CSELEKEDJ! 1
Majd szólt a tanítványaihoz is: „Volt egy gazdag ember, akinek volt egy sáfára. Ezt bevádolták nála, hogy eltékozolja a vagyonát. 2Ezért előhívatta, és így szólt hozzá: Mit hallok rólad? Adj számot a sáfárságodról, mert nem lehetsz többé sáfár. 3Erre a sáfár így gondolkozott magában: Mit tegyek, ha uram elveszi tőlem a sáfárságot? Kapálni nem bírok, koldulni szégyellek. 4Tudom már, mit tegyek, hogy amikor elmozdítanak a sáfárságból, legyen, aki befogadjon házába. 5Azután egyenként magához hívatta urának minden adósát, és megkérdezte az elsőtől: Mennyivel tartozol az én uramnak? 6Az így felelt: Száz korsó olajjal. Erre azt mondta neki: Vedd az írásodat, ülj le gyorsan, és írj ötvenet. 7Azután a másiktól is megkérdezte: Te mennyivel tartozol? Az így válaszolt: Száz kórus búzával. Erre így szólt hozzá: Vedd az írásodat, és írj nyolcvanat. 8Az ura pedig megdicsérte a hamis sáfárt, hogy okosan cselekedett, mert e világ fiai a maguk nemében okosabbak, mint a világosság fiai. 9Én is mondom nektek: szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonnal, hogy amikor elfogy, befogadjanak titeket az örök hajlékokba.” Lukács 16,1-9 Bevezetés „Én ezt nem értem!” – gondoltam éveken át. Ráadásul a múlt héten az egyik testvérünk hasonlóan fogalmazott: „Hosszú éveken keresztül nem tudtam megfejteni ennek a példázatnak az értelmét.” S úgy gondolom, ülnek itt olyanok, akik ezt a mondatot őszintén fel tudják vállalni: „Én ezt nem értem!” Hogyan értelmezzük tehát ezt a példázatot itt advent első vasárnapján, ráadásul egy ilyen szép gyülekezeti nap kezdetén, amelyet a gyermekek között végzett áldozatos diakóniai munka határoz meg? Testvérek! Az igeválasztás nem véletlen, mert ez a példázat arról beszél, hogyan várakozzunk az adventben. Isten azt mondja el benne: CSELEKEDJ! Ne várakozz, ne tétlenkedj, hanem CSELEKEDJ! Zavarba ejtő ez a bibliai szakasz. Van benne sikkasztás, csalás, okirat hamisítás, korrupció. Hogy lehet az, hogy Jézus egy köztörvényes bűnözőt állít elénk egy pozitív üzenet szereplőjeként? Ha Jézus ma így szólna: volt egyszer egy demokratikus ország, ahol a kormánypárt – biztos lévén csúfos bukásában – még az ország szemét is kilopta, csakhogy a következő négy évet valahogy átvészelje. Ti nem sértődnétek meg, ha Jézus azt kívánná: bárcsak tanulnátok valamit ezektől az okos, eszes, leleményes tolvajoktól? A lényeg az, hogy lássuk: Jézus nem példaképet, hanem példázatot ad elénk. Azaz paraboláról, magyarul egycsúcsú, egy fontos üzenetű történetről van itt szó. A példázat lényege, hogy nem allegória, vagyis nem a részletek felől értjük meg az üzenetet, hanem az üzenet felől a részleteket. Röviden fogalmazva ez nem is egy egyszerű példázat (parabola), hanem egy túlzó példázat (hiperbola), éppen provokatív jellege miatt. Itt ugyanis nem az a dinamika, hogy „légy te is hasonló” (mint pl. az irgalmas samaritánushoz), hanem az, hogy „mennyivel inkább kellene meghaladnod” ezt a fifikás bűnözői szintet. Jézus azt mondja, tanulj ettől a hamis sáfártól, mert azonnal cselekszik. Nem a tettei a követendőek (hiszen azok a világ fiainak „nemében” történnek), hanem a hozzáállása: azonnal cselekszik. Az üzenet tehát a mai napon, advent első vasárnapján (gyülekezeti diakóniai napunkon), a példázat alapján így hangzik: az Úr sáfárai szolgálva várják vissza Urukat. Aktív igeidőben talán még érthetőbb: az Úr sáfárai mindaddig cselekszenek (szeretetben szolgálnak), amíg Uruk vissza nem érkezik. Éppen ez a közeli visszaérkezés sürget és ösztönöz ebben a példázatban: CSELEKEDJ! Bánj jól az időddel, pénzeddel, eszeddel, kapcsolataiddal, mert bármikor érkezhet az Úr, és el kell számolnod előtte! 1
Értékelhető-e pozitívan a sáfár tette? Kedves Testvérek! Nem értjük meg a példázatot, ha nem tudjuk megfelelően visszahelyezni a saját korába. Hogyan lehetséges az, hogy Jézus szemében egy ilyen ember pozitív üzenet hordozójává válhatott? Hogyan lehetséges az, hogy a korabeli emberek egy ilyen üzenetet pozitívan fogadtak? Maga a példázat – akár megtörtént esetről van szó, akár nem – megfelelően tükrözi a Jézus korabeli Izráel társadalmi és szociális viszonyait. Az óriási földterületekkel rendelkező közép- vagy felsőrétegbeli nagygazdák legtöbbször külföldön tartózkodtak. Hatalmas birtokaikat ilyenkor úgynevezett sáfárokra bízták, akiket a görög nyelv oikonomosznak nevez, amit mi ökonómusnak vagy egyszerűen csak közgazdásznak hívunk. Ezek a sáfárok – intézők, gazdaságvezetők – pedig a nagybirtokos földterületeit helyi földműveseknek adták bérbe szerződésben rögzített terményadó ellenében. Mennyire voltak nagyok ezek a területek? Csak hogy elképzelésünk legyen róla: egy nagybirtokos földjét sok helyi földműves bérelte és dolgozott rajta úgy, hogy az adó mellett még saját magát és családját is eltartsa belőle. Ebben a példázatban a bérlők közül csak kettő van megemlítve, akiknek az adóssága száz korsó olaj, illetve száz kórus búza. A száz korsó olaj körülbelül száznegyven olajfa évi termése, ami rendkívül nagy területnek számít és nagyon nagy adósságnak (pedig ez még csak nem is az egész termés, hanem csak az adózott rész), a száz kórus búza pedig ötvenöt tonnának felel meg, aminek a megtermeléséhez legalább negyvenöt hektár termőterületre volt szükség. Láthatjuk tehát, hogy nagyban folyt a játék. A nagybirtokos területeinek méretét fel sem tudjuk fogni, hiszen itt csak két bérlőről van szó, s nem tizenkettőről, huszonkettőről vagy harminckettőről. Ugyanakkor a földművelés sikere, s így az adózás teljesítése nagyon függött többek között az időjárástól. Ha aszály, jégverés vagy egyéb természeti katasztrófa volt, a bérlők nem tudták fizetni a bérleti díjat. Ilyenkor gyakran történt meg az, hogy szociálisan gyökérvesztettek lettek. Egyre mélyebb társadalmi rétegekbe kerültek. Tulajdonosokból bérlőkké, bérlőkből bérmunkássá, bérmunkásból földönfutóvá váltak. A leszakadt rétegeknek nem maradt más lehetőségük, csak az, hogy a munkanélküli piacon árulják magukat, vagy a nagyvárosok koldusai, a hegyvidék fosztogatói, esetleg lázadó terrorista zélóták legyenek, ahogyan az akkori helyzetet a korabeli történetíróktól és az evangéliumokból ismerjük. Jézus kora egy társadalmi krízis időszaka volt. A megtermelt javak nagy része külföldre vándorolt, a külföldön élő nagybirtokosok és a földjüket megművelő bérlők között óriási feszültség volt. (Talán nem is annyira ismeretlen ez a helyzet a történelemből vagy akár napjainkból). A kettő között pedig ott voltak az ügyintézők, a sáfárok. A jézusi példázatok szituációját jól ismerték a hallgatók. Láttak már olyan sáfárt is, aki saját zsebére dolgozott, a munkavállalók kárára csalt, hitvány, mindig a saját érdekét néző ember volt. Talán ez jellemezte a helyi sáfárok többségét. Most szándékosan eltúlozva fogalmazok: ezek a nagybirtokosok az „istentelen népnyúzók” voltak, a galileai parasztok pedig a kisemmizett, védtelen emberek, akiknek az érdekét szinte senki sem képviselte. Ám most jön a lényeg! Ha akadt valaki, aki védelmébe vette őket, aki védte az érdekeiket vagy csak egyszerűen irgalmas volt velük, az az isteni kegyelmet jelképezte körükben. Adósságot elengedni isteni tulajdonság volt abban a korban. (Ismerjük az adós szolga történetét, amelyben a király könyörül, és elengedi a tízezer tálentumos adósságot. Azt is csak ezzel a kortörténeti háttérrel érthetjük meg.) Az adósság elengedése. Ez tehát az a momentum, amikor a hamis sáfár cselekedete a hallgatókból nem ítéletet váltott ki, hanem elismerést. Kicsit olyan ez, mintha Robin Hood elevenedne meg előttünk, vagy 2
mintha ma találkoznánk egy olyan politikussal, aki – a külföldi tőke póráza ellenére – valóban a magyar ember érdekeit sorolná előbbre. Valljuk be, nem sajnálnánk a külföldi befektetőket, ha a Magyarországról származó profitjuk kicsit kisebb lenne. Amit ez a sáfár tesz, azt ma inkább egy olyan törvénymódosításnak nevezhetnénk, amely szerint a „multicégek” ezek után nem nulla százalék körüli kedvezményes adót fizetnek Magyarországnak, hanem profitjuk egy bizonyos részét itt kellene hagyniuk. Ez a sáfár itt kétoldalúan módosítja a szerződést, de nyilván a tulajdonos kárára. S ez a cselekedete, ha önérdekből is történik, s valójában okirat hamisítás is, elismerést vált ki a hallgatókból. Végre valaki, aki könyörül az olyan kisembereken, mint Jézus hallgatói. Végre valaki, aki mer határozottan cselekedni. Végre valaki, aki megakadályozza ezt a szociális ellehetetlenülést, aki ellene áll a gyökérvesztésnek. Végre valaki, aki a nincstelenek, a kiszolgáltatottak védelmére kel. Végre valaki, aki cselekszik! Csak ha tudjuk, hogy hasonló füllel hallgatták Jézus példázatát, akkor tudjuk igazán megérteni ezt az üzenetet: CSELEKEDJ! Mire figyelmeztet a sáfár cselekedete? Ennek a történetnek az üzenete a végidőre figyelmeztet. Ez a sáfár tudja, hogy már nincs sok hátra addig, amíg ura megérkezik, és éppen emiatt cselekednie kell. Ha nem tenne semmit, az a vesztét jelentené. De még néhány nap adatott neki, ezért észbe kap és határozottan cselekszik. A pénzt, amit eddig öncélúan, szorgosan a maga zsebébe vándoroltatott, hirtelen elkezdi eszközként használni, hogy barátokat szerezzen magának, akik gondját viselik majd, ha már nem lesz sáfár. Ez a példázat üzenete, amit Jézus példaként elénk állít. Felismerni a végidőket, hogy az Úr bármikor visszatérhet, és ennek fényében okosan, eszesen, ügyesen cselekedni. Ezért mondja Jézus: „8Az ura pedig megdicsérte a hamis sáfárt, hogy okosan cselekedett, mert e világ fiai a maguk nemében okosabbak, mint a világosság fiai. 9Én is mondom nektek: szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonnal, hogy amikor elfogy, befogadjanak titeket az örök hajlékokba.” Mit jelent ez a számunkra? Természetesen Jézus nem sikkasztásra, nem okirat hamisításra, nem korrupcióra buzdít minket. (Ezt már csak azért is ki kell mondanom, nehogy egyik testvérünk, aki ügyész, fogjon velem kezet elsőként a kijáratnál az istentisztelet végén ☺.) Jézus nem erkölcstelen magatartásra buzdít, sem arra, hogy bármilyen szabályt áthágjunk saját önző érdekeink miatt. Jézus arra sarkall, hogy gondoljunk magunkra, legyen fontos számunkra az, hogy mi történik velünk akkor, ha Jézus Krisztus visszajön „ítélni eleveneket és holtakat”. S itt már benne is vagyunk az advent kellős közepében. Várjuk vissza Jézust. De hogyan? Enerváltan, szinte kábultan, még félig álomban? Vagy nem is annyira várjuk. Sokan biztosak abban, hogy halálukig nem jön vissza Jézus. Miért is lehetnénk ennyire biztosak benne? Hát nem azt mondja nekünk a Biblia, nem azt mondja nekünk ez a példázat, nem arra figyelmeztet minket JÉZUS többi végidőre vonatkozó (eszkatologikus) példázata is, hogy Ő visszajön? Bármikor. Akár ma, akár holnap, akár holnapután. Egyedül csak az Atya tudja, hogy mikor. Nem lehetünk abban biztosak, hogy van még öt nap, öt év, vagy akár ötven év addig. Ez a példázat azonban nem bizonytalanságról beszél, hanem biztos tudásról. Ez a sáfár tudja, hogy az ura közeleg. Nem igazán várja, de tudja! Tudja és cselekszik. És arra gondol, hogy míg van lehetősége, addig jót tesz másokkal, irgalmasan és könyörületesen bánik az alatta dolgozó bérlőkkel, hátha lesz majd ennek valami eredménye. Kapcsolatrendszert épít. Átmenti a vagyont.
3
Mi, a Budai Gyülekezet tagjai, tudjuk, hogy Jézus visszajön. Ez a mondat egy kérdéssé is átformálható: Mi, a Budai Gyülekezet tagjai, tudjuk, hogy Jézus visszajön? Arra tanít bennünket ma Isten igéje, hogy TUDJUK! Biztosan tudjuk! S ez a biztos tudás cselekedetben nyilvánuljon meg. Ezért üzen így az Ige nekünk: CSELEKEDJ! Mit cselekedjünk? Mit tegyünk? Mire ösztönöz minket Isten Igéje? Cselekedj! De mit és hogyan? „…a maguk nemében…” Mit jelent ez? Ez jelenti azt, hogy Jézus nem a hamisságot állítja példaképül, hanem a világ fiainak azonnali reagáló képességét. A világ fiai a saját viszonyaik között okosan, határozottan és azonnal cselekszenek, ha megneszelik, hogy baj lesz. Biztosítják jövőjüket. De fontos ez a néhány szó! „A maguk nemében.” Azaz a saját viszonyaik között megfelelő módon, érthető módon, határozottan cselekszenek. Természetesen a cselekedeteik elmarasztalandóak, de az, hogy előrelátóak, illetve hogy gondoskodnak magukról, az eltanulható. „A maguk nemében okosabbak, mint a világosság fiai.” Jézus nagyon ritkán állítja szembe a kettőt, de így, hogy nekünk, a világosság fiainak kellene tanulnunk a világ fiaitól, sehol sem. Mire tanít tehát bennünket ez a példázat a maga „keresztyén nemében”? Azt hiszem könnyebb megmagyarázni ezt a példázatot, mint alkalmazni. De azért próbáljuk meg! Több következtetést is olvashatunk a példázatot követő versekben. Én csak az elsőt olvastam fel (9. vers). Szerezzünk barátokat a hamis mammonnal! Ha csak azoknak adtok kölcsönt, akitől visszakapjátok, mi a jutalmatok? – kérdezi Jézus. Tudsz-e olyan embernek adni, aki nagy valószínűség szerint nem fogja tudni visszaadni neked? Tudsz-e támogatni elesetteket, rászorulókat, gyermekeket? Tudsz-e úgy adni, hogy Istenről tegyél vele bizonyságot? Le tudsz-e mondani arról, ami a tiéd? Azért, hogy annak az élete, szava, sorsa, akin segítettél, igazoljon majd a végső elszámolásnál. Tudsz barátot szerezni a mammonnal? Vagy inkább csak ellenséget? Nem feltétlenül történik mindig az, amit most mondok, de a mammon az emberi kapcsolatokban általában csak vitát, meg nem értést, adott esetben kapcsolatok megszakadását szüli, nem pedig komoly barátságok kialakulását. A pénz értelmezése, a pénz kezelése, a pénz megszerzése legtöbbször csak sírással, szomorúsággal és fájdalommal jár. A pénzért folyó verseny nem csak a „piacokon”, de legtöbbször a családban is kikezdi az emberi kapcsolatokat. Mennyi feszültség, mennyi vita, mennyi válás vezethető egyedül csak ide vissza: „nem gondolkodunk egyformán a pénz kezeléséről”. Szerezzünk barátokat a hamis mammonnal! Ez a mi nemünkben nem megy másképp, csakis lemondással. Megosztással. Adással. Nemrég hallottam azt a mondatot, hogy ma, a 21. században az egyház keretei nem a templomfalakig, illetve a gyülekezet határáig nyúlnak, hanem addig, ameddig a diakóniája elér. Ennek a példázatnak, a hamis sáfár történetének az értelmezése az ősgyülekezeten belül az volt, hogy a diakóniát eszkatológiai, azaz végidőbeli helyzetbe emelte. Minden, ami egy gyülekezet szeretetszolgálatán belül megtörténik, az 4
súlyozottan jelentkezik majd az elszámolásnál. Ahogyan kisemmizett és semmibe vett emberek érdekeit és javát szolgálja, az bizony nem megy feledésbe az utolsó napon. „Ha csak eggyel is megtettétek ezt a legkisebbek közül” – mondja Jézus ismét egy másik helyen. Ma vendégeink a Magyarországi Református Egyház gyermekvédelmi és nevelőszülői hálózatának képviselői, akik az előbb hallott rövid felvezető után, a közös gyülekezeti ebédet követően részletezik számunkra, hogy mi is az a szolgálat, amelyben buzgólkodnak. Elmondják, hogy hány ezer gyermek vár békés családi légkörre szörnyű, lecsúszott életkörülmények között, és azt is, hogy hány gyermek esetében akadályozzák meg a gyökérvesztést, a társadalmi ellehetetlenülést. Általuk bennünket is arra ösztönöz Isten, hogy merjünk bátran beállni abba a szolgálatba, amely emberi életek felemelkedését, Istenhez való eljutását eredményezi. Mert Kedves Testvérek! Ebben a történetben akkor, amikor a sáfár elenged bizonyos adósságokat, éppen a gyökérvesztéstől, a lecsúszástól, a szociális megsemmisüléstől óv meg embereket. Ezért váltott ki elismerést a cselekedete. S ha egyszer-egyszer hasonló történik meg ma is, bizony az az isteni kegyelmességet szimbolizálja, például ha valaki le tud mondani a pénzről, és azt mások javára tudja fordítani. Ez pedig elsősorban nem a világ fiainak módszere, mert ők a maguk nemében csak önmagukra tudnak gondolni. Még a jótékonykodás is önreklámozás egy cég vagy egy bank esetében. Ez a „maguk neme”. A lemondás, az osztozás, a mások javára történő cselekvés: ez a világosság fiainak a módszere. Ez a mi magunk neme. A mi lehetőségünk, hogy felmérjük: a „mammon” egyszer elfogy, s akkor nem tud megtartani minket, nem elegendő az örök életre. Éppen ezért nevezzük hamis mammonnak, mert csak elhiteti velünk, hogy megtart minket minden körülmény között. Viszont a mammonnal, még ha hamis is, tudunk jót cselekedni. A mi feladatunk, hogy a mammon segítségével gyermekeknek és időseknek, szegényeknek és vagyonosoknak megteremtsük a lehetőséget arra, hogy éljenek. Ha kenyér kell, akkor kaphassanak kenyeret, ha Ige kell, akkor kaphassanak élő Igét. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha látjuk szükségeiket és tudunk az ő javukra cselekedni, lemondani, odaadni, megosztani. Odaadni, feláldozni pénzt, időt, energiát, megszokásokat, bebetonozott elveket, több száz éve gyakorolt, jól bevált módszereket, előítéleteket, hívő felsőbbrendűséget. „…mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket” – mondja Pál, aki képes volt a szabadságát is szolgaságra adni, csakhogy néhányan megmeneküljenek a végső lecsúszástól. Talán Pál rossz sáfár volt? Egy másik helyen pedig ezt írja: Jézus gazdag volt, de szegény lett, hogy mi, akik szegények voltunk, gazdagok lehessünk. Eltékozolta gazdagságát ránk, nincstelenekre, csakhogy nekünk is részünk legyen ebben a gazdagságban. Talán Jézus is rossz sáfár volt? Kedves Testvérek! Nem tudunk mit eltékozolni, más javára fordítani, csak amit Istentől kapunk: az időnket, a pénzünket, az energiánkat, a tehetségünket, a kreativitásunkat, sőt a hitünket. Természetesen nem lehet kiérdemelni az örök hajlékot. A példázat nem erről szól. A példázat azt mondja, ne tétlenkedj! Cselekedj! Hálából cselekedj! Mi már most az örök hajléknak a lakói lehetünk és vagyunk, ezért tudjuk a hálánkat kifejezni. Csakis úgy, ha keresztyén életünket nem öncélúan magunknak éljük, hanem eltékozoljuk mások testilelki felemelkedése érdekében mindazt, amit Istentől kapunk. Amikor Jézus visszajön és látja, hogy mi is eszesen és határozottan cselekedtünk az elesettekkel és rászorulókkal, hitetlenekkel és keresőkkel, befogad bennünket az örök hajlékba. Így tudunk gondoskodni önmagunkról, s így tudjuk meghaladni a világ fiainak eszességét, okosságát a mi saját, krisztusi nemünkben. 5
