(jelenet)
Mikor Ivan Petrovics Andrejev Pavel Pavlovics Ivanov („a tatár”), Jegor Illuminirovics Bezdomnyik és Marija Klavgyija Jurjevna Arhipenko társaságában belép Nyikolaj Mihajlovics Kacsalkin lakásába, Matvej Fomics Zemjasnyikov, Pjotr Szemjonovics Lihogyejev, Pavel Pavlovics Ivanov („a sánta”) és a házigazda már leöltözve vár rájuk. IVAN PETROVICS: Nem késtünk sokat?
NYIKOLAJ MIHAJLOVICS: Egy percet sem!
PAVEL PAVLOVICS („a tatár”) közbevágva: Az a fekete pofájú Jevgenyij Petrovics Gundaszov, aki Nyikolaj Pavlovics Tyimoskinnal együtt, mint a Mérnökotthon fô besúgói lettek hírhedtek, váratlanul Ivan Petrovics lakótömbjében lett házmester. Állami fizetéssel és nyugdíjjal! Ezt tudom, mert a feleségének eljárt a szája a piacon, s ott van egy jó emberünk, bizonyos Nyikofor Ivanovics Pavlov, aki rögtön továbbadta Jegor Illuminirovics láncszemének, bizonyos Pjotr Alexandrovics Ivanovnak, amit hallott. Nagyon gyanús! Szegény atyuskánk Iván Pavlovics Danyilov mondta, mielôtt felrobbant kezében a bomba abban az akcióban, mikor Szidor Pavlovics Jegorovot, azt a kegyetlen népnyúzó novokuznyecki governort akartuk likvidálni: „Egyetlen gyanús jel elég, hogy mindent lefújjunk és újraszervezzünk. Több áruló, besúgó és provokátor van Oroszország Anyácskánk falvaiban és városaiban, mint ahány fûszál a sztyeppén! Hejj kozákok!” PJOTR SZEMJONOVICS felkapja fejét: A „hejj kozákok”-at minden kijelentéséhez hozzáfûzte Szidor Pavlovics, emlékszem!
PAVEL PAVLOVICS („a tatár”) sietve, nehogy valaki más adja meg helyette a magyarázatot: Igen, mert Szidor Pavlovics, Anton Ivanovics Akakajevvel, és Iván Antonovics Gyenyiszovval együtt Harkov környékérôl jött föl, még a cár-féreg likvidálása elôtt, eredetileg ôket bízta volna meg Makar Pavlovics Ivanov a merénylettel, de aztán inkább…
IVAN PETROVICS türelmetlenül félbeszakítja harcostársa szokásos fecsegését: Tudjuk, ki végzett az átokfajzattal… Szóval, Pavel Pavlovics csak azt akarta neked mondani drága Nyikolaj Mihajlovics, hogy Gundaszov miatt nem nálam, hanem az Admiralitás óratornya alatt kellett találkoznunk. Most viszont egy fontos dolgot még el kell végeznünk!
NYIKOLAJ MIHAJLOVICS buzgón bólogatva: Így igaz, Ivan Petrovics bátyuska! Dobjátok le a kabátot és gyertek a fogadóba.
A fogadószoba Katalin cárnô korabeli bútorokkal van berendezve, s ezek árasztanak magunkból valami komoly tartást és ünnepélyességet, habár a rengeteg széthányt szivarvég néhány helyen megperzselte az asztalok és a tálaló lakkozását.
77
2008 / Tél
Csabai László Összeesküvôk
Csabai László: Összeesküvôk
Úti Füzetek Az újonnan jöttek állnak elôször vigyázzba, de aztán rögtön haptákot vezényel Nyikolaj Mihajlovics is. NYIKOLAJ MIHAJLOVICS valósággal dörren a hangja: Vér és szeretet!!! A három oldalán lévô visszhangozza az igéket.
IVAN PETROVICS kiáltva: Igazságosság és kíméletlenség!!!
S a három vele érkezô szintén felkiált.
Miután így üdvözölte egymást az SZODN (Szláv-Orosz Demokratikus Néptestvériség) forradalmi mozgalom alsó kurljandszkajai és felsô kurljandszkajai titkos frakciója, asztalhoz ülnek. Marija Klavgyija Jurjevna azonnal rágyújt. A szoba büdös szivarfüstjébe belekeveredik a még büdösebb mahorkafüst.
IVAN PETROVICS: Akkor kezdjük! Marija Klavgyija galambocskám, te írj szépen mindent, majd a végén megnézzük, kell-e valamit törölni.
Marija Klavgyija bólint, kinyit egy füzetet és a tollat belemártja a tintatartóba.
IVAN PETROVICS összeráncolja homlokát: Az ok, amiért Pável Antonovics Ivanov elrendelte ezt a találkozót, közismert. Szervezetünk végérvényesen kétfelé szakadt. A Pjotr Fomics Antonov vezette petrodvoreci szárny jó ideje minden akciónkat ellenzi. Talán hatott rájuk a zsarnok közelsége! (A cári palotára utaló célzásra mindenki elmosolyodik.) Aki ma egyes esetekben gyáva, az holnap koncepciózusan gyáva, vagyis revizionista, aki holnap revizionista, az holnapután besúgó, aki holnapután besúgó, az egy hét múlva provokátor, aki egy hét múlva provokátor, az… (Itt elakad egy pillanatra. Nem tudja fojtatni, ugyanis logikusan a hónap idôegység következne, de azt túl soknak tartja, úgy véli, hamarabb süllyed el a gyalázat ingoványában az, aki az SZODN elveitôl elfordul.) -…az maholnap nyílt ellenforradalmár. Az irtózat végigfut az arcokon ezektôl a szavaktól, Pjotr Szemjonics az asztalra csap indulatában, Matvej Fomics nagyot köp a szônyegre megvetése jeléül. Ivan Petrovics vár egy keveset.
IVAN PETROVICS: Az itteni gyülekezô helyeink listáját szerencsére nem adtuk át a petrodvorecieknek, de minden más dokumentumunkról van másolatuk. Nevet, foglalkozást kell váltanunk, és még a Pétervárról való elköltözés is szóba jöhet. Ez a dolog rossz oldala. A jó viszont, hogy immár visszahúzó erô nélkül határozhatjuk meg céljainkat. Átléphetjük végre saját Rubiconunkat, elindíthatjuk a pánszláv világforradalmat. S nekünk, kurljandszkajaiakan, akiket a szervezetben az értelmiségként tartanak számon, nekünk kell újrafogalmaznunk a forradalmi kátét. Persze, a szervezet vezetôi, akiket mi sem ismerünk, ezt módosíthatják, de akkor is nagy dicsôség a jövô kovácsolásában ilyen nagy szerepet játszani. Tehát. Elsô pont: szervezetünk neve. Ez egyszerû. Nyilván nem módosítjuk. Vagy igen? Nem jön válasz. De ez valahogy nem a teljes egyetértés jele. És nem is teljes a csend. Matvej Fomics, Pjotr Szemjonics és Pável Pavlovics („a sánta”) sustorognak, s közben egyre Marija- Klavgyija Jurjevna felé pillantgatnak. Iván Petrovics nem tudja mire vélni a dolgot.
78
Csabai László: Összeesküvôk
IVAN PETROVICS: Talán adjuk át másnak a jegyzôkönyvvezetést? A sustorgás nem marad abba.
IVAN PETROVICS: Megnyugtathatlak titeket drága testvéreim, hogy Marija Klavgyija eddig mindig bevált… MARIJA KLAVGYIJA JURJEVNA fölcsattan: Tudják ôk, hogy jól jegyzetelek, nem azzal van itt a baj, hanem hogy nô vagyok!
PJOTR SZEMJONICS felkiált: Ugyan már Marija Klavgyija! Drága kincsünk, szemünk fénye vagy te…
PAVEL PAVLOVICS („a sánta”) méltatlankodva: Menj már Marija Klavgyija! Lélek vagy te a lelkünkbôl, mi lenne velünk nélküled!
MATVEJ FOMICS restelkedve: Hát, ha már itt tartunk, drága húgocskánk, egyetlen virágszálunk Marija Klavgyija, engem kicsit aggaszt, hogy te itt vagy! Ne vedd a szívedre, és kérem az Égi Atyát, ne vessen ezért a mondatomért örök gyehennára, de mindanynyian tudjuk: bár a nôk tökéletes alkotásai a Teremtônek, gyermeket szülnek, gyermeket nevelnek, pelenkát mosnak, diót törnek, kendermagot törnek, teát fôznek, na azt tudnak a férfiak is, mindegy, mézes perecet sütnek, annyi a jó tulajdonságuk, hogy egy akkora könyvben, mint a Szentek élete sem lehetni mindet felsorolni, de, valljuk be, van hiányosságuk is bôven. Például szeretnek pletykálkodni, eljár a szájuk, na! A Mindenható biztos feloldozza ôket ezért, de nincs olyan dolog, amit titokban tudnának tartani… PAVEL PAVLOVICS („a sánta”) komoly arccal bólogat: Ebben viszont igaza van Matvej Fomicsnak! PJOTR SZEMJONICS: De még mennyire!
MARIJA KLAVGYIJA JURJEVNA nagy levegôt véve igyekszik elnyomni sértettségét: Véleményetek meglep kedves bátyuskák. Talán nem hallottatok a Szmolnij monasztirnál lezajlott röplapszórásról?! Maga Szergej Antonovics Ivanov bízott meg vele. A teljes Tavricseszkin szadot átloholtam utána Jegor Pavlovics Jakovlevvel. Aztán a Nagy Péter szobornál történt robbantásról? Ki dobta a bombát a díszôrség elé? Velem volt Makar Gyenyiszics Podrunyin és Ivan Pantyelejevics Kirilov, azt nem tagadom, száradjon ki a nyelvem, szûnjön meg szívem dobogása, ha ilyet állítanék, felkészítettek, a merénylet alatt ôrködtek, de a bombát mégiscsak én vittem oda a babakocsiban! MATVEJ FOMICS lehajtja fejét: A lelkedre ne vedd, amit mondtam neked galambocskám, buta voltam, nem gondoltam meg, mi hagyja el a számat… PAVEL PAVLOVICS (”a sánta”) kérlelve, szinte koldulva: Engesztelôdj drága nôvérkénk, Marija Klavgyija!
79
Úti Füzetek NYIKOLAJ MIHAJLOVICS megsimogatja a nô vállát: Nem úgy gondolták, csillapodj angyalkám!
MATVEJ FOMICS: Igazi forradalmár vagy te Marija Klavgyija. Állhatatosabb vagy, mint Tarakanova hercegnô! Nem beszélnél te a policájnak, ha karóba húznának, ha elevenen tépnék ki a beleidet, akkor sem…, de asszony vagy te is drága virágom és, ha egy csinos fiatal legény elkábít szavaival, csókjaival, te is elkotyogsz neki ezt-azt, na nem sokat, de épp eleget, és ha az a csinos, fiatal legényke ne adj Isten épp titkosrendôr, akkor szépen kötél kerül a te kis csinos nyakacskádra, meg a miénkre, halandók vagyunk mindannyian, nem kerülhetjük el végzetünket, de azért siettetni sem kell… Bizony, bizony. Veszélybe sodorsz minket tubicám, ez az igazság, és bocsásd meg nekem, hogy ezt kimondtam, bocsásd meg Matvej apónak, legyél tekintettel ôsz halántékomra… MARIJA KLAVGYIJA JURJEVNA felugrik: Szarok én a te ôsz halántékodra Matvej Fomics apó! Szarok a tiédre is Nyikolaj Mihajlovics, a tiédre is Jegor Illuminirovics…!!!
JEGOR ILLUMINIROVICS csodálkozva fölkapja fejét: Az enyémre miért? Én nem mondtam rád egy rossz szót sem!
MARIJA KLAVGYIJA JURJEVNA meg sem hallja, hóförgetegként száguld tovább: …a tiédre is Iván Petrovics, a tiédre is Pjotr Szemjonics, és a tiédre is Pavel Pavlovics („a sántá”-nak csúfolt felé fordul) szarok mindannyiótokra. Disznók, ganéjtúró vadkanok vagytok ti bátyuskáim, mind egytôl-egyig!!! Ismerlek jól titeket, tervezitek itt a nagy felszabadító forradalmat, de otthon jól elveritek az asszonyt, ha nincs reggel vodka, vagy sós gomba a piroghoz. Felhívást fogalmaztok az utcára kényszerített fiatal lányok érdekében, de esténként az Ohtyinszkij híd alatt utánuk kajtattok… Ha már a kurváknál tartunk! Ki öltözött be csalétek gyanánt utcalánynak, mikor a Fontankán elraboltuk annak a kegyetlen ezredesnek a gimnazista fiát? Pjotr Petrovics Liszovval ketten hajtottuk végre az akciót, de ô megint csak tisztes távolból figyelte a történéseket. Elsô sorban én vittem vásárra a bôrömet, nekem kellett beöltöznöm. Én öltöztem be, vagy ô?! Na?! A férfiak némán, szánakozva, vagy bosszankodva ülnek. Nincs bátorság Ivan Petrovicsban, hogy újból az összejövetel tárgyára terelje a jelenlevôk figyelmét.
PJOTR SZEMJONICS: váratlanul: Azt elhiszem, hogy Pjotr Petrovics nem öltözött be nônek, de ha megkéred Pavel Nyikiforics Nyikiforovot, ô szíves örömest megtette volna.
Matvej Fomics szégyenkezve csóválja fejét, a többiek lehajtják fejüket zavarukban. Aztán mindenkibôl kirobban a nevetés. Hajlongnak, felállnak, újra leülnek, ráhajolnak az asztalra, nehogy megszakadjanak a nevetéstôl.
PAVEL PAVLOVICS („a tatár”) könnyeivel küszködve: Hát…, hát ô még mindig csinálja azt, még mindig olyan…?
IVAN PETROVICS: De még mennyire! Mostanában csak igazán! Múlt héten a Gosz-
80
Csabai László: Összeesküvôk
tyinij dvorban láttam. Egy kofával alkudozott. Szerencsétlen parasztasszony csak ámult, mikor ez a míderes, nôi kosztümbe bújt figura megszólalt basszus hangján… NYIKOLAJ MIHAJLOVICS: Pedig próbál magasabb hangon, nôiesen beszélni…
IVAN PETROVICS: Próbál, de úgy csak még nevetségesebb. Kappanhangú galamb! Hanem amit Kuzma Kuzmics Ivanov barátom látott Karl Karlovics Tikk boltjában, az igazán hihetetlen. A mi Pavel Nyikoforicsunk parfümöt ment be venni. Szokása szerint illegette magát, pipiskedett, kényeskedett, a legyezôjével páváskodott, a szoknyáját emelgette, mintha valamit át kellene lépnie, s közben sorra próbálgatta a pacsulikat. A nyakára fújt mindegyikbôl. Néhányat becsomagoltatott. Karl Karlovics ezután a hajfestékeire hívta fel a figyelmét. Most van valami újfajta belga festék, száraz hajra is lehet használni. Pavel Nyikoforicsunknak tetszik az ötlet, s már nyújtja is hosszú hajának egy tincsét próbára. Hát ahogy nyújtja, elszámítja a távolságot és leesik parókája. A megszeppent eladólány zavarában egyre csak festi a parókát, Pavel Nyikoforics meg ott áll harangos szoknyában, csipkeblúzban kopasz fejjel, fúúú, nem lehetett valami szép látvány… PJOTR SZEMJONICS: Még az a szerencséje Pavel Nyikoforicsnak, hogy nem Péter cár elôtt született! Képzeljétek el testvéreim, amint úri dámának öltözve, estélyi ruhában, szakállal végiglejt a Nyevszkijen… IVAN PETROVICS kijavítja: Péter cár elôtt még nem is volt Nyevszkij, nem volt Pétervár sem!
PJOTR SZEMJONICS nem tetszik neki a kioktatás, pulykavörös lesz: Különben nem tudom, mi nevetni valót találtok ti ebben a szomorú esetben! Pavel Nyikoforics, na valljuk be, kicsit furcsa szerzet, de mégiscsak egy igazhitû keresztény, erre meg egy kitért zsidó itt, Oroszország fôvárosában, megalázza!
Elhallgatnak. Senki nem mer nevetni.
JEGOR ILLUMINIROVICS jobbra-balra pillantgat támogatást keresve, végül tárgyilagosan szólal meg: Karl Karlics nem kitért zsidó, hanem áttért tallini lutheránus német.
PJOTR SZEMJONICS: Zsidó, lutheránus! Hát nem mindegy! Pokolra való krisztustagadó mindegyik! Csak rontják a levegôt! Miattuk ilyen torz a kormányzatunk, miattuk fajzott el a cárunk! Megint hallgatnak. Megszeppenve pillongatnak egymásra a férfiak, egyedül Marija Klavgyija Jurjevna nyugodt, ô már kitombolta magát az elôbb. Újabb mahorkát sodor.
MARIJA KLAVGYIJA JURJEVNA mosolyogva összegez: Sok furcsaság van a világon. Pavel Nyikoforics egy ezek közül. Számomra már nem is meglepô, ha megjelenik valami bálon és megpróbálja elhitetni, hogy nô. Az nem fér a fejembe csupán, miért nôknek tesz állandóan ajánlatot. A múltkor például Násztya Verhovenszkaját környékezte meg, hívta volna sétálni, andalogni a Petropavlovszkaja kreposztyhoz. Ô most akkor voltaképpen micsoda? Beöltözik nônek, mint egy abnormális, viszont nôkhöz vonzó81
Úti Füzetek dik, mint egy nagyon is normális férfi. Nôként vonzódik a nôkhöz, s ezáltal duplán abnormális, vagy nôi ruhába bújt férfiként vonzódik a nôkhöz, és akkor…, akkor ez az egész nem más, mint…, mint valami hóbort??? Az én bácsikám, Iván Illionovics Uljanov például nem volt hajlandó kanalat venni a kezébe! Szabályosan félt a kanalaktól! Ha scsít tettek az asztalra, villával kiszedte a zöldséget a levesbôl, a lét pedig megitta. Neki ez volt a hóbortja, Pavel Nyikoforicsnak meg ez a beöltözés… Talán csak ennyi az egész… Hosszasan elgondolkodnak Marija Klavgyija Jurjevna szavain. Hol bólintanak magukban, hol fejüket csóválják. NYIKOLAJ MIHAJLOVICS: olyan mozdulatot tesz, mintha valami kellemetlen rovart kellene elhessegetnie és megtöri a csendet: Veszekszünk, hangoskodunk, hiábavalóságokon törjük fejünket. Azért, mert még nem ettünk, pedig itt lenne az ideje. Megengeditek testvéreim, hogy valami harapnivalót tálaljak föl nektek? Öt arc ragyog fel azonnal.
NYIKOLAJ MIHAJLOVICS: Sok minden nincs itthon, de egy teát szívesen felszolgálok nektek, habár a tealevelet már kétszer kifôztük, és még van egy kis kenyérke is, szívvel adom… A ragyogó arcokon, csak távoztával ül ki a csalódottság.
JEGOR ILLUMINIROVICS egy üres sótartót forgat kezében: Tegnapelôtt Krontadtban voltam meglátogatni az unokahúgomat. Répás-fokhagymás heringgel kínált meg. A férje finn, ezek a finnek rettenetesen értenek a heringhez. És értenek a nyelvhalhoz is! Az unokahúgom Péterváron a Sztároruszkijban tartotta lakodalmát, ahol, az étterem nevével ellentétben, finn volt a szakács, persze, lehet, hogy direkt kérték, szóval nyelvhal-ikra levest adtak elôételnek, most is kicsöppen a nyálam, ha rágondolok… Nagyot kordul valakinek a hasa.
PJOTR SZEMJONICS elmélkedve: Milyen bölcs a mi Teremtô Istenünk! Nincs a világon nagyszerûbb eledel, mint a hal, és pont azt lehet enni böjti idôben is!
Mindenki bólogat.
PJOTR SZEMJONICS enyhén okítva fordul az elôtte szóló felé: Nem kétlem drága testvérem Jegor Illuminirovics, hogy remek volt az a finn hering, de én mégis azt mondom: az orosz halaknál nincs jobb a világon. Egyszer a tulai kormányzóságban jártam vizitáción, hát az utolsó nap a házigazdánk elvitt egy étterembe, csak olyan kis vasúti kifôzde volt valójában, mordvin lókupecek gajdoltak valamit az érthetetlen nyelvükön, kosz volt, bûz… De az étel! Tejfölös csukát rendelt. Pirosra voltak sütve a halacskák, olyan ropogósra, hogy a fejüket is meg lehetett enni, és az a forró, borsos-kapros tejföl, amivel leöntötték ôket…!
82
Csabai László: Összeesküvôk
Kórusban kordulnak meg a gyomrok. Pavel Pavlovics („a sánta”) feláll és tesz egy kört a szobában, muszáj levezetnie indulatát. JEGOR ILLUMINIROVICS: Esznek csukát a finnek is, nagyon jóféle csukát…
PJOTR SZEMJONICS: Csukát? Miféle csukát? Jó csukát csak a Volgában lehet fogni! Hol vannak a finnek a Volgától? JEGOR ILLUMINIROVICS: Ôk tengeri csukát esznek!
PJOTR SZEMJONICS a vitától és az éhségtôl kimerülve bágyadt csodálkozással néz körbe, nincs már igazán kedve perlekedni, csak fáradt gúnnyal kérdezi: Tengeri csukát? Olyan is van? Akkor én meg folyami csukát ettem? MARIJA KLAVGYIJA JURJEVNA: Tengeri csuka van, folyami csuka nincs. A folyóban élô csuka, az csak közönségesen csuka. PJOTR SZEMJONICS elmélázva, elégedetten simogatja meg szemével a jelen lévô egyetlen hölgyet: Milyen szép, takarékos a mi orosz nyelvünk! PAVEL PAVLOVICS („a tatár”) És vajon melyik a nagyobb?
PAVEL PAVLOVICS („a sánta”) Nyilván a tengeri, mivel a tenger is nagyobb, mint a folyó.
PJOTR SZEMJONICS most ismét ellentmondást nem tûrve szögezi le: Lehet, de az íze akkor is a mi orosz csukácskánknak a legjobb!
Senki nem száll vitába vele. Ekkor az asztalra kerül a szamovár, a csészék, a tányérok s egy kis tálca kenyérrel meg vajjal. Megisszák a keserû teát, elharapdálják a kenyeret. Nem tudnak felvidámodni. Látja ezt a házigazda Nyikolaj Mihajlovics. Szomorú. NYIKOLAJ MIHAJLOVICS restelkedve: Van még itthon valami, egy kis itóka, ha meg sértelek vele benneteket testvéreim…
Az arcok újból felragyognak.
TÖBBEN: Vodka?! Vodkácska?!
NYIKOLAJ MIHAJLOVICS mentegetôzve: Nem éppen! Az a baj, hogy csak snapsz… Pjotr Szemjonics dühösen legyint, de Iván Petrovics más véleményen van.
IVAN PETROVICS: Én már ittam nagyon remek snapszokat is! Például a Vérzô Megváltó templomával szemben van az a kis kocsma, remek a snapszválasztéka, egyenesen Danzigból hozatják az árut, ahonnan már állítólag Katalin cárnô is feltöltötte a palota készletét. 83
Úti Füzetek NYIKOLAJ MIHAJLOVICS: Tulajdonképpen nem is snapsz, hanem törköly.
A teljes igazság elôadása kimeríti a házigazdát, a falnak dôl. A többiek álmélkodva kapják fel fejüket az ismeretlen szóra.
NYIKOLAJ MIHAJLOVICS: Egy magyartól kaptam, valami dolga volt az ügyosztályon, látta, hogy a titkároknak üvegeket dugdosnak az ügyfelek —ahogy az már nálunk lenni szokás-, hát ô is odadugott nekem egy üveget, a sajátját… Azt mondta, törköly, vagy mi, és szôlôbôl készült… JEGOR ILLUMINIROVICS örvendezve: Hiszen akkor konyak!
NYIKOLAJ MIHAJLOVICS: Nem, nem az. Nincs konyakíze, szôlôíze sincs, nem is tudom milyen íze van. Elôveszi az üveget, és elsônek Matvej Fomicsnak nyújtja. Az beleszagol.
MATVEJ FOMICS: Büdös! Gyanúsak nekem ezek a magyarok, tudnak azok szeszt készíteni?
PJOTR SZEMJONICS felháborodva: Barbár népség egytôl-egyig! Olyan németek talpát nyaló törökök. Rettenetesen elnyomják ortodox hittestvéreinket! A románokat például arra kényszerítették, hogy tagadják meg hitüket, még a cirill betûs írást is betiltották, így szegény románok kénytelenek az igaz hittôl elszakadt pápa ábécéjét használni!
PAVEL PAVLOVICS („a tatár”) buzgón helyeselve: Színtiszta igazat beszélsz Pjotr Szemjonics atyánk, hitetlen, pogány gazember mindegyik. A felháborodás jelét lehet a többi arcról is leolvasni. MATVEJ FOMICS: Húúú, de rossz…!
Köp egyet a szônyegre, aztán kifújja az orrát ugyanoda.
MATVEJ FOMICS: Hát ezek a magyarok igazán kulturálatlanok, fogalmuk sincs a lepárlásról!
Azért még gyorsan kortyint párat, mielôtt továbbadná az üveget. Az üveg vándorol, vándorol, s a kezdeti káromkodás és elszörnyedés helyett csöndes elégedettség kezd terpeszkedni a szobában. Az utolsó kortyot Pjotr Szemjonics csurgatja le a torkán. Többször is a szájához emeli a flaskát, egyetlen cseppet sem akar elpazarolni, élvezettel forgatja nyelvén ôket.
PJOTR SZEMJONICS: Hanem azért néhány elég rendes magyar is van a világon. Én például ismertem egy elefántidomárt, a Vasziljevszkij szigeten volt felállítva a cirkuszi sátor, ott mûködött. Urosnak, nem, Urosznak, vagy méginkább Orosznak hívták, úgyúgy, a magyaroknak már csak ilyen, meg ehhez hasonló idétlen neveik vannak, szóval 84
Csabai László: Összeesküvôk
ez az idomár három kopekért letérdepeltette az elefántot, felülhettél a nyakába. Én befizettem a kislányomat — tudjátok tavaly halt meg tüdôgyulladásban — (Itt könnyek szöknek a szemébe.) — hát a csöpp Másenykám visított örömében. Muszáj volt másnap is elmenni vele. Megismert az a magyar, felnevetett, megsimogatta a kislányomat, adott neki egy almát, felültette az elefánt nyakába, és egyetlen garast sem volt hajlandó elfogadni. Legalább tízszer meglátogattuk, és soha egy kopeket sem fogadott el többet. Hát bizony, ilyenek ezek a magyarok, aranyból van a szívük… Az Isten állítsa ôket külön az utolsó ítélet napján! (S eltöröl szemében egy könnycseppet.)
PAVEL PAVLOVICS („a tatár”): Bizony, ilyenek a magyarok, derék, jóravaló emberek egytôl-egyig! Majdnem olyanok, mint a pravoszlávok. Talán azok is… Félig-meddig… Elmerengenek, s próbálnak felidézni valami képet, ami ehhez a távoli országhoz köthetô.
IVAN PETROVICS zavarja meg ôket álmodozásukban: Drága atyuskánk, drága Nyikolaj Mihajlovics! Egy Puskin kéne ide, hogy ódát írjon rólad, a te vendégszeretetedrôl és errôl a mennyei nedûrôl! Bár képes lennék viszonozni neked jóságodat!
NYIKOLAJ MIHAJLOVICS: Hadd el, Iván Petrovics bátyuskám! Az én szégyenem, hogy nem tudok többet adni, de sajnos nincs egy árva kopekem sem itthon, csak az a 10 rubel, amit a viborgiaktól kaptunk, rendkívüli esetre. Csendben vannak, a 10 rubel motoszkál a fejekben.
PAVEL PAVLOVICS („a sánta”) halkan: És mi számít rendkívüli esetnek!
NYIKOLAJ MIHAJLOVICS: Ha például annyira figyelnék a lakásomat, hogy nem tudnánk itt összejönni, hanem egy fogadóban kéne szobát kivenni a találkozóra.
Csüggedt elfogadás látszik tükrözôdni az arcokon.
IVAN PETROVICS intôen: Ne legyünk telhetetlenek harcostársak! Az ördög minden elégedetlenség szülôje, hát ne áldozzunk neki. Igaza van Diogenésznek a pogány görögnek: ha van valamid, még többet akarsz. Én pár napja hajnalig vodkáztam a Kokosnyikban, Szemjon Antonovics Nyikolajev és Anton Nyikolajevics Szemjonov tartott közösen afféle nyugdíjba vonulási búcsúestet. Hajnal felé már az asztalon táncoltam, olyan jó volt a kedvem. És?! Mi lett a következménye?! Az, hogy most hiányzik, állandóan az jár a fejemben, mikor tudnék visszamenni oda és mulatni megint egyet. Ím, ilyen csúfondáros az ördög, jót tesz veled, s aztán mégis rosszat. A mulatásnak sosincs jó vége…! Inkább maradtam volna otthon, és kortyolgattam volna ásványvizet…! MATVEJ FOMICS hevesen: A Kokosnyikban nagyon jó a vodka!
JEGOR ILLUMINIROVICS sietve, nehogy valaki más megelôzze a magyarázattal: Mert egyenesen Szaratovból hozatják, nincs jobb attól a vodkától, amihez a Volga vizét használták! PJOTR SZEMJONICS boldogan: Ugye, ugye!!! Mondtam én is!!! Nincs jobb a Volga
85
Úti Füzetek vizénél! Csukának is, vodkának is az a legjobb!
IVAN PETROVICS: Hanem Nyikolaj Mihajlovics testvérem, gondolkoznunk kéne tényleg azon, elég biztonságos-e a lakásodban tartani az összejöveteleinket! Gyermeked, feleséged van, még anyósod is veletek lakik, ôket ilyenkor el kell küldened, ami kellemetlen nekik, neked és nekünk is. És még veszélyes is itt lennünk! Pavel Pavlovics elmondta, milyen gyanús dolog történt az én lépcsôházamban. Ki tudja, nem szaglászik-e utánad is a rendôrség! Nem venném a lelkemre, ha a családodra veszedelmet hoznánk. Legközelebb menjünk valami semleges helyre, sôt, én már a mai munkánkat is másutt folytatnám. NYIKOLAJ MIHAJLOVICS: Kerítsünk most szobát valamelyik olcsó szállodában?
IVAN PETROVICS: Elég lenne egy éttermi szeparé is… Mondjuk… (Nyel egyet, és halkan ajánlja..) Mondjuk a Sztarogradecben… NYIKOLAJ MIHAJLOVICS: És ha véletlenül meglát minket valaki a szervezetbôl, akit mi nem is ismerünk?
IVAN PETROVICS: Na és! Ha már ô is ott van, nem szólhat egy szót sem! S ráadásul egy pohárkát meginni nem bûn, sôt veszélyes lenne bemenni és nem rendelni semmit, gyanút keltenénk! NYIKOLAJ MIHAJLOVICS: Ebben igazad van!
Marija Klavgyija áll föl elsôként. A többiek sorban követik. Öltözködnek, s már elôre dörzsölik kezüket az élvezettôl.
NYIKOLAJ MIHAJLOVICS: Menjetek elôre kedveskéim, nehogy megizzadjatok itt, és aztán megfázzatok. Csak leszedem az asztalt, s már megyek is utánatok. Pár perc az egész. Várjatok meg a Trifonov Kioszknál! Intenek, s vidám csevegés közepette elhagyják a lakást. A házigazda összeszedi a tányérokat.
NYIKOLAJ MIHAJLOVICS magának, félhangosan, mosolyogva, csúfondáros hangsúllyal: Szóval répás heringrôl, nyelvhal-ikra levesrôl meg tejfölös csukáról álmodoztok barátocskáim… Hallottam ám a konyhából! És ha tudnátok, hogy én az érkezésetek elôtt füstölt angolnás pirogot lakmároztam?! Ha? Leesne az állatok, az biztos! Nyolc került a bendômbe! Adhattam volna nektek is, de hát kiennétek a vagyonomból… Már így is túlzottan ideszoktatok. Az ember már csak a maga javát akarja, ilyen a természete… Megállapította ezt az az angol filozófus is, az az izé, na, az a rövid, pisszegôs nevû… Füstölt angolnás pirog, úgy ám, arra fog csak jól csúszni a vodka…, arra bizony… Hajnali találkozás
Vidám csoport halad hajnalban a Fontankán. A Sztarogradecben kezdték a mulatást, onnan a Gogolszkij Noszba, onnan a Szaltikovszkajába mentek. És most a Singer palota alatt, a cári díszszázad indulóját énekelve haladnak az újabb állomás felé. Egymás 86
Csabai László: Összeesküvôk
nyakába borulva: öt férfi és egy nô. Itt szembejön velük egy hibátlan eleganciával öltözött, kerek szemüveges, sétapálcát lóbáló úriember. Ez az úriember elôzô nap reggel érkezett a fôvárosba. Délelôtt az Alekszandrinszki színház direktorával találkozott, aki lekendezve közölte, hogy megvan a pénz és a cenzor beleegyezése: színpadra kerülhet darabja. Innen egy orvosi intézetbe ment, ahol a vezetô professzor megmondta kereken: olyan stádiumban van tuberkulózisa, ahol már megállíthatatlan. Azóta az utcákat rója. Nem tudja feldolgozni a két hírt. Örül, kétségbe esik, majd még mélyebb kétségbe, és kezdôdik az egész elölrôl. Abban az Azovi tengeri kisvárosban, ahol született, élt velük szemben egy hentes. Az, ha levágott egy malacot, kimosta a gömböcét, felfújta, bevarrta és a kerítésre akasztotta száradni. Pár hét alatt átlátszó labda vált belôle. A hentes fia, Andrej, gyakran áthozott hozzájuk egyet-egyet játszani. Csakhogy veszélyes játék volt ez! Egyetlen nagyobb dobás és örökre elkapta a krími hegyekbôl lebukó szél a pehelykönnyû labdát. Akkor aztán volt harag és számonkérés. Egy idô után inkább elbujt Andrej elôl. Most ô az a hólyaglabda. Ô maga. Tanul, törekszik, életeket ment, embereket vidámít és késztet részvétre, s mikor a sorsnak olyan kedve van, véget vet mindennek. Tehetetlen. Persze, régóta gyötri már ez a gondolat, de most vége a kétségeknek. Mûveiben néha legyôzte a reménytelenséget, és nem csak az elmúlás reménytelenségét: még azt is hirdette, hogy lehet most és itt értelmesen élni. Kinevették, mert bárhol gondolkodó fiatalok közé keveredett, mind az elkerülhetetlen, mindent elsöprô, véres forradalmat várta és tárgyalta. Most végignéz ezen a kompánián és elmosolyodik. Ôk azok, akiket állandóan gúnyol, s közben annyira szeret. Tetszik neki a gajdolásuk, s az, ahogy egymással versenyezve furakszanak a nôhöz. Anynyira szeretné hinni, hogy hiszi is: ezek nincsenek megmérgezve semmilyen világmegváltó romlottsággal, csak ôszinte, szelíd emberiességgel romlottak. Hirtelen egy kép jelenik meg elôtte: egy csapodár hölgyecske kilép a zöldségestôl, kiszakad kosarának feneke és széjjelgurulnak a hagymák, céklák, retkek. Egy gavallér ugrik oda segíteni, majd még egy, s még három. A hölgyecske hálálkodik, és mikor felpillant, meglepôdve állapítja meg, hogy mindegyiket rászedte már legalább egyszer. És a mi úriemberünk rohan vissza szállodájába, bemutatóról, betegségrôl megfeledkezve. Tollat, fényes irodapapírt kap elô, és elmerül abba az egyetlen valóságba, melynek ô határozza meg a szabályait, történéseit.
87
Csorba Piroska Körkörös
Úti Füzetek
APA MONDJA
Gürizek mint az állat kell egy kis lakás gürizek mint a ló kell egy kiságy jön a gyerek gürizek mint az állat kocsi kell jobb kocsi kell mikrohullámú sütô számítógép gürizek mint az állat nô a gyerek nônek az igények hajtani kell gürizni mint az állat hogy meglegyen minden ami kell ANYA MONDJA
Boldogan fogunk élni csak legyen egy kis lakásunk benne bútor tévé szônyeg függöny A gyerek kicsit hamarabb jött nem baj majd visszamegyek dolgozni hûtôszekrény mosógép mikrosütô fritôz kéne egy videokamera is felvenni legalább majd a másodikat ha már az elsôrôl csak fénykép Csak ezt a napot bírjam ki csak ezt a hetet mindjárt hétvége hónapvége évvége mindjárt iskolába megy mindjárt ballag mindjárt felvételizik mindjárt érettségizik a két gyerek 88
GYEREK MONDJA
Csorba Piroska: Körkörös
Hintôporos a szemem aludni akarok nem akar a cipôm óvodába menni nem akar a ruhám óvodába menni Betûket akarok írni a kakaómba a kanállal én akarom befûzni a cipômet megfésülni a hajamat nem szeretem a reggelt nem szeretem az autóbuszt nem szeretem a villamost nem szeretem az odautat se a visszautat én az Otthont szeretem ANYA MONDJA
Muszáj fölkelni kincsem anyunak dolgozóba kell apunak dolgozóba kell neked az oviba Látod mindenki megy majd szombaton majd vasárnap majd karácsonykor majd húsvétkor majd akkor tovább alhatsz add ide a cipôfûzôt add ide a fésût majd én most sietni kell most muszáj sietni hát nem érted kincsem teérted sietünk teérted megyünk a dolgozóba hogy neked jobb legyen GYEREK MONDJA
Nekem a legdrágább iskolatáskát a legmárkásabb cipôt a legklasszabb tornazsákot és a menôautós csomagolópapírt vették új dzsekim van új nadrágom új edzôcipôm új kocsink van 89
Úti Füzetek új lakásunk új bútorunk Este a sötétben még mindig szopom az ujjam félek a sötéttôl félek az iskolától félek apától pedig alig szól hozzám és anyához ANYA MONDJA
Nemsokára egyenesbe jövünk nemsokára meglesz minden vagy majdnem minden mások meg tudják venni nekünk is meg kell venni nem maradhatunk le az élet verseny
APA MONDJA
Én nem mondom hogy nem örülök neki de várhattunk volna egy kicsit ezzel a másodikkal legalább addig amíg utol nem érjük magunkat GYEREK MONDJA
A mások testvére mindig aranyos a mások testvére mindig szeretnivaló ANYA MONDJA
Én nem tudom mért nem érted meg hogy ô a kisebb Én nem tudom mért kell folyton bántani a kisebbet Én nem tudom mért nem tudsz vigyázni a kisebbre Én nem tudom mért vagy ilyen rossz mért vagy ilyen értetlen mért vagy ilyen nehezen kezelhetô
90
APA MONDJA
Csorba Piroska: Körkörös
Én nem vagyok a verés híve de az én idômben az apám engem aztán alaposan a nagyapám meg apámat rendszeresen ember is lett belôlünk ANYA MONDJA
Ne üvölts azzal a gyerekkel Ne üvölts a gyerekekkel Muszáj neked mindig üvölteni velük hiszen itthon se vagy soha GYEREK MONDJA Nem tudok játszani Nem tudok játszani Nem tudok játszani Nem tudok játszani APA MONDJA
Ott a legód fiam a dzsiadzsók a videojáték az automata macska az egérrel a számítógépes hardver meg a szoftver Ott a beszélô-pisilô-éneklô barbicsalád a barbiház a barbimercédesz mi a fenét bámulsz a levegôbe bökd már ki mit akarsz a születésnapodra GYEREK MONDJA
Nem tudom mit akarok a születésnapomra nem tudom mit akarok a születésnapomra nem tudom mit akarok mikulásra karácsonyra ebédre reggelire vacsorára mára holnapra holnaputánra 91
Úti Füzetek ANYA MONDJA
Jó dolgodban nem tudod már hogy mit csinálj az ember kiteszi a lelkét a szívét és ez a hála GYEREK MONDJA
El fognak válni Az apa és az anya elválnak ha már nem tudnak együtt élni ha már nem szeretik egymást igazságosan megfeleznek mindent a lakást a kocsit a telket a bankbetétet egyik gyerek az apával másik gyerek az anyával még jó hogy mi ketten vagyunk APA MONDJA
mindig tudtam hogy van egy harmadik én meg csak gürcöltem mint egy állat hogy minden meglegyen és ez lett a vége ANYA MONDJA
valami eltört valami hiányzott valami elfogyott valami elveszett majd most megváltozik minden
GYEREK MONDJA
most már nekem is van láthatásom mint a haveroknak most már nekem is van új apukám és az új apukámnak régi felesége és a régi apukámnak új felesége és anyukámnak is van új férje az új férjének is van régi felesége mi most már igazi nagy család vagyunk
92
APA MONDJA ANYA MONDJA
Csorba Piroska: Körkörös
Az ember azt hiszi érdemes de nem az ember azt hiszi megbecsülik eszükben sincs az ember azt hiszi majd rászolgálnak megérdemlik ezektôl hálát? egy körömfeketényit se azt se tudják mi a hála azt se tudják mivel tartoznak nehogy azt hidd köszönni is csak az orruk alatt majd fellöknek majd feldûtenek nehogy azt hidd megkérdezik hogy érzi magát az ember hogy szólnak egy szót is csak ha rájuk üvölt az ember akkor nyögnek ki valamit rángatóznak valami idióta zenére amitôl meg lehet ôrülni nem érdekli ôket semmi én nem is tudom hogy lehet így élni GYEREK MONDJA
Élet ez egyáltalán? Ezek csak rohannak nyüzsögnek güriznek lótnak-futnak idiótán vigyorognak a fônökükre bólogatnak szemránckrémmel kenegetik el az évek nyomát Nem beszélgetnek csak társalognak jópofiznak helyre kis disznó vicceket mondogatnak Törnek és törtetnek Én nem akarok így élni én másképp akarok majd eltervezem csak most még rohannom kell egy buliba ja és a konyakot meg a bagót ne felejtsem és valami fû is kéne 93
Úti Füzetek enyhe persze hogy hangulat legyen hogy feldobja az ember magát mindig csak a dögunalom az iskolában otthon a Plazában a városban mindenütt ANYA MONDJA
Valamit elveszítettünk fiam hogy mikor nem tudom nem vettük észre ha megtalálod fiam ôrizd ôrizd meg állj meg szorítsd magadhoz szorítsd erôsen és vigyázz rá nehogy elveszítsd nehogy te is elveszítsd fiam GYEREK MONDJA
Nem érek rá ne haragudjatok és nem is értem rohannom kell hisz tudjátok holnap kapom meg a diplomámat holnapután munkába állok aztán az esküvô és egy garzon mégsem elég maholnap hárman leszünk
94
Bene Zoltán Párizs környéki békék
Bene Zoltán: Párizs környéki békék
— Egyszer az asszony kimosta a zakómat, aztán mikor reggel fölvettem, szétrepedt a hátamon. Így jártunk az országgal is! — magyarázta Peti Jakab, s közben bô nyállal permetezte az abroszt. — Mostan a felvidéki hadjáratnak is vége lett — törölgette a bajuszát Sárkány Dénes. — Pedig ott tán gyôztünk, aszongyák... — Meghátrálásra nem a külpolitika, nem a nemzetközi forradalom állása késztetett, hanem belsô dezorganizáltságunk, mondta állítólag Kun Béla — jegyezte meg Peti Jakab. — Rohadjak meg, ha értem — motyogta Metzger Mihály. — Dezorgia. Mi a fészkes fene az? — A lényeg — vette vissza a szót Peti Jakab —, hogy béke lesz megint. Más, mint a korábbi, de béke. A társaság negyedik tagja csak hallgatott, csak hümmögött. A csöcsös-faros menyecske ekkor kirúgta maga elôtt a lengôajtót, egy tálcát tolva dús keblei elôtt, behatolt a helyiségbe és a négytagú kompánia felé indult. A tálcán gôzölgô tányérok. A tányérokban forró bableves. A levesben csülökdarabok és csipetke. Mellette macskapöcse. Paprika. Peti Jakab szája sarkában egy aprócska nyálgömb jelent meg, az ádámcsutkája megfeszült, finoman rezegni kezdett. A csöcsös-faros menyecske egyik tenyerén egyensúlyozva a tálcát, másik kezével a vendégek elé helyezte a levesestányérokat. Szép sorjában. Sárkány Dénes elégedetten horkantott, Metzger Mihály a fülét vakarta gyönyörûségében, a szótalan negyedik cuppogott, mint a csecsemôk. — Csuda ez a bableves — jelentette ki Peti Jakab. — Csuda enni és csuda a szelet eregetni idôvel… Kanalak csörömpöltek, szörcsögô hangok lebegtek a levegôben, akár kiterjesztett szárnyú, vadászó sasok a mezôk fölött. Szuszogás, morgás, sóhajok. — Amikor én nôhöz mentem — tette le a kanalát Peti Jakab —, amikor én életem során bármikor nôvel kezdtem, mindig magamat akartam más emberként látni. Új nô, új ember, ebben hittem. Úgy vélekedtem, minden bimbózó kapcsolat által megjavítom magam, hiszen tetszeni vágyom annak, akit meg akarok hódítani. Peti Jakab csalódottan vizsgálgatta üres tányérját. Sóvár pillantásokat vetett két társára, akik még egy-két kanál levesre számíthattak, mivel lassabban faltak nála. — De nem sikerült — közölte. — Csak ideig-óráig. Mihelyt megszoktam az új nôt, vagyis: ahogy már nem volt annyira új, már ismét olyan voltam, mint az elôzô nô idején. Olyankor újat kellett keresnem, hogy javuljak kis idôre újfent. Sárkány Dénes lenyalogatta a bajuszáról a zsíros levet, böffentett egy aprót. — Ennek mi köze Kun Bélához? — érdeklôdött. — Vagy az országhatárokhoz? — kontrázott Metzger Mihály. — Semmi — legyintett Peti Jakab. — Hacsak az nem, hogy nem csak én, de az ország se tud már megjavulni soha. Metzger Mihály a vállát vonogatta: — Rohadjak meg, ha értelek téged is… Kászálódni kezdtek, kopott katonakabátjukat húzgálták magukra épp, mikor a csöcsös-faros menyecske ismét kivágta a lengôajtót, egy újabb tálcát tolt dús keblei elôtt, amely tálcán egy üveg pálinka és öt pohár helyezkedett el bölcs rendben. A tálca és in-
95
Úti Füzetek gerlô tartalma visszavonzotta a távozni készülôket asztalukhoz. — Egy úr küldi maguknak — jelentette be a pincérnô mogorván, mielôtt távozott. Sárkány Dénes tanácstalanul töltött ki négy pohárba az illatos szilvóriumból. Aztán vonakodva az ötödikbe is löttyintett. Abban a pillanatban a vendéglô másik helyiségébôl egy kölyök lépett hozzájuk, olyan hirtelen, mintha a semmibôl tûnne elô, meghajolt és leült. — Egészségükre! Ittak. — Kinek köszönhetjük? — kérdezte Peti Jakab. — Cservonec herceg gárdafôhadnagy, szolgálatjukra — bokázott felpattanva az idegen, alig érezhetô akcentussal. — Hogy került ide? — Az orosz hadsereggel — mosolygott a herceg, miközben visszaereszkedett székére. — S mivel hazámban a fôrendekre nézve sajnálatos változások állottak be, hát maradtam. — Itt is kommunizmus van éppen — vetette közbe Peti Jakab. Cservonec herceg legyintett. — Bátyám, a Naszja Gorodin-beli báró Gorcsev cári kamarás egy ízben, különös jókedvében tízezer rubelt ajándékozott a cári balettnak. Mi tudunk veszíteni, uraim! — Na ja — mordult egyet a szófukar negyedik. Peti Jakab csettintett: — A herceg úr értelmes szavakat csalt a hallgatag Drugics ajkaira! Ez aztán a valami! Cservonec herceg leereszkedôen mosolygott, közben belsô zsebébôl egy pakli kártyát húzott elô. — Ismerik az urak a makaó nevû kártyajátékot? — Nincs pénzünk — tárta szét a karjait Metzger Mihály. Cservonec herceg lebiggyesztette az alsó ajkát és fölállt. — Azért a vendégeim voltak — mondta, azzal távozott. — Most már ilyen világ lesz? — vonta föl a szemöldökét Sárkány Dénes. — Orosz hercegek fizetnek nekünk szilvóriumot és kártyázni hívnak? — És a hallgatag Drugics értelmes szavakat ejt ki a száján! — egészítette ki Metzger Mihály. — Erre utalhatott az a Kun Béla is a dezorgiájával — vonta le a következtetést Sárkány Dénes. — Más lesz ez a béke, ebbôl is látszik — emelte magasba a mutatóujját Peti Jakab.
96
Gucsa Magdolna Halottaim
Gucsa Magdolna: Halottaim
találtam egy halottat pont jókor azazhogy nem is egy egészet — hogy pontos legyek, egy félholtat. mert a halottat csinálják hamarabb tanuljuk meg a hozzávalókat mint a húslevest
elôször is magas koleszterinszintnek vagy közúti balesetnek kell törzskönyvezni az átlényegülést, amikor semmivé vagy Istenné egyszerûsödik az egyszervolt aztán kell még egy koporsó nehogy hiányozzon a négy fal pedig pont azért szánjuk el magunkat végül, pont azért hogy többé ne kelljen négyig számolni
aztán kell élére vasalt öltöny vagy ruha nem túl mély dekoltázzsal hogy csak illedelmes gondolatokkal cicázzon a ministráns fiú no és kell az elegancia, ha férgekkel ülünk egy asztalhoz
de legelôbb hirdetés a helyi napilapba — százhúsz forint plusz áfa — a sohasem múló gyászról a kiadó raktárhelységek mellé (bár a temetô is ugyanez) esetleg, repetaként gyászmise a fontosabb évfordulókra nehogy illetlenül kikopjon az emlékezetedbôl az a pár soros definíció, amit a tószton tanultál
némi megfeszített munka árán tehát kész is a halott azt mondja az anyám meg a szomszéd és lassan én is azt hiszem a szívem nem kanopusz, parcellányivá kell felejtenem ami a halottaimból maradt
97
Úti Füzetek
Ókenézi György István Új árnyék
Nálam is járt a fekete ember, a csornij cselovek. Kérdezett, hogy vagyok? — de válaszként végre elzavartam, mert elmúltak a régi hogy-vagy-ok, s bennem elmúltak a vagyok.
Már a csillagok se halnak, áthullhatnak a Földön, az meg felforrt keserû levében, végakarata szerint mi meg belefôttünk, leszünk saját befôttünk, leszünk az új ôsleves, a Neogenezis preatomjai, s leszek én is új csornij cselovek, kínzód, tükröd, ámítód, mert te is ott leszel, mind ott leszünk, és istenemre, nem én leszek, akit bántanak, de én leszek, aki eljön…
Ajánlás Herceg! Kegyes jóságod, ha lát, nem engem lát, csak árnyékom, mely nálamnál nagyobb; követôm, de nem barátom, tükröm, de fekete másom, kárvallottam és kihasználóm, hisz én fogom el tôle a napot…
98
Fecske Csaba Groteszk mesék
Fecske Csaba: Groteszk mesék
Kicsike mesécske
Holka voltka, holka nemke voltka, voltka egyszerke egyke emberke. Olyanka voltka ezke azka emberke, mintka azka ujjamka. Kétke ökrécske semke voltka nagyobbka, mintka azka hüvelykujjamka, szarvacskájuk akárka azka csigácskáké. Kimentke ezke azka emberke kicsike ökröcskéivelke kicsike földecskéjére egyke kicsitke szántanicska. Kicsitke szántogatottka, egyke kicsitke elfáradottka. Lepihentke hátka egyke kicsitke. Amígka ôke egyke kicsitke szundítottka, kicsike ökreicske egyke kicsitke legelészkedettke. Egyke kicsitke jóllakottkáltak, egyke kicsitke elkóborolkáltak. Amikorka azka kicsike emberke fölébredke, kicsike ökreitke nemke találkálta. Haka azka kicsike emberke kicsike ökreitke megtalálkodja, eztke aka kicsike mesétke énke iske továbbka folytatomka. Nevetek
Alfonz és Fôfonz a két jómadár elment (elrohant, elszáguldott) Lacilóhoz. Laciló, vagyis Lászpaci szerelmes volt Ágotába és Bégotába, az ikrákba, pedig nem is hal volt. Csak hallott valamit harangozni felôlük, efféléket, hogy bim-bam, bim-bam. Bim-bam volt nagyon, ki nem állhatta Abigélt, amíg élt. Hogy mi volt Lászpacinál? Csetepaté! Zûr! Égszakadás, földindulás! Jenôke kinôtte Benôt, Benôke kirúgott a hámból, lórántotta Félixet, artúrta Dömét, kezében egy éles ypszilonnal Flóra pattant és elszáguldott elemért. S borért, Gáborért a gáborozóba. Gáboriskáék már javábban lillaláztak Lalival. Mire visszaértek Lászpacihoz, már nagyon kitágult Angelika. Valaki mondta is, nagy kár Oszkár, te ugatsz, vagy az uszkár?! Messzire gusztávolodott Adél még délelôtt, aki Marcellában raboskodott. Jeromosta a kezét, álmosta a lábát, Eta meg ette a kefét. Orbántották Palikát, mert drágállották az aladárát. Amint hazafelé ballagdáltak, találkoztak egy kossal, Ákossal. Együtt bégettek aztán. Tán még most is bégetnek, ha abba nem hagyták. Hupikék duma
Hol vót, hol nem vót, vót eccer egy öreg hapsi, aki király vót. Olyan randa vót ez a pacák már kiskorában, hogy az édesmuterja csúzlival etette az ablakon keresztül. A napra lehetett nézni, de rá nem. Lett is belôle nagy tohonya pasas, ha lehet, még rusnyább, mint addig vót, az ördög állandelon hozzá képest. Csakhogy most már maga lapátolja etetôjébe a kaját. Hát abrakolni, aztat igen komált. Meg is látszott rajta. A hasa vót vagy hat akó.. Amikor jól bekajolt, hanyatt vágta magát a priccsen, oszt a plafonyt stírolta. Ez az ipse, ez a király egyszem lányát csípte a legjobban a világon. Fáintos kis csaj vót, meg kell hagyni, szép vót a pofalemeze, kassi a virgácsa, király a két dudája, egyszóval jó bôr vót, klassz vót rajta minden, s minden rajta vót, aminek kellett. A fiatal ipsék mind odavótak érte. De a kis csaj oda se bagózott nekik. Hiába stírolták ûtet, hiába sóderoltak neki, hiába volt az a sok hasbaakasztó duma, palira vette ûket. Elkettyentek biz’a igen a mukik, kár vót úgy fölhergelni magukat. A kiscsaj ugyanis egy csóró krapekot, a kiskondást komálta. A kiskondás is csípte az ô búráját, csakhát az öreg pupák
99
Úti Füzetek eztet nem kultiválta, oszt mindig kekeckedett velük. De ráfázott, mer’ a kiscsaj áthajintotta a palánkon. Amikor a tata elfordult, hozzáment a csóró kiskondáshoz. Még most is boldogan élnek, ha fel nem dobták a bakancsot. Kotty belé, szilvalé!
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, szakálla nôtt kender. Ez az ember úgy szerette a munkát, mint kecske a kést. Az esze vágott, mint a borotva. Mindig eltalálta szarva közt a tôgyit. Maga alatt vágta a fát. Volt úgy, hogy túl nagy fába vágta a fejszéjét, máskor pedig bakot lôtt. Nem tudott zöld ágra vergôdni, kereshette a veszett fejsze nyelét. Bottal üthette a szamara nyomát. A lovának télen lefagyott a szarva. Karácsonykor is áprilist járattak vele. Azt rebesgették, hogy kiskorában maga szopta az anyját. Amikor már leért a lába a földre, elindult toronyiránt. Hiába sietett, sosem ért oda. Ha lenyelte a békát, harapófogóval se lehetett kihúzni belôle semmit. Nem engedett a herkópáternek se. Nem látta ugyan a fától az erdôt, azért mindig rossz fát tett a tûzre. Elhúzták a nótáját, ordított, mint a fába szorult féreg. Hát bizony, nem fenékig tejfel az élet. Valaki mindig beleköpött a levesébe. Tengelyt akasztott még a királlyal is, de ördöge volt, ô húzta a rövidebbet. Aztán mehetett a sóhivatalba panaszt tenni. Volt ennek a kenderszakállúnak egy tûzrôlpattant felesége, aki megtanította kesztyûbe dudálni. Két dudás persze nem fér meg egy csárdában. De hátra volt még a fekete leves. A menyecske leszedte róla a keresztvizet, azután meg ráhúzta a vizes lepedôt. Ô se volt különb a Deákné vásznánál. Egy bordában szôtték ôket. Megtalálta zsák a foltját. „No evvel én törököt fogtam!” — gondolta az ember, és kitette az asszony szûrét. De elôbb még szíjat hasított a hátából. „Mehetsz Kukutyinba zabot hegyezni!” — kiáltott utána, s fittyet hányt neki. Nyakába szedte lábát az asszony, hátra se tekintett, úgy sietett, mint akinek fôzik a kapcáját. Holdonfutó Jankó
Eluntam magam a földön, felültem hát az elsô ûrtrolira és meg sem álltam a holdig. Ott holdalattira ültem és elmentem Holdvárosba. Szép földes este volt. Az Orion hotelben béreltem szobát. Ablakomból pazar kilátás nyílt a városra és a jövôre. Ameddig szem ellát kráter kráter hátán. Ha ezer évig élek sem fogok szûkölködni kráterekben. Lassan leszállt az éj, épp földtölte volt. Szobám falán hatalmas térkép lógott, rajta a kiterített holdgömb. Könnyen kiismertem magamat, a földön évekig tanultam holdrajzot. Behozták a vacsorát: Fiastyúkból készített sültet. Felséges volt, nem hiába holdgázon készítették. Vacsora után elálmosodtam, sûrûn ásítoztam, amikor holdrengetô ötletem támadt: lefeküdtem aludni. Másnap reggel korán aHoldhivatalba siettem, a nevemre írattam hat föld holdat, mert úgy döntöttem, hogy ezentúl holdmûvesként keresem meg a kenyeremet. Holdbirtokos lettem hát. Gondosan elegyengettem a holdkupacokat, gereblyéztem, ásóztam. Az ásóm nyomán elôbukkanó holdi gilisztákat összegyûjtöttem, gondoltam, jó lesz csalinak, ha horgászni megyek a Holdközi tengerhez. Ültettem holdi epret, holdi mogyorót, és mert nagyon szeretem a virágot, ültettem fokholdi ibolyát is. Boldogan éltem volna, ha holdrengés nem pusztított volna a városban, ahol éltem. Mindenem odaveszett, egy csapásra holdonfutó lett belôlem. Nem volt mit tennem, 100
Fecske Csaba: Groteszk mesék
visszajöttem a földre. Gomblyukamban egy szál fokholdi ibolya emlékeztet a szép holdi idôkre. Mese a mesérôl
Hol voltam, hol nem voltam, egyszer valahol voltam és egy mesét írtam neked kis olvasóm. Arról szól ez a mese, hogy mesét írok neked és te elolvasod. Nagy gyönyörûség számomra, hogy látom amint olvasod a mesét, amely arról szól, hogy én mesét írok neked, amit te szádat csücsörítve elolvasol és közben talán elképzelsz engem, ahogy fülig érô mosollyal körmölöm a mesét, amely arról szól, hogy mesét írok neked arról, ahogyan a mesét írom, amit te elolvasván elképzeled, hogyan is írom a mesét, amíg csak ki nem fogy a tollamból a tinta, vagy rá nem jövök titokzatos tények alapján, hogy már réges-régen nem vagyok, csupán egy mesében hol voltam, hol nem voltam, és ennek a mesének a végén talán nem is pont van, hanem egy gazdátlan könnycsepp, az én utolsó könnypontom.
(Állócsillag, hullócsillag — Ésik Zsófia illusztrációja) 101
Úti Füzetek
Ésik Sándor Állócsillag, hullócsillag
Ésik Sándor világjáró sorozata 120.
Lassú, méltóságteljes karcsapásokkal szálltam. Eleinte a sátor ponyvatölcsérje peremén, ahol a legmagasabban ülôknek még a pupilláját is láthattam. Megdermedt szemgolyók kísértek, senkit nem láttam pislogni. Kicsit bedöntve a derekamat feljebb vettem az irányt. Milyen jó a denevérnek, gondoltam. Igyekeztem elkerülni a rengeteg kötelet és drótot, amelyek a trapézt rögzítették. Ô reflexbôl húz el mellettük. Fenn a kupolában már egészen szûk kanyarokkal köröztem. Milyen mulatságos, mosolyodtam el. A közönség égnek forduló arca követte röptömet, és úgy fordult körbe-körbe, mint a víz a lefolyóban. Vajon a teniszjátékosok felfigyeltek már a közönségükre? A sok ezer arcra, amint ingaként mozdul balról jobbra, jobbról balra? Nemigen… Ezek az emberek balról jobbra, vagy éppen ellenkezôleg örvénylenek? Így, repülve én se tudom, mi merre van. Vitorlázásra váltottam, mert a befelé esô karommal megéreztem a feláramló meleget. Igen, ezt Sam Small is mondta: figyelni kell az áramlatokat. Veszélyesek, de segítenek is. Egyszer, amikor még kezdô volt, majdnem leverte a templom gombját. Honnan sejthette volna, hogy a magas épület körül még a szellôcskék is erôs örvényeket keltenek? A manézsban senki sem mozdult. A kupola trapézszámának résztvevôi a tornaszereken vesztegeltek, a zenekar leengedett hangszerekkel állt a karmester hátánál. A direktor úgy maradt, ahogy megfordult. Lenn, a manézs bejáratánál a függönybe kapaszkodva meresztették felfelé a tekintetüket, akik éppen jelen voltak, amikor az üléssorok közötti lépcsôn három, vagy négy határozott lépés után repülni, körözni kezdtem a cirkusz sátrában. — Ki az a szürke kis ember a manézs bejáratánál, — kérdeztem az artistát, aki mellett egy finoman rugózott, behajlított térdes landolással leszálltam. Egyedül mellette volt hely, mert a hölgy, aki addig a reflektorok kereszttûzében szaltózgatott, a szemközti trapézon maradt. Mi itt elég nehezen fértünk el, ráadásul ez az én artistám elég verejtékszagú volt. Flitteres ruháján sárga izzadtságcsíkok kanyarogtak. Még jó, hogy lentrôl nem látszik az ilyesmi. — Maga hogy kerül ide, mit csinál, hogy csinálja — préselte magából a szavakat az artista. A kötélen nagyon jól látszott az a szakasz, ahol fogja. Fényes barnára szutykosodtak és egymásba ragadtak a szálak. A tenyerébôl apró kis patakban most is gyöngyözött a verejték, és lassan kanyargott végig a csuklóján. — Láthatja, iderepültem — válaszoltam. Egy kicsit megpróbáltam elhúzódni, hogy ne egymás arcába beszéljünk. Lepillantottam. Még mindig bénult volt mindenki, bár a közönségben egyesek suttogva egymáshoz hajolva mutogattak felénk. Ekkor hasított belém a felismerés, hogy eddig csak nekifutásból próbáltam repülni. Hogy szállok el innen… — Mondja, olvas maga Erich Knight-ot? — kérdeztem, és megpróbáltam nem gondolni a késôbbiekre. — Óh, hát maga Sam Small, aki rájött, hogy tud repülni — virágzott ki a tekintete. Testsúlyát áthelyezte a másik lábára. — Á, én csak olvastam Sam Smallt, és arra gondoltam: ô megpróbálta, és felszállt. Nem tudom, abból a néhány millió emberbôl, aki olvasta hánynak jutott eszébe, hogy
102
Ésik Sándor: Állócsillag, hullócsillag
felrepüljön, én megpróbáltam. Látja, itt vagyok. Megpróbálja? — Ismét lenéztem, tekintete követte az enyémet. — Na ne… — csuklója felett megfeszültek az inak, jobban megmarkolta a kötelet. — Szóval ki az a szürke kis ember a manézs bejáratánál — ismételtem meg a kérdést. Az artista alatt még ingott a léc az elôbbi ötlettôl, amikor odanézett. Szeme bizonytalanul próbálta követni azt a pontot, amire én néztem. — Nem arra a cilinderes, fényes zsakettes vidámabbikra gondolok, aki két szám között szét- és összehúzza a függönyt, mosolyog, és magára vonja a nagyérdemû figyelmét addig a néhány pillanatig, amíg el nem kezdôdik a következô szám. —Kinyújtott karral, az ujjammal mutattam az irányt, ettôl a trapéz inogni kezdett, az én ujjam pedig hol ide, hol oda mutatott. — A porondmester? — kérdezte bizonytalanul. Maga is sejtette, hogy rossz nyomon jár. — Nem, nem ôrá, hanem arra a másikra gondolok, — próbáltam irányítani a tekintetét — ô az, akit úgy látom senki sem vesz észre, hiszen mindenki a fény, az attrakció, az izgalom miatt jött, nem azért a kifejezéstelen arcúért. Ránéztem az artistára, aztán vissza. Nem akartam hinni a szememnek: eltûnt az illetô. Elhallgatott viszont hátul valahol az egyre hangosabbakat horkantó oroszlán. Aztán megrezdült a függöny, emberünk arca ismét feltûnt a sarkában. Allé, kiáltotta fojtottan. A cilinderes kitárta karját, két lépést szökkent elôre, és hangosan rikoltott, allé… A közönség figyelme rászegezôdött. A szemközti trapéz artistáinak homlokán a reflektorok sugarában fényes gyémántporként izzott a verejték. Allé — kiáltott most már még hangosabban a porondmester, ezúttal már a karmester felé fordulva. Lendült a pálca, megperdültek a dobverôk, felrivallt a rézfúvósok hangja. — Menjen, menjen innen, — nyomta oldalamba könyökét ijedt türelmetlenül beszélgetôtársam. Attrakcióóó, húzta el a hangát odalenn a cilinderes és pattintott egyet az ostorral, amit a függöny redôibôl szedett elô. Allé… Megbolydult a nézôtér, kialudtak a lámpák, egyetlen reflektor maradt bekapcsolva, az pedig az artistanôre szegezôdött, aki méregetni kezdte a távolságot, és idegesen markolászta a lengôtrapézt. A nézôk egy része még tekintgetett ide-oda a sötétséget kémlelve, de amint az istennôi alkatú cirkuszkirálynô egyedül maradt a fényben, és szinte lebegett a semmiben, nem nézett már senki másfelé. Óvatosan megérintettem az én artistám vállát. Nem vett rólam tudomást, tekintete összeakaszkodott a nôével. Elfeledve elôbbi aggodalmamat, elengedtem a kötelet, és egy leheletkönnyû mozdulattal feküdtem rá a langyos, párás, emberszagú feláramlásra. A zenészek lassú háromnegyedre váltottak, és ennek ütemére az artistanô is ellendült a trapéztól. A hat nagy acél tartóoszlop egyikén, mint a vitorláson az árbockosár, páholyként várt egy újabb pihenôhely. Pontosan landoltam, pedig oda alig esett egy kis fény. Annyi azért mégis, hogy a szürke kis ember megtaláljon a tekintetével. A háromnegyedes taktusra ingott a feje, ahogy a sirályként repülô nôt nézte. Arcán semmiféle indulat nem tükrözôdött, én viszont egy kicsit kényelmetlenül éreztem magam. Nem messze tôlem a csillogó kelmékbôl varrt ruhájú nô elengedte a lécet, az én artistám biztos kézzel elkapta, aztán kezdték elölrôl. Fényszórósugarak pásztázták a közönséget is. A nézôk arcán gyönyörködés, izgalom, öröm tükrözôdött. Mit akarok én itt a repüléstudományommal, anyátlanodtam el. A könyökömet nyomta a kosár durva acélpereme, a lábam elzsibbadt álltomban, mintha ezer tüske szúrná, úgy fájt. A reflektor megállt egy-egy arcon. A nôké sugárzott, hogy olyanok szeretnének lenni, mint aki ott repül, a férfiak pedig mint aki elkapja ôket. Irigylik, istenítik a fennlévôket. A nô körül eltûntek a tornaszerek, csak a sok sóvár tekintet tartja ôket a vakító magasságban. Lebegnek mint az örökkévalóság, 103
Úti Füzetek és lehet, azt gondolják: így nem száll senki, csak ôk. Talán igazuk is van. Néznek jobbra, néznek balra, senki. Felpillantanak, csak a kupola. Lent ámuló tekintetetek, összeverôdô tenyerek. Ünnep, ünnep, ünnep… A kis szürke emberre egyikük se néz. De ô már el is tûnt. Vége a számnak, vége a mûsornak. A közönség zajosan tülekedik, a zenekar szedelôzködik, eltûntek az artisták. Odalenn hozzáértô emberek bontják a szerelvényeket. Fejemet hozzádörzsölöm a sátorponyvához, és kicsit tériszonyom van. — Nem jön le? — hallom valahonnan az ismerôs artista kérdését. Aztán feltûnik a feje is a lábamnál. Mellém kapaszkodik. — Szóval ki volt az a szürke kis ember a manézs bejáratánál, — szegezem neki ismét. Óvatosan helyet csinál magának a szûkösségben, a testén egy kis remegést érzek. Úgy látom megtörölközött és vonásai is mintha kisimultak volna. Meglep, hogy ôsz a mellszôrzete. A teljes megvilágításban szembetûnô a festett haja. Ez az férfi benne van a korban. — Az a szürke kis ember? — Arcát a bejárati függöny felé fordítja, de nincs ott, akirôl beszélünk. — Ô a sztár, ô az igazi sztár nem mi, — folytatja lemondóan, aztán egy rándulásszerû mozdulattal felém fordul. Szaltózhatok én, repkedhet maga, ô a sztár. — Ugyan, hogy mondhat ilyet? — Bizonytalan és rekedt a hangom. — Mikor a manézs hercegét majd leparancsolja a rivaldafénybôl, és emberségbôl megengedi neki, hogy hátralévô éveiben a vadállatok alól takarítson, még akkor is ô lesz a sztár. — Zihálva szedi a levegôt, borotvált fejének sörtéi hangosan kaparják a sátor vásznát. Karizmai rángatóznak, amint folytatja. — Ôt nem zavarja, hogy neki sohase tapsoltak. Neki csilingelt eleget a pénztárgép. — Ô a cirkusz tulajdonosa. — Mindketten lenézünk, ki kapcsolódott be a beszélgetésünkbe. Karikás szemû, fáradt nô néz ránk. A szeme körüli szarkalábakban borsónyi csomókban a smink, redôsre ráncosodott felsôajkán a csillámpor ôszülô bajuszkába kapaszkodik. — Jöjjenek le, mert bontjuk a sátrat. Nem akar segíteni? — Az artista elindul párja után, egyedül maradok. Kicsit szabadabban mozgok a nagyobb helyen. Megfürdetem arcom a felém áramló frissebb levegôben. Megérinti a vállam, a lapockám táját. Aztán megmozdul a hátamon a verejtékcsepp, amikor a lábam egy kis zökkenéssel megtalálja a vastraverzen a lefelé vezetô elsô lépcsôfokot.
Szabolcs-Szatmár-Bereg megye irodalmi díját a Ratkó József-díjat 2008-ban Elek Tibor irodalomtörténész, esszéíró, kritikus, szerkesztô kapta.
104
