Csehov
A 6-os számú kórterem
A „kisregény” egyik legfõbb célkitûzése a passzivitást hirdetõ tolsztoji életszemlélet cáfolata, a tolsztojánizmussal való leszámolás.
Nyikita, az embertelen hatalmi gépezet durva végrehajtója, „pofozza a betegeket, mellbe, hasba, hátba vágja õket, üti, ahol éri, és szilárdul meg van róla gyõzõdve, hogy enélkül nem volna itt rend”.
56
A 19. SZÁZAD VILÁGIRODALMÁBÓL
Az orosz élet mozdulatlanságának, az elképesztõ elmaradottságnak és az embertelen kegyetlenségnek filozofikus-szimbolikus összefoglalása A 6-os számú kórterem (1892). Ez hosszú novella, inkább kisregény, tehát nem illenek rá az ún. rövid elbeszélés mûfaji sajátosságai. Cselekménye gazdagabb, szereplõgárdája népesebb, elõadásmódja részletezõbb, az írói közlés bõvebb áradású, nem visszafogott. Megtartja a hagyományos novella módszereit, s ezért kivételnek számít Csehov novellisztikájában. Ez az író egyik legreménytelenebb, legmegrendítõbb alkotása. Csehov alig tudja visszafogni felháborodását, dühét a félelmetes gonoszság, a tudatlanság és az emberi aljasság láttán. Ez a fajta indulati tartalom is kivétel életmûvében, hiszen írásainak túlnyomó többségében inkább mosolygó részvéttel és szánalommal ábrázolja boldogtalan hõseinek sorsát. Az események színtere egy isten háta mögötti orosz kisváros kórháza. Maga a település kétszáz versztányi távolságban van a legközelebbi vasútállomástól (lovas kocsival kétnapi út) s több évszázadnyi messzeségben a 19. századi tudománytól és civilizációtól. A polgármester és valamennyi városatya írni-olvasni alig tudó iparos és kispolgár, de az elmaradottságnak és a tudatlanságnak bevehetetlen erõdítménye maga a kórház, mely „lopással, mocsokkal, pletykával, komázással, durva szemfényvesztésel tartja fenn magát”. A 6-os számú kórterem ennek a kórháznak egy korhadó melléképülete, ahol öt elmebeteget „ápolnak”. A bûzben és szemétben teljhatalmú úr az ápoló, Nyikita. Kivénült obsitos katona, egyike azoknak az együgyû, tevékeny és korlátolt embereknek, akik a világon mindennél többre tartják a rendet. Ez ellen a félelmetes világ ellen lehet lázadni, vagy lehet közönyösen mindent tudomásul venni, de megváltoztatni ezt a világot reménytelen törekvés. Ezt bizonyítja a két fõszereplõ, Gromov és Ragin doktor sorsa: nincs menekvés Nyikita ütlegei elõl, az önkény összezúzza, elpusztítja azt, aki tiltakozni mer.
A város lakóiról „mindig megvetõen nyilatkozott, fertelmesnek, utálatosnak tartotta otromba mûveletlenségüket és álmos, állati életmódjukat”.
Csupán a postamester látogatja meg néha, s neki panaszkodik, hogy ebben a városban nincsenek olyan emberek, akikkel az idõt „büszke és szabad eszmék kicserélésében” lehetne eltölteni, pedig egyedül a szellem a pótolhatatlan élvezetek forrása.
Ivan Dmitrics Gromov a 6-os számú kórterem, a börtöntébolyda egyik lakója. 33 esztendõs, volt gimnáziumi tanár és bírósági végrehajtó. Üldözési mániában szenved. Hosszú évek óta él már a kórteremben. Mûvelt és olvasott fiatalember volt, Péterváron egyetemre járt, de tanulmányait apja halála és a család anyagi összeomlása miatt abba kellett hagynia. Visszatért szülõvárosába, de ingerlékenysége és gyanakvó természete miatt senkivel sem tudott bizalmasabb viszonyba kerülni. Egyre jobban félrevonult és menekült az emberek elõl. Egy váratlan élmény (két megbilincselt rabot látott négy puskás fegyõr kíséretében) fölerõsítette rettegését: végül úgy érezte, hogy „az egész világ minden erõszakos hatalma háta mögött tömörül, és üldözõbe veszi”. Andrej Jefimics Ragin húsz éve vezeti egyedüli orvosként a kórházat. Mikor átvette megbízatását, a kórházat borzalmas állapotban lelte. A kórtermekben, de még az udvaron is lélegezni sem lehetett a fojtó bûztõl. Az ápolók, ápolónõk és gyermekeik a kórtermekben aludtak a betegekkel együtt, de nem volt nyugtuk a poloskáktól, csótányoktól, egerektõl. Az egész kórházban csupán két sebészkés volt, és nem volt egyetlen lázmérõ sem. A fürdõkádakban burgonyát tároltak. A felügyelõ, a gazdasszony és a felcser kifosztották a betegeket. Elõdje, az öreg orvos eladogatta a kórház alkoholkészletét, és egész háremet rendezett be magának ápolónõibõl és nõbetegeibõl. Ragin doktor az elsõ idõkben még nagy lelkesedéssel dolgozott, de az idõk múltával megunta munkáját, amelyet egyhangúnak és teljességgel haszontalannak érzett. Elengedte a gyeplõt, és csak ritkán járt be a kórházba. Önmaga megnyugtatására egy sajátos filozófiát gondolt ki. Minek akadályozni az embereket a meghalásban, hiszen a halál az élet normális és törvényes befejezése? Minek enyhíteni a fájdalmakat, mikor a szenvedés a tökéletesség felé viszi az embert? Egyébként is, ha az emberiség csakugyan megtanulja a szenvedéseket enyhíteni pirulákkal meg cseppekkel, akkor végképp megfeledkezik a vallásról meg a filozófiáról. Ragin teljes passzivitásba süllyed, semmittevéssel telnek napjai. Csak olvas, bölcselkedik és töpreng. Magányosan, elszigetelten él. Egy tavaszi, márciusi estén – húsz év óta elõször – Ragin doktor mégis belépett a 6-os számú kórterembe. Már ekkor érdekes, az orvost erõteljesen felzaklató beszélgetés alakul ki közte és Gromov tanár között. Ragin igyekszik megnyugtatni az embertelen körülmények ellen tiltakozó, a börtön-tébolydából szabadulni akaró Gromovot: törõdjék bele abba a gondolatba, hogy itt-tartózkodása múlhatatlanul szükséges; ha egyszer van börtön és õrültek háza, akkor valakinek ülnie is kell benne. Arra biztatja, hogy találjon megnyugvást önmaCsehov: A 6-os számú kórterem
57
Mind Ragin, mind Gromov érvrendszerében – a kései Csehovhõsök gondolkodásához hasonlóan – felbukkan egy távoli, boldog jövõrõl való homályos képzelgés, amikor már nem lesznek börtönök és bolondházak, „felragyog az új élet hajnala, az igazság gyõzedelmeskedik”.
gában; a szabad és elmélyedõ gondolkodás s a világ gyarló hiúságainak teljes megvetése: két olyan áldás, amelynél nagyobbat ember sohasem ismert. Gromov dühösen veri vissza az orvos tételeit: az „elmélyedõ gondolkodás” és a világ megvetése üres fecsegés; szabadon akar élni, mert szenvedélyesen szereti az életet. Az orvos azzal a meggyõzõdéssel tér haza, hogy amióta ebben a városban lakik, ez az õrült az egyetlen okos és érdekes ember, akivel lehet beszélni. Ettõl kezdve gyakrabban, késõbb naponta bejár az elmebetegek termébe. Vitája Gromovval egyre élesebb, egyre tartalmasabb lesz.
Ragin sztoikus és tolsztojánus nézeteket hangoztat:
„A meleg, kedélyes szoba és e közt a kórterem között semmi különbség nincsen. A nyugalom és a megelégedés nem az emberen kívül van, hanem benne magában. – A bölcs vagy egyszerûen gondolkodó, elmélkedõ ember éppen azzal tûnik ki, hogy megveti a szenvedést; mindig elégedett, és
semmin sem csodálkozik.” Idézi Marcus Aureliust (markusz auréliusz; 121–180), a filozófus római császárt: „A fájdalom nem egyéb, mint a fájdalom élénk képzete”, s ha kivetjük magunkból ezt a képzetet, megszûnik a fájdalom.
Gromov mindezzel szembeszáll:
Szerinte „az a tan, amely azt hirdeti, legyünk közönyösek a gazdagság, az élet élvezetei iránt…, teljességgel érthetetlen az emberiség túlnyomó többsége számára, mivel ez a többség sohasem ismert sem gazdagságot, sem élvezetet; a szenvedést megvetni pedig annyit jelentene számára, mint megvetni magát az életet, mert az ember egész léte abban áll, hogy szenved éhségtõl, hidegtõl, sérelemtõl, veszteségtõl s végül a hamleti halálfélelemtõl”. –
A tanárnak az a véleménye, hogy Ragin gondolkodásmódja „az a filozófia, amely legjobban megfelel az orosz naplopó természetének”. – „Roppantul kényelmes filozófia: tenni nem kell semmit, az ember lelkiismerete tiszta és amellett még bölcsnek is tarthatja magát…; ez nem filozófia, nem gondolkodás, nem széles látókör, hanem lustaság, fakírság, álmos, tompa elbutultság…”
A kórházban és a városban hamarosan elterjed a híre, mint valami különös és szokatlan eljárásnak, hogy a doktor rendszeresen látogatja a 6-os számú kórtermet. Ettõl kezdve Ragin némi titokzatosságot észlel maga körül: az emberek összesúgnak a háta mögött, furcsán viselkednek vele szemben. A város korrupt vezetõi azt tanácsolják neki, pihenjen, vonuljon nyugalomba (nyugdíj és végkielégítés nélkül). Egyszóval: mindenki betegnek, õrültnek tartja; kezelés és vigasztalás ürügyén a nyakára járnak, hazudoznak neki, ostoba viselkedésükkel terhére vannak. Egy váratlan dühkitörését a betegség elhatalmasodásának tüneteként magyarázzák. Másnap utóda, 58
A 19. SZÁZAD VILÁGIRODALMÁBÓL
Hobotov doktor konzílium címén a kórházba csalja, s mint elmebeteget bezárják a 6-os számú kórterembe. Ragint iszonyat és kétségbeesés fogja el. Kinéz az ablakon, s a kórház kerítésétõl nem messze, legfeljebb százölnyire, kõfallal övezett, magas fehér házat pillant meg. A börtön volt. „Íme a valóság” – gondolja. Elcsügged, képtelen megvigasztalódni filozófiájával, rá kell döbbennie, hogy helytelenül élt, hamis bölcselete becsapta és félrevezette. Mikor ki akart menni az udvarra, „Nyikita gyorsan kinyitotta az ajtót, két kezével, térdével durván félrelökte Andrej Jefimicset, azután lendületet vett, és öklével az orvos arcába vágott. [Ragin] belekapaszkodott az egyik ágyba, s eközben érezte, amint Nyikita kétszer hátbavágja.” Az orvos számára eltûnik a szenvedés megváltó erejébe vetett hit, a fájdalom képzetét felváltja a fizikai fájdalom, feltámad felelõsségérzete, gyötri a lelkifurdalás.
Csehov azt hirdeti, hogy a belenyugvás, a lemondó türelem megölõje az emberhez méltó életnek.
Ványa bácsi
„Fájdalmában a párnába harapott, összeszorította fogát, és az agyában kavargó káosz közepette hirtelen szörnyû, elviselhetetlen gondolat villant fel tûrhetetlen világossággal: ugyanígy szenvedtek éveken át, nap nap után ezek az emberek, akik most fekete árnyakként feküdtek a holdvilágban. Hogyan történhetett meg,
hogy több mint húsz éven át õ, Andrej Jefimics nem tudott és nem akart tudni errõl? Nem ismerte a szenvedést, fogalma sem volt a fájdalomról, ennyiben tehát nem volt hibás – mondta magának, de lelkiismerete ugyanolyan kérlelhetetlenül és durván válaszolt, mint Nyikita.” (Szõllõsy Klára fordítása)
Másnap estefelé Andrej Jefimics meghalt agyvérzésben. A kisregény szimbolikája azt érzékelteti, hogy egész Oroszország egy roppant tébolyda és börtön, ahol különbség nélkül elpusztul mindenki, aki „ki akar menni az udvarra”, ki akar szabadulni az embert megnyomorító rácsok mögül, mert nem bírja elviselni a vád és ítélet nélküli rabságot. A Sirályhoz hasonló jellegû és hangulatú Csehov többi színpadi mûve is. A Ványa bácsi (1897) szereplõi szintén boldogtalan, egymás életét tönkretevõ, kiábrándult emberek. Szerebrjakov mûvészettörténész, egyetemi tanár. Birtokát, melyet elsõ feleségétõl örökölt, sógora, a 47 éves Vojnyickij („Ványa bácsi”) és meghalt felesége leánya, Szonya igazgatja. Évtizedeken át küldözgették a pénzt a fõvárosba a „híres” professzornak. A birtok sokszobás, hatalmas kastélyában él még a tanár anyósa, egy elszegényedett földbirtokos is, a dada meg néhány szolga. Nyugdíjazása után az öreg Szerebrjakov nagyon szép és fiatal (27 éves) feleségével, Jelenával, vidéki birtokára költözik, s ott kíván letelepedni. Megérkezésük megzavarja a kialakult, megszokott életrendet. Egész nyáron mindenki a köszvényes, reumás professzor betegségével nyûglõdik, az unatkozó és boldogtalan Jelena pedig rég elhamvadt vágyakat Csehov: Ványa bácsi
59
Szonya zsebkendõjével törölgeti nagybátyja könnyeit, s vigasztalja: „Szegény, szegény, Ványa bácsi, sírsz… (Könnyezik) Nem ismerted az örömet világéletedben, de várjál, Ványa bácsi, várj… Megpihenünk… (Megöleli) Megpihenünk!”
Három nõvér
A szereplõk mind hisznek a jövõben. Irina pl. tudja, „hogyan kell élni”: „Az embernek fáradoznia kell, dolgoznia arca verejtékével, akárki is az, és csak ebben van az élet értelme és célja, az ember boldogsága és gyönyörûsége.” – „Már közeledik, […] az az egészséges és hatalmas förgeteg – mondja Tuzenbach –, mely lesöpri társadalmunkról a tunyaságot, a közömbösséget, a munka iránti elõítéletet, a rothadt unalmat.” 60
A 19. SZÁZAD VILÁGIRODALMÁBÓL
ébreszt fel maga körül. Ványa bácsi reménytelenül ostromolja szerelmével a fiatalasszonyt, de õ Asztrov doktor közeledését fogadja el. Bonyolítja az összekuszálódott emberi kapcsolatokat, hogy a csúnyácska Szonya az orvosba szerelmes, s épp Jelenát kéri fel, hogy segítse vágyai megvalósulását. Ványa bácsi kiábrándul addig „istenített” sógorából, rádöbben, hogy hosszú idõn át egy tudatlan, hitvány áltudóst szolgált, aki huszonöt esztendõn keresztül elõadott és írt a mûvészetrõl, „pedig annyit ért hozzá, mint tyúk az ábécéhez”. Keserûen tudatosodik benne, hogy értelmetlenül és ostobán élt, elfecsérelte idejét, megöregedett, s most már semmi reménye sem lehet. S mikor a professzor túl akar adni a birtokon, mert képtelen megszokni a vidéki életet, egy heves veszekedés során Vojnyickij kétszer is rálõ sógorára, de mindkétszer célt téveszt. Kibékülnek ugyan késõbb, s a házaspár Harkovba költözik. Megmarad a birtok, Szonya és Ványa bácsi pedig ugyanúgy folytatják elrontott életüket, mint addig, s várják a sír megbékéltetõ nyugalmát. A darab valamennyi alakja fura különc, de Asztrov doktor véleménye szerint „az ember normális állapota a különcködés”, s eszerint mindnyájan „normális” emberek. A Három nõvér (1900–1901) is az élet sivár szürkeségérõl szól. A „cselekmény” színhelye egy vidéki város. Itt volt dandárparancsnok Prozorov tábornok, aki egy évvel korábban meghalt. A beszélgetések az õ házában, gyermekei körében hangzanak el. Az események (pl. házasság, gyermekek születése, halálos párbaj) vagy a felvonások közötti idõben, vagy a színfalak mögött peregnek le. A három nõvér a tábornok három felnõtt s mûvelt leánya. A legidõsebb, Olga (28 éves) tanárnõ a városi leánygimnáziumban. Mása egy tanár, Kuligin felesége. A húszéves és szép Irina még nem dolgozik sehol, otthon van. A darab megindulásakor az élet még elviselhetõ. A helybeli dandár tisztjei állandó vendégei a Prozorov-háznak, s így némi vidám mozgalmasságot visznek az árvák életébe. A lányokban még él a remény, hogy sorsuk megváltozik: eladják majd a házat, itt hagynak mindent, és visszaköltöznek Moszkvába, szülõvárosukba. Ezt a reményt táplálja az az ábránd is, hogy bátyjuk, Andrej hamarosan Oroszország-szerte híres tudós, egyetemi tanár lesz Moszkvában. A darab idõtartama a kb. 3-4 év. Ez alatt az idõ alatt minden ábránd összeomlik, minden remény meghiúsul. Fel-felcsillan azért itt-ott némi fénysugár. A boldogtalan Mása vigaszt talál Versinyin, a 43 éves ütegparancsnok szerelmében. (Versinyin felesége idegbeteg, öngyilkossági kísérletekkel teszi tönkre férje életét.) Irina szerelem nélkül is fele-
Andrejbõl nem lett egyetemi tanár; elhízott, szellemileg eltompult hivatalnokként dolgozik, s hatalmas kártyaadósságokat csinál. Felesége rendszeresen csalja õt. – Olgát kinevezték a gimnázium igazgatónõjének, s vénkisasszonyként fonnyadozik. – Mása nem szereti hiú és öntelt férjét. – Irina postáskisasszony, majd városi hivatalnok lett, de az effajta munkák nem tudják boldogítani.
ségül akar menni Tuzenbach báróhoz, a hadseregbõl kilépett fõhadnagyhoz, hogy tanítónõként új életet kezdhessen. Csehov világában azonban ezek a pislákoló fények is kilobbanak. Tuzenbachot párbajban megöli vetélytársa, az Irinába reménytelenül szerelmes Szoljonij százados. A dandárt áthelyezik Lengyelországba, s Mása elszakad szerelmesétõl. A katonaság távozásával csendes lesz a Prozorov-ház, s a város olyan kihalttá válik, „mintha valami óriási üvegburával borítanák be.” A három nõvér közül senki sem jut el Moszkvába. Az unalmas, szürke és érdektelen élet által szerencsétlenné tett hõsök mégis bizakodnak valami megfoghatatlan távoli boldogságban, s folyton a jövõrõl filozofálnak. „A jelen undorító, de azért, hogyha a jövõre gondolok, akkor minden megszépül” – ábrándozik Andrej. Olga – nõvéreit átölelve – így próbál vigasztalódni: „Elfelejtik arcunkat, hangunkat, és azt is, hogy hányan voltunk testvérek, de a mi szenvedésünk örömre változik azokban, akik utánunk következnek, boldogság
és békesség uralkodik a földön… És én azt hiszem, hogy nemsokára megtudjuk, miért élünk, miért szenvedünk… Jaj, csak tudnánk, miért, csak tudnánk, miért?!”
[A részleteket Kosztolányi Dezsõ fordította.]
Cseresznyéskert Az eredeti cím ugyan „Megygyeskert”, de nálunk – Tóth Árpád fordítása nyomán – Cseresznyéskert címen vált ismertté.
„Az emberiség a nagy igazságok felé halad… a legnagyobb boldogság felé, ami csak lehetséges ezen a földön… És én a legelsõ sorokban akarok elöl menni” – szavalja egyre, de cselekedni nemigen tud.
Csehov utolsó színmûve a Cseresznyéskert (1903–1904). A „cseresznyéskert” a Gajev család valaha híres, szép birtoka. A májusi hajnalban még teljes pompájában ragyog a virágözön, de a birtokot hamarosan elárverezik, s a kert szépséges gyümölcsfái éppúgy halálra vannak ítélve, mint a kihunyó, haldokló patriarkális világ, a régi földesúri életforma. Ennek az agonizáló világnak az áldozatai a darab szereplõi. Csehov a régi társadalom pusztulásának lassú folyamatát figyeli meg, s alakjait útban a halál felé ábrázolja. Hõsei sorsának tragikus-szomorú tartalmát a végsõkig feszíti, mégsem engedi tragikussá emelkedni; megmutatja gesztusaik nevetségességét, mégsem hagyja õket kinevetni. Csehov komédiáknak tekintette színmûveit, s nem tragédiáknak. Csak két fiatal szereplõ szakadt el már korábban lelkileg is a cseresznyéskerttõl, a múlttól. Ánya valósággal boldog, „szeme két tündöklõ gyémánt”, dolgos, új életre készül. A régi élet széthullása Petya Trofimovot, a diákot bizakodó reménnyel és nagy elhatározásokkal tölti el. Jelképes értelmet nyer a darab végén, hogy a búcsúzás szomorú csendjében a fejszék egyhangú, tompa kopogása hallatszik: megkezdõdött a gyümölcsfák irtása. Szimbólumnak tekinthetõ az is, hogy a 87 éves öreg inas, Firsz ott marad
Csehov: Cseresznyéskert
61
egyedül a bezárt kastélyban, ott felejtették, mint valami hasznavehetetlen holmit. A Három nõvér, a Cseresznyéskert s a késõi novellák (pl. A menyasszony, 1903) azt bizonyítják, hogy Csehov egyáltalán nem volt csupán csüggedt álmodozó, keserû pesszimista. Hõsei, ezek az akaratbeteg, élni nem tudó emberek még pusztulásukban is mániákusan hajtogatják, hogy új, szebb élet közelít. A jövendõre várnak, de örökké csak várnak, s rendszerint belevesznek a céltalanságba, a semmibe. Mégis ezek a makacs remények az orosz állóvíz, a külsõ eseménytelenség mélyén megsejtetik „a víz alatti áramlást” (a nagy orosz rendezõ, Sztanyiszlavszkij kifejezése), a tiltakozást a világ egyhangú mozdulatlansága ellen.
62
A 19. SZÁZAD VILÁGIRODALMÁBÓL
