Cseh Péter Mihály. t{masszatok föl halottakat. (Mt 10,8)

Pécsi Püspöki Hittudom{nyi Főiskola Teológia szak

Cseh Péter Mihály „… t{masszatok föl halottakat…” (Mt 10,8) Jézus halottfeltámasztási parancsának értelmezése

Diplomadolgozat Témavezető: Hegyi M{rton

Pécs, 2008

TARTALOMJEGYZÉK

1. MEGKÖZELÍTÉS 1.1. Fogalmak és kérdések

6 7

1.1.1. Jézustól kapott missziós parancs

7

1.1.2. Világnézet, rendkívüliség, halál

8

1.1.3. Csoda, karizma, hit

15

2. A téma helye a teológiában

16

3. Mai nehézségek és esélyek

17

2. A CSODA BIBLIAI ALAPJAI 2.1. A csoda az Ószövetségben

20 20

2.1.1. A szükséget szenvedő ember megsegítése

21

2.1.2. A csodálkozó ember és Isten személyes találkozása

22

2.2. Jézus csodái

23

2.2.1. Isten Országának jelei

24

2.2.2. Botrány és hit

26

2.3. Az apostolok csodái

27

2.3.1. Tanúságtétel a Feltámadottról

28

2.3.2. Engedelmesség a Szentlélek indításainak

29

3. A HALOTTFELTÁMASZTÁS CSODÁJA A KINYILATKOZTATÁS- ÉS TEOLÓGIATÖRTÉNETBEN

33

3.1. Halottfeltámasztás-elbeszélések a Szentírásban

33

3.1.1. Illés és Elizeus halottakat támasztott fel

34

3.1.2. Jézus halottakat támasztott fel

35

3.1.3. Az apostolok halottakat támasztottak fel

38

3.2. Halottfeltámasztás-elbeszélések az egyháztörténelemben 40

2

3.2.1. Az első sz{zadok tanús{ga

41

3.2.2. Középkori csodatevő szentek

42

3.2.3. Újkor

45

3.3. A csoda fogalm{nak dogmatörténeti fejlődése

46

3.3.1. Egyházatyák

47

3.3.2. Aquinói Szent Tamás

48

3.3.3. A racionalista kritika

50

3.3.4. Az I. Vatikáni Zsinat válasza

51

4. CSODAFOGALMAM TEOLÓGIAI ALAPJAI

54

4.1. Az igehirdetés hívő hallgat{sának egzisztenciális ereje

55

4.2. Kegyelem és szabadság korrelációs egysége a csodában

60

4.3. A teremtmény aktivitása

64

5. A TÖRTÉNETI ÉS TEOLÓGIAI ÁTTEKINTÉS ÖSSZEGZÉSE 5.1. Mit tudtunk meg eddig a csodáról?

67 67

5.1.1. Biblikus világképben

68

5.1.2. Racionalista világképben

69

5.1.3. A transzcendentális teológia világképében

71

5.2. A karizmatikus megújulás szemlélete a XX. század derekán

73

5.2.1. Reflexió a hagyományos misztikára

74

5.2.2. Életszentség a mindennapokban

79

6. HOGYAN „TEGYÜNK” CSODÁT?

81

6.1. A Katekizmus iránymutatása

83

6.2. „A hit Istentől adom{nyozott cselekvőerő”

85

6.3. A csodatevő hit karizm{ja

92

7. HOGYAN VALÓSÍTHATJUK MEG JÉZUS HALOTTFELTÁMASZTÁSI PARANCSÁT?

98

3

7.1. Világképünk feltörése

102

7.2. A képzelet kitágítása Isten ígéreteinek elfogadásával

112

7.3. A karizma felszítása

119

7.4. Várakozás a Szentlélek indítására

132

7.5. Cselekvés itt és most

138

8. KONKLÚZIÓ

142

IRODALOMJEGYZÉK

144

4

< a szokv{nyosnak a felad{sa és a visszamenetel a kérdező értelmezéshez ugr{s. Ugrani csak az tud, aki jól neki fut. Ezen a nekifut{son dől el minden; mert ez azt jelenti, hogy a kérdéseket újból igazán kérdezzük, és épp e kérdezés által hozzuk csak létre igazán a rátekintés pályáit. Martin Heidegger gondolatával ajánlom munkámat annak a halott magzatnak, aki örökre beírta magát szabadságomba.

5

1. MEGKÖZELÍTÉS

A halál minden embert a saját sorsával szembesít. A halál az a tény, amely mindig az élővil{g összes szereplőjének sajátja marad, mint a folyamatos átalakulás egyik megnevezése. Az ember halála azonban végtelenre való nyitottságánál fogva egészen mást jelent, mint pusztán az anyagvilág egyik jelenségének fizikai törvényszerűségek szerinti átalakulását. Amikor egy ember meghal, akkor valami végérvényesen elveszik ebből a világból, mégpedig olyan módon, amit általában ezzel a szóval jelölnek: tragédia. Az értékvesztés kategóriájának teljessége az ember hal{la. Az ember sokféle értéket képes elő{llítani, {talakítani, újraszervezni, és talán még nagyobb hatékonysággal képes értékeket megsemmisíteni, eltorzítani, tönkretenni. Azonban egy emberi élet, mint érték messze meghaladja mindazokat az értékeket, amelyeket a világban készen találunk, vagy mi magunk hozunk létre mesterségesen. A távolság az emberi élet, mint legfőbb érték és a vil{gban levő egyéb értékek között olyan mértékű, amit képtelenek vagyunk értelmünkkel megragadni, kifejezni. Ezt a távolságot senki sem képes lemérni – mindenkit a saját halála mér meg igazán. A hal{l azt a végső tehetetlenséget

mutatja

meg,

amely

létezésünk

végességében

szüntelenül jelen van. Egyszerűen lehetetlen megsemmisíteni ezt a tényt: meg kell halnom. Éppígy lehetetlen megmásítani azt a tényt: akit szeretek, halott. E

rövid

bevezető

eszmélődés

fényében

Jézus

határozott

felszólítása: „< t{masszatok föl halottakat...” (Mt 10,8), a lehetetlen hat{r{ra űzi értelmünket. Akkor hát mit tegyünk ezzel a paranccsal? Egyáltalán mit is jelent? Érdemes komolyan foglalkozni vele?

6

1.1. Fogalmak és kérdések Először is tiszt{znom kell, hogy az alcímben jelölt értelmezést milyen kérdések mentén, milyen határok közt kívánom tárgyalni. A dolgozat legfőbb kérdése a címre reflektál: Hogyan támasszunk fel halottakat? E kérdés kérdezéséhez több r{vezető kérdésen keresztül lehet eljutni. De mindvégig ezt a kérdést tartjuk szem előtt. Azokat a problémákat, amelyek nem segítik szorosan véve a központi kérdés megválaszolását, mégis valamilyen módon a témához sorolhatók, csak megemlítem.

1.1.1. Jézustól kapott missziós parancs „Ezut{n mag{hoz hívta a tizenkét tanítványát. Hatalmat adott nekik

a

tiszt{talan

lelkek

felett,

hogy

kiűzzék

azokat,

és

meggyógyítsanak minden betegséget és minden bajt. (...) a tizenkettőt küldte Jézus, és megparancsolta nekik: »A pog{nyokhoz vezető útra ne térjetek le, és szamaritánus városba ne lépjetek be! Menjetek inkább Izrael házának elveszett juhaihoz! Menjetek és hirdessétek: ’Elközelgett a

mennyek

orsz{ga!’

Gyógyítsatok

betegeket,

támasszatok

föl

halottakat, tisztítsatok meg lepr{sokat, űzzetek ki ördögöket! Ingyen kaptátok, ingyen adjátok!” (Mt 10,1.5-8)1 Jézus halottfeltámasztási parancsát tehát a missziós parancs keretében kell értelmezni; annak a küldetésnek szerves részeként, melyet elsődlegesen ő maga valósított meg: „Menjetek, vigyétek hírül Jánosnak, amit láttatok és hallottatok: a vakok látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a süketek,

Ahol külön nem jelölöm az eltérő fordít{st, ott mindig a K{ldi Neovulg{ta Bibliát (KNB) használom. 1

7

hallanak, a halottak föltámadnak, a szegényeknek hirdetik az evangéliumot.” (Lk 7,22) „Jézus a maga küldetését továbbadta az apostoloknak és a hithirdetőknek azzal a megbízással, hogy nemcsak Izrael fiainak, hanem minden népnek kell az evangéliumot hirdetniük (Mk 6,7; Mt 10,5.16; Lk 9,2; 10,1; 22,35; Jn 4,38; 17,18; 20,21; vö. még: Mk 11,1; 14,13; Lk 9,52; Mt 28,19: missziós parancs; ApCsel 1,8; 22,21; 26,17; Róm 10,15; 1Kor 1,17; 2Kor 5,20; Ef 6,20).”2 Tehát le kell szögezni, hogy annak, ami állítható a missziós parancs egészéről, a halottfeltámasztás parancsára is érvényesnek kell lennie.3 Ezt a megállapítást a továbbiakban dolgozatom első alapvető kijelentéseként tartom számon, amihez viszonyítva haladhatunk tov{bb legfőbb kérdésem irányába.

1.1.2. Világnézet, rendkívüliség, halál Minden embernek minden korban volt világnézete. Így van ez ma is. Egy mai filozófiai lexikon meghatározása szerint: „A vil{gnézet a vil{g és az emberi élet lényegéről és keletkezéséről, értékéről, értelméről és céljáról kialakított álláspont. A világnézet lényegesen többet jelent, mint a ’vil{gkép’, ugyanis a világképen csupán a természettudományok

HAAG, Herbert, Küldetés, in: Uő., Bibliai lexikon, Szent István Társulat, Budapest, 1989; 1087. o. (továbbiakban: HAAG) 3 Vö. „Amikor az evangélist{k elbeszélik a Felt{madott tal{lkoz{s{t az apostolokkal, mindig a missziós paranccsal fejezik be: ’Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön. Ezért menjetek minden néphez... én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig’. (Mt 28,18-20; Vö. Mk 16,15-18; Lk 24,46-49; Jn 20,21-23.) Ez a küldés Szentlélekben való küldés, amint vil{gosan kitűnik Szent J{nos szövegéből: Krisztus úgy küldi övéit a világba, ahogyan az Atya küldte Őt, és ezért nekik adja a Lelket. Luk{cs az apostolok Krisztusról szóló tanúságtételét szorosan a Lélek működéséhez köti, aki képessé teszi őket a kapott parancs teljesítésére.” II. J{nos P{l, Redemptoris missio 22., in: II. János Pál megnyilatkozásai I., Szent István Társulat, Bp., 2005; 813-877. o. (továbbiakban: RM) 2

8

eredményeinek átfogó, tudományos összképpé történő összefoglalását értjük. (<) A vil{gnézet tudom{nyt megelőző meggyőződésként létezik.”4 Ebből most két mozzanat fontos. Az egyik az, hogy az ember maga tudatosan alakítja ki átfogó álláspontját a világról, másrészt az, hogy ez az {ll{spont a meggyőződés erejével él benne, teh{t felelősséggel tartozik érte. Érdemes még a világnézet és a hit közti különbség rahneri megfogalmazását szemügyre venni: „< abszolút, minőségi különbség van egyrészt az Isten kinyilatkoztatására és kegyelmére támaszkodó hit, másrészt az ember által önállóan kialakított világnézet és életszemlélet között (<), a hitén kívül a hívőnek is van világnézete: ez a világról alkotott,

történeti

feltételektől

függő,

empirikus

és

filozófiai

(megfogalmazott vagy nem-tematikus) nézeteinek összessége, amelyek a transzcendens megismerésre való képességét, teremtményi és történelmi feltételhez-kötöttségét, történeti feltételeit tükrözik vissza és amelyekben tökéletesen soha meg nem különböztethető módon fejeződik ki az, hogy az ember bűnös és ugyanakkor Isten kegyelmétől hordozott lény.”5 A világnézet fogalmát mindezekkel együtt most elsősorban úgy értelmezem, mint azoknak az előfeltételeknek az összességét, amelyek meghatározzák az egyes ember megismerési mechanizmusát. Az az új tapasztalat, ismeret, amit nem tud, esetleg nem akar összeegyeztetni világnézetével, komoly kihívás elé állítja a gondolkodó embert. Beengedje magába az új tapasztalatot, kockáztatva világnézetének szilárdságát? Vagy szó szerint, mint nem létező dolgot utasítsa el? Ez DE VRIES, Josef, Világnézet, in: BRUGGER, Walter (szerk.), Filozófiai lexikon, Szent István Társulat, Bp., 2005; 484-485. o. 5 RAHNER, Karl, Világnézet, in: RAHNER, Karl – VORGRIMLER, Herbert, Teológiai kisszótár, Szent István Társulat, Bp., 2005; 792-793. o. (továbbiakban: RAHNER) 4

9

utóbbi lehetőséggel veszélyezteti emberségének transzcendentális kibontakozását. Értelmezésemben tehát a világnézet magában foglalja az akarati tényezőt is. Egyszerű kérdésként megfogalmazva a világnézettel kapcsolatos ismeretelméleti problémát: Akar-e tudatosan túllépni eddigi tapasztalatain az új tapasztalat fényében? Ez a kérdés arra irányul, hogy a minden embert létében meghatározó végtelenre való nyitottság potenci{lis lehetősége aktu{lisan milyen mértékű, milyen minőségű nyitottság.6 A világnézet fogalm{nak körülj{r{sa két fő ok miatt volt fontos a számunkra: 1. a hívő szubjektív hitének7 struktúráját lényegében meghatározza az a tény, hogy a világban megélt tapasztalatait egy átfogó világnézetbe rendezi; 2. ezt milyen módon teszi; azaz kész-e arra,

Vö. WEISSMAHR Béla önfelülmúlás fogalmával, in: uő., Ontológia, Mérleg-Távlatok, Bécs-Budapest-München, 1995; 130-133. o.; továbbá az emberi megismerés heurisztikus természetéről és a megismerés mint élettevékenység, in: uő. Bevezetés az ismeretelméletbe, Róma, 1978, (tkk I/2), Budapest, 1983, (Teológiai vázlatok I.); 60-76. o. (továbbiakban: WEISSMAHR 3.); és amit Wolfhart Pannenberg ír az emberi nyitottság természetéről, in: uő., Mi az ember?, Egyházfórum, Budapest, 1998; 7-15. o. 7 A szubjektív hit nem szubjektivizmust, voluntarizmust jelent értelmezésemben, hanem az Egyház teljes, objektív hitének partikuláris megnyilv{nul{s{t az egyes hívő ember életében. Egészen egyértelmű, hogy egyetlen hívő sem képes aktu{lisan realizálni az Egyház teljes hitét, vagyis senkinek sincs tökéletes hite. Az Egyház hite mindig a hívő ember konkrét hite {ltal mutatkozik meg a vil{g előtt. A hívő szubjektív hitének folyamatosan növekednie, tágulnia kell az Egyház objektív hitének teljességére, ez a tágulás jelenti számomra a világnézeti hat{rok {tlépését. A hívő szubjektív hite bizonyos értelemben mindig fogyatékos marad az Egyház objektív hitéhez képest. Folyamatos növekedés nélkül azonban ez a fogyatékosság, töredékesség magába zárulhat, és beláthatatlan következményekkel jár azok számára, akik elfordulnak a hittől: „Akik sz{ndékosan igyekeznek távol tartani Istent a szívüktől és kerülik a vall{si kérdéseket, nem mentesek a bűntől, mivel nem követik lelkiismeretük szavát; gyakran azonban maguk a hívők is bizonyos fokig felelősek. Az ateizmus ugyanis, a maga egészében véve nem eredeti jelenség, hanem különböző okok következménye, s közéjük kell számítanunk a vallások -- sokhelyütt elsősorban a keresztény vallás -- által kiváltott kritik{t is. Ezért a hívőknek is nem kis részük lehet az ateizmus létrejöttében, amennyiben a hitre nevelés elhanyagolásával vagy a tanítás meghamisításával, esetleg vallási, erkölcsi és társadalmi életük fogyatékos voltával inkább eltakarják, mint föltárj{k Isten és a vall{s igazi arc{t.” Gaudium et spes, 19., A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai, Szent István Társulat, Bp., 2000 6

10

hogy szubjektív hitét folytonosan újragondolja, esetünkben éppen a halottfeltámasztást parancsoló jézusi szóval kapcsolatban. Éppen ezen a ponton elengedhetetlen szembesülni a rendkívüliség bonyolult

kérdésének

hétköznapi

megfogalmazásával:

A

halottfeltámasztás olyan ritka, rendkívüli dolog, hogy csak a szentek képesek rá. Misztikus jelenség, különleges, csodatevő karizma kell hozzá, ami egy egyszerű, templomba járó hívőnek biztos nem adatik meg, tehát nem is érdemes ezzel túl sokat foglalkozni. Először r{mutatok ebben az elterjedt véleményben a vil{gnézeti előfeltételekre, majd ezek közül a legfontosabbra itt reflektálok, a többire a dolgozat további részeiben. A leghangsúlyosabb vil{gnézeti előfeltétel: rendkívüli, misztikus jelenség. Tehát valamiféle megmagyarázhatatlan, különleges, már-már bizarr esemény, ami hitünk lényegét nem érinti. A hívő ember hétköznapi tapasztalatától távol áll. Ha pedig misztikus jelenség, akkor rögtön halljuk egy tekintélyes teológus szavait: „A misztikusok mindig figyelmeztettek arra, hogy nem szabad a rendkívüli élményeket és tapasztalásokat

keresni.”8

Összegezve

ezt

az

álláspontot:

a

halottfeltámasztás rendkívüli dolog, amit nem szabad keresni. Ezzel egy jelentős teológiai probléma mélyébe lépünk be. Átfogó tanulm{nyoz{st igényelne a teológiatörténet egyik nagy zsákutcájának megismerése: az egységes

hittapasztalat

tárgyalásának

kettészakadása

racionális

dogmatikára és irracionális misztikára,9 és ennek a szakadásnak konkrét következményei a hívő ember vil{gnézetében. Többek között ebben a szakadásban rejlik annak az oka, hogy a halottfeltámasztást sokan rendkívülinek bélyegzik, és ezzel rögtön le is zárják a kérdést. GÁL Ferenc, A Szentlélek kiáradása, Szent István Társulat, Bp., 1986; 130. o. (továbbiakban: GÁL) 9 A kegyelem és a szabadság szembeállításának problémája is ide sorolható. Éppígy a csoda racionalista értelmezése is, amit részletesen tárgyalni fogok. 8

11

Célkitűzésem szempontj{ból elegendő Hans Urs von Balthasar (1988†) teológiai szemléletére utalni, aki célul tűzte ki a hittapasztalat hamis polaritások nélküli, egységes kibont{s{t: „(<) a hit {tadja önmag{t, s így megragadja a kinyilatkoztatás alakját, a kegyelem pedig már eleve felragadta a hívő embert Isten vil{g{ba.”10 „A mi összetett szemünk ahhoz alkalmazkodott, ami szétforg{csolódott, ami merő mennyiség;

BALTHASAR, Hans Urs von, A dicsőség felfénylése / Teológiai esztétika I. / Az alak szemlélése, Sík Sándor, Bp. 2004; 14. o. (továbbiakban: BALTHASAR) – A baltahasari koncepció - dolgozatom szemlélete számára hangsúlyosan fontos - interpretációját adja az alábbi tanulmány: HEGYI Márton, Dionüszoszi-fenomenológiai teológia? Balthasar, Heidegger, Nietzshe, in: In memoriam Hans Urs von Balthasar, Vigilia Kiadó, Budapest, 2007; 299-321. o. (továbbiakban: HEGYI) „Ha a misztik{t szűk értelemben, a racionalitással szembenálló dimenzióként értjük, akkor egy pusztán misztikus teológia valóban a teológia (az isteni önfeltárással való emberi találkoz{sra történő reflexió) redukciós form{ja (mint ahogyan a szűk értelemben vett racion{lis teológia is redukciós forma). Ha azonban az isteni misztérium – az önmagát elrejtve (μύειν) feltáró – a fenomén par excellence, akkor a vele való számvetés csakis akkor fenomenológiai (azaz a dolognak megfelelő), ha egyúttal misztikus is.” – uo. 313. o. „Ahhoz ugyanis, hogy az ember a transzcendens Alak révén elragadtathasson a ’l{thatatlan dolgok’ mélységeibe / magasságaiba, képesnek kell lennie arra, hogy megpillantsa a transzcendens Alakot; azonban nem pillanthatja meg ezt az Alakot mint transzcendens Alakot, ha már valamiképpen eleve nem ragadta volna mag{ba őt e transzcendens Alak. A hit nem más, mint e teológiai körbe (= kegyelem) való belépés aktusa (v. ö. a hit kegyelem). Ha pedig ez a körstruktúra nemcsak általában véve a kinyilatkoztat{s és az azt érzékelő (αἲσϑεσις) ember tal{lkoz{sa közegének, hanem minden egyes hittartalomnak is legbelső struktúr{ja (l{sd péld{ul kegyelem), és eme elliptikus mozgás lényegéhez tartozik, hogy kezdőpontj{t nem lehet egyik pólus{ban sem rögzíteni, akkor a teológia feladata nem abban áll, hogy circulus vitiosusként értelmezve feloldani akarja, hanem éppen abban, hogy feltárja saját körstruktúráját, és beléptesse az embert e mozgás dinamik{j{ba.” – uo. 315-316. o. Ezt a néhány gondolatot idézve és alkalmazva a halottfeltámasztás kontra rendkívüliség problémára: A halottfeltámasztás csak a teológiai körbe (mozgás dinamikájába) való belépést megelőzően rendkívüli, ekkor viszont abszolút értelemben, azaz semmilyen kapcsolatunk nem lehet ekkor a jézusi szóval. Ha viszont hitünk lendületével belépünk a transzcendens Alak (Isten, kegyelmi önközlés) önmagába felragadó ereje – ember (teremtményi szabadság) megpillantási képessége körstruktúrába, kérdésünkre lefordítva: Jézus halottfeltámasztási parancsa – a hívő cselekvő engedelmessége, akkor már nem lesz rendkívüli a halottfeltámasztás. Ez a belépés tehát magában foglal két mozzanatot: egyrészt túl kell lépni a racionális dogmatikára és irracionális misztikára szétdarabolt hit-fogalmon, másrészt a rendkívüliségen, mint abszolút érvényű kategórián. Hogyan történik ez a belépés, amely egyben már a halottfeltámasztás egészen konkrét lehetőségét is megteremti? Ez a kérdés nem m{s, mint legfőbb kérdésem szinonimája. 10

12

ízekre szedjük a világot, nemkülönben a lelket, az egészet pedig már nem is látjuk.”11 A rendkívüliség hétköznapi megfogalmazásában rejlő tov{bbi vil{gnézeti előfeltételek: ritka;12 különleges, csodatevő karizma kell hozz{, ami egy egyszerű, templomba j{ró hívőnek biztos nem adatik meg;13 csak a szentek képesek rá.14 A világnézet és a rendkívüliség fogalmi reflexiójának eredménye: 1. Ha rendkívülinek bélyegezzük a halottfeltámasztást, akkor eleve ezzel az előfeltevéssel fogunk a tém{hoz közeledni. 2.

Ez

az

előfeltevés

elv{laszt

bennünket

Jézus

Krisztus

halottfeltámasztásra indító szava megértésének már az első lépéseitől is, amely felhívás pedig egyenértékű a missziós parancs többi elemével. 3. Ha ezen az előfeltevésen akaratunk lendületénél fogva b{tran túllépünk, akkor a „Hogyan t{masszunk fel halottakat?” kérdés megválaszolása elfogadható közelségbe kerül.15 A központi kérdésemre adandó választ felépítő alapfogalmak tisztázása során a halál fogalmának körüljárásához érkeztünk meg. Természetesen

csak

annyiban

foglalkozok

ezzel,

amennyiben

célkitűzésemet segíti: Mi a halál? Mikor, kit tekintsünk halottnak? Ahány világnézet, ahány vallás, ahány tudományterület, annyi válasz. Egyes tudományterületek szerint: „A biológia számára a halál az élőlény

elpusztul{sa,

mely

ut{n

passzívan

vesz

részt

az

ökoszisztémában. A magyar jog szerint a halál: amikor a légzés, a

I. m., 26. o. Lásd dolgozatom 3. pontját. 13 Lásd a 6. pont. 14 Lásd a 7. pont. 15 Ezt a hitben értett ugrást megtéve a rendkívüliség fogalma már nem falként tornyosul elénk, hanem kézvezetőként segítségünkre lesz. Vö. Lumen gentium 12. A hitérzék és a karizmák. - Bemutatását ld. 5.2.1. pontban. 11 12

13

keringés és az agyműködés teljes megszűnése miatt a szervezet visszafordíthatatlan felbomlása megindul. – 1997. évi CLIV. tv. XI. fej. 202.§ g) Az orvostudomány megkülönbözteti a klinikai halál, agyhalál és

biológiai

halál

fogalmát:

A

klinikai

halál

állapotában

az

életjelenségek (keringés, légzés, agyműködés) {tmenetileg szünetelnek. Az agyhalál állapotában a személy agya olyan mértékben károsodik, hogy többé nem képes a szervezet tudatos irányítására, a vegetatív

idegrendszer

teljes

vagy

parciális

sérülésekor.

Eszméletvesztés, kóma esetében lehetséges a károsodás nélküli felépülés. A biológiai halál állapotában a szervezet életképessége visszavonhatatlanul megszűnik.”16 A

katolikus

teológia

szerint:

„A

hal{l

az

ember

földi

zarándokútjának, a kegyelem és irgalom -- amit Isten fölajánl neki, hogy megvalósítsa földi életét az isteni terv szerint és hogy döntsön végső sorsáról -- idejének vége.”17 „Az ember hal{la a teológia értelmezésében a földi élet végérvényes lezárása, tehát az a szakasz, amelyben az összes életfolyamat visszafordíthatatlanul megszűnik. A huzamosabb ideig tartó haldokl{s végpontjaként értendő hal{llal kezdődik a túlvil{gi élet, melynek üdvösség vagy kárhozat volta aszerint alakul, hogy a szabads{ggal rendelkező ember miként alakította földi életét Isten előtt.”18 Mindezeket megfontolva, e dolgozat célj{t szem előtt tartva, egyenlőre arra az egyszerű megfogalmaz{sra szorítkozok, hogy azt az

Wikipédia, a szabad lexikon (internetes lexikon), elérhetőség: http://hu.wikipedia.org/wiki/Hal%C3%A1l 17Katolikus Egyház Katekizmusa 1013., Szent István Társulat, Bp., 2002 (továbbiakban: KEK) 18 FINKENZELLER, Josef, Halál, in: BEINERT, Wolfgang, A katolikus dogmatika lexikona, Vigilia, Bp., 2004; 208. o. (továbbiakban: KaDoL) 16

14

embert tekinthetjük halottnak, akit az általános tapasztalat elsődleges értelme szerint annak mondhatunk: sem a saj{t erejéből, sem semmilyen emberi segítséggel az életbe már nem térhet vissza.19 Nyilvánvaló,

hogy

a

halál

értelmezése

kulcsfontosságú

a

halottfeltámasztás kapcsán. Éppen ezért a téma tárgyalásának több pontján visszatérek még hozzá.

1.1.3. Csoda, karizma, hit A halottfeltámasztást a keresztény hagyom{ny kezdettől fogva Jézus csodái között tartotta számon. A modern egzegézis szerint a csoda-elbeszélés műfaj{ba sorolhatók azok az evangéliumi szövegek, amelyek halottfeltámasztást mutatnak be.20 Dolgozatom is csatlakozik ehhez a kategóriához: a halottfeltámasztás csoda. Ezzel mindjárt a témám gerincét tapintottuk meg. A halottfeltámasztási parancs helyes értelmezése a következő kérdések gondos megválaszolásán múlik: Mit nevez a Biblia csodának? Mit nevez általában a mai ember csodának? Mit nevez ez a dolgozat csodának? Figyelmem legnagyobb részét ezekre a kérdésekre fordítom. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a dolgozat címét adó evangéliumi mondat milyen kontextusban jelenik meg: „Hatalmat adott nekik<” (Mt 10,1). Ez a bizonyos hatalom (dünámisz) a karizma és a

Tragikomikus, de mégis igaz, hogy ezt a megmásíthatatlan tényt Lenin hívei nem tudták elfogadni. Ezzel kapcsolatban tanulságos elolvasni Vagyim Arisztov Ateisták a halál ellen című, korabeli p{rtdokumentumokat felhasználó tanulmányát, in: Hetek IV. évfolyam, 17. szám, 2000. április 22. 20 Vö. MEISER, Martin, A bibliai csodaszövegek formatörténeti kutatása, (továbbiakban: MEISER) in: BENYIK György (szerk.), Csoda-elbeszélések, Szegedi Biblikus Konferencia, Jatepress, Szeged, 2000 (továbbiakban: Csoel); 85-99. o. 19

15

hit összefüggésében, a Lélek működésének erőterében helyezhető el.21 Nyomban az alábbi kérdések adódnak, melyek m{r a legfőbb kérdésem kérdezéséhez vezető legutolsó lépéseket jelölik ki: Mi a karizma? Konkrétan

melyik

karizma

és

milyen

formájú

hit

szükséges

a

halottfeltámasztáshoz? A karizma, a hit milyen szerepet tölt be a halottfeltámasztási parancs értelmezésében?

1.2. A téma helye a teológiában Miután részterületeket

nagy a

vonalakban tematika

felvázoltam

szempontjából,

a

legfontosabb

szükséges

Jézus

halottfeltámasztási parancsának jelen értelmezését elhelyezni a teológia egészében. Mivel egészen gyakorlati célom van, mégpedig az, hogy megválaszoljam ezt a kérdést: Hogyan támasszunk fel halottakat?, ezért tulajdonképpen az alkalmazott teológia (pasztorális) illetékes. Ha a missziós parancs más részleteire kérdeznénk rá hasonló céllal, akkor ilyen kérdéseket fogalmazhatnánk meg: Hogyan tegyük Krisztus tanítványaivá az embereket? Hogyan hirdessük az evangéliumot? Hogyan vezessük be őket a keresztségi katekézis által a hitbe? Hogyan űzzünk ki ördögöket?, és így tovább. Ezek szerint az új evangelizáció gyakorlati megvalósításának egyik eleme a halottfeltámasztás. Azonban be kell látnom azt, hogy az egyház jelenlegi lelkipásztori gyakorlatában nincs

Vö. 3. l{bjegyzet; tov{bb{: „P{l visszhangozza Jézus szav{t, amikor azt tanítja, hogy az ember a hit {ltal megnyílik az Evangélium üdvözítő hatalm{nak. (Róm 1,16)” FENASSE, Jean-Marie – LACAN, Marc-Francois, Hatalom, in: P. LEON-DUFOUR, Xavier SJ Biblikus Teológiai Szótár, Szent István Társulat, Bp., 1972; 470. o. (továbbiakban: BTSz); tov{bb{: „A páli egyházakban mindennaposan tapasztalják a Léleknek ezeket az ajándékait. Az apostol igehirdetését a Lélek és a hatalmas művek, azaz csod{k kísérik (1Tessz 1,5; 1Kor 2,4); ő maga is nyelveken beszél (1Kor 14,18), és l{tomásai vannak (2Kor 12,1-4)” GEORGE, Augustin – GRELOT, Pierre, Karizmák, in: BTSz; 718. o. 21

16

különösebb nyoma a halottfeltámasztási parancs teljesítésének, ill. egyáltalán az ezen parancsra irányuló reflexiónak. Ezek alapján tehát dolgozatom második alapvető kijelentése: a halottfeltámasztás teológiája nincs kidolgozva olyan módon és mértékben, mint például a keresztség vagy az ördögűzés teológiája. Ezért meg kell kísérelnem átfogóan, már-már a teljesség megvalósíthatatlan igényével bemutatni a tém{t, az elérhető legtágabb területet bejárva: biblikum, egyháztörténelem, dogmatika, fundamentális. Célom elérése érdekében leginkább a krisztológia, a teológiai antropológia és a „csoda, karizma, hit” központi tém{kat bemutató fundamentális teológia eredményeire kell támaszkodnom.

1.3. Mai nehézségek és esélyek Széles palettán vonulnak fel a nehézségek a halottfeltámasztással kapcsolatban: a gondolkodásunkat, személyes hitünket meghatározó racionális,

természettudományos

érzékenységünket jelenségekkel

torzító

szemben

világkép

következményei;22

tanúsított

ellenérzés,

misztériuma vagy

karizmatikus éppen

a

csodahajszolás;23 a média hatására a hal{lt körülvevő szenzációéhség a társadalom minden rétegében;24 a tanús{gtevő élet hitből fakadó

Vö. „Amíg a dogmatika a mai ember előtt önkényesen elrendelt tételek bonyolult gyűjteményének l{tszik, addig az g{tolja a hitre való készséget.” in: RAHNER, Karl, A titok fogalmáról a katolikus teológiában, in: Uő., Isten: rejtelem, Egyházfórum, Bp. 1994; 18. o. – Hosszan lehetne sorolni azokat a XX. századi teológusokat, akik tudatosan küzdenek a teológiai közgondolkodásban évszázadok alatt megtelepedett mechanikus szemléleti form{k ellen, és a hívő tekintetét igyekszenek nagy gonddal visszavezetni a Forráshoz (Maurice Blondel, Romano Guardini, Hans Urs von Balthasar). 23 Vö. „A karizmatikus gyógyító gyakorlat nem m{s, mint modern m{gia.” – állapítja meg ellentmond{st nem tűrő hangon: Dr. ERDÉLYI Judit, Gyógyulás bármi áron?, Ébredés Alapítvány, Pécel, 2004; 16. o. 24 Vö. MOODY, R. A., Élet az élet után, Ecclesia, 1983 – E könyv hatására mondhatni egy új kulturális forradalom bontakozott ki, például számos játék- és dokumentumfilm 22

17

kötelessége és ennek határai;25 a halottfeltámasztás elméleti és gyakorlati kidolgozásának hiánya. A legutolsó nehézségre reflektálva olyan módszert kellett választanom, amely más teológiai témák kidolgozására támaszkodva analógiás módon következtetéseket állapít meg a halottfeltámasztás teológiájára nézve.26 Sok-sok elméleti és gyakorlati kérdés tartozhat a kidolgozásra váró halottfeltámasztás-teológia részletesen

kibontani.27

területére, Ezek

amelyeket

szükséges

lenne

megválaszolása

nemcsak

hogy

meghaladná e dolgozat kereteit, hanem túl messze vinne a jelenleg tárgyalt központi kérdésemtől. Azonban van még egy kérdés, amely az eddigi gondolatvezetést követve és azt elfogadva önkéntelenül is felmerül: Miért támasszunk fel halottakat? Milyen okból és milyen célból kezdjünk bele ebbe "kockázatos" vállalkozásba? Banális lenne egy olyan válasz, amely egyszerűen visszautalna magára a parancsra: azért támasszunk fel halottakat, mert Jézus ezt mondta. Miért mondta ezt Jézus? Miért támasztott fel halottakat? Ezekre a kérdésekre is jó eséllyel kereshetjük a választ annak fényében, amit a Katolikus Egyház

született a halálból visszatért emberek beszámolói alapján. Ezek az alkotások nem egyszer az Egyház által elítélt ezoterikus, spiritiszta szeánszok világára építenek. – A halállal kapcsolatos szenzációéhség többi fajtáját pedig szinte már lehetetlen lenne felsorolni. 25 Vö. RM 1. „Az Üdvözítő missziója, amelyet az Egyházra bízott, még nagyon messze van beteljesedésétől. Az eljövetele ut{ni m{sodik évezred fordulóján, az egyetemes emberiséget tekintve, ez a küldetés még csak a kezdeténél tart és arra kötelez minket, hogy {llítsuk minden erőnket a szolg{lat{ba.” 26 Ahogyan ezt már a 10. lábjegyzetben alkalmaztam is. 27 Pl.: Ki és hogyan tanítja meg az érdeklődő keresztényeknek a halottfelt{maszt{s gyakorlatát? Az egyházjognak kell-e szabályozni a kérdést? Legyen-e a halottfeltámasztásnak liturgikus formája? A halottfeltámasztásokat milyen eljárással fogja kivizsgálni az egyházi hatóság? A feltámasztott emberek hogyan fogják szolgálni az Egyház Krisztusról szóló tanúságtételét? Hogyan segítsük a feltámasztott embereket és feltámasztóikat, hogy tapasztalataik hitelesen és gyümölcsözően épülhessenek be az egyházközségek életébe? – Ehhez hasonló kérdések tárgyalása a missziós parancs többi elemével kapcsolatban teljesen természetes a mai teológiában.

18

Katekizmusa ezzel kapcsolatban kijelentett: "Jézus a föltámadásba vetett hitet összekapcsolja saját személyével: 'Én vagyok a föltámadás és az élet' (Jn 11,25). Maga Jézus fogja föltámasztani az utolsó napon azokat, akik Benne hittek, (vö. Jn 5,24-25; 6,40) s akik ették az Ő testét és itt{k az Ő vérét. (vö. Jn 6,54) Ennek már most jelét és zálogát adja azzal, hogy néhány halottnak visszaadja az életet, (vö. Mk 5,21-43; Lk 7,11-17; Jn 11) így jövendölvén a föltámadását [kiemelés tőlem, Cs. P. M.], bár az más létrendbe tartozik. Erről a teljesen egyedül{lló eseményről úgy beszél, mint Jónás jeléről (vö. Mt 12,39), mint a Templom jeléről: (vö. Jn 2,19-22) megjövendöli föltámadását a megölése utáni harmadnapon. (Mk 10,34)”28 Dolgozatom harmadik alapvető kijelentéseként tartom sz{mon a Katekizmusból kiemelt részletet: Jézus már most néhány halottnak visszaadja az életet, (vö. Mk 5,21-43; Lk 7,11-17; Jn 11) így jövendölvén a föltámadását.29 A Katekizmus szentírás-értelmezése a halottfeltámasztáselbeszélések terén lezárja az egzegéták vitáját, mely akörül forgott, hogy Jézus valóban támasztott-e föl halottakat.30

KEK 994. Fontos kérdés tehát az, hogy miért támasztott fel halottakat Jézus. De még fontosabb kérdés: Miért támasztotta fel Jézust az Atya? Nyilvánvalóan a halottfeltámasztásteológia legtágabb keretét ez a kérdés adja. E dolgozatnak azonban nem célja, hogy Jézus feltámadását tárgyalja. Megelégszem azzal, ha egy vitán felül álló megfogalmaz{sra utalok: „Jézus feltámasztása nem pusztán annyit jelent, hogy az Atya véglegesen elfogadta és igazolta Jézust, és felvette az Istennel való élet és szeretet közösségébe. Isten Jézus felt{maszt{s{val és megdicsőítésével elfogadta azt, hogy Jézus m{sokért élt, és ezzel végleg békét és kiengesztelődést hozott a világnak. Jézusban és Jézus által fordul oda Isten szeretete végérvényesen minden emberhez.” *kiemelés az eredetiben, Cs. P. M.+ KASPER, Walter, Jézus a Krisztus, Vigilia Kiadó, Bp., 1996; 176. o. (továbbiakban: KASPER) 30 Vö. „< meg kell {llapítani, hogy a történeti módszer – éppen a teológia és a hit legbensőbb lényegéből fakadóan – a teológiai munka nélkülözhetetlen dimenziója, és az is marad. A bibliai hit számára ugyanis lényeges, hogy valóban történeti eseményre vonatkozik. A bibliai hit nem úgy beszéli el a történeteket, mint történelem feletti igazságok szimbólumait, hanem azon a történelmen alapszik, amely ennek a földnek talaján ment végbe. Számára a factum historicum nem kicserélhető rejtjel, hanem lényegalkotó alap: Et incarnatus est – ezekkel a szavakkal azt valljuk meg, hogy elhisszük, Isten tényleg belépett a valóságos történelembe.” RATZINGER, Joseph, XVI. 28 29

19

Tehát

hitünk

szerint

a

halottfeltámasztás

Jézus

Krisztus

feltámadásáról és a mi feltámadásunkról szóló prófécia. Mint prófécia ki van téve az ellenemondás, az értetlenség, a botrány erejének, de ezzel együtt a hitünk középpontjáról szóló tanúságtétel marad minden korban. A húsvéti hitből fakadó tanús{gtétel ereje ad esélyt arra, hogy megválaszoljam ezt a kérdést: Hogyan támasszunk fel halottakat?...

Benedek, A názáreti Jézus, Szent István Társulat, Budapest, 2007; 12. o. (továbbiakban: RATZINGER)

20

2. A CSODA BIBLIAI ALAPJAI

„Csod{k pedig nincsenek – tartja a modern gondolkodás, amely a természettudományos gondolkodás és a szorosan vett okság elve alapján vizsgálja a jelenségeket. Téves úton jár azonban, aki a bibliai csodákat

a

természettudományos

törvények

fényében

akarja

vizsgálni.”31 – írja Benyik György. További hasonló megjegyzésekkel lehet kiegészíteni megállapítását a halottfeltámasztás kapcsán: Téves úton jár, aki a bibliai csodákat a bibliai korba sz{műzi. Téves úton jár, aki a halottfeltámasztási parancsot a biblikus hit összefüggésén kívül értelmezi. Éppen ezért rendkívül fontos kérdés megválaszolásához érkeztünk: Mit nevez a Biblia csodának?

2.1. A csoda az Ószövetségben Először a héber szavak szintjén kell megismerni az ószövetségi csodafogalmat: „A csoda kifejezésére a héber Biblia legalább nyolcféle szót használ: ’ót’, ’mófét’, ’gevur{’, ’gedullá’, ’nifláót’, ’nész’ és a ’pele’ szavak mögött rejtőzik a héber csodafogalom [beillesztés tőlem, Cs. P. M.+. A Septuagintában a ’szémejosz’ és a ’terász’ a megfelelőjük, elsődlegesen az ’ót-mófet’ páros fordításánál. [/] A héber Biblia a mi csoda szavunk értelménél t{gabb jelentésű szót haszn{l, a ’pele’ és a ’nifláót’ szavakat. A csodáknak egy bizonyos fajtáját bibliai fogalomnak lehet tekinteni, mivel saját terminus technicusukkal jelölik. Ezek a jelek az ’ót’ és a ’mófet’; vagyis rendkívüli vagy meglepő események, amelyeket Isten azért küldött, hogy demonstrálja hatalmát és akaratát 31

Csoel; 6. o.

21

bizonyos helyzetekben, amikor az embert valamiről meg kellett győzni. [/] A csodával kapcsolatos elképzelések az Egyiptomból való kiszabadulás történetéből elemezhetők ki. Az Örökkévaló megígérte (2Móz 7,3-5), hogy sok jelet (’ót’) és csod{t (’mófet’) mutat Egyiptomban”32 – így foglalja össze Szécsi József a héber szavak hátterét, kapcsolódási pontjait az Ószövetség nyelvével. Továbbá r{mutat a legfontosabb szemléleti tényezőkre is: „A bibliai ó- és újszövetségi csodaproblémában nem az a kérdés, hogy vannak-e csodák, hanem az, hogy az adott csoda Istentől való-e vagy sem? Isten csodatevő erejében való hit sokszor hiányzott a pusztában (Zsolt 78,32), a próbatételek miatt a nép lázongott és maga is próbára tette az Örökkévalót (2Móz 17,2; Zsolt 95,9) csodákat követelve. (<) A Bibli{ban

nem

vetődik

fel

a

csod{knak

természetes

vagy

természetfölötti volta, amely kérdés a későbbi korok gondolkodóit komolyan érdekelte. (<) A csod{kkal kapcsolatos ellenszenv a bibliamagyarázók egy rétegének meghatározó szempontja lett. Ha például néhány forrásban több a csoda-elbeszélés, akkor azok kevésbé hitelt érdemlőek. Az apologetikus hajlamú kutatók csökkenteni próbálják a bibliai csodák jelentőségét, hogy ezzel tegyék a Bibli{t szalonképesebbé. A Biblia csoda-elbeszélései azonban nem öncélúak. Isten bizonyítja Izráel történetében, hogy sorsát közvetetten vagy követlen módon alakítja. Elképzelhető csoda-nélküli hit, biblikus hit azonban csak csodával.”33

SZÉCSI József, „Nem minden ór{ban történik csoda<” Megill{ 7b, A csoda a zsidó irodalomban, in: Csoel; 139.o. (továbbiakban: SZÉCSI) 33 I. m., 141. o. 32

22

2.1.1. A szükséget szenvedő ember megsegítése A csoda ószövetségi fogalmának kettős tartalma van Westermann szerint: egyrészt a megsegítés motívuma, másrészt a csodálkozás tapasztalata. „Izrael a kezdeti szabadít{st, és az egész történetét meghatározó, annak során megélt szabadításokat csodaként tapasztalta meg. (<) Mag{t a csod{t a Zsolt 77,15-16 egyetlen tömör mondatba foglalja: ’Megszabadítottad népedet erős karoddal.’ (<) a történés egy bizonyos aspektus{t emeli ki: azt, hogy Istentől jött a szabadít{s.”34 Tárgyalásmódom szemléletébe tökéletesen illeszkedik szerzőnk al{bbi megkülönböztetése: „Nagy különbség, hogy a csodáról az beszél-e, akit az élmény közvetlenül érintett, vagy a később élők, akik sz{m{ra az hagyom{nyozott esemény volt. A közvetlen és egyidejű leír{sban a csoda még az, hogy Isten a legnagyobb szükség pillanatában fordulatot hozott – olyan fordulatot, amelyre a veszélyben leselkedők nem számíthattak. A csoda Isten és ember között történés, valós volta csak ebben a szemtől-szemben állásban érvényesül, és ezért külső kritériumoknak, létező norm{k szerint méricskélésnek nincs helyük. Amit távolságból, objektíve veszünk szemügyre, az már voltaképpen nem csoda.”35 2.1.2. A csodálkozó ember és Isten személyes találkozása A megsegítés motívumát tovább gazdagítja a csodálkozás tapasztalata.36

Ezt

így

értékeli

Westermann:

„(<)

a

csoda

WESTERMANN, Claus, Az Ószövetség theológiájának vázlata, Budapest, 1993; 52-53. o. (továbbiakban: WESTERMANN) 35 Uő., 53. o. 36 Az Új Izrael, az Egyh{z is megőrizte ezt a csodaértelmezést: „Nyisd meg szemünket és testvéreink szemét, hogy ma észrevegyük csod{s műveidet!” in: Az imaórák liturgiája III. kötet; IV. hét hétfő, Reggeli dicséret 3. foh{sza (tov{bbiakban: LH) 34

23

megtapasztalásának lényegbeli jele a csodálkozás. A csodálkozásba szükségszerűen némi értetlenség is vegyül. A megmagyarázott csoda nem csoda többé. Ezért a csodálkozás a gyermeknél gyakoribb és természetesebb, mint a felnőttnél. A csod{lkoz{s gyermeki eleme a csoda megtapasztalásától elválaszthatatlan. Éppen ez a körülmény bizonyítja, hogy a csoda sohasem ragadható meg csupán abból a jelenségből, amelyet észlelünk. A csoda nem konstatálható. Ha a nyugati theologia a csodát a megállapíthatóság [=bizonyíthatóság; értelmezés tőlem] felől, mint a természeti törvényektől eltérő jelenséget akarja értelmezni, úgy a csodáról szóló egész tanításával elrugaszkodik a Bibliától.”37 Röviden összegezve tehát az Ószövetség csoda-teológiáját38 azt kell emlékezetünkbe vésni, hogy: „(<) csod{n az Ószövetség nem a természeti törvények áttörését érti, hanem egyes-egyedül a cselekvő Isten és a cselekvéstől lenyűgözött ember tal{lkoz{s{t, szemtőlszemben állását.”39

2.2. Jézus csodái Alapvetően minden keresztényben úgy él Jézus képe, mint akitől a csodák elválaszthatatlanok. De miért is alakult ez így? Miért van birtokunkban egy olyan szöveg, az evangéliumok, amely az ószövetségi

WESTERMANN, 53. o. E témához további szakirodalom: RAD, Gerhard von, Az Ószövetség teológiája I-II, Osiris, Bp., 2007; I/ 356. o.; II/34. 38. 202. o.; Jeromos Bibliakommentár I-III., Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Budapest, 2003; 3:17; 77:59; 81:93-95; (továbbiakban: Jeromos I-II-III.); TERNANT, Paul, Csoda, in: BTSz; 206-208. o. 39 WESTERMANN, 54. o. 37 38

24

hagyománnyal szemben szinte hemzseg40 a csodáktól? Érdemes bátran ráhagyatkozni Martin Meiser válaszára és az abból logikusan levonható következtetésekre: „A csodahagyományok hordozóinak elsősorban a meggyógyítottak,

m{sodsorban

pedig

a

keresztény

hithirdetők

gondolhatók el. A csodaszövegeket mint vallásosságot motiváló csodákat a közösségi tanításban is használták.”41 Teh{t elsősorban maguk

a

betegségből

meggyógyítottak,

megsz{llotts{gból

megszabadítottak és a halálból feltámasztottak vitték szét Jézus csodatevő hatalm{nak hírét. Az, amit ők egész lényüket átformáló változásként tapasztaltak, örömhírré vált az életükben. Nem túlzás azt {llítani, hogy ők lettek egyben a leghatékonyabb tanúságtevők és igehirdetők is.42 Azért olvashatunk oly sok jézusi csodáról, mert sokan tapasztalták meg a Messiással való felszabadító találkozást, ők valóban meggyógyultak

betegségeikből,

megszabadultak

démonaiktól,

visszatértek ebbe a világba a sírból. 2.2.1. Isten Országának jelei Az egzegéták egybehangzó véleménye az, hogy Jézus csodái Isten Országának jelei: „Jézus csod{i {ltal kinyilv{nítja, hogy a prófét{k {ltal előre hirdetett Ország elérkezett személyében (Mt 11,4k); ráirányítja a figyelmet önmagára és az általa megtestesített Ország örömhírére. (<)

Vö. „Az evangéliumokban kereken húsz, gyógyít{sról és démonűzésről szóló történetet tal{lunk, (<) {ltal{ban utalnak Jézus gyógyító tevékenységére, tömeges gyógyítások benyomását keltve (így Mk 1,32-34par; 3,7-12par; 6,53-56par).” GNILKA, Joachim, Jézus mint a csodás gyógyító – A történelem tanúságtétele, in: Csoel; 21. o. (továbbiakban: GNILKA) 41 MEISER, 96. o. 42 Vö. Mk 5,19-20 »Menj haza a tieidhez, és hirdesd nekik, milyen nagy dolgot művelt veled az Úr, és hogyan könyörült meg rajtad!« Az el is ment, és elkezdte hirdetni a Tízvárosban, hogy Jézus milyen nagy dolgot cselekedett vele. És mindenki csodálkozott. 40

25

Ak{r a bűnbocsátó hatalmáról van szó (Mk 2,5-12p), akár a szombat feletti

tekintélyéről

(Mk

3,4k

p;

Lk

13,15k;

14,3kk),

királyi

messiásságáról (Mt 14,33; Jn 1,49), Atyj{tól kapott küldetéséről (Jn 10,36), vagy a beléje vetett hit hatalmáról (Mt 8,10-13; 15,28 p), Jézus {ltaluk mindig küldetéséről és méltóságáról tesz tanúbizonyságot (<).”43 Jézus csodái tehát szervesen kapcsolódnak küldetésének egészéhez, annak teljességéből nem szabad kiszakítani azokat.44 Jézus szavai és tettei egységet alkotnak: „Csak közvetve bizonyítják Jézus messiási mivolt{t és istenségét: azt tanúsítj{k, hogy ő valóban az, akinek vallja magát. E jeleket tehát nem szabad elszigetelnünk Jézus Szavától: a szegények evangelizálását kísérik (Mt 11,5 p). (<) Az üzenet az első és egyedül szükséges jel (Jn 20,29), hirdetőjének összehasonlíthatatlan személyes tekintélye révén (Mt 7,29), és ama belső tulajdons{ga {ltal, hogy beteljesítve az előző kinyilatkoztatást (Lk 16,31; Jn 5,46k), hallgatóinál megfelel a Lélek hívásának.”45

TERNANT, 209. o. Épp így a csoda-elbeszéléseket sem szabad kiszakítani az egyes evangéliumok kontextusából, melyeknek külön-külön sajátos csoda-felfogása van Joachim Gnilka szerint: „M{rk evangélium{ban a csod{k a harc jegyében {llnak: ezt a harcot Jézus a Messiás, az Isten Fia nyitja és vívja meg a Sátánnal és a Gonosz erőivel. (<) M{té evangéliumában az Ige – Jézus szava – domin{l, előtérbe kerülnek a beszédkompozíciók, kezdve a hegyi beszéddel. A csodák a szó mellé és alá rendelődnek, erről vall a tömör meg{llapít{s: „Jézus bej{rta egész Galile{t, tanított a zsinagógákban, hirdette országa evangéliumát s gyógyított minden betegséget s fogyatékoss{got a nép közt” (4,23; vö. 9,35). A Luk{cs-evangélium Jézus segítőgyógyító működése révén, mint népe nagy jótevője és eszkatológikus prófét{ja jelenik meg, így az ApCsel 10,38 lényegretörő szavaiban: „S ő ahol csak j{rt, jót tett, meggyógyította az összes ördögtől megsz{llottat.” Végül J{nos evangéliuma annak a meglátásnak ad hangot, hogy Jézus csodáit jelekként kell felfognunk és a hitben olyan jelzésekként elfogadnunk, melyek Krisztusra, az isteni önközlés személyére mutatnak.” in: Csoel; 20. o. 45 TERNANT, 210. o. – Egészen hasonló értelmezést ad Meiser is, azonban témánk szempontj{ból még egy meggondolandó, figyelmeztető csodaértelmezést is közöl: „(<) a tanít{s megőrzi Jézus cselekedeteit attól, hogy pusztán szavak maradjanak – az 43 44

26

Azt is hozzá kell még tenni az eddig mondottakhoz, hogy maguk a csodák hatékony jelek, megvalósítják azt a teljes, testi-lelki-szellemi valóságot (üdvösséget), amit jelölnek: „A csod{k nem kívülről adj{k bizonyítékukat, mint az önkényes és hivalkodó jelek, hanem kezdik megvalósítani azt, amit jelölnek, a messiási üdvösség zálogát adják, amely üdvösség az eszkatológikus Országban teljesedik be. Ezért nevezik a szinpotikusok ezeket a csod{kat erőnek (hatalom; dünámisz: vö. Mt 11,20-23; 13,54.58; 14,2)”46

2.2.2. Botrány és hit Jézus csodáit csodálva, az evangéliumi elbeszéléseken elmélkedve ránk tör egy hallatlanul fontos kérdés: Miért feszítették keresztre, miért nem hittek benne, ha olyan sok emberrel csodát tett? Vagy ahogy e kérdés tartalma szerint az evangéliumok hasábjain is megjelent: „Másokat megmentett, magát meg nem tudja megmenteni. Izrael királya ő, sz{lljon le most a keresztről, és hiszünk neki! Az Istenben bízott, szabadítsa hát meg most, ha akarja! [Zsolt 22,9;] Hiszen azt mondta: ’Az Isten Fia vagyok’.” (Mt 27,42-43) Néhány szempont szerint tanulságos lesz körüljárni a botrány és a hit kérdését Jézus csodái kapcsán. Maga Jézus súlyos vádat fogalmaz meg hitetlen hallgatóival szemben: „< nem azért kerestetek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok” (Jn 6,26). Teh{t a csodajelekben nem a magasabbrendű szellemi valóságot keresték, hanem csak a konkrét, megfogható eredményt. Ugyanakkor maga Jézus is kritikusan viszonyul saját tevékenységének, csodáinak

erényekről nemcsak beszélni kell, hanem a gyakorlatban alkalmazni is.” in: Csoel; 91. o. 46 TERNANT, 210. o.

27

meggyőző erejéhez: „Hacsak jeleket és csod{kat nem l{ttok, nem hisztek” (Jn 4,48). „A hit az evangéliumi csoda-történetek saj{tos jegye”47 – állapítja meg Gnilka. A hit egyaránt megjelenik pozitív (vö. Mk 2,5; Mt 8,10; Mk 5,34; 10,52; Mt 15,28) és negatív (Mk 9,19; Jn 5,10ff.24) kontextusban is. A hit a Jézussal való találkozás felszabadító tapasztalatának feltétele. De sokan vannak azok is, akik, akik „égi jelet akarnak l{tni. A szinoptikus szóhasználatban a ’jel’ a minden kétkedést kiz{ró csoda, szemben a ’hatalom megnyilv{nul{sai’-nak (dünámisz) tekintett jézusi csodákkal (Mt 11,20f.23; 14,2 többek között).”48 Tal{lóan összefoglalja ezt a bonyolult kérdést szerzőnk: „Az égi jel követelése visszautasításának horizontján bepillantást nyerünk a Jézus által tett csodák természetébe. Csodái nem voltak a szó szoros értelmében vett elsöprő erejű mir{kulumok. A hitetlenek kevesellték. A csodák csak azok számára lettek hatalmának megnyilvánulásai (dünámisz), akik megnyíltak Jézus előtt a hitben. Így a jelkövetelés elutasításának motívuma kriteriológiai funkcióhoz jut Jézus csodáinak általános megítélésénél.”49

2.3. Az apostolok csodái Szem előtt tartva első alapvető kijelentésemet – ami állítható a missziós parancs egészéről, a halottfelt{maszt{s parancs{ra is érvényesnek kell lennie –, amely most nyeri el jelentőségét, Jézus csodáinak felszíni vizsgálata után figyelmünket az apostolok csodái felé fordítjuk, és ezzel

GNILKA, 25. o. I. m., 26. o. 49 I. m., 27. o. 47 48

28

nagy lépést teszünk meg a legfőbb kérdés megv{laszol{s{nak ir{ny{ba: „< Jézus csod{it saj{t teljhatalm{ból adódóan műveli, Isten uralm{nak jeleként (mely a személyével kezdődik), az apostolok azonban csak az ő nevében közvetetten, vagyis Isten uralm{nak tov{bbvitelével az ő teljhatalmának részeseként tesznek csodát.”50

2.3.1. Tanúságtétel a Feltámadottról Az Apostolok Cselekedeteinek tömör foglalatát adja az alábbi mondat: „Az apostolok pedig nagy erővel tettek tanúságot Urunknak, Jézus Krisztusnak felt{mad{s{ról; és bőséges volt a kegyelem mindnyájukban.” (4,33) Az apostolok missziója és csodái tehát nagy erővel (μεγαλη δυναμει) bíró tanúságtétel volt a Feltámadottról. Azt a küldetést valósították meg, amelyet már egyszer megízleltek, amikor az Úr hatalmat adott nekik és „elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahova menni készült.” (Lk 10,1) M{r az első csodabesz{moló al{t{masztja az apostolok csodáinak ezt az egyértelmű jelentését, amikor az Ékes-kapunál meggyógyított béna esete kapcsán Péter így értelmezi a történteket: „Izraelita férfiak! Miért csodálkoztok ezen és miért ámultok rajtunk, mintha a magunk erejéből vagy hatalm{ból tettük volna, hogy ez j{r? Ábrah{m Istene és Izsák Istene, Jákob Istene *Kiv 3,6;+ és a mi aty{ink Istene megdicsőítette Fiát, Jézust, akit ti kiszolgáltattatok ugyan és megtagadtatok Pilátus színe előtt, b{r az úgy döntött, hogy szabadon bocs{tja őt. Ti azonban megtagadtátok a Szentet és Igazat, s azt kívántátok, hogy a gyilkost adj{k nektek aj{ndékul az élet szerzőjét pedig megöltétek, de Isten feltámasztotta őt halottaiból. Ennek mi tanúi vagyunk. Az ő neve adott SCHREIBER, Stefan, Pál csodatetteinek jelentősége az Apostolok Cselekedeteiben, in: Csoel; 133. o. (továbbiakban: SCHREIBER) 50

29

erőt a nevében való hit {ltal ennek az embernek, akit ti láttok és ismertek, s a tőle sz{rmazó hit adta meg neki ezt az ép egészséget mindny{jatok szeme l{tt{ra.” (4,12-16)51 Az apostoli tanúságtétel, mely szavakkal és tettekkel történt, épp olyan célt, értelmet tulajdonít a csodatetteknek, mint Jézus. Tehát a Jézus Krisztusban felkín{lt üdvösség lehetősége továbbra is nyitva van az emberek előtt. Sőt, most m{r egyre nagyobb sz{mú tanús{gtevő egyre nagyobb teret nyit a világ népei előtt, hogy az igehirdetés és a csodák által megtérjenek és elfogadják az üdvösséget. „Isten {llandó üdvözítő akarata a keresztény csodatettekben eddig ismeretlen intenzitással hat a történelem terében.”52

2.3.2. Engedelmesség a Szentlélek indításainak Mi a titka az apostoli csodáknak, mit olvashatunk ki a csodaelbeszélésekből? Ha hiteles, komoly és elfogadható választ találok arra a kérdésre, hogy az apostolok miért és hogyan voltak képesek csodatettekre, akkor biztos alapot lehet adni dolgozatom legfőbb kérdésének: Hogyan támasszunk fel halottakat? A fent idézett csodaelbeszélésből kiemelt figyelemreméltó részlet nyomán indulhatunk el: „Az ő neve adott erőt a nevében való hit által<” (ApCsel 3,16) Tehát Jézus Krisztus nevének hatalmából való részesedés a nevébe vetett hit {ltal történik. Egy alkalommal „az apostolok azt mondták az Úrnak: »Növeld bennünk a hitet!« Az Úr ezt

A misszió, az evangélium hirdetése és az apostoli csodák szerves kapcsolatát kétség nélkül állítj{k az egzegét{k: „Jézus ígéretei valóra v{lnak a keresztyén misszió során: ’kígyókat vesznek kezükbe’ (Mk 16,18)” BOLYKI János, ApCsel 28,1-10 az apokrif akták összefüggésében, in: Csoel; 12. o.; „Csak az Evangélium hirdetése teszi lehetővé a csod{t és ad értelmet neki, ez az Igének a csodával szembeni elsőbbségére utal.” SCHREIBER; 129. o. 52 SCHREIBER, 133. o. 51

30

felelte: »Ha csak akkora hitetek lesz is, mint egy mustármag, és ennek az eperf{nak azt mondj{tok: „Szakadj ki tövestől és verj gyökeret a tengerben!”, engedelmeskedni fog nektek.” (Lk 17,5-6) Az apostolok hittel teli szavára ilyen látványos módon (azaz a csodatettben rejlő hatékonysággal) kell engedelmeskednie az eperfának. Az apostoli tanúságtétel szép péld{ja az, amikor Péter a főtan{cs előtt vallja meg hitét: „Atyáink Istene feltámasztotta Jézust, akit ti a fára függesztve megöltetek. Isten fejedelemmé és üdvözítővé emelte őt jobbj{val, hogy bűnb{natot és bűnbocs{natot adjon Izraelnek. Ezeknek a dolgoknak tanúi vagyunk, mi és a Szentlélek, akit Isten megadott mindazoknak, akik engedelmeskednek neki.” (ApCsel 5,30-32) Hogyan kapcsolódik össze a luk{csi kettős műből (evangélium és apostolok cselekedetei) idézett két részlet? Erre a kérdésre kapjuk meg válaszként az apostoli csodatettek kulcsát: a Szentlélek ereje (dünámisz) és az Ő indításainak53 való cselekvő engedelmesség.54

Vö. „Az ima tém{j{hoz közel {ll a Szentlélek gyakori említése, a Lélekre való hivatkoz{s, a ’Lélekben’ való cselekvés hangsúlyoz{sa. (<) Mindkét tém{t, az im{ds{g teológi{j{t, és a Krisztust eltöltő és belőle forrásozó Lélekét, Lukács az Apostolok Cselekedeteiben bontakoztatja ki igazán, hiszen ezek a gondolatok még kifejezettebben vonatkoznak az Egyh{z életére, amely a Lélek meg nem szűnő működésének színtere.” FARKASFALVY Dénes, Bevezetés az újszövetségi szentírás könyveihez, Szent Istv{n T{rsulat, Bp.; 109. o. A luk{csi kettős mű alapvető jellegzetessége tehát a Szentlélek szüntelen jelenléte. A sok-sok megemlíthető részből most csak azokat idézem, melyek témám számára hangsúlyosan fontosak: Lk 2,27 (Simeon) a Lélek indítására a templomba ment. Lk 5,17 Az Úr ereje (dünámisz) gyógyításra ösztönözte (Jézust). ApCsel 1,8 De megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét (dünámisz), és tanúim lesztek Jeruzsálemben, s egész Júdeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső hat{r{ig.” ApCsel 2,4 Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és különböző nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogy a Lélek szólásra indította őket. ApCsel 8,29 A Lélek indítást adott Fülöpnek: „Menj és szegődj a kocsi mellé!” 54 Rendkívül érdekes összevetni a két engedelmesség szó görög eredetijét: ‘υπακουω (hüp{kúó); hallgat vkire (alárendeltként), azaz figyelmesen hallgat; kiterjesztve: megszívlel vagy igazodik egy parancshoz vagy tekintélyhez:--hallgat, engedelmes vkinek, engedelmeskedik (Lk 17,6 - Ez a szó szerepel akkor, amikor az eperfa engedelmeskedik az apostoloknak.) 53

31

Az apostolok csodáinak eddigi tárgyalása után az Olvasóban önkéntelenül is felmerülhet egy teljesen logikus kérdés halottfeltámasztási

parancsa

kapcsán:

Talán

valamit

rám

Jézus akar

kényszeríteni ez a dolgozat? Mit v{r tőlem az író? Én is értelmezzem úgy a halottfeltámasztási parancsot önmagamra nézve, mint ahogy ő saj{t mag{val szemben? Erre a kérdésre dolgozatomnak ezen a pontján még nincs meg a teljesen megalapozott válasz. Azonban éppen itt kell egy lényeges megjegyzést tennem, mely kapcsolódik a már érintett halottfeltámasztás kontra rendkívüliség55 problémához. Az apostolok hívő, zsidó emberek voltak, sajátos világnézettel rendelkeztek. Amikor azonban a pogányok körében folyó misszió során a legnehezebb kérdéshez érkeztek – az ószövetségi törvény és az abból fakadó életmód megtartása vagy feladása –, akkor a választ a „Szentlélek logikája” adta meg, és ők

πειθαρχεω (pejth{rkheó) legyőzetik egy uralkodótól, azaz (birtokos esetben) behódol (aláveti magát) hatalomnak; analóg módon: alkalmazkodik a javaslathoz (tanácshoz):-- figyel (hallgat), engedelmeskedik (az elöljáróknak) (ApCsel 5,32 - Ez a szó szerepel, amikor az apostolok engedelmeskednek a Szentléleknek.); forrás: Biblia Felfedező 1.7 (továbbiakban: B. 1.7) A hüp{kúó elsődleges jelentése: hallgat vkire, figyelmesen hallgat. A pejthárkheó elsődleges jelentése: legyőzetik egy uralkodótól, behódol hatalomnak. A magyar engedelmesség szó nem adja vissza a görög eredetiben levő minőségi különbséget: a pejthárkeó lényegesen átfogóbb, intenzívebb engedelmességet jelent, mint a hüpákúó. Nagy különbség van aközött, ha figyelmesen kell hallgatnunk vkire, vagy ha teljes lényünket kifosztva alá kell vetni magunkat egy uralkodónak. Megkülönböztethetjük teh{t az engedelmesség hétköznapi, egyszerű esetét (hüp{kúó) a milit{ris, szélsőségesen megal{zó helyzettől (pejth{rkheó). Mi következik ebből témafeldolgozásom szemlélete számára? Két irányból lehet konklúziót megfogalmazni: Egyrészt - ha ilyen megr{zó erővel engedelmeskedik az eperfa az apostoloknak, akkor mennyivel inkább szükséges az, hogy engedelmes legyen a tanús{gtevő apostol a Szentléleknek? Ez erkölcsi felhívás mindannyiunk számára. Másrészt - a Szentléleknek való engedelmesség átfogó tapasztalatának csak egy apró, partikuláris része az, hogy az apostol szavára hogyan kell engedelmeskednie például egy eperfának. Ez nem annyira erkölcsi felhívás, mint inkább annak megvallása, hogy a tanúságtétel, a csoda csak a Szentlélekkel való együttműködés egészében helyezhető el. 55 Vö. 1.1.2. és 10. lábjegyzet

32

megnyugodva, bátran ráhagyatkoztak erre.56 Az apostolok elfogadták azt, hogy nem csak világnézetükön belül, hanem annak határán túl is működik a Szentlélek. Azért voltak képesek erre, mert a nekik adott Szentlélek vezetése {ltal felismerték a Szentlélek működését a történelem, az élet hozta új szituációban. Az Olvasóban „felmerült” kérdésre itt tehát egy kérdéssel felelek: Megengedi-e annak a lehetőségét, hogy a mi korunk apostolai halottakat támasszanak fel a Szentlélek ereje által Jézus szavára?

Vö. ApCsel 10,47 Ekkor Péter azt mondta: »Vajon megtagadhatjuk-e a keresztség vizét azoktól, akik a Szentlelket éppúgy elnyerték, mint mi?« ApCsel 11,17-18 Ha tehát Isten ugyanazt a kegyelmet adta nekik, mint nekünk, akik hittünk az Úr Jézus Krisztusban, ki vagyok én, hogy útjába állhattam volna Istennek?« Mikor ezeket meghallották, megnyugodtak, és így magasztalták Istent: »Tehát a pogányoknak is megadta Isten a bűnb{natot, hogy ők is életet nyerjenek!« 56

33

3. A HALOTTFELTÁMASZTÁS CSODÁJA A KINYILATKOZTATÁS- ÉS TEOLÓGIATÖRTÉNETBEN

Szem előtt tartva harmadik alapvető kijelentésemet – Jézus már most néhány halottnak visszaadja az életet, (vö. Mk 5,21-43; Lk 7,11-17; Jn 11) így jövendölvén a föltámadását – a halottfeltámasztás csodáinak vizsgálata során nem célom a történetiség kérdését körüljárni.57 Annál inkább célom viszont az, hogy az egyes elbeszélések mélyében rejlő tényezőket, amennyire szükséges, feltérképezzem. Így tehát ebben a fejezetben leginkább ezekre a kérdésekre keresem a választ: Kik, milyen körülmények között, milyen okból és célból, hogyan támasztottak fel halottakat?

3.1. Halottfeltámasztás-elbeszélések a Szentírásban A Szentírás összesen 7 halottfeltámasztás-elbeszélést – Jézus feltámadásától eltekintve, mely más létrendbe tartozik – közöl. Kettőt az Ószövetség, hármat az evangéliumok, kettőt az Apostolok Cselekedetei mutatnak be. „A halottfelt{maszt{s a csodatörténetek, ezen felül is a gyógyítás-történetek alfaja. Ugyanazok a legfőbb ismertetőjegyei, mint a gyógyít{störténetnek. A csodatevőből gyógyító (élet-) erő sug{rzik, amely legyőzi a beteg (halott) gyöngeségét, tehetetlenségét és új életerőt ad neki. A gyógyító erő {tad{sa rendesen érintés útján történik. (<) A felt{maszt{s a gyógyít{s hat{resete. A betegnél az élet gyönge, veszélyben van, a halottnál kialudt.”58 A halottfeltámasztás-elbeszélés műfaj{nak kimerítő t{rgyal{s{t adja ez a kiv{ló doktori értekezés: FISCHBACH, Stephanie, Totenerweckungen. Zur Geschichte einer Gattung (FzB 69), Würzburg: Herder, 1992 58 TARJÁNYI Béla, Csodák, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bp., 1995; 51. o. (továbbiakban: TARJÁNYI) 57

34

3.1.1. Illés és Elizeus halottakat támasztott fel A kinyilatkoztat{s szerint az első halottfelt{maszt{st Illés vitte végbe (1Kir 17,17-24) Száreftában, ahol egy pogány édesanya befogadta a menekülő prófét{t. Ez a város a Baal-imádó Szidon területéhez tartozott. Isten tehát Izrael körén kívül is kész csodát tenni – éppen egy Baal-imádó

gyermekével

–

merészen

átlépve

szeretett

népe

világnézetének határait. A próféta {ltal teljesülő isteni szó van az egész epizód középpontjában.59 A kenyérszaporítási és a halottfeltámasztási csodát hasonló konklúzió zárja le: „Erre az elment, s Illés szava szerint cselekedett, és evett ő s az asszony s egész h{zanépe, s attól a naptól kezdve nem ürült ki a lisztes véka, s nem apadt el az olajos korsó - az Úr szava szerint, amelyet Illés által szólt.” (15-16. v.) „Ez{ltal most megtudtam, hogy az Isten embere vagy, s az Úr szava igaz a te sz{dban.” (24. v.) Hogyan támasztotta fel Illés az özvegyasszony fiát? Két elemet elegendő kiemelni: a halott test megérintése és az Istenhez forduló, közbenjáró ima60. „A prófét{t új nézőpontból látjuk: joga van emberi

Vö. „A ’szó’ tém{ja felt{rja, hogy egyrészt a próféta valóban hatalommal bíró isteni szót szól, másrészt, ha engedelmeskednek neki, az megnyeri Jahve tetszését.” WALSH, Jerome T. – BEGG, Christopher T., Kir{lyok első és m{sodik könyve, in: Jeromos I. 10:29 (C) (továbbiakban: WALSH - BEGG) 60 Vö. 1Kir 17,20-22 »Uram Istenem, sújtod ezt az özvegyet is, akinél én úgy ahogy ellátást találok, hogy fiát így megölöd?« Aztán kinyújtotta magát, s háromszor ráborult a gyermekre, s az Úrhoz kiáltott és azt mondta: »Uram Istenem, kérlek, térjen vissza e gyermek lelke a testébe.« Az Úr meg is hallgatta Illés szavát, s a gyermek lelke visszatért bele, s az ismét élt. – Érdemes egy pillantást vetni Illés jelképes cselekedetére, a halott megérintésének korabeli összefüggésére: „< minden holttestet tisztátalannak tekintettek; 7 napra tisztátalanná vált, aki hozzáért v. belépett a házba, ahol feküdt; ugyanígy minden tárgy is abban a házban, ahol halott volt (Szám 19,11 kk.), sőt, estig még az is tiszt{talann{ v{lt, aki halottól tiszt{talanhoz hozzáért (19,22). Ezért a naziroknak és a papoknak tilos volt tetemet érinteni (6,9–11; Lev 21,1–4); a főpapnak még szülei holttestéhez sem volt szabad hozz{érnie (21,11). Hogy a tisztátalanná váltak újra tiszták legyenek, tisztítóvízzel kellett meghintetniük magukat (Szám 19,12 kk.). 31,19–21: a harcosoknak a csata után a 3. és a 7. napon meg kellett 59

35

szóval fordulni Istenhez, a közbenj{r{s erőteljes szav{val.”61 Ez a történet már bevezetést nyújt számunkra a kegyelem és a szabadság titkába: nem csak a próféta engedelmeskedik Isten szavának, hanem Isten is a próféta szavának.62 Elizeus is támasztott fel halottat, méghozzá Sunámban (2Kir 4,837). A történet szerkesztésére valószínűleg erősen hatott az Illés-ciklus, jelentősebb változtatást nem tapasztalunk. Annyit talán érdemes megjegyezni, hogy Elizeus prófétai hatalmát ez a család különösen is élvezte, hiszen az ő szav{ra fogant a gyermek, később pedig az ő szavára támadt fel. Mindezeket összefoglalva Meiserrel együtt kijelenthetjük: „A próféták csodatettei az Isten dicsőségének bizonyítékai (Sir 44-49), amelyek végül Izrael kiválasztásának a bizonyítékaivá válnak.”63

3.1.2. Jézus halottakat támasztott fel Az evangélisták 3 halottfeltámasztás-elbeszélést (Lk 7,11–17: a naimi ifjú; Mt 9,18–26; Mk 5,21-43; Lk 8,40-56: Jairus lánya; Jn 11: Lázár) kötnek

Jézus

személyéhez.64

Az

ószövetségi

halottfeltámasztás-

tisztulniuk, a ruhájukat is ki kellett mosniuk, csak így térhettek vissza a táborba. A sír érintése is tiszt{talann{ tett (1916).” Tiszta, in: HAAG, 1825. o. – Tehát Illés átlépve világnézetének határait megérinti a tisztátalannak számító halottat, így viszi végbe prófétai tettét, a halott feltámasztását. 61 WALSH – BEGG, Jeromos I. 10:29 62 Vö. Józs 10,12-14 Akkor így szólt Józsue az Úrhoz, azon a napon, amelyen odaadta az amoritákat Izrael fiainak színe elé, és azt mondta előttük: »Nap, ne mozdulj Gibeon felé, és hold Ajjalon völgye felé!« Erre megállt a nap és hold, amíg a nemzet bosszút nem állt ellenségein. Vajon nincs ez megírva az Igazak könyvében? Megállt tehát a Nap az ég közepén, s nem sietett lenyugodni egy teljes napig. Nem volt olyan hosszú nap sem azelőtt, sem azut{n, mint amikor az Úr engedett az ember szav{nak és harcolt Izraelért. 63 MEISER, 95. o. 64 Jegyezzük meg azt a tényt, hogy mind a 4 evangélista egybehangzóan állítja, hogy Jézus támasztott fel halottakat. Vannak, akik joggal említik Jézus csodái kapcsán azt, hogy még történhettek halottfeltámasztások azokon kívül is, melyeket az

36

elbeszélések

szerkezetét

megtartva

két

további

motívummal

gazdagodnak ezek a történetek: nagy nyilvánosság jelenléte a csodánál (naimi ifjú és Lázár esetében)65 és a szeretet ereje, mint a cselekvést kiváltó ok.66 Erre a kettőre fókusz{lva ismét világnézeti határok átlépéséhez érkeztünk el. A mai hívő embernek általában az a véleménye, hogy az „igazi csod{k” nem látványosak, nem sok ember előtt történnek: „< amikor ma Jézus gyógyít, annak nincs semmilyen látványos csodajellege [kiemelés az

eredetiben,

Cs.

P.

M.].

Jézus

Krisztus

gyógyításai

ma

imameghallgatásként és a nyilvánosság kizárásával történnek. (<) Isten mai gyógyításai ’csal{di ügyek’; a gyülekezet, egy-egy hívő közösség ügye és nem a nyilvánosságnak szóló ’l{tv{nyoss{gok’”.67 Ezzel szemben azt mutatják az evangéliumi halottfeltámasztás-elbeszélések, és általában a csoda-elbeszélések, hogy komolyan számolni kell a nagy nyilvánosság kétségtelenül nyomasztónak tűnő hatásával.68 Sajnos, e dolgozat keretei közt nincs lehetőség belebocsátkozni Lázár

feltámasztásának

témánk

szempontjából

történő

kimerítő

evangéliumok feljegyeztek. Vö. Jn 20,30-31 Jézus még sok egyéb jelet is művelt tanítványai szeme láttára, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket pedig azért írták le, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és a hit által az ő nevében életetek legyen. Jn 21,25 Van még sok egyéb is, amit Jézus tett, amelyeket ha egyenkint mind megírnának, úgy gondolom, az egész világ sem tudná befogadni a könyveket, amelyeket írni kellene. 65 Vö. Lk 7,11-12 Történt pedig, hogy ezut{n egy Naim nevű v{rosba ment, és vele mentek tanítványai és nagy népsokaság. Mikor a város kapujához közeledett, íme, egy halottat vittek ki, egy özvegyasszony egyetlen fiát, és a város sok lakosa kísérte. Jn 11,19 Ezért a zsidók közül sokan elmentek Mártához és Máriához, hogy vigasztalják őket testvérük miatt. 66 Jn 11,3.5 A nővérek üzentek érte: »Uram, íme, akit szeretsz, beteg.« Jézus szerette Mártát, a nővérét és Lázárt. 67 ERDÉLYI, 13. o. 68 Vö. Lk 8,41-42 És íme, jött egy Jairus nevű férfi, aki a zsinagóga feje volt, és Jézus l{baihoz borulva kérte őt, hogy jöjjön a h{z{ba, mert egyetlen l{nya, aki mintegy tizenkét esztendős volt, haldoklik. Amíg ment, majdnem agyon-nyomta őt a tömeg.

37

értelmezésébe, amely minden bizonnyal a halottfeltámasztás-teológia további kidolgozóira vár majd.69 Azt azonban feltétlenül meg kell említeni, hogy a csodatevő milyen mértékben kötődik ahhoz a teremtett világhoz, melynek ő is része. Ez a kötődés, ragaszkod{s a legszembetűnőbb módon az emberi érzelmek megnyilv{nul{s{ban mutatkozik meg: „Jézus könnyezett.” (Jn 11,35) „Jézus, lelkében még mindig megindulva a sírhoz ment.” (38. v.) Ez utóbbi mondatból tekintsünk egyetlen szóra („megindulva” – jelen fordításban), annak rendkívül gazdag tartalmára: „εμβριμαομαι (embrim{om{j) haragosan felhorkant; felháborodik vmin, azaz (tárgyas igeként) hibáztat, okol, (tárgyatlan igeként) bosszankodva felsóhajt, (speciális értelemben) szigorúan megparancsol:--szigorúan felszólít (ráparancsol), nyög, sóhajt, morog vmi ellen”70, és lássuk ennek a kifejezésnek biblikus interpretációját: „Jézus belső felindulását jelzi. – Jézus az ellen indult fel, akinek áldozatává lett az ember. Azért és arra indult fel, hogy segítsen a reménytelen sorsú emberen. Az embrimoumenos lelki megr{zkódtat{s{nak külső jele, amely {ltal a csodatévő a neki segítségére lévő lélek hat{sa al{ kerül. Jézus esetében az Atyától való Lélek erejének {tvételéről van szó. Jézust az Atya indítja az ember sors{nak

gyökeres

és

végérvényes

megold{s{ról

beszélő

jelek

cselekvésére. Jézus természetfölötti erőt merít a hal{l erejének megtöréséhez. Jézus az élet erejével indul a halott felé. A felebarát iránti szeretetéről, az emberrel való együttérzéséről beszélnek könnyei.”71 Azt

Vö. Dolgozatom m{sodik alapvető kijelentése: a halottfeltámasztás teológiája nincs kidolgozva olyan módon és mértékben, mint például a keresztség vagy az ördögűzés teológi{ja. 70 B. 1.7 71 SEMSEY Klára, János evangéliumának magyarázata, in: Jubileumi Kommentár III., A Szentírás magyarázata I-III, Kálvin Kiadó, Budapest, 1998; 148. o. (továbbiakban: Jub. Komm.) 69

38

a görög szót sem lesz haszontalan mélyebben megérteni, melyet így fordítottak: „
μεγαλη

εκραυγασεν

(megálé

ekráugászen)

megász:

rendkívüli módon (+ fél), (leg-) nagy (-obb), magas, széles, nagyméretű, hangos, hatalmas, + fájdalmas (dermesztően fél), erős; kráugádzó: lármázik:--kiált, kiabál.72 Talán nem túlzás az eddig mondottak fényében, ha így fejezzük ki a jelenet lendületét, belső dinamik{j{t: Jézus fékevesztett haraggal rátámadt a halálra, aki elvette tőle a bar{tj{t. Olyan dühös felindulással ébredt fel benne a szeretet ereje, hogy kész lett volna puszta kézzel feltépni a sírt, csakhogy visszakapja azt, akit szeret.

3.1.3. Az apostolok halottakat támasztottak fel Az Apostolok Cselekedetei számos csodáról tanúskodik, ezek között olvashatunk két halottfeltámasztásról is: Péter Joppéban feltámasztja Tabitát (ApCsel 9,36-43), Pál Eutíchoszt Troászban (ApCsel 20,7-12). Tabita feltámasztásának egy részlete73 kapcsán most és a későbbiekben is gyümölcsöző lesz Semsey kommentárját bemutatni: „A halottat

megmost{k,

de

nem

kenték

meg

különböző

illatos

tartósítószerekkel, ahogyan egyébként ez szokás volt. Talán közeli feltámadásában reménykedtek. A felső szob{ba helyezték, ahol a levegő jobban járja (vö. 1Kir 17,17kk. és 2Kir 4,32kk.). Halálakor a gyülekezeti tagok tudomására jut, hogy Péter a közelben van, mintegy 3 órányi gyalogútra. Érte küldenek, hívják, mint egykor Jairus Jézust (Lk

B. 1.7 ApCsel 9,38 Mivel Lidda közel van Joppéhoz, s a tanítványok meghallották, hogy Péter ott van, elküldtek hozzá két férfit, és kérték: »Ne késlekedj hozzánk jönni!« 72 73

39

8,41kk.), hogy legyen segítségükre. Izráel gyakorlat{t {tvette az első idők egyh{za és tov{bb is adja (Jak 5,14). Péter enged a kérésnek és kész segíteni. Mestere eljárását követi. Rejtetten tesz jót. Csak azok vannak jelen, akikre az ügy tartozik. Az élet Urához fordul alázattal (Jn 11,41) és életre szólítja a halottat. Istennek hatalma van a hal{l fölött. Erről adott jelt a prófét{k {ltal, ebből adott ízelítőt Jézus Krisztus munk{ss{ga nyomán, ezt szemlélteti az apostolok munkája is. A halottak nem maradnak örökké a halál állapotában, az élet Ura életet akar. Isten végső megold{s{t hirdetik ezek a történetek. A reménytelennek l{tszó helyzetben is tud és segít az, aki Isten erejével jár. Az imádságát követő szavai a 2Kir 4,33-mal és a Mk 5,40 mondatával csengenek egybe. Péter szavára Tábita kinyitja a szemét. Péter nem mormolt varázsigéket, nem emlegetett titkos nevet, nem hajtott végre különös cselekményt. Ellenben belső közösségben volt az élet forr{s{val az im{ds{g {ltal, és ezúton jelzi a halál felett is győztes Úr hatalm{t. Az Úr ama napon az apostolok által is jelzi a halottak feltámadását. Szemlélteti, hogy a halál állapotából van feltámadás. A halálból – mint az alvásból – fel lehet kelni. Az Úr szavára megelevenednek a halottak.”74 Tehát ez a komment{r re{lis lehetőségként tünteti fel azt az értelmezést, hogy a joppei tanítványok – és általában a hívek – hittek abban, hogy Péter fel tudja támasztani a halottakat.75 Máskülönben miért hívták volna éppen őt? Miért nem ők maguk támasztották fel halottjukat? Ez az értelmezés

SEMSEY Klára, Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv magyar{zata, in: Jub. Komm. III.; 191-192. o. 75 Ehhez természetesen hozz{ kell tenni: „Jézus az εγερθητι igét saj{t teljhatalm{ból mondja ki; Péter ezzel szemben először im{dkozik, vagyis Isten segítségét kéri, mielőtt a halott Tabit{hoz szólna.” LINDEMANN, Andreas, Jézus és az apostolok mint csodatevők, in: Csoel; 80. o. (továbbiakban: LINDEMANN) 74

40

már megelőlegezi annak a kérdésnek a megválaszolását, hogy kikre, milyen értelemben vonatkozik Jézus halottfeltámasztási parancsa. A troászi halottfeltámasztás-elbeszélésnek csak a szerkezete érdemel több figyelmet, hiszen itt nem látunk részletes esetleírást. Amikor Pál tudomására jut, hogy egy hívő éppen az igehirdetés során halt meg, akkor rögtön elindul, hogy felt{massza. A szerkesztő pedig nem is azonnal közli az eredményt, hanem csak az egész elbeszélés végén. Lindemann így értelmezi mindezt: „Ezek után visszamegy, és az istentiszteletet virradatig folytatják. Ezt követően P{l elhagyja a várost (11), anélkül, hogy tov{bb törődne Eutíchosz sors{val. Pál ezek szerint természetesnek tartja Eutikhosz feltámadását. *kiemelés tőlem, Cs. P. M.+ Ennek megfelelően a csoda demonstr{ciój{ra is Pál távollétében kerül sor. Kétség sem fér ahhoz – ellentétben Jairus lányának esetével –, hogy Eutikhosz, az ablakból való kiesése után, meg is halt, és nem csak tetszhalott, vagy kábult volt. Az elbeszélő a 15-ben tényként kezeli, hogy a fiú νεκρος.”76

3.2. Halottfeltámasztás-elbeszélések az egyháztörténelemben Újabb világnézeti határ előtt {llunk, hiszen sokan úgy tartják, hogy ha voltak is valódi csodák a Bibliában, azok akkor voltak és nem ma. Ha pedig valaki elfogadja a csodák lehetőségét, ezt mégis jelentősen redukálja világnézetének személyes határa: a csoda-elbeszélések többségét a komoly történeti alapot nélkülöző legendák körébe kell sorolni. Nem lehet eléggé hangsúlyozni azt a tényt: a Biblia kora óta nem csak úgy általában történnek néha csodák, hanem konkrétan

76

I. m. 81. o.

41

halottfeltámasztásokat is nyilvántart az Egyház egészen a 20. századig. Erről tanúskodik Hebert nagyszerű gyűjteménye, mely a szerző szerint az Egyház által hivatalosan elfogadott halottfeltámasztásokat mutatja be.77 3.2.1. Az első századok tanúsága78 A sok-sok utalás közül lássunk egyet Ireneusz (140-202) korából: „< az apostolok im{ds{g {ltal halottakat t{masztottak fel, és a testvéri gyülekezetben is sokszor előfordult: szükséghelyzetben az egész helyi egyház böjtöléssel és buzgó könyörgéssel imádkozott, és az elhunyt lelke visszatért, és az ember a szentek im{inak volt köszönhető. (<) halottakat is feltámasztottak, és azok számos éven át velünk maradtak.”79 Új elemként kerül be az elbeszélésekbe a szentek ereklyéinek érintése, illetve a csodatevő ige (Kelj fel!) kiegészül egy szent segítségül hívásával. Ez utóbbi esettel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a szentek egyre terjedő kultusza ebben a korban a halottfeltámasztáselbeszélésekre is jelentős hat{st gyakorol. Úgy tűnik, hogy már nem az e világban élő, im{dkozó ember prófétai hitének tulajdonítj{k a csodát, hanem egyre inkább a túlvilágra költözött szent közbenjáró erejének. Ez mindenképpen

hangsúlyeltolódás

a

biblikus

halottfeltámasztás-

elbeszélések intenciójához képest. Szent Ágoston (354-430) is több halottfeltámasztásról tanúskodik, ezek

közül

lássunk

egyet:

„Élt

Hippóban

(Szent

Ágoston

székváros{ban) egy Bassus nevű szír férfi. Le{nya m{r közel volt a HEBERT, Pater Albert J., S. M., Lázár, kelj fel!, Ecclesia, Bp., 1995 I. m., 43-68. o. – Szent Hilarius, Szent Ambrus, Tours-i Szent Márton, Szent Benedek 79 Idézi Ireneuszt: Euszebiosz egyháztörténete, Ókeresztény írók IV. kötet, Szent István Társulat, Budapest, 1983; 208. o. 77 78

42

hal{lhoz. Ő is elvitte leánya ruháját, hogy Szent István ereklyéjéhez érintse. Még ott imádkozott a kegyhelyen, amikor szolgái jöttek jelenteni neki, hogy le{nya meghalt. (<) Bassus az ereklyéhez érintett ruhát leánya holttestére terítette, mire a le{ny életre kelt.”80 Tanulságos Ágoston csodákhoz való viszonyulását is szóba hozni: „Hogy is sorolhatnám fel mindazokat a csod{kat, melyekről tudok< Tudom, sok katolikus hittestvérem fel fogja panaszolni, hogy kihagytam olyan csodákat, amelyekről ők is tudnak ugyanúgy, mint én. (<) Több kötetet is teleírhatnék csodákkal, melyeket hivatalosan nyilvántartásba vettek és alkalmasnak ítéltek arra, hogy a róluk szóló beszámolókat templomainkban a híveknek felolvassák.”81 Szent Ágoston tehát fontosnak tartotta azt, hogy a hívek nap, mint nap csodabeszámolókat hallgassanak a templomaikban. Nem nehéz felfedezni ebben a szándékban azt a kateketikai-pedagógiai tapasztalatot, mely szerint a várakozás felkeltése megalapozza a csodákba és a csodák által a Feltámadottba vetett hitet. 3.2.2. Középkori csodatevő szentek82 Lényegesen új motívumok nem kerülnek be az elbeszélésekbe, annyi viszont láthatóan történik, hogy egy szentnek már 30-40, sőt 50 halottfeltámasztást is tulajdonítanak. Szent Patrik83 (385-461) 39 halottat, Ferreri Szent Vince (1350-1419) 28-at, Szent Jácint (1185-1257) csak Krakkóban 50-et támasztott fel a hagyomány szerint. Azt is megemlítik a legendaírók, hogy egyes szentek több éve halott embereket is Idézi Hebert, 52. o. I. m., 53. o. 82 I. m., 43-201. o. 83 A Szent Patrikról szóló „régi kézirat szerzője megjegyzi, hogy ő Patrik alázatosságában rejlő nagys{g{t jobban megcsod{lta, mint azt, hogy halottakat támasztott fel.” in: HEBERT, 184. o. 80 81

43

föltámasztottak. A csod{k jelentőségét növelő tendencia m{r az evangéliumokban is megnyilvánult.84 Ezzel kapcsolatban két kérdés közül kell választani, melyek egyben saj{tos szemléletek kifejezői is: Mi a konkrét történeti alapja az ilyen nagyszámú csodáknak? (szigorúan vett történetiség kérdése), vagy azt: A kegyelem által megvilágosított hit milyen reflexiós szinteken születik meg egy-egy kor emberében? (szisztematikus teológia kérdése). Témám szemlélete szempontjából fontos egy halottfeltámasztáselbeszélést kissé részletesebben felidézni, amely Árpád-házi Szent Erzsébet

nevéhez

colnhuseni

Henrik

fűződik:

„A

lovag

eskü

mainzi alatt

egyh{zmegyében vallotta,

hogy

fekvő

Burchard

aschaffenburgi di{k a szeme l{tt{ra belelépett a Wetter nevű folyóba – halászni akart ugyanis szolgájával – és ott helyben, a másik jelenlétében és szeme láttára elmerült. Akik látták elveszni, képtelenek voltak segíteni. Szereztek egy kampót, amivel sokáig keresték a folyóban, miután megtalálták, kihúzták, és egy csónakban helyezték el. Lábánál fogva felemelve megpróbálták a vizet kiengedni belőle, hogy újraéledjen, ha van még benne élet. Mivel a teste már egészen megmerevedett, és nem volt benne felfedezhető semmiféle életjel, nagyon hangosan és nagy szívvel húsz személy egyszerre felkiáltott: „Boldog Erzsébet, ha érted valaha valamit tett az Úristen, add vissza ennek a diáknak az életét!” Nyomban igen gyönge leheletet észleltek benne. Majd a templomhoz vitték, miközben lassan visszanyerte életét. A jelen lévők azt kérdezték a diáktól, hol volt, és hogyan érezte magát a

Vö. „A tendencia az esetek sz{m{nak megsokszoroz{s{ra ir{nyul. E törekvés érhető tetten abban a megállapításban, hogy sok (csoda) jelet, melyeket Jézus a tanítványai előtt tett, nem jegyeztek fel (Jn 20,30; vö. 21,25). A forrásokból nem kaphatunk pontos képet Jézus csodákkal összekapcsolt gyógyításainak nagys{grendjéről.” GNILKA, 21. o. 84

44

halála idején. Erre azt válaszolta, nem tudja.”85 Itt tulajdonképpen azt láthatjuk,

hogy

egy

kisebb

falu

népe

egy

akarattal

kéri

a

halottfeltámasztást. A 13. századi Bajorországban 20 ember közös meggyőződése, hogy halottfelt{maszt{s igenis lehetséges, sőt, ennek éppen az ő szemük l{tt{ra kell megtörténnie. Követelőző hangú im{juk az ószövetségi prófétai imákra emlékeztet.86 Ha reflexió nélkül utaljuk a legendák világába az ilyen és hasonló elbeszéléseket, akkor elveszne egy igen fontos szempont: ezek az emberek azért voltak készek ilyen imádságra-cselekedetre, mert világnézetük része volt az („hozz{ voltak szokva”), hogy nap, mint nap várták és tapasztalták a csodákat, a v{rakoz{s erőteljes légkörében éltek. A középkorban, főleg közvetlenül a halála után Szent Erzsébet sírjához folyamatosan zarándokoltak a gyógyul{st kereső hívek. Tapasztalataikat egymásnak élőszóban előadták, mindennapos bajaik esetén egymást arra buzdították, hogy fogadalmakat téve, hittel járuljanak a szentek ereklyéihez. Ne menjünk el szó nélkül e történet kapcsán amellett sem, hogy a középkorban idővel egyre fokozottabb érdeklődéssel fordulnak az elbeszélések afelé, hogy feltárjanak részleteket a feltámasztottak esetleges túlvilági tapasztalataiból. Ez a folyamat nyilvánvalóan elvezet a kinyilatkoztatás eredeti szándékától, mely több helyen óv a túlvilággal újszövetségi

kapcsolatos

emberi

elképzelések

halottfeltámasztás-elbeszélések

hajhászásától.87

sehol

sem

Az

közölnek

túlvilági beszámolókat, ez a tényező azonban az apokrif akt{knak

Magyarország virága, 13. sz-i források Árpád-h{zi Szent Erzsébet életéről, Szent István Társulat, Bp., 2002; 39. o. 86 Vö. 3.1.1. illetve 6.2. 87 Vö. Lev 20,27; 1Sám 28,6-20 85

45

szerves része.88 Már ez a tény is a megkülönböztetés elégséges alapját nyújtja ahhoz, hogy a halottfeltámasztásban a Feltámadottról szóló tanúságtételt keressük, ne pedig a túlvil{gba történő, tiltott bepillantás lehetőségét. Halottfeltámasztás nemcsak olyan esetben történt, amikor a csoda közvetlenül

az

eredeti,

szentírási

összefüggésében

(misszió,

tanúságtétel) nyerte el a helyét. Beszámolnak olyan csodáról is, amely a halott „érdekében” történt. Teh{t péld{ul egy megrögzött bűnözőt, akit felakasztottak, egy szent azért támasztott fel, hogy bűnb{natra vezesse és meggyóntassa. Az illető természetesen tanúskodott a jelenlévőknek arról, hogy e megmentő cselekedet nélkül elk{rhozott volna.

3.2.3. Újkor Az

újkorból

is

számos

halottfeltámasztást

közöl

Hebert

gyűjteménye. Korunkhoz igen közel eső szenteket is említ, akikhez ilyen csoda köthető: Bosco Szent J{nos (1815-88), Szent Sharbel Makhlouf (1828-98), Pietrelcinai Szent Pio (1887-1968). A Bosco Szent Jánoshoz kapcsolódó egyik elbeszélés tartalmaz egy figyelemreméltó elemet, mely a fentebb említett aschaffenburgi diák eseténél is megnyilv{nult: „1866-ban, amikor Don Bosco Firenze területén tartózkodott,

meghalt

egy

gyermek.

Don

Bosco

Máriához,

a

Keresztények Segítőjéhez foh{szkodott. A többi pap is bekapcsolódott az imába, és a fiú lélegezni kezdett.”89 Tehát 150 évvel ezelőtt a papok még

nem

tartották

elképzelhetetlennek

azt,

hogy

csoportosan

halottfeltámasztásért imádkozzanak.

Feljegyzés a mi urunkról, Jézus Krisztusról, amely Pontius Pilátus idején készült, in: Csodás evangéliumok, Telosz Kiadó, Budapest, 1998; 137-144. o. 89 HEBERT, 121-122. o. 88

46

Mindezek után joggal tehetjük föl a kérdést: manapság, a 21. század hajnalán támasztanak-e fel halottakat Jézus parancsa szerint? Hosszas kutatás után sem találtam semmilyen hivatalos, dokumentált utalást arra nézve, hogy ma élő katolikus pap, szerzetes vagy hívő halottfeltámasztásokat vinne végbe, például evangelizációs körútja során, vagy egy hétköznapi esetnél, ha valaki vízbe fulladt a közelben. Annál inkább találtam halottfeltámasztás-elbeszéléseket neoprotestáns közösségek életében. Azok a személyek, akiknek a nevéhez ilyen csod{k fűződnek, még jelenleg is aktív igehirdetők: Andrew Womack90, Reinhard Bonnke és Mahesh Chavda91. Nemcsak könyvek hasábjain lehet a történeteikkel találkozni. A Reinhard Bonnke által vezetett Christ for All Nation92 evangelizációs szervezet készített egy videót93 is arról, ami a nigériai Onitshában történt 2001. december 1-én. Ezek a beszámolók nem tartalmaznak lényeges újdonságokat az eddig bemutatott halottfeltámasztás-elbeszélesekhez képest, talán csak annyit, hogy a racionalista csodafogalommal szemben erőteljes apologetikus éllel hangsúlyozz{k a csod{k lehetőségét. Érdekességük minden bizonnyal abban van, hogy napjainkhoz kapcsolódnak és multimédiás eszközökkel is elérhetők b{rki sz{mára. Nem célom

2006-ban Budapesten tartott előad{st Hardi Titusz bencés szerzetes meghívására. Katsinyi feltámadása, in: CHAVDA, Mahesh, A szeretet csodákra képes, Amana 7 Kiadó Budapest; 124-134. o. 92 www.cafn.org 93 MURPHREE, Robert E. (dokumentumfilm rendezője), Feltámadás a halálból, Zúgó Szél Alapítvány, interneten is letölthető angolul: www.youtube.com - Erről az esetről a Hetek című folyóirat kétszer is besz{molt: SZABÓ Ibolya Anna, Feltámadás most, Hetek, VI. évfolyam, 6. szám, 2002. február 8.; SOÓS István - SZABÓ Ibolya Anna, Üzenetet hozott a mennyből, Hetek, VI. évfolyam, 16. szám, 2002. április 19. 90 91

47

vizsgálni e három neoprotestáns, karizmatikus lelkész csodatetteinek hitelességét.94

3.3. A csoda fogalm{nak dogmatörténeti fejlődése Mint minden teológiai fogalom, így a csoda is a dogmatörténeti fejlődés hat{sa alatt {ll: „A dogmafejlődés nehézsége abban van, hogy egyházi tanítás szerint az Egyházra rábízott és az egyes embertől hitet követelő kinyilatkoztatás az apostolok halálával lezárult (DS 1501 3421), és ezért az Egyház mindig csak arról tehet tanúságot, amit az apostolok nemzedékében Jézus Krisztusról hallott, és amit ebben a nemzedékben a hitletéteményhez tartozónak elismert. Bár az egyházi tanítóhivatal és annak tekintélye az egyes hívő számára szavatolhatja, hogy objektív összefüggés van a ’régi’ és az ’új’ hittételek között, az egyházi tanítóhivatal semmi esetre sem alkothatja vagy éppen pótolhatja ezt az összefüggést.”95

A

dogmafejlődés

nehézségének

rahneri

megfogalmazása analógiájára témámmal kapcsolatban szükségszerűen vetődik

fel

a

kérdés:

Mennyire

vagyunk

képesek

jelenkori

világnézetünk struktúrájában úgy elhelyezni a halottfeltámasztási parancsot, mint az apostolok, amikor azt Mesterüktől hallották? A megértés közös horizontját hogyan alapozhatjuk meg? E kérdéseket igyekszik lényegre törően körülj{rni ez a fejezet.

Vö. Mk 9,38-40 Ekkor János azt mondta neki: »Mester! Láttunk valakit, aki a te nevedben ördögöt űz, de nem követ minket. Megtiltottuk neki.« Jézus azt felelte: »Ne tiltsátok meg neki! Mert senki, aki az én nevemben csodát tesz, nem fog engem egyhamar szidalmazni. Hiszen aki nincs ellenetek, veletek van. 95 RAHNER, 108-109. o. 94

48

3.3.1. Egyházatyák Elsősorban a sajátos csodafogalmam egyik pillérét adó Weissmahr Béla segítségével tekintem át azt, hogy korról-korra hogyan értelmezték a csodát a teológusok. Így elemzi az ókori csodafelfog{st: „A csod{k és a hatalom egyéb megnyilvánulásai jelek, vagyis nem a hitbeli tanítást mintegy kívülről al{t{masztó bizonyítékok, hanem Isten megváltó szeretetének megnyilatkoz{sai, a végső üdvösség előjelei és csíraszerű megvalósul{sai. (<) */+ Az első évsz{zadok és a patrisztikus kor igehirdetése folytatja ezt a vonalat. A csodában, a rendkívüli eseményekben Isten működésének jeleit látják, nem pedig szigorúan vett bizonyítékokat. Szigorú bizonyításról ezekkel kapcsolatban már csak azért sem lehet szó, mivel a csodálatos számukra még a világhoz tartozik. A zárt természeti törvényszerűség gondolata t{vol {llt az antik embertől. Ha a csodában Isten tevékenységét fedezik föl, nem gondolnak arra, hogy Isten hatalma érvénytelenítette volna a természet törvényszerűségeit. Által{nos volt a meggyőződés, hogy Isten mindenütt tevékenykedhet. Hogy ez a vil{g erőinek közvetítésével vagy anélkül történik, nem jelentett alapvető különbséget.”96 „A csod{król szóló bibliai besz{molókat eleinte reflekt{latlanul hagyományozták át, s az ígéret és a beteljesülés sémájában Jézus messiási létének igazolását látták bennük (pl. Jusztinosz: I. Apol. 1,30). (<) Ágoston elsősorban azt emeli ki, hogy a csod{k utalnak valamire, jelek; ontológiai struktúrájukat tekintve pedig semmiféle különleges rang nem illeti meg őket: ’Nagyobb csoda ugyanis a vil{g egészének irányítása, mint ötezer ember jóllakatása öt kenyérrel, s ezen mégsem ámul el senki, utóbbi ellenben álmélkodást vált ki, de nem azért mert WEISSMAHR Béla, Filozófiai és fundamentális-teológiai megfontolások problémájához, in: Csoel; 172. o. (továbbiakban WEISSMAHR 1.) 96

a

csoda

49

nagyobb csoda, hanem mert ritkas{gsz{mba megy’ (In Joan tr. 24,1). A csoda mint isteni cselekvés azt a célt szolgálja, hogy a látható dolgok alapján megismerjük Istent, vagyis Jézus Krisztus istenségére utal. Az isteni csod{k azért történnek, ’hogy kiemeljék az egy igaz Isten tiszteletének szükségességét, s a számos hamis isten tiszteletét visszaszorítsák’ (De civ. Dei 10,9).”97 3.3.2. Aquinói Szent Tamás A középkori csodafelfog{s elsősorban azért hozott jelentős változást

a

korábbiakhoz

képest,

mert

az

arisztotelészi

tudományeszmény elterjedése a skolasztikus teológiát is meghatározta. Két hangsúlyos szempont jelenik meg: 1. elsődleges (Isten mint közvetlen

ok)

és

másodlagos

okok

(egész

természeti

rend)

megkülönböztetése 2. háttérbe szorul, hogy a csodák jelek, és inkább a keresztény tanítást kívülről al{támasztó bizonyítékok lesznek. Az első szempontot Szent Tam{s így fogalmazza meg: „Mivel a másodlagos okok egész rendje Isten erejéből sz{rmazik, azért nyilvánvaló, hogy képes a m{sodlagos okokon kívül működni. < A másodlagos okokon kívül működni csak Isten képes.”98 Ezt így értelmezi Weissmahr: „Ha Isten így cselekszik, akkor persze, oka van rá, azaz nem cselekszik önkényesen, nem érvényteleníti a természet tőle származó rendjét, hanem egyes különleges esetekben kifejezésre juttatja, hogy ő az egész teremtés szuverén ura. A csoda ezen értelmezés szerint az Isten által az egész természeti renden kívül létrehozott érzékelhető esemény. [/] Isten ezek szerint kétféleképpen tevékenykedik a világban. Isten közönséges működése a teremtmények {ltal történik 97 98

ULRICH, Lothar, Csoda, in: KaDoL; 88. o. Comp. Theol. c. 136., idézi: WEISSMAHR 1., 173. o.

50

(<) Ettől (<) meg kell különböztetni Isten rendkívüli működését, mely abban {ll, hogy Isten minden teremtményi erő közreműködése nélkül létrehoz a világon belül egy érzékelhető eseményt.”99 A m{sodik szempontot Szent Tam{s így fogalmazza meg: „Isten két okból adja meg az embernek a csodatevés adományát. Először is azért, és ez a fő ok, hogy {ltala alátámassza azt az igazságot, melyet az illető tanít. Hiszen a hit t{rgya felülmúlja az emberi értelmet, ennek következtében nem bizonyítható emberi érvekkel, hanem szükség van arra, hogy Isten hatalmának jelei bizonyítsák. Így azután annak, aki olyan tetteket visz végbe, melyeket csak Isten hozhat létre, elhiszik, hogy szavai is Istentől erednek. < M{sodszor bizonyíték{ul annak, hogy Isten a Szentlélek kegyelme által jelen van egy emberben.”100 Ez a szemlélet a 17. századig a nyugati keresztény teológiának egységes alapot adott a csoda meghatározásában. A reformáció nem módosított ezen a képen. 3.3.3. A racionalista kritika A csodák újkori, racionalista kritikája két filozófus nevéhez kötődik: Baruch de Spinoza (1632-77) és David Hume (1711-76). Az ő gondolataik lényegesen meghatározták a 18-19. századig szinte a teljes bibliakritikát, de a csodák szemléletét mindenképpen. 101 E két

WEISSMAHR 1., 173. o. Summa theol. III q. 43 a.1., idézi: WEISSMAHR 1., 173. o. 101 „Ez a kritikus Biblia-értelmezés ahhoz vezetett, hogy a XVIII. század végére, a XIX. század elejére az összes csoda racionalista magyarázatot kapott. Mivel a csodák úgy, ahogyan a Bibliában szerepelnek, a felvilágosult felfogás szerint ellentétben állnak a természeti törvényekkel, és ilyeténképpen megtörténtük lehetetlen, a bibliai beszámolókat másként kellett magyarázni: például bizonyos gyógyítási praktikákra vagy színlelésekre kellett visszavezetni (<). Ezek a racionalista magyar{zatok azonban rövidesen már felvilágosult elmék legtöbbje szemében sem feleltek meg a szövegeknek. Ennek következtében közülük sokan hajlottak arra, hogy a csoda99

100

51

gondolkodó szembefordul a skolasztikus csodafelfogással, mely a biblikus csodafogalomhoz képest redukciós természetű, ennél fogva mintegy belső szükségszerűséggel létrehívta ellenpontj{t: „Mert az, ami a természet ellen van, az ellenkezik az ésszel, ami pedig ellenkezik az ésszel, az értelmetlen és ezért elvetendő.”102 Spinozának ez az értelmezése

teljesen

logikus

reakció

az

arisztotelészi

tudom{nyeszményre építő skolasztikus csodafelfogással szemben. Weissmahr így kommentálja Spinoza szemléletét, mely felmérhetetlen hat{störténettel rendelkezik: „Spinoza számára nem léteznek csodák, mivel minden, ami a világban lejátszódik, örök törvények és szabályok szerint történik. Ha valaki azt állítaná, hogy Isten a természet törvényszerűségeitől eltérően tesz valamit, akkor – Spinoza szerint – azt is állítania kellene, hogy Isten olyasmit tesz, ami ellentmond saját természetének. (<) Spinoza ezen {llít{sait a felvil{gosodás filozófusai és írói állandóan megismételték: Csodák lehetetlenek, mivel semmi sem történhet, ami ellenkezik a természettel.”103

3.3.4. Az I. Vatikáni Zsinat válasza A

katolikus

Egyház

mérvadó

teológusainak

többsége

a

Tanítóhivatal hatására a 19. században mereven ragaszkodott a már tarthatatlanná vált skolasztikus csodafogalomhoz. Az 1858-as lourdes-i jelenések és az azt követő csod{k vizsgálata újra kiélezte a racionalista és a skolasztikus csodafogalom évszázadokra visszanyúló ellentétét. Lourdes után ráadásul egy olyan szerencsétlen tendencia mutatkozott, történeteket – D. F. Strauss (1808-74) szóhasználatának megfelelően – ’mítoszként’, teh{t olyan irodalmi művekként értelmezzék, amelyek az antik mítoszokhoz hasonlóan, egy eszme láttató kifejezései.” KREMER, Jacob, Jézus gyógyításai az újabb értelmezések szerint, in: Csoel; 52. o. 102 Tractatus theologico-politicus, Hamburg 1965, 125., idézi: WEISSMAHR 1., 174. o. 103 WEISSMAHR 1., 174. o.

52

hogy tudatosan olyan orvosakat kértek fel a csodás gyógyulások kivizsgálásra, akik ateistának vallották magukat. Így kialakult a racionalista orvostudomány kontra természetfeletti csoda beszédmód.104 A felvilágosodására oly büszke Európa nehezen fogadta el a csodák reneszánszát, amikor sorra történtek a jelenések, különböző helyeken tömegmozgalmak jöttek létre a csodák hatására. De a „csodahit p{rtj{n {lló hívők” vil{gnézete olykor semmivel sem volt megalapozottabb, mint az „ész p{rtj{n álló hitetlenek” {ll{spontja. Ebben a helyzetben igaz{n időszerű volt a hit és ész viszonyának korhoz illő teológiai reflexiója. Az I. Vatikáni Zsinat (1869-70) püspökei szükségét érezték annak, hogy a „felkavart helyzetben” megnyilatkozzanak. Általában véve a hit és ész viszony{nak t{rgyal{s{ban előrelépés mutatkozott,105 ez azonban a

zsinat

csodafogalm{ra

újskolasztikus

teológia

nem

keretében

gyakorolt az

I.

döntő Vatik{ni

hat{st. zsinat

„Az ’a

kinyilatkoztat{s külső bizonyítékainak’ nevezi a csod{kat, amelyek ’a Szentlélek belső segítségével’ összekapcsolódva képesek igazolni a kinyilatkoztatás hitelre méltós{g{t és a hit ésszerűségét (DH 3009, 3033). A zsinat tévesnek minősíti a csod{k alapvető tagad{s{t, kiemeli

Vö. „Ha az orvostudom{ny m{r semmit sem tehet, akkor jön Isten.” Ezzel csak egy baj van, teljesen logikusan {llítható az ellentéte is: „Ha az orvosok nem tudtak segíteni, akkor Isten se tud.” 105 Vö. „Ám, még ha a hit fölötte is van az észnek, a hit és az ész között mégsem lehet ellentét soha; mivel ugyanazon Isten, aki a titkokat kinyilatkoztatja és a hitet szívünkbe önti, az embernek az ész világosságát is megadta; Isten azonban önmagát meg nem tagadhatja; így az igazs{g sem ellenkezhetik soha az igazs{ggal.” Dei Filius, 4. fejezet (DH 3017) in: DENZINGER, Heinrich - HÜNERMANN, Peter, Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, Örökmécs és Szent István Társulat, Bátonyterenye és Budapest, 2004; 584. o. (továbbiakban: DH) 104

53

megismerhetőségük lehetőségét (!) és azt, hogy bizonyíthatják a keresztény hit legitimitás{t (DH 3034).”106 Nyilvánvaló, hogy ez a megfogalmazás („a csoda a kinyilatkoztatás külső bizonyítéka”) – alapvető igazs{ga mellett – megmaradt a hit kontra ész beszédmód keretein belül. A biblikus csodafogalom így újra áldozatul esett a hit és az ész látszólag kibékíthetetlen ellentétének, hiszen megoldatlan maradt a kérdés: Ha a csoda az értelem ellenében igazolja a hitet, a kinyilatkoztatást, mintegy kívülről, akkor az értelem egyáltalán hogyan képes felismerni, hogy mi történt?107 Ez a kérdés ilyen formában maga is a hit kontra ész beszédmód talaján áll, tehát képtelen kivezetni a teológiai reflexiót az apóriából. A zsinat nem tudott igazán hatékony módon hozzájárulni a teológiai viták folytatásához, inkább csak további 40-50 esztendőre befagyasztotta az egym{ssal logikusan szemben álló nézeteket. A fordulatot elsősorban Weissmahr Béla csodafogalma hozta meg a XX. század második felében, amit a teológusok, filozófusok többsége egyhangúlag elfogadott. Ezt jelzi az is, hogy a legújabb dogmatikai, filozófiai kézikönyvek, lexikonok az ő szemléletére hivatkoznak, biblikus konferencia keretét meghatározó előad{st ő tartotta a témában. A racionalista kritika csodafogalma mind a mai napig szinte korlátlan erővel befoly{solja a hétköznapi gondolkodást, az erre adott egyoldalú, apologetikus válasz pedig általánosan jellemzi a keresztény ULRICH, 88. o. Vö. „A kinyilatkoztatástól elszakadt és útját-vesztett észt az a veszély fenyegeti, hogy szem elől téveszti végső célj{t. A hit, mely nélkülözi az észt, a tapasztalatot és az érzékenységet hangsúlyozza, s abba a veszélybe kerül, hogy többé nincs egyetemes mondanivalója. Tévedés azt gondolni, hogy a gyönge értelem színe előtt a hitnek nagyobb meggyőző ereje van; épp ellenkezőleg, az a veszély fenyegeti, hogy mítossz{, illetve babon{v{ torzul. Ugyanígy az ész, mely előtt nem {ll érett hit, nem kap fölszólítást arra, hogy szemét a lét újdonságára és radikális voltára irányítsa.” II. JÁNOS PÁL, Fides et ratio 48., Szent István Társulat, Bp., 1999; 59-60. o. 106 107

54

közvélekedést. A nem-hívők nem hisznek a csod{ban, mert nem értik – a hívők sok esetben olyan csodát hirdetnek, amit nem is lehet megérteni.

55

4. CSODAFOGALMAM TEOLÓGIAI ALAPJAI

Sajátos csodafogalmam így hangzik: A csoda Isten és ember közös cselekvésének, együttműködésének gyümölcse az evangélium hirdetése során.108 A jelek és a csodák, a hatalmi tettek Isten országának növekedését természetes könnyedséggel kísérik, szinte mag{tól értetődő módon, mint ahogy a kovász megkeleszti a tésztát – feltéve, ha beleteszik, akkor viszont rögtön elkezdi működését. Akkor történhetnek csodák, ha az ember világnézeti határait átlépi, és bátran mer cselekedni a neki adott hatalom tekintélyével. Ebben a cselekvésben a hitben formált emberi akaratnak döntő szerepe van: az tesz csodát, aki csak akar, akkor, amikor csak akar, és úgy, ahogy csak akar.109 Meglátásom szerint csodák akkor történnek, ha az emberek nem félnek saját akaratukban fölfedezni Isten akaratát.110 Ezt a csodafogalmat fogom szaktudományos nyelven tematizálni h{rom nagyszerű gondolkodó segítségével.

Vö. Mk 16,20 Azok pedig elmentek és hirdették az igét mindenütt. Az Úr velük együtt munkálkodott, s a tanítást az azt kísérő csodajelekkel megerősítette. 109 Vö. Nem azt mondta Jézus, hogy minden lehetséges annak, aki hisz? (Mk 9,23) 110 Vö. Lk 18,35-43 Történt pedig, hogy amikor Jerikóhoz közeledett, egy vak ült az út szélén és kéregetett. Amikor hallotta az elvonuló tömeget, megkérdezte, hogy mi az. Megmondták neki, hogy a Názáreti Jézus megy arra. Erre felkiáltott: »Jézus, Dávid fia! Könyörülj rajtam!« Akik elöl mentek, r{parancsoltak, hogy hallgasson. De ő ann{l jobban kiáltozott: »Dávid fia! Könyörülj rajtam!« Erre Jézus megállt, és megparancsolta, hogy vezessék őt hozz{. Amikor odaért, megkérdezte tőle: »Mit akarsz, mit cselekedjem veled?« Az így szólt: »Uram! Hogy lássak!« Jézus azt mondta neki: »Láss! A hited megmentett téged.« Azonnal l{tott is, és követte őt, Istent magasztalva. Erre az egész tömeg, amely ezt l{tta, dicsőítette Istent. 108

56

4.1. Az igehirdetés hívő hallgat{sának egzisztenciális ereje Rudolf Bultmann111 (1884-1976), evangélikus teológus léptennyomon reflektál Szent Pál Galatákhoz írt levelének alábbi részletére: „Csak azt akarom tőletek megtudni: a törvény cselekedetei alapj{n kaptátok-e meg a Lelket, vagy az igehirdetés hívő hallgat{sa {ltal? Ennyire oktalanok vagytok? Amit a Lélekkel kezdtetek, most a testtel fejezitek be? Hiába éltetek át oly sok mindent? Akkor bizony hiába! Aki teh{t a Lelket adja nektek és csod{kat művel köztetek, a törvény cselekedetei, vagy az igehirdetés hívő hallgat{sa alapj{n teszi-e ezt?” (3,2-5)112 Csaknem egész teológiájának központi gondolata az, hogy a Föltámadt

Úrral

az

igehirdetésben,

annak

hívő

hallgat{s{ban

találkozhatunk: „A Krisztus-eseményt tehát nem tehetjük jelenvalóvá – más történeti eseményekhez hasonlóan – ’emlékezés’ {ltal. Jelenvalóv{ a benne gyökerező igehirdetésben (a kérügmában) lesz, amely nélkül egyáltalán nem az, ami. Ebből az is következik, hogy maga az igehirdetés

eszkatológikus

történés.

Az

igehirdetésben,

mint

megszólításban, mindig Jézus Krisztus eseménye lesz jelenné abban az értelemben, hogy engem mindenkor egzisztenci{mban érint.”113 A legfontosabb teológiai kérdéseket ehhez a konkrét tapasztalathoz viszonyítva értékeli Bultmann. „Az Istenről és az önmagunkról való beszéd elválaszthatatlan egymástól – hiszen Isten nem objektiválható, csak hitben ragadható meg, a hit pedig nem valamilyen általános

Nem célom foglalkozni teológiája hatástörténetével, még témám szempontjából sem. A téziseit körülvevő mítosz mitológi{tlanít{s{nak legegyszerűbb módja, ha az általa, nem pedig a róla írt szövegeket olvassuk. 112 Vö. ApCsel 10,44 Miközben Péter ezeket a szavakat mondta, a Szentlélek leszállt mindazokra, akik az igét hallgatták. 113 BULTMANN, Rudolf, A mitológiátlanítás problémája, in: Uő., Hit és megértés, L’Harmattan, Bp., 2007; 322. o. 111

57

emberi magatartás, hanem válasz Isten kinyilatkoztatására –, a teológia tém{ja ezért ’az Istentől meghat{rozott emberi egzisztencia’.”114 A csoda kérdése című tanulm{ny{ban először is alapos bizonyítással megkülönbözteti

a

csoda

mir{kulumszerű

felfog{s{t

és

Isten

cselekvését az egyes ember életében. A mirákulum azt fejezi ki, hogy a csodában úgy képzelik el Isten cselekvését, mint ami a természet törvényszerűségeinek ellentmond. Hétköznapi életünkben mindig „előfeltételezzük, hogy a dolgok törvényszerűségeknek megfelelően zajlanak”.115 Azonban az ember a rációra hagyatkozva mindenre igyekszik kiterjeszteni a kauzalit{s gondolat{t, a csod{ban működő isteni cselekvésre is. Így azonban következtetése apóriához vezet: „Két, egymással

konkuráló

kauzalitás

lényegében

azonban

nehezen

képzelhető el (<). Az a szemlélet, mely az isteni cselekvést magasabb rendű oks{g szerint végbemenő cselekvésnek tekinti, egyszerűen olyan emberként gondolja el Istent, aki többet tud és többre képes, mint a többi ember; ha a többieknek (például varázslóknak) sikerül rájönniük a dolog nyitj{ra, akkor ők is képesek ugyanerre.”116 Ebben a levezetésben nem nehéz fölfedezni a skolasztikus és a racionalista csodafogalom ellentmondásának meghaladására irányuló tudatos törekvést. A csoda általa ajánlott felfogásának bevezetése során tehát elveti a mirákulum gondolatát.117 Ezzel azonban ő maga is egy újabb kérdésbe ütközik: „nem {ldozzuk-e fel a csodának mint Isten cselekvésének Összegzi és idézi Bultmann hitfogalmát Szirtes András Hit és megértés bevezetésében, 15. o. 115 BULTMANN, Rudolf, A csoda kérdése, in: Uő., Hit és megértés, L’Harmattan, Bp., 2007; 142. o. (továbbiakban: BULTMANN) 116 Uo. 117 Ezt az értelmezést megerősíti Walter Kasper is: „A Biblia Jézus csod{inak megnevezésére sohasem használja elszigetelten az ókori világban bevett terata fogalmat - amelynek mindig kicsit mirákulum íze volt -, hanem ink{bb a ’hatalmas tettek’ (dünameisz) és a ’jelek’ (szémeia) fogalmakat hívja segítségül.” in: KASPER, 100. o. 114

58

fogalm{t is.”118 Ezen a kérdésen egy hitből fakadó megfontolással sikerül túllépnie: „A csoda eszméje nem közvetlenül belátható, általános érvényű tétel, amelyet felismerünk, sőt ak{r hiszünk, majd a sajátunknak tekinthetünk. Mint a hit körébe tartozó gondolat nem abban különbözik például egy tudományos elgondolástól, hogy valamiféle különös, nem racionális úton jutunk el hozzá, tehát nem eredeténél fogva más (amennyiben az eredetet causaként értjük, és így a múlt faktumává tesszük), hanem azáltal, hogy nem lehet oly módon birtokolni és alkalmazni, mint egy tudományos gondolatot. A csoda gondolatát újra és újra el kell nyernünk, sosem választhatjuk le eredetéről, mivel mindig jelenvalóan hordozza mag{ban eredetét, mindig csak mint eredő gondolat igaz. Ez azonban azt jelenti, hogy e gondolat gondolásakor nem tekinthetek el saját egzisztenciámtól, és nem érthetek, nem 'értelmezhetek' valami önmagamon kívüli dolgot teremtésként

vagy Isten cselekedeteként, hanem e

gondolattal

elsődlegesesen önmagamról mondok ki valamit.”119 Majd később hozz{teszi ezt a tipikusan r{ jellemző meg{llapítást: „Isten és az isteni cselekvés

gondolata

elsősorban

az

én

életemhez,

az

én

egzisztenci{mhoz kötődik (...). Teh{t csak úgy l{thatom Istent, ha cselekvése által megmutatkozik nekem.”120 Nem lenne haszontalan Bultmann kiváló tanulmányának további részeit is összefüggésében bemutatni121, azonban elégséges néhány gondolatára futó pillantást vetni, melyek alapvetően benne foglaltatnak az

általa

olyannyira

hangsúlyozott

egzisztenciális

érintettség

BULTMANN, 143. o. I. m., 144. o. 120 I. m., 145. o. 121 Tov{bbi szakirodalom szerzőnktől a csod{ról: BULTMANN, Rudolf, Az Újszövetség teológiája, Osiris, Bp., 2003; 21., 49., 55., 273., 274., 318-322., 402. o. 118 119

59

tapasztalatában: „A csod{ról beszélni azt jelenti, hogy a saj{t egzisztenciámról beszélek, vagyis arról, hogy Isten láthatóvá vált az életemben, tehát nem Isten általános láthatóságáról beszélek, hanem megnyilatkozásáról.”122 „(<) minden egyes csoda mindig is csak az egyetlen csoda, a megbocsátás alapján látható meg. A bűnbocs{nat pedig nem valamiféle múltbeli faktum: a megbocsátásban csak akkor van részünk, ha minden újabb mostban megragadjuk. Semper credendum, azaz mindig a hit mozgásában kell lennünk; a keresztyén ember mindig a kegyelemben él. [/] Ezért a keresztyén embernek valóban módja van arra, hogy folyamatosan új csodákat lásson meg. A világ folyása, amely a hitetlen ember szemében óhatatlanul események szab{lyszerű egym{sut{nja, a hívő sz{m{ra olyan vil{g, amelyben Isten cselekszik.

És

ha

meghallja

Isten

felszólítását,

és

annak

engedelmeskedve cselekszik, akkor már tulajdon cselekvése sem világi tevékenység, hanem csodatétel.”123 Tehát Bultmann hangsúlyozza, hogy a csodatétel az Isten felszólítására válaszoló, cselekvő engedelmesség. Nem részletezi azonban az egyes csodatételek módjait, hanem kissé „hétköznapiasítja” a csodát azzal, hogy a keresztény ember minden, hitből fakadó, világi tevékenységét csodatételnek minősíti. Ez a csodafelfogás még látszólag sem áll ellentétben dolgozatom szemléletével, hiszen én sem az öncélú, az embereket lenyűgöző és őket hinni kényszerítő csodatétel receptjét keresem, hanem a biblikus csodafogalom, csodatevés részét képező emberi aktivitás alapjait. Mindehhez még hozzá lehet tenni azt, hogy Weissmahr

122 123

Béla

Bultmann

felfogásáról

így

nyilatkozik:

„A

BULTMANN, 147. o. I. m., 151. o.

60

tulajdonképpeni csoda az, hogy minden embert egzisztenciájában megérinthet a Krisztus-esemény.”124 Csodafogalmam számára azt emelem ki, hogy Bultmann lényegi jelentőséget, egzisztenci{lis „erőt” tulajdonít az igehirdetés hívő hallgatásának. A hívő hallgat{s, mely maga is a hirdetett Ige gyümölcse, következménye és befogadó közege, nem más, mint a kegyelemre

való

felkészülés

szabad

cselekvése.125

Bultmann

segítségével tehát azt állapítom meg saját tézisem alapjaként: A csoda az Igére szabadon v{laszoló hívő hallgatás tette.126 Ezzel a felismeréssel pedig rögtön egyszerű {tvezetés adódik csodafogalmam további vonásának kibontásához.

WEISSMAHR 1., 176. o. – Egyébként érdemes megemlíteni, hogy a skolasztikus beszédmód kritikáját Rudolf Bultmannhoz hasonló módon hajtja végre Weissmahr is (178-180. o.). Azonban kissé más eredményre jut, amit látni fogunk az általa bemutatott csodafogalom tárgyalásánál. 125 Természetesen meg kell különböztetni a megigazulás kegyelmére, mint alapkegyelemre való felkészülést és a már megigazult/megváltott ember felkészülését arra a kegyelemre, amely hívő életében folyamatosan hívja, előrelendíti. A megkülönböztetéssel együtt nyilv{nvalóan alapvető egység van a két felkészülés között, melyet egyszerű következtetéssel világosan fel lehet fejteni. Isten keresése ad egységet a r{tal{l{s előtti és ut{ni keresés között. Vö. „A Biblia szerint a megigazul{sra való előkészület nem m{s, mint Isten keresése, a szív készsége, az egész szív megtérése, alapvető döntés. A megigazul{sra való előkészületet a kegyelem és a szabadság kapcsolatának összefüggésében kell elgondolnunk. Isten kegyelme minden kegyelmi eseménynek abszolút forr{sa és kezdeményezője, mégis biztosítja az emberi szabadság önálló cselekvését.” KRAUS, Georg, Kegyelemre való felkészülés, in: KaDoL; 361. o. 126 Vö. ApCsel 14,7-10 Mindenütt hirdették az evangéliumot. Volt Lisztrában egy bénal{bú ember, aki születésétől fogva s{nta volt, és sohasem tudott j{rni. Hallgatta Pált, amikor beszélt. Pál rátekintett, s mivel látta, hogy hisz a gyógyulásában, fennhangon azt mondta: »Állj fel egyenesen, a lábaidra!« Az felugrott és járkált. 124

61

4.2. Kegyelem és szabadság korrelációs127 egysége a csodában Paul Tillich (1896-1965) Rendszeres teológia128 című művének gondolatvezetését sajátos fogalmak jellemzik. Az általa használt szavak eredeti jelentését is bizonyos mértékben megtartva, ám teológiai problémákra alkalmazva mutatja be felismeréseit. Szemléletét a teológiai kör tapasztalata és az ebből logikusan következő korrel{ciós módszer határozza meg. A teológiai kör tapasztalatát hasonlóan fogalmazza meg, mint Balthasar129, aki szintén a hamis polaritások meghaladására törekedett. Tillich szerint: „Az idealist{k és a naturalisták teológiai fogalmai egyar{nt a ’misztikus aprioriban’ gyökereznek, vagyis annak a valaminek a megragadottságában, ami áthidalja a szubjektum és objektum megosztottságát. És ha ezt az apriorit egy ’tudom{nyos’ művelet révén fedezzük fel, az is csak azért lehetséges, mert m{r a kiindul{sban benne volt. Ebből a körből egyetlen vallásos gondolkodó sem léphet ki. De a kör egyáltalán nem ördögi kör (circulus

vitiosus).

Minden

szellemtudomány

(Geisteswissenschaft)

körkörös.”130 Tillich úgy véli, hogy a teológus ortodox létének egyetlen kritériuma a teológiai körbe való belépés, a misztikus aprioriban való benne-lét, tehát a megragadottság. Mit is jelent mindez? A teológiai kör tartalma a teológia forrása: a kinyilatkoztatásból fakadó keresztény hit eredete Isten, aki a Szentháromság közössége. A teológiai körbe való belépés, a misztikus apriori, a megragadottság tehát azt jelenti, hogy a teológia forr{s{val lép kapcsolatba a hívő. Ez a kapcsolatba lépés, az

Vö. A korrel{ció szó elsődleges jelentése: „kölcsönösség, kölcsönös viszony, kölcsönös összefüggés; egym{stól való függőség, egym{snak való megfelelés.” BAKOS Ferenc, Idegen szavak és kifejezések szótára, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976; 462. o. 128 TILLICH, Paul, Rendszeres teológia, Osiris, Bp., 2002 (továbbiakban: TILLICH) 129 Vö. 1.1.2. 130 TILLICH, 28. o. 127

62

ember istenkeresésének folyamata nem pusztán a teremtmény kezdeményezése, hanem maga is a létbe szólító, átfogó kegyelem része.131 A teológiai körbe való belépés nem mindentudás, a kérdések itt is megmaradnak, sőt igaz{n itt válnak kérdéssé. „Imm{r a körön belül egzisztenciális döntést kell hoznia; meghat{rozza őt a hit szitu{ciója. De senki sem mondhatja magáról, hogy a hit szituációjában lenne. Senki sem nevezheti magát teológusnak, még ha elhívatása szerint teológia tanár is. Minden teológus elkötelezett és elidegenedett *={teredő bűntől meghat{rozott; értelmezés tőlem, Cs. P. M.+; szüntelenül hisz és kételkedik;132 szüntelenül a körön belül és kívül van. (<) csak az lehet teológussá, aki a teológiai kör tartalm{t végső meghat{rozottságaként fogadja el.”133 Tillich teológiai módszere a korreláció: „A módszer nem ’közömbös h{ló’, amely fölfogja a valós{got. Maga a módszer is a valóság egyik eleme. (<) A megismerő viszonyban, teljesen függetlenül a megismerés bármely sajátos aktusától, e viszony révén valami mindig feltárul a tárgyból és az alanyból is. (<) a módszert annak a rendszernek az előzetes ismeretéből vezetjük le, amelyet ezzel a módszerrel építünk fel. (<) A korreláció módszere úgy fejti ki a

Az imádság, mint az Istennel való beszélgetés, mint a vele való kapcsolatba lépés kitüntetett lehetősége kapcs{n ezeket az alapvető meg{llapít{sokat teszi Karl Rahner: „< a létünkbe beépített kérdésekre pozitív v{laszt adhatunk, akkor a létünkbe beépített transzcendens irány alapján mi magunk vagyunk Isten kijelentése, Isten megszólítottjai. Ezt nem szabad csak nagy általánosságban értenünk, mert egészen meghatározott, történelemben álló, konkrét valóságunkról van szó, arról, aki és ami vagyunk – akit teh{t Isten ’mondott’ a vil{gba, s aki így, ebben a ’kimondotts{gban’ éli meg önmag{t. Isten őseredeti hozz{nk intézett szava ezért nem egy szó, amely m{s tudatélmények mellett épül be tudatunkba, hanem mi magunk vagyunk az, a felfoghatatlan titokra, Istenre ir{nyuló teljes létünk és mivoltunk az a szó.” RAHNER, Karl, Amikor imádkozunk, Istennel beszélünk, in: Uő., Hit, szeretet, remény, Egyházfórum, Budapest, Luzern, 1991; 152. o. 132 Vö. Mk 9,24 Hiszek, segíts hitetlenségemen! 133 TILLICH, 28-29. o. 131

63

keresztény hit tartalmát, hogy az egzisztenciális kérdéseket és a teológiai v{laszokat függő viszonyba hozza.”134 Tillich ez utóbbi felismerésének analógiájára függő viszonyba lehet hozni a hal{l egzisztenciális kérdését a halottfeltámasztást parancsoló jézusi szóval, mint teológiai v{lasszal. Ez a függő viszony mutatkozik meg abban, amikor Jézust egzisztenciálisan érinti barátjának halála és erre a Lélektől való megragadotts{gból fakadó tettel v{laszol. A korrelációt Tillich következetesen kiterjeszti Isten és ember, kegyelem és szabadság viszonyára is. Írásait olvasva nem szabad szem elől téveszteni – amire ő maga is konkrét utal{st tesz –, hogy a korreláció nem szimmetrikus viszonyt jelent, még ha radikálisan hangsúlyozza is a kölcsönös függést: „Az isten-ember kapcsolat a megismerés területén is korrelációt jelent. Jelképesen szólva, Isten válaszol az ember kérdéseire, és Isten válaszainak hatására kérdez az ember. (<) Ez egy olyan kör, amely végül is azon a ponton z{rul, ahol a kérdés és a válasz már nem különíthető el. (<) Csak azok érthetik meg, hogy mit jelent az Isten fogalma, akik már belerendültek a mulandóságba, akik már megtapasztalták a végességük tudatával járó rettegést. Csak azok érthetik meg, hogy mit jelent Isten Országának szimbóluma, akik már megtapasztalták a történelmi létezés tragikus kétértelműségeit, akik m{r szembesültek a létezés értelmének teljes kétségbevonásával.”135 Tillich a csoda fogalmát elemezve egy Bultmannéhoz hasonló kritikával

tekint

a

csoda

általános

felfogására,

majd

saját

fogalmiságában mutatja be a csoda eredeti jelentését. Szerinte a csoda „esemény-jel”, vagyis az élet eseményeiben feltáruló, átfogó tartalomra 134 135

I. m., 63-64. o. I. m., 64-65. o.

64

irányuló jelentés. Így értelmezi a biblikus jel-fogalmat. „A lét titk{nak megnyilatkozása nem rombolja le a létnek azt a szerkezetét, amelyben megnyilvánul. Az eksztázis, amelyben a titkot felfogjuk, nem rombolja le az elmének azt a racionális szerkezetét, amely felfogja azt. Az esemény-jel, amely a kijelentés [=kinyilatkoztatás; értelmezés tőlem, Cs. P. M.] titkát közli, nem rombolja le a valóságnak azt a racionális szerkezetét, amelyben megjelenik.”136 Tillich ebben a rövid szakaszban háromszor is hangsúlyozza, hogy a kegyelem nem rombolja le az emberi események szerkezetét, hanem azt átjárva, mintegy belülről tágítja önmaga felé a teremtett szabadságot.137 „Az esemény-jel az, amikor a lét titka közli önmagát, mégpedig a valóságelemek

és

az

elmeelemek

sajátos

együttállásának

korrelációjában. Az igazi csoda mindenekelőtt esemény; olyan esemény, amely ámulatra késztet, szokatlan, megrázó és mégsem mond ellent a valóság racionális szerkezetének. (<) Csod{ban csak azok részesülnek, akik számára a csoda esemény-jel, akik hittel fogadják a csodát.”138 Tillich teológi{j{ra való eddigi utal{sok elegendőek kezdeti tézisem árnyaltabb kibontásához: A csoda a kegyelem és szabadság egymást kölcsönösen kiegészítő egységének megnyilvánulása. A csoda csak Isten és

I. m., 106. o. Vö. Karl Rahner gondolatmenetével a csod{k bölcseleti megalapoz{s{ról: „A magasabb dimenzió saját valóságának mozzanataként magában foglalja az alacsonyabb dimenziót, hegeli értelemben megszüntetve-megőrzi mag{ban, megóvja és túlszárnyalja, anélkül, hogy emiatt megsértené az alacsonyabb dimenzió törvényeit, jóllehet a magasabb rendű nem fogható fel puszt{n az alacsonyabb bonyolultabb eseteként és nem magyarázható meg belőle.” RAHNER, Karl, A hit alapjai, Agapé, Szeged, 1998; 212. o. 138 TILLICH, 107. o. 136 137

65

ember együttes cselekvésének kölcsönös függésében jelenhet meg.139 Már csak az van hátra, hogy ennek a kölcsönös függésnek az emberi oldala határozottabb fényben mutatkozhasson meg, máskülönben a Hogyan „tegyünk” csod{t? kérdés többes sz{m első személyű megfogalmaz{sa dolgozatom leggyengébb pontja marad.

4.3. A teremtmény aktivitása Weissmahr

Béla

(1929-2005)

magyar,

jezsuita

filozófus

csodafogalma egyedülálló erővel lép fel a téma szellemtörténeti horizontján. Ezt jelzi, hogy a csodával foglalkozó aktuális publikációk az ő felismeréseit ismétlik. A XX. századi filozófiában gyökeret vert transzcendentális módszer segítségével állapít meg fundamentálteológiai téziseket a csodával kapcsolatban. Az általános csodafogalom kritikáját hasonló módon hajtja végre, mint Bultmann vagy Tillich, majd kiemeli: „< a kérdés, hogy vajon Isten a világon belül személyesen tude működni, illetve, hogy tényleg működött-e így, a kereszténység számára nem mellékes. Hiszen a kereszténység isteni kinyilatkoztatás eredményének tartja magát, és azt állítja, hogy Isten és ember között szövetség jött létre, hogy Isten megtestesült és megváltotta az emberiséget,

hogy

az

emberi

történelem

végeredményben

üdvösségtörténet. Mindennek csak akkor van értelme, ha Isten tényleg személyesen bele tud avatkozni a világ folyásába. Ebben az értelemben a csodakérdés a teológia számára nem akármilyen kérdés, hanem a

Vö. Lk 5,4-6 Amikor (Jézus) befejezte beszédét, ezt mondta Simonnak: »Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat a halfogáshoz!« Simon ezt felelte neki: »Mester! Egész éjszaka fáradoztunk, és semmit sem fogtunk. A te szavadra azonban kivetem a hálót.« És miután ezt megtette, a halaknak oly bő sokas{g{t fogt{k ki, hogy szakadozott a hálójuk. 139

66

leglényegesebbek közé tartozik. Ezt azzal az irányzattal szemben kell kihangsúlyoznunk, mely a teológián belül a csodakérdést le akarja értékelni.”140 Tehát a csoda teológiai problém{ja fókuszpontba gyűjti istenkeresésünk sokrétű módjait. Abból indul ki, hogy „Isten a vil{gban mindig azonos módon, vagyis a teremtmények saj{t működése {ltal tevékenykedik.”141 A csodakérdést Isten és a világ viszonyában helyezi el: „Amit Isten a vil{gban létrehoz, az mindig egy teremtményi erő működésének is eredménye; és amit a teremtmény tesz, azt Isten is, mint teremtő teszi. Sőt azt kell mondani: Minél több létvalóságot kap egy teremtmény Istentől, ann{l ön{llóbban működik, és minél sajátosabban

tevékenykedik

a

teremtmény,

annál

hatásosabban

közvetíti Isten saját tevékenységét a világ számára.”142 Máshol hasonlóan, ám kissé élesebben fejezi ki mag{t szerzőnk: „minél intenzívebben cselekszik Isten a világban, annál inkább megjelenik a világban a teremtmények saját aktivitása, és minél inkább kifejtik a teremtmények saját aktivitásukat, annál tevékenyebb lesz Isten maga is a világban. (<) a csoda és a ’megszokott esemény’ között ontológiai struktúr{juk tekintetében nincs alapvető különbség, a csod{nak mint olyannak a felismerése úgy történik, hogy az ember a konkrét helyzetben ismeri föl az eseménynek az abszolútra utaló dialógikus jelentését.”143 Weissmahr Béla csodafogalmában tehát az az újdonság másokéhoz képest, hogy különleges mértékben hangsúlyozza a teremtmény aktivitását. Felfogása alapján számot lehet vetni azzal a kérdéssel, hogy

WEISSMAHR 1., 181. o. Uo. 142 I. m., 182. o. 143 WEISSMAHR Béla, Csoda, in: BRUGGER, Walter (szerk.), Filozófiai lexikon, Szent István Társulat, Bp., 2005; 82-83. o. (továbbiakban: WEISSMAHR 2.) 140 141

67

a hívő ember világnézetének alakulása milyen hatással van szubjektív hitére. Arra a hitre, mely a konkrét emberre személyesen irányuló, objektív, isteni cselekvés egyedüli fogadó helye ebben a világban.

68

Szerzőnk

gondolatait

érintve

egy

újabb

vonás

tárul

fel

csodafogalmam számára: Csoda akkor történik, ha van legalább egy ember, aki hittel akarja. Ekkor a csodavárás akarata a személyes vágyakozás által átalakul a csodához szükséges aktív, emberi cselekedetté.144

Vö. Mk 5,25-34 Egy asszony, aki tizenkét esztendő óta vérfoly{sos volt, és sokat szenvedett a számtalan orvostól, elköltötte mindenét, de semmi hasznát nem látta, hanem még rosszabbul lett, amint Jézusról hallott, hátulról odament a tömegben és megérintette a ruháját. Azt gondolta: »Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.« Valóban mindjárt megszűnt a vérfoly{sa, és érezte testében, hogy meggyógyult betegségétől. De Jézus, aki azonnal észrevette, hogy erő ment ki belőle, a tömeghez fordult és megkérdezte: »Ki érintette meg a ruhámat?« Tanítványai azt felelték neki: »Látod, hogy mennyire szorongat téged a tömeg, és mégis kérdezed, ki érintett engem?« Erre körültekintett, hogy lássa, ki volt az. Az asszony pedig, aki tudta, hogy mi történt vele, félve és remegve előjött, leborult előtte, és őszintén elmondott neki mindent. Ő pedig ezt mondta neki: »Leányom! A hited meggyógyított téged. Menj békével, és légy mentes a bajodtól.« 144

69

5. A TÖRTÉNETI ÉS TEOLÓGIAI ÁTTEKINTÉS ÖSSZEGZÉSE

Jézus

halottfeltámasztási

parancsának

értelmezése

során

határponthoz jutottunk. Először a csoda problémájának teológiai aktualitására kellett rámutatni a történeti és szisztematikus tárgyalás által,

hogy

ennek

apropóján

saját

csodafogalmam

alapjait

megrajzolhassam, majd ebből fakadóan képes legyek elfogadható választ adni legfőbb kérdésemre.

5.1. Mit tudtunk meg eddig a csodáról? Ahány világkép, annyi csodafogalom. Egymáshoz való viszonyuk pontos megvilágításán áll vagy bukik sajátos csodafogalmam és dolgozatom egész szemléletének alapgondolata: Akkor történhetnek csodák, ha az ember világnézeti határait átlépi. E kijelentés kapcsán joggal vár választ az Olvasó ezekre a kérdésekre: Milyen világnézeti határokról van itt szó? Mit és hogyan kell {tlépni, hogy a szerző szerint csod{k történjenek?

A

hívő

szubjektív

hitét145

meghatározó

személyes

tapasztalatok és az erre irányuló esetleges reflexiók egységes vil{gnézetbe rendeződnek. Mindenkinek saját világnézete van, amely természetesen a csodáról alkotott elképzelését is magában foglalja. Azt is mondhatjuk, hogy a világnézet azt jelenti: ki, mit és hogyan tart lehetségesnek a saját életében. Az Olvasóban joggal felmerült kérdésre tehát egy kérdéssel válaszolok: Elképzelhetőnek tartja-e azt, hogy Jézus halottfeltámasztási parancsa, mely az apostoloknak szólt hajdanán, általuk pedig az Egyház egész közösségének, az egyházi igehirdetés által ma konkrétan 145

Lásd 7. lábjegyzet.

70

az Olvasó felé irányul? Erre a kérdésre adott pozitív, nyitott válasz már a világnézeti határ átlépésének egyik mozzanata. Az átlépés további mozzanatai lehetnek: a személyes istenkeresés intenzitásának tudatos fokozása, a missziós parancs és a csodaelbeszélések „rendkívülinek” ható elemeinek teológiai átgondolása.

5.1.1. Biblikus világképben A csoda az Ószövetségben két alapvető jelenséget egyesít magában: a megszabadulás (vö. MTörv 9,26) és a csodálkozás (vö. Zsolt 119,18) tapasztalat{t.

Isten

megsegíti

a

szükséget

szenvedő

embert,

megszabadítja gyermekét a szorongatásból. Erre a konkrét ajándékra és a teremtés egészére az ember hálás csodálkozással tekint. Azonban az ember nyomorús{ga a végső megmentés ut{n ki{lt az egyes történeti szabadítás-tapasztalatok ellenére is. Ezt a teljes szabadítást ajánlja fel és valósítja meg Isten a názáreti Jézusban. Őbenne elérkezett Isten Országa az evangéliumok tanúsága szerint. Isten kegyelmi esztendejét, a szabadítás idejét jelek és csodák, hatalmas tettek kíséretében hirdeti meg (vö. Lk 4,18-11) ez a konkrét, történeti személy a Római Birodalom egyik provinciájában, Poncius Pilátus idején (vö. Lk 3,1). Erről az emberről, a n{z{reti Jézusról, akit a történelem egy meghatározott pontján keresztre feszítettek, a római százados szavával azt vallja az Egyház, hogy Isten Fia volt (vö. Mk 15,39). A csoda tehát az Újszövetségben maga Jézus Krisztus, a szavaiban és tetteiben elérkező Isten Orsz{ga, és a megv{lt{s művét beteljesítő feltámadása. Jézus egyes csod{i Isten Orsz{g{t hirdető és megvalósító jelek. A János evangélium teológiai koncepciója szerint Jézus utolsó csodatette éppen egy halottfeltámasztás volt, mely a jelek sorában hatékonyan igazolta, hogy ő a feltámadás és az élet (vö. Jn 11).

71

Jézus megígéri a benne hívőknek a Szentlelket, aki erővel ruh{zza fel őket (vö. ApCsel 1,8), hogy minden nép előtt tanúi legyenek feltámadásának. A tanítványok a Jézus nevében való hit által hatalmat nyernek

(vö.

ApCsel

3,16),

hogy

a

legkülönfélébb

emberi

szükséghelyzetekben csodatettekkel hirdessék Isten Fiának örömhírét. A szentírók koruk és népük szülöttei, Jézus tetteit vagy az apostolok csodáit szubjektív hitük146 fényénél értelmezik, nem pedig a modern kor spekulatív, természettudományos gondolkodása szerint.

5.1.2. Racionalista világképben A felvilágosodás hatására gyökeret vert egy olyan csodafelfogás, amely hívőkre és nem-hívőkre egyaránt maradandó hatást gyakorolt. A racionalista vil{gképben élő ember bizonyítékot keres a csodában, hogy hinni tudjon. Bizonyítékot azonban éppen azért nem talál, mert megismerési mechanizmusa akadályozza. Megismerésében eleve olyan előfeltevéssel

közeledik

a

csodához,

amely

kizárja

a biblikus

csodafogalom lényegének megértését. David Hume (1711-76) reflektált form{ban adja elő azt, ahogyan a modern ember közeledik a csodához. Hiába azonban a reflexió, hiszen értelmezése körben forog (circulus vitiosus): „Nincsen olyan tanúskod{s, mely elégséges lenne ahhoz, hogy

megállapítsunk

egy

csodát.

Ehhez

ugyanis

olyanfajta

tanúságtételre lenne szükség, melynek téves volta csodálatosabbnak kellene lennie annál az eseménynél, melynek megállapítására törekszik. < Ha valaki nekem arról számol be, hogy látta, amint egy halott életre kel, akkor rögtön felteszem magamnak a kérdést, mi a valószínűbb: az e, hogy a beszélő valótlant {llít, illetve hogy őt r{szedték, vagy pedig

146

Lásd 7. lábjegyzet

72

hogy az általa előadott esemény tényleg megtörtént. Egybevetem az egyik csodát a másikkal, és aszerint, hogy melyik mutatkozik nagyobbnak, elvetem a nagyobb csodát. Csak abban az esetben, ha tanúskodásának téves volta csodálatosabb lenne, mint az, amit állít, de csakis akkor tarthat igényt arra, hogy igazat adjak neki.”147 A racionalista világkép rejtett előfeltevései (pl.: „rögtön felteszem magamnak a kérdést: mi a valószínűbb”) tehát nem csak a „hitetlent”, hanem a „hívőt” is meghatározzák, hiszen közös kultúra, nevelés, vallásosság égisze alatt formálódott gondolkodásuk. A racionalista szemlélettel kapcsolatban jegyzi meg Weissmahr: „Azáltal, hogy Descartes (1596-1650) az én önbizonyosságában jelölte meg a filozófiai kiindulás bizonyosságát, eddig nem ismert mértékben az egyéni tudatot tette meg minden igaz ismeret mércéjének, sőt azt kell mondani, hogy végeredményben minden bizonyosságot kizárólag a megismerő tudatra vezetett vissza. A szubjektivitásnak az újkorra jellemző filozófiai rendszerei ebből a kartezi{nus {ll{sfoglalásból következnek. Minden bizonyosság forrása a tárggyal szembenálló, attól különböző alany.”148 A csodával szemben állva, attól függetlenül létező alany a biblikus világkép számára teljesen elképzelhetetlen. Bultmann és m{sok „egzisztenci{lis interpret{ciója” végül is nem m{s, mint a biblikus csodaszemlélet újkori megfogalmazásának kísérlete. A biblikus csodafogalom lényegének elsajátítása nyilvánvalóan nem történhet meg anélkül, hogy végig ne járnánk a kialakult megértési utat. Nem lehetséges a szellemtörténeti ugrás, a biblikus csodafogalom

Eine Untersuchung über den menschlichen Verstand (Kap. 10, Über das Wunder) Leipzig, 1907, 135köv; idézi WEISSMAHR 1.; 174. o. 148 WEISSMAHR 3., 25. o. 147

73

kritikátlan átültetése korunk gondolkodásába. Ez a hermeneutika alaptétele is egyben. 5.1.3. A transzcendentális teológia világképében A transzcendentális teológia világképe szerint a csoda Isten és az ember korrelációs cselekvése. Amennyiben Isten cselekszik, annyiban az ember is ön{lló cselekvő. Amennyiben az ember cselekszik, annyiban Isten is ön{lló cselekvő. Az egyik a másik tevékenységének intenzitását akkor növelheti, ha a saját aktivitását fokozza. Nyilvánvaló, hogy ezzel nem szimmetrikus viszonyt állítunk, hiszen Isten mindig is a világ egészéhez viszonyul, míg az ember az adott történeti szituáció149 által viszonyul Istenhez. „Csak a vil{g egészének van Istennel szemben kizárólag közvetlen viszonya, minden egyedi létező közvetlen viszonya a világ egésze által egyben közvetített is.”150 A fogalom kulcsa tehát a közvetített közvetlenségben rejlik. Weissmahr Béla egyetlen, rahneri körmondatban összegzi a csodával kapcsolatos eszmefuttat{s{t: „A csoda egy nagymértékben rendkívüli,

a

vil{gon

belüli

lehetségesre

vonatkozó

előzetes

felfogásunkat megtapasztalható tényként adott volta miatt alapvető kritikának alávető és egyben egzisztenci{lis jelentőséggel rendelkező esemény, mely által a transzcendens Isten a teremtménynek az új és előre nem l{tható valós{g előidézésére képes erői {ltal, azaz világimmanensen tevékenykedve meglepő módon evil{gi üdvösséget, illetve szorongatott helyzetből menekülést aj{ndékoz az embernek,

149 150

Vö. „esemény-jel” fogalma Paul Tillichnél; 4.1.2. WEISSMAHR 1., 180. o.

74

hogy ezáltal személyes és feltétlen üdvösségre irányuló szeretetét érzékelhető jel {ltal nyilv{nítsa ki a világban.”151 Ebben a csodaszemléletben mind Isten, mind az ember szerepe elnyeri a maga méltóságát. Teológiai megfogalmazása ez annak a tapasztalatnak, amit Izrael népe így fejezett ki: „Ti magatok l{tt{tok, mit műveltem

az

egyiptomiakkal,

és

hogyan

hordoztalak

titeket

sasszárnyakon, amíg idehoztalak titeket magamhoz.” (Kiv 19,4) Teh{t Isten feltétlen szeretetében, az ember bármiféle önmegváltási képessége nélkül, hordozza az embert és cselekszik érte és vele a történelemben. Azonban egyoldalú lenne az isteni cselekvés ábrázolása a szentíró részéről,

ha

az

emberi

szabadság

és

cselekvés

méltóságát

automatizmussá alacsonyítaná le, ha passzivitásba dermesztené a teremtmény autonómiáját. Éppen ezért fogalmazzák meg a teremtmény aktív közreműködésének gondolatát is: „Vigy{zz, hogy minden csod{t, amelyet a kezedbe adtam, véghezvígy a f{raó előtt!” (Kiv 4,21) Tehát Mózesnek, Isten szolgájának kezébe van letéve a szabadulás esélye.152 Neki kell Isten csodáit önálló alanyként megtennie, fel kell mutatnia a vil{g előtt az élő Istent saj{t „{tistenített” és mégis egészen emberi cselekvése által. Amit Izrael népe felismert történelme során, azt Isten új népe, az Egyház is mag{tól értetődő igazságként fogadott el. Ezért a jézusi vagy I. m., 185. o. Az ember cselekvő aktivit{s{nak (éppígy természetesen Isten cselekvő aktivitásának is) hallatlan erőt kölcsönöz Mózes és az Úr p{rbeszédében (Kiv 32,7-14) feltáruló dinamika, amikor az Úr haragjától megmenti a népet Mózes közbenjáró imája. Egészen meglepő, hogy az Úr azt mondja Mózesnek: „Menj le hamar, mert vétkezett néped, amelyet kihozt{l Egyiptom földjéről!” (7. v.) A Szentír{sban mindig azt olvashatjuk, hogy Isten hozta ki a saját népét Egyiptomból (vö. 1Kir 8,53; Jer 32,21; D{n 9,15), itt pedig ennek tökéletesen az „ellenkezőjét” l{tjuk. Nem Isten népe, hanem Mózes népe, nem Isten hozta ki őket Egyiptomból, hanem Mózes. Különös hangsúlyt ad ennek az igazságnak az, hogy a szentíró olyan narrációt alkalmaz, melyben a mondatot kifejezetten az Úr Mózeshez intézett szavaként fogalmazza meg. 151 152

75

az apostoli csoda-elbeszélésekben megmutatkozó isteni és emberi cselekvés egymásra hangoltsága, korrelációs egysége számunkra is megfelelő megértési teret biztosít a biblikus csodafogalom mai elsajátításához.

5.2. A karizmatikus megújulás szemlélete a XX. század derekán „A történelmi keresztény egyh{zakon belül a karizmatikus megújulás arra törekszik, hogy újra elevenen megnyilvánuljanak a Lélek pünkösdi adományai (a karizmák) – a közösség, az imádság, a nyelvek adománya, a tanúságtétel és a gyógyítás adományának formájában”153

–

állapítja

meg

Karl Heinz

Neufeld.

Tehát

a

Szentlélekkel való aktív együttműködés egyik kitüntetett helye a karizmák elfogadása és beépítése a keresztény élet minden területére. A karizmák az Egyház építéséért, a közösség javáért vannak (vö. 1Kor 12,7). Az Egyh{z kétszintű növekedését szolgálják a karizmák: egyrészt minőségi (a hívők megerősödése a hitben), másrészt mennyiségi (a hitetlenek megtérése) szempontból. Ha e két szempont szerint tekintünk az Apostolok Cselekedeteire, akkor láthatjuk, hogy Pünkösd ünnepén mindkettő megmutatkozott és később is folyamatosan jelen volt. Az apostolok hite a Lélek adományainak megnyilvánulása által megerősödött, éppen ezért képesek voltak hatékonyan tanúságot tenni a zsidók és a pog{nyok előtt Jézus Krisztus feltámadásáról (vö. ApCsel 2,4). M{srészt a hívők létszámban is megsokasodtak, egyre-másra születtek

153

a

keresztény

közösségek,

hiszen

az

igehirdetésben

Karizmatikus megújulás, in: KaDoL; 344. o. (továbbiakban: NEUFELD)

76

gyümölcsözően működő Lélek kibontakoztatta a hitetlenek megtérését (vö. ApCsel 2,41). Az a hatalom (dünameisz), mellyel maga Jézus is tanított, gyógyított, ördögöket űzött ki vagy éppen halottakat támasztott fel, a Szentlélek aktív működését jelezte földi életében. Ezzel a hatalommal küldte Jézus apostolait a misszióba. Ezzel a hatalommal kellett – sok más

prófétai

cselekedet

mellett

–

még

a

halottfeltámasztás

hihetetlennek látszó parancsát is teljesíteniük. Tegyük hozzá: ezzel a hatalommal az Egyház ma is képes megvalósítani a missziós parancsot. A karizmatikus megújulásról tárgyilagos szemlélőként is lehet beszélni, úgy, mint egy egyháztörténelmi jelenségről, egy mozgalomról a sok közül.154 Azonban gondolatvezetésem számára azt emelem ki, amit Neufeld a karizmatikus megújulás alapszándékának ismer el: a Lélek adományai újra elevenen megnyilvánuljanak. A biblikus csodafogalom szerves része az, hogy a Jézus feltámadásáról tanúságot tevő halottfeltámasztás csodája a Szentlélek ajándéka az Egyház által az egész világ számára. De hogyan nyilvánulhatnak meg a Lélek adományai, különösen pedig a halottfeltámasztás? Ez újabb formája legfőbb kérdésemnek. Ezért tehát az eddig elméletben kifejtett csodafogalmam számára a karizmatikus megújulás látásmódja kitűnő lehetőséget

biztosít,

hogy

téziseim

a

gyakorlati

megfontolás

tűzprób{j{n is {tessenek.

Ebben a történeti vizsgálódásban nyújt segítséget: SÖVEGES Dávid, Fejezetek a lelkiség történetéből, Szent Gellért Hittudom{nyi Főiskola, Pannonhalma, 1993; 359-361. o.; HERON, M. Benedict, OSB, A katolikus karizmatikus megújulás, Marana Tha 2000, Budapest, 1995; 9-15. o.; SUENENS, L. J., Új pünkösd?, Marana Tha 2000, 1994; 64-70. o. 154

77

5.2.1. Reflexió a hagyományos misztikára A hagyományos, iskolás aszketika-misztika előadás megközelítése szerint a csodatevés elsősorban az életszentség függvénye: csak a szentek, a különleges, nem hétköznapi emberek tudnak csodát tenni; ők általában szerzetesek, papok, akik rengeteget imádkoztak és böjtöltek már az életükben. Isten csak azoknak ad csodát, akik valamiképpen méltók is rá. Ismert gondolat ez ma is: Én túl bűnös vagyok ahhoz, hogy velem Isten csodát tegyen. Nem vagyok még elég szent, hogy én is olyan dolgokat tudjak végbevinni, mint a szentek.155 De nemcsak a csodatevés adományát, hanem minden karizmát (1Kor 12,4-11) a rendkívüli, misztikus jelenségek körébe sorol ez a felfogás.156 A racionalizmus légkörében fogant iskolás misztika felmérhetetlen hatást gyakorolt a keresztény közgondolkodásra, világnézetünkben máig felfedezhetjük nyomait. Tanquerey tov{bb{ hozz{fűzi kategoriz{lás{hoz a következő indoklást: „Szent P{lnak és sz. Tamásnak megjegyzése szerint mindezek az adományok jóval kevesebbet érnek, mint a szeretet és a megszentelő kegyelem.”157 Kiérezhető ebből az értelmezésből az, hogy a karizmákra igazából nincs szükségünk, a normális, keresztény embernek elég a szeretet. Ez azonban sokkal inkább a racionalista vil{gképtől vezérelt Tanquerey véleménye, mint Pál apostolé. Pál nem

Nem meglepő, hogy nemcsak a kereszténység kultúrtörténetében vert gyökeret ez a gondolat, hanem a zsidóság felfogásában is, hiszen ők sem vetkőzhetik le egykönnyen „emberi, túls{gosan is emberi” (Nietzsche) vil{gképüket: „B{r a Talmud teli van legendákkal és csodatörténetekkel, melyek az arra legméltóbbaknak jelentek meg (Táánit 21-25), {ltal{nosan elfogadott az a nézet, hogy a csod{k kora (valószínűleg a népnek, mint egésznek javára szolgál) lejárt, mert ’azoknak jelentek csak meg, akik hajlandóak voltak magukat feláldozni az Örökkévaló Nevének megszentelése érdekében, és mi nem vagyunk méltóak arra, hogy nekünk csodák jelenjenek meg’ (Ber{chót 20 a; T{{nit 18 b; Sz{nchedrin 94 b).” S ZÉCSI, 144. o. 156 Vö. TANQUEREY, A tökéletes élet, 1515. pont, Jézus Társasága, Párizs, 1932; 967. o. (továbbiakban: TANQUEREY) 157 Uo. 155

78

állítja szembe egymást kizáró módon a szeretetet a karizmákkal.158 A szeretet mint a legfőbb isteni adom{ny minden karizma csúcsa, beteljesítője. A szeretet minden karizmát felölel és egyiket sem zárja ki magából.159 A kérdéssel kapcsolatban a karizmatikus megújulás tagjainak alaptapasztalata az, hogy Isten mindenkit személyesen meg akar aj{ndékozni szeretetből fakadó karizmáival. Patti Galagher Mansfield egy prédikációból vett idézettel vezeti be témámhoz kapcsolódó gondolatát: „’A mi kérdésünk ne az legyen, hogy mi

Az alábbi mondatokra szoktak általában olyan következtetéssel hivatkozni, hogy a karizmák és a szeretet szembeállítása egyértelműnek és elfogadhatónak tűnik: 1 Kor 12,31 Ti azonban törekedjetek a nagyobb adományokra! Emellett még egy mindennél kiválóbb utat is mutatok nektek. 1 Kor 13,2 Legyen bár prófétáló tehetségem, ismerjem akár az összes titkot és minden tudományt, és legyen bár olyan teljes a hitem, hogy a hegyeket áthelyezzem: ha szeretet nincs bennem, semmi sem vagyok. Vö. „De vannak még ennél *1Kor 12,8-10-ben felsoroltak; megjegyzés tőlem, Cs. P. M.+ is fontosabb adományok. A keresztény élet három nagy erénye – a hit, a remény és a szeretet – túl fog élni minden lelki adományt. Ezek mindenki kincsei. Nélkülük senkik vagyunk. A szeretet a legértékesebb kincs, amire minden másnál jobban kell törekednünk.” Kézikönyv a Bibliához, Liliput Könyvkiadó, Bp., 1992; 594. o. – Azonban észre kell venni, hogy Pál azt akarja, hogy a korintusi közösség tovább növekedjen a karizmák gyakorlásában, csak mindez egyrészt rendben történjen, másrészt nyerje el helyét a szeretet összefüggésében: 1 Kor 14,5 Szeretném ugyan, ha mindnyájan szólnátok nyelveken, de még inkább azt, hogy prófétáljatok, mert nagyobb az, aki prófétál, mint az, aki nyelveken szól, kivéve, ha meg is magyarázza, hogy az egyház épüljön. 1Kor 14,12 Így ti is, mivel lelki adományokra törekedtek, azon legyetek, hogy az egyház épülésére gazdagodjatok. 1 Kor 14,39-40 Ezért tehát, testvéreim, törekedjetek a prófétálásra, és ne akadályozzátok meg a nyelveken való szólást sem. De minden tisztességesen és rendben történjék. Vö. „A közösségek a bennük történt csodákról (Gal 3,2-5), a nekik juttatott legkülönbözőbb adom{nyokról (1Kor 1,7) ismerik fel, hogy megkapták a Lelket. Pál a Léleknek ezeket az adományait apostolsága kezdete óta nagy becsben tartja, csupán arra van gondja, hogy megkülönböztesse, melyek a hitelesek.” GEORGE, Augustin – GRELOT, Pierre, Karizmák, in: BTSz; 718. o. 159 Vö. KEK 733 „Az Isten szeretet” (1Jn 4,8.16); és a szeretet az első aj{ndék, amely minden m{st mag{ban foglal. Ez a szeretet „{radt ki szívünkbe a Szentlélek {ltal, aki nekünk adatott” (Róm 5,5). KEK 800 A karizm{kat h{l{val kell fogadnia annak is, aki kapja, de az Egyház minden tagjának is. Csodálatos kegyelmi gazdagságot jelentenek Krisztus egész testének apostoli életereje és életszentsége számára; mindaddig, amíg olyan aj{ndékokról van szó, melyek valóban a Szentlélektől származnak, és úgy élnek velük, hogy az teljesen megfelel ugyanazon Szentlélek hiteles indításainak, azaz a szeretet szerint, ami a karizmák igazi mértéke. 158

79

szeretjük-e a karizmatikus adományokat, hanem hogy Isten szereti-e a karizmatikus adományokat, és hogy azokat ma nagy mennyiségben árasztja-e ki, hogy evangeliz{ljon egy pog{ny és földi örömökben élő világot.’ */+ A karizmatikus dimenzióktól való félelem, b{r érthető, legyőzhető, ha a Szentlélek erejével {thatott élet gyümölcseire gondolunk. Az adományokat az Egyház felépítéséhez kapjuk. Ezek nem díszítések, sem pedig ’lelki érdemrendek’. Az adományok szerszámok Isten országának felépítéséhez. Az Ő tulajdon{ban vannak és Ő megengedi nekünk, hogy eszközei legyünk, amennyiben alávetjük magunkat a Szentlélek működésének. 1974-ben VI. Pál pápa azt mondta: ’Milyen csod{latos lenne, ha az Úr újra, még bőségesebben kiárasztaná a karizmákat, hogy általuk az Egyházat gyümölcsözővé tegye.’ Pontosan ezt tette az Úr. Megáldotta korunk Egyházát karizmatikus adományok áradatával, ami segít megtapasztalnunk nagy szeretetét és gondoskodását népéért.”160 A karizmák, melyek olykor „rendkívülinek” tűnnek, rendkívül szükségesek ahhoz, hogy az Egyház felépítse önmagát a szeretetben (vö. Ef 4,16) és földi zarándokútját járva hatékonyan hirdesse minden népnek a Feltámadott Úr örömhírét. Erről tanúskodik a II. Vatik{ni Zsinat is: „< a Szentlélek az Isten népét nemcsak a szentségeken keresztül és a papi szolgálatokkal szenteli meg, vezeti és ékesíti erényekkel, hanem ajándékait ’tetszése szerint juttatva kinek-kinek’ (1Kor 12,11), minden rendű és rangú hívőnek különleges kegyelmeket is ad, melyekkel alkalmass{ és készségessé teszi őket különféle tevékenységek vagy hivatalok vállalására az Egyház megújhodása és továbbépítése érdekében, ahogyan írva van: ’A Lélek ajándékait MANSFIELD, Patti Gallagher, Az új pünkösd kezdete, A Karizmatikus Megújulás kibontakozása a Katolikus Egyházban, Marana Tha 2000, Budapest 1995; 239. o. 160

80

mindenki azért kapja, hogy haszn{ljon velük’ (1Kor 12,7). E karizmákat, ak{r a legragyogóbbakat, ak{r az egyszerűbbeket és gyakoribbakat, mivel az Egyház szükségleteihez igazodók és nagyon hasznosak, hálaadással

és

vigasztalódással

kell

fogadnunk.

A

rendkívüli

adományokat azonban nem szabad vakmerően követelni, sem az apostoli munkálkodás eredményességét nem szabad elbizakodottan tőlük

remélni;

hanem

valódis{guk

és

célszerű

fölhasználásuk

megítélése azokra tartozik, akik elöljárók az Egyházban, s kiknek különösképpen feladata, hogy ki ne oltsák a Lelket, hanem mindent mérlegeljenek, és a jót tartsák meg (vö. 1Tesz 5,12.19--21).”161 A karizmatikus megújuláshoz tartozó, egyes, mai szerzők szerint ez a mozgalom valójában nem hoz lényegi újdonságot az Egyház történetében, hanem a minden korban munkálkodó Szentlélek látványos kiáradása, hasonló egy búvópatak felszínre töréséhez. Akik ezt mondj{k, előszeretettel hivatkoznak a különböző korokban született megújulási mozgalmakra (szerzetesség kezdetei, ferencesek, jezsuiták, stb.), azok küzdelmeire saj{t koruk beszűkült vil{gnézetével szemben. Az egyháztörténelem egyik szentje, aki szintén kora megújulási törekvéseinek vezető alakja volt, a misztikus kegyelmek kapcsán így ír saját felfogásáról, mely szilárd alapot nyújt dolgozatom szemlélete számára is: „Azt mondhatn{ valaki, hogy ezek a kegyelmek lehetetleneknek

látszanak

s

hogy

nem

jó

az

ilyen

kérdések

feszegetésével a gyöngéket megbotránkoztatni. Én erre azt felelem, hogy ha egyesek nem hisznek nekünk, azzal nem sokat vesztünk; ellenben ha hallgatunk s nem világosítjuk fel azokat, akiknek Isten ilyen kegyelmeket juttat, akkor sok lelki haszontól fosztjuk meg őket; többek

161

Lumen gentium 12.

81

közt elmulasztjuk őket arra lelkesíteni, hogy még nagyobb szeretetre gyulladjanak az Úr iránt, aki oly nagy irgalmat gyakorol velük; mert nagy az ő hatalma és fensége. Különben is az én esetemben annál kevésbé van ilyen óvatosságra szükség, mert hiszen akikhez én beszélek, azok úgysem fognak megbotr{nkozni. Jól tudj{k ők, mennyire szereti Isten az embereket s hiszik, hogy ennél még sokkal többet is kész érettük megtenni. Aki pedig ezt nem hinné el, annak, szent meggyőződésem szerint, nem is lesz soha alkalma ezen a téren tapasztalatot szerezni, mert Isten csak azokat dédelgeti, akik nem szabnak hat{rt az Ő mindenhatóságának.”162 5.2.2. Életszentség a mindennapokban „A karizmatikus megújul{s egyike azon kevés spirituális és részben teológiai közegnek, amelyben a különböző felekezetű és hagyományú keresztények

rendszeresen

együtt

imádkoznak,

és

párbeszédet

folytatnak egymással. Az újkori karizmatikus megújulás eredeti jellege szerint a tökéletességet célul kitűző ébredési mozgalmak körébe sorolható,

amelyek

újra

meg

újra

megjelentek

a

történelem

folyam{n.”163 Tehát ima, tökéletesség utáni vágy és ökumenikus párbeszédkészség jellemzi a karizmatikus megújulást. Mindezek az életszentség hétköznapi megvalósításának módjai. A

karizmatikus

megújulás

tagjai

ezen

felül

még

azt

is

hangsúlyozzák, hogy a csodák és a karizmák nem a szentek kiváltságai, hanem a mindennapi életszentség részei.164 Nem riadnak vissza attól,

AVILAI SZENT TERÉZ, A belső v{rkastély, Győri Kármelita Rendház, 1996; 17. o. NEUFELD, 344-345. o. 164 Heribert Mühlen teológiai meggondol{sai a Lélek adom{nyairól és az élő egyházközségekről: MÜHLEN, Heribert, Újuljatok meg Lélekben, Prugg Verlag, Eisenstadt, 1978; 78-89. o. 162 163

82

hogy az életszentség fogalmát személyes életükben kiterjesszék a Szentlélekben való élet teljes horizontjára. Azt állítják, hogy a karizmák használata része mindennapjaiknak. Nyitottak a Lélek prófétai indítására az élet legkülönfélébb helyzeteiben. Számos könyv jelenik meg, amely az egyes karizmák világ{ba nyújt egyszerű és közérthető bevezetőt.165 Ezeket olvasva és tanulmányozva talán már nem tűnik olyan merésznek a halottfeltámasztás-teológia lehetséges kidolgozása. Ki tudja, talán egyszer olyan könyv is megjelenik majd, amely a halottfeltámasztás karizmájába vezeti be elméleti megfontolások és gyakorlati tapasztalatok {ltal a hívőket. Mindenesetre a karizmatikusok komolyan és felelősségteljesen számot vetnek a Tanítóhivatal által rendszeresen hangsúlyozott életszentségre törekvés166 eszméjével. A karizmatikus megújulás szemléletébe való bepillantás után azt a tanulságot lehet levonni, hogy a csodák és a karizmák a ma élő keresztény ember életének is egészen valóságos részei lehetnek. A csodafogalmamban (talán radikálisan hangzó) emberi aktivitás így elnyeri konkrét helyét a vallásosság mai formáiban. A katolikus karizmatikus megújulás gyógyító összejövetelein történő jelek és csodák, hatalmi tettek lehetőséget adnak a teológiai reflexióra. Ezek a mai csoda-elbeszélések aktuálissá teszik a dolgozatom címére irányuló legfőbb kérdést: Hogyan támasszunk fel halottakat?

Például: YOCUM, Bruce, A prófécia, Marana Tha, Bp., 1992;, GRANDIS, Robert De, S.S.J., Nyelvek adománya, Marana Tha, Bp.; TARDIF, Emiliano, A gyógyítás karizmája, Nyolc Boldogság Katolikus Közösség, Homokkomárom Bp., 2001; MACNUTT, Francis, Gyógyítás, Marana Tha, Bp., 2004; MACNUTT, Francis, Erő a gyógyításhoz, Marana Tha, Bp., 2004; MADRE, Philipe, Törekedjetek a karizmákra!, Nyolc Boldogság Katolikus Közösség, Homokkomárom, 2002 166 Lumen gentium 39-42., Presbyterorum ordinis 12., KEK 2013-14 165

83

6. HOGYAN „TEGYÜNK” CSODÁT?

Jézus földi működésének befejeztével elküldte tanítványait, hogy minden népnek hirdessék az örömhírt, és megígérte nekik, hogy csodajelekkel fogja megerősíteni a benne hívők tanúságtételét (vö. Mk 16,17-20). Jézus azt akarta: a tanítványok tanítsák meg az embereket arra, hogy megtarts{k mindazt, amit ő nekik parancsolt (vö. Mt 28,1920). Jézus, hatalmat adva tanítványainak, egyszer m{r elküldte őket egy „próba-misszióra” (vö. Mt 10,5; Mk 6,7 Lk 9,2; 10,1), és teljesítve akkor a missziós parancsot, nagy örömmel tértek vissza Mesterükhöz, mert a nekik adott hatalommal sikeresen vittek végbe csodatetteket is (Mk 6,30; Lk 9,10; 10,17). Amikor a „próba-misszióról” visszaérkező tanítványok beszámoltak útjukról, Jézus örvendezett a csodák hallatán, de figyelmüket azonnal a legnagyobb csodára, az örök életre irányította (vö. Lk 10,17-24).167 Ezekből a tényekből ésszerűen következik: Ha Jézus azt parancsolta tanítványainak,

hogy

a

tanítással

egységben

tegyenek

csodákat

is

(gyógyítsanak betegeket, űzzenek ki ördögöket, támasszanak fel halottakat), és azt mondta nekik, hogy tanítsák meg az embereket parancsai teljesítésére, akkor Jézus – implicite – azt is parancsolta, hogy a tanítványok tanítsák meg az embereket a csodatevésre. Ezért a Hogyan „tegyünk” csodát? kérdést megelőzi egy értelmező kérdés: Hogyan tanította meg Jézus a tanítványokat csodát tenni? Nyilvánvaló, hogy csak azt tudja megtanulni

Vö. „Jézus hal{l{nak és felt{mad{s{nak fényében az evangéliumi csodahagyományt az Egyház átértékelte és újrafogalmazta. Megértette, hogy Jézus minden gyógyítása a végleges eszkatológikus csoda, az örök életre való feltámadás jele és elővételezése.” KERESZTY Rókus O. Cist., Jézus Krisztus, Szent István Társulat, Bp.; 84. o. (továbbiakban: KERESZTY) 167

84

mindenki, amit egyáltalán lehetséges megtanulni, és az is nyilvánvaló, hogy valaminek a megtanítása és a megtanulása egymással lényegileg összefüggő cselekvések. Jézus éveken át együtt élt a tanítványaival, akiket azért választott ki a népből, hogy tanítsa őket Isten országának titkaira (vö. Lk 8,9-10), így a hitből fakadó csodatevés titk{ra is (vö. Mt 21,19-22; Lk 17,5-6). Jézus mindenben példát adott tanítványainak, hogy amit ő tett, tegyék meg ők is (vö. Jn 13,15). Sőt, önmag{t megal{zva azt ígérte, hogy a benne hívők még az ő tetteinél is nagyobb tetteket fognak véghez vinni (vö. Jn 14,12-14). Az újszövetségi iratok erre emlékezve tesznek hitvallást arról, hogy Jézus tanítványának úgy kell élnie, ahogyan a Mester élt ebben a világban (vö. 1Pét 2,21; 1Jn 2,6).168 Jézus mai tanítványa tehát teljes joggal teheti fel a kérdést Mesterének: Uram, mondd, hogyan tegyünk csodát?

Érdemes itt megemlíteni, hogy Paul Tillich szerint nem szabad túlhangsúlyozni Jézus tanításának és tetteinek példaadó mivoltát (moralizálás), mert akkor egy szintre helyezzük Jézust az erkölcstanítókkal: „Ez a felfog{s nyilv{nvaló visszaesés a legalista típusú önüdvözítéshez. A Krisztus Jézust felváltja a Názáreti Jézusnak nevezett vallásés erkölcstanító. Ezzel a teológi{val és népszerű alkalmaz{saival szemben ki kell tartanunk ama tételünk mellett, hogy a ’lét megelőzi a beszédet’. Jézus szavainak azért van erejük Új Létet teremteni, mert Krisztus Jézus az Ige, és szavai csak az Új Lét ereje {ltal form{lhatj{k a valós{got. (<) Ha egy{ltal{n haszn{lhatjuk az ’ut{nz{s szót’ ebben az összefüggésben, akkor annak azt kell jeleznie, hogy nekünk a magunk konkrétságában kell részesednünk az Új Létben, és általa átformálódnunk, de mindig a saját életünk esetlegességei között, s nem azokon túl. Jézust nem a tettei, hanem a létéből fakadó tettei teszik Krisztuss{.” TILLICH, 328. o. – Éppígy a hívő ember csodatette sem rendelkezik ön{lló érvénnyel, hanem Krisztusból, az Új Létből részesült és ezáltal megújult személyes létének gyümölcse. 168

85

6.1. A Katekizmus iránymutatása169 Isten cselekvését az emberek általában gondviselésnek nevezik. A csodában Isten és ember együttes cselekvése valósul meg, tehát ez a jelenség a gondviselés {tfogó tapasztalat{nak keretében helyezhető el: „A teremtésnek megvan a maga jósága és tökéletessége. Azonban nem egészen készen került ki a Teremtő kezéből. Úgy lett teremtve, hogy még ’úton van’ (in statu viae) az elérendő végső teljesség felé, amit Isten gondolt el róla. Azokat a rendelkezéseket, amelyekkel Isten a teremtését e tökéletességre vezeti, nevezzük isteni ’gondviselésnek’. [/] ’Mindent, amit alkotott, Isten a maga gondviselésével oltalmaz és kormányoz, »erejével elérvén [a világ] egyik végétől a m{sikig, és jós{gosan elrendez mindent« (vö. Bölcs 8,1). Mert »minden mezítelen és fedetlen szemei előtt« (Zsid 4,13), azok is, amiket teremtményei szabadon fognak cselekedni.’[Dei Filius 1.] [/] A Szentírás tanúsága következetes: az isteni gondviselés gondoskodása konkrét és közvetlen, mindennel törődik a legkisebb dologtól a vil{g és a történelem legnagyobb eseményéig. A Szent Könyvek határozottan állítják Isten abszolút uralmát az események folyásában: ’A mi Istenünk a mennyben van, Mag{tól értetődő, hogy a Katekizmus nem tartalmaz kifejezett útmutat{sokat arra nézve, hogy a keresztény ember hogyan tegyen csodát. Azonban egész dolgozatom feltételezi azt a dogmatikai igazságot, amit a dogmatörténet fogalmával fejeznek ki: „A dogmatörténet alapj{ul az a tény szolg{l, hogy a dogm{nak lényegénél fogva történelmi jellege van, mert a dogma olyan isteni igazság, amelyet az ember ebben a világban hall meg, hisz el és fogalmaz meg, és mert a dogma eleven funkciója az Egyh{znak, amely a neki aj{ndékozott és (mag{tól Istentől) szavatolt igazs{got egy lényege szerint történelmi és társadalmi folyamaton belül kell, hogy elfogadja, kifejtse és hirdesse, mégpedig úgy, hogy hithirdetése megfeleljen környezete mindenkor változó felfogásának (meghalló képességének).” RAHNER, 112. o. – Tehát az Egyház mindig is vallotta azt, hogy fokozatosan, történelmi szituációjától meghatározva jut el a m{r megismert, kinyilatkoztatott igazs{g egyre mélyülő elsaj{tításához. Ezért a csodatevés misztérium{t, mely csak a hittitkok kölcsönös vonz{s{ban értelmezhető reálisan, gondos odafigyeléssel fel lehet tárni a Katekizmus egyes teológiai témák területén adott explicit kijelentései {ltal. Ezt a módszert m{r előre jeleztem kérdésfeltevésem megközelítése során (lásd 1.3.). 169

86

mindent, amit akart, megcselekedett’ (Zsolt 115,3); és Krisztusról mondja: ’aki kinyit, és senki be nem zárja, bez{r, és senki ki nem nyitja’ (Jel 3,7); ’Sok gondolat van a férfi szívében, az Úr akarata azonban megmarad’ (Péld 19,21).170 A csoda az isteni gondviselés látható megnyilvánulása171, a teremtés része, nem független a teremtésbe írt törvényszerűségektől. Konkrét és közvetlen formában tárja fel azt a titkot, hogy az egész világ úton van a beteljesedés felé. A csodában már most kibontakozik a teremtés eszkatológikus tökéletessége.

A csoda megmutatkozhat a

legkisebb dologtól kezdve a világ és az emberi történelem legnagyobb eseményéig, tehát az isteni gondviselésnek mindenkor része marad a teremtmény szabad cselekedete is. Mi következik mindebből aktu{lis kérdésemre nézve? A csodatevés a teremtmény szabad cselekvésének része, amely megtapasztalható módon rámutat a mindig hatékonyan jelen levő, a létben megtartó isteni gondviselésre. Elveszítik a csodatevés misztérium{nak jelentős részét azok, akik Jézus csodatetteit kizárólag isteni hatalmára vezetik vissza. Csodatettei emberségének szabad kibontakoztat{s{ból eredő személyes cselekedetek voltak. Az isteni gondviselés legteljesebb módon Jézus Krisztusban, mint legnagyobb csod{ban lett jelenlévővé, megtapasztalhatóvá. Ezért az isteni gondviselés új neve Krisztus kegyelme. Az emberi szabadságot tehát csak a Jézus Krisztussal való kapcsolat egészében lehet megérteni. Ahhoz, hogy kissé közelebb kerüljünk

a

csodatevés

titkához,

tanulságos

megfigyelnünk,

a

Katekizmus hogyan határozza meg a teremtmény szabad cselekvését, KEK 302-303 Karl Rahner szerint Isten gondviselése a teremtett vil{g terve, amelynek része az ő üdvtörténeti elrendelései, így a kegyelem és a csodák is. Vö. RAHNER, Karl, Isten gondviselése, in: RAHNER, 319. o. 170 171

87

az emberi szabadságot: „Krisztus kegyelme egyáltalán nem riválisa a mi szabadságunknak, hiszen megfelel annak az igazság- és jó-érzéknek, amit Isten az emberi szívbe ültetett. Épp ellenkezőleg, a keresztény tapasztalat tanúsítja, különösen az imádságban: minél fogékonyabbak vagyunk a kegyelem indít{saira, ann{l ink{bb növekszik belső szabadságunk és biztonságunk a próbatételekben és a külvilág kényszereivel és nyomásaival szemben. A kegyelem működésével a Szentlélek a lelki szabadságra nevel bennünket, hogy szabad munkatársai legyünk az Egyházban és a világban egyar{nt.”172 Ez alapján ragyogóan megvilágosodhat bennünk az, hogy a csodatevés, mint a szabad, önálló, a teremtésbe írt törvényszerűségekkel összhangban levő emberi cselekedet Krisztus szabadságot ajándékozó titkához van rendelve. Minél inkább ráhagyatkozik az ember a Lélek indítására, azaz fogékonnyá teszi önmagát a sugallat meghallására, annál

inkább

gazdagodik

személyes

belső

szabadsága.

Ez

a

gazdagodás, növekedés pedig termékenyen ösztönzi a keresztény tanúságtételt, így a csodatevést is.

6.2. „A hit Istentől adom{nyozott cselekvőerő”173 Kérdésfeltevésem

megközelítésében

előrebocs{tottam,

hogy

teológiai reflexióm tárgyát képezi a halottfeltámasztáshoz elvileg

KEK 1742 BALTHASAR, 545. o. – Amint m{r utaltam r{, Balthasar teológi{ja jelentős mértékben meghat{rozza dolgozatom egész szemléletét. A h{ttérből ható gondolatai most konkrét formában fognak megjelenni. Ha minden idézésnél fennáll az a veszély, hogy egy teológus témavezetésének egységéből kiragadott mondatok elveszítik eredeti értelmüket, súlyukat, akkor ez most kétszeresen is igaz, hisz dolgozatom egyik legfontosabb fogalmát, éppen a hitfogalmat kölcsönzöm Balthasartól. 172 173

88

szükséges hit formája is.174 A halottfeltámasztás, mint a csodatevés sajátos megnyilvánulása minden kétséget kizáróan hitből fakadó cselekedet. De milyen hitről van itt szó? Erre a kérdésre keresi a választ ez és a következő fejezet. „Akkor j{runk el sikerrel, ha lépésről lépésre követjük az evangéliumot, vagyis pontosan abból indulunk ki, amiből az evangélium kiindul, és mozgását követve oda érkezünk el, ahová az evangélium eljut”175 – ezzel az előfeltétellel kezdi Hans Urs von Balthasar a hit és dogma viszonyának tárgyalását. Az „evangélium mozg{sa” alapj{n hét szakaszra tagolva mutatja be keresztény hitet: 1. Jézus Isten evangéliumát hirdette. 2. Jézus feladata, hogy bevezesse az embert a hitbe. 3. Jézus megjeleníti hitét tanítványainak, így azok megértik, hogy az valóban lehetséges és elsajátítható. 4. Jézus, aki mindent meg tud tenni, értem él, szeret engem és megtanít a szeretetre. 5. Amit a magam erejéből nem tudok megtenni, arra Krisztusban képes vagyok. 6. Az apostolok és utódaik a hit egész struktúráját jó hírként hirdetik. 7. A kérügma önmagában eleve dogma. – Hallatlanul fontos ezt a Balthasar által leírt „mozg{st” részleteiben is nyomon követni ahhoz,

hogy

hitfogalom

az

Istentől

adom{nyozott

cselekvőerőként

gyümölcsözően

gazdagíthassa

a

legfőbb

értett

kérdésem

megválaszolásához vezető utat. 1. Jézus Isten evangéliumát hirdette. Jézus igehirdetése a Tóra lényegét fejti ki: a jogot, a könyörületet és a hűséget. A hegyi beszéd egy új törvénymagyarázat, amely a prófétai szó erejével hívja meg az embert a megtérésre és a szívből – Istennek való maradéktalan önátadásból – fakadó tettekre. „A pisztisz theou (Mk 11,22) éppen ezt jelenti: azt, hogy 174 175

Lásd 1.1.3. BALTHASAR, 542. o.

89

az ember merészen és bizalommal abszolút elsőbbséget biztosít az isteni cselekvésnek és irányításnak, (<) az, amit Jézus követel, nem olyasmi, amit az ember nem érthetne meg.”176 Tehát ha Jézus csodatevést is parancsolt a misszióba induló apostolainak, az egyházi igehirdetés által pedig a mai apostoloknak is, akkor egészen biztosan képesnek kell lennie az embernek arra, hogy megértse a halottfeltámasztási parancsot. 2. Jézus feladata, hogy bevezesse az embert a hitbe. Ez a szakasz különösen lényeges csodafogalmam több tézisének megalapozásához: A csodatevésben a hitben formált emberi akaratnak döntő szerepe van: az tesz csodát, aki csak akar, akkor, amikor csak akar, és úgy, ahogy csak akar. Milyen is az a hit, amelynek meg kell formálnia a csodatevéshez szükséges akaratot? Balthasar úgy l{tja, hogy Jézus „különös kapcsolatot – mármár azonosságot feltételez a valódi, teljes hit és Isten mindenhatósága között. Abban, aki hézagtalan bizalmat tud kialakítani Istennel szemben, aki teljes hatalmat enged neki magában, aki engedi, hogy önnön ’semmisségében’ Isten legyen ’minden’, abban megfordulnak az erőviszonyok: hatalmat szerez Isten felett. Isten cselekedhet benne (mert nem {llja útj{t), és ezért ő is cselekedhet Istenben.”177 Hatalmat szerezni Isten felett – önmagában ez a kifejezés mérhetetlen kevélységet

I. m. 543. o. Uo. – Hasonlóan, de nem ilyen élesen fogalmaz Joachim Gnilka: „Az igazi hit a hat{sait tekintve nagy, de csak akkor lép elő, amikor az egyén a hitben megnyílik Istennek, és ezzel átadja magát neki. Akkor Isten az ember {ltal cselekedhet. (<) Az emberek hitetlensége tehetetlenségre k{rhoztatja Istent. (<) Az ember hite Isten hatalmi eszközévé válik, amennyiben általa Isten cselekvése realiz{lódhat.” GNILKA, 28. o. – illetve Szécsi József szerint Martin Buber is: „< a csoda és a természet ugyanazon dolgoknak két különböző aspektusa. Buber sz{m{ra az ember hozz{{ll{sa lényeges eleme a csod{nak: ’a csodatétel a mi képességünk az örök kinyilatkoztat{s felfogására’.” SZÉCSI, 151. o. 176 177

90

fejezhet ki. Ugyanakkor a helyes összefüggésben éppen ez az állítás tárja fel az ember eredendő és legigazabb célját. Csodafelfog{som m{sik alapvető kijelentéséhez is – csodák akkor történnek, ha az emberek nem félnek saját akaratukban fölfedezni Isten akaratát – kitűnő értelmezési kerettel járul hozzá az „evangéliumi mozg{s” ezen szakasza: „< a hitben Isten és az ember akarata paradox módon azonos (Mt 21,22; Mk 11,23sk.: ’Azért mondom nektek: Higgyétek, hogy mindazt, amit imádkozva kértek, elnyeritek és meglesz nektek’). Az, hogy hite révén az ember minden lehet, nem azt jelenti, hogy a misztika útján kilobban a léte, hanem pozitív követelmény: isteni cselekvését Isten csak így tudja végbevinni az emberben. Itt tűnik ki, milyen szerepe van a hitnek Jézus csodáiban. A hit nem egyszerűen feltétele a csodáknak (Mk 6,5), hanem egyenesen magának a csodának a mértéke. Jézus rendre meghagyja: legyen neked hited szerint (Mt 8,13; 9,29; 9,22; Mk 2,5; 5,34; 10,52; Lk 5,20; 7,50; 8,48; 17; 19; 18,42; vö. Lk 8,50; ApCsel 14,9). < itt Jézus igehirdetésének egyik alapvető elemével van dolgunk. (<) az evangélium ugyan nem lényegbeli, de egyértelműen akarati azonosságról beszél, arról, hogy az önátadó szeretet szövődik össze Isten szeretetből fakadó üdvözítő akaratával.”178 3. Jézus megjeleníti hitét tanítványainak, így azok megértik, hogy az valóban lehetséges és elsajátítható. Ebben a szakaszban Balthasar b{mulatos egyszerűséggel elemzi azokat az epizódokat (Lk 8,25; Mt 14,29), amikor Jézus saját erejének megmutatásával akarja a tanítványait kimozdítani kétségeikből, kishitűségükből. A megszállott fiú apját (Mk 9,22) is törekszik bevonni cselekvőerejébe: „Amit Jézus megkövetel, azt lehetővé is teszi; segítséget nyújt a ’félembernek’, hogy elsz{nja mag{t,

178

BALTHASAR, 543-544. o.

91

és az egész felé rugaszkodjon: ’Hiszek, Uram, segíts hitetlenségemen.’ Nem a saj{t cselekvőerejével pótolja ki az emberi tehetetlenséget – egyáltalán nem! –; cselekvőerejével ön{lló cselekvésre képesíti a tehetetlen embert. Ez pedig azt is megvilágítja, hogy a hit Isten kegyelme: Istentől adományozott cselekvőerő (Mt 16,17; 11,25). < ő nem csupán követel, hanem cselekedni is tud, és nemcsak cselekszik, de meg is mutatja, hogyan lehetséges a cselekvés, sőt cselekvőerővel ruház fel. Ezért pedig ő vezet el Istenhez.”179 A hit belső dinamik{j{nak most felvázolt képe magyarázza meg azt is, hogy az apostolok csodatettei és a későbbi korok halottfelt{maszt{selbeszélései miért hasonlítanak Jézus tetteire.180 Jézus mutatta meg azt, hogy

lehetséges

és

konkrétan

hogyan

lehetséges

például

a

halottfelt{maszt{s is, ezzel pedig m{ris cselekvőerővel ruh{zta fel mindazokat, akik őbenne hisznek. Jézus csodáinak formája tehát lényegileg meghat{rozza mindazok csod{it, akik az Ő nevében tesznek csodát bárhol és bármikor. Egyébként fel lehet tenni azt a kérdést is: A hívők csodatettei mihez hasonlítsanak, ha nem Jézus csodatetteihez? 4. Jézus, aki mindent meg tud tenni, értem él, szeret engem és megtanít a szeretetre. A jánosi teológia alapján fejti ki ezt a szakaszt. „< Isten Fiának élete és hal{la, életének fel{ldoz{sa a vil{g életéért (<) J{nos szemében maga az isteni szeretet, amely megtanítja nekünk, hogyan válaszolhatunk rá feltétel nélküli és szeretet hordozta önátadással, s ekképpen

hitet

fakaszt

bennünk.

De

ez

már

ott

rejlett

a

szinoptikusoknál is, Jézusnak a vakokhoz intézett kérdésében:

I. m., 544-545. o. Nyilván a történet-kritikai módszer képviselőinek is igaza van a műfajok hagyom{nyteremtő erejével kapcsolatban, de ez az irodalomelméleti megfontol{s és az itt kifejtett balthasari hitfogalom más szinten közelít az evangéliumhoz. 179 180

92

’>Hiszitek, hogy meg tudom ezt tenni?< Azok ezt válaszolták neki: >Igen, Uram< (Mt 9,28)’”.181 A jézusi halottfeltámasztások kapcsán már hangsúlyt kapott a szeretet motívuma.182 Azonban nem lehet eléggé megvilágítani azt a tényt, hogy a keresztény hit szerint értett csodatevés legfőbb oka és célja a szeretet.183 A csodatevéshez szükséges akarat kiformálódását a hit teszi lehetővé, de ennek a hitnek a forrása egyedül az isteni szeretetre válaszoló önátadás, a feltétel nélküli szeretet lehet. 5. Amit a magam erejéből nem tudok megtenni, arra Krisztusban képes vagyok. A páli teológia fontos felismerését is beleilleszti Balthasar a hit „evangéliumi mozgásának” képébe. A simul iustus et peccator tanát a hittel kapcsolatban így fogalmazza meg szerzőnk: „< mivel egymagam nem vagyok képes (csak a bűnre), Jézus tesz meg mindent helyettem, s ezért benne elnyerem a megigazulást.”184 Majd ezzel állítja szembe az eredeti páli szándékot: „Amit saj{t erőmből és egymagam nem tudok megtenni, arra Krisztus révén és Krisztusban képes vagyok.”185 Ez a megkülönböztetés jelentősen segíti a csodatevéshez szükséges szubjektív hozzáállásunk megformálását, hiszen a gyakorlatban láthatóan él egy ilyen viszonyulás a csodatevéshez: Én túl bűnös vagyok ahhoz, hogy csodát tudjak tenni, majd Jézus vagy a szentek csodát tesznek

I. m., 546. o. Lásd 3.1.2. 183 Ezt megerősíti a Paolai Szent Ferenc (1416-1507) életéből vett halottfelt{maszt{selbeszélés csodatevő „formul{ja” is: „Amikor pedig egy Domenico Sapio nevű munk{st csapott agyon egy kidöntött fenyőfa, Ferenc a holttest mellett térdelve imádkozott, kezét az ég felé emelte, majd fel{llt és így ki{ltott fel: ’A Szeretet nevében kérlek, Domenico, kelj fel!’ (Ferenc {llandóan a Szeretetet, a Caritast hirdette, a természetfeletti szeretet erényét és Isten egyik nevét.) Domenico a Szeretet nevében felkelt, leverte magáról a port, és miután Ferencnek köszönetet mondott, tovább folytatta munk{j{t.” HEBERT, 110. o. 184 BALTHASAR, 546. o. 185 Uo. 181 182

93

helyettem is. Ezzel szemben a páli intenció mintájára ki lehet jelenteni: A saj{t erőmből és egymagam nem tudok csodát tenni, de Krisztus révén és Krisztusban képes vagyok a csodatevésre is. 6. Az apostolok és utódaik a hit egész struktúráját jó hírként hirdetik. Ebben a szakaszban az Egyház Krisztus és a hívő közt elfoglalt helyzetét értékeli Balthasar. Azt írja szerzőnk, hogy az apostolok és utódaik „Isten megbízásából és teljhatalommal nem saját szavaikat hirdetik, hanem Isten igéjét. (<) Igehirdetésével az egyh{z arra hívja az embereket, hogy csatlakozzanak hitéhez: kezdetben általa, majd benne és vele (és ennyiben vele azonosként) tanúsítsanak hitet.”186 Hogyan értelmezhető ez a részlet a csodatevés misztérium{ra nézve? Amikor az első keresztény igehirdetők és a szentírók hitük {ltal az Egyházhoz intézett jézusi szóként ismerték fel a halottfeltámasztás parancsát, akkor ez a parancs nem a saját szavuk volt, hanem Isten igéje, melynek teljesítéshez Isten megbízásából teljhatalmat kaptak.187 Ezt a parancsot az Egyháznak a világ végéig jó hírként kell hirdetnie az emberek sz{m{ra, meg kell hívnia őket arra, hogy tanúskodjanak erről a jézusi parancsról, mint Isten igéjéről. A Balthasartól idézett 6. szakasz még egy rendkívül fontos megállapításhoz vezetheti el a halottfeltámasztás-teológia kidolgozóját. Amennyiben a mindenkori Egyház a kinyilatkoztatásra támaszkodva a halottfeltámasztási parancsot Isten megbízásából fakadó egyházi tanúságtétel részének ismeri el, annyiban hatályon kívül helyezi a történet-kritikai

módszer

képviselőjének

lehetséges

ellenvetését,

I. m., 547. o. Vö. 1 Tessz 2,13 Szüntelenül hálát adunk tehát Istennek, hogy ti, akik Isten igéjének hirdetését tőlünk hallott{tok, azt nem úgy fogadt{tok, mint emberek szav{t, hanem mint ami az valójában: mint Isten igéjét, amely bennetek is munkálkodik, akik hisztek. 186 187

94

miszerint a Mt 10,8-ban olvasható missziós parancs „csak” az ősegyh{z visszavetítése Jézus igehirdetésébe. 7. A kérügma önmagában eleve dogma. Szerzőnk szerint a dogmatikai tételek a hit egyetlen alapform{j{ra vezethetők vissza: Jézus Krisztus az Atya egyetlen Fia. Egyetlen dogma létezik, mégpedig az evangélium alapvető alakja. A kérügma és a dogma egyetlen valóság, és mint kinyilatkoztatás

nem

maga

az

Írás.

Az

Írás

tanúskodik

a

kinyilatkoztatásról, mely tanúságot csak az „egyh{z pneumatikus tekintete” képes kiolvasni. Végül Balthasar a hit lényegét az Írás alapján a „kitart{sban, a türelemben, az állhatatosságban, az Istenre irányuló és a végsőkig kitartó egzisztenciában jelöli meg.”188 Tehát a hit és dogma viszonyában világosan bemutatta Balthasar azt, hogy a hit Istentől adom{nyozott cselekvőerő. Teológiája alapján néhány következtetésre is lehetőség nyílt a halottfeltámasztási paranccsal kapcsolatban, így a csodatevés misztériumához is közelebb kerülhettünk.

6.3. A csodatevő hit karizm{ja Balthasar az „evangélium mozg{s{nak” általános összefüggésében helyezte el a hitet, mint cselekvőerőt. Ezt a hitfogalmat azonban tovább kell bontani ahhoz, hogy még pontosabb választ kapjunk arra a kérdésre: Milyen hit szükséges a halottfeltámasztáshoz? Jeruzsálemi Szent Cirill egyik hitmagyarázata így hangzik: „A hitre egyetlen szavunk van, de a jelentése kétféle. A hit első fajt{ja a hitigazs{gokkal kapcsolatos: azaz a lélek igenlően elfogad és mag{év{ tesz valamit, és ez a léleknek

188

BALTHASAR, 549. o.

95

üdvösségére szolgál az Úr szavai szerint: Aki hallja szavamat, és hisz annak, aki küldött, az örökké él; nem esik ítélet alá (Jn 5, 24). [kiemelések az eredetiben; Cs. P. M.] Ezek is az Úr szavai: Aki hisz a Fiúban, az nem esik ítélet alá, hanem már át is ment a halálból az életre (vö. Jn 5, 24). < [/] A hit másik fajtája az, amit Krisztustól kegyelmi támogatásként kapunk ajándékba. Az egyik ugyanis a bölcsesség adományát kapja a Lélektől, a m{sik a tud{s adom{ny{t ugyanattól a Lélektől, a harmadik a hitet kapja ugyanabban a Lélekben, vagy pedig a gyógyítás adományát (l Kor 12, 8). [/] Ez a Szentlélek által kegyelmi ajándékként nyert hit tehát nemcsak abban áll, hogy hitigazsággal kapcsolatos, hanem abban is, hogy emberfeletti erőt is ad. Akiben megvan ez a hit, és azt mondja ennek a hegynek: Menj innét oda; akkor az odamegy (Mt 17, 20). Amikor valaki a hite sugallatára ezt kimondja, és valóban hiszi is, hogy ez megtörténik, és nem kételkedik szívében, akkor megkapja ezt az ajándékot. [/] Erről a hitről mondja a Szentírás: Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag (Mt 17, 20). Mert amiként a mustármag méretére nézve bizony kicsi, de roppant erő van benne, és kicsiny az a hely is, ahová elültetik, mégis nagy ágakat

növeszt,

és amikor

megnő,

védelmet

tud

nyújtani

a

madaraknak, hasonlóképpen a hit is pillanatok alatt nagy dolgokat visz végbe a lélekben. < [/] Legyen meg tehát benned az a hit, amellyel te szabadon elfogadod azt, ami Istenre vonatkozik, hogy azut{n őtőle viszont megkapjad azt a hitet is, amely minden emberi erőnél hatalmasabb.”189 Kürillosz ezek szerint a hitet kétféle értelemben is használja, az egyik fajta hit „üdvösségre szolg{l”, a másik fajta hit „minden emberi erőnél hatalmasabb.” Szerzőnk e második hitfogalommal kapcsolatban

189

JERUZSÁLEMI SZENT KÜRILLOSZ, Hitmagyarázataiból, in: LH IV., XXXI. szerda

96

Szent Páltól idézi a Lélek adományairól szóló részt (vö. Róm 12,6–8; 1Kor 12,4-11.28–30; Ef 4,11), majd megfogalmazza: az „emberfeletti erőt adó” hitet Krisztustól a Szentlélek által kegyelmi ajándékként nyerhetjük el.190 Ezek alapján a Szentléleknek melyik ajándéka hozható összefüggésbe a csodatevéssel, így a halottfeltámasztással is? Minden bizonnyal a hit és a csodatevő hatalom (1Kor 12,9-10)191 – a kettő egysége a csodatevő hit.192 A Lélek ajándékaival kapcsolatban a kortárs egzegéták általában csak homályos megjegyzéseket tesznek: „az adom{nyok list{ja nem kimerítő jellegű, és nem lehet pontos meghatározásokat adni. A karizmatikus

csoportok

által

vélelmezett

értelmezések

jórésze

tetszőleges.”193 A neoskolasztikus Schütz Antal (1953†) is megelégszik

Vö. „< P{l apostol csodatevő hatalma mennyire be van {gyazva Isten {tfogó hatalm{ba, amely a csodatevő emberek közreműködésével nyilv{nul meg.” SCHREIBER, 126. o. 191 πιστις (pisztisz) és ενεργηματα δυναμεων (energém{t{ dün{meón) in: B. 1.7 – Ez utóbbi szavakat Csia Lajos így fordítja: hatalomnyilvánulások munkálata; az Üdvtörténeti Figyelő szerint: hatóerők működése. Vö. „Az arra való utal{s, hogy Jézus gyógyít{sait a δυναμις κυριου (dün{misz küriú – Lk 5,17) tette lehetővé, l{tszólag azt akarja jelenteni, hogy Jézus ellenfelei is észlelték ezt az ’Erőt’.” LINDEMANN, 73. o. 192 A csodatevő hittel foglalkoznak az al{bbi könyvek, melyek a karizmatikus mozgalom felfogását tükrözik és jelenleg nem tartoznak a szisztematikus teológia mértékadó képviselői közé: HAGIN, Kenneth, The Word of Faith, Kenneth Hagin Evangelistic Association, Tulsa, 1972; LONCAR, Josip, Charism of Faith, Zivo kamenje, Medugorje, 2007 193 MURPHY, Jerome, - O’ CONNOR, Első levél a korintusiaknak, in: Jeromos II. 49:59 (c) – Hasonlóan fogalmaz: „A 12,8-10-ben Pál azzal folytatja, hogy jó néhány példát hoz fel a különféle aj{ndékokra, mielőtt a 12,11-ben elismétli, hogy minden ajándék ugyanazon Lélek megnyilv{nul{sa. A felsorol{s nem kimerítő. Hasonló, de nem azonos felsorolást másutt is fellelhetünk (12,28-30; Róm 12,6-8; Ef 4,11). Van, akiből nagy szónok lehet, a másikból meg nagy tudós vagy tanító. Világos, hogy Pál nem úgy érti, hogy a hit csak ezek közül valamelyikhez szükséges. Mindenki, aki megigazul, a közös hitből részesül. Némelyikükben ez a hit a láthatatlan dolgok látható bizonyítéka (vö.: Zsid 11,1). Másoknál túlnyomórészt az a jel számít, hogy fizikai és lelki betegségeket tudnak gyógyítani. Néhányukban még a természetfeletti cselekedetek képessége is megvan. A felsorolás nem törekszik arra, hogy kommentálja ezen ajándékok megfelelő értékelését.” GETTY, Mary Ann R.S.M. A Korintusiakhoz írt 190

97

egy kategorizálással – a karizma teremtett, belső, ingyenes és rendkívüli/nem hivatalhoz kötött kegyelem – és azzal a megállapítással: „Jellegükre világot vethet a szentírási és vallástörténeti párhuzamoknak gondos egybevetése. De a legtöbbnek pontos mivoltára nézve már Aranyszájú sz. János is tájékozatlan volt, ama közvetlen tapasztalat híj{n, mely az őskeresztényeknek még oly bőven {llt rendelkezésükre (vö. Thom 1II 111,4). Bizonyos, hogy az Egyház zsönge fája nem indulhatott volna erősödésnek e csoda jellegű rendkívüli öntözés nélkül.”194 Tehát az egzegétákhoz hasonlóan a szisztematikus teológia mértékadó

képviselői

is

tartózkodnak

attól,

hogy

bármelyik

karizmatikus adományt mélységében bemutassák. Ezen a ponton még kissé elidőzve mindenképp hasznos lesz Karl Rahner általános karizmafogalmát gondolatvezetésemben elhelyezni: „Karizma (görög, jelentése: kegyelmi adom{ny). A karizma jelenti [/] a) az Újszövetségben az üdvösséget általában, amellyel Isten nem tartozott az embernek; [/] b) többes számban pedig mind az Újszövetségben, mind a mai teológiai nyelvben Isten Lelkének az egyes hívőre gyakorolt hatásait, amelyeket az ember sohasem képes kikényszeríteni, amelyeket az Egyház hivatalos szervei nem láthatnak előre, amelyeket nem szerezhetünk meg egyszerűen a szentségek vételével, és amelyekre mégis

mindig

és

mindenütt

számítani

lehet,

mivel

éppúgy

hozz{tartoznak az Egyh{z szükségszerű és maradandó lényegéhez, mint a hivatal és a szentségek. [/] A karizma (az erényekkel ellentétben) arra irányul, hogy l{thatóv{ és hihetővé tegye az Egyh{zat mint ’Isten szent népét’, és ezzel kiegészíti az egyházi hivatalt annak voltaképpeni

első és m{sodik levél, in: BENYIK György (szerk.), Szegedi Bibliakommentár Újszövetség 7, Korda Könyvkiadó – Bencés Kiadó, Kecskemét-Pannonhalma, 1994; 62. o. 194 SCHÜTZ Antal, Dogmatika II., Szent István Társulat, Bp., 1937; 98-99. o.

98

feladatában. A karizma megjelenési módja (az apostoli korban elsősorban:

bölcsesség,

tud{s,

csodatevő

hatalom,

a

szellemek

megkülönböztetésének képessége, kormányzóképesség, a nyelvek adom{nya, vö. mindenekelőtt 1Kor 12-14) a karizma üdvtörténetiekkléziológiai lényegéből következőleg előre nem l{tható; ezért a karizmát mindig újból fel kell fedezni és újból el kell fogadni (DS 3807 és köv.); és itt a karizma valamely megjelenési form{j{nak újszerűsége semmiképpen sem szolgálhat érvként a karizma egyházi volta és a Lélektől való eredete ellen (l{sd a középkori szegénységi mozgalmat), hanem e megjelenési forma újszerűségét éppen újszerűségében kell -természetesen gondos vizsgálat után -- a Lélek új ösztönzéseként elismerni, minthogy a Lélek így akarja az Egyházat az Egyház mindig új

jelenével

szembesíteni

és

azzal

bensőségesebben

(vagyis

differenciáltabban) összekapcsolni.”195 Tehát a halottfeltámasztáshoz szükséges csodatevő hit karizmáját sem kaphatjuk meg pusztán a szentségek vételével, nem tartozik közvetlenül az egyházi hivatalhoz196, bár a megítélés tekintetében alá van

neki

rendelve.

Senki

sem

képes

kikényszeríteni

a

halottfeltámasztást, ugyanakkor mindig és mindenütt számítani lehet rá. Bárki megkaphatja a csodatevő hit karizm{j{t, amennyiben a Lélek megajándékozza vele és ő maga is akarja.197 Az Egyház közösségének (illetve legalább egy tagjának) ezek szerint kötelessége az, hogy

RAHNER, 369-370. o. Vö. „< a csodatevő és gyógyító képesség ön{lló karizma, és nem kimondottan az apostolhoz kötött, így nem {ll fönn köztük okozati összefüggés.” – biblikus kommentárokra hivatkozva jegyzi meg: SCHREIBER, 135. o. 197 Vö. „A karizm{k a Szentlélek eseményszerű és a szitu{cióktól függő cselekvései és mindig az Istennek való aktuális odaadásban kaphatók meg és használhatók (vö. Róm 12,1; Mt 7,22).” MÜHLEN, Heribert, karizma, karizmatikus, in: SCHÜTZ, Christian (szerk.), A keresztény szellemiség lexikona, Szent István Társulat, Budapest; 188. o. 195 196

99

nyitottan és készségesen törekedjen a halottfeltámasztási parancs karizmatikus teljesítésére, mindig újból és újból hálásan felfedezve annak jelentőségét és explicit megvalósulási módját.198 A halottfeltámasztás misztériumának felfedezése során elérkeztünk legfőbb kérdésem konkrét megv{laszol{s{hoz: Hogyan támasszunk fel halottakat? Mivel sem elméleti, sem gyakorlati útmutatásokat nem találtam az ide kapcsolható szakirodalomban, illetve még híjával vagyok

a

saját

tapasztalatoknak,

ezért

dolgozatom

alapvető

módszeréhez híven más teológiai témák kidolgozásának mintájára fogom körvonalazni személyes válaszomat.

Vö. „Isten maga építi egyh{z{t, s ehhez Jézus Krisztus {ltal lefektette az alapokat. De az 1Kor 12,4-7 szerint továbbra is benne működnek a kegyelmi adom{nyok (kharismata), a szolg{latok (diakoniai) és az erőnyilv{nul{sok (energemata). Isten azonban a kegyelmi hat{st minden hívőre kiterjeszti, nemcsak a karizmatikus mozgalom tagjaira. Tehát óvakodni kell attól, hogy a karizmákat csak kiváltságos egyéneknek tulajdonítsuk, hiszen P{l egyszerűen arra utal, hogy a Lélek az adományokat a közösség javára adja. Végeredményben teh{t minden hívő karizmatikus, amikor a kegyelmet birtokolja, s mindnyájan arra vannak hivatva, hogy együtt munkálkodjanak az egyház hitének és szeretetének növekedésén.” GÁL, 129. o. – vö. „< a lelki aj{ndékokban a Lélek tervszerűen adta mindenkinek az aj{ndékokat úgy, hogy minden ajándék jelen legyen a gyülekezet életében, amire annak szüksége van. Senki ne birtokoljon túl sok ajándékot a többiek rovására, de senki se legyen, akinek egy ajándék sem jutott volna.” BOLYKI János, A Korinthusiakhoz írt első levél magyarázata, in: Jub. Komm. III.; 271. o. 198

100

7. HOGYAN VALÓSÍTHATJUK MEG JÉZUS HALOTTFELTÁMASZTÁSI PARANCSÁT?

Weissmahr Béla csodafogalma nagyszerű lehetőséget ad ahhoz, hogy a biblikus csodafogalom lényegét elsajátítva, a szisztematikus kifejtés igényével közeledjünk a halottfeltámasztást parancsoló jézusi szó megértéséhez. Weissmahr határozottan rámutat az emberi cselekvés hallatlan jelentőségére: „minél intenzívebben cselekszik Isten a világban, annál inkább megjelenik a világban a teremtmények saját aktivitása, és minél inkább kifejtik a teremtmények saját aktivitásukat, annál tevékenyebb lesz Isten maga is a világban. (<) a csoda és a ’megszokott esemény’ között ontológiai struktúrájuk tekintetében nincs alapvető különbség, a csod{nak mint olyannak a fölismerése úgy történik, hogy az ember a konkrét helyzetben ismeri föl az eseménynek az abszolútra utaló dialógikus jelentését.”199 Szinte minden mondata rögtön összefüggésbe hozható dolgozatom legfőbb

kérdésével:

Hogyan

támasszunk

fel

halottakat?

A

halottfeltámasztás csodája – mint a teremtett világ egyik eseménye – struktúrájában nem mutat lényegi különbséget a világ más, megszokott eseményeivel szemben. Mit is jelent ez? Azt, hogy a halottfeltámasztás objektíve szemlélve egy egyszerű emberi cselekedet. Az ember ereje cselekvésben és szóban mutatkozik meg, mindezek részei a teremtés ember {ltal megérthető összefüggéseinek. A többi csoda-elbeszéléshez hasonlóan analizálható a halottfeltámasztás is: 3 látható elem feltétlenül szükséges. 1. A csodatevő ember hite, a belőle ki{radó erő. 2. Konkrét cselekvés: halott megérintése, ráborulás. 3. A kimondott szó, cselekvő ige:

199

WEISSMAHR 2., 83. o.

101

a csodatevő parancsot ad a halottnak, „Kelj fel!”, vagy más hasonló formulát használ.200 A Jézus által használt kép (Mk 5,39; Lk 8,52; Jn 11,11) – egy alvó ember felébresztése –, tökéletesen kifejezi azt, hogy az evangélium szerint Jézus oldaláról nézve (!) nincs abszolút, lényegi különbség az emberek, hétköznapi, megszokott cselekedete (pl. amikor egy apa reggel felébreszti a gyermekét) és aközött, hogy Jézus felébreszti a kislányt, a naimi ifjút vagy Lázárt a halál álmából.201 Ezzel az abszolút értelemben vett rendkívüliség fogalmát végleg kizárhatjuk a halottfeltámasztással kapcsolatban világnézetünkből. Következtetésem mintájára felhozható egy ellenvetés: az ilyen jézusi allegóriát (a halott Jézus sz{m{ra „csak” alvó) nem lehet-e kiterjeszteni

Jézus

halottfeltámasztási

parancsára

is

(a

halottfeltámasztás Jézus sz{m{ra „csak” vigasztal{s), miszerint az valójában nem a „szó szerint” halottakra vonatkozik, hanem a „lelki halottakra”, akik bezárulnak Isten előtt, mint ahogy egy alvó ember is kizárja

a

külvilágot.

érvényességét

igazolja

Ennek a

az

gazdag

allegórikus

értelmezésnek

egyháztörténelmi

az

hagyomány,

azonban szinte kizárólagos hermeneutikai kiindulóponttá válik a

Vö. TARJÁNYI, 51. o. Vö. νεκρος (nekrosz) a nekusz (holttest) nyilvánvaló alapszóból; halott (szó szerint vagy {tvitt értelemben; főnévként is):-- halott; εγειρω (egejró) („összeszedi a képességeit” alapj{n); felébred, felébreszt (t{rgyas vagy tárgyatlan igeként), azaz felkelt (szó szerint: alv{sból, ülésből vagy fekvésből, betegségből, hal{lból; illetve {tvitt értelemben: a hom{lyból, mozdulatlans{gból, romokból, nem létezésből):--felébred, felébreszt, (fel-) emel, (ismét) felkelt, felnevel, felépít, keletkezik, (ismét) felkel, áll, felvesz; νεκρους εγειρετε (nekrúsz egejrete) - támasszatok föl halottakat (Mt 10,8 - KNB) a halottakat támasszátok fel (Mt 10,8 - SzIT) halottakat életre keltsetek (Mt 10,8 - Csia); παις εγειρου (pájsz egejrú) – Kislány, kelj föl! (Lk 8,54) νεανισκε σοι λεγω εγερθητι (neániszke szoj legó egerthéti) – Ifjú! Mondom neked: kelj föl! (Lk 7,14) in: B. 1.7 200 201

102

történet-kritikai módszer szélsőséges képviselői202 számára, akik a halottfeltámasztások történetiségének kétségbevonására használják fel ezt az interpret{ciós lehetőséget. Erre az ellenvetésre tehát dolgozatom harmadik alapvető meg{llapít{sa a válasz – Jézus már most néhány halottnak visszaadja az életet, (vö. Mk 5,21-43; Lk 7,11-17; Jn 11) így jövendölvén a föltámadását –, amely a Tanítóhivatal jelenleg érvényes szentírás-értelmezése a halottfeltámasztás-elbeszélések kapcsán (vö. KEK 994). Ez az interpretáció a halottfeltámasztási parancsra nézve is iránymutató szerepet tölt be – nyilván azok számára, akik sajátjuknak tekintik

a

Tanítóhivatal

megnyilatkozását

halottfeltámasztás-

elbeszélések terén. Tehát

a

halottfeltámasztási

parancs

valóban

a

halottak

feltámasztására irányul. Jézus nemcsak földi működése idején, nemcsak 2000 évvel ezelőtt az apostolok „keze {ltal” (vö. ApCsel 14,3), hanem már most (az Egyház mindenkori jelenében) néhány halottnak visszaadja az életet, így jövendölvén a föltámadását és a mi

Minden bizonnyal Weissmahr Béla szerint Ernst Tröltsch ilyen értelemben is a történet-kritikai módszer szélsőséges képviselője. L{sd: WEISSMAHR 1., 174. o.; - Ehhez a kérdéshez tov{bb{: „Több mai egzegéta, aki elfogadja a gyógyítások történetiségét, a legendák körébe utalja a halottfeltámasztásokat és a természeti csodákat. Azonban erre a különböztetésre tárgyi érvet nem tud felhozni. Különben ha Jézus feltámadásának (és a Feltámadott megjelenéseinek) valóságát elfogadjuk, Jézus halottfeltámasztásai éppen ezt a csod{t készítik elő. (<) Minthogy semmi történetkritikai alapja sincs annak, hogy a természeti csodák valóságát megkérdőjelezzük, azt gyanítjuk, hogy egyes egzegéták többé-kevésbé tudatos filozófiai előítéletek miatt utalj{k őket a legend{k körébe.” KERESZTY, 86. o.; valamint: „A csod{k annak a jelei és részbeni megvalósulásai voltak, ami majd Isten országában jön el a maga teljességében. Azok a kommentátorok, akik mindezt elfogadják, mégis gyakran pszichológiai ráhat{sként prób{lj{k értelmezni az ördögűzéseket és a gyógyításokat, míg az ezeknél kezelhetetlenebb természeti csodákat elutasítják. Az effajta megítélés nem történeti exegézisen alapul, hanem filozófiai feltevésen arról, mit tehet, és mit nem tehet Isten ebben a világban – s ez afféle előfeltevés, amelyet ritk{n indokolnak meg szigorú logikával. Ehelyett hivatkoznak a ’modern emberre’, aki gyanúsan hasonlít a XVIII. sz-i felvilágosodás emberére.” MEIER, John P., Jézus, in: Jeromos III. 78:20 202

103

föltámadásunkat az utolsó napon. Természetesen Jézus föltámadása és a mi föltámadásunk más létrendben történik, mint a halottfeltámasztás csodája (vö. KEK 994), azonban a két létrend között belső összefüggés van. Ezt a belső egységet a prófécia titka tárja fel, hiszen a halottfeltámasztás csodája a jánosi teológia koncepciója szerint is az utolsó jel, amely m{r elővételezi az egyetlen és legteljesebb jelet: Jézus Krisztus halálból való feltámadását.203 A halottfeltámasztás csodája tehát Jézusról szóló prófécia, mert ő a feltámadás és az élet (Jn 11,25). Weissmahr csodafogalmához visszatérve: a konkrét élethelyzet (halálhír vétele, halott látványa, stb.) az abszolútra utaló dialógikus jelentéssel rendelkezik. A halottfeltámasztásra indító szót nem v{rhatjuk „különleges isteni jelként” – azt nem is értenénk meg –, hanem

az

életszituáció

összefüggésében

nekünk/nekem

kell

meghallanunk/meghallanom azt. Ez a meghallás a teremtmény aktivitásán, vagyis az ember felkészültségén áll vagy bukik. Az a kérdés tehát, hogy a teremtmény hogyan növelje aktivitását azzal a céllal, hogy Isten intenzívebben cselekedhessen a világban, vagyis jelenlegi szubjektív hitünkhöz képest hogyan tegyük felkészültebbé magunkat a halottfelt{maszt{sra indító jézusi szó eseményszerű megjelenésére.204 Ezt a felkészülést 4 szakaszra tagolom: 1. Világképünk feltörése 2. A képzelet kitágítása Isten ígéreteinek elfogadása által 3. A karizma felszítása 4. Várakozás a Szentlélek indítására. – A halottfeltámasztás tulajdonképpeni

megvalósulása

ezen

a

felkészülésen

múlik,

a

Vö. Az elbeszélése „< nemcsak L{z{rról szól, aki életre fog kelni, hanem felidézi a győzedelmesen feltámadó Úr alakját és mindazokét is, akik vele együtt feltámadnak, mert hisznek benne (vö. 11,25). A 4. vers tehát Lázár feltámasztását összekapcsolja az üdvözítő szenvedéssel és Jézus felt{mad{s{val.” SCHWANK, Benedikt OSB, János, Agapé, Szeged, 2001; 361. o. 204 Vö. Péld 16,1 Az ember dolga a szív előkészítése, de az Úrtól érkezik a nyelv helyes válasza. 203

104

felkészülés m{r elővételezi a re{lis jövőt.205 Ez a felkészülés nem más, mint

tudatos

bekapcsolódás

Jézusnak

a

halottfeltámasztást

is

tartalmazó küldetésébe (vö. Lk 7,22), amely „eleve arra ir{nyult, hogy olyan munkatársakat keressen maga mellé, akik missziójában felelősen közreműködnek.”206 Ha a felkészülés egyes mozzanatait végigjárjuk, mintegy bensőleg átéljük, akkor már csak egy dolog maradt hátra: a cselekvés itt és most.

7.1. Világképünk feltörése Korunkban a hívő ember szubjektív hitét strukturáló világnézet alapja a racionalista, természettudományos világkép. Tapasztalatainkat így vagy úgy

az egzakt tudományos módszer

„hétköznapi”

matematika)

rendszerezés

magától

elvei

értetődően

mentén nem

(konkrétan a

rendszerezzük. csak

a

m{r

Ez

a

meglévő

tapasztalatainkat határozza meg, hanem jelentősen befolyásolja a Amennyiben az alábbi tanulmány és az abból idézett részlet valóban a teológia új kezdetére irányul, annyiban összefüggésbe hozható a halottfeltámasztás-teológia egészen új kezdetével: „A teológia új kezdete persze nem tőlünk függetlenül, a meghatározatlan jövőben következik be, hanem itt és most történhet meg. Ha engedjük. Amint két szerelmes egym{st megőrző tal{lkoz{s{ban a majdani lakodalom már jelen van.” HEGYI, 321. o. – Bár igaz az, hogy a halottfeltámasztás-teológia releváns kidolgozásához elengedhetetlen a halottfeltámasztással kapcsolatos hiteles, egzisztenciális tapasztalat, mégis valamilyen módon jelen van már az a tapasztalat a rá irányuló intenzív keresésben. Ha ez nem így volna, akkor a fenti hasonlattal élve a szerelmesek találkozása is pusztán egy férfi és egy nő egym{st kiüresítő tal{lkoz{sa lenne, mert eleve nem nyitott arra a személyes elköteleződésre, amely az egym{stmegőrzés titkából t{rul fel, és amely kezdeti, részleges elköteleződés eleve arra irányul, hogy a teljes elköteleződésben, vagyis lakodalomban és apaságban, anyaságban teljesedjen ki. Éppígy a halottfeltámasztás-teológia kidolgozására tett elvi törekvésben, a Hogyan támasszunk fel halottakat? kérdés kérdésességét felvállaló kezdeti, részleges elköteleződésben – amennyiben valóban a teológia Forrására irányuló teljes elköteleződés szerves része – már jelen van a halottak feltámasztása, a tém{val kapcsolatos elköteleződés beteljesedése. 206 KERTELGE, Karl, A hit és csoda Márk evangéliumában; in: Csoel; 48. o. (továbbiakban: KERTELGE) 205

105

lehetséges tapasztalatok körét is. A megismerési és a fogalomalkotási mechanizmusunk automatikusan működik, mindig ugyanúgy vesszük észre a dolgokat. Ez az észre-vétel pedig valamilyen előfeltételből fakad, amely meggyőződésként él bennünk. Világképünk feltörése nem m{s, mint felelős r{kérdezés azokra a rejtett előfeltételekre, amelyek a gondolkodásunkat,

így

lehetséges

felismeréseink

tágasságát

is

meghatározzák. Ezt a rákérdezést követheti a világnézeti határ átlépése, amely újrastrukturálja a hívő ember szubjektív hitét, így végül is tágabb tér nyílik a kegyelem befogadásához. Nem az a cél, hogy gondolkod{sunknak ne legyenek előfeltételei, ez teljesen abszurd elképzelés lenne. A világnézeti határ átlépése egy olyan,

eddig

nem látott, új előfeltétel meggyőződésként való

elsajátítása, amely az objektív hitből fakad. Így közeledik egym{shoz az objektív és a szubjektív hit. A halottfeltámasztásra lebontva ezt a „mozg{st”: Az Egyház objektív hite az, hogy hatalmat kapott Urától a halottfelt{maszt{shoz. Ebből az objektív hitből az egyes hívő szubjektív hitében olyan mértékben részesül, amennyire ő maga nyitottá válik erre. Ez a folyamat

szerkezetében

mindig

ugyanaz

marad:

tapasztalattól

tapasztalatig futó, elvileg egyre táguló reflexiós kör. Gondolatvezetésem sor{n m{r több előfeltételre is rákérdeztem: Miért gondolja azt a mai hívő ember – ha egyáltalán kérdéses számára a halottfeltámasztási parancs –, hogy annyira ritka a halottfeltámasztás, hogy nem is lehetséges, sőt soha nem is volt az? Miért gondolja azt, hogy ha egyáltalán lehetséges a halottfeltámasztás, akkor is annyira rendkívüli, hogy a megvalósulása meghatározhatatlan, csak a szentek képesek rá, de személyesen ő biztosan nem? Az ebben a szemléletben megjelenő racionális, redukciós logika nemcsak az egyes hívő, hanem a dogmatika évszázadokra

106

visszanyúló

problémája

is,

amely

a

hétköznapi

keresztény

közgondolkodást teljesen behálózza.207 Ha az ember a megismerési folyamat során nem nyitott az új tapasztalatra, vagyis legalább a rákérdezés idejére nem adja fel a meggyőződés erejével a tudatában élő eddigi előfeltételeit, akkor semmilyen tapasztalat sem képes új ismerettel gazdagítani az életét. Ebben az értelemben a meggyőződés valóban akarati döntés. Senkit sem lehet meggyőzni semmiről, ha egy kicsit sem nyitott a reflexióra, ha nem hagyja, hogy meggyőzzék, vagy legalább elgondolkoztassák. Ez az eleve zárt rendszer természetesen a bibliaértelmezést is befoly{solja: „A szemünk l{tt{ra megtörténő, a velünk előforduló eseményekhez való hasonlós{g a kritika kulcsa. < Azon eseményeknek, melyeket a kritika megtörténtként elismerhet és meghagyhat, a valószínűségét az jelzi, hogy ezek megegyeznek az általunk is ismert normális, szokásos vagy legalább többszörösen igazolt

eseményekkel

és

állapotokkal.”208

Ez

szaktudományos

megfogalmazása annak a meggyőződésnek: Mivel én még nem tapasztaltam halottfeltámasztást, ezért nem is lehetséges. Másik, kissé mesterkéltebb formában: Mivel alkatomnál fogva az ilyen dolgok tőlem idegenek, ezért legalábbis rám biztosan nem vonatkozik a halottfeltámasztási parancs. Nyilván ezek az elvek nem ilyen kifejezett formában jelentkeznek Jézus halottfeltámasztási parancsával szemben, hanem

Vö. Hans Urs von Balthasar szerint ha a teológia nem az isteni szépség/dicsőség megtapasztalásából, a rácsodálkozásból, a mindig megújulni képes egzisztenciális hitből indul ki, „akkor az igazságot igazoló bizonyítékok már nem olyan következetesek, vagyis a szillogizmusok ugyan rendben zakatolnak, mint a rotációs gépek vagy a számolómasinák, amelyek percenként pontosan tudható mennyiségben, hibátlanul produkálják az eredményeket, de a következtetés maga is mechanizmus, amely már senkit nem ragad magával, a következtetésre m{r nem következik semmi”. BALTHASAR, 21. o. 208 TRÖLTSCH, Ernst, Gesammelte Schriften II, Tübingen, 1922; 732. o.; idézi WEISSMAHR 1., 174-175. o. 207

107

egyszerű idegenkedésben, értetlenségben, majd a kérdést lezáró teljes közönyben végződnek. Az igazságra szomjazó embert azonban nem hagyja nyugodni a kérdés: Igaz, hogy még személyesen nem láttam halottfeltámasztást, de hát csak lehet valami értelme annak, hogy Jézus halottakat támasztott fel az Egyház hite szerint, sőt még azt is megparancsolta apostolainak, hogy támasszanak fel halottakat! Akkor hát ki mondja meg azt, hogy ma hogyan támasszunk fel halottakat? Erről a fajta talán naiv, de kitartó igazságkeresésről, a nyolc boldogs{g emberéről így ír Benedek pápa: „< itt is azokról az emberekről van szó, akik messzire tekintenek, a nagyot keresik, a valódi igazságosságot, az igazán jót. Dániel szövegének vonulatában található egy kifejezés, mely a hagyomány számára azt a magatartást foglalja össze, amelyről itt szó van. Ez a szöveg Dánielt mint vir desideriorum-ot – ’a v{gyak férfij{t’ (D{n 9,23 – Vulg.) írja le. A figyelem azokra

az

emberekre

irányul,

akik

nem

elégszenek

meg

a

kézzelfoghatóval, és nem fojtják el a szív nyugtalanságát, amely valami nagyobb felé ösztönzi az embert, úgyhogy az lélekben útra kel – akárcsak a napkeleti bölcsek, akik Jézust keresik, a csillagot, aki az igazsághoz, a szeretethez, az Istenhez vezető utat mutatja. Ezek a belső érzékenységgel rendelkező emberek, akiket fogékonyságuk képessé tesz arra, hogy meghallják és meglássák azokat a csendes jeleket, amelyeket Isten küld a világba *kiemelés tőlem, Cs. P. M.+, és amelyek széttörik a megszokottság diktatúráját.”209 Néhány gondolat erejéig tanulságos lesz megfigyelni azt, hogy Isten csendes jelei, hogyan törik szét a hétköznapi fogalmaink

(képesség,

akarat,

valóság)

hátterében

meghúzódó

megszokottság diktatúráját.

209

RATZINGER, 88. o.

108

„Nem vagyok r{ képes” – válaszolják nagyon sokan, amikor valaki felhívást intéz hozzájuk: tegyenek meg valamit, amit még sohasem tettek, vagy kudarcok miatt csalódtak abban a dologban. Ez a képességfogalom a szubjektivizmusból fakad: teljesen ismerem magamat, teljesen birtoklom magamat. Teljesen biztos vagyok abban, hogy mire vagyok képes és mire nem. A képességet statikus valóságként fogja fel, teljes determinációt hirdet: Csak a született tehetség érheti el azt, amit Mozart. Én nem vagyok született tehetség, teh{t< Ez az emberkép jelenik meg a halottfeltámasztással kapcsolatos keresztény közvélekedésben is: Csak a szentek képesek halottakat felt{masztani, ők m{r úgy is születtek, hogy szentek voltak. Én nem vagyok szent, teh{t< Azonban a keresztény emberkép képesség-fogalma dinamikus: „Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad” (Fil 4,13) – mondja Pál apostol. Általános következtetése az adakoz{s, a jólét és a szűkölködés átgondolásának gyümölcse (vö. 10-20. v.), tehát a teológiai reflexió eredménye. A képesség itt már a dolgokhoz való új viszonyulás szerint nyeri el a maga sajátos értelmét. A keresztény ember a hit által azt is megteheti, amire látszólag nem képes. Jézus erőt ad a „félembernek”, hogy az egész felé rugaszkodjon (Balthasar). Ebben az értelemben tehát minden, „vil{gi”, dinamikus képesség-fogalom, amely túllép a merev szubjektivizmus képességfogalmán a keresztény hit belső dinamikájának kezdetleges, csíraszerű megvalósulása.210 Rendkívül hasznos lesz egy pillantást vetni arra, Csia

Ezért van értelme annak, hogy Jézus a hűtlen, de okos és törekvő intéző képével bátorítja tanítványait: minden erejüket, képességüket, világi kapcsolataikat vessék latba Isten Országának növekedése érdekében (vö. Lk 16,1-11); és ezért jelöltem meg dolgozatomhoz kapcsolódó „szak”irodalomként két nagyszerű könyvet: TRACY, Brian, Maximális teljesítmény, Bagolyvár Könyvkiadó, 1999; KROPKÓ Péter - BENE János, Megtettem, mert elhittem, Kropkó Triatlon Club, Siófok, 2006 210

109

Lajos hogyan fordítja le Jézus és a megszállott gyermek apjának párbeszédét: „’ha képes vagy< - h{t minden lehetséges a hívőnek.’ A gyermek atyja hirtelen felki{ltott: ’Hiszek - mondta -, segíts hitetlenségemen!’” (Mk 9,23-24) Kicsit hosszabban elidőzve ennél a csoda-elbeszélésnél, láthatjuk, hogy az apostoloknak már volt egy sikertelen próbálkozása a gyermek ügyében, de nem jártak komoly eredménnyel: „’Miért nem tudtuk kiűzni azt?’ Jézus ezt felelte nekik: ’Ez a fajta nem megy ki, csak az imádkozásra!’” (28-29. v.) Ezt a két szentírási részt összegezve a sikeres csodatett kulcsa egy új értelemben vett képesség, amely a teológiai reflexióból (Pál szerint) és az imádkozásból (Jézus szerint) születik meg. Ez az új képesség nem egyszerűen csak automatikus másolás. Elképzelhetjük, hogy az apostolok is Jézus korábbi csodatetteire emlékezve valamilyen „imafélével” próbálkoztak segíteni a megszállott gyermeken, de sikertelenül, mert még nem tettek szert egy igazi, belső megértésre.211 Ez az új képesség, ez az igazi, belső megértés a sikeres halottfeltámasztásnak is az egyik lényeges mozzanata. „Mindent életszituációban, bátorítanak

lehet,

csak

amikor

valakit

egy

a

akarni

kell”

hamis

vigasztal{s

cselekvésre.

Ez

-

az

halljuk meddő

számtalan erejével

akarat-fogalom

a

voluntarizmusból fakad: a tudatunktól független törvényszerűségekkel és szükségszerűségekkel szemben az akarat elsődlegességét hirdeti.212 Ez a pelagianizmus213 reflektálatlan, hétköznapi megfogalmazása.

Vö. Mk 6,52 Nem okultak ugyanis a kenyerekből, s a szívük még érzéketlen volt. Vö. BAKOS, 902. o. 213 Vö. „< az ember szabadságát (habár teremtett, de mégis) teljesen autonóm önhatalomként fogja fel, amelynek egyedül kell megtartania Isten törvényét és amely 211 212

110

Elvileg

lehetséges

egy

ilyen

fanatikus

hozzáállás

a

halottfeltámasztáshoz is: Mindenki támasszon fel halottakat, aki csak akar! Ez látszólag megegyezik az én csodafogalmammal is: az tesz csodát, aki csak akar, akkor, amikor csak akar, és úgy, ahogy csak akar. Azonban az én értelmezésemben a hitben form{lt akarat döntő szerepet kap. Az a hit formálja itt az akaratot, amely a szeretetből fakad. Tal{n nem a pelagianizmussal küzdő Szent Ágoston mondta éppen azt: „Szeress, és tégy, amit akarsz!”? „Ismerd meg önmagad!” – tűzi z{szlaj{ra a delpho-i jósda feliratát sok-sok mai, pszichologizáló kezdeményezés. Azonban nem egyszer a múltbeli tények, emlékek automatikus elemezgetésében merül ki ez az önismeret. Ez nyilvánvalóan oda vezet, hogy a valósághoz fűződő szubjektív viszony magát a valóságot igyekszik saját képére formálni, posztmodern determinizmussá torzul az emberi szabadság titka. A kizárólag

a

természettudományos

világkép

szerint

strukturált

önismeret-fogalom azonban olyan meggyőződést eredményezhet, mely szerint az a valóság, amit ki-ki annak tapasztal meg. Mindenki szabadon megalkothatja a saját valóságát. Ez a hozzáállás rejtetten hat azokra a biblia-értelmezésekre is, amelyek a csoda reprodukálásának víziójától sem riadnak vissza.214 Ez a törekvés például egy emberi élet

képes is erre, és így tagadja, hogy a kegyelem szükséges volna az erkölcsi törvény természetes és üdvösséges megtart{s{hoz.” RAHNER, 563. o. 214 Vö. „Ak{r a mai természettudom{nyos emlőkön nevelkedett ember kérdése is bevonható, nevezetesen: hogyan válik konkrét, fogható módon a vízmolekulából bor? Ez és minden egyéb magyarázat is elveszti érvényét a kinyilatkoztatott igazság mellett.” KERESZTES Pál, A természeti csoda, in: Csoel; 37.o. - Számtalan, hasonló, vil{gképünkből eredő, teoretikus kérdést fel lehet tenni a halottfelt{maszt{ssal kapcsolatban is. Bemutatok néhányat, kifejezetten azzal a céllal, hogy milyen típusú kérdésekre nem keresem a v{laszt: A halott sejtek hogyan v{lnak élővé a testben? Fel lehet-e támasztani az elhamvasztott embert? Fel lehet-e támasztani az embert, ha már belső szerveinek egy részét kivették szerv{tültetés célj{ból? Mennyi időn belül lehet még feltámasztani az embert a halála után?... – Olyan kérdések is előfordulhatnak,

111

fogantatását már nem tartja az eredeti, biblikus értelemben csodának, hanem a pontos reprodukció (pl. embrióklónozás) igényével közelít a valóság titkához. Aki ezzel a nem tisztázott, pszichologizáló feltevéssel értelmezi a halottfeltámasztás parancsát, az a mechanikus valóságszemlélet miatt vagy a teljes abszurditás világába utalja a kérdést, vagy egyszerűen azt mondja, hogy mivel saját tapasztalata szerint a valóság nem

úgy

működik,

ahogy

az

evangéliumi

csoda-elbeszélések

bemutatják, ezért valamelyik a kettő közül illúzió. Vagy az evangélium illúzió az életéhez képest, vagy a saját élete illúzió az evangéliumhoz képest, végső soron mindkettő meghasonl{shoz vezet. A hit krízise itt jelentkezik a legerőteljesebben: Hogyan higgyen a mai hívő a csodában, ha egyáltalán nem tud csodálkozni a valóság titkán, amit hálás csodálkozás nélkül inkább csak hasznosítani, kiszámítani, megmérni és polcra tenni akar? A halottfeltámasztásnak ilyen értelemben nincs haszna, nincs célja. Ebben a felfogásban teljesen jogos a kérdés: Miért kellene halottakat föltámasztani, ha utána úgyis meghalnak? Miért igyekezzünk meggyógyítani a betegeket, ha Isten úgyis azért bocsátotta rájuk a szenvedést, hogy jobban higgyenek? Miért akarjunk valakit feltámasztani, ha Isten úgyis azt akarta, hogy meghaljon? Miért bajlódjunk a halottakkal, nekik is jobb, hogy már a föld alatt vannak? Ezzel a felfog{ssal és a belőle logikusan következő kérdésekkel szemben el kell saj{títanunk a biblikus csodafogalomban rejlő isten- és valóságképet: „A csodaelbeszélesek amelyek egy hívő ember sz{j{ból is elhangozhatnak. Ezek jóhiszeműnek és jogosnak is nyilvánítható kérdések, ellenvetések: Mi értelme halottakat föltámasztani, ha a Földön percenként 200-an meghalnak? Ha elkezdenek a hívők halottakat föltámasztani, és ez tömeges méretekben elterjed, akkor teljesen fölborul az élet természetes rendje?! Ha feltámasztunk néhány halottat, akkor mindenki ide fogja cipelni a halottját a világ másik végéről is, és kezelhetetlen helyzet alakul ki?! A halottfeltámasztás eltorzíthatja a gyászról kialakult keresztény hagyományokat?! Ha sikertelen próbálkozások, botrányok lesznek a halottfeltámasztás területén úgy, mint az ördögűzéssel kapcsolatban, akkor az Egyház tekintélye súlyos csorbát szenved?!...

112

ellentmondanak annak a rosszul értelmezett teodiceának, amely egyfajta

hit

formájában

a

szenvedés

és

a

szabadságtól

való

megfosztotts{g megkérdőjelezhetetlen elfogadását kívánja, mivel az Isten akarja és idézi elő. Éppen ellenkezőleg: a csod{k leír{sai reményt keltenek, hadat üzenve az ilyen jellegű istenképeknek és az ebből fakadó reménytelenségnek.” 215 A valóság tehát éppen a remény üzenete által gazdagabb, mint a nagyszerű eredményeket elérő természettudom{nyos vil{gkép, és az abból re{lis lehetőségként következő „emberi, túls{gosan is emberi” (Nietzsche) hozzáállás a csodához. A valóság minden világképnél gazdagabb, mert „a valós{g Krisztusban van” (Kol 2,7 - SzIT), aki nem hasznosítható, nem mérhető meg, mégis ő az, „akiben a bölcsesség és a tudom{ny minden kincse rejlik” (Kol 2,3). A halottfeltámasztás csodájában

az

emberrel

együtt

cselekvő

Krisztus

„működése”

valós{gosabb „működés”, mint a világ képletekkel leírható működése. Romano Guardini a csodák tárgyalása kapcsán így ír erről a problémáról: „Aminek a hívő ember tudat{ra ébred, tulajdonképpen nem valamely ’igazs{g’ vagy ’érték’, hanem egy valós{g. A szent Istennek a valós{ga az élő Krisztusban. Csak ekkor és ezzel tűnik fel – annak közepette, amit az ember tapasztal és elgondol, és ami a ’vil{g’ fogalma alá esik –, egy pont, mely nem tartozik a világhoz; egy hely, ahov{ az ember beléphet; egy tér, ahol mozoghat; egy erő, amelyre támaszkodhatik; egy szeretet, melyre rábízhatja magát. Mindez valóság, éspedig másképp, mint a világ: valóbb a világnál. Hinni annyi, mint ezt a valóságot felismerni, ahhoz kapcsolódni, arra állni. A hit szerinti élet pedig azt jelenti, hogy ezt a valóságot komolyan vesszük. [/] Mondjuk Vö. UNTERGASSMAIR, F. G., „Megl{togatta népét az Isten”, avagy Jézus csodatevő működése, A naimi ifjú feltámasztása (Lk 7,11-17), in: Csoel; 163. o. 215

113

ki

nyersen:

A

hitből

való

élet

megköveteli,

hogy

a

valóságszemléletünket átgyúrjuk. A mi világhoz tapadó érzékeink számára, – sőt ennél is többet kell mondanunk –, a világot is zavarosan látó szemléletünk számára, a test nagyobb valóság, mint a lélek; a villamosság valóbb, mint a gondolat; a hatalom valóbb, mint a szeretet; a haszon valóbb, mint az igazs{g, és mindez együtt, vagyis a ’vil{g’, összehasonlíthatatlanul valóbb, mint az Isten. Milyen nehéz, még az imában is, Istent valóságként magunk elé képzelni! Milyen nehéz és milyen ritka ajándék Krisztust az elmélkedéseinkben valóságként szemlélni; valóbb és hatalmasabb valóságként, mint a lét dolgait! S aztán felállni, az emberek közé menni, napi feladataink után látni, környezetünk és a zajló élet hatását érezni – és mégis azt mondani, hogy Isten mindezeknél valóbb, Krisztus mindezeknél hatalmasabb; s mondani ezt tiszta és szabad meggyőződésből –, ki képes erre? Hitből élni, hitből dolgozni, magunkat a hitben gyakorolni – igen, ez az utóbbi kifejezés a találó -, mert a mindennapi gyakorlattal, komoly erőfeszítéssel kell átgyúrnunk szemléletünket, mellyel a világot nézzük *kiemelés tőlem, Cs. P. M.]. Éspedig úgy átgyúrni, hogy azt vegyük valóságnak, ami a valóság. Valaki erre azt mondhatja, hogy ez szuggesztió. Mit lehet az ilyennek válaszolni? Talán csak ennyit: Így beszélsz te, mert csak melléje beszélsz. A tudat átgyúrásánál kétségtelenül szerepel az önnevelés minden eszköze, de nem a ’technika’, hanem a tartalom a cél. Te pedig a tartalmat, amiről itt szó van, nem l{tod. Felismered, ha belépsz a hit terébe. S akkor te sem fogsz szuggesztióról beszélni, hanem a hitben való szolgálatról és annak a nagyon is szükséges napi gyakorlásáról.”216

216

GUARDINI, Romano, Az Úr Krisztus, Szent István Társulat, Bp., 2006; 224-225. o.

114

Lépjünk tehát be a hit terébe Jézus halottfeltámasztási parancsának megértésére

és

megvalósítására

irányuló

teológiai

reflexióm

segítségével!

7.2. A képzelet kitágítása Isten ígéreteinek elfogadásával Az Egyház hittapasztalata szerint a képzelet kulcsfontosságú szerepet tölt be a keresztény hit egyre mélyebb elsajátításában217 – hozzátehetjük: Jézus halottfeltámasztási parancsának megvalósításához szükséges hit számára is kulcsfontosságú a képzelet aktivitásának fokozása. Képzeletünk tágassága arról tanúskodik, hogy az életünkben mit tartunk lehetségesnek. A képzelet, a fant{zia életalakító erő. A képzelet

kitágítása

egy

másik

megfogalmazása

a

világnézeti

határátlépés tapasztalatának: Milyen határok közt mozog a képzeletem? Mit tudok elképzelni reális lehetőségként a személyes életemre nézve? A képzelet tudatosan alakítható, torzítható és tisztítható is. A sötétségnek és a világosságnak is a hatékony eszköze lehet: a rémképek a félelmet táplálják, a leendő boldogs{g képei a reményt erősítik bennünk. A képzelet, a fantázia ereje legink{bb a művészi alkot{sokban nyilv{nul meg: „Azt mondta erre Mózes Izrael fiainak: »Íme, az Úr név szerint meghívta Bezeleélt, Úrinak, a Júda törzséből való Húr fi{nak fi{t. Eltöltötte őt Isten lelkével, bölcsességgel, értelemmel, tudással és minden ismerettel az aranyból, ezüstből és rézből való munk{k

Vö. KEK 2708 Az elmélkedés fölhasználja a gondolkodást, a képzeletet, a lélek érzéseit és v{gyait. Ez az összeszedettség szükséges a meggyőződéses hitbeli elmélyüléshez, a szív megtéréséhez és a Krisztust követő akarat erősödéséhez. A keresztény imádság szívesen elmélkedik „Krisztus misztériumairól”, például a Szentírás elmélkedő olvas{s{ban (a lectio divin{ban) és a rózsafüzérben. Az imádkozás e gondolkodási formája nagyon értékes, de a keresztény imádságnak többre kell törekednie: Jézus szeretetének megismerésére és a vele való egyesülésre. 217

115

kigondolására és elkészítésére, kövek metszésére, fa faragására. Mindazt, amit mesterséggel el lehet készíteni, a szívébe adta. Ugyanígy Oli{bnak, a D{n törzséből való Ahisz{mek fi{nak is. Betöltötte mindkettőjüket bölcsességgel, hogy tudjanak faragott, műszövő és hímzett munkákat készíteni kék, bíbor, kétszer festett karmazsin színű fonalból és lenből, tudjanak mindenfélét szőni és mindenféle új dolgokat kigondolni.«” (Kiv 35,30-35) Isten Lelke tehát képessé teszi az embert, hogy új dolgokat tudjon kigondolni, elképzelni, képes legyen egyre többet befogadni a Teremtő áldásaiból.218 Ennek az áldásnak és befogadásnak egysége az ígéret. Az Ószövetség Istene az ígéretei iránt táplált bizalom mértékében közeledik v{lasztott népéhez. Az ígéretes jövő képzetének erejével vonzza őket önmag{hoz, a tejjel és mézzel folyó K{na{n képével csalogatja gyermekeit, hogy a megkezdett úton bátran haladjanak tovább. Isten Lelkének „működése” a Szabadító (Jesuah) elküldésével sem változott meg, sőt, őbenne, a köztünk élő Isten Fi{ban még inkább megmutatkozik a „kegyelem logikája”: az ígéret erősíti a hitet, a tisztaszívű hitében nyeri el az ígéretet (vö. Mt 5,3-13). Aki hisz, elnyeri az ígéreteket (vö. Zsid 11,33-35); aki hisz az Atya küldöttében, az elnyeri a legnagyobb ígéretet, az életet, mert ő m{r {tment a halálból az életre (vö. Jn 5,24).

Vö. „< tekintetbe kell vennünk, hogy a Szentír{s is gyakran él a költői képzelet eszközével, és ez nem csökkenti az illető szakasz, illetve könyvek jelentőségét. A zsoltárokat pl. kinyilatkoztatott im{ds{goknak tekinthetjük. Úgy tűnik teh{t, hogy nemcsak tettekben történt a kinyilatkoztatás, hanem az emberi képzelőerő inspir{lt alkotásaiban is.” VÁRNAI Jakab, A szimbólum mint ismeretelméleti kihívás a teológia számára, Studia Universitatis Babes-Bolyai - Theologia Catholica Latina (1/2000); 98. o. – Ezúton mondok köszönetet a szerzőnek, aki tanulm{ny{t személyesen küldte el nekem. 218

116

A képzelet tehát a hit és az ígéret elnyerésének benső egységét teremti meg. Aki kit{gítja képzeletét, az megerősíti a hitét. Aki kitágítja képzeletét, az Isten ígéreteinek tárházából többet tud elfogadni. A képzelet a jövő megjelenítése. A képzelet szinte látja azt, és éppen ezáltal már birtokba is veszi, ami az övé lesz. Amikor Jézus elküldte tanítványait a „próba-misszióra” (vö. Mt 10,5; Mk 6,7 Lk 9,2; 10,1), akkor hatalmat adott nekik, hogy a nekik adott ígéreteket ők maguk váltsák tettekre. Olyan dolgokat kellett megtenniük, amit azelőtt talán sohasem hittek el magukról, amit talán sohasem tudtak még elképzelni se. A „próba-misszió” tapasztalata minden bizonnyal m{r előkészítette képzeletüket, hogy Jézus teljes vízióját, a világ végéig tartó küldetést is magukévá tudják tenni. Mennybemenetele előtt még azt is megígérte a benne hívőknek, hogy igehirdetésük során a kígyók sem fognak ártani nekik (vö. Mk 16,18), s lám Pál apostol túlélte a halálos kígyómarást is Málta szigetén (vö. ApCsel 28,1-6). Ezért nem túlzás azt állítani, hogy amit Jézus parancsolt, azt egyben meg is ígérte, amit ígért, azt pedig tanítványai keze által meg is valósította.219 A parancs, az ígéret és a cselekvés ugyanannak a valós{gnak, „evangéliumi mozg{snak” egyegy mozzanata. „< t{masszatok föl halottakat<” (Mt 10,8) – parancsolja tanítványainak Jézus. Ez a szó az evangélium szava. Ez a szó az Írás része, ez a szó a kinyilatkoztatásról tanúskodik. A halottfeltámasztási parancs örömhír, ezért mindaz igaz rá, amit Benedek pápa kifejt az evangélium szó elemzésével: „Ez a főnév a római cs{sz{rok által használt nyelvezethez tartozó kifejezés, akik magukat a világ urának és

Vö. „< mindig hangsúlyt kap az, hogy az apostolok a csod{kat nem saj{t hatalmukból végezték, hanem maga Isten gyógyított a ’kezük {ltal’.” LINDEMANN, 84. o. 219

117

megmentőjének, megváltójának tekintették. A császár által kibocsátott rendeleteket, ’evangéliumnak’ nevezték, tekintet nélkül arra, hogy örömteljes és kellemes lett volna. Az eszme ez volt: ami a császártól jön, az megmentő hírüzenet, nem puszta híradás, hanem a világ megváltoztatása a jó irány{ba. */+ Midőn az evangélisták átveszik ezt a szót, melynek nyom{n a kifejezés ír{saik műfaj{t is meghat{rozó fogalom is lesz, úgy azt akarják mondani: Amire magukat istennek kiadó császárok jogtalanul tartanak igényt, az itt valóban eseménnyé válik: hatalommal teli hírré, mely nem csak beszéd, hanem valóság. A mai

nyelvelméletben

használt

kifejezéssel

azt

mondanánk:

az

evangélium nem pusztán informatív, hanem performatív beszéd – nem pusztán közlemény, hanem cselekvés, hatékony erő, amely gyógyító és megváltoztató módon lép a vil{gba. M{rk ’Isten evangélium{ról’ beszél, vagyis nem a császárok tudják megmenteni a világot, hanem Isten. Itt Isten igéje jelenik meg, amely cselekvő ige. Itt tényleg megvalósul az, amit a császárok állítanak anélkül, hogy valóra tudnák váltani. Mert itt valóban a világ igazi Ura kezd cselekedni – az élő Isten.”220 Az eddig mondottakat közös nevezőre hozva: A halottfeltámasztási parancs Jézus szava, amely szó cselekvésre indítja a tanítványokat. Ez a szó önmagában ígéret is, mert Jézus cselekvéséről, hatékony erejéről tesz tanúságot. Ez a szó az egész történelmen át visszhangzik, gyógyító és megváltoztató módon alakítja a világot. Ez a szó nem csak beszéd, hanem valóság. Amikor

ezt

a szót Jézus a történelem egy

meghatározott pontján, anyanyelvén kimondta, akkor szavában mindaz már valós{g volt, ami az emberi szemeknek csak később lett l{thatóv{,

220

RATZINGER, 55-56. o.

118

megtapasztalhatóvá. A halottfeltámasztási parancs tehát maga is esemény, hatalommal teli hír, amely az Atya Igéjeként hangzik fel a világban és nem tér vissza hozzá eredménytelenül (vö. Iz 55,11). „< t{masszatok föl halottakat<” (Mt 10,8) – parancsolja tanítványainak Jézus. Ez a szó ma az egyházi igehirdetés szava által hangzik fel a világban. Csak az a kérdés, hogy meghalljuk-e. Csak az a kérdés, hogy láthatóvá válik-e a napjainkban ennek a szónak az eseményszerűsége. Ez a szó már hordozza a valóságot, de a szóban elrejtett valóság még nem nyilvánvaló, mint ahogy az sem látható, hogy Jézus az Atya jobbján ül és már minden alá van neki vetve (vö. Zsid 2,8), de aki erővel és hatalommal hirdeti az igét (vö. ApCsel 6,8), annak megnyílik szeme, hogy lássa a láthatatlant (ApCsel 7,55-56), mert a látható szemlélése által a láthatatlan szeretetére gyullad a szíve (vö. I. karácsonyi prefáció). A halottfeltámasztási parancs külső burka, a szavak most is láthatóak, bárki elolvashatja a Szentírásban, Máté evangéliumának 10. fejezetében, a 8. versben. De hogy meglátja-e ebben a szóban a láthatatlant, és, hogy e látás és cselekvés egysége által mások is meglátják-e a halottak feltámasztásának csodáit napjainkban, az a hit titka marad. „< a hit lényege pedig az, hogy a hívő teljes egzisztenciája eltemettetik és feltámad Isten Igéjével együtt” 221 akkor, amikor aktív, cselekvő engedelmességgel válaszol Isten hívására. „< t{masszatok föl halottakat<” (Mt 10,8) – parancsolja tanítványainak Jézus. Ez a szó a kinyilatkoztatás része, tehát nem magánkinyilatkoztatás. Az igaz, hogy a Lélek különleges ereje, a csodatevő hit karizm{j{nak eleven működése szükséges hozz{, de ez nem jelenti azt, hogy magánkinyilatkoztatásra kellene várnunk a

221

BALTHASAR, 187. o.

119

parancs

teljesítéséhez.

Ha

valaki

azt

képzeli,

hogy

kizárólag

magánkinyilatkoztatásból bizonyosodhat meg arról, hogy ez valóban Jézusnak a mindenkori Egyházhoz intézett élő, eleven és hatékony szava, azaz egy magánkinyilatkoztatásnak kellene megalapoznia, mintegy javítania a kinyilatkoztatást, az nyilvánvalóan téved.222 Persze a helyzet kissé bonyolultabb – látszólag. A mindenkori Egyházhoz intézett felhívás milyen értelemben hozzám, az Egyház egyik konkrét tagjához intézett felhívás? Honnan tudhatom meg azt, hogy a közösségnek adott parancs éppen általam kell, hogy megvalósuljon? Szerezhetek-e kellő bizonyoss{got arról, hogy nekem kell, vagy hogy én fogok halottakat feltámasztani? A magánkinyilatkoztatás kifejezett keresése – ellentétben a nyilvános és mindenki számára kötelező érvényű kinyilatkoztatás „pneumatikus tekintetű” (Balthasar) feltárásával – mindig az istenkísértés veszélyének reális lehetőségével j{r.223 Tehát ha a halottfeltámasztáshoz külön

Vö. KEK 67 A sz{zadok folyam{n történtek úgynevezett ’mag{n’ kinyilatkoztatások, melyek közül néhányat az egyházi tekintély elismert, de ezek nem tartoznak a hitletéteményhez. Nem arra szolgálnak ugyanis, hogy Krisztus végleges kinyilatkoztat{s{t ’kiegészítsék’ vagy ’tökéletesítsék’, hanem azt kell elősegíteniük, hogy az adott korban tökéletesebben lehessen abból élni. Az egyházi Tanítóhivatal irányítása alatt a hívők hitérzéke különbséget tud tenni és meg tudja állapítani, mi az, ami egy ilyen kinyilatkoztat{sban Krisztusnak vagy az Ő szentjeinek igaz fölszólít{sa az Egyh{z felé. */+ A keresztény hit semmi olyan ’kinyilatkoztat{st’ nem fogadhat el, mely fölülmúlni vagy javítani akarja azt a kinyilatkoztatást, melynek beteljesedése Krisztus. Így nem fogadható el néhány nem keresztény vallás és néhány újabb szekta, amelyek ilyen ’kinyilatkoztat{sokra’ alapulnak. 223 A magánkinyilatkoztatások – ellenben a karizmákkal – valóban rendkívüli és misztikus jelenségek, persze nyilván ezek sem abszolút értelemben, hiszen akkor közölhetetlenek lennének. Éppen ezért tanácsos megfontolni a racionalista világkép talaj{n szil{rdan {lló és éppen ezért „rendkívül” józan szemléletű iskol{s aszketika meglátás{t: „Hogyan viselkedjünk ezekkel a rendkívüli jelenségekkel szemben? A nagy misztikusok valamennyien megegyeznek abban, hogy ezeket a rendkívüli kegyeket nem szabad sem kívánni, sem kérni. Ezek ugyanis nem szükségesek ahhoz, hogy eljussunk az Istennel való egyesülésre; sőt tekintve rossz hajlamainkat, nem egyszer inkább akadályai az Istennel való egyesülésnek. Ezt különösen Keresztes sz. János igazolja: kimutatja, hogy a kinyilatkoztatások utáni vágy megfosztja hitünket tisztaságától, veszedelmes kiváncsiságot fejleszt, alkalom lehet különféle önámításokra, üres képzelgésekkel tölti meg a lelket, nem egyszer az alázatosságnak 222

120

magánkinyilatkoztatásra várunk, éppen akkor tesszük ki magunkat az istenkísértés veszélyének, hiszen arra várunk, hogy Isten különleges magánkinyilatkoztatással

igazolja

azt,

amit

a

nyilvános

kinyilatkoztatással egyszer már hatékonyan beteljesített a világban. Ez a „jóhiszemű” v{rakoz{s éppenhogy a kishitűség jele, amikor az ember még nem jutott el oda, hogy önátadó szeretettel forduljon Istenhez, és „hézagtalan bizalommal szerezzen hatalmat Isten felett” (Balthasar) kérései megvalósításához.224

hiányára vall, kisebbiti a meghódolást az Úr Jézussal szemben, aki a nyilvános kinyilatkoztatásban már megadta nekünk mindazt, amire szükségünk van, hogy üdvözüljünk.” TANQUEREY, 1496. pont – A magánkinyilatkoztatás és a karizma általam használt, a karizmatikus mozgalom szemléletével egységben levő megkülönböztetése – az előbbi rendkívüli, misztikus jelenség kiválásztottak számára, az utóbbi mindenki számára ingyen felkínált adomány – a páli teológiában tudja az alapját. Hiszen Pál apostol buzdította híveit, hogy törekedjenek a karizmákkal építeni az Egyház testét (vö. 1Kor 12,14.39-40), de arra nem találunk utalást, hogy bárkit is b{torított volna mennyei l{tom{sok jelenések keresésére, sőt ennek éppen az ellenkezőjét tette (vö. Gal 1,18; 2Tessz 2,2; Kol 2,18). 224 Ehhez a problémához elengedhetetlenül fontos egy újabb halottfeltámasztáselbeszélés bemutatása, méghozz{ Fabrianói Boldog Constantius (1410) életéből: „Constantius jövőbe l{tó képességgel rendelkezett, sok csod{t tett és a tudósít{s szerint feltámasztott egy már két napja halott fiatalembert. [/] A halott rokonai és egyéb körülállók becsmérelték Constantiust, amikor a halotthoz intézett felszólítását hallott{k: ’Jézus Krisztus nevében kelj fel!’ */+ Azzal v{dolt{k, hogy kísérti Istent. A halott viszont egyszer csak felkelt! Erre valamennyien megrémülve és bocsánatot kérve Constantius lábai elé vetették magukat. Ő kedvesen fölsegítette őket, majd szelíden pirongatva mondta: ’Soha ne becsméreljétek Isten szolg{it és emlékezzetek a mi Urunk ígéretére: >Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe, amelyeket én végbevittem, sőt még nagyobbakat is végbevisz<’. */+ Kétségkívül ez a megfelelő válasz sok nagy csod{ra vonatkozóan, melyek oly hihetetlennek tűnnek a langyosak és szűkl{tókörűek sz{m{ra. Többet kív{nhatn{nk magunknak a kisgyermekek egyszerűségéből – és tisztánlátásából –, azoknak a kisgyermekeknek az ítélőképességéből, akik Boldog Constantius hal{lakor (1481. febru{r 24-én) az utcákon rohantak végig és kiáltozt{k: ’A szent prior atya meghalt! A szent prior atya meghalt!’” HEBERT, 127. o. – Tehát az istenkísértés vádjával szemben Constantius nem a jövőbe l{tó képességére, nem egy mag{nkinyilatkoztat{sra hivatkozott, hanem a nyilvános kinyilatkoztatásra, Jézus ígéretére, mely ígéret meg is valósult általa. Ezzel bizonyította be azt is, hogy nincs szükség különleges isteni jelre, bőségesen elég a bátor cselekvéshez az, ha valaki elkötelezett hittel belekapaszkodik a nyilvános kinyilatkoztatás ígéreteibe.

121

Azonban

abból

a

szempontból

valóban

jogos

az

előbbi

problémafelvetés, miszerint a missziós parancsot is egy „névre szóló”, személyes meghív{s, kiv{laszt{s előzte meg. Az Egyházban minden meghívásjellegű

tapasztalatnak

nyilvánvalóan

ugyanaz

a

belső

szerkezete: kegyelem és szabadság találkozása, isteni és emberi cselekvés

korrelációs

egysége.

Ennyiben

tehát

ugyanazok

a

következtetések itt is megállják a helyüket, amelyek csodafogalmamhoz vezettek, illetve abból fakadtak. Tehát az ott kifejtett logikát alkalmazom arra a kérdésre is, hogy milyen értelemben szükséges a személyes meghívás a halottfeltámasztás parancsának teljesítéséhez. Aki akar halottakat felt{masztani, annak nincs szüksége „különleges isteni jelre”, de a szeretetből fakadó hit által formált akaratra nagyon is szüksége van. Arra is szüksége van, hogy hite a megkülönböztetés karizmáját bíró egyházi hivatallal szembeni engedelmesség talaján álljon.225 Aki akar halottakat feltámasztani, annak be kell járnia az odavezető utat. Ha pedig az odavezető útra lép r{, akkor az út „oda” fog elvezetni, akkor az út már most a beteljesült „ott”- létről tanúskodik. Jézus Krisztus azt mondta tanítv{nyainak, hogy Ő az Út (Jn 14,6). Azt is mondta nekik, hogy támasszanak fel halottakat (vö. Mt 10,8). Tehát az Úton kell lennie a személyes, tanítványi útnak is. De ahhoz, hogy

a

tanítvány

személyes

útja

a

halottfeltámasztás

látható

megnyilvánulásához vezessen, mindig az Úton kell járnia. Hogyan kell járni rajta? Erre fog válaszolni a „karizma felszításának” bemutatása.

A karizmák egymásra hangoltsága az egyházi küldetés, azon belül a missziós parancs, ezen belül pedig a halottfeltámasztási parancs hatékony megvalósításának záloga: „< a karizm{k megítélése mindig szükséges. Egyetlen karizma sem vétetik ki az Egyh{z p{sztoraival való kapcsolatból és az ir{ntuk való engedelmességből. ’Elsősorban rájuk tartozik, hogy a Lelket ki ne oltsák, hanem mindent mérlegeljenek, és a jót tarts{k meg’,*LG 12.+ hogy minden karizma a maga saj{toss{g{val és komplementarit{s{val működjön együtt, ’hogy haszn{ljon’ (1Kor 12,7).” KEK 801 225

122

7.3. A karizma felszítása Az apostolok küldetésükhöz hatalmat kaptak Jézustól (vö. Mt 10,1), hogy a halottfeltámasztási parancsot missziójuk során éppúgy megvalósítsák,

mint

a

tanítást,

a

betegek

meggyógyítását,

a

megszállottak megszabadítását. Csodafelfog{som első kijelentése is éppen ezzel a küldetéssel van összhangban: A csoda Isten és ember közös cselekvésének, együttműködésének gyümölcse az evangélium hirdetése sor{n. 226 A jelek és a csodák, a hatalmi tettek Isten országának növekedését természetes könnyedséggel kísérik, szinte magától értetődő módon, mint ahogy a kov{sz megkeleszti a tésztát – feltéve, ha beleteszik, akkor viszont rögtön elkezdi működését. A küldetéshez adott hatalom nem más, mint Jézus nevének ereje (vö. Lk 10,17), az ő személyében való cselekvés.227 Ha valaki nem kapja meg ezt a hatalmat, akkor csak automatikus másolással, mintegy Jézus nevének ráolvasásával igyekszik sikert elérni, azonban ez csúfos kudarchoz vezet (vö. ApCsel 19,13-16). Persze, a kudarcokból is lehet tanulni, de mások és ezáltal a magunk sikereiből tal{n célravezetőbb. Jézus mennybemenetele előtt arra intette tanítv{nyait, hogy maradjanak Jeruzsálemben, és v{rj{k a magasból lesz{lló erőt, a Szentlelket, aki majd képessé teszi őket a hatékony tanúságtételre (vö. ApCsel

1,4-8).

De

engedelmeskednek

mi

történt

Jézus

volna,

szavának,

és

ha a

az

apostolok

Szentlélek

nem eleven

megtapasztalása nélkül fognak bele a missziós munkába, az emberek tanításába, a betegek meggyógyításába, az ördögök kiűzésébe vagy éppen a halottak feltámasztásába? Minden bizonnyal az istenkísértés bűnébe

estek

volna,

és

ideiglenes

sikerek

után

az

emberi

Vö. Mk 16,20 Azok pedig elmentek és hirdették az igét mindenütt. Az Úr velük együtt munkálkodott, s a tanít{st az azt kísérő csodajelekkel megerősítette. 227 Vö. GIBLET, Jean, Jézus neve, in: BTSz; 689-692. o. 226

123

kezdeményezés ereje kifulladt volna és a kereszténység elveszett volna a történelem útvesztőjében. Erre vártak azok, akik nem hittek Jézusban, sőt tagadt{k a feltámadását. Azonban éppen a hitetleneket igazítja helyre Gamáliel bölcsessége: „< hagyj{tok magukra ezeket az embereket és engedjétek el őket, mert ha ez a terv vagy mű emberektől van, elenyészik. Ha azonban Istentől van, nem ronthatj{tok le, nehogy az történjék, hogy Isten ellen hadakoztok.« Igazat adtak neki.” (ApCsel 5,38-39) Tehát a Szentlélek eleven megtapasztalása nélkül istenkísértés Jézusról tanítani az embereket, vagy bármit is megkísérelni, aminek a megvalósítására ő b{torított.228 Éppen ezért az Úrból ki{radó erő befogadását, a Szentlélekkel való aktív együttműködést nevezem „a karizma felszításának”. A halottak feltámasztásához Jézus tanítványa rászorul a Szentlélektől ingyen adott csodatevő hit karizmájára. Nyilvánvaló azonban, hogy az ember aktív közreműködése nélkül senki sem kapja meg ezt a karizmát, senki sem fog halottakat feltámasztani,

mert

„az

emberek

hitetlensége

tehetetlenségre

k{rhoztatja Istent” (Gnilka). Éppen ezért a karizma felszításának folyamatát 3 szakaszra tagolom: 1. helyes kérés 2. égő v{gy 3. biztos elfogadás.229

Vö. „A Szentlélek nélkül: Isten t{voli, Krisztus a múlté, az Evangélium holt betű, az Egyház csupán szervezet, a tekintély uralkodás, a misszió propaganda tevékenység, a szentmise emlékek felidézése, a keresztény élet rabszolga morál. A Szentlélekben viszont: A kozmosz feltámad és nyögi az Isten Országa szülési fájdalmait, a feltámadt Krisztus velünk van, az Evangélium életünk ereje, az Egyház elénk éli a Szentháromság életét, a tekintély felszabadító szolgálat, a misszió Pünkösd, a liturgia emlékezés és elővételezés, az emberi cselekvés {tistenül.” Ign{c metropolita (Uppsalai jelentés, 1968), idézi: MCDONNEL, Kilian - MONTAGUE, George T., Szítsátok fel a lángot, Mi köze a Szentlélek-keresztségnek a keresztény beavatáshoz?, Marana Tha, Bp., 1995; 26. o. 229 E h{rom szakasz bemutat{s{t most is dolgozatom alapvető módszeréhez (l{sd 1.3.) híven fejtem ki. – A biztos elfogadás fogalmát a továbbiakban a skolasztikus megalapozott remény bizonyossága fogalom szerint értem: „Aquinói Tam{s elutasítja a 228

124

1. Helyes kérés. Ezt a fogalmat a Tridenti Zsinat tanításából veszem, amely szerint Isten senkitől sem tagadja meg az önmegtartóztatás ajándékát (a cölibátus karizmáját), aki helyesen kéri.230 A cölibátus karizmájával

kapcsolatban

tett

tanítóhivatali

megnyilatkozás

alkalmazható a csodatevő hit karizmájára is: Isten senkitől sem tagadja meg a csodatevő hit ajándékát, aki helyesen kéri. Ennek a párhuzamnak az alapja az Egyház Lélek-tapasztalatában van: „A kegyelem elsősorban és főként a bennünket megigazulttá tévő és megszentelő Szentlélek ajándéka. De a kegyelem azokat az ajándékokat is magában foglalja, melyeket a Lélek azért aj{ndékoz, hogy bennünket művéhez t{rsítson, és alkalmassá tegyen arra, hogy mások üdvösségének és Krisztus Testének, az Egyháznak gyarapít{s{ban együtt tudjunk működni. kegyelem birtoklásának biztos tudatásról kialakított felfogást, de elfogadja, hogy bizonyos jelekből (Isten keltette öröm, a bűntől való mentesség tudata: STh I-II 112,5) a kegyelem jelenlétét feltételezhetjük. Tamás mindamellett tudja, hogy Istenben bízva minden hívő abszolút bizonyoss{ggal remélheti üdvösségét (STh I-II 18,4)” KRAUS, Georg, Üdvösség bizonyossága, in: KaDoL; 655. o. 230 Vö. „Ha valaki azt {llítaná, hogy a szent rendekben fölszentelt klerikusok, vagy az ünnepélyes tisztasági fogadalmat tett szerzetesek köthetnek házasságot, és ez érvényes lesz, nem {ll útj{ban az Egyh{z törvénye, sem a fogadalom, s az ellenkezője nem más, mint a házasság megvetése; vagy hogy mindenki köthet házasságot, aki nem érzi, hogy az önmegtartóztatás (mégha tett is erre fogadalmat) ajándékát bírja [qui non sentiunt se castitatis (etiamsi eam voverint) habere donum – beillesztés a latin szöveg alapján, Cs. P. M.]: legyen kiközösítve. Mert az Isten az ezt helyesen kérőknek nem tagadja meg, s ’erőnkön felül nem hagy megkísérteni’ (vö. 1Kor 10,13).” DH 1809 – Tehát a Tridenti Zsinat kiközösítéssel sújtotta a maga korában azokat, akik azzal az okoskodással tartották távol magukat a cölebsz élettől, vagy szakadtak el később attól, hogy nem érzik, az önmegtartóztat{s aj{ndék{t megkapt{k volna. Ez az okoskod{s nyílt vagy burkolt form{ban Istennel szembeni v{d: „Isten tagadta meg tőlem a kegyelmet, az erőt, az aj{ndékot.” Minden bizonnyal erre a vádra válaszol a Zsinat, máskülönben Isten olyan szolgálat betöltésére hívná gyermekeit, amihez „tudatosan” nem adn{ meg a szükséges kegyelmet. Egy ilyen istenkép gonosz demiurgoszt feltételez. Ezzel szemben a Zsinat az irgalmas Istent hirdeti, aki senkit nem kényszerít lehetetlen helyzetbe. Nyilván a Zsinat szemléletében is megmutatkozik az, amit Gnilka mond: az emberek hitetlensége tehetetlenségre kárhoztatja Istent. Hogyan érezné, hogy már megkapta, hogyan kapná meg az önmegtartóztatás ajándékát az, aki egyáltalán nem is kéri? Illetve, miért ne kapná meg az, aki helyesen kéri? Még egy észrevétel: a latin eredeti szerint az itt szereplő aj{ndék donum, vagyis a Lélek adománya.

125

Ilyenek a szentségi kegyelmek, az egyes szentségek sajátos ajándékai. Továbbá a különleges kegyelmek, melyeket a Szent Pál által használt görög szóval karizmáknak is nevezünk, ami kegyet, ingyenes ajándékot, jótéteményt jelent.[LG 12] A karizmák -- még a rendkívüli természetűek is, mint például a csodatevés vagy a nyelveken szólás ajándéka -- minden esetben a megszentelő kegyelemre vannak rendelve, és céljuk az Egyház közjava. Az Egyházat építő szeretet szolgálatában állnak. (vö. 1Kor 12) [/] A különleges kegyelmek között meg kell említenünk az állapotbeli kegyelmeket, amelyek a keresztény élet és az egyházi szolgálat hivatalviseléséhez kapcsolódnak: ’A nekünk adott kegyelem által különböző ajándékokat birtokolunk; a próféciát a hit szabálya szerint; a szolgálatot a szolgálatban; aki tanít, a tanításban; aki buzdít, a buzdításban; aki adakozik, az egyszerűségben; aki elölj{ró, a gondosságban; aki irgalmasságot gyakorol, a vidámságban.’ (Róm 12,6--8)” (KEK 2003-2004) Tehát a cölibátus karizmája állapotbeli kegyelem, mely a különleges kegyelmek között van számon tartva (vö. KEK 915-916; 1973-1974). A Katekizmus pedig a különleges kegyelmek közé sorolja a csodatevés adományát is, tehát jogos a következtetésem: mindenki megkapja a csodatevő hit adom{ny{t, aki helyesen kéri. Nyilván senki sem kényszerítheti ki a halottfeltámasztást, de a szeretet által az ember képes arra, hogy kikönyörögje, kikényszerítse az Úrtól azt, amit mint ember a „fejébe vett”: „Hanna fogant, és amikor elérkezett az ideje, fiút szült. A S{muel nevet adta neki, ’mert -- amint mondta -- az Úrtól könyörögtem ki’.” (’S{m 1,27 – Olv. könyv) Ez a hit paradoxona, amelyről oly sok szent imádsága tesz tanúságot. De vajon Isten akarja-e azt, hogy „nagy dolgokat” kérjünk tőle? Nem sérti-e az Ő méltóságát és fenségét, ha „túl nagy dolgokat” kérünk tőle? Vajon

126

örömét leli-e abban, ha merészen „nagy dolgokat” kérünk tőle? Például azt, hogy senki se k{rhozzon el, hanem mindenki üdvözüljön? „Mit szabad remélnünk?” – teszi fel a kérdést Hans Urs von Balthasar, amikor a k{rhozat re{lis lehetőségéről és az emberi szabads{g titk{ról gondolkodik. Balthasar az emberi kérés merészségével, a remény mindent túlszárnyaló erejével kapcsolatban bemutatja azokat a szenteket, akik a remény tanúi voltak az egyháztörténelemben, akik mertek „nagy dolgokat” kérni Istentől, annak tudat{ban, hogy Isten az ő szerető Atyjuk, aki kedvét leli abban, hogy kicsiny gyermekei nagy kéréseit szeretetből teljesítse.231 Milyen a helyes kérés? Állhatatos és kitartó: „Ezek mindnyájan állhatatosan, egy szívvel-lélekkel kitartottak az imádkozásban az asszonyokkal, valamint Máriával, Jézus anyjával és rokonaival együtt.” (ApCsel 1,14) A helyes kérés lelkületében az ember azzal a bizalommal fordul az Atyához, hogy tudja, már megkapta, amit kért: „Aty{m, h{l{t adok neked, hogy meghallgattál engem. Én ugyan tudtam, hogy mindenkor meghallgatsz, csak a körülálló népért mondtam, hogy higgyék, hogy te küldtél engem.” (Jn 11,41-42) „Higgyétek, hogy mindazt, amit imádkozva kértek, már elnyertétek, és meglesz nektek.” (Mk 11,24) „Az a bizalom él bennünk ir{nta, hogy b{rmit is kérünk

Vö. BALTHASAR, Hans Urs von, Mit szabad remélnünk?, Sík Sándor Kiadó, Bp., 2006; 72-83. o. – „Hackeborni Mechtild (1299†) a következő szavakat hallotta az Úrtól: ’Az igazat mondom neked: nagy tetszésemre van, ha az emberek bizalommal nagy dolgokat remélnek tőlem. Mert mindenki, aki hiszi, hogy ezut{n az élet ut{n érdemein túl fogom megjutalmazni, és ezért földi életében h{latelten dicsőít engem, azt olyan örömmel fogadom, hogy jóval többet adok neki annál, amiben hinni és merész reménnyel bizakodni tud, sőt érdemeinél végtelenül többet adok neki. Nem lehetséges ugyanis, hogy valaki ne nyerje el, amit hitt és amiben reménykedett. *<+ Biztos reménnyel kell hinned abban, hogy halálod után úgy fogadlak, ahogyan az apa fogadja legszeretettebb fi{t. *<+ Én magam vagyok a hűség, és bar{taimat sosem tudnám megtéveszteni hamis látszattal’.” Idézi szerzőnk: 72-73. o. 231

127

akarata szerint, meghallgat minket. Tudjuk ugyanis, hogy ő sugallta mindazt, amit kérünk.” (1Jn 5,14-15 – Békés-Dalos) Ez utóbbi szentírási részlet hallatlanul bátorító azok számára, akik missziójuk során sok más csodatett mellett még halottakat is akarnak feltámasztani, hiszen magának Jézusnak az akarata az, hogy tanítványai halottakat is támasszanak fel. Aki tehát Jézusnak ezt az akaratát akarja megvalósítani, annak biztos dolga van, hiszen ő sugallta ezt a nyilv{nos kinyilatkoztatásban. Walter Kasper szerint a csoda feltételezi a hitet, mégpedig a megharcolt hitet, a helyes kérést: „A csoda a hitet kifejező kérésre ad választ. Az evangéliumok besz{molój{ban a hívőnek gyakran ki kell harcolnia kérése meghallgatását; a csoda tehát Jézus válasza a hozzá

kívánkozó

akarat

vágyára,

Jézus

válasza

az

ember

imádságára.”232 Erről a v{gyról is pontosabb képet kell kapnunk ahhoz, hogy a karizma felszítása valóban hatékony legyen. 2. Égő v{gy. A sok-sok evangéliumi csodaelbeszélést olvasva igazán megragadó az az égő v{gy, amely a vérfoly{sos asszonyt arra ösztönözte, hogy utolsó reményét Jézus ruhájának megérintésébe vesse, amikor

a

legkisebb

eredmény

nélkül

már

minden

pénzét

a

gyógyulására költötte (vö. Mt 19,20-22; Mk 5,25-34). Amilyen égő vággyal küzdött gyógyulásáért ez a kínlódó asszony, legalább olyan égő v{gyra van szükségük azoknak, akik szeretnék Jézustól megkapni a csodatevő hit karizmáját azért, hogy halottakat támasszanak fel. Karl Kertelge

nagyszerű

elemzésének

segítségével

tekintsünk

kissé

mélyebben ebbe a csodaelbeszélésbe. „Az asszony az érintésen keresztül prób{lja titokban megszerezni Jézus gyógyító erejét. Jézus előtt azonban az őt lökdöső tömeg ellenére

232

KASPER, 108. o.

128

sem marad rejtve sz{ndéka; kérdőre is vonja az asszonyt, hogy aztán szavaival a megtörtént gyógyul{st igazolja: ’Hited meggyógyított téged’ (Mk 5,34). (<) A szinte m{gikus erő{tvitelt jelentő hitnek a kiemelése itt visszautal az asszony magatartására. [/] Hogyan értelmezhetjük ezt a visszautalást? Vajon az asszony mágikus elképzelését igazolja Jézus, amikor a hitről beszél? Hol marad az asszony elképzelését és magatart{s{t illető és elv{rható kritika? Véleményem szerint ez a kritika elhangzik, amikor kiemeli a hitet. Ugyanis nem az asszony magatartása eredményezte a gyógyulást, hanem a hite. A kritika különlegessége abban áll, hogy Jézus még az asszony naiv-primitív magatartásában is fel tudta fedezni a hitet, és ez arra ösztönözte őt, hogy megmentse az asszonyt, amit csak a hitben lehetséges véghezvinni. [/] Milyen hit az, amit Jézus itt feltételez? Elegendő azt mondani, hogy a gyógyulás utáni természetes vágy, amely mindig bizalomra gerjeszt a csodatevők (=csodadoktorok) ir{nt? A

kommentátorok

sok

esetben

’Jézus

csodahatalmába

vetett

megingathatatlan bizalomról’ beszélnek. [kiemelések az eredetiben, Cs. P. M.]”233 Tehát ez az asszony nem rendelkezett tökéletes, objektív hittel, nem volt bizonyossága arról, hogy Jézus az Isten Fia, de szubjektív (immanens) hite nyitott volt arra, hogy az objektív (transzcendens) hitből részesedve elnyerje a gyógyul{st. Megérinteni valakinek a ruháját azzal a bizalommal, hogy meggyógyulok – ez fetisizmus.234 Ez az asszony talán azért éppen ilyen szemlélettel közeledett Jézushoz, mert már sok korabeli „orvos” praktikáját kipróbálta, és a reménybeli gyógyulásához eddig bejárt

KERTELGE, 45-46. o. Vö. „egyes t{rgyaknak titokzatos, természetfeletti erővel való felruh{z{sa, s ebből fakadó babon{s tisztelete” BAKOS, 257. o. 233 234

129

megértési út tov{bbra is jellemezte őt. Jézus nem törli el az asszony történelmiségét, empirikus feltételekhez kötöttségét; nem kényszeríti őt arra, hogy tagadja meg eddigi életútját; nem mondja neki azt: „Nem gyógyítalak meg, mert te csak egy babonás asszony vagy, akinek fogalma

sincs

Isten

Országának

magasabb

titkairól!”

Éppen

ellenkezőleg, Jézus az asszony szemléletébe „beletestesíti” az objektív hit bizonyosságát, Jézus az asszony szubjektív hitét megragadja, belülről kit{gítja és felemeli, hogy megtörténhessen a valódi, személyes, életalakító, csodás találkozás kettőjük között. „Amikor Jézus azt mondja: ’Hited meggyógyított téged’, akkor nem egy pszichogén folyamatra utal, hanem az emberi gyógyulásnak Istentől való eredetére hivatkozik. Ebben az értelemben a hit a Transzcendencia műve. Az ember hite egy M{sikra, a közeli Istenre utal, aki megelőzi az ő én-létét. (<) */+ M{rk 5-ben könnyű felismerni, hogy a gyógyulást kereső asszony erősen bízik Jézus csodatevő hatalm{ban. Ezt az őszinte bizalmat Jézus pozitívan hitként vagy a hithez vezető útként értékeli. A Jézussal való találkozás határozta meg a gyógyul{st keresőnek a hitbe vetett bizalm{t, és ez mentette meg őt.”235 Jézus előhívja a tolongó tömegből az asszonyt (Mk 5,30-33), hogy tudatosan a figyelem középpontjába állítsa a nyitottságát, bizalmát. Jézus azt

akarja, hogy

mindenki tudja meg,

hogyan hitt

a

gyógyulásában ez az asszony. Jézus azt akarja, hogy mindenkit érintsen meg az az égő v{gy, amely ezt az asszonyt nyitott{ tette. „A hit gyógyító hatalma tehát nem az ember valamiféle ereje, ami természetes módon jut kifejezésre, hanem Isten ereje, akiben az ember hite hatalmat nyer. (<) A hit hat{rozza meg ugyanis a gyógyul{shoz való

235

KERTELGE, 45-46. o.

130

felkészülést. (<) A hit az ember erejéből mindig sokkal többet követel, a hit az ember egész magatartását meghatározza, ami az Istennek tett életígéret v{llal{sa {ltal személyes művé v{lik.”236 Teh{t a vérfoly{sos asszony meggyógyul{s{nak története az égő v{gy csodatevő erejét péld{zza. Azt, hogy mekkora jelentősége is volt ennek az epizódnak Jézus és az apostolok missziójában, alig tudjuk felmérni: „Átkeltek a tavon, és Genezáret földjére jutottak és kikötöttek. De mihelyt kisz{lltak a b{rk{ból, az emberek rögtön felismerték őt, és körbefutva az egész környéken elkezdték a betegeket ágyastól összehordani oda, ahol hallották, hogy ott van. Amerre csak betért a falvakba, majorokba vagy városokba, az utcákra tették a betegeket, és kérték őt, hogy legal{bb a ruh{ja szegélyét érinthessék. Mindazok, akik megérintették őt, meggyógyultak.” (Mk 6,53-56) „Az Úrban hívő férfiak és nők sokas{ga egyre növekedett. A betegeket kivitték az utcákra, hord{gyakra és {gyakra rakt{k őket, hogy amikor Péter arra megy, legalább

az

árnyéka

érje

valamelyiküket,

s

megszabaduljanak

betegségeiktől. Sőt, Jeruzs{lem szomszédos v{rosainak néptömege is odaáradt, hozták a betegeket és a tiszt{talan lelkektől megsz{llottakat, s ezek mind meggyógyultak. (ApCsel 5,14-16) „Isten rendkívüli csodákat is művelt P{l keze {ltal. Elvitték kendőit és kötényeit, amelyeket viselt, és a betegekre tették, mire azok meggyógyultak, és a gonosz lelkek kimentek belőlük.” (ApCsel 19,11-12) Jézus megdicsérte ezt az asszonyt, amikor mindenki előtt péld{nak állította az ő nyitotts{g{t, égő v{gy{t, a gyógyulásába vetett hit által megszületett

személyes

bizalmát.

A

halottfeltámasztási parancs

megvalósítására nézve, a vérfolyásos asszony égő v{gy{t szemlélve

236

I. m., 47. o.

131

mindebből ezt a következtetést vonom le: Mindaz, aki hiszi, hogy ez a parancs személyesen neki szól; és ezzel egyszerre: mindaz, aki akar halottakat feltámasztani, az szilárdan remélheti, hogy fog halottakat feltámasztani. Mindaz,

aki

az

evangélium

hirdetése

során

őszintén

l{tni

akar

halottfeltámasztásokat is, abban a meggyőződésben, hogy a halottfeltámasztási parancs azért van leírva a Bibliában, mert minden kornak, így napjainknak is szüksége van ilyen csodákra, az szilárdan remélheti, hogy meg fogja látni azt, amire égő v{ggyal vágyakozik.237 3. Biztos-elfogadás. Azt, amit Jézus földi működése sor{n az Egyháznak megígért, nemcsak helyesen kell kérni, és azt, amit a hívő ember a jövőben szeretne látni, nemcsak égő v{ggyal kell keresnie, hanem tudnia kell a jelenben biztosan elfogadni.238 Ha már a helyes kérés és az égő v{gy elsaj{títás{t is „ki kell harcolnia a hívőnek” (Kasper), akkor sokkal inkább ki kell harcolnia – elsősorban saj{t szubjektív hitével – a biztos elfogadás bizonyosságát. Éppígy kimondható a csodatevő hit karizm{j{ra is, a Tridenti Zsinat szándékával (DH 1809; vö. 230. lábj.) összhangban: Mindaz, aki hiszi, hogy az önmegtartóztató életre hívó evangéliumi tanács személyesen neki szól; és ezzel egyszerre: mindaz, aki akar önmegtartóztató életet élni, attól Isten nem tagadja meg az önmegtartóztatás ajándékát, tehát az szilárdan remélheti, hogy valóban önmegtartóztató életet fog élni. Természetesen a két karizma két különböző valós{g, teh{t az analógi{s következtetés hat{rai megnyilvánulnak: az egyikre érvényes igazság azonos értelemben nem alkalmazható a másikra. Tehát senki sem állíthatja abszolút bizonyossággal, hogy önmegtartóztató életet fog élni a cölibátus karizmájának erejével, mint ahogy azt sem állíthatja senki abszolút bizonyossággal, hogy halottakat fog feltámasztani a csodatevő hit karizmájának erejével. Hiszen éppen az lenne istenkísértés, ha abszolút bizonyosságot v{rn{nk Istentől döntéseink helyességének és ezzel egyszerre: Isten személyes meghívásának igazolásához. 238 A biztos elfogadás lelkülete magában hordozza a nyitottságot arra nézve, hogy vágyának beteljesedése a kikövetelhetetlen, szuverén és minden emberi feltételt meghaladó kegyelem titka marad. Előre elfogadja azt a lehetőséget, hogy történelmi szituációjában nem kaphat abszolút bizonyoss{got, teh{t előre szabadon elfogadja annak a lehetőségét is, hogy v{gya esetlegesen nem fogja megtal{lni azt az alakot, ami tárgyának megfelel. Ebben a lehetőségben azonban tov{bbra is kérdés marad az emberi állhatatlanság problémája, miszerint valójában nem akarja a célját elérni, nem hisz abban, hogy Krisztus által képes lenne erre, és ezért kibúvót keres a személyes elkötelezettség vállalása alól. 237

132

A biztos elfogadás elsajátításában is egy ember lesz azok segítségére, akik akarnak halottakat feltámasztani, mégpedig a királyi tisztviselő, aki azt mondta Jézusnak: „»Uram, gyere el, amíg meg nem hal a gyermekem!« Jézus azt mondta neki: »Menj, a fiad él!« Hitt az ember a szónak, amit Jézus mondott neki, és elment. Amint hazafelé tartott, már eléje jöttek a szolgái, és jelentették, hogy a fia él. Megtudakolta tőlük, hogy melyik órában lett jobban. Azt felelték neki: »Tegnap hét órakor hagyta el őt a l{z.« Megértette ebből az apa, hogy éppen abban az órában, amelyben Jézus azt mondta neki: »A fiad él.« Hitt ő és egész h{zanépe.” (Jn 4,49-53) Bár a királyi tisztviselő – feltehetőleg művelt, okos ember volt – Jézussal személyesen találkozva hitt a szavának, mégis szüksége volt arra, hogy később világosan megértse: éppen akkor gyógyult meg a fia, amikor ő abban a hitben indult haza, kérése már meghallgatásra talált, a fia már él. Ez a megértés pedig egy teljesebb hitet eredményezett, mert korábbi spontán engedelmessége önmaga számára is a hit igazi bizonyosságát jelentette. Amikor még hazafelé tartott, akkor már a biztos elfogadás tapasztalata jellemezte őt, mégis a sz{m{ra is minden bizonnyal a meglepetés erejével hatott élő fia l{tványa. A meglepetésre való várakozás terében válik igazán kérdéssé a kérdés: Hogyan támasszunk fel halottakat? Ha a hit feszültségteli paradoxonában valaki kijelenti, „Én halottakat fogok feltámasztani”, nem hasonló-e ez a kijelentés ahhoz a tapasztalathoz, ahogyan az édesapa Jézus szavára hazaindul? Talán nem mondhatta volna azt az édesapa a Jézussal való találkozás hatására, „Én a fiamat élve fogom l{tni”? Az édesapa cselekvő engedelmessége hasonló a kafarnaumi százados szavához, amely magát Jézust is elcsodálkozásra késztette (vö.

133

Mt 8,5-12). Azonban feltehető egy kérdés: Ma elsajátítható-e a királyi tisztviselő vagy a kafarnaumi sz{zados hite Jézus halottfelt{maszt{si parancsával kapcsolatban? Azért jogos a kérdés, mert ez a két hívő férfi Jézussal tal{lkozva, tőle személyes ígéretet kapott kérése teljesüléséhez, de hogyan kaphat valaki ma ilyen „erős”, személyes ígéretet a halottak feltámasztásához? Jézus halottfeltámasztási parancsa ma is elhangozhat az egyházi igehirdetés szava által, a Szentírás olvasásakor vagy egy életszituáció összefüggésében. Az elhangzás hangzása azonban a meghalláson is múlik, hiszen aki passzív a hangzással szemben, az hogyan hallhatná meg a halottfeltámasztási parancsot? A meghallás pedig meglátásom szerint mélységesen összefügg a világkép feltörésével és a képzelet kitágításával. Aki abszolút mértékben, egyáltalán nem tudja és nem is akarja elképzelni, hogy az Egyháznak adott halottfeltámasztási parancs neki is szólhat, az egyenlőre még passzív a hangzással szemben. Aki abszolút mértékben, egyáltalán nem tudja és nem is akarja elképzelni, hogy ő a királyi tisztviselő vagy a kafarnaumi sz{zados hitével kijelentheti, „Én halottakat fogok felt{masztani”, az még nem lépett rá ennek a parancsnak a személyes meghallásához vezető útra. Természetesen Jézus mennybemenetele után már semmilyen meghívás vagy parancs, ígéret sem hangozhat el Jézus „testközeli”, személyes ígéreteként, hiszen Jézus „emberközeli”, földi működése véget ért, a nyilvános kinyilatkoztatás lezárult. Azonban a Szentlélek eleven megtapasztalásában, az Egyház által újra és újra meghirdetett és átélt pünkösdi tapasztalatban a Jézussal való személyes találkozás és az ebből fakadó cselekvő engedelmesség bizonyoss{ga mindenki számára adott. A világkép feltörését, a képzelet kitágítását és a karizma

134

felszítását végigjáró ember számára ez a kijelentés: „Én halottakat fogok feltámasztani”,

tehát

elővételezésének

nem

abszolút

isteni

előretudást,

bizonyosságát,

nem

nem

az

a

jövő

üdvösség

bizonyosságának kálvini értelmezése szerinti analógiát jelent.239 Inkább egy „eksztatikus”, vil{gnézeti hat{r{tlépésből fakadó meggyőződés spontán kifejeződése, mely abban bízik, hogy maga Jézus akarja az Egyház mindenkori jelenében, így napjainkban is a halottfeltámasztási parancs látható megnyilvánulását. A biztos elfogadás nem jelenti azt, hogy a csoda automatikusan működő, intézményes jelleget ölt. „Jézusn{l a karizmatikus gyógyít{s soha nem vált kvázi intézményesített dologgá, ahol szükségszerűen következik

be

meghatározottság megmarad.”240

a

csodálatos

és

ezzel

Tehát

a

a

gyógyulás. meglepetés

A

karizmatikus

mozzanata

halottfeltámasztáshoz

mindvégi

szükséges

biztos

elfogadás tapasztalata is mindvégig megőrzi a hit eseményszerűségét, a meglepetés kihívó erejét. Egy egyszerű hasonlattal élve: a gyermek biztosan tudja, hogy már megvan a karácsonyi ajándék még az ünnep előtt, mégis meglepetés marad a sz{m{ra, és éppen akkor nem lenne meglepetés, ha egyáltalán nem is tudná, hogy fog kapni bármit is. Tehát a meglepetésre is várni kell, mégpedig égő v{ggyal kell v{rni r{, hogy

Ezzel a kijelentéssel sokkal inkább az üdvösség bizonyosságának Georg Kraus – féle, a kérdésre adott válaszok egymást logikailag kizáró tendenciáját meghaladó, szintézisre törekvő szemléletének analógi{ja hozható összefüggésbe: „< az egyes keresztény elsősorban azzal nyeri el az üdvösség bizonyoss{g{t, hogy önmag{t teljes bizalommal és reménnyel Jézus Krisztus üdvözítő művére bízza; m{srészt pedig azzal nyeri el az üdvösség bizonyosságát, hogy elfogadja: az egyház közössége igében és szentségben ígéri számára az üdvösséget; harmadsorban pedig: személyesen megtapasztalja, hogy Isten a hitben és a szeretet cselekedeteiben való állhatatosság ajándék{ban részesíti.” KRAUS, in: KaDoL; 656. o. 240 GNILKA, 21. o. 239

135

minél nagyobb lehessen maga a meglepetés. Ezt a várakozást fogom most bemutatni.

7.4. Várakozás a Szentlélek indítására Ahányféle az élet, annyiféle a halál, és ahányféle a halál, annyiféle halottfeltámasztás lehetséges. A halottfeltámasztásra indító szót nem várhatjuk az élet eseményszerűségétől jelentősen eltérő, „különleges isteni jelként”, hiszen azt meg sem értenénk. Egész dolgozatom eddig nyíltan ki nem mondott előfeltétele az, hogy Jézus halottfeltámasztási parancsát meg lehet érteni, mai elhangzását meg lehet hallani és meg is lehet valósítani. Ebből az előfeltételből fakad legfőbb kérdésem is: Hogyan támasszunk fel halottakat? Tehát eleve pozitív módon közelítek ehhez a konkrét kérdéshez, hitelt adok Jézus halottfeltámasztási parancsának, mint ahogy Benedek pápa is eleve pozitív módon közelít az egész evangéliumhoz: „Az én Jézus-{br{zol{som mindenekelőtt azt jelenti, hogy hitelt adok az evangéliumoknak. Természetesen mindazt feltételezem, amit a Zsinat és a modern exegézis az irodalmi műfajokról, a kijelentések szándékáról, az evangéliumok közösségbe {gyazotts{g{ról

és

ebbe

az

életösszefüggésbe

illeszkedő

beszédmódjukról megállapít. Mindezt – amilyen jól csak tudtam – magamévá téve, mégis meg akartam kísérelni, hogy bemutassam az evangéliumok Jézusát, mint az igazi Jézust, mint a tulajdonképpeni értelemben vett ’történeti Jézust’.”241 Bár én is mindvégig hitelt adtam az evangéliumoknak – a halottfelt{maszt{si parancs értelmezése sor{n az elérhető legt{gabb

241

RATZINGER, 17. o.

136

területet bejárva –, mégis meg kell állapítanom azt, hogy szinte áthidalhatatlan szakadék választja el Jézus galileai hallgatóinak csodákhoz való hozzáállását a mai ember magatartásától. Erről a szakadékról Martin Dibelius így elmélkedik: „Jézus hallgatói, akik közül aligha érintett meg bárkit is komolyan a görög kritikai filozófia, úgy gondolták, hogy éppen a megmagyarázhatatlan az isteni cselekvés színtere. Ha jelen valós{gunkban, tulajdon szemünk előtt valami megmagyarázhatatlan történne, ha valaki egy holtan fekvő embert hirtelen életre keltene<, akkor a b{trabbak maguk kísérelnék meg a folyamat vizsgálatát, a félénkebbek visszahúzódnának, a kelletlenebbek a rendőrséget, a lelkesebbek a sajtót értesítenék – de senki sem hullna térdre imádkozni! Holott pontosan ez az, amit Jézus hallgatói tennének, ha szembesülnének a csoda jelenségével.”242 Ez alapján tehát joggal tehető fel a kérdés: Ki fog ma halottfeltámasztásra várni? Egyáltalán hogyan hallhatja meg a mai ember a halottfeltámasztásra indító szót, illetve az élet eseményszerűségének egy adott mozzanatát képes-e egyáltalán úgy értelmezni, hogy ez a jelenség éppen őhozz{ intézett felhívás? Ki fog ma halottfeltámasztást kérni korunk apostolaitól? Mit szólna egy pap, ha egy édesapa vízbefúlt kisfiával a karján berohanna a plébániára, és gyermeke feltámasztását kérné? Egyáltalán megtörténhet-e ma ilyen vagy hasonló eset? Dibelius pontos korrajza alapján teljes joggal megállapíthatjuk, hogy a mai ember világképének nem része a halottfeltámasztás problémája. Jelen valóságunkban ez nem kérdés. Ha pedig valaki kérdéssé is teszi a csoda-elbeszéléseket, akkor is eleve

a

hagyományos

allegórikus

értelmezés,

illetve

a

saját

tapasztalataiból felépített világnézet „foglya” marad. Tarjányi például

242

Idézi Gnilka, 20. o.

137

így zárja le Csodák című könyvét: „Szeretném tudni, úgy érez-e Ön, mint én. Mert bennem hiányérzet, vágyakozás született, amíg a csodatörténetekkel foglalkoztam. Sajnálom, hogy nem lehettem ott, amikor mindez történt. No, nem magára a csodára lennék igazán kíváncsi, hanem azt hiányolom, hogy nem állhattam magam is a megdöbbent tömeg soraiban, hogy egyik-másik csoda nem velem történt, hogy nem érezhettem rá, amikor Jézus mindent megváltoztat az életemben. Mennyire örültem volna ennek! [/] Saját életemben ugyanis állandóan korlátokba ütközöm. Az én életemben a víz sohasem válik borrá, a betegek mindig ott maradnak az ágyban, a halottak a sírban, szükség van az idegklinikákra, a tengerben pedig sokan megfulladnak. Az én életemben a szabályok sohasem változnak. Sőt, m{s korl{tokat is látok. Börtönbe sokszor azok kerülnek, akiket nem hagy nyugton a lelkiismeretük, és az emberi jogokért küzdve, terhére válnak a világnak. Ugyanakkor azt is l{tom, hogy hi{ba a szédítő technikai fejlődés, életünk problémái nem csökkennek, és a fejünk felett egyre fenyegetőbb veszélyek tornyosulnak. [/] Nem tudna itt segíteni rajtunk egy csodatevő? Ígéretekben nincs hi{ny. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy mindezek többnyire üres szavak maradnak. Nincs varázsszer, amely megváltoztathatná világunkat.”243 Ez a szemlélet alapvető igazsága mellett, meglátásom szerint, saj{t előfeltételének („Saj{t életemben<”) következménye. Tehát a szerző szubjektív hite itt is megmutatkozik, ennyiben tehát

igaz az, hogy

ki-ki a

maga

vil{gl{t{s{val m{r meg is alkotta a saj{t „valós{g{t”. Azonban akit nem hagy nyugodni, hogy „a valós{g Krisztusban van” (Kol 2,7), az továbbra is makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy a halottfeltámasztás

243

TARJÁNYI, 115. o.

138

csodájának valóságnak kell lennie. Ez a makacs ragaszkodás pedig a Szentlélek indítására való várakozással azonos. Ha nem is kérnek ma halottfelt{maszt{st senkitől – megelőző korszakok szokásával ellentétben244 –, azért még korunk apostolai hittel várhatják a halottfeltámasztásra indító eseményszerű szót (pl. halálhír vétele, halott látványa), és a feléjük irányuló konkrét, emberi kérés nélkül is megtehetik ezt. Megtehetik ezt, amennyiben a Szentlélektől megkapj{k a csodatevő hit aj{ndék{t. De hát mért ne kapnák meg, ha helyesen kérik, égő v{ggyal szomjazz{k és biztos elfogadással már a jelenben hálát adnak érte? Rolf Zerfass szerint egyenesen az igehirdetés lényege a magvetés l{tható gyümölcseire való v{rakoz{s: „Csak az ’igehirdetés és a csodajelek’ egységében (Lk 9,1k; 10,9; Mk 16,20) közvetíthetik tehát Jézus tanítványai az embereknek, ki valójában Isten, aki őket küldi, mi a szándéka az emberekkel, és miért érdemes föltenni r{ mindent. */+ Ezért teh{t az első követelmény ahhoz, hogy Isten gyógyító lényege előtűnhessen az igehirdető {ltal, hogy az legyen {ttetsző Isten felé. Mindig kell (és szabad!) arra számítania, hogy Isten m{sképp is ’j{tékban van’, mint az ő szavai {ltal, mivel Istennek végül is nem az a sz{ndéka, hogy tanítsa az embereket, hanem hogy ’az emberek fiaival legyen’ (Péld 8,30), ’közöttük legyen’ (Lev 26,11; Mt 28,10; Jel 21,3). Ezt az Istent csak úgy tudja az igehirdető szóhoz juttatni, ha Isten Igéje ismét testet ölthet, vagyis a világot hús-vér valóságában átalakíthatja. [/] Prédikálni ezért nem csupán annyit tesz, mint néhány meghitt szót mondani az emberről, az életről vagy Istenről, hanem inkább: hagyni Istent, hogy szóhoz jusson; annak az Igének a szolgálatába állni, aki az eget és a földet alkotta, és aki most új eget és új

244

Lásd 3. pont.

139

földet akar elhozni. [/] Isten utolsó szava így hangzik a Szentírásban: ’Nézd, újj{alkotok mindent’ (Jel 20,5). A hiteles igehirdetést ezért arról ismerni meg, hogy valami mozgásba jön. A prédikátornak szabad számolnia azzal, hogy körülötte is az történik, amiről az Orfeuszlegenda és a Lukács-evangélium beszámol: bénák járnak, vakok látnak, foglyok kiszabadulnak (Lk 4,18-21; 7,22kk). A prédikátor kíváncsisága persze valójában nem a saját prédikációjának hatására irányul, hanem arra, hogy miként dolgozik Isten már régóta körülötte, hogy milyen Istennek a dinamikája (Róm 1,16), amellyel szav{t ő is együtt lendíti, és hogy milyen az az építkezés (1Kor 3,9-17), amelyben szolg{lata {ltal ő is ’alv{llalkozó’.”245 Tehát szabad és kell is számolni azzal a lehetőséggel, hogy a Szentlélek erejéből fakadó igehirdetés, a Szentlélekben megújult hívő élet minden formája ma is megtérésekben, közösségek születésében, jelekben és csodákban termi meg a gyümölcsét. A Szentlélek indítására való várakoz{s elsősorban azt jelenti, hogy a mindenkori tanítv{ny az Ige szolg{lat{ba {ll, {ttetszővé teszi mag{t a gyógyító Isten előtt, hagyja, hogy Isten szóhoz jusson. Isten szava pedig Jézus Krisztus által az, hogy: „< t{masszatok föl halottakat<” (Mt 10,8) Ez a szó valós{g, mert Krisztus szava, aki maga a Valóság (vö. Kol 2,7). Azonban a mindenkori tanítványnak áttetszővé kell tennie mag{t, hogy Jézus soksok ígérete közül éppen ez is láthatóvá válhasson. Hebert gyűjteménye nagy csodatevő misszion{riusokat is bemutat, péld{ul h{rom domonkos szentet, akiknek „összesen mintegy sz{z halottfelt{maszt{st tulajdonítanak. Életüket az a fajta hithirdető hivat{s és munka töltötte ki, amely Krisztus kegyelemmel teljes és prófétai

245

ZERFASS, Rolf, Nevedet hirdetem, Szent István Társulat; 24. o.

140

szavainak teljesedését jelenti: ’A mennyek orsz{ga közel van. A betegeket gyógyítsátok meg, a halottakat támasszátok fel, a leprásokat tisztítsátok meg, a gonosz lelkeket űzzétek ki. Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok!’ (Mt 10,7-8) [/] Sokan nincsenek tudatában, hogy ezt a megbízatást az apostolok – és később az apostoli hithirdetők – szó szerint teljesítették. A [Szent Jácint, Ferreri Szent Vince és Bertrand Szent Lajos] három hithirdető szenten kívül fel lehetne említeni Clairvaux-i Szent Bernátot, Xavéri Szent Ferencet, Szent Domonkost és Paolai Szent Ferencet, de még sok más szentet is (<). */+ M{s szóval, az ilyen tettek a nagy hithirdetők feladatát képezték és indokoltabb a csodákat – beleértve a halottak feltámasztását is – elvárni, mint nem elvárni.”246 Nyilvánvaló, hogy Hebert azért beszél ilyen lelkesen a csodákról, mert

a

halottfeltámasztás-elbeszélések

tanulmányozása

által

és

személyes világképének feltörésével elsaj{tított egy új előfeltételt, amely már a meggyőződés erejével él benne. Aki tehát várja a halottfeltámasztást, az már a türelmes várakozásban nyitottá teszi magát a Lélek cselekvésére, hiszen „ha azt reméljük, amit nem látunk, akkor várjuk is türelemmel. Hasonlóképpen a Lélek is segítségére van erőtlenségünknek, mert nem tudjuk, miképpen kell kérnünk, amit kérünk; de maga a Lélek jár közben értünk szavakba nem foglalható sóhajt{sokkal.” (Róm 8,25-26) A Lélek tehát segítségére van azoknak, akik erőtlenségük tudatában a Lélek erejére szomjaznak azért, hogy halottakat támasszanak fel. A Lélek cselekvése és az ember cselekvése pedig egymásra-hangolt jelként itt és most kell, hogy megmutatkozzon.

246

HEBERT, 153. o.

141

7.5. Cselekvés itt és most Amikor Péter apostol egyik missziós útja során éppen Liddában hirdette az igét, akkor váratlan dolog történt: a szomszédos Joppéban élő hívek egy hal{lesetről értesítették és kéréssel fordultak hozzá: „»Ne késlekedj hozzánk jönni!« Péter erre útrakelt, és elment velük. Amikor megérkeztek, felvezették őt a felső terembe. Az özvegyek mind körülvették őt sírva, és a köntösöket és ruh{kat mutogatt{k, amelyeket Dorkász készített nekik, amíg velük volt. Péter azonban mindnyájukat kiparancsolta, azután térdre borulva imádkozott, majd a holttesthez fordulva így szólt: »Tabíta, kelj föl!« Erre az kinyitotta a szemét, meglátta Pétert, és felült. Ő pedig odanyújtotta neki a kezét és felsegítette. Azután odahívta a szenteket és az özvegyeket, és megmutatta nekik őt, hogy él. Híre ment ennek egész Joppéban, és sokan hittek az Úrban. Történt ezután, hogy sok napon át ott maradt Joppéban egy bizonyos Simon tímárnál.” (ApCsel 9,38-43) Erről a csoda-elbeszelésről Semsey értelmezése által már megállapítottam azt, hogy nyilvánvaló hasonlóságot mutat azzal az evangéliumi történettel, amikor Jairus a lányához hívja Jézust, mert az haldoklik (vö. Lk 8,41kk). Ez a hasonlóság Semsey szerint pedig arra enged következtetni, hogy Pétert is kifejezetten halottfeltámasztásra kérték, bár ezt a mozzanatot az elbeszélés konkrétan nem tartalmazza.247 Érdemes tehát a biblikus párhuzam erejét kihasználni. Visszatérve az evangéliumhoz: Jézus határozottan elindul Jairus kérésére, és még a halálhír sem riasztja vissza, hanem bátran folytatja útját, biztatva az édesap{t is: „Ne félj, csak higgy, és megmenekül!” (Lk 8,50) Jézus feltűnő magabiztoss{g{t nem elegendő puszt{n azzal a 247

Lásd 3.1.3.

142

páratlan istenkapcsolattal indokolni, amely egész létét meghatározta. Ez a csodatette is emberségének szabad kibontakozásból fakadó személyes cselekedet volt, tehát neki is (egészen sajátos értelemben), emberi erőfeszítéssel kellett szert tennie arra a meggyőződésre, hogy az emberek minden szükségében valódi segítséget tud nyújtani, így lesz ez ebben a helyzetben is: fel fogja támasztani Jairus lányát. Éppígy Péter csodatettének lényegét, magabiztosságának erejét is akkor lehet mélyebben elsajátítani, ha nem feledkezünk meg a hitért vívott személyes harcáról. Természetesen a két csoda-elbeszélés hasonlóságán túl alapvető különbség van Jézus és Péter tettének ábrázolása között, hiszen Péter a halott felt{maszt{s{t megelőzően térdre borul Isten hatalma előtt, Jézus viszont saj{t teljhatalm{ból cselekszik. Nincs írott forrás arról, hogy Péter hogyan imádkozott a halottfelt{maszt{s előtt. Azonban nem nehéz elképzelni azt, hogy felidézte szívében Jézus szav{t: „Mindazt, amit im{dkozva kértek, higgyétek, hogy már elnyertétek, és meglesz nektek.” (Mk 11,24) Mi történt Péter imájában? A karizma felszítása: helyes kérés, égő v{gy és biztos elfogadás. Személyes világképének feltörése, képzeletének kitágítása a húsvéti esemény és a pünkösdi tapasztalat által már megtörtént. A Szentlélek halottfeltámasztásra indító szava pedig őhozz{ sem az élet eseményszerűségétől jelentősen eltérő, „különleges, isteni jelként” érkezett meg, hanem egy rendkívül egyszerű, emberi élethelyzet által, egy gyászoló család meglátogatása által. Ha nem is kérték Pétertől kifejezetten azt, hogy t{massza fel Dork{szt, ő mégis ezt az életszituációt Jézus halottfeltámasztási parancsaként értelmezte, az eseményekből kihallotta Jézus szav{t: „< t{masszatok föl halottakat<”

143

(Mt 10,8). Cselekvő engedelmessége pedig l{thatóv{ tette Jézus szavának valóságát. Korunk keresztényei közül is bárki láthatóvá teheti ezt a szót, amennyiben meggyőződésévé v{lik: „A Szentlélek tevékenysége nem korlátozódik az apostolokra. Karizmája és szolgálata révén minden keresztény hozzájárul az egyház felépítéséhez. Ez pedig az egyház maradandó sajátossága, és nem csak a kezdeti lelkesedésre vonatkozó jelenség (1Tessz 5,19).”248 Aki halottat akar feltámasztani, annak természetesen nem szabad megfeledkeznie arról, hogy amikor eljön az ideje, akkor majd Isten maga ébreszti benne a sz{ndékot, és Ő fogja végrehajtani a tettet tetszésének megfelelően (vö. Fil 2,13 - SzIT). Akiben pedig felébred a szándék,

hogy

halottat

akar

feltámasztani

Jézus

szavának

engedelmeskedve, annak mélyen el kell gondolkodnia az alázatról is. Az alázat értelmezésem szerint természetesen nem azt jelenti, hogy valaki elmenekül Isten hívó szavától, hanem azt, hogy felkészültté teszi magát annak meghallására, és meg is teszi azt, amit neki meg kell tennie. Erről az életszituációról, Isten hívó szavával való találkozásról, az alázatról

megható

egyszerűséggel

beszél

Karl

Jaspers:

„Isten

vezetésének meghallása természetesen a tévedés kockázatával jár, s ez alázatosságra int. Kizárja, hogy mindenben a magunk bizonyosságára hagyatkozzunk, nem engedi, hogy saját cselekedeteinket – mint mindenkinek szóló parancsot – általánosítsuk, s elrekeszti a fanatizmus útját. Ha mi magunk világosan látjuk is, melyik az Isten vezetése

248

MÜLLER, Gerhard Ludwig, Katolikus dogmatika, Kairosz, 2007; 572. o.

144

szerinti út, még akkor sem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy mindenki számára ez az egyetlen.”249

Eredeti forrásmegjelölés nélkül idézi: MÁTYÁS Győző, A legyilkolt remény, in: Filmvilág, 2008/2; 29. o. 249

145

8. KONKLÚZIÓ

Amikor az első keresztény igehirdetők megkezdték missziójukat, akkor a Szentlélek eleven megtapasztal{s{ból, az erő (dün{misz) benső {téléséből fakadtak szavaik és tetteik (vö. ApCsel 2,37; 6,8). Sőt, P{l apostol merészen és öntudatosan kijelentette: „< az én apostoli mivoltom jelei a végtelen türelemben, jelekben, csodákban és hatalmi tettekben nyilvánultak meg közöttetek” (2Kor 12,12). Tehát a népek apostola az apostoliság kritériumának tartotta a csodákat, beleértve természetesen a halottfeltámasztást is.

Azonban a későbbi korok

keresztényei hajlamosak arra, hogy idealizálják az induló Egyház képét, mintha csak a szeretet, a jelek és a csodák jellemezték volna az őskeresztények életét, ezzel szemben pedig akkor is voltak komoly vit{k, szakad{sok, sőt hallatlan erkölcsi botrányok (vö. ApCsel 5,1-11; 1Kor 5,1-13; Gal 2,11-14). Teh{t a születőfélben levő Egyh{z kezdettől fogva hordozta a casta meretrix titkát. A mai Egyháznak is éppen ez a realitása: szentek és bűnösök közössége. Hatékony tanúságtételek és arisztokratikus

félelmek,

megújuló

közösségek

és

önemésztő

intézmények képe tárul elénk. Napjaink katolikus Egyházában nemhogy a halottfeltámasztások csodáiról nem kapunk hírt, de a missziós parancs többi elemének megvalósítása is súlyos válságon megy át, hiszen a keresztelések, a szentség-kiszolgáltatások visszaesése, a kiürülő templomok, a gazdas{gi csődbe rohanó pléb{ni{k mind-mind a katolicizmus súlyos térvesztését bizonyítják hazánkban. Mindezt alaposan tudatosítva, dolgozatom alapvető célj{t szem előtt tartva elsősorban önmagamnak kell feltennem a kérdést: Mit akarok? Mi a célom? Én is halottakat akarok feltámasztani? Eddig csak a

146

sorok között jelent meg bizonyos mértékben személyes, szubjektív viszonyulásom a halottfeltámasztás titkához. Azonban be kell látnom azt, hogy nem kerülhetem ki ezeket a kérdéseket. Sőt, ha valóban felelősen és komolyan tettem fel a kérdést: Hogyan támasszunk fel halottakat?, akkor elsősorban nekem, a magam nevében kell válaszolnom rá. Ha az életem folyamán még legalább egyszer hasonló helyzetbe kerülök, mint akkor, amikor láttam valakit, akit végtelenül lesújtott gyermeke elvesztése, akkor már másképp fogok cselekedni. Az a szerencsétlenség, az a tragédia némává tette azt, aki itt maradt. Az édesanya kiáltó némasága maradandóan belém vésődött, bár akkor még nem tudtam, mit kellett volna másképp tennem. Nem is tudhattam. Azt azonban most már biztosan tudom, hogy a szerencsétlenekkel való együttérzés igazán nehéz dolog, nagyon nehéz. Félő, hogy aki megpróbálja, megnémul. Éppen ezért eddig leírt gondolataimat nem is a saját szavammal, hanem Simone Weil szavával bízom mindazokra, akik a halottfeltámasztás kérdését újból igazán kérdezni akarják. Kiket szerencsétlenség sújt földre, vergődnek csak, mint a félig eltaposott bogár. Az ilyeneknek nincs többé szavuk arra, mi is történt velük. Azoknak az embereknek meg, kik velük összetalálkoznak – ha bármennyit szenvedtek is különben, de maguk sose voltak szerencsétlenek – sejtelmük sem lehet, mivel találkoztak szembe. A szerencsétlenség legmélyén valami egészen sajátos jelenség, ak{r a hangok, mikről semmi se adhat fogalmat egy süketnéma számára. Végül azok, kiket megcsonkított a szerencsétlenség, eleve képtelenek arra, hogy mások segítségére siessenek, s még inkább arra, hogy segítséget várjanak saját maguk számára. A szerencsétlenekkel való együttérzés ezért nyilvánvaló képtelenség. Ha mégis bekövetkezik, az sokkal meglepőbb csoda,

147

mint a vízen való járás, a betegek meggyógyítása vagy akár egy halott feltámasztása.

148

IRODALOMJEGYZÉK

Általános megközelítés ARISZTOV, Vagyim, Ateisták a halál ellen, in: Hetek IV. évfolyam, 17. szám, 2000. április 22. BAKOS Ferenc, Idegen szavak és kifejezések szótára, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976 Dr. ERDÉLYI Judit, Gyógyulás bármi áron?, Ébredés Alapítvány, Pécel, 2004 GÁL Ferenc, A Szentlélek kiáradása, Szent István Társulat, Bp., 1986 GÁL Ferenc, Az örök élet reménye, Szent István Társulat, Bp., 1975 Halál, in: Wikipédia, a szabad lexikon (internetes lexikon), elérhetőség: http://hu.wikipedia.org/wiki/Hal%C3%A1l HEGYI Márton, Dionüszoszi-fenomenológiai teológia? Balthasar, Heidegger, Nietzshe, in: In memoriam Hans Urs von Balthasar, Vigilia Kiadó, Budapest, 2007; 299-321. o. IV. IGNATIOSZ, A feltámadás és a modern ember, L’Harmattan, Bp., 2007 II. JÁNOS PÁL, Redemptoris missio, in: II. János Pál megnyilatkozásai I., Szent István Társulat, Bp., 2005; 813-877. o. KROPKÓ Péter - BENE János, Megtettem, mert elhittem, Kropkó Triatlon Club, Siófok, 2006 Dr. LENKEI Gábor, Cenzúrázott egészség, Free Choice Books Kiadó, Bp. 2006 MEISER, Martin, A bibliai csodaszövegek formatörténeti kutatása, in Csoel; 85-99. o. Mit jelent a mai embernek a csoda? in: Teológia Melléklet a VIII.évf. 1.sz.-hoz (1974) 26-35. MOODY, R. A., Élet az élet után, Ecclesia, 1983 MURPHREE, Robert E. (dokumentumfilm rendezője), Feltámadás a halálból, Superbook Alapítvány PANNENBERG, Wolfhart; Mi az ember?, Egyházfórum, Budapest, 1998; 7-15. o. SOÓS István - SZABÓ Ibolya Anna, Üzenetet hozott a mennyből, Hetek, VI. évfolyam, 16. szám, 2002. április 19. SZABÓ Ibolya Anna, Feltámadás most, Hetek, VI. évfolyam, 6. szám, 2002. február 8. TRACY, Brian, Maximális teljesítmény, Bagolyvár Könyvkiadó, 1999 DE VRIES, Josef, Világnézet, in: Walter Brugger, Filozófiai lexikon, Szent István Társulat, Bp., 2005; 484-485. o.

149

Biblikus megalapozás Szentírásfordítások: Szent István Társulat (SzIT); Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat (KNB); Csia Lajos, Negyedik kiadás (2005); Pál apostol, Levelek, Konkordáns fordítás, Üdvtörténeti figyelő, Passau, 2004 (ÜF); Békés-Dalos (1996); Szentmise olvasmányai (Olv. könyv); Görög szövegek forrása: Biblia Felfedező 1.7 - Textus Receptus (1550) alapján. BENYIK György (szerk.), Csoda-elbeszélések, Szegedi Biblikus Konferencia, Jatepress, Szeged, 2000 (Csoel) BOLYKI János, ApCsel 28,1-10 az apokrif akták összefüggésében, in: Csoel; 7-18. o. BOLYKI János, A Korinthusiakhoz írt első levél magyar{zata, in: Jub. Komm. III., 257-276. o. BOMAN, Thorleif, A héber és a görög gondolkodásmód egybevetése, Kálvin Kiadó, Bp., 1998 FARKASFALVY Dénes, Bevezetés az újszövetségi szentírás könyveihez, Szent István Társulat, Bp. GIBLET, Jean, Jézus Neve, in: BTSz; 689-692. o. GNILKA, Joachim, Jézus mint a csodás gyógyító – A történelem tanúságtétele, in Csoel; 19-31. o. (GNILKA) HAAG, Herbert, Küldetés, in: Uő., Bibliai lexikon, Szent István Társulat, Budapest, 1989; 1086-1087. o. HAAG, Herbert, Tiszta, in: Uő., Bibliai lexikon, Szent István Társulat, Budapest, 1989; 1823-1827. o. GETTY, Mary Ann R.S.M. A Korintusiakhoz írt első és m{sodik levél, in: BENYIK György (szerk.), Szegedi Bibliakommentár Újszövetség 7, Korda Könyvkiadó – Bencés Kiadó, Kecskemét-Pannonhalma, 1994 Jeromos Bibliakommentár I-III., Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Budapest, 2003 (Jeromos I-II-III.) JOHN TESTVÉR, Zarándok Isten, Agapé, Szeged, 1995 Jubileumi Kommentár, A Szentírás magyarázata I-III, Kálvin Kiadó, Budapest, 1998 (Jub. Komm. I-II-III.) KERTELGE, Karl, A hit és csoda Márk evangéliumában; in: Csoel; 43-49. o. Kézikönyv a Bibliához, Liliput Könyvkiadó, Bp., 1992 KOCSIS Imre, A hegyi beszéd, Jel Kiadó, Budapest, 2005 KREMER, Jacob, Jézus gyógyításai az újabb értelmezések szerint, in: Csoel; 51-58. o. LINDEMANN, Andreas, Jézus és az apostolok mint csodatevők, in: Csoel; 71-84. o.

150

LEON-DUFOUR, P. Xavier SJ (szerk.), Biblikus Teológiai Szótár, Szent István Társulat, Bp., 1972 (BTSz) MEIER, John P., Jézus, in: Jeromos III. 78:20 MURPHY, Jerome, - O’ CONNOR, Első levél a korintusiaknak, in: Jeromos II. 49:59 (c) RAD, Gerhard von, Az Ószövetség teológiája I-II, Osiris, Bp., 2007 RATZINGER, Joseph, XVI. Benedek, A názáreti Jézus, Szent István Társulat, Budapest, 2007 SCHREIBER, Stefan, P{l csodatetteinek jelentősége az Apostolok Cselekedeteiben, in: Csoel; 125-138. o. SCHWANK, Benedikt OSB, János, Agapé, Szeged, 2001 SEMSEY Klára, Az apostolok cselekedeteiről írott könyv magyar{zata, in: Jub. Komm. III., 172-229. o. SEMSEY Klára, János evangéliumának magyarázata, in: Jub. Komm. III., 101-171. o. SZÉCSI József, „Nem minden ór{ban történik csoda<” Megill{ 7b, A csoda a zsidó irodalomban, in: Csoel; 139-156.o. (SZÉCSI) TAKÁCS Gyula, Jelenések könyve, Paulus Hungarus – Kairosz TARJÁNYI Béla, Csodák, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bp., 1995 TERNANT, Paul, Csoda, in: BTSz; 206-208. o. UNTERGASSMAIR, F. G., „Megl{togatta népét az Isten”, avagy Jézus csodatevő működése, A naimi ifjú felt{maszt{sa (Lk 7,11-17), in: Csoel; 163-170. o. Dr. VARGA Zsigmond J., Újszövetségi görög-magyar szótár, Kálvin Kiadó, Bp., 1996 WESTERMAN, Claus, Az Ószövetség theológiájának vázlata, Budapest, 1993 WALSH, Jerome T. – BEGG, Christopher T., Kir{lyok első és m{sodik könyve, in: Jeromos I. 10:29 (C) Teológiatörténeti vonatkozások Akéda, Ábrahám és Izsák története az egyházatyák értelmezésében, Kairosz Kiadó, 2004 AQUINÓI SZENT TAMÁS, Summa theologica, Augustae Taurinorum, Typographia Pontificia, Petri Marietti, Via Legnano, N. 23 AQUINÓI SZENT TAMÁS, Catena aurea I., Jatepress, Szeged, 2000 AVILAI SZENT TERÉZ, A belső v{rkastély, Győri K{rmelita Rendh{z, 1996 Az imaórák liturgiája, Hivatalos Kiadás, Budapest, 1991 (LH I-IV.) SZENT ÁGOSTON, Isten városáról, Kairosz Kiadó, Bp., 2005

151

SZENT ÁGOSTON, Szent János evangéliumáról szóló fejtegetései, in: LH IV., XXVIII. csütörtök SZENT ÁGOSTON, Próbához írt levél, in: LH IV., XXIX. Vasárnap, hétfő CHAVDA, Mahesh, A szeretet csodákra képes, Amana7 Kiadó, Budapest DANIEL-ROPS, Az apostolok és vértanúk egyháza I-II., Ecclesia, Bp. DANIEL-ROPS, Henri, Jézus és kora I-II., Ecclesia, Bp. Euszebiosz egyháztörténete, Ókeresztény írók IV. kötet, Szent István Társulat, Budapest, 1983 Feljegyzés a mi urunkról, Jézus Krisztusról, amely Pontius Pilátus idején készült, in: Csodás evangéliumok, Telosz Kiadó, Budapest, 1998; 137-144. o. HAMANN, A., Így éltek az első keresztények, Szent István Társulat, Bp., 1987s HEBERT, Pater Albert J., S. M., Lázár, kelj fel!, Ecclesia, Bp., 1995 HERON, M. Benedict, OSB, A katolikus karizmatikus megújulás, Marana Tha 2000, Budapest, 1995 JERUZSÁLEMI SZENT KÜRILLOSZ, Hitmagyarázataiból, in: LH IV., XXXI. szerda LEWIS, C. S., Csodák, Harmat Kiadó, Bp., 2007 Magyarország virága, 13. sz-i források Árpád-házi Szent Erzsébet életéről, Szent István Társulat, Bp., 2002 MANSFIELD, Patti Gallagher, Az új pünkösd kezdete, A Karizmatikus Megújulás kibontakozása a Katolikus Egyházban, Marana Tha 2000, Budapest 1995 NEUFELD, Karl Heinz, Karizmatikus megújulás, in: KaDoL; 344-346. o. SUENENS, L. J., Új pünkösd?, Marana Tha 2000, 1994 Szentek élete I. (szerk. Diós István), Szent István Társulat, Bp., 2002 TANQUEREY, A tökéletes élet, Jézus Társasága, Párizs, 1932 VALTORTA Mária, Jézus csodái, in: Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Szisztematikus kifejtés BALTHASAR, Hans Urs von, Mit szabad remélnünk?, Sík Sándor Kiadó, Bp., 2006 BALTHASAR, Hans Urs von, A dicsőség felfénylése, I. kötet, Az alak szemlélése, Sík Sándor Kiadó, Bp., 2004 (BALTHASAR) BEINERT, Wolfgang, A katolikus dogmatika lexikona, Vigilia, Bp., 2004 (KaDoL) BOROS László, A köztünk élő Isten, Prugg Verlag, 1970 BULTMANN, Rudolf, A mitológiátlanítás problémája, in: Uő., Hit és megértés, L’Harmattan, Bp., 2007; 316-322. o.

152

BULTMANN, Rudolf, A csoda kérdése, in: Uő., Hit és megértés, L’Harmattan, Bp., 2007; 141-153. o. BULTMANN, Rudolf, Az Újszövetség teológiája, Osiris, Bp., 2003 DENZINGER, Heinrich - HÜNERMANN, Peter, Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, Örökmécs és Szent István Társulat, Bátonyterenye és Budapest, 2004 (DH) FINKENZELLER, Josef, Halál, in: KaDoL; 208-211. o. GNILKA, Joachim, A Názáreti Jézus, Szent István Társulat, Bp., 2001 GRANDIS, Robert De, S.S.J., - SCHUBERT, Linda, Gyógyulás a szentmise erejéből, Marana Tha, Bp., 1998 GRANDIS, Robert De, S.S.J., Nyelvek adománya, Marana Tha, Bp. GUARDINI, Romano, Az Úr Krisztus, Szent István Társulat, Bp., 2006 HEGYI Márton, Dionüszoszi-fenomenológiai teológia? Balthasar, Heidegger, Nietzshe, in: In memoriam Hans Urs von Balthasar, Vigilia Kiadó, Budapest, 2007; 299-321. o. II. JÁNOS PÁL, Fides et ratio, Szent István Társulat, Bp., 1999 KAMARÁS István, Jézus projektum, Pro Pannonia, Bp., 2007 KASPER, Walter, Jézus a Krisztus, Vigilia Kiadó, Bp., 1996 Katolikus Egyház Katekizmusa, Szent István Társulat, Bp., 2002 KERESZTY Rókus O. Cist., Jézus Krisztus, Szent István Társulat, Bp. KRAUS, Georg, Kegyelemre való felkészülés, in: KaDoL; 359-361. o. KRAUS, Georg, Üdvösség bizonyossága, in: Kadol, 656. o. MACNUTT, Francis, Gyógyítás, Marana Tha, Bp., 2004 MACNUTT, Francis, Erő a gyógyít{shoz, Marana Tha, Bp., 2004 MADRE, Philipe, Törekedjetek a karizmákra!, Nyolc Boldogság Katolikus Közösség, Homokkomárom, 2002 MCDONNEL, Kilian - MONTAGUE, George T., Szítsátok fel a lángot, Mi köze a Szentlélek-keresztségnek a keresztény beavatáshoz?, Marana Tha, Bp., 1995 Még egy hozzászólás "csoda ügyben", in: Vigilia 35 (1970) 207. o. MÜHLEN, Heribert, Karizma, karizmatikus, in: SCHÜTZ, Christian (szerk.), A keresztény szellemiség lexikona, Szent István Társulat, Budapest; 188-189. o. MÜHLEN, Heribert, Újuljatok meg Lélekben, Prugg Verlag, Eisenstadt, 1978 MÜLLER, Gerhard Ludwig, Katolikus dogmatika, Kairosz, 2007 RAHNER, Karl, A hit alapjai, Agapé, Szeged, 1998 RAHNER, Karl, A titok fogalmáról a katolikus teológiában, in: Uő., Isten: rejtelem, Egyházfórum, Bp. 1994; 18-50. o.

153

RAHNER, Karl, Amikor imádkozunk, Istennel beszélgetünk, in: Hit, szeretet, remény, Egyházfórum, Budapest, Luzern, 1991; 147-154. o. RAHNER, Karl – VORGRIMLER, Herbert, Teológiai kisszótár, Szent István Társulat, Bp., 2005 (RAHNER) RAHNER, Karl, Isten gondviselése, in: RAHNER, 319-320. o. RAHNER, Karl, Dogmatörténet, in: RAHNER, 112-113. o. RAHNER, Karl, Dogmafejlődés, in: RAHNER, 108-109. o. RAHNER, Karl, Karizma, in: RAHNER, 369-370. o. RAHNER, Karl, Pelagianizmus, in: RAHNER, 563. o. RAHNER, Karl, Világnézet, in: RAHNER, 792-793. o. SCHÜTZ Antal, Dogmatika I-II., Szent István Társulat, Bp., 1937 SCHNEIDER, Teodor (szerk.), A dogmatika kézikönyve 1-2, Vigilia, Bp., 2003 SESBOÜÉ, Bernard, Krisztus pedagógiája, Vigilia, Bp., 1997 SÖVEGES Dávid, Fejezetek a lelkiség történetéből, Szent Gellért Hittudom{nyi Főiskola, Pannonhalma, 1993 SUENENS, L. J., Új pünkösd?, Marana Tha, Bp., 1994 TARDIF, Emiliano - FLORES, José H. Prado, Jézus él!, Marana Tha, Bp., TARDIF, Emiliano - FLORES, José H. Prado, Jézus a Messiás, Marana Tha, Bp., 1999 TARDIF, Emiliano - FLORES, José H. Prado, Poggyász nélkül a Föld körül, Marana Tha, Bp., 1996 TARDIF, Emiliano, A gyógyítás karizmája, Nyolc Boldogság Katolikus Közösség, Homokkomárom Bp., 2001 TILLICH, Paul, Rendszeres teológia, Osiris, Bp., 2002 ULRICH, Lothar, Csoda, in: KaDoL; 86-89. o. YOCUM, Bruce, A prófécia, Marana Tha, Bp., 1992 A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai, Szent István Társulat, Bp., 2000 VARGA Róbert, Lázár feltámasztása, Pasaréti Református Egyházközség, Bp., 1997 VÁRNAI Jakab, A szimbólum mint ismeretelméleti kihívás a teológia számára, Studia Universitatis Babes-Bolyai - Theologia Catholica Latina (1/2000); 91-98. o. VIGANO, Angelo, Kicsoda a Szentlélek?, Don Bosco Kiadó, Bp., 1998 WEISSMAHR Béla, Ontológia, Mérleg-Távlatok, Bécs-BudapestMünchen, 1995 WEISSMAHR Béla, Filozófiai és fundamentális-teológiai megfontolások a csoda problémájához, in: Csoel; 171-185. o. (WEISSMAHR 1.) WEISSMAHR Béla, Csoda, in: BRUGGER, Walter (szerk.), Filozófiai lexikon, Szent István Társulat, Bp., 2005; 82-83. o. (WEISSMAHR 2.)

154

WEISSMAHR Béla, Bevezetés az ismeretelméletbe, Róma, 1978, (tkk I/2), Budapest, 1983, (Teológiai vázlatok I.) (WEISSMAHR 3.) WEISSMAHR Béla, A csoda problémájáról, in: Mérleg 4/1971; 355-369. o. WEISSMAHR Béla, Filozófiai istentan, Mérleg-Távlatok, Bécs-BudapestMünchen, 1996 WEIL, Simone, Kegyelem és nehézkedés, Vigilia, Bp., 1994 ZERFASS, Rolf, Nevedet hirdetem, Szent István Társulat Idegen nyelvű szakirodalom BERGER, K., Darf man an Wunder glauben? (GTB 1450), Stuttgart, 1996 CRAIG, William Lane, The Problem Of Miracles: A Historical And Philosophical Perspective (http://www.leaderu.com/offices/billcraig/docs/miracles.html) DREWERMANN, Eugen, Taten der Liebe. Meditationen über die Wunder Jesu, Herder, Freiburg, 2002 FISCHBACH, Stephanie, Totenerweckungen. Zur Geschichte einer Gattung (FzB 69), Würzburg: Herder, 1992 GOPPELT, Leonard, (Theologie des Neuen Testaments. §15) Die Wunderberichte und ihre Kritik; § 16: Der theologische Sinn der Wunder Jesu. (S. 189-206) UTB Vandenhoeck, Göttingen 1978 HAGIN, Kenneth, The Word of Faith, Kenneth Hagin Evangelistic Association, Tulsa, 1972 HERZER, Jens, Zeichen und Wunder Neutestamentliche Perspektiven (http://www.uni-leipzig.de/~rp/rlt/rlt06/herzer06.html) KARRER, Martin Wunder, In: Jesus Christus im Neuen Testament, Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1998 (S. 245-262) LONCAR, Josip, Charism of Faith, Zivo kamenje, Medugorje, 2007 PESCH, Rudolf, Exorzismen, Heilungen, Totenerweckungen. - 1. Aufl. Frankfurt am Main, Knecht, 1976 STEINER, Anton, Wunder Jesu, Bibelarbeit in der Gemeinde. Themen und Materialien. Benziger, Zürich, 2001 THEIßEN, Gerd, Urchristliche Wundergeschichten. Studien zum Neuen Testament Band 8, Gütersloh, 1974 WEISER, Alfons Was die Bibel Wunder nennt, Stuttgart, 1988 (Sachbuch zu den Berichten der Evangelien) WEISSMAHR, Béla – KNOCH, Otto, Natürliche Phänomene und Wunder, in: Christlicher Glaube in moderner Gesellschaft, Teilband 4, Freiburg i. Br., 1982

155