D. Szakács Anita A polgárosodás leképződése családi szinten, avagy az urbanizáció egy speciális foglalkozás tükrében (Sopron és a kéményseprő Hartnerek a 19. század derekán)
Egy kis historiográfia: kutatások - eredmények Sopron városa mind a közép- és a kora újkorra, mind a 19 századra vonatkozóan is kiemelkedően gazdag forrásanyaggal rendelkezik. Ennek ellenére máig sincs minden tekintetben megnyugtató ismeretünk a polgárosodás időszakát jellemző gazdasági, társadalmi és kulturális folyamatokról.1 Általánosan Sopron városról,
speciálisan
pedig
egy
atipikus
foglalkozás,
illetve
arra
ráépülő
intergenerációs családi stratégia polgárosodáskori esettanulmányként történő bemutatására koncentráló dolgozatom előtt engedtessék meg, hogy az alábbiakban felvázoljam az utóbbi két évtized általam legfontosabbnak tartott, kutatókhoz, kutatási irányokhoz köthető, Sopron városát vizsgáló kutatási eredményeit. Tudva, hogy ez a vitathatatlanul szubjektív kis historiográfiai vázlat inkább csak jelzi, semmint ismerteti e tendenciákat és eredményeket.2 Bácskai Vera Győr és Sopron polgárságának a 19. század első feléből származó vagyonösszeírásait hasonlította össze. Vizsgálatával egyrészt az utóbbi városban a helyi társadalom nagy számú, eladósodó, elszegényedő mezőgazdasági foglalkozású csoportjait jelezte, másrészt külön kiemelte a polgári tulajdonszerkezetben az ingatlanszerzések nagy jelentőségét.3 Több dunántúli város 1800–1848 közötti polgárfelvételeit vizsgálva Sopron esetében két egymás mellett élő tendenciát mutatott be: egyrészt az 1840-es évektől 68%-ról 60-ra csökkent a helyi születésű A sok kitűnő részeredmény ellenére máig is hiányoznak az olyan összegzések, mint amit a szűkebb térségből példaként említhetünk: Szakál Gyula: Vállalkozó győri polgárok 1870–1940. Sikeres történelmi modellváltás. Bp. 2002. 2 Itt most nem térnénk ki az amúgy is nagy hagyományú építészettörténetre, amelynek a vizsgált időszakra vonatkozó kézikönyve: Winkler Gábor: Sopron építészete a 19. században. Bp. 1988. 3 Bácskai Vera: Város és városi polgárság a Dunántúlon 1790–1830. In: Die Auswirkung der französischen Revolution auf die Entwicklung des Bürgertums im pannonischen Raum (1789–1830). Internationales Kulturhistorisches Symposion Mogersdorf 1989. Eisenstadt, 1992, 149-166., Uő.: A polgári vagyon nagysága és szerkezete a XIX. század első felében. In: Győri Tanulmányok 13., Győr, 1993. 39-57. 1
1
polgárfelvételt nyertek száma, és a bevándorlók közül külön preferálták a kereskedőket, másrészt a helyi születésű őstermelők (itt szőlősgazdák) száma a polgárjogot elnyertek között kiugróan magas volt.4 Horváth Zoltán az 1980-as évek derekától szisztematikusan publikálta gazdag adatolású várostörténeti munkáit. 1985-ben az 1848–1914 közötti urbanizáció tendenciáit mutatta be. Kiemelte az elővárosok 1845–1869 közötti kialakulásának problematikáját, illetve e folyamatot a század második felére tekintettel szakaszolta. Hangsúlyozta
a
magánerős
építkezések
mellett
az
1870-től
kimutatható
középítkezések fontosságát. A népességszám és az építkezések dinamikájának változásait vizsgálva az 1891–1910 közötti évtizedekre mindkét területen visszaesést állapított meg, az időszakot a városi fejlődés stagnálásaként jellemezte. Mindezt egyrészt a századforduló általános gazdasági depressziójával, másrészt Győr, Pécs, Szombathely adatainak statisztikai összehasonlításának tükrében az iparszerkezet, a foglalkozás-struktúra, a mentalitás eltérő vonásaival magyarázta (pl. gyárak hiánya, földvásárlás
jelentősége
a
vagyonképzésben
stb.),
továbbá
az
osztrák
gazdaságpolitikának tulajdonított kereskedelmi válsággal hozta összefüggésbe.5 1988ban az 1845–1918 közötti időszakot vizsgálva, 29 külföldi kapitalista és vállalkozó gyáralapítási kísérleteit mutatta be. E munkában Sopron város gazdaságpolitikai lépéseit is érinti, illetve gazdagon adatolja a nyelvi-etnikai szempontból is fontos gazdasági kapcsolatokat (pl. Cseh- és Morvaország német nyelvterülete).6 Ugyanő az 1858., 1886., 1911. évi adójegyzékek alapján az adott időmetszetekben az ún. vállalkozó polgárság tanulmányozásához hozott fontos adatokat.7 Az 1980-as évektől egyre nagyobb szerepet kapott az egyes polgárcsaládok történetének részletesebb feldolgozása. Így a 18. századig visszamenve Horváth Zoltán a sertéskereskedő Bauer és Pfeiffer családok, illetve a város köz- és gazdasági életében jelentős szerepet vivő ifj. Flandorffer Ignác életpályáját mutatta be, továbbá egy foglalkozási ág, a helybéli molnárok 1767–1950 közötti családtörténeti adattárát
4 Bácskai Vera: Bevándorlás és befogadás a dunántúli városokban a 19. század első felében. A bevándorlók esélyei a polgárjog elnyerésére. In: Korall. Társadalomtörténeti Folyóirat 11-12. 2003. május, 103-110. 5 Horváth Zoltán: Sopron városias fejlődése a kapitalizmus első időszakában (1848–1914). In: Soproni Szemle (=SSz.) 39. (1985) 119-146., 213-235. (továbbiakban: Horváth Zoltán 1985.). 6 Horváth Zoltán: Idegen (külföldi) tőkések gyáralapítási kísérletei Sopronban 1918 előtt. In: SSz. 42. (1988) 193-220. 7 Horváth Zoltán: Sopron vállalkozó polgárainak jelentősége a város gazdasági és társadalmi életében az 1858., 1886., 1911. évi adózás alapján. In: Vállalkozó polgárok a Dunántúlon a dualizmus korában. Szerk.: V. Fodor Zsuzsa Veszprém, 1995. 64-77.
2
készítette el.8 A módszertant és tematikát szélesítve: Dávidházy István a közszerepléséről,
várospolitikai
tevékenységéről
is
ismert
szappanfőző
és
gyertyamártó mester, Braun Nándor,9 míg Hárs József a Városszépítő Egyesület egykori elnöke, Prinz Ferenc,10 illetve nemrég Katona Csaba a híres Jéhn patikus család intergenerációs vizsgálatát végezték el.11 Speciális részkutatás eredményeként jelent meg Németh Ildikó oktatástörténeti PhD disszertációjának egyik fejezete, amely az iskolaváros tanárait elemezte a 19. század második felében. E munka függeléke egy 40 – döntően a 19. század második felében működő – tanárról elkészített adattár.12 Az 1990-es évek derekától a kvantitatív történetírás módszereit is felhasználó Güntner Péter munkáinak köszönhetően megújult a 19. század második fele soproni polgárságának kutatása. 1995-ös tanulmányában 308 db, 1900–1909 között keletkezett, Sopron Város Árvaszékénél fennmaradt hagyatéki leltár kiértékelésével nemek és társadalmi kategóriák szerinti bontásban a századforduló és a közvetlenül megelőző időszak polgári vagyonnagyságait elemezte. Az ingóság és az ingatlanok egymáshoz viszonyított arányából származó kategóriarendszer az alábbi elemekből épült fel: a.) őstermelők, városi munkásság; b) iparosok, tisztviselők és szabadfoglalkozásúak; c) kereskedők, tőkepénzesek. Az első kategóriában a vagyon elsősorban ingatlan (föld) formájában jelentkezett; a második esetben már fele-fele arányban megoszlott az ingatlan (elsősorban háztulajdon) és a pénztőke (értékpapír, betétkönyv, iparosok és kereskedők esetében áruraktár) között; míg a harmadik kategóriában az ingatlan vagyon az összvagyon 1/3-át jelentette, a domináns itt már a pénztőke volt.13 1997-ben kutatásait a helyi polgárság leírásának egy oly fontos szempontjával differenciálta, mint a lakás- és háztipológia; bérház, családi ház, villa
E munkák közül: Horváth Zoltán: Wie aus Waidhofener Schweinehändlern vermögende Bürger von Sopron (Ödenburg) und ungarische Grundbesitzer wurden. In: Burgenland in seiner pannonischen Umwelt. Festgabe für August Ernst. Red. Harald Prickler. Eisenstadt, 1984. 162-186. (Burgenländische Forschungen, Sonderband; 7.) Uő.: Ifj. Flandorffer Ignác élete és munkássága (1816–1891). In. SSz. 48. (1994) 332-348., SSz. 49. (1995) 98-117., uő.: A soproni és sopronbánfalvi molnárcsaládok és malmaik története (1767–1950). Sopron, 1993. 9 Dávidházy István: Egy érdemes soproni polgár: Braun Nándor 1802–1877. In: SSz. 48 (1994) 348358. 10 Hárs József: Printz Ferenc (1844–1920), a Soproni Városszépítő Egyesület egykori elnöke. In: SSz. 49. (1995) 118-129. 11 Katona Csaba: A Jéhn család két nemzedéke. In: SSz. 57. (2003) 234-246. 12 Németh Ildikó: Az iskolaváros Sopron tanárai a 19 század második felében. In: A város térben és időben. Sopron kapcsolatrendszerének változásai. Szerk.: Turbuly Éva, Sopron, 2002. 171-202. 13 Güntner Péter: A soproni polgárság vagyoni viszonyai a hagyatéki leltárak tükrében. In: SSz. 49. (1995) 244-260. 8
3
alapkategóriákból kiindulva vizsgálta a város polgárságát.14 Güntner egy későbbi tanulmányában az eddigi társadalom- és vagyonszerkezeti kutatásait a polgárság magán- és közélete felé fordulással is kiegészítette, amely munkájában határozottan kiemelte a város döntően német lakosságának polgárosodásban vitt vezető szerepét.15 1994–1999 közötti szisztematikus kutatásának eredménye az a 609 db, 1879–1913 közötti
inventárium
társadalomtörténeti
elemzésén
alapuló
kiadatlan
PhD
disszertáció, amelyből mindmáig csak egy rövid összegzés látott napvilágot.16
Sopron népessége a 19. században
A meghatározó közép- és kora újkori urbanizációs hagyományokkal rendelkező Sopron Magyarország egyik legrégibb szabad királyi városa. A város a 19. századi honi urbanizáció egyik éllovasa volt, ugyanakkor a 19. századi polgárosodást, ezt az egész társadalomra ható, azt alapvetően átalakító összetett gazdasági, társadalmi és kulturális
folyamatot
nem
tekinthetjük
lineáris
fejlődésnek.
Bácskai
Vera
tanulmányai a 19. század első, míg Horváth Zoltán munkái inkább a század második felét tekintve felhívják a figyelmünket a stagnálásokra, a válságperiódusokra, az eltérő dinamikájú fejlődési szakaszokra. A modern infrastruktúra nagyobb részt német-osztrák minta alapján viszonylag korán, a történeti városmag jelentős részének megőrzésével épült ki. A 18. század második felétől a belvárost a külvárostól elválasztó várárok helyén épült fel a Várkerület (Grabenrunde), házai a város gazdasági fellendülésének a tanúi. Elsősorban a város kereskedői építettek vagy vettek itt házakat, hisz az utca a kereskedelmi élet egyik központja volt. Itt állt többek között Lenk Sámuel nagykereskedő (Várkerület 117.), vagy Schilling Károly szappanos (Várkerület 99.), illetve Pachhofer József dohánykereskedő (Várkerület 107.) háza is.17 Sopron 19. század eleji fejlődésére a Thirring Gusztáv által 1957-ben leközölt 1848-as népösszeírás táblázatai nyújtják a legmegbízhatóbb adatokat, amelyben a II. JózsefGüntner Péter: A soproni polgári lakáskultúra a századfordulón. In: SSz. 51. (1997) 21-31. Güntner Péter: A soproni polgár otthona és nyilvános élete. Műhely (1998) 1., (a továbbiakban: Güntner 1998.) 66-71. 16 Güntner Péter: Társadalmi rétegződés és vagyonszerkezet Sopronban a századfordulón. In: A mesterségek iskolája. Tanulmányok Bácskai Vera 70. születésnapjára. Szerk: Bódy Zsombor – Mátay Mónika – Tóth Árpád, Bp. 2000. 176-201. 14 15
4
féle népszámlálási adatokat az 1848. évi népesség összeírás adataival veti össze, főbb városrészenként kimutatva Sopron népességét házakra, foglalkozási főosztályokra és vallásfelekezetekre tagolva.18 Eszerint a házak száma 1848-ra az 1785-ben felvett adatokkal szemben mintegy 17,6 %-os növekedést mutatott, azaz 782-ről 920-ra emelkedik. Ugyancsak 28,9 %-os növekedés könyvelhető el a lakások számának az alakulásánál, azaz 2835-ről a lakások száma 1848-ra 3.653-ra nőtt. Ezzel egyenes arányban nőtt a lakosság száma is. Míg 1785-ban a népesség száma 12.578-ra tehető, addig 1848-ban elérte a 16.774-et. Thirring Gusztáv az előbbi adatok alapján arra a következtetésre jutott, hogy Sopron lakosságszáma erősebben gyarapodott, mint a lakások, illetve a házak száma; azaz nőtt a laksűrűség, amelyet egyértelműen Sopron városias fejlődésének a kétségtelen jeleként interpretált. A népesség foglalkozási főcsoportok szerinti megoszlása is jól mutatja Sopron gazdasági jellegét. Amennyiben a népesség megoszlását foglalkozási főcsoportokra vetítjük, a város legdominálóbb gazdasági rétegét az ipari népesség alkotta 1848-ban 32,8 %-al, szemben az őstermeléssel foglalkozó réteg 19,4 %-val, a kereskedelemmel foglalkozók a népesség 6,3 %-át tették ki, míg a közszolgálati és szabadfoglalkozásúak a lakosság 11 %-át képezték.19
Bár az 1880-as évektől Sopron lakosságának az elmagyarosodása
felgyorsult – és ez az évtized kulturális téren is nyelvi konfrontációkat eredményezett, amelyek közül itt az 1886-os színházvitákra utalnék – mégis vitathatatlan, hogy a város polgárosodásában, urbanizációs struktúrájának, arculatának kialakításában döntő szerepe volt az itt honos német polgárságnak, akik még a többször citált 1900. évi népszámlálás szerint is a lakosság 53,5 %-át alkották.20 Az 1930-as évekre visszavezethető konkrét statisztikai adatok alapján is megállapítható, hogy a 2236 magántulajdonban lévő lakóház közül 1153 (51,5%) volt a német ajkú lakosság tulajdonában (akik az összlakosság 41,6 %-át képezték ), ezzel szemben 1047 volt a magyar ajkú lakosság és 36 az egyéb ajkúak birtokában.21 Az 1870-től szokásos tízévenkénti népszámlálási adatfelvételi lapok nem maradtak fenn, csak a vizsgálati periódus végéről, az 1891-es népszámlálás adatai, amely 1890-re Sopron lakosságszámát 27.213 lakosban adja meg, amely az 1848-as adatokhoz képest, az elmúlt 42 évben mintegy 62 %-os növekedést mutatott. Gassen und Häuser Schema der königlichen Freistadt Oedenburg. Oedenburg 1886. Thirring Gusztáv: Adatok a száz év előtti Sopronból és 1848. évi népességéről. Sopron, 1957. 19. (a továbbiakban: Thirring 1957.) 19 Thirring 1957. 27. 20 Güntner 1998. 66. 21 Thirring Gusztáv: Sopron házai és háztulajdonosai 1734-től 1939-ig. Sopron, 1941, X-XI. 17
18
5
Anyanyelvi-nemzetiségi tekintetben a város lakosságának 63,9 %-át a német anyanyelvűek adták, a magyarok 29,8 %-os, a horvátok 2,9 %-os részarányt jelentettek. (A fennmaradó részbe az ún. egyéb lakosok – szerbek, szlovákok, vendek – tartoztak.) A keresőképes lakosság 13,78 %-a iparral, 2,97 %-a kereskedelemmel foglalkozott, mindkét adat az 1848-as népszámlálás adataihoz képest visszaesést mutat, amely egyben a céhes rendszer felbomlásával is magyarázható. E statisztika szerint a városban 3373 vállalkozás működött alkalmazott nélkül, 6627 vállalkozás egy vagy több személyt foglalkoztatott. Ugyanakkor ezen nagyszámú vállalkozás kissé több mint fele (3333) csupán 1–2 főt alkalmazott, és mindössze 145 olyan vállalkozás volt, amely 20 főnél több alkalmazottal működött. Az értelmiség számát 775 főben adta meg forrásunk, akik közül 179 személy a különböző (állami, megyei, városi) közigazgatási területen dolgozott, közel annyian (167 fő) tevékenykedtek a közigazgatásban, míg 187 fő az oktatásban. Az egészségügyi alkalmazottakat 54 főben adták meg, míg a katolikus és evangélikus egyház szervezetrendszerében 131 főt regisztráltak.22 A századfordulón Sopron népességszámát tekintve, még mindig a közepes nagyságú városok sorába tartozott, az 1900-as népszámlálásban rögzített 33.478 lakossal a magyar városok listájának 25. helyén állt, de Beluszky Pál funkcionális vizsgálata nyomán ez a hely a 15.-re módosult.23 Míg a századfordulón Sopron vezető szerepét már sok tekintetben elvesztette, a 19. században a Nyugat-Dunántúl egyik több funkciós központja volt. A közigazgatási, jogszolgáltatási feladatokat hozó megyeszékhely-szerep mellett mind a katolikus, mind az evangélikus alsó- és középfokú oktatás regionális, illetve az evangélikus egyház dunántúli centrumát jelentette. Az adminisztratív, oktatási és egyházi központi funkciókon kívül már az 1828-as adóösszeírás elemzései rámutattak arra, hogy Sopron egyrészt jelentős szerepet játszott az Ausztria és Németország felé irányuló távolsági kereskedelemben, másrészt – az előző megállapítással részben összefüggésben – primer centruma volt a szűkebb környék (Fertő-part, Répce-vidék) árucseréjének. Bár az összehasonlító vizsgálatok a távolsági kereskedelemnél meghatározóbb tendenciaként emelték ki a közvetlen környékhez fűződő gazdasági kapcsolatok jelentőségét, de emellett azt sem szabad feledni, hogy a reformkor leíró statisztikája Sopront Nagykanizsa, Baja és Újvidék mellett a gabonakereskedelem 22 A magyar korona országaiban az 1891. év elején végrehajtott népszámlálás eredményei. II. kötet, A népesség foglalkozása. Bp. 1893. 202-205. 23 Beluszky Pál: A polgárosodás törékeny váza-városhálózatunk a századfordulón. In: Tér és Társadalom, 1990. 3-4. sz. 16.
6
egyik legjelentősebb központjaként tartotta számon. Emellett jelezte az egyre nagyobb jelentőségre szert tevő élőállat-, különösen sertéskereskedelem szerepét is. Mindkét üzletágban a soproni kereskedők kiterjedt (akár Verőce vármegyéig nyúló) felvásárlási kapcsolatrendszerrel bírtak.24 Ez a sokoldalú funkciórendszer a századforduló táján egy újabbal bővült: ebben az időben a város vitathatatlanul katonavárosi arculatot is kapott. Az 1880-as évektől kezdve laktanyák egész sora épült. A 19. század végére Sopron a Monarchia egyik legnagyobb helyőrségi városává fejlődött, itt működött a cs. és kir. 28. gyalog dandárparancsnokság, a cs. és kir. katonai állomás-parancsnokság, a cs. és kir. 76. számú hadkiegészítő-parancsnokság, a m. kir. 18. honvédkiegészítő-parancsnokság, a m. kir. 57. népfelkelési kerületi parancsnokság, a m. kir. 58. népfelkelési kerületi parancsnokság, a m. kir. csendőrszárnyparancsnokság.25
Sopron
volt
az
állomáshelye
a
48-as
és
76-os
gyalogezredeknek, a cs. és kir. 9-es Nádasdy-huszárezred, a cs. és kir. 13-as tábori tűzérezred és a magy. kir. 18. honvéd gyalogezrednek. A fent hivatkozott 1900-as népszámlálás például 2850 főben adja meg az itt állomásozó katonaság létszámát.
Sopron gazdasági helyzete A következő sorokban a regionális szerepkörű Soproni Kereskedelmi és Iparkamara
éves
jelentései
alapján,
főként
három
területre,
úgymint
a
(kül)kereskedelemre, pénz- és hiteléletre, illetve a kisiparra koncentrálva, a városlakók egykori gazdasági helyzetének, problémáinak az érzékeltetésére néhány gazdasági tendenciát szeretnék jelezni.26 Kereskedelem: Az 1863–1865 közötti esztendőkben a 10–15 évvel korábbi piaci forgalom általános visszaesését állapította meg a Kamara. Ezekben az esztendőkben a soproni piac legfontosabb árucikke a gabona volt, amelyből 1863-ban 462.500, 1864-ben 399.800, 1865-ben 490.970 mérőnyi cserélt itt gazdát. A Kereskedelmi
és
Iparkamara
működési
területén,
a
Nyugat-Dunántúlon
a
tárgyidőszakban a dél felé, az Adria irányába menő távolsági kereskedelem súlya nőtt 24 Bácskai Vera: Városok és városi társadalom Magyarországon a XIX. század elején. Bp. 1988. 35-36., Bácskai Vera – Nagy Lajos: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban. Bp. 1984. passim. 25 Sopronmegyei naptár 1901., Sopron. 26 A forrás: A Soproni Kereskedelmi és Iparkamara jelentése az 1863., 1864. és 1865. évre (Sopron 1867.), illetve ugyanezen kamara jelentése 1891-ig bezárólag.
7
meg, amelynek a reformkortól meghatározó centrumát Kanizsa (Nagykanizsa, Zala vármegye) jelentette. Amennyiben Kanizsa gabonaforgalmi eredményeit a sopronival összevetjük – ott ugyanis a fenti esztendőkben 543.591-ről 64 %-os növekedéssel 894.700 mérőre nőtt a piaci forgalom – a jónak tűnő soproni eredmények értékelésénél a kortársakkal érthetünk egyet: azok így inkább stagnálást mutatnak. Nem csoda, hogy a kor emberei egyértelműen a távolsági kereskedelem, az olcsó vasúti szállítás eredményeit emelték ki, és nagy reményeket fűztek az 1865-ben a forgalomnak átadott Sopron–Kanizsa vasútvonalhoz. Az 1866–1869 közötti esztendők a várakozások beigazolódását látszottak alátámasztani, hisz az 1866-os visszaesést követően (374.060 mérő) 1867–1869 között a kanizsai példához hasonló ugrásszerű növekedést lehetett megfigyelni (1867: 533.966; 1868: 975.540; 1869: 815.040 mérős éves gabonaforgalmat mutatott a soproni piac). A kiugró 1868. évi adatoknál a kortárs iparkamarai elemzők felhívták a figyelmet az 1867-es évi kivitel elhúzódására. A tárgyidőszak jelentései külön kiemelték Sopron távolsági borkereskedelemben rejlő lehetőségeit, és forrásaink Flandorffer Ignác, Lenck Samu kereskedők, illetve a Buck és Tsa. cégben nevezték meg a legeredményesebb forgalmazókat. Az eredményes ’60-as éveket követő évtized pénzügyi válságot hozott, és hosszú távú következményeiben ennél is fontosabb gazdasági tényezőként a nemzetközi gabonaforgalom átrendeződését, amelyben különösen jelentős árletörő hatással bírt a hajón szállított olcsó orosz és tengerentúli gabona. Mindez a soproni gabonapiacon pangást, majd válságot eredményezett. Ugyanakkor ez az évtized a távolsági
közvetítő-kereskedelem
terén
egy
másik
termékágazatában,
a
Németországba, Ausztriába irányuló sertéskereskedelemben biztosította időlegesen Sopron piacközponti szerepét. E folyamat kezdetei 1865-re mennek vissza, amikor a sertéskereskedelem regionális központja ismét Sopronba került, és 1881-ig, a regionális piacközpont Bécsújhelyre történő áthelyezéséig tartott. A Kereskedelmi és Iparkamara
jelentései
1873-tól
egyértelműen
vezető
üzletágként
szólnak
a
sertéskereskedelemről, amely a piaci élőállat-forgalom 86 %-át jelentette. 1881-ben még 548.379 db sertésben adták meg a soproni piac forgalmát, míg a rákövetkező esztendőben – a központ Bécsújhelyre helyezésével – a forgalom az előző esztendőbelinek csupán 2,4 %-át, azaz 13.233 db állat eladását jelentette. Mint ahogy látjuk Sopron a sertéskereskedelemben betöltött vezető szerepét 1881-ben elvesztette, az 1890-es évektől a gabona – és borkereskedelem területén is komoly veszteségeket
8
kényszerült elkönyvelni. Sopron lemaradásának az okát sokan a fő közlekedési csomópontok hiányában vélik felfedezni. Kisipar: Az 1848-as népesség összeírás statisztikai adatai alapján arra a megállapításra juthatunk, hogy a városban a lakosság szükségleteit fedező és a város fejlődése szempontjából alapvető iparágak mindegyike utolérhető. A kisipar helyzetét azonban nagyon érzékenyen befolyásolta az 1873-as pénzügyi válság. Sok iparűző vesztette el vagyonát, a forgalom, a fogyasztás radikálisan visszaesett. Az 1878. évi jelentés is az „önhibáján kívül” a társadalmi és gazdasági viszonyok szintje alatt maradt kisiparról ír, amely újabb súlyos problémaként pl. a cipőiparban az olcsó gyári tömegtermékek beáramlását is jelezte. Mindegyik elemzés kiemelte a kisiparban dolgozók tőkehiányát, amelyből leginkább a társulásban láttak kiutat. A jelentések kritikusan szólnak arról is, hogy a városban élő nagyszámú kisiparos foglalkozásszerkezete egyre kevésbé felelt meg a kor fogyasztási igényeinek. Az átnézett kamarai jelentések mindvégig a kisipar elhúzódó, akut válságát jelezték. Pénz- és hitelélet: A meglévő részeredmények ellenére Sopron város dualizmus-kori pénzintézeteinek története máig sem kellően feldolgozott. A Kereskedelmi és Iparkamara 1866–1869 közötti időszakról készült felmérése szerint a teljes Kamarai Kerületben, a tárgyidőszakban a Soproni Takarékpénztár rendelkezett Pécs, Kőszeg, Győr és Veszprém után az ötödik legnagyobb, 1.347.516 Ft-os kezelési vagyonnal, míg tartaléktőkéje a legjelentősebb (29.800 Ft) volt. Az 1873-as tőzsdekrachot követően – az iparkamarai elemzés szerint – az 1843-as alapítású Takarékpénztár továbbra is a lakosság bizalmát élvezte, miképpen az 1872-es alapítású Soproni Építő és Földhitelbank a pénzintézet mutatói szerint 1875-ben nyereséggel zárt. A 240.000 Ft-os részvénytőkével rendelkező Kereskedelmi-, Ipar- és Hitelbank fő üzletágait a rövid lejáratú kölcsönök, jelzálog-kölcsönök adták. Az 1870es években a városban két, pénzintézeti funkciót ellátó „kölcsönegylet” működött; az 1870-es alapítású Soproni Takarék- és Kölcsönegylet, illetve az egy évvel korábban, egy foglalkozáscsoportot megcélozva e városban is létrehozott Osztrák Magyar Monarchia Első Általános Hivatalnok Egylete. Az 1880-as évek végén Sopronban a betéti kamat 3–5 %-os, az általános kamatláb 5–6 %-os, a jelzálogkölcsön 5–7 %-os volt, míg a váltóüzlet 6–8 %-ot jövedelmezhetett.
Polgárosodás „alulnézetből” –
9
A Hartner család: egy soproni kéményseprő-dinasztia a 19. században Az eddigi makroléptékek után engedtessék meg, hogy egy teljesen más léptékkel, a családi szintű mikrostruktúrák segítségével közelítsek a sokarcú helyi polgárosodás egyik oldalának a bemutatásához. Egy, a korban is speciális foglalkozást űző család, a kéményseprő Hartnerek történetének a több generáción keresztül történő követése, adatolása, illetve foglalkozásuk nézőpontja révén szeretnék egy, a gazdag vállalkozóktól, vezető bankároktól és az ügyvédi kar meghatározó személyeitől, azaz a helyi gazdasági, pénzügyi, hivatalviselő elit köreitől eltérő látószögű képet felrajzolni a polgárosodó Sopronról és társadalmáról. A kéményseprő alapvetően egy urbánus foglalkozás. Munkavégzését, a foglalkozást űzők számát döntően a tűzvédelem fejlettsége, illetve a városi házállomány nagysága határozza meg. Ha ez utóbbiból indulunk ki: Thirring Gusztáv szavaival élve „a házállomány két szempontból világít rá a város fejlődésére. Egyrészt megvilágítja a város külső képének kialakulását, utcáinak keletkezését és fokozatos kiépülését és így a város terjeszkedésének, esetleg visszafejlődésének felismerését teszi lehetővé. Ha pedig azt tesszük vizsgálatunk tárgyává, hogy a házak az idők folyamán kiknek a kezében voltak, akkor ebben a város birtokos társadalmának kialakulását, egyes családok vagy nemzetségek fellépését, fejlődését vagy eltűnését figyelhetjük meg.”27 Sopronban a belvárost a 4 fertályra felosztott külvárostól bástyaöv és árokrendszer választotta el. A külső városfalon kívüli területen épültek ki az elővárosok. Az elővárosok házai a népösszeírásokban azon elnevezés alatt szerepeltek, hogy melyik kapu előtt álltak, így találkozunk az összeírásokban Újteleki kapun, Bécsi kapun, Szent Mihály kapun, Lénárd vagy Kis kapun, Balfi kapun és Magyar kapun kívül álló házak kifejezéssel. A város népességének a gyarapodásával új utcák, új városrészek keletkeztek. Sopron a többemeletes házak magas számarányába a múlt században megelőzte a legtöbb magyar várost. Keleti Károly 1871-ben megjelent „Hazánk és népe” című munkájában a több emeltes épületek, illetve a városiasság megállapításra szolgáló egyéb szempontok tekintetében Sopront a 4., illetve a 8. helyre tette a magyar városok sorában.28 Míg a belváros, a Várkerület házai az 1766. évi lakásösszeírás adatainak a tanúsága szerint javarészt már emeletes házak voltak, a külvárosban a földszintes Thirring Gusztáv: Sopron házai és háztulajdonosai 1734-től 1939-ig. Sopron 1941, III. (A továbbiakban: Thirring 1941.)
27
10
házak domináltak. A belvárossal szemben, ahol szinte változatlan a házállomány, a külvárosban, főleg a Várkerületen és a déli városrészben az 1845–1869 közötti években nagymérvű magánerős építkezések egész sora következett be.29 E nagyméretű építkezést jelentős részben a megnövekedett lakásigény inspirálta; nem szabad feledni, Sopron 1850 és 1860 között a Dunántúl hét vármegyéjének közigazgatási és bírósági központjaként tisztviselők egész sorának a lakhelyéül szolgált. Az 1873-as bécsi bankkatasztrófa vetett véget a belvárosban, a Várkerületen és a déli városrészben az építkezési kedvnek, mintegy átadva helyét a középítkezéseknek, melyek sorában ekkor épült az új városháza (1894/95), a törvényszéki palota, a postapalota, több banképület és iskola is. A lakosság számának a növekedésével épültek ki egyre jobban az elővárosok. A magánerős építkezés mellett iskolák, laktanyák, gyárak épültek itt, mint például az Újteleki elővárosban az Isteni Megváltóról
elnevezett
nővérek
temploma
és
leányiskolája
(1866-ban),
magánvállalatok egész sora létesült itt mint a Wappel Antal féle fürdőház, gr. Pejachevich téglagyára, a Steiner féle hordógyár, Seyring Richárd és Emil keményítőgyára (1870), de említhetjük itt a városi üzemeltetésben működő faraktárat, a gázgyárat (1865), a Maláta-gyárat (1841), a részvénytársaságok között pedig a Világítási és Erőátviteli Rt.-t (1898), a Soproni I. Serfőzde és Malátagyárat (1895). Az első számú képet lásd a tanulmány végén.
Sopron
városias
fejlődése
a
statisztikai
adatokon
kívül
polgárainak
összetételével, vagyoni viszonyával is jellemezhető. A polgári vagyon összetételének vizsgálatára az adójegyzékek, végrendeletek, hagyatéki leltárak kitűnő forrásként szolgálnak. Az inventáriumok az elhunyt személy vagyoni viszonyait tükrözik a felvett ingó és ingatlan vagyon, illetve az adósságállomány formájában. A vizsgálat tárgyává tett Hartner család 19. századi története összefonódik Sopron városias fejlődésének a történetével, a család terjeszkedése a kéményseprő ipar területén egybeesik a soproni urbanizáció kiteljesedésével. A város házainak és elővárosainak a bővülésével, kiépülésével egyre újabb és újabb kéményseprő kerületek kialakítására került sor. A 28
Thirring 1941., VIII. Zoltán 1985. 130.
29Horváth
11
kéményseprő kerületek kialakítását elrendelő 1803-as, 1852-es és az 1893-ös tanácsi határozatában a város a 3., a 4. illetve az 5. kéményseprő kerület felállításánál rendre a város területi fejlődésére hivatkozott. Ezek a kéményseprő kerületek 19. század közepéig kizárólag, illetve ezt követően részben Hartner Gottlieb kéményseprőmester és fiai, illetve leszármozottai kezén összpontosultak. Szulovszky János a „füstfaragokról” írt könyvében arról ír, hogy: „Mind a kémény, mind pedig az ezt karbantartó, ellenőrző foglalkozás meghonosodásában komoly szerepet játszott a piros „kakastól” való félelem, hiszen egy-egy tűzvész olykor virágzó településeket is hosszú évekre, évtizedekre visszavetett a fejlődésben.”30 Bécs városából már az 1454-es évből ismeretes tűzrendészeti szabályzat, Sopron esetében a Payr krónika az 1681-es évből említ egy tűzrendészeti szabályzatot.31
A
kéményseprő
mesterség
iparszerű
űzésének
a
kezdete
Magyarországon a 16. századra nyúlik vissza. Kezdetben saját iparuk űzése mellett más foglalkozások művelői látták el a kéményseprést,32 így Sopronban Kramer Gáspár soproni városi kamarás 1503/1504. évi számadáskönyvében egy András nevű fazekasról tesz említést aki kéményseprést is vállalt.33 Házi Jenő főlevéltáros Sopron város első név szerint ismert kéményseprőjeként Keraus Kristófot nevezi meg, aki 1590. szeptember 17.-én tette le a polgáresküt.34 A 18. században a kéményseprők az akkori idők szokása szerint jogaik és érdekeik védelmében önálló magyar kéményseprő céhet szerettek volna alapítani. Törekvésük eredményeként Mária Terézia 1748. február 1-jén Győr központtal jóváhagyta
a
Győr,
Sopron,
Pozsony,
Magyaróvár,
Bazin,
Székesfehérvár,
Nagyszombat, Pápa és Malacka városok kéményseprőit egyesítő kéményseprő céh céhlevelét.35 Ez a céhlevél rögzítette a kéményseprő kerületeket, illetve lefektette az úgynevezett reáljog alapjait. Sopronban ezt követően két kéményseprő kerület alakult, az egyik élén Albertini János,36a másik élén Lang János37 kéményseprőmester
Szulovszky János: Füstfaragók, Budapest, 2008, 16. p. Továbbiakban: Szulovszky 2008. Heimler Károly: Payr György és Payr Mihály krónikája 1584–1700. Sopron, 1942. 79. 32 Szulovszky 2008. 35. 33 A számadűás közzéadása: Házi Jenő: Sopron szabad királyi város története II/5. kötet. Különféle számadások és adójegyzékek 1489-től 1530-ig. Sopron, 1938. 118-138. 34 Házi Jenő: Soproni polgárcsaládok 1532–1848. Bp. 1982. (a továbbiakban: Házi 1982.) Nr. 2269. bejegyzés. 35 Szulovszky 2008. 47. 36 Házi 1982. Nr. 72. Albertini János Baptista római katolikus kéményseprő a svájci Losonából származik. 1728. június 21.-én nyerte el a polgárjogot. Leánya Máris Anna Riva János Domonkos soproni kéményseprőhöz ment férjhez, aki későn Albertini halálát követően tovább folytatta a kéményseprő ipart. 30 31
12
állt. 1766-ban a kéményseprő céh központja Pozsonyba került át.38A reál iparjog kiteljesedésével a kéményseprő ipar apáról fiúra, fiú örökös hiányában leányra, illetve vőre szállt, s ezzel megnyílt annak a lehetősége, hogy a 19. század elején egész kéményseprő dinasztiák jelenjenek meg.
A Hartner kéményseprő dinasztia megalapítója, Hartner Gottlieb
A
Hartner
kéményseprő
dinasztia
megalapozója
Hartner
Gottlieb
kéményseprő volt, aki 1796. május 12.-én nyerte el a polgárjogot. Édesapja Hartner György Grazban, gróf Störknél állt házmesterként foglalkoztatásban.39 A fiatal kéményseprő mester, aki a pozsonyi céh bejegyzése szerint 1798. június 11.-én lépett a mesterek sorába, a Svájci Luzern kantonból származó Anton Wachiny40 soproni kéményseprőmester leányát, Annát vette feleségül. Már 1799-ben azért folyamodott a városi tanácshoz, hogy jogot szerezzen Sopron városában is a kéményseprésre, azonban a két soproni kéményseprőmester, Nessy Péter és Riva Márton tiltakozására a városi tanács 1799. március 18.-án visszautasította a kérését.41 Hartner Gottlieb kezdetben Nagycenken és környékén tevékenykedett kéményseprőként, mígnem 1803-ban benyújtotta a tanácshoz a kérvényét a harmadik városi kéményseprő kerület kialakítására.42 Kérése indoklásául felhozta, hogy 1760 óta, amikor is a várost két kéményseprő látta el, a város területe az urbanizációnak köszönhetően szinte 1/3val megnőtt, többek között kiépült a Várkerület (Grabenrunde) és a két eddigi kéményseprő, azaz Nessy Péter43 és sógora Riva Márton44 már nem tudja kielégíteni a 37 Házi 2008. Nr. 7091. Lang János kéményseprő mester 1745. november 17.-én teszi le a polgáresküt. Lang iparát később Nessy Péter kéményseprő mester, majd Hartner József kéményseprő folytatja. 38 Szulovszky 2008. 52. 39 Házi Jenő 2008. Nr. 6186. 40 Házi Jenő 1982. Nr. 4442. Wachini Antal 1770. április 9.-én teszi le a polgáresküt. Feleségével Anna Máriával 1770. március 21.-én megkötött házassági szerződése értelmében nyerte el a kéményseprő jogot. 41 Győr-Moson-Sopron Megye Soproni Levéltára (=SL): Sopron Város Levéltára (=SVL), Acta Politica et Oeconomia (=APOe.) Fasc. X. Nr. 1668. a. 42 SL:SVL, APOe. Fasc. XXVI. Nr. 413. 43 Házi Jenő 1982. Nr. 8273. Nessy Péter 1773. április 14.-én szerzi meg a polgárjogot. Édesapja Nessy János halász volt a svájci Lokarnóban. A kéményseprő jogot Lang János kéményseprő mester leányával kötött házassága révén szerezte meg. 44 Házi Jenő 1982. Nr. 8973. Riva Márton kéményseprő dinasztia tagja. Már nagyapja Riva Antal kéményseprőként tevékenykedett Székesfehérváron. Riva Márton édesapja Riva János Domonkos 1747-ben nyeri el a polgárjogot, majd feleségül veszi Albertini János Baptista kéményseprő leányát Mária Annát, házasságukból született Riva Márton kéményseprőmester.
13
felmerülő igényeket. A tanács az 1803. március 9.-i határozatában Hartner Gottlieb kérését a harmadik kéményseprő kerület iránt a két másik mester előzetes tiltakozása ellenére jóváhagyta: „Denen alten Meistern das jenige, was sie zur Zeit als weilandt Johann Lang das Bürger- und Meisterrecht erhalten hatte wird auch ferner belassen. Die seit dem in den Stadt Graben, und von dem kleinen Teich, bis gegen den Steinthor, nemlich was dermahlen zur Graben Runde angeschrieben wird, neu erbauten Häuser aber könten füglich dem driten Meister zugetheilet werden. […] Folglich könten sich auch die zwei bisherigen Meister nicht beschweren, daß ihnen von denen vorherigen Einkünften etwas benommen würde; und da in denen Viertln selbsten so wohl, als in der Innern Stadt verschiedene Gebäude theils erweitert, und vergrössert, theils aber auch vermehret worden; so könte aus dieser Rücksicht dem driten Meister die Arbeit im Rathhaus, Kassarn, General und Obristen Qvartier, katholischen Pfarhof und Meßners Wohnung, Normalschullen, Bräu- und Bierschank-Haus, Musqvetirers Gebäuden, Stadtthurm, Stadt Mayrhof und Halter Häusern, wie auch das Spital zu seiner Subsistenz zugestanden werden.”45 Hartner Gottlieb tudását és szorgalmát jól kamatoztatta. Hosszú munkássága során nagyrészt a gyermekei kiházasítására felvett kölcsönöket, amelyeket 1811-ben,46 1818-ban
47
illetve 1819-ben48 vett fel összesen mintegy 1200 forint értékben, 1828-
ban illetve 1833-ban visszafizette. Hartner Gottlieb közvetlen anyagi támogatásának illetve kezességvállalásának, valamint a Hartner család házasságpolitikájának köszönhetően 1837-re Sopron város mind a három kéményseprő kerülete mint említettük a Hartner család birtokába került. Hartner Gottlieb feleségével Annával előrehaladott korára való tekintettel 1835. március 29.-én végrendelkezett. A végrendeletet az asszony halálát követően 1842. május 3.-én hirdették ki.49 A végrendeletében a házaspár Hartner Gottlieb későbbi végrendeletével megegyezően a kórháznak és az ispotálynak 2-2 forintot, illetve új elemként a szegényháznak, valamint az árvaháznak ugyancsak 2-2 forintot hagyományozott. A házaspár lelki üdvéért a rendelkezések értelmében 6-6 szentmisét kellett a Szent Mihály plébániatemplomban az utódoknak elmondatniuk. A házaspár mindkét tagja általános örököseként a hátramaradó házastársat jelölte meg. Az örökséghez a leszármazottak csak a szülők halálát követően juthattak egyenlő SL:SVL, APOe. Fasc. XXVI. Nr. 413. SL:SVL, IV. 1003. l. Sopron városi tanács betáblázási jegyzőkönyvek, 9. kötet 139. p. 47 SL:SVL, IV. 1003. l. Sopron városi tanács betáblázási jegyzőkönyvek, 11. kötet 68. p. 48SL:SVL, IV. 1003. l. Sopron városi tanács betáblázási jegyzőkönyvek, 12. kötet 128. p. 45
46
14
arányban hozzá, mégpedig azzal a kikötéssel, hogy a férjezett leányok és a nős Hartner József örökrésze egy-egy elkülönített befektetési számlára legyen befizetve, továbbá a törzstőkéhez nem nyúlhatnak csak annak kamataihoz, illetve haláluk után az összeg a gyermekeikre szálljon. Felesége halálát követően Hartner Gottlieb 1841. december 23.-án újabb végrendeletet készíttetett, melyet 1842. március 31.-én bekövetkezett halálát követően 1842. április 1-jén hirdettek ki.50 Hartner Gottlieb hagyatékát hátrahagyott gyermekeire, azaz: 1. Antóniára, a kőszegi vendéglős Steinbach Károly feleségére, 2. Hartner József soproni kéményseprőmesterre, 3. Hartner Ignác soproni kéményseprőmesterre, 4. Erzsébetre, a stájerországi Heistritzben lakó Achl Ferenc kéményseprőmester feleségére és 5. Hartner János soproni
kéményseprőmesterre
hagyta.
Hartner
Gottlieb
végrendeletének
az
értelmében 2-2 forint illette az itteni ispotályt (Lazarett) és a kórházat (Bürgerspital), úgyszintén 2 forint a szegényházat (Armen Institut), a segédek és szolgálók részére fenntartott
kórház
(Krankenhaus
für
Handwerksgesellen
und
Dienstboten)
ugyancsak 2 forintban részesült. Fiára Hartner Ignácra szállt a végrendelet értelmében Hartner Gottlieb kéményseprő ipara, amely Hartner Ignác bevallása szerint éves szinten 300 váltóforint jövedelmet hozott. Az örökség fennmaradó részén az öt testvér osztozkodott egyenlő arányban. Hartner Gottlieb hagyatékának az összeírására 1842. április 16.-án és a rákövetkező napokban került sor.51 Johann Hochecker könyvelő és telekkönyvvezető 1842. június 1.-én kelt feljegyzésében a vagyonösszeírás során 7561 forint 59 krajcár aktív tételt mutatott ki, amely többek között a következő ingatlanokból állt:
-
A belvárosban az Új utcában található 26-os számú ház fele.
-
9 font szőlő a Satz dűlőben
-
3 hold Potschi (elzálogosítva az 1816. június 29.-én Lechner Jánosnak 900 váltóforintért 20 évre.)
-
2 hold Burgerfeld
-
1 ½ hold Zieglacker
-
½ napszámnyi Untenwiesen (utóbbi három tételt 1816. október 8.-án 1200 váltóforintért az ágfalvi Wetzer István részére lett elzálogosítva
SL:SVL, IV. 1003/j. Sopron város tanácsa, végrendeletek jegyzőkönyve, 12. kötet 1838–1845, 344. p. SL:SVL, IV. 1003. j. Sopron város tanácsa, végrendeletek jegyzőkönyve, 12. kötet 1838–1845., 336. p. 51 SL:SVL, IV. 1015. g. Sopron város törvényszéke, hagyatékok, Fasc. VIII. Nr. 2950. 49
50
15
-
25 évre52)
-
½ Kraut Acker
A 2. képet laád a tanulmány végén.
Az Új utca 26. (egykor Új utca 90.) szám alatt található ház Hartner Gottliebet megelőzően apósa Wachiny Antal és felesége Anna Mária tulajdonát képezte. A ház esetében egy zártsorú körülépített, igen hosszú, szűk udvarú, egyemeletes középkori eredetű barokk, romantikus homlokzatú házról van szó.53 A házaspár 1773. március 1jén került a ház fele részének a tulajdonába, amikor is Franck János Gáspár özvegyétől, Rozinától 3000 forintért (3000 forint kayserisch) megvette.54 Wachiny Antal 1796. január 12.-én kelt végrendeletében55 a házat a feleségére hagyta, vejének és leányának szabad lakhatást biztosítva a házban. A ház az asszony halálát követően szállt Hartner Gottliebre és feleségére. Hartner Gottlieb 76 éves korában (1842. március 31.-én) bekövetkezett halálát követően Handler József építőmester és Grasl József ácsmester értékelte fel 1842. április 22.-én az Új utca 26. (egykor Új utca 90) szám alatt található házrészt.56 A ház 1/2-1/2 tulajdoni arányban képezte Hartner Gottlieb kéményseprőmester és Diem Mihály soproni polgár és kádár tulajdonát. Az értékbecslést elvégző két szakember leírása szerint a 3516 forint 40 krajcárra értékelt 62 ½ négyszögölnyi házrész tagolása a következő volt: az udvar felőli boltíves szobához hátul az udvarban egy ugyancsak boltíves, 10 hordó tárolására alkalmas pince, valamint egy boltíves présház csatlakozott. Ugyancsak hátul az udvarban volt található a közös kút is. Az első emeletre boltozatos lépcsőfeljárat vezetett, amelyről egy ugyancsak boltíves előszoba nyílt. Az előszobától balra egy boltíves konyha és egy stukatúrozott szoba terült el utcafronton. Udvari oldalon mintegy a lépcső folytatásaként ugyancsak egy stukatúrozott szoba volt. A szoba mellett egy boltíves konyha került kialakításra, amelynek a folyosóról is volt bejárata. Közvetlen szomszédságában egy gerendázott szoba terült el udvari fronton, e mellett egy leválasztott kamra, gerendázott mennyezettel. SL:SVL, APOe. Fasc. XIX. Nr. 10310. Csatkai Endre: Sopron és környéke műemlékei. Sopron, 1956, 300. p. 54 SL:SVL, IV. 1003. i. Sopron város tanácsa, felvallási jegyzőkönyvek, 6. kötet 1769–1773. 55 SL:SVL, IV. 1003. j. Sopron város tanácsa, végrendeletek jegyzőkönyve, 7. kötet 1796–1806. 52 53
16
Hartner Gottlieb halálát követően ingó és ingatlan javai értékesítésre kerültek. A házat a hozzátartozó ingatlanokkal együtt (azaz 3 hold Potschy szántó, a 2 hold Burgerfeld szántó, a 1 ½ Ziegl szántó és a ½ napszámnyi Untenwiesen) az 1842. május 9.-én megtartott árverésen Hartner Gottlieb fia, Hartner Ignác vette meg, majd miután a 4175 forintos vételárat nem tudta kiegyenlíteni az ingatlanok bírói zár alá kerültek, mindaddig amíg Hartner János felesége Langthaler Zsuzsanna nem váltotta meg azokat 1844 szeptember 7.-én 3750 váltóforintért.57 A házhoz tartozó 3 hold Potschy szántót 1844. szeptember 24.-én azonnal továbbadta Vághy Mihály ügyvédnek 700 váltóforintért.58Az ugyancsak az árverésen áruba bocsátott Satz dűlőben található 9 font szőlőt, melynek a kikiáltási ára 500 váltóforint volt, Hartner János és felesége Zsuzsanna vette meg 1206 váltóforintért.59 A 75 váltóforintra meghirdetett ½
káposztásföld 110 váltóforintért Grosz Krisztián gazdapolgár
tulajdonába került.60 Az ingóságok 1842. május 3.-i elárverezése összesen 981 forint 15 krajcár bevételt hozott, amelyből 244 forint 14 krajcár értékű ingóság került idegen kézbe, míg 737 forint 1 krajcár értékű ingóságot a hátrahagyott gyermekei maguk vettek meg. A sárgaréz és vörösréz használati tárgyak mellett az elárverezett ón edények jelzik, hogy jómódú háztartás feloszlatásáról van az esetünkben szó. A családi ezüstkészletet a gyermekek igyekeztek rokoni körben megtartani és arra maguk nyertek az árverezés során jogot, így Erzsébet 6 ezüst kanalat vett 60 forint értékben, József egy ezüst merítőkanalat 32 forint 18 krajcár értékben és 3 ezüst kávéskanalat 1 forint 54 krajcár értékben. Az elárverezett tételek között háztartási eszközöket, berendezési tárgyakat, ágyneműket, terítőket, szalvétákat, hordókat és Hartner Gottlieb személyes ruházatát találjuk. Kiemelkedően magas számban szerepel az árverezők között Hartner Gottlieb fiának Hartner János feleségének az édesapja Langthaler Lőrinc, aki az idegenek között elárverezett 100 tételből 21-et vett meg. Az árverésre bocsátott darabok legértékesebbjeit képezte két álló óra, az egyik 44 forint 30 krajcár értékben, a másik 28 forint 30 krajcár értékben kelt el, egy fali tükör 32 forint 30 krajcár értékben, egy pamlag 6 székkel, 60 forint értékben talált új gazdára. Az előbb említett pamlagon kívül egy további bőrpamlag is Hartner Gottlieb SL:SVL, IV. 1015. g. Sopron város törvényszéke, hagyatékok, Fasc. VIII. Nr. 2950. r. SL:SVL, IV. 1003. i. Sopron város tanácsa, felvallási jegyzőkönyvek, 50. kötet, 1844., 872. p., illetve SL:SVL, APOe. Fasc. XIX. Nr. 21104. 58 SL:SVL, APOe. Fasc. XIX. Nr. 21138. 59 SL:SVL, IV. 1003. i. Sopron város tanácsa, felvallási jegyzőkönyvek, 48. kötet, 1842., 405-406. 60 u.a. 406. 56 57
17
tulajdonát képezte, amelyet 10 forintért értékesítettek. Ugyancsak árverésre került több keresztény tárgyú kép is 5 forint 48 krajcár értékben, valamint egy József császárt ábrázoló kép 2 forint 36 krajcár értékben, három nagyobb kép 13 forint 1 krajcár értékben, illetve 10 kisebb 1 forint 21 krajcár értékben. A 20 akó 1840-es évjáratú bort 13 váltóforintos egységáron Hartner János vette meg 260 forintért. A vagyonösszeírás mintegy 750 forint kintlévőséget is feltüntetett, ezen összeggel az 1841-es és 1842-es év folyamán Hartner Gottlieb néhány kliense maradt a mesternek kéménye sepréséért az adósa. Az egyéb kölcsönbe adott összegekkel együtt a kintlévőség mintegy 819 forint 50 krajcárra rúgott. Ezzel szemben Hartner Gottlieb 497 forint 55 ½ krajcáros passzív tétele állt. Az adóssági tételek közé tartozott Benedek András orvos 87 forint 30 krajcáros díja, Spies Vince patikus 13 forint 30 krajcáros számlája, amely a hajtószereken és a teákon kívül mixtúrákat, gyökereket, porokat tartalmazott, továbbá Hakh Károly asztalos 28 forintos követelése a koporsóért. A hagyaték mellékleteként külön számla részletezi az 56 forint 6 krajcáros temetési szertartás tételes kiadásait, így többek között 6 forint szerepel az apát úr és a város plébános stólapénzeként, a sekrestyés kapott 2 forintot a harangozásért, a 12 halottvivő pedig egyenként 1-1 forintban részesült. A Hartner Gottlieb emlékére felállítandó sírkő összegeként 56 forint 32 krajcár szerepel a passzív állományban. A passzív tételek között lett feltűntetve Hartner Gottlieb és felesége végrendeletében megfogalmazott 20 forint értékű kegyes hagyomány is. Az örökségből az örökösök mindegyikét fejenként 1409 forint illette. Hartner Gottlieb leányának Achlin Erzsébetnek az örökségét mintegy 1277 forint 46 ½ krajcáros követelés terhelte meg. A kölcsönök felvételére a testvérek elmondása szerint a szülők egyetértésével, sőt közvetítésével került sor, mivel a szülők nem tudták
a
leányuk
részére
a
Heistritzben
megüresedett
kéményseprő
ipar
megváltásához szükséges pénzt odaadni, illetve annak megvásárlása Achlin Ferencnek sem állt módjában.
A második generáció: az első szülött fiú, idősebb Hartner József és öröksége
18
Hartner Gottlieb elsőszülött fia Hartner József 1811-ben szabadult fel.61 Felszabadulását követően egy évet töltött édesapja mellett, majd 5 évet Székesfehérváron Effert János kéményseprőmesternél. Az elkövetkezendő 5 évet Korneuburgban találjuk, végül ezt követték a bécsi évek Wicari udvari kéményseprő mester mellett. 1825-ben jelentette be az igényét a városi tanácsnál az időközben elhunyt Nessy Péter kéményseprőmester iparára, miután Nessy Péter második feleségének, Annának az unokahúgát és egyben általános örökösét, Binder Borbálát feleségül vette. Kitűnő ajánlásaira való tekintettel a városi tanács kérésének eleget téve 1825. március 1-jei hatállyal hozzájárult a kéményseprő kerület átvételéhez.62 Hartner József és felesége Binder Borbála házasságuk során 1826-ban, 1827-ben, 1829-ben és 1832-ben több hitelt is felvett, amelyet Hartner József haláláig sem tudtak visszafizetni.63 A 3. képet lásd a tanulmány végén.
Hartner József 1847. február 1-jén Sopronban 50 éves korában hunyt el végrendelet hátrahagyása nélkül. 8 kiskorú gyermeket hagyott hátra, név szerint Józsefet, Nepomuki Jánost, Máriát, Borbálát, Antalt, Károlyt, Ignácot és Ferencet.64 József édesapja halálakor már 20 évesen maga is kéményseprő segéd volt, Nepomuki János a maga 18 évével kéményseprő inasként tevékenykedett, majd őt követte a 16 éves Hartner Mária, a 14 éves Barbara, a 12 éves Antal, a 10 éves Károly, a 4 éves Ignác és a 2 éves Ferenc.65 A hagyaték összeírására 1847. július 17.-én került sor. A hagyaték összeírása szerint a család tulajdonában álló ingatlanok, azaz a telekkönyv alatt Nr. 300 alatt nyilvántartott ház a hozzátartozó 335 négyszögöl szőlővel, 2 hold szántóval (1 hold Gsalzenbach és 1 hold Teichtacker) és 2 hold kaszás réttel, két időközben eladott szőlővel együtt az özvegy Hartner Borbála kizárólagos tulajdonát képezte, aki az ingatlanokat nagynénjétől Nessy Péter özvegyétől örökölte annak 1825. január 30.-án kelt és 1825. február 12.-én kihirdetett végrendelete értelmében. Minek után az elhunyt testvére Hartner Ignác is megerősítette, hogy Hartner József SL:SVL, APOe. Fasc. XXVI. Nr. 1285. SL:SVL, IV. 1003. a. Sopron város tanácsa, tanácsülési jegyzőkönyvek, 1825. év 456. p. 63 SL:SVL, IV.1015. g. Sopron város törvényszéke, hagyatékok, Fasc. VIII. Nr. 3453. b. 64 SL:SVL, IV. 1015. a. Sopron Város Törvényszéke, törvényszéki jegyzőkönyvek, 1847. évi jegyzőkönyv, 211. kötet 102. p. 65 SL:SVL, IV. 1015. g. Sopron Város Törvényszéke, hagyatékok, Fasc. VIII. Nr. 3453. 61
62
19
tulajdonát annak személyes ruházatán kívül semmi egyéb sem képezte házassága időpontjában és a kéményseprő joghoz is a felesége révén jutott, a hagyatéki leltár a megboldogult 47 forint 20 krajcáros ruházatán kívül 1561 forint 74 krajcáros adósságot mutatott ki. Külön tételként tüntette fel a leltározó azt az 1409 forint 42 2/10 krajcárt, amit Hartner József édesapja 1842. július 12.-én lefolytatott hagyatéki tárgyalását követően örökrészként örökölt. Hartner József halálát követően özvegye vezette tovább az ipart. Az 1850-es években a 4. kéményseprő kerület kialakítását megelőzően Storno Ferenc és Klimesch János kéményseprőmesterek saját bevallása szerint a fennálló három kéményseprő kerületben, azaz a Klimeschhez tartozó 1. kerületben (belváros és Várkerület) 213 házat, 594 konyhát és 613 kéményt, a Hartner Borbála kerületét képező másodikban (1., 2. és 3. negyed) 468 házat, 1554 konyhát és 295 kéményt, a Storno Ferenc jogosultságát képező 4. kerületben 221 házat 669 konyhát és 275 kéményt tartottak számon.66 Klimesch a maga kerületét a téli hónapokban egy segéddel és egy inassal látta el, naponta 50-60 kémény tisztítását végezték el, s mintegy 22 napra volt szüksége a kerület bejárására. Ekkor az özvegy, Hartner Borbála a maga kerületében a folyamatosság fenntartására ügyelve fiát ifj. Hartner Józsefet foglalkoztatta üzletvezetőként (1847. május 1. óta), valamint 3 segédet és 2 inast. A kerület kéményeinek tisztítása így is 35 napot vett igénybe. Storno Ferenc a harmadik kerületben 1 segéd segítségével 19 nap alatt látta el a feladatokat. A mesterek a kémények tisztításáért kéményenként a városi tanács szabályozása értelmében 5 krajcárt kaptak. A 4. képet lásd a tanulmány végén.
Ifj. Hartner József 1851. július 11.-én kérelmezte felvételét a helyi mesterek sorába, s egyben a kéményseprő kerületek újrafelosztásáért is folyamodott, illetve egy negyedik kerület kialakítását kérte. Kérelmében az új szabályzatra hivatkozott, amelynek értelmében a kéményeket havonta kell sepertetni. Hartner kérelme ellen mind Storno Ferenc mind pedig Klimesch János tiltakozott. Tiltakozásukban 1852ben Storno és Klimesch is arra hivatkozott, hogy Győrben is csak 2, illetve Pozsonyban 3, Pápán 1 kéményseprő kerület létezik, a megyében is csak 3 66
SL:SVL, APOe. Fasc. XXV. Nr. 9123. k.k. 20
kéményseprő
iparjogosultság
működik,
azaz
Kismartonban
(Eisenstadt/A.),
Eszterházán (Fertőd) és Nagycenken. Ellenkezésük ellenére a városi tanács 1852-ban létrehozta a negyedik kéményseprő kerületet,67 amelyet a megboldogult Hartner József József nevezetű fiára bízott.68 Így Storno Ferenc, Klimesch János és Hartner Borbála mellett most már az utóbbi fia, Hartner József látta el a kéményseprő tevékenységet a városban. Az 1869. december 26.-án kelt szerződés értelmében Hartner Borbálától a nála addig is üzletvezetőként tevékenykedő fia Hartner János az ipart 4000 váltóforint ellenében váltotta meg.69 Majd miután Hartner János 1892. augusztus 4.-én leszármazottak nélkül hunyt el, Hartner Antal vette át tőle a második kéményseprő kerületben az ipart, aki 1892. augusztus 1.-én kapott iparengedélyt.70 A második generáció: a másodszülött fiú, Hartner János és öröksége Hartner János 1835. augusztus 14.-én nyerte el a polgárjogot.71 Felszabadító levele 1823. június 2.-án kelt Pozsonyban, amelynek értelmében az akkor 19 éves Hartner János a kéményseprő mesterséget három éven keresztül édesapjánál, Hartner Gottliebnél tanulta ki. Vándorkönyve tanúsága szerint Hartner János felszabadulását követően édesapjánál szolgált, ezt követően az 1825. esztendőt Bécsben töltötte, majd 1826-ban félévi otthon tartózkodás után visszatér Bécsbe. Az 1827-es esztendő ismét Sopronban éri, édesapja 1830. április 19.-i bejegyzése szerint 3 évet és 9 hónapot az ő felügyelete alatt Sopronban tevékenykedett. Az 1831-es esztendő eléggé mozgalmasnak tűnik, többek között Linzben, Salzburgban, Halleinben, Villachban, Udinében, Triestben, Adelsbergben találjuk, majd 1831-ben visszatért Sopronba. 28 éves korában 6 évi segédként eltöltött vándoridő után a Pozsonyban 1834. június 2.-án kelt mesterlevél tanúsítványa szerint felvették a mesterek sorába és elnyerte a nagycenki kéményseprő kerület juttatását. 1837-ben az október
25-én
kelt
adóslevél
értelmében
édesapja
támogatásával,
aki
a
kölcsönügyletnél kezesként szerepelt, Riva Antal örököseitől 3900 váltóforintért megvette a kéményseprő jogot.72 A kölcsönt feltehetőleg felesége Langenthaler
SL:SVL, APOe. Fasc. XXV. Nr. 9123. k.k. SL:SVL, APOe. Fasc. XXV. Nr. 9123. 69 SL:SVL, APOe. Fasc. XXV. Nr. 16009. 70 SL:SVL, APOe. Fasc. V. Nr. 19816. 71 Házi Jenő 1982. Nr. 6188., illetve SL:SVL. XIII. 43. Storno család levéltára. 72 SL:SVL, IV. 1003. l. Sopron város tanácsa, betáblázási jegyzőkönyvek, 14. kötet 126.p. 67
68
21
Zsuzsanna rokoni hátterének a támogatásával viszonylag korán, már 1838-ban vissza tudta fizetni. Az önállóságot azonban nem sokáig élvezhette, 1847. szeptember 25.-én alig 41 éves korában végrendelet hátrahagyása nélkül hunyt el. A hagyaték leltározására 1848. április 3.-án került sor.73 Az elhunyt után felesége Langthaler Zsuzsanna és két kiskorú gyermeke, a 10 éves Hartner János Nepomuk és a 8 esztendős Hartner Anna maradt. Ingóságként egy 9 font szőlő maradt az elhunyt után a Satz dűlőben, amelyet a házaspár a férj édesapjának, Hartner Gottliebnek az örökségéből vett és amelynek az értékét a leltározók 400 forintban határozták meg. Az Új utca 26 (korábban 90) szám alatt található, korábban Hartner Gottlieb tulajdonát képező ház a hagyatéki leltár feljegyzése szerint 1844. szeptember 30.-án került az özvegy, Langenthaler Zsuzsanna tulajdonába, amikor is azt megvette a maga számára. Az ingóságok értékét, amelynek a felleltározása során a leltárbiztosok a ruházat mellett egy ágyat és ágyneműt tűntettek fel, 177 forint 42 krajcár értékben határozták meg. Az 5826 forint 19 2/10 krajcár értékben megadott megterhelés többek között Riedler Ferenc sebész kezelési költségeit tartalmazza 44 forint 50 krajcár értékben, Spies Vince patikus gyógyszerköltsége 27 forint 40 krajcárt tett ki. Viszonylag magas tételt képeznek a temetési költségek, mintegy 225 forintot, amelyből csak a koporsó elkészítésére a család Schmidt Ferenc asztalosnak 50 forintot fizetett. A leltár részeként szerepel az a 1409 forint 19 2/10 krajcár is amelyet nevezett Hartner János édesapja halálát követően az 1842. július 5.-én lefolytatott hagyatéki tárgyalást követően örökölt. Hartner János ipara 1848-ban a kéményseprő mesterként és művészként is számon tartott Storno Ferencre szállt át, aki Hartner János özvegyét vette feleségül.
A második generáció: a harmadszülött fiú, Hartner Ignác és öröksége
Hartner Ignác miután apjánál kitanulta a mesterséget 1823. április 20.-tól egy évet Kismartonban (ma: Eisenstadt, A) töltött, majd visszatért Sopronba, a 9 hónapi soproni tartózkodást Bécs, majd Pápa és Székesfehérvár követte.74 Mindent összevéve 2 éven, 6 hónapon és 11 héten keresztül dolgozott különböző mesterek mellett
73 74
SL:SVL, IV. 1015. g. Sopron város törvényszéke, hagyatékok, Fasc. VIII. Nr. 3639. SL:SVL, APOe. Fasc. XXVI. Nr. 3272. 22
segédként, majd 14 éven, 6 hónapon és 7 napon keresztül az 5. huszár ezrednél szolgált közkatonaként Szardínián, majd 1841. augusztusi elbocsátását követően az édesapjánál dolgozott segédként, akinek az egészségügyi állapota erősen megromlott. Hajlott korára és megrendült egészségügyi állapotára hivatkozva Hartner Gottlieb 1842. február 28.-án kérelemmel fordult a városi tanácshoz, hogy az általa eddig a Várkerületen (Grabenrunde) és Kópházán (Kolnhof) gyakorolt iparát fiára szeretné átruházni. Miután a városban működő két másik kéményseprő Hartner József és Hartner János testvérük ipara ellen nem emeltek kifogást, a tanács is jóváhagyta azt. Hartner Ignác rövid betegség után 1848. április 25.-én hunyt el 43 éves korában. 1848. február 25.-én kelt végrendeletét 1848. április 28.-án hirdették ki.75 A nőtlenül elhunyt Hartner Ignác végrendeletében 1-1 forint erejéig emlékezett meg az ispotályról és a kórházról, a szegényházról valamint a segédek és szolgálók részére fenntartott kórházról. Lelki üdvéért 1 forintot hagyományozott szent misék megtartására.
Egyenes
ági
leszármazottak
hiányában
közeli
rokonságáról
megfeledkezve a gazdasszonyára és a segédjére hagyott mindent. Maria Glutach örökölte 6 éves hűséges szolgálatai, valamint a Hartner Ignác betegsége alatt tanúsított kitartó gondoskodása fejében a bútorokat, az ágyneműt és a konyhai felszerelést, valamint 800 forintot. Vagyonának fennmaradó részét, beleértve a kéményseprő ipart a nála hét éve szolgáló segédjére Klimesch Jánosra hagyta, őt általános örököseként megnevezve azon kikötés mellett, hogy az igazolt tartozásokat köteles kifizetni. A végrendelet, illetve Klimesch János öröksége ellen mind Susanna Langthaler, Hartner János özvegye, mind az elhunyt testvér, Hartner József fia, ifjabb Hartner József, valamint Riva Ferenc is kifogást emelt a városi tanácsnál.76 Hartner János özvegye kérelmében azzal érvelt, hogy a kéményseprő ipar anyósától származott, majd férjére Hartner Gottliebre szállt, aki ezt az ipart az 1835. január 14.én kelt okmány alapján a belvárosra és a Várkerületre kiterjedő területre a fiára Hartner Jánosra hagyta.77 Hartner János az 1837. július 25.-én megkötött házassági szerződés értelmében a kéményseprő jogot feleségére hagyta móringként azzal a kikötéssel, hogy az majd egykor a születendő gyermekeket illesse.78 Mivel Hartner Gottlieb utólagosan a katonaságtól hazatérő fia Hartner Ignác egzisztenciájának a SL:SVL, IV. 1003. j Sopron város tanácsa, végrendeletek jegyzőkönyve, 13. kötet 1845–1850. SL:SVL, APOe. Fasc. XXVI. Nr. 3758. 77 SL:SVL, APOe. Fasc. XXVI. Nr. 3758/f. 78 SL:SVL, APOe. Fasc. XXVI. Nr. 3758/h. 75
76
23
megalapozására juttatta számára a belvárosra és a Várkerületre vonatkozó kéményseprő ipart, azaz az ipar örökletes úton szállt rá, nem rendelkezhetett volna a rokonság kárára. Az édesanyja kéményseprő iparában üzletvezetőként dolgozó ifjabb Hartner József ugyancsak az ipar számára történő átadását kérte nagyapjára hivatkozva a tanácstól, valamint az indoklásában felhozta, hogy Klimesch79 morvaországi, így először neki meg kell kérelmeznie, hogy elengedjék az ottani kötelékből, ahhoz hogy itt polgárjogért folyamodhasson.80 Az ugyancsak a kéményseprő
jogért
folyamodó
Riva
Ferenc
kéményseprő
legény
kérelme
megalapozottságaként arra hivatkozott, hogy a Riva családban a kéményseprés joga az ő nagyapjától, Riva Domonkostól származik, aki kérelmező édesapjára, Riva Mártonra hagyta a jogot. Riva Márton mesterségét azonban 1803-ban adóssága miatt a törvényszék bírói zár alá vette és néhai Hartner Gottliebet az akkori nagycenki kéménytisztító mestert rendelte ki zárgondnoknak, aki Riva Márton kerületében, azaz a belvárosban, a Várkerületen és a 4. fertályban, valamint Meggyesen (ma: Mörbisch am See, A.), Balfon, Kópházán, Harkán és Kelénpatakon (ma: Klingenbach, A.) egészen 1827-ig, azaz Riva Márton haláláig haszonélvezetre gyakorolhatta a kéményseprés jogát. Miután Riva Márton özvegye hozzáment Csiándi Józsefhez a tanács határozata ellenére Hartner Gottlieb csak a 4. fertályt adta át Csiándinak, a belvárost a Várkerülettel és a falvakkal együtt visszatartotta magának, majd két év után a 4. fertály is ismételten visszaszállt Hartnerre haszonélvezetre, egészen 1835-ig amikor is a kérelmező bátyja Riva Antal került a 4. fertály kéményseprő jogába. Riva Antal 1837-es halálát követően Hartner Gottlieb fia Hartner János a 4. fertály jogát 3900 váltóforintért néhai Riva Antal örököseitől megváltotta. Riva Domonkostól származó kéményseprői jogot, amely a belvárosra és a Várkerületre, valamint a falvakra vonatkozott Hartner Gottlieb magának megtartva azt 1841-ben fiára Hartner Ignácra hagyta, aki utóbb 1848-ban kelt végrendeletében azt segédjére Klimesch Jánosra hagyta. Mivel a kéményseprő kerület joga Riva indoklása szerint nagyapjától Riva Domonkostól származik, kéri hogy nagyapja kéményseprő jogaiba helyezzék vissza. A kérelmezők indoklása ellenére az ügyben érdekeltek érvelését az ügy kivizsgálását követően a tanács visszautasította és a törvényszék 1848. augusztus 13.án kelt határozata alapján Klimesch Jánost a kéményseprő jogában meghagyta.81 Házi Jenő 1982. Nr. 2549. Klimesch János kéményseprő a morvaországi Olmützből származott. 1851. augusztus 13.-án nyeri el Sopronban a polgárjogot. 80 SL:SVL, APOe. Fasc. XXVI. Nr. 3758/d. 81 SL:SVL, APOe. Fasc. XXVI. Nr. 3758/a. 79
24
Klimeschnek ezzel szemben Hartner Ignác hagyatékát megterhelő adósságokat és követeléseket, így az orvosi és temetési költségeket meg kellett térítenie.82 Klimesch Hartner Ignác rokonságának követeléseik fejében 1188 váltóforintot térített meg, egyéb hitelezőknek és a temetési költségekre 966 konvenciós pénzt fizetett ki. Klimesch János halálát követően fiai Klimesch János és Ferdinánd folytatta az ipart.
Kitekintés a 20. századra, az ötödik kéményseprő kerület felállítása
Míg a Hartner család foglalkozástörténete Sopron város urbanizációs fejlődésének is egyfajta lenyomata, a család férfitagjainak társadalmi, vagyoni históriája kicsiben cseppet sem illeszkedik bele a 19. század második harmadának sikertörténeteibe; az első generáció sikeres vagyoni integrálódását a fiágak nem tudták hasonló dinamikával megújítani, ugyanakkor a foglalkozást, az egzisztenciát két fiág fenntartotta. Az újítás egy teljességgel más, az iparos társadalomban gyakorta ismert irányból, „kívülről” érkezett, a Hartner János özvegyét elvevő, ezáltal a helyi kéményseprő iparba integrálódott, a művészettörténet által (is) számontartott Storno Ferenc személyében. A családtörténet e módosulása mellett a foglalkozás históriája a Hartnerek további szerepével (Hartner József utódai révén) tovább terebélyesedett; a város növekedésével újabb kéményseprő kerület kialakítása vált szükségessé. Az ötödik kerületet az első és a harmadik kéményseprő kerület meghagyásával nagyobb részt a második, kisebb részt a negyedik kerületből hozták létre. Az ötödik kéményseprő kerület felállításáról a városi tanács 1893-ban az 5048. és 5235. számú határozatában hozott végzést.83 Wälder József városi főmérnök mint szakelőadó az indoklásában arra hivatkozott, hogy a határozatot megelőző 3-4 évtizedben a város oly rohamos mértékben épült ki, hogy egészen új városrészek keletkeztek, számos középület, ipartelep jött létre, többek között a felső leányiskola, a katolikus főgimnázium, a csapatkórház, a lovassági, a gyalogsági és honvédségi laktanyák, az állami fegyház, az Isteni Megváltó Leányainak apácazárdája, a szegény ápolda, a győri vasúti indóház a gépjárműműhelyekkel, a légszesz keményítő-vegyészeti üzem.
82 83
SL:SVL, APOe. Fasc. XXV. Nr. 9123. kk. SL:SVL, APOe. Fasc. V. Nr. 19816/25. 25
Wälder indoklását támasztják alá Gloser József rendőrfőkapitány szavai is, aki ugyancsak megerősítette a jelentésében, hogy a város terjeszkedése és kiépülése oly annyira előrehaladt, hogy 1893-ra már kétszer annyi ház illetve kémény létezett a városban, mint 1852-ben a negyedik kéményseprő kerület kialakításakor, továbbá a második és a negyedik kerületben új városrészek keletkeztek, mint az Erzsébet utca, a Deák tér, a Győri vasút környéke, az Újteleki előváros és a Lőverek kiépülése.84 Klimesch János és Klimesch Ferdinánd kéményseprő mesterek tiltakozását az ötödik kéményseprő kerület felállítása ellen a város indoklásában azzal utasította vissza, hogy az első kerületben kizárólag egy és két emeletes házak állnak, amelyek után a szabályrendelet szerint is magasabb seprési díjak fizetendők, míg a többi három kerületben legnagyobb részt földszintes házak után fizeti a lakosság a kéményseprési díjakat. Így állt fel az öt kéményseprő kerület Hartner Antal, özv. Hartner Klára, Klimesch János és Ferdinánd, ifjabb Storno Ferenc és Tschik Lőrinc kéményseprő mesterek irányítása alatt. Horváth Zoltán adatai szerint Sopronban a népesség száma 1848 és 1891 között 56 %-al, 1891 és 1910 között 14 %-al, 1899 és 1910 között már csak 3 %-al emelkedett.85
A lakosság számának a csökkenése törésre utal Sopron városias
fejlődésében, ami tükröződik a lakosság összetételében is, az őstermeléssel foglalkozók száma a századfordulóra a lakosság számának a 10 %-át tette ki. Sopron városias fejlődésének a megtorpanása a századfordulón a kereskedelem válságával és a soproni piac beszűkülésével hozható összefüggésbe. A Hartner család azonban a válságot túlélve a 20-as, 30-as és a 40-es években is meg tudta tartani a kéményseprő iparát, az 1931-es naptár bejegyzése értelmében továbbra is két kéményseprő kerület volt
84 85
a
család
tulajdonában.
SL:SVL, APOe. Fasc. V. Nr. 19816/23. Horváth Zoltán 1985, 224.
26
1. kép. Sopron 1862–1865 között (lelőhelye: Soproni Szemle 39. (1985), 120-121. oldalszám alapján) 27
2. kép. Az Új utca 26. számú ház tervrajza (lelőhelye: SL:SVL, APOe. Fasc. XXIV. Nr. 4005.) 28
3. kép. Hartner József segédleve, Pozsony 1823. június 2. (lelőhelye: XIII. 43. Storno család iratai 1806–1968., 3. doboz) 29
4. kép. Kéményseprői díjszabás, Sopron, 1855. április 24. (lelőhelye: XIII. 43. Storno család iratai 1806–1968., 3. doboz) 30
