Csahos, Basa és Pletyka

Csahos, Basa és Pletyka Ismeretlen, idegen volt ez a világ. Nem szokta a fák sokaságát, az erdőszél illatát, az egymagában töltött perceket és a félelmetes magányt. Ez idáig mindig volt körülötte valaki, ha nem a gazda, vagy az őt folytonosan babusgató gyerekek, akkor a macska; gőgös, buta jószág, de társa a napok múlatásában. Most itt reszketett, a bokor alján összekuporodva várta, hogy gazdája ismét magához szólítsa (hogy, de hogy futna hozzá!), és hazavigye az ismerős falak közé. Városi volt, réges-rég urbanizált kutyanemzettség sokadik sarja. Ősei se láttak tán’ soha mást a városon kívül, csak valamikor réges-régen. Pedig a kutyavér sokáig számon tartja a múltat, visszaidéz elveszőnek hitt sorsfordulókat, és ő már csak az aszfalt, a beton, a vas, az üveg és a tégla-sokadalom között érezte magát otthon, a városlét művi világában. Azt szokta és ismerte. Még az apját, anyját is feledte, no nem mintha sokszor gondolt volna velük. Sőt, mondhatni, sohasem töprengett el azon, hova lettek a szülei, mert ez a dolog sohasem foglalkoztatta, ez az igazság. De a kutya ilyen; hűségét és háláját azoknak tartogatta, akiket ismert, akikhez rövidke élete során valami kis érzelem is fűzte egyszerű valóját. Azt nem tudta – vajon honnét is tudhatta volna –, hogy világra jötte után, még vakon szakították el anyjától, aki védte őt, morgott a felé közeledő emberre, de hasztalan. Az ember nyugtatta, beszélt hozzá, hiszen megszokta már, hogy fialás után harciassá válik a fiait óvó kis nőstény. Ennek ez a rendje. A szavak melegsége megindította a kölyökféltés izgalmában küzdeni kész nőstényt, és utána már fel sem tűnt neki, hogy bizony alaposan rászedték. Mert míg elfogadta az ember simogató bizalmasságát, addig egyik kölykét szorgos emberkezek kiemelték a fészek melegéből. Persze, a kutyák nem olvasnak, nem számolnak, és maradt még a fészekaljban öt nyifogó, vinnyogó, sipító csöppség. A kölyök így hát emberszülőkkel körbevéve nőtt fel, mert szülőket kapott, többet is, akik eleinte lesték a mozdulatait, dédelgették, csupa-csupa jóság vette körül. Egy apróka lakótelepi lakásba került. Hamarosan megismerte a kis parkot is, ami két szürkefalú házsor között “színesedett”; szükségét végezni hagyhatta el a négy falat, napjában kétszer, háromszor, és ekkor ebben a parkban szaladgálhatott kedvére. Semmire nem volt gondja, még a macskára sem. Iránta nem érzett vonzalmat, taszította őt annak hűvössége, magamutogatása. Nem is barátkoztak, csak biztos távolból méregették egymást. Aztán megszokták, hogy mindketten ott vannak. Semmi több. Mégis jól esett, hogy van mellette valaki, amikor hosszú órákra, magukra maradtak. Az egyhangúság nem nyomasztotta, mert nem tudta, mi az. Azt tudta, növekedve és okosodva, így mind többet megértve az őt körülölelő környezetből, mikor, mit szabad tennie, és mikor kötelessége megfelelnie valaminek, amit elvárnak tőle. Ezeket megtanulta, és féltve, őrködve ezen a kialakult renden, minden egyes nap külön kalandot jelentett számára. Mert minden érdekes volt, ami történt: a gazdák hazatérése otthonukba a nap végén, a gyerekek visongó dédelgetése, majd szeretetteljes vonzódása, a sétaidő izgalmai és furcsaságai, mint például más, hozzá hasonló sorsú városi kutyákkal való találkozás. Ezek számára roppant érdekesek voltak. És most itt kuksol a bokor alatt, félelmében megmozdulni sem mer. Mi történt? Nem tudta, mert ezt sem tudhatta. Az emberi élet mindmegannyi megmagyarázhatatlan szeszélyessége okozta sorsa váratlan alakulását, nevezetesen az emberpár veszekedése és válása. A különválás után sem a gyerekek anyja (akit pedig sírva kértek a gyerekei), sem az apjuk nem akarta megtartani őt. Teher lett, akitől mielőbb meg kellett válni. Előbb szerették volna biztos kezekben tudni, de senki nem kellett, aztán elfáradva a hasztalan próbálkozásba, a férfi kihozta az erdőbe és kidobta az autóból. Alig néhány órája történt ez, persze ő nem órában mérte az időt. Eleinte megütközve az őt ért bántalmon, fel sem fogta, hová került. Megbántottan ugatott, ahogy csak a száján kifért, egészen addig, amíg bele nem fáradt. És csak aztán nézett körül, majd besompolygott ide a bokorsorhoz, és remélve a

szerencsés végét e nyomasztó kalandnak, visszavárta a gazdáját. Csahosnak hívták, hogy miért, és ki adta számára ezt a nevet, nem tudta, no nem mintha érdekelte volna. De megszokta, hogy így nevezik, és amikor meghallotta, hogy valaki így szólítja, rögvest sietett hozzá. Emberi fogalmak szerint keverék volt, nem fajtiszta, apró termetű, fekete, loncsos szőrű, kis bogárszemű, kurta lábú, olyasféle, amire a tanultnak hitt és a kutyavilágban jártasnak gondolt ember azt mondja: tacskóféle egy kis pumi-vérrel keveredve. Az alkony előbb vöröses árnyalatba fonta a látóhatárt, majd lassú méltósággal szürke-pirosba, végül szürkébe és feketébe burkolta. Eljött az este. Ő nem félt. Itt született, ez volt a valódi otthona: az erdőrengeteg. Ismerte ezt a világot, mert ismernie kellett. Szüleitől elvált már, nem önszántából, hanem az ember miatt, aki üldözte őket, és őt is üldözi. Nem értette, miért? Hiszen semmi rosszat nem tett neki. Nem kerülgette a portáját, sőt, messziről kitért előle, ha érezte, hogy a közelben rejtőzik. Amikor még csak ügyetlenül csetlett-botlott, de már elhagyhatta szülőfészke biztonságos ölelését, szülei megtanították neki, hogy az ember félnivaló ellenség. És emlékszik, nagyon is élénken minden egyes képre, az első menekülésükre. Szüleit látta maga előtt, amint lihegve rohannak és ő ott ügyetlenkedett a nyomunkban a többiekkel együtt. Arra nem emlékezett, mi történt, miért is kellett árkon-bokron keresztül átverekedni magukat, mert csak loholt riadtan szülei nyomában, és ennek a menekülésnek minden pillanata élénken tudatába vésődött. Basának hívták, és atyja és anyja féltő gonddal, nagy alapossággal okították az elvadult kutyák rideg és kegyetlen életére. Mert, emberi fogalom szerint, úgy mondanánk, kóbor ebek voltak, számkivetettek, üldözöttek és megbélyegzettek. Szülei is talán már az erdőben látták meg a napvilágot, de talán, még nem. Lehet, ők ismerték még azt a másik életet: egy barátságos, emberszeretet-teljes kutyaélet mindennapjait. De, ha így is volt, feledték, és az ember iránti vonzalmuk előbb félelemmé keményedett, majd gyűlöletté bokrosodott. Ez volt az egyetlen biztos életükben: a szüntelen zargatás, a bujkálás; küzdelem a megmaradásért. Mert küzdeniük kellett, megszerezni az életet jelentő zsákmányt, így hát, vadásztak – nem tudták, hogy ezért bünteti őket az ember folytonos üldöztetéssel. A család tartotta egyben őket, ezért még harcoltak is más hasonló sorsra jutott kutyákkal, akik szerettek volna közéjük tartozni. Nem engedték, elkergették az ilyeneket. Aztán egyszer csak mindennek vége lett, egymagában maradt. Sosem feledi el azt az átkozott napot. Sokáig kószált nem találva helyét a rengetegben, de megélte a napokat. Nehezen, kínkeservvel, de megélte. Egyszer csak, télen történt, amikor már mindent befedett a jéggé keményedett hótakaró, nehezen esett a vadászat, mert lábát felsebezte az éles és kemény jégpáncél, ő maga is majdnem kelepcébe került. Éhezett, és amikor meglátta az erdőszélen fekvő birkát, és megérezte a friss vér édes, nyálcsorgató illatát, eszét vesztve rohant rá. Észre sem vette, hogy nincs egyedül, mert alig néhány ugrásnyira ismeretlen kutyák loholnak előtte, azon igyekezve, hogy mielőbb elérjék a kínálkozó áldozatot. Nem ügyelt most semmire, még a közelükben lapuló rókára sem, aki talán figyelmeztetni akarta őket, hogy balgaság, amit tesznek, mert felemelkedve rejtekéből, riadtan kaffogott feléjük. De kaffoghatott, ahogy csak akart, így látva, hogy hiábavalóan töri magát, visszahuppant a fedezékébe. Amint elérték a döglött birkát, rávetették magukat, tépték-szaggatták, egymás szájából ragadták ki az édes falatokat. És ekkor felhangzott a dörgés, egymás után többször is; a mellette habzsoló idősebb nőstény fájdalmasan felvonított, majd kibírhatatlan kínjában a jeges havat harapdálva vergődött, másikuk

hang nélkül csuklott össze. Ő megmenekült, mert rögvest nyakába kapta a lábait és gondolkodás nélkül iszkolt biztosabb távolra; nem sokkal a búvóhelyén lapuló rókától ugrott be a sűrűbe, de észre sem vette a másikat, mert csak rohant és rohant. Közben a vadászok is elhagyták fedezéküket, és elégedetten talpaltak a meglőttekhez; a birkát, ami hajnalban pusztult el betegségben, ők vonszolták ide, vágták fel a hasát, hogy idecsalják a rókákat, kutyákat. Boldogok voltak, nem számoltak arra, hogy egyszeriben három kutyát is erre sodor rosszsorsuk. De, hát így történt, és a vadászok örömmel szajkózták: ezek sem zavarják többet az erdő békés lakóit. Persze azt sajnálták, hogy a harmadik kereket oldott, és képzetükben felmerült, hogy milyen szép is lett volna, ha azt sem hibázzák el… Ő nehezen nyugodott meg. Miután felhevült vére lecsendesedett, visszasompolygott a birkához. Megállt az erdőszélen, és onnét is jól látta, hogy ott fekszenek az idegen kutyák is, nagy-nagy örömére a dögevő szárnyasok népének. A róka fészkét is felfedezte, de csak halványan érezte annak orrfacsaró bűzét, mert már réges-régen odébbállt. Jól megtermett és erős legény volt, kiütött rajta a német juhász – vagy ahogy az emberek többsége nevezi: farkaskutya – vér, pedig jócskán hordozta ő más nemes fajokét is. Mégis, ránézvést, rögtön azt mondaná az avatott, hogy bizony ő a német juhászok családjába sorolható. Ez persze neki édesegymindegy volt; ezek a dolgok nem foglalkoztatták. Életben kellett maradnia. Küzdött tovább, egyedül, és nagy nehezen, mégis túlélte a télidő kínkeserves napjait. Nem kereste a más kutyák társaságát, nem akarta gyengének mutatni magát, mert ennyi büszkeség maradt benne; ő sem fogadta mások közeledését, elverte az idegeneket maga mellől. Most ott ült az erdő pereménél – langyos, kellemes tavaszi sötétség borult a tájra, enyhítve a nappal melegségén. Megéhezett. Várta a naplementét, és hogy végre elérkezett, előbb kicaplatott az erdőszélre, mintha a napnyugtában gyönyörködve akarna megbizonyosodni arról, hogy valóban eljött az este. Látva az esthomály ereszkedését, elégedetten vakkantott. A falu békés éjszakai nyugalmát hirtelen felverte a kutyák vad, ideges csaholása. Többen haragosan kikiabáltak a perlekedőkre, hogy maradjanak csendben, de a kedélyek nehezen csillapultak. Pedig nem történt más, minthogy visszatért a faluba. Itt született, itt lakott és most, hogy leszállt az este, remélve a szerencséjét, az ismerős házhoz settenkedett. Amikor elkergették, nem értette, miért teszik. Fájdalmában vonítva hívta megszokott gazdáját, az öreg csőszt. Nem tudhatta, hogy őt már hiába szólítja és, amikor ragaszkodását ütlegekkel jutalmazták, nem tehetett mást, elkódorgott. A kihalt, sötét faluutcán ő hívta ki maga ellen a többi falusi kutya haragját, ami talán nem is harag volt: kötelesség, mert jelezni kellet, hogy idegen jár a porták körül. Vakkantott ő is, “hát nem ismertek meg, én vagyok az, Pletyka”, de mindhiába. A barátok is ellenségesen fogadták, talán valóban nem ismerték fel. Mindegy. Szaporán szedve apróka lábait, hamarosan elérte az ismerős házat. Az ajtóhoz caplatott, és halkan vakkantva, lábával a bejáratot kaparva kéredzkedett be. Pedig, nem lakhatott bent, kint volt a helye, az udvar végén, most mégis szerette volna látni a gazdáját. De az nem nyitott ajtót. Kimerültségében ott aludt el, a küszöbnél. Kakaskukorékolásra eszmélt. Körbeszaladta az udvart, és visszatért az ajtóhoz. Leült és várta, hogy kinyíljon. Észrevették a helyiek, sajnálkozva szóltak hozzá; kutakodón vizslatta őket, vajon mit mondanak; megérezte, hogy történt valami, ami rá is tartozik, így hegyezte a fülét, mindhiába, nem értette az emberi szót. Aztán megint feltűnt az a két férfi, akik előző nap elűzték. Most is, amikor odaértek a házhoz, rákiabáltak, és ő félve húzódott arrébb. Látta, hogy kinyitják az ajtót, belépnek a szobába. Izgalmában ő is ugatott, egészen a küszöbig merészkedett, hívta az öregembert. De válaszul ismét csak ütleget kapott, mert az egyik idegen kiugrott és a meglepett kutyába rúgott. Felhemperedett, vonított, aztán elsomfordált az udvar

felé. Jöttek, mentek az idegenek, még ismerősök is, egyikük-másikuk őhozzá is szólt, kedvesen és szánakozón. Látta, hogy nagy a jövés-menés, a gazdáját azonban nem fedezte fel. Dél felé járt az idő, amikor a két idegen megállt nem messzire tőle. Beszélgettek, azt tárgyalták, mi legyen vele. Egyikük azt mondta, hagyják a sorsára, falusi kutya, nem lesz baja, a határban eléldegél, másikuk azonban a fejét csóválta: keressünk neki új, megbízható gazdát a faluban, mert egy tacskót talán befogadnak minden zokszó nélkül valahol, mondta. Végül elmentek ők is. Egyedül maradt. Leszállt az este, és nagyon éhes volt, szomjas volt. Hangosan sírt, megrémítette az elhagyatottság nehéz súlya, elindult hát a faluba, megállt egyik-másik háznál, remélve, hogy megértik őt az ottaniak. Az ismerős kutyák azonban haragosan megmorogták, talán látták rajta az elesettséget, és emiatt kergették őt; az emberek is idegenül szóltak hozzá, kiabáltak vele. Nem kapott sem enni, sem inni, a tegnapi barátok mára maró ellenségekké lettek. Vajon miért? Kiért a faluból, ott a kis pataknál szomját oltotta, majd visszafordult. De alig tett néhány lépést, a faluban maradt kutyák észrevéve közeledését, ismét haragos csaholással köpködték rá szidalmukat. Megállt. Talán ekkor döbbent rá, hogy számára most már nincs hely a faluban. Nincs az öregember, és ő nem kell senkinek. Mindenki elfordult tőle, kutya, ember, mindenki, akiket pedig ismert. És az öreg, vajon miért hagyta csak úgy magára? Mi történhetett? Csahos, Basa és Pletyka sorsa ettől kezdve összeforrott, mint egy-eggyé tartozó sorsszerűség: elválaszthatatlan, összetartó barátokká kovácsolta őket a mindennapok rideg valósága. Ez a mese róluk szól, és nem csak róluk, hanem rólunk is, emberekről. Kérlek, Kedves Olvasó, fogadd értéssel és megértéssel életük történetét.

Az első napkezdet Az erdő magához öleli, behálózza a völgyeket és a dombokat. Van, ahol oly’ sűrű, hogy átlátni sem lehet rajta, van, ahol emberkezek ritkásabbá tették, és van, ahol úgy megsebezték, hogy a valaha volt növényrengetegnek már az emléke sem él. A völgyhátak emelkedései is belevesznek a fasokaság burkolásába, még a terjedelmes sziklák és oldalukon megbúvó üregeik is elvesznek, ha nem figyel rájuk az ideérkező. Az erdőség éltetője a kis patak, kavarogva csörgedezik a sűrűben, és az egészet befutja, völgykatlanokat és hegyeket, mintha ez lenne a dolga, mindenhová eljutni. Egészen az erdőhatár végéig folydogál, ott találkozik a folyóval, és ott elveszik annak zubogásában. A falu az egyik völgyhajlat takarásában búvik meg, ahol szelíden sorakoznak takaros kis házikói; nem is venni észre messziről azokat, csak akkor, ha az utazó eléri az erdőhatár peremét. Az erdőben kijárt földutak keszekusza hálója jelzi, hogy ember is járja A falut egyetlen aszfaltút köti össze a távoli országúttal és a várossal. Igazi vadon ez. Pletyka a faluvégi erdőszélhez kódorgott. Ott leült, és azon tanakodott, hogyan tovább. Öreg gazdájára is gondolt, nem tudta megérteni, miért maradt el, miért nem hívja magához. Ezt nem teheti meg vele! Váratlanul haragot érzett, hangosan és erőteljesen felugatott, mert az idegenek is eszébe villantak és a fájdalom, amit neki okoztak. És nézte a falut, megnyugodva, mérgét kiadva. Csend volt. A szürkeség lassan átláthatatlan feketeségbe fordult, csak itt-ott villant fel gyengén láthatóan a faluhely világa; az utcát alig világították meg a lámpaoszlopok tetején pislákoló égők, a házakból is csak homályos foltként türemkedett ki egy-egy fényfoszlány. Pletyka megunta magát. Felállt, de nem tudta, mihez kezdjen. Így ismét lehasalt. De rögvest újra talpon volt, mert az éhség fájdalmas valóságában a gyomrába mart. Régóta nem evett. A mezőőr kutyájaként sokszor maga szerezte meg a betevőjét, no nem mintha gazdája nem látta volna el, de mégis más volt,

amikor maga is megfogott pockot, egeret, patkányt, vagy vigyázatlan madarat. Semmivel nem törődve, orrát a földhöz szegezve szimatolgatott, majd lassan lépegetve araszolt az erdőszél mentén. Nemsokára megmerevedett, és villámgyorsan előbb a levegőbe ugrott, majd a földre huppant. Az óvatlan pocok csak egy gyenge visítással tudott búcsúzni övéitől. Pletyka éhségét a friss pocokhús nem verte el, de a mardosó éhségérzetét csillapította. Még a kedve is jobbra derült. Szinte játékos könnyedséggel folytatta a vadászatot, sikeresen. Hamarosan puffadásig ette magát, utána lebotorkált a patakhoz, ahol szomját oltotta, és hirtelenjében olyan fáradság szállta meg, hogy el sem hagyta a kis patakocska partját, lefeküdt a simogatón kedves avarszőnyegre és álomba szenderült. Basa, miután elunta magát a figyelésben, visszatért az erdőbe. Fejét felcsapta és a levegőt szimatolgatva mintát vett arról, vajon van-e valami érdemes számára a környéken. Az érdemeset ő ennivalónak gondolta, mert hát éhes volt és ebben a pillanatban szívesen találkozott volna valamivel, amit megfoghat és behabzsolhat. De semmi ilyesminek a hírét nem hozta felé a gyengén fújdogáló szellő. Beljebb araszolt az erdőbe, egészen addig, amíg egy kereszteződéshez nem ért. Erdei út volt, évtizedek alatt erdészek és vadászok által kijárta dűlők keresztútja. Jól ismerte, tudta, ha van türelme, előbb-utóbb megjutalmazza az idő: szórakozott süldőnyulat, elkóborló szarvasborjút, figyelmetlen őzgidát, elővigyázatlan, az erdei avarban önmagáról is megfeledkező pockot, egeret hoz erre a rosszsorsa. Lekuporodott a rejtekébe és türelemmel várt. Aznap éjszaka egy süldő mezei nyúllal hálálta meg türelmét a sors. Igaz, sokáig várt rá, már-már azt hitte, éhkoppon marad és kereshet magának máshol zsákmánynak valót. Előbb egy róka siklott át a szemközti útszakaszon; ő is vadászott, de idefelé jövet észrevette Basát, akit később hozott erre a megérzése. A róka lekushadt, és remélte, a kutya csakhamar ráun a várakozásra. De nem. Így a végén elvesztve türelmét, felpattant és kereket oldott. Basa megvetően nézte, szívesen elkapta volna a grabancát, mégsem loholt utána. Nyugton maradva csak zsörtölődött, elátkozva a rókát és mindenkit, aki az ő erdejébe merészkedik. Aztán feledte az indulatát, mert a nyúl jószerivel a karmaiba, jobban mondva a szájába sétált. Vaksin és süketen trappolt megszokott éjszakai útján, buksi fejében meg sem fordult talán, hogy óvatlan. Amikor pedig már felfogta, hogy rosszat tett, késő volt. Basa gyorsan ráugrott, megölte, behúzódott vele egy útmelletti bokorfalhoz és befalta a porhanyós nyúlhúst. Miután elverte éhségét, ráérősen elindult, hogy csillapítsa a szomját. Az erdőnek ezen a részén is keresztülfolyt a kis patakocska, aminek faluvégi részénél Pletyka már jóízűen hortyogott. Basa is sokáig lefetyelte a hideg vizet, és akárcsak Pletyka, ő sem húzódott odébb a pataktól. Egy termetesebb fatőhöz sétált, ott lehemperedett, és csakhamar elnyomta az álom. Csahos, miután teljesen beesteledett, kibátorkodott a bokor mögül. Nyüszített tehetetlenségében, fogalma sem volt arról, mit tegyen. Ekkor váratlanul elviselhetetlen szomjérzet tört rá. Maga sem tudta, miért, de beóvatoskodott az erdőbe. Nem ment messzire az úttól, épphogy csak néhányat lépdelt, őrködve azon, hogy az utat is lássa, ha visszatekint. Nyugalmat adott számára az, hogy tudta, mögötte van egy ismert valami, maga az út, holott igazán semmit nem jelentett azon kívül, hogy ott dobta ki gazdája az autóból. Mégis azt ismerte. Megállt és fülelt. Halk csobogást vett ki a nagy csendben. Nem is olyan messzire innét sietett kis medrében a patakocska. Alig merte megközelíteni, életében nem látott még ilyet, igaz most sem látta igazán, mert ekkorra már koromsötét éjszakába borult a tájék. Érezte a víz illatát, annak mámorító csörgedezése húzta ide és parancsolta számára akarata ellenére, hogy igyon. Mert nehezen szánta rá magát erre; minden ízében reszketett, attól tartott, ha engedelmeskedik, rossz történik vele. Aztán mégsem

bírt magával, olyan olthatatlan szomjkín gyötörte, hogy bátortalanságát leküzdve a patakparthoz somfordált. Végül nagy-nagy elővigyázattal megérintette orrával a vidámodva folydogáló patakvizet. Riadtan megmerevedett, felkészülve minden bajra, ami érheti. De semmi nem történt. Hitetlenkedve böffentett, majd ismét megszimatolta a vizet, és ekkor már megkönnyebbülten bele is nyaldosott. Miután teleitta magát, azon nyomban visszakoslatott út menti fedezékébe. Megnyugodva kuporodott le, de hamarosan ismét rosszsejtelem vette elő. Amíg lekötötte az új valami felfedezése és szomjának csillapítása, feledte a külvilágot. Most azonban, hogy megint itt kuporgott, eszébe villant a valóság, és ettől megint reszketett. Nem volt bátorsága ismét megmozdulni, de aludni sem tudott. Leszegte a fejét és fülelte az ismeretlen világot: minden apró neszre hegyezte fülét, talán azt remélte, felismer valamit. De minden szokatlan volt, új, ismeretlen, félelmes. Végül elszenderedett, de éber álmában hányta-vetette magát, és a napkelte első sugarai már talpon is találták. A világosság megnyugtatta. Az erdő is megélénkült, mind többen szóltak hozzá a nagy erdei párbeszédhez, láthatatlan és valahonnét a fákról elengedett énekükkel. Mert a madarak bábeli nyelvkavalkáddal köszöntötték a fénysugarakat, elmúlt a sötétség, a veszedelem, ami őket is csendre inti. Az éjszakai vadászok visszahúzódnak odvaikba és fészkeikbe és ott várják a következő napszálltát, addig szusszannak egyet. A nappali léthez szokott madarak azonban napnyugtától napfelkeltéig fészkükben lapulnak, alszanak valamennyit, de fülelnek is, mert a sötétség mindig bajt jelent, ha nem is tudják mi az elmúlás, azt érzik, hogy ha nincsenek résen, nem láthatják újra a felkelő napvilágot. Így hát, amikor felfeslik az erdőhatár szélén a vaksötét lepel, és előbb csak derengő fénnyel megszínesedik a félelmetes feketeség, életre kel az erdő szárnyas népe, dallal köszöntve az új napot. És életre kelnek a többiek is, elhagyják menedéküket a farengetegben meghúzódó vaddisznók, őzek, szarvasok és nyulak, mert ők maguk szintén üdvözlik a napkezdetet, akkor is, ha az éjszaka sokat voltak talpon, járják ilyenkor is a rengeteget, ami egyrészt menekülés és másfelől rejtőzködés, mert rettegve az embertől, ekkor merészkednek ki valós fedezékükből. De hamarosan, elverve, esetleg csak csillapítva valamelyest éhségérzetüket, ők is elfekszenek valahol, várva a virradat ébredését. A félsznek, a sötétség dermedtségébe hajszoló bénultságán túl, mégis a napsugarak éltető fénye az, ami kedves számukra. Így hát, amikor a világosság mindinkább bearanyozza a vidéket, megbolydul az erdőrengeteg, lábra kell a rejtőzködő erdőlakók sokadalma.

A találkozás Pletykát is ébren találta az első fénysugár. A falut nézte, kedve szerint ismét bement volna, de valami azt súgta, ne tegye. Ezért hát lefeküdt a patakparton és úgy bámulta az ismerős házsorokat. Előbb a csordát terelték a faluvégi irtáshoz az emberek. Hajnalhasadtával hajtották ki éjszakázó helyükről a méla lassúsággal cammogó állatokat. A csordások ismerték Pletykát, meg is szólították, de az őket szolgáló terelőkutyák féltékenyen és mérgesen vicsorogtak rá, így nem ment feléjük, nem akarta, hogy elverjék. Várta, hogy hívják az emberek magukhoz, békére intve a békétlenkedőket, de nem hívták, elmentek mellette, és Pletyka hiába vakkantott utánuk sértődötten, csak nevették dühét. Végül rászánta magát arra, hogy ismét a gazdája házához oldalogjon, mert hátha megtért az öreg, és akkor minden jóra fordul. Érezte, hogy nem jól döntött, mégis ott akart lenni a háznál. Mindent úgy talált, ahogy az elmúlt napokban: bezárva, üresen és elhagyatottan. Leült a küszöbhöz és maga sem tudta, remélhet-e még valami jót. Múlt az idő, és semmi sem történt. Pletyka elunta a várakozást, lábra kelt és kisomfordált a falu utcájára. Találkozott emberekkel, volt, aki megsimogatta, aztán magára hagyta, és ő ment utána, mert úgy vélte, barátra lelt, de később elzavarták. Aztán megint csak a pataknál találta magát. Ivott, és vissza sem nézve az

erdő felé vette az útját. Ismerős tájon haladt, most még magabiztosan lépdelt, bár maga sem tudta merre tart. Ekkor megint megkondult a gyomra, de nem vadászott, csak az erdőbe húzta meg magát, ahol céltalanul téblábolt. Végül egy nyiladékra ért, ott leült és körbenézett. Ezt a területet már nem ismerte, ilyen messzire még soha nem merészkedett. Éberen leste a földutat és az erdőszéli tájat. Visszatért volna a faluba, de nem tette, mert már nem csak érezte, hanem értette is, hogy addigi élete elmúlt. Magára maradt. Körbekémlelt, mert rájött arra is, ez az ő új otthona. Szimatmintát vett a levegőből, körbejárta a nyiladékot és aprólékosan megszagolt mindent: leveleket, fákat, bokrokat, tuskókat és gyökereket. Aztán, mint aki jól tette a dolgát, beszaladt az ismeretlen erdőbe, és csak szaladt és szaladt, mintha soha többé nem akarna megállni. Aztán amikor elfáradt, lekuporodott és hosszan vizslatta új otthonát: az ismeretlen rengeteget. Basát, a napkeltét kísérő madárdalok ébresztették. Megszokta már, hogy erre ébred. Felállt és körbekémlelt. Szaporán lefetyelte a jóleső hideg vizet a szelíden folydogáló, kristálytiszta patakból, és miután felemelte a fejét, hogy nagyokat szippantson a levegőből, váratlanul megmerevedett. A széláram ismerős, mégis idegen illatot sodort felé: egy jövevény kószál valahol a közelben. Az ő területén! Fellobbanó haragjában izgatottan vakkantott, és szaporán kapkodva a fejét, kereste a szag gazdáját. De bárhogyan is fordult, nem érezte ismét. Ettől még nyugtalanabb lett. Elindult, hogy megkeresse és elüldözze. Kiért egy nyiladékhoz, ahol meghökkentette a friss kutyaszag; Pletyka előbbi rejtekére akadt. Nem bírt magával, meggondolatlanul cselekedett: hangosan felugatott, és ettől maga is megrémült, riadtan lekushadt az erdei avarra és várta, hogy történjen valami. De senki olyan nem hallotta meg, aki felelni akart volna neki, mint inkább elmenekülni és megbújni előle, így semmi nem történt. Megnyugodva felállt és lecsapta a fejét a földre, mintát vett az idegenről és el nem veszítve az illatforrást, elindult, hogy beérje és elkergesse. Csahos félszegen lépdelt ki rejtekéből. Az éhség már nagyon mardosta, de nem tudta, hogyan szerezzen magának zsákmányt; vadászni nem tudott, eddig kiadagolt városi eledelen élt, a vadászat számára fel sem vetődött, lévén semmi fogalma arról, mi az. Elindult a patakhoz, amit ekkor látott meg először, ismerősként nézte, és bátran megközelítette. Ivott. Aztán megfordult, és az ismeretlen erdősűrűt bámulta. Nyüszített elesettségében. És ekkor, mintha meghallott volna valamit. Elhallgatott és fülelt. Igen, valami feléje tart, valami, amiről nem tudja, mi, mert nem látja, és a szagát sem érzi. Mit tegyen? Ide-oda fordult, gyötrődött, ellépni nem volt mersze ellépni. És ekkor kilépett a takarásból egy másik kutya: aprócska, olyan, mint ő maga, de mégis más. Találkozott hozzá hasonlókkal a városban, azok barátságosak voltak vele. Az érkező is észrevette. Megállt és csodálkozva nézte. Egyikük a patak innenső, másikuk az onnansó partján állt, végül Csahos vakkantott egyet, erőtlenül, a másik, Pletyka, erre hangosabban felelt, látta, hogy az idegen fél tőle és ez bátorságra sarkallta. Átugrott a patakon, erre Csahos a földhöz lapult. Pletyka azt hitte, verekedni akar, ezért megállt és harcra készen várta, hogy támadjon. De az csak feküdt és nyüszített. Pletyka óvatosan lépett egyet felé, de mielőtt elérte volna, felvágta a fejét és a hátrafordult. Érzett valamit, kutyaszagot, de nem ezét a bátortalanét, másikét, akinek a szaga erőteljes volt, magabiztosságot és tetterőt sugallt. És ekkor meglátta Basát. Basa is észrevette őt. Meglepődött, amikor rájött, hogy kit sodort erre a sorsa. Egészen eddig azt hitte, komolyan meg kell verekednie az idegennel, de látta, erről szó sincs. Ez itt előtte nem ellenfél, csak

rámordul, és hanyatt-homlok elmenekül, ha jót akar magának. Pletyka megérezte a bajt. Csahos is rájött arra, hogy komoly dolgok történnek, felállt és siralmasan nyüszített. Basa erre még jobban elcsodálkozott. Őt nem érezte, csak azt a másikat, aki alig egy ugrásnyira áll tőle. Mit tegyen? Átugrott a patakon, Pletyka a földre dobta magát, Basa peckesen hozzá lépett, lehajolt és megszagolta. Pletyka nem mozdult, csak akkor, amikor Basa elfordult tőle és elindult Csahos felé. Ekkor felállt és ő is szimatmintát vett Basáról. Ez ismét csak meglepte Basát, előbb mérgesen hátrakapott, hogy móresre tanítsa a kicsit (hogy jössz ahhoz, te kis vakarék, hogy megérints – kérdezte haragosan böffentve), de az rögvest a földhöz lapult, így csak lökött rajta egyet a miheztartás végett. A meghunyászkodó ellenséget nem bánthatta, mert nem szép dolog az, olyat verni, aki nem tud küzdeni. Csahos reszketett, szinte hallhatóan vacogtak fogai, úgy remegett, Basa őt is szemügyre vette, majd Pletyka is, aki Basa nyomában szaporázta lépteit. Csahos félszegen tette, amit tennie kellet: hagyta, hogy szagolgassák, majd ő is ugyanezt tette, igaz csak a másik kis kutyával, Basát nem merte megérinteni; de megtörtént a bemutatkozás. Aztán ott ültek egymással szemben, a két kis kutya: Pletyka és Csahos és a felbőszült, az egész találkozásból mit sem értő Basa. Mi legyen?

A felfedezés (Dörzsök, a vadőr) Dörzsök Mihály, az öreg vadőr mérgesen csóválta a fejét és szitkozódott. Szeretett volna közelebb hajolni, de megfáradt tagjainak roppanása idejében óvatosságra intette. Idestova a negyvenötödik vadőri évet tudhatja maga mögött; alig múlt tizenhét éves, amikor munkába állt. Világ életében a vadászatból élt, minden ahhoz kötötte, előbb az uraságot szolgálta majd a vadásztársaságokat, mert volt több is az idők során. Legyen bármilyen is a vadásztársaság, vadőrre szükségük volt és van, mégpedig a jó vadőrre, olyanra, aki nem csak érti és figyeli a vadat, hanem óvja is mindenféle kártevőtől. Dörzsök ilyen volt, talán úgy mondanánk megfelelően: elhivatott. Ő azonban sehogy sem nevezte magát, egyszerűen csak azt tette, amit kellett. Ez volt az élete: a vadászat. Nem is volt rá panasz. Elfogadták szúrós, hirtelenharagú természetét, és távolságtartó elkülönülését, mert a vadászokkal nemigen barátkozott. Segítette őket, még tanította is egyiküketmásikukat, de nem barátkozott velük. Bár sokan keresték a kegyét, senkivel nem komázott, ha érezte, hogy a másik ismerkedése tolakodóvá válik, rögvest elővette mogorvább énjét, ami elriasztotta a bizalmaskodót. Volt, aki ezt nem bírta megállni megjegyzés nélkül, azt mondta, a vadőr túlságosan magasan hordja az orrát, de ezt sem vette magára, mintha nem értené meg a szavakba öntött, neki szánt csípős bántalmat. Nap mint nap hajnalhasadtával kelt és elindult, hogy szemrevételezze az erdőt. Most is így tett, leste a vadat, járja-e megszokott útját, nem háborgatja-e valami a nyugalmát. Ismerte az erdőt, akár a tenyerét és betéve ismerte a vad szokását is, valamennyiét, és tudta, ha olyasmi történik velük, ami zavarja békéjüket, azt természetük azon nyomban elárulja. Tudni kell olvasni a nyomokból. Visszafelé tartott a vadászházhoz, amikor ráakadt Basa lakomájának maradékára. Előbb arra gondolt, róka hagyta hátra, de alaposabban megtekintve tisztán látta, más volt a nyúlpusztító. Nagy levegőt vett, és amúgy egyszerű szavakkal fanyar véleményt is formált. Jól tudta, a vadhúsra rákapott kutya mindennél veszélyesebb, mert nem csak azt fogja meg, amit megeszik, hanem kedvtelésből is hajtja az erdőlakók gyámoltalan népét, megsebezve és folytonos riadalomban tartva azokat. Eddigi élete során számolatlanul sokat sikerült puskavégre kapnia, ami egyébiránt kötelessége volt, mert a vadőrnek ez is feladata: távol tartani az erdőből a nem oda valókat. És a kutya nem az erdőbe való, csak akkor, amikor őket, vadászokat kíséri, szófogadottan lesve a gazda minden kívánságát, egyébiránt semmi keresnivalója ott.

A vadászházhoz érve találkozott Nyírjesi Bélával, a társaság elnökével, középkorú, agilis férfiember, alig egy éve választották meg vezetőnek. Nyírjesi tanítómestereként is tekintett Dörzsökre, fiatalabb éveiben tőle tanulta meg a vadászat csínját-bínját, neki köszönheti, hogy megismerhette az erdőlakó állatok életének legrejtettebb titkát is. - Mi újság Mihály bácsi? - Megint kutya járja az erdőt. Nyírjesi bólintott a fejével, hogy érti. Mert, hát értette, nagyon is, azt is, hogy mindez mit jelent. - Merrefelé látta, Mihály bácsi? - Nem láttam – válaszolt Dörzsök –, csak azt, amit a tiszteletemre hátrahagyott. Nyírjesi megint csak biccentve jelezte, megértette, és már száján volt a következő kérdés, de a vadőr előbb szólt. - Estére kijövök, talán megtalálom. - Jöhetnénk többen is – lelkesült fel Nyírjesi. – Szólok a többieknek, és lehet, hogy ráérnek egy éjszakai lesre. - Nem kell, Béla – ellenkezett Dörzsök. – Ma még nem. Ha holnapig nem járok sikerrel, akkor jól jönne a segítség. - Rendben, Mihály bácsi. Odahaza leszek, megtalál. Csak aztán szóljon, mert szívesen elkísérem. Nyírjesi nehezen mondott le a közös vadászatról, de nem tehetett másképpen. Ha ellentmond a vadőrnek, megorrol rá, amit el akart kerülni. Mert Dörzsök, ha egyszer elhatározott magában valamit, attól nemigen tántoríthatta el semmi. Jobb a béke, így hagyta, hogy a vadőré legyen az utolsó szó. Erre nagyon érzékeny, ismerte jól, ezért is mondta neki, hogy odahaza megtalálja. Bízott Dörzsök vadásztudományában, és tudta, ha segítségre szorul, nem szégyell kérni. Ezért is becsülte, mert kendőzetlenül bevallotta, amikor megakadt valamiben; előfordult ez máskor is, és úgy érezte, most is így lesz, csak időt kell hagyni arra, hogy Dörzsök maga szánja rá magát. Dörzsök egész nap türelmetlenül tett-vett, nem értette, miért nyugtalan, sehol nem találta a helyét. Érzett valamit, ami várja, ami hamarosan megtörténik vele, és ez felzaklatta lelki békéjét. Mert békében volt a világgal, semmi oka nem volt rá, hogy ne így legyen. És mégis! Odahaza sem volt nyugta, hitvese hiába kérdezte, mi bántja, nem tudott rá mit válaszolni. Bözsike néni, ahogy mindenki nevezte az életvidám asszonyt a faluban, csak a fejét rázta erre. Egyszer-másszor megtörtént már a közösen leélt hosszú évtizedek során, hogy urát felkavarta valamiféle ismeretlen, nyomasztó érzelem, amiről nem akart, vagy nem tudott beszélni, aztán néhány nap elteltével, megnyugodott és ismét a régi, kiismerhető Dörzsök lett. Az öreg vadőrt most azonban egészen más kerítette hatalmába, olyan kétség vetett lobot lelkében, ami nem csak, hogy zaklatta, hanem, amit érthetetlen szorongás is kísért. Így még sosem érzett. Délután, még jóval naplemente előtt kiült a magaslesre, amit annak a kereszteződésnek a közelébe építettek évekkel korábban, ahol előző nap Basa lakmározott. Az egyik legjobb vadmegfigyelő hely volt: a lesről jól láthatta a földutak kanyargását és az erdőszegélyeket is. Ha valahol felbukkan a kutya, könnyen észreveszi, az viszont nem láthatja meg őt. Dörzsök hozzászokott már a magában töltött hosszú várakozásokhoz. Ilyenkor elhallgatta az erdő madarainak énekét, elnézte az arra tévedett erdőlakók, őzek, szarvasok, vaddisznók óvatos cserkészését, játékos nemtörődömségét és merengett. Mindig volt min rágódnia magányában. Most azonban képtelen volt lekötni a gondolatait, tűkön ülve várta, hogy történjen már végre valami. Lassan teltek a percek, nem beszélve az órákról. Súlyos ólomlábakon járt az idő. De haladt, és már alaposan megszürkült a látóhatár, amikor apró neszre kapta fel a fejét. A tőle rézsút eső erdőszegélyről

hallotta. Mereven pásztázta tekintetével az ottani erdőrészt, amikor mozgást vett észre. Nem tudta kivenni, mi az. Lehetett akár lépdegélő őz, vagy osonó róka, vagy baktató nyúl, és éppenséggel, akár egy cserkelő kutya is. Aztán minden megint megszűnt. Semmit nem hallott, semmit nem látott. Ismét csak egyhangú semmittevéssel teltek a percek. És ekkor, oldalra fordítva a fejét észrevett valamit, majdnem szemközt a magaslessel, egy somfabokor takarásába. Csak annyit látott belőle, hogy egyhelyben, mozdulatlanul ül vagy áll valami, mint egy cövek, és mintha feléje nézne, mintha láthatná őt. Végül a távcsövén keresztül jól ki tudta venni a körvonalait, és felismerte: egy aprótermetű kutya, olyan tacskóforma – gondolta, mert a szürkületben csak halványan láthatta. Kicsi keserűséget érzett, mert képzetében leendő zsákmányát terjedelmesebbnek gondolta, vérengző, vicsorgó vad fenevadnak, de végül is itt van előtte a keresett nyúlvadász, akit le kell lőnie. Puskáját nagy vigyázattal felemelte, gondosan vállhoz igazította és rátartotta a kutyára. Közben mintha újabb halk szűkölésfélét hallott volna, fülelt is, de a hang elhalt. Mielőbb szeretett volna túl lenni a vadászaton. Ekkor majdnem felszisszent meglepetésében, mert a kutya eltűnt. Letette a fegyvert, kézbe vette a távcsövet és úgy mérte végig az erdőszakaszt. Nem találta sehol. Mérges volt. A kutya talán megérezte őt? Ez nem lehet, mondott magában ellent, ellenszélben ül, és különben is képtelenség lentről, ilyen távolságról szagot kapni. Vagy mégis? Esetleg meglátta? Ugyan, hogyan? Fejét ingatva hagyta el a magaslest. Másnap még alig pirkadt, amikor ismét talpon volt. A somfabokornál kutakodott, megtalálta a helyet, ahol a kutya leült. Nem értette a dolgot, egyre biztosabb volt abban, hogy se nem láthatta, se nem érezhette meg őt. Beljebb haladt az erdőbe és araszról-araszra lépdelt, miközben gondosan figyelt mindenre. Nem messzire a bokortól egy apró mélyedésben megült víztócsa körül nyomokra lelt. Sokáig kutakodott, de minél több időt szánt a nyomok olvasására, annál jobban megértette, mi történt. Először is, nem egy, hanem legalább három kutya volt itt tegnap este. Három kutya! Ennek még a gondolatára is megborsódzott a háta. Egyikük ült ki a bokorhoz, akit a társai tarthattak vissza attól, hogy még kijjebb lépdeljen – és ekkor emlékezetében újra hallotta a halk nyüszítést. Dörzsök mindig büszke volt éles hallására, és igen, arra az apróka neszre is azonmód felfigyelt, amit a cserje alá osonó kutya okozott. És mégis, úgy hagyták magára őt a magaslesen, hogy semmit nem vett észre. Dühítették a történtek. Ilyen még nemigen esett meg vele. Miután meggyőződött arról, mi is volt valójában, Nyírjesihez sietett; otthon találta, aki ugyancsak meglepődött, hogy korán reggel érkezik a vadőr, bár számolt rá, csak később. Dörzsök halkan ejtve a szavakat, de érezhető feszültséggel a hangjában csak annyit mondott: - No, Béla, azt hiszem, mégis elkel a segítség.

Az első közös lépések Basa megfordult és elindult. Füstölgött tehetetlen dühében, érezte, hogy az odatolakodókat leckére kellene tanítania, de valami bénító sejtelem azt sugallta, ne tegye. Önmarcangolásában ide-oda forgolódott, őrlődve azon, hogy haragját enyhítve elkergesse-e Csahost és Pletykát, vagy magukra hagyva őket, remélje, hogy még egyszer nem akad velük össze. Végül ez utóbbi mellett döntött, de azért, hogy lássák, ki is az úr errefelé, búcsúzásképpen fenyegetőleg rájuk morgott. Csahos és Pletyka reszketve lapult az erdőavarra és csak bénultan nézték, de nem értették a nagy kutya hirtelen hangulatváltását. Mert az előbb már úgy tűnt, megbékél velük, aztán, tessék, most úgy tesz, hogy félni kell tőle. Basa, látva, hogy a másik kettőnek esze ágában nincs ellenszegülni az ő akaratának, dohogva bár,

mégis valamiféle elégtételérzettel elsompolygott, önmagára is haraggal, mert úgy vélte, engedékeny lévén ő fogta menekülőre, holott... Eleinte, talán hevültsége miatt nem hallotta meg, hogy azok szorosan a nyomába szegődnek. Amikor Basa elindult, Pletyka értetlenkedve felpattant és nagyokat vakkantva téblábolt. Mit tegyen? Mert Basában egy olyan társra lelt, így érezte, aki mellett nem kellene tartania az egyedülléttől és a falusi kutyáktól. Utána loholni azonban nem volt mersze; Basa búcsúmorgása komoly figyelmeztetés volt. És mégis, valamit tennie kéne! Ekkorra Csahos is összeszedte magát, lábra kapott. Őt nem érdekelte Basa hangulata, a félsz sokkal gyötrőbben mardosta városi léthez szokott gyengéd lelkét, mintsem eltűrje a magárahagyatottságot. Igaz, nem szokta az ilyetén keménykedést, amit Basa színészkedett, meg is lepődött, miért teszi. Pletyka jelenléte is kedvet adott neki, de nem olyat, biztonságot és nyugalmat, ami Basából, annak határozottságából és erejéből áradt. Így hát, anélkül, hogy meggondolta volna, mit cselekszik, rögvest Basa nyomába eredt. Legszívesebben azonnal mellé szaladt volna, hogy annak a lába mellett bandukoljon, de ezt nem merte, mert valami bizonytalanságot mégis sejtett. Néhány ugrásnyira loholt utána és mögötte, kicsit lemaradva Pletyka, aki reszketegen követte őt. Mert Pletyka nagyon is átélte tettük bűnös súlyát, készakarva megszegik a legelemibb kutyatörvényt: ellene tesznek az erős kutya akaratának. Ez pedig nem maradhat megtorlatlanul. Lemaradni viszont nem akart, ha Basa megveri Csahost, amit biztosra vett, neki lesz ideje kereket oldani. Ezért maradt Csahos mögött, várva, hogy Basa haragja kirobbanjon. Basa mérge palásttalanul tört felszínre, szembefordult a szemtelenkedőkkel, hogy megtegye azt, amit az előbb elmulasztott. Csahos örömében majd’ eszét vesztette; elértve Basa baljós mordulását, azt hitte, hogy bevárja őt, mert szó mi szó, alaposan megfáradt a nagy loholásba. Nem szokta az erdei avart, az ágakat, bogokat, csetlett-botlott ügyetlenkedő szorgalmában, de nem adta fel. Észrevéve Basa lassúbbodását, majd mozdulatlanná dermedését, kitörő örömérzet bátorította a további haladásra, arra, hogy mielőbb odaérjen hozzá, és méltó alázattal megadja magát a nagy kutya mindennemű akaratának, ezáltal kérve őt, hogy viselje gondját. Pletyka azonban az avarba lapult, várta, hogy Csahos megkapja könnyelműsége méltó büntetését. Basa szeme villámokat szórt. A tolakodó ekkorra majdhogy nem elérte, végül megállt előtte, lihegve és hálásan vakkantva nézett fel rá. Basa el nem tudta képzelni, hogy Csahos miért hálálkodik neki. Fenyegetőleg rámordult, mire Csahos elhallgatott és fejét oldalra csapva, sűrű pislantások közepette bámulta őt kutakodó tekintettel, mintha azt kérdezné: valami baj van? Basát majd’ szétvette a bosszúság. Ekkor Csahos ismét a hátára vetette magát és kurta lábaival a levegőt kalimpálva hangosan nyiffantott. Basa akarata ellenére is mellé lépett, lehajolt hozzá és megböködte a hasát, majd a pofáját is megszagolta. És már nem volt visszaút, ez a kutyatörvény szerint a barátság és a megtűrtség jele. Csahos lábra kapott, és ahogy csak a torkán kifért, ugatott és ugatott, Basa dühödten rámordult, de ez a mordulás inkább csendesítésre szólt, mintsem arra, hogy takarodjon el mellőle. És ekkor észrevette a lassan feléjük bátorkodó, de még mindig egy-két ugrásnyira lemaradó Pletykát. Basa, ha nevetni tudott volna, jót derülhetett volna, így azonban csak egy barátságtalan, de nem ellenséges böffentést vetett felé. Pletyka megértette, hogy maradhat, mégsem mert közelebb osonni, mert minden másképpen alakult, ahogy azt várta. Jobb az óvatosság, gondolta. Végre Csahos is lehiggadt. Basa újra nekiindult az erdőnek, szorosan nyomában a két kis kutyával. Előbb a patakhoz értek, ahol mindhárman teleitták magukat. Csahos és Pletyka ekkor érzete ismét, hogy enniük kellene, a gyomrukat összerántó görcs figyelmeztette erre őket. Basa is éhes volt, így, miután pihentek egy kicsit, elhatározta, hogy zsákmány után néznek.

Csahos azonban olyan önfeledten követte, felverve az erdőlakókat még a messzi távolban is, hogy rá kellett ébredjen, vele, ha nem csendesedik meg, nem tud egy parányi pockot sem megfogni. Vagy mégis? Feladva abbéli vágyát, hogy ismét nyúlhússal tömje meg a bendőjét, orrát a földhöz szegezte és az avarban pocok és egérfészek után kutatott, remélve, Csahos nem érti el szándékát és követi őt a vadászatban. Pletyka számára ez nem volt újdonság, megtanulta már ennek a tudományát, mihelyst látta mit cselekszik Basa, rögvest utánozta; Csahos így egyszeriben magában maradt. Nem értette, hogy a másik kettő miért változott meg egyszeriben. Egyszer csak Pletyka felugrott, majd a földre vetette magát és a következő pillanatban valamivel a szájában büszkén Basa felé szaporázott. Sikerrel járt, ami nagy-nagy örömet jelentett számára; egy óvatlanul az avarban matató egeret zsákmányolt, és gondolta, nem habzsolja be, hanem Basának ajándékozza, annak jeléül, hogy elfogadja az ő vezetését. Basa meghatódott – ha ugyan meghatódhat egy vezető kutya –, és az elébe rakott kis testet szájába vette, ráérősen, hersegetve a fogai között, megrágta és lenyelte. Basa és Pletyka megérezték, hogy ketten jó vadászok lesznek, megértik majd egymást. Mintha álomból riasztaná őket, ekkor nyiff-nyaffolva közéjük perdült Csahos, aki nem értve semmit a történtekből, csak bohókásan szökkengetett féktelen jókedvében, talán abban a hiszemben, hogy valamiféle játék zajlik Basa és Pletyka között. Azok azonban ismét magára hagyták, és óvatoskodva az avart kutakodták. Alig néhány lépdelés után Basa járt eredménnyel, de szinte ugyanakkor Pletyka is. Csahost ekkor már dühített a magára maradottság, látva, hogy társai megállnak, Pletykához ugrált, aki peckesen felvetve a fejét tartotta újabb áldozatát. Mielőtt odaért volna hozzá, Pletyka ledobta az erdőavarra az egeret, úgy, hogy az elészökkenő Csahos észrevegye, aki észre is vette, de riadtan kitért előle. Pletyka értetlenül vakkantott, Basa, aki távolabbról kémlelt, szintén értetlenkedve morgolódott, egyikük sem sejtette, hogy Csahos miért ennyire gyámoltalan és tanulatlan. Csahos szűkölve kushadt a földhöz, most már értette, hogy olyasmi történik, ami számára is az eleséget jelenti. Az eleség az ő egyszerű lelkében is az életet jelképezte, ha ugyan ilyen elvont fogalmakat megérthet egy kutya, de ha meg nem is érti, megérzi biztosan. Valamit súgott a vére, de főleg a gyomra, ami ekkor megint görcsbe rándult. Az egérre nézett és bátortalanul megszagolta. Érintése meleg volt és puha, mégis félelmetes, idegen és bűzös. Pletyka idegesen lekapott a fejével az egérhez, megrázta, és újra Csahos felé dobta, aki szégyenlősen lapult az avarba, és hiába mardosta kínzó éhség, nem tudta rászánni magát arra, hogy egyen az egérből. Tehetetlenségében vonított és nyüszített. Pletyka és Basa előbb riadtan lesték, hogy ugyan mi lelte, aztán magára hagyva ismét vadászathoz láttak. Pletyka azonban az egeret nem vette fel, otthagyta Csahos előtt, hátha mégis megtörik a láthatatlan akadálya annak, hogy elfogadja. És csakugyan. Csahos abbahagyta az önsanyargató vinnyogást, kínkeservvel ismét megszagolta a kis testet – taszító, de hívogató is volt, és ez a kettőség mindennél jobban zavarta –, majd összeszedve minden bátorságát fogheggyel megemelte. Azonmód, el is engedte, és mintha csak játék volna, így tett még egynéhányszor, pedig eszében nem volt komédiázni; végül elérkezettnek vélte az időt arra, hogy ne csak finnyáskodva dobálja, hanem bele is harapjon. Nagy levegőt vett, mint az embergyerek, ha nemszeretem eledelt kell lenyelnie, a fogai belemélyedtek a puha szőrbe, és szörcsögve, ropogva megrágta az omlós húst. Élete legelső valóságos egérfalatjához jutott, és majd’ kiköpte az egészet, mert azt hitte, menten megfullad, amint a vér, a hús és a csontfalatok ízét megérezte. Végül is tápokhoz és főtt húsokhoz szokott, ez meg egészen más volt. Mégsem köpte ki, meg sem fulladt, hanem nagy-nagy riadalmában nyelt egyet, mire az első falatok lecsusszantak a torkán. Jóleső, meleg érzés áradt szét testében, még bogos kedélye is felderült. A maradékot, mintha csak elvenni akarnák tőle, olyan sebbel ragadta fel és nyelte le rágás nélkül. Társaira vakkantva büszkén feléjük ugrált,

lássák ők is, milyen bátor volt. Basa és Pletyka is szerencsével jártak, néhány falatnyi egérhús nekik is jutott, ahhoz elegendő, hogy tompítsa éhségüket, ahhoz viszont kevés, hogy el is mulassza. Csahos virgonc ugrabugrálása zavarta őket, Basa erélyesen rámordult, mire a kis kutya megsértődve lecsendesedett, csak azt akarta, hogy lássák, mit vitt véghez, erre, leteremtik. Ki érti ezt? Mélységesen megbántotta Basa gorombasága. Basa és Pletyka továbbra is óvatoskodva lépdeltek, tovább egerésztek. Csahos, nem akart lemaradni mögülük, utánozta őket, úgy sietett a nyomukba. Keresett-kutatott, szaglászta az avart, a bokrokat, a fák alját, tette ezt céltalanul, egyik szemével folytonosan társait figyelve, és egyszer csak ínycsiklandozó szimatot vett fel, amitől egész teste megremegett. Izgatottan elkaparta az avart és felfedve az apró lyuknyílást a földben nyugtalanul forgolódott, kaparászott. Érezte, hogy a kívánatos illat számára jó, mégpedig nagyon jó, finom. Egérfészekre lelt, élete első egérhús-falatkáinak ízét még mindig szájában érezte, s most, hogy az átható egérszag megcsapta az orrát, kondult egyet a gyomra. Hangosan társai felé vakkantott, mire Pletyka, megértve, hogy talált valamit, a segítségére sietett. Meglátva, hogy mitől lett ennyire türelmetlen, gyakorlottan kikaparta a fészket és a kiugráló egerek közül kettőt elfogott. Csahos úgy sürgölődött körülötte, mint egy izgalmában tehetetlen kisgyerek, de, amikor az első egér élettelenül leesett elé, azonmód rávetette magát, és behabzsolta. Basa is ott termett, neki azonban nem jutott zsákmány. A vadászat azonban véget ért. Basa arrébb koslatott egy bokorsorhoz, ahol leheveredett, nem sokkal később Pletykát is elnyomta az álom. Csahos azonban nem tudott nyugton lenni. Az egérlyukhoz sietett és elmerült annak kutatásában. Emlékezett arra, hogy Pletyka milyen gyorsan ásta ki, és utánozva őt, kaparta a földet. Nehezen ment, minduntalan megakadtak a lábai, fel is sebezte azokat, ami fájdalmat okozott. De, mintha a fájdalom sarkallná tovább, nem adta fel, addig ügyeskedett, amíg rá nem jött arra, hogyan kell szaporán kitágítani egy olyan apró nyílást, ami egérfészket rejt magában. Miután Basa kipihente magát, felkelt, és elindult a patakhoz, Csahos és Pletyka tisztes távolból, de már könnyedebb hangulatban követték. Szürkületre állt mire odaértek és sötétre hajlott, amikor újra útra keltek. Csahos nagyon félt a sötétben, reszketve bújt Pletykához, aki eleinte elmarta őt, de látva, mennyire szorong, békében hagyta. Basa nyomában lépkedtek, aki töretlenül haladt, csak ő tudva, hová. Pedig eleinte nem tudta, nekivágott az erdőnek és útközben villant az eszébe a múltkori nyúlzsákmány a kereszteződésnél. Elérve a nyiladékot megálltak. Csahos izgatottan leste társait; ezt sem értette, hogy miért ültek le és meredtek kőbálvánnyá egyszeriben, szagmintát véve a levegőből. Nem tudhatta, hogy azok ketten üzenetet olvasnak, amúgy kutyamódra. Mert értették a szellőárral érkező üzeneteket, érteniük kellett, hiszen kutyalétük legfontosabb hírforrását jelentette. És tudták, el kell olvasniuk ahhoz, hogy elkerüljék a bajt. Az élet nevelte erre őket, Basát a vadon, ahol meglátta a napvilágot és nap mint nap meg kellett küzdenie az életért, Pletykát a mező, ahol vagy egymagában, vagy társaival, kószált ide-oda, felfedve annak legapróbb titkait is. Tanítómesterük az eseménydús rideg mindennapok és a zord és érzéketlen valóság voltak, a nagybetűs valós élet. Orrukat alig-alig mozgatva olvasták hát a híreket, önmagukban hüppenve is néha egyet-egyet, meglepődve vagy elcsodálkozva a megtudott talányokon. Csahos azonban erről nem tudott. A kutyaolvasás ilyetén tudománya számára ismeretlen volt. Ő csak azt látta, hogy ismét történik valami, amit az erdő világától idegen énje nem bírt megfejteni, mégis megcsendesedett, talán bontakozó értelme sugallatára, vagy csak azért, mert beleunt a hasztalan erőlködésbe, abba, hogy játékra serkentse társait. Elnézte a komor ábrázatú hírolvasó Basát és Pletykát, majd mintegy véleményképpen vakkantott egyet és melléjük állva, kihúzta apró termetét, nyakát megfeszítette, és a fejét felcsapta. Mert, ha ők így tettek, ezt cselekszi ő is, végtére, észre kell vennie

Basának és Pletykának, hogy szófogadóan engedelmeskedik, és tudja ő, mi a szokás. Még akkor is, ha nyughatatlan természete ugatásra és ugrásra sarkalta; összeszorított szájjal állta a lapulás pillanatait. Amikor Basa megmozdult, ő is lépett egyet, vigyázatlanul és kapkodón, így egy száraz faág megreccsent a lába alatt. Basa és Pletyka rögvest mozdulatlanná dermedtek és ő maga is; úgy látszik, ennek ez a rendje – vonta le a tanulságot. Egy ismeretlen sejtelem azonban súgott valamit, csak nem értette, mit. Hallotta ezt a benső hírt, de még nem tudta megfejteni a rejtélyét. Azt viszont érezte, hogy ez az idegen eladdig még sosem átélt belsőhang egyre erősebben szól hozzá, készteti őt valamire. Csak mire? A nyiladékon olyan gyorsan és olyan puha léptekkel suhantak át, mintha szellemek lennének. Az erdő koromsötétjében, egy ideig hangtalanul osontak majd Basa jóváhagyó kaffantására elfeküdtek. Csendben maradva, fejüket felszegve és fülüket hegyezve vizslatták így is a környéket. Pletyka, talán megunta a mozdulatlanságot, felállt és elkúszott valamerre. Basa meglepve vakkantott utána, és amikor Pletyka kicsit később visszatért, úgy szagolta meg a pofáját, mintha nagyon rég nem találkozott volna vele. Csahos fáradt volt, majd’ elaludt, de ekkor Pletyka vigyázva megbökte, jelezve neki, hogy kapjon lábra, mert elmennek innét. Kedvetlenül morgolódott a noszogatáson. Nem haladtak sokáig; a sötét ekkorra átláthatatlan függönyt eresztett az erdőre, önmagába olvasztva mindent maga körül. Nehezen jutottak előrébb, jószerivel csak csetlettek-botlottak. Basa megelégelte ezt a hasztalan erőlködést, és amikor egy vízvájta szakadékba tévedtek, pihenőt vezényelt, amit társai megnyugvással fogadtak.

Az első közös zsákmány Az erdő ébredését már pirkadat előtt köszöntötték a fák lombkoronáinak szövevényében megbúvó szárnyas-krónikások, mintegy felkent hírnökei az eljövendő napvilágnak. Csahos szerette volna meglátni őket, de fáradozása előbb a még tájra ereszkedő feketeség miatt ítéltetett kudarcra, majd miután a nap első sugarai megvilágították és sejtelmes, homályos fényburokba öltöztették a sűrű levéltengert, elhalkultak az éneklők, mintha nem is lennének a világon. Csahos félt az erdei hangoktól. Zaklatott kedéllyel ébredt, pedig jót aludt, álmodott is kedveset, mégis nyughatatlanul riadt fel álmából és az avarba lapult, várva valami rosszat. Miután körbekémlelt és látta, hogy társai mellette fekszenek, lehiggadt. A fénynyalábok magasból leereszkedő oszlopként világították meg az aljzatot, szitaszerűen itt-ott meghagyva a feketeség áthatolhatlan vastag kérgét, mintha oda nem juthatna be a világosság, másutt meg aranyló burokba öltöztették az erdőtalajt. Aztán lassan a sötét foltokat is felbontotta a terebélyesedő világosság, mind kisebbre zsugorítva a félelmetes láthatatlanságot, formát és színt adva az annak borításából szabaduló erdőbeli sokaságnak. Csahos mozdulatlanul ült és a derengő napkezdeten merengett. Az erdő életre serkenése elnyűgözte, egyben riadalommal teli görcsbe is kötötte bimbódzó érdeklődését. A hajnali párafüggöny fensőséges kerengése, a levelekről alácsöppenő apró vízlabdák súrlódó hüppenése, amint a bokrok ágainak ütköztek vagy az avarra hullottak, a nedves és átható édeskeserű avar hívogatón bódító illata, a felfedezhetetlen hangok gazdáinak titokzatossága mind-mind magához vonzották Csahos kutakodó tekintetét. Tűnődéséből mozgásra eszmélt. Riadtan visszahuppant a helyére, de máris felpattant, akár egy gumilabda, mert félelme alaptalanul kergette menekülésbe: Basa állt fel, majd Pletyka nyújtózkodott nagyokat. A völgység: egy száraz, sziklás teknő, partfala telis-tele horpadásokkal, beugrókkal, az erdőlakók számára rejteket adó fészkek sokaságával. Basa ismerte jól, és bár előző este bizonytalanul vette erre az utat, mostanra visszatért elszántsága. Itt nőtt fel, anyja és apja itt nevelték őt és fivéreit az egyik sziklaüregben. Aztán itt ért végett a családi lét békessége is. A vadászok, akik elvakult dühvel kutatták nyomukat, mert – bár erről Basa nem tudhatott –, szülei alapos vámot szedtek az erdő vadjainak sorából

azért, hogy felnevelhessék őt, és fivéreit, felfedezték az odújúkat. Akkor már ők is kijártak a fészekből, és kisebb utakra elkísérhették a felnőtteket. A végzetes nap reggelén azonban bent nyugodtak az üregben, várták, hogy visszatérjenek szüleik. Basa, életét a véletlennek köszönhette. Annyi maradt meg emlékezetében – de az feledhetetlenül élesen –, hogy hangos dörrenések hallatszottak kívülről majd apja fájdalmas vonítása. Riadtan bújtak össze, négyen voltak testvérek, várták, hogy kiderüljön, mi történik a barlangon túl. Ekkor megjelent anyjuk, zihált és furcsa gerjesztő és taszító szagáradatot húzott maga után: őt is meglőtték, annyi ereje azonban maradt, hogy bemeneküljön a fészekhez. Azt már nem tudta megtenni, hogy felemelkedjen; erőlködött, de minduntalan visszazuhant, fájdalmában rúgta-kaparta az üreg avarral vastagon kibélelt aljzatát, és végül teljesen kifulladva megadta magát a sorsának, mozdulatlan bénaságba merevedve, csak levegőért kapkodott. Basa és testvérei sírva forgolódtak körülötte, böködték, hogy kelljen lábra. Ekkor értek a vadászok hozzájuk, az üreg sötétjét fénypászmák cirkálták: zseblámpával világították körbe és körbe a fészekodút. Az erős lámpák elvakították valamennyiüket, és ők mást nem tehettek elhagyatott zavarodottságukban, minthogy tehetetlenül nyüszítettek. Kicsit később szúrós, torokszorító szag terjed szét az üregben és ők eszüket vesztve tódultak a kijárathoz, nyüszítésük elviselhetetlen ordítássá erősödött és haláltusájuk sosem érzett kínt hozott magával; nem volt hová menekülniük, mert elzárták előlük a külvilágot. A vadászok mérgező füstgázbombát dobtak közéjük, majd eltorlaszolták kívülről az üregszájat. Számtalan rókát és borzot elpusztítottak már így, Dörzsöknek kötelessége is lévén apasztani a számukat. Most is, amint észrevették a kutyák fészkét, ezt találták a legjobbnak: gyors és könnyű módja a nemszeretem állatok irtásnak. Közben örömködve gratuláltak egymásnak a sikeres vadászathoz, bár igaz, az elmúlt hetekben alaposan megszenvedtek azért, hogy a kutyák nyomára akadjanak. Aztán tegnap este Dörzsök, felfedezte a nyomukat, észrevette, amint a völgy felé ereszkedik a két felnőtt. Nem lopódzott utánuk, előbb Nyírjesit, majd a többi vadászt riasztotta, és a másnap hajnal már talpon is találta őket, amint szaporázva lépteiket azon ügyeskedtek, hogy lépre csalják őket. A szülők már visszatérőben voltak a fészekhez – még testes sötétben indultak neki zsákmányt szerezni –, amikor a vadászok leshelyet foglaltak, így akkor kapták halálos lövéseiket, amikor visszatérőben az üreg felé osontak. Basáék ereje fogytán volt, nem kaptak levegőt, torkukat kínzón fájdalmas szorongás marcangolta, és mindez kibírhatatlannak tűnt. Csak vergődtek egymás hegyén-hátán, rúgkapálva szenvedtek. És egyszer minden véget ért. Amikor Basa feleszmélt, nagyon rosszul volt; bár rég nem vett magához táplálékot, rögvest felfordult a gyomra: öklendezve hányt. Erőtlenül felemelte a testét, a kijárat felé kúszott és onnét ismét derűs napsütés áradt az üreg sötétjébe. Amikor kiért, átgázolva élettelen fivérein és anyján, szaporán nagy levegőt vett, erre megnyugodott kissé. Kapkodva nyelte a levegőt, mert nem csak az orrán át, hanem a száján keresztül is habzsolta a friss erdőillatot. Ellépett a fészektől és dülöngélve, össze-összecsuklódva jutott mind messzebbre, mintha tudná, hová tart. Holott fogalma sem volt erről, minden idegszálával egyet érzett: el innét, minél előbb és minél távolabb. Dörzsökék, miután elrekesztették az odúszájat, vártak egy ideig, majd széthányva a nyílásba rakott erdei limlomot, bevilágítottak. Valamennyi kutya mozdulatlanul hevert az üregaljzaton. Mindezt elégedetten vették tudomásul, megállapodtak, hogy Dörzsök később visszatér és az élettelen testeket, eltakarítja. Eltávozáskor Dörzsök ismét szerette volna bedugaszolni a fészeknyílást, de a többiek lebeszélték erről, és ha nehezen is, de hallgatott rájuk. Ennek köszönhette Basa az életét. Elég nagy volt már ahhoz, hogy megerősödve ellássa magát, nem egyszer látta szüleit, miként ejtették el az egeret, pockot, hogyan lesték meg a baktató nyulat. Megmenekülése napján éppen hogy csak haladt valamit, jártányi ereje alig volt. Ledőlt egy száraz törzsök takarásába, ahonnét jól látta, amikor a vadőr

visszatért a fészekhez és sorban kirángatta anyját és fivéreit. A vadász mintha mélázott volna, miután valamennyi élettelen testet az üreg elé sorjában fektette. Csakugyan, úgy rémlett Dörzsöknek, hogy öt kutyát számoltak meg, mielőtt elmentek volna, és most csak négy van, azt, amelyiket odakint marasztottak a lőfegyverrel, most nem számolta. Hümmögött magában, körbekémlelt, nagyokat sóhajtott. El nem tudta képzelni, hogy túlélhette volna a mérgezést akár egyetlen kutya is – ilyesmi sosem esett meg –, mégis azt morogta a bajsza alatt, hogy jobb lett volna nem hallgatnia a többiekre. Basa megmenekült, és az első órák és hetek küzdelmei megedzették elszántságát és erejét. Nehezek voltak az elkövetkező napok, a magárahagyottság nyomasztotta, mégis az életben maradni akarás szívós érzelme sarkallta. És sikerült: ellátta magát zsákmánnyal, még ha eleinte setén-sután is, végül mégis eredménnyel, önmaga ébredt annak tudatára, hogy a pockokon kívül az őzeket is megszerezheti magának. Ráébredt arra, hogyan maradhat észrevétlen, miképpen kell megvédenie a többi erre vetődő kutya elől a vadászterületét, amit a sajátjának érzett – sokat verekedett, súlyos sérüléseket kapott, de osztott is és mindig ő maradt győztesen, a küzdelem helyén. Megtanulta azt is, hogyan kell elkerülnie az ember útját, akit nem ismert ugyan, de félt tőle. Rég nem járt erre, ha egyszer-másszor mégis, nem szüleit és fivéreit látta megelevenedő emlékképeiben, hanem azt a kínzó fájdalmat érezte ismét, amit akkor elszenvedett. Tegnap este nem érzett ilyesmit, most azonban elemi erővel újra átélte annak minden pillanatát. Mogorván lábra kapott és sietősen szedve lábait, elindult. Pletyka és Csahos mérgelődve eredtek a nyomába, úgy vélték, igazán nem szép dolog ilyen váratlanul útra kelni, és ráadásul még otrombának is lenni. Nem törődött a kis kutyák zsörtölődésével, valami arra sarkallta, hogy mielőbb menjen el innét. A patak felé vette az irányt, és miután elérték, mindhárman szomjukat oltották, és ekkor valamennyiüket egyszerre ébresztett valóságra gyomruk görcsös követelődzése: enniük kell valamit. Mielőtt nekieredtek volna vadászútjuknak, Basa figyelmeztetőleg Csahosra morgott, aki megadó alázattal kuporodott le az avarba, így ígérvén meg, hogy szófogadó lesz és fürkészően figyelmes. Basa elégedetten böffentett majd nekieredtek. Elől haladt hát a nagy vadonbeli kutya, mögötte a két kicsi: előbb Pletyka, majd Csahos. Ide-oda ténferegtek, míg egyszer csak Basa megállt és a földre hemperedett. Így tett a másik kettő is, bár ők semmit nem láttak. Pletyka szeretett volna felfedezni valamit (sűrű cserjesor húzódott előttük), Csahost azonban büszkesége részegítette, örült, hogy eddig baj nélkül megfelelt Basának. Basa, ugrásra készen fürkészte a bokorfüggönyt majd váratlanul kiugrott. Pletyka, anélkül, hogy tudta volna, mire is vadásznak, nekivadult ugatással a nyomába eredt. Ekkor a bokorfal mögül egy kicsörtető őzsuta került az útjába, de észrevette Pletykát és abbéli igyekezetében, hogy kikerülje, elbotlott. Basa, aki szorosan az őz mögött loholt, rávetette magát és rögvest így tett Pletyka is. Az őz egy-két pillanatig még rúgkapálva küzdött az életéért, végül elfogyott az ereje. Basa és Pletyka rögvest nekiestek a friss zsákmánynak. Csahos, bár nagyon-nagyon éhes volt, távolabb leülve siránkozott. Nem merte a két mohón faló társat megközelíteni, melléjük férkőzni. Bajt sejtett és ez megbénította. Azok most nem figyeltek rá; kicsit később, miután pukkadásig telt gyomorral Pletyka arrébb kullogott, bátorítón Csahos felé vakkantott, odahívva őt az őzhöz. Basa elmerült a falatozásba, Csahos pedig, engedve Pletyka bátorításának nemsokára azon kapta magát, hogy félelemérzet ide-rosszsejtelem oda, éktelen étvággyal majszolja magába a ropogós őzhúst.

Az üldözők A vadászok a völgység fenekénél tébláboltak, annak az üregnek a szájánál, ahonnét évekkel azelőtt

kiirtották a kutyacsaládot. Hallgatagon nézték a sötét vermet és talán a megbánás bűnös ködpárája vetült rájuk, mert csak feszengtek és nem szóltak semmit. Napkeltekor Dörzsök vezetésével indultak útnak; négyen voltak, mint akkor azon a bizonyos napon. És véletlenül-e, vagy a nagybetűs Sors szeszélye folytán, ki tudja, de ugyanők jártak itt akkor is. Ma pirkadatkor, előbb magaslesekre kiülve, lesben várták a kutyákat, de világosodáskor már nem látták ennek az értelmét. Nekivágtak hát az erdei dűlőnek, hogy visszatérjenek a vadászházhoz. Útközben vetette fel Dörzsök, hogy kanyarodjanak a völgy felé, mert lehet, ismét ott botolhatnak a kutyákba. A többiek nevetve adták beleegyezésüket és arrafelé fordultak. Csendben jártak, mondhatni, csatárláncban, mert sosem lehet tudni, mi kerül az útjukba. Legelöl a vadőr lépdelt, mint e kis különítmény vezetője, mögötte Szíj Béla, az egyik helybéli puskásember, nyugdíjas lévén, ráérő ideje bőven akadt, így kedvvel vette a felkérést a kutyavadászatra. Őt Takács Elemér követte a sorban, szintén faluhelyi, fiatal legény még, alig néhány hete mondhatta magát a társaság tagjának. Mindig is nagy-nagy szorgalommal segédkezett hajtóként és mindenesként, végigjárva a vadásszá válás zegzugos útvesztőit és miután abban a bizalomban részesült, hogy felavatták (bizodalom ez, az emberi érzelmek egyik legsúlyosabb kegye, mert azt jelenti: elfogadott lettél egy csapatközösségben), azon igyekezett, hogy azt minél szorgalmasabban meghálálja. Egyetemi éveinek legvégét töltötte, nagyrészt a városban lakott, kollégiumban, és most idehaza tartózkodva, nem mondott ellent Dörzsöknek. Akkor is itt volt, azon a bizonyos kutyavadászaton, még botos-vadászként, buzgó szorgalommal leste Dörzsököt, megtanulni igyekezvén a ködgyertyás vadászat fortélyait. A sort Nyírjesi zárta, aki elégedetten sóhajtott, mert mégiscsak jól okoskodott, az idős vadőr segítséget kért, amit elvárt és mindezt úgy, hogy senki méltóságérzetén nem esett csorba. Érzékeny teremtmény ám a vadászember, könnyen magára vesz rá nem illő inget, és aztán attól csak nehézségek, perlekedések közepette hajlandó szabadulni. Nyírjesi ezt el akarta kerülni, ezért is Szíjt és Takácsot hívta, mert jól tudta, ők azok, akik leginkább megértik egymást. Mást is megkereshetett volna, de nem akarta, hogy vita legyen abból, ki hová álljon lesbe, vagy most a cserkeléskor ki vezesse a sort, és ilyesmi. Az a tiszta, ha tökéletes egyetértés van és ez a négyes ebben egységes: a vadászat vezetője nem lehet más, mint Dörzsök. Álltak az üregnél és szótlanul forgolódtak ide-oda. Önmagukban menedéket kerestek arra, hogy azt és akkor miért tették, holott azt cselekedték, amit kellett. A kutyákat meg kellett ölniük, mert ha nem teszik, elűzik a vadat, megölik az összes gidát, borjat, nyúlfit és vadmalacot üressé téve az erdőt, és hát számukra sem maradt volna vad, amire vadászhatnának. És mégis. A keserűség emésztette őket, nem is a kutyák leöléséért, hanem a hangok miatt. Igen, a hangok. A kutyák halálsikolya. Az üregben vergődő kutyák hangjai kísértették őket, emberi volt, amint vonítottak és szűköltek, torokszorító volt végighallgatni és kivárni, amíg elcsendesednek. Mert, ha rókakotorékba hajítja az ember a ködgyertyát, nem hallja, mi történik odalent a földtakarás alatt. Itt azonban minden egyes fájdalmas sóhaj és nyüszítés is kitüremkedett. Az üreges sziklabelső hangos visszhangként adta a kintiek tudtára, valójában mi történik a bezártakkal. És mindez szégyenletes volt, nyomasztó és bűntudatot ébresztő. Talán Nyírjesi volt az egyedüli, aki, bár őt is fojtó hangulat szállta meg, mégis fesztelenül túltette magát a sanyargató bánaton. - Na, uraim, csak nem eresszük búnak magunkat – mondta nagy hanggal, könnyedére sikeredett lejtéssel buktatva ki száján minden egyes szót, hogy lássák a többiek, nem kell nekikeseredni. – Hiba volt ide jönni, Mihály bácsi, menjünk is, visszafelé hosszú még az út! - Menten, fiam – felelte a vadőr. Elfordult a többiektől és tekintetével a völgyaljat pásztázta. Megérzése súgott valamit, mégpedig azt, hogy itt jártak a kutyák, és csakugyan, amint a tekintetét ide-oda siklatta,

észrevett valamit. Gyorsan kilépett és nem messzire egy benyúló szikla-szögletnél lehajolt. - Itt voltak – mutatott az összekuszált avarra –, itt töltötték az éjszakát. - Az nem lehet, Mihály bácsi – mondott ellent Nyírjesi, cseppet sem olyan meggyőző erővel már, mint az előbb. – A történet nem ismételheti magát! - Hát, nem is ismétli, mert nem a fészekben vannak, mint akkor. Nem is család ez, hanem három összeállt kóbor eb, hogy a rosseb esne beléjük, és nincsenek is itt, nem is jönnek vissza. Előttünk járnak, valahol a sűrűben rejtőznek. - Honnét tudja, Mihály bácsi, hogy hárman vannak? – a kérdés Takács száján csúszott ki, mert ezt az egyet, a nyomolvasást sosem tudta elsajátítani és irigyelte is az öreget azért, hogy úgy olvas a nyomokból, mintha nyitott könyvet lapozna. Dörzsök mosolyogva nézett rá, kedvelte Takácsot. - Nézzétek – felelte, az avarra mutatva –, jól látszik, hogy itt kikotorták a lehullott lombozatot. Vagyis, feküdtek ezen a helyen. Nos, ha arrébb léptek, az erdőbelső felé, láthatjátok, hogy a puha erdőaljzaton is kirajzolódnak a kutyamancsok lenyomatai és nézzétek meg alaposan, van egy minden nehézség nélkül elkülöníthető nagyobb, látjátok, ugye – mutatta –, és két kisebb, nézzétek meg alaposan. - Csakugyan – bólogatott Szíj. – Hát, Mihály, irigyellek, szó se róla! Én, ezt az életben nem tudtam volna kibogozni. - Nem nagy tudomány – szerénykedett Dörzsök, holott jóleső érzés feszítette a mellkasát, látva a többiek őszinte csodálatát; végső soron jó dolog az, ha az embert nyíltan dicsérik. – Na de, haladjuk, a kutyák arra mentek, talán megálltak valahol, és meglephetjük őket. Az eddiginél is óvatosan cserkeltek, nagyon vigyáztak arra, hogy a lábuk alatt ne roppanjon meg az avarszőnyeg rejtekében megbúvó, árulójukká válható száraz gallyazat. Csendben talpaltak, mondhatni, lopódzva osontak, nem is vadászként, hanem üldözöttként. Már-már végét vélték látni a kutya-keserésnek, amikor egyszer csak a sort vezető Dörzsök sebes léptekkel egy bokorfal mellé vette kapkodó útját, majd’ elesett nagy igyekezetében saját lábaiban. Még mielőtt odaértek volna mellé, és tanúbizonyságát vehették volna a felfedezett bűntettnek, már hallották az öreg vadőr szitokszavait. Mert ráakadt az őzsuta maradványára. Szörnyülködés és gyengeség, aggodalom és kétség érzéshulláma kerítette hatalmukba őket, meg annak tudata: ismét olyan öldöklő kísértetek járnak a területen, akiket mielőbb puskavégre kell kapniuk, mert ha nem… Ebbe még belegondolni is rossz volt, nem is mertek. Tehetetlen mérgüket nem palástolva, sarkos ítéletet hoztak, nem mintha eddig nem ezt akarták volna, de így, ott állva az őzsuta teteme mellett, valamiféle ünnepélyes alázat mondatta ki a verdiktet: halál a gyilkosokra; majd, lecsendesedve, azon tanakodtak, mégis mitévők legyenek. Megállapodtak, hogy egyvalamit tehetnek: a tagság többi tagját is mozgósítják, és mindaddig üldözik a kutyákat, amíg meg nem ölik őket.

Találkozás az erdésszel Miután befalatoztak, elfeküdtek pihenni, no, persze, nehezükre is esett volna a mozgás, olyannyira jóllaktak. El is szenderedtek, de ez nem felüdítő alvás volt, kedves álommal kísérve, ahogy az kijár egy alapos lakmározás után, hanem egyfajta átmenet az ébrenlét és szunnyadás között. Egyedül Csahos kapta lábai közé a farkát, gömbölyödött kényelmesre, és pillanatokon belül az ártatlanok jóízű álomvilágába temetkezett. Basa és Pletyka csak szusszantak, és bár le-lecsukódott szemük, nem adták át magukat a teljes elszenderedésnek. Nemsokára, talán megelégelve az egyhelyben maradás unalmát, Basa lábra kapott, mire Pletyka is felugrott, miközben felköltötte Csahost, aki hatalmasakat ásítva és rosszallva álma megzavarását kecmergett ki kényelmes fekhelyéről. Útra keltek. Előbb megint az erdőn átcsordogáló

patakhoz értek. Egyikük sem kérdezte Basát, mégis, hová és merre tartanak, követték, mert igazi vezérre találtak, akit nem illik illetlen kérdésekkel zaklatni. Hiába is kérdezték volna, mert Basa csak nekivágott az ismert rengetegnek, nem számolva mikor és merre érnek ki. Zavarta hívatlan társainak ottléte, kedve szerint még mindig magára hagyta volna őket, és mégsem tette; önmagának sem tudta megmagyarázni, miért. Az egymagában töltött évek morddá szilajosították, sosem gondolt vele, hogy bármit is szégyellene megcselekedni, és most mégsem talált önmagában annyi erőt, hogy elzavarja a két esetlent maga mellől. Pedig zavarják a nyugalmát, és mégis kedvesek. Kedvesek? Igen, bár a szót Basa nem értette (így nem is tűnődött az értelmén), a vonzalom és fűződés lánca beburkolta, odabilincselte őt Pletykához és Csahoshoz. Lehet, saját magára haragudott leginkább, lehet, másra; főleg tétova kedélyére, mert gyalulatlan, kibontakozni képtelen kutyaértelme a társlétnek ezt a valóságát már nem tudta felfogni és megérteni. Így hát bogos hangulatát magában tartva zsörtölődött, kívánva az áhított magányt és mégis félve az újbóli egyedüllétet. Amikor felhökkent éber álmából az őzreggeli után, nyomasztó nyugtalanság áradt szét bensőjében, ideges kapkodás, félsz és menekülni akarás érzés-egyvelege egyszerre. Ezért indult útnak olyan váratlanul, és ezért botorkált jó ideig szótlanságba temetkezve az erdősokaságban, nem törődve társai caplató buzgalmával, hogy végre szóljon valamit. Mert Csahos és Pletyka szolgalelkűen loholtak mögötte, tűrve a nagy kutya érdes hangulatát, bár Pletyka hébe-hóba nyalka buzgalommal előrefutott, hogy Basa, ha nem akarja, akkor is észrevegye és Csahos is néha-néha rávakkantott, hogy pihenjenek; mindezt elengedte a füle mellett. Végül mégis megpihentek. Az erdőnek olyan távoli rejtett zugába érkeztek, amit Basa jól ismert ugyan, mégis ritkán vette erre az útját. Ez már nem vastagtörzsű fák által alkotott sűrű rengeteg volt, a fasokadalmat nem ölelte körül dús aljnövényzetű cserjefüggöny, hanem katonás sorrendben sorakozó, mondhatni aljzat nélküli farendekké váltak. Az erdészek, miután sok-sok évvel ezelőtt, fogalmaik szerint vágáséretté értek a hajdan, talán még őseik ősei által nagy gonddal vigyázott tölgyfák-tömegei, kidöntették valamennyi öreg, sokat látott remetefát és helyükbe fiatal, sudár csemetefiakat ültettek. Ezek mások voltak, semmi erdőszerű nem volt bennük, sem az illatuk, sem a hangulatuk nem tükrözte egy erdőnek az életszagú illatát és valósághű hangulatát. Csendes volt, élettelen, kerülte a madár, kerülte a vad, igaz, ha erre tévedt is néha valami, rögvest odébbállt, mert sem táplálékot, sem rejteket nem lelt a nyílt fasorok között. Az erdő megcsúfolása volt ez. Basa is vargabetűt tett, ha mégis idesodorta sorsa, félt bemenni a fácskák közé, mert tudta, bárki észreveheti, és az nagyon-nagyon nem jó, ha meglátják. Még szüleitől kapta útravalóul ezt az életre szóló figyelmeztetést: téged, fiam, mondotta atyja és anyja, soha, senki meg nem láthat, meg nem érezhet, te viszont, mindenkit meg kell, láss és meg kell, érezz. És így is tett, portyái során létének titkát nem fedte fel soha, ha kellett, hosszú-hosszú ideig megbújt valahol, csak azért, mert nem tudta eldönteni, hogy az előtte lévő út számára jó-e, biztonságos-e. Most, ennek a faültetvénynek a határára tévedtek. Itt egy rejteket adó csenderesbe húzódtak, ami, ki tudja hogyan és miképpen, de túlélte az erdőirtást és az egyedüli, dús zöldlombozatával kiríva az egyenfák sokadalmából, életet sejtető természetessége volt e megsebzett tájnak. Hátuk mögött egy keskeny dűlő kanyargott és annak mögötte a még érintetlen, örgerdő; a kutyák onnét lábaltak ide a bokorfüggönyhöz. Amikor az erdőhatárhoz érkeztek, Basa tanácstalanul mordult egyet. A lombkoronák összefüggő hálózatán keresztül az erdőt kellemes, hűvös és homályos derengés fedte, míg azon túl a világosság uralkodott. Gyönyörű, napos, tavaszi időre ébredtek. Pletyka és Csahos megkönnyebbülve kuporodtak le, végre, pihenhetnek, gondolták. De Basa, váratlanul kiszökkent a földútra és ugyanazzal a lendülettel, már a csenderes takarásából kémlelte a tájat. Mindkét kis kutya felpattant fektéből és mérgesen vakkantottak Basa után. Pletyka, miután néhány durcás nyikkanással közölte véleményét, azonmód átszaporázott a dűlőn

és Basa mellé telepedett, Csahos azonban, ráérősen kilépett az útra és szaglászgatva a földet, füvet és levegőt, kényelmesen botorkált. Basa elhűlve nézte Csahost. Eddig is furcsának találta kutyához méltatlan szokásait, most azonban harag fogta el, mert, gondatlanságával magukra hozhatja a bajt. Így, amikor Csahos széles jókedvében már-már elérte a bokorsort, Basa megragadta és alaposan a földhöz teremtette a csenderes takarásába. Csahos fájdalmasan nyüszített, még sosem verték meg, igazán most sem, csupán leckét kapott, amúgy kutyamód. De sértett önérzete viharként háborgott, nyüszített és szűkölt mindaddig, amíg Basa ismét fel nem öklelte és rá nem morgott. Ekkor elhallgatott és megbántva kushadt a földhöz. Pletyka riadtan, reszketve szemlélte a leckét, és amikor Basa feléje fordult, azt hitte, ő van soron, így a hátára dobta magát és apró mancsaival a levegőben karikázva kérte a nagy kutyát, hogy ne bántsa. Basának eszében nem volt Pletykát megverni, nem is értette, miért hisztériázik itt neki. Eleinte csak bárgyún meresztette szemét a vinnyogó kicsire, miközben talán azon tépelődött, hogy miért kellett összeakadnia két ilyen alakkal. Aztán halkan kaffanva, mintegy válaszolatlanul hagyva saját kérdését, hozzáhajolt, megbökte a hasaalját, jelezve, hogy béke van, maradjon csendbe majd elfordult tőle és lehemperedett. A nap egyre melegebben sütött, a csenderes árnyéka azonban hűs fedezetet adott mind a hármójuknak. El is bóbiskoltak, Csahos megbántott önérzetében talán rosszat álmodott, mert még akkor is vinnyogott és dobálta magát, Basa és Pletyka ismét csak szusszantak, mintsem valósan átadták volna magukat a teljes megnyugvásnak. Előbb Pletyka kapta fel a fejét, meghallva az apró, alig-alig kivehető, de mégis mind közelebbről hozzájuk verődő zakatolást, majd Basa is feléledt félálmából; mindketten ugrásra készen várták, hogy végre meglássák a dübörgés gazdáját. Sem a fiatalosban, sem az öregerdőben nem láttak senkit, a hang nem is onnét érkezett, hanem a két erdőtömböt elválasztó dűlő felől. Kenyeres Dániel, segéderdész vette erre útját, ráérősen araszolva szolgálati motorjával, azt leste, hogy a telepített nyarasban (amint az erdésznyelv nevezi a nemes nyárfás ültetvényeket) minden rendben van-e, nem lopták-e meg az erdészetet fatolvajok, nem tette kárt a fácskákban az erdei vad. Basa és Pletyka aztán észrevették, amint méltóságteljes lassússággal közeledett, Pletyka, még ha akaratlanul is de megcsóválta a farkát, mert embert látott és ő azt tanulta, ha embert lát, barátságosnak kell lennie. Még akkor is, ha most a kivertek életét tengeti, a gazdája elvesztése óta az ember csak fájdalmat okozott neki, mégis ember közeledik, akit tisztelni és félni kell. Egész testében remegett, legszívesebben kiugrott volna eléje, hogy lássa, itt van ő is. De nem tette. Basára figyelt, aki úgyszintén reszketett, de tekintetében semmi tiszteletet, semmi félelmet nem olvasott ki, haragot és megvetést, igen, és ez Pletykát olyannyira megdöbbentette, hogy farka lengetését is feledve, lehuppant a takarásba, és alig véve levegőt, csak Basát bámulta. Csahos is felkelt, és vinnyogva nyújtózkodott. Basa és Pletyka egyszerre mordultak rá, hogy csend legyen, mire Csahos rögvest elhallgatott. Meghallotta és észrevette ő is a közeledő embert és akárcsak Pletykának, neki is önálló életre kelt bozontos kis zászlósfarka: ide-oda lengedezett. Érezte azonban, hogy valami nincs rendjén, mert a társai roppant feldúltak, mégis öröm szállta meg, újra embert látott és ez az elvesztett gazdáit, a szobáját, a játszóteret, az elfeledettnek hitt múltat jutatta eszébe, felkorbácsolva zaklatott lelkivilágát. Mielőtt bármelyikük is megakadályozhatta volna, Csahos lábra pattant és virgoncodva, hangos csaholással üdvözölve Kenyeres Dánielt, gurigalábait sebesen kapkodva kiperdült eléje a földútra. A segéderdész majd’ elhanyatlott meglepetésében, az utolsó pillanatban tudta csak megtartani a nehéz kormányt attól, hogy eldőljön a motor. Mosolyogva lehajolt a lábai előtt hempergő kutyához és megsimogatta. Csahos leplezetlen örömmel hagyta, hogy barátkozzanak vele, úgy érezte nagyon rég nem volt ennyire jó dolga, mint most. Kenyeres Dániel látta a kutyán, hogy nem egy elvadult képviselője

fajtájának, csodálkozott is, hogy itt akad vele össze, távol minden emberi településtől. “Vajon megszökött vagy elhagyták – morfondírozott. – Mit tegyek vele?” Abbahagyta az állat cirógatását és beindította a motort. Úgy határozott, hogy maga után csalja az erdészethez, ott ellátják: enni, inni kap, meg valami kis rejteket, és megpróbálja megkeresni a gazdáit. Ha pedig nem találja meg azokat, bárki hazaviheti, aki ilyen kis kutyára vágyik. Csahos meglepve ült le, amikor a motor eltávolodott tőle. Nem tudta, mit tegyen, csak nézte a távolodó hangos és bűzös masinát. De, Kenyeres Dániel egyvégtében szólongatta, menet közben visszahajolva felé, beszélt hozzá. Csahos bátortalanul lépdelt utána, képtelen volt odaadó lelkesedéssel követni. És aztán váratlan dolog történt. Basa és Pletyka, megunva a tétlenséget, vagy az ember közelségét túl hosszantartónak gondolva, kiugrottak a csenderesből és átrohantak a fiatalosba, majd sebesen az öregerdőbe, ahol azon nyomban szem elől vesztek. Kenyeres Dániel most is majd’ elhanyatlott meglepetésében. Leállította a motort, úgy nézett a menekülő kutyák után és a tébláboló Csahosra. Hallotta már ő is a híreket, hogy kutyák bukkantak fel az erdőrengetegben és lehet, éppen ezek, akiket most látott. Valóban ez a kis vakarcs, aki itt ül előtte, majd megvesz a szeretetéhségtől, és akit még egy bottal is agyonverhetne, lenne a vadászok által olyannyira keresett vadgyilkos? Igaz, a másik kettőt csak villanásnyira látta, az egyik egy termetesebb német juhászféle forma, a másik ehhez hasonló apróság. Lekecmergett a motorról és lassan elindult Csahoshoz, aki lengedező farkával a földút porát porolta örömében, hogy lám, mégis van igazság, az ember nem hagyja magára. De mindebben most volt valami furcsa, megmagyarázhatatlanul feszélyező. Először is, Basa és Pletyka miért poroztak el olyan szélsebesen? Mi történhetett velük? Aztán, ez az ember, valahogy más lett, a hangja kedves, de mégis veszedelmet sejtető. Mert Kenyeres Dániel valóban izgatottabban beszélt Csahoshoz, észre sem véve, hogy árnyalatnyival megváltozott a hangja, Csahos azonban rögvest meghallotta a különbséget. Amint közeledett Kenyeres Dániel, Csahos úgy hátrált. A segéderdész látta, hogy a kutya most tart tőle, ezért megállt, leguggolt és úgy hívta magához. De Csahos csak ült és bámult, nagyokat ugatott és vakkantott, mellső és hátsó lábaival egyaránt kaparta az útpórt maga előtt, mert szenvedett attól a kettősségtől, ami hatalmába kerítette: rohant volna az emberhez, miközben el is futott volna tőle minél messzebbre. Mit tegyen? Kenyeres Dániel megunta a hasztalan várakozást. Előbb arra gondolt, hogy rárohan a kutyára, megfogja, megkötözi, és úgy viszi el, aztán elvetette ezt, mert nem akarta megijeszteni Csahost. Végül is – gondolta –, tudom, hol vannak. Ha visszajövünk, ez a kicsi, biztos itt lesz, minek küzdjek most vele. Igen, ez lesz – fordult meg –, megkeresem Dörzsök bácsit, elmondok neki mindent, és lehet, hogy egy-két óra múlva már velük együtt jövök vissza. Csahos értetlenül nézett az elrobogó ember után. Ismét magára maradt. Ült csak az úton és hangtalanul körbe-körbeforgolódott, aztán, mintha megrázta volna valami, oly’ sebes cikázással szaladt be az öregerdőbe. Miután beért, ahogy csak a torkán kifért, csaholva hívta Basát és Pletykát. De hívhatta őket, nem kapott választ; teljesen elfáradva, megcsendesedve, továbbra is magában maradt. Fújtatva hemperedett az avarba, azon tanakodva, mitévő legyen. Felkecmergett, mert eszébe villant, hogy merről érkeztek ide; és nagy sietve a patak irányába szaladt. Nekihevült szorgalmában azonban eltévedt. Egy ideig még ismerős volt az erdő, egy-egy fatörzsököt, göcsörtös törzsű famatuzsálemet megjegyzett idefelé jövet, most azonban nem is ezeket nézte, hanem toronyiránt nekivágott a rengetegnek. Amikor pihegve megállt, ráeszmélt, hogy nem tudja, hol van. Eltévedt és társait vesztve, megint csak magára maradt. Elkeseredve szaladgált fel és alá, és minél inkább elhatalmasodott benne az elveszettség és magáramaradottság gyötrelme, annál keserűbben és fájdalmasabban nyifogott. Végül az elanyátlanodás kínkeserve végképp kitört háborgó lelkéből, elgyengülve leült és torokszorító vonítással harsogta világgá

bánatát. Mire, úgy ahogy megnyugodott, a szája kiszáradt és jártányi erőt sem érzett a testében. Lekuporodott és várt. Várt valamire, maga sem tudta, mire, de reménykedett, mozdulatlanul, bizakodva. Sokáig így feküdt, mígnem meghallott valamit. Felneszelt, talpra ugrott és úgy hegyezte a fülét, mert ekkor már kivehette a hangot: valami susogott nem messzire valahol, csak azt nem tudta megállapítani a sok fa és bokorszövevényt kutakodva, merre. Aztán megint elhalkult minden, elszontyolodva huppant vissza az avarra. És ekkor, ismét megütötte a fülét, most már jól kivehetően a háta mögött matatott valami. Megfordult és derültségében majd kibújt a bőréből. Néhány ugrásnyira tőle Pletyka állt egy fatörzs takarásában és farkcsóválva üdvözölte az örömittasan erőre kapó és feléje viharzó Csahost.

Elválás és találkozás Basa hatalmasakat szökkenve vetette be magát az erdősűrűbe és Pletyka, kipördülő lábakkal robogott a nyomában. Amikor Basa lehiggadt és végre megállt, Pletyka úgy dőlt össze, mint egy élettelen rongybábú. Basa érdeklődve bújt hozzá, megböködte a fejével, mintha azt mondaná: jól van, semmi baj, és ő maga is lehemperedett. Egy szederindás erdőrészhez értek, csend és mozdulatlanság vette körül őket. Basa nem félt, mert elég erőt érzett magában ahhoz, hogy ha kell ne térjen ki az ember elől, mégis jobbnak vélte menekülni előle. Amikor embert pillantott, akaratlanul is az a kitörölhetetlen emlékű nap villant eszébe, és ez inkább haragot táplált benne, mintsem félszt. És mégis, menekült az ember elől, kerülte a közelségét. Nem egyszer előfordult, hogy valahol meglapulva, alig egy-két ugrásnyira látta az embert, és ha akarta volna, hát ráugorhatott volna; akár most is. Nem tette. Nem is az embertől ijedt meg, hanem attól a bűzös és hangos micsodától, ami vele volt. Az nagyon félelmetes volt, ilyet még nem látott. És Csahos, az a meggondolatlan kis vakarcs, csak úgy odaszaladt hozzá, lekuporodott és kedveskedett az embernek. Eddig nem túl sokat időzött azon, hogy megismerje, most azonban, hogy végre megint lehiggadt fővel bámulta a világot, rágondolt. És minél inkább rágondolt, dühe annál inkább sajnálatba esett, mert a meghunyászkodásáért, ahogy az ember előtt kúszott, már csak szánalmat érezhetett iránta, haragot nem. Hol lehet vajon? Az embernél maradt? Pletyka mellette szuszogott, Basa ránézett, és ismét megbökte. A kis kutya szolgaszorgalommal felpattant, Basa csak böffentett, erre Pletyka válaszképpen vakkantott. Talán azt beszélték, hogy ketten maradtak, talán azt, hogy mégis csak meg kellene nézni, mert lehet, Csahos valahol lemaradt útközben. De egyikük sem mozdult. Végül azonban Pletyka, kipihenve fáradalmát, mégis nekiindult, hogy körbekémlelje a környéket. Basa a helyén maradt, de amikor a bokorfalak eltakarták előle a portyára induló Pletykát, rögvest talpra szökkent és utána eredt. Nem akart egymagában maradni, társ kellett, mégpedig, Pletyka. A fellángoló, majd’ lobot vetett rémület lelkében, hogy Pletykát is elveszítheti, görcsös békétlenséget szült a bensőjében, olyannyira, hogy riadalmában már-már hangosan a kis kutya után ugatott. Végül mégsem tette, mert nem tehette, csendben kellett maradnia, hiszen az ember még itt lehet valahol. Pletyka kényelmesen andalgott, és Basa látta, hogy ő sem akar messzebbre távolodni (eszében nem volt elszakadni Basától), így ismét lefeküdt, de úgy, hogy Pletyka ne vesszen szem elől. Pletyka előbb azt hitte, hogy csak képzelete játszik vele, mert a tompán felsejlő ismerős csaholás, elhalt. Aztán el is feledte, mert megmozdult előtte az avar, és egy settenkedő pocok már nem haladhatott tovább. Pletyka nem volt éhes, mégis elfogta és megölte, aztán a szájába vette és úgy cipelte, mintha valami féltett

kincset tartana fogai között. Látta, hogy Basa árgus szemmel követi minden mozdulatát és arra gondolt, odaviszi neki a zsákmányt, amikor meghallotta az elkeseredett kutyasirámot. Leejtette a pockot és öles ugrásokkal a hangfoszlány felé szaladt, majd lekuporodva egy fatörzs védelmében, kikémlelt a hang irányába. Meglátta a tébláboló, nyavalygó Csahost és örömében úgy pattant fel rejtekhelyéről, mintha láthatatlan kezek rángatnák a magasba, aztán, amikor Csahos elérte, úgy ugráltak körbe és körbe, mintha réges-rég nem látták volna egymást. És Basa is, feledve minden rossz emlékét, haragját és sajnálatát, virágos kedéllyel fogadta. Ismét együtt voltak hát. A viszontlátás édeskedves önfeledtsége hamarosan tovaszökkent. Elmúltával megnyugodva, szótlanul és mozdulatlanul méregették egymást, mintha ez a hirtelen jött elválás és szerencsés újratalálkozás valami elválaszthatatlan egységbe kovácsolta volna őket. Nem tudták szavakba önteni, de érzésviláguk ragaszkodott már a másikhoz, nem a tudatuk, hanem a lelkük. Mindhárman egyedül maradtak életük során és mindhárman társra vágytak. Az élet egymás útjába sodorta őket, és, még ha csak egynéhány órája, alig egy naplemente és egy napfelkelte röppenése telt el azóta, hogy találkoztak, mégis sorshatározó lett minden, ami, azóta megesett velük. Azt érezték, hogy jó együtt; Basa csak önmagára figyelő rátartisága elpárolgott, Pletyka félszsége valamiféle nekiveselkedő bátorsággá serkent, mert Basa mellett nem tartott semmitől, erőt és bátorságot érzett, és hát Csahos, a kikapós, puhány városi lélek, megsejtette, hogy a kutyaélet, kint az erdőben kegyetlen világ, ami önmagára hagyatva csak bajt hozhat szegény fejére. Ez a pillanat, ahogy szótlanul méregették egymást, pecsét volt, olyan pecsét, ami életvégig szól, ami feltörhetetlen, és ami megmásíthatatlan.

A magányos vadászat Kenyeres Dániel nem csalódott. Amikor, meglátogatta Dörzsököt odahaza, a vadászháznál már nem találta, így kipöfögött hozzá a faluba, és elmesélte neki a kalandját. Az öreg nem tudta, hogy nevessen-e, vagy keseregjen. Aztán ő maga is aprólékosan mesélt a sikertelen vadászatról, valamint arról, hogy legközelebb mához két napra gondolták meghajtani az erdőtömböket, hátha fennakadnak valahol a kutyák. Kenyeres azt javasolta, hogy ne várjanak addig, mert most tudja, hol vannak, tehát biztosra mehetnek, de két nap, sok elvesztegetett idő. Addig még – okolta – számtalan vadat megölhetnek, ráadásul olyan messzire juthatnak, ahol akarva sem találnának rájuk. Azt elhallgatta, hogy az egyik kutyát majd’ sikeresen maga után csalta; annyit mondott csupán, hogy a szálasnál kiugrott elé a három üldözött, akiket alaposan szemügyre vehetett. Ízlelgette magában a kiejtett szavakat, nézte a vadőr arcán az indulathullámokat, azt szerette volna, hogy mindenféleképpen kicsalja és rávegye őt a vadászatra még a mai napon. Így hát, történetét lassan vezette elő, cirkalmas mondatokkal, mindig is tudott üresen és sokat beszélni, készség volt ez nála, bármikor, bármiről tudott szólni. Idefelé jövet el is tervezte magában, hogy milyen szózuhataggal tereli ámulatba az öreg vadőrt, és jól okoskodott: minél tovább beszélt, annál jobban látszott Dörzsök megingása abbéli hitében, hogy csak két nap elteltével üldözik tovább a kutyákat. Pedig az öregnek ez ekkor még erős akarata volt. Egyfelől azért, mert a többiekkel ebben állapodott meg, másfelől azért, mert most sebtében összehívni az embereket, nem sok eredménnyel kecsegtetett, harmadrészt meg azért, mert úgy vélte, a hátralévő két napon kötelessége egymagában utánuk járni. Főleg emiatt húzódozik, minduntalan azt érezte, ez a kutyavadászat számára az utolsó nagy kihívás, akkor is, ha megvetett és vadnak sem tekintett, csak könyörtelen gyilkosnak tartott kutyákról van szó. Kenyeres azonban olyan csábítóan húzta el előtte a mézesmadzagot, jobban mondva a szavakba formált előre kiötölt csalétket, hogy úgy tűnt, minden másképpen alakul, mint amint eltervezte. Ezt sajnálta, még ha nem is mondta ki, nem tehette meg, hogy kifogást keresve, rögvest nemet mond az erdésznek.

Mert, mivel védené meg a saját igazát? Kenyeres biztosan telekürtölné a környéket azzal, hogy elszalasztott egy vissza nem térő lehetőséget, amiért megszólnák, még bűnbakká is tennék. A vadásztársaságban mindig akadnak, akik csomót keresnek mindenhol, mindenben, legfőképpen a vadőrben, sőt, nem kevesen csupán alárendeltnek tartják az egyszerű vadőrt, szolgálati tárgynak, aminek és nem, akinek kötelessége az úrhatnám városi vadász kiszolgálása. És ha, ne adj Isten, csak egy gyenge bogra is akadnak, rögvest megdagasszák. Ez nem hiányzik Dörzsöknek, szereti a békességet, nem térhet hát ki Kenyeres javaslata elől. Így kézbe vette a telefont és feltárcsázta Nyírjesit, beszámolt neki a hallottakról, és kérte, döntsön, mint a társaság elnöke, meghajtsák-e az erdőt egy-két óra múlva, vagy ne. Nyírjesi kelletlenkedve fogadta az újságot, legkisebb porcikája sem kívánta, hogy ismét órákon keresztül talpaljon. Visszakérdezett hát, hogy Dörzsöknek mi a meglátása, és az öreg, ügyelve arra, hogy a beszélgetést mindvégig hegyező fülekkel hallgató segéderdész ne bántódjon meg, azt válaszolta: örül Kenyeres hírének. De – tette hozzá sajnálkozva, még a hangját is suttogóra fogva, mintha így is ennek akarna nyomatékot adni – kevés a remény arra, hogy a sötétség beálltáig eredménnyel járnának, inkább csak megzavarnák, mintsem puskacső elé terelnék a kutyákat. Nyírjesi megragadta Dörzsök szavaiban rejlő szalmaszálat: ma már nem vadásznak, de, két nap múlva, ott kezdenek, mert lehetséges, hogy a kutyák fészekre lelnek az erdőben, és ott ragadnak. Kenyeres nem hitt a fülének. Dörzsök, széttárta a karját, láthatja, Kenyeres úr, mondta, ma már sehogy sem tudjuk szerét ejteni a vadászatnak. Az erdész hitetlenkedve búcsúzott el, olyannyira biztos volt sikerében, hogy a kudarc leforrázta, és hazafelé tartva nem is tudta feledni balsikerét, egészen addig forrasztotta, mígnem a sikertelenség személyes sértéssé dagadt. Na, azt várhatják – dohogott –, hogy én még egyszer bármiben is segítsek nekik. Dörzsök azonban hálát adott Istenek Nyírjesi lustaságáért. Eszébe nem volt elszalasztani a Kenyeres kínálta lehetőséget és késő délután, amikor már a láthatár széle szürkésfehérbe hajlott, elindult, hogy gyalogszerrel végigjárja azt az erdőtagot. Sokat töprengett a kutyákon. Azon az emlékezetes vadászaton is, amikor az üregben végezték ki a családot. Nem tudta feledni, főleg azt a könnyelműségét káromolta, hogy szabadon hagyta az üregszájat addig, amíg vissza nem tért az elpusztult állatokért. Mert, igen, sokat gondolt rá, azóta sem felejti, biztos benne: egyikük életben maradt. Megállt, és azon töprengett, mindez miért fontos a számára? Miért? Úgy beszél erről magában, mintha élete sarkos tévedéséről lenne szó. Tévedésnek, tévedés, helyeselt, de nem sarkos, de fontos, nagyon fontos. Megkérdezte magától: miért? Nem tudom, felelte, érzem, hogy fontos, okát adni, nem tudom. Se szeri, se száma eddigi élete során elpusztított kutyáknak, de egyre sem emlékszik olyan élesen, mint erre a családirtásra. Pedig voltak nevezetes vadászatok, azok azonban kellemes vadászhistóriává alakultak idővel, amit esténként, cimborái körében két pohár bor között elmesélhet. Ez utóbbit nem lenne képes anekdotázva leírni, és észrevette, a többiek is így vannak ezzel. Azóta csak egymás között említették fel, Nyírjesi, Szíj, Takács és ő. A tagságból sem tudta senki, mi történt és hogyan történt valójában, csak azt, hogy horogra akadtak a kóbor kutyák. Elérte azt az erdőrészt, ahol Kenyeres összetalálkozott a kutyákkal. Megrázta a fejét, hogy kiverje tépődő gondolatait. Lassan haladt, ügyelt a mozdulataira. Két-három lépés után meg-megállt, hallgatódzott és fülelt, nem hall-e valamit. Aztán újra nekivesekedett majd megint megáll, és így tovább mindaddig, amíg a naplementében valamit is láthatott. De nem találta meg a kutyákat, túl szép lett volna, gondolta, és ekkor, mint derült égből cikázva kirobbanó villám, úgy hasított tudatába: mást sem látott. A vad csendben van, nem mozog, lapul, és inkább reszketve vár, ha itt van, mintsem riasztva elugorjon, mert fél. És, ha fél a vad, akkor

űzi valami. Igen, a kutyák itt vannak, zavarják a nemes jószágot, és ha nem is hajtották még halálra őket, az őzek, szarvasok, de még a kondában barangoló vaddisznók is érzik a veszélyt. A csend a bizonyíték. Mint zsenge ifjúkorában, Dörzsököt olyan vadászláz fogta el. Sajnálta, hogy beesteledett, így hát nehéz szívvel fordította lépteit a falu felé. Tanakodott, mégpedig azon, hogy hajnalban hívjon-e valakit segíteni, vagy egymagába vágjon neki. Igaza volt Kenyeresnek, szerencse, hogy meglátta őket, és jó, hogy szólt neki erről. Kit hívjon magával? Ha Nyírjesit, gyanút foghat, hogy a telefonbeszélgetéskor szántszándékkal terelte őt a kimondott verdikt sodrába, Szíj holnap a városba utazik, Takács marad egyedül. Amint hazaér, döntötte el, felhívja és remélte, kap az alkalmon, és hajnalban elkíséri. Ketten, ha elég ügyesek vagyunk, legalább egyet meglőhetünk, reménykedett.

Dörzsök és Takács vadászata Takácsot – aki kapva kapott Dörzsök kérésén – döbbent csodálkozás ejtette zavarba, amikor ráismert az öreg vontatott szavajárására; és legelső riadt gondolata valami tragikus történést láttatott vele. Dörzsök eddig még egyetlen egyszer sem kereste telefonon, így gyomra rögvest görcsbe rándult, miután megismerte a vadőr sok évtizedes dohányzástól reszelőssé vált hangját. Megkönnyebbült sóhaj szaladt ki száján, miután megtudta valós okát a szokatlan hívásnak. Dörzsök nehezen találta a szavakat, döcögősen, hogyhogy nem mentegetődzve mesélte el a vele megesetteket, és csak aztán kérte – nem kérdezte, hanem határozottan kijelentette –: tudom, te is szeretnéd, ha mielőbb véget vethetnénk a kutyák pusztításának, hajnalban várlak a vadászháznál. Letéve a telefonkagylót, Takács elmerengett. Akkoriban, amikor az történt, úgy vélte, jót tettek, mert kutyának, legyen felnőtt vagy kölyök, nagy kutya, vagy kis kutya, nincs helye az erdőben. És dacára az elpusztításuk örömében érzett felhőtlen jókedvének, még aznap éjszaka, hagymázas álomkép és már-már elviselhetetlen bűntudat fonta körbe és szorította magához bolygathatatlannak vélt lelki békéjét: a hangokkal küszködött, azokat, bármennyire is erőlködött, nem tudta kitörölni az emlékezetéből. Amikor éjszaka derekán felriadt gyötrő álmából, reszketett, mint a nyárfalevél és izzadságtól teljesen átnedvesedő testét a szinte már érezhető fájdalom kibírhatatlan önvádja emésztette. Nem is tudott visszanyugodni, forgolódott fektében, felült az ágyszélére és csak hajnalra csillapult valamelyest lelke háborgása. Ez az éjszaka hosszú időn át rémképként kísérte: ha álmában felderengett a kutyairtás látomása, márpedig, ki tudja, miért, de hébe-hóba felsejlett és olyankor tisztán hallotta a kutyák halálsikolyát is, mintegy levethetetlen bűnteher, mázsás súlyrakást érzett mellkasában, amitől majd’ megfulladt, és ettől a rosszullét környékezte. Mindig is sokat járt-kelt a határban, és amikor ezt követően észrevett egy kóbor kutyát – kivert, girhes, közeledtére a földút porába nyüsszögve lekuporodó párát, aki mintegy megmentőjeként várta meg, hogy mellé érjen –, első felszínre törő gondolata az állat leölése körül forgolódott, mégis csak ámulta-bámulta az esdeklő állatot. Ott állt, kezében puskájával és tennie kellett volna a kötelességét: lelőni az útjába kerülő kutyát. Nem tudta megtenni, csak bámulta béna tehetetlenséggel, amint boldog serénységgel ott fetreng előtte a dűlő porában; és ekkor reszketeg kapkodás hálója vonta be testét, olyannyira, hogy leült a kutya mellé és úgy pihent mellette, mintha egyek lennének, elválaszthatatlanok. A kis kutya meglepetten szökkent talpra, bizony nem számolt arra, hogy az ember egyszeriben csak leheveredik mellé. Lehet, bosszantotta is a hirtelen bizalmaskodás, mert méltatlan vakkantásokkal eliszkolt. Takács, ezután jó ideig nem akadt össze kóbor kutyával, végül elült lelki békétlenségének háborgása, rémálmai sem kísértették éjszakánként, ha mégis előbukkantak, azokat könnyedén elhessegette magától. Úgy vélte, Canossáját megjárva, bocsánatot nyert Istentől, Sorstól, Természettől; attól, aki irányítja életünket, formálja végzetünk alakulását, akit nem ismerhetünk meg, hanem csak hihetünk a létezésében.

Így, amikor Nyírjesi felhívta előző nap este, hogy menniük kellene segíteni Dörzsöknek, habozás nélkül igent felelt. Napközben többször megkeseredett a kedve, főleg, amikor elérték a völgyet, ahol akkor… Azt hitte, történni fog valami, valami, ami szokatlan, ami meg kell, hogy történjék. De semmi nem történt, azon kívül, hogy alaposan megmozgatta testét. Félelme, hogy hazatérve, önmagában maradva megint csak beteg lesz, nagy-nagy megkönnyebbülésére képzeletbeli látomás maradt csupán. Az éjszakát könnyed álommal végig aludta. Csak napok múlva kell visszatérnie az egyetemre, a vizsgára készülődés szabadidejét múlatja idehaza, a vadászat azonban, olyan csábító kísértés, amiért hagyhatja egy időre a tankönyveket. Amikor találkoztak a vadászháznál – Dörzsök előbb érkezett –, a köszöntésen kívül, több szót nem váltottak egymással. Némán, elmerengve talpaltak ki ahhoz az erdőrészhez, ahol a vadőr vadászatuk szerencséjét remélte, ott elváltak, egyikük balra, másikuk jobbra fordult. Abban állapodtak meg, hogy figyelve a másikra, cserkelve haladnak az erdőben, nem pedig magaslesre felmászva várják a kutyákat. Így, gondolták, több esélyük kínálkozhat arra, hogy összeakadnak az állatokkal, ha másként nem, hát úgy, hogy felverik őket a vackukból. Dörzsök óvatosan lépkedett, szíve a torkában dobogott, lassan, nehézkesen vette a levegőt, miközben úgy vélte, képtelen némán lélegzeni, mert csak sípolva tud levegőt venni izgalmában. Dohogott magában ezért, megállt, hogy körbenézzen, és egy kicsit csillapodjon vére tolulása. Ekkor mozgásra kapta fel a fejét. Járatos mozdulattal vállához emelte a puskát és már-már lőtt is volna oda, ahonnét a zörejt meghallotta, amikor ráeszmélt, hogy csak egy, az erdei avartakaróban megbúvó nyúl kapott lábra és menekült cikkcakkos ugrásokkal a biztosabb sűrűbe. Olyan mérgesen nézett a menekülő után, mintha az tehetne minden rosszról, ami a világban történik. Leengedte karjait és a kérdőn bámuló Takácsra sandítva megvonta a vállát, és széttárta kezeit, hirtelen széles mozdulattal, mintha azt akarná mutatni: nem tudom, mi van velem, de ne hagyjuk abba, folytassuk csak. Így hát tovább óvatoskodtak a fák és bokrok keszekusza szövevényében botladozva. Hamarosan elérték a patakot. Semmit nem láttak, semmit nem hallottak, csak a patak derengő hangú csörgedezését. Itt megpihentek. - Merre folytatjuk Mihály bácsi? – a kérdés váratlanul hatott az erdő nyugalmában. Dörzsök megszeppenve emelte tekintetét Takácsra, és úgy nézte, mintha valami istentelenséget cselekedett volna azzal, hogy szavaival megzavarta ezt a csendvilágot, ami körülölelte őket. Aztán átsiklott a tekintete a fiatalemberen és végigkutatta a patakbéli erdőrészt. - Lemegyünk a következő dűlőig – válaszolta vontatott görgetéssel ejtve ki minden szót –, aztán a fiataloson át visszafelé a vadászházhoz. - Eddig nem sokat láttunk! - Nem, nem sokat. Nem ülsz le pihenni egy keveset? - Nem, köszönöm. Mondja csak Mihály bácsi, ha most nem járunk eredménnyel, akkor este is kijön? - Igen. És te? - Éppenséggel ráérek… Nem fejezte be a mondatot, azt akarta még hozzátenni: megtisztelő a számára, hogy Dörzsökkel kettesben lehet. De a nyelve ezt már nem tudta szavakba formálni, mert elnézve az öreget, olyasmi tolult elő gondolataiban, ami elhallgattatta. Dörzsöknek is feltűnt Takács egyszeri csendessége. - No, mi lelt? Takács zavartan köszörülte meg a torkát – suttogva beszélgettek, mégsem zavarhatták fel hangos szóval a környéket –, és elkapva szemét az öreg arcáról, megkérdezte:

- Mihály bácsi, szokott gondolni arra a vadászatra? Dörzsök felsóhajtott, és ha nem is felel, ez elegendő lett volna Takácsnak, ahhoz, hogy választ kapjon. Az öreg azonban mégsem maradt szótalan. - Tudod, fiam, van az úgy néha, hogy az ember elmereng a múlton – mondta, és most ő sem kereste a másik szemtekintetét, hanem az erdőt bogarászta kutatón, mintha oda beszélne a fáknak, a bokroknak és a lehullott faleveleknek. – Mögöttem nagyon sok vadászév áll már, nem is tudom pontosan, mennyi. Sok minden eszemben van, mert a magamfajta vénember sokszor a múltján tűnődik, ha akarja, ha nem. A gondolatok jönnek maguktól hívatlanul, még akkor is, ha el akarod kergetni őket, vagy ha nem akarsz rájuk gondolni, és elűzni nem lehet, így beletörődsz, hogy velük együtt élsz. Mondhatom neked, egyetlen egy vadászat sem, egyetlen vad elejtése sem kísért annyit, mint az a vadászat – “az a vadászatot” erősen megnyomta, ezzel akarva Takács értésére adni, hogy most mégis melyik vadászatról ejt szót. Nem mondott többet, nagyot lélegzett, felállt és kézbe vette a puskáját. - Tudja, Mihály bácsi – fordult feléje ismét Takács –, engem akkor sokáig gyötört az egész. Soha életemben nem hittem volna, hogy ilyesmi megeshet velem, ráadásul néhány kóbor kutyáért. Ma már nincsen bűntudatom, de akkor…, sokáig azt hittem, képtelen leszek felejteni. Mondja, miért van ez? - Ezt én nem tudhatom, fiam – Dörzsök halkan, hogyhogy nem lihegve fújta ki száján a szavakat, Takács őszintesége felkavarta, azt hitte, csak őt magát emészti valami belső békétlenség attól a naptól kezdve, arra, tessék most itt van ez a gyerek, aki szintúgy szenved. – Gyere, folytassuk a keresést! Takács megsértődött a vadőr kitérő szavain. Azt remélte, hogy az öreg tudja a választ, mégis őszintén olyasmit árult el neki, amiről még soha senkinek sem beszélt és nem is fog soha. Azt várta, hogy Dörzsök, megnyugtatja, vagy megmagyarázza a miérteket, mert, ha valaki, ő biztosan tudja a választ, ezzel szemben, a vadőr meghagyta őt kétségeiben. Felfigyelt azonban az idős férfi hirtelen jött mordságára, sőt szöget ütött a fejében, amit az emlékekről mondott és ekkor megsejtette, hogy Dörzsöknek is mind a mai napig nyomasztóak az akkor történtek. Elindultak, megint csak külön-külön, de szemmel tartva a másikat. Sokáig haladtak, és ugyanúgy jártak, mint útjuk első szakaszán, se nem láttak, se nem hallottak semmit. Aztán egyszer csak, már majdnem következő pihenőhelyükhöz értek, amikor Takács észrevette a süldő vaddisznó maradékait. Gondterhelten, hangtalan haraggal és nekivesekedő indulattal nézték a széttépett testet. Tudták, hogy csak az üldözött kutyák tehették, mert mi más tudna a kondától elszakítani és legyűrni egy vaddisznót? Egyedül csak a megvadult, csapatban ténfergő, éhség hajtotta kutyák képesek erre. A test nem messzire feküdt a földúttól a sűrű szederindás cserjék takarásában. Innét alig néhány lépésnyire egy, a túlsó oldali erdőtömb és dűlő határánál épült magasles bújt meg szerényen a terebélyes ágak és lombbokrok védő ölelésében. Éppen csak egy-két métert kellett arrébb húzniuk a vaddisznó tetemét ahhoz, hogy azt a magaslesről is kivehessék. Óvatosan tették, kézzel nem érintették, hanem egy zsineget vetettek át rajta és úgy hengergették. Aztán sietve odébbálltak, de a lesre felmászva még megnézték, hogy úgy fekszik-e, ahogy kell, vagyis jól látható-e. Dörzsök nagy üggyel volt erre, mert jól tudta, a félmunka megbosszulhatja magát, így többször is visszatért a lesre, pedig már megállapodtak, hogy mindent a lehető legalaposabban elrendeztek, mégis összebogozta amúgy is zaklatott gondolatait a kisördög, és minduntalan visszatért, hogy még egyszer szemügyre vegye azt, amit szemügyre kell venni. Takács nem sürgette, hanem maga is szótlan szorgalommal követte. Nem keresték tovább a kutyákat, hanem egyenesen a vadászházhoz tartottak, és megegyeztek abban, délután, még szürkület előtt ismét idejönnek és a lesre felülve, várják meg az állatokat, akik, ha hűek kutyatermészetükhöz visszajönnek, hogy a maradékot is eltüntessék. Visszatértek a vadászházhoz, ahol motorkerékpárjaikat hagyták. Búcsúzáskor Dörzsök a már távozó

Takács után szólt, aki orrolt ugyan rá a kitérő válasz miatt, mégsem tette szóvá. Az öreg azonban nagyon is átélte az érzelmeit, hiszen lelke szerint eddig is beszélt volna, de nem tette, mégpedig azért nem, mert nem találta a megfelelő szavakat. Akkor azonban, amikor a vaddisznóra akadtak, már tudta a választ, mégis magában tartotta és csak most látta elérkezettnek az időt arra, hogy megossza Takáccsal. Így a motorhoz lépdelő fiatalember után szólt – Várj csak, fiam, hadd mondjak valamit! - Ne emészd magad a kutyák miatt, nincs értelme – most is visszafogott csendességgel ejtette ki a szavakat, de már nem kerülte Takács tekintetét, hanem mélyen a szemébe nézett. – A sors akarta, hogy így legyen, kutyáknak az erdőben nincs keresnivalójuk. Láttad magad is, mire képesek és mondom neked, ez a kezdet, ha nem fogjuk meg őket egy-két nap alatt, sok jövő nem várja a vadat – Takácshoz lépett, kezét annak vállára tette. – Hidd el, fiam, a bűntudat valamennyiünk számára okoz álmatlan éjszakákat, csak szégyelljük, ha mások is látják rajtunk. És ez az igazi bűntudat, a titkolódzás, a félsz, mert nem akarjuk, hogy bélyeget süssenek ránk. Holott…, na de mindegy. Gondolj azokra, akikért a hóhér szerepét vállaljuk és merd vállalni önmagadat.

A vaddisznó-zsákmány Az egér és pocokhús ideig-óráig feledtette Basa éhségérzetét, mostanra azonban már kívánta a testesebb falatokat. Csahos és Pletyka mellette szuszogtak, átadva magukat a felhőtlen álomnak. A viszontlátás örömére gondtalan jókedvvel nagy játékot csaptak, még Basa is, aki pedig bajt sejtve, sokáig csak az erdősűrűt kémlelte. Mindig, mindenhol és mindenben a sorscsapást vélte látni és láttatni, gyötrő kísértetkép lebegett szemei előtt: az ismeretlen, rettegett veszedelem. Mégis határtalan boldogságot érzett meglátva Csahost, és amikor bódító önfeledtségén átütve ismét meghallotta vére figyelmeztetését (óvatos légy, Basa!), kivonta magát az ugrabugrálásból és őrállóként vigyázta társait. Aztán elfeküdtek, és Basa is elszunnyadt, de gyomra korgása felébresztette. Ennie kell, mégpedig annyit, hogy ismét alaposan jóllakjon. Halk mordulással felkeltette a két kis társát, akik eleinte szűkölve ásítódtak, de megértve a nógatás sürgetését, hamarosan Basa nyomában loholtak. Hangtalanul koslattak ide-oda az erdősűrűben, Csahos és Pletyka úgy vélte, céltanul. Pedig nem így volt. Basa nagyon jól ismerte az erdőt, tudta, hogy a keresett zsákmány merre húzódik el, ahol békét és biztonságot remél. Ő maga is zavarba jött, amikor egyik helyről a másikra érve semmit nem találtak, csak a kívánt vad után hátramaradott részegítő illatpárát. Mi történhetett, hová tűntek a keresettek? El nem tudta képzelni. Mégis, és talán emiatt, mind elszántabban csapázott, a sok-sok sikertelen keresgélés elvakulttá tette, juszt is meg akarta mutatni Csahosnak és Pletykának, hogy mire képes. Aztán egyszer csak megállt, felkapta a fejét és táguló orrcimpákkal, megfeszített, ugrásra kész testtel kémlelte a cserjesűrűt. Társai csendesen és óvatoskodva huppantak az avarra, várva Basa engedélyét arra, hogy lábra szökkenhessenek. Ők is hallottak valamit, halk dünnyögést, rekedtes röffenést és egyszeriben megérezték a vaddisznók áthatóan szúrós testszagát. Mindkettőjükben megfeszültek az idegek, még Csahosban is, holott fogalma sem volt, mi az, ami előttük matat az átláthatatlan bokorfüggönyben, de érezte, hogy valami nagyon fontos, és hogy – büdösség ide, bűzösség oda – nagyon étvágygerjesztő. A vaddisznókonda hajnalban vette erre az irányt, sőt meg is pihentek az erdő kedvesen hűs takarásában, majd a vezérkoca parancsoló röfögésére, útjukra eredtek. A csapat lassan, semmitől sem tartva haladt; ugyan mitől féltek volna, ők az erdő egyedüli urai, akik elől, még a kecses szarvasok, a félszeg őzek, a riadós nyulak, a sunyi rókák és a pökhendi vadmacskák is kitérnek. Csak az egyik süldő maradt le, szófogadatlanul görgetve egy elkorhadt farönköt és behabzsolva a menekülő, avarra hulló finom ízű rovarsokaságot. Észre sem vette, hogy egymagában maradt, olyannyira beletemetkezett a maszatolásba.

Basa őt érezte meg. A disznó, amikor felkapta a fejét, egyszer csak ráébredt a valóságra és tanácstalanul forgolódott, próbálva megsejteni, hogy hová lettek a többiek. Megszimatolta az illatukat, így egykettőre rájött, merre vették az irányt, nem is fogta el a magáramaradottság pánikérzete. Komótosan elindult utánuk. Ekkor azonban, mintha valami megmozdult volna mögötte, a bokorsoron túl. Hökkenve állt meg, talán azt hitte szegény, hogy más is itt rekedt a kondából. Várt hát, találkozni akart vele. A cserjesűrű mögül azonban egy idegen vágódott ki, ismeretlen nagy valami és egyenesen felé csörtetett. Megijedt és hangosan siránkozva fejvesztetten menekült, remélve, hogy a konda tagjai meghallják őt, és a segítségére jönnek. De senki nem érkezett vissza az övéiből, mert időközben olyan messzire kódorogtak, hogy nem hallották meg visító segélysirámát. Basa azonban szorosan iramodott mögötte, hiába, mert már-már úgy tűnt, megmenekül. De egyszer csak útjába került egy apró, ugató és szökkenő szőrgombóc, aki dühödt elszántsággal vicsorogtatta rá fogait. Inkább meghökkenésében, mint a kicsitől való félelmében megtorpant, és ezt használta ki Basa. Ő maga is alaposan elcsodálkozott Pletyka bátorságán, azon, hogy a tovarobogó disznó elé vetette magát, de ezen nem sokat merengett, mert rögvest a zsákmányra vetette magát. Nem volt könnyű dolga, a vaddisznó harapva, csapkodva küzdött, ekkor azonban Pletyka ismét közbeavatkozott. A verekedők közé ugrott, és apró, tűhegyes fogaival a védekező disznó marjába harapott, mire az a testébe hatoló éles fájdalom-érzetében feléje fordult. Ez elegendő volt Basának ahhoz, hogy megragadja a szabadon maradt torkát, leszorítsa, és lassan megfojtsa. És egyszeriben minden elcsendesedett, csak a lihegő kutyák zihálása vert visszhangot a sűrűben. A távolból ekkor merészkedett elő Csahos, aki félve menekült egy bokor védelmébe, ahonnét elámulva leste nekivadult társait. Ahhoz nem volt elég bátorsága, hogy maga is kövesse Pletykát, sőt, olyan reszketeg félelem uralta a testét egyszeriben, hogy azt hitte, mozdulni sem képes. A disznó éles fájdalomvisítása, majd szörcsögő halálhörgése, amit jól hallott, megint csak bensőjéig hatoló riadalommal töltötte el. Basa és Pletyka azonban most nem keresték őt. Miután megpihentek kissé, Pletyka felállt és arrébb kotródott, azt szerette volna megmutatni Basának, hogy övé a zsákmány és csak akkor veszi ki a maga jussát, ha már ő, a vezér, jóllakott. Basa nagy bajban volt. Még sosem vadászott társsal közösen, Pletyka merészsége és segítsége elbűvölte. Már akkor felfigyelt a kicsi jártasságára, amikor még csak pockokat és egereket kutattak az avarban, meg amikor az őzsutát is elejtették, most azonban szó szerint elbűvölte. Azért is, mert nem csak azt érezte meg a tovaröppenő pillanatok alatt, hogy milyen bátorság rejtőzik e kis teremtményben, hanem megsejtette az eladdig ismeretlen társas vadászat varázsát is. Amit pedig Pletykának köszönhet. Böffentve hívta maga mellé Pletykát, aki alávalóságát bizonyítva, farkát a lábai közé csapta és kúszva közelítette meg. Amikor elérte, Basa barátságosan megnyalogatta, mire a kicsi felugrott és nekivesekedő jókedvvel nyugtázta Basa dicséretét. Csahos bátortalanul oldalgott mögéjük. Miután elérte a habzsolókat, vakkantott néhányat, amivel bizonyára azt akarta kérdezni: hogy itt vagyok én is, mit tegyek? Nem kapott választ, mert most senki nem figyelt rá, így csak nézte az önmagukból teljesen kivetkőző Basát és Pletykát. Félelmet érzett, de éhséget is, megütötte orrát a vér, a hús és a csontok nyálcsorgató illatfelhője, mégsem tudta rászánni magát arra, hogy engedély nélkül a másik kettőhöz csatlakozzon. Pletyka hamarosan jóllakott, elhátrált a disznótól, felnézett és észrevette Csahost, aki hangtalanul és mozdulatlanul ült mögötte. Rávakkantott és odébb sétált, mutatva Csahosnak, hogy jöhet bátran. Erre Csahos, félszemmel Basát méregetve, Pletyka helyére oldalgott. Mindhárman degeszre ették magukat. Ki tudja meddig, de jó ideig ott feküdtek, szusszantak a

zsákmány mellett, bizony nehezükre esett volna bármi mozgás. Aztán egyszer csak Basa felkelt, a maradékot néhány erőteljes rántással egy bokor tövébe húzta és útra készen állva a másik kettőre mordult. Ez azonban nem haragos mordulás volt, hanem jókedvű, mert Basa virágzó kedélye nem is tudott volna most haragot táplálni. Szomjas volt és azért kelt fel és noszogatta társait, hogy inni menjenek, és csak utána adják át magukat a jól megérdemelt lustálkodásnak. Nem messzire a pataktól találtak maguknak megfelelő fedezetet, ahol leheveredve átaludták a napot, és amikor ismét lábra kaptak, az erdőalj már szürkében játszott. Basa nyugodtan, megelégedéssel, Pletyka Basa dicséretétől érzett, bensőjét majd szétfeszítő büszkeséggel adta át magát az édes álomvilágnak. Csahos előbb riadt csodálkozással forgolódott helyén, értetlen, mégis derengő ráeszméléssel a valós kutyaélet rendjére, mert olyasmit élt át ismét, ami számára felfoghatatlan volt, mégis vonzó és izgalmas. Vére azt súgta, nem felfognia, hanem megértenie kell mindent, és ez a benső hang nyomasztotta, pedig az mind hangosabban szólt hozzá, mind többet mondott, de még most sem értette, mi ezeknek a valós üzenete. Behunyta a szemeit és megjelent előtte a vaddisznóvadászat minden egyes mozzanata, aztán a szájában érezte a leölt zsákmány szétmálló, fogai között hersegő húsát és az egész testét elbódító ízét és mámorító illatát. Látta, amint Basa és Pletyka küzdenek, meg tisztán hallotta azt is, amikor győzelmük után böffentve, vakkantva köszöntik egymást. Aztán mégis elnyomta az álom, de ébren aludt, folyton-folyvást azon töprengve félálmában is, hogy mi az, amit ő nem tud, és mi az, amit társai tudnak és neki meg kell ismernie. Miután pihenőjük végére értek, megint a patakanál tettek-vettek, aztán Basa a maradék zsákmány felé vette az irányt. Nem volt igazán éhes, mégis jólesett volna pár falat. Amikor elérték azt az erdőrészt, ahol otthagyták a maradék disznóhúst, Basa lekuporodott az avarba (így tett a két kicsi is), és hosszan, hangtalanul, mozdulatlanul vizslatott-szimatolt. Valami nem volt rendjén, de akárhogy okoskodott is, nem tudott rájönni, mi változott meg. Mert még a lehanyatló napfényben látta a zsákmányt és úgy rémlett fel számára, máshol fekszik, mint ahol kellene. Alig ugrásnyira az avarban lapultak. Pletyka és Csahos nehezen bírtak magukkal, legszívesebben felugorva máris a maradék zsákmányhoz csörtettek volna. Mégsem tették, mert visszatartotta őket Basa kételye. Látták, a nagy kutya gyanakodik valamire és ez figyelmeztetés volt arra, hogy maradjanak csendben, mert, ha nem figyelnek, baj eshet velük. Pletyka hangtalanul kushadt, minden idegszálával ő is a disznómaradékot vizslatta, Csahos azonban egyre-másra forgolódott, mindaddig, amíg Pletyka meg nem unta a zörgölődést és bele nem csípett, hogy maradjon veszteg. Csahos élesen felvonított, de visszaharapni nem volt bátorsága, erre Basa is mérgesen rámordult, mire sértődötten elhallgatott. Dörzsök és Takács egyszerre kapták fel a fejüket. Valami az előbb mintha szűkölt volna, hacsak nem a képzeletük játszik velük, ami már mindenáron kutyát akar láttatni mindkettőjükkel. De nem. Ugyanazt hallották, ugyanakkor és ugyanabból az irányból. Mégpedig a vaddisznótól nem messze, bentről az erdő sűrűjéből. Van ott valaki, mégpedig kutya, mert a vonítás kétséget kizáróan tőle ered. Rejtekbe húzódott, les és vár. Észrevette hát, hogy a zsákmány nem ott van, ahol hagyta, ezért gyanakvásának engedve, meglapulva méregeti; Dörzsök, gyanította, hogy így lesz, mégis elmozgatta a disznótetemet, mert akkor, ha ott hagyja, biztos, hogy nem látnák meg a kutyát. Abban bízott, hogy mohósága elfedi óvatosságát és kilép a sűrűből. Egyedül van vajon? Dörzsök bizonyosra vette, hogy nem. Többen vannak, legalább hárman, az egyikük vonított most valamiért. Takács is tudta, hogy többen álltak bandába, de úgy vélte, ha egyet meglőnek, a többi félelmében kifut a világból. Visszagondolt azokra a nyomokra, amit a völgynél látott; két kisebb és egy nagyobb állaté voltak. Ha a nagyot elkapjuk most, elmúlt a veszedelem – győzködte magát.

Nem történt semmi. Az erdő mozdulatlan és hangtalan maradt. Basa még hosszan méregette a disznót. Remélte, hátha felfed valamit. Pletyka és Csahos is hang nélkül feküdtek, és amikor Basa megmozdult, mindketten talpra ugrottak. Basa, anélkül, hogy zajt vert volna a száraz avarban, eloldalgott, erre ők is úgy lépdeltek, hogy nagy üggyel voltak a nesztelen járásra. Követték a nagy kutyát, és bár értetlenül tették, mégsem ellenkeztek. Pletyka szorosan Basa mögé szaporázta a lépteit, úgy érezte, ott a helye Basa hátsó lábainál, míg Csahos kissé lemaradva loholt utánuk, elmerengve Pletyka szorgalmán. A patak felé tartottak. Oda tértek vissza, ahonnét alkonyat idején elindultak. Egyikük sem volt éhes, így nem gyomruk háborgása zaklatta fel kedélyüket, mert valamennyien nyugtalan lélekkel huppantak vissza pihenőhelyeikre. Basa bajt szimatolt és ez a sejtelem ekkorra már átívódott társaiba is. Pedig ő nem mondott semmit, hangtalanul jött vissza és mégis érezte, hogy elhatalmasodik rajta a gyűlölt és megvetett rosszérzet: a félelem. Félelem: Pletyka emlékeinek rejtett bugyraiból a verések, az üldöztetés serkentek életre, mire egy rejtélyes sugallat hatására riadalom uralta el testét. Elnézte a búskomor Basát és megérezte, hogy a tapasztalt és erős Basa menekül valami elől. Csahos a magára maradottság rosszemlékű képlátomását élte át, mert őrá is átragadt a másik kettő szorongása, melynek tudata elviselhetetlen nyugtalanságba taszította. Nem tudta nem megtenni, hogy ne ugasson, mire a társai előbb szemrehányóan mordultak felé, de látva, hogy hiába minden figyelmeztetés, Csahos most az egyszer nem engedelmeskedik, ők maguk is lábra kaptak, és ahogy csak torkukon kifért ugattak és ugattak.

A hajtás Dörzsök és Takács a magaslesen ülve hallgatták a kutyakoncertet. Előbb csak fojtott hangfoszlányként ért hozzájuk majd mind testesebbé növekedett, mígnem dübörgő csaholássá erősödött, amint a koromsötét égboltozat alatt áttörte a szunnyadó csendességet. - Jó Isten, ez valóban félelmetes – tört ki Takácsból a csodálatteli beismerés. - Az – hagyta rá Dörzsök. – Azt hiszem, eltehetjük magunkat holnapra. Lekecmeregtek, és visszaindultak a vadászházhoz. Másnap elérkezett a hajtás ideje. Nyírjesin és Szíjon kívül még négy vadásztársuk szánta rá magát, és több hajtó is. Megbeszélték a vadászat rendjét, hogy hol kezdik a kutatást, merre folytatják, és ki-ki hova áll a puskások közül. Mielőtt elindultak volna, Dörzsök elmesélte a tegnapi kalandjukat, azzal magyarázva Nyírjesi kérdő tekintetére az éjszakai lest: felfedezték a vaddisznó tetemét, és ezért gondolták Takáccsal, hogy megpróbálják meglesni a kutyákat. Basáék is korán ébredtek, amit talán túlzás korai ébredésnek mondani, mert igazán nem is aludtak. Sokáig hangoskodtak, majd miután elcsendesedtek, megkönnyebbülést éreztek, még jókedélyt is, mégsem tudták átadni magukat a gondtalan alvásnak. Anélkül, hogy bárhová is készültek volna, csak feküdtek a napfény által finomszövésű függönyként borított völgyben, és szorongó rosszkedvüket palástolva kémlelték az erdősűrűt. Pletyka kapta fel leghamarább a fejét, figyelmeztetőleg vakkantott egyet, mire Basa merevre hegyezte a fülét és Csahos is felpattant. Basa ingerülten morgott és elindult a patakfolyás mentén. Nem a vaddisznó teteme felé vette az irányt, hanem ellenkezőleg, megkerülve ezt a völgyet, kikászálódva belőle, annak túloldalán megbúvó rejtekéhez igyekezett. De, amikor felértek a dombtetőre, megérezte, hogy nagy baj van. Valami feléjük tartott: ismeretlen, rossz dolog, ami éppen, azért mert ismeretlen volt, félelmetes is. Szorosan egymás nyomában lépdeltek és elérve egy testesebb fatuskót, lekuporodtak annak fedezetében. Ekkor látták meg az első embereket, akik alig néhány ugrásnyira tőlük törekedtek a sűrűben, hangoskodva és a fák törzsét csapkodva. Hátukban a völgy, amit most hagytak maguk mögött, annak túloldalán az ismert

út, ami a vaddisznó felé vezetett, előttük is az ismert erdőrész, csakhogy azt elállták előlük. Basa hangtalanul figyelte ellenségeiket, már nem rettegett, most, hogy látta miről van szó, minden félelme elpárolgott. Küzdeni akart, megverekedni. Pletyka azonban reszketve szűkölt mellette és Csahos is rettegett, mégis érdeklődve nézte az üldözőket, kedve szerint rögvest hozzájuk szaladt volna, mégsem tette, mert élénken emlékezett a múltkori találkozóra az emberrel, aki megijesztette. Rosszat akart neki, és nem tudta, ezek itt, vajon nem bántanák-e. Aztán a társai idegessége is megbénította, így nem mozdult, várta, hogy Basa tegyen valamit, végtére is ő a vezér. Basa felugrott és amilyen gyorsan csak a lábai bírták visszarohant a völgybe. Mögötte a két kis kutya. - Ott vannak – kiabálta az egyik hajtó –, figyeljetek, a völgykatlan felé menekülnek. Leértek a szurdok aljára, de nem álltak meg, hanem felkapaszkodtak a túloldalon, és sebtiben elfeküdtek egy cserjesűrű rejtekében. Látták, hogy az emberek is lekaptatnak a meredek domboldalon és felkecmeregnek ott, ahol fekszenek. Ismét csak hátrálva futottak, de azon nyomban az avarba fúrták magukat, mert szemközt is emberek állták el az utat. Lövések dördültek, porzott az avar és recsegve pattant le a megsebzett fákról a kéreg. Elvesztették a fejüket, elölről és hátulról is körbevették a rejteküket; jól okoskodtak Dörzsökék. Azt tervelték ki, hogy előbb a disznó teteméhez legközelebb eső völgyet fogják körbe, ismerve a kutyatermészetet azt remélték, hogy ott húzták meg magukat. És csakugyan, rögtön a legelső hajtásnál már horogra akadtak. A vadászok gyűrűje mind szorosabbra fonódott. Basa, bátorítólag megböködte Csahost és Pletykát, majd kiugrott és sebesen arrafelé szökellt, ahol még nem látott embert. Nem záródott még be az üldözőgyűrű, a völgyből érkezők közül lemaradoztak, és az így üresen tátongó rést vette észre Basa. Talán megérezte, mert nem tudhatta, ugyan, miből tudhatta volna, hogy az az egyetlen útja megmenekülésüknek. Csak szaladt és szaladt, nem törődött a dörrenésekkel, a keservesen vonító, de kitartó buzgalommal a nyomában csörtető társaival, nyakasan szedte a lábait, és amikor elért egy átláthatatlan szederindás cserjesorhoz, úgy vetette bele magát, mintha egy nyitott átjáróhoz érkezne. Nem vette fel a tüskeseregek szúrását, a talpába fúródó tövishegyeket, törtetett és törtetett mindaddig, amíg azt nem érezte, meg kell állnia, mert menten megfullad. Zihálva összeesett, de erőltette magát, hogy talpra álljon, és ha nem is futva, hanem kecmeregve, a rosszulléttől megszédülve, mégis tovább haladt. Pletyka és Csahos a szederindásig követték, ott nyomát vesztették. Ők sem érezték a fájdalmat, hanem elvakultan a félelemtől átvergődtek a szúrós növényfüggönyön. Ott megálltak és tanácstalanul forgolódtak, mígnem Csahos egy földvájatra figyelt fel a földben, a szederindaháló takarója alatt. Pletykára vakkantott, és a következő pillanatban már az elhagyatott borzkotorék hideg sötétjében rejtőztek. Közben összeért a vadászvonal. Dörzsök legszívesebben leteremtette volna azokat a vadászokat, akik lemaradtak, mert jól látta, hogy az ő helyükön törtek ki a kutyák. Magára is haragudott, mert többször is hiába lőtt, egyiküket sem találta el. Így hát nem szólt semmit. Ismét tanácskoztak. Azt követően a csapat egyik fele megkerülve ezt az erdőrészt, annak túloldalára talpalt, míg az itt maradottak vártak egy ideig, aztán lassú poroszkálással arra vették az irányt, amerre a kutyákat látták elszaladni. De ez a kör, majd a következő és a következő is üres maradt. Az üldözöttek eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. És ez félig-meddig igaz is volt, mert a két kis kutya a borzvár menedékében hamarosan kifújta magát, és bár előmerészkedni nem volt bátorságuk, megérezték, hogy elmúlt fejük felől a veszedelem. Basa összeszedte maradék erejét, átcsörtetett a sűrű erdőn és a fiatalos, ritkásabb erdőrészhez ért. Itt nem akart mutatkozni, mert semmi fedezete nem volt, így gondolt egy merészet, visszafordult, de meghallva, hogy ismét csak mind közelebb érnek hozzá az emberek, nekiugrott és átvágta magát ezen a nemszeretem részen. Hamarosan annál a földútnál találta magát, ahol az a bizonyos kalandjuk történt az emberrel: amikor

Csahos üdvrivalgással árulta el rejteküket az erdésznek. Basa azonban nem tudott jobbat, átvágott a földúton is és a már ismert csenderes alá rejtette magát. Nemsokára kiértek az emberek is, akik alig egy-két ugrásnyira tanakodtak tőle, hogy vajon merre folytassák a keresést. - Mégis csak ki kellett volna hozni a kutyákat, Mihály bácsi – szólt a vadőrhöz Nyírjesi. - Igen, ki kellett volna – a vadőr nem akarta, hogy kutyáinak baja essen, azt remélte, hogy nélkülük is elbánnak az üldözöttekkel. – Most már mindegy. - Hát, mindegy – szólt közbe Szíj. – Elvesztettük őket, a rosseb bele, mit tegyünk? - Pedig ott vannak – bökött a sűrű erdőtömbre Dörzsök. – Este ki kell ülni a magaslesekre. Ezt a terjedelmes erdőtagot négy is körbefogja, úgy vélem, elégségesek. Valahol biztos, meglátjuk őket, mert ha most meglapultak valamerre, amire fogadni mernék, este előbátorkodnak. Azt javaslom, hogy osszuk be, ki hová ül éjszakára. Basa fellélegzett, amikor látta, hogy eltávolodnak az emberek. Erőtlenül leejtette fejét a földre és egészen szürkületig a rejtekében maradt. Akkor kikecmergett és átszaladva a ritkás erdőn, a sűrűbe ért, ahol megint elfeküdt. Az egymagában töltött hosszú órák elcsigázták, a testébe fúródó tüskék is alaposan kínozták, de idővel a veszedelem félelemérzete elmúlott. Hiányzottak a társak. Vajon hol lehetnek? Csahos és Pletyka is csak nagy sokára bátorkodtak elő, nem volt merszük elhagyni fedezéküket. Így kiültek a kotorékszájhoz, nyalogatták sajgó sebeiket. Várták, hogy felbukkanjon Basa. De a vezetőjük nem jött és már-már teljesen besötétedett, amikor Csahos nem bírva elfogadni az elvesztettség kínkeserves tudatát, hangos csaholással kiabálta világgá fájdalmát. Pletyka legszívesebben elverte volna, de nem tette, hanem csak lekuporodott és sajnálkozva nézte. Basa, amikor meghallotta Csahos elkeseredett vonítását, úgy ugrott talpra, mint akit rugók löknek a magasba. Olyan örömérzet szállta meg, hogy repülni tudott volna, és ha nem is repült, de rögvest rohant oda, ahol Csahost és Pletykát tudni vélte. Aztán ő maga is felugatott, többször egymás után, öblös, mély hangja bebarangolta az erdőt – nem törődött most semmivel, csak egyet akart, elérni Csahost és Pletykát.

Éjszaka az erdőben Az éjszakai les eredménytelenül végződött, napkelte után a vadászháznál találkoztak újból a puskások. A kutyák éjszakai üdvrivalgását – ami, nekik, vadászoknak fületbántó, riadalomteli koncertnek hangzott – jól hallották. Messze elhangzott, mert Basáék zengő patáliát rendeztek megmenekülésük és újbóli összetalálkozásuk örömére. Az erdei vad azonban riadtan menekült vackából. A szarvasrudli, egy idősebb és négy fiatalabb tehén, és három tavalyi születésű borjú, akik pedig már lenyugodva húzódtak meg éjszakázó-helyükön, egyszerre pattantak lábra. Előbb csak mozdulatlanul álltak, de vigyázón: fülelték és szimatolták az erdei levegőt, jól tudták, legnagyobb ellenségük ül örömünnepet valahol az erdő mélyén. Mert a kutya a legrettegettebb ellenségük és most, hogy harsányan felverték az erdő békességét, rosszat sugallt számukra. Az idősebb tehén, mint a csapat vezére, prüszkölt és idegesen kaparta az erdőavart, szíve szerint nekivágott volna a rengetegnek, hogy kiszaladjon belőle. Mégsem tette, sőt, a felajzottan forgó-keringő társait is csendesítette, akik feszengve bár, de engedelmeskedtek neki. Nem mondhattak ellent, bármily szorongató volt is most az erdő sötétje és kísérteties a kutyák éji zenéje. Egyszer, amikor éppen világra hozta borját, elevenedett meg az idős tehén előtt egy múltbéli látomás, őt

is megtámadták kutyák. Megverekedett velük, mert fiát nem hagyhatta magára. Alig szusszant még a szülés után, a borjú az avarban lihegett, mire egyszer csak ott teremtek a kutyák. Súlyosan megsérült a verekedéskor, bőgött is, hátha segítségére sietnek a rudli tagjai, akik azonban, bár hallották segélysirámát, nem mozdultak. Aztán elfáradt, és látta, amint az egyik támadója megragadja a borjút. Nem tehetett mást, megfutamodott, egyedül tért vissza a csapatba. Sokáig kínlódott is a harapott sebekkel, alig-alig bírta követni egyik helyről a másikra vándorló többieket, de összeszedte magát. Idővel aztán behegedtek a sebek. Attól a naptól kezdve nem csak félte, hanem gyűlölte a kutyákat. Évek teltek el azóta, megöregedett és ez a csapat most az ő vigyázó őrködésére van bízva. Nem vesztheti el a fejét, és ezért mást nem tehetnek, minthogy visszabújnak a pihenőhelyükre és csak hajnalhasadtával kelnek lábra. Akkor viszont elhagyják ezt az erdősűrűt, elmennek a völgy túloldalára, ott találkozhatnak más szarvasokkal is. Az őzsuta, tavalyi, már anyányi gidájával szintén egy bokorsűrűben bújt össze, hogy átaludja az éjszakát. Basáék csaholására rögvest lábra szökkentek és sebes nagy ugrásokkal nekivágtak a sötétnek. A kutyák hangját pihenőhelyük mögül hallották, így a suta ellenirányba menekült. Amikor meg kellett állniuk, hogy végre kilihegjék magukat, nem tudták, hová keveredtek. Megálltak és füleltek. Nem hallották újból a kutyákat, így a legközelebbi cserjéshez lépdeltek, ott lefeküdtek és reszketeg bizakodással, éberen várták a napkeltét. A vaddisznókonda is felhördült, de ők nem féltek, erősnek, legyőzhetetlennek gondolták magukat. Büszkeségüket bántotta, hogy a nyugalmukat megzavarták, haragos röffenésekkel sértéseket feleseltek vissza, és amikor az ugatás alábbhagyott, kevélyen feküdtek helyükre annak tudatában, hogy a renitenskedőket sikerült békességre inteniük. Az erdőavarban megbúvó nyulak azonban nem voltak ennyire bátrak. Gondolatok nélkül szaporázták lábaikat és csak futottak-futottak, mindaddig, amíg majd’ elaléltak, vagy addig, amíg megcsendesedett az erdő és megint egy alkalmatos vacokra leltek. A vadmacska, aki éppen vadászútjára indult, előbb haragosan megbújt egy törzsök mögött, mert a váratlanul felhangzó ugatás megrémítette és hirtelenjében nem tudott mást cselekedni. De ő nem félt, és miután maga mögött tudhatta múló megingását, büszkén állt fel és a hangok felé nyivákolt kihívóan és mérgesen. Nem volt mitől tartania, élete során megküzdött már kutyával, rókával, borzzal, és mindig elverte őket. Tapasztal kandúr volt, és azt is megértette egyből, hogy ebben az erdőben most nem talál magának zsákmányt, el kell kódorognia messzebbre, ha nem akar éhkoppon maradni. Ennek felismerése újabb haraglobot vetett, amúgy is fanyar kedélyén, és ahogy csak a torkán kifért, olyan hangosan nyivákolt gyűlölt ellenségei felé. A rókapár szintén vadászatra készült. Amint megszürkült az égalja, előbb kotorékukat rendezgették; a nőstény nemrégiben adott életet fiaiknak, akik már kimerészkedtek a kotorékszájhoz és egyre több eledelt követeltek maguknak. Most úgy gondolták, csendre intik a fészek öblében matató kicsiket, és közösen indulnak zsákmányútra. Az ugatás azonban megbénította őket. A kis szuka szűkölve huppant a földre, félt, nagyon-nagyon félt a kutyáktól, egyszer, még süldőkorában megkergették a vadőr vadászebei, épphogy megmenekült. A kan sem volt ezzel másként, őt is üldözték már kutyák, ha nem is a vadőré, a tanyahelyek békéjét vigyázók, amikor tyúkhúsra fűlött a foga és észrevették lopódzását. De nem akarta, hogy élete párja rettegni lássa, így délcegen megállt a fészek előtt és úgy szimatolgatta a levegőt, azt próbálta kideríteni, hogy mégis, merre lehetnek a kutyák. Kotorékuk egy kisebb erdőmélyedésben bújt meg és a hangok úgy betöltötték, mintha köröskörül állnák a kutyák. Később, amikor az erdőre megint a csend békessége ereszkedett, a kan beparancsolta a fészekbe a szukát, és egymagában indult neki, hogy fogjon valami étvágymulasztót. A borz cammogva haladt a dűlő melletti bokorsornál és zsörtölődött, mert egyébként is bogos

természetű volt, mindenen perlekedett magában. A kutyák ugatására előbb megállt majd önmagát is meglepve a legközelebbi cserjés takarásába ugrott. Nem emlékezett arra, hogy mikor ugrott legutóbb, nem volt szokása az ugrándozás, de olyannyira megijedt, hogy akaratlanul is felszökkent cammogó vánszorgásából. Eddig is haragosan szemlélte az előtte álló éjszakát, most azonban sértve érezte magát, nem csak mérgelődött, hanem küzdelemre készen, várta, hogy meglássa nyugalma háborgatóit. Túltette magát a testét-lelkét bilincsbe verő röpke riadalmon és ráébredt arra, hogy kutyáktól ijedt meg, kutyáktól, akiket nem ismert, és akiket éppen ezért nem is tartott sokra. Egyszer-másszor találkozott ugyan velük, de olyankor elkerülték, mert kihívóan csattogtatta feléjük fogait, mire azok békét hagytak neki. Kilépdelt fedezékéből és harcra készen dohogott békéjének háborgatói felé majd megnyugodott lélekkel, egykedvűen folytatta éjszakai portyáját. A nyusztok fészkük falevéllel puhára bélelt tágas és jó meleg öblében aludtak és a csaholásra riadtak fel. Fészkük, jó nyusztszokás szerint egy terebélyes tölgyfa odvában húzódott, amit nem önmaguk építettek, elfoglalták, nem is olyan régen; mókusok lakták, azokat megölték, utána a jól elvégzett munka biztos tudatával berendezkedtek. Eleinte mozdulatlanul dermedtek helyükön, miután a hím kibátorkodott a fészekszájhoz. A kutyák a fa alatt örömködtek, nem vették észre a kíváncsian kikandikáló nyusztot, aki nem is tudta miért, meglepetésében-e, vagy haragjában a nem kért ébresztőért, feléjük kerregett. De kerreghetett, ahogy akart, Basáék nem hallották meg, így visszatért párja mellé, hozzábújt és így várták, hogy elhaljon a nyusztfület bántó kutyakoncert. Az erdőavarban poroszkáló apró népségek: egerek, pockok, sündisznók és cickányok is fészkük nyugalmát választották, bár számukra a kutya nem jelentett semmit, nem ismerték, de érzeték, jobb, ha elhúzódnak, mert őket mindenki üldözi, és ezek az idegenek, miért lennének kivételek? Azt tudták, hogy a macska, a nyuszt, a nyest, a menyét halálos ellenségük, sőt még a patkány is, ha erre téved, kutyával azonban még többük sosem találkozott. Mégis riadtan megbújtak fedezékükbe és annak ölelő fedezetéből kikukkantva vizslatták a sűrűt. Amikor a hangok végre elhaltak, zömük rögvest kint teremett, mert gyomruk igencsak korgott már, el is felejtették, miért reszkettek az előbb, mert nem gondoltak a múltra és a riadalom már múlt volt. Számukra csak a jelen, a tűnő akarat kényszerítő hajtóereje létezett, így hát hamarjában megelevenedett az erdőlombozat alatti rejtett utak szövevénye. Basáék végre elcsitultak, és kifáradva lehemperedtek az egyik fatörzshöz. Miután kifújták magukat, Csahos felugrott és vakkantva hívta társait, hogy induljanak valamerre. Basa kimerülten visszamorgott rá, csitította a kis kutyát. Szíve szerint azonban ő is útnak eredt volna, de nem volt mersze, rég nem érzett félelmet, elfeledettnek hitte lelke görcsös remegését, most mégis gúzsba kötötte kedélyét. A pirkadatot várta, mert nem csak érezni, hanem látni is akarta, hogy merre haladnak, bár ismerte jól az erdőt, mégis visszatartotta ez a belső intelem attól, hogy nekivágjanak. Az átéltek még szemesebbé tették.

A vendégek és Dani érkezte Dörzsök dohogva kászálódott le motorkerékpárjáról. Megtörtént, amit előre jósolt: az erdőből elhúzódott a vad, ami meg mégis itt maradt, azokat rendre legyilkolják a kutyák. A sikertelen vadászat óta majd egy hét telt el, azóta Takáccsal kétszer ült ki éjszakai lesre, egyszer meg cserkelve keresték őket, hasztalan. Az egy hét alatt két őzet, három nyulat talált meg széttépve, és ezek még csak azok, amit észrevett. Biztos volt abban, hogy többet is megöltek, de azokat vagy szőröstül-bőröstül befalták, vagy még nem leltek rájuk. Nyírjesivel megbeszélte, hogy ismét hajtóvadászatot tartanak, holnap lesz a napja. Remélte, többen érkeznek vadászok, és több hajtó is akad, mint múltkor, mert most nem maradhatnak eredmény nélkül. A mindig víg kedélyű Bözsike néni mosolyogva fogadta, hajnalban, amikor ura útnak indult, ő még az

igazak álmát aludta. Most azonban már várta Dörzsököt a reggeli; eddig, amíg meg nem szimatolta a szalonnás, gombás tojásrántotta ínycsiklandozó illatát, nem érzett éhséget. Mérge is alábbhagyott, és mármár jókedvűen fordult be a konyhába. Bözsike néni elnézte, amint jóízűen nyeldesi a falatokat, kérdezte, hogy töltsön-e még teát, vagy készítsen-e még rántottát. De Dörzsök sem az egyiket, sem a másikat nem kérte, hanem reggeli után elmaradhatatlan cigarettájára gyújtott. - Mihály, ugye nem felejtetted el, hogy délután be kell menned a városba elhozni Danit az állomásról? A kérdés megbolygatta Dörzsök nyugalmát, mert nem csak hogy a reggeli után megérdemelt pihenőjére vetett árnyékot, hanem eszébe juttatta unokája érkeztét is, ami, mi tagadás, teljesen kiment a fejéből. Dani, lányának, a kis Bözskének tizenötödik életévét töltő fia, ha csak tehette, náluk töltötte a szabadidejét. Veje és lánya nem sokkal az esküvő után elköltöztek a faluból, mert veje a nagyvárosban kapott munkalehetőséget, de ha idejük engedte – ritkán, és főleg ünnepnapokon –, hazalátogattak. Így Dani ott, a nagyvárosban járta az iskolát, de most három napra megint velük lesz, mert a hétvégét együtt töltik. Ilyenkor a kisvárosig vonattal utazik, az nem messzire van a falutól, és oda Dörzsök eléje megy, hogy ne kelljen buszra várnia. Dörzsök nagyon szerette őt. Meglátta rajta, hogy a falusi lét az ő igazi élete, nem rabolta el a nagyváros. Amikor itt volt velük, kivitte magával a határba, és Dani, szíves-örömest kísérte, mert a kintlét számára olyasmit adott, amit szavakkal nem tudott mondatokká formálni, de bensőjében érezte, hogy valami jó történik vele. Lehet, ez is irányadó útja annak, hogy vadászszakmát választotta továbbtanulásra. Most azonban valahogy kitörlődött fejéből Dani érkezte, Bözsi néni kérdésére mégis azt válaszolta: hogy felejtettem volna, de mondd csak, mikorra is érkezik az állomásra? Bözsi néni hangosan felnevetett: Mégis csak elfelejtetted, ugye? De nem játszott tovább az ura nyugalmával, aki most szúrósan méregette, szégyellve, hogy hitvese átlátott rajta; válaszolt hát Bözsike néni, mire Dörzsök megbékélve burjánzó haragja felett, nagyot szippantott a cigarettájából, és csak annyit mondott: addig még sok idő van. A sok idő is kevés azonban, ha nem tudja az ember, mihez kapjon. Mert Dörzsök nem csak azt látta, hogy órák múltán kell a városba autóznia Daniért, hanem azt is, hogy addig még beszélnie kell Nyírjesivel és Takáccsal, és a vadászházhoz is ki kell mennie, mert vendég érkezik, és ő lesz az egyszemélyes fogadóbizottság. Így hát felállt, és előbb Nyírjesihez köszönt be, szerencséje volt, az elnök nem sokkal előtte érkezett haza. Nem maradt sokáig. A holnapi kutyavadászatról váltottak pár szót, Nyírjesi újfent megerősítette, hogy reggel nyolckor legalább hat-hét vadásztársukkal találkoznak a vadászháznál, és hajtó is legkevesebb tíztizenkettő várható. Azt kérte Dörzsöktől, hogy alaposan szervezze meg a hajtást, erre Dörzsök, megnyugtatta, hogy annak menetét már rég eltervezte. Ezzel váltak el, de mielőtt a vadőr elrobogott volna, Nyírjesi még utána szólt, hogy a délutáni vendég pontosan érkezik, ne feledje. - Mondd csak Béla, végtére is ki ez a vendég? – kérdezte Dörzsök, mert erről még senki nem beszélt neki, csupán azt mondták, hogy fontos személyiség. - A nagyvárosi hivatalból valaki, igazán nem tudom kicsoda, csak megkértek bennünket, hogy fogadjuk őt a hétvégére. Tudja Mihály bácsi, hogy van ez? - Tudom én, hogyne tudnám. Egy nagykutya pártfogoltja, nem lehet apelláta. - Legyen vele kedves, Mihály bácsi – nevette el magát Nyírjesi. – Estére én is kimegyek, meg Szíj is, délután egyikünk sem ér rá. Ezért kértük magát arra, hogy fogadja. Legyen rendben a vadászház, adja át neki a kulcsokat, aztán többet nem kell vele törődnie. - Én is így gondoltam, Béla. Na, Isten megáldjon! Dörzsök, nem szerette a különutas vendégeket, akik nem a vadászatért érkeztek, hanem mert valakik

valakijei voltak. Az öreg vadőr szemében a vadászház olyan szent hely, ahová vadászat előtt és vadászat után tér be az ember, de mindig azért, mert a vadászat megkívánja. Ezek a vendégek azonban távol álltak ettől, és bár megértette Nyírjeséket, akik az ilyen kérések elé nem gördítettek akadályt, mégis füstölgött magában. Takácsot, aki tegnap érkezett ismét vissza a nagyvárosi egyetemről, nem találta otthon, kint volt valamerre a területen, így a vadászházhoz hajtott. Meglepetésére Takács ott tett-vett. A fiatalember is a kutyák után nyomozott, nem volt otthon maradása, de hasztalan kutatta az üldözöttek nyomát, kutakodása meddő maradt. Segített az öregnek kiszellőztetni, és előkészíteni a vendég fogadására a házat, közben sokat nem beszélgettek, hallgatagon tettek-vettek, mégis mindketten érezték, valamit mondaniuk kellene. Végül Dörzsök szólt: - Ma megjön az unokám, Dani, és este már ő is kiül velem a lesre. Kijössz te is? A kutyaüldözés valamiféle dacos szövetséget forrasztott kettőjük között, főleg legutóbbi őszinte beszélgetésük óta. A kudarcba fulladt lesek és cserkelések egyé tették őket, egy akarattá formálták gondolatukat, és az a kutyák elpusztítása volt. Takács is látta a kutyák által hátrahagyott tetemeket, hallgatta az erdő üres csendjét, és benne is mind tarajosabb hullámokat vetett a visszafojtott harag. Feledte már azt a lélekromboló vadászatot, álmában sem jelentek meg a korábban kísértő képek, nem visszhangzottak a fülében a hangok, amitől oly’ sokszor felriadt. Akarva-akaratlan a most üldözöttek körül forgott az ábrándja, és ez már-már megszállottá tette, akit csak egyetlen életeszme vezérel: a kutyák legyilkolása. A vendég, Kajdacs Attila csakugyan pontosan érkezett; negyvenes évei végén járó férfiember hitvesével, Máriával, és serdülőkorú leányával, Zsuzsával. Udvariasan fogadta Dörzsök köszöntését, még szabadkozott is, hogy bajlódást okozott, erre a vadőr is szabadkozott, hogy erről szó sincs. Kellemetlenül érintette a férfi figyelmessége, érezte, hogy nem álarc mögé rejtett illendőség ez a részéről, mint azt általában az ilyen vendégeknél tapasztalta, hanem a természetéből fakadó kedvesség. Mielőtt elköszönt volna tőlük, elmesélte, hogy estefelé ismét erre veszi az útját, de a vadásztársaság elnöke is meglátogatja őket, és holnap többükkel is találkozhatnak, mert hajtóvadászatot tartanak. Meglepődött, hogy erre semmit nem kérdeztek tőle, azt várta, a hajtóvadászat említésére faggatni kezdik, de semmi ilyesmi nem történt. Örült is ennek, mert így hamarább elbúcsúzhatott és nem kellett sietnie a városba Daniért, és bántotta is, mert végtére mégis csak vadászháznál lennének… Dani vonata időben zötykölődött be a vasútállomásra. Örömmel fogadták egymást; Dani két hónapja nem járt a nagyszüleinél, és Dörzsök, most azt vette észre, megnőtt a fiú, majd’ olyan szálfamagas, mint ő maga volt hajdanán. Hazafelé tartva beszélt az esti kutyalesről, és ahogy gondolta, kérdeznie sem kellet, Dani azon nyomban rávágta, hogy ő is ott lesz. Gyorsan peregtek az órák, Bözsi néni is nagy kedvvel vette unokája érkeztét, majd Dani átöltözött, levetette a városi ruháját és vadászlegénnyé változott: zöldesbarna színű nadrágot, inget és kabátot húzott (tavasz közepi idő lévén elkelt még a kabát is), túrabakancsot vett, és útra készen várta, hogy nekivágjanak az esti lesnek. A vadászházhoz Takács ismét előbb érkezett, éppen Kajdaccsal beszélgetett a kertben, amikor meghallották az öreg autójának sajátos pöffenését – nem a kedvenc motorkerékpárját vette magához, mert azon nem szerette, ha rajta kívül más is ül. Kellemes estébe hajló idő köszöntött rájuk, Dörzsök nem is mulasztott sok időt, mert mielőbb a magaslesnél akart lenni. Kajdacs megkérte, vadászat után, ha csak nem késő éjszaka kászálódnak ismét errefelé, kopogjanak be hozzájuk. Dörzsök, Dani és Takács egykettőre az erdő útját koptatták, csendben, merengve és kémlelődve haladtak egymás mögött. Azt nem tudták, hogy a kutyák merrefelé tanyáznak, de legutóbbi áldozatukat – az egyik őzsutát – itt ejtették el nem messzire a vadászháztól, ezért annak az erdőtagnak a két végéhez ültek

sikert remélve. Dörzsök a tetemet is a helyén hagyta, hátha visszatérnek rá a kutyák. Jócskán estébe hajlott már, amikor elérték a leseket, és mielőtt elfoglalták volna figyelőhelyeiket, megállapodtak, hogy, telihold lévén, egészen addig kint maradnak, amíg ébrenléttel bírják.

A vihar Az éjszaka nyugodtan múlt el, mégis, már az első, erdei lombtakarón átszüremlő fénynyaláb ébren találta a kutyákat. Átvágtak a sűrűn, szorosan és némán lépdelve egymás után, mígnem kiértek egy nyiladékhoz, ahol lekushadtak szemlélődni. Álmosító lassúsággal teltek a percek, mígnem Pletyka halk neszezésre kapta fel a fejét; alig hallhatóan böffentve figyelmeztette cimboráit. Egy vigyázatlan nyúl baktatott a nyiladékúton, vaksin és buzgón; Basa, amint melléje ért ráugrott és megölte. Miután úgy-ahogy csillapították éhségüket, felhagytak pihenőjükkel és nekieredtek. A napok gyorsan követték egymást, ide-oda barangoltak az erdőrengetegben, mire Csahos és Pletyka is felfedezte és megismerte, de mindvégig Basa vezette őket. A vadászatra sok idejüket elvesztegették, mert alig találtak zsákmányra, hiába keresték-kutatták a sűrűt, a vad, mintha sehol sem lakta volna, eltűnt. Végül azért mindig akadt valami: itt ragadt süldő őz, vagy bamba nyúl, vagy óvatlan pocok, amit vagy megettek, vagy ha már nem csúszott le falat a torkukon, elhagytak. Mert ilyen volt ez, napokig majd kiesett szemük az éhségtől, aztán hamarjában annyi minden került útjukba, hogy a végén már fanyalogva vették szájukba, mégsem engedték el, ha már ráleltek, elfogták és megölték. Ezeket találta meg Dörzsök és Takács. Csahos is megszokta az erdőt, lassan megtapasztalta titkait, és már nem rettent meg az ismeretlen hangoktól. Sőt, mind serényebb fürkészettel kereste azok gazdáit, mintha a megismerés és barátkozás olthatatlan vágya hajtaná. Pedig nem voltak ilyen fennkölt gondolatai, csupán kíváncsisága csillapítására kutakodott utánuk, egyetlen vágyódása volt: meglátni őket. Egyszer azonban ismét megijedt, mert a fák lombtengeréből egy erőteljes, indulattal teli ugatás harsant fel. Éppen úton voltak, amikor a lombkoronák biztos magasából rájuk kerregett a szajkó. Rekedtes lármájával felverte az erdő ihletett nyugalmát, ráadásul őt keresni sem kellett, mert szemtelenül fölöttük röppent egyik faágról a másikra, kihívóan egyre közelebb és közelebb kerülve az elárultakhoz, és közben múlhatatlan hevességgel köpködte szidalmait. Csahos megrettent tőle, előbb a földre huppant, nagy veszedelmet sejtve, de Basa és Pletyka csak unottan böffentek feleletfélét a tüzes torkú mátyásmadárnak. Csahos csak nézte a zajongó szajkót, szerette volna megfogni, megszagolni, és miután riadalma elpárolgott, még dühösen fel is ugrott, hogy elkapja. A szajkó nevetett ügyetlenkedésén, széles jókedvében majd’ lefordult a faágról, és csak azért is az elárultak nyomában maradt. Úgy tűnt Csahosnak, hogy amíg útjukat kísérte, mögötte tette, mintha a sorban negyedikként ő következne; vagy azért, hogy bosszantsa őt. Idegesítő volt hallgatni, de Basa és Pletyka egykedvűsége végül Csahost is megnyugtatta. Most is zsákmány után koslattak; két napja ettek utoljára annyit, hogy jóllakhattak, így hát idejét látták az újabb vadászatnak. A nappalt átaludták egyik rejtekükben, és már az este hamari beköszöntét hírnöklő vörös lepelbe burkolódzott a láthatár, amikor felkerekedtek. Kialakult egy sajátos vadászrendjük: csatárláncba sorakoztak, és úgy óvatoskodtak az erdőben, és ha valamelyikük észrevett valamit, halkan böffentett. A zsákmány lerohanása Basa jussa maradt, akit, ha kellett, Pletyka is segített; Csahos még mindig kimaradt ezekből, arra még nem érzett sem bátorságot, sem jártasságot, hogy ilyenkor Basa nyomába eredjen. Ma is lassan poroszkáltak az erdőben, de végestelen hasztalanul, és mire mindent befedett a sötétség,

még mindig csak kutakodva kerengtek ide-oda. Véletlenül-e vagy nem, ki tudja, legutóbbi prédájuk maradványánál kötöttek ki; a sutából maradt még annyi, hogy falhassanak belőle. Meg is találták, ott, ahol hagyták, nem mozdult onnét, még csak testhelyzetet sem váltott – ami felettébb megnyugtató a vadászó kutya számára –, feküdt békében, ahogy kelletet; Csahos rohant is volna hozzá, de Basa erőteljes morgására nyugton maradt. Leheveredtek egy bokorsűrű takarásába, és a füleiket hegyezve vizslatták az erdőt. Mert, ugye, sosem lehet tudni, hátha ellenség rejtőzik valahol, óvatosnak kell lennie az erdőjárónak. Befont mindent a csend, az átható, megfogható, igaz erdei csendesség. Semmi nem mozdult, semmi nem lármázott, úgy tűnt, senki nincs itt rajtuk kívül, vagy ha mégis, nyugalomba helyezkedve már átadta magát álomvilágának. Basa mégis visszahátrált az erdőbe, és a meglepett kis kutyák dohogva követték. Basa érzett valamit, egy figyelmeztető belső hang óvta attól, hogy az őztetemhez nyúljanak. Mérges volt, éhes is volt, zavarta a bensőjét uraló kettőség. Mert az esze azt súgta, meneküljön, a gyomra azt parancsolta, egyen. Aztán a meghátrálást választotta. Csahos és Pletyka szótlanul lépdeltek mögötte, csak magukban forrasztották a harag vizét. Nem távolodtak messzire, mintha Basa mégis a visszatérést fontolgatná; leheveredtek hát és várták, döntsön a nagy kutya. Ekkor lanyha széláram futott végig az erdőn, majd gyenge dörej hasította fel a csöndköpenyt. Csahost rettentő félelem szállta meg, és Pletyka is nyafogva lapult a földhöz. A szél aztán mind erőteljesebben dobálta az avart, verte a faágakat, a dübörgés is sűrűbben és borzasztóbban tombolt felettük. A vihar vészes gyorsasággal közeledett. Egymáshoz bújtak, és reszketegen várták elmúltát. Basa is félt, de nem rettegett, számára az égiháború valóság volt, az erdőhöz tartozó érthetetlenség, ami egyszer csak előjön a semmiből, majd eltűnik. Tudta, ilyenkor nem szabad mozdulnia, fekve kell kivárni, amíg lecsendesedik a tombolás. Pletyka is átélt már viharokat, de olyankor gazdája beeresztette a házba (de csak olyankor!), és miután kiviláglott az égbolt, vagy elült a förgeteg, ismét kiparancsolta. Csahos azonban még nem élt át hasonló égzengést és borulást, vagy ha mégis, a lakásból, ahol gazdáival töltötte idejét, semmit nem vett észre belőle. Basa és Pletyka testközelsége csillapította félelmét, de ilyenkor is, amikor a villámfény beragyogta az erdőt, majd feldübörgött az elemek tombolása, úgy vonított, mintha elevenen nyúznák. Végül alábbhagyott a vihar, elmúltak a félelmes villámlások, megszűntek a csattanások, csak az eső esett csendesen, simogatón, majdhogynem békésen. Basa felállt és ellentmondást nem tűrő böffenéssel erre ösztökélte Csahost és Pletykát is. Most sem mertek húzódozni, szófogadóan követték hát. Visszatértek előbbi rejtekhelyükre, oda, ahonnét az őztetemet lesték a vihar előtt. Testük átnedvesedett az esőtől, lábuk az erdőaljon megrekedt, tavacskákká duzzadó tócsákban cuppogott, Csahos fázott is (hiába, nem szokta a kint létet), Basa mégsem vezette őket száraz menedékbe, hanem lekuporodott és ismét az őzmaradékra ügyelt. Egy kis lélegzetvételnyi idő után azonban felállt és óvatosan elindult feléje. Meg-megállt közben, lekucorodott, de semmit nem hallott, ami visszahátrálásra késztetné; hamarosan elérte a tetemet. Csahos és Pletyka eleinte értetlenül bámulta őt, majd feledve értetlenséget, félelmet és didergést, Basa mellé szaladtak és vad dühvel nekiestek az őzhúsnak.

A vadászháznál Az estébe hajló percek eleinte békésen, majdhogynem unalmasan vánszorogtak. Semmi nem mozdult előttük, és semmi nem szólt körülöttük, Dani ennyire elhagyatottnak még sosem látta az erdőt. Madárdal sem harsant, aminek énekén tanakodhattak volna nagyapjával: honnét, melyik fáról szól, és vajon miről dalol az apró énekes. Hallgatás és sötétség ülte az erdőt. A lágy fuvallatra Dörzsök morgott valamit a bajsza alatt, Dani nem érette mit, de a távolban felvillanó

villámfény és halk dörejlés megértette vele: vihar közeleg. - Papa, bevárjuk a vihart, vagy visszamegyünk a vadászházhoz? - Várunk még egy kicsikét. Mesze van, idő mire ideér. A lágy szellő azonban egykettőre erőtől duzzadó forgataggá izmosodott, alig valamivel később, hogy szót váltottak. Egyik pillanatról a másikra elérte őket, a nekieredt eső is mind átláthatatlanabb folyamként ömlött alá. Takács, amint észlelte a vihar közeledtét elhagyta a maga leshelyét, és futva érkezett hozzájuk; átázott így is, pedig már akkor nekiiramodott, amikor még csak egy-egy kövér esőcsepp ereszkedett az erdőre. A les, fedett lévén, valamelyest megvédte őket, de a szél tépázta vízörvény, így is eláztatta a lesbelsőt, úgy kavargott bent is a sűrű víztömeg, mintha öntöznék. Amennyire csak tehették, védettebb sarokba húzódtak és ott várták a csendesebb időt. Dani ördöngösnek találta a vihart. A villámlások pillanatnyi derengésében megfürdő erdőrengeteg képe, a felvillanó fényben az átláthatatlan sötétségből kirajzolódó fák körvonalai, amint meghajolnak a szélerő ellenállhatatlan akaratának, és vadul csapkodnak tehetetlenségükben, káprázattal töltötték el. A vihar iránt mindig is egyfajta csodálatot érzett, nem félt, mint oly’ sokan, és ennek nem tudta az okát, csak érezte, hogy számára az elemek tombolása valami mást jelent. Szerette volna már egyszer-másszor szavakba önteni az ekkor átélt érzéseit, de nem tudta, nem találta a szavakat, csak ugyanazok tolultak elő: lenyűgöző, meseszerű, álombeli, félelmetes. Takács azonban rettegett a vihartól. Szívből megvetette, nem mintha ez számított is volna valamit, de olymérvű riadalom élt benne, hogy nem tudott uralkodni magán. Ezért is talpalt át sebtében Dörzsökékhez, amint felerősödött a förgeteg előhírnöke: a szél, és megmordult kisbírója: a mennydörrenés. Itt a többieknél megnyugodott, bár a dördülésekre összerezzent, és észre sem vette, olyankor rettegve bújt a magasles fakorlátjához és szorította magához puskáját. Dani látta rajta a gyötrő ijedtséget, és sajnálta is, meg mulattatta is. Dörzsök mérges volt. A vihar elrontotta az estéjét, ha egy kicsit alábbhagy, el kell, hogy menjenek, mert átáztak, és különben is, a felhőszakadás multával a vad nem ered neki, még a kutya sem, gondolta, hanem megbúvik valahol – ekkor még nem tudhatta, mekkorát tévedett.. Átélt már jó pár hasonló égindulást élete során, félte is, nem is; fiatalabb korában menekült előle, aztán megszokta, még csodálta is; nem úgy Böske – mosolyodott el –, aki világéletében rettegte, most is bizonyára a sötét szobában ül, virraszt és fohászkodik a Jóistenhez, hogy múlassa el feje fölül a bajt. Kajdacs nem lepődött meg az érkezésükön, sőt, mintha várta volna őket. Betessékelte a vadászház konyhájába, és teával kínálta mind a hármójukat; a teavíz már forrón zubogott a tűzhelyen. Neje és lánya is ébren fogadták az elázottakat, amint beléptek a házba, ott sürögtek-forogtak körülöttük, hogy segítsenek nekik levetni és meleghelyre, szárazra tenni a lucskos kabátokat. Zavaró volt és éppen ezért nagyon emberi, talán emiatt is lelket bolygató, mert ezt a kedvességet idegen vendégektől itt a vadászháznál nem szokta egyikőjük sem. - Mire vadásztak ilyenkor késő este? – kérdezte Kajdacsné, miután körülülték a konyha közepén terebélyesedő asztalt (igazi, nagy vadászkonyha volt ez, sokat látott vadászvacsorák emlékhelye), és lassan szürcsölték a teaitalt. Dörzsök, elnézte az asszonyt: sápadt arcú, vékonyka, fürge járású, halk szavú, mégis sebes beszédű, igazi városi lélek. Nem tudta miért gondolja ezt róla, a kérdés naivsága, hogy-hogynem butasága mondatja ezt vele, de hát ki kérdezné meg egy vadásztól, mire vadászik késő este? Ha úgy kérdené, hogy mire mentek ki, rókára talán, vagy vaddisznóra, más lenne, mert mutatná, van valamicske jártassága.

- Kutyára – a válasz kissé ridegen bukott ki a száján, mert kedvesség ide-kedvesség oda, mérgesítette az asszony gyermetegsége, és nemkülönben az ünnepélyes fogadtatás perceiben elfeledett, de ismét csak a marón valóságra ébredő sikertelen vadászat tudata. - Kutyára? Hát már kutyára is vadásznak? - Igen, kérem, igen, tetszik tudni, az erdőben nincs helye… - Miért nem fogják meg inkább őket? – Kajdacs lánya, Zsuzsanna szólt. Olyan, mint az anyja, gondolta róla Dörzsök: sápatag, törékeny, félős szavú, mert alig vehető ki a hangja, olyannyira halkra formálja őket. Danival egyidős lehet, Dani tizenöt, vagy tizenhat – szégyenlősen nézett a fiúra –, ez a leány is talán annyi. - Nem olyan egyszerű ez – Takács nevetve válaszolt. – Tudod, az elvadult kutya nagyon nagy pusztítást végez, és megfogni jószerivel nem lehet, mert módfelett rafinált. Ha nem teszünk ellene, vad nélkül marad az erdő, mert, ami életben marad, elmenekül. Csend ereszkedett a konyhára, ki-ki a gondolataiba mélyedt. Hallgatták a háztetőn kopogó esőcseppek ütemes dobolását. Mintha semmi mondanivalójuk nem lenne, ültek csak némán, egymásra sem tekintve, hanem vagy magukba mélyedtek, vagy üresen néztek valamit: a teásbögrét, a falat, vagy a kinti sötétre nyíló ablakokat. - És az a megoldás, hogy lelövik őket? Zsuzsanna szavai lágyan simultak a nehéz csendben, és senkihez nem szóltak. Egyszerű kérdés volt csupán, miközben a leány egyikükre sem nézett, hanem a konyhaablakon nyugtatva tekintetét a kinti sötétet bámulta. Erre megmozdultak valamennyien, mintha a váratlanul felhangzó szavak varázslat alól szabadítaná meg őket; Kajdacs felállt és nyújtózkodott, Mária asszony a tűzhelyen ellenőrizte a teás edényt, vajon elég meleg-e még a víz, Dörzsök és Takács kortyoltak a bögréjükből, Dani meg Zsuzsannát nézte, ezt az ismeretlen leányt. - Tudnál esetleg mást? Dani sem bántón vetette oda a viszontkérdést, pirult is, amikor a szemek rászegeződtek, mert valamennyien ráemelték a tekintetüket, csak Zsuzsanna nem mozdult, a kinti sötétséget nézte, megbabonázva, ámulattal. - Nem, nem tudok semmi mást. Mégis, olyan könyörtelen dolog kutyákat lelőni. - Nekünk is nehéz, hidd el – Dörzsök öblös rekedtsége is szolidan csengett, és az öreg vadőr azon merengett közben: miért érzékenyültek el ennyire, végtére is semmi bántót nem tesznek, csak az erdő legkegyetlenebb gyilkosait üldözik. - És holnap reggel is őket akarják… megtalálni? - Igen, őket – most Takács felelt, és Zsuzsanna rá sem nézett, továbbra is az ablakon kívüli világot szemlélte, mintha onnét olvasna valamit, talán a kérdéseit. - Zsuzska, kérlek, elég legyen – Kajdacs a leány mellé állt, átölelte a vállát. A leány megfordult, kiszabadította magát apja simogató öleléséből. - Semmi rosszat nem tettem. - Így van, semmi rosszat – Dörzsök nevetve válaszolt. – Kérdezzél bátran, nem vagyunk sértődékenyek. Zsuzsanna mosolyogva bólintott Dörzsökre, de mielőtt szólhatott volna, Kajdacsné kérdezett: - És, hogyan üldözik őket? - Megvan annak a módja, asszonyom. Sajnos azt nem tudjuk, hol vannak, csak sejtjük, és ott meghajtjuk az erdőt – Takács, buzgón válaszolt, akárcsak egy vizsgán. - Meghajtják? - Igen. Ez azt jelenti, hogy a hajtók és a vadászok közül néhányan elindulnak egy irányban, a másik oldalon pedig, amerre a hajtósor halad, megállnak még vadászok, és ha szerencsénk van, a kutyák

valamelyikünk felé akarnak kitörni. - Ezt nevezik hajtásnak? - Végtére is igen. - És ha a kutyák megmenekülnek, mit tesznek? – megint a leány kérdezett, és Danira nézett, mintha tőle várná a választ. - Akkor utánuk megyünk – felelte a fiú, megértve Zsuzsanna tekintetét. Előbb még semmi rokonszenvet nem érzett a leány iránt, most azonban, talán, mert neki szegezte a kérdést, barátságos vonzalom áradt szét benne. – Ha gondolod, gyere el velünk. A tekintetek olyan döbbenettel szegeződtek Danira, hogy a fiú akarata ellenére is elnevette magát. Kajdacs és Kajdacsné némán vizslatták, az asszony el is sápadt, és talán foghegyen volt az ellenkezés anyai védszava, mégsem mondta ki. Lehet, férjére várt, de Kajdacs sem szólt. Dörzsök úgy bólogatott, mintha várta volna Dani meghívóját, míg Takács csak a fejét rázta, nem lehetett tudni rosszallás miatt-e, vagy azért, mert találkozott a tetszésével. - Papa, ugye lehetséges ez? – fordult Dörzsökhöz Dani. - Felőlem… - Jaj, apa, anya, mit szóltok hozzá? - Nem helyes kislányom… - Miért ne lenne helyes, apa? - Zavarnád az urakat. - Nem zavarna – Dani úgy vetette oda a választ, hogy ellentmondásnak nem volt helye, aztán mégis nagyapja felé fordult – Ugye nem zavarna, papa? - Felőlem, elkísérhet bennünket Zsuzsika, majd Dani unokám a gondját viseli. - És, ha én is magukkal tartok? – Kajdacs kedvet kapott a vadászathoz, és ha már a leányát elengedi, miért ne menne el maga is, gondolta. Az öreg vadőr szíve szerint nemet mondott volna, de látta, hogy Dani is fürkészőn lesi jóváhagyó áldását, ezért igenlőn bólintott.

Kellemetlen vadászat A vadászok ódzkodva sandítottak Kajdacsra és Zsuzsára. Kedvük szerint megkérték volna őket, hogy maradjanak a háznál, de nem szóltak semmit, mert mégis csak fontos személyiség lehet ez az ember, ha a hivatalban dolgozik. Végtére is, a hivatalban nagyon sok mindent tehetnek értük, és persze ellenük is. Jobb a békesség, a szavatlan bírálat, mert nem tudható, hogy bútartó-e vagy búfelejtő. Nyírjesi sem örült a hírnek, Dörzsök azonban szavát adta, hogy gondjukat viseli. Kajdacs és Zsuzsa a hajtókkal tartottak, mellettük meg Dani lépdelt megfontoltan és kimérten nagyapja szigorú parancsával ellátva: figyelje minden mozdulatukat, és közben pezsdítse is a kedvüket, ha lankadnának az út során, de hűtse is a buzgalmukat, ha túlontúl nagy hév ragadná magához őket. Jó nagy kerülővel érték el azt az erdőrészt, ahonnét a hajtók sorban állva elindultak visszafelé a vadászok lővonalához. Ott serénykedtek hát a sorszélen, és Dani nagy-nagy megkönnyebbülésére nem kellett külön szemmel tartania őket, mert úgy járták az utat, mintha ismernék a hajtások rendjét. Pedig nem ismerték. Kajdacsot, amint elindult a vadászat, olyan lelkesedés ragadta meg egyszeriben, ami gyakorlott erdőjáróvá tette és Zsuzsa is lelkesen követte apját, nem kellett hát szóval terelni őket, mert ügyeltek a járásra, ha a hajtók megálltak, ha gyorsabbra vették az utat, vagy ha lassúbbodtak, ők is rögvest úgy cselekedtek. Az első hajtás eredménytelenül ért véget, csakhamar elérték az erdő túlsó felén elálló puskásokat. - Most mit csinálunk? – kérdezte Zsuzsa Danitól. - Elmegyünk egy másik tömbhöz, és ott ugyanígy meghajtjuk az erdőt.

- Szerinted meglátjuk a kutyákat? - Jó lenne. - És tényleg lelövitek őket? – Dani szerette volna azt válaszolni: igen, de szíve nem engedte, hogy kurtán odavesse ezt a leánynak. Zsuzsa tekintete (tágra nyitott csillogó barna szemei) megbabonázták, amikor a leány ránézett, nem állta, lesütötte a szemeit, vagy elfordította a fejét. Nem értette, miért zavarja Zsuzsa, és nem is igazán zavarás volt ez, mert örült, hogy együtt lehetnek. Jó volt ott lenni mellette, hallani a szavát, vigyázni rá. És mégis. Feszélyezte a jelene. - Tudod, nem tehetünk mást. Miután behabzsolták az őzsuta maradékát, lábra kaptak. Az erdőbe húzódva egy szárazon maradt menedéket kerestek maguknak: végül egy köpenyszerűen kitárulkozó bokrosra leltek, aminek belsőjét a sűrű levélszövevényen keresztül nem járta át a víz. Egy, még lábon álló ősöreg tölgyeserdő fedezetében megbúvó csermelysűrűben leltek erre a rejtekhelyre, amit a fák – leéltek már több mint száz évet –, hosszú, félkörívet alkotó karéjban fogtak körül. Védelmet és életet adtak a köztes erdőföldnek, a dúslombozatú, ágasbogas bozótosok szövevényének. Itt találtak hát menedékre, amint a cserjesűrűn átléptek; odabent egy tágas levéltetőzetű menedék húzódott, amit még az esővíz sem ért el. A megtelt gyomor feledtette Csahossal a reszketését, mert már nem érezte, hogy fázna, de még Pletyka is jobb kedéllyel nézte a világot. Hamarosan elnyomta őket az álom, és olyan mélységbe hajtotta megfáradt testüket, hogy csak napkeltével ébredtek. Basa nem tudta, mihez kezdjenek. Zsákmány után kellene nézniük, bár most nem éhes, mégis jólesne valamit fogravaló. Azonban nem akaródzott sehogy sem megmozdulni, annyira elkényeztette a hosszú alvás, hogy kedve szerint itt maradna, ahol vannak. Ránézett Csahosra és Pletykára, és látta, azok is inkább pihennének még, így hát nem mozdult. Ébren feküdtek, hallgatták az erdő hangjait. Csak feküdtek és feküdtek. A távolból szüremlő hangokra együtt kapták fel a fejüket. Előbb csak gyenge sóhajtásként ért hozzájuk a hajtók ütemes lépdelése és halk “huj-hújozása”, de mind erősebbnek és közelebbinek hatott. Emberek közelednek feléjük, és ebből mindhárman bajsejtelmet éreztek. Csahost már semmi nem vonzotta az emberhez, sokkal inkább Pletykához és Basához, a két igaz baráthoz. Az ember valamikor nem is olyan rég még jó volt hozzá, kedveskedett neki, aztán magára hagyta és üldözte. Hogy miért, erre Csahos nem tudta a választ, de most már nem is törekedett rá, hogy meglelje. Nem kutyatermészet ilyesmin elmélkedni, még ha voltak is napok, amikor rágódott ezen, mert mégis csak… Azok a gondolatok most már a múlt ködébe vesznek. Félelmet keltett benne az ember megjelenése, de legfőképpen Basa nagy riadalma. Mert Basa félve ugrott talpra, és még Pletyka is nyugtalanul feszengett. Aztán Pletyka mind elkeseredettebben nyüsszögött félelmében, Csahos hangtalanul, de ugrásra készen forgolódott, várták, hogy Basa tegyen végre valamit. Basa azonban bajban volt, mert a rémület megbénította; eddig, ha emberrel hozta össze a véletlen, elmenekült, és ha kellett, készen állt a harcra. Most azonban ő maga is reszketett, nem értette miért, de borzongott. Aztán a másik kettőhöz hajolt, és rájuk morgott; gyengéden ugyan, mégis ellentmondást nem tűrően: hasaljanak le és maradjanak csendben. Ő is lekushadt, egymáshoz bújtak, és rettegve kémleltek ki a cserjés ágrésein át. A hangok mind élesebben harsantak, az emberek egyre kivehetőbb közelségbe jutottak. A hajtósor ismét megállt. Immár a harmadik maradt üres, vagyis eredmény nélküli, de a vadászember egyszerűen csak üresnek nevezi ezeket a hiábavaló hajtásokat. Délidő is lett közben, így hát előkerültek a

szendvicsek, mert hosszabb pihenőt tartanak, esznek, isznak a kutyaüldözők, és csak aztán folytatják. Az ősöreg tölgyeshez értek, valamennyiük legféltettebb erdejéhez, mert igaz, ami igaz, valaha hatalmas területet fedtek be a tölgyfaerdők, ma már alig akadt mutatóba, és ilyen száz évet leélt, pedig csupán ez a foltocska. Akadtak persze ötven, hatvan és hetvenévesek is, gyönyörű valamennyiük, de a százéves erdő, mégis más. Itt álltak hát meg. Az emberek a rejteküknél sündörögtek, alig ugrásnyira tőlük. Jól látták és hallották őket. Aztán Basa remegése és ijedelme alábbhagyott, és most már dühöt érzett, túláradó dühöt, mert kedélye mind bogosabbá növekedett, ezzel meg mind haragosabb tajtékot vetett. Talán azt gondolta: miért bújtak el, miért félnek ennyire az embertől? Mégsem mozdult, a bensőjét szétfeszítő indulat már-már fájdalmat okozott, mégis maradt, mert Csahos és Pletyka ott ziháltak mellette. A másik kettő szaporán lihegett, eleinte majd’ megfulladtak, mert nem mertek még pihegni sem, aztán levegőért kapkodtak (halkan, alig-alig halhatón), most meg éppen hogy csak szusszannak. Basa léte nyugtatta őket, ott feküdtek mellette, érezték teste melegét. Zsuzsa és Dani egymás mellett ültek a száraz, puha erdei avarszőnyegen. Kajdacs és Dörzsök odébb álltak a vadászok és hajtók gyűrűjében, ott ették meg a magukkal hozott ennivalót, miközben alaposan megtárgyalták a vadászat alakulását. Zsuzsa és Dani azonban arrébb húzódott, bár Danit mindig érdekelte a felnőttek beszéde – azokból alkalmasint sokat tanulhatott –, most inkább Zsuzsával maradt. Amíg falatoztak, nem szóltak egy szót sem, de szemükkel figyelték ám egymást, szavakba foglalatlan is keresték a másik tekintetét. - Miért nézel így? – kérdezte Zsuzsa, mert már zavarba ejtően merész volt Dani pillantása. - Miért, hogy nézek? - Hát, úgy…, nem tudom, de olyan furcsán. – Dani felnevetett, kedve szerint megkérdezte volna, hogy mi furcsa van abban, ha ránéz valakire. Zsuzsa is nevetett, mert végtére is jól érezte magát, gondtalannak és gyönyörűnek látta a világot. – Mondd, Dani, neked odahaza van kutyád? A kérdés nem illett ide, illetlennek tűnt, álomkép-rombolónak. Zsuzsa száján mégis kicsúszott, mert szerette volna tudni, hogy odahaza, Daninak van-e valami állata. Ők nem tartanak semmit, tette hozzá serényen, mintha ezzel is tompítani akarná a kérdésben rejlő élességet, csak növényeket, nem is tartottak soha, mert sem az apja, sem az anyja nem látták értelmét, és szó mi szó, eddig még ő sem gondolt erre. Egészen mostanáig. - Nincs, odahaza nincs se kutyánk, és semmilyen állatunk. - És miért nem veszel magadnak egy kutyát? - Anya nem engedi. Apa még csak-csak, de anya hallani sem akar róla. - És, ha lenne egy kutyád, akkor is… - Tessék? - Azt akarom megkérdezni, hogy akkor is üldöznéd őket? - Nem tudom – Dani elkomorult. Nem gondolt arra, hogy ilyesmiről is szót vetnek, és bár önmaga is merengett már ezen, választ adni nem tudott. Mert hát, nagyapja kutyáit mind nagyon szerette (volt több is az eltelt évek alatt, most is van kettő, kitanult, okos vadászkutyák), ügyelt rájuk, gondjukat viselte. Odahaza semmit nem tarthatott, mert az anyja határozottan ellenezte. Azt mondta, nagyapánál kiélheti állatszeretetét, nem kell, hogy a városi lakásba is állatok után takarítsanak. Zsuzsa megrémült Dani felhős hangulatától, attól félt, megsértette. Pedig nem akarta megbántani. - Rosszat mondtam? - Nem, ugyan. Miből gondolod?

- Olyan komoly lettél. - Csak elgondolkodtam. És, te, Zsuzsa, szeretnél kutyát tartani? - Jaj, nagyon, de apa és anya úgysem engedik. - Kár. Nekem, valamikor, biztosan lesznek kutyáim. Meg más állataim is. - Lehet, hogy nekem is. - Zsuzsa, Dani, indulás! Végéhez ért a pihenő, Dörzsök mély, recsegős hangja útra szólított. Szedelődzködtek hát, mert még sok menetelés várt rájuk. Ekkor azonban váratlan dolog történt. Az egyik cserjesűrűből kiviharzott a három kutya és olyan gyorsan túlszaladtak az embergyűrűn, hogy látni is alig lehetett őket. A vadászok kiabálva emelték utánuk puskájukat, de emelgethették azokat, a pihenőidőre kivették belőlük a patronokat, így csak az üres csövekkel fenyegethették az irhájukat menteni igyekvő üldözötteket. Dörzsök mélységesen bánkódott magában, de nem csak azért, mert a kutyák így kijátszották őket. Nem csupán ezért. Hanem azért mert a hajtásra nem hoztak magukkal vadászkutyákat, betanított, tapasztalt társakat, akik bizony nagy segítségükre lehettek volna. És mégis miért nélkülük lábaltak az elvadult ebek után? Egyszerű a magyarázat: féltették őket. Miután elmúlt az első csodálkozás jégmerev varázsa, szitkozódva csoportosultak a bokroshoz a vadászok és hitetlenkedve leskelődtek körbe-körbe. Mert elképesztő, hogy alig egy-két méterre ebédeltek a kutyáktól, akik bizonyára végignézték az egészet, és a végén, ki tudja, miért, felfedték magukat. Pedig nem is sejtették, hogy itt vannak, a cserjebelsőt senki nem kutatta át. Dörzsök, az öreg vadőr leforrázva hümmögött magában, mert ekkor már úgy érezte, személyes sérelem érte a többiek előtt. Mert, neki, a vadőrnek tudnia kellene, hogy mi mindenre képesek a kutyák, és mielőtt pihenőre dőltek volna, át kellett volna kutatni az öregerdőt is. Nem tették, mert, amint ideértek, rögvest átadták magukat a gondtalan nyugalomnak. Tanakodhattak most, mit tegyenek, mert a kutyák elszelelése felborított minden tervet. Menjenek utánuk? Ki tudja, merre futnak? És hol keressék őket? Nem, ennek nincs sem eleje, sem vége, mára fel kell hagyniuk a kutyavadászattal. Megvert seregként, csendben, szégyenkezve indultak vissza a vadászházhoz, egymás között halkan beszélgetve, mentegetve a bizonyítványt. Kajdacs azonban jókedvűen lépdelt a búskomorak sorfala között, számára az egész nagy kalandot jelentett, és valóban, kiélte minden pillanatát. Talán meg sem értette ezt a sajátos szomorújátékot, vagy ha igen, leplezte együttérzését. De inkább elsiklott a tragédia valósága felett. Zsuzsa és Dani egymás mellett ballagtak, a sorban leghátul. Zsuzsa is inkább víg kedélyű kirándulónak tűnhetett a szemlélő számára, és ez igaz volt: örült, hogy láthatta a kutyákat, ha csak egy villanásnyira is, és örült a megmenekülésüknek. Mulattatta a felnőttek kapkodása és rosszkedve, palástalanul a kutyákért szorított. Dani haragudott a leányra, mintha annak derültsége sértené, holott értette ő, miért lelkesedik. Értette, és meg is értette őt, még akkor is, ha látva nagyapját összeszorult a torka, mert jól tudta, Dörzsököt rágja a levetkőzhetetlen önvád. Elérték a vadászházat, és hamarosan már csak Kajdacsék, Dörzsök, Takács, Nyírjesi és Dani maradtak a csapatból, a többiek sietősen elköszöntek. A vadászház kertjében múlatták az időt, szóban végigpergetve mindent, ami aznap történt. Mert erről folyt a szó, csak erről, mi másról is folyhatott volna? És a végén elhangzott a várt és mégis félt kérdés: hogyan tovább? - Várunk – mondta ki Dörzsök –, és várunk, mert mást nem tehetünk. - Meddig, nagyapa?

- Nem tudom, Dani. Egy-két napot, egy hetet, nem tudom. Külön védőszentjük van ezeknek a kutyáknak, és nagyon vigyáz rájuk. Valahol pedig megállapodnak majd, mert ilyen a természetük, állandó lakot keresnek ők is. Nem szokásuk a céltalan csavargás. No, ott és akkor elkapjuk őket. Ezt kell kivárnunk. - Hogyan találja meg őket, Mihály bácsi? – Zsuzsa kérdése, talán gyermetegsége miatt is megmosolyogtatta az idős embert. - Addig járom az erdőt, amíg fel nem lelem őket… - És holnap is ki tetszik menni? - Igen, már kora reggel. - Jaj, de jó! Magával tarthatok, Mihály bácsi? - De kislányom – Kajdacsné olyan élesen kiáltott fel, ami már nem is kiáltás volt, hanem sikoly –, nem hiszem, hogy Dörzsök bácsi… - Dani is velem jön – mutatott a kipirult arcú fiúra Dörzsök. – Jöhetsz te is, Zsuzsika. Reggel errefelé kanyarodunk, de korán ám, amint kiviláglott, itt vagyunk! Jó lesz?

Tavasz a szívekben Még a sötétség leple burkolta a határt, amikor Dani felébredt. Nyugtalanul aludt, forgolódott álmában, mintha lelket gyötrő jelenés kínozná. Pedig álomképében a vadászat pergett végig, sőt nem is maga a vadászat, hanem Zsuzsanna. Ezt pedig nem nevezhetőnk rémképnek, és mégis megbolygatta Dani nyugadalmát. A leányt látta ott a hajtók sorában, akinek hadari igyekezettel leste minden mozdulatát, mert nagyapja kérésének meg kellett felelnie, és akit egyre inkább virágba szökkenő szeretet-érzéssel nézett. “Alig ismerem – sóhajtotta –, és csak rajta gondolkodom.” Becsukta a szemét, és ismét Zsuzsannát látta, sőt hallotta is, most azt, amikor az eső elverte vadászat után a vadászház konyhájában teáztak. Akkor felé fordult a leány (sosem felejti kihívó, és mégis kedves pillantását) és tőle kérdezett, nem a többiektől; egymás szemébe néztek, és akkor meglobbantotta valami a bensőjét. Nagyot sóhajtott, tágra nyitott szemmel a sötétet fürkészte, mintha valamit is megláthatna a koromsötét szobában, vagy a homályból érkezne válasz válaszolatlan kérdésére. Végül meghallotta a halk neszezést odakintről. Dörzsök a konyhában tett-vett, leginkább kávét főzött, mert indulás előtt mindig szertartásosan kávézott, legyen az útra kelés ideje bármikor, hajnali kettő órakor, vagy már reggeli-időben: egymagában leült az apróka konyhában, hallgatta a csendet (ami nagyon beszédes tud ám lenni, szokta mondani), elmerengett és ünnepélyesen elszívta az elmaradhatatlan cigarettát. Elérkezett hát az indulás ideje, Dani is kikelt az ágyából, felkapcsolta az olvasólámpát és magára öltötte a kikészített ruházatot, és mire útra készen kilépett a szobából, addigra Dörzsök is túlesett a napkezdet sajátságos üdvözletén. Amikor Dani a konyhába lépett, Dörzsök már a puskáját babrálgatta, amit minden útja előtt aprólékosan megvizsgált, mert úgy tartotta: csak a jól karban tartott fegyver válhat a vadász igazi társává. És neki a puska nem csak társa, hanem a kenyérkeresete is, így minden tiszteletet meg kell kapjon, szokta mondogatni. - Jó reggelt nagyapa! - Jó reggelt! Hát, te, hogy nézel ki? Nem aludtál az éjjel? - Nem sokat… - Olyan nyúzott vagy, mint egy kiöntött ürge. Csak nem vagy beteg? - Nem, nem hiszem. Iszom egy teát. - Igyál nyugodtan, van még időnk – Dörzsök aggodalmasan szemlélte Danit, mert előbb azt hitte, hogy megfázott a tegnapi vadászaton, de örömtelve látta, nincs semmi baja, egyszerűen csak pihenetlen. Aztán,

ki tudja milyen sugallatra, eszébe villant valami; egy fura látomás, Zsuzsa és Dani, amint a hajtók között menetelnek. Mert, hát igaz, ami igaz, Danit ő kérte arra, hogy ügyeljen a két vendégre, azért ő maga is szemmel kísérte az útjukat. És csak a vak nem láthatta, hogy a két gyerek lemarad, egymással múlatja az időt. Derülve sandított Danira, aki csendben kortyolgatta a forró teaitalt. – Aztán mondd csak, Dani, örülsz-e annak, hogy Zsuzska velünk tart? Dani kimeresztett szemmel nézett nagyapjára, vajon miért kérdi ezt tőle? Dörzsök úgy tett, mint akinek egyre megy a válasz, talán még nem is érdekli, csak azért mondta, hogy szó essék közöttük, még az indulás előtt. A puskáját forgatta, miközben elégedetten hümmögött. Dani nem válaszolt, az italát szürcsölgette, miközben remélte, nagyapja feledi a kérdést, de Dörzsök nem feledte, mert most már unokájára pillantott és leplezetlen mosollyal a szája sarkában megint csak megkérdezte: “Aztán mondd csak, Dani, örülsz-e annak, hogy Zsuzska velünk tart?” - Miért kérded, nagyapa? - Hát, gondoltam, hogy ha már meghívtam, nincsen ellenedre. Vagy mégis? - Nem, dehogyis. - Na, jó, ennek örülök. Kajdacsék délután hazautaznak, gondoltam a leányt előtte még megsétáltatjuk. - Már ma elutaznak? – Dani száján riadalomként szaladt ki a röpke kérdés, ebben azonban minden benne volt, a fiú hangjának remegése, és szemének ijedt megvillanása elárulták őt; Dörzsök megelégedetten somolygott. - Ühüm…, de miért kérded? - Hát…, hát csak úgy – Danit leforrázta a nem várt hír. Eszében sem volt, hogy vasárnap lévén, Zsuzsa egynéhány óra múlva visszatér a nagyvárosba, igaz, ő is hamarosan búcsúzni készül nagyapjáéktól, de csak holnap, mert tizenegy órára kell az iskolába mennie, és addigra beér a hajnali vonat. Minek siessen hát, és különben is ma este még vadászni szeretne. Így gondolta, mielőtt pénteken megérkezett. - Na, akkor induljunk, nagyon ráérősre vettük magunkat. A napfelkelte vörösre színezte a láthatárt mire a vadászházhoz érkeztek. Zsuzsa már várta őket, és Kajdacs és Kajdacsné is eleven érdeklődéssel köszöntötték mindkettőjüket, ők azonban nem tartottak velük. Kávéval és teával kedveskedtek, amit Dörzsök és Dani köszönettel elfogadtak, nem tartott sok időbe behörpinteni az italokat, majd útnak eredtek. Zsuzsa derűs kedéllyel lépdelt a vadászok nyomában, mert Dörzsök haladt a sor élén, őt követte Dani, és végül a sort Zsuzsa zárta. Dani szótlansága meglepte a leányt, mert a fiú alig-alig mondott valamit, inkább kedélytelennek tűnt, mintsem örömtelinek. Nem kérdezte meg tőle, mi bántja, remélte, hogy idő multával bogossága oldódik, így hát szavak nélkül ballagtak, mert most már, ha akartak volna, sem beszélhettek volna; Dörzsök, amikor kiértek a vadászháztól az erdőhatárra némaságot parancsolt, végtére is azért járták az erdőt, hogy rátaláljanak az üldözöttekre, azt meg hangos szóval, de még suttogva sem lehet megtenni. Halkan, szavak nélkül kell járniuk, léptükre is figyelemmel, nehogy száraz faág pattanjon meg a talpuk alatt, ami az erdő csendjében lármaként verné fel a sűrűkben megbúvó vadat. Sokáig haladtak így, mígnem Dörzsök pihenőt rendelt. Egy tisztáshoz értek, ott leheveredtek, mert idő teltével a nap is kellemes melegen sütötte a földet. Beszéltek erről-arról, főként a leány kérdezte Dörzsököt, és az öreg vadőr kedvtelve válaszolt, és Dani is szólt néha-néha valamit, de nem tudta elkendőzni, hogy nyomassza valami. - Miért vagy ennyire búval bélelt, fiam? - Nincsen semmi baj, nagyapa. Tudod, rosszul aludtam… - Ugyan már, fiatal vagy, ne beszélj butaságot! Lábra, aztán menjünk tovább! – Alig léptek egyet-kettőt, gondolt egyet az öreg. – Tudjátok mit? Dani, te meg Zsuzsika menjetek arrafelé – mutatta az irányt –,

kerüljétek meg azt az erdőtömböt. Én erre megyek, ellenirányba, és az erdő túlsó felénél találkozunk az őzetetőnél. Ismered a járást, nem fogtok eltévedni. Dani nem tudta, hogy hálás legyene nagyapjának, vagy haragudjon rá, mert játszadozik az érzelmével. Érezte jól, hogy Dörzsök, tudja, mi bántja, és ezért hagyja magukra őket, mert valójában ezt akarta, kettesben lenni Zsuzsával. Nehéz azonban a szavakat formálni, akkor, amikor az embert ismeretlen, de kedves érzelem hevíti, ami még nem szerelem, de nem is csak két kamasz billegő vonzalma. Ekkor már a szem többet mond, a mozdulat többet elárul minden kimondott betűnél. A szenvedély magva ez, a szárba szökkenés édes pillanata, a félt és remélt vágykeltésé. Mert szó mi szó, Zsuzsa is Danival gondolt tegnap óta, és most, amikor magukban maradtak, csak egymás szemébe néztek és semmit nem szóltak, mert nem kellett semmit sem szólniuk. Dörzsök előbb érkezett a megbeszélt találkozó helyére, idefelé jövet sem talált semmit; ráérősen leült egy fatönkre, rágyújtott, úgy várta a fiatalokat. Hamarosan meg is hallotta őket, nevetgélve, beszélgetve közeledtek, felverve az erdő csendjét, de Dörzsök most nem haragudott rájuk, mert hát nyilvánvaló volt, itt két gyerekember lépdegél a felnőtté válás szeszélyes útjára. Ilyekor sok mindenen elsiklik figyelmük, türelemmel kell lenni és megértőnek. Mert, ugye, mindenki volt fiatal, mindenkit magához láncolt a vágy – főleg a legelső, serkenő és szárat eresztő szenvedély – részegítő bódulata. - Láttatok-e valami? - Nem, nagyapa, semmit sem láttunk. - Én sem. Na, azt hiszem, lassan elindulhatunk hazafelé. - Nem nézünk még el máshová, Mihály bácsi? - Nincs értelme leányom. Különben is, megígértem apádéknak, hogy legkésőbb délig visszatérünk. Dani és Zsuzsa örömteli cseverészése színt adott az öreg vadőr életének, végtére is az unokája érik férfivá. Az unokám, sóhajtott és emlékezett: a fiára gondolt, aki, mintha csak ma lenne, még apró gyerekként tanulta a járás tudományát és gügyögve ejtette ki az első szavakat. Hogy rohan az idő! Most meg már az unokája is emberré serdül. Még jóval dél előtt visszatértek a vadászházhoz, ahol maradtak még, engedve a Kajdacs házaspár marasztalásának, mert nem volt hová sietniük. Dani és Zsuzsa rögvest félrehúzódtak, mire Dörzsök érdeklődve sandított a leány szüleire, vajon észreveszik-e, mi történik, de nem vették észre. Aztán beszélgettek mindenféléről, mígnem elérkezett a búcsú ideje. Dörzsök megbarátkozott velük; kivételes, hogy vendég iránt rokonszenvet érezzen, de Kajdacsék kedvességük okán kiérdemelték dicséretét. Dani és Zsuzsa bő fél óra múlva került ismét elő, és az öreg majd’ felnevetett, mert sem Kajdacs, sem a neje nem látta meg, hogy csak most tértek vissza hozzájuk. Elköszöntek hát, menniük kellet, mert ebédre ígérték magukat otthonra. Beszálltak az öreg autóba és lassan gurultak ki a vadászháztól, mintha Dörzsök ezzel is a búcsú ünnepélyességét szeretné hangsúlyozni, míg a Kajdacs család a vadászház kapujából integetett utánuk. Aztán elkanyarodtak a dűlőn a falu felé és ezzel szemük elől vesztek Kajdacsék. Dani önmagába mélyedten gubbasztott Dörzsök mellett, és nem mondott semmit, holott ilyenkor mindig szokása volt a beszéd. - Mi lelt Dani, olyan csöndes vagy ma? - Semmi, nagyapa, csak elgondolkodtam. - És micsodán, ha tudhatom! - Mindenfélén, de semmi komoly. Olyan gyorsan eltelt ez a mai délelőtt! - Igen, gyorsan. Este még kijövünk együtt, lehet, hogy Takács is velünk tart… - Nagyapa…, én azt hiszem, még ma hazautazom.

- Nocsak, és miért? - Hát…, elfelejtettem valamit, tudod, és… és holnapra is készülnöm kell. A három órás vonattal visszamegyek a nagyvárosba, jó? - Ahogy akarod, fiam. Bözsike néni azonban megharagudott szeretett unokájára, hogy ilyen váratlan döntéssel magukra hagyja őket. Dani kérte a bocsánatát, de most valóban mennie kell, értse meg, mondta, ígéri azonban, hogy hamarosan megint eljön hozzájuk. Így hát ebéd után Dani a szobájába sietett és becsomagolt. Dörzsök és Bözsi néni a konyhában maradtak az ünnepi asztalnál, mert Bözsi néni ünnepi ebédet főzött, színes abrosszal terített, és még a tányérokat és evőeszközöket is külön elmosta, kifényezte ez alkalomból. Ritka dolog, igazi örömnap, amikor a vasárnapi ebédet az unokájukkal fogyasszák el. - Te, Mihály, mi történt ezzel a gyerekkel? - Azt hiszem Böske, hogy beköszönt a tavasz a szívébe.

A verekedés Szaladtak árkon-bokron keresztül. Amikor már Csahos és Pletyka lihegni sem tudott a kimerültségtől, Basa is meglassúdott és megálljt parancsolt. De mielőtt lenyugodtak volna, Csahost baleset érte, valójában ezért állt meg Basa, holott a szíve szerint haladt volna még, ki tudja meddig. Pedig már úgy látták, elmúlik fejük felől a vész, mert az emberek szedelődzködtek és akkor egyikük újból odasétált a bokorhoz; a kutyák nem tudhatták, hogy nem őket keresi, hanem más, egyszerűbb célból, mondhatni a természet parancsának eleget téve teszi ezt, mégis úgy tűnt, hogy széthajtja a bokorfüggönyt, és rájuk lel. Egyszerre pattantak fel és ugrottak ki. Aztán rohantak, ahogy csak bírtak. Erre az erdőszakaszhoz érve ugraniuk kellett, mert egy keszekusza alacsonyabb bozótost másképpen nem tudtak kikerülni siettükben, és ekkor Csahos rosszul számolt. Nekivesekedett, de a kelleténél rövidebbre sikerült rugaszkodása, visszapattant a szúrós növényfalról, ráadásul olyan szerencsétlenül esett, hogy a jobb mellső lába kibicsaklott. Élesen vinnyogott és a földet kaparta, úgy vergődött, mintha elviselhetetlen fájdalom kínozná. Basa ekkor állt meg. Csahos sokára csitult meg, nagyon kínozta a kifordult lába, és a teste is sajgott, mert a bokor tüskéi alaposan megtépték. Bár, ez utóbbit még tűrte volna hang nélkül, de a lába rettenetesen égett, amikor rálépett, olyan erővel hasított testébe a nyilallás, hogy majd' elájult. Basa és Pletyka is nyalogatta Csahost, kutyamód gyógyítva és ezzel is nyugtatva őt, hogy nem marad magára, de egyikőjük sem ismerte fel ezt az erdőrengeteget. Csahos végre megnyugodott és már csak halkan szűkölt, nem is fájdalmában, mint inkább önemésztő bánatában, és jólesett számára társai ragaszkodása és vigasztalása. Tovább menni nem tudtak, csak akkor, ha Csahost magára hagyják. Ezt sem Basa, sem Pletyka nem akarta, rögvest, amint megértették, hogy társuk megbetegedett, a segíteni akarás ösztökélő szándéka uralta gondolataikat. Mást nem tehettek, a balesetet okozó bokros tövéhez húzódtak; Basa egyszerűen megragadta Csahos grabancát és bevonszolta a növényfüggöny alá. Fel kellett deríteniük a terepet, így Pletyka Csahossal maradt, Basa meg elindult, hogy megnézze, hová tévedtek. Az erdő félhomályba takaródzott, a sűrű falombozat megszűrve engedte át a napfényt. Nem messze a cserjétől rátalált a patakra, ami valahogyan sebesebb folyású lett, örvénylő, mintha haraggal folydogálna ezen a részen keresztül, majd a patak mentén haladva rövidesen egy nyiladékot keresztezett, és visszafelé tartva, a patak onnansó részénél is egy másikat. Csend volt, békesség, Basa úgy-ahogy megnyugodott, visszatért Csahoshoz és Pletykához. Csahos elaludt, és Basáék nem keltették fel; nekik is pihenniük kellett, így csak akkor kaptak lábra, amikor Csahos felébredt. Basa noszogatta, hogy álljon fel, menniük kell, legalább a patakig. Csahos hiába

erőlködött, reménytelen küzdelem volt a járásra szutyongatás, aztán sebesült lábát maga alá húzta és lógatta, a három épen maradotton ugrált volna, de minden szökkenésnél elhanyatlott. Pletyka megértette, hogy mit akar Basa: elvezetni Csahost a patakhoz, mert a hűs víz gyógyír a kínra. Ezt Basa tapasztalatból tudta, számára is nem egyszer jelentett már szabadulást maró fájdalom alól a patakvíz friss simogatása. Közrefogták hát a sebesültet, Basa hagyta, hogy Csahos nekitámaszkodjon, így nem tudott elesni, míg Pletyka túlfelől megragadta Csahos grabancát és óvatosan előre haladva, maga után húzta. Csahos tisztességgel erőlködött, rövideket ugrált, kínját, ami minden egyes szökkenésnél belemart, összeszorított fogakkal viselte, és végül elérték a patakot. Valóban, amint megnyalintotta beteg testét a hideg vízhullám, lába sajgása egyszeriben lecsillapodott, mintha egy láthatatlan kéz kihúzta volna testéből a kínzó lüktetést. Találtak egy megfelelő vackot maguknak, közvetlen a patak mellett, ezáltal Csahos maga is lebotorkálhatott a vízhez, és onnét vissza is tudott kecmeregni, amint ezt meg is tette, ha úgy érezte, visszatér testébe a gyötrelem. Gyorsan eltelt a nap, az éjszaka sötétjében senki nem zavarta nyugalmukat, bár Csahos hánykolódott, sőt egyszer még a vízhez is lesántikált, mert marón égett a lába. Napkeltekor aztán Pletyka és Basa elindultak, hogy zsákmányt nézzenek, Csahos meg meghúzta magát a rejtekükben. Unalmasan teltek az egyedül töltött percek. A magány, az elhagyatottság nyomasztó tudata Csahost majd’ önsanyargató sírásba kergette; azzal vigasztalta magát, hogy nincs egyedül, mert a társai itt vannak vele, segítik a bajban. Mégis sajnálta magát, hogy bajt szenvedett és mérges is volt. Mérges, mégpedig az emberre, életében most érzett először igazán dühöt valami iránt. És ez a valami az ember volt, végtére is ő okozta a tragédiáját, mert űzi-hajtja őket, ki tudja, miért? Gondolta, lebiceg a patakhoz, mert, ha hűti sebesült lábát, tompul annak szaggató lüktetése. Így hát nekiindult. Alig tett egy-két bátortalan apróka, ügyetlen szökkenést, amikor megállt, mert valami furcsát érzett. Mintha nézné valaki. Lehuppant az erdőavarra és úgy kémlelt körbe, és csakugyan, amint a patak túlfelőli partjára tévedt a tekintete, észrevette az idegent. Sárgásan és gyűlölettel villant annak a szeme, ő maga a patakparti bokrok takarásában rejtőzött. Csahos félt tőle, bár nem tudta mi az, azt látta, hogy nem fajtájabeli. Akkor meg mi lehet? Vakkantott felé egy bátortalant, de barátságosat (nézd, pajtás, megsebesültem), mire az mérgesen vernyákolt (ugyan már, ez nem mentség); vadmacska volt, hite szerint az erdő egyedüli ura és parancsolója. Senkit és semmit nem tűr meg birodalmában, az erdő az ő egyedüli vadászterülete, idegennek onnét kotródnia, vagy ha nem teszi, pusztulnia kell. Úgy tartotta, hogy Csahos magában van; eddig azért húzódott meg a takarásban, hogy megtudja ki a jövevény. Basáékat nem látta, azok előbb elsiettek vadászni, így csak Csahost fedezte fel, amikor a hajnali vadászat után a patakhoz ért, hogy a szomját oltsa. Kilépett hát rejtekéből és egy rugalmas szökelléssel Csahos mellett termett. Szegény kutya, rögvest a hátára vetette magát és ép lábaival a levegőt kaparászva nyüsszögött kegyelemért, még mindig remélve, hogy támadója megszánja őt. De a vadmacska-szótárban ismeretlen fogalom a szánalom. A kandúr, hatalmas, ereje teljében lévő példánya fajának, sistergő gyűlölettel ugrott Csahosra és mélyesztette karmait annak testébe. Csahos felvisított, védekezni nem tudott, csak hányta-vetette magát a záporozó ütlegek alatt. És ekkor egyszer csak a kandúr is eldőlt és élesen sivított a testébe hatoló égő nyilallástól, mert Basa ráugrott és nem csak eldöntötte, hanem estében, ahogy bírta ütötte hatalmas mancsaival és harapta, ahol csak érte. A vadmacska kapálódzott tehetetlenségében, és már úgy tűnt sikerül felállnia és úgy megverekednie alattomos támadójával, amikor ismét ellökték, és verték és harapták. Megérkezett Pletyka is, aki nekivadult hévvel ugrott a macskára; soha nem kedvelte a fajtáját, a faluban megtörtént, hogy alaposan elverték a faluvégre kirándulók, így minden oka megvolt az utálatának. Basa és Pletyka szorgosan

csépelték hát az erőtlenedő ellenséget, mert a macska fektében is védekezett, csapkodta a levegőt és bizony egyszer-egyszer ő is hatalmas pofont osztott valamelyiküknek. Azokat ez tovább ösztökélte a verekedésre, és bőszen adogatták is az ütleget, mígnem a macska kínvergődésében behemperedett a patakba és onnét lábra szökkenve eliramodott. Basa és Pletyka zihálva dőltek le, a rohanvást érkezés és a verekedés kivette erejüket. Éppen visszafelé tartottak már, amikor meghallották Csahos jajveszékelését, eldobták a zsákmányolt nyulat, és szaporázva lábukat érkeztek vissza, előbb Basa, aki hatalmas ugrásokkal hagyta maga mögött kurta lábú barátját, ezért bukkant fel később Pletyka. Csahost a verés elgyengítette, teste sok-sok helyen vérzett, de az ijedtségen kívül nem esett baja. Basa és Pletyka is véreztek, a friss patakvíz azonban enyhítette a sebek sajgását. Kipihenve magukat, Csahost lesegítették a vízhez, majd vissza a rejtekükbe, aztán Pletyka elszaladt a nyúlért. Megtalálta, és örömest a szájába vette. Csahos nemigen akart enni, égett a teste, öklendezett alig csillapuló felindultságában és még mindig remegett félelmében, mert a macska támadása és az alapos helybenhagyás megrémítette. Basa azonban rámordult, ennie kellett, mert ha nem, talán még barátja is elpáholja. A következő napokban már nem hagyták magára, egyikük mindig mellette maradt. A macska végleg elkotródott, nem találkoztak vele többet. És a békében töltött napok, a nyugalom megérlelte gyümölcsét: Csahos ismét ráléphetett a kibicsaklott lábára, és ha eleinte sántikálva is, mentében elbírta a testét. Lassan-lassan meggyógyult. Megtalálták helyüket ebben az erdőben, ahol senki nem űzte őket, zsákmány akadt, ha egyre kevesebb is, mégis, amint Csahos kilábalt betegségéből, nekieredtek, mert Basát valami érthetetlen szorongás és vágy szállta meg.

Öldöklő indulatok Basa nyughatatlansága magával ragadta Csahost és Pletykát is. Haladtukban aggodalmasan kémleltek körbe-körbe, és bár szolgalelkűen követték a nagy kutyát, mindvégig bajt sejtettek olyannyira, hogy már-már betegesen méregették az erdősűrűt, ellenséget és veszedelmet keresve. De nem csak önmagukat érezték veszélyben, ők maguk is csapást jelentettek az erdőlakók számára. Megszállta őket valami, talán a tavaszi erdőillat bódító édessége, a nappalokat bearanyozó madárdalok édeskedves sokszólamú csilingelése, az életre szökkenő erdőlakók zsongása, vagy valami más vérrészegítő mámorosság. Az erdő telis-tele volt csábító és taszító illatfelhőkkel, és ez mind inkább ölésre sarkallta őket. Előbb ölésre és evésre, aztán csak ölésre. Mert tavasz lévén az erdősűrűk legmélyén új életek sarakntak e világra: az őzsuták gidáiknak, a szarvastehenek borjaiknak, a vaddisznókocák malacaiknak adtak életet. A fias jószág ilyenkor még a fajtabeli elől is elrejtőzködik, és azok megértéssel fogadják visszahúzódásukat, nem háborgatják nyugalmukat. Várják békében, hogy megláthassák az apróságokat, akiket aztán, ahogy azt a Természet parancsolja, felnevelnek: vagy egymagában az anyjuk, mint az őzeknél (csapodár apjuk, ha egyszer-egyszer vet rájuk figyelmet), vagy csapatban, mint a szarvasoknál és vaddisznóknál szokás. De nem csak ők érezték meg az életre születés kedvességét, hanem a kutyák is. És nekik mindez másról szólt: arról, hogy gyámoltalan zsákmányok sokasága rejtőzik az erdőbokrok alatt, és az mind az övéké, az övéké és senki másé. Az öldökölés hevülete ragadta magához a kutyák lelkét, a részegítő vágy a vér és a halálsikoly után. Eddig többé-kevésbé csak akkor pusztítottak, ha kellett, mert éhen voltak, most viszont minden más lett. Hajtotta őket valami, és azon nem merengtek, mert a kutyák ezen sem merengenek, hogy mi történhetett velük, csak azt cselekedték, amit vérük pezsdülése erőltetett egyszerű énjükre, ez meg a folytonos, nyughatatlan kutakodást jelentette a sűrűben és a kegyetlen vérontást.

Előbb egy őzsutát leptek meg, aki a rárohanó kutyák elől bőgve menekült biztos távolba, gidája, aki még oly’ gyenge volt, hogy csak fekve szemlélte e fura világot, ahová épp csak belecsöppent, hamarosan a kutyák tűhegyes fogai alatt hánykódva vett búcsút villanásnyi életétől. A gidát hamarosan befalták, és mintha csak erőt adott volna számukra a kevéske őzhús, folytatták kereső útjukat. Egy szarvastehénre akadtak, aki szintén magára hagyta már lábra kapó, de még erőtlenül billegő borját, és bár ő nem szaladt hanyatt-homlok távolra, mégsem védhette meg csemetéjét a gyilkosoktól. A körülöttük ugráló és keservesen bőgő tehénre egyik kutya sem ügyelt, amint megölték a borját, tépték és szaggatták gyenge kis testét, aztán jóllakottan és megelégedetten szusszantak egyet. Napokon keresztül tartott öldöklő menetelésük, keresztül-kasul bolyongták a rengeteget, és amit csak megleltek, elpusztítottak; bizony számolatlanul sok erdei élet ért keserves végett ezekben a napokban. Az erdőlakó állatok menekültek, de a kutyák követték őket, ha elhúzódott a gyámoltalanok serege az egyik erdőtömbbe, a kutyák azonmód nyomukba eredtek, ha másfelé vették az irányt, Basáék is arra csatangoltak. Éppen visszafelé tartottak vadászatukról egyik rejtekükhöz, amikor Csahos felfigyelt az erdei dűlők tocsogóiban élő békák karattyolására. Már számos alkalommal észrevette őket, és hallotta is fület bántó rekedt kuruttyolásukat, ahhoz még nem érzett kellő lelkierőt, hogy a közelükbe merészkedjen. Mert, hiába akarta meglesni őket, amint egy-egy ilyen vízzel teli gödörhöz talpalt, a békák egyszeriben elhallgattak és eltűntek, mintha a világon sem lennének. Pedig nagyon is a világon voltak, csak megérezték, hogy veszedelem lesi őket, így hát meghúzódtak az erdőföldtől zavaros pocsolyák rejtekében. Az egyik napon Pletyka, amint egy ilyen tocsogónál lefetyelte a vizet, váratlanul ugrott egy nagyot és a következő pillanatban Basa és Csahos elé szökellt, szájában egy vergődő, vartyogó békával. Basa unottan pillantott rá, neki a béka nem volt ismeretlen, ízlelte már nem egyszer, és ha kellett volna, most is megette volna, de nem igen szerette a nyálkás, rágós húsát. Csahos azonban élénken szaglászta, ő már sokkal inkább érdekesnek találta, sosem kóstolta még, és Pletyka, mintha csak a türelmes tanár szerepét osztották volna rá, egykedvűen tűrte, hogy kutakodó szenvedélyének hódoljon. Aztán váratlan dolgot cselekedett. Egyszerűen elengedte áldozatát, akit nem öltek meg a kutya tűhegyes fogai, csupán alaposan megsebeztek. Csahos riadtan lépett hátra és szemrehányóan böffentett Pletykára, majd a kúszva menekülő békára, mert az ugrani már nem tudott, de akarata a víz felé ösztökélte. Csahos előbb csak a jobb mellső lábát nyújtotta feléje, és el is kapta azonmód, amint megérintette a hideg testet. A béka is lehanyatlott, várta a veszélyt, aztán küszködve tovább csúszott. Csahos, maga sem tudta miért, rácsapott, és önmaga bátorságától megriadva visszaugrott, de semmi nem történt, csupán a béka maradt a földön, most már aligalig lihegve. Elfáradt, megérezte, hogy nincs tovább, a harapott sebei és a mostani fejbe kólintás kivették minden erejét. Csahos azonban megmámorosodott a nem várt sikertől, mert egyfelől ráébredt arra, hogy ez az ismeretlen valami, nem bántja őt, másrészt csábította is, mert még nem kóstolta ugyan, de valami azt sugallta számára, hogy ízes húsa lehet. Így hát ismét a béka mellé ugrott, a szájába kapta, ráharapott, fogai sercegve hatoltak a szétmálló húsba, majd mohó iparkodással behabzsolta. Most is észrevett egyet, ott ült egy tocsogó szélénél és békamód hangoskodott a világra, mint akinek semmire sincs gondja. Csahos gondolta, ezt most ő fogja meg egymaga; lehasalt és megfeszítette a testét, majd nekirugaszkodott és a békára ugrott. Jobban mondva a békára ugrott volna, mert az idejében felfigyelt a bajra, és Csahos olyan balul ért földet, hogy belehasalt a hideg vízbe. Mérgesen szökkent talpra, és mintha ügyetlenségéért a vizet okolhatná, dühödten csapdosta, talán még egy halovány remény szikrájával

is annak hitében, hogy kikanalazza onnét az ellenségét. Csapkodhatott azonban kedvére, vagy kedve ellenére, a békát nem találta, végül elázva és elfáradva kullogott odébb. Az őzeket és szarvasokat könnyedén legyűrték, úgyszintén az erdőbe húzódó nyulakat is, az volt a legfinomabb: a nyúlfiak omlós húsa, és jó ideig nem találtak ellenségre, olyanra, aki bátran összeakaszkodott volna velük. És akkor belebotlottak a vaddisznókba! Jártukba egy, még igencsak sete-suta malacokat vezető kocára akadtak, és annak rendje szerint lerohanták. Igen ám, de a koca nem menekült el, hanem hangosan csattogtatva állkapcsát egy bokor takarásába parancsolta fiait, és harcra készen nézett farkasszemet a kutyákkal. Azok nem szokták ezt, meg is álltak, töprengtek, hogy most mi tegyenek. Basa tartott a vaddisznótól, ő már átélte egyszer egy verekedés súlyos gondját: hetekig menni is alig bírt, mert a koca felhasította a farát, ami aztán rettenetesen fájt. De megérezve a malacok nyálcsorgató illatát, nem tétovázott, rögvest a harcot választotta, és most nem egymagában volt, hanem hűséges társaival együtt. Pletyka menten követte, kettejük már összeszokott párost alkotott, míg az egyik kutya elölről, a másikuk hátulról támadott. Csahos, aki mindinkább elleste és megértette a vadászat fogásait, csatlakozott, még ha lemaradozva is, és most már hárman ugrálták körbe a védekező vaddisznót. Az azonban kemény ellenfélnek mutatkozott. És tapasztaltnak, mert nem forgott és pörgött, hogy a kutyák körbeállhassák, és úgy legyűrhessék, vagy a malacokhoz férhessenek, hanem a bokorhoz hátrált és ott állást verve maga számára várta az acsarkodókat. Basa támadott, szorosan nyomában Pletyka harcoskodott, majd kicsit leszakadva tőlük Csahos. De rohanhattak feléje, ahogy akartak, azt ki nem mozdították helyéből; talán azt remélték, hogy elfárad a tüzes küzdelemben, amikor segítséget kapott, mert a harc hevét a vaddisznókonda meghallotta. Megértették, hogy a fiait vezető koca bajba került, és a bátrabbak seregestül siettek megsegítésére. Csahost megriasztotta a vaddisznó makacs ellenkezése és inkább csak Basa iránti tiszteletből küzdött, kedve szerint meghátrált volna. Pletyka azonban verhetetlennek érezte magát és haragosnak, és így érzett Basa is, aki a gyűlölettől mind jobban elfátyolosodó értelemmel verekedett. A vaddisznók harsogó csörtetéssel robogtak a küzdők felé, csak úgy sereglettek ki a bokrok takarása mögül. Csahos elvesztette a fejét, azonmód, hogy az első disznót meglátta, nyakába kapta a lábát és nekirohant a rengetegnek. Pletyka előbb elszántan szembefordult velük, de akkor egy hatalmas lökést kapott, amitől felrepült a levegőbe, majd a földre huppanva éles kín szaladt a testébe. Felvinnyogott, lábra szökkent, és amilyen gyorsan csak bírt, kihátrált a disznók elől. Azok észrevették, hogy megsebesült, körbefogták és böködték agyarukkal, és ha sikerült elérniük, nem csak megszúrták, hanem elbuktatták, sőt még a lábaikkal is megtiporták. Pletyka épphogy elért egy odvas faüreget, ahová behúzódhatott. A disznók előbb örömittasan körbesereglették és verték, rúgták, szaggatták a tuskót, aztán látva, hogy nem tudják széttörni, mert masszív makacssággal ellenállt dühüknek, beletörődötten elkotródtak. Basa is viaskodott, ő azonban idejében észlelte a bajt; amikor látta, hogy előbb Csahos, majd Pletyka is elinal a harctérről, öles ugrásokkal megfutamodott. A disznók prüszkölve iramodtak utána, de Basa fürgébb volt, sikerült egérutat nyernie.

Dörzsök hite A vadásztársaság életét beárnyékolta a kutyák vérengzése. Pedig már Dörzsök is abban reménykedett, hogy megszabadultak tőlük, mert heteken át nem látta a nyomukat, a vad is megnyugodott és visszatért abba az erdőtömbbe, amelyet az öreg vadőr vigyázott. Azt nem tudhatta, hogy Csahos sebesülése miatt

kényszerpihenőt tartanak a keresettek, hogy aztán kamatostul adják tanújegyét annak: bizony eszükben sincs elhagyni az erdőt. Előbb a szomszéd vadásztársaság vadőre kesergett a komájának, hogy kutyák dézsmálják a vadat, ráadásul most, amikor a legtöbbűk már a fiait vezeti. Dörzsök is ettől félt legjobban, mert el akarta kerülni, hogy azok vámot szedjenek az újszülött erdőlakók sorából, akkoriban, amikor még errefelé kószáltak ezért sürgette űzésüket. Nagyon is jól tudta, mire képesek a megdühödött kutyák. És aztán megint megjelentek. Azt persze nem tudhatta, hogy ugyanazok, de sejtette, mert a nyomokból kiolvasta, hogy ezek is hárman vannak, azok is ennyien voltak, és úgy tartotta, visszatértek. A pusztítás, amit maguk körül végeztek, még Dörzsök leghagymázasabb álomképét is felülírták, az erdő mészárszékké változott, majd élettelenné, mert az épen maradott vadsokaság elmenekült. És hiába ültek ki éjszaka lesekre, hasztalan hajtották meg az erdőket, tömbről-tömbre, most már a szomszéd vadásztársasági vadászokkal karöltve, a kutyákat még csak meg sem pillanthatták, nemhogy lelőtték volna. Mondtam már, hogy ezeknek külön védőszentjük van – morogta Dörzsök, visszaemlékezve a múltkoriban elejtett megjegyzésére. A vadászháznál találkozott Takáccsal, Nyírjesivel és Szíjjal. Komor hangulatban ülték körbe a ház elé kirakott apró faasztalt, mert hát kellemes, langyos kora nyári napsütésben tanácskozhattak, mégis a kudarc keserűsége emésztette valamennyiüket. Mindent, amit lehetett már megbeszéltek és megcselekedtek, és már a megfelelő szavakat sem találtak arra, ami velük történik. - Bosszú ez, fiaim, higgyétek el, bosszú! - Ugyan már, Mihály bácsi, mit nem mond! – Nyírjesi játszi módon akart megfelelni az öreg vadőr búsongására, de odavetett szavai, hogyhogy nem epésre kerekedtek, mert a szavak élesen csattantak ki a szájából, pattogtak, mint egy karikás ostor. - Mi lelt? - Semmi, Mihály bácsi, bocsásson meg. Magam is alig alszom…, megőrjít az eredménytelenség. - Az valamennyiünket emészt. A Sors bosszúja ez, azért, amit akkor tettünk. - Mihály bácsi, ne mondja ezt! – Takács is paprikás kedéllyel beszélt, nem is maradhatott békén, úgy pattant fel ültéből, mint akit csalánba esett. - Pedig, ezt hiszem. - Az már a múlt, Mihály – Szíj száján lassan buktak ki a szavak, mondhatni méltóságteljesre formálta őket, mert azt akarta, hogy most különösen csak rá figyeljenek. – Megöltük a kutyákat, mert meg kellet ölnünk őket. Mondd, Mihály, tudod-e, miért van az, hogy valamennyiünket kísértenek az akkor történtek? - Nem, nem tudom, Béla. Te talán, igen? - Én sem. És egyikünk sem. Tudjátok, sokáig szégyelltem magam azért, mert felriadtam éjszakánként és evett a bánat. Unós-úttalan a kutyákat láttam magam előtt, és nem értettem, miért bánt éppen az a vadászat. És mind a mai napig nem értem. Aztán megláttam mindannyitokon, hogy benneteket ugyanúgy marcangol az önvád, mint engem. És ez nem véletlen, lehet, mégis neked lesz igazad, Mihály, sorsszerűség ez. De a választ soha az életben nem ismerhetjük meg. - Béla bácsi, Mihály bácsi, kérem magukat, ne érzelgősködjenek – Takács valóban könyörgőn beszélt, legszívesebben másra terelte volna a beszéd fonalát, de nem tudta kimondani, hogy ugyan már, váltsanak témát. - Ne indulatoskodj, fiam! – szólt rá a Dörzsök. – Eddig nemigen hittem abban, hogy valamennyiünk sorsa előre meg van írva valahol, most mégis azt kell, mondjam, ami velünk történik, az készakarva történik. Így van megírva. - Azzal, ha itt most moralizálunk, nem jutunk előbbre – Nyírjes nagy levegőt vett mielőtt megszólalt,

szégyellte, hogy az előbb elragadta a hév. – Azt okoskodjuk inkább ki, mit tegyünk? - Azt mondod hát, Mihály, bűnösök vagyunk? – kérdezte Szíj, mit sem törődve Takács és Nyírjesi zaklatottságával. - Nem, ezt nem mondom. Azt viszont igen, hogy a Sors a mi tettünk miatt büntet mindenkit, a mi vadásztársaságunkat, a szomszédékat és legfőképp a semmiről sem tehető, teljesen ártatlan vadat. Emlékszel-e, Béla, mikor vérengzett valaha is az erdőben ilyen mészáros mód bármi, mint most teszik ezt a kutyák? Soha, de soha nem tizedelte meg a vadat ennyire semmi. Soha, de soha nem fordult elő, hogy heteken át ne találjuk meg azt, amit meg kellet találnunk. Százszámra öldöstük meg a kivert kutyákat, nem jó szívvel, de nem tehettünk mást, nem az erdőbe valók. És most meg? Még csak meg sem látjuk őket, csak azt, amit visszahagynak. Erre mondom, hogy ez nem véletlen, mert a bajt attól kezdve hordjuk, amikor azt tettük. - És akkor most mi legyen? – Takács már-már sírva kérdezett, mert őt is mardosta a bűnvád, és a két öreg beszéde alaposan felzaklatta, holott már majd’ feledte azt a vadászatot. - Addig kergetjük őket, amíg horogra nem akadnak – Nyírjesi akaratosan válaszolt, mert egyre inkább bőszítette Dörzsök és Szíj. – Vasárnap a szomszéd társasággal megint együtt hajtjuk meg az erdőket, de most már sokkal több hajtót is magunkkal hozunk. Ma kedd van, ha esetleg Mihály bácsi tudná, merre keressük őket, a magam részéről vállalkozom az éjszakai lesre is. - Nem tudom, hol vannak. Követhetetlenek. A kutya, ha valahol biztonságban érzi magát, megállapodik, de ezek össze-vissza kódorognak, és csak gyilkolnak. - Azért, ha tudja, próbálja megtalálni őket, Mihály bácsi! - Hidd el, fiam, magam is ezt szeretném. - Elhiszem én, nem is azért mondtam, hogy megbántsam. Szóval, vasárnapig van még hátra egypár nap, jó lenne, ha nem tétlenkednénk… - Hát ne tétlenkedj! – vetette oda nyersen Szíj. – Mit tehetnénk, mondd meg? - Többet kell kint lennünk. Már ma este is, és holnap hajnalban is. Egészen vasárnapig. Én azt javaslom, hogy osszuk be egymás között, melyikünk hol felügyel, és este és hajnalban ne sajnáljuk az időt. Négyen négy lesre ülhetünk ki, így van hát kilátás arra, hogy valamelyikünk elé keveredjenek. Mit szólnak hozzá? - Én amúgy is ezt teszem – felelte Dörzsök –, de ha ti is rászánjátok az időtöket, az csak jót tehet. - Részemről semmi akadálya, Mihály bácsi. - Én sem maradok otthon, Mihály. - Na, ez jó – Nyírjesi már-már jókedvűen csapta össze tenyerét.– Akkor azt beszéljük meg, hogy ki hová megy. Dörzsök nem hitt a babonákban, megmosolyogta azt, aki csak azért tett valamit, hogy szerencséje legyen. Holott észrevette már nem egyszer, sokan tesznek ezt-azt, alig megleshető apróságokat, hogy elkerüljék sorsuk balra fordulását. A vadászok közt mindig is élt a pogányszokások istápolása, mert pogányszokás ez a javából. És lassan azon kapta magát, hogy ő maga is felvett egy rendet, és tette ezt azóta, amióta először észlelte a kutyákat. Eleinte azt gondolta, véletlen, aztán ráébredt, hogy mégsem: azt teszi, amit a lelke súg. Léleksúgásnak hívta magában, ami vadászútjai előtt szólt hozzá, ráerőltetve a vadászszerencse kívánalmát. Ez abból állt, hogy mielőtt nekiindult volna az erdőnek, fohászt mormolt a bajsza alatt az erdő védőszelleméhez. Hitte, hogy láthatatlan és megfoghatatlan, mégis létező oltalmazó ügyel az erdőre, ügyel az állatokra és növényekre, és szólnia kell hozzá, mert ő méri rájuk a büntetést, azért, amit akkor tettek. Előtte sosem cselekedte ezt, mostanra már buzgó hittel mormolta az engesztelő imát, egyszerű szavakat, kérést és könyörgést. Jólesett szólni valakihez, megnyugvást adott, még akkor is, ha a kutyák

elkerülték a büntetést, mégis olyan lelkitámaszt nyújtott a védőszellemhez küldött óhajok sorjázása, amit előtte nem nagyon érzett át. A beszélgetés során is megérintette valami. Ez nyughatatlanná tette, de biztossá is, olyan erőt érzett, amit rég nem élt át és olyan öntudatot, amit előbb kimondani sem mert. És mégis kimondta: tudja, hogy ma este meglesznek a kutyák. A többiek nagy sóhajokkal nyugtázták a magabiztos szavakat, és Dörzsök megismételte: ma biz’ Isten horogra akadnak a nyavalyások. Várta, hogy megkérdik, miért ennyire biztos ebben, de sem Nyírjesi, sem Takács, sem Szíj nem tudakolta meg. Lehangoltan cuccoltak össze, elérkezettnek vélve az időt a hazaindulásra, és lélekben már felkészülve a hosszú éjszakai és hajnali lesekre. Mert ők nem hittek a szerencséjükben, hiszen mostanság annyira kerülte őket, hogy a hit szikrája is kihunyt a lelkükben. Mégis cselekedtek, mert tenniük kellett, a mardosó lélek zaklatottsága nem csillapodott, és lehet, ők maguk is fohászkodtak Istenhez és védőszenthez, a szájak most mégis némák maradtak. Dörzsök, amikor ma hajnalban elindult, furcsát látott: a falu felől haladtában az erdőhöz tartott éppen, amikor meglátta, hogy a felkelő nap égővörös koszorúja magához ölelte az erdőt, befonta azt, és olyan gyönyörű színpompába öltöztette a fák lombozatát, ami talán csak a mesében, Tündérországban létezhet. És akkor meghallotta a halk sipítást is, majd belopta az őzsutát, akik félő gondossággal vezette elő rejtekéből apró, törékeny gidáját. Ez volt a jel, amit a védőszent küldött, mert rögvest kedvesség és szeretet áradt szét lelkében és a hit úgy burjánzott szét bensőjében, hogy majd szétvetette, de érezte, a következő napkeltét kevesebb gyilkos köszöntheti. Ezeket nem tudta szavakba formálni, így a többiek hallgatagságát maga is hallgatással nyugtázta, holott jól esett volna beszélni. Senki nem szólt semmit, de azért a búcsúzáskor mégis úgy mondott viszontlátást: meglássátok, igazam van, ma este meglőjük őket.

Dörzsök vadászata Pletyka fájdalma lassan enyhült. Amikor az üregbe ért, összeesett és elájult, nem is hallotta a vaddisznók őrjöngését. Miután észhez tért, nagy nehezen kikúszott az üregszáj elé, rettenetesen sajgott mindene, rosszul lett és hányt. Aztán összeroskadt és szuszogva feküdt a hűvös erdőavaron. Csahos, ahogy elhaltak a küzdelem zajai, visszalopódzott. Nem takarodott messzire, egy elhagyott rókakotoréknál állapodott meg, és óvatosan, kúszva-lopva indult neki, hogy megkeresse Basát és Pletykát. Ugatni nem volt mersze, pedig szíve szerint harsogott volna, ahogy a torkán kifér, mégis csak halknak, önmagának böffentett bátorítót, mert már megértette az egyik legfontosabb törvényt: soha, ne hívja fel magára a figyelmet. Így hát lassan araszolgatva settenkedett, lekushadt az avarba és kémlelte a környéket. Sokáig nem talált semmit, csupán a csendes erdő ölelte körül, a vaddisznók is odébbálltak már, aztán észrevette Pletykát, tüstént hozzászaladt, bökdöste az orrával és nyalogatta, erre Pletyka megpróbált felugrani, mert Csahos érkezte megnyugvást adott számára, de a testébe hasító kín visszabucskáztatta. Basa sem futott messzire, és hamarosan ő is visszafelé lopódzkodott. Hiányoztak a cimborák, a magányos harcos vágyott a társaságra, rettenetes űrt érzett amiatt, hogy elvesztette őket. Futó pillanatra még az is az eszébe ötlött, hogy soha nem látja viszont Csahost és Pletykát, ezt azonban rögvest elhessegette magától, ha kell, addig koslat keresztül-kasul az erdőn, amíg rájuk nem akad. Nem kellett azonban sokáig kutakodnia, hamarosan találkozott velük. Csahos kitörő örömmel szökellt elé, és Basa is vidámodva ugrált, aztán ráeszmélt, hogy Pletyka csak a földön fekve vinnyog feléjük. Sebei már nem véreztek, egész testét belepte az alvadt vér: felhasított bőre és kifordult húsa ott, ahol a disznók tiprása felszakította, ijesztő bizonyságot adott Basának és Csahosnak Pletyka hogylétéről.

Lefeküdtek az üregnél, és várták, hogy történjen valami, Pletyka elaludt, kimerültsége álomba hajtotta, Basa és Csahos azonban éberen őrködtek. Pletyka szürkületkor ébredt, és csodák-csodája lábra állt, és, még ha remegve is, de tett néhány lépést. Sebeit a faránál és a mellső lábánál kapta, a járásában nem akadályozták, hacsak nem abban, hogy futni most nem tudott. De egyikük sem akart szaladgálni, egyet akartak csupán, elmenni innét, minél messzebbre. Kullogtak egymás mögött, éhség nem gyötörte őket, szomjúság annál inkább, főként Pletykát, mert neki most jól esett volna a patak frissessége és hűsítő simogatása. Majdnem teljesen sötétbe hajlott már, amikor egy nyiladékhoz értek. A patakhoz tartottak, és bár mehettek volna nagy kerülővel mindvégig az erdőtakarásban, kikerülve a vágást, Basa mégis ezt az utat választotta, rövidsége és könnyebbsége miatt. Mert, ha a nyiladékon túljutnak, onnét alig néhány lépésre elérik a patakot, míg ha az erdőben maradnak, a sűrűben kell átgázolniuk. Így hát azt cselekedték, amit soha nem tettek volna: kiléptek, és osonva-kúszva a vágás ritkás takarásában, annak túlsó vége felé kúsztak. Dörzsök szuszogva mászott fel a magaslesre. Megállt, és mielőtt leült volna, nagyokat szippantott a friss levegőből, aztán elhelyezte magát az apróka, kényelmetlen fapadon. A nyiladékra látott, a lehanyatló nap még bevilágította a környéket: balra és jobbra a leshelytől erdősűrű, középütt pedig irtás, hosszú gyógyulatlan hegként, ami nem mostani, hanem évekkel ezelőtti, így már a lecsupaszított erdő helyét lassanként visszafoglalták a bokrok és fácskák fiataljai, életre kelt az eltiport élet. Nem messzire tőle, az irtvány túlsó felén Takács kapott helyet, Nyírjesi és Szíj pedig az erdősűrű másik végénél, tőlük jóval távolabb. Időben találkoztak a vadászháznál, és nem vesztegeltek sokat, amit kellet, még egyszer megbeszéltek, aztán nekiindultak. Búcsúzáskor, szokás szerint, jó vadászattal köszöntek el egymástól, és Dörzsök, nem állhatta meg, hogy ne tegye hozzá: emlékezzetek arra, amit mondtam, ma végre megsegít bennünket a szerencsecsillagunk. Dörzsök, szerette a leshelyen töltött magányos órákat. Amíg a sötétség teljesen le nem ereszkedett a tájra, mindig talált valamit, amit elnézegethetett, aztán pedig gondolataiba mélyedt, mert mindig akadt, amin gondolatait tarthatta. Most is, már alig-alig pislákolt valami derengés a lenyugvó Nap lángvörös ágyából – gyerekkorában úgy hitte, hogy a Nap megágyaz magának, és ott hajtja nyugalomra a fejét, ahol vöröslik az égalja, és amint kialszik a vörösség, a Nap már álomba is merült. Felkelt a Hold, szerencsére telihold, és a csillagok fénye pedig beragyogta a tájat. Mielőtt elindult otthonról, telefonon beszélt Danival. Unokája azóta nem járt náluk, amikor olyan sietősen hazatért, megbántva ezzel a nagyanyját. Ennek már jó ideje, egyszer hívta őket, akkor is csak pár szót váltottak. És most megint rájuk csörgött, és azt mondta, a hétvégét, ha lehet, ismét náluk töltené. Bözsike néni feledett már minden sértést, Dörzsök egyébként sem hordott magában tüskét Dani iránt, így hát beleegyezőleg szóltak, amire Dani reszketegen megkérdezte: - Nagyapa, lehetne-e szó arról, hogy Zsuzsa is velem jöjjön? Nocsak, gondolta Dörzsök, hát az elvetett mag kisarjadt – még akkor is, ha alig tizenöt és tizenhat évesek. Ez az élet rendje, amikor ő megismerte Bözsike nénit, talán ugyanennyi idős lehetet, mint most Dani. Azt válaszolta, ha Zsuzsát a szülei elengedik, szívesen látják, erre Dani rögvest azt mondta, hogy Kajdacsék már beleegyeztek abba, hogy együtt jöjjenek le a falura. Ha pedig már így áll a dolog, nincs miről beszélni, felelte Dörzsök, és holnap délután meg is érkeznek Daniék. Egészen vasárnapig maradnak, és Bözsike néni végre megint elemében lehet, főzheti az ízletes húslevest és pörköltet, sütheti a rántott csirkét és a palacsintát. Mert az unoka, mégis csak az unoka. Jólesett Danira gondolni, és merengeni a múlton is, mert a múlt is ott volt a gondolatok soraiban. Előjöttek, tisztán láthatón és jól hallhatón a megélt, már elfeledettnek vélt életképek, a fiatalság tüzeiről, a

lángoló érzelmekről, kedves és kellemetlen kalandokról, megjelentek a volt barátok, akik közül ma már sokan végső álmukban nyugszanak a temetők rideg magányában. De nem haltak meg igazán – mondott ellent Dörzsök –, mert hát régi igazság, mindenki addig él, amíg emlékeznek rá, és ő emlékezik valamennyiükre. Elszomorodott mégis, mert az elmúlás szele meglegyintette, sosem szeretett arra gondolni, hogy egyszer minden véget ér, az ő élete is, a vadászat is, és minden, mert semmi sem örök. Most azonban nyomasztotta a rászakadó valóság cáfolhatatlan tudata, becsukta a szemét és megrázta a fejét: Mihály, Mihály ne bolondulj meg. Basa kúszott legelöl, őt Pletyka követte és a sort Csahos zárta. Basa a földhöz lapult és óvatosan csusszant, úgy vezetett a nyiladékon, hogy mind több takarást nyújtó fiatalos bokor és fácska fedje őket. Pletyka is nagy igyekezettel siklott, de fájdalma nem engedte, hogy fekve maradjon, és ha önmagába is tudta zárni a kitörekvő sikolyt, mert olyannyira nyilallt az egész teste, azt már nem tudta megtenni, hogy ne ugorjon fel fektéből. Mert, amint kinyújtóztatta a lábait, a nyilallás csillapult valamelyest, aztán rögvest visszahuppant, mert tudta jól, veszélyben vannak, észrevétlen kell maradniuk. Csahos szorosan osont Pletyka nyomában, és bár furcsállotta barátja felszökkenéseit, megértette, hogy Pletyka számára a kúszás most kutyafeletti erőfeszítést követel. Így haladtak lassan, csendben és elszántan. A vadőr kinyitotta a szemét, és üres fejjel a vágást mustrálgatta. Lassan járatta szemeit, nem volt hová sietnie és végtére is, ha kapkod, a homályban elsikolthat azon, amit meg kellene látnia. Már majdnem ismét becsukta a szemét, amikor észrevett valamit. A vágásban, jó messzire az erdősűrűtől mintha mozogna valami. Vagy mégsem, lehet, hogy csak a szeme káprázata játszik vele? Óvatosan a szeméhez emelte a távcsövet és azon keresztül pásztázta aprólékosan a nyiladékot. És akkor megint meglátta. Igen, ott a takarás mögött mozog valami. De mi lehet? Nyúl, őz, vagy…, vagy valami más? Olyan erővel szorította szeméhez a messzelátót, hogy megfájdult a szeme, de továbbra is kémlelte a területet, amikor ismét észrevette: egy kutya szökkent fel a földről, majd huppant vissza, mintha ugrálna. De olyan furcsa az egész, nem természetes. Ha egyszer oson, akkor miért ugrál? Pletyka ereje fogytán volt. Annyira kínozta testét a nyilallás, hogy már nem tudott nyugton maradni, felállt és reszketeg lábakkal zihálva várta, hogy a kínzó fájdalom alábbhagyjon. Basa észrevette, hogy a barátja talpra állt, erre ő is feledett most mindent, lábra ereszkedett és Pletykához ugrott. Csahos is rögvest hozzájuk szökellt, és mindketten böködték és nyalogatták sebesült barátjukat. Dörzsök nem akart hinni a szemének. Ott állt a három kutya, tőle alig puskalövésnyire. Látta, hogy valami nincs rendjén, mert nagyon furcsán tesznek-vesznek, mintha az egyikőjük beteg lenne, és a másik kettő azt istápolná. Végtére is mindegy, segítsük hozzá őket, hogy erre ne legyen gondjuk – mormolta, és felemelte a puskáját. A dörrenés hangosan kongott, betöltötte az erdőt és a nyiladékot, felverve mindenkit és mindent. Dörzsök, gyorsan egymás után, mindkét puskacsőből kilőtte a töltényeket, remélve, hogy nem véti el a kutyákat. Miután gyorsan újratöltött, szeméhez kapta a távcsövet és a lövés helyét kutogatta. Semmit nem látott, rágyújtott egy cigarettára, és miután elszívta, ismét a nyiladékot mustrálgatta. Utána lemászott a lesről és nagy vigyázattal emelve lábait, a puskát lövésre készen kézben tartva elindult.

Pletyka elveszte A dördülés fülsiketítő volt, hatalmas robbanásként visszhangzott. Aztán Pletyka halálsikolya és vergődése: a kis kutya kisiklott Basa és Csahos közül; a földön rúgkapálva és vinnyogva küzdött az újabb fájdalom ellen. Testét kilyuggatták az apró sörétszemek, majd minden véget ért: elcsendesült és elhomályosodott a világ. Basa és Csahos vaktában szaladtak a sűrűbe, egészen a patakig, ahol lenyugodtak és bemenekültek egy terebélyes üregbe. Izgalmukban és félelmükben levegőért kapkodtak, aztán lassanként mégis megállapodtak. Csahost azonban, amint egy kissé megpihent, furcsán émelyítő érzés uralta, ekkor döbbent rá, hogy a dörrenéskor valami meglökte, amit akkor nem vett fel, most azonban egyszeriben zsibbadt és égett a teste. Odahajolt, hogy megvizsgálja, ugyan mi lelte, de ahogy megmozdult, olyan görcs markolta meg a testét, hogy azt hitte, menten kitépi belőle a lelket. Bizony a sörétszemekből neki is jócskán jutott. Összeszedte minden erejét és a patakhoz csúszott, majd a friss vízbe hengeredett, megnyugvást adott számára a hűvösség. Basa tehetetlenül téblábolt körülötte, hívta és kereste Pletykát, de az nem jött és még csak nem is válaszolt, aztán Csahos is furcsa lett; ekkor megérezte a vér édeskeserű, részegítő szagát, és megértette, hogy Csahos megsérült. Lehanyatlott az avarra, és csak feküdt csendben, nyitott szemmel, mintha a sötétben keresne valamit. Dörzsök ott állt Pletyka mellett. A kis kutya rettenetes látványt nyújtott, a vadőr még gyengevilágú zseblámpájának fényében is megláthatta, hogy testét beborítják a friss hegek. (Ezt a szerencsétlent, valaki nagyon alaposan elkalapálta – dünnyögte). Ekkor megértette, hogy a másik két kutya őt segítette, mert szó mi szó, ezekkel a sebekkel, nem lehetett könnyű talpra állnia. Dörzsököt szánalom fogta el. Állt csak, nézte az élettelen testet, miközben gondolataiban azt látta, hogy a másik kettő körülállja és noszogatja a beteget. Milyen emberi – sóhajtott egy nagyot –, mert ezek a kutyák ápolták az elesettet, még annak árán is, hogy így felfedték magukat. Nem is emberi ez, több annál, sokkal több. Megint rosszérzés fogta el, majdhogynem bűntudat, ezt legutóbb azután a vadászat után érezte. Köhögött, mintha azzal elhessegethetné magától a lélek marcangolását, igen a bűntudatot, mert érezte, hogy súlyos önvád ereszkedik lelkére. De miért – mondta ki félhangosan –, miért? - Mit, miért Mihály bácsi? A kérdésre megrázkódott, mint aki mély álmából hirtelen felriad. Takács meghallotta a lövést, aztán meglátta a vadőr zseblámpájának felvillanó és cikázva kutakodó fénykévéjét; erre elhagyta a magaslest és Dörzsökhöz iparkodott. Észrevette a lelőtt kutyát, meghallotta a vadőr szavát is, és ekkor kérdezett, mert úgy gondolta, a vadőr hozzá szól. Pedig Dörzsök nem hallotta az érkeztét, és megrémült a hirtelen emberi hangtól. Ránézett a szorgoskodó fiatalemberre, és nem mondott semmit, szemét visszaejtette a kutyára és némán állt tovább, Takács értetlenül szemlélte. Az éjszaka lassú cammogással múlt. Csahos majd’ a teljes időt a vízben töltötte, egyszer-egyszer lábalt csak ki, amikor már úgy érezte, nagyon fázik, de aminthogy megszárítkozott az avarban már kívánta is a hűsítő borogatást, mert lüktető fájás járta a testét. Basa, amiben csak tehette, segítette, és éberen őrködött felette, mert az álom ezen az éjszakán a nagy kutyát elkerülte. Várta Pletykát, mindvégig remélte, hogy előkerül, és újra együtt lesznek, végtére is, már nem egyszer elvesztek egymástól, aztán újra összehozta őket a sors. Aztán hallotta magában a kis kutya sikoltó

vinnyogását, amint felhangzott a dörrenés, és bár rögvest nekiiramodott a sűrűnek, visszanézett és még azt is látta, hogy Pletyka a földön hánykolódik. Megértette, hogy elvesztette, és mégis remélte, hogy korán búcsúzik a baráttól. Esze és szíve nem egyezett. Pirkadatkor feltápászkodott és az avarban alvó Csahoshoz baktatott. Csahost elnyomta a kimerültség, álomtalan, üres alvásba kergette, eleinte még nyugtalanul hányta-vetette magát, aztán lecsendesedett és zihálva sípolt. Basa megérintette, mire feleszmélt, és tüstént lábra szökkent volna, ha a hasogatás vissza nem dobja könnyedén felpattanó testét. Ismét iszonytató gyötrelem kínozta, és Basa gondolatai megvilágosodtak: nem tudnak tovább menni. Ez az üreg, ahová az éjszaka behúzódtak, oltalmat jelentet, alig egy-két ugrásra a pataktól, körös-körül pedig sűrű erdei bozótosok sűrűszövésű függönye. Basa megelégedetten böffentett, úgy vélte, itt biztonságra találtak. A felkelő nap már beragyogta az erdőlombozatot, és az átszüremlő fény az erdőtalajt is megvilágította, nemsokára feloszlott a sötétség és rájuk köszöntött a harmatos tavaszi reggel. Basa elhatározta, hogy elmegy és körülnéz. Amíg távol volt, Csahos az üregbe húzódott, bár szíve szerint a pataknál maradt volna, de még élénken emlékezett a vadmacska kalandra, és inkább a bölcs megbúvást választotta. Basa nem sokáig időzött távol. Maga sem tudta miért a nyiladék felé vette a lépteit. Elérte az erdőhatárt és lehasalt. Szúrós tekintettel, izgatottan szaglászva kémlelte a vágást, és nem kellett keresgélnie, meglátta az embereket, akik egy kupacban állva beszélgettek, még a hangjukat is jól hallhatta. Megértette, hogy azok vidámodása és hangoskodása összefügg Pletyka eltűnésével, a dörrenéssel és az ő üldöztetésükkel is. Óvatosan visszasomfordált az erdőbe Csahoshoz. Dörzsök és Takács visszatértek a vadászházhoz, ahová nem sokkal később megérkezett Nyírjesi és Szíj is. (Megmondtam nektek, hogy ma este sikerül – vetette oda Nyírjesiéknek Dörzsök nem kis büszkeséggel ejtve a szavakat –, de nem hittetek nekem. Pedig tudtam, hogy így lesz). Pletykát is elhozták, és élettelen testét kitették a vadászház terasza elé, hogy azok, akik kíváncsiak minden idők egyik legkegyetlenebb vadgyilkosára, megbámulhassák. Aztán Dörzsök töviről hegyire elmesélt mindent, és a többiek szó nélkül hallgatták, mintha egy csodálatos mesét mondana az öreg vadőr. És végtére is, a sikeres vadászat még csodálatos mesének is tűnhetett, hiszen a hetek óta tartó balszerencse ért véget, a kutyák, még hacsak egyikük is hagyta ott a fogát, lépre jöttek. Aztán reggel ismét találkoztak a vadászháznál, és csapatostul kisereglettek a nyiladékhoz. Megálltak ott, ahol Pletykát utolérte a végzett, és azon tanakodtak, hogyan tovább. - Én az mondom, hogy ne várjunk tovább. Újabb lesnek sok értelmét nem látom, mert a kutyák még egyszer nem mernek előbújni a sűrűből. Toborozzunk össze még néhány embert, és délután hajtsuk meg ezt az erdőt – mutatott a sűrűre Dörzsök. A többiek helyeslőleg bólogattak, és megállapodtak, délután újra a vadászháznál lesznek, Nyírjesi, Takács és Szíj vette magára annak felelősségét, hogy további vadászokat és hajtókat hívnak segítségül, mert Dörzsöknek Daniék elébe kellett mennie. Dani és Zsuzsa derűt és üdeséget varázsoltak Dörzsökék otthonába. A jó kedély puha bársonya kéredzkedett be velük együtt, mert valóban, érkeztükkel minden megváltozott. Dörzsököt és Bözsike nénit is megérintette a két gyerekember feszélytelen öröme, és ők maguk is vidámodva kérdeztek és meséltek. Dörzsök elmesélte a kutyák történetét, amit Dani és Zsuzsa is szájtátva hallgattak végig, elfeledték már őket, pedig ha nincsenek a kutyák, ők sem találnak egymásra. Mert egymásra találtak. Akkor, azon a vasárnapon, amikor Dani visszautazott a nagyvárosba, este felhívta Zsuzsát, amit a leány már várt, végtére is ezt megbeszélték előre, és másnap újból találkoztak. Beszélgettek és sétáltak, majd’ minden nap együtt töltötték azokat az órákat, amit szabadidejük engedett, és bár a szülők eleinte félőn nézték ezt a szárba

szökkenő vágyat, végül elfogadták. Dani elgondolása volt, hogy ezt a hosszú hétvégét töltsék nagyapjáéknál, amit a szülők sem nehezményeztek, Dörzsökék sem gördítettek akadályt, így végül megérkeztek. Hosszú hétvégét, mert már szerdán útra kelhettek – lévén szünet az iskolában –, és egészen vasárnapig maradhatnak. És magától értetődő, délután elmentek a vadászatra, előbb a vadászházhoz, majd a vágáshoz, ahol a hajtók sorát erősítették. Dani számára Dörzsök kalandja csodálatos mese volt, míg Zsuzsa, bár nem vonakodott, mégsem volt felhőtlenül jó kedélyű. Nem szerette a vadászatot, a múltkori is kellemetlen emlékeket hagyott benne, akkor is, ha végtére semmi olyasmi nem történt, ami felhőt vonhatna hangulata fölé. Csupán sajnálta a kutyákat, értetlenül szemlélte a vadászok gyűlöletét, mert hangjukból kiérezte a megvetést és utálatot, még Daniéból is. Ezt, amikor még a vadászháznál tébláboltak arra várakozva, hogy nekiinduljanak az útnak – Nyírjesiék jó munkát végeztek, rajtuk kívül vagy húszan várták az útra kelést –, szóvá is tette a fiúnak, aki előbb megsértődött, mert nem értette, hogy a leány miért nem érti meg őket. Szerette volna megmagyarázni Zsuzsának, hogy amit tesznek, azt az erdőlakó többi állatért teszik, ez azonban nem győzte meg a leányt, aki mindvégig azt vetette ellene, hogy más útja is lehetne a kutyák megfogásának. - Naiv vagy, Zsuzska. - Miért mondod ezt? - Azért, mert butaságot beszélsz. Mondd csak, hogy lehetne megfogni ezeket az elvadult kutyákat? Belegondoltál már abba, hogy ezek vadállatok, nem pedig szobatiszta kutyuskák, akiket te ismersz a városban? Erre a leány már nem felelt semmit, mire abbahagyták a vitát, mert útnak is eredtek, és jobbnak vélték, ha csendesen ballagnak. Dani elmerengett, ez volt az első veszekedésük Zsuzsával, mert végtére is veszekedtek. Rásandított a mellette lépegető leányra, aki komoran mérte a lépteket, talán ő is perlekedésükön tűnődött, aztán levette tekintetét a leányról és elmosolyodott. Nem tudta volna megmondani, miért e hirtelen jött játszi jókedv, inkább lemaradt Zsuzsa mellől, hogy az ne vegye észre a mosolyát, és nagyapjához sétált.

Sikeres vadászat Csahos rosszulléte nem csillapult. Sokat ivott, minduntalan úgy érezte, kiszárad a szája. Basa kirándulásából visszafelé jövet megfogott egy pockot, amit neki szánt, de csak finnyásan megszagolta, és menten felfordult a gyomra. Aztán mindketten elszenderedtek. Előbb Basa kapta fel a fejét, mintha hangokat hallott volna, riasztó, emberi hangokat. Fülelt és csakugyan felfogta ismét. Emberek vannak az erdőben, és egyenesen feléjük közelednek. Csahos is magához tért, borzongva állt talpra, érezte, hogy most nem lesz ereje menekülni. A hajtósor felállt és lassan elindult. Araszolva lépegettek az emberek az erdőben, ügyelve a másikra és élesen lesve mindent, ami megmozdul a fák és bozótok rengetege között. A hajtók mellett baktattak puskások is, valamennyien azt remélve, hogy őket éri a szerencse: elébük kerülnek a kutyák, és ők lehetnek a hősei e vadászatnak. Basa egyre haragosabban téblábolt, szaladni kellett volna, de Csahos megadóan lekushadt az avarra és szűkölve sírt. Most már azt sem bánta, hogy meghallják, mindent elveszetnek és reménytelennek hitt. Basa haragra lobbant, mérgesen megbökte Csahost, remélve, hogy talpra késztetheti és menekülésre. De böködhette, ahogy akarta: mind dühödtebben noszogatta, a kis kutya annál inkább a földhöz lapult és

vinnyogott. Ekkor már nagyon közelről hallatszottak a léptek, és így is volt, a vadászok felfigyeltek a hangokra, és lopódzva közeledtek a kutyák fedezékéhez. Basa elvesztette a türelmét, kiugrott a rejtekből és eliramodott; őt, bár meglátták a puskások, nem érhették el a puskalövések, mert a sűrű bokorsorok eltakarták. Megtalálták Csahost, aki most már hangtalanul lapult a földhöz, szemét becsukva, hogy semmit se lásson, és talán annak hitében is, hogy ezáltal őt sem láthatják meg. Tévedett, mert rögvest ráleltek, és csak azt érezte, megemelkedik a teste, majd fájdalmasan koppan a kemény erdőtalajon. Egy markos hajtó hajolt le hozzá, megragadta a grabancát, kiemelte az üregből és ledobta a vadászok és hajtók sora elé. Csahos ismét szűkölt és hánykolódott, látható volt, megsérült, ezért várta be az üldözőket. - Lője agyon valaki ezt a vakarékot. Ott feküdt a szerencsétlen állat és ez öröm kellett legyen, végtére is egy gyilkost értek utol, akinek meg kell fizetnie a tetteiért. De, mennyire más is az, amikor távolból lő oda a vadász, nem látva áldozata tekintetét, és nem hallja fájdalmas szűkölését, most azonban itt feküdt előttük, és szánalomra méltón nyüsszögött. Egyik vadász sem nyúlt a puskájáért. - Miért akarják lelőni? – a kérdés hirtelen hangzott, mégis várhatón, mert ha csak ködös sejtelemként is, talán valamennyiükben átvillant ez a gondolat. Zsuzsa kérdezett, miközben odalépett a kutyához, lehajolt hozzá, és mindenki legnagyobb elképedésére, megsimogatta. Csahos az érintésre elhallgatott, és bár szőre felborzolódott, mert félt, mégis valamiféle kellemes bizsergés árasztotta el testét. Rég nem érzett így, elfeledte már, milyen is az, amikor gyengéd emberi kezek simogatják. Felerőltette a fejét és mintegy válaszképpen, megnyalta a leány kezét. Csend volt, nehéz csend. Az üldözők megenyhültek, vagy zavarba estek, most már senki nem mondta, hogy végezzék ki. De mi legyen vele? Zsuzsa felállt, Dörzsök elé lépett, és azt mondta: - Mihály bácsi, kérem, ne bántsák! Én meggyógyítom, és ha kell…, ha az apámék engedik, elviszem magamhoz. Csak ne bántsák, kérem! Így történt, hogy Csahos nem sokkal később Dörzsök portáján találta magát, puha fészekben, majd állatorvos érkezett hozzá, aki, igaz, hogy bántotta: kitisztította a sebeit, injekciót adott neki, mégis barátság és megnyugvás vette körül. A vadászok nem folytatták Basa üldözését. Egyikük sem beszélt, nem volt miről, amiről mégis szót váltottak volna, arról nem akartak beszélni. Mert mi is történt? Megenyhültek a marcona üldözők, az olyannyira gyűlölt ellenségnek megkegyelmeztek, csak azért, mert sebesülten került kézre, és egy városi leány szíve megesett rajta. De vajon csak Zsuzsa szíve esett meg rajta? Nem, nem, hanem valamennyiüké, és ez volt a zavaró, erről nem beszéltek, de valamennyiüket megragadta a jótett édeskedves mámora. Dörzsök elnézte a puha fészkén szuszogó kutyát, és még mindig nem értette mi történt. Leginkább önmagán csodálkozott, amikor először meglátta a sebesült kutyát, már a száján voltak a szavak arra, hogy hagyják, ne bántsák, mégsem merte kiejteni azokat, mert mégiscsak furcsán néznének arra a vadőrre, aki kegyelmet kér a vadgyilkos üldözöttre. És akkor Zsuzsa megtette. Látta, hogy a többiek is megenyhülnek, bár megütköznek e váratlan fordulaton, mégis meglágyulva néztek a leányra; nem is volt vita, rögvest ölbe vette a markos legény Csahost, visszabaktattak vele a vadászházhoz, majd a Dörzsök portához. Danit is különös érzések vihara háborgatta. Előbb úgy érezte, Zsuzsa megszégyenítette őt és nagyapját, aztán meglepve tapasztalta, hogy a felnőttek is inkább vidámak, mint haragosak a leány szavaiért. Zavarba ejtette őt ez a kettőség, és sokáig csendben merengett, hol haragosan, hol meglágyulva, hol határozottan igaza biztos tudatában (nem lehet kegyelmet adni a kutyának), hol elbizonytalanodva, hogy talán mégis?

Takács, Nyírjesi és Szíj is úgy vélték, azzal, hogy kegyelmet gyakoroltak, azért a rosszemlékű vadászatért, feloldozást nyertek. Mázsás tehertől szabadult meg nyughatatlan lelkük, és olyan könnyedség áradt szét bensőjükben, amit már réges-régen nem éreztek. Basa maga sem tudta meddig menekült, amikor megállt, lezuhant a földre. Miután annyira-amennyire kipihente magát, körbekémlelt. Meglepve látta: a sziklákhoz tért vissza, apja és anyja hajdan volt fészkéhez, oda, ahol akkoriban azokat a felejthetetlen kínokat kellett elszenvednie. Talpra erőltette fáradt testét és behúzódott az egyik üregbe; rövidesen elaludt, de keserves látomások gyötörték, hánykolódott, és késő éjszaka már éberen fülelt egészen derengésig, mert nem volt ereje újbóli álomra hajtani fejét. Remélte, talán Csahos is megérkezik, de ahogy telt az idő, megérlelődött a bánata: önmagára maradt. Nem is olyan rég még hárman kódorogtak, és most ismét egy szál magában; elviselhetetlen szenvedés szaladt testébe: a magány förtelmes tudata. Amikor még kölyökként maradt önmagára, másként érzett, bár fájt szerettei elveszte, mégis erősnek és biztosnak gondolta magát. Ez most más volt. Éveket töltött egymagában, aztán találkozott a két kis kutyával, és megtapasztalta, mi az a barátság, mi az együtt lenni és egymásért lenni összetartó érzete. Kiállt az üreg elé, felcsapta a fejét, mintha a Holdnak akarna szólni, majd ahogy csak kifért a torkán elsírta magát: bánatos vonítása beharsogta az erdőt.

Csahos új élete Napfelkeltekor útnak indult. Nem tudta, hová menjen, de vére azt parancsolta, innét el, minél messzebbre, nincs miért és nincs kiért maradnia. Hátra sem nézett, besétált az erdőbe, elérte a patakot, és ott lehemperedett. Ült csak anélkül, hogy bármit fontolgatott volna a fejében; nem töprengett, nem tervezett semmit, és mindazt, ami Pletykával és Csahossal megesett egyre távolabbinak vélte, mintha az éjszaka során a feledés köde is belepte volna a történteket. Egykedvűen merengett, és amikor egy óvatlan pocok nagy sietve az avarban szaporázta lépteit, csak egy gőgös pillantásra méltatta. Elszakadt benne valami. Az érzéseiben támadt üresség, úgy vélte, elloptak tőle valamit, amit már soha nem kaphat vissza. Az éjszaka még sajnált mindent, legfőképpen saját magát, most már nem, mintha a sötétség felszálltával lelke megnyugvását is meglelte volna, tisztán és világosan értette, hogy innét végleg el kell mennie. Mégsem mozdult. Mert, lehet, csak egy vadonbeli kutya, mégis a kötődését szakítja el, ha örökre hátat fordít ennek az erdőnek. Azt a kötődését, ami mindegyikünkben megvan, legyünk emberek, legyünk állatok, mert az állatok is ragaszkodnak, ha ezt nem is tudjuk, vagy meg nem értjük. A kutya is ilyen, amit megszokott és a magáénak érez, azt az övének érzi a legszorosabb lelki fűződéssel, és ha elveszíti, az olyan a számára, mintha meglopták volna. Basa mindezt most már értette, és meg is értette. Mégsem mozdult, mert milyen más is értelemmel felfogni valamit, és milyen más szívvel átélni. Az érzések, az akarat ellenére is emlékbe törlődött kedves képek, amelyek minden másnál maradandóbbak, még a legutálatosabb emléktöredékeknél: a szülők és testvérek elvesztésénél is. Mert a kedves és ismerős erdő nem engedte el csak úgy Basát. Az elválás szívet szakító súlyos pillanatai torlódtak egymásra, nehézsúlyként, leküzdhetetlen akadályként. A napok multával Csahos mind fürgébbnek érezte magát és mind kínosabbnak a bezártságot. Dörzsök átmenetileg egy apró, betonos szobát nézett ki szállásául, ahol leginkább a nem használt takarítóeszközöket tartogatta; ezeket sebtében kirámolta, és a sebesült kutyának itt rendezte be a szállását. Csahos gyógyulgatott, és az első órák bizonytalansággal és félelemmel teli érzelmei hamarosan köddé

váltak. Ez persze elsősorban Zsuzsának, és Bözsike néninek volt köszönhető, akik, Csahos mellett maradtak, ápolták őt: inni és enni adtak neki, és ha felébredt, simogatták, játszottak vele. Ez volt a legkedvesebb. A játék. Csahos emlékbugyraiból elevenen törtek elő az elfeledett képek: az ember, aki csupa jóság és szeretet. Az egyedüllét azonban magányba sodorta, és olyankor Basa és Pletyka után gondolt; szeretett volna kitörni a szoba fogságából, kaparta és ütötte az ajtót, ami nem engedett, és ő hiába küzdött, el is fáradt, teste még gyenge volt, alig-alig lábadozott. Dani is meglátogatta, de nem simogatta, mint Zsuzsa, csak leguggolt elé, beszélt hozzá. Furcsák voltak a szavai, idegenséget árasztottak, mintha taszítaná őt valami Csahostól. A kutya pedig kedves akart lenni, lehasalt előtte, és farkát csóválva jelezte: itt vagyok, nem bántalak, Dani mégsem érintette meg. A fiú tétova érzelmei alatt nem tudott megnyugodni, olyasmit élt át, ami mindent másképpen mutatott meg serdülő vadászlelkének, amire számolt. És így volt ezzel Dörzsök is. Az öreg vadőr eleinte mérgelődött (mégis csak lehetetlen, hogy egy vadgyilkos kutyát befogadjak – morogta), aztán valami melegség öntötte el, megállt a kutya előtt és csak nézte, anélkül, hogy tett vagy mondott volna valamit. A vadászok is csodájára jártak, aztán elfogadták: ennek így kellett történnie, nincs ebben semmi rendkívüli, mondogatták. És kutatták, vizslatták az erdőt, nem akadtak újabb kutyára, és azzal tértek haza: megszabadultak a rettegett gyilkosoktól. Amikor erre gondoltak (rettegett gyilkosok, és emlékükben felidézték a Dörzsök-portán menedékre lelt Csahost), akaratuk ellenére is elnevették magukat. Elérkezett a búcsú ideje, a napok gyors egymás után elszökkentek, vasárnap délután Daninak és Zsuzsának vissza kellett térnie a nagyvárosba. Mielőtt elutaztak volna, együtt sétáltak ki Csahoshoz, és a kutya megérezte, hogy megint történik valami: a leány kedvesebb simogatása, szavainak lágyabb csengése és hangja remegése megértettették vele, hogy ezek a percek az elválás pillanatai. Sebei gyógyultak és kedélye is virágzott már, az ember közelségét megint csak kedvtelve élte át, ragaszkodást érzett ismét. Zsuzsa meleg érintésére Csahos amúgy kutyamód felelt, fejét a leány kezére ejtette és megnyalta. Zsuzsa az ajtóban álló Danihoz fordult, aki megint csak nem lépett a kutyához, hanem hangtalanul nézte őket. - Gyere, simogasd meg! – kérte a leány. - Miért simogassam meg? - Ne butáskodj, látod milyen aranyos! Gyere, búcsúzz el tőle te is. Dani belépett a szobába, Zsuzsa félrehúzódott, a fiú leguggolt mellé. Csahos megdermedt, kutakodón leste, vajon mit tesz. Dani zavartan köhintett, majd lassan kinyújtva a kezét óvatosan Csahos nyakára tette. A kutya remegett és Danit is megremegtette valami, amint megérezte a kutya melegségét, aztán Csahos megnyalogatta az ő kezét is, mire a fiú a fejéhez nyúlt és végigsimította. - Ugye, milye aranyos? – kérdezte Zsuzsa, és Dani azt szerette volna válaszolni, csakugyan aranyos, de nem tudott szólni. Torkát összeszorította valami, és szó nélkül állt fel és lépett ki a szobából. Csahos ugatott, ahogy a száján kifért, nem akarta elveszíteni új barátait, azt akarta, hogy ne hagyják el, maradjanak mellette. De nem tértek vissza, bár szívük szerint mentek volna, az idő szorította őket. A két gyereket Dörzsök kivitte az állomásra. Mielőtt elváltak volna, nagy komolyan Zsuzsára nézett és megkérdezte: - Zsuzsika, mondd csak, hogy hívjuk a kutyát? Mert, nevet kellene adni neki, ugye tudod? - Tudom Mihály bácsi, de ezen még nem gondolkodtam. - Pedig, valahogy csak szólítani kell. - Hívjuk Győzőnek – mondta Dani, és Dörzsök és Zsuzsa erre úgy néztek rá, mint akik valami furát látnak.

- Győzőnek – tagolta a szót Dörzsök. – Ugyan miféle kutyanév ez, fiam? - Pedig ő a győző, nagyapa. Megmenekült, és ráadásul még meg is szerettük. Győzött felettünk. - Ez már igaz – nevette el magát Zsuzsa. – Tudod mit? Igazad van. Mit szól hozzá, Mihály bácsi? - Találóbbat keresve sem tudnánk kitalálni – nevetett az öreg is. És elérkezett a búcsú pillanata. Zsuzsa fogadkozott, odahaza rábeszéli a szüleit arra, hogy Csahos magukhoz vegyék. Dörzsök bólintott erre, aztán megköszörülte a torkát és megkérdezte: - Biztos vagy abban, lányom, hogy a városban jó helye lesz? - Gondját viselem majd. - Az rendben van. Csak tudod…, nos hát, nézz oda, még zavarba jövök. Tudod, nem városi kutya ez, jobb dolga lenne neki itt faluhelyen. - De azt tetszett mondani, hogy itt nem maradhat. - Mondtam, amit mondtam, és meggondoltam magam. Nálam elfér Rozsdás és Lucskos mellett harmadiknak. - Mihály bácsi, én ennek nagyon örülnék – a leány valóban harsányan nevetve ugrott Dörzsökhöz és megpuszilta. – Tényleg, nagyon, nagyon örülnék neki. És te, Dani, mit szólsz? - Csakugyan megteszed ezt, nagyapa? - Ezt mondtam. Hát, akkor megbeszéltünk mindent, ugye? Dörzsök megnyugvással tért haza. Amikor befogadta Csahost, valóban azt mondta Zsuzsának, hogy csak ideig-óráig teszi, aztán látta, hogy Bözsike néni is szívesen viseli gondját (milyen serény lett egyszeriben, mintha gyerek érkezett volna a házhoz – mondta magában), ő maga is megkedvelte, és belegondolt abba, a szabadság után a városi betonsokadalomban kín lenne ennek a kutyának az élete. Az igazi gondot a két vadászkutya jelentette: Lucskos, az izgő-mozgó tacskó, és Rozsdás, a mindenre féltékenykedő magyar vizsla. Érezték már, hogy nemszeretem valami érkezett a portára, és folyton-folyvást ott sündörögtek Csahos szobája előtt, hátha megláthatják. Most is, amikor Dörzsök hazaérkezett, a két kutya ott szimatolgatott, és az öreg vadőr gondolta, túlesik a dolgok nehezén. Elparancsolta onnét Lucskost és Rozsdást, kinyitotta az ajtót és kihívta Csahost. Bözsike néni is felfigyelt érkeztére, és mivel Dörzsök nem ment be a szobába, kíváncsian kinézett, mit tesz. Amikor látta, hogy kinyitja a kis szoba ajtaját, azonmód kint termett, hogy ő maga is szemtanúja legyen az eseményeknek. Csahos reszketve bújt meg a szoba menedékében, nem tudta mire vélni, hogy tágra nyitják az ajtót, ellépnek onnét, és mintha őt hívnák. Nem értette ugyan, mit mond Dörzsök, de szavai azt sugallták, hozzá beszél. Ő is érezte a két idegen kutyát, szót is váltott már velük, amúgy kutyamód, bár rögvest kitűnt, nem kedvelik, így félt is tőlük. A napfény csábította, jólesett kinézni az udvarra és végtére csalogatta is a kinti világ. Így hát nekibátorkodott és a küszöbhöz lépdelt. Dörzsök ezt várta, amint megjelent az ajtóban Csahos buksi, bozontos feje, lehajolt hozzá és megsimogatta. Csahos roppant büszke volt magára, eddig ezt az embert valahogy nem kedvelte, most azonban hirtelen szeretet érzett iránta. Aztán kint találta magát az udvaron. A két vadászkutya felajzottan szökellt körülötte, de egyiküknek sem volt mersze hozzáérni, mert Dörzsök szavai keményen pattantak, ha látta, valamelyikük közelebb somfordál Csahoshoz. - Meddig akarod még abban a szobában tartani? – kérdezte Bözsike néni. - Ha Lucskos és Rozsdás nem háborognak túlságosan, akkor már ma kint éjszakázhat ez is. Az állatorvos azt mondta, hamar lábra kap, a sörétek csak megcsípték… szerencsére. Tudod, hogy nevezte el az unokád? - Na, hogyan?

- Győzőnek. - Győzőnek? Micsoda kutyanév! El nem tudtam képzelni, miért mondod egyvégtében azt, hogy bátorság Győző. - Hát, most már tudod. Lucskos és Rozsdás végül megcsendesedtek. Ekkor már Dörzsök sem szólt, ha valamelyikük Csahoshoz lopódzott, bár megérinteni még mindig nem merték. Csahos nem mutatta, hogy túlságosan érdekelné őt a másik kettő, lefeküdt a meleg homokra és süttette magát. Aztán egyszer csak felállt, és mintha ez lenne a dolgok rendelt útja: Rozsdáshoz lépett. A vizsla inkább meglepetésében, mint riadalmában hátra szökkent, mire Csahos a földre feküdt, a hátára bukfencezett és vinnyogva hívta magához. Megértette Rozsdás, hogy Csahos bemutatkozik, és megértette ezt Lucskos is, odaléptek hát, és amint azt a kutyaetika előírja, megvizsgálták ezt az idecsöppent furcsa idegent. Aztán Csahos is szimatmintát vett, majd nekiindult, hogy felfedezze magának az udvart. Komótosan lépdelt, meg-megállt, szagolgatott, és csodák-csodája a két vadászkutya szolgalelkűen követte, ott lépdeltek a nyomában, mintha ő vezetné őket. Ki tudja, mit gondoltak, lehet, hogy Dörzsök előbbi pattogó parancsszavai hatottak még, lehet más. Csahos aprólékosan bejárta a portát, és csak egyszer bizonytalanodott el: amikor a tyúkólak közelébe ért. A tyúkok étvágygerjesztő illata megrészegítette, lekushadt és nézte a fakapun túl vidáman kaparászó, trécselő baromfisokaságot. Vére megpezsdült és nem volt, amit halljon és lásson a zsákmányon kívül, mert azok ott számára most még a zsákmányt jelentették. És ekkor felhangzott Dörzsök öblös mély hangja és az az egyszerű ropogó “nem”, ami megbénította Csahost. A tiltószó, amit megértett és mégsem értette, végtére is csupa-csupa ízletes hús kapirgál előtte, miért nem lakhat jól? Basa visszatért a sziklához. Nem volt ereje elmenni, most még nem. És, ahogy teltek-múltak a napok, mind kevésbé vágyott arra, hogy másfelé kódorogjon. Miért is menne, ide született, és ha a sorsa úgy alakul, itt is kell elmúlnia. Mindezt Basa így nem tudta gondolatokba öltöztetni, de érzései, ragaszkodása ezt jelentették a maguk egyszerű kutyamódján. Lassan feledte Csahost és Pletykát, bár néhanapján eszébe villantak még, és akkor csak megrázta a fejét, mintha így akarná kitörölni emléküket. Pedig nem akarta kitörölni az emléküket, de visszagondolni sem akart rájuk. Fájt az elválás, és Basa érezte, ez mindig is fájni fog. Visszatért hajdan volt önmagához: a házsártos és magányos nagy kutyához. Nem keresett társat, és nem tűrte, hogy bárki más rajta kívül, az ő erdejében vadásszon. Megtörtént, hogy egy, ereje teljében lévő rókakan visszafeleselt, sőt még ahhoz is bátorságot merített, hogy harcra álljon vele. Basa még sosem érzett úgy, mint akkor. Eszeveszett módjára ugrott a szemtelenkedőre, akit meglepett a kutya vérbő haragja és akkor már menekült volna, de nem volt hova. És Basa nem nézte, mit tesz, csak harapott és tépett, olyan őrjöngő indulattal, mintha minden felgyülemlett dühét ki akarná üríteni magából egyszer és mindenkorra. Megölte a rókát, és még akkor is rángatta és dobálta, amikor az már teljesen elvérzett. A szikla biztos menedéket adott. Mindössze egyszer találkozott emberrel, nem sokkal azt követően, hogy magára maradt. A szikla mellett mentek el az emberek, és ő behúzódott az egyik mélyedésbe, ott várta meg a veszedelem elmúlását. Akkor is azon töprengett, hogy nekiindul, mert itt nincs, mert valami miatt nem lehet nyugalma, és hát ismét maradt. Ennek is jó ideje már, idővel a nap süttető ereje is gyengült, a fák levelei megszíneződve várták rövidke életük végét, és a szarvasok harsogtak már: a szerelemittas bikák rekedtes-érces bőgésétől visszhangzottak az erdők és völgyek, nászidő lévén, párbajra híva a vetélytársakat. Visszavonhatatlanul beköszöntött az ősz. Basa nem tudta, mi a szerelem. Nem élte még át annak nyugtalanító, kedves és vérpezsdítő érzetét.

Látta és érzékelte azonban, hogy egy csodálatos érzelem, hiszen a szerelem megbolondítja a szíveket, elborítja a józan elmét, feloldja a görcsös óvatosság gátjait. A szarvasok is, az őzek és a vaddisznók is mennyire mások, amikor elérkezik számukra a rövidre elrendelt nászidő, még a vadmacskák és rókák is megrészegülnek olyankor, és elnézi őket, hallgatja az udvarló hímeket, hallja elkeseredett harcukat, és látja az incselkedő nőstényeket. Nem gondolt bele, hogy egyszer neki is társat kell keresnie, fiakat nemzenie. Nem tudta, mi az, sejtette ugyan az ürességet, mégsem háborgott, előbb önmaga választotta magánya, majd a sorsszerűség végett, hogy ismét egyedül kell élnie; és amikor még mellette volt Csahos és Pletyka, akkor sem érzett vonzalmat. Nem tudhatta, hogy azok sem különbek ebben a sorsban, bár Pletyka egyszer megízlelte a szerelem édességét: fiai születtek, akiket büszke atyaként szemlélt, és akik egyik napról a másikra eltűntek, mert az ember eladta őket az anyjukkal együtt. Ezt Pletyka nem tudhatta, csak átélte a szerettei elvesztését kísérő kínokat, míg aztán meg nem nyugodott, és nem feledett. Többé nem talált társra, aztán kivetette rosszsorsa az erdőre. Csahos meg a városban nem is tudhatta meg, mi az igazi kutyalét, és itt a száz kaland közepette nem érezte szükségét; végtére ő maga sem értette, vajon a néhanapján átélt furcsa, nyugtalanítóan bizsergő érzet, ami magához ölelte a testét, mi lehet valójában. Basának azonban a szarvasok násza azt is jelentette, hogy beköszönt a hűvös, esős és ködös idő, hosszabbodik a sötétség, megcsendesedik az erdő. Ez az igazi háborítatlan nyugalmat hozza, mert valahogy mindig így van: miután elhallgatnak a szerelemféltésben elfáradt szarvasok, megváltozik az erdő, egészen addig, amíg életre nem szöknek a fák és a bokrok, amíg ismét madárcsivitelésre nem ébrednek az erdőlakók, nyugodt és háborítatlan lesz minden. Dörzsök elégedetten csettintett, végzett a puska átvizsgálásával, minden rendben (mint szokott rendesen – mondta), így indulhat a vadászházhoz, ahol már várják a külföldi vendégek. Szarvasra jöttek, ahogy azt a vadásznyelv nevezi, szeptember lévén a szarvasbikák szerelem-óhajától hangosak az erdők, ilyenkor kapható puskavégre legtöbbjük, és ilyenkor fizet érte legtöbbet a szarvas-trófeára vágyó vendégvadász. Hajnalra hajlott már, amikor kilépett a konyhából; talán korábban kellett volna útnak eredni – merengett, aztán csak a vállát rándította, ő azt kérte, előbb induljanak, de a fővendég, valamiféle főüzletember a három közül, berzenkedett ettől. Így csak most vágnak neki. Amint kilépett az ajtón, Csahos rohant hozzá; már több hete, hogy befogadta, és teljesen hozzánőtt ez a kis kutya. Rozsdás és Lucskos sem akartak lemaradni, rögvest Csahos nyomában loholtak, de ők már érezték: a mai nap többet tartogat számukra, mint a többi. Így is volt. Dörzsök azt tervelte, hogy mindkettőt magával viszi, előbb a vadászházhoz, és ha ne adja Isten, valamelyik vadász csak sebzi a vadat, akkor a sérült megkereséshez. Végül is, sokkal közelebb lesznek, ha a vadászháznál hagyja őket, mint ha ide, a faluba kell értük jönni, ha a dolgok úgy adódnak. Csahos marad a háznál, őt nem merte elvinni magával, nem volt megtanítva a vadászat rendjére, és félt attól, hogy csak kavarodást okoz. De, itthon Bözsike nénivel együtt őrzik a házat, és hogy milyen jól, azt már bizonyította. Történt ugyanis, hogy egy alkalommal, amikor ő kint volt a területen és vele volt a két vadászkutya is, Bözsike néni pedig aludt még, valaki, átmászott a kerítésen és a házhoz lopódzott. Csahos, amilyen kicsike, olyan vadul ugrott neki, és jócskán megtéphette, mert szanaszét miszlingekre szaggatott ruhadarabokat találtak és sok vért; nem Csahos hibája, hogy az idegenről mind a mai napig nem derült ki, voltaképpen kinek a fia, és miért mászott be hívatlanul a Dörzsök portára. Csahos nem bánta a magárahagyatottságot. Amikor megszokott a háznál, és Lucskos és Rozsdás is megbékéltek azzal, hogy itt van, és a gazdák szeretetét ellopja tőlük, számára mindennapossá vált az

udvarbéli lét. Pedig eleinte akadtak gondok, mert Rozsdás nem igen törődött bele, hogy Dörzsök, és főként Bözsike néni kedvesebben istápolja ezt az idevetődött jövevényt, mint őt. Így hát látványos féltékenykedésekre is sort kerített, amikor összeakaszkodhattak, amúgy vad ellenségek módján, és olyankor nem egyszer Dörzsök határozott közbelépésére, értsd alatta a seprű célzatos használatára, vagy a kemény bőrcsizma elszánt hajigálására volt szükség. Mert ez így ment, amikor a két kutya veszettek hevességével csatázott, Dörzsök, ha keze ügyébe kaphatta a ciroksöprűk azon nyomban közéjük csapott, ha nem találta, mert Bözsike néni rendet rakott és máshová került, onnét, ahol az öreg vadőr tudta, akkor az ajtó előtt sorára váró keménnyé cserzett bőrcsizmát hajította közéjük. Ez is mindig hatással volt a küzdőkre, tekintettel arra, hogy a kemény bőr hatalmasat lökött azon, akit oldalba vágott, és olyankor, mint megbántott harcosok kullogtak hátrébb egymástól, feladva a küzdelmet, bár vicsorogva a másikra, hogy ez nem végleges búcsú a verekedéstől, de az ember, a gazda, most így akarta. Dörzsököt, és tegyem hozzá, Rozsdást is meglepte Csahos tüzes viaskodása, amilyen apróka volt a vizsla mellet, olyan fürgén és szilajul küzdött. Rozsdás hamarosan feledte is a harcot, nem hiányzott, hogy a világ szégyenére egy ilyen kis vakarék tanítsa móresre, így hát indulatát magában fojtva megbékélt Csahos kiváltságos helyzetével. Lucskos eleinte Rozsdást pártolta, és amikor azok indulatukat egymás ellen feszítve birkóztak az udvar porában, éles csaholással Rozsdás győzelméért hangoskodott, idővel azonban megcsendesedett, mert Csahos elszántsága őt is csodálatra késztette. Csahost a baromfisokadalom is sokáig ingerelte. Nem tudta megérteni, hogy miért tilos megfogni őket, miért védik azokat oly’ elszántan új gazdái. A csirkék, kacsák és libák egy fakapuval elválasztott portarészen élték gondtalan mindennapjaikat, olyan könnyedén és szemtelen hangoskodással, mintha tudnák, hogy tilalom van rájuk kimondva, miközben nyálcsorgató illatuk csak úgy belengte az egész környéket, megrészegítve a húsukra vágyó szegény kutyát. Csahos játszott a gondolattal, hogy nyakas vadászként mégis megkóstolja a vigyázatlanabbját, erre azonban mégsem vette rá magát, mert szégyellte volna, ha tilalmas dolgon kapják. Bizony, inkább attól félt, hogy megbántja Dörzsököt és Bözsike nénit, mert igaz, hogy csak kutya, a lelke mégis háborgott, amikor rossz-énje pezsdítette a vérét. A szíve és az esze azonban megálljt kiáltott. Így hát hagyta a szemtelen madarakat és beletörődötten kullogott arrébb, hogy kívánatosan ingerlő szagukat se érezze. Az embereket hamarosan megszokta, de soha nem szerette meg őket úgy, mint az erdőbe történő kivetettsége előtt. Bözsike nénit és Zsuzsát fogadta el önzetlen társnak, Dörzsököt tisztelte és félte, és Danival, ha néhanapján meglátogatták Dörzsökéket, barátkozott; a fiút, eltűrte, de nem kedvelte. Még mindig érezte rajta az idegenséget, a félszt. Igaz, Dani sem törekedett minduntalan kiérdemelni a kutya szeretetét, és ha ki nem is mondta, de érezte, ő maga sem tudja valahogy, valamiért szívébe zárni Csahost. Eleinte még töprengett azon, vajon miért érez így, aztán, mivel választ nem tudott adni erre, beletörődött. Látta, hogy Zsuzsa rajongón vonzódik a kutyához és látta azt is, hogy Csahos vonzalma már-már szeretet és szerelem a leány iránt. Ezen jót derült. No meg látnivaló volt az is, Bözsike néni iránt is fürge buzgalommal lelkesedik, aki kényeztette, dédelgette az első pillanattól kezdve, és ezt Csahos a maga módján, mint hűséges alattvaló meghálálta. Mindene megvolt, amit egy magafajta csak kívánhat: fészek az alváshoz, táplálék a gyomoréhség csillapításához, amit Bözsike néni és alkalmasint Dörzsök varázsoltak elő, társak a napok szürkeségének megszínezéséhez és feladat, mert a porta őrzése kihívás volt, igazi kutyát-próbáló kötelesség Csahos számára. Beletanult hát az udvarbéli életbe, és hamarosan már csak halvány emlékfoszlányként gondolt vissza a számkivetettségben töltött időre. Majdhogynem teljesen feledte Pletykát, akit már felidézni sem nagyon tudott, és Basát is, olyannyira, hogy egyszer-másszor még az is gyanút vetett Csahosban: amit felderengő emlékképeiben lát, az meg sem történt, minden csupán álom, nem egyéb. És az érzelmei is kifakultak,

ahogy távolabb került mindattól, amit az erdő adott és nyújtott számára, annál inkább üresen, érzelem nélkül látta ezeket az emlékképeket. Így hát idő múltával Csahos a Dörzsök porta vigyázója és a Dörzsök család kedvence lett, elfogadva és elfeledve kalandját az erdőben Pletykával és Basával, hűséges társa és kiszolgálója lett az embernek.

A találkozás A hajnali szarvasles nem hozott eredményt, a vadászok összeszedelődzködtek és visszafelé indultak a vadászházhoz. Dörzsök dohogott magában, ha rá hallgatnak, és korábban indulnak neki, már megvan a bika, de ő hiába járatja a száját, a kutya sem figyel rá. Erre elmosolyodott, mert a kutya, a kutyák figyelnek rá, igazán ők figyelnek rá, míg az emberek átnéznek felette. Gyalogosan érkeztek a lesekhez, és most újfent cserkelve lopták a távolságot, hátha meglátnak valamit útközben. Két vendég kísérte ki, a fővendég és az egyik társa, másikuk a vadászháznál maradt és azt ígérte, mire megtérnek, terülj-terülj asztalkámmal fogadja őket. Sétáltak hát, ráérősen és szavak nélkül, mert nem volt mit mondaniuk egymásnak; elől haladt az öreg vadőr, mögötte a fővendég, majd a másik zárta a sort. A szikla felé csatangoltak, mert Dörzsök egy nyomasztó gondolat hatására arra vette az irányt. Igaz, hosszabb az út, nehezebb is, ezt ő tudja, míg a vendégek nem, mégis érezte, arra kell fordulniuk, mert van ott valami, amit látnia kell. Már akkor erőt vett rajta ez a gondolat, amikor útnak eredt a vadászházhoz, folyton-folyvást olyan hangulata volt, hogy történni fog valami, mégpedig a sziklánál, ahová, adódjon bármi is, el kell mennie. Így hát arra fordult, és lassan araszolgatva elérték a sziklát. A fővendég gyanút fogott, megjegyezte, hogy kifelé nem erre jöttek, Dörzsök azonban rezzenéstelen arccal azt felelte: ez igaz, de visszafelé itt érdekesebb, mert nagyobb a kilátásuk arra, hogy összeakadjanak valamivel. És csakugyan. Amint kiértek az öregerdő sűrűjéből és egy szálasban lépdeltek, ráláttak a patakhoz: ott őzekre figyeltek fel, akik (egy suta és gidája) éppen szomjukat oltották. Megálltak és mozdulatlanul lesték e természet adta ritka adományát, mert valójában szívmelengető volt, amint a suta őrködő nyugtalansággal kémlelte a terepet és nem tapasztalva semmi szokatlant, visszahajolt a csermelyhez, de rögvest megint felkapta a fejét, és riadtan méregette a patakot körbefonó fasokadalmat. A gida ebből mit sem sejthetett, mert játszi gyerekséggel kutakodott, a vízhez hajolt, beleérintette az orrát, és visszapattant, mintha csak valaki meg akarta volna fogni, és attól menekülne, de azon nyomban, amint meghátrált, újból a patakhoz szökellt és incselkedett a hűs vízárral. És egyszer csak a suta még riadtabban csapta fel a fejét, és nem is nézett semerre, ugatva pattant át a patakon be a sűrűbe, nyomában értetlenkedő gidájával. A suta megijedt valamitől, de vajon mitől? A vadászok tudták, felőlük nem kaphattak áruló szelet, így valami más rémítette meg az őzeket. Nem mozdultak hát, mintha cövekként állnának, úgy és olyan nyugodtan várták, hogy elárulja magát az őzriasztó ismeretlen. És vágyuk teljesült, kitartásuk jutalomban részesült. Csakhamar észrevehették, hogy a patak onnansó partjánál a sűrű cserjesorban mozog valami. Nem tudták kivenni, mi is az, gondoltak előbb rókára, majd borzra és vadmacskára, aztán megvilágosodott minden, mert a sűrű növényszőnyeg mögül egy megtermett kutya lépdelt ki. Basa nem volt éhes. Mielőtt lebukott volna a Nap, szerencsével járt, egy vigyázatlan nyúl került útjába; alaposan befalatozott, és olyan mély és nyugodt álomba merült, amire már rég nem volt példa. Napfelkeltekor arra eszmélt, hogy a szája tikkadtra száradt, így elindult a patakhoz. Már messzebbről

felfigyelt a hangokra: a gida ugarbundázása az erdő csendjében hangos árulójel volt; Basa kúszva lopódzott egy bokortakarásba, onnét nézte az őzeket. Átvillant benne a gondolat, hogy megfogja őket, de olyan lustának és elégedettnek érezte magát, hogy inkább lemondott erről, sőt, nemtörődöm mód felállt (ezt vette észre a suta) és kilépett a takarás mögül. Ekkor már az őzek árkon-bokron túl jártak, Basa unottan lesett utánuk és hallgatta egyre elcsendesülő riasztásukat, aztán a patakra nézett, mintha várna valamit, talán azt, hogy meghívja magához, vagy mesél valamit a serény kis vízsodor. Kisétált a patakhoz, mohón a víz fölé hajolt, és serény lefetyelésekkel nekilátott, hogy enyhítse szomjúságát. A víz lüktető erőként áradt szét testében, elmulasztotta szája gyötrő szárazságát, megélénkítette a kedvét. Mert, amint az első kortyokat leöblítette a torkán, még vidámnak mondható jóhangulat is erőt vett rajta, mert valóban elégedett volt, megbékélt a sorsával. Végtére is, mostanában senki nem háborgatta, elvolt egymagában, úgy érezte, jól választott, amikor nem hagyta hátra a szülőhelyét. És mint derült égből a villám, úgy ért tudatához, hogy valami nem úgy van, ahogy kellene; nyugtalan lett, felcsapta a fejét és izgatottan szimatolgatott, forgatta a szemeit, hegyezte a fülét; minden érzéke azt súgta: végzetes baj leselkedik rá. Nem mert megmozdulni, hanem kémlelte a patak-körüli cserjesűrűt és szálast, de bárhogyan is erőlködött, semmit nem vett észre. Tudta pedig, önmaga tapasztalásából, hogy sejtelmei mindig valósat súgnak, és ha most azt sugallják, hogy baj néz ki, az úgy is van. Sokkal inkább izgatta, hogy nem látja meg a bajforrást, mert ha meglátná, mi az voltaképpen, menten tudná, mit tegyen. Lehet, egy másik kutya tévedt erre, lehet, vadmacska ólálkodik az erdőben, aki megbújva lesi őt, lehet róka… és lehet – erre még jobban megremegett és megfeszültek az idegei… ​– ember fedezte fel. És ekkor észrevette a megbúvókat. Egyet tisztán látott, a másiknak csak az árnyait, a harmadikat (ő ezt persze nem tudhatta, hogy vannak még) egyáltalán nem fedezte fel. De az, aki megmutatta magát még ismerősnek is tűnt: látta már ezt a szikár termetet és látta már ezt a szúrós, szigorú tekintetet is. Most is mérget vet a szeme lobja, ahogy nézi őt, és maró gyűlölet sugárzik belőle; amikor találkozik a tekintetük, azt érezte mégis, a gyűlölet és zordonság mögött megértő féltés lappang. Az ellenség megértése ez. A tekintetek összevillanása töredékpillanat múlása ugyan, elégséges arra, hogy a farkasszemet néző ellenségeket rádöbbentse a rideg valóságra: mindketten áldozatok, egyikük rosszsorsa végett, másikuk pedig a beléplántált előítélet miatt. Érezték, hogy ennek így kell lennie, és mégsem így kellene lennie, mert annak ellenére sem való, hogy üldözők és üldözöttek legyenek, hogy így van, mégis azok, és azok is maradnak. Ezen ők nem változtathatnak. A csattanás felverte az erdőt. A csendben hangos visszhangként dörrent a vadászpuska mély hangja; Basa rögvest ugrott egyet, hátraszökkent és bemenekült az erdőbe. A következő csattanás is fülsiketítően hangzott, még mielőtt beért volna a cserjefüggönyök adta biztos fedezetbe, mellette csapódott a lövedék egy törzsökbe szilánkosra hasítva annak korhadt kérgét. Majd a következő is szinte súrolta a menekülőt, éles sziszegéssel fúródott az erdőavarba. Basa azonban sértetlen maradt, visszatért a szülőfészekhez és várta, hogy kövesse, és tovább üldözze őt az ember. Eltökélte, hogy nem menekül tovább, ha kell, harcol. Olyan sokszor futott már el az ember elől, hogy megelégelte, inkább vesszen küzdelemben, mint éljen folytonos bujdosásban. De nem jött senki, az erdő csendben ölelte körül a sziklafalakat, minden békésen, háborítatlanul tekintett vissza kutakodó pillantására. Basa szuszogva hemperedett a földre, becsukta a szemeit, aztán kinyitotta és nagy sóhajjal ismét körbekémlelt. Metszőn és tisztán nézett körül: nem megy el, innét nem, sehová, ha most nem is kell harcolnia, megteszi máskor, ez az ő otthona, és ha zargatják, még egyszer nem fut meg bátortalanok módjára. Erősnek és magabiztosnak érezte magát: igen, így lesz, mert így kell lennie.

Dörzsök nem akart hinni a szemének. Az őzek váratlan menekülésekor ő rókára gyanakodott, és amikor kilépett a kutya, a lélegzete is elállt. Olyannyira meglepődött, hogy csak nézni tudta az állatot, és (nem mondta ki, de legelső gondolata ez volt) gyönyörűnek találta. Aztán találkozott szemük villanása, és úgy érezte, a feléje vetett tekintet üzenet és kérés is, és ismét erőt vett rajta az a nyomasztó szorongás, amit már rég nem érzett, és ami bűntudattal terhelte. Hallotta ismét azokat a hangokat. Szíve szerint elkiáltotta volna magát: nem akarom üldözni, nem akarok üldöző lenni. Mert így érzett. A puskadörrenésre összerezdült. Előbb a fővendég emelte fegyverét a kutyára, majd a társa is, gyors egymás után vetették a menekülő állat után lövéseiket. Dörzsök meghökkent, majd egyszeriben olyan harag gerjesztette, hogy azt hitte, a visszafojtott indulattól menten szétfeszül a mellkasa. Nézte a két iparkodó úri vadászt és azon gondolkodott, vajon ők miért lőnek: bántotta őket a kutya, az ő vadjukat kergeti és eszi talán? Miért akarják megölni? Gondolataiból a fővendég szavai zökkentették ki, lihegve ejtette a szavakat, a vadászat hevében teljesen kipirult az arca és remeget izgalmában. – Dörzsök úr, Dörzsök úr, látta? Ekkora kutyát én még nem láttam. Miért nem lőtt maga is? Én majdnem eltaláltam, nem sok hiányzott, hogy meglőjem! Dörzsök nem tudta mit válaszoljon; mondja talán azt, hogy azért nem emelt fegyvert az állatra, mert sajnálja. Akkor kinevetnék, és még meg is hurcolnák, ha a társaságban híre menne, hogy a vadőr szánja az erdőbe tévedő kutyákat. Pedig ez volt az igazság, és még ennél is több, amit Dörzsök szavakba formálni nem tudott, de érezte, hogy többet érez szánalomnál, sokkal többet. És sajnálta, nagyon sajnálta a serénykedő vadászokat.

Tartalomjegyzék Csahos, Basa és Pletyka Az első napkezdet A találkozás A felfedezés (Dörzsök, a vadőr) Az első közös lépések Az első közös zsákmány Az üldözők Találkozás az erdésszel Elválás és találkozás A magányos vadászat Dörzsök és Takács vadászata A vaddisznó-zsákmány A hajtás Éjszaka az erdőben A vendégek és Dani érkezte A vihar A vadászháznál Kellemetlen vadászat Tavasz a szívekben A verekedés Öldöklő indulatok Dörzsök hite Dörzsök vadászata Pletyka elveszte Sikeres vadászat Csahos új élete A találkozás

2 5 7 9 11 15 17 19 23 24 26 29 32 34 36 39 40 43 47 50 52 54 57 60 62 64 70