Csányi Krisztina: A Hegy
I. rész
Emi a rozoga kis terasz lépcsőjére telepedett, szemeit szeretettel végigvezette a látványon, melyet olyan nagyon szeretett. Ez a Hegy volt a mindene, a menedéke, az otthona, a békéje és nyugalma. A ház egy nagyobb domb tetején állt, körülvették a magasabb csúcsok, melyek mostanra már havasak voltak, közvetlenül a házikó mögött kezdődött az erdő, mintegy körülölelve azt, védelmet nyújtva a széltől, hótól, vadaktól. Két éve lakott itt, miután egyszer, egy séta alkalmával talált rá a házikóra, s egyből beleszeretett, annak ellenére, hogy rokonai és ismerősei szörnyülködve próbálták lebeszélni arról, hogy ideköltözzön. Azt hitték, elment az esze, hogy a városi kényelmes lakását otthagyja ezért az omladozó viskóért itt, az isten háta mögött. De ő hajthatatlan volt, és mintha a Sors is így akarta volna, csodálatosan simán sikerült elintézni minden papírt, könnyen megtalálta a tulajdonost, aki szemlátomást megkönnyebbült, hogy túladhat a házon. Azóta is itt él, ahogy kedve van hozzá, csinosítgatja, szépítgeti, de alapvetően nem változtatott rajta semmit, mert neki pont így tetszik, a kopottas festésű ablakokkal, a régi bútorokkal, melyeket szintén megvásárolt a házzal együtt. Gyönyörűen kitakarította, átrendezte a maga kedvére, és az első perctől fogva úgy érezte, idetartozik, lényének ennél jobb helye nem lehetne sehol a világon.
Gondolataiba mélyedve rágyújtott egy cigarettára, keveset dohányzott, de olyankor szerette megadni a módját. Nem a nikotin élvezete volt ebben a lényeg, hanem maga a tevékenység, ahogy elővette a cigarettát, ahogy meggyújtotta, ahogy komótosan, lassan elszívta, szinte sajnálva az utolsó két-három slukknál, hogy el kell oltania. Ilyenkor kikapcsolta a külvilágot, és legtöbbször ideült, a lépcsőre a teraszon, és nézte a mesés tájat, mely körülvette. Hetente egyszer bement a városba vásárolni, amit az ott lakók lassan megszoktak, és már egyáltalán nem furcsállottak. Eleinte érdeklődéssel vegyes kutakodó pillantások kísérték, hiszen ritka ezen a helyen az idegen, az emberek generációról generációra követik itt egymást, mindenki ismer mindenkit, s feltűnése a vidéken elég nagy izgalmat keltett a városkában. De mostanra elfogadták szótlan, mindig mosolygós lényét, a boltos Morris már várta a péntekeket, amikor vásárolni ment, hogy az aktuális pletykákat megoszthassa vele. Nem volt ez annyira önzetlen dolog részéről, mert titkon abban reménykedett, hogy beszélgetés közben róla is megtud valamit, de eleddig nem könyvelhetett el sikerélményt e téren. Emi mindig udvariasan végighallgatta az aktuális híreket, például, hogy Kovalskiéknak megint gyerekük született (ő azt hitte, hogy az egész utca gyerekeit szokta a házuk előtt játszani látni), hogy Elizánál ikerborjúkat szült a tehén, és kishíján blepusztult, valamint hogy milyen újabb könyvek érkeztek a könyvtárba. Minden kérdésre kedvesen, de távolságtartón válaszolt, majd fizetett, és egy hétre megint elfelejtette a kisvárost a különféle ügyes-bajos gondjaival együtt. Lassan elég, elhamvad a cigaretta. Kár. Igaz, rágyújthatna még egyre, de azt túlzásnak tartotta, és biztos volt benne, ha így tenne, egy idő után már nem okozna olyan örömet számára ez a dolog. A nap sütött, csípős hideg volt, a tél közeledett, mutatták ezt a hegycsúcsok is, de ő ezt sem bánta, mert szerette itt a telet is. Igaz, akkor több hétre kell majd bevásárolnia, mert olyankor hetekig nem tanácsos a Hegyről lemenni, és gondolatban már írta a listát, majd elhatározta, hogy később valóban nekilát összeállítani.
A völgyben lévő házat nézte. Már jó pár napja itt lakott, amikor felfedezte, hogy ott lent, a fák árnyékában egy ház áll, mely hasonló az övéhez, de valamivel kisebb. Újabb pár nap múlva azt is észrevette, hogy füstöl a kéménye, tehát lakik ott valaki. Egészen megörült, mert rájött, hogy nincs teljesen egyedül, s bár eszében sem volt megzavarni a szomszédságot, jó érzés volt tudni, hogy baj esetén van ott valaki, akire számíthat. De hiába figyelgette a házat, semmi mozgást nem látott körülötte, mígnem egy napon, amint épp a terasz korlátját szegelte, ami kiesett a helyéről, szinte már megszokásból a házikó felé pillantott. Egy öregembert látott kijönni az ajtón, ősz hajú, ősz szakállú, magas, szikár öregembert, akinek külsejével ellentétben fiatalos mozgása volt, s aki ruganyos léptekkel indult az erdő irányába. Őróla tudomást sem vett, talán valóban nem látta, vagy nem érdekelte a tény, hogy szomszédja lett. Ettől fogva Emi gyakran figyelte az Öreget - ahogy nevezte magában -, hol fát vágni a ház előtt, melyet kitartóan, akár órákon át képes volt végezni, látszólag minden fáradtság nélkül, hol gyújtóst hasogatni vékaszám. Aztán azt is látta már sokszor, hogy az Öreg az erdőbe megy, vállán a puskájával, majd megjön egy-egy elejtett kisebb vaddal a kezében. Nem is tudja mikor kezdődött. Egyszer, amikor reggel kijött a házból, hogy szokás szerint kinyújtóztassa álomittas tagjait, és mélyet szippantson a friss erdei levegőből, egy nyulat talált a teraszon álló kis asztalon, szépen megtisztítva, majd néhány nap múlva egy fácánt ugyanígy. Ő megfőzte, és egy kis edényben vitt belőle az Öregnek, akinek persze színét sem látta, amikor a házához ért, s mivel az is kerülte a vele való találkozást, csak lerakta az edényt a korlát mellé a lépcsőre. Kialakult ismeretlen és szótlan életközösségük, mely valamiféle titkos szövetséget jelentett Emi számára. Megszerette az Öreget, és tudta, hogy az is figyel őrá. Nem tudta, hogy ki fog beszélgetést kezdeményezni, de nem is számított, majd megteszik, ha eljön az ideje. Régen megtanulta már, hogy semmit sem szabad sürgetni, mert elveszhet emiatt az, ami fontos, és azt is tudja már, hogy a türelem mindig meghozza a gyümölcsét. De most aggódott. Napok óta nem látta az Öreget, s a kémény is csak néha füstölt, szinte erőlködve köpködte a kormos fellegeket, mintha köhögne, vagy beteg lenne, a szokatlan csend és mozdulatlanság már tegnap is nyugtalansággal töltötte el. A cigarettát nézte, mely a végére égett. Felállt, és eloltotta.
Majd határozott léptekkel elindult a völgybeli házikó felé.
II. rész Lassan lépkedett a dombról lefelé, szemét nem vette le a házról, miközben azon töprengett, hogy visszaforduljon-e, mert még sosem lépett be az Öreg valódi életterébe, és tudta, hogy most átlép egy küszöböt a szó valódi és átvitt értelmében is. A ház csendes volt, túlságosan is az, s emiatt önkéntelenül lassított, majd kicsit megállt tépelődni. Fogalma sem volt, milyen fogadtatásban lesz része, van-e szükség az ő jelenlétére, kell-e segítenie valamiben, s ha igen, akkor képes lesz-e rá. Kicsit félni kezdett, de éppen ezért határozottan továbbindult, még mielőtt inába szállt volna a bátorsága. Halkan kopogott az ajtón - semmi válasz. Ácsorgott egy kicsit, körülnézett, minden rezzenéstelen volt, még a szellő sem lengedezett, mintha az egész hegy őt figyelte volna és azt, hogy mi fog most történni. Újra kopogott, ezúttal hangosabban, és kiáltott:
- Hahó! Van itt valaki? - s közben azt gondolta: - Marhaság! Persze, hogy van itt valaki, egyszerűen rémes, hogy bizonyos helyzetekben milyen ostobán tudok viselkedni! - Miközben így füstölgött magában, óvatosan lenyomta a kilincset, mely mozdulattól az ajtó engedelmesen kinyílt. Bent félhomály volt, először nem látott semmit, hunyorogva lépett beljebb, s ahogy szeme kezdte megszokni a fénytelenséget, egyre jobban körvonalazódott előtte a látvány. Egyetlen helyiségbe lépett, mely egyszerre volt konyha és lakószoba, s bár berendezése nagyon egyszerű volt, tisztaság és rend honolt odabent. Az egyik sarokban festőállványt pillantott meg, rajta vásznat, de az egész féloldalasan állt ott, így nem tudta kivenni, hogy mit ábrázol. Mellette egy asztalkán rengetegféle festék, ecset, tálka, rettenetes összevisszaságban. Az egész házikóban ott, abban az egy sarokban volt rendetlenség, mely nagyon élesen elütött a ház többi részétől, egészen felborítva, és egyben meghatározva annak hangulatát. Oda kellett mennie, szinte el is felejtette, hogy miért jött ide, mert a kíváncsiság, hogy mi lehet azon a festményen, minden más gondolatot kisöpört a fejéből. Lassan közelebb lépett, nagyon vigyázott, nehogy zajt keltsen, mert valami ösztönösen azt súgta, hogy tiltott területen jár, ezt nem lenne szabad megtennie, mégsem tudott parancsolni magának. Egészen közel ment a festőállványhoz, és ámulva nézte a félkész képet. - De hiszen ez én vagyok! gondolta elképedve. - És mennyire hasonlít! Hogyan lehet ez? Sosem látott közelről! Még a hajam színe és a szemem is pontosan olyan, mint a valóságban! - Lenyűgözve nézte az aprólékos ecsetvonásokat, melyeket ha közelről vizsgált, csupán különböző színű pacáknak látott, de ha kellő távolságból nézte, minden részletén pontosak voltak a körvonalak. - Tetszik? - hallotta akkor a halk és erőtlen hangot valahonnan, s bár a kérdés úgy hangzott el, mint egy sóhajtás, ijedtében mégis ugrott egyet, s próbált a hang irányába fordulni. - Igen. Nagyon szép! - válaszolta, miközben a szoba mélyét kutatta, a hang gazdáját keresve, akit aztán meg is talált. A helyiség másik végében feküdt egy ágyon, nyakig betakarózva az Öreg. Mellette, a kis szekrényen egy pohár víz, és valamiféle gyógyszerek, két vagy háromféle is. Közelebb ment.
- Kérem, ne haragudjon, hogy magára törtem! Nem a kíváncsiság hozott ide, csak aggódtam Önért. Napok óta nem láttam, talán beteg? - pillantott ismét a gyógyszeres üvegcsékre. - Ó, Kedves, semmi baj, csak a szokásos. Néhány nap, és rendben leszek, ne aggódjon. Örülök, hogy eljött! S ha pontos akarok lenni, akkor azt mondom: már vártam magát! S ha még pontosabb, akkor azt, hogy tudtam, el fog jönni!
- Honnan tudta? Hiszen még magam sem gondoltam ezelőtt egy félórával sem! hitetlenkedett Emi, és valóban így volt, jól emlékezett, hogy egy pillanat alatt döntötte el: ide kell jönnie! Mi az, talán az Öreg, gondolatolvasó? - mérgelődött kicsit magában. De ahogy a megfáradt arcra nézett, minden mérge elpárolgott, és átvette a helyét valami más, valami eredendően tiszta érzés: a szeretet. Olyan kedves volt ez az öreg arc az ősz hajjal és szakállal, az esendő test a vékony takaró alatt, a ráncos és csontos kezek, melyek a pléd tetjén pihentek... Érezte, hogy milyen hideg van a házban! - Rakok a tűzre! - ugrott fel, és utánanézett, van-e elég tüzelő, de odabent már nem talált, ezért kiment, és mindkét nagy kosarat, mely a kályha mellett állt, megtöltötte fával. Aztán teát főzött az Öregnek, aki egészen felélénkült a lány sürgő-forgó tevékenykedésétől, alig győzte a szemével követni fiatalos, könnyed mozgását. Nem nagyon szóltak egymáshoz, mégis mintha folyamatosan beszéltek volna, nem kellettek
szavak ahhoz, hogy a teret megtöltsék lényükkel. Az író és a festő - két furcsa lélek nagy találkozása volt ez, mindketten érezték, hogy az. Emi könyveket írt, épp a napokban fejezett be egy nagyobb regényt, és már el is küldte a kiadónak, így most egy kis időt bármi másra szentelhetett. A Hegyen könnyen jöttek a gondolatok, sokkal könnyebben, mint a zajos városban, és szinte folyamatosan írt mindenfélét. Gyerekkönyvektől kezdve a detektívregényekig, néha romantikus történeteket is. Csapongott a fantáziája, a világon minden érdekelte, és bármiről írt, maximálisan elmerült a témában, és mindig kihozta belőle a legjobbat, amire képes volt. A határidőket pontosan betartotta, ezért a kiadója rendszerint megkülönböztetett figyelemmel kezelte. Lám, lám! Az Öreg pedig festő! Sertepertélése közepette volt alkalma jobban szemügyre venni a házikót, és meglátott egy rejtett zugot, mely telis-tele volt kész festményekkel. Elhatározta, hogy addig nem nyugszik, míg valamennyit meg nem nézte.
- Szeretnék segíteni! - fordult az Öreghez, s kissé meghökkent, mert az éppen őt nézte átható, különlegesen sötétkék szemeivel. Mosolyogtak a szemek, pedig az arc rezzenéstelen volt. - Attól tartok, itt már nincs mit segíteni! - válaszolta az öregember. - Meg vannak számlálva a napjaim. - Emi hitetlenkedve nézte. Hogy mondhatja ezt ilyen egyszerűen? Mintha arról beszélne, hogy odakint esik az eső vagy nem esik. Mi az, hogy nincs mit segíteni? - Fiatal lelke és értelme számára elfogadhatatlan volt, hogy bármibe is, ami rossz, belenyugodjon, ezért el sem tudta képzelni, hogy lehet valaki, aki - legfőképpen ha a halálról van szó - képes rá! - Kérem, ne tegye! - intette le az Öreg, mintegy megsejtve, hogy a lány valami azonnali megmentésre készül. - Én már megéltem mindent, amit meg lehet, megtettem mindent, ami tőlem tellett, elfáradtam. Pihenni szeretnék! S ha valóban segíteni akar rajtam, tegye meg, hogy az utolsó napjaimat velem tölti! Nincs senkim ezen a világon, nincsenek gyerekeim, rokonaim, még csak egy kutyám sem! Hosszú évek óta az egyetlen ember a közelemben maga volt itt, egyetlen szomszédom a Hegyen! Annyi mindent mondanék - valakinek! Legyen Ön az a valaki, aki meghallgatja!
Emi csendben üldögélt a széken, és valójában nem tudta, hogy mit tegyen. Nem mondhat nemet, ezt egészen pontosan érezte, de azt is, hogy ha igent mond, az valamiképpen megváltoztatja az életét. Sokfélét érzett, de leginkább azt, hogy maradnia kell - lesz, ami lesz!
III. rész Miután elhatározta magát, megkönnyebbült, s egyben elgondolkodott rajta, hogy valóban, valahányszor elért egy válaszút elé, az csak addig tűnt nehéznek, míg el nem döntötte, hogy mit fog tenni. Itt most egy láthatatlan szál ehhez az öreg és beteg emberhez kötötte, maga sem értette, hogy mi az, de érezte, s azt is megtanulta eddigi élete során, hogy erre az érzésre mindig érdemes hallgatnia. Nézte az elgyötört arcot a párnán, mely minden szenvedés ellenére is derűsnek látszott, bár kétségkívül elaludt, nyilván elfáradt az elmúlt percek beszélgetései alatt. Most nem tud itt mit tenni, úgy döntött, hogy hazamegy, összeszed néhány dolgot, és berendezkedik az öreg mellett határozatlan időre. Elhozta a masináját, melyen dolgozni szokott, bár most pihenő ideje volt, nem kellett írnia, de valamiért azt gondolta, hogy talán hasznos lesz, talán míg az öreg pihen, támad néhány jó gondolata, melyet rögzíthet. Hozott még néhány könyvet is, mert az olvasás kikapcsolta, s azt
is gondolta, hogy majd lesz olyan üres időszak, amikor kezébe veheti némelyiket. Fogalma sem volt, hogyan alakulnak az elkövetkező napok, ahogy azt sem tudta, hogy az Öreg mennyire beteg, erre még nem mert rákérdezni, de annak szavaiból kitűnt, hogy bizonyára nagyon. Mi lesz, ha meghal? - futott át az agyán hirtelen, s furamód nem ijedt meg ettől. Sosem látott senkit meghalni, de ha az van megírva neki, hogy most és itt kell ezt átélnie, akkor tudomásul veszi. Azt is gondolta ekkor, hogy bizonyára azért nem fél ennek lehetőségétől, mert még sosem élte át, s valami olyasmi ez, mint amikor egy műtétre készül az ember, holott még sosem operálták, és fogalma sincs hogyan zajlik az egész, nem tudja, milyen egy műtő, mit fognak vele csinálni, hogyan fogja érezni magát előtte és utána. Teljes ismeretlenség a témában, igen, ez a legjobb megfogalmazása a jelenlegi helyzetnek is. Utólag majd biztos mást mond, de most még előtte van, tehát botorság lenne azzal foglalkozni, hogy mi lesz majd azután. - Rossz ember voltam. Tudja? Dehogy tudja, honnan tudná? De én tudom. Tettem olyan dogokat, melyeket keservesen megbántam, s még azt sem mondhatom, hogy most másképp tenném. - szólalt meg az Öreg egyszer csak minden előzetes figyelemfelkeltés nélkül, holott Emi azt hitte, mélyen alszik. Odapillantott, s látta, hogy meg sem mozdult, és a szemét sem nyitotta ki. Csak beszélt, látszólag összefüggéstelenül, de Emi türelmesen várta, mi fog kikerekedni az egészből, nem szólt közbe, csak figyelt. - Olyan erős voltam, mint egy szikla - folytatta az Öreg -, eget-földet megmozgattam, ha úgy tartotta kedvem, imádtam az életet, s éltem is - valameddig. Egyszer csak úgy éreztem, hogy vége lett. Érti? Alig voltam harminc éves, és úgy éreztem, hogy vége az életemnek! Pedig volt szép feleségem, gyerekeim, házam, munkám! Lehettem volna boldog is, mégis menekülhetnékem támadt, otthagyni mindent, talán az egész világot is! Bántottam őket, tudja? Bántottam azokat, akiket szerettem, s akik szerettek, és hajszolni kezdtem mindenféle örömöt, melyet örömnek hittem! Pillanatnyi gyönyöröket okoztak, melyeket csak pillanatokra éltem át, ezért mindig több kellett belőlük! Közben megöltem a szeretetet, a hitet és a bizalmat magam körül. Harmincévnyi hánykolódás után itt találtam menedéket, a Hegyen. Addigra már senkinek nem kellettem. Ígérhettem bármit, nem hittek nekem, s joggal! Még magam sem hittem magamnak, nem bíztam benne, hogy megváltozhatok. Ötödik éve élek itt fent, és itt találkoztam először valódi korlátaimmal, a létezés örömével, a lelkem békéjével, és itt tudtam megbocsátani magamnak, a régi, önző énemnek! Nagy szó ez Kedves! Másoknak megbocsátani kegyelem, önmagunknak feloldozás! S most így, ilyen tisztán odaállhatnék azok elé, akiket eltaszítottam magamtól, de már késő, már nincsenek! Nem ölelhetem meg őket, nem mondhatom el nekik, mennyire szeretem őket, és nem kérhetem tőlük, hogy bocsássanak meg nekem, pedig tudom, hogy most megtennék, hiszen őszintén kérném! Emi látta, hogy mennyire kifárasztotta őt ez a sok beszéd, ezért közelebb ült, megitatta, megtörölte a homlokát és arcát, majd a kezeit is, úgy találta, hogy lázas az Öreg, de várt még. Meglehet, hogy a felindulás okozza ezt a hőemelkedést, hiszen láthatóan nagyon megviselte minden egyes mondat, amit kimondott, nem csak fizikailag, hanem lelkileg is. Míg csend volt, ő is gondolkodott. Nézte az Embert, s próbálta beleképzelni magát a helyébe. Micsoda kétségbeesés lehet így szenvedni egy léleknek! Eszébe jutottak a szülei, a testvérei, sokan, akiket szeretett, s akikkel két éve semmilyen kapcsolata nem volt, mert ő így akarta, mert egyedül akart lenni, és már tudta, hogy nagyon önző volt, amikor szeretteit belekényszerítette ebbe a helyzetbe. Kényelmetlenül fészkelődött a széken, bizony, néha valaki más kell ahhoz, hogy rájöjjön az ember dolgokra, hogy egy kicsit más szemmel nézzen magára, úgy, akár egy kívülálló. Nem tetszett neki, amit látott. Nem tetszettek az érzések, melyeket közben érzett. Két év óta most először kezdett piszokul hiányozni az otthona.
De most nem gondolhat rá! Majd holnap, vagy holnapután, akkor, amikor ennek a beteg embernek már nem lesz rá szüksége, majd akkor gondol rá. Most nem ő a fontos, és miután ezzel ismét eldöntött magában valamit, megint csak megkönnyebbüléssel vegyes nyugalmat érzett. Igen, így van ez. Utak, döntések, aztán megint utak és megint döntések. Mosolyogva felállt teát főzni. Lám, lám! Mindennek van értelme, még akkor is, ha látszólag nincs! Legszívesebben nevetett volna, de nem akarta az alvót megzavarni, ezért csak magában dúdolgatott, miközben a teával foglalatoskodott. IV. rész Lassacskán kialakult a napirendjük. Emi reggelente az Öregnél kezdte a napját, reggelit készített kettőjüknek, amit persze rendszerint ő evett meg egyedül, mert az Öreg még egy kismadárnál is kevesebbet csipegetett. Kiszellőztette a házat, rendet tett, segített megmosakodni a betegnek, elrendezte a takaróját, párnáját az ágyon, bár ez a tevékenység egyre nehezebben ment, az Öreg egyre kevesebb időt tudott a széken üldögélve eltölteni, annyira gyenge volt. Emi látta, hogy rettenetesen lefogyott, és megrémült, hogy mi lesz így vele. Próbálta rábeszélni mindenféle finomságra, szívesen elkészíti, de az Öreg hallani sem akart semmiféle ételről, folyadékot is nagyon keveset vett magához, s Emi egyszer csak attól kezdett tartani, hogy kiszárad. -El kell hoznom az orvost, hogy megvizsgálja! – mondta egy nap az Öregnek, aki azonnal tiltakozni kezdett. - Nem kell orvos! Voltam már a kórházban, és mindent tudok! Azt is tudom, hogy meg fogok halni, és az én döntésem, hogy itthon haljak meg! – hajthatatlan volt, s a témát nem volt ajánlatos újra előhozni. Így aztán Emi folytatta a napi teendőket, hol a saját házában, hol az Öregnél. A délutánok voltak igazából az övék, olyankor Emi befészkelte magát az öblös és kopott régi fotelba, miután az Öreget kényelembe helyezte az ágyában, esetleg teát szürcsölgettek, miközben mindenféléről folyt a szó. Olyan is volt, hogy csak hallgattak, és mindketten a saját gondolataikban merültek el, de ez is jó volt. Az öreg sokat szunyókált, nagyon fárasztotta a beszéd, de amikor megszólalt, mindig érdekes, okos dolgokat mondott, melyeken aztán Emi jó ideig csemegézett, s azon töprengett, hogy vajon neki miért nem jutott ez vagy az - az eszébe. Esténként a saját ágyában aludt, ám látta, hogy ez nem maradhat sokáig így, mert most már nem lehet az Öreget egyedül hagyni egy egész éjszakára. Bármi történhet, elesik, vagy rosszul lesz, belázasodik, és nincs mellette, szóval elkészült rá, hogy hamarosan az éjjeleket is nála kell töltenie. Nem félt ettől, és nem félt attól sem, hogy az Öreg meghal. Igazából fogalma sem volt arról, hogy mit fog akkor csinálni, ha ez bekövetkezik, de nem törődött vele. A napjait kitöltötték a tennivalók, és igyekezett azokra koncentrálni. Voltam szerelmes is. – hozta egyszer szóba az Öreg. - Óriási szerelem volt, ugyanakkor életem átka és megkeserítője. Évekig kínlódtam miatta, aztán nem lett belőle semmi. Ki mondja meg, hogy miért múlik el egyszer a legnagyobb szerelem is? Egyik nap még azt hiszi az ember, hogy örökké tart, és ezt hangoztatja is… Örökké szeretni foglak! – Nem tudok élni nélküled! – Soha nem fogok mást szeretni! – Micsoda baromságok! Nincs olyan, hogy örökké! Semmi sem tart örökké! És a soha? Ezek nem létező időintervallumok! Ki mondja meg, hogy meddig tart a soha? Volt egyáltalán? Vagy lesz? Milyen időben munkálkodik ez a kifejezés, hogy: soha? Meddig tart? Örökké és soha… Egyiknek sincsen a valódi életben értelme, mert valahányszor rájuk hivatkozunk, elveszítjük a jelenünket! Nem a múltban kell
élni, és nem a jövőben, hanem most! Itt és most, mert ez az egy életünk van! És ezt én mondom, Kedves, aki napokban mérheti a hátralévő életét! Ó, ne nézzen így rám! Elfogadtam ezt már! Nem mondom, hogy nem félek tőle, de elfogadtam! Emi zavartan nézett rá. Nincs örök szerelem, olyan, ami soha nem múlik el? Ő még hitt ebben, ő még akarta, hogy része legyen benne! Mit beszél az Öreg? Beteg, és összezagyvál tücsköt-bogarat, nem hallgatom tovább! – gondolta, és felállt, hogy induljon, de a gyenge hang megállította. - Nem baj, ha hisz benne! Hit nélkül mit sem ér az élet! Még az is lehet, hogy Ön megtalálja, szívből kívánom, hogy így legyen. De ha mégsem, akkor jussanak eszébe majd egy vénember utolsó szavai! Befejezés Emi felállt, indulni készült, hiszen esteledett, s az elhangzott szavak felkavarták, mintha egy film valamikori happy end-jét vette volna el tőle valaki. Ő nagyon is hitt az örökké tartó szerelemben, legyen ez a bizonyos örökké akármennyi idő, s tulajdonképpen nem is gondolt bele, hol lehet a vége. Fiatal volt, tele energiával, erővel és hittel a saját boldogságát illetően. Igaz, eddig nem volt szerencséje a szerelemben, de nem is ezt tartotta a legfontosabbnak az életében. Szerette a munkáját, szerette a többi embert, minden érdekelte, talán több is, mint amennyire igazából ideje volt. Többnyire úgy érezte, hogy egy nap állhatna harminchat órából, neki az is kevés lenne, hiszen annyi minden történik vele naponta, még akkor is, ha ki sem mozdul otthonról, hogy ezért sosem ér rá unatkozni. Egyszer olvasta valahol, hogy az élet értelme ennyi csak: sohase unatkozz! Teljesen egyetértett ezzel, és mindig furcsállta, ha valaki képes volt erre a haszontalan tevékenységre. Értetlenül nézte az ilyen embert, és nagyon, de nagyon sajnálta. Elköszönt az Öregtől, és hazafelé bandukolva ráébredt, hogy szánja ezt az embert minden hiábavaló és rossz érzéséért, tettéért, amit életében valaha is érzett vagy elkövetett.
Reggel megállapította, hogy a tél bizony az ajtóban kopogtat. Hamarosan havazni fog, a súlyos, sötét fellegek és a csontig ható hideg erre utalt. Tudta, hogy meg kell ejtenie a nagybevásárlást, mert talán itt reked fent, a hegyen, mielőtt megtenné. Átszaladt az Öreghez, hogy megkérdezze van-e valamire szüksége, de nagyon rossz állapotban találta őt. Először úgy tűnt, hogy alszik, de amint közelebb ért, meghallotta a szaggatott lélegzés ütemtelen és ijesztő hangját, és egyáltalán, minden olyan furcsa volt, más, mint amit megszokott. Ide orvos kell! - gondolta, és máris indult a városba. Nem vásárolt semmit, csak az orvosért ment, akit alig talált meg, mert a Kovalskiné megint szült, és komplikációk léptek fel, ezért a kórházban kellett megkeresnie, aztán várnia keserves két órát, miközben fogalma sem volt, hogy az Öreg él-e még. Ám végül visszaért az orvossal együtt, aki azonnal mentőt hívott, mondván, hogy a betegnek sürgősen vérre, infúzióra és legfőképpen morfiumra van szüksége. - Mennyi ideje van ilyen rossz állapotban? - kérdezte Emitől, s ő elmondta, hogy körülbelül három hete. - Régen kórházban kellene lennie! - mondta az orvos szemrehányóan, s ezért Emi felfortyant magában, hiszen nem rajta múlott, ráadásul senkije sem az Öregnek! Micsoda modor ez, és milyen alapon kéri őtőle számon? - De aztán elhessegette a mérgét, mert össze kellett szednie a beteg holmiját, igazolványait, s mivel erről nem esett szó közöttük, fogalma sem volt, hol keresse. Szerencsére kicsi volt a ház, szekrény és tároló sem túl sok, így hamar megtalálta,
amit keresett. A mentő megérkezett, s míg hordágyra tették az Öreget, Emi alaposan megnézhette mennyire sovány és elesett. Soha nem gondolta volna, hogy egy koponya, egy váll, egy kar ennyi csontból áll. Ijesztő és szánalmas volt egyszerre, s maga sem értette, hogy miért, sírni kezdett a látványtól.
Azt hitte, hogy az Öreg alszik, vagy eszméletlen, hiszen a szemét sem nyitotta ki órák óta, és nem is szólt semmit. Váratlanul érte Emit, amint a hordágyról egyenesen rá nézett azzal a jellegzetes sötétkék szemeivel. Mintha azt mondta volna: nincs semmi baj! - s közben mosolygott, és Emi ugyanígy tett. Kissé megkönnyebbült, talán valóban nincs olyan nagy baj, s elhatározta, hogy másnap első útja a kórházba vezet majd, hiszen úgysincs senki, aki ezt rajta kívül megtenné.
Körülnézett a házban. Hirtelen nemcsak üresnek, hanem hidegnek is érezte, önmagát pedig haszontalannak, pedig ezt az érzést nem szerette. Nekilátott, hogy kissé összerámoljon, persze nem nagyon volt mit, de valamit tennie kellett. Rábukkant a képekre a sarokban. Az utóbbi időben el is felejtette, hogy ott vannak, korábban szóbahozni nem merte, mert az öreg is kerülte ezt a témát, s úgy sejtette, hogy ennek oka van. Azt gondolta, kivárja, míg az Öreg előhozakodik vele, előbb vagy utóbb majd csak sor kerül rá. De nem így volt, s most itt állt, és nézte a gondosan egymás mellé állított kisebb-nagyobb méretű képeket. Amint közelebb ment, egy borítékot talált az egyik halom tetején, melyen csak ennyi állt: "Eminek". Kíváncsian nyitotta ki. "Ez minden vagyonom, s Önre hagyom. Tegyen vele, amit jónak lát!" Egyenként vette kezébe a festményeket. Voltak közöttük tájak, csendéletek, arcok, emberek, életek. Különleges technikával készültek, rengeteg festék volt felmázolva valamennyi vászonra. Mindegyik jobb alsó sarkában dátum és aláírás. Nem értett a festészethez, ezért elgondolta, hogy majd kikéri egy szakértő véleményét róluk. S azután eldönti, hogy mihez kezdjen velük.
Furcsa volt így aludni éjjel, hogy a szomszéd ház üres. Emi többször felriadt különféle hangokra, ami szokatlan volt számára, hiszen mindig nyugodtan és jól aludt. Mégis, ez az éjszaka folyamatos nyugtalanságban telt, így aztán hajnaltájban felkelt, főzött magának egy jó erős kávét, és kiült a lépcsőre az elmaradhatatlan cigarettával. Nagyon hideg volt, a hó szállingózott már, amikor kiment, szépen meg is marad, itt-ott látszott a füvön a nyoma. Emi nézte a kavargó pelyheket, kortyolgatta a kávét, szívta a cigarettát, s ez a három dolog végre elöntötte a szokásos nyugalmával, valahogy a helyére került minden, s már előre sajnálta, hogy a kávé elfogy, a cigaretta a végére ég, és neki be kell majd mennie a házba, mert nagyon hideg van.
Megvárta, míg rendesen reggel lett, de legalábbis kivilágosodott, s elindult a kórházba. De még így is nagyon korán ért oda, mert a folyosók kihaltak voltak, még csak nővérekkel sem találkozott, egyedül a recepción üldögélt ásítozva egy nő, s látszott, hogy már borzalmasan unja a műszakot. Emi érdeklődésére is ugyanilyen unottan válaszolt - még csak rá sem nézett közben -, ja, igen, a beteg a 102-esből, ja, ő az éjjel meghalt. Úgy közölte ezt, mintha azt mondta volna, hogy a bolt bezárt, vagy késett a busz, vagy esik az eső... Mintha egy tárgyról
beszélt volna, nem pedig emberről. Neki bizonyára semmi ez, hiszen naponta találkozik ilyen esettel, többel is, de Emit még így is megdöbbentette a közöny, mely a közlést kísérte.
Elgondolkodva lépkedett a hóesésben. Lassan ébredt a város, nyitott a pék, jött a tejesember, mind többen indultak útnak otthonról, dolgozni, iskolába. Megállt egy lámpaoszlopnál, hagyta, hogy a hópihék belepjék a haját, az arcán elolvadjanak, s nézte az embereket. Minden megy tovább. Még akkor is, ha egy életnek éppen vége lett. Idegennek érezte most ezt a várost, ez nem az otthona, s újra jött a szívszorítás, mely néhány napon belül már sokadszor üzent: menj haza! Ez jó! Ez egy terv! Hazamegyek! - döntötte el, s miután határozott, máris jobban érezte magát. Mélyet lélegzett a csípős reggelből, és ellépett a lámpaoszloptól. Vége
