David Safier. Pocsék karma. Ulpius-ház Könyvkiadó 2010 Tartalom

David Safier

Pocsék karma

Ulpius-ház Könyvkiadó 2010 Tartalom

2

Marionnak, Bennek és Danielnek - ti vagytok az én nirvánám

3

1. fejezet A halálom napja nem volt kimondottan örömteli nap. Nem pusztán az elmúlásom ténye miatt. Hogy egészen pontos legyek, a halálom jóindulattal is csak a hatodik legpocsékabb esemény volt ezen a napon. Az ötödik helyen az a pillanat állt, amikor Lilly álmos szemekkel rám nézett és megkérdezte: - Miért nem maradsz ma itthon, anya? Hiszen születésnapom van! A következő válasz suhant át az agyamon: ha öt évvel ezelőtt tudtam volna, hogy a születésnapod és a Német Televízió Díjának átadása egy napra esik, gondoskodtam volna róla, hogy korábban szüless meg. Császármetszéssel. Ehelyett így szóltam: - Sajnálom, kincsem. Lilly kedvetlenül rágcsálta a pumuklis pizsamája ujját, és mivel képtelen voltam tovább elviselni a szomorúságát, gyorsan hozzátettem azt a varázslatos mondatot, ami minden elszontyolodott gyermekarcra mosolyt varázsol: - Akarod látni az ajándékodat? Egyébként még én sem láttam. Alex vette meg, mert nekem szüntelenül a körmömre égett a munka a szerkesztőségben, így hónapok óta nem volt időm a vásárlásra. Nem is hiányzott. Kevés csüggesztőbb dolgot tudok elképzelni, mint a sorbaállást a szupermarketben. Ráadásul az élet tetszetős dolgait, mint a ruhákat, a cipőket és a kozmetikai szereket, nekem nem kellett megvennem. Kim Langéként, Németország legfontosabb politikai talk show-jának moderátoraként ezeket ugyanis ingyen kaptam meg a leghíresebb cégektől. A Gala folyóirat a „legjobban öltözött harmincas nők" közé sorolt, egy másik nagyobb bulvárlap pedig kevéssé hízelgően ezt írta rólam: „enyhén testes barna hajú nő, kimondottan kövér combokkal". Ez az újság egyébként pikkelt rám, mert nem engedtem meg nekik, 4

hogy fényképeket közöljenek a családomról. - Itt van egy apró, csodaszép hölgyemény, aki az ajándékát akarja! - kiabáltam át a házon. A válasz a kertből érkezett: - Akkor jöjjön ki ez az apró, csodaszép hölgyemény! - Vedd fel a papucsodat - mondtam izgatott lányomnak, és kézen fogtam. - Nem akarom felvenni - ellenkezett Lilly. - Meg fogsz fázni! - figyelmeztettem. - Tegnap sem fáztam meg, pedig akkor sem volt rajtam papucs mondta. És még mielőtt értelmes ellenérvet találtam volna erre az abszurd, ám tulajdonképpen kerek gyereklogikára, Lilly meztelen lábacskája már csattogott is kifelé a reggeli harmattól csillogó kertbe. Megadóan követtem, és mély levegőt vettem. Érezni lehetett a közelgő tavasz illatát, én pedig vagy ezredszer adtam büszkén és ámulva hálát az égnek, hogy ilyen csodálatos, hatalmas kerttel körülvett potsdami házat tudtam otthonul kínálni a lányomnak, holott én egy berlini panelban nőttem fel. Ottani kertünk három virágládából állt, bennük muskátli, árvácska és cigarettacsikkek. Alex saját kezűleg összebarkácsolt tengerimalac-ket-reccel várta Lillyt. Harminchárom éves volt, és még mindig eszméletlenül jól nézett ki: mint Brad Pitt fiatalabb kiadása, csak annak unalmas bújjágyba-velem pillantása nélkül. Bizonyára teljesen el lettem volna ájulva a megjelenésétől, ha még mindig rendben lettek volna köztünk a dolgok. Csakhogy ebben a percben a kapcsolatunk kábé annyira volt stabil, mint a Szovjetunió 1989-ben. És ugyanolyan fényes jövő állt előtte. Alex nem tudott megbirkózni vele, hogy sikeres nőt vett el, nekem pedig az jelentett gondot, hogy olyan férfival éljek együtt, akit napról napra jobban kikészítenek a játszótéren az anyák ilyen jellegű megjegyzései: - Egyszerűen fantaaaasztikus, ha az apa a gyerekkel 5

foglalkozik, ahelyett hogy a karrierjét építené! Ennek megfelelően a kettőnk közötti társalgás gyakran kezdődött a következő mondattal: - Neked a munkád fontosabb, mint mi - és még gyakrabban végződött ezzel: - Ne merd hozzám vágni azt a tányért, Kim! Régebben az ilyen vitákat legalább szex követte. Most azonban már három hónapja nem feküdtünk le egymással. Amit kifejezetten sajnáltam, mert szeretkezéseinket attól függően, hogy aznap milyen formában voltunk, a tízes skálán mindig legalább nyolcasra értékeltem. És ez nem akármi, mert Alex előtt el se tudtam képzelni, hogy a szex öröm forrása is lehet. - Itt van az ajándékod, csodaszép hölgyemény-mondta Alex mosolyogva, és a ketrecben csámcsogó tengerimalacra mutatott. - Egy tengerimalac! - kiáltott fel Lilly lelkesen. Én pedig rémülten tettem hozzá gondolatban: egy rohadtul terhes tengerimalac! Miközben Lilly boldogan figyelte új háziállatát, megragadtam Alex vállát, és félrehúztam. - Ez az állat hamarosan sokasodni fog - mondtam. - Nem, Kim, csak kicsit kövér - pontosított Alex. - Hol vetted? - Egy közhasznú állatfarmon - hangzott a dacos válasz. - Miért nem a kisállat-kereskedésbe mentél? - Mert ott az állatok ugyanúgy mókuskerékben szaladgálnak, mint a te tévés kollégáid. Bumm! Ezt sértésnek szánta, és annak is vettem. Nagyot sóhajtottam, ránéztem az órámra. - Nem egészen harminc másodperc mondtam fojtott hangon. - Mi nem egészen harminc másodperc? - kérdezte Alex. - Nem egészen harminc másodpercig beszéltél velem anélkül, 6

hogy a szememre hánytad volna, hogy ma a díjátadóra megyek. - Én nem hányok a szemedre semmit, Kim. Csak kétségbe vonom a prioritásaidat - válaszolta életem párja. Ezzel rettenetesen felbosszantott, mert eredetileg szerettem volna, ha eljön velem a díjkiosztóra. Elvégre ez a karrierem legnagyobb pillanata, amit érthető módon szerettem volna a férjemmel megosztani. Persze én nehezen kritizálhattam az ő prioritásait, hiszen neki az volt a legfontosabb, hogy szép szülinapi partit rendezzen Lillynek. - És a hülye tengerimalacod igenis terhes! - vágtam dühösen az arcába. - Vegyél neki terhességi tesztet! - mondta Alex barátságtalanul, majd visszament a ketrechez. Dühösen bámultam utána, miközben kivette az állatot, és a boldogságtól szárnyaló Lilly kezébe tette. Gyermekláncfűvel etették. Én meg mellettük álltam. Kvázi az árnyékukban, amely egyre inkább a törzshelyemmé vált a családomban. Nem túl szívderítő hely. És itt, az árnyékukban eszembe jutott a saját terhességi tesztem. Amikor annak idején kimaradt a vérzésem, sikerült emberfeletti erőfeszítéssel hat napig figyelmen kívül hagynom állapotosságom tényét. A hetedik nap reggelén basszus-basszus-basszust motyogva elrohantam a gyógyszertárba, megvettem a terhességi tesztet, hazarohantam, idegességemben az egész dobozt a vécébe ejtettem, visszarohantam a gyógyszertárba, vettem egy újat, ismét hazarohantam, rápisiltem a műanyag pálcikára, aztán vártam egy percet. Életem leghosszabb perce volt. Egy perc a fogorvosnál már hosszú. Slágerek hallgatásával eltöltött egy perc még hosszabb. De a türelem legkeményebb próbája mégis az az egy perc, amelyben a terhességi teszt azon tűnődik, megjelentesse-e azt a bizonyos második vonalat vagy sem. 7

És számomra még ennél is nehezebb volt elfogadni, hogy az a bizonyos második vonal végül tényleg megjelent. Fontolgattam, hogy mi lenne, ha megszakíttatnám a terhességet, de nem tudtam elviselni a gondolatát. Eszembe jutott, amikor Nina, a barátnőm, tizenkilenc éves korunkban egy olaszországi nyaralás után kénytelen volt elvetetni a babáját. Soha nem felejtettem el, mennyire szenvedett. Tudtam, hogy műsorvezetőként hiába tettem szert némi keménységre, mégis sokkal inkább megsínyleném a dolgot, mint hajdan Nina. Következett tehát kilenc hónap, kilenc hónap, amely alapjaiban rengette meg a világomat. Miközben én pánikoltam, Alex végtelenül gyengéden törődött velem, és hihetetlenül örült a születendő gyereknek. Ami egyébként frusztrált, mert úgy éreztem, mintha már akkor sokkal jobb apa lett volna, mint amilyen anya én valaha lehetek. Ez az egész terhességdolog amúgy is totál felfoghatatlan volt. Ultrahangos felvételeket láttam, és rúgásokat éreztem a hasamban. De azt, hogy egy apró emberke nődögél bennem, csupán néhány boldog pillanatban tudtam felfogni. Többnyire azzal voltam elfoglalva, hogy valahogyan megbirkózzak a rosszulléteimmel és a hormoningadozásaimmal. Ja, meg a terhességi tornával, ahol szigorúan rám parancsoltak, hogy érezzem a méhemet. A szülés előtt hat héttel abbahagytam a munkát, és a díványon fekve egyre élénkebben el tudtam képzelni, mit érezhetnek a partra vetett bálnák. A napok csak nyúltak, mint a rétestészta, így amikor elfolyt a magzatvizem, még talán meg is könnyebbültem volna, ha nem éppen a szupermarket kasszájánál állok sorba. Az orvosi utasításnak megfelelően habozás nélkül lefeküdtem a hideg linóleumra. A körülöttem álló kedves vásárlók ilyen és hasonló megjegyzésekkel illettek: „Ez nem Kim Lange, az a tévés nő?", 8

„Nekem mindegy, a lényeg, hogy végre kinyissák a második pénztárat", és „De jó, hogy nem nekem kell felmosni ezt az undormányt!" Majdnem háromnegyed órába telt, amíg a mentő végre megérkezett, én pedig ez idő alatt autogramokat osztogattam, és felvilágosítottam a pénztáros hölgyet, hogy a hímnemű bemondókról alkotott képe nem felel meg a valóságnak. („Nem, nem mindegyikük buzi.") A kórházban aztán belevetettem magam a huszonöt órás szülésbe. A szülésznő az iszonyatos fájások között motiválni próbált: „Légy pozitív. Üdvözöld a fájdalmat!" Én pedig a kíntól félőrülten kiszíneztem magamban, hogyan ölöm meg ezt a hülye libát, ha és amennyiben túlélem a szülést. Tényleg azt hittem, hogy meghalok. Alex nélkül nem bírtam volna ki. Határozott hangon ismételgette: „Veled vagyok. Örökre!" Én pedig olyan erővel szorítottam a kezét, hogy még hetekkel később sem tudta rendesen mozgatni. (A nővérek utána elárulták, hogy egytől tízig pontozni szokták a férfiak párjuk iránti kedvességét a szülés alatt. Alex szenzációs 9,7 pontot kapott. Az átlagos pontszám 2,73.) Amikor aztán az orvos a gyötrelmek után a szüléstől összegyűrődött Lillyt a hasamra fektette, minden kínomat elfeledtem. Nem láthattam ugyan, mert még elláttak, de éreztem a puha, ráncos kis bőrét. Ez volt életem legboldogabb pillanata. Nos, öt évvel később Lilly itt állt előttem a kertben, én pedig nem tudtam vele ünnepelni a születésnapját, mert Kölnbe kellett mennem a díjátadóra. Nyeltem egyet, és nehéz szívvel léptem hozzá. Éppen azon törte a fejét, mi legyen a tengerimalac neve (Pisi, Puki vagy Barbara). - Holnap az egész napot veled töltöm. Megígérem - mondtam, és megpusziltam. - Ha te nyered meg a díjat, holnap azzal leszel elfoglalva, hogy 9

interjúkat adj - vetette oda Alex. - Akkor a hétfőt töltöm Lillyvel - válaszoltam dühösen. - Szerkesztőségi ülésed lesz - lőtt vissza Alex. - Kihagyom. - Hát persze - mondta gúnyos vigyorral. A legszívesebben a szájába tömtem volna egy dinamitrudat. Ráadásul kegyelemdöfésként még hozzátette: - Soha nincs időd a lányodra. Lilly szomorúan nézett rám, és a szeméből kiolvastam, hogy igazat ad az apjának. Ez a pillantás csontig hatolt. Reszketni kezdtem. Elbizonytalanodva simogattam meg a fejét. - Esküszöm mindenre, ami szent, hogy hamarosan meseszép napot töltünk együtt - mondtam. Lilly halványan elmosolyodott. Alex mondani akart valamit, de olyan áthatóan néztem rá, hogy inkább hallgatott. Alighanem kiolvasta a szememből a dinamitrúd-gondolatot. Magamhoz öleltem Lillyt, a teraszon át[1] bementem a házba, mély levegőt vettem, és rendeltem egy taxit a repülőtérre. Ekkor még nem sejtettem, hogy milyen nehéz lesz betartanom Lillynek tett ígéretemet.

2. fejezet A negyedik legpocsékabb pillanat ezen a napon az volt, amikor megláttam magam a repülőtér mosdójának tükrében. Nem azért volt pocsék ez a pillanat, mert újra meg kellett állapítanom, hogy harminckét évemhez képest hallatlanul sok ránc van a szemem körül. Nem is azért, mert szalmaszerű hajam szokásához híven az istennek se akart normálisan állni - mindezt a stylistom, Lorelei majd úgyis rendbe hozza a díjátadás előtt két órával. Ez a perc azért volt szörnyű, mert abszurd módon azon tűnődtem, vajon tetszeni fogok-e Daniel Kohnnak. 10

Danielt is az „információs műsorok legjobb műsorvezetője" kategóriában jelölték. Csaknem gusztustalanul jóképű, sötét hajú férfi volt, és országunk legtöbb műsorvezetőjével ellentétben volt benne valami természetes vonzerő. Tökéletesen tisztában volt a nőkre gyakorolt hatásával, és a legnagyobb örömmel ki is használta azt. Valahányszor összefutottunk egy-egy újságíróbuliban, mélyen a szemembe nézett, és így szólt: - Az összes nőről lemondanék, ha a kegyeidbe fogadnál. Ez a kijelentés persze csak annyira volt igaz, mintha azt mondta volna: - A Déli-sarkon rózsaszínű elefántok élnek. És mégis: az egyik részem azt kívánta, bárcsak igaz lenne, amit mond. A másik részem pedig arról ábrándozott, hogy megnyerem a díjat, majd magabiztosan, győzedelmes mosollyal elvonulok Daniel asztala előtt, éjszaka pedig vadul szerelmeskedem vele a szállodában. Órákon át. Egészen addig, amíg a hotel vezetősége nem kezd el dörömbölni az ajtónkon, mert a szomszédban elszállásolt rockzenekart zavarja a ricsaj. A legnagyobb részem viszont utálta a másik két részemet. Amint lefeküdnék Daniellel, erről írna az egész sajtó, Alex elválna tőlem, én pedig végleg összetörném a lányom szívét. Hirtelen olyan bűntudat fogott el, amiért ekképpen álmodozom Danielről, hogy utálkozva fordultam el a tükörképemtől. Gyorsan kezet mostam, kimentem a mosdóból, a repülőtéri beszállás bejáratához mentem, ahol Benedikt Carstens egy eltúlzott „ez a mi nagy napunk, édesem!" felkiáltással fogadott, és jól belecsípett az arcomba. Az állandóan a legfinomabb anyagokból készült öltönyöket viselő Carstens volt a főszerkesztőm és mentorom. Amolyan személyes Yoda mester, némileg fejlettebb mondatszerkezetekkel. Ő fedezett fel annál a berlini rádiónál, ahol az egyetem után dolgoztam. Kezdetben csak egy kis jelentéktelen szerkesztő voltam ott, de egy vasárnap reggelen nem érkezett meg a műsorvezető. Előző éjszaka ugyanis az 11

egyik diszkó török kidobóemberének kifejtette azt az elméletét, hogy az illető anyja minden bizonnyal egy tüzelő szuka volt. Így aztán be kellett ugranom a tartósan akadályoztatott helyzetbe került műsorvezető helyett, és életemben először mondhattam: - Hat óra van, jó reggelt. - Ettől a perctől fogva függő voltam. Imádtam, ahogy a piros lámpa kigyulladásakor az adrenalin végigszaladt a testemen. Megtaláltam a hivatásomat! Carstens néhány hónapig figyelemmel kísérte a munkámat, majd felkeresett, és kijelentette: - Magáé a legjobb hang, amit valaha hallottam. - Felkínált egy állást Németország legizgalmasabb tévécsatornájánál. Megtanított rá, hogyan viselkedjek a kamera előtt. És megmutatta a szakma legfontosabb trükkjét: hogyan üssem ki a nyeregből a kollégáimat. Ez utóbbi műfajnak hamarosan igazi mestere lettem, és a szerkesztőségben csak így beszéltek rólam: „az a nő, aki bárkin átgázol, és még élvezi is". Ez volt az ára annak, hogy a hivatásomnak élhessek, és ezt az árat én cseppet sem tartottam magasnak. - Igen, ez a mi nagy napunk - mosolyogtam Carstensre elkínzottan. - Valami baj van, édesem? - nézett rám fürkészően Mivel furcsa lett volna, ha azt válaszolom: „igen, szívesen lefeküdnék Daniel Kohnnal", inkább legyintettem: - Nem, minden rendben. - Nem kell megjátszanod magad. Pontosan tudom, mi bajod jelentette ki. Megrémültem. Honnan tud Danielről és rólam? Látta, amikor a Kancelláriahivatal partiján flörtölt velem? Észrevette, hogy úgy elvörösödtem, mint azok a csitrik, akiket Robbie Williams a színpadra hív? - Én is izgatott lennék a helyedben. Elvégre nem mindennap jelölik az embert ilyen díjra - mondta Carstens mosolyogva. Megkönnyebbültem. Tehát mégsem Kohnról van szó. Aztán mégis 12

nyeltem egyet. Tényleg iszonyatosan ideges voltam, csak a Lilly miatt érzett bűntudatom miatt ez eddig nem tudatosult bennem. Most viszont teljes erővel tört rám a pánik: én kapom meg ma a díjat? Az én ragyogó mosolyomra irányulnak majd a kamerák? Vagy a vasárnapi újság így ír majd rólam: „az enyhén testes vesztes kimondottan kövér combokkal"? Idegességemben legszívesebben lerágtam volna a körmeimet, de az utolsó pillanatban valahogy mégis sikerült megfékezni a fogaimat. Kölnbe megérkezve bejelentkeztünk a Hyatt hotelba. Itt szállt meg a Német Televízió Díjának összes jelöltje. A szobámban a puha ágyra dobtam magam, tized-másodpercenként váltogattam a tévé csatornái között, majd egy teleshopos adásnál megdöbbenve konstatáltam, hogy vannak olyan emberek, akik huszonkét eurót adnak ki egy „Táncolok, ha kapok spermát" című pornófilmért. Aztán úgy döntöttem, hogy ezen nem érdemes túl sokáig rágódnom. Inkább lementem a hallba, hogy igyak egy enyhén halleves ízű kínai nyugtató teát. A hallban a zongorista olyan idegtépően játszotta Richárd Clayderman balladáit, hogy elképzeltem, amint egy vadnyugati kocsmában játszik, én pedig bérgyilkosokat fogadok fel. És amikor éppen ott tartottam gondolatban, hogy a haverjaimmal Dodge City kovácsánál megfelelő fegyvert és muníciót rendelünk, hirtelen megláttam... Daniel Kohnt. Éppen a recepciónál jelentkezett be. A pulzusom azonnal felgyorsult. Az egyik részem azért imádkozott, hogy észrevegyen, a másik pedig azért, hogy mellém is üljön. A legnagyobb részem pedig eközben azon töprengett, hogyan hallgattassa el a másik két hülye, frusztráló, az életemet tönkretevő részt. Daniel rám nézett és elmosolyodott. Az éppen ezt kívánó részem örömtáncot kezdett járni, és Frédihez, a kőkorszaki szakihoz hasonlóan felüvöltött: subidubi-dúúú! 13

Daniel odajött hozzám, kedvesen köszönt, és leült az asztalhoz. Az éppen ezért imádkozó részem az előzőleg eufóriába eső részemmel együtt kezdte énekelni: oh happy day...! Amikor a harmadik részem tiltakozni kezdett, a másik kettő elkapta, felpeckelte a száját és rádörrent: pofa be, minden örömök elrontója! - Izgulsz a mai este miatt? - kérdezte Daniel, én pedig igyekeztem lazának tűnni és valami frappáns választ adni erre a hihetetlenül bonyolult kérdésre. - Nem - nyögtem ki végül hosszú másodpercek múlva. Lehet, hogy nem ez volt a legfrappánsabb válasz az adott helyzetben. - Ne izgulj. Biztosan te kapod meg a díjat - mondta Daniel olyan kedvesen, hogy már-már el is hittem, hogy őszintén gondolja. Holott nyilván meg volt róla győződve, hogy ő lesz a befutó. - Ígérd meg, hogy koccintunk a győzelmedre. - Jól van, megígérem - válaszoltam. Ez a válasz sem volt éppen briliáns, de három szót mégiscsak sikerült helyes sorrendben egymás után raknom. Komoly fejlődés. - Akkor is koccintunk, ha én kapom meg? - kérdezte Daniel. - Hát persze - feleltem kissé bizonytalanul. - Akkor mindenképpen szép esténk lesz. Daniel elégedetten állt fel - megkapta, amit akart. - Bocsi - mondta -, most mennem kell. Kicsit felfrissítem magam. Utánanéztem, és a tökéletes hátsóját bámulva arról fantaziáltam, milyen lehet a zuhany alatt. Erre a gondolatra mégiscsak muszáj volt tövig rágnom a körmömet. **** - Mi történt a körmöddel, éhes voltál? - kérdezte Loreiei, a stylistom, amikor azon igyekezett, hogy álomfrizurát varázsoljon a fejemre a szálloda fodrászszalonjában. Mellettem ült a női celebek 14

színe-java: színésznők, bemondónők, műsorvezetők, hírességek barátnői. Egyiküket sem jelölték semmilyen díjra, pusztán azért voltak itt, hogy lássanak, és hogy lássák őket. Mindegyikük sok szerencsét kívánt, és egyikük sem gondolta komolyan. Mint ahogy én se gondoltam komolyan, amikor azt mondtam: - Csodálatosan nézel ki - vagy: - Fantasztikus alakod van - vagy: - Dehogyis, nem olyan nagy az orrod, hogy landolhatna rajta egy helikopter. Így cseverésztünk bájosan egy darabig. Amíg Sandra Kölling be nem lépett a szalonba. Sandra volt az elődöm a „Late Talk" című műsorban. Azért kaptam meg a munkáját, mert jobb voltam, mint ő. És mert szorgalmasabb. És mert felvilágosítottam a főnökeimet arról, hogy Sandra komoly kokainproblémákkal küzd. A fodrászatban mindenki tudta, hogy azóta dél-amerikai szappanoperába illően gyűlöljük egymást. Nem csoda hát, hogy mindenki elhallgatott, amint Sandra megjelent. Várták a gyűlölködő szóváltást. Sőt, örültek neki. - Te utolsó! - szisszent rám Sandra. Nem válaszoltam. Ehelyett a szemébe néztem. Hosszan. Keményen. Hidegen. A helyiség hőmérséklete mintegy tizenöt fokkal csökkent. Sandra dideregni kezdett. Továbbra is meredten bámultam, míg végül hátat fordított és eloldalgott. A nők ismét fecsegni kezdtek. Lorelei tovább szelídítette a hajzatomat. A tükörképem elégedetten mosolygott rám. Amikor Lorelei befejezte a művét, tökéletesen állt a hajam, és a sminkréteg alatt csak régészek találtak volna ráncokat. Lerágott körmeimet kifogástalan műkörmök fedték. Már csak a ruha hiányzott, de annak is hamarosan meg kellett érkeznie. Versace! Eszméletlenül örültem a ruhának, ami elméletileg többe került, mint egy kocsi, de Versace erre az alkalomra ingyen készítette nekem. Egy berlini 15

butikban próbáltam fel, és tudtam, hogy ezen az estén a világ legszebb ruháját hordom: csodálatos piros színben ragyogott, finoman simult a bőrömhöz, optikailag felnagyította a mellemet és eltakarta a combomat - lehet többet várni egy ruhától? Boldogan ücsörögtem a hotelszobámban, és büszkén gondoltam végig, honnan jöttem: a lakótelepi gyerekből, ahol Versacét valószínűleg olasz focistának tartják, sikeres politikai műsorvezető lett, aki két óra múlva megkaphatja a Német Televízió Díját egy álomszép ruhában, amelyet azután Daniel Kohn az éjjel letép róla a vad szeretkezés előtt... Ebben a pillanatban megcsörrent a mobilom. Lilly volt az. Ismét végigsöpört rajtam a bűntudat. Hiányoztam a lányomnak. Én pedig az imént éppen arra gondoltam, hogy a férjemet - az ő apját - megcsalom a kollégámmal. A szülinapi buli gőzerővel folyt, Lilly pedig vidáman fecsegett: Először zsákban futás volt, aztán tortacsata torta nélkül. - Tortacsata torta nélkül? - kérdeztem meglepve. - Ketchuppal lőttünk egymásra... meg majonézzel... aztán bolognai spagettivel dobáltuk egymást - mondta. Jót mulattam magamban, amikor arra gondoltam, hogy mit szól majd a többi mama, amikor a gyerekükért jönnek. - A nagyi is felhívott, és gratulált - mondta Lilly, mire rögtön lelohadt a mosoly az arcomról. Évek óta igyekeztem távol tartani a családomtól a szánalmas szüleimet. Semmirekellő apám akkor hagyott el minket számos hódításai egyike miatt, amikor Lillyvel egyidős voltam. Azóta az anyám a lakótelep boltjának alkoholforgalmát minden évben cirka tizenkét százalékkal emelte. Amikor a kedves nagymamát játszotta, akkor rendszerint csak még több pénzt akart, pedig így is havonta utaltam neki. - Milyen kedve volt a nagyinak? - kérdeztem óvatosan. Féltem, 16

hogy részegen hívta fel Lillyt. - Dadogott - válaszolta Lilly egykedvűen, mivel soha nem hallotta másképpen beszélni a nagyanyját. Igyekeztem hihető magyarázatot találni anyám dadogására, de még mielőtt sikerült volna kinyögnöm valamit, Lilly felkiáltott: - Ó, ne! Összerezzentem. - Mi az? - kérdeztem, miközben ezer katasztrófajelenet játszódott le lelki szemeim előtt. - Ez a hülye Nils hangyákat éget a nagyítóval![2] Lilly sietve letette, én pedig fellélegeztem, hogy semmi tragédia nem történt. Bánatosan gondoltam a lányomra, és hirtelen tisztán láttam, hogy semmiképpen sem szabad Daniel Kohnnal eljátszanom a ruhaletépős jelenetet.

Eszembe jutott, hogy felhívhatnám Alexet, és megköszönhetném neki, hogy ilyen szép szülinapot szervezett Lillynek. Aztán mégsem hívtam fel, mert biztos voltam benne, hogy úgyis csak veszekednénk. Hihetetlen, hogy valaha boldogok voltunk együtt. Alexet az érettségi utáni európai körutamon ismertem meg. Hátizsákos turista volt, akár csak én. Szeretett utazgatni. Én csak a barátnőm, Nina kedvéért utaztam. Alex imádta Velencét. Én elviselhetetlennek éreztem a csatornák bűzét, a nyári hőséget és a töméntelen szúnyogot. Az első velencei estémen Nina a strandon pontosan azt tette, amihez a legjobban értett: szőke angyalfürtjeivel elcsavarta az olaszok fejét. Eközben én a szúnyogokat csapkodtam, és azon tűnődtem, hogyan is lehet valaki olyan hülye, hogy félig a vízbe építsen egy várost. Időről időre lepattintottam egy-egy hormontúltengésben szenvedő olaszt, akit Nina szedett fel nekem. Az egyiküket Salvatorénak hívták. Fehér ingének csupán az alsó két gombját gombolta be, olcsó borotválkozás utáni arcszesz szagát árasztotta, és tiltakozásomat - non, non! - bátorításnak véve a blúzom 17

alá nyúlt. Pofán csaptam, és így szóltam: Stronzo! - habár nem tudtam, mit jelent a szó, csupán egy szitkozódó gondolástól hallottam előtte. Salvatore mindenesetre jól begurult tőle. Megfenyegetett, hogy jól megver, ha nem fogom be a számat. Befogtam. Ismét a blúzom alá nyúlt. Pánikba estem és hányingerem lett, de semmit se tehettem. Megbénított a félelem. Éppen amikor megpróbálta megfogni a mellemet, Alex bukkant elő a semmiből. Mint valami szerelmes mese lovagja, habár a mesékben az apámnak köszönhetően már rég nem hittem. Salvatore kést rántott, miközben olaszul hadart valamit, és bár nem értettem, a hangsúlyából mégis egyértelmű volt: ha Alex nem húz el azonnal, ő lesz a Halál Velencében Salvatore-féle verziójának a főszereplője. Alex viszont évek óta dzsiu-dzsi-cuzott, úgyhogy nem esett nehezére kirúgnia a kést Salvatore kezéből. Az olasz ezután behúzta a farkát, a szó szoros értelmében. Miközben Nina azzal töltötte az éjszakát, hogy elveszítse a szüzességét, Alex és én a lagúnánál ülve csak dumáltunk és dumáltunk. Ugyanazokat a filmeket szerettük (Van, aki forrón szereti, Csupasz pisztoly, Csillagok háborúja), ugyanazokat a könyveket olvastuk (A Gyűrűk Ura, Calvin és Hobbes), és ugyanazokat a dolgokat utáltuk (tanárok). Midőn a nap felkelt Velence felett, így szóltam: - Alighanem lelki társak vagyunk. Alex pedig így felelt: - Nem csak alighanem. Egészen biztosan. Te jó ég, mekkorát tévedtünk! Eltettem a mobilomat, és hirtelen nagyon egyedül éreztem magam a luxusszobám puha ágyában. Rettenetesen egyedül. Ez volt az én nagy napom, de nem oszthattam meg Alexszel. Még csak fel sem akartam hívni. 18

És hirtelen végérvényesen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy már nem szeretjük egymást. Kicsit sem. Ez volt ennek a napnak a harmadik legpocsékabb pillanata.

3. fejezet Öt perc után kopogtak az ajtón: a futár meghozta a Versace-ruhát. Eljött hát a nagy pillanat: óvatosan kicsomagoltam a fóliából, és lélekben felkészültem rá, hogy a következő minutumban nagyot ugrom örömömben. Ehhez képest a lábaim gyökeret vertek a földbe. A ruha kék volt. Nem kéknek kellett volna lennie! És nem is pánt nélkülinek! Ezek az idióták rossz ruhát küldtek! Azonnal felhívtam a futárszolgálatot. - Itt Kim Lange. Rossz ruhát kaptam. - Hogyhogy? - kérdezte a hang a vonal másik végén. - Éppen ezt akarom én is tudni! - mondtam, és a hangom másodpercről másodpercre emelkedett. - Hmmm... - hangzott a válasz, én pedig arra vártam, hogy az illető bizonyára mondani fog valamit ez után az épületes mondatkezdés után. Nem tette. - Lenne szíves megnézni a számítógépben, mi lehet a gond? javasoltam. A hangommal üveget lehetett volna vágni. - Oké - jött az unott válasz. Ennek az embernek minden fontosabb volt, mint én: a könyvelés, a tévénézés, az orrtúrás. - Egy órán belül el kell indulnom a Német Televízió Díjának az átadójára - mondtam. - A Német Televízió Díja? Sose hallottam - válaszolt vontatottan. - Ide figyeljen, nem érdekelnek az intellektuális hiányosságai. Vagy utánanéz, mi történt, vagy gondoskodom róla, hogy a cége az életben ne kapjon több megbízást a tévétől. 19

- Jó van, csak nyugalom. Mindjárt visszahívom - mondta, és letette. Majdnem egy fél óra telt el, mire visszahívott. - Szörnyen sajnálom, a ruhája Monte-Carlóban van. - Monte-Carlóban? - sikoltottam. - Monte-Carlóban - mondta a férfihang a legnagyobb nyugalommal. Aztán elmagyarázta, hogy az én ruhámat összecserélték egy szoftvervállalkozó fiatal kísérőjének (szép kifejezés a call-girlre) szánt ruhával. Az én ruhám tehát most nála volt. Monte-Carlóban. Semmi esély nem volt rá, hogy időben visszakapjam. A férfihang kárpótlásul felajánlott egy ingyenes szállítást valamikor a jövőben, de ezzel nem igazán voltam kisegítve. Lecsaptam a telefont, és elátkoztam a fickót és minden le- és felmenőjét. Kétségbeesetten felpróbáltam a kék ruhát, és legnagyobb bánatomra kénytelen voltam megállapítani, hogy a „fiatal kísérő" lényegesen karcsúbb nálam. Megnéztem magam a tükörben. A szűk ruha kiemelte a mellemet és a hátsómat. Őszintén szólva nem is volt olyan rossz. Szexibb voltam, mint valaha, és a ruha még jobban takarta a combjaimat, mint a másik takarta volna. Mivel alternatívaként csak farmer és garbó volt nálam, ez utóbbi ráadásul Lorelei hajvágásának köszönhetően tele a levágott hajammal, kénytelen voltam ezt a ruhát felvenni. A hozzá tartozó fekete stólával nem lesz ez rossz. Csak nem szabad túl dinamikusan mozognom benne. Lementem a lifttel a szálloda halijába, és lám, a hatás nem maradt el: az összes férfi megbámult. És az arcomra egyetlen pillantást sem vetettek. A bejáratnál Carstens várt. - Úristen, drágám, eláll a lélegzetem ettől a ruhától - bókolt. Éreztem, ahogy a ruha összepréseli a mellkasomat. 20

- Nekem is - leheltem. Fekete BMW-limuzin gurult elénk. A sofőr kinyitotta az ajtót, és a két és fél percig, ami alatt roppant óvatosan bepréseltem magam a kocsiba, rezzenetlen arccal tartotta. Az esti esőben átszeltük Köln-Ossendorf ipari negyedét, amely egy atomrobbanás utáni világ bájával bír. Ezen a területen fekszik a Coloneum, ahol hagyományosan a Német Televízió Díját szokták átadni. Bámultam a kitört ablakú, elhagyott csarnokokat, és ismét erőt vett rajtam a magány. Elővettem a telefonomat, és felhívtam az otthoni számot, de senki nem vette fel. Valószínűleg most söpört végig a szülinapi tornádócsapat utoljára a házunkon. Alex jókedve mindenkire átragad. Mindenki boldog. Én pedig nem lehetek ott. Pocsékul éreztem magam. Amikor a limuzinunkat végül átengedték a kordonon es megálltunk a vörös szőnyeg előtt, az adrenalin elnyomta borongós gondolataimat. Kétszáz fotós várt rám. A sofőr kinyitotta az ajtót, én pedig a lehető leggyorsabban (tehát idegtépően lassan) kiverekedtem magam a kocsiból, és életem legerőteljesebb vakukereszttüzében találtam magam. A fotósok kiabáltak: „Erre, Kim!", „Nézz ide!", „Nagyon szexi vagy!" Őrület volt. Csodálatos. Mámoros. Mindaddig, amíg be nem futott a következő limuzin. A kétszáz fényképezőgép objektívje mintegy parancsszóra elfordult tőlem Verona Pooth felé, és immár őt fényképezték vadul. Én megszűntem létezni, most az kiabálták: „Erre, Verona!", „Nézz ide!", „Nagyon szexi vagy! Carstensszel leültünk a helyünkre. Elkezdődött az díjkiosztás, és számos nyálas köszönőbeszédet kellett végighallgatnunk, mire Ulrich Wickert végre bejelentette, hogy az „információs műsorok legjobb műsorvezetője" kategória következik. Végre! Hevesen vert a szívem. 21

Kábé így érezhetik magukat a jetpilóták, amikor átlépik a hangsebességet. És katapultálnak. És rájönnek, hogy nincs náluk ejtőernyő. Rövid beszéd után Wickert felolvasta a jelöltek nevét: Daniel Kohn, Sandra Maischberger és Kim Lange. A terem kivetítő vásznán mindhármunkat látni lehetett. Mindegyikünk igyekezett mosolyogni. Igazán csak Danielnek sikerült. - Az „információs műsorok legjobb moderátora" kategóriájának nyertese... - mondta Wickert, és kinyitotta a borítékot, majd mesterséges szünetet tartott. A szívem majd kiugrott a helyéről. Alig bírtam magammal. - ...Kim Lange! - hirdette ki végül Wickert. Úgy éreztem, hatalmas kalapács sújt le rám, csak éppenséggel nem fájt. A boldogságtól szinte önkívületben felálltam, átöleltem Carstenst, aki ismét belecsípett az arcomba. Élveztem a tapsvihart. Nem kellett volna. Akkor talán hallottam volna a reccsenést. Vagy legalábbis feltűnt volna, hogy ősellenségem, Sandra Kölling mosolyog. Holott azt vártam, hogy a méregtől habzani fog a szája. Csak akkor eszméltem fel, amikor a színpad felé menet meghallottam az első kuncogást. Aztán a másodikat. A harmadikat. Egyre többen vihogtak. Aztán a villogásból igazi nagy röhögés lett. A pódiumra vezető első lépcsőfokon megálltam, és konstatáltam, hogy valami mintha más lenne, mint előzőleg. Valahogy szellősebben éreztem magam. És hátul nem feszült annyira a ruha. Óvatosan végigsimítottam a fenekemen. A ruha elrepedt! És ez még nem minden: mivel mindenképpen bele akartam férni a ruhába, nem volt rajtam bugyi. Ebben a percben tehát ezerötszáz hírességnek prezentáltam a 22

meztelen hátsófertályomat! És harminchárom kamerának! És hatmillió nézőnek a tévé előtt!

4. fejezet A nap második legpocsékabb pillanatában tulajdonképpen lazán a színpadra kellett volna lejtenem, és el kellett volna sütnöm valami ócska viccet a malőrömet illetően, mint például: „másképp nem kerül az ember manapság a címlapra", aztán élvezhettem volna a díjamat. Ez azonban sajnos már csak akkor jutott az eszembe, amikor bezárkóztam a hotelszobámba. Bőgve vágtam a szüntelenül csörgő mobilomat a vécébe. Aztán a vezetékes telefonnal is ezt tettem. Képtelen voltam rá, hogy újságírókkal beszéljek. Vagy Alexszel. Még Lillyt sem akartam hallani. Valószínűleg éppen rettenetesen szégyellte magát az anyja miatt. Én pedig még jobban szégyelltem magam, amiért neki szégyenkeznie kellett. Borzasztó napok álltak előttem. Már magam előtt láttam az újságok főcímeit: „Kim Lange német popsidíjat nyert!", vagy: „Manapság nem divat az alsónemű?", vagy: ,A sztárokat sem kíméli a narancsbőr!" Kopogtak az ajtón. Ha valami újságíró, isten bizony őt is a vécébe dobom. Vagy én ugrom bele. - Én vagyok az, Daniel. Nyeltem egyet. - Kim, tudom, hogy odabent vagy. - Nem vagyok - válaszoltam. - Nem túl meggyőző - mondta Daniel. - Pedig igaz - erősködtem.

23

- Nyisd ki. - Egyedül vagy? - kérdeztem némi gondolkodás után. - Persze. Némi tétovázás után kinyitottam az ajtót. Daniel egy üveg pezsgőt és két poharat tartott a kezében. Rám mosolygott, mintha nem is látta volna a popójelenetet. Nagyon jólesett. - Koccintani akartunk, nem? - kérdezte, és a kisírt szemembe nézett. Egyetlen szót sem bírtam kinyögni, ő pedig gyengéden letörölte a könnyeket az arcomról. Elmosolyodtam. Daniel belépett a szobába. A pezsgőt végül fel se bontottuk.

5. fejezet Évek óta nem volt részem ilyen szeretkezésben. Csodálatos volt, fantasztikus, leírhatatlanul gyönyörűséges! Utána Daniel karjában feküdtem, és egyszerűen jól éreztem magam. Szörnyű volt. Mármint csodálatos volt. De szörnyű is. Hogyan is érezhettem jól magam? Éppen megcsaltam a férjemet. És ezzel a lányomat is. Nem tudtam tovább fekve maradni. Felkeltem és felöltöztem. Persze nem az elszakadt ruhát vettem fel. Azt másnap feltétlenül a szemétbe akartam dobni. A farmert és a viszketős garbót húztam fel. - Hova mész? - kérdezte Daniel. - Friss levegőt szívni. - Odalent várnak rád a riporterek - vetette ellen Daniel aggódva. - Felmegyek a tetőre. - Veled menjek? - kérdezte Daniel együtt érzőn. Fürkészve néztem rá, de tényleg őszintének tűnt. Valóban érez valamit irántam? Vagy csak aggódik, hogy leugrom? 24

- Csak egy percre megyek fel. - Megígéred? - Meg. Rám nézett. Nem tudtam, mire gondol. - Voltaképpen nem akarom megkérdezni, ezért nem is kérdezem meg, de... - mondtam végül. - Igen, itt fogok rád várni - válaszolt. Örültem. Nem tudtam, higgyek-e neki, de örültem. Felvettem a cipőmet, és kimentem a szobából. Ekkor mentem valahova utoljára Kim Langeként.

6. fejezet A Foton M3 űrállomás 1993 óta folytatott orvosi, biológiai és fizikai kísérleteket az orosz tudomány számára. A díjátadás napján a bajkonuri űrrepülőtérről a föld légterébe irányították az elöregedett űrállomást. Itt kellett volna elégnie. Az irányító központban a mérnökök azonban kénytelenek voltak megállapítani, hogy a becsapódási szög eltér attól, amit előzőleg kiszámítottak, így ahelyett, hogy az űrállomás teljesen elégett volna az atmoszférában, csak kilencvennyolc százaléka semmisült meg. A maradék két százalék szétszóródott Észak-Európa fölött. Hogy miért mesélem el ezt a hülye történetet? Mert ennek az átkozott űrállomásnak a mosdókagylója a fejemre esett! **** A szálloda tetőteraszán álltam, bámultam az éjszakai Kölnt, és egyedül voltam zavaros gondolataimmal. Komolyak Daniel szándékai? Elváljak Alextői? Hogyan fog reagálni Lilly? Még negyven év múlva is az én meztelen hátsómat fogják mutogatni a bakiparádékban? Ekkor valami felvillant az égen. Szép volt. Mint egy hullócsillag. 25

Ránéztem, becsuktam a szemem, és azt kívántam, legyen újra minden rendben. Csukott szemmel is láttam, hogy egyre világosabb lesz. Erősödő zajt hallottam. Csaknem megsüketültem. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy egy tűzlabda éppen felém tart. Tudtam, hogy esélyem sincs kikerülni. Ezért aztán nem jutott más az eszembe, csak az, hogy micsoda ostoba módja ez a halálnak! **** Következett az életem filmje. Kár, hogy nem csak a boldog pillanatok peregnek le ilyenkor előttünk. Az alábbi dolgok vonultak el lelki szemeim előtt: • Apám hintáztat az ölében. Valami ősi bizalommal bízom benne. • Apám hintáztat a játszótéren. Még mindig él bennem az iránta érzett zsigeri bizalmam. • Apámnak zsemleszaga van. • Apám elhagy minket a pék feleségéért. Ennyit az ősi bizalomról. • Reggelit készítek anyámnak - hétéves vagyok. • Az iskolában más vagyok, mint a többiek. • Megismerkedem Ninával. Olyan, mint én. Mindketten mások vagyunk. • Fogadok Ninával, ki veszíti el korábban a szüzességét. Tizenhárom évesek vagyunk. • Egy évvel később. Én nyertem. Bárcsak veszítettem volna. • Apám elköltözik. Fogalmam sincs, hova. • Ninával csavargunk. Sok alkohol. Ecstasy, fejfájás. • Végre érettségi. Átölelem Ninát. • Velencében megismerkedem Alexszel. Beleszeretek. • Alex, Nina és én közösen nyaralunk. Megállapítom, hogy Nina is beleszeretett Alexbe. 26

• Alex is kedveli Ninát. • Mégis engem választ. • Ráüvöltök Ninára, hogy többé nem akarom látni. • Hozzámegyek Alexhez a velencei San Vincenzo-templomban. Szétvet a boldogság. • Megszületik Lilly. Érzem a bőrét a hasamon. Életem legszebb pillanata. Miért nem tarthat örökké? • Elfelejtem a házassági évfordulónkat. • Veszekszünk Alexszel. Terhes tengerimalacot vesz Lillynek. • Megesküszöm a lányomnak, hogy hamarosan meseszép napot töltünk együtt. • Ulrich Wickert az én nevemet mondja. • Hatmillió embernek mutatom meg a pucér hátsómat. • Lefekszem Daniellel. • Azt kívánom, hogy legyen újra minden rendben. • Egy orosz űrállomás izzó mosdókagylója száguld felém. A képek után megláttam a fényt. Úgy, ahogy azt azok az emberek szokták leírni, akiknek néhány percre leáll a szívük, aztán visszatérnek az életbe. Láttam a fényt. Egyre világosabb lett. Csodaszép volt. Körbefont. Lágyan. Melegen. Szeretettel.

27

Átöleltem és feloldódtam benne. Istenem, olyan jól éreztem magam. Olyan biztonságban. Ismét tele voltam ősi bizalommal. Aztán a fény eltaszított magától. Elvesztettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, feltűnt, hogy milyen hatalmas a fejem. És a testem hátsó része is. És hat lábam van. És két iszonyatosan hosszú csápom. Hát ez volt a nap legpocsékabb pillanata.

7. fejezet Ha az ember hirtelen hangyaként tér magához, csupán egyetlen normális reakció létezik: nem hiszi el. Megpróbáltam rekonstruálni, mi történt: a fejemre esett az az idióta orosz mosdó, aztán fényt láttam, ami eltaszított magától - tehát még életben vagyok! Biztosan koponyasérülést szenvedtem. Hát persze! Nyilván kómában vagyok, és bármely pillanatban meghallhatom a megnyugtató hangokat: - Stabil életfunkciók! - Igen, de úgy tűnik, az agy megsérült. - Előkészítem a vérátömlesztést. - Utána adjunk neki adrenalint. - Istenem, milyen szép, ahogy itt fekszik. - Maga meg kicsoda? - Daniel Kohn. A fenébe, még ebben a helyzetben is Danielre gondoltam. De... ha kómában vagyok, miért gondolja az agyam, hogy hangya 28

vagyok? Talán valami gyerekkori trauma miatt? És ha igen: milyen eszement gyerekkori trauma vezet ahhoz, hogy az ember később kómás állapotban azt gondolja, hogy hangya? A bal mellső lábam tanácstalanul vakargatta a csápomat. Ezzel teljesen összezavarta az érzékeimet. Úgy tűnt, ezekkel a csápokkal ízlelek, tapogatok és szagolok. A lábam sós volt, kemény és büdös. Az ingereknek ez a túltengése már-már elviselhetetlen volt. Idegesen törtem a fejem, hogyan vegyem fel a kapcsolatot az orvosokkal és a nővérekkel. Talán ha megpróbálnék ordítani, akkor hallanának valami suttogást. Észrevennék, hogy magamnál vagyok, és megszabadítanának ettől a rémálomtól. - Segítség! Segítsetek már! - ordítottam. Hangyahangom megdöbbentően éles volt. Egy kicsit a volt angoltanárnőm hangjára emlékeztetett, röviddel azelőtt, hogy a pszichiátria zárt osztályára került. - Segítség! Nem vagyok agyhalott! Hall valaki? - kiabáltam egyre élesebben. - Naná, hogy hallak. Eléggé hangosan visítasz - válaszolta egy jóságos hang. Megrémültem. Egyszersmind megkönnyebbültem. Tehát hallanak! Az orvosok felvették velem a kapcsolatot! Halleluja! Kis híján örömtáncot kezdtem lejteni a hat lábammal. - Ki tudnátok hozni a kómából? - kérdeztem reménykedve. - Nem vagy kómában - válaszolta a jóságos hang. Ez megdöbbentett. Akkor hol vagyok? És ki beszél hozzám? - Fordulj meg. Lassan megfordultam. Ez volt az első 180 fokos fordulásom hat lábbal, ami lényegesen bonyolultabb, mint például rükvercben, hullarészegen parkolni egy teherautóval. Amikor sikerült kibogoznom a hátsó lábaimat, körülnéztem, és 29

rájöttem, hol vagyok: közel a földfelszínhez, egy hangyák fúrta alagútban. És ebben az alagútban - milyen meglepő - egy hangya állt. Egy kimondottan dagadt hangya. Lágyan mosolygott rám. Mint valami Jézuska. - Hogy vagy? Semmi kétség, a hangya szólt hozzám. Úgy látszik, tényleg becsavarodtam. - Bizonyára össze vagy zavarodva, Kim. - Honnan tudod a nevemet? - kérdeztem. - Mindenkinek tudom a nevét - mosolygott a hájas hangya. Ez a felelet csak még több kérdést vetett fel. - Valószínűleg tudni akarod, ki vagyok - mondta a hangya. - Igen. És azt is, hogyan ébredhetnék fel. - Ez nem álom. - Hallucináció? - Nem. - Akkor micsoda? - kérdeztem, sejtvén, hogy a válasz nem lesz kedvemre való. - Az új életed. Amikor ezt meghallottam, vékonyka lábaim remegni kezdtek, a csápjaim pedig rémülten hajladoztak jobbra balra.

8. fejezet - Sziddhárta Gautama - mondta a hangya, még mindig jóságos hangon. - Hogy micsoda? - kérdeztem a kiborulás határán. - Ez a nevem. A válasz elvonta a figyelmemet reszkető testemről. Sziddhárta - ez 30

nem valami film volt Keanu Reevesszel? Alex vitt el rá. Imádta a művészfilmeket, amelyeknél az ember húsz perc után vécére megy, és inkább az ottani fal- és ajtófeliratokat olvassa. Ebben a Sziddhártafilm-ben arról van szó, hogy... - Buddha - mondta a kövér hangya. - Valószínűleg ez alatt a név alatt ismersz. Nem sokat tudtam Buddháról. Lehet, hogy jobban kellett volna figyelnem a filmre, és nem arra gondolni, milyen ennivalóan néz ki Keanu Reeves meztelen felsőtesttel. Egyet azonban biztosan tudtam: - Buddha nem hangya. - Abban a formában jelenek meg, amelyben az ember lelke újjászületik. Te hangyaként születtél újjá, tehát neked hangyaként jelenek meg. - Újjászületés? - dadogtam. - Újjászületés - bólintott Buddha.[3] - Oké, oké, oké - állítottam meg -, tegyük fel, hogy elhiszem, amit mondasz, ami persze nem igaz, mert annyira abszurd, hogy lehetetlen elhinni, így aztán tényleg nem hiszem el, még akkor sem... - Mit akarsz kérdezni? - szakított félbe Buddha. Én pedig megpróbáltam lassan, világosan beszélni. - Ha... ha te vagy Buddha, én pedig újjászülettem... miért hangyaként? - Mert ezt érdemled. - Hát ez meg mit jelentsen? Talán rossz ember voltam? - kérdeztem felháborodva. Soha nem tűrtem, hogy sértegessenek. Buddha némán, mosolyogva nézett rám. - A diktátorok a rossz emberek - tiltakoztam. - A politikusok, meg felőlem a tévé programigazgatói, de én bizonyosan nem! - A diktátorok nem is hangyaként születnek újjá - válaszolta Buddha. 31

- Hanem? - Bélférgekként. Miközben elképzeltem Sztálint és Hitlert bizonyos végbelekben, Buddha mélyen belenézett a három pontszemembe. - Azok az emberek, akik nem voltak jók embertársaikhoz, rovarként születnek újjá. - Akik nem voltak jók? - Pontosan - bólintott Buddha. - Én nem voltam jó az embertársaimhoz? - Nem bizony. - Jó, jó, talán nem voltam mindig kedves. De hát ki az? kérdeztem dühösen. - Többen, mint gondolnád. - Aztán még hozzátette: - Próbáld meg a legtöbbet kihozni az új életedből. Ezzel megfordult, és derűsen fütyörészve elindult az alagút kijárata felé. Képtelen voltam felfogni a dolgot. Nem voltam jó az embertársaimhoz? Én?! - Várj! - kiáltottam, és utána rohantam. - Hadd mondjak még valamit! Nem fordult meg, csak baktatott tovább. -Én jó voltam másokhoz, nagyon is jó, tulajdonképpen eszméletlenül jó... - kiabáltam. - Van egy csomó nyugtám az adományaimról...! Egyre gyorsabban szaladtam felfelé, de a hátsó és a középső lábaim úgy összegabalyodtak, hogy megbotlottam és a falnak csapódtam. Rám zúdult egy nagy halom föld. Mire kiszabadítottam a csápjaimat a nedves agyagból, Buddha már sehol sem volt.

32

9. fejezet Egyedül maradtam hát az alagútban a gondolataimmal, szám szerint mintegy hárommillióval, amelyek egyidejűleg cikáztak át a fejemen és követelték a figyelmemet. Igazságtalannak éreztem Buddha döntését, hiszen vitathatatlan, hogy az elmúlt évben hét jótékonysági rendezvényen is részt vettem. És különben is: milyen jogon ítélkezik fölöttem ez a hájas hangya? Végül azonban csak egyetlen dolog visszhangzott az agyamban: basszus, tényleg meghaltam. Még mielőtt azonban megállapíthattam volna, mit is jelent ez egészen pontosan, dübörgésre lettem figyelmes. Olyan volt, mintha katonák közelednének. Feltehetően azért, mert katonák közeledtek. Hangyakatonák. Abból az irányból jöttek, amerre Buddha eltűnt. Legelöl egy ellentmondást nem tűrő hangyahölgy menetelt, akit fejlett hallóképességemnek köszönhetően már messziről is kiválóan hallottam. Azt ordította, hogy „Gyorsabban, lusta dögök!", „Majd én megmozgatlak benneteket!", meg: „Ha nem igyekeztek, beletömöm a csápotokat a potrohnyílásotokba!" Az illető hangyahölgynek bizonyára jót tett volna némi továbbképzés arról, hogyan motiválja a beosztottjait. Mögötte tíz hangyalány menetelt. Valamit cipeltek, ami úgy nézett ki, mint az a gumimacis biocukorka, amit Lilly haverja, Nils annyira szeretett. Nils az „idegölő gyermekek" kategóriájába tartozott. Eszembe jutott, amikor legutolsó beszélgetésünkkor lágy hangon elmagyaráztam neki, hogy ha még egyszer hülye tyúknak nevez, éjjel fel fogja keresni egy szörnyeteg, és bevarrja a száját. - Hé, te! Tessék beállni a sorba! - rivallt rám a szakaszvezető hangyanőszemély. Ránéztem. - Igen, te! - ordította. Nem tudtam, hogyan reagáljak. Elvégre nem mindennap üvölt rám 33

egy hangya. - Melyik egységhez tartozol? - Én... nem tudom - válaszoltam őszintén, egyszersmind elképedve. A szakaszvezető, látván zavarodottságomat, kissé enyhébben folytatta: - Aha, értem, tehát a nagy ködben voltál. - Milyen nagy ködben? -A nagy ködben, amely időről időre megjelenik odakint. A legtöbben szörnyűséges halált halnak benne. Akiknek szerencséjük van, mint neked, azok összezavarodnak vagy megvakulnak. Vagy mindkettő. Nagyon úgy hangzott, mintha a nagy köd rovarirtó méreg lenne, amilyet én is többször használtam a teraszunkon a hangyák ellen. Megjegyzem, sikertelenül. - Iiiigen, persze, a nagy köd áldozata vagyok - válaszoltam. - Krttx parancsnok vagyok - recsegte a hangyanő. Nem nagyon csodálkoztam rajta, hogy nincsenek magánhangzók a nevében. Inkább a testén látható számos sebhely vonta magára a figyelmemet. Csak nem harcban szerezte őket? - Téged hogy hívnak? - kérdezte Krttx. - Kimnek. - Hát ez meg micsoda hülye név? A katonalányok halkan vihogni kezdtek. - Kuss! - üvöltött rájuk Krttx. Úgy látszik, nem szerette, ha vidám a csapata. - Állj be a sorba, Kim - mondta, és a nevem úgy hangzott a szájából, mint a legocsmányabb káromkodás. - Nem, köszönöm - válaszoltam. Nem elég, hogy meghaltam, még gumicukrokat is cipeljek?! - Azonnal állj be!

34

- Ez a hangnem egyáltalán nem tetszik - mondtam. Utálom, ha rám üvöltenek. Ha szóváltásba keveredtem valakivel, akkor rendszerint nekem volt nagyobb hangom. - Ó, hát milyen hangnem tetszene neked? - kérdezte Krttx negédesen. - Az udvarias - válaszoltam. - ÁÁÁLLJ BE A SOOOOOOORBAAAA! - bömbölte Krttx, hogy belerezegtek a csápjaim. Aztán még negédesebben megkérdezte: - Eléggé udvarias voltam? - Nem igazán - feleltem. - Most azonnal beállsz a sorba és segítesz cipelni - sziszegte láthatóan feldühödve. - És ha nem? - Akkor kitekerem a nyakadat. Na, ezt nevezem meggyőző érvnek. Megfélemlítve álltam be a sorba, és a többiekkel együtt a vállamra vettem a gumicukrot. Ragadós volt, és mű-eperszagot árasztott. Csak cipeltük és cipeltük a véget nem érő alagútban, amely egyre mélyebben vezetett lefelé a földbe. Hihetetlenül megerőltető volt. Régen nem izzadtam ennyire. Sose voltam sportos típus. Ha Alex megkérdezte, van-e kedvem kocogni vele, mindig azt válaszoltam, hogy ha a jóisten azt akarta volna, hogy az emberek kocogjanak, gondoskodott volna róla, hogy jól nézzenek ki futófelszerelésben. Ott lihegtem tehát a zselatinos-cukros halom alatt, akárcsak a többi hangya, akik egyébként egyáltalán nem mertek egymásra nézni. Úgy tűnt, őket is rettegésben tartják. Egy idő után odafordultam az egyik apró, fiatal hangyalányhoz, aki mellettem menetelt: - Te is újjászülettél? De még mielőtt válaszolhatott volna, Krttx ránk kiáltott: -Te, újonc! Tudod, mit teszek azokkal, akik beszélnek munka közben? 35

- Kitekered a nyakukat? - De előtte kitépem a csápjaikat. **** Krttx fenyegetései annál ötletesebbek lettek, minél inkább elfáradtunk. A végén már a nemi mirigyeinkkel szándékozott roppant kellemetlen dolgokat művelni. Én már ahhoz is túl kimerült voltam, hogy odafigyeljek. A lábaim remegtek a gumicukor rám eső súlya alatt, a csápjaim kénytelenek voltak elviselni átható izzadságszagomat, én pedig tiszta szívemből vágytam egy forró ájurvédás fürdőre. Persze tisztában voltam vele, hogy a hangyák nem szoktak túl gyakran ájurvédás fürdőt venni. Ha pedig mégis, akkor minden valószínűség szerint megfulladnak benne. Amikor elértük az alagút végét, surrogást hallottam. Lépésről lépésre hangosabb lett. Aztán elém tárult életem leglélegzetelállítóbb látványa: a hangyametropolis. Hatalmas üreg a föld mélyén, amelyet számos alagúton keresztül világított meg a nap. Fényérzékeny szemeimnek köszönhetően már-már nappali világosságnak tűnt. Hangyák százai, ezrei, tízezrei surrogtak, nyüzsögtek és rohangáltak fel-alá. Mindegyikük tudta, merre kell mennie az általuk alkotott ösvények, eleséghalmok és peterakások között. Le voltam nyűgözve. Így érezheti magát az, aki a világ végén, egy tanyán nőtt fel, aztán egyszer csak közlekedési csúcsidőben Kairóban találja magát. Néztem, ahogy a szárnyas hímek tökéletes alakzatban átrepülnek a fejünk felett. A dolgozók vasfegyelemmel építették a kamrákat a földvájatokba. Csodáltam a katonalányokat, akik hatalmas tornyokba hordták az eleséget. Káosz uralkodott, de tökéletes rendszerben. Vagy tökély kaotikus rendszerben? Mindenesetre monumentális volt. Hirtelen két szárnyas hím húzott el felettünk. Öntelten nevettek: Milyen nehézkesek ezek a dolgozó csajok! Lehúzza őket a seggük! 36

- Szörnyű lehet szárnyak nélkül élni. - Még jó, hogy nem nők vagyunk. Krttx utánuk nézett, és dühösen szitkozódott: - Ostoba hímek! A világon semmi hasznuk. Én pedig azt gondoltam, hogy ezt gyakran hallani a nőnemű emberektől is. - Csak arra képesek, hogy közösüljenek a királynővel - morgott tovább Krttx. Én pedig azt gondoltam, hogy ezt nem hallani túl gyakran a nőnemű emberektől. A szárnyas hímek után bámultam. Alig hallottam Krttx szitkozódását. Amit nyomban meg is bántam, mert az is elkerülte a figyelmemet, amikor azt mondta: - Mozogj, vagy a hátsódba harapok! - Jaaaaaaaaaaaaj! - ordítottam fel, és elindultam. A gumicukorral végül elértünk egy élelemkupacot, amely emberi hulladékból állt: négercsókdarabkából, csokireszelékből, karamellbonbonból. Óhatatlanul felmerült bennem a kérdés, vajon létezik-e cukorbeteg hangya. Hullafáradtan tettük le a terhünket. Krttx az élelemkupac közelében lévő alvóhelyünkhöz vezetett minket. Az egész csapat azonnal lerogyott és horkolni kezdett, kivéve a fiatal hangyalányt, akit megszólítottam az alagútban. - Fssz vagyok - mondta. - Szia Fssz, Kim vagyok - válaszoltam. - Tényleg hülye név - vigyorgott. - Mondod te, akit Fssznek hívnak - válaszoltam dühösen. Ezek a hangyák ugyancsak szemtelenek tudnak lenni. - Kérdeztél valamit az alagútban - mondta Fssz. Rögtön magamhoz tértem. Izgatottan kezdtem bele: 37

- Igen, azt akartam tudni, újjászülettél-e. - Lehet, hogy ennek a fiatal hangyának is az én sorsom jutott? Esetleg az összes hangya újjászületett ember? És akkor nem vagyok egyedül? Hosszan nézett rám, kissé félrebillentette a fejét és gondolkodott. Aztán ártatlanul megkérdezte: - Mit jelent az, hogy újjászületni? Minden reményem szertefoszlott.

10. fejezet Lassan elnyugodott a hangyák városa. Elcsendesedett a surrogás, nyüzsgés és rohangálás. Tehát nem amolyan „city that never sleeps"be kerültem. Csak én nem tudtam elaludni, hiába vágyakozott a testem a jótékony álom után. Nem így képzeltem a halált. Őszintén szólva sehogy sem képzeltem. Túlságosan el voltam foglalva a mozgalmas életemmel, lényegtelen dolgokkal (pl. adóbevallás), lényeges dolgokkal (pl. karrier) és nagyon fontos dolgokkal (pl. wellness-masszázsok). Wellness-masszázson legutoljára akkor voltam, amikor Alex valami bugyuta óvodai rendezvényen tojásokat festett Lillyvel... Lilly! Te jó ég! Soha többé nem láthatom a kislányomat! Nagyot nyeltem. Nem fogom látni, ahogy Lilly a fogtündérnek adja az első fogát. Nem fogom átélni vele az első iskolanapot. Az első mozifilmjét. A zongoraóráit. A tinédzserkorát... Na jó, erről talán le tudok mondani. De a többiről nem! Lillynek tehát nélkülem kell leélnie az életét. Nekem pedig az enyémet nélküle. Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy hangyaként is van szívem. Méghozzá a hátsó lábaim mögött, a kövér potrohomban. És ha a lányomra gondoltam, pokolian sajgott. 38

Hirtelen éles kiáltás törte meg az éjszaka csendjét: - Fogjátok el! A mellettem fekvő hangyák lassan ébredeztek. Fönt, az alagutakon átszűrődő holdfényben, a hatalmas földkupola alatt megláttam az izgalom okát: egy hímnemű hangyát, aki őrületes tempóban repült az életéért egy tucat másik szárnyas hím elől.* Lélegzetelállító látvány volt. * Casanova Emlékirataiból: A nem kimondottan káprázatos szerelmi aktus után a királynő kérdésére (neked is jó volt?) talán mégsem kellett volna teljesen őszintén válaszolnom

A szökevény el akarta érni az egyik alagutat, amelyik a kupola tetejétől a földfelszínre vezetett. Az üldözői minden erejüket latba vetve próbálták elkapni, de ő újra meg újra hurkokat és bukfenceket vetett a levegőben, így sikeresen lerázta őket. Habár nem ismertem és halvány fogalmam sem volt, ki az, drukkoltam neki. Sejtettem, hogy rossz vége lehet a dolognak. - Elkapják - mondta Krttx. A hangja elárulta, hogy már többször látott ilyet. Pedig a menekülő hangya egyre közelebb került a szabadságot jelentő alagúthoz. Ebben a percben rendkívül irigyeltem a szárnyai miatt. Szárnyakkal én is kirepülhetnék innen, még talán Lillyt is megtalálnám. Már csak másodpercek hiányoztak, hogy védencem elérje a kijáratot, amikor egy kamrából harminc további szárnyas hím repült ki. - A királynő szeretői - jegyezte meg Krttx. Eltűnődtem rajta, vajon mit csinál a királynő ezzel a rengeteg hímnemű egyeddel, de aztán azt gondoltam, hogy inkább nem is akarom tudni. A dühödt vadászok zárt alakzatban száguldottak a menekülő felé, és kicsivel az alagút előtt elzárták az útját. - Most megölik - mondta Krttx ugyanazon az unott hangon, mint az imént. 39

**** És tényleg: az összes hangya a szökevényre vetette magát, aki teljesen eltűnt a surrogó, repülő sokaság alatt. Egy ideig csak a saját tengelye körül hatalmas sebességgel forgó, zizegő felhőt lehetett látni. Ezután a vadászok szétrepültek, a szökevény pedig apró kőként zuhant a föld felé. Elvesztette az eszméletét? Vagy meghalt? - Lelépni! - kiáltott ránk Krttx. A hangyák az egységemből szétszaladtak. Én ott maradtam állva, és kábán bámultam a zuhanó hangyára, amikor hirtelen rájöttem, miért futottak el a többiek: a hangya egyenesen felém tartott! Elektromos szúrás nyilallt át a fejemen. Ez bizonyosan valami vészjelzése volt a hangyáknak, amely a menekülési ösztönt váltja ki. Mindenestre kínzóbb volt, mint a legtöbb emberi fájdalom. Még a szerelmi bánat okozta migrénnél is rosszabb. Az egész testem menekülési üzemmódra váltott, de az eszem mást súgott: ha most rám zuhan a hangya, meghalok. És ha meghalok, véget ér ez a rémálom. Talán. Egy próbát megért a dolog. Nem mozdultam. A szúrás a fejemben egyre csak erősödött, mintha parancsot akarna adni: emeld fel a büdös kis lábacskáidat, és lódulj innen! De én ellenálltam a fájdalomnak, és a földbe fúrtam a lábaimat. Ilyen keményen akkor vettem utoljára erőt a testemen, amikor tizenkét évesen zálogosdi közben meg kellett csókolnom a hájas Dennist. - Megőrültél? - kiáltott Krttx, és kilökött a veszélyes területről. Megjegyzem, ezzel a saját életét is kockára tette. Krttx vezető volt, akinek a szókincse nyolcvanhét százalékban szitokszavakból állt, de az egysége tagjaiért szükség esetén feláldozta magát. Melyik emberi felettesről lehet ugyanezt elmondani? Én legalábbis soha nem kockáztattam volna az életemet a szerkesztőségi asszisztenseimért! 40

(Egyszer letörött a körmöm, amikor a kövér Soniának - soha nem alkalmaztam nálam szebb beosztottakat - segítettem kihúzni a ruhaujját az iratmegsemmisítőből. Ezután elhatároztam, hogy a jövőben a világ összes Soniáját a sorsára fogom hagyni hasonló helyzetben.) **** De Krttx bátor közbelépése szükségtelen volt: a becsapódás előtt egy másodperccel a zuhanó hangya magához tért. Párat verdesett a szárnyával, látszott, hogy a bal oldali beszakadt. A csapkodás fékezte ugyan a zuhanást, de nem teljesen állította meg. Szegény hangya pont mellettem csapódott a földre, hogy belerezegtek a lábaim. Kábultan nézett felém, de úgy tűnt, hogy nem lát. Megpróbált elfutni, de a lábai nem engedelmeskedtek. Amikor végül el akart kúszni onnan, olyan fájdalmas kiáltás szakadt ki belőle, hogy összeszorult tőle a szívem. - Fogjátok el! - kiáltotta Krttx. A csapatom többi tagja rávetette magát a szegény jószágra. Rugdalták, harapdálták, és közben győzedelmesen rikoltoztak - igazi mészárlás volt. Nem tudtam tovább elviselni a látványt, így azt tettem, amit ebben a helyzetben a legtöbben tennének: félrenéztem. A szememet még el is takartam a lábaimmal, ami öt szem és hat láb esetében elég nagy kihívás. De a lelkiismeretemet nem tudtam elhallgattatni: nem kellene közbelépnem, mint ahogy annak idején Alex is olyan bátran közbelépett Salvatore ellen Velencében? Másfelől itt hangyákról volt szó, nem olaszokról. Megint másfelől viszont: belenézhetnék-e valaha újra a tükörbe, ha most nem segítek? Megint egészen másfelől: hangyaként úgysem nagyon lesz lehetőségem tükörbe nézni. És végül teljesen másfelől: az egész annyira elviselhetetlen volt, 41

hogy rákiáltottam a hangyákra: - Disznók! A hangyák mintha meg sem hallottak volna. Valószínűleg nem volt túlságosan sértő rájuk nézve, ha ledisznózták őket. - Hagyjátok abba! Ez embertelen! - kiáltottam tehát még hangosabban. - Embertelen? - dadogta a szökevény. A hangyák újra lesújtottak rá, de ő csak rám koncentrált. - Azt a szót, hogy... embertelen... a hangyák nem ismerik. .. Maga is... újjászületett? Hihetetlen boldogság fogott el: tehát nem én vagyok itt az egyetlen egykori ember! Van valaki, akivel közös a sorsom. És ha ebben a hangyaállamban esetleg még több reinkarnálódott ember van, talán együttesen megmenekülhetünk. Esetleg... Megpróbáltam megakadályozni, hogy a többi hangya tovább üsse a szerencsétlent: - Hagyjátok végre abba! Hiszen megölitek! Legnagyobb meglepetésemre Krttx így szólt: - Igaza van. Elég volt. A hangyák visszahúzódtak az áldozatuktól. Mozdulatlanul feküdt, túl gyenge volt ahhoz, hogy mondjon valamit. Maradék erejét arra használta fel, hogy mélyen a szemembe nézzen. Krttx felágaskodott előtte, majd a potrohát felé fordítva hatalmas mennyiségű fekete folyadékot spriccelt az arcába. Hangyasav. - Hogy hívnak? - kérdeztem még gyorsan a hangyától. - C.. .Ca.. .ss - mondta, majd elájult.[4] A többi hangya elvonszolta. Megkérdeztem az apró Fsszt, mi történik most a szökevénnyel. - Erről a királynő dönt - válaszolta. - És hogyan fog dönteni? - Vagy nyilvánosan kivégezteti... - Vagy? - kérdeztem szívdobogva. - Vagy nem nyilvánosan végezteti ki. 42

Nagyot nyeltem. Ez nem igazság: végre találok egy reinkarnálódott embert, erre hamarosan mehetek a temetésére.

11. fejezet A hangyák aludtak. Egyesek horkolva küszködtek levegőért, mások nyugtalanul rángatóztak - álmodtak. Talán élelemről. Vagy a szökevényről. Vagy arról, vajon melyik testnyílásukba fogja Krttx belenyomni a csápjaikat. A tudósok eddig még nem jöttek rá, hogy a hangyák álmodnak. A tudósoknak persze fogalmuk sincs semmiről. Különben már rég felfedezték volna az élvezhető instant kávét. Ehelyett űrállomásokat hajigálnak ártatlan emberek fejére. Köszönöm szépen. Szíves örömest spricceltem volna hangyasavat a halálomért felelős orosz tudósok arcába. Istenem, még csak egy napja voltam halott, és máris úgy gondolkodtam, mint egy hangya. Elfogott a mélységes mély önsajnálat. Azokra a dolgokra gondoltam, amelyeket többé nem élhetek át: bevásárlás Manhattanben, csókok Daniel Kohnnal, Wellness, szex Daniel Kohnnal, bolognai spagetti az olasz törzshelyemen, Daniel Kohn szerelmet vall... Hirtelen feltűnt, hogy gondolataimban átlagon felüli gyakorisággal fordul elő Daniel Kohn, viszont átlagon aluli gyakorisággal a saját férjem. Bűn ez? Hiszen a házasságom a végét járta. Ráadásul meg is haltam. Ilyen körülmények között nyugodtan ábrándozhatok egy másik férfiról, nem? Úgyhogy a Daniel Kohnnal átélt eszméletlen szexre gondolva aludtam el.

43

**** Azt álmodtam, hogy újra ember vagyok. Fantasztikus érzés volt. Két szemem volt, két lábam, tíz lábujjam tíz lakkozott körömmel minden a helyén volt. Még a narancsbőrömnek is örültem. Aztán hirtelen Krttx állt előttem. Embernagyságban. Megragadott és Alex elé cipelt, aki a hangyakirálynő alakját vette fel. Alex dörgő hangon hirdette ki: - A Daniel Kohnnal elkövetett bűnöd miatt halálra ítéllek. - Erre hatalmas hangyák százai rontottak rám, és mohón csattogtatták az állkapcsukat. Sikoltozva ébredtem. Nem mertem újra elaludni. **** De még ennél is rosszabb volt az Alexszel szembeni bűntudatommal küzdve, ébren feküdni. Hosszas töprengés után végül elnyomott az álom. Egy pillanattal később Krttx elkurjantotta magát: - Felkelni! Ez a hang még a holtakat is feltámasztotta és reggeli tornára ösztönözte volna. Az összes hangya azonnal vigyázzba állt, csak én nem bírtam talpra kecmeregni. - Eleget aludtál! - kiabált rám Krttx. Eleget aludtam? Hát normális ez? Hiszen csak pár órát pihentünk. - Eleséget kell szereznünk! Minden tagom fájt a tegnapi cipekedéstől, és most álljak neki ismét eleséget szerezni? Mától fogva abból fog állni az életem, hogy nap mint nap gumicukrokat hurcolászok? - Buddha! - kiáltottam. Panaszt akartam tenni. Ez így mégsem mehetett tovább. Törvényes eljárás nélkül nem lehet az emberből hangyát csinálni. 44

- Buddha! - kiáltottam még egyszer. - Itt nincs semmiféle Buddha - Krttx hangja fenyegető volt. - Buddha, ha nem szabadítasz ki innen azonnal, akkor. .. akkor... próbálkoztam újra. Rájöttem, hogy nem nagyon van, amivel megfenyegethetném. Ehelyett Krttx fenyegetett meg engem. - Ha nem kelsz fel azonnal, akkor... - ...kitekered a nyakamat, kitéped a csápjaimat, satöbbi... - adtam meg magam hatalmas sóhajjal. Feltápászkodtam. Rájöttem, hogy a dagadt Buddha többé valószínűleg nem fog jelentkezni. A csapatunk elindult az egyik alagútban. Az utunk néhol több mint negyvenöt fokos szögben vitt felfelé. Még a profi kerékpárosok is csak doppinggal bírják az ilyesmit. Az alagút bejáratánál Krttx felvázolta, milyen veszélyek leselkednek ránk odakint: - Vigyáznunk kell a pókokkal. Pókok? Nyolclábú szörnyetegek, akik legalább tízszer nagyobbak, mint az én szánalmas hangyatestem! Már altkor is utáltam őket, amikor százszor kisebbek voltak nálam és a zuhanyzóban szaladgáltak. Ilyenkor mindig azonnal Alexért visítottam, aki egy poharat borított rájuk, és kivitte őket a szabadba. Eközben én többnyire hangosan követeltem a halálukat. Most pedig előfordulhat, hogy felfal egy ilyen szörnyeteg? Te jó isten. Krttx a nagy ködtől is óvott minket, aztán még valamit megemlített: a kötegelt napsugarat. - Kötegelt napsugár? - kérdeztem értetlenül. - Néhány napja elégett egypár repülő hím. A túlélők jelentették, hogy a nap hirtelen tűzforró lett, és elégette az áldozatokat a kötegelt napsugarakkal. Hát persze, a nagyító. Hiszen Lilly mesélte, hogy az az idegölő 45

Nils a születésnapján nagyítóval sütögette a hangyákat. Hirtelen reménykedni kezdtem, hogy a teraszunk előtti hangyabolyban születtem újjá. Elég valószínűtlen, de milyen jó volna, ha újra láthatnám Lillyt! Fáradtságom azonnal tovaszállt. Amilyen gyorsan csak lehet, ki akartam mászni a földfelszínre, hogy lássam, imádott kis Lillym közelében vagyok-e. - Na, gyerünk! - adta ki az ukázt Krttx. Most először volt kedvemre való, amit parancsolt. Kiléptünk a napra. A fény egy perce elvakított, de hamar hozzászoktam. Rövid menetelés után a gigantikus fűszálak között éreztem, hogy már kövön járunk. Az én teraszomon vagyunk? Körülnéztem. Minden hatalmas volt: a fű igazi őserdő, a fák pedig olyan óriásiak, hogy a leveleiket már nem is láttam. A mellettünk elszálló pillangó igazi Jumbo Jetnek tűnt. Hamar rájöttem, hogy a két oldalsó szememnek köszönhetően fókuszálni tudok, mint afféle távcsővel. így mindjárt kevésbé volt nyomasztó a környezet, hiszen láttam a leveleket és a pillangó boldog arckifejezését. Élvezte a táncot a napsütésben. Vagy evett a vadkenderből, amit a szomszédunk titokban termesztett. Hogy megbizonyosodjam róla, hogy tényleg a saját teraszomon vagyunk, lassan, dobogó szívvel megfordultam. És megláttam... a házunkat! A viszontlátás pillanatnyi öröme után azonnal rohanni kezdtem. Látni akartam Lillyt. Most! - Mégis, mit gondolsz? Hova szaladsz? - állta el Krttx az utamat. - Be! -A Grgllddhez? -Grglldd? - kérdeztem. -Azok a lények, akiktől leesik közénk az eleség. 46

Önkéntelenül elvigyorodtam. A hangyák tehát a fűben lapulva várják, hogy az emberek édességeket ejtsenek le - Darwin ezen bizonyára elcsodálkozott volna. - Ott, hátul - mutattam a házra -, még sokkal több kaja van. - Lehet, de oda nem megyünk. - Miért nem? - Hát ezért - mutatott Krttx egy pókhálóra. A teraszajtó előtt feszült. Átkoztam magam, amiért a díjkiosztó előtt azt mondtam a takarítónőnek, hogy csak a jövő héten jöjjön. Gyerekszületésnap előtt nincs sok értelme takarítani. Rábámultam a hálóra. Tényleg fenyegetően nézett ki. Én mégis Lillyhez akartam menni, akár tűzön-vízen pókon át. Mindegy volt, hogy a nyolclábú tízszer nagyobb, mint én. Semmi sem tarthatott vissza! Túlságosan vágyakoztam a lányom után. Jól megnéztem a pókhálót. - Nincs benne pók - állapítottam meg. Ezt még Krttx sem tagadhatta. - És mögötte annyi élelem van, hogy el se tudod képzelni. Krttx elbizonytalanodott. - Majd én bemegyek - mondtam határozottam, és nekiindultam. - Mi is veled megyünk - döntött Krttx. A többi hangya reszketve követte, és látszott rajtuk, hogy ha a rendszer csak kicsit is demokratikusabb volna, inkább maradnának. A pókháló felé tartottunk. Dohos szagot árasztott, vékony szálai pedig lágyan lengedeztek a könnyű szélben. Egy ilyen háló közelről, hangyaperspektívából igazán impozáns jelenség. A vészjelző megint beindult a fejemben, és láttam, hogy a többiek is szenvednek. Hála istennek a pók tényleg nem volt otthon, így gond nélkül elértük a küszöböt, és becaplattunk a házba. Embert nem láttunk, csak egy hatalmas asztalt tele süteménnyel. Mi 47

ez? A születésnapnak már vége volt. Miért volt megint süti? - Hát, nem túloztál - mondta Krttx, és rám mosolygott. Eddig fogalmam se volt, hogy mosolyogni is tud. Hallottam, ahogy kinyílik az ajtó, és felharsan Alex hangja. - Gyertek be! Iszonyú hangos volt, totál belerezegtek a csápjaim. Reméltem, hogy a hallásom is kalibrálható, akárcsak a látásom. Így is volt. - Van kávé és sütemény - hallottam Alexet immár normális, elviselhető hangon. A nappali felé indult. Úgy hallottam, hogy többen közelednek. - Grglldd! - sikoltották a hangyák, és halálos pánikban szétszaladtak. Nekem földbe gyökerezett a lábam, és meredten néztem, ahogy Alex belép a nappaliba. Fekete öltöny volt rajta. Hirtelen rádöbbentem, mit jelent az asztal a süteménnyel: a halotti toromon voltam.

12. fejezet Kemény dolog megtudni, hogy meghaltunk. De brutális bizonyossággá csak akkor válik, ha mások is tudnak róla. Olyan ez, mint a gusztustalanul nagy anyajegy az ember combján. Nyomasztó már a létezése is, de igazán kellemetlen csak akkor lesz, amikor a szeretőnk meglátja szex közben. És a halál még egy ilyen anyajegynél is rohadtabb ügy. Alexen nem volt nyakkendő. Mindig is utálta őket. Még a velencei esküvőnkön sem hordott nyakkendőt, habár megfenyegettem, hogy a nászéjszakából így nem lesz semmi. Klasszikus házasságkötést akartam, amihez természetesen hozzátartozik a kravátli a vőlegény nyakán. A fenyegetésemet persze nem váltottam be. A nászéj-szaka 48

csodálatos volt. Alex végigcsókolta az egész testemet. Még a hatalmas anyajegyemet is. Habozás nélkül. Minden más férfi, beleértve Kohnt is, egy pillanatra hátrahőkölt, amikor meglátta. Alex azonban mindent szeretett rajtam. Fantasztikus férfi volt. A fantasztikus férfi üres tekintettel bámult a terített asztalra. Vörös szemei arról árulkodtak, hogy sírt miattam. Ezen csodálkoztam. Aztán azon csodálkoztam, hogy ezen csodálkozom. Igaz, hogy már nem szerettük egymást, de sok éven át boldogok voltunk. Ilyen esetben nem meglepő, ha valaki sír. - Hé, te őrült - visított Krttx -, gyere ide! Körülnéztem, és láttam, hogy a csapatom a régi tévénézős fotelunk alatt talált menedéket, közvetlenül a rojtok mögött. Rájuk se hederítettem. Alex mögött a főnököm, Carstens lépett a szobába. Drága parfümjétől teljesen bedugultak a csápjaim. - Nyugodtan meghívhatta volna Kim néhány kollégáját - mondta Alexnek. Egyetértettem vele. Szívesen végignéztem volna, ahogy értem bőgnek. - Akkor az egész napot azzal kellene töltenem, hogy felmossam a krokodilkönnyeiket. Jellemző. Alex szókimondó, egyenes, lelkiismeretes, szeretetteljes - egyszerűen jó ember... aki az erkölcsi tisztaságával néha az agyamra tudott menni. De hosszú évekig igazán nagyszerű volt, hogy ilyen ember van mellettem. A hazugságok, csalások és mű-szempillák világában ő volt az egyetlen, aki mindig őszinte volt hozzám. - Ide csak azok jöhetnek, akik tényleg szerették Kimet - folytatta Alex. Felnéztem az asztallapra, és mindössze öt terítéket láttam. Hát csupán ennyien szerettek igazán. Elszomorodtam. 49

Anyám lépett a szobába. Remegett a keze, ami jó jel volt, mert arra engedett következtetni, hogy ma még nem ivott. - Ülj le, Martha - mondta Alex barátságosan. Mindig kedves volt az anyámhoz. Én sose bírtam ki sokáig, hogy rá ne üvöltsék. A rekordom tizenhét perc és huszonhárom másodperc volt. Mértem az időt. Azon a napon elhatároztam, hogy amíg lehet, nem veszekszem vele. - A labdám! - hallottam Lilly hangját az előszobából. A következő pillanatban narancsszínű labda pattant a szobába. Először nekiütődött az asztalnak, aztán olyan közel száguldott el a fejem fölött, hogy majdnem fel-döntött a szele, végül a fotelnál állapodott meg, pontosan a rojtok előtt. A hangyák egész testükben reszkettek. A narancsszínű labda minden képzelőerejüket felülmúlta. Nem úgy az enyémet. Egyrészt nehezemre esett volna félni egy gumilabdától, bármekkora is legyen az. Másrészt ebben a percben csak Lillyt láttam, aki éppen berohant a nappaliba. Kedvenc zöld ruhája volt rajta (Alex sose kényszerítette volna rá, hogy feketét hordjon), és a kismackóját szorongatta. Az ő szemei is ki voltak sírva. Azonnal felé indultam, amilyen gyorsan csak tudtam. A karomba akartam venni. Megölelni. Megvigasztalni. Elmondani neki, hogy nem haltam meg, nem kell sírnia. - Most meg mit művelsz, te őrült? - kiáltott rám Krttx a labdaélménytől még mindig enyhén remegő hangon. A kérdés jogos volt. Hangya voltam. Még Lilly kislábujját se tudtam volna a karomba venni. Félúton megtorpantam, és legszívesebben elbőgtem volna magam, de úgy tűnt, a hangyáknak nincsenek könnyeik. Még annyi sem jutott nekem, hogy sírással könnyíthessek a lelkemen. A belsőm darabokra szakadt, és semmit sem tudtam tenni ellene. Percről percre borzasztóbban éreztem magam, ahogy látnom kellett a lányom 50

kivörösödött szemét. Elfordultam, de a tekintetem az ötödik terítékre esett. Valaki még hiányzott. Csak nem Daniel Kohn? Nem, őt Alex biztosan nem hívta volna meg. Az apám? Ez sem volt valószínű. Azt sem tudtam, hol él. Utoljára akkor kaptam tőle képeslapot, amikor David Hasselhoff még szexszimbólum volt. - Alig lehet itt a környéken parkolóhelyet találni - hallottam meg hirtelen egy ismerős hangot. Nina! Hát ő meg mit keres a halotti toromon? A frizurája tökéletes volt, a teste aerobiktól feszes. Ízléses fekete ruhát hordott, amely ráfeszült a vonalaira, mintha azt üzenné a férfiaknak: tessék nyugodtan idenézni és álmodozni. Habár még mindig ugyanolyan izgató cuccokat hordott, mint tinédzserkorában, mostanra több ízléssel válogatta ki a ruháit. Korábban mindig igyekeztünk egyformán kinézni: mellünk csaknem kiugrott a dekoltázsunkból, és annyi hajlakkot használtunk, hogy veszélyes volt a környezetünkben gyufát gyújtani. Nina és én kívülállók voltunk az iskola nyárspolgárai között, és élveztük is ezt a pozíciót. Mindketten katasztrofális családból jöttünk. Egyikünket sem ejtették a fejére. Mindketten meg akartuk hódítani a világot. Nekem sikerült is a tévével. Ninának... hát igen, neki nem igazán jött össze. Belőle végül idegenforgalmi szakember lett. A szerelemben sem volt túl sok szerencséje. Egy terhesség megszakítás volt a háta mögött, és egyetlen kapcsolata sem tartott tovább három hónapnál. Amikor még a legjobb barátnők voltunk, egyszer megkérdeztem tőle, nem bántja-e mindez. Megvonta a vállát, és azt felelte, hogy a neki való férfi még nem született meg. - Mutass nekem egy intelligens, jóképű és tisztességes férfit, és én megmutatom neked a világ nyolcadik csodáját. 51

Akkoriban még nem sejtettem, hogy számára a világ nyolcadik csodája Alex. Aztán eljött az este, amelyen összetört a barátságunk. A húszas éveink közepén jártunk, Lilly még nem született meg, én pedig megszállottan dolgoztam az első munkahelyemen a rádiónál. Ennek megfelelően elég ritkán tartózkodtam a berlini lakásban, amit Alexszel béreltem. Amikor egy napon vírusos gyomor- és bélfertőzést kaptam, és emiatt a szokásosnál hamarabb értem haza, nevetést hallottam a nappaliból. Alex és Nina hallhatóan jól érezte magát. Ez rendben is volt. Végigmentem az előszobán. Nagyon hangosan kacarásztak. Ez is rendben volt. Beléptem a nappaliba, és láttam, hogy csak alsónemű van rajtuk. Na, ez már nem volt rendben. Megpróbáltam elkerülni a jelenetet. Hűvös és higgadt akartam maradni. Nagy levegőt vettem, szóra nyitottam a számat, és... lehánytam Nina lábát. Erre nem vagyok büszke. És miközben Nina hazamenekült, hogy lezuhanyozzon, Alex könnyek között próbálta elmagyarázni, hogy nem feküdt le Ninával, sőt most csókolta meg először. Merthogy hatalmas gondjai vannak a biokémia szakon, elrontott néhány zárthelyit, és fogalma sincs, hogyan tudja letenni a vizsgáit. Ráadásul úgy érzi, hogy az ő dolgai engem már nem érdekelnek, hiszen folyamatosan dolgozom, és fáradt vagyok, és nem akart mindezzel engem terhelni, viszont Nina meghallgatta, tanácsot adott neki, megvigasztalta. így jutottak egyről a kettőre, és talán nem is jutottak volna egyről a kettőre, ha én nyitottabb lennék, és nem merülnék bele annyira a munkámba, satöbbi, satöbbi, satöbbi... Mindez engem tökéletesen hidegen hagyott. Mérhetetlenül 52

megbántódtam. Szintén könnyek között pontosan tíz másodpercet adtam neki a döntésre: Nina vagy én. Mind a tíz másodpercre szüksége volt. Aztán mellettem döntött. Én pedig soha többé nem láttam Ninát. Reméltem, hogy az életben nem tudja lemosni a hányásom szagát a lábáról. Utoljára azt hallottam róla, hogy Hamburgban kapott munkát. És most itt volt. És a vészjelző a fejemben újra csengetni kezdett. **** - Ki kér kávét? - kérdezte Alex. Mindenki jelentkezett, még anyám is, aki Lilly jelenlétében, úgy látszik, szégyellt volna tömény italhoz nyúlni. - Segítek - mondta Nina Alexnek, és rámosolygott. Amolyan szívből jövő, természetesnek tűnő mosollyal. A vágyat mögötte alig lehetett észrevenni. A férfiak az ilyesmit általában nem is veszik észre. Erre csak nők képesek. Még azok is, akik hangyaként születnek újjá. Tomboltam dühömben. Elvégre még csak három napja voltam halott. A hullám kvázi még ki sem hűlt. Na jó, meleg már biztosan nem volt, de szobahőmérsékletűnél hidegebb sem, az biztos. És Nina már most vágyakozott a férjem után? Ráadásul volt olyan pofátlan, hogy megkérdezze a lányomat, kér-e forró csokit. Lilly bólintott. - Akkor csinálok neked - mondta Nina, aztán olyasmit tett, amitől minden idegszálam sercegni kezdett: végigsimított Lilly haján. - Hagyd békén a lányomat! - kiáltottam. Ezt persze csak a hangyák hallották, akik végérvényesen arra a 53

meggyőződésre jutottak, hogy megbomlott az agyam. Két másodpercre elgondolkodtam: lehet, hogy túlreagálom a dolgot? Lehet, hogy Nina csak vigasztalni próbálja a kislányomat? Csakhogy ismertem Ninát. Olyan volt, mint én. Ha akart valamit, mindig megkapta. Még ha hullákon kellett is átgázolnia érte. Ebben az esetben az én hullámon. És Nina Alexet akarta. Mindig is őt akarta. És az út Alex szívéhez a lányunkon keresztül vezetett.

13. fejezet Mint akit puskából lőttek ki, odarohantam az asztalhoz. Valamit tennem kellett. Fogalmam sem volt, mit, de nem nézhettem végig, ahogy Nina elveszi tőlem a családomat! Felmásztam az asztal lábán, miközben Alex és Nina a konyhából behozták a forró italokat. Lilly bement a szobájába valami játékért, Martha pedig kihasználva a gyerek távollétét gyorsan legördített egy dupla sherryt. Ettől azonnal megeredt a nyelve. - Maga is a tévénél van? - szólította meg Carstenst. Carstens bólintott. - Csinálnia kéne egyszer egy műsort ezekről az internetes partnerkeresőkről. Az olyan nőknek, mint én, nem nagyon válik be a dolog. - Ó, igen? - kérdezte Carstens alig leplezett érdektelenséggel, és belekortyolt a kávéjába. - Bizony! - válaszolt az anyám. - Tudott róla, hogy a legtöbb vén kecske, aki ilyen oldalakra bejelentkezik, csak szexet akar?

54

Carstens félrenyelte a kávéját. - Senki nem kíváncsi egy jó kis beszélgetésre. Mindegyik csak azt akarja - folytatta Martha zavartalanul. Carstens erre pontosan azt mondta, amit mindenki más is mondott volna a helyében. - Ki kell ugranom a vécére. Felállt és elindult. Alex közben bejött a kávéval, Ninával egyetemben, aki a forró csokit hozta Lillynek. Úgy nézett ki, mintha máris ő lenne a ház úrnője. Emeltem a tempót, és egyre gyorsabban másztam felfelé az asztallábon. Reinhold Messner kutya füle volt hozzám képest. - A lelkész nagyon szépen beszélt - mondta Nina. - Igen, szépeket mondott a Szűzanya szenvedéseiről - mondta az anyám. - És Kimről is - tette hozzá Alex. Egy pillanatra megálltam a mászásban. Vajon mi szépet mondhatott rólam a lelkész? - Hosszan beszélt Kim társadalmi szerepvállalásáról - mondta Nina. Ez tényleg hízelgő. - És arról, hogy jó anya volt - tette hozzá Alex. Idegesített, hogy semmi irónia nem volt a hangjában. Hiszen annak idején háromnaponta az ellenkezőjét hányta a szememre. Most mégis megváltozott volna a véleménye? Jó lenne. Nem valószínű. Mégis: jó lenne. Lilly eközben bejött a gameboyával, Nina pedig az asztalra tette a forró csokiját: - Remélem, nem túl forró. - Nem, éppen olyan, ahogy Lilly szereti - válaszolta Alex. Ez a Ninának szánt bók minden veszélyérzetemet kikapcsolta. Dühödten másztam az asztallapra, és a puha terítő alatt Lillyhez 55

akartam verekedni magam, ám hirtelen ott magasodott előttem: a sütemény! Hangyaösztönöm felüvöltött: az enyém!, és kiadta a menetparancsot a lábaimnak. Elkábulva kúsztam a sütemény felé, és néhány másodperccel később akaratom ellenére a ragadós csokimázba vetettem magam. Mintha minden érzékem egyszerre robbant volna fel. Jobb volt, mint bármelyik orgazmus, kivéve mondjuk azokat, amelyeket az első években éltem át Alexszel. Meg azt, amit legutóbb Daniel Kohnnal. Boldog kábulatban feküdtem a csokimázban. Csak faltam és faltam. A távolból - mint valami ködön át - hallottam, ahogy Lilly azt mondja: - Nina, egy hangya van a sütiden. De Nina már nem tudott időben reagálni, én pedig a sütivel együtt a szájában landoltam.

14. fejezet Nina általi elfogyasztásom még annál is sokkal hülyébb halál volt, mint amikor az orosz űrállomás mosdója esett a fejemre. Ismét lepergett előttem életem filmje. Csakhogy ezúttal a hangyaéletem volt a téma: a találkozás Buddhával, Krttx szidalmai, a csodálatos hangyaváros, az újjászületett ember brutális agyonverése, a pókháló, a narancsszínű labda, Nina mesterkedése, hogy átvegye a szerepemet a családomban... Ha az ember életének filmje ilyen kockákból áll, akkor nem önti el szomorúság a halála miatt. Ismét láttam a fényt. Egyre világosabb lett. Csodaszép volt. 56

Körbefont. Még lágyabban, mint a múltkor. Még melegebben. Még nagyobb szeretettel. Átöleltem, és feloldódtam benne. Istenem, olyan jól éreztem magam. Olyan biztonságban. Vége volt tehát a rémálomnak. Két egész másodpercig. Aztán megint hangya voltam. Másik testem volt, kisebb és fürgébb, de megint csak egy átkozott hangya voltam! Vegyél részt ismét a kozmikus sorsoláson, gyere vissza ismét hangyaként, és legyél frusztráltabb, mint valaha! Szuper. - Helló - hallottam Buddha lágy hangját. Megfordultam. Ugyanabban az alagútban voltam, amiben legutóbb magamhoz tértem. És ezúttal is az elképesztően testes Buddha-hangya vigyorgott rám. Nagyon elégedettnek tűnt saját magával, a világgal, a világegyetemmel. Velem ellentétben. - Beszélnünk... kell! - mondtam nehezen forgó nyelvvel. - Csalódott vagy, amiért nem maradhattál a fényben - állapította meg Buddha. Igaza volt. Ezt persze nem vallhattam be. Semmi köze nem volt hozzá. Másról akartam vele beszélni. - Nem azt érdemlem, hogy hangyaként szülessek újjá! - Érdekes szemszögből látod a dolgokat - mondta Buddha. 57

Láthatóan jól szórakozott. - Csináltam egy-két rossz dolgot, de túl keményen ítélkezel! vetettem a szemére. - Követelem, hogy szabadíts meg a hangyaélettől! - Nem tudlak. - Azt hittem, te vagy itt a főnök. - Csak te vagy rá képes. - És hogyan? - kérdeztem izgatottan. Ha van kiút, én megtalálom. - Az ember menet közben találja meg a helyes utat - súgta Buddha. - Micsoda bölcsesség! - mondtam idegesen. - Ne gúnyolódj! - mosolygott Buddha lágyan. - Majd meglátod, hogy igazam van - szólt, majd lassan szertefoszlott a levegőben. Ez a fazon kezdett tényleg az agyamra menni. **** Eltűnődtem, mire célzott azzal, hogy az ember menet közben találja meg a helyes utat, de halvány fogalmam sem volt róla, mit akarhatott mondani. Így aztán inkább visszagondoltam a halotti toromra. Nina Alexet akarja. Alex pedig előbb-utóbb beadja a derekát. Nem ma, nem holnap. De egyszer biztosan. Mert Nina így akarja. És Alex egyszer már majdnem mellette döntött. Pedig akkor még éltem. Most pedig halott vagyok. Így tehát már nem vagyok útban, és Nina lesz Lilly új anyukája. Apró hangyagyomrom merő görcs lett ettől a gondolattól. Hirtelen hangyalábak trappolását és Krttx szidalmait hallottam. Tudtam, hogy hiba lenne, ha megint hagynám magam beállítani a sorba. A saját hat végtagomba kellett vennem az irányítást a hangyaéletem fölött, és meg kellett akadályoznom, hogy Nina átvegye 58

a helyemet. És ebben csak egyetlen személy segíthetett: a hangyaként újjászületett ember, akit a királynő ki akart végeztetni. Ő talán tudja, hogyan lehet hangyaformában hatást gyakorolni a valódi emberek életére. Így aztán rohanni kezdtem, még mielőtt Krttx meglátott volna. Megkezdődött az új életem. Az az élet, amelyben Giacomo Casanova jelentékeny szerepet játszott.

15. fejezet A pulzáló hangyavárosba loholtam, és közben a következő terv zakatolt a fejemben: kitalálom, hol van a börtön, ahol a királynő a rabokat tartja, aztán... aztán majd meglátjuk. Oké, nem volt túl briliáns a terv, ami ott az én apró hangyafejemben zakatolt. De a körülményekhez képest azért nem volt rossz. A körülmények pedig a következők voltak: el sem akartam képzelni, milyen lenne, ha Nina nevelné fel Lillyt. Persze az embert folyamatosan az foglalkoztatja, amit el sem akar képzelni. Lelki szemeim előtt megjelent édes, kicsi lányom, amint éjszaka hozzám bújik, mert fél Hókuszpóktól, aki még arra sem képes, hogy a törpöket rászedje. Nina semmiképpen sem kaparinthatja meg Lillyt, semmiképpen nem nevelheti olyan kíméletlen, kőkemény nővé, mint amilyen... én vagyok? Sietve félresöpörtem ezt a kellemetlen gondolatot. Inkább a Nina iránti gyűlöletemre koncentráltam. - Utálatos liba - dünnyögtem magam elé. - Mit mondtál? - kérdezte az egyik parancsnokhölgy, aki a 59

csapatával éppen szembejött velem a hangyaösvényen. Kétszer akkora volt, mint én, és meglehetősen fenyegetően hatott. - Utálatos liba volnék? - kérdezte harciasan. - Ööö... nem ezt mondtam - dadogtam. - Hanem? - Azt mondtam, hogy... utálatos hiba. - Utálatos hiba? - kérdezte a parancsnok összezavarodva. - Utálatos hiba - ismételtem. - És az mit jelent? Ezt én sem bántam volna, ha tudom. - Hát, hogy... nem szeretem, ha a hangyák... lusták, és... ezt... utálatos hibának tartom. - Aha - válaszolt a parancsnok, de nem tűnt elégedettnek. Szívesen elhagytam volna a helyszínt, de utánam szólt: - Mit csinálsz itt egyedül? - Dolgozom. - A hangyák nem dolgoznak egyedül - mondta a termetes hangyaperszóna, és határozottan elindult felém. Megcsapott a lehelete, és azt kívántam, bárcsak valaki gyorsan feltalálná és piacra dobná a hangyáknak szánt szájvizet. - Mit akarsz csinálni? - érdeklődött. Csak úgy zakatolt az agyam, olyan erősen gondolkodtam. Mit mondjak? Végül a féligazság mellett döntöttem: - A... a királynő börtönébe tartok. A parancsnok hirtelen reszketni kezdett. - Te... te a királyi gárdához tartozol? - Persze hogy a királyi gárdához tartozom - jelentettem ki megvető hangon. Erre a hangyahölgy úgy megrémült, mintha személyesen magát Mefisztót látná. Ez a reakció kedvemre való volt. Nagyon. 60

Ennyire csak a korábbi asszisztenseim féltek tőlem. - Bocsáss meg, papnő - mondta a parancsnok alázatosan, majd villámgyorsan eltűnt a csapatával az ösvényen. Papnőnek nevezett. Úgy látszik, a hangyáknak vallásuk is van. Talán hisznek istenben? Vagy több istenben hisznek? És a reinkarnációban? Ismét elindultam, hogy megkeressem a börtönt, amelyről úgy sejtettem, hogy a jobb oldali földfal egyik kamrájában van. Ebbe az irányba vitte Krttx csapata az elkapott szökevényt. Ettől kezdve, ha valaki csúnyán nézett rám, mindig csak annyit kellett mondanom, hogy a királyi gárdához tartozom. Erre azon nyomban lelépett mindenki. Végre tiszteltek. Ez lett a kedvenc mondatom, és még azokkal is közöltem, akik nem néztek rám csúnyán. Roppantul élveztem. Sajnos azonban a kelleténél eggyel többször mondtam ki. - Mi is - felelte egy alkalommal három hangya. Az arcukba bámultam. A szemük jéghidegen, keményen és kegyetlenül csillogott. Valószínűleg ilyen volt a spanyol inkvizíció papjainak a szeme is. Csak nekik nem öt volt belőle. - Nem ismerünk - mondta a három papnő vezetője. - Ööö... mert új vagyok - válaszoltam bizonytalanul. Egymásra néztek. Könnyen leolvastam a gondolataikat az arcukról: „Itt valaki úgy tesz, mintha közülünk való lenne. Ez bűn. Meg kell ölnünk. Lehetőleg lassan és fájdalmasan." A hangyavészjelzőm sikoltozni kezdett a fejemben. A menekülési ösztön telepumpálta a lábaimat erővel. Rohanni kezdtem. Az agyam nagyüzemben dolgozott. Merre menjek? Hogyan meneküljek meg? A legjobb, ha a hangyák tömegébe vetem magam. Akkor talán lerázhatom őket. Soha többé nem találnak rám. Pontosan. Pontosan ezt fogom te...

61

Nem maradt időm befejezni a gondolatot. Üldözőim olyan gyorsak voltak, mint az amerikai kommandósok amfetaminkúra után. Fél pillanat alatt elkaptak. A papnők sebészi pontossággal jártak el: egyszerre rúgtak bele a lábaim ízületeibe, úgyhogy mozdulni sem tudtam. Hihetetlen fájdalom járt át, de nem tudtam kiáltani, mert az egyik papnő precíz ütést mért a torkomra, amivel működésképtelenné tette a beszédszervemet. Akármilyen is a hangyák vallása, felebarátaik szeretete nyilvánvalóan nem tartozik a jelentősebb sarokkövei közé. - Most öljük meg? - kérdezte az egyik papnő boldog várakozással a hangjában. Reszketni kezdtem. - Ne. Vessük börtönbe, a többi rabhoz - döntött a vezetőjük, majd négy lábbal gyomorszájon rúgott. Sebaj, vigasztaltam magam, így legalább nem kell keresnem a börtönt. Ettől a gondolattól némileg felvidulva elájultam a fájdalomtól.

16. fejezet A homokba fúródott arccal tértem magamhoz. Igyekeztem kiköpködni a számba került, recsegő homokszemeket. Nem sok sikerrel. Kábultam ültem fel. Viszonylag nagy cellába zártak, fölöttem a kijáratot két papnő őrizte. Kiszámoltam, mennyi az esélyem arra, hogy kijussak mellettük, és 0,0003 százalékra jutottam. Felfelé kerekítve. Körülnéztem, és a sarokban tépett szárnyú hangyára lettem figyelmes. Szunyókált. Azonnal feléledtem: ez volt az újjászületett ember. Odamásztam hozzá, amilyen gyorsan csak tudtam, ami persze nem jelentett túl erőteljes tempót, tekintve, hogy a papnők rendesen szétrugdosták a lábaimat. 62

- Helló - mondtam óvatosan. Rám pillantott, aztán tovább aludt. Nem igazán érdekeltem. Kénytelen voltam a tárgyra térni. - Én is újjászületett ember vagyok. Most már érdekeltem. - Kim Langénak hívnak. Felragyogott a szeme. Nem mondott semmit. Bizonyára rendeznie kellett az agyán átfutó ezernyi gondolatot.[5] - Hogy hívnak? próbáltam segíteni neki gondolatai rendezésében. - Casanova. - Hogy micsoda? - Giacomo Girolamo Casanova - mondta ünnepélyesen. Három lehetőség volt: 1. tényleg ő volt az újjászületett Casanova, 2. hülyét akart csinálni belőlem, 3. teljesen őrült volt. - Állok szolgálatára, Madame Lange - mondta olasz akcentussal, amely lényegesen eredetibbnek hatott, mint a kedvenc olasz éttermünk tulajdonosáé Potsdamban. A reinkarnálódott egyén meghajolt, térdhaj lássál bókolt, a jobb középső lábával pedig elegánsan körözött a levegőben, mintha nem létező kalapját lengetné meg. - Tényleg Casanova? Az a Casanova? - Ön már hallott rólam? - kérdezte majdnem tökéletesen megjátszott szerénységgel. - De hiszen... maga már régóta halott. Ha tényleg Casanova. - 1798. június 4. óta. - Több mint kétszáz éve. - Kétszáz... éve...? - dadogta. Egy pillanat alatt eltűnt a magabiztossága. Csápjai bánatosan leereszkedtek. Úgy tűnt, tényleg Casanovával van dolgom. 63

- Egész idő alatt hangya volt? - kérdeztem együtt érzőn. - Igen, újra és újra hangyaként születtem újjá - válaszolta, és ismét felemelte a csápjait. - Most élem a száztizenötödik életemet - a mondatban visszhangzó érzelmi ürességet még udvarias hanghordozása sem enyhítette. **** Száztizenöt élet. Micsoda szörnyű sors. A szegény férfi ördögi körbe jutott, és nem tudott kivergődni belőle. Mint ahogy én sem. Letottyantam a potrohomra, és én is búnak eresztettem a csápjaimat. Ez rögtön felélesztette Casanova lovagi ösztöneit. Vigasztalóan a fejemre helyezte az egyik lábát, és lágyan simogatni kezdett: - Madame, ne keseregjen a sorsa fölött. Egyre közelebb jött. Túlságosan közel. - Hé, éppen a nemi mirigyemet tapogatja-szóltam rá. - Bocsássa meg esztelen vágyamat - mondta Casanova, és visszahúzta a lábát. - Soha nem erőltetem rá magam egy hölgyre folytatta.[6] Láttam a szemében, hogy megsértettem a büszkeségét. Felsóhajtottam. - Tud nekem segíteni? - kérdeztem. - Szolgálatára, Madame - mosolygott. - Van fogalma róla, hogyan lehet hangyaként megváltoztatni az emberek életét? - tettem fel a mindent eldöntő kérdést. Casanova elgondolkodott. - Szorult helyzetére bizonyosan találunk megoldást, Madame mondta aztán biztatóan. Ez a válasz gyakorlatilag azt jelentette, hogy fogalma sincs. Feleslegesen jöttem ide. - Mit akar csinálni az embereknél? - kérdezte Casanova. 64

Nem tudtam, hogyan magyarázzam el neki a problémát Ninával. - Természetesen nem szükséges megosztania velem, hogy mi nyomja a lelkét - mondta. - Bármikor kitörhetünk innen, és elmehetünk az emberekhez. - Aha. És hogyan kerüljük ki az őröket? Erre Casanova elmesélte, hogy ő már a sokkal jobban őrzött velencei börtön hírhedt ólomkamrájából is megszökött. 1756-ban. - Miért zárták be? - kérdeztem. - Egészen ostoba jogi tévedés volt. Azt állították rólam, hogy feslett erkölcsű vagyok.[7] Casanova vigyorogva kacsintott, és be kell vallanom, hogy hangya létére őrült vonzó mosolya volt. - Ha bármikor kitörhetünk innen - kérdeztem -, akkor eddig miért nem tette? - Semmi okom nem volt rá. - Nem volt rá oka? Hiszen a királynő kivégezteti! - Na és? Legfeljebb megint hangyaként születek újjá. - Ez is igaz - hagytam rá, és eltűnődtem rajta, nem volna-e jobb, ha én is megvárnám a kivégzésemet. Igaz, hogy megint hangyaként reinkarnálódnék, de legalább kiszabadulnék a börtönből, és megkereshetném Lillyt. Meglepve konstatáltam, hogy a kivégzésem gondolata nem ijeszt meg jobban, mint mondjuk egy látogatás a fogorvosnál. **** - Mikor ölnek meg minket? - kérdeztem. -A királynő megvárja a termékenységi ciklusa végét. - És az mikor lesz? - Néhány hét múlva. - Annyi időm nincs! - kiáltottam. - Hát akkor nincs más hátra, menekülnünk kell - rikkantotta 65

Casanova kalandvággyal telve. - És hogyan? - Ahogy én annak idején, amikor először próbáltam elhagyni az ólomkamrát. Egy alagúton át. Ásni kezdtünk. Persze nem tudtuk, hová fog vezetni az alagút. Casanova találóan jellemezte a helyzetet: - Mindenhol jobb, mint ebben a lyukban. A kamránk bejáratához állított papnők nem látták be az egész helyiséget, így egy sarokban zavartalanul túrhattuk a földet. Suttogva kérdeztem, milyen vallásúak a hangyák. - A királynő az istennő. Ennyi. Mint régen a fáraóknál - mondta Casanova mosolyogva. Miközben azon morfondíroztam, hogy ebben a vallásban valószínűleg csak az istennő talál igazi beteljesedést, Casanova felkiáltott: - Lazább lett a föld, hamarosan átju... Átzuhantunk a lyukon. Egyenesen a királynőre, aki néhány szárnyas hímmel játszotta szerelmi játékait. The Queen was not amused.

17. fejezet - Teeee! - üvöltött fel a királynő Casanovára szegezett tekintettel. - Látom, őfelsége emlékszik rám - mosolygott rá Casanova könnyedén, ami nagy bátorságra vallott, tekintve, hogy éppen coitus interruptusra kényszerítettük a királynőt. - Te... te... te hamarosan halott... - dadogta a felindult királynő. - Úgy látom, még mindig pazar módon tudja magát kifejezni gúnyolódott Casanova. A királynő felágaskodott előttünk. Kábé hatszor akkora volt, mint a többi hangya. Úgy nézett ki, mint a szörnyek az ötvenes évekbeli sci66

fi filmekből, csakhogy ő sajnálatos módon élőben és színesben állt előttünk. Fogjátok el őket! - kiáltott az ajtónál álló őröknek. A helyiség falai fáradságos munkával simára csiszolt homokból álltak. Úgy látszott, ezzel demonstrálják a királyi hatalmat és jólétet. - Grandiózus tervem van! - súgta Casanova. - Éspedig? - kérdeztem rettegve. - Meneküljünk! - Valóban grandiózus terv - bólintottam. Casanova rohanni kezdett, én pedig utána. Nem az ajtó felé indult, hiszen onnan az őrök közelítettek. A falon volt egy lyuk, amit a királynő valószínűleg amolyan panorámaablakként használt, amelyen keresztül a birodalmát figyelhette. Belém hasított a felismerés, hogy Casanova megint a kupola alagütjain keresztül akar a felszínre repülni. Nem is rossz ötlet. Az egész ügyben mindössze egyetlen aprócska bökkenő volt: - Én nem tudok repülni! - sikítottam Casanova arcába. - Nekem nincsenek szárnyaim! - Erre én is gondoltam, Madame - mondta Casanova társalgási stílusban, miközben megálltunk a panorámaablaknál. - Másszon a hátamra, majd én kirepítem innen. - De hát be van szakadva a szárnya! - Ettől csak még grandiózusabb lesz a menekülésünk. Lepillantottam hangyavárosra. Nagyon, nagyon mélyen volt. Hirtelen rám tört a halálfélelem. Mindegy, újjászületek-e vagy sem, a zuhanás és a becsapódás nem volna túl kellemes. - Utánuk! - kiáltott a királynő. Az őrök már majdnem elértek bennünket. Felkapaszkodtam Casanova hátára. Kitárta a szárnyait, ugrott és felrikoltott: - Attenzione! 67

Kőként zuhantunk alá. - Ááááááá! - kiáltottam halálos pánikban. - Ááááááá! - kiáltotta Casanova halálos pánikban. Az ő pánikja a belé vetett bizalmam maradékát is szétrombolta. - Áááááááááááááááááááááá! - visítottam. - Áááááááááááááááááááááá! - ordította Casanova. Közeledtünk a föld felé. - Repüljön! - kiabáltam. - Nem tudok! - kiabált vissza a félelemtől meredten. Beléharaptam. Keményen. - Aúú!- kiáltott fel. - Most már esetleg nekiállna repülni? - kérdeztem. Néhány másodpercen belül belecsapódtunk volna egy eleséghalomba. Élesen láttam magam alatt a mogyorószemet, amin szét fogunk placcsanni. - Repülök, repülök! Csak ne harapjon meg még egyszer! - kiáltotta Casanova. Végre felocsúdni látszott félelméből. És valóban: mintha lassan emelkedni kezdtünk volna. Beszakadt szárnya miatt ugyan a saját tengelyünk körül forogtunk, és alig bírtam megmaradni a hátán, de legalább felfelé pörögtünk. Viszlát, mogyoró! Lassan stabilizálódott a mozgásunk. Egyre nagyobb biztonságban éreztem magam a hátán. Lenéztem a hangyavárosra. Azt mondják, az emberek nagy magasságból hangyákhoz hasonlítanak. Nos, a hangyák pedig fentről úgy néznek ki, mint az emberek. Ugyanolyan élőlények, mint mi - nyüzsögnek, rohangálnak, folyamatos mozgásban vannak. A gondolat, hogy az az idióta kis Nils nagyítóval elégeti őket vagy mérget fúj rájuk... - Nézze, Madame, ott a királynő - mondta Casanova, amikor ismét elértük a panorámaablak magasságát. - Kivégeztetlek titeket! - fröcsögte bentről a hangyaistennő. Casanova közelebb repült az őrjöngő királynőhöz, és így szólt: 68

Drága hölgyem, túlságosan felizgatja magát. Meg kell hagyni, elég pimasz volt. Csak nem gondolkozott. A királyi gárda papnőinek ugyan nem volt szárnyuk, de a királynő szeretőinek annál inkább. - Hozzátok ide őket. De előbb tépjétek őket darabokra! parancsolta az uralkodónő az ágyasainak habzó szájszervvel. Egy tucat szárnyas hím rontott ki a királynő odújából. - És most mi legyen? - kiáltottam. - Grandiózus tervem van - mondta Casanova. Ettől halálra rémültem. - Éspedig? - kérdeztem reszketve. - Majd meglátja, Madame. Kapaszkodjon! Ismét meredeken zuhantunk a föld felé, de ezúttal szándékosan. Meg akar ölni minket ez az őrült? Erősen belekapaszkodtam Casanova páncélos hátába, éreztem a heves légellenállást, még erősebben kapaszkodtam, és imádkoztam Istenhez. Aztán habozni kezdtem: tényleg Istenhez imádkozzak? Beleillik ez a reinkarnációs élmény az Istenről alkotott képembe? Őrületes tempónk ellenére a szárnyas hímek egyre közelebb értek. Hihetetlen sebességgel gyorsultak. Ilyenek lehetnek a földre kilőtt rakéták. Becsuktam a szemem. Biztos voltam benne, hogy a becsapódáskor hatalmas krátert fogunk ejteni, amelyben csupán széttrancsírozott hulláinkat találják majd meg. Üldözőink már csaknem elértek bennünket, mi pedig csupán néhány centiméterre voltunk a földtől. Ebben a pillanatban Casanova lefékezett. Nagyot nyögve feszítette meg a testét, és éppen hogy csak sikerült neki a földet érés előtt újra felemelkednie. Üldözőinknek nem maradt ideje a fékezésre. A földbe csapódtak, és impozáns kráterekkel pöttyözték tele a talajt. 69

- Madame, száztizenöt hangyaélet repülős tapasztalata van mögöttem - kommentálta Casanova büszkén a lélegzetelállító manővert. Lassan felrepült. Halott üldözőink maradványai egyre távolodtak tőlünk, de én még sokáig képtelen voltam elfordítani róluk a tekintetemet.

18. fejezet A kupola egyik alagútján át végre kijutottunk a friss levegőre. Mégsem tudtam őszintén örülni. Üldözőink halála hihetetlenül kikészített. A hangyák számomra lassan már tényleg olyanok voltak, mint az emberek. - Madame, mi bántja? - kérdezte Casanova, amikor a teraszon landoltunk. A lemenő nap finom ragyogással vonta be a házunkat, de még ezt is alig vettem észre. Igyekeztem emlékeztetni magam arra, miért is jöttem: meg kell akadályoznom, hogy Nina legyen Lilly új anyukája. - Ott lakik a családom - mondtam. - És az ő életüket akarja megváltoztatni? - kérdezte Casanova rövid hallgatás után. Szomorúan bólintottam. Fogalmam sem volt, hogyan fogjak hozzá. - Szívesen elkísérem. Mindegy, milyen problémát kell megoldania - jelentette ki. - Egy szép hölgyet sosem hagyok cserben. - Honnan tudja, hogy szép vagyok-e? Pillanatnyilag nem sokat árul el a külsőm. - Egy szép nőnél nem a külső számít, hanem a kisugárzás. Elmosolyodtam. Ez a férfi aztán értett hozzá, hogyan hasson a nőkre. Kicsit olyan volt, mint Daniel Kohn. - Kire gondol? - kérdezte Casanova. 70

- Tessék? - Az imént olyan derűsen mosolygott. Mintha olyasvalakire gondolt volna, akit meglehetősen kedvel. Casanova nem csupán ahhoz értett, hogy bókoljon. Azt is tudta, mi jár a nők fejében. Szinte ijesztő volt. Ahelyett, hogy őszintén meséltem volna neki Danielről, azt mondtam, hogy induljunk. A teraszon át a ház felé marsíroztunk. A dohos szagú pókháló még mindig lakatlan volt. Úgy tűnt, a pók végleg elköltözött. A nappali ajtaja nyitva állt, így zavartalanul be tudtunk mászni. A helyiség üres volt, az asztalt már leszedték. - Ez kegyed rezidenciája? - kérdezte Casanova. - Az - bólintottam. - Az emberek ízlése az idők során láthatóan megváltozott jegyezte meg a króm állólámpánkra szegezett tekintettel. Nem úgy tűnt, mintha a változás tetszene neki. Ekkor lépéseket hallottunk - ki lehet az? Alex? Lilly? Nina volt. Nedves hajjal. Fürdőköpenyben. Levegőért kapkodtam. - Ki ez a vonzó lény? - kérdezte Casanova. Válasz helyett csak megvetően horkantottam. - Csodálatos - ájuldozott feslett erkölcsű kísérőm. Dühösen néztem rá. - Az elmúlt évszázadokban kevés nőt volt szerencsém látni. És még kevesebbet ilyen pompázatos dekoltázzsal. És valóban: Nina pontosan annyira hagyta nyitva a fürdőköpenyt, hogy a dekoltázsára vonzza a tekintetet, de úgy tűnjön, mintha nem szándékosan tenné. Már a temetésem napján elcsábította Alexet? Úgy látszik. Miért szaladgálna egyébként fürdőköpenyben a házamban?

71

A dühtől elvakultan nekirontottam Ninának, és beleharaptam a kislábujjába, amely az én sárgabarackos tusfürdőm illatát árasztotta. Minden erőmet beleadtam a harapásba. Vadul csattogtattam az állkapcsomat, és így ordítottam: hija, hijaaaaaaaaaa! Igazi mészárlás volt! Természetesen a legcsekélyebb hatás nélkül. Nina észre se vett. Egyszerűen túl kicsi voltam. Csüggedten adtam fel. Ekkor Alex lépett be a szobába. A fekete öltönye helyett most farmert és pólót viselt. A szeme még vörösebb és fáradtabb volt, mint pár órája. - Hogy van Lilly? - kérdezte Nina aggódva. - A gameboyával játszik - válaszolta Alex, és kimerülten a díványra rogyott. Egy darabig hallgatott, aztán szomorúan kérdezte: Vajon megemészti valaha a történteket? - Biztosan - válaszolt Nina, de a hangjából hiányzott az őszinte meggyőződés. Alex hallgatott. - Köszönöm, hogy itt aludhatok - mondta Nina, és leült Alex mellé. - Mégsem küldhetlek szállodába - válaszolta Alex a földre szegezett tekintettel. Úgy tűnt, kicsit sem érdekli Nina dekoltázsa, én pedig elszégyelltem magam, amiért azt gondoltam, hogy máris megcsalt. - Ha szükséged van segítségre, kivehetek még néhány szabadnapot - ajánlotta fel Nina. - Nincs szüksége segítségre! - kiáltottam. - Húzz vissza Hamburgba, és zabálj angolnákat a halpiacon! Vagy akármit is csináltok ti ott... Alex gondolkodott egy darabig, aztán így szólt: - Jó lenne, ha maradni tudnál. Lillyvel akarok lenni, és ha a papírok elintézésében 72

segítenél, nagyon hálás volnék. - Mindig szívesen segítek - válaszolta Nina. - Hát persze! A segítés! Majd mindjárt jól megsegítlek én téged! kiáltottam. Alex erőtlen mosollyal nézett Ninára: - Kedves tőled. - Ugyan, semmiség - Nina ragyogott. - Csodálatos hölgy - mondta Casanova. - Micsoda?! - morrantam rá. - Csodálatos hölgy. Gyönyörű nő, aki nem hagyja magára a férfit a bajban - válaszolt Casanova, és elbűvölve nézte Ninát. Bal hátsó lábammal erőteljesen potrohon rúgtam. - Aú! - kiáltotta. Jobban örültem volna, ha ezt kiáltja: AÚÚÚÚÚÚ!, mert olyan nagy fájdalmat okoztam neki. Alex felállt a kanapéról. - Lefektetem Lillyt - mondta. - Oké - mondta Nina -, én pedig készítek vacsorát. - Igazán figyelmes vagy - mondta Alex, és elindult a gyerekszoba irányába. Én pedig lélekszakadva rohantam utána, miközben Casanova még mindig megigézve bámult Ninára.

19. fejezet - Ideje volna lassan fürödni, nem? - kérdezte Alex Lillytől, aki az ágyacskájában játszott a gameboyával. Lilly megvonta a vállát. Sose volt igazán szószátyár, de most mintha végleg elnémult volna. Alex igyekezett leplezni a gyámoltalanságát, ahogy kikísérte a 73

fürdőszobába. Elhatároztam, hogy megvárom őket. Körülnéztem a gyerekszobában, és láttam a fluoreszkáló csillagokat, amelyeket együtt ragasztottunk a plafonra. A rengeteg játékot, amik közül Lilly csak párat használt rendszeresen. És láttam egy képet, amit a lányom az ágya fölé ragasztott. Az én fotóm volt. Hiányoztam neki. Ebben a pillanatban megállapíthattam, hogy a hangyáknak igenis vannak könnyeik. Akkor bukkannak elő, amikor a fájdalom már elviselhetetlen. És most az volt. Úgy sírtam, ahogy hangya előttem még sosem sírt. Alex és Lilly újra beléptek a szobába. Összeszedtem magam, nehogy a kislányom sírni lásson. Természetesen úgyse látott volna, de az elv a fontos. Alex szeretetteljesen betakarta Lillyt, és felolvasott neki a Hupikék törpikékből. De akármilyen vicces volt is a törpök ábrázolása, Lilly egyetlenegyszer sem nevetett. Alex végül lekapcsolta a lámpát, és egészen addig Lilly mellett feküdt, amíg az el nem aludt. Éreztem, menynyire aggódik érte. Amikor meghallotta a lányunk édes kis szuszogását, óvatosan felállt. Halkan az ajtóhoz ment, még egyszer megfordult, ránézett Lillyre, nagyot sóhajtott, aztán szomorúan kiment a szobából. Egyedül maradtam az én kicsikémmel. Az arcához másztam. Meg se rándult, pedig biztosan csiklandozták a lábaim. Mélyen aludt. Szeretlek - suttogtam, és hangyapuszit adtam az alsó ajkára. Aztán lekuporodtam az arcára. Kislányom egyenletes légzése felalá ringatott, míg én is álomba merültem. **** Másnap reggel, amikor felébredtem, nagyszerűen éreztem magam. Friss voltam, a menekülés fáradalmait mintha elfújták volna, és végre 74

tervem is volt: Lilly szobájában fogok élni. így elalvás előtt beszélhetek hozzá. Lehet, hogy nem fog érteni, de a tudattalanjára talán képes leszek hatni. Ekképpen megvédhetem, ha Nina tényleg az új anyukája akarna lenni. Ha megint meghalok, úgyis hangyaként szüleiek újjá, és legfeljebb újra visszamászok a gyerekszobába. Ez volt az én tökéletes tervem a következő életeimet illetően. A tökéletes terv egészen három és fél percig volt érvényben.

20. fejezet Három perc és huszonkilenc másodpercig élveztem, hogy Lilly közelében lehetek. Nézhetem az arcát, érezhetem a finom kis gyerekillatát. Három perc és harminc másodperckor Alex belépett a szobába, felénk jött, és meglátott... engem! Nem az elhunyt feleségét, nem. Hanem a lányán mászkáló hangyát. Oké - mondta halkan. - Most már elegem van belőletek, kis bestiák. Olyan óvatosan vett le Lilly arcáról, hogy az fel sem ébredt tőle, majd a tapétához pöckölt, hogy úgy éreztem, sürgős kezelésre lesz szükségem agyrázkódás miatt. Lilly mormogott valamit, de azonnal újra elaludt. Alex puszit adott neki, és határozott léptekkel elhagyta a szobát. Valószínűleg az volt a terve, hogy elpusztítja a hangyákat. Ami nekem nem sikerült. Két nappal az űrállomással való találkozásom előtt említettem Alexnek, hogy kénytelen leszek radikálisabban fellépni a kis dögök ellen. A kerti locsolócsővel akartam a fészkükre támadni. így aztán világos volt, mit jelent Alex kijelentése, miszerint elege van a kis bestiákból. Mindjárt használni fogja a locsolócsövet! Nyeltem egyet. Tehát a hangyák városát nemsokára özönvíz fogja 75

elpusztítani. Aztán megnyugodtam: mi közöm hozzá? Úgyse valami szép hely. És némi szerencsével a hangyák meg is menekülhetnek. De mi van, ha mégsem? Mi van, ha elpusztulnak? Tökéletesen értelmetlen halál lenne. És kegyetlen. Nem tudtam, mit tegyek. **** Sietve másztam ki az előszobába, és Lilly görkorija mellett visszafutottam Casanovához, aki a halotti torom néhány morzsáján csámcsogott elégedetten. - Ismeri a fényt, amely megjelenik, mielőtt újjászületünk? kérdeztem tőle. - Persze. A mézesmadzag, amit elhúznak az orrunk előtt. - Gondolja, hogy a hangyák feloldódnak ebben a fényben? kérdeztem. - Nem tudom - válaszolta -, de aligha hiszem, hogy a hangyákhoz hasonló hétköznapi lények sok jó karmát gyűjtenek az életükben. - Karma? - kérdeztem csodálkozva.

21. fejezet Természetesen hallottam már a karmáról. Alex annak idején, amikor mély válságban volt a biokémia-tanulmányaival, olvasott egy könyvet a buddhizmusról. Amikor én voltam válságban, inkább olyan könyveket olvastam, mint a Hogyan szeressük önmagunkat?, a Hogyan szeressük még jobban önmagunkat? vagy a Ne foglalkozz másokkal. - Egészen egyszerű - magyarázta Casanova. - Aki jót tesz, az jó 76

karmát gyűjt és a nirvána fényébe jut. Aki rosszat tesz, az pedig meghosszabbítja az ittlétét. Mint mi. - Én nem tettem semmi rosszat! - tiltakoztam. - Biztos? - kérdezte Casanova. Bólintottam. Bizonytalanul. - Még házasságtörést sem követett el? - kérdezte. Daniel Kohnra gondoltam. - Soha nem húzott hasznot abból, hogy ártott másnak? Sandra Köllingre gondoltam, akinek megkaptam a munkáját, miután beszámoltam a vezetőségnek a kokainfüggőségéről. - Nem hanyagolt el senkit a környezetében? Lillyre gondoltam. - Nem fordult elő, hogy a beosztottjai... - Elég! - kiáltottam rá Casanovára. - Nem volt olyan, hogy... - Képtelen megérteni azt a szót, hogy „elég"? - Bocsásson meg, Madame - mondta Casanova. - Miért nem gyűjtött saját maga jó karmát? - kérdeztem tőle. - Nos, először is nem könnyű jó karmát gyűjteni egy hangyabolyban. - És másodszor? - Nem igazán illik a természetemhez. És közben olyan csibészesen vigyorgott, hogy muszáj volt mosolyognom. - De kegyednek biztosan sikerül - vigasztalt. Eltűnődtem. - Én nem akarok feloldódni a fényben - válaszoltam. -Én azt akarom megakadályozni, hogy Nina átvegye a helyemet. - Nos - mosolygott Casanova mindentudón -, amikor az utolsó 77

előtti alkalommal meghaltam, megjelent nekem Buddha... Feltételezem, már kegyed is megismerkedett vele? - Nem tartozik a kedvenceim közé - válaszoltam. - Érzéseit jómagam is osztom - mondta Casanova. - Az említett találkozáskor a kövér hangya mindenesetre sajnálkozva sóhajtozott, amiért még mindig nem értem, miről van szó. Így aztán felvilágosított. - A karmáról beszélt? - És arról, hogy jó karmával nem jutunk azonnal a nirvánába. Nem? - figyeltem fel. - Először felsőbbrendű állatként születünk újjá. - Felsőbbrendű állatként? - Kutya, macska, birka - az összegyűjtött karma függvényében. Izgatott lettem. - Tudja, hogy ez mit jelent? - mosolygott Casanova. - Igen, ha kutyaként jövök a világra... - ... akkor könnyebben tudja befolyásolni az emberek életét, mint hangyaként - fejezte be Casanova.

22. fejezet Ismét volt egy tervem, ami a múltkorival ellentétben tovább volt érvényben, mint három és fél perc: jó karmát kellett gyűjtenem. Már azt is tudtam, hogyan. Figyelmeztetni fogom a hangyákat az özönvízre - határoztam el. Ebben a pillanatban rengeni kezdett alattam a föld. Alex felvette a cipőjét, és energikus léptekkel a kert felé indult. És habár egy ideig eltart, amíg megtalálja a locsolócső meghosszabbítóját a fészerben, tudtam, hogy nincs sok időm. Meg kellett védenem a hangyákat. Casanovát faképnél hagyva rohanni kezdtem. 78

- Madame! - kiáltott utánam hűséges kísérőm aggódva. - Ahhoz, hogy újjászülessen, meg is kell halnia! Rá se hederítettem. Jó karmát akartam. Azonnal. A meghalás most másodrangú volt. Még Alex előtt elértem a teraszt. Hátranéztem, hogy lássam, mennyivel jár mögöttem. Ez hiba volt. Beleszaladtam a pókhálóba. A háló szálai a hangya számára olyanok, mint a pillanatragasztóval átitatott hajókötelek. Azonnal beléjük ragadtam. Minél inkább próbáltam kiszabadulni, annál erősebben tartottak fogva. Alig kaptam levegőt. Próbáltam megnyugodni. Mélyen belélegeztem, majd kifújtam a levegőt. Még mélyebben be, még erőteljesebben ki. Kezdtem lehiggadni. Még mindig csapdában voltam, de most már legalább kaptam levegőt. Elmúlt a pánik. Hogyan szabaduljak ki ebből a rémes helyzetből? A vészjelző hirtelen éles fájdalommal jelentkezett a fejemben. A lábaim rohanni akartak, de nem tudtak kiszabadulni a háló fogságából. A szálak egyre szorosabban fontak körbe, mégsem tudtam abbahagyni a kapálózást - menekülési ösztönöm erősebb volt. Csak kapálóztam, és egyre jobban belegabalyodtam a hálóba. Elfordítottam a fejem, és megláttam a vészjelző riasztásának okát: a háló felső szélén egy pók lógott! Hatalmas volt. A lábai szőrösebbek voltak, mint egy argentin focistáéi. Nem látszott valami együtt érzőnek. És felém mászott! Ráérősen. Mint aki a hűtőhöz megy a film reklámszünetében. Én voltam a rágcsálnivaló. Menekülni akartam, de a ragadós fonalak foglya voltam. Felkiáltottam: - Segítség! Segítség! - Basszus, ki nem állhatom, ha a kaja visít - panaszkodott a pók rekedt, bosszús hangon. 79

Bárcsak nekem is ez lenne a legnagyobb problémám, gondoltam. Ebben a percben nem jelentett vigaszt, hogy halálom esetén újra hangyaként fogok újjászületni. Egyrészt nem tudtam volna figyelmeztetni a hangyákat a közelgő özönvízre, így nem tudtam volna jó karmát gyűjteni. Másrészt pedig nem kimondottan tetszett az ötlet, hogy jóízűen bekebelezzen egy pók. - Hát, rajtad aztán nincs sok hús - fejezte ki nemtetszését a pók. Túlságosan rettegtem ahhoz, hogy bármi ellenvetésem lett volna. - De azért snacknek jó leszel - tette hozzá vigasztalóan. Snack? Honnan ismeri egy pók azt a szót, hogy snack? Lassan egyre közelebb mászott. Semmi oka nem volt a sietségre. - Úgyis csak pár óra múlva lesz brunch. Brunch, gondoltam. Ez a pók ismeri azt a szót, hogy brunch. Csak nem... Miért is ne? Végső soron ez is egy lehetőség volt. A pók most már közvetlenül fölöttem lógott a hálóban. - Na, drága kicsi hangyócám. Alapvetően pókmérget kéne rád permeteznem, de nem szeretem, ha méreganyagok vannak az ételben. Tehát bocsáss meg, kérlek, de inkább élve fallak fel. Méreganyagok? Most már biztos voltam a dolgomban! A pók kinyitotta hatalmas száját. - Ön is újjászületett ember, nem? - tettem fel gyorsan a kérdést. Azonnal visszahőkölt, és elgondolkodva ingatni kezdte a fejét. - Igazam van? - erősködtem. Egy idő után a pók óvatosan bólintott. A vészjelzőm kikapcsolt. Oldottabban tettem hozzá: - Én is reinkarnálódtam. Kim Lange vagyok. - A tévés műsorvezető? - Igen, pontosan - válaszoltam megkönnyebbülve. Hízelgett, hogy 80

ismer. - És maga kicsoda? - kérdeztem. - Mármint ki voltam? - Igen. Ki volt? - Thorsten Borchert - válaszolt a pók. Végigkutattam az emlékeimet, de nem bukkantam semmilyen Thorsten Borchertre. - Ne fáradjon. Úgysem ismer - mondta a pók. - Igazi nímand voltam. Nem úgy tűnt, mint aki kicsattan az egészséges önbizalomtól. - Senki se nímand - mondtam a nehéz talk show-vendégeknek tartogatott, negédes társalgási stílusomban. - Hát én igen - mondta. - Kim Lange talk show-műsorvezető volt. Thorsten Borchert pedig a szennyvízhatóság egyik szürke kis hivatalnoka. - Hiszen az is érdekes munka - vigasztaltam, még mindig a mézesmázos társalgási stílusban. - Aha. És mi benne az érdekes? - Nos... hááát, minden. A szennyvizek módfelett érdekesek mondtam. Ebben a pillanatban megtapasztaltam, hogy a pókok is ki tudnak fejezni bizonyos dolgokat a tekintetükkel. Például ezt: na, ne nézz hülyének. - A magához hasonlóak korábban egyetlen pillantást se vetettek volna rám - jelentette ki Thorsten Borchert. - Ugyan, ugyan - vigasztaltam. - Dehogynem. - Most is csak azért társalog velem, mert fel akarom falni. Akar? Mi az, hogy akar? Miért nem múlt időt használ? A vészjelzőm halkan csengeni kezdett.

81

- Mindent tudni akarok magáról. Szabadítson ki. Utána beszélgetünk - mondtam a tőlem telhető legnagyobb nyugalommal. - Olyasvalakivel akar beszélgetni, aki harminchárom évesen még mindig az anyjánál élt? - Hááát... persze - hazudtam. - Nem hiszem - mondta. - Semmi oka rá, hogy ne higgyen nekem - mondtam, és éreztem, hogy a hangom egyre bizonytalanabb. - Elcsesztem az egész életemet - borongott Thorsten. - Egyetlen álmomat se valósítottam meg. Tudja, hogy sose táncoltam meztelenül az esőben? - Nem... - és ez őszintén szólva nem is érdekelt. - Olyan szívesen megtettem volna - sóhajtotta. - Táncolt már valaha meztelenül az esőben? - Nem - mondtam a valósághoz híven. Szándékosan legyek náthás? - Az anyám igen. A kertünk végében álló fészer felé pillantottam, és hallottam, ahogy Alex szitkozódva keresi a locsolócső hosszabbítását. - Kérem, engedjen el! Meg kell mentenem hangyavárost a pusztulástól! - fogtam könyörgőre. A Thorsten nevű pók még mindig az anyján meg az esőn meg a táncon merengett, de kiszakítottam a gondolataiból, és felvázoltam neki a helyzetet. - Nekem aztán tökmindegy, mi történik a hangyákkal! - De nekem nem! - kiabáltam. - Akar velem beszélgetni vagy nem? - kérdezte. - Nem! - válaszoltam, ami taktikai szempontból nem volt kimondottan okos húzás. - Engedj már szabadon, te barom! - az udvarias magázás ideje lejárt. - Az anyámnak igaza volt. Minden nő hazug. 82

Nem tetszett a hangsúlya. Felém mászott. Ez se tetszett. A vészjelzőm csaknem szétrobbantotta a fejemet. - Mit csinálsz? - kérdeztem erőltetett nyugalommal. - Megeszlek - felelte röviden. Már ő sem magázott. - MICSODA?! - Éhes vagyok. - Nem ehetsz meg egy embert! - Nem vagy ember. Hangya vagy. Én pedig pók. Isten hozott az új életünkben. Muszáj megszokni. Nem áltathatjuk magunkat tovább. Az újjászületés jelenségének eme interpretációja eléggé leegyszerűsítette a helyzetet. Thorsten egyre közelebb jött. Mit csináljak ezzel az őrülttel? Végül kétségbeesett ötlettől vezérelve így szóltam: - Engedj el, különben a szádba fingok. - Mi? - kérdezte Thorsten. Már nyitva volt a szája. Elgondolkodott. - Attól még megehetlek. - Lehet, de nem fogok ízleni - válaszoltam. - De legalább meghalsz - mondta Thorsten bizonytalanul. - Újjászületek - vitatkoztam. Thorsten hallgatott. - És mielőtt meghalok, még a szádba fingok. Napokig fogsz szenvedni az utóíztől. Thorsten ellenérvet keresett, és sajnos talált is egyet. - Lehet, hogy gyorsabban lenyellek, mint ahogy fingani tudsz. Most én kerestem ellenérvet, és én is találtam egyet. - Gyorsabban fingok, mint a szél. Thorsten habozott. Sokáig. Kereste az ellenérvet az én 83

ellenérvemre, amit az ő ellenérvére találtam. Eközben éreztem a forró leheletét a hangyapopsimon. Erőt vett rajtam a pánik, és attól tartottam, hogy a menekülési ösztönöm átveszi az irányítást, és újra kapálózni kezdek. És akkor Thorsten bizonyosan bekap. Keményen küzdöttem magammal. Végül az ösztön győzött. A lábaim már éppen indultak volna, amikor Thorsten felsóhajtott. - Oké, nyertél. Utálom, ha az étel vitatkozik - mondta, és kiszabadított a hálóból. A földre zuttyantam. Nem volt kellemes, de még mindig ezerszer jobb, mint póksnackként végezni. Alex éppen kilépett a fészerből. Megtalálta a hossza-bitót. Rohanni kezdtem, de a lábaim még mindig ragadtak a pókhálótól. A terasz kövezetére tapadtam. - Segíthetek, Madame? - kérdezte Casanova a hátam mögül. Mielőtt válaszolhattam volna, lábaival gyengéden letisztogatott. - Köszönöm - mondtam, és ismét megpróbáltam elrohanni. - Maradjon, kérem - mondta Casanova. - Figyelmeztetnem kell a hangyákat - kiáltottam, és az alagút bejárata felé spuriztam. Casanova utánam rohant. - Meg fog fulladni, Madame. A fulladás nem szép halál. - Úgy hangzott, mintha tapasztalatból beszélne.[8] - Jó karmát kell gyűjtenem! - válaszoltam elszántan. - Merészsége nagyobb, mint az esze - sóhajtott Casanova, és igyekezett lépést tartani velem. - Ahhoz képest, hogy a sármjáról híres, ez nem volt tál kedves megjegyzés - mondtam elkínzottan. - Ó, éppen ellenkezőleg. Csodálom az eszes nőket, tisztelem az érzékiséget, de igazán nagy hatással csak a bátor nők vannak rám. - Köszönöm - mondtam, és hirtelen engem is meglepett a 84

merészségem. Eddig az volt a legbátrabb cselekedetem, hogy világra hoztam Lillyt. Az alagút bejárata előtt Casanova elállta az utamat. - Ne tartson fel! - dörrentem rá. - Nem áll szándékomban - válaszolta. - Másszon a hátamra. Meglepve néztem rá. - Talán nekem se árt egy kis jó karma. - Azt hittem, az ilyesmi nem igazán illik a természetéhez. - Meglátjuk, mit hoz a jövő - mosolygott rám a szívtipró hangya.

23. fejezet Őrületes tempóban száguldottunk át az alagúton, és csak kicsivel a talaj fölött fékeztünk le. - Meneküljetek! Meneküljetek! Jön az özönvíz! - ordítottam torkom szakadtából. A hangyák egy pillanatra felnéztek. - Gyerünk, rohanjatok az életetekért! - kiabáltam. Nem rohantak. - Mi van már?! Rajta! A fülük botját se mozdították. - A „rajta" azt jelenti, hogy villámgyorsan szedjétek azokat az apró kis lábaitokat! Üres tekintettel még egyszer rám néztek, aztán visszatértek a feladatukhoz. Mivel nem voltam a parancsnokuk, pláne a királynőjük, tökmindegy volt nekik, mint mondok. Olyan volt, mint minden nagyvállalatnál: a belső hierarchia szétrombolta a józan paraszti észt. - Nem hallgatnak kegyedre - mondta Casanova. - Köszönöm, nekem is feltűnt - válaszoltam harapósan, majd 85

hozzátettem: - A királynőhöz repülünk. Ő az egyetlen, akire hallgatnak a hangyák. Csak ő adhatja ki az evakuálási parancsot. - Nem tartozunk a kedvenc hangyái közé - figyelmeztetett Casanova. - Mindegy. Jó karmát akarok! - nem tágítottam. - Kegyed meglehetősen konok - sóhajtotta Casanova, és a királyi lakosztály felé vette az irányt. Elértük a panorámaablakot, amelyet a királyi gárda két papnője őrzött, és eléjük lebegtünk. - Mit akartok? - kérdezte az egyik őr. Nem ismert fel minket, úgy látszik, tegnap másik papnők elől menekültünk. - A királynőhöz akarunk menni. Sürgős! - követelőztem. - A királynő nem fogad látogatót bejelentés nélkül. - De a hangyák életéről van szó. - A királynő nem fogad látogatót bejelentés nélkül. - Ha nem hallgat ránk, mindenki meg fog halni. -A királynő nem fogad látogatót bejelentés nélkül. - Tudsz mást is mondani, mint azt, hogy „a királynő nem fogad látogatót bejelentés nélkül"? - A királynő nem fo... - Oké, oké! - szakítottam félbe. - Casanova a fülembe súgta: - Kirepülünk innen? - Nem - válaszoltam, és a királynő lakosztályára mutattam. Berepülünk! - Ha most berepülünk oda, elkapnak minket a papnők. Ránéztem. Áthatóan. - Azt olvasom ki a tekintetéből, hogy nem tudom megváltoztatni a véleményét. - Ön kiválóan tud olvasni - válaszoltam. 86

Casanova lendületet vett, és a sztoikusan maguk elé meredő papnők felé száguldott, akik a távolság csökkenésével párhuzamosan egyre veszítettek sztoikus viselkedésükből. - Csúcssebességgel törtünk át a két őr között. A menetszél oldalra taszította őket. A földre zuhantak. Bizonyára fájt nekik, de még mindig jobban jártak, mint mi. - Nem tudok... - kiabálta Casanova szédítő tempóban repülve. - Mit nem tud? - kiáltottam vissza. - Nem tudok fékeeezniiiii! A királyi lakosztály falának csapódtunk, és kábultan csúsztunk a királynő alvóhelyére. Ez már önmagában is bűn lett volna. De az a tény, hogy a királynő éppen az ágyán aludt, még jobban fokozta a helyzet visszásságát. Habár viszonylag puhán hullottunk alá, a királynő még kevésbé volt amused, mint a legutóbbi landolásunkkor a fejedelmi testén. Casanova tápászkodott fel először. - Az a benyomásom, a királynő nem hajlandó meghallgatni minket - mondta. Még mielőtt kifejezésre juttathattam volna egyetértésemet, a királynő felágaskodott. - Ezúttal nem fogom hívni az őröket! - bömbölte. - Nem? - kérdeztem reménykedve. - Magam tépem le a fejeteket. Itt és most! - ordította. Nyeltem egyet, ő pedig hatalmas lábain egyre közelebb jött hozzánk. - Hallgasson ide - könyörögtem, miközben ide-oda hajlongva igyekeztem kitérni az ütései elől -, mindannyian életveszélyben vagyunk! - Ti már nem sokáig, mert rögtön meghaltok! - szakadatlanul csapkodott maga körül, és lassan a sarokba szorított. 87

Tudtam, hogy a következő ütés eltalál. - Pillanatokon belül elönti a hangyabolyt az özönvíz - mondtam sietve. A királynő keze ütés közben megállt a levegőben. Első lábai fél nanométernyire álltak meg a fejemtől: - Az özönvíz? - kérdezte. - Igen, egy ember... - Mit jelent az, hogy „ember"? - Bocsánat, egy grglldd... - javítottam ki magam. - A grglldd egyes száma grgglu! - hívta fel a figyelmemet Casanova a hangyanyelv sajátos szabályaira. Így hát ismét kijavítottam magam. - Bocsásson meg, királynőm, egy grgglu vízzel akarja elárasztani a hangyavárost. A királynő leeresztette a lábait. - Azt elhiszem, hogy egy grgglu képes ilyesmire - szögezte le. - Ki kell adnia a parancsot a hangyáknak, hogy hagyják el a várost. A királynő rám nézett. - Miért hinnék egy nevetséges kis dolgozónak? - kérdezte. - Mi okom volna egyébként idejönni? Hiszen tudtam, hogy ki akar végeztetni. A királynő bólintott. Érvelésem logikáját még ő is kénytelen volt belátni. Aztán kiadta a parancsot az evakuációra. Sajnos azonban a királynő mást értett evakuáción, mint én. - Hozzátok ide a legjobb szeretőimet. Elrepülünk velük - adta ki az utasítást a papnőinek. A két papnő elsietett. - És el ne áruljátok a többi papnőnek, hogy lelépünk! - kiáltott utánuk a királynő. 88

Összezavarodva néztem a királynőre. - Nem akarja, hogy a többi papnő megtudja? - A szeretőim csak engem és két papnőt bírnak el - mondta, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. Közben a panorámaablakhoz sietett. - De hát a többi papnő megfullad! - mondtam rémülten. - Na és? - kérdezte a királynő. A két papnő közben a tíz repülő hímmel visszatért a lakosztályba. - Nem akar szólni a népéhez? - Ilyen helyzetben minden másodperc számít. Nem pazarolhatom el az időmet! - világosított fel a királynő. Aztán a szeretőihez fordult: Repüljetek velünk a felszínre. A repülő hímek engedelmeskedtek. Ketten felvettek egy-egy papnőt, miközben a másik hat nyögve felemelte a királynőt. - De hát nem hagyhatja, hogy megfulladjon a népe! - kiáltottam. - Fajunk fennmaradása a legfontosabb - válaszolta a királynő, mint afféle diktátor a sajtókonferencián. - Ha meg akarom menteni a népemet, először magamat kell megmentenem - szónokolta, és a levegőbe emelkedett az ágyasaival. Döbbenten álltam: Alex bármelyik pillanatban eláraszthatja vízzel a várost, a királynő pedig cserbenhagyja az alattvalóit! Zavartan léptem az ablakhoz. Odalenn nyüzsögtek az apró csapatok. Valahol közöttük volt Krttx és Fssz is. Nekik kellett volna tovább élniük, nem a királynőnek. - Valahogy muszáj figyelmeztetnünk a hangyákat! - mondtam Casanovának, de fogalmam sem volt, hogyan fogjunk hozzá. Ekkor meghallottuk az alagutakat elárasztó víz zubogását. - Túl késő - állapította meg Casanova. - Alighanem igaza van - bólintottam szomorúan. 89

- Legalább néhány hangyát sikerült megmentenünk - folytatta Casanova. - Ezzel talán gyűjtöttünk némi jó karmát. - Remélem - válaszoltam. Aztán jött az özönvíz.

24. fejezet Ismét lepergett előttem életem filmje: a menekülés a királynő elől, Nina fürdőköpenyben, a kétségbeesett Alex, Lilly édes kis arca, ahogy elaludtam rajta... Itt megpróbáltam minden erőmmel megállítani a filmet. Szerettem volna Lilly emlékét a lehető leghosszabban élvezni. Ahogy lélegzett, ahogy apró hangyapuszit nyomtam az ajkára, ahogy békésen aludt... Örökre az emlékezetembe akartam vésni ezeket a pillanatokat. Az emlékek áradata azonban feltartóztathatatlan volt. Máris láttam magam előtt a menekülő királynőt. Hallottam a víz zubogását. Láttam, ahogy felülről elönti hangyavárost. Hallottam a hangyák sikolyát. Láttam, ahogy a földkupola meglazul, aztán ránk zuhan. Éreztem, ahogy magával ragad a sáros víz... Minden elsötétült a szemem előtt... Egy pillanatra. **** Aztán megint megláttam a fényt. Egyre világosabb lett. Csodaszép volt. Körbefont. Sejtettem, hogy megint el fog taszítani magától. Megpróbáltam nem átölelni. Nem feloldódni benne. Nem akartam megint csalódni. Esélyem sem volt. A fény egyszerűen túl lágy volt. Feladtam az ellenállást. 90

Átöleltem, és feloldódtam benne. Istenem, olyan jól éreztem magam. Olyan biztonságban. Aztán a fény eltaszított magától. Ismét. Mélységes szomorúsággal ébredtem fel. Casanovának nem mondtam el a teljes igazságot: el akartam ugyan üldözni Ninát, de egy részem fájdalmasan vágyódott ez után a fény után. A nagyobbik részem. A Signorénak igaza volt: mézesmadzag, amit elhúznak az orrunk előtt. Reméltem, hogy ezúttal nem hangyaként születek újjá, de nem hittem igazán, hogy a mentési kísérletem különösen sokat nyomott volna a latban. Csak egy zsarnok királynőt voltam képes megóvni a megfulladástól. De ha megint hangya voltam, miért nem láttam semmit? Miért csak négy lábat éreztem magam alatt hat helyett? És miért nyálazott valaki éppen össze a nyelvével? - Jól van, kicsim, nyugalom. Hiszen csak mosdatlak - suttogta egy kedves hang. Szerettem volna megkérdezni, hogy hol vagyok, ki vagy te? Már nem hangya vagyok? Mi történik? Hol van az az őrült Buddha? De mindössze ennyit sikerült összehoznom: - Fíííííííp! Ez én voltam? Még egyszer megpróbáltam. Azt kiáltottam, hogy „Buddha!", de megint csak ennyi hallatszott: - Fíííp! Oké, ezek a fíphangok egyértelműen belőlem jönnek. Csak nem kutyakölyök vagyok? - Nyugodj meg - suttogta a kedves anyai hang. Nyugodjak meg, nyugodjak meg. Hát persze. Vak vagyok. Nem tudok beszélni. Fogalmam sincs, milyen testben lakom, és egy idegen nyelv újra meg újra pofán nyal - hogy a fenébe nyugodjak így meg? - Fíííp - mondtam a lehető legnyugtalanabbul. 91

- Drága kicsikém, nem kell félned az élettől - mondta lágyan a hang. Ez eddig rendben is van, gondoltam. De milyen élettől? Lehet, hogy vakond vagyok? Nem a föld alatt voltunk, éreztem a nap sugarát a testemen. Tehát nem vakond vagyok. Akkor mi? Vak birka? Vak kutya? Vak tyúk? Vajon találok szemet? - No de most már a többiek jönnek - mondta a hang, és a nyáladzás hála istennek megszűnt. - A többiek? - akartam kérdezni, de magától értetődően megint csak egy halvány fíííp tört elő belőlem. Erre újabb és újabb fííípeket hallottam. Nem voltam egyedül.* - Gyerekek, ne aggódjatok. Anya itt van veletek - susogta a jóságos hang. A többi fííííp elhalkult. Anya itt van veletek - milyen csodálatos mondat. És sajnos azonnal eszembe juttatta a legfontosabbat. Mindegy, milyen formában születtem újjá, nem volt velem... - Lilly! Nézd csak, hogyan mosdatja a tengerimalac anyuka a kicsinyeit! - hallottam Alex hangját. Ez a mondat igazi gondolatlavinát váltott ki a fejemben: • Lilly itt van! • Alex is. • Alex majdnem az összes hangyát kiirtotta. • Ez feldühít. • Még akkor is, ha nem tudta, hogy, mit tesz. • Hiszen ő sose volt hangya. • És tengerimalac sem. • TENGERIMALAC vagyok?! • Alex legalábbis ezt állította. • Ő ajándékozta Lillynek a tengerimalacot a születésnapjára.

92

• A kedves hang bizonyosan ennek a tengerimalacnak a hangja. • És a nedves nyelv is az övé. • Tehát mégis terhes volt. • Igazam volt! • Alexnek pedig nem volt igaza. • Idióta Alex. • De legalább már nem vagyok hangya. • Hurrááááá! • Jó karmát gyűjtöttem. • Még inkább hurráááá! • Tengerimalac vagyok. • Nem hurrááá. • Egyáltalán nem. • Hogy a fenébe üldözzem el Ninát tengerimalacként? - Nem az a feladatod, hogy elüldözd Ninát - mondta egy hang, amelyet a Mikulás-hanghordozásról azonnal felismertem. Buddha. A sötétség közepén felbukkant egy gusztustalanul kövér tengerimalac, és barátságosan rám mosolygott. Ragyogóan fehér volt. És ha azt mondom, hogy ragyogóan, akkor úgy értem, hogy tényleg ragyogóan - össze kellett húznom a szemem, hogy ne vakuljak meg tőle. Hogy is mondta Buddha az első találkozásunkkor? Abban a formában jelenek meg, amelyben az ember lelke újjászületik. A tengerimalac-Buddha apró mancsa egyetlen kis mozdulatával eloszlatta a sötétséget. Helyette technicolor-színekben pompázó, hatalmas mező jelent meg. Végtelen rét a leggyönyörűbb virágokkal. Az egész úgy nézett ki, mint valami hatvanas évekbeli LSDhallucináció. Teljesen egyértelmű volt, hogy nem reális a dolog. Buddha azért vezetett ide, hogy zavartalanul beszélhessen velem. Nem lehet rossz, ha valaki képes rá, hogy saját világot teremtsem. Ha én is tudnék ilyet, a világom a következőképpen nézne ki: megint 93

ember lennék, társadalmilag tökéletesen elfogadott volna, hogy Daniel Kohnnal csalom a férjemet, és Nina teljes emlékezetkieséssel élne a Titicaca-tónál. Lenéztem magamra, és megállapítottam, hogy tengerimalac-bébi vagyok. Barna-fehér bundával. A születéstől még mindig ragacsosan. - Miért lett belőlem tengerimalac? - kérdeztem, és mielőtt Buddha válaszolhatott volna, toporzékolni kezdtem tengerimalaclábacskáimmal. - Kutya akarok lenni! (Egy héttel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ezek a szavak valaha elhagyják majd az ajkamat.) - Ahhoz több jó karmát kellett volna összegyűjtened. - Nem a jó hangyákat mentettem meg? - kérdeztem. - Nem ez a baj. - Hanem? - Az indítékod nem volt helyes. - Hogyhogy? - Önző volt a motivációd. Ninát akarod elüldözni. Ha tiszta szívvel tetted volna ugyanezt, akkor...- ... kutya lennék? - kérdeztem reménykedve. - Vagy valami még magasabb rendű - válaszolta, miközben az LSD-mező lassan elhalványult mögötte. Már csak a fehéren ragyogó Buddhát láttam. Körülötte pedig a sötétséget. - Legyen szép életed! - mondta a dagadt tengerimalac, és szertefoszlott a levegőben. - Hé! Nem léphetsz le! - kiáltottam. Persze időközben már megtanultam, hogy ha akar, igenis lelép. Ismét körbevett a sötétség, én pedig eltűnődtem, mit jelenthet a „még magasabb rendű". Majom? Netán ember? És mi hasznom lenne belőle, ha emberként születnék újjá? Még Lillynél is sokkal fiatalabb lennék. Kicsi baba. 94

Aztán megint reménykedni kezdtem: kétévesen már tudnék beszélni. Elmondanék Alexnek mindent, és lebeszélném róla, hogy összejöjjön Ninával. Lehet, hogy várna rám, amíg felnövök, és megint elvenne feleségül, ő kábé ötvenéves lenne, amikor én tizennyolc... Hoppá, csak nem arra gondolok, hogy megint férjhez mennék Alexhez? Előfordulhat, hogy még érzek valamit iránta? **** Egyetlen apró bökkenő volt csak ezzel az elképzeléssel: ha az emberek emlékeznének az előző életeikre, mint ahogy én azt hangyaként és tengerimalacként tettem, akkor egy csomó ember szaladgálna a világban, akik tisztában volnának előző életeik eseményeivel! És így beszélnének: „Én voltam Humphrey Bogart, és hihetetlenül boldoggá tesz, hogy a mostani életemben magas vagyok!", vagy: „Táncosnő voltam a Moulin Rouge-ban, de a kánkántudásomnak nem sok hasznát veszem a Mercedes vállalat igazgatójaként", vagy: „Én voltam John Lennon, miért nem kerülök be a Megasztár következő fordulójába?" A valóságban azonban csak Shirley MacLaine és az őrültek emlékeznek az előző életeikre. Persze előfordulhat, hogy Shirley MacLaine is őrült. Végül is mindegy, hogy kutyaként vagy emberként születnék újjá, annyi bizonyos, hogy jobb életem lenne, mint fípoló tengerimalacként. Tehát legfőbb ideje volt, hogy megint jó karmát gyűjtsek! - Felvehetem az egyik kis tengerimalacot? - kérdezte Lilly - A ketrecben voltam. A nap sugarai már nem melegítettek, beborult az ég. Fáztam. A tengerimalac-mama addig nyalogatta a szemem, amíg kinyílt. Az új életemben tehát egy rózsaszín nyelvet láttam először. Másodszor viszont Lillyt! Egy pillanatra mintha elfeledkezett volna a gyászáról. Az öt tengerimalac-bébi hatalmas örömöt szerzett neki. - Kérlek, add ide nekem azt a picit a sarokból! - mondta a lányom, 95

és rám mutatott. - Úgy mereszti rám a szemét! Hevesebben vert a szívem. Annyira akartam, hogy Lilly a karjába vegyen és megsimogasson! Alex kinyitotta a ketrec ajtaját. A testvéreim rémesen visítani kezdtek. - Fííííp! - Minden rendben, kincsecskéim - suttogta a tengerimalac-mama -, a wallalalala nem eszik tengerimalacot. (A mama még bizonyára nem járt Chilében.) A testvéreim a megnyugtató szavak ellenére is tovább fípoltak, de én teljesen nyugodt maradtam. - Az a pici a sarokban az egyetlen, amelyik nem fél - állapította meg Lilly. - Akkor őt veszem ki - mondta Alex. Hevesen vert a szívem. Mindjárt kivesz a ketrecből, és a kislányom karjába rak. Újra érezni fogom Lilly közelségét, és... - Mit csináltok? - hallottam Nina hangját. - Lilly szeretné felvenni az egyik kis tengerimalacot. - De hát csak most születtek. Biztosan árt nekik - mondta Nina. - Árt?! - kiabáltam. - Hiszen fogalmad sincs róla, hogyan érzem magam! Te még sose voltál tengerimalac! Legfeljebb playboy-nyuszi. Nina ebből az egészből természetesen csak ennyit hallott: - Fííííp! Az én fípolásom következtében pedig a testvéreim még hangosabban kezdtek fípolni. - Látjátok, hogy meg vannak ijedve? - kérdezte Nina. Azonnal befogtam a tengerimalac-számat, de már túl késő volt. - Igazad van - mondta Alex, és Lillyhez fordult: - Várjunk, amíg kicsit nagyobbak lesznek. Becsukta a ketrec ajtaját. Lilly pedig ismét eltűnt az életemből. 96

25. fejezet A következő napokban az anyukánk gondoskodott rólunk. Meg kell mondanom, fantasztikusan csinálta. Szüntelenül kényeztetett engem és sípoló testvéreimet, beszélt hozzánk, és tisztára nyalt minket. Tudom, hogy furcsán hangzik, de kezdtem élvezni a helyzetet. A hangyaként eltöltött pörgős napok után már-már nyaralásnak tűnt a tengerimalaclét. Na jó, azért egy wellness-hétvége izmos masszőrökkel jobban tetszett volna (valószínűleg azt is jobban élveztem volna, ha ők nyalnak végig). Egész idő alatt azon morfondíroztam, mitől is érzem ilyen jól magam. Eleinte arra tippeltem, hogy tengerimalacként ösztönösen vágyom anyukám szeretetére, de aztán rájöttem, hogy emberként ugyanilyen igényeim voltak annak idején, csakhogy az anyám többnyire a saját problémáival volt elfoglalva. Az évek során különböző módszereket fejlesztettem ki arra, hogy magamra vonjam a figyelmét. Kislányként jó jegyekkel próbáltam lenyűgözni. Sikertelenül. Tinédzserként lázadtam. Aztán mikor rájöttem, hogy az anyámnak ez is mindegy, máshol kerestem a szeretetet: Alexben nem csupán szeretőt találtam, de támogató barátot is. Velem ellentétben ő meleg családi fészekből jött. A szülei több mint húsz éve éltek boldog házasságban, imádták a gyerekeiket, és optimistán tekintettek a jövőbe. Egyszóval olyan hatást tettek rám, mint valami sci-fi regény alakjai. Ha meghívtak ebédre, egyszerre éreztem magam jól és rosszul az asztalnál. Jól azért, mert harmónia vett körül. Rosszul pedig azért, mert szüntelenül az járt a fejemben, hogy nem illek közéjük. Alex azonban felébresztette bennem a hitet, hogy nekünk is sikerülhet ilyen családot alapítani. 97

Most viszont az emberi családom az én hibámból szétesett, én pedig egy átkozott tengerimalac-család tagja lettem. Tíz nappal később Alex végre így szólt Lillyhez: - Na, most már kivehetjük neked az egyik tengerimalacot. Azonnal az ajtóhoz furakodtam, letiporva a többi tengerimalacot az egyiküknél különösen erőteljesen kellett fellépnem és elengedtem a fülem mellett anyukám figyelmeztetését, hogy nem szabad lágyékon rúgnom a kisöcsémet.[9] A beszélőszervem még nem fejlődött ki annyira, hogy érdemben válaszolni tudjak. - Melyik tengerimalacot vegyük ki? - kérdezte Lilly. Megpróbáltam a lehető leghűségesebben nézni rá. Alex óvatosan kivett a ketrecből. Akkora volt a keze, mint az egész testem. Isten tudja, mióta ez volt az első alkalom, hogy megérintett. Az érintése gyengéd, de erőteljes volt. Csodálatos. Vajon ha ember volnék, akkor is tudna még így hozzám érni? Hiszen lehet, hogy egyszer tényleg emberként születek újjá, és Alex valóban várni fog rám. Ötvenévesen is ilyen gyengéd kezei lesznek? Ez a furcsa gondolatjáték mérhetetlen vágyat ébresztett bennem. Rá kellett jönnöm, hogy még mindig érzelmeket táplálok iránta. Alex Lilly kezébe tett, és így szólt: - Óvatosan. - Mutatnom kell neked valamit! - suttogta Lilly izgatottan a fülembe. Aztán Alexhez fordult: - Amit te nem láthatsz! Alex felvonta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Lilly a kert hátsó végébe vitt. Hirtelen tüsszentett egyet, aztán a mutatóujját a szájára téve jelezte, hogy maradjak csöndben, és ásni kezdett a földben, amíg előkerült egy... négercsók. - Ide rejtem el az édességeket - mondta büszkén. 98

Csodálkoztam. Mint anya azt hittem, hogy a gyerekek csak később kezdenek titkolózni. - Gyere, osszuk el - javasolta Lilly. Ez két okból sem volt jó ötlet: egyrészt tengerimalacként nem tudtam volna megemészteni a négercsókot, másrészt tudtam, hogy Lilly biztosan rosszul lesz tőle. Hevesen ráztam a fejem, de Lilly két további tüsszentés között így szólt: - Oké, ahogy akarod. Akkor egyedül eszem meg. Ez volt a legrosszabb lehetőség. És mivel nem akartam, hogy a lányom elrontsa a gyomrát, magamhoz ragadtam a penész ízű édességet, és leerőszakoltam a torkomon. Igazán bátor cselekedet volt. Másrészt pedig a legnagyobb meggondolatlanság, ha figyelembe vesszük, hogy este telehánytam a ketrecet. - Tudod, mi történik mostanában az oviban? - kérdezte Lilly, miután eltüntettem a négercsókot. Megráztam a fejem. Lilly ezt teljesen magától értetődőnek vette. A gyerekek sose csodálkoznak, ha az állatok kommunikálnak velük. (Felnőttként viszont gyakran tűnődünk el rajta, vajon értenek-e minket az állatok. Most már tudom: az állatként újjászületett emberek igen. És biztos megvan a véleményük arról, ahogy az emberek gügyögnek hozzájuk.) - A többiek piszkálnak. - Ezzel a mondattal Lilly kiszakított a gondolataimból. A többiek piszkálják? Feldühödtem. Hát ezért van az, hogy a legtöbb gyereket ki nem állhatom. - Lukas és Nils kicsúfolnak, és néha meg is ütnek. Dühösen csaptam a mancsommal a földre. - Már hetek óta - folytatta Lilly könnyes szemmel. Hetek óta? Ez azt jelenti, hogy ezek a taknyosok már akkor bántották Lillyt, amikor még ember voltam. Miért nem mondott semmit? És főleg: miért nem vettem észre? Elnehezült a szívem. Alig tudtam valamit a kicsikém életéről.

99

- Anya mindig azt mondta, legyek magabiztos, és védjem meg magam - mondta Lilly, és megvakarta a karját -, de nem tudom, hogyan csináljam. Istenem. Azért nem beszélt nekünk a problémájáról, mert mindig azt mondtam neki, hogy legyen magabiztos. Azt hittem, sikerül neki mindent egyedül megoldania. Úgy bántam ezzel a kis lénnyel, mint egy felnőttel. De hiszen csak ötéves. Mellette kellett volna lennem, és megvédenem a többiekkel szemben. Most pedig semmit sem tehettem. Lilly szomorúan nézett rám. Tanácstalanul a kezére raktam a mancsomat, és simogatni kezdtem. Lilly a nyakát vakargatta. **** A következő éjszakán egyformán küzdöttem a Lillyvel szembeni rossz lelkiismeretem és a hasgörcseim ellen. A ketrecünkből láttam, hogy Nina és Alex a konyhában főz. Minden este főztek, aztán leültek a kandalló elé, amit Alex a hűvös tavaszi napokon be szokott fűteni. Nina újra és újra óvatosan rámosolygott, de Alex eddig hála istennek nem reagált rá. Eddig. Ezen az estén ismét a kandalló előtt ültek és beszélgettek. Főleg Alex beszélt, Nina pedig megértően hallgatta. Valószínűleg éppen azon gondolkodott, mikortól nem lenne kegyeletsértés elcsábítani Alexet. És ekkor hirtelen Nina mondott valamit. Azt nem hallottam, mit, de Alex elmosolyodott. Egyáltalán nem tetszett, amit láttam. Nina tovább beszélt, én pedig megpróbáltam a szájáról olvasni. - Frblmpf- olvastam. - Haaa, daaafne, proli - olvastam Alex válaszát. Még jobban koncentráltam. 100

Nina így szólt: - A nőgyógyászok húslevest táncolnak. Alex ezt válaszolta: - Az urológusok spagettit. Még jobban kellett koncentrálnom. Nina: - Imádom a fura lovat. - Vagy azt mondta volna, hogy „kívánom a kukacodat"? Alex: - A kukacom a legmodernebb hangtechnikával van felszerelve. Ez a szájról olvasás megőrjített. Dühösen felnyögtem. - Pszt! - mondta a tengerimalac-anyuka. - A többiek alszanak. Kedves hangja ellenére is éreztem, hogy lassan biztos lesz benne: én leszek a legproblémásabb gyerek. Igyekeztem továbbra is szájról olvasni, de nem volt rá szükség. Nina mondott valamit, Alex pedig felnevetett. Hangosan. Teljes szívből! Hogy van képe nevetni? Hiszen meghaltam! Legalábbis emberként. Nem nevethet. Szüntelenül sírnia kéne! Éjszakákon át! Nappalokon át! Amíg ki nem száradnak a könnyzacskói! Alex tovább nevetett. Eszébe se jutottak a könnyzacskói. Úgy felhúztam magam, hogy muszáj volt levezetnem valahogy a dühömet: jól fejbe vágtam a kisöcsémet. Még az se érdekelt, hogy alszik. Morrantott egyet, aztán aludt tovább. Az anyukám persze nem hagyta szó nélkül a dolgot: - Légy kedvesebb a többiekhez. Elvégre testvérek vagytok. Előbb-utóbb megszereted őket. Hát persze, gondoltam bosszúsan. Majd ha a pápa klezmerzenére fog táncolni. Továbbra is Alexet bámultam. Könnyesre nevette magát! Aztán ezt mondta Ninának: köszönöm (ezt kiválóan le tudtam olvasni az ajkáról), búcsúzóul pedig így szólt: most pedig megmosom a kukacomat (ezt nem tudtam olyan kiválóan leolvasni), és a 101

hálószobába ment, miközben Nina amolyan „remélem, hamarosan lesz valami közöttünk" arckifejezéssel bámult utána (ezt megint csak kiválóan le tudtam olvasni). Mérgesen néztem rá. Fantáziáimat ebben a pillanatban a következő cím alatt lehetett volna filmre vinni: „A gyilkos tengerimalac bosszúja". - A wallalalala nőstény igazán jóságos - szakított ki anyukám véres gondolataimból. - A hím előző párja nemrég halt meg. Ez a nőstény most kedvesen gondoskodik róla. - Jóságos, hát persze! - fípoltam olyan gúnyosan, amilyen gúnyos egy tengerimalac csak lenni tud. Bevallom, szánalmasan hangzott. Aztán megint Ninára bámultam, és gondolkodni kezdtem, hogyan szabaduljak meg tőle. Egyetlen terv jutott eszembe: megfertőzöm magam veszettséggel, aztán jól megharapom. Nem volt valami épületes terv, úgyhogy hamar elvetettem. Ehelyett Ninának sikerült kivonnia engem a forgalomból. - Gondolod? - kérdezte Alex, amikor másnap Ninával együtt a ketrecünk előtt állt. - Egészen biztos vagyok benne - bólintott Nina, bennem pedig hamar tudatosult, hogy most nem kukacokról és hangtechnikáról van szó. - Lilly szíve megszakad, ha továbbadunk rajtuk. Micsoda? Továbbadni rajtunk? - Így a legjobb a kislánynak - mondta Nina, Alex pedig bólintott. - A legjobb? - fípoltam. - Mi az, hogy így a legjobb? Az lenne a legjobb, ha csúcsforgalomban kiállnál az autópályára! - A kicsi arca már teljesen feldagadt - mondta Nina. - Egyértelmű, hogy allergiás a tengerimalacokra. Ó, ez nem lehet igaz! Hogy erre nem jöttem rá magamtól! Lilly egész idő alatt tüsszögött és vakarózott, és én voltam az oka! És ami 102

még rosszabb: Nina aggódott Lillyért. És ezzel plusz pontokat szerzett Alexnél. Tiltakozásomnak hangos fípolással adtam hangot. - Az anyát egyelőre megtartjuk. Túl nagy. De a kicsiket elviszem a munkahelyemre - mondta Alex. Elhallgattam. Alexnek van munkahelye? Aztán eszembe jutott, hogy röviddel az elhalálozásom előtt Alex mesélte, hogy a haverja, Bodó felajánlott neki egy állást az egyetemen. Tudományos munkatársként. Az állatkísérleti laborban. Vadul fípolni kezdtem.

26. fejezet A következő reggelen kicsi drótketrecben ébredtem a testvéreimmel együtt. A ketrec egy rideg, ablaktalan helyiség asztalán állt, közvetlenül a számítógép mellett, amelynek fénykora valószínűleg a kilencvenes évek végére esett. Légkondicionáló hűtötte a szobát. Ez volt Alex új irodája a város szélén, egy kihelyezett kutatási központban. Vigasztalan hely, amely láttán a fengshui ismerői bizonyára az öngyilkosság mellett döntöttek volna. Én se voltam valami jól. Miért fogadta el Alex ezt a munkát? Az állatkísérletek - még ha nemes céllal is - annyira nem illettek a jelleméhez. Én pedig elég pénzt hagytam rá, és... A fenébe! Nem hagytam rá semmit! Az összes pénzemet a villánkba fektettem, teljesen elvetettem a sulykot a felújításnál. Életbiztosításom pedig nem volt. Alexnek tehát dolgoznia kellett ahhoz, hogy fizesse a jelzáloghitelt és gondoskodhasson Lillyről. Micsoda önző népség vagyunk mi, halottak! Egész idő alatt csak 103

arra gondoltam, milyen borzasztó az élet a halál után. Eszembe se jutott, hogy az élet a halál előtt is nehéz lehet azoknak, akiket hátrahagyunk. Ettől olyan lelkiismeret-furdalásom támadt, hogy kénytelen voltam megint belebokszolni az öcsémbe. - Hagyd már abba, te gyengeelméjű! - dörrent rám. Leesett az állam a csodálkozástól. Nem csak azért, mert a fekete tengerimalacnak fehér folttal a szeme körül már kifejlődött a beszédszerve, hanem a kifejezésmódja miatt is. Én is kipróbáltam a beszédszervemet: - Ööö... Habár a hangszálaim még nem működtek teljes megbízhatósággal, sikerült kinyögnöm: - Ön Casanova? A kisöcsém szeme felragyogott: - Madame Kim? - Igen! - válaszoltam boldogan. Szorult helyzetünkben mégiscsak felcsillant egy reménysugár! - Fantasztikus, hogy már nem vagyunk hangyák! - ujjongott a Signore, és olyan hevesen ölelt meg, hogy alig kaptam levegőt. - Hát érdemes volt jó karmát gyűjtenünk! - fecsegett tovább. - Nem is tudom elmondani, milyen boldog vagyok, hogy emlősként születtem újjá! Tudja, minek örülök a legjobban? - Nem. - A testi örömöknek. - A testi örömöknek? - Hangyaként pokoli kínokat okozott a párosodás a királynővel mondta Casanova -, de most hím tengerimalac vagyok. Bocsássa meg profán kifejezésmódomat, de a tengerimalacok annyit... - Rendben, már értem - szakítottam félbe nyersen. Ne felejtsük el, hogy Casanova számára én is a potenciális szexuális partnerek közé tartoztam. Amúgy pedig sokkal égetőbb problémáink voltak, mint Casanova 104

libidója. - Állatkísérleti laborban vagyunk! - magyaráztam neki. - Az micsoda? - kérdezte egy lágy hang mögöttünk. Megfordultunk, és három további testvérünk ijedt arcát láttuk - mostanra az ő beszédszerveik is kifejlődtek. - Sajnos azt én sem tudom - válaszolta Casanova a kérdést feltevő barna tengerimalacnak. - És mi az a „párosodás"? - kérdezte a másik, csaknem teljesen fehér, édes kis nőstény testvérünk. - Ezt viszont nagyon jól tudom, Mademoiselle - kezdett bele Casanova kedvenc témájába. - Mi az, hogy „Mademoiselle"? - szakította félbe a harmadik, vörösesbarna, dagadt tengerimalac. - Azokat a hölgyeket, akik még nem házasodtak meg... - mondta Casanova. - Mi az, hogy „megházasodni"? - Nos, az emberek... - Mi az, hogy „em"... - Mon Dieu, hagynátok végre, hogy válaszoljak? - dühödött fel Casanova, a többiek pedig ijedten elhallgattak. Casanova megpróbálta a párosodás témáját minden részletében kifejteni. Hiába. A testvéreink még gyerekek voltak. - Akkor beszéljünk majd a hímekről és a nőstényekről, amikor egy kicsit nagyobbak lesztek - szakítottam félbe Casanova előadását, a többi tengerimalac pedig egyetértően bólintott. Úgy tűnt, nem igazán tudnak lépést tartani Casanova leírásával a nemi aktust illetően. - Oké, de mit jelent az „állatkísérlet"? - kötötte az ebet a karóhoz a barna tengerimalac. Úgy látszott, érzi a veszélyt. - A wallalalala képes arra, hogy kellemetlen dolgoknak tegyen ki minket... - kezdtem bele. 105

Kitört a pánik. - Anya! - kiabáltak a kicsik. - Anyát akarjuk! Elhatároztam, hogy felhagyok a további magyarázattal. - Milyen kellemetlen dolgoknak? - kérdezte most Casanova. Mielőtt válaszolhattam volna, Alex lépett be az irodába. Biztosan azért jött, hogy elvigyen minket a kísérleti részlegbe. Az arcába kiáltottam: - Én vagyok az, a feleséged! Azonnal szabadíts ki innen! Nem akarom, hogy elektródákra kapcsoljatok, amíg teljesen bele nem hülyülök! A többi kis tengerimalac - kivéve a derűs Casanovát - halálos pánikban visított velem. - Ne féljetek. Csak a viselkedéseteket fogjuk megvizsgálni monda Alex megnyugtatólag. A viselkedésünket? Ne féljünk? Ez már jobban hangzott, még ha nem is szuper jól. Az igazat megvallva még mindig aggódtam. De legalább az elektródákat elfelejthettem. Ebben a pillanatban belépett a helyiségbe Bodó, Alex egyetemi barátja. Harmincas évei közepén járó szingli volt. És nem csak azért, mert, alacsony volt és rosszarcú, hanem nyilván azért is, mert a nőknél nem jött be az „állatkísérletekből élek" szöveg. Alexszel valószínűleg sosem ismerkedett volna meg, ha a professzoruk nem osztotta volna be őket ugyanabba a kutatócsoportba. És mivel Alex minden emberben meglátta a jót, hű maradt Bodóhoz: - Nem is olyan rossz srác, mint gondolod hangoztatta gyakran. - Isten hozott az új munkahelyeden - mondta Bodó mosolyogva. Alex némán bólintott. Láthatólag borzasztóan érezte magát, amiért el kellett fogadnia ezt a munkát. Én pedig még borzasztóbban éreztem magam. Egyrészt azért, mert az én hibám volt, hogy egyáltalán itt kellett lennie, másrészt pedig azért, mert én lettem a kísérlet alanya.

106

- A professzor már holnap akarja a labirintuskísérlet eredményeit. - Hogyhogy? Hiszen ez már idejét múlt teszt. A professzoron kívül már nem is csinálja senki. - Az állatok viselkedésének kutatása a kedvenc témája. - Tényleg már ma el kell kezdenem? - kérdezte Alex. - Miért, gond lenne? - El kell mennem a lányomért az óvodába. - Senki más nem tud elmenni érte? A prof nem lesz túl boldog, ha korán lelépsz. - Hát... végül is tudok szólni valakinek - válaszolta Alex habozva. Alig hittem a fülemnek: tényleg Ninát akarta elküldeni Lillyért?! - Ez a beszéd! Így biztosan nem lesznek problémák a próbaidőben - mondta Bodó, és kiment. Alex felsóhajtott, ránk nézett, és így szólt: - Na, akkor indulás a labirintusba.

27. fejezet Alex nagy, neonfénnyel megvilágított laborba vitt minket. A földön hatalmas tükörlabirintus állt. Mindegyikünk kapott egy számot, egytől ötig. Nekem a négyes jutott. Azelőtt Alex kedvesebb becenevekkel illetett. Rémesen ideges voltam. A testvéreim félve fípoltak. - Mit szándékozik tenni a férje? - kérdezte Casanova felém fordulva. - Ha szerencsénk van, csak át kell jutnunk egy labirintuson mondtam, és nyugtalanul pödörgettem a bajszomat. - Ne féljetek, nincs semmi baj. Ártatlan kísérletről van szó mondta Alex biztatóan. 107

De szívesen hittem volna neki. Alex kitett bennünket a labirintus közepén. Fertőtlenítőszag terjengett. Amint lerakott engem és a testvérkéimet, azok nyomban rohanni kezdtek. - Pillanatok alatt kijutunk - jelentette ki Casanova, és szintén elviharzott. Én leültem, és sztrájkolni kezdtem. Igyekezzenek csak a többiek. Én várok, amíg Alex megunja a dolgot, és kivesz innen. Mi mást tehetne? Ebben a pillanatban ártalmatlan, de erőteljes áramütést éreztem a lábaim alatt. Tehát képes ezt megtenni! - Basszus, megőrültél?! - kiáltottam Alexre. - Sajnálom, kicsikém - a hangja bizonytalan volt. Egyáltalán nem tetszett neki, amit csinált. Nekem még kevésbé. A döbbenettől a földbe gyökerezett a lábam. Egészen a második áramütésig. Ez még erősebb volt, mint az első. - Amit itt művelsz, az válóok! - kiáltottam, és nekilódultam. Kábé tizenöt másodperc múlva fejjel nekicsapódtam az első tükörnek. Megpróbáltam lecsillapodni. Valahogy csak ki lehet jutni innen. Hiszen mégse vagyok egészen átlagos kis tengerimalac. Ember vagyok! Ami azt jelenti, hogy a kísérleti állatokhoz képest kimondottan magas intelligenciahányadossal rendelkezem! Nevetséges volna, ha nem jutnék ki innen egy percen belül! Két órával később még mindig a labirintusban bolyongtam. És egyáltalán nem találtam nevetségesnek a helyzetet. A tappancsaim teljesen elfáradtak. Fájt a fejem. Számtalanszor belerohantam a tükrökbe. De valahányszor fel akartam adni, vagy éppen csak kipihenni magam, Alex újabb áramütéssel büntetett. 108

- Nem kedvelem a hitvesét - morogta Casanova, aki velem szemben, egy zsákutcában állt. (Vagy a tükörképemet láttam, és a hang máshonnan jött?) - Én sem - válaszoltam. Alex olyan dolgokat művelt itt velem, amelyek teljesen új megvilágításba helyezték a párkapcsolati probléma fogalmát. Mostanra már az sem izgatott, hogy végül is az én hibámból történik az egész. Kábé tizenkét áramütéssel ezelőtt tökéletesen elpárolgott a vele szemben érzett bűntudatom utolsó maradványa is. Újabb áramütés ért. - Oké, nyertél! Elválok! - ordítottam. Ekkor Alex a labirintus fölé hajolt. Lelkiismeret-furdalástól meggyötört, az én szemszögemből aránytalanul hatalmas csodálkozó arccal hajolt fölém, hogy mit sipárog itt ez a kis barna-fehér tengerimalac. Arról nyilván fogalma sem volt, hogy be akarom adni a válókeresetet. Még vagy fél órát rohangáltam ide-oda üres gyomorral. Isten tudja, mióta nem ettem, és már csak arra tudtam gondolni, hogy ha kijutok innen, jól teletömöm a hasam. Bekanyarodtam a sarkon, és mit tesz isten, megláttam két etetőtálat. Az egyikben fű volt, a másikban szalámi. Tengerimalacként ellenállhatatlannak találtam a fű illatát, a szalámi szagával viszont ki lehetett volna kergetni a világból. Emberkoromban korántsem voltam vegetáriánus, ahogy azt az évről évre gyarapodó csípőmön igen jól lehetett látni. Most viszont rosszul lettem már a gondolattól is, hogy mennyi húst fogyasztottam emberi életemben. Úristen, lehet, hogy ettem reinkarnálódott embereket is? Az édes-savanyú disznóhús talán újjászületett kínai volt? A curryvirsli esetleg elhunyt nagynéném, Kerstin? A szalámi a tálban Konrád Adenauer? Ez a reinkarnációs téma egyre kellemetlenebb kérdéseket vetett fel. Igyekeztem nem gondolni se Kerstin nénémre, se Adenauerre, se 109

az édes-savanyú szószban úszkáló kínaira. Alaposan szemügyre vettem viszont a két tálkát. Miből gondolta Alex, hogy lenne tengerimalac, amelyik a szalámit választaná? Odamentem a fűvel teli tálkához, és megint áramütést kaptam. - Jaj! - kiáltottam. Aha. Hát ez volt a kísérlet lényege. A szaláminál nem volt áram. - Gyűlöllek! - ordítottam Alexre. - Bárcsak sokkal korábban megcsaltalak volna Daniel Kohnnal! Alex arra várt, vajon átmegyek-e a szalámihoz. Micsoda. ..- ...szadista baromság! - fejezte be Alex a gondolatmenetemet. Meglepődtem. - Nagyon sajnálom, szegény kis állatkák. Azonnal kiveszlek benneteket - mondta. - Hibát követtem el. Felmondok. - Egy nap után? - kérdezte Bodó, aki időközben bejött. - Egyszerűen képtelen vagyok ilyesmire - mondta Alex. - De hiszen csak viselkedéstudományi kutatásokat végzel enyhe áramütésekkel. Mit gondolsz, nekem mi mindent kell művelnem az állatokkal odaát, a diabéteszkísérleteknél? - Tudom, miben áll a munkád - mondta Alex. - Nemes cél érdekében teszem - válaszolta Bodó. - Lehet. Én akkor se vagyok képes ezt tenni az állatokkal. - Azt hittem, a feleséged nem hagyott rád pénzt - mondta Bodó álnokul. - Inkább panelba költözöm, mint hogy ezt itt folytassam - felelte Alex dühösen. Ez nagyon határozottan hangzott. Ismét megtalálta a régi magabiztosságát. - Felmondok. Majd kiugrottam a bőrömből a boldogságtól. - És a tengerimalacokat magammal viszem.

110

Örömtáncot járt a szívem. - Felejtsd el. Ma még szükségem van rájuk a diabéteszkísérletben. Ezért is jöttem át. Az örömtánc abbamaradt. - Ma az egyik tesztcsoportom megdöglött valami hülye hiba miatt. Ha nem hagyod itt ezeket a tengerimalacokat, veszítünk egy értékes napot. - Oké, vidd őket - mondta Alex kedvetlenül némi gondolkodás után. A szívem hangos csörömpöléssel tört össze. Alex köszönés nélkül hagyta el a helyiséget. - Mindjárt jövök értetek - mondta nekünk Bodó, és szintén lelépett. A férjem viselkedése érthető volt. Elvégre számára csak tengerimalacok voltunk. A diabétesz-tanulmány pedig beteg embereken segített. Meg lehetett tehát érteni a viselkedését, de nem volt muszáj megérteni. És en nem voltam megértő. Egyszerűen csak dühös voltam rá. Először megkínzott, aztán hagyta, hogy egy szadista karmaiba kerüljek. Ráadásul Ninára bízta, hogy elhozza Lillyt az óvodából. Hihetetlen, hogy nemrég azon fantáziáltam, hogy egyszer még egy pár leszünk... Annyira mérges voltam Alexre, hogy többször is az egyik tükörnek rohantam. Amíg el nem tört. Mögötte Casanova állt. - Mi az a diabétesz-kísérlet? - kérdezte kíváncsian. - Az olyan, hogy mindenfélét kipróbálnak rajtunk azért, hogy cukorbeteg embereken segítsenek - magyaráztam, miközben nyugtalanul pödörgettem a bajszomat. - De hiszen ez fantasztikus! - áradozott Casanova. Elhűlve néztem rá. - Így rengeteg jó karmát gyűjthetünk! - ujjongott.

111

28. fejezet Casanova eszméletlenül jókedvű volt. Nem csoda, hiszen ő velem ellentétben - még sose vezetett műsort állatkísérletekről. Én ezzel szemben pontosan tudtam, hogy egy pár éves guantánamói börtönbeli tartózkodás a diabétesz-kísérlethez képest valódi nyaralásnak számít. Így aztán reszkettem a félelemtől, miközben Casanova azt ecsetelte, hogy talán hamarosan a nirvánába kerül. Természetesen engem is vonzott a gondolat, hogy jó karmát gyűjtsek. De hogy ezért napokig, esetleg hetekig elviseljem, hogy inzulint és egyéb készítményeket pumpálnak belém? Először lázas leszek, aztán szívritmuszavaraim lesznek, végül delíriumba esem... Az igaz, hogy segítenék beteg embereken. De tényleg halálra akarom kínoztatni magam néhány emberért, akik túl sok édességet ettek életükben? Mégis: van más lehetőségem? Hogyan menekülhetnék el tengerimalacként? Ha legalább másfajta állat lennék, sokkal könnyebben kitörhetnék! így azonban még a labirintus is gondot okozott. Ne próbáljam meg mégis? Miközben Bodóra vártunk, felmértem a menekülés mellett és ellen szóló érveket: Mellette: megúszom a halálra kínzást. Ellene: nem tudnék jó karmát gyűjteni. Mellette: megúszom a halálra kínzást. Ellene: az is lehet, hogy rossz karmát gyűjtök. Mellette: megúszom a halálra kínzást. Ellene: rossz karmával esetleg újból hangyaként születek újjá. Mellette: egyetlen érv sem lehet erősebb annál, mint hogy 112

megúszom a halálra kínzást! Ezzel eldőlt a dolog: megpróbálok elmenekülni. Teszteljék a cukorbetegek csak saját magukat! Ám még mielőtt kidolgoztam volna a szökésem zseniális tervét, Bodó lépett a szobába. - Na, kedveseim, itt az idő - mondta derűsen. Én pedig arra gondoltam, hogy nem is mindig olyan szép, ha az emberek szeretik a munkájukat. Bodó sorra kivette a tengerimalacokat a labirintusból, és betette őket egy ketrecbe, amit maga mellé rakott a földre. Engem utolsóként fogott meg. A keze cigarettaszagú volt. Jobban tette volna, ha a tüdőrákkutatásnak szenteli magát. Be akart gyömöszölni a ketrecbe, ahol a három kistestvérem bizonytalanul pislogott, Casanova pedig bárgyú örömmel mosolygott. Tisztában voltam vele, hogy amint Bodó rám csukja a ketrec ajtaját, nem lesz több esélyem a szökésre. A nikotin iránti undoromat félretéve beleharaptam az ujjába. Felkiáltott, és ledobott a földre. Rázuhantam a hideg kőre, és a rám törő éles fájdalom ellenére futni kezdtem. - Madame, mit művel? - rikoltott utánam Casanova. - Le kell lépnünk innen! - És mi lesz a jó karmával? - Szarok a jó karmára! - kiáltottam, és rohantam az életemért.

29. fejezet Bodó még az ujját nyalogatta, amikor én már majdnem elértem a labor nyitott ajtaját. Körülnéztem, és láttam, ahogy a testvérkéim azon törik a fejüket, mihez kezdjenek ebben a helyzetben. Különösen 113

Casanova. Bodó lehajolt, hogy becsukja a ketrec ajtaját. - Éppen elég, ha egyikőtök után kell rohangálnom! - mondta. Ekkor Casanova is beleharapott az ujjába.[10] - JAAAJ, rohadt kis dögök! - szitkozódott Bodó, miközben Casanova odakiáltott a testvéreinknek: - Indulás! Kiugrott a ketrecből, a testvérkéink pedig utána. Ne felejtsük el, hogy a tengerimalac - ahogy az ember is - szeret csordában lenni. Így öt kicsi tengerimalac viharzott ki a laborajtón. - Elkaplak benneteket! - kiáltotta Bodó. Hosszú, fehér folyosón szaladtunk végig. Bodó zsebre vágta a kulcscsomóját, és utánunk rohant. - Ha nem álltok meg, narkózis nélkül fogok kísérletezni veletek! Fütyülök az előírásokra! - kiabálta. A folyosó végén nyitva állt az ajtó. Bodó már a sarkunkban volt, úgyhogy nem sok választásunk maradt. - Utánam! - kiáltottam. Átszáguldottunk az ajtón. Egyenesen bele egy rémálomba: a helyiségben ketrec állt, benne négy majom, sebtapaszokkal, kötésekkel. Némelyiküknek a szőrét néhány helyen leborotválták. A látvány annyira feldühített, hogy őszintén reméltem: Bodó és a kollégái nem bélféregként, hanem kísérleti állatként fognak újjászületni. - Megvagytok! - örvendezett Bodó. Az ajtóban állt. A majmok rettegve bújtak össze a ketrecük egyik sarkában, kivéve azt a méltóságteljes orangutánt, amelyiknek fémlap volt a fejére erősítve. - Kifuthatnánk mellette - mondta Casanova. - Biztos nem tud mindegyikünket elkapni. - De néhányunkat igen - válaszoltam. A hideg is kirázott arra a gondolatra, hogy esetleg éppen engem fog el. Körülnéztem, és láttam, hogy a majomketrec ajtaja zárva van, de eszembe jutott a kulcscsomó Bodó zsebében. Odakiáltottam a 114

majmoknak: - Tudjátok, hogyan kell kulccsal kinyitni a ketrec ajtaját? - Már elégszer láttam - válaszolta határozottan a büszke orangután. Úgy tűnt, az akaratát még nem törték meg. Vajon ő is újjászületett ember? És ha igen, mit követhetett el előző életében, hogy ide került? - Szükségünk lesz a kulcsra - fordultam Casanova felé. - És hogyan szerezzük meg? - Amikor Bodó lehajol hozzánk, akkor ön beleharap. Ott, ahol a legjobban fáj. - Madame, nem állíthatom, hogy örömmel tölt el egy férfiúi öl számmal történő illetésének a gondolata. - És mennyire tölti el örömmel annak a gondolata, hogy halálra fogják kínozni? - Touché! - bólintott Casanova. - Szorul a hurok, mi? - vigyorgott Bodó, és fölénk hajolt. Casanova fürgén bemászott az egyik nadrágszárába. - Mit művelsz?! Bodó nadrágja kidomborodott. A Signore valószínűleg felkapaszkodott a lába szőrén, aztán... - ÁÁÁÁÁÁÁ - bömbölte Bodó, és a földre zuhant.[11] Odarohantam hozzá, a fogaimmal kihúztam a zsebéből a kulcsot, és hatalmas erőfeszítéssel a ketrec felé cipeltem. A szőröm csupa lucsok volt az izzadságtól. - Jaaaaj! - Bodó nem hagyta abba az ordítást, mivel Casanova nem engedte el. - Mindjárt ideérsz! - biztatott az orangután. A többi majom is a ketrec ajtajához jött. Tekintetükben szabadság utáni vágyat, egyszersmind gyilkos ösztönt láttam. A fájdalomtól ordító Bodó eközben megkísérelte elkapni Casanovát. Bedugtam a kulcsot a ketrec rácsán. Az orangután magához 115

ragadta, hogy kinyissa vele a zárat. - Siess! - sürgettem. - Ezt a követelést jómagam is támogatom - kiáltotta Casanova valahonnan a nadrágból. - Nyugalom - válaszolta az orangután. Bodó elcsípte a Signorét. - Most megvagy - vicsorogta. Ebben a pillanatban kinyílt a ketrecajtó. A majmok kitörtek. Bodó riadtan ejtette le Casanovát. A Signore hangos puffanással ért földet. - Jobban szeretem, ha még az utolsó pillanat előtt megmentenek... hörögte. Bodó az ajtó felé indult, de a majmok gyorsabbak voltak, és félelmetes rikoltozással ugrottak rá. Bodó felüvöltött: - Hagyjatok békén, rohadt dögök! A majmok csak püfölték. Brutális jelenet volt. De igazságos. **** Az épületből a közeli erdőbe szaladtunk, amilyen messze csak aprócska lábaink bírták. Nem voltunk túl edzettek, hiszen ez volt az első alkalom, hogy a szabadban jártunk. Még nem szoktunk hozzá a hosszú távokhoz. Végül teljesen kimerülve rogytunk össze az egyik tisztáson. Elmúlt a veszély. Amint újra lélegzethez jutottunk, ettünk némi füvet. Meg kell mondjam: sokkal finomabb volt, mint az Adenauer-szalámi. Amikor jóllaktunk, az Alextől egyes számot kapott tengerimalac feltette a kérdést: - És most mihez kezdünk? - Megkeressük az anyukánkat - mondtam, hiszen mindenképpen látni akartam Lillyt. - Ehhez pedig először meg kell találnunk az odavezető utat. Három kis testvérkénk boldogan egyezett bele a tervbe. Nagyon 116

hiányzott nekik a mamájuk. Én is boldog voltam, hogy végre szabadon mozoghatok. Miközben az erdőn át szaladtunk, észrevettem, hogy testvérkéim már igazi, kiforrott jellemmel rendelkeznek. Talán a szabadság íze gyorsította fel a folyamatot. Az egyes számú volt a gyanakvó. Minden fa mögött veszélyt sejtett. A kettes számú, a kövér, lépten-nyomon megállt, hogy feltegye kedvenc kérdését: - Ez ehető? (Nem, drága kettes számú, ez csupán egy kavics.) A hármas pedig, az édes kicsi nőstény, szüntelenül Casanovát kérdezgette a nemek közötti különbségekről, valamint arról, hogy ezek a különbségek hogyan válhatnak a mérhetetlen öröm forrásává. A Signore csodálatos képekben válaszolt. Nosztalgiával hallgattam. Vágytam a szexre, és erotikus fantáziáimban hol Daniel Kohn, hol Alex szerepelt. Csodálkozva állapítottam meg, hogy kezdem megkedvelni ezeket a kis lényeket. A tengerimalac-mamának tehát igaza volt: valóban a szívembe zártam a kicsiket, habár ezt korábban lehetetlennek tartottam. Elképzeltem, ahogy a pápa klezmerzenére táncol. Egy idő után egy autópálya-pihenőhöz értünk, ahol rajtunk kívül egy ideig nem volt senki. Hallani lehetett a közelben tovaszáguldó autók dübörgését, amitől a többi tengerimalac, Casanovával együtt, halálra rémült. Ijedségüket csak fokozta, amikor hatalmas teherautó kanyarodott be a parkolóba. - Lovas kocsi lovak nélkül? - ámuldozott Casanova. - Ráadásul ilyen rút? Újra és újra elfelejtettem, hogy a Signore másik korból származik, és időbe telik, amíg hozzászokik ehhez az évszázadhoz. A teherautóból testes sofőr szállt ki. A harmincas éveiben járt, baseballsapkát hordott, és iszonyú hamisan énekelte, hogy „I show you how I love you", mialatt a bokorba pisilt. Potsdami rendszáma volt, ami számunkra egyet jelentett: ezzel a járművel hazajuthatunk. Jeleztem a tengerimalacoknak, hogy kövessenek. A teherautó melletti benzines kannáról felugrottunk a kocsi lépcsőjére, aztán a 117

vezetőfülkébe. Elbújtunk az ülés alatt, nehogy meglásson sofőr, aki kis idő múlva visszamászott a teherautóba, levette a cipőjét és a zokniját, mi pedig mukkanni se mertünk. A meztelen lábára meredtünk, amint rálépett a gázra és a kuplungra, én pedig közben átkoztam a tengerimalacok kiváló szaglását. A férfi továbbra is countryszámokat énekelt teli torokból, és tutira nem vett volna észre minket, ha nem ejtett volna le egy darabot a vajas kenyeréből. Kettes számú testvérem tekintetéből kiolvastam, hogy rögtön a morzsára veti magát. Mielőtt még kimászhatott volna az ülés alól, elé feküdtem. Kövér testvérkém erre sajnos felkiáltott: Engedj ki! A sofőr meghallotta a sivítást, benézett az ülés alá, és az ijedségtől a közlekedési hírekben majdnem ezért kellett bemondani a következő, baleset miatti útlezárást. A leállósávra hajtott, ránk vigyorgott és megkérdezte: - Éhesek vagytok? A testvéreim nevében is bólintottam. Műanyag dobozkából répát adott nekünk. Jó érzés volt találkozni valakivel, aki a változatosság kedvéért áramütés nélkül adott enni, nem úgy, mint az az őrült férjem. Vagyis az őrült exférjem. Vagy mi. Felmásztunk az anyósülésre. A sofőr udvariasan bemutatkozott: Elle vagyok. És ti? Ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy a testvérkéimnek még nincs nevük, csak számuk. - Adok nektek nevet - mondtam nekik. A testvéreim - egytől háromig - kérdően néztek rám. - Nem számok vagytok, hanem tengerimalacok - szónokoltam némi pátosszal. Gyanakvó, szkeptikus kisöcsémet Schopenhauer névre kereszteltem. Édes kicsi húgomnak, aki kikezdett Casanovával, a Marilyn nevet adtam. Dagadt, falánk testvérem pedig a Depardieu 118

nevet kapta. Mind a három roppant elégedett volt a nevével, én pedig odafípoltam a sofőrnek a választ: - Schopenhauer, Casanova, Marilyn, Depardieu és Kim. Elle vigyorgott, beindította a kocsit, és szeretettel simított végig a műszerfalra ragasztott fényképen. így szólt: - A családom nagyon fog örülni nektek. A fotóról kövér nő nézett rám, akinek nem ártott volna elgondolkodnia a testtömegindexén, valamint három kövér gyerek, akik nyugodtan szerepelhettek volna ,A túlsúly pusztító hatásai" című dokumentumfilmben. És mégis: ez a testi korlátait feszegető család sokkal boldogabbnak tűnt, mint az én családom. A sofőr pedig még ennél is boldogabb volt. Büszke volt a családjára, szerette a munkáját és a countryzenét, és vidáman énekelte végig az utat. Ennek a férfinak nem kellett a nirvána. Ott volt neki az élete. Sose hittem volna, hogy egyszer irigyelni fogok egy teherautósofőrt.

119

30. fejezet A teherautó Babelsberg városrészben haladt. A lemenő nap fényében ragyogó sétányok giccses képeslapra emlékeztettek. De mivel a táj valóságos volt, csodaszépnek találtam. Nem utolsósorban azért, mert tudtam: most már nem vagyok messze Lillytől. Csak ki kell ugranom valahol a többiekkel a kocsiból, aztán egyszerűen hazafutunk. Elle megállt a pirosnál, és miközben a műszerfalról kényelmesen szemléltem a napsugárban fürdő pompázatos fákat, a teherautó előtt megláttam egy tűzpiros Porsche kabriót. A kormánynál pedig... Daniel Kohn ült! Tengerimalac-szívem őrülten dobogni kezdett: bu-bumm, bubumm, bu-bumm... Annyira megörültem neki! Alex áramütései után Daniel még vonzóbbnak tűnt. Az elmúlt időszakban cseppet sem veszített erotikus vonzerejéből. Reméltem - persze tökéletesen irreális gondolat volt hogy még mindig erotikusnak talál ő is engem. Persze nem tengerimalacként. Hanem nőként, aki azelőtt voltam. Szerettem volna, ha azt gondolja, hogy én vagyok a világ legszexibb nője, a kissé kövérkés combjaim dacára. Lenéztem magamra. Tengerimalacként is dagadt combjaim voltak. Ráadásul szőrösek, ami egy nő esetében gyilkos kombináció lett volna. Felágaskodtam. A mancsaimmal a szélvédőre támaszkodtam, hogy jobban lássak. Daniel Kohn nem volt egyedül. De nem ám. Egy szőke cica ült mellette, 90-60-90-es méretekkel, amilyet az ember a SaintTropez éjszakai életéről szóló riportfilmeken kívül elég ritkán lát. Kábé huszonöt éves volt, és intelligenciahányadosát se saccoltam sokkal többre, ugyanis mindenen vihogott, amit Daniel mondott. Valószínűleg akkor is kacarászott volna, ha Daniel ezt mondja: „a derékszögű háromszög befogóira emelt négyzetek területének összege 120

egyenlő az átfogóra emelt négyzet területével", vagy ha a fülébe súgja: „éppen most exhumáltam a nagymamádat". Daniel Kohn ugyanazzal a vonzó mosollyal ajándékozta meg ezt a viháncoló libát, amellyel korábban engem. A szívem felhagyott az izgatott bu-bummal, és jéggé dermedt. Hihetetlenül csalódott voltam. Reméltem, hogy Daniel szomorúan tengeti az életét, és jóformán szünet nélkül azt gondolja: Kim volt a legcsodálatosabb nő, akivel valaha találkoztam. Soha többé nem találok hozzá hasonlót. A legokosabb, ha szerzetes leszek. Nos, Daniel fejében láthatólag nem ez járt. Elvezettel hagyta, hogy ez a szánalmas Pamela Anderson-utánzat a fülét harapdálja. Szomorú voltam, és rettenetesen szégyelltem magam, amiért azt hittem, hogy pont Daniel Kohnnak fogok hiányozni. Bár... végül is lehet, hogy hiányoztam neki. Ez a nő talán csak arra volt jó, hogy elfeledtesse vele mérhetetlen fájdalmát. Igen, ez az. Daniel nem az a típus, aki kolostorba vonul, vagy látványos depresszióba zuhan. Az elvesztésem felett érzett kínt mélyen magába temetve belevetette magát a gyönyörökbe, hogy valahogy kitöltse az életében keletkezett hatalmas űrt. Ez lehet az egyetlen magyarázata annak, hogy ezzel a cicababával furikázik. A szívem ismét belekezdett: bu-bumm, bu-bumm, bu-bumm... Ekkor megláttam, hogy Daniel a kezét félreérthetetlen mozdulattal a nőszemély ölébe helyezi. Ennyit a szerzetesverzióról. A kéz a szőkeség szoknyája alá siklott, mire a hölgy még izgatottabban kezdte rágni Daniel fülét. Ekkor végre rájöttem, hogy egész idő alatt áltattam magam. Nem hiányoztam neki. Most már nem csupán azért szégyelltem magam, mert azt kívántam, 121

hogy hiányozzak neki, hanem azért is, mert olyan ostoba voltam, hogy ezt kívántam, holott a szemem elé táruló helyzet teljesen egyértelmű volt. Pedig mindig azt hittem, hogy nem vagyok naiv. A lámpa zöldre váltott, a teherautó elindult. Mellső tappancsaim lecsúsztak az üvegről. Elveszítettem az egyensúlyomat, és a műszerfalról a pedálok közé pottyantam. Elle időközben úgy hozzánk szokott, hogy nem zavarták a meztelen lábai körül szaladgáló tengerimalacok. Feltápászkodtam, és fájó mancsomat nyalogatva ezt gondoltam: egyszer és mindenkorra el kell felejtenem Daniel Kohnt. Persze tisztában voltam vele, hogy ez teljességgel lehetetlen. **** Elle megállt egy benzinkútnál a házunk közelében. Megpróbáltam elterelni a gondolataimat Daniel Kohnról, hiszen a menekülés most fontosabb volt. Amikor Elle kinyitotta az ajtót, jeleztem a testvéreimnek, hogy ugorjanak ki. Kivetettük magunkat a teherautóból. Elle döbbenten kiáltotta: - Hé, hova mentek? Sajnáltam, hogy nem tudom elmagyarázni neki a helyzetet. Kedves srác volt, habár valami márkásabb lábápoló szer azért nem ártott volna neki. Potsdam utcáin masíroztunk a testvéreimmel. Elmagyaráztam nekik, hogyan kell átkelni az úton ahhoz, hogy ne üssék el őket. Végül elértük azt a sétányt, ahol a házunk áll. Boldogan szaladtam az otthonom felé, mögöttem Schopenhauer, Marilyn, Casanova és... hova lett Depardieu?! Amikor már majdnem átértem a túlsó oldalra, megfordultam, és rémülten konstatáltam, hogy Depardieu a sétány felrepedezett betonútjának a kellős közepén álldogál, mert a repedésből kinőtt egy százszorszép. Egy egyszerű, idióta százszorszép. Depardieu ezt 122

majszolta ugyanazzal az átszellemült arccal, amely Buddha arckifejezésére emlékeztetett az LSD-s látomásban. Egyetlen különbséggel: Buddha felé nem száguldott egy Renault Scenic. - Depardieu! - kiáltottam. Hiába. Ha a kistestvérem evett, megszűnt a világ körülötte. - DEPARDIEU! - kiáltottam még egyszer. Mostanra a többi testvérkém is felfogta a helyzetet, és a félelemtől bénultan állt a járdán. Csak az autót vezető nő nem látott semmit. Túlságosan el volt foglalva azzal, hogy a gyerekeit szidja a hátsó ülésen. Most már egyszerre kiáltottuk: - DEPARDIEU!!! Ám majszoló testvérünk se látott, se hallott. Casanova ekkor hirtelen nekilódult, hogy félrelökje Depardieu-t a kocsi útjából.[12] Magamban mantráztam: sikerül neki, sikerül neki, sikerül neki... Nem sikerült. Félretaszította ugyan Depardieu-t, de a saját bőrét már nem tudta megmenteni. A Renault a levegőbe röpítette. A Signore teste közvetlenül mellettem ért földet.[13] Casanova meghalt. Bénultan álltam. Ez pedig hiba volt. A másik oldalról ugyanis egy VW Polo közeledett, egyenesen felém. Túl gyors volt ahhoz, hogy kitérhessek előle. A hátralévő pár másodpercben imádkoztam, hogy a sofőr - fiatal srác, amolyan biztosítási ügynökfajta - időben észrevegyen. Az imám meghallgatásra talált. Észrevett. Láttam az arcán. Tényleg észrevett! Ám ez mit sem segített. Egy újjászületett ember nem ért neki annyit, hogy fékezzen.

31. fejezet Az utolsó gondolatom ez volt: „Sose fogom megszokni ezt a hülye 123

meghalást." És újfent az életem filmje: Alex és Nina együtt nevetnek a kukacokon. Lilly megsimogat. Alex áramot vezet belém. Azt kiabálom, hogy szarok a jó karmára. Nevet adok a testvéreimnek. Megállapítom, hogy Daniel Kohn-nak eszébe se jutok. És azt is, hogy egy egyszerű teherautó-sofőr sokkal boldogabb családi életet él, mint én. Aztán megint jött a fény. Ismét olyan jól éreztem magam. Biztonságban. Boldog voltam. A szokásos. A szokásos, ami sose tart sokáig. Amikor a fény eltaszított, már kíváncsian vártam, vajon most milyen formában születek újjá. Elég kellemetlenül ért a felismerés, hogy tőgyem van. Elég kellemetlenül ért az a felismerés is, hogy éppen egy büdös istállóban jövök a világra. Amikor meghallottam, ahogy a paraszt így szól: „Fuck, this is a really shitty birth!", kénytelen voltam arra is rájönni, hogy nem Potsdamban vagyok, és ez a felismerés érintett az összes közül a legkellemetlenebbül. - Buddha! - kiáltottam, de a kívülállók csak ezt hallották: mú. A tehénistálló egyik sarkából mérhetetlenül kövér tehén közeledett felém. - Helló, Kim! - Hol a francban vagyok? - Egy farmon Yorktonban. - Yorkton?

124

- Saskatchewan tartomány. - Saskatchewan? - Kanada. - Kanada?! - Észak-Amerika. - Tudom, hogy hol van Kanada! - Akkor meg minek kérdezel? - vigyorgott Buddha, akinek a humorérzéke hagyott némi kívánnivalót maga után. Olyan dühös voltam rá, hogy neki akartam rontani, de frissen született bociként alig álltam a lábamon, így három lépés után fejjel a szalmába zuhantam. - Miért hagytad, hogy elüssenek? - kérdeztem mérgesen, miután kiköpködtem a száraz szalmát. - Ami az életedben történik, azért te vagy felelős. Az én illetékességi körömbe csupán a reinkarnáció tartozik. Basszus. Tehát még az is az én hibám, hogy elütöttek? - És miért lettem tehén? - Mert jó karmát gyűjtöttél. Meglepődtem. Jó karmát gyűjtöttem volna? - De... de hát elszöktem, és szándékosan nem segítettem a cukorbetegeken... - De megmentetted a tengerimalacokat. - Magamat mentettem. - És nevet adtál nekik. Kérdőn néztem rá. - És ezzel öntudatot. Nem is tudtam, erre mit feleljek. - És nem az önzés vezérelt. Tiszta szívből cselekedtél. Igaza volt. 125

- Mégsem vagy te olyan velejéig romlott lény - mondta Buddha. - Hiszen én is ezt mondom egész idő alatt! - morogtam, és a földre szegeztem a tekintetemet. - Hát csak így tovább - biztatott a Buddha-tehén, és ismét elővezette a szertefoszlok-a-levegőben trükkjét. Haladéktalanul azon kezdtem gondolkodni, hogyan juthatnék haza Kanadából. Bociként mégsem vehetek repülőjegyet a SaskatchewanBerlin járatra. És minél tovább töprengtem, annál világosabbá vált, hogy innen csak akkor jutok ki, ha jó karmát gyűjtök és ismét meghalok.

32. fejezet Tehén - földigiliszta - krumplibogár - mókus. Átkozottul kegyetlen idők voltak. Messze voltam az otthonomtól, és nagyon hiányzott Lilly. Fogalmam sem volt, mikor látom viszont.[14] De nem a honvágy volt az egyetlen problémám. Borjúként már az első héten meggyűlt a bajom a Carl nevű farmerral. Úgy nézett ki, mintha egy Marlboro-plakátról lépett volna le, szüntelenül rosszkedvű volt, és krónikus dohányos köhögését már messziről hallani lehetett. Amikor hozzálátott, hogy a fiatal állatokat megbélyegezze, a borjak kétségbeesetten kezdtek bőgni. Izzó vasat nyomott a bőrükhöz, én pedig alig tudtam elviselni fájdalmas kiáltásaikat. Amikor Carl felém indult a forró vassal, úgy döntöttem, megelőző manőverbe kezdek: erőteljesen térdkalácson rúgtam. Carl hangosan szitkozódva próbálkozott újra. Felszólítottam a borjakat - ahogy annak idején az orangután a többi majmot -, hogy segítsenek. Igazi felkelés volt. Carl rémülten hagyta el az istállót. Másnap aztán hívta az állatorvost, és elaltattatott minket. Ebben az életemben tehát nem volt alkalmam arra, hogy jó karmát gyűjtsek. Sőt, 126

rosszat gyűjtöttem. Felelős voltam a többi borjú haláláért. A reinkarnációs létrán ismét lefelé zuhantam. Földigilisztaként születtem újjá Írországban. Egész nap a nedves talajon gyűrűztem fel-alá, és megtapasztaltam, mit jelent a kétneműség. (Nincs például vita férfi és nő között, ami jelentősen megkönnyíti az életet.) Ezenkívül átéltem, milyen az, amikor kettévág egy fűnyíró. De elsősorban a tehetetlenségre emlékszem. Nem állt hatalmamban elüldözni Ninát, így csak remélhettem, hogy Alex magától is megszabadul tőle.[15] Igyekeztem összeszedni magam. Az egyetlen reményem az volt, hogy valamikor Potsdam közelében fogok újjászületni. Muszáj volt jó karmát gyűjtenem. Így aztán megtanítottam a többi földigilisztának, hogyan térjenek ki a fűnyíró elől. Krumplibogárként Korzika burgonyaföldjeit taroltam le. Eközben találkoztam egy apró, franciául beszélő társammal, aki az egyik korábbi életében Napóleon volt. Azzal gyűjtöttem jó karmát, hogy feláldozva a saját életemet - megakadályoztam benne, hogy a krumplibogarakkal értelmetlen megsemmisítő hadjáratot folytasson a szúk ellen. Mókusként a német-holland határ közelében boldogan ugráltam fáról fára. Jó karmát azzal sikerült gyűjtenem, hogy mindennap csokit és chipset loptam a turistáktól. Ezzel megmentettem a társaimat a téli éhhaláltól, a turistákat pedig a magas koleszterinszinttől. És ezen eseménydús létek után megkezdtem utolsó állati életemet.

33. fejezet Vakon tértem magamhoz, de amikor kinyitottam a számat, hogy 127

Buddhát hívjam, ezúttal nem „fíp" jött ki belőle, jóval inkább amolyan „vúúú". Körülöttem a többi kis lény is hasonló hangokat hallatott. Tehát nem tengerimalac vagyok. Se hangya, se földigiliszta, se mókus. Ez utóbbiként éppen most haltam meg. Egy turista fejbe vágott a mobiljával, amikor el akartam csórni a paprikás chipsét. Ez két dolgot bizonyít: egyrészt az emberek csak addig találják édesnek a mókusokat, amíg nem lopnak. Másrészt pedig a legtöbben még a nyaralásuk alatt is képtelenek lazítani. - Hogy vagy? - kérdezte a már unalomig ismert mikuláshang. - Helló, Buddha! Szívesen mondanám, hogy rég nem láttalak, de a világon semmit nem látok. - Ezen változtathatunk - válaszolta, és hirtelen valóban használható lett a szemem. Beagle-kölyök voltam, és két másik kiskutya között feküdtem egy kosárban, ami egy hatalmas kutyaketrec közepén állt. Úgy látszik, rögtön a szülés után elválasztottak minket a mamánktól. És habár már régóta szerettem volna kutya képében újjászületni, most mégis kicsit csalódott voltam: ezt a beagle-őrületet sose értettem. - Ha mindent jól csinálsz, most utoljára születtél állatként újra mondta Buddha, aki extrém hájas, feketebarna-fehér beagle-ként jelent meg előttem, és még a hétköznapi beagle-eknél is sokkal bugyutábban nézett ki. - Utoljára...? - kérdeztem hitetlenkedve. - Az elmúlt életeid során rengeteg jó karmát gyűjtöttél: hangyákat mentettél meg, tengerimalacokat vezettél haza, mókusokat óvtál meg az éhhaláltól. Valamennyit persze veszítettél útközben a jó karmából, de alapvetően még mindig pozitív a mérleg. Sokkal több jó dolgot tettél, mint emberként. Büszke lehetsz magadra - dicsért meg Buddha. Egy percig úgy gondoltam, hogy tényleg büszke lehetek magamra. De csak gondoltam. Nem éreztem. Hiányzott Lilly. Mennyi ideje nem láttam? Hét hónapja? Nyolc hónapja? Ennyi élet alatt az ember elveszíti az időérzékét. 128

- Csaknem két éve - mondta Buddha. - Két év? - megdöbbentem. Ez... ez azt jelenti, hogy Lilly már hétéves és iskolába jár. És két éve nincs anyukája. Teljesen letörtem. És feldühödtem. Haragudtam Buddhára. Elvette tőlem Lillyt, és gondoskodott róla, hogy eltűnjek a közeléből. - Csakis te vagy a felelős az életeidért - mondta Buddha mosolyogva. Legszívesebben a saját felelősségemre pofán vágtam volna. Kár, hogy csak egy beagle-kölyök voltam, ő pedig nem csupán egy dagadt, kifejlett kutya, de ráadásul még Buddha is. Valószínűleg egy nyavalyás ereszcsatornává is változtathatna, ha ahhoz volna kedve. - Nyugalom, ne szitkozódj annyit. És nyavalyás gondolatolvasó is volt. - Már csak egy dolog van, amit meg kell tanulnod - mondta Buddha. - És elárulnád, mi az? - kérdeztem némi gúnnyal. De Buddha csak szelíden mosolygott, és hallgatásba merült. - Pontosan ezt a választ vártam tőled - sóhajtottam. - Időben meg fogod tanulni a leckét - jelentette ki Buddha, aztán hatalmas kutyatestével a ketrec ajtaja felé gurult. Ebben a pillanatban megint elsötétedett minden. Buddha ismét megvakított. Kíváncsi voltam, milyen leckére célzott.

34. fejezet A következő hetekben a kutyatenyésztő gondoskodott rólam. Amikor már elég erős voltam hozzá, elmenekültem a ketrecből, kirohantam az utcára, és felpattantam egy buszra. A házunkhoz 129

akartam jutni, habár nem lehettem benne biztos, hogy Alex még mindig ott lakik. A házunk melletti megállónál kiugrottam a buszból. Annak ellenére, hogy már március volt, a tavasznak esze ágában sem volt beköszönteni. Eső zuhogott a rövid szőrömre, és jellegzetes nedves kutyaszagom lett, de a hideget nem éreztem, a testem kipárolgása pedig nem érdekelt, hiszen... megláttam a kivilágított házunkat. Láttam, ahogy az eső csapkodja az ablaküveget. Láttam, ahogy a tűz barátságosan lobog a kandallóban. Láttam, ahogy... ... Nina mélyen Alex szemébe néz. Mi a fenét csinál ez a nő? Mit mond éppen Alexnek? Miért vesz elő egy gyűrűt a kezében tartott dobozból? Istenem, éppen megkéri Alex kezét! Ezt... ezt... ezt... nő nem teheti meg... Ez... ez... ez... annyira fáj... Ezt... ezt... ezt... meg kell akadályoznom! Nina semmiképpen nem lehet Alex felesége és Lilly új mamája! Nina szájáról a következő szót olvastam le: „akarsz...?" - ennyi éppen elég is volt. Rohanni kezdtem felé, amilyen gyorsan csak tudtam. Egyenesen neki a terasz ajtajának. Átkozott tükröződésmentes üveg! Rohadt nagyot csattantam. Alex azonnal felugrott, odaszaladt, és kinyitotta az ajtót. Nina döbbentem kérdezte: - Hát ez meg milyen 130

kutya? - Fogalmam sincs - válaszolta Alex -, de azt hiszem, megsérült. - Csak nem akarod behozni? - kérdezte Nina. - Mégse hagyhatom kint. - Ugyan, már biztosan jól van - mondta Nina, és be akarta húzni a terasz ajtaját. Azonnal a földre vetettem magam, és a négy lábamat az égnek emelve hörögni kezdtem. Oscar-díjas alakítás volt. - Úgy tűnik, egyáltalán nincs jól - mondta Alex. - Behozom. - Inkább ne. Ha beteg, még téged is megfertőz - mondta Nina. Tényleg aggódni látszott Alexért. - Nem hagyhatom a sorsára - csóválta a fejét Alex. Nina megadta magát. Alex felvett, és erős karjában átemelt a küszöbön. Ha ember vagyok, romantikus helyzet lett volna. - Felhívom az állatorvost - mondta Alex, és a telefonhoz lépett. Nina kelletlenül bólintott. Nem tetszett neki a helyzet. Rápillantottam a gyűrűre, amivel Nina házassági ajánlatot akart tenni Alexnek. Fél másodpercig mérlegeltem, mit tegyek, aztán azonnal cselekedtem. Felugrottam. - A kutya már jól van - mondta Nina. Aztán: - És megeszi a gyűrűt!!! Vannak az aranygyűrűnél ízletesebb dolgok is, de soha életemben étkezés nem elégített ki annyira, mint ez. Alex csak nézett csodálkozva. Mindig nagyon édes arcot vág, amikor össze van zavarodva. És módfelett érzékeny beagleszaglásommal azt is meg tudtam állapítani, hogy nagyon jó illata van. Nem a parfümjére gondolok, hanem a természetes szagára. Vannak 131

férfiak, akiknek jó az illatuk. Vannak olyanok is, akiknek fantasztikus. És van Alex. Kutyaként még intenzívebben éreztem a kipárolgását, mint emberként. Úgy elbódított, hogy még az áramütéseket is elfelejtettem, sőt egy percre azt is, hogy Nina az én házamban lakik. Még jó, hogy nem tüzeltem. - Most mi lesz a gyűrűvel? - kérdezte Nina elszörnyedve. Legnagyobb meglepetésemre Alex vigyorogva mondta: - Várunk. Ami egyszer bement, az ki is fog jönni. - Nem tudom, hogy utána is ugyanolyan szépnek fogom-e látni mondta Nina, és nem is titkolva afölötti csalódottságát, hogy a terve félresikerült, elindult a hálószoba irányába. Én pedig elégedetten gondoltam: amíg a záróizmaim működnek, nem lesz itt újabb házassági ajánlat, annyi szent. - Mit csináljak veled? - kérdezte Alex. Ugatni kezdtem: - Vegyél magadhoz. Csak előbb dobd ki innen Ninát. - Nem rakhatlak ki az esőbe - mosolygott Alex, és megsimogatta a fejemet. - Feküdj a kandalló elé. De légy csendben. A kislányom alszik. Legszívesebben azonnal Lilly szobájába rohantam volna, de ez a nap teljesen kimerített, így megtettem, amire Alex kért. A kandalló melegében megszáradt a szőröm. Lassan elszundítottam. Jó volt újra otthon lenni. Nyögésre ébredtem. - Gyerünk, Alex! - hallottam Ninát. Nem is tudom, mi döbbentett meg jobban ebben a pillanatban: az, hogy a kibékülésüket szexszel ünnepelték, vagy hogy létezik olyan nő, aki a mámor pillanataiban azt mondja, hogy „gyerünk". Alex nevét még viszonylag jól lehet kombinálni ezzel az indulatszóval, de hogy hangzik az, hogy „gyerünk, Adalbert!", vagy „gyerünk, KlausMaria!", esetleg „gyerünk, Malacka!"? 132

Nina egyre hangosabban nyögött. Megállapítottam, hogy beagleként is el lehet vörösödni. Elszomorított, hogy Alex sem választotta a cölibátust a halálom után. Eszembe jutott Daniel Kohn. Ennyit a férfiakra gyakorolt hosszú távú hatásomról. Legszívesebben bedugtam volna a fülemet, de kutyaként ez lehetetlen művelet volt. Méregbe gurultam. Hogyan teheti ezt velem Alex? Hiszen még csak két éve vagyok halott! Oké, amikor megcsaltam Daniel Kohnnal, Alex életben volt, de akkor is... Van jogom egyáltalán ahhoz, hogy dühös legyek? Úgy döntöttem, hogy van. Ez más helyzet. Egészen más, mert... mert... - lázasan kerestem az érveket - mert... mert... mert Alex részéről valahogy kegyeletsértésnek tűnt a dolog. Ez az, kegyeletsértés. Szép szó. Erkölcsileg egészen felsőbbrendűnek éreztem magam tőle. Nina időközben jól belendült. Vagy legalábbis úgy tett. Egyszer régen ugyanis elmesélte nekem, hogy gyakran tetteti az orgazmust: Még mindig jobb, mint ha azt kellene javasolnom a férfinak, hogy olvasson el egy könyvet a szexről, vagy meg kellene kérnem, hogy hadd folytassam egyedül. Ez után a beszélgetés után Ninával én is megpróbáltam az egyik csapnivaló szexuális élményem során orgazmust tettetni. A partnerem Róbert, a joghallgató volt, akivel kábé annyi örömöt jelentett a szex, mint a kötőhártya-öblítés. Ezért inkább tévét akartam nézni. Ránéztem az órára. Tudtam, hogy két perc múlva kezdődik az Ally McBeal. Eljött a műorgazmus ideje. Mindent beleadtam, de nyilván rosszabb színésznő voltam Ninánál, mert Róbert a nyögdécseléseim közben aggódva megkérdezte, hogy csak nem a vádlim görcsölt be? Nina tehát egyre hangosabban sikoltozott. Attól tartottam, ezúttal nem színészkedik. Képtelen voltam tovább elviselni. Cselekednem 133

kellett: lenyomtam a mancsommal a hálószoba kilincsét, és rájuk ugattam: - Azonnal szállj le róla, te ribanc! Szégyellhetnéd magad! És te is, Alex! Ez kegyeletsértés! Nina és Alex megálltak a mozdulat közepén, és döbbenten meredtek a szoba közepén álló, csaholó kutyára. - Hát ennek meg mi baja van? - kérdezte Nina, és félve felhúzta a takarót szemtelenül feszes mellére. Én Kim Langeként bezzeg annyi mellfeszesítő gyakorlatot végezhettem, amennyit csak akartam (tulajdonképpen egyet se akartam, de kétségbeesésemben néha rákényszerítettem magam), a mellem mégsem emelkedett egy centit se. A tükör előtt meztelenül állva olykor brutális módon szembesültem a gravitáció hatásával. - Majd én elintézem - mondta Alex határozottan, és elindult felém. Olyan dühös voltam rá, hogy az ösztönömre hallgatva jól bele akartam harapni ennek a kegyeletsértő, félrelépő, állatkínzó férjnek a hátsójába. De még mielőtt megtehettem volna, Lilly lépett a hálószobába, aki a zajra felébredt. Hihetetlenül nagyot nőtt. Igazi kis iskolás lány lett belőle. Mérhetetlen boldogság öntött el. Rám nézett és felkiáltott: - Hát mégiscsak vettetek egy kutyát a születésnapomra! A születésnapjára?! - Akkor mégse vagyok túl kicsi ahhoz, hogy kutyám legyen! ujjongott. Magához ölelt, nekem pedig könnyek tolultak a szemembe. Annyi év után végre újra érezhettem Lilly közelségét! Alex és Nina bizonytalanul néztek egymásra. Ha most azt mondják Lillynek, hogy nem az ő kutyája vagyok, összetörik a szívét. - Egyelőre csak próbaidőre van itt - mondta Nina rövid hallgatás után. Nyilvánvaló, be akarja hízelegni magát Lillynél. És ezzel persze Alexnél. De most még ennek is örültem. 134

- Gyere - mondta Lilly hozzám fordulva aludhatsz az ágyam mellett. Elindult, én pedig utána akartam menni, de Alex aggódva állta el az utamat. Éreztem, hogy nem tudja, nem fogok-e ártani a kislányának. Mélyen a szemébe néztem, és a pillantásommal igyekeztem közölni, hogy nem kell félnie. Inkább kettévágatnám magam újra a fűnyíróval, mint hogy bántsam Lillyt. Úgy tűnt, Alex kiolvasta a szememből a Lilly iránti mélységes szeretetemet. - Rendben van - mondta. Nem kellett kétszer mondania. Lilly után szaladtam. - Csak apa miatt mondtam, hogy az ágyam mellett aludhatsz mondta Lilly, amikor már a szobájában voltunk. - Természetesen bebújhatsz a takaróm alá. Egyetértően vakkantottam, és felugrottam az ágyra. Végre a lányom mellett feküdhettem. A mennyezetre ragasztott csillagokra bámultam, de az előző alkalommal ellentétben, amikor hangyaként feküdtem ugyanitt, most nem éreztem boldogságot. Túlságosan fájt, hogy két évig nem láthattam Lillyt. Két évet kihagytam az életéből. És ezt a lemaradást soha többé nem hozhatom be. Szomorúan pillantottam a Snoopy ébresztőórára: éjfél múlt húsz perccel. Elmúlt tehát a hetedik születésnapja. Ezt is kihagytam. Lilly lehunyta a szemét, és hamarosan elaludt. Hallgattam nyugodt, lassú légzését, néztem az édes kis arcát. És ekkor megesküdtem magamban, hogy soha többé nem fogom kihagyni egyetlen születésnapját sem.

35. fejezet Másnap reggelire répát ettem Lillyvel - még kutyaként is képtelen voltam rá, hogy húst fogyasszak. Túlságosan rossz tapasztalatokat 135

szereztem az előző életeimben. Falja fel valaki más Konrád Adenauert! A közös étkezés alatt megtudtam néhány dolgot: Ni-na bezárta az utazási irodáját Hamburgban, és nyitott egy újat Potsdamban. Alex megvalósította régi álmát: nyitott egy kerékpárszaküzletet, és az ott keresett pénzzel fenn tudta tartani a házat. Már az egyetemi tanulmányai alatt is ez volt a vágya, de Lilly születése után elhalasztotta, és inkább a kicsire koncentrált. De a reggel legérdekesebb felismerése azt volt, hogy hihetetlenül sokáig voltam képes összeszorítani a záróizmaimat. - Ma nem megyek dolgozni - mondta Nina. - Miért? - kérdezte Alex. - Megvárom, amíg kijön a gyűrű - jött a válasz. - De hát magától is ki fog jönni - mosolygott Alex. Úgy látszott, nem túl sürgős neki a fordított lánykérés megismétlése. Hála istennek. Összekészülődött, hogy elvigye Lillyt az iskolába (te jó ég, már tényleg iskolás volt!), aztán pedig kinyissa az üzletét. Mindezt olyan lendülettel tette, amit korábban én is szívesen láttam volna nála. És ekkor szörnyű gondolat suhant át a fejemen: Nina jót tesz Alexnek! Ezt már a tengerimalac-anyuka is megmondta annak idején. A tengerimalacokról hirtelen eszembe jutott Casanova. Vajon mi lett belőle?[16] A teraszra szaladtam, és kinéztem a kertbe, de nem láttam se a ketrecet, se a tengerimalacokat, se a Signorét. Nina utánam jött. Gumikesztyűt vett fel, maga alá húzta a kerti széket, leült elém, és negédesen megkérdezte: - Na, mikor jön a kaksi-maksi? - Beszélj velem értelmesen - morrantottam rá. Háromórás türelemjáték következett. Beagle-pofám feldagadt az erőlködéstől, és szüntelenül hörögtem: Kkkkibííírrrrom...., nnneemmm... prrrrrobléééémaaa... 136

De az idő Nina kesztyűs kezére játszott: végül kipottyant az az átkozott gyűrű. Azonnal felvette a földről, és felsóhajtott: - Mit meg nem teszek a szerelemért! Miközben sértődötten bámultam rá, megszólalt mögöttem egy hang: - Hé, hát ez meg milyen kutya? Megfordultam. Az anyám lépett be a kertkapun. Megörültem. Ennyi állatként eltöltött év után még az ellenségeskedések is hiányoztak. Odarohantam hozzá, felugrottam rá, és boldogan ugattam: vau-vauvau! Martha hevesen ellökött magától. - Ne merj rám ugorni, hülye korcs! Ennyit a viszontlátás öröméről. - Hozzánk tévedt, és most Lillyé - mondta Nina. - És ez milyen gyűrű? - kérdezte az anyám. - Meg akarom kérni Alex kezét - mondta Nina. - Nem akarod kivárni, hogy Alex tegye meg? - érdeklődött az anyám. - Nem. - Igazad is van! Magától biztos nem jutna eszébe! Igazad is van? Elképesztő. Az én anyám Nina oldalára állt? Marthára pillantottam, és meg kellett állapítanom, hogy vannak emberek, akiknél egyszerűbb elfelejteni a régi ellenségeskedéseket, ha többé nem látjuk őket. Nina betessékelte Marthát a házba, és becsukta a terasz ajtaját. Az üvegen keresztül láttam, milyen jól megértik egymást. Sokat nevettek. Teljesen összezavarodtam: lehet az én anyámmal együtt nevetni? Azzal a nővel, aki csak akkor érzi jól magát, ha legalább 1,3 ezrelék az alkoholszint a vérében? Nina tehát az anyámnak is jót tesz? Te jó ég, ez a Nina-mindenkinek-jót-tesz dolog kezdett az agyamra menni. 137

Amikor Alex délután hazaért, megkérdezett: - Mit szólnál hozzá, ha elmennénk sétálni? - A kutyát elviszed, engem meg nem? - kérdezte Nina. - Egyedül akarok kimenni a sírhoz - válaszolt Alex, én pedig nagyot nyeltem. Az én síromról beszélt. Nina megértően bólintott. - Na, akarsz jönni? - kérdezte tőlem Alex. Elbizonytalanodtam. A saját sírom meglátogatása bizonyára nem lesz az életem fénypontja. Alex biztatóan rám mosolygott, így végül beleegyező vonyítást hallattam, és elindultam vele a temetőbe.

36. fejezet Az úton aztán kiderült, miért akarta Alex, hogy vele menjek. Szüksége volt rá, hogy beszélhessen valakihez. Valakihez, aki nem szól közbe. Valakihez, akire rá lehet bízni a legnagyobb titkokat is. A kutya erre igazán alkalmas. Persze ha sejtette volna, ki ez a kutya, valószínűleg mégis inkább úgy döntött volna, hogy hallgat. - Tudod... - kezdett bele, aztán hirtelen megkérdezte: Tulajdonképpen hogy hívnak? Erre mit ugathattam volna? - Tinkának foglak hívni - mondta Alex. Rendben, tehát Tinka. - Tudod, Tinka, a feleségem ma két éve halt meg. Lelki szemeim előtt megjelent a kép, ahogy rám zuhan az az idióta mosdókagyló az űrből. - Nagyon szerettem - mondta Alex. Hogyan? Még a végén is szeretett? 138

- Mielőtt meghalt, a végét járta a házasságunk. Már nem szeretett. Ettől teljesen kikészültem. - Micsoda? - ugattam. - Ezt miért nem mondtad soha? Meglepve nézett rám: - Mi van? Gyorsan úgy tettem, mintha hihetetlenül érdekesnek találnám a legközelebbi fát, és csak ezért ugattam volna. - Harcolnom kellett volna érte - mondta Alex, és töprengve ment tovább. Időközben elértük a temetőt. Megfordultam, és a vékony hórétegben láttam a lábnyomainkat. Az évszakhoz képest így is nagyon hűvös volt, de most ráadásul nedves hó hullott, a végsőkig vigasztalan hellyé téve a temetőt. - Miért nem harcoltál? - ugattam. Persze nem értette a kérdést. Ehelyett megállt, nagyot sóhajtott, és így szólt: - Nagyon hiányzik. Nem hittem a füleimnek. - Akarod tudni, miért nem küzdöttem érte? - kérdezte Alex. - Naná, hogy akarom! - csaholtam. - Az volt az érzésem, nem vagyok elég jó neki. Te jó isten, hát ez meg hogy jutott eszébe? - Ő sikeres volt, nekem meg semmi se jött össze. Nagyot nyeltem. - Folyton a szemére vetettem, hogy nem törődik eleget velem és Lillyvel, de közben sose tudtam megszabadulni attól a gondolattól, hogy ő sikert sikerre halmoz, én meg egy senki vagyok. Furcsa, nem? Komplexusaim voltak a saját feleségemmel szemben. Ezt azelőtt sosem említette. - Ninánál más a dolog - mondta, én pedig úgy éreztem, mintha villám csapna belém. - Ö bátorít, támogat. Nélküle sose nyitottam volna meg a boltot. Hát ezért volt vele? Mert magabiztosabb lett tőle? - És tényleg sokat várt rám. 139

- Sokat? - ugattam. - Másfél év után csókoltam meg először. Csak csóváltam a fejemet. Tizennyolc hónap talán hosszúnak tűnhet egy kívülálló számára, aki tisztában volt vele, hogy vége a házasságunknak. Szerintem Alexnek mégis legalább tizennyolc évet kellett volna várnia. Vagy tizennyolc életet. - Mégis jó, hogy tegnap berobbantál az életünkbe. Különben kénytelen lettem volna nemet mondani Nina ajánlatára. Úgy érzem, elárulom Kimet, ha elveszem feleségül. - Pontosan ezt teszed! - vinnyogtam. - Mondd csak, te érted, amit mondok? - csodálkozott Alex. Gyorsan megráztam a fejem. Ez nem volt okos húzás. Elárultam magam. - Tényleg értesz? - Alex nem tudott hova lenni a döbbenettől. Nem tudtam, hogyan reagáljak. Idegesen csóválni kezdtem a farkam. - Úristen, kezdek becsavarodni - mondta Alex, aztán továbbindult. Miközben követtem, számos kérdés merült fel a fejemben: az én hibám, hogy elromlott a házasságunk? Megmenthettem volna, ha olyan lennék, mint Nina? Talán mégis Nina illik jobban Alexhez? De a legeslegfontosabb kérdés ez volt: mi a francot keres Daniel Kohn a temetőben? Ez a kérdés, úgy tűnt, Alexet is foglalkoztatja. Azonmód fel is tette neki: - Mit keres itt? Daniel meglepve nézett rá. Alex nyilvánvalóan kiszakította szomorú gondolataiból. A hó vékony takaróként fedte a vállát, tehát egy ideje már biztosan a sírom előtt állt. Nem volt sírkövem, csak egy márványlap, rajta a nap és a következő szavak: „Örökké szerető családod". 140

Ezt látva hangos vonításba kezdtem. - Mi van ezzel a kutyával? - kérdezte Daniel. - Fogalmam sincs. Néha azt gondolom, rendkívüli állat. Aztán meg azt, hogy csak őrült - válaszolta Alex. Én pedig azt gondoltam: egy kicsit mind a kettő. - Mit csinál a feleségem sírjánál? - Ön Kim férje? - kérdezte Daniel. Egyetlen rezdüléssel sem árulta el, hogy emberi életem utolsó éjszakáját vele töltöttem. A híres Daniel-féle pókerarc. - Őszinte részvétem - mondta, de nem nyújtott kezet Alexnek. És a kérdésére sem válaszolt. Alex nem mondott semmit. Ha eddig nem sejtette, hogy volt valami közöm Danielhez, akkor most biztosan felébredt benne a gyanú. Amit csak tetézett, hogy Daniel egy szál vörös rózsát tartott a kezében. Hihetetlen. Vörös rózsa. A férfiak az ilyesmit többnyire giccsesnek találják. De mi, nők, különösen pedig mi, halott nők meghatódunk tőle. Daniel Kohn tehát mégiscsak érzett valamit irántam. Néhány perc leforgása alatt tehát kiderült, hogy mindkét férfi az utolsó pillanatig szeretett. Remek. Fájdalmas, de szép érzés volt. Kár, hogy kutyaként nem sok hasznom volt belőle. Alex és Daniel farkasszemet néztek. Mindegyikük tudta, hogy mi a helyzet. Daniel magabiztos mozdulattal a sírra helyezte a rózsát, bólintott és elindult. - Tinka, szerinted volt valami kettejük között? - kérdezte Alex. Hevesen megráztam a fejem, de ez nem oszlatta el a kételyeit. Hazafelé már egyetlen szót sem szólt. Tudtam, hogy Nina visszautasításának esélyei ezzel jelentős mértékben csökkentek. 141

37. fejezet A következő napokban volt alkalmam megfigyelni Ninát és Alexet. Csaknem mindent együtt csináltak: vezették a háztartást, kirándultak, vásároltak - ilyen módon egyetlen nap alatt több időt töltöttek egymással, mint Alex és én annak idején három egész hónap alatt. Nina az anyámmal is törődött, aki lépten-nyomon látogatóba jött. Sőt, megpróbálta betanítani utazási irodai asszisztensnek is. Először nem értettem, miért tesz ilyesmit, aztán rájöttem, hogy egészen egyszerűen szereti Marthát. Furcsa, de igaz. Úgy látszik, lehet szeretni az anyámat. De a legszörnyűbb az volt, hogy Nina rengeteg időt töltött Lillyvel. Még a házi feladatban is segített neki, méghozzá meglepő türelemmel (jómagam az óvodai évek alatt még ahhoz is túl türelmetlen voltam, hogy megtanítsam neki a cipőfűző bekötését, inkább tépőzáras lábbeliket vettem neki). Sokat nevettek együtt. El se tudom mondani, mennyire megutáltam ezt a „Nina-jót-tesz" gondolatot. Nina tehát azon volt, hogy igazi kis családot alapítson. Az én családomból. Lilly kedvéért még a beagle-t is elviselte a házban. Pedig ki nem állhatott. Persze hogy nem, hiszen nekem köszönhetően a szexuális élete pokollá vált: minden nyögésnél felvonítottam a hálószoba ajtaja előtt. Olyan hangosan, hogy képtelenség volt tovább a szexre koncentrálnia. Nem csoda tehát, hogy Nina, amikor senki se figyelt, nemes egyszerűséggel óvszernek hívott. Aztán eljött a szörnyű nap, amelyen Alex és Nina kimondták: összeházasodunk.

142

És miközben az ijedségtől félrenyeltem a kutyatápot és hörögve tűnődtem, melyiküket harapjam meg először - a mosolygó Ninát, a mosolygó Alexet vagy a könnyekig meghatódott anyámat -, Lilly kiszaladt a házból. Várj! - kiáltott Alex, és utána akart futni, de Nina visszatartotta. - Hagyd. Idő kell neki, hogy feldolgozza - mondta. Alex bólintott. Én habozás nélkül Lilly után rohantam a kertbe. A kislányom a hintában ült és sírt. Leültem mellé. A mancsomat vigasztalóan a térdére helyeztem. - Hiányzik az anyukám! - mondta, és magához ölelt. Éreztem, ahogy a könnyei a bundámra folynak. Halkan nyüszítettem: - Itt vagyok, kincsem. Lilly a szemembe nézett, és úgy tűnt, érti. Mindenesetre megnyugodott, és szó nélkül kapaszkodott belém. - Minden jó lesz - ugattam. - De csak akkor, ha teszünk is érte valamit - vetette közbe egy hang föntről. Felnéztem, és az ágon egy barna kandúrt láttam, a jobb szeme körül fekete folttal. Vidáman vigyorgott. Lilly - kicsit jobb hangulatban - visszament a házba. Feldúltan bámultam a macskát. Casanova? - kérdeztem óvatosan. Madame Kim? Bólintottam. Casanova leugrott a fáról. Egymáshoz rohantunk, és melegen összeölelkeztünk, ami bizonyára furcsán nézhetett ki, tekintve, hogy a meleg összeölelkezés négylábúak között csak úgy működik, ha a földön fekszenek. A kívülálló számára úgy tűnhetett, mintha a kutya és a macska nem volna tisztában azzal, hogy szexuálisan inkompatibilisek. Amikor kihemperegtük magunkat a fűben, egymás szavába vágva elmeséltük, mi minden történt velünk az elmúlt két évben. Beszámoltam róla, milyen érzés bocinak, földigilisztának, 143

krumplibogárnak és mókusnak lenni, Casanova pedig elmesélte, hogy Depardieu meg-mentőjeként elég jó karmát gyűjtött ahhoz, hogy kandúrként szülessen újjá. Azóta élvezte az életet. - Szeretek csavarogni - mondta. - És miért nem gyűjtött még több jó karmát? - érdeklődtem. - Alighanem hiányzott az ön segítsége - válaszolta vigyorogva. - Azért jött ide, hogy megkeressen? - Nem - válaszolta Casanova. Ez nem volt túl kedves. - Beleszerettem Mademoiselle Ninába. - Te jó ég, mit esznek a férfiak ezen a hülye libán? - tört ki belőlem. - Mademoiselle Nina csodaszép, szeretetre méltó, segítőkész... - Vannak kérdések, amelyekre nem várunk választ - morogtam. - Rendben. Akkor nem válaszolok - mondta Casanova kedvesen. - Felejtse el Ninát. Esélye sincs nála! - fröcsögtem. - Miből gondolja? - Először is: Alexet akarja. Másodszor: egészen más évszázadból származik, mint ön. És harmadszor: ÖN CSUPÁN EGY NYAVALYÁS MACSKA!!! - Először is: a szerelem mindent legyőz. Másodszor: előfordulhat, hogy nem maradok örökké macska. És harmadszor: Mademoiselle Nina nem akarná Monsieur Alexet, ha tudná, hogy létezem válaszolta Casanova ingerülten. - Baromság. Nina és Alex össze akar házasodni! - vágtam az arcába. Ez az információ letaglózta a Signorét. - Mademoiselle Nina csupán azért döntött így, mert nincs tisztában létezésem tényével - mondta felálló szőrrel, de elszántan. Gúnyosan felvonyítottam. 144

- És Alex nem venné el Mademoiselle Ninát, ha tudná, hogy ön még életben van - folytatta a Signore. - De, elvenné - mondtam szomorúan. - Megtudta, hogy megcsaltam egy másik férfival. - Ez nem ok arra, hogy ne szeresse önt - nevetett Casanova. - Micsoda? - kérdeztem csodálkozva. - Higgyen nekem, Madame, engem elég nő szeretett, és tudták, hogy nem vagyok hű hozzájuk. És ugyanígy: én is rengeteg nőt szerettem, akik megcsaltak. A féltékenység nem akadálya a szerelemnek. Hüledezve néztem rá. Casanovának megvolt az az irigylésre méltó tulajdonsága, hogy a szerelem erkölcsi kérdéseit a számára legkényelmesebb szemszögből nézte. - Vagy talán ön kevésbé szereti Monsieur Alexet, csak mert Mademoiselle Ninával osztja meg az ágyát? Összezavarodtam. Szeretem egyáltalán Alexet? Ezt a kérdést az áramütések óta nem tettem fel magamnak... - Ha megakadályozzuk az esküvőt, esélyünk van arra, hogy visszakapjuk a szerelmünket. - De én nem akarom visszakapni Alexet - mondtam a bizonytalan emberek vehemenciájával. - Biztos benne? - kérdezte Casanova. - Igen! - válaszoltam még vehemensebben. De Casanova csak mindentudóan vigyorgott. Úgy éreztem, hogy megfogott. - Mindegy is. Soha nem fognak belénk szeretni. Állatok vagyunk mondtam makacsul. - De lehet, hogy egyszer újra emberként születünk újjá, ha elég sok jó karmát gyűjtünk. Ebben volt valami. Hiszen Buddha is azt mondta, hogy ez lehet az 145

utolsó életem állatként. Megint eszembe jutott az a vágyálmom, ahogy tizennyolc évesen megcsókolom az ötvenéves Alexet. Ettől a gondolattól bizseregni kezdett a gyomrom. Lehet, hogy igaza van Casanovának, és tényleg vissza akarom kapni a férjemet? Mindenesetre azt be kellett vallanom, hogy nem véletlenül kaptam Ninától az „óvszer" nevet. Tényleg féltékeny voltam rá. Casanova logikájában mégis volt egy apró bökkenő. - Ha megakadályozzuk az esküvőt, azzal rossz karmát gyűjtünk! emlékeztettem. - Így sose leszünk emberek. A Signore felvillantotta legszemtelenebb kandúrmosolyát: Hogyan gyűjthetnénk rossz karmát, ha szerelemből cselekszünk?

38. fejezet Egy esküvő meghiúsításának legjobb módja, ha tönkretesszük a menyasszonyi ruhát. Nina gondoskodott róla, hogy először az egyházi esküvőre kerüljön sor. - Ha már életemben először kimondom a boldogító igent, azt nem a házasságkötő teremben akarom tenni, hanem a templomban, tetőtől talpig fehérbe öltözve - mondta Alexnek, és a lelkészt is meg tudta győzni erről a szokatlan sorrendről. Amikor az esküvői menet kilépett a házunkból, ragyogóan sütött a nap. Még ez a nyavalyás idő is Nina oldalára állt! A tavaszi virágok bódító illatot árasztottak. Alex lélegzetelállító volt. Csodálatos fekete szmokingban lépkedett az erre az alkalomra bérelt fehér limuzin felé. Csokornyakkendőt kötött - a hagyományos nyakkendők iránti viszolygásához tehát hű maradt -, és Lillybe karolt, aki a rózsaszín kis ruhácskájában a világ legédesebb koszorúslánya volt. Alex a fülébe súgta: - Olyan vagy, mint egy igazi királykisasszony -, aztán puszit 146

nyomott az arcára. Lilly ragyogó mosollyal nézett rá. Úgy tűnt, mostanra megbékélt az esküvő gondolatával. Velem ellentétben. Anyám lépett ki a házból. Saját magához képest csinos volt - kék nadrágkosztümöt viselt, és valószínűleg új fodrászt is kerített valahonnan. Aztán Nina is megjelent. - Te jó isten, milyen csodálatos jelenség! - nyögte Casanova. Én pedig ezt gondoltam: basszus, igaza van. Nina fantasztikusan nézett ki, szolid fehér ruhája kiemelte tökéletes alakját. A legtöbb nő csak a plasztikai sebésznél tett többszöri látogatás után vehetne fel ilyen ruhát. Igyekeztem összeszedni magam, és a feladatomra koncentrálni: mivel Nina engem érthető módon nem óhajtott maga körül tudni a templomban, most jött el a ruhatönkretétel pillanata. Nem tudtam, valóban vissza akarom-e kapni Alexet, de abban biztos voltam, hogy az esküvőt nem élem túl. Ninának rohantam. A szemembe nézett, megsejtette, mi következik, és felkiáltott: - Jaj, ne! Szedjétek le rólam ezt a kutyát! Anyámnak nem kellett kétszer mondani. A menyasszonyi csokorral hevesen ütlegelni kezdett: - Nesze! Te átkozott korcs! Hagytam, hogy elkergessen, hiszen az én szerepem csak a figyelem elterelése volt. Ebben a pillanatban Casanova az ágak közül Ninára ugrott, és a karmaival széthasította a menyasszonyi ruhát. - Segítsetek! - visította Nina, de már túl késő volt: a ruha úgy nézett ki, mintha Ollókezű Edward dolgozott volna rajta. Mindenki a lerongyolódott menyasszonyra bámult, miközben Casanovával a garázsba menekültem. A további eseményeket biztonságos távolságból szemléltük. Örömmel állapítottam meg, hogy teljesítettük a küldetésünket. 147

Casanova azonban hallgatott. - Mi van? Nem is örül? - kérdeztem tőle. - Nekem nem jelenthet örömöt, ha fájdalmat okozok Mademoiselle Ninának - válaszolta. - Nekem annál inkább - vigyorogtam, és Ninára pillantottam, aki igyekezett megőrizni a lélekjelenlétét. Végül sajnos sikerült neki. Kibontakozott Alex vigasztaló öleléséből, és azt mondta: - Mindegy, hogy nézek ki. Az a lényeg, hogy összeházasodunk. És olyan bensőségesen mosolyogtak egymásra, hogy csaknem elhánytam magam. Ezután Lillyvel és az anyámmal együtt beszálltak a limuzinba, és elindultak a templom felé.

39. fejezet - Hát, nem teljes a siker - állapította meg Casanova. - Hát nem - bólintottam. Hallgattunk. - És most mihez kezdünk? - kérdezte. - Nem adjuk fel - válaszoltam. - Jó ötlet. - Ugye? Tovább hallgattunk. - És pontosan hogyan gondolta, hogy nem adjuk fel? - kérdezte. - Nos, erre vonatkozóan ötletem sincs. Újból hallgattunk egy sort. - Indulás a templomhoz, aztán meglátjuk, hogyan tovább döntöttem. Szaladni kezdtünk. Amikor lihegve megérkeztünk, már minden vendég bent volt a 148

templomban, mi pedig nem tudtuk kinyitni a kapuját. Úgy döntöttünk, elválunk, hogy valami bejáratot keressünk. Casanova balról kerülte meg az épületet, én jobbról. Találtam egy résnyire nyitva hagyott ajtót, benyomtam, és egy lépcsősor előtt találtam magam. Nem volt más választásom, felrohantam rajta, és az emelvényen találtam magam, ahol a szakállas orgonista unottan tetriszezett a mobilján, miközben odalent a pap feltette a mindent eldöntő „akarod-e" kérdést. Ebben a percben azt kívántam, bárcsak macskaként születtem volna újjá, mert akkor lazán leugorhattam volna a főhajóba, és felkaphattam volna a gyűrűket, melyek nélkül az esküvő ugyebár nehezen kivitelezhető. Ám sajnos nem macska voltam, csak egy átkozott kutya. Ennek megfelelően nem rendelkeztem a macskák rugalmas csontjaival, melyek tompíthatnák az esést. Még az oltárt sem tudtam tisztán kivenni odalent. Kiváló szaglásom nem sokat segített a távolságok felmérésében, csupán azt tudtam megállapítani, hogy az orgonista mögöttem nem sokat tart az izzadásgátló dezodorokról, így aztán képtelen voltam kiszámolni, ugrás esetén hol és hogyan landolnék. Ebben a pillanatban a pap dörgő hangon kérdezte: - Akarod-e, Alex Weingart, ezt a nőt törvényes feleségedül? Amikor Alexnek utoljára feltették ezt a kérdést, én voltam az oldalán. A velencei San Vincenzo-templom fő-hajóját beragyogta a nap, és Alex csodásan nézett ki világos öltönyében. Annyira ideges voltam, hogy nem a jó helyen mondtam ki az igent. A pap mosolygott, tört németséggel megnyugtatott, hogy mindjárt én jövök, és folytatta a ceremóniát. Amikor aztán végre jókor mondtam ki, hogy „igen, akarom", és Alex az ujjamra húzta a gyűrűt, én voltam a világ legboldogabb embere. Soha senkit nem szerettem még annyira, mint Alexet. Ö volt életem szerelme - ezt nyugodtan kijelenthetem, elvégre már jó ideje meghaltam. 149

Most, hogy a volt férjemet ebben a helyzetben láttam Ninával, villámcsapásszerűen ért a felismerés, hogy Casanovának igaza volt: még mindig szeretem Alexet. És hirtelen könnyek gördültek végig különben is nedves pofácskámon. A pap Alexre nézett. Tudtam, hogy Alex mindjárt kinyitja a száját, és kimondja az életre szóló igent. A mellső mancsommal letöröltem a könnyeket a pofámról, és a kétségbeesettek vakmerőségével, megfeszítve a hátsó lábaimat amelyek izmai egy beagle esetében nem kimondottan fejlettek levetettem magam a párkányról. Néhány másodpercig szabadon zuhantam, és csak remélni tudtam, hogy nem halok bele ebbe az akcióba. Hála istennek, nem törtem ki a nyakam, sőt, viszonylag puhán landoltam az anyámon, aki azonnal olyan szitkokat kezdett szórni rám, amilyeneket ez a templom még bizonyára sose hallott. Tartottam tőle, hogy a kereszt a szégyentől hangos csörömpöléssel fog darabokra esni. Miután megrohamoztam a templomot, kitört a pánik: a vendégek egymás szavába vágva beszéltek, a pap elfelejtette, mit akart mondani, Nina pedig dühösen sziszegte Alexnek: - Azt hittem, otthon hagytuk a kutyát! - Szinte hallani lehetett, ahogy ezt gondolja; - Bárcsak inkább kitettük volna valamelyik út menti pihenőhelyen. Lehetőleg Dél-Jemenben. Az egyetlen ember, aki láthatóan örült nekem, Lilly volt. Hozzám futott, és megkérdezte: - Helló, Tinka, hát te mit csinálsz itt? - A karjába akart venni, és habár szívesen hozzábújtam volna, most mégis kitértem az ölelése elől, és az oltár felé rohantam. Ott a számba vettem a gyűrűket rejtő dobozt, és rohanni kezdtem. - Fogjátok meg! - kiabálta Nina. Martha azonnal utánam eredt. Gyorsabb voltam ugyan, mint ő, de a 150

templom ajtaja zárva volt. Zsákutcába kerültem. Az anyám már majdnem utolért. Lefékeztem. Felém nyújtotta a kezét, és... Ekkor kinyílt a kapu. Casanova a kilincsen ült, és derűsen vigyorgott rám. Imádta a jól időzített, drámai jeleneteket. Kirohantam a templomból. Casanova utánam. Anyám és a vendégek egy része úgyszintén, de esélyük sem volt, hiszen velük ellentétben nekem nem jelentett problémát, hogy átússzak a közeli folyó túlsó partjára.

40. fejezet Este visszatértünk a házhoz, de előbb még elrejtettük a gyűrűket. Ahogy közeledtünk az otthonomhoz, láttam, hogy Alex - még mindig szmokingban - a teraszon ül, és maga elé bámul. Nina nem volt vele. Valószínűleg a házban ült és sírt. Jeleztem Casanovának, hogy várjon meg a szerszámoskamrában, és óvatosan Alex felé indultam. Rám nézett. Nem dühösen. Csak tompán. Leültem mellé. - Szia - mondta fáradtan. - Szia - vonítottam. - Fogalmam sincs, mi ütött beléd - mondta. - Ha nem tudnám, hogy képtelenség, azt hinném, te vagy Kim. Egy pillanatra megállt a szívverésem. - Persze újjászületve - mondta halványan mosolyogva. Nem tudtam, erre mit ugassak. - Ha te vagy Kim, csóváld meg a farkadat - mondta Alex félig keserűn, félig gúnyosan. Most mit tegyek? Csóváljam meg a farkam? És utána? Mielőtt dönthettem volna, Alex folytatta: - Ha tényleg te lennél Kim, megbocsátanám, hogy megcsaltál ezzel a Kohnnal.

151

Szégyenkezve fordítottam el a tekintetem. - És az engedélyedet kérném, hogy elvehessem Ninát. - Soha! - vakkantottam. - Nina boldoggá tesz. Vele van jövőképem. Veled csak a múlt létezik - mondta Alex. Elbizonytalanodtam. - Ráadásul Lillynek szüksége van anyára. Nina mindent megtesz, hogy megfeleljen ennek a feladatnak. Soha nem mondott egyetlen rossz szót sem a kicsiről. Őszintén szólva én se. - És úgy látszik, Lilly lassan elfogadja. Eszembe jutott a kislányom mosolya, amikor Alex az esküvő előtt bókolt neki. Nina jobban tud bánni Alexszel, mint én, jobban az anyámmal Lillynek is jobb anyukája lenne, mint én voltam? Nem is lenne túl nehéz, gondoltam csüggedten. - De elsősorban - folytatta Alex -, elsősorban megkérnélek rá, hogy hagyd, hadd éljem az életemet. - Aztán felsóhajtott: - De hát te nem Kim vagy. - De igen, én Kim vagyok! - csaholtam. - És lehet, hogy emberként születek újjá, és akkor legkésőbb húsz év múlva újra találkozhatunk, akkor te még csak ötvenkét éves leszel, én pedig húsz, és akkor fütyülünk a korkülönbségre, és elölről kezdünk mindent, és nem követjük el ugyanazokat a hibákat, és ugyanolyan szép lesz az életünk, mint annak idején, amikor összeházasodtunk, és ezért megéri, hogy várj rám, nem? És... és...és... alighanem ez mégsem jó megoldás számodra. Nem várhatsz rám húsz évet. Alex furcsán nézett rám. - Nem reális megoldás - vonyítottam szomorúan. Ránéztem Alexre, láttam, hogy milyen szomorú, és ebben a pillanatban rádöbbentem, hogy nem rombolhatom szét az életét. 152

És rájöttem arra is, milyen leckére célzott Buddha: halottként is meg kell tanulnunk elengedni másokat. Odavezettem Alexet a gyűrűkhöz.

41. fejezet Ezúttal probléma nélkül zajlott le az esküvő. Casanova tombolt, amikor visszaadtam Alexnek a gyűrűket, és fogadkozott, hogy egyedül is megakadályozza a szertartást. Aztán mégsem tette, amiben az is közrejátszott, hogy Martha gyógyszereiből néhányat belekevertem a macskatápjába.* * Casanova Emlékirataiból: Soha még ennyi színt nem láttam étkezés után. Alex Nina tiltakozása ellenére magával vitt az esküvőre. Persze nem hitt benne igazán, hogy tényleg Kim vagyok, de úgy gondolta, a családhoz tartozom. Így aztán végignéztem, ahogy Nina és Alex az oltár elé lép. Nina csodaszép menyasszony volt a helyrehozott ruhájában. A pap újból feltette az „akarod-e" kérdést. Először Alex válaszolt: - Igen, akarom! Aztán Nina lehelte: - Igen, akarom... tiszta szívemből. Szerelmesen nézett a férjére. Tudtam, hogy Nina valóban képes lesz boldoggá tenni a családját. Emberként nekem is megvolt rá az esélyem. Elpazaroltam az életemet. Ennél a kegyetlen felismerésnél förtelmes zörejt hallottam. Krrrk. Na jó, nem igazi krrk volt, de hogyan írhatnám le azt a hangot, amellyel egy szív összetörik? Talán így: ez a létező legborzasztóbb zörej. És a legbrutálisabb fájdalom. Halálos fájdalom.

153

42. fejezet Mindig azt hittem, hogy amikor azt mondják, „meghalt, mert összetört a szíve", ugyanolyan mítosz, mint az örök szerelem. Pedig most tényleg összeestem az oltár előtt. És mivel a kutyák számára elég ritkán áll rendelkezésre mentőautó defibrillátorral, a templomban haláloztam el. Ezzel a házasságkötésnek néhány percre véleményem szerint a helyzethez illő - tragikus színezetet adtam. Megint kezdett leperegni az életem filmje. Megpróbáltam nem odanézni. Nem akartam még egyszer látni Alexet és Ninát az oltár előtt. Nem bírtam volna ki. Kétségtelenül nehéz viszont becsukni a lelki szemet. Egészen konkrétan: lehetetlen. így aztán még egyszer átéltem ezt a borzasztó pillanatot, csakúgy, mint a szívrohamomat. Aztán megláttam a fényt. Egyre világosabb lett. Csodaszép volt. Reméltem, hogy ezúttal végleg magához ölel... Persze nem tette. Ehelyett világítóan fehér helyiségben tértem magamhoz. Vagy fehér tájban. Semmit sem tudtam kivenni, se falakat, se plafont. És ez a táj, helyiség vagy bolygó - vagy akármi - tökéletesen üres volt. Semmit, a világon semmit nem láttam, csak a ragyogó, meleg fehérséget. Egyedül voltam. Aztán hihetetlen megállapításra jutottam: meztelen voltam, és... emberi testem volt. Ennyi idő után szokatlan érzés volt. Olyan... olyan... behatárolt. 154

A lábaim nem voltak olyan fürgék, mint a tengerimalac lábai, a hallásom nem volt olyan jó, mint a kutya hallása, a karom nem volt olyan erős, mint a hangya karja. - Hahó! - kiáltottam fel. Semmi válasz. - Hahó!!! Még mindig semmi válasz. - Ez itt a nirvána? Aztán ezt gondoltam: ha ez a nirvána, akkor nem mondhatnám, hogy lenyűgöző. - Nem, ez nem a nirvána - mondta az ismerős, jóságos hang. Oldalra néztem: Buddha állt mellettem. Emberi formában. Egy végtelenül kövér ember formájában. Esztétikai érzékemnek jót tett volna, ha felvesz magára valamit. Főleg alul. - Ha ez itt nem a nirvána - kérdeztem, miközben megpróbáltam a tekintetemmel elkerülni a köldöke alatti területet -, akkor micsoda? - Nos - válaszolta Buddha ez a nirvána előudvara. - Aha - mondtam azzal a tipikus ahával, amivel tulajdonképpen azt akarjuk mondani, hogy fogalmunk sincs róla, miről beszél a másik. Buddha ismét áldott mosolyra húzta a száját, és most már biztos voltam benne, hogy roppantul élvezi a mindent tudó bölcs szerepét. - Itt beszélek az emberekkel, mielőtt a nirvánába jutnak. - Már most a nirvánába jutok? Buddha bólintott. - De hát még nem vagyok megbékélt, nyugodt ember. Nem élek harmóniában a világgal, nem szeretem az összes embert a tulajdonságaiktól függetlenül. - A jó karma gyűjtésénél csupán az a feladat, hogy segíts másokon. Te pedig ezt tetted. 155

- De nem voltam éppen Teréz anya... - mondtam - Ezt nem tudom megítélni. Teréz anyáért másvalaki volt felelős jegyezte meg Buddha. A gondolataim hatalmas kérdőjellé álltak össze a fejemben. - A halál utáni életet meglehetősen differenciáltan kezeljük magyarázta Buddha. - A hívő keresztények lelkéért Jézus felelős, az iszlám hívőkéért Mohamed és így tovább. - És így tovább...? - kérdeztem értetlenül. - Nos, aki például Odinban, a skandináv istenben hisz, az a Walhalla nevű helyre jut. - Ki hisz manapság még Odinban? - Kevesen. És hidd el, Odin rendesen el is van keseredve. Elképzeltem, ahogy Odin az asztal mellett a vacsoránál panaszkodik Jézusnak és Buddhának, és azon rágódik, felfogadjon-e egy PR-tanácsadót, aki kicsit felturbózza a benne való hitet. - Mindenki azt az életet kapja a halál után, amiben azelőtt hitt tette hozzá a dagadt, pucér Buddha. Úgy éreztem, ez igazságos rendszer. Csak egy bökkenő volt: - Én sose hittem a nirvánában. Akkor miért vagyok itt? - Nem csak azokért a lelkekért vagyok felelős, akik hittek a buddhizmusban, hanem azokért is, akik semmiben nem hittek válaszolta Buddha. - És miért? - Mert én vagyok az egyetlen, akinél a hitetlenek nem kapnak büntetést a hitetlenségükért. Ez logikusan hangzott. Ha Buddha törődik a vallás nélküliekkel, akkor a többi vallásalapító nem kerül abba a kellemetlen helyzetbe, hogy elítélje a hitetlen lelkeket. - Nos, felkészültél a nirvánára? - kérdezte Buddha. Amolyan 156

költői kérdésnek szánta. Bizonyára arra számított, hogy örömmel mondok igent, én mégis elbizonytalanodtam. Azokra gondoltam, akik olyan sokat jelentettek nekem: Alex biztosan boldog lesz nélkülem, de... - Mi lesz Lillyvel? Boldog lesz Ninával? - kérdeztem. - Ez már nem a te gondod. - Nem az én gondom? - Nem a te gondod - mosolygott a hájas, csupasz férfi. - De hát a lányomról van szó! - kötöttem az ebet a karóhoz. - Akkor sem a te gondod, mert most elindulsz a nirvánába. Nyeltem egyet. - Átéled az örök boldogságot. Igen, ezt akartam. Nagyon akartam. És meg is érdemeltem legalábbis Buddha ezen a véleményen volt. Márpedig ő elismert szakértő ezen a téren. - Semmire nem fogsz emlékezni az eddigi életeidből - mondta Buddha, majd hozzátette: - Minden fájdalmad szertefoszlik. Elfelejteni a fájdalmat, örök boldogságban élni - nem hangzott rosszul. Bólintottam: - Készen állok. Aztán megláttam a fényt. Egyre világosabb lett. Csodaszép volt. Ezúttal tudtam: végleg fel fogok oldódni benne. Nem fog újra eltaszítani. Most nem. A fény körbefont. Lágyan. Melegen. Szeretettel. 157

Átöleltem, és feloldódtam benne. Hihetetlenül jó érzés volt. Biztonság. Boldogság. Kezdett szétolvadni benne a lényem. Az emlékeim elhalványultak: a gyerekkorom fájdalmai, a kín Alex és Nina esküvőjén, Lilly iránt érzett szeretetem... Lilly! Miért nem válaszolt rendesen Buddha, amikor megkérdeztem, boldog lesz-e Ninával? Valami itt nem stimmel! Nem mehetek a nirvánába anélkül, hogy Buddha megnyugtatna, hogy Lilly boldog lesz. Én vagyok az anyukája, és nem hagyhatom egyedül. Semmi pénzért! Még az örök boldogságért sem! És így minden erőmmel küzdeni kezdtem a nirvána ellen. De a jó öreg nirvána nem hagyta magát olyan könnyen. Egyre lágyabb lett. Egyre több szeretetet adott. Egyszerűen nem akart elengedni. Teljesítettem a felvételi követelményeket, így többé már nem léphettem ki a klubból. Még soha nem tapasztaltam, hogy olyan sikeresen lehet harcolni a gyengédség és a szeretet fegyverével, mint ahogy a nirvána harcolt. Erősen koncentráltam Lillyre: a szomorú szemére, a finom kis bőrére, édes hangocskájára... A nirvánának esélye se volt a lányom iránti szeretetem ellenében. Ellöktem magamtól a nirvánát, ahogy azt ő már oly sokszor megtette velem. Haha! Most legalább megtudta, milyen érzés! Amikor magamhoz tértem, ismét a nirvána előudvarában voltam. Buddha tökéletesen összezavarodva állt előttem. - Még soha senki nem utasította vissza a nirvánát - mondta.

158

- Tojok a nirvánára. Nem akarom egyedül hagyni a lányomat! - Egyedül kell élnie az életét. - Oké, de csak akkor, ha megígéred, hogy boldog lesz. - Nem ígérhetek ilyesmit - mondta Buddha. - Mi fog történni vele? - kérdeztem rémülten. - Hiányozni fogsz neki - vallotta be némi habozás után. - De hát Nina több időt tölt vele, mint én töltöttem valaha! - Igen, de... mégsem ő a vér szerinti anyukája. Most már biztos voltam benne, hogy nirvána ide vagy oda, nekem máshol van a helyem. - Meg kell keresnem! - Ez Lilly élete. - Akkor legalább kutyaként hadd menjek vissza - kértem. - Nem lehet. Túl sok jó karmát gyűjtöttél. - Ha beleharapok a kezedbe, biztos veszítek belőle valamennyit válaszoltam, és megpróbáltam tényleg megharapni. Persze nem sikerült, mert se ő, se én, se az egész nirvána-előudvar nem szilárd anyagból állt. - Még soha senki nem akart megharapni - csodálkozott Buddha. - Érthetetlen - morogtam. - Te tényleg nem akarsz a nirvánába jutni - állapította meg. Láthatóan kicsúszott a lába alól a talaj. - Ez aztán a gyors felfogóképesség. Nem ártana elgondolkodnod rajta, hogy te mennyi jó karmát gyűjtesz, ha akarata ellenére ideküldesz valakit. Ezzel az érvvel érzékeny pontra tapintottam. - Rendben - mondta Buddha nagyot sóhajtva. - Rendben? - Rendben. 159

- Ez igazán jól hangzik - mondtam, aztán némi gondolkodás után hozzátettem: - És mit jelent az, hogy rendben? Ismét kutyaként születek újjá? - Nem. - Tengerimalacként? - Nem. - Ó, csak hangyaként ne, kérlek. - Emberként jössz a világra. - Saját... magamként születek újjá? El se tudtam hinni. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. És mint általában azokról a dolgokról, amelyek túl szépek ahhoz, hogy igazak legyenek, végül erről is kiderült, hogy nem igaz. - Nem, Kim Lange meghalt - mondta Buddha. - Nem támadhat fel. - Miért nem? - Egyrészt egy ilyen reinkarnáció sokkolná az összes embert, aki ismerte. - És másrészt? - Másrészt már régen oszlásnak indultál. A tested félig megrohadva fekszik a földben, a kukacok éppen a szemüregeden... - Elég - mondtam. - Nem muszáj ilyen képszerűen ábrázolnod. - A lelked egy olyan nő testében születik újjá, aki ebben a pillanatban hal meg - mondta Buddha. - Ezt az esélyt csak egyetlenegyszer vagyok hajlandó megadni neked. Ez volt az utolsó, amit hallottam, mielőtt ismét szertefoszlottam a levegőben.

43. fejezet Amikor magamhoz tértem, puha szőnyegen feküdtem, és rózsaszínű 160

tapétával bevont plafonra bámultam. A számban pizza ízét éreztem (Hawaii). Megpróbáltam felülni. Eléggé nehezemre esett. Úgy éreztem magam, mint valami bálna. Ránéztem a karomra, és nem csupán az tűnt fel, hogy emberi kar, hanem az is, hogy iszonyatosan hájas. Bármely szumós megirigyelhetett volna érte. Feltápászkodtam, és megállapítottam, hogy fertelmes úszógumik vannak a hasamon és a lábamon is. És ezek a hájlebenyek szabadon rengtek, mivel a női test, amiben újjászülettem, csak alsóneműt hordott. Rózsaszínű alsóneműt. Amin Daisy kacsa képe volt. Lepillantottam a szőnyegre. Az is ugyanabban a színben pompázott, mint a plafon, és felfedeztem rajta a Hawaii pizzát, a rajta lévőkkel és sajttal lefelé. A női test tehát nyilvánvalóan az étellel együtt zuhant a földre. Megpróbáltam felállni, és kénytelen voltam konstatálni, hogy hihetetlenül nehéz az új testem: csaknem két és félszer súlyosabb, mint a hajdani, pedig már arról is azt gondoltam, hogy elképesztően kövér. Visszatekintve a régi testemet pillekönnyűnek találtam. (Ha már akkor tudtam volna, mit jelent tényleg kövérnek lenni, biztosan nem keseredtem volna el négy kiló túlsúly miatt.) Nehézkesen felálltam, és nagyot szusszantottam. Még soha életemben nem éreztem ekkora szükségét egy oxigénsátornak. Az egyik rózsaszín falon tükör lógott. Odavonszoltam magam, és belenéztem. Rendkívül hájas nő nézett szembe velem, a tokája ellenére is barátságos, szívélyes arccal. Egyszerűen jó volt ránézni, mert sugárzott róla a jókedv. Furcsa ízlése és kövér külseje ellenére olyan kellemes volt a megjelenése, hogy az ember azt kívánta, bárcsak ilyen volna a legjobb barátnője. Körülnéztem, hogy még többet tudjak meg arról a személyről, akinek a testében tanyáztam. A lakás csak egyetlen szobából állt. A 161

kevés bútordarab mindegyike az Ikeából származott, és ennek megfelelően eléggé ingatagon volt összeszerelve. Az asztalon a tévéújság mellett megtaláltam a telefonszámlát, Maria Schneider nevére címezve. Maria - szép név. Annak idején Lillyt is majdnem erre a névre kereszteltem. Lilly! Ezzel a testtel már képes leszek megkeresni, és beszélni vele! Az izgalomtól fájni kezdett a szívem. Nem csupán átvitt értelemben. Tényleg szúrt. Rátámaszkodtam a bizonytalan lábakon álló komódra, és reméltem, hogy nem törik össze a súlyom alatt. A falon, olcsó üveglap alatt megpillantottam egy posztert, ami Robbie Williamst ábrázolta meztelen felsőtesttel. Maria számára bizonyára ez a kép volt az elmúlt évek legerotikusabb élménye. És miközben a félmeztelen Robbie-t bámultam, meg kellett állapítanom, hogy ez a kép számomra is az elmúlt évek legerotikusabb élménye. Tovább kutattam, és néhány levél szívgyógyszerre bukkantam. Tehát a szegény Maria szívinfarktusban halálozott el. A rózsaszínű szőnyegen fonnyadozó pizza csak megerősített ebben a feltevésben. Vajon mi lett Maria lelkével? Miután láttam, milyen kedves arca volt, reméltem, hogy eljutott helyettem a nirvánába. Bevettem egy tablettát a szúró szívemre, leültem a kanapéra, és eltöprengtem, mihez kezdjek. Ekkor valaki kintről szöszmötölni kezdett a zárral. Rémülten hallottam, ahogy fordul a kulcs, és még mielőtt elképzelhettem volna, mi fog történni, kinyílt az ajtó. A negyvenes évei közepét taposó férfinak, aki belépett, valószínűleg cirka tizenöt éve díszítette utoljára haj a fejét. Rám nézett.

162

Megdermedtem. A zöld kanapén ültem. Rózsaszín alsóneműben. Amin Daisy kacsa volt látható. - Minden rendben? - kérdezte a férfi. Kedves hangja volt. - Minden oké - válaszoltam elkínzott mosollyal. Kétkedően nézett rám, aztán a pizzára. - Elestem vele - magyaráztam gyorsan. - Oké - mondta, és azonnal elkezdte felszedegetni az étel maradványait. - Ugyan, hagyd csak - mondtam. - Dehogy hagyom - válaszolta, és tovább ügyködött. Segítőkészségével Alexre emlékeztetett, csakhogy ez a férfi annyira hasonlított Brad Pittre, mint én ebben a pillanatban Angelina Jolie-ra. És habár szimpatikus volt, szerettem volna, ha a lehető leggyorsabban eltűnik. Nem akartam, hogy észrevegye, hogy nem én vagyok Maria. Legalábbis ami a lelkemet és a szellememet illeti. - Ez igazán kedves tőled, de most szeretném, ha elmennél mondtam. - Mit mondasz? - kérdezte a férfi csodálkozva. - Nem érzem jól magam. Szeretnék egyedül lenni. Menj haza. Hívj fel a jövő héten, addigra biztosan jobban leszek. - De hát itt lakom - válaszolta a férfi döbbenten. Hoppá. - És a férjed vagyok. Körülnéztem, és megláttam az ágyat. Valóban két személyre volt megágyazva. Tévés személyiségként számtalan adást készítettem a Hartz IV szociális reformcsomagról, utána pedig a politikusokkal pezsgő mellett a hiányzó teljesítményelvről filozofáltunk, és mégis képtelen voltam felismerni egy szociális bérlakást. - Hááát... igen... bocsi - dadogtam, és nagyot kortyoltam az asztalon álló pohár vízből, hogy egy kis időt nyerjek. 163

- Biztos, hogy minden rendben, Maria? - Persze, jól vagyok - ittam még egy kortyot, és mosolyt erőltettem az arcomra, ami láthatóan megnyugtatta a férjemet. - Vettem óvszert - mondta életem párja. - Ha még akarod, elkezdhetjük. Rémületemben félrenyeltem, és az arcába köptem a vizet. - Uaaah - mondta, és én is nagyjából ugyanezt gondoltam, ha elképzeltem, amint ezzel a vadidegen férfival szeretkezem ebben a vadidegen női testben. Mindenesetre nyilvánvalóan tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy egy ilyen kövér nőnek biztosan nincs partnere. Hogy is mondják olyan szépen? Zsák a folt-ját... Nos, Maria foltja letörölgette az arcát az ingével, aztán megkérdezte: - Már nem akarod? Hiszen az imént még úgy fel voltál hevülve. - Hát mostanra lehűltem - válaszoltam sietve. - És... szeretnék sétálni egyet. Friss levegő, egyebek. Felálltam az ágyról, és kerestem valamit, amit felvehetek. Nem egyszerű dolog ekkora testet ruhába bújtatni, de az óvszerekre vetett pillantás felgyorsította a mozgásomat. Sietségemben zöld pulóvert vettem fel rózsaszínű melegítőnadrággal. Maria foltja tanácstalanul nézett, és ha nem lettem volna ekkora pánikban, bizonyára megsajnáltam volna. Valószínűleg nem volt könnyű megemésztenie, hogy az előbb még vágytól remegő nej most minden átmenet nélkül pánikszerűen menekülni kezd. Csüggedten kérdezte: - Akarod, hogy veled tarts... - Nem! - válaszoltam élesen, és kiviharzottam a lakásból, még mielőtt mondhatott volna valamit. Miután lehömpölyögtem a bérház lépcsőjén és kiléptem a tavaszi estébe, először is ki kellett fújnom magam. Úgy izzadtam, mintha 164

szaunában lennék, ahol idegesítő fazonok folyamatosan felöntést követelnek. Amikor lecsillapodott a légzésem, körülnéztem: mindenütt szociális bérházak, ameddig a szem ellát. Továbbá feltűnt, hogy alig lézeng valaki az utcán, és hogy számtalan plakát hirdeti a Hamburgi Sportegyesület következő játékát. Hamburgi Sportegyesület? Nem volt túl sok fogalmam a fociról, de arra még én is rájöttem, hogy ha ebben a városban ilyen erőteljes a Hamburgi Sportegyesület propagandája, akkor minden valószínűség szerint nem Potsdamban vagyok. Igyekeztem megnyugodni. Nem hangyabolyban, nem Kanadában és nem állatkísérleti laborban voltam. Innen igazán nem probléma eljutni Potsdamba. Csak veszek egy vonatjegyet, és hipp-hopp, máris otthon vagyok. Csakhogy a melegítőnadrág zsebében nem volt pénz. És az óvszeres férfihoz sem akaródzott visszamenni. Negyedóra múlva a közeli autópálya-felhaj tónál álltam, és felfelé tartottam a hüvelykujjamat. Hamar rá kellett azonban jönnöm, hogy az autók nem állnak meg holmi túlsúlyos, melegítőnadrágos nőnek. Vajon az antidiszkriminációs törvényben ilyen helyzetre is van megfelelő passzus? Néhány óra múlva csatát veszítve, fájó ízületekkel és át-izzadt ruhában vonszoltam magam „haza". Túlságosan kikészültem ahhoz, hogy tartsak a párom szexuális igényeitől. Kinyitotta nekem az ajtót, aggódva nézett, és meg akarta kérdezni, hogy vagyok, de a szavába vágtam: - Lefekszem. És ha csak egy ujjal is hozzám érsz, akkora lendülettel ugrom rád, hogy szétlapulsz. Rázuhantam az ágyra, és mély álomba zuhantam. Néhány másodperccel később - legalábbis nekem így tűnt megszólalt a rádiós ébresztő. Túlpörgött bemondó csicsergését 165

hallottam: - Hihetetlen, mennyire öt óra harmincöt perc van! Itt a 101 FM a nyolcvanas és kilencvenes évek, valamint napjaink legnagyobb slágereivel! Voltaképpen már régóta izgatott, milyen agykárosító drogokat szednek napjaink rádiósai, és örültem volna, ha egyszer az igazságnak megfelelően bevallják: - Ugyanazt az unalmas trutymót játsszuk, mint a többi adó. - De túl fáradt voltam hozzá, hogy lekapcsoljam a rádiót. Vagy hogy kinyissam a szemem. - Maria, fel kell kelned - mondta lágyan zsákom foltja, és finoman megrázott. - Nemkellfelkelnem - morogtam. - Elkésel a munkából - erősködött, és éreztem, hogy ezen a ponton kérlelhetetlen. Felültem, és eszembe jutott, hogy vonatjegyet kell vennem Potsdamba. - Nem tudod, hol van az erszényem? - A micsodád? Mióta beszélsz ilyen választékosan? - Hol a pénztárcám? - javítottam ki magam. - Úgysincs benne semmi. - Ötven eurónk csak van - válaszoltam ingerülten. - Persze - felelte. - Rögtön a drágakövek mellett. Elhúztam a számat. - Egy fillérünk sincs, Maria. Az utolsó 1,99 eurót a pizzára adtuk ki - mutatott rá a távollétemben kipucolt szőnyegre. A szemébe néztem, és ott olyan szomorúságot láttam, hogy biztos voltam benne: igazat mond. - De ma kapod meg a heti fizetésedet - próbált felvidítani. - Persze ehhez pontosan meg kell jelenned a munkahelyen, különben a főnököd megint dührohamot kap. Oké, gondoltam, tehát elmegyek a munkába, felveszem a pénzt, és azonnal a főpályaudvarra húzok. Csak egy bökkenő volt: fogalmam sem volt, hol dolgozom. 166

- Elkísérsz? - kérdeztem a férjemtől. - Micsoda kérdés! Hiszen mindig elkísérlek - mosolygott rám kedvesen. A környék nagyon hasonlított arra a lakótelepre, ahol felnőttem: tönkrement játékok a kihalt játszótereken, a falak telefirkálva hihetetlenül rossz graffitikkel, és emberek, akiknek a külseje éles ellentétben állt az őket körülvevő plakátokról mosolygó szexi hírességekével. Sokak szomorú arcáról azt olvastam le, hogy azért isznak Jágermeistert, mert pontosan fel tudják mérni az esélyeiket a munkaerőpiacon. Maria barátságos arca, amit tegnap a tükörben láttam, egészen más volt. Puhább. Egy kicsit sem elcsigázott. A hiányzó pénz ellenére is derűlátó. Többet akartam tudni róla. De hogyan lehet információt szerezni valakiről, akiről mindenki azt hiszi, hogy ő maga? Romantikus pillogással. Mosolyogva fordultam a foltomhoz, akinek a nevét még mindig nem tudtam, és lágyan megkérdeztem: - Mondd csak, mit szeretsz rajtam? Teljesen meglepődött rajta, hogy hirtelen ilyen barátságos lett az ő Mariája. - Te vagy a legéletvidámabb ember, akit ismerek. Ha esik, azt mondod, hamarosan kisüt a nap. Ha igazságtalanságot követnek el ellened, azonnal megbocsátasz, és meggyőződésed, hogy a kozmosz mindezt egyszer kiegyenlíti. .. - kezdte sorolni megkönnyebbülten. Ami igaz is, gondoltam a reinkarnáció területén jártas nőként. Buddha gondoskodik róla. - Mindig őszinte vagy, és... őrületesen jó az ágyban! - tette hozzá vigyorogva.

167

Ezt még soha nem mondta nekem egyetlen férfi sem. Tulajdonképpen miért nem? Talán nem voltam őrületesen jó? Egyáltalán: mi a francért érdekelt ez most engem? Mindenesetre a dicshimnusz után biztos voltam benne, hogy Maria lelke a nirvánába jutott. Őszintén örültem neki. Belenéztem a férjem csillogó szemébe, és komolyan fontolóra vettem, hogy elmondom az igazságot. De ha elárulom neki, hogy én vagyok Kim Lange, bizonyosan beutaltat a zárt osztályra. Feltéve, hogy szerez rá pénzt. És még ha el is hinné nekem, hogy meghalt a szerelme... Van jogom összetörni a szívét? Hiszen beagle-ként jómagam is megtapasztaltam, milyen iszonyatos kínt okoz az összetört szív. - Miért nézel ilyen szomorúan? - kérdezte aggódva a férjem. - Minden oké - válaszoltam, és megpróbáltam mosolyogni. Látszott rajta, hogy érzi: valami nincs rendben. Gyorsan félrenéztem, és sietve továbbmentem. - Állj! - mondta. De én csak siettem tovább. - Te jó ég, Maria, hiszen elmentél a büféd mellett! Megálltam, megfordultam, és megláttam egy bódét a következő felirattal: Hurka-Kolbász Hans. A bódéban idősebb, jéghideg tekintetű férfi állt. Fehér köpeny volt rajta, habár a „fehér" meglehetősen relatív fogalom, ha figyelembe vesszük, hogy tele volt ketchup- és mustárfolttal. A férfi nyilvánvalóan maga a hurkakolbászos bódé tulajdonosa, Hans volt. Nem lehet könnyű ilyen névvel élni. Még keményebb azonban egy Hurka-Kolbász Hans nevű embernek dolgozni. - Maria! - kiáltotta Hans durva hangon. A tévésorozatokban az 168

ilyen alakokról végül mindig kiderül, hogy a helyén van a szívük, de attól tartottam, ebben az esetben semmi ilyesmiről nincs szó. Ez a feltevésem bizonyossággá nőtt, amikor így szóltam: - Beteg vagyok. Nem tudok dolgozni. Add ide a havi béremet, és már itt sem vagyok. Olyan hitetlenkedve nézett rám, mintha valami őrültséget hordanék össze. Mintha legalábbis ezt mondtam volna: - Nem is Maria vagyok, hanem az elhunyt tévés műsorvezető, Kim Lange. Aztán így szólt: - Na, emeld meg azt a hájas seggedet, és állj neki dolgozni, mielőtt dühbe gurulok. - De hát beteg vagyok... - erősködtem. A férjem a fülembe súgta: - Menj, különben kirúg, és még a pénzedet sem fizeti ki. - De hát az törvényellenes lenne! - súgtam vissza. - Van pénzed beperelni? Felsóhajtottam, és megkezdtem az új munkámat lacikonyhásként.

44. fejezet A televíziós hétköznapok rohanó világában, midőn konferenciától konferenciáig, műsortól műsorig, intrikától intrikáig loholtam, előfordult, hogy a következő gondolaton kaptam magam: hát nem volna csodaszép, ha egészen hétköznapi foglalkozásom lenne? Nos, most egészen hétköznapi foglalkozásom volt Hurka-Kolbász Hansnál, és hajdani vágyaimat kénytelen voltam ezzel a szóval illetni: bullshit. A büfé maga volt a pokol. Már tíz perc után hasogattak az ízületeim. Fel se tudtam fogni, hogyan volt képes Maria nap, mint nap elviselni ezt a munkát. A sült krumplihoz használt olaj tegnapelőtti volt, a grillező rácsait pedig olyan vastagon fedte a mocsok, hogy kétségtelenül kifejlődött már benne valamiféle felsőbbrendű élet. Gondolni se mertem rá, 169

vajon ki mindenki született itt újjá bacilusként. És mondanom sem kell, hogy képtelen voltam rendesen megsütni a kolbászt - már az első darab szénné égve a szemétben landolt. - Miért dobod ki? - recsegte Hurka-Kolbász. - Várj csak, hadd gondoljam át... talán azért, mert fekete? válaszoltam finom iróniával. - Azonnal tedd vissza a grillre. - De hát rákot kap, aki megeszi! - Tudod, hogy ez engem mennyire érdekel? - Semennyire? - Pontosan. És most vedd ki a szemétből, és tedd vissza a grillre. - Nem mondtad ki a varázsszót. - Villámgyorsan! - A varázsszót még gyakorolnunk kell - mondtam, kihalásztam az undorító kolbászdarabot a szemetesvödörből, rádobtam a rácsra, és eltűnődtem, lehet-e a helyzet még ennél is rosszabb. Egy órával később erre a kérdésre is választ kaptam. Egy huszonöt körüli, kopasz, bomberdzsekis, bakancsos munkanélküli panaszkodni kezdett, hogy élvezhetetlen a krumplisaláta. (Nem csoda, hiszen Hurka-Kolbász nevű főnökömnek igazán nem volt ideje olyan apróságok figyelembevételére, mint a lejárati dátum.) A fickó morgott. - A krumplisaláta pont olyan undorító, mint amennyire te dagadt vagy. - Még mindig jobb dagadtnak lenni, mint debilnek - vágtam vissza. Felbosszantott, hogy sértegeti a kedves Maria testét. (Még mindig nem tudatosult bennem, hogy ez most már az én testem.) - Fogalmam sincs, mit jelent az, hogy debil, de az biztos, hogy mindjárt beverem a pofádat! - húzta össze a kopasz fazon fenyegetően a szemét. 170

Mivel elképzelhetetlennek tartottam, hogy megüt, hetykén válaszoltam: - Na jó, gyere! Nem volt jó ötlet. - Oké - mondta. - Oké? - rossz előérzetem támadt. - Oké - bólintott, és azzal a szilárd elhatározással tépte fel a bodega ajtaját, hogy tényleg bemos nekem egyet. Ezen a helyen hiába is vártam volna finom modort.[17] Hurka-Kolbászra pillantottam abban a reményben, hogy ő majd segít, de gyáván félrenézett. - Én a helyedben bocsánatot kérnék - mormolta. Mivel életem foltja már régen lelépett - Hans nem szerette, ha a büfé környékén lézeng -, egyedül álltam az agresszív fickóval szemben. Hála istennek volt néhány kimondottan hasznos eszköz a bódéban: ketchupos flakon, partvis, grillfogó. Reflexből megragadtam a flakont, és currys ketchupot spricceltem ellenfelem arcába. - Kicsinállak, te ribanc! - ordította. Rendkívül zavart volna, ha tényleg kicsinál, így magamhoz vettem a partvist, és minden erőmmel a hasába nyomtam. A skinhead fojtott kiáltással zuhant a földre. Aztán megfogtam a grillfogót, és az ágyékához közelítve így szóltam: - Ha nem kopsz le azonnal, nem fogsz kis übermenscheket nemzeni, az hétszentség. A srác bólintott. - Jól van, megyek már - szólt, és tényleg ment. Hurka-Kolbászra néztem, aki láthatóan el volt ájulva tőlem. A grillfogóval és a flakonnal a kezemben megkérdeztem: - Akarsz te a következő lenni? Megrázta a fejét. - Akkor add ide a pénzemet. Odaadta, én pedig száznegyvenhárom euró és nyolcvan cent boldog tulajdonosaként elhagytam a büfét. 171

Hallottam ugyan, hogy mögöttem Hans azt morogja, hogy holnap kirúg, de kit érdekelt? Nem terveztem, hogy visszatérek hozzá.

45. fejezet Elballagtam a legközelebbi buszmegállóba, és a menetrend mellett függő labirintusszerű térképen kikerestem a vasútállomást. Mivel azonban egyre többen húzódtak el tőlem förtelmes olajszagom miatt, fontolóra vettem, hogy zuhanyoznom kéne. Az ám, de ha hazamennék zuhanyozni, akkor esetleg a férjembe botlanék, amit semmiképpen nem akartam. Nem akartam látni a szemét, amikor tudatosul benne, hogy imádott felesége kilép az életéből. Azt hinné, hogy Maria már nem szereti. Mi fájdalmasabb? A tudat, hogy valaki már nem szeret, vagy a bizonyosság, hogy ez a valaki meghalt ugyan, de a lelke a nirvánába jutott? Nem szálltam fel a buszra. Inkább hazamentem a páromhoz. Ajtót nyitott, és csodálkozva kérdezte: - Hogyhogy már itthon vagy? - Hosszú történet - válaszoltam. - Eszméletlenül hosszú. - Jó, akkor hallgatlak - felelte a férjem. Vagyis Maria férje. Haboztam. - Maria...? - látszott, hogy életem párja másodpercről másodpercre bizonytalanabb lesz. Nem akartam, hogy kétségbeessen. Úgy döntöttem, mindent elmondok neki. Ám amikor kinyitottam a számat, legnagyobb meglepetésemre énekelni kezdtem: -A csermely halkan zúgott, hol útja vö-hölgy-rehe nyílt... A férj tanácstalanul bámult. Én pedig még tanácstalanabb voltam, hiszen azt akartam mondani, 172

hogy Kim Lange vagyok, és csupán a lelkem szállt át Maria testébe... Még egyszer megpróbáltam: - Hűs mélyén pisztráng úszott, úgy sur-rahant, mint a nyíl... Mi ez, valami átok? A férj mostanra teljesen összezavarodott. Kétségbeesetten próbáltam kikiabálni magamból az igazságot. Ordítva trilláztam: - Oly tisztán, szé-hé-pe-hen látszott, én csendben ü-hül-tehem ott... Semmi értelme nem volt. Ezek szerint Buddha leblokkolta a beszédközpontomat arra az esetre, ha el akarnám mondani valakinek, ki vagyok. Nem adtam fel. Kerestem egy papírt meg egy ceruzát, és le akartam írni mindent rólam, Mariáról és a nirvánáról. A végén mindössze ennyi állt a papíron: „Kis karácsony, nagy karácsony, kisült-e már a kalácsom...", valamint a hozzá tartozó hangjegyek. Mindig is utáltam ezt a bugyuta dalt. És még jobban utáltam Buddhát. Nem csupán a beszédközpontomba túrt bele, de nyilvánvalóan az összes kommunikációs lehetőségemet gátolta. Nem volt tőle tisztességes, hogy Maria férjét bizonytalanságban hagyta, pusztán azért, hogy ne fecsegjem ki a túlvilág titkait. Görcsösen töprengtem, mit tegyek. Nem akartam, hogy a velem szemben álló férfi azt higgye, hogy elhagyja a felesége. Végül megtaláltam az egyetlen lehetőséget, és még a nirvánáról se kellett semmit elárulnom. - Hogy hívnak? - kérdeztem. - Mi? - Fogalmam sincs, mi a neved. - Elveszítetted az emlékezeted? - mondta idegesen nevetve. - Még soha nem hallottam a nevedet - mondtam. 173

Elsápadt. - Nézz a szemembe - kértem. Közelebb jött. - Mélyen. Megtette. És látta, hogy igazat mondok. És hogy Maria testében most másik lélek lakik. Persze nem érthette, miért van így, de legbelül pontosan tudta, hogy elveszítette élete szerelmét. - Thomasnak hívnak - suttogta mélységes fájdalommal.

46. fejezet Még akkor is Thomasra gondoltam, amikor a Potsdam felé tartó vonaton ültem. Reméltem, hogy megbirkózik az egyedülléttel. Nem ezt érdemelte. Senki nem azt érdemli, hogy meghaljanak a hozzátartozói. Na, remélem, két jegy van magánál! - mondta egy hang. Felpillantottam. Bajszos, fülbevalós kalauz állt előttem. Bajusz és fülbevaló - két rettenetes stílusjegy egyszerre, már csak a Rudi Völler-féle focistafrizura hiányzott. Ezt hogy érti? - kérdeztem. Hát, amilyen dagadt, biztos senki nem tud leülni maga mellé vigyorgott. Nahát, maga legalább olyan vicces, mint egy gyökérkezelés! válaszoltam higgadtan. A kaller arcáról lehervadt a mosoly. Kilyukasztotta a jegyemet, és az út hátralévő részét egyedül élvezhettem, mivel - valljuk be 174

tényleg senki nem fért volna el mellettem. Nos, ez igazán szokatlan helyzet volt. Kim Langeként megszoktam, hogy utánam fordulnak. A nők irigyeltek, a férfiak a mellemet bámulták (nem mintha olyan vadító lett volna, de mégiscsak egy celeb arca volt fölötte). Kellemetlen volt, de hízelgő. Most viszont mindkét nem képviselői egyformán becsmérlően mértek végig, ami csak kellemetlen volt, viszont cseppet sem hízelgő. Embertársaim undorodó tekintetét kikerülendő az elsuhanó tájat figyeltem. Érdekelt volna, vajon a mezőn legelésző tehenek is újjászületett emberek-e. Valamint, hogy mi vesz rá bizonyos embereket arra, hogy közvetlenül a sínek mellett építsék fel a házukat. És végül, hogy milyen lesz a találkozás a családommal, és mit fognak szólni, ha eldalolom nekik, hogy „A csermely halkan zúgott, hol útja völgyre nyílt. Megérkezvén Potsdamba először is szállás után kellett néznem. Anyagi helyzetemből kifolyólag csak valami városszéli olcsó hostel jöhetett szóba, amelynek minden szobáját öntisztító WC-vel és zuhannyal szerelték fel. Egész éjjel nem aludtam. Egyrészt, mert borzasztó éhes voltam - ebben a városszéli ipari parkban közel s távol nem volt egyetlen üzlet sem -, másrészt pedig azért, mert egy emelettel lejjebb a fiatalok vidám összejövetelt rendeztek piával, rádiósmagnóval és a „ki tudja ügyesebben kidobni az ágyat az ablakon?" nevű játékkal. Mivel az ilyen helyeken éjjel nincsen recepciós, azt csináltak, amit akartak. Így aztán azzal ütöttem el az időt, hogy az ablakon át a holdsütötte ipari parkot szemléltem. Láttam egy macskát átsuhanni az úton, és rögtön Casanova jutott eszembe. Valószínűleg még mindig mérges volt rám, amiért nem akadályoztam meg, hogy Nina hozzámenjen Alex-hez.[18] Eltűnődtem, mi legyen a következő lépésem: egyszerűen menjek el Alexhez és Lillyhez? Idegenként? És ha igen, hogyan? 175

Elhatároztam, hogy először is munkát keresek, elvégre alig volt pénzem. Nem akartam ápolatlan hajléktalanként lézengeni a házunk környékén. Szörnyű lett volna, ha Lilly így lát. Másnap reggel vettem egy újságot, kikerestem az állásajánlatokat, és láss csodát, pontosan az történt velem, amit egyesek sorsnak, mások véletlennek neveznek. Különböző véletlenek vannak: vannak olyanok, amelyek katasztrófaként indulnak, aztán jóra fordulnak. Olyanok, amelyek jót ígérnek, aztán katasztrófába torkollanak. És végül olyanok, amelyektől az embernek egész egyszerűen leesik az álla. Jelentkeztem egy takarítónőt kereső hirdetésre - gyanítottam, hogy ezzel a külsővel nem kapok egyhamar műsorvezetőként állást a tévében -, és a közvetítői iroda olyan címre küldött, ami csupán háromutcányira volt Alex házától. De nem ez volt az a véletlen, amitől leesett az állam. Felcaplattam a négyszáz négyzetméteres, tizenkilencedik századi villa bejáratához, és a volt főnököm, Cars-tens jött velem szembe. De mégsem ez volt az a véletlen, amitől leesett az állam. Carstens persze nem ismert fel, csak odabólintott nekem, beszállt a Mercedes kabriójába és elszáguldott. A bejárathoz léptem. A villán nem volt névtábla, a tulajdonos éppen most költözhetett be. Megdöngettem az ajtót a masszív kopogtatóval, ami némi várakozás után nyikorogva kinyílt ki. Én pedig megláttam... Daniel Kohnt. Na, ez volt az a véletlen, amitől leesett az állam. És attól tartottam, hogy ez az a fajta véletlen, ami katasztrófába torkollik. - Jó napot, ön bizonyára a takarítónő - mondta Daniel Kohn. Még mindig tátott szájjal álltam. - Most kellene azt mondania, hogy igen - mosolygott Daniel. 176

Én csak álltam ott szótlanul. - Maga nem valami beszédes, ugye? Muszáj volt mondanom valamit. Minden erőmet összeszedve kipréseltem magamból: - Frmmlll... Képtelen voltam kinyögni akár egyetlen értelmes szót is. - Hát, jöjjön be - invitált Daniel. Körbevezetett a villájában, amit nemrég vásárolt. Merthogy új munkája volt. Az enyém. Carstens felajánlotta neki a műsorom vezetését, miután két éven át kereste az utódomat. Egyetlen jelölt sem ért fel Kim Langéval. - Gratulálok - mondtam. - Nahát, mégis tud beszélni - csodálkozott Daniel. - Ha összeszedem magam. Daniel elmosolyodott, és felszaladt a csigalépcsőn. Én mögötte szuszogtam, és nem tudtam levenni a szemem a hátsójáról. Eszembe jutott a vele töltött szenvedélyes éjszaka, és egy pillanatra elfogott a vágy, hogy megint... Persze teljesen abszurd gondolat volt. Híres műsorvezető a kövér takarítónővel? Ilyen címlap sztorit ritkán közöl a Blikk. És ne felejtsük el, hogy nemrég fedeztem fel újra Alex iránti szerelmemet. Akkor meg minek álmodozom itt összevissza Daniel Kohnról? Szép, mondhatom. Az ember két évig reinkarnálódik, jó karmát gyűjt, elveszíti, aztán megint összegyűjti, és mindez egy fikarcnyit sem változtat az érzelmek kuszaságán. Nem lehet igaz! A második emeletre megérkezve megint ki kellett fújnom magam. Daniel frissítőt kínált a hálószobájában található minibárból. A hálószoba a szerelmi kuckók decens hangulatát árasztotta: fantasztikus ágy, Bang & Olufsen sztereó hangfal és ízléses, régi tükör stratégiailag előnyös helyen. 177

- Biztos, hogy tud majd itt nálam takarítani? - kérdezte Daniel Kohn kétkedve, mivel még mindig csak álltam ott szerencsétlenül. Én is elbizonytalanodtam. Tényleg azt a hálószobát akarom takarítani, amelyben Daniel valamilyen szőke nőcskével bámulja a tükörképüket? Nem! Másrészt viszont: munkanélküli és hajléktalan akarok lenni? Nem, nem és még egyszer nem! És mivel a „nem, nem és még egyszer nem" erősebb, mint a „nem", elfogadtam a munkát, és Daniel Kohn takarítónője lettem.

47. fejezet Daniel Kohn nagyvonalúan fizetett. Egyszobás lakást béreltem a város másik szélén, és szerényen (ágy, szekrény, egyik sem az Ikeától) rendeztem be. Mindennap jártam Danielhez, takarítottam, vasaltam a ruháit, és csodálkoztam rajta, mennyi nő járkál ki-be nála. És azon is, hogy az intelligenciahányadosuk sose éri el a papucsállatkáét. Fárasztó idők voltak. Testileg is - még mindig szednem kellett Maria szívgyógyszerét -, de elsősorban lelkileg: még mindig nem tudtam, hogyan találkozhatnék Alexszel és Lillyvel. Napról napra nőtt a tanácstalanságom. Olykor már-már megbántam, hogy nem adtam át magam a nirvánának. Ilyen és hasonló gondolatok foglalkoztattak, amikor egy szép napon bekopogtam Daniel ajtaján. Eltartott egy darabig, amíg kinyitotta. Borzasztóan nézett ki. Alsóneműt viselt, borotválatlan és rosszkedvű volt. Rábámultam. - Mi van? - kérdezte. - Hát, úgy néz ki, mint... - ...akit megettek? 178

- És aztán újra kiköptek - egészítettem ki. Bágyadtan elmosolyodott, és egy mozdulattal betessékelt. - Az első adásomnak borzasztóak a nézettségi adatai - mondta, miközben átmentünk a villája előcsarnokán. - Mennyire borzasztóak? - kérdeztem. - Iszonyatosan borzasztóak - válaszolta, majd hozzátette: - A nézők még mindig hiányolják Kim Langet, és minden műsorvezetőtől azt várják, hogy olyan legyen, mint ő. Elvigyorodtam. Ez igazán hízelgő volt. - Mit vigyorog? - kérdezte kissé ingerülten. - Semmit, semmit - feleltem. - Láthatnám az adást? - Minek? - Lehet, hogy tudok adni néhány tippet. Daniel meghökkent, de aztán a kíváncsisága győzött, és rábólintott a javaslatomra. Megnéztük tehát azt a talk show-t, ami hajdan az enyém volt. Hat politikus vitatkozott a következő témáról: „Nyugdíj - álom vagy valóság?", én pedig csodálkoztam, hogy egykor mindez olyan fontos volt nekem. Hat ostoba ember rabolta a nézők értékes idejét értelmetlen, üres frázisokkal. Öt perc után jólesőt ásítottam. - Alighanem a nézők is így reagáltak - sóhajtott Daniel. - Jó esetben. Az is lehet, hogy különböző tárgyakat vágtak a tévéhez - vigyorogtam. - Nos, van valami javaslata? - érdeklődött Daniel. - Igen. Csináljon valami mást. - Valami mást? - Sokkal több van magában. Foglalkozzon valami mással, ne ezzel a szeméttel. Valamivel, ahol megmutathatja, mit tud. 179

- Ez rendben is volna, csakhogy... - Csakhogy? - Csakhogy fogalmam sincs, mi lenne az. - Mit szólna az utazási riportokhoz? - javasoltam. Talán azért jutott ez az eszembe, mert az utóbbi két évben különböző testekben bejártam a világot. Egy csapásra eltűnt a fáradtság Daniel szeméből. Fellelkesült az ötlettől. Úgy látszik, érzékeny pontot érintettem. Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. Daniel kiment a nappaliból, és ajtót nyitott. - Daniiii! - hallottam egy éles hangot. Az egyik szőkeség volt az. - Figyelj, most nem megy - mondta Daniel. - Micsoda? - csipogta a nő. - Fontos látogatóm van - hazudta Daniel. Alig tudtam elhinni: Daniel Kohn elküld egy szőke cicát azért, hogy tovább beszélhessen velem? - De Dani... - Nem megy. - Akkor se, ha csak két apró dolog lenne rajtam, és semmi más? - Milyen két apró dolog? - Eper és tejszínhab. Hallani véltem, ahogy Daniel határozottsága ketté akar hasadni. A szíve velem akart beszélni az új karrierről. A libidója pedig epret akart tejszínhabbal. És mivel éreztem, hogy a libidója hamarosan megnyeri a csatát, lazán odaszóltam: - Volna még néhány ötletem a riportokhoz. A fiatal nőszemély, akinek feszes pólója alatti domborulatai minden kétséget kizáróan alkalmasak voltak tömegkarambol előidézésére, csodálkozva kérdezte: - Miatta küldesz el? 180

- Semmi okod a féltékenységre - nyugtatgatta Daniel. Ez a válasz egyáltalán nem tetszett. - De hát mégis miatta küldesz el - nyafogott a liba. Daniel bólintott. - Elmegyek - mondta végül a nő -, de az epret is magammal viszem. Daniel utánanézett, aztán felém fordult, és kíváncsian így szólt: Nos, halljam azokat az ötleteket! Egész nap terveket szőttünk. Gondolatban riportfilmeket forgattunk az indiai fakírokról, az ausztrál aborigi-nek álomvilágáról és az amazóniai indiánok rituáléiról, amelyek során kábító hatású növényeket fogyasztanak. Elképzeltük, milyen is volna egy utazás Atlantiszra, az elsüllyedt világba, és azt is, hogyan lehetne Amundsen expedícióját megismételni az Antarktiszon át. Egyszóval körbeutaztam Daniellel a világot, miközben éppen csak annyi időre mozdultunk el a díványról, hogy kinyissuk az ajtót a pizza futárnak. Csodálatos nap volt, amelynek a végén Daniel Kohn még haza is vitt a zuhogó esőben. Túlsúlyomnak köszönhetően meglehetősen szorosan ültünk egymás mellett a Porschéban, így kénytelen volt minden alkalommal megérinteni, amikor sebességet váltott. Jólesően megborzongtam. Ez volt az első eset, hogy az új testemben nőnek éreztem magam. Amikor megérkeztünk a házam elé, Daniel megjegyezte: - Nem éppen barátságos környék. - Ó, van ennél sokkal rosszabb is - válaszoltam, és a hangyabolyra gondoltam. - Mindenben meglátja a jót, ugye? - mosolygott Daniel. Meglepődtem. Ezt még soha senki nem fogta rám. Tényleg megváltoztattak volna az átélt események? Egy kicsit olyan lettem, mint Maria?

181

- Évek óta nem beszélgettem ilyen jót senkivel - mondta Daniel. - Én sem - válaszoltam, tekintve, hogy az utóbbi két évben csak állatokkal diskuráltam. Rám nézett. Visszanéztem. A szemkontaktus és a Porsche szűk belső tere általában biztos recept az első csókhoz. Persze tudtam, hogy köztünk soha semmi ilyesmi nem fog történni. De Daniel továbbra is a szemembe nézett. Ettől elbizonytalanodtam. Ő is. Sőt, kimondottan összezavarodott. - Mi az? - kérdeztem. - Nem lehet... nem lehet, hogy már találkoztunk valahol? Daniel meglátta a szememben a lelkemet. Olyan szívesen elmondtam volna neki, hogy Kim Lange vagyok. Tudtam, hogy Buddha megbütykölte a beszédközpontomat, de talán mégis sikerülhet, ha elég erősen koncentrálok. .. Igen, meg kell próbálnom. Elmondom neki, hogy Kim Lange vagyok, az a nő, akinek az utolsó éjszakáját együtt töltötték. Az a nő, akinek vörös rózsát tett a sírjára. Mély lélegzetvétel után, minden erőmet összpontosítva dalra fakadtam: - A csizmám elkopott, szeretőm elhagyott, mezítláb járhatok, de szeretőt hol kapok? - Csak nem akar ezzel valamire célozni? - kérdezte Daniel döbbenten. Megráztam a fejem, sietve elhagytam a kocsit, felrobogtam a szobámba, és elhatároztam, hogy a következő néhány évben nem bújok ki a paplan alól.

182

48. fejezet Másnap reggel csengetésre ébredtem. Meg se rezzentem a takaró alatt. - Én vagyok az, Daniel Kohn! Elcsodálkoztam. - Mutatni akarok magának valamit. - Pillanat! - kiáltottam. Felöltöztem és magamba dobtam egy szívtablettát. Elképzelni se tudtam, mit akar tőlem Daniel Kohn. Kinyitottam az ajtót, ő pedig egy papírt nyújtott felém. - Mi ez? - Ez a koncepcióm az új riportsorozatra! Végigdolgoztam az éjszakát - a szeme csillogott, mint valami kisfiúé. Sose hittem volna, hogy ez az egyébként férfiasan érett arc így tud ragyogni. - Átolvasná? - kérdezte. - Van más választásom? - mosolyogtam. - Nincs. Elvettem tőle a lapot, és végigolvastam. Sok dolog volt rajta abból, amiről előző nap beszéltünk, többek között az Atlantisz és az Antarktisz is. Olyan sorozat terve volt, amelyben én is szívesen részt vettem volna. - Fantasztikus! - Sokkal jobb, mint az a szemét, amit most csinálok. - Kétségtelenül - vigyorogtam. - És ha összejön, maga lesz az asszisztensem. Mosolyogtam, és persze egy szavát sem hittem. Daniel rábeszélt, hogy menjek el vele Berlinbe, ahol a csatornával akart tárgyalni. Egy órát töltöttünk az autóban, ennyi idő éppen elég volt ahhoz, hogy a nemi hormonjaim a fejük tetejére álljanak. Persze teljesen össze voltam zavarodva, így hol Kim Langeként, hol Mariaként gondoltam magamra. Az izgatott Daniel megkért, hogy várjam meg, ő pedig berohant a 183

tévé épületébe. Kis idő múlva vigyorogva jött vissza. - A vigyorából arra következtetek, hogy sikerrel járt - mondtam. - Megszabadultam a talk show-tól, és megkapom a riportsorozatot! - Gratulálok. - És maga az asszisztensem. Hát mégis komolyan gondolta. - Koccintsunk az új állásunkra! - javasolta boldogan. A villájához hajtottunk, felmentünk a minibárhoz (említettem már, hogy ez utóbbi a hálószobában található?), amiből kivett egy üveg pezsgőt (amely pezsgő öregebb volt, mint mi ketten együttvéve). - Különleges alkalomra tartogattam. Kibontotta az üveget, és töltött. Reméltem, hogy a gyógyszereim ellenére is fogyaszthatok alkoholt. - Mariára! - mondta, és őszintén hálásnak tűnt, amiért felnyitottam a szemét. - Danielre! - válaszoltam. Ittunk. A réges-régi pezsgő olyan pocsék volt, hogy úgy kellett leerőszakolnunk. Az első sokk után mindketten hangosan felnevettünk. Évek óta ez volt az első nevetőgörcsöm. Fantasztikus volt. Úgy hahotáztunk, hogy a könnyeink folytak tőle. Lerogytam az ágyra, Daniel pedig mellém huppant. Egymás szemébe néztünk. Mélyen. Látta a lelkemet. - Tényleg ismerem valahonnan - mondta kedvesen és zavartan. - Új a csizmám, a szögre van felakasztva! - trilláztam az arcába. Aztán megcsókolt.

184

49. fejezet Másodperceken belül megszabadultunk a ruháinktól, és egymásnak estünk. Azelőtt mindig szégyelltem magam a narancsbőröm miatt. Folyton azzal az érzéssel küzdöttem, hogy a testem nem elég kívánatos. Most olyan testben voltam, amely a legkevésbé sem felelt meg a női magazinok által diktált divatnak, és mégsem zavart a dolog. Az állati formában eltöltött két év után egyszerűen örültem, hogy újra ember vagyok. Ember, aki szeretkezik. Daniel Kohnnal. És csodák csodája, neki is mindegy volt a túlsúlyom. Egyrészt azért, mert érezte a lelkem, másrészt pedig azért - mint később kiderült -, mert végre rájött, hogy a rubensi formákkal megáldott nőket sokkal vonzóbbnak tartja, mint a girnyó kis szőkéket. („Az ember mindig beveri valamijét a kiálló csontokba!") Na, ha a női magazinok rájönnének, hogy a Kohn-féle pasik viszolyognak a sovány nők csontosságától, alapjaiban rengene meg a szerkesztőségük! A szex mindenesetre ugyanolyan csodálatos volt, mint hajdan, a halálom éjszakáján. Daniel fantasztikus volt. És valahogy mégsem éreztem magam tökéletesen jól. Ami nem Danielen múlott. Olimpiagyanús volt a teljesítménye. Csakhogy én Alexre gondoltam. És arra, amit iránta érzek. Nem volt lelkiismeret-furdalásom a volt férjemmel szemben. Ahhoz túl szép volt ez az este. És valljuk be: Alex lényegesen többször szeretkezett már Ninával, mint én Daniellel. És mégsem tudtam kiverni a fejemből. Már csak azért sem, mert Danielnek nem volt ugyanolyan ellenállhatatlan az illata. Először azt hittem, azért gondolom így, mert már nincs kutyaszimatom, de aztán be kellett ismernem, hogy Alexnek egész egyszerűen érzékibb a kipárolgása, mint Danielnek. Amikor Daniel a szeretkezés egyik szünetében újra pezsgőt töltött 185

nekünk - ezúttal nem olyan patinásat, mint előtte -, rám nézett és így szólt: - Csodálatos volt. - Igen... - válaszoltam. - De? Megráztam a fejem. Nem akartam neki Alexről beszélni. - Nem szeretem a „de" szócskát - mondta Daniel. Érezte, hogy valami nincs rendben. Hallgattunk egy darabig. - Kár. Azt hittem, lehet valami komolyabb kettőnk között - törte meg végül Daniel a csendet. - Mikor gondoltad ezt? - kérdeztem kíváncsian. Hihetetlen, hogy ilyesmi az eszébe jutott. Mint ahogy az is felfoghatatlan volt, hogy az imént még szeretkeztünk. - Nos, valamikor a csók és a harmadik orgazmusod között válaszolta vonzó mosollyal. - Tényleg a takarítónőddel akarsz járni? - De hiszen az asszisztensem vagy. Komolyan gondolta. Pánikba estem. Bár... miért is ne próbálhatnám meg Daniellel? Még mindig jobb, mint egyedül, és úgy tűnt, érez valamit irántam. Daniel ismét megcsókolt. Aztán még egyszer. Még egyszer. Az egész nyakamat elhalmozta csókokkal. Aztán megint szeretkeztünk. Ez alkalommal már kevesebbszer jutott eszembe Alex.

50. fejezet Ebben a helyzetben Thomas Magnum magándetektív bizonyára elsütné híres mondatát: „Tudom, mire gondolnak. .." Persze hogy 186

vissza akartam kapni a családomat. De mennyi esélyem volt rá? A közelükbe se jutottam. Sokkal kényelmesebb volt Daniellel maradni. És az elmúlt két év mozgalmassága után megérdemeltem némi nyugalmat, nemde? Na, ugye. Tulajdonképpen eszméletlen sok nyugalmat érdemeltem. Egy életnyit. Daniel elkényeztetett. Minden éjjel szeretkeztünk, és asszisztensi fizetésemből végre megengedhettem magamnak egy igazi wellnessmasszázst a „Rico Excellence Spa" szalonban. Rico a márványpult mögött állva döbbenten meredt rám. Ilyen testtérfogatú emberek elég ritkán tértek be hozzá. - Daniel Kohn kért időpontot nekem - mondtam büszkén. Végül is az ország egyik legszexibb pasija volt a barátom! - Ön a… nővére? - kérdezte Rico. Begurultam. Gondolkodás nélkül válaszoltam: - Menjen a fenébe! - Tehát nem a nővére. - Ha tényleg tudni akarja, a barátnője vagyok - sziszegtem. Rico gyorsan elfordult. Hátulról láttam, hogy hófehér fogakkal teli szájába tömi az öklét, és halkan pukkadozik. Küzdött a röhögő görcs ellen. Én pedig a vágy ellen küzdöttem, hogy jól seggbe rúgjam. Amikor megnyugodott, megfordult, rám nézett, és így szólt: Bocsánat... - Majd ismét elfordult, és kitört belőle a röhögés: Barátnő... Így aztán jól seggbe rúgtam. Ennyit a wellness-masszázsról. Dühösen mentem vissza a villamossal Danielhez. Elegem volt belőle, hogy a Ricóhoz hasonló fazonok tönkreteszik az olyan nők, mint Maria életét. Legszívesebben kitéptem volna annak a ripacsnak a szívét, aztán felaprítottam volna, majd mozsárban pempővé törtem 187

volna, aztán a pempőt egy kutyának adtam volna, aztán a kutyán úthengerrel mentem volna át. Nahát. A hálószobában aztán elmeséltem az egészet Danielnek. Reméltem, hogy hozzám hasonlóan felháborodik, és közösen további kínzási módszereket fogunk kidolgozni Ricónak. De ahelyett, hogy rögtön felvetette volna a felnégyelés, keresztre feszítés, kerékbe törés és ezek kombinációjának gondolatát, csak ennyit kérdezett: - Tényleg kinevetett? - Igen. - Hmmm - mondta Daniel. Ennél azért több támogatásra számítottam. - Nem gondolod, hogy ez azért durva volt tőle? - Dehogynem, de... - De? - nem hittem a fülemnek. A válaszában semmi keresnivalója nem volt a „de" szócskának! - Hát, az a helyzet, hogy eddig tényleg másfajta barátnőim voltak... - Plázacicák! - fröcsögtem. Daniel híres volt arról, hogy mindig a legcsinosabb nők jelentek meg az oldalán. Ha most képeket közölnének rólunk, bizonyára ilyen szalagcímek szegélyeznék őket: „Daniel Kohn megvakult?", vagy „Kohn és a szumóbajnok", vagy „Szuper! Daniel Kohn aztán semmitől sem undorodik!". Ezek a fotók ártanának a jó hírének, ami ebben a pillanatban számára is nyilvánvalóvá vált. Szomorú, egyszersmind csalódott voltam. - Nem erről van szó - magyarázkodott Daniel. - Aha. Tehát mostantól mindenhova magaddal viszel, és barátnődként mutatsz be? - kérdeztem élesen. Daniel egy tizedmásodpercig habozott. Hiba volt. A férfi a habozással mindig beismer valamit. - Szóval nem vagyok az a fajta, akit mutogathatsz - állapítottam meg. 188

- Ne beszélj hülyeséget! - Akkor bizonyítsd be az ellenkezőjét! - Hogyan? - kérdezte ingerülten. - Vigyél magaddal az idei Televíziós Díj átadójára. Hadd lásson mindenki! Daniel most még tovább habozott. És minél tovább hallgatott, annál gyorsabban párolgott el a dühöm, és annál sebesebben adta át a helyét a félelemnek. Mi lesz, ha tényleg nem akarja, hogy velem lássák? Mit válaszolok neki? „Hasta la vista, baby!"? Vagy: „Rendben, az a lényeg, hogy együtt vagyunk. Mindegy, hogy felvállalsz-e. A hiúságom nem számít. Mire jó egy ilyen hülye hiúság?" - Magammal viszlek - mondta aztán Daniel hosszas hallgatás után. - És bemutatlak, mint a barátnőmet. A hiúságom és én - mindketten nagyon örültünk.

51. fejezet A Hyatt helyett Daniel egy kedves kis szállodában foglalt szobát Köln szélén. Miután felavattuk a francia-ágyat, megérkezett a Versace-ruhám. Daniel előzőleg megadta a méreteimet, és direkt nekem készíttette. Természetesen össze se lehetett hasonlítani azzal a ruhakölteménnyel, amit Kim Langeként hordtam. És mégis: a finom anyag a bőrömön, az öröm, hogy hamarosan látom az összes volt kollégámat... hihetetlenül izgalmas volt! Az egyik részem elképzelte, ahogy Daniellel együtt kiszállok a limuzinból, és száz fotós csinál ezer meg ezer képet a friss párról. A másik részem arról álmodozott, hogy Daniel Kohn jövőbeli nejeként saját műsort kaphatok. A harmadik, egészen apró részem pedig nem győzött csodálkozni, milyen optimista az első kettő. 189

Elefánthoz méltó kecsességgel megfordultam a tengelyem körül, hogy megmutassam Danielnek a ruhát. - Na, hogy áll? - Jól - mondta, és a távolba révedt. - Nahát, legalább olyan lelkes vagy, mint valami drogfüggő. - Nem, tényleg szép vagy - magára erőltetett egy mosolyt. Valami nem stimmelt. Az egyik részem ezt mondta: nem számít. A másik befogta a fülét, és énekelt: trallala-la... semmi baj, az egésznek semmi köze a kinézetemhez! A harmadik, aprócska rész pedig elnémult a rossz előérzettől. Daniel kiment a fürdőbe. Egyedül maradtam a szobában. Ide-oda kapcsolgattam a tévét, és megint a tele-shopos adásnál ragadtam le, ahol huszonkét eurót kértek egy „Carmen álma - flamenco nyolc farokkal" című pornófilmért. Gyorsan kikapcsoltam a készüléket, és leültem az ágyra. És ahogy ott üldögéltem, rám tört a déjŕ vu érzése. Két éve ugyanígy kucorogtam egy szállodai szobában a díjkiosztó előtt az ágyon, ugyanígy új ruhában, és - bűntudatom volt Lilly miatt. Ahogy most is. Tulajdonképpen már egész idő alatt, csak Daniel karjaiban igyekeztem elfelejteni. Alexszel szemben is rossz volt a lelkiismeretem. Sőt, még Buddhával szemben is. Biztosan nem azért küldött vissza ebben a testben, hogy tévés karrierről és Daniel Kohnról álmodozzak. De miközben ezen töprengtem, Daniel kilépett a fürdőszobából. Észbontóan nézett ki. Meztelen testének látványa kiverte a fejemből a bűntudatomat Buddhával szemben. De a Lillyvel és Alexszel szembeni rossz érzésemet nem tudta elfeledtetni. A limuzinban Daniel egészen csendes volt, és idegesen igazgatta a 190

gallérját. Egyértelmű volt, hogy retteg a nyilvános fellépéstől, azaz a gúnytól és megvetéstől, amit a közös megjelenésünk fog okozni. Én sem szóltam semmit. Egész idő alatt Lillyre gondoltam. Nem tudtam tovább elfojtani az érzést, hogy mennyire hiányzik. Jobban vágytam rá, mint a kényelemre. Jobban, mint a tévés karrierre. És sokkal jobban, mint a vakuk villogására egy olyan férfi mellett, akinek kínos a társaságom. Minél közelebb értünk a díjátadó helyszínéhez, annál feltűnőbb lett Daniel idegessége. Tulajdonképpen dühösnek kellett volna rá lennem. Például elképzelhettem volna, hogy forró olajjal teli edénnyel várom egy vár tornyában, aztán, amikor felér, zutty... De csak szomorú voltam, mélységesen szomorú. Magam miatt. Azért, mert az egyszerűbb utat választottam, és inkább amellett döntöttem, hogy Daniellel élek, ahelyett, hogy a bátorságomat összeszedve felkerestem volna a családomat. A limuzin megállt. Tudtam, hogy a következő pillanatban ki kell szállnunk, és szembe kell néznünk a fotósokkal. Daniel rám nézett, és mosolyogni próbált. Próbált. De nem jött mosoly a szájára. Én meg se kíséreltem mosolyogni. - Nem akarnak kiszállni? - kérdezte a sofőr. Daniel habozott. Én is. Tudtam, hogy válaszúton vagyok: ha most kiszállok, Daniellel maradok. És ezzel Alex ellen döntök. És Lilly ellen. - Nem akarsz? - kérdezte Daniel. Az egyik részem ezt kiabálta: azonnal kiszállni, gyerünk a vakuk közé! A másik ezt: szeretkezd végig az életedet Daniel Kohnnal. A harmadik részecske pedig halkan suttogta a másik kettőnek: így sosem leszünk boldogok. - Nem - mondtam. - Nem? 191

- Nem. - Mintha azt hallottam volna, hogy nem. - Azért lehet, mert azt mondtam, hogy nem. Daniel hallgatott. - A többi limuzin már itt áll mögöttünk - sürgetett a sofőr. Mögöttünk kábé tizenkét autó sorakozott fel, és mindegyikben prominens személyiségek ültek, akik alig várták, hogy lefényképezzék őket. Az egyik limóban felfedezni véltem egy híres televíziós hölgyet, aki hölgyhöz méltatlanul a középső ujját mutatta felénk. - Nincs közös jövőnk - mondtam Danielnek nehéz szívvel. Nagyon fájt, hogy nem tiltakozott. - Szállj ki - kértem. - És... többé nem látjuk egymást? - Nem válaszoltam. -A hallgatás beleegyezés - mondta szomorúan, és kiszállt. Egyenes tartással indult a fotósok felé. Egy percig még láttam, ahogy profin mosolyogva belenéz a kamerákba. - Induljunk - mondtam a sofőrnek.

52. fejezet Az éjszaka közepén értem haza a potsdami kis odúmba. Leverten huppantam az ágyra. Nem volt jó ötlet. Összetört alattam. És miközben az ágy darabkáin fekve az előző bérlő által meglepően rosszul kifestett plafonra bámultam, eltűnődtem rajta, hogyan közeledhetnék a családomhoz. Arra mégsem számíthattam, hogy megint olyan szerencsés véletlenben lesz részem, mint Daniel Kohnnal. És még kevésbé vágytam arra, hogy Alex és Nina zuhanyzóját takarítsam. 192

Más munka nem jöhet szóba? Hiszen nyári szünet volt. Alexnek és Ninának dolgozni kell. Ki vigyáz Lillyre? - Nagyi! - kiáltott Lilly. - Gyere már! A lányom sporttáskával a kezében lépett ki a házból. - Még lekéssük a játékot! - mondta Lilly. - Öregasszony nem gyorsvonat - nyögte az anyám, és kitrappolt a villából. Az utca másik oldalán álló Fiat Panda mögött bújtam el, ami a méreteimet tekintve nem volt kis teljesítmény. A buszmegállóhoz mentek. Utánuk néztem. Tehát Martha vigyáz a kicsire. Hogyan képes Alex és Nina rábízni Lillyt? Ennyi erővel Raszputyin gondjaira is bízhatták volna. (Lehet, hogy anyám az újjászületett Raszputyin? Ez megmagyarázná az alkoholfüggőségét.) Jött a busz, én pedig kiléptem a Fiat mögül. Nem hagyhattam egyedül a lányomat ezzel a nővel! Nem voltam messze a buszmegállótól, talán ha kétszázötven méter volt a távolság. Nekilódultam. Lihegtem, ziháltam, szuszogtam, levegőért kapkodtam. És még mindig vagy kétszáz méter volt előttem. Most vágyakozva gondoltam vissza a tengerimalaclábaimra és a beagle-lábaimra, de leginkább persze Daniel Kohn sportkocsijára. Izzadtam, csöpögtem, nyálaztam. Százhatvan méter. Megbotlottam, kalimpáltam a karommal, elestem. Még 158,75 méter.* * Casanova Emlékirataiból: Egy fáról figyeltem, amint a kövér hölgy - akiről nem tudhattam, hogy Madame Kim - összerogyott. Nem túlságosan érdekelt a dolog, mivel még mindig rettenetesen fájt a szívem Mademoiselle Nina miatt. Én voltam az egyetlen macska a világon, aki kutyául érezte magát.

A buszsofőr kiszállt, és odaszaladt hozzám. - Segíthetek? - kérdezte. Igen, kérem - akartam mondani, de csak hörögni tudtam. Ami végeredményben ugyanazt jelentette. A sofőr lehajolt hozzám. Jöjjön, felsegítem. 193

Majd egy másodperc múlva: - Basszus, a derekam! Eltartott egy ideig, amíg talpra állított. - Jól van? - kérdezte Lilly, aki szintén kiszállt a buszból. Mosolyogtam. A látványa elfeledtette velem a légzési nehézségeimet, a szúró szívemet és izzadó testem kipárolgását. - Mezítláb járhatok, de szeretőt hol kapok, aki így elfogad s arcomra csókot ad? - trilláztam felé vidáman. - Hogy merészel az unokámnak ilyen közönséges dolgokat énekelni? - dörrent rám az anyám, holott gyerekkoromban ő volt az, aki gyerekdalok helyett Rod Stewart „Do You Think I'm Sexy?" című slágerét adta nekem elő, naponta többször. Tehetetlenül néztem, ahogy visszahúzza Lillyt a buszba. A sofőr követte őket, és a derekát tapogatva hangosan szentségeit: - Ez történik, ha segíteni akar az ember! Persze nem sejthette, hogy az imént jó karmát gyűjtött, és esetleg éppen ez az esemény fog döntő mértékben hozzájárulni ahhoz, hogy ne hangyaként szülessen újjá. Én is felszálltam a buszra. Az anyám jó távolra ült le tőlem Lillyvel, de szemmel tartottam őket, hiszen tudni akartam, hol szállnak le. A nagyi - legnagyobb meglepetésemre - útközben kőpapír-ollót játszott Lillyvel. Ez tényleg Martha? Az az anya, aki velem legfeljebb olyan játékokat játszott, mint a „melyik kezemben van a cigaretta?". A focipálya közelében szálltak le. Tisztes távolból követtem őket. A sportpályán a többi gyerek - többségében fiúk - viharos örömmel üdvözölte Lillyt. Ebben a korban, úgy látszik, még vegyes csapatok vannak. Anyám a következő szavakkal üdvözölte a többi szülőt: - Ma a mi kis csemetéink jól seggbe rúgják a másik csapatot! Összerezzentem ettől a kínos megnyilvánulástól. Ám a másik oldalról hasonló stílusú válaszok jöttek vissza: - Igen, aztán a golyóikkal fociznak tovább! 194

Láthatólag ez a modor itt normális volt. De mit keres itt az én finom, törékeny kis Lillym? Nem tetszett ez nekem. Ám amint elindult a játék, a kislányom már nem is tűnt olyan törékenynek. Becsúszó szereléseket hajtott végre, küzdött, cselezett - a kicsi tündérkéből, aki éjjelente nem tudott aludni Hókuszpók gondolatától, mostanra igazi focista lett. Vajon az anyja elvesztését próbálta kompenzálni ezzel a keménységgel? - Adj neki! Csináld ki! - biztatta Martha buzgón. Valamint: - Buzi mindegyik! Nem lepett meg túlságosan, hogy az ellenséges csapat tagjainak szülei nem kimondottan kedvelték az anyámat. Aztán egy srác hátulról brutálisan belement Lillybe. És még vigyorgott is hozzá. Ez a kis rohadék földre küldte a lányomat. A legszívesebben addig ráztam volna, amíg ki nem hullik az összes tej foga. De még mielőtt tehettem volna valamit, Martha felüvöltött: Hát ez meg mi volt, te bunkó? - A fiú még csak hétéves - próbálta nyugtatni a bíró a kedélyeket. - És könnyen lehet, hogy a nyolcadik születésnapját már nem éri meg - vicsorgott az anyám. Mialatt a bíró a megfelelő válaszon törte a fejét, az ellenfél edzője az anyám elé lépett. Bikaszerű férfi volt számos tetoválással, amelyek olyan hatást keltettek, mintha valami részeg kínai készítette volna őket, négy euró nyolcvan centért darabját. - Pofát befog, satrafa! - dörrent az anyámra. - Fogd be te, baromállat - válaszolta Martha. - Mit mondtál? - érdeklődött az edző, és még közelebb lépett. - Baromállat, te agyhalott. Fellelkesültem. Az anyámnak sok dolgot a szemére lehet hányni Kim Langeként ezt számos alkalommal meg is tettem, de tény, hogy bátor volt. Biztos, hogy neki Krttx, az állatkísérletesek vagy kanadai cowboyok se parancsolhattak volna. Ebben a pillanatban ráébredtem, 195

hogy a bátorságomat tőle örököltem. Tehát mégsem csak rossz dolgokat kaptam tőle. - Örülj neki, hogy gyerekek vannak itt, különben behúznék egyet mondta a tetovált férfiú, és visszavonulót fújt. A játék hátralévő része viszonylag békésen telt. A másik csapat tagjai annyira tartottak Marthától, hogy Lillyvel már-már kesztyűs kézzel bántak. Ám én az anyámat figyeltem: ugyanolyan elnyűtt volt, mint mindig, de az arca valahogy egészségesebbnek tűnt. Lehet, hogy már nem iszik? Csak nem tett neki is jót Nina? Mondanom sem kell, mennyire bosszantó volt ez a gondolat. Amikor véget ért a játék és a gyerekek eltűntek az öltözőben, a várakozó Marthához léptem. - Nem maga volt az a buszon? - kérdezte. - De igen. Az egyesületnek dolgozom - lódítottam, és álszenten kérdeztem: - Na, koccintunk a győzelemre? - Nem, nem iszom. - Kicsit se? - kérdeztem csodálkozva. - Kicsit se - válaszolta hevesen. Hallgattam. A szemembe nézett, és hirtelen zavarba jött. Úgy látszik, Daniel Kohnhoz hasonlóan ő is meglátta a lelkemet. Pár másodperc után megkérdezte: - Mondja, ismerjük egymást valahonnan? Hülyén éreztem volna magam, ha megint belekezdek valami eszement népdalba, úgyhogy inkább nem mondtam semmit. Martha meglágyult. Talán a lelkem látványa segített benne, hogy megnyíljon: - Két éve nem iszom. Én pedig azt gondoltam, hogy talán mégis távol kellene tartanom magam a családomtól. Nina miatt. - Az orvosom mindig mondta, hogy ha folytatom az ivást, hamarosan beledöglök. Valahogy mégsem hittem el. Az élet olyan 196

szar volt, hogy muszáj volt innom. Aztán meghalt a lányom. És én hirtelen rádöbbentem, hogy a halál tényleg létezik. Én pedig rettegek tőle - mondta anyám. Hát, legalább valami jó is volt abban, hogy meghaltam. És Martha döntése Ninával sem függött össze. - Így legalább törődhetek a kis unokámmal. Anyám tehát jóvá akart tenni mindent, amit velem elrontott. Én pedig jóvá akartam tenni mindent, amit Lillyvel elrontottam. Úgy látszik, a halál olykor akár életet is lehelhet belénk.

53. fejezet Este megint az összetört ágyon feküdtem, és az anyám akaraterején tűnődtem. Kellemes érzés volt, hogy a családomban nem minden jó dolog függ össze Ninával. Egyébként egy lépéssel sem jutottam előbbre, még mindig sejtelmem sem volt, hogyan folyhatnék bele a családom életébe. A bébiszitterkedés nem volt reális lehetőség, ráadásul ehhez ki kéne vonnom az anyámat a forgalomból. Másnap reggelre számos ötletet gyűjtöttem, jóllehet ezek közül egyik se garantálta a jó karmát: például elgáncsolhattam volna Marthát a lépcsőházban, vagy meggyőzhettem volna az ellenséges csapat szüleit arról, hogy milyen édes a bosszú. Aztán rájöttem, hogy nincs bennem harag az anyám iránt. A viselkedése kimondottan meghatott (kivéve mondjuk azt, amikor lebunkózta a kisfiút). Életemben először az volt az érzésem, hogy mégiscsak köszönhetek neki valamit. Meg kellett találnom tehát a módját, hogy az anyámat egy időre finoman kivonjam a forgalomból. - Nagyi, ha már a kapuban állsz, vetődnöd is kell! Legyél olyan, mint Olivér Kahn! 197

- Csakhogy én nem vagyok Olivér Kahn. Nem tudok olyan jól védeni. Viszont sokkal jobban nézek ki! - berzenkedett az anyám, de nem tudta leplezni, mennyire kikészült. Láthatólag már elég sok labdát kellett kivédenie. - Helló![19] - mondtam, amikor a kertünk kapujához értem. - Mit keres itt? - kérdezte az anyám meglepve. - Tegnap láttam, hogy itt laknak. Beszélni szeretnék önnel. Egyedül. Anyám Lillyhez fordult: - Menj be, kérlek, és hozz nekünk egy pohár vizet. - De nem vagyok szomjas! - Kólát sem akarsz inni? - Kólát? Dehogynem! - Lilly elrohant. A gyerekek már csak olyanok, mint az olasz hatóságok: ha valamit akarunk tőlük, meg kell vesztegetni őket. - Mit akar? - kérdezte Martha gyanakodva, amikor Lilly hallótávolságon kívülre került. - Az elmúlt években sok mindenen keresztül kellett mennie mondtam. - Nem is tűnt fel - mondta Martha lakonikusan. - Sose gondolt arra, hogy nem ártana egy kis nyaralás? - Dehogynem - sóhajtott. - A kislány nevelőanyukájának utazási irodája van. Tudja, hova akarok mindenképpen eljutni? - Na, hova? - A Dominikai Köztársaságba. - És mi az akadálya? - Ki vigyázna akkor Lillyre? A szülei dolgoznak. - Engem érdekelne a dolog - vigyorogtam. - De hát maga az egyesületnek dolgozik. 198

- Felmondtam - tettem pontot a hazugságom végére. - Nem is tudom - habozott Martha. - Nem szívesen hagyom magára a kislányt. - Hiszen nem hosszú időről van szó. Martha még mindig tétovázott. - A Dominikai Köztársaság híres a csodaszép strandjairól próbálkoztam. - És a jóképű férfiakról - mosolyodott el végre Martha. - És a jóképű férfiakról - mosolyogtam vissza. Igen, tényleg egymásra mosolyogtunk. Ilyen már évek óta nem fordult elő.

54. fejezet Nina és Alex eléggé meglepődtek, amikor meghallották, hogy anyám mit tervez, de Martha nem hagyta magát lebeszélni. Meggyőztem róla, hogy a nyaralás jót tenne neki, és tiszta szívemből kívántam is, hogy jól érezze magát. Rengeteg rossz dolog érte az életében, és mindenképpen jutalmat érdemelt azért is, amiért letette az alkoholt. Nina és Alex persze nem voltak benne biztosak, hogy jó ötlet olyan bébiszittert fogadni, aki semmiféle referenciával nem rendelkezik, így először nem akartak alkalmazni. Ehelyett hirdetést adtak fel az újságban. A következő személyek jelentkeztek: egy bizonytalan nemzetiségű, semmilyen nyelvet nem beszélő nő, egy matematikahallgató a huszonhetedik szemeszterben és egy hölgy, aki korábban revütáncosnő volt. A kövér Maria hirtelen egész jó választásnak tűnt. A következő négy hétben én voltam Lilly új bébiszittere. Négy hetem volt tehát arra, hogy szétromboljam Nina és Alex házasságát! 199

Biztos voltam benne, hogy sikerül újra meghódítanom a családomat. Tudtam, hogy még szeretem Alexet, és már nem is tűnt olyan valószínűtlennek, hogy a férjem belém szeret, ha Nina valahogy eltűnik a színről. Ne felejtsük el, hogy még Daniel Kohn is szerelmes lett belém... Egy házasság szétrombolásával nemigen lehet jó karmát gyűjteni. Tisztában voltam vele, hogy ha véghezviszem a tervemet, a következő életemben valószínűleg megint tengerimalac leszek. Vagy orrszarvúhölgy a berlini állatkertben, hat kasztrált orrszarvúhímmel egy ketrecbe zárva. Mindez abszolút nem érdekelt. A jövőbeli életeim most nem számítottak, csakis a mostani. És Lilly élete. A házasság szétrombolása négy fázisból áll. Az első fázis: az ellenség megfigyelése Először is bébiszitterhez méltóan bekapcsolódtam annak a háznak a hétköznapjaiba, amely egykor az enyém volt. Megfigyeltem, milyen a kapcsolat Nina és Alex között. Mennyire szeretik egymást valójában? Láttam, ahogy Nina és Alex megcsókolják egymást, mielőtt elindulnak a munkába. Láttam, ahogy viccelődnek. Láttam, ahogy Alex vágyakozva néz Nina után. Ez bátorságot öntött belém. Miért? Nos, amikor friss házasok voltunk, a búcsúcsókok köztem és Alex között sose voltak negyed óránál rövidebbek, és gyakran szexszel végződtek. Ha viccelődtünk, percekig görnyedeztünk a röhögő görcsöktől, amelyek gyakran szexszel végződtek. És amikor el akartam hagyni a házat, Alex nem csupán vágyakozva nézett utánam, de vissza is tartott, és... bizony, pontosan így van, szeretkeztünk. Ninával, ezzel szemben sosem szeretkezett a búcsúcsók után. Ha nevettek, akkor pusztán rövid ideig, és szintén nem lett belőle szex. És Alex vágyakozó pillantása az ajtó csukódásával végződött, szintén tökéletesen szex mentesen. Ez a szerelem nem volt olyan erős, mint a miénk hajdanán. Ezt a 200

szerelmet szét lehetett rombolni. Hiszen nekem még a miénket is sikerült tönkretenni. És miközben szemmel tartottam az ellenséget, Lillyvel játszottam. - Tudsz egyáltalán focizni? - ez volt az első kérdése. - Nem, de roppant jól tudok a kapuban állni. Nem lesz könnyű ellőni a labdát mellettem - mondtam. Lilly vigyorgott. Aztán elkezdtünk focizni. Lilly teljes erőből lőtt, én meg teljes erőből védekeztem. Hihetetlenül jól éreztem magam. Ennyi örömöm Kim Langeként sose volt a kislányommal, hiszen annak idején szüntelenül találkozótól találkozóig rohantam. Csak most, Mariaként tudtam gondtalanul játszani a lányommal, anélkül hogy közben a munkára kellett volna gondolnom. (Kit hívok meg a következő adásba? Milyen témát válasszak? Kit hibáztatok, ha rosszak lesznek a nézettségi adatok?) Borzasztóan megizzadtam, de fikarcnyit sem érdekelt. A szívemet se. A focizás a kacagó Lillyvel boldogsághormonokkal pumpálta tele a testemet, amelyek jobban hatottak, mint a szívgyógyszerek. Lilly is boldognak tűnt. - Sokkal kedvesebb vagy, mint az a hülye Nina - mondta aztán Lilly, miközben versenyeztünk, ki tud több nutellás palacsintát magába tömni. - Nem szereted Ninát? - kérdeztem meglepve. Lehet, hogy Nina mégsem tesz olyan jót Lillynek, mint gondoltam? - Nina buta - morgott Lilly. A szívemből beszélt, habár én erősebb jelzőket használtam volna. - Igazi ostoba, eszetlen, üresfejű liba! - Ó, milyen jól bánt az én lányom a szavakkal! Elnevettem magam. - Ezen nincs mit nevetni - mondta Lilly szomorúan. 201

- Nina nem szeret igazán. Mindjárt abbahagytam a nevetést. Elszégyelltem magam. Hiszen nem arról volt szó, hogy Nina ostoba, eszetlen, üresfejű liba-e. A lányom volt a lényeg. Megöleltem a kicsit, erőteljesen az agyonizzadt szu-mós testemhez szorítottam, és elhatároztam, hogy megkezdem a második fázist. A második fázis: féltékenység szítása. A féltékenységet verbális úton készítettem elő. - Lilly mesélte, hogy meghalt az anyukája - mondtam mintegy mellékesen Ninának, amikor segítettem neki a kertben felakasztani a frissen mosott ruhát. - Igen. - Kemény lehetett. A férjének is. - Sokáig tartott, míg Alex megnyílt előttem. - Hmmm... - mondtam jelentőségteljesen. - Mi az, hogy hmmm? - kérdezte Nina. Bekapta a csalit. - Semmi, - legyintettem. - Ahogy gondolja... - mint a legtöbb ember, Nina is képtelen volt elviselni a titkolózást, pláne, ha róla volt szó. - Hát... sose gondolt rá, hogy csak pótlék a volt feleség után? kérdeztem keményen. - Nem - válaszolta Nina dühösen. - A nővérem egy özvegy férfihoz ment feleségül - füllentettem. És amikor sikerült neki megvigasztalnia az illetőt, az dobta egy másik miatt... - A nővére egy cseppet sem érdekel - válaszolta Nina, én pedig éreztem a hangsúlyából, hogy ha még egy szót szólok, megfojt a szárítókötéllel. Elhallgattam, és a következő tíz percben némán foglalatoskodtunk. Ezután Alex vizes dzsekijéből kivettem egy csomag óvszert, amit még 202

a mosás előtt csempésztem bele. - Ó, ezt aztán jól kimostuk - mondtam ártatlanul. - Alex... nem használ óvszert - dadogta Nina. - Ez nem az ő dzsekije? - kérdeztem még ártatlanabbul. Nina zavartan nézett maga elé. - Biztosan van rá valami egyszerű magyarázat - mondtam segítőkészen. Tudtam, hogy a csomag óvszer még nem elég ahhoz, hogy azt higgye, Alex megcsalja. Ahhoz sokkal több bizonyíték kellett. És persze nem volt szabad mindegyik szálnak hozzám vezetnie, mert a végén még gyanúba keveredtem volna. Szükségem volt tehát egy cinkosra. Például egy macskára. - Hé, Casanova! - kiáltottam, amikor hosszas keresgélés után végre felfedeztem a kandúrt az egyik fa ágán. Roppant levertnek tűnt. [20]

- Én vagyok az, Kim! Casanova feléledt a letargiából.[21] Boldogan nyávogott. - Mi, emberek nem értjük, mit mondanak, ugatnak vagy nyávognak az állatként újjászületett emberek, de... de te értesz engem - mondtam neki. - Van egy tervem. Figyelj... Nem volt nehéz meggyőznöm Casanovát, hiszen még mindig szerelmes volt Ninába. Házasságszétrombolási tervem láthatólag új energiát adott neki. Az utasításomhoz híven felmászott a telkünket körülvevő kerítésre, és amikor Alex megjött a munkából, a vállára ugrott. Alex ijedten felkiáltott. Casanova a nyakába harapott, aztán csak szívott és szívott. Amikor végül elengedte áldozatát, az teljesen úgy nézett ki, mintha kiszívták volna a nyakát.[22] Amikor Nina meglátta a véraláfutást, döbbenten kérdezte: - Hát ez meg honnan van? Én a folyosón hallgatóztam. - Az a vadmacska csinálta, amelyik tönkretette a ruhádat is. 203

Egyszerűen rám ugrott az a bestia. - Aha. - Nem hiszel nekem? Nina hinni akart neki, de valahogy mégis elbizonytalanodott, valószínűleg az óvszer miatt. Ez utóbbit mégsem említette meg. Alex Ninára nézett, és mosolyogva így szólt: - Téged szeretlek. Csak téged. Mintha kést döftek volna a szívembe. Vannak mondatok, amelyeket Alexnek egyszerűen nincs joga másnak mondani. Nina rövid habozás után bólintott. Alex még egyszer rámosolygott, aztán kilépett a konyhából, és üdvözlés nélkül elment mellettem a fürdőszoba irányába, hogy lemossa magáról a bicikliolajat és a macskaszagot. Óvatosan beosontam a konyhába. Nina elgyengülve ült az asztalnál. - Másik nőt szeret - mondta a könnyeivel küzdve. Meglepődtem. Alex másik nőt szeret? Akkor nem is kell erőlködnöm, hogy rábizonyítsak valamit? Mi van? Van tehát még egy versenytárs? Talán az egyik vevője? Valami biciklistanő? - És kit? - kérdeztem feldúltan. Nina már szégyellte, hogy ennyire megnyílt, és nem tudta, mit válaszoljon. - Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de ha valakivel beszélni akar a dologról... - ajánlottam fel képmutatóan. - A halott feleségét szereti - mondta Nina rövid gondolkodás után. - Hála istennek - sóhajtottam. Nina hátrahőkölt. - Úgy értem... ööö... sajnálom. - Mindig is jobban szerette, mint engem, és még most is ez a helyzet - mondta Nina. Iszonyú nehéz volt megállnom, hogy boldog kacajra ne fakadjak. 204

- Pedig buta, önző liba volt! Iszonyú nehéz volt megállnom, hogy pofán ne vágjam Ninát. - Fogalma se volt róla, milyen csodálatos élete van. Iszonyú nehéz volt megállnom, hogy ne bólintsak szomorúan. - És most az árnyékában kell élnem - sírta el magát Nina. Iszonyú nehéz volt megállnom, hogy vigasztalóan át ne öleljem. A harmadik fázis: szünet A következő hetekben szüneteltettem a rombolási akciót. Csupán a szexet akadályoztam meg azzal, hogy Nina termékenységmérőjét megbütyköltem, így elég sok napon mutatta, hogy nem ajánlatos szeretkeznie. Soha az életben nem gondoltam volna, hogy előfordulhat ilyesmi, de sajnáltam Ninát. Most, hogy évek óta először ismét a családom közelében voltam, meg kellett állapítanom, hogy roppant fárasztó élete volt egy özvegy új feleségeként. Nina megpróbált mindenkinek megfelelni. Alex pedig megpróbálta nem mutatni, mennyire hiányzom neki. De Nina tudta. Lillyről is. És ha senki nem látta, az új feleség tekintete bizony gyakran elfelhősödött. Casanova ebben az időszakban gyakran ült le mellém, és szüntelenül nyávogott. Mérges volt rám, amiért nem csinálok semmit. Az anyám volt az egyetlen igazán boldog ember közülünk. A következő sorokat küldte a Dominikai Köztársaságból: Kedves Maria, Itt minden csodálatos. Megismerkedtem egy nagyon kedves férfival! Juliónak hívják! Egy fejjel kisebb, mint én. Őszintén szólva először azt gondoltam: kicsi férfi, kicsi pénisz. Mekkorát tévedtem! Akkora van neki, hogy lerombolhatná vele Tokiót. És még használni is tudja! Még sose voltam ilyen kába alkohol nélkül. Egymásba 205

szerettünk! Egy kicsit még maradok. Köszönök mindent, Martha Miután megmutattam Alexnek a képeslapot, félrevont a konyhában, és így szólt: - Úgy tűnik, a tervezettnél tovább lesz szükségünk magára. Igazán szerettem volna válaszolni, de képtelen voltam megszólalni. Alex olyan közel állt hozzám, hogy megint az orromba csapott a bódító illata. Még emberi orral is fantasztikus volt. - Valami baj van? - kérdezte. Legszívesebben rád vetném magam, még akkor is, ha megfulladnál alattam! - Nem... nincs semmi - dadogtam. És bár már hetek óta dolgoztam a házban, most először fordult elő, hogy Alex mélyen a szemembe nézett. - Mi ismerjük egymást - állapította meg csodálkozva. Nem kérdezte, hogy ismerjük-e egymást valahonnan, mint Daniel Kohn, amikor meglátta a lelkemet. Vagy az anyám. Nem. Alex egész egyszerűen megállapította, hogy ismerjük egymást. Biztos volt benne. Tehát intenzívebben érezte a lelkemet, mint bárki más! Természetesen nem tudta megfogalmazni, mi ez az egész, de az összes régi érzése irántam egy pillanat alatt újra fellobbant benne ezt tisztán láttam. Az én érzéseim is fellobbantak, csakhogy én ráadásul tudtam is, mi történik. Alex remegni kezdett. Én is. Sistergett közöttünk a levegő. Ebben a helyzetben bármi megtörténhetett volna.

206

Ekkor Nina fentről lekiabált: - Basszus, a termékenységmérőm szerint ma se dughatunk! Megszűnt a varázslat. A negyedik fázis: a terv megváltoztatása Casanova támadása Alex nyaka ellen, az óvszer becsempészése a zsebbe, a termékenységi teszt manipulálása -mindez gyermeteg játék volt. Alex reakciója felnyitotta a szemem. Egyenes útra volt szükségem, trükkök nélkül. Ismét olyan helyzetet kellett teremtenem, amelyben bármi megtörténhet. De hogyan? Ezen töprengtem, miközben Lillyvel fociztam. Olyan intenzíven gondolkodtam, hogy az egyik felém száguldó lövést sajnos nem vettem észre. A labda az arcomba csapódott. - Aáá! - ordítottam fel. - Vérzik az orrod, Maria - futott hozzám Lilly. - Femmi baj, femmi baj - nyugtatgattam. Kibírhatatlan volt a fájdalom. Lehet, hogy eltörött az orrom? - Segítsek? - kérdezte a kertkapun éppen belépő Alex. - Nagyon kedvef- bólintottam. - Annyira sajnálom - mondta Lilly bocsánatkérően. - Ne if törődj vele - leheltem. - Nem történt femmi. - Igyekeztem mosolyogni. Nem nagyon sikerült. Erőltettem. Nem akartam, hogy Lillynek lelkifurdalása legyen. Megsimogattam a haját. Kicsit megnyugodott, én pedig bementem Alexszel a házba, miközben a lányom tovább labdázott a kertben. - Nagyon jól bánik Lillyvel - mondta Alex hálásan. - Különlegef kiflány - válaszoltam. A konyhában Alex leültetett egy székre, én pedig elhatároztam, hogy a fájdalom ellenére támadásba lendülök. - Kim Lange volt a felefége, nemde? - kérdeztem. - Igen - bólintott, és jégkockát vett ki a hűtőből. 207

- Furcsa lehet ilyen híreffég férjének lenni. - Hát, elég fárasztó volt - a jégkockát konyharuhába tekerte, és az orromra tette. Kicsit alábbhagyott a fájdalom. - Biftof alig volt ideje a családjára. - Emelje fel a fejét - kérte Alex. Nem úgy tűnt, mint aki a házasságáról óhajt beszélni. - Biftof vagyok benne, hogy Kim Lange moft már máiképp vifonyulna a családjához. - Mitől olyan „biftof" benne? - kérdezte Alex élesen. - A halál utáni életben rájön az ember, mi volt igazán fontof a halál előtt. - Ó, tehát a bébiszitterünk spirituális beállítottságú - gúnyolódott. Nem válaszoltam. Nem spirituális beállítottságú vagyok, hanem tapasztalt. - Nina nem tartja magát fontosabbnak, mint a családját - mondta Alex fojtott dühvel. - Szerencsém van vele. Nincs szükségem arra, hogy azon tűnődjek, mit gondol a feleségem a halála utáni életben. Ami, megjegyzem, szerintem nem is létezik. Bumm. Ez talált. Alex elhallgatott. - Fokfor efébe fokott jutni? - Fokfor efébe fokott jutni? - kérdezte Alex. Basszus, nem értette, mit mondok. A francba ezzel a hülye orrommal! - Fokfor efébe fokott jutni? - Efébe? - Efébe! - Fokott? - Fokott! - BAFFUF! FOKFOR EFÉBE FOKOTT JUTNI? - kiabáltam. Alex összerezzent. 208

- Fajnálom - mondtam halkan. - Hogy sokszor eszembe jut-e? - kérdezte zavartan. Bólintottam. - Minden nap azt kívánom, bárcsak még mindig itt lenne... mondta némi tétovázás után. Most láttam először, mennyire szomorú. És nem mondhattam el neki, hogy élek. Hogy itt vagyok. De... ...legalább megcsókolhattam. Lassan közel hajoltam hozzá. A feldagadt ajkammal. Látszott, hogy teljesen össze van zavarodva. Aztán megint a szemembe nézett. Ajkam az ajkához ért. Ő pedig viszonozta a csókomat. Az agya teljesen kikapcsolt. Csak a szíve irányította. Ez volt az összes életem legintenzívebb csókja: az egész testem lúdbőrözött, a szívem hangosan kalimpált. .. csodálatos volt! Kár, hogy Nina ekkor belépett a konyhába. Az ötödik fázis (jól van, na, először azt hittem, hogy négy fázis elég lesz): a helyzet pattanásig feszül. Nina nem hitt a szemének. Alex megcsalja. Egy nővel, aki háromszor annyit nyom, mint ő. - Alex... - nyögte Nina. Alex eltávolodott telt ajkaimtól. - Mi a fenét csinálsz... ? - Nina agya láthatólag nem volt képes az új információ feldolgozására. Nos, Alexé sem: - Nem tudom. - Ő szívta ki a nyakadat? - Nem, a macska... hiszen mondtam... - És az óvszer is a macskától van? - kérdezte Nina mélységesen 209

megbántva, és kivette a kimosott gumit a fiókból. - Ezt a dzsekidben találtam. - De... fogalmam sincs, honnan... - motyogta Alex. Nina megvetően nézett rá, és elhagyta a helyiséget. Nem sírt, de látszott, hogy nem sok választja el tőle. - Nina! - kiáltott utána Alex. - Hagyd - kértem. Azt akartam, hogy Alex velem maradjon. - Az egészet eltervezte, ugye? A macskával meg az óvszerrel. .. mondta, és olyan dühösen nézett rám, mintha elátkoztam volna. Nehéz lett volna tagadnom. - Milyen beteges játékot űz itt? Nem mondhattam el neki az igazságot. Nyavalyás Buddha! - Ki van rúgva! - vetette oda Alex, aztán Nina után rohant. A dolgok nem egészen terv szerint alakultak. Éjszaka álmatlanul forgolódtam az ágyamban. A csók végleg rádöbbentett, hogy csak és kizárólag Alexet szeretem. Daniellel szuper volt, izgalmas, kalandos. De Alex volt az igaz szerelem. Végre sikerült helyükre raknom az érzéseimet. A baj csak az volt, hogy Alex elküldött a fenébe. Nem volt munkám, nem volt pénzem, és Lillyt sem láthattam többé. Másnap reggel ismét a házunkhoz mentem. Nem volt tervem, de reméltem, hogy Alex megenyhült. Nem volt otthon. Lilly sem. És Nina sem. Az összes ajtó zárva volt. Az ablakok is. Mi történhetett? - Casanova! - hívtam a barátomat, aki a következő percben leugrott mellém a fáról. - Hova tűntek? - kérdeztem idegesen. Időközben már lelohadt a duzzanat az orromról, így hála istennek képes voltam normálisan beszélni. - Miau, miauuuu, miaaaa - közölte a Signore. Ettől nem lettem sokkal okosabb. 210

A fajok közötti kommunikáció nehézségei olykor kimondottan idegesítőek. A Signore gondolkodott, fel-alá járkált, aztán megállt. Támadt egy ötlete. Ásni kezdett. - Ki akarsz ásni valamit? Megvetően nézett rám, és tovább kaparta a földet.* Amikor utoljára ásni láttam, még hangya volt, és éppen... * Casanova Emlékirataiból: Csak állatként válik igazán nyilvánvalóvá, milyen nehéz felfogásúak az emberek.

- Menekülni akarsz? - kérdeztem. Fáradtan égnek emelte a macskaszemeit. - Oké, oké, hülye kérdés volt. De hajdan a hangyabörtönből is kiástad magad, és emberként is az ólomkamrából... - Miau!!! - felmeredő farokkal, biztatóan nézett rám. - Ólomkamra? Mi van az ólomkamrával? Türelmetlenül bámult. Aztán végre leesett a tantusz. Tudtam, hol van a családom.

55. fejezet - Velence? - Daniel Kohn hitetlenül nézett rám, amikor a doromboló Casanovával a vállamon megjelentem a villája kapujában. - Először kidobsz, aztán azt akarod, hogy finanszírozzam a velencei utadat? - Nagyjából jól látod a dolgot - válaszoltam a lehető legkedvesebb mosolyommal. - És miért tenném? - Mert az életemről van szó. - Feltételezem, nem árulod el, konkrétan mire gondolsz.

211

- Úgy van. Daniel nem tűnt boldognak, de nem akartam felvilágosítani róla, hogy egy másik férfit szeretek, aki Ninával és Lillyvel éppen békülési úton van Velencében. Először megdöbbentett, hogy éppen ezt a várost választották ki, de aztán rájöttem, hogy nem csupán én, de Nina is ott szeretett bele Alexbe. - Kérlek - könyörögtem. - Nem adok pénzt - válaszolta Daniel. Nyeltem egyet: - Rendben van, akkor bocsánat... - indulni akartam. - De szívesen elviszlek Velencébe. Megálltam és visszafordultam. Daniel vigyorgott. Feltétlenül tudni akarta, miről van szó, és ez volt az egyetlen esélye, hogy rájöjjön. Mérlegeltem. Ha elfogadom Daniel ajánlatát, akkor még tovább bonyolítom a már amúgy sem egyszerű helyzetet. Ha nem fogadom el, akkor Alex és Nina zavartalanul élvezik a gondolázást, és fennáll a veszélye, hogy együtt maradnak, és a dagadt Mariát végleg száműzik az életükből. Casanova demonstratívan belemarkolt a vállamba. Számára nyilvánvaló volt, mi a helyes döntés. - Induljunk! - mondtam. Daniel Porschéja kétszáz kilométeres sebességgel szelte át az éjszakát Olaszország irányába. Casanova eleinte megrémült a tempótól, aztán élvezte, végül elaludt a lábamnál. Az Alpokban már vártam, hogy Daniel rákérdezzen, miről van szó. Nem tette. Ehelyett fiatal nőkkel telefonált, akiknek mindegyike roppant csalódott volt, amikor Daniel „váratlan konferencia" miatt törölte velük a randit. A harmadik telefonhívás után enyhén ingerülten megjegyeztem: - Na, elég hamar túljutottál rajtam. - Zavar? - Nem - mondtam. 212

- De igen, zavar. - Nem, nem zavar - tiltakoztam, és bosszantott, hogy igaza van. Bántotta a hiúságomat a dolog. - Aki tagad, annak titkolnivalója van - nézett rám a szokásos flörtölős mosolyával. - Nekem nincs titkolnivalóm. - Már megint tagadsz. - Nem tagadok semmit. - És megint egy tagadás. - Megőrjítesz. - Tudom. - Daniel még szélesebben vigyorgott, és fokozta a sebességet. Szerpentineken haladtunk, hegynek lefelé. Kettőhússzal. Elállt a lélegzetem. A pulzusom felgyorsult. A szívem gyógyszert követelt. Kinyitottam a fiolát, mohón bekaptam egy piros tablettát, és ijedten állapítottam meg, hogy már csak egyetlen darab maradt. - Lassítsak? - kérdezte Daniel együtt érzően. - Ne - mondtam rövid szünet után. - A lehető leggyorsabban Velencébe akarok érni. Daniel tövig nyomta a gázpedált. Az utolsó kilométereket vízitaxin tettük meg. A tengeri hajókázás a csodálatos város felé egy olyan jóképű férfival, mint Daniel Kohn, a tengervíz permete a bőrömön és a szabadság illata számomra is hihetetlen érzés volt, de Casanova egyenesen könnyekig meghatódott. [23]

56. fejezet

213

Daniel édes kis luxushotelban foglalt szobát, egy régi palazzóban, mindössze tíz percre a Szent Márk tértől. A szálloda otthonosan berendezett halljában három csodálatos, régi kép lógott, amelyek reneszánsz nemesembereket ábrázoltak édes semmittevésben. A helyiségben apró asztal állt két elragadó, háromszáz éves székkel, amelyekre nem mertem leülni, nehogy összetörjenek alattam. A recepcióhoz léptünk. Két perc múlva hitetlenül meredtem Danielre: - Te tényleg kétágyas lakosztályt foglaltál? - kérdeztem. - Nem volt egyágyas szobájuk - mosolygott Daniel. Még csak meg sem próbálta eltitkolni abbéli szándékát, hogy az ágyába csábítson. - Akkor másik szállodába megyünk! - De nekem ez tetszik. - Akkor egyedül megyek egy másikba! - És miből fizeted? - Daniel kimondottan jól szórakozott. - Remélem, tudod, hogy nem nyúlhatsz hozzám - mondtam. - Hát, ha kibírod, hogy te ne nyúlj hozzám... - vigyorgott rám szemtelenül. Hihetetlenül magabiztos volt, én pedig a vele töltött szuper, izgalmas, kalandos éjszakákra gondoltam, meg arra, hogy már elég régóta nem szeretkeztem. Casanova hirtelen jól belekarmolt a vaskos combomba. Nyilván felismerte a fellobbanó vágyat a szememben, és igyekezett emlékeztetni, miért is vagyok itt. - Meg kell keresnem valakit - mondtam Danielnek, és faképnél hagytam a csomagjaival. A szálloda előtt, Casanovával a vállamon rádöbbentem, hogy fogalmam sincs, merre keressem Alexet és Lillyt. Órákon át barangoltunk Velence keskeny utcáin és hídjain. Folyt rólam az izzadság, néhány turistát pedig majdnem fellöktem - tényleg nagyon szűkek ezek a velencei hidak. Az emberek, akiknek nekimentem, a [24]

214

világ összes nyelvén neveztek dagadt tehénnek és küldtek el melegebb éghajlatra. Végül feladtam. Tudtam, hogy ezzel a módszerrel sosem találom meg a családomat. Visszaloholtam a szállodába, de túlságosan kimerült voltam ahhoz, hogy még egyszer elinduljak. Casanova viszont tovább kutatta élete szerelmét, Ninát. Daniel a szobában várt, és kedvesen megkérdezte: Nos, sikerrel jártál? Üres tekintettel néztem rá. - Tehát nem. Elmentem zuhanyozni. Amikor két óra múlva elkészültem, belebújtam az elefánt méretű pizsimbe, és már csak az volt a vágyam, hogy végre ágyban legyek. Csakhogy Daniel sajnos az ágyamon feküdt. - Én fizetem a szobát, nem várhatod, hogy a földön aludjak somolygott. - Szeretkezni akarsz - állapítottam meg. - Nem vagyunk egy kicsit beképzeltek? Fáradt voltam, hiányzott a családom, és semmi kedvem nem volt ezekhez a játékokhoz. Az ágyra vetettem magam: - Aludni akarok. Daniel válasz helyett masszírozni kezdte a tarkómat. - Hagyd abba! - Nem akarod, hogy abbahagyjam. Oké, ebben igaza volt. Végül is nincs abban semmi, ha egy kicsit megmasszíroz. Kimondottan jól csinálta. Hallottam, ahogy odakint a gondolások a „Volare" című örökzöldet énekelik. Más körülmények között az agyamra ment volna ez a rikácsolás, de Daniel most elkezdte csókolgatni a nyakamat. Végül is nincs abban semmi, ha egy kicsit megcsókol. 215

Aztán elkezdte felfelé tolni a pizsamám felsőrészét, és finoman masszírozta a hátamat. Erőteljesen küzdöttem magammal. Nem kellett Nostradamusnak lenni ahhoz, hogy tudjam, hogyan fog végződni a dolog. Engedjem? Végül is nincs abban semmi, ha egy kicsit szeretkezünk. Vagy mégis? Igen, mégis. Főleg akkor, ha éppen vissza akarom kapni a családomat. De... Daniel olyan finoman ért hozzám... Végül beadtam a derekamat, és vágyakozva Danielre ugrottam. Hangosan felnyögött a súlyom alatt. Vadul csókolózni kezdtünk. Boldogan sóhajtottam fel. Daniel a csókolózás Yehudi Menuhinja. Egész biztos vagyok benne, hogy a következő harminckét másodpercen belül lefeküdtünk volna egymással, ha, ha... hát igen, ha Casanova az erkélyen át nem ugrott volna be a szobába, és nem vetette volna rá magát kieresztett karmokkal a hátamra. - Aúúú, normális vagy? - kiáltottam fel. A Signore a mancsával az ajtó felé mutatott. - Akármi is az, várjon csak - morrantam rá. Casanova megrázta a fejét. - Te beszélgetsz a macskával? - kérdezte Daniel csodálkozva. Casanova az ajtóhoz rohant, és kaparni kezdte. Bizonyára arra célzott, hogy nyissam ki. Végre megértettem: a Signore nyomra bukkant.[25] Villámsebesen felöltöztem, miközben Daniel - csak félig tréfálkozva - megjegyezte: - Úgy érzem, kihasználsz. Inkább nem válaszoltam. Kinyitottam az ajtót, és követtem a Signorét. Sajnos nem egyedül, mert Daniel is gyorsan öltözködni kezdett. - Itt maradsz! - parancsoltam rá. - Eszemben sincs! - mondta, és utánunk rohant. Belevetettük magunkat a velencei éjszakába. Fogalmam sem volt, 216

hogy fogom megmagyarázni Alexnek, mit keres Daniel a társaságomban. De ugyanilyen nehéznek tűnt érthetően elmondani Danielnek, miért keresem Alexet, aki annak a Kim Langénak az özvegye, akit hajdanán ő is szeretett. Ezen a problémán, gondoltam, alighanem semmiféle ledér népdal nem segít. Casanova keskeny kis utcákon át egy csatorna felé vezetett bennünket, amely „Velencének-sürgősen-szüksége-volna-egy-újcsatornarendszerre" szagot árasztott. Egy idő múlva kis térhez értünk, ami mögött már a tenger hullámzott. Egy lelket sem lehetett látni, a turisták ilyen későn nem hagyják el a központot. A tér közepén pedig, a telihold, a csillagok és az utcai laterna fényében a San Vincenzotemplom állt. Az a templom, ahol férjhez mentem Alexhez. A templomon tábla függött a következő felirattal: „Vietato l'accesso! Pericolo di vita!" Mivel az egyetlen mondat, amit olaszul tudtam, az volt, hogy „uno espresso per favore", nem tudtam, mire céloznak, habár a foszlott zárószalag és a tudat, hogy a templomot már az esküvőnk idején renoválni kellett volna, arra engedett következtetni, hogy nem túl jó ötlet bemenni. Casanovát persze nem érdekelték a veszélyek. Átsuhant a szalag alatt, el a repedezet padlólapok mellett. Aztán eltűnt a kapu mögött. Sóhajtottam, felemeltem a zárószalagot, és átgyötörtem magam alatta. - Te be akarsz menni oda? - kérdezte Daniel kétkedőn. - Dehogy. Csak szeretnék ezzel a szalaggal ritmikus sportgimnasztika-gyakorlatokat végezni - válaszoltam. - Azt írják, életveszélyes - mutatott Daniel a táblára. - Jobb lett volna, ha nem tudom, mit jelent - mondtam idegesen, és elindultam a kapu felé. - Nekem mondod? - Daniel felsóhajtott és követett. Beléptünk a templomba. A telihold finom fénye átszűrődött az 217

ódon rózsaablakokon, és jótékony nyáréjszakai hangulatot teremtett az épületben. A templom csodálatosan egyszerű volt. Itt nem a dózsék imádkoztak évszázadokkal ezelőtt, hanem az egyszerű nép, ezért is találtuk annak idején annyira romantikusnak Alexszel. Időközben ittott úgy megrepedtek a falak, hogy több helyen is fel kellett állványozni, jóllehet az állványokat láthatólag senki nem használta. Lehet, hogy a városi önkormányzat úgy döntött, hogy nem érdemes felújítani ezt a réges-régi templomot, és a pénzt inkább csillogó utazási katalógusok nyomtatásába fektették. Az oltár előtt úgy éreztem, hirtelen visszautazom az időben. Láttam magam Kimként, Alex oldalán. Láttam, ahogy felhúzza a gyűrűt az ujjamra, és újra éreztem a csókját az ajkamon... A csodálatos emlékek összekeveredtek azzal a fájdalommal, amit Nina és Alex miatt éreztem. Szomorúan hüppögni kezdtem. - Pszt - mondta Daniel. - Nehogy már megtiltsd, hogy sírjak! - dörrentem rá. - Dehogy, csak... hallod? Fülelni kezdtem, és tényleg: halk, ritmikus horkolásra lettem figyelmes. A világ bármely pontján felismertem volna, tekintve, hogy már hangyaként és kutyaként is volt szerencsém hallani. - Lilly! - Ki az a Lilly? - kérdezte Daniel. Nem válaszoltam, csak elindultam a horkolás irányába. - Lassan megszokom, hogy nem méltatnak válaszra mondta Daniel sértődötten, aztán követett a legelső templomi padig. Lilly ott feküdt összegömbölyödve, és halkan hortyogott. A telihold fénye édes kis arcára esett. Leültem mellé, és finoman megcirógattam az arcát: -Hé, kislány, ébredj fel.

218

Lilly kinyitotta a szemét. - Mmmaria? - motyogta kásásán. - Igen. Mit csinálsz itt? - Az anyukám és az apukám itt házasodott össze. Meghatva elmosolyodtam, miközben Lilly felállt a padról. - Kik a szüleid? - kérdezte Daniel. És még mielőtt finoman Lilly szájára tapaszthattam volna a tenyeremet, már jött is a válasz: - Alex és Kim Lange. Daniel álla a térdéig zuhant. Rám bámult. - Öööö... - mondta némi gondolkodás után, majd jelentőségteljesen hozzáfűzte - He... ? Ebben a pillanatban Casanova boldogan nyávogott fel. Ezt intő jelnek vettem, mert tudtam, hogy csak azt jelentheti, hogy... - Lilly, úgy megijesztettél bennünket. Már hívtuk a rendőrséget is... Megjött Nina. - Mit csinál itt, Maria? Alex is megjött. És meglátta, hogy Daniel Kohn is jelen van. - És maga mit csinál itt? - kérdezte. - Öööö... - jelentette ki ismét Daniel. Alex megjelenése végleg szétolvasztotta agyi processzorait. Daniel rám nézett. Ahogy Alex is. Mindketten magyarázatra vártak. Ez volt az első olyan pillanat, amikor szívesen lettem volna újra hangya. - Te hoztad ide ezt a nőt? - kérdezte Nina Alextől. Hangjában a féltékenység volt érezhető, és hogy képes lett volna megölni. Hej, de jól jött volna most a hangyasav! - Én.. . nem én hoztam ide - mondta Alex zavartan. 219

- Maga hozta ide? - Nina Daniel felé fordult, aki lassan bólintott. - Ennek az egésznek nincs semmi értelme - jelentette ki Nina. - Mit csinál itt ez a tévés bájgúnár ezzel a Michelin-babával? Hej, de jól jött volna most egy sztálinorgona! - Én... én nem értem ezt az egészet - nyekegte Alex. - Én igen - mondta Daniel. Mindenki felé fordult. Alex. Lilly. Nina. Én. Casanova. - Na, erre kíváncsi vagyok - Nina tért először magához a meglepetéstől. Hát, erre én is kíváncsi voltam. - Nos, talán furcsán hangzik - kezdett bele Daniel -, de... Maria szereti Kim férjét... És én pedig Mariát szeretem... Úgy, ahogy Kimet szerettem... És Maria egyszer csak felbukkan mindegyikünk életében... pedig csak egy egyszerű takarítónő Hamburgból. - Jön még valami értelmes? - kérdezte Nina dühösen. - Igen... - válaszolta Daniel. - Minderre csak egy magyarázat létezhet... - Éspedig? - Ninának láthatólag az agyára ment Daniel hebegése. - Maria... nem más, mint... Kim. Most egyszerre több áll is leesett. Nináé. Alexé. Az enyém. Csak Casanova nyalogatta élvezettel a tappancsát. Lilly pedig reménykedve pillantott rám. - Valahogy újjászületett... vagy lélekvándorolt... vagy mittudomén - dadogta Daniel. - Mi más lehet a magyarázat erre az őrületre? - Gyere, Alex, nem muszáj meghallgatnunk ezt a bődületes baromságot - Nina a karjánál fogva húzni kezdte Alexet. A férjem azonban ellenállt. - Alex! - szólt rá Nina, de Alex csak áthatóan nézett. - Igaz ez? - kérdezte tőlem. 220

- Csak... nem hiszed el? - kérdezte Nina. - Ez mindent megmagyarázna - mondta Alex. - Ez a perszóna bekábítószerezett titeket? - Nina olyan dühös volt, hogy attól tartottam, habzani kezd a szája. - Tehát? - kérdezte Alex. - Igazat mond Daniel? Mit mondhattam volna? Lillyre néztem, aki várakozva függesztette rám csillogó szemét: - Te vagy az anyukám? - Kis kacsa fürdik fekete tóba', anyjához készül... - daloltam haloványan. - Mindig ezt csinálja - mondta Daniel. - Mert nincs ki mind a négy kereke - pufogott Nina. Kétségbeesetten pillantottam Alexre, és a számra mutatva jeleztem, hogy nem tudok beszélni. - Erről nem tudsz beszélni? - Ha nem tudsz beszélni róla, csak bólints - mondta Alex. - Te vagy Kim? Bólintás. Jó ötlet. így nem kell mondanom semmit. És írnom sem. Csak bólintani. Ezt Buddha csak nem tudja megakadályozni! Megpróbáltam tehát bólintani, de a fejem csak kört volt hajlandó leírni. És minél inkább küzdöttem ellene, annál gyorsabban körözött. - Háromszázhatvan fokos kört tervez a fejével? - kérdezte Nina szárazon, miközben a két férfi és Lilly legalább olyan csalódottnak tűnt, mint jómagam. (Ha még egyszer találkozom Buddhával, akkor - anyám szavaival élve - biztosan jól seggbe rúgom.) - Indulás! - adta ki az utasítást Nina. Alex rá se hederített, továbbra is csak engem bámult. - Indulás!!! - Nina most már kiabált. Ha jól láttam, már tényleg habzott a szája. Alex összezavarodva nézett rá. De még mielőtt mondhatott volna 221

valamit, Lilly felkiáltott: - Nem! - Ne idegesíts fel még te is! - őrjöngött Nina. - Fél napig lejártuk a lábunkat utánad, és... - Neked nincs jogod így beszélni velem! - dühöngött Lilly, és egy további zárószalag alatt átbújva az oltár felé futott. - Lilly, azonnal gyere ide! - kiabált rá a gyerekre Nina. - Itt maradok! - kiabálta a kicsi, és elkezdett felmászni az egyik ingatag állványra. - Lilly! - kiáltottam Alexszel együtt. Egymásra pillantva bólintottunk, mert hirtelen összekötött bennünket a kislányunk iránti aggodalom. Lilly után rohantunk. - Gyere le! - kérte Alex, de ő csak mászott, egyre feljebb és feljebb. Az sem zavarta, hogy egyre jobban inog alatta a deszkaépítmény. - Csak akkor jövök le, ha már tudom, hogy te vagy-e az anyukám. Hogyan bizonyítsam be? Nem tudtam bebizonyítani. És ezzel csalódást okoztam neki. Az állvány legtetején kuporogva sírni kezdett. - Lehozom - mondta Alex elszántan. - Nem úgy néz ki, mintha az állvány elbírná a súlyodat - mondtam aggódva. -A tiédet meg pláne nem - szólt közbe Nina mérgesen. Ránéztem. Ha lett volna egy sztálinorgonám, most már az sem lett volna elég. - Te vagy az egyetlen, aki elég könnyű ahhoz, hogy felmásszon válaszoltam. Nina tétovázva nézett fel a zokogó Lillyre. - Mariának igaza van - mondta Alex. - Nem ettem meszet!

222

- De hát Lillyről van szó! - Alex el se tudta hinni, hogy Nina nem akar fölmászni. - Gyere le! - üvöltötte fel Nina a lányomnak. - Ne kiabálj vele! - szólt rá Alex Ninára, még mielőtt én szóltam volna rá. - Te ne kiabálj velem! - mondta Nina sértődötten. - Az anyukámat akarom! - sírta Lilly. A szívem hasadt meg. - Segíts neki! - kérte Alex Ninát, aki felmérte a magasságot. - Hívom a rendőrséget vagy a tűzoltókat vagy valakit - mondta végül Nina, és az egyik oldalajtó felé indult. Casanova utána rohant, és hangosan nyávogva az útjába állt. Fel akarta tartani. Lilly miatt? - Takarodj innen, te dög! - káromkodott Nina. De Casanova nem mozdult. - Takarodj! - Nina hatalmasat rúgott a kandúrba, és ebben a rúgásban benne volt az irántam, Alex iránt és az egész helyzet iránt érzett minden dühe.[26] Casanova néhány méternyi repülés után egy padhoz csapódott. Dühösen meredtem Ninára. Ekkor megláttam, hogy az oldalajtó fölött, amelyen át le akart lépni, egy még sokkal ingatagabb állvány állt, mint az, amin Lilly ült. Tehát a Signore figyelmeztetni akarta Ninát, hogy az a kijárat veszélyes! Ha Nina kinyitja az ajtót, nekicsapja az egyik tartólécnek, és az egész állvány rádől. Casanova meg akarta menteni az életét. Ez volt az a pillant, amikor figyelmeztetnem kellett volna Ninát. Ehelyett gondolatok tömkelege suhant át a fejemen. Az egyik részem szerint, ha hagyom meghalni Ninát, Alex végre az enyém lesz. A másik részem úgy vélte, hogy akkor örök időkre boldogok leszünk. A harmadik rész pedig felsikoltott: ébresztő! Nina meg fog halni! Az lehet - válaszolta az első rész teljes nyugalommal de meghalni 223

nem is olyan szörnyű. A második rész hozzátette: hiszen újjá fog születni. A harmadik pedig csodálkozva állapította meg, hogy az első kettő résznek igaza van. Nina tényleg nem lett volna sokáig halott. Hiszen újjászületett volna, nemde? Talán nyúlként, vagy lóként - mindig szerette a lovakat. És annyi rosszat biztosan nem tett, hogy a reinkarnációs létra alsó fokára kerüljön, nemde? A hajdani abortusza miatt csak nem lesz belőle hangya... Vagy mégis? Buddha mégsem a pápa... Nemde?!?!?!? Senkinek nem kívántam azt a hangyabolyos, kísérleti laboros, reinkarnációs tortúrát, amin jómagam keresztülmentem. Még Ninának sem. És a néhány makacs „nemde?" miatt nem lehettem benne biztos, hogy nem azzal töltené-e a következő életét, hogy gumicukrokat hurcol ide-oda, ha nem figyelmeztetem. - Nina! - kiáltottam. - Fogd be a szádat, dagadt tehén! - kiáltott. Csupán egy méterre volt az ajtótól. Mozgásba lendültem. Alex és Daniel döbbenten bámult utánam, a háttérben pedig még mindig Lilly zokogását hallottam. - Ne nyisd ki az ajtót! - kiabáltam levegőért kapkodva. Nina ügyet sem vetve rám az ajtó felé nyúlt. Rohanni kezdtem. Lenyomta a kilincset. - Ne! - sikoltottam. Már majdnem elértem. De ebben a pillanatban az ajtó az állvány támasztékához csapódott. Tisztában voltam vele, hogy másodperceken belül összedől a szerkezet. Láttam Nina szemében a rettenetet. Tudtam, hogy pár pillanat múlva állatként fog újjászületni, talán éppen hangyaként... ha meg nem mentem. Gondolkodás nélkül a földre tepertem, és termetes testemmel betakartam. Az állvány deszkái a fejemen, a hátamon, a lábamon landoltak. 224

Amikor szétoszlott a por, éreztem Nina légzését a testem alatt. Megmentettem az életét. Hála a hájamnak. Elégedetten elmosolyodtam. És ez volt az a pillanat, amikor a szívem feladta a harcot.

57. fejezet Bumm-bumm-bumm. Valamiért nem indult el az életem filmje. Bumm-bumm-bumm. Semmi nirvána. Bumm-bumm-bumm. Semmi fény, amely magához ölel. Bumm-bumm-bumm. Semmi mélységes szeretet, semmi biztonság. Bumm-bumm-bumm. Csak a szívem dobogása. Mennyi ideig nem vert? Vajon még mindig a templomban vagyok? Kinyitottam a szemem. Ismét a nirvána ragyogóan fehér előudvarában feküdtem. És a pucér Buddha hajolt fölém. - Basszus, nem tudnál magadra kapni valamit? - kérdeztem. - Te is meztelen vagy - mosolygott Buddha. Ebben igaza volt. Úgy néztünk ki, mint a fogyókúrás klub tagjai a nudista strandon. - Szóval megint meghaltam - állapítottam meg, miközben igyekeztem felülni. - Nem egészen - vigyorgott életeim dagadt megkeserítője. - Nem egészen? - kérdeztem értetlenül. - Nem egészen meghalni olyan, mint nem egészen terhesnek lenni. - Még küzd az életedért. - Kicsoda? - Alex. Megilletődtem. És reméltem, hogy jók Alex esélyei. 225

- És... sikerül neki? - Nézd meg magad. Buddha az arcom felé tolta hájas hasát. És még mielőtt felhívhattam volna rá a figyelmét, hogy a látvány nem túl esztétikus, és megkérhettem volna, hogy vegye ki a pocakját az arcomból, a hasa hirtelen amolyan kulcslyukká változott, amelyen át megpillantottam a San Vincenzo-templomot. - Váó, neked beépített tévéd van - tréfálkoztam erőltetetten. Minél élesebb lett a kép, annál izgatottabb lettem. Alex és Daniel leszedték rólam és Nináról a deszkákat, miközben Lilly ijedten nézett minket odafentről, Nina feltápászkodott, és Daniellel együtt Alexet figyelte, aki szívmasszázzsal próbált életet lehelni belém. - A kövér Maria... megmentett... - mondta Nina értetlenül. - Igen - lehelte Daniel, és le se vette rólam rajongó tekintetét. - Ez... ez... ez a bizonyíték - dadogta Nina. - Mire? - Hogy ő nem Kim. Kim sose tett volna ilyet... Megvetően horkantottam. - Igaza van - mosolygott Buddha. - Az a Kim, aki egykor voltál, sose tett volna ilyet. Nagyon megváltoztál. Visszafordultam a pocak felé. Műsorváltozás volt a hasi tévében: láttam, ahogy Kim Langeként fenntartások nélkül kirúgattam az elődömet, Sandra Köllinget. A kép megint váltott, én pedig láttam, ahogy Kim Langeként megesküszöm, hogy soha többé nem kockáztatom a körmeim épségét a szerkesztőségi asszisztensemért. A has ismét mást mutatott: tengerimalacként a potsdami utcán álltam. Ez volt az a perc, amikor a Renault Scenic Depardieu felé tartott. Akkoriban eszembe se jutott volna Depardieu-t úgy megmenteni, mint az imént Ninát. - Igazi mestere lettem a jó karma gyűjtésének - állapítottam meg. 226

- Így van - bólintott Buddha boldogan. - Pedig nem is szándékosan tettem. - Tudom. Annál jobb. - Micsoda? - Gondolkodás nélkül gyűjtőd a jó karmát. Az életed kockáztatásával. Tiszta szívvel! Meghatódtam magamtól. Muszáj volt büszkén elvigyorodnom. - És főként: képes vagy másokért feláldozni valamit, ami fontos neked. Lelohadt a mosoly az arcomról. Buddhának igaza volt: Nina életéért az enyémet tettem kockára. Azt az életet, amit a családommal tölthettem volna. - Emlékszel, mit mondtam, amikor nem akartál a nirvánába menni? - kérdezte Buddha. A hasa újból programot váltott. A legutóbbi találkozásunkat mutatta, röviddel azelőtt, hogy Mariaként tértem magamhoz. A pucér Buddha előtt álltam pucér Kim Langeként (te jó ég, milyen vékony voltam, és a combom is igazán formás volt!). A Buddha azt mondta: ezt az esélyt csak egyetlenegyszer vagyok hajlandó megadni neked. Majd megállította a képet, és így szólt: - Most pedig indulás a nirvánába. - De nem akarok! - tiltakoztam. - Dehogynem akarsz - mosolygott Buddha. - De nem! - Ezúttal hajthatatlan vagyok. A kép visszaváltott a San Vincenzo-templomba. Alex még mindig a szívemet masszírozta: - Gyerünk!! Egyre inkább kétségbeesett. Olyannyira, hogy azt mondta: 227

- Gyerünk... Kim! - Nem rajtam múlik! - kiáltottam, és könyörögve néztem Buddhára. Nem reagált. Ismét a hasra koncentráltam, és láttam, hogy Nina Daniel fülébe suttogva kérdezi: - Tényleg azt hiszi, hogy ez itt Kim? Daniel némán bólintott. Nina ránézett a megtört Alexre, ahogy a szívemet masszírozta és szüntelenül a nevemet hajtogatta. Szomorúan súgta Danielnek: - Ez ellen a szerelem ellen esélyem sincs. Daniel pedig bólintott, mintha ezt akarná mondani: - Nekem se. - Kim, kérlek! - kiáltotta Alex könnyekkel a szemében. Az állványon Lilly csendesen sírta: - Kérlek, anya... - Kérlek - könyörögtem én is Buddhának. Ő azonban csak annyit mondott. - A nirvánába mész. Barátságos szemébe néztem. És ezek a barátságos szemek egyértelműen azt üzenték, hogy lehetetlen alkudozni vele. Összeroppantam. Tehát nem mehetek vissza Alexhez és Lillyhez... Én is elsírtam magam. - Itt az idő - mondta Buddha. Még egyszer, utoljára a családomra pillantottam, aztán behunytam a szemem, és igyekeztem visszafojtani a könnyeimet. Méltóságteljesen akartam belépni a nirvánába.

58. fejezet Kinyitottam a szemem. Se fény, se nirvána. A San Vincenzotemplomban feküdtem. Alex arca hajolt fölém. És ez az arc ragyogott a boldogságtól. El se hittem. Mi történt? Hiszen a nirvánában kellene lennem. 228

- Minden oké? - kérdezte Alex. Egész testemet kék foltok, zúzódások és horzsolások borították. A szívem még nem szokott hozzá, hogy újra dolgozzon. Mindennek ellenére elmosolyodtam: - Jobb nem is lehetne. Daniel látta, ahogy Alexszel egymásra ragyogunk, és elszontyolodva súgta Ninának: - Talán jobb, ha megyünk. Nina bólintott. Elege volt. Daniel átkarolta a vállát, és elindultak. - Nina belerúgott a macskába! - kiabálta Lilly, aki még mindig teljesen összezavarodva kucorgott az emelvény tetején. Casanova mozdulatlanul feküdt a pad előtt, amelyhez Nina rúgásától hozzácsapódott. Ijedten ültem fel, de összerándultam a pokoli fájdalomtól. - Segítek - Alex szelíden körém fonta a karját. - Köszönöm - mondtam, és odasántikáltunk a Signoréhoz. Már pár lépés távolságból láttam, hogy Casanova nem lélegzik. Kitört a nyaka. Iszonyúan dühös lettem Ninára. De csak egy pillanatig. Nina annyira kikészült, hogy nem akartam még én is szemrehányásokkal illetni. Ráadásul Casanova azért halt meg, mert meg akarta menteni Ninát. És nélküle nekem sem tűnt volna fel a gyilkos állvány. A Signore tehát ezzel a tettével annyi jó karmát gyűjtött, hogy talán a nirvánába jutott. Voltaképpen tehát nem volt okom szomorúnak lenni. - Nem kell bűntudatot érezned. A test csupán a lélek ideiglenes börtöne - vigasztaltam Ninát. Nem válaszolt, csak bámult maga elé. Daniel Kohn, aki egész idő alatt igyekezett lazának tűnni, vigasztalóan átkarolta Nina vállát. - Most már talán tényleg mennünk kellene - mondta Daniel. Nina Alexre pillantott, aztán rám, végül pedig így szólt: - Nem 229

csak talán. Alex akart valamit mondani, de hamar rájött, hogy nem tudna semmi vigasztalót mondani. Aztán halkan, de határozott hangon csak ennyit mondott: - Sajnálom. Nina bólintott, és Daniel kivezette a templomból. Borzasztóan sajnáltam, hiszen minden álma összetört. Szívből reméltem, hogy Danielnél vigaszra lel. Ekkor megcsörrent Daniel mobilja: - Barbara? - kérdezte. Persze, már vége a konferenciának. Holnapra Potsdamban vagyok. Csokipuding? Igen, ez alighanem megfelelő öltözet lesz... Oké, lehet, hogy Nina és Daniel mégsem lesznek egy pár.[27] Nina és Daniel kimentek a templomból. Amikor becsapódott utánuk a kapu, a halálom óta most először voltam egyedül a családommal. A nap időközben felkelt, és első sugarai átszűrődtek a rózsaablak üvegén. Az ablak kék, zöld, piros, lila és fehér mezői úgy törték meg a fényt, hogy már-már afféle mesevilágban éreztük magunkat. Csakhogy ebben a mesevilágban Lilly még mindig az állványon ült. - Kérlek, gyere le! - kiáltottam felé aggódva. - Csak ha azt mondod, hogy te vagy az anyukám! Olyan szívesen mondtam volna, hogy az vagyok! És habár tudtam, hogy a következő pillanatban dalra fakadok, eltökélten kinyitottam a számat: - Igen, én vagyok az anyukád. És lám, semmi pisztráng, semmi szerető, semmi kiskacsa, egyszerűen csak: - Igen, én vagyok az anyukád. Buddha tehát feloldott az átok alól? - Tényleg? - kérdezte Lilly. - Igen! - kiáltottam nevetve. 230

Ő is vidáman kacagott, és elkezdett lefelé mászni az állványról. - Vigyázz! - mondtam. - Óvatosan! - De anya, már nem vagyok kislány! - válaszolta Lilly. Miközben a lányom ügyesen lefelé kapaszkodott, Alex rám mosolygott: - Még... mindig nem tudom elhinni. - Én sem - válaszoltam. Fel nem foghattam, hogyan lehet, hogy nem a nirvánában landoltam. Hiszen Buddha világosan fogalmazott: a nirvánába mész. Rémülten rezzentem össze. Lehet, hogy Buddha mégis elveszi tőlem Alexet és Lillyt, és a nirvánába küld? A családomra néztem. Elveszítem őket? Nem tudnám elviselni. Még a nirvána örök boldogságában sem. - Hol... voltál az utóbbi években... ? - kérdezte Alex. - Néha egészen közel hozzátok - válaszoltam az igazsághoz hűen. - Na, eleget beszéltetek már? - kérdezte Lilly. A kislányunk most mellettünk állt. Az, hogy elmondhattam neki, hogy én vagyok az anyukája, többet segített a szívemen, mint egy bypassműtét. - Ha tényleg te vagy az anyukám, megölelhetlek? - szakított ki Lilly a gondolataimból. - Hát persze - mondtam, kövér karomba vettem, és a meseszerű fényben a hasamhoz nyomtam. Alig kapott levegőt. Nem érdekelte. Egyszerűen boldog volt. Behunytam a szemem, és élveztem ezt a kivételes pillanatot. Alex megköszörülte a torkát. Kinyitottam a szemem. - Beszállhatok? - kérdezte. Látszott, hogy még mindig feldúlt. - Naná! - válaszoltam, és őt is a hasamhoz szorítottam. Újból lehunytam a szemem. Éreztem a lányomat. És a férjemet. Ismét együtt volt a családom. 231

És közelebb voltunk egymáshoz, mint valaha. Ilyen közelségre Kim Lange sose lett volna képes. Csodálatos volt. A családom átölelt. Lágyan. Melegen. Szeretettel. Átkaroltam őket, és feloldódtam bennük. Istenem, olyan jól éreztem magam! Olyan biztonságban. Olyan boldognak. És ebben a pillanatban megértettem, miért küldött vissza Buddha az életbe: a nirvánához nem is kell nirvána!

232

[1] Casanova Emlékirataiból: A hangyaként leélt száztizenharmadik életemben csapatommal együtt a földfelszín felé vettem az irányt. A királynő megbízásából fel kellett kutatnunk a birodalom körüli területet. Tikkasztó hőségben meneteltünk a forró köveken, amikor hirtelen, már-már végítéletre emlékeztetően elsötétült a nap. A szememet az ég felé fordítottam, és megpillantottam egy női szandál talpát, amely feltartóztathatatlanul közeledett felénk. Mintha az egész ég szakadt volna ránk. Tudtam, hogy már megint meg kell halnom, pusztán azért, mert egy ember nem ügyel a lépteire. [2] Casanova Emlékirataiból: A hangyáknak sok természetes ellenségük van: pókok, csótányok, nagyítóval hadonászó gyerekek. Úgy égtem, mint annak idején a keresztények Rómában, és ezen a napon immár másodszor haltam meg. A szerencse nem volt kegyes hozzám. Elhalványuló lelkem utolsó gondolata ez volt: „ha valaha megint összegyűjtenék annyi jó karmát, hogy emberként szülessek a földre, jól seggbe rúgnám ezeket a nagyítóval kegyetlenkedő kölköket". [3] Casanova Emlékirataiból: Amikor Buddha évszázadokkal ezelőtt rávilágított, hogy hangyaalakban kell tovább élnem, a következő szörnyű gondolat nyomasztott leginkább: soha többé nem lehetek aktív részese szenvedélyes, szerelmetes éjszakáknak. [4] Casanova Emlékirataiból: Vigasztalan hangyaéleteim során csupán háromszor hozott össze a sors újjászületett emberekkel. Az első a hírhedt Dzsingisz kán volt. Elmondása szerint már néhány, disznóbolhaként eltöltött élet állt mögötte. Ezen kiválóan mulattam, ő azonban dühösen válaszolt szívből jövő kacajomra: „korábban forró olajba dobattalak volna. Most már lényegesen békésebb vagyok" - szólt, és gordiuszi csomót kötött a csápjaimra. Ettől kezdve kerültem. A második hangyaként újjászületett ember Albert Einstein néven mutatkozott be. Albert türelemmel fogadta a sorsát, és pusztán halkan jegyezte meg, hogy az univerzum nyilvánvalóan még sokkal 233

relatívabb, mint gondolta. A harmadik reinkarnálódott ember pedig Madame Kim volt. Az a lény, aki szánalmas létemet alapjaiban rengette meg. [5] Casanova Emlékirataiból: Agyamban egyetlen csodálatos, izgalmas gondolat zakatolt: ennyi nélkülözéssel eltöltött évszázad után végre összehozott a sors egy nővel! Halleluja! [6] Casanova Emlékirataiból: Távol áll a természetemtől, hogy ráerőltessem magam egy hölgyre. A nők mindig megőrültek értem, és végül ők erőltették magukat rám. [7] Casanova Emlékirataiból: És mindezt pusztán azért, mert megszöktettem két apácát a velencei Santa Maria degli Angelikolostorból. [8] Casanova Emlékirataiból: Az utóbbi évszázadok technikai vívmányai számomra sokszor bizonyultak végzetesnek. A százhatodik életemben hatalmas fehér porceláncsészében találtam magam. A felülete annyira sima volt, hogy megcsúsztam rajta, és az alattam hömpölygő mélyvízbe zuhantam. Az utolsó szavak jelentését, amelyeket hallottam, a mai napig nem sikerült megfejtenem: „Nézd csak, drágám, takarékos öblítőtartályt szereltem fel." [9] Casanova Emlékirataiból: A következő órákban egy oktávval magasabban fípoltam. [10] Casanova Emlékirataiból: Láttam Madame Kim szemében, hogy mérhetetlenül retteg a kísérletektől, és azt gondoltam: annyi életet éltem már le jó karma nélkül. Eggyel több vagy kevesebb végső soron mindegy. [11] Casanova Emlékirataiból: Erről az élményről boldogan lemondtam volna. [12] Casanova Emlékirataiból: Jó karmát óhajtottam gyűjteni. Mellesleg pedig igyekeztem lenyűgözni a Marilyn nevű kis nőstényt. [13] Casanova Emlékirataiból: A fájdalmas halál pillanatában arra gondoltam, hogy ennyit azért nem ér a jó karma. 234

[14] Casanova Emlékirataiból: Két év. Két évig tartott, mire viszontláttam Madame Kimet. Depardieu hősies megmentésével jó karmát gyűjtöttem, és kandúrként születtem újjá. Ebben a formában éltem Monsieur Alex lakóhelyének közelében, abban a szüntelen reményben, hogy vethetek egy pillantást Mademoiselle Ninára. Ez a csodálatos lény minden hétvégét Monsieur Alexnél költött. És valahányszor megláttam, hevesen kezdett verni a szívem. így történt, hogy életem legszokatlanabb szerelmi háromszögébe kerültem. És ez jelent valamit, tekintve, hogy már számos szokatlan szerelmi háromszög résztvevője voltam. [15] Casanova Emlékirataiból: Kandúrként volt alkalmam megfigyelni, hogy Mademoiselle Nina egy este a kandalló előtt olyannyira felbátorodott Monsieur Alex nevetésétől, hogy megpróbálta megcsókolni. Alex rémülten lökte el magától. A Mademoiselle erre szívet tépően sírni kezdett, és a lovadan lovas kocsiján elhagyta a villát. A következő napokon Alex a szalonban újra és újra izgatottan beszélt bele egy kis dobozba. Megőrült? Vagy ez a fiira doboz alkalmas a távoli emberekkel történő kommunikációra? Akármi is ez a szerkezet, azt elérte vele, hogy a Mademoiselle egy esős délutánön ismét a szalonban állt. Egymásra néztek, szenvedélyesen csókolózni kezdtek, aztán... elfordítottam a tekintetemet. Nem szégyenlős-ségből, hiszen emberként elég szerelmi aktus szemlélője voltam (és szívesen avatkoztam bele segítően ezekbe a játékokba), hanem a fajdalom miatt. Tudtam, hogy legalábbis egyelőre - elveszítettem Mademoiselle Ninát. [16] Casanova Emlékirataiból: Mademoiselle Nina a tengerimalacokat a közelben lakó idős hölgynek ajándékozta. Kandúrként gyakran meglátogattam őket, hogy lássam, jól vannak-e. Meg azért is, hogy elcsábítsam a háznál lakó macskahölgyeményt. Tiszta szívemből szerettem Ninát, de ez nem ok az önmegtartóztatásra. [17] Casanova Emlékirataiból: Egészen precízen fogalmazva nem 235

csupán ezen a helyen, de ebben az évezredben is hiába vár az ember finom modort. [18] Casanova Emlékirataiból: Amikor rájöttem, hogy megtartották az esküvőt, teljes szívemből elátkoztam Madame Kimet. Aztán megtudtam, hogy elhalálozott. Ekkor kissé megenyhültem, de mindent egybevetve úgy éreztem, hogy megérdemelte. [19] Casanova Emlékirataiból: A fáról ismét megpillantottam a kövér hölgyet. Nem érdekelt túlságosan. Éppen azzal voltam elfoglalva, hogy verseket írjak a szerelmi bánatomról „Szenvedés", „Végtelen szenvedés" és „Tantaloszi kínok" címmel. [20] Casanova Emlékirataiból: Éppen azon morfondíroztam, milyen értelmetlen a szerelemből elkövetett öngyilkosság. Sajnos megint újjászületünk. [21] Casanova Emlékirataiból: Amikor Madame Kim felfedte a kilétét, arra gondoltam, hogy ez a hölgy még Rubensnek is túl rubensi lett volna. [22] Casanova Emlékirataiból: Nem vagyok a homoerotika rajongója, így a tettem után órákig öblögettem pocsolyavízzel. [23] Casanova Emlékirataiból: Több mint kétszáz év után hazatértem. Ebben a pillanatban még nem sejthettem, hogy huszonnégy órán belül illusztris kis csapatunkból meghal valaki. [24] Casanova Emlékirataiból: Ebbe a palazzóba fiatal férfiként bejáratos voltam. Sok értékes dolgot veszítettem itt el: egy drága gyűrűt, egy kézzel faragott elefántcsont pipát, az ártatlanságomat... [25] Casanova Emlékirataiból: Velencében számtalan macska van, és az egyik különösen rút nőstény megtalálta Lillyt. A csúf pára csak akkor volt hajlandó elárulni a kislány hollétét, ha beavatom a testi szerelem leggyönyörűbb rejtelmeibe. Igazi férfiként megtettem, amit a helyzet követelt tőlem. [26] Casanova Emlékirataiból: Első testi kontaktusomat Mademoiselle Ninával ennél azért némileg romantikusabbnak 236

képzeltem. [27] Casanova Emlékirataiból: Buddha nekem is felajánlotta a nirvána lehetőségét. Hogy hogyan döntöttem? Mondjuk úgy, hogy... Mademoiselle Nina roppant módon elcsodálkozott, hogy egy erősen túlsúlyos férfi ilyen fantasztikus szerető lehet. Teljesült - korábban meg sem fogalmazott - leghőbb vágya: fél tucat gyereket hozott a világra. Úgy szaporodtunk, mint afféle nyulak. Nagy családunkkal Velencében telepedtünk le. A varázslatos Nina, aki időközben természetesen már Madame volt, nyitott egy utazási irodát, én pedig erotikus kézikönyvemmel kerestem pénzt. Nina csodálatosan nevelte a csemetéinket, így biztosan rengeteg jó karmát gyűjtött. Én pedig azzal szereztem plusz pontokat, hogy a kézikönyvemmel számos ember szerelmi életét virágoztattam fel.

237

Tartalom 1. fejezet 2. fejezet 3. fejezet 4. fejezet 5. fejezet 6. fejezet 7. fejezet 8. fejezet 9. fejezet 10. fejezet 11. fejezet 12. fejezet 13. fejezet 14. fejezet 15. fejezet 16. fejezet 17. fejezet 18. fejezet 19. fejezet 20. fejezet 21. fejezet 22. fejezet 23. fejezet 24. fejezet 25. fejezet 26. fejezet 27. fejezet 28. fejezet 29. fejezet 30. fejezet 238

31. fejezet 32. fejezet 33. fejezet 34. fejezet 35. fejezet 36. fejezet 37. fejezet 38. fejezet 39. fejezet 40. fejezet 41. fejezet 42. fejezet 43. fejezet 44. fejezet 45. fejezet 46. fejezet 47. fejezet 48. fejezet 49. fejezet 50. fejezet 51. fejezet 52. fejezet 53. fejezet 54. fejezet 55. fejezet 56. fejezet 57. fejezet 58. fejezet

239