Romániában a lehető legmélyebb pontig. Ha valaki Erdélyben helyszíni tapasztalatok alapján megírná a romániai ipari munkásság monográfiáját, az európai proletárság legmegdöbbentőbb tükörképe lenne e monográfia. A politikai és társadalmi szélsőségeknek és a tömeg elkeseredésének nem volt soha és sehol erősebb sugalmazója és gyűlölködőbb tanítója, mint a munkástömegek általánossá lett nyomora. A liberális párt és az Averescu híveiből álló ellenzék azért, hogy a szocialista párt baloldala Maniu enyhébb uralma alatt egyre szenvedélyesebben és zajosabban igyekszik érvényesülni, Maniut teszi felelőssé. Szerinte Maniu a kitörésre készülő bolsevista forradalom Kerenszkije, aki akarata ellenére is előkészíti Romániában a Lenin bolsevizmusát. Legyen ez a Lenin akár Mihalache, a régi parasztpárt vezére és jelenleg a Maniu kormány földmívelésügyi minisztere, akár pedig Cristescu, vagy pedig a romániai kommunista párt bármelyik vezére. A nélkül, hogy pro és kontra érvekkel arról vitatkoznánk, hogy van-e tényleg Romániában bolsevizmus, mint azt jelenleg az ellenzék állítja, vagy nincs, mint a nemzeti parasztpárt sajtója hirdeti, valóságnak fogadhatjuk el, hogy e fordulatig még nagyon hosszú utat kell megtennie a román közállapotok fejlődésének, de annyi egészen bizonyos, hogy a kommunizmusba hajló szocializmus Romániában olyan betegségi tünet, amelynek fertőzete mélyen fel van szívódva a román állam szervezetébe és e miatt megérdemli, hogy az erdélyi magyar nép vezető politikusai legalább a magyar ipari munkásság érdekében megfigyelésére és tanulmányozására időt és fáradtságot fordítsanak. JANCSÓ BENEDEK
CSEHEK ÉS TÓTOK KÖLCSÖNÖS SZEMREHÁNYÁSAI — A nyelvi kérdés — A pozsonyi egyetem — Masaryk, Gasparik Anna és Mackó József — A szlovenszkói szezónmunkások —
T
ISZA KÁLMÁN korszakában éledt fel újra a csehek érdeklődése a tótság iránt. Ekkor kezdték a csehek hangoztatni az eszmét, mely szerint a tótok csakis a cseh kultúrában, a cseh nyelvbén, iskolában és irodalomban találhatnak támaszra és menedékre a magyarosítással szemben. Vegyék át, használják ismét a cseh irodalmi nyelvet, állítsák vissza a kulturális egységet, akkor egy erős hátvédre tesznek szert és viszont a cseh nemzet is meg fog erősödni, mert a tótság egy egészséges szláv néprezervoárt nyújthat a németségtől szlávságukban gyengített csehek részére. A Thun- és Havlicek-elmélet új köntösben kezdte csábítani a tótokat. Már akkor nem tudták megérteni a csehek, miért is ragaszkodnak a tótok nyelvükhöz, a tótok pedig látván ezt a makacs cseh álláspontot, nagyon is bizalmadanul fogadták a cseh csábító tanácsokat. Erre a cseh politika a Kollár-féle „vzájemnöst" (kölcsönösség) cseh-tót modernizált eszméjével kezdett operálni. Koncedálták a tótoknak azt, hogy a néppel való érintkezésben, a népies irodalomban használják tovább a tót nyelvet, a tudományos és magasabbfokú irodalomban azonban csakis a cseh nyelv legyen használatos. Vissza akarták állítani a Bernolák és Stúr előtti korszak tót kulturális viszonyait, amikor a tót nyelv teljes elhanyagoltságában a cseh nyelv nyomása alatt tespedt és a tót nép nem értette meg saját szellemi rétegének alkotásait, papjainak prédikációit, egyházi könyveit. Természetesen a 18. század és a 19. század első felének viszonyaiban a bibliai cseh nyelven írt szellemi termékek és könyvprodukció nem érintették a tót nép lelkét, nem csehesedett el. Ha azonban ezt a rendszert átültették volna a 19. század utolsó negyedébe,
amikor a tevékeny sajtóprodukció, valamint az intenzív iskolapolitika révén a tótságnak szükségletei szellemi termékekben évről-évre növekedtek, a tótság csehesítése rohamosan terjedt volna. A cseheknek ezirányú terveit a tótság többsége visszautasította. Holecek, Pokorny, Pastrnek, Kálal, a cseh-tót nemzetegységnek cseh apostolai, hasztalan agitáltak, hogy a tótok vegyék át és használják a cseh nyelvet és mikor a Magyarországon mesterségesen tenyésztett csehofil tábor egyik tagja (Meakulpinsky) 1901-ben könyvében azt hirdette, hogy nincsen értelme annak, miszerint egy olyan kis és szegény nemzet, mint a tót, külön nyelvű kultúrával bírjon, melyben jelentős eredményeket úgysem tud teremteni, hanem egyesüljön a csehvel, fogadja el a cseh nyelvet — általános tót felzúdulás utasította vissza ezt az indítványt és különösen Skultéty József és Svetozár Hurban-Vajansky polemizáltak a csehekkel és a csehofil táborral, mely akkor még igen kicsiny volt. A csehek befolyása azonban úgy gazdasági, mint kulturális téren a FelsőMagyarországon tervszerűen elhelyezett érdekeltségek és ágensek révén megerősödött és közvetlenül a világháború kitörése előtt a cseh-tót nemzetegység nyelvi problémájával intenzíve kezdtek foglalkozni. Egy Srobár által rendezett körkérdés válaszaiból láthatjuk, hogy a tótok a kölcsönösség alatt korántsem értették nyelvük és kultúrájuk feláldozását a cseh érdekek kedvéért. Már egyszer reámutattam, hogy a tótság félt a cseh „vzájemnost"tól és nem bízott ezekben a cseh ígéretekben. A csehek a „vzájemnost" helyett „jednotnost"-ot (egységet) gondoltak legtöbbnyire és bár nyelvi tekintetben taktikából igyekeztek a tótságot megnyugtatni, hogy nem akarnak csehesíteni, többségük arra az álláspontra helyezkedett, hogy tót nyelven csakis a szépirodalomban volna szabad írni, míg a tudomány, a magasabb kiképzés nyelve a cseh legyen, sőt a kölcsönhatás erősítésére (!) tudományos munkát ne is legyen szabad tótra lefordítani. Tipikus érvelésük : nem szabad ragaszkodni kicsinyesen az írásjelekhez, hanem a szellemhez; a tót nyelv szolgáljon a cseh nyelv kiegészítésére, elveszíti ugyan önálló jellegét, de a „cseh kultúrtípus"-ra a tót befolyás döntő lesz, a tótság fogja a cseh kultúra nagyságát előmozdítani; a cseh kultúrával és kultúrában élni a tót nemzeti élet védelmét és életfeltételét jelenti; a cseh nyelv mint erősebb fél a gyengébb tótot legyűri ugyan, de ez nem szerencsétíenség, mert beolvad a csehbe és felfrissíti azt; a csehesítés elvégre jobb, mint a magyarosítás, mert a tótok szlávok maradnak, míg a magyarsággal szemben teljesen elpusztulnának. A kevésbbé taktikus cseh vélemények szerint „vzájemnost" nem lehetséges, csakis összeolvadás. A tótok fogadják el irodalmi nyelvül a cseh nyelvet, közös kultúra teremtendő. Kulturális egységet csakis politikai és nemzeti egységgel lehet megvalósítani. A középutat keresők egy új egységes irodalmi nyelv alkotását ajánlották. Voltak elszigetelt tót vélemények, melyek akkor azt erősítgették, hogy a csehek a tót kultúrát, a tót nyelvet és individualitást nem fogják veszélyeztetni és mint a neves tót költő, Rázus, aki ma a csehesítés egyik legnagyobb ellenfele, emfázissal bizonyítgatta, a cseh testvérek nem akadályozni, de támogatni fogják a tót nemzeti karaktert fejlesztésében, a cseh nyelv még egyetlenegy tótot sem nemzetlenített el, a cseh kultúra csak jó befolyást fog gyakorolni reájuk és nem fogja felszívni őket. A nagy összeomlással azután a cseh-tót nemzetegységesítési tervek előtt leomlottak az összes akadályok. Szabaddá lett a pálya és megkezdődött az unifikációs munka, mely úgy a tótoknak, mint a cseheknek nagy csalódást hozott. A tótok csakhamar észretértek és belátták azt, hogy a cseh „vzájemnost" iránti bizalmatlanságuk nagyon is jogos volt, mert a csehek céltudatosan a tót irodalmi nyelvnek teljes kiszorítására törekszenek. A tót nyelvet egyrészt csehesítik,
másrészt lépésről-lépésre úgy a hivatali életben, mint az iskolákban a cseh nyelvvel kicserélik. Ugyanakkor természetesen átplántálják az idegen cseh nemzeti szellemet is. Tehát a szlovakizmusból csináltak csehszlovakizmust és ebből azután tiszta csehizmust. A csehek viszont azt képzelték, hogy mindezt a tótság némán tűrni fogja és nem fog felébredni ösztönösen a tót nemzetfenntartási érzés. A csehek csalódása éppen abban rejlik, hogy a tótsággal való egyesülést, a cseh-tót unifikációt akadálynélkülinek gondolták, melyre alig kell majd cseh nemzeti erőt pazarolni, mert hiszen a tót csupán nyelvjárási ága a cseh törzsnek, különbség közöttük alig van stb. Ez a mesterségesen szított felfogás azonban a valóságos életben nem felelt meg a tényleges állapotnak. A cseh azt látta, hogy a tót nemcsak más nyelvű és mentalitású, mint ő, hanem nem is akar hozzá hasonulni, a tót viszont kénytelen volt bevallani, hogy kár volt a békát lenyelni, mert a csehek régen megfeledkeztek ígéreteikről és a csehesítésről nem mondtak le. Ma már odáig fejlődött az ellentét, hogy a csehek között már azzal a mérlegelő problémával kezdenek foglalkozni, vájjon nem jelent-e tekintélyes cseh nemzeti károsodást a Szlovenszko elcsehesítésére és áthasonítására fordított cseh erő és nem volna-e a cseh nemzeti fejlődésre előnyösebb a nagy szlovenszkói ballasztnak lerázása. Erről a kérdésről ma már nyilt polémiákat folytatnak a csehek. A demokratikus „Pritomnost" című cseh folyóiratban több cikk jelent meg erről a kérdésről. Horák E.-nek cikkéből a következő érdekes szakaszokat idézem: „Mindenekelőtt tagadnunk kell azt, mintha a csehek a tótokat el akarnák csehesíteni. A csehek nem csehesítették el a hanákokat, a morva tótokat, a cseh-morva horákokat, de még a bajor határon levő chodokat sem.. „A csehek törekvése, hogy Szlovenszkón is bevezessék a cseh irodalmi nyelvet, a mellett a tótok megmaradhatnak úgy tótok, mint a hanákok megmaradtak hanákoknak."
Ez nyilt bevallása a tót nemzeti jelleg kiirtására törekvő cseh politikának, mert a kis lélekszámmal bíró cseh nyelvjárások nívójára akarják szorítani a tót nemzetet. Munkájuk sikerében azonban kételkednek, mert mint a következő idézetek mutatják, már azon is töprenkednek, vájjon nem lenne-e tanácsos ezt az unifíkációs és gyarmatosító munkát abbahagyni: „Ez a terület igen gazdag, azonban úgy kulturális, mint gazdasági téren elhanyagolt és a csehek elleni magatartásával védekezik a szanálás ellen és lehetetlenné teszi azt, ezzel pedig fenntartja a magyarok, németek és zsidók gazdasági és kulturális fölényét és nem remélhető, hacsak valamilyen változás nem következik be, hogy hamarosan jobb állapotok legyenek." „Ma, ebben a helyzetben a tótok csakis felesleges terhet képeznek a csehekre nézve, akik a teher alatt szenvednek és az eddigi helyzettől megundorodtak. Egy területet kell védeniök, mely velük szemmelláthatóan nem is akar egyesülni, amely a szomszédnak felkínálkozik és ezzel a szomszédot izgatja, hogy fenje csak reá a fogait." „A cseheknek Szlovenszko nélkül egy rakás ellenséggel kevesebbjük lesz ugyan, azonban gyorsabban fognak fejlődésükben előrehaladni és csakhamar elérik azt, amiben Ausztria őket meggátolta."
Ezek a vallomások Szlovenszko némely köreiben nagy nyugtalanságot keltenek, mert azt hiszik, hogyha a csehek felfogásának ez a mélyenjáró változása terjedne és erőre kapna, a szlovenszkói kérdés a kompromisszumos megoldás területére szoríttatnék, melybe eseüeg nem két, hanem három szomszédos hatalom is beleszólna és attól félnek, hogy Szlovenszkónak esetleges szétszakítása nemcsak finis Slovaciae, hanem finis nationis slovacae is volna. Szlovenszkóban a cseh szigor és felügyelet, az ellenőrző cenzúra miatt jóidéig csakis a határig láttak. Ebből magyarázható, hogy csehofil
tót politikusai teljesen tájékozatlanok és az 1918-i év utáni területi felosztás tartósságában hittek és a békereviziót magyar fantazmagóriának mondták. A most folyó Tuka-per részletei azonban mutatják, hogy a nép, a tömeg, az új „prevrat" (változás) eljövetelét várja, mert a helyzet tarthatatlanságát mindenki belátja, aki elfogulatlanul tud gondolkozni. Erről a változásról beszél ott mindenki, erről politizálnak, vitatkoznak az emberek. Ez a tömegérzés, mely már meggyőződéssé izmosodott, bírja reá a cseheket, hogy a Szlovenszko nélküli állami lét kalkulálásával is foglalkozzanak. Tót részen pedig mindazok, akik nemzetük jövőjéért aggódnak, csakis a területi szétszakítás elől remegnek, viszont Szlovenszko lakossága a mai helyzetet sem akarja tovább elviselni, mert az elnemzetlenítés, a kivándorlás, a munkanélküliség, a gazdasági devasztálás következtében a teljes pusztulásnak van kiszolgáltatva. Elébe mered a nagy kérdőjel —mi legyen? Szlovenszko nemzeti és politikai autonómiája a régi Magyarország állami és gazdasági egységének keretein belül hozhatja csak a ma rohamosan pusztuló tótság részére a kivezető utat a halál sötétlő torkából, amelyben ma csetlik-botlik. A POZSONYI Komensky-egyetem rektora Prazák Albert, az egyetem fennállásának tizedik évfordulója alkalmából a cseh külügyminisztérium lapjában, a „Prager Presse"-ben hosszabb nyilatkozatot tett közzé az egyetem fejlődéséről. A tót társadalomnak az egyetemhez való viszonyáról következőket mondta: „A tót társadalom elvben becsüli ugyan az egyetemet, néha azonban rezerváltan viselkedik. Ennek okai az új tudományos módszerek, melyeket az egyetem Szlovenszkón bevezetett és következményei annak az új és gazdag anyagnak, mely a régi és mai Szlovenszkóról alkotott képet lényegesen megváltoztatta, amihez a hagyományos nézetek, melyek szegényes, vagy nem szakszerűen feldolgozott és interpretált anyagra támaszkodnak, csak nehezen tudnak hozzászokni."
Ez a lekicsinylő szemrehányás az ősz tót tudós, Skultéty József és Rázus Márton tót költő ellen irányult, akik erélyesen szembeszálltak a Komensky-egyetemnek azon tendenciózus módszerével, mely a tótság nemzeti különállására vonatkozó politikai és kultúrai történelmi hátteret tervszerűen meg akarja semmisíteni és a tót nemzeti szellemet ki akarja szakítani a felnevelkedő nemzedékekből és a szlovenszkói vezető szellemi rétegből. Prazák nyilatkozatára Rázus a „Národnie Noviny" című tót lapban egy cikksorozatban válaszolt, mely keserves panasz arról, hogy a tót nemzetnek nincsen saját egyeteme, mert a pénzéből fenntartott pozsonyi egyetem tisztára cseh, mely nyelvben és lélekben elcsehesíti a tótokat. Mint fentebb említettem, 1914-ben Rázus volt az, aki a „Prudy" körkérdése alkalmából a cseh-tót nemzetegység mellett kardoskodott, hangoztatván, hogy a csehek sohasem fognak a tót nemzeti individualitás ellen törni, sohasem fogják a tót nyelvet kiszorítani stb. Ma Rázus következőképpen válaszol Prazák cseh rektornak: „A cseh munkát Szlovenszkón, feltéve, hogy az lelkiismeretes, mi tótok is örömest üdvözöljük, csakhogy a csehek ezért ne követeljenek külön érdemelismerést és ne kívánjanak külön jogokat. Ilyen esetben nekünk is megvan a saját véleményünk a magunk számára s mások számára is. Ha a cseh tudósok Szlovenszkón dolgoznak, az természetes, hiszen azért vannak itt s azért kapnak fizetést. Azonban nem tudományos munka az, amelyet főleg a pozsonyi egyetem filozófiai fakultása végez és nagy hiba az, amikor a cseh tudósok nem akarják felfogni, hogy az élő nemzeti organizmusra nem lehet felülről reáparancsolni, hogy merre haladjon és hogy önmaga ellen forduljon. Ilyen „tudományos" munka már előre is kárbaveszettnek tekintendő, mert nem a nemzet van az egyetemért, hanem az egyetem szolgálja a nemzetet. A Komensky-egyetem ma idegen test Szlovenszko testén."
AZ ELSZAKÍTOTT Felső-Magyarország utolsó tíz esztendejéről írt német könyvemről Masaryk cseh-tót köztársasági elnök tót titkára: Gasparik Anna ugyancsak a cseh külügyminisztérium lapjában, a „Prager Presse"-ben egy dühtől habzó cikket írt, mely annyira sekély, hogy még kifakadásai is elnéző mosolyra késztettek. Véletlenül kezembe került a „Jednota" című lap amerikai tót lapnak július 17-i száma, amelyből következőket látom: Mackó József hatvan éves amerikai tót Greensburgból meglátogatta ez évben szülőföldjét és nem volt megelégedve az otthoni állapotokkal. Visszautaztában kiszállt Prágában és audenciára jelentkezett Masaryknál. Természetesen kikérdezték az elnöki kabinetirodában kicsoda, micsoda, mit akar? Mackó József becsületesen kijelentette, hogy meg akarja mondani az elnöknek, hogy itt az ideje, miszerint Szlovenszko megkapja legalább tizedrészét annak a szabadságnak, melyet a cseh testvérek élveznek. Erre nem is engedték az elnök elé, mire ő írásba foglalta mondanivalóját. Beadványára az elnök tót titkára, Gasparik Anna a következő érdekes és naívságtól csöpögő levelet intézte Mackó József greensburgi amerikai tőt polgárhoz: „Lana, 1929 május 27. Tisztelt Uram! Elnökünk jól tudta és szabadságunk kezdetén mindjárt táeg is mondta, hogy könnyebb volt győznünk és államunkat megalapítanunk, mint azt az új államot úgy berendeznünk, hogy benne minden rendben legyen, ö már akkor látta az összes nehézségeket és ezért midőn ezek tényleg bekövetkeztek, nem fél tőlük és bízik abban, hogy munkával és Isten segítségébe vetett hittel az összes bajt legyőzzük. Másképp áll azonban a dolog Szlovenszkón. Ott még a jó emberek is a napi gondok súlya alatt elveszítették a jobb jövőbe vetett hitüket és bizalmukat. A rosszak kihasználták ezt és a gondterhelt embereknek, a helyett, hogy felvilágosították volna őket, a nagy csodáról: a pittsburghi egyezményről kezdtek beszélni. Ha ez megvalósulna, minden egyszerre, mintegy varázsütésre megváltoznék és rendbe jöhetne: az adók kisebbednének, munka mindenki részére elegendő lenne, a tótok iskolák és képzettség nélkül is hivatalokat viselnének, nem csalnák és nem uzsoráznák ki egymást az emberek. A valóság és az igazság azonban egészen más. A tótok ma már összes belügyeikben maguk döntenek; a pittsburghi egyezmény szellemében országos autonómiával rendelkeznek és lehetőségük van nemzetük javára munkálkodni. Sok dolgot azonban még nem lehetett rendbehozni, mert még nem volt elég idő és alkalom erre. Az izgatók elfedik az igazságot, a népet továbbra is fellázítják a pittsburghi egyezmény segítségével abból a célból, hogy ez a csehektől való teljes elszakítást követelje. Tudjuk, hogy a magyarok ezután, akik éppen most nagyon is lesnek reánk, Szlovenszkót újra könnyen kezükbe kaparinthatják. Ilyen körülmények között hogyan is viselkedjék egy becsületes tót ? Legyen bizalmunk és türelmünk, hogy minden rendbe jön; mérlegeljük és vizsgáljuk meg azokat a fejtegetéseket, melyeket az újságokban olvasunk és népgyűléseken hallunk, vájjon igazak-e; meg kell vizsgálnunk, kik azok és kik voltak azok, akik így beszélnek. Mindenekelőtt természetesen be kell látnunk, hogy nem valamilyen varázzsal, valamilyen felülről jövő rendelkezéssel, hanem csakis a mi, kis emberek, együttes lelkiismeretes munkájával építhetjük fel életünk jobb feltételeit és körülményeit. Szabadságunk is annyi lesz, amennyit megérdemlünk és amennyit elviselhetünk. Megjegyzem még, hogy én is tót vagyok és az elnök szolgálatában állok és az ő legőszintébb meggyőződése szellemében írom Önnek ezt a levelet. Midőn kívánom Önnek, hogy minél előbb megnyugvást találjon, ajánlom magamat. v .•
Gasparik Anna
Masaryk elnök tót titkára tehát maga is bevallja, hogy Szlovenszkón még a jó emberek is elveszítették a jobb jövőbe vetett hitüket és bizalmukat. Ebből logikusan az következik, hogy természetesen a rosszak is, akik azonban Gasparik Anna szerint egyedül a pittsburghi egyezmény megvalósításában látják a nehéz helyzetből való kivezető utat. Tehát Szlovenszkón
a jó és a rossz emberek is elveszítették a jobb jövőbe vetett hitüket és bizalmukat. Ezzel pedig Gasparik Anna önmaga adta meg múltkori tajtékzó cikkére a legjobb és legvilágosabb választ. Ami még e válaszban kiegészítésre szorul, azt a „Jednota" című lap, mely korántsem „magyaron", hanem tót nemzeti sajtóorgánum, igen logikusan adja a titkárnőnek tudtára. A „Jednota" ezt írja Gasparik Annának: „Mi ezt már régen tudjuk. Igaz, Szlovenszkón még a jó emberek is elveszítétték a tót nemzet jobb jövőjébe vetett hitüket és bizalmukat. Ezt azonban a „köznapi gondra" hárítani, őszinteség hiányát jelenti. Ezek a jó emberek nemzetük jobb jövőjébe vetett hitüket a kormányon levők súlyos hibáinak súlya alatt, annak a politikának súlya alatt veszítették el, mely a tót nép jogait és különleges érdemeit nem respektálja." „Gasparik Anna bevallja, hogy Szlovenszko olyan kétségbeesett helyzetben leledzik, hogy még a jó emberek is elveszítették a jobb jövőbe vetett hitüket és bizalmukat. Másrészt azzal, hogy azokat az embereket, akik a tót népet ebből a reménytelen helyzetből ki akarják vezetni, rossz embereknek nyilvánítja, beismeri, hogy a mai desperát helyzetet Prága kívánja magának Szlovenszkón, ezért csakis ő felelős, mert páncseh eszméjét csakis a tót reménytelenség és rezignáltság segítségével tudja megvalósítani! És ezt a cinizmust, ezt a saját nemzete elleni árulást Gasparik Anna azzal akarja igazolni, hogy hát a nép a pittsburghi egyezménynek babonás jelentőséget tulajdonít..." „Ha Szlovenszkónak autonómiája lenne, ismételjük, iskoláinak száma ugyan a mai számmal egyező volna, a különbség azonban abban nyilvánulna, hogy ezekben az iskolákban tót szellem uralkodna és nem mint most, cseh és cseh-tót szellem. És az is biztos, hogy a tótok több hivatalt kapnának, mint most. Tót intelligencia ma elég nagy számmal van ahhoz, — ezt próbálja Gasparik dr. adatokkal megcáfolni — hogy betölthesse az összes hivatalt Szlovenszkón. Hiszen a volt közoktatásügyi miniszter, Hodzsa Milán, azzal a tervvel foglalkozott, hogy a tót intelligenciát a bolseviki Oroszországban kolonizálni fogja, mert saját hazájukban nincsen részükre kenyér és megfelelő foglalkozás! Ám ha igaz is lenne, amit ez a renegát nő állit, hogy a tótoknak nincsen képzettségük és ezért hivatalt nem viselhetnek, miért vannak szintén csehekkel betöltve az utcaseprők, erdőőrök, hivatalszolgák, csendőrök, vasutasok állásai is ? Vájjon ezekre az állásokra sincsen elég képzettségük, elég alkalmas emberük a tótoknak?..." „Gasparik Anna szükségesnek tartja Mackó Józsefet arról biztosítani, hogy ő maga, „mint jó tót, az elnök szolgálatában áll". Azok után, miket az elnök nevében írt, senki sem hiheti el, hogy valaki jó tót legyen és egyúttal az elnök szolgálatában is állhasson. Jó tót csakis az lehet, aki becsülettel szolgálja nemzetét. Az elnöknek szolgálni, aki Gasparik Anna útján ilyen válaszokat ír, mint ez, és egyúttal a tót nemzetnek szolgálni — teljes lehetetlenség."
A CSEH-TÓT nemzetegységesítés belső „harmóniájáról" tanúskodik egy másik igen érdekes polémia, mely Dvorszky Viktor prágai egyetemi tanár és ismert cseh földrajztudós és Kapp Ottó mérnök, a tót gyáripari szövetség titkára között folyik. Dvorszky a cseh-tót köztársaság területi és földrajzi egységének tudományos propagátora. A szlovenszkói gyáriparosok szövetsége viszont valóságos harcot folytat a prágai gazdasági kormánypolitika ellen, mely a volt felsőmagyarországi területeket iparilag tönkretette, velük minden tekintetben mostohán bánik. A szövetség minden alkalommal kimutatja, hogy Szlovenszko egy más gazdasági egységhez tartozván, egészen más gazdasági feltételekkel bír, mint a történelmi területek, tehát egészen más gazdasági politikát igényel. A szövetség titkára, Kapp mérnök, egy rendszeres szlovenszkói gazdasági politika szükségéről tartott előadásában minderre reámutatott. Menten reácsapott Dvorszky és a „Ceská Revue" című folyóiratban szemére hányja Kappnak, hogy előadása nyomán az olvasó azt a „hamis" képet nyerheti, mintha a cseh területek 1918 előtt 1 Hasonló tervvel foglalkozott á cseh-tót nemzetegységnek egy másik tót apostola, Stodola Kornél, aki Afrikába akarta telepíteni a kivándorló tótokat. Stodola a pozsonyi iparkamara elnöke. Difficile est satiram non scribere.
más gazdasági egységet alkottak volna, mint Szlovenszko és Ruszinszko, holott semilyen vámhatárok nem voltak köztük. Célzatos értekezése egy csomó tanácsot igyekszik adni a lezüllött szlovenszkói gazdasági élet megmentésére; ezekről a tanácsokról Kapp mérnök viszonválaszában1 azonban kimutatja, hogy informálatlanságon alapuló képzelődések. Kapp válaszából a következő érdekes megállapításokat emelem ki: „Szlovenszko Magyarország területén belül majdnem a legjobb ipari feltételekkel rendelkezett, ipari termékeinek 90%-át Magyarország konzumálta, konkurrens üzemek ott nem voltak." „A kivándorlás ugyanazon természetes népszaporodási kvóta mellett erőszakosan meg van akasztva; ebből még abban az esetben is, ha a gyáripar éppen olyan módon lenne foglalkoztatva, mint a háború előtt, a munkapiacra nagyobb nyomás és nagyobb munkanélküliség következik. A kivándorlók megtakarított pénzének beáramlása is kisebbedik." „A szezónmunkások kisebb számmal mennek Cseh- és Morvaországba, mint ezelőtt az Alföldre, minthogy az még nincsen organizálva és nem is szokták meg.2 Szlovenszko a köztársaságon belül — egy-két kivétellel — kevésbbé jó ipari előfeltételekkel rendelkező terület. A tót ipar piacának nagy részét Magyarországon elveszítette. Némely szakmában talált ugyan Morvaországban pótlást, általában azonban alig tud az ottani fejlett iparral versenyezni. Éppen ellenkezőleg, többi országrészeink ipara által a tót piacról részben ki is szoríttatik." „A tót gazdasági élet helyzete az államfordulat alkalmával hirtelen radikálisan megváltozott. Némely előfeltétel javult, némely rosszabbodott. A szlovenszkói gazdasági élet, mint egész, a köztársaság keretein belül, távolról sem rendelkezik olyan jó lehetőségekkel, mint azelőtt Magyarországon. A dolog természetében rejlik, hogy a megromlott előfeltételek befolyása rögtön mutatkozott, míg a kedvezőek csak lépésről-lépésre tudnak évrényesülni."
A szlovenszkói gyáripari szövetség titkára mondja ezt és nem egy trianoni igazságtalanság ellen irányuló magyar kiadvány. A pozsonyi iparkamara folyóiratának ezen cikkéből egy teljesen megbomlott egyensúlyú gazdasági élet képe bontakozik ki. A szlovenszkói ipart majdnem egészen tönkretették a csehek, akik most azt a tanácsot adják, hogy a mezőgazdaság fejlesztésével pótolják a szlovenszkóiak mindazt, amit iparilag vesztettek. Long is the way... STEIER LAJOS
1 Hospodársky osud Slovenska, cili zemepis a hospodárstvo. (Szlovenszko gazdasági sorsa, vagy földrajz és gazdaság.) — „Hospodárska Rozhlady". Cislo 6. 8 Kapp megemlíti, hogy 1927-ben Szlovenszkóról földmívelő idénymunkás az országos munkaügyi hivatal útján következő arányban helyeztetett el: CsehMorvaországba 16.615, Ausztriába 10.859, Németországba 1.836, Franciaországba 356, viszont 30.000 Szlovenszkón egyik megyéből a másikba vándorol és körülbelül 25.000 teljesen munkanélkül maradt.
