CON AIR - A FEGYENCJÁRAT. Scott Rosenberg forgatókönyve alapján Írta Richard Woodley

CON AIR A FEGYENCJÁRAT

Scott Rosenberg forgatókönyve alapján Írta Richard Woodley

= Yoco =

Eredeti cím: CON AIR © 1997, Disney Enterprises, Inc. All rights reserved! Minden jog – beleértve a részletekben való közlés jogát is - fenntartva!

Fordította: dr. Rába Elıd

ISBN: 963 8370 18 l

InterCom Nemzetközi Kulturális Szolgáltató Kft. Felelıs kiadó: a kft. ügyvezetı igazgatója Sorozatszerkesztı: Mentes Endre Nyomta az Alföldi Nyomda Rt. A nyomdai megrendelés törzsszáma: 1975.66-14-2 Felelıs vezetı: György Géza vezérigazgató

„Egy társadalom civilizációs Szintjét a fegyencein lehet lemérni..."

Dosztojevszkij

CON AIR - A FEGYENCJÁRAT

1. FEJEZET

A táj szinte úszott és megdagadt, kontúrjai alig kivehetıen vibráltak a horizonton. Felragyogott az elsı csillag az égen, majd hirtelen el is tőnt a füstfelhık között. Az este úgy repült az ég felé, mint egy csapat madár; az éjszaka rémisztı gyorsasággal közeledett − de nem vette birtokába a tájat. A parton az égı olajfúró tornyok gigantikus fáklyákként világították meg a környéket. Cameron Poe magányosan álldogált a vontatóhajó orrán, s azon tőnıdött, hogy vajon a múltját vagy a jövıjét látja-e. Amikor a hajó kikötött, Poe biccentett a kormányos felé, vállára emelte tengerészzsákját, s a pontonhídra lépett. Elindult lefelé a parton, az országút irányába. Megszaporázta a lépteit, igyekezett minél gyorsabban minél távolabbra kerülni ettıl a pokoltól, a füst és a tőz iszonyatától. − Nos, katona, hamarosan megérkezünk. − Így igaz, Vernon. − Cameron Poe kihajolt a Dodge ablakán, és mélyet szippantott a fülledt levegıbıl. − Mégiscsak más ez, mint amit az elmúlt két hónapban szívtam. Poe-t egyszerre rettenetes fáradtság rohanta meg. Egész testében elernyedt, s álomba merült. A homokról álmodott. Ez a szörnyő anyag beette magát teste minden zegzugába, ott volt a szemében, a füleiben, a körmei alatt, aztán ott a fenekében; ott volt mélyen a kabátja zsebében, ott a zsebkendıjében. Aztán emberekrıl álmodott, fejvesztetten menekülı katonákról, szétrobbant testrészekrıl, az ég felé repülı karokról és lábakról, vértıl csatakos zubbonyokról. Álmaiban sokszor a magasból látta a sivatagot, akár egy héja, égre kiáltó vércseppeket és vöröslı homokot látott. − Ahogy így elnézem a kitüntetéseit, elég sok helyen megfordulhatott. Ejtıernyıs, gyalogos vagy netán kommandós volt? A Sivatagi viharból jön? Poe nem válaszolt, mire az öreg témát váltott: − Hamarosan megérkezünk. Van valami terve, katona? Egy olyan fiatalembernek, mint amilyen maga, biztosan rengeteg ötlet motoszkál most a fejében, mit is fog csinálni, ha hazaér. Szóval, mi a terve? Már hosszú órák óta utaztak Alabaman keresztül, de eddig az öreg nem nagyon faggatódzott, érezte, hogy alkalmi utasa nincs abban az állapotban, hogy cseverésszen vele. Miután Poe leintette az autót, s beszállt az öreg mellé, váltottak ugyan néhány semmitmondó mondatot, de aztán órákig csendben ültek. Most viszont, hogy közeledtek a cél felé, a sofır egyre kíváncsibb lett. − Pihenni fogok. Ennyi. Szitálni kezdett az esı. Poe kihajolt az ablakon, s apró vízcseppek borították el arcát. Megint az Öböl szagát érezte. Hiába igyekezett elhajtani magától a közelmúlt emlékeit, azok ott rajzottak makacsul a tudatában, s nem engedtek. Nem akart újra sárban, homokban hason kúszni, nem akart többé, jobbjában bajonettel, az éj leple alatt becserkészni senkit, nem akart rajtaütni az ellenségen, nem akart vért látni, vért,

amelyet maga ontott ki, nem akart többé élettelen testeket maga körül, nem akarta érezni többé, amint az adrenalinszintje a maximumra nı a közeli gyilkolás igézetétıl. Nemcsak a lelke sérült a több éves szolgálat alatt: a bal vállában benne maradt egy 7,62 milliméteres golyó, s a bal térdével is gondjai voltak. De végre mindennek vége. Nincs több lesben állás, nincs több rettegés. A nyugalom és béke ideje következik. Már majdnem otthon volt, s itt biztonság várja. − Itt is vagyunk, Mr. Poe, akarom mondani Poe kapitány. − Mr. Poe, maradjunk ennyiben. Köszönöm a fuvart. − Én köszönök mindent, amit a hazáért tett. Cameron Poe kiszállt a kocsiból, kiemelte a zsákját, s becsapta maga mögött az ajtót. Röviden integetett, majd néhány másodpercig mozdulatlanul állt a sötétben, figyelte, amint a Dodge hátsó lámpái eltőnnek a kanyarban. Egyszeriben megdermedt, alig akarta elhinni, hogy végre megérkezett. Alig néhány napja hogy leszerelt, de most mindez úgy tőnt fel elıtte, mintha évekkel ezelıtt történt volna. Hét év szolgálat után elıször végre igazán szabadnak érezte magát. Soha nem volt nyugalmas élete. Montgomeryben kicsapták a iskolából, s nem sokkal ezután belépett a hadseregbe. Nem volt különösebben kalandvágyó szellem, pusztán menekülni kívánt otthonról, elkerülni a helyrıl, ahol élete csupa nyomorúság és szenvedés volt. Az anyja nem törıdött vele, ezért jó ideig a nagyanyja viselte gondját. Mindez rendben is lett volna, ha alkoholista apja − akinek soha nem jelentett gondot, hogy ürügyet találjon verni a fiát − nem mérgezi meg végképp az életét. Aztán Cameron egy idı után nem bírta tovább a sorozatos ütlegelést, s egy alkalommal neki is eljárt a keze. Apja megesküdött rá, hogy ezért megöli, úgyhogy a fiú jobbnak látta, ha mihamarabb elköltözik hazulról. Még aznap este összepakolta a holmiját, s szentül megfogadta, hogy minden kapcsolatot megszakít a családjával. A hogyan tovább kérdésére ezek után a hadsereg látszott a legkézenfekvıbb megoldásnak. Olyan csapattestben akart elhelyezkedni, ahol a legkeményebb kiképzés várja, olyan feladatot keresett, amely a leginkább próbára teszi az erejét. Semmi sem volt eléggé nehéz számára, keményebb és keményebb megmérettetésekre vágyott. Kezdetben úgy hitte, az ejtıernyısök egysége ideális lesz, késıbb rájött, hogy a rohamosztagosok elitcsapatába, a U.S. Army Rangersbe bekerülni, az az igazi rá méretezett feladat. Ez a különleges alakulat volt a hadsereg krémje, a legkiválóbb, kivételes szellemi és fizikai képességő katonák győjtıhelye. A rohamosztagosok néhány ezren voltak mindössze, de ez a társaság egy komplett hadsereggel ért fel. Mindenhez kellett érteniük, és tudtak is jóformán mindent, amit egy katonának csak tudnia kell és lehet; járatosak voltak a tradicionális és a nem hagyományos hadviselési technikákban egyaránt, értettek a fegyveres, de a puszta kézzel vívott harchoz is, a nap huszonnégy órájában készenlétben álltak, és bárhol, bármikor be lehetett ıket vetni. A rohamosztagosok csapata fogalom volt a katonaságon belül, ık voltak a védelem elsı − és utolsó vonala. A nagyanyja akkor halt meg, amikor Poe éppen egy isten háta mögötti helyen, FortBenningben vett részt a kiképzésén. Ekkor Poe végképp leszámolt a még megmaradt ábrándjaival is, hogy esetleg valamikor majd hazalátogat. Nem is látták soha többé a szülei. Hatalmas transzparens függött a terem végében a leszerelés napján: a U.S. Army Rangers címere. Kék alapon egy dombornyomású oroszlán, a mancsaiban tomahawkkal és lıporszaruval. Az állat felett körben a szlogen, a rohamosztagosok jelmondata: „A rohamosztagosok mindig az élen járnak.”

Brack ezredes szigorú tekintettel, peckesen feszítve lépkedett fel s alá az elitalakulat kis csapata elıtt. − Az Army Rangers történelmünk büszkesége − bömbölte Brack, s pálcájával a tenyerébe csapott. − Ezerhétszázötvenhat, a függetlenségi háború óta a rohamosztagosok a hadsereg oszlopai, mi mutatjuk az utat minden nagyobb háborús konfliktusban, melyben az Egyesült Államok részt vett. Cameron Poe ajkai keserő mosolyra húzódtak. „Történelmünk büszkesége”, „a hadsereg oszlopai”, micsoda szavak! Ezt a dicsıséget aztán tényleg nem kívánta senkinek. A legkülönösebb az volt, hogy mindezt egy olyan ember szájából hallotta, aki nemhogy az elitkommandó csapatában, de − Poe errıl meg volt gyızıdve − még egy közönséges gyalogos zászlóaljban sem állta volna meg a helyét. Brack a rohamosztagosok szemében nem volt katona. Senki nem tudta, hogyan vitte ezredesi rangig az egységben. Poe nem ismert senkit, aki harc közben látta volna, Brackre különbözı adminisztratív jellegő feladatokat bíztak csupán. Mint ezt a mostanit is: ı búcsúztatja a leszerelteket. Most más irányt vettek gondolatai. Megpróbálta mérlegre tenni a szolgálatban eltöltött hét évet. Eszébe jutott az egyik legkellemetlenebb emlék: egy alkalommal az egyik felettese − valami nagyszájú ırmester − a kantinban kissé kapatos állapotban belekötött egy barátjába. Poe a barátja védelmére kelt, s mindent megpróbált, hogy elkerülje a nyílt konfliktust, de mindhiába. Addig-addig feszítette a húrt az ırmester, míg Poe megütötte. Mindössze egyszer csapott oda, ráadásul nem is nagy erıvel, ez azonban elég volt ahhoz, hogy az ırmester ájultan essen össze. A rohamosztagosoknál mindezért szigorú börtönbüntetés járt volna bárkinek, de mivel Poe volt az egyik, ha nem a legjobb katona a csapatban, a felettesei eltussolták az ügyet, elintézték, hogy megússza egy közönséges fenyítéssel. Hogy ezt sikerült keresztülvinniük, az magát Poe-t is meglepte, hiszen egy pillanatig nem volt hajlandó együttmőködni az érdekében eljáró tisztekkel: nem bánt meg semmit, eszébe sem jutott, hogy felmentést keressen tettére, vagy mentegetızzön, s meg sem fordult a fejében, hogy bocsánatért esedezzen a sértett ırmesternél. Cameron Poe győlölt mentegetızni, úgy vélte: akárhogy is történt, hibát követett el, s ezért bőnhıdnie kell. Csukták volna le, gondolta már akkor, megérdemelte volna. −... Az egész tisztikar nevében bízvást állíthatom: nagyon sajnáljuk, hogy leszerelnek. Valamennyiüket a fiamnak tekintem, hiányozni fognak. A U.S. Army Rangers legnemesebb hagyományait folytatták, mind jelesre vizsgáztak bajtársiasságból, bátorságból... Bátorság? Poe számára az egyik legmegfoghatatlanabb, legillékonyabb fogalom volt ez mind közül. Nem értette, hogyan beszélhet valaki bátorságról, amikor még nem járt harcmezın, hogyan ejtheti ki ezt a szót egy olyan ember, aki még nem hallotta a megroppanó csont hangját, nem érezte a bajtársa kiomló vérét a maga testén, nem hallott még halálhörgést alig néhány hüvelyknyire a fülétıl. Cameron Poe gyakran félt már életében. − ... Köszönünk maguknak mindent, köszönjük, hogy tőzön-vízen át megvédtek a hazát. És ne feledjék: hiába veszünk búcsút egymástól, most már örökre a U.S. Army Rangers tagjai maradnak. „A rohamosztagosok mindig az élen járnak.” Soha nem okozhatnak csalódást nekünk, ezt jól véssék az eszükbe! Az országúttól már látszott a kikötı, Poe úgy becsülte, nem lehet egy mérföldnél messzebbre. Az elsı lépéseket lassan, nagyon lassan tette meg, de ahogy fogyott a távolság, mind gyorsabban haladt. Nem telt bele néhány perc, s már oda is ért. A víztıl úgy ötven yardnyira beljebb egy hatalmas, legalább száz láb hosszú jacht

állt a parton. Láthatóan már hosszú ideje nem rendeltetésszerően használhatták, ez a hajó jó pár éve lehetett utoljára vízen. Poe megállt, cigarettára gyújtott, de néhány slukk után eldobta. Most már egész testében remegett, alig bírt magával az izgalomtól. Néhány lépés távolságra a jachttól még egyszer megállt, a zsebébıl egy papírdarabot vett elı, s az öngyújtója fényénél megnézte. „Az országúttól egy keskeny ösvény vezet le a bárig. Egyedül gyere. T.” Poe benézett a hajóablakokon keresztül, s magában konstatálta, hogy jó helyen jár, noha a „bár” minısítést kicsit túlzónak érezte. Ócska popzene taktusai szőrıdtek ki az ajtón. Jellegzetes kikötıi csapszék volt ez. A helyiségben elszórtan néhány asztal állt, az asztaloknál egy-két vendég: halászoknak és dokkmunkásoknak látszottak. A kiszolgáló személyzet egy csaposból és két pincérnıbıl állt. Ez utóbbiak közül az egyik éppen a bárpultnál állva várta, hogy a csapos kimérjen négy Wild Turkeyt, amikor Cameron Poe benyitott. 25 év körüli, vékony, gyönyörő, platinaszıke lány volt, mintha csak egy mesébıl lépett volna elı. A lényébıl áradó szépség és báj szinte delejezte az embert. Nem illett ebbe a durva, közönséges környezetbe. Cameron Poe, aznap elıször, elmosolyodott. A földre tette a zsákját, odalépett a bárpulthoz, és hátulról befogta a lány szemét. − Nos, mi újság az én kis drágaságommal? A lány egy pillanatra meghökkent, majd hirtelen megszólalt: − Cameron Poe, te már sosem változol meg? A férfi válaszul megperdítette a lányt, szorosan magához ölelte, és lágyan megcsókolta. − Tehát megkaptad az üzenetet. Hála Istennek, végre megjöttél! Mellesleg: melyik drágaságodra gondolsz? − kérdezte a lány. − Mindkettıre. − Poe óvatosan megérintette a lány hasát. − Semmit sem fogsz érezni. Számolj csak utána: két hónapja, hogy elutaztál Arábiába. A baba sem lehet több két hónaposnál. − Lehet, hogy semmit sem érzek, de hallani biztosan hallok majd valamit. − Poe leguggolt, és a lány hasára szorította a fülét. − Egészen biztosan nem, egyszerően lehetetlen − hangzott a válasz. − Tricia Poe, te nem tudod, hogy mi mindent képes vagyok meghallani. Tudod, szakmai ártalom... Igen, most, most hallottam valamit! − Ez utolsó szavakat már felegyenesedve mondta ki. Mosolyogva nézett a feleségére. − Hidd el, hallottam. Cameron Poe körbepillantott, s alaposabban szemügyre vette a helyiséget. Nem tőnt túlságosan bizalomgerjesztı helynek. Az asztaloknál dekkoló pofák között egy olyat nem talált, amelyikkel szívesen váltott volna akárcsak egyetlen szót is. Az pedig, hogy a vendégek közül mindenki ıket nézte, kifejezetten zavarta. − Hogyan dolgozhatsz egy ilyen kocsmában? Egy angyalnak máshol a helye. Tricia zavartan elmosolyodott: − Tudtam, hogy nem fog tetszeni, de nyugodj meg, másfél hónapja vagyok itt, s eddig még nem volt semmi gond. Pillanatnyilag nem találtam mást, és tudod, mennyire kell a pénz. Nem akarok sokáig maradni, ha akarod, már holnap kilépek... Ó, a pokolba, azt hiszem, dolgoznom kell... Három férfi lépett a kocsmába. Egy pillanatra mindenki abbahagyta a beszélgetést a kocsmában, s Poe-nak − bármily nevetségesnek is tőnt fel elıtte − az az érzése támadt, hogy mintha a zene is egy leheletnyit lehalkult volna. Azok hárman − egy nagydarab, bikanyakú, durva vonású, a haját hátul vékony, zsíros copfba összefogó gorilla, egy holdvilágképő, egyszálbél kis stepszli és egy, a két karján sőrőn tetovált, inas, magas fickó − végigtrappoltak a helyiségen; hosszú szárú cowboycsizmát viseltek, lépéseik

zajától megremegtek a kocsma falai. A csapos félelemmel vegyes tisztelettel nézett rájuk, és alázatosan meghajtotta a fejét. A három férfi − Billy Joe, Ronnie és Smoke − megálltak a pultnál, és lassan körbehordozták tekintetüket a helyiségen. − Hé, Tricia − szólalt meg egyszerre Billy Joe, a bikanyakú −, nem csatlakozol hozzánk egy pohárkára? − Kösz, de nem. Dolgozom − válaszolt a lány. − Gyere, ne kéresd magad! − mondta most Ronnie, a holdvilágképő. − Kik ezek a köcsögök? − kérdezte Cameron a feleségét. − Törzsvendégek, ne törıdj velük − válaszolta halkan Tricia. Poe nem nagyon szerette, ha olyan hangot ütöttek meg a feleségével, mint amilyet most itt ez a kettı, de elhatározta, hogy türtızteti magát. Leült egy asztalhoz, és − készen arra, hogy bármikor közbelépjen − onnan figyelte tovább az eseményeket. Billy Joe szesztıl vöröslı tekintete egyszerre megakadt Poe-n. − Ki az a kis pöcs ott a sarokban? Hé, apafej, mi a neved? Poe keze ökölbe szorult. Tricia rögtön észrevette a mozdulatot, ezért gyorsan odalépett hozzá, és megpróbálta lecsillapítani. − Rá se ránts, Cameron. Ezek már csak ilyenek, nem lehet beszélni velük. Ha nem veszed ıket észre, le fognak szállni rólad − mondta suttogva, remegı hangon a lány. − Hé, katona − szólalt meg most Smoke −, nem hívsz meg engem és a haverjaimat egy rundra a pénzbıl, amit a kormánytól kaptál? Cameron Poe arca elsötétült a méregtıl. Tricia esdeklıen nézett rá. Jól ismerte a férjét, tudta, hogy az a három még sokáig kötekszik vele, abból elıbb-utóbb nagy gondok lesznek. Billy Joe közben kis galacsinná győrt egy bankjegyet, és Poe felé hajította. − Ha már elverted a kormány pénzét, tessék, igyál a miénkbıl − mondta, és hangosan felröhögött. Tricia nyugtatóan a férje vállára tette a kezét: − Gyere, Cameron, táncoljunk egyet. Egy kis John Cougar jót fog tenni. Poe láthatóan nagyon ki volt már hegyezve a három jöttmentre, de még uralkodott magán. Felállt, és Triciát a helyiség közepére vezette. Lassan táncolni kezdtek. Tricia valóban jól ismerte a férjét: Poe a tánc közben − most, hogy egyszerre közvetlen közelbıl érezte a felesége illatát, megtapintotta vékony derekát, belefúrta arcát a hajába − megnyugodott, szinte minden indulata egy csapásra elpárolgott. Billy Joe egy ideig nézte ıket, majd lassan felkelt a székérıl, és odasétált hozzájuk. − Katona, lekérem a hölgyet egy táncra − mondta, és megérintette Poe vállát. − Jobban teszi, ha visszamegy a barátaihoz. Szeretnék táncolni a feleségemmel − válaszolta Poe. − Nem emlékszem, hogy kérdeztelek volna − jegyezte meg Billy Joe, és egy nagyot böffentett hozzá, mintegy nyomatékosításképpen. − Neked itt és most kuss van. Nem hiszem, hogy szükségem lenne az engedélyedre. Tricia erısen megszorította a férje karját, és a pult felé hátrált. − Ez az egyetlen jó picsa az egész megyében, és te ki akarod sajátítani? − folytatta Billy Joe. − Azért, mert az adófizetık farkán lovagolsz, már azt hiszed, neked mindent szabad? − Közelebb hajolt, s gúnyosan felröhögött. Poe orrát szörnyő bőz csapta meg. Billy Joe megfogta Tricia karját. Amikor a lány finoman lefejtette a férfi ujjait, amaz mordult egyet, egy tiltakozó mozdulatot tett, s közben − mintegy véletlenül −

megérintette Tricia hasát. És ezt nem kellett volna tennie. Tricia rémülten a férje felé fordult: − Ne, kérlek, ne! − sikoltotta. De elkésett a figyelmeztetéssel, Poe-t már nem lehetett megállítani. Egy pillanat alatt elborult az agya: a gallérjánál fogva két kezével megragadta Billy Joe-t, a magasba emelte, és a bárpult felé hajította. A férfi majd négy yardot repült, s a pulton landolt. A hangszórókból üvöltı zenét messze elnyomva vagy tucatnyi földre zuhanó pohár csörömpölı hangja töltötte be a helyiséget. Erre Billy Joe két cimborája is megmozdult, de ık még ketten együtt is nagyon könnyő falat voltak Poe számára: elıbb − egy, a férfi leggyengébb pontjára irányzott rúgással − Ronnie-t semlegesítette, majd gyors egymásutánban Smoke fejére mért egy jobb- és egy balegyenest. Smoke tért magához hamarabb, s most már kicsit óvatosabban közelített. Sikerült is megragadni Poe karjait, s miközben lefogta, megpróbálta hasba rúgni. Kicsit hosszabban gondolkozott, mint kellett volna: Poe egy hirtelen mozdulattal rántott egyet a kezeit fogva tartó vasmarkokon, így egyik kezét sikerült kiszabadítania. Egy hirtelen mozdulattal kinyúlt, felkapta a bárpulton lévı, lobogó kávéval teli kannát, és ellenfele arcába vágta. Az üvegedény darabokra tört, a szilánkok szinte beleégtek Smoke képébe, aki artikulálatlanul felüvöltött fájdalmában, ahogy a gızölgı folyadék a húsig ette magát az arcába. Billy Joe ez idı alatt az elfogyasztott alkoholmennyiségtıl és a több yardnyi repüléstıl kábultan még mindig a pulton feküdt. Lassan sikerült valahogy visszanyernie az eszméletét, s hátulról Poe-ra ugrott. Amaz egy balett-táncost megszégyenítı könnyedséggel rázta le magáról a támadót, s amikor a férfi a földre huppant, nagyot rúgott az oldalába. Billy Joe testébe rettentı, valami eddig soha nem tapasztalt fájdalom hasított bele. Levegıért kapkodott, arca, mint aki megveszett, eltorzult a fájdalomtól. Poe megfogta Tricia kezét, és ajtó felé vezette a lányt. Kiléptek a sötét éjszakába. − Menjünk innen... most rögtön... − mondta elfúló hangon a férfi. Triciának nem maradt ideje válaszolni, mert hirtelen Billy Joe rontott ki a kocsmából. Kezében kést tartott, s vadul hadonászott vele. Poe elhajolt egy szúrás elıl, s térdével gyomorszájon rúgta a férfit. Amaz elejtette a kést, és nyögve a gyomrához kapott. Poe újabb ütést mért rá, ezúttal az állkapcsára. Billy Joe összecsuklott. Az arcából már szinte semmi sem látszott a patakzó vértıl. Poe egy lépést hátrált, néhány másodpercig nézte a földön fetrengı alakot, majd megfordult, és a tıle alig két yardnyira dermedten, már-már sokkos állapotban álló Tricia felé indult. De Billy Joe még mindig nem adta fel, s négykézláb mászva a kése után kutatott a földön. Amikor végre megtalálta a kést, nagy nehezen felállt, s remegı térdekkel Poe után botorkált. Poe késıbb sokat gondolkozott azon, hogyan nem hallotta a közeledı lépéseket a háta mögött, hogyan felejthette el a rohamosztagosok egyik alapszabályát, miszerint az élı ellenség sohasem legyızött ellenség. Miért volt annyira biztos a dolgában, hogy néhány pofonnal el lehet intézni egy ilyen Billy Joe-féle figurát. Az ilyen ember, amíg csak eszméleténél van, amíg egy szikra erı is van benne, harcol. Küzd az utolsó leheletéig. Csak úgy vagy képes ártalmatlanná tenni, ha eszméletlenné vered − vagy ha elveszed az életét. Amikor Billy Joe nagy nehezen beérte a lassan lépkedı Poe-t, késével egy kaszáló mozdulatot tett. Tricia látta ugyan, hogy mi készül, s figyelmeztetni is akarta férjét, de nem jött ki hang a torkán. A vágás felhasította Poe dzsekijét, s mély sebet ejtett a hátán.

Poe hirtelen megfordult. Kettı mozdulatot tett csupán. Elıbb kiütötte a kést támadója kezébıl, majd ugyanazzal a lendülettel az arca felé sújtott. Tenyerének kemény, kérges élével egyenesen Billy Joe orrát találta el: a férfi arcának csontozata egy roppanással utat engedett az eltört orr szilánkjainak, amelyek repeszek módjára hasítottak az agyvelıbe. Billy Joe eldılt a földön, mint egy zsák. Nem mozdult többé. Poe zihálva állt meg felette. Találkozott már jó néhányszor a halállal, most is rögtön látta, hogy a férfinek vége. Ronnie támolygott ki a kocsmából. Amikor meglátta a földön heverı élettelen testet, artikulálatlanul ordítozni kezdett: − Megölted Billy Joe-t, te állat! Kicsináltad a barátomat, rohadék! Poe nem válaszolt. Egy negyeddollárost vett elı a nadrágzsebébıl, s a kocsma bejára felé indult. De nem volt szükség rá, hogy telefonáljon. A távolból közeledı szirénák hangja hasított az éjszakába.

2. FEJEZET Olyan gyorsan elmúlt minden − a bevetés, a harc, a repülés, a szabadság. Nagyon hosszú út és rengeteg esemény zsúfolódott egyetlen napba. Cameron Poe azonban nem akart a történteken elmélkedni. Ami megesett, megesett, és amit a közeljövı tartogat számára, abba vajmi kevés beleszólása lesz. A valóságnak arra a szeletére akart koncentrálni, amit még befolyásolni tudott. Cselekednie pillanatnyilag nem kellett, és nem is volt tanácsos, ezzel szemben fontos döntéseket kellett hoznia − tettek helyett most szellemi erıfeszítésre, logikus, fegyelmezett gondolkodásra volt szükség. Poe precízen beszámolt a történtekrıl a vele szemben ülı férfinak, az pedig elıadott egy másik történetet, amely néhány igen fontos részletben különbözött az övétıl. − İk azt állítják, hogy maga harcképtelenné tette Billy Joe Hubbardot, és akkor verte agyon, amikor már nem tudott védekezni. A férfi borostásan és álmosan, elszúrt péntek éjszakáját siratva érkezett a megyei fogdába, és úgy mutatkozott be, mint Robert Liebreich, Poe hivatalból kirendelt védıügyvédje. − Nem vagyok egy zseni − jelentette ki −, de ismerem a törvényt. Három helybéli lakos vallomása komolyabban nyom a latba, mint a magáé, aki immár hét éve csak hébe-hóba tőnik fel a városban. Ráadásul magának szinte a szakmája az emberölés. Egyetlen értelmes dolgot tehet: ismerje be a bőnösségét, és hagyja, hogy az enyhítı körülményekre apelláljak. Majd azt mondjuk, hogy részeg volt, és elborult az agya. − Az az ember késsel támadt rám. Nem voltam részeg. − De ı az volt, és ez nem feltétlenül javít a maga helyzetén. Azt mondhatják, a fickó úgy be volt rúgva, hogy védekezni sem tudott. − Ez hazugság. − A kés nem került elı, Mr. Poe. Ha valóban a csatornába esett, ahogy mondja, akkor minden bizonnyal elsodorta az esıvíz. Liebreich elhallgatott, és válaszra várt. Poe azonban nem felelt, csak rezzenéstelen tekintettel nézett rá. − Ha sokat ugrál, tíz évet is kaphat. De ha bőnösnek vallja magát, megússza négy évvel, és abból is csak egyet kell leülnie. Újabb szünet. Poe ezúttal sem felelt. − Nézze, mielıtt találkoztunk, maga sajnos már elismerte, hogy a fickónál már nem volt kés, amikor a halálos ütést rámérte. Poe konokul hallgatott. − Magának felesége van, és hamarosan gyereke is lesz. Értse már meg, hogy itt és most az esélyei a nullával egyenlıek. Senki nem fog hinni magának. Errefelé nem kedvelik a randalírozó jöttmenteket, még akkor sem, ha egy leszerelt katonáról van szó. Ha rám hallgat, leüli azt a pár hónapot, aztán gyorsan elfelejti az egészet, és szépen felneveli a gyerekét. Ki tudja, miért, Cameron Poe az apjára gondolt, és lelkét most az egyszer nem düh, hanem szomorúság kerítette hatalmába. Életében talán most elıször érezte, hogy az embernek, legyen bármilyen erıs, szüksége van a gyökereire. İ annak idején gondolkodás nélkül elszakította ezeket a gyökereket, szembefordult apjával, és

egyszer s mindenkorra kizárta az öreget az életébıl. Most az a furcsa érzése támadt, hogy a sors hajdani döntését bosszulja meg. Cameron Poe ismerte önmagát, tudta, hogy a részben természetébıl fakadó, részben az élete során felvett öntörvényőség saját erkölcsi feddhetetlenségének tudatában gyökerezik. Ha saját maga megítélésérıl volt szó, nem volt öntelt, de kishitő vagy álszerény sem. Mindig tárgyilagos és lehetıség szerint objektív képet festett saját magáról. Tudta, hogy ı maga soha nem kereste a bajt, soha nem futott el a veszély elıl, sosem hazudott magának, idegen volt tıle az önáltatás. Saját értékrendje mindeddig harmóniában állt a társadalom elfogadott normáival: a háborúban harcolt és ölt, hogy megvédje a hazáját, és ezen senki nem háborodott fel. Most békeidıben harcolt és ölt, hogy megvédje saját magát és a feleségét, és lám, hova jutott. Úgy érezte, egyszerre mintha mindenki ellene fordult volna: a külvilág, a sors − és a valóság, amit mindeddig leghőségesebb szövetségesének tartott. Mikor rákattant a bilincs a csuklójára, ı egy mozdulattal sem védekezett, a mindig oly higgadt Tricia viszont majdnem kikaparta a rendır szemét. Cameron Poe megadta magát az új játékszabályoknak. − Tegye, amit jónak lát − szólalt meg rekedten. Minerva Tift bírónı orra hegyére tolt szemüvege fölött a vádlottra pillantott. − Cameron Poe, ön bőnösnek vallotta magát nem szándékos emberölés bőntettében. Poe halk, döbbent hangot vélt hallani abból az irányból, ahol Tricia ült. − Ön különlegesen képzett katona, a rohamosztagosoknál szolgált. A kiképzés és a harc során szerzett tapasztalatai képessé teszik arra, hogy egyetlen mozdulattal megöljön egy embert. Úgy is fogalmazhatnék, hogy önnek a puszta keze is veszélyes fegyver. Ebbıl következıen a felelıssége sokkal nagyobb, mint egy átlagemberé, és a tettei is más elbírálás alá esnek... Poe lehajtotta a fejét. Lelki szemei elıtt lángoló olajfúró tornyok, megcsonkított testek, vérben és izzadságban úszó mocskos egyenruhák képei tőntek fel. − ... Mindezen súlyosbító körülmények figyelembevételével a bíróság fegyházban letöltendı szabadságvesztésre ítéli, melynek idıtartamát legalább hét, legfeljebb tíz évben szabja meg. − Micsoda? − suttogta rekedten Cameron, és hitetlenkedve fordult ügyvédje felé. − Micsoda? Liebreich összeszorított ajkakkal meredt maga elé, és lassan megcsóválta a fejét. − Mit mondott? − Sajnálom. Nem tehettem semmit. − Az ügyvéd összeszedte jegyzeteit, majd felállt, és kisétált a tárgyalóterembıl. Két seriffhelyettes lépett oda Poe-hoz. Szelíden, de határozottan megfogták a karját, felállították, megbilincselték, és elvezették az oldalkijárat felé. Poe hátrapillantott Triciára. A nı nem sírt; csak állt mozdulatlanul, és tiszta, komoly tekintettel nézett férjére. A fegyház csupa fém világában a csönd ritka vendégnek számított. A falak végtelenül visszhangozták a becsapódó cellaajtók fémes csattanását, a szők függıfolyosókon sétáló ırök lépéseinek zaját és az elítéltek idırıl idıre felhangzó kiáltásait. Az elsı hónapokat még nem volt nehéz elviselnie. Cameron Poe megszokta a fegyelmet, és ösztönösen nem vett tudomást a körülötte zajló eseményekrıl. Gépiesen élte az életét, szinte úgy, mintha nem is az ı élete volna. A börtönfalak körülzárták, mint anyaméh a meg nem született magzatot − mint Tricia méhe az ı gyermekét.

Poe túlélési stratégiája pillanatnyilag a teljes konformizmusra alapult. Elfogadta és magáévá tette az elıírt életritmust, kötelességtudóan beépült a rendszerbe, amely közel egy évtizedig meghatározza majd az életét. Cellája a háromszintes börtönépület legfelsı emeletén helyezkedett el. Mikor az ajtó kinyílt, ı fegyelmezetten lesétált az ebédlıbe. Evés után ugyanazon az úton visszatért. Mikor újra nyílott a rács, kiment az udvarra, futott néhány kört, súlyzózott egy kicsit, azután ismét irány a cella. Minden nap minden órájához tartozott egy hely, egy útvonal, egy elıírt cselekedet, mégsem lehetett elıre megjósolni egyetlen óra eseményeit sem. Percrıl percre és napról napra teszed, amit mondanak, ennek ellenére soha nem tudhatod, mit hoz a holnap. Bármelyik pillanatban bármi megtörténhet. Poe természeténél és szakmájánál fogva mindig óvatos és éber volt, vagyis a jelenben élt. Nem foglalkozott a múlttal, és ezért nem érdekelte az igazságkeresés sem. Fegyelmezettsége többek között abban nyilvánult meg, hogy mindig csak az aktuális feladatra koncentrált − és most az egyetlen feladat a túlélés volt. Nem a puszta életben maradás, hanem testi és szellemi épségének megırzése. Tudta az egyszerő, mégis oly nehezen betartható szabályt: ha nem akarod, hogy apránként kiszívják az erıd, ragaszkodj a saját magad számára elıírt életritmushoz. Légy mindig tiszta, borotválkozz rendszeresen, járj felszegett fejjel, tartsd karban izmaidat és agyadat. A börtönélet elviselését Cameron Poe számára nagyban megkönnyítette az a tény, hogy a siralomházban, alapvetıen nem volt szüksége senkire. Jól elvolt egyedül, és tudott vigyázni magára. Senki nem tudta megfélemlíteni, és ı nem szorult rá, hogy bárkiben is megbízzon. Nem feltőnısködött, nem kötött bele társaiba, ennek köszönhetıen ıt magát is csak ritkán provokálták. Betartott minden írott és íratlan szabályt: nem kereste a bajt, nem szerzett magának ellenségeket, sem az elítéltek, sem az ırök körében, így aztán meg tudta ırizni méltóságát, és kivívta a többiek néma tiszteletét. Poe nem számolta a napokat, hiszen az idı nem tartozott az általa befolyásolható faktorok közé. Noha az elsı napok, illetve az elsı hónap emlékei élénken éltek emlékezetében éveken keresztül, a késıbbi idıszakok történései jóformán teljesen elhalványultak elıtte, egyetlen, sőrő masszába olvadtak össze a tudatában. Mégsem tört meg, az erıt és a kitartást a hosszú évek alatt végig könyörtelenül számon kérte saját magán: nemcsak azért, mert szellemi, fizikai és lelki egészségét tökéletesen meg akarta ırizni szabadulásáig, a feleségével és a gyermekével való találkozásig, hanem azért is, mert a börtönben az önvédelem állandó éberséget követelt. Ezt jól megtanították neki a hadseregben. Beköszöntött a hosszan tartó kánikula. A börtönépületben tikkasztó forróság és fojtogató izzadságszag uralkodott. A rabok a saját bırükön tapasztalták, mennyire hibás a börtön fogalmának szinonimájaként használt „hővös” kifejezés. A napirend legkellemesebb pontja ilyen idıben a mosakodás volt. Az elítéltek a zuhanyozóban, ha csak korlátozott ideig is, de viszonylag szabadon érintkezhettek egymással. Voltak, akik örültek ennek a lehetıségnek, és voltak, akik kevésbé. Cameron Poe nem kereste a többiek társaságát, és nem is tartott senkitıl, így ıt hidegen hagyta a dolog. Legalábbis addig, amíg nem kötekedtek vele. − Hé, Poe! Kivel csinálod legszívesebben? Fiúkkal, lányokkal vagy kecskékkel? Poe egy pillantásra sem méltatta a kérdezıt. − Süket vagy, nagyokos? − emelte fel a hangját az Óriásharcsa becenevő, nagydarab elítélt, akinek látszólag nem volt jobb ötlete, mint hogy Poe szexuális ízlését firtassa. − Hozzád beszélek, liliomszál.

Cameron Poe kilépett a zuhany alól, és törölközıje után nyúlt. Óriásharcsa nem hagyta annyiban a dolgot: Poe háta mögé lépett, és megragadta a bal csuklóját. Poe jobb kezének egyetlen villámgyors mozdulatával eltörte a férfi kézközépcsontját. − Ezért megdöglesz − sziszegte a Harcsa, miközben fájós kezét fogva eloldalgott. Cameron Poe a börtönben rendszeresített kanalat a szabályzat vonatkozó elıírásának megfelelıen napi huszonnégy órában a zsebében tartotta. Volt azonban egy másik kanala is, melyet illegális úton, egy mosodai munka alkalmával szerzett, s amelyet általában a priccs egyik lába alatt a betonpadlóba vájt résben tárolt. Ez utóbbinak a nyelét kitartó munkával borotvaélesre fente a cella betonfalán, s így a kanál evıeszközbıl önvédelmi fegyverré lépett elı. Bizonyos alkalmakkor − mikor elmérgesedett a viszony az elítéltekbıl szervezıdött rivális bandák között, vagy nem lehetett elkerülni a találkozást egy-egy agresszív ırülttel −, Poe a cellából való távozáskor ezt a kanalat is magával vitte a cipıje sarkába rejtve. Sokszor és figyelmesen elolvasott minden levelet, amelyet Triciától kapott. Tricia jól van, Tricia magányos, Tricia kibírja, Tricia szereti ıt. Tricia, mondogatta magának újra és újra, Tricia, Tricia... Már az érkezése utáni napokban elhatározta, hogy lebeszéli a lányt a látogatásokról, és döntését meg is írta legelsı levelében. Nem akarta kitenni magát az ilyen találkozásokból fakadó kínnak, a gyötrı tudatnak, hogy a feleségét megmotozzák, és szögesdróttal szegélyezett falak között terelik a látogatószoba felé, ahol aztán két órát beszélgethetnek száz másik elítélt jelenlétében. Személyes találkozások helyett leveleket írt. „Drága Tricia! Jól vagyok. Ne aggódj értem. Köszönöm a brokkolit. Nyersen ettem meg. A koszt különben nem rossz. Ne félj, jól tartanak. Ma kétszáz húzódzkodást csináltam, ötvennel többet, mint tegnap, és mindegyiknél kimondtam a neved. Tegnap az egyik ır összevert egy Hernando nevő sovány fickót, senki nem tudja, miért. Talán nagy volt a szája. Valakit mindig vernek, és valaki valahol mindig ordít, de én kimaradok mindenbıl, és eddig nagyjából békén is hagytak. Néha kártyázni szoktam pár fickóval. Mostanában sokat olvasok. Kivettem a könyvtárból azt a Krisnamurti-könyvet, amirıl írtál. Egész jó volt, de hát ismersz, tudod, hogy nem sokat értek az ilyen okoskodó dumákból. Tulajdonképpen mindegy, hogy mit olvasok, csak teljen az idı. Szeretlek, CP." Triciának lánya született. Már korábban elhatározták, hogy a gyerek neve Casey lesz; egyrészt azért választották ezt a keresztnevet, mert fiúnak és lánynak is adhatták, másrészt mert Cameron apját is Caseynek hívták. Üres óraiban Poe az újszülött fotójára meredt, és a legapróbb részletekig agyába véste a képet. Casey, mondogatta magában újra és újra, Casey, Casey... Az ırök a folyosón sétáltak, és gumibotjukkal néha megütögették egyik-másik cella ajtaját. Cameron hozzászokott, hogy ne kapja fel a fejét minden váratlan zajra. Az egyik ır most az ı cellája rácsait döngette meg. − Gyerünk, Poe, velem jön − szólt unottan. A parancsnok irodájába kísérte Cameront. − Tegnap, amíg az udvaron volt, tiltott tárgyat találtunk a cellájában − szólt a parancsnok. Cameron nem kérdezte, mi volt az a tárgy. Egy szóval sem válaszolt. Felesleges volt beszélnie, nem is várták el tıle. Némán hallgatta végig a parancsnok mondókáját. − Valami készül a Sabu és a Calico között − folytatta az parancsnok, a B-tömb két legnagyobb, etnikai alapon szervezıdött bandájára utalva. − Gondoltam, maga talán tud valamit a dologról.

A feketék és a latinok egyaránt megbíztak Poe-ban, vagy legalábbis ártalmatlannak tartották. Ideális besúgónak tőnt tehát. Poe most már mindent értett. A parancsnok ezért szúrta ki ıt magának, és ezért találtak „tiltott tárgyat” a cellájában. − Nem − felelte Poe. − Már úgyis látták magát átjönni ide. De Cameron Poe-nak nem volt több mondanivalója. A parancsnok feladta a próbálkozást, és Poe-t átkísérték az igazgatóhoz. − Az a dolgunk, hogy fenntartsuk a rendet és a nyugalmat ebben az intézményben − jelentette ki Saar igazgató. − Tudom, hogy maga is azt szereti, ha nyugton hagyják. Arról nem is beszélve, hogy emberek életét mentheti meg azzal, ha segít nekünk. Rövid csönd után az igazgató folytatta: − Az a porcukor nem tréfadolog, de én adott esetben hajlandó vagyok elhinni, hogy egyszeri botlásról van szó. − De nem az én botlásomról. Cameront cellafogsággal büntették. Étkeznie is a cellában kellett, és az egyik ebéd alkalmával kicsiny papírcetlit talált a sajtos ravioliban. „Megdöglesz” − ez állt a papíron. Nem kellett sokáig törnie a fejét, hogy kitalálja, kitıl jött a szőkszavú üzenet. Óriásharcsáról mindenki tudta, hogy a Clico banda egyik alvezére. A levél „tálalásában” pedig minden bizonnyal a konyhán dolgozó egyik embere segített neki. Poe tudomásul vette a fenyegetést, de több gondolatot nem fecsérelt rá. Mikor végzett az étkezéssel, kibontott egy Triciától érkezett csomagot − azaz csupán kinyitotta, hiszen a csomagot már az átvizsgáláskor felbontották. A dobozból egy levél, két Caseyrıl készült fénykép, két autós magazin és négy kókuszos golyó került elı. „A minap volt Casey harmadik születésnapja − írta Tricia. − Tudom, hogy rosszul érzed magad, amiért semmit nem tudtál küldeni. De ne félj, Casey hem haragszik. Rendeztünk egy kis babazsúrt a tiszteletére. Három kis barátját hívta meg. Azt mondta nekik, hogy az apukája a seregben van. Biztosan valamelyik szomszéd gyerektıl tanulta ezt a kifejezést, akinek az apja katona, és nem mindig tud hazamenni, amikor számítanak rá.” Casey már hároméves... Babazsúrokat tart, barátai vannak... és még soha nem látta az édesapját. Iskolás lesz, mire elıször találkoznak. Cameron elhessegette magától a gyötrı gondolatokat. Bekapott egy süteményt, és lapozgatni kezdte az egyik magazint. − Forró a helyzet − hallatszott egy hang az ajtó túloldaláról. A folyosón fekete fiatalember állt, kezében felmosófával. Beszéd közben nem nézett Poe-ra, úgy tett, mintha csak a munkájára koncentrálna. − Szevasz, Baby-O − köszöntötte Poe a fiút. − Nagy balhé lesz − suttogta Baby-O kifejezéstelen arccal. − Kérsz egy sutit? − Baj, ha igen? Baby-O körülnézett, hogy figyeli-e valaki, majd a rácson keresztül átvette a felkínált csemegét. − Kösz az infót − bólintott Poe. Baby-O a Sabu banda tagja volt, de békés természető lévén rendszerint kimaradt az erıszakos akciókból. A zárkózott Poe-val egy udvari séta alkalmával ismerkedett

össze, s azóta, ha csak tehették, elbeszélgettek. Baby-O-nak nem volt családja, szülei korán meghaltak egy gettóbeli csetepaté során. Nyolcéves kora óta az utca nevelte, de a többi csavargó gyerekkel ellentétben nem transzformálta minden emberi érzését és szeretetéhségét vad, védekezı agresszióvá. − Örülj, hogy be vagy kasznizva − morogta tele szájjal Baby-O. Poe közelebb hajolt a rácshoz. − Velünk, niggerekkel nem lesz bajod − folytatta Baby-O. − Harcsára figyelj. Poe bólintott, Baby-O pedig továbbindult a folyosón, és folytatta a felmosást. Az udvaron egy hulla hevert. Egy fekete fickó, akit Poe azelıtt sosem látott. Új fiú lehetett. A halott nyakán hosszú, a füle tövétıl egészen a válláig érı, mély seb éktelenkedett. Az elítéltek nagy ívben elkerülték, még a fejüket is elfordították. Az eset nem okozott pánikot vagy akár csak nyugtalanságot a börtönben, hamar napirendre tértek fölötte. Az ırök kerekes hordágyra rakták a hullát, és bevitték az épületbe. Büntetés, gyanánt lezárták a B-tömböt. Cameron Poe a priccsen feküdt, és a sötétségbe bámult. Az épületben gyanúsan nagy volt a csönd. A lezárás mindennapos dolog volt, rutinbüntetés. Ezt a kollektív retorziót alkalmazták a legapróbb fegyelemsértés esetén is, vagy ha valaki lebukott egy-egy tiltott tárggyal, illetve ha egy elítéltnek túl nagy volt a szája. A nagy csönd tehát indokolatlan volt, következésképpen mást jelzett. És ez a „más” csak egy dolog lehetett: feszült várakozás. Elsı éjszaka nem történt semmi. A tömb lezárása utáni második éjszakán viszont, kevéssel éjfél után valaki felordított a tömb egy távolabbi részében. Azután üvegcsörömpölés, majd suhogó hang hallatszott, és egy másodperc múlva elszabadult a pokol. Poe a rácshoz ugrott, és fémtükrét kidugva szétnézett a folyosón. Egyelıre semmit nem látott, csupán a kiabálás, a lábdobogás és a fémes csattogás árulkodott rendkívüli eseményekrıl. Azután néhány pillanatig csend volt, majd felvijjogtak a szirénák. A központi elektronikus zár egyszerre nyitotta ki a tömb összes cellájának ajtaját. A falakat lángnyelvek táncoló fénye világította meg. A foglyok kitódultak a cellákból, és rohanni kezdtek a folyosókon. Egy nagyobb csapat elszaladt Poe nyitott cellája elıtt, s a férfi túl késın vette észre egy lesújtó csıdarab villanását. A fejére mért hatalmas ütéstıl hátratántorodott, és a fal tövébe roskadt. Érezte a fülén lecsorgó vért, de szeme elıtt elhomályosult a világ. Nagy nehezen elvonszolta magát a priccsig. Kitapogatta a fekhely lábát, felemelte, és megkereste a kanál-pengét. A fegyvert a markába rejtette, és megpróbált talpra vergıdni, de sikertelenül. Ekkor újabb csapat érkezett a cella elé. Poe csörömpölést hallott: a cella falába üvegpalack csapódott, és a szők helyiséget egy másodperc alatt elöntötték a lángok. Poe érezte a hıséget, de a tüzet csak mint imbolygó fény-tengert érzékelte. A lángok közti kicsi sötét foltból ekkor egy kéz nyúlt ki; megragadta az ingét, és vonszolni kezdte Poe-t. Poe odakapott, és megfogta a láthatatlan kezet. Az életmentı kéz tulajdonosa Baby-O volt. Kihúzta barátját a cellából, és igyekezett talpra állítani a folyosón. − Gyerünk, szedd össze magad, és tőnés innen! − kiáltott rá. Poe ruhája megperzselıdött, és még mindig forgott vele a világ. Azután lassan tisztulni kezdett a kép. Az elsı dolog, amit látott, az volt, hogy Baby-O-t valaki hátba taszítja, és a fiú négykézláb landol a folyosó padlóján. A következı pillanatban egy hatalmas kéz belemarkolt Poe megperzselt hajába, és a talpára rángatta ıt. Harcsa állt elıtte, kezében ütésre emelt gumibottal. Poe elırelendült, jobb kezét kinyújtotta, és éppen abban a pillanatban találta el támadója mellkasát, amikor a gumibot a hátán

csattant. Harcsa lassan a földre rogyott, szájából véres hab bugyogott elı. Poe egy lángoló cellába hajította a kanálpengét, majd Baby-O hóna alá nyúlt, és talpra segítette barátját. Futva elindultak a folyosón, maguk mögött hagyva a lángban álló cellasort. Az elítéltek és ıreik csatája gyorsan véget ért. Az efféle lázadások elfojtása szinte rutinfeladatnak minısült a börtönben. Egy szempillantás alatt elıkerültek a gumilövedékes fegyverek, és csupán néhány betört koponya kellett hozzá, hogy a fegyencek visszavonulót fújjanak. Az ırök egy másik csoportja összeszokott mozdulatokkal eloltotta a Molotov-koktélok tüzet, és fél órán belül mindenki újra a cellájában ült. A zavargásnak mindössze egyetlen halálos áldozata volt. Cameron Poe örült, hogy vele együtt Baby-O-t is áthelyezik a kaliforniai San Quentin börtönbe, hiszen ez azt jelentette, hogy az új helyen is lesz egy hő szövetségese. Alabamában a B-tömb-beli lázadás utáni vizsgálat során megállapították, hogy a felkelésben a tömbben tartózkodó minden elítélt részt vett. Csupán a bandavezérek kaptak viszonylag súlyos fenyítést, a többiek megúszták kisebb retorziókkal. Az áthelyezést sem büntetésnek szánták, csak a renitens társaságot akarták feloszlatni. Hedrick „Óriásharcsa” Larry halálának körülményeire a vizsgálat nem tudott fényt deríteni.

3. FEJEZET Egy fekete Mercedes hajtott fel a Cindino-rezidencia fehér kaviccsal teleszórt kocsifeljárójára. A házat, ami elıtt a négy, a tikkasztó hıség ellenére fekete öltönyt viselı férfi, leparkolt, pusztán a szó legtágabb, ugyanakkor legvisszafogottabb értelmében lehetett háznak nevezni. Az épület még a Beverly Hillsben egyébként teljesen megszokott, kacsalábon forgó palotáknak nevezett ízlésellenes bőntények között is elképesztı túlzásnak tetszett. A látogató számára a meglepetések sora mindjárt a kertben felállított hiperrealista Lincoln-szoborral kezdıdött. Ez a kultúr-antropológusokat szakmai öngyilkosságba hajszoló posztmodern ereklye a szó legszorosabb értelmében véve a megszólalásig élethő volt: ugyanis ha valaki három láb közel ment hozzá, egy mozgásérzékelı bekapcsolt, és a szobor beszélni kezdett. Elıször felolvasta a Gettysburg Addresst, aztán elénekelte a Yankee Doodle-t, végül a fejéhez kapott, és látványosan eljátszotta az ellene elkövetett végzetes merényletet. Ennél a mutatványnál még valami piros folyadék is csöpögött az üvegszálas mőanyagból öntött fejbıl. A vendégek mindenesetre igyekeztek gondosan kívül kerülni ennek a túlspirázott kerti törpének a hatósugarából. De a kolumbiai kábítószermaffia vezérének, Eduardo Cindinónak késı Disneyland stílusban épült rezidenciája további meglepetéseket is tartogatott az erre tévedık számára. A drogbáró észak-amerikai székhelye a paranoid médiasztárokhoz szokott hatóságok szemében nem volt más, csak a földbıl egyre-másra kibújó luxusbörtönök egyike. A pedantomán gondnok láthatóan hajszálpontosan egyhüvelykesre nyírta a gyepszınyeget, a teniszpálya mészkıpor csíkjai mellé pedig vonalzót lehetett volna állítani. A jó kertésznek a kártevıkre már ügyet sem kellett vetnie. A kedves katica, a bájosan csoszogó csiga és a kis vakond rémülten menekült az ökoszféra és a geometria ezen túlkapásai elıl. Még a ház közvetlen közelében, az ablakok alatt megépített, feszített tükrő medencét is mőanyag fedılapok borították, nehogy akár egyetlen vízbe hulló falevél is megtörje a tökéletes harmóniát. A négy férfi kimérten felbaktatott a medence melletti lépcsın, és csöngetés nélkül belépett az ajtón. Már várták ıket. − Kövessenek, uraim! − mutatta az utat egy ruhásszekrény mérető mesztic. Miután felvezette ıket a felsı szinten található nappaliba, a férfiak sorra kezet fogtak Cindinóval, aki hellyel kínálta vendégeit a szoba közepén álló üvegasztal túlsó végén lévı pamlagon. A vendégek a keleti part egyik drogmaffiáját képviselték a sok közül. A kolumbiaihoz képest kishalaknak számítottak. Ez a találkozás a kokainbáróval féléves elıkészítést igényelt, s ha most is minden simán megy, nyélbe üthetik az üzletet, ami valószínőleg új fejezetet fog nyitni mőködésük történetében. A keleti parton már leszálló ágban volt a heroin iránti kereslet, s a fogyasztók körében egyre népszerőbbé váló crack egy új, minden addiginál nagyobb piac kialakulásával kecsegtetett. Nem csak nekik, de a konkurens kábítószer-kereskedı gengek számára is viszonylag könnyen hozzáférhetı volt az országba csempészet nyers kokain, de ahhoz, hogy eladható crack legyen a kezükben, költségesen berendezett laboratóriumokra volt szükség. Ezek ráadásul fölösleges és meglehetısen nagy kockázatot jelentettek − csak az elmúlt félévben két ilyen titkos üzemet foglaltak le,

és vertek szét a DEA, azaz a drogelhárítók emberei. Szinte mindenki lebukott, s ez különösen kínos volt az érintettek számára, ugyanis egy laboratórium tulajdonlása, de az alkalmazott státusz is névre szóló belépıt jelent a legbiztonságosabb börtönök legkülönlegesebb programjaira. A mősor évtizedeken át, megállás nélkül pereg. Ebben a konkurenciaharcban az a maffia volt a befutó, amelyik, kész cracket terített a piacon. Ezért volt kulcsfontosságú szereplıje a történetnek Cindino, aki laboratóriumi tisztaságú cracket tudott szállítani kolumbiai telephelyeirıl. Ha a kábítószert beütik, és a 10-15 százalékosra felhígított anyagot pakettenként elnyomják, akár grammonkénti több száz százalékos haszonra is szert tehetnek. A New Jersey-i maffia áldotta a szerencséjét, hogy fél évvel ezelıtt jó sorsuk összehozta ıket a most fınökük balján ülı Santiagóval, aki rendelkezett azokkal az információkkal és kapcsolatokkal, amik végül Eduardo Cindinóig vezették ıket. Mielıtt a társaság új üdvöskéjévé léphetett volna elı, alaposan lenyomozták az új segéderı múltját. Tiszta volt a fiú. − Talán térjünk is a tárgyra, Mr. Warren! − kezdte a kolumbiai. Cindino elvbıl soha nem motoztatta meg vendégeit. Ezt mindenki tudta róla. A nagyvonalúnak tetszı gesztus valójában erıfitogtatás volt. Soha nem látott, rés nélküli biztonsági rendszer állt mögötte. Soha, senki nem tudott felmutatni semmilyen terhelı bizonyítékot Cindinóra nézve, és soha nem lehetett tudni, mikor és hol bukkan fel. Állítólag az édesanyja terhessége alatt készített egyetlen röntgenfelvételen kívül soha nem készült az arcáról fotó. A róla szóló legendák, amiket a gengszterek suttogva terjesztettek a pókerasztalokat burkoló füstös félhomályban, az orgiák szemkápráztató csillogásában, olyan hírhedt félistenné emelték, akivel senki, még az alvilág legrettegettebb figurái sem mertek ujjat húzni. Az járta róla, hogy sosincs nála fegyver, és azon kiválasztott kevesek, akik állítólag szemtıl szembe látták, sosem lehettek biztosak benne, hogy csakugyan Cindinóval találkoztak-e. Volt, aki egy alacsony, csupa izom felépítéső meszticrıl számolt be, mások váltig állították, hogy egy szálfatermető albínóval kötöttek üzletet. Testetlen volt, tehát legyızhetetlen. Eduardo Cindino inkább kockára tette az életét, semmint hogy ezt a hírnevet fakulni engedje. Ebben állt az ereje és sebezhetetlensége. Aki hosszabb idıt tölt el a törvénnyel szemben álló oldalon, elıbb-utóbb mind babonássá válik. Az egyedüli rizikót az olyan találkozások jelentették a kolumbiai számára, mint amilyen ez a mostani is volt. Ezt a kockázatot mindig vállalnia kellett, és soha nem hátrált meg elıle. A feltörekvı bőnözıgenerációkat, akik még nem voltak megfertızve gyilkos nevétıl, meg kellett tanítania arra, hogy mi is rejlik a jéghegy csúcsa alatt. S ha valakiben nem volt meg a kellı tisztelet, hogy végigjárja ezt az utat, ha valaki tökösebb volt, mint amilyen megfontolt, az akár Cindino életébe is kerülhetett. Épp ez táplálta a legendát. Még soha egy karcolás sem esett rajta, s a renitensek, kegyetlen kínzások után, kereszt alakot formázó lıtt sebekkel a mellkasukon kerültek a bulvársajtó megannyi kiadványának címlapjára. Cindino nevének túlvilági csengése iszonyattal töltötte el a legnagyobbakat is, akik szívükbe zárták ezt a nevet, és csak a legritkább esetben ejtették ki hangosan a szájukon. A legtöbben csak úgy hívták, hogy „az Elefánt”. Olyasvalaki, akinek erejénél fogva nincs természetes ellensége. − Feltételezem, hogy megtakaríthatjuk magunknak a kölcsönös bizalmatlanságból származó idırabló körülményeskedést − szólt Eduardo Cindino magyarázatképpen az elmaradt motozásra utalva, majd maga is helyet foglalt a két testıre közrefogta bırfotelben. Cindinónak erre a fajta fölényes nagyvonalúságára apellált a Jersey-i Jake Warren balján helyet foglaló Santiago is. Sem Jake, sem gorillái nem sejthették, hogy társuk még náluk is jobban aggódik, nehogy féléves elıkészítı munkája hiábavalónak

bizonyuljon. Warren felfedezettje ugyanis a DEA ügynöke volt. Santiago (alias William Sims ügynök) apró lehallgató készüléket viselt az inge alatt a mellkasához erısítve. Santiago-Sims fél éve élte a Jersey-i mobszterek mindennapjait, kápráztatta el nap mint nap kifogástalan, lenyomozható múltjával és elsırendő kapcsolataival a nem túl könnyen ismerkedı drogkereskedıket. Most, hogy Jake és társai csak egy karnyújtásnyira voltak életük legnagyobbnak ígérkezı bulijától, most, hogy ott ülhettek szemben magával Cindinóval, Sims-Santiago tudta, vakon bíznak benne. Számukra ı most már maga volt a mesebeli varázslámpás, és Sims elég dörzsölt volt ahhoz, hogy teljesítse minden kívánságukat. A DEA-nak sokba került Sims beépítése, és sokat is várt tıle. A Drog Enforcement Agency nem jótékonysági intézmény volt. Egy ilyen akció sikeres lebonyolítása érdekében a DEA-nak törvényeket kellett megszegnie, és állandó harcban állni az FBI-jal, akik nem nézték jó szemmel, hogy állami alkalmazottak drogüzletek megkötésében segédkeznek. − Megtisztel, hogy idıt szakított ránk, Mr. Cindino − igyekezett a házigazda elızékenységbe bújtatott fenyegetését további udvariaskodással elütni Jake Warren. Sims fedıneve az akcióban „Kalauzhal” volt. Az ügynök a keleti partról egészen idáig vezette a cápát, csak azért, hogy most ı is bejöhessen a nagy hal barlangjába. Cindino természetesesen utánanézetett Jake Warren dolgainak, és úgy találta, a New Jersey-i maffiát érdekei teljesen kiszolgáltatják neki. Cindino egyetlen felismerésre alapozta birodalmát. Az emberi érdekek kiszámíthatóságára. − Esetleg rágyújtana a hosszú út után, Mr. Warren? − kérdezte Cindino, miközben testıre letette az üvegasztalra a mintát. A Warren jobbján ülı férfi szó nélkül elıvett egy apró, fekete bırtáskát, kinyitotta, és a mintát a táska bal oldalába épített rekeszbe helyezte. Jobb felıl kiemelt egy folyadékkal teli pipettát, és tartalmából az apró crack rögre cseppentett. Megvárta míg az anyag elszínezıdik, aztán Jake felé fordulva bólintott. − Köszönöm, sosem volt szenvedélyem a dohányzás − ment bele a játékba Warren. − Nos, attól tartok, hogy amennyiben még egy italt sem hajlandó elfogadni tılem, akkor hiába fárasztottam ide, Mr. Warren. Az ok, amiért csalódást kell okoznom önnek, teljességgel magántermészető, tudja. Bizonyára hallott róla, hogy Francisco fiam, egyetlen gyermekem, egyben üzlettársam sajnálatos módon az Amerikai Egyesült Államok kormányzatának vendégszeretetét élvezi. Ez a tény arra kényszerít, hogy visszavonuljak egy még oly szokványos, és valójában rutinszerő üzleti tranzakcióktól is, mint amilyenre önnel készültünk. Annak ellenére, hogy − bár rajtam kívül álló okokból − mégis ilyen kényelmetlen helyzetbe hoztam önt, egy szívességre szeretném kérni, Mr. Warren. Igazán lekötelezne, s gondolom önnek sem jelentene különösebb terhet, ha váltana pár sort a fiammal az atyja nevében. Én csak nehezítenék amúgy sem könnyő helyzetén azzal, ha magam írnék. Kérem, biztosítsa ıt arról, hogy szeretı édesapja sohasem feledkezik meg róla. Remélem, számíthatok a megértésére. − Ezzel Eduardo Cindino egy képeslapot nyújtott át Jake Warrennek. Az olcsó nyomású kép Az utolsó vacsora címő Leonardo-festmény egy reprodukciója volt. Krisztus és a tanítványok szemei helyén apró kis lyukak éktelenkedtek. Simsnek derengeni kezdett, hogy mi is folyik a szeme elıtt. Cindino a kisebb kaliberő üzleteket börtönben ülı fián keresztül, a kormány orra elıtt bonyolítja le. A maffiavezér semmi olyat nem mondott, ami terhelı bizonyítékkal szolgálhatna ellene, a DEA-s ügynök akár ebben a pillanatban ki is mehetne a mosdóba, és lehúzhatná a mellkasára szerelt poloskát a klotyón, csak fölösleges kockázatot vállalt vele. A képeslap azonban új, váratlan fordulatot jelentett. Nyilvánvalóan sifrírozáshoz használták, a börtönbıl küldött üzenetek visszakódolására. Cindino fiánál lennie kell

egy ugyanilyen lapnak, aminek a segítségével megadja az üzlet lebonyolításának pontos idejét, és helyét. De még ha Simsnek sikerülne is Jake-tıl megszereznie és lemásolnia a képeslapot, maximum Jake Warren kategóriájú kishalakat és az ifjabb Cindinót tudná lebuktatni, aki már amúgy is ül. Eduardo Cindinóhoz egyelıre egy arasznyival sem került közelebb, de kezdetnek így is rengeteg információhoz jutott. Jake Warren a zsebébe tette a képet, biztosította vendéglátóját, hogy dehogyis neheztel a kútba esett üzlet miatt, és kifejezte abbéli reményét, hogy Cindino fia, Francisco mielıbb viszontlátja családját, illetve, hogy hamarosan minden visszatérhet a régi kerékvágásba. A kölcsönös udvariaskodás után a vendégek éppen távozni készültek, mikor egy Cobra típusú harci helikopter jelent meg dübörögve a nappali széles üvegablaka elıtt. Amint mindannyian a földre vetették magukat, már hallották is a megafonokban megreccsenı hangot. − FBI! Adják meg magukat! Az ellenállás értelmetlen. A házat körülvettük. Ismétlem, adják meg magukat! Cindino és emberei abban a pillanatban tüzet nyitottak a gépre. Warrenék gondolkodás nélkül csatlakoztak hozzájuk. Bár most jól jött, hogy Cindino házában senkit nem motoztak meg, és mindenkinél kéznél volt a fegyvere, mind Cindino testırei, mind Warren emberei csak pisztolyokkal voltak felfegyverkezve. A Cobra golyóálló szélvédıjével szemben nem jelentettek komoly veszélyt a becsapódó kiskaliberő lövedékek. Sims tajtékzott dühében. Az FBI nem szerette, hogy a DEA a hierarchiát megkerülve külön utakon járt. Lenyomozhatták Simset, aki most elvezette a szövetségieket Cindinóhoz. Féléves munkája megy kárba, ha ezek az állatok a szeme elıtt kinyírják a kolumbiai maffiavezért. Ezt nem engedhette meg. A DEA-nak nem egy ember kellett, hanem az egész hálózat. Mikor a Cobra golyószóróiból érkezı elsı sorozat iszonyú üvegcsörömpölés kíséretében darabokra zúzta a nappali hatalmas panorámaablakát, Sims nem habozott tovább. A helikopter úgy lebegett a szoba magasságában, mintha csak néhány lábnyira elırerepülve ott akarna leszállni az üvegasztal tetején. Sims felállt, ezzel egymagasságba került a feje a pilótáéval, és egyenesen felé rohant. A gép pilótáját annyira megdöbbentette, hogy valaki egyenesen nekiront egy levegıben tartott vadászhelikopternek, hogy még tüzelni is elfelejtett. Sims a párkány és a gép orra közti lábnyi résen levetette magát a kétszintnyi mélységbe. Háttal zuhant a most pontosan a Cobra alatt elhelyezkedı, medencét borító mőanyag lapokra. Ahogy felpattanva körülnézett, láthatta a házat körülvevı valóságos ostromgyőrőt. Mindenütt egyenruhás katonák álltak a Cindino-rezidenciára emelt fegyverrel. Sims csak most értette meg, mekkora kockázatot is vállalt azzal, hogy nem adta meg magát. A kommandósoknak a leghalványabb elképzelésük sem lehetett arról, hogy ı a DEA ügynöke, és gondolkodás nélkül lelövik, ha nem elég gyors. De Sims fejében már készen állt a terv. Meg fogja menteni Cindinót, és ezzel a kegyeibe férkızik. Még jól is jöhet neki ez a támadás. Csak még azt nem sejtette, hogy az ı életét ki fogja majd megmenteni. Minden további késlekedés nélkül lehajította a medencét borító mőanyag lemezeket a pázsitra. A Cobra csupán tíz lábnyi magasságban lebegett a feje felett. A propellerek által lefelé préselt légoszlop felhajtóereje ebbıl a távolságból teljességgel a talaj szilárdságától függött. Most, hogy a szilárd felszínt, ami fölött a gép eddig biztonságosan tarthatta pozícióját, váratlanul víz cserélte fel, a Cobra alá szorult légpárna kisiklott a helikopter alól, a gép instabillá vált, s csak pilótája lélekjelenléte mentette meg attól, hogy oldalra billenve bele ne zuhanjon a medencébe. A pilóta káromkodva rántotta föl a jobbra-balra imbolygó gépet, s csak úgy volt képes újra egyenesbe hozni, hogy teljes sebességre kapcsolt. A helikopter turbinái

kétségbeesetten sivítottak fel a váratlanul érkezı maximális terheléstıl, s mire a pilóta visszanyerte uralmát a gép felett, már jó félmérföldnyire volt célpontjától. Bár a helikopter egyelıre nem jelentett veszélyt, Sims nagyobb bajban volt, mint életében eddig bármikor. A győrő alakzatba fejlıdött katonák fegyverei kivétel nélkül rászegezıdtek. Sims nagy levegıt vett, majd a pokoli kereszttőz elıl a víz alá ugrott, s olyan mélyre bukott, amilyen mélyre csak egy lendülettel tudott. A medence fenekérıl tisztán látta a maguk után fehér buborékcsíkot húzó, egyre-másra becsapódó lövedékeket. Sikerült megkapaszkodnia a medence alján lévı vízelzáró, szelepek egyikében, ezzel biztosította magát, nehogy a tüdejében tartott levegı a víz színére emelje. Csak ekkor döbbent rá, hogy valami nem stimmel. Fogást váltva a medence alsó kiszögellésének irányába fordult, és egy körülbelül két-két és fél láb átmérıjő átjáróval találta szemben magát. Az átjáró bejáratának két oldalán egy-egy korlát volt vízszintesen fölszerelve, ezek egyikébe kapaszkodott most. Épp csak elkezdett töprengeni azon, hogy vajon ez a titkos alagút hova is vezet, és meddig lehet víz alatt, amikor buborékfelhıket kavarva maguk körül, egymás után három test csapódott a vízbe. Eduardo Cindino és két embere egyenesen az átjáró felé úszott. Cindino egy mozdulattal jelezte Simsnek, hogy kösz, haver, de most állj félre, majd két karjával megragadta a korlátokat, és nagy lendületet véve, lábbal elıre eltőnt az átjáró mélyében. Következınek a Warrenéket fogadó gorilla lendítette magát elıre a szők folyosóban, s a sort az utolsó testır zárta. Mielıtt ı is végképp eltőnt volna, intett az ügynöknek, hogy esze ágában se legyen követni ıket. Az egész, nem tarthatott tovább húsz-harminc másodpercnél, bár Simsnek úgy tőnt, hogy már évszázadok óta nem vett levegıt. Az FBI emberei beszüntették a tüzelést, mikor látták, hogy a gyanúsítottak beleugrálnak a medencébe. A házban Warrenék felemelt kézzel, pisztolyaikat elhajítva megadták magukat. A medencét minden oldalról kibiztosított fegyvereiket maguk elıtt tartó egyenruhások vették körül. Ebben a pillanatban vágódott ki kocsijából, és rohant a helyszínre Sims fınöke, Malloy is. A negyvenkét éves férfi korábban Chicagóban dolgozott a gyilkosságiaknál. A DEA-hoz tíz éve igazolt át. Egy pillanatnyi feszült csend után a csuromvizes, levegıért kapkodó Sims bukkant a felszínre. Malloy dühösen utasította az FBI-os keretlegényeket, hogy eresszék végre le géppuskáikat. − Hol a fenében van Cindino? − kérdezte Malloy az emberét. Sims a kommandósokkal körülvett medence közepén lebegve tanácstalanul megvonta a vállát.

4. FEJEZET A levelet, melyet Cameron Poe nagy büszkén felolvasott, piros ceruzával írták. − „Az apukám július 14-én jön haza. Július 14. a születésnapom. Július 14-én fogok életemben elıször találkozni az apukámmal. Már alig várom, hogy július 14. legyen. Sok puszi, Casey.” − Mindjárt elbıgöm magam − nevetett Baby-O. Megnyalta egy citromsárga színő Smile matrica hátoldalát, és a képet a cella falára ragasztotta, Poe ágya fölé. − Vidám napok várnak rád, haver. − Most gúnyolódsz? − Azon én soha nem gúnyolódom, ha valaki hazamegy − csóválta a fejét Baby-O. − Csak olyan furcsa, hogy így be vagy indulva. Úgy sugárzik a fejed, mint egy villanykörte. Azok után, amiken mi ketten keresztülmentünk, neked kéne kigúnyolnod engem. Én még egy ideig itt fogok hősölni. − Sajnos. − Poe elıhúzott a priccse alól egy hosszúkás fémládát, és kinyitotta. Az összehajtogatott levelet egy kupacnyi régebbi levél és a hétéves Caseyt ábrázoló fényképek tetejére helyezte, majd egy barna papírzacskóból rózsaszín plüssnyuszit vett elı. − Az meg mi a fene? − meredt rá Baby-O. − A lányom szülinapján mégse mehetek haza üres kézzel. − De hiszen ez csak egy szaros nyuszi! − Baby-O láthatóan elégedetlen volt az ajándék minıségével. − Adj egy kengurut, ha van nálad. − Jól van, na. − Ezt lehetett kapni a kantinban. Fogkrémet és Pall Mallt mégse vihetek neki. − Akkor is elég tré ajándék. − Na várj csak, neked is lesz még születésnapod. Majd meglátod, hogy mit kapsz tılem. − Semmit, mert eszedbe se fogok jutni. − Az is igaz. Baby-O leült a priccs szélére. Fázósan ölelgette saját testét, és elıre-hátra ringatózott. − Már megint jönnek a tünetek. Meg kéne kapnom a löketemet, mielıtt felszállunk arra a gépre. − Szarul vagy? − A hülye diabétesz. Rohadt dolog tudni, hogy van egy nyavalyád, amitıl életed végéig nem fogsz megszabadulni. Poe sajnálkozva nézte barátját, de nem tudott segíteni rajta. − Megmutatod még egyszer azt a másik levelet, mielıtt becsomagolod? − kérte Baby-O. − Esetleg. − Na, ne izélj már, öreg. Ilyet én még jó darabig nem látok. − Tiszta a kezed? − Add már ide, te sápadt ördög.

Poe négyrét hajtott papírt húzott elı a mellényzsebébıl. Baby-O átvette tıle, és térdére fektetve óvatosan széthajtotta. − Na, most én olvasok föl a szentírásból: „Az Egyesült Államok Szabadlábra Helyezési Bizottságának döntése értelmében Cameron Poe, 45936-os számon nyilvántartott elítélt szabadlábra helyezhetı.” Az anyja mindenségit! Odaadnám a lottó ötösömet egy ilyen cetliért. Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. − Ja. − Cameron Baby-O-ra nézett, aki lehorgasztott fejjel meredt maga elé. − Nemsokára neked is megjön a szerelmesleveled. És akkor az elsı utad hozzánk vezessen egy jó kis kerti sütögetésre, − Ez komoly? − Naná. − De jó. − Vigyorogj már, te marha! − Gondolod, hogy még divat a kerti sütı? Lehet, hogy már mindent abban a hülye mikrohullámú izében csinálnák. − Hidd el nekem, a rostonsült soha nem megy ki a divatból. És ha régimódinak tartanak, mit bánom én? Csinálunk majd flekkent, steaket, hot dogot, hamburgert, meg csirkemellet. − Csúcs. − Baby-O hátradılt a priccsen. − Csöpög a nyálam, ha csak rágondolok. Poe fejében egyszerre leperegtek az elmúlt nyolc év eseményei. − Végigcsináltunk egyet s mást, az biztos − sóhajtott, és visszarakta a nyuszit a fémdobozba. − Nem volt semmi ez a nyolc év. Baby-O lehúzta izzadságtól átnedvesedett ingét, és felállt. A priccsen egy csótány iramodott egy sötét sarok felé. Baby-O odacsapott az inggel; izmos karján kígyóként vonaglott az égési seb után maradt hosszú heg. Poe a sebhelyre pillantott, és megcsóválta a fejét. − De még mennyi mindent csináltunk végig. És ha te nem vonszolsz ki abból az égı cellából... − Nehogy nekem elbıgd magad, öreg. − Baby-O felhúzott egy tiszta inget. − A végén még nosztalgiázni fogsz a börtönélet után. Mindketten csak azt csináljuk, ami a dolgunk. Én ugyanúgy bemunszolhattam volna, mint te. Menj csak ki a nagyvilágba, és élvezd a szabadságot, az nekem épp elég köszönet. Na, meg számítok arra a kerti lakomára. Különben is, egy darabig együtt utazunk, csak épp engem egy másik kóterba szállítanak, te meg hazasétálsz a nejedhez. Két fegyır állt meg a cella elıtt. Az egyik nagy karikányi kulcsot tartott a kezében. A cella ajtaja feltárult. – Jöjjön, Poe, indul a szabadság gépmadara. Indulás, Baby-O. – Hazamegyek – csóválta a fejét Poe. – Így igaz. – Nyolc év volt, haver. – Valahogy majd csak kibírod odakint. Kiléptek a folyosóra, és egymás mellett indultak el. Egy ır ment elıttük, egy mögöttük. – Tegyél meg nekem egy szívességet – vigyorgott Baby-O. – Ha majd étterembe mész, ne nyalogasd le és rakd zsebre a kanaladat. Odakint egy rabszállító busz várt rájuk, hogy elvigye ıket az oaklandi repülıtérre, ahonnan a gépük indult – a gép, amely Cameron Poe-t haza, Baby-O Odellt pedig egy újabb börtönbe szállítja majd. Az oaklandi repülıtér egyik spártaian berendezett irodájában Allen Devers

fıfelügyelı éppen eligazítást tartott két tucatnyi nyomozónak és fegyırnek. Azok halálosan unták a fejtágítást, és minden gondolatuk az elıttük álló feladat körül forgott. – Uraim – kezdte Devers –, az Ügyészségi Nyomozóhivatal évente több mint százezer elítéltet szállít az ország különbözı részeire. Az utaztatások célja az esetek többségében meghallgatás, orvosi vizsgálat vagy áthelyezés. Amint azt önök is tudják, a mai fegyencjárat némileg más összetételő, mint az eddigiek, s ez a tény különösen nagy feladatot ró mindannyiunkra. Az elítélteket ezúttal a louisianai Feltham fegyházba, az ország legújabb szigorított fegyintézetébe szállítjuk. A Feltham a legveszélyesebb bőnözık számára épült. Azok a fegyencek, akik ma a gépre szállnak, életfogytiglant kaptak, sıt nem egyet közülük halálra ítéltek. Nem embereket szállítunk, hanem vadállatokat... Az Oakland utcáin végiggördülı minimális biztonsági fokozatú rabszállító buszt egyetlen rendırjárır kísérte. Utasainak kezét, derekát és lábát összebilincselték ugyan, mégsem ık voltak azok a vadállatok, akikre Devers utalt. Ezeket az embereket kevésbé súlyos bőncselekményekért ítélték el; köztük volt Cameron Poe is, akire szabadság várt, valamint Baby-O, aki egy minimális biztonsági fokozatú börtön felé tartott, hogy leülje a büntetésébıl hátralevı tizennyolc hónapot. – Hölgyem, legyen szíves – szólította meg Baby-O a széksorok között sétáló fegyırt. – Nem vagyok hölgy – felelte Cheryl Bishop, kezét az ülés támláján nyugtatva. – Ahogy maga se úrfi. Mit akar? – Meg kéne kapnom az injekciómat, mielıtt felszállunk a gépre. Tegnap este kihagytam, és nekem naponta kettı kell. – Nem felejtettük el – bólintott Bishop. – Az inzulinja a fedélzeten van, felszállás után beadják magának. – És ha mégsem? Azokat az ıröket nem ismerem. – Én magam fogok tenni róla, hogy megkapja. Nyugodjon csak meg. Bishop a listába pillantott. – Maga Cameron Poe, igaz? – Jelen – bólintott Poe. Bishop a férfi szemébe nézett. – Ne felejtse, hogy amíg nem érkezünk meg Carson Citybe, magára is ugyanazok az elıírások vonatkoznak, mint a többiekre. Maga a leszállásig fegyencnek tekintendı, érthetı? Poe engedelmesen bólintott. – Igen, asszonyom, már eligazítottak. – Ismétlés a tudás anyja. Poe jókedvét most már semmivel nem lehetett elrontani. Egyszerre cseveghetnékje támadt. – Szeretnék hazaérni a lányom születésnapjára. – Igen, hallottam, hogy van egy lánya – bólintott Bishop. – Három hónappal a születése elıtt csuktak le. Még soha nem találkozott velem. Bishop csodálkozva nézett rá. – Nem látogatta meg magát? – Megmondtam a feleségemnek, hogy a gyerek nem láthatja börtönben az apját. A sok bunkó fegyenc között... – Maga tudja. De legalább most igazán komoly indoka van rá, hogy jó útra térjen. – Nem is egy, hanem kettı. Feleségem is van. A busz éppen akkor érkezett meg a kifutópályára, mikor a hangárból kigurították a kétmotoros, kék-fehér törzső C-123–as Caribou teherszállító gépet. A repülı orrán az

Ügyészségi Nyomozóhivatal lógója díszelgett. – Uraim, isten hozott mindenkit a szövetségi fegyencszállítók járatán – szólt Bishop. –Egyelıre maradjanak a helyükön. Még várnunk kell pár percet. A várakozás oka senki elıtt nem volt titok: még nem érkezett meg a másik rabszállító busz, az, amelyikben a Devers által említett „vadállatokat” hozták. Az életfogytiglanra, illetve halálbüntetésre ítélt fegyenceket szállító busz mellett Cameron Poe-ék jármőve turistabusznak tőnhetett: azt minden oldalról golyóálló páncél védte, és kíséretét nem egyetlen rendırautó, hanem egész századra való motoros és gépkocsis járır látta el. Néhány perc elteltével ez a busz is a kifutópályára gördült. Vince Larkin nyomozó futólépésben haladt a folyosón, és kisfiús büszkeséggel hallgatta vadonatúj Birkenstock cipıjének vidám csikorgását. Devers éppen befejezte az eligazítását, amikor Larkin az irodába lépett. – ... Mőködésünk során, azaz az elmúlt tíz évben egyszer sem merült fel komolyabb probléma, és ez senki másnak, csakis maguknak köszönhetı. – Devers szünetet tartott, és végignézett emberein. – Büszkék lehetnek magukra. Szeretném, ha a mai munkájukat is a három ismert kulcsszó jellemezné: szervezettség, hatékonyság, éberség. Devers inkább a tettek, mint a szavak embere volt, és nem szerette a patetikus szónoklatokat, mindazonáltal kötelességének érezte, hogy egy ilyen fontos bevetés elıtt még egyszer emlékeztesse embereit az alapelvekre. – Ennyi – dörzsölte össze a tenyerét. – Munkára, uraim. A hallgatóság elindult az ajtó felé. Larkin Devershez lépett. – Az utolsó jelentés szerint csak hatan szállnak ki Carson Cityben. A többiek mind Felthambe mennek. Devers a fejét csóválta. – Az a hely se lesz egy szanatórium, ha ezek beköltöznek. – De legalább korszerő – vonta meg a vállát Larkin. – Nem lesz egy Alcatraz. – Magának fogalma sincs, mi folyik egy ilyen helyen. Na, jöjjön, beszéljünk a kábszeres fiúkkal. Sietve elindultak a folyosón. Devers ment elöl, Larkin a sarkában. – Ginny? – Larkin útközben bedugta a fejét az egyik iroda ajtaján. – Már adom is, Vince. – Ginny Clark egy halom aktát nyújtott Larkin felé. Clark újonc volt, huszonöt éves, de rövidre nyírt hajával és kislányosan bájos arcával nem nézett ki többnek húsznál. – Mindet összeszedtem. Készen állsz? – Igen. – Nem nyert. – Ginny odalépett a férfihoz, és megigazította a nyakkendıjét. – Most állsz készen. Az ajtó felıl Devers türelmetlen hangja hallatszott. – Gyerünk már, Vince! Larkin sarkon fordult, és már loholt is fınöke után. – Szívesen, Vince – motyogta Ginny, miközben a távozó férfi után nézett. – Ez a legkevesebb. Nem akarsz velem vacsorázni? „Dehogynem, ezer örömmel...” Larkin és Devers már a bejárati lépcsın jártak, mikor egy Corvette kabriolet fékezett le az épület elıtt – egy gyönyörően rendbehozott, 1964-es modell, a következı feliratú, rendszámtáblával: AZZ KIKR – azaz Seggrugdosó. Devers arca megrándult. – Ismeri ezt fickót, Vince? Ez Duncan Malloy a kábszeresektıl. Akkora takony, hogy az még a mi szakmánkban is ritka. A volán mögött ülı Malloy sofırkesztyőt és széles, ívesen hajlított napszemüveget

viselt. Mikor a kocsi megállt, Malloy kéjesen kinyújtóztatta tagjait. – Duncan! – köszöntötte Devers a jövevényt. – Isten hozta a pályán. Gyönyörő a kocsija. – Gyönyörő? – Malloy keresztbe fonta karját, és undorodó arcot vágott. – Mi az, hogy gyönyörő? Gyönyörő a naplemente, meg a dallasi hajrálányok. Ez a kocsi minimum pazar. – Bemutatom Vince Larkint – folytatta Devers, és beosztottjára mutatott. – İ irányítja a mai transzportot. Vince... Az úr Duncan Malloy ügynök a DEA-tól. – Örülök – biccentett Larkin, és kezet nyújtott. Malloy ügyet sem vetett a feléje nyújtott kézre. – Hello – mondta. – Remélem, érti a dolgát. A maximális biztonsági fokozatú konvoj áthaladt a reptér kapuján, és továbbhaladt a kifutópálya egy félreesı része felé, ahol egy csapat kék kezeslábasba öltözött karabélyos fegyır várta. A konvoj érkezésével egy idıben a C-l23-as is közeledni kezdett a kijelölt terület felé, menet közben leeresztve a gép farán nyíló rakodórámpát. Mikor a gép végre megállt, a fegyırök egy teherautóról lerakodták az elítéltek személyes tárgyait tartalmazó fémdobozokat, és a „poggyászt” a repülıgép rakterébe hordták. Két ır karabélyokkal töltötte fel a fegyverszekrényt, mely ugyancsak a gép hasában kapott helyet. A konvoj megkerülte a gépet, és megállt. A fegyırök két, egymással szemben elhelyezkedı sorba álltak fel, mintegy folyosót alkotva a busz és a repülı beszállólépcsıje között. A rabszállító busz ajtaja kitárult, és hamarosan feltőnt az elsı narancsszín ruhás, kezén és lábán megbilincselt elítélt. Devers, Larkin, Malloy és William-Sims ügynök egy felderítésre berendezett furgonban ültek, és monitoron figyelték az eseményeket. Larkin egy fényképet adott át Simsnek. – Ez a maga embere: Francisco Cindino. Sims figyelmesen szemügyre vette a sötét hajú, csinos arcú fiatalember fotóját. – Az apját, Eduardo Cindinót, az „Elefántot”, mint hallom, jól ismeri – magyarázta Larkin. – A srác huszonhat éves. Tökös gyerek, nem nagyon jár a szája, de talán mégis ki lehetne szedni belıle valamit... – Hülye kis fasz – vágott közbe Malloy. Elıredılt, és rábökött a fényképre. – A helyi zsaruk kapták el egy kispályás balhé közben valami nyugat-montanai reptéren. A gyerek potenciális információforrás. Ki kéne szedni belıle valamit a családi bizniszrıl, de ı eljátssza a nehézfiút. Makacs kis köcsög. Pedig úgy néz ki, mint valami jól fésült kisiskolás, nem? Nyolc hétig faggattuk, de egy kurva szót sem szólt. – Szerintünk van némi esély rá, hogy... – próbálkozott Larkin. – Ez az utolsó esélyünk, mielıtt az FBI ráteszi a kezét a kölyökre – folytatta Malloy. – Egy nagy büdös lófaszt kapják meg azok a szarrágók a dicsıséget. – A helyzet a következı – szólt higgadtan Larkin, és Simshez fordult. – Francisco Cindinót az elsı megállóban, Carson Cityben vesszük fel. A louisianai landolásig két órája lesz rá, hogy kiszedjen belıle valamit. Mellette fog ülni, ezt már elintéztük. Rajtunk kívül senki, még a fegyırök sem tudják, hogy maga nem fegyenc. Mondom, két órája lesz rá, hogy kifaggassa a fickót. Azt mondják, bőnözıkollégák társaságában Cindino elég informatív. – Nimfoma... mifoma? – Malloy csípıre tette a kezét. – Mi az, hogy nimfomartív? – Informatív. Közlékeny, nagyszájú, felvágós, bıbeszédő. Szószátyár. Malloy elfintorodott, és Devershez fordult. – Szótárfiúnak szájmenése van?

– Jobban szeretem, ha szinonimackónak becéznek, az találóbb – vágott vissza Larkin. – Vince, Malloy, nyugalom – emelte fel a kezét Devers. – Az indulataikat ne egymáson töltsék ki. Próbáljanak a feladatra koncentrálni. – Helyes – bólintott Malloy, és Simshez fordult. – Megvan a pisztolya, Willie? Sims felhúzta a jobb nadrágszárát. A bokájára csatolt pisztolytáskában kismérető automata fegyver rejtızött. – Álljon meg a menet. – Devers felállt a székébıl. – A gépre senki nem vihet fel fegyvert. Larkin egyetértıén bólintott, és hozzátette: – Vannak nálunk bizonyos szabályok, uraim. – Nálunk is – felelte csípısen Malloy. – A mi fı szabályunk az, hogy az ügynökeink fegyvert viselnek. A DEA-nál ugyanis az a szokás, hogy... – Akkor legjobb lesz, ha most rögtön tisztázunk valamit – vágott közbe Devers. – Ez az Ügyészségi Nyomozóhivatal gépe, úgyhogy itt a mi játékszabályaink érvényesek. – Ezeken a járatokon senki nem visel fegyvert – csóválta a fejét Larkin. – Csak a raktérben lesz néhány karabély, és van egy pisztoly a pilótafülkében, egy páncéldobozban. Ennyi még belefér, de ezektıl eltekintve a gép pontosan olyan, mint bármely börtön: csak riadó esetén viszünk fegyvert olyan helyre, ahol a fegyencek hozzáférhetnek. A gép utasterébe tehát senki nem léphet be pisztollyal, és pont. – Baromság – dühöngött. – Az emberem nem száll fel fegyvertelenül, és pont. – Akkor az embere nem fog felszállni – felelte Larkin, és egy oldalpillantást vetett Deversre, aki bólintott. Malloy rájuk nézett. Fogai kivillantak, mintha vicsorogna. Azután Simsre pillantott, majd lehorgasztotta a fejét. – Rendben, Willie – szólalt meg néhány másodperc szünet után –, adja oda nekik. Erısebb kártyáik vannak. – Ez nem túl jó ötlet, uram – mondta Sims. Mióta beültek a furgonba, most szólalt meg elıször. Lassan megcsóválta a fejét, s közben lecsatolta bokájáról a pisztolytartót, és a fegyverrel együtt átnyújtotta Larkinnak. – Kap róla elismervényt – biccentett Larkin. – Bassza meg az elismervényét – felelte Malloy. – Felvilágosították Sims ügynököt a börtönbéli viselkedési szokásokról? – fordult Malloyhoz Devers. – Maguk nem is indulnak el reggel otthonról, ha nincs a zsebükben szolgálati szabályzat? –jegyezte meg epésen Malloy. – Úgy gondolják, hogy tudnom kellene még valamit? – vonta fel a szemöldökét Sims. – Mindenesetre nem árt, ha hallja – felelte Larkin. – Tíz-húsz év a hővösön megváltoztatja az embert, kiélezi az ösztöneit. – Tíz-húsz év ebben a szakmában ugyanezt teszi – replikázott Malloy. – Nagyon kérem, Duncan – sóhajtott Devers. – Hagyja már abba a kötözködést. – Ne nézzen a szemükbe – folytatta Larkin. – A sitten a szemkontaktus a privát szféra megsértése, az agresszió jele... más szóval fenyegetés. Ha két ember farkasszemet néz, abból elıbb-utóbb verekedés lesz. Erre nagyon figyeljen, különben hamar leleplezik. – Azért engem se az óvodából küldtek ide. – Tudom, hallottam a legutóbbi akciójáról. Ez csak egy kis emlékeztetı. Nincs szándékomban elıírni, hogyan végezze a munkáját. De azért ne feledje, hogy a rendelkezésre álló idı korlátozott, és nem mindennapi körülmények között kell dolgoznia.

– Majd csak boldogulok. Jesszusom, ez meg micsoda? A négy férfi szeme az ipari kamera monitorjára szegezıdött. A képernyın egy zöld katonai Huey helikopter tőnt fel. A gép a C-123-as fölé ereszkedett; nyitott oldalajtajában két fegyveres ült, kezükben lefelé szegezett karabélyokkal. – Én megmondtam – szólt halkan Devers. – Ez nem mindennapi szállítmány. A monitoron feltőnt az elsı elítélt, egy sovány, szıke férfi. A lábbilincs akadályozta a szabad mozgásban, ezért kurta léptekkel haladt az ırök sorfala között. Csuklóján vonalkódos mőanyag pántot viselt, melyet az egyik fegyır kézi letapogatóval ellenırzött, mielıtt továbbengedte a fegyencet a gép rámpája felé. – Ez William Bedford – pillantott a dossziéba Larkin. – Alias Bogaras Billy. – A tömeggyilkos? – Személyesen. Egyik este hazament a hittanóráról, és a feleségét az ágyban találta az unokaöccsével. Sarkon fordult, és tett egy rövid látogatást a felesége családjánál. Az apja második világháborús 45-ösével megölte a nı szüleit és testvéreit, sıt még a kutyát is. A rendıröknek annyit mondott, csak azt bánja, hogy a feleségének nem volt több rokona, mert maradt még golyó a tárban. Tekintetükkel követték a gépben eltőnı Bogaras Billyt. – Az a leborotvált fejő fekete fickó Nathan Jones, más néven Gyémántkutya. Annak a Fekete Gerillák nevő terroristacsoportnak volt a vezetıje, amelyik rettegésben tartotta Toledót. – Mi az a kép a nyakán? – kérdezte Malloy. – Tetoválás, Afrikát ábrázolja. Ami a fickó becenevét illeti, ha közelrıl nézi az ember, és éppen mosolyog, ami elég ritka, látni, hogy az egyik metszıfogába beágyazva egy csillag alakú briliánst hord. Azért van ragasztószalag a kezén, hogy ne foghasson meg semmit. Ezerkilencszáznyolcvannyolcban felrobbantotta a Nemzeti Lövészegylet közgyőlését. Azt mondta, a lövészek testesítik meg „a fehérek rasszának minden negatívumát”. – Szó szerint ezt mondta? – Igen, szó szerint. Egyébként azzal szokott dicsekedni, hogy több embert ölt meg, mint a rák... Az ırök megmotozták Gyémántkutyát. – Mővelt fickó, írt egy könyvet a börtönben Képek egy gyémántszemben címmel. Jó kritikát kapott, azt írták róla, hogy mesterien ábrázolja a fekete etnikum életét. Tárgyalnak a megfilmesítésérıl, Denzel Washington játszaná Gyémántkutya szerepét. A fickó valószínőleg a saját filmje díszbemutatóját is felrobbantaná, ha elengednék. İ így értelmezi a bombasiker fogalmát. A gyilkosok bizarr felvonulása tovább folytatódott. A busz ajtajában sorban jelentek meg a lábbilincsben döcögı fegyencek; az ırök mindegyiket megmotozták, a vonalkód segítségével azonosították, majd a fedélzetre kísérték ıket. – Az a hülyén vigyorgó kopasz fickó Cyrus Grissom, alias Cyrus, a Vírus. – Te jó isten – csóválta a fejét Malloy. – Ki találja ki ezeket az idióta neveket? Larkin megvonta a vállát. – Náluk az efféle becenév nagy dicsıség. A börtön sajátos kultúrájában ugyanúgy díjazzák a nagy tetteket, mint idekint, a normális társadalomban. Csak ott egy kicsit más az értékrend. Ez a fickó például egy unikum a maga nemében. Minden mőfajba belekóstolt: emberrablás, gyilkosság, rablás, zsarolás, etcetera. Harminckilenc éves, abból huszonötöt rács mögött töltött. Vezéregyéniség az elítéltek között. A börtönben lediplomázott gépészetbıl és pszichológiából. Három fegyenc meggyilkolását bizonyították rá, és valószínőleg még további nyolc ember élete szárad a lelkén. Háromszor szított börtönlázadást, kétszer szökött meg. – Kétszer megszökött? És ezt nevezik maguk börtönnek?

– Egyszer lepénzelte az ıröket, egyszer pedig szerepet cserélt egy hasonló külsejő AIDS–es rabtársával. Agyafúrt gazember. A rendszer tökéletes terméke. – Mi ez a süket duma? Magának is az a rögeszméje, hogy mi csinálunk bőnözızsenit ezekbıl a rohadékokból? – Nem, de az tény, hogy ez az ember kívülrıl-belülrıl ismeri a társadalmat meg a büntetés-végrehajtási rendszert, és a tudását ki is használja. – A pilóta nagy szívességet tenne az emberiségnek, ha nekirepítené a gépet egy hegyoldalnak. Devers elmosolyodott. – Ne higgye, hogy ez nekünk nem jutott eszünkbe. Sims ügynök, amint látja, nem mindennapi társaság veszi majd körül, miközben Cindinóval beszélget. – A feladat egyre érdekesebbnek tőnik – bólintott Sims.

5. FEJEZET A motozás után Chick Falzon, az óriás termető veterán ır hatalmasat taszított az összebilincselt Bogaras Billyn. – Nyomjad csak, picim – röhögött magában a kényszerően ugrándozó Billy. A következı elítélt már ébresztett Falzonban némi tiszteletet. – Na nézd csak, Gyémántkutya Jones... Ez már igen, valóságos sztárparádéval szórakoztatnak itt minket! – Itt mindenki érti a dolgát, haver. Amíg van vér a pucádban, nincs semmi gáz, nekem elhiheted. – Nem szeretem a rejtvényeket, öreg. – Azért csak gondolkozz el rajta. A feketét Cyrus Grissom követte a sorban. – A Vírus – nyugtázta Falzon. – Hello. Mindig is kimondottan élveztem a repülést. – Ugye nem rejtegetsz elılünk semmit, Vírus? – kérdezte Falzon motozás közben. Cyrus, a Vírus arcára alig észrevehetı mosoly ült ki, ahogy lánccsörgetve elindult a repülı irányába. A Cameron Poe-t és Baby-O-t szállító busz csak akkor állhatott be a repülıtérre, miután a különösen veszélyes elítélteket a rendkívül szigorú biztonsági elıírásoknak megfelelıen elhelyezték a gépen. A második szállítmánnyal sem kivételeztek, mindenkit alaposan végigmotoztak. Poe is sorra került. Falzon talált valamit a férfi felsızsebében. Egy fényképet. A hétéves Caseyt ábrázolta. – Személyes holmit nem vihet magával. – A lányom – mondta válasz helyett Poe. – Felılem lehet akár maga a boldogságos Szőzmária is. – Ezzel Falzon a zsebébe csúsztatta a képet. – Ismeri a szabályokat. – Most szabadulok. Falzon elırelépett, olyan közel Poe arcához, hogy a két férfi orra szinte összeért, és úgy vicsorogta: – Majd szabadulsz, kisfiam. Amíg ez az út véget nem ér, addig én vagyok neked az Atyaúristen, világos? És ha okosan viselkedsz, akkor nem teszed meg nekem azt szívességet, hogy annyira feldühítesz, hogy pokollá kelljen tennem neked ezt az utat. Falzon nyála Poe arcába fröcsögött. Ekkor ért oda Bishop, aki az ırizetesek számait ellenırizte. A nı véget vetett a jelenetnek. – Nyugalom, emberek! – már rég megtanulta, hogy egy nıi hang sokszor ezerszer hatásosabb szer az elfojtott indulatok kitörésének megelızésére, mint az ır gumibotja. – Vannak, akik jobban igénylik vendégszeretetünket, mint a szabadulók. Szálljon fel a gépre, Poe! A furgonban berendezett megfigyelıállás monitorjain Malloy figyelte a néma vitát.

– Ez meg ki? – kérdezte. Larkin átlapozta a nála lévı listát, és megállt a képernyın látott férfi fotójánál. – Cameron Poe – felelte. – Egy senki. Gyerünk tovább. Devers a fegyencruhába öltöztetett Simshez fordult. – Nem gyızöm elégszer emlékeztetni arra a tényre, Sims ügynök, hogy senki sincs tisztában a repülın a küldetésével, még a saját ıreink sem – mondta Devers. – Az a tény, hogy már többször is sikeresen beépült kábítószermaffiákba, kezdeti elınyt jelenthet, de semmire sem biztosíték. Ez most teljesen más. Az eddigi akcióit a földön hajtotta végre, most azonban a levegıben lesz. Ha bármi történik, csak magára számíthat, mi nem segíthetünk. Legyen óvatos. – Nem fogok csalódást okozni, uram. A csoport elhagyta a furgont. Sims testét mereven tartva, maga elé kulcsot kézzel haladt Larkin elıtt, akár egy fegyenc. Malloy és Devers néhány lépéssel lemaradva követte ıket. – Világosítson már föl, fınök – kezdte Malloy. – Jól értem, hogy valószínőleg valami elıttük is teljesen homályos okból az Ügyészségi Nyomozóhivatal ilyen okostojás könyvkukacokat küld a nyakunkra? – Larkin az egyik legjobb emberünk – felelte Devers. – Ezt a békát jobb, ha lenyeli. – Én lenyelem, csak elébb egy kicsit megropogtatnám a gerincét a metszıfogaimmal, úgy a harmadik és a negyedik csigolya táján. – Lenyőgözı gondolat, Malloy, de azt hiszem, hogy azt még ön sem állíthatná, hogy túlzottan szakszerő eljárás volna. Larkin a fegyveres ırök kettıs sorfaláig kísérte Simset. – Jó utat – búcsúzott az ügynöktıl. – Kösz, Vince... illetve... Köszönöm, uram! Larkin Cheryl Bishophoz lépett. – Na, hogy megy? – kérdezte. – Mint ezek itt – mutatott a nı az elıttük elcsoszogó rabokra. – Ólomlábakon. Larkin felnevetett. – Sok szerencsét! –Viszlát, Vince! A Sims csuklójára tekert vonalkód leolvasása után Falzonon volt a sor, hogy megmotozza az ügynököt. Ekkor azonban jelvénnyel a kézben Malloy lépett elıre. – Majd én – mondta. Falzon bólintott, és visszaállt a helyére. Malloy végigmotozta Sims ingét, nadrágját, majd leguggolt a bokákhoz. A jobb boka, ahol eredetileg Sims pisztolya volt, rendben volt. A bal bokánál, ahová Sims pisztolya most észrevétlenül került, csak egy alig észrevehetı dudor keletkezett. Malloy felnézett Simsre, és rákacsintott. Cameron Poe belépett az utastérbe, ahol egy vadállatok szállítására átalakított ultramodern cirkuszos kocsi groteszk látványa fogadta. A belsı teret keresztben elektronikusan záródó vasrácsok osztották három részre. Egy sor szék helyezkedett el a gép egyik oldalán, két másik az ellenkezın. Az elválasztó rácsok nyitva voltak, akárcsak az a négy egyszemélyes cella, melybıl hármat már el is foglaltak lakói: Cyrus „A Vírus” Grissom, Nathan „Gyémántkutya” Jones és William „Bogaras Billy” Bedford. A Poe-hoz legközelebb álló negyedik cella egyelıre még üresen tátongott. Falzon egy vezérlıtáblához lépett, és megnyomott egy kapcsolót. A ketrecek fölött elhelyezett lámpák zöldrıl vörösre váltottak át, a cellaajtók becsapódtak. Poe-t az egyik, a gép farához közeli üléshez vezették, kettıvel Baby-O mögé. Falzon végigment a széksorok mellett, hogy kipipálja a rendben elhelyezett fegyencek számát a kezében levı listán. Dolga végeztével inge felsı zsebébe rakta nagy piros filcét. Bishop ügynök azonnal mellette termett, és elvette tıle a tollat.

– Bármi lehet fegyver, igaz? – A francba is, úgy látszik elment a maradék józan eszem. – Falzon visszavette a filcet, a nyakláncára erısített kupakba tolta, és berejtette az inge alá. Poe azon merengett, hogy ha a tollat az ır automatikusan zsebre rakta, akkor vajon hol tarthatja Casey képét. – Hé, haver! Poe az átellenben ülı, menyétképő, sunyin mosolygó fekete fiúra nézett. – Flipper Parker vagyok. Fegyveres rablás, gyújtogatás, kábítószerrel való visszaélés. – Úgy tőnt, jó benyomást akart tenni a környezetére. – Itt én maga vagyok a ma született bárány. Poe odabiccentett. Flipper visszafordult a mellette ülı férfihoz, akinek sötét bıre, sas orra, lófarokba fogott, egyenes fekete haja indiánszármazásról árulkodott. – Szóval, rézbırő testvérem, mibe keveredhetett egy ilyen nagy harcos, mint te? Biztos megint valami lólopás, mi?! A férfi mereven maga elé nézett, mintha izgága útitársa ott sem lenne. – Jól van, nem kell mindjárt megskalpolni. Uff, én beszéltem. Még néhányszor feljön meg lemegy a Hold, és meglátod, együtt vadászunk majd ırökre a vadászmezıkön. Egy ır Simset az elıre kijelölt üléshez vezette, Poe mögé. Poe látta, hogy Bogaras Billy érdeklıdve figyeli Simset a cellájából. Bogaras elkapta Poe pillantását. – Mit bámulsz, faszfej? – vicsorgott Poe-ra. – Csak bámulatosnak találtam a ketrecedet –felelte Poe –, innen nagyon kényelmesnek látszik. – Ezt találd bámulatosnak – markolta meg Billy az ágyékát. Poe elfordította a fejét. Két sorral följebb az elıregörnyedve ülı Baby-O átkiáltott az utastér elejére, a mőszereit rendezgetı orvosnak. – Hé, doki. Kéne már az az injekció! Az orvos odasétált a fiúhoz. – A nevem Chambers – mutatkozott be. – Az injekcióját pedig megkapja, ha a levegıben vagyunk. – Nem mindegy maguknak, hogy mikor?! Akkor meg mért nem lehet most? Chambers sarkon fordult, és otthagyta Baby-O-t. A fiú értett ebbıl. A börtönben dolgozók nem kötelesek az ırizetesek kérdéseire választ adni. – Ezek a szemetek csak azt várják, hogy mikor esek már végre bele egy igazi, jó mély, sütımeleg kómába – dünnyögte magában Baby-O. Chick Falzon, az ırség parancsnoka, miután végzett a papírmunkával, az utastér elejébe sétált, és szembefordult az egybegyőltekkel, hogy röviden közölje velük mondandóját. – Na, kérem. Itt vagyunk végre, mindenki ül szép sorban, mint a verebek a dróton. De ne gondoljon ám senki sem valami szürke kis madárseregletre. Nem, kérem szépen. Aki itt nem híres, az érezze magát lesújtva. Van itt olyan, aki könyvet írt, aki szerepelt a tévében, olyanok, akikrıl állandóan hallani lehet: a csapból is az itt jelenlévık folynak. Csak azt ne higgyétek, hogy rögtön össze is szarom magam tıletek, tetvek! – Falzon lassan végigsétált az ülések mellett. – Szóval, csak hogy ne legyen félreértés, tisztelt urak és verebek. Vannak ám bizonyos szabályok is itt a Con Airen. Elsı szabály: kezek az ölben. Persze tudom, hogy más választásuk nagyon úgysem marad. Kettes szabály: csak csendesen, csak halkan. Nem üvöltünk, nem hörgünk, nem ordítunk torkunkszakadtából. Néha, alig halhatóan beszélgetünk egy icipicit. Harmadik: az ırizetesek nem köpnek, nem harapnak, nem dobognak a

lábukkal, mert ha akár csak úgy néznek ki a fejükbıl, hogy az nem nyeri el maradéktalanul a tetszésemet, az erre az esetre kifundált különleges elbánásban lesz részük... – Kapd be a faszt, seggfej – szólt egy hang Falzon mögül. Az ır még épp elég gyorsan fordult meg ahhoz, hogy telibe kapja az arcát a neki szánt tömeges turha. Válaszul Falzon, teljes testsúlyát beleadva, a könyökével szívgödrön vágta a renitens fiatalembert. A levegıért kapkodó fegyenc feje borotvált volt, kezén egy horogkereszt-tetoválás ékeskedett. – Ragasztót meg zsákot ennek a fasiszta szemétnek – adta ki a parancsot Falzon a fiúra mutatva. A többi ır egy pillanat alatt ott termett, ragasztószalagot tekertek a rab szájára, és nejlonzsákot húztak a fejére. – Ezen szabályok be nem tartása büntetést von maga után – folytatta zavartalanul Falzon. – Ha ez sem elég, a tökeitekkel fogok biliárdozni, világos?! – Körbenézett a repülı utasterén, tekintete találkozott az elítéltekével, akik közül egy sem jelezte egyetértését, akik közül egy sem tett semmilyen mozdulatot egyáltalán. Cyrus, a Vírus arcát a rács vasának nyomva bámult kifelé. – Hé, te! – szólította meg azt a férfit, akinek a Chicano pachuno geng tetoválása borította az alsókarját. – Te aztán tényleg megrögzött bőnözı lehetsz, eltaláltam? – Még jó – felelte a férfi. – Nem tudod, ki vagyok? Akik ismernek, Johnny Huszonháromnak hívnak. – Á, te vagy Johnny Huszonhárom! Atyavilág! Hát persze hogy hallottam már rólad. A Tex–Mex maffiának dolgoztál, igaz? Hét életfogytiglant kaptál huszonhárom rendben elkövetett nemi erıszakért. Jól mondom? Johnny még jobban feltőrte az ingujját, hogy láthatóvá váljon a felkarjára tetovált huszonhárom apró szív. Csak úgy sütött róla a büszkeség. – Mindegyik szív a huszonhárom szerencsés hölgy egyikére emlékeztet. – Megvárta, amíg Bishop, aki ügyet sem vetett a párbeszédre, elhalad mellettük. Aztán vigyorogva folytatta: – Ha rájöttek volna az igazságra, most Johnny Hatszáznak hívnának. Cyrus elkomorult. – Tudod – kezdte lassan –, a helyzet az, hogy mindig is undorodtam azoktól, akik nemi erıszakot követtek el. Az ilyenek valahol a csótány és a kankó között vannak. Úgyhogy rendes esetben egy ilyen szemét stricit örömmel akasztanék fel a tökeinél fogva egy fára, aztán lekenném mézzel, hogy legyen azért társasága is bizonyos méhek és darazsak személyében. Nyilván meg tudsz érteni. Azt tudom, hogy Bogaras Billy barátom biztos megértené – mosolygott át a szomszédos cellába. Aztán váratlanul, elvigyorodott. – Persze a te esetedben tehetek kivételt – mármint egyelıre, úgy értem. Johnnyt mindez láthatóan szórakoztatta. Visszafordult menetirányba. – Falzon! – szólt oda Cyrus a mellette elhaladó ırnek. – Milyen film megy ma a fedélzeten? – Hő, ez remek lesz. Az a címe, hogy Sosem fogok már szeretkezni a tengerparton, hiába hív fel Dolly Parton. – Vicces egy figura maga, azt meg kell adni. – Aztán ráadásnak egy Arany Pálma Díjas rövidfilm következik, a Búcsú a marhasülttıl. – Kitőnı. A repülıgép hátsó rámpája felcsukódott, a fehér és kék színő Caribou kiállt a kifutópályára szokatlan szállítmányával a fedélzetén. Bilincsbe vert bőnözıkkel, közülük három ketrecbe zárva, egy pedig tapasszal a száján, a fején pedig egy nejlonzsák.

Larkin az Ügyészségi Nyomozóhivatal irodájának ablakából nézte, ahogy a gép felszáll, és egy enyhe ívvel nyugatnak veszi az irányt. Ginny Clark mögé lépett, kisimította a szoknyáját, mintha csak fellépni készülne, s csak azután jegyezte meg halkan: – Remélem, rendben megy majd. – Persze, minden klappolni fog – felelte a férfi anélkül, hogy megfordult volna. – Ez is csak ugyanolyan szállítmány, mint a többi. Tele kemény fiúkkal, ahogy az ezeknél az utaknál lenni is szokott. Csináltuk már ezerszer, és nem is ez az utolsó alkalom, hogy ezt kell csinálnunk. Olajozottan mőködik a gépezet, mi csak asszisztálunk. – Larkin megfordult, és rámosolygott a nıre. – Ne haragudj – szólt a lány –, néha tök hülyén viselkedem. – Szó sincs róla – Larkin finoman megérintette a nı vállát, aki az érintéstıl enyhén megremegett –, egyszerően csak lelkiismeretes vagy, ennyi az egész. – Hát ez vagyok én – motyogta a lány, amint Larkin visszafordult az ablakhoz, de már csak a C-123-as hajtómővét látta eltőnni a felhık fölött. – Dél-Dakota ígérete a világnak: személyesen maga Lelkiismeret kisasszony. – Jut eszembe. Visszahívtad Washingtont? – Persze. A kiadásaidat fedezı csekket már postázták is. – Kösz, kicsim, be kell fejeznem a papírmunkát. – A nyomozó súrolta a lányt, mikor kiviharzott mellette a szobából. – Kicsim? – ismételte a lány csalódottan. –Kicsim? A repülıgép motorjai megnyugtatóan duruzsoltak, ahogy beálltak utazási sebességre. Cyrus, a Vírus elıredılt a zárkájában elhelyezett széken, és ráérısen kapargatni kezdett a körmével egy bırkeményedést a tenyerén. Felpillantott Falzonra, aki éppen Gyémántkutya cellájánál állt meg. Falzon közel hajolt a rácsokhoz. – Mi a sikk manapság a könyvpiacon, Kutyuli? – Mosolyogva állta Gyémántkutya fagyos tekintetét. – Ne mondd meg, úgyis kitalálom. Ráleltél Allahra egy füves cigiben, igaz? Ha esetleg Mekka felé szeretnél térdelni, ott van a küblitıl kicsit balra. – Mindannyian ugyanabban a csónakban evezünk, barátom – felelte Gyémántkutya rezzenéstelen arccal. – Na ne mondd. Akkor az meg hogy lehet, hogy én itt kint vagyok, te meg odabenn rohadsz, ha?! – Falzon vidáman lépkedett odébb. Bishop a repülı farához közeli üléseket ellenırizte. – Minden rendben, Poe? – Persze, és magával? – Miért kérdezi? – Csak úgy. Miért? – Hát a rabok nem nagyon szoktak érdeklıdni az ırök iránt. – Elnézést. – Nem, nem... Nem úgy értettem. Csak tudja, azon tőnıdtem, hogy kislánykoromban valahogy nem erre a pályára vágytam. – Hanem mire? – A kötelezıen választandó balerina karrier után nagyon sokáig komolyan hittem abban, hogy orvos leszek. – Volt valami különleges oka ennek a választásnak? A nı megérezte, hogy Poe nem udvariaskodik vele. Csodálkozva vette észre, hogy a férfi nem csak megérezte a köznapinak induló beszélgetés mögött a történet többi részét, de van annyira tapintatos, hogy ezt egy semlegesnek ható mondattal leplezni is

tudja. – Még kislánykoromban történt, hogy egy férfi megtámadott bennünket, mikor egyszer a háztól kicsit távolabb játszottunk. Futni kezdtünk. Én azt sem tudtam, mit csinálok, csak rohantam eszeveszetten. Mikor végre megálltam, meghallottam Bessy sikoltozását. Visszarohantam, de már csak ı volt ott. Iszonyatosan vérzett. Még a mentıkocsiban meghalt. Gyerekkoromban mindig az lebegett elıttem, hogy ha orvos leszek, majd talán megmenthetek valakit, és múlni fog a fájdalom. – És miért nem lett orvos? – Szegény családból származom. A szüleim nem engedhették meg maguknak, hogy egyetemre járassanak. – De miért pont ır lett? – Látja, nem nagyon szeretek beszélni ezekrıl a dolgokról, s most is inkább csak magam elıtt magyarázkodom. Mert épp nem az olyan emberek miatt lettem ır, mint maga. Egyszerően távol akartam tartani a többi embertıl az olyan tetveket, mint aki megölte a barátnımet. – És megbánta a választását? – Mindenkinek van bánnivalója, nem igaz? – Csak azt nem tudom, hogyha az ember megbánja a hibáját, akkor vajon meg is szabadul-e tıle mindörökre? Ezenközben Cyrus cellája mellett Gyémántkutya szintén manikőrrel volt elfoglalva. Egyikük sem vette le a szemét az ırökrıl, mindig szemmel tartották, mikor melyikük hol van. Kapóra jött nekik, hogy Bishop az egyik rabbal beszélgetett hosszasan. Cyrus a gép túlsó vége felé nézett, és némán bólintott. Poe-nak feltőnt, hogy a gép farához közel ülı Flipper nyugtázza Cyrus bólintását. Flipper is az ıröket figyelte, s mikor figyelmük nem rá irányult, ujjával a torkáig nyúlt le a szájába, úgy téve, mintha csak a fogát piszkálná. Lassan, centirıl centire egy hosszú fogselyem madzag tőnt elı a fegyenc szájából. Poe nem hitte, hogy ilyenkor a fogak rendben tartása egy talpig vasban tartott fogoly leghalaszthatatlanabb problémái közé tartozik, így hát nyitva tartotta a szemét. A Flipper mellett ülı indián még mindig mereven bámult elıre. A fogselyem csak nem akart elfogyni. Váratlanul a fogselyem végén megjelent egy apró kis csomag is. Poe feltételezte, hogy az a rejtélyes csomag már régóta pihenhet a srác gyomrában. Flipper, miközben az ıröket figyelte, mutató és hüvelykujjával lefejtette a csomagolást, és Poe egy pillanatra valami apró tubust, meg egy gyufa fejét látta elıtőnni. Amit a Flipper trükkjével elfoglalt Poe nem láthatott, az a repülı másik oldalánál zajlott, a ketrecekben. Cyrusnak sikerült a tenyerén a rengeteg súlyzózás eredményeként elıállt vastag bırkeményedés alól kihalásznia egy enyhén ellaposított tőt. Aztán, mintha csak a változatosság kedvéért tenné, keresztbe rakta egymáson a csuklóit. Az így takarásba került ujjaival beleillesztette a fémdarabot a zárba, és hozzáfogott, hogy kinyissa. A szomszédos cellában Gyémántkutya ugyanezt tette. Mindkettejüknek rövid idı alatt sikerült kinyitniuk a bilincszárat. Baby-O-t senki más nem érdekelte az egész repülın az orvoson kívül. Végül Chambers odajött hozzá egy tővel és egy mőanyag tasak inzulinos ampullával. – Már ideje volt – sóhajtott Baby-O. – Kérem a bal karját – szólt az orvos. – Amit csak akar, bal kar, jobb kar, lábak, farpofák... mindegy, csak essünk túl rajta. Chambers feljebb hajtotta a fiú ingujját, megtámasztotta az érfalat az ujjával, és beszúrta a tőt.

Flipper eközben Poe felé fordult, és rákacsintott. Lassan visszafordult az indiánhoz. – Hé, apacs! – súgta neki, és ugyanabban a pillanatban ráöntötte a kezében tartott apró flakon tartalmát. Szinte ugyanazzal a mozdulattal meggyújtotta a gyufát is, és rádobta a mellette ülı férfira. Lángok csaptak fel az indián körül, aki üvöltve próbált meg felállni. Flipper felemelkedett a székébıl és elkezdett ordítani: – Tőz van! Tőz van! Ez egy mocskos sámán! Felgyújtja az egész kurva repülıgépet! İrök rohantak a tőz irányába poroltóval a kezükben. – Öngyulladást produkált ez az állat – üvöltött még mindig torkaszakadtából Flipper, és remegı ujjával vádlón a sokkos állapotban, eszméletlenül heverı indiánra mutatott. – Ez egy sámán. Magától felgyulladt a szemétláda. Ez mindenkit ki akar nyírni, én meg itt ülök mellette. Míg az ırök a tőzzel voltak elfoglalva, Flipper lassan hátrálni kezdett mögöttük a ketrecek irányába. – Oltsák már el! – kiabált még vissza, de közben már egymagasságba került a vezérlı táblával. Egy gyors mozdulattal felpattintotta a biztonsági fedelet, és kikapcsolta az elsı cella ajtajának elektromos zárját. A ketrecek fölött négybıl egy lámpa ismét zöldre váltott. A riasztó berendezés abban a pillanatban bekapcsolt, hogy Gyémántkutya elıtt megnyílt a szabad választási lehetıségek széles tárháza. Bár az évek hosszú sora alatt sok mindent eltervezett, hogy mit fog csinálni, ha eljön ez a pillanat, most mégis inkább arra használta fel, hogy az elsı útjába kerülı embernek kitekerje a nyakát. Ez éppen az orvos volt, aki, odahagyva a Baby-O-ban feszülı tőt, fél yardnyira elemelkedett a gép padlójától, mikor a hatalmas termető néger a nyakát a karjával átkarolva felrántotta, majd a bal csuklóján maradt bilincset belenyomta a békés kórházakhoz szokott medikus gégéjébe. Az orvos csak addig kapálózott kétségbeesetten lábaival, míg Gyémántkutya, megelégelve az agóniát, belevágta áldozatát az egyik épp felé tartó ırbe. Bármi lehet fegyver. Az orvos azonban új állását már nem érhette meg, mert mikor a fegyenc ellendítette magától, megcsavarodott, és hangos reccsenéssel eltört egyszerre több csigolyája is. Az ır hátra dılt, miközben a rajta fekvı élettelen test a gerincvelı utolsó próbálkozásaként még rúgott egyet. Éppen a gép farának rakodóajtaját nyitó kapcsolóba. A rámpa lassan ereszkedett, és a kinti alacsony légnyomás elkezdte kifelé szívni a levegıt. Az ırök nekiestek a földön fekvı Gyémántkutyának, elektromos botokkal igyekezve jobb belátásra bírni. A zőrzavarban bizony odalett az orvos kezébıl kihulló mőanyag tasak tartalma is. – Hé, óvatosan azzal a kikúrt inzulinnal, barmok – sikított Baby-O, aki joggal aggódott jövıéjért. Nem elég, hogy mindjárt kiszívja innen ıket a vákuum, de még mielıtt földet érne, és nyugodtan szétloccsanhatna a feje, iszonyú kínok közepette kómába is esik. Még azt sem veszi észre, hogy élete utolsó szakaszában megint szabad volt. Flipper ezenközben Bishoppal volt elfoglalva, aki, habár az összes elképzelhetı nıi praktikát bevetve igyekezett szarrá verni ezt a piti kis alakot, mégsem tudta megakadályozni, hogy a fekete fiú kinyissa a másik cella ajtaját is. Cyrus valóban egy vírus gyorsaságával pusztította környezetét. İ sem tudott ellenállni, hogy az útjába akadó elsı gyanútlan ırtıl el ne vegye az egyenlı élethez való alapvetı jogokat. Ezután viszont valóságos járványként pusztított. Félresöpörte az útjába kerülıket, és meg sem állt a pilótafülkéig. A pilóta mellett ülı ır gégefıjét Gyémántkutya rímhívójára felelve a csuklóján fityegı bilinccsel törte ketté, így most már minden figyelmét a másodpilótának szentelhette. Erre szükség is volt, mert a begyulladt tiszt a fedélzeten engedélyezett egyetlen

fegyvert, egy 38–ast szorongatott a kezében. Kétszer tüzelt a fegyenc irányába, de Cyrus lebukott, még mielıtt tiszta célpontot jelenthetett volna a fegyveres számára. A golyók két másik fegyencben akadtak el, az egyik a homloka közepén kapta a meglepetést, a másikat tüdılövés érte. Cyrus válasza a lövésekre egy lebilincselı ütés volt, amit a repülıs tiszt az arcába kapott. A fém több helyen felhasította a bırt, a vérbe borult arcú másodtiszt estében rádılt a pilótára, aki így felrántotta a kormányt. A gép sivítva emelkedett. Cyrus letérdelt, hogy kivehesse az eszméletét vesztett férfi kezébıl a fegyvert, majd szabályosan kivégezte. A pilóta megnyomta a riasztó gombját, de Cyrus már a halántékának is szegezte a 38-ast. – Közöld, hogy volt egy kis problémátok, de már megoldottátok, a veszély elmúlt, minden rendben. Ha nem teszed meg, a következı pillanatban már nem élsz. – Nem ölsz meg – felelte a pilóta. – Ha meghalok, ki kormányozza a gépet? – Dehogynem öllek meg. – Cyrus csıre töltötte a pisztolyt. – Sosem tervezek ennyire elıre... A pilóta felemelte a mikrofont: – Carson City? Töröljék a riasztást. Volt egy kis gondunk, de sikerült úrrá lenni rajta... Cyrus kilépett a kabinból. Az utastérben nagyban folyt a korábban megkezdett parti. Bishop Flipper arcát verte ütemesen a falba, hátha végre megszelídül annyira, hogy hátra lehessen bilincselni a kezét. Balról Gyémántkutya osztotta a balhorgokat a vérzı Falzon már amúgy is pépes álkapcsára. Cyrus a dulakodók irányába küldött két rövid lövéssel vetett véget az összeröffenésnek. – Figyelmet kérnék egy pillanatra! – Óvatosan átlépett néhány testen, ahogy egyre beljebb haladt az utastérben. – Itt a kapitány beszél. Isten hozta önöket a Con Airen! Hangos éljenzés, és véres öklök rázása követte a bejelentést. – Falzon! – mutatott az ırre, és erre szükség is volt, mert az ır láthatóan nem emlékezett rá, hogy kicsoda, más meg nem ismert volna rá. – A kulcsokat, ha lenne szíves. – Magasra emelte saját bilincsét. – Ezekhez kéne. A rabok bilincseiket rázva ujjongva helyeseltek. Cameron Poe magába roskadva ült a helyén. Az egész idı alatt föl sem állt, legszívesebben sírni lett volna kedve. Lehúzta azt a hét kikúrt évet a börtönben, már majdnem visszakapta az életét, és a lehetı legrosszabbkor történik meg vele a lehetı legrosszabb. Baby-O hátrafordult, hogy találkozhasson a tekintetük. Poe megértette, hogy az ı története sem túl szívvidító. Az orvost kinyírták, mielıtt megkaphatta volna az inzulint, a többi ampullát pedig a szeme elıtt törték ripityára. Hát egyedül ık ketten aztán nem ujjongtak, az biztos. Az Oaklandi légiirányító-központ vezérlıpultján épp akkor aludt ki a piros fény, mikor Ginny Clark ellenırizte, hogy a gépen minden rendben van. – Vége, Carson City – szólt a nı a mikrofonba. Fellélegezve dılt hátra a. székében. Vince Larkin ekkor rontott az irodába. – Mi a fene történt – kérdezte levegı után kapkodva. – Nyugodj meg, Vince. Csak vaklárma volt. Volt valami kis zőr fenn, és a pilóta egybıl a riasztóhoz nyúlt. Ennyi az egész. De mire rájöttek, hogy mi történt, már vége is volt az egésznek. A pilóta bejelentkezett, hogy törölje a riasztást. – Mit jelentsen az, hogy zőr? – Biztos valaki el kezdett hıbörögni. Mindig ez van. Betapasztják a száját, s ezzel vége is az egésznek. Ez a pilóta még nem utazott ezzel a járattal, még jó, hogy beijedt. – Mi a francról beszélsz?! A riasztó gombot senki sem nyomja meg csak úgy

kedvtelésbıl. Add a pilótát! – Az Isten szerelmére, eressz már le, Vince! Csak nem akarod leégetni a kapitányt a saját tisztjei elıtt azzal, hogy megkérdıjelezed a döntését. Semmi gond, nézz csak ide! – mutatott a radarra a lány. – A géped itt repül, ahol lennie kell, a riasztó meg nem villog. Ezen tényleg nem húzhatod fel magad... – Igazad van, Ginny, nem tudom mitıl vagyok ilyen feszült. Azért ennyi elvetemült fickót egy helyre még nem zsúfoltak össze, az is biztos. – A rabokkal nem lesz gond, nem aggódj. A férfi ezen elgondolkodott egy pillanatra. – Naná, hogy nem. Velük aztán biztos nem. Miért is jelenthetne gondot néhány köznapi tömeggyilkos összezárva pár szürke sorozatgyilkos pszichopatával?! Mert hogy ott van ám a DEA embere is! Sims puszta jelenléte garancia arra, hogy semmi sem történhet. Nem lesz itt gond egy szál se. Nem csak, mert Sims beépített ügynök, de azért is, mert attól a kimért, megfontolt, profi bagázstól jött. Ezek fegyvert akartak felvinni a gépre, az ég szerelmére!!! Talán még azt is elvárnák, hogy a börtönırök talpig fegyverezzék fel az elitélteket, odanyomják a tarkójukat a csıre,.és egyszerre kántálják, hogy „lıj már le, te még lehetsz boldog, de engem tegnap elhagyott a barátnım!” – Azért ezek a fickók elrugaszkodottabbak egy kicsit az átlagos DEA-sokhoz képest, nem? – Hát igenis meg nem is. Azok ott mindannyian egy kicsit forrófejőek. De a szabályzatot leszarva megpróbálni fegyvert felvinni egy többszörös gyilkos fegyencekbıl álló szállítmányra – ez azért nekem egy kicsit meredek. Azt hiszem, végül is emiatt vagyok ideges. Minél elıbb lesz vége ennek az egésznek, annál jobb. Ginny rámosolygott. – Addig is, valahogy itt rekedtünk, és el kellene ütni valamivel ezt a kis idıt. Ha már így adódott, akár jól is erezhetnénk magunkat, nem?! Mit szólnál hozzá, ha rendelnénk valami japán fogást ma estére? Esküszöm, egy gésát megszégyenítı odaadással szolgálnám fel. – Nem, kösz. – Larkin valahova egészen máshova nézett, mint ahol a lány állt. Még csak azt sem hallja, amit mondok, gondolta magában a lány, és felnevetett. – Valami vicceset mondtam? – kérdezte zavartan Vince, akit kizökkentett gondolataiból a lány nevetése. Figyelme teljesen visszatért Ginnyhez. – Semmi. Csak a repülıgép járt az eszemben. Tudod, az, amelyik itt fölöttünk repked. – Hát, a szállítmánya elég förtelmes. De az a gép ki fog tartani. – Akárcsak én, Vince... – mosolygott a nı ártatlanul Larkinra.

6. FEJEZET A gép hátsó feljárata végül becsukódott, s a huzatban az utastérben repkedı formanyomtatványok, nejlonzsákok, kávéspoharak végre megpihenhettek a széksorok közötti padlón. A Con Air meglehetısen simán haladt úti célja felé tizenötezer láb magasságban. Cameron Poe a körülötte lezajló eseménydarabokból próbálta összeállítani a fejében a történteket. Az az egyszerő vágya, hogy biztonságban hazajusson a családjához, még egy órája is kézzelfogható közelségben volt, de most egy pillanat alatt szinte minden reménye szertefoszlott. Egy repülınyi fegyenc már eleve nem biztosíték a nyugalmas utazásra, de a kritikus tömeg elérése még nem okoz önmagában robbanást, ha az alkotórészek elszigeteltek egymástól. És éppen ez volt a cél. Mindenki bilincsben, a legveszélyesebbek külön cellában, mindenütt ott a féltucatnyi ır valamelyike. Az egész nem volt, nem kellett volna, hogy kockázatosabb legyen, mint egy rab átszállítása az egyik szárnyból a másikba. De az életfogytosok soha nem adják fel. A maximális biztonsági óvintézkedéseket épp az ı kitartásuk és elszántságuk követeli meg. Ezeket a körülményeket nem lehet megteremteni egy repülıgépen. Csak azért feltételezhették, hogy mégis menni fog a dolog, mert az ırség értette a dolgát, a táv pedig rövid volt. De milyen messzire juthattak így, elszigetelten a levegıben, mikor a földrıl a gép minden manıverét követik, az állomásoknál már várják ıket. A rabok nagy része bármikor kockára tenné az életét. A sajátját és Cameron Poe-ét is. De legelıbb is megpróbálnak kiszabadulni. Valahol le kell szállniuk a géppel. Cameron nem tehetett mást, mint hogy összeszedjen minden információt, ami alapján a helyzetet megfelelıen értékelheti. Elıvigyázatosnak kell lennie, és semmit nem hagyhat figyelmen kívül. Az élete függhet attól, hogy tisztában van azzal, hogy ki, milyen helyzetben, hogyan dönt, mi a hierarchia, mit úszhat még meg, és mit nem. A legkisebb hiba, – akárcsak egy kommandós bevetésnél – végzetesnek bizonyulhat. És persze itt is, mint egy bevetésnél, akkor is meghalhatsz, ha egyáltalán semmilyen hibát nem követtél el. Az ırök a pilótafülkét az utastértıl elválasztó rácshoz bilincselve hevertek egymás mellett. Cyrus, a Vírus fel-alá járkált elıttük, majd megállt Bishoppal szemben. – Szükségem van a szállítólevélre – mondta a nı arcába hajolva. – Mik lesznek a számok Carson Citynél? – Milyen számok? – Tudja... Hány rabot szállítanak le, és hányat föl? – Nem tudom. Cyrus kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a lány nyakát. Bishop elrántotta a fejét. – Tényleg nem tudja – szólt közbe Falzon. – Itt vannak nálam a papírok. – Elıhúzta a nyomtatványokat az inge alól, és rápillantott az elsıre. – Hat megy le, tíz föl, és :.. Cyrus kitépte Falzon kezébıl a papírokat. – Csak egy szállítólevelet kértem, nem egy levélregényt. – Azt hittem...

Cyrus megragadta Falzon arcát, és összepréselte az ır száját, aki még mindig hebegett valamit. Most leginkább egy közszemlére tett akváriumban ténfergı joviális márnára hasonlított, aki az örökös kudarcok ellenére már csak illembıl is újra meg újra megpróbál mosolyogni, ha már egyszer annyian nézik. Cyrus átadta a nyomtatványokat Flippernek, aki a lázadás kitörése óta még inkább kilógott a sorból, mint eddig. – Mit akarsz ezzel? – kérdezte értetlen arccal. – Keresd meg ezt a hatot, a többiekrıl meg szedd le a bizsut – felelte Cyrus. Flipper lassan a gép fara felé haladva végignézte a névtáblákat, és akin még volt bilincs, arról leszedte. – Hé! – kiáltott neki valaki, akit kihagyott. – Szedd már le ezeket a szarokat rólam. Mi a faszt töketlenkedsz már? – Nyugi, srác, majd meglátod. Különben sincs semmi közöd hozzá. – Flipper kinyitotta Baby-O bilincsét, aki amint szabad volt, hozzálátott, hogy a földön szanaszét szórt törmelék között keressen egy épen maradt inzulinos ampullát. Cameron Poe-nak erıt kellett vennie magán, mikor Flipper kinyitotta a bilincszárakat. Nem volt még alkalmas az idı cselekvésre. A fiú különben sem szólt egy szót sem, még a tekintetük sem találkozott. Amint végzett, már állt is tovább. Flipper Bogaras Billy cellájához lépett. – Kiengedlek, de semmi zőr, oké? – Miféle zőr? – kérdezte Billy felháborodva. – Ti vagytok a nap hısei, cseszd meg. Fogalmad sincs róla, mi büszkeség tölt el, ha csak kinézek innen. – Hogy nekem mirıl van fogalmam, arról neked fogalmad sincs, haver. – Mondta Flipper, és bólintott Cyrus felé. Amaz jelzett Gyémántkutyának, aki megnyomta a harmadik cella zárját kioldó gombot a vezérlıpulton. Bogaras Billy feje fölött a lámpa pirosról zöldre váltott. Bogaras üdvözült mosollyal az arcán kilépett cellájából, és olyan ártatlanul pillantott vissza a rácsokra, ahogy egy leánynevelde bentlakásos diákjának álcázott idıs hetéra bámulhat hitetlenkedve az aznapi munkadarabra. Hát ez meg mi? Cameron Poe dühös motyogást hallott a háta mögött: – A kurva életbe, így rákúrni, a kurva életbe... Most, hogy már szabadon mozoghatott, megfordult, és meglátta azt a férfit, akirıl még senki sem sejthette, hogy az Sims ügynök. Sims ügynök izzadt, mint egy ló. – Terólad miért vették le a bilincseket, amikor én még itt rohadok, mi?! – Gondolom azért, mert üres szék mellett ülsz – felelte Poe. – Ennek meg mi a fasz köze van hozzám?! Poe visszafordult. Johnny Huszonhárom Bishophoz lépett a csuklóját dörzsölgetve. Kinyújtotta a karját, és a tetovált szívekre mutatott. – Épp jut még a számodra is hely, látod? Itt, a legutolsó alatt. Ez csak a tiéd, neked tartogattam. Lesz itt egy kis szív, és ez a szív te magad leszel. – Szívjál gázt, szívi! – válaszolta Bishop nyugodtan. Épp ahogy Johnny a nı mellét megfogta, egy kar ragadta meg a fickós rab vállát, és úgy vágta a rácshoz, hogy az Aphrodité elıtti áldozat ágaskodó vágya egy pillanat alatt kiszállt valamennyi tagjából. – Ezt nem engedhetem – szólt Cameron Poe kimérten a rács alatt összegyőlt rabokhoz. Poe kezét szelíden Johnny Huszonhárom nyakán pihentette. – Fogalmad sincs, kivel kezdtél ki, faszfej – ütötte félre Poe kezét frusztráltan Johnny Huszonhárom. Nem szerette, ha megzavarják a névváltoztatásban. – Hogy nekem mirıl van fogalmam, arról neked fogalmam sincs, haver – ismételte Poe Flipper dumáját, csak mert olyan jól hangzott.

Johnny sem a szellemes visszavágással volt elfoglalva, legalábbis nem szóbelivel. Már lendítette is az öklét, mikor Poe tízszer gyorsabb ütése gyomorszájon találta beszélgetıtársát. Johnny másodszor is lefolyt a padlóra. Rögtön Poe köré győltek a rabok, egy kis közös csevely végett, de Poe békítıleg felemelt kézzel, fölösleges mozdulatok nélkül mondta: – Csigavér, srácok! Nem lesz balhé. Semmiképp sem itt, és nem most. Cyrus keresztülnyomakodott az embereken. – Igazat mond – kiáltotta. – Nem lesz semmi. Mindenki vissza! Nem ez a megfelelı hely és alkalom. Mindenki engedelmeskedett, és szétszóródtak az emberek. Cyrus Johnnyra nézett, és elmosolyodott. – Tudsz repülni, Johnny? Mármint, mechanikus segítség nélkül. – Nem. Ezzel meg mit akarsz? – Még azt is gondold meg, hogy hogy nézel a csajra. Mert ha csak egy pillanatra is elıbukkan a faszod a gatyádból, már kint is találtad magad a gépbıl. Értve? Johnny bólintott: – Te nem fogsz kidobni. – Akarsz fogadni? Egy formás seggrıl nekem is beugrik, hogy rám férne egy szextúra, haver. De még egy jobb fenéknél is sokkal inkább vágyom arra, hogy eltőnjek a balfenéken. Ha csak egy ujjal is hozzáérsz a rifkéhez, azt fogom terjeszteni, hogy a nevedet a testrészeid száma után kaptad, mikor földet értél. Gyémántkutya Cyrus füléhez hajolva súgta: – A pilóta tudni akarja, hogy merre megyünk, merthogy a tanknak van alja, és lassan már lehet is látni. – A Carson City reptéren szállunk le a menetrendnek megfelelıen. Gyémántkutya bólintott, de Bogaras ezen egy kicsit azért fennakadt. – Carson City?! – lelkendezett. – Hol a törvény vár bennünket ölelı karjaival, hol a fegyverek csövén megcsillan a napfény, hol visszakasznizzák az ilyen csúnya fiúkat, mint mi vagyunk. Te tisztára meg vagy hibbanva?! – Az utóbbi években kitöltött számtalan pszichológiai teszt és tömérdek vizsgálat tanúsága szerint igen. Ülj le, Bogaras. – Cyrus körbepillantott, s szemével Flippert kereste, aki még mindig a bilincsekkel bajlódott a gép hátsó felében. – Gyémántkutya, ha lennél kedves felokosítani a tisztelt társaságot. A már láncuktól megszabadított elítéltek köréjük győltek, nem tudva, mire is számítsanak ezek után. Gyémántkutya beszéd közben körbejáratta szemét az elítélteken, akik most mindannyian az ı szavaitól várták a megoldást. – Emberek, most azt hiszitek, hogy szabadok vagytok, csak mert nincs bilincs a kezeteken, nincs lánc a lábatokon. De tévedtek, mert nem vagytok szabadok. Még nem. A levegıben vagyunk, és nem maradhatunk itt ítéletnapig. Leszállunk, és végigcsináljuk, amit elkezdtünk. Jól figyeljen mindenki, mert csak egyszer mondom el. Aki elkezd okoskodni, az könnyen úgy végezheti, ahogy azok ketten: kiterítve. Nem az ı hibájuk volt, de már nem jöhetnek velünk. A másodpilóta elkövetett egy hibát. Ez kettınk életébe került. Bármilyen hiba végezhet akárkivel az itt lévık közül. Szóval, lenn, Carson Cityben fegyveres ırök fognak várni a repülıtéren. Kemény dió, de fel lehet törni. Ha pontosan azt teszitek, amit mondunk, életünk hátralévı része egy véget nem érı nyári vakáció lesz, amit egy olyan országban töltünk, amely nem szolgáltat ki amerikai elítélteket. – Most akkor vakációzunk, és kiszolgálnak, vagy nem vakációzunk, és nem szolgálnak ki.

– Kiadatási szerzıdésrıl beszélek, te idióta! Egy helyrıl, ahonnan nem toloncolnak vissza az Államokba se perc alatt. Ott kell maradnunk életünk végéig, és kénytelenek leszünk elpuhulni a homokos tengerpart, a pia meg a mocskosabb fantáziájú helyi erık pucér társaságában. – Ezt nevezem szabadságnak! – kiáltott fel valaki lelkesen. – Ezt nevezik fizetett szabadságnak, öreg –pontosított Gyémántkutya. – Ezt meg hogy érted? – kérdezte Bogaras Billy. – Ki adja a dohányt? Gyémántkutya Cyrusra nézett. – A megbízónk – válaszolt Gyémántkutya helyett Cyrus, a Vírus. – Francisco Cindino. – Az meg ki a faszom? – Majd megismered. Egy kıgazdag csóka. Több léje van, mint magának a szerelmetes Atyaúristennek. – Mi van... Hogy fog felszállni... Én hallottam már róla... – Általános volt a tanácstalanság a fegyencek között. Cameron Poe észrevette, hogy Sims ügynök szeme sarkában idegesen megrándul egy izom. Azon tőnıdött, mit jelenthet ez. Biztos volt benne, hogy még több bajt. – Ennyi volt, fiúk – zárta le a megbeszélést Gyémántkutya. – Egyelıre bıven elég, amennyit tudtok. Az elítéltek szétszéledtek. Cyrus Flipperhez lépett. – Kiknek kell leszállniuk Carson Cityben? –kérdezte. – Ennek a háromnak – mutatott három ülı alakra Flipper. – Meg három tagnak még, a nevük Dalton, Hernandez és Jackson. – Már csak arra kell megkérjelek, barátom, hogy azt mondd meg nekem, hol van Dalton, Hernandez és Jackson. – Rögtön meglesz. – Csak hat emberrıl van szó! Mi az istennyila tart már ennyi ideig? – kérdezte Gyémántkutya. – Hé, nem olyan könnyő ebben a kikúrt káoszban megtalálni valakit – méltatlankodott Flipper. Cyrus felröhögött. – Mindenkin van ugye ez a helyes kis névtábla. Tudsz olvasni, barátom? – Ha nagyon muszáj, tudok. Cyrus megveregette Flipper vállát. – Hát akkor rajta, fiú, csak rajta, van még úgy kábé öt perced. Cameron Poe, aki egyike volt a háromnak, akik békésen várták, hogy leszállhassanak a géprıl, hallotta az eszmecserét. Maradt a helyén, és az erıviszonyok alakulását figyelte, távolabbi terveket, szándékokat igyekezett kiolvasni a körötte csellengık szemébıl. Ezért vehette azt is észre, hogy az a figura, aki már korábban is többször jelét adta idegességének, s aki valójában William Sims, a DEA ügynöke volt, most, hogy a Flipper végre leveszi a bilincseit, óvatosan lehajol a bokájához. Vince Larkin bedugta a fejét Ginny irodájába: – Éhen halok – mondta –, nem tudnál valami kínai, vagy japán kaját hozatni? – Már kérdeztelek errıl – fordult székén feléje a nı. – Mit kérdeztél? – Azt találtam mondani, hogy stílusosan gésa szerkóban fogom felszolgálni neked. Vince elnevette magát. – Jó, rendelj csak valamit, amihez neked van kedved. – Nevetve ment tovább. Levette a lábáról a lány kedvessége. Talán még lehetne is valami a dologból, de biztos

volt benne, hogy Ginnyt csak a munkája érdekli. Ginny az irodájában nevetett ugyanolyan reménytelenül. Egyre biztosabb volt benne, hogy ha megveszekedik, sem tudja felhívni magára Vince Larkin figyelmét. Vince megátalkodott agglegény volt, abból a fajából, aki, ha egy meztelen nı táncol elıtte, és közben a párzáshoz készülıdı paradicsommadár jellegzetes dürrögését utánozza, legfeljebb megkérdezi, hogy nem ornitológus–e az illetı. Felvette a telefont, és pizzát rendelt. Kíváncsi volt, vajon Vince észreveszi-e egyáltalán a különbséget.

7. FEJEZET Flipper Simshez ért. Miután a csuklóiról lekerült a bilincs, a DEA ügynökének idegei pattanásig feszültek. Flipper a lábbilincsek körül matatott, és Sims tudta, bármelyik pillanatban lebukhat. Ha a fiú gyorsabb nála, még fegyvere sem lesz, amivel védekezhetne. Iszonyú lassúsággal teltek a másodpercek, és az egyébként is ráérısen mozgó Flipper még mindig nem végzett azzal a kurva bilinccsel. Ha a fekete fiú gyorsan, rutinosan kinyitja a zárat, és továbbáll, még megúszhatta volna. De ráadásul utoljára hagyta, és kurvára ráér ez a kölyök. Sims nem tudott tovább várni. A bilincs zárjával bajlódó fiú mellett visszafojtott lélegzettel lenyúlt a fegyverért. Csak egy pillanatra tőnt elı, bárki más csak egy apró árnyékra, esetleg egy sötét zúzódásra gondolt volna. Cameron Poe azonban egy 25-ös kaliberő, automata Berettát látott. Ez azt jelentette, hogy az ideges pasas mellette nem elítélt volt, és hogy bármit is forgat a fejében, rosszul teszi. – Állj le ezzel, haver – súgta oda Poe nyugodt hangon. Abban a pillanatban Sims ügynök elırántotta a pisztolyt, elıször Poe-ra fogta, aztán a többiek irányába célzott. – Senki ne mozduljon – üvöltötte. Mindenki felé fordította a fejét, és tágra nyílt szemmel bámultak erre a kamikázéra. – Te meg ki a fasz vagy? – érdeklıdött Flipper. Sims Flipper után nyúlt, megpörgette a tengelye körül, és neki háttal magához szorította. A fiú fülének nyomta a fegyvert, és úgy üvöltötte: – A DEA-tól vagyok, te faszfej! – Már sajnálom, hogy megkérdeztem –visszakozott Flipper. – Ha nem maradsz nyugton, jobban is fogod sajnálni. Flipper, az út során elıször, nyugton maradt. Cyrus 38-asával egyenesen Sims fejére célzott. – Dobd el! – parancsolta Sims. – Rögtön jövök – válaszolta Cyrus, odalépett a rácshoz, lekapta a bilincset Bishop kezérıl, és ugyanazzal a fogással, mint Sims – karhajlat a gégefın – maga elé rántotta, majd pisztolyát a nı füléhez szorította. A két férfi és a két túsz pontosan szemben álltak egymással. – Na, mit is mondtál? – Azt hogy a DEA-s vagyok. Tudod, mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a túszokkal kapcsolatban szigorú irányelveink vannak. Ezek most azt írják nekem elı, hogy csesszek egy ır életére. Ez igaz volt. Az ırök mind, kivétel nélkül tisztában voltak vele, hogy válsághelyzetben az ı életük fabatkát sem ér, senki nem fog egy szalmaszálat sem odébb tenni a megmentésük érdekében. Tulajdonképpen a védelmüket szolgálta ez a szabály, mert a börtönlázadások során túszként szedett ırök szinte sosem élték túl fogvatartóik vendégszeretetét. Kétélő kard volt ez a szabály, és senki sem feszegette szívesen, hogy menyire harmonizál az alkotmányban lefektetettekkel. Az pedig még soha sem igazolódott be, hogy valóban védelmet jelent az ırök számára, vagy egyszerően a végrendeletüket.

– Ez azt jelenti, DEA-s barátom, hogy ugyanolyan gyilkos vagy, mint bárki itt közülünk. – Cyrus lassan, Bishopot maga elıtt tolva elkezdett közeledni Sims felé. Cyrus és Sims tekintete egymásba fúródott, akárcsak a még élı pajzsoké. Cameron Poe közelebb lépett a két fegyveres közt egyre szőkülı területhez. – Vissza, haver! – mondta Cyrus, anélkül, hogy szemét levette volna ellenfelérıl. – Ez nem a te meccsed. Poe maradt, ahol volt. – Na most akkor – folytatta Cyrus vigyorogva. – Mi a fenét keres itt egy DEA-s ezen a mi kis járatunkon? Meglehetısen különös és szokatlan dolog ez. Nem elsıosztályon utaztat benneteket a cég?! Vagy mindjárt magánrepülıgép kellett? – Állj meg ott, ahol vagy – üvöltött rá Sims. – Nem elég az a pénz, ami a lefoglalt drogok eladásából folyik be? – Kinyírlak, ha közelebb jössz. – Legközelebb, ha élı pajzsot választasz, ne egy analfabéta narkóssal kezdj. Nem nagyon éri meg a fáradtságot. – Nem vagyok analfabéta! – szólt bele önérzetesen Flipper. Bishop Sims szemébe nézett. – Öld már meg! – kiáltotta. – Tudod, hogy az ırök nem számítanak túsznak. Ne szarakodj, hanem lıj már! – Csiba te! – nyomta bele a pisztoly csövét erısebben a nı fülébe Cyrus. Poe közelebb lépett Simshez: – Dobd el a fegyvert, cowboy. Nincs esélyed. – Valóban? – Nem tudod átvenni a kezdeményezést. – Nem-e? Sims ekkor hirtelen valami neszt hallott a háta mögül. Megfordult és tüzelt. A mögéje lopakodó fegyenc szájába lıtt. A golyó csúnyán összekuszálta a fickó vonásait. – És ez mi, ha nem kezdeményezés? – Lenyőgözı – ismerte el Cyrus, és közben még egy lépéssel közelebb került a DEA-shoz. – Most már állj le! – mondta Poe, aki felváltva nézett egyszer Cyrusra, majd Simsre. –Talán még megúszhatod, ha ideadod azt a pisztolyt. Az életed függ ettıl. Sims dühösen odafordult Poe-hoz: – Te szemét áll... Ebben a pillanatban tüzelt Cyrus. A 38-as lövedék leszakított egy darabot Sims koponyájából a fül és a szemüreg közötti részen. Sims hullája Flipperre zuhant, aki undorodva tolta el magától a tetemet. – Ennek a faszkalapnak szerintem soha nem is volt rendes állása – miközben ezt mondta, kibányászta a holttest alól a pisztolyt. Cyrus ellökte magától Bishopot, és Poe-hoz fordult. Mikor a nı visszanyerte egyensúlyát, megállt a rácsok elıtt. Az arca semmit sem árult el. – Rendben van, barátom – szólalt meg Cyrus, miközben egyik kezét nyújtotta is Flippernek, aki vonakodva ugyan, de átadta a pisztolyt. – Mi a neved? – Cameron Poe. – Szép munka volt, Cameron Poe. Látszik, hogy érted a dolgod, és ezt én tisztelem. Talán még együtt is dolgozunk majd egyszer, ki tudja... – Ezzel Cyrus visszaballagott a pilótafülkéhez, közben egy pillantásra sem méltatva a földön heverı Simset. Poe lepillantott a néhai Simsre. És a test beszélt hozzá. Azt mondta, hogy Sims valóban nem lehetett elítélt, s ha fel tudott kerülni erre a gépre bokához erısített fegyverrel, akkor annak csak az lehetett az oka, hogy ügynök volt. Sims dumája a

DEA-ról elég meggyızıen hangzott. Pisztolyt bárki szerezhet bárhol, de a Sims bal bokájára szerelt pisztolytáska arra vallott, hogy a kormány embere. Azok ott a DEAnál mindent megengednek maguknak. Törvényeket szegnek meg, ha kell kábítószert árulnak, megkerülik az FBI-t tetszésük szerint. Mint valami saját megalomániájában pöffeszkedı, öncélú gépezet. – Nincs semmi baja? – kérdezte Poe Bishoptól, miközben az elítéltek a tetem körül bámészkodtak. – Voltam már jobban is. Magának viszont olyan távol kéne maradni attól, ami itt történik, amennyire csak lehetséges. Ne kockáztassa a szabadságát. Poe becsúszott a Baby-O melletti ülésbe. Barátja elég sápadtnak és levertnek látszott. – Hogy bírod? Baby-O megrázta Poe kezét. – Te aztán tudod, mi a dörgés, haver! Elıször nem mented meg annak az ügynöknek az életét, de azért ott ugrálsz, hátha te is kapsz a valagadba egyet, aztán meg összehaverkodsz azzal a Vírusgazdával. Two in one. Nagy királyság, öregem! – Majd kialakul ez, ne aggódj... A pilótafülkében Cyrus a térképet vizsgálta. Flipper lépett be az ajtón. – Van egy jó hírem, meg egy rossz – kezdte Flipper. Cyrus csupa fül volt. – Elıször a jót – mondta komolyan. – Megtaláltam a három hiányzó fickót, Daltont, Hernandezt meg Jacksont. –És? – Az a rosszhír, hogy mivel úgyis leszálltak volna az elsı állomásnál, egészen a legelsı sorban ültek. – És? – Cyrus kezdte elveszíteni a türelmét. – Az elsı kettıt a másodpilóta lıtte le, mikor itt benn balhéztatok, a harmadikat az elıbb az a DEA-s faszi. Cyrus pengeélesre szorított száján keresztül lassan kipréselte a levegıt. Ha a csörgıkígyó sóhajtani tudna, így tenné. – Vírus, ugye nem gondoltad komolyan, hogy analfabéta vagyok? – Ne legyél ilyen érzékeny, Flipper. Mondtak rád már csúnyábbakat is. – Na jó, csak amikor lıttél, a golyó a fülem mellett fütyült el. Szóval értesz: ha akkor csuklók egyet, már ki is nyiffantam. – Még jó, hogy nem csuklottál, Flipper, mert akkor elveszítettem volna egy nagyon fontos szövetségest. – Kösz, Vírus, csak ezt akartam hallani. Cyrus szájához emelte a kezét, úgy kiáltott a többieknek. – Figyelem! Önkéntesekre van szükségem. Carson City hat elítéltet vár, és meg is fogják kapni. Három már van. Még három önkéntes hiányzik. – Ne nézz rám, haver – mondta Bogaras Billy és kiköpött. – Nyolc életfogytiglanom van, eszemben sincs leszállni errıl a géprıl. Addig nem, amíg Timbuktuba, vagy hova a francba nem értünk. – Flipper tájékoztatott, hogy három fehér embert várnak – mondta Cyrus. – Ez annyit tesz, hogy a legtöbben elég pechesek vagytok, ha Nevadában akartatok kiszállni. – Ne már... – nyögött fel Baby-O, akinek fájdalmai egyre elviselhetetlenebbekké váltak. – Nem ez az elsı eset, hogy a bırötök színe hátrányos helyzetbe hoz benneteket, fiúk. Mindenki üljön vissza a helyére. Baby-O reménytelenül zuhant vissza az ülésbe, amint Cyrus, önkénteseket keresve,

elhaladt mellette. – Ennyi volt, öreg – sóhajtott Poe-nak. – Akármi történjék is, három óra múlva itt fogok megdögleni ezen a rohadt gépen. – Ne aggódj – suttogta Poe. – Leszállok, csinálok odalenn egy kis cirkuszt, és ez a gép sohasem hagyja el Carson Cityt. – Hát nem is tudom, haver... Cyrus jött éppen visszafelé. – Még egy ember kell – mondta. – Senki? Rendben, akkor a pilóta megy. Mikor leszálltunk, rabruhába öltöztetjük. – Álljunk csak itt meg egy picit – szólt közbe Bogaras Billy. – Mi az, hogy a pilótát? Hát akkor ki a fene vezeti majd ezt az istenverte gépet, ha egyszer kirakjuk a pilótát?! Eszem ágában sincs itt megrohadni! – Csigavér, öreg harcos. Minden le van zsírozva. Isten hozott a szervezett bőnözés világában! A gép ereszkedni kezdett, Cyrus visszatért a pilótafülkébe. A belépı Vírust az aggodalmaskodó pilóta híre fogadta. – A torony Carsonból iszonyú homokviharokat jelentett. – Nagyon helyes – válaszolta Cyrus. – Csak tedd le szépen a gépet, a többi már kéjkirándulás lesz, akár egy nyári piknik a homokos parton. Vincent ügynök az asztala fölé hajolva az edzéstervét szemlélte, de olyan odaadással, amelyet bizonyos férfiak csak a Playboy legújabb számának tartanak fenn. Behozhatatlan hátrány tornyosult elıtte, és egyre kevesebb reménye volt rá, hogy valaha is utolérje magát. Az év végi maratonra készült, és mostanra már heti ötven mérföldet kellene lefutnia, de az elızı héten sem tudta meghaladni a húszat. Az elmúlt három napban fel se vette a sportcipıjét. Nesze neked maraton. – Vince! – sétált be Ginny. – A gép közeledik Carson Cityhez. – Épp idıben van. – Mit olvasol? – Ja, ez... Viselkedéstani teszteredmények. – Gyorsan összehajtogatta a táblázatot, és kivette a kabátját a szekrénybıl. – Vacaville-be utazom, hogy holnapra mindent elrendezzek. Nem akarsz velem jönni? Mást sem akarok, gondolta a nı magában, de hangosan ezt mondta: – Á, nem. Tudod, maradnom kell papírt tologatni. Hozhatnál nekem egy üveg bort, sok a pince arrafelé. – Van is nekem erre idım... – Valamikor csak van idıd. Mi van például a hétvégéddel? Vince a lányra meredt. Néha úgy érezte, hogy egyáltalán nem tud kiigazodni rajta. – Hát csak a szokásos. Talán kiveszek egy napot, pizzázok, veszek pár csomag földi mogyorót, hátha van valami jó meccs a tévében, ilyesmi... A lány összeszőkült szemmel nézte, ahogy a férfi belebújik a kabátjába. – Van egy jó hírem a számodra, Vince. A világon sokkal izgalmasabb dolgok is vannak, mint fegyencek átszállításának biztonságos, gördülékeny és zökkenımentes lebonyolítása. – Persze, csak ezek mind valaki másnak jutottak. – Larkin megveregette a lány vállát, ahogy elhaladt mellette. – Hozok neked egy üveg remek bort, ha tudok. Ginny felsóhajtott, amint elhalkultak a távolodó férfi léptei. – A valaki más az mi vagyunk, te fafej –motyogta befelé. – Az a bor, és csak te, meg én…

8. FEJEZET A felhık között ereszkedı C-l23-as a külsı szemlélı számára semmiben nem különbözött egy átlagos, leszállni készülı teherszállítótól. A gép utasterében azonban igencsak furcsa események zajlottak. A fegyencek négy hullát vonszoltak a repülı fara felé – a másodpilótát és három rabtársukat. Falzont és a többi fegyırt alsónemőre vetkeztették, és a ketrecekhez bilincselték ıket. Az utastér padlóját és falát szétkenıdött vér szennyezte be, s az egész kabin bőzlött az égett kárpit szagától. Az indián, aki csak könnyő sérüléseket szerzett a tőzben, továbbra is némán ült, és sztoikus nyugalommal tőrte a fájdalmat. A pilóta viszont izzadt és remegett a félelemtıl. – Mit csinál velünk, ha leszálltunk? – kérdezte minden egyes alkalommal, mikor Cyrus a fülkébe lépett. – Elenged minket, megöl, vagy mit csinál? – Nyugalom, barátom – hangzott minden alkalommal Vírus válasza. A pilóta remegı kézzel irányította a gépet a föld felé. A repülı hamarosan elérte azt a magasságot, amely alatt már a homokviharban kellett navigálniuk. A földközeli ítéletidı minimálisra csökkentette a látótávolságot, s ez optimizmusra hangolta Vírust terve kivitelezésével kapcsolatban. A pilóta kevésbé örült viharnak, de végül sikerült kivennie a leszállópálya jelzıfényeit. A gép az aszfaltra zökkent, és csikorgó kerekekkel fékezni kezdett. A reptéren két, az oaklandiakhoz hasonló rabszállító busz várta a különbözı úti célok felé továbbítandó elítélteket. Ahogy az induláskor, úgy itt is fegyveres ırök felügyelték a rabok le- és felszállását. Az ırök gesztusai nem árulkodtak idegességrıl vagy izgalomról – az efféle transzport lebonyolítása rutinmunka volt számukra. A C-l23-as nem pontosan a kijelölt helyen állt meg, hanem valamivel távolabb a buszoktól, de ilyen rossz látási viszonyok mellett ez senkiben sem ébresztett gyanút. Megállás után Cyrus a gép fara felé terelte a pilótát, és beállította a leszállásra kijelöltek sorába. Azután rövid, tárgyilagos hangú beszédet intézett a távozókhoz. – Néhány óra múlva mindenki a neki való helyen lesz: a legtöbben egy nevadai börtönben. Mindazonáltal kívánatos lenne, ha az urak addig is befognák a szájukat, ezért Flipper kollégánk bizonyos óvintézkedéseket foganatosít. Flipper a sor elején álló pilótához lepett. – Egy zacsi, egy tapasz – közölte derősen, azzal ragasztószalagot nyomott a pilóta szájára, fejére pedig hálószerő zsákot húzott. – Természetesen nem arról van szó, hogy nem bízom meg bennetek, fiúk – folytatta Cyrus –, de hát nézzünk szembe a tényekkel: bőnözık vagytok. A Vírus rövid kuncogással jutalmazta saját viccét. A három „önkéntesrıl” eltávolították eredeti csuklószalagjukat, s helyette megkapták a halott fegyencek azonosítóit. A levágott mőanyagpántokat egy elektromos bot segítségével forrasztották össze. Gyémántkutya Cyrus füléhez hajolt. – Mi lesz a többi ırrel? – kérdezte súgva. – Türelem, barátom – felelte fennhangon a Vírus. – A hasznos anyagot megtartjuk, a

hulladéktól megszabadulunk. Bizonyos urak és hölgyek egyelıre a hasznos kategóriába tartoznak. Cameron Poe a ketrechez bilincselt Bishopra emelte tekintetét. A nı megalázó helyzete ellenére felszegett fejjel állt, és viszonozta Poe pillantását. A többi fegyenc kéjsóváran gusztálta ıt, Poe tekintete azonban ıszinte jóindulatról és aggodalomról árulkodott. Johnny Huszonhárom követte Poe pillantását, és odalépett a férfihoz. – Meg fogom baszni – közölte vigyorogva. – Aztán meg téged is. És mindenkit, akit csak komálsz. – Addig is, bemelegítésképpen, baszd meg magad – felelte Poe. – Hahó, sápuci – lépett oda hozzá Flipper. Megfogta Poe könyökét, hogy maga felé fordítsa.–Te jössz. Miközben Flipper beragasztotta a száját, Poe pillantása Baby-O-ra vetıdött. A fiú könnybe lábadt szemmel, reszketve ringatózott a székén. Látszott rajta, hogy nem bírja már sokáig. Flipper felemelte a zsákot, hogy Poe fejére húzza. Poe azonban ellökte magától a férfit, és letépte szájáról a tapaszt. – Nem megyek – jelentette ki. – Tessék? – A gépen maradok. Nem bízom a rohadékokban. – Hé, Cyrus! – Flipper intett Vírusnak, de közben végig Poe arcára meredt. – Visszalépett az önkéntesünk. Cyrus odasétált Poe-hoz. – Azt mondja, mégsem akar leszállni – jelentette Flipper. – Mi a probléma, barátom? – Semmi – vonta meg a vállát Poe. – Maradni akarok. – Nem ártana némi indoklás. – Tizenöt évem van még hátra a nem letöltendı életfogytiglanból. De ezek után nem bízom azokban a szemetekben, és nem akarok reszkírozni. – Ennyi? – A Vírus felvonta szemöldökét. – Hogy van ez, kedves barátom? Egy perce még fittyet hánytál arra a tizenöt évre. Poe vállat vont. – De azóta eszembe jutott, mennyire fogom bánni, hogy nem a tengerparti kurvákat választottam. Cyrus ajkát csücsörítve, tőnıdı arccal nézett rá. – Mint is mondtál, barátom, hogy hívnak? – Cameron Poe-nak. Gyémántkutya felkapta a fejét. – Te vagy Cameron Poe? Poe a négerre nézett. – Ismerıs a név – ráncolta homlokát Flipper. – Már én is hallottam valahol. – Te ölted meg az Óriást – mondta Gyémántkutya. – Az kicsoda? – szólt közben Bogaras Billy. – Haddy Larry volt a rendes neve, de csak Óriásharcsának hívtuk. Ronda nagy fartúró volt. Hallottam hírét, hogy te intézted el: Megbökted a kanállal, amikor az a lázadás volt. Az Óriással addig senki nem mert kikezdeni. Gratulálok, sápadtarc. – No lám – szólt tőnıdve Cyrus. – És mondd csak, mivel érdemelte ki az az úr, hogy ilyen csúnyán bánj vele? Poe a Vírus szemébe nézett. – Belezabált az eperlekváromba. Néhány másodpercig farkasszemet néztek egymással, majd a Vírus elnevette magát. Flipper, a hőséges csatlós azonnal követte példáját.

– Tetszel nekem, Cameron Poe – vigyorgott a Vírus. – Baby-O barátoddal válasszatok egy ırt, és adjátok rá az elhunyt kábügyes szerelését. Poe végigment a széksorok között, és ingénél fogva talpra állította Baby-O-t. – Gyere, van egy kis dolgunk. – Mit keresel itt? – nézett rá dideregve a fiú. – Azt hittem, már régen leszálltál. – Meggondoltam magam. Mindenkinek beragasztják a száját. Gyere, vetkıztessük le a zsarut. – Nincs az az isten, hogy én hozzányúljak. – Gondold azt, hogy egy Barbie babával játszol. Sims ügynök holtteste Falzontól és Bishoptól alig hat lábnyira hevert. Amíg a halottat vetkıztették, Baby-O konokul elfordította a fejét, hogy ne kelljen ránéznie a halott felismerhetetlenségig szétroncsolt fejére. – Miért nem szálltál le? – kérdezte barátját. – Mondom, mindenkinek leragasztják a száját. Mire összehoznám, hogy leszedjék rólam a zsákot, és végighallgassanak, a gép már rég Mexikó fölött járna, és se te, se ı nem élnétek. Poe felpillantott Bishopra, aki eddig is ıket nézte. – Van fogalma róla, mit csinálnak magával, ha nem vetünk véget ennek? – Nagyon jól tudom – bólintott Bishop. –De itt most nem az én személyem a legfontosabb. Gondoljon a kislányára, Poe. Maga ıérte is felelıs. – Csak szépen sorjában – felelte Poe. – Pillanatnyilag maga és Baby-O a fontosabb. Megteszem ezt a szívességet a lelkiismeretemnek. Baby-O megragadta Poe ingét. – Sokra mész a lelkiismereteddel, ha ezek az eszelısök kinyírnak. Térj magadhoz, haver. Te tévedésben élsz. Már nem rohamosztagos mintakatona vagy, hanem egy szaros börtöntöltelék. Nem fér bele, hogy eljátszd a hıs megmentıt. – Ebben sajnos nem értünk egyet. – Poe felemelte Sims nadrágját, és Falzon vállára dobta. Aztán gondolt egyet, belenyúlt az ır ingzsebébe, és elıvette belıle Casey fényképét. – Húzza fel ezt a gatyát, Falzon. Vegyük úgy, hogy maga visszaadta a lányom fényképét, és én most cserébe megmentem az életét. – Én nem húzom le a fickó ingét, az tuti. – Baby-O a holttest mellett állt, kezében Sims cipıjével. – Jól van, ülj vissza a helyedre. Majd én befejezem. Poe letérdelt, és hozzálátott, hogy kigombolja Sims ingét. Keze egyszerre megállt. Valami fémes tárgyat tapintott a halott mellkasán. Óvatosan kibújtatott még egy gombot. Az ing alatt kismérető magnó sarka tőnt fel; két apró orsója kitartóan forgott. Poe lassan kiengedte a levegıt összeszorított ajkai közt, és lopva körülpillantott. A magnót csak Bishop vette észre. –Jaj! Begörcsölt a lábam! – kiáltott fel hirtelen a fegyırnı. Ennyi idı elég is volt Poe-nak, hogy kiszabadítsa a magnót, megnyomja a visszacsévélés gombját, és zsebébe süllyessze az apró szerkezetet. A reptéri munkát végzı fegyırcsapat tagjai védıszemüveget viseltek, szájukat és orrukat pedig vékony kendı védte a kavargó homok ellen, így arcukból alig egy vékony csík látszott. A leszállás után néhány másodperccel tartálykocsi gördült a C123-as mellé. A sofır, aki egyben a tartálykocsi kezelıje is volt, rutinos mozdulatokkal becsatlakoztatta az adagolótömlı karabínerzáras végét a szárny tetején elhelyezkedı üzemanyagtöltı nyílásba. A gép rakodórámpája lassan leereszkedett, és kék overallos alak lépett ki a homokviharba. A fegyıregyenruhás alak nem volt más, mint Cyrus, a Vírus. A

kezeslábashoz kissé túlméretezett bakancsot viselt, kopasz fejét és arcát kék sapka, kendı és napszemüveg takarta. Nyomában Bogaras Billy és Johnny Huszonhárom lépett ki a gépbıl, hasonló öltözékben. Valamivel tisztább idıben valószínőleg feltőnt volna, hogy egyikük sem a méretének megfelelı egyenruhát viseli, de jelen körülmények között az álca tökéletesen megfelelt. A földi egység egyik tagja sietett elébük. – Starkey vagyok, az osztag parancsnoka. Hallom, volt egy kis probléma odafönt. – Semmi vészes – felelte rekedtes hangon a Vírus. – A társaságra rájött az ötperc. Meg kellett zsákolnunk ıket. De most már nyugton vannak, amint a mellékelt ábra mutatja. A „fegyencek”, köztük a személyzet tagjai, lefelé döcögtek a rámpán. A kiszállás befejeztével a reptéri fegyırök megkezdték az új rabok átadását. A buszból elsıként kiszálló fegyenc alig észrevehetı biccentéssel üdvözölte Cyrust, miközben az megmotozta. – Láplidérc – motyogta a Vírus. Érezte, hogy Láplidérc teste megremeg a nevetéstıl. Ezzel egy idıben Falzon, akit ugyanúgy „elıkészítettek”, mint a többieket, éppen elindult a rámpa felé. Poe megragadta a fegyırt, és a falhoz szorította. – Hol a lányom képe, te szemét? Add vissza a lányom fényképét! Amíg Falzon a döbbenettıl tágra nyílt szemmel meredt rá, Poe becsúsztatta a magnót a fegyır inge alá, és megnyomta a lejátszás gombot. Azután a rámpára taszigálta Falzont, s az ügyetlen léptekkel elindult a rabszállító busz felé. A gép mellett a földi egység egyik tagja fogadta. A fegyır kézi letapogatója segítségével gyorsan ellenırizte a „rab” személyazonosságát. A magnó eközben szólt ugyan, de hangját elnyomta a szélzúgás és a gépkocsimotorok zaja. Nyugaton már tisztult az idı, de Falzon nem számíthatott arra, hogy a vihar elcsendesül, mielıtt ı a buszhoz érne. Johnny Huszonhárom, a másik „ır” immár a második új jövevénnyel foglalkozott: egy hat láb, hat hüvelyk magas, irokézfrizurás ex-focistával, aki Conrad névre hallgatott. Conrad felemelte megbilincselt kezét. – Elmeséljem a kedvenc ötletemet? Kinyuvasztok minden a zsarut az országban, aztán megkúrom ıket. Vagy csináljam fordítva? Johnny a rámpa felé taszította a fegyencet. A gép utasterébe érve Flipper volt az elsı ember, akit Conrad meglátott. Értetlenkedı pillantást vetett a négerre, majd megzavarodva körülnézett. Néhány másodperc múlva derengeni kezdett neki, mi a helyzet. – Szentseggő Szőzmárja! A szarosvödörbıl egyenest a mézesbödönbe csöppentünk! – Conrad a térdét csapkodta, és veszett hujjogásba kezdett. A harmadik új utas egy sovány latino fiú volt. Hajhálót viselt, arca vastagon ki volt sminkelve. Duzzadt ajka és szélesedı csípıje arról árulkodott, hogy a hormoninjekciók jóvoltából félúton jár a nıvé válás felé. Odaperdült Johnny Huszonhárom elé, készségesen felkínálva testét a motozáshoz. – Hello, bébi – búgta. – Ha akarsz, lehetsz az én kis Spanyol Harlemem rózsája. Sally Nem Ficánkol vagyok. Jó név, nem? Találd ki, mért hívnak így. – Na, húzd fel a hájas segged a gépre – förmedt rá Johnny. – Csigavér, szívi. Lehet, hogy egyszer még örülni fogsz ennek a hájas seggnek. Láplidérc ezalatt elırement a pilótafülkébe, és elfoglalta helyét a botkormány mögött. Flipper átvedlett fegyırré, védıszemüveget és kendıt vett fel, majd érdeklıdve nézte, mire készül Láplidérc. A fegyenc eltávolított néhány csavart a mőszerfalból, és kiemelt egy rádiószerő kis berendezést. Ezután összecsavart rajta néhány gondosan kiválasztott drótot, ragasztószalaggal kilencvoltos elemet erısített a

készülékhez, majd az egészet átnyújtotta Flippernek. – Nyomás, fiacskám. Flipper elvigyorodott, majd sarkon fordult, és elsietett a gép fara felé. A vihar már szőnıben volt, egyre jobban kitisztult az ég. A repülıbıl kilépve Flipper megpillantotta Falzont, aki vadul táncolt egy csapat ır elıtt. – Ne törıdjenek vele, be van kattanva! – kiáltotta oda Flipper csak úgy vaktában, és a reptéri épületek felé vette útját. Kiválasztott egy hangárt, amelynek falán a következı felirat díszelgett: „Repüljön Bob bácsival a Grand Canyonhoz”. A hangár elıtt egy hatszemélyes turboprop gép állt, törzsén Bob bácsi festett arcképével. Maga Bob bácsi hawaii mintás, rövid ujjú mőselyem inget viselt, és éppen két aggódó szülıt igyekezett meggyızni az utazás veszélytelen voltáról, miközben munkatársa csomagokat rakodott a gép orrába. – Ne ás törıdjenek ezzel a kis viharral. Maximum ötven láb magasságig tart, afölött ragyogó napsütésre számíthatnak. Flipper megvárta, amíg a rakodómunkás eltávolodott a géptıl, hogy újabb adag csomagot hozzon. Akkor elsétált a hadonászó Bob bácsi mögött, hanyag mozdulattal bedobta a rádiószerő készüléket a kis gép csomagterébe, majd gyors hátraarcot csinált, és elsomfordált. A C-123-as mellett eközben újabb fegyenc szállt le a buszról. A jövevény alig észrevehetı mosollyal köszöntötte a Vírust. Karcsú, kreol bırő férfi volt, a legfiatalabb a fegyencek közül, de talán a legmagabiztosabb is. – Mintha csak Francisco Cindinót látnám – jegyezte meg Cyrus, majd Starkeyhoz fordult: – Ennyi volt? – Nem, az utolsó még hátravan. – Starkey a tolla végével kopogtatta írótábláját. – Kicsit elkéstek vele. A neve Garland Greene. Azzal a kocsival jön. A gép mellett speciális, szigorúan ırzött rabszállító kocsi fékezett le. Elöl és oldalt két-két géppisztolyos ır szállt ki belıle, s kisvártatva egyetlen magányos fegyenc követte ıket. Kora harmincas éveiben járó, sovány, sápadt, törékeny testalkatú férfi volt. Úgy tőnt, a kezére és lábára záródó bilincsek együttesen többet nyomnak, mint a rab maga. – Ez érdekesnek ígérkezik – jegyezte meg Cyrus, miközben a rámpán felfelé haladó Garlandot nézte. A C-123-asról leszállított „fegyenceket” a transzferbuszhoz vezették. A Vírus összehúzott szemmel figyelte, ahogy egyenként felkapaszkodtak a rabszállítóra. Azután a tartálykocsihoz lépett. – Mi tart ilyen sokáig? – kiáltott rá a kezelıre. – Tessék? – A férfi félrehúzta jobb fülérıl a zajvédıt. – Mikor végez? Sietnünk kell. – Még kábé tíz perc. – Ha lehet, húzzon bele, rendben? A kezelı tisztelgett, és visszahelyezte fülvédıjét. A két fegyır, akik a Vacaville fegyház frissen megüresedett celláit leltározták, viszonylag jól képzett szakemberek voltak. Tapasztalatokban azonban nem bıvelkedtek, mivel a cellákban ritkán akadtak érdekesnek nevezhetı tárgyakra. – Laza csavar a polcban – jelentette Garner fegyır társának, Renfrónak, aki gondosan feljegyezte az információt. Garner végighúzta az ujját a tükör pereme mentén. – A tükör jobb felsı sarka meghajlott. Fegyverélezés nyomai az északi falon. Mindketten felkuncogtak. A fegyházban tiltott tárgynak minısült minden, ami fegyverre emlékeztethetett, illetve amibıl az ember testi épségére ártalmas eszközt

lehetett készíteni. Ennek ellenére mindenkinek volt fegyvere, és ezt mindenki tudta. – Repedés a... Hé, várjunk csak. Ez meg mi a fene? Garner letérdelt a padlóra. A beton cellafal alsó harmadában talált egy részt, ami mintha mállani kezdett volna. A bontás nyomait a cella lakója olyan aprólékos gonddal tüntette el, hogy már egy-két lépés távolságból sem lehetett megállapítani a különbséget az újrafalazott rész és az eredeti betonfal között. Garner is csak a fal letapogatása közben akadt rá a gyanús foltra. Megnyomta a puha anyagot, és az engedett. Most már Renfro is letérdelt. Tolluk hegyével apránként tágították a mélyedést, és hamarosan át is fúrták a vékony gipszréteget. A lyuk mögött szők raktárodú tőnt fel. Garner két ujjal benyúlt az üregbe, és sorban kiszedte az elérhetı tárgyakat: összehajtott papírokat, egy körömreszelıt, egy kismérető noteszt. Mikor az üreg szája kiürült, láthatóvá vált, hogy mélyebben fekvı része tágasabb, nagyobb mérető tárgyak tárolására alkalmas. – Te jó isten, ezt azonnal jelentenünk kell. Garner felkapott néhányat a talált „kincsek” közül, és kisietett a cellából. A folyosóra érve odaállt az egyik ipari kamera elé, és várt. Néhány másodperc múlva parancsnoka hangját hallotta: – Mi történt, Garner? – Találtunk egy rejtekhelyet, uram. Vince Larkin, aki a parancsnok mellett állt, most érdeklıdve fordult a monitor felé. Garner kiterített egy tekercs pauszpapírt: egy repülıgép mőszaki tervrajza volt. – Kinek a cellájában találták? – kérdezte Larkin. – Grissoméban – felelte a parancsnok. –Cyrus Grissom. Biztosan hallott róla: Cyrus, a Vírus. – Egek ura! – Larkin kirohant az irodából. – Mi a baj? – kiáltott utána a parancsnok. – A gépünkön utazik! A C-123-ason a rabtársak tiszteletteljes pillantásától kísérve a helyére vezették az utolsóként érkezett fegyencet. – Jesszus Mária és Katmandu – suttogta Baby-O. – Haver, ez Garland Greene. – Garland Greene, a csonkoló gyilkos? – kérdezte Poe. – İ bizony. Ez a vézna kis fószer harminc embert mészárolt le a keleti parton. Egész nemzetségeket irtott ki. – Illik az utastársaink közé. – De még mennyire. A csávó úgy néz ki, mint aki egy legyet se tudna agyoncsapni, és közben tízesével kaszálta az embereket. Egyszer például meglátogatott egy négytagú családot. Azzal kezdte, hogy szíven szúrta a papát, a mamát és a két gyereket, azután rendezett egy kis perverz orgiát. Levagdosta a hullák fejét és végtagjait, és puzzle-t játszott a testrészeikkel. – Micsoda? – Ahogy mondom. Fogta a levágott cuccot, és kirakósdit játszott vele. Összevarrta a mama testét a papa fejével meg a gyerekek végtagjaival. Ezzel a módszerrel egy átlagos amerikai családból csinált négy darab szörnyszülött hullát. A tárgyaláson aztán lenyomott valami süket dumát arról, hogy ı csak hozzáigazította a testüket a lelkivilágukhoz. – Nem hiszem, hogy a családnak ettıl rendbe jött a lelki élete. – Nem, de Greene elégedett volt magával. Azt mondta, úgy érzi, hogy mindent megtett az emberiségért, ami tıle telt...

A beragasztott szájú fegyırök mindaddig nyugton maradtak, amíg a busz ajtaja be nem csukódott. Amint azonban a rabszállító mozgásba lendült, a „rabok”, mintegy varázsütésre, megelevenedtek, és vergıdve, morogva igyekeztek felhívni magukra a figyelmet. A buszra rendelt fegyırök egyszerő rendbontásnak vélték a dolgot, és gumibottal igyekeztek jobb belátásra téríteni a renitenskedıket. Ez így folyt egy ideig: a „fegyencek” kitartóan mozgolódtak és hümmögtek, az ırök pedig rendületlenül gumibotozták ıket. Végül Falzon kapott egy erısebb ütést a gyomorszájára, és elırebukott. Egyszerre néma csend lett. Falzon mellkasa felıl tisztán hallatszottak a magnóból szóló mondatok: Öld már meg. – Ez Bishop hangja volt. – Csiba, te – felelte Cyrus. – Dobd el a fegyvert, cowboy, nincs esélyed – hallatszott Poe hangja. Az ırök kezében megállt a gumibot. Megzavarodva kutatták a hangok forrását. Ezután lövés dörrent, majd: – És ez mi, ha nem kezdeményezés? Az egyik ır szemügyre vette az eszméletlen Falzont. Pillantása a betapasztott szájról a férfi mellkasára vándorolt. Lehajolt, és egy mozdulattal feltépte Falzon ingét. Most már mindent értett. – Talán még megúszhatod, ha ideadod azt a pisztolyt... – A kurva életbe – ordította az ır. – Ez egy tégla vagy kém vagy mittudoménmi! Poloska van rajta... csak fordítva! Larkin négykézláb állt a cella fala mellett. Pontosabban csak háromkézláb, mert jobb karját vállig bedugta a titkos üregbe, hogy a legmélyebbre rejtett tárgyakat is ki tudja halászni. Garner és Renfro fegyırök érdeklıdve várták a kutatás eredményét. Larkin elıször egy könyvet húzott elı. Az anarchista szakácskönyve – ez volt a címe, és a házilagos bombakészítés fortélyairól szólt. A következı lelet ugyancsak nyomtatott mő volt: a DeHavilland C-123 Caribou típusú repülı gépkönyve. Larkin belelapozott az útmutatóba, majd keze újból eltőnt a lyukban, és ezúttal az aznapi fegyencjárat utaslistájának egy példányát húzta elı. – Uramisten. Ezután már csak egy halom levél és egy bádogdoboz került elı az üregbıl. – Ezt még mi szedtük ki — nyújtott át Garner egy hivatalos levélnek látszó iratot. – Bogota, Kolumbia? – Larkin a homlokát ráncolta. – Ha jól látom, valami ügyvédi irodától jött. Kéne valaki, aki tud spanyolul. Garner kihúzott egy furcsa képet az egyre növekvı rakás közepébıl. – Ezt nézze meg. Hátborzongató, mi? A kép Az utolsó vacsora címő festmény reprodukciója volt, és furcsasága abban állt, hogy a figurák többségének kiszúrták a szemét. Larkin figyelmesen szemlélte a képet. Egyszerre támadt egy ötlete. A festményt ráhelyezte a Kolumbiából érkezett levélre. Némi igazgatás után kiderült, hogy egy bizonyos helyzetben betők jelennek meg a kivágott szemek helyén. – Hoppá – motyogta Larkin. Zsebébıl tollat és noteszt vett elı, fogával lehúzta az irón kupakját, és jegyzetelni kezdte a „szemüregek” mögött feltőnı betőket.

9. FEJEZET – Oh–ó – ráncolta a homlokát Gyémántkutya, aki Johnny Huszonhárom társaságában a gép egyik ablakán kinézve figyelte a kinti eseményeket. – Oh–ó – visszhangozta Johnny. Figyelmük középpontjában pillanatnyilag a rabszállító állt. A busz mindeddig lassan gurult a reptér aszfaltján, de most egyszerre megállt. A jármőbe nem lehetett belátni, ezt sötétített ablakai megakadályozták, de a tény, hogy lefékezett, már önmagában is csak rosszat jelenthetett. A két fegyenc lélegzet-visszafojtva figyelt. A busz most ismét mozgásba lendült, de szinte csigalassúsággal folytatta útját. – Elindul, elindul – örvendezett Johnny. – Reméljük, reméljük – felelte Gyémántkutya. Közben a busz utasterében fejveszett káosz uralkodott. A „fegyencek” szájáról lekerült a ragasztószalag, és mindegyikük egyszerre kezdett el panaszkodni. Közben vadul hadonásztak, és a gép felé mutogattak. – Gond van, uram! – kiabálta az egyik ır a CB-rádióba. – A rabszállító gépen lázadás tört ki! Ismétlem: a gépen lázadás tört ki! Szinte még be sem fejezte a mondókáját, a repülıtéri biztonsági osztag tagjai már nyúltak is golyóálló mellényük és fegyverük után. Másodperceken belül két furgonnyi fegyveres indult el a várakozó C-123-as felé. Starkey, akinek a kocsija a gép közelében parkolt, rádión értesült a megdöbbentı fejleményekrıl. – Azok az ırök álruhás rabok – magyarázta a diszpécser. – Tartóztassa fel ıket. – Te jó ég – hüledezett Starkey, aki veszélyes bőnözıket mindaddig csak bilincsbe verve látott. – Hogyan tartóztassam fel ıket? – Találjon ki valamit. Nincs idı várni, cselekednie kell. De legyen óvatos. – Persze, tartóztassak fel egy rakomány tömeggyilkos, és közben legyek óvatos. Rendben, indulok. Starkey kiszáradt torokkal kászálódott ki a kocsiból. Szeretett volna laza, ruganyos léptekkel közeledni a Caribou felé, de járása inkább tántorgásként hatott, és ezt ı is érezte. Cyrus, aki a tartálykocsi közelében ácsorgott, összehúzott szemmel figyelte a közeledı tisztet. – Hello, Starkey. – Hello. Jól haladnak? Elnézést, nem emlékszem a nevére. – Öö, Hazelnutnak hívnak. Haladunk, haladgatunk. Pumpáljuk a naftát. – Meddig tart még? – Már nem sokáig. Pár perc és kész. Starkey bólintott. Leghıbb vágya volt, hogy nyelni tudjon egyet, és legalább a nyugalom látszatát sikerüljön megıriznie. Szeme sarkából egy pillantást vetett a közeledı furgonokra. Cyrus észrevette az ideges szemvillanást, és ı is arra nézett. Starkey rájött, hogy lebukott, és pisztolya után nyúlt. Cyrus azonban gyorsabb volt. Az utolsó ember, akit Starkey látott, amikor golyóval

a fejében hanyatt zuhant, a tartálykocsi kezelıje volt. A fickó csak állt, zajvédıvel a fülén, és mereven bámulta az adagolótömlıt. A gépben tartózkodók azonban mindannyian hallották a lövést. Flipper gondosan elrejtette a rádiót, és már félúton járt visszafelé, amikor meghallotta a dörrenést – de még ha nem is hallotta volna, a közeledı furgonok semmiképp sem kerülhették el a figyelmét. – A francba! – sziszegte, és rohanni kezdett a gép felé. A repülı motorjai már jártak, és a rakodórámpa is emelkedni kezdett. – Várjatok! – ordította Flipper futás közben. – Álljatok meg, ti rohadékok! Láplidérc agyában izgalmas délkelet-ázsiai bevetések emlékei rémlettek fel, és nagy gázt adott. A G123-as meglódult a kifutópályán. A tartálykocsi kezelıje szabályos szaltóval bukfencezett le a szárnyról, az adagolócsı megfeszült, majd elszakadt. A gép éles, kilencven fokos kanyart vett, és irányba állt a felszálláshoz. – Várjatok meg, ti szemetek! – Flipper a gép mellett rohant, és fogódzót keresett magának. A háta mögött lefékeztek a furgonok. A fegyveresek pillanatok alatt kiugrottak, és célba vették a gépet. – Hó-hó-hó – énekelt Láplidérc. – Jöjj, drága, repülj eeeel veleeeem! – Mit mővel, ember!? – hallatszott a rádióból a forgalomirányító hangja. – Repülııık az égbeeeen, hív a messzeség! – énekelt vissza Láplidérc. – Három gép áll sorba, hogy használhassa a kifutópályát! Forduljon vissza! Forduljon vissza! – Kapjátok be! – Láplidérc ezt már prózában mondta. – Magasról szarunk a fejetekre, földipockok! Minket vár a naaaagy, kéééék messzeség, a messze-messzemesszeség! Halihó-ji-hó! Láplidérc egyenesbe állította gépet, és tövig húzta a gyorsítókarokat. A motorok felbıgtek, és a Caribou néhány másodperc múlva a levegıbe emelkedett. – Na, mit szólsz? – kacsintott Cyrusra Láplidérc. A reptéri biztonságiak leeresztették fegyvereiket, és tátott szájjal bámulták az eget. A C-123-as lassan apró, sötét ponttá zsugorodott.

Larkin úgy elmerült a sajátos keresztrejtvényben, hogy még felállni is elfelejtett. A cella padlóján térdelve a következı betősort sikerült összeszednie: RAN DIC ARS ONC ITY BEN Hátradılt, és eltöprengett a betők értelmén. – Mi a ménkőt jelenthet ez? Renfro és Garner, akik a válla fölött átpislogva silabizálták a szöveget, egyszerre rázták meg a fejüket. Larkin a homlokát ráncolta, megint elıregörnyedt, és újabb betőcsoportosításokat próbált ki. Egyszerre beugrott neki a megfejtés: „RANDI CARSON CITYBEN”

– Maradjanak itt! – kiáltott rá Larkin a két fegyırre, és talpra szökkent. – Ne nyúljanak semmihez! Azzal kirohant a cellából. Renfro és Garner a szemek helyett betőkkel töltött Utolsó vacsorára meredtek. – Mik nem vannak – csóválta a fejét Renfro. – Fura egy ügy, az biztos – bólintott rá Garner, és kezébe vette a bádogdobozt, amit Larkin halászott ki az üregbıl. A doboz tetejét egy régi, Ford gyártmányú hárommotoros repülıgép képe díszítette. – Kíváncsi vagyok, mi van benne. Téged nem érdekel? – Hallottad, mit mondott. Ne piszkáld. – Azt mondta, ne nyúljunk semmihez. De miért, hiszen már majdnem mindenhez hozzányúltunk. Egyébként pedig: kutyakötelessége lett volna ebbe is belenézni, mielıtt elmegy. Ez a feladat most ránk hárul. Garner felemelte a doboz fedelét, és földi élete utolsó másodpercét azzal töltötte, hogy egy bombára meredt. A cellából kiözönlı tőzgomolyag olyan erıvel tolta maga elıtt a levegıt, hogy Larkin hasra esett a folyosón. Pillanatnyi döbbenete elmúltával feltápászkodott, majd a füst- és porfelhın át lassan elindult visszafelé. Larkin és Devers egymás mellett loholtak az oaklandi repülıtér irodaépületének folyosóján, nyomukban a tősarkakon tipegı Ginnyvel. – Az a gép ezer év szigorított fegyházbüntetésre való gyilkost és pszichopatát szállított Felthambe. – Az ezer évet még mindig szállítja – felelte Larkin sötéten. – Csak már nem tudjuk, hogy hova. – Az lenne a legjobb, ha le se szállnának többet. A sarkon feltőnt a futva közeledı Duncan Malloy. – Mi az isten történt? Hol van az emberem? Mi történt vele? Mind a négyen megálltak. Duncan az arcokat fürkészte. – Az emberét megölték – felelte Devers. Duncan ernyedten dılt a falnak. Jó ideig egy szó sem jött ki a torkán. – Hat évvel ezelıtt – szólalt meg végül a semmibe révedve –, amikor megkeresett... William Sims azt mondta, hogy katona akar lenni a kábítószerek elleni háborúban. Malloy hirtelen magához tért, és a végkövetkezetést már megszokott stílusában vonta le: –Megöletted az emberemet, te szaros kis geci! – üvöltötte, és Larkinnak ugrott. Devers azonban közéjük lépett, és széttárt karokkal elállta az útját. – Az embere fegyvert vitt fel a fedélzetre – sziszegte Larkin. – Pisztolyt fogott rájuk, lelıtt egy embert, és ıt is lelıtték. – Jól tette, hogy kicsinált egy szemetet! Nagyon jól tette! – A tajtékzó Duncan szinte ráfeküdt Devers kitárt karjára. – A munkáját végezte! – Nem az volt a munkája, hogy veszélybe sodorja az embereimet! – vágott vissza Larkin. – Azok a fegyırök is a munkájukat végezték, de fegyvertelenül! – Igen? Igen? Akkor azok az ırök idióták! Hagyták magukat elseggelni egy rakás megbilincselt és ketrecekbe zárt szarrágótól! És hagyták, hogy kinyírják az emberemet! – Elég legyen ebbıl! – förmedt rájuk Devers. – Duncan, ha nem marad nyugton, megbilincseltetem! A szócsata néhány másodpercre vad zihálásnak ás gyilkos tekintetek párviadalának adta át a helyét. Azután kissé megenyhültek a kedélyek. – Jól van. – Duncan megigazította zakóját. – Halljam, mi a terv? Mi a tartalékterv?

Lennie kell tartaléktervnek. – Most dolgozom rajta – felelte Larkin. – Ilyen szituációra nem számíthattunk. – Baromság! Mindenre számítani kell! – Ügyesen eltervezték, okosan csinálták, de a legtöbbet a rohadt nagy mázlijuknak köszönhetnek. A tervük sokkal jobban bejött, mint ép ésszel bárki feltételezhette volna. Csak azzal számoltunk, hogy mindenre képesek, azzal nem, hogy még szerencséjük is van. – Hát akkor jó lesz, ha sürgısen elkezd számolgatni, mert ezt a kibaszott szituációt nagyon gyorsan meg kell oldani. Ezért megfizetnek a szemetek. Ezért mindenki megfizet! – Nyugalom, Duncan – szólt rá Devers. – Lássunk munkához.

– Francisco Cindino – szólt Cyrus, a Vírus. – Bemutatom a híres Gyémántkutyát. A két férfi biccentéssel köszöntötte egymást, majd Cindino a Vírusra nézett. – Nem ez a módja egy terv precíz és ügyes kivitelezésének, Mr. Grissom. – Ez így igaz. Történt valami, amivel nem számoltunk. – Célszerő volna megállapítani, mi volt az a „valami”. – Ez csak természetes, Francisco, már vizsgáljuk a dolgot. – Azt akarod mondani, hogy mi kúrtuk el? – Gyémántkutya szeme vészjóslóan összeszőkült. – Minket hibáztatsz? Francisco lassan a néger felé fordította a fejét. – Én nem szoktam az idımet arra vesztegetni, hogy bőnbakot keressek. Kizárólag a hatékony cselekvés érdekel. A feladatok precíz elvégzése. – A feladatot meg fogjuk oldani. – Majd meglátjuk. Egyelıre még vannak nyitott kérdések.

Cheryl Bishop keze már nem volt a rácshoz bilincselve, helyette bezárták ıt az egyik ketrecbe. A fegyırnı a rácshoz hajolt. – Hé, Poe. Mi újság? – Hogy érzi magát, Cheryl Bishop? – Mint akinek az összes rémálma valóra vált. – Van családja? – Van egy macskám, és volt egy férjem. A férjem utálta a macskámat, úgyhogy választanom kellett. Öt év alatt a macska egyszer sem rúgott be, és nem szégyenített meg a barátaim elıtt. A férjem viszont egyszer sem dorombolt. Ezek után nem volt nehéz a választás. – Hmm. – Áruljon el nekem valamit, Poe. Tényleg egy vacak eperlekvár miatt nyírta ki azt az embert? – Agyon akart verni egy gumibottal. Én csak védekeztem. – Tudják, hogy maga tette? – Talán igen, talán nem. Mindenesetre áthelyeztek Quentinbe. – Így megy ez. Poe figyelmét most egy másik jelenet vonta magára. Cyrus és Gyémántkutya Garland Greene sorsáról meditált. – Mit csináljunk vele? – kérdezte a Kutya, ügyet sem vetve rá, hogy Greene is hallja a kérdést. – Nem szabad ilyen csúnyán bánni egy nemzeti kinccsel – jelentette ki Cyrus. Lehúzta Greene fejérıl a csuklyát, és intett az egyik fegyencnek, hogy vegye le a férfi

bilincseit. – Nagy tisztelıje vagyok az életmővednek, barátom. Garland Greene halvány mosollyal köszönte meg a bókot. – Hol van Flipper? – vonta fel a szemöldökét Cyrus. – Szeretném bemutatni neked. Poe leült Baby-O mellé. A fiú halkan nyögdécselt. – Nagy gáz van, haver – suttogta rekedten. – Baromi nagy gáz van. – Tarts ki, öregfiú. Ne add fel. Megkapod azt a szurit, csak bírd ki még egy kicsit. Bogaras Billy lépett oda hozzájuk. – Szóval a Quentinben üdültél, cimbora? – szólította meg Poe-t. – Igen. – És ha jól hallottam, azt mondtad, életfogytiglanit kaptál. – Azt mondtam, tizenöt évem van hátra. – Tizenöt az életfogytiglanból, igen. – Szünetet tartott, elfordította a fejét, csücsörített, majd visszafordult. – Az életfogytosokat az Északi Tömbbe rakják, nem? – Nem tudom, hogy mindenkit oda raknak-e. – Mért, te hol voltál? – Én ott voltam. – Érdekes, az én cellám is az Északi Tömbben volt, mégsem találkoztam veled. – Az Északi Tömbben százhatvanan voltunk, és én százötvenkilencre közülük nem voltam kíváncsi. A fennmaradó egy pedig nem te voltál. A Bogarasnak hirtelen nem jutott semmilyen frappáns válasz az eszébe, ezért csak mordult egyet. Indulni készült, de aztán visszafordult. – Fogunk mi még keringızni, Poe. – Nocsak. – Gyanús vagy nekem. Nem tetszik a képed. Ebbıl keringı lesz. – Én nem táncolok.

10. FEJEZET Gyémántkutya halkan beosont a pilótafülkébe, ahol Cyrus és Cindino éppen a menetidıt vitatta meg Láplidérccel. – Nem húz ez a vén vasdarab – jelentette ki Láplidérc. – Ha lenne egy-két napunk, hogy megbütyköljem a motort, meg tudnám dobni a sebességet ötven csomóval. – Elnézést – szólt közbe Gyémántkutya. Minden fej felé fordult. – Flipper nincs a gépen. – Hogyhogy? – Lemaradt. Ott futott a gép mellett, de mi felszálltunk. – Óh, szegény! – gúnyolódott Cindino. –Micsoda véletlen! Valaki köpött, és mit tesz isten, valaki lekéste az indulást. – Flipper nem áruló – mordult rá a Kutya. – Nyugalom, Francisco – csóválta a fejét Cyrus. – Minden lehetıséget számba vettem. Ezért választott engem az apád. Én vagyok a te embered. Flipper jó házırzı volt, és hiányozni fog. Garantálom, hogy ı akkor sem fog köpni, ha lámpavassal verik. Mellesleg nem is tud semmit. Néha azt sem tudja, hogy éppen hol van. Most pedig nem itt van, úgyhogy nincs is mirıl mesélnie nekik. Aggodalomra semmi ok. Cameron Poe tőnt fel az ajtónyílásban. – Mit akarsz? – mordult rá Gyémántkutya. – Ha már együtt csináljuk a balhét, tudni szeretném, mi a terv. A beszélgetést a rádió hangja szakította félbe. – Cyrus? Cyrus Grissom? Hall engem? Válaszoljon. Vince Larkin vagyok az Ügyészségi Nyomozóhivataltól, és itt ül mellettem Duncan Malloy a DEA-tól. Oaklandbıl beszélünk. Láplidérc átnyújtotta a mikrofont Cyrus-nak. – Üdvözlöm, Malloy ügynök – búgta Cyrus. – İszinte részvétem a társa miatt. Nincs szomorúbb látvány, mint mikor egy felnıtt ember összevizeli magát. –Na ide figyelj, te rohadt szemét állat! – csattant Malloy hangja. Cyrus behunyt szemmel, mosolyogva élvezte Malloy tehetetlen dühét. – ... Grissom, te gennyes rohadék! Ha végeztem veled, könyörögni fogsz a villamosszékért! Néhány másodpercig csend volt. Cyrus várt, majd higgadtan megszólalt. – Attól tartok, ezt az urat nem kedvelem. Ha még egyszer megszólal, a beszélgetésünket befejezettnek tekintem. – Rendben, már ki is ment a szobából – felelte gyorsan Larkin. – Nyugodtan beszélhetünk. – Helyes. A szabályok a következık: elıször én kérdezek egyet, aztán maga kérdez egyet. – Ne játszadozzunk, Grissom. – Játék életre-halálra. Így már jobban hangzik? Larkin megadóan sóhajtott. – Rendben. Hallgatom a kérdését, Cyrus. – Az embereik rájöttek valamire Carson Cityben. Hogyan? Malloyból kibukott a szó. – Az egyik ırnél volt egy... – ... egy kis probléma – vágott a szavába Larkin. – Eljátszotta, hogy szívrohamot

kapott, és le kellett venni róla a maszkot és a szájtapaszt. – És mi a maga kérdése? – Hova tartanak? – Disneylandbe. – Ne viccelıdjön, Cyrus, megegyeztünk valamiben. Ez hazugság. – Maga hazudott elıször. Szó sem volt semmiféle szívrohamról. Isten áldja, Larkin ügynök.

Larkin néhány másodpercig még hallgatta az üres statikus zörejeket, majd Ginnyhez fordult. – Szólj a Légiforgalmi Felügyeletnek. Mondd meg nekik, hogy tereljenek el minden légi jármővet a délnyugati területrıl. Derítsük ki, hogy hány banda tagjai vannak ott összezárva, és ki kivel van. Minden apróság érdekel. – Meglesz, Vince – bólintott a lány, és már indult is. – Carson Cityben megtankoltak – fordult Malloyhoz Larkin. – A következı megállójuk tehát százkét perc repülési idınek megfelelı távolságon belül van Carson Citytıl. – Ezt meg honnan tudja? – Mindig csak annyit tankolunk, hogy eljussunk a következı megállóig. Ez... biztonsági óvintézkedés. – Larkin elfintorodott saját szavaitól. – Biztonság – morogta Malloy. – Maga beszél nekem biztonságról? A rádión a repülésirányító jelentkezett be. – Larkin, a helyzetjelzıjük szerint délkeleti irányba repülnek, Arizona felé. – Vettem, köszönöm. – Adjanak egy helikoptert! – pattant fel Malloy. – Sıt, hármat! Cobrákat, rakétákkal, vagy mindegy, csak gyorsak legyenek, hogy utolérjék azt az ócskavasat. Nem érdekel, hogy kitıl szereznek, a haditengerészettıl, a nemzetırségtıl, akárkitıl. – Nyugalom, Malloy – csitította Larkin. –Nem az a cél, hogy pánikot keltsünk. – Leszarom a pánikot. Szét akarom lıni a rohadékokat!

Poe letelepedett Baby-O mellé, és idırıl idıre bátorítólag megveregette barátja kezét. Gyémántkutya megállt a széksorok közti folyosón, és tőnıdve nézte Poe-t. – Miben töröd a fejed, Óriásölı? – kérdezte végül. – Csak azon gondolkodom, miért hagyja egy harcos fekete, hogy egy fehér srác parancsoljon neki. – Most Cyrus az a bizonyos eszköz, amit a cél szentesít, fiacskám. Engem életfogytiglanra ítéltek. Ha a Vírus kitalálta, hogyan juthatunk ki a sittıl, én szívesem eljátszom a niggercselédet, amíg célba nem érünk. – És aztán? – Aztán, kispajtás, leszáll a hosszú, sötét éj, és felvirrad a Kutya Napja – felelte sejtelmes vigyorral a Kutya, és faképnél hagyta Poe-t. – Ez meg mi volt? – kérdezte Baby-O. – Mit akarsz tıle? – A idióták átvették az irányítást – felelte Poe. – És mi itt ülünk nyakig a szarban. Megpróbálom felkeverni a barna anyagot, hátha a felszínre úszik valami érdekes. – Valami meleg helyzet tényleg nem ártana. Ráz a hideg. – Tarts ki, öreg. Ezt is túléljük.

A nyomozók egy konferenciaasztal körül győltek össze, – Ez itt Cameron Poe anyaga – mondta Larkin, miközben fénymásolt lapokat osztott szét kollégáinak. – Rohamosztagos. Ezer plecsnit kapott, kemény, mint a kı. Kölyöknek elég balhés volt, aztán jó ideig semmi, végül az emberölés – amit, szerintem, nem teljesen kóser módon ítéltek meg, de mindegy. A lényeg az, hogy talán ı a mi emberünk. – İszintén kíváncsi lennék rá, hogy miért mesél nekünk arról a takonyról – szólt közbe Malloy. – Elıször: adott egy rakományra való rabló, szadista és gyilkos, valamint ez a Poe. Nem szándékos emberölésért ül, a sitten kimaradt a bandákból, és most hazafelé repül. Másodszor: Poe-nak lehetısége volt rá, hogy elhagyja gépet, mégsem száll ki. Harmadszor: Falzon, a fegyır azt állítja, hogy Poe rejtette el az ingében Sims magnóját. És hogy miért fontos mindez? Mert szerintem az ı személyében van egy szövetségesünk a gépen. – Pihent agyú fantazmagória az egész. – Ide figyeljen, Malloy, az a dolgunk, hogy megoldjuk ezt az ügyet. Viselkedjen felnıtt módjára. – Nyugi, fiúk – szólt közben Devers. – Ezt már végigjátszották. – Az a fickó egy akasztanivaló gyilkos – vetette oda Malloy. – Részeg katona, aki megvédte a feleségét. – Egy agresszív vadállat. – Valóban? Egy orosz börtönben eltöltött hosszabb látogatás után Dosztojevszkij azt mondta: „Egy társadalom civilizációs szintjét a fegyencein lehet lemérni.” – Tényleg ezt mondta? Tessék, nézze meg, milyen emberek vannak azon a gépen – és az a Poe ott ül köztük. – Egy pillanat – vágta el az elméleti vitát Devers. – Most az a kérdés, hogyan tudjuk elkapni azt a gépet. – Úgy, hogy apró darabokra lıjük – mondta Malloy. – Ezt nem a DEA fogja eldönteni – felelte Larkin. – Ez nem a maguk biznisze. – Téved, nagyokos. Abban a pillanatban a mi bizniszünk lett, hogy meggyilkoltak egy DEA-ügynököt. Az a dolgom, hogy lecsukjam a gyilkosokat, és ehhez – idézem – „bármely szükséges eszközt” felhasználhatok. – Ami maga szerint szükséges, nem biztos, hogy szerintünk is az. – Nos, Vince – szólt közben Devers. – a helyzet valóban nem mindennapi. – Jaj, fınök – fintorgott Larkin. – Ezt nem gondolhatja komolyan. A saját embereink is ott vannak azon a gépen. – A munkatársaink egytıl egyig aláírták a nyilatkozatot, amelyben lemondanak a túszoknak járó védelemrıl. Helikopterek rotorjainak zaja hangzott fel. Mindannyian a magasba pillantottak, mintha a mennyezeten át is láthatnák a gépeket. – Már épp ideje volt – bólintott elégedetten Malloy. – Mi folyik itt, fınök? – pattant fel Larkin. – Harci helikoptereket hívtunk. Üldözıbe vesszük a jómadarakat. Mindhárman elhagyták a tárgyalót, és elindultak a folyosón. Malloy elıresietett, Larkin pedig fınöke mellé lépett. – Ez nagyon rossz ötlet, uram – folytatta fojtott hangon. – Malloy túl dühös ahhoz, hogy ebben az ügyben dönteni tudjon. Megölték az ügynökét, és bosszút akar állni. Túlságosan indulatos most, képtelen arra, hogy józanul ítélje meg a helyzetet. Érti, amit mondok, fınök? Devers válaszra se méltatta. Larkin most Malloyjel próbálkozott. Egy ugrással az ügynök elıtt termett.

– Ide figyeljen! Hat ártatlan embert készül megölni. Tudja-e, hogy maga és Grissom nagyon hasonlítanak egymásra? Mindketten betegesen élvezik a gyilkolás mámorát! – Erre most nincs idım, Larkin. – Megérezték a vér ízét – folytatta makacsul a fiatalember. – İ a cellájában álmodik halálsikolyokról, maga meg a Corvette-jében. Vallja be, hogy az emberölésnek már a gondolatától is felizgul. Vagy tévedek? – Téged is kicsinálnálak, te pofátlan kis patkány, ha... Na mindegy. – De persze csak kötelességteljesítés ürügyén, mi? – Most nem a pofázás ideje van, hanem a cselekvésé. – Malloy félretolta Larkint, egy rúgással kitárta az ajtót, és kilépett a ragyogó napsütésbe. Az épület elıtt egy négyszemélyes Huey és két kétszemélyes Cobra várakozott, lassan forgó rotorokkal, felszállásra készen. Larkin és Devers követték az ügynököt. Malloy Larkinhoz fordult. – A maga munkájának ezennel vége, nyomozó. Menjen, pihenje ki magát. Devers egy embere társaságában beszállt a gépbe. Azután Malloy is elfoglalta a helyét. – Sajnálom, a gép megtelt – mondta, mikor Larkin az is az ajtó felé indult. – Uram! Kérem... – könyörgött Larkin. – Menjen vissza az irodába, Vince – szólt Devers szelíden. – És ne aggódjon. Jól megfontolunk minden egyes döntést. Larkin lassan hátrálni kezdett, és némán figyelte, amint a három helikopter a levegıbe emelkedik, és éles kanyarral elindul délkelet felé.

Cyrus kiterítette Poe elıtt a térség légiforgalmi térképét, és ujjával Kalifornia és Nevada közös határának egy pontjára mutatott. – Ez a Lerner repülıtér, Cameron Poe. Ott sütteti az aszfaltját a semmi mértani középpontjában, a Death Valleyben, legalább egy órányira a civilizáció utolsó halvány emlékétıl. Ez a mi kis találkahelyünk. Oda repülünk, ahol a madár se jár. Cyrus kezébe vette a fedélzeti rádió mikrofonját. – Figyelem, kedves utasok. Nem telik bele öt óra, és már a mexikói tengerpart fölött fogunk röpködni. A korlátozott mőveltségőek kedvéért elmondom, hogy Mexikó az Egyesült Államok határain kívül helyezkedik el. Addig viszont még jármővet kell cserélnünk, de ez mővelet reményeink szerint zökkenımentesen zajlik majd. Köszönöm a figyelmet, és kellemes utazást kívánok mindenkinek. Cyrus kikapcsolta a mikrofont, és Láplidérc válla fölé hajolt. – Mikor érünk oda, barátom? Láplidérc rápillantott a mőszerfal egyik kijelzıjére, és a homlokát ráncolta. – Kétszázhuszonnyolc mérföld per óra sebesség mellett még hetvenegy perc kell. A baj az, hogy nem kétszázhuszonnyolccal repülünk, hanem kétszázöttel vonszoljuk magunkat. Az a kis lámpa azt jelzi, hogy a futómő nincs rendesen behúzva. El fogunk késni. – Nem húztuk be a kereket? – Nagyon úgy néz ki. Ha lenne rá idı, két óra alatt meg tudnám javítani. – Ez így nem lesz jó – csóválta a fejét Cindino. Cyrus Gyémántkutyához fordult. – Menj, nézd meg azt a kereket. – Minek? Úgysem értek hozzá. – Lássuk, milyen gyorsan tanulsz.

A lepusztult nevadai börtön váróterme normális körülmények között nem volt

valami vidám hely, ma azonban helyet kapott ott néhány tárgy, ami emlékeztetett rá, hogy az életnek napos oldala is van. Tricia Poe és lánya, Casey vidám színő, virágos ruhában üldögéltek a kopott padon, citromsárga és zöld papírba csomagolt ajándékokkal körülvéve. Casey elmélyülten dolgozott: színes ceruzájával éppen az utolsó simításokat végezte egy kartontáblán, melyen az „isten hozott otthon, apa” felirat díszelgett. – Nagyon szép – mosolygott Tricia. – Tetszeni fog neki, hidd el. Casey azonban nem hagyta magát ilyen könnyen meggyızni. – De hát még soha nem találkoztam vele. Mi lesz, ha mégsem tetszik neki? – Ez lesz a kedvence az összes közül. – Biztos? – Egészen biztos. – Mrs. Poe? Tricia felpillantott. Barna zakós férfi állt elıtte. – Igen, én vagyok. – A nevem Grant, a Büntetés-végrehajtási Hivataltól jöttem. Volt egy kis baki a férje repülıútja során. – Baki? – Mi az a baki, mama? – Csupán egy apró probléma, Mrs. Poe. Hamarosan megoldjuk. Esetleg az ön segítségére is szükség lehet, ezért a munkatársaim kérik, hogy Oaklandben várakozzon. Az utazását már megszerveztük. Kérem, kövessen. A barna zakós megfordult, és az ajtó felé tessékelte ıket. Tricia és Casey gyorsan összeszedték az ajándékokat. – Mi az a baki, mama? Mit jelent az, hogy van egy apró probléma? – Azt jelenti, hogy édesapád egy kicsit késni fog. Addig is repülünk egyet. – Úgy, mint apu? – Bizony.

11. FEJEZET Gyémántkutya felnyitotta a padlóba épített csapóajtót. Viharszerő széllökés csapott az arcába, és ı úgy döntött, hogy a feladat meghaladja a képességeit. – Én nem megyek le oda – jelentette ki a fejét rázva. – Poe, ezt rád bízom. – Azért van huzat, mert nyitva maradt a kerékőr fedele. Nem veszélyes, és odalent már nem is érezni belıle semmit. Poe leereszkedett a nyíláson, és Gyémántkutya kötelességtudóan követte. Odalent valóban nem volt akkora huzat, bár a szélzúgás továbbra is fülsüketítı volt. A raktéren átvágva elhaladtak a fegyencek személyes holmijait tartalmazó fémdobozok mellett. – Nézze meg az ember. – A Kutya elégedetten füttyentett. – Itt van az összes cuccunk. – Aha. – Poe tekintetével megkereste a saját dobozát. Könnyő volt felismerni BabyO sárga matricájáról. Visszamosolygott a karikaarcra. A raktér végébe érve Poe letérdelt, és kitárta a kerékőrbe nyíló csapóajtót. A huzat az arcába vágott, be kellett csuknia a szemét. Felállt, és a nyílásba nézett. A kerékőr

fedele félig nyitva volt. Poe négykézlábra ereszkedett, és bemászott a középsı kerékhez. Hirtelen hátrahıkölt, és beleütközött Gyémántkutyába. – Uh! – nyögött a Kutya. – Jesszusom, ott van. – Kicsoda? – Gyémántkutya odakúszott Poe mellé, hogy megnézze, amaz mirıl is beszél. – Aha. Szóval itt van a mi kis Flipperünk. Most már tuti, hogy nem fog beköpni minket. – Hát nem valószínő. – Le kell vágnod – mondta a Kutya. – Nekem? – Nem hagyhatod ott beszorulva. Lassítja a gépet. – Cyrus téged küldött, nem engem. – Rám ne számíts. – A Kutya hátrálni kezdett. Poe rámeredt a halott eltorzult arcára. Flippernek a jelek szerint sikerült ráakaszkodnia a gépre. Elkapta a futómővet, de a kerékőrbe visszahúzódó szerkezet agyonnyomta. Poe lenézett a mélybe. A felhıtakaró résein át látni lehetett a földet. Éppen egy közepes nagyságú város fölött repültek. Poe most a halott testét vette szemügyre. Flipper nyakában lánc lógott. Poe hasra feküdt, és felsıtestét belógatta a nyílás fölé, hogy elérje a halottat. A lánc végén vastag hegyő filctoll fityegett. Poe megragadta a tollat, és a következı szöveget írta vele Flipper pólójára: „V. LARKIN ÜGYÉSZ NYOMOZÓNAK. CÉL LERNER REPTÉR TALÁLKOZÓ” Flipper jobb karja és lába a futómőre kulcsolódott. Poe nyújtózkodva igyekezett kiszabadítani a holttestet, de a megmerevedett végtagok nem engedtek. Poe testhelyzetet váltott; ezúttal a lábát lógatta a nyílás fölé, és rugdosni kezdte Flippert, de sikertelenül. – Mi lesz már? – Gyémántkutya kúszva közeledett. – Azt hittem, visszamentél. – Nem akaródzik visszamenni, amíg nem intéztük el a dolgot. Rúgj bele egy jó nagyot. Poe szót fogadott, és egy erıteljes rúgással valóban sikerült lelöknie Flippert a géprıl. A lendülettıl azonban ı maga is elveszítette az egyensúlyát. Belezuhant a nyitott aljú aknába, és ott lógott az üvöltı, jeges szélben, vasmarokkal szorítva a futómővet. A holttest idıközben apró ponttá zsugorodott, és hamarosan eltőnt a felhık között. – Kapd el a kezem! – kiáltotta Gyémántkutya, és az akna fölé hajolt. Kezük egymás csuklójára fonódott. Egyikük sem volt éppen cingár, mégis alaposan kimerültek, mire Poe-nak sikerült visszatornásznia magát a fedélzetre. – Ezt jól megcsináltad – dörmögte Gyémántkutya fájós csuklóját masszírozva.

Messze alattuk, Fresno egyik utcáján egy Buick éppen kikanyarodott az autómosóból, és besorolt egy élı állatokat szállító kamion mögé. Alighogy irányba állt, jókora adag madárürülék pottyant a kocsi szélvédıjére, – Tessék, Maude, errıl beszéltem – ráncolta a homlokát a sofır. – Ötven éve vezetek, de valahányszor lemosattam a kocsimat, utána mindig egy percen belül leszarták a galambok. – Ne törıdj vele, állítólag szerencsét hoz. – Egy kis szerencse tényleg nem ártana. Ebben a pillanatban Flipper holtteste becsapódott a motorháztetıbe, és két másodperc múlva a Buick belerohant az

állatszállító kamionba.

Poe visszatért a helyére, és kimerülten lezuttyant Baby-O mellé. Örömmel állapította meg, hogy a beteg idıközben elbóbiskolt. – Hé, haver. Bogaras Billy lépett oda hozzá. – Mi van? – Emlékszel Victor Lomasra? Egy nagydarab ır volt. Az igazgató kirúgta, mert zsozsót kapott egy Lulu nevő niggertıl. – Nem hallottam róla. – Nocsak. Pedig annak idején mindenki errıl beszélt az Északi Tömbben. Nagy botrány volt. Hogyhogy nem emlékszel rá? – Ez van. – Poe behunyta a szemét. – Szerintem te nem is voltál az Északi Tömbben. Poe ingerült pillantást vetett Billyre. – Azt tanácsolom, szállj le rólam, haver. Fogytán a türelmem. Ne akard, hogy az orrod az agyadban kössön ki. Bogaras odébb ment néhány lépéssel, aztán visszafordult, és mutatóujjával figyelmeztetıen intett. – Ezt megjegyeztem, Poe. – Remélem is. A széksorok között feltőnt Gyémántkutya, fején széles, hajlított napszemüveggel. – Ezt meg honnan szerezted? – kérdezte Bogaras Billy. – A raktérben ott van az összes cuccunk. Van mibıl válogatni. – Tényleg?

– Vince Larkin vagyok – mutatkozott be a nyomozó Triciának. – A kis hölgy bizonyára Casey. – A nevem Casey Poe – bólintott a kislány –, és hétéves vagyok. – Bocsásson meg a kellemetlenségért, Mrs. Poe. Larkin kávét hozott maguknak, és nagy vonalakban felvázolta az elmúlt órák eseményeit. Casey ezalatt elmélyülten rajzolt. – Engem most a legjobban az érdekel, hogy miért maradt a férje a repülıgépen – magyarázta Larkin. – Szeretnék megbizonyosodni róla, hogy igaz a sejtésem, és ı tényleg a mi oldalunkon áll. – Nos, arról biztosíthatom, hogy nem a gyilkosokat támogatja, ha esetleg kétségei volnának. – Nincsenek. Ezt sem a jelleme, sem a körülmények nem indokolják. Tricia kortyolt egyet a kávéból. – Cameron kemény fickó, a legkeményebb, akivel valaha találkoztam. Ezt, gondolom, maga is sejti. És rosszul tőri az igazságtalanságot. Márpedig abból kijutott neki mostanában. De hiába mővelte ezt vele az úgynevezett igazságszolgáltatás, ı nem felejtette el, hogy mi a jó és mi a rossz. – Ehhez csak gratulálni tudok. – Ha valamit jónak tart, akkor kiáll mellette, nem törıdve az esélyeivel. – Fején találta a szöget, Mrs. Poe. Pontosan erre a tulajdonságára számítok. Tricia a kávéscsészébe meredt, mintha abból akarná kiolvasni férje tettének okát. – Lehet, hogy félt hazajönni. – Tessék?

– Tudja – pillantott fel Tricia –, nyolc éve nem látott engem, Caseyvel pedig még soha nem találkozott. Lehet, hogy hirtelen félni kezdett a viszontlátástól. Ennyi év után még a szabadságtól is megijedhet az ember. – Mrs. Poe. – Larkin átnyúlt az asztal fölött, és megfogta Tricia kezét. – A szabaduló raboknak valóban vannak szorongásaik. De a maga férjérıl nehezen tudnám elhinni, hogy a cselekedeteit ezek a félelmek határoznák meg. Biztos vagyok benne, hogy más okból maradt a gépen. – Vince? – Ginny feje jelent meg az ajtónyílásban. – Keresnek a spec vonalon. Larkin felállt, és a telefonhoz lépett. – Larkin. – Ned Grasso seriff vagyok, Fresnóból beszélek. Van itt egy érdekes esetünk. Lepottyant az égbıl egy holttest, és ráesett egy Buickra. A fickót magának címezték. – Ezt meg hogy érti? – Ahogy mondom. A maga nevét írták a halott ruhájára, plusz egy üzenetet. Larkin meghallgatta a részleteket, majd letette a telefont, és néhány másodpercig maga elé meredt. – Mrs. Poe, Casey – szólalt meg végül –, bocsássanak meg, de most mennem kell. Küldök valakit, akinek szólhatnak, ha bármire szükségük van. Remélem, nemsokára találkozunk... Egy perccel késıbb már egy falitérkép elıtt állt, és Ginnynek mutogatta a helyszíneket. – Utoljára még Észak-Arizonában voltak, ezen a helyen. A hulla viszont Fresnóban esett le. A Lerner reptér pedig a Death Valleyben van. – Elképzelhetı, hogy visszafordultak? – Ez az! Visszafordultak! És most megint közelednek! Hívd fel Deverset. A lány feltárcsázott egy számot, és átnyújtotta a kagylót. A telefonban tisztán hallatszott a helikoptermotor zaja. – Fınök? Forduljanak vissza. A gép a Lerner reptérre megy, a Death Valleybe! – Baromság – szólt közben Malloy. – Folyamatosan vesszük a helyzetjelzıjük adását. Arizonában vannak. – Figyeljenek rám. Fresnóban lepottyant egy hulla az égbıl. Egy üzenet volt ráírva, ami nekem szólt! – Mindjárt utolérjük ıket, Vince – felelte Devers. – A pilóta szerint már csak harminc mérföld az elınyük. – Fogja már fel, uram. Nekem szólt az üzenet. Nekem címezték! – Nem érdekelnek a részletek. Majd jelentkezünk. – Hallgassanak rám! – Larkin már az üres éternek beszélt. – Falra hányt borsó? – kérdezte Ginny. – Akkor odamegyek én. – Larkin elindult .az ajtó felé, faképnél hagyva az elképedt Ginnyt. Az ügyeletes szállítási tisztet egy hangárban találta. – Szükségem van egy gépre vagy egy helikopterre. – Akkor már ketten vagyunk – csóválta a fejét a tiszt. – Üres az istálló. – Semmi nincs? – Egy légy se. – Negyven percem van rá, hogy eljussak a Lerner reptérre, a Death Valleybe. – Negyven egész perce van? De hisz az csak hetven mérföldre van innen. Egy gyors kocsival még oda is érne, ha maga lenne Mario Andretti. Larkin kirohant a hangárból, és rozsdás Pintója felé vette az irányt. Egyszerre azonban megtorpant, és kaján mosoly terült szét az arcán. Saját vén járgánya mellett ott állt Duncan Malloy Corvette-je. Piros karosszériája

hívogatóan csillogott. Két perccel késıbb már a reptér kijárata felé hajtott. Ginny kiszaladt az irodából, hogy megkérdezze, mit forgat a fejében, de már csak egy távolodó rendszámtáblát látott, melyen ez állt: AZZ KIKR. Larkin több mint száz mérföldes óránkénti sebességgel száguldott a kétsávos autópályán. Szinte nem is látta a kocsikat, amiket megelızött. Malloy sofırkesztyőjében és Malloy napszemüvegében beszélt Malloy mobiltelefonján. – ... mindegy, honnan szedi össze ıket. Maradjanak két mérföldes távolságban a reptértıl, és ne bocsátkozzanak velük harcba, amíg nem jelentkezem. Ebben a pillanatban egy teherautó vágott be elé, és ı túl nagyot rántott a kormányon. A Corvette irányíthatatlanná vált, megperdült a tengelye körül, lecsúszott az útpadkára, majd visszaperdült az útra, és még két teljes fordulatot tett, mire végül megállt – félig az árokban. – Phú! – Larkin fújt egyet, és hátradılt. Azután hátramenetbe kapcsolt, gázt adott, és folytatta a versenyt az idıvel. Már csak húsz perce volt.

A „vezérkar” a pilótafülkében győlt össze. – Nincs valami masinájuk, amivel be tudják lıni ezeket a gépeket? – kérdezte Gyémántkutya. – Radaruk van – felelte Láplidérc. – De azzal most nem sokra mennek. – Más nincs? – Van még egy úgynevezett helyzetjelzı is. Azt minden gépbe beépítik. Olyan, mint egy pityegı: egy jelet sugároz, aminek az alapján azonosítani lehet a gépet. – És a miénk hol van? – Tényleg, Láplidérc – szólt közben Cyrus tettetett csodálkozással. – Hol van a mi helyzetjelzınk? – Hát – csóválta a fejét Láplidérc, és megdörzsölte az állát –, ha nem tévedek, néhai Flipper barátunk méltó helyet keresett neki egy sétarepülıgépen, ami most valahol a Grand Canyon tájékán röpköd, egy-két mérfölddel a díszkísérete elıtt. Azzal a mőszerfalon tátongó lyukra mutatott. Cindino felnevetett. – Szép munka, gratulálok.

A pilóta hátradılt Malloy és Devers felé. – Egy percen belül fel kell tőnnie elıttünk. Mindnyájan a nyakukat nyújtogatva fürkészték a horizontot. Bob bácsi kisrepülıje éppen a Grand Canyon fölé ért, amikor a helikoptercsapat körülvette. – Ez meg mi a szar? – dühöngött Malloy. – A francba – csóválta meg a fejét Devers. – Ezek jólátvertek minket. Akció lefújva! Hívják fel nekem Vince Larkint!

12. FEJEZET Bogaras Billy a gép rakterében matatott az elítéltek dobozai között. Sorra vette kézbe egyiket a másik után, mintha csak egyetlen doboz érdekelné, és nyilvánvalóan nem a sajátja, mert az ott hevert a lába mellett, gondosan elkülönítve a többitıl. Ezt a dobozt Billy soha nem nyitotta ki. Bogarasnak voltak ugyanis bizonyos problémái. Sokan azt hitték, hogy neve egyszerően csak arra utal, hogy ámokfutó pszichopata. És nem is jártak messze az igazságtól, de a lényeg mégsem ebben rejlett. Akik közelebbrıl ismerték – s ezek általában nem voltak hosszú életőek – olyasmiket meséltek róla, hogy gyerekkorában a nagybátyja állandóan kínozta a mindenféle ízeltlábútól iszonyodó nevelt fiát. A nevelı szülıi szerepkör felelısségét átérzı Patrick nagybácsi pedagógiai elvei meglehetısen egyszerőek voltak. Bármitıl is félt a kis Billy, azzal addig kínozta, amíg a gyerek már nem volt másra képes, mint hogy katatón kábulatba esve, nyöszörögve bámuljon maga elé. És a kis Billy egy idı után szinte már mindentıl félt. Legjobban mégis a bogaraktól iszonyodott. Patrick bácsi rettenetes dolgokat mővelt a fiúval, s ha valakit érdekel, hogy mit, annak elég belenézni Bogaras Billy áldozatainak boncolási jegyzıkönyveibe. A nagybácsi mindig azt mondogatta, hogy férfiasan szembe kell nézni félelmeinkkel, és akkor azok átfordulnak valami másba. És nem is tévedett, csak azt nem sejtette soha, hogy pontosan mibe is fordulnak át. Végül neveltjének, pedagógiai elvei termékének kellett felvilágosítania. A kis Billy elsı áldozata a nagybácsi volt. De ezt csak Billy tudta. Az áldozatot még a fogai alapján sem lehetett azonosítani. Azok néhány kitinpáncél társaságában egy nejlonzacskóba csomagolva, porrá ırölve lapultak a Bogaras Billy mellett heverı dobozban. Bogaras végtére megtalálta, amit keresett. Azt a dobozt, amelyiken a Smile! matrica volt, és amin Poe neve állt. Kinyitotta, és elégedetten elvigyorodott. Kivette a rózsaszín kis plüssnyuszit, és maga elé tartva nézte egy darabig. Ledobta a földre. Talált egy hivatalos levelet kormányzati bélyegzıvel, azt felnyitotta. Poe szabadulólevele volt. – Tedd vissza a nyuszit a dobozba! – dörmögte Poe, elılépve a Bogaras mögötti árnyékok közül. – Tudtam én, hogy nem vagy te életfogytos – lebegtette diadalittasan Billy a levelet. Végig átvertél bennünket. Az ilyenektıl, mint te, felfordul a gyomrom. Csak undorító pondrók, meg nyálas kis férgek lehetnek ennyire aljasak. Kifordul a belem tıled. – Azt mondtam, hogy tedd vissza a nyuszit a dobozba! Bogaras Billy elırelépett, gondosan ügyelve arra, hogy közben az egyik lábával megtapossa a földön heverı nyuszit. Poe jobbegyenese megszabadította a játéknyuszit Billy testsúlyától, Bogaras viszont egy fogának mondhatott fájó búcsút. – Felbasztad az agyam, haver – mondta mosolyogva Billy. Fejjel rohant Poe felé, hogy gyomorszájon kapja, és ledöntse. Poe egy horoggal kiegyenesítette Bogarast, aki az ütés erejétıl elvesztette lendületét, és többé-kevésbé eszméletét is. Háttal a földre zuhant, és valami kemény tárgyat keresett a kezével. Keze beleakadt egy merevítırúdba, és sikerült letörnie belıle egy hosszabb darabot, amíg Poe – aki nem látta, hogy a másik mire készül a sötétben – megvárta, hogy felálljon. Bogaras Billy felemelkedett, és a feje felett tartott rúddal

lefelé, szívtájékra próbált szúrni. Poe még a levegıben elkapta Billy kezét, hátracsavarta, és az oldalának feszülı vállra hatalmasat sújtott könyökkel, amitıl a Bogaras csontjai rögtön szilánkokra is törtek. Poe most elengedte ellenfelét, akit az iszonyatos fájdalom újabb támadásra ösztönzött. Ép karjával felvette a leesett rudat, de Poe fordulásból küldött rúgása a gép falának csapta. Azt sejtette Poe, hogy Billy ettıl biztosan elájul, csak azt nem értette, hogy miért nem rogy össze. Bogaras Billy élettelen teste a merevítı rúd csonkján lógott. Egy rovargyőjtemény legszebb darabja. – Miért nem tetted vissza a nyuszit a dobozba – dünnyögte magában Poe. Felvette a földrıl a levelet, gondosan összehajtogatta, és eltette a zsebébe, ahol sokkal nagyobb biztonságban tudta, mint itt lenn, a gép gyomrában. Felvette a padlóról a nyuszit, leporolta, és szépen visszatette a dobozba. Visszapakolta a dobozokat a rekeszbe, a sajátját alulra. Végül körbenézett a raktéren. A Billy és a kiszakított merevítırúd alkotta installáción kívül kétségtelenül minden stimmelt. Poe visszatérhetett az utastérbe. A C-123-as landoláshoz készülıdve egyre veszített magasságából. Baby-O álom és ébrenlét között hánykolódott. Poe kényelmesen végigsétált az üléssorok között, és helyet foglalt Garland Greene mellett. Greene szárazan elmosolyodott. – Ketten mentek le. Egy jött föl. – Várt egy darabig a válaszra, de Poe néma maradt. – Nem kell beszélned róla, ha nem akarsz. Biztos vagyok benne, hogy nem ok nélkül tetted. Hátrányos helyzető fiú volt, felteszem, gyermekkorában verték, és több mint valószínő, hogy meg is erıszakolták. Nem volt esélye egy emberibb életre. – Bogaras volt. – Oh, a nagyok – Dahmer, Gacy, Bundy – ık mind bolondok voltak. Én magam persze azon a véleményen vagyok, hogy ötven évet lehúzni egy íróasztal mögött, csak hogy a végén megszabaduljanak tıled, mint egy rühes, kivénhedt kutyától, nos ez legalább akkora ırültség, ha nem nagyobb, mint ami Billy bőne volt. – Elmerengve nézett fölfelé. – És szerénységem sem kivétel. Egyszer egy kislány fejébıl rögtönzött kalappal három államon hajtottam keresztül a kocsimban. – Ha egy mód van rá, ne avasson be a magánügyeibe – mondta Poe, és két sorral odébb foglalt helyet. Cyrus ült le mellé. – Jó kis majréba keveredtünk, nem gondolod? – kérdezte. Poe nem válaszolt. Cyrus elnézett mellette, ki az ablakon. – Mikor hallottam, hogy építik Felthamt, rögtön tudtam, hogy oda fognak vinni. Huszonnégy emelet mélységben a föld alatt, a nap minden órájának minden percében. De tudtam azt is, hogy erre sohasem fog sor kerülni. Nem vagyok tovább hajlandó csak azért elviselni az életet, hogy lélegezhessek. Érted, mirıl beszélek? Poe Cyrusra nézett – Mit kellene értenem? Cyrus felsóhajtott. – Évek óta tervezzük azt, ami itt körülötted történik, Cameron Poe. Semmi sem állíthat meg. – Valóban? – A börtön arra találták ki, hogy kiöljön az emberbıl mindent, ami gonosz, de arra használják, hogy elpusztítson mindent. Azt is, ami jó volt. – Belıled is kiölték a jót, Cyrus? – Elég rendesen. Hosszú évek óta csak gyilkos gondolataim támadtak. Egészen a mai napig. – A mai napig.

– Így van, Cameron Poe. Mert ma így vagy úgy, de szabadok leszünk. – Hogy ıszinte legyek, nem sok tetejét látom annak, hogy a hullám szabad legyen. – Ennél azért mi jobbak vagyunk. – Egy pillanatnyi szünetet tartott. – Mondd meg nekem, Cameron Poe, mire vágysz a szíved legmélyén? Poe sokat sejtetıen Cyrus szemébe nézett: – Egy hideg sörre. – Ennyi? – Feleség, gyerek, ágy, asztal, tévé. – Ez már igen! – dılt hátra az ülésben Cyrus. Összekulcsolta az ölében a kezét, behunyta a szemét, és mély lélegzetet vett. – Egyáltalán nem lep meg, hogy ilyen költıi lélekkel megáldott figura vagy, Cameron Poe. Ész, érzék és érzékenység. Na, igen. Csakhogy az álmok nem válnak valóra, barátom. Úgyhogy itt az ideje, hogy felébredjünk, és tegyük a dolgunk, jeleskedjünk abban, amihez igazán értünk: öljünk, raboljunk, lopjunk, csaljunk, hazudjunk, és ezzel rontsuk el mások jókedvét. – Kinyitotta a szemét, és Poe-ra nézett. Poe viszont hátradılt, és becsukta a szemét. Áthaladtak a felhısávon, és feltőnt alattuk a sportrepülık számára kialakított kis leszállópálya, amit leginkább hétvégi sétarepülı-járatok, bérbevehetı kisgépek használtak. Az egész repülıtér jobbára csak néhány hangárból, meg egy vontatók számára fenntartott parkolóból állt. Az egyik hangár tetejét csak kátránylemezek borították, melynek feketesége elütött a kopár vidék szürkésbarna egyhangúságától. A valószínőtlenül apró irányítótorony gombaként emelkedett ki a tıle nem messze elterülı, kiszuperált repülıkbıl álló roncstemetıbıl. A Caribou-tól balra egy egymotoros Cessna közelített a földhöz. Láplidérc beleszólt a fedélzeti rádió mikrofonjába: – Rendben, arcok, retyópapírt, papírzacskókat elıkészíteni! Nemsokára földet érünk.

Larkin vett néhány tüdıtágulást okozóan mély lélegzetet, mielıtt kiszállt volna a Corvette-bıl, ám mikor végre szilárd talajon állt, még akkor is a makacs gumitérddel kellett bajlódnia, amit kétségtelenül a rázós kocsikázás közben sikerült beszereznie. Egy raktárban parkolt le, ahol a kocsi takarásban maradhatott az érkezık elıl. Vigyázva, nehogy zajt üssön, felmászott az irányítótoronyba. Hallotta egy leszállási engedélyt kérı pilóta hangját megreccsenni a rádióban. – Lerner-torony, hallasz engem? Itt a Cessna négyezerhétszázharminchét. Válaszolj! A francba is, mindenképp leszállok! Belépett az irányítóterembe, és óvatosan körülnézett. A szoba üres volt és kihalt. – Van itt valaki? – kérdezte, de nem érkezett válasz. A Playboy egy salátára olvasott példánya hevert az irányítópulton. Vince-nek egy pillanatra majdnem eszébe jutott Ginny, de az újságról csöpögı barnás folyadék elterelte a figyelmét. Belenyúlt mutatóujjával a kis tócsába, és megszagolta a rátapadt nedvességet. Vér volt. Elıvette a pisztolyt a zakója mögül. A szobában egyetlen szekrény állt. Maga elé tartott fegyverrel odalépett, és felrántotta az ajtót. Egy fehér inges férfi volt belegyömöszölve, a fejhallgatót teljesen elborította az irányító torkán éktelenkedı sebbıl ráömlı vér. Larkin visszacsukta az ajtót. Egy motor zümmögését hallotta kintrıl, és az ablakon már látta is a landolni készülı Cessnát. Aztán ordító hangorkán csattant fel mögüle. Larkin a földre vetette magát. A C-123 olyan közel haladt el a toronyhoz, hogy érthetetlennek tőnt fel elıtte, hogy nem darálta be az egész ingatag alkotmányt. Odakúszott a konzolhoz, felnyúlt a mikrofonért, de a kábelt már valaki átvágta.

Minden egybevetve jobb helyet is el tudok képzelni ennél, gondolta, majd lerobogott a lépcsın, és meg sem állt a raktárig.

Láplidércnek – aki végig juhézta az egészet – sikerült elég alacsonyra lehozni a gépet a leszálláshoz, és ráfordult a leszállópályára. Látta, ahogy a Cessna a hangár felé gurul vele szemben. – Jobb ha odébb állsz muslica, mer' lenyellek – vigyorgott Láplidérc, és lejjebb nyomta a gép orrát. A Cessna pilótája az utolsó pillanatban látta meg, hogy kikerülhetetlen az összeütközés a felé közeledı utasszállítóval. Kitérni már semmiképpen nem tudott, épp csak annyi ideje maradt, hogy kiugorjon a gépbıl a pályát körülvevı porba, s mentse a bırét, mikor a C-l23-as dübörögve elhúzott fölötte. – Juhé!!! – kiáltotta Láplidérc, ahogy a gép aszfaltot ért. Csakhogy a Cessna miatt nem tudta idejében letenni a gépet, ami így nem is lassult le eléggé. A repülı áttörte a leszállópálya végén elhelyezett hordókat, forgácsot csinált a léckerítésbıl, átvágott a földúton, és egyenesen egy húsz láb hosszú gáztartály felé gurult. A gép egyre lassabban és lassabban közeledett a biztos robbanás pillanatához, amikor végre a tartály elıtt néhány lépésre lévı sárgödörbe befúródott az orr, és a repülı megállt. Az utasok egy emberként lélegeztek fel. Gyémántkutya kinyitotta a cellákat, és kivezette az ıröket – csak hogy ne legyen olyan nagy az utasok közti egyetértés. Amint Bishopra került volna a sor, Cyrus közbelépett. – Lassan a testtel. Ez a nı csak bajt hoz ránk, ha nincs bezárva. Küldd vissza! – Gyémántkutya visszalökte a cellába a nıt, és bekapcsolta a zárat. Gyémántkutya rendszerint nem nagyon tudta követni, hogy Cyrus mikor öl, és mikor hagy futni valakit, és ez az eset sem volt kivétel. Pedig Cyrusnak igaza volt: a nı jelenléte veszélybe sodorhatta az egész aprólékosan kidolgozott tervet. Dobj be egy sintértelepen hosszabb ideje ırzött félig elvadult kutyafalka közepére egy macskát, és nézd meg mi történik. Cyrus szinte látta maga elıtt, ahogy a legjobb barátok, a leghőségesebb társak egymást tépik szét. De megölni sem akarta még a nıt. Egy túszként fogvatartott nınél csak a szöszi gyerekek hatásosabbak. Ezt a fajta túszszedési technikát azonban Garland Greene jelenléte teljességgel értelmetlenné tette. Csak a hullákat szaporítaná. Szemét a kátránnyal bevont lécek réseire tapasztva Larkin a szerszámraktár rejtekébıl figyelte a gépbıl kiszállingózó fegyenceket. – A Lerner leszállópálya – mondta Cyrus. –Életemben nem tetszett még ennyire porfészek... – Lassan végighordozta tekintetét a területen. – Hol az a gép, Francisco? Cindino idegesen lépkedett elıre-hátra. – Nem kell aggódni – felelte. – Nem kell aggódni. Légy türelemmel! Cyrus megállt elıtte. – Türelem, barátom? – kérdezte ingerülten. – Azt az embert, aki legutóbb türelemrıl beszélt nekem, szénné égettem, és a hamut zsákban küldtem vissza a feladónak. – Kérlek, ne sértsél meg a rosszíző anekdotáiddal. Cyrus, a barátom vagy, és a gép itt lesz. A Cessna pilótája dühtıl remegı állkapoccsal közeledett a C-123 farka felıl a kis csoporthoz. – Hé, mi az istent képzeltek magatokról, mi... Szőzanyám!!! – Ekkor látta meg a gépbıl elıszivárgó fegyenceket, akik lassan kezdtek kíváncsian összeseregleni körülötte. – Semmi, semmi, ne is törıdjenek vele, itt sem vagyok... Megfordult, hogy vissza sem nézett, és lélekszakadva egyenesen a sivatagnak vette az irányt.

– Remélem, szeret homokozni –jegyezte meg Cyrus. –Johnny, menj fel a toronyba, és figyeld a terepet. – Cindinóhoz fordult. –Te velem jössz. Johnny Huszonhárom a toronyhoz futott, ami tılük olyan száz yardnyira helyezkedett el a hangárok és raktárak között. Garland Greene az ellenkezı irányba vette útját. Láplidérc lekászálódott a géprıl, és körbejárta az orrot, hogy ellenırizze, történt-e valami komolyabb baja. Sally Nem Ficánkol vonult el mellette a fizika törvényeit meghazudtoló amplitúdójú csípıcsavarások kíséretében. – Gyönyörő ez a hely. Nekem pont megfelel. Apropó, igazán sportos a vezetési stílusod. A landolás például egész’ felizgatott. – Kapd be! – Csak sértıdés ne legyen belıle – viharzott el Sally. A gépen Poe megpróbálta felemelni Baby-O-t. – Gyerünk, haver, kiszállunk. – Nem hiszem, hogy menni fog. Fel sem tudok állni. – Nem szabad megmozdítani – szólt közbe Bishop a cellából. – Nagyon rosszul van, sokkos állapotba kerülhet, ha csak felemeli. – A nınek igaza van, haver – mondta Baby-O. – Menj csak. – Nélküled sehova. Baby-O erıtlenül felnevetett. – Igazi kommandós vagy, öreg. Nem hagyunk hátra sebesült bajtársat, mi?! Hagyd a fenébe, és menekülj el innen! – Így van. Jobb ha eltőnik – szólalt meg ismét Bishop. Poe maga elé nézve gondolkodott egy pillanatig. – Rendben van, megmondom, mit fogok tenni. Keresek tőt meg inzulint valahol, és visszajövök. Aztán angolosan távozunk errıl az istenverte helyrıl. – Ahogy akarod, haver. – Csak el ne patkolj itt nekem. Utálok fölöslegesen rohangálni. Poe Bishophoz lépett. – Magát sem fogom itt hagyni. – Viszlát. Poe lesétált a hátsó platón, és a gép oldalához ment. Döbbenten állt meg. A porban hat ır térdepelt, akik Gyémántkutya pisztolyára meredtek. – Mi az istent csinálsz itt?! – Szerinted mit? – válaszolt Gyémántkutya. – Kivégzem ıket. – Nem. Nem fogod kivégezni ıket. – Csak azt magyarázd meg, hogy miért nem? És jobb, ha valami meggyızıvel állsz elı, mert hosszú tizenegy évet vártam erre a vissza nem térı alkalomra. – Mert túszok – felelte Poe. – Szükségünk van rájuk. Gyémántkutya lassan Poe feje magasságába emelte fegyverét, és mosolyogva kérdezte: – Neked meg ehhez mi a fasz közöd van, katona? – Ahhoz, hogy megnyerhessük ezt a játszmát, néhány ütıkártyára azért szükségünk van – mondta komolyan Poe. – İk a mi ászaink. Gyémántkutya elégedetlenül ráncolta a homlokát. – Figyelek én rád, esküszöm, hogy figyelek, de csak nem érte, hogy mit próbálsz nekem mondani. Ki vagy te, öreg? Poe az ellenfelét vizsgálta. Gyémántkutya izzadt, úgy tetszett, kezdi elveszíteni az önuralmát. De Poe nem kockáztathatta meg, hogy tévedjen. Gyémántkutya gond nélkül lövi le, ha arra szottyan kedve.

– Szóval, ki vagy te, fehér srác. Válaszolj! – Tényleg csak egy fehér srác vagyok, aki azon van, hogy életben maradjon. – Nagyon ártatlanul hangzik, az biztos. Csakhogy semmi sem egyszerően fekete vagy fehér. Ahol én állok, onnan például minden feketének látszik. – Minden nem lehet fekete. Ha kinyírod ezeket itt, attól még nem változik meg a színük. És hiába csinálsz ki engem, te mindig fekete maradsz. – Csak nem az ıröket akarod védeni?! Akármit dumálsz itt nekem, arra azért elég nehéz lesz rávenned, hogy csak azért ne nyírjam ki ezeket a mocskokat, akik ezer éve baszakodnak velem nap mint nap, mert fehérek! – Egy nagy szart, haver. Legszívesebben saját kezőleg kalapálnám bele a golyót a tarkójukba. – Kiköpött az ırök irányába. – De amíg élnek, fedezékül szolgálnak nekünk. Menyire ismered ezt a Cindinót? Valahol olvastam, hogy felrobbantotta egy miniszterelnök jachtját, pedig két unokatestvére is a fedélzeten volt. Gyémántkutya gyanakvóan nézte. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte döbbenten. – Aki a saját rokonait lemészárolja, valószínőleg nem sokat tököl azokkal, akikre tovább már nincs szüksége. – Azt mondod, ha elvégeztük a feladatot, már csak kényelmetlen ballaszt vagyunk? – Szerinted? – Bassza meg... Cyrus lépett hozzájuk, s elıbb az ırökre, majd Poe-ra, végül Gyémántkutyára nézett. – Mi folyik itt? – Az Óriásölı meg akarja nekem spórolni ezeket a golyókat – mondta a fekete, anélkül, hogy Poe-ról levette volna a szemét. – Valóban így áll a dolog? – nézett Cyrus Poe-ra. – Valóban – mondta Gyémántkutya. Cyrus végigmérte Poe-t. – Az teljességgel világos elıttem, hogy Nathan barátunk miért akarja vérbe fagyva látni az ıröket. Már csak az rejtély elıttem, hogy te miért nem, Cameron Poe? Poe egy pillanatnyi szünetet tartott, mielıtt megszólalt volna. – Cyrus, ez a te bulid, és senki nem szólhat bele, hogy mit hogyan csinálsz. De ha a helyedben lennék, megtartanám az egyetlen fedezékemet, mindaddig, amíg az a gép, amit egyelıre sehol nem látok, a levegıben nem lesz. – Megvonta a vállát. – Nem túl szakszerő az akción kívül álló okokból rontani a helyzetünkön. De te vagy a fınök, és nem én fogok beleköpni a levesedbe, azt elhiheted. – Lófaszt – mondta Gyémántkutya, és pisztolya csövét az elsı ır homlokának nyomta. – Tedd el a pisztolyt, Nathan! – adta ki az utasítást Cyrus. – Ne már... – Változtak a dolgok. Életbe lép a B-terv – Arrafelé nézett, amerre Cindino tartott. – Kell egy töltıkocsi, és valami munkagép, hogy kihúzzuk a gép orrát a sárból. A túszokra még szükségünk lesz.

Döglesztı hıség szorult be a szerszámraktárba, felforrósodott aszfaltként ontották magukból a hıt a falként szolgáló rozsdás lemezek és a kátránnyal lekent lécek. Larkin összeszorult torokkal figyelte az elıtte lejátszódó jelenetet. Elıször úgy tőnt, a porban térdeplı ıröket semmi sem mentheti meg a kivégzéstıl, aztán csak azt látta, hogy a pisztoly egy idıre eltőnik a képbıl, majd ismét az ırök felé irányul, akiket végül elvisznek. Nem tudta, hogy kinek a keze van a dologban. A tetovált, kopaszra nyírt négert be tudta azonosítani, Nathan „Gyémántkutya” Jones volt, és az ı ötlete

lehetett a kivégzısdi. Aztán látta feltőnni Cyrus „A Vírus” Grissomot is, aki a rabok rögtönzött hierarchiájának csúcsán állhatott annak alapján, amit látott. Aztán Cameron Poe-t is látta. Larkin nem engedhette meg magának, hogy félreértse Poe-nak az eseményekben játszott szerepét. Lehet, hogy a fegyencek között van némi szava? Persze semmiben sem lehetett biztos. És még ha Poe-ban szövetségesre is talált, sem merte volna lefogadni, hogy ezt a kollegalitást Poe túl is éli. – Nem ártana tudni, hol van Cindino gépe – mondta Cyrus, borotvált fejét vakargatva. – Pillanatokon belül el kéne tőnnünk innen. – És ha nincs semmilyen gép? – vetette közbe Poe. – Hallottam már ilyesmirıl. – Poe fejében egyre az járt, hogy nem szabad lecserélni a lassú, nehezen elrejthetı Caribou-t, ami most ráadásul éppen orral egy sárgödörben vesztegel. Cyrus körbejárta a sárba süllyedt orrészt. Láplidérc tanácstalanul vakargatta az állát. – Na jól van, fiúk: ásunk! – kérdezte. A hangárban találtak ásókat, és nekiláttak kiásni a mélyen beágyazódott futómővet. – Az apám arra tanított, hogy nincs nagyobb ellenség, mint az ostoba segítség. Téged mire tanított az apád? – Az apám? – nevetett fel Poe. – Arra, hogy a fájdalomküszöb viszonylagos dolog. Cyrus is elnevette magát. – Jó iskolád volt, Cameron Poe. De rohadt meleg van itt! Hé, Viking! – Cyrus odahívott magához egy magas szıke copfos elítéltet. Viking parasztfiú volt, aki ha nagy ritkán valamit mondott, vagy néha ütött, akkor mindig nagyot és pontosan. – Szerezz egy traktort! – De honnan? Poe félredobta az ásót. – Elmegyek tartálykocsiért. – Cameron Poe – mondta Cyrus mosolyogva. – Te aztán hasznossá tudod magad tenni. – Cindino! Francisco Cindino, aki idegesen nézelıdve járkált fel-alá a repülıtéren, most odajött hozzájuk. – Tessék! – Cyrus ásót nyomot a kezébe. – Ezt nem gondolod komolyan! – Áss csak, mintha az életed függne tıle.

13. FEJEZET Garland Greene huszonegy vontatót számolt meg a telepen. Mindegyik rozoga, ütött-kopott használaton kívüli jármő volt. Ezekkel nem mennek semmire. Maga elıtt egy üres, repedezett, porladozó betonteknıt látott, ami valamikor úszómedence lehetett. Ötletszerően arra vette az irányt, amikor csilingelı hang ütötte meg a fülét. Egy édes kis tündér hangja, gondolta magában. A sekély medence alján egy ötéves forma kislány játszott. Apró székén ült, így feje kiemelkedett a talaj szintjének magasságába. Mikor meglátta a férfit, felpillantott, és elmosolyodott. – Szia! – mondta Greene. – Mi a neved? – kérdezte a kislány. – Garland. A kislány elfintorította az orrát. – Garland. Milyen furi neved van! – És téged hogy hívnak? – Susannak. – Nagyon szép neved van, Susan. Játszhatok veled? – Játszhatunk. Mássz le a létrán, és gyere ide.

Poe és Viking a hangárok mellett haladtak. Elıször traktort találtak: egy öreg, pirosra festett, rozsdaette Farmallt. Viking felmászott az ülésbe. Ahogy körülnézett, egy alacsony, kátránytetejő raktárra mutatott: – A tartálykocsi. Poe elindult abba az irányba, amerre Viking mutatott. Hátrapillantott, és látta, hogy Cindino kezében megáll az ásó, és a maffia fia szemével követi ıt a raktár felé. A tartálykocsi nagy része a raktár takarásában volt, ezért nem láttak eddig mást a C123 irányából, csak egy teherautót. Poe felugrott a sofırülésbe, és gyújtást adott. Nem állt azonban ki, hanem hátratolatott, letekerte az orsóról a benzincsövet, belelógatta egy kisebb gödörbe, és kinyitotta a csapot. Az értékes üzemanyag csobogva ömlött a földre. Körülnézett, hogy biztos legyen benne, nem vette-e észre senki, és a raktárba lépett. A félhomályban egy asztalt látott, amin néhány doboz volt felhalmozva. Az asztal mögött a raktár nagyobbik részét leválasztó széles vászon lógott. Poe elırehajolt, hogy lefeszítse az egyik doboz tetejét, amikor minden elsötétült elıtte. Hirtelen egy homokszínő szafari dzsekit viselı férfi tőnt elı az árnyékból, s kézifegyverének tusával leütötte a betolakodót. A férfi röviden füttyentett, mire elıtőnt társa, s ketten behúzták Poe-t egy nyíláson keresztül a vászon mögé. Az elkülönített részben egy ragadozószerően karcsú, zöldre és fehérre festett Lear Jet vadászgép várakozott ugrásra készen.

A traktor egy jókora vontatókötelet vonszolva maga után a Caribou felé pöfögött. Viking idınként hátra-hátra pillantott szemével a tartálykocsit keresve. A Farmall

végül megállt a gép mellett. – Hol van már az a tartálykocsi? – kérdezte Láplidérc, és már emelte is fel a kábelt, hogy a gép farkához rögzítse. Cindino kimászott a gödörbıl, és óvatosan a raktár felé pislantott. – Hol jár, merre jár? – fürkészte Cyrus is a környéket. Viking értetlenül vont vállat. Az út felıl Conrad közeledett, egy telipakolt bevásárlókocsit tolva maga elıtt. – Ezt kapjátok ki! – kiabált már messzirıl, és a rakományára mutatott. A kocsi púposra volt tömve whiskyvel, konzervekkel, cigarettával, sıt még egy hordozható hifi-torony, és néhány magazin is került bele. – Nem rossz – mondta elismerın Cyrus, és kivett egy doboz szivart. – Hol szerezted? – Valami vegyesbolt van itt az út túloldalán. Mikor átugrottam a pulton, a tulaj egybıl kereket oldott. Cyrus rágyújtott egy szivarra, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét arról a pontról, ahonnan a tartálykocsinak már rég meg kellett volna érkeznie.

Garland Greene a kislány asztalkájának túlsó végén ült. Kezében egy fiúbabát tartott, Susannál volt a lánybaba. – „Örülök, hogy találkoztunk, John” –mondta a kislány, a babát a beszéd ritmusa szerint mozgatva elıre-hátra. – „Nem jössz el hozzám vacsorára?” Mondjuk, hogy most John azt mondja, hogy igen. – „Szíves örömest eljövök, Jan” – felelte Garland, és ugyanúgy mozgatta a babát ı is. – „De jó! Majd fızök neked babot, és lesz hozzá husi is.” Azzal a nagy repülıvel jöttél? – Garland bólintott. – Felébresztettél ám, tudod? – A kislány alaposabban megvizsgálta Garlandot. – Mondd csak, te beteg vagy? – Mibıl gondolod? – Olyan sápadt vagy. Ha beteg vagyok, anyu mindig mondja, hogy milyen sápadt az arcom. – Igen, beteg vagyok. – Kell gyógyszert is szedned? Garland elgondolkozott. – Az én betegségemre nincs gyógyszer. – A férfi kényelmetlenül feszengett a helyén. Jan baba tánca perdült a kislány kezében. – Nem akarsz énekelni? – Mit? – Énekeljük azt, hogy: Neki egy világ van a kezében! – Már nem emlékszem minden sorra. – Majd én megtanítalak rá. Kezdjük el... És énekelni kezdtek.

Poe a földön ült, keze a tarkóján. A fölé tornyosuló két alakra bámult. Az egyik fegyvert fogott rá: egy fekete, automata Glockot. Poe-nak rettentıen hasogatott a feje, és még mindig szédült. Kényszerítette magát, hogy a benne kavargó káoszban rendezze gondolatait. Tisztáznia kellett magában, hogy mit mondhat, és mit nem. – Cindino gépe – szólalt meg. – Már itt is van. – Egyik arcról a másikra tekintett, hogy mit szólnak mindehhez. Nem szóltak semmit. – Tehát viszitek Cindinót, a többieket meg lehúzzátok a klotyón. – Nem akart túl messzire menni, de valahogyan

ki kellett belılük csikarnia, hogy mit tudnak. A két férfi még csak egymásra sem pillantott, pókerarccal bámultak le Poe-ra. – Van egy ajánlatom a számotokra. A jobb oldali férfi Poe homlokához nyomta fegyverét. – Nem fogsz lıni – mondta Poe kimérten. – Kintrıl húsz fegyencet csıdítetek ide a lövés zajával. Valami mással kell próbálkoznotok. A bal oldali alak elvigyorodott. Társa egy hangtompítót vett elı a zsebébıl, és ráérısen felcsavarta a pisztolyra. – Aha, értem – mondta Poe. – De mi értelme lenne? Nem jelentek veszélyt, és nem ölhettek meg mindenkit. – És akkor mi van? Egy gonddal kevesebb – mondta a bal oldali férfi szárazon. A pisztolyos Poe halántékához nyomta a hangtompítót. Poe szemét a bal oldali férfira szegezte. – Senki ne mozduljon! A két férfi egyszerre pördült meg a hátulról jövı hang irányába. Larkin lépett elı a függöny mögül, arcáról csurgott a veríték. Fegyverét két kezében tartva, elırenyújtott karral próbálta sakkban tartani a kivégzéshez készülıdıket. Az ügynök a két férfihez lépett. – Forduljanak meg! Amint hátat fordítottak Larkinnak, Poe felpattant, jobb öklét bal kezével megtámasztva könyökkel szétzúzta a hangtompítós fickó arcát, fordulásból sarokkal gyomorszájon rúgta a bal oldalit, s miközben azok összerogytak, mintha csak két homokzsákot püfölne, jobb és bal öklével addig sorozta ıket, míg a padlót el nem érték. Ekkora már egyik sem volt eszméleténél. Poe felkapta a Glockot, és Larkinra célzott, ahogy Larkin sem engedte le fegyverét. Néhány pillanatig némán álltak egymással szemben. Larkin törte meg a csendet: – Maga Cameron Poe. Poe nem felelt. – Larkin vagyok. – Üdvözlöm, Larkin. – Maga küldte nekem az üzenetet azon a hullán. – Vannak magával csapatok? – Nemsokára itt lesznek. Leereszthetem a fegyveremet? – Tessék, csak nyugodtan. – Maga is leengedi? Poe nem szólt. – Nem bízik bennem, pedig azt hittem, tudok magának segíteni. Én is a földön akarom tartani a gépet, hogy elkerüljük a vérontást. Poe szótlan maradt, a két pisztoly még mindig egymásra meredt. – Mit keres ez a gép itt? – kérdezte Larkin. – Francisco Cindino bringája. Le akar lépni. – Cindino drogbáró, az egyik legnagyobb maffiavezér fia. – Úgy néz ki, mindenkit átver. Hol a pilóta? – A pilóta? – Ezek itt nem úgy néznek ki, mint akik el tudnának vezetni egy ilyet. Cindino sem. Kell még itt valakinek lennie, aki a gépet Cindinóval hazaviszi. – Meg kell keresnünk. Poe finoman a Lear Jet felé intett fejével. Larkin bólintott, anélkül, hogy a gépre pillantott volna: – Rendben – felelte. – Hogy csináljuk? – Én vissza megyek a Caribou-ra.

– De hát miért? Poe, maga szabad ember, ha csak nem szar itt el valamit a szökött fegyencekkel. Eddig még semmit nem követett el legjobb tudomásom szerint, úgyhogy ne csináljon marhaságot. Én tisztázhatom magát. Kérem, segítsen! – Barátaim vannak a gépen. – Poe elindult a függöny irányába. – Beszéltem a feleségével és a kislányával. Ott voltak mind a ketten az irodámban. Poe megállt. – Találkozott Triciával és Caseyvel? – Már alig várják, hogy láthassák magát. Poe az ajkába harapott. – Mondja meg nekik, hogy nagyon szeretem ıket, és hogy rettenetesen hiányoznak. Mondja meg, hogy nem hagyhattam cserben a barátaimat. Meg fogják érteni. Maradjon itt. Visszajövök. – Hát nem segít nekem?! – Larkin ügynök, végig magának segítettem. Még találkozunk. Larkin még egyhelyben állt egy darabig, aztán egyenként kicipelte. Cindino eszméletlen embereit a vászon mögé. Poe nem ment vissza egybıl a Caribou-hoz, hanem betért a benzinkút mögött lévı kis vegyesboltba, ahol nem sokkal ıt megelızıen tette meg látogatását Conrad. A bolt gyakorlatilag üresen tátongott. De Poe nem fogyasztási cikkekért jött. Villámgyorsan tépte fel egymás után a fiókokat, amíg rá nem talált az egyikben az egészségügyi dobozra. Kiborította a tartalmát, és sebesen kutatott a fehér dobozok és csomagok között tő után. Volt köztük mindenféle gyógyszer, géz, ragtapasz, épp csak tő nem. – Az Isten verje meg! – dühöngött Poe. Tő nélkül semmi értelme nem volt visszamennie a gépre. A barátja állapota kritikus volt, és nem tudott segíteni rajta. Az egész helyzetben az volt a nevetséges, hogyha a börtönben maradnak, minden szükséges kéznél lett volna. Most, hogy kint vannak a sokat emlegetett való világban, esélye sem volt, hogy megmentse Baby-O életét. Johnny Huszonhárom az irányítótorony tetején állva figyelte a vidéket. Hirtelen karját lengetve ugrálni kezdett a tetın. Mivel nem vették észre, levette az ingét, azzal integetett társainak. – Hé! Fiúk, vendégeink érkeztek! Cyrus Johnnyra nézett, majd abba az irányba, amerre mutatott. Néhány mérfölddel lejjebb egy konvoj felverte porfelhı közeledett feléjük. – Ejnye-bejnye – motyogta Cyrus. A géphez lépett. Az emberek már befejezték az ásást, a C-123-as farkának nekifeszült a traktorra szerelt vontató kötél. – Rajta, fiúk, nincs sok idınk. Tégla van köztünk, csak azt nem tudni még, hogy ki. – A traktorhoz lépett. – Milyen messze lehetnek, Viking? Viking az arcát dörzsölte, amint a közeledı konvoj távolságát felmérte. – Úgy hét mérföldre. – Maximum tíz-tizenkét perc, és itt lesznek – mondta Gyémántkutya. – Húzzuk ki azt a repülıt, gyerünk! – kiáltotta Cyrus. Viking beindította a Farmallt. A motor felbıgött az iszonyatos súly alatt, az elsı kerekek elemelkedtek a földtıl. Viking intett az embereknek, hogy üljenek fel a traktor motorháztetıjére, hogy lent tarthassák a kerekeket. Újra gázt adott, és a C-123as hatalmas tömege lassan ugyan, de megindult hátrafelé, a gép orra kiemelkedett a gödörbıl. A Caribou néhány perc múlva már a felszállópályán állt. – Hol van Cindino? – nézett körül Cyrus. – Hol a faszban van Cindino? – Itt ásott – mondta Gyémántkutya –, aztán elment. – Hova? – Csak annyit láttam, hogy kimászott a gödörbıl.

Francisco Cindino egy darabig sétálva haladt a raktár felé, majd egyszerre futásnak eredt. Feltépte a raktár ajtaját, a repülıgéphez rontott, megragadta a Jet létráját, és még mászás közben elüvöltötte magát: – Vamonos! Vamonos! Húzzunk már innen, idióta! Az izzadtságban fürdı pilóta felkászálódott a gép padlójáról, és beindította a hajtómőveket. Larkin a függöny mögül látta, amint Cindino berohan a raktárba, majd meghallotta a lökhajtásos gép egyre magasabban sivító hangját is. Az ikerhajtómőbıl kicsapódó lángok iszonyatos erıvel repítették a fedezékül szolgáló vásznat Larkin testéhez: a férfi a nagy nyomástól átrepült a raktár teljes hosszán, és egy kemény csattanással az átellenben lévı fal egyik fémlemezén landolt. A gép orra áttörte a raktár lécekbıl összetákolt ajtaját, és a felszállópálya felé tartott. Útját minden irányból döbbent fegyencek követték tágra nyílt szemmel. A néma csendben szinte hallani lehetett, hogy Cyrus mekkorát „koppan”. A meglepett fegyencek észre sem vették, hogy – a Jettel párhuzamosan, olajoshordók és a benzinkút fedezékében – tiszta erejébıl rohan Larkin a néhány száz yardnyira távolabb, a pálya mellett sárgálló daru felé. Sikerült a vadászgép elıtt odaérnie. Felugrott a kabinba, s szemével az irányítókarokat kereste. Ebben az ıskövületben csak egy volt. Bevárta, míg a Lear aláér, hogy megkezdje a felszállást, és meghúzta a kart. A földtıl jó ötvenyardnyi magasságban veszteglı emelıkar guillotine-ként zuhant a menekülı gépre. Az emelıkar kettészelte a gépet. A hátsó részen megsérült az üzemanyagtartály, patakokban folyt a kerozin mindenfelé. Az elsı rész tehetetlenül pörgött a tengelye körül, és sorra döntötte fel a gépet körülvevı olajoshordókat, sodorta magával a kutakat, amik alól elkezdett ömleni a benzin. A gép orrába szorult pilóta és Cindino kétségbeesetten próbálta kiverekedni magát a benzinben úszó fülkébıl. Cyrus szívott egyet a szivarjából. – Maradjatok itt! – adta ki a parancsot a többi fegyencnek. – Készítsétek fel a gépet. Gyémántkutya, te velem jössz. A Lear maradványaihoz rohantak. Cindinónak sikerült kiszabadítania magát az ülés szíjaiból, de nem tudott kimászni, mert az ütközéskor összeroncsolódott ajtó beragadt. Csak harmadszorra sikerült kitörnie a pilótafülke ablakát, ami végül apró szilánkokra robbanva adta meg magát. Kidugta a fejét, és rögtön meglátta Cyrust meg Gyémántkutyát, akik ebben a pillanatban érkeztek a roncshoz. Gyémántkutya a daruhoz ment, hogy kiderítse, ki irányította az emelıkart, de a fülkében nem talált senkit. Larkin még idejében kiugrott, és egy ısrégi, rozsdaette kavicskotró teherautóhoz futott. Közben Viking elment a késlekedı tartálykocsiért. Mikor látta az elfolyatott benzint, nem sok kétsége volt afelıl, hogy mi történhetett. Épp az imént húzott ki a lökhajtásos gép a tartálykocsi melletti raktárból. Cindino pilótája nyilván elkapta Poe-t, és megtalálták a legegyszerőbb módját annak, hogy örökre megszabaduljanak láthatóan kényelmetlen társaságuktól. Viking elzárta a tömlı csapját, és megkopogtatta a tartály oldalát. A határig biztos elég lesz. Cyrus felkiáltott a pilótafülkéhez. – Hé! Francisco! Úgy látszik, egy-két kérdésben nem egyezik a véleményünk. Cindino újra kidugta a fejét. – Engedd, hogy megmagyarázzam! – Arra nem lesz szükség. Értek én mindent. – Három rövid slukkot szívott a kezében tartott szivarból. – Szívesen beszélgetnék veled, de sajnos sürget az idı. Azt sem

bánnám, ha egyben lenne a géped, mert bizony hasznát tudnánk venni. – Tanácstalanul vonta meg a vállát. – De hát miket is beszélek. A legszomorúbb mégiscsak az, hogy hiányozni fogsz nekünk. No meg az apádnak is. Cyrus belepöckölte az égı szivart a benzintócsába, sarkon fordult, és visszasietett a Caribou-hoz. Azonnal lángok kezdték nyaldosni a Jet hasát. A lángnyelvek pillanatok alatt a Leart körülölelı lángtengerré duzzadtak, a gép hatalmas tőzgolyóként robbantotta föl magával együtt azt, ami a benzinkútból megmaradt. Cameron Poe épp ekkor hagyta el a vegyesboltot. A robbanás a földre terítette, és kitépte kezébıl a pisztolyt. A tőzorkán és az iszonyatos légnyomás elıl menekülve Poe begurult a legközelebbi teherautó alá. Csodálkozva látta, hogy nem egyedül élvezi az alváz védelmét. Mint a kocsonya remegett mellette az az öregember, akit Conrad saját boltjából ijesztett el bevásárlókörútja alkalmával. – Ne öljön meg – könyörgött az öreg. – Eszembe sincs. Injekciós tőre van szükségem. – Azok mögött a kisebb gázpalackok mögött van egy vöröskeresztes láda, azt megnézheti. Poe megszorította az öreg kezét. – Köszönöm. Maradjon, ahol van, itt biztonságban lesz. Kigurult a teherautó alól, és elindult a gázpalackok felé. A gép mellett álló nagy propánbután tartályok takarásában voltak, nem messze attól a helytıl, ahol a C-123-as orra belefúródott a sárgödörbe. Láplidérc csavarkulcsokkal a kezében dolgozott a Caribou elsı futómővén. Cyrus kezét a térdére támasztva hajolt le a pilótához. – Mi a helyzet? – kérdezte. – Még fel kell pakolnunk, le kell zárnunk a hátsó rámpát, és mindenekelıtt sürgısen el kéne húznunk innen. – Beragadt a kerék. – Mennyi idıre van szükséged? – Tíz perc elég. – Sok. Nyakunkon a fél hadsereg. – Ebbıl a távolságból már látszott, hogy a feléjük tartó konvoj vegyesen áll rendırségi és katonai dzsipekbıl, valamint a nemzetırség teherautóiból. – Én is láttam ıket. Mit akarsz, mit csináljak? Ezzel a kerékkel nem fogunk felszállni, amíg ki nem szabadítottam. – Hát ez itten a baj. – Hagyj dolgozni, csak útban vagy itt. Egy közelbıl leadott lövésre figyelt fel Cyrus, majd Gyémántkutya hangját hallotta: – Cyrus, ezt nézd megl Gyémántkutya szétlıtte a Caribou rakterének a zárját, és a gép hasában kézifegyverek kisebb arzenáljára, pisztolyokra, géppuskákra, könnygázgránátokra akadt. Az érkezı Cyrus elégedetten konstatálta az elébe táruló látványt: – Ez már igen. – Nem, nem ezt akartam mutatni. Úgy értem, szuper, most már fegyvereink is vannak, de nézd meg, mi van belül! Cyrus lehajolt, hogy benézzen. Bogaras Billy bogárgyőjteménybe illı preparátumának látványa fogadta. Elkomorult. – Mit gondolsz? – kérdezte Gyémántkutya. – Bonyolódnak a dolgok – állt fel Cyrus. – De most nincs idınk a rejtvényfejtésre. – Körülnézett. – Conrad! Tartsd szemmel az ıröket. A többiek – intett a fegyencek felé – ide! Fogjátok a fegyvereket, a gázpalackokat, mindent, ami robban vagy kárt okoz! Mindenki a roncstemetıhöz! A gép mögött veszteglı kibelezett repülıroncsokra

mutatott – A roncsokon foglaljuk el állásainkat. Lesbıl fogunk támadni. Mutassátok meg annak a konvojnak, hogy milyen lehet a pokol legfenekén égni! A fegyencek gázpalackokkal bástyázták körül a roncstelepet, és kinyitották a csapokat. A sziszegve kiszökkenı gáz – nehezebb lévén a levegınél – láthatatlan rétegben a roncstelep egész széltében elborította a földet. Johnny Huszonhárom nem tartott a társaival, hogy megütközzön az ellenük kiküldött katonákkal. Egészen más járt a fejében. Visszalógott a C-123-ashoz. Ahogy felért a gépre, a fájdalomtól magatehetetlen, izzadságban úszó Baby-O-ba ütközött, de nemigen hatotta meg a félholtan remegı fekete fiú látványa. Aztán meglátta a cellába zárt Cheryl Bishopot. İ már sokkal, de sokkal jobban érdekelte. Kéjes vigyor ült ki az arcára. Megpróbálta kinyitni a ketrec ajtaját, de zárva volt. – Felejtsd el, Johnny – szólt Bishop. – Most nem tudok kijönni, hogy játsszam veled. A padlón szétszórt szemétben Johnny talált egy feszítıvasat. Nekiesett a lakatnak, miközben Bishop a cella hátsó részébe húzódott vissza. – Ne csináld, öreg! – hallatszott Baby-O elhaló hangja. Képtelen volt megmozdulni. – Kérlek, haver, ne csináld! – Sajnálom, Baby-O, de még te sem állhatsz egy szerelmes szív útjába. A területre megérkezett a konvoj. Fegyveresek szóródtak szét a repülıtéren. Néhányan óvatosan a C-123-ashoz közeledtek. Mások a roncstelepen keresztül hatoltak be. Hibátlanul kitervelt csapda volt. Az egyenruhások nem is sejtették, mi vár rájuk. A roncsok tetejérıl mindenünnen géppuskák és pisztolyok szegezıdtek rájuk, hogy a megfelelı pillanatban elszabadítsák a tüzes poklot. Gyémántkutya egy gyújtólövedékkel töltött pisztolyt tartott a kezében. A figyelem minden lıállásból Cyrus feltartott kezére összpontosult. Csak a jelre vártak. A csapatvezetı megállt. – Gáz! – üvöltötte valaki hátul. Az egész csapat megfordult, és próbált azon az úton elmenekülni, amerrıl bejöttek. – Most! – üvöltötte Cyrus, és leengedte a kezét. Gyémántkutya belelıtt a földön hömpölygı gázréteg közepébe. Egymás után robbantak fel a palackok mindenfelé. Ugyanebben a pillanatban az elítéltek tüzet nyitottak a visszavonuló egyenruhásokra. Néhány másodperc múltán halott rendırök és katonák tucatjai borították el a földet. Többen megpróbálták viszonozni a tüzet, de az ismétlıdı robbanások miatt hosszú másodpercekig nem is sejtették, hol az ellenség. A kereszttőzben újabb egyenruhások csuklottak össze, de az erıviszonyok az elsı meglepetés múltával kezdtek kiegyenlítıdni. Most már elítéltek is áldozatul estek az összeütközésben. Cyrus látta, hogy Láplidérc lecsatolja a repülırıl a vontatókábelt, ami azt jelentette, hogy a Caribou üzemképes. – Vissza a géphez – üvöltötte az embereinek. – Vissza a géphez! Gyerünk!

14. FEJEZET Cameron Poe megtalálta az elsısegélyládát. A vörös kereszt alatt ott állt a felirat: „Csak orvosi használatra!”. A lakatot leverte egy ásóval, és átkutatta a láda rekeszeit. Ez már sokkal jobban el volt látva különbözı gyógyszerekkel, mint egy egyszerő házipatika. Poe végül talált is két injekciós tőt, meg néhány inzulinos ampullát. Ekkor kezdıdött a lövöldözés. Poe felkapott egy tőt, meg két ampullát, és rohanni kezdett. Csakhogy amin át kellett rohannia, az az elítéltek és az egyenruhások kereszttüzének pokla volt. Megtorpant egy pillanatra, de a Caribou nyitott rámpájához nem vezetett más út. Nagy levegıt vett, és elıregörnyedve, a vak szerencsére bízva magát, keresztülvágott a golyózáporon. Az értékes szállítmányt végül is sértetlenül, és ép bırrel, sikerült eljuttatnia a gépig. Miközben a gép hátsó rámpáján gellert kapott golyók fütyülésétıl kísérve, fejét kapkodva felszállt a gépre, észrevette, hogy Láplidérc éppen a vontatókábel lecsatolásával foglalatoskodik. A gépmadár repülésre készen várt hát. Láplidérc eltőnt a pilótafülkében.

A gép belsejében Johnnynak sikerült lefeszítenie a rácsokról a lakatot. Bishop feléje rúgott, és megpróbálta megütni, de támadásával épp az ellenkezı hatást érte el, mint amit akart. – Szeretem, ha egy nıben benne van a dög! – A férfi karjával elkapta a nı nyakát, és addig szorította, amíg az el nem ájult. Hagyta, hadd rogyjon a földre. Poe már épp indult volna a gép belseje felé, amikor meglátta a földön heverı kábelt. Leugrott a rámpáról, a kötél feléje esı végét a gép farkához kötötte, a távolabbi végével pedig elrohant húsz yardnyira, a távvezetékeket tartó betonoszlophoz. A horog segítségével áthurkolta rajta a kötelet. Visszafordult a géphez, és már látta is a visszavonuló fegyenceket, akik rövid sorozatokat küldtek a roncstelep irányába. Johnny elkezdte levetkıztetni Bishopot. A férfi feje hirtelen hátrarándult, ahogy Poe a hajánál fogva leszedte a nırıl. Egy pillanatra még megpillantotta Poe arcát, aztán már csak az újra és újra az arcába csapó öklöt látta a vér ködén keresztül. Johnny Huszonhárom hamarosan elvesztette az eszméletét. Poe a cella oldalához vágta Johnnyt, majd gyengéden ölébe vette Bishop fejét, akinek kezdett visszatérni a szín az arcába. A nı szemei lassan kinyíltak. – Nem történt valami baja? – Lassan rendbe jövök. A barátjával törıdjön. Még megmentheti. Poe kimászott a ketrecbıl, és Baby-O-hoz sietett. Kicsomagolta az injekciós tőt, felszívta a folyadékot, és kiegyenesítette Baby-O karját. Baby-O ijedten nyitotta ki a szemét. – Mit csinálsz, Poe? – kérdezte elhaló hangon. – Megvan az inzulin. Mindjárt jól leszel. – Isten vagy, haver. Add ide, jobb ha én csinálom. Ebben nekem nagyobb a gyakorlatom. Te meg foglalkozz a visszatérı rosszfiúkkal. Abban neked van nagyobb gyakorlatod. Poe odaadta neki a tőt. – Gyorsan add be magadnak, és tőnjünk el innen.

Baby-O remegı kézzel vette át a tőt. Minden erejével próbálta finomabb mozgásra bírni a kezét. A gép megremegett, amint Láplidérc beindította a motorokat. A Caribou lassanként lendületet vett a kifutópályán. Cyrus megmaradt embereit – körülbelül a felük odaveszett – a repülı nyitott rámpája felé terelte. Gyémántkutya kissé lemaradva hátrált a többiek után, hogy fedezze visszavonuló társait. Ahogy hátrapillantott, észrevette a gép mögött kifeszülı kábelt. – Mi a faszom folyik itt? Eldobta a fegyverét, és teljes erıbıl futni kezdett az oszlop felé. A gépen Poe meglátta a kábel felé rohanó Gyémántkutyát. – Gyerünk már! – siettette Baby-O-t. Baby-O-nak sikerült beszúrnia a tőt a bıre alá. Hátradılt, és megkönnyebbülten sóhajtott fel. Gyémántkutya közben kiszabadította a gépet. Az elszabadult kábel lendülete földhöz vágta. Négykézláb próbálta a körötte becsapódó lövedékek győrőjében visszanyerni egyensúlyát, hogy elérhesse a távolodó Caribou-t. – Nem várhatunk tovább. Felszáll a gép. Most kell eltőnnünk! – sürgette Poe a barátját. – Csak hadd vegyek levegıt. – Most! – Poe fél kézzel vonszolta kifelé Baby-O-t. A sort Bishop zárta. A fegyverek ropogásához újabb robaj társult. Huey és Cobra helikopterek érkeztek a fegyveresek segítségére, s ezek dübörgése belevegyült az általános zőrzavar zajába. És még valami más is. Egy ütött-kopott teherautó dízelmotorjának pöfögése, és a fém csapódása, amint a teherautó egyre-másra söpörte odébb a roncstelep kiszuperált repülıit. Larkin félig felemelte a kavicskotró homorú ekéjét, ami így pajzsként szolgált a golyózáporban. Párhuzamosan haladt a Caribou-val, ami már a felszálláshoz gyorsult. – Gyorsabban, gyorsabban, te vén csotrogány! – biztatta az özönvíz elıtti teherautót Larkin a kormányt csapkodva, mintha ettıl megtáltosodhatott volna a nem kifejezetten egyenlı erıviszonyok mellett zajló gyorsasági verseny szerény résztvevıje. Az egyre gyorsuló repülıgép mögött a kiszabadult kötélvég horga ide-oda tekeredett, akár egy a homokbuckán leszánkázó csörgıkígyó, akinek titkos reménye, hogy csak beleakad valami zsákmányba, ha már egyszer ilyen nagy területen kutakodhat. A kavicskotró esélyei közben egyre csökkentek. Az egész alkotmányt szinte már csak a rozsda tartotta össze, mivel az olimpiai számra kényszerített vénséges motor olyan erıvel rázta a karosszériát, hogy nem sok remény maradt arra, hogy pillanatokon belül ne mondjon fájó búcsút egymásnak az összes csavar. – Ne add fel, öreg harcos! – rimánkodott Larkin a volánnál. Fogalma sem volt, hogy mit csinálna, ha sikerülne a gép elé kerülnie, csak egyre azt hajtogatta magában, hogy be kell elıznie, és meg kell állítania a C-123-ast. Eleinte valami olyasmi motoszkált a fejében, hogy oldalba kaphatja, és leszoríthatja a felszállópályáról a gépet, de be kellett látnia, hogy erre már aligha maradt bármi reménye is. Magában átkozta saját cégét, mely ilyen remek tervezéső, kitőnıen karban tartott gépeket tudhat magáénak. A kábel vége ide-oda csapódott elıtte a földön, s Larkin rémülten döbbent rá, hogy a horog egészen biztosan bele fog csapódni abba a fészerbe, ahol Malloy Corvette-je volt. Egy pillanattal késıbb pontosan ez történt, csak sokkal hajmeresztıbben, mint ahogy azt Larkin egyáltalán el merte volna képzelni. A horog keresztülszántott a raktár

falának lécein, beleakadt a Corvette-be, és a kábel vége háromszor körbetekeredett a kocsi lökhárítóján. A Corvette ezek után a deszkákat áthasítva kirobbant a túlsó oldalon, és szépen beállt a repülı mögé a felszállópályára. Larkin a látványt annyira megkapónak találta, hogy beletaposott a fékbe, és kiszállt a teherautójából, nehogy bármirıl is lemaradjon. Láplidérc hátrahúzta a magassági kormányt, és a gép a levegıbe emelkedett. A Corvette hőséges kísérıként követte mindenüvé. Poe, Baby-O és Bishop a már félig zárt rámpához érve azt kellett tapasztalja, hogy a föld száz lábra térül el alattuk. Fölöttük száz lábnyira a Huey utasai, Devers és Malloy legalább olyan döbbenten tátották a szájukat a repülı Corvette láttán, mint a fegyencek, mikor egy Lear vadászgépet láttak kitörni egy szerszámosraktárból. Mintha a repülı villantóval pecázna óriás, féméhes repülı halrajokra. – Atyaúristen, Duncan – szólalt meg nagy nehezen Devers, és kinyújtott kézzel mutatott a látványosságra. Ilyesmit legutóbb hétéves korában csinált, mikor egy vurstliban elıször látott szakállas nıt. – Az nem a te kocsid? Malloy – kár is volna szépíteni – gyakorlatilag úgy tátogott, mint egy partra vetett randa hal. A szemei is éppen ugyanúgy guvadtak. A Caribou ide-oda imbolygott a levegıben, a motorok kétségbeesetten visítottak. A pilótafülkében Láplidérc olyan dolgokat mővelt a vezérlıberendezésekkel, ami miatt legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Az ember érzi a gépet, a kezeivel beszél hozzá, és soha nem kérdezi, mert tudja, hogy mire van szüksége. Erıszakot elkövetni a gép akaratán ez a legnagyobb hiba, és mindig visszaüt arra, aki tette. – Mi a fene van ezzel a madárral – dühöngött magában. – A fordulatszám rendben, a nyomással nincs gond, van üzemanyag, és mégsem repülünk, hanem verdesünk itt össze-vissza. Mintha még mindig abba a sárgödörbe lenne beragadva a gép orra. Mi a faszom rángat minket? Gyémántkutya rontott be a fülkébe. – Kapásunk van, Láplidérc! – kiáltotta. – Kihorgásztunk egy istenverte autót! Láplidérc hátracsavarta a nyakát amennyire csak tudta, hogy a lehetı legtávolabbra és legmélyebbre tudjon nézni, és meg is találta, amit keresett. – Egy Mustang, bazd meg! – köpött ki. – Na majd teszünk róla. –Az egy Corvette, Láplidérc. Nem Mustang, Corvette. Láplidérc finoman állított a magasságon, valamint az irányon, és egy pillanat múlva a Corvette belecsapódott az irányítótoronyba. A kábel és a kocsi a földre zuhant. A C-123 terhétıl megszabadulva vidáman szelte a levegıeget, és a furcsa fenekő gépet – mert a rámpát nem lehetett teljesen lezárni – pillanatok múlva el is nyelte a Nevada hegyei fölött összetorlódó felhıréteg.

Malloy kocsija fejjel lefele ért földet, és akkora porfelhıt kavart maga körül, hogy vagy tizenöt másodpercig képtelenség volt kivenni a látványból bármit is. Az eredmény egyik legelsı szemtanúja a vidám móka fölötti örömében csengı kacajra fakadó Susan volt, aki, miután kigyönyörködte magát a roncsban, a gép felé integetve folytatta a búcsúzást: – Szia, Garland! Gyere máskor is! A pilóta letette a Hueyt a többi helikopter mellé. Malloy kiszállt. Larkin elrohant mellette. – Hova a fenébe rohan? – Majd én lehozom azt a gépet. – Francokat! Nem megy sehová! Larkin beugrott a Cobrába, a pilóta mögötti ülésbe.

– Gyerünk – utasította a pilótát, s mivel a zajtól úgysem lehetett semmit sem hallani, ujjával felfelé bökött. Miközben a gép emelkedett, felrántotta a sisakot. – A nevem Gator – hallatszott a pilóta hangja a sisakba épített fejhallgatóban. – Hova lesz a fuvar? – Elkapjuk ıket! Még mindig azt a Caribou-t keressük. A Caribou-ban uralkodó hangulat nem volt túl rózsás. Jó néhány elítélt megsebesült, többen haldokoltak. A padló vértıl volt iszamós. A hely atmoszféráját az elítéltek nyögése és a külsı, alacsonyabb atmoszféra, meg a félig nyitott rámpa közjátéka eredményeképp létrejövı folyamatos fütyülı hang tette végkép elviselhetetlenné. Poe Bishopra nézett, akit ismét az egyik cella külsı rácsozatához bilincseltek. – Hogy bírja? – Bírom, Poe. Úgy döntöttem, egyelıre beérem ennyivel. Cameron megpaskolta Baby-O arcát: – Nos, jobban vagy? – kérdezte. – Mintha elfújták volna. – Baby-O elégedetten kinyújtózott. – Se fájdalom, se rosszullét. Új embernek érzem magam. A mőszerek fölé görnyedı Láplidérc sötéten nézett maga elé. – Láplidérc! – mondta rosszat sejtve Gyémántkutya. – Valahogy nem a szokásos, belıtt formádat hozod. – Elvesztettük az egyik motort. Gyémántkutya értetlenül meredt a pilótára. – Ezt hogy kell érteni? – Úgy – magyarázta Cyrus, a Vírus –, hogy a nyilvánvaló következményekre tekintettel nem kéne a másikat is elvesztenünk. Gyémántkutya tekintete az egyik szárnyról a másikra siklott. – De ha egyszer meg van mind a két motor! – kérdezte értetlen képpel. – Atyaúristen, Gyémántkutya! De ha egyszer az egyik nem mőködik! – Ja... Az meg hogy lehet? – Kicsit túlhajtottuk, tudod. Mert hát kocsit vontatni a kifutón, az még hagyján, meg se kottyan egy ilyen madárnak; de ugyanez a levegıben már nyugdíjba küld bármilyen kétmotorost. Cyrus Gyémántkutya vállára tette a kezét. – Menj le a raktárba – mondta –, és nézd meg, hogy az ott kószáló szarok nem tettek-e valamiben kárt. Amit lehet, rögzíts fixre. Nem szeretném, ha még valami szétmenne ezen a gépen. – Menjek le? – Te voltál lenn, te láttad, hogy minek hol volt az eredeti helye. – A francba. – Úgy vánszorgunk, mint egy csiga, Cyrus –mondta Láplidérc. – Jobb, ha hozzászoksz a gondolathoz. – Majd kitalálunk valamit. Addig is meg kell keresnem a vamzert, hogy bemutathassam a beleinek. – Mi az a vamzer? – tette fel újabb kíváncsi kérdését Gyémántkutya. – Egy kibaszott tégla, egy mocskos áruló, egy rohadt spicli, aki miatt ez a csúnya felfordulás állandóan a nyomunkban baktat. Gyémántkutya jobbnak látta, ha már indul is a raktár irányába. Az elítéltek próbálták élvezetessé tenni az út hátralevı részét, már amennyire ez egyáltalán lehetséges egy félig lerobbant repülıgépben egy halom sebesült között. Az a tudat sem segített sokat, hogy a hadsereg bármelyik pillanatban megjelenhet, hogy a tízezer lábas magasságból leszedje a Caribou-t. Vagy megégnek, vagy, ha valahogy mégis túlélik, életük végéig rohadhatnak a rácsok mögött.

A hangulatot a whiskyt, chippset és cigarettát osztogató Conrad és Sally Nem Ficánkol igyekezett feldobni. Az utóbbi talált magának valami ízléstelen, de testhezálló kis kosztümöt Lerner valamelyik bódéjában, és most valósággal sugárzott. Az utastér hamarosan megtelt cigarettafüsttel, a vaskos tréfákat követı harsány röhögéssel, de mindebbe belevegyült az izzadtság és a vér áporodott, kijózanító adaléka is. Cyrus kilépett a pilótafülkébıl, és mielıtt elindult volna a széksorok között, végignézett az utastéren. Elsıként a karjain lógó Johnny Huszonhárom tőnt fel neki, akinek csuklóit Bishop bilincselte a ketrec tetejének rácsozatához, míg Johnny eszméletének visszatérésére várt türelmesen. Cyrus rosszallóan csóválta meg a fejét: – Az ember gyerekének úgy elfacsarodik a szíve, akárhányszor feddhetetlen elıélető nemi erıszakoskodót lát majomként csüngeni egy állatkerti ketrecben, akit ráadásul egy jó seggő kurva az Államok legelvetemültebb fickói szeme láttára bilincselt meg. – Engedj már ki innen, Cyrus – nyögött fel Johnny. – De szívfájdalom ide, szívjóság oda, kell, hogy legyenek született vesztesek is – lépkedett tovább Cyrus, és nem sok jót ígérı kacsintás kíséretében haladt el a másik ketrechez bilincselt Bishop mellett. Conrad már alig várta, hogy feltegye a mindenkiben ott motoszkáló kérdést. – Cyrus, megértem, hogy Cindinot kinyírtad, mert mocskos mód kikúrt velünk, de most akkor mi a faszt csinálunk? Nélküle, meg a gépe nélkül hova fogunk menni? Cyrus szembefordult a többiekkel. – Egy pillanatra kérném az urak figyelmét! Köréje győltek. – Fiúk, ami most zajlik, az a B-terv. A B-terv egy birtok La Cortazán, Mexikóban. Kellemes kis hely, és véletlenül néhány heroindealer barátom tulajdonát képezi. Egyelıre legyen ennyi elég. De hogy mégis szemetek elıtt lebegjen egy kép a helyrıl, nos, a szökıkutakból bor folyik, a nık pedig a lábaitok elıtt hevernek majd, hírnevetek, gazdagságotok és kiapadhatatlan kábítószerkészleteitek láttán. Kárpótolni fogjuk magunkat azért, amit elbaszott Cindino. Általános lelkesedés lett úrrá a fegyenceken, akiket új reménnyel töltöttek el Cyrus szavai. – Mennyi idı még, fınök? – kérdezte az egyik sebesült vállú rab. – Mikor érünk oda? Sally Nem Ficánkol egy Lynyrd Skynyrd CD-t rakott a hordozható hi-fi toronyba. A hangszórókból a Sweet Home Alabama hangjai töltötték be az utasteret. Cyrus szájához emelt kézzel kiabálta: – Nemsokára, haver! Nemsokára megérkezünk! „... az ég kéken rám borul... haza vezet már a vándorút...” – szólt a zene, és Sally Nem Ficánkol táncra perdült. Hamarosan csatlakozott hozzá mindenki, akinek ezt egészsége, vagy a kezére csatolt fém karperec megengedte.

15. FEJEZET A Cobra és a Huey harci vadászhelikopterek óránként százötven mérföld-per-órás sebességgel száguldottak a sivatag fölött. A Cobra hátsó ülésén Larkin ült, a Hueyban Malloy tépte a haját. – Látótávolságban vannak, Vince – szólt Gator a mikrofonba. – Öt mérföldnyire, tíz óránál. Larkin hunyorogva fürkészte az eget, és tıle kissé balra meg is pillantotta az apró ezüstpontot. – Ez hamar megvolt – konstatálta Larkin. – Úgy nézem, nem mőködik az egyik hajtómővük – jegyezte meg a pilóta. – Szedjük végre le ıket, Larkin – hallotta Vince Malloy hangját megreccsenni a hangszóróban. – Nem szedünk le senkit, Malloy. Senkit nem ölünk meg, hacsak nem elkerülhetetlen. – Ne legyen már ilyen puhapucás, Larkin! – Az ott az én gépem, az én embereimmel. Én felelek az életükért. – Atyavilág, hogy maga milyen akadékoskodó tud lenni! – Megértette, amit mondtam?! Hallotta a parancsomat, Malloy?! Malloy nem válaszolt. A zene abbamaradt. Cyrus állt a hordozható hi-fi mellett, egyik keze a stop gombon, a másikban a néhai Sims pisztolya. Minden szem rászegezıdött, ahogy lassan elindult a széksorok között, és kimérten, nyugodtan beszélni kezdett. – Tehát – kezdte a számolást a hüvelykujján. – Ez elment értesíteni a hatóságokat Carson Cityben. Azok meg lıttek. Hát ez vajon hogy történhetett? Másodszor. Ez beszélt az összes fegyveres erıkkel a Lerner-beli találkozónkról. Hogyan tudhatott bárki is arról, hogy Death Valleybe tartunk? Cindino tudta, de még ha át is vert minket, nem állt érdekében a gépcsere helyét a kormány tudtára adni, mert ugye ugyanúgy szökésben volt, mint mi. Lehet, hogy véletlen egybeesések szerencsétlen összjátékáról van szó csupán? Nem valószínő, de lehetséges. Ahogy visszafordult, felemelte harmadik ujját is. – Aztán ott van hányatott sorsú Bogaras Billy barátunk. Ez felszúrta egy szép nagy gombostőre, és bármennyire győlölte vagy szerette barátunk a bogarakat, az a sok icipici majd mind megeszi. Baljóslatú véletlenek sorozata...? És itt van ugye az utolsó malır. Ez – emelte fel negyedik ujját – nem odaláncolja a gépet egy ormótlan betonoszlophoz?! Hát melyikınk tenne ilyen alávaló dolgot? Képes lenne ilyesmire egy barát? Odaláncolni minket a golyók elé, mint valami kolbásznak szánt vén gebét. Nem, ez már nem lehet véletlen… Ismét irányt váltott, és a fegyencek arcát vizsgálta, – Most azt kell kérdeznem tıletek: mi folyik itt tehát? De ne fáradjatok, megadom magam a választ: tégla van köztünk. A fegyencek egymásra bámultak. Cyrus bólintott: – Bezony. Valaki végig ellenünk játszott, és ez a valaki nincs azok között, akiket szarrá lıttek az egyenruhások odalent. Láplidérc azt állítja, hogy amikor begyújtotta a

motorokat, még nem volt leláncolva a gép. Szóval: az, aki köpött, itt van velünk a Con Air kies fedélzetén. Az elítéltek már nem néztek egymásra. Mindenki idegesen fészkelıdött a helyén. – Tehát elı kell csalogatnunk az illetıt – folytatta Cyrus. – Hogyan lehet valakit elıcsalogatni? Hát olyasmivel, amit nagyon szeret, vagy éppen ellenkezıleg, olyasmivel, ami nagyon nem esik az ínyére. Hirtelen hátrapördült, alkarjával Bishop állát felfelé feszítve magához szorította a nı fejét, és a fülébe nyomta a pisztolyt. – Számoljunk újra, barátaim: egy... Senki nem mert hangosan számolni vele. Bishop kerülte Poe tekintetét. Baby-O kétségbeesetten harapdálta a száját. – ... kettı... Poe egész testében megfeszült, amikor Baby-O felkiáltott: – Én voltam! Minden fej felé fordult. – Én csináltam. Végig átvertelek benneteket. Cyrus fürkészın a szemébe nézett. – Az egész út alatt meg akartál murdelni. – Persze... – mosolyodott el Baby-O. – Mindenkit az orránál fogva vezettem. – Most már elıre-hátra dılt a röhögéstıl. – Életemben nem vágtam még át egy egész repülınyi bárgyú seggfejet, és ráadásul még pénzt is kapok érte... – Tılem nem pénzt kapsz, haver – hajolt közel hozzá Cyrus. – Van is egy mondás erre, ami épp illik az alkalomhoz: a bőn bére halál. – Baby-O mellkasának nyomta a pisztolyt, és elsütötte. Kényelmesen továbbment, figyelemre sem méltatva az összecsukló Baby-O-t. Baby-O minden erejét összeszedve hátradılt. – Tőrhetıen nézek ki, testvér? – kérdezte Poe-tól, aki gyorsan áthajolt hozzá. – Ennek meg mi értelme volt? – suttogta barátja fülébe Poe, gyöngéden átkarolva a fekete fiút. – Meguntam, hogy mindig te aratod le az összes babért... Poe kigombolta Baby-O ingét, hogy megvizsgálja a sebet. – Született mázlista vagy, haver. Úgy néz ki, hogy a golyó nem érte a szívet. – Azért még nem érzem magam valami jól. – Naná, hogy nem vagy jól. De én számítok rád, haver. Ha annyit rohangáltam azért a nyomorult inzulinért, most már ki kell tartanod. Baby-O bólintott, megpróbált ellazulni, és egyenletes ritmusban tartani a lélegzését. Poe mögött valaki egy kislány hangját utánozva gúnyolódni kezdett: – „Az apukám július 14-én jön haza. Július 14. a születésnapom. Július 14-én fogok életemben elıször találkozni az apukámmal...” Poe felnézett a Gyémántkutya mellett álló Cyrusra, aki Casey zsírkrétával írt levelét tartotta a kezében] – „Már alig várom, hogy július 14. legyen...” – folytatta fejhangon cincogva Cyrus. – Te mocskos állat! – Poe ugrásra készen megfogta az ülés karfáját. – „Sok puszi, Casey.”– Aztán Gyémántkutya odaadta Cyrusnak a rózsaszín nyuszit, amit eddig a háta mögött rejtegetett. Cyrus a fegyverét a plüssnyuszi füléhez nyomta – ekkora fülbe még sosem nyomott pisztolyt –, és csendesen megfenyegette Poe-t: – Ha csak megmozdulsz, a nyuszinak annyi. Nyugodj bele Poe, vége a játéknak. Semmit sem tehetsz... A nyuszi karját bedugta az öve alá. A plüssállat idétlenül verdesett Cyrus oldalán. A Vírus most Poe homlokának szegezte a Berettát. Közelebb lépett Poe-hoz, és leeresztette a pisztoly csövét.

– Tudod, most választás elıtt állok. Lelıhetlek anélkül, hogy mindent összerondítanék az agyvelıddel, ahogy ezt elırelátóan Baby-O-val is tettem. De egyszerően szét is lıhetem a fejed, ami a gyors és fájdalommentes halál biztos záloga. Azt hiszem, rád bízom a választást. Melyik mellett döntesz, Cameron Poe? Biztosra veszem, hogy elızékenyen megspórolod nekünk a takarítással járó fáradságot. Ebben a pillanatban Cyrus a félig nyílt rámpa fölött meglátta a Caribout mindössze százszázötven lábról követı Cobrát és Hueyt. A közelebbi helikopterre tüzelt, melynek szélvédıjérıl lepattantak a lövedékek. A Cobra válaszul géppuskatüzet zúdított a Caribou-ra. Az elítéltek lebuktak az ülések alá, amiket darabokra szaggattak a golyók. Cyrus hasra vágódott, pisztolya kicsúszott a kezébıl, és a gép hátsó része felé sodródott. A Vírus négykézláb mászva igyekezett a pilótafülke felé. – Ne!!! – üvöltötte Larkin a mikrofonba. –Mi az istent csinál?! – Ránk lıttek, Vince! – felelte Gator. – Egy nyomorult pisztollyal, Gator! Nem kapott tőzparancsot! – Jó, jó – Gator kihozta a helikoptert a tőzvonalból, és lejjebbrıl követte a C-123ast. Közben a Huey radarja pontosan meghatározta a menekülı gép pozícióját. A 30 milliméteres ágyúk kilövésre készen álltak. – Ideje, hogy összeszedje magát, Larkin! –szólt át Malloy a Cobrának. – Kicsit összekuszáljuk odaát a dolgokat. A pilóta megnyomta a kioldó gombot. Tőz csapott be a Caribou-ba.

Mikor mindenki lebukott a Huey golyói elıl, Poe hátrarohant, és bezárta a gépet három részre választó rácsok közül a középsıt. Ezzel elszigetelte a fegyencek felét. Felkapta Cyrus pisztolyát, ami abban a most hihetetlenül távolinak tőnı idıpontban, mikor ezt az utat megkezdték, Sims ügynöké volt. Ezután Poe elıreszaladt Baby-O-hoz. Leült mellé, és óvatosan letörölte a verítéket a fiú homlokáról. – Félek, Cameron – suttogta alig halhatóan Baby-O. – Félek, hogy meg fogok halni. – Dehogyis fogsz te meghalni. Minden rendbe jön, meglátod. – Lehet, hogy így van ez rendjén. Talán meg kell halnom. – Ugyan már... Hogy beszélhetsz ilyen marhaságokat? – Talán tényleg meg kell fizetnem a bőneimért. – Ha így mőködnének a dolgok, akkor mind ólommal lennénk kitömve. Baby-O szeme lassan megtelt könnyel. – Csak arra tudok gondolni, hogy talán nincs is semmilyen felsıbbrendő lény odafenn, ahogy mondják Nem is létezik. És most, mielıtt meghalok, nem tudom, hogy akkor mi vár rám. – Nem fogsz meghalni – állt fel Poe. – Hova mész? – Ha mindenáron egy felsıbbrendő lényre vársz, akkor most mutatok neked egyet. Poe elindult a pilótafülke felé. Gyémántkutya állta útját kidüllesztett mellkassal. – Nem mész sehova! – förmedt rá. Még csak nem is látta Poe bal horgát, egyszerően eldılt, mint egy zsák. Poe átlépett rajta. Most Conrad közeledett, aztán Viking, Csúfos kudarcuk után már senki sem próbálkozott tovább. Poe a pilótafülke közvetlen közelében elhelyezett nagy elválasztó rácshoz ért. Bezárta maga mögött, majd belépett a fülkébe. Láplidérc vadul rángatta a kormányt jobbra-balra. Nem volt könnyő dolga a két harci

helikopterrel szemben. Egy nehézkes gépet vezetett, aminek ráadásul mindössze egyetlen hajtómőve mőködött. De Láplidérc elıélete nem engedte, hogy bármit is feladjon, amíg nem kényszerítik erre. Poe a fegyver csövét Láplidérc halántékához nyomta, aki elıbb összerándult, majd egy pillanat múlva mozdulatlanná merevedett. – Te megkattantál, öreg – mondta remegı hangon. – Akkor szar napod van, mert mostantól én vagyok a kapitány – hangzott a válasz. – Malloy, maga vadbarom! – kiabált Lartón a rádióba. – Tüzet szüntess! Ez parancsmegtagadás! De a Huey újra tüzelési pozíciót vett fel. – Gator! Álljon elé! – Micsoda?! – Hallotta. Emelje a gépet a Caribou és a Huey közé! Nem fog ránk tüzet nyitni. – Biztos benne? Eléggé eltökéltnek látszik. – Ez parancs! Gator Malloy helikopterének ágyúja elé manıverezett a Cobrával. – Maga szerencsétlen hülye! – Malloy hosszú ideje elıször méltatta figyelemre Larkint. – Ez van – válaszolt Larkin. – Le kell lınie ahhoz, hogy megtagadja a parancsaimat. – Én ebbıl kiszállok – szólt a rádióba Malloy pilótája. – Ez a maguk meccse. – Akkor meg volnának szívesek végre együttmőködni? – jegyezte meg Larkin. – Ha nem tévedek, ugyanannak az országnak a szolgálatában állunk!

16. FEJEZET – Cyrus Grissom! Cyrus? Itt Vince Larkin. Hall engem? Itt vagyok a sarkukban, állig felfegyverezve. Ne kényszerítsen arra, hogy szétlıjem a gépet. Hallja, amit mondok? Poe megragadta a mikrofont. – Ne lıjenek! – Maga kicsoda? – Cameron Poe. Ne lıjenek. – Miért ne? – Leteszem a gépet. Átvettem az irányítást a fedélzeten. Minden rendben. Leszállunk, és megadjuk magunkat. – Malloy, hallja ezt? – kérdezte Larkin. – Fakadjak sírva a meghatottságtól? – Hallgasson rá, Malloy. Poe barát, nem ellenség. – Larkin tompa pufogást hallott a rádióban. – Poe? Mi folyik ott? – Kizártam ıket – magyarázta Poe. – Úgy tőnik, lövik az ajtót. Sietnünk kell. Eközben a Hueyban a pilóta a célkövetıre meredt. – Befogtam a célt, uram – jelentette. – Rakéta tüzelésre kész. Malloy nem reagált. – Uram? Lakatlan terület fölött repülünk. A pillanat éppen megfelelı. Malloy fogát csikorgatva viaskodott saját magával. – Nem tüzelünk – mondta végül. – Tessék? – Azt mondtam, nem tüzelünk! Ne kérdezzen vissza nekem! Szálljon le róla! – Értettem, utam.

A magasságmérı kevesebb mint nyolcezer lábat mutatott. A szárnyak vadul lengtek, és az egész gép riasztóan remegett. Láplidérc megadóan sóhajtott. – Elfogyott a nafta, Poe. A másik motor is leállt. – Akkor vitorlázva ereszkedünk. Rakd le a gépet. – Persze, vitorlázunk. És le is fogunk szállni. A gond csak az, hogy ez nem vitorlázógép, és leszállás után lehet, hogy három megyébıl kell majd összekaparni a csontjainkat. A Caribou vészes sebességgel ereszkedett, és a föld egyre riasztóbb közelségbe került. Ezer láb magasságban a Cobra és a Huey még mindig a nyomukban voltak, de Poe-t és Láplidércet pillanatnyilag ez izgatta a legkevésbé. Az utastérbe nyíló ajtó felıl már nem hallatszottak lövések. Poe kidugta a fejét a pilótafülkébıl, így látta, hogy Cyrus és a többiek most már puszta kézzel feszegetik a teljesen szétlıtt ajtót. Gyorsan kikapcsolta a ketrecek elektromos zárát, kiszabadítva ezzel az ıröket. A túszok gyorsan leültek egy-egy üres ülésre, és bekapcsolták a biztonsági övet. Poe és Cyrus a pilótafülke és az utastér közti kabinban néztek farkasszemet

egymással. – Jó éjszakát, Óriásölı – sziszegte a Vírus, és lövésre emelte fegyverét. A remegve ereszkedı gépben azonban még talpon maradni sem volt könnyő, nemhogy célozni. Cyrus feje mellett lövedékek fúródtak a falba. Bishop, aki felkapta a padlóról a Sig Sauer pisztolyt, most mosolyogva fújta ki a füstöt a fegyver csövébıl, miközben a Vírus a padlón hasalt, és két karjával védte a fejét. Poe visszament a pilótafülkébe, és kinézett az ablakon. Alattuk feltőntek Las Vegas fényei. – Pompás kilátások – ingatta a fejét Láplidérc.

– Elérik a repteret? – kérdezte Larkin. – Kizárt dolog – rázta a fejét Gator. – Pár évvel ezelıtt még eljutottak volna a sivatagig, de Vegas ma már túl nagy. Ebbıl csúnya tarolás lesz. – Nincs kedved rulettezni egyet? – Nekem van, csak az érdekelne, ık milyen kedvükben vannak most. – Hé, Larkin – hallatszott a rádióból Malloy hangja –, le kellett volna szednünk még a sivatag fölött. Ez most már lakott terület. És az a Caribou a város kellıs közepe felé repül. – Köszönöm, hogy felhívja rá a figyelmemet – felelte Larkin, azzal a segélykérı sávra kapcsolt, és a földi egységeket hívta. – ... Rendırség, mentık, tőzoltóság. Mindenkire szükségünk lesz... Tudom, hogy semmit nem hallanak. Azért van csönd, mert nem jár a motoruk!... Nem tudom, hogy pontosan hol, de az a valahol a város kellıs közepén lesz! A pontos helyet egy nagy, lapos repülıgép jelzi majd... A Caribou már csak ötszáz láb magasan volt. Hajszál híján nekiütközött egy víztoronynak, aztán egy adótoronynak, és elhúzott egy lakótelep fölött. A járókelık tátott szájjal bámultak a fejük fölött elsikló sötét sziluettre. Cyrus berontott a pilótafülkébe. – Most megdöglesz, Cameron Poe – acsargott, de támadni nem tudott, mert mindkét kezére szüksége volt, hogy ne essen el. – Mindannyian meghalunk, Vírus. Az ajtóban Garland Greene tőnt fel. – „Neki egy icipici baba van a kezében...” –énekelte. Most suhant el alattuk a Vegas World, aztán a Riviera Hotel, majd a Sahara vízikertje. Láplidérc szinte birkózott a fékszárnyakkal, hogy vízszintben tartsa a holtsúllyá vált, remegı gépet. A Caribou elvágott néhány nagyfeszültségő vezetéket, és lezuttyant a La Vegas Boulevard-ra, majd visszapattant, és újra földet fogott, s közben szárnyai tucatszám söpörték félre a parkoló autókat. A gép fülsüketítı csattogás és fémes csikorgás közepette haladt el a Stardust, a Desert Inn és a Treasure Island mellett, s az utóbbi épület tıbıl letörte mindkét szárnyát. A törzs végül három darabban állt meg a Mirage Hotel porte cochere-ében. Egy hosszú pillanatig halálos csend ült a gépen és környékén. Azután: – Te is meghalsz, a lányod is meghal és a nyuszid is meghal! Cyrus feltápászkodott a padlóról, és leszegett fejjel nekirohant Poe-nak, aki még a földön térdelt. Poe öklével ágyékon vágta a közeledı Vírust, aztán hátrahanyatlott, s a súlyos test lendületét kihasználva feje fölött továbbperdítette a fegyencet. Cyrus a hátán landolt, s az ütéstıl másodpercekig nem kapott levegıt. Poe feltápászkodott, és elindult az utastér irányába. A lezuhant gépet perceken belül körülvették a rendırség, a mentık és a tőzoltóság jármővei. A tőzoltóautók tetejére rögzített szórófejek égésgátló anyaggal árasztották el

a szétroncsolt géptörzset, a rendırök lezárták a helyszínt, a mentısök kirakodták felszerelésüket, és óvatosan közeledtek a gép felé; nem tudhatták, hogy felrobban-e vagy sem. Hamarosan megérkeztek a hadsereg és a nemzetırség teherautói. A fegyveresek leugráltak a kocsikról, és tüzelıállást vettek fel. A büntetés-végrehajtási tisztek és fegyırök felkészültek az elırenyomulásra. A Cobra és a Huey a roncs mögött értek földet. Malloy és Larkin kiugrottak a gépekbıl, és a Caribou felé szaladtak. A törzs egyik széles repedésében a sugárzó arcú Sally Nem Ficánkol jelent meg. Óvatosan kilépett a roncsból, és tágra nyílt szemekkel meredt a Mirage melletti lagúnás-pálmafás kertre. – Sikerült! – kiáltotta, és széttárta karjait. –Megérkeztünk a Cindino-szigetekre!

Poe elhaladt néhány fegyenc mellett, akik egyelıre nem tértek magukhoz, és még mindig a helyükön ültek, bekapcsolt biztonsági övvel. Többen szenvedtek kisebbnagyobb fejsérüléseket, de a többség már összeszedte magát, és szédelegve bár, de lábra állt. Az utastérben alig lehetett látni a füsttıl és a portól. Poe a feje tetején sebesült meg, de nem emlékezett rá, minek ütközött neki a földet érés pillanatában. Kitörölte a szemébıl a lecsorgó vért, és Baby-O keresésére indult. A fiú hanyatt feküdt két ülés között. Egész ingét és nadrágja elülsı oldalát átitatta a vér. Arca vértelen volt, bıre hideg és nyirkos, tekintete üres, vizenyıs. – Hahó, öregfiú – térdelt le mellé Poe. – Mesélj, hogy vagy? – Soha jobban, haver. – Hívjatok orvost! – kiabálta Poe a szétnyílt törzsön át távozók felé. – Küldjetek ide gyorsan egy orvost! – Ne izgulj, haver. Még mindig áll a meghívás a kerti kajálásra? – Persze. – De hát nem jutottunk el oda, ahová indultunk, – Így is éppen elég messzire jutottunk. – Poe felhasította Baby-O ingét, és átkötötte vele barátja mellkasát. – Ez már korábban is eszembe juthatott volna. – Más dolgod volt, haver. Te voltál a megmentı Nagy Szellem. Szép munka volt, rohamfiú. De most már csak az idıdet pocsékolod. – Azt csinálok az idımmel, amit akarok. Jöjjön már az az orvos, a rohadt életbe! A gépbıl kitámolygó fegyenceket rendırök és katonák fogadták. Sallyt, aki még mindig sikongatott a gyönyörőségtıl, mindkét oldalról egy-egy rendır kísérte. – Salvatore Candozának hívnak – énekelte bele a tévékamerákba. – Könyvet fogok írni a kalandjainkról! Két mentıs mászott be a roncsba, kezükben hordággyal. – Ide! Ide! – integetett nekik Poe. – Mesélj még a kerti kajáról. – Jó kis bélszín, flekken, meg sonka, hat rekesz jéghideg Budweiserrel körítve. A mentısök óvatosan ráemelték Baby-O-t a hordágyra. – Mennyiben fogadnál rám, haver? – Baby-O megfogta Poe kinyújtott kezét. – Biztosra nem fogadok – felelte Poe. – Majd találkozunk, ha kiheverted ezt a karcolást. Kivitték Baby-O-t a rendırök, tőzoltók, mentısök, tévések és járókelık kavargó tömegébe. Poe követte a hordágyat. – Állj, ne mozduljon! – kiáltott rá egy rendır. Egy másik azonnal csatlakozott hozzá, és mindketten Poe-ra szegezték fegyverüket. Poe megállt, és felemelte mindkét kezét.

– Nyugalom, uraim – csendült fel Cheryl Bishop hangja. A fegyırnı átmászott a romhalmazon, és felemelt tenyérrel közeledett a rendırökhöz. – Ez az ember szabad állampolgár. Én kezeskedem érte. Hagyják, hogy elkísérje a barátját. – Parancsunk van, hogy... –Az elítélt az én ırizetem alatt áll. Hagyják elmenni. A rendırök kelletlenül visszahúzódtak. Baby-O-t idıközben elvitte a mentı. – És most mi a program? – fordult Bishop Poe-hoz. – Van választásom? – Ha rajtam múlik, van. – Reggel úgy volt, hogy születésnapra megyek. Talán még odaérek. Köszönöm. – Én pedig köszönöm magának, hogy még élek. Poe nem válaszolt, csak némán meredt maga elé. – Siessen! Induljon már! – sürgette a nı.

Larkin átkutatta a C-123 Caribou megfeketedett, füstölgı roncsait. – Hol van Grissom? – kérdezgette mindenkitıl, akivel csak találkozott. Az elsı ketrec mellett két elképedt mentıs állt. A ketrecben Johnny Huszonhárom holtteste feküdt. Csuklóját még mindig bilincs rögzítette a rácshoz, meztelen felkarján ott díszelgett a huszonhárom szív. – Vigyék ki innen – szólt Larkin, és kinyitotta a bilincset. A testet felemelték, és elszállították, de a szívekkel tetovált kar a helyén maradt. Larkinnak sikerült úrrá lennie hányingerén, és folytatta a gép átvizsgálását. Azok a fegyencek, akik még a gépen tartózkodtak, nem voltak abban az állapotban, hogy bárkire is veszélyt jelentsenek. Cyrus „A Vírus” Grissom nem volt köztük. Larkin elindult kifelé a gépbıl. Kiérve az elsı ember, akivel szembetalálta magát, Cameron Poe volt. Poe a Mirage elıtt felépített mesterséges „vulkán” túlsó oldalán állt. Mintegy parancsszóra, a negyedóránként aktívvá váló „vulkán” épp ebben a pillanatban tört ki, és a két férfi szem elıl vesztette egymást a felcsapó lángok között. Mindketten elfordultak, és mindkettıjük figyelmét egy magányos tőzoltóautó vonta magára. A kocsi motorja váratlanul felbrummogott, és a jármő elindult. A kocsi tetején álló fekete köpenyes tőzoltó elveszítette az egyensúlyát, és egy másodperc múlva már a járdán dörzsölte fájós fejét. – Grissom! – sziszegte Larkin, mikor megpillantotta a kocsi oldalán, kapaszkodó fegyencet. Poe látta, hogy a tőzoltóautó volánja mögött Láplidérc ül, mögötte Conrad, a túlsó oldalon pedig Gyémántkutya csimpaszkodik. Larkin a kocsi után rohant, és sikerült elkapnia a létrát. Láplidérc idıközben bekapcsolta a szirénát. A tőzoltókocsit nem versenyautónak építették, nehezen gyorsult, de a járókelık körében így is éppen elég nagy rémületet keltett. Az emberek fejvesztve menekültek az útjából, és nem egy szembejövı autó alaposan megsínylette a súlyos jármővel való találkozást. Láplidérc túlságosan megszokta, hogy repülıgépet vezet, és a „földi” közlekedés legalapvetıbb szabályait is figyelmen kívül hagyta. Larkinnak sikerült a lábát is megtámasztania a kocsi farára erısített létrán, de mikor mászni kezdett felfelé, egyszerre Cyrus vigyorgó arcával találta szemben magát. A helyzet bizarr voltát csak növelte, hogy a Vírus még mindig a fegyırök egyenruháját viselte. – Isten hozta a fedélzeten, drága nyomozó úr! – rikkantotta a fegyenc. – Fáj a szívem, de potyautasokat sajnos nem szállíthatunk.

Azzal arcon rúgta Larkint. A nyomozót egy pillanatra elkábította a fájdalom, s kissé lazított a szorításon. Láplidérc, aki egy szembejövı buszt igyekezett kikerülni, hirtelen fékezett, majd balra rántotta a tőzoltóautó kormányát. Cyrus elveszítette az egyensúlyát, így újabb rúgásra pillanatnyilag nem volt lehetısége, Larkin markából azonban kicsúszott a létrafok, s a nyomozó az úttestre zuhant. Az esést megúszta néhány apró horzsolással, csak a bokája sajgott. Gyorsan felállt, és körülnézett, hátha talál egy jármővet, amivel folytathatja az üldözést. Ebben a pillanatban egy Electra Glide típusú rendırségi motorkerékpár fékezett le mellette. Vezetıje nem volt más, mint Cameron Poe. Poe nem vesztegette magyarázkodásra az idıt, csak intett Larkinnak, hogy szálljon fel. A nyomozó gondolkodás nélkül felpattant Poe mögé, és a fürge motor hamarosan utolérte a sugárúton robogó tőzoltóautót. Addigra három másik Electra Glide is csatlakozott hozzájuk, így immár négy szirénázó motoros kísérte az ugyancsak szirénázó tőzoltókocsit. Cyrus homlokát ráncolva figyelte a közeledı motorokat. Az ötlet már megszületett a fejében, s most már csak arra várt, hogy Gyémántkutya elıkészítse a „fegyvert”. A Kutya odakúszott a vízágyú kapcsolótáblájához, és megnyomott néhány gombot. A Vírus ezalatt hátrament a tömlıtárolóhoz, kihúzott néhány lábnyi csövet, és kinyitotta a szórófej csapját. A tömlıbıl másodpercenként húsz gallon víz lövellt ki, akkora nyomással, hogy a sugár egy lovat is könnyőszerrel hanyatt döntött volna. Az egyik motoros rendır azonnal lerepült jármővérıl, s néhány másodpercen belül erre a sorsra jutott a második, majd a harmadik is. Cyrus most Larkin és Poe motorkerékpárja felé irányította vízágyúját. Poe ügyesen félrerántotta a gépet. – Van fegyvere? – kiáltott hátra Larkinnak. – Tessék? – Van magánál pisztoly? – Igen! – Akkor lıje le, még mielıtt megöl valakit! Larkin elıhúzta az övébe dugott fegyvert. Szeretett volna két kézzel célozni, de kapaszkodás nélkül nem tudta megırizni egyensúlyát, így végül csak vaktában tüzelt Cyrus felé. Poe eközben újabb és újabb kanyarokkal tért ki a vízsugár elıl. Larkin sorban adta le a lövéseket, s ha Cyrust nem is sikerült eltalálnia, annyit mindenesetre elért, hogy a fegyenc eldobja a tömlıt, és fedezékbe húzódjon. Poe gázt adott, és felhozta a motorkerékpárt a tőzoltóautó mellé. Gyémántkutya átmászott a kocsi feléjük esı oldalára, kezében hat láb hosszú, szigonyos végő bottal. Lábát beakasztotta a kocsi oldalán végigfutó rácsos perembe, és a szigonnyal Poe felé bökdösött. Az egyik kísérlet alkalmával sikerült jókora sebet ejtenie a férfi karján. Larkin kivárta a megfelelı pillanatot, akkor elkapta a szigonyt, és beakasztotta a motorkerékpár ülésébe. Gyémántkutya olyan makacsul markolta a szigony nyelét, mintha az élete függne tıle. Teste kifeszült a motorkerékpár és a tőzoltóautó között – úgy festett, mint valami élı lobogó. – Vegye át! – kiáltotta Poe. Larkin megfogta a kormányszarvakat,, Poe pedig átmászott a motorról Gyémántkutya feszülı testére. Úgy kúszott fel a fegyencen, mintha egy élı létrán. Mikor végre megkapaszkodott a tőzoltóautóban, megpróbálta kirúgni Gyémántkutya lábát a perem alól. A Kutya végre lemondott a szigonyról, és visszahúzta magát a kocsira. Szabad

kezével kétszer is Poe felé csapott. Poe elhajolt az elsı ütés elıl, a második közben pedig kirúgta Gyémántkutya lábát. A fegyenc majdnem tökéletes szaltót vetett, majd az aszfaltba csapódott, és a feje szétnyílt, mint egy túlérett görögdinnye. Poe felmászott a kocsi tetejére, s ott Cyrusszal találta szemben magát. A Vírus egy fejszével hadonászott felé. Poe lehajolva tért ki a halálos suhintás elıl, s a kocsi tetejét érintve keze megakadt egy feszítırúdban. Felkapta a vasrudat, s most már úgy küzdöttek, mint két nehézsúlyú vívó: vasrúd a fejsze ellen. Larkin a motorról figyelte a harcot. Egy ideig egyikük sem tudott felülkerekedni, mígnem Cyrusnak sikerült kiütnie Poe kezébıl a feszítırudat. Poe kitért egy újabb suhintás elıl, majd kihasználta a lélegzetvételnyi szünetet: bemászott a tőzoltóautó behúzott létrája alá, és eltőnt. Cyrus azonnal a keresésére indult. A következı pillanatban fagyos széndioxidfelhı csapott a Vírus arcába. A fegyenc hátrahıkölt, s így Poe-nak – kezében a tőzoltókészülékkel – volt ideje kimászni rejtekhelyérıl, s elindulni a leeresztett létra vége felé. Cyrus gyorsan visszanyerte egyensúlyát. A létra tövét alkotó forgókorongon állt, s pillantása most a kapcsolókarokra esett. A fegyenc elvigyorodott, és meghúzta az egyik gombos végő kart. A létra Poe-val együtt elkezdett vízszintes irányban kitolódni. Poe gyorsan mászni kezdett visszafelé, de a létra gyorsabban mozgott nála, s így minden igyekezete ellenére egyre távolabb került a kocsitól. Cyrus most egy másik karral próbálkozott, amely, mint kiderült, a forgókorong mozgatására szolgált. Poe a létrával együtt egy teljes kört tett meg a tőzoltóautó körül. Lába már az elsı pillanatokban lecsúszott a létrafokokról, s most két kézzel kapaszkodva lógott, mintha nyújtógyakorlatot végezne. A vadul szlalomozó kocsi ide-oda lengette, s minden erejére szüksége volt, hogy megtartsa fogását a létrán. Cyrus most az ellenkezı irányba mozdította el az elsı kart, mire a beépített motor elkezdte behúzni a létrát. A Vírus ütésre készen tartotta a fejszét, és várt. Poe nem várta meg, amíg ellenfele eléri ıt, hanem átlendült a kocsi oldalára, és megkapaszkodott egy vízszintesen futó csıben. Néhány lépést oldalazott, majd gyorsan felmászott a kocsi tetejére. Cyrus háta mögött bukkant fel. Rávetette magát a fegyencre, kibillentette egyensúlyából, és mindketten a létrán landoltak. Poe a szeme sarkából megpillantotta a motorkerékpárt, amely vezetı nélkül rohant egy pálmafa felé. Egyszer csak érezték, hogy emelkednek. Poe lenézett a korgókorongra, és a kapcsolókarok mellett Larkint pillantotta meg. Cyrus és ı egyszerre próbáltak kapaszkodni és birkózni, ami meglehetısen nehéz feladatnak bizonyult. Poe átkarolta ellenfelét, és egy karika alakú tárgyat tapintott ki Cyrus fegyırnadrágjának farzsebében. Kirántotta a bilincset, és még mielıtt a fegyenc felfoghatta volna, mire készül, egyik végét Cyrus szabad kezére kattintottá, a másikat pedig rögzítette az egyre magasabb és hosszabb létra egyik fokán. – Poe! – Larkin kétségbeesetten mutogatott a kocsi orrának irányába. Poe azonnal visszavonulót fújt, és elindult lefelé a létrán. A létrához bilincselt Cyrus a menetirány felé fordította a fejét, és még éppen volt ideje egy gyors pillantást vetni a közeledı autópálya-felüljáróra. A borzalmas erejő ütközés során a felüljáró, mint valami óriás főnyírópenge, leborotválta a létra felsı harmadát, amelyen Cyrus függeszkedett. A létra töve a forgókoronggal és a víztartály burkolatának egy részével együtt kiszakadt a helyébıl. A nagynyomású víz gejzírként robbant ki a tőzoltóautó gyomrából. A kocsi irányt változtatott, és belerohant a felüljáró betonpillérébe. Láplidérc feje épp olyan apró darabokra tört, mint a szélvédı, amelybe belecsapódott.

Fél perccel késıbb már készült a csinos fehér kötés a járdán fekvı Larkin fején. Malloy mellette térdelt. – Nincs nagyobb baj? – Ki kérdezi? – Jól van, na. A feladatot szépen megoldottuk. – Igen. – Larkin, miközben a béke jelét mutatva távozó Malloy felé fordult, észrevette, hogy Poe ott fekszik mellette. Neki a karját kötözték. – Szép munka volt, Poe. – Fura egy csapat voltunk, mi? – Az tény. A mentısök végeztek, s a két férfi feltápászkodott. Mindketten szédültek egy kicsit, s jóformán mozdulni sem bírtak a kimerültségtıl. Rendırségi furgon fékezett mellettük, és a kocsiból Ginny Clark nyomozó szállt ki. A lány csinos volt, mint mindig, de arcába az elmúlt órák során ráncokat vésett az aggodalom. Mögötte Tricia tőnt fel, kéz a kézben Caseyvel. Poe sarkon fordult, a tőzoltóautóhoz sietett, és kutatni kezdett a roncsok között. Larkin elmosolyodott, és belekarolt Ginny-be. – Gyere, kollegina. Tartozom neked egy vacsorával. – Igényt tartasz a gésa szolgálataira? – Nem szoktál te így beszélni. – Nem. De te sem szoktad meghallani, amit mondok. Egymásra nevettek, és vidáman elindultak, de Larkin két lépés után fájós fejéhez kapott. Óvatosabb tempóban folytatták útjukat. Poe otthagyta a tőzoltóautót, és elindult visszafelé. Kezében egy hajdan rózsaszínő, most kormos, vérfoltos, félkarú plüssnyuszit tartott. Megint rendırök állták el az útját. Malloy odalépett, de nem Poe-val fordult szembe, hanem a rendırökkel. – Mi a fenét akarnak? – förmedt rájuk. – Engedjék oda a családjához. Én vagyok az akció parancsnoka. Vállalom érte a felelısséget. – Rendben, uram. – A rendırök felemelt tenyérrel hátráltak. – Szia, Tricia – szólt Poe. – Szia, Cameron. – Semmit nem változtál. – Te sem. Akkor is csurom vér voltál, amikor elváltunk. – Ne haragudj. – Hoztam neked egy ajándékot. – Poe letérdelt Casey elé. – Tudom, nagyon csúnya, de hosszú utat tett meg, és sok mindenen ment keresztül. Boldog születésnapot, Casey. – Köszönöm, apa. – A kislány elvette a nyuszit, majd apjára nézett. – Most látlak téged elıször, tudod-e? – Tudom. – Szeretlek, Cameron – mondta Tricia. Összeölelkeztek, Casey pedig átkarolta apja lábát. Cameron és Tricia bevonták a kislányt az ölelésbe. Larkin és Ginny elsétáltak a Caribou roncsai mellett. A gép körül még mindig nagy tumultus volt. – Hogy ízlett a mogyoró? – kérdezte Ginny. Larkin kuncogott. – Mit tervezel a hétvégére? – Én? – A lány tenyerét a mellkasára szorítva meglepetést színlelt. – A szokásos program. Pizza és sport. Miért, érdekel a dolog?

– Aha. Az étterem felé menet áthaladtak a kaszinón. A félkarú rablók magányosan villogtak; „klienseik” többsége pillanatnyilag a repülıgép roncsa körül ácsorgott. Az egyik kockaasztalnál azonban javában folyt a játék. A krupié pálcájával az asztal túlsó végébe tolta a két kockát, egy feltőnıen sápadt, sovány férfi elé, aki méreténél legalább két számmal nagyobb fekete öltönyt viselt. – Új fogadó – jelentette be a krupié. – Szerencsés napja van, uram? Garland Greene megcsörgette a kezében a kockákat. – Fogjuk rá – felelte szerényen mosolyogva.

ÍRTA: Richard Woodley Cameron Poe frissen leszerelt rohamosztagos várandós felesége védelmében megölt egy embert. A katonai ügyészség nyolc évre ítélte. Büntetését letöltve Poe egy speciálisan felszerelt rabszállító repülıgép, a „Con Air” fedélzetén épp családjához térne haza, de megpróbáltatásai folytatódnak. Nem az ügyész, az élet folyamodott súlyosbításért. Ami a most következı huszonnégy órában vár rá, ahhoz képest az elmúlt nyolc börtönév csak kismiska. A fegyencjáraton ugyanis egy-két szabadulón kívül az ország legelvetemültebb bőnözıit győjtik össze, hogy maximálisan biztonságos börtönükbe szállítsák ıket. Az ırök mindent elkövetnek, hogy ne történjék semmi baj a repülıgép fedélzetén, ám nem számolnak egy mindenre elszánt magányos zsenivel, Cyrus „Vírus” Grissommal, aki számára a Fegyencjárat nem más, mint utolsó alkalom a szökésre. A rabok kiszabadulnak és eltérítik a gépet. Poe tudja, nincs más választása, mint záros határidın belül visszaszerezni az irányítást. A földön hajukat tépı rendırök ugyanis nem fognak válogatni az eszközökben, hogy – esetleg egy ártatlannal együtt – eltakarítsanak egy légirakomány szennyest, ıt pedig várja otthon a családja...