Családi? Kapitalizmus? Vállalat, üzem és cég nélkül?
Végezetül térjünk vissza a tanulmány eredeti kérdéseihez. A tanulmány első felében tartalmatlannak mondtam a szakirodalomban elterjedt Buddenbrook-effektus tézisét. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne vizsgálhatnók az egymásra következő nemzedékek viszonyát. A Baumgartenek esetében az első ránk maradt megnyilvánulás a szakállát simogató Lipót/Lőbtől származik, aki természetes elégedettséggel beszélt arról, hogy utódokat hagyott az utókorra, és vagyont az utódaira. A következő etap talán nem is egy, hanem két- vagy háromnemzedéknyi, egy tisztes beilleszkedés hosszú története, melynek a huszadik századra három kimenetele, ha tetszik lezárása is azonosítható. Az egyik a Thomas Mann által is tematizált művész-polgáré, aki azonban Baumgarten Ferenc személyében egyáltalán nem a Christian Buddenbrook féle bohém, a másik Baumgarten Ignác személyében az úriemberséget mint erkölcsi szerepet vállaló polgár, a harmadik az új, szervezett kapitalizmus eljövetelét észlelő és elősegítő, s ezáltal saját családi múltján túllépni törekvő dr. Baumgarten Nándor. A Baumgarten család történetére tehát a Buddenbrookféle hanyatlás-séma nem illeszkedik. Természetesen, e megállapításnak ellene vethető, hogy a Baumgartenek esetében nincsen szó egy családi vállalkozásról. A Hatvanyak esetében megvolt, s az élet fura fintoraként a családot majdnem túl is élte a Deutsch Ig. és Fia családi cég. A Gregersenek esetében megvolt a Gregersen Gudbrand cég, az utódoknak volt mitől „menekülniük”. A Baumgartenek esetében is volt azonban vagyon, üzemeltetendő bérház vagy földbirtok formájában, csakhogy ezeknek a működése nem az ipari és kereskedelmi vállalatokra vonatkozó törvények és szabályok alapján történt. Ha a vállalkozástörténet határait kitágítva ezeket is figyelembe vesszük, akkor Baumgarten Ferenc személyében a hőseinkül választott családnak is volt olyan tagja, aki menekülni próbált a vagyontól. Érdemes azonban megfontolni, vajon a megfigyelt „menekülés” tényleg csak hanyatlásként értelmezhető-e. Egy vállalat vezetése, egy birtok igazgatása folyamatos felügyeletet igényel – „a gazda szeme hizlalja a jószágot” mondja erre magyar. Az urbanitás vagy például – Karl Marxnál – az egyetemes emberi emancipáció nézőpontjából ez ugyanolyan 149
Családi kapitalizmus
bornírt, helyhez kötő, mintegy a szolgaság egy formáját megtestesítő tevékenység, mint a paraszti munka. Innen tekintve a családi vállalkozás hanyatlását eredményező menekülés egyszerűen a dologi tőke átváltása szellemi (humán) tőkévé. Ennek a konverziónak ráadásul elég egyszerű mozgatói vannak. Egy birtok vagy egy cég egy vezetőt bír el. A meghosszabbodó emberi életkor, a csökkenő gyermekkori halálozás viszonyai közepette az új nemzedékekben egyre többen nőhettek föl, akiknek józan várakozás szerint esélyük sem lehetett a családi vagyon sorsának befolyásolására. Az ő szemszögükből a „menekülés” nagyon is ésszerű stratégia lehetett – nem kívántak benevezni egy olyan versenybe, amely kevés esélyt kínált a győzelemre, s amelynek a pályadíja sem volt különösebben vonzó. Paradox módon, ha mindenki a „menekülés” stratégiájára optált, akkor a cégnek valóban el kellett veszítenie családi jellegét. Ezen a ponton vissza is térhetünk e tanulmány címére, amely a Baumgartenek történetének fényében már nem állítás, hanem sokkal inkább kérdés. Család és kapitalizmus furcsa viszonyban vannak egymással. Miközben a megtapasztalt világban, a statisztikák szerint a világban a vállalkozások nagyobbik része még ma is családi keretek között működik, és nem mutat jel arra sem, hogy ez a részarány a jövőben megváltoznék, a tőkés rend és a família fogalmilag erősen ütközik egymással. Azonosítsuk a kapitalizmus lényegét akár egy szellemiségből, akár a puszta versengésből vagy a nyüzsgő-pörgő izgatottságból kialakuló, a szellemnek, a versenynek, a nyüzsgésnek érrendszert kínáló intézményrendszerrel, nyilvánvaló, hogy a család fogalmilag nehezen sorolható ezek közé az intézmények közé. Hacsak nem helyezkedünk arra a holisztikus-dialektikus álláspontra, hogy a kapitalizmus annyira átfog – kisgömböcként elnyel – mindent, hogy még saját ellentétét is tartalmazza. Ekkor viszont nincs miről beszélni. A bevezető fejezetekben törekedtem fordítva eljárni. A kapitalizmust igyekeztem leválasztani a fogalommal gyakran együtt tárgyalt vállalkozás-, illetve ipari kultúráról. Az esettanulmány főként örökségekről, szerződésekről, leltárakról szólt, de nem a kapitalizmusról, annak gépezetéről vagy mindent pénzzé formáló hatásáról. Joggal kérdezhető, nem volt-e félrevezető a cím, felbukkan-e a kapitalizmus a Baumgarten-dinasztia történetében, ha önmagában sem az ipari fejlődést, sem az élet más szféráitól elkülönült vállalkozást nem tekintem a kapitalizmus kifejeződésének, s a történetet sem lebegi át a tőkés szellem – bárminő lett légyen is az. Valójában azonban – s nem érdekes, hogy az ifj. Leopold-féle igazi vagy színlelt formájában – a történetben végig jelen volt a kapitalizmus, kétféle módon is. Jelen volt egyrészt a szokásrendben, ha tetszik erkölcsben (a cselekedetekben, vagyis célszerű tettekben megbúvó, azokat mások számára kiszámíthatóvá, vagyis ésszerűvé tevő megszokottságban); másrészt a köznapi jogügyletekben: a szerződéskötések módjában, a kötelezettségek kikényszerítésének nehézségeiben, a haszonvételek és rendelkezési jogok elosztására vonatkozó törekvésekben. 150
Családi? Kapitalizmus?
A tőke mozgásának, áramlásának, a nyereség vágyának alakot adó szokásrend nem jogi formulák halmaza. Lehetséges, hogy éppen a jogi szabályok nem szándékolt következményeként alakul ki. Például az egyetemi tanár Baumgarten Nándor a részvénytársasági jog kapcsán már 1913-ban fölrótta a törvényalkotónak, hogy a szabályokba foglalt jog nem az élet realitásait tükrözi. Több mint két évtizeddel később ezt a meglátását pályatársa, Kuncz Ödön – őt búcsúztatván – kiemelte, sőt napirenden is tartotta.1 Vladár Gábor volt igazságügy miniszter pedig egész példatárat kerített a jelenség köré. A Baumgarten Nándor által is jelzett tünetek mellé sorolt egy még kiterjedtebb példát is. Tóth Lőrincet idézve arra az álláspontra helyezkedett, hogy „az ősiség megszüntetésével, amely nemcsak öröklési jogunknak a legderekasabb része volt, de át- meg átszőtte a magyar jog egész területét, megszünt a magyar jognak legalább fele. Az úrbériség és a királyi adományrendszer eltörlésével a régi magyar jognak szintén hatalmas területei váltak fehér lapokká. […] Az ürességet, a fehér lapokat az élet, a birói gyakorlat lassan betöltötte volna; a reánk szakadt alkotmányellenes uralom azonban az 1852. évi novemberi ősiségi nyíltparanccsal az 1853. évi május hó 1. napjával hatályon kívül helyezte a magyar magánjognak még megmaradt részeit is és hatályba léptette az osztrák polgári törvénykönyvet minden tartozékával együtt.”2 (Képszerűbben ezt Hajnal István a következőképpen fogalmazta meg: „Erős bürokrata elszántság kellett a földtulajdon és az egyéb úrbéri viszonyok és jogok ily felszámolására. Igyekeztek minden részletben a jogi előzményekre visszamenni […] végül kitűnt, hogy sehol sem jogokról van szó, hanem életteljes történeti társadalmi képződményekről. A cél: mennyiségekben kiszámítható viszonyokat állítani helyettük.”)3 Vladár Gábor mutatott rá arra az „elhajlásra” is, „amely az ingatlanátruházás körében támadt a telekkönyvi jog és az élet között”. Az osztrák polgári törvénykönyv honosított szabályai „értelmében adásvételi szerződés alapján ingatlan tulajdonjogát csak telekkönyvi bejegyzéssel lehet megszerezni. Ezzel szemben az életben ingatlanokat adtak-vettek telekkönyvi bejegyzés nélkül is.” A „falusi nép felfogása szerint […] nem az a lényeges, hogy mit irkálnak a telekkönyvi irodákban, hanem az a lényeges, hogy mi történik a valóságos életben. Az ingatlant megvettem, a vételárát kifizettem, az ingatlant birtokba vettem, ennél erősebb jogszerzés nincsen.”4 A szerző szerint sem volt azonban kétséges, hogy nyolc évvel később „az október diploma a német jogot már valamiféle kerékvágásban találta”.5 A leírás ellentmondásos helyzetet körvonalaz. A vagyonok könnyebb átruházását, tehát tőkévé alakítását célzó szabályok a fölszínen nem látszó, nem kinyilvánított elkülönülést (manapság az ilyen különbségeket a szociológusok vizsgálják) hoztak létre az alattvalók között.6 Az esettanulmány alapján be kell látnunk, a Baumgartenek azok között voltak, akik az üzleti tevékenység jogrendjével élni tudtak, amint erre a pusztaszenttornyai eset utal is. Mivel azonban nem mindenki volt kész és képes arra, hogy az új szabályokkal éljen, joggal mondhatjuk, hogy a Baumgartenek „megfeleltek” a hazai kapitalizmus „követelményeinek”. 151
Családi kapitalizmus
Bár Vladár Gábor listája a bérleti viszonyokat nem sorolja föl a hirtelen megváltozott joganyag részeként, mi említsük meg, miszerint a Baumgarten család esetében azt tapasztaltuk, hogy törekedtek írásos bérleti szerződéseket kötni, a bérleti viszony részleteit rögzíteni. Más kérdés, vajon miért nem alakult ki hazánkban a földbérletek tulajdonjoga, de ennek a vizsgálata már nem lehet ennek e tanulmánynak a föladata. Jog és élet elválásának egyik példájaként említtetett az imént az örökösödési jog átalakítása. A nagyléptékű történelmi átnézetek, pozitivista fejlődési vázlatok7 nagy jelentőséget szoktak tulajdonítani az örökösödési rendszereknek. Max Webert követve szokás a világtörténelmileg egyedinek tekintett nyugat-európai fejlődést és a modern kapitalizmus kialakulását azonosítani, s a nyugat-európai fejlődéstől való eltérést a germán törzsörökléstől különböző öröklési rendszerek hatásával magyarázni. Az újabb kutatások kétségessé tették ugyan, hogy az öröklési rendszerek tisztán és átfogóan érvényesülnének, de a séma ennek ellenére nagyon csábító. A séma szerint volna a törzsöröklés rendszere, amelyben a rendelkezési jogokon van a hangsúly. A gazdaságot egyvalaki örökli, a többieknek más kenyér után kell nézniük, s volna másrészt az egyenlő öröklés rendje, amelyben mindenből mindenki egyenlően részesedik, s amely rendszerben a rendelkezési jogok csak nagyon körülményesen gyakorolhatóak. Fél Edit egy tereptanulmányában a két háború közötti kor vonatkozásában megállapíthatta, hogy ez a nagycsaládi rendszer már bomlóban volt, a leírt családot „sokkal inkább a szükség tartja együtt, mint a hagyomány”. A gazdaság leltárát a család tagjai „közöseknek tartják, a család valamennyi tagja egyaránt jogot formál hozzájuk, és közösen használja őket”. „A család tagjai szeretik azt felelni a kérdésre, hogy minden közös, nincsen senkinek sajátja; […] azonban kitűnt, […] hogy ha más nem, a testi ruha kinekkinek tulajdona.”8 A szerzőnő általánosítva is megfogalmazza, miszerint „közösvagyon van csupán, a magánvagyon a ruházatra, a kézbeli szerszámokra, esetleg egypár lábas jószágra szorítkozik.”9 Mindezek mellett fontos még Fél Editnek az a megfigyelése, hogy „a családban a megszólítás már igen polgáriasult”. 10 Az iméntiek alapján fölmerülhet: vajon hányan voltak olyan tulajdonosok az országban, akik akaratukon kívül – öröklés során – kerültek olyan helyzetbe, hogy vagyonukat másokkal együtt kellett tulajdonolniuk. Ha ezek után megkísérelhetnők megbecsülni, vajon ezeknek a közös tulajdoni viszonyoknak átlagosan hány százaléka szűnhetett meg évente, akkor arra is választ kaphatunk, milyen gyorsan terjedhetett el a kockázatot vállalni képes, felelős egyéni döntésen alapuló viselkedés. Innen nézve világossá válik, hogy nem az úgynevezett törzsöröklésben rejlik a lényeg. A Baumgarten családban az örökhagyók arra törekedtek, hogy – s most a fiúk és lányok öröklése közötti esetleges eltérésektől tekintsünk el – az egyenlő osztály mellett kerüljék a vagyonközösségek kialakulását, s megteremtsék az egyéni, személyes rendelkezés föltételeit. 152
Családi? Kapitalizmus?
Ebben az értelemben a Baumgarten család 19. századi sikertörténete közvetve a hazai tőkés fejlődés korlátairól is szól.
Jegyzetek 1 A részvénytársaság szervezetének problémái. Kuncz Ödön előadása. Magyar Jogi Szemle 19:1, 1938. 39-40. 2 Vladár Gábor: A jog elhajlása az élettől. Magyar Jogi Szemle 19:3, 1938. 81–95. 83–84. 3 Hajnal István: Az osztálytársadalom <1943>. In: Domanovszky Sándor (szerk.): Magyar Művelődéstörténet. 5. Az új Magyarország. Magyar Történelmi Társulat, h. é. n. 163–200. 189. 4 Vladár G.: A jog… 86–87. 5 Uo. 84. 6 Állampolgárokról beszélni ebben az időben még korai volna. 7 Egy példa: Gunst Péter: Kelet-Európa gazdasági fejlődésének néhány kérdése. Valóság 19:9, 1976. 1–17. 8 Fél Edit: Egy kisalföldi nagycsalád társadalom-gazdasági vázlata. (A marcelházi Rancsó-Czibor család élete.). SzMKE Kisalföld-kutató Intézete, Érsekújvár 1944. 4., 10–11., 12., 14. = Kisalföldi Közlemények 1. sorozat 3. szám. 9 Fél Edit: A vagyon és tulajdon Martoson. Társadalomtudomány, 24. 1944/1–3:1–35. 10 Fél Edit: Egy kisalföldi nagycsalád társadalom-gazdasági vázlata. 14.
153
