1
Darai Lajos Mihály: Geisbühl Tünde kiállításának megnyitójára Mosonmagyaróvár, 2004. január 28.
Az ember ma többet bolyong, mint korábban bármikor. Persze nem ıgyelgett, csellengett céltalanul sosem. Bár szeretjük elképzelni a korai idık győjtögetıit, amint élelem után kutatva a földön, nagy területeket bejárnak, — a valóság egészen más lehetett. Hiszen ık jól tudták, mit keresnek, s hol keressék. Feltőnı a régmúltból az a ma is irtózatosan nagy léptékő hatókör, hatékonyság, amit elértek, alkalmaztak: Tudva lévı, hogy 60 ezer éve már Ausztráliáig ért az ember. Szibériában pedig a Sarkkörtıl 500 km-re északra 500 ezer éves mamut agyarból készült dárdát találtak. Babilonba a féldrágaköveket még Burmából is vitték, ami dupla távolság, amennyire tılünk van a Folyamköz. Nem volt tehát céltalan bolyongás már akkor sem, de valamikor késıbb mégis megváltozott a bolyongásnak, e cselekedetnek az értelme: Valamiért megnövekedett a jelentısége s elvonttá vált. Kezdte a tévutakat, erkölcsi és eszmei tévelygéseket is jelenteni. — Mióta tévelyeg hát az ember? A válasz egyértelmő: amióta önmagát kényszerül keresni, amióta magát az embert keresi a többiekben is. Ezért az elsı és egyetlen kérdésünk az emberség kérdése. Amíg erre nincs válasz, több kérdés fel sem merülhet. Vagyis a – Mi az ember? – kérdésre a válasz mindent tartalmaz, azaz minden más kérdést is megválaszol. Meglehet, sokan elıbb inkább a világra kérdeznek, s abban keresik az ember helyét. A világ azonban nem kérdezhetı, nem képes felelni. Így a világ tévedni, tévelyegni sem tud: csak az ember, aki ezért sosem a világban bolyong, hanem önmagában. S ha önmagában eltévedhet, az nagyon izgalmassá kezdi tenni elıttünk az emberség kérdését. Ebben az értelemben bolyongunk hát többet manapság, mint régen, hogy számunkra nem annyira egyértelmő az emberi mivolt. S feldolgozva ténykedésüket, eléggé becsüljük már azon elıdeinket, akik az emberiség ügyét formába öntötték, ebben a formában jól megtartották és a kérdés kezelését ránk hagyományozták. Ma harcol egymással a két felfogás, az örök emberit hirdetı és a pillanatnyit, azaz az örök változást feltételezı. Elıbbi túlteszi magát nagy elıdeink bizonytalankodásain, utóbbi pedig nem becsüli az eredményeiket. S igen régóta adott lehet számunkra, emberek számára a keret, ami között, — a meder, ahol az emberséges élet folyhat. Ezek talán sosem voltak olyan magas falúak, hogy ne tudott volna a szereplı az életterep fölé legalább gondolatban felemelkedni. Aztán labirintussá, beláthatatlan, ismeretlen utakra kényszerítıvé olyankor vált az ember élete, ha önként vállalta a korlátozásokat, vagy katasztrófa sújtottan vonszolta magát nyomorogva a felemelkedés elsı lépcsıfokáig. A labirintusos lét azt is jelenti azonban, hogy rábízzuk magunkat az ismeret megszerzésében a véletlenre: vagyis semmit nem hagyunk homályban, minden tévedést, zsákutat, vargabetőt bejárunk: Ragaszkodunk a jó lehetıségek mellé a rosszakat is ismerıssé tenni, hátha aztán mindig el tudjuk kerülni ıket a jövıben. Vagyis amikor a világ megismerése, s az ismeretek felhasználása a cél, Arisztotelész szerint, ellentétben Platónnal, olyan labirintusban haladunk, ahol nem kell minden sarkot kivilágítani, hagyni kell sötét helyeket is, ahol a lélek meghúzhatja magát. Ennek az ellentétnek, a vakító világosságnak és a félelmes homálynak, sötétségnek a feloldását gyakorolták Kárpát– medencei, számunkra eléggé ismeretlen elıdeink igen–igen hosszú ideig a történelem elıtti ısidıkben, éppen a szinte végtelen idejő tapasztalatokra való élı emlékezet módszerével. — Most azonban kiállításon vagyunk. Az itt kiállított képek bizonyára még sok hasonló gondolatot felkeltenek a szemlélıben. Például azt, hogy a festészet nem az ábrázolt tárgyról, hanem a felidézett témáról szól. Amit e képeknél jobban aligha lehetne bizonyítani.
2
Felfedezzük általuk, hogy a téma, tehát az emberség–mivolt körüljárása, szintén nyilvánvalóan leolvasható az e teremben kiállított tárgyakról. Mert ezek a képek egész megjelenésükkel túlmutatnak önmagukon. Nem lehet ıket mintegy valamely ismert dolog azonosításával szemlélni, nem lehet csak úgy nagy hirtelen elintézni. Tehát nem lehet fölöttük hamar napirendre térni — mert nincsen napirend. Csak képek vannak, képek itt sorozatban, azaz festészet. E képek aztán úgy kötıdnek egymáshoz is, amint mőfajukhoz. Mely kötıdés és mőfaj a színlátásunkat megcélzó, a színes alakzatokat felmutató és a képzetek társítását felkeltı állapot létrehozása bennünk s rögzítése magunkban. Az itt kiállító festı festını Geisbühl Tünde: e város szülötte, aki ugyan már egész Magyarországon, az egész világban él, de sosem szakadt el szülıföldjétıl. Festı mivoltának kapcsolatait ehhez a vidékhez, nem tisztem bemutatni, de meggyızıdésem, hogy aki az itteni tájat, embereket és az ı festészetét ismeri, ráismer az összefüggésre. S ha lenne még valaki, aki eddig nem figyelt fel a színek és formák érzelmi összefüggéseire, az ı általa alkotott, itt látható képek hatására biztosan észreveszi ezt a kapcsolatot. Elıbb talán szóljunk most az alakzatokról, s legelıbb a görbe kiegyenesítésérıl. Egyenes nincs is a mai idıfizikusok szerint, és már a relativitáselmélet is görbének látta a teret. S ha a teret alkotó idıszálakat tekintjük, bizony azok újra és újra visszahajlanak, miközben persze összetevıik terjednek is, a bıségszaru alapvetı formája szerint. Nem szeretnék ennél sokáig idızni, ám azért van szükség utalni az energia alatti világunkra, – amely fénysebességgel terjed, s forrása annak többszörösével száguld, miközben újabb forrásokat bocsát ki és vissza is hajlik önmagába többszörösen, – szóval azért kell erre a szellemmel egyenértékő idılétre felhívnom a figyelmet, mert egyrészt a világ fenntartójára nem szoktak hivatkozni, s a világ fennmaradását általában magától értetıdınek veszik, másrészt egyenes síkokkal határolt és egyenes vonalakkal ábrázolt tér a valóságtól elrugaszkodottként már maga is érzelmeket kelt bennünk, bizonyára éppen mesterséges mivolta miatt. Az ilyen egyenes vonalakkal szabdaltan ábrázolt síktér azonban, különleges formaként szerepel, ha a vonalak egymásra merılegesek. Ezáltal ugyanis négyszögek jönnek létre, téglalapok, melyek négyzetként közelítik a nekünk természetesebb körszerő alakzatokat. Ezzel mintegy ábrázolva, azaz visszaadva egyúttal az egyenes érzelmi hiányának hangulatát a görbével szemben. E négyszögek így megnyugtatók egymásra hasonlító harmóniájukkal, sokkal inkább, mint a háromszögek, amelyek bármily egyszerő kavalkádjáról sem mondható ilyesmi. Bárki kipróbálhatja, hogy telerajzol egy lapot egymást fedı négyzetekkel, téglalapokkal, egy másikat pedig ugyanígy háromszögekkel. Utóbbiak igen zavaróak, különösen amikor metszik egymást. Nincs harmóniájuk egyáltalán, mialatt az egymásra rajzolt négyzetek, téglalapok érdekesen újabb négyzeteket és téglalapokat alkotnak. Az itteni képeken is elıforduló eme zárt terek, amelyek a négyzetekben és téglalapokban megjelennek, még formailag egymásra rétegzettek is, ami miatt nagyszerő tartalmakat hoznak elı, jelenítenek meg. Hiszen az áttetszı színek, színárnyalatok szinte utaznak ezek között a rétegek között. Igen gazdagon, mélyen és cizelláltan mutatkoznak ezáltal a képek. S e jellegük felerısödik a vászon mintázatán, a rárakódott homokszemcséken és kitüremkedéseken, s még jobban a csurgások, rácsozások szabta rétegeken. Mert ez utóbbiak sokkal élesebben, határozottabban jelentkeznek és ugyanazokat az egymásra rakott síkokból épülı, egymást kiegészítı tereket képviselik, mint a színárnyalatok. Ennyi formai eszköz bizonyosan nem céltalanul lett felhasználva. S valóban Geisbühl Tünde képein észrevehetjük, hogy nem a formákhoz keresett tartalmakat. Nem a falak tetszettek meg neki, amelyek labirintusszerően léptek elé és látta el ıket érzésekkel, gondolatokkal, hanem a lelkivilága miatt, annak kifejezése, közlése számára találta meg a durva zsákvásznat a szokásos festıvászon helyett. A homokszórást és egyéb csurgatásokat a szépen festett felületek helyett, valamint ezeket a sivárságukban, monotonságukban, lehangoló mivoltukban gazdag, változatos és felemelı színeket, a látható formákat: egészen
3
elvont, nonfiguratív összeállításokat és elnagyoltságukban is finom, s némely részletben precízen kidolgozott fejeket, s állított ki bekeretezetlen képeket. Alkotói szándékát, céljait pedig az eredménybıl, a képekbıl, azok mondandóiból, a számunkra is megnyilatkozó értelmükbıl, gondolati összefüggéseikbıl következtethetjük. E gondolatkeresésben persze minden szemlélı a saját benyomásaira hagyatkozik, ám ha ezek csupán mindenkiben különbözık lehetnének, nem is kellene beszélnem, szóval felesleges lenne s talán zavaró is az ilyen elemzés, megnyitó, hiszen akkor arra úgysem gondolna senki, amirıl én szólok. S tovább mehetek a gondolattal: akkor képeket sem lenne érdemes festeni, hiszen tuti lenne, hogy nem érti meg senki a festı elképzelését. Mi hát a közös e képeken, – a bennünk, befogadókban közös, – amit mindnyájan észrevehetünk? S mi az, amivel a festı hozzá szeretett volna járulni befogadói tevékenységünkhöz és élményünkhöz? İ természetesen a maga átélte élmények, tapasztalatok, a sajátmaga világának gondolati szüleményébıl indult ki, s azokat átszőrte, átpasszírozta, átnyomta a formailag adott lehetıségeken. S mivel nála meghozta gyümölcsét a korábbi évek formai próbálkozásainak iskolája, bátran állíthatjuk, hogy jelen képei a legmagasabb fokú formai lehetıségek kihasználást mutatják. Ezt a formai tökélyt nem valami túlzástól sem félı dicsérı hajlandóság mondatja velem, hanem az, hogy láthatjuk: mennyire rá merte magát bízni festés közben a gondolati–érzelmi–szellemi elragadtatásaira. S ezek kifejezıdése, a gondolatárnyalatok sokasága s az alkotói lehetıségek kimeríthetet-lensége miatt csak ugyanannak többszöri ismétlıdésével és egész sorozatot teremtı megnyilvánulásaival válhatott teljessé. A gondolati lendület vagy szenvedély pedig kitartott az egész sorozaton át. — A szenvedély azonban mindig szenvedéssel jár együtt, mert elsı állapota még csak "formátlan forma," valami "tárgy–nélküli kép," azaz maga "a sötét." S azért oly kevés a mőalkotásra vállalkozó ember, mert erre a szenvedéses szenvedélyre nem lehet felkészülni, nem lehet vele megismerkedni. Vele szembe menve sem látjuk meg arcát, utána menni, követni sem lehet, mert nem mutat alakot. Mert ı mi vagyunk, ha merünk. Ha elhisszük, hogy a feladatunk: "Az ıskor útját birtokolva s a jelenkort általa megragadva rálátni mindennek eredetére." Vagy ha nem az elejére, akkor a végére, a végcéljára. Mi dolgunk a világon? — Ez nem csak a vég kérdése, hanem ugyanúgy a jelené is. Hogy mi a feladatunk, mert mi vagyunk a feladat. S ha kevés a festı, kevés a költı is, de a szavak festészete segít a festészet szavának. Itt éppen Pilinszky segíthet nekünk, Geisbühl Tündét is megfogó soraival. Ezekbıl aztán jobban rálátunk a képekre, felemelnek minket a képek magasába, vagy talán maguk is mindig ott voltak. Egyetértünk és ámulunk, hogy így is kifejezhetı, ami minket is izgat, sarkall, de ami aztán megbénít és -félemlít is egyúttal, elnémítja bennünk a költıt, vakítja bennünk a festıt. Pedig olyanok vagytok ti emberek, gondolja a költı, mint én is: "Ismeritek az évek vonulását, az évekét a győrött földeken" — bár a földbıl inkább kenyeret szeretnétek. "És értitek a mulandóság ráncát, ismeritek törıdött kézfejem" — s nem az örökkévalóságra következtettek a mulandóságból, hanem csupán ugyanarra, a mulandóságra, ami nem nagy képesség, szomorúak is vagytok tıle. Nem veszitek figyelembe, hogy örök romok vesznek körül bennünket, s csak igen kevés a világon, ami még ép. Az ember igen? Meddig? Míg fiatal? Meddig fiatal? Ameddig él? Vagy csak addig él, míg fiatal? S ha idáig eljutottatok, már "tudjátok nevét az árvaságnak", s mégsem hiszitek, hogy több lehet e kisemmizett létben, mint amikor ırült "fájdalom tapossa itt az örökös sötétet hasadt patákon, hártyás lábakon." Pedig "az ember a teret végtelennek érzi," s azt hinnénk, meggyızi ez ıt a véghetetlenségrıl. "De valójában úgy szorong a térben, mint egy börtönkamrában, melynek sem hossza, sem szélessége nincs egy teljes lépés." Pedig lenne kiút, mert "aki lényében a végtelen áramokig hatol, a kamra falán kis rést ütött; aki személyiségét feloldotta, a kamra falán akkora rést
4
ütött, melyen már kifér." Vagy már nem akartok kimenni a szabadba? Kijutni az örökké friss levegıre? Jobb itt bezártan, azt híve, hogy örökre bezártan? Ekkor szinte nyöszörögve halljuk az egyik festményrıl a siralmat: "lerombolt arcomon csupán a víz ijesztı pusztasága. A szürkület gránitpora. Csupán a pórusok brutális csipkefátyla." Halljuk, de ıt csak egy szerencsétlennek tartjuk. És ugyan sorozatban látjuk, de nem szívesen vesszük tudomásul, hogy itt ez "a sokféle keletkezı és pusztuló alakzat: ez az élet. Az örök egymásután, melynek minden alakzat csak egy–egy állomása: ez a létezés." Hiszen az nem lehet ilyen szürke, ilyen kimért, szögletesen sivár. S míg ennyire ragaszkodunk a megszokott színes világban dúsan illatozó életünkhöz, mindegyikünk azt gondolja, én kivétel vagyok, én vagyok a kiválasztott. Érdemeim fényesek, s "látja Isten, hogy állok a napon." Sütkérezhetek, örökké itt leszek, sosem tapasztaltam, hogy nem leszek. Pedig gondolhatnék rá, hogy képességei miatt amikor rám tekint, Isten "látja árnyam kövön és kerítésen. Lélekzet nélkül látja állani árnyékomat a levegıtlen présben." Istennek ekkor nem is kell örökkévalóként megjelennie, lehet csupán a sok nemzedéken átnyúló mai tekintet, ami akkorra elıre gondol, elıre emlékszik rám, s ezért most megállapítja, hogy "akkorra én már mint a kı vagyok; halott redı, ezer rovátka rajza, egy jó tenyérnyi törmelék akkorra már a teremtmények arca." Mikorra? Erre azért eléggé pontosan tudjuk a választ. Foglalkozunk is vele eleget, de csak leginkább mégis azt tetetve, mintha ezt megválaszolni lehetetlen volna. Mert attól félünk, ha megengedjük, hogy válaszoljunk, akkor beleegyezünk a végbe, holott sikeresen ragaszkodhattunk volna az ellenkezıjéhez. Emiatt ahelyett, hogy megsiratnánk elmúlásunk, aggódunk életünkért, "és könny helyett az arcokon a ráncok," s könnytelen "csorog alá, csorog az üres árok." Eljátszva így "az öröklét", mely "nem az idıben rejlik, hanem" a mindenséget alkotó "összhang állapotában" bennünk. Térjünk hát végleg vissza a kiállított képekre, melyek mővessége olyan plasztikus szoborszerő élethőség, amit a gondolati rétegeket egymás fölöttinek, egymásra rétegzettnek tekintve tapasztalhat meg a szemlélı. E matt képek felfénylenek, fénykép finomságúvá válnak, élesednek. Az ott burjánzó árnyalt gondolatoktól. De ha nem ezzel a költıi igényességgel közelítünk a képek felé, elmulaszthatjuk a teljes értékkör elsajátítását, és csak részleges hatásban lehet részünk. Akkor se lenne persze hiábavaló megnézésük, ám miért ne törekednénk a legtöbbre? Azok a bennünk feldúsuló, sokszorosan felhalmozódott rétegek lehetnek akár a mindennapok egymásutánjai: Mert nem egymásutáninak látjuk a mindennapok egymásutánját, ha vissza vagy elıre tekintünk rájuk, hanem egymás fölöttinek, egymás alattinak tartjuk napjaink történéseit. Ilyenként érintkezve, hatva egymásra, igen messzirıl, mélyrıl is felizzik, felfénylik egy–egy meghatározó, erıteljesen átélt élmény, mialatt a szürkébb, egyhangúbb, langyosabb pillanatok sokasága átláthatatlanul eltakarja egymást, s ezek akár még a közelmúltból sem tőnnek elı, nem ütnek el egymástól, egyfajta átlagtól: az átlagos mindennapiságtól, ahogy Heidegger ezt kifejezte. De azért én nem arra gondolok, amire ı utalt, mert szerintem e szürke mindennapoknak is van egyfajta igen pozitív élményük, például a biztonság tekintetében. Tudjuk, hogy az a kilenc hónap, míg várjuk a gyereket, jó, ha ugyanolyan napokból áll: amikor semmi sem történik, ami árthatna a gyereknek. S míg le nem jár a hitelre vett autó minden törlesztı részlete, mind a 72 hónapnak egyformának kell lennie, olyannak, amikor befizettem az esedékes összeget. Gyermekeink minden napját is szeretnénk egyformán balesetmenteseknek, valamint betegségmenteseknek tudni. — Ki ne emlékezne rá, mikor gyerekkorában keverni kezdte a színeket a hatszínő palettán. Fehér és fekete szürkét adott ki, piros és sárga narancsot, a kék és piros lilát, a piros és fehér rózsaszínt, a piros és zöld pedig barnát. Tudtuk, hogy létezik és szép is a narancs, a lila és a rózsaszín, de ezek keverését nagyon el kellett találni, hogy e keverékszínek valóban szépek legyenek. A szürkénél és a barnánál azonban minden arány megengedett volt és ugyanazt a színt adta a világosszürkétıl a sötétszürkéig, s a barna is sok árnyalattal bírt, különösen ha
5
még egy kis feketét is adtunk hozzá. Leginkább e két sikerrel birtokolt szín, barna és szürke, a maga árnyalataival, az életben is legjobban körülvesz bennünket. S ezek állandó hatása ugyanolyan, mint azon alakzatoké, amik határt szabnak a gondolatnak. Együtt aztán e téglalapok, négyzetek, szürkében, barnában, s ezek árnyalatai színekben és formákban, bizony a legjobban kifejezik azt a közeget, amiben élünk. Ugyanolyan átlagosnak, egyformának mutatják napjainkat, mint amilyeneknek ıket mi szeretjük. Nem a fák zöld, hanem barnásszürke leveleit, nem a piros virágokat, hanem a barnás termést, nem az égszínkéket, hanem a szürkületet. S a formákból is több körülöttünk a szögletes, a kézmőves–mérnöki munka tárgyi eredményeként. S a házban, ha benne vagyunk, a legremekebb az ablak és az ajtó. Kint pedig egyedüli piros ék a háztetı, égre törve, s nem az unalmas lapostetık. E környezet uralkodik érzésvilágunkon, behatárolva életünk terét, s erıt adó erıtérként mőködik. Ezek gátolják meg bensınk semmibe foszlását. Képességeinket, tehetségünket pedig kamatoztatják. Mindezt mégse ábrázolták típusosan a festık, s Geisbühl Tünde is talán azért kapaszkodott beléjük, hogy a nagy kérdésekre adandó válaszig kiküszöböljék zavarát. Pedig hogy tanulságos és talán még megoldás is a nagy kérdésekre, az eredménybıl, e képekbıl nyilvánvalóan kitetszik. S nem látszik jönni ez az eredmény a másoktól általában szívesebben rajzolt–festett vad tájakból, buja nıi aktokból és szép csendéletekbıl, sem a színtobzódásokból. Azaz erre az elvonatkoztatásra, amit Geisbühl Tünde képei nyújtanak, kevesen jutottak. — Amúgy egyébként olyanok e képek, mintha a modern festészet minden sajátosságát szándékosan magukba olvasztanák. — Az élmény kivetítése a képre, kihelyezése a képbe. A legrövidebben talán így lehetne megfogalmazni azt a folyamatot, aminek összegzett végeredményeként a nézıközönség valamikor egy kiállítást tekinthet meg. Persze egyértelmő számunkra, hogy a festı életszövetének, szövevényeinek élménye nem azonos sem a durván szıtt képvászon szövettel, sem az arra felragasztott színekkel, sem a színekbıl alakított foltokkal, alakokkal, vonalak szövedékével. Mégcsak azzal az alkotói folyamattal sem azonos, amidın maga a megfestés folyik: tépelıdéssel, átfestésekkel, újrakezdésekkel. Hanem a kivetített élmény éppen az a kép, amit a befogadó, akár a festıje is, meglátni gondol, amikor rátekint. Képbe fagyasztott pillanat, illetve gondolat. S ezen a ponton már a kivetítés is megkérdıjelezıdik, hiszen ha az élmény a képeket nézıkben is felidézıdhet, – és felidézıdhet, hiszen lelkesen nézzük a képeket és érteni véljük mondandójukat, kifejezett tartalmukat, – akkor az élmény okozója csak az élményben részesülıkön kívül lehet. A festın is kívül, aki elıbb magában belsıvé teszi, majd e belsı élményét vetíti ki a képre. S nekünk, nézıknek is rendelkezésünkre áll az a külsı okozó vagy ösztönzı, de mi magunk nem tudjuk belsıvé tenni, — azaz a hozzá tartozó élményt felidézni csak a kép segítségével vagyunk képesek. Akkor viszont minket is elönt az élmény minden gyönyöre: a kép hatása alá kerülünk. Olyat tapasztalunk meg, amire nem juthatunk egyedül. Ezért járunk kiállításokra, lapozgatunk albumokat, és ezért szeretjük a festıket. Kívánom, remélem és meggyızıdésem, hogy Geisbühl Tünde itteni képeinek, e kiállításának megtekintése hasonlóan egyedülálló élményekhez juttatja a megnyitón megjelent nagyérdemő közönséget és a késıbb betérı látogatókat. Ezért az élményért hálás köszönetet mondva a festınek és a rendezıknek, azaz a kiállítást lehetıvé tévıknek, a felkérés megtiszteltetésétıl ıszintén meghatva, a képeket befogadóikat keresı útjukra bocsátva, a kiállítást ezennel örömmel megnyitom.
