyen jó is volna akkor. És ha majd elér az aggkor, mondhatnád az unokádnak: „Csak teveled sok a bánat, bezzeg, míg én gyerek voltam, be’ jó voltam... bel jó voltam.” Úgy-e?

MAGYAR KÖVEK (Fiamnak – majd ha megnő, megérti) A kő áll árván már sok ezredéve, lassan porlaszt ja nap, szél s jég verése. Mit is szólnának e konok kövek, ha elmondhatnák, hogy’ fröccsent széjjel rajtuk a vér és sok dúló sereg hogy’ tiport rajtuk sátáni kéjjel. Vak hitszegés és árulás nyomában a halál járt ott vad, bús mámorában, a rab törődve húzta az igát, mert tenni, halni gyáva volt talán és húzta-vonta ezer éven át, de meg-megtorpant remény hajnalán. A napsütésben megfürödve néha úr volt a Gőg, jaj, jaj, de mégis béna, s a kövön gyakran csizmasark tapos, pedig a vészben nyomod’ takarja s magasba tartja a szép, angyalos lobogód, védve, öntestét adva. A kő kemény de hogyha értesz hozzá, szegletkő lesz, de faragnod kell azzá, 30

vagy lépcső, amely visz az égbe fel. Véd és takar és azt, akit szeret, vagy meghal érte s egekbe emel, vagy ad neki új, bátor végzetet. Önön magából gyakran épít gátat és megmutatja mind a nagy világnak a nehéz órán, hogy vajon mit ér, s ha elporladva egyszer szertehull, föld lesz s virággá válik rajt’ a vér, tavaszt hirdetve úgy is konokul. Szeresd a magyar népedet, fiam, hisz’ a te néped és csodára vár, arra, hogy lánca majd csak földre hull és hogy legyőzve fusson a halál. Ne csak szeresd, jer, tegyél is érte, hisz’ csak miénk, s mi az övé vagyunk és lelked fénye a sötét éjbe’ hadd világítsa göröngyös utunk. Árvák vagyunk, ládd, e nagy világban, de bennünk dobban, lélegzik a múlt. Szeresd a néped, tegyél is érte, mert te magyar vagy, fiam, megtanuld.

KÖNNY Kemény szememből mért pereg a könny és büszke ajkam most miért remeg? Két széles vállam’ belülről rázza, torkom markolja a láthatatlan... Mért borulok a Bibliámra halkan? Olyan jó sírni egyedül, csendben, ha körülöttem a szél se rebben, 31

senki se láthat, csak a csillagok... Oly jó zokogni, ha magam vagyok. Siratni múltat, jelent és jövőt, a megraboltat, búsan szenvedőt, a néma harcost, aki elesett s az élőt, aki többet szenvedett. Sós könny, gyógyítsd meg fájó lelkemet, mosd hófehérre, szent emlékezet már nem gyötör, hisz’ tovább nem lehet... Könnyek helyett ma tettek kellenek.

ÜZENET (1956 májusában) Óh Ithaca, Ithaca, őseim földje vér jogán, zúghat körültem tenger árja, vagy Circe csókja bódíthatna el? Nem – nem feledlek, és énekelve a szeleknek velük üzenek. Hallod? Ulysses üzen az éjszakában s a dala száll a perzselő napon, Scylla, Charybdis áll az útjában és mégis jön egy szürke hajnalon. Távol csaták és messze földek, csel és erő, bús trójai faló... a csók s a kard oly gyorsan ölnek, de nyugodt élet nem nekem való. Hajóztam nappal, hajóztam este és vad viharban a partot lesve; hallottam sírást és vad éneket, győzelmi dalt és azt, ’ki szenvedett. Kevés a népem, fáradt és kopott, barázda szánt sok magas homlokot, de mind elvágyik, álmodva nappal 32

s az éjszakában szél szárnyán nyargal feléd- feléd, te messzi Ithaca, mert egyszer mind, mind eljutunk haza. Szép Penelópé, várjál még reám! Hidd, hogy jövök egy csendes éjszakán. De várnom kell, még nincsen kész’ a nyíl, az, amitől a vasfüggöny kinyil’. S jaj akkor nektek, ti élősködők, más verejtékén s zsírján dőzsölők. Jaj akkor nektek, parány zsarnokok – ablakotokban a halál kopog! Vitorláimba a vihart fogom s a bosszúm nyargal azon a napon. De jaj, miért kell így térnem haza vérzivatarban is szép Ithaca?!

56 VÉGÉN Jó volna egyszer elfeledni téged esztendők véne, 56-os év! Jó volna ismét hinnünk, hogy az élet s áldozat bére nem csupán a név „szabadság népe”, „a világ csodája”, amit elhagytak, egyedül, maga, hisz’ a világ csak szajha mostohája s eladta...olcsón egy bús éjszaka. Mikor születtél, könny marta az orcád s rabláncot hűtött keservben a tél, de volt reményünk, hitünk fűzött hozzád s tudtuk, a szellem a gúzsban is él. De most, hogy elmész szálló fellegekkel mért hagyod itt a patyolat havon jó fiaid, ’kik halálos sebekkel feküsznek halkan a ravatalon? Jó volna egyszer elfeledni téged kaján halál, vak vágtatásodat, 33

szűz fátylát tépő, szőrös, rőt kezed’ s kaszád’ amely még egyre csak arat! Nem volt elég még a piros virágból, mely kivirult a patyolat havon? Veszett reményünk, mért vagy most oly távol s mért van bilincs még annyi bús rabon? Kimondhatatlan most a nemzet kínja, szenvedve tűr a mi közös anyánk, vér verejtéke, néma a sikolya és szótlan’ esdve néz most mireánk. Itt, bujdosásban csak a szívünk vérzik érted magyar nép, s az idő repül míg hőseid’ most naponként kivégzik, régi reményed csendesen kihűl. Szülj újabb hajnalt, bútól vaksötét éj! Vajudásában őrizd meg, Isten. Hadd támadjon fel, bár a sírja oly mély, hisz’ e világon senkije sincsen. Uram, bár vertél és méltán tiportál, úgy esdünk, biztass, hogy nincs vége még. Add, hogy reményünk, e zsenge virágszál éljen, míg egyszer kiderül az ég! Küldjél Megváltót, magyar Messiást most, hogy elvezessen Tehozzád megint. Küldjél most munkást, katonát, vagy táltost, hogy enyhíthesse ezt a földi kint! Küldd el Uram hát új szabadítónkat, e fáradt, tépett, de reménykedő had kiált az égre, küldjed el megint!

34

PIROS VIRÁG A VÉR Andrássy út s Körút pora... aszfalt és kő, nagy szürkeség – Munka s veríték volt elég, s keserű szenvedés tora. Most enyhülést hoz tán a szél s a szürke út kövezetén kivirult a piros virág, hogy megcsodálja a világ. Szent vagy nekem, piros virág, lelkemben ég örök nyomod, s ha sajgó szívvel elbírod, hozd népünk új, szebb hajnalát. 1956. október 24.

BARÁTOMNAK (1957 január) Sírj, csak sírj, csendben, reám borulva, tudom, hogy fáj, óh nagyon fáj, nagyon. Vigasztaló szó kongó üresség, s csak egy igaz van: gyászos fájdalom. Siratom én is, sirassuk együtt, a könny bánatban oldott drágakő, sebedre ír és gyógyítja lassan, mégis heget hágy a múló idő. Lázad a lelked, hogy vert az Isten. Szíved kérdéssel dobban, hogy miért? Az Isten útja kifürkészhetetlen: veríték, bánat, gond és munka, vér. Így kellett lenni, így volt megírva, hogy Hozzá térjen a Fiad megint, hogy ne szenvedje vesztett csatákon az égő, fájó, néma földi kínt. 35

Elment egy csókkal, Isten hozzáddal, de nem hagyott itt egyedül, magad. Veled a lelke most s mindörökké, ebben kétkedned soha sem szabad. Lelkünk’ az Isten lelke lehelte, parányi részt ön-magából adott s a véghetetlen égbolt díszére odateremtett egy új csillagot. Hát miért kérded, feltámadunk-e? És miért kérded, hogyan és mikor? Nem biztatás-e Krisztus halála és hogy feltámadt a harmadnapon? Érezzed bizton, zsoltáros szívvel: a lélek él és megfut a halál, s porhüvelyéből felszabadulva Úr Istenénél új helyet talál. A test mulandó, örök a lélek, itt van veled most kétségid között. Nem múlhatott el, hisz’ nem mulandó, csak Istenéhez ment, elköltözött. Jézus Úr szója ím a tanulság: „Paradicsomban ma velem leszel”, a megfeszített latornak is jut a Jézus Úrért ingyen kegyelem. Sírj, csak sírj csendben, reám borulva, tudom, sebed még nagyon fáj, nagyon, de melletted van, hajad simít ja az örök Lélek, hiszem és tudom.

SIKOLY Ősök, apák vétkét magaméval együtt bennem büntesd Isten, csak engem sújts agyon, engedd bús Atlaszként magamba’ hordanom mindazt, amit gyűjténk, mígnem testünk elnyűtt vérgőzös toroknak fáklyafénye mellett, ’hol vad javasoknak áldozatunk kellett. Te tudod Uram, hogy a legjobban mi fáj... 36

Verjél inkább engem örök béklyóba, de a Te kegyelmed fénysubája óvja a most gyengén bomló, szép ifjú életet és haragod méltán sújtsa csak a sudár, magukat erősnek képzelő lelkeket. Uram kiéljed meg most a gyenge hajtást és csak engem büntess bús, fájó vétkekért, tudom, hogy villámod, ha akarod, elér, szívem kész, meztelen – így ne sújts senki mást. Ne verjed hát, esdem, a szép, zsenge vetést és tarts távol tőle bajt, kínt és szenvedést.

DIEN BIEN PHU MAGYAR KATONÁIHOZ Ha tán elmúlnék mégis az átok, gondol-e majd csak egy is reátok azokból, akikért álltok a vártán, cserbehagyottan, magányos árván? Ha rátok gondol, szégyene égjen, fájjon a lelke, sajogjon mélyen. Ha rátok gondol, piruljon arca, mert nem volt mersze, ereje harcra. Viszálykodásban, kéjgőzös ágyban érje el sorsa, ne tudjon bátran elődbe állni, Uram, s az ellen pezsgős tivornyán érje majd tetten. És ha elestek, otthontól távol, vándor vitézek, van-e aki gyászol? Vagy talán az is meg van már tiltva? Anyátok gondol csak rátok sírva . Ő tudja, érzi, egy most az ellen, hogy szembe állnunk mindenütt kelljen, őserdők mélyén s a Kárpát alján, együtt sok mással, s ha kell, hát árván. 37

Vándor vitézek, szívünkben gyász van, fénytek világit az éjszakában, véretek tűzként csap fel az égre és szabadságot kér csak cserébe.

OEPIDUS KIRÁLY KÓRUSA „Csak arra kérem Istent, élhessek tiszta hittel, s tartsam be szóban s tettel a mennyig érő törvényt, mely halhatatlan és ébren fénylő és örök lángja, az Isten - élő...”

TESTÁMENTUM (1958-ban) Kezdetben csend volt, semmi, vak-sötét... A semmi Minden volt, az Úr erő. Az Ő szavára született a lét s a lét mögött ott áll a Teremtő. A por, 'mit lábunk tapos kajánul s szegény agyunk ma oly holtnak tekint, világokat rejt, elébünk tárul majd, hogy meglássuk csillagképeit. Fent és alant, lásd, hogy azonosak, csak élet van és soha sincs halál, aki tapos és akit taposnak egy új alakban új életre vár. Kezem fogod ma, gyengéden, halkan, holnapi létem már nem értheted, de emlékedben, a csillagokban s az út porában ott leszek veled. 38

Belélegzel majd a levegővel és a harmatban enyhülést hozok, ott leszek véled fű-fában, kőben s a termőföldben éltet hordozok. Az esti szélben jár égi nyájam... Hejj, bárányfelhők, szálljatok tova... Az életben higyj, ne a halálban, mert jó az Úr és nem hagy el soha.

TŐLED NEM VÁRTUK (Magdi néninek, a Hunyadi cserkész apródok első vezetőjének ajánlom – a kisgödöllői táborból) Tőled nem vártuk, te mégis adtál munkát s álmatlan éjszakát, amikor fáztunk, te betakartál s főztél, hogy játszhassunk tovább. Ha itt-ott sírtunk, anyánktól távol, volt hozzánk bíztató szavad, de volt kemény is, ha rosszban jártunk s olyat tettünk, mit nem szabad. Tenélküled tán lett volna tábor, de bizonyosan nem olyan, mit nem felejtünk – se ár, se zápor nem moshat el, ha vége van. Tedd le te is a fogadalmunkat s maradjál tovább is velünk: a Magdi nénit, mert szeret minket, áldja meg a mi Istenünk.

39

EMLÉKEK Emlékkel teli az én Bibliám, van benne magyar erdőből levél, préselt virág néz csöndben vissza rám és a múlt hangján rónákról beszél. Van benne édes, göndör, szőke fürt, mosolygó szőke gyermek fürt je az, betölt időt és mérhetetlen űrt s a bánat-órán enyhítő vigasz. Van benne írás Anyám s Apámtól, ha rájuk nézek, a múlt szinte él, sok szent betűje nagy siralomról, hív szeretetről zokog és regél. Mindegyik óránk új emlék anyja: hisz' maradt üres lapköz még elég! Itt gyűjtöm őket, egymásra rakva, míg éltem lángja egészen elég. Új emlék került a gyűjteménybe, kicsinyes, önző és mit se használ, sok éves gondért kaptam cserébe: önön hajamból egy fehér hajszál.

KÉRDÉS – FELELET Mi leszel, kisfiam: vasutas, pilóta? Dologra születtünk emlékezet óta! Mi leszel, kisfiam: katona vagy huszár? Régi csaták népe újabb vezérre vár! Mi leszel, kisfiam: pallér, mérnök talán? Lépcsőket építek a magyar Golgotán! Mi leszel, kisfiam: író, költő, tanár? Énekem a múltról regős dalolja már! 40

Mi leszel, kisfiam: világnak vándora? Vándorút am végén vár a magyar haza! Mi leszel, kisfiam: betegek orvosa? Orvosságunk nincs más, csak isteni csoda! Mi leszel, kisfiam: feltaláló, tudós? Baj tengerét járó, bús árvízi hajós! Mi leszel, kisfiam: béke apostola? Magyar békét teremt majd Isten ostora! Mi leszel, kisfiam: Isten szolgája, pap? Az Urat szolgálva vezethetek hadat! Mi leszel, kisfiam? Imát mormol a szám... s feleli a fiam: magyar leszek, apám.

41

A TUDÁS-FA ÁRNYÉKÁBAN 1960 -1964 KÁR VOLT? (Egy tapasztalat margójára) Kár volt a harcért, vézna Don Quixote, elmúlt már régen a hősök kora, a szép s nemes csak lázad álma volt... A világ önző, szajha mostoha. Tedd le a kardod, rozsda marja már, vagy ráfagyott a beste régi vér? Önmagad vére, 'mit bús csatákon mások ontottak s már semmit sem ér! Vedd le vérted, álmok lovagja, hiszen vékony már s olyan horpadott álomcsatákon sújtott ütéstől... Ilyet tán senki soh'se kaphatott. Nem véd már semmi... jaj, haszontalan, nincsen értelme szépért küzdened. Letűnt kor képe, törött a dárdád s őseid várják már a lelkedet. Vedd most kezedbe a Bibliádat, szemlélődj csendben... múlnak a napok... békélj magaddal, parányi mécses, éjt nappallá nem változtathatod.

BÚCSÚZOM, JÓ URAK Betelt a kelyhem, csordult a pohár, s a szívem mélyén megszakadt a húr... úgy fáj az élet és harcolni kár, mikor egy szó tőr a lelkembe szúr. Eddig viseltem a boldog terhet, áldoztam éjet, munkát és napot, de nektek mindig más ige kellett, s hamis igének nem szolgálhatok. Az én szent zászlóm nem lehet piros, de zöld se kell úgy, ha magába' van, fehért lengetni magában tilos, e három együtt csak a diadal. Ezt a szent három színt szolgálom én, a Te jelképed, árva nemzetem, itt bujdosásban szívemben hordom s a síri éjbe leviszem velem. Terólad szóltam a gyermekeknek, azt tanítottam, hogy szolgáljanak: érted munkálni szenvedő népem, örökké tartó szép, szent feladat. Azt tanítottam, hogy egyek vagyunk mi, sok megtépett, árva, bús magyar. Sorsban és célban, szívdobbanásban mind egyre vágyik, csak egyet akar. Nincs más különbség, csak a becsület s az érted vállalt munka, nemzetem. Bárki tagadná ez' igazságot Te ellened küzd és harcol velem! 43

Őrizd a nyelvet, óvd a hagyományt: az Úrhoz szólni édesb magyarul, ezt tanítottam, s hogy segítsetek, kértem, 'sz a gyermek példából tanul. De jaj, az otthon, lám, mégsem segít, a nyelv kopik és megbotlik hamar, jó példa sincsen, mert egymást marjuk, mi, sok úrhatnám, lázálmos magyar. Betelt a kelyhem, csordult a pohár... Búcsúzni jöttem, büszke, jó urak! Gőg gyermekéért vért áldozni kár, így magaménak mutatok utat.

TE DEUM LAUDAMUS (1960 Szilveszter éjjelén) Sokszor megpördült ez a sárgolyó, forgása fáradt, vén fején a hó... utolszor mozdul, lezár egy évet s tovább keringve egy újra ébred. Egy kört bevégez és újra kezdi, munkát hoz, próbát s áldását termi, a célt szolgálja, így teremtetett, eltűr a hátán múlást, életet. Uram, mi férgek e kis sárgolyón, számoljuk buzgón és fontoskodón mindegyik forgást, mind ahány napot, amit kegyelmed egy évben adott. Ki-kiszámítjuk, most van kész' a kör, ha akarod, hát újabb hajsza jön, ismét lesz próba, munka, szenvedés, áldás, eredmény s öröm egy kevés. 44

Ahogy kimérted a múló évet, nem érdemünket, kegyelmed nézted, és leborulva a szálló rögre Téged imádunk érte örökre. Neked köszönjük munkánk s a harcot, szenvedés könnyét s egy boldog arcot, s hogy kinyújtottad gyógyító kezed, szívünkbe vésted: fő a szeretet. Dicsérünk, áldunk érette, Uram! E múló évnek még pár perce van, aztán egy új jön – ne hagyj el benne: szívünk letesszük áldó kezedbe.

ÖRÖKKÉ Ma még veled vagyok, jőjj a karomba bátran s puha ajkaddal lágyan csókold a homlokom. Ma még veled vagyok, de hogy mit hoz a holnap, talán vége a tornak... Szerelmem, nem tudom. Búsak a fellegek, gond bennük száz s a bánat sötét – az éjszakának vakok csillagjai. Búsak a fellegek, fáradunk mind a ketten s nem tudunk önfeledten mámort szakítani. 45

A gondjaink nagyok, de jó s kegyes az Isten, hogy minket megsegítsen, csak higyj, bízzál, remélj. Ma még veled vagyok, megosztva jót s a rosszat, az élet bár kínozhat, Egyetlenem, ne félj. Mindig veled leszek, szólítson bár el tőled halál, s ha szíved kő lett, álmodd szerelmemet. Mindig veled leszek, s távol szellem világból az Úrnak zsámolyától hozom a szívemet.

ŐSZHAJÚ ASSZONY I. Őszhajú asszony, kis öregasszony az édes, drága jó Anyám. Csendesen tesz-vesz, fárad a lelkem, egy szép tavaszi délután. szorgos kezében a munka perdül, bár háta fáj, lába nehéz: csak akkor áll meg egy-egy kicsinyt, ha postára várva ki-kinéz. Levelet várni, mindig csak várni, Édes Szülém, mért oly nehéz? Kiket szerettünk, mért elhagyottak? Mért, hogy szemük távolba néz? 46

II. Messze a szürke óceánon felszáll a pára, száll a köd, mindent, 'mi túl van, eltakarja, mindent, 'mi elmúlt, véd, beföd. Szép fátylat ölt az, ami elmúlt, de ami rút, az a jelen, a ma bajától menekülnünk add a múlt ködét, Istenem. A dal is szebb volt: madárének, reményt ígért a kikelet, mikor még régen, kéz a kézben, jártuk a vén Gellért-hegyet. Vagy mikor iskolába vittél s társam a padba' zokogott... Szép ősz volt akkor, jó Anyám, s most sok régi társam már halott. Nevettünk vígan, úgy neveztek: ez biz a mosolygós család. Szétszórt az élet rég azóta s ránk nyomta fájó billogát. Az Öreghegyről fú a szellő s hoz dús, tavaszi földszagot... Hiába várás mindig meddő – akit szerettünk, elhagyott. III. De csendes, bársony-kék éjszakákon hagyjad nyitva az ablakod, hogy megsimítsam a csillagfénnyel fáradt, barázdált homlokod. 47

S csókot leheljek mindkét kezedre, a hála csókját, jó Anyám, azt küldöm innen az esti széllel egy szép, tavaszi éjszakán.

EGY FÉNYKÉP HÁTÁRA Te édes, boldog emlék, nélküled mivé lennék, boldogan fájó óra? Elmúltál, nem jössz többet, az évek elrepülnek s nem válsz többé valóra! Az idő tova száguld, ne állj meg hát s ne bámuld – nézz él a múltba vissza! Imádva adjál hálát, hogy Isten sok csodát ád és szeret ostorozva.

KÖSZÖNÖM Uram, utolszor még megköszönöm e fájó, bátor, rút, csalfa évet, s hogy ifjúságom, ím, semmivé lett és mégis akadt annyi örömöm. Köszönöm, Uram, a verítéket, a fájó órát és hogy hiába nem cseng az élet melódiája szívemben, s adtál olyan sok szépet. A lelkem élő áldozat-máglya: sötét az ég most és megkívánja, legyen világos. Hadd hordjam terhes, de drága fényed, 48

hogy lásson béna, elárvult néped és váljék táltos! Uram, utolszor még megköszönöm e hervadó, bús, kegyelmes évet és hogy harcoltam magammal s Véled, s hogy megbocsátod bűnöm, köszönöm. Uram, köszönöm.

SZOMORÚAN Hát ez a jussom, bérem? Vak léptemmel kimérem szobám hüvelyknyi hosszát. Beh elmennék ma hozzád! Beh elrepülnék messze a csókodat keresve. A léptem meg-megtorpan, s én lenn a sárban, porban törött szárnyamat vonva vágyom a csillagokba. A sorsunk, ládd, kimérve, s egyszer mindennek vége. Beh fáj.

1961 ÓÉV ÉJJELÉN (Ausztráliában) Dalol a csönd – csepegő eresz alatt most muzsikál a tücsök. Kezembe lant, s míg hegedül, keserű szám íze már, bús a dalom, szomorú üres pohár. 49

Búcsúzni kell, dübörög talpam alatt. Vérbe fagyott akarat halva marad? Sámán s te jós, mire vársz? Vedd dobodat! Kis kavicsok remegőn... Van akarat? Bátran rikoltsd, mire vársz? "Él a halott!" Álmodik, ím, s aztán ölt új alakot. Múlj, álom, múlj – ébredés jaj, gyere már! Dobd le subád, a csodák új éve vár.

EGYEDÜL A szikkadt éjjel csóktalan, vággyal teli, boldogtalan. Mit ér az élet nélküled? Üres, céltalan révület. Úgy zárnálak karomba már te messze szálló kis madár! Mért is nem vagy mindig velem? Hogy' dalolna a szerelem.

NAGYPÉNTEK – HÚSVÉT I. Fehér hajadra csókot hint a szél s csendben hozza az üde harmatot, új szép tavaszról, életről beszél, míg a természet nálunk már halott.

50

Otthon most nyílnak, lám, az orgonák, virág-palástot öltött a mező... nálunk elhúztak már a vadlibák s kopott gúnyába bújt a hegytető. Mért van, hogy sárga kankalin helyett őszirózsásra szomorul szívünk? s bátor jövendő nem hoz új kegyet, bárhogy akarjuk, akárhogy hiszünk? Anyám, talán ma vén, fáradt vagyok, barna éjfél les be ablakomon... Elvész, 'mi szép s jó, csak a könyű sok, csak szenvedés van, Nagypéntek vagyon. II. Uram, támaszd fel, hiszen ígérted! Mit ér az élet, ha győz a halál? Váltsad valóra a szent Igédet s benne szívünk majd vigaszra talál. Ha nincsen pásztor, elszéled a nyáj... buzgón esendünk, tedd meg a csodát! Ne verj tovább már, megjártuk minden véres homlokkal a Kálváriát. Add vissza nékünk hitünk' s a reményt, támaszd fel Azt, 'ki érettünk halott. Az élet él és győz a halálon... hiszen lehet, ha Te úgy akarod. III. A sziklasírról legördül a kő, s egy bűnös arcon patakzik a könny. Mi valljuk: láttuk, él bizonnyal ő s bizonyságunktól megreng a közöny. 51

"Asszony, miért sírsz?" – ím így szól az Úr, "A hosszú úton veletek megyek." íme, az élet győz a halálon s mindent meghódít a szent szeretet! IV. Fehér hajadra csókot hint a szél... Messziről küldöm tengerek dalát: Áldás, köszöntés sok szent ámene enyhítse végre lelked bánatát.

FÁRADTAN „...az órák múlnak, mint a percek, véred kiömlő harmatáért irgalmazz nékünk Jézus herceg." (Villon) Múlnak az órák, múlnak az álmok, ki ma még hű volt, holnap már álnok. Vérünk kiömlik, életünk lobban, szívünk az éjben lassabban dobban. Múlnak az évek, fakók az álmok: silány jövendőt s nagy múltat látok. Csak az marad meg, 'mi egyre gyötör, fakóvá vált a hajdani gyönyör. De megmaradt a csendes vén mosoly, halk derű bujkál most az arcomon, mély vén barázdák nem simulnak el... Beh csendessé vált rég víg énekem.

52

VÁLASZ EGY KÖSZÖNTŐ ÉNEKRE Az ének szép, – szívünkben bú s öröm csordultig ér, –mindkettőt köszönöm. Ládd, ide ért, hozta az őszi szél, a bú s a dal oly sok szépről mesél. Sárgul a lomb, utunkon az avar nyomunkra hull és mindent betakar, az elmúlás nem fáj, nyugalmat ad: Tor éjjelén magyar ember vigad. Félre a tort az élet ünnepén! Felszáll a köd s újra láthatlak én. Hajnal hasad, minden a napra vár: a bérc, a por, ember s kicsiny madár. Miért a könny? éltető harmat ez, nem bút adó, de örömet szerez. Vígan dalolj, vígan zengjen a húr, ünnepre kél, nem búra vár az Úr. Tengeri szél borzolja üstököm, dér csípte bár, de ezt is köszönöm. Barázda szánt rég sima homlokot s a régi fény szememben megkopott. De megmaradt szerető, víg szívem, erős karom, járok tűzön, vízen, az akarat olyan, mint az acél: hajlik, ha kell, de véginél a cél! A köszöntőd jó szívvel köszönöm. Álomlovon, át bércen, özönön hazarepül éjente a szívem s az őszi szél tőlem csókot viszen. Kopasz az ág, mindent beföd a hó, nem szemfödél, új életet adó. Csillag ragyog egy pór jászol fölött, utat mutat s ím felszakad a köd. 53

ÖRÖK CSODA Az énekem halk, szomorú, majd pezsdülő, nincs benne bú. A törvényről szól a dalom, elhallgatni nem akarom. Éneklem az örök csodát: öntestéből 'ki éltet ád, mindegy, mi lesz az élete, munkás, vagy villám válik-e, bizonnyal Isten eszköze. Szorgosan font kis nádkosár Nílus vizén lebegve száll, aggódva fonta egy anya, könnye kísérte s bús dala. Istenem, mért is született, ha víz viszi a gyermeket? s gyermekéért imádkozott... Mózes az Úrnak áldozott. Lakedémon sivár világ: kő és veríték. Nincs virág, se dal, se bor, se nevetés, a vágy-álom: hős temetés. Acél anyák s kemény fiak még zsenge korba' búcsúznak, s pajzsáról szól, amit viszen az anyaszó: "bár száz legyen az ellen, ezzel, vagy ezen!" Volt egy anyának két fia, Neve örök: Cornélia. Lábánál ült a két legény s itta a szót. "Minden szegény joga az élet és kenyér, bár terhe van csak s bére vér. 54

Küzdjél azért, ami igaz, legyen bár súlyos terhed az, Gracchus elveszhet, mégse gaz!" Erős karú, bátor Sarolt az ifjú Vajknak anyja volt, Koppány, Gyula hiába vár – repedt a javas dobja már. "Az ifjú úr, jaj, gyenge még, új paripán még tör a fék". S elhárít vészt., fellegeket a nagy anyai szeretet... Koppány csatája elveszett. Éneklem az örök csodát: öntestéből aki éltet ád, mindegy, mi lesz az élete, mégis szerelmes gyermeke legyen bár jó, könnyben fogant, vagy nagy hírét zengje a lant, váljék pimasz, vagy messiás, szeretni úgy ki tudja más? Nem tudja más.

A TUDÁSFA ÁRNYÉKÁBAN Tudom hiába, minden hiába, itt a tudás fa hűs árnyékába’ tudom, hogy nem jobb, mint valaha rég, hiszi szomjam semmi sem oltotta még. A hűs árnyékban, míg elvonultan éltem, csak egy volt, amit tanultam: hogy agyunk véges, csak vak, szürke sár, mely mégis többre, jobbra, szebbre vár. Míg tévedést itt csak hibára rak mindenki, arról nem tanítanak, 55

hogy a lelkünkben Isten-szikra van s miként kell élnünk híven, boldogan.

KARÁCSONY A DÉLKERESZT ALATT Oly hosszú volt a bűn éjszakája, nem égtek már a csillagok. Fáradt a lélek; kongó magányba’ semmi remény-fény nem ragyog. Gyászos palásttal fedte szemétől az Úr a földet, szomorún, megdermedt könnye s a hópihéktől a sár az Úrhoz hasonul. Szűz fehér leple, ládd betakarja megannyi vétkünk mocsarát s csillagtalan, vak, bús éjszakába’ hóval világit, utat ád. S a sötét éjben csodás fény árad: rég erre várt már Akhnaton, ezt látta Mózes, földre borulva a vén sinai dombokon. Ezt látták régen három királyok s követték tűzön, vízen át; ezt látta János Jordán vizénél, s hallotta tisztán a szavát. Ím, győz az élet, győz a halálon! Rövidebb lesz az éjszaka, feltámad ismét, fel a halálból: hiába volt száz Golgota. Ím, itt a gyermek, pór jászol alján ’ki mindnyájunkért született, 56

önmagát adva, megváltást hozva hószűzen fénylő Szeretet!

ILDIKÓ Az Úrnak új angyal kellett, tiszta és fehér ruhás... A föld párás, rossz lehelet ... Szenvedve vár a változás. Angyal jöttén felragyognak körülötte a csillagok, napok, fények, sápadt holdak, de úgy, mint ő egy sem ragyog. Dalol. Hozza kis palástját bekötve mindazt, ami fáj, járja Duna s Tisza táját, farkasmartan él ott a nyáj. Lassan ér az Úr elébe, összeteszi két kis kezét, hő imával arra kérve, mentse meg árva nemzetét. Szól az Úr – „Rád bízom, szógám, gyógyíts be minden mély sebet, a kín elég már a rónán – legyen helyette szeretet”. Száll az angyal és nyomában fehér lesz minden virág... Nincs halál, csak változás van s talán egy boldogabb világ.

57

ET IN ARCADIA EGO Emlékszel? Régen fogtad a kezem, sétálva mondtál sok régi regét. A szemed fénylett és jambusokban mesélted Hellas őstörténetét. És elbaktattunk a Duna-partra... Te nagyot léptél, aprókat meg én. Elém idézted Marathon-rétet s a vérvirágot hűség mezején. A lombot fútta az esti szellő, ráparancsoltad nyakamra a sált, s közben mesélted: Thermopylénél hős Leonidas várta a halált. A szót kimondtad, szálltak a felhők... Dunánk is intett, bólintott: igaz. A szó elröppent: szent kötelesség – s lelkembe hullott jó mag – és a gaz. Anakreonra ittad a kupád, s kettőnkből állott a symposion, Hesiod, Sappho daloltak velünk és elmerengtünk Homéros dalon. Sokrates szóllott: igaz-e vajon, hogy sötét völgyben árny vagy, Glaukon? Igaz a szépség – így Diotima – szépség a jótett, bölcsesség, ima. Plato vitázott jó Pheidiásszal: hogyan is járnak fenn a nap-lovak? A parthenon friz leszállt a falról s föl-föl a hegynek rótta az utat. Rég volt...Üveggé vált az amphora, 58

lőrévé nektár, istenek bora. Romokban áll már az Akropolis, de a rege él annak, aki hisz. Olympos csúcsa csonka szikla már, fenn a magasban, ’hol madár se jár, s a régi mag most – Te ültetted el – oly sok év múltán lelkemből kikel. Mi kedves emlék, Néked köszönöm, hitet, tanítást s mindazt ’mi öröm, és hogy megálljak, mikor reng a föld, értő mosollyal, s ha kupám betölt, visszaidézem mindazt, ami jó s megyek...et in Arcadia ego. Nedlands, 1963 szeptember.

TÁBORTŰZNÉL Kísértenek még sajgó dallamok míg csillagfénynél nézem a tüzet és csendben, halkan csak dúdolgatok. Nem zúg fel bennem fájó requiem, nem jajgat, sírva, kínzó szolga sors, d e mégis könnyes minden énekem. Dallamom régi, nincs benn’ lázadás, nem vad, pogány dal, harcra bíztató, de halk és béna, mint az elmúlás. Így énekeltek győzelmes ősök távoli harcok tépett véginél és így húzták ott a hegedősök. Én nem tanultam sohasem e dalt, mindig volt ilyen s mindig lesz talán 59

míg a magyarban élet-szikra tart. Szállj dalom, szálljál az Ur elébe, tedd le a szívem’ trónusa elé, kérd, hogy ne fájjon reménytelen vágy s ne húzzon mindég a hazám felé.

ÉDESANYÁM, LELKEM (A formát Adynak köszönöm.) Édesanyám, lelkem, ne feledjen engem, soha se feledje, bármilyen a kedve, hogy messzi határról, hetedhétországból hazaszáll a fia, bujdosó dalia, imádságos lelke, sohase feledje. Édesanyám, lelkem, most kéne ölelnem, hogy’ fognám karomba’, sírva bánatomba’, sírva örömömbe’ csókolnám repesve. Köszönöm a gondját s az altató nótát, a jüt kis koromba’ s emlékezet óta. Édesanyám, lelkem, ne sirasson engem, ne folyjon a könnye szomorú özönbe’, viduljon az arca, a gond ne apassza, vigaszát, reményét és nyugalma kincsét az Istentől kérje, kiáltson az Égre! Édesanyám, lelkem, biz megöregedtem, sok földet bejártam s megfáradt a lábam, hajam őszbefordul, természetem mordul, de a nevetésem vidám még egészen. Így vagyunk mi hárman, hárman eggyé váltan. Édesanyám, lelkem, ne feledjen engem, soha se feledje, ha leszáll az este, hogy hegyeken túlról, hetedhétországból hozzá száll a fia, nagy tékozló fia hazavágyó lelke, sohase feledje. 60

MARGIT NAP ÉJSZAKÁJÁN Tehozzád bújnék, mint egykor régen egy félve síró, ijedt kis gyerek, hogy megvigasztalj, töröld le könnyem, e már felnőttem s vénen nem merek. Simogatásod gyógyír a sebre, s kezedtől könnyből víg mosoly fakad... szelíd daloddal távol tartottál lidérc láz szülte, rémes álmokat. Olyan jó, hogy vagy. Dicsérlek érte ég s föld királya, bölcs Mindenható. Tengeren túlról száll a fohászom, áldd meg Anyámat mindennel ’mi jó! Ma, neved napján reád gondolok s az éjszakában kinyújtom kezem’... és átrepülve óceánokon Veled vagyok és Te itt vagy velem. Csokrot kötöttem felhő virágból s a szélre bíztam, vigye el Neked, hogy felszárítsa sok értem ontott, annyiszor elsírt, drága könnyedet.

APÁK NAPJÁRA

Hogy’ letörölném gyöngyös homlokod és megsimítnám fáradó kezed, betakarnálak hideg éjszakán: bársonytakaróm az emlékezet. Óh, hogy’ szeretnék lábadhoz ülni, 61

régi Trójáról hallgatni mesét... hogyan esett el hős Hector harcban, s hogy’ nyerte Páris szőke kedvesét. Óh, be jó volna, járva az utcát ajkadról lesni nagy idők szavát: két árva gyermek, szomorú gyermek, hogyan nyert bátor farkas mostohát. Oly régen volt már, oly réges régen... s bizony oly gyorsan elszáll az idő, s régi világok ködfátyolából új, szőke gyermek kézenfogva jő. Hajunk megőszül, barázdált arcunk, de szemünk bátor, tiszta és komoly: bár elvesztettük sok véres harcunk, csak azt tanítjuk: van hit és mosoly. Óh, hogy’ szeretnék lábadhoz ülni, hogy rámvethessed áldó két kezed. Megfáradt gyermek, tékozló gyermek, mélyálmú éjjel ott jár most Veled.

HALÁL Lépte koppan, szívünk dobban, lépve lépdel egyre jobban. Várva várjuk, már kívánjuk, félve féljük elhagyottan. Csontkezébe csorba csákány, két kezében kasza, kábán, rémült révünk – nincs reményünk, szegett szárnyunk tört magányán. Marka markol, vakon harcol, bújva bújhatsz, de nem alszol, 62

félve retteg, mint a gyermek, minden lélek a haláltól. Vágyva vágyjad, ne csudáljad, fittyet hányva, figurázzad, ne féld azt, mi ismeretlen: mit ér ő a múló testtel? Veres vérbe vert virágszál halott hóba hullott árván, tavasztáján, tél utóján élet éled sáros sírján. Lépte koppan, szívünk dobban, lépve lépdel, egyre jobban, várva várjuk – már kívánjuk, hisz nem élünk elhagyottan.

TEMETÉSEN Gördül a rög, egy dobbanás, felnyög, sikolt az elmúlás... Az ég sötét, baljós, dörög... mondják, az élet nem örök. A test pihen, a szív megállt, a kéz nem üt, de nem is áld, a szemben nincsen értelem, nincs rettegés, nincs félelem. Az élet él a sírba’ lent... ki érthetné a végtelent? Sárguló csont, élő atom! A síromban sem alhatom. Mert akkor is, még akkor is élek s a lét soh’sem hamis, 63

a test is él – por és hamu... s a változás nem szomorú. És bolygó fény, csodás erő lelkünk nem köti az idő, lerázta már a porhüvelyt s megint szabad, de nem felejt. Megtérve száll Hozzád, Uram, nem félve lép, nem titkosan. Visszaveszed láng lelkedet, ten részed az, Szent Szeretet.

64

ÉLET, ÉLET, ÉLET! 1965 -1970 TÁVOLBÓL Távolból sokkal rózsásabb az ajkad és szomjas lelkem úgy vágyik reád. A hajnalfényben még csillog a harmat, de én már látom a vak éjszakát. Csillagtalan az éj sötét palástja, mert nélküled nincs fény és nincs öröm. Nekem Te vagy a fény s az élet fája, mert amim van, mind néked köszönöm. Sohsem szült bennem dalt a boldog élet: Csapás s a bánat gyermeke a dal. Míg ismét nem vagy a karomban, élek, de örömöm és mosolyom meghal. Jer, jer felém, ma tárt karokkal várlak, üres, sötét az élet nélküled. Óh, jer megint, hogy oltsd az égő vágyat s hogy meggyógyíts egy árva, bús szívet. A távolból még selymesebb a bőröd... lásd, feléd nyújtom reszkető kezem. Olyan nehéz – mert a magány megőrlött – az új napot nélküled kezdenem. Jer, jer, siessél, szállj felém szerelmem, égő szomjam csak csókkal oltható. Lázálmaimtól mentsed meg a lelkem, az ébredés csak a boldog való.

65

NE KÉRDEZD (1968 Nagypéntek) Ne kérdezd mindig, mindig a miértet, a válasz, tisztán, olvasásra vár. Ne kérdd, hogy mért is hullott le az égről egy törött szárnyú, árva kis madár. Ne kérdd, hogy mért jön fény után az éjjel és hogy miért lesz világos megint, s mért váltja édes, boldog óra szépen a gyászt, a bajt és mind e földi kínt. A rend s parancsszó hogy’ lesz zűrzavarrá, s a zűrzavarból hogy’ lesz új világ, ne kérdd, a válasz régen meg van írva: parányi magból lesz az új virág. Az Úr hatalmas, elképzelhetetlen – mi, itt a földön kis férgek vagyunk, de gondja van ránk, mindre, a kezében, bár nem érti meg véges, kis agyunk. Itt lenn az élet telve szenvedéssel, egy boldog óra oly sietve száll. Vágyunk utána, de nem hittevéssel s a vágyunk szárnya-szegetten megáll. Zuhanunk, zúgva, fájva le a mélybe, reményünk vesztve, tört hittel talán, sikoltó kínnal, önmagunktól félve, lelkünk az éjben új hajnalra vár. A fény s az élet, melyre mindig vágyunk, a fény s az élet Nálad van Uram. Születésünk és végtére halálunk nagy lelked mélyén lánggal írva van. S ha egyszer, végre megharcoltuk harcunk mint jó vitézed állva a sarat, vagy gyenge lényként elbukott a lábunk 66

s halál, a szolgád, nevetve arat, elédbe állunk, vágott, mély sebekkel és hívásodra így szólunk: jelen! Örök Urához megtért, ím, a szolgád föld s barkaszagtól terhes reggelen. Sugártól, fénytől nem látjuk az arcod, tán nincs is arcod s lelked fénye az: bűnünktől oldó, végső megbocsátás s szakadt szívünkre áradó vigasz.

A FÖLD FOROG MÉG A föld forog még keserű levében, a fákon ékszer, fényes zúzmara, fél világ alszik, a másik meg ébren, süvít a szél, mint repedt orgona. A hangja dolgos, port porszemre hordva: Ki volt a porszem egykor, nem tudom. Porból vétettünk, porrá válunk” újra és szél zúgássá válik a dalom.

ORGONÁK Virágzanak a lila orgonák, illatuk bódít, színük szerelem és a csokorban bent van a szívem. Régen ott szedtem a Gellért hegyen, valakit lassan karomba zárva, szívemben zsongott a lét varázsa, s kívántam, vége soha se legyen. Az illat él még, sárguló lapok ölelik hűen, bár már csak emlék, mint a lágy, csókos májusi esték, virág, a dal s a fényes csillagok. 67

A Károly Kertben Beethoven dalolt, míg ránk nevetve kacsintott a hold… Mély álmaimban néha ott vagyok. Bohó, szerelmes, dalos kisdiák, hova is lettél? Oly távolba vagy. A tavasz elmúlt, lassan jő a fagy, a foszlott álom fáj, de nyugtot ád. A dér is lassan megcsípi hajam, arcomra szántva gond barázda van... de megmaradtak mind az orgonák.

TORZÓK A SZERELEMRŐL I. Vágtatás E néma vágtatásban földet se ér a lábam, csak vonz a nyugvó napfény, mint forgó, izzó örvény: Benne látom a képed... Ifjúságom mivé lett? Forrón vakít, s az álmom bár fáj, ott sem találom. Üres, kihalt a tájék, akár pusztába’ járnék. Az ajkam fölrepedve. Bár hozna irt az este, csókharmatot lehelve.

II. Miért? Miért kell mindig sírni, a bút, a bajt kibírni? Szomjúhoznom a víznél, vitorlámban mér’ nincs szél? Mért kell vágynom a véget 68

mikor a tavasz éled? Későn mért nő az árnyék? Bilincsben mér’ hogy szállnék? Álmom miért nem gyógyít? Csak csáb csókjával bódít, s a két szemem lehunyva mért látlak újra s újra, derűt váltva borúra?

III. Könyvem Könyvemben nincsen élet s a sok szép, cifra képet mért forgatom unottan? S a szívem mért nem dobban ha olvasom a stancát? Miért gondolok csak rád, bár szanszkritokra kéne? s időm mér’ van kimérve? Sok régi költő verse – ez él – az elfeledve – miért cseng holtnak nékem? Sorsomtól mér’ nem kérem, hogy legyen jobb a bérem?

IV. Minek? Itt-ott sokat tanultam és bár regény a múltam s eszemmel messze szállnék, de ’mi marad, csak szándék. Csak a szívem, a balga, az száll, dalol s a dalra az ég s a föld zenéje felel s a tenger mélye. De nem felel a kedves, akihez szól e sok vers. Minek hát vers s a sok dal, ha szívem lassan meghal? 69

CÉL Ha majd azt kérded görnyedt vállal, miért a harc s a vér, verejték, s hogy az Urat keresztre verték, s hogy mért küzdünk mind a halállal? Nézd a sok csillag fényes árját, legyen bár lábad porba térdig, eredj az úton, jöttöd várják, mert célod menni, menni végig. (And Mike went)

A GYERTYA CSONKIG ÉGETT „Bizton tekintem mély sírom éjjelét, Zordon, de óh nem, nem lehet az gonosz, Mert a Te munkád – ott is elszórt csontjaimat kezeid takarják”. (Berzsenyi) A hó csikordult egy vak, téli este s az első csillag, ablakon belesve látta a hamvadt, csonkig égett gyertyát. Az ember küzd még, látja még a kedvest, de hallva hall már szép égi zsolozsmát és tudton tudja: elvégeztetett. A test bilincse tartja bár a lelket, a sejt még küzd, nem adja zálogát, messziről hangzik a szférák zenéje s jól ismert arcok hívnak odaát. Eljönnek mind, hogy készítsék az útat, fogják kezed, hogy ne legyél magad. Lásd, napvilág van, hagyd velünk a búdat mert jó az Úr és végül nyugtot ad.

70

Már nem te vagy, csak egy használt ruha, mit új divattal sutba dob a lélek, és patyolatban így kiáltasz: élek, s az Úr színéhez járulok oda. Eltörpül minden a szürke ködben, ember, ne reszkess, tartják a kezed, s ’mint a köd tisztul, a többi lélek hozsannát zeng és örül teveled. Mert nincs halál, csak élet, élet, élet, mely földi porból mindig újra éled és felszárítja a bús könnyeket. A sír jutalma csak por – semmivé lett, de él a lélek, szent, örök ígéret s a síron túl is örökre szeret.

71

KÖNNYCSEPPEK 1971 –1977 SORSOM Sorsom betelt, ím elvégeztetett... Szakadt a húr, néma a hegedű s csak nyögni tud a régi dal helyett. Tört hegedűmön elnyűtt a vonó. Hallgass te dal... hisz’ úgy is keserű! Kár már dalolnom – úgy se volna jó. A hegedűmet a sutba dobom, színültig töltöm borral a kupát, hogy belefojtsam fájó bánatom. De ha akarnád, kisütne a nap: az élet napja boldogságot ad s akkor a szívem sírva is vigad.

MÁJUS VAN Május van bár s most nem virágzik nálunk a lila orgona, szívem dalol s húrjain játszik az ősz s tavasz közös dala. Májusban itt lehet, hogy ősz van s lehet, hogy várjuk a havat, mégis úgy ég a szívem lángja a déli csillagok alatt. Mégis úgy ég, s dalolva dobban hús s vér szívem és csókra vár 72

ha érezem szívdobbanásod, Te csókos, kedves kismadár. Szeressél ma – szeress örökké, ’sz minden tagom erről dalol – míg csak nem válunk barna röggé, az élet szép – így álmodom.

SZERESS Távol világok ezer tüzétől káprázva pislan fáradt, tört szemem, s bár föl-föltűnik a messzi mélyből egy fény, egy láng, lásd, én mégsem merem kinyújtani a csonka, vén karom délibáb űzőn, csalfa reménnyel, de, ha merném is, soh’sem akarom, hiszen eltűnnék az alkony-fénnyel. Bár tört a testem, ifjú a lélek, megverve, árván, azért remélek és vágyva vágyom szomjas ajakkal a csókodat ma, Te édes angyal. Vágyom ölednek dús puhaságát, vágyom szerelmed’ – nem égi mását, de földi érzést, mely a mennybe visz száz új úton, lásd, borrá lesz a víz. Szeress, s szerelmed ezer tüzétől ismét feléled fáradt, tört szemem, s bár föl-föltűnik a messzi mélyből egy fény, egy láng, tiéd a szerelem. Ma feléd nyújtom csonka, vén karom és bár rég nincsen hópatyolatban, könnyel mosottan csak Neked hozom a lelkemet – lásd – csendesen, halkan.

73

TENGER Zúgj, fájj csak tenger, neked kiáltok: áldás az élet, vagy sajgó átok? Széllel vágtatva tarajos hullám pora a mélyből fáradtan hull rám. Parány hajócska a végtelenbe... dobálja, zúzza a tenger kedve, de mégis úszik a habba vágva, bár csak dióhéj az óceánba’. Fájj, fájj csak lelkem, te zúgó tenger, végtelen, mégis határos ember. Sötét mélyedből fehér hab fakad – de visszahullva csak sós könny marad.

KÖNNYCSEPPEK Könnycseppjeim marják az arcom, bár sokszor nyertem véres harcon, sírok, mert e nagy útvesztőben más volt, nem én, akit legyőztem. Szívem csak fáj és fáj a lelkem, mert nem győzhettem magam ellen. Erősnek tűnő testem gyönge, a vágyak hajtják hegyre, völgybe, álmok kísértik este-reggel, amikor alszik s mikor felkel. S az álom oly’ elérhetetlen: gyengén hogy’ győznék magam ellen? Könnycseppjeim magamba zárom, éjszakánként a hajnalt várom. Várom, hogy jöjjön s elvezessen, 74

nehogy botolva még elessem. Lelkem vágyik az Úr elébe, hogy megnyugodjék egyszer végre.

EGY CSENDES, NYÁRI ESTE Miért visz, mért hajt a vérem? Tán egyszer csak elérem egy csendes, nyári este, hogy nyugtomat keresve végtére megtalálom, .s szememre száll az álom. A csontom összetörve, így is marad örökre. Be megnyugodnék egyszer ... elfáradt, csonka ember, és mégis szép az élet míg szívemben a képed. Mondd, már rég elfeledted, hogy éltetőm szerelmed? Mondd, mért hűlt ki a vágyad: én úgy vágyom utánad. Mondd meg, mit tettem rosszul? a bánatom kicsordul. Egy csendes, nyári este a nyugtomat keresve oly messze távol jártam, tétován, mégis bátran, szomjasan, csókos ajkkal várva, hogy szívem meghal. Tudom, nehéz az élet, kemény, konok ítélet, 75

mért nem segítesz sírnom, hisz’ már ásva a sírom? Oh mondd, mért tartasz távol? Az ajkam kér, nem vádol.

ELKÜLDÖM VÉREM Jó vándor, vidd el véremet haza, hogy ott pihenjen őseim között, s hogy szemfedőm ne legyen mostoha, ha bolygó lelkem majd elköltözött. Te cseppnyi vér, most szívemben dobogsz, még érzed vágyát, örömét, baját. Tudod, hogy bár sok idegen tájék jól bánt veled, de nem adhat hazát. Kiömlő vérem, szállj messze földre s vigyed magaddal vágyódó szívem. Felszabadulva menj hazatérve, nem gátolhatja útad senki sem. Otthoni földben pihenj örökké... tudod, hogy szívem régen megszakadt, s válj ál kalászos, új magyar röggé – nyugodj békével honi ég alatt. Mert nem lehet, hogy egy más világrész legyen a végső, konok otthonom s gumifa nőljön szívem porából az nem lehet – már érzem és tudom. Menj, váljál sárrá bús eső után, öleljen hűen a vén Balaton, vagy válj szigetté az öreg Dunán, vagy szürke porrá bakonyi úton. Menj, Isten áldjon, ne nézzél vissza: hazai földben nem leszel magad. Pihenj meg csendben egy magyar sírba’, mert nyugtot néked semmi más nem ad. 76

Hisz’ ott pihen már megannyi ősöd, urak, parasztok, vad hegedősök, vágyón rajongók, bolondok, hősök. Mért nem onthattam véremet érted, te árván, némán szenvedő hazám? Rövidke éltem nem kellett néked s elhagytalak egy sötét éjszakán. Megfáradt vérem még teli dallal, s dalomból cseppnyit elküldök neked véremmel együtt, mely bár ma meghal, téged örökké és forrón szeret.

MINEK? Minek a dal, ha nem dalolja senki s ha dalolná is, nincs ki hallja már? Minek a szív, ha fájva tud csak verni s minek a lélek, ha csak rab madár? Minek az élet, ha fáj minden perce s a küzdelemből nem lehet kiút, s ha nincsen cél és egy éles szekerce levág ma mindent, ha marad, ha fut? Minek a könny, ha tiltva van a sírás ecetté váltva a jó aszu bort? Minek a kar, ha nem ölel, csak sírt ás, hogy eltemessen okost és botort? Minek az ajkam, ha nem várhat csókra, csak, hogy kiáltson egy bús, néma jajt? Minek a szem, ha amit lát, csalóka, elrejtve álmot, könnyet és kacajt? Minek a cél, ha csalfa délibábként csak biztat, csábít s el nem érhető? s az ifjúból, ím, oly könnyen teremt vént, kinek a vágya csak a szemfedő. Minek az élet a szerelmed nélkül? 77

A gyertyám lassan, lassan csonkig ég, s rég izzó vérem, bár fájóvá békül, soh’sem felejti szerelmed tüzét.

DALOLJ SZÍVEM Dalolj szívem, tán végre itt a nyár, s a lombos ágon vidám kis madár csak egyre zengi: élni, élni jó s én veled érzek, kedves kis bohó. A csontom tört bár s inam fáradott, pihennék néha, várva a napot, hogy elszólítson a nagy Rendező, mikor s hogyan, csak Ő tudja, csak Ő. De fénybe’ fürdet egy örök sugár, marasztal, biztat, mennem kéne bár: erőt ad újra, új feladatot, bár szöghajam már bizony megkopott. Azt hittem, tél jön, de lásd, itt a nyár, a színek égnek, zöldül a határ, a gyümölcs érik, nevet a mező s virágpalástot ölt a temető. Dalolj szívem, mert újra itt a nyár, a könny felszárad – élni kéne már. Fáradt testemben van ismét erő és termőfölddé lesz a szik s a kő. Kék égben szállva pacsirta dalol zengve az Úrnak – Hol vagy – kérdi – hol? A dombon állva én is dalolok, hála dalából nem lehet ma sok. *** 78

RÁD GONDOLTAM Rád gondoltam... mikor beszívtam az erdő szagát, elém idéztem rég csókos ajkad és a hajadnak mámor-illatát. Rád gondoltam... jaj, mert nem akartad szomjas szívem, bár kérve-kért a szó, hogy éljünk újra, de mámorrétről tépnünk virágot – mondtad – nem való. Rád gondoltam és úgy fájt a szívem... Hogy fájt, hogy sajgott csupán én tudom – Így lassan a bús, kék alkonyfényben magam ballagok, árván az úton.

MÉRT ÍRTAM Mért írtam, nem tudom már, akárhogy volna, nem kár. Kevésbé fáj a szívem, s messze szivárvány íven nem várom azt, hogy jöjjön testté vált álmom, s szőjön egy új világot nékem csillagos szövőszéken. Mért sírtam, nem tudom már, akárhogy volna, nem kár. De minden égő könnyem tudom, hogy nem folyt könnyen. Lehet, hogy érted omlott, mert nem tudtam a gondod’ mosollyá tenni régen – s ím kiapadt egészen.

79

30 ÉVES ÉRETTSÉGI TALÁLKOZÓNKRA Barátaim, most messziről köszöntlek s küldöm felétek szívem sóhaját, csókolj átok meg helyettem a földet, közös anyánkat, ’mi szült s nyugtot ád. És ráborulva sírjátok el könnyem, s ha keresné tán bujdosó fiát, mondjátok néki, hogy nem ment el könnyen és fájva gondol mindörökre rád. Kedves Barátim, közös volt az álmunk az ifjúságunk régmúlt hajnalán és bár utunk más, célként egyet látunk és ébredésünk is közös talán. Harminc év múlt el, hogy együtt dalolva ültük meg bátran sikerünk torát, közösen várva, hogy élet s a munka hozza magával édes mámorát. Közös a múltunk, közös volt, ’mi kedves, közös szerelmünk s bánat szülte könny, közös a célunk, bármilyen keserves, s közösen fáj a gunyoros közöny, mely ránk tekint és szótlanul, nevetve kérdi: Mért vagytok álom-kergetők? Jólét a cél, hisz’ mindenki szeretne pénzt, puha ágyat, nem plüss szemfedőt. De nekem nem kell kincs, meg földi jólét, inkább álom kell, bármilyen mesés, hogy boldog lesz még a szegény magyar nép – hogy ezt feladjam, minden kincs kevés. Kedves Barátim, messziről köszöntlek s küldöm felétek szívem sóhaját. Csókoljátok meg helyettem a földet, hogy ne feledje bujdosó fiát. 80

TOLLAS TIBORNAK – VÁLASZUL Úgy látod hát, hogy már minden hiába s üres köténnyel áll a Magvető, hogy nincsen már mag és nincs új barázda, hogy nincs remény és nincs többé jövő? Tényleg úgy látod, hogy nincsen remény már s szívünk marad csak, mint vér-áldozat, hogy földbe vessük, hadd szüljön ma fényt sár, vér s szívmagokból lent a föld alatt? Adnám, ha abból ismét kelne élet, ha csak halál hoz újabb életet. De lám, van más is, bár a népünk széled, mégis meghallja a látnok éneked. Ha soknak nincs is a mi ugarunkon, de nekünk van még, ’mit elvethetünk. Vessük el éjjel, ha kell, lopva, titkon és küzdve verjen sajgó, bús szívünk. A magvetésnek soha sincsen vége, mert kell a termés, a kéve kevés. Butító jólét s közöny ellenére vess, egyre vess, bár sorsod szenvedés. Te ezt teszed és felszántod a tarlót betű ekéddel, várva a tavaszt, s bízol, hogy eljön. Népem, van hitvallód, ’ki ugarodból gyomlálja a gazt. És énekel, bár néha bús a hangja, de nem gátolja börtön, sem bilincs és ráparancsol a szikkadt ugarra, hogy teremjen, bár tán reménye sincs. 81

Dalolj hát költő, zengjél a reményről, munkára bíztass, mondd, ha van hitünk, a hegy is mozdul szikla ágy helyéről, mert meg van írva, el nem veszhetünk. Dalolj a hitről, Isten áldjon érte, – ’mit nem vehet el börtön, sem bakó, s a szabadságról, mely már él a mélybe’, hogy tudjuk mind, hogy olvad már a hó.

AKARNÉK TÁN Az éjszaka susogta néma titkát s a holdsugár körém vont fénykalitkát. A tó felett a csillagok ragyognak... Akarnék tán nagyot és mégnagyobbat, de gyenge test és benne fáradt lélek megállított, így égig soh’sem érek. Miért a dal, ha úgy sem hallja senki s a dallamom, ’mit nem tudok feledni? Az ihletem kőként a tóba csobban, lángja kihűl, magányos-eldobottan. A tó felett a csillagok ragyognak s egyszer talán nyugalmat hoz a holnap.

KOPJAFÁK A kéket rejtő szürke ég alatt lassan talán már sírnunk sem szabad. Felhő fedi a múltunk’ és jövőnk’, sötét palástja lesz a szemfedőnk. A napsugár ma még, tudjuk, ragyog, felhők falán még nyílnak ablakok, de nemsokára jő az éjszaka s lidérccé válik a vén föld szaga. Aztán csak csend lesz, csend, mely lopva jő kopjafáidhoz, te vén temető. Kiket ringatsz a bús öledbe’ te? 82

Vagy itt se vár már talán senki se? Éjszakám mélyén a fények vakok, hol vagy remény s ti, fényes csillagok? Fáradt kezemből kard s a toll kihull és csak az éjfél marad társamul. A kopjafámra írd fel ezeket: élt, küzdött, bízott, nagyon szeretett.

VIRÁGÉNEK 1973-BÓL (Barátomnak, aki újat teremtett a semmiből) Előre nézz, jó Bor vitéz. Ügyelj, ne érjen semmi vész, merd bátran élni álmodat, jót éltünk ingyen úgysem ad. S ha azt hiszed, hogy gyönyörű, tartsd meg örökké, míg fénylő gyöggyé nem válik minden bús könyű. Kezedben kéz, jó Bor vitéz! Merre sodor a béke, vész? A Thames partján nem jó árván s míg a tavasz tarka-barkán díszíté halkan Padovát, ott élve, félve, múltat idézve Te is ott vártad a csodát. A lét egész, jó Bor vitéz és süt a nap, amerre mész. S az elemek? Tiveletek törődjék más egy keveset. Küzdj, hisz’ a létünk csak tusa, de merj szeretni és bízva hinni, mert hí az élet ritmusa. 83

URAM, BOCSÁSS MEG A szó elhangzott, „elvégeztetett”, s a három árva, bús kereszt felett dörgött az ég is barna komoran. Láttad Uram, hogy mindenki rohan s az ember féreg hogyan menekül kereszted vádló árnyéka elül? Uram, most én is...én is rohanok, nem állhatok meg, mert hibás vagyok – én is keresztre feszítettelek, bennem sincs elég jóság, szeretet. Azóta sokszor megtagadtalak Mester, az ég kék kárpitja alatt. Azóta várom, hogy megleljelek, hogy egyszer, végre szót váltsak Veled. Tudom, sírom már rég megásta más és csak Rád várok ma, hogy megbocsáss. Aztán, Uram ládd, én készen vagyok s míg el nem szólítsz, csendben dalolok. Csak Reád várok, hogy megköszönjem szerelmem, kínom, örömöm, könnyem és azt, hogy lélek és szív is vagyok, bár húsom, vérem vak kolonca sok, már megfárasztott a sok bujdosás és megpihennék, Uram, megbocsáss.

EGY TUDÓSNAK Egy pici pók fon a mikroszkópon... Látsz, de ’mi új, az mégis csak ódon. Mi az, amit nem csak a hit, de élet s értelem tanít? Te tudod most már, ’mire más még vár, újat alkottál, köddé is vált bár, 84

teremtve itt nagy titkait a létnek, ’mit sok sírba vitt. Nem őrzi többé doktor sem abbé – Te felfedezted s most a világé. De mondd, mit ér, ha annyi vér érte az ár és drága bér?

SHANGRI-LA A földi mennyet hol is találom? Valóság-e, vagy csupán csak álom? Van-e hely vajon, ’hol megnyugodnék s nem bánt’na harc és sok régi emlék? Van-e egy hely, ’hol mindenki boldog, vagy ’kik remélik, minden bolondok? Hol fájdalom nincs, csak édes dallam, mely nyugtatón zeng és bízva, halkan? Talán benn, mélyen szívünkbe rejtve, ott kell reméljük, keressük, esdve, mert lelkünk mélyén van a nyugalom, boldogság, béke. Van – úgy akarom.

A MÚLTAM A múltam most is itt él bennem fáradtan s mégis megpihenten és a jövőmmel egybe olvad... tegnapból ma vált, aztán holnap. Kopott, vén múltam el-elnézem s az ifjúságom megidézem: oly régen elszállt – ó, be szép volt – él ma is, s mégis régen megholt. Ami bús benne, eltemettem s földjébe új reményt vetettem, reményt, hogy nálad újra éljem a múltamat és a reményem.

85

VÁNDOR FIAMNAK Szállj messze földre, fehér sasmadár, de ne örökre – dél szigetje vár. Suhanj a széllel s ifjú szárnyaid fürdesd a napfény sugarába’ itt, s repülj tovább ma a felhők felett, hidegbe’, télbe’, míg meg nem leled amit keressz ott messze északon, ahol barát sincs és nincsen rokon. De ködben, télben ott van Albion, a dér megül a szürke tájakon s a korcs fenyők és vén sziklák között ember is él, tán oda költözött? vagy tán rég egyszer oda menekült egy Druid bárd, mert szívében kihűlt a hit, s most fázva él, ahogy lehet... a tél dermeszti ott a lelkeket. A köd mögött és az erdők felett lássad, hogy ott is élnek emberek. Lásd, hogy a nappal ott milyen rövid, hogyan melenget a tűz, meg a hit abban, hogy egyszer tán eljő a nyár s a hó alól majd tavasz kandikál. De amíg tél van, fagyos az orom s hideg csípése fáj a szárnyadon. Ha láttad mindezt, fehér sas madár, vedd haza utad, délszigetje vár. Itthon van napfény, fészked még meleg s míg üres, fájón, sírva megremeg. Mi meg csak várunk, amíg visszatérsz, ha mégoly messze szállnál is, merész szárnyaddal szelve a mélykék eget, hisz’ fészked ott is híva integet. 86

CAT STREET – HONG KONG Keleti rejtély – nincsen nyitja: mért küzd az ember holtig, bízva, éhesen, mégis ég a munka sok sovány kézben. Hogy’ is hízna meg itt az ember, ennyi kínba? Fekete köntös, sapka, nadrág... S a sárga arcba örök gond rág sok mély barázdát, szarkalábot, az élet mégis, itt is áldott. Mindent eladnak, mitse’ vesznek, éhesek, hisz’ csak néha esznek. Szerencse-játék, üzlet, kétely itt a lelkekben égő métely. Amint a lépcsőt lassan járjuk, világotok, Catay – csodáljuk.

KYOTO Ha asszony ejti, szép a szó Japánban, s oly szép Kyoto. Az emberek, házak csodás keveréke egy látomás. Paloták, kertek, templomok... egyszer téltájban jártam ott, ’hol tisztelik az ősöket s nő férfit hajlongva szeret, ’hol köszönnek az őzikék... ott jártam egyszer réges-rég. Ha tehetem, megint megyek, emlékek hívnak, szent helyek. Megint elmennék, – nemsokára, hisz’ híttak, várnak: sayonara.

87

LEVÉL, VÁLASZUL EGY MEGHIVÁSRA A kezed nyújtod, úgymond, vársz haza, hisz’ jól tudod, hogy híva szív szava: tudod, hogy mennék, hiszen szent a föld, csakhogy megmentsem attól, hogy megöld. De nem lehet, hisz’ bedeszkáztatok a börtönben is minden ablakot. Igában görnyed szív, ész, gondolat, s szeretni is csak titokban szabad. Mért menjek? Mért vársz? Halotti torra hívsz tán, hogy szívem búsan sikoltva égre kiáltsa, hogy megöltetek egy eszményképet és egy nemzetet? Régen álmodtunk – tán emlékezel? – egy jobb jövőről – bárcsak jönne el – melyben szabad lesz szívünk és a dal. De a valóság komor ravatal. Mért válik léppé a szent anyanyelv, hazacsábítón? Hogy győzzön az elv és mondhassátok, nincs is már magyar, ’ki megalkudni, gyáván, nem akar? Nem bánt az álmod? Lelkiismeret? Szabadság éltet csak egy nemzetet s míg rab a lélek, hiába volna ha mennék, lelkem húznád karóba. Majd ha szabad lesz otthon szó s a dal, majd ha az ország nem lesz ravatal s az ünneplés nem lesz halotti tor, akkor megyek. Te tán tudod mikor. 88

AZ ÉVFOLYÓ Az évfolyó mélykék vizének a partja néhol lágy föveny, néhol meg pázsit. Boldog ének a hangja, s zsongja: itt a menny. Másutt meg sziklás, köves partja habbá szakajtja gyors vizét s ilyenkor zúgó lesz a hangja, gyöngyzáport szórva szerte szét. Néhol lelassul, áradássá válik vize és elsöpör útjából mindent – Óh, mi mássá vált a víg ének s a gyönyör. Ilyenkor sárrá korcsul partja, a vize piszkos, bajt hozó, örvényes sodrú, erre, arra fordul s habjára hull a hó. Majd jő a tél és jéggé dermed a víz s a part oly elhagyott, nem súg soha többé szerelmet, de álmodja a holnapot. Partodat járom, év folyója s álmodom én is a tavaszt... Míg velem járod, boldog óra virágát mindig leszakaszd!

VOJTINA ÚJ ARS POETICÁJA Miért is nem írtok szépen csengő szóval lantos Tinódi késő fattyai? Alak és az érzés jobb, ha együtt szólal – úgy zeng, nevet, vagy könnybe fojtva rí. Miért kell, hogy kíntok enyémmé is váljon, ha vétkem csupán az, hogy olvasok? Sok dadogva kába szótok nem találom szépnek, hogy véle csábíthassatok. 89

Minden szépről szépen mért nem tudtok írni? Mért kell, hogy szótok béna, korcs legyen? Fülsértő koloncod szárnyakra cseréld ki költő s ne járjál sárba sújtva, lenn. Legyél látnok, táltos, bajnok, érző lélek s varázs szavadra nyíljék meg az ég. Legyél papja dalnak, vágynak és zenének s szavaddal éleszd bús szívem tüzét. Szerelemről zengj, bár szíved fájva dobban, legyen a könnyed rím sajogta gyöngy és szeresd hazádat, míg csak élsz és holtan váljék testedből bús, magyar göröngy.

MARADJ VELÜNK A nap hosszú volt és ha leszáll az este, enyhülést, nyugalmat, pihenést keresve, bárcsak hozna békét és újabb reményt még. Hosszú utunk végén, mikor haza érünk, beteljesül vágyunk, álmunk és reményünk, csak a testünk fáradt és kopott ruházat. Bárha volna kínunk bére álom balzsam, sebeinkre gyógyír, hisz’ várjuk, hogy halkan nyugodalmat hozzon, enyhítsen a gondon. De az álom nem vég, csak új, bátor kezdet... Adjál Uram nékünk fénylő lelki testet, de addig a porba’ maradjál velünk ma. 90

ÚJ DALLAM Nevess, hogyha tetszik könnyön, botló versen és azon, hogy egy új dallamot kerestem, hisz’ kell, hogy az ember ércbe, kőbe vésse, leírja, mit érez s hol a tévedése. Hogy végre bevallja azt, hogy milyen balga s szerelemre vágyik éltében és halva, és holtáig érzi a viszonzott csókot... Érzés nélkül semmi sohasem íródott. Nevess, hogyha tetszik könnyön, botló versen, és azon, hogy új, szép dallamot kerestem. Dal-tündérek hozták, gondozták és mosták, s tűnő álmaimból vált egy új valóság. Nem olyan, mint másé, tán ez nem bűn mégse’? hanem csak az érzés botor tévedése. Hisz’ a kósza sornak gyökere az érzés, érzés nélkül írnom bűn, nem is kísértés.

91

BÚCSÚ Forró Feritől, a bujdosó magyarok papjától (1974. január 13.) I. Megint fájt vállad, s a karod hiába, hogy nem akarod, de mégis markol konokul... Künt hó esik, mindegyre hull a puha, fehér hópihe. Estima hangja száll ide, bár távolról a menny dörög s érzed, hogy hí és húz a rög. Az élet fáj, írnod nehéz, de lelked szárnyal, útra kész. Ólom a tollad, mázsa súly, a híred régi, mégis új. De lelked boldog és szabad Göncöl és Délkereszt alatt. Most menned kéne, jöszte láb... te test, te görcsös porkoláb, ereszd, hisz’ itt van az idő... feldobva földre hull a kő. II. Uram, ez minden szolgád sorsa, hogy Hozzád térjen megnyugodva, ha megharcolta földi harcát, hadd lássa ismét fényes orcád. Lelkedből lélek – Hozzád térjen egy hópihékkel ékes éjen és hogy lábadnál megpihenjen túl élten, harcon és szerelmen. 92

III. Barátom, csöndben búcsúzom, megvallom, titkon, fáj nagyon, mert itt maradnom szomorú... Örülnöm kéne, de a bú könnye marja az arcomat s lassan rámszáll az alkonyat. Barátom, szívből köszönöm mindazt, ’mit tettél – az öröm s a gyász óráján – aki kért, annak Te adtál. A hitért magyarul mondtad az imát és az igét, mely nyugtot ád, a kedves szót, mely biztatott s hirdette a bocsánatot. Köszönöm barátságodat, mert hű volt, szép és áldozat, a tábort, s a cserkészetet, hited’, hogy győz a szeretet. IV. Te tudtál ember s szent is lenni, nem félemlített soha semmi, nem építettél ködből várat és törvényed volt az alázat. Uram, fogadd szívesen szolgád. Engedd, hogy lássa fényes orcád, engedd, hogy Hozzád visszatérjen egy hópihékkel ékes éjen.

93

HŰSÉG (A magyarok pásztorának ajánlom) Nehéz a hűség, hitvalló alázat, ha bére több, mint börtön, vagy bakó, ha megtetőzi a végső gyalázat, melyhez eddig csak egy volt fogható. Kajafás, bárha jól tudta az írást, két vak szemével nem látta a fényt, s irigyen, félve, csonka hittel – ím lásd – keresztre adta gyáván a Reményt. Mestert eddig már megtagadott más is mielőtt hármat szólott a kakas, de az Úr Jézus sohasem volt áspis, bár kezét, lábát átjárta a vas. És most Urunknak földi helytartója megtagadta egy hű apostolát, aki, bár nyáját most is védi, óvja, meg kell, hogy járja az új Golgotát. Jó Boldogasszony sírva néz a mennyből, kék köpenyébe törli könnyeit, s bár a világban minden múló megdől, biztat, hogy higyjünk, Isten megsegít. Nagy Boldogasszony, bujdosók vagyunk még s jó pásztorunkat nem hagyhatjuk el, bár csonkán élünk, bár világunk már ég, mert egybetart szent, acél lelkivel. Vezess el minket az Úr zsámolyához, hadd esdjük minden szent bocsánatát, s kérjünk erőt, hogy aki mindent áldoz, ne kelljen járja az új Golgotát. 94

MINDSZENTY JÓZSEFNEK (Magyarország prímásának ajánlom perthi látogatása alkalmából.) Atyánk, nyújtsad ki áldón a kezed, lásd, a sok fénylő ifjú szemben ég a remény, s az öregebben könnycseppé tisztul az emlékezet. Atyánk, még halljuk rég mondott szavad, reményt hirdettél, buzdítottál, hogy romba’ bár, de áll az oltár s útat mutat a gondfelhők alatt. Mért nem állhattuk bátran a sarat? Erőszak hozta torpanásunk, s a bujdosásban nincsen másunk, csak a reményünk, de az megmarad. Atyánk, minálunk ki-ki mást akar, de hő imában, vígan, gyászban s vérünk lüktető mámorában, lelkében mégis mindenik magyar. Sebünkre gyógyír a hit s a szellem: velük fogd össze ezt a kévét, hogy ne hullhasson sohasem szét e lélekrontó, bús idegenben. Atyánk, köszönjük hited zálogát, bátor szavad s hogy mécsvilágod utunk mutatja – Légy ma áldott, hogy magányunkban velünk járod e könnyáztatta, magyar Golgotát.

95

ÖREGSZEM? Miért vagy messze, rózsás arcú hajnal? Sugár ruhádban jöjj, hadd lássalak – Hideg az éj s a szél dermedt kacajjal, d érrel borit be rétet, házakat. Fázik a lelkem forró csókod nélkül – lásd, már dér csípte fakó üstököm, a vérem lassul, minden erem kékül, s ’mi másnak mindegy, az nekem öröm. Fáradt szememben vajon mi világit? Szemem sarkában a sok szarkaláb csak vár, hogy lesz-e egyszer jobb világ itt, hogy felölthesse a mosoly-ruhát. Mondják, öregszem, kell-e, hogy tagadjam? Mondják, hogy nem vár már sok asszony-öl... De egy talán csak vár, mint egyszer hajdan és melegével meggyógyít belől. Az őseim, ha ilyen kort megértek, tudták, hogy kegy csak minden új tavasz... s amint öregszem, sok mindent megértek én is, s ez gyakran balzsamos vigasz. De mégis várlak, rózsás arcú hajnal, sugár ruhádban jöjj, hadd lássalak! s szemem sarkából csókos, víg kacajjal simítsad el a szarkalábakat.

96

VÁLASZUL EGY KRITIKÁRA Minden versem döccen. Károgónak írta bús, holló szívem, hisz’ nem lehet pacsirta minden kis madár, mert kell sas is, meg kánya... és ha néha vijjog, károg, fene bánja. Vígan mosolyogva a szívem fáj mégis, kérdeném az Istent – Uram, hát miért is van most a szívemben döccenőn is száz dal, ha papírra vetve minden egyik meghal? Szavam’ rozsda marta, a szóképem tarka, amit mondtam, mégis a szívem akarta: Ha rossz is az ének, mégis szívem sírta, hiszen minden madár nem lehet pacsirta. 101

REGŐS ÉNEK (A Hunyadi öregcserkészeknek ajánlom.) Barátaim! Mertünk álmodni, egykor, régen – Álmodjunk most is, bús-merészen, csodára várva, hogy majd eljön – zengjen regőtök messze földön. Hejj regö, rejtöm! Látó szemünkben ég a lángja örök jövőnknek. Nincs hiába mindaz, ’mi jó volt s nemes bennünk, s hogy még lobog a honszerelmünk. Hejj regö, rejtöm!

97

A szép, a jó sohase’ hal meg... így őrizgetjük a szerelmed, rab-vándor népem, bujdosásban, míg élünk s aztán sírba ástan. Hejj regö, rejtöm! Magot vetünk magyar szívekbe, bár bujdosnunk kell mindörökre s tán itt ér minket künn az aggkor, várjuk, hogy nőjjön új tavaszkor. Hejj regö, rejtöm! Hadd érjük meg még, Simeonként, hogy végre jöjjön valahonnét új Messiásunk, új reményünk... Urunk, nagy Isten, arra kérünk. Hejj regö, rejtöm! Barátaim! Hadd mondjam most el meghajtott fővel, könnyes szemmel: köszönöm a megosztott álmot. Legyen minden munkátok áldott… Hejj regö, rejtöm! Köszönöm minden segítségtek, s hogy szívetekben még feléled sok régi emlék, régi nóta, s hogy hallgattok a magyar szóra. Hejj regő, rejtöm! Múltam, mily’ gazdag kincs emléked! Barátok nélkül nincsen élet, köszönöm nélkül nincs jövendő – jövő nélkül az élet meddő. Hejj regő, rejtöm! Regőljétek a hős időket: hogy áldozatból élet éled 98

és azt, hogy múltunk fájón büszke, oltsátok minden ifjú szívbe. Hejj regő, rejtöm! Áldja meg Isten a munkátok – Munkátok végén reményt látok. Reményt, valóra váltott álmot. Legyen minden tettetek áldott. Hejj regő, rejtöm!

FIAM SZÜLETÉSNAPJÁN Köszönöm, Isten, két áldó kezed és azt, hogy sötét éjszakánkban tudom, hogy Nálad napvilág van és hogy a lelkem Tehozzád vezet. Köszönök minden korbácsot, csókot, reményt, kitartást, aggodalmat, és azt, hogy soha el nem hallgat a Te szerelmed, ha egyszer szólott. Köszönöm Uram, hogy a szeretet akarni is tud, hinni s várni és él örökkön, lenne bármi sugár útjában, híva lelkemet. 1978. augusztus 22.

VIETNAM, 1975 ÁPRILIS Rengett a föld és záport sírt az ég... vesztett reménnyel lehet élni még? vagy futni kell? Csak élet menthető és életünkkel tán egy csepp jövő. A jajsikoly, bár másé, fájva-fáj... vak félelemben sehol sincs megállj. 99

Mi történt? Nincs már sehol akarat, hogy küzdjön, mikor a halál arat? Hol vagytok bátor, pesti gyerekek? Dél-Vietnámban várnak titeket. A hadak útját járjátok ti mind és sok sóvár szem felétek tekint. Felétek száll a kérés, vágy, ima, hiszi harcos szellem s fegyver kéne ma, de a világ most ismét hallgatott s Vietnámban a szabadság halott.

CSODAVÁRÓ EMBER Törődött csonttal, tört testtel élek, reményem vesztve mégis remélek, bár gond-keresztre, ’mit vállam hordott, magam’ szögeztem, szegény bolondot. Csodára vártam, de nem jött mégse’, hisz’ konkolyt termett lelkem vetése. Verítékem se’ gyöngy, bár kin szülte, és bolygó lelkem ruhája szürke, s majd, ha pipacs lesz ki fröccsent vérem álom űzőben s elvész reményem, bús, konok szívvel remélek mégis, de már nem kérdem, Uram, miért is? Tudom, hogy eljön a boldog óra – AKAROM... s tán így válik valóra. 1978. szeptember 17.

100

EMLÉKSZEL? Emlékszel, vándor? Majd húsz éve már, hogy tépett szárnyon, láncbaverve bár, de biztos hittel, hogy nem veszünk el, Isten elébe szállt a rab madár. Kérte, segítsen, s mit földi kincsen nem lehet venni, mert ára nincsen, adja meg végre, bár vér a bére, hogy jaj, könnyítsen arabbilincsen. Orkánnal küzdve, vésszel dacolva széttörte láncát, hogy lenn a porba, az ősi tájon szabaddá váljon az elnyomott rab és minden szolga. De szárnyát szegte a csalfa ármány, gyáva önérdek, idegen, hitvány... S cserbehagyottan, reménye holtan a földre hullott, mint ősi bálvány. És eltiporták... Hogy’ is repülne, hisz’ szétdúlt fészke csak rom és pörnye, az ’kit eladtak és megtagadtak s készek feladni most s mindörökre? Nyugat! Nyugalmad annyit megér-e, hogy oly sok ifjú kiomló vére a porba csordult s kardjuk kicsorbult? Isten! Miért volt? Kinek a vétke? 101

Lásd, Uram Isten, a rónát, völgyet s minden fiát, ’ki igába’ görnyed... Most esdve kérünk, bocsásd meg vétkünk, s adj új reményt ma a szenvedőknek.

MEGÉRTE? Ha egyszer végre elhallgat a dal, ha már nem fáj gyász, sok bús ravatal, mert eltakarja a sötét éjjel, még tán akkor sem felejtem én el, hogy csak halálból kél újra élet, s feltámad mindaz, ’ki semmivé lett. Ha egyszer végre vándor nyomunkat porhó takarja, az avar hallgat, őrizve titkát, s a szél se szól majd – kinek is szólna? – csak halkan sóhajt és majd, ha testünk elporlad végre, csak akkor tudjuk, vajon megért-e vér s bujdosásunk egy cseppnyi könnyet, ha minden cseppből új élet nőhet. Addig hiszünk csak, bús akarással, s hordjuk a terhünk’, magunk, vagy mással. Addig csak szántunk idegen földön... vetünk is néha, s várjuk, hogy nőljön a zsenge lassan, ugaron, kőben, éltet keresve a szemfedőben. Barázdát szántunk fájó szívekbe s bárha el is vész útszélre esve sok elvetett mag, a nagyja termő és minden magból egy új világ nő, új, jobb világ és új dal zenéje... akkor majd tudjuk már, hogy megérte.

102

IMA EGY FÖLDRENGÉS UTÁN Hajam dér csípte, kacajom hallgat, megtört testemben fáradt a lélek, de Hozzád vágyik, ameddig élek. Adj, Uram Isten, végre nyugalmat. Villámod sújtott, jég verte vállam, üszkös romok közt nőtt a szerelmem... Áldalak érte, hogy ember lettem, s küzködve bár, de nagy időt láttam. Kifakult álmom szakadt palástja már nem takarja be a szívemet. Fordítsd felém hát látó két szemed irgalmas halkan és megbocsátva. Ifjúságomból csak hitem maradt, bár a szememnek elapadt könnye és leborulva a rengő földre már nem vájnám ki mind a holtakat. E rengő földről ereszd el lábam, hiszen nem rémít, ha eljő a vég... A szenvedésből mért nem volt elég? Eressz, könyörgöm, buzgó imában. Adj Uram Isten végre nyugalmat... megtört a testem, lelkem is fárad, de egyre vágyik, eped utánad és szódra várva szívem csak hallgat.

103

HA ISMÉT KÉRED Csókjaimat nem szedtem-vettem, tudod, hogy mindig hogy’ szerettem s szeretlek most is, sokszor némán, megtépett szárnnyal, balga-bénán. Másszor meg dallal, mindig adva, hogy legyen, aki gyógyíthassa lelked sebét s bár fáj az élet, mégis adok, ha ismét kéred. Adok mosolyt és dalt, szerelmet, megértő szívet, mindig tellett arra, hogy adjak: van még bőven élve s holtan a temetőben. Ma is, mint mindég, fáj az élet, mégis adok, ha ismét kéred és hogy szeress, azt mindég várom túl életen és a halálon.

FÁJ Az élet fáj. Szívembe markol nagy csontkezével a halál s míg minden ember vadul harcol ellene, engem így talál, ahogy vagyok most, oly’ nyugodtan, sápadt arcomra hull a hó... egy kicsit fáj – így sokszor voltam. s a dalom csak bús hallgató. Uram, Te adtad, vedd magadhoz végre a fájó életem, vállam olyan sok terhet hordoz... mi volt a célod énvelem? Talán csak az, hogy úgy szerettem, 104

hogy gazdagítsak más szívet s szerelmem terhét sokszor vittem, nem kellett kérniök – viszed? Csak szólj, Uram. Már vár a hajnal és Te közel vagy, azt tudom. Hadd szóljak Hozzád csendes dallal akkor, egy új, szép hajnalon.

ÖRÖKSÉGEM A hajnal halkan, lassan megszökött, tépett palástján bús cafrang a köd, mégsincsen napfény, míg nem kél a szél s bűvös szavával súgva nem beszél. Csönd van, madár sem zeng az ágakon, a hulló lomb sem zizzen szárazon, minden fűszálon harmatkönny remeg: A hajnal sírt tán, vagy a fellegek? Ősz van, öregszem, dér csípte hajam, de vándor lelkem mégis nyugtalan és messze szállna völgy s hegyek fölött, hisz’ már a gólya is elköltözött. Ma még a bús föld virágot terem a megholt magból, mely az életem, de mégsem csábit – idegen vagyok, bár idekötnek fájó századok. Hol a tavasz, nyár, nap sütött remény? Mind elmúlt – egyszer minden véget ér. Lásd, a vén szürke, borús ég alatt ifjúságomból csak hitem maradt. Hitem, hogy egyszer eljő a tavasz s virág fakad ott, ’hol ma nő a gaz. Ha én nem is tán, majd megéri más az örökségem ez a látomás.

105

ÁLDÁS-E EZ? Áldás-e ez, vagy talán átok, hogy a parányban nagyot látok, hogy a sötétben fény vezérel ’mit csak sóvárgó lelkem ér el? Áldás-e ez, vagy talán átok, hogy ellenim ma már barátok, hogy magányomban van reményem, hogy elszállok majd csillagfényen? Áldás-e ez, vagy netán átok, hogy nem számítok soh’sem rátok hatalmasok, meg boldog ősök, bakók, kufárok, hegedősök? Velem van Isten, van reményem. Éppen csak jusson, arra kérem: köszönet nem kell, nem kell hála, hiszen nem vágyom én utána. Virágos kertem tele gazzal, nyomom is elvész, csendben, halkan, dalom is elszáll, ajkam néma... hát ki gondolna rája néha? De lelkem él most s mindörökre, testem hulljék bár magként földbe, mégis szeret. Bár megnyugodnék s ne bántaná sok régi emlék.

106

FOGJAD MEG A KEZEMET A köd csöndesen esett... mondtál-e szerelmeset, mondtál-e talán bohót, talán csókra bódítót? Mondtál-e szépet, nagyot, míg az este hallgatott? Érezted, hogyan dalol a harmat rőt hajnalon? Hallottad, hogy’ nő a fű? Minden szála gyönyörű, benne élet és halál nagy szintézisre talál. Láttad, hogy a csillagok meg a hold fenn hogy’ ragyog? s hogy a felhőtakaró álmot s nyugalmat adó? Fogjad meg a kezemet, hisz’ a tied remegett, s hogy ne mondj soh’sem ajkadra forrad a csók.

TEMETÉSEN Az égen bárányfelhők úsztak, fodruk fehér volt s biztató és mégsem láttuk, mert szemünk vak... csak Téged láttunk, kis Kató. Gumifák lila árnyékában találkoztunk épp’ most Veled, hogy elbúcsúzzunk, búsan, hárman s sírtunk... de ezt zokon ne vedd. 107

Örülnünk kellett volna inkább, de a torkunkra forrt a szó, találkozunk, bár tudjuk, ismét az Úr lábánál, kis Kató. De addig itt e bús világban, ’hol minden szennyes, csak a hó világít fénylőn, szűzi tisztán, úgy, mint a lelked, kis Kató, várunk... s ha fáradt szemünk’ álom zárja le egyszer itt alant, találkozunk túl a halálon, hisz’ nem tart végleg itt a hant. Az Isten adjon most nyugalmat, hiszen szerelme biztató és könnye érted égi harmat, mely újra éleszt, kis Kató.

AHOL TE JÁRTÁL Ahol Te jártál fent volt még a nap, de itt minálunk, csillagok alatt holdvilágfénynél sötét volt mégis. Gondoltál arra, vajon miért is? Itthon minálunk hiányzott a fény, igen, a fényed s amit ad: remény; meleg varázsod és érző szíved... amikor elmész, mindezt elviszed. Nélküled megnő magányom, gondom, nélküled házzá válik az otthon és ahogy’ várlak itt a szobámba’ csak azt remélem, jössz nemsokára. S ahogy’ belépsz, lásd, majd kisüt a nap bár a bársonykék, hideg ég alatt 108

künn most sötét van, de szívembe’ fény, igen, a fényed: szeretet s remény.

EPILOGUS (Barátomnak) Sok-sok messze földet meg határt bejártunk de soha se’ resten, és a fáradt testben didergett a lelkünk, bár perzselt az álmunk. Itt-ott még vígadtunk, de gyakrabban sírva és kívántunk áldást, az ugarba szántást és azt, hogy tavasszal bár új élet nyílna. Amíg eljő, várunk, mindörökkön, ébren, bús, barázdált arccal, küzdve sok kudarccal, hiszen megváltottuk á jövőnket véren. Várjuk az új hajnal boldog pirkadását és ha talán holnap mégis eltipornak, felöljük a lelkünk patyolat palástját és majd azzal járunk Istenünk elébe, térden esdünk, kérve, hogy legyen már vége a vérünktől sáros, gyászos századoknak.

109

VALLOMÁS (Válasz a „Beszélő”-re) Itt állok ismét, ős Lutherként a wormsi nagygyűlés előtt törődött testtel, az árnyékom sötét és óriásra nőtt. A kilencvenöt pontból álló kiáltványom felszögezem az idő örök kapujára: az alkuvást nem ismerem. Mert soh’sem tudnám megtagadni a lelkiismeret szavát: „itt állok, másként nem tehetek” hisz’ kegyelmet csak Isten ád. Világ, vádolhatsz, lelked rajta, mert botlottam, s nem sikerült a télből tavaszt varázsolnom, bár emberéletbe került. Világ, vádolhatsz, elfutottam míg mások állták a sarat míg el nem estek, vértanúként, s most alusznak a föld alatt. De ők – ők nem vádolnak mégse’, hisz’ a szavam az ő szavuk, mert élve kell a magas égre igazságért kiáltanunk! Hiszem, hogy nem hullt vér a földre sehol hiába semmiér’... s holt költők lelke új dalokban újra meg újra visszatér. Hiszem, hogy a sok sír porából virág nő majd, s lesz új tavasz 110

ha példák magja kőre hullt is s ha fojtogatná is a gaz. A kilencvenöt pontból álló kiáltványom felszögezem az idő örök kapujára, mert téged biztat, Nemzetem: Van még fiad, hogy szóljon érted ott, ahol szólnunk még szabad, s odakiáltsa a világnak, hogy élsz rab csillagok alatt. Canberra, 1978. október 25.

MOHÁCS Mért kell Mohács, hogy ismét összetartsunk? Mért gyárt akácból vak bitót az ács? Miért nem épít? Tán mert meg kell halnunk tűzrevetetten, mint tört faforgács? Amikor ásunk, mért harap az ásónk az anyaföldbe oly sok barna sírt, önnön sírunkat, – bár még mindég várnók, hogy éljünk, hisz’ már oly sokat kibírt elárvult népünk ezredévek óta: mongol, török meg Habsburg vad hada és most meg szovjet állított bitófa jelenti, hogy még vak az éjszaka. Otthon most némán, itt künn elhagyottan és egymást marva él a nemzetünk, és törött lanttal, már csaknem halottan szól egy-egy kobzos és regől nekünk. Legyen a hangja vércse vijjogása és sólyom szárnyon vigye el a hírt: ha nem segítünk magunkon, hiába lesz dal s a jólét – Mohács jő megint. Halld meg, testvérem, bár a fénybe’ járnál, 111

a szót a mélyről... osztályok felett, hogy mégis egyek vagyunk, bárha árván... és „magyarságunk így ölelkezett”.

MÉGIS... (Apologia pro vita mea) Talán tettem jót is, itt-ott...mégis...néha de ma hol van az már? Szálló szárnyam béna, homlokom barázdált, szívem furcsán dobban, hogy sokat hibáztam ’ki se tudja jobban, de leginkább bánom, amit soh’se tettem mielőtt az élet elszállott felettem. De mégis remélek, ameddig csak élek, hisz’ bűnök sarába’ tisztán él a lélek, hogy most felsikoltson, daloljon is néha, bár a mi világunk csak kifestett céda, de csak hadd daloljon búsat, vígat, szépet reményről, meg vágyról, ami semmivé lett. Miért vetek mégis sok mindent papírra sötét éjszakákon, mikor ajkam néma? Miért fáj a sok szép, csalfa, régi álom ha gyűrött papírra vetve megtalálom? És a szarkalábok, amiket találok, mért is hoznak áldást, hiszen talán átok vált a sok reményből és rút lett a szépből, hisz’ elszakad az is, amit szép tündér szől… És mégis, bár fájón veszem ismét tollam’ s a kusza sorokban szívem meg-meg dobban, hogy reá dobbanja a kínt, bút s miértet a néma papírra, ameddig csak élek. Gyűrött, vén papírlap, nem válunk meg könnyen, hisz’ áztatott sokszor verítékem s könnyem, egy bús, vándor élet sok jója s hibája... jer és kövess engem önön Golgotámra. 112

NE MONDD, HOGY NINCSEN MÁR TAVASZ Hadd simítsam meg dús hajad, gondolatban hadd lássalak mint egykor, régen. Hadd érezzem szíved tüzét, hogy ne téphesse szerteszét semmi egészen a múlt bús-édes mámorát: érzed a lila orgonát? Virágzik éppen. Ne mondd, hogy nincsen már tavasz s virág helyén csak dudva, gaz nő lelkünk mélyén. Ne állítsd, hogy elmúlt a nyár 113

s délnek röpült minden madár október éjén, és azt sem, hogy kihűlt szíved, vagy legalább is azt hiszed, . télelő lévén. Hadd simítsam meg dús hajad, hadd, hogy mint rég, úgy lássalak – úgy mindenképpen. Hadd érezzem szíved tüzét újraidézve, ami szép – én csak azt kérem, s hogy ne feledd szíved szavát, érezd a tavasz illatát a havas réten.

ÉJFÉLRE JÁR Éjfélre jár... az ólom álom csendbe’ ringat, karjába zár, valóra váltva vágyainkat. Szemem előtt betűk, sorok mind összefolynak, mint összenőtt sötét, vak éj és fényes holnap. Bóbiskolok, s ilyenkor minden kincsem emlék s elszállt dalok, meg vágyam, bárha nálad lennék. Éjfélre jár... az álom csendben el-elringat, csak jönne bár visszaidézve csókjainkat. 114

NOS NON MUTAMUR (T.-nek) A múltba nézve, bűnbánó ajakkal ne morzsolgass egy fáradt, bús imát meghajtott fővel, száz mea culpával, s ne bándd hűlt csókok édes mámorát. Örülj, mert szép volt, édes volt a méze mindenik csóknak, s minden ölelés nem volt-e mámor? Vissza-vissza nézve azt elfeledni egy élet kevés. Örülj, hogy szíved minden dobbanása az Isten kongó lépte volt s marad, biztatva halkan édes vallomásra és csókra nyitva szomjas ajakad. Nos non mutamur, bár hajunk fehérlik s bár néha hí már biztatón a rög, szeretet fénye, csók emléke fénylik, mert a szívünkben az érzés örök. Örülj, hogy szíved minden dobbanását az Isten adta, s minden örömöd’. Emlékeidnek tündérszép varázsát ne engedd hát, hogy elnyelje a köd. Canberra, 1978. szeptember 10.

115

MARADJ VELÜNK A nap hosszú volt és ha leszáll az este, enyhülést, nyugalmat, pihenést keresve, bárcsak hozna békét és újabb reményt még. Hosszú utunk végén, mikor haza érünk, beteljesül vágyunk, álmunk és reményünk, csak a testünk fáradt és kopott ruházat. Bárha volna kínunk bére álom balzsam, sebeinkre gyógyír, hisz’ várjuk, hogy halkan nyugodalmat hozzon, enyhítsen a gondon. De az álom nem vég, csak új, bátor kezdet... Adjál Uram nékünk fénylő lelki testet, de addig a porba’ maradjál velünk ma.

EGY ELŐADÁS MARGÓJÁRA (Canberra, 1971. november 9.) Még zeng a lant, de már alant jelet kapott, elhallgatott minden madár és félve vár egy kétséggel telt holnapot. Még kék az ég, de nem elég a gondtalanság vak tora, hisz elmúlik, 116

mi boldogit s kiloccsan életünk bora. De jer, ne félj, sötét az éj és legyen bár csillagtalan, élni fogunk, lesz holnapunk, mert fönt az égben írva van. Töltsd meg kupád, az Isten ád talán egy jobb bort majd megint és ád erőt, álomba szőtt balzsammal enyhítvén a kint.

BIZTATÁS (Tollas Tibornak) Ha fáradt testtel, meggyötörten, kétségek szülte, szürke ködben nem látsz utat és azt hiszed, minden hiába, s bús szíved halkan dobogja, „nincs remény”, hidd, hogy még van egy gyertyafény, hogy megmutassa útadat és biztasson, hogy nem szabad feladnunk reményt, célt, hitet. Higyjél, mert hogy ha nem hiszed, hogy egyszer lesz feltámadás, úgy nem maradhat hátra más csak sírverem, csak a halál, s hogy azt várjuk, hogy ránk talál. De élni kell és tenni kell – Miért van, hogy még kétkedel? 117

mert munka vár és az ugar, bár teremni még nem akar, már álmodja az új vetést, mert elunta a szenvedést, már álmodja az életet... Testvér, ezt soha se feledd. Ha fáradt testtel, meggyötörten, fájdalom szülte szürke ködben kétkednél is, hidd, van remény, hívjad s eljő az égi fény, hogy megmutassa, hogy lehet tavaszt várnunk, s új életet. Canberra, 1978. október 4.

118

EURÓPA BÚCSUZOM EGY UTAZÁS MARGÓJÁRA -1978 A FELHŐK FELETT (A nyugatnak repülve) Mindenik ősöm nyugatnak tartott, nagy álmot űzött, végtelent és megálmodta egy ezredévre sorsát, mert tudta, célja szent. A napba nézett látó szemekkel és kergette a végzetet, vérben, vagy szikkadt puszták porában küzködve, ha csak úgy lehet. Dalolva sokszor, zsoltáros ajkkal forgatva kardot s tollat is, a Hadak Útján és lenn a földön és szívük soh’sem volt hamis. Éltek, szerettek nagy szomjú vággyal, ajkukon mindig volt kacaj, kérges kezükben a munka égett, csak szívükben volt néha jaj. De volt hitük még: örök imádság Hozzád Uram, hogy adj erőt mindenikőnknek a végső órán, ha árnyékunk túl nagyra nőtt. Akkor, ha szólsz majd, gyengéden híva Hozzád tér minden nemzedék dolgát végzetten, sokszor tán kínba’, mikor azt mondod, „most elég”. 119

Nyomukban én is nyugatnak tartok, kelet fia, mert vonz a nap és arany fénye ünnepi mezbe öltöztet, ’mit csak Isten ad. Vonz, mint a mágnes, nyugatnak tartok, nagy álmot űzök, végtelent – tudom, hogy sorsom Hozzád visz végre, Uram, bár sírom ásva lent. De addig áldj meg, hogy elvégezzem, amit rám szabtál, jó Uram és hadd daloljak, őszinte szívből, mert úgy kell, hisz’ ez írva van. Add, hogy meghallják szívem dalát, ha – igen, ha biztat és örül és mikor vádol s talán sír néha, ha egy emberszív fáj s kihűl. Most fenn repülve az éjszakában tán értem már a végtelent s tudom, hogy sorsom Hozzád visz végre, bár munkám még hí odalent. 1978. november 12.

AZT MONDJÁK Dalom, azt mondják, megkopott már, nyelvem nem érti senki se’ s együtt a halotti beszéddel avas, dohos lett az íze. Régi szó, dallam fájón kongó, de nekem ízük ős aszú, 120

százputtonyos – ha nem is érti senki ma már. – Be’ szomorú. De másként én nem tudok írni, máskép hogyan is vallhatom, hogy könnyem gyöngye fáj, ha sírni késztet magány s a fájdalom?! Másként hogy’ mondjam, hogy szeretlek árva, magányos nemzetem? és hogyan vallhatnék szerelmet, mikor túlcsordul a szívem? Írjatok másként, mai költők, de énnekem nem adatott más csak egy halkan zengő zsoltár, mely régen élt, de ma halott. Pedig be’ szép a régi nyelvünk... feleim isa mik vagyunk, hogy elfeledjük por voltunkat, mikor nagy néha dalolunk? Dévénynél miért kell betörnünk új dallammal, ha idegen, ha benne szívünk dobbanása ravatalon van, hidegen? Európa, te sokat adtál, de divatod nem kell nekem. Kövesse más – nekem a régi a hű, igazi szerelem.

121

A KOPPENHÁGAI SELLŐHÖZ Apró hullámok játszanak veled, bronz szívű sellő, múltba bámuló és bár sok férfi szívét elveszed, mért nem vallod be, hogy szeretni jó? Bronz szívű sellő, eljöttem megint múltat idézni, mért nem szólsz velem? Vagy nem tudod, hogy a vágy szülte kínt hogyan gyógyítja meg a szerelem? Régesrég éltél, szívedbe meleg vágy volt és gyengéd, kívánó szava magadhoz vonzott a néma csendben minden hajóst, csak egy nem jött soha. De nem szeretted, csak azt az egyet, csak egy hajóst, de az nem jött soha, és fájó szíved bronzzá vált lassan a néma vágytól egy bús éjszaka. Eljöttem, látod, mért nem szólsz hozzám, bűbájos sellő – mivé vált a múlt? Bronz szív nem érez és az enyémben a vágy emlékké, dallá finomult.

ALBION Köszöntlek, ködös Albion, tarisznyával a vállamon, de esőn, foszló ködön át nem látom a fény mámorát szürke gúnyádon sohasem. Hozzád nem vonzott a szívem, de túl az óperenciás tengeren minden oly csodás: 122

így eljöttem, hogy lássalak, van-e itt más is. mint salak és szürke füst, népáradat, letűnt dicsőség, dőre, vak embertömeg, mely mának él, bár minden kő múltról regél? De nincs már más, csak látszatok, erőd, hited már rég halott, szegény, vén, ködös Albion... őszi avar, ravatalon.

CALVIN VÁROSÁBAN A tóról csendben pára szállt fel, az alkony rőt je rám borult s a macskaköves utcák szélén a sok kis ház csak meglapult a nagy templom komor tövében: régen itt Calvin prédikált és dörgő hangon itt kívánta: égessék meg Servét Mihályt. Zordon, sas orrú, vézna ember, nincsen tenálad kegyelem? hisz’ bocsánatról szólt a Mester, mért nem hallgat Rá senki sem? Most kővé váltan várod egyre az egyetemkert szélinél, vajon te számíthatsz-e kegyre, melyről az írás is beszél? A tóról csendben pára szállt fel, az alkony rőtje rám borult és emlékkel teli szívemben lassan életre kelt a múlt.

123

BRAUNWALD (Bor Gyurinak emlékeztető) A nap sütött a fellegek felett és a hegyoldal talpamhoz simult, a föld szagától tegnapból ma lett s ismét feléledt lelkemben a múlt. Úttalan úton, hegyen, réten át kettesben jártunk, mint régen, megint, itta a lelkem a föld illatát s fenyőzsongástól a szívem kinyílt. Eldugott házak, hegyek énekét hallotta minden ízem és tagom, a jelenem úgy foszlott szerteszét, hogy csak a múltat érzem és tudom. Megint ott jártunk, fenn az esztenán s az orda íze még a számba’ van... fent a havasban, mintha hallanám, patak kacag, szél zúg magányosan. Braunwald eltűnt, ott voltunk megint fenn a havasban. Mintha hallanám hogy’ zsong az erdői De érzem a kínt, hogy csak álmomban láthatlak, hazám.

124

A PILÁTUSON (Vajda János emlékének) Itt fönn magány van, szikla, jég, de szívem vágya mégis ég és semmi sem oltja tüzét. Nem oltja tél, fagy, förgeteg, fájdalom sem rendíti meg, sem gondtól terhes fellegek, mert él a vágy s a szerelem sohasem hűl ki – így hiszem, és hit s remény elég nekem, akkor is, ha magányosan vándorlok, nyűtten, sárosan, de magányban is párosan. Ezért szívem lobogva ég s bár itt magány van, szikla, jég, semmi sem oltja el tüzét.

EURÓPA, BÚCSÚZOM Ringó öledben álmodtam ma ismét, megtért szerelmes, vágyak alkonyán, avar palástod most is oly’ szép, mint rég és megint szomjas csókodra a szám. Vártam ölelj meg, csókolj százszor újra, meg-megsimítva lázas homlokom, bár hűtlen voltam, zeng még szívem húrja, mert a szerelmed benne hordozom.

125

Még érzem csókod éltető varázsát, még ég a vágyam s vonzva – vonz feléd. Szeretlek – látod, s mégis mennem kell hát… Mért téped fájó szívem újra szét? Lelkem virágát rászórom a földre, bár fáj, a kezem mégis búcsút int és hulló lombok sárga szemfedője takarja szívem lázas álmait.

POR ÉS HAMU VAGYUNK (Itália felett) Por és hamu vagyunk mi mind s bár lázadunk, a földi kint kinyújtanók, amíg lehet, mert szeretjük az életet, mert szomjazzuk fanyar borát akkor is, hogyha soh’sem ád mézédes csókot az idő – s mikor árnyékunk nagyra nő és a sírunkhoz eljutunk, ott is életről dalolunk, s bár mindenünk a ma, s jelen és azt markoljuk görcsösen, hiába bár – dőrék, vakok vagyunk, de halhatatlanok.

TORZÓK A PIRAMISOK ÁRNYÉKÁBAN I. Jövő és múlt között egy pillanat, végiggondolva sok, másként kevés, mosolya csábit, csalfa csókja vad, örömből ácsolt kin és szenvedés. 126

Mire kimondom, tudom, elrepül, megőrizném, hisz’ édes a jelen és lüktetését még érzem belül, bár délibábként csak játszik velem. II. Bolondok, dolgos kis emberhangyák, miért haltak meg rendre mind? Némán vagy sírva a követ rakták s korbács csókolta földi kint adott a sorsuk, élet s a jelen, de örök lelkük lázadott s a vérrel mocskolt néma köveken haláluk megváltást hozott. III. Dermedt ujjával a vén piramis be-belemarkol az égbe, életet hirdet és kérne ma is, jóllehet vér s kin a bére, míg betakarja a sárga homok és feledés fedi lassan s porrá nem válik az, bármi konok s nem lehet rontani vassal. Imhotep műve dicsér ma Dzsoszer, szenvedők átka kísér bár, halni szeretne, nem élni – de mer lenni a nílusi Caesár. Fáraó mondd meg, hogy mért sikerült életet venni halálon? Múmia szíved már régen kihűlt, mégis a titkodat várom. Giza -Saqara, 1978. november 28.

127

ABU SIMBEL Emléktek hol van, Xerxesz, Krőzus? Van-e bárhol négy kőkolosszus, mely hirdetné, hogy éltetek? Hol vagy Periklész, hol a képed, s a szabadság, ahogy’ ígérted, s Aszpázia, mi van veled? Te hol vagy, Caezár? Uralkodtál, a fórumon még ma is ott áll máglyád kihűlt üszke s pora, van-e még híved, ’ki körülvesz s boldog vagy-e ma úgy, mint Ramzesz megmentett négy kolosszusa? És te, nagy Ramzesz? Azt hiszed még, hogy kőbe vésett képed emlék, mely mindörökké megmarad? Büszke képmásod kopik lassan, amint itt ülsz a sivatagban a vakítón kék ég alatt. Siker, dicsőség pillanat csak és minden, akik itt akarnak élni és győzni, öncsalók. A feledés nagy sivatagja lábuk nyomát majd betakarja s elreppen hírük, mint a csók. Abu Simbel / Aswan 1978. november 30.

***

128

MEDINA EL MÜSSZELIN (Imádságok Városa) Kebeledre éjjel szöktem, imádságok városa s letörölted fájó könnyem, mely éget, mint még soha. A vén folyó csendes szóval, halkan híva altatott. Körülöttem holt világok imája még hallgatott. Itt rég sokan imádkoztak és Amún Ra volt az úr, fáraók és pap-királyok dalával zengett a húr. Zeus karddal ledöntötte a lázadó szent helyet s Ptolemaios volt fölötte hatalmon, de elveszett. Aztán Jehovát imádták a szakállas kopt papok, míg Amún Ra és Zeus már csak a múltról álmodott. Majd müezzin kiáltotta: Allah! Itt a győzelem, Luxornak híva a várost, mely halkan mesél nekem. Amún templom romja közt van egy megkopott, vén mecset, ott még most is imádkoznak hívő lelkű emberek. 129

Egy barázdált, vén arabbal mondtam én is egy imát, békét, áldást kérve buzgón, mert ezt csupán Isten ád. A nap vére vízbe cseppent s megfestette a folyót. Isten ad csak békét itt lent, s nem követel véradót. Imádkoztam, bárhogy hínak, örök Isten, s kértelek, adj kegyelmet, s így a sírral szembenézni már merek. Nincs halál, csak örök élet, bárhogy fut is az idő s kegyelmedet mindig érzem, bár árnyékom egyre nő. A nap vére vízbe cseppent, rőtre festve a folyót s a romok közt az Úr Isten .felold átkot, bűnt, béklyót. Luxor, 1978. december 4.

ARSINOE THEA Arsinoe, kerestelek, hogy ismét szót váltsak veled, hogy csak még egyszer lássalak, hisz’ oly soká voltál magad. Pár ezredév az nagy idő, Te százszor hűtlen szerető, s bár biztos’ tudtad, hogy jövök, mert besúgták a görögök, 130

nem vártál mégse; nincs nyomod. Talán türelmed elfogyott, vagy fájt a múlt s elhallgatott rég víg szíved és megfagyott? Arsinoe, kerestelek. Talán azt hitted, nem merek eljönni annyi év után? Istenné lettél – én titán, de érzem még a csókodat s ha ptolemaios még mulat, érezhetném talán megint... de így, hiába, csak a kínt érzem s azt, hogy már nem szeretsz és így megint csak árva lesz a következő ezredév... Megyek, Charon... vár már a rév? Arsinoe másutt mulat, elfelejtve a holtakat. Cairói repülőtér.

TUNDÉRKÉK TENGER Ring már a hajóm, nagy fehér hajóm és fedélzetén vágyódva, mohón várom, hogy vigyen, mint álmomba’ rég, feléd Salamis s te kék messzeség. Túl a partodon dombos Salamis, a szél távoli új vizekre visz és én úgy hiszem, hogy túl a vízen 131

Aegina hív még ma is kedvesen. Tündérszép sziget, neked mit vigyek? Álmaimat és vágyó szívemet? Mit adjak neked, szép Aphaia még, hogy ismét ölelj, mint álmomba’ rég? A kék tengeren sok sziget-virág nagy csokorban vár és egy új világ. Hívó szigetek, nektek mit vigyek, hogy érezzétek a szerelmemet? Álmomba’ régen be gyakran jártam szerte e széles nagy, rossz világban, ébren is néha s ha messze mentem, csak hazavágyott vándorló lelkem. Tündérkék tenger, most Isten veled, szívemben hordom az emlékedet. Istenhozzádot intenél, tudom, ha éreznéd, hogy ismét búcsúzom. 132

A SIVATAGI ÚTON Az ég borús, baljósan szürke és mindenütt homok repül konok-kavargón, körbe-körbe, hiába várom, hogy elül. A szél siratja a világot, de csak én hallom egyedül: számban homok van, alig látok s minden szeme bőrömbe sül. A por palástja eltakarja nyomom: megállnak a tevék... millió tűje arcom marja s veres szemem már fájva ég. De nincs megállás, amíg látunk, amíg lélegzenünk lehet, már el-elsüllyed fáradt lábunk, nem látunk utat, sem eget. Nincsen megállás, nincs e földön, homokkarjával a vihar felém nyúl lassan, hogy befödjön és ha megállok, betakar. Orkán s homok fedi nyomunkat, köszöntőt zeng a sivatag, elnyel jelent, jövőt s a múltat és kegyelmet tán soh’se ad. Nyugati sivatag-Egyiptom 1978. december 6.

133

PIRAMISOK ÁRNYÉKÁBAN Por s szélmarta égő szemmel, múlhatatlan szerelemmel piramisok árnyékába’ Rád gondolok mindig, várva azt, hogy Hozzád visszatérjek, mert magányban nincs is élet: várj, szeress, csak arra kérlek. Piramisok árnyékába’ Hozzád vágyom mindhiába’ s porviharban, égő szemmel, múlhatatlan szerelemmel azt várom, hogy hazatérjek, mert nélküled kin az élet: várj, szeress, csak arra kérlek. Giza, 1978. december 6.

RAMZESSZEL BESZÉLEK Több, mint háromezer éve, hogy nézed a nyüzsgő nép gomolyát konokul. Milyen isteni szer éltet s mily’ mesteri véső vert a bazaltba vadul? Színed előtt leborul korcs s az erős is a földre, egyre csodálva erőd. Tőled soh’sem szabadul sem a dicső sem a gyönge, túlélsz te minden időt.

134

Ramzesz, nagy úr, ide nézz! Lásd meg az emberi könnyet s azt, hogyan száll az idő. Képed még mindig igéz s benne az isteni ihlet, bár ami vagy, csak a kő. Lelked a biztos erő s példa, hogy élni ma így kell, állva, mint szikla magad – bár csal a balga idő – önbizalommal és hittel nézve a csillagokat. Cairó, 1978. december 8.

VÁGYÓDÁS Hadd menjünk együtt, kéz a kézbe’ sokszor a múltunkat idézve, sokszor remélve, félve, bátran napfényben és az éjszakában, viharban, fagyban, jégverésben mindig csak együtt, kéz a kézben. Nézzünk az égre, imádkozva, kívánjuk együtt, bár csak hozna jövőnk még sok-sok boldog évet, bár ifjúságunk emlékké lett: de a szerelmed nem csak emlék, ezért vágyom, bár nálad lennék. Tehervonat, bólintó őzek fenyvesek alján, égő tőzeg egy kicsi házban, – futó körte... s egy puha kéz, mely bekötötte fájó szívem, s ringat azóta és altatóm a régi nóta. 135

Maradjunk együtt, kéz a kézbe’, sokszor a múltunkat idézve, soh’sem gondoljunk már a rosszra, de adjunk hálát, imádkozva a fáradt, őszi napsütésben, hittel, reménnyel, kéz a kézben. Nauplion-Argolis 1978. december 11.

ARGOLIS Szívébe zárt a napsugár, tündéri Argolis s lelkem, mint repeső madár, tehozzád visszavisz. Mykenae romja bólogat és Tiryns egyre hí, míg Nauplionban jól mulat sok vidám argosi. A hegytetőn Pal’menión vára is integet s így elhatároztam bohón, hogy oda felmegyek. Elláttam onnét, mint a sas az öblön, völgyön át és hallgattam, magányosan, az esti szél dalát. A kék öböl tükör vize tehozzád visszavisz s fanyar borod hívó íze, tündéri Argolis. Nauplion, 1978. december 11.

136

SOKRATES BÖRTÖNÉNÉL Plátóval együtt távol voltam én is, mikor elhangzott itt a búcsúszó – „Asklepiosnak áldozzál kakast majd”, mondta a mester, „ne feledd Krito”. Hányszor hallottam – hányadszor azóta – az örök létről a nagy disputát és most itt állok a börtön ajtóba’ és keresem a mesterem nyomát. Nem gyászban jöttem, csupán szomorúan, hogy nagy fiával hogy’ bánt rég a nép, bebörtönözve és méregpohárral fizetve meg egy hű szerelmesét. De örök lelkén nem fogott a méreg – a halhatatlan soh’sem múlhat el – és börtönénél én csak egyet kérek: azt, hogy tanítson élő lelkivel. Ne hadd felednem, mester, arra kérlek, a nagy tanítást: az élet örök s megalkuvásból nem válik jobb élet s nem adnak békét földi örömök. Nagy örök Lélek – egy bölcs ember lelke – itt áll velem most a börtön előtt s biztat, ne féljek, hogy ha üt az óra s ha napnyugtával árnyam nagyra nőtt. Megyek nyugodtan, egy jobb élet fénye hív sötét utam fáradt véginél. 137

Tudom – s a szívem végső, nagy reménye az, hogy a lelkem mindörökre él. Athén- a Philopappos hegy lábánál 1978. december 13.

BÚCSÚZNI JÖTTEM Athén, búcsúzni jöttem, jól tudod, zarándok úton, fáradt, megtört testtel – tartsuk talán meg még a látszatot, így hát ne csábíts, ha más nem is restel ma még vigadni – én már nem tudok. Lassan peregnek búcsúkönnyeid, érzem sok cseppjét míg, utcáid járom. Tudod jól, egyszer boldog voltam itt, de ma utolsó búcsúszódat várom, idézd hát fel még múltam álmait. És Philopappos dombján úgy kértem, hogy rádborítsa ragyogó palástját Apolló ismét s az őszi fényben hadd lássam bájod igéző varázsát egyszer – még egyszer a messzeségben. S fényes Apolló megadta végre kérésem: látlak fénylőn, tisztán, szűzen, tündér Athéna, így írt az égre és nem darócban, de ezerszer hűen, és az emléked lelkembe véste. Athén. 1978. december 13.

138

BANGKOK Nyüzsög s nevet itt minden ember, de a jövőre senki sem mer gondolni, mert a ma elég. Esznek az utcán, áll az alku, ki csúnya itt, ki tündérarcú, de mának élve mind elég. Ékszer-kalmárok, festett szajhák úgy tesznek, mintha fel akarnák habzsolni ma az életet, mert itt nincs holnap, nincs jövendő, csupán ma van, de az is meddő és élnek úgy, ahogy lehet. Kopasz barátok sáfrány mezben koldulnak, néha ima közben és elnyűtt arcuk bánatos. Mit vesz a tolvaj lopott kincsen? Csodára vár, de csoda nincsen s bűnbánásként alázatos. Bangkok, ma jöttem, ne tarts vissza. Mások szeretnek, de én vissza – haza megyek, itt nincs helyem. Megyek, nem vonzasz, vedd a béred... kívánd csak azt, hogy haza érjek, mert ott vár rám a szerelem. Bangkok, 1978. december 14. ***

139

ÁLOM Jőjj álom, álom, szállj szememre hópiheként, hogy bekötözze, hogy gyógyítgassa fájó lelkem s álmodja újra a szerelmem. Puha karod bár csak ölelne, bár szíved most is úgy szeretne mint réges-régen. Be’ szeretnék siratni mindent, ami emlék. Szeretnék csendben várva-várni s tudni, hogy jőjjön bár akármi, barázdált arcom’ megsimítod, bánatom könnyét velem sírod. Csókodra mindig szomjas ajkam, tudhatnád, soha sem akartam mást és ha mégis fáj az élet, csak hogy megértsed, arra kérlek. Jőjj álom, álom, szállj szememre hópiheként, hogy bekötözze, hogy meggyógyítsa vágyó lelkem, hisz’ messze, otthon vár szerelmem. Jakarta, 1978. december 16.

HAJNAL Messze repültem fent a szürke űrben és megcsókolt a rózsás arcú hajnal. Rám nevetett. Most született egy új nap egy új, százszor cifra szűrben, újabb reménnyel és száz édes dallal. 140

Az új nap vágya, biztató reménye tán megvigasztal, bár még fáj a szívem, úgy fáj ma még s a messzeség a ma s a tegnapok között erény-e, vagy bűn, mint szennyfolt a szivárvány íven? Szép Európa, míg nagy csillagokkal pitykézett ágyad ringat álmot adva, álmodj velem. Vándor szívem még tehozzád szól búcsúzó dalokkal, bár már az arcod az éj eltakarta. India felett. 1978. december 14.

KARÁCSONY TÁJÁN Poharamat csordultig töltöm Karácsony táján, messze földön, de sok kis gyertya meleg fénye hív, itt a távol messzeségbe’. Ahol ti vagytok, ott van otthon, ott oszlik csak szét vágyó gondom: egy karácsonyfás kicsi házban amerre visz már fáradt lábam. Vándor lelkemnek ott lesz nyugta, ott sírhatok csak leborulva egy újszülött gyermek elébe... Bár odajutnék egyszer végre. Perth, W. A. 1978. december 20.

141

142

GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN 1979 -1982 ISTEN ÉLTESSEN, ÉDES Ajkam csókodra éhes, Isten éltessen, Édes. Támaszkodjál karomra, Istenem, be’ jó volna együtt örülnünk ismét s az élet ritka kincsét megosztanunk, ha lenne kettőnknek erre kedve. De lesz még boldog ünnep, hogy vidítsa szívünket, lesz még kacaj, sok áldás, nem csak aggódva várás, nem csak fárasztó munka s álmatlan éjjel újra – Újra szép lesz az élet... Reméljünk – Azt ígérted. Lesz még egészség újra, zeng majd a szívünk húrja. Szellő is mond majd szépet s akkor, nem is kell kérned, nem lesz majd gond, vak várás, csak boldog Isten-áldás. Ajkam csókodra éhes – Isten éltessen, Édes. Canberra, 1979. március 25.

143

KÖZÖS BÁNATUNK Jer, sírjunk, hiszen elmúlt már a nyár, kopasz ágakon fázó kis madár. Könnyet hord a szél míg őszről beszél s holt avar között csak reményem él. Közös bánatunk fáj s az elmúlás fáradt-csendesen...úgy sem érti más... lassan búcsút int, halkan, biztatón, enyhítve a kínt túl síron s valón. Minden búcsúszó, mint könnyünk, pereg. Fáj, de biztató... Mért nem érti meg ma még senki sem, hogy nincsen halál csak élet, hiszen lelkünk mennybe száll. Testi köntösünk csak foszló ruha, újba öltözünk, az egek Ura patyolatot ád s tudom, megbocsát, meggyógyítja majd lelkünk bánatát. Canberra, 1979. június 20.

ÚJJÁSZÜLETÉS I Amint dörög, bús ördögök, jajgatva, mégis kéjjel tépik ma szerte-széjjel mindazt, ’mi szép. Vak nemzedék! nem látsz bár, mért nem érzed, hogy könnyed és a véred sós – keserű? 144

Kihal a fű minden lépted nyomában s mikor halálra váltan sirat az is, miért hamis mégis imád s a csókod, az esküd is, s a bókot képmutatóan, ámítón mért mondod ágyban és bitón? II Felhők mögött, mikor dörög, lehull, tört szárnnyal, véresen egy-egy szív, csókra éhesen, lehull szegény, mert nincs remény, csak fájdalom és szenvedés, csupán örömből van kevés s elszáll az is – Kár, bár hamis és ami végül megmarad, azt várja csak, mikor arat majd a Kaszás, hogy megtisztítsa életünk’ s lássuk, hogy van – az Úr velünk! – feltámadás. III Ha mennydörög, ördög röhög, mert ma még övé a világ, minden tövis, minden virág, édes gyümölcs, bohó s a bölcs ma még övé. Ki mentené mindazt ’mi szép? 145

A balga nép megdermedett s felhők felett fénylő napunkat megveti, de a vihart már hallani. Ha mennydörög, ördög hörög, tudja, nem övé a világ, a nap kisüt s az űrön át éltet lehel... a mag kikel s eggyé lesz Isten lelkivel. Canberra 1979. augusztus 11.

KÖSZÖNÖM Hogyan mondjam szebben ismét, hogy köszönöm? hiszen amit adtál, élet, édes öröm és fokozni, tudom, hogy sohasem lehet, ezért dallal mondok újra köszönetet. Köszönöm – be’ rég volt – vidám gügyögését, ma is egyre látom apró lábát, testét... mélykék két szemében láttam azt, hogy ő is csoda, egy új élet, éhezőknek tál rizs. Forrás kinn a pusztán, kegyelmi ajándék s nélküle száradó, haló fává válnék. 146

Köszönöm, hogy adtad, az Úr áldjon érte így lettél az Isten szolgáló cselédje. Terajtad keresztül teremtett egy embert, aki, ha munkálják, termő gyümölcsös kert. Köszönöm aggódó szíved dobbanását, az alatt hordoztad a Teremtő mását, ’Ki belelehelte jó, szerető lelkét s húsba, vérbe gyúrta végtelen szerelmét. Köszönöm, hogy mindég vezetted, nevelted, őrizted az álmát mindég, ahogy’ kellett, s ahogy’ férfivé lett, ellátod tanáccsal s tudom, hogy a szódat nem cserélné mással. Áldjon meg az Isten százezerszer érte, az égre kiáltok békét, áldást kérve, mert csak úgy mondhatom ismét, hogy köszönöm, hiszen amit adtál, élet, tiszta öröm. Feleségemnek fiam 27 születésnapjára Canberra, 1979. augusztus 22.

147

GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN Értetek csak én vagyok felelős, ki soh’sem mondott, vad gondolatok... könyvtárak mélyén, vakon, eszelős, forrongó szívvel szólni akarok. Mert szólnom kell ma, nem hallgathatok, ma még nem késő ez az üzenet: munkás kéz, tett kell, nem csak látszatok és új mag, amit Isten lelke vet. Kényelem, önkény, csaló látszatok, ne engedd ember, hogy csábítsanak, bölcsődtől sírig küzdj, nem várhatod, hogy más tegye, ’mit nem teszel magad. Jogról hazudnak, de nincsen jogod, de az erősnek sincs joga... gazság amit hirdetnek, mákony, látszatok és képmutató, rút féligazság. Egyenlőségről beszélnek neked, de láthatod, hogy nem lehet igaz, mindenki más és ha látni mered, nem terem búzát se’ kóró se’ gaz. A jó a rosszal soh’sem egyenlő, nem egyenlőek a tálentumok, termékeny egyik, más asszony meddő s velünk születnek vágyak, hajlamok. Állítják azt is, hogy testvériség ember s ember közt velünk született... Hogy’ lehet hát, hogy oly sok szívben ég szeretet helyett kaján gyűlölet? 148

A szabadság meg szivárvány íven tűnő varázs csak s el nem érhető álom, amely oly’ csalóka, hiszen nem adja más meg, csak a temető. Tanít az élet, Isten-kéz vezet és magad kárán kell még hogy tanulj, de majd eléred mégis végzeted’ és tiszta szívvel kell, hogy boldogulj. De addig, ember, hidd, az Isten él, kötelességről szól az új ige és áldozatról, munkáról beszél, amit nem pótol soha semmi se’. Csak kötelesség van, lesz és marad, nem jog, amely csak látszat és hazug, béna kísérlet. Ne ámítsd magad, állj helyt, mert ez ma az egyetlen út. Küzdj, ’hisz’ más minden csaló, látszatok ne engedjed, hogy elcsábítsanak: bölcsődtől sírig küzdj, nem várhatod, hogy más tegye, ’mit nem teszel magad.

ESTI IMA Uram, leborulva, buzgón esdve kérem, hogy ne azt add, ami méltán volna bérem, de adjál kegyelmet, hitet és bocsánat reményét, hogy végre megnyugodjak Nálad. Uram, a Te szolgád hitvány, gyenge ember, harcra már erőtlen és kiállni sem mer, önmagát se képes béklyóba verni és lelke szavára nincs válasza semmi. Ne azt adjad, ami méltán volna bérem, botlásaimért ma bocsánatod’ kérem, 149

hisz nem azért küldtél le e sáros földre, hogy a sárban éljek most és mindörökre. Lassan csonkig ég már pislogó, vén gyertyám, adjál erőt Uram arra, ami rám vár, hadd adjak világot, szeretetet hétszer, hogy hordjam más terhét, bár nincs erre kényszer. Engedd elvégeznem a rám szabott munkát, hogy érezzem, csak az boldog ’ki mindég ád, s elédbe mehessek patyolatos szívvel – megteheted, hiszen szavad csodát mível. Uram, trónod előtt buzgón, esdve kérem ne azt adjad, ami méltán volna bérem, de Jézus Urunkért adj hitet s bocsánat reményét, hogy végre megnyugodjak Nálad. Canberra, 1979. augusztus 22.

ÚRVACSORAI IMA „Ha egybegyűltök a nevemben ketten, veletek leszek majd minden napon,” így szólt a Mester – s ahogy’ Tőle vettem szolgáló szívvel, ím néktek adom. Kenyér és borral, Szent Lelket idézve hirdetem bűnök nagy bocsánatát: értetek ömlött az Úr drága vére és áldozatja örök éltet ád. Őszülő hajjal, bárha nem talárban, feléd fordítom gyengülő szemem Uram, hogy áldd meg e bús éjszakában és könyörüljél árva népeden. 150

Vezesd fényeddel, hogy ne tévelyegjen, hogy ne botoljon már lépten-nyomon, hogy megtalálja az utat Tehozzád és hogy túllásson kínon, bánaton. Hogy megtanulja, mi a nagy igazság és hogy átlásson minden látszaton, engedd, hogy tudja, hogy Tied az ország, dicsőség, élet, minden hatalom. Bocsásd Uram meg minden földi vétkünk s engedd, bár mi is megbocsátanók azoknak, akik kínt okoztak nékünk és még azoknak is, ’kik árulók. Maradj velünk most – most és mindörökre, áldj meg bennünket, árva népedet, mert ha majd egyszer ráborul a földre mindenikünk, ott, akkor is szeret. Canberra, 1978. augusztus 18.

HIÁBA? (Önkritika ) Éjjel az úton, csendbe’, halkan hazajövet rímet faragtam. Nem gördült könnyen, rozsda marta a nyelvem, bárhogyan akarta szívem az új dalt, csengőt-bongót, vidámat, halkat, elborongót, mert minden béna kísérletre, mire a rímet rendbeszedte elbotló nyelvem, csak hűlt érzés maradt szívemben, meg kísértés, hogy mégis – mégis énekeljek... s a kísérletből semmi sem lett... 151

Csak vágy maradt a versből végre, be’ jó lenne, ha visszatérne szívembe a sok régi dallam, amiről álmodni akartam. De a szívemben mégis érzem, hogy a dal nem halt meg egészen. Álom maradt csak, csalfa álom a dal és ébren nem találom, a szél elfújta, hó takarja, élet-eke átszántott rajta s konkolyt terem a szín-búzába a sok, keserves rím-barázda. Canberra, 1979. június 15.

MA ÉJJEL Ma inkább hallgatom csendben az éj zenéjét a titkát még féltve őrző mélykék ég alatt, mint álom ölében ringva megkopott emlék – talárom födjön s ne bántson vágyó gondolat. Hiába soh’sem volt semmi – soh’sem – ma sincsen, így vágyva az égre nézek és az biztató. Hajamba dér mart és elnyűtt, vak test-bilincsem nem bánja, hogy tél jön lassan és hogy hull a hó. Ma éjjel csupán reményem, hitem lángja ég, a fénnyel már megelégszem, hisz’ szívem tüzét 152

oly régen elhamvasztotta idő, messzeség egészen, húsát meg bánat, sok kin tépte szét. Imámba’ nem sokat kérek, és földi kincsem már szánva nézem oly’ gyakran, hisz’ az is fakó. Szobámba’ az éj susog már, bár hangja nincsen és árva halk dúdolása lassan elhaló. Canberra, 1979. október 4.

FÁRADTAN Az évek múlnak, órák, percek semmivé válnak, útra kelnek és feledésünk tengerébe merül a múltunk egyszer végre. Fáradt-törötten meg-megállunk, zsebünk lyukas, görnyedt. a hátunk, egünk borús, nincs rajt’ szivárvány, reményünk már rég ledőlt bálvány. Nincsen imánk, sem új reményünk, agyunk se’ fog már, épp, hogy élünk, álom se’ ringat, kéj se’ csábít és dolgunk sincsen már tovább itt. Kérdésünk sincs, hisz’ nincs rá válasz, ha volt is egyszer, kopott már az, nem fáj már semmi és a csöndbe’ elhallgatunk lassan örökre. Canberra, 1979. október 19.

153

NAGYPÉNTEK 1979-BEN Nagypéntek van és testünk sírba száll, elragadja a kétely és halál, hiszen múlandó – de csak áldozat s hit árán lehet a lelkünk szabad. Emlékeztető kín nagypéntekek... még mind bennem ég, mégis elfeled oly sokszor szívem, bár tavaszt hozott mindenik s könnyben oldott bánatot. Emlékeztető örök áldozat feltámasztja majd mind a holtakat, mint tavaszi szél, életet hozó, felolvad egyszer tőle majd a hó, hogy legyőzessék kín, bánat, halál, hogy tudjuk minden, lelkünk mennybe száll, s üvöltsenek bár tüzes ördögök, mi mégis tudjuk, az élet örök. Nagypéntek van, hogy győzzön a világ, hogy elhervadjon minden test-virág, de feltámadjon majd harmad napon, győzve halálon, kínon, bánaton. Canberra, 1979. Nagypéntek.

LETÖRT EGY ÁG Letört egy ág az életfáról, kicsinyke ág, ’mit belegázol az idő lassan kongó lépte a földbe, ahonnan kitépte. Aranyszínű, meg veresbarna az avar, amely betakarja, 154

ad neki csendben puha ágyat és nyugodalma bűnbocsánat. Majd eső mossa, majd megáradt folyó ringatja, hiszen fáradt, ringatja csendben, nincsen álma, nem vágyik vissza a világra. Nem vágyik vissza, hisz’ már hordott levelet, barkát, megért gondot, örömet, sírt is fenn a szélben, gyökértelen, bús messzeségben. Kicsinyke ág, nekem hiányzol, de a szívem, lásd, mégse gyászol, veled örül, hogy hazatértél s fényes napoddá vált az éjfél. Isten veled. Majd új tavasszal új lombot öltesz, megvigasztal egy új ég, új nap új zenéje, s találkozunk ott megint, végre. Sashegyi Lojzitól búcsúzom 1980. január 3.

BELOPÓDZIK A HAJNAL Belopódzik a hajnal s dalolgat, csendes dallal, a csillagok lenéznek... ilyenkor, bármit érzek, bárhol vagyok magamba’ s nézem lüktető, tarka életcsokrát az éjnek tudom, hogy vagyok, élek. Holnap, tudom, nyomomra avar takar otromba 155

vak takarót – cserébe – mindez vajon megér-e álmatlan éjt, vak nappalt, s fáradtan végigtalpalt hosszú utat? És mégse’ várok a jégverésre... hisz’ végre megnyugodnék s csillag helyett a kék ég mosolyára úgy várok: váltsa meg a világot. 1980. augusztus 22.

ÚTRAVALÓUL Tecának Amint visz Svájcba a vonat, csókoljad meg az Alpokat helyettem is, amíg lehet s nyugtasd meg fájó lelkemet, hogy ott még most is zöld a fű, völgyek öle még gyönyörű s a fenyőág hűen ölel mint rég, míg titkát súgja el az esti szél, s felhők felett a hegyorom, ha árva lett talán még gondol néha rám? Tudom, az Alpok nem hazám, de mégis ott otthon vagyok, megértem köztük bút, fagyot, forró hőséget, örömöt, zord sziklák s fenyvesek között. Csókoljad meg az Innt, Murát, hisz’ tudom, vizük nyugtot ád. Simogasd meg az „Alm” füvét... a szél elhordta szerteszét lábam nyomát s emlékemet 156

már hó fedi, mely eltemet. Vidd el nekik szerelmemet, hiszen a lelkem árva lett nélkülük régen, napsugár minden emlékem s arra vár, hogy majd megint köztük legyek – alpesi rétek – zöld hegyek, őszülő ormok – jő a tél, de mégis tavaszról mesél. 1980. március 20.

TISZAVIRÁG Az élet lepke szívrepesve száll ágról virágra, ’hol mézet talál. Tiszavirágként nap felkelte vár, örömmel híva, de estére már a vízbe hullunk, az majd elborít, lemosva vágyunk, lelkünkről a kínt, s egy hosszú álmú pihenő után fent állunk ismét a lét-Golgotán, mert a virágos nappalok szava édesen hí, bár sötét éjszaka felváltja majd: az életünk, jövőnk, bölcsőnk ugyanaz, mint a temetőnk, csak értenénk a célt, munkát s a bért és azt, hogy mindez miért van, miért? 1981. január 2.

157

EXEGI MONUMENTUM AERE PERENNIUS Szívembe állítottam oltárt Neked, Uram, s amíg csak végsőt dobban fájó magányosan, áldozok rajta újra, hadd zengjen szívem húrja. Tudom, közel vagy mindég, szent forrásodból innék, hadd oltsa szomjam végre, ahogy’ Jézus ígérte. Canberra, 1981.

SZÍVEM Izzó marokkal kézbe’ tartja szívem az Úr, hisz’ úgy akarta, hogy égjen, mint egy örök fáklya, hogy legyen, ’minél megtalálja elvesztett útját egy-két lélek, olyanok, akik még remélnek. És lázban, izzón, fájón, végre hogy ver-e, nem is veszem észre, hisz’ ver, amíg kell, ’míg van dolga, bár lábam sokszor megbotolna... orkánt szívok be és nem enged, ’míg célja van az életemnek. Verj, vén szívem – úgy szolga módra, bár megpihenned már jobb volna, minden verésed fáj, kiáltás, reménység, hogy van megbocsátás. De ha megállsz, itt hagylak cserbe’, hús-szív nem kell a fellegekbe’. 158

Akkor legyél föld, éltet hordó, bilincs se tartson, sem koporsó, növelj virágot, bokrot, fákat, hogy fészket adjál a madárnak, s hogy felnyúljál a magas égbe, hiszen az Isten ezt ígérte. Canberra, 1981. augusztus 31.

FELESÉGEMNEK Éjfélre jár most, maradjál velem és vedd kezedbe megfáradt kezem, simítsad meg a forró homlokom, hadd nyugodjak meg végre válladon. Megfáradtunk e hosszú év alatt, emléke talán mindig megmarad, mégis remélek, mert remélni jó, újra, örömre, szépre biztató. Köszöntsük együtt az új holnapot, bár ünneplőnk már bizony megkopott, de megszépíti tán az új tavasz, tavaszból létet fakasztó vigasz. Szemem sarkában a sok szarkaláb még énekelné az élet dalát, de barázdával szántott homlokom csak itt nyugszik meg -a Te válladon. Köszöntsük együtt az új holnapot, amit az Isten kegyelme adott, hozzon ezer jót, új reményt, áldást, békét, szerelmet, megbocsátást. Canberra, 1981. 159

ÖTVENNYOLC ÉVE Ötvennyolc éve – megszülettem – így jósolták a csillagok, új húsból való testet vettem és azt hittem, szépen ragyog. De a gúnyában ketten voltunk, a gúnya lelke – Ő – meg én, mint egykor rég, két nyelven szóltunk mint a világnak kezdetén. Mért kettős mindig minden ember? A hús – anyag – kiált: vagyok – anyag, erő, fény, örök semper – miként a nap s a csillagok. A lélek is szól, halkan, csendben: Tebenned Isten én vagyok, törvény és jóság és mi ketten tudjuk a szót, hogy: akarok. Csillag anyag – isteni lélek, mért kell, hogy mindig küzdjetek? Te hús, ne rútítsd, amíg élek örökszép, tiszta lelkemet. Canberra, 1981. december 6.

KARÁCSONYI IMA A LENGYEL NÉPÉRT (Lengyel barátaimnak ajánlom) Messze, tengeren túl, szent karácsony éjjel, éhes, szomjas ajkkal, küzdve száz veszéllyel virraszt most egy nemzet, csak csodára várva, arra, hogy ma eljőjj, Uram, a világra. Várja azt, hogy eljőjj, ígéretet hozva, várja a jászolnál térden imádkozva. 160

Jőjj el ma közéjük, egek szent királya, ne engedd fel őket az új Golgotára. Szép Lengyelországban fáj ma a karácsony, egy szomorú nemzet gúzsba kötve gyászol. Hozzál szabadságot a jó lengyel népnek, megadja az Isten, Uram, ha Te kéred. Messze tengeren túl, havas, fagyos éjen csak egy gyertya ég ma a vak sötétségben, mindnyájunk imáját viszi fel az égbe, kérve azt, hogy eljőjj, Uram, hozzánk végre. Adj hitet, erőt és szabadíts meg minket, ne jólétet adjál, sem sok földi kincset, csak azt engedd, Uram, hogy ne legyen rabság sehol a világon, s győzzön az igazság. Messze, tengeren túl, szent karácsony éjjel jőjj, segíts egy népnek, hogy szabadon éljen. Jőjj el ma közéjük, hisz’ jöttödet várja mindenik rab nemzet, s vár a Messiásra. Canberra. 1981 karácsonyán.

LENGYELORSZÁGBAN Lengyelországban zárva minden ajtó és beszögeztek minden ablakot. Gdansk, Czenstochówa, Katowicz és Varsó csak sír, ahol a szabadság halott. Lelkekből száll csak fel ma az imádság... Ki mondhat némán éjféli misét, míg hernyótalpon dübörög a gazság egy nép reményét zúzva szerte-szét? Az akna mélyén néhány árva bányász ma még kitart, hisz’ még él és remél... Ki tudja, holnap egy hal-e meg vagy száz, 161

mert Katowiczban orkán lett a szél. Van-e remény és van-e még jövendő, vagy szolgaság vár csak és szenvedés? És szélmalom-harc, fájó, hősi, meddő, mindent áldozva, mely mégis kevés? Lengyelországban zárva minden ajtó és beszögeztek minden ablakot. Lengyel testvérem, lelkes hős, a gyarló, hűtlen Nyugat ma ismét elhagyott. De amíg élünk, küzdünk, kéz a kézbe’, legyen bár meddő ma a küzdelem: a hó alatt él a világ reménye... addig, testvérem, imádkozz velem. Canberra. 1981 karácsonyán.

KÉT SZONETT EGY FÉNYKÉP MARGÓJÁRA I. Emlékeimben minden úgy marad, ahogyan rég volt, beh’ réges-régen, mint fénylő csillag a hópihékben, szemed tükrözte a holdsugarat. Emlékeimben barna a hajad, a szemed perzsel és megigézve, félszegen állok, szemedbe nézve a kappanhalmi akácok alatt. Emlékeimben távol vagy, s közel... a bűvös óra gyorsan elszalad, de kincsét soha sem felejtem el. Múltat idézni még talán szabad, virága préselt, nem hervadhat el, ahogy’ elnézem, most is nyugtot ad. 162

II. Emlékeimben a múlt zálogát bent őrzöm, mélyen, titkaim között, míg bennem két lény összeütközött, Te énekelted az élet dalát. Kezed simító, öled nyugtot ád, szíved verése altatót dalol... Ki tudja, egyszer, mikor, merre, hol s hogyan lelek még egyszer végre Rád? Emlékeimben távol vagy, s közel... minden öröm csak repke óra hát s csak gondra ébredsz majd a végivel? Szemünk sós könnytől óh be’ fájva lát, de múltba nézve nem felejtem el a repke órák édes mámorát. Canberra, 1981 karácsonyán.

A DAMASZKUSZI ÚTON Találkoztam Veled a damaszkuszi úton, oly’ szelíd volt szemed, oly’ megbocsátó módon nyújtottad a kezed... Tudom, hogy hívsz ma ismét, hogy örök szeretet megoldja bűn bilincsét. Adj gyolcs ruhát, új testet, tiszta lelket, felnézve Rád a szívem nyugtot lelhet. 163

Fogd a kezem, vezess, mert testem gyarló, maradj velem s hozzon termést a tarló. Canberra, 1981. december 30.

KÖNYVTÁRBAN Messzi hegyek felett csendesen ma este egy pislogó csillag múltamat kereste. Látott benne vágyat, verejtéket, könnyet, s hogy a boldogságért szenvednem is kellett. Látott benne vétket, megszenvedtem érte, ahogy az Úr Isten eleve kimérte. De látta a dalt is, keserűen zengőt, házsongárdi dombon elsuhanó szellőt, letörülve könnyem kopjafák tövébe’ s látta, hogy a szívem megnyugodott végre. Még mosolyt is látott, szerelmet és áldott kegyelem palástba borított világot. Azt, hogy van reményem, sötét éjszakába’ felvillanó mécsem nincs talán hiába, hogy hitem is él még, reményem se csökken és hogy szívem rejti minden földi kincsem. Messzi hegyek felett csendesen ma este szomjas, vágyó lelkem keresve kereste mindazt, ami szép volt – hol van a határa jelennek s a múltnak? mert nincsen hiába semmi a világon – Uram, ahogy adod, legyen úgy, s legyen meg a Te akaratod. Bor Gyuri barátomnak ajánlom Adliswil, 1982. május 10. 164

πΆντα ρει „A VÁLTOZÁS ÖRÖK” Távol a Sihl csak magának dúdol, álomba ringat mindent csendesen, vándor lelkem, te mégse alhatol, mért van beszéded még most is velem? A fenyves erdő álmában susog és csendben szunnyad hegy, erdő, madár... lelkem szavára csak én hallgatok, bár lassan-lassan már hajnalra jár. Agyamba ezer s egy kérdés tolul, sárguló könyvek elnyűtt lapjai hallgatnak mégis, most is konokul, csak szívverésem’ lehet hallani, meg tán a csendet, visszhangra talál bennem az éjjel, bár nem érti más, csillagfény súgja, hogy nincsen halál, csak élet – álom van, nem elmúlás. Vadul keringő minden atomom az örök mozgó létet hirdeti s a végtelenbe kell rikoltanom akkor is ezt, ha más még nem meri. Bennem világok vak csírája nő és látó lelkem Istentől való, számomra nincsen sem tér, sem idő, daróc ruhámra bár már hull a hó. De élek most és ha kihűl a nap és vak csillagként mégis él, rohan, ma látva-látom, és ez nyugtot ad, az anyag-én még ott is benne van. A lélek-én csak azt tudja: vagyok, akkor is voltam, mikor nem voltak erdők, hegyek még, nap, sem csillagok s leszek akkor is, ha már elmúltak. Mi vagy te, ember, örök gondolat, mely testet öltött a szóra: „legyen”, 165

vagy foszló pára, csak köd-patyolat, mely némán ül a kopár hegyeken? Ne nézz túl felhőn, csillagfolyamon, nézz önmagadba, választ keresőn. Ott van megírva: – ami van, rokon, túl téren, kínon, vágyon és időn. Minden vagy s mégis csak az, hogy „tudom” választ el kőtől, csillagtól magad, e tudat súgja, a te válladon Isten palástja örök létet ad. Hallom a csendet, visszhangra talál bennem az éjjel, bár nem érti más, csillagfény súgja, hogy nincsen halál, csak élet van és benne változás. Bor Gyuri barátomnak ajánlom Zürich-Adliswil, 1982. május 11.

DE PROFUNDIS (Nos non mutamur: válasz Vindis Zoltán „Ausztrál vagyok” című versére) Rólam is vallja egy árkus papír, hogy „ez a polgár hont változtatott”, szívet cserélt s az új mindent kibír, kínból teremtve fájó látszatot. Az új szív nem fáj most már semmiért. Múltam se’ fáj már, sem a jelenem: többé emlékek álma sem kísért, sem sajgó honvágy, sem a szerelem. Kibírok mindent, könnyem elfogyott, de a kezem még ökölbe szorul, ha, árva népem, terád gondolok – s olyankor fáradt arcom elborul. 166

Én én maradtam, Rodostós magyar, nem változtat meg csak a temető, vagy talán az sem, hiszen nem akar lelkem változni, bár száll az idő. Én én maradtam, Rodostós magyar, bár honvágy nem mar, és ha majd benő gyertyánnal sírom s védve betakar, legyen a fejfám emlékeztető: hogy síron túl is terád gondolok eltiport népem, s onnan üzenem, hogy hadak útján szálló táltosok már útban vannak hozzád nemzetem.

BARÁTAIMNAK (Negyven éves érettségi találkozónkra) Májusi eső könnye még pereg, az új palástot öltő lombokon, de örömkönny, hisz’ az új életet köszönti most is, bár tán álmodom. Tavasz van, nyílnak már az orgonák ma is, mint régen, a Gellért hegyen, emlékük él és édes nyugtot ád, illatuk érzem, ír a lelkemen. A dunaparti vadgesztenye fák még tudják most is, mi a szerelem, a szél dalolja az élet dalát, távolról, halkan dúdolja velem. Dúdoljuk együtt, öreg cimborák! Gond barázdával szántott arcokon hadd lássuk ismét a tavasz nyomát, azt, ami szép volt, örök és rokon. 167

Felétek nyújtom két vágyó kezem s szeretném újból ma megölelni mindenikőtök, túl a hegyeken. Adliswil, 1982. május 9.

MONOLÓG A VONATON Hadd elfelednem a józan valót, súgj a fülembe édes nyugtatót, dalt a reményről, bármi mostoha, fájó az élet, nincs vége soha. Súgd a fülembe, hogy már nő a fű s felhők felett mér’ vár örök derű, hogy mér’ érezzük egy-egy csók örökké s mégis mér’ tép szerte-szét olyan sok álmot botlásunk, bűnünk s megváltást várva miért szenvedünk? Súgd a fülembe, hogy mér’ muzsikál a szél s hogy mér’ nincs sohasem halál. Mért? Vándor lelkem, te megmondhatod mért nézek vágyva egy-egy ablakot és miért várok mindég új tavaszt, mikor tudom, hogy új terhet akaszt fájó nyakamba minden földi év, várom, hogy egyszer felhangzik a név, az én nevem, hogy azt mondjam: jelen – s hogy hús ruhámat most levethetem,... mikor az Isten új ruhákat ad, s a szennyből mikor válik patyolat. Zürich és Genf között 1982 május.

168

VONATON Mi olthatná el örökszép tüzét egy égő csóknak, éltet adónak, vagy mi téphetné egyszer szerte-szét a köteléket, bárhogyan kéred, mely összeköt még, habár csak emlék? Mi ölhetné meg örökké élő isteni lángom itt a világon, Párkák kezével akárhogy is sző köröttünk hálót, égre kiáltót a földi élet, mely semmivé lett? Emlékszel, régen, tán nyár volt éppen, hogy mámor bére utunk’ kimérte? Csupán emlékét, csak nyomát kérem: múlt a jelenbe életre kelve, ma úgy mint régen, félő – merészen. A kezem csonka, lábam botolna, de édes börtön emlékét őrzöm itt és majd egyszer a csillagokba’ és most feléje rohanok végre egy pillanatra... bár nyugtot adna. 169

SZAKADT SZÍVEM 1984 -1989 AZ IRGALMASOK KÓRHÁZÁBAN (Feleségemnek emlékül) Csak most tudom, hogy mi a semmi: pusztában vakon, némán menni, még a szívem zaját se’ hallva, emléktelen magányban, balga, félelmét vesztett, megölt szívvel – még azt se’ tudva, él-e Isten, Ő aki tudja, mi volt tegnap, hogy volt-e bárki, orvos, nő, pap ágyam mellett, ’ki kézbe vette bolond szívem és visszatette gyógyító késsel vágón áldva... Hihetem már, hogy nem hiába? Mi történt? Fájt-e? Javas méze volt-e ’mi létem megigézte? Megtörtént-e, vagy tán csak álom a lét s nemlét közti határon? Vagy tényleg élek – akaratlan kezem kezed’ keresve halkan? Sydney, 1984 január.

MIRE GONDOLTAM? Mire gondoltam, ’hogy szívem megállt? éreztem-e a hideg éjszakát, a semmit, amely mint vak köd megült, vagy testemet, mely lassacskán kihűlt? Mire gondoltam? Tán Terád Uram, hogy mehetnék-e Hozzád rongyosan, 170

hogyan... de mégse’, nem emlékezem, hogy megállt szívben van-e szerelem? Nem fájt a nem-lét – csak a lét sajog s ha bezáródnak tudat-ablakok, az „én” nem él és az idő megáll, csak kábítószer mindez, nem halál. Vérem gép hajtja és belém lehel: mondják, nem hallom... bár ébredne fel… s a néma csöndben más szíve dobog s másnak pirkadnak rózsás hajnalok.

ÉVFORDULÓNKRA Tavasz van ismét, bár már vár az ősz, zöld rügy fakad a sárga lomb alatt, még kék az ég, de már vak pára, gőz takarja be a horpadt hantokat. Felejtünk s mégis emlékünkbe’ él, mint tiszta fényben reppenő madár sárkányt eresztünk, és életre kél felhők felett az örök napsugár. Canberra, 1984. március 24.

171

HÚSVÉT 1984 Mért kell, hogy mindég megtagadjalak és lelkem kincse mért csak rőt salak? Mért van, hogy megtört, fáradt két szemem beszögelt ablak lett a lelkemen? Miért van mégis, mondd Uram, miért, hogy fájó szívvel, vágyó, kérve-kért fohásszal esdem, hadd jussak eléd a föld s az ég közt tépve szerte-szét a test s a lélek bánatos frigyét.

UNOKÁM SZÜLETÉSÉRE A világ alszik, öreg este van, csak én gondolok Rád minduntalan, éneklő szívem toldva-foldva bár, s köszöntlek lelkes, pelyhes kismadár. Sólyom vagy-e, vagy pacsirta? veréb? csak Isten tudja, ma én semmiképp, de bárhogyan is, a Tiéd az ég, szeld át a kékjét, érezd az izét, s a sűrű lomb közt, ahol otthonod melege vár már, legyél boldog ott. Áldjon meg Isten – gyolcsba öltözött új, lelkes élet, hozzánk költözött reménység, napfény, jövendő, öröm... Teremtő Isten – Uram – köszönöm. Canberra, 1984. augusztus 30. (12:24 pm)

172

SKAUGUM (Barátaimnak emlékeztetőül) Itt már tavasz volt, mikor partra szálltunk, szabadság, béke, élet, új dalok csaltak, de fájt még minden vesztett álmunk s hogy régen másutt voltunk boldogok. Egy emberöltő telt el már azóta, tavaszból ősz lett, ifjakból öreg – s hányszor búcsúztunk, fájó, régi nóta vált a dalunkból s szívünkből kövek. Akartunk, hittünk és reméltünk mindig, bár botladozva vártuk a csodát, a fényt, mely végre elvezet a célig és tudjuk, végül örök nyugtot ád. Hibáztunk s mégis vártuk a kegyelmet és énekünkbe a harmóniát, sebünkre gyógyírt s bár szenvednünk kellett, vártuk, hogy Isten végül megbocsát. Fogyunk, hogy’ is volt? Még ki mondja köztünk a nagy kérdésre ma is, hogy: jelen! – hetykén, vidáman, bár a könnyel küzdünk s bár fáj, nevetve kínon, életen? Ki mondja? Meddig? Hogyha üt az óra hadd térjünk Hozzád nyugodni, Uram, az éjszakából örök virradóra, megfáradt testtel, mégis boldogan. Canberra, 1984. november 27.

173

A Skaugum – „Várpalota” féle jelentésű norvég szó egy hajó neve, amely 1949 és 1951 között ezreket hozott Ausztráliába a második világháború és az azt követő évek menekültjei közül.

EMLÉKEIMBEN szép emlékeimben minden év madárdal, új és bátor kezdet, öröm, nagy kosárral, veríték öntözte örökös ígéret, remény-földbe vetett el nem múló élet. Az emlékeimben, mikor hóban, sárban jártam néha napján és nem nagy kanállal ettem, sem nem húztam ón kupából rájafütyültem, mint ’kinek Isten a barátja. Megkérdeztem Istent, hogy vajon mivé lett ez a tömjénfüstben is zsoltáros élet? Elvehette volna – s vissza adta százszor, – gyávából így lettem, akaratlan, bátor. Tanítgatott lassan és megégett kézzel megértem ma már, ha, jó Uram, rám nézel, megértem, miért kell 174

kitartanunk végig s mennünk az utunkon poklokból az égig. Megértem, hogy semmi, semmi sincs hiába és bár mindig élünk, mért kell a halálra botor módra várnunk, hisz’ nincs más csak élet s tisztító tüzében kegyelmes ítélet. Álmaimban gyakran átélem a múltat s bár a kínja elmúlt, az öröme biztat: azt súgja, hogy álmom reménye nem meddő s megmutatja gyakran, mit hoz a jövendő. Álmaimban gyakran rám nézel, mint régen, mint a fölkelő nap bársonyos kék égen, amit a szemed mond, nem érti más senki: együtt kezdett úton, jőjj – együtt kell menni. Canberra, 1984 karácsonyán.

175

HOLT IFJÚSÁGOM Holt ifjúságom, mért kísértesz? lelkes tavaszból mondd, miért lesz dércsípte ősz, fagy, jeges orkán? A hófúvásban mér’ botorkál ’mi megmaradt a régi nyárból? Mit ér a hangszer, hogyha nem szól, csak fel-fel csuklik, fáj, hiába, elpattant húrral dalra várva? Elnémult hangszer, vágyó lélek és százszor megcsalt szent ígéret, sok lázas eszmény, eltűnt álom... miért kísértesz ifjúságom? Az élet fáj, borunk fanyar már, romos templomban üres oltár a lelkünk s mégis dalra vágyik, hogy zenghesse az Úr csodáit, hogy élet van és nincs halál már, rongyos ruhánkér’ többé nem kár ha patyolatba öltött testbe’, ami mulandó, rég levetve elérünk Hozzád, Uram, Véled csak béke, dal vár s örök élet. Az élet fáj, kupánk kicsordul s új Ádám válik lent a porbul. Canberra, 1985 február-június.

SZÉDÜLÉS Szomjas csókjával rég egy napsugár hívott s szédülve új csodára vár e csókolt cseppben minden atomom, olyan, mint sok más, de mégse’ rokon: köddé lett harmat, múltban a jövő s a holtában is élő temető. 176

A szédülés, a kezdet és a vég – a szikra, melynek emésztő tüzét féljük, de mégis, mégis egyre vonz, könnyű, mint pille, nehéz, mint kolonc, forgó űr, melyből talán nincs kiút, szikla, mely mégis mindig körbe fut a mély-kék égben, nincs nyugta soha, üstökös, csillag, vajúdó csoda, láng, mely nem perzsel, noha mindig ég, testünkben éljük emésztő tüzét, mely elvakít, de nyugtot soh’se ád, s így, elvakultan várjuk a csodát, hogy egyszer talán nem lesz több miér’, ha szédülésünk végre véget ér. Akkor megállunk, mint nap szítta köd, szétfoszló pára, fénybe öltözött harmat, felhőként szálló áldomás – esőcsepp énem, hogy’ várhatna más, ha lehullsz ismét? – itt a végtelen tengerrel leszel egy, és az velem. Canberra, 1985. március 7.

LÁBUNK NYOMA Lábunk nyoma csak hóban, sárban látszik, de elnyeli az erdő meg mező. Lábunk nyomában csak a gaz virágzik s fölöttünk őszi lomb a szemfedő. Ha sziklán álltunk, ennyi sem marad meg és levegőben s vízen sincs nyomunk: homokban játszunk – hogy’ múlnak a percek, ha úgy hisszük, hogy nagyot alkotunk. És mégis – mégis újra visszatérünk, új dalra vágyva, bár nem hagy nyomot, 177

mert soh’sem vész el vágyunk, sem reményünk, sem hitünk, hogy még leszünk boldogok. Canberra, 1985. augusztus 23.

HEGEDŰDNEK HÚRJA FÉNY LETT (Hám Lászlónak búcsúzóul) Fent az égben, réges-régen így szólt az Úr, árva népem adok néked dalos szívet bánatodban, ha egy híved odadja a szívét érted, szeretetből – bár nem kéred – s zengő húrral megvigasztal, áldást arat minden dallal. Bujdosásban, messze, árván, zengő-bongó dalod szárnyán haza vittél gondolatban, sírva nevettünk a dallal, újra éltük ifjúságunk’, táncra perdült fáradt lábunk... hetvenhétszer áldunk érte, Isten is megáld cserébe. Dalod most is szívhez szóló, nincs másik hozzá hasonló, hangszeredből szépen zengő új dalt adott a Teremtő. Amint húztad, boldog szívvel magához hitt az Úr Isten, hegedűdnek húrja fény lett s valóra vált az ígéret. Canberra, 1985. augusztus 24.

178

NEGYVEN ÉVES ÉVFORDULÓNKRA (Feleségemnek) Szívemben tenger emlék... választ rá alig lelnék mikor szerettelek meg s vált férfivá a gyermek. Bizton hiszem, hogy érzed parányban az Egészet s hogy nekem rendelt Isten épen s megszakadt szívvel. Nem árnyas lombtól hűvös kicsiny szoba volt bűvös szerelmünk nyoszolyája, mely élet-dallal várja az első ölelésünk’, hogy beváltsa reményünk’: sem messzi ős Sumérban ne keresd, hogy miért van, hogy ott sem vándor ősök, harcos, vitéz regősök tábortüzénél este történt, hogy úgy kereste a kezem a Tiédet – s felujjongott az élet. Istenünk adta régen, kegyelemből, egészen... mikor testtelen lelkek voltunk csupán és egy lett két árva, vándor lelkünk: élő, sóvár szerelmünk itt a földön is egy lett s itt is mennyet teremtett. Canberra, 1985. december 22. 179

LÁTJÁTOK-E (Térfy Tibortól búcsúzom) Látjátok-é, mivé lett az álmunk, meg az élet? Keblünkbe mart, karommal, garázda, éles foggal a hús még sajgó vágya s a bűnbánat imája. Bilincsbe vert a múltunk, de csak megszabadultunk. Agyunkban csalt az álom – bár űzve sem találom; s hogy végre most megálltunk, megfáradt testünk, lábunk s szívűnkben fáj a bánat... kezünk nyújtjuk utánad, Bajtárs, kész’ vagyunk rendre, hogy menjünk a „jelen”-re mi is, hisz’ gúnyánk foszlott, az ezredünk feloszlott... és szakadt, fakó háló koporsónkon a zászló... nincs korona, se felség... de még van kötelesség, még van remény, madárdal új tavasz illatával. Szívem, dobogj ma halkan, szakadt bensődben dal van. Hogy fáj-e már, nem érzem, míg benn lüktet a vérem – De meg-megáll – megindul, örömtől-é, vagy kíntul be lassú lett – s ’hogy dobban 180

ki érezhetné jobban, mint az, ’kiben az élet jajszóból énekké lett. Canberra, 1986. március 3.

MOSOLY Nem kérem már, hogy válaszolj, elég egyetlen egy mosoly, mely csendben, lágyan simogat – s tudom a válaszodat. Azt kérem csak, hogy nézz reám mint életünk új hajnalán a viharfelhős ég alatt Szívemben mosolyod marad. Barázdált lett a homlokunk... mosolyról mért csak álmodunk? Hisz’ elég egyetlen mosoly... Kérlek, csak ezzel válaszolj. Canberra, 1986. március 22.

TALÁN... SZÓLSZ NÉKEM IS Mózesnek így szóltál: „VAGYOK” – Fényévek, rózsás hajnalok, vak éjszakák után talán, ha halk imát mormol a szám, szólsz nékem is Atyám, Uram, hogy készülődjek boldogan: az idő áll már, nem rohan. A csendben csak szívem dobog, már nem várja a holnapot; jelen, jövő s múltunk ma egy, hogy volt, – van, lesz-e egyre megy. Én is azt érzem, hogy ’vagyok’ – 181

okozat s talán mégis ok, por, melyben mindenség forog. Élő atom, vak változás ma semmi már; nem tudja más csak én, hogy lenni mit jelent, hogy alant nem más, mint a fent, hogy Te és én egyek vagyunk, hisz’ nincs halál, csak változunk. Canberra, 1986. augusztus 12.

ISTEN HOZZÁD Mért fáj az ősz, az elmúlás, a legutolsó áldomás, Isten hozzád, a búcsúszó, bár bizton tudjuk, menni jó? Hiszi nincsen vég csak változás, anyag, világok, mind csodás külön-külön és mégis Egy, virágok, csókok, égi kegy. Álmodtam tán,... egyszer...lehet... az éjben repültem Veled s szárnyunk az űrben összeért, Isten tudója csak, miért. Aztán elmúlt a pillanat a mély, bársonykék ég alatt, de elvitted egy részemet s lelkem azóta nem feled. Érzem, hogy itt vagy, simogatsz – ez több, mint minden más vigasz – és letörlöd a könnyemet, ha nem látják, talán lehet. Anyag soh’sem választhat el: távolból zsoltárt énekel 182

szakadt szívem, be’ halk a hang... szívdobbanás, lélekharang. Canberra, 1986. augusztus 16.

RÓZSAKOSZORÚ Aludj békével – elvégeztetett – e földi létből már csak szeretet árad Feléd s egy rózsakoszorú illata, az is hervad, szomorú. Emlékrózsákból kötöttem Neked tűzpiros csokrot, tüske menteset, több ez, mint jelkép, barátság, öröm, mert ezzel mondom ismét, köszönöm. Könnyhordozó e vérpiros csokor, de lassan-lassan az alföldi por ellepi ezt is, s be födi nyomunk... alatta mégis, ott is álmodunk. Aludj, az álom egyben ébredés egy új életre, ’hol nincs szenvedés, vágy, szomjúság, csak szeretet, öröm, a rózsák ott is súgják: köszönöm. Canberra, 1986. augusztus 18.

A TEGERNSEEI KÓRHÁZBA ÜZENEM egy költőnek, akinek élnie kell és aki nem maradt egyedül Te egyedül sem vagy magad... Nem érzed, hogy ez nyugtot ad? Nem érzed, hogy benned a vér, földből fakadt bár, visszatér 183

egyszer a fellegek fölé s bolygók körén túl Istené? Te egyedül sem vagy magad... Az Isten ad még álmokat, kezét ne engedd el soha, nem látod? nem volt mostoha hozzád az élet, hisz’ hited’ s hálánkat magaddal viszed. Te egyedül sem vagy magad... bár szegett, fájó szárnyadat lassan megtépi az idő, a lelked mégis tűz, erő, s mi vel még oly sok munka vár, repülnöd kell, fáradt madár. Canberra, 1987. február 16.

NE SÍRJ Miska barátomnak ajánlom megosztott bánat jeleként Ne sírj, tudom a búcsú fáj nagyon s az évek gönce ég a válladon... egy-egy emléked a szívedbe ma; mért van, hogy minden elmúlt oly’ és csak üresség, vak bánat marad meg-megrázva két széles válladat? Mennél Te is, de tart a sárgolyó, mennél, hisz’ bizton tudod, menni jó, de érzed, itt tart ezer kötelék, bár sokszor bátran mondanád, elég. A búcsú annak fáj, aki marad, hisz’ aki elmegy, boldog és szabad: él, 184

csak egy újabb mezbe öltözött, mely eltakarja, mint az őszi köd. Él, hiszen tudjuk, hogy nincsen halál, csak élet, bárha testünk sírba száll. Barkák bólognak be az ablakon... ne sírj, tudom, a búcsú fáj nagyon, mégis tavasz van... hidd, életre kél minden lehullott, árva falevél. Canberra, 1987. április 9.

’KINEK SZÓL, ÉRTI Mi szól szívemben, hogyha énekelnek emlékeimnek foszló árnyai és dallam szárnyán, ha életre kelnek, vajon meg tudnak-e gyógyítani? Mi szól szívemben és néha mi hí? Bennem nem én, az ősök énekelnek, dalukból tövis és virág fakad, életre keltve mind’ akik elestek: a föld ölében alvó holtakat... Énekük régi. Nem lehet feledned fájdalom s bánat szülte sok sorát. Szomorún lüktet, mégha a szeleknek rikoltanák is édes mámorát... de a visszhangja nyugtot mégse’ ád. Mi szól, bent, mélyen, foldozott szívemben? Reményről, vágyról zengő dobbanás, mely mindig él és nem lehet felednem, hisz’ olyan, mint egy titkos vallomás... ’kinek szól, érti, de nem érti más. Canberra, 1987. június 25. 185

ÚJ MÓZES Nébó hegy csúcsáról messze látok, messze, megfáradt, vén testtel is utat keresve, meglehet Uram, hogy ígérted, de mégis imádkozva, halkan kérdem, hogy miért is kelett itt a sok kín, munka, várva-várás, arcul ütötten is tűrő megbocsátás, bujdosás, veríték, remény, ezer álom, hit, hogy egyszer végre mégis megtalálom azt, amit ígértél -a szent ősi földet, amit parancsodra csak keresnem kellett. Az ígéret földje a jövő – már látom – kitárul előttem, felé visz a lábom, látom fényét – árnyát, harmat csillogását, s bölcsőkben új élet, új nap virradását – de amit ígértél soha el nem érem, bár látnom megadtad. Köszönöm a bérem. Ezerszer vétettem, de a lelkem tiszta, vedd hát, jó Uram most végre azt is vissza, hisz’ itt, trónusodnál érzem, egybe olvad jövő a jelennel s elnyeli a múltat.

ANYÁK NAPJÁRA Lassan leszáll az este, fáradt szemével lesve él-e .bennünk a múltunk s vajon mennyit tanultunk, hogy fáj-e minden emlék, melyet siratnunk kell még, vagy vígan nézünk vissza, dalolva s mindig bízva? Minden emlékünk kérdi, tudunk-e még remélni, hinni, harcolni daccal, még akkor is, ha marcal 186

a sok seb, vágy s az élet csupán cifra kísérlet? Szívünk ver mégis, készen, megkopva, de merészen. Verjen hát ismét, mégis – ne kérdezzük, miért is. Ringass álomba ismét, nem adnám semmi kincsért, ha elringatnál újra s dalolna szíved húrja.

TE VAGY ES MÉGIS ÉN VAGYOK Míg rám borul az alkonyat kínoz sok kusza gondolat, vágyó kezem koldulva kér feloldást s kérve égig ér, de lelkem sárban is ragyog, mint földre hullt, vak csillagok, és hogy’ fáj ez a ragyogás a sárba’ lenn, nem tudja más, csak én – hisz’ ’mit az élet ad rongyokból szőtt szűzpatyolat. Mégis tudom, velem beszél az éjszaka s a déli szél, s nekem, csakis nekem üzen a Mindenség, sóhajtva, benn a szívemben. – Mily’ halk a szó és dobbanása elhaló, mert lassan, lassan búcsúzik az életem és csak a hit ad még erőt most is nekem, hogy eldaloljam énekem, azért, hogy tudd, nincs elmúlás, csak új tavasz – átváltozás, álom, míg itt lenn hull a hó, csirát őrző, elringató; 187

hogy tudjad, hogy a lét örök s talpunk alatt a földi rög s fejünk felett a csillagok Te vagy és mégis Én vagyok. 1988. október 15. Canberra

ŐSZ VAN Ősz van, a lombot rozsda marta, a lábnyomom’ avar takarja, az égnek is fáj, sír a lelke értem is itt az idegenbe’. Fázom, velőmig fú a szélvész, látom már rám is vár a révész, hogy átvigyen a túlsó partra... tavasz csábit ott, zöld lomb, barka. Itt gondfelhő vonul az égen – megfáradtam már réges-régen – amott erő van, hit, imádság, életöröm és soh’sincs válság. Itt alkonyul – búcsúzom lassan – de visszatérek új tavasszal.

KARÁCSONY ÉJJEL 1988-BAN Lassan eloszlik a sötét fekete éjjel, szerteszét törött a láncunk, s ’mint lehull’ hozsannát zengünk szótlanul. A szívünk ezzel van tele, ez vért je és a fegyvere. A Gyermek ma megszületett, mivel az Isten szeretet és bár nem vártunk már csodát, erőt, kegyelmet mégis ád: s gonoszak bár az emberek 188

ellenük állni még merek. Add meg Uram az új csodát, hogy megláthassa a világ, hogy küzdeni és élni jó és bár nehéz, oly biztató.

A SÖSKÚTI TEMETŐBEN 1988 HALOTTAK NAPJÁN Kummer Ferencnek ajánlom a második világháború egy millió magyar áldozatáért felállított első magyarországi emlékmű kezdeményezőjének. Megálltak, emelt fővel olyan sok év után a görnyedt vállú hívek és sírtak is talán, hiszen bevésve, kőben, mondhatták, köszönöm s a kúti temetőben csend volt s életöröm. Kérges kezükben zsoltár – s ki merték mondani, hogy aki a Hazáért a vérét ontja ki, az nem halt meg hiába s becsület illeti, becsület, hűség, hála, könnybe s szívekbe zárva. Olyan sok vér kiömlött a magyar Golgotán, olyan sok szív szakadt meg rabsors, s bilincs után, vagy az ölte meg őket, hogy nem emlékezett 189

rájuk már otthon senki, csak titkos szeretet? Túl könnyön, mea culpán él s soha nem akar vak feledésbe fúlni egy millió magyar, mert minden egyikőjük ártatlan áldozat ’kiért Trianon óta sírnunk sem volt szabad. Rég, ifjúságom lesték fentről a csillagok, ma már nyúlnak az esték s a gúny ám megkopott. Szakadt szívvel ma én is meghajtom a fejem: Áldd meg minden halottunk, kegyelmes Istenem.

EREDJ, VIDD SZÍVED VISSZA Endrey Antalnak búcsúzóul Nézz a lelkedbe mélyen s ha kell, ezerszer kérdjed, vajon lidérc kísért-e, vagy tán velődben érzed, hogy vajúdik a puszta s nem délibáb csak minden... Bárcsak kegyelmet adna nekünk az örök Isten. Míg itt künn, küzdve vártad, hogy pirkad-e a hajnal, mormolva hő imádat harcoltál gonddal, bajjal s álmodtál nagy merészet 190

magyar jövőt keresve, ’mely itt künn nincs, úgy érzed... Bár otthon ébredezne! Isten vezesse lépted ha eljő már az óra, ha holtig hajt a véred álomból a valóba. Eredj, az Isten áldjon, őrizzen bútól, bajtól, édes álomból fájón ébredő önmagadtól. Eredj, vidd szíved vissza, haza az ősi földre, hiszen megosztjuk tiszta szerelmét mindörökre. Ha menned kell, az Isten rendelte, hogy beteljék sorsod, amint minékünk maradnunk kötelesség. Canberra, 1988. február 22.

CSAK ARRA KÉRLEK (amikor drakula pribékjei belelőttek a tömegbe Temesvárott 1989. december 18-án) I. Meddig tűritek föld, hegyek s folyók, hogy kínzott rab legyek? Meddig tűri e sárgolyó, melytől megválni volna jó, a hátán mászó férgeket s szennyet, mely mindent eltemet? 191

Meddig tűröd, Uram Te még? Kínomból nem volt még elég? Ha nem, úgy újabb kín – jövel – Csak arra kérlek, bírjam el. II. Temesvárott legyen áldott minden kiomlott drága csepp, mely a szabadság ára lett. Temesvárott az Úr látott Megváltót váró híveket, avart, mely mindent eltemet – és alatta új életet. Látott vért, bosszút és a kínt, ’mit árva népem már kibírt, követte újabb véradó, melyet feledni volna jó, de nem lehet, de nem szabad felednünk a szent holtakat. III. Künt ránkborul a hópalást... Adjál Uram feltámadást! Add, hogy a sok-sok drága vér, amikor trónodig elér, elég legyen, mint áldozat, mely bűnt lemosva éltet ad. Sok régi vétkünk megbocsátsd és esdünk, adj feltámadást. Canberra, 1989. december 20.

192

MARADJ VELEM (Évfordulónkra) Köszönöm a negyvennégy évet – hisz’ Nélküled csak kín az élet. Maradj velem, hogy sohse’ fájjon egyedüllétem a világon. Köszönöm azt, hogy mindig adtál s miként a szarvas a pataknál, élet vízét ihatom Nálad s kezed nyomán könnyem felszárad. Canberra, 1989. december 22.

ERDÉLYI KARÁCSONY – SZENTESTJÉN 1989-BEN Százszor szentséges, csendes éj susogva biztat: van remény, avar s a hó ma még temet, holnap, meglátod, hogy szeret Isten és áldó két kezét gyógyítón nyújtja már feléd. Reméljed a feltámadást s ellened vétkit megbocsátsd. Gyertyák helyett vak házsorok égnek, amíg fegyver ropog a téren s utcán. Nincs kiút, az öldöklő és aki fut, tudja-e mért öl, mért rohan? hiszen Karácsonyeste van... Tűztől piros a föld s az éj és mégis bíztat: van remény. 193

Imádkozom – csak azt tudok – ’míg vajúdnak a havasok, s kérem, szülessék új világ, törékeny, fehér, szép virág s szabad legyen a Hargita –– ma született Isten fia... s a százszor szent és csendes éj halkan ígéri: van remény. A halál életre tanít, Testvéreim és csak a hit mutat utat az éjen át – Hallod a pásztorok dalát? Most születik a szeretet... nyújtson hát egymásnak kezet minden hazátlan s elnyomott – a zsarnokság ma már halott. Kezdjünk egy új, jobb életet Testvéreim, ahogy lehet. Canberra, 1989. december 24

ERDÉLYI KARÁCSONY-MÁSODUNNEPÉN 1989BEN Piros vérbe fojtott fekete Karácsony Győzedelme gyászos, elbódító mákony, mégis fáj, hogy annyi szép fiatal élet gyűlölet tüzétől vak hamuvá égett. Magyar s román vértől áztatott Temesvár új utat mutattál; mi is értjük most már, hogy a zsarnokságnak vége lesz már végre, ha hiszünk és együtt munkálkodunk érte. Magyar vértől piros – oláh vértől ázott édes anyaföldünk, legyél százszor áldott. 194

Igazságot kérünk – szállj imánk az égig, hisz’ Kálváriánkat már megjártuk végig”. Jövel, már úgy várunk új, fehér Karácsony, a szél s a hó átfúj hegyeken, határon – egy az igazság is, mért legyen határ ott, ahol közös vérből szabadság virágzott? Jövel, támadj fel már Gyulák földje, Erdély. Szent László királyunk, a Te sírod sem mély és Nagyvárad vár már, Mátyást meg Kolozsvár s sok névtelen hősöd – felkelő Temesvár. Áldja meg az Isten minden fiad, hősöd, minden elesetted a síron túl győzött – vérző szívét téve Jézus Úr elébe s Három Királyokkal Öt imádja végre. Canberra, 1989. december 26.

EGY ÉVTIZEDTŐL BÚCSÚZOM Fakóvá vénült évtized. magaddal viszed szívemet. Köszönöm vessződ s kincsedet s hogy lázadhattam ellened. Köszönöm éjek mámorát, a kint, reményt, a sok csodát, a csókos, lila orgonát s a hű szívet, mely megbocsát. Hallod az ébredők dalát, vén évtized? A Golgotát megjártuk már s a szenvedés, melyet leírnom szó kevés, elmúlt, hiszem, jő új tavasz, virággá válik dudva, gaz, 195

s jelenné egy szebb, jobb jövő: kivirágzik a temető. Érzed szívünk új ’dallamát, mely szeret, biztat, megbocsát s a vándortól, ha hazatért nem kérdi senki, hogy miér’? Tudom, hogy egyszer majd lehet élnünk egy új, jobb életet, de addig – intek – s köszönöm minden búm, kínom, örömöm. Canberra, 1989. december 31. 1990. január 1.

196

Totth Jenő Budapesten született 1923-ban. Iskoláit a Lónyai utcai Református Gimnáziumban, jogi tanulmányait pedig a Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte. Családjával 1950-ben vándorolt Ausztráliába, ahol eleinte, munkaszerződésének az ideje alatt főleg mint porcelánfestő dolgozott. Később a Nyugatausztrál Egyetemen ókori történelemből szerzett magasabb képesítést. Először a Nyugatausztrál Egyetemen, majd pedig a canberrai Ausztrál Nemzeti Egyetemen működött, mint adminisztrátor. Itt, az egyetem Bölcsész-karának Történelmi Tanszékén négy éven át ókori történelmet is tanított. Canberrában él és nyugalomba menetele óta történelmi kutatómunkát folytat. Az Olvasó kezében lévő verseskötet lényegében a szerző életének rövid összefoglalása. Önéletleírás, amelynek az érzelmek, érzések alkotják nem csak az alapját, hanem az értelmét is. Amint a szerző maga mondja előszavában, a kötet „vallomás és mea culpa, harmatcsepp és könny egyaránt”. KIADÓ

197

TARTALOMJEGYZÉK ELŐSZÓ ................................................................................................ 3 TÖVISEK ÉS VIRÁGOK 1944 -1948 ................................................. 4 BUDAPEST, 1944 ................................................................................. 4 TORZÓK ............................................................................................... 4 RÉGEN ................................................................................................. 5 TEÉRTED .............................................................................................. 6 1945 HÚSVÉT ....................................................................................... 7 CSOKRÉTÁM NINCS .............................................................................. 8 1947 MÁRCIUS ..................................................................................... 8 EMLÉKEK ............................................................................................. 9 MURA ................................................................................................ 10 AZ IHLETEM ....................................................................................... 11 A DUNA PARTJÁN .............................................................................. 11 HAZAFELÉ ......................................................................................... 12 FENT VALAHOL .................................................................................. 13 A POLGÁRDI TEMPLOM ...................................................................... 14 ÉRDEMES VOLT? ................................................................................ 14 A DÉLI BÁB ÁRNYÉKÁBAN 1949 -1952 ....................................... 15 BÚCSÚZÓ ........................................................................................... 15 EGY TÁRSADALMI ÚJÍTÓ SIRALMAI 1949 ŐSZÉN ................................ 16 1949 KARÁCSONY ............................................................................. 17 KIKÖTŐBEN ....................................................................................... 17 D.P. SZONETT 1949 TELÉN ................................................................ 18 EMLÉKKÖNYV ................................................................................... 19 MÉRT TAGADOD ................................................................................ 19 ÁLMOK .............................................................................................. 21 FA A PUSZTÁBAN ............................................................................... 21 VILLON NYOMÁBAN .......................................................................... 23 BÚCSÚ ............................................................................................... 24 HÁROM VIRÁG ................................................................................... 25 VEREJTÉK, VÉR, ÉS IMÁDSÁG 1954 -1959................................. 26 ESTI IMA ............................................................................................ 26 MÚLT – JÖVENDŐ .............................................................................. 28 MARADOK, AKI VOLTAM ................................................................... 29

198

KISFIAMNAK ...................................................................................... 30 MAGYAR KÖVEK ................................................................................ 30 KÖNNY .............................................................................................. 31 ÜZENET.............................................................................................. 32 56 VÉGÉN ........................................................................................... 33 PIROS VIRÁG A VÉR ............................................................................ 35 BARÁTOMNAK ................................................................................... 35 SIKOLY .............................................................................................. 36 DIEN BIEN PHU MAGYAR KATONÁIHOZ ............................................. 37 OEPIDUS KIRÁLY KÓRUSA .................................................................. 38 TESTÁMENTUM .................................................................................. 38 TŐLED NEM VÁRTUK .......................................................................... 39 EMLÉKEK ........................................................................................... 40 KÉRDÉS – FELELET ............................................................................ 40 A TUDÁS-FA ÁRNYÉKÁBAN 1960 -1964 ...................................... 42 KÁR VOLT? ........................................................................................ 42 BÚCSÚZOM, JÓ URAK ......................................................................... 43 TE DEUM LAUDAMUS ........................................................................ 44 ÖRÖKKÉ............................................................................................. 45 ŐSZHAJÚ ASSZONY ............................................................................ 46 EGY FÉNYKÉP HÁTÁRA ...................................................................... 48 KÖSZÖNÖM ........................................................................................ 48 SZOMORÚAN ...................................................................................... 49 1961 ÓÉV ÉJJELÉN .............................................................................. 49 EGYEDÜL ........................................................................................... 50 NAGYPÉNTEK – HÚSVÉT .................................................................... 50 FÁRADTAN ......................................................................................... 52 VÁLASZ EGY KÖSZÖNTŐ ÉNEKRE ....................................................... 53 ÖRÖK CSODA ..................................................................................... 54 A TUDÁSFA ÁRNYÉKÁBAN ................................................................. 55 KARÁCSONY A DÉLKERESZT ALATT .................................................. 56 ILDIKÓ ............................................................................................... 57 ET IN ARCADIA EGO ........................................................................... 58 TÁBORTŰZNÉL ................................................................................... 59 ÉDESANYÁM, LELKEM ....................................................................... 60 MARGIT NAP ÉJSZAKÁJÁN .................................................................. 61 APÁK NAPJÁRA .................................................................................. 61 HALÁL ............................................................................................... 62 TEMETÉSEN ....................................................................................... 63 ÉLET, ÉLET, ÉLET! 1965 -1970 ...................................................... 65

199

TÁVOLBÓL ......................................................................................... 65 NE KÉRDEZD ...................................................................................... 66 A FÖLD FOROG MÉG ........................................................................... 67 ORGONÁK .......................................................................................... 67 TORZÓK A SZERELEMRŐL .................................................................. 68 I. Vágtatás .................................................................................... 68 II. Miért? ...................................................................................... 68 III. Könyvem ................................................................................. 69 IV. Minek? .................................................................................... 69 CÉL .................................................................................................... 70 A GYERTYA CSONKIG ÉGETT.............................................................. 70 KÖNNYCSEPPEK 1971 –1977.......................................................... 72 SORSOM ............................................................................................. 72 MÁJUS VAN........................................................................................ 72 SZERESS............................................................................................. 73 TENGER ............................................................................................. 74 KÖNNYCSEPPEK ................................................................................. 74 EGY CSENDES, NYÁRI ESTE ................................................................ 75 ELKÜLDÖM VÉREM ............................................................................ 76 MINEK? ............................................................................................. 77 DALOLJ SZÍVEM ................................................................................. 78 RÁD GONDOLTAM .............................................................................. 79 MÉRT ÍRTAM ...................................................................................... 79 30 ÉVES ÉRETTSÉGI TALÁLKOZÓNKRA ............................................... 80 TOLLAS TIBORNAK – VÁLASZUL ....................................................... 81 AKARNÉK TÁN ................................................................................... 82 KÓPJAFÁK ......................................................................................... 82 VIRÁGÉNEK 1973-BÓL ....................................................................... 83 URAM, BOCSÁSS MEG ........................................................................ 84 EGY TUDÓSNAK ................................................................................. 84 SHANGRI-LA ...................................................................................... 85 A MÚLTAM ........................................................................................ 85 VÁNDOR FIAMNAK............................................................................. 86 CAT STREET – HONG KONG .............................................................. 87 KYOTO............................................................................................... 87 LEVÉL, VÁLASZUL EGY MEGHIVÁSRA ................................................ 88 AZ ÉVFOLYÓ ...................................................................................... 89 VOJTINA ÚJ ARS POETICÁJA ............................................................... 89 MARADJ VELÜNK ............................................................................... 90 ÚJ DALLAM ........................................................................................ 91

200

BÚCSÚ ............................................................................................... 92 HŰSÉG ............................................................................................... 94 MINDSZENTY JÓZSEFNEK................................................................... 95 ÖREGSZEM? ....................................................................................... 96 VÁLASZUL EGY KRITIKÁRA................................................................ 97 REGŐS ÉNEK ...................................................................................... 97 FIAM SZÜLETÉSNAPJÁN...................................................................... 99 VIETNAM, 1975 ÁPRILIS .................................................................... 99 CSODAVÁRÓ EMBER ........................................................................ 100 EMLÉKSZEL?.................................................................................... 101 MEGÉRTE? ....................................................................................... 102 IMA EGY FÖLDRENGÉS UTÁN ............................................................ 103 HA ISMÉT KÉRED.............................................................................. 104 FÁJ ................................................................................................... 104 ÖRÖKSÉGEM .................................................................................... 105 ÁLDÁS-E EZ?.................................................................................... 106 FOGJAD MEG A KEZEMET ................................................................. 107 TEMETÉSEN ..................................................................................... 107 AHOL TE JÁRTÁL .............................................................................. 108 EPILOGUS......................................................................................... 109 VALLOMÁS ...................................................................................... 110 MOHÁCS .......................................................................................... 111 MÉGIS.............................................................................................. 112 NE MONDD, HOGY NINCSEN MÁR TAVASZ ........................................ 113 ÉJFÉLRE JÁR..................................................................................... 114 NOS NON MUTAMUR ........................................................................ 115 MARADJ VELÜNK ............................................................................. 116 EGY ELŐADÁS MARGÓJÁRA ............................................................. 116 BIZTATÁS......................................................................................... 117 EURÓPA BÚCSUZOM EGY UTAZÁS MARGÓJÁRA -1978.... 119 A FELHŐK FELETT ............................................................................ 119 AZT MONDJÁK ................................................................................. 120 A KOPPENHÁGAI SELLŐHÖZ ............................................................. 122 ALBION ............................................................................................ 122 CALVIN VÁROSÁBAN ....................................................................... 123 BRAUNWALD ................................................................................... 124 A PILÁTUSON .................................................................................. 125 EURÓPA, BÚCSÚZOM........................................................................ 125 POR ÉS HAMU VAGYUNK .................................................................. 126 TORZÓK A PIRAMISOK ÁRNYÉKÁBAN ............................................... 126

201

ABU SIMBEL .................................................................................... 128 MEDINA EL MÜSSZELIN.................................................................... 129 ARSINOE THEA ................................................................................ 130 TUNDÉRKÉK TENGER ....................................................................... 131 A SIVATAGI ÚTON ............................................................................ 133 PIRAMISOK ÁRNYÉKÁBAN ............................................................... 134 RAMZESSZEL BESZÉLEK ................................................................... 134 VÁGYÓDÁS ...................................................................................... 135 ARGOLIS .......................................................................................... 136 SOKRATES BÖRTÖNÉNÉL ................................................................. 137 BÚCSÚZNI JÖTTEM ........................................................................... 138 BANGKOK ........................................................................................ 139 ÁLOM .............................................................................................. 140 HAJNAL ........................................................................................... 140 KARÁCSONY TÁJÁN ......................................................................... 141 GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN 1979 -1982........................ 143 ISTEN ÉLTESSEN, ÉDES ..................................................................... 143 KÖZÖS BÁNATUNK........................................................................... 144 ÚJJÁSZÜLETÉS ................................................................................. 144 KÖSZÖNÖM ...................................................................................... 146 GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN ..................................................... 148 ESTI IMA .......................................................................................... 149 ÚRVACSORAI IMA ............................................................................ 150 HIÁBA? ............................................................................................ 151 MA ÉJJEL ......................................................................................... 152 FÁRADTAN....................................................................................... 153 NAGYPÉNTEK 1979-BEN .................................................................. 154 LETÖRT EGY ÁG ............................................................................... 154 BELOPÓDZIK A HAJNAL.................................................................... 155 ÚTRAVALÓUL .................................................................................. 156 TISZAVIRÁG ..................................................................................... 157 EXEGI MONUMENTUM AERE PERENNIUS .......................................... 158 SZÍVEM ............................................................................................ 158 FELESÉGEMNEK ............................................................................... 159 ÖTVENNYOLC ÉVE ........................................................................... 160 KARÁCSONYI IMA A LENGYEL NÉPÉRT ............................................. 160 LENGYELORSZÁGBAN ...................................................................... 161 KÉT SZONETT EGY FÉNYKÉP MARGÓJÁRA ........................................ 162 A DAMASZKUSZI ÚTON .................................................................... 163 KÖNYVTÁRBAN ............................................................................... 164

202

πΆντα ρει „A VÁLTOZÁS ÖRÖK”..................................................... 165 DE PROFUNDIS ................................................................................. 166 BARÁTAIMNAK ................................................................................ 167 MONOLÓG A VONATON .................................................................... 168 VONATON ........................................................................................ 169 SZAKADT SZÍVEM 1984 -1989...................................................... 170 AZ IRGALMASOK KÓRHÁZÁBAN ....................................................... 170 MIRE GONDOLTAM?......................................................................... 170 ÉVFORDULÓNKRA ............................................................................ 171 HÚSVÉT 1984................................................................................... 172 UNOKÁM SZÜLETÉSÉRE ................................................................... 172 SKAUGUM ........................................................................................ 173 EMLÉKEIMBEN ................................................................................. 174 HOLT IFJÚSÁGOM ............................................................................. 176 SZÉDÜLÉS ........................................................................................ 176 LÁBUNK NYOMA .............................................................................. 177 HEGEDŰDNEK HÚRJA FÉNY LETT ..................................................... 178 NEGYVEN ÉVES ÉVFORDULÓNKRA ................................................... 179 LÁTJÁTOK-E .................................................................................... 180 MOSOLY .......................................................................................... 181 TALÁN... SZÓLSZ NÉKEM IS ............................................................. 181 ISTEN HOZZÁD ................................................................................. 182 RÓZSAKOSZORÚ .............................................................................. 183 A TEGERNSEEI KÓRHÁZBA ÜZENEM ................................................. 183 NE SÍRJ ............................................................................................. 184 ’KINEK SZÓL, ÉRTI ........................................................................... 185 ÚJ MÓZES ........................................................................................ 186 ANYÁK NAPJÁRA ............................................................................. 186 TE VAGY ES MÉGIS ÉN VAGYOK ....................................................... 187 ŐSZ VAN .......................................................................................... 188 KARÁCSONY ÉJJEL 1988-BAN .......................................................... 188 A SÖSKÚTI TEMETŐBEN 1988 HALOTTAK NAPJÁN ........................... 189 EREDJ, VIDD SZÍVED VISSZA............................................................. 190 CSAK ARRA KÉRLEK ........................................................................ 191 MARADJ VELEM ............................................................................... 193 ERDÉLYI KARÁCSONY – SZENTESTJÉN 1989-BEN............................. 193 ERDÉLYI KARÁCSONY-MÁSODUNNEPÉN 1989-BEN .......................... 194 EGY ÉVTIZEDTŐL BÚCSÚZOM........................................................... 195 TARTALOMJEGYZÉK .................................................................. 198

203

BÖNGÉSZŐ ...................................................................................... 205

204

BÖNGÉSZŐ ’Kinek szól, érti.........................................................................185 1945 húsvét ...................................................................................7 1947 március .................................................................................8 1949 Karácsony...........................................................................17 1961 óév éjjelén ..........................................................................49 30 éves érettségi találkozónkra ...................................................80 56 végén ......................................................................................33 A damaszkuszi úton ..................................................................163 A déli báb árnyékában 1949 -1952 .............................................15 A Duna partján ............................................................................11 A felhők felett ...........................................................................119 A föld forog még .........................................................................67 A gyertya csonkig égett...............................................................70 A koppenhágai sellőhöz ............................................................122 A múltam.....................................................................................85 A Pilátuson ................................................................................125 A Polgárdi templom ....................................................................14 A sivatagi úton ..........................................................................133 A söskúti temetőben 1988 halottak napján ...............................189 A tegernseei kórházba üzenem..................................................183 A tudás-fa árnyékában 1960 -1964 .............................................42 A tudásfa árnyékában ..................................................................55 Abu Simbel................................................................................128 Ahol te jártál..............................................................................108 Akarnék tán .................................................................................82 Albion........................................................................................122 Áldás-e ez? ................................................................................106 Álmok..........................................................................................21 Álom..........................................................................................140 Anyák napjára ...........................................................................186 Apák napjára ...............................................................................61 Argolis.......................................................................................136 Arsinoe Thea .............................................................................130 Az évfolyó...................................................................................89 205

Az ihletem................................................................................... 11 Az irgalmasok kórházában ....................................................... 170 Azt mondják ............................................................................. 120 Bangkok.................................................................................... 139 Barátaimnak.............................................................................. 167 Barátomnak................................................................................. 35 Belopódzik a hajnal .................................................................. 155 Biztatás ..................................................................................... 117 Braunwald................................................................................. 124 Búcsú .......................................................................................... 24 Búcsú .......................................................................................... 92 Búcsúzni jöttem ........................................................................ 138 Búcsúzó ...................................................................................... 15 Búcsúzom, jó urak ...................................................................... 43 Budapest, 1944 ............................................................................. 4 Calvin városában ...................................................................... 123 Cat Street – Hong Kong.............................................................. 87 Cél 70 Csak arra kérlek ........................................................................ 191 Csodaváró ember ...................................................................... 100 Csokrétám nincs ........................................................................... 8 D.P. szonett 1949 telén ............................................................... 18 Dalolj szívem.............................................................................. 78 De profundis ............................................................................. 166 Dien Bien Phu magyar katonáihoz ............................................. 37 Édesanyám, lelkem..................................................................... 60 Egy csendes, nyári este ............................................................... 75 Egy előadás margójára.............................................................. 116 Egy évtizedtől búcsúzom.......................................................... 195 Egy fénykép hátára ..................................................................... 48 Egy társadalmi újító siralmai 1949 őszén ................................... 16 Egy tudósnak .............................................................................. 84 Egyedül....................................................................................... 50 Éjfélre jár .................................................................................. 114 Élet, élet, élet! 1965 -1970.......................................................... 65 Elküldöm vérem ......................................................................... 76 Előszó ........................................................................................... 3 Emlékeimben ............................................................................ 174 206

Emlékek.......................................................................................40 Emlékek.........................................................................................9 Emlékkönyv ................................................................................19 Emlékszel? ................................................................................101 Epilogus ....................................................................................109 Erdélyi karácsony – szentestjén 1989-ben ................................193 Erdélyi karácsony-másodunnepén 1989-ben ............................194 Érdemes volt?..............................................................................14 Eredj, vidd szíved vissza ...........................................................190 Esti ima......................................................................................149 Esti ima........................................................................................26 Et in Arcadia ego.........................................................................58 Európa búcsuzom Egy utazás margójára -1978 ........................119 Európa, búcsúzom .....................................................................125 Évfordulónkra ...........................................................................171 Exegi monumentum aere perennius ..........................................158 Fa a pusztában .............................................................................21 Fáj 104 Fáradtan.....................................................................................153 Fáradtan.......................................................................................52 Feleségemnek ............................................................................159 Fent valahol.................................................................................13 Fiam születésnapján ....................................................................99 Fogjad meg a kezemet...............................................................107 Gondolatok a könyvtárban 1979 -1982 .....................................143 Gondolatok a könyvtárban ........................................................148 Ha ismét kéred...........................................................................104 Hajnal ........................................................................................140 Halál ............................................................................................62 Három virág ................................................................................25 Hazafelé.......................................................................................12 Hegedűdnek húrja fény lett .......................................................178 Hiába? .......................................................................................151 Holt ifjúságom...........................................................................176 Hűség...........................................................................................94 Húsvét 1984 ..............................................................................172 I. Vágtatás ...................................................................................68 II. Miért? .....................................................................................68 207

III. Könyvem .............................................................................. 69 Ildikó........................................................................................... 57 Ima egy földrengés után ........................................................... 103 Isten éltessen, édes.................................................................... 143 Isten hozzád .............................................................................. 182 IV. Minek?.................................................................................. 69 Kár volt? ..................................................................................... 42 Karácsony a Délkereszt alatt ...................................................... 56 Karácsony éjjel 1988-ban ......................................................... 188 Karácsony táján ........................................................................ 141 Karácsonyi ima a lengyel népért............................................... 160 Kérdés – felelet........................................................................... 40 Két szonett egy fénykép margójára .......................................... 162 Kikötőben ................................................................................... 17 Kisfiamnak.................................................................................. 30 Könny ......................................................................................... 31 Könnycseppek 1971 –1977 ........................................................ 72 Könnycseppek ............................................................................ 74 Könyvtárban ............................................................................. 164 Kópjafák ..................................................................................... 82 Köszönöm................................................................................. 146 Köszönöm................................................................................... 48 Közös bánatunk ........................................................................ 144 Kyoto .......................................................................................... 87 Lábunk nyoma .......................................................................... 177 Látjátok-e.................................................................................. 180 Lengyelországban..................................................................... 161 Letört egy ág............................................................................. 154 Levél, válaszul egy meghivásra.................................................. 88 Ma éjjel ..................................................................................... 152 Magyar kövek ............................................................................. 30 Május van ................................................................................... 72 Maradj velem............................................................................ 193 Maradj velünk........................................................................... 116 Maradj velünk............................................................................. 90 Maradok, aki voltam................................................................... 29 Margit nap éjszakáján ................................................................. 61 Medina el müsszelin ................................................................. 129 208

Megérte?....................................................................................102 Mégis.........................................................................................112 Mért írtam....................................................................................79 Mért tagadod ...............................................................................19 Mindszenty Józsefnek .................................................................95 Minek? ........................................................................................77 Mire gondoltam? .......................................................................170 Mohács ......................................................................................111 Monológ a vonaton ...................................................................168 Mosoly ......................................................................................181 Múlt – jövendő ............................................................................28 Mura ............................................................................................10 Nagypéntek – húsvét ...................................................................50 Nagypéntek 1979-ben ...............................................................154 Ne kérdezd ..................................................................................66 Ne mondd, hogy nincsen már tavasz.........................................113 Ne sírj ........................................................................................184 Negyven éves évfordulónkra.....................................................179 Nos non mutamur ......................................................................115 Oepidus király kórusa .................................................................38 Öregszem?...................................................................................96 Orgonák.......................................................................................67 Örök csoda ..................................................................................54 Örökké.........................................................................................45 Örökségem ................................................................................105 Ősz van......................................................................................188 Őszhajú asszony ..........................................................................46 Ötvennyolc éve..........................................................................160 Piramisok árnyékában ...............................................................134 Piros virág a vér ..........................................................................35 Por és hamu vagyunk ................................................................126 Rád gondoltam ............................................................................79 Ramzesszel beszélek .................................................................134 Régen.............................................................................................5 Regős ének ..................................................................................97 Rózsakoszorú ............................................................................183 Shangri-La...................................................................................85 Sikoly ..........................................................................................36 209

Skaugum ................................................................................... 173 Sokrates börtönénél .................................................................. 137 Sorsom ........................................................................................ 72 Szakadt szívem 1984 -1989 ...................................................... 170 Szédülés .................................................................................... 176 Szeress ........................................................................................ 73 Szívem ...................................................................................... 158 Szomorúan .................................................................................. 49 Tábortűznél................................................................................. 59 Talán... Szólsz nékem is ........................................................... 181 Távolból...................................................................................... 65 Te Deum Laudamus.................................................................... 44 Te vagy es mégis én vagyok..................................................... 187 Teérted .......................................................................................... 6 Temetésen................................................................................. 107 Temetésen................................................................................... 63 Tenger......................................................................................... 74 Testámentum .............................................................................. 38 Tiszavirág ................................................................................. 157 Tőled nem vártuk........................................................................ 39 Tollas Tibornak – válaszul ......................................................... 81 Torzók a piramisok árnyékában................................................ 126 Torzók a szerelemről .................................................................. 68 Torzók........................................................................................... 4 Tövisek és virágok 1944 -1948 .................................................... 4 Tundérkék tenger...................................................................... 131 Új dallam .................................................................................... 91 Új Mózes................................................................................... 186 Újjászületés............................................................................... 144 Unokám születésére .................................................................. 172 Uram, bocsáss meg ..................................................................... 84 Úrvacsorai ima.......................................................................... 150 Útravalóul ................................................................................. 156 Üzenet......................................................................................... 32 Vágyódás .................................................................................. 135 Válasz egy köszöntő énekre ....................................................... 53 Válaszul egy kritikára................................................................. 97 Vallomás................................................................................... 110 210

Vándor fiamnak...........................................................................86 Verejték, vér, és imádság 1954 -1959 .........................................26 Vietnam, 1975 április ..................................................................99 Villon nyomában .........................................................................23 Virágének 1973-ból.....................................................................83 Vojtina új ars poeticája................................................................89 Vonaton .....................................................................................169 πάντα ρει „A változás örök” ....................................................165

211