CSIBA LAJOS ŐSZI SZERVASBŐGÉSEK, TAVASZI SZALONKÁZÁSOK CSALLÓKÖZI VADÁSZNAPLÓ

CSIBA LAJOS ŐSZI SZERVASBŐGÉSEK, TAVASZI SZALONKÁZÁSOK CSALLÓKÖZI VADÁSZNAPLÓ

A kiadvány megjelenését támogatta:

ISBN 80 – 89001 – 19 – X © Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya

CSIBA LAJOS

ŐSZI SZARVASBŐGÉSEK TAVASZI SZALONKÁZÁSOK CSALLÓKÖZI VADÁSZNAPLÓ SZERKESZTETTE: Dr. Pomichal Richárd, CSc.

DUNASZERDAHELY, 2002

Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 26.

Szerkesztik: Bárdos Gábor Huszár László Kovács László Végh László

Csiba Lajos emlékezete Csiba Lajos (Tejfalu 1901, Tejfalusziget 1966) neve elsősorban Somorján és környékén, valamint a Szigetközben, gazdálkodók, vadászok és természetjárók körében volt ismert. (Barátai Csiba Panciként emlegették.) Munkásságára azonban mér a két háború között felfigyeltek a Magyar Madártani Intézetben és a Magyar Nemzeti Múzeumban is. Máig számon tartja őt mind a magyarországi, mind a szlovákiai madártani szakirodalom. Szakmai berkeken kívül sajnos már nem sokan emlékeznek rá. A kevesek egyike Marczell Béla néprajzkutató, aki így ír róla: Csiba Lajost, a Tejfaluból „önkéntesen” Magyarországra települt ornitológust személyesen ismertem. Szűkebb pátriájának, Somorja környékének, nagyon kedvelt embere, ismert kutatója volt...” Somorján a két világháború közti időszakban több vadászati és állattani kiállítást szervezett, megvetette az egykori somorjai múzeum természettudományi gyűjteményének alapjait. A Csallóköz és a Szigetköz néprajzával is foglalkozott. Csiba Lajos életének nagy szerelme a vadászat volt. Úgy érezte kárba vész minden olyan nap, amikor nem kacérkodhat a vadászat istennőjével, Dianával. Kiadványunk ebbe a múlttá lett világba, a „régi” csallóközi vadászatok korába kalauzolja el az olvasót. Naplója – a szerző tárgyilagos szemléletének köszönhetően – tán kissé száraz hangvételű, de ennek ellenére olvasmányos és főleg megbízható dokumentum. Minden bevezető nélkül 1941-ben kezdődik, s 1944-ben csonkán ér véget, pontosabban megcsonkították – több lapot kitéptek belő-le. Hogy ezt idegen kéz tette-e, vagy maga a szerző, nem tudjuk, s ma már aligha lehet kideríteni. Följegyzései minden esetre érdekes és értékes adatokat szolgáltatnak a korabeli felső-csallóközi vadállományról, vadgazdálkodásról. Fanyar humorral, kritikus hangvétellel ír a Somorja környéki „úri” társaság („hotvolé”) kicsinyes torzsalkodásairól, allűrjeiről. Itt-ott felbukkannak a kor szociális és politikai viszonyaira utaló észrevételek is, s a háttérből felsejlenek a még Magyarország határain túl dúló, majd azokon átcsapó világháború eseményei. A napló középpontjában természetesen az őszi szarvasbőgések, kacsázások, legendás őzbakok és tavaszi szalonkázások állnak. Leírja hogyan vadászott a negyvenes években túzokra, amely akkoriban még peckesen sétálgatott a Csallóköz belsejében, így Szarva (Nagyszarva) határában is. Rendszeresen közli saját évi lőjegyzékét, valamint azon vadászatok, hajtások terítékét, amelyeken részt vett. Megdöbbentő ma arról a „vadbőségről” olvasni, amelyre 1916 -1943 közötti teljes lőjegyzéke utal: összesen 7821 különféle szárnyast, rőtvadat stb. 5

zsákmányolt. Felelevenednek naplójában az azóta eltűnt, átkeresztelt dűlők és erdőrészek nevei is. A Csallóközből a beneši-dekrétumok hatására „önkéntes száműzetésbe” vonult szerző kezéből a Rákosi rezsim kivette a vadászfegyvert. Vigasza ezekben az években, s később is, egészen a haláláig, a természet volt. „Alakja naponta feltűnt az ártéri erdőkben”, írta róla 1965-ben a Kisalföld. Ekkor vetette papírra ornitológiai témájú jegyzeteit, melyeket Madártani töredékek címen közlünk. Vadászemberként ugyanis figyelemmel kísérte a madarak életét. Jelentőset elsősorban a madarak fészkelési szokásainak feltárásával, tojásaik leírásával és gyűjtésével alkotott. A volt földbirtokos, a háború után Magyarországon, Tejfaluszigeten, szerény körülmények között, a régi nagy vadászatokra emlékezve élt. („Ha leszáll az est, villany helyett petróleumlámpa hint be halvány fénnyel egy kis szobát Tejfaluszigeten.” – Kisalföld, 1965. 10.19.) Örömet számára tojás- és lepkegyűjteményének, kövületeinek gyarapítása, rendezése jelentett. Legendás trófea- és madártojás-gyűjteményét elvitte a világháború. Amit ké-sőbb gyűjtött, 141 madárfaj mintegy 2600 tojása, annak sorsáról nem sokat tudni. Személyes tárgyait is elsodorta az idők szele. Sajnos hagyatékéból napjainkra jószerint már csak ez a gondos kézzel papírra vetett, színes tusrajzokkal gazdagon illusztrált napló maradt, melyet az utókornak Őry Jenő őrzött meg. Néhány jelentéktelen részlet kihagyásával most ezt tesszük közkincsé. Kiadványunk részét képezi a laikusok számára kevésbé ismert korabeli vadászati, s egyéb idegen kifejezések jegyzéke, magyarázata is. Csiba Lajost viszonylag fiatalon, 65 éves korában (1966. augusztus 2-án) ra-gadta el a halál, anélkül, hogy még egyszer felgallyazhatott volna kedvelt ma-gaslesére, láthatta volna csallóközi szalonkázásainak tavaszi, vadjácintos erdőit. Ma Dunakilitiben nyugszik. Reméljük, sokan kezükbe veszik, s majd érdeklődéssel olvassák ezt a dokumentum értékű könyvet. Bizonyára akadnak köztük olyanok is, akik ismerősüket, vagy tán apjukat, nagyapjukat vélik fölfedezni a szereplőkben, s így olvasás közben fölidézik emléküket, hiszen akinek a neve él, akiről még beszélnek, az nem halt meg. Hisszük így lesz ez Csiba Lajossal is, s egykor majd emléktábla őrzi nevét a Somorjai tájház falán, és Tejfaluszigeten is. Dr. Pomichal Richárd, CSc.

6

1941

vakat

A szárazerdei bak Július 30. Sanyival és Molnár Bélával megkíséreltük Tejfaluszigeten az őzsípolást. Nekem esti leshelyül az öregjegenyési Nagytisztás jutott. Esti hat óra lehetett, mikor felgallyaztam a magaslesre. Még vígan sütött a nap. Az alattam elterülő tisztáson semmi sem volt kint. Kényelmesen elhelyezkedtem a hochstandon, azután elszívtam egy cigarettát, majd néhányat fújtam a sípomba. Alig ismételtem meg ezt vagy kétszer, a hátam mögül elősompolygott a kívánt bak. Vörhenyes öltönye élesen kirajzolódott a zöld környezetből. Egyenesen nekem tartott, de sok hasznom nem volt belőle, mert pont háttal ültem felé, s nem mertem megfordulni, nehogy zajt csapva elugrasszam. Odajött hozzám 30-35 m-re és hirtelen felütötte a fejét. Szelet kapott! Meg is ugrott erre az én bakom, s körívet írva le körülöttem távolabb elállt egy alacsony fűzfabokor fedezetében. Bár sehogyan sem volt kezemügyében – a gallyak is takarták – mégsem várhattam tovább, mert féltem, hogy megint megugrik és végleg eltűnik a szemem elől. Derékban szinte megcsavarodva kellett lőnöm... Lövésemre kissé megrogyott a bak, majd óvatosan beosont a legközelebbi bokor takarásába. Néhány percnyi türelmetlen várakozás után a rálövés helyére siettem – de bizony sem vér, sem bak! Elhibáztam a jegenyési bakot! Igen bosszantott a dolog, ki tudja, összejövök-e még vele valaha! Társaimtól – kik mellesleg semmit sem láttak – ugyancsak zsebre kell vágnom jó néhány gúnyos megjegyzést, de ezen már nem lehet segíteni...

Július 31. A vadászházban hajnali háromnegyed négykor keltünk. Sötét volt még odakint, komor felhők úsztak az égen. Közben egy-egy csepp eső is szermetelt, a szél pedig zizegtette a faleveleket. Nem mondhatom, hogy az idő ideális lett volna a sípolásra. Jól esett a termoszból egy pohár forró tea, azután beugrottunk a csónakba és irány a Felsőosztály! Sanyi a felső nagy tisztásra készül, Béla a nyárfát üli majd meg, így részemre nem maradt más, mint a Szárazerdő. Ez a Szárazerdő igen rejtelmes hely. Néhány évvel ezelőtt őszi hajtás alkalmával Schvikker Jani látott itt egy kapitális bakot, s habár akkor már tilalom volt rá, kísértésbe esett és csaknem rálőtt, olyan jó agancsa volt. Tavaly pedig jó 400 méterre e helytől, a „nyárfa hochstandról”, szarvasbőgés évadán látta 9

Sanyi e hatalmas agancsú állatot, de mire célba kaphatta volna, eltűnt a sűrű bokrok útvesztőjében. A Szárazerdő alsó tisztásán Sanyi a múlt évben magaslest építtetett. Néhány lépésre tőle sózó is van. Látogatóit nyomuk után már jól ismerem. Legjobb kuncsaftja egy fiatal őzdáma gidájával és spieszer udvarlójával. Szarvasék is megfordulnak rajta, ha néha-néha arra vezet kóbor útjuk. Nem messze a tisztástól, a kiliti-tejfalusi határlénián áll egy öreg tölgyfa. Jó néhány évvel ezelőtt Németh Viktor magaslest szerelt rája. Minthogy jó kilátás nyílik róla a tejfalusi darabra is, Kálmánnal – Sanyi vadőrével – néhány héttel ezelőtt kijavítattam a már korhadozó leshelyet. Az alatta elterülő tejfalusi rész – galagonyával sűrűn benőtt égevény – az őzek kedvenc tartózkodási helye. Jó néhány bakkaparást, dörzsölést figyeltem meg rajta, csak azon csodálkoztam, hogy az itt tanyázó fránya bak, miért nem jár ki a tisztási sózóra, mely pedig nincs messzebb tanyahelyétől 80 méternél. E rejtelmes tölgyfát szemeltem ki hajnali leshelyül. Nem sok reménnyel vágtam neki kitűzött célomnak a tök sötétben. A határléniát felverte a gyom, Isten tudja, mikor kaszálták utoljára. Az úttalan úton apró csigák sétáltak, mintha összebeszéltek volna, hogy kisajátítják e helyet. Minduntalan meg-meg roppantak a talpam alatt, így óvatos cserkelésről szó sem lehet. Sóhajtottam is egy nagyot, midőn elértem a tölgyfát anélkül, hogy valamit elugrasztottam volna. Felkapaszkodva a létrán, óvatosan körülnéztem az alattam elterülő galagonyásban, de még oly sötét volt, hogy nem láttam semmit. Ilyenkor unaloműzőnek nagyon jó a cigaretta. Fenn ültem már jó félórája, mire annyira kivilágosodott, hogy élesen kirajzolódtak a bokrok kontúrjai. A napot felhők takarták, s lassan szitált az eső. A szél erősen fújt, hajladozva suttogtak a falevelek. Sehogyan sem volt alkalmas az idő az őzsípolásra, de ha már itt voltam, néhányat fújtam a sípba, majd vártam jó fél órát. Lassan teljesen elfogyott a türelmem. Lekúsztam a magaslesről és elhatároztam, hogy cserkelek egyet. Alig tettem meg a tölgyfámtól néhány lépést, a lénián friss bakkaparás tűnt a szemembe. Nem lehetett régebbi, mint egy napos. Persze, idejöttömkor nem láthattam meg a sötétben. Gondolkodóba ejtett ez a felfedezés. Egyszerre fene nagy reménykedés fogott el, hátha megpillantom ma még ezt a rejtelmes állatot? Eh! Kitartok még egy félórát! Azzal megint visszamásztam helyemre, s előszedve sípom, négyet fújtam belé, majd figyelve üldögéltem tovább. Egyszercsak úgy tűnt, mintha csörtetést hallanék. Mivel a szél vígan fújt, azt gondoltam, bizonyára csak képzelődöm – de mintha most alattam mozogna valami. Lenéztem, hát egy erős bak döngetett alattam vagy 15 méterre egy alacsony fűzbokrot. Megfeszítette két mellső lábát, s haragosan fente az agancsát. Így szokták azt a jól fésült őzlovagok párviadal előtt. Végtelen öröm fogott el, hogy mégis sikerült ezt az eddig ismeretlen, szerelmes 10

vén kujont sípommal megbolondítanom és léprecsalnom. Íme, idejött hozzám és most készülődik a nagy párviadalra, hogy vélt riválisát féltve őrzött sutája mellől világgá kergesse. Szegény bokor csak úgy nyakladozott csapásai alatt. Épp olyan volt, mint egy duhaj falusi legény, ki vérbe borult szemmel babája elcsábítójába készül bicskáját belevágni. Na megállj te hősszerelmes lovag! Óvatosan célbakapom a kis 6 és 1/2-est, s meghúzva a stechert, megnyomtam a ravaszt. A bak megrogyott s nehézkesen futott a lénián vagy 20 métert, azután bedobta magát egy bokorba. Még jó ideig láttam, hogy egy helyben mozgott a bokor, majd minden elcsendesedett. Vártam még néhány pillanatig, azután felhúzott puskámat kézbekapva lekúsztam a létrán és óvatosan a beugrás helye felé cserkeltem. Már messziről láttam, hogy bakom ott fekszik kimúlva a bokor tövében. Hozzá siettem, felemeltem szép fejét. Szívem örömében nagyot dobbant, midőn megláttam kapitális hatos agancsát! Ilyen bak nem terem minden bokorban! Ez volt az a vén legény, aki fantomszerűen évek óta bolondított bennünket. Erősen rózsás, fekete, vastag agancsszára 25 cm hosszú! Ilyen agancshossz a csallóközi Duna-szigeteken nem igen fordul elő. Eddigi agancsgyűjteményemnek ez lesz a legszebb példánya! Mindezt futólag megállapítva, az őzet kihúztam a tisztásra és lelkendezve elszaladtam a csónakhoz, hogy embereinket érte küldjem. Az őz már kint volt a csónaknál, midőn Sanyi és Béla eredménytelen lesükről visszatértek. Azt, hogy mind a ketten megcsodálták a szép trofeát, mondanom sem kell. Az örömöm is elképzelhető, mert az is bizonyos, hogy ilyen bak nem egyhamar kerül puskám elé.

A szárazerdei bak erősen rózsás, fekete, vastag agancsrésze 25 cm hosszú volt. (Dunakiliti, 1941. 7. 31.)

11

Nagyvadas terület bérlője lettem Augusztus 5. Beszámolómat ott kezdem, hogy e hó 1-je óta nagyvadas terület bérlője lettem! Molnár Bélával, Fiedler Józsival és Bargár Pubival egy évre kivettük a gróf Pálffy-féle kiliti vadászterületet. Mindjárt 1-jén este, fél nyolckor Józsi a felsőjánosi nagy vágásban lőtt egy gyenge hatos bakot; másnap az esti lesen ugyanott, ugyanarról a magaslesről meglőtte a másodikat is – egy testre nagy, 19,5 kg-os, de rossz agancsú gablert. A két bak azt bizonyítja, hogy őzállományunk mennyiség tekintetében nagyon jónak ígérkezik. Szegény Pubit épp 1-jére hívták be katonáékhoz 3 havi átképzésre, így a vadászat örömeiből egyelőre kimarad. Mi 2-án Bélával ugyancsak megpróbálkoztunk a bakokkal, de egy sem került puskánk elé. Augusztus 3-án délután terepszemlét tartottam a területen. A legalkalmasabbnak látszó helyen, a töltés melletti alsó határszélen – hova a nyomok után ítélve sok őz jár ki – hevenyében összetákoltattam Zalkával egy ücsiket. Még aznap este ki is próbáltam az új leshelyet. A nap még jó magasan járt, midőn a kiliti darabból kivonult egy vén suta két gidájával. Vele egyidőben közvetlen a leshelyem mögött egy bak vonult át. Kijött egészen a sűrű széléig, de a léniára nem lépett ki. Sajnos, a magas jágerkender között testéből nem láttam semmit, csak gyenge hatost mutató agancsát egy röpke pillanatra. Lövésről természetesen szó sem lehetett. Alig vonult el a bak a hátam mögött, a vágásban elém legelt egy őzsuta. Később, már jó sötétessel, még egy éltesebb őznénit láttam, ugyancsak két gidával. Nyolc őzet látni egy lesen nem megvetendő szórakozás, még ha az ember nem lőhet. Azzal a tudattal szálltam le, hogy hajnalban bizonyosan meglövöm első kiliti bakomat. De ember tervez, Isten végez. Másnap már sötétben kint voltam, de az őzek esőt érezve nem mozogtak. Sűrűn villámlott, az ég teljesen beborult. Tudva levő, hogy a vad ilyenkor a sűrűbe húzódik, nem jön ki a friss vágásba. Les után haza kellett jönnöm. Így a „kidolgozott” bak lelövése elmaradt.

Augusztus 5. Ma újra megszöktem hazulról. Propellerrel átkelve a Dunán este 7 órakor már a helyemen vártam a bakot. Kánikulás augusztusi este volt, még falevél sem rezdült. Annál szorgalmasabban dolgoztak a szúnyogok. Hogy honnan termett elő egyszerre ennyi? 12

Talán részint a sok szúnyog, részint a forróság eredménye volt, hogy a vad későn mozdult. Fél kilenckor a hátam mögötti sűrűben végre megint meghallottam a múltkorihoz hasonló maszatolást. Éreztem, hogy ez az én bakom, ezért óvatosan megfordultam a létrán és puskámat bestecherolva vártam. A zörgés mindjobban közeledett. Egyszerre csak látom, közvetlenül a lénia szélén hajladozik, mozog a magas jágerkender. Puskám csövét arra fordítva eltökélt szándékom volt, hogy mihelyt a bak kilép a léniára, odalövök. Oly gyorsan siklott ki, mint egy kígyó, s már sietve vonult is tovább a vágásban. Majd egy pillanatra megállt, nem volt messzebb 20 méternél. Láttam, hogy egy gyenge bak, még csak nem is a múltkori hatos, hanem egy fiatal gabler. Most azonban mindegy, ez az „első”. Lövésemre összerogyott – pár pillanat múlva már ott is álltam az első kiliti bakom előtt. Eddig egész simán ment a dolog, ezután következett a nehezebbje – a bak beszállítása Tejfaluszigetre, Andorhoz. Lábait puskám szíjával összekötöttem és a biciklimre erősítettem. Miközben izzadva toltam a töltésen a zsákmánnyal megrakott kerékpárt, a szúnyogok majd megettek. Szállásomra érve ingemből facsarni lehetett a vizet.

Augusztus 26. A felsőosztályi „igazi nagy bak”, melyet már évek óta keresünk, még megvan! Azaz nem „Őt” hoztam terítékre július 31-én. De hát tartsam meg elbeszélésemben a sorrendet: Sanyi augusztus 5-én a doborgazi „Hosszú”-ban lőtt egy jó hatos bakot. Fiedler tatával ruccantak ki esti lesre. A les után hazafelé jövet Sanyi olyasféle megjegyzést tett, hogy az idei szezonban nem jön ki többször őzbakra, mert a területén már úgyis esett öt, s különben is, közeledik a szarvasszezon, kár ezért bőgés előtt őzbakokra pufogtatva megzavarni a szarvasok járását. Zalka, a vadőr, is hallotta ezt. Vagy egy héttel e beszélgetés után beállított Sanyihoz, pontosan megtéve heti jelentését, a végén pedig nagyot sóhajtva, így fejezte be mondókáját: „De nagy kár nagyságos úr, hogy már nem akar több őzbakot lőni az idén! Tegnap a Felsőosztályban láttam egy olyan nagyot, hogy az első pillanatban szarvasborjúnak hittem. Sem testre, sem agancsra én még ilyen nagy férget életemben nem láttam! Mindkét agancsszára négy ágú. Jól kivehettem, mert nem volt messzebb tőlem 15 méternél”. Nagyot villant örömében e hír hallatára Sanyi bátyám szeme. Igaz, legnagyobb ellensége sem vádolhatja azzal, hogy irigy puskás, de az én legutóbbi kapitális szárazerdei őzbakom kihozta őt a sodrából. Kissé fájt neki, hogy nem ő lőtte le, megértem őt. Utóvégre övé a terület és más lövi meg rajta a legjobb vadat! Ez mégis csak bosszantó! Most tehát itt volt az alkalom és a lehetőség, 13

hogy a múltkori csorbát kiköszörülje, és az enyémnél jó néhány centiméterrel hosszabb agancsú bakot ejtsen. Mondanom sem kell, hogy Zalkát azonnal tövéről-hegyire kikérdezte, hol és mikor látta ezt a csoda állatot. A „vallatás” során kiderült, hogy a „nyárfa hochstand” és a Szigeti-Duna közötti darabban pillantotta meg este fél hétkor, szóval fényes napvilág mellett, amint jóízűen legelészett. Annyira el volt foglalva a gyomrával, hogy Kálmánt kutyába sem vette. Minthogy Zalka teljesen szavahihető ember, az elmondottak valódiságához kétség nem férhet. Sanyi tehát azonnal kiadta a parancsot, hogy ahol Kálmán a bakot látta leshely építtessék, mert ő az óvatos állatot még az idén terítékre szeretné hozni. Az utána következő napokban sok szó esett az általam még sohasem látott remetebakról. Említettem már, hogy tavaly ősszel, szarvasbőgés idején, Sanyinak egy alkalommal sikerült megpillantania a „nyárfa hochstandról”. Akkoriban azon a tájon vezetett keresztül a felsőosztályi szarvasok fő járása. Sanyi akkor így mesélte el kalandját: Az esti les alkalmával – már jó sötétessel – a közeli sűrűből váratlanul, mint egy kísértet, kilépett egy egész sötét színű, hatalmas testű és agancsú őz, majd pár pillanatra megállt a közeli kocsiúton. Oly nagy volt, hogy Sanyi a félhomályban spieszerbikának vélte. Felkapva binokliját ismerte csak fel, hogy az egy hatalmas őzbak! Mire azonban 6 és 1/2ével célba kaphatta volna, az őz besétált a sűrűbe, s – köd előttem köd utánam – többet nem jött elő, és azóta sem került szem elé. Midőn a minap a Szárazerdőben meglőttem kiváló agancsú bakomat, Sanyi meg volt róla győződve, hogy ez volt az az általa egyszer látott remete, habár az enyém testre igazán nem volt oly nagy, hogy spieszerbikának nézhette volna az ember. Kizsigerelve mindössze 21 kg-ot nyomott. Ez volt az összes, amit erről a nagy bakról tudtunk. Mondanom sem kell, hogy Zalka a kapott utasítás szerint két napon belül összeütötte a magaslest. Sanyi pedig rögtön ki is ment, hogy megpróbálkozzék a vén remetével. Az esti lesen síppal is kísérletezett. A sípszóra azonban csak egy idei bakkölyök penderedett ki hochstandja alá, és dühösen „öklözni” kezdte a bokrokat. Igazán aranyos kép lehetett, amint az a kis taknyos nagyban fente agancsának helyét. Később kisétált még egy vén suta is, de a várva-várt bak nem mutatkozott. A hajnali lesen semmit sem látott, így az első kísérlet nem sikerült. A remete tehát még tovább izgatja fantáziánkat. Vajon terítékre kerül-e valaha?

Augusztus 31. Holnaptól kezdve szabad a szarvaslövés. A vadászok napok óta lázasan készülődnek, terveket szőnek, és mint a gyerekek a papirsárkányt, úgy eresztik 14

szárnyra élénk képzelőtehetségüket. A lázas vadászfantáziák színes berkeiben hatalmas tizenkettes, tizennégyes bikák sétálnak, és szerelmes áriákat bömbölnek mély basszus hangon. A gyakorlatban persze rendszerint egészen máshogy fest ez a felcicomázott vadászálom. A hatalmas bikák – feltéve, ha egyáltalán terítékre kerülnek – nyolcas, hatos, vagy spieszer bikácskákká zsugorodnak és a lelövésük sem megy olyan simán, mint ahogy azt a vadászurak elméletben elképzelik. Az itt elmondottak alól természetesen magam sem vagyok kivétel. Illúziók nélkül azonban egy fabatkát sem érne a vadászat! Délután tehát útra keltem, hogy meglőjem a bikát. Kirándulásom mindjárt az elején szerencsétlenül kezdődött, s elég kalandos körülmények között tudtam csak elérni a szigeti partot. Propellerrel szándékoztam átkelni a Dunán, azonban a propeller motorja bedöglött. Mosolyogva „vigasztalt” a kormányos: kizártnak tartja, hogy a motorhibát egy nap alatt kijavítják. Ily bemondások után elképzelhető, hogy nem éppen imádkozó hangulatban ácsorogtam a Dunaparton. Dohogva latolgattam, hogy most mit csináljak!? Haza menjek, hogy sikertelen expedícióm láttára kinevessenek? Amint így szép csendesen mérgelődtem, váratlanul szemembe tűnt egy csónak. Épp hatalmas ketrecet emeltek belé. Egy szigeti bácsi készült csónakkal hazaszállítani a Csallóközben vásárolt disznaját. Nosza! Nekem sem kellett több, azonnal felkértem, hogy vigyen át engem is. Őkelme – jó borravaló reményében – mosolyogva beleegyezett. Így végül, a disznóval együtt, én is szerencsésen átjutottam. A szél egész nap fújt, s nem szűnt meg estére sem. Egészen elrontotta az esti lesem, fenn a kiliti Kukulóban. Hiába tartottam ki birkatürelemmel sötétig nem hogy szarvast, de másféle vadat sem láttam. Egyetlen élményem volt hazafelé jövet: egy aranyos játszi őzgida, aki elkeseredetten siránkozott elvesztett mamája után. Igazán szerettem volna tudni, hogy ez a ledér dáma hol a csodában bujkált. Valószinűleg szerelmi légyottja akadályozta anyai kötelessége teljesítésében.

Szeptember 1. Éjjeli szállásomat Kilitiben Schreineréknél ütöttem volt fel. Hajnalban már sötétessel felcserkeltem a Kukulóba. Ma a változatosság kedvéért a 7-es számú hochstandra ültem fel, ahonnan jó kilátás nyílott a felsőjánosi friss vágásra. A vad azonban ma sem mozgott. Oka ennek, hogy a tegnapi erős szél mára direkt orkánná fajult. Les után elhatároztam, hogy végigjárom a terepet van-e szarvas, hol járnak ki a vágásba, szóval érdemes lesz-e a közelgő bőgés időszaka alatt ide feljönni? A látottak bizony nem sok jóval kecsegtettek. Friss nyomot sehol sem találtam. A szarvasok alkalmasint lehúzódtak a Szárazerdőbe, s onnan jártak ki éjjelente a kukoricásokba, krumpliföldekre. 15

Később lementem a terület alsó felébe, ahol már egészen más kép fogadott. A kukoricákban sok volt a szarvaskár. Csalló, uradalmi erdőőr, jelentése szerint két rudli látogat ki éjjelente a földekre. Az egyik az uradalmi Szárazerdő felső részében tartózkodott, a másik pedig a kiliti községi Öregerdőben. Ez utóbbi társaság hét tagból állt, és két bika volt közte. Minderről meggyőződve elhatároztam, hogy eredeti tervemmel ellentétben ma délelőtt nem megyek haza, inkább Andornál ebédelve bevárom Sanyit, kivel ma délután Tejfaluszigetre szándékoztunk kimenni lesre. Ebéd után kimentem Zalkához és az Öregfüzesben öt óráig vártuk Sanyit, aki a vihar miatt nem tudott kijönni. A tejfaluszigeti kirándulás így dugába dőlt. A vihar pedig tombolt, mintha valamiféle rossz szellemek akartak volna gonosz tréfát űzni az emberrel. Haza sem mehettem ebben az istenítélet időben, mert senki sem vállalkozott volna arra, hogy csónakkal a hullámzó Dunára merészkedjen. Eh! Ha már haza nem mehettem, megkíséreltem még egy esti lest a kiliti részen. A változatosság kedvéért Alsójánosiban ültem fel egy leslétrára, amely még az előző bérlőtől maradt meg. E les az erdőszélben, egy öreg tölgyfához simulva állt. Róla nagyszerű kilátás nyílt az erdő mellett fekvő kukoricásra, hova a Szárazerdőből esténként kiváltó szarvasok csemegézni jártak. Csalló szerint esténként a nagy tölgyfák közül egy jó hatos bak is kijár ide. A mérges orkán azonban úgy lökdöste ide-oda az ágakhoz erősített létrát, hogy lövést leadni róla képtelenség volt. Leszálltam tehát, és egy bokor tövében kényelmesen elhelyezkedve, „bak alakjában” vártam a jó szerencsét. Esteledett már, midőn odaballagott egy uradalmi cseléd. Bement a kukoricásba és kihozott onnan egy megrakott zsákot. Hogy gyorsabban megszabaduljak tőle, segítettem neki terhét kerékpárjára felerősíteni. Na, gondoltam, legalább most már csend lesz körülöttem, és ha egy pici szerencsém van, legalább a hatos bakot elcsíphetem. Igen ám, de alig múlott el tíz perc, megint megjelent az én emberem... A fene egye meg! Mérgesen ott hagytam a helyem és elcserkeltem a töltés menti vágásba, ahol az első bakomat lőttem. A rajta végigfutó kocsinyom tele volt szarvas és őz nyomokkal. Reménykedni kezdtem... A Kálmán által összetákolt kezdetleges hochstandomat a mai ostoba vihar teljesen szétdöntötte, így nem maradt más hátra, mint a határlénián a legalkalmasabbnak vélt helyen leülni egy bokor tövébe. Csendben nézelődtem egészen sötétedésig, de bizony a vihar miatt itt sem mozgott a vad. A les után üres kézzel, lehangolva mentem be Andorhoz.

Szeptember 2. A hajnali lesre ki se mentem. A vihar még mindig tartott. Úgy látszik, az időjárás is végleg megbolondult, nemcsak az emberek. A legszebb, hogy fogal16

mam sincs, hogyan fogok majd haza kerülni. Odahaza pedig nem tudják elgondolni, hogy mi az ördög van velem. Mérgemben délelőtt elkértem Andor húszasát és elhatároztam, hogy a tejfalusi, kukulói kis erdőcskében, Zalkával és két hajtógyerekkel megpróbálom magamra hajtatni az ott tanyázó rókát. A koma „nagy örömére szolgál” a közelben lakó asszonynépségnek, mivel szorgalmasan hordja a tyúkjaikat. A rókavadászat azonban teljes fiaskóval végződött. Tervem az volt, hogy Kálmánnal az erdőcskébe lévő lyukhoz állok, a két gyerekkel pedig meghajtatom az erdőt. Ha a róka ott tartózkodik, akkor bizonyára az odva felé fog menekülni. Sajnos sem Kálmán, sem a gyerekek nem tudták megmutatni a lyukat. Keresés közben össze-vissza garolták az erdőt úgy, ha abban a róka tényleg benntartózkodott, a nagy dőzsölésre, csörtetésre bizonyára világgá ment. Estefelé mégis rászántam magam, hogy vihar ide, vihar oda, egy percig sem maradok tovább, hanem haza megyek. Zalka és Cs.Sanyi két és félórás fárasztó evezés, húzás után szerencsésen partra is tett. Tejfaluszigettől a körtvélyesi állomásig, normális körülmények között, az út egy és negyed óráig tart. Idehaza azzal a hírrel fogadtak, hogy Fiedler Józsi kétszer is keresett. Elmesélte, hogy 31-én ő is kinn volt esti lesen a Zátonyban. Ki is jött rá két bika. A szél azonban annyira mozgatta a hochstandot, hogy nem volt képes puskájával célbavenni a nagyobbikat, amely egy 10-es volt. Inkább lövés nélkül eleresztette őket. Hát ez igazán nagy méreg! Valaki orra előtt ott sétáljanak a bikák és nem lőhet rájuk! Ettől még az is jobb, ha az ember semmit sem lát, legalább kevésbé bosszankodik.

Szeptember 5. Józsi tegnap reggel újra felkeresett és beszámolt az utóbbi napok eseményeiről. Ezek lényege, hogy tegnapelőtt, azaz kedden hajnalban, a zátonyi vágásban elhibázta a kisebbik bikát, melyre már elseje óta lesett. Szegény fiúnak most nagyon lóg az orra. Bosszantó is, hogy ez a két állat egész nyáron át a Zátonyban tartózkodott és most, midőn vadászni szabad, egy könnyelmű lövés és a szarvasok már valahol az Óperenciás-tengeren is túl járnak, mert hogy a lövés után elhurcolkodtak a Zátonyból, az bizonyos. Úgy rekonstruáltam a tényállást, hogy a bikák két napig incselkedtek vele és mutogatták magukat előtte. A harmadik nap Józsi elvesztette az idegeit, és megkísérelt rájuk egy bizonytalan lövést. Ennek az lett az eredménye, hogy a két szarvas épen és sértetlenül vonult ki az „ütközetből”. A Duna erősen megáradt, és az alacsonyabb fekvésű szigetek alját elöntötte. A szél, ha némileg gyengült is vasárnap óta, még mindig dudált. Mondhatom gyönyörűen kezdődött az idei szarvasszezon! 17

Sanyival tegnap délután mégis kimentünk a tejfalusira. A nagy víz miatt nem igen válogathattunk a helyekben. Nem maradt más választásunk, mint a Felsőosztály felső, dombosabb része. Én a kiliti részben, a „tölgyfa hochstandon”, helyezkedtem el. Odamenet egy kedves kalandban volt részem. A kikaszált lénián egy egerésző rókát sikerült mintegy 15 méterre becserkelnem. Lövéssel nem akartam megzavarni az erdő csendjét, fényképezőgépemet azonban – amint egy pillanatra, egeret szimatolva, keresztben állt a lénián – rácsettintettem. A szelem jó volt, így a koma a gép zaját nem hallotta meg. Gyorsan tovább csavartam a filmet és még jobban megközelítettem. Abban a pillanatban exponáltam, midőn hátrapillantva észrevett és megugrott. Ezt a felvételt nagy siettemben elmozgattam. Mit nem adtam volna érte, ha sikerül! A jól végzett munka után felültem a tölgyfára. Ominózus cigarettámat még el sem szívtam, mikor egy másik róka ballagott ki az orrom elé. Őszintén bosszankodtam, hogy nem pörkölhettem rá a szarvasok miatt. Nagyon tanulságos volt megfigyelni, mily jó orra van e vörös frakkos imposztornak. Amint szimatolva kijött a kocsiútra, megérezte a lábnyomomat. Egyszeriben sarkon fordult és behúzott farokkal besompolygott a sűrűbe. E két róka volt az összes tegnap esti élményem. Sanyi elé, a tejfalusi felső tisztáson, ugyancsak egy róka sétált ki, más egyebet nem látott. A hajnalt is a tegnapesti helyemen töltöttem, de a vad egyáltalán nem mozgott.

Szeptember 6. Nagy felvonulást rendeztünk ma a tejfalusi szarvasok ellen: Schvikker Jani, Sanyi, én, sőt az utolsó pillanatban Molnár Béla is csatlakozott a menethez. Esti program a Felsőosztály. Öt órára kint voltunk, s ki-ki elfoglalta, helyesebben elfoglalta volna a helyét, ha keresztül tudott volna gázolni a vízzel telt laposokon. A legrosszabbul Béla járt, aki hosszú nadrágban és szandálban jött ki. Ezt azonban a szarvasok kedvéért még mind el lehetett volna szenvedni, de más hiba is csúszott a számításunkba. A szomszédos kiliti községi területet épp ma hajtatta le – valószínűleg ugyancsak szarvasra vadászva – Németh Viktor. Méghozzá, ahogy a hangokból rekonstruálni tudtuk az esetet, marhákkal próbálta a vadászvonal elé terelni a vadat. Éktelen kutyaugatás, kiabálás, ostorpattogás és lődözés volt ott a szomszédban. Komolyan félek tőle, hogy ez a Viktor megbolondult, különben nem tett volna ilyen marhaságot pont a bőgés előestéjén! Hogy milyen eredménnyel járt e kocavadász ízű kirándulásuk, még nem tudom, de idővel úgyis kiderül. Az viszont bizonyos, hogy a mi szarvaslesünket teljesen elrontotta a nagy lárma. A szarvasok nem mertek kijönni a ritkásabb helyekre, csak a sűrűben hallottuk csörtetésüket. Egyedül Sanyi volt szerencsés, a legnagyobb lárma közepette igen jó bakot lőtt. 18

Ahogy este Bélával holdvilágnál a csónakhoz bandukoltunk, helyesebben gázoltunk, a „jegyző hochstandnál” közvetlen közelről hallottuk zörögni a szarvasokat. Fel is tettem magamban, hogy legközelebb ezt a helyet próbálom majd elülni.

Szeptember 7. Hajnali les a jegenyésben. Itt is csavarog egy hét tagból álló szarvasrudli két bikával. Sanyi hallotta fél hat tájban is tocsogásukat az Öregjegenyésben. A tisztásra azonban a világért sem léptek volna ki. Borzasztó, hogy az idén a nagy víz miatt épp a legjobb hochstandokat nem tudjuk megközelíteni! Itt a jegenyésekben is a laposokban állnak a legbiztosabb leshelyek. Les után az őzet hazaküldtük embereinkkel, Béla is velük távozott. Szegény fájó szívvel vált el tőlünk, de Somorján nagy csomagolás vár rá, mert holnap hurcolkodik Komáromba. Mi Janival délelőtt a Felsőosztályban tartottunk terepszemlét. Én felcserkeltem a „jegyzőhochstandhoz”, ahol tegnap este szarvasokat hallottam zörögni. Nyomuk ott volt az iszapban. Üszővel járt erre a nagy bika. Elsétáltam a Nagy-tisztás felé is. A sózon itt is rajta volt az üsző nyoma. A bikáira azonban csak a sűrű szélen leltem rá. A látottak után elhatároztam, hogy esti lesre a „jegyzőhochstandra” ülök fel. János viszont az erdő alsóbb részén fedezte fel ennek a szűkkörű társaságnak a nyomait. Megfelelő helyet nézett ki egy építendő űcsik számára, majd visszatértünk a vadászházba. Ebéd után nagyot aludtam. Ezalatt János megépítette a maga létráját. Ez nagy zörgéssel járt, így előre látható volt, hogy a szarvasok napokig kerülni fogják a helynek még a tájékát is. Négykor Sanyival mi is kimentünk. Magammal vittem egy embert is, hogy a „jegyzőhochstandnál” még a les előtt egy kilövő nyiladékot vágjon. Természetesen ez sem ment csendben. Eközben teljesen beborult és égzörgés kiséretében esni kezdett az eső. Reménytelennek látva a helyzetet ott hagytam helyemet és még idejében bemenekültem a vadászházba.

Szeptember 8. A tegnap esti eső után nagy reménnyel indultunk hajnali lesre a Felsőosztályba. Szarvast azonban ma sem láttunk. Habár nyomaik itt voltak, de jobban a Kiliti felőli oldalon. Úgy látszik megsokallották a tegnapi zörgést nappali tanyájuk közelében és most néhányszáz lépéssel arrább telepedtek meg, így hát szarvas nélkül kellett hazatérnünk. Zalka Sanyitól szigorú utasítást kapott, hogy minden nap járja be az erdőket, és ha bőgést hall, vagy valahol igen erős járásra akad, azonnal jöjjön át, és jelentse. 19

Hazajövet Fiedler Józsi már várt bennünket, kiváncsi volt, hogy milyen eredménnyel jövünk. Ma készül átmenni Kilitibe, hogy megnézze, mi újság területünkön. Örülök a dolognak, legalább rövidesen onnan is híreket hallok.

Szeptember 9. Ünnepélyesen visszavonok minden gyanúsítást, amivel szombaton szegény Németh Viktort vádoltam – marhákkal való ráhajtást, kocavadász pufogtatást. A puskázás magyarázata: a jelenleg Pálffynál dolgozó erdőmérnök az uradalmi vadászháznál lőtte be golyósfegyverét – szóval pont a mi területünkön! Józsi nyomozta ki mindezt. Tegnap túl járva, Csalót kihallgatta, és azzal megüzente a mérnöknek, hogy a jövőben, ha az erdőbe jön, puskáját hagyja otthon. Arról is beszámolt, hogy a szarvasok az uradalmi részen jelenleg nem járnak ki a szántókra, és a felső vágásokban sem észlelni nyomukat. Mindennek dacára elhatároztuk, hogy pénteken délután – ha valami közbe nem jön – kimegyünk, és ha nincs is sok reményünk, megpróbálkozunk egy esti és egy hajnali lessel.

Szeptember 10. Vadászembernek olyan a szeptemberi szarvasbőgés, mint a városiaknak a júliusi strandolás, vagy a kisgyermeknek a karácsony. Hogy mennyi szépség, mennyi édes-bús hangulat árad ilyenkor a ködös párába pólyált lágyfaerdőkből, az őszi pompa ezer színárnyalatában tündöklő falevelekből, azt csak mi, vadászok tudjuk igazán értékelni. Mindezt csak betetőzi a Természet midőn e pazar környezet kellős közepébe elénk varázsolja álmaink tülökhangú, szerelmes szarvasbikáját. A tüzes állat szívből feltörő hangjában csak úgy izzik az ősi nyers erő. Elárulja, hogy gazdája maga a férfiasság megtestesítője, kit még nem tanított meg az élet könyörögni, ki még szerelmében is csak követel! Ez az a hangulat, ami a szarvasbőgést mindenek fölé emeli. A szarvasbika elejtése sok kitartást és türelmet kíván, de aki belekóstolt, nem fogja elhagyni. Ma este lecserkeltem a Felsőosztály felső részét. Két nap óta nem jártak szarvasok a sózókon. Csak az urasági felső határlénián találtam meg egy tehén, egy borjú és egy kisebb bika nyomát. Ez a társaság a kocsiúton váltott be a földekről. Látni nem láttam semmit, igaz, hat óra után ködszerű eső kezdett szemerkélni, a szél is fújt, ami a vad járását zavarta. Sanyi ezalatt felült a „nyárfa hochstandra”, mely előtt a sózón ráakadt az itt csavargó nagy bika és a vele járó üsző friss nyomára. Sötétedésig azonban ezek sem mutatták magukat.

20

Szeptember 11. Ha Diana egyszer ki akar babrálni az emberrel, igazán csúnya dolgokat művel. Most például a szarvasokat vette védelme alá. A szezon elejét teljesen elrontotta a három napos vihar, utána jött az áradás, most meg – mikor a víz már leszaladna – eső rontja a lest. Tegnap este úgy határoztunk Sanyival, hogy míg ő a Felsőosztályt üli el a nagy bikára lesve, addig én lemegyek a jegenyésekbe. Zalka ugyan tegnap este jelentette, hogy délelőtt tíz órakor a „Szélső”-ben három bikát látott. Éjjel vígan ragyogott a hold, de hajnali négykor, mikor felkeltem, csakúgy zuhogott az eső! Eső ide, eső oda, elhatároztam, mégis kimegyek! Sanyi okosabb volt, tovább aludt. Mire Zalkával az Öregfűzesbe értem, kissé elállt, hogy azután a les alatt még jobban rátegye. Kálmánt felültettem az öregjegenyési tisztás hochstandjára, jó magam a határszéli nagy fán helyezkedtem el. Kippkopp potyogtak körülöttem a levelekről a felduzzadt esőcseppek... Lehetett már hét óra, midőn eluntam a céltalan üldügélést és megindultam a vadőr hochstandja felé. Összehúzott nyakkal, mélyen fejébe húzott kalapjával úgy ült szegény a fán, mint egy nagy kucsmás gomba. Midőn közelébe értem, kezével csendre intett és igen mutogatott a sűrű felé, hogy ott tocsognak, zörögnek a szarvasok! Felkúsztam mellé, hallottam is a csörtetést, de bizony a szarvasok még csak véletlenül sem léptek ki a sűrűből. Végül is eluntam a mókát és halkan visszavonulót fújtam. Na de azért huncut állatok, ezt nem viszitek el szárazon! Kiadtam Kálmánnak az utasítást, hogy üssön össze egy létrát, vigye be azt szép óvatosan a sűrűbe, ahonnan a szarvasokat hallottuk. A létrához pedig a tisztásról kiindulva csináljon egy keskeny, kikapált cserkészutat. A legközelebb majd itt fogok várni rájuk.

Az elvarázsolt szarvasok Szeptember 14. Tegnap 13-ika volt. Mindig szerencsétlennek tartottam az ilyen napot. Aki viszont provokálni akarja a sorsot, és ráfizet, az magára vessen... Tegnap délután Sanyival és Fiedler Józsival kiruccantunk a jegenyésekbe. Ráadásul amúgy is felfűtött szarvaslövési ambiciónkat csak fokozta, hogy Zalka az Öregfüzesben az alábbi rövid, de hatásos jelentéssel fogadott bennünket: „Úgy 12-én este, mint 13-án hajnalban, igen jól bőgtek a szarvasok a jegenyésben...” 21

Sanyi a hallottakon felbuzdulva a Szélsőjegenyés mellett döntött. Felült a tejfalusi és doborgazi határlénián álló nagy jegenyefára, ahonnan nagyszerű kilátás nyílott a doborgazi friss vágásra. Mi Józsival az „Öreget” választottuk. Józsi annak a doborgazi részén felállított, úgynevezett „vízi hochstandjára” ült fel. Ez a legutóbbi áradás alkalmával egész „tengerrel” volt körülvéve, sőt maga is „lábvizet” vett. A víz ugyan már leszaladt, de süppedős, ragadós, csizma marasztaló iszapot hagyott maga után. Én a Zalka által legutóbb összeütött létrán, a tisztás mellett, a lábas alatt helyezkedtem el, azon a tájon, ahol a napokban ő maga hallotta zörögni a szarvasokat. Az ominózus 13-ika anélkül múlt el, hogy lövés dördült volna, vagy láttam volna valamit. Sanyinak volt ugyan „bikás” élménye, de ő sem lőhetett. Így mesélte el: „Hat óra után megkíséreltem kagylómmal bikát hívni. Egy közepes darab reagált is. Alig 50-60 m-re vonult el hochstandomtól. Fejét leütve olyan volt, mint egy szimatoló vizsla. Mire azonban célba kaphattam volna – a nagy szélben csak későn vettem észre – egy bokor takarásába került. Többé nem is jött elő a sűrűből. Lelkendezve számolt be viszont arról, hogy a Szélsőjegenyés tele van friss szarvasnyomokkal. Kijelentette, a hajnali lesre megint a nagy határfára megy, és bízik benne, hogy a látott bikát majd ott lelőheti. Józsi mindezt hallva abbéli kivánságának adott hangot, hogy ő is Sanyival tartana. Az „Öregben” ugyanis csak egy kisebb bika friss nyomát találta, tehát valószínűnek tartja, hogy a szarvasok innen is a „Szélsőbe” húzódtak, ahol majd – a sok nyom tanusága szerint – lezajlik a bőgés. Csendesen hallgattam végig az okoskodásokat. Józsi elgondolásaival egyáltalán nem értettem egyet, de azért nem szóltam bele. Utóvégre mindenki saját szerencséjének kovácsa! Az én következtetésem egész más és sokkal egyszerűbb volt: lehet, hogy a Szélsőben sok a szarvas, de ez nem zárja ki, hogy ne forduljanak meg az Öregjegenyésben is. A napokban – úgy mint korábban én is – Sanyi és Zalka a tisztási hochstand közvetlen közelében hallotta őket törni. Ezért is csináltattam Zalkával három nappal ezelőtt a járásukba egy létrát. Útjukban eddig még senki sem zavarta meg őket, így nincs okuk rá, hogy hosszú idő óta megszokott sétaterüket elhagyják és átmenjenek a másik jegenyésbe. Elhatároztam tehát, hogy a többiek tehetnek, amit akarnak, de én hajnalban is az „Öregben” lesek! A megbeszélt program szerint Sanyi és Józsi ma reggel a „Szélső”-be tartottak, én egyik állandó csónakosunkkal, Zelinka Pistivel, szépen áteveztem az „Öreg”-be. Pistinek pedig meghagytam, hogy míg én a Zalka által készített létrán lesek, addig ő üljön fel a „tisztási hochstandra”. Már teljesen kivilágosodott. Semmi neszezés sem hangzott. Óvatosan lemászva a létráról ott hagytam a helyem és lecserkeltem a „vízi hochstandhoz”. 22

Tíz percnél sem ültem hosszabb ideig új helyemen, mikor vízcsobogásra lettem figyelmes. Említettem volt, ez a hely laposok közt fekszik. A megáradt Duna vize ugyan már leszaladt az erdőkből, a laposok mélyedéseiben azonban kisebb-nagyobb pocsolyák maradtak hátra. A csobogás mind jobban közeledett. Egyszerre csak egy ilyen nyílt vízfolton, tőlem alig ötven lépésre megjelent egy szarvastehén, majd közvetlenül nyomában tavalyi üszőborja. Fel is emeltem 6 és 1/2-esemet, de természetesen nem komoly szándékkal. A tehén elsőrendű célpontot mutatott a víz, a világos háttér, előtt. Miközben célozgattam, úgy gondoltam, ilyenkor bőgés évadján a jó nevelés úgy kivánja, hogy e szűk körű társaságot egy jól fésült bika kövesse. Még jóformán el sem gondolom mindezt, mikor tics-tocs, tics-tocs, máris kinyomakodott a vízre egy sötét színű monstrum. Lassan húzott tehenei után. Jézus Mária! Milyen irdatlan nagy állat! Mikor a pocsolya közepére ért, a víz két partját – mint egy eleven híd – csaknem összekötötte. Ekkorra már puskám célgömbje testének közepén táncolt. Le akartam húzni a ravaszt és csak most villant át az agyamon a baljós gondolat, hogy a nagy izgalomban nem stechereltem be. De erre már nem volt idő. Egy lépés és sötét blattja eltűnt a nádban. Erősen lenyomtam a ravaszt... Nagyot dörrent a lövés. A bika ilyedten felszökött, azután derékszögben villámgyorsan felém fordult, két magas szökést tett irányomba a víz közepén, majd bedobta magát a nádba. Ott hallottam egy helyben tipródni a lapos szélben, láttam is mozogni a nádszálakat. Egy ijedt nagy fújás és minden elcsendesült. Meglőttem, elhibáztam?! Gyötört a kétség. Szerettem volna odarohanni, de nem! Ha eltaláltam, időt kell hagynom az elvérzésére. Idegesen szívtam el egy cigarettát. Kissé lehiggadva haditervet eszeltem ki, hogy minél gyorsabban meggyőződhessek arról, mi van a bikámmal. Lássuk csak: ezek a szarvasok szokásuk szerint a tisztás melletti lábas felé tartottak. A tehén és a borjú a lövés dacára arra szökött. Ha a bikának nincs baja, feltétlenül követi a tehenet, tehát ha előbb tudok a létrához érni, mint a tehenek, össze kell jönnöm a társasággal. Ezt elgondolva le is ugrottam a hochstandról és a cserkészúton igyekeztem elérni a már annyit emlegetett létrát. Nem voltam már messze tőle, midőn oldalt váratlanul megugrott egy bika. Pont abból az irányból jött, ahonnan a teheneket vártam. Ez a bika nem lehetett más, mint amelyikre az előbb rálőttem – így tehát kutya baja sem volt. A bika megint arra ugrott meg, amerről jött, szóval a „vízi hochstand” felé. Félbeszakítottam ezért az utamat és visszaszaladtam a „vízi hochstandhoz”, hátha összejövök vele, amint keresztül megy a pocsolyán. Mielőtt azonban kitűzött célomat elérhettem volna, jóval messzebbről hallottam tocsogni úgy, hogy nem láthattam volna belőle semmit akkor sem, ha őt megelőzve feljutottam volna a magaslesre. Nem sokkal később még két gázolását hallottam. Hát persze! A bika összejött a tehénnel és az üszővel, és most együtt szöknek vissza oda, ahonnan jöttek! 23

Mindezt megállapítva oda mentem, ahol a bika begázolt a nádba, midőn rálőttem. Csak érdekelt a dolog, hogy hova a fenébe mehetett a golyóm!? Csakhamar megtaláltam a bika vízbeváltó nyomát. Éppen azon tanakodtam, hogyan tudnék átkerülni a pocsolyán, midőn ropp, a túlsó parton egy hatalmas test súlya alatt eltörött egy vastag, száraz ág. Tovább tartott a zörgés a lapos mentén, majd csobogás nesze ütötte meg fülemet. Egyszerre csak a vízbe dőlt nagy jegenyefa lombjai mögött egy agancsos fejet láttam meg imbolyogni. Az egész csak pillanatokig tartott – tehát nem az én bikám ugrott meg előbb a lábam alatt, és nem is ő csörtetett a tehenekkel visszafelé. Az igazi lövésem után behúzódott ide, a lapos szél sűrűjébe, és helyéről el sem mozdult, amíg most közeledésemmel fel nem ijesztettem. Ha pedig a nagy zajban egy helyben húsz percig mozdulatlanul kitartott, mégis csak meglőhettem! Reményeim újra éledtek. Most azonban nem mentem utána, hanem elhatároztam, hogy előbb felkeresem Pistit, s vele együtt megvárom a többieket. Pisti már a ladiknál volt. Izgatottan mesélte el különös élményét: Mikor reggel tőlem elvált és a „tisztási hochstand” felé tartott, különös zörejre lett figyelmes a közeli sűrűben. Erre egy bokor fedezetében megállt. Kis idő múlva a neszezés megismétlődött, és mindig jobban közeledett felé. Egyszerre csak kilépett a tisztásra egy szarvasbika és oda legelészett ahhoz a bokorhoz, amely mögött ő rejtőzködött. Oly közel jött hozzá, hogy fejszéjével oldalba bökhette volna. Midőn az állat szelet kapott, beugrott vissza a sűrűbe, a hochstand irányába. Agancsa jó nyolcast mutatott. Előadásából egyszerre megértettem az egész helyzetet. A Pisti által látott 8-as beihirsche annak a nagy bikának, amely a tehenekkel jött ki. A tőlem elugró bika pedig, amelyet akkor láttam, mikor a „vízi hochstandról” a lövés után leugorva a létra felé tartottam, ez a beihirsch volt. A nagy bika miatt nem mert a tehénhez csatlakozni, csak messziről kerülgette őket. Midőn látta, hogy a nagy bika nincs velük, hozzájuk szegődött. Ezeket hallottam a vízben tocsogni, mikor másodszor visszaszaladtam a „vízi hochstandhoz”. A nagy bika ezalatt folyton azon az egy helyen lapult, ahová lövésem után behúzódott, s csak akkor hagyta el rejtekét, midőn nyomozás közben megugrasztottam. Elképzelhető, hogy Józsi is, Sanyi is hogyan elképedtek, midőn beszámolómat hallották. Vissza menve a rálövés helyére azonnal hozzáfogtunk a nyomozáshoz. Vért egy árva cseppet sem találtunk. A bika tehát makkegészségesen távozott, és kajánul röhögött rajtam! Nekem pedig lógott a fejem, mintha az orrom vére csurogna. Jaj, de rossz álmaim lesznek ma éjjel! Számba jött a szerencse és én elpasszoltam! Egyéb szarvashírek a környékről: Somorján: Schvikker Jani és Pacó egy-egy gyengébb bikát lőttek. A csúnyi főhercegi részen 14-én Dapsy Zoli gerincén stráfolt meg egy 24

tizennégyes szarvasbikát. A bika felfordult, majd felugrott és elment. Utána elhibázott egy másik bőgő bikát. Rázgha Károlyné 14-én egy fekvő bikát hibázott, ugyancsak a csúnyi darabon. Mindez kevés ír az én szarvast hibázó sebemre! Annyi azonban bizonyos, hogy nem fogok többé 13-án vadászatra indulni! És még egy fogadalmat tettem, stecher nélkül golyósomból lövést nem teszek! Hibázásom oka csakis az lehetett, hogy lövés pillanatában a puskám lerántottam és így a vad alá lőttem.

Szeptember 16. Tegnap Fiedler Józsival és Sanyival újra kimentünk a jegenyésekbe. Zalka szokás szerint az Öregfűzesben várt bennünket és jelentette, hogy 14-én este megint bőgést hallott a „Szélső”-ben. Azonnal kész a haditervünk: mindhárman odamegyünk. Én a nagy határjegenyét ültem meg. Esik az eső, direkt vihar tombol, a szarvasok mélységesen hallgatnak és nem is mozognak, pedig mindenfelé ott éktelenkedik friss nyomuk. Nagy választék van belőlük: tehenek, borjúk, üszők, kisebb-nagyobb bikák nyomai. Közülük egy öregúrnak olyan tapantyúja van, mint egy jóravaló tinónak. Csak Józsinak volt olyan szerencséje, hogy a szarvasokkal összejött. Tegnap este mikor már leszállt a helyéről, egy lapos mellett elhaladva két tehenet pillantott meg. Várta, hogy majd bika is követi őket, de bizony nem jött utánuk semmi. Ma hajnalban újra odament. Ki is jött neki két tehén, majd egy kisebb bika. Az utóbbira rálőtt, de elhibázta. Úgy látszik, el vannak varázsolva a szarvasok!

Szeptember 17. A bécsi rádió tegnap újra nagy vizet jelentett. Megint elfogja önteni a szigeteket. Mielőtt az áradás leért volna Sanyival még egy utolsó kísérletet tettünk. Tegnap délután átmentünk a Felsőosztályba. A nyomok után ítélve a szarvasok fő járása az erdő alsó felében van. Eszerint foglaltuk el a nagy lapos mellett álló két hochstandot. Hajnali lesre Sanyi beült a János által legutóbb összetákolt magasles közelébe, én pedig lementem a szárazerdei Németh Viktor féle hochstandra. Még a nap fel sem jött, s már hallottam is alattam a sűrűben zörögni a szarvasokat. A csollányosi ágon jöttek be – valószínűleg a földekről – és csodálatos módon nem a Felsőosztályba tartottak, hanem megálltak a kiliti Szárazerdőn. Pár lépésnyire tőlem is megfordultak, de nem láttam belőlük semmit. Később felsétáltam a Felsőosztályba és a kistisztási hochstand közelében szembe találkoztam egy közepes bikával. Jaj, de szép egy ilyen bika a harmatos, napsütötte szeptemberi környezetben! Csak egy-két percig tartott 25

a látomás, s bikám egy gyors ugrással már benn is termett a sűrűben. Lövésre természetesen gondolni sem lehetett. Az, hogy a bikák már szólóban csavarognak, annak a jele, hogy a párzási szezonnak vége. Így, igaz üres kézzel, de egy szép les emlékével ma búcsút is mondtunk a szarvasoknak.

Szeptember 20. Vége! Vadász ismerőseim újjal fognak rám mutogatni. Íme, itt van egy ember, aki kétszer egymás után elvétett egy-egy szarvasbikát! És még jogom sem lesz mérgelődni, mert igazuk van. Tegnap délután Molnár Bélával átpropellereztünk a kiliti területre. Nem nagy kedvem volt a dologhoz, mert ott bizony nem könnyű a szarvasokkal összejönni. Csak éjjel váltanak ki a szántókra, főleg a tejfalusi, dunaszigeti erdőkből, és még véletlenül sem maradnak kint oly világítás mellett, hogy lőni lehessen rájuk. Esti lesre Bélával felmentünk a Kukulóba, de ott nem hogy vadat, de még nyomukat sem találtuk. Utána Schreineréknál megvitattuk a reggeli programot. Úgy döntöttünk, hogy a hajnali les alkalmával az Alsójánosi melletti kukoricatáblát álljuk majd el, a töltés felől, ahol a szarvasok éjjelente lakmározni szoktak. Még sötéttel kikerekeztünk a faluból. Tök sötét volt még akkor is, midőn a kijelölt helyünkre értünk. Én a szárazerdei kocsiútnál helyezkedtem el, de bizony hiába vártam a jó szerencsét. Már teljesen kivilágosodott, mikor óvatosan átcserkeltem az Alsójánosi szélében felállított őzbakos létrához. Szerencsésen fel is kapaszkodtam rá. Láttam a töltésen Csallót és Bélát, ahogy összetalálkozva lemennek a csollányosi Duna-ág felé nyomozni. Alig tüntek el, mikor akaratlanul is balra tekintettem, és tőlem vagy 150 méterre a kukorica szélében, a szántáson, megpillantottam egy kisebb gablert, vagy hatos lehetett, amint szorgalmasan éppen a töltés felé roszogott. Úgy érezte magát ily szokatlan későn, kint a nyilt téren, mint egy rossz kölyök, aki elkésett az iskolából és most fél a tanító bácsitól. Szóval látszott rajta, hogy szörnyen restelli a dolgot. Nekem sem kellett több, felkaptam a 6 és 1/2-t, második irányzékra állítottam és – okulva a minapi esetből – be is stechereltem. Azután jól megcéloztam a fiatalurat, és... lövésem után tisztán láttam, hogy átlőttem fölötte. Golyóm mögötte porzott a szántáson. Szarvasom erre megnyúlt és őrült karrierben visszaváltott a Jánosiba. Vér nincs, a szarvas makkegészséges, én pedig egész lehangolódtam. Így folyt le e rám nézve gyászos eset. A délelőtt nagy része nyomozással telt el, majd délig alvás következett. Ebéd után egy napszámossal hozzáfogtam egy új hochstand felépítéséhez. Ezalatt Kilitiben Béla, mint kamarai titkár, egy gyűlésen lyukat dumált a gazdák hasába. Esti lesre ő a töltésen túli, „körtefai hochstandra” ment. Hallott is hét óra után bőgést, úgy kétszáz lépésről, de a szarvasok nem jöttek ki a sűrűből. Én Jáno26

siban nem láttam semmit. Ennek már szinte örültem is, hiszen ha nem jön rám vad, akkor legalább nem is hibázhatom el. Gyönyörű szélcsendes este volt. Hátam mögött az erdőben vígan kakatoltak a fácánkakasok. Örömmel hallgattam ezt a manapság ritka hangot. Lám, néhány mégis megúszta a tavalyi rossz időjárást és az elszaporodott rókák gyilkos fogsorát.

Szeptember 21. A hajnali les eredménytelen volt. A szarvasok szokásukhoz híven már a sötétben visszaváltottak. Béla állítólag még hallotta törtetésüket. Képzelhető, hogy ennyi balszerencse után milyen lehangolva távoztunk haza.

Szeptember 27. Délután Sanyival és Fiedler Józsival kiszaladtunk egy esti lesre. A napokban, a Szélsőjegenyésben, Sanyiék nagy gyilkolást végeztek. Egy hajnali lesen két bikát is lőttek. A nagyobbikat Józsi ejtette el (igen jó nyolcas volt, kibelezve 170 kg), a kisebbiket (az egy satnya, 95 kg-os hatos volt) a „sachter úr” (Schvikker Jani). Csak szegény Sanyira nem akart rámosolyogni a szerencse. Szarvaslesen ő, mint házigazda, az idén még lövéshez sem jutott. Az időnk ma gyönyörű – napsütéses, szélcsendes. Igazi vénasszonyok nyara. A doborgaz-tejfalusi határjegenyén helyezkedtem el. Szarvas nélkül is élveztem a remek őszi napot. Már lemenőben volt a nap, midőn nem messze tőlem egy felém vadászó rókát pillantottam meg. Pont a fám alatt húzott el, sőt bosszantásomra, épp alattam, le is ült! Na megállj te bestia, mindjárt megijesztelek! Midőn vagy 30 m-re távolodott, rápisszentettem. A szokatlan hangra megállt, majd tovább roszogott. Ahányszor megindult, megismételtem a pisszegést. A komámnak végül annyira idegeire ment a játék, hogy farkát behúzva otthagyta a kényelmes kocsiútat és inkább beoldalgott a sűrűbe. Már a vadludak előőrsei is megérkeztek; Józsi este két húzó szalonkát is látott.

Október 5. A régi nóta... Tegnap délben vaskos reményekkel telve érkeztem haza Dunaszerdahelyről, és este már a Szélsőjegenyésben ültem, de bizony sem tegnap, sem a ma hajnali lesen nem láttam semmit. A les után Bélával, ki már pénteken este áttelepedett Kilitibe, kimentünk Józsefmajorba. Elsejétől szabad fácánkakasra lőni. Hévvel gyúrtuk a fene nagy 27

kukoricákat, de az eredmény nulla! Délután három órakor nagy mérgesen otthagytuk az egész mindenséget és hazamentünk. Haj, haj! Az a Diana! Direkt a hátát fordítja felém! Egy haszna mégis volt a kirándulásnak: este, hogy bebújtam jó öreg ágyamba, igazán nem kellett elaltatni.

Október 12. Sanyit „kellemes” meglepetés érte: 135 napra behívták Galántára katonának. Épp a legjobbkor, most, mikor a gazdaságban legtöbb a dolog. Néhány nap múlva kell bevonulnia. Nagy elkeseredésében 11-ére kitűzött egy búcsúzó szigeti hajtást. E nagy napra én is feljöttem Dunaszerdahelyről, Béla is Komáromból, de bizony a tervezett hajtást elmosta az eső. Csak a szobából néztük nagy búsan, hogyan veri az ablakokat. Vasárnapra elállt az eső, helyette megjött a szél. Szél?! Vihar! Orkán! Mindegy! Nem azért jöttem haza, hogy szobámat őrizzem. Összecsődítettem három embert és Bélával átmentünk Tejfaluszigetbe. Sanyi e komisz időben nem volt hajlandó velünk tartani. Az Öreg-Duna melletti darabokat fésültük át. Őznek azonban még nyoma sem volt. Már a Léniában is végeztünk a hajtással, de 28

semmi. Bélával összejöttünk és azon törtük a fejünket, hogyan üssük agyon az időt ebben a viharban az esti libahúzásig, midőn egy nagy csapat kacsára lettünk figyelmesek – éppen levágódtak a léniai Duna-ágra. Nosza! Csillant fel Béla szeme; harcsabajusza is mozgásba jött és egyszeriben olyan lett, mint egy szimatoló vizsla. Gyorsan úgy döntöttünk, hogy rajvonalba fejlődve belopjuk a kacsákat és belepuskázunk a csapatba. Azzal már indulunk is... Duplázásunkra hét darab vágódott a vízre, részint sebesülten, részint holtan. Nem mondhatnám, hogy a legnemesebb vadászati mód volt, de Béla kedvéért (hogy egyszer már lőjön is valamit) meg kellett csinálni. A sebesültek természetesen azonnal áteveztek a másik part nádszegélyébe, az öt halálra sebzett madarat pedig a szél korbácsolta hullámok lassan lefelé sodorták. Csónak, amivel utánuk eredhettünk volna, nem volt a közelben. A víz mégis megkönyörült rajtunk; hármat oly közel kavart a parthoz, hogy egy hosszú bottal végül is kipiszkálhattuk őket hullámsírjukból. Dacára az őrült viharnak esti libahúzásra is kint maradtunk. Láttam is 15-20 kisebb csapatot. Alacsonyan húztak, de lőtávon kívül. Csak két csapat jött rám. Ezekből kettőt három lövésre le is szedtem. Béla nem lőtt semmit. Hazajutásunk az Öreg-Dunán, tök sötétben, viharral szemben, nem nélkülözött éppen minden kalandot.

Október 13. Ma reggelre némileg csillapodott a vihar. Az eső sem esett. Sanyi az elmosott szombati helyett mára tűzte ki a jegenyési hajtást. Öten voltunk puskások: Rázgha Karcsi, Sanyi, Jani, Béla meg én. Az én állásom a doborgazi részen a két jegenyés közötti váltó lett, azaz alig választott el néhány lépés a „vízi hochstandtól”, amelyről szeptember 14-én azt az emlékezetes bikát elhibáztam. Sanyi Szultánján kívül Jani kopója is kint volt. Az első hajtás a Szélsőjegenyésben volt, ahol a kutyák egy bakot vertek fel, de nem jött lövésre. Utána került sor az „Öreg”-re. Mihelyt kutyáink lekerültek a szíjról, csaholni kezdtek. Előttem terelték a vadat lefelé. Láttam is egy pillanatra a sűrűn keresztül vágtázó szarvast, de nem tudtam kivenni, hogy bika volt-e, vagy tehén. Lövésről persze szó sem lehetett. Alig csendesült el a kutyaugatás, mikor újra neszezést hallottam – és kibotorkált elém János! Neki is az én helyemre fájt a foga, de természetesen ennek átengedéséről hallani sem akartam. Erre gondolt egyet és felült a „vízi hochstandra”, hogyha valami erre jön, azt az orrom elől lője el. A hajtók is lassan az irányomba értek. Egy szalonka repült fel előttük, és felettem húzott el. Nagy volt a mérgem, hogy nem pörkölhettem rá. Midőn – azt gondolva, hogy a szarvasokat a kutyák már úgyis kiverték az erdőből – elhagytam a helyem, mintegy 40 m-re tőlem nagy csobbanással bedobta magát a csatornába egy szarvastehén. Őkelme, a kutyaugatás elől 29

szökve, itt, a partmenti nádszegélyben húzta meg magát, s csak lépteim zajára ugrott meg. Érdekes, hogy az előttem trónoló János sem vette észre. Nyugodtan megvártam, míg elérte a víz közepét, akkor rágolyóztam. Blatton találva nem is tudott már a másik partra felkapaszkodni. Lélekszakadva futottam csónakért. Ezalatt János mérgesen még egy golyót belelőtt a vízben vergődő állatba. Midőn Bélával a csónakkal visszatértünk, a tehén még mindig élt – ott állt a partszéli sekély vízben. Sajnáltam, hogy a nagy herce-hurcában a fényképezőgépemet a kabátom zsebében, a parton hagytam. Így Bélát kértem meg, hogy a sebesült tehenemről gépével csináljon gyorsan egy felvételt. Azután szügyön lőtte a szenvedő állatot. Rögtön elmereszkedett. Beemeltük a csónakba, s már folytattuk is a hajtást. Úgy fél négy tájban végeztünk a jegenyésekkel, de a kutyák szarvast már nem hajtottak föl.

Október 26. Szemerkélő esőben Bargár Pubi és Fiedler Józsi társaságában átmentünk fácánozni kiliti vadászterületünkre. Józsi vizslája is velünk volt. Egész napi eredményem két lövésre két kakas. Társaim nem lőttek semmit. Olyan a terület most, mintha pestis söpörte volna el az állományt. Mindössze néhány nyulat, őzet láttunk. Az a reményem, hogy sikerül majd néhány szalonkát összeszedni, nem teljesült. Egyet sem vertünk fel.

Az egésznapi fácánvadászat eredménye (Dunakiliti, 1941. 10. 26.)

30

Slampos rendezés, snorrer jampecok November 9. Fácánvadászat volt Borsán. Most már elmondhatom, hogy olyan vadászaton is résztvettem, ahol a tulajdonos nem is volt jelen. Hogy mi történt az öreg Otokár bátyánkkal, most se tudjuk. Reggel kellett volna Pozsonyból autón lejönnie – magával készült hozni az ottani olasz konzult is –, de bizony nem érkezett meg. Legalább telefonált, vagy táviratozott volna! Talán a tótok kellemetlenkedtek és nem engedték át? Könnyen lehet, ma minden kitelik azoktól a pimaszoktól – még a saját fajtájukat sem kímélik. Tizenegyig hiába vártunk házigazdánkra, végül is nélküle fogtunk hozzá a vadászathoz. A résztvevők: Divéky Andor érsekújvári főszolgabíró, Gyürky Géza szenci főszolgabíró, Petheő Imre, Petheő Béla, vitéz Beke Zoltán, vitéz Nagy Miklós, végül Sándor és én voltunk. Az úri vadászok számát még három puskás vadőr egészítette ki. A fácánhajtás nagyon szép volt, s ha a söréteink nem görbék, játszva lőhettünk volna akár 150 kakast is. Az erdő lehajtása után 45 hajtóval még két kis kört csináltunk – elég szép eredménnyel. Egész napi zsákmányunk 80 kakas, 24 tyúk, 86 nyúl és 10 kinigli lett. Ami az én szórakozásomat illeti, arról nem jó beszélni! Puskám a fácánvadászat alatt többször is csütörtököt mondott, mintha ez lett volna a hivatása. Volt például egy 8-as „csütürtökös” szériám! Nem csoda, ha idegessé tett, aminek megint a kakasok örülhettek. Enyhén számítva 25 darabot kellett volna lőnöm és lett 8! Úgy látszik, a magyaróvári töltények túl kemény kapszlijában van a hiba. Mihelyt egy doboz pesti fegyvergyári töltényt bontottam fel, a „csütörtöközés” is alább hagyott. Ennek dacára egész napi eredményem 67 lövésből 8 kakas, 3 tyúk, 4 kinigli és 10 nyúl, azaz összesen 25 vad. A vadászatot kitűnő estebéd fejezte be. Új ismerősöm, vitéz Nagy Miklós meghívott diószegi vadászatára. Hogy eljutok-e hozzá, nehéz előre megmondani. Különben a két anyaországi (vitéz) barátunkról kissé különös véleményem alakult ki a vadászat alatt. Az egyik 25 tölténnyel jelent meg, ami persze kevésnek bizonyult... És ekkor nem restelte sorba járni eddig soha nem látott vadásztársait, hogy segítsék ki zavarából. A másik kilőtte töltényeit, azután üres puskával csak sétálgatott a körben. Furcsa! Az úri vadászt valahogy másképpen képzelem el. Mindennek dacára egy szép emlékkel gazdagabban zártam a mai napot.

31

November 15. Strasszerné ma tartotta meg korábbra tervezett majorháza-féli vadászatát. A stráfból ugyan a végén körözés lett, mert a megrendelt 200 hajtóból – az idei nagy lábbelihiány miatt – csak 100 jelent meg. Esett összesen 495 nyúl, ebből én lőttem 28 darabot. Rövid ecsetelése a mai vadászatnak: zsidósan slampos rendezés, snorrer pesti jampecokkal agyonspékelt társaság. Azt hiszem, ma vadásztam itt utoljára.

November 16. Ma volt a somorja-úszori körvadászat, 20 puskással. Az eredmény 381 drb nyúl, ebből én 22-őt lőttem. A mai nap „csúcsteljesítményét” Schvikker Jani követte el, annak dacára, hogy részt sem vett a vadászaton. Mint a haragvó Wotan, úgy vonult fel elmaradhatatlan Babijával együtt a Duna-töltésre. Onnan figyelte, hogy köröző hadmozdulataink közben nem „tévedünk-e át” a töltésen a Sárkány-Tóth Káli féle területre. A már több mint egy éve tartó Jani kontra Káli féle ellenségeskedés késztette őket arra, hogy árgus szemmel végignézzék az ellenség vadászatát, nehogy az esetleg határsértést kövessen el. Megjegyzem nagyon jellemző korképe ez a somorjai vadászéletnek.

November 30. Néhány év után ismét alkalmam nyílott arra, hogy résztvehessek egy, a Dunaszerdahelyi-járásban rendezett vadászaton. A Somorjai- és a Dunaszerdahelyi-járás apróvadállománya között mennyiségben határozottan nagy a különbség, mégpedig a somorjai javára. Magyarázata, hogy a Dunaszerdahelyijárás területe sokkal alacsonyabb fekvésű. Sok ott a lapos, a nádas, a mocsár, amit sem a fogoly, sem a nyúl nem kedvel. Kis Béla alsónyárasdi intézővel most az ősszel ismerkedtem meg Dunaszerdahelyen. Megtudta rólam és nem feledte el, hogy szenvedélyes vadász vagyok, ezért meghívott az alsónyárasdi Laczkó-féle uradalmi terület körvadászatára. Meghívását örömmel elfogadtam, annak ellenére, hogy ugyancsak a mai napon hivatalos voltam Zoli halászi és Földes Gyuszi bacsfai körvadászatára is. Béla barátom eredeti ember. Biharból származik. Néhány hónappal ezelőtt még ő volt a leghíresebb lump messze környéken. Egy szép napon azután fejébe vette, hogy nem iszik többet. Elment Pestre és hipnotikus kezeléssel az orvosok leszoktatták az ivásról. Azóta a világ összes kincséért sem venne szájába alkoholt. Vadászni sem vadászik, ma is bottal kezében gyúrta velünk a szántót, erdőt. A területen nagyon kevés apróvad volt. Dacára annak, hogy a Kis-Dunán túli erdős részt is lehajtottuk, mindössze 83 nyulat és 5 fácánkakast tudtunk terí32

tékre hozni. Nagy szerepe volt ebben házigazdám szerint a 39-es nagy télnek, és az árvizeknek is, ami különösen a fácán és őzállományban okozott mérhetetlen károkat. Szavai szerint az árvíz leszaladása után több mint 70 őzdögöt szedtek össze az erdőben. Béla, annak ellenére, hogy nem vadászember, a katasztrófa után hozzáfogott a vadállomány felneveléséhez. Már most is akad néhány fácán a területén. A puskások száma 11, vadőröké 3 volt. Találkoztam két hajdani gimnáziumi osztálytársammal, Csóka Bélával és Vámos Ferivel is. Az erdő lehajtása közben tragikus „őzeset” történt. Egy elég jó hatos bak, menekülve a hajtóvonal elől, nekiszaladt egy fának és gerincét törte, így lőttünk puska nélkül őzbakot is. Szeretnék egyszer ide májusi őzbaklesre ellátogatni. Az utolsó hajtás éjféltájban ért véget. A jó vacsorának egy fene nagy ferblicsata lett a folytatása. Nem kártyásként alig tudtam az ördög bibliáját forgató társaimat a hazamenetelre rávenni. Mai eredményem 10 nyúl volt. Az éjjeli vonattal jöttem haza Dunaszerdahelyről, hogy Sanyi mai tejfalu-doborgazi nyúlvadászatán résztvegyek. Idehaza Benyovszky gróf távirata várt, melyben tudatta, hogy mikor tartja meg vadászatát. Sajnos a három napra tervezett vadászatból csak egy napon vehettem részt.

December 13. Sajnos az új dunaszerdahelyi munkaköröm miatt az e napra tervezett dunakiliti körvadászatra sem juthattam el .

December 14. Eső- és fagymentes nap volt. A hajnali vonattal utaztam ki Dunaszerdahelyről Felistálba, ahol az állomáson a puskásokat már várta a kocsi. A jól futó lovak egykettőre elröpítettek bennünket Béllepusztára, hol terített asztal fogadott. Vagy 28 puskás szaladt össze – sok új arc, számomra ismeretlen ember, főleg a szomszédos komáromi járásból. Az ismerősök közül Nirsy Franci, Földes Gyuszi, Véber Emil, Csóka Béla, Vésey Zoli volt ott. Magyaróvári gazdász múltamból előkerült egy régi-régi osztálytárs arca is – Öllős Rezsőé, akit már évek óta nem láttam. A rendezés sok kívánnivalót hagyott maga után. A felsőcsallóközi viszonyokhoz képest kevés volt a vad is. A 2000 katasztrális holdon felüli területen – Bélle és Tőnyepuszták határában – mindössze 230 drb nyúl és 2 őz esett. Összesen 8 nyulat lőttem. Ardó úr, egy a szerdahelyi járásban gazdálkodó középbirtokos – mellékesen megjegyezve zsidó ember – meghívott a szombaton nála rendezendő vadászat33

ra. Ha időm engedi, elmegyek. Legalább alkalmam nyílik a járás viszonyait megismerni. Különben szép felesége van. Vacsorára ő is megjelent. Még egy vérbeli komtes – Nyáry grófnő – is akadt ebben az internacionális társaságban, ki puska nélkül kutyagolta végig az egész vadászatot. Budapestről ide ruccant le telelni, egyedül. Hiába, vannak még emancipált nők e felfordult világban! Amint hallottam, teljesen visszavonultan él, egyetlen szórakozása, hogy esténként a két Vámos fiúval és a helybéli plébánossal ramslit játszik. Nem mondhatom, hogy a szépség nagyon bántotta volna..., hozzáteszem, hogy mindössze húsz éves. Még egy rendőrfőtanácsos úrról akarok írni. Nevét nem tudom – rá nézve jobb is. Mint méltóságához „illik”, hangadóként viselkedett és igyekezett mindenkit meggyőzni az ő nagy vadász voltáról. A vadászat első felében nem is történt semmi feljegyzésre méltó esemény. Az egyik kör bezáródása alkalmával azonban egy nyúl irányába vette útját, barátunk pedig nem véve tekintetbe, hogy a nyúlon kívül emberek is vannak közelében, oda lőtt, s egy lövésre sikerült nyulat és egy szerencsétlen hajtót is lőnie. A hajtónak néhány szem sörét a homlokába ment, ami elég veszedelmes. Barátunk egyszerre csendbe lett, a vacsorára már be sem jött, eltűnt, mint a kámfor.

December 17. Mégis résztvehettem a légi fácánhajtáson. Két éve vadásztam itt utoljára. E terület egyike a Felsőcsallóközi járás leghangulatosabbjainak. A parkkal övezett kastély, a kastélyban az összevissza kanyargó folyosók, a szobák fura berendezése elárulja, hogy tulajdonosuk művészlélek. A vadászaton mindössze 9 puskás vett részt: a házigazda gróf Benyovszky Rudolf és a meghívottak – gróf Pongrácz Pál, báró Proszonow, Bittó Dénes, Bittó Pista, Dapsy Zoli, Schuster Béla, Schvikker Jani és szerénységem. Az eredmény 133 fácánkakas és 41 nyúl volt. Én 17 kakast és 3 nyulat lőttem. Szokás szerint először a parkot hajtottuk le. Ezt ebéd követte a kastélyban. Délután került sor a Hétmányi-erdőre. A vadászatot finom vacsora koronázta meg, melynek kiemelkedő eseménye volt, hogy a személyzet minden fogáshoz más fajta bort szervírozott. Komolyan nem rossz szokás, ha valaki teheti.

December 21. Czobor Matyi füzespusztai vadászatán voltam. Sem Matyinak, sem a vele társult Szilvi doktornak nincs fogalma a rendezésről. Egy teljesen nyúltalan területen összecsődítettek 17 puskást és húsz egynéhány hajtót. Igaz, e terület oly elütő az általam eddig levadászott területektől, hogy érdemes róla néhány 34

szóval megemlékezni. Füzespuszta a Csilizközben fekszik. Terjedelme mintegy 2600 katasztrális hold. Eredetisége, hogy a mélyebb fekvésű részein hatalmas, néhol 200-300 holdnyi nádasok terpeszkednek. Összefüggő köröket rendezni itt, a sok pocsolya miatt, teljesen lehetetlen. Enyhe időben a nádasok meghajtása is illuzórikus. A nádasokban néhány őz, fácán és elvétve szarvas is akad. Nyúl, a talaj vizenyős volta folytán, alig látható. Ilyenkor télen a vízi vad is elhagyja a náderdős pocsolyákat. Az egyik új ismerősöm viszont azt mesélte, hogy nyáron rengeteg itt a kacsa. Egy augusztusi huzáson másodmagával száznál többet szedett össze belőlük, arról nem is beszélve, ami a nádrengetegben elveszett. Egyszer nyáron fel fogom keresni e helyet. A szaggatott, fejetlenül rendezett körvadászat eredménye 2 drb őz, 1 fácánkakas és 41 nyúl lett. Mindössze 2 nyulat lőttem, de nem bántam meg, hogy eljutottam e vadregényes tájra.

December 26. Fiedler Józsival és Bargár Pubival ma kiliti területünkön jártunk. Az Alsójánosi-t, a töltés melletti szegélyeket pusíroztuk le. Nem dicsekedhetünk azzal, hogy igen sok vadunk lenne, mégis összeszedtünk 6 nyulat, 1 fácánkakast, 1 kiniglit és 1 vadkacsát. Ebből én 2 nyulat lőttem, meg a kacsát, a többi Józsi zsákmánya volt. Szegény Pubi nem lőtt semmit. Én a golyósomat is kivittem, őzsutát akarva lőni. Minthogy így folyton elálltam, természetesen jóval kevesebb vad jött rám, mint társaimra. Egy róka is akadt a hajtásban, de sajnos, lövés nélkül sikerült elillannia. Körtvélyes felé sétálva reggel – még a vadászat előtt – egy igen szép lövésre nyílt alkalmam. Sanyi repceföldjén, vagy 300 m-re a majori úttól, egy kis liba-csapat legelészett. Előkapva 6 és 1/2-emet, s az árokpartnak támasztva odalőttem. Nagy örömömre egy liba helyben maradt, és hogy szebb legyen a kép, lövésem zajára a libák mögül 8 túzok kapott szárnyra, ezeket eddig nem is vettem észre.

December 28. Németh Viktor még a múlt héten telefonált, hogy közös tejfaluszigeti területünk levadászását december 27-ére tűzte ki, melyre természetesen Sanyival együtt minket is vár. Azt azonban már elfelejtette közölni, hogy hol és hány órakor kezdünk. Midőn fél tízre Sanyival átcsónakáztunk, már javában folyt a vadászat, s így csak a második félidőre érkeztünk meg. E silány darabon várakozásomon felül 22 nyúl, 2 fácánkakas és 1 vadliba esett. Délután a kiliti Öregszigetet hajtottuk le, majd U alakban felstráfoztunk a rajkai határig. Néhány nyúl és 3 fácán lett 35

az eredmény. Később hófúvás miatt félbe kellett szakítani a vadászatot. Sanyi haza jött, én Viktornál aludtam, mert másnap folytatni szándékoztuk a hajtást. Este Viktor ugyancsak kitett magáért! Jó vacsorát, kitűnő borokat szolgált fel. Három hölgy is volt a társaságban. Mondanom sem kell, tánc lett a vége. Viktor, 58 évével – szokása szerint – elől táncolt. Már 2 óra lehetett, mire ágyba kerültem. Reggel házigazdám azzal jött meg a kismiséről, hogy a várható hófúvás miatt kénytelen a vadászatot elhalasztani. Ezért maradtam ott éjjelre is! Délután a Dunához kocsikázva végül is beláttam, hogy házigazdámnak most az egyszer igaza volt, mert a hideg szél miatt cseppet sem lett volna kellemes a vadászat. Hazajövet, élénk lődözés után, sikerült végre egy kacsát terítékre hoznom. Tegnap összesen 4 nyúlat és 1 fácánt ejtettem.

December 31. Holnap ismét egy évvel idősebbek leszünk. Az elmúlt év eredménye jobb is lehetett volna. Összesen 214 vadat lőttem (1 szarvast, 3 őzet, 158 mezei és 4 üregi nyulat, 31 fácánt, 1 foglyot, 5 vetési ludat, 1 liliket, 7 tőkésrécét, 2 erdei szalonkát, 1 közép sárszalonkát). A vadászatban azonban – legalább is nálam – sohasem a tömeggyilkoláson volt a hangsúly. Inkább vonz a más-más miliő, a változatos terep. E téren az elmúlt esztendőben némi előrehaladást értem el. Új munkahelyem révén eljutottam egynéhány alsócsallóközi és csilizközi területre is, így bepillantást nyerhettem az ottani vadászati viszonyokba. Nincs okom tehát panaszra. Több új vadászcimborát is szereztem, kiknek révén a jövőben is számíthatok e területek felkeresésére. Holnap beköszönt az új esztendő. Úgy érzem, kalandban nem fog mögötte maradni az elmúltaknak. Kilátásom van egy tavaszi ukrajnai kirándulásra is. Ha már erre kerülne a sor, csak arra kérem az Istent, hogy e fura világba fényképezőgépemet és (vadász)puskámat is magammal vihessem.

36

1942

vakat

Kőrösy tata üzelmei Január 2. Tájlaki körvadászat – tipikus alsócsallóközi rendezés és eredmény – sok puskás és kevés nyúl. 1400 kh területen 17 puskás 93 nyulat hozott terítékre! A tulajdonos tavaly nem tartott vadászatot. Felsőcsallóközi viszonylatban ily előzmény után mintegy 300 nyulat kellett volna lőnünk. Igen ám, de a szomszédos kürti határban a községi bíró szenvedélyes vadász, még szántás-vetés közben is vele a puskája. Jaj annak a szegény nyúlnak, ha a határon átteszi a lábát! (Sohasem szerettem a paraszt puskásokat!) Mai eredményem 7 nyúl lett.

Január 4. Gútori körvadászat 14 puskával – az eredmény 135 nyúl, ebből én 8-at lőttem. Tavaly vadásztam itt utoljára. Akkor mindössze 23 nyúl esett. Szinte lelkiismeret-furdalást éreztem a vadászat végén. Alig ment ki nyúl a körből és ilyen silány lett az eredmény! Egy éven át úgy hittem, hogy akkor a magállományt tettük tönkre. És íme ugyanazon a területen most 135 darab esett. A fehér, fagyos időben az állomány mintegy 50%-a kitört, így a jövő évi „tenyészanyag” megmaradt. Ma érdekes megfigyelést tettem. A nyulak a töltésen át az erdő felé lettek szorítva, de nem menekültek be az erdőbe, hanem visszatörtek a szántóföldek irányába. Az öreg vadászok ebből arra következtetnek, hogy a nyulak enyhe telet éreznek. Rövidesen meglátjuk.

Január 6. Czobor Matyi öt hét betegszabadságra szűkebb hazájába, Zalaegerszegre utazott. Elutazása előtt megkért, hogy nevében rendezzem meg fakópusztai vadászatát, s mivel az egész terület nincs 400 kh, lehetőleg minél kevesebb költséggel. Hálátlan feladat másnak vadászni. Ha nem sikerül, akkor a területtulajdonos az eredménytelenségért a rendezőt vádolhatja. Nem is vállaltam volna, ha nem Matyiról van szó, de jó barátjának sok mindent megtesz az ember. Mára tűztem ki a vadászatot. Nem csináltam nagy hűhót; egyszerűen meghívtam a somorjai puskásokat. Ezek legalább nem igényesek, jó lövők és szeretnek vadászni. 39

Tóth Káli és Fiedler Józsi ugyan csinált egy kis „kontrabandot”, Kozsik Janit is rábeszélve, egyszerűen átmentek Kilitibe nyúlászni. E marhaság természetesen Tóth Káli fejéből pattant ki, a többiek csak „balekok” voltak. Hogy miért akarta a fakópusztai vadászatot elrontani, még nem tudom. Mindenesetre nem volt szép, hogy nekem mint társnak, egy szót sem szóltak tervükről, egyszerűen csak levadászták nélkülem a területet. Mindennek dacára maradt még 8 puskásom, s nagy drukkolva 30 hajtóval 10 órakor megkezdtük a mókát. Néhány puskást előre küldtem a fakói kertekhez, a többit U alakban felállítottam a bucsuházi útnál. Ők neki nyomták a nyulakat az elöl leállt puskásoknak. Utána még 2 kisebb kör következett. Az eredmény 71 nyúl lett! Jaj, de örültem a sikernek! Befejezésül társaimnak Meixnernél egy jó estebédet rendeztem, s bizony volt már vagy 10 óra, mire haza vetődtem. Végezetül megjegyzem, hogy 13 nyulat lőttem.

Január 9. Alig tudtam a nagy hófúvásban az éjjeli vonattal Dunaszerdahelyről hazavergődni, pedig mára tűztem ki az újvásárpusztai területem levadászását. A hóekének köszönhető, hogy Sághy Gyula teherautójával elég simán kijutottunk Nagymagyarra. Délben 30 hajtóval megkezdtük a vadászatot. A puskások száma mindössze 8 volt. Nyúl volt rengeteg. Nem akarok hazugságot firkálni, de azt hiszem, hatvan hajtóval és tizennégy puskával 120-130-at is összeszedhettünk volna. Ilyen kis erővel mindössze 42 esett; 300 kh-ra ez is elég. A rezsi megtérült, kerestem rajta pár pengőt és nyúlam is maradt elég. Szóval részemről nagy volt a megelégedés. A hazajutás kissé regényes volt. A hóeke szántotta utat, miközben mi vadásztunk, újra befújta a szél. Gombán túl, csaknem Békéig elvergődtünk, itt azonban végleg csődöt mondott volna autónk tudománya, ha – deus ex machina – nem jön Fél felől a hóeke, mely nyomában szerencsésen bedöcögtünk Fakóra. Innen Sanyi a szánjáért telefonált. Az autót pedig a nyulakkal együtt hátrahagyva, gyalog vágtunk neki a somorjai útnak. Fele utat már megtettük, midőn Sanyi szánjával találkoztunk. Jaj de jól esett e kirándulás után az aprólékos vacsora Meixnernél!

Január 13. Ma délelőtt még eszemben sem volt a vadászat. Elhatároztam, hogy a hosszas távollét után felkeresem néhány régi jó ismerősöm. Így keveredtem be Zelliger Neszti közjegyzői irodájába is. Az öregfiú mindjárt azzal fogadott, jókor nyi40

tottam be hozzá, mert épp a délután készül lenyúlászni a csölösztő-körtvélyesi területét, és nagyon örülne, ha azon én is résztvennék. Katót könnyű táncba vinni, így egy órakor már én is ott voltam a gyülekezésnél, a somorjai vásártér előtt. Mindössze 6 puskással és 10 hajtóval indultunk. Nagyon féltem, hogy ily kis erővel tudományunk csődöt mond. Rajtam kívül Klasz Rudi, Takács Tibor, egy Farkas nevű főhadnagy a 16/II. zászlóaljtól és Tóth Káli voltak a meghívottak. Tóth Kálival megvitattuk a fakói „incidenst” és békejobbot nyújtottunk egymásnak. Igyekeztem összebarátkozni Farkassal. Utóvégre a zászlóaljamnál szolgál, s ha tavasszal tényleg be kell rukkolnom, nem árt, ha ott néhány ismerőse van az embernek, főleg ha az illető még szenvedélyes vadász is. El is határoztuk, hogy ha kikerülnénk Ukrajnába, puskáinkat magunkkal visszük. Ami a vadászatot illeti, várakozásunkon felül sikerült. Különösen nekem volt kitűnő anlaufom. Lőttünk 21 nyulat, abból 11-et én hoztam terítékre! Ezek után nem lehetett egy szavam se.

Január 14. A nyúlvadászatnak rövidesen vége. Elhatároztam – hogy ki ne jőjjek a tréningből – kölcsönkérek valakitől egy flóbertot és varjazni fogok a télen. Az udvarunkat ellepik ezek a csúnya, fekete madarak. Ma reggel annyira felboszszantottak, hogy előkapva sörétes puskámat közéjük durrantottam. Egyetlen lövésre öt esett le... Egész jó szórakozás lesz majd a varjazás azzal a flóberttel!

Január 18. Első próbálkozásom teljes fiaskóval végződött. Jegyzőnk szívesen rendelkezésemre bocsájtotta kis Walterját. Még az nap ki is pattogtattam vele tizenhárom középhosszú golyót az udvar fáin, a legszebb lőtávolban gubbasztó fekete seregre. Istenem, hogy mily vígan repültek tova lődözésem után az én varjaim! Undoruk jeléül még a farkukkal is billegettek felém. Nem is bírtam tovább idegekkel, szépen megköszönve még az nap viszszaküldtem gazdájának ezt az ominózus puskát. Nem! Igazán nem vagyok elbizakodva lövési tudományommal, de hogy a legszebb lőtávolból 13 lövésre egy varjút se tudjak eltalálni, az már mégiscsak a puska hibája lehet! Azért, hogy a varjak még se röhögjenek ki egészen, ma előszedtem a sörétes puskámat és rájuk áldoztam egy töltényt – kettő le is bukfencezett a fáról. 41

Január 19. Reggel 20 C° fok hideg volt. Süppedő hószőnyeg borította a határt. Mintha cukorból volnának a házak, a szántók. De szép mindez a meleg szobából, az ablakon át nézve. Nagy unalmamban eszembe jutott gyerekkorom, midőn ily téli napokon, nem törődve a hideggel, több-kevesebb sikerrel nyesteket hajtottam az istállók padlásán. Hopp! Hátha ma is sikerülne egyet elcsípni?! Nem sokat töprengtem. Átléptem Csókáékhoz – itt laknak a faluvégen egy ici-pici nádfedelű házban – és mozgósítottam Ferit. Hogy ki ez a Feri? Néhány évvel ezelőtt még hajtógyerek volt a ház körül. Foglyászási időszakban nap mint nap ott lebzselt a kapunk előtt. Leste hogy lesz-e valami. Azóta sok víz leszaladt a Dunán. Feri gyerek olyan 17-18 éves sihederré nőtt. Ma már derogálna neki foglyokat cepelni. Inkább a szoknyák körül legyeskedik, ha ideje engedi, no meg az italnak sem ellensége. De komoly görény- vagy nyesthajtásra azért ma is vállalkozik, részint mert vér van a kölyökben, és mert az ilyen bizalmi dolog csak emeli tekintélyét a többi előtt. Tartunk hát egy terepszemlét az alsó faluvégi házak körül. Fekete János paticsfalú pajtájában találtunk bevezető, ha nem is nyest, de görénynyomokat. Megkértük a gazdát, hogy engedje odabent felfütyörni az összehalmozott töreket. Szívesen beleegyezett, sőt még segített is. Hozzáfogtunk hát a munkához, Feri átvillázta a töreket, én pedig a puskával kívül álltam fel. Alig bökött a kölyök egynéhányat a törek közé, már is hallottam mérges rikkantását: „A Krisztusát! Itt szalad e! Ott bújik ki a!” Azt hittem, hogy a görényről van szó. Nosza! Rohantam hát az ajtó felé, hogy én is lássak valamit. Majd összeszaladtunk az ajtón kipattanó Ferivel. De bizony semmi néven nevezendő férget nem láttam én a hóban, bármennyire meregetem is a szememet. A nyomokból azonban megállapítható volt a tényállás. Egy menyét volt a nagy hűhó okozója. Ott egerészett szegény a törek között; midőn Feri ráijesztett, kiretirált a paticsfal egyik nyiladékán. Kint azonban megijedt a nagy hótól, visszapenderült és egy másik hézagon újra visszabújt a pajtába a törek alá. Ez volt görényvadászatunk összes eredménye. Nem tudom, hogy egyhamar újra vállalkoznék-e rá. Azért az este a kertben még leemeltem 2 varjút az almafáról.

Január 24. Néhány szóval még vissza kell térnem a január 6-án lezajlott fakói vadászatra, helyesebben annak utóhangjaira. Alig zajlott le a vadászat, Schvikker Jani és Kőrösy tata oly pletykákkal árasztották el a környéket, hogy mi bevadásztunk a szomszédos sámoti, 42

Schuster Béla féle területbe. A vadőr az egyik táblán lábnyomokat, kilőtt patronhüvelyeket és sok nyúlvért is talált. Rögtön tanukat vitt ki a helyszínre, a tényállás felvételére. Becses neje pedig telefonon értesítette a Pesten szívét kúráló Schuster Bélát, e hallatlan szemtelenségről. Igazán nagy disznóság lett volna, ha az ellenünk felhozott vád megfelel a valóságnak! Szerencsére nem így volt. A minap, csodálatos képpen, egy nagyon udvarias hangú felszólítás érkezett Czobor Matyi címére Sámotról, melyben szerelmetes Béla bátyánk sajnálatát fejezte ki a fakói vadászat alkalmával részünkről „hivatalosan bebizonyított” határsértés miatt. Kijelentette, hogy Matyira való tekintettel hajlandó az egész ügyet ad akta tenni, ha – írd és mond – kárpótlás fejében rövidesen 20 tenyésznyulat küld neki, és hogy többé hasonló határsértés elő ne fordulhasson, az egész fakói területet egyszer s mindenkorra átadja! Igaza van az epebajos öregnek – ha az ember egyszer követel, akkor követeljen mindent! Hogy megkapja-e, az már más kérdés… Matyi tegnap kapta meg e „szellemes” levelet. Ott voltam midőn felbontotta. Igen jót nevetett rajta. Tehát pör lesz a dologból... Nagyon nem szeretnék az öreg panamista Kőrösy bőrében lenni, merthogy Matyi, egy kalap alatt, ezen a vén szajkón is elveri a port, az biztos. Hogy ki ez a Kőrösy? Hát a jó öreg anyaországi panamistákból való. Ügyes ember, mindenből pénzt szeretne csinálni, saját zsebe javára. A vadászat tárgykörébe tartozó módszerei is furák… Ott kell kezdenem, hogy a kincstár részéről (mint a telepes földek megbízottja) a tavasszal bérbe adta a kezelése alatt álló vörösmajori, németsóki, békei és józsefmajori volt csehszlovák telepesföldek vadászati jogát Rázgha Karcsinak… Eddig rendben is volna a dolog. Midőn azonban a haszonbért Karcsi leszurkolta neki, addig nyafogott, járt a nyakára, míg az megunva a dolgot, a józsefmajori és békei terület azon részét, amely a fakói út jobb oldalán fekszik, oda nem adta neki. Mivel az öregúr nem jó puskás, s emellett csak a vadászat anyagi oldala érdekli, megállapodott a békei határ községi részének bérlőjével, ha körvadászatot tart, akkor az ő részét is vadássza le… Jalkóczy, békei bíró, eleget is tett a vén uzsorás kívánságának. Az elejtett nyulak felét be is szolgáltatta neki, de a másik felét – hajtók és vacsora költségei fejében – visszatartotta. Kőrösy a köszönet helyett írt neki egy erélyes levelet, amelyben felszólította, hogy a lehető legrövidebb időn belül küldje meg neki a visszatartott 45 nyúl árát, ha nem, akkor beperli. Szerencsétlen Jalkóczy, nem akarván, hogy nevét meghurcolják, undorral fizetett. Ez a trükk a vén panamistának tehát nagyszerűen sikerült, s most azt képzeli, hogy hasonló módon Matyival is elbánhat…

43

Matyi, mielőtt szabadságra távozott, meghagyta, hogy Kőrösyt is hívjam meg a vadászatra. A hónap elején azonban hétköznapjaimat Dunaszerdahelyen kellett töltenem, így személyesen nem beszélhettem vele. Kalmár Rezsikét kértem meg ezért, hogy nevemben hívja meg az öreget. Rezsike viszont nem találkozott vele, így meg sem hívta. A vén panamista ezt személyes sértésnek vette és bosszút lihegett. Vadászatunk után kihallgatta fakói hajtóinkat és ő is „megállapította”, hogy a józsefmajori területből levadásztunk egy jelentős darabot. Így aztán azonnal panaszlevél ment az ügyben a zalaegerszegi szabadságát töltő Matyi után. Jellemzésként még csak annyit, hogy ugyanaz a Kőrösy adja a sértődöttet és kárvallottat, akinek Matyi megengedte, hogy területén bármikor nyulat lőhet a konyhájára. A rossz nyelvek szerint Kőrösy ezt a lehetőséget alaposan ki is használta, mintegy 40 darabot meg is lőtt, és hazavitt.

Január 31. Már egy hete beállt az Öreg-Duna. F. Józsival még tegnap elhatároztuk, hogy gyalogosan átmegyünk rajta. Legalább meggyőződünk róla, hogy a két hét óta dühöngő tél milyen kárt tett a vadállományban. Ma egy hete mínusz 30 C-fokot mutatott a hőmérő, majd a mínusz 26-25-20 C-fokos hideg mellett a kemény északi szél hófúvásokat okozott. Szegény vadak! Elképzelhető, hogy mit szenvedtek az utóbbi napokban! Itt a határban is jóval kevesebb nyulat látni, mint két-három héttel ezelőtt, pedig az idei körvadászat után ugyancsak sok maradt. Mióta beállt a Duna a rókák is akadálytalanul járnak át a túlsó parti erdőkből. A nyomuk mindenütt látható a határban. Van valami felséges a Duna jegén, jégtorlaszok között, átmenni a túlsó partra, miközben magunk alatt tudjuk a folyót, melyen normális körülmények között mélyjáratú hajók közlekednek. A jégpáncél eléri a másfél métert, alóla mégis hallani a víz zúgását, miközben síri csend üli meg a tájat. A kanyargó partvonal, s az erdők közé szorított jégsivatagban sehol egy élőlény. Csak itt-ott vöröslik fel a hepehupás táblák között egy-egy róka, meg egy-két elkeseredett varjú suhan át felette a magasban, de hogy e sivárságban leszálljon, eszébe sem jut. Hosszas bukdácsolás után értük el a Zátonyt. A part menti fán egy egerészölyv gubbasztott. Jó dolga van mostanában. Kényekedve szerint válogathat a máskor elérhetetlen pecsenyében – meggémberedett nyúl, fácán, vadkacsa bőven akad ebben a cudar világban, egyszerűen csak rá kell ereszkednie. A Péteri-kapunál egy darabon kitört a jég alól a víz. Csillogó szalagként kanyarog a szigeterdő hol alacsony, hol meredek partjai mentén. Hullámain egy csapat kerceréce lubickolt. A hímek fehér foltozata messzire világít a szürkéskék vízen. Rögtön kész a haditervük. Józsi, egy körívet leírva, hátulról lepi meg a társaságot, én pedig helyben maradok. A tervünk azonban csak félig 44

sikerült... Két récét lőttünk, melyek a szegélyjégre estek, az pedig nem oly vastag, mint az Öreg-Duna jege. Életveszélyes jegesfürdőt senki sem kívánt venni, így hát otthagytuk mindkettőt. Az erdők olyanok most, mint a fehér meseország. A süppedő hószőnyeg pedig egy hatalmas térkép. Őz és rókanyomok vezetnek rajta keresztül-kasul. Ittott egy-egy tapsifüles lábnyoma is szemem elé került. A Zátonyból ugyancsak jégen jutottunk át az Újerdőbe. A jégen is mindenfelé ott voltak a rókanyomok. Az Újerdőből átsétáltunk kiliti területünkre, ahol először a töltés melletti darabban kísérleteztünk egy rövidebb rókahajtással, de eredménytelenül. Folytatni akartuk sétánkat Alsójánosiba. Az egyik lénián fura nagy madár szállt fel a bokrok közül. Lövésemre lekalimpált. Dobosgém volt az istenadta. Ilyet sem lőttem még soha életemben. Nem is hagytam ott; holnap beszállítom Lőrincz mester somorjai „tömödéjébe”. A kiliti holt Dunán nagy kacsafalka tanyázott. Tőkések, keverve a legkülönfélébb téli kacsafajokkal. Egy négy-öt tagból álló tiszta fekete társaságra vetettem szemet. Közeledtemre felrebbentek. Az egyik oldalán kis fehér folt virított, erre lőttem. De bizony kacsám nem esett le. Egyik lábát lógatva tovahúzott.

A távolabb ülő kacsákat a két emberrel megpróbáltuk magunkra hajtani. Lőttünk is vagy ötöt. Nekem két tőkés jutott. Csont, meg bőr valamennyi; egy döglöttet is találtunk. Embereink természetesen ezt sem hagyták ott – „jó lesz levesnek” mondták. 45

Kacsázás közben az idő is eljárt, hazafelé fordultunk. Midőn a reggeli kacsahelyhez érünk a Zátonyban, láttuk, hogy a varjak és a szarkák már kiráncigálták a vízből Józsi két kercéjét – és le sem szakadtak! Javában lakmároztak a jég hátán. Köztük basáskodott egy nagyobb ragadozó madár is. Engem sem kellett sokat bíztatni, bebújtam. Sikerült. Lövésemre az egerészölyv helyben maradt. Ilyenkor, télidőben, ő a fácánok legnagyobb réme. Czvedler Józsi már ment is érte és szerencsésen felhozta a jégről. Látva a példát, elgondoltam, ha az ember idekint lakna, mily könnyen végezhetne a kártevőkkel. „Csalikacsa” elhelyezése alkalmas helyen ilyenkor ugyanazt a szolgálatot tenné, mint egy eleven uhu.

Téli kacsázások Február 2. Új „expedíciót” szerveztem a befagyott Öreg-Dunán át a szigetre. A múltkori nagyon megtetszett. Csiba Sanyi még tegnap átjött Doborgazról. Ma ment vissza ugyanott. Rögtön csatlakoztam hozzá, ezen a vonalon még úgy sem „lábaltam át” soha életemben. Elhívtam még Czvedler Joskát is, így hárman vágtunk neki a jégországnak. Enyhe volt az idő, alig egy-két foknyi a hideg. A víz áradt, felemelte a jeget még az Öreg-Dunán is, de azért biztos út volt rajta. Nem tudta helyéből kimozdítani, hiszen alul-felül egyformán vastag jégpáncél borította. Óriási víztömeg kell hozzá, hogy feltördelve a jégtáblákat lefelé hengergethesse azokat. Szerencsésen átkeltünk az Öreg-Dunán, helyesebben a tetején tornyosuló hepe-hupás jégtáblákon. Közben újra csináltam a jéghátakról néhány felvételt. A múltkoriak úgysem sikerültek. A doborgazi „Vesszős”-ből már hellyel-közzel bokán felüli vízben gázoltunk át a „Hosszú”-ba. A Hosszújegenyési-csatornában ugyancsak erőlködött fel a víz a jég fölé. Csiba Sanyi áttornázott rajta, evégre is ő haza megy, ergo nem kell mégegyszer visszajönnie. Ha azonban mi vele tartunk Tejfaluszigetig, ugyanezt a vizes utat visszafelé is meg kell tennünk. Ha pedig a víz közben megbolondul és hirtelen árad, mondjuk egy fél métert, akkor fuccs hazamenetel! Már pedig semmi kedvem sincs a Szigeten kuruttyolni pár hétig, míg a jég végleg el nem takarodik a Nagy-Dunáról, sem pedig Óváron-Győrön-Komáromon át váltott vonatokkal hazapöfögni. Búcsút vettünk ezért Sanyitól a „Hosszú” oldalában, és felcsörtettünk Jóskával a tejfalusi Görgeteg irányába. Idefenn már vígan folyott a csatorna. A víz győzedelmeskedett elnyomóján, a jégen. Néhány kerce úszkált rajta. Egy duplára lőttem közülük kettőt. Egyiket Jóska hosszú bot segítségével kihalászta, a 46

másik azonban átesett a túlsó part gallérjegére. Ezt csak úszva lehetne átaportírozni, ezért ott hagytuk. Midőn kiértünk a Vesszősi-Dunaághoz, örömmel láttuk, hogy rajta még áll a jég, s nem szaladta be a víz. Az Öreg-Dunához vezető visszautunk tehát szabad! Ennek örömére egy görbét írtunk le a jégháton, és a Görgetegen keresztül átmentünk körülnézni az Öregfűzesre. Így legalább útközben alkalom nyílott a gallérjégre hullott kacsát is fölvenni. Az öregfüzesi pásztorkunyhóban rövid ebédszünetet tartottunk, majd hazafelé vettük útirányunkat. Vadat, néhány kacsán és egy nyúlon kívül, semmit sem láttam. Nyúlnyo-mokkal ugyan tele voltak az erdők, itt-ott egy-egy rókanyom is akadt, de szarvasnyom egy sem. Valószínűleg abban a szigeterdőben rekedtek, ahol a hideg érte őket. Most azután nem csavarognak, mert a szarvas nem szeret jégen járni. Ma azzal a reménnyel kecsegtettem magam, hogy itt, az öregfüzesi galagonyák között, esetleg csonttollúra bukkanok. A „selyemfarkú lotykát” ugyanis az idei nagy hideg leszorította a magas északról. Sajnos egyet sem láttam. Különben is nagyon kihalt volt az erdő, alig láttam madarat. Utunkat innen a Kis-Öregfüzesen át a Vesszősnek vettük, és rövidesen szerencsésen kiértünk a Nagy-Dunához. Nem kerültünk vissza reggeli utunkra, hanem mindjárt a Flóri-kapu felett ráereszkedtünk a jégre, toronyiránt átlábaltunk a hazai partra.

Február 6. Ma lőjegyzékembe pótlólag felvettem egy fácánkakast. Története a következő: Még január 4-én történt, a gútori vadászaton, hogy az egyik erdőrészlet lehajtása közben felrepült a terület talán egyetlen kakasa. Az épp felettem keresztülhúzó toronykakasnak odavetett lövésem egyetlen sörétszeme szárnyavégét törte, ezért szépen leereszkedett a messze hátam mögött húzódó Duna-ág szederindás partjára. Hajtómat nem küldtem utána. Úgy sem lesz meg, gondoltam. Másnap az egyik hajtó, aki jól megjegyezte, hova szállt le a fácán, a szárnyazott kakast elevenen behozta Budayhoz. Azóta Tóth Káli hogyan, hogyan nem, szerzett hozzá néhány tyúkot is, és ketrecben tartja őket. Sebe már szépen össze is forrott. Ha akkor ezt a fácánt nem sebesítem meg, ma nem él; bizonyára félig megfagyott volna, és ott kin az erdőn széttépték volna a ragadozók. Tegnap Fiedler Józsi beküldte hozzám 6-os flóbertjét. Azonnal kipróbáltam, 5 golyóval 2 verebet és 1 varjút szedtem le. Mindez még tegnap történt. Ma, szinte szégyenlem bevallani, hat lövést tettem varjúra, de bizony egy sem hullott le. Néhány szóval a vadállomány pusztulásáról is meg kell emlékeznem. Az egész januárban megszakítás nélkül tartó nagy hideg, a sok hó, káros hatása 47

már most is erősen megmutatkozik. Csaknem minden nap behoznak a majorból egy-két felfordult, megfagyott nyulat. Ugyanezt tapasztaltam a túloldalon, a tejfaluszigeti kacsaállományban is. Mily büszkék voltunk hatalmas nyúlállományunkra! És íme! Egy komisz hónap elég volt, hogy tönkretegye azt, és vele együtt jövő évi vadászataink szép reményeit.

Február 8. Harmadik szigeti kirándulásunkra indultunk át a jégen. Zsúfolt programot állítottam össze, ezért Czvedler Jóskával már fél kilenckor indultunk. Tervem az volt, hogy bemegyünk Andorhoz, majd végig járjuk a töltésen túli szántókat. A szigetiek ugyanis arról panaszkodtak, hogy sok a róka a határban. Hátizsákomba ezért 4 kénszalagot is raktam, ha lyukba csípném a komát, legyen mivel kifüstülni. A programpontok között kacsázás is szerepelt. Mindez egy nap alatt, nagy hóban, egész szép teljesítménynek igérkezett. Doborgaznál mentem át a Nagy-Dunán. A jég közepén Zalka már várt ránk, s vele lábaltunk be az erdőkön keresztül Tejfaluszigetre, egyenesen Andorhoz. Tegnapelőtt, és ma éjjel is, friss hó esett. Az erdőkben már csizmaszárig ért. Mire Andorhoz értem úgy megizzadtam, mint egy állat. Az egy órás ebédet követően kimentünk a Holt-Dunához. Forrásvizekből táplálkozik, ezért nincs befagyva. Most talán a környék összes kacsája ide szorult. Főleg kercék, nagyés kisbúvárok, természetesen tőkés récék kisebb-nagyobb csapatai sürögtekforogtak rajta. Voltak közöttük azonban általam még nem ismert fajok is. Kirándulásom elsősorban ezeknek szólt. Mindjárt az első bebújt csapatból sikerült kilőnöm egy feketét. Már régen fájt a fogam egy ilyen, a hátán, nyakán tiszta feketének látszó, csak a szárnytövénél fehér foltú fajra. A szárnyazott kacsa azonban a túlsó part jegéről visszaevickélt a vízbe. Csak a negyedik lövéssel sikerült kivégeznem az ide-oda úszkáló és bukdácsoló feketeséget. Mindez még csak ment valahogy, majd jött a nehezebbje – a kacsa kiemelése. Csónak nem volt a közelben, így három hosszú botot kellett összekötöznünk, s csak így tudtuk kipiszkálni. Legalább fél órás munka volt. Midőn azonban kezembe került a zsákmány, minden fáradtságot elfelejtettem – egy szép kontyosréce gácsért szorongattam. Ilyent se lőttem még soha! Lőjegyzékem az idén így már a második új vadfajjal gyarapodott. Ezek után nagy hévvel láttam hozzá a kacsázáshoz. Hajtónak három szigeti legényke is csatlakozott hozzánk. Jó hasznukat vettem a kacsák kipiszkálásánál. E téren határozott rutint tanúsítottak. Kacsázásom eredménye, a kontyoson kívül, egy igen szépen festett kerce és három tőkésgácsér lett. 48

Annyira belemelegedtem a vízi vadászatba, hogy fél négy lett, mire befejeztem. Így a rókákra nem sok idő maradt, de azért a „Diós”-ban megmutattattam magamnak a tejfaluszigetiek által jól ismert lyukakat, nincs-e benn véletlenül gazdájuk. Úgylátszik, azonban a rókák még nem nagyon járnak a lyukba, mert bevezető friss nyomot az éjjel esett hóban nem találtam. Hogy a varjak ne panaszkodhassanak hűtlenségemre, a túlsó oldali töltésnél, egy lövéssel, hármat kilőttem. A kirándulás istenigazában kifárasztott. Ma ugyan nem kell majd elaltatni! De azért e szép kacsázást rövidesen megismétlem.

Február 12. A tervezett tejfaluszigeti kacsázást ma megvalósítottam. Fél kilenckor vágtunk neki Doborgaznál Jóskával, és hatvan tölténnyel, a Nagy-Dunának, s negyed tizenegykor már Andornál voltunk. Útközben, a Tótkalapnál hihetetlenül sok nyusztnyomot láttunk. Kedvem lett volna, utamat félbeszakítva, kinyomozni búvóhelyüket ezeknek az óvatos, ritka szép állatoknak, de a rend kedvéért mégis megmaradtam az eredeti programnál. Bár kissé fáradtan, de jó szívvel folytattam utamat Tejfalusziget felé. Andornál éppen csak kifújtuk magunkat, és máris rohantunk a Holt-Dunához, ahol várt a múltkori három szigeti hajtó. Idáig minden úgy ment, mint a karikacsapás, de mintha ma kevesebb lenne a vízen a kacsa... Természetesen az ágvíz sokkal hosszabban kígyózik, semhogy mindezt az első pillantásra fel lehetett volna becsülni. Így aztán végig cserkeltem az egész, mintegy 2 km hosszú nyílt víz partját. A mulatság, az ebédre szánt idővel együtt eltartott délután négyig. Az eredmény, a múltkorihoz képest, nagyon jó: 1 kontyos -, 9 kerce - és 5 tőkésréce, azaz összesen 15 darab. Ezzel a zsákmánnyal a kacsázás terén felállítottam egyéni rekordomat! A vasárnap észlelt sok különböző récefaj azonban eltűnt. Sem a nagy-, sem a kisbúvár, sem pedig az általam ismeretlen fajok, nem mutatkoztak. Egy-két nap alatt nyomtalanul eltűntek a téli kacsaparadicsomból. Hogy hová? Talán valahol új víz tört fel a jég alól, vagy előre megérezték a tavasz beköszöntét és ideszorult tömegeik lassan feljebb húzódtak északi hazájuk felé. Tizenöt kacsával megrakodva nagyon elégedetten értünk haza. Még jégolvadás előtt szeretnék az Öregjegenyésben egy nyusztvadászatot szervezni, ha közben az ágvizek fel nem törik a jeget. Ma estére, ugyanis már sok helyen víz tört fel ott, ahol reggel még nyoma sem volt. Lassan lehetetlenné válik majd a két part között a közlekedés. Az Öreg-Dunán ilyenkor nem lehet csónakkal járni, az ágvizeken meg gyalog. Ha lehetséges, akkor egy nyusztexpedíciót még megszervezek – azután jöjjön az olvadás! 49

Február 15. Kemény hideg reggellel köszöntött ránk a nap. Tiszteletére nagy hirtelen patyolat fehér zúzmaraöltönyt kaptak magukra a fák. Sehogy sem hagyhatom veszendőbe menni ezt a szép téli napot, még ha ma farsangfarka vasárnapja van is! Czvedler Jóskával a megszokott útvonalon nekivágtunk Tejfaluszigetnek. Nyusztra akartunk vadászni. Jó kilátással kecsegtetett, hogy tegnap éjjel esett a hó, ami a nyomozást megkönnyítette. Első utunk az Öregjegenyésbe vezet. Ennek léniáján áll egy kivénhedt nyárfa. Csupa göcs, odú az egész fa. Olyan mint egy sok harcteret megjárt összevagdalt, összelőtt harcos. Reményeimben azonban csalódnom kellett. Nyusztnyom nincs a közelében, csak szarvasék járnak arra. Így hát a Tótkalapon át nagy nehezen visszajutottunk a Görgetegbe, ahol azonnal nyusztnyomot találtunk. Nosza utána! De ez a fránya állat a bolondját járatta velünk. Nyoma összekacskaringózta a fél erdőt. Végül is a Hosszúcsatornához lyukadunk ki, ahol a nyom a vízbe vezetett. Erre nagy vargabetűt leírva jégháton át a „Hosszú”-ba kanyarodtunk. Jóska fejszéjével minden csököt végig kotyogatott, de bizony nyuszt nem került elő. Félháromkor nagy mérgesen kiadtam a jelszót: „Haza!”

A kerceréce elejtett gácsérja (Tejfalusziget, 1942. 2. 12.) 50

Jóska az Öreg-Duna jegén (Doborgaz, 1942. 2. 12.)

Február 16. Ma reggelre legalább térdig érő hó esett, szinte betemette a falut. Még nappal sem állt el a havazás, csak esett, esett szakadatlanul. A szél is fújt, hordta veszettül a havat, a vonatközlekedés is megszakadt. Ez már igazán sok a „jóból”! Szegény vadállomány! A hideg beálltával három kisebb fogolycsapat húzta meg magát a falu végén. Már csak 4 van belőlük. De ne gondolja ám senki, hogy a hideg pusztította el őket. Egy ölyvpár ütött tanyát a majori út akácfáján és ezek dézsmálgatták naponta a szegény, meggémberedett csapatot. Tegnap, mikor hazafelé tartottam Tejfaluszigetről, már hármat láttam cirkálni a szántók felett. Habár esténként el-el sétálgatok a majori úton, még soha sem sikerült egyet is elcsípnem e fogolytolvajokból. Ma egy új haditerven spekuláltam. Néhány varjút lövök majd flóberttel, s mihelyt a hóesés eláll, kirakom a dögöket lőtávolnyira a majori úttól, egymástól mintegy 300 lépésre, azután másfél óra múlva szánon végig látogatom a tetemeket. Ha az éhes tolvajok rájuk akadnak, rajtuk lőhetem le őket. A varjú azért jó ilyen célra, mert fekete színe erősen kirí a fehér hóból, s vele – nem úgy, mint egy kisebb állattal – nem tud elszállni az ölyv.

Február 28. Kedves naplóm, ne haragudj, hogy elhanyagoltalak. De hát csoda ez?! A vadászatban ugyanis most van az igazi uborkaszezon. A hónap végén csak megenyhült az idő. Úszunk is most a latyakban, ködben, vízben. A szántókon csíkokban kifeketedett már a föld a hótakaró alul. Olyan most a határ, mint a kerceréce fehér-fekete szárnya. A Nagy-Dunán még áll a jég. De már posvad erősen. Nem tanácsos ilyenkor mászkálni rajta. Mihelyt azonban megtisztul a víz, be gyönyörű is lesz ladikkal végigjárni a túlsó vízágakat! A rókák kiásása, kifüstölése e jobb időre marad – ha ugyan közben nem hívnak be katonának. Szívből sajnálnám, ha a márciusi szalonkahúzásra nem lehetnék idehaza, de ha a sors úgy rendeli, szívesen elmegyek én Ukrajnába is – vadászni! Egyelőre azonban még otthon vagyok. Ha tervem sikerül, rövidesen Somorjára kerülök, mint gazdasági felügyelő. Ebben az ügyben szaladgálok, firkálok, telefonálok már egy hete. Kérvények, keresztlevelek, mit tudom én, mi mindenféle igazolvány, bizonyítvány kivasalása a legkülönbözőbb hivatalokból – ez most a foglalkozásom. Közben gondnoki múltamból Stempien bácsinak is tartozom még egy elszámolással, ami ugyancsak sok utánjárást igényel. Rövid időn belül kétszer voltam ez ügyben Nagymagyaron, kedden megyek Dunaszerdahelyre, onnan pedig Komáromba. 51

Még az ölyvekről kell írnom. Jelentem, a varjúdöggel való kísérletezés csődöt mondott, hiába terveztem ki az egészet olyan szépen. Az ölyvek valószinűleg arra az álláspontra helyezkedtek, hogy csak nem kezdenek ki holmi parasztnak való varjúdöggel, midőn szerte a határban megfagyott nyúlakkal terített asztal vár reájuk!

A jégpáncél alól feltört görgetegi csatorna (Tejfalusziget, 1942. 2. 12.)

Jégsáncok a Duna-parton Március 8. Ma délután a rádió Pozsonyból 500 cm-nél magasabb vízállást jelentett. Ugyanakkor nálunk még szilárdan tartja magát a jégpéncél, és széles e Dunán a felölről jövő ár lefutását gátolja. Ilyenkor, ha az árhullám nem tudja az egész Dunát borító, útjába került jeget magával ragadni, zúgva, bömbölve rászalad és kezdetét veszi a víz és a jég élet-halál harca. Nem kétséges, hogy végül a víz kerül ki győztesen, de ennek a győzelemnek nagy ára van. Víz alá kerülnek az ártéri erdők, s jaj annak az élőlénynek, mely akkor ott tartózkodik. A szarvasok még csak hagyján, azok kiúsznak a jeges árból, de a szegény őzeket, nyulakat, mint a pelyhet ragadja magával és nyomorultul elvesznek benne. Elképzelhető, hogy most Sanyival együtt mennyire drukkolunk, hogy a jég a lehető legsimábban távozzon a Dunáról. A tavasz már rövidesen bekopog. Hiába esett ma is a hó, burkolózott piszkosszürke köpönyegbe az ég, első futárai már itt vannak. A napokban Komáromban, a város közepén, vadgerlét láttam gubbasztani egy gömbakácon, ma pedig a tejfalu-somorjai gyalogúton kis csapat seregély ötlött a szemembe. 52

Apropó seregélyek... megpillantásuk olyan elhatározást érlelt meg bennem, hogy az idén megpróbálok a madárvonulásról egy kis statisztikát készíteni, melyet majd a naplómhoz csatolok.

Március 10. Ma reggel 7 óra 30 perckor elkotródott a jég. Sajnos nem voltam kint, és így nem láthattam ezt a rendkívüli eseményt. Midőn kiértem, a folyam már méltóságteljesen hömpölygött, kisebb-nagyobb jégtáblákat úsztatva lefelé, a partjain pedig hatalmas jégsáncokat épített. Közben kiömlött és így a körtvélyesi hajóállomás épülete is „lábvizet vett”. Gyorsan csináltam is az áradásról néhány fényképet. Befejezésül lejegyeztem egy, a hajóállomás főnökétől hallott kis történetet: Néhány perccel a jég megindulása után a parton állók egy felülről érkező hatalmas jégtutajon három riadt őzet pillantottak meg, melyek halálfélelmükben szorosan egymás mellett hevertek. Így úsztak lefelé a jégtáblán egészen Doborgazig, ahol az nekisodródott a még álló jégnek. Erős roppanás hallatszott és a jégtutaj darabokra tört, szétmállott. A három nyomorult állat eltűnt szem elől, nem látta őket többé senki... Bizonyára a jég között pusztultak el.

Jégsáncok a Duna-parton (Körtvélyes, 1942. 3. 10.)

Az olvadás után visszamaradt vizek a határban (Körtvélyes, 1942. 3. 10.) A révkörtvélyesi hajóállomás (1942. 3. 10.) 53

Március 19. Ma próbálkoztam először szalonkázással. Molnár Béla is beállított Komáromból, sőt bejelentette, hogy marad néhány napig. Holnapután áttesszük szállásunkat Kilitibe. Ott tartjuk majd a „főpróbát”. Azért, hogy a mai nap se menjen veszendőbe, Béla tiszteletére egy farkaszátonyi kirándulást készítettem elő. Gyalogszerrel indultunk délután négy órakor, két hajtó kíséretében. Körtvélyesnél Fiedler Józsi, mint „háziúr”, szintén csatlakozott menetünkhöz. Beszálltunk a csónakba, s már eveztünk is felfelé a Malmosi-csatornán. Az Öreg-Dunán, az ott tornyosuló jéghegyektől, még mindig nem lehetett feltolni a ladikot a partra. Egy órai huzavona után végre elértük a Farkaszátonyt. A kalendárium szerint már régen itt kellene lenniük a hosszúcsőrűeknek. A valóságban azonban más a helyzet. A Nagy-Duna partján hónapok óta egész jéghegyek tornyosulnak. Alig három napja még - 6 fokos hideg volt, és az esti félhomályban még ma is északi szél beretválja az ember képét, miközben a szalonkákat lesi. Az azonban bizonyos, hogy a tavasz már itt csetlik-botlik a küszöbön. Az erdőkből eltakarodott a hó, helyet adva a hóvirágnak. Megszólaltak a rigók is. Miközben puskámmal elmélázva álltam a zátonyi lénián, tudtam, éreztem, hogy mindez még nem az „igazi”. Több évi tapasztalat tanított meg rá, hogy a szalonkahúzás főszezonja nálunk akkor jön el, midőn a hóvirág már elvirágzott, s a virágzó vadjácinttól olyan az erdő alja, akár egy hatalmas kék szőnyeg, és mikor már az ibolya lila fejecskéi is előkandikálnak a barna avarból. Mindettől azonban legalább még egy hét választ el bennünket. Ez viszont nem zárja ki, hogy a hosszúcsőrűek előcsapatai rövidesen meg ne érkezzenek. Ma azonban nem láttunk belőlük még hírmondót sem.

Az Öreg-Duna partjára hatalmas jégtáblákat nyomott fel a víz

54

Körtvélyes, „Malnusi”, 1942. 3. 19.

Március 22. Tegnap reggel Molnár Bélával áttelepedtünk Kilitibe. Végig pusíroztuk az egész területet, este pedig a legjobbnak vélt helyen felálltunk a lesre. A szalonkáknak azonban még híre-hamva sem volt. Különös ez az idei tavasz. Az erdő alja fehér a hóvirágtól, fittyet hányva a hidegnek előbújt már a kék vadjácint is. Sőt, tegnap délután egy citromlepkét is fogtam! A rigók estefelé szabályszerűen el-el fütyülik szerelmi áriájukat, ami máskor szintén biztos jele a tavasznak. Az idén azonban még e téren is rendkívüli időket élünk. Benedek napon, melynek tudvalevőleg zsákban kellene hoznia a meleget, még „jéghegyes” felvételeket csináltam az Öreg-Duna partján. Tegnapról mára virradóra -3 C fok hideg volt, s metsző északi szél fújt. Ugyanakkor veszettül áradt a Duna. Az alacsonyabb fekvésű ártéri szigeterdők már víz alatt vannak, ami annak a jele, hogy a német hegyekben kezdetét vette az olvadás. Fordított világ ez – a hegyekben olvad, a síkon pedig fagy! A madárvonulás már javában zajlik, de a szalonka még hiányzik – épp az a csoda madár, amelyre a vadászember foga a legjobban vásik! 55

Szalonkával ugyan nem találkoztunk, de kirándulásunk mégsem volt egészen hiábavaló. Megállapítottuk, hogy területünk őzállománya hiánytalanul áttelelt. Pusírozás közben 15 darabot láttunk, köztük két erős bakot. Nyúl is egész szépen mutatkozik. Igen jó volt, hogy télen nem tartottunk rájuk nagyobb vadászatot. Csak egy dolog nem tetszik: igen sok a róka. Lépten-nyomon rókalyukakba botlik az ember. Szerencsére 3 kénrudat is vittem, így három lyukba is befüstöltem, majd utána azonnal betemettem földdel. Bízom benne, ha a koma benn tartózkodott, a kén végzett vele. Jövőben folytatni fogom a kénezést. Fácánt azonban hírmondóul sem láttunk. Úgy látszik a zord tél még az írmagjukkal is végzett. A jelenlegi nagy víz a mi, töltésen túli területünk vadállományát nem veszélyezteti, sőt még növelni is fogja, mert az árterületi erdőkből ide szorítja a nagyvadat, és a küszöbön álló szalonkahúzásra is kedvező befolyással lesz.

Március 25. Józsival és Bargár Pubival délután átcsónakáztunk kiliti területünkre. Célunk: pürselés szalonkára és természetesen esti les. Habár a Duna már apad, a víz még mindig rendkívül magasan áll. Mintegy két órát vett igénybe, mire hazulról a kiszemelt erdőrészt elértük. Tekintettel arra, hogy már jól benne jártunk a húzási idényben, és fagymentes a reggel, reménykedtünk, hogy végre találkozunk velük. Hiába sétáltunk azonban ki a hóvirágszőnyeggel befuttatott Alsójánosi erdőbe, hiábavaló volt a szép, rigódalos esti les, szalonka nem került szemünk elé. Talán tudatosan elkerülték ezidén vidékünket. Utóvégre is sok minden kipattanhat az oly fene szögletes szalonkakoponyából!

Március 26. Megjöttek! Józsival délután átmentünk a Farkaszátonyba. Hat óra lehetett, mire csónakunk odaért. A húzás fél nyolckor kezdődött. Mint aféle időmilliomosok, kiültünk egy csökre és hozzáláttunk Józsi extra – őz- és disznóhús-keverékből készített – nyáriszalámijának elfogyasztásához. Smakkolt az uzsonna, elfogyasztottuk az utolsó szemig. Meg is szomjaztunk. Józsi ezért nagy hetykén előhúzta zsebéből a vadászbódé kulcsát és kiadta az utasítást csónakosunknak, Németh Pistának, hogy hozza ki onnan a csubullót és a poharakat. Mossa ki a kútnál és hozzon friss vizet. Pisti a parancsot híven teljesítette, néhány perc múlva már ott is volt a friss víz. Udvariasan megtöltötte és nyújtotta felém. Engem sem kellett sokat kínálni, anélkül, hogy közelebbről megvizsgáltam volna mit is iszom, jót húz56

tam belőle. Szerencsére kutya hideg volt a víz és így nem ihattam ki fenékig. Leemeltem hát a számról a poharat és belépillantottam. Uram Isten! Mennyi apró szőrszál úszkált benne! Kilöttyintettem a pohár tartalmát és újra teleöntöttem abból a csubullóból... Most is vastagon úszkáltak benne a szőrszálak! Rémes gyanú merült föl bennem. Elkaptam a csubullót és úgy megráztam, hogy menten kiesett a feneke, s vele együtt két kiszáradt egér. Hát nem éppen a legépületesebb érzés, hogy néhány perccel előbb ezekről ittam le jóízűen a vizet. Képzelhető, hogy ezek után mily undorral álltam fel a húzásra. Pedig alig töltöttem el néhány percet a helyemen, mikor máris „cvikkelést” hallottam és lőtávolon kívül áthúzott a lénián az idei „első” szalonka. Nemsokára rá még kettő jött, ugyancsak cvikkelve. A második felém kanyarodott, rá is dupláztam, de szalonkám lecsapva vígan tovaszállt. Kisebb szünet után Józsi felől hangzott egy lövés. Rögtön tudtam, hogy talált, mert elkeseredetten kiabált Német Pistinek, hogy siessen oda, segítsen megkeresni. Végül még felém jött egy, s ahogy a bokrok közt csapdosott, oda lőttem, de bizony megint csak elhibáztam. Ezzel zárult is a húzás. Hát a mai napon bizony Diana komiszul kibabrált velem. Egeres, büdös vízzel itatott, hogy undortól eltelve álljak ki a szalonkák elé, azután bizonytalan távolságban megmutatta őket! Én persze bedőltem és össze-vissza lövöldöztem rájuk. Csak azzal vigasztalom magam, lesz ez még máshogy is! Józsi azonban nagyon büszke, ő lőtte az idei első szalonkát.

Március 27. A tegnapi nagy szalonkabőség után a ma esti húzáson egyet se láttunk. Pedig ma Sanyi és Sághy Gyula is kijött a Farkaszátonyba. Az időre nem lehetett panaszunk se nekünk, se a szalonkáknak. Szélcsend, holdvilág, esti madárkoncert. Igazi hangulatos március végi este. Még sem húztak.

Március 28. Céltalanul pusíroztunk Kilitiben. Józsival esti lesre a Farkaszátonyban álltunk fel. A délutáni meleget estére viharnak is beillő hideg, északi széllel kevert légáram váltotta fel. Mégis láttunk néhány szalonkát. Józsi és Bargár Pubi egy csapatban hármat pillantottak meg. Felém is húzott egy, a szél által sodorva épp mellém akart levágódni a földre. Oly gyorsan jött, hogy nem tudtam célba kapni. Nem is lőttem rá. Midőn észre vett, alacsonyan tova húzott, alakja beleolvadt a bokrok sötétjébe. Így lövés nélkül megúszta. Ezzel zárult a les. Józsi és Pubi kint aludtak a bódéban, hogy közelebb érjék a hajnali lest. 57

Március 29. Kár volna kertelni – a ma esti húzáson megint elhibáztam egy cvikkelő szalonkát. Pedig ez igazán szabályszerűen fölém húzott, nem is takarta semmi. Szóval jött, mintha zsinóron húzták volna, mégis elhibáztam! Egy hét múlva húsvéthétfő. Úgy látom sanszom van egy nagy heringfejre. Bezzeg Józsinak nagy most a mellénye. Ma különösen nagy fiú volt, mert délelőtt megint lőtt egy szalonkát.

Március 31. Ennyi balsiker és melléfogás után tegnap azért se mentem ki szalonkázni. Ma azonban látva a szép tavaszi verőfényt, délután mégiscsak vállra kanyarintottam a puskám. A változatosság kedvéért Józsival a Farkaszátony alsó felében – itt volt tavaly a főhúzás – álltunk fel. Előtte azonban mindketten nekiláttunk egy tavaszi vadvirágcsokor összeállításának. A lénia szélén állt egy barkákkal feldíszített fiatal éger. Józsit nem kell sokat bíztatni, nekirugaszkodott és lehajlította... Amint javában kopasztottuk a szegény fát, szemben a lénia másik oldalán egy fűzbokor tövéből gyanús szárnycsapkodást hallottam. Hirtelen arra kapva fejem, még láthattam az ágak között eltűnő szalonkát. Azonnal utána eredtünk, de bizony nem tudtuk felverni. Bizakodva álltunk fel a húzásra. Fél nyolcat mutatott az óra, midőn meghallottam az oly jellegzetes, első korrogó hangot. Nem sokára messze tőlem a madarat is megpillantom. Józsi felé húzott, aki rá is duplázott, de elhibázta. Alig múlott el néhány perc, s anélkül hogy láttam volna valamit, hallottam Józsi lövését, s már csörtetett is be a bokrok közé... Megint egy pisszentés, és egy szalonka villámgyorsan átsurrant a lénián. Nem volt tőlem messze, de lövésről szó sem lehetett. Azután mintegy negyedórai csend következett. Majd megint hallottam a korrogó hangot. Puskám felemeltem, s mihelyt a szalonka kilibbent a léniára, már szólt is. Lövésemre a madár azonnal lekalimpált, nagyot toccsant, éppen a pocsolya kellős közepében. Így lett meg nagy nehezen az idei „első”. Józsi szalonkáját a sötétben nem találta meg. Holnap reggelre ezért hajnali lessel egybekötött keresést tervezett. Ma Schvikker Janival Sanyi is kiment a somorjai részre. Két szalonkát is lőtt, de a sötét miatt ő sem találta meg madarait. Megkeresésük a holnap esti lesre marad.

58

Április 1.

Józsi hajnali lesen két szalonkát lőtt. A tegnapit nem találta meg. Nagy reményekkel indulunk 11 óra után pusírozni. Sajnos, rájött az eső, így a kiliti területnek csak a legjobbnak vélt darabjait fésültük át – eredménytelenül. Fél ötkor már a farkaszátonyi vadászházban sziesztáztunk. Idejövet a tejfaluszigeti Dunán lőttem egy búbosvöcsköt. Örültem neki. Józsival közösen még egy kárókatonát is kivégeztünk. Sziesztálásunkat negyed hétkor a Dapsy házaspár érkezése zavarta meg. Esti húzásra jöttek ki ők is. Felálltunk a tegnap esti helyünkre. Az eső közben elállt, helyette fütyörészett a szél. Jöttek is a szalonkák, sebesen csapódva húztak. Pattogtak a puskák. Én hét töltényt lőttem ki 4 szalonkára. Az eredmény 1 madár lett. Társaim sem dolgoztak különben. Józsi 6 szalonkára lőtt eredmény nélkül, Dapsy Zoli 2-ből egyet ejtett el. Csak szegény Baba asszonyra nem kacsintott rá Diana – ő egyet sem látott. Igaz, ami igaz, az idén nincs szerencsém ezekkel a hosszúcsőrűekkel. Idáig 8 szalonkára 14 lövést tettem, az eredmény mindössze kettő lett. Sajnáltam Sanyit is. Oly boldog volt a tegnap esti két szalonkájával. Ma azonban Schvikker Pacó hiába kereste őket, egyet sem lelt meg.

Szalonkák és túzokkakasok Április 2. Csúnya erős, hideg és szeles nap volt. Azért Józsival – ki mellesleg hajnalban hat szalonkát látott, de egyet sem lőtt – a szokott időben útra keltünk. Bizodalmunk, hogy napnyugtával alább hagy a szél, nem teljesült. Sőt, mintha csak bosszantani akart volna, még jobban rátett. Fél nyolc után jelentkezett az első szalonka. Józsi mellett húzott át a lénia felett, magasan. A fiú puskája rögtön megszólalt és láttam is, ahogy a madár lekalimpált. Néhány perccel később, tőlem vagy kilencven lépésre a vágás felett pillantottam meg egy, a szél által sodortatott madarat. Azért rádupláztam, de madaram kutyába sem vette lődözésemet, vígan tovaszállt. Egymást űzve most egy pár jelentkezett. Úgy keresztül vágták magukat a lénián, hogy lövésről szó sem lehetett. Jóformán meg sem pillantottam őket, már el is tűntek. Ezután hosszabb szünet állt be a húzásban. Már nem volt messze a 8-astól az óramutató, mikor Józsi „Vigyázzon!” kiáltására lettem figyelmes. A lénián hosszában két szalonka jött egyenesen felém. A következő pillanatban már 59

szólt Józsi puskája és homályosan láttam, ahogy az egyik madár leereszkedett a léniára. A másik egyenesen fölém húzott. Nem kellett bíztatás, egyenesen odapörköltem neki. Egy darabig még repült, majd ez is lecsapott a léniára egy nádtorzsok tövébe. Biztos, ami biztos, mihelyt földet ért, azonnal rálőttem a másik csővel és már rohantam is oda. Szárnyazva volt, de csak nehezen tudtam kihalászni a sok gizgaz közül. Józsié azonban nem lett meg, hiába kutattuk át aprólékosan azt a helyet, ahová leereszkedni láttuk.

Április 3. A ma esti húzásra Sanyi és Dapsyék is kijöttek. Sok mondanivalóm igazán nincs róla. Bizonyos, hogy a húzás javán már túl vagyunk. Mindössze három szalonkát láttam lőtávolon kívül. Józsi is, Dapsy Zoli is két-két szalonkára lőttek, de csak Józsinak sikerült egyet elejtenie. Ezzel az általa lőtt szalonkák száma 6-ra emelkedett, mert ma reggel a tegnap estit is megtalálta.

Április 4. Ma nagyszombat van. Hárman mentünk ki a Farkaszátonyba, esti szalonkahúzásra: Józsi, Dapsy Zoli és én. Esős, hideg az idő. Mindössze négy szalonkát láttunk. Józsira három ment, rájuk is puskázott, de eredménytelenül. Rám egy húzott szépen, korrogva. Egy lövéssel le is szedtem.

Április 5. Józsival ketten indultunk az esti húzásra. A nagy ünnepre való tekintettel csónakos sem volt velünk. Enyhébb déli szellő lengedezett. Nyolc óra előtt tíz perccel jelentkezett az első madár. Korrogva húzott Józsi felé. Egy duplé, de a szalonka makkegészségesen húzott tova. A második ugyancsak korrogva vette felém az irányt. Lövésemre azonnal lekalimpált az avarba. A vágás felett csak néha-néha hangzott korrogó hangjuk, anélkül, hogy a madarakat a léniáról láthattuk volna. Mindössze egyet pillantottam meg alacsonyan a bokrok között elsuhanni, de mielőtt lőhettem volna rá, eltűnt a sűrű homályában. Józsi ezen kívül, még egy kergetőző párt is látott.

Április 6. Hiába, a szezon már a végét járja. Mindössze egy szalonkát láttam. Szépen rám húzott. Midőn a legszebb távolságban volt, rálőttem, de puskám csütör60

tököt mondott. Erre a szalonka megperdült és oldalt akart elsuhanni a bokrok között. Odavetettem a második lövést, amitől látszólag szárnyazva leereszkedett. Megpróbáltuk Zolti kutyájával megkerestetni, de egyszerre cvikkelve felszállt és alacsonyan elhúzott, valószínűleg sértetlenül. Még most is mérges vagyok, ha erre a csúnya esetre gondolok!

Április 7. Dapsy Zoli öt húzó szalonkát látott. Én összevissza kettőt. Az első a nagy viharban oly gyorsan és alacsonyan surrant át a lénián, hogy nem lőhettem rá. A második a hátam mögül, a sűrűből húzott el hangtalanul a fejem fölött. Utána dobott lövésemre azonnal lezuhant. Józsi nem látott semmit, Dapsy Zoli egyre ráduplázott, eredménytelenül.

Április 8. A szalonkák még mindig itt vannak. Szokott triónk az este ismét „kihúzott” a Farkaszátonyba. Józsinak – az eredménytelen hajnali les és a napközi pusírozás után – oly disznó szerencséje volt, hogy az esti húzáson kettőt is lőtt. Emiatt Dapsy kissé megsértődött. Zoli ugyanis tegnap a Bújólyuk-csatornán túl igen jó húzóhelyet fedezett fel. Nosza! A kis görénynek csak ezt kellett hallania! Ma hajnalban már ott volt, s habár semmit sem lőtt, látott öt szalonkát. Kiismerte a terepet, s ma este Zoli elé állt és ellődözte orra elől a szalonkákat. Ez a hamisítatlan vadászirigység! Én kitartottam a régi helyemen. Láttam is, hallottam is egy-egy szalonkát. Lövést nem tettem, és a mai nappal a lesrejárást befejeztem. 61

Összegezve a tavaszi húzás eredményét: Március 26-tól április 8-ig láttam 33 szalonkát, rálőhettem 14-re, leesett 6. (A kilőtt töltények száma 22 volt.) Részemről a szalonkázást befejezettnek tekintettem, habár az utóhúzás valószínűleg még néhány napig eltart.

Április 16. Ma megkezdtem a túzokkakasok elleni „hadműveleteket”. Már jó néhány nappal ezelőtt megkértem Rozinski Karcsit, hogy a Pongráczuradalom területén eszközöljön ki részemre egy darab lelövését. Minthogy Pali grófot a kakaslövés nem érdekelte, az engedélyt minden nehézség nélkül megkaptam. Ma délután tehát megnyergeltem kerékpáromat és dacára a nagy szélnek elnyargaltam Nagyszarvára. Karcsi – mikor beállítottam hozzá – éppen a gazdasági udvarban szorgalmaskodott. Egy szál gyereket és egy ökröt adott mellém, hogy ezek segítségével próbáljam majd meg az óvatos kakas belopását. Nem nagyon bíztam e különös „dekkung” sikeres használatában, dehát nagyobb szerencsétlenség nem történhet, legfeljebb a kakas nem vár be... Ha pedig a gyerek vezette ökör fedezetében mégis sikerülne a belopás, újat tanultam. Nagy ambicióval fogtam hozzá a kakasok felkereséséhez. Először a Csonkatói-dűlőn bukdácsoltam végig. A szarvai határnak ez a kimondottan túzokos része. Egy-egy nyúl ugrott fel előttünk, de túzoknak se híre, se hamva nem volt. Innen irányt véve a kövecsesi tábla felé, keresztülvágtam a szántókon, ki egy fűzfák szegélyezte tagútra. Ahogy kiértünk rá, vagy 200 lépésre az úttól – egy gémeskút irányában – furcsa sötétbarna domborodásra lettem figyelmes. Gyanús volt nagyon az a valami. Ott hagytam hát az ökrös gyereket és keresztül ugrottam az árkon. Abban a pillanatban megelevenedett a furcsa valami – egy hatalmas nagy túzokkakas! Idegesen tekingetett felém, készen bármely pillanatban a felszállásra. Nem volt sok vesztegetni való időm. Visszaugrottam az útra és sietve tettem néhány lépést a gémeskút felé... A peremére feltámasztott puskával biztosabb lövést adhatok le. Igen ám, de a kakasom se rest, és mielőtt még elértem volna a kutat, nekiszaladt, kiterjesztette irdatlan szárnyait és lomhán felszállt. Éberen figyeltem repülése irányát, s örömmel láttam, hogy elhúzva a Kövecsesi-major mellett, nem messzire a Szarva felé vezető úttól, újra leereszkedett. Természetesen utána ballagtunk. Nem sokára újra megpillantottam. Nem sétálgatott túzokszokás szerint nagy peckesen, hanem valószínűleg a nagy szél miatt lelapult, még a nyakát is a földre fektette. Lehetett tőlem jó 400 lépésre. A túzok és köztem egy nagyobb trágyakupac emelkedett – ha azt elérném, nyernék vagy 100 lépést. Az ökrös gyereket azonnal eldirigáltam a majorhoz, 62

én pedig nekihasaltam és négykézláb a kupac tövéig másztam. Sikerült. A kakas még mindig ült, csak hosszú, struccszerű nyakát forgatta idegesen jobbra-balra. Ahogy fedezékemből nagy óvatosan kipislantottam, megállapíthattam, hogy a túzok még mindig igen messze van – vagy 350 lépésre. Közelebb sehogyan sem mehettem. Bizonytalan lövést sem akartam leadni, ha így rápuskázok, az idén már nem igen „beszélek” vele. Jó ideig célozgattam feltámasztott puskával hosszú szürke nyakát, ami igen bizonytalan célpont volt, különösen ha az embernek a négykézláb mászástól megerőltetett, remegő karral kellett lőnie. Támadt azonban egy „jó” gondolatom! Ha takarásomból felemelkedem, a túzok bizonyára felpattan, s ha egész oldalát állva mutatja majd felém, oda lövök. A túzok tényleg fel is pattant, de abban a pillanatban már repült is. Szállt, szállt át a fűzfás úton a Csonka-tó felé, arra, ahonnan elindultam. Vele szállt összes reményem, hogy a mai nap folyamán még egyszer összejőjek vele. Nem baj, utóvégre ez csak az első kísérlet volt. Lövést sem tettem rá, így túlságosan nem ijesztettem el. Talán legközelebb majd nagyobb szerencsével járok. Visszafelé jövet betértem az uradalmi irodába. Pali gróf is ott volt. Elhatároztuk, hogy a napokban nagy varjúirtást rendezünk a parkban. Annyi ott a varjú, mint a füst. Van olyan fa, amelyen húsz fészek is akad.

Április 17. Délután Sanyi átcsábított körülnézni Tejfaluszigetbe. A folytonos hideg dacára már fakadtak a füzek levelei. Lépten-nyomon ibolyák lila fejecskéi mosolyogtak az arra járó szeme közé, a gólyahír is teljes virágzásban volt. Jaj be szép is a tavaszi erdő! Első utunk a jegenyésbe vezetett. Az „Öreg” tejfalusi részét most vágják. Ott dolgozott a falu apraja-nagyja. A doborgazi részen felállított sózók környékén sem őz, sem szarvasnyom nem volt. A favágással járó zaj elriasztotta a környékről a vadat. Innen csónakunkkal átmentünk a Felsőosztályba. A Tejfaluszigeti-Dunán halászok húzták a kerítőhálót. A halászat e tipikus módjáról gyorsan csináltam néhány felvételt. Véletlenül néhány hal is kepickélt a hálóban. Reméltem, a zsákmány is érvényesülni fog a képen. A Felsőosztály tele volt őz- és szarvasnyommal. Ha közbe nem jő valami, Sanyi biztos eredményre számíthat a május 1-i őzbakszezon nyitányánál. Uzsonnánkat az újmérési vadászházban fogyasztottuk el, majd megjártuk a Léniát, hol ugyancsak igen sok volt az őznyom.

63

Kirándulásunk tapasztalatait összegezve Sanyival úgy döntöttünk, hogy 31-én este a Léniában lesünk, aludni a vadászházban fogunk, hajnali lesre pedig május 1-jén a Felsőosztályba megyünk.

Halászat kerítőhálóval (Tejfalusziget, 1942. 4. 17.)

Április 21. Nagyon csúnya packázásról számolok ma be. Túzokkakasról van szó, arról a bizonyos szarvairól. Délután biciklivel kirándultam Nagyszarvára. A múltkori példán okulva ma nem vettem igénybe Karcsi ökrét, hanem felkapaszkodtam egy parasztszekérre és azzal indultam a Csonka-tó felé. Néhány szóval meg kell örökítenem a szekér tulajdonosát is, Husvéth Józsefet. Tipikus magyar arc, lógó bajusszal, mongoloid arcéllel; termete szikár, magas. Barátságunk még a gondnoki boldog időkből fakadt, amikor is csoportvezetőm volt Nagyszarva községben. Feltétlenül becsületes, kemény jellemnek ismertem meg, akiben száz százalékban lehetett bízni. Mikor a múltkoriban itt jártam és találkoztam vele, nemtetszésének adott kifejezést, hogy őt korábban nem látogattam meg. Azonnal felajánlotta szekerét és egyetlen lovacskáját 64

– ha legközelebb jövök, nagyon szívesen becsavarogja velem a határt. Majd meglátom, hogy ő belopatja velem azokat az óvatos kokasokat! – jelentette ki magabiztosan Ennyi szíves, őszinte invitálásnak nem lehetett ellenállni. A muskátlis ablakú, pici ház ajtajában csak a felesége fogadott, ki lelkendezve mesélte, hogy az ő hites ura trágyát hord, de csak menjek utána, örömmel elszekerez majd velem, ha megtudja, hogy itt vagyok. József rögtön vállalkozott a kirándulásra. Felugrottam mellé az ülésre és lépésben megindultunk a Csonka-tó felé. Jó ideje poroszkált már velünk József táltosa, midőn a távolban három szürke kiemelkedés – két nagyobb, egy kisebb – vonta magára figyelmünket. Közelebb érve láttuk, hogy az a gyanús „valami” nem más, mint három túzoknyak. Két kakas és egy tyúk. A jóval kisebb tyúk állt, a két gavallér pedig leheveredett, csak vastag, szürke nyakuk emelkedett ki a szántásból oly egyenesen, mint a cövek. Midőn vagy 200 lépésre megközelítettük őket, mindkettő felállt és elfelé sétált. Nem mintha nagyon megijedtek volna, inkább csak a velük született óvatosság késztette őket a „három lépés” betartására. Kocsink megállt. Az ülésből óvatosan célbakaptam a közelebb álló és épp keresztbe forduló, farkát legyező alakban szétterjesztő kakast. Lövésem után láttam, hogy a golyó egy arasznyival felette süvített el és jóval mögötte porzott a szántás. Hát ezt kétségtelenül elhibáztam. A puska durranására nem is három, hanem öt túzok kelt szárnyra. Kettő oly ügyesen lapult, hogy ezideig még csak nem is sejtettük jelenlétüket. Az ötből kettő a sárosfai határ felé vette az irányt. Az én kakasom azonban két társával lefelé húzott Süly irányába, s jó két és fél kilométernyire tőlünk ereszkedtek le. József oly csúnya pillantást vetett rám, mintha legalábbis az öreganyját szúrtam volna le. Mondani azonban csak annyit mondott nagy szemmeregetés kíséretében: „Soha többet nem lopjuk be őket ily közelre”. De azért nem hagytuk annyiban a dolgot, mentünk a kakasok után lefelé... Hátha nem repültek ki a szarvai határból, és még egyszer lövésre kaphatjuk őket. Lovunk lassan léptetett abba az irányba, ahol a három nagy madarat szem elől vesztettük. Egy félórai poroszkálás után tényleg újra megpillantottuk őket. Közeledtünkre elfelé kezdtek sétálni, folyton hátukat mutatva felénk. Nem volt időnk habozni. Megint másodikra állítottam az irányzékot, s a célgömböt pedig a kakas testére vittem. Lövésem megint fölötte csapott le. A kakas erre úgy megijedt, hogy talán még most is repül. Sejtettem, hogy nekem ma nagyon kellemetlen éjszakám lesz. Előre láttam ismerőseim gúnyos ajakbiggyesztését. A túzokkakasok pedig lázálmomban valószínűleg kánkánt fognak táncolni hasamon. Az első, aki tiszta szívből kinevetett, Karcsi volt. Meg is jegyezte, hogy ez már az öregedés biztos jele. 65

Április 29.

Ember tervez, Isten végez. Rozinski Karcsival úgy beszéltük meg, hogy ma délután ismét kimegyek Nagyszarvára kakasozni. A minapi hibázást valahogy illene kireparálni. Még ma is bosszant, ha visszagondolok rá. Reggel felhúzva az ablakredőnyt, ijedten láttam, hogy csak úgy csurog az eső, elmosva mai reményeimet. Így áprilisban már aligha lövök kakast, áttolódik májusra. Igaz, hogy májusban a legszebbek, ilyenkor húzzák fel a télinél világosabb nászruhájukat és oly hosszú bajuszt növesztenek, akár egy parádéskocsis. Igen ám, de május 1-jétől kezdve szabad az őz lövése is. Ha a kettő között kell választani, akkor magam részéről inkább az utóbbi mellett döntök. Szóval az idei tavaszi programom nagyon összezsúfolódhat, amit pedig nem szeretek, hiszen a jóból is megárt a sok. Ilyenkor mindig úgy érzem magam, mintha elém tettek volna egy nagy adag csokoládékrémet, méghozzá mindjárt egy tállal! De azért még sem bánom – nekem májusban egy kakast és legalább egy bakot terítékre kell hoznom! Néhány szóval még visszatérek a múltkori kakas elhibázására. Egy hét időm volt rágódni a dolgon és azt hiszem, végül is rájöttem a nyitjára. Ahogy viszszaidéztem a rálövés pillanatát, csakis a célzásban lehetett a hiba. Az ilyesmi olyankor fordul elő, midőn az ember valamit nagyon meg akar lőni és izgalmában elveszíti hidegvérét. Ugyanis én a célba vett kakast nem ültettem fel a célgombra – ahogy azt kellett volna – hanem a célgombot neki irányítottam a madár teste közepének. Így hát természetes, hogy fölötte lőttem el.

Április 30. Május 1-je piros betűs ünnepnap a magyar vadászok életében, viszont ha őzeink annaleszt vezetnének nemzeti gyásznapnak minősítenék. Már a tavaszi szalonkaszezon idején is figyelemmel kísértem az őzbakok kaparásának nyomait. Az ilyen kaparás mindig elárulja, hogy a daliás levente merre szokott megfordulni esti, vagy hajnali kóborlása közben. Ha az ilyen kaparásos körzetben egy alkalmas fán magaslest tákol össze az ember, akkor egy kis szerencsével már május 1-jén, mindjárt az első kiüléssel elcsípheti a bakot, különösen ha a közelben sózót is felépített. Ha vadőröd van, mindennek kidolgozása az ő feladata. Sanyi Kálmánja már komoly rutinra tett szert ezen a téren. Hirtelen meg sem tudnám mondani, hány leshelyet ütött össze már a tejfalusi részen. Délután hárman vágtunk neki a kirándulásnak. Molnár Béla, szegény, nem jöhetett velünk. Nagy reményekkel telve ültünk csónakba. Az idő nem volt valami kecsegtető – nyirkos, nedves, s délelőtt szemerkélt az eső. Szóval egyáltalán nem olyan, mint amilyennek az ember május 1-jét elképzeli. 66

Eszünkbe jutott az a már többször emlegetett nagy bak, amelynek tavaly Zalka szerint nyolcas agancsa volt. Programunk bizonyos fokig hozzá igazodott. Lelövését ugyanis Sanyi magának vindikálta. Tehát rögtön összehúzza szemöldökét, ha János, vagy én olyan magaslesről mertünk említést tenni, amelyről esetleg az „öreget” le lehetne „percenteni”. Háziúrként ezért úgy osztotta be helyünket, hogy mi az esti lesre a Léniába menjünk, ő pedig majd a Felső-osztályban kísérletezik. Jani tehát a léniai Nagytisztás közelében helyezkedett el, én a sziget alsó végében lévő „körtefai hochstandra” ültem. Fájt nagyon a fejem, szabályszerű migrén tünetei kezdtek rajtam jelentkezni. Na még csak ez hiányzott! Nálam ugyanis ez nem olyan szimpla valami. Ha ilyenkor nincs nálam veramon pasztilla – most pedig éppen nincs – erős szívdobogással egybekötött rosszullét következik. Isten ments, hogy ilyenkor bak kerüljön elém, mert úgyis elhibázom.

A farkaszátonyi vadászház (1942. 3. 19.) Szédülő fejemet fogdosva ültem fenn a lesen. Szerencsémre őz nem jelentkezett. Csak egy rókát láttam keresztül szaladni az előttem elterülő tisztáson, majd tőlem vagy húsz lépésnyire, fantomszerűen egy éltes szarvastehén váltott át a laposon. Kapkodtam a fényképezőgép után. De mire beállítottam, a tehén már a bokrok takarásában volt. Úgy egy óráig bírtam ki a helyemen, annyira fájt a fejem. Feltett szándékom volt, hogy csónakkal azonnal átvitetem magam az újmérési vadászházba és lefekszem. Útközben egy őzet ugrattam fel. Nem láttam, de csunyán rám ugatott. Midőn a nagy tisztáshoz értem, már nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és felkapaszkodtam a „tölgyfa hochstandra”, hogy kicsit körülnézzek. Alig ültem fenn néhány percig, midőn láttam, hogy az urasági határlénia felől egy őz tart egyenesen felém. Közelebb menve kivehettem, hogy 67

gabler bak. Azonnal elhatároztam – kicsi, vagy nem kicsi – meglövöm. Nem érdemes rajta gondolkodni, mert ha nem mi lőjük le, Fiedler Józsi csípi el a szomszédban. Igen ám, de bakom strichre szaladt, világért sem fordult volna keresztbe. Pedig már itt volt, szinte közvetlenül alattam. Most hirtelen beugrott egy bokor takarásába, majd egyet gondolt, és nagy szökeléssel vágtázni kezdett a tavalyi vágásban. Megint hirtelen leállt, tőlem vagy ötven lépésnyire, és fehér tükrét villogtatta felém. Utolsó alkalom a lövésre, akármilyen rossz célpont is egy far. Gyorsan célba kapva odalőttem. Természetesen elhibáztam. Utólag nagyon bosszantott a dolog. Mi a fenének kellett migrénes fejjel egy hátsófelét mutogató őzre rádurrogtatnom, hiszen ily körülmények között csak nagy szerencsével találhattam volna el. Képzelhető, hogy ezek után mily undorral és zúgó fejjel távoztam. Társaim sem lőttek semmit. János őznek hírét sem látta. Sanyira két bak is ment, de nem tudott rájuk lőni. Az uraságin háromnegyed hét előtt öt perccel hallottuk Józsi lövését. Duplán szólt, ami a biztos találat jele.

Kalimpálni kezdett örömömben a szívem… Május 1. Tegnap este nem vacsoráztam, s egész éjjel össze-vissza két órát aludtam. Hajnali négykor keltünk. Odakint esett az eső és hideg volt. A Szárazerdőben voltam lesen, ahol mindössze egy legelésző sutával találkoztam. Utána rövid alvás következett a vadászházban, majd újra kimentünk. Őznek azonban hírehamva sem volt. Miközben az egyik szigetről a másikra eveztünk, fecskevonulásba kerültünk – lehetett a csapatban vagy ötszáz fecske. Ide-oda cikáztak a víz felett. Nekem sem kellett több, azonnal csináltam róluk néhány felvételt. Esti lesre a Felsőosztály melletti égeresbe mentem. Itt egy, a nyoma után ítélve igen jó bak kapart. De bizony nem jött elő. Csak egy suta jelentkezett. Visszafelé cserkelve még két sutát láttam. Az egyik már oly erősen vemhes volt, hogy hasát szinte a földön húzta. Úgy látszik, ma kimondottan sutás napom volt.

Május 2. Hajnalban a hőmérő higanyszála 0 C° körül mozgott. Deres volt a fű. Még bekecsben is fáztam. Lesre a Felsőosztályba mentünk. Rövid időre felkapasz68

kodtam a „jegyzőhochstandra”, majd kicserkeltem a Nagytisztásra, innen pedig a kocsiúton lekerültem a csónakhoz. Az erdőben semmi mozgás nem volt. Az őzeket mintha a föld nyelte volna el. Ennek valószínűleg a rossz idő, a sok szarvas és az erdőt ritkító famunkások állandó jelenléte volt az oka. A szarvasok és az erdei munkások megzavarják mozgásukat a megszokott csapásaikon, ezért olyan helyeken kerülhet velük össze az ember, ahol különben még nyomukat sem látná. Így történt 31-én este is. Sanyi a Felsőosztályban kiült a nagy bak váltójára, de az nem jött ki rá. Zalka, kit Sanyi fényes nappal felültetett kémlelőnek a „nyárfa hochstandra”, hat óra után megpillantotta a keresett állatot. Békésen kilegelészett a sűrűből, oly közelre, hogy jól láthatta szabályos nyolcas agancsát. Ez a bak már direkt gúnyt űzött belőlünk. Azóta nem láttuk. Sanyiék a hajnali les után hazamentek, én pedig betelepedtem Andorhoz. Onnan szándékoztam kimenni még egy esti és hajnali lesre a kiliti területre. Mielőtt Andorhoz bementünk volna, tartottunk Zalkával egy terepszemlét azon a darabon, ahol tavaly nyáron a gablert lőttem. A határlénián sok bakkaparás fogadott. Kálmánnak kijelöltem, hol állítsa fel számomra a magaslest. Abban állapodtunk meg, hogy a jövő hét elején elkészíti. Megnyugodva sétáltam be Andorhoz, azzal a szándékkal, hogy este cserkelni fogok. Délután Andor megmutatta a kertjét. A nap melegen tűzött, szél sem fújt. Bekecsemet hátamra terítve álltam a kert közepén. Hirtelen oly erős szélroham jött, majd feldöntött. Lehajoltam, de még ez sem tudta megakadályozni, hogy a vihar le ne tépje hátamról a bekecset. Mire észhez tértem, már csak jobbra-balra tekintgethettem elrepült bekecsem után, melyben golyós patronaim voltak, sőt a külső zsebében benne volt a fényképezőgépem is; szóval megvolt a súlya vagy három kiló. Bekecsemnek azonban híre-hamva sem volt. Ahogy felnéztem, hát bizony az én kabátom ott kavargott mint egy léggömb, jó 7-8 méteres magasságban! Éppen leereszkedőben volt. Ámultunkban még a szánkat is kitátottuk. Ilyet sem pipáltam! Ha nem velem történik, hanem valaki más meséli, azt mondtam volna rá, ejnye de jól tud lódítani. Félek, hogy ez a sors vár rám is. Csak az a szerencse, hogy két tanut is tudok állítani. Andoron kívül a gazdasszonya is látta a csodát. Még annyit jegyzek föl, hogy miután még egy ilyen szélroham söpört végig az udvaron, újra szélcsend lett. Ami a legérdekesebb, Andor, ki tőlem mintegy tizenöt lépésre állt, az egészből semmit sem érzett. Csakis úgy magyarázható az egész, hogy véletlenül éppen egy forgószélbe kerültem. Este meglepetten tapasztaltam, hogy a kiszemelt erdőrészben Kálmán már el is készítette a jövő hétre beigért hochstandot. Éppen az utolsó simításokkal bajlódott, mikor odaértem. A nagy kopácsolás, zörgés után nem nagy reményem volt rá, hogy valami itt egyhamar megjelenjen, de azért csak felültem rá. Bakot ugyan nem, de a léces alatt egy nyugodtan legelésző sutát láttam. 69

Május 3. Hajnali lesem az új hochstandon teljesen eredménytelen volt. Mindössze messze tőlem láttam egy őzet. Hogy bak, vagy suta volt-e nem tudtam kivenni. Az „én” bakom azonban nem jelentkezett. A tegnapi zörgés úgylátszik nagyon megijesztette. Mivel a türelmes ülés amúgy is kilátástalan volt, és még bekecsben is vacogott a fogam, fél hétre odahagytam helyem és bementem Andorhoz.

Május 5. Túzokos nap túzok nélkül. Végre megint sütött a nap és a szél sem dudált. Délután felpattantam a biciklimre és kikerekeztem Nagyszarvára. A parkban fészkelő varjak ezreinek károgása fogadott. Egy-egy fán húsz fészek is volt. Ma flóbertgolyókat is csúsztattam a zsebembe, mivel feltett szándékom volt, hogy a túzokcserkelés után Karcsi Walterjával kicsit megriogatom őket. Karcsi nem volt odahaza, Somorjára ment. Husvétéknál zárt kapuajtó fogadott. Kisült, hogy József még mindig trágyát hord. Így nem volt más mód, gyalog vágtam neki a Csonka-tónak. Mintegy félórai cserkelés után fel is fedeztem az én két kokasomat. Közelükben azonban dolgoztak, ezért átsétáltak a sárosfai határba. Ott berzenkedtek a határléniától mintegy 150 m-re. Sárosfa Bittó Dénes területe. Határsértést nem akartam elkövetni, de kakast is szerettem volna lőni. Át kellett tehát valahogy „csalogatnom” őket a szarvai határba. Alacsony kukoricavetés volt a közelben, melyben két fehérszemély babot ültetett. Ha az ő fedezetükben ki tudok jutni a léniáig, 150 m-re megközelíthetem ezeket az óvatos madarakat! Így is cselekedtem. Igen ám, de ahogy lépésről-lépésre tért nyertem az irányukba, a túzokok oly mértékben sétáltak elfelé. Mire kiértem a léniára, már megint vagy 200 m-re lehettek. Nem sokat játszadoztam, kiléptem az asszonyok mögül és néhány lépést tettem feléjük. Mindkét kakas azonnal szárnyra kelt és ahogy kívántam, lehúztak a szarvai alsó határba. A jól végzett munka tudatában visszasétáltam a faluba. Kocsit kell szerezni, máshogy nem fog menni. Karcsi még mindig nem volt odahaza. Annyi hasznom azonban mégis volt, hogy Erzsi néni meghívott vacsorára. Józsefet is elcsíptem. Azonnal felugrottam a szekerére és a felbári úton megindultunk az Alsóhatár felé. Jó alkalom volt ez az öregnek arra, hogy kiöntse szíve összes bánatát. Szóba jött a helytelen földosztás (a magyar embernél természetesen ez a legfontosabb probléma), a háború okozta nyomorúság. Végül áttért az orosz hadifogság elmesélésére. Így azután a hosszú úton nem unatkoztam. A két kakas tényleg ott sétált, ahová őket leszállni láttam. Jó 600 lépésre 70

lehettünk tőlük. Hirtelen felkeltek s vagy 500 lépést repülve újra leereszkedtek egy búzavetésre. Utánuk döcögtünk. Közelebb érve láttam, hogy három tyúk is van velük. Midőn úgy 250 lépésre megközelítettük őket, nyugodtan célba vettem a nagyobbik kakast... Józsefnek csak annyit mondtam, jól figyelje meg, hol vág majd földbe a golyóm. Lövésemre a túzok megnyaklott, majd felszállt és követte megriadt társait, vissza a Csonka-tó felé. Láttam, hogy a golyó megint fölötte csapott el, ezért a test alsó vonalával egy szintbe helyeztem a célgombot – de mégis fölötte lőttem el! Legközelebb majd még alacsonyabbra veszem a célpontot! Az is lehet, hogy a puskám felhord, de mégis csak feltűnő az egymás utáni 3 hibás lövés. Elkedvetlenedve fordultunk vissza. Az irodában magamhoz vettem Karcsi flóbertjét és a parkban varjazni próbáltam. Kicsettegettem sötétedésig vagy harminc töltényt, de az eredmény csak 3 varjú és 1 csóka lett. Az a varjúhad, ami itt volt, minden képzeletemet felülmúlta! Legközelebb okvetlenül készítek néhány felvételt a telepről.

Május 6. Délután Fiedler Józsi elcsábított kiliti területünkre őzbakozni. A sok hibázás után zsebrevágtam két doboz mannlicherpatront, azzal a feltett szándékkal, hogy még a les előtt kipróbálom a puskámat. A Farkaszátonyban 104 lépésre kiszegeltem egy papír céltáblát, közepében egy tenyérnyi fekete körrel. Feltámasztott puskával egy golyót lőttem ki rá – és lám, belelőttem a fekete kör felső szélébe. A puskám tehát felhord! Ha már 100 lépésnél ily nagy a felhordása, akkor 2-300 lépésnél csak természetes, hogy még nagyobb. Meg van tehát a sok pancsolás magyarázata! Megálljatok túzokkakasok, bejöttök még az én utcámba! Több lövést már nem is tettem, ez az egy mindent világossá tett. Józsi a Kukulóba ment lesre. Én a minap készült magaslesre telepedtem fel. A terület alsó felében két sutát láttam. Mivel friss baknyom nem volt, az uradalmi birkás pedig a közelben bégette állatait, még naplemente előtt áttelepedtem az Alsójánosi magaslesre. Oda cserkelve egy legelésző sutát láttam. Ez volt az összes élményem. Józsi fél hétkor lőtt egy bakot – igaz, csak egy rongy spieszert. Utána látott még egyet, de mivel ez is gyenge agancsú volt, nem lőtt rá. A gyalázatos! Az idén már a második bakját lőtte. „Zsákmány” nélkül azonban én sem kerültem haza. Találtam egy hatalmas szömörcsöggombát, sajnos nem egy egész kalappal. A mama azonban ennek az egy árvának is megörült. 71

Május 7. Az esti őzles Kilitiben teljesen eredménytelen volt. Csak néhány közeli felvételt sikerült csinálnom egy nyúlról.

Május 8. Holnap kihajtják a marhát a Tejfaluszigetbe. A marhajárta darabokat – már ahol bakot is sejtünk – Sanyi „leklopfoltatja”. Zalka a „Szigetelőtti”-ben jelzett két hatos bakot. Három szarvas tört ki a hajtásból. Ez volt az összes eredmény. A Görgetegből semmi sem került elő. A Léniában eltöltött esti lesünkön nemcsak hogy bakot, de még őzet sem láttunk. Ennek valószínűleg a rossz idő volt az oka. Estére oly szélvihar kerekedett, hogy majd lefújt bennünket a magaslesről.

Május 13. Tizenharmadika – azért mégis vadászom. Pedig már sokszor megfogadtam, hogy e szerencsétlen napon nem fogok puskát a kezembe. Reggel kimentem Nagyszarvára. Befogattam Józseffel és nekivágtunk a határnak. Már jól délfelé járt, midőn a Zászlómajori-dűlőben megpillantottunk két kakast. Nem voltak messze a kocsiúttól, ezért közeledtünkre lesunytak a vetésben. Leugorva a kocsiról gyalog közeledtem feléjük. A közelebbi már nem volt messzebb tőlem 100 lépésnél, midőn felállt. Térdelve rálőttem – a múltkoriakon okulva kissé aláfogva –, de golyóm még mindig fölötte vágott le! Igaz most az „istennyila” ugyancsak közelében süvíthetett el, mert oly gyorsan repült fel, ahogy azt még túzoktól nem láttam. Karcsi – midőn beszámoltam neki kudarcomról – kiröhögött. Igaza volt. Ezek után majd meggondolom, hogy mégegyszer blamáljam-e magam a kakasokkal. Délután Sanyival kirándultunk a Tejfaluszigetbe. Kirándulásunk az őzbakoknak szólt. Mannlicheremhez ugyanolyan adagolású töltényeket vittem, mint amilyenekkel rövid két hét leforgása alatt négy túzokkakast és egy őzbakot pancsoltam el. Az esti lesre a Felsőosztályba készültünk. Zalka a vadászháznál várt ránk. Jelentette, hogy a minap megint látta azt a fene nagy bakot, most a szárazerdei nagylapos közelében. Sanyinak sem kellett mindezt kétszer hallania, már is odahúzott. Nekem feltett szándékom volt, hogy felmegyek a felsőtisztási „tölgyfa hochstandra”. Annak a „nagy bak járta” alsó résznek még a közelében sem akarok ülni. Ha véletlenül kijönne rám ez az őzbaktünemény, kénytelen lennék odapörkölni neki, ha pedig eltalálnám, Sándornak nagyon fájna az eset. 72

Elindultam tehát a tölgyfa felé... Még a fele utat sem tettem meg, midőn az úton egy Kilitiből indult kocsiba ütköztem. Fát hordott az istenadta, s a kiliti gázlónak menet végig nyikorogta a Nagytisztás szűzi csendjét... Megpirongattam emberemet, hogy minél gyorsabban szedje irháját. Szót is fogadott és kocsija nemsokára eltűnt a szemem elől. Midőn már helyre állt a csend, fél hét tájban én is felkapaszkodtam a tölgyfára. Kényelmesen elhelyezkedtem és rágyújtottam egy cigarettára. Még félig sem szívtam, mikor a mögöttem elterülő nádasból gyanús neszezés zaja ütötte meg fülemet. Bizonyosan vadkacsa zörög ott a nádban – gondoltam. A szöszmötölés csak nem akart megszűnni, ezért hátra fordultam. Hát Uram Isten! Egy bak mászkált alattam, vagy tizenöt lépésnyire. Rögtön láttam, hogy jó bak, magas az agancsa. Felhúzott puskával vártam, hogy elém kerülve kilépjen a tisztás szélébe. Bakomnak azonban nem voltak ilyen tervei. Egészen alám jött, majd keresztül dobta magát a sásos laposon és csak a kitisztított léces szélében állt meg. Ott hallgatódzott egy bokor fedezetében. Szürkés-vörös bundája kirít a zöld levelek közül. Hazárd lövésre kellett rászánnom magam, ha nem akartam végleg elereszteni. Lövésemre az állat eltűnt a szemem elől, mintha a föld nyelte volna el. Éreztem, hogy megvan. Midőn odaértem hozzá, már nem élt. Ott feküdt a lombos fák árnyékában, a vadvirágos fűszőnyegen. Kalimpálni kezdett örömömben a szívem, midőn felemeltem erős, hatos agancsától súlyos szép fejét. Ejha! Hiszen ez az agancs alig marad el a tavalyi nyári rekordomtól. Gyorsan néhány felvételt készítettem róla, majd odahúztam a tölgyfa alá és elcserkeltem a Felsőosztály kiliti részébe. Itt is van egy „tölgyfa hochstand”. Feltelepedtem rá. Ide jövet egy őz ugrott meg előlem, de nem tudtam kivenni, bak volt-e, vagy suta. Tán félóráig sem ültem a helyemen, midőn kilegelt a sózóra egy suta. Ott pákosztoskodott előttem jó negyed óráig. Csináltam is róla néhány felvételt. Már lement a nap, midőn elhagytam a helyem. Óvatosan cserkeltem vissza, a ladik felé. A nagytisztási sózótól két őz ugrott meg közeledtemre. Eszembe jutott, hogy midőn a csónakból kiszálltunk, viccből annyit mondtam Zelinka Pistinek: „Pisti! Félnyolckor fogod hallani az első lövést, nyolc után tíz perccel a másodikat. Akkor lövöm meg a második bakot!” Az első vagy hatvan lépésre szaladt el előttem. Hirtelen megállt és visszatekintgélt nagy ijedten a sózó felé, nem tudva, hol is rejtőzhet az az embernek nevezett veszedelem. Egyet-kettőt böffentett, mire a sózó felől jóval vastagabb ugatás felelt, s egy bokor takarásában már láttam is az első után iramodó őzet. Ez jóval nagyobb volt és már oly vörös, mint a róka. Kiérdemesült vén sutának véltem, mert a félhomályban füle között agancsot nem láttam. Ez az őz még közelebb állt meg hozzám, mint az első – egészen keresztbe fordulva. Térdre ereszkedtem. A nagyobbik észrevette mozdulatomat, ijedten böffentett egyet, nagy csacsifüleit felém hegyezte, 73

de sehogyan sem tudta kiokosodni, mi a manó mozog ott a bokorban. Végül is nem bírta idegekkel, győzött a kiváncsisága. Mint egy vérbeli kopó, leütötte a fejét, s a bokrok fedezetét remekül kihasználva sompolygott felém. Óvatosan felemeltem a puskám. Az őz vagy hat lépésre megközelített és felemelte a fejét. Spieszer agancsa dühösen nyúlott az ég felé. Ide-oda forgatta a nyakát, majd peckesen kihúzta magát. Egyszerre csak megszemtett, majd megrökönyödött és hirtelen szeretett volna a földdel egyenlővé válni, eltűnni, mint a kámfor. Nem nézhettem tovább ezt az élő kétségbeesést, ezért gyorsan felugrottam. Nosza! Csülökre kapott az én őzem és olyan rémült makogásba kezdett, hogy visszhangzott bele az erdő! Oly bájos jelenet volt, hogy felért egy kisebb hatos bak szimpla lelövésével. Míg a csónakhoz értem, egy sutát és egy egerésző rókát is megugrasztottam a kocsiút mellett. Ma este tehát láttam két bakot – közülük az erőset terítékre hoztam –, két sutát, egy nyulat és egy rókát. Mindezt a májusi erdő miliőjében – ennél többet már igazán nem kívánhattam. Szegény Sanyit sajnálom, semmit sem látott.

Ott feküdt a lombos fák árnyékában (Tejfalusziget, Felsőosztály, 1942. 5. 13.)

Május 14. Hajnalban fél négykor keltünk. Sanyi ment a nagy bakja után. Apropó, nagy bak! Tegnap este, midőn csónakunk a vadászház felé siklott – benne az én 24 cm-es agancsú bakommal – Sándor megkérdezte Zalkát, mit gondol, nem az általam lőtt állat volt-e az a bizonyos nagy bak? Nem fogom elfelejteni azt a megvető pillantást, amit Kálmán szegény őzbakomra vetett és csak ennyit mondott: „Ahhoz ez csak semmi!” 74

Ezek után már igazán szeretném látni azt az állatot, annál is inkább, mert Kálmán már tizes agancsúnak mondja! Én ma a Léniába mentem, még sötét volt, midőn felkapaszkodtam a helyemre. Alig helyezkedtem el, s máris neszezést hallottam. Nagyot dobbant a szívem. Ez lesz a bak! Látni persze még nem láttam semmit, de amint kivilágosodott, hát Uram Isten – kilegelt a tisztásra egy szarvastehén. Ez a bestia zörgött alattam. Tudtam, hogy ezek után az őz már nincs itt a közelben. Ezt csak betetőzte, hogy néhány perccel később Fiedler Józsi jött óvatosan cserkelve az urasági határlénián. Ezek után átültem a „körtefai hochstandra”. Ott töltöttem el az időt fél hétig, anélkül, hogy bármi is elém került volna. Egy este a gyöngyvirágos májusi erdőben, különösen, ha benne az ember még erős bakot is lő, a vadászálmok beteljesedését jelenti. Rózsás hangulatban jöttem ma haza. Ennyi szépség és öröm mellett elmosódott bennem a tegnap délelőtti túzokhibázás bosszantó emléke.

Zelinka Pisti a bódé falára felhúzott bakommal (Tejfalusziget, Újmérés, 1942. 5. 14.)

Május 17. Sanyival és Janival – felbuzdulva a minap lőtt 24 cm-es agancsú bakon – újra kimentünk a tejfalusi területre. Az a nagy bak! Már tavaly ősz óta izgatta a fantáziámat. A többieknek legalább már megmutatta magát, nem is beszélve 75

Kálmánról, kinek orra előtt már kétszer is elsétált az idén. Csak én vagyok az a boldogtalan, ki még egy szőrszálát sem láttam. Kicsinyenként már egész mondabeli csoda őzzé nőtte ki magát. Járása teljesen kiszámíthatatlan. Hol itt, hol amott tűnik fel az erdőben. Egymás után kétszer ugyanazon helyen még sohasem látták. Kálmán szerint szarvasborjú nagyságú, agancsa vastag, hátrahajló, szabályos tizes. Hosszának is rendkívülinek kell lennie, ha egy 24 cm-es agancsra a vadőr csak annyit jegyez meg, hogy a „nagyéhoz” képest az csak semmi. Ha már nem is én lőném le, legalább lefényképezhetném a terítéken ezt a csoda állatot. Jani ma este a szárazerdei, nagylaposi magaslesre készült, ahol Kálmán legutoljára látta a bakot. Sanyi a nyárfára akart felkapaszkodni. Én a kiliti urasági darab felé, a „tölgyfa hochstandra” ballagtam. Útközben, megugrasztottam egy „láthatatlan” őzet. Fent a Nagytisztásnál pedig egy egerésző róka került elém. Leshelyem körül csend volt, semmi sem mozgott. Nyolc óra körül leszálltam és cserkelve átfésültem a felső darabot, ahol három szarvastehénnel találkoztam. Ennyi volt az összes ma esti élményem.

Május 18. Fél négykor keltünk. Jani a szárazerdei helyére ment, Sanyi pedig a „nyiladéki hochstandra”, mely a nagy bakra készült. Én ma a nyárfára ültem fel. Így a nagy bak fő mozgási területét háromszögben körülvettük. De hiába reménykedtünk, nem hogy a bakot, de még egy fia őzet sem láttunk. Lehangolva mentünk a vadászházhoz, ahol a lógó orrú társaságunkról néhány felvételt csináltam.

Május 19. Kilitiben Józsi és az én lesem is eredménytelennek bizonyult. Én az alsó, határszéli bakot akartam meglesni, az pedig valószínűleg lehúzódott a községi területre, onnan járt ki a földekre. Csak visszafelé jövet pillantottam meg egy őzet a félhomályban – Alsójánosi mellett legelészett a répaföldön. Midőn megpillantott, azonnal beszaladt az erdőbe, épp a tavaly ősszel készített magaslesem irányába. Azt azonban nem tudtam kivenni, hogy bak volt-e, vagy suta.

Május 20. Uzsonna után felpattantam kerékpáromra és elnyargaltam Nagyszarvára. A felbári úton lehajtottam a Paplak-dűlőre, onnan átvágtam a Csonka-tóra, majd a falut megkerülve az országúton hazakerekeztem. Bármennyire meregettem is a szemeimet, a túzokokat nem sikerült megpillantanom. Hiába, már meleg van, 76

a vetés is magas, elhevernek benne anélkül, hogy az ember megláthatná őket. Félő, hogy a májusi kakaslövésből az idén már megint semmi sem lesz.

Május 22. Ma adatott ki nyilvános árverésen, egy évi haszonbérletbe, a Somorja-járási telepes- és maradékbirtokok vadászati joga. Czobor Matyi vezette le az árverést. Én is odadugtam az orrom, licitálási szándék nélkül. Az új haszonbérlők névsora területek szerint: A macházai telepes birtok és a Krizsik János-féle csallóköztárnoki maradékbirtok bérlője Bittó Kálmán lett. A nagyszarvai határban fekvő telepesrészek és a Gazsik Márk-féle kövecsespusztai maradékbirtok gr. Pongrácz Pálnak jutott. Sárrétpusztát, mivel tavalyi bérlője, gr. Benyovszky Rudolf sokalta az évi 140 pengő haszonbért, 150 pengőért dr. Szilágyi vette ki. A Vittény-, Rónya-, Csörgepuszta telepes birtokok és a Barton-féle csörgepusztai maradékbirtok új bérlője szintén dr. Szilágyi vadásztársasága lett. Újvásárpusztát tavaly én béreltem és vadásztam le. Molnár Rezsike, mint gondnok, nagyon szerette volna, ha az idén is én veszem ki. A nagy távolság miatt azonban, részemre nem volt megfelelő, ezért nem is licitáltam, inkább felhívtam rá Szilágyiék figyelmét, mivel szomszédos az ő vadászterületükkel. Ki is vették Hideghéty Boldizsár ellenében. Vörösmajor, Németsók és a békei telepesrészek tavalyi bérlője Rázgha Karcsi volt, s az idén is az övé lett. Fakópusztát Tóth Kálmán Schuster Béla nevében árverezte, saját társaságának tagjai ellenében. Ez aztán az igazi vastagnyakú mentalitás! Nagy elégtételemre 160 pengőért a somorjaiaké lett.

Május 23. Molnár Béla a déli vonattal megérkezett Komáromból. Délután 5 órakor kimentünk Józsihoz és hármasban átcsónakáztunk Kilitibe, esti lesre. Ma mindhárman a Kukulóba vonultunk. Béla golyós puskájával felült a tavalyi vágás sarkán meredező, még a volt német bérlő által visszahagyott toronymagas létrára. Ki akarta hozni a sörétes puskáját is, természetesen brenecke töltényekkel, de én az indulás előtt erről lebeszéltem. Emiatt még most is bosszankodom! Józsi a Holt-Duna partján egy megfelelő fát szemelt ki, arra mászott fel, hogy a felső részben tanyázó állítólagos nagy bakot meglője. Én pedig ugyanerre a bakra várva a lénia végén, a vízparton álló tölgyfalétrára ültem fel. Bakunk azonban ma sem Józsinak, sem nekem nem mutatkozott. Mindössze egy rókát láttam elosonni a léces alatt. Fél kilenckor leszálltam leshelyemről s lassan 77

cserkelve megindultam Béla felé. Még a fele utat sem tettem meg, mikor irányából két lövés csattant. Örömmel vegyes szorongással közeledtem barátom felé. Nagyon kivántam már neki egy jó őzbakot, mert még egyet sem lőtt. Ott várt rám a fája alatt, sajnos őzbak nélkül. Elmesélte, hogy fél kilenckor kisétált alá a vágásba, mintegy 25 méternyire, egy közepes bak, de bizony ő azt kétszer egymás után elhibázta. Mentségéül szolgálhat, hogy a toronylétráról nagyon nehéz biztos lövést leadni és valószinűleg golyós puskájának célgombja is elmozdulhatott... Elég az hozzá, hogy végül nekem tett szemrehányást, mert lebeszéltem a sörétes puskáról, mellyel biztosan lelőtte volna a bakot. Bosszantott engem is a dolog, de az tény maradt, hogy élő céltáblául kisétált elé egy bak, s ha jól odafog, meg lett volna.

Május 24. Pünkösdvasárnap délutánján, szép napfényes időben három hajtóval, Béla és Bargár Pubi társaságában átmentünk a kiliti területre. Józsi nem tarthatott velünk, mert az asszony az ünnepre való tekintettel, az asztallábhoz madzagolta uracskáját. Fájt is a fiúnak, de hát ez a nős emberek sorsa. Béla és Pubi úgy tervezték, hogy kint maradnak hajnali lesre is, én pedig azt, hogy este hazajövök. Az esti les előtt szándékunkban állt az uradalmi major körüli lábasok lehajtása is. Van ott néhány őzbak, melyeket lesen lehetetlen elfogni, mert oly későn járnak ki, ráadásul már a hajnali sötétben visszaváltanak. Az első két hajtás üres volt, közben távoli menydörgés kíséretében fellegek közeledtek. Ekkor a távolabbi kőrisesből egy bak váltott ki a léniára. Midőn észrevette társaságunkat visszahúzódott. Nem törődve a már szemerkélő esővel azonnal lehajtattuk a kérdéses darabot. A bak mellettem tört át a felső lénián, de oly gyorsan keresztül dobta magát, hogy lövésre még csak gondolni sem lehetett. Annyit azonban megállapítottam, hogy ha nem is kapitális, de elég jó hatos volt. Közben rájött a zivatar, a vizet mintha dézsából öntötték volna. Egy-kettőre bőrig áztunk. A vadászatot abba kellett hagynunk, és bemenekültünk a majorba. A csúnya idő láttára a két társam is meggondolta magát, és velem együtt hazajött.

Május 25. Béla hajnalban visszautazott Komáromba. Józsi a tegnapi „klopfoláson” annyira fellelkesült, hogy ma délutánra újabb expedíciót szervezett. Pubival együtt mi is részt vettünk rajta. Mondanom sem kell, hogy az őzbakok ma is kikerültek, csak Józsinak volt oly disznó szerencséje, hogy egyet lövésre kaphatott. Brenekkével töltött csővel először elhibázta. A másik csőben söré78

tes töltény volt, azzal lőtt rá és megsebezte. A bak vérezve bár, de elment. Nagyon megdorgáltam ezért őkelmét, mert söréttel lődözni őzre, igazán nem fér dolog! Én mindössze két sutát láttam. Esti lesre nem maradtunk kint, hanem a szerencsétlen hajtás után hazatértünk. A csónakban észrevettem, hogy Józsit a sörétes bakplezúrozás miatt egy kicsit csípdeste a rossz lelkiismeret. Úgy kell neki!

Május 28. Pünkösdre erősen megáradt a Duna. Tegnap azonban átjött Zalka és jelentette, hogy a víz már apadóban van. A Felsőosztályban és a Felsőtisztáson, a „tölgyfa hochstandnál”, egy igen erős bak járását találta. Azt gyanítja, hogy a nagy bakot szorította oda a víz, mivel az alsó darab, ahol tartózkodni szokott, víz alatt volt. Sanyi ezt hallva, rögtön kész volt a kimenetelre. Ma délután tehát útra keltünk. Úgy terveztük, hogy az esti les után kint alszunk a vadászházban, holnap hajnalban újabb les következik és csak utána jövünk haza. Sanyi úgy véli, hogy ma este biztosan elejti a bakot. Kijelentette, ha sikerül terítékre hoznia, akkor hajnalban fel sem kel. Én is fene nagy reményekkel vártam a mai lest. Az est leszálltával reményem barométere egyre alább süllyedt. Mikor kilenckor, erős szürkülettel leszálltam a „nyárfa hochstandról”, szomorúan állapítottam meg, hogy két órás ülés után semmit sem láttam. Fél kilenckor azonban rendes tartózkodási helyéről hallottam a nagy bak mély, rekedt ugatását. Valószínűleg a szarvasok hozták ki flegmájából az „öregurat”, azokra böfögött olyan mérgesen. Sanyi a tölgyfáról semmit sem látott. Ott is szarvasok riasztották az őzeket. Ma megint fejfájással kerültem a vadászházba. Ez valószínűleg az erős napfény, az erdei virágok bódító illata és a fülledt iszapszag együttes hatásának az eredménye. Szinte jobb is, hogy nem került elém az „öregúr”, mert ilyen szívdobogással egybe kötött kábulatban nagyon is hajlamos vagyok a hibázásra.

Május 29. Ma én mentem fel a Nagytisztásra, Sanyi pedig a nyiladékban a Kálmán által újonnan összefabrikált létrára kapaszkodott. Midőn már teljesen kivilágosodott, felcserkeltem a kiliti darabra, ahol a léniában nagyon sok friss bakkaparást találtam. Őzet azonban egyet sem láttam. Elhatároztam, hogy legközelebb megint itt kísérletezek majd, a „tölgyfa hochstandon”. Sanyi szintén eredménytelenül zárta a lesét. 79

Május 31. Különös esztendő az idei. Általános panasz vadászkörökben, hogy az őzek egészen kiszámíthatatlanul mozognak. A tisztásokat direkt kikerülik, este is hajnalban is. Valószínűleg az ilyen helyeket csak éjjel keresik fel. E hónapban 17 esti és hajnali lesen voltam, és mindössze 3 őzbakot láttam. Szerencsémre a legjobbat sikerült elejtenem. Egy gyengét elhibáztam, a harmadikra pedig, fiatal korára való tekintettel, rá se lőttem.

Béla első bakja és az én hatosom Június 3. Tegnap estefelé beállított öreg kúriánkra Kálmán. Híreket hozott. Vasárnap este a száraz nyárfára épített hochstandnál újra megjelent neki a nagy bak. Így mesélte el kalandját: „Negyed nyolckor egy-két erős böffenés után kilépett a tisztásra. (Valószínűleg a szarvasok zavarták fel fekhelyéből ily korán az „öregurat”.) Kényelmesen, legelészve sétált végig rajta. Az út szélében megállt. Jó ideig csipegette a bokrok leveleit, majd beballagott az alsó laposba és eltűnt a szemem elől. Mikor a leveleket csipegette, egészen keresztbe állt, ugyancsak könnyű lett volna oldalba lőni.” Sanyinak ennyi is elég volt, hogy délutánra új „expedíció” megszervezésébe fogjon. Ma délután tehát kivonultunk. Sanyi Janit is meghívta. Sanyi a hallottak alapján a „nyárfa hochstand” mellett döntött. Jani a szárazerdei, laposi magaslest választotta. Én a Kálmán által legutóbb fabrikált ücsikre telepedtem. Negyed tízig kitartottam helyemen, pedig a szúnyogok ugyancsak megkínoztak, de egy rókán kívül, semmit sem láttam.

Június 4. Reggel felmentem a kiliti urasági részre. A nagy tisztáson két szarvas és két őz ugrott meg előlem a félhomályban. Úgy néztem, hogy az utóbbiak közül az egyik bak. Felfelé száguldott az urasági lénia irányába, szóval épp arra, ahova én is tartottam. A lénián újra megugrott, még mielőtt lőhettem volna. Mikor az urasági tölgyfához értem, böfögéssel fogadott, a jágerkenderesben álló hochstandnál pedig szintén megelőzött. Társaim nem láttak semmit. Megint bak nélkül jöttünk haza. Délfelé váratlanul megjött Molnár Béla Komáromból. Itt marad hétfőig 80

– mondta. Úgy képzeli, hogy Kilitiben egy ladikra való őzbakot fog összelőni. Én csak azt kivánom neki, hogy végre már meglője az első bakját.

Június 7. Vasárnap. Tegnap délután nem mehettem ki Kilitibe. Nem kaptam evezőst. A nyári kapálás, herekaszálás és az elkésett fahordás lekötötte az embereket. Így csak ma délután csónakáztam ki Béla után. A csölösztői Kovács Ferkó szerint tegnap reggel barátunk meglőtte az első őzbakját. No hiszen! Bizonyára nagyon boldog most a fiú. Én is örülök sikerének. Igazán kiváncsi vagyok, milyet lőtt. Fél hét tájban értem el a kiliti járót. A magammal hozott kerékpáromra pattanva épp felértem a töltésre, midőn megpillantottam Bélát. Két csölösztői evezőse kiséretében a Duna felé baktatott. Elunta a három napi lessel járó strapát. Elmesélte első bakjának elejtését. Egy spieszert lőtt a terület alsó részén, a kiliti közbirtokossági határlénia mellett. Elhibázott viszont egy borzot. Nagyon sok őzet látott a felső kukulói vágásban, 7-8 sutát, de bakot egyet sem Csábítottam, hogy forduljon vissza, de úgy látszik, a három napi egyedüllét és a sok szúnyog az idegeire ment. A hallottak alapján elhatároztam, hogy a ma esti lesre a Kukulóba megyek. Elég későre járt már az idő, negyed nyolc volt. Felültem a diófa ücsikre, melyről tavaly augusztusban Józsi két bakot lőtt. Az űcsik irányában keskeny, burgonyával beültetett csík szaladt. Fél nyolckor egy tavalyi gida jött ki rá, majd belegelt a vágásba. Nyolc óra körül megint megpillantottam egy őzet. Ez alulról jött felém. Suta volt. Sokáig elnéztem a zöld giz-gaz közül kivöröslő nyári kosztümjét. Vígan csipegette a bokrok friss hajtásait. A füleivel legyezgette magát, idegesítette a sok szúnyog. Hirtelen gondolt egyet és megfordult. Visszasétált arra, amerről jött. Negyed órányi csend után egyszercsak mintegy 70 lépésnyire balra, megmozdult egy bokor. Mintha csak a földből nőtt volna ki, ott termett egy őz. Ahogy egy magasabban lévő fiatal hajtás után nyúlt szép formás fejével, igen csak „sűrűnek” láttam a füleközét. Hű a terem..., hiszen ez egy bak! Méghozzá, nem is utolsó legény! Gyorsan felkaptam a 6 és 1/2-met és már csattant is lövésem. A bak elesett és láttam, amint haláltusájában rugdalózva mozgott a gaz. Leléptem a hochstandról és hozzácsörtettem. Agancsa szépen gyöngyözött, 19 cm hosszú, közepes hatos. Az állat még fiatal volt, nem több négy évesnél. Elég szomorú, hogy a társaság által lőtt hat bakból eddig ezé a legjobb agancs. Bizony, néhány évnek még el kell múlnia, hogy az őzállomány minősége megjavuljon. Bérlő elődeink itt gyalázatos munkát végeztek. Gyorsan felvágtam a bak hasát, majd elszaladtam a majorba, hogy segítséget hozzak. Fogtam is egy öreg bácsit, kivel a szúnyogok folytonos bősz rohamai közben elcipeltük. 81

A kibelezett őzet fejénél fogva fellógattam a konyhaajtó előtti diófára, hogy az éjjel jól kihűljön.

Június 8. Az Andornál töltött álmatlan éjszaka után fél négykor keltem. Végig pusíroztam Jánosiban a léniákat, de mindössze egy őzet láttam, azt is nagyobb távolságra. Délelőtt Zalkával átdobattam magam a Dunán. Bélát még Somorjában találtam, így beszámolhattam neki tegnapi eredményemről. A fiú kissé bosszankodott, mert ezt a bakot, ha ott marad, lelőhette volna. Tulajdonképpen én is neki köszönhetem, hogy végre komolyabb eredményt sikerült felmutatnom kiliti területünkün. Ő figyelmeztetett, mily erős őzmozgás észlelhető a tavalyi vágásban. Én egy héttel ezelőtt voltam itt, mikor semmit sem láttam. Hogy az őzek egyszerre így „megindultak”, az valószínűleg a rendkívül sok szúnyognak köszönhető – annyira megkínozták őket fekhelyükön, hogy a rendesnél jóval korábban indultak esti sétájukra. Ez lett az én bakom veszte.

Június 14. Szólóban kirándultam a kiliti vadászterületre. Csónakosaim közül Zelinka Imrét vettem magam mellé és a terület alsó részében felgalyaztam arra a hochstandra, amelyről minap Béla spieszer bakját meglőtte. Imrét pedig felültettem a töltés melletti körtefa magaslesre. Les előtt még kijelöltem a Csollányosi-Duna szegélyében azt a helyet, ahol Imrének legközelebb magaslest kell készítenie, ugyanis itt járnak ki a szarvasok a vízen át a földekre. Leshelyemre tartva összeakadtam az uradalmi juhásszal, aki elmondta, hogy ma délelőtt 10 órakor az uradalmi és közbirtokossági határlénián – közvetlenül a töltés mellett – egy jó hatos bakot látott. Ezt a bakot már többször próbáltam meglesni, de még sosem sikerült vele találkoznom. Íme, a pásztoroknak fényes nappal mutogatja magát! A hír hallatára nagy bizakodással kilenc óráig ültem a leshelyen, pedig a szúnyogok csak úgy forrtak körülöttem. Legkellemetlenebb az az egyhangú melódia volt, melyet ezek a kis szárnyas bestiák belemuzsikáltak az ember fülébe. Milyen hangulatos is lenne nélkülük a nyári este itt a Duna menti erdőkben! Mikor az ember igen nagy reménnyel fog valamihez, akkor általában csalódnia kell... Így történt ez ma is. Őzet egyet sem láttunk. Csak kilenc óra után hangzott át a Szárazerdőből ijedt hangjuk, félelemmel vegyes bosszankodásuk, amit rendszerint a szarvasok járása-kelése váltott ki belőlük. 82

Június 15. Reggel Józsival átruccantunk Kilitibe Fidél grófhoz, hogy megbeszéljük a kiliti vadászterület újbóli kibérlését. Grófunk Óvorott volt, csak délre várták haza. Addig az időt fél liter bor mellett kártyázással múlattuk. A gróf délben pontosan hazaérkezett, s még az ebéd előtt megtárgyaltuk az ügyet. Írásbeli szerződést kötöttünk, melynek értelmében évi 32 mázsa búzáért hat évre kibéreltük a területet. A gróf azt is kikötötte, hogy kötelesek vagyunk évente 1 őzet és 20 darab apróvadat az uradalmi konyhára beszállítani. A terület felosztása a régi maradt; azaz Sanyinak átadtuk a Felsőosztállyal határos Szárazerdőt (ez nem tévesztendő össze a tejfalusi közbirtokossági Szárazerdővel), Zelligernek pedig az alig néhány holdat kitevő helenai részt. A Pongrácz-uradalomhoz pedig az Újerdővel közvetlenül érintkező szárazerdei rész került, melyet a Csollányosi-Duna kerít! Sanyi felé határunk ugyancsak a Csollányosi-ág lett, míg Zellingertől a széles Szigeti-Duna választja el területünket. Négy tagból álló társaságunknak tehát a keskeny partszegélyeken kívül a töltésen túli uradalmi terület maradt Józsefmajorral (szántó), Jánosival és a Kukulóval. Az utóbbi kettő erdő. Tavalyi bérletünk augusztus 1-jén jár le. A 2000 katasztrális holdnyi területen az első esztendőben 6 őzbak, 1 őzsuta, 6 fácánkakas, 1 mezei és 1 üregi nyúl, 5 vadkacsa és 1 dobosgém esett. Ami a következő évi kilátásokat illeti azok így vázolhatók: Szarvasra, csak mint váltóvadra számíthatunk. Az őzállomány mennyiségre feltétlenül jobb, mint tavaly volt, minőségre azonban még nagyon sok kivánnivalót hagy maga után. A nyúlállomány – mivel tavaly nem tartottunk körvadászatot – szintén gyarapodást mutat. A fácánokat a téli nagy hideg, a magas hó csaknem teljesen kipusztította. Így e szép szárnyasvadra az idén egyáltalán nem számíthatunk. Rókából az idén kevesebbet észlelni, mint tavaly. Társaságunk kimondotta, ha lövésre kaphatók, bármikor pusztítani fogjuk. Hogy e szép területen a vadállományt feljavíthassuk, néhány évig feltétlenül kímélnünk kell. Különösen a nyulak elszaporítása a fontos, mert a jövőben belőlük számíthatunk a legbiztosabb és legtöbb bevételre. Elképzelhető az a vadirtás, amit itt az előző bérlők végeztek – az első évben 2000 katasztrális holdon még 20 nyulat sem tudtunk összeszedni!

Június 18. Józsi 16-án a körtvélyesszigeti Középfűzesben remek őzbakot lőtt. E nagy bak még a boldogult Tata hagyatéka volt. Hosszú éveken keresztül kikerülte a halált, míg tegnapelőtt Józsi golyója le nem terítette. Agancsa teljesen abnor83

mális, erősen szétálló és gyöngyös volt, mint a szarvasé. A bal szára tőből elgörbült. Az egészséges jobb szár hossza pedig 23 cm volt. Az állat kibelezve 25 kg nyomott. Sanyival – kimondottan esti lesre – ma átmentünk Tejfaluszigetbe. Sanyi először a felsőosztályi „nyárfa hochstandra” ült fel, hogy a nagy bakot meglesse. Elkésett. A sózón ott díszlett az „öregúr” hajnali nyoma, este azonban már nem jött ki. Sanyi ezért nyolc óra után ott hagyta a helyét és átment a nagy tisztásra. Itt öt őzet látott, de távcsövét otthon hagyva nem tudta megállapítani, hogy volt-e közöttük bak. Én ma felmentem a kiliti uradalmi darabra. Először az Újerdő felé eső 3-as hochstandra ültem fel. Róla jó a kilátás, de oly sűrű jágerkenderes ez az erdőrész, hogy ilyenben az őz nem igen mozog. Mindössze egy közepes szarvasbika jelentkezett fél nyolc előtt öt perccel. Innen áthúzódtam a tölgyfalétrára, de a töméntelen sok szúnyogon kívül semmi más mozgás nem volt körülöttem. Végül is fél kilenckor odahagytam a helyem. Csónakunk felé cserkelve a tejfalu-urasági határlénián két kis róka váltott ki elém a sűrűből. Nem vettek észre. Jó tíz percig elgyönyörködtem játékukban. Kergetőztek, verekedtek, henteregtek, mint a kiskutyák. Néha már felemeltem a puskám, de nem volt szívem rájuk lőni, oly aranyosak voltak. Végül is elunták a játékot és beszaladtak a sűrűbe.

Június 21. A napokban újra üzembe helyezték a Sólyom nevű kis dunai propellert. Tegnap délután én is felszálltam rá, annál is inkább, mert a tavalyi bérletjegyeimből néhány még fennmaradt. Kerékpáromat is magammal vittem. Hátizsákomba pedig – szétszedve – ott volt a sörétes puskám. A 6 és 1/2-es szintén elkisért. Nem szabad megfeledkeznem kis vánkosomról sem, mely szintén ott terpeszkedett a hátizsákban. Ez egy igen fontos kellék, ha kimaradásom éjjelére is szól. Úgy megszoktam már, hogy nélküle el sem tudok aludni. Ötre már a túlsó parton voltam. Bebiztosítottam Andornál az éjjeli szállásomat, azután kerékpárral kihajtottam az erdőbe. Nyolcig a töltés melletti tavalyi vágásban kísérleteztem az őzekkel, de minden eredmény nélkül. Nyolc után átcserkeltem Alsójánosiba és felültem a tavaly ősszel csináltatott magaslesre. Itt láttam korábban három kiniglit. Ezekre hoztam ki a sörétes puskát. De ma nem nagyon mutogatták magukat. Csak egyet láttam a fű között megmegvillanni, de ez se jött lövésre. Úgy negyed tíz felé a sűrűből oly furcsa, artikulálatlan, fájdalmas hang ütötte meg a fülemet, amit igazán nem tudtam hova tenni. A szarkák ijedt cserregése kísérte. Nem hiszem, hogy őztől vagy akár nyúltól eredt volna. 84

Június 23. Sanyival átruccantunk esti lesre a szigetbe. Szélcsendes, meleg nyári este volt. A szúnyogok csak úgy forrtak az ember körül. Sanyi felment a Pálffylénián Kálmán által felállított új űcsikre, majd később a „nagytisztási hochstandra”. Mindössze egy szarvasbikát látott. Én nyolc óráig a nyiladéki ülőkén voltam, azután átcserkeltem a belső kocsiút mentén felállított új létrára. Hiába figyeltem, hogy nő egyre az erdőben az árnyék a napfény rovására, vad nem került a szemem elé. Úgy látszik a sok szúnyog miatt e szélcsendes időben kerüli a tisztásokat.

Június 29. Az idén kineveztek járási cséplási főellenőrnek. Ez a sok csavargással járó foglalkozás nagyon is kedvemre valónak tűnt, és ami a fő, egész jó dotációval járt, így hát nem is nagyon kapálództam ellene. Hátrányát csak abban láttam, hogy vadászatra kevesebb időm jut. De azért reméltem, hogy mindig lesz mód egy kis őzsípolásra, szarvaslesre. Ebbéli minőségemben közvetlen főnököm, Fridecky Ácsi, Komáromba rendelt egynapos tanfolyamra. Felhasználtam az alkalmat és megtekintettem Molnár Jenci garzonlakását, ahol egy nagyon szépen berendezett vadászszoba is van. Fala tele volt az általa lőtt szarvas- és őzagancsokkal. Engem elsősorban a Csallóközből származó trófeák érdekeltek. A gyűjtemény legremekebb példánya egy Sósszigetről származó őzagancs. Hossza 29-30 cm között van. Vastagsága elkápráztató. Nyugodtan állíthatom, hogy felveheti a versenyt a legjobb zólyomi, vagy bakonyvidéki őzagancsokkal. Feljegyzem még, hogy e kapitális agancs viselője 1939-ben lövetett; az agancs súlya kifőzve – a kis koponyarészlettel együtt – 500 gr-on felül van. Ez a trófea azt bizonyítja, hogy kellő türelemmel, gondozással és kíméléssel az őzállomány – az agancs minősége tekintetében – erősen feljavítható. Ennek azonban az a fő feltétele, hogy a gyenge bakok ész nélküli írtását beszüntessük. Ha ezt a községi kis területek bérlői megszívlelnék, a csallóközi őzagancsok is elérnék a híresnek és kiváltságosnak minősített zólyomi és dunántúli trófeák szintjét.

85

Júliusi sípolás és darázskaland Július 1. Ma három órás kurzust tartottam a cséplési rendeletekről. Életem első nyilvános előadása volt ez. Sokat hebegtem, s ezt nem is tagadom. Szerencsére mindössze egy hallgatóm volt – Nagy Béla tanító, Békéről. Nem ártott a mai kis tréning, mert a közeljövőben többször meg kell ezt a mókát ismételnem. Félek, hogy a végén még Apponyi Albertnek fogom magam képzelni. Lám a sors iróniája, hogy egy csendes, a közélettől visszavonult falusi embert mi mindenre rá nem kényszeríti a szükség, helyesebben a pénz hatalma! Még a száraz, nyugodt megélhetéshez is pénz kell, előbb-utóbb fel kell áldoznunk gondtalan életünket, bele kell vetnünk magunkat a „Munka” karjaiba, hogy kiharcoljuk az élettől azt a szerény kis örömet, amely az egyhangúságot enyhíti. Ez az öröm kinek-kinek ízlése, neveltetése és temperamentuma szerint más és más. Nálam a vadászat!

Július 2. A Sólyom négy órakor indult Körtvélyesről, így ebéd után egy-két órám pihenésre is maradt. A délelőtti somorjai előadás azonban annyira kimerített, hogy bizony negyed ötöt mutatott az órám, mire felébredtem, így a Sólyom ma nélkülem szelte át a Dunát. Kissé bosszantott a dolog, ezért nehogy a drága idő teljesen kárba vesszen, uzsonna után biciklivel kihajtottam Békére megnéztem, 86

hogy Wieneréknél az őszi árpa cséplését. Somorján magam mellé vettem útitársnak Prochászka Pista festőművész barátomat is. Útközben semmi különösebb élmény nem adódott, így néprajzi vitát rögtönözve csaptuk agyon az időt. A gépnél Nagy Béla, tegnapi tanítványom fogadott. Wienerék őszi árpája gyalázatos. Nem tudom, láttam-e valahaennél rosszabbat. Az új tulajdonos, báró Proszonoff is a gép körül lézengett. Minthogy ez a németbe oltott orosz nem tudott magyarul, én pedig németül, nem igen társaloghattunk. „Barátom” tehát őrgrófi merevségbe burkolódzva rövidesen távozott. Igazán nem sírtam utána! Végezetül a békei bírónál is leviziteltem, hogy útifüzetembe aláírásával és a községi pecséttel igazolja mai ittlétemet.

Július 3. Nem óhajtom részletezni, mily csúnyán összeszólalkoztam falunk „pennájával” a sámoti cséplési ellenőr kinevezése miatt. Csak annyit jegyzek fel, hogy én vitéz Somorjait akartam e tisztségre kijelölni – nem protekcióból, hanem tisztán korára és érdemeire való tekintettel. A despotikus hajlamú „penna” pedig Forgács Tibit jelölte ki, aki a jól fésült ifjú arszlánok kategóriájába tartozik. A csata kimenetele hétfőn, az ellenőrök végleges beosztásánál fog eldőlni attól függően, hogy melyikünk tudja jobban érvényesíteni akaratát. Délután nem aludtam el a „Sólymot”. Fél hatra már Csaló portájánál jártam. Elhatároztam, hogy az esti lesre őt viszem fel a Kukulóba, hogy segítsen az esetleges zsákmányt elcipelni. Hej, de kellene ma egy őzbak! Pálffynak ugyanis beígértük, hogy az urasági konyha részére még júniusban leszállítunk egy őzet. Az ígéretből nem lett semmi, ezért legalább utólag szeretném teljesíteni azt. Ma tehát nem fogom válogatni a bakokat, ha egy elém kerül, bármily rongy agancsa legyen is, lelövöm. Hét óra körül járt az idő, midőn Csalóval elfoglaltuk a „toronyhochstandot”. Ennek a magaslesnek nagy előnye, hogy szúnyogmentes és uralja a környéket. A felső kitisztított rész alá ugyan nem lehet róla bekukucskálni, mert a fák sűrű lombja elfogja a kilátást. A tavalyi vágást felverte már a gyom, úgy hogy legelés közben az őzeknek legfeljebb csak a feje látszik ki belőle. Szerencsére az erdő egyes foltjait feltörték és keskeny csíkokban kukoricával, krumplival ültették be. Ha szürkületkor a pákosztos őzek ide kimerészkednek, a 7-esről azonnal megláthatók. Északnyugat felé szántóföldek vannak, amelyekre ugyancsak kitűnő a kilátás. Maga a magasles akácival beültetett tisztáson áll, ha ide kilép valami, könnyen észrevehető. Pont fél nyolcat mutatott az órám, midőn a tavalyi vágás alatt fekvő lábas irányából ijedt őzschrekkolás hangzott fel. Igazán nem tudtam elképzelni mi lehet a nagy riadalom oka. Éppen ezen rágódtam, midőn a srekkolás irányából, 87

a bokrok közül szemembe tűnt egy tizes bika. Nagy óvatosan, fejét ide-oda forgatva lépkedett a kitisztított rész felé, majd egyszerre átugorva a lénián, eltűnt a szemem elől. Néhány perc múlva követte egy másik. Ez már hosszasabban elidőzött a vágásban. Tízszer is rálőhettem volna, hiszen nem volt messzebb száz lépésnél. Fényképezőgépemmel próbáltam meglőni, amint velem szembe fordulva állt a lénián. Még erősebb volt, mint az első – koronás 12-es. E remek látványra a mellettem ülő Csalót úgy elfogta a vadászláz, hogy még a fogai is összeverődtek. Nem szeretem a túl vehemens vadőrt. Vadászemberhez a férfias nyugalom illik. Mai viselkedése alapján ez a Csaló, ha puskával járhatna, s vad kerülne elé, törvény ide, törvény oda, nem tudná megállni, hogy a tilalmazott vadat le ne lője. A szarvasok távozása után újra visszaállt a csend. Fél kilenckor, társamat fennhagyva a 7-esben, átcserkeltem a tavalyi vágás szélében álló saroklétrára. Negyed tíz tájban gyenge neszezés zaja ütötte meg fülemet. Mintha hátam mögül valami futólépésben közeledne. Rögtön sejtettem, hogy a kérdéses bak lesz az, de nem mertem megfordulni, mert attól féltem, hogy észrevesz és megugrik. Vártam, hogy kijőjön a vágásra. Bakom azonban nem teljesítette óhajom. Egészen alájött az űcsiknek, majd tova roszogott a lábas alatt. Csak egy pillanatra láttam, azután eltűnt a bokrok útvesztőjében. Az volt a tervem, hogy a les után Zalkával hazahozatom magam, de lemondtam róla, mert már túl későre járt az idő. Így bekvártélyoztam magam Andorhoz. Gondolom, nem nagyon örült a késői vendégnek.

Július 4. Igazán kifordulna négy sarkából a világ, ha Andornál egyszer jól tudnék aludni. Hogy ennek mi az oka, nem tudom. Tény, hogy a szigeti álmatlan éjszakák már tradícióvá kezdenek válni. Negyed négykor csörgött a vekker. Zúgó, zavaros fejjel azonnal felugrottam az ágyamról. Kinéztem az ablakon: lassan szermetelt az eső, s természetesen töksötét volt. Négy óra volt, mire rászántam magam, hogy az eső dacára is kimenjek a hajnali lesre. Tán a fele utat sem tettem meg kerékpárommal, mire bőrig áztam, így jobbnak láttam visszafordulni. A nyolckor induló propellerhez a nagy sár miatt kerékpárral már ki sem mehettem. Kénytelen voltam Miklóst megkérni, hogy kocsijával fuvarozzon ki. Idehaza fekete keretes gyászjelentés várt, mely Csiky Aladárné, született Ákosházi Sárkány Magdolna haláláról számolt be. Szegény! A távoli rokoni kapcsolatok és a családfakutatás szenvedélye fejlesztette ki közöttünk ismeretlenül az egy esztendőn át tartó sűrű levélváltást. Soraiból egy nagyon inteligens, de szeszélyes női lélek körvonalait volt szerencsém megismerni. Tavaly augusztusban Pesten, futólag, személyesen is találkoztunk. Jó ideig azonban 88

nem adott magáról életjelt. Vagy hét hónappal ezelőtt azonban egy hosszú levél érkezett tőle, melyben nagyon a lelkemre kötötte, hogy nősüljek meg. Betegségről azonban egy szót sem írt. Válaszomra nem kaptam feleletet, ma pedig a halálhírét hozta a pósta...

Július 5. Délután Józsival lesre készültünk. Ha törik, ha szakad, végre már terítékre kell hoznunk az uraságnak beigért őzet! Józsi a huszonnegyedik órában cserben hagyott. Ahelyett, hogy a megbeszélt időpontban engem várt volna, feleségével víkendezni ment. Bizonyára nem szívesen, de hát így van ez, ha a házasfelek közül a férj helyett az asszony viseli a nadrágot. Engem csak azért bosszantott a dolog, mert ha Józsi kijön, ő kormányozta volna a csónakot, ami jelentősen csökkentette volna a költségeket. Így az utolsó percben kellett a Dunánál még egy embert szerezni, aki hajlandó volt velem útrakelni. Háromnegyed nyolc volt, mire két emberemmel felértem a Kukulóba. Egyik emberem a diófán, másik a hetesen, jó magam pedig a „sarokhochstandon” helyezkedtünk el. Már elmúlt kilenc óra, de semmi mozgás sem volt észlelhető. Ahogy lassan ráfeküdt az alkony az előttem elterülő vágásra, hatalmas „csápú” szarvasbogarak keltek nagy zümmögéssel esti légi útjokra. A náddal szegélyezett Holt-Dunáról kacsák szálltak fel, majd egy-két kört leírva újra visszaereszkedtek a víz sima tükrére. Valahol a lábas sűrűjében vadgerle búgott, de már nem oly szerelmesen, mint egy hónappal ezelőtt. Érthető, hiszen szíve hölgye az apróságok felnevelésével volt elfoglalva... Gyönyörködve ez álomvilágban észre sem vettem, hogy a nap korongja lassan a fák mögé bukott. Sötét árnyak táncoltak elő, és bevonták a még néhány percet napfényben ragyogó vágás bokrait. Hirtelen elém pattant egy őz. Kisétált a nyílt kocsiútra. Hosszú ideig tartott amíg a félhomályban szabad szemmel megállapítottam, hogy fiatal suta – tavalyi borjú. Ott csipkedett, vakaródzott körülöttem. Hol beszaladt a sűrűbe, hol megint előpenderült... Közben fél tízkor a diófán kuksuló emberem megbeszélésünk szerint elhagyta a helyét. Nosza, a lépések zajára gyanút fogott az én őzem, és eliramodott. Alig tűnt el, megint zörgés nesze ütötte meg fülemet, és a vágásból kiugrott egy másik. Ez sem volt nagyobb az elsőnél. Agancsát kivenni ugyan nem tudtam, de egész lényéből, hetyke tartásából arra következtettem, hogy bak. Mivel most nem az agancson volt a hangsúly, hanem egy „konyhaőzet” kellett lőnöm, nem sokat haboztam, rásütöttem a puskámat... 89

Igaz, hogy az őzem összeesett, az is igaz, hogy az esti szürkületben már a célgombot sem lehetett jól látni, mégis nagyon bosszantott, mily rosszul érte a lövés. A golyó hátul a gerincét törte, rettenetesen elcsúfítva a nyomorult állatot. Természetes, hogy nem döglött meg azonnal, így még meg is kellett szúrni a szegényt. Arról jobb nem beszélni, mily lelkiismeretfurdalás fogott el, midőn „agancsát” megpillantottam: kis csökszerű képződmény volt csak, hozzá még az is félig szőrös. Szó, ami szó, a kívánt „hús” megvan, de egy időre megundorodtam az őzlövéstől.

Július 13. Délután Sanyival kimentünk a tejfalusi Felsőosztályba, Sanyi sípot is hozott magával. Megjegyeztem neki, hogy aligha akad olyan bolond bak, amelyik július 13-án beugrik a sípnak. Sanyi azonban hajthatatlan volt, görcsösen ragaszkodott a sípoláshoz. Éppen most olvasta a Vadász Újságban, hogyan kell sípolni, sőt az „őzkeringő” hangjait le is kottázta. A kotta ott volt a zsebében, s azonnal előhúzta és felolvasta, milyen hangot hányszor kell ismételni, mennyi szünetet kell az egyes hangváltoztatások közben tartani, majd nagy hévvel el is fújta, nehogy hiba csússzék a „melódiába”. Háromnegyed hét volt, mikor mindketten elhelyezkedtünk – ki-ki a maga hochstandján. Sanyi légvonalban nem volt messzebb tőlem 100-200 m-nél. A szellő felém hozta sípjának hangjait... És pont hétkor dörrent is a lövése... Mivel a „nyárfa hochstanddal” szemben felállított új tölgyfalesen helyezkedett el, azért biztosra vettem, hogy végre az „öregúr” került terítékre. Háromnegyed nyolc körül felcserkeltem a nagy tisztásra, de itt sem mutatkozott semmi, csak egy vén róka egerészett körülöttem. Jó félóráig figyeltem és elhatároztam, ha a sózóig kijön, megreszkírozok rá egy golyót. A róka teljesítette kivánságomat. Szépen a kívánt helyre jött, sőt annyira udvarias volt, hogy még keresztbe is fordult. Nyugodtan célbavettem. (Tudva, hogy az általam most használt golyót a puskám kissé felhordja, így hajszálnyira aláfogtam.) A lövésre helyben maradt, hátát teljesen meggörbítette, majd lassan az oldalára terült. Láttam is rajta a golyóm okozta nagy sebet. „Na ezt fasírttá lőttem” – gondoltam magamban, majd nyugodtan, puska nélkül leléptem a hochstandról. A kérdéses helyre érve meglepődve tapasztaltam, hogy volt róka, nincs róka! Megtaláltam viszont a golyó földbefúródásának helyét, de vér sehol. Gondolható, hogy az állam majd leesett – a biztosnak tudott róka eltűnt, mint a kámfor. Később így rekonstruáltam az esetet: A golyóm pont a róka hasa alatt csapódott be a földbe, szóval pont odament, ahova küldtem. A vad a légnyomástól ijedtében felgörbítette a hátát, s talán kissé megszédülve oldalára henteredett. Az, hogy oldalán tisztán láttam a golyóütötte sebet, részemről nem volt más, mint képzelődés. 90

A csónaknál már boldogan várt Sanyi. Egy gyenge hatos bakot lőtt, az jött ki elé a síp szavára. Örömét fokozta, hogy végül mégis lövésre kapta idei első bakját, ráadásul úgy, hogy azt még odahaza kigondolta – sípszóra.

Sanyi a sípra beugrott gyenge bakjával… A háttérben csónakosunk, Lajos, elmaradhatatlan pipájával (Tejfalusziget, Felsőosztály, 1942. 7. 13.)

Július 24. Ma Sanyival újra útrakeltünk. Az indulás előtt angol flegmával benyúltam a szekrényembe, hogy zsebre tegyem az őzhívó sípomat rejtő filmskatulyát. Aztán a puskát, a golyókat is magamhoz véve felugrottam az előálló kocsira és már száguldottunk is a Duna felé. Útközben elhatározzuk, hogy ma a jegenyésekbe megyünk. Mindjárt a terepet is felosztottuk – Sanyi a „Szélsőben”, én az „Öregben” fogok sípolni. Mihelyt elhelyezkedtem a hochstandon, előszedtem a sípot rejtő dobozt, de a legnagyobb mérgemre nem a síp, hanem egy használatlan filmtekercs kandikált elő! Mivel a filmmel sípolni nem lehet, odahagytam azonnal a helyem és átcserkeltem a „laposi hochstandra”, ahol a tavalyi bőgéskor a nagy bikát elhibáztam. Világossal itt több reményem volt őzzel találkozni. Semmi sem mozgott körülöttem. Egy óra múlva átcserkeltem a léniai új ücsikre, nyolc órakor pedig már le is szálltam róla. 91

Megindultam a csónak felé. Útamba esett a nagy határfa, vastag ágai között a „körhochstanddal”. Jól idehangzott az Öregfüzesben kolompoló marha zajongása. A nagy zajban úgy sem jön ki semmi a vágásba – gondoltam magamban. De mivel „az ördög nem alszik”, így felkapaszkodtam, hogy búcsúzóul körülnézzek... Még a létra közepén sem voltam, midőn a közeli laposban egy vörös foltra lettem figyelmes... Őz! Jól megnéztem: bak! A következő pillanatban már dörrent is lövésem. A helyszínre érve láttam, hogy egy spieszer-gabler agancsú, közepes testű állat lett a zsákmány. Nagyon megörültem neki! Itt a jegenyésben, ahol a marha össze-vissza jár, nagyon nehéz valamit lövésre kapni.

Július 25. Sanyival ma megint átmentünk a Dunán. A tejfaluszigeti Felsőosztályt szemeltük ki. Sanyi az „öreget” szeretné elősípolni. Én a kiliti részre mentem. Két órát sípolgattam minden eredmény nélkül, pedig előttem a tisztáson ott éktelenkedik az aréna porondjához hasonló, frissen kigyúrt „ördögkör” – tele bakkaparással. Nyolc óra volt, midőn a síp szavára nagy csörtetéssel alám szaladt egy bak. A magas jágerkenderben azonban semmit sem láttam. Közben valószínűleg szelet kapott, mert hallottam, ahogy megugrott. Még egyet sípoltam, hátha visszacsalom. Reagált is rá egy ijedt böffenéssel. Tehát észrevett... még hallottam, ahogy elhúzott a másik hochstand felé. Rögtön leugrottam és elindultam utána. Sikerült odacserkelnem. Már a létrán megpillantom: keresztben állt a keskeny lénián. Nem mertem lőni, mert nem láttam a fejét. Az őz azonban észrevett és egy szökéssel beugrott a sűrűbe. Ugrás közben láttam meg agancsos fejét – tehát mégis bak volt! Azzal a gondolattal fordultam vissza, hogy holnap hajnalban még egyszer megpróbálkozom vele.

Július 26. Programszerűen felcserkeltem a kiliti tölgyfához. Háromnegyed ötig sípoltam odafenn, de bizony az én tegnapi bakom nem mutatta magát. Elhatároztam, hogy átmegyek a másik hochstandhoz. Itt is csend fogadott. Rágyújtottam egy cigarettára. Egy lódarázs röpköd körülöttem. Méregbe jöttem, fogtam egy botot és nagyot suhintottam, közben a bottal megütöttem az egyik oszlop gerendáját, mire váratlanul – mintha csak egy méhkast bolygattam volna meg – kitódult és nekem rontott száz, meg száz hatalmas bestia. Neki a fejemnek, a hátamnak, arcomnak, kezemnek, szúrtak, martak, ahol csak értek. A kínzó fájdalomtól elkábulva a szó szoros értelmében leszédültem a fáról, otthagyva puskát, sapkát és a ladikálláshoz menekültem. A fejszúrások oly égetően fájdalmasak voltak, hogy csaknem ordítottam kínomban. Mihelyt hazaértem, hogy kínjaimon 92

enyhítsek berohantam Pósfayhoz fájdalomcsillapítóért. A szénszavas injekció és a sevenaletta pasztillák délutánra valahogy embert csináltak belőlem. Ezt a darázskalandot egyhamar nem felejtem el.

Július 27. Ma reggel, a már megindult cséplőgépek után kerékpáromon egészen Félig portyáztam. Délután fél négy volt, mire étlen-szomjan hazaérkeztem a nagy kirándulásból. Vacsora után Sanyival kisétáltunk a honvédsíremlék környéki árpatarlóra kacsahúzásra. Szép hangulatos nyári este volt, pitypalattyal, szúnyogkoncerttel, csak a kacsák maradtak ki. Némi hápogást ugyan hallottam a Hosszúholdak irányából, látni azonban egyet sem sikerült közülük.

Július 30. A mai cséplési ellenőrző körutamat úgy osztottam be, hogy esti kacsahúzásra otthon legyek. Kacsát azonban ma sem láttam.

A doborgazszigeti hajókikötő (1942. 8. 28.)

93

Felső-csallóközi előkelőségek, vadászirigység és terpentin Augusztus 2. Sanyival tegnap este a jegenyésekben, ma hajnalban pedig a Felsőosztályban sípoltunk. Én őznek színét sem láttam. Sanyinak legalább tegnap este is, ma is kijött egy-egy őz. Távcsöve nem volt, szabad szemmel pedig nem tudta kivenni, hogy bak, vagy suta volt-e ami síp szavára kipenderült, ezért egyikre sem tett lövést.

Augusztus 17. Tegnap volt a tejfalusi búcsú. Szólt is a falu közepén a körhinta verklije. Idegtépő reggeltől estig az ilyen ricsajt hallgatni. Végül megsokalva a dolgot a négy órás propellerrel megszöktem hazulról, át Kilitibe. Itt is fontos események zajlottak. Már péntek este áttelepedett ide újonnan megalakult vadásztársaságunk három tagja: Richter Laci, Józsi és Pubi. Főhadiszállásukat Kilitiben Schreinernél ütötték fel, innen intézve támadásaikat az őzbakok ellen. A felsőjánosi friss vágásban szombat hajnalán Józsi terítékre is hozott egy spieszer bakot. Megállapodásunk értelmében ezzel (őzbakban) ki is lőtte az éves „mennyiséget”. Vasárnap este, anélkül, hogy társaim tudtak volna érkezésemről, én is megkíséreltem területünk alsó részében a lest. Sörétes puskámat is kihoztam magammal, hogyha róka, kacsa, vagy kinigli kerül az utamba, azt is terítékre hozzam. Sötétig kitartottam anélkül, hogy bármi is puskám csöve elé került volna. Les után kerékpáron bevágtattam Kilitibe. Az este alaposan megvitattuk évi programunkat. Elhatároztuk, hogy szeptember elejére, szarvasbőgésre, felépítünk egy vadászházat. Pálffy beleegyezett az építésbe, sőt megigérte, hogy téglát, faanyagot is ad hozzá. Úgy döntöttünk, hogy leendő házunkat a téglaház melletti kiserdőben építjük fel.

Augusztus 26. Ma nem vadászatról fogok beszámolni. Szokás szerint tegnap este sem voltam otthon, jártam a falvakat – ellenőriztem a cséplést, mikor Bacsák Panci bátyám, a somorjai járás főbírája, telefonon keresett. Ezért mielőtt reggel útnak eredtem volna, megérdeklődtem 94

az öregtől telefonon, hogy ugyan már miféle baj adta magát elő a cséplésnél? Az öregúr megnyugtatott, hogy jelenleg e téren semmi „defekt” nincs, hanem más, rám nézve fontos közölni valói vannak. A majorházi Strasszer-féle birtok bérlőjét, mint nem magyar állampolgárt, rövidesen átdobják a szlovák határon. A birtok kincstári kezelésbe kerül, zárgondnok vezetése alatt. Rázgha Karcsi, mint a Kisalföldi Mezőgazdasági Kamara elnöke, engem szemelt ki e feladatra, és ő is (már mint az öregúr) javasolja kineveztetésemet. Azt kérdi tehát, nincs-e eme – különben elég jól dotált – állás ellen valaminő kifogásom? Mit csinálhat az ember, ha a sült galamb egyenesen a szájába repül? Kitátja – némi undorral ugyan –, nemde bár? Így csináltam én is, de elég keserű szájízzel... Ha nem fogadom el eme kitűnő állást, én vagyok a világ legélhetetlenebb marhája. Ha elfogadom, megfosztom magam az egyetlen örömtől, amire egy évig vártam és aminek elmulasztását pótolni többé nem lehet – a szeptemberi szarvasbőgéstől. A józan ész szerint az előző érv mellett kell döntenem, bármily nehezemre esik is majd lemondani a vadászok karácsonyáról.

Augusztus 27. A tegnapi váratlan, rám nézve fontos eseményről, Andort is értesítenem kellett. Ma délután ezért átrándultam Tejfaluszigetbe. A különben unalmas propellerezés ma igen kellemesen telt el. A Rázgha-Schuster hotvolé is kirándult, mégpedig a vén panamista sámoti mogul vezénylete alatt. Természetesen egy csomó unoka és a nörszök társaságában. Nem volt semmi hangulatom közéjük keveredni. Diszkréten félrehúzódtam hát a hajó elejébe. Pont az indulás előtt – deus ex machina – csatlakozott hozzám a hajóállomás főnökének asszonyleánya, ki unalmában, férje társaságában hajókirándulásra indult. Bájosabb útitársat igazán nem kívánhattam volna, csak az ura ne lábatlankodott volna ott felesleges harmadikként! Szinte észre sem vettük, hogy a Sólyom befutott Doborgazszigetre. Innen már szólóban folytattam utamat Andorhoz. Beszámoltam neki új állásomról, majd golyósom társaságában esti őzbaklesre indultam a kiliti területre. Apropó kiliti terület... Készül már a tervezett vadászház. A téglaégető melletti kiserdő tisztásán épül, téglafallal, előszobával, stílszerű magyarmintás bútorokkal. A faragások kirajzolása Prohászka, alias Tallós Pista művészkezére vár. Lesre a töltés melletti vágásban, a Zalka által tavasszal fabrikált magaslesre, ültem fel. Teljes szélcsend ülte meg az erdőt, falevél sem mozdult. Távolról idehangzott a cséplőgép búgása. Istentelenül tűzött a nap, elkésve imitálva a júliusi forróságot. A hangulat mégis őszrehajló: a vágás bokrai közül elvirágzott, 95

száraz szamártövis nyurga kórója tör fel a magasba. A fűzek, kőrisek nem is oly rég még haragos zöldje már sárgássá fakult. Közeledett a szeptember, a színek hónapja, kárpótlásul a kacagó tavasz és a mélázó nyár elmúlásáért. Az ősz legjobban talán egy elegáns, jól öltözött, de már öregedő szépasszonyhoz hasonlítható, aki okosságával, szellemességével igyekszik pótolni tovatűnt fiatalságát. Mindezt tudva, én mégis az Ősz szerelmese vagyok! Mennyi hangulat, színpompa, édes, érett íz van benne! Lebukóban volt a nap vérvörös korongja. Lassan besötétedett körülöttem, és hatalmas árnyfoltok kúsztak felém. Szúnyogdongás közben kecmergtem le a hochstandról és anélkül, hogy valamit láttam volna, búcsút mondtam az erdőnek.

Augusztus 28. Háromnegyed ötkor keltem. Még sötét volt. Ragyogtak a csillagok és a telihold. Nem vittem ki magammal a felöltőmet, meg is bántam. Oly hideg volt, csaknem vacogott a fogam. A mai reggelt cserkelésre szántam. Meg-megálltam a harmatos fűben. A harmatcseppek, mint apró gyémántok, csillogtak a faleveleken... Semmi sem mozdult körülöttem. Elmentem a töltésen egészen az épülő vadászházig. Megszemléltem mennyire jutottak munkájukkal a kőművesek. Most kezdődött a falrakás. Az már bizonyos, hogy a bőgésre nem készül el. Mikor a reggeli propellerrel hazatértem, Sanyi azzal a hírrel fogadott, hogy megérkezett Zalka. Beszámolója szerint a közelgő szarvasszezon igen kecsegtető. A két jegenyésben, a Felsőosztályban és a Léniában állítása szerint jelenleg mintegy harminc darab tartózkodik – java részük bika. Az új állásommal kapcsolatban megjegyzésre érdemes, hogy egyetlen említésre méltó földbirtokos lesz a közelemben – Rázgha Karcsi, Csákányban. Habár ad personam mindig jóban voltam vele, közelebbi baráti kapcsolatok kifejlődésére itt nem számíthatok. A csallóközi hotvoléhoz tartozik. Újabban a főrendi ház tagja, élénk társadalmi életet él – társas összejövetelek, zsúrok, csupa külsőségekre és titulusokra adó üres forma... ez nem nekem való. Én minden életmegnyilvánulásban a komolyat és a mélyet szeretem, és szívből utálom a léha formát. Vegyük már most magát Majorházát. Tulajdonosa özv. Strasszer Alajosné. A kastély pazar, kevésbé a tulajdonos. Férjének apja még jó ortodox zsidó volt, de a vagyonhoz cím és rang is kellett, így kikeresztelkedett. A fia már huszárosdit játszott, előkelő társaság kellett neki. El is tékozolta az elődök zsidószorgalommal összegyűjtött vagyonának jelentős részét. Nem régen halt meg. Felesége, egy volt osztrák-magyar generális leánya, természetesen keresztény 96

származású. A régi, háború előtti korban semmit sem adtak az emberek a faji és vallási különbségekre. Azóta nagyot fordult a világ kereke. Az elhalt Strasszer Alajosnak egy fia és egy lánya volt. A fiú egy bécsi egyetemre járt. Ott még 1940-ben belekeveredett valami legitimista szervezkedésbe, ami a Gestapo tudomására jutott. A fiú épp a karácsonyi szünidőről tért vissza Bécsbe. Amint megérkezett nagyanyja lakására, a titkosrendőrök ott termettek és azonnal elvitték. Azóta sincs semmi hír róla... Félben a jegyzőnek még a neve is Ravasz. Van ott még egy orvos, egy gyógyszerész és néhány tanító – falvainkra oly jellemző kiskaliberű intelligencia. Ja, valakiről megfeledkeztem, mégpedig, a tuberkulózis tüneteivel bajlódó Kocsis Kálmánról, akinek erős hajlama van a delirium tremensz iránt. Ezzel a társasággal nem kívántam közelebbi érintkezésbe lépni, de a vadászataikon azért ott leszek. A vadászatot illetően számíthatok a nagymagyari, jányoki, vőki, féli, az éberhardi területek esetleges megismerésére. Az apróvadon kívül csak a vőki kisebb erdőrészben található néhány darab őz.

Augusztus 30. A holnap esti lessel megkezdődik a szarvasszezón. Közelemben minden vadász kissé megbolondult, mintha ők készülnének bőgni, nem a szarvasok. Ma még van időm a rossznyelvűsködésre, ezért feljegyzek néhány példát a vadászirígységről: Tudvalevő, hogy Tóth Káli, és Schvikker Jani (mióta az utóbbi kitiltotta őt a somorjai területből) halálos ellenségek. Mindkettő alig várja a pillanatot, hogy borsot törhessena másik orra alá. Káli barátunk megneszelve, hogy a somorjai Szobrosban sok a szarvas, először azzal próbálkozott, hogy onnan átcsalogassa őket a gútori darabra, mely már az ő területe; mikor ez nem ment, felbérelte a somorjai gazdákat, hogy hajtsák ki marháikat a Szobrosba. Csak természetes, a szarvasok világgá szaladtak innen, pont bőgés előtt. Fiedler Józsit napok óta nem látni. Hogy miért?! Egyszerű: a szarvasokat lesi. Ő akarja a környéken meglőni az elsőt. Ilyenkor ideges, direkt bújik a többiek elől. Ha véletlenül nem ő lőné az elsőt, a világ legszerencsétlenebb kalandorának érezné magát. Ma délelőtt találkoztam vele. Kinyögte, hogy a kiliti gázlónál, ott, ahol a Felsőosztályból a kiliti földekre éjjelente kijárnak a szarvasok, csináltatott egy magaslest. (A Felsőosztály Sanyi területe.) Úgy tervezte, hogy holnap este a Zátonyban fog lesni, nyolc órakor pedig áttelepszik az új kiliti hochstandra és éjjel is kitart a helyén, mert okvetlen meg akarja lőni – már csak virtusból is – a környék első szarvasát. Sanyi ezt meghallva őszintén méregbe jött. Tudniillik titokban ő is az első szarvasra pályázik. Most attól reszket, hogy a tejfalusin tanyázó szarvasokat 97

előbb Józsi fogja megvámolni. Okosabbat nem tudva kitalálni, azt tervezi, hogy egy üveg terpentint visz magával, és ott, ahol a szarvasok átjárnak a kiliti területre szétlocsolja. Abban bízik, hogy a szarvasokat az idegen, kellemetlen szag megzavarja majd járásukban és a tejfalusin maradnak.

Augusztus 31. Végre elérkezett a várva-várt nap. Két napra megyünk át Sanyival Kilitibe. Esti lesünk a Felsőosztályban eredménytelen. Nem is csoda, oly nagy a forróság, hogy a vad csak éjjel mozog. A szarvasoknak azonban mindenfelé ott a nyomuk.

Művészi kidolgozású lódarázs fészek (Tejfalusziget, Újmérés, 1942. 9. 1.) Richter Laci (jobbról) első kirándulásán (Dunakiliti, 1942. 8. 17.)

Sanyi nagy napja Szeptember 1. Még a hajnali sötétben kimentem a Léniába, mégis megkéstem. A szarvasok már kint voltak a nagy tisztáson. Alig léptem ki a csónakból, hallottam elugrásukat. A töksötétben azonban egyet sem sikerül közülük meglátnom. Les után a vadászházban villásreggeli következett, utána pedig darázsfüstölés. Az idei határozottan lódarazsas esztendő. A vadászház padlásán is fészket 98

építettek. Zalka szaktekintély e téren. Egy rossz fazékban száraz marhatrágyát gyújtott meg. A fazekat fülénél fogva hosszú póznára erősítette és a méhkas nagyságú fészek alá tartotta. A nem éppen legkellemesebb szagra a darazsak szétrepkedtek. Jutott belőlük a bódéba is elég. Jelentős részük elkábulva röpködött, mászkált. Könnyű volt őket agyonverni. A művészi kidolgozású fészket Zalka leszedte. Előre élveztem, hogy mily pazar felvételt csinálok majd e remekműről. Az ügyetlen Kálmán kezéből a fészek azonban az utolsó pillanatban leesett és papírvékonyságú külső védőburka összetöredezett. Két felvételt azért így is csináltam róla. Napközben a jegenyésekbe is leruccantunk Sanyival. Az Öregerdőben egy tehén járt borjával, meg egy kisebb bikával. Esti lámpagyújtáskor még mindig mutatkozott néhány darázs, de egytőlegyig kivégeztük őket.

Szeptember 2. Szerencsétlenül kezdődött a nap. A petróleumlámpáról akartam cigarettára gyújtani. Könnyen járt a feje, leesett, és felborult, s így alaposan leöntöttem a nadrágomat petróleummal. Elképzelhető, hogy milyen büdös lettem tőle. Így mentem ki a lesre. Nem is csodálkoztam, hogy ezek után semmi sem jött a közelembe. Influenzásnak kellett volna lennie a vadnak, hogy száz lépésen belül meg nem orroljon. Csak az az egy vigasztalt, hogy Sanyi sem látott semmit, pedig ő nem öntötte le a nadrágját petróleummal. Hazaértemkor az a kellemetlen újság várt, hogy zárgondnoki kinevezésem Majorházára egyelőre tárgytalan, mert Fuchs két hónapi itttartózkodásra kapott engedélyt. Állásom elfoglalása így legfeljebb novemberben esedékes.

Szeptember 6. Tegnap délután Richter Lacival és Pubival átrándultunk Kilitibe. Józsi nem tartott velünk, ő a Zátonyba ment. Ötödik tagtársunk, Béla úr, valószínűleg pillanatnyi pénzügyi nehézségekkel küzdve, egyelőre nem mutatkozott. Látszólag még a szarvasok sem izgatják. A hőség csaknem kibírhatatlan volt. Sem az esti lesen a Kukulában, sem pedig hajnalban lent a töltés mellett, nem tapasztaltuk a szarvasbikák jelenlétét. Les után lenyomoztam a csollányosi váltót, ahol egy tehénnek és egy borjúnak az éjjeli nyomait találtam. A délelőtt folyamán, őzbakot remélve, lestráfoltuk a józsefmajori erdőt. Az őzekkel azonban nem találkoztunk. Valószínűleg a közeli hatalmas kukoricásokban hűsöltek, oda pedig hármunknak bemenni teljesen értelmetlen volt. Az agylágyító forróságban inkább hazafelé fordítottuk szekerünk rúdját. 99

Józsi sem tudott a Zátonyban lövésre jutni. Ma hajnalban állítólag egy igen jó bikát látott. Még sötétes volt, ezért nem tudta a bokrok között célbavenni. Várta, hogy közelebb jöjjön. A bika jött is... Egyszerre csak az Öreg-Duna felől felbúgott két hajókürt. A bika a nagy zenebonára azonnal beugrott a sűrűbe. Nem is látta többet. Tegnap délután a kikövezett malmosi oldalon egy igen érdekes jelenetnek voltunk a szemtanúi: egy vízi sikló elkapott egy hatalmas kecskebékát. Nosza nekem sem kellett több, azonnal közelükbe osontam és a békát aportírozó siklót, szájában a rúgkapálódzó áldozattal, három képen megörökítettem.

Szeptember 8. Tegnap Schvikker Jani és Sanyi társaságában a tejfalusi részbe mentünk szarvaslesre, a Felsőosztályt ültük el. Szarvasnak se híre, se hamva nem volt. Kirándulásunk legnagyobb szenzációja, hogy a pásztorok elmondása szerint Németországból szökött muszka foglyok csavarognak a szigeti erdőkben. Könnyen bejuthatnak most ide, mert oly alacsony a víz, hogy begázolhatnak. Sanyi vadászházát is a kifosztás veszélye fenyegeti. Kálmánnak a szarvasokon kívül is lesz mit őriznie. Ma hajnalban ugyancsak a Felsőosztályba mentünk. Én még sötétben a régi „Jegyzőhochstand”-ra kapaszkodtam fel. Rám világosodott anélkül, hogy vad került volna elém. Látva, hogy semmi értelme sincs a további maradásnak, cserkelni indultam. Így jutottam fel a Pálffy-darabra, ahhoz a bizonyos magasleshez, ahol néhány nappal előbb összeszurkáltak a darazsak. Odamenet a léniában egy hatalmas friss bikanyomot találtam. Felkapaszkodtam a lesre és rágyújtottam egy cigarettára. Félig sem szívtam, mikor a közeli bokrokból erős neszezésre lettem figyelmes, ami többször megismétlődött. Majd a szemem kinéztem, mégsem láttam semmit. Úgy látszik, a szarvas (zörgése után annak gyanítottam), az orrom előtt feküdt el anélkül, hogy csak egy pillanatra is megmutatta volna magát. Ha nekem ma reggel jó orrom lett volna, idejövök, s valószínűleg puskavégre kapom a bikát. A les után négy emberrel még lehajtjuk a Flórikapu alatti bülgecset, mert tegnap arra csónakázva a part szélében több friss szarvasnyomot találtunk. Szarvas azonban innen sem került elő. Hajtóink mindössze egy őzet ugrasztottak fel, de az is visszatört. Tíz óra után értünk vissza Tejfaluba. Este csónakunkkal a Felsőosztály tejfalu-kiliti határléniájánál kötöttünk ki. Az első, váratlan felfedezésem az volt, hogy a kiliti partoldal tele van szarvasnyommal. A határlénia nincs kikaszálva. Széltében-hosszában szarvasváltók keresztezik. Mindezt látva nagy bizakodással siettem a darazsas hochstandhoz. Már a közelébe jártam, midőn kipattant a léniára egy hatalmas őzbak, soha nem látott hosszúságú, kapitális aganccsal. Bár lehetett tőlem vagy 80 lépésre, olyannak láttam agancsát, mintha karácsonyfát cipelt volna a fülei között! Szépen 100

keresztben állva jó ideig figyelt felém. Szinte szívdobogást kaptam e fenséges látványtól. Mégsem lőttem rá, nehogy a remélt szarvasbikát elriasszam. Végül elugrott. Azt hiszem, ez volt az a már sokat emlegetett felsőosztályi „öregúr”. Ki tudja, látom-e még valaha? Ezek után elképzelhető, mily bosszankodva telepedtem fel a darazsas magaslesre. Hét óráig semmi sem mozdult körülöttem, de egyszerre csak – mintha kísértetjárás indult volna – erős csörtetés kezdődött. Azt vártam, hogy kilép a jágerkenderes foltra, de nem azt tette, sőt egyre távolodott a zörgése. Még nyolcig kitartottam a helyemen. Már sötét volt, mikor a csónakhoz értem. Itt csónakosaim azzal a hírrel fogadtak, hogy alig váltam el tőlük, midőn a tejfalusi darabból egy hatalmas szarvasbika sétált ki a léniára. „Agancsa fent olyan széles volt, mint az evezőlapát.” Hosszát is igen „csúnya nagynak” mutatták.

Szeptember 9. Esti lesünk Sanyival a Léniában eredménytelen volt. Arra azonban nagyon jó volt a kirándulás, hogy a szarvasok járását kitapasztaljuk. Szinte hihetetlen, mily utakat tesznek meg éjjelente. Nappali tanyahelyük a Zátony. Onnan már sötéttel lejönnek a Léniába. Ezt hosszában végiglábalva átmennek a Kisöregfüzesbe, innen pedig a Flórikapu alatti vesszősökbe, le egészen a doborgazi határba. Ez legalább öt kilométeres út! Máshol nem lehet velük összejönni csak a Léniába, a nagy tisztáson, egy hajnali lesen, de csak akkor, ha éppen elkésve térnek haza az éjjeli kirándulásukról.

Szeptember 10. Az éjjeli órákban állítólagos orosz repülőgépek húztak át felettünk. Pestet és Dunántúl egyes pontjait bombázták; a mendemondák szerint ejtőernyősöket is dobtak le, majd visszaszálltak. Szerintem amerikai gépekről lehet szó. Hogy a jövőben ilyen eseményre gyakrabban kerülhet sor előre látható. Az ellenségnek az a törekvése, hogy pánikot keltsen a lakosság között, a jelek szerint sikerült. Somorjában az emberek egészen megbolondultak, elvesztették józan ítélőképességüket. Olyan a pillanatnyi hangulat – csak azért, mert berepült hozzánk néhány ellenséges gép –, mintha máris elvesztettük volna a háborút. Nevetséges! Mi lesz jövőre, ha majd az amerikaiak százával eregetik ránk gépeiket!? Zsidóság, szabotázsok, bombamerényletek, orosz agitátorok és szökött katonák garázdálkodása, kommunista sejtek és ellenséges repülőtámadások... Ez a jövő képe, mindezekkel számolnunk kell! 101

Addig azonban vadászunk. Délután Sanyival kimentünk Tejfaluszigetbe, esti lesre a jegenyésekbe. Én az „Öreget” ültem el a Nagytisztáson. Hatra már felgallyaztam. Negyed hét után a Hosszú felőli partrészből csörtetés nesze ütötte meg fülemet, majd szemben a magaslessel, két bokor között, megjelent egy vörhenyes test. Szarvas!… de anélkül, hogy kivehetném tehén-e vagy bika, eltűnt a bokrok között. Utána még egy kisebbet láttam ugyanott megvillanni, de ez is eltűnt. Nemsokára újra erős csörtetés és agancskopogás hallatszott a lábas alatt. A lábas szélében, egy fűzbokor mellől kitolódott egy hatalmas szürke fej, rajta ide-oda imbolygó aganccsal. Tisztán láttam, hogy fent három ágban végződik. Ha egyet lép, kint van a tisztáson, s akkor menten odalövök. Nem tette meg azonban ezt a szívességet, sőt visszahúzódott a bokor mögé, s már nem láttam belőle semmit. Jó néhány perc múlva újra megmozdult, megint láttam az agancsát, majd visszatért a lábas alá. Ott húzott tehenei után lefelé. Látomásnak szép volt, de rettenetesen bosszantó, hogy nem lőhettem rá.

Szeptember 11. Ma hajnalban már fél négykor elindultam a tegnapesti helyemre. Jó egy órai útra esik az újmérési vadászháztól. A jegenyési csatornán is át kellett gázolnom. A bosszankodás csak ezután kezdődött. Az első, amit a töksötét dacára a friss vágásban megpillantottam, a csordából megszökött négy marha. Az máris bizonyos, hogy ezek után a vágásban nem lesz kinn szarvas. Felszaladok a „tisztási hochstandra”. Itt is teljes a csend. Azaz dehogy! Légvonalban a Nagy-Duna nincs tőlem messzebb 300 lépésnél. Két, éjjelre itt kikötött hajó éppen most szedte fel nagy csikorgással a vasmacskát. Közben kieresztették a gőzt, tülköltek, egymásra ordítoztak a hajósok... Végre nagy zakatolással elmentek a fenébe. Igen ám, de ilyen zaj mellett a szarvasaim sem voltak bolondok előjönni. A ma reggeli biztosnak vélt bikalövés tehát füstbe ment, de azért a legközelebb is idejövök. Idehaza hallottam, hogy Schvikker Pacó ma reggel lőtt egy tizes bikát. Esti lesre, át a Nagy-Dunán, Zelliger Neszti csölösztői területére, a Helenába szándékozom kimenni. De sok régi, kedves emlék fűz ehhez az erdőhöz! Hajdan, még a boldogult Tata idejében, sokat vadásztam itt. Neszti nagyon rendes szomszéd. Inkább vadtenyésztő, mint vadász. Elfoglaltsága miatt nem igen járhat ki. Ennek folyománya, hogy cserkészutaknak – ami a szarvasvadászat elengedhetetlen tartozéka – nyoma sincs. A les előtt lenyomoztuk az erdőt. A sok régi nyom és bikadörzsölés mellett az erdőt átszelő középléniában megtaláltam egy nagy bika friss nyomát, amint átváltott az Öreg-Duna szélébe. Mivel e nagy darabban csak két használható hochstand van, (közülük az egyik egészen rossz helyen) sok válogatni valónk 102

nem lehetett. Én az alsó tisztási hochstandra ültem fel, Neszti pedig, a már említett lénia mellett, egy facsökön helyezkedett el. Sötétig kitartottam a helyemen. Mindössze egy őzsutát láttam két gidájával. Neszti szarvasok törését hallotta az Öreg-Duna szélében, látni azonban nem látott semmit. A csónaknál, mely az Öreg-Dunán várt ránk, csónakosunk azzal a hírrel fogadott , hogy fél nyolc körül két szarvas jött ki az erdőből és átúszott a csallóközi oldalra. Valószínűleg míg mi, úttalan utakon bolyongtunk az erdőben, a nagy bikanyom tulajdonosa megneszelt valami gyanúsat és társával együtt inkább a folyóba vetette magát. Ebből is kiderült, mily fontos a kikaszált, gondozott cserkészút, amelyen zajtalanul lehet járni.

Szeptember 12. Reggel vigyorogva beállított Józsi, és meghívott a Malmosiba szarvashajtásra. Állítólag az éjjel felülről leváltott egy jó bika. Kimegyek, hogyne mennék ki! Az egész móka másfél óráig tartott. Hat hajtó nyüzsgött odabent a sűrűben. Én felgallyaztam a malmosi tisztás csatorna felőli oldalában egy hatalmas partmenti fűzön elhelyezett, bolondos magaslesre. Innen, ha valami kilopódzik a ritkás helyre, okvetlenül meg kell látnom. De vad nem került elő. A rekkenő hőségben – ha bent fekszik is a sűrűben – nem hagyja magát zavartatni. Lógó orral jöttünk haza mindketten. Esti lesre Sanyival mentem ki a jegenyésbe. Háromnegyed hatkor már elfoglaltam helyemet az Öregerdőben. Jöhet a szarvasbika! És a szarvasbika jött is – és én elhibáztam! Háromnegyed hétkor egy közepes bika rúgtatott ki a Hosszú felőli lábas alól. Igen sietős volt a dolga, ijedten tekingélt hátrafelé. Bizonyosan valami fiatalabb szeladon lehetett, akit a hárembasa megugrasztott a tehenei mellől. Nyolcasra taksáltam agancsát, amint ide-oda billegett a bokrok között. Amint egy nyiladékon átváltott, gyorsan rásütöttem mannlicheremet. Jól láttam, hogy alatta túrta a földet a golyóm. A szarvas bedobta magát a sűrűbe. Még egy ideig hallottam csörtetését, s azt is, ahogy egy nagyobb gally roppant a patája alatt. A rálövés helyén nem volt semmi vér, elment makkegészségesen! Az idei „első” bikámat megint elhibáztam – éppen úgy, mint ugyanitt a tavalyit!

Szeptember 14. Ma egy éve, hogy az Öregjegenyésben hajnali lesen elhibáztam a bikát. Sanyi ma nem ért rá, így engem biztatott, hogy próbáljak szerencsét a Léniában. Sok bizalmam ugyan nem volt e vállalkozáshoz, de azért uzsonna után Zelinka Pistivel átvitettem magam a Nagy-Dunán. Oly kicsi volt a víz, 103

hogy a folyótól már száraz lábbal be lehetett jutni a Léniába. Hat előtt már felültem a nagytisztási „tölgyfa hochstandra”. Pistit az alsó vadkörtefához küldtem. Negyed nyolcig semmi neszezés sem hangzott. Egyszerre csak az urasági darabból egy nagy fekete állatot láttam legelészve közeledni. Első pillanatban azt hittem, hogy egy elszabadult csikó. Csak midőn már kilépett a tisztásra, vettem ki, hogy szarvasbika sétál előttem! Testre a javából való, fekete színű, mint az ördög, agancsa azonban a nagy testhez képest elveszett a fején. Úgy nyolcvan lépésre lehetett tőlem, midőn rálőttem. Csak annyit láttam, hogy a bika összerogyott... Azonnal leszálltam, helyesebben leugrottam a magaslesről, de puskám még útközben berepetáltam és szaladtam hozzá. Közeledtemre a bika emelgetni kezdte a nyakát, majd hirtelen felugrott, de már szólt is a második lövés. A bika mindezt kutyába sem véve, roskadozva elszaladt vagy hatvan lépésre és ott esett össze. Odaszaladtam hozzá és gyorsan még egy golyót eresztettem bele, erre elmereszkedett. Na most végre nyugodtan gyönyörködhettem benne! Testre nagy állat volt, de bizony agancsa csak rongy, csallóközi hatos. Azért nagyon boldog voltam... Ennyi vesződség után mégis sikerült egy szarvast terítékre hoznom, mégpedig itt a Léniában. Ez még csak fokozta örömömet! Gyorsan odahívtam Pistit. Annak arca is szélesre húzódott a megelégedéstől, ahogy a behemót testű állatot meglátta. A szarvast áthúztuk egy bokor alá és kibeleztük. A beleket bedobtam a vízbe. A zsákmányt holnap hajnalig itt kell hagynunk. Ketten ugyanis nem bírnánk kicipelni a csónakhoz.

Szeptember 15. Már nyolckor kint voltam a Dunánál. Vártam a szarvasért átküldött embereimet. Kilenc órára megérkeztek a tegnap esti zsákmányommal. Azonnal csináltam róla két felvételt. Azután következett a grandlik kiszedése, az agancs levágása, majd a mázsálás a hajóállomáson... Hát kevesebb, mint amennyire becsültem; tisztán, agancs nélkül, mindössze 136 kg. Nem is visszük haza – eladjuk a személyhajóra. A Dömös éppen ma érkezett. A kapitány azonnal átvette, sőt ki is fizette – 2,75 pengőt adott kg-jáért. Egész jó bolt – 374 pengőt szereztem Sanyinak. Az esti lesre együtt mentünk ki Sanyival Tejfaluszigetre. Zalka az Öregjegenyésből jelzett bőgést, ezért Sanyi a nagytisztási lesőre akart kimenni. Én pedig a Hosszúban szándékozom kiülni. Sötét fellegek tornyosultak nyugat felől. Negyed nyolckor nagy villámlás és égzörgés kíséretében megeredt az eső. Oda is hagytuk mindketten a helyünket, és meg sem álltunk a vadászházig. Les közben természetesen mit sem láttunk. A vad esőt érezve nem mozgott.

104

Szeptember 16. Hajnalban Zalka azzal riasztott fel bennünket álmunkból, hogy a Felsőosztályban „bőg a bika”. Mindjárt kipenderedtünk az ágyunkból. Öt óra volt, mikor útnak indultunk, de addigra a bikák már elhallgattak. Minthogy Kálmán a darazsas hochstand irányából jelezte a bőgést, Sanyival mindketten a sziget felső részébe tartottunk. Abban állapodtunk meg, hogy Sanyi a nagy tisztáson helyezkedik el, én pedig felgallyazok a darazsas magaslesre. Mivel napfelkelte után kevés a remény, hogy a szarvasok a tisztáson mutogassák magukat, Sanyi úgy tervezte, hogy óvatosan becserkel majd a „Náci” lábas felé, ahol a szarvasok nappali tanyahelyét sejtjük. Nem sokáig ültem a „darazsas hochstandon”. A tegnapi eső alaposan átnedvesítette az aljnövényzetet. A szarvas pedig nem olyan ostoba állat, hogy esős időben ily sűrű, lucskos helyen csavarogjon. Szépen lekászálódtam hát helyemről és elhatároztam, hogy a tejfalu-kiliti lénián lecserkelek a volt német bérlő által összetákolt legalsó magaslesig, hátha ott sikerül a földekről beváltó szarvasokkal találkoznom. Amint óvatosan bandukoltam, a határlénián felállított lesen, legnagyobb csodálkozásomra Sanyit pillantottam meg. Hogy került ez ide? Nehogy zavarjam, vissza akartam fordulni. Rámpisszentett, a kiliti darab felé mutogatott, és csak annyit mondott, hogy menjek fel a „toronyhochstandra”. Mivel éppen oda készültem, hát szót fogadtam és egykettőre fent is ültem bódéjának küszöbén. Hogy kényelmesebb helyem legyen kitörött ajtaját magam alá húztam, közben törött ablaküvegdarab került a deszka alá és nagyot roppant... No ide sem jön ezek után már semmi – gondoltam. Jóformán időm sem maradt mindezen bosszankodni, már hallottam is, hogy nagy csörtetéssel közeledik valami a földek felől – és nem is egyedül! Őzek? Szarvasok? Midőn az első irányomba ért, megállt, bevárta a másikat. Most már biztos voltam benne, hogy szarvasok. Az első hirtelen megindult felém. Körvonalai előtűntek a fák közül. Szemembe ötlött aganccsal díszített feje. Puskám már készen várta. Midőn kiért a lénia szélébe, a magasból ráeresztettem egy golyót. Összerogyott, majd feltápászkodott és támolyogva megindult a fák felé. Ekkor érte nyakát második golyóm... Boldogan rohantam hozzá. Ez is hatos! Kisebb termetű a tegnapelőttinél, de agancsa – habár rövidebb – formásabb. Sanyi egykettőre ott termett. Láttam rajta, bosszantja, hogy nem őrá ment a bika. Elmesélte, hogy a nagy tisztáson ebből az irányból hallotta bőgni a bikát, ezért nem ment eredeti terve szerint a Náci-lábasba cserkelni, hanem ide ült fel a léniára. Én a bőgésből mit sem hallottam. A ködös, szürke idő dacára csináltam róla néhány felvételt, majd megkezdtük a csónakhoz való kiszállítását. Emberi erővel azonban ez sehogyan sem ment, 105

kénytelenek voltunk ezért Zalkát beküldeni Tejfaluszigetbe kocsiért. Míg ő oda volt, a két csónakos átvitte Sanyit a Nagy-Dunán, azután visszajött a szarvasért. Ezalatt végre nyugodtan kigyönyörködhettem magam zsákmányomban, majd felbontottam, nehogy megbüdösödjék. Csiba Miklós jött ki kocsival. Sikerrel felszállítottuk a vadat egészen a felső kiliti léniáig. Közben az eső is rájött, s áztatott hazáig. Még egy érdekes hírről kell beszámolnom: Pintér László szeptember 12-e táján Tejfaluszigeten tartózkodott. A doborgazi Kormoskába járt ki szarvasbőgésre. Tudvalévő, hogy a Kormos a jegenyésekkel határos. Ma azt üzente Zalka által, hogy az e hó 12-én elhibázottnak vélt öregjegenyési bikám átment az ő területére és nyomában egész tócsa vért talált. A bikát azonban nem találta meg. Szóval még sem hibáztam el. Csak kerülne meg az a bika! *** Tegnap betelt a tavaly nyáron megkezdett első vadásznaplóm. Tizenhárom és fél hónap élményei vannak benne jól-rosszul leírva. Sok szenzációt igazán nem tartalmaz – ilyesmit a vadregényes, de vadban szegény csallóközi dunaszigeti erdőkből nem igen lehet kihozni. Szóval kis írásaim is bizonyítékul szolgálnak a halászról, a madarászról és vadászról szóló régi, már elcsépelt közmondásnak. Szerény tartalma dacára nekem e könyvecske minden egyes lapja nagyon kedves emlék, hiszen a benne elmondottakat én éltem át. Végül pedig, ha minden egyes kirándulás gazdag zsákmányt eredményezne, ha a vadért külön-külön százszor is nem kellene megszenvedni, a vadászat nemes sportja számomra elvesztené vonzerejét, közönséges mészáros mesterséggé alacsonyulna. Ma ünnepélyesen megkezdtem a második naplómat. Ebben talán több kalandról, több élményről tudok majd beszámolni. ***

Szeptember 17. Sanyi már a délelőtt átment Tejfaluszigetbe. Haza sem jött, kint maradt lesre. Józsi a Péteri-csatorna öntésén ma éjjel meglőtte első bikáját. Úgy testre, mint agancsra nagyjából olyan szabású mint a Szárazerdőn lőtt bikám. Délután én is útra keltem Nesztivel, hogy szerencsét próbáljunk a Helenában. Friss szarvasnyomot nem leltünk. Úgy látszik felhúzódtak az Öregrétre, ahol a halászok elmondása szerint erős bőgés van. De nem sok élményünk akadt, mindössze a tisztási sózónál láttunk vadat – a már jól ismert sutát két gidájával. 106

Szeptember 19. Tegnap nagy napja volt Sanyinak. Hajnali lesen az Öregjegenyésben rálőtt egy hatos bikára, de az elment. Zalka nem sokkal előtte a Nagyhatárban álló jegenyéről az „öregurat” is látta. Ez a Sanyi! Ez a Sanyi! Megint rossz orra volt a leshely kiválasztásában! Egészen letörve jött haza, de az esti les mindenért kárpótolta. Megint kiment az Öregjegenyésbe. A vad ki is jött rá – és pedig maga az „öregúr”. Most az egyszer azután léprement, mert szeretett bátyám négy lövéssel lefektette. Volt nagy öröm! Azt hiszem, ma Sanyival madarat lehetne fogatni! Sajnos az én lesem Kilitiben úgy tegnap este, mint ma hajnalban, teljesen eredménytelen volt. A töltés melletti alsó darabban voltam, ahol pedig a szarvasoknak elég erős járásuk van. Az erdőbe ültetett krumplit azonban éppen most szedték – kocsik zörögtek, emberek kiabáltak késő estig. Nem csoda, ha a szarvasok csak késő éjjel váltanak erre. Hazaérkezve a reggeli propellerrel Sanyi nagyon büszkén fogadott. Délelőtt a zsákmányt fotografáltam. Csináltam róla öt felvételt különböző pózokban. Délután Molnár Béla kivételével egész vadásztársaságunk kivonult Kilitibe. Velünk volt a komáromi Mikus Pista is.

Sanyi tizenkettes bakjával (Tejfalu, 1942. 9. 19.) A szarvasok éjjelente az Alsójánosi mellett lévő répaföldeket látogatják. Nagy dínom-dánomot rendeznek, kiráncigálják a répákat. Hajnal felé pedig, 107

még a sötétben, visszaváltanak a Sanyinak átadott szárazerdei darabra – legalábbis mi így képzeljük. Estére öten körülültük a répatáblát. Én a Szárazerdő és a mi területünk között határt képező csollányosi Duna-ág partján helyezkedtem el. Nyolc óráig kitartottam helyemen, de vadat nem láttam. Társaim még tovább kitartottak. Mikus Pista rekorder a „távülésben”. Tizenkettőre került a vadászházba. Hihetetlen, azok a társaim, akik a répaföld mellett helyezkedtek el, háromnegyed nyolc után mind észleltek szarvast. Az egyik látta, a másik csak hallotta őket a sötétben. Állítólag nyolcan voltak. Nagyon szeretném tudni hol járnak ki a répára?! Időközben a vadászház oly állapotba került, hogy szükségből már lehet benne aludni. A padlása ugyan még nincs lestukatórozva, a nádtető felrakva, a falakat sem vakolták még be, a szobában pedig semminemű bútor nincs, de ha az ember a puszta földre jó vastagon szalmát terít, egészen kényelmesen elalhat benne. Itt húztuk meg magunkat mind az öten. Horkolás, egérkapargálás volt bőven.

Szeptember 20. A hajnali lesen ki-ki elfoglalta tegnapi helyét. A szarvasokat megint nem tudtuk lövésre kapni, pedig kint dévajkodtak a répában. Hajnalban beváltottak az Alsójánosi erdő ki nem tisztított részébe. Józsi és Mikus jó ideig figyelték odabenn mozgásukat. Látták is a szarvasokat. Állítólag nyolc darabból állt a rudli. Ha nem is jutottunk lövéshez, egy hasznunk mégis volt e nagy kirándulásból. Pontosan megállapítottuk, hogy Alsójánosi a nappali tanyájuk. Egészen hamis volt tehát az az elgondolásunk, hogy a szarvasok a Szárazerdőből váltanának ki a répára. Jó ezt tudni! Elhatároztuk, hogy még ma este kijövünk és holdvilágnál rájuk szánunk, ha kell, akár egy éjjeli lest is. Társaságunk Kilitiben még nem lőtt szarvast. Ha törik, ha szakad, az elsőt ebből a bandából ma terítékre hozzuk! Nem számít tehén-e, borjú-e, vagy bika, ami biztos lövésre jön, azt valamelyikünk lelövi! Józsi és Pubi Jánosi felől, a répa melletti két magaslesre ültek fel. Józsi a legerősebb járásnál még a nap folyamán egy harmadikat is emeltetett. Hét órakor ültem fel a helyemre. Még rendesen el sem helyezkedtem, már hallottam is a sűrűből a szarvasok törését. Nem voltak tőlem messzebb ötven lépésnél, s lassan húzódtak Józsi állása felé. Mintegy tíz perc múlva, hetven lépésnyire tőlem, kidugta a fejét egy tehénnek vélt példány, majd kitolta a testét a kocsiútra és megállt keresztben. Ekkor már puskám célgömbje a blattján volt – lőttem, és a vad összerogyott. Nem mentem le hozzá, vártam hátha kiperdül még egy darab. De már nem jöttek ki, csak a sűrűből hallottam törésüket. Mintha felfelé tartottak volna. 108

Még egy órát maradtam a helyemen. Ez alatt – úgy fél nyolc tájban – csak egy őzsuta jött ki két gidájával. Semmibe vették a lövés zaját, sőt pont a hochstandom alatt ropogtatták a répát. Árnyuk a holdvilágban sokáig közelemben imbolygott. Legnagyobb mérgemre midőn a les után zsákmányomhoz léptem, a vélt tehén helyett borjút találtam ott! Nem baj, ez is van negyvenöt-ötven kiló, értéke mintegy száz pengő. Talált pénz – vadászházunk úgyis sok gubát emészt fel. De azért nagyon bosszús voltam! Ha még várok, talán világossal összejöhettem volna a bikával. Most már késő mindezen siránkozni, ami megtörtént, megtörtént! Negyed tizenegy volt mire a szarvast a vadászházhoz cipeltük. Egy vastag kötél segítségével a mellső lábánál fogva felhúztuk a ház előtti akácfára.

Szeptember 21. Hajnali lesre a 7-es hochstandra mentem; a Kukulóba. Hátha a lent megijesztett társaság az éjjel erre váltott. Szarvast nem láttam; csak egy őzsuta jött ki két gidájával a kitisztított részre. Leszálltam a hochstandról és cserkelni indultam. A frissen kitisztított rész mellett elhaladva tíz őzet láttam beváltani az akácosba. Suták voltak, két-két borjúval. Örült a szívem ennyi vad láttán! Csak bak nem volt közöttük! Hiába, lövésükkel jövőre csínyján kell bánni! Az örömöm még nagyobb lett, mivel egy csapat fácánba is belebotlottam. A látottakkal nagyon meg vagyok elégedve: tizenhárom darab őz és egy csapat fácán. Mégsem olyan üres ez a kiliti terület, mint amilyennek az ember gondolná!

Szeptember 23. Tegnap este és ma hajnalban is eredménytelen lest ültem végig a jegenyésekben. Hiába, végefelé jár már a bőgési szezon. Sehol egy hang. A nyomok elárulták, hogy a már befedezett tehenek mellől a gavallérok társasága elhúzódott. Vége a bőgésnek! A szarvasvadász szívét ilyenkor mindig fájdalom fogja el. Egy évig megint várnia kell erre a gyönyörű évadra. Egy év hosszú idő. Különösen ebben a háborús világban. Este búcsúlesre mentünk ki Józsival a kiliti területre. A kiszáradt Csollányosi-ág medrében és a répaföldön is ott volt a szarvasok friss nyoma. Józsi a meder menti új magaslesre ült fel, én pedig a répaföld mellett helyezkedtem el. Napnyugtáig nem mutatkozott más, mint a már jól ismert őzsuta két borjával. Éjjeli szállásra behúzódtam Andorhoz Tejfaluszigetbe.

109

Szeptember 24. Hajnalban kikerekeztem a répaföldhöz. Csak a hold világított mikor kiértem. Óvatosan lecserkeltem a töltésről a kert feletti léniához. Alig hallgatóztam itt néhány percig, s már meghallottam az akácosból a szarvasok félreismerhetetlen csörtetését. A zajba agancskopogás is vegyült, de mire némileg kivilágosodott, elhallgattak. Lassan felfelé cserkeltem a kocsiúton. A kitisztított résznél visszafordultam. Közben megpillantottam Józsit is, amint a töltésen afelé lénia felé tartott, amelynél előbb leskelődtem. Valamivel előbb ért oda, mint én. Láttam, hogy hirtelen megtorpant, letérdelt, majd hosszú célzás után lőtt. Hallottam, hogy a lövésre megugrottak a szarvasok, de nem láttam semmit. Józsi szerint a lénián álltak, a nagyobbik éppen keresztben, erre lőtt. Lövése után a vad beugrott a sűrűbe. Nyomozás következett. Háromnegyed nyolckor részemről befejezettnek tekintettem a keresést. Nyolckor indult a propeller Doborgazszigetről. Feltétlenül haza kellett vele mennem. Búcsúzóul meghagytam Józsinak, hogy értesítsen a nyomozás eredményéről. Javában tartott a beszállás. Én is egy-kettőre betolakodtam és kényelembe helyezkedtem. A kormányos bőszen kurblizta a motort, de az a veszekedett portéka csak nem akart elindulni. Próbálta tízszer, hússzor…, izzadt, káromkodott, de csak nem ment a dolog. Néhány utas segédkezni próbált – jó tanácsokat osztogatott. Ez sem használt. Akinek sietősebb dolga akadt és megunta a várakozást az bércsónakkal igyekezett elérni a csallóközi partot. Tíz óra körül nekem is eszembe jutott, hogy ma még nem ettem. Úgy felbőszített e gondolat, hogy fogtam a cókmókomat és visszakerékpároztam Andorhoz. Ebéd után néhány tejfalusi parasztasszony, és vagy tíz kosár szilva társaságában, átvitettem magam Zalkával a túlsó partra. Lehetett négy óra, mikor hazaértem. Itt már Józsi üzenete várt, hogy egy napszámossal együtt feltétlenül menjek ki hozzá. Sejtettem, hogy valami baj lehet a keresett szarvassal. Azonnal kerékpárra ültem és kihajtottam Józsihoz Körtvélyesbe, de nem találtam odahaza. Felesége azt mesélte, hogy délután vizslájával együtt újra visszament Kilitibe. Megtalálta ugyanis a szarvas vérét, de magát az állatot nem; szerette volna ezért, ha én is vele tartok és segítségére vagyok a nyomozásban. Ebben az egész szarvaskomédiában az a legbosszantóbb, hogyha ez a szerencsétlen Józsi lefekteti azt az állatot, a vadászház építésének anyagi gondjaitól egy csapásra megszabadulunk anélkül, hogy a tényleges vadállományunkban lényeges fogyatkozást okoztunk volna. A területnek ezen részén ugyanis a szarvas kimondottan váltóvad.

110

A másik baj – az anyagi kárról nem is beszélve – hogyha a sebzett vad nem kerül meg, s itt vérzik el valahol a területünkön, hosszú ideig rontani fogja a vadjárást. Bizonyos, hogy felpofozom azt a kölyköt, ha holnap szarvas nélkül kerül haza!

A doborgazi „ugrató” (1942. 9. 24.)

Szeptember 25. Józsi ma reggel bejött hozzám és arról számolt be, hogy a sebzett szarvas tegnap átváltott a kétéves vágásba, és ott nyomát vesztette. Ma délután kénytelen leszek én is vele tartani, hogy kézre kerítsük azt a szerencsétlen állatot. Amitől féltem, beteljesedett! A szarvast nem találtuk meg a vágásban, pedig ahol átváltott a töltésen, két helyen is tisztán kivehető volt a vére. Társait azonban sem a leadott lövés zaja, sem az összevérzett váltó nem riasztotta el, mert a répaföldön ma is megtaláltam egy tehénnek és borjának az éjjeli nyomát. Az egész szomorú esetben ez volt az egyetlen vigaszom.

Szeptember 26. Eredménytelen volt az esti les a csölösztői Helenában. A szarvasok még mindig fent vannak a somorjain; úgy látszik, még tart a bőgés. A hosszú léniában egy helyen egy-két napos hatalmas bikanyomot láttam. Ha tulajdonosát puskavégre kaphatnám, akkor ebben a szezonban már ki se mennék több szarvaslesre. Az alsó keresztléniánál egy bak is megugrott előttem. Hangja után ítélve ugyancsak erős példánynak kellett lennie. Annyi bizonyos, hogy e vadászati 111

szempontból jelenleg nagyon nehéz terepen van vad, de azt elcsípni egyenesen művészet!

Szeptember 27. Ma, sőt holnap sem megyek a szarvasok után. A hajnali vonattal Komáromba utazom. Hivatalos utamat kihasználva szarvasagancstáblákat is szeretnék venni, ha ugyan kapok! A háborúra hivatkozva ez az egyszerű, tisztán fából készült cikk is eltűnt a kereskedésekből. Hogy mi az oka ennek, az talány számomra! Se nem olaj, se nem benzin, nem is élelmiszer... csak egyszerű kifaragott falap! Reggel Czvedler Jóska érdekes hírekkel állított be. Vadászházunk építésénél ő a kőmívesmester. Tegnap reggel kilenc órakor, a vadászháztól alig 70-80 lépésnyire fekvő kukoricásban a munkások, egy tehén és egy borjú társaságában, nyolcas bikát láttak. Szarvasaink tehát már olyan szemtelenek, hogy fényes nappal is kint sétálnak a földeken. Az urasági cselédek „nagy örömére” jól megdézsmálják a burgonya- és kukoricatermésüket. Ezzel kapcsolatban ma, a Csalónak nevezett csirkefogó erdőőr, Czvedler által azt üzente nekem, ha mi nem fogjuk a szarvasokat lelődözni majd ő megy ki, és elintézi azt helyettünk. A lelőtt állatokból pedig majd megtéríti a vadkárt! Rövidesen rendet teremtek ezzel a vadőrnek csúfolt rabsiccal, annyi bizonyos! Ha szemtelenkedni fog, elszedem a puskáját! Józsival tegnap éjjel megint furcsa eset történt. Szokás szerint péntekről szombatra kint maradt szarvaslesen. Szép holdvilágos éjjel volt. A szarvasok leshelye közelében zörögtek. A holdvilág csalóka fényében addig incselkedtek erős fantáziájú barátunkkal az árnyak, amíg annak egy nagyobb sötét tömegen akadt meg a szeme. Na, ez lesz a szarvas! Nem is habozott sokáig, beledurrantott a fekete tömegbe... és sikeresen eltalálta a partmenti nádcsomót! „Sikeres” kalandjáról persze, nem ő maga számolt be. Czvedler Jóska mesélte el nagy vihogva a dolgot. Tegnap tehát ezért nem mert a szemem elé kerülni, félt, hogy kiröhögöm.

Szeptember 30. Sanyival és Janival – egy eredménytelen les után – felderítettük a szarvasok legújabb tartózkodási helyét. A felső urasági részen van nappali tanyájuk, onnan váltanak ki a Nácivágásba, majd a Nagytisztáson keresztül a földekre. Természetesen főleg a sötétség leple alatt mozognak. Mivel tartózkodási helyükkel nem voltunk tisztában, nem is jöhettünk velük össze. 112

Eredményes gútori kirándulás, némi keserű szájízzel Október 2. Megjött az ökörnyálas, lombhullásos ősz. Mire Csölösztőre értem úgy nézett ki a kalapom, mint egy regrutáé. Hosszú ökörnyálpántlikák lebegtek rajta, de még a karomon és a hátamon is. Szép őszi verőfényben úszott az erdő. Zizegve peregtek le a megsárgult falevelek. A fához támasztott hosszú létráról gyönyörködtem az őszi színjátékban. Csak egy-két cinke, vörösbegy és rigó élénkítette e pazar milliőt, pedig mennyire beleillene még egy ágas-bogas agancsú szarvasbika is! A létrát a nagy bak járása közelében állítottam fel, ott ahol a minap este oly csúfosan rám böfögött, és mégsem jött ki. Vadászat után Nesztivel betértünk a somorjai Nagy Rezső-féle vendéglőbe, ahonnan éjfél tájban vetődtem haza. Neszti ma elemében volt. Régen láttam már ily jókedvűnek.

Október 3. Kegyetlenül elfáradtam. Sanyi, Pubi, Józsi és én két hajtóval és egy vizslával lehajtottuk a józsefmajori urasági kukoricákat. Mindössze négy őzet láttunk, köztük egy igen jó bakot, valamint mond és írd: 900 katasztrális holdon három nyulat! A Mosoni-Duna menti szegélyerdőben Józsi egy kakast, én pedig egy kacsát lőttem. E silány eredménnyel és dögfáradtan zártuk le a mai napot. Józsi és Pubi kint maradtak éjjeli szarvaslesre, én azonban Sanyival hazajöttem.

Október 4. A tegnapi kiliti kirándulásunk tapasztalatait összegezve meggyőződtem róla, hogy e terület őzek és fácánok tenyésztésére hivatott. Az őz tenyésztése nem ütközik nagyobb nehézségbe. Ha a suták közül csak a meddőket lőjük ki, a bakokat is válogatva, továbbá ha a sózók körül télire etetőket állítunk fel, jövőjük biztosítva lesz. Nem ilyen könnyű a fácánokkal. Az utóbbi évek nagy telei a régi állományt csaknem tönkretették. Pusztán etetőkkel segíteni rajtuk nem lehet. A harminc fok körüli hideget a fácán nem bírja, elveszíti ellenálló képességét és könnyű prédája lesz a ragadozóknak. Télen a terület megközelítése a Duna zajlása miatt csaknem lehetetlen, ezért a ragadozók irtása is illuzórikus. A fácánállomány biztosításáról másképpen kell tehát gondoskodni – mégpedig a tyúkok befogásával és etetésével. 113

Néhány szóval még egy káros, az idén feltűnő vadról, a borzról, kell megemlékeznem. Mintegy három fészekalom nőtt fel a területünkön. Nem beszélve arról a kárról, amit ez az állat a terményekben – elsősorban a kukoricában – okoz, a fácánosban is feldúlja a fészkeket. Ilyenkor ősszel jó kövérek, sok a zsírjuk, amit fel lehet használni, s ez bizony hasznos dolog ebben a háborús, szappantalan világban. Borzot még egyet sem lőttem. Itt az alkalom, hogy egy bekecsbélésre valót összeszedjek belőlük. Vadászata, kézrekerítése nagyon érdekel, ilyenben még sohasem volt részem. Elég fáradságos lehet, mivel kimondottan éjjeli állat. A fácántenyészet érdekében el kell kezdeni a rókák és a szárnyas ragadozók pusztítását is. Nem is beszélve arról, hogy a róka irhája szintén értékes. Ez lesz tehát a téli program!

Október 6. Úgy a tegnap esti, mint a ma hajnali kiliti lesem eredménytelen volt. A répaföldön este is, hajnalban is láttam már az ismert őzsutát két borjával. A Jánosi melletti kocsiúton sok borznyomot figyeltem meg, de tulajdonosuk nem került a szemem elé. Este Sanyival a jegenyéseket ültük el. Ötre már a helyemen voltam. Körülbelül egy fél óra telt el, mikor zajos lett a vágás. Hét elszabadult csikó vágtatott végig rajta. Mérgemben csaknem rájuk kaptam a puskámat! A szokatlan zajra egy őzsuta szalad ki a kiliti lábas alul, és az űcsikem alatt beváltott a doborgazi részbe. Ugyancsak a csikóknak köszönhetően a doborgazi nagy tisztáson két tehén és két borjú szaladt át Sanyi előtt. A sereghajtó bika azonban nem jelentkezett.

Október 7. Hajnalban négyen a Felsőosztályt ültük el. Komoly vad nem jött elém, csak egy bolhás róka, de ezt azután húsz lépésről úgy isten igazában elpuskáztam... Ugyanazt a komédiát csinálta velem, amit nyáron a társa. Lövésem után hátát szinte U alakban meggörbítve oldalra dőlt, azután feltápászkodva kényelmesen elloholt, még csak nem is sietett. Így tettem pontot a szarvasszezon végére.

Október 8. Ma őz- és szarvasagancs-gyűjteményemet rendeztem. Nem is gondolná az ember, mennyi gondot ad a felmontírozás, dátumozás, az agancsok ízléses elhelyezése, csoportosítása a falon! Az agancstáblák megdátumozását magam végeztem el. E piszmogó munka harmincnyolc óta váratott magára. Most két nap alatt az összes hátralékot 114

pótoltam. Utána oly büszkén sétálgattam szobámban, mint Napóleon nyert csata után. Megjöttek már a vadludak előőrsei – tegnapelőtt Tejfaluszigetben egy harminckilenc tagból álló csapatot láttam. Ugyanakkor Kozsich Jani jelezte a szalonkák megérkezését is. Tegnap este Gútoron látott kettőt. Meg is beszéltünk holnap délutánra egy szalonkapusírozást vizslával, a gútorin.

Október 9. Délelőtt orkán szerű szél kíséretében rájött az eső. Én már végérvényesen lemondtam a délutánra tervezett szalonkapürselésről, Kozsich Jani azonban két órára ígéretéhez híven beállított értem motorkerékpárjával. Mit volt mit tennem, szél ide, szél oda – az eső közben elállt – felkapaszkodtam mögé és máris indultunk. Somorján még maga elé ültette a vizsláját és kirobogtunk Gútorra. Káli, kutyájával, már várt bennünket. Az első hajtást az Újfüzesben rendeztük, de nem ám szalonkára! A csavaros eszű Káli ugyanis mindjárt a vadászat elején kijelentette, hogy ebben a darabban egy jó hatos bak van, próbáljuk meg elcsípni. Nem baj, ha nincs velünk golyó, söréttel is lefektethetjük, húsa úgy is felosztásra kerül a társaság tagjai között. Hét, tízes söréttel töltött patron szorongott mindössze a zsebemben. Nagyon kellemetlen érzés, ha ilyenkor őzhajtásról van szó. De hát Istenem, én szalonkára lettem meghíva, őzekről szó sem volt! Káli elment hajtani, mi pedig Kozsich Janival felálltunk egy lénián. Előttem kisebb tisztás terült el, állítólag ez az őzek szokott váltója. Alig álltam néhány percig a helyemen, mikor Káli felől gyors duplázás hallatszott, majd kutyacsaholás neszét hozta messziről felém a szél. Mindjobban közeledtek hozzám, s egyszerre csak keresztül vágtázott a tisztáson egy sebzett bak. Egyik mellső lábát alul ellőtték. A tisztás mellett egy lapos húzódott, úgy sejtettem, azon akar elosonni. Odarohantam, s mihelyt a sűrűből kidobta magát tízes söréttel én is rápörköltem. Az őz elvágódott. A kutyák odarohantak és tépni kezdték. Erre még felugrott, de én is résen voltam és gyorsan beledupláztam, mire elmereszkedett. Rongy spieszer-gabler bakocska volt, furdalt is miatta a lelkiismeret. Ha Káli meg nem plezúrozza, rá se lövök. Kibeleztük az őzet és áthúzódtunk a rajkai főhercegi darabba. Közel a NagyDunához sikerült felverni egy szalonkát, melyet Káli le is emelt. Egy tisztásokkal váltakozó sűrű került sorra. Engem felállítottak egy kipucolt szélben, mondván a felvert szalonka úgyis erre veszi irányát. Két társam pedig a kutyákkal bement a sűrűbe. Ahogy ott cigarettázva álldogáltam, társaim nagy kiabálással figyelmeztettek, hogy vigyázzak, mert egy erős bak ugrott felém. Szorult is a kezemben a puska. Egy surranás, és láttam is már a vadat, amint félkörben rohant a sűrű felé. Hatalmas egy állat volt! Próba, szerencse – rá115

dupláztam, meglassult, majd tétovázva beugrott a bokrok takarásába. Éreztem, hogy meglőttem, csak attól féltem, hogy ez a kifejlett állat elviszi a tízes sörétet, s ki tudja, hol fog majd elpusztulni. Rettenetes ez a lelkiismeretfurdalás! Közben odaért Káli kutyája és azonnal felvette a nyomot. Egyetkettőt vakkantott odabent a sűrűben, azután elhallgatott. Jani sógora – ki mint díszhajtó gyúrta velünk az erdőt – utána ment... Alig tett húsz lépést, máris nagyot rikkantott: „Megvan a bak!” Hej, de rohantam! Ott feküdt már kinyúlva egy gyönyörű, erős, hatos bak! Nagy az öröm – egy délután két őzbakot lőni vadidegen területen, az nem hétköznapi eset. Csak valami keserű ízt éreztem a számban – sehogyan sem „fér” dolog tízes söréttel lövöldözni őzekre.

Október 11. Az eredményes gútori kirándulásnak somorjai vadászkörökben nagy viszszhangja volt. Elsősorban János irigykedett. Az ádáz harc Káli és közte lankadatlanul dúlt. Mint a somorjai erdők vadászati tulajdonjogának élvezője, a szomszédos gútori területen ejtett vadakat a saját nevelésének minősítette. Most azt meséli – mellesleg komolyan hiszi is –, hogy az általam ejtett két bakot Káli a somorjairól hajtotta ki kutyájával, és az ő őzbakjait „lövette” velem agyon. Érdekes, habár én lőttem a két őzbakot, mégis Káli ellen irányul a nagy harag. Szép jelenet játszódott le délelőtt köztünk – már tudniillik János és köztem. Nagy kegyesen meghívott a somorjai Külsőfüzes lehajtására. Habár a vadászatot már régen erre a napra tűzte ki, mégis csak az utolsó pillanatban hívott meg, mégpedig azért, mert Rázgha Karcsiék, kik hivatalosak voltak rá, lemondták. Szóval, ez egy olyan kényszermeghívás féle volt. Mégis elfogadtam, mert ha visszautasítom, azt dőzsölte volna ellenem, hogy haragosához, Kálihoz bezzeg elmegyek vadászni, hozzá azonban nem. A vadászatnak ezek a csúnya intrikái engem hidegen hagynak. Csak egy célom van: a vad elejtése. Az a fontos és nem a cimborák acsarkodása. Gyerünk tehát a somorjaira! Így senki sem mondhat rólam rosszat. Sokan voltak hivatalosak erre a vadászatra. Az első személy természetesen az öreg Schuszter Béla de Sámoth, aki arról nevezetes, hogy messze környék legirigyebb puskása és nagyzási hóbortban szenved; leánya, Baba asszony, férjezett Dapsy Zoltánné, hites urával, aki mellesleg tipikus „gëmëri” vastagnyakú kálomista. Vadásztudománya gyenge, de azért nagy kutya- és vadászati szakértőnek képzeli magát. A ranglista szerint János neje következik, született Schuszter Baby, ki fösvénységéről és házsártos természetéről közismert. Sípos komáról nincs más mondanivalóm, minthogy tipikus, csavaros észjárású székely góbé. A vadászathoz annyit ért, mint tyúk az ábécéhez. Utoljára hagytam Jánost. Biztos kezű, nyugodt puskás. Jó pajtás, csak egy mániája van: kés116

hegyre menő harcot folytat Tóth Kálival. E nagy gyűlölködés hátterében, mint felbujtót, keresd az asszonyt, azaz nejét, Schuszter Babyt, aki szívből gyűlöli Kálit. Nyolc hajtó, Jánossal az élen, három óra tájban hozzáfogott a Külsőfüzes átfésüléséhez. Mi puskások a szigetet övező széles csatorna mentén helyezkedtünk el. Legalul Dapsy, azután Baby, Schuszter Béla, Sanyi, Baba, majd én, legfelül a gútori határnál Sípos. Gyönyörű szép őszi nap volt. Játszi szellő rázogatta a már zörgő faleveleket és a part mentén hajladozó nádat. Elmélázva ültem a helyemen, csak hébe-hóba hangzott fel a hajtók egyhangú hoppogása. Jó egy óra telt el, mikor kopogásra lettem figyelmes. De nem a vad jött ám, hanem Baby asszony és Dapsy Zoli. Elunták, és ott hagyták helyüket. Zoli legalább elment tőlem a fenébe, de Baby ott maradt mellettem. Ez aztán pech! Mit tesz Isten, egyszerre csak hallom a hajtók kiabálását, és Baby sem tudva uralkodni magán, hangosan felkiáltott: „Ott egy szarvas!” Persze, hogy erre az én szarvasom visszaugrott a sűrűbe, és jó kétszáz lépéssel arrább váltott át a kiszáradt medren. Idei borjú volt, rá sem lőttem volna, mégis bosszantott ez az ostoba kiabálás! Lehetett volna bika is, és most ugyancsak mérgelődnék, ha Baby oktalan lotyogásával azt riasztotta volna el. Hiába, asszonynak nem való a vadászat! Néhány perccel később nyolc golyólövést számoltam össze Schuszter Béla irányából. Fene gyors repetálás volt ez! A hajtás végén kisült, hogy egy páratlan tízes bika jött ki a sámoti nagyúrra. Rápuskázott, mire a szarvas megállt. Erre Sanyi oda lőtt és el is találta a szarvast. Az felbukott, majd futni kezdett, mire Schuszter Béla még négy, Sanyi pedig két golyót eresztett utána anélkül, hogy az állatot eltalálták volna.

Sanyi külsőfüzesben lőtt tipikus hani tizese (Somorja, Külsőfüzes, 1942. 10. 11.) 117

A bika mintegy hetven lépés után felfordult. Páratlan, tízes agancsa tipikus, gyenge csallóközi. Mondanom sem kell, hogy Sanyi mennyire megörült legújabb agancsszerzeményének. Schuszter Bélát viszont epeömlés környékezte és egészen lehangolt lett. Én kétszeresen is örültem. Először azért, mert a pökhendi fráter elől, ha nem is én, de legalább Sanyi ellőtte a bikát, másodsorban pedig azért, mert láttam őkegyelmességének megtörését.

Október 13. A tejfalusi erdőket hajtottuk meg Szultánnal és hat hajtóval. Négyen voltunk puskások: Sándoron és rajtam kívül Schvikker Jani és Fiedler Józsi. Bikát nem tudtunk lövésre kapni. Józsira a „Flóri” alatti vesszősben egy üsző, az Öregjegenyésben pedig egy tehén ment ki. Természetesen mindkettőt lövés nélkül elengedte. Józsinak ma határozottan jó napja volt. Reggel a Zátonyban lőtt egy gyenge testű nyolcas bikát. Én mindössze egy szalonkát láttam. Habár a sörétes puskám velem volt, nem tudtam terítékre hozni. Idehaza este azzal a hírrel fogadtak, hogy délután Molnár Béla keresett, s bejelentette négy napra átmegy Kilitibe vadászni. Eddig a ráeső tagdíjából még egy fityinget sem fizetett ki. Igazán kíváncsi vagyok rá, megmarad-e társnak. A faluban megint katonák tanyáznak. Hozzánk is beszállásoltak egy zászlóst. A bemutatkozó viziten azt mondta a mamának, hogy az erdélyi bevonulásnál ismert meg. Nevét azonban nem tudom. Itt van Takács hadnagy is, ki 1940-ben velem együtt az 5-ik századhoz volt beosztva. Nagyon kedves fiú; ő is felkeresett ma, de nem talált otthon. Sajnálom. Szegények, rövidesen a frontra mennek.

Október 14. Nesztivel nagy hajtást terveztünk délután a Helenában. De ember tervez, Isten végez! Nagy tervünk igen picire zsugorodott össze. Úgy terveztük, hogy meghívjuk Tóth Kálit és Darling nevű kutyáját, valamint Sanyit. Káli azonban ma Gútorra ment; Sanyi pedig későn kapva a meghívást (már más programja volt), ugyancsak lemaradt. Ketten két hajtóval vágtunk neki a vadászatnak, így nem csoda, hogy semmit sem tudtunk kikapni a sűrűből. Ráadásul Csölösztő felé biciklizve Tejfaluban kellemetlen incidensem támadt. Az országút bal oldalán kerekeztem – mert ott jobb az út – mikor a falu közepén nagy tülköléssel egy autó furakodott mellém. Kiugrott belőle egy magából kikelt suszterinas kinézetű pasas és éktelenül ordítozni kezdett, nem tudom-e, hogy a rendelet értelmében a jobb oldalon kell közlekedni? Láttam, 118

hogy vagy be van szeszelve, vagy hivatali túltengésben szenved ez a lobogó hajú, majom pofájú emberke, ezért ott hagytam, mint Szent Pál az oláhokat. Hazafelé csónakázva, a csallóközi part mentén fekvő friss vágást két emberünkkel lehajtattuk őzre. Őz ugyan nem akadt benne, ellenben előkerült két szalonka. Nálam sörétes puska is volt, de bizony egyiket sem sikerült lövésre kapnom. Lehajtva a vágást, beszálltunk a csónakba. Egyszerre csak a fejünk felett átvágott egy szalonka és tőlünk alig húsz lépésnyire rászállt egy a partoldalból a víz fölé hajló csökre. Nosza! Nekem sem kellett több, kaptam a puskámat, s habár a madárból semmit sem láttam, odalőttem ahová leszállni láttam. A szalonka persze vígan elröpült. Ezt kellett csak látnia Nesztinek! Csúfosan kigúnyolt – volt mit hallgatnom Somorjáig! Somorján aztán, Nagy Rezsőnél, egy pohár spriccer mellett megbeszéltük, hogy szombat délután kiköszörüljük a mai csorbát. Neszti halálos ítéletet mondott úgy az esetleg puskacső elé kerülő bikákra, mint a bakokra is. A vadászat megszervezését rám bízta. Most már presztízskérdés, hogy az a hajtás komolyan sikerüljön! Idehaza cséplési főellenőr múltamra vonatkozó hivatalos, elismerő leirat fogadott. Most már csak a guba jöjjön!

Október 15. A tegnapi csölösztői „szalonkabőségen” fellelkesülve már jókor reggel kikerekeztem a Kisfüzesbe, hátha cső elé kerítek ezekből a kívánatos hosszúcsőrűekből legalább egyet. De bizony hiába tettem meg a deres reggelen ezt az elég kellemetlen utat. Délután a jegenyésekben hajtottunk S. Janival és Józsival. Két kutya is volt velünk. Szarvasokat nem, őzeket viszont felhajtottak. Egy jó őzbakot Józsi elhibázott. A mai nappal vége lett a bika- és őzbaklövésnek. Májusig mindennemű agancsos lövése tilos. Az idei szezonra nem panaszkodhatom: 6 őz- és 2 szarvasaganccsal szaporodott a gyűjteményem. Az őzagancsok közül három kimondottan jó. A környék mintegy 6000 holdnyi nagyvadas területén a szezonban kereken 10 db bika került terítékre. A szemeti területen egy 12-es (lőtte Schuszter Béla); Somorján egy nagyon erős 8-as (lőtte Schvikker Jani), egy közepes 10-es (lőtte Schvikker Pacó) és két gyenge 10-es (az egyiket Jani, a másikat Sanyi lőtte); Körtvélyesen egy gabler-hatos és egy gabler nyolcas (Fiedler Józsi lőtte őket); Kilitiben egy 6-os esett (ezt én lőttem); Tejfalu környékén egy páratlan 8-as (ez szintén az én zsákmányom volt) és Doborgazon egy 12-es (ezt Sanyi lőtte). 119

Október 16. Szamák Guszti királyréti területéről Pozsony felé tartva Somorján „itatott”. Összeszaladva a vén szabadkőművessel, meghívott Nagy Rezsőhöz vacsorára. Vacsora közben elmondta szomorú kimenetelű vadászkirándulásának történetét. Két bikát plezúrozott meg, de mindkettő elment. Beszélgetés közben meghívott egy télen rendezendő nyúlvadászatára. Így alkalmam nyílik megint eljutni egy olyan Duna menti területre, ahol még nem vadásztam. Igaz, hogy csak nyúlra szólt a meghívás, de idővel szarvas- vagy őzvadászat is lehet a dologból. Csak ez az öreg Szamák Guszti ne lenne oly megrögzött, liberális szabadkőműves, az ember igazán szívesebben összejönne vele! A vadászatnál azonban az ilyen aggályokat félre kell tenni. Az az elvem, hogy mindenkivel jóban kell lenni, nem szabad haszontalan veszekedésekbe bocsátkozni, de mély barátságokat kötni sem. Így az embert sohasem érheti csalódás. Molnár Béla is visszaérkezett kiliti kirándulásából. Eredménye nulla. A fizetést elő sem hozta, rám pedig dühös. Irigyli a trófeáimat. (Ő hivatali elfoglaltságánál fogva nem nagyon vadászhat, s így az összes idei zsákmánya egy szőrös agancsú spieszer bak volt). Másodsorban azért haragudott meg, hogy nem mentem ki vele Kilitibe. Azt képzelte ez a hólyag, hogy nekem más programom nincs is, mint őt kísérgetni. Azt hiszi, ott hagyok majd csapot-papot és mint egy pudlikutya szaladok utána?! Pukkadjon meg! Bargár Pubi ugyancsak kint járt a kiliti területen. Ma hajnalban a töltésnél, a répaföld mellett sikerült egy szarvast elhibáznia. Béla szerint nagyon bosszantotta a dolog.

Október 17. Neszti ma délutánra tervezett csölösztői nagy búcsúhajtását elmosta az eső. Kár, ez lett volna az idén az utolsó lehetőség trófeáim gyarapítására. Habár a tilalom már két napja megkezdődött, tekintve az eddigi eredménytelenséget Neszti úgy gondolta, hogy az esetleg puskacső elé kerülő szarvasbikát, őzbakot is meglőjük. Az eredmény biztosítása érdekében rajtam kívül meghívta Sanyit, Tóth Kálit és Cseh Zolót is. Az utóbbi közismert sedresége folytán a helybéli vadászok titkos zsargonában „Bíbic” néven ismert.

Október 19. Elállt az eső. Czvedler Joskával átvitettem magam Andorhoz. Oly alacsony a vízállás, hogy csak hatalmas vargabetű leírásával vergődtünk be Tejfaluszigetbe. A rendes körülmények között másfél órás utat három óra alatt tettük meg. Útközben lenyomoztam a Felsőosztályt. A kocsiúton az eső után egyetlen szarvas- vagy őznyom sem látható. 120

Természetesen sörétes puskám is velem volt. Hazafelé jövet a Felsőosztály oldalában sikerül egy nagy csapat kacsát belopnom. Duplával ötöt sikerült belőlük kiszednem. Más vad nem is került puskacső elé.

Október 22. Kezdenek kísérteni a körvadászatok. Ma Borsáról jelentkezett Jamniczky – november 8-ra tűzte ki a fácán-, 22-re pedig a nyúlvadászatot. Mindez nagyon kedves volt tőle, de hogy a patronnal hogyan leszünk, arra igen kíváncsi vagyok. Töltényt beszerezni ma lehetetlen. Balheim Józsi ugyan nagy kegyesen beígérte, ha kap, 50 darabot félretesz részemre! Tessék nekiindulni 50 tölténnyel az őszi és téli apróvadszezonnak! Mondhatom, gyönyörű kilátások! Fiedler Józsitól 6 1/2-es Schönaueremhez 150 pengőért ma egy vadonatúj csövet vettem. Németországból hozatta. Habár nem nekem szánta, azonnal lefoglaltam; 50 pengőt rögtön le is szurkoltam neki. Az én csövem ugyan még nincs kilőve, de ebben a bizonytalan világban jó, ha az ember ilyesmit tartalékol, hiszen rövid idő múlva Németországból sem lehet majd beszerezni.

Október 24. A kémelhárító osztály somorjai tagjai nagy vacsorát rendeztek Sz. Árpád tiszteletére. A hajnal vetett haza. Osztályparancsnokuk B. alezredes szenvedélyes vadász. A somorjai fiúknak nagyon sok szívességet tett, ezért egyhangúlag kimondtuk, hogy november 14én rendezünk tiszteletére egy kisebb vadászatot. A programot részletesen megtárgyaltuk: 14-én 4-5 puskás, néhány hajtóval, két kisebb kört rendez Gútoron, lehetőleg oly módon, hogy az alezredesre hajtsuk a nyulakat. Másnap délelőtt a gútori erdők lehajtása következne, fácánkakasra. A társaság engem is besorolt a kísérő puskások közé, azzal az indoklással, hogy az idén „mázlim” volt, így feltételezhető, hogy biztosítani fogom a kirándulás eredményes kimenetelét.

Október 26. A cselédek jelentették Sanyinak, hogy a major melletti répatáblán 3 fácánt láttak – két kakast, meg egy tyúkot. Sanyi azonnal kimondta a kakasokra a halálos ítéletet. Délután útra keltünk, hogy végrehajtsuk. A madarak alkalmasint neszét vették a dolognak és elszeleltek. Miközben a répát gyúrtuk, megpillantottam egy csapat vadludat. A Dunáról húztak ki a földekre. Nem is mentek messze, leereszkedtek a Hosszúholdakra. Azonnal elhatároztam, hogy kijövök ide az esti húzásra.

121

A húzást azonban elrontotta egy taknyos, tehenét őrző kölyök, mert mire kiértem, tisztán vásottságból felhajtotta a csapatot. Azért még kint maradtam. Messzebbről láttam is 3-4 csapatot, lövésre azonban egy sem jött. Ahogy a dohánytáblán lelkendezve vártam a gágogó népséget, egy erdei szalonka kelt szárnyra előttem. Ez sem mindennapi eset – szántóföldön, nyílt határban erdei szalonkát látni! Nem repült messzire, néhány lépés után leereszkedett. Azonnal utána mentem, fel is vertem, de oly gyorsan csapott le a magas dohányszárak közé, hogy nem tudtam lövésre kapni. Másodszor már nem kelt fel. Még a lúdaknál is jobban sajnáltam, hogy nem kaphattam terítékre.

Október 27. Délután Sanyival kimentünk Tejfaluszigetbe. A gyepen két nyulat és egy szalonkát láttam. Az erdőben „bebújtam” egy csapat kacsát – egy lövéssel kettőt leszedtem belőlük. De egyiket sem kaptam meg, mert mindkettőt csak szárnyaztam és úgy elrejtőztek, hogy estig sem találtuk meg őket. Az esti libahúzásra Sanyi a Léniába ment. Én az Újmerésben álltam fel. Sok libát láttam, de rám nem jól húztak. Lőttem azért rájuk szorgalmasan, sikerült is 17 töltényt elpocsékolnom, miközben csak kettő esett le. Sanyi hetet lőtt, de hármat közülük elvesztett. Összesen tehát ma 2 nyúl, 1 szalonka, és 6 vadlúd lett a zsákmány.

Október 29. Tegnap délután Czvedler Jóskával áttelepedtünk a kiliti vadászházba. Az este fenn a kőgátnál libákra lestem. Alig húzott egy-egy csapat, lövésre pedig egy sem jött. Utána behúzódtunk a vadászházba és jól betüzeltünk a kis vaskályhába. Elfogyasztottuk szerény vacsoránkat, majd megvetve szalmaágyunkat a szoba földpadlóján, alvás előtt, egy szál gyertya világánál, elszívtunk néhány cigarettát. Mennyi hangulat van az erdei magányban töltött estékben! Nincs itt szószátyárkodás, tülekedés, világhülyítő komplikált eszmék és disznóságok! Itt egyszerűen csak csend és rend van. Éjjel három órakor magamra kaptam a gúnyám és lecserkeltem a töltés menti répaföldet. Csak két őz sötét árnyékát láttam rajta imbolyogni, szarvasnak nyoma sem volt. Egy órás séta után visszafeküdtem a helyemre és nyugodtan aludtam még két órát. Hat órakor felcserkeltem a Kukulóba, de ott még őz sem került a szemem elé. A les után csónakunk felé bandukolva, a töltés mellett egy egészen különös levelű és termésű diófát találtunk. Termésének héja oly kemény volt, hogy csak fejszével lehetett szétverni, magjának pedig valami különleges íze volt, 122

s amellett nagyon olajos. Hoztam haza vagy harmincat. Valamelyik botanikus barátomtól kipuhatolom majd e diófaj nevét. Délután Sanyi, Tóth Káli és Neszti társaságában lehajtottuk a Helenát. Az első hajtásban Káli kutyája két őzet vert fel. A csúnya szederínes terepen úgy beléfáradt, hogy a második hajtásban már teljesen hasznavehetetlen volt. Így a szarvasok elmaradtak, pedig friss nyomok tanúskodtak jelenlétükről. Az erdő ugyanis még nem elég ritka ahoz, hogy néhány emberrel a vadat kikaphassuk belőle. Ez a szarvasokra vonatkozik, őzet nem szabad lőni. Fácán egyszerűen nincs, a kemény telekben kiveszett. A rendszeres nyúlvadászatokig tehát félreteszem a puskát, legfeljebb néha esténként kimegyek a határba vadlibahúzásra. Neszti bősz botanikus, csak úgy pökdösi a latin neveket. Véleménye szerint leletem úgynevezett amerikai dió. Hogy hogyan került e fa Kilitibe rejtély.

Október 30. Megjött az „első fecske”, illetőleg az első meghívó – fehéren feketén Jamniczky Ottokár invitálása a már említett fácán- és nyúlvadászatára. Tisztázzuk, ki is voltaképpen e borsai földbirtokos. Az első világháború előtt ügyvéd volt. A csehszlovák állam gyászos megalakulásakor, mint régi pánszláv család sarja, vezető pozícióba került. Tárgyilagos, jómodorú úriember, a magyar kisebbséggel szemben nem soviniszta, sőt amennyire teheti, kimutatja jóindulatát. Ebben az időben került eladásra a bor123

sai Gülcher-féle birtok, s mikor ez Jamniczky tudomására jutott, megvette. E magyar faluban sem kellemetlenkedett. Iparkodott mindenkivel jóban lenni. A visszacsatolás után a mieink meghagyták birtokában, mint szabadon vett ingatlanban. Ő maga jelenleg Szlovákiában lakik, de átjár magyarországi birtokára, melyet kiadott haszonbérbe. Leányát különben a pozsonyi olasz konzul vette el, aki általában szintén részt vesz a vadászatokon.

Lápi- és hegyi szarvasok, borsai fehér fácánok November 1. Amit most papírra vetek, azt részint az öreg vadászoktól hallottam, részint saját tapasztalataimból merítem. Honi vadászaink általában a szarvasnak két változatát különböztetik meg. Az egyik a síkvidéki, melynek jellemző tulajdonsága a nagy test (a kifejlett bika súlya eléri a 230-250 kg-t is) és a silány agancs. A másik forma a hegyvidéki, mely az előbbinek éppen az ellenkezője, azaz kistestű, agancsképződése viszont erős. A csallóközi Duna-szigeteken mindkét változat, sőt azoknak természetszerű keveredése is megtalálható. Az itteni szarvasállomány zöme a Hanságból származik. Ismertetőjelük a lehető leggyengébb agancsképződés. Kisebbnagyobb csoportokban Rajka irányába húzódnak fel, s innen telepednek át erdőinkbe. A hegyvidéki szarvasok bevándorlása Ausztria és a Kis-Kárpátok felől a vonal erős beépítettsége folytán már sokkal kisebb mérvű. Szórványosan azért innen is kapunk egyedeket. Az idevetődött szarvasok azután összepárosodnak, és benépesítik erdőinket. A szigeteinkre húzódott szarvasok megtelepedése nem állandó. Vándorlásuk folytatódik és pedig lefelé a Duna folyásával párhuzamosan, Alsó-Csallóköz irányába. A felső-csallóközi Dunaszigetekre beözönlő, megtelepedett és összepárosodott hegyi és lápi szarvasok utódai feltétlenül erősebb agancsot raknak, mint a tiszta hani szarvas, de gyengébbet a hegyinél. Nálunk általában a rossz agancsú, tisztavérű lápi szarvas kerül puskacső elé, míg az Alsó-Csallóközben sokkal több jó agancsú egyed kerül terítékre. Mi ennek a magyarázata? Az erdőállag úgy a Somorjai, mint a Dunaszerdahelyi járásban egyforma – lágyfának keveréke kevesebb keményfával. Az alsó-csallóközi rész mocsarasabb is, sokkal több nádassal, ami az agancsképződésre egyáltalán nincs jó hatással. Ebből következne, hogy ott a rosszabb agancsképződés természetszerűbb lenne 124

mint Felső-Csallóközben. Az elejtett példányok látszólag mégis e teória ellenkezőjét bizonyítják. Véleményem szerint, a keresztezésből származó, itt nevelkedett új, jobb agancsú nemzedék legnagyobb része nem marad helyben, hanem a szigeteken lefelé vándorol, helyet adva így a délről egyre szivárgó rongyagancsú tiszta hani tájfajtának. Mindez röviden így foglalható össze: Amíg a jobb agancsú, nálunk tenyésztett szarvas lehúzódik az Alsó-Csallóközbe, addig a gyenge agancsú hani szarvas rendszeresen felhúzódik a mi erdőinkbe.

November 2. A mainál gyönyörűbb őszi napot pingálni sem lehetne. Tegnap ugyan esett, de ma reggelre előbújt a nap és oly vígan tűzött, mintha május lenne. Schvikker Pacó mindenszentek táján néhány napra hazajött és hozott Sanyinak Pestről 100 darab sörétes töltényt. E mai világban oly ritka kincsnek az úgy megörült, hogy az ifjú, állatorvostan-hallgató urat meghívta a ma délutáni vadlibavadászatra. Nagy élvezet lett volna e szép verőfényes délutánban átcsónakázni a Dunán, ha mindjárt Körtvélyesnél nem érte volna víg kirándulócsoportunkat egy kellemetlen incidens. Halottak napjára Andor is hazajött Tejfaluszigetből. Ő is ma délután készült visszautazni, propellerrel. Egyidőben indultunk a Dunához – ő kerékpárral, mi kocsival. Midőn nála néhány perccel később a hajóállomáshoz érkeztünk, annak feljárója előtt Andorral találkoztunk, aki legnagyobb rémületünkre támolygott és erősen lekarcolt arcát, szemének környékét tapogatta. Az első pillanatban azt hittük, hogy talán kerékpárjával borult fel. De nem így történt – leszállva róla, hirtelen oly szédülés fogta el, hogy elvágódott. A kavicsok lenyúzták az arcát, sőt a pápaszeme is eltörött. Ezer szerencse, hogy a szemét nem sértették meg az üvegszilánkok! Nagyon megrémültünk e váratlan rosszullét hallatára. Azt ajánlottuk neki, hogy ily állapotban legjobb lenne, ha nem ülne fel a propellerre, hanem a minket kihozó kocsival visszamenne Tejfaluba. Ő erről azonban hallani sem akart, mert mint mondta, nem akarja megijeszteni a mamát. Szegény! Annyit gondolok rá azóta is. Remélem, szerencsésen hazaért Tejfaluszigetbe és már nincs semmi baja. Ma esti libázásunk nem sikerült olyan jól, mint a múltkori. Mindössze Pacó lőtt egyet. Én is kivertem rájuk hét töltényt, de liba nem pottyant le egy sem. Holnap, ha szerét ejthetem átmegyek Andorhoz. Rosszulléte nagyon nyugtalanít. Bárcsak makkegészségesen látnám viszont. Okvetlenül rábeszélem, hogy menjen el egy rendes orvoshoz és vizsgáltassa meg magát. Ily szédülésekkel nem jó játszani. 125

November 4. Tegnap délután átpropellereztem Andorhoz. Már kutya baja. Úgy tesz-vesz a háza közül, mintha semmi sem történt volna. Este a Zalka háza előtti vesszősbe húzódtam meg, libákra várva. Jöttek is, de magasan. Helyettük két lövéssel lőttem két kacsát. Sajnos, az egyik elveszett. A másikból kitűnő pecsenye készült Andornál. Délelőtt Zalkával bebolyogtuk a tejfaluszigeti határt. Nyúlat, foglyot, fácánt még hírmondónak sem láttunk. A sikósi vízen egy kisebb csapatból sikerült egy gácsért kilőnöm. Délután – még a propeller indulása előtt – végig pusíroztam a gyepen a „tüskét”, egy nyúl ugrott fel mindössze. Ki is lőttem belőle egy pamacsra való szőrt, de mégsem lett meg. Beugrott a tüskebokrok közé, talán még most is bujdosik.

November 8. Ma van a borsai fácánvadászat. Sanyival együtt már szombaton is sokat mérgelődtünk. Vasárnap ugyanis taxik csak egészen kivételes esetekben közlekedhetnek. Egyike ez a gyengébb háborús megszorításoknak. Így hiába lótottunk-futottunk Somorjában és ígértünk fűt-fát a sofőröknek, a büntetéstől való félelmükben egyik sem merte vállalni a fuvart. Végül is a tejfalusi jegyző húzott ki bennünket a pácból és benzin ellenében magánautójával elvitt minket Borsára. Mondhatom, a mainál már sokkal, de sokkal kellemesebb utazásban is volt részem. Sógornőmmel és húgommal együtt öten szorongtunk a kis négyüléses kocsiban. De hát végtére is az a fontos, hogy eljutottunk Borsára. Jamnickynál már gyülekeztek a meghívott puskások és díszhajtók. Puskások 12-en voltunk: Divéky Andor (Érsekújvár), Gyürki (Szenc), Tölgh Vili (Érsekújvár), Katona Móricz (Dunaszerdahely), Beke (Szenc), Petheő Béla (Borsa), mi ketten Sanyival, továbbá Dömötör ezredes (aki jelenleg Erdélyben szolgál), házigazdánk tudomisén hogy hívják sógora Budapestről és végül házigazdánk, Jamniczky Ottokár Pozsonyból. A két olaszt a pozsonyi konzulátusról nem számítom a puskások közé, mert ők a fácánvadászaton ott sem voltak. Csak a legutolsó nyúlkörre szaladtak be. Felsorolom még a díszhajtókat is: házigazdánk fia, cseh származású feleségével (nagyon fess asszony, kár hogy egy mukkot sem tud magyarul), házigazdánk nővére, a szenci szolgabíró, a királyfai jegyző és a „mi” Rudi jegyzőnk. Az idő remek volt – napfényes, szélcsendes. A vadászatot az erdő lehajtásával kezdtük. Az ún. terelők már jókor reggel behajtották a fácánokat az erdő körüli 126

szántókról. Hogy kiértünk, az erdő mellett itt is ott is feltűntek az őrök, az volt a feladatuk, hogy az erdőből kiszaladni készülő fácánokat visszaijesszék. Sok volt a puska, ezért én is a hajtókkal mentem. Különben Trescsinec Józsi a vadászat megkezdése előtt érdekes hírekkel szolgált: Van az idei tenyészetben öt darab fehér fácán. Ezt hallva, vigyázok is hajtás közben, hogy ha csak lehet, legalább egyet én hozzak terítékre e különleges madarakból. Sikerült is egy tyúkot lelőnöm. Nagyon megörültem a ritka, fehértarka zsákmánynak. Albínót életemben egyszer sikerült terítékre hoznom – egy tiszta fehér búbospacsirtát. Fácánban ehhez még nem volt szerencsém. Az erdei hajtást a határban még három kisebb nyúlkörrel egészítettük ki. Az eredményemmel meg voltam elégedve. Első lettem a társaságban, pedig oly rossz anlaufom volt, hogy a három körben mindössze egy nyulat lőttem. Az erdei hajtásban viszont szépen jött rám a vad és aránylag jól is lőttem. A vadászat összeredménye 70 kakas, 5 tyúk és 50 nyúl lett. (A fácánokból 1 kakas és 1 tyúk albínó volt.) Ebből 16 kakast, 1 albínó tyúkot és 6 nyulat lőttem. A fehértarka fácántyúkot házigazdánk nekem adta. Elkerül majd Lőrinczy mester tömödéjébe, s legalább nekem is lesz emlékem a jól sikerült borsai fácánvadászatról.

November 13. A hajnali vonattal elutaztam Pestre. Bözsi asszony is velem tartott. Rázgha Karcsi tegnap telefonon felhívott és közölte, hogy a fakói telepfelügyelői állás elnyerése érdekében ma okvetlenül jelentkezzem a földművelésügyi minisztérium VII. a osztályán (Andrássy út 4.) Takács titkárnál. Vigyem magammal a származási igazolványomat, keresztlevelemet és a diplomámat. Tizenegykor Takáccsal már megtárgyaltam az ügyet, majd felkerestem Vasváry államtitkárt, aki szintén nagyon szívélyesen fogadott. Okmányaimat bentfogták, azt hiszem kinevezésem most már biztos. Érdekes, hogy e minisztériumi tisztviselők mennyire félnek tőle, és egyúttal utálják is Körössy József „barátunkat”, aki ezt az állást magának szerette volna elhappolni. Most az egyszer azonban mégis sikerült félreállítani ezt a kellemetlen, erőszakos frátert. Természetesen másra is felhasználtam utamat. Sikerült Zubeknél 25 drb sörétes töltényt beszereznem, továbbá megvettem könyvtáram részére Nemeskéri Kiss Sándor Egyszer volt... és Avarffy László Vadászutakon című munkáit.

November 14. B. alezredes egy érsekújvári barátja társaságában kétnapos vadászkirándulásra érkezett hozzánk. Fél kettőkor Józsival és Kozsich Janival szívszorongva 127

vittük át az öregurat a Dunán. (Sajnos Richter Laci elfoglaltsága miatt nem tarthatott velünk, szegény Bargár Pubi pedig tegnap este kapott SAS behívót, és azonnal mennie kellett Győrszentmártonba, onnan pedig valószínűleg rövidesen az orosz frontra.) Szívszorongva néztem e vadászat elé. Ilyenkor ugyebár a vendéggel illik valamit lövetni, főleg ha az illető egyúttal katonai parancsnoka is. Azok viszont, akik az alezredest meghívták, mint passzionátus vadászt, nem éppen vadászemberek. Fogalmuk sincs egy vadászat megrendezéséről, így ezzel engem bíztak meg. Szombat délután félkettőre tűzték ki a találkozót Körtvélyesen, F. Józsi erdészházánál. A program első pontja az ebéd volt, utána rögtön indultunk át a Dunán, Kilitibe, ahol egy rövid, de lehetőleg eredményes hajtást terveztünk őzsutára, esetleg szarvastehénre. Majd vadlibavadászat következne, este nyolc órakor pedig disznótoros vacsora Meixnernél. Mindez szépen hangzik, de vajon hogyan sikerül a kivitelezése? Novemberben négy óra után már sötét van. Egy őz felhajtásra egy, illetve másfél óra túl rövid idő. Ha kettőkor elindulunk Körtvélyesről, három órára érünk a kiliti átjáróhoz, felállás a hajtáshoz megint fél óra, négyre pedig már fel kellene állni a libahúzásra. A hajtásra így mindössze félóra időnk marad. Ezalatt „kell” tehát a hivatalos vendéggel nagyvadat lövetni! Képzelhető, milyen aggodalommal néztem a mai nap elébe! Józsival elindulásunk előtt úgy beszéltük meg a dolgot, hogy az idő rövidsége miatt nem megyünk be a kiliti részbe, hanem a félútban lévő, Pongráczékhoz tartozó újerdei vágást fogjuk lehajtani. A két vendéget felállítottuk a főváltókra, a hajtókat pedig elindítottuk, s ezzel Isten kezébe tettük le sorsunkat. Alig tettek embereink háromszáz lépést a vágásban, mikor az alezredes állása felől két golyólövés hallatszott. Kissé megnyugodtam – ha nem is lőtte volna le az öreg a vadat, legalább látott valamit. Néhány perc múlva a másik vendég felől szintén szólt a puska. Erre már igazán fellélegeztem. A felállítás ellen vendégeinknek már egy szava sem lehet. Bizonyára mindkettőnek kijött egy-egy őzsuta. Midőn a hajtók a lövöldözésre kibújtak a sűrűből és összejöttünk, örömmel hallottam, hogy mindkét vendégünk egy-egy szarvast lőtt. Egy ötös rudli először az alezredesre ment, aki egy tehenet lőtt ki közülük. Az állatok megugorva pont a másik puskás felé törtek, aki kiszedett közülük egy borjút. Alezredesünk borzasztó boldog volt, hogyisne, hiszen ez a tehén volt vadászéletének első szarvasa! Mi Józsival megkönnyebbülten és ugyancsak boldogan pislogtunk össze. A libahúzáson az érsekújvári vendég lőtt még egy libát és egy kacsát is. A vacsora Meixnernél szintén nagyon jól sikerült. Alezredesünknek

128

mosolygott az arca. A legnagyobb elismerését és köszönetét fejezte ki a mai jól sikerült napért. Holnap a somorjaiak rendeznek tiszteletére egy kisebb nyúlvadászatot, ahova én is hivatalos vagyok.

November 15. Fél tizenegykor kezdtük meg a körözést a somorjai Becskednél, egészen a szlovák határon. A jelenlévő tíz puskás összesen 22 darab nyulat lőtt. Gyalázatosan kevés vad van. Itt ugyan nem lehet körvadászatot tartani az idén. Ma rosszul lövök, dehát félbeteg vagyok, csupa nátha, így ez nem is csoda; 7 lövést teszek 5 nyúlra, s terítékre kerül kettő.

November 18. Sanyival átrándultunk Tejfaluszigetbe. Gyönyörű most az erdő – dér csípte fák, bokrok... Nincs oly művész, aki harmonikusabb színösszeállításra lenne képes. Sanyinak nagyon vérmes reményei voltak: szarvastehénről, őzsutáról, rókáról ábrándozott. És mi lett az eredmény? Írd és mond – két nyúl! Azok közül is az egyikre négy lövést kellett leadnunk kettőnknek, mire kiszenvedett. Nem is láttunk mást, mint három nyulat és három szalonkát. Az utóbbiak vonulása tehát még javában tart. Összesen három töltényt lőttem ki: kettőt nyúlra, egyet szalonkára. Az eredmény „másfél” nyúl lett. Feljegyzésre méltó, hogy megérkeztek már az északi kacsafajok előcsapatai, továbbá a fenyőrigók és a pirókok is. Ma egy öt tagból álló, előttem ismeretlen fajú kacsacsapatot láttam. A tőkésrécéknél nagyobbak voltak, sötétek, a nyakuk pedig fehér. Sajnos, lőtávolon kívül húztak, a szigeti Duna felett.

November 27. F. Józsival átruccantunk Kilitibe. Már ujjnyi hóréteg borította az avart. Olyan volt most az erdő, mint a nyitott könyv, olvasni lehetett belőle. Kirándulásunk főleg a rókáknak szólt, de azt sem bántuk volna, ha egy-két őzsutával, no meg nyúllal találkozunk. A Nagy-Dunán, a Farkaszátony tövében, sikerült egy csapat kacsát bebújnom, és kettőt kiszednem közülük. Treff mindkettőt gyönyörűen kiaportírozta a vízből. Alsójánosiban Józsi mindjárt az első hajtásban megplezúrozott egy rókát, de nem lett meg. Szederín, jágerkender és más giz-gaz között úgy eltűnt, mint a kámfor, pedig jó darabig kerestük. A nyúlakkal sem igen voltunk szerencsésebbek. Mindössze Józsi lőtt egyet, én kettőt elhibáztam.

129

A vadászházban ebédeltünk, majd felsráfoltunk a Jánosin és meg sem álltunk a Kukulóig. Útközben lőttem egy nyulat. Kukulóban több őz és három szarvas volt. Az utóbbiaknak sikerült lövés nélkül megszökniök. Józsi a hároméves vágásban egy kisebb őzsutát lőtt söréttel a grófi konyhára. A további hajtásokban sok őzet láttunk. Józsi még egyre rálőtt, de elhibázta. Én legalább négyre lőhettem volna, de nem tettem. Vagy olyan darabban mutogatták magukat, ahol kímélni akartuk őket, vagy pedig két borjúval jött elém a vén suta. Ezt a kedves családi harmóniát nem akartam tönkretenni, ráadásul attól is féltem, hogy anyjuk nélkül a nagy télben elpusztulnak a fiatalok. Nagy örömömre szolgált, hogy több tapsifülest észleltünk, mint amennyit reméltünk. Nyomaikkal direkt tele van tűzdelve az erdő. Mai lőarányom: 6 lövésre 2 vadkacsa és 1 nyúl. Este otthon egy meghívó várt. Ezzel kapcsolatosan csak annyit jegyzek meg, hogy az a Tersánszky küldte, akinél óvári gazdászkoromban két alkalommal megfordultam. Testvére annak a csirkefogónak, aki néhány éven át grasszált a tejfaluszigeti vadászterületen, s kit csak 1939-ben sikerült onnan Németh Viktorral összefogva kivágnunk. Ennek dacára elfogadtam a vőki fácánvadászatra szóló meghívását.

130

Vőki és doborgazi körvadászatok, búcsúztatom az óesztendőt December 3. Tegnap Andornál jártam. A kincstártól Fakón bérbe kaptam 60 katasztrális hold szántót. Az ottani beruházásra legalább is 20 000 pengőre lesz szükségem. Hogy legalább egy időre elodázzam a banki kölcsön felvételét, Andortól kértem, és ő volt szíves 4 000 pengőt adni kamatmentesen. Hiába, mindig mintatestvér volt! Természetesen velem volt a sörétes puskám is. Sikerült is vele szép sorjában elhibázni egy varjút, egy nagyon szép fehér zajkacsát (kisbúvár hímjét) és este hazafelé jövet, a majornál, egy vadlibát.

December 5. A nagy garral beharangozott vőki vadászatra B. alezredessel és Sárkány Gyulával B. autóján mentünk ki. Nem a faluban, hanem a Kis-Duna menti elhanyagolt majorban volt a találkozó. Bár az összejövetelt kilenc órára tűzték ki, nem volt ott még senki, a házigazda sem. Állítólag puskákért ment az erdészházba. Mindenesetre furcsa egy fogadtatás volt. Vőkön még sohasem vadásztam. Itt Hideghéty Boldizsárnak volt egy nagyon takaros középbirtoka. Róla csak annyit hallottam, hogy olyan átmeneti forma a paraszt és az úr között. Az ilyen ember rendszerint önmagával meghasonlott lélek. A paraszt már derogál neki, az úri társaság pedig túl finom. Hideghéten jó néhány évvel ezelőtt egy török származású szőnyegkereskedő lakott. Akkori, tönkrement tulajdonosától megvásárolta a birtokot, és mint dúsgazdag ember fényűző életet élt. Mint afféle török, nőkkel vette magát körül, amellett törvényes felesége is volt. Azt mondják a rossz nyelvek, hogy nőivel „végigorgiázta” az egész környéket. E török feleségének a húgába botlott bele Boldizsár és el is vette. E török-magyar vérkeveredés nem volt szerencsés. Egy egészen kretén fiú és egy bamba kinézésű lány lett az utód. Hideghéty családi élete sem volt jó. Hajlamos lett a búskomorságra. Csak „hívei” között oldódott fel némileg rossz kedélye. Sokat mulatott és lump kompániával vette körül magát. Gazdaságát elhanyagolta. A csehszlovák választás alkalmával, 1938-ban beugrott egy „pártonkívüli” cseh párt alakításába, s ezzel a magyarok előtt eljátszotta tekintélyét. A visszacsatolás után sok mellőzésben lett része, s mindez még jobban elkeserítette. Egy szép napon belépett a nyilas pártba. Ebben valószínűleg Varga Imre keze is benne volt... Egy öröme volt csak az életben – a vadászat. 131

Szép fácánost létesített a Kis-Duna mentén elterülő kétszáz holdas erdejében. A tavalyi vadászaton itt 80 kakast lőttek. Hideghéty az idén nyáron agyhártyagyulladásban hirtelen elhunyt. A vőki birtokra – mint a darazsak a szőlőre – rácsaptak a jó rokonok és barátok. Varga Imre, mint ügyvéd, elkótyavetyélte a lakóházat, és a gazdaság felszerelését is. A gazdaság felét kiadták kishaszonbérletekbe, másik felét, valamint az erdőt és a vadászati jogot Tersztyánszky Lajos, a megboldogult unokatestvére gondozza, sejtem hogyan. Hármunkon kívül a puskások között volt a pesti Centrál szálló tulajdonosa (német ember), egy német százados és egy őrmester (mint vonateligazítók tartózkodtak jelenleg Budapesten), valamint 3-4 parasztpuskás a környékbeli falvakból. Köztük volt az én „barátom”, Fördős Sándor huszárőrmester is, bajuszával és kidülledt hasával. Legvégire hagytam Varga Imrét, akinél vadászat közben konzekvensen kiütközött az ősparaszt: a vadat más orra elől ellőni, a közelgő nyúlnak leguggolni, a más által megplezúrozott vadba, amely már féldöglött, belelőni, hogy magának számíthassa, észnélkül emberek irányába pufogatni et cetera – ez mind őt jellemezte. A rendezés egészen rossz volt. Hajtó alig volt húsz, a vad pedig nagyon kevés. Összesen 23 kakas, 14 tyúk és 6 nyúl esett. Ebből 24 lövésre én 7 kakast, 2 tyúkot és 1 nyulat lőttem, azaz a legtöbbet. Vadászat után jó ebédet adtak az erdei vadászházban, majd fél hat felé hazamentünk.

December 8. A tejfalu-doborgazi körvadászaton gyönyörű, szélcsendes, tiszta nap volt. Sanyin és rajtam kívül ott volt Sághy Feri, Schvikker Jani, Pacó, s az ő ismeretlen nevű barátja, Petheő Béla, Petheő Imre, Zeligger Neszti, Cseh Zolti és Fiedler Józsi. Szokás szerint egy stráfot és három kört csináltunk, valamint lehajtották a Kisfüzest. Az eredmény – mint általában a környéken – nagyon gyenge, mindössze 198 nyúl volt. Anlaufom rossz volt, nem jött rám a vad; 34 lövésre 17 darabot lőttem. A stráfban Sághy Ferinek voltam a saroktartója. Nagyon szépen lőtt az öregúr.

December 11. Sághy Feri tiszteletére Sanyi vadlibázást rendezett. Negyedik résztvevő Schvikker Jani volt. Én az újmérési parton álltam fel. Három csapatot kaptam puskalövésre. Hat tölténnyel 2 libát lőttem, de egyik sem lett meg. Az első távol, a hátam mögött ereszkedett le, a másik az orrom elé esett az újmérési 132

vízre, mégsem tudtam onnan kihalászni, mert a csónak Sághy Feri mellett volt. A fontos az, hogy Feri lőtt kettőt, s ezek meg is lettek. Jani is kettőt lőtt, az egyik azonban elveszett.

December 17. A pechsorozat már a Zátony oldalában elkezdődött: a Nagy-Dunán megszárnyaztam egy vadkacsát, ami Józsi szegény kutyájának csaknem az életébe került. Utána vetette magát, a hideg vízben csaknem fél kilométert úszott a sebzett szárnyasért, mégsem tudta elcsípni. Már attól féltünk, hogy görcsöt kap és nyomorultul odavész. A kutya ugyan a végén szerencsésen partot ért, de a kacsa elveszett. A balszerencse Kilitiben folytatódott. Először a töltés melletti darabban elhibáztam egy kakast, egy másodikat ugyan szépen leszedtem, de azután dupléra elhibáztam egy őzet. Az Alsójánosiban egymás után két nyulat és egy vén őzsutát is megplezúroztam. Már oly mérges voltam, hogy szerettem volna földhöz vágni a puskám. Abba is hagytuk a további vadászatot és Józsival együtt nagy dühösen bevonultunk a vadászházba ebédelni. Ebéd után visszamentünk a suta és a nyulak plezúrozási helyére, hogy megkíséreljük a sebzett állatok kézrekerítését. A két nyúl meg is lett. Az egyiket Treff fogta meg, másikat pedig Józsinak kellett még egyszer meglőnie. Az erősen vérző őzsuta legnagyobb fájdalmamra elveszett. Pedig a kutya háromszor is felhajtotta, de egyikünk sem tudta lövésre kapni. Sajnos, végül fel kellett hagynunk üldözésével, mert a kutya teljesen elfáradt.

December 20. A sebzett kiliti őzről semmi hír nincs. Estére hatalmas köd ereszkedett le. Felkapaszkodva Sanyi egyik igáskocsijára ki is mentem a majorhoz vadlibalesre. Útközben egy nagy csapat varjúból egy lövésre kettőt is leszedtem. A libák alacsonyan húztak, elbolyogtak a nagy ködben, nem találtak ki a Dunához. Elöl, hátul, jobbra, balra – körülöttem mindenfelé gágogás hallatszott, de a nagy szürkeségben semmit sem láttam. Mindössze három lövést tudtam rájuk leadni, s az eredmény két liba lett. Ennek ellenére gyönyörű, hangulatos les volt, a régi jó vadludas esztendőket idézte.

December 22. Délután átkerekeztem Karcsihoz Szarvára. Magammal vittem a puskámat is. Ma már reggel óta ködtengerben úszott a vidék. Ez volt a legjobb idő a libázásra. A honvédsíremléknél, Sanyi heretarlóján, fel is fedeztem egy 133

nagyobb vadlúdcsapatot. Békésen legelésztek, bóbiskoltak, kutyába sem vették a közelükben zörgő kocsikat. Leugorva a kerékpárról mintegy 80 lépésnyire megközelítettem őket, s midőn szárnyra kaptak, közéjük dupláztam. Egy törpelúd ereszkedett le közülük, a többi nagy gágogással elszállt.

December 26. Mára társaságunk egy nagyobb vadászatot tűzött ki. Összejöttünk valamenynyien: Laci, Józsi, Pubi, sőt még Meixner Bélát is vendégül láttuk, akit január 1-jétől felvettünk a társaságba. Odarendeltük az uradalom új erdőkerülőjét is, akit mi is felfogadtunk. Nagyon rendes embernek látszik. Megállapodásunk szerint minden általunk elejtett szarvas után 10, őz után 5, az apróvadak darabja után 0,50 pengőt kap. Lőheti a szárnyas ragadozókat, kutyákat, macskákat, de télen rókát nem. Minden elejtett kártevő után lődíjat kap. A szomorú vadászati viszonyokhoz képest ma elég sok vadat láttunk. Vonatkozik ez elsősorban a fácánra és nyúlra. Habár csak az erdőt hajtottuk, mintegy 8 nyúlat és 6 fácánt zavartunk fel. Az őzek száma ugyancsak kedvező. Egy róka is volt a hajtásban, de ezzel nagyon szerencsétlenül jártam. A jágerkenderes aljú fiatal kőrisest hajtottuk. Mivel az őznek az a rendes szokása, hogy nem hagyja magát terelni, hanem a hajtók között hátratör, a hajtóvonal mögött helyezkedtem el. A hajtók már végigstráfolták a darabot, s csakhamar hallottam hívó hoppogatásukat. Erre lezártam sörétes puskámat és megindultam a kitűzött találkahelyre. Alig tettem néhány lépést, mikor a már lehajtott darabból kiugrott egy szép szürkés színű ravaszdi, mire azonban puskám rásüthettem volna, visszaugrott a sűrűbe. Még most is bosszant a dolog, ha rágondolok! De azért ennek a rókának hálával tartozom, mert neki köszönhetem az annyira óhajtott őzbőrt a fakói ágyam elé. Ezután ugyanis még egyszer lehajtottuk a kőrisest, de most a koma helyett egy őz jött rám, amit 8-as söréttel gyönyörűen meglőttem. Összes eredményünk 2 fácánkakas, 1 nyúl és 1 őz lett.

December 28. Délutánra Józsi hívott meg őzhajtásra, a körtvélyesi Márkfüzesbe. Rajtam kívül még Somorjai is ott volt. Az Öreg-Dunán bebújtam egy csapat kercerecét. Lövésemre az áldozatnak kiszemelt példány úgy elrepült, mint a pinty! A hajtásban először Józsi hibázott el egy őzet, majd velem történt meg ugyanez – söréttel. Erre Treff utánairamodott a megriasztott őznek és behajszolta a jég közé. Szegény, nem tudott onnan kivergődni. Épp a tragédia 134

közelében táplizott két pasas. Ezek kiabálására lettem figyelmes. Kiszaladtam a parthoz, s látva a jég között vergődő nyomorult párát, rögtön megértettem, hogy az a halál torkából már nem szabadulhat. Hogy megszabadítsam a szenvedéstől, golyó nem lévén nálam, három sörétlövést tettem rá. De az őz oly távolságra volt tőlem, hogy vastag bundáját a kis ólomgöbecs nem bírta átütni. A nagy lődözésre Józsi is odavetődött és egy jól irányított brenekkével véget vetett a szegény állat kínjainak. Ezalatt az idő alatt Somorjai is megplezúrozott egy vén sutát. Utána mentünk. Ez is a Józsi puskacsöve elé került, aki brenekkével leterítette. Mindebből az a tanulság, hogy az ember ne vadásszon őzre söréttel.

December 31. Vadászattal búcsúztattam az óesztendőt. Tegnap egész délután esett a hó, csak éjjel tisztult ki az ég. Friss hóban vadászni mindig passzió. Reggel tehát Pubival és Józsival átcsónakáztunk Kilitibe. Nagy eredményt igazán nem értünk el, mindössze két nyulat lőttünk, egyet Józsi, egyet meg én. Rókát szerettünk volna lőni, de egyet sem tudtunk puskavégre kapni, pedig három hajtásban is volt. Mihelyt azonban a hajtók megindultak, bemenekültek földalatti várukba. Őz ugyancsak szépen mutatkozott. Pubi kettőre rá is brenek-kézett, de eredmény nélkül. Nekem is adódott egy nagyon bosszantó esetem. Jánosiban az egyik erdőrész hajtásakor a lénia sarkán foglaltam állást, a hajtóvonal mögött. Amint ott álltam, különös suhogásra lettem figyelmes. A suhogás mindinkább erősödött, mikor felpillantottam pont a fejem fölött egy hatalmas túzokkakas húzott el. Puskám mindkét csövét rásütöttem, a kakas meg is billent, de tovahúzott. Ha pár pillanattal hamarább veszem észre, ez a túzok zsákmányom lehetett volna. Az erdőőrnek azért meghagytam, hogy holnap nézzen kissé körül, mert határozottan éreztem, hogy a kakast az első lövés eltalálta. Ma lezártam 1942-es lőjegyzékemet. Összesen 163 darab vadat tudok csak felmutatni, éspedig: 3 szarvast, 7 őzet, 75 nyulat, 1 egerészölyvet, 4 vetésiludat, 1 törpeludat, 20 tőkésrécét, 12 kercerécét, 2 kontyosrécét, 1 dobosgémet, 1 búbosvöcsököt, 29 fácánt és 7 erdei szalonkát. Kíváncsian várom az újesztendőt. Megint kísért a katonai behívó – az orosz front. Bátran nézek elébe. Nekem a háború után senki ne vesse a szememre, hogy idehaza lapultam! Ha csak egy mód is van rá a sörétes puskámat magammal viszem...

135

vakat

1943

vakat

Varjakat lőttem a franciáknak Január 7. Sanyi tejfalusi területére mentünk ki a két Schvikkerrel, hogy végre terítékre hozzunk egy szarvastehenet. Mindjárt az Öreg-Duna menti Alsóvesszősben kezdődött a pechsorozat... Stráfolva leszorítottunk egy rókát a sziget legalsó csücskébe, mégis megmentette irháját. Lövés nélkül sikerült hátrafelé kitörnie. Az Öregjegenyésben szarvasokat reméltünk. Legnagyobb csodálkozásunkra azonban szarvasmentes volt az erdő, még friss nyomokat sem találtunk. Mindössze néhány őz és egy róka volt a hajtásban. Az utóbbi lőtávolon kívül mutatkozott. Végre a Gyepen, ha nem is szarvas vagy róka, de legalább egy nyomorult nyúl szaladt rám. Csett! csett! – és a puskám mindkét csöve csütörtököt mondott. Azt hittem, mérgemben földhöz vágom. Hiába húztam fel nagy hirtelen még egyszer mindkét ravaszát, sörétjeim, a lábas alatt inaló tapsifülesnek már csak a farát verték. Kutya nem volt velem, így a hosszas keresés dacára a remélt zsákmány elveszett. Hasonlóan jártam egy csapat libánál is. Mindez annak volt köszönhető, hogy puskám rövid gyújtószegéhez e kemény kapszlis patronok nem illenek. Német töltényeket kellene beszereznem, de ha ezekkel is folytonosan baj lesz, inkább veszek egy új puskát.

Január 10. Ma befutott Molnár Béla Komáromból. Rögvest bekaszíroztam tőle 170 pengőt – a kiliti vadászárenda és a házépítés ráeső részét. Izzadva fizetett szegény. Mai napra nagy rókahajtást terveztünk Kilitiben. Közben azonban a Dunán megindult a zajlás. Elég sűrűn úsztak lefelé a jégtáblák, de azért egy kis jóakarattal átmehettünk volna. Józsi azonban hallani sem akart róla, ezért inkább meghívott bennünket a Malmosiba rókahajtásra. Velünk volt Molnár Béla és Pubi is, sőt még egy „díszhajtónk” is akadt, a körtvélyesi állomásfőnök. Hosszú, nyurga ember, akin rögtön láttam, hogy a vadászathoz annyit érthet, mint hajdú a harangöntéshez. De azért szimpatikus, rendes ember benyomását keltette. Nem is volt vele semmi bajunk a hajtás alatt. Eredményes egyedül Béla volt. Meglőtte azt az egy nyulat, ami a hajtásban elénk került, és megsebzett egy rókát. A ravaszdi azonban vérét hintve elszaladt. Keresésével telt el a nap nagy része. A végén nyomaiból megállapítottuk, hogy átment a csölösztői határba. Én még a puskámat sem sütöttem el. Nem hiába kezdődött ez az esztendő péntekkel. 139

Január 12. Ostoba keleti szél fújt, még a varjak is megsínylették ezt a rossz időt. Mind behúzódtak a házak közé. Ki is szedtem közülük a vámot, 2 tölténnyel 6-7-et lőttem. Január 15-ig érdemes velük foglalkozni; a Hanza 70 fillért ad darabjáért. Vagonszámra szállítják ki Franciaországba. Úgy látszik, a jó franciák komolyan éheznek.

Január 13. A somorjai két út között megszemtettem egy sebzett ludat. Hazafelé jövet még mindig ugyanazon a táblán tartózkodott. Egy gyerek hajkurászta, de elfogni nem tudta. Haza szaladtam gyorsan a puskámért és sikerült is a nyomorult párát terítékre hoznom. Ez lett az idei első vadam.

Márciusi ibolyaszedés Március 21. Józsival együtt kimentünk a Zátonyba szalonkázni. Tavalyi helyünkön álltunk fel. Szalonkának híre-hamva sem volt. Alighanem az éjjeli fagyok késleltetik a húzást. Pedig bizonyos jelek szerint már húzniuk kellene. Mikor a hóvirágszezon a vége felé jár, az erdő alja kék a csillagvirágtól és itt-ott felüti lile fejecskéjét az ibolya is, akkor van a szalonkák vonulásának, nászának az ideje. Az idén azonban e jelek ellenére sem jönnek.

Március 23. Ismét ott vagyunk Józsival a Zátonyban. Éles szél beretválja az arcunkat. A legnagyobb jóindulattal sem mondható hangulatosnak ez az este. Nem is húz erre egy szalonka sem. Később még jobban bosszankodtam, midőn Sanyi elmesélte, hogy Schvikker Jani elhibázott egyet a somorjain, a gútoriak pedig kettőt. Szóval hosszúcsőrű barátaink már mégis megjöttek.

Március 25. Eddig a somorjai területen esett a legtöbb szalonka. Dapsy Zoli, neje és Schuszter Béla is lőtt már egyet-egyet. Megsúgom azt is, hogy János már kettőt elpackázott. 140

A gútori területen ugyancsak erős húzás volt, de az ottani társaságnak először lőnie kellene megtanulni. A fő „hibázómesterek” Tóth Káli és Sághy Gyula, de azért vitéz Somorjai barátunk sem marad el mögöttük. Ma például az esti húzáson kettőt is elhibázott. Eddig csak Sághy Gyula lőtt egyet. Józsival ma a Zátony helyett átmentünk Kilitibe megtekinteni a vadászházat. Nekem egy szentimentális, tizenhat éves bakfishoz illő ideám is támadt – az ibolyaszedés. Megfeledkeztem hát egy régi szabályról, hogy vadászember „munka közben” ne érzelegjen. Ha tehát az a buta ideája támad, hogy ibolyát szed, és leteszi a fegyvert, akkor magára vessen. A vadászház felé bandukolva átadtam fegyveremet csónakosunknak, magam pedig nekiestem a lilafejű virágoknak. Egyszerre csak, alig néhány lépésre a töltéstől, felrebbent egy szalonka. Hogy ibolyával a kezemben milyen bambán bámultam utána! De nem így Józsi! Utána lőtt és a hosszúcsőrű holtan kalimpált le az avar közé. Azt hiszem vadászember nem csodálkozhat azon, hogy elátkoztam magamban minden ibolyát! Lesre az Újerdőben álltunk fel, de ott semmit sem láttunk.

Március 28. Kiliti társaságunk a mai napra nagy kirándulást tervezett, de végén csak Józsival kettesben indultunk el reggel kilenckor. Megérkezve a vadászházba boros tízórait tartottunk, majd elindultunk Jánosiba, ahol rá is akadtunk egy szalonkacsapatra. Számukat 8-10-re becsültem. Szólt is a puska – legalábbis Józsié – zsákmány azonban nem esett. Én mindössze 2 szalonkára lőhettem – lehetetlen távolságból mindkettőt becsülettel terítékre hoztam. Józsi négyre tüzelt, de csak egy lett meg belőle. A sok bosszankodás dacára nagyon jó volt ez a mai nap. Az ebédet a vadászházban fogyasztottuk el, leöblítve néhány pohár dunántúli borral. Utána egy órát sziesztáztunk a priccseken. A kedélyes napot Jánosiban esti lessel fejeztük be, húzó szalonkát azonban egyet sem láttunk.

141

Pürselés szeles időben Április 2.

Bezerédy alezredest és Sárkány Gyulát meghívtuk Kilitibe szalonkahúzásra. Dacára a csúf szeles, esős időnek vendégeink délután négyre pontosan megérkeztek. Esti húzásra a Jánosiban álltunk fel, ott, ahol a múlt vasárnap annyi szalonkát vertünk fel, s ahol Józsi azóta lőtt is egyet. Vendégeink sajnos egy lövést sem tettek, habár nézetünk szerint a legjobb helyekre állítottuk őket. Mi Józsival egy-egy madarat zsákmányoltunk. Egy „szerelmes pár” jött rám. Az egyiket a jobb csővel szépen leszedtem, de a másiknál már meggörbültek sörétjeim. Az is kapott valamit, mert nagyon nehezen húzott tova – egyenesen Józsira, aki le is szedte.

Április 3. Nagyon rossz, hideg, szeles az idő. Átpürseltük területünk legjobb helyeit, de mindössze 3 szalonkát vertünk fel, ezek közül is csak egy jött lövésre. Hála Istennek pont Bezerédy előtt kelt fel, ki egy lövéssel le is szedte. Kevés oly szimpatikus emberrel szaladtam össze életemben mint ő. Így érthető, hogy szalonkájának talán nálánál is jobban megörültem. Sajnos, mi többiek még puskánkat sem sütöttök el. A pürselést nagy ebéddel fejeztük be a vadászházban.

Április 4. Pubival és Józsival délután átrándulunk Kilitibe. Jó néhány szalonkát vertünk fel. Józsi egyet, én kettőt hoztam terítékre. Különösen az utolsóra vagyok büszke – nagyon messziről sikerült leszednem. Józsi még egyet lőtt a Zátonyban. Mai zsákmányunk így négy szalonka lett.

Április 6. Reggel még gyönyörű szélcsendes idő volt, de mire három óra után elértük Józsival a vadászházat, égdörgés kíséretében megeredt az eső, és ahogy az a bolondok hónapjához illik, olyan szél kerekedett, hogy majd lecibálta fejemről a sapkát! Hét óráig kényszeredetten a priccseken kellett heverésznünk. Ekkor Józsi undorral kijelentette, hogy ő bizony ma itt alszik, nem bolond, hogy ilyen viharban átkeljen a Nagy-Dunán. Kimegy az esti húzásra, utána jót alszik, s holnap hajnalban még egyszer próbálkozik. 142

Én sajnos, nem tarthattam vele, utóvégre úgy mellékesen dolgozni is kell, ott a fakói uradalom. Hazafelé a Zátonyban azonban megálltam azzal, ha már itt vagyok, búcsúzóul megkísérlek még egy esti szalonkázást. Láttam is két madarat, háromszor rájuk lőttem, de az őrült szélben elhibáztam őket. Így hát morózusan értem haza, úgy tíz óra felé. A szalonkázást egyéb elfoglaltságom miatt a mai nappal befejeztem; 12 lövést tettem 9 madárra, s közülük terítékre hoztam 5-öt. Sok hibázás dacára Józsi érte el a legjobb eredményt – 10-et lőtt.

Április 19. Strasszer, alias vitéz Somorjaival délután kimotorkerekeztünk a somorjai Becskedbe, túzokkakasra. Közel a szlovák határhoz fel is fedeztünk egy társaságot. Volt közöttük három jó kakas. Egymás után kettőt is elhibáztam közülük. Ezek után leforrázva otthagytam a gyászos csatateret.

Április 25. Józsi meghívott varjazni. Április végén úgy a nagyobb ragadozók, mint a varjak már kotlanak. Ilyenkor könnyű őket a fészkükön elcsípni. Józsi tud egy kányafészket az Újerdőben. Egyenesen rámentünk. Az anyamadár be is várt, majd kidobta magát a fészekből. Józsi ráduplázott, s meg is lett. A jól végzett munka után felfedezőútra indultunk. Először a középső füzesbe tartottunk. Mindjárt a part melletti jegenyén egy varjútojó lett az áldozat. Józsi megkopogtatta a fát, s amint a madár riadtan kipenderült a fészekből, lövésemre már kalimpált is lefelé. Hosszabb bóklászás után felfedeztünk egy galambászhéja fészket is, de annak lakója nem tartózkodott odahaza. A középső füzesből átmentünk a Zátonyba. Itt Józsi elhibázott egy a fészekből kiröppenő kányát. Találtunk még két varjúfészket, de az anyamadarak időben elszeleltek. Két bakot is láttunk. Egyet közelről. Már tiszta, jó hatos agancsa volt. Egy csokor gyöngyvirággal, igen megelégedve érkeztem haza. A gyöngyvirágot magammal viszem holnap Fakóra, hogy a pusztán is érezzem a szigeti erdők illatát.

Április 26. Zalka jelentette Sanyinak, hogy a szélső jegenyésben felfedezett egy erősen járt rókalyukat. Szerinte valószínűleg kölykezőlyuk, mert a bejárata előtt rókakölykök nyomait találta. Két ásóval felszerelt emberrel és Ari kutyámmal nagy

143

hűhóval indultunk a lyukhoz. A kirándulás azonban teljes kudarcba fulladt. A rókák nem tartózkodtak a lyukban. Sőt, ahogy utólag megállapítottam, nem is volt ez kölykezőodú. Az egész csak Kálmán fantáziájában élt. A kirándulás kézzelfogható eredménye csak egy hamvasvarjú lett, melyet egy távlövéssel szedtem le egy fűzfáról.

Április 30. Az „őzbaknyitányra” délután háromkor indultunk Kilitibe Bargár Pubival és Józsival. Én a Kukulóba mentem, ahol bár sötétig kitartottam, egy őzsután kívül mit sem láttam. A vadászházban vacsora után féltizenkettőig snapszeroztunk.

Lövésre érdemes vad nem akadt... Május 1. Hajnali les Alsójánosiban – csak egy őzsuta mutogatta magát. Őzbakot nem láttam, pedig Grószer szerint itt egy nagyon erős példány tartózkodik. A les után hazacsónakáztunk, hogy délután újult erővel lássunk munkához. Öt óra körül Janival és Sanyival ismét kimentünk a tejfalusi erdőbe. Vendégül láttuk Bezerédyt is. Megbeszélésünk értelmében az öregurat az Újerdőbe ültetjük le, ahol egy baknak is lennie kell. Én a tejfalusi erdőben leszek, de a vacsorára, mint az egyik vendéglátónak, vissza kell térnem. Nem szeretem az ilyen sűrített programot! Az ember vagy vadászik, vagy iszik, de két úrnak szolgálni nem lehet. Az esti les a Felsőosztályban elég mozgalmas volt, de eredménytelen. A „nagytisztási hochstandra” törekedve, mindjárt a sziget alsó felében, a kocsiút mentén, megugrott egy őz. Egy pillanatig figyelve megállt a kocsiúton. Láttam, hogy bak, de rongy agancsú, ezért nem lőttem rá. A tisztáson megugrott előttem három őz. Közülük kettő suta, a harmadik pedig oly távol volt, hogy német távcsövemmel – agancsát nem látva – nem tudtam megállapítani, hogy bak-e. Ez nem sok eredmény, annál jobban sikerült a halászleves vacsora. Kár, hogy 11 órakor félbe kellett szakítani. Józsi lőtt egy szőrös agancsú gablert. Sok dicsekedni valója nincs vele.

144

Május 2. A szárazerdei les részemről eredménytelen volt. Jani azonban lőtt egy elsőrendű nyolcas bakot. Mondanom sem kell mennyire örült neki. Csináltam is róla egy felvételt. Tizenegy óráig aludtunk, utána lehajtottuk az Újmérést. Benn is csíptünk egy nagyon magas, de tört agancsú gabler bakot. Sanyinak válltott ki, aki bravúrosan egy szem golyóval leterítette.

Május 3. Hajnali lesre a Nagytisztásra mentem. Szemerkélt az eső, ezért társaim ki sem jöttek. Nekem is többet ért volna, ha a priccsen maradok. Mindössze egy őzet láttam keresztül vágtatni a tisztáson. Hatalmas testű állat volt, alakjából baknak néztem, lövésről azonban szó sem lehetett, oly messze volt. A sorozatos eredménytelenség mégsem keserített el. A vadászat olyan, mint a kártyajáték – ma neked, holnap nekem...

Május 8. Bezerédy ma megint betoppant. Nagyon szeretne az öreg egy jó őzbaktrófeát Kilitiből. Az őzbak azonban nagyon furfangos portéka, nem mindig áll kötélnek. Molnár Béla kivételével egész társaságunk a csónakban szorongott. Béla barátunkat az utóbbi időben úgy elnyelte Komárom, hogy még csak hírét sem hallottuk. Bezerédy részére Józsi a Zátonyban nézett ki egy bakot. Így az öregúr leszakadt a bandától. Én esti leshelyül a jágerház alatti darabot szemeltem ki magamnak. Itt kísért egy furfangos vén bak. Járása teljesen kiszámíthatatlan. Hol itt tűnik fel, hol ott. A róka ravaszsága kismiska az övéhez képest. Szermetelt az eső, szél szaladt végig a suttogó levelek között. A hűvös, nyirkos őszt idéző esőben, olyan ez a májusi zöldben parádézó erdő, mint a tizenhat éves bakfis asszonyszerepben. Igazán groteszkül hat. Leshelyem közelében egy nyúl majszolta a harmatos pázsitot, más vad nem mutatkozott. Sötétig elhallgatom a rigók csattogását, gerlék búgását, a kakukk monoton hangját. Csupa élet körülöttem minden, de a vén bak nem jelentkezik. Rá nem hatnak a tavasz szirénhangjai, neki perzselő júliusvégi nyár kell, hogy pezsgésbe jöjjön a vére. Sötéttel szálltam le a hochstandról. Társaim hozzám hasonlóan nem láttak lövésre érdemes vadat.

145

Május 9. Hajnalban Groszer társaságában visszalopakodtam tegnap esti leshelyemre. Két éjjeli rossz alvás után úgy éreztem, szememet gyufaszállal kell feltámasztani. Igazán nincs az a csábítás, ezen a vén huncut, agancsos dalián kívül, amiért kijöttem volna. A helyem felé osonva már hallottam is öreg barátom méltatlankodó srekkolását. Vajon mi a fenétől ijedhetett meg? Tőlem nem, az bizonyos, hiszen a legjobb széllel közeledtünk átváltó helye felé. Valószínűleg szarvasok járnak a vetésen, azok riogatják az őznépséget. Három irányból is többször hallottam még ijedt böfögésüket. Hogy teljesen kivilágosodott, cserkelni indultam. Lent, a kert menti lénián láttam is egy szerintem közepes agancsú bakot. Csak éppen keresztül váltott a lénián, ezért lövésről szó sem lehetett. Társaim sem voltak szerencsésebbek. Egyedül Bezerédy jutott lövéshez, de a bakot elhibázta.

János a nyolcas bakkal (Felsőosztály, 1943. 5. 2.)

Végre sikerült töltényt szereznem November 11. Sanyival átmentünk a Tejfaluszigetbe, de bár ne tettük volna. Üresek voltak az erdők. Mindössze Sanyi lőtt egy nyulat. Mindketten migrénes fejjel az egész napi céltalan járás után, dögfáradtan álltunk fel az Újmérésben, a Dunánál. A fejfájásnak meg is lett az „eredménye”. Ilyenkor az ember minden libát duplán lát, de egy sem akar lepottyanni. Kilődöztem egy sereg töltényt (mérgemben már nem is számoltam), de mindössze 146

három libát tudtam leszedni – két vetési ludat és egy kisliliket. Megjegyzendő, hogy az idei lúdállomány legalább hetven százaléka kislilik. Úgy látszik igen bő „libatermés” volt az idén Lengyelországban. Libát Sanyi egyet sem lőtt, pedig ő is bőségesen szórta rájuk az áldást.

November 13. Bacsfán, Földes Gyuszi területén, 140 darab nyúl esett. Keszölcésen és Vajkán, a Majthényi-Varga társaság körvadászatán összesen 181 nyulat és 1 rókát lőttek. Ezt az eredményt 25 puskás hozta össze. A vendégek között legfeltűnőbb jelenség Odeskalchy hercegnő volt. Állítólag a repülőtámadásoktól való félelem sodorta ide pesti palotájából, egy Doborgazon bérelt kis parasztházba. De miért nem ment dunántúli birtokára? A dolog rejtélyesnek tűnik. A vadászatomat nagyon zavarta, hogy ebben a háborús helyzetben csak 10-es söréttel töltött töltények kaphatók. A 10-es sörét pedig bizonyos távolságon túl már nem fekteti le a nyulat. Összes eredményem 12 nyúl lett.

November 14. A borsai fácánvadászaton 12 puskás mindössze 21 kakast hozott össze. Az erős nyári jégverések megtizedelték az állományt. A puskások sem nagyon brillíroztak lövési tudományukkal. Szóval nem úgy ment a vadászat, mint egy normális esztendőben. Én azonban ma kitettem magamért, mert 6 kakast lőttem. A kakasok hiányát a nyulak pótolták – 86 nyúl esett a fácánhajtásban és az utána rendezett három kis körben. Itt bezzeg 10-es söréteimmel lemaradtam társaim 8-as söréteivel szemben! Még az erdőben lőttem 5 nyulat, ott ugyanis közelebbről kaptam el őket, de kint a szántón csak 6-ot tudtam terítékre hozni. Az utolsó hajtás elsőrendűen sikerült. Kitűnően szórakoztam és nagyon érdekes politikai beszélgetést folytattam Jamniczky Arisztiddel, aki Pozsonyban él és a szlovákok szemszögéből sok mindent talán tárgyilagosabban lát, mint mi magyarok. Annak is nagyon örültem, hogy sikerült töltényt szereznem, ami nagy szó a mai patronszegény világban. Kijelentettem ugyanis, hogy csak oly körvadászatra megyek el, ahol a házigazda töltényekről is gondoskodik. Otokár bátyám erre száz töltényt adott át a vadászat megkezdése előtt. Természetesen az árukat kifizettem.

November 18. Reggel szokás szerint értem jött Tejfalura Telekes Sándor nevű cselédem, a Mici nevű lóval, hogy kivigyen Fakóra. Ügyes gyerek és megbízható. 147

Amint kifelé tartottunk, a fakói út mentén – attól vagy 150 lépésre – a földeken egy csapat vadludat pillantottunk meg. Nosza! Nem kellett kétszer mondanom Telekesnek, az rögvest bedirigálta Micit a földekre, s így a ludakat vagy 60 lépésnyire megközelítettük, akkor hirtelen leállíttattam a kocsit és rádupláztam a ludakra – kettő ott is maradt. Zsákmányunkat Sándor nagy diadallal rakta fel a kocsira. A ludak nagyon kapóra jöttek, mert egy lúd is legalább két napra ellát hússal. Az egyiket odaajándékoztam annak a mafla Sándornak. És mi lett a nagylelkűségem eredménye?! Megérkezve, a másik béres annyit dumált neki a hátam mögött, míg nagylelkűen, mint egy őrgróf, odavágta neki a vadlibát. Hát nem kellene ennek a könnyelmű embernek huszonötöt verni a fenekére?

November 28. Legnagyobb mérgem az, ha egy napra két vadászat jön össze! Most pontosan ez történt. Somorjai területükön Sárkány Gyuláék is ma tartják körvadászatukat. Én azonban már előzőleg beígérkeztem Jamniczkyékhez, így sajnos, a somorjai vadászatról lemaradtam. De térjünk vissza a borsai vadászatra, pontosabban a borsa-királyfai körvadászatra. Rengeteg volt a puskás, a vadőrökkel együtt 24. Sok rég nem látott ismerőssel találkoztam; így többek között a három Zvacsek fiúval és az öreg Neuvirth Béla bácsival. Schvikker Jani is befutott az utolsó pillanatban, másnaposan a tegnapi csákányi vadászat után, mely nála ma hajnalban négy órakor végződött. Egy jelenlévő hírességről is meg kell emlékeznem: Nadler Herbertről, a Budapesti Állatkert igazgatójáról, a Cserkészeten és Lesen Nagy-Magyarországon című vadászkönyv írójáról. Jellegzetes, szakállal körített arca van. A többiektől félrehúzódott. Ez a magatartása ha akarom szerénységből, ha akarom felsőbbrendűségi tudatból fakad. Egy társaságban azonban a többiek számára minden extravagantéria kellemetlen. Én ugyan nem voltam a közelében, így nem láthattam, de szomszédjai állítása szerint jól lőtte a nyulat. A négy kör összeredménye 488 nyúl és 5 fácánkakas volt. Jamniczky sajnos nem tudott 50-nél több töltényt átadni, ezért nem hazardíroztam a lövésekkel; természetesen így aránylag kevesebb nyulat lőttem. Csak a negyedik körben, amelyre 30 töltényem maradt, mertem a szokott tempóban lőni. Meg is lett a kívánt eredmény – összeszedtem 10 nyulat. E körvadászaton összeredményem 1 fácánkakas és 21 nyúl lett.

148

Huszonnyolc év zsákmánya December 4. A Sárosfa-nagyszarvai nyúlvadászatot elrontotta az idei esztendőben fellépő általános hajtóhiány. Nincs a szegénynépnek lábbelije. Ma reggelre esővel kevert hó esett, így ebben a locs-pocs időben a szokásosnál is kevesebb hajtó jött össze. E stráf megrendezéséhez mintegy 200-250 hajtó kellett volna, de mindössze 120 jelentkezett. Így Bittó Dénes a sárosfai rész levadászásáról lemondott. A meghívott 17 puskás hiánytalanul megjelent, így a szarvait egyszerű körökkel vadásztuk le. A 17 puskás többsége a helyi hotvoléből került ki. Jelen volt az idősebb Studinka fiú is, akinek öccsével még 1928-ban egy kiliti körvadászaton ismerkedtem meg. Azt mondják, príma lövő, ma azonban nagyon rossz anlaufja volt. A nagy nyúlszámhoz viszonyítva elég gyenge lett az eredmény. A friss hóban a nyulak zárás előtt kitörtek. Egyesek, így Bittó Dénes és Schuszter Béla, fene nagy zsákokat csináltak és közben elhibázták a nyulakat. Az összeredmény 395 nyúl lett, ebből én 24-et lőttem. A háziurak, természetesen a sárosfai részt is belekalkulálva, 1500 nyúlra számítottak! Ezek után már csak arra vagyok kíváncsi, hogyan fogják a már leszállított 4500 „Hanzatöltényt” elszámolni?! Töltényt ugyanis az országban legálisan vásárolni nem lehet. A vadászterületek tulajdonosai azonban még a téli vadászatok megkezdése előtt a nagyobb vadkereskedőktől olyan ajánlatot kaptak, hogyha előre lekötik náluk a zsákmányt, akkor maximális áron, még a körvadászat előtt leszállítanak minden darab bejelentett apróvadra három töltényt, és rendes folyóáron a nyulakat is átveszik. A Pongrácz-Bittó féle „együttes” 1500 nyulat kötött le a Hanzának. A Hanza becsületesen le is szállította az ígért 4500 töltényt. A sárosfai vadászat ugyan még nem zajlott le, de a mai 400 után a még hiányzó 1100 darabot ott biztosan nem lövik meg.

December 8. A tejfalu-doborgazi stráfon 15 puskás vett részt. Esős, sáros idő, és feltűnően kevés nyúl volt. Mindössze 270 esett, ebből én 17 nyulat lőttem. Az „utolsó hajtást” a Vonyik kocsmában tartottuk Körtvélyesen. Feljegyzem, hogy Zvacsek Rudi szalonkahúzásra hívott meg nógrádmegyei területére, amit örömmel elfogadtam.

149

December 12. Zelliger szarvashajtást rendezett csölösztői területén. Sorra lehajtottuk a Helenát, Gömbölyűt és hazafelé a Barákait. A Helenában egy 8 tagból álló szarvasrudlit láttunk. Takács Tibor egyet meg is sebzett közülük. Annak dacára, hogy a sebzett vad után csontszilánkokat is találtunk, nem lett meg. Valószínűleg leváltott a Farkaszátonyba. Egy tehenet és egy borjút a Márkfüzesben vert fel és térített vissza Tibor kutyája, de ezeket Neszti elügyetlenkedte. A „becsületünket” Sterszky Zoli mentette meg, a Barákaiban lőtt egy tilalmas fácántyúkot.

December 14. Sanyi és Józsi társaságában szarvashajtást rendeztünk a tejfalusi részen. Amerre csak jártunk, ott volt a friss nyomuk, még sem tudtunk nappali tanyahelyükre ráakadni, pedig ma kutya is volt velünk. Aznap mindössze – még kifelé menet – egy tőkésgácsért lőttem az Öreg-Dunán. Nem maradt helyben, hanem átrepült a csallóközi partra és ott zuhant le. Így ezért az egyszem kacsáért kénytelenek voltunk visszadirigálni csónakosainkat a túlsó partra. Az Öregjegenyésben Szultán az őzekkel szórakozott. A doborgazin egy hajtásból szökő őzre rá is golyóztam. Vagy 100 lépésre lehetett tőlem. Elhibáztam, de jobb is, mert ahogy később nyomaiból megállapítottam bak volt az istenadta. Ugyanitt Józsi egy rókát plezúrozott meg, de az átment a Hosszúba és nem találtuk. A Gyepen még egy koszos nyulat sem hajtottunk fel. Igazán alig várom már, hogy ez a péntekkel kezdődött rongy esztendő véget érjen! Minap lőjegyzékem évi eredményeit összeadva, kiderült, hogy ez idáig 7810 vadat lőttem, a mai tőkésgácsér a 7811-ik lett.

December 19. Vasárnap. Száraz, hideg idő volt és csípős szél fújt. Újra a csölösztői rész lehajtását terveztük be. A Barákaiban három őzet vertünk fel; kettő visszatört, egy pedig lement a Széperdőbe. Utána! Takács Tibor Fordíts kutyája odahajtotta elém, és így 8-as söréttel le is fektettem a kis sutát. A vágásban hajtók elől egy szarvastehén kelt fel, de lövés nélkül sikerült meglógnia. A Helenában egy bakocskát terelt elém Fordíts. Ezt a 6 és 1/2-emmel lőttem le. A Gömbölyűben szarvasok is voltak, de sikerült kitörniük a Márkfüzes felé. Ma minden esetre meg voltam magammal elégedve: két lövésre két őzet lőni, nem mindennap sikerül. A két őzzel lőjegyzékem elérte a 7813-at. Három társam még csak puskáját sem sütötte el.

150

December 23. Laci, Józsi, Pubi, meg én még tegnap este, zuhogó esőben, kivonultunk a kiliti vadászházunkba. Máma nagy erdei hajtást terveztünk, melyre meghívtuk Németh Viktort, a két Raskó fiút, Király doktort Kilitiből, Sághy Ferit és Földes Gyuszit Somorjából. Reggelre hótól fehérlett az erdő alja. Fejfájással ébredtem. Tudtam ez anynyit jelent, mára vége a lövési tudományomnak. Úgy is lett. Csak egy nyulat lőttem, egy őzet és egy nyulat elhibáztam. Laci – persze véletlenségből – egy nagyon erős bakot ejtett el. A sors iróniája, hogy pont azt, melyre a szezonban hiába lesett oly kitartóan. Az éjjelt megint a vadászházban töltöttük. Bor, kártya és heccelődés mellett kitűnően telt el mindkét esténk. A többiek meglepetésnek szánták, hogy Molnár Béla a múlt héten priccsem fölé korommal egy muzulmánt rajzolt a falra, mivel társaimtól az „iraki muzulmán” gúnynevet kaptam. A rajz primitív, de maga az ötlet jó. Józsi ma este haza ment azzal, hogy holnap reggel a józsefmajori hajtásra visszajön. Távozása után azonnal nekiláttam, hogy karikatúráját felrajzoljam az ágya fölé – azt hiszem tökéletesen sikerült.

December 24. Negyed hatkor volt az ébresztő. Előtte még gyorsan befejeztem a tegnap este megkezdett „freskót”. Valamennyien nagyon örültünk neki és már előre élveztük, mit fog Józsi saját arcképéhez szólni, ha betoppan. Örömünk füstbe ment, mert a delikvens ma nem jött meg. Valószínűleg felesége nem engedte. Így csak négyen vadásztuk le a Józsefmajort. Sághyra rámosolygott a szerencse – minden vad felé ment. Először elvétett két őzet, azután lőtt egy rókát és 2 fácánt. Ma megint mindent elhibáztam, pedig a fejem se fájt. Helyette istenes influenza ütött ki rajtam. Összeredményünk: 1 róka, 1 nyúl, 3 fácán és 1 vadkacsa lett. A csallóközi parton már Telekes várt Micivel, hogy Fakóra vigyen abrakot kiadni. Sötét volt, mire megérkeztem Tejfaluba, a szentestére. Idehaza kedves meglepetés fogadott. Annak idején említettem, hogy a keszölcési körvadászaton összeismerkedtem Odeskalchy hercegnővel. Beszélgetés közben megemlítette, hogy van egy pedigrés nőstény tacsija, amely éppen kölyköket nevel. Nagyon megkértem, hogy adjon nekem egy kis nőstényt a kölykökből. Meg-ígérte, hogy karácsony táján, az elválasztás után kaphatok egyet. Azóta sem láttam a hercegnőt, akkori ígéretét már rég elfelejtettem. Ő azonban úgy látszik nem. Tegnap átküldött egy nagyon aranyos, Ferenc-József pofaszakállú kis tacsikisasszonyt. A piheszőrzete barna, a hosszú fekete. Jelenleg olyan, mint egy mellényzsebbe való ici-pici kis faun. Nagyon megörültem őnagyságának és azonnal elkereszteltem Panninak. 151

December 26. Sanyi mára szarvashajtást tervezett a tejfalusin. Eredeti programunkban elsőként a Szélsőjegenyés lehajtása szerepelt, ahonnan egy tehenet és egy őzsutát reméltünk. Igen ám, de Zalka, aki már az Öreg-Duna partján várt minket, azt közölte, hogy a szarvasok friss nyomát a hóban részint az Újmérésben, részint a Lénia fölött találta meg. Nosza! Ezt kellett csak Sanyinak hallania! Azonnal felforgatta az eredeti tervet. (Jellemző rá, ha nyomot lát, megbolondul...) Először lehajtottuk az Öreg-Duna melletti Alsóvesszőst rókára. (Mindössze egy kis őzbakot hajtott ki belőle Schvikker Robija.) Utána lehajtottuk a Léniát. Itt sem jött lövésre semmi. Majd az Újmérést. Két őz volt benne – suta a borjával. Hajszolta is őket Robi, de egyikünknek sem jöttek lövésre. Végül is eluntam az egyhelyben való ácsorgást és megindultam a vadászház felé. Szokásom szerint vállamra akasztottam a golyóst és hónom alatt fityegett a sörétes. Amint így ballagtam felfelé, tőlem oldalra megpillantom a két őzet. Nem vettek észre, lassú baktatásban velem szemben lefelé tartottak. Azonnal leálltam, a sörétes puskámat gyorsan ledobtam és lekapva vállamról a golyóst odalőttem a vén sutára. Az rögtön összerogyott. A gidáját is melléfektethettem volna, mert jó darabig nem tágított anyja mellől. A suta tehát meglett, a szarvasoknak azonban csak hűlt helyét találtuk. A téli délután már oly rövid volt, hogy a Szélsőjegenyés meghajtására gondolni sem lehetett. Így a szarvasvadászat megint elmaradt. Helyette nyúlat és őzet remélve meghajtottuk a gyepet és a Tejfalusziget előtti vesszőst. Az utóbbiban Sanyi hibázott egy őzet, Pacó pedig egy nyulat. Ezzel vége is lett a vadászatnak.

December 28. Józsi ráhajtásra hívott a Malmosiba. Reggel, mikor kimentem hozzá, azzal fogadott, hogy tegnap este ugyanitt már lőtt egyet! Mindjárt gondoltam, hogy ily előzmények után aligha találkozunk ma rókával. Úgyis lett. Egész délelőtt hajtottuk a semmit.

December 30. Tegnap este Richter Lacihoz voltam hivatalos vacsorára. Vegyes társaság volt jelen és sok minden történt. Pósfay Pipó barátunk késő hajnalig harctéri élményeivel kínzott valamennyiünket. Jelen voltak Takács Tiborék is, akik Zelliger Neszti meghívását tolmácsolták a csölösztői Helena 31-i lehajtására. Kénytelen voltam azonban a meghívást lemondani, mert az egybeesett a kiliti társaságunk

152

által rendezendő őzhajtással. A ma délutánra kitűzött csölösztői Barákai lehajtásába ellenben nagy lelkesedéssel beneveztem. Az éjjeli dorbézolás után zúgó fejjel reggel kilenckor keltem. Féltíz felé megjött Telekes Micivel, s kocsival kiszaladtam Fakóra. Magammal vittem két puskámat is, hogy onnan egyenesen Csölösztőre mehessek. Ha már a sörétes velem volt, gondoltam egyet és lehajtattam az első kertet – hátha lapul benne nyúl. Egy fel is ugrott, s azt sikerült karikára lőnöm. Nagy lett az örömöm, mert a jövő heti élelmezésem így megoldódott. Ebéd után kihajtattam Csölösztőre, ahol Nesztivel és Tiborral azonnal hozzáfogtunk a vadászathoz. Fordíts kutya elől a Barákaiban először egy őzsuta ugrott fel, amelyet sikerült terítékre hoznom. Nem sokkal később pedig egy mellettem hátratörő tapsifülest buktattam fel. Egy nyulat viszont elhibáztam. Fordíts még valamit felhajtott, alighanem egy rókát, de ez egyikünk puskacsöve elé sem került. Társaim megint nem lőttek semmit.

December 31. Reggel hétkor nagy lelkesedéssel indultunk Kilitibe. Molnár Béla kivételével társaságunk valamennyi tagja jelen volt, vendéget nem hívtunk. Elsősorban néhány sutát szerettünk volna lőni, lévén a mai az utolsó „őzlövéses” nap. Miközben embereink a Malmosi oldalban feltámogatták a csónakot, Józsinak egy fácánkakast, nekem pedig egy vadkacsát sikerült terítékre hoznom. A vadászházban Józsi barátunk képe ugyancsak szélesre húzódott a vigyorgástól, midőn ágya felett jól sikerült arcképét megpillantotta. A Felsőkukulóban kezdtük a hajtást, melyhez Treff vizsla asszisztált, utána a vágásokra került a sor. Itt Richter Laci tévedésből suta helyett egy bakborjút lőtt, ami borzasztóan bosszantotta. Én nagyon szép távlövéssel egy fácánkakast emeltem le. Jánosiban megint Lacinak tört ki egy őz, meg is sörétezte, de tovább állt. Ez az eset Lacit nagyon elkeserítette, ott hagyott bennünket, és a vérző őz nyomába eredt. Egész délig kereste, de nem lett meg. Közben Pubi is hibázott egy őzet. Én csak távolról láttam őket. Őzünk van bőven. Egy-egy hajtásból négyesével-ötösével törtek ki, de rendszerint pont ott, ahol nem állt puskás. Ebéd után a jágerház alatti darabot hajtottuk le. Ebben is volt öt őz. Józsi egyet elhibázott, a többi lövés nélkül megúszta. Rám csak egy nyúl jött, le is fektettem. Végül az újerdei vágást hajtottuk le, szarvast remélve, de csak őzek voltak benne. A nap eredménye tehát 1 őz, 1 nyúl és 1 kakas volt. Ezzel zárult ez a péntekkel kezdődő randa esztendő. Az új elé nagy bizalommal nézek. Remélem, sokkal több vaddal és az eddigieknél változatosabb vadászatokkal fog kedveskedni. 153

154

1944

vakat

Megkerült az elveszett szarvas Január 2. Reggelre bokán felüli hó esett, s ez bizony veszélyeztette Sanyi mai napra kitűzött szarvashajtását. Richter Paci befutása azonban eldöntötte a helyzetet... A hajtókat előre küldtük a Dunához, és mi is útra keltünk a már hóval kevert esőben. Körtvélyesen Józsi is csatlakozott hozzánk. Útközben a csónakból csúnyán elhibáztam két zajkacsát és egy jégmadarat. Újméréshez 11 órára érkeztünk meg. Lenyomozva megállapítottam, hogy három szarvas van benne. Gyorsan elálltuk az erdőt. Az Öregfüzes felé törő szarvasok közül Sanyi kilőtt egy vén tehenet. Nyulat is szerettünk volna lőni, de egyet sem láttunk. Hazajövet a Zátonynál megint elhibáztam egy kacsát! Ennél még azzal sem védekezhettem, hogy csónakból kellett lőnöm, mert hiszen a partról pufogtam rá. A Malmosinál végül megint bebújtunk egy csapatot, s Józsival közéjük lőttünk – 4 ott maradt. Az eredmény felét természetesen magamnak vindikáltam. Így az újesztendei vadászévadomat 2 kacsával nyitottam meg.

Január 3. Hétköznapi szokásomhoz híven, reggel kimentem Fakóra és magammal vittem sörétes a puskámat is. A gazdaságban délelőtt elvégeztem a szokásos terepszemlémet, és elkészítettem Panni helyét is az istállóban. Ma ugyanis véglegesen kihoztam Tejfaluból fakói szálláshelyére. Azt hiszem, jól fogja magát idekint érezni; az istálló jó meleg, tej pedig lesz bőven. Elhatároztam, hogy mielőtt visszamennék Tejfaluba, lehajtatom az első kertet, hátha akad benne megint egy nyúl. Egyszer csak szárnycsattogásra lettem figyelmes: legnagyobb ámulatomra a tuják között egy fácántyúkot pillantottam meg, amely rövid repülés után visszaereszkedett a bokrok közé. Nyúl ma nem akadt a szántásban, ezért embereimet beküldtem a bokrosba, hogy verjék fel a fácánt, amit le is lőttem. Azt hiszem, ebben a kertben sem esett még soha fácán. Hogy honnan keveredett ide, azt csak a jó Isten tudná megmondani. Talán a németsóki erdőből? Végeredményben mindegy. A fontos az, hogy fácánpecsenyét sikerült kerítenem az asztalomra.

Január 8. Ma délután Fakón Nagy Elek kertjét hajtottuk le. Ebben is lapult egy nyúl, de visszatört az emberek közé, így nem lőhettem rá. Az eredménytelenségen lehangolódva lógó fejjel bandukoltam házam felé. Mikor az udvarra értem, felpillantva az utcafronton álló fenyőfákra, váratlanul eszembe ötlött valami: 157

Minap a rádióban a Magyar Madártani Intézet közölte, hogy az idei enyhe tél dacára a csonttollúak tömegesen húzódnak északról lefelé, és így nagyobb számú megjelenésükre Magyarországon is számíthatunk. A mellettem lépkedő Telekesnek mindjárt kiadtam az ordét, leírva neki a madarat, ha netán ilyesféle szeme elé kerülne, azonnal jelentse. Dolgom végeztével Telekes kíséretében, puskával a hónom alatt, megindultunk a gazdasági udvar felé, hogy Micit befogva hazamenjek Tejfaluba. A nagy laposnál azonban egy csapat seregély nagyságú madárra lettem figyelmes. Felgallyaztak egy jegenyefára. Rögtön felismertem bennük a csonttollúakat. Közeledtemre a csapat legnagyobb része tovaszállt, de az elmaradókból sikerült 8-as söréttel két szépen kifestett vén hímet elejtenem. A nagyszemű sörét dacára az egyik csaknem sértetlenül került kezembe. Nagy volt az örömöm, hiszen eddig még sohasem sikerült ezekkel a ritka vendégekkel találkoznom, és csak a múzeumokból ismertek őket. Hazamenet a szépen lövöttet azonnal leadtam Lőrincnél, hogy részemre kitömje.

Január 9. Mára terveztük Kilitiben a Józsefmajor lehajtását. Laci, Józsi és Pubi már tegnap délután áttelepedtek a vadászházba. Én Sanyival és négy hajtóval ma reggel mentem ki utánuk. Nyúlból nagyon kevés van itt, így nem csoda, hogy végül is 9 darabbal zártuk le a vadászatot; ebből 3-at én lőttem. Ebéd után lehajtottuk még az Újerdőt. Szarvast reméltünk, de a keresett „hosszúfülűek” nem voltak benne. Hazafelé menet érdekes találkozásunk volt az uradalom új intézőjével. (A régit ugyanis kidobták, mert a kelleténél hosszabb volt a keze.) Puskával, feleségével és egy farkaskutyával sétálgatott a Duna-parton, a mi vadászterületünkön. Hogy milyen jogcímen volt nála puska, azt valószínűleg maga sem tudta. Még szép volt tőle, hogy nem igazoltatott bennünket! Ilyenek nálunk Kilitiben a vadászati viszonyok.

Január 12. A szarvai „sántanyúl-vadászatra” kilenc puskás volt hivatalos: Pali gróf, Rozinszki Karcsi és Laci, a fiahordó Schvikker csemetéjével, Richter Laci, Schmid Oszi, Fiedler Józsi meg én. Három kis hajtást rendeztünk oly formán, hogy a hajtók – spékelve egy-egy puskással – U alakban felfejlődtek, más puskások pedig velük szembe helyezkedtek el. Én az U betű oldalára kerültem, első puskásnak. Helyemre nem is panaszkodtam, mert elég szépen törtek rám a nyulak, leginkább az első hajtásban, a bacsfai oldalon. Összesen 34 nyúl esett, ebből én 6 -7 darabot lőttem. 158

A vacsorát az intézői házban tartottuk. Jókedélyért, humorért nem kellett a szomszédba menni e kedves vendégszerető házban. Csak Jánosunk távozott el mindjárt a vadászat után, fiával együtt, nagy elfoglaltságára hivatkozva.

Január 14. Ma Sanyi rendezett Tejfaluszigetben „sántanyúl-vadászatot”. Ketten voltunk hozzá puskások. Eredmény 2 nyúl lett, mindkettőt a házigazda lőtte. Hazafelé jövet a Nagy-Duna-parton beloptam egy csapat kacsát. Egyet duplázva sikerült kiszednem, de csak megszárnyaztam, így elúszott. Hogy még kedélytelenebbé váljon ez a rosszul sikeredett nap, délután rázúdult az eső és hűen kitartott míg csak haza nem értünk.

Január 21. Ma végre megoldódott a tavalyi „szarvasrejtély”! Czvedler Jóska hírül hozta, hogy a száraz ágakat gyűjtögető erdőjárók megtalálták annak a bikának a csontvázát a Zátonyban, melyet 1943 szeptemberében megsebeztem, de három napig hiába kerestük. A rálövés helyétől légvonalban nem is volt olyan nagy távolságra. Gyenge 10-es agancsát Fiedler Józsi őrzi. Nagyon furdal a kíváncsiság, ezért holnap el is hozom az agancsot, hogy legalább az emléke legyen meg annak a nagyon csúnya napnak.

Január 22. Sanyival délelőtt átmentünk a Tejfaluszigetbe. Eredetileg nagyobb vadászatot terveztünk Richter Laci bevonásával. Ő azonban családi okokból nem jöhetett el, így a szép esti és hajnali rókalessel egybekötött tervünk füstbe ment. A végén Sanyinak is dolga akadt a faárusítással és csak délután három óra tájban tudta ügyfeleit lerázni. Az idő remek volt, fakadás felé haladtak a fák, szinte hóvirágot keresett a szemem az avar között. Ilyen enyhe januárra nem is emlékszem – mintha március lenne. Kacsákon kívül más vaddal nem találkoztam. Még az öreg-dunai öntésen sikerült egy lövésre 3 tőkést kiemelnem egy csapatból, de sajnos kettő szárnyazva elkalimpált, így végül csak egyet találtam meg. A belsőbb vízágakon főleg különböző téli zajkacsák tartózkodtak. Bár mintegy 8-10 lövést kieresztettem rájuk, egy sem került aggatékra. Valószínűleg a 8-as és a 10-es sörétben volt a hiba. Erős tollazatuknak nagyobb szemű sörét kell. Ebéd után már oly későre járt az idő, hogy a tervezett rókahajtást lefújtuk, és hazajöttünk.

159

Józsitól útközben elhoztam megtalált bikám agancsát. Hát bizony ez nem egy gyenge, hanem egy egészen jó, közepes, szabályos 10-es agancs; szára fekete, gyöngyös, a szárvégek fehérek. Ilyen szabályos és erős agancs még nincs is a gyűjteményemben. Csak az a szomorú, hogy hordozójának ily hitványul kellett elpusztulnia. Lelkiismeret-furdalást nem érzek, hiszen a lövés után igazán minden tőlünk telhetőt elkövettünk Sanyival, hogy e sebzett szarvast megkerítsük.

Gyújtóbombák és légiharc Március 17. Ma egész nap köd volt, eső szitált. Mélyen járó felhők sötétítették el az eget. Verekszik hideg a meleggel – eredménye az eső. Tipikus átmeneti idő a télből a tavaszba. A déli órákban erős repülőbúgásra lettem figyelmes. A gépek Pozsony felé tartottak. Mindezt azonban csak hallottam, de látni, bármennyire is erőltettem a szemem, nem lehetett semmit. A felhők felett húztak. Váratlanul Somorján megszólalt a légi veszélyt jelző sziréna – tehát ellenséges gépek voltak. A szlovák határ felől rövidesen lövések dördültek. Mintha bombarobbanás is keveredett volna a zajba... A távozó gépek egy része fejünk fölött húzott el, Somorja irányába. Motorzúgástól volt hangos a levegő. Az ember szinte elvesztette tájékozódó-képességét. Elől, hátul, jobbra, balra gépzúgás, látni pedig – s ez volt a legborzasztóbb – még sem lehet semmi. Mindent elrejtettek szemem elől a sötét felhők... Egyszerre csak Somorja irányában a Duna felől hangzottak a becsapódások és az erős géppuskakattogás zaja. Azután mindjobban halkult a motorzúgás, majd lassan újra átvette uralmát a békés csend. A saját élményem mindössze ennyi volt, de mi is történt voltaképpen? Egy erősebb angolszász repülőkötelék, felhasználva a borús, ködös időt, felhúzódott a Dunántúlon és meg akarta támadni a németországi ipartelepeket, elsősorban Bécset. A magyar és a német-szlovák határon azonban szembetalálták magukat a német légvédelemmel és az ellenük kivezényelt német vadászgépekkel, így kénytelenek voltak kereket oldani. A vadászok, mint a törpesólyom a galambra, úgy csaptak rá a nehéz angol bombázókra. Átüldözték őket a magyar határon, tűz alá vették a menekülőket. Azok, hogy gyorsabban tudjanak menekülni, bombáikat magyar területre szórták le. Ez a „bombaáldás” Somorjánál kezdődött. Csölösztő határa kapta a legtöbbet, azután kerültek sorra a tejfalusi szigeterdők, majd Kiliti. Gondolom, hogy a szigeti szarvasok körében is nagy konsternációt válthatott ki ez az orvtámadás. 160

A tejfalusi erdőkben ugyanekkor jámbor famunkások dolgoztak, így többek között a Középfüzesben, meg a Felsőosztályban is. Képzelhető az elképedésük, midőn egyik percről a másikra a magasból hullani kezdtek a 60 kg-os gyújtóbombák. Szalay Sanyi és Takács Miska is a Középfüzesben szedte a fát. Egyszerre csak se szó se beszéd, a tőlük mintegy huszonöt lépésnyire lévő tóba bevágódott egy gyújtóbomba. Nem lehetett kellemes dolog, annyi bizonyos! A gyújtóbomba kupakját, egy jódarab széthasított résszel együtt, haza is hozták. Ugyanekkor akaratukon kívül szemtanúi lettek egy légiharcnak is. Az angol bombavető menekülni akarva a német vadász elől, merész ívvel lecsapott a felhők alá, majd merőlegesen újra felemelkedett. A német pedig utána. Midőn fölé került, géppuskázni kezdte... Harcolva tűntek el a felhők között. Megszereztem a középfüzesi bombakupakot. Csináltatok majd emlékül belőle egy hamutartót.

Március 18. A környék szenzációja a tegnapi repülőtámadás. A szlovák határ felől menekülő ellenséges bombavetők egy része Felső-Csallóközön húzott át. „Emlékül” Lég és Patony táján ledobtak néhány bombát. Szemtanúk szerint több méter mély és széles tölcsérek jelzik a becsapódás helyét. Az ellenséges raj másik része Somorja felé húzott el. Az itt ledobált bombák kizárólag gyújtóbombák voltak. Hivatalos megállapítás szerint a csölösztői határban ma estig 144-et szedtek össze belőlük.

Újabb légiriadó Április 2. Tegnap Józsival áttelepedtünk kiliti vadászházunkba. Szalonkázni akartunk. A vihar és a hóesés dacára is kimentünk a remélt esti húzásra. Szalonkát persze nem láttunk – bolondok is lettek volna ily őrült időben húzni. A hajnali lesről ezért eleve lemondtunk.

Április 8. Nagyszombat van. Szalonkát eddig még nem lőttem, pedig csütörtök délutántól ma reggelig kint tartózkodtunk Lacival és Józsival kiliti vadászházunkban. Az esti-hajnali lesen semmit sem láttunk. Tegnap, napközben pusírozva 9 darabot vertünk fel. Valamennyi Józsi előtt kapott szárnyra. A távolságot nem 161

mérlegelve 9 lövést tett rájuk. Egy sem esett le. Én a puskám sem sütöttem el. Mára oly nagy víz zúdult le a német hegyekből, hogy a Duna már el is öntötte az árterületet.

Április 23. A már két hét óta tartó árvíz dacára ma Lacival, Józsival és Pubival újra átrándultunk Kilitibe. Szegény Molnár Béla társaságáról egyelőre le kellett mondanunk, mert bevonult és a napokban megy ki a frontra. Az árterületek vadállományában nagy disznóságot csinált a víz. Nálunk azonban a töltésen túli részeken jelentősen megduzzasztotta az őzállományt és sajnos, a rókák számát is. Én ugyan nem csavarogtam kint az erdőben, mivel Józsi és Pubi „freskóival” bíbelődtem a vadászházban, a többiek azonban künn voltak. Sózókat csináltak. Estére beállítottak egy kis rókával! Az egyik rókalyuk előtt fogták meg. Különben ma megint légiriadó volt. Délután vagy 500 angolszász bombázó húzott át felettünk. Bécsújhely irányába vonultak. Nem sokára erős morajlás jelezte, hogy kezdetét vette a bombázás és a légelhárítók is működésbe léptek. Felettünk az egyik ellenséges gép sztaniolszálakkal telített skatulyákat hajigált le; néhányat felszedtem. Valamilyen formában a légelhárítás zavarását kellene szolgálniuk. A március 18-án ledobott gyújtóbombák darabjaiból egy nagyobbat hazavittem (itt Kilitiben az erdőben nagyon sok található). Futja két hamutartóra is.

Jön az árvíz! (Körtvélyes, 1944. 4. 12.)

162

A vadászházat csak így lehetett elérni (Dunakiliti, 1944. 4. 23.)

MADÁRTANI TÖREDÉKEK

VAKAT

Vöröslábú cankó (Totanus calidris L.)

Három körte alakú tojását 1950. április 26-án szereztem be a somorjaszigeti Ördögfűzesből. A tojások agyagsárga alapon csokoládébarna foltokkal mintázottak. A foltok a tompa végen némileg összefolynak. Fészke közel a víz parthoz, a földön, kis mélyedésben volt elhelyezve. Anyagát száraz falevelek képezték.

165

Kakukk (Cuculus canorus L.)

A felső-csallóközi Duna menti ligetekből előkerült kakukktojások közül a nádirigó (Acrocephalus arundinaceus L.) fészkében találtak hasonlítanak legjobban a dajkáló tojásaihoz: halványzöldes alapszínen hamuszürke barna foltocskákkal és szeplőzéssel. Zöldesfehér alapszínük egy árnyalattal világosabb a nádirigótojás alapszínénél; foltozásuk is világosabb amazénál, és ritkábban borítja az alapszínt. A nádirigó-fészekben talált eme – leggyakrabban előforduló – színeződés mellett, a legkülönbözőbb színekben pompázó kakukktojásokat lelhetjük más madárfajok fészkében. Ez utóbbiak azonban, eddigi tapasztalataim szerint mindig élesen elkülönülnek a dajkáló faj tojásainak színétől. Megfigyeltem, hogy a barátposzáta (Sylvia atricapilla L.) fészkébe csempészett kakukktojás nagysága lényegesen felülmúlta a dajkáló tojásainak méretét. A barátkatojások 166

szürkés, piszkosfehér alapszínén sűrűn elmosódott barna alapon, barnásszürke apró foltok vannak; a kisposzáta (Sylvia curruca L.) tojásai közé helyezett kakukktojás, azok színével ellentétben, hófehér és aránylag kicsi. A kisposzáta tojásai tejfehér alapon világosbarna foltocskákkal vannak behintve. Ezek a tojás vastagabb végén koszorút képeznek. Alakjuk a hegyük felé hirtelen keskenyedő; ezt a formát a kakukktojás is mimikrizálja; a tövisszúró gébics (Lanius collurio L.) fészkében talált kakukktojás színe a dajkamadár tojásának színétől eltér. A tövisszúró tojásainak alapszíne krémfehér, elmosódott ibolyaszínű, barna foltokkal. A foltok a tojás felső részén koszorút képeznek. Velük szemben a kakukktojás halványkék alapszínű; rajta néhány elmosódott ibolyás folt és feketésbarna felfolt található. Amint az elmondottak, és a vázlatos rajzok is igazolják, kétféle kakukktojás fordul elő. Az egyik a dajkáló tojásainak színezetéhez hasonló, a másik azokétól élesen eltérő színű. Méltán felvetődik a kérdés: Mi ennek az oka? Mivel magyarázható a kakukktojások ilyen változékonysága? Felelet erre csak egy lehet. Az újabb szakirodalom – nagyon is helyesen – a kakukktojókat uralkodó- és vendégkakukkokra osztja. Az uralkodókakukk nevét onnan nyerte, hogy a területért folyó harcban erejénél fogva vetélytársait elűzi, így a foglalási területén megakadályozza, hogy más, nála gyengébb kakukktojó az általa dajkának kiszemelt madárfaj fészkébe csempészhesse tojásait. Leendő fiókái mostohájának azt a madárfajt szemeli ki, amely a területén nagy számban fészkel, s valamikor neki is nevelője volt. A kiválasztott madárfaj fészkeinek háborítatlan birtoklásáért állandó harcot folytat a területére be-betörő fajtársaival, az ún. vendégkakukkokkal. A viszálykodás mindaddig tart, míg tojásait hiánytalanul le nem tojja. Előfordulhat, hogy különböző okok folytán területén nem talál elég, általa favorizált madárfaj fészkére. Ez esetben fennmaradt tojásainak kiköltését más madárfaj gondjaira bízza. Különböző madárfajok tojáshéj-színeződését táplálékuk is befolyásolja. Minden rovarnak megvan a maga madárpusztítója, melynek fő táplálékát képezi. Bizonyos lárvának (hernyónak), imágónak gyakori, egyoldalú fogyasztása kihat a madár festékanyagaira, s ez pedig a tojáshéj színeződésében nyilvánul meg. Említettük, az uralkodókakukk fiókái dajkálójának azt a madárfajt választja, amely őt magát is etette, felnevelte. A dajkáló viszont nem szőrös hernyókkal, (ami tudvalevőleg, egyik legkedvencebb csemegéje a felnőtt kakukknak) neveli fel a gondjaira bízott fiókát, hanem a saját ízlése szerint legjobbnak vélt rovarokkal, melyek tenyészideje egybeesik költési időszakával, s neki is fő táplálékul szolgál. Ezáltal neveltjét rászoktatja, saját táplálékának élvezetére – megkedvelteti vele azt. Ez nyomot hagy a kakukkfióka későbbi szokásain. 167

A szőrös hernyók mellett fő fogyasztója lesz a fióka korában megízlelt hernyóknak, és egyéb rovaroknak, mégpedig fő tenyészidejükben, ami a kakukk szaporodásával is egybeesik. Ez a táplálék pedig kihat a tojás héjának színére, rajzára. Az uralkodó kakukk természetesen előnyös helyzetben van, ezért tojásait annak a fajnak a gondjaira bízhatja, amely neki is dajkálója volt, így magától értetődő, hogy azok hasonlítani fognak a dajkamadár tojásaihoz. Más a helyzet, ha az uralkodó példány területén az általa favorizált madárfaj fészkéből nem talál elegendőt. Ez esetben fennmaradt tojásait kénytelen más faj gondjaira bízni, s így az idegen faj tojásai közé kerülők elütnek majd a fészekaljtól. Az elmondottakból az is következik, hogy a vendégkakukk tojása az uralkodóéval ellentétben ritkán mutathat hasonlóságot a dajkáló faj tojásainak színével. Az esetek többségében ugyanis nem választhatja ki fiókái felnevelésére azt a madárfajt, amely neki is nevelője volt. Az uralkodókakukk e faj fészkének közelébe sem engedi. Így szorultságában minden útjába kerülő – különböző fajú – madár fészkét kénytelen igénybe venni. Így csak kivételesen adódik alkalma arra, hogy saját dajkáló fajának fészkébe csempészhesse tojásait. Pl. ha a nádirigó-vendégkakukk 8 tojása közül ötöt barátposzáta, kettőt tövisszúró gébics fészkébe rak, és csak egy tojását sikerül nádirigó fészkébe csempésznie, úgy csak az utóbbi fészkébe került tojása fog a dajkáló tojásainak színéhez hasonlítani; a más fajok fészkébe kerültek azokétól élesen elkülönülnek. Csakis így magyarázható tehát, hogy az egyes fészkekbe került kakukktojások miért mimikrizik több-kevesebb tökéletességgel a dajkáló faj tojásainak színét, míg mások azoktól színükben teljesen eltérnek. Sőt, továbbmegyek. Az elmondottak alapján bármilyen fészekbe keveredett kakukktojás színe alapján – ha nem is holtbiztosan, de legalábbis hozzávetőlegesen – meghatározhatjuk, uralkodó- vagy vendégkakukk tojásával van-e dolgunk, és hogy a kakukktojónak mely madárfaj volt a dajkálója. A kakukktojás típusa szintén ki van téve a változékonyság törvényeinek. Ma még nyílt kérdés, hogy a tojás típusára befolyással lehet-e a táplálék, és ha igen, mennyire, vagy ez tisztán faji tulajdonság? Az bizonyos, hogy a kakukk esetében egyöntetű tojástípusról nem beszélhetünk. Az egyöntetűség még leginkább a nagyság terén nyilvánul meg, bár előfordulnak az átlagnál kisebb példányok is. Átlagos nagyságuk, mint ahogy azt Chernel István megállapította, a tövisszúró gébics és a mezei pacsirta tojásainak nagysága között van. A kakukk fészkelési módja oly rejtélyes, egyedülálló a madárvilágban, hogy nem csoda, ha a témával foglalkozó egyéni megfigyeléseik alapján egyes részletkérdésekben ellentétes véleményre jutottak. Chernel István (Magyarország madarai című munkájában) a kakukk tojásrakásával kapcsolatosan úgy véle168

kedik, hogy a kakukktojó rászállva a kiszemelt fészekre, a fészekben lévő tojások közül egyet vagy többet ugyan kiszór, de megjegyzi, hogy „...nem eszi meg azokat, mint azelőtt gondolták...” Ezzel szemben Chance angol ornitológus mozgófénykép-felvételekkel bizonyította, hogy az általa megfigyelt kakukk rácsapva a fészekre, az ott lévő tojások közül egyet csőrével felkapott, azután lerakta tojását, majd csőrében a dajkamadár tojásával elszállt, s mint aki jól végezte a dolgát, azt jóízűen meg is ette. Chance megfigyeléseinek hitelességéhez szó sem férhet, állítását felvételek igazolják. Dacára ennek Chernel sem tévedett. Magam is láttam olyan esetet, mikor a kakukk, ahelyett hogy megette volna a dajkamadár tojásait, elhelyezkedve a kiszemelt fészekben, a két kis poszátatojást egyszerűen kiszorított belőle. Én semmi nehézséget sem látok e két vélemény összeegyeztetésében. Valószínűleg esetenként variálódik a dolog. A dajkamadár tojásainak a sorsa kakukkegyedek egyéni ízlésétől és a fészek stabil, vagy labilis voltától függ. A tojás becsempészésének ugyanis gyorsan kell lejátszódnia. Amennyiben a fészek csészéje szilárd és sekély, egy erős farlendülettel a kakukk könnyen kilökhet belőle egy vagy több tojást... Ha ellenben a fészek labilis kötésű, s így a kakukknak attól kell tartania, hogy egy erősebb mozdulatra leszakad, vagy pedig ha csészéje túl mély, sokkal egyszerűbb és gyorsabb, ha a tojások közül egyet csőrével felkap...

169

Vörösbegy (Erithacus rubecula L.) A Pozsony- és Mosonvármegyék területén elnyúló Duna menti ligeterdők (tehát egy teljesen sík terep) egyik leggyakoribb fészkelő madara a vörösbegy. (Nem tudom megérteni, hogyan csúszhatott be Brehm művének, az Állatok világának 2. magyar nyelvű kiadásába az az állítás, hogy madarunk csak hegyvidéken fészkel!) Helybéli fészkelésével kapcsolatban megjegyzendő, hogy fészke száraz falevelekből, mohából és finom száraz fűszálakból készül. Bélelésére egy-egy tollat is felhasznál. Évente kétszer költ. Tojásai krémfehér alapon, világos rozsdabarna pontokkal hintettek, ezek a tojás felső részén leggyakrabban koszorút képeznek. Tojásai között gyakran fordul elő a típustól eltérő forma, vagy nagyságbeli különbség, ugyanabban a fészekben. Gyűjteményem két vörösbegy-fészekaljat őriz: az egyik lelőhelye Körtvélyessziget, Farkaszátony (1947. május 11.), a másiké a rajkai Felsőerdő (1948. április 29.) 1950-ben, anélkül, hogy kerestem volna, 3 fészekalj is előkerült, melyek közül kettő a rajkai népiskola szertárának gyűjteményében van. Közülük az első, 5 tojásból álló fészekaljat, május 15-én találtam a rajkai Virtliben; a második 6 tojásból áll, s ugyancsak Rajkáról, a községi Alsóerdőből származik. Egyéb, dátummal jegyzett adataim a vörösbegy helybeli fészkeléséről: 1947. július 12-én a somorjaszigeti Öregréteken odvas botló fűzfában, mintegy 2 1/2 m magasságban találtam egy 6 tojásból álló fészekalját. 1948. május 12-én a tejfaluszigeti újmérési vadászház oldalában 5 tojásból álló, erősen friss fészekaljra leltem. 1948. május 12-én a somorjaszigeti Öregréteken botlófűzfában 8 tojásból álló, már erősen fias fészekaljat találtam. A vörösbegy rendes fészkelési módjától olyannyira eltérő volt az 1950. június 14-én talált fészek elhelyezése, hogy érdemesnek tartottam papírra vetni: A fészek – úgy embermagasságban – egy fűzfa ágai közé volt elhelyezve. Első pillanatban, nagysága miatt fekete rigó fészkének véltem, de gyanús volt az alját és a külső burkolatát képező, lazán álló sok száraz falevél, ami közé jócskán földimohát is felhasznált. A csészében elhelyezett 6 tojás győzött meg arról, hogy ez vörösbegy-fészekalj; kis várakozás után az anyamadarat is sikerült megpillantanom.

170

Erdei szürkebegy (Prunella modularis L.)

Az Aquilla folyóirat egyik számában Studinka László terjedelmes cikkben számolt be az erdei szürkebegy bodaki és lipóti ártéri fészkeléséről. Jó magam már a 20-as években több fészekalját is megfigyeltem a tejfalusi, körtvélyesi, csölösztői ligeterdőkben. Mindenesetre érdemes volna még több adatot gyűjteni síkvidéki fészkeléséről. Brehm szerint fő fészkelési helyének kezdővonalát a pozsonyi Kis-Kárpátok képezik. Innen terjeszkedett a síkság felé. A kérdés az, hogy meddig hatolt. Az tény, hogy a pozsony-, moson- és győrmegyei ligeterdőkben gyakori fészkelő. Síkvidéki erdőkben fészke nem oly mutatós, mint a fenyvesekben. Fészkét sűrű bokrokban rejti el, közel a vízhez. A gyűjteményemben lévő 5 tojásból álló fészekalj a rajkai Császár-ligetből való (1948. május 31.). A fészket egy 171

kihajtott csökre rakta, úgy 1/2 méternyire a földtől. Külső alapja vékony ágacskákból állt; belsejét finom gyökérkékkel, száraz fűszálakkal, gyapottal és szőrszálakkal bélelte. A fészek fő alkotóanyaga itt is moha. Tojásai egyszínűek – zöldeskékek. Fészkelésére vonatkozó egyéb adatok: 1950. május 10-én Rajkán, a Zsilipiszegélyben, 1951. május 19-én Rajkán, a Virtliben találtam egy-egy fészekalját. 1951. május 9-én a rajkai erdőkből két fészekalja került kézre. Az egyik Rapos gyűjteményébe, onnan pedig csere útján dr. Horváth Lajoséba került. A nekem hozott 5 tojásból álló fészekalj annyira fias volt, hogy kitisztítani már nem lehetett. Megjegyzem, a magyar tojásgyűjtők körében igen nagy az érdeklődés a szürkebegy tojásai iránt.

172

Meggyvágó (Coccothraustes coccothraustes L.)

A Kis-Alföldön a meggyvágó ritka fészkelő. A fészkelés időszaka alatt mindössze háromszor figyeltem meg. Első megfigyelésem a huszas évek végére esett, mikor a körtvélyesi Farkaszátony és a Duna-ágak között fekvő liget-erdőben találtam rá április végén egy párra, anélkül, hogy fészküket felfedezhettem volna. 1948. májusában ugyancsak alkalmam volt hosszabb ideig és több napon át megfigyelni egy párt a Rajka felső végén elnyúló keskeny erdősávban, de fészküket nem találtam meg. 1950. május 11-én a Dunakilitihez tartozó Mosoni-Dunaág erdőszegélyében egy szilfán ráakadtam a mintegy 4 m magasságban épített fészkére. A fészek külső része vastagabb ágacskákból készült; elég mély csészéje (toll, gyapot, moha felhasználása nélkül) csak 173

finomabb gyökérkékkel volt kibélelve. Május 15-én a tojó már a 4 tojásból álló fészekaljon ült. Tojásainak alapszíne zöldesszürke. Rajtuk elszórtan hamuszürke elmosódott foltocskák, feketés, csokoládébarna felfoltok (égetések), valamint a sármánytojásoknál előforduló, vonalkázáshoz hasonló, minta található. Rapos 1951. május 4-én a rajkai Császárligetben egy elhagyott fészekben 2 tojásra akadt, melyeket a megyvágóénak tart. Bár színezetre hasonlóak a tavaly szedettekhez, meghatározásukat kellőszámú összehasonlításra alkalmas példány hiányában fenntartással fogadtam.

Szürke küllő (Picus canus GM.) A vizsgált területen a legritkábban fészkelő fajok egyike. Mindössze egyszer akadtam odújára, mégpedig 1947. május 4-én a körtvélyesi Középfüzes-ben. A fészekodú korhadt fűzfatörzsben készült; röpnyílása mintegy 3 m ma-gasságban volt. A fa tövében harkályszokás szerint kivájt faforgács jelezte az odú lakottságát. Az 5 tiszta fehér tojás finom faforgácson nyugodott. A felfedezett fészekaljnak annál is inkább megörültem, mert azt bizonyította, hogy bár ritkán, de az ország nyugati részében is előfordul, sőt fészkel.

Kerecsen sólyom (Falco cherrug Gray.) A kerecsensólyom fészkére legelőször 1931-ben akadtam rá a somorjai Porcika nevű erdőrészben. A fészek egy hatalmas „magjegenyén” épült, mintegy 25 m-es magasságban. (Az előző évben réti sas fészkelt benne.) Ez év július 11én a már repülő, anyányi fiakból egyet el is ejtettem. Utólag megjegyzem, hogy fészkelőfája egy nagyobb tó partján állott. A fa alatt talált, kiöklendezett szőrcsomók csaknem teljes egészében ürgéktől származtak. Úgy látszik – legalább is a környéken – fő tápláléka az ürge. Másodszor 1936. májusában a tejfaluszigeti Kisöregfüzesben akadtam rá fészkére. Ez a fészek szintén a víz partján, egy hatalmas „magjegenyefán” épült, úgy 28 m magasságban. Ezt sem maga 174

a kerecsen építette, hanem egy hamvas (dolmányos) varjúpártól tulajdonította el, majd megnagyobbította és kitatarozta. Öt darab még teljesen tiszta, a vörös vércse tojásaira emlékeztető – de azénál jócskán nagyobb – tojásból álló fészekalját sikerült is megszereznem. Sajnos 1945-ben az egész akkori gyűjteményemmel együtt ez is tönkrement. Habár nem mértem meg őket, nagyságuk a barna kánya és a vörös vércse tojásméretei között állt.

Balkáni gerle (Streptopelia decaocto decaocto Friv.)

A balkáni gerle legelőször 1941. februárjában tűnt szemembe Komáromban. A város fáin üldögéltek a havas esőben. Nyugat felé sem Dunaszerdahelyen, sem Somorján nem észleltem, legalábbis 1946-ig. A Duna déli oldalán, Szigetközben szintén nem fordult elő. Annál nagyobb volt csodálkozásom 1948-ban, 175

mikor Rajkán nagy számban tapasztaltam megjelenését. Itt, a községben, rendszeresen mintegy 20-25 pár költ. Számuk valószínűleg tetemesen emelkedne, ha a téli ínséges hónapokban a lakosság szinte rendszeresen nem fogyasztaná, fogná minden elképzelhető módon. Hallottam olyan esetről, midőn a gabonaraktárban egyszerre 12-őt fogtak. Pusztítása a költési időszakban – különösen kora tavaszi hónapokban, midőn a kopasz fákra rakott fészkei könnyen észrevehetők – ugyancsak nagymérvű. Fészkelésére vonatkozó naplójegyzeteim a következők: 1948. május 4. – „Értesülésem szerint e gerlefaj az 1930-as években tűnt fel Rajkán. Egész telet a faluban tölti. Ma szedtem ki a Weis-féle telken első fészekalját. Két tojása még erősen friss volt. A fészek egy öreg vadgesztenyefa legmagasabb ágán épült, úgy 10 m magasan. Olyan vékony ágra rakta, hogy azt megközelíteni nem lehetett, lepkefogó háló segítségével szedtem ki tojásait. Az egyik szedés közben összetört, de a másikat sikerült kitisztítani. A fészek anyagát vékony gallyacskák képezték. Épp oly rendetlenül, hiányosan volt felépítve, mint a vadgerléké. A tojások a vékony fészekalapon ugyancsak átfehérítettek. Jellemzi őket, hogy vastagabb héjúak, mint a vadgerle tojásai; az utóbbiak mattságával szemben fényesebbek.” 1948. június 18. – „A tavaly megfigyelt két fészek magasan, a kihajló ágakon épült. Ma a szomszéd udvar szederfáján felfedeztem egy idei fészket, amely közel a törzshöz, alacsonyan volt rakva. Az anyamadár 2 tojásán ma kezdte meg a kotlást. Figyelemre méltó, mily nagy számban fordul elő a falu belterületén a házak közelében, a belső kertekben, gazdasági udvarokban, ahol a baromfival és galambokkal együtt szedegeti a kiszórt gabona- és kukoricaszemet. A szántókra nem jár ki, és a közeli erdőkben sem található, ellentétben hazai gerlénkkel, amely főleg a magányt, az erdőket – különösen vízmenti erdőszegélyeket – kedveli. Úgy látszik, ez az új gerlefaj kizárólag az emberi telepek közvetlen közelében telepszik meg.” 1949. március 23. – „A község belterületén fekvő Bacsák-féle kertben egy tujafácska sűrűjében megint megkerült a fészke. A fészek közel a törzshöz, a földtől alig 2 m magasságban épült. Anyagát tavalyi futóindák képezték. Az anyamadár egy tojáson ült, a másik összetörve a fészek alatt hevert. Felfedezésemnek főleg azért örültem, mert az idén ez mér a második bizonyítéka március közepi költésének.” 1949. április 22. – Közvetlenül a falu mentén húzódó kanális partján álló öreg fűzfán, úgy 4 m magasságban, 2 tojásból álló fészekalját szedtem ki. Bár a tojások már fiasak voltak, még kilehetett őket tisztítani. A fészek vastagabb gyomszálakból, főleg iszalagból készült. 1950. március 19. – Az alsó faluvégi gyümölcsösökben ma láttam az első balkánigerle-fészket, 2 tojással. 176

1950. április 16. – Egy darab balkáni gerletojást kaptam Rajkáról. A zsidótemető felé vezető utcarészben egy pár kiköltött. 1950. április 22. – Az alsó falurészben álló öreg jegenyefán fészkelő balkáni gerlét az utcagyerekek kiszedték. 1951-ben Rajkán számuk lényegesen megcsappant. E visszaesés azért következett be, mivel a faluban mindennemű szemestakarmányban oly nagy hiány mutatkozott, hogy az „élősködésre” beállott madarak élelem hiányában kénytelenek voltak más vidékre költözni. Az idén számuk mintegy 20-25 párra tehető.

Ugartyúk (Oedicnemus oedicnemus L.)

Az ugartyúk a Kis-Alföld egyik jellegzetes madara. Magam a Pozsonymegyei Somorjai-járásban Békén, Sámotpusztán, Királyfián, és Tejfalun figyeltem meg. Lőttem is kettőt ebből az eredeti madárból. Az elsőt 1921 augusztusában Sámotpusztán, a másodikat 1926. június 22-én Királyfián. Első tojásgyűjteményemben az ugartyúk 2 fészekaljjal volt képviselve. Lelőhelyük: Tejfalu (Somorjai-járás) és Kislúcs (Dunaszerdahelyi-járás). 177

Annál nagyobb volt csodálkozásom, midőn a harmincas években egy ismeretlen szerző mint szenzációt közölte a Moson-vármegye c. hetilapban, hogy valamelyik bősz puskás az egyik mosonmegyei község határában ugartyúkot lőtt. Szegény madarunkat pedig, mint az ország területéről kiveszett fajt, egyszerűen már el is parentálta. Ily előzmények után, átkerülve Moson-megyébe, figyelmem csak még jobban az ugartyúk felé fordult. 1948. augusztusában észleltem először Rajkán, a zichypusztai földeken. (Rajkát már Chernel István is említi, mint mosonmegyei előfordulási helyét.) Az első 2 darab tojását 1949. június 30-án a rajkai Pusztai dűlőről szereztem be. Fészket helyettesítő kaparása répaföldön volt. Tojásai alig voltak véreresek. A Hegyeshalom község határához tartozó Márialigetpusztáról származó (1950. június 7.) 2 darab ugartyúktojás oly erősen fias volt, hogy tisztítás közben az egyik összetörött. E néhány személyesen gyűjtött adatom is bizonyítja, hogy Moson-vármegyében igazán nem mondható kiveszettnek az ugartyúk. A gondosabb utánjárás bizonyára azt eredményezné, hogy nemcsak közvetlenül Rajka környékén, hanem az egész megye területén megtalálnánk, hiszen a megtelepedéséhez, fészkeléséhez minden adottság megvan. A nagy határ, a homokos talaj, hasonlóan, mint a túzoknak, neki is kedvenc tartózkodási helye. Magam csak egyszer akadtam fészkére a Csallóközben fekvő Tejfalun. Két tojása égevényes, kavicsos területen, kukoricavetésben, sekély kis mélyedésben nyugodott. Ahogy Chernel István is nagyon helyesen megfigyelte és az akkor készített fényképem is bizonyítja, a tojásokat göröngyök, apró kavicsok közé rakja. Ugyanerről számolt be az a répakapáló gyerek is, aki 1950. június 7-én a rajkai „harmadik” dűlőről hozott részemre egy fészekaljat. A fészkelési időszak tekintetében tapasztalataim az irodalmi adatokkal nem egyeznek. Chernel István fészkelése idejét májusra, Brehm április-május-júniusra teszi. Az én adataim szerint inkább júniusban, sőt júliusban fészkel. Ez eltérésnek egyszerű a magyarázata. A legtöbb megfigyelő az ország déli részén gyűjtötte adatait, hol a növényzet gyorsabb fejlődésével párhuzamosan az ugartyúk is korábban lát költéshez, míg nálunk, az ország északnyugati csücskében, épp a takarást nyújtó növényzet lassúbb fejlődése folytán „családalapítása” néhány héttel eltolódik. Az 1949-ben szerzett tojásai krémbarna alapon feketésbarna mintázatúak voltak. 1951. július 6-án egy nagyon szép színezetű „fél” fészekaljat szereztem be a Márialigetből.

178

Erdei szalonka (Scolopax rusticola L.) A dunaszigeti erdőkben vadászva, két ízben is hallottam vadásztársaimtól, hogy augusztusi őzbakozás közben erdeiszalonka fészekalját rebbentették fel. Az egyik lelőhelynek a csölösztői Helenát, a másiknak a körtvélyesi Márkfüzest tüntették fel. Mindkét ligeterdő lényegében Duna-ágak között fekvő sziget. 1930. április 12-én az egyik vadászismerősöm révén végül a somorjai Porcika nevű szigeterdőről sikerült 2 darab erdei szalonkatojást beszereznem. Pürselés közben a vizsla egy fűzbokor tövéből szalonkát vert fel. Barátom lelőtte. Kézbevéve észrevette rajta a kotlófoltokat, mire visszament a kérdéses bokorhoz, s annak tövében, sekély mélyedésben, avarral kibélelt fészekcsészében megtalálta 4 tojásból álló fészekalját. E tojások az 1945-ben elpusztult első tojásgyűjteményemnek egyik fő érdekességét képezték. Az erdei szalonka fészkelésére még egy adatot gyűjtöttem. 1933. május 19-én a trencsén-megyei Medncen (?; Ilavai-járás), a „Treštenec” fölötti erdőrészbe lőttem egy korrogva húzó hím erdei szalonkát. Házigazdám elmondta, hogy vidékükön ilyenkor már rendszeresen költenek, s a költés időszaka alatt esténként a hímek korrogva repkednek a vágások felett. „Szellőzködnek”, miközben a tojó híven ül a tojásokon. Hogy ez a megfigyelés mennyire helytálló, nem volt alkalmam róla meggyőződni.

179

Kárókatona (Phalacrocorax carbo L.) „Magyarországon már a pusztuló fajok közé sorolható. Régi fészkelő telepei javarészt megsemmisültek, s így lassanként mint átvonuló, kóborló, vagy alkalmilag megjelenő madár is teljesen kimarad. Régente fészkelt az Alföldön, a bihari és békési sárréteken, Körösladány, Csongrádcsány és Tiszaroff vidékén, az adonyi szigeten, a bellyei uradalom területén, Csepel közelében, a deszki erdőben, az Alduna menti káboli kovilierdőben és a Fehérmocsáron, továbbá a Szerém-megyei Obedszká-barában és a kologyvári mocsárban. A Dunántúlon csak a Kapuvári-hanyságban volt fészkelőtelepe. Utoljára említem a FelsőDuna mentén, a Csallóközben, ős idők óta meglévő fészektelepét Kisbodak közelében, ahol még jelenleg is fészkel, bár nehezen lehet megállapítani, hogy a fészektelep magyar, vagy pedig csehszlovák területen van-e. Ezen a vidéken még rendszeresen megjelenik. Kleiner E. legújabb keletű értesítése szerint Gönyű vidékén is fészkel...” „...Vonuló madár, amely március-április havában érkezik és szeptemberoktóberben távozik. Gazdaságilag feltétlenül a legkárosabb madarak közé kell sorolni, mert a hazai madarak között a legveszedelmesebb „halfarkas”, amely naponta 3 kg halat is elfogyaszt. A törvény ennek dacára április 16-tól július 30-ig, vagyis a fészkelési idő alatt, kíméletben részesíti. Magyarországon természetvédelmi szempontból is kímélni kell ezt a majdnem teljesen kipusztult madárfajt, különösen a megmaradt utolsó fészkelőtelepen. Ez azért is könnyebb, mert fészkelő tanyája nincs mesterséges halgazdaság közelében.” Ez a magyar ornitológusok Brehmben közzétett leírása a kárókatonáról. Úgy látszik, nincs értesülésük a somorjai erdőkben létezett régi telepről, amely a lábaserdők levágása után a Pozsonypüspöki határához tartozó „geitzi” szigetre költözött. Ez a telep becslésem szerint 1932-ben kb. 250-300 fészekből állt, amelyet a kárókatonák a szürke gémekkel együtt vegyesen laktak. A kárókatona a csallóközi Dunának egyik legjellegzetesebb madara. Minthogy „vérbeli halfarkas”, nem csoda, ha halászaink szemében a leggyűlöletesebb állatok egyike. Íme egy halász feljajdulás, amely a „Somorja és Vidéke” 1931. január 17-i számában látott napvilágot: „...Ezeken kívül még egy súlyos csapás nehezedik a halállományra. Ugyanis az államfordulat óta óriási mértékben elszaporodtak a kormoránok, azaz kárókatonák, amelyeket a reájuk vonatkozó vadászati tilalom folytán nem szabad lőni. Ezek a vízi madarak valósággal irtják a halakat. Sürgős szükségesség, hogy a kormoránokat illető tilalmat oldják fel, mert ha ez nem történik meg, úgy tíz év múlva megszűnik a Dunán a csallóközi halászat...” 180

Hasonló tartalmú cikk jelent meg a pozsonyi Híradó 1931. január 18-i számában. Megjegyzendő, 1931-ben a kormorán egyáltalában nem esett vadászati tilalom alá. Igaz, nagy e fekete madár bűne, de azért e cikkek nagyon is elfogultak. A Duna szabályozása előtt halászatunk még fénykorát élte, pedig akkor még mind megvoltak a Brehm által említett telepek. Hal mégis volt bőven, mert volt ívóhelye. Megvoltak az ősmocsarak, lápok. Itt azután nyugodtan élhetett és szaporodhatott úgy a hal, mint a vízivad. Gyöngyélete volt ebben a paradicsomban pákásznak, halásznak. De jött a kultúra és mindezt elsöpörte, szántóföldekké varázsolta. Gyárak épültek, s a halra mérgező szennyvizük jelenleg a Dunába vezetődik. Szóval a dunai halállomány kiveszésre van szánva, és ahogy fogy a hal, úgy kell vele pusztulnia a vízimadarak sok-sok fajának, köztük a kárókatonának is. Ebből az következik, ha meg akarjuk menteni halállományunkat, az első alapfeltétel a megfelelő óvóhelyek létesítése és a gyári szennyvizek lehetőség szerint való elvezetése lenne, hogy ne a Dunába kerüljenek. A fentieket egybevetve, ami a kárókatonákat, e haltolvajokat illeti, igenis okkal-móddal meg kell zaboláznunk őket, de a kiirtásuk, fészektelepeik szétrombolása a legnagyobb barbárság lenne, ráadásul a halállomány sem emelkedne a régi nívóra. Én ezt a problémát a következőképpen oldanám meg: 1. Hogy a túlságos elszaporodásukat megakadályozzuk, a Somorjai Vadászati Védegylet hasson oda a megfelelő állami szerveknél, hogy engedtessék meg a telep egyharmadának évenkénti kilövése. A kárókatona évenkénti lövésével kapcsolatban felvetődik még egy kérdés. Vajon nem használhatnánk-e fel valamire a lelőtt madarakat tekintve, hogy kellemetlen, halízű húsuk miatt nálunk egyáltalán nem eszik? Ha például az észak-németek a bütykös ásóludat tojásáért és tolláért, a norvégek pedig a dunnarécét értékes pelyhéért ki tudják használni, anélkül, hogy kiirtanák, miért ne használhatnánk mi fel a tavaszi díszköntösben lévő és nem nagyon szétlőtt kárókatonapéldányokat múzeumi célra?! Ha egyszer megnyílik a somorjai múzeum természetrajzi osztálya, azt hiszem minden csallóközi vadász szívesen átadná az általa lőtt és ránézve értéktelen, de kitömésre alkalmas példányokat. A múzeum pedig azokat értékesíthetné úgy a külföldi, mint a belföldi múzeumokban és iskolákban, a befolyt jövedelemből pedig tökéletesíthetné felszerelését. Hangsúlyozom, hogy egy kiveszőfélben lévő állattal van dolgunk, ami európai viszonylatban ritkaságszámba megy. 2. A vízivadas területek tulajdonosai szólítassanak fel, hogy a kárókatonát lehetőség szerint pusztítsák.

181

Azonban a telep megmaradt kétharmad részét a legszigorúbb védelem alá kell vetni. Amint azt Brehm leírása tanúsítja, alig van már a Duna mentén fészkelőtelepe. Vigyázzunk, ne járjunk úgy ezzel az állatfajjal is, mint annyi mással. Nehogy ez is a hód, a kócsag, a daru, a reznek sorsára jusson. Ma még nem késő! Feleslegesen kiirtani egy amúgy is kiveszésre szánt madárfajt, amely a nyugati nagy folyamok mentén már úgyis teljesen hiányzik, igazán kár volna! Évtizedeken át járva a dunaszigeti erdőket, bő alkalmam nyílott a kárókatona életmódjának részletes megfigyelésére. Legérdekesebb egészen szakszerű halászatuk. Bámulatos biztonsággal érzik meg, hogy az adott időben melyik Duna-ágban tartózkodik a legtöbb hal. A kiszemelt ágvizet azután nagyobb tömegben lepik el. Halászinasaik, a szürke gémek, hű kísérői a csapatnak. A kárókatonák hosszú egyenes láncban elfogják a mély vizet, mindig a víz folyásával egy irányban helyezkedve. A szürke gémek a kárókatonás falanx előtt, a víz partján sorakoznak fel. Ezen tervszerű felállás után megkezdődik a halászat. A kárókatonák mintegy vezényszóra a víz alá buknak, csak néhány őrszemet hagyva a víz felett, kik a víz alatt halászó társaikkal az előre haladó vonalat pontosan betartják. A víz alatt tehát kezdetét veszi a felvert halcsapat üldözése. Azok a támadó kárókatonák elől a part felé, a sekélybe iparkodnak, de ott meg az oldalt felsorakozott szürke gémek fogadják őket, és űzik vissza a kárókatonák sorfala elé. Így, a legnagyobb egyetértéssel halászva a hajsza addig folyik, míg mindkét banda teljesen jól nem lakott. A szürke gémekkel különben is oly nagy barátságban vannak, hogy még a telep fészkelőhelyeit is testvériesen megosztják velük. A kárókatona-telepeknek még egy madárfajra van erős vonzereje: a barna kányára. Itt azonban már nem kölcsönös halászatról van szó, hanem közönséges élősködésről a kányák részéről. Ugyanis a költés időszaka alatt a kárókatonák rogyásig hordják kicsinyeiknek a jobbnál-jobb halfalatokat. Ezek a gyámoltalan kis jószágok pedig a finom pecsenye tetemes részét gyenge csőrükből kiejtik. A sok rothadó haltól van is ilyenkor bűz a telepen. Éppen csak ez hiányzik a kányáknak! Az ő fiókáik is most kelnek. Hordják is részükre, a maguk gyomráról sem feledkezve el, a potya halat. Lényegében tehát a kárókatonák gondoskodnak a kányafiak felneveléséről is, ezért találunk a kárókatona-falvak közvetlen környékén aránytalanul sok kányafészket. Mihelyt tehát a kárókatona eltűnik a Dunaszigetekről, vele fog kiveszni a barna kánya és feltétlenül megcsappan a szürke gémek létszáma is. Néhány szóval a környéken lévő két telepről akarok még megemlékezni. A getzi telep változatlanul megvan ma is. 1932. április havában jártam ott és hoztam is néhány fészekalja kárókatona- és szürkegém-tojást. A hajdani, csehszlovák oldalra eső, nagybodaki telepet nem láttam. De biztos 182

forrásból értesültem, hogy az a lábaserdő, melyen a telep épült, 1945-ben vágás alá került. A hazátlanná vált madarak akkor átköltöztek a Duna déli partjára, szóval a magyar oldalra, és a lipóti határban létesítettek új telepet. Innen szándékoztam néhány fészekalj tojást második gyűjteményem részére beszerezni, de 1950 kora tavaszán ezt az erdőrészt is levágták, így a kárókatonákat megint arra kényszerítették, hogy új tanyahelyet keressenek. Már most azt, hogy az új telep ezen az oldalon van-e, vagy visszamentek a cseh oldalra, egyelőre nem tudtam kinyomozni.

Léprigó (Turdus viscivorus L.)

1950. június 18-án, 4 tojásból álló fészekaljat sikerült beszereznem. A fészket madarászó gyerekek találták a rajkai volt főhercegi Alsóerdő erősebb vágásában; egy kisebb fa kinyúló ágvillájában, mintegy 3 m magasan volt. Fészke mély csészéjű, anyaga, építésmódja hasonmása a fekete rigóénak, csak valamivel nagyobb kiadásban. Tojásai öblösebbek a fekete rigóénál. Alapszínük halovány kékeszöld, rőtbarna foltokkal, melyek a tojás tompább végén sűrűbben összefolynak, mintegy koszorút alkotnak. A foltok nem sűrűn borítják az 183

alapszint. A léprigó fészkének itt a síkon való előfordulása a Kis-Kárpátok közelségének tudható be (már Chernel is említi, hogy a Kis-Kárpátokban közönséges fészkelő). A fekete rigóétól elütő tojásalakon és színen kívül ezt bizonyítja fészkének kinyúló ágvillában való elhelyezése is, mert a fekete rigó fészkét rendszerint alacsony bokrok sűrűjébe, vagy a fán, közel a törzshöz, illetve ahhoz támasztva építi.

Billegető cankó (Tringa hypoleucos) A múlt év folyamán egy a gyűjteményembe került, piroslábú cankónak vélt tojásról Dr. Horváth Lajos megállapította, hogy az a billegető cankóé. E gyökeres hiba magyarázata részint az összehasonlító anyag teljes hiányának, részint szakkönyveink ellentmondó adatainak „köszönhető”. Dr. Horváth Lajos azt is megjegyezte, nincs tudomása arról, hogy e fajnak valamelyik magyarországi gyűjteményben hazai származású tojása lenne. Egyéni tapasztalataim szerint a billegető cankó a Felső-Duna menti szigeterdők vízpartjain, zátonyain rendes fészkelő. Tavaszi vonuláskor, míg a párok az általuk kiválasztott fészkelő helyeken szét nem szóródnak, a Dunát járók csónakjaikkal a zátonyokról lépten-nyomon felverik. Jó egynéhányat valamikor a 30-as évek elején magam is lőttem. Az első tojásgyűjteményemben ugyancsak szerepelt egy teljes fészekalja, mely a körtvélyesszigeti Farkas-zátony Nagy-Duna menti partszegélyéről származott. Fészkét rendszerint fűzbokor tövébe, az avar közé oly ügyesen elrejti, hogy nagyon nehéz meglelni. Tehát teljesen hibás az a Brehm 2. kiadásában lévő meghatározás, hogy madarunk csakis a hegyvidék folyóinak, patakjainak zátonyain, partján fészkel. A birtokomban lévő fészekalj is bizonyítja ellenkezőjét. Úgy látszik életfeltételei közé tartozik a nagyobb zátonyokkal, kavicsöntésekkel bővelkedő, erős sodrású folyamrész, melyet itt, a Felső-Duna mentén megtalál. Minthogy gyűjtőink legnagyobb része inkább a dunántúli nagyobb állóvizeinket (Hanság, KisBalaton, Velencei-tó stb.) választja, mint e madártani szempontból kevésbé érdekes vidékünket, így nem csoda, ha gyűjteményükből a billegető cankó tojása hiányzik. Így Chernel óta lassan ama hibás felfogás alakult ki a köztudatban, hogy a billegető cankó a Csonka-Magyarországon fészkelőként nem is fordul elő.

184

Házi rozsdafarkú (Phoenicurus ochruros gibraltariensis Gm.)

Megvallom 20 évi gyűjtésem alatt a Csallóközben egyszer sem akadtam fészkére. Egyik somorjai ismerősöm ugyan alkalomadtán megemlítette, hogy kertjükben egy „rángatókútban” ütött tanyát, de tojásai a kút használata közben összetörtek. Mivel sem fészke, sem tojása nem került elém, így ez adatot fenntartással fogadtam. Idők folytán átkerülve a Szigetközbe, ott sem figyeltem meg a házi rozsdafarkút. Rajkára átköltözve 1948-ban sikerült beszereznem a kerti rozsdafarkú egy fészekalját, s rövidesen még egy fészekaljat fedeztem fel. A faluban többször jelezték a rozsdafarkú fészkét a sváb típusú, nagy pajták gerendázata között, de egyszer sem néztem lelkiismeretesen utána. Azt vélem, hogy csakis a kerti rozsdafarkúról lehet szó, mely e község határában nagyon közönséges. Brehm véleményét, hogy a házi rozsdafarkú a síkon nem fészkel, készpénznek vettem. Mivel kerti rozsdafarkú tojása már volt a gyűjteményemben – a felesleges madárfészek-pusztításnak pedig nem vagyok a híve – így két éven át egy faluban éltem a házi rozsdafarkúva, anélkül, hogy közelségről tudomásom lett volna. Tavaly júliusban az iskolás gyerekek Rapos Pali barátomat megajándékozták egy tiszta fehér tojásokból álló, a pajta gerendázata közül kihalászott fészekaljjal. A tojások fehér színe igazolta, hogy igenis a házi és nem a kerti rozsdafarkú fészkeléséről van szó. Ez első, „hírmondók” azonban már annyira fiasak voltak, hogy Pali visszatette őket eredeti helyükre; az öregek újra elfogadták, kiköltötték és felnevelték csemetéiket. Az idén, 1951-ben, az uralkodó lehetetlen állapotok folytán sajnos nem nagyon volt módom a gyűjtési időszak alatt madártani kérdésekkel foglalkozni. De a házi rozsdafarkú tojása, igaz szerencsétlen körülmények között, mégis megkerült! Egyik rajkai ismerősöm április 15-én jelezte, hogy pajtájában felfedezett egy házi rozsdafarkú fészket. Azonnal meg is nézte, de még csak egy tojás volt benne. Április 22-én, abban a reményben, hogy a fészekalj már teljes, ki akartuk szedni, de nagy csalódás ért. A fészekben csak egyetlen ép tojást találtunk, a többi össze volt törve. Valószínűleg bagoly dézsmálta meg a fészekaljat, s az anyamadarat is elpusztította. Július elején a Modrovics-féle ház kapualjában Rapos is talált 2 fészket. Az egyik üres volt, a másikban 2 tojást lelt. Midőn egy héttel később újra megnézte a két fészket, az amelyikben 2 tojás volt, elhagyottnak bizonyult, míg a korábban üres fészekben 3 tojást talált. Valószínű, mindkét fészek ugyanazé a páré volt. Az első fészküket, a 2 tojással együtt, odahagyták, mert valaki, vagy valami megzavarta a költést. Rapos a 2 fészek 5 tojását egyesítve hozzájutott egy komplett fészekaljhoz. Még az év májusában 185

hoztak a gyerekek Raposnak egy 5 tojásból álló fészekaljat, de ez már annyira fias volt, hogy kitisztítani nem lehetett. E fészekaljért roppant kár volt, mert a fehér tojások nagyon finom piros szeplőzést mutattak. Az itt közölt adatok tehát igazolják, hogy megfelelő viszonyok mellett a házi rozsdafarkú sík vidéken is tanyát üt.

186

Szómagyarázat Csiba Lajos naplója több olyan német eredetű vadászati és egyéb idegen kifejezést, tájszót tartalmaz, amelyek már nem használatosak, illetve manapság ismeretlenek. A napló eredeti nyelvezetének megtartása érdekében ezeken nem változtattunk, magyarázatukat viszont szükségesnek tartjuk. A szavak származását jelentő rövidítések: ang – angol, fr – francia, gör – görög, jidd – jiddis, lat – latin, ném – német, táj – tájszó, tör – török Szakmai rövidítések: bot - botanika, vad - vadászat, zoo - zoológia anlauf (ném, vad): lőtávolság (anlaufom van - a vadat lőtávolságban látom), arszlán (tör): régiesen gavallér, beihirsch (ném, vad): méllékbika, bigecs, bügecs (táj): hordaléksziget, kavicszátony, blatt (ném, vad): lapocka, váll-lap, binokli: helyesen binokulár (lat), két szem számára két külön csőből álló távcső, csubulló (táj): csobolya, vizeskorsó, hordozható, lapos italtartó, hordócska, ergo (lat): tehát, égevényes (táj): kavicsos altalajú föld, falanx (gör): tömött, sűrű sor (az ókorban a nehéz fegyverzetűgyalogság hadrendje, többsorból álló zárt egység), fütyör (táj): kotorászni, turkálni valamiben (pl. táskában), grandli (ném, vad): gyöngyfog, gabler (ném, vad): villás szarvasbika, villás agancsú őzbak harámbasa (tör): régiesen rablóvezér (török gyalogos csapat alvezére), hochstand (ném, vad): magasles, hotvolé (fr): üres, semmitmondó fecsegést folytató társaság, imágó (lat, zoo): kifejlett, ivarérett rovar (egyéb: kép, képmás), jágerkender (ném - magy, bot): aranyvessző (Solidágo), kapszli (ném, vad): gyutacs, karrier (fr): itt vágta (gyors, sikeres előmenetel, érvényesülés), kinigli (ném, vad): üregi nyúl, klopfol (ném): kiver (kiporol), mereszkedik (táj): (csúnyán, illetlenül) fekszik, kinyújtózkodik, nörsz (ang): gyermekgondozónő, (száraz)dajka, 187

plezúrozás (fr, vad): kisebb, könnyebb sebzés, horzsolás, propeller (ang): csavargőzös, átkelésre használt folyami hajó, pusírozás (fr - ném, vad): itt mozgatás, megindítás, ramsli (ném): magyar kártyával játszott hazárdjáték, rajcsúrozni (ném): (gyerek módon) viháncolni, rendetlenkedni, roszog (táj): sietősen megy, majdnem szalad, rudli (ném, vad): patás vadak csapata, csoportja, slampos (ném): lapos, elhanyagolt külsejű, hanyag, rendetlen, smakkol (ném):kedvére, tetszésére van, snórer (jidd): barátait, ismerőseit kisebb-nagyobb kölcsönökért zaklató, azokból élő ember, spieszer (ném, vad): kopjás, dárdás egyéves szarvas, srekkolás (ném, vad): riadozás, böfögés, bakogás (őznél), stecher (ném, vad): kétbillentyűs fegyvergyorsító (más: az erdei szalonka hosszú csőre), stráf (ném, vad): itt hajtás, hajtóvonal, sáv, csík, strich (ném): vonal, húzás, (strichre - vonalra - szalad), szeladon (fr): érzelgős udvarló, szoknyavadász, törpelúd (zoo): helyesen kislilik (Anser erythropus), vadjácint (bot): helyesen tavaszi csillagvirág (Scilla bifolia),

188

Tartalom Csiba Lajos emlékezete . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 1947 1942 1943 1944

...................................................... 7 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 37 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 137 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 155

Madártani töredékek. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 163 Szómagyarázat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 187

VAKAT

A GYURCSÓ ISTVÁN ALAPÍTVÁNY KÖNYVEK SOROZATBAN MEGJELENT: 1. Vígan zengjetek citorák Csallóközi betlehemes játékok és mendikák, gyűjtötte és válogatta: Ág Tibor, 1992 2. Marczell Béla: A Csallóköz hiedelemvilága, 1994 3. Cséplő Ferenc: Réte - bástya és menedék Helytörténet két egyházi könyv köré építve, 1995 4. Bíborpiros szép rózsa Népzenei gyűjtés Peredről, a dallamokat válogatta: Ág Tibor, 1996 5. Tánczos Tibor: Ötven éve történt A kitelepítés és a deportálás története Nagymegyeren, 1996 6. Ázik, nem fázik A nagyabonyi népdalkör legkedvesebb dalai, 1996 7. Legendák és tények Nagymegyer városának történetéből Tánczos Tibor: A nagymegyeri Mátyás legendák; Henkey Gyula: A nagymegyeri magyarok etnikai embertani képe, 1997 8. Barsi Ernő: Tanácsok népdalcsokrok összeállításához, 1997 9. Marczell Béla: Naptár és néphagyomány Csallóközi népszokások, 1997 10. Zalabai Zsigmond: Koszorúk, 1998

17. Móser Zoltán: Körülvesznek engem a dalok, (A népdalgyűjtő és népdalíró Czuczor Gergely), A hét szabad művészet könyvtárával (Zsámbéki Apor Vilmos Katolikus Tanítóképző Főiskola) közös kiadásban, 2000 18. Presinszky Lajos: Felső Csallóközi arcképcsarnok, 2000 19. Akkor sirassatok engem (Katona Pista összegyűjtött nótái), 2000 20. Lement a vacsoracsillag, Bartók Béla születésének 120. évfordulója alkalmából, Válogatás az 1910-es év nagymegyeri gyűjtéséből, Összeállította Ág Tibor, 2001 21. Sidó Zoltán-Őszi Irma: Ötven év szolgálat A Csemadok tevékenysége az Érsekújvári járásban (1949-1999), 2001 22. Ág Tibor: Csináltassunk hírharangot, Nyitra-vidéki népballadák, 2001 (CD, MC melléklettel) 23. Vas Ottó: Hogyan tanuljunk verset, prózát? Előadók és felkészítők kézikönyve, 2001 (MC melléklettel) 24. Henkey Gyula: A Csallóközi magyarok et-nikai embertani képe, Alistál környéke, Bős, Nagymegyer, Csallóközi összefoglaló tanulmány, 2002

11. Nagy Iván: Erősíteni szíveket, Balony község népzenei monográfiája, 1998

25. Varga László: Béke poraikra, Az 1.és a 2. világháború áldozatai és hősei Nagymegyeren, 2002

12. Szőke István: A bábjátszás ábécéje, Az ujjtól a marionettig, 1998

26. Csiba Lajos: Őszi szarvasbőgések, tavaszi szalonkázások, Csallóközi vadásznapló, 2002

13. Varga László: Az első lépések A Csemadok Nagymegyeri Szervezetének és a Nagymegyeri járás Csemadok-szervezeteinek története, 1999 14. Himmler Zsófia: Mindentlátó királylány Népmese-dramatizációk gyermekbábcsoportoknak, 1999 15. Ág Tibor: Felsütött a Nap sugára, KeletSzlovákiai népdalok, 1999 (MC melléklettel) 16. Metzner Valéria: Emlékezés, A Csemadok rétei szervezetének megalakulása és tevékenysége napjainkig, 1999

Hangzóanyag: 1. Ág Tibor: Felsütött a Nap sugára, MC, 2000 2. Ág Tibor: Csináltassunk hírharangot, MC-CD, 2001 3. Vas Ottó: Hogyan tanuljunk verset, prózát?, MC, 2001 4. Bíborpiros szép rózsa, a népzenei vetélkedő országos gálaműsorának élőfelvétele, MC, 2002 5. Bárdos Ágnes: Tánc-lánc, MC-CD, 2002

Ez a könyv a VALEUR KFT NYOMDÁJÁBAN készült 929 01 Dunaszerdahely (Dunajská Streda) Múzeum u. 208/4 Telefon, fax: (0)31 551 72 19, 551 72 18 A KIADÓ CÍME: Csemadok Területi Választmánya, Dunaszerdahely P.O.BOX 16., Trhovisko 825/8., 929 01 Dunajská Streda Tel + fax: +421/31/552 24 78 E-mail: [email protected] WEB INFO: www.csemadok-dsz.sk

CSIBA LAJOS ŐSZI SZARVASBŐGÉSEK, TAVASZI SZALONKÁZÁSOK Csallóközi vadásznapló ISBN: 80 – 89001 – 19 – X Kiadta a Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya • A kiadásért a Csemadok területi választmányának titkára, Huszár László felel • A nyomdai előmunkálatok Dunaszerdahelyen, a Csemadok területi választmányán készültek • Megjelent 400 példányban • Nyomta a Valeur kft nyomdája, Dunaszerdahelyen, 2002-ben