Cséka György – Gazda Albert: Kárpátalja (részlet) Verecke Átmegyünk a határon, autóval, mondjuk Beregsuránynál. Záhonynál vagy Tiszabecsnél is próbálkozhatnánk, de Suránynál gördülékenyebb. Amint ukrán területre értünk, érdemes komolyan figyelni a vezetésre. Ma már jobb, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt, de bármikor utunkba akadhat egy kátyú. Egy ismerősöm mindjárt az elsőbe belezökkent – igaz, nem Beregszásznál, Tiszaújlakon –, kitört a kocsijának a kereke, vége lett a nagy kiruccanásnak két perc alatt. De mi nem bambulunk, résen vagyunk. Keresztülzötyögünk Beregszászon – ide később még visszatérünk –, felgyorsítunk, hamarosan elérjük Munkácsot. Az Ungvár–Lemberg főútra kanyarodva okosan választunk sávot a körforgalomban, nehogy levadásszanak a rendőrök. Több van belőlük, mint a szovjet időkben. Ki érti ezt? Ha megúsztuk, kiszélesedik előttünk az út, kezdhetünk kapaszkodni a Kárpátokba. A Latorca gyönyörű völgyében haladunk, tempósan, hibátlan aszfalton, csak az öreg, komótosan vánszorgó fa- és sóderszállító teherautókra kell ügyelnünk. Bő egy óra múlva Alsóvercekénél, az újabb ellenőrző pontnál letérünk jobbra, utána egyből balra, be a faluba, és kanyaroghatunk is fel a Vereckei-hágóra. Az út pocsék, a látvány fantasztikus. Hegyek, tisztások, faházak, tehenek. Száguldozni nem lehet, eltart egy darabig, amíg célba érünk. A szicsgárdisták fejfáit előbb megtaláljuk, mint a magyar honfoglalási emlékművet, utóbbihoz keskeny kis úton kell továbbhajtani a megyehatárt jelző tábláktól. Matl Péter munkácsi szobrász előbb torzóban maradt, utána számtalanszor tönkretett, de csak azért is felújított alkotása gyönyörű helyen van – a magaslat tágas panorámát kínál. Úgy tudjuk, azt gondoljuk: itt kezdődött el igazán a magyar történelem Kárpátalja története később kezdődött. Lényegében a trianoni békeszerződéssel, négy, jórészt szétvágott megyével: Ugocsa egészében, Bereg, Ung és Máramaros részben Csehszlovákiához került az 1920-as évek elején. 12 800 négyzetkilométer. Öt nagyobb – Ungvár, Munkács, Huszt, Beregszász, Nagyszőlős –, néhány kisebb város, egy csomó falu. Sok-sok hegy és egy kevés alföld. A Tisza első másfél száz kilométere és rengeteg kis folyó, patak. Magyarok, ruszinok-ukránok, zsidók, románok, szlovákok, németek. A II. világháborúban egy ideig Magyarországé volt Kárpátalja megint – mint azelőtt évszázadokon át –, hogy a hódító aztán magáévá tegye. A győztes mindent visz. Az ideológiát marxista-leninista történészek szállították: azt mondták, a vidék a honfoglalás előtt a Kijevi Ruszhoz tartozott, ideje újraegyesíteni az ukrán népet, amelynek gyermekeit hosszú-hosszú időre elszakították egymástól. Nem volt kérdés, hogy a rendszerváltáskor Kárpátalja Ukrajnáé marad – mindkét fél sietett aláírni a megállapodást, hogy területi követelései egymással szemben nincsenek. Kárpátalján a 2001-es népszámlálás adatai szerint egymillió-kétszázötvenezer ember élt. Több mint egymillió ukrán (ruszinok hivatalosan nincsenek), százötvenezer magyar, harminc-harmincezer orosz és román. Legnagyobb városa Ungvár, száztizenhatezer lakossal, a munkácsiak több mint nyolcvanezren vannak. Van Kárpátaljának több egyeteme és főiskolája – köztük egy magyar is –, széles nyomtávú vasúthálózata, egy-két színháza, számtalan ukrán és néhány magyar nyelvű újságja, szerény ipara, szétesett mezőgazdasága, fakitermelése és bővülő turizmusa. Vannak várai és várromjai. Identitása is van sokféle. Zűrzavaros időkben nem egyszerű két lábbal állni a földön. Vannak politikai pártjai, csak magyarból mindjárt kettő. A politika nem más, mint a történelem jelen ideje, úgyhogy máris felmerül a kérdés: jó volt-e kárpátaljainak, kárpátaljai magyarnak lenni bármikor? Jó-e annak lenni ma? Mióta Kárpátalja van, a kárpátaljai magyarság deklarált politikai célja a megmaradás. Az elvándorlás és az asszimiláció akadályozása. Ezért küzdött az értelmiség a maga módján, hol csoportosan, hol magányosan. Ezért íródtak beadványok a hetvenes években, ezért rúgatták ki
magukat egyetemi tanárok, kerültek börtönbe ’56 után kamaszok, soroztak be diákokat. Ezért jött létre a nyolcvanas évek végén Fodó Sándor kezdeményezésére és vezetésével a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, amelynek jelöltjeit a 2012. októberi választásokon nagyon megverték. Nemcsak az ukránok találják nehezen az önazonosságukat – furcsa fordulatokon és bukott álforradalmakon át –, a magyaroknak sem könnyű megtartaniuk, amijük volt, ha volt. A megmaradás az emberek mindennapi célja is. Másképpen: a túlélés. Csehszlovákiát nem volt nagy kunszt túlélni. Az elhurcolásokat már igen (1944 őszén válogatás nélkül vitték a magyar férfiakat lágerekbe), az első szovjet időket nemkülönben. Paradoxon: a hruscsovi olvadás és a brezsnyevi pangás volt a legjobb korszakok egyike a kárpátaljai magyarok életében. Volt munka és fizetés, volt miből házat építeni, gyereket iskoláztatni, az ügyesebbeknek Moszkvicsra, Zsigulira is tellett. A rendszerváltás óta a túlélés a tét megint, politikai és mindennapi értelemben egyaránt. Garancia nincs semmire, a jólét kevesek kiváltsága Az emberek azonban megvannak, és élnek. Ki jobban, ki rosszabbul. Ki így, ki úgy. A nagyobb kihívások nagyobb teljesítményre sarkallják az erőseket. Akinek nehéz, az erős lesz, és minél nehezebb, annál kevesebben engedhetik meg maguknak, hogy gyengének látsszanak. Mondhatják, idealisztikusabb képet festek a kelleténél, a reálisnál. Elszakadtam, könnyű idealistának lennem. De nem vagyok az. Távol áll tőlem a romantika. Nem hősöket látok, csak embereket. Úgyhogy elsősorban emberekről lesz szó e kötet további tizennégy fejezetében. Le is ereszkedhetünk tehát Vereckéről. Le, egyenesen a mindennapokba. A határ Talán mindenki ismeri az anekdotát az emberről, aki soha életében nem mozdult ki a szülővárosából, mégis négy-öt különböző országban élt. Hát, ez a történet az én nagyanyámról is szól – már ha eltekintünk a körülménytől, hogy messze túl a hatvanon, amikor egyik unokája férjhez ment Hajdúszoboszlóra, többször is meglátogathatta. Mészáros Albertné Géczi Erzsébet 1910-ben született Magyarországon. Trianon után Csehszlovákiában, a II. világháború idején ismét Magyarországon élt. A múlt század negyvenes éveinek második felében a Szovjetunióban találta magát (ennek főként azért nem örült, mert a férjét Szibériába hurcolták 1944 őszén, ahonnan visszatért ugyan, de a fagyban-sárban szerzett csúf betegségeibe néhány évvel később belehalt), hogy a kommunizmus bukásával Ukrajnában kössön ki. Ott halt meg nyolcvannyolc évesen. Ha megéri a százat (nem tartottuk lehetetlennek, kivételesen erős asszony volt, egy buta tüdőgyulladás vitte el), lehetett volna magyar állampolgár megint. Határon túliként. Ebből is látszik: bár a történelem mindig kemény, gyakran tud tragikomikus is lenni A határról gyermekkorunkban úgy tudtuk, roppant szigorú dolog. Técső mellett nem is a szovjet-magyar, hanem a szovjetromán határ húzódott, szögesdróttal, őrtornyokkal, Tiszával. A határőröket zöldsapkásoknak hívtuk, lehetett tőlük kölyök farkaskutyát venni, a mi Virágunkat is ők nevelték. Állítólag aknazár is volt, meg villanyáram, de ezt senkinek sem jutott eszébe ellenőrizni. Miért is akart volna bárki áttörni Romániába? Pláne, hogy hiába volt kicsi Kárpátalja, ha végtelenül és határtalanul tágas volt a Szovjetunió. A világ legnagyobb országában élhettünk, nem sokan mondhatták el ezt magukról. Arról nem is beszélve, hogy a többség elvolt a mi kis városkánkban – elutazni Ungvárra, Lembergbe, netán a Feketetengerhez óriási kalandnak számított Tényleg csak zárójelben: amikor kiderült később, hogy nincs mindenütt vasfüggöny az országok között, egyáltalán nem volt könnyű elhinni. Ugyan már, mászkálni keresztül-kasul a nagyvilágban, határőrök és vámosok nélkül, világútlevéllel? Hiszi a piszi. Magyarország is messze volt. Nagyon messze. Évekre, évtizedekre. Talán nem is igazán tudtuk felfogni, milyen úgy élni, hogy nem kell tudni oroszul vagy ukránul, anélkül is értik az embert az utcán, anélkül is érti az ember a filmeket a moziban.
Aztán csak sikerült kipróbálni. Nem ment egyszerűen. Először is, külföldre az utazhatott, akinek volt kihez, pontosabban, volt, akitől tudott meghívót kapni, amellyel a kezében tudott útlevelet kérni. Meghívó akárkitől nem érkezhetett, csak rokontól. Testvért, szülőt, gyereket évente látogathattak a szerencsések, unokatestvért kétévente. Így esett, hogy 1982-ben, tizenhat évesen végül eljutottam Magyarországra. A szomszéd Kékesi Gyuszinak pár évvel korábban összejött, Békéscsabán töltött két nyári hetet, rengeteg dinnyét evett (hozzánk ősszel érkezett meg a dinnye a Kaukázusból vagy Herszon környékéről, és kitartott decemberig), és megnézte a moziban a Mr. Majestyket Charles Bronsonnal. Nekem Hajdúszoboszló jutott a fürdővel, füstös presszókkal, hatvanfokos Portorico rummal és az Óvakodj a törpétől-lel, Goldie Hawnnal. Ez sem volt rossz. Az viszont rossz volt, hogy rokonaink figyelmeztettek: ne mondjuk, honnan jöttünk, mert le fognak ruszkizni bennünket. Ugyan már, mondtuk, hát ezek itt nem tudják, hogy mi pontosan olyan magyarok vagyunk, mint ők? Nem, nem tudják, mondták, itt nem tanítanak benneteket az iskolában. Ezen elcsodálkoztunk egy pillanatra, de a magunkfajta gyorsan emészt, túltettük magunkat az egészen. Különben is, miért pont az anyaországban ne legyenek kisebbrendűségi komplexusai egy kisebbséginek? Cserébe azt mondtuk: na, de itt meg tájszólással beszélnek az emberek, nem úgy, mint mi. Haha. Meg azt is, hogy könnyű itt magyarnak lenni, ott próbálnák meg ezek a puhák, bele is halnának. Haha. Még hogy ruszkik. Aztán egy évtized sem telt el, és szétesett a blokk, hogy a helyén valami más kezdhessen épülni. A határ nem szétválaszt, hanem összeköt – ilyesmit próbáltunk állítani a nyolcvanas évek végén. Aminek már első ránézésre sincs sok teteje, mégis úgy gondoltuk, meg lehet tölteni korszerű tartalommal. Hogy van értelme a Kárpát-medencének, anélkül, hogy bárki előkapná a tust, és hülyeségeket kezdene rajzolgatni. Kiderült közben az is, hogy a határt át lehet lépni, akár egyszer s mindenkorra is. Szögesdrót ma már nincs, meghívólevél sem kell – bár vízum, az igen, legalábbis onnan ide, Schengen óta. A határon átkelni mégsem klassz mulatság. Nekem még ma is összeugrik a gyomrom, ha Beregsurányhoz közeledem. Tudom, hogy be kell állnom a sorba, egynek a benzin- és cigarettacsempészek közé, hogy várassanak, dühítsenek, hülyén beszéljenek velem. Odafelé megvagyok jól, szóra sem érdemes (a magyarokat nem izgatom, az ukránoknak elég, ha ukránul szólok, nem néznek madárnak), de visszafelé szétvet a méreg. Tudom ám, hogy mi a filozófiája a tételes vámellenőrzésnek, a szándékos lassításnak a magyar oldalon: minél kevesebben kelnek át egy nap, annál kevesebb zárjegy nélküli cigaretta érkezik, annál kevésbé csökkennek az adóbevételek (a fillér is számít), de ettől még gyalázatosnak érzem az egészet. Még szerencse, hogy ma már tudok internetezni várakozás közben. Mindenesetre, aki egyszer leszereli majd azokat a rohadt sorompókat, annak személyesen emelek szobrot. Nem leszek egyedül, százezred magammal faragom majd a követ. Sohanapján. Magyarok Furcsa volt, hogy a nagyanyám a magyaron kívül semmilyen nyelven sem beszél. Minek tanuljon meg oroszul arra a kis időre, mondta, de hogy ezt hogy értette, azt csak ő tudta. Hiszen a hetvenes évekbeli Szovjetunióban arra nemigen lehetett számítani, hogy a dolgok megváltoznak. A birodalom rendíthetetlennek tűnt, az, hogy a részévé lettünk, és azok is maradunk, bizonyosság volt, éppúgy, mint hogy balra a nap nyugszik, jobbra pedig kél. Ha máshonnét nézem, azt látom, harmincnégy-harmincöt éves volt, amikor bejöttek az oroszok (a szüleim így mondták), és nem kis idő volt hátra számára ekkor, hanem ötvenhárom hosszú esztendő. Amit amúgy nyelvtudás nélkül is szépen végigélt, többnyire békében, szeretetben. Azt a néhány évet, amit le kellett a kolhozban dolgoznia, megoldotta valahogy, negyvenegy rubelnyi nyugdíját
kihozta a postás, a hivatalos ügyeket intézték helyette a lányai, az unokái. A családban, otthon, a kisboltban elboldogult maga is. Pedig Técsőn kisebbségben voltunk. A felsővégen, az alsóvégen és az oroszvégben is magyarok éltek többnyire, de épültek új utcák (aztán a hetvenes nagy árvíz után új lakótelepek is), nemcsak nyolc-, hetvenlakásos házakkal, ötemeletesekkel is, amelyekbe főként ukrán és orosz családok költöztek. Egy járási székhelynek ez a sorsa. Ha egy ország változik – Magyarországból Csehszlovákia, Csehszlovákiából Magyarország, Magyarországból Szovjetunió, Szovjetunióból Ukrajna lesz –, először a városok változnak meg. Előbb a nagyobbak, utána a kisebbek. A falvak csak a legvégén. Vagy akkor sem. A kárpátaljai magyarok száma nem nagyon csökkent az elmúlt száz évben: az 1921-es csehszlovákiai népszámláláskor százhúszezer körül alakult – a magukat zömmel magyar anyanyelvűnek valló, a holokauszt idején szinte teljes egészében megsemmisített zsidóságot nem számítva –, 2001-ben több mint százötvenezren voltak. Az arányok azonban megváltoztak, az ukránok-ruszinok többen lettek, túl vannak az egymillión a száz év előtti négyszázezerhez képest. A Tiszahát és a Bereg magyarok lakta falvait ezek a változások nemigen érintik. Mezővárival, Péterfalvával, Salánkkal, vagy akármelyik másikkal a több tucatnyi színmagyar község közül sem a csehek, sem a szovjetek, sem az ukránok nem tudtak mit kezdeni. Hozhattak cseh hivatalnokokat, kényszeríthették az iskolákat, hogy indítsanak orosz osztályokat, kitalálhatták, hogy érettségizni csak ukránul lehet, ezeken nem fog semmi. Lehet, nem is azért, mert annyira tökös-kemény emberek lakják őket – bár karakánságukat sokan vezetik vissza minimum a Rákóczi-szabadságharcig, amelynek feltétlen híve volt az egész vidék. Lehet, hogy azért, mert kisebbségben is a többség győz. Ha egy faluba, ahol mindenki magyarul beszél, orosz vagy ukrán költözik, nincs más választása, neki kell nyelvet tanulnia. Mezővárit jól ismerem, több ilyen példát tudok, tanárét is, munkásét is. Még csak nem is törik a magyart. Elértek ezekben a falvakban más eredményeket is. A szovjet időkben hivatalosan nem használhattuk magyarul a településneveket. Füzeteim borítói szerint magam sem a técsői, hanem a „tyacsevói 3. sz. középiskolába” jártam. A beneiek a dobrosziljaiba, a muzsalyiak a muzsijevóiba, a tiszaújlakiak a vilokiba. A csaták azért, hogy magyarul a magyar nevükön nevezhessük, ami magyar, a nyolcvanas évek végén kezdődtek, és gyors sikert hoztak. A színmagyar falvak nem kis része nem torpant meg ezen a ponton: utóbb elérték azt is, hogy településeik az államnyelven is visszakapják eredeti nevüket. Így aztán cirillül is az van kiírva a be- és kivezető utakon, hogy „Forgolany”, „Pijterfolvo” és „Beregújfolu” és így tovább. Bónusz: az utóbbi években a rovásírásos táblák is elszaporodtak – fogékony ez a vidék az ilyesmire. Higgyük: talán mást jelent ez, mint Dunaújvárosban Kárpátalja különös világ volt mindig is. Csehszlovákiába sose olvadt bele; azokból az amúgy élhető időkből a még mindig használható macskaköves utak maradtak, és néhány masszív épület (a técsői kultúrházban P.Mobil- és Kati és a Kerek Perec-koncertet is láttam), meg a „csehek alatt” kifejezés, amelyet egyre kevesebben használnak. Múlik az a rohadt idő. A Szovjetunióban kívülállót játszani sokkal kevésbé lehetett (a kommunista diktatúra nem polgári demokrácia – ez ám a nagy felismerés!), de a világ végén megmaradni mindig könnyebb, mint a közepén. Mióta Ukrajna van, úgy érzem, ismét nőnek a távolságok. A beregi és a tiszaháti Kis-Magyarország külön világ. A Szovjetunióhoz már a kényszerek miatt is inkább muszáj volt kötődni, és ott volt a határ is. Ott van most is, de mégsem úgy, mégsem annyira. Kis-Magyarországon is ugyanúgy RTL Klubot és TV2-t néznek, ugyanúgy Kossuth Rádiót hallgatnak, mint néhány kilométerrel délebbre. Ugyanúgy lakodalmasra ropják az esküvőkön. Ez régebben is így volt, csak akkor még nem voltak kereskedelmi tévécsatornák. És akkor nem lehetett átmenni bármikor, bármivel. Vannak azért különbségek is. Például az, hogy az emberek még művelik a kertjeiket, és tartanak háziállatokat. Nemcsak csirkék és kis egyforma korcs kutyák szaladgálnak a hátsó udvarokban, disznók is röfögnek, tehenek is bőgnek sok
helyütt. A kárpátaljai magyarok úgy tudják, anélkül nem megy. Megszokták, hogy csak ők maguk segíthetnek magukon. Amikor egy ország megváltozik – országra másik ország jön –, a városok megváltoznak. De a falvak nem. Erőszakkal sem. Akárhányan mennek, megyünk el, akármit tesz vagy nem tesz a hatalom, akárki kerekedik akárki fölé az akármilyen választásokon. Ezért lesznek magyarok Kárpátalján az idők végezetéig. Vagy tán azon is túl.
