CAROL DRINKWATER Szerelem és Provence

CAROL DRINKWATER Szerelem és Provence

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2004

2

A fordítás alapjául szolgáló mű: Carol Drinkwater: The Olive Farm

Fordította NAGY NÓRA Szerkesztette ZSÁMBOKI MÁRIA Borító: TABÁK MIKLÓS

Copyright © Carol Drinkwater, 2001 Hungarian translation © Nagy Nóra, 2004 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2004

3

Michelnek, aki gazdagon, színesen éli az életet, hangosan mondom el személyes vallomásomat: Je t'aime

Köszönetnyilvánítás Ez a könyv nem született volna meg Michel nélkül; ezért legelőször neki mondok köszönetet biztatásáért, nagylelkűségéért és határtalan szerelméért. Külön köszönet illeti az ezeken a lapokon szereplő családtagjainkat és barátainkat. Az Ed Victor Ltd.–nél hálával tartozom ügynökömnek és barátomnak, Sophie Hicksnek, Maggie Phillipsnek, Hitesh Shahnak és Grainne Foxnak, akik szakmai pályám rögös útját egyengették, valamint régi cimboráimnak, Chris Brown-nak és Bridget Andersonnak, akikre mindig számíthatok. Őszinte hálám a The Overlook Press nagyszerű csapatának; külön köszönöm Tracy Carnsnak, hogy olyan lelkesen vásárolta és jelentette meg a könyvet.

Túl sok jó dolog lehet csodálatos. Mae West

Le délnek, a napégette máshová… W. H. Auden

4

ELŐSZÓ A lányok csalódott képpel pislognak. – Ez lenne az a csodálatos meglepetés, papa? – kérdi Vanessa. Michel bólint. A papájuk úszómedencés villát ígért nekik. Sajnos azonban nagy lelkesedésében Michel elfelejtette megemlíteni, hogy a medence csontszáraz. Ráadásul nemcsak a belseje repedezett és fest úgy, mintha sohasem látott volna vizet, de a megfakult kék falakat és az aljzat jó részét is sűrűn benőtték a repkény szerteágazó indái. – Úszni akarok! – nyafog Clarisse. – Megígérem, hogy holnap kipucoljuk belőle a repkényt, és vasárnap feltöltjük. Akaratlanul is hallom az ígéretet, amint a londoni lakásom zsúfolt konyhájából előásott ósdi és majdhogynem használhatatlan konyhaberendezéseivel teli kartondobozokat elcipelem mellettük. Michel hanyagul veti oda az ígéretet, melyből kitetszik a jóakarat, a kétkedés apró ördöge mégis azt súgja nekem, hogy megbánja még – mi lesz például, ha a medence ereszt? –, de hallótávolságon belül nem adok hangot e kétségemnek. Szkepticizmusom vélhetőleg az álmatlan éjszaka negatív következménye csupán. Szinte egész éjszaka utaztunk, hogy megelőzzük az útnak induló nyaralókat, akik a tegnapi nap folyamán sáskák módjára lepték el az autópályákat. Este fél kilenc körül, Lyon elővárosai környékén arra eszméltünk, hogy maga a sztráda alakult át nyaralóhellyé. Mivel az útinform előrejelzése szerint két órát is igénybe vehet az áthaladás, a franciák önmagukhoz hűen kihasználták a lehetőséget, és nekiláttak a vacsorának, és ez természetesen még inkább késleltette a továbbjutást. Elragadó, színes látvány volt. A többmérföldnyi autósort az autók mellé kitelepedett kempingszékes családok és kutyáik tarkították (a kevésbé felkészültek piknikplédeket teregettek az autópálya aszfaltjára). Minden család háromfogásos vacsorát fogyasztott, a jóféle nedűket sem sajnálva maguktól. Azt leszámítva, hogy alapjában véve frusztráltak voltunk, meglehetősen jópofának találtam a dolgot. Ahogy ott ténferegtem közöttük, láttam, hogy az autósok saját boraikból rendeznek kóstolót sorstársaiknak, fölöslegesen maradt ízletes falatokat gyűjtenek be az út mentén, aszpikos, színes desszertek járnak körbe kanalakon az autósorban, közismert receptek megbolondítására szolgáló ötletek cserélnek gazdát, és, hab a tortán, az étkezés utáni kávéval kísért kártyázást imitt-amott egy pohárka Calvados tetőzi be. Hogy a franciák milyen tehetséggel alakítják minden helyzetben a gourmet-t! Mire a dugó kidugult, egyes családok a legszívélyesebb barátságban váltak el más út menti családoktól, úgy cseréltek címet, ahogy azok, akik egy-két hetet együtt töltöttek valamely üdülőhelyen. Miután végre magunk mögött tudtuk Lyont, folyamatosan haladtunk, és csak egy rövid szundítás erejéig pihentünk meg egy parkolóban, ahol szegény Michel a bokájához volt kénytelen szíjazni a lányok kutyáját, Pamelát, nehogy

5

elszökjön. S aztán irány tovább, még pirkadat előtt, reggeli Fréjus mellett, ahol a helybeliek legalább fele már egy bárban fogyasztotta aznapi első konyakját. Most, hogy végre szerencsésen megérkeztünk tizenhat órai utazás után, Pamela végre kiszabadult szűkös helyéről, és folyton a nyomomban koslat. Mitől van oda értem ennyi a nyavalyás? – A kutyának víz kéne – kiáltom el magam, de a füle botját se mozdítja senki. – Akkor holnapután lesz medencénk? – megint Vanessa szól, ő a követelőzőbb. Michel bólint, és egyszerre magához öleli két lányát. – Nos, tetszik itt nektek? A ház és a hely? Tudom, hogy sok még a tennivaló, de a nap süt, és az időre igazán nem lehet panasz… – A mondat vége elolvad a déli hőségben, és a lányok úgy néznek apjukra, mintha egymaga teremtett volna egy napbolygót. Kezdeti csalódásuk után, úgy tűnik, örülnek, és én megkönnyebbülök. Találok egy kinti vízcsapot a garázs oldalában, és körbenézek, hol látnék egy csészealjat vagy tálkát, bármit, amiből ezt a nyálcsorgató hájtömeget megitathatnám. Észreveszek egy élénksárga műanyag micsodát – mintha egy régi termosz kupakja lenne –, piszkosan hever az egyik cédrusfa alját borító gazban, és tempósan megindulok érte. Pamela lihegve követ. Úgy néz ki, mint aki menten összerogy. Fordulok vissza a csaphoz. Michel a felismerhetetlenségig összenyomódott matracokat vonszolja elő a lányokkal a Volkswagen csomagtartójából. Két egyszemélyes matrac négyünkre – ebben a hőségben. Elment az eszünk? – Ezeket hova tegyük? – kiált oda Michel. – Döntsétek el. – Elszántan küzdök azzal az átkozott csappal; meg se nyekken. – Ezt jó ideje nem használták. – De senki sem figyel rám, még Pamela sem, aki az árnyék irgalmára bízta magát. A parkolót körbevevő tizenkét cédrus alját laza, hűvös föld borítja. Pamela itt nyúlik el – partra vetett, elégedetten hortyogó bálna. Olyan erősen csavarom a vízcsapot, hogy kis híján kiszakad a falból. Apró zöld gyík pottyan elő az egyik repedésből, de megérezve a nem várt látogatót, eliramodik. Verejték gyöngyözi az arcomat. Szédülök az erőlködéstől, már én is elepedek egy kis vízért. Pamela meg se mukkan, rég elfeledte, hogy szomjas. A csap rettenetes csikorgással nagyvégre elfordul. – Egy csepp olaj – motyogom, és máris felírom a teendők képzeletbeli listájára, amely hosszabbnak tűnik, mint maga az élet. A régi csap csak forog és forog, de víz nem jön belőle. – Ez a csap nem működik, vagy… – de senki sincs a közelemben, akivel megoszthatnám az aggodalmamat. Úgy döntök, hogy másik vízcsap után nézek. A villa emeleti része hűvös, és csak úgy nyüzsögnek benne a bogarak. A kinti vakító, száraz forróság után még dohosabbnak, nyirkosabbnak tetszik az alkonyati levegő odabent, a szaga gyerekkoromra emlékeztet: a szellőzetlen szobákban magányosan élő idős rokonokhoz tett látogatásokra. A szúnyogháló, mely úgy kunkorodik el az ablakoktól, mintha vágyna ki a fénybe, árnyékrajzot vet a nappaliban, egyszersmind komorrá, börtönszerűvé teszi azt. Napsugárnyalábok kockázzák a padló terrakottacsempéit, felfedve a

6

több év alatt felgyűlt port és a málladozó, apró csúszómászó-tetemeket. Michel a lányai mellett áll, akik undorodva és rémülten néznek körül. – Papa, ez undorító! – Látom, hogy Vanessa a könnyeivel küzd. – Majd feltakarítjuk – próbál Michel egyre apadó lelkesedéséből lelket verni beléjük. – A medence előtt vagy után? – kaffog egyikük, és duzzogva kivonul. – Chérie! – Michel? – Gyűjtöm a bátorságom, tudván, hogy nem a legalkalmasabb a pillanat egy ilyen szörnyű hírhez. – Oui? Menj a nővéred után – utasítja a kisebbik lányt. – Van egy sanda gyanúm… – Micsoda? – Michel szemlátomást közel áll ahhoz, hogy feladja – mögötte a végtelennek tetsző autózás Párizstól idáig, a csomagokkal és egy négylábúval dugig tömött, levegőtlen autóban, a kipufogógázban sülő utakon, az augusztusi hőségben. Egyikünk sem aludt tisztességesen. Az idegeink felmondták a szolgálatot. Már a kabócák szakadatlan cirpelése, amelyet rendesen romantikusnak és egzotikusnak tartok, elég ahhoz, hogy sikítani akarjak. Egyszerre a gyerekek szemével látom az egészet. Ez a nyaralásuk. Én nem az anyjuk vagyok. Épp hogy csak ismernek. Jó ideje nem voltak már az apjukkal, és a hely, ahova hozta őket, az övé és azé az idegen nőé, aki még csak nem is beszéli tökéletesen a nyelvüket. Ráadásul a villa is lakhatatlan, és helyre sem lehet hozni. – A lányok csalódottak – mondja Michel bizalmasan, s kihallom a hangjából a levertséget és a bánkódást, miközben azon iparkodom, hogy ne érezzem magam kívülállónak. – Michel, tudom, nem a legalkalmasabb a pillanat, de… – Lehet, hogy hiba volt őket idehozni. De végtére is ez volt az álmunk. Volt, gondolom önkéntelenül, de még idejében észbe kapok, és nem mondom ki. – Nincs víz. – Micsoda? – Nincs víz. – Nem nyitottad ki a főcsapot! – vágja oda, és a lányait szólítva utánuk megy a teraszra. AMIKOR A LÁNYOK MÁR kissé megnyugodtak, Michel is mindjárt kevésbé elgyötört; megy, és kinyitja a főcsapot, de még mindig nincs víz. Némán félrevonul, tölt magának egy pohár bort, és töri a fejét. Hagyom, és inkább a kocsit pakolom ki. – A víznek nyilván valamilyen külső tározóból kellene folynia, az viszont kiszáradt – jelenik meg kisvártatva. – Miféle tározóból? – Nem tudom. Ha megtalálom, majd megmondom. Madame B. említett egyszer egy kutat. Akkor azt gondoltam, talán tartalék vízforrásról beszél, de valószínűleg tévedtem. A lányok elvannak?

7

Bólintok. – Elmentek szétnézni. – Akkor jó. Egy pillanatra egymásra tekintünk. Az utóbbi néhány nap hektikus volt, nem maradt időnk magunkra. Azután körbejárok a nappaliban a seprűvel, igyekszem legalább a legfelső réteg koszt összeseperni a padlócsempén, s közben félek, hogy észreveszi a megbántottságomat. Nem akarok beszélni róla, mert tudom, hogy úgyis elmúlik, hisz olyan ostoba dolog. Mindannyian fáradtak és nyugtalanok vagyunk. Ám ekkor utánam jön azzal, hogy szeret, majd elsiet. EGÉSZ ÉLETEMBEN ARRÓL ábrándoztam, hogy egyszer lesz egy lerobbant, de kopottságában is elegáns, tengerre néző házam, és felújítom. Lelki szemeim előtt már megképzett a paradicsom egy szeglete, melyben összejönnek a barátok úszni, pihenni, vitatkozni, ha úgy tetszik nekik, üzletről beszélni, és a kertben szedett friss gyümölcsöt eszik, hatalmas, gőzölgő tányérokkal rakják teli a vasúti kocsi méretű, gyertyafényes asztalt. A likőr és a méz hazájában a vendégek szívesen esznek, literszám isszák a házi bort, nagy hangon adomáznak hajnalig a csillagfényes égbolt alatt. Egy révet képzeltem, ahol levetkőzhetik a városi modort és korlátokat, ahol művészek, utazók, gyerekek, szerelmesek és népes családok összejöhetnek, és jól érezhetik magukat. És mindeme sok emberbaráti, társas és bohém tevékenység alatt én észrevétlen elbújnék könyvekkel, térképekkel és szótárokkal bélelt hideg kőszobám mélyén, bekapcsolnám a számítógépemet, és a legnagyobb nyugalommal nekiülnék az írásnak. Ki nem pazarolt még egy-két ködös téli délutánt ilyen álmodozásra?

8

Első fejezet APPASSIONATA Négy hónappal korábban

– Nézzük meg belülről is – javasolja Michel, és megindul a felső terasz északi oldalán lévő főbejárathoz vezető lépcsőn. Az ingatlanügynök, Charpy úr bevallja, hogy nincs kulcsa a házhoz. – Nincs kulcsa? Csak most esik le neki, hogy nem áll a helyzet magaslatán, de gyorsan megnyugtat, hogy amennyiben komoly érdeklődők vagyunk, megteszi a szükséges intézkedéseket. Dél-Franciaországban vagyok, nézem a nem is oly távoli Földközi-tengert, és közben lassan beleszeretek az elhagyatott olívafarmba. Az egykor elegáns, ma romosnál alig jobb állapotú házat négy hektár telekkel árulják. Volt idő, mondja Charpy, amikor igen előkelő birtok volt ez, és az összes földterület hozzá tartozott, ameddig csak a szem ellát. Kinyújtott karjával körbemutat. Hitetlenkedve bámulok rá, mire vállat von. Hát, az a völgy ott előttünk, meg jobbra az erdő bizonyosan, de sajnos – újabb vállrándítás – a nagy részét eladták. – Mikor? – Évekkel ezelőtt. Csodálkozom, hogyhogy nem építkeztek rá. A villa most is magányosan áll a hegyoldalban; a gyönyörű, teraszos olajfaliget, amelyet Charpy ígért, nem több mint éhes gazok dzsungele. – Olívafarm, szőlő és úszómedence – köti Charpy az ebet a karóhoz. Nézzük a medencét – akár egy kiszolgált, túlméretezett mosogató. Itt-ott néhány virágba borult gyümölcsfa és nemes olasz cédrus, de szőlőskertnek nyoma sincs. Két építmény tartozik a vételárba: a gondnok háza a domb alján, amelynek ajtaja, zsaluja zárva, de még kívülről nézve is egyértelmű, hogy alaposan fel kell újítani, a másikat pedig, amelyben a kertész vagy a vincellér lakhatott, elnyelte a gaz. Amennyire meg tudjuk íténli a megtett kétszáz méter távolságból, egy rozzant kőfal maradt belőle mindössze. – A villa 1904-ben épült egy vagyonos olasz család nyaralójaként. Appassionatának keresztelték el. – Elmosolyodom. Az appassionato zenei kifejezés, azt jelenti, szenvedélyesen. – A lábuk a tengerbe lóg – folytatja Charpy. Valóban, autóval tíz perc a tengerpart. A számos teraszról nézve a cannes-i-öböl csábítóan közel van, Lérins két szigete pedig úgy fekszik a vízen, mint a napon heverő két gyík. A ház végében fenyőerdő. A többi bokor és fa – legalábbis azok, amelyek nem száradtak ki – ismeretlen számomra. Michel megkérdi, hogy az aszály pusztította-e ki a kis narancsligetet és a mandulafát – ez utóbbi égnek meredő kopasz ágseprű a düledező garázs előtt. – Nem hiszem – válaszolja Charpy úr. – Elfagytak. A legutóbbi tél nagyon kemény volt. Rekordot döntött. Gyászosan pillant a négy bougainvillea bokor-

9

ra, melyek egykor délcegen feszítettek a ház elülső oszlopai előtt. Most meg, akár eszméletlen részegek, elhevernek a verandán. – A ház négy éve üresen áll. Azelőtt egy külföldi asszony bérelte, aki kutyákat tenyésztett. Természetesen nem sokat törődött azzal, hogy mi van körülötte. Az évekig tartó elhanyagoltság, tetézve a szeszélyes időjárással, megfakította az Appassionata hajdani ragyogását. Mégis vonz megkopott eleganciája. Most is előkelő. Szépség lakozik benne. És történelem. Még az elformátlanodott olajfák is úgy állnak, mintha ezer év tanúi lennének a hegyoldalban. – A tulajdonos örül, ha megszabadul a háztól. El tudom intézni, hogy jutányosán megkapják. – Charpy szégyentelenül teszi meg ajánlatát; szerinte botrány ezért a romhalmazért akár egyetlen fityinget is fizetni. Lelki szemeim előtt látom, amint eljövendő nyarakon gyalogösvényeket fedezünk fel a vegetáció alatt. Mellettem Michel a homlokzatot méregeti. A fáradtvanília színű festék pereg, ha hozzáér. – Menjünk beljebb – mondja, és eltűnik a ház egyik szárnyán, ablakokat próbálgat, ajtókat zörget. Charpy ingerülten követi; én mosolyogva maradok hátra. Michellel csak néhány hónapja ismerjük egymást, de azt tudom, hogy számára nem jelenthet akadályt olyan apróság, mint egy hiányzó kulcs. A birtok nincs körbekerítve. Kapu sincs; a mezsgye nincs kijelölve. Nincs semmi, ami védené, ami a vadászokat és birtokháborítókat távol tartaná. Törött üvegcserepek mindenütt. – Gyere, nézd – hív Michel hátulról. Gyakorlott szeme felfedez egy rögtönzött konyhakertet. – Önkényes földfoglalók. Nemrég idejöttek, majd eltűntek. Mindhárom ajtót felfeszítették. Könnyű lesz bejutni. – Monsieur Charpy, kérem. Bent pókhálóerdőben járunk. Erős dohos szag facsarja az orrunkat. A falakból lógnak a villanyvezetékek. A magas mennyezetű szobákban erős a visszhang. Tapétacsíkok kunkorodnak a padlón, akár megannyi síró sziluett. Talpunk alatt apró, kiszáradt hüllőtetemek ropognak. Ekkora pusztulást! Lassan lépdelünk, meg-megállunk, befordulunk erre-arra, próbáljuk megérezni a hely szellemét. Ha letépjük az ablakokra szerelt, szétszakadozott, rozsdás szúnyoghálót, a szobákat elönti az áldott fény. A helyiségek egyszerűségükben is arányosak. Közlekedők, rejtett zugok, hatalmas rozsdafoltos fürdőkádak a barlangszerű fürdőszobákban. A központi nappaliban pazar tölgygerendás kandalló. Van hangulata: melegség. Beszédünk és lépteink visszhangján át megérzem az itt leélt életek viharát. Félrerángatom a dróthálót, mely felsebzi az egyik ujjamat, és kitekintek: elragadó kilátás nyílik szárazföldre és tengerre, s nyugat felé a hegyekre is. Napfényes nyarak a Földközi-tengernél. Appassionata. Igen, máris rabul ejtett. Charpy tekintetében türelmetlenség, zakója ujját és vállrészét matatja, miközben mi ajtókat nyitogatunk, rég elfeledett szekrényeket tolunk arrébb, végigfuttatjuk ujjúnkat a többrétegnyi poron és málladozó rovartetemeken, és felpöckölünk vagy kinyitunk egy-egy kapcsolót és csapot, melyek közül egyetlenegy sem működik. Nem érti a lelkesedésünket. – Sok munka – jelenti ki.

10

Kint a késő délelőtti nap meleg és hívogató. Michelre pillantok; egyetlen szó nélkül, csak a szemével üzeni, hogy azt látja, amit én: az elvadultságában is vonzó helyet. Mégis, ha az irányárat valahogy össze is tudnánk kaparni, a helyreállítás olyan sokba kerülne, hogy őrültség volna megvásárolni. EGY KÁVÉHÁZ FELÉ indulunk, Cannes régi kikötőjébe, ahol Michel törzsvendégnek számít. A tulajdonos előjön, hogy üdvözölje. Kezet ráznak. – Bon festival? – tudakolja. Michel bólint, a tulajdonos visszabólint. A társalgásnak ezennel, úgy tűnik, vége is, míg Michel meg nem ragadja a karomat, és be nem mutat. A leendő feleségem, mondja. Gratulálok! Fogadja jókívánságaimat! A tulaj élénken rázza a kezünket, és meghív egy áldomásra. Letelepszünk a kávéház egyik asztalához a járdán; a déli nap égeti az arcomat. Bár még csak április vége van, sok külföldi sürög-forog nagy bevásárlótáskákkal. Jó néhányan odaintenek Michel-nek, s mindig ugyanazt a kérdést teszik föl: – Bon festival? – Michel bólint. Olykor feláll, és kezet ráz valamelyikükkel, vagy francia módra könnyedén arcon csókolja őket. E röpke találkozások többsége jól szabott sportzakós, bő nadrágos, olasz papucscipős hivatalnok típusú férfiakkal esik meg, akikkel mindig üzletről beszél. A cannes-i filmfesztivált megelőző tavaszi tévéfesztivál zárónapja van. Mindkét fesztivál a rájuk szakosodott piacnak van alárendelve. Nekem úgy tűnik, a televízió világát – nem is annyira a filmek eladását, mint a készítését – fényévek választják el ettől a piactól. Csodálom, hogy Michel létezni tud ebben a közegben. Ruganyos léptű pincér teszi elénk lendületes mozdulattal a pohár Côte de Provence rozét, amelyet porcelán csészealátéten olajbogyó, sötét kolbász és szalmakrumpli kísér. Az asztalunkra helyezi az ételt, és szó nélkül távozik. Koccintunk, majd némán belekortyolunk a borba, a délelőtti házon tűnődve. Gondolataink a hivalkodó szállodasor fölött, a fenyőillatú hegy magányában rejtőző talált kincs körül járnak. – Mennyire szeretném, ha megvehetnénk – mondom ki végül. – Szerintem bele kellene vágnunk. Szabadulni akarnak tőle, úgyhogy talán jutányosán megkaphatjuk. – De hogyan tudnánk… ? Michel előveszi a töltőtollat, és a maga elé húzott szalvétán máris számokat, váltási árfolyamokat firkál; a puha papír issza a tintát. A válasz egyértelmű: messze túl van a lehetőségeinken. Vanessáról és Clarisse-ról sem feledkezhetünk meg, előző házasságából született két lányáról. – A font erős – mondom. – Ez nekünk kedvez. De így is nagyságrendekkel fölötte van annak, amit megengedhetünk magunknak. – Fölpillantok az óváros toronyórájára. Egy óra múlt. Charpy ingatlanközvetítő irodája bezárt a hétvégére. De nem is baj. Hétfőn már nem leszünk itt. Én visszamegyek Londonba, ahol esik az eső, Michel pedig Párizsba. Megfordulok, fölnézek a régi halpiacra vezető földútra, majd föl az égre. A rákszínű háztömbök felett csak a zöld hegyek gömbölyű teteje látszik. Appassionata vajon melyikükön bújik meg? – Hétfőn beszélek még Charpyval – szólal meg Michel. – Van egy ötletem. – Micsoda?

11

– Talán eladják részletre. – Kötve hiszem! A PANZIÓ A RÉGI kikötőre néz. Egész délután a jachtok jövés-menését figyelem, és azt, ahogy a kompok ösvényt szántanak a szigetekig. Michel egy utolsó, búcsútalálkozóra ment, és estig nem kerül elő. Elfog a vágy, hogy fölmenjek a hegyre, de tudom, hogy egyedül eltévednék. Inkább agyonütöm a délutánt: olvasok, és jegyezgetek a füzetembe. Nem azért jöttem Cannes-ba, hogy házat vegyek. Michel a fesztiválra készült, és meghívott, hogy töltsem vele ezt a hetet. Igaz, hogy mindig vonzott egy saját „tengerparti ház”, és akárhol járok is a tenger mellett, lett légyen az Finnország, Ausztrália, Afrika vagy Devon, mindig megállok az ingatlanközvetítők hirdetései előtt, megnézek egy-egy telket, meglepetésben bízva, vágyva arra, hogy bejáratos legyek, hogy tartozzam valahová. Ekkora kötődést azonban sehol nem éreztem. Mindennek ellenére őrültség volna megvásárolni Appassionatát. Minden fillért, amelyet életemben kerestem, utazásra költöttem, határokon cikáztam, kalandoztam a világban. Nyughatatlan voltam, száz életet vágytam belesűríteni egyetlen emberéletbe. Sehol nem eresztettem gyökeret. Nincs tőkém. Nem beszélem folyékonyan a franciát; legfeljebb ha annyit tudok, amenynyit az iskolában tanultam. Na és a kertészkedés? Anyám családjának írországi farmján töltöttem gyerekkorom vakációit, és állatorvos feleséget játszottam egy tévésorozatban: nem valami híres ajánlólevél a gazdálkodáshoz. Mégis, ha arra gondolok, hogy helyrehozhatom ezt a régi, tengerre néző olívafarmot és megtelepedhetek valahol, ráadásul azzal a férfival, aki a megismerkedésünk másnapján megkérte a kezemet – szerelem első látásra, mondta –, őrültség, de amióta találkoztunk, az élet egy merő forgószél. Pörgésben vagyunk, mint a ringlispíl. Nem tűnik valami ésszerűnek, de jó érzés. Hosszú listát készítek a teendőkről, csak úgy, játékból, hogy levezessem az izgalmamat, hogy felfogjam a vállalkozás óriás voltát. Közelebb engedem magamhoz a vásárlás lehetőségét, hogy a lázat csillapítsam. Végül, este hat körül, amikor a harangok megszólalnak a szombat esti misére, és amikor már kimerítettem vélt tulajdonlásom minden lehetőségét, leballagok a partra úszni. A víz felüdít. Nincs más rajtam kívül; megörülök ennek. Ajkamon érzem a sós ízt. A hátamra fordulok, és végigpásztázom a partvonalat; egészen az Antibes-öbölig és a mögötte húzódó hegyekig nyúlik. Magamba szívom idegenségét. Az épületek krém- és lazacszínét, a lágy fényt, mely meganynyi festőt idevonzott. Most veszem először észre a csillagvizsgálót egy tőlem jobbra eső hegyen. Lassan átvedlek helybélivé. Valóban tudnék itt élni? Igen. Igen! VASÁRNAP AUTÓZUNK KIFELÉ a városból. A szárazföld belseje felé tartunk, fel a hegyre, úti célunk a hosszú, kanyargó út végi hegytetőn megülő szép, régi város: Vence. Michel meg akarja mutatni a kápolnát, amelynek átépítésével a dominikánusok Matisse-t bízták meg, amikor Cimiez-ben, a Nizza fölötti elegáns hegyi negyedben élt. Amikor azonban megérkezünk, a kápolnát zárva találjuk. Mekkora csalódás! Halk jövés-menésre számítottam, szerzetesek-

12

re és tömjénillatra. Bedugjuk a fejünket a kerítésen, hátha látunk valamit a kertből és az épületből, és Michel a kápolna tetejére irányítja a tekintetemet. A kerámia ragyogó azúrkék. Egyszerű, valószerűtlen és tiszta. És aztán, ahogy a mágnes vonzza a szöget, megindulunk a villa felé. Nincs kerítés vagy kapu, amely megállásra kényszerítene, és szabadon behajtunk a birtokra. Most, hogy Charpy nem lóg a nyakunkon, alaposabban felfedezhetjük a telket. A kockaköves kocsifelhajtón jó néhány töltényhüvelyt találok; körbenézek, vajon mire vadászhattak itt? Nyúlra? – Vaddisznóra – mondja Michel. – Ilyen közel a parthoz? – nevetek föl. – Ki van zárva. A felső teraszon úgy határozunk, hogy mégsem megyünk be. Ha Charpy benyomja az ajtót, az egy dolog, de nélküle nem tesszük. Inkább arcunkat a koszos, ragacsos, repedezett üvegtábláknak nyomva bekukucskálunk. Az iszapbarna spalettákon kifakult és pattogzik a festék. – Matisse kápolnájának kékjére festjük át a zsalukat – mondja Michel. – Azúrkékre. Côte d'Azur. Azúrpart. Az égre emelem a tekintetemet. Kék ég. Kobaltkék. Vanília falak és kék spaletták. Próbálom képben látni: hűvös, mégis vibráló kombináció. – Jó, fessük kékre – motyogom. Sok léc megrepedezett és letörött, nyilván amikor az illetéktelen behatolók vagy a betörők felfeszítették. – Ezeket ki kell majd cserélni – mondja Michel. – Mindent ki kell cserélni. Semmi nem ép. Különös szerzetet látunk, melyet tegnap észre sem vettünk: óriási méhkaptárnak kinéző kenyérsütő kályhát. A főkéményhez tapasztották a felső terasz szintjén. – Ezt le kell bontani! – Magától értetődik! – Nem is láttuk még belülről a garázst. – Fogadok, hogy be van zárva. – Valóban. Mellette két istálló; felső és alsó bejárata lazán lóg a súlyos, rozsdás sarokvason. Szénaillatra számítok bent, de málladozó újságokkal és papírlapokkal teli, degesz kartondobozok töltik meg zsúfolásig. A földön néhány törött kerti szerszám, mind rozsdás és hasznavehetetlen; van még fülét vesztett, repedt csésze, és egy sorban sötét, poros üvegek a fal mellett. Kíváncsi vagyok, kinek az életéhez tartoztak. És mi lett azokkal az emberekkel. EGY HÁZ OLY SOKKAL többet jelent magánál a háznál. És egy külföldi házban mennyi plusz tapasztalat lehetősége foglaltatik! Kitágítja a pszichét, a belső utat – legalábbis ennek ígéretét hordozza. Mi ketten együtt érkeztünk erre az ösvényre. Újdonsült szerelemben, egymás iránti igézetben. A ház, amelyet Monsieur Charpy mutatott tegnap, és a lehetséges farm, vagy annak felújítása két külön dolog. Egy álmot vásárolunk meg. Dédelgetjük a fák metszésén, a gyümölcsök szüretelésén keresztül. Egybekelésünk megünneplésére rengeteg

13

meghívót fogunk küldeni barátoknak és családtagoknak, szerteszét a nagyvilágba… Kiülünk a délutáni napsütésben a medence szélére, egymás mellé, ujjaink egymásba fonódnak, belelógatjuk a lábunkat a feneketlennek látszó, üresen tátongó medencébe. Majd lemegyünk a lépcsőn, és álldogálunk benne, hangosan kiáltozunk, huhogunk, énekelünk. Hangunk visszhangot ver. Addig futkosunk körbe a medencében, míg ki nem fulladunk. Fecskék cikáznak és vadásznak magasan a fejünk felett. Szemünket lehunyva hallgatjuk a csendet. Soha életemben nem sétáltam még üres úszómedencében. Cipőnk talpával összegubancolódott, vastag repkényindákat tolunk el az utunkból, melyek helyén többtócsányi sáros, iszapos esővíz marad vissza, és beszivárog a medence legnagyobb repedéseibe. Megfulladt rovarok lebegnek a pettyezett repkénylevelek között. A falak jóval magasabbak nálunk. Nekinyomom a hátamat a kifakult kék vakolatnak, és úgy érzem, a birtok lelkébe pottyantam – vagyis a lelke mi leszünk –, inkább a vizes méhébe. Ráérősen csókolózunk, pulzusunk az egekbe szökik. Mélyen egymásba nézünk, mosolyogva, túláradó érzelmekkel. Két apró, izgatott lélek e hatalmas térben. Verne Utazás a Föld középpontja felé című könyve jut eszembe. Hatalmasnak érzem magam, mint Tom Thumb. Vagy inkább ugyanolyan kicsinek. Alice vagyok Csodaországban. Akárcsak Alice-t, a kaland, a kihívás összezsugorított, amikor az útra készülődtünk. Megnövünk, nagyobbak és magasabbak leszünk, mihelyt belakjuk ezt a helyet, mihelyt elérjük és tanulunk belőle; kiismerjük millió titkát, s hogy hogyan legyünk jó gazdái. És miközben helyreállítjuk, egyúttal egymást is felfedezzük. Máris szeretem ezt a helyet. Szeretem ezt a férfit mellettem, aki együtt zuhant velem ebbe az őrült álomba. Úgy tűnik, legalább annyira akarja, hogy az álom valósággá váljon, mint én. Úgy tűnik, ugyanolyan energikus és ugyanúgy meghökkent a feladat nagyságától, mint én. – Bár néhány hónapja ismerjük csak egymást, biztonságban érzem magam Michel mellett. Bízom benne. Szerelme nagyvonalú, kockázatokat kedvelő és gyöngéd. Éppen erre volt szükségem – már kezdtem elveszíteni a hitemet. Egy sor rövid viszony és egy meglehetősen köztudott kapcsolat után – mérsékelten ugyan, de a nyilvánosság előtt élek – elszigetelődtem. Kezdett kicsúszni a lábam alól a talaj. Sértődött voltam, és egyre törékenyebb lettem. Független voltam, űzött, és nagyon magányos. A NAP JOBB FELÉ HALAD, készül lebukni a hegyek mögé. Az ég változtatja színét, bővíti palettáját, hogy beleférjen a rőt narancs, a pasztellvörös és a lágy bíbor. – Mi az ott? – kérdezem. – Ott, ahol a nap nyugszik? – Mougins. Ismét fent vagyunk a felső teraszon. Michel rágyújt – bárcsak ne tenné –, ideje indulni. – Megyünk a nap után Mougins-be, és ott megvacsorázunk; túl korán lenne még visszamenni Cannes-ba. Igen, túl korán van még visszamenni Cannes-ba és rikító fényeibe, giccses fesztiváli éjszakai életébe.

14

Lassan gurulunk le a kocsifelhajtón, az olajfateraszok között. A fák virágai magukra vonják a figyelmemet pöttöm fehér foltjaikkal: megannyi apró horgolt virágcsipke. Azáltal építjük a jövőt, hogy felnagyítjuk a múltat, írta Goethe. A HEGYTETEI FALUCSKA, Mougins bejáratánál, ahová az autóknak már tilos a behajtás, találunk egy hívogató kis szállodai éttermet. Teraszáról tágas a látvány, a tekintet meredeken száll alá a mély völgybe, majd tovább, ki a tengerig. Kint, a teraszon foglalunk helyet. Michel rendel két pohár pezsgőt. A tulaj helyeslően bólint, majd eltűnik. Kézzel festett táblát pillantunk meg: 140 FF/szoba ingyenes parkolással. – Jó ár – mondja Michel. Nem egészen tizennégy font. – Jegyezzük meg a legközelebbi alkalomra. Közelebb van a házhoz, csöndesebb, mint Cannes, és olcsóbb is. A monsieur feltűnik a pezsgővel, és közli: – Én vagyok az egyetlen a faluban, akinek saját parkolója van. Elismerően bólintunk. Mohón habzsoljuk az ételt. Ízletes és jutányos is, mivel a menüt választottuk 70 frankért. Előételnek baguette-pirítósra olvasztott meleg kecskesajtot eszem arugula salátával, Michel kecskesajtos-mentás omlettet választ. Nekem szaftos, rózsaszínű, rostonsült báránycomb következik paradicsomos főtt burgonyával. Michel fekete olajbogyós-zsályás borjúpecsenyét rendel. A tulaj a szomszédos var-vidéki Bandol vörösborát ajánlja. Michel általában kitart a bordói mellett, most azonban úgy dönt, hogy kipróbálhatjuk ezt. Testesebb, mint vártam, de illik az ételhez és a felfedezőkedvünkhöz. Michel kis szelet meaux-i camembert-t fogyaszt még a citromos-mandulás sütemény előtt. Én lemondok a sajtról, de csábít egy eddig soha nem látott desszert: égetett levendulakrém. Mennyei, talán soha nem kóstoltam még ennyire érzéki ételt. Jóllakottan és boldogan állunk fel az asztaltól. A tulaj jól tartotta a gyomrunkat, és megnyerte a szívünket. Meglepetésemre, amikor indulni készülünk, bemutat bennünket elbűvölő feleségének. Íme, jelenti be büszkén, a főszakács! HÉTFŐN SZÁMOS BRÜSSZELI telefonhívás után – a tulajdonos, Monsieur és Madame B. ott laknak – megköttetik az alku. A házat és a birtok egyik felét azonnal megvásároljuk, továbbá aláírjuk a szándéknyilatkozatot a fennmaradó két hektár megvételére, melynek kifizetését a villa vásárlásának napjától számított négy éven belül vállaljuk. Michelnek ráadásul az irányár majdnem egynegyedét sikerült lealkudnia. És most itt kell hagynunk Dél-Franciaországot. Jó egy nappal tovább maradtunk a tervezettnél, hogy sínre tegyük a dolgokat. Bár magunk mögött hagyjuk a napot és a tengert, a földközi-tengeri nyüzsgést, és ma este Párizsban több hétre búcsút kell mondanom Michelnek is, a szívem boldogan repes. Ház Dél-Franciaországban. Több is, mint egy ház: egy használaton kívüli farm helyreállítása, festésre váró üres vászon, új élet és valaki új, akivel mindezt megoszthatom. Képzeletben már literes üvegekbe töltöm az olívaolajat, a természet tömérdek folyékony aranyát.

15

ANGLIÁBAN ALIG BÍROK magammal az izgalomtól, míg egy barátom el nem hív ebédelni, és meg nem kér, hogy fontoljam meg jó szándékú tanácsát. Óva int a francia adótörvények, az ingatlanadó, a helyhatósági rendeletek tortúráitól, a napóleoni rendszer maradványaitól. Ha úgy döntenék, hogy az egész tévedés, és el akarnám adni, a franciák öt évig visszatartják a pénzemet. Remegő térddel, döbbenten állok fel az asztaltól. Ezek után találkozom egy másik régi haverommal, aki szerint azért van ez az egész, mert túl titkolózó vagyok. Aztán a családom figyelmeztet, hogy ne kapkodjam el a dolgot. – Végiggondoltad a veszélyeket? – kérdi apám, és kapásból egész listát sorol a korrupció és a csalás csapdáiból, minek összegzéseképpen kijelenti: – Túl forrófejű vagy. Csak nem akarsz egy pocsolyamalaccal egy tócsában hemperegni? Még magamhoz sem térek, anyám telefonál, hogy mikor a nővéremmel vásárolt a Bond Streeten, kiborult, és sírógörcs jött rá. – Be kellett vinniük a Fenwick kávéházba. Nem bírt meg a lábam. – Mi a baj? – kérdezem. – Te. – Én? – Hogy tehetted? Mi ír katolikusok vagyunk – nyögi. Nem válaszolok. Mit is mondhatnék? – Ráadásul külföldi. Hát soha nem nő be a fejed lágya? Egy csöpp eszed sincs! Leteszem a kagylót. Elfog a bizonytalanság, magamba zuhanok. Igaz, hogy forrófejű vagyok, valószínűleg egy csöpp józan eszem sincs, ráadásul eddig azt sem tudtam, hogy titkolózó volnék, és természetesen fogalmam sincs a francia adórendszer útvesztőiről. Mindennek a tetejében nincs is meg a pénzünk a farmra. Elérhetetlen fantázia, egy forgószélszerű szerelem kavarta – amelynek valószínűleg az a rendeltetése, hogy elődeit kövesse. A legjobban azt tenném, ha most mindjárt kiszállnék belőle. Amikor Michel telefonál Párizsból azzal, hogy felhívták Brüsszelből, éppen tetőfokára hág bennem a hisztéria. – Micsoda? – sikítom szerelmes turbékolás helyett. – Madame ragaszkodik a vételár tíz százalékához azonnal, készpénzben. – Képtelenség. Ez teljesen törvényellenes. Hallom, hogy ez a fajta kívánság bevett szokás a francia ingatlaneladásoknál. Foglalónak is nevezik. A vásárló készpénzben kifizeti az irányár bizonyos százalékát, az eladó pedig az ingatlan összértékénél alacsonyabb vételárat ismer el – ezáltal csökkentik némileg az eladót és vásárlót egyaránt sújtó csillagászati adókat. – Ez feketézés! – kiáltom a telefonba eszelősen. – Nincs joga hozzá. – Attól tartok, ez az általánosan elfogadott gyakorlat. Nem vagyok hajlandó vitát nyitni erről. Voltaképpen semmiről sem vagyok hajlandó vitatkozni, és talán túl hirtelen teszem le a kagylót. Azt azonban tudom, hogy amennyiben nem egyezünk meg, ugrik az olívafarm. Az egy hónapja még oly természetes döntés most az őrületbe kerget. Gyakorlatilag mindent, amim csak van, beleértve az egyetlen – és a könyvelőm tanácsa ellenére kötött – biztosításom készpénzérté-

16

két el fogja nyelni ez a kaland. Mi lesz, ha belebukunk? Ha a barátaimnak és a családomnak lesz igaza? Éjjelente rémálmok gyötörnek, beszélek álmomban. Rémület lesz úrrá rajtam. JÓL BENNE JÁRUNK A nyárban. A francia bürokráciának hála, hamar szertefoszlik a reményünk, hogy az alku megköttetik a szabadság előtt. És miközben a szerződés bonyodalmai – például a földterület megosztása – előbb összekuszálódnak, majd elrendeződnek, a font megy lefelé. A számításaink rég nem érvényesek már. Az árfolyamkülönbség miatt a vételár máris húsz százalékkal magasabb. Ha ez így folytatódik, ki kell szállnunk. Idegességemben a hajamat tépem. Michel megőrzi a hidegvérét. Elérkezik július 14-e. Végigrobogunk az ünneplő Franciaországon, hogy még egyszer megnézzük az elhagyatott farmot, de leginkább azért, hogy csillapítsuk az anyagiaktól való bugyborékoló félelmemet, mielőtt bármit aláírnánk. A felső terasz mellett káprázatos fa fogad teljes, gyönyörűséges virágzásában. A tizenkét órányi vezetéstől elgyötörten, mialatt felváltva szundítottunk a kocsiban, hogy a szállodát megspóroljuk, mint hajótöröttek rogyunk le a teraszra, a fenséges fa szomszédságában. Virágjának szirmai elefántcsontszínűek, s bódító illata belengi az egész hegyoldalt. Hajnalhasadás előtt, fejem Michel mellkasán nyugtatva már tudom, hogy ez az illat örökre belém ivódik. Holtomig emlékeztetni fog Dél-Franciaországra és arra, hogy milyen észvesztőén szerelmes vagyok. Nappal az illatok, a látvány, a hőség, a tiszta idő újra levesz a lábamról Michel nyugodt határozottsága pedig kijózanít. Reálisan látom a kételyeimet; valami ismeretlen felé tartok, kilépek egy életből, hogy egy másikban legyek otthonos. A félelmek, akár van valóságalapjuk, akár nincs, részei a változásnak. Aggályainkat félretéve lemegyünk a partra, és megáztatjuk zsibbadt tagjainkat a tenger vizében, átszundikáljuk a délutánt, majd hideg vízzel lezuhanyozzuk a sót és a homokot, mielőtt vacsora és szállás után néznénk a hegy tetei kis szállóétteremben. Amint ránk esteledik, és gyertyafény mellett vacsorázunk a szálló teraszán, diorámás tűzijáték világítja meg a tenger fölötti égboltot, színpompássá varázsolva az egész öblöt. A francia függetlenség tiszteletére történik ugyan – itt, Franciaországban július 14-e, a Bastille bevételének évfordulója, a legnagyobb nemzeti ünnep –, de pillanatnyilag megnyugodott szívemmel úgy érzem, nekünk szól. A MÁSNAP REGGELI VERŐFÉNYBEN Michel felhívja a tulajdonost Belgiumban. Megígéri, hogy kifizetjük a madame által kért előleget, ha viszonzásul beleegyeznek, hogy beköltözzünk a villába, mielőtt a végső szerződést aláírnánk. – Ó, bizonyosan meg akarják kezdeni a munkát, amíg meleg és száraz az idő, igaz? Valóban ez volna a helyzet, ha az előleg nem emésztené fel az összes pénzünket, amit csak össze tudunk kaparni. Az igazság az, hogy Michel meghívta Vanessát és Clarisse-t, tizenhárom éves ikerlányait, hogy töltsék velünk a nyarat.

17

Szeretné, ha jobban megismernének engem, és ha megoszthatná velük a beköltözés izgalmát. Alig várják, hogy lássák a villát, mondja Michel. Egyébként meg egy centünk sem maradt, így nem vihetjük máshová őket. Madame B. elviekben beleegyezik, de ragaszkodik hozzá, hogy a részleteket Brüsszelben beszéljük meg egy ebéd mellett. Mielőtt letenné a kagylót, választási lehetőséget kínál Michelnek: vagy átutalja a pénzt egy svájci számlára még a brüsszeli találkozónk előtt, vagy készpénzben magával hozza a kikötött összeget. Kis híján kiborulok. Egyetlen sou-t sem fogok látni a biztosítási kötvényemből, sem félretett pénzemből, mert mind egy lenyomozhatatlan svájci számlára vándorol, mielőtt bármiben megállapodnánk, vagy bármit aláírnánk. Miért nem vihetünk egy csekket, amelyet ott helyben kiállítanánk a nyavalyás svájci számlájukra, és a kezükbe nyomnánk Brüsszelben? – Gondolom, attól fél, hogy nem tudja majd beváltani. – Ez tipikus! Ezen a szinten már senki nem bízik meg senkiben! Addig hőbörgök és füstölgők, amíg ki nem merülök, és Michel nevetése és szelíd kék szeme le nem csillapítja a hisztériámat. A dolog el van intézve. Két héttel később, a franciák délre való tömeges vándorlásának kezdetekor – ahhoz képest, hogy milyen individualisták, egyszerre olyanok lesznek, mint a lemmingek július végén, amikor nyakukon a nyaralási idény – kis fekete Volkswagen sportkocsimat telepakoljuk régi matracokkal, ágyneművel és a londoni lakásomból nélkülözhető konyhacuccal, majd elindulunk Brüsszelbe. A tervünk az, hogy bemutatkozunk a belga tulajdonosoknak, igyekszünk „jó benyomást” kelteni (azaz elhitetni velük, hogy képesek leszünk kifizetni a házat), aláírjuk a szándéknyilatkozatot, és átadjuk a keservesen megkeresett, Michel aktatáskájában barna borítékokban lapuló pénzünket (hacsak Michel mézesmázos szavakkal rá nem veszi őket, hogy halasszuk az egyezség ezen részét későbbre), és rögvest az „üzletkötés” után igyekszünk vissza Párizsba, ahol a lányok már nagyon várnak. Michel úgy gondolja, nem vet ránk jó fényt, ha a tulajdonos háza előtt parkolunk le a telepakolt, ütött-kopott autóval, mert ez hátrányosan befolyásolhatja az egyezkedést. Amikor tehát megérkezünk Brüsszelbe, a Hilton föld alatti garázsában hagyjuk az autót, és gyalog indulunk a madame titkárnőjétől kapott címre. Alig figyelek az utcákra, és szinte észre sem veszem, amikor megérkezünk a megadott nevet viselő árnyas fasorra. A fejemben kavarog a sok „mi lesz ha?”- kérdés. Mi lesz, ha nekünk rontanak, és elrabolják a pénzünket, vagy ha más erőszakos módon próbáljak kicsalni tőlünk? Honnan győződhetünk meg róla, hogy nem szélhámosok? És még ha ezt megússzuk is, ott vannak az aláírandó dokumentumok… MIELŐTT ÉSZREVENNÉM MÁR meg is álltunk, jobban mondva megdermedtünk egy tiszteletet parancsolóan díszes, kovácsoltvas kapu előtt, melynek magassága egy öles tölgyfáéval vetekszik. – Hála istennek, hogy nem hoztuk ide a kocsit – suttogom, megragadva Michel kezét. Jó három percig csak bámuljuk Versailles e miniatűr hasonmását.

18

– Na nézzük – szorítja meg a kezem Michel, mielőtt megnyomná a csengőt. A kapuszárnyak kinyílnak, és miután végigmegyünk a kavicsos meg mozaiklappal kirakott ösvényeken és márvány lépcsősorokon, főnemesi ajtókhoz közeledünk; ez utóbbiakat libériás inas nyitja ki előttünk. Michel a legnagyobb nyugalommal adja meg a nevünket. Az inas leereszkedő bólintás után erős belga akcentussal közli: – Madame hamarosan itt lesz önökkel. – Jómagam a hiányos franciatudásommal már ezt az egyszerű mondatot is alig értem meg. Felsóhajtok a Damoklész kardjaként fölöttünk függő tárgyalás kilátására. Az inas udvarias, de merev bólintással átvezet bennünket egy Pazar fekete-fehér márvány lépcsőházon, fakóvörös gladióluszok között, be egy tágas szalonba, melyet „Madame írószobájaként” aposztrofál. – Téves filmben, téves jelmezben vagyok – motyogom, miközben leereszkedünk két díszes és aranyozott, valamelyik Lajos-korabeli székre. Mihelyt csukódik az ajtó, és mi magunkra maradunk, felállók, és átsétálok a mennyezettől a padlóig terjedő ablakhoz: hatalmas, tökéletesen gondozott kertre néz. Fél tucat kertészt számolok, akik ásnak, vagy gyönyörű virágokat palántáznak bonyolult elrendezésű ágyasokba. A kavicsos sétányok kereszteződésénél antik itáliai márvány szökőkút, a kristálytiszta víz bugyborékoló mesterműve. Elégedetten bámulom a látványt, míg végül mögöttem kinyílik az ajtó, és rémisztő, feszes frizurás, keskeny ajkú, vastagon púderezett nő lép be: Madame B. Mellette egy alig fiatalabb, ideges madár módjára csipogó nő, akit Madame B. Yvette Pastor néven mint magántitkárnőjét mutat be. Madame B. kimenti a férjét, aki, mint mondja, gyengélkedik. Fürge léptekkel megy beljebb a szalonba, és felszólít bennünket, hogy kövessük. A gyomrom összeszorul: már látom, amint gondtalan nyarunk álma gyorsabban olvad el, mint a belga csokoládé a számban. Helyet foglalunk egy ovális mogyorófa asztalnál, amelynél könnyedén elfér húsz vendég is. Nagy palack Cristal pezsgő érkezik ezüsttálcán. Madame üzenetet küld az inassal monsieur-nek, melyben felszólítja, hogy öltözzék fel, és haladéktalanul jöjjön le; aláírnivaló van. Megállom, hogy ne tiltakozzam. Kezdetét veszi az üzletkötés. Alig egy-egy mondatot értek csak, és kitör rajtam a pánik, amikor hat oldal sűrűn gépelt francia szöveget tolnak elibém az asztalon, hogy olvassam el – az iratok egy példánya, amelyre az én nevem is rákerül. Kisvártatva nyílik az ajtó, és törékeny, sápadt, reszketeg öregember lép be. Elegáns sportruhát és súlyos, drága ékszereket visel májfoltos, pergamenszáraz kezén és csuklóján. Hosszasan mentegetőzik a betegsége miatt. Szavak hiányában együtt érzőn bólintunk. Úgy áll ott, mintha bármelyik pillanatban a padlóra rogyhatna. Madame megparancsolja az inasnak, hogy töltsön egy pohár pezsgőt monsieur-nek. Az visszautasítja, de madame erősködik. Szegény monsieur beletörődik, és a mi egészségünkre és az Appassionatában való leendő szép napjainkra emeli poharát. – Sok tennivalójuk lesz a kertben – mondja.

19

– Ostobaság a kerttel előhozakodni – utasítja rendre őt madame. Monsieur habozik, majd elveszi madame feléje nyújtott töltőtollat, és a papírra veti reszketeg, olvashatatlan aláírását. Én következem. Lenyelem az utolsó kortyot is a kristálypohárból, majd ragacsos kézzel és kalapáló szívvel engedelmesen odabiggyesztem az aláírásomat vagy a monogramomat, ahova madame manikűrözött körme mutat. Halovány mosollyal Michelre pillantok. Istenhez fohászkodom, hogy legalább ő tudja, mit tesz, ha már én nem, és ő átadja madame-nak a borítékainkat. A tárgyalás végeztével Michel feláll. Odahajol Madame B.–hez, aki már nyújtja is csókra az arcát, láthatóan elbűvölve a férfi lovagiasságától és üzleti érzékétől. Ahogy figyeltem kettejük párbeszédét, mintha két párbajtőrvívót láttam volna a páston. Monsieur és én egy szót sem szóltunk. Monsieur a legelső adandó alkalommal sűrű bocsánatkérések közepette visszavonult a szobájába. – De nem mehetnek el csak így! Előbb megebédelünk – mondja madame. Eddig harmadmagunkkal majdnem a fenekére néztünk egy hatalmas üveg pezsgőnek – a mindvégig jelen lévő, madame mögött ülő Yvette a lehető legtermészetesebben emelte többször is poharát eljövendő boldogságunkra; ráadásul háromórás autóút áll előttünk, de anélkül hogy akár egy szót is váltanánk, érezzük, hogy az elutasítás gorombaságnak hatna, és árnyat vethet az üzlet későbbi menetére. Lelkesedést színlelve bólintunk. – Természetesen. – Nagyon helyes. Az 'iltont javaslom. – Madame elnézést kér, és utasít bennünket, hogy kint várjuk meg. – Nos? – kérdezem Michelt suttogva, amint becsukódik madame után az ajtó. – Mi nos? – Megengedte vagy sem? – Chérie, te nem értetted, amit beszéltünk? – Nem minden szót – felelem erőtlenül. – Aláírtuk és pecséttel is elláttuk az engedélyt, miszerint elfoglalhatjuk a villát nyárra, tulajdonképpen ettől a pillanattól már, míg hivatalosan a miénk nem lesz. – Igazán? – Nos, igen, de megkérte az árát. – Milyen árát? – Psszt, chérie, ne kiabálj. Ha nem fizetjük ki határidőre, bármi legyen is az oka, megtartják az egészet. – Micsoda? Minden pennyt, amit ma nekik adtunk? – És mindent, amit időközben a házra költünk. Egyetlen frankot sem követelhetünk vissza. – Édes istenem! Miért mentél bele? – Chérie, a fizetés határideje jövő április. Nincs miért aggódnod. – Jövő április. Az majdnem egy év. Addig rég kifizetjük a házat – sóhajtok megkönnyebbülten.

20

Kint a parkban madame az autónk iránt érdeklődik. Egy pillanatra mindketten zavarba jövünk, bűntudattal gondolva a zsúfolásig tömött, „az 'ilton” föld alatti parkolójában váró kis Golfomra, melyben a „mi” házunk berendezése szorong, ám a mindig nyugodt Michel kivágja magát. – Kissé távolabb álltunk meg, kedves madame, attól félvén, hogy eltévedünk. Madame megértőn bólint, majd tetőtől talpig szemügyre vesz engem. – Rendben – dönti el végül, és odaszól egy arra tébláboló kertésznek, hogy hozza a kocsit a garázsból. – Sportkocsi, de valahogy majd elférnek a hátuljában. Maguk vékonyak. – Pillanatokon belül a lélegzetünk is eláll, amikor a garázsajtó kinyílik, és ragyogó, cseresznyepiros 500SL Mercedes siklik felénk. Egy hajszállal komolyabb valamit vártam volna. – Ő a gyengém – vallja be Madame. – Tudják, nagyon szegény családban születtem. Bemászunk a kocsiba, mely madame indítására, mint valami rakéta lövell ki. A Hilton-beli ebéd közben megtudjuk, hogy ő Belgium leggazdagabb asszonya. – Szegény Pierre – mondja –, nem törődik az anyagiakkal. Csak az érdekli, hogy a kertben szöszmötöljön. Imádja a virágokat és a növényeket. Nehéz helyzetben vagyok. Nem tudom, mit tehetnék érte. Tizenkét éves korunk óta ismerjük egymást. Üzleti vállalkozásba fogtunk, keményen dolgoztunk, és most gazdagok vagyunk, de ő a legszívesebben fel sem kel az ágyból. Nem tud mit kezdeni a felelősséggel, amelyet a pénzünk ró ránk. Mindenhová a titkárnőmmel, Yvette-tel utazom. Pierre legfeljebb csak a nyaralóba jön velem. Kész tragédia. Madame B. egyre jobban kezd hasonlítani egy vérebhez. Arca szétesik, értetlen tekintete a távolba veszik. A rémisztő asszony, akit megismertünk, nincs sehol. Ám ez a hangulata nem tart sokáig – hamarosan int a pincérnek, hogy kéri a számlát, amelyet – szerencsére ragaszkodik ehhez – egymaga egyenlít ki, majd felajánlja, hogy elkísér a kocsinkhoz. Michel és én cinkos pillantást váltunk. Most már nem fedhetjük fel a tényt, hogy a két molyette matraccal megtömött kis töfink nem egészen száz méterre áll az ő Mercedesé mellett, épp a lábunk alatt. Ehelyett ostobának és tisztességtelennek érezve magunkat körbebóklászunk egypár mellékutcát, miközben tudjuk, hogy nevetséges szerencsétlenkedésünk merő időpocsékolás. Ennek ellenére kitartunk amellett, hogy nem találjuk az utcát, ahol leparkoltunk. Madame B. végül feladja, leint egy taxit, hogy visszavitesse magát a háromutcányira lévő Hiltonhoz és búcsúzóul sok szerencsét kíván nekünk. Jó hangulatban, majdhogynem szeretetteljesen válunk el. – Akkor legközelebb a közjegyző hivatalában találkozunk. Majd elfaxolom önöknek a címet – mondja. – Nagyon fogom várni. – Verdeső pillákkal néz Michelre, akár Betty Boop. Későn érünk Párizsba. Michel lányai rosszkedvűek – egész délután várták az apjukat. Alig néhányszor találkoztam a lányokkal, és valószínűleg jobban hat rám a rossz hangulatuk, mint Michelre, aki minden nyafogásra érzéketlenül rohangál a kocsihoz és vissza, tuszkolja befelé a táskákat, s közben mindenkinek

21

külön elmondja, hogy mozogjon, mert különben a szabadság végére fogunk délre érni. – És Pamela? – kérdezi Clarisse. Meglepetten kapom fel a fejemet. Ki lehet Pamela? Clarisse a kapura mutat, ahol lihegve kocog felénk egy elképesztően elhízott német juhászkutya. Pamela elhelyezése felborítja az amúgy is veszélyesen túlterhelt Golfom gondosan kiszámított egyensúlyát, de ami még nagyobb baj, Párizstól egészen Cannes-ig megállás nélkül mennek tőle a szelek. Ebbe bele kell őrülni! Az egy dolog, hogy az ember a keblére ölel egy új családot, de mire Aixen-Provence-ba érünk, komolyan eltűnődöm rajta, vajon fogom-e tudni szeretni ezt a rossz szagú kutyát?

22

Második fejezet VÍZI ZENE Brutális hőség. A víz és a vízforrás felkutatása foglalja le Michel első itteni napjait. Vanessával nekiálltam kiirtani a repkényt az úszómedencéből. Egyetlen metszőollónk van csupán, ezért egyikünk az indákat nyesi, amíg csak sajgó karja bírja, a másikunk ezalatt cibálja, bogozza a hajtásokat, a levágóttakat meg halomba rakja. Úgy tűnik, jó iramban haladunk. Vanessa dolgos, rendes lány, élvezem a társaságát. Egyik lány sem beszél angolul, ami arra kényszerít, hogy előszedjem meglehetősen poros franciatudásomat. Beszélgetéseink nem valami kimerítőek: részemről az udvarias, de őszinte érdeklődésre korlátozódnak egyes dolgok francia neve iránt. A forróság, a kezdetleges körülmények és a megerőltető fizikai munka következtében a kíváncsiságom apad, és végül néma csendben dolgozunk egymás mellett. Michel eközben fel-alá bolyong a hegyoldalban a négy hektárnyi provence-i dzsungelben vízcsövekre vagy kútra utaló jelekre vadászva. Lábszárát összekarmolta a sok tüskés bokor és láthatatlan szikla, de eltökéltsége változatlan. Madame B. említette, hogy van valahol a birtokon egy természetes forrás, de hogy hol, az nem jutott eszébe. – Ha az egész kertet kipucoljuk, megtaláljuk! – közli Michel egyik alkalommal, amikor felfrissülést keresve megáll a háznál. – Clarisse hol van? Vanessa és én homlokunkat törölgetve rázzuk a fejünket. – Sejtelmem sincs, több órája nem láttam. Rád meg rád férne egy gumicsizma meg egy flaska a farzsebedbe – mondom. Vállat von és eltűnik sortjában és máris rojtosodó áruházi vászoncipőjében egy újabb, alig látható ösvényen. Ertem az aggodalmát. Egy teljes vízrendszer beszerelése azt jelentené, hogy bizonyos időre le kell zárnunk a házat. Egyikünk sem ejtette még ki a száján ezt a cseppet sem derűs kilátást. Esténként valamelyikünk vagy akár mindketten elautózunk a faluba, és húszliteres műanyag kannáinkat teletöltjük a következő napra. Most értesülök róla, hogy minden francia faluban és városban hozzá lehet férni ivóvízhez valamely nyilvános helyen. Alapvető jognak számít ebben az országban, hogy – bármilyen szegény legyen is az ember – bárhol ingyen hozzájuthasson tiszta vízhez. Vive la France! Felnevetek, amikor Michel elmeséli ezt az össznépi gondoskodást. Fölöttébb hálás vagyok a Francia Köztársaságnak az előzékenységéért, mert anyagi forrásaink vészesen apadnak. Spórolás ide vagy oda, a villa hiányos felszereltségének köszönhetően kénytelenek vagyunk a lányokat egy szállodában elhelyezni. Természetesen a hegytetei szállodát választjuk, melyben a tulaj nagylelkű ajánlatot tesz Michelnek. Minden reggel értük megyünk Mougins-be; ők addigra megreggeliznek: zsemlye, croissant, gyümölcsíz és tejeskávé (Vanessának forró csoki, mert utálja a teát és a kávét, de folyton csinos, karcsú alakját félti). A lányok reggelije benne foglaltatik az árban (a megmaradt zsemlyék a táskámba vándorolnak, és ebédre fogynak el). Mi Michellel egy kancsó kávét rendelünk két személyre. Ezt csalá-

23

dilag fogyasztjuk el a tulaj teraszán, és míg ő és a felesége a távozó vendégek számláival van elfoglalva, Michel és én lábujjhegyen felosonunk a lányok szobájába, és titokban lezuhanyozunk. Soha nem éreztem még a meleg vizet ekkora luxusnak és bűnnek! A harmadik napon a monsieur szívélyessége észrevehetően csökken; gyanakodva néz bennünket. Félek rágondolni, hogyan üdvözöl majd minket a hónap végén! Michel elmegy a polgármesteri hivatalba, hogy megszerezze Appassionata víztérképét. Csakhogy augusztus lévén, mindenki szabadságon van, aki belenézhetne az aktákba. De még ha dolgoznának is, tudja meg Michel, nem valószínű, hogy lenne információjuk a vízvezetékekről – a ház túl régi, a telek megosztott, és magánkézben van. A vízvezetékeket és a derítőket nem kötelező iktatni. Segítség nélkül kényszerülünk folytatni a keresést. Michel kétségbeesésében megáll egy helyi telefonfülkénél, és felhívja Madame B.–t Brüsszelben. – Találtam egy tározót a hegy tetején, de az odavezető vízvezetékek eltűnnek a bozótosban, és sehogy sem sikerül a nyomukra bukkannom. Honnan jön a tározót tápláló víz? A madame-nak fogalma sincs. A birtokot az egyik lánya kapta ajándékba, aki imádta a lovakat, de a terep a teraszok és meredek lejtők miatt nem volt alkalmas a lótartásra. A lánya soha nem is lakott ott. – Sajnos nem emlékszem, monsieur, ennek közel tizenöt éve. – És az a hölgy, aki bérelte önöktől a birtokot, aki kutyákat tenyésztett? – Sejtelmem sincs, hol érhető el. Több ezerrel tartozik, beleértve a vízszámlákat is. – Ó, tehát vannak vízszámlák? – Magától értetődik! Legalábbis feltételezem, hogy vannak. Ő azonban soha nem egyenlített ki egyet sem. Ebben az egyben bizonyos vagyok. – És… korábban mintha egy kutat említett volna… – Á, a forrás! Igen, azt hiszem, van ott egy kút. Talán a lányom megtartotta a papírokat, de csak szeptember közepén jön haza. Megpróbálunk szolgálni önöknek ezekkel a részletekkel, mire az adásvételi szerződést aláírjuk. Pierre és én holnap elutazunk, úgyhogy sok szerencsét! KORA ESTE VAN. A nap sugarai megtörnek az olajfákon, és árnyékkockákat vetnek a gazos teraszokra. Kettesben ülünk egy jókora csupasz folton – egykori pázsiton – a legfelső terasz oldalában, két áruházi kempingszékben, s egy üveg helyi provence-i rozét kortyolgatunk. Természetesen a vízről beszélünk; most jövök rá, hogy Michel mennyire gyűlöli, ha vereséget szenved. – Ha itt önkényes házfoglalók laktak, és zöldséget termesztettek, akkor kell lennie egy fővezetéknek. Reggel elmegyek a Lyonnaise des eaux-hoz, a helyi vízművekhez, és imádkozom, hogy legalább ők ne húzzák le a rolót egész augusztusra. – Lehet, hogy azok a földfoglalók is azt csinálták, amit mi – mondom, újabb pohár bort töltve. – Micsodát?

24

– Kihasználták a franciák előzékenységét, és a faluból szállították a napi vízszükségletüket. Michel fontolóra veszi ezt a lehetőséget, s én közben elmondom neki, hogy visszavittem a lányokat a szállodába és megígértem nekik, hogy később elviszszük őket Cannes-ba pizzát enni. Pénz ide vagy oda, várják a pizzériát. Érzem, hogy kezdik unni magukat, türelmetlenek a sok nélkülözés és a pillanatnyi főzési lehetőségeink korlátaiból adódó szűkös ételválaszték miatt – minden felszerelésünk néhány londoni serpenyő, egy kétszáz frankos hússütő, egy műanyag salátás tál, itt vásárolt tálcák, kések és villák, papírtányérok és végül Michel valami kempingmicsodája, amely leginkább egy Bunsen-égőhöz hasonlít, de sikeresen felforralja a vizet krumplihoz és a kávéhoz. – A lányoknak semmi bajuk. Valld be, hogy te akarsz kiruccanni egy estére – ugrat Michel. Lassacskán kezdem felismerni az alapvető különbséget közöttünk. Ha az én régi életemben valami nem ment, otthagytam, továbbléptem, vettem egy újat. „Ha nincs konyha, sebaj, menjünk étterembe”, ez volt a tökéletes megoldás számomra. Michel azonban elég ötletes és türelmes ahhoz, hogy összeüssön valami használhatót egy számomra hasznavehetetlennek látszó drótból és fadarabból. – Talán igazad van – ismerem el, és ő elneveti magát, amikor szégyenlősen bevallom, hogy most kerültem életemben legközelebb a kempingezéshez. – Mégis jól érzed magad. A lányok is elégedettebbek lesznek, ha egyszer feltöltjük azt a medencét. Továbbra is azzal nyugtatgatja őket, hogy ha felfedeztük a vízforrást, és rájövünk, hogyan pumpálhatjuk át a víztárolónkba, a hegy tetején lévő kör alakú betontartályba, és a víz szabadon, tömődés nélkül juthat a házba a csöveken, a legelső dolgunk az lesz, hogy feltöltjük a medencét. Hátrafordulva átnézek a medence két terasszal feljebb üresen tátongó, kifakult kékjére és hűvös, kristálytiszta vizet képzelek bele. Igen, a napok kevésbé lesznek unalmasak akkor. – És a szomszédok? – kérdezem. – Beszéltél velük? – Mindenki elutazott. Vagy a strandon van. Igaz is, a strand! Még le sem mentünk! – Hagyjuk egy kicsit ezt a vizet, és menjünk le holnap a partra! – Túl nagy a tömeg – veti ellen Michel, mintha száz éve élnénk már a hegyen. KORÁN KELÜNK. ÖRÜLÖK, hogy olyan férfit találtam, aki hozzám hasonlóan szereti a hajnalokat. A napunk akkor kezdődik, amikor a nap átkukucskál a tornyosuló fenyőkön, és lemosolyog ránk és rémes matracainkra, megvilágítva bronzbarna arcunkat. – Lemegyek a tengerre – suttogom álmosan, miközben régi ruhákat kapkodok magamra. Leautózom a partra, megküzdve a terjedelmes narancssárga szemeteskocsikkal és a nap első mániás dudálójával. Kipufogógáz bűze és a frissen sült kenyér illata lengi be a várost. Az úszással töltött magányos óra, s a friss hideg vizes zuhany után felélénkülök, s egyszerre elfog a tettvágy. Fent a villánál felhajtok egy kávét, mielőtt elmennénk a lányokért. Mennyivel jobb most – nem bírom már, hogy minden napom a tulajdonos mogorva tekintetével kezdődjék. Michel nevet rajtam, hogy túl érzékeny vagyok. De lefogadom, hogy a tulaj te-

25

kintetéből, mellyel a lányok szobájáig kísér, az süt, hogy álmatlan óráiban azt tervezgeti, hogyan nyuvasszon meg bennünket. A reggelinél elmesélem, milyen örömöket tartogat a strand hajnali hétkor, magasztalom a nyugalmat, a még szundikáló nyaralók hiányát, azt, hogy egyetlen lábnyom sem rondítja el a homok aranyát, de mindennél jobban magasztalom a napkeltét. Ó, a napkelte! Fenséges csöndben emelkedik ki a hegyek mögötti titkos mennyországból a nap, meleget és mézszínű fényt bocsátva a vízre, amíg csak a szem ellát, csillámló arannyal vonva be az áttetsző tengert. Mindeme csoda középpontjában vagyok én, fodrozom a sós, mozdulatlan vizet. Miután megosztottam velük áldott pillanataim boldogságát, Vanessát őrült vágy fogja el, hogy velem tartson. Holnap, könyörög, kérlek szépen, Carol, kedves Carol. Nem válaszolok. A testvérével együtt délig húzzák a lóbőrt, ha hagyjuk őket. Kérlek szépen, Carol. Mennyi szorongás van a reménykedésében, milyen szenvedélyesen kérlel, még az ajkát is biggyeszti hozzá. Hogyan is utasíthatnám vissza? Megígérem. Reggeli után a látvány egyetlen egybemosódó párafolt – a hőség ópiumfüstösre maszatolja a környező hegyek kontúrját. Michel elindul a vízművekhez, én pedig Vanessával nekiállok megtisztítani a medence oldalát és alját az utolsó repkényindáktól. Amikor végzünk végre a derékszaggató munkával, megcsodáljuk az eredményt. – Repedezett és öreg – mondja ki Vanessa. – Csak víz kell bele – biztatom, de a medence akkor is furcsán sivárnak hat. A sistergő hőségben felcipeljük a kivágott indákat a teraszokon, és halomba rakjuk, akár egy máglyát, amelyet majd később meggyújtunk – jó néhány hónapig a közelébe sem merészkedünk égő gyufával –, Dél-Franciaországban ugyanis törvény tiltja a tűzgyújtást a nyári hónapokban az erdőtűz veszélye miatt. Amilyen elburjánzott itt a növényzet, ilyen hőmérséklet mellett, s ráadásul víz hiányában a partvidéket végig felégethetnénk. Clarisse-t keresem, de nem látom. Michel tűnik fel, hóna alatt ebédre való baguette-jeinkkel; elcsigázott és levert. A város zajos, piszkos, és tele van emberekkel meg autókkal, mondja, és kifejezetten kelletlen volt a hivatalnok a Vízműveknél, közölte vele, hogy nem adhatnak információt a birtok vízforrásáról a vásárlást igazoló szerződés vagy egy számla hiányában, amelynek egyikével sem rendelkezünk. Ráadásul az utolsó számlafizető neve is szükséges ahhoz, hogy a vízvezetékek hollétét felkutassák. A keresett személy valószínűleg a kutyás hölgy lenne, aki a fizetetlen számlákkal lelépett. Michel mondta Madame B. nevét, de a hivatalnok csak a fejét rázta, majd felszökő szemöldökkel közölte, hogy a testület mintegy másfél éve levelet kapott Madame B.–től, melyben a hölgy azt kérte, hogy zárják el a vizet. – Miért kérte volna? – Franciaországban, ha kikapcsolják a villanyt és elzárják a vizet, a tulajdonosok nem fizetnek településfejlesztési és telekadót – mondja Michel. – Most mi lesz? – Holnap visszamegyek az útlevelünkkel és a szándéknyilatkozattal. Azon Monsieur és Madame B. aláírása is rajta van. Remélem, az meggyőzi őket. 26

– Kakukk, papa! – Á, végeztetek a medencével! Derék. – És Michel már siet is a fényképezőjéért, hogy megörökítse az integető, kiabáló Vanessát Pamelával. Együtt veszik szemügyre a sivár medencét. A legmélyebb résznél három méter is megvan, még a kövér Pamela is szinte elvész benne. Michel kitartásán és azon tűnődöm, hány gallon vizet fog ez elnyelni. AHOGY TELNEK A NAPOK, a ház körül egyre inkább porhalomra hasonlít a telek. Ha fúj a szél, a por mindent belep – a ruhánkat, az edényeket, a bőrünket, csikorog a fogunk alatt. Bármibe fogunk, az biztos, hogy izzasztó, poros munka, de a lányok többnyire vidámak, és a maguk különböző módján segítenek. Hiába ikrek, élvezet kiismerni eltérő természetüket. A kevésbé gyakorlatias Clarisse órákon át vadvirágot szed – apró alakja belevész az elvadult gaztengerbe –, és kiürült boros vagy dzsemesüvegekben összeeszkábált ebédlőasztalunkra: egy téglákra, törött csempére és a kertben talált egyéb törmelékre fektetett falapra teszi őket. Vanessa ellenben örömét leli a nyelv és az információk felfedezésében. Elég jó szintre eljutott az angolban, de egy szót sem hajlandó beszélni velem. Miért nem, kérdezem, de csak megrázza a fejét, és faképnél hagy. Vajon mélyen gyökerező ellenállás dolgozik benne, vagy csak arról van szó, hogy ő van otthon, és nekem kell az ő nyelvét beszélnem? A pékségből hazafelé autózva elhajtunk egy Mas de Soleil nevű ház mellett. Vanessa a villánál kölcsönkéri a szótáramat, és kikeresi a mas szót. Csodálkozom, hogy francia létére nem ismeri, de mint kiderül, ennek a vidéknek a tájszava, farmházat vagy hagyományos provence-i házat jelöl. Vanessa javasolja, hogy kereszteljük el a villánkat Mas des Oliviers-nek. – Tetszik neked a ház? – próbálkozom, de csak rám bámul, és vállvonogatva megy a maga dolgára. Szeretném visszatartani, szeretnék beszélgetni vele, párizsi életéről érdeklődni, de csak amikor együtt dolgozunk, akkor érzek valamiféle kötődést. Bármi is a véleményük roskadozó villánkról – már ha van egyáltalán, hisz végtére is csak tizenhárom évesek –, nem éreztetik. Szeretem bennük, hogy nem bírálják apjuk választását. Nekem nincs gyerekem, és nem is voltam még férjnél. Most vagyok először ilyen helyzetben, és gondolom, olyan ideges és ügyefogyott vagyok, mint bárki más volna a helyemben. Naponta követek el valamilyen botlást, de eddig semmi olyasmit, amit ne lehetne jóvátenni. Perzselő hőségben élünk, szinte meggyulladunk, de teszünk engedményeket egymásnak. A lelki görcsök ellenére, azt hiszem, jó csapat vagyunk. MIKÖZBEN MICHEL TOVÁBBRA IS a vízzel küzd, Vanessa, Clarisse és jómagam nekiesünk a teleknek, tisztítjuk, pucoljuk, hogy számba vegyük, amink van. A nagy felfedezések korát éljük: üres üvegek, vastag, régi toszkán agyagszínű padlócsempék. Lehetséges, hogy a ház eredeti tulajdonosa szállíttatta őket ide, akit a vaskos szándéknyilatkozat dokumentációja szerint Signor Spinottinak hívtak? Signor Spinotti, milánói kereskedő, az Appassionata megalkotója. Tetszik nevének hangzása, és lehunyom a szemem, hogy jobban el tudjam képzelni: pocakos, túláradó, bőkezű. Clarisse tavacskát talált.

27

– Carol! Papa! Gyertek, nézzétek! – Ki gondolta volna? Ebben a száraz édenkertben szív alakú, mintegy két méter hosszú tavacska bukkan elő. Fennmaradt, hiába nőtte be írisz, vadliliom és az ég tudja, még milyen kemény szárú gyomnövény; nem száradt ki, de a vize olyan síkos és sáros, hogy megbecsülni sem tudjuk, milyen mély lehet. – Lehetséges, hogy a mi szökevény kutunk táplálná? Michel letérdelve vizsgálgatja az iszapos sötétséget. – Túl mozdulatlan; nem hinném, de ki tudhatja? – Michel feláll, mivel ismét eszébe jut a vízhiány, és egy helyben téblábol a felhő telén forróságban, a rejtélyen törve a fejét. A sűrű vizet nézem, vágyom rá, hogy belenyúljak, érezzem, amint a bársonyos folyékonyság végigömlik a kezemen, a cseppek lekúsznak és visszacsöppennek a tóba, de tétovázom. Nem tudom, mi leselkedik rám a felszín alatt. Esetleg valami baljóslatú lény kinyúl, és megharap. – Ó, istenem, nézzétek! – A víz megmozdul, majd elcsendesedik megint. Michel lehajol, hogy megnézze, mit bámulok annyira, de semmit nem lát – ahogy én sem. – Valami mozgott benne. Határozottan láttam. Szerintem hal lehetett. – Legfeljebb béka – nevet föl –, hal biztosan nem, chérie. A házat évek óta nem lakják. – Amikor majd lesz vizünk, kipucolom, és akkor tényleg tarthatunk benne halat. – Hmmm. Amikor lesz vizünk… – Michel az órájára néz. – Indulnom kell. MICHEL FELKERESI MONSIEUR Charpyt, az ingatlanügynököt, és ráveszi, hogy írjon egy igazoló levelet, mely az útlevelünk és a szándéknyilatkozat másolatával együtt elég bizonyíték lesz a Vízművek számára, hogy jogosultak vagyunk a vízre. Michel késő délután, diadalmas tülköléssel kanyarodik rá a kocsifelhajtóra. Első útja a garázshoz vezet, elfordítja a főcsapot, de még mindig nincs víz. Néma, elkeseredett pillantást váltunk. Vajon ezért ment bele Madame B. az ár erőteljes csökkentésébe? Olyan farmot vásároltunk volna, melyen nincs víz? Pocsolyamalac a tócsában, figyelmeztetett apám is. – Most mi lesz? – kérdezem. – Holnap kijönnek az áramszolgáltatótól, hogy visszakapcsolják a villanyt. Nem hiszem, hogy ettől függne a víz, de nincs kizárva. Várjunk holnapig, chérie. Ha akkor sem lesz víz, akkor… akkor majd meglátjuk. A PALM BEACH CASINO menti reggeli úszásom nyugalmát Hulot úréhoz hasonló hektikus családi kiruccanás váltotta fel. Még Pamela is velünk tart. Vége a merengésnek, a meditációnak, mely a szűkös keretek közt mozgó házfelújítás kiötlésének leküzdéséhez volt szentelve. Ehelyett a csomagtartó tele van nedves törülközővel, fürdőruhákkal, csöpögő samponosfíakonokkal. Nem is szólva Pameláról, aki legalább húsz kiló homokot hurcol be átázott szőrével. Ahelyett, hogy úsznék, és energiával feltöltve hagynám ott a strandot, hogy

28

nyolcra visszaérjek Michelhez, most harapós lesz a kedvem a csúcsforgalomtól, mert mire a csapat összeszedi magát, még csak lefelé araszolunk a Boulevard Carnot-n. – Nem akarom ezt többé! – sikítok. – Ezek az én reggeli úszásaim voltak! – A kirobbanó energia tehetetlen csendbe vált az autóban. A kiruccanásunk gyászos hangulatúvá válik, és egyik lány sem válaszol, ha szólok hozzájuk. Komolyan duzzognak. Később a felmelegített kávé mellett – ugyanis elfogyott a vizünk és nem maradt időnk megtölteni a műanyag kanisztert, mivel az áramszolgáltató képviselője és egy villanyszerelő fél tizenegyre ígérkezett –, Michel megdorgál. Szeretettel mondja, hogy nem úgy viselkedem, mint egy családtag. – Nem vagy hozzászokva, chérie. De a lányok megértik. – És orromra futó csókot lehel. Egyértelmű azonban, hogy nem értik meg. Bolondnak néznek, és én a legszívesebben a sasharasztba vagy a sűrű fekete vizű tóba fojtanám magam. Miközben boldogtalanságomban elcsellengek, bekapcsolják a villanyt. Sima ügy, legalábbis az elhúzódó víztortúrához képest. Mr. Dolfo, a villanyszerelő jelenlétében Michel újra megpróbálkozik a vízcsappal, de a csövek némák. Egyetlen rekedt hörgést sem hallatnak. – Erről nem tud semmit, ugye? – kérdi Michel Dolfót, aki csak megrázza a fejét, és vállat von. Mégis, hogy ne lógassuk az orrunkat, megünnepeljük a modern élet irányába tett első lépésünket azzal, hogy lerohanunk a legnagyobb szupermarketbe, amelyet életemben láttam, és vásárolunk egy szerény, kisméretű hűtőszekrényt. A visszaúton Clarisse felfigyel egy csomó színes, a falu lámpaoszlopaira ragasztott plakátra. A cannes-i strand tűzijátékát reklámozzák. Clarisse könyörög Michelnek, hogy vigye le őket este a partra. Michel megpróbálja lebeszélni azzal, hogy több ezren lesznek ott, és hogy sokkal jobban látnának a mi teraszainkról, de Clarisse és most már Vanessa is hajthatatlan. Következésképpen Pamelával együtt, akit nem merünk otthon hagyni, nehogy félelmében szívrohamot kapjon, vagy világgá szaladjon, és soha többé ne találjon vissza, besorolunk a lefelé menő autóoszlopba, és megindulunk a nyaralóktól hemzsegő part felé. Minden parkoló és garázs zsúfolásig megtelt; Cannes mellett a legközelebbi hely, ahol a Volkswagenemmel leállhatnék, a mi villánk. Eddigre a legszívesebben hagynám a kocsit, ahol van, s gyalog mennék tovább, de Michel azt javasolja, haladjunk még egy-két mérföldet kifelé, és keressünk egy elhagyatott homokos partszakaszt. Így teszünk; miután leparkoljuk a kocsit, egy kis kőmólóhoz ballagok, és leülök rá. A lányok meglehetősen komoly beszélgetésbe merültek a papájukkal, ezért tapintatosan távol maradok, és a tengert nézem. Úgysem érteném, amit beszélnek, és a korábbi kifakadásom óta úgy érzem magam, mint egy közszemlére tett ideghuzal. A hullámok ezüstösen csillámlanak a holdfényben. A lábamat nyaldosó víz nyugodt és nyugtató, de nem ér el a bensőmet rágó zűrzavarig. Odébb a parton a pirotechnikusok már munkához láttak. Nagy kék, fehér és piros gömbök – a francia zászló színei – robbannak permetté és hullanak alá csendesen. Külföldi vagyok itt, kívülálló. Gyakran utazom, és rendszeresen találtam magam egyedül a legidegenszerűbb

29

helyzetekben, de ezúttal egy árnyalatnyit másként fest a dolog: minden filléremet feláldoztam, elismerem, nem volt ez óriási összeg, de minden vagyonomat bedobtam a közösbe, fejest ugrottam a rózsaszín naplementébe egy férfival, akit alig ismerek, anélkül hogy tudnám, merre tartok. Van egy olívafarmunk, amelyet esetleg nem is tudunk kifizetni, nincs víz, nincs perspektíva, ehelyett van két lány, aki épphogy csak elvisel… Clarisse karját érzem magamon, amint lezöttyen mellém. Meglepődöm. – Hogy elgondolkodtál, Carol. Lesz neked és papának közös gyereketek? – tudakolja minden bevezetés nélkül. – Nem tudom. Lehet. Miért, ha igen, zavarna? Kis ideig erősen gondolkodik, aztán megrázza a fejét. – Nem, csak Vanessával beszéltünk róla. – Tényleg? És mire jutottatok? Ismét gondolkozik egy kicsit; lázas izgalommal várom, mit fog mondani. – Arra, hogy jobb lenne, ha lány lenne. – Miért? – Mindkettőtöknek olyan göndör a haja. Egy fiú fura lenne vele. Ez az ártatlan megjegyzés felvidít és bátorságot önt belém. Később, már lefekvéshez készülve, megkérdezem Michelt: – Beszéltek veled a lányok arról, hogy lesz-e gyerekünk? – Michel derült képpel néz rám. – Nem, de honnan veszed ezt? A medencét firtatták. Szerintük meg kellene kérdeznem valakitől, hogyan kell beüzemelni. – Nem kéne megvárni, amíg lesz vizünk? – kérdezem egy kissé ingerülten. – Ezt az egy luxust ígértem nekik, és szeretném megtartani az ígértemet, ha csak egy kicsi esélyem is van rá. És szeretném, ha lenne valami, amit várhatnak. – Szóval a medencéről beszéltetek olyan elmélyülten? Michel meglepetten rám bámul, majd fáradt mosoly fut szét dióbarna arcán, miközben ingét az öltözőasztalnak beállított kartondobozra helyezi. – Mi a baj? Bemászom az ágyba; egy kiálló rugó hátba szúr, mire átkozódni kezdek, és a fejemre húzom a lepedőt. Michel odajön, és benéz a lepedő alá. – Hé, mi van veled? – Semmi. Csak gyűlölöm ezt a matracot, és zavar, hogy nem zuhanyoztam. MÁSNAP REGGEL MÉG a napi úszásom nélkül is visszatér a jókedvem, és szerelmesen csókolom meg Michelt, amikor elindul lefelé az autópálya melletti szűk és forró üzlethelyiségbe, mely a meglehetősen fellengzős Azúrparti uszodatechnika – Építés és szűrőberendezések – Termékek – Kiegészítők – Szerződések – Tisztítógépek – feliratokat hordja magán. Michel egy vödör klórtablettáért és azért megy, hogy begyújtson egy-két hasznos prospektust. Az ügyintéző javasolja, hogy hívjunk szakembert, tekintve hogy a medence jó ideje üresen áll. Egy órával később buzgó tülkölések közepette uszodakék kisteherautó kanyarodik rá a kocsifelhajtóra. Kifutok.

30

– Kösse meg azt az átkozott ebet, különben ki se szállok! – kiáltja a vezető köszönés gyanánt. Szegény drága Pamela boldogan hortyogott, és csöndben élvezte az istentől kapott újabb szép napot, de most, hogy bevonszolom az egyik istállóba, és egy madzaggal az egyik vaskarikához kötöm, ugatni kezd. A szakértő elégedetten száll ki az autóból. Tagbaszakadt fickó, túlságosan is buggyos nadrágot visel, szeme vérben forog, sötét bajusza lekonyul, és (kevéssel tizenegy óra után) bűzlik az alkoholtól. Egyetlen pillantást vet a medencére, és gúnyosan felnevet. – Ezt a húszas évek végén építették. – És az baj? – kérdezem élesen. Mélyen ülő szemével rám néz, majd egy grimasszal komótosan körbekerüli a medencét, hol lehajol, hol fölegyenesedik, akár egy strucc, teátrális mozdulatokkal méricskél. – Jó tágas és időálló is, de nincs szűrőrendszere. – Szerencsére ezt egyik lány sem hallja, mert tudom, hogy most rossz hír következik. Nem tévedek. Három nappal azután, hogy feltöltjük – vagy még anynyi sem kell –, a víz elalgásodik, és élénk zöld lesz, ami ebben a forróságban komoly kockázatot jelent az egészségünkre. Kelletlenül elismerem magamban, hogy tudja, mit beszél. A lényeg az, hogy nem tölthetjük fel egyszerűen, ahogy elképzeltük; tisztítórendszert kell szerelnünk bele. Amikor a hozzávetőleges összeget meghallom, majd' hogy hanyatt nem esem. A lányok csalódottsága szívet tépő, amikor Michel az ebédnél elmondja nekik a hírt – a magam csalódottságáról már nem is beszélve. Elkedvetlenedve megyünk vissza a kipucolt kis tisztásunkra. Michel hirtelen nekividámodva integet, hogy jöjjünk le: – Van egy ötletem! – kiáltja. – Elég az ostoba ötletekből, papa! – inti le Vanessa, és még csak oda sem néz. – Ez az egész hely egy ostoba ötlet – mormogja a testvérének. Gombócok gyűlnek a gyomromban. – Zseniális ötlet, édeseim – ravaszkodik Michel. – Kitaláltam, hogyan hasznosíthatjuk az üres medencét. Ám a lányok a fejüket sem fordítják arra. Látom, amint Michel a vereségtől csüggedten elballag. Aztán mégiscsak fogja a régi rádiós magnónkat, és leviszi a medence lépcsőjén. Kíváncsi leszek. – Nézzétek a papátokat – biztatom a lányokat, de azok nem engednek. Michel elégedetten megáll az üres medence közepén, maga mellé állítja a viharvert magnót, és betesz egy kazettát. Sting hangja, basszus és akusztikus gitár visszhangja verődik vissza a falakról, és száll fel a teraszokra, ahol mi hárman robotolunk az izzasztó hőségben. A lányok arcáról öröm söpri el a haragot. Ledobjuk a szerszámainkat, és vágtában indulunk meg a zene felé. Porosan, lesarlózott gazzal kidíszítve állunk meg a zene ütemére tapsoló Michel mellett. – Minden rosszban van valami jó – nevet ő és kék szemével rám kacsint. Pamela értetlenül morog, látva, hogy táncolunk és hujjogatunk, mint megbolondult indián asszonyok.

31

Ebbe a bizarr jelenetbe érkezik egy fehér Renault kisbusz. A villanyszerelő, Mr. Dolfo az. Ferdén néz ránk és a kövér német juhászra, utóbbi veszettül ugat, nem is őrá, hanem sokkal inkább miránk. Mr. Dolfo félrevonja Michelt, mintha nem lenne értelme bármit is mondani három ilyen hisztérikus nő előtt, és komoly, titkosnak tűnő beszélgetés kezdődik közöttük. Előző este, mondja Mr. Dolfo Michelnek, együtt poharazgatott az egyik kollégájával, aki vízvezetékszerelő és kéményseprő. Véletlenül szóba hozta a víz nélküli ház új tulajdonosainak gyötrelmeit. Micsoda véletlen! A kollégája itt született és nevelkedett a faluban, és legénykorában vadászni is szokott a birtokunkon, tudja, hol a vízforrás. Mr. Dolfo felajánlotta, hogy este elhozza Mr. Di Faziót. Nagy az izgalom. Rohanok a faluba sörért, egész kartonnal veszek, és behűtöm az új kis jégszekrényünkbe, hogy megkínáljam megmentőnket, bár a vízhez jutás már annyira reménytelenné vált, hogy hinni sem merünk benne. Gondoltam volna valaha, hogy a csapból folyó víz látványára megremegek majd az örömtől? A NAPPALI FORRÓSÁG OKOZTA nyúlósság oszlani kezd. Dolfo fordul rá késő délután a kocsifelhajtó emelkedőjére Renault kisbuszával – amellyel, amint később felfedezem, képtelen tolatni! Mögötte leginkább egy kiszolgált buszhoz hasonló alkalmatosság pöfög –, benne Mr. Di Fazio. Koszos kék overallos fickó száll ki, és a tiszta, ragyogó napsütésben tetőtől talpig kormosán áll előttünk. – Kéményt tisztítottam – mondja harsogó nevetéssel. Azonnal megkedvelem erős, countryzenéhez hasonlóan pattogó provence-i akcentusával együtt, és hideg sörrel kínálom. Úgy fogadja el, mint egy csintalan fiú, feltűnően körbenéz, mintha valaki figyelné. Megveregeti tekintélyes pocakját, néhány mohó nyelettel leküldi a sört, és pajkosan motyog valamit a feleségével és a szigorú diétájával szembeni engedetlenségről. Michel és a két férfi gyalog indul el. Michel később elmondta, hogy a birtokhatáron túl leereszkedtek a köztünk és a falu, s onnan tengerhez vezető keskeny ösvény közötti völgybe. Ott, lenn a völgyben bukkantak rá egy ól nagyságú kőházra. – Íme a vízaknájuk! – jelenti be Di Fazio. Nem is tudtuk, hogy ezt a kis kunyhót nagyszerű olasz elődünk, Signor Spinotti rakatta, mégpedig Appassionata építésének évében – akkor még ez a völgy és a mögötte elnyúló hegyek is a birtokhoz tartoztak. Ma ez a darab föld a marseille-i szindikátus tulajdonában van. A kis kőház azonban, mely az áramot, a vízórát és az elektromos pumpát rejti, a villa tulajdonosáé, akinek joga van odajutni a vízaknához. Mivel a ház vastag faajtaja be van zárva, Di Fazio habozás nélkül betöri; Michel megnyugodva pillantja meg a kint, a földfelszín fölött elhelyezkedő főcsapot. A három férfi előbb kinyitja a vizet, mely abban a pillanatban zubogva ömlik a vízgyűjtőbe, megtöltve a méternyi mély, betonozott árkot. – Most rákapcsoljuk a villanypumpát – folytatja Di Fazio, és int Mr. Dolfónak, átengedve a dicsőséget. A pumpa riszálni kezdi magát, akár egy hájas hastáncosnő.

32

– A víz innen a hegy tetején lévő tározóba folyik, onnan meg le a házba. Michel és a két mesterember egy utolsó elégedett pillantás után behúzzák maguk mögött az ajtót, és visszatérnek a villához egy második, megérdemelt hideg sörért. Di Fazio nagyot kortyol az üvegből, és felkacsint a hegy gerincére. Mint néma filmstatiszták, állunk mögötte, követjük a pillantását, s reménykedve várunk. Feltűnően nagy fekete-fehér pillangó rebben el mellettem. – Még két óra – közli új vízvezetékszerelőnk szakértelemmel, és csak istenéhez fogható bölcsességgel. Két óra. Suttogva ismételjük, mintha a csoda túl hihetetlen lenne ahhoz, hogy hangosan kimondjuk. Két óra múlva lesz vizünk! – Mennyi az idő? – kérdezi Vanessa, aki mindig mindent pontosan akar tudni. Clarisse vállat von. Elhagyta valahol az óráját, amikor vadvirágot szedett, és ágakat válogatott virágcsokorkölteményeihez a lekaszált rekettyéből, amelyet Vanessa és én tizedeltünk meg. – Fél hét. – Akkor fél kilenckor, igaz? Hipp, hipp, hurrá! ELÉRKEZIK S ELMÚLIK fél kilenc. A víz csak nem jön. Minden félórában valamelyikünk megteszi a tikkasztó utat fel a hegyre a fogyó estéli fényben, hogy megérkezett-e odáig a víz. Mindegyikünk félholtan, fejét rázva tér vissza. Még nem. Öt órával később, amikor alváshoz készülünk, még mindig nincs víz. Di Fazio másnap reggel ismét eljön. Michellel együtt, aki már a birtok minden négyzetcentiméterét ismeri, kerti ollóval és kaszával felszerelkezve bejárják a hegyoldalt és a teraszokat, törött, lyukas csöveket keresve. Egyet sem találnak. Tehát nem tudni, hogy a víz miért nem érkezett meg a tározóba. Végül ismét a vízaknánál kötnek ki; ott észreveszik, hogy a villanypumpa, mely egyetlen mozdulatra működött, kiadta a lelkét. Nyilván nem bírta a terhelést a tétlenség hosszú évei után. Új pumpát kell vennünk. Ebéd közben Mr. Dolfótól megtudjuk, hogy az új pumpa beszereléssel együtt mintegy tízezer frankba, azaz ezerötszáz dollárba kerül. Ez rossz hír. Tízezer frank több, mint amennyi pénzünk maradt, és a hotelszámlát sem fizettük ki. Köszönetet mondunk Mr. Dolfónak és Mr. Di Faziónak a segítségért, és azzal búcsúzunk tőlük, hogy jelentkezünk, amikor legközelebb jövünk a tengerpartra. Kézfogás után tapintatosan távoznak. Egyértelműen csalódtak bennünk. BARÁTOK ÉRKEZNEK KÉT autóval Angliából, ideszállítottak régi bútordarabokat és két hatalmas agyagkorsót, melyeket Krétán vásároltam; jól mutatnak majd a medence lépcsőjének két oldalán. Másféle ajándékokat is hoztak, s ami a legfontosabb, utánam hozták a postámat. Nyíltan bevalljuk, mennyi csalódottságot okozott a víz. Elkészül a saláta ebédre, és Michel egy aperitif mellett meséli el a vízkeresés gyötrelmeit, miközben én bevonulok a hálószobánkba, hogy a nagy halom levelet elolvassam. A legtöbbje kidobni való szemét; távoli barátok írták őket, akik hallották az új híreket – istenien hangzik, drágám! –, és máris jönnének látogatóba; egy levél pedig az ügynökömtől érkezett. Az ügynököm küldeményei kétfélék: vagy a rajongók leveleit postázza utánam, mely esetben

33

a boríték vastag, vagy csekk lapul bennük. Ez a mostani boríték karcsú. Reményeim erősödnek. Remegő ujjakkal szakítom fel a borítékot, és imádkozom, hogy a csekk ne valamely nevetséges összegre legyen kiállítva, mint például 47 pennyre, mint egyszer, amikor egy Botswana-közepi eldugott kábelcsatorna vásárolt meg egy műsort a BBC-től. A borítékban lapuló levél az All Creatures Great and Small ismételt eladásából és ismétlési díjából származó bevétel összegét igazolja, melyet közvetlenül átutaltak a londoni számlámra. A csekk bőven fedezi a vízpumpa árát, sőt a medence tisztítórendszerének első részletét is kifizethetjük belőle. Nemcsak a mai napunk, de az egész nyarunk meg van mentve. Mint valami eszelős, rohanok ki a legfelső teraszra, az igazolást győzelmi zászlóként lobogtatva. Az alattam levő szinten az asztal körül ülő család és a barátok megéljeneznek, és poharukat emelik rám, amikor közlöm velük a hírt. Michel elszáguld a kocsival, hogy felhívja Mr. Dolfót, mi, többiek pedig megterítjük az asztalt az ebédhez, és kazettát cserélünk a medencében. Funkyzene visszhangját veri vissza a domboldal. A vízmizériánk a végéhez közeledik. Hogy mennyi mindent készpénznek veszünk a városi életben! A mindennapi rituálék: a fogmosás, a tisztálkodás, a tusfürdőzés, az, hogy samponhabos turbánt kanyarítunk a fejünkre, az itt mind hatalmas, új élmény. Vanessa felfedez egy helyet, ahol ereszt a vízvezeték, és a víz akár, egy gejzír, fröcsköl a magasba. Vanessa körbetáncolja, a sáros földön szökdécsel, kacagva és hujjogatva csapkod és pancsol. Szertelen kiáltásai átvágják a mozdulatlan forróságot, s még a tücsköket is elnémítják. – LATJÁTOK, A HÁZ DÉLNYUGATRA néz. A cannes-i-öböl, a Fréjus-hegyfok és a sebesen áramló Napoule van alattunk, és ha lábujjhegyre állunk, vagy létrán felmászunk a lapos, kavicsos háztetőre, tisztán láthatjuk a cannes-i-öböl előtt, az Antibes-tól nyugatra fekvő, Iles des Lérins-nek nevezett két szigetet. Napnyugta után, amikor az utcalámpák kigyúlnak a Fréjus-hegyfok körül kígyózó parti út a felső teraszunkról nézve úgy hat, mintha elejtettek volna egy értéktelen gyémánt nyakláncot, s ott hagynák, hadd csillogjon a horizont nyugati felén. Az Esterei hegyei olykor sötétkékbe hajlanak, akár egy japán festményen. A rózsaszín naplementét nézve mindig az a képzetem támad, hogy flamingók szálldosnak át a délibábon. A barátaink kezdenek éppúgy beleszeretni roskatag villánkba, ahogy mi is beleszerettünk. Nem vagyunk többé egyedül, nem kergetünk délibábokat. A VENDÉGEINK ÁLTAL elfoglalt szobáknak köszönhetően a tulaj telt házzal üzemel. Kiakasztja a táblát – Megtelt -, és az illegális zuhanyozások csipcsup ügye egy vállrándítással és egy pohár borral véget ér. Kiegyenlítjük a számlát, mialatt a lányok csomagolnak, s aztán magunkkal visszük őket a villába – ők is izgatottak. – PAPA, PAPA, GYERE gyorsan! – kiabál Clarisse. Mindenki leteszi a szerszámot, és arra a teraszra fut, ahol a lány integet. Vanessa mellette; térden állva bámulnak bele a tavunkba. – Hal van benne!

34

Megmondtam! Azóta a délután óta, hogy felfedeztük a tavacskát, többször is visszamentem, s megpróbáltam áthatolni füstüveg felszínének rejtélyén. Clarisse, akit szenvedélyesen érdekel minden vadon élő lény, az utóbbi órában kancsóval vizet töltött – működő csapunkból! – a kis tóba. A friss víz felkavarta az iszapot, és megbolydította a felszín alatti életet. A felhígult, haraszt árnyalatú, színültig töltött mélyedés felszíne alatt három nagy halat látunk – jó lábnyi valamennyi. – Hihetetlen! Négyen négykézláb hajolunk a víz fölé. Vagy pontyok, vagy óriási aranyhalak. Aztán egy újabb tűnik fel. És még egy! Végül ötöt vagy hatot számolunk, esetleg hetet is, de nehéz pontosan megmondani, mert fickándoznak és alámerülnek. Mindenesetre az első három volt a legnagyobb. – Hogy éltek meg mindez idő alatt? – kérdezem. – Planktonokon, a természetes vegetáción. De így is csoda – felelt Michel. Appassionata életének újabb felfedezése – a mozgalmasság. Mindennap újabb és újabb csodák izgalmát hozza. ÉS AKKOR, MINT SZÜRKE SZAMÁR a ködből, meglehetősen kellemetlen vendég bukkan fel, egy idősödő úriember, aki Michelt keresi. Író; reménykedik, hogy Michel megveszi a forgatókönyvét. Hogyan talált ránk, tűnődünk, de sehogy sem jövünk rá. Szerencsére a körülményeink olyannyira primitívek, hogy nem szükséges mentegetőznünk, amiért nem marasztaljuk nálunk, de az udvariasság és Michel végtelen nagylelkűsége azt diktálja, hogy hívjuk meg vacsorára. Kis társaságunk vele már tizenegyre rúg. Nyílt tűzön készítjük a vacsorát – így együtt főzhetünk, és nem unatkozunk közben. Most, hogy ideiglenes konyhánkban van folyó víz, könnyedén megmossuk a zöldségeket a salátához. Az óriás magnóliafa alatt eszünk – idelátszik a tenger és a hegyek is. Az Angliában vásárolt antik olajlámpa aranyba játszó, pisla fénye ad világosságot ezen a kései órán. A medencébe csörgedező víz elnyomja Billie Holiday Könnyű megélhetését. De nem törődünk vele. A vízcsobogás zene füleinknek – csakhogy akárhogy számoljuk, legalább három hétig tart, míg a medence megtelik! Chris, egyik régi barátunk felajánlja, hogy házavató ajándékul gumitömlőket vesz. Erre iszunk, és biztosítjuk, hogy bármikor kedves vendég lesz, amikor csak erre jár. Elmeséljük a vízmizériát váratlan vendégünknek is. Válaszul, akár egy megkeseredett Kasszandra, megjósolja: – Amivel egyszer már baj volt, azzal lesz is mindig. Spanyolországi házamban… – és élvezettel meséli el szánalmas történetét, mintha legalább ennyi balszerencsét kívánna nekünk is. Az asztaltársaság elhallgat, már csak a csordogáló víz hangja hallatszik és az álmatlan tücskök távoli muzsikája, a Jó reggelt, szívbaj! foszlányaival elegyítve. – De a probléma megoldódott. Van vizünk – vágok közbe vidáman. – Bor meg mindig is volt – tromfol rá Michel, és tölt mindenkinek. KÉSŐBB ÉTELLEL-ITALLAL ELTELT vendégeink megindulnak a kocsifelhajtó felé, s onnan fel a hegyre, ahol a kis szálloda barátságos kényelme várja 35

őket, és talán még egy utolsó ital a bárban. Buzgó puszilkodás és ölelgetés következik, sok pityókos heccelés, tucatszor elismételt „jó éjszakát!”, jópofizás és számos ígéret a partra és a bolhapiacra való kirándulásra az elkövetkező néhány nap folyamán. Végül, az utolsó autók távolodó zúgásának elültével magunk vagyunk. Családilag. Mielőtt bemennénk, kis ideig elüldögélünk a csillagok baldachinját nézve, lazán átkarolva egymást; egy férfi, őt imádó két lánya és az új nő. Egy színésznő. Másfajta nő, teljesen másmilyen, mint a mama. És ezzel keveset mondtam. Alkalmanként zavart vagy bűntudatot olvasok le a lányok arcáról, különösen ma, amikor vastag levelet kaptak a mamájuktól, és úgy csaptak le rá, mint a vércsék, majd elvonultak vele hálószobájuk magányába. Tisztában vagyok vele, hogy azzal, ha kedvelnek, úgy érezhetik, hűtlenek az anyjukhoz vagy a szüleik régi életéhez, mégis úgy érzem, közeledünk egymáshoz. A munkás napok utáni fáradtságban, a nyúlós, forró estéken, a csöndben vagy a közös nyelv hiányában, a szúnyogok danájában időzve lassan merem azt hinni, hogy kezdjük elfogadni egymást. Egy ölelés után elvackolódunk, ki-ki a maga ágyában. Michelt előveszi a hátfájása. Szerintem a sok hegymászás és a régi, hepehupás matracon való alvás következménye, de úgy tűnik, az alvásban nem zavarja, míg az én éber fejemben egymást kergetik a gondolatok; például hogy menynyire jó lenne venni egy rendes ágyat. Ennek ellenére boldog vagyok. Szeretem a mellettem nyugodtan szuszogó férfit. Szeretem ezt a régi házat, bár kezdem felfogni, milyen óriási fába vágtuk a fejszénket. De nem hajt bennünket a tatár – ez az első nyarunk, és a ház hivatalosan még nem is a miénk. Ezzel az akadálylyal – jóságos isten! – még meg kell küzdenünk. Egyelőre van vizünk és villanyunk, s ez a kettő elég is az itteni léthez. Holnap kezdik a medence tisztítórendszerének beszerelését. Van nyári kerti sütőnk, rengeteg friss zöldség a színpompás cannes-i piacról, sok finom sajt, kemencemeleg kenyér és üvegszám a helyi bor. Mi hiányozhat még? Michel megígérte, hogy legközelebb, karácsonykor, megtanít nyílt tűzön főzni. Testhelyzetet váltok, igyekszem kerülni a rugókat, és bekuporodni Michel puha hátának ívébe, s épp rákészülök, hogy első itteni telünkről álmodjam: hasábfáról, nyílt tűzön sütött pulykáról, gombászásról, amikor kopogást hallok a fejem fölött. Felnézek a meleg, csillagos sötétbe, és próbálom kitalálni, honnan jöhet a hang. A háznak lapos a teteje. Talán valami kicsi állat szaladgál rajta? Majd amint a zörej gyorsul, és egyre dühödtebbé válik, ráeszmélek, hogy esik. Igen, esik az eső. Most először, amióta itt vagyunk. Szorosan magamra tekerem a könnyű nyári takarót, és hallgatom az eső kopogását. Nyári eső, annyi tikkasztó és víztelen nap után. És mennyi új illatot hoz majd az ázott természet! Vékony erecskében folydogál a vizünk a medencébe, és mintha csak a segítségére sietne, az ég is megnyitja a csatornáit. Micsoda felhőszakadás! Azzal alszom el, hogy egész patakok folynak a fejem felett. Másnap reggelre eláll az eső. A talaj nyirkos és földszagú, a levegő tiszta, letisztult róla a sűrű, nyúlós forróság. A szokásostól eltérően én kelek először, és álmosan tapogatózom a konyhába, hogy kávét főzzek. Óriási a meglepetésem, amikor nedvesnek érzem a pad-

36

lót a lábam alatt és lenézve három pocsolyát fedezek fel a padlócsempén. Először szegény Pamelára gyanakszom, hogy az éjszaka leple alatt besurrant a konyhába némi étel reményében, és odapisilt. Majd úrrá lesz rajtam a rémület. A mennyezetre pillantva három lyukat veszek észre a pattogzó gipszvakolaton. Apró lyukak csupán, alig ceruzavastagságúak, de veszélyesek, mert áteresztik az esővizet. – Michel! Beázik a tető!

37

Harmadik fejezet NYARALÓ VADDISZNÓK ÉS HENRI Egyetlen lyukas fityingünk sem maradt, amit a tetőre vagy a konyhára vagy a vakolásra, avagy a ránk váró feladatok bármelyikére fordíthatnánk. Ráadásul a házat sem fizettük még ki – éjjelente verejtékezve riadok fel, Madame B. kikötésétől kísértve: ha bármi történne, mindent elveszítünk. Egyértelműen többet fektettünk már be, mint amennyit eddigre képzeltünk – az első nagy akadály azonban, a vízhiány szerencsésen elhárult, és a lányokra tekintettel Michellel együtt úgy döntünk, hogy nem törődünk a többivel, és lazítunk. Megengedjük magunknak, hogy vakációzzunk. Éjjelre nyitva hagyjuk a szárnyas ajtót, hogy a pirkadat első fénye késlekedés nélkül betalálhasson hozzánk. A szobánk két illatozó eukaliptuszfa, egy portugál tölgy és egy leveléiben az olajfára emlékeztető, ezüstös örökzöld által részben beárnyékolt, elhanyagolt hátsó teraszra néz, ahol Michellel kettesben szoktunk időzni. Itt reggelizünk, mialatt a lányok alszanak: pirítóst, friss gyümölcsöt, kávét. Szeretem ezt a teraszt, bár az egyetlen, amely nem a tengerre néz; rejtekében úgy érezzük, ez a mi kettőnké. A fák hegyén átszűrődő kelő nap mintegy a keblére ölel bennünket, újabb meleg nap ígéretét hordozva. Mialatt én felteszem a kávét, Michel leugrik autóval a kilométernyire lévő falusi pékhez, aki hajnali három óta süt. Meleg, friss baguette-et és csokoládés kiflit hoz tőle, mely olyan könnyű, hogy szinte érintésre elolvad, és vesz sablét is, nagy, kerek mandulás kekszet, melyet örökös fogyókúrázásomnak fittyet hányva Pamelát megszégyenítő mohósággal tömök magamba. Mostanra leszoktunk reggeli strandútjainkról. Ehelyett a medencéhez megyek, és a lépcsőn ereszkedem bele, mert még mindig kevés ahhoz a víz, hogy ugorjak; a sekélyebb részén a combomig ér. Belecsobbanok, és kutyaúszásban elaraszolok a mélyebb végébe, ahol úszhatom egy-két tisztességes hosszt. Igyekszem nem nagyon csobogni, hogy ne ébresszem fel a lányokat, akik délig alszanak, csak akkor engedik be a szobájukba a vakító, forró fényességet. Az elmúlt két hét hajtása után kényelmesebb ritmusra váltunk, amit nem esik nehezünkre megszokni. Elkezdem írni a regényemet – az elsőt –, melynek a váza kész, és Michel már el is intézte, hogy Ausztráliában tévésorozatnak megfilmesítsék az év végén. Michel szinte egy pillanatra sem válik meg a fényképezőgépétől – a fotózás a szenvedélye. Készülnek persze pillanatfelvételek a házról „előtt és után” a leendő albumokba, de többnyire növényeket, s azok közül is inkább virágokat fényképez. Órákat tölt azzal, hogy a lencsén át figyeli egy sárga virág vagy egy vadrózsa porzószálát. Elképesztő, hányféle virág maradt életben a kert tüskés dzsungelében, és találta meg valahogy az utat a fény felé, feltartva fejét, dús virágokat bontva. Kezdek felfigyelni a Clarisse és Michel közötti hasonlóságra, ahogy hallom, hogyan vitatkoznak egy rügy bonyolultságáról, a levelek tollvékonyságú erezetéről, egy páfránylevél alakjáról, vagy akár egy fűszálról. Órákra eltűnnek kettesben láthatatlan ösvényeken, hogy a természet újabb csodáit fedezzék fel. A föld igaz gyermekei ők – ahogy mi is, a magunk módján: mind a négyen Bikák vagyunk!

38

Valamelyik forró, eseménytelen délután, mialatt Michel és Clarisse felfedezőútra mennek, Vanessa pedig egyik ropogós almát a másik után rágcsálja, napozik, tanul vagy hosszú haját mossa, miközben méhek milliói gyűjtik zümmögve a mézet, nekilátok, hogy leltárt készítsek a birtokról. Kezdetnek összeszámolok ötvennégy olajfát az első teraszoktól a ház két végéig. Lehet még belőlük távolabb, a hegyoldalon is, de egyelőre képtelenség a közelükbe férkőzni. Próbálok olajfákról hallott vagy olvasott meséket és mítoszokat az eszembe idézni. Bizonyosan a legősibb fa a világon. Provence-ba a görögök hozták, azt hiszem, kétezer éve, vagy annál is régebben, amikor a Földközi-tengeren kereskedtek. Szándékomban áll a mi fáinkat gondozni. Az olíva keserű gyümölcs, közvetlenül a fáról szedve nem fogyasztható. Fogyasztásának négyféle módját ismerem: lehet kisajtolni olajnak, lehet üvegben tartósítani vagy sós vízben marinírozni, és aperitif mellé vagy salátához fogyasztani, lehet felfőzni, vagy lehet tapenade nevű pépet készíteni belőle, melyet egy bizonyos Monsieur Meynier talált ki Marseille-ben a 19. század végén. A péppé tört gyümölcshúst szardellával keverik (legjobb a friss szardellagyűrű, abból is a camargue-i), és kapribogyót tesznek hozzá. Meleg pirítósra kenve, jól behűtött borral felséges csemege. A neve a tapeno szóból származik, amely provanszál nyelvjárásban kapribogyót jelent. De talán ezek a régi fák mást is adnak, amiről még nincs is tudomásom. Amióta itt vagyunk, megtanultam, hogy az élőfa jobban ég a nyílt tűzön, mint bármilyen másik, márpedig nekünk rengeteg élőfánk lesz, mivel minden fára ráfér az alapos metszés – túl magasak és sűrűek. A tökéletesen metszett olajfa ágai közt át tud repülni a fecske, anélkül hogy a szárnyával súrolná. Apránként szedegetem össze az értesüléseket. A birtokon bóklászva megfogadom, hogy amikor legközelebb lemegyek Cannes-ba, veszek egy kézikönyvet az olívafarmok gondozásáról. De bármennyit tanulok is róla, szükségünk lesz egy szakemberre, akire rábízhatjuk ezt a nagy szakértelmet igénylő munkát; itt délen ez tiszteletre méltó foglalkozásnak számít. Sejtésem sincs, hogyan fogjunk hozzá, de bízom benne, hogy idővel megtaláljuk a megfelelő személyt. Négy mandulafánk van, melyek közül a legnagyobb a medence szintjén nőtt a háztól jobbra, az elfagyott narancsliget mögött. Meglehetősen bizonytalan szögben dől előre; vissza kell vágnunk, és meg kell támasztanunk, mielőtt egy misztrál tövestől kitépi. Nagyon nem szeretném elveszíteni. A legjobb helyen áll ahhoz, hogy púderrózsaszín virágaiban az összes tengerre néző teraszon gyönyörködhessünk. A mandula korábban virágzik, mint a többi fa, és számításaim szerint az első virágok itt már februárban kifeslenek, ősszel pedig a puha, szőrös hernyókhoz hasonló zöld héjból kipattintott csonthéjas gyümölcsöt nyílt tűzön megpiríthatjuk. Apró narancsfaligetünk szánalmas látványt nyújt: mind a hat fa halott. Kivágom őket, mielőtt bezárjuk a házat a vakáció végén. Tovább balra, a tenger felé két cseresznyefát látok, melyekre szintén ráfér a metszés. Valószínűleg már a Cannes-i Filmfesztivál idején beérik a gyümölcsük – pattogatott kukorica helyett cseresznyét ropogtathatunk majd a vetítések alatt!

39

Szemben magas babérfa áll, melyhez a sűrű gaz miatt nem juthatok közel, de szinte a számban érzem a sokféle leves és sült hús rozmaringgal, saját sajtolású olívaolajjal és frissen szedett babérlevéllel fűszerezett ízét. Eddig nyolc fügefát számoltam össze, köztük az egyik a legnagyobb gyümölcsfa, amelyet életemben láttam. Valami történelem előtti ősállatra emlékeztet vastag és bütykös törzsével. Árnyékot vet a meredek kocsifelhajtónk egy részére, és eltakar egy csúf beton villanyoszlopot, melyet azonnal lebontunk, ha lesz pénzünk föld alatti kábelen a házhoz vezetni az áramot. A fügefa jó néhány ága a kocsifelhajtó fölött átnyúlva a medence fölé hajlik: maga a kísértés. Elképzelem, amint a hosszak között megpihenek, felnyúlok egy érett gyümölcsért, és a vízben elnyúlva befalom. Korábban nem voltam oda a friss fügéért, de talán most, hogy e gyümölcsök közelében élek, megváltozik az ízlésem. A frissen szedett fügéből való lakoma hedonista képzeteket kelt bennem – római fürdők képei elevenednek meg előttem, melyeken rabszolgák túlérett fügével teli tálakat szolgálnak fel. De a füge még ilyen kép nélkül is érzéki képzeteket kelt, ahogy a sok mag ott ül a ragacsos lében. A kocsifelhajtóról szalmakalapommal a kezemben felfelé kémlelek a zöld végtelenségbe, s hirtelen eszembe jut, hogy a fügefának nincs is virága. Vajon miért nincs, és hogyan porzódik akkor, tűnődöm. Mennyi édes, lédús gyümölcs, csak a szegény méhek nem laknak jól. KÉT HETE LETETTEM AZ ÓRÁMAT, és azóta nem is viseltem. A nap az időmérőm. Mögöttünk kel, a hálószobában köszönt ránk, velünk reggelizik. Azután megkerüli a ház cseresznyefa felőli oldalát, és onnan delelő magasságban kezdi írni ívét a ház előtt, áthalad a csillogó tengeren, mígnem nyugaton függeszkedik darab ideig, majd lassan és kecsesen alábukik a hegyek mögött, vérpirosra festve az eget. A nap most magasan áll a Fréjus-hegyfok fölött – négy óra van, teaidő. Komótosan visszaindulok a házhoz, hogy megküzdjem ideiglenes konyhánk primitív vízmelegítőjével, s közben egyre a leltáromon és azon tűnődöm, hogy hova lettek a többiek. Alma, mandarin, citrom; kivágni az elszáradt narancsfákat, és újakat ültetni, talán körtét… Vagy nem is, hiszen van körtefánk. Találtam egyet a medence alatti szinten, közel a szűrőberendezés leendő helyéhez. Vacak gyümölcs terem rajta, idomtalan mind, és férges is; persze, ez a fa is meghálálná a törődést… Mindig is vágytam rá, hogy gyümölcsöskertem legyen. A szüleim kiskoromban vettek egy kertes házat, de soha nem laktunk benne. Apámat csak akkor láttam kertészkedni, ha kimentünk oda. Na és ha lenne egy kis szőlőnk is? Vajon hova rendelte Spinotti a tőkéket? Mennyi álom – de hát álom táplálja az életet, és már az is meglep, hogy mennyi mindent elértünk ezen a nyáron pénztelenül, a magunk erejével. Appassionata lassan, igen lassan, de ébredezik, kezd kilábalni az elhanyagoltság állapotából. Készen áll arra, hogy feltámadjon. Formák, színek, fények szólnak hozzánk. Michellel egy film kapcsán találkoztam Ausztráliában, azon a földön, amelyet mind a ketten mélységesen szeretünk. Színei, fényei, hatalmas kiterjedései

40

megszólítanak bennünket. Ha életünk nem függne annyira európai munkánktól, ez a ház akár valahol másutt is állhatna, akár az ausztrál kontinensen. Köztudott, hogy az ausztrál bennszülöttek sokat vándorolnak, de azt nem tudtam addig, amíg át nem keltem a fél világon, hogy vándorlásuk célja: visszaénekelni a természetet a létébe. Ezt varázslatos elképzelésnek tartottam: gyakorta gyalogolni, és visszaénekelni a hegyeket, folyókat, folyamokat, barlangokat, állatokat, rovarokat, a természetet a létükbe. Valami ehhez hasonlót próbálunk mi is elérni itt. Appassionatát sorsára hagyták. Sok évre bérbe adták: számlák maradtak kifizetetlenül, az épület romosodott, a leszedetlen gyümölcsök megrothadtak a fák alatt. A növények – minden egyes bokor és cserje – fuldokolnak. A ház elveszítette a hangját – vagy a hangja nem hallatszik. Az én értelmezésem szerint – és nem azt állítom, hogy az őslakók vándorlása ezt jelképezné, csupán én értelmezem így – a természetnek és minden egyes hegyének, dombjának, vízesésének, hangyafészkének és ösvényének saját hangja van. Ha az ember egy tetszőleges percben megáll a természet bármely csodája előtt, és fülel, igazán fülel, akkor hallja ezt a dalt. Ha hallja a dalt, az annyit jelent, engedi, hogy énekeljék. Így magyarázom azt, hogy „visszaénekelnek egy helyet a létbe”. Michel és én kezdjük újra felfedezni Appassionatát. Megkíséreljük, hogy visszaénekeljük ezt a dél-francia villát a virágzó létbe. Megpróbálunk odafigyelni arra, hogy mit tud ő nyújtani nekünk, és ünnepeljük egyedülvalóságát. Természetesen mindez az én fantáziálásom csupán, és aki kihallgatta gondolataim füzérét, mondhatja rám, hogy ütődött vagyok, hogy megszúrt a déli nap. SEHOL NEM LÁTOM A TÖBBIEKET. Lemondok a teáról, amiért amúgy sem vagyok oda, és felvonszolok egy rikítóan csíkos nyugágyat a legfelső teraszra. Ott megtelepszem, és nézem a tengert. Kellemes érzés órákig nyugalomban ülni, s egyszerűen csak a fény játékát figyelni a tengeren és az égen. Régóta nem tettem ilyet. Túl régóta. Telik az idő, én feloldódom, nézek és figyelek csupán. A csendben is óriási a nyüzsgés. Hangyák, gyíkok, gekkók, tücskök teszik a dolgukat, élelmet keresnek, védekeznek ellenségeikkel szemben, hallatják párzó hangjukat, növekednek vagy egyszerűen csak igyekeznek túlélni a hőséget. Ok nem nyaralnak. Viszont én sem, jut egyszerre eszembe. Rövid távon, néhány hétig nyaralok ugyan Michellel és a lányaival, de hosszú távon nem. De kezemben a kormány, irányítom létem folyását. Eddig nem gondoltam így rá, de voltaképpen ezt teszem. Semmi nem lehet fontosabb vagy szentebb az életben, mint megtalálni a helyes irányt, és mégis hányszor, de hányszor elvétjük az útjelzőket! – Mit csináltál egész délután? – Ó, szevasztok! Fákat számoltam. Clarisse és Michel érkeztek vissza. Portól fénylik az arcuk a sok gyaloglás után. Clarisse kis ceruzarajzot mutat, amelyet délután készített. Lenyűgöző – meg is mondom neki, mire elégedetten vigyorog. – A fény – mondja szerényen, és Michel kedvesen megborzolja lánya haját. Igen, itt külön vonzereje van a fénynek – ez sok nagy festőt is idecsábított. Mivel nap, mint nap együtt élek vele, bonyolultsága máris csapdába ejtett. Bizo-

41

nyos napokon vakítóan éles; majd a színek változnak, ahogy a felhők, szelek, a hőség hullámai váltják egymást. A fény itt élő tapasztalat. Eddig csak egyszer éltem meg ezt, Ausztráliában, Michel mellett; miközben ő a virágait újrateremtette a filmen, a kontempláció spirituális tapasztalattá lett. PAMELA SZEMLÉLÉSE AZONBAN merőben más tapasztalat. Kétségbeesve figyelem, amint zihálva vonszolja magát egyik árnyékos helytől a másikig, menekvést keresve az izzó nap elől. Egész életét Párizs külvárosában élte le, és attól tartok, hogy a Riviéra könyörtelen forrósága végez vele. – Egyszer csak megelégeli majd a szíve – jósolom. A többiek heccelnek huhogásom miatt, de nem törődöm velük, és egy reggel bejelentem, hogy a testes teremtményt a mai naptól könyörtelenül diétára fogom. – Carol, miért vagy ilyen szigorú? Foglalkozz inkább a kávéddal, és hagyd szegény Pamelát békén! – dohog Vanessa. – Ostobaságnak tartod? – kérdezem Michelt, aki nem figyel rám. A földön térdel, és mereven bámul egy falat. – Meg fogod bánni – figyelmeztet Clarisse. – Gyertek, nézzétek ezeket a kis pofákat! Az egymásba kapaszkodó barna, szőrös hernyók menetelése mindannyiunkat felvidít. Ahogy összekapaszkodnak, egy méter is megvan a hosszuk. – Űgy tűnik, igyekeznek valahová. Egyértelműen valamilyen céllal, szemmel látható sebességgel mozognak. Vajon valami jó rejtekhelyre tartanak, ahol háborítatlanul bebábozódhatnak, és kivárhatják, míg lepkévé alakulnak? Mind a négyünket megigéz a céltudatosságuk; lélegzetvisszafojtva figyelünk. Komikus látvány lehet, amint a négytagú család négykézlábra állva bámulja a falat. A hátsó teraszon elköltött reggelinél Michel pillantotta meg őket először, amint meneteltek lefelé az egyik száraz kőfalon, s a teraszon áttalpalva eltűntek a házban. Mostanra kiértek: átkeltek a „szalonon” – látható nyomot hagyva az érintetlen szobák porán –, végigvonultak a felső terasz teljes hosszán, le az egyik oszlopon, és most a medence szintjén menetelnek a lekaszálatlan gaztenger felé. Micsoda rettenthetetlen vándorok! Eltévednek vajon a sűrűben? Vagy felismerik, mekkora vadon áll előttük, és hátraarcot csinálva visszajönnek hozzánk? Tekintélyes távolságot tettek meg reggel óta – most szieszta idő van, irdatlan hőség, és magam vagyok, mert a többiek ledőltek szundítani. Mintha parányi vonat húzna el mellettem, a nagy ismeretlen felé. Traktor, mely Oroszországot átszelve Szibériába tart. Látom, odaértek már az érintetlen gaztengerhez, és pillanatnyi megtorpanás nélkül eltűnnek benne. Sok szerencsét! El vagyok ragadtatva az itteni pillangóktól, sokféle színüktől és fajtájuktól. Néhány hét múlva majd a szemükbe nézek, és megkérdem: nem te voltál az egyik hernyó, aki otthagyta nyomát a padlónk porában? LELASSULTAM EGY OLYAN TEMPÓRA, amely alig nevezhető mozgásnak. Figyelem az idő múlását. Kiváló gyakorlat, mely lehetővé teszi, hogy olyan részletekre figyeljek, amelyekre rendes életemben, igazi életemben még másodperceket sem áldoznék. 42

A víztelen napokban a vécé leöblítéséhez használt vödör most fent áll a fenti konyhában, amely csak jóindulattal nevezhető annak: minden berendezése a vélhetőleg legelső (már nem működő) mosogatógép részét képező alumínium mosogatótálca, egy elektromos vízforraló és egy dohos, szúette szekrény. A vödröt a három átkozott lyuk alá állítottam, melyek háromszemű Küklopszként mindig rám bámúlnak, valahányszor csak bemegyek. Kénytelenek voltunk beletörődni, hogy ez a leghatékonyabb megoldás a tető beázására, legalábbis erre a nyárra. Szerencsére azóta az özönvízszerű felhőszakadás óta egyetlen csepp eső sem esett. Mindazonáltal megdöbbent, mennyi időt herdálok el azzal, hogy ferde szemmel bámulom azt a három aprócska lyukat. Átbóklászom a romos szobákon, megmerítkezem a méter mély támfalak nyújtotta hűsben, majd kilépek a felső teraszra, ahol mellbe vág a hőség és a fény. Leroskadok egy székbe és hallgatózom. Kistestű madárkák cikkannak kibe a bokrok között. Olykor, ha dalba fognak, berontok a házba, abban a hitben, hogy a telefon csöng – biztosan az ügynököm az! –, s csak aztán jut eszembe, hogy itt nincs is telefonunk. Olyan sok dolgom volna: dolgozhatnék a regényemen, lemoshatnám a falakat, vakarhatnám az ablakkeretekbe rakódott koszt, aggódhatnék Madame B. miatt, és amiatt, hogy létrejön-e valaha az alku, vagy az anyagi csődbe vezető álomnyarunkat élem – éljük. De mindezek helyett nem csinálok semmit, csak ülök, figyelek és szemlélődöm. Esteledik, és felkelek, hogy megkeressem Pamelát. A tálját a garázs mellett tartjuk, a kőfalú istállók mellett, megfelelő távolságra a konyhától, egyszersmind az élelmiszerkészletünktől. Pamela két nyelésre eltünteti, amit kap, aztán elégedetlenül néz rám. Alábecsültem Pamela falánkságát – ez létének értelme –, de azzal vigasztalom magam, hogy máris fogyott valamicskét. Tegnap estig mindennap csak hevert és lihegett az árnyékban, mintha az utolsókat rúgná. Tegnap pedig, amikor Michel lement a kocsifelhajtóra, hogy kigördítse a szemeteskukát az útra, Pamela utána vonszolta magát. Istennek hála, kezd megjönni a kedve a mozgáshoz. A házunkat Appassionatának hívják, de egyetlen golgotavirág, passiflora sincs a környékén – azaz mi még nem találtunk. Lehet, hogy megbújik egy-egy ilyen virág a sűrű növényzet között. De addig is kocsiba ülök, és elmegyek a helyi faiskolába, s beszerzek egy golgotavirágot meg egy zsák általános virágföldet. Ellenállhatatlanul csábít egy kis gránátalmafa, egy láda bodros levelű futómuskátli és egy tucatnyi különböző színű rózsa, nem is szólva a banán-, citromés pálmafákról. De a lista végtelen, és gyakorolnom kell az önmegtartóztatást. Szeretem a faiskolát – melynek francia neve, les pépinieres, történetesen a színésznövendékek iskoláját is jelenti –, szeretem az itteni bujaságot és a trópusi illatokat, az erős színű, egzotikus virágszirmokat, a beszabályozott hőmérsékletet. És most jobban szeretem, mint valaha, a gumitömlők állandó permetezése által hangszerelt, csendes, kéjes növekedést. Boldogságban töltöm itt azokat az órákat, amelyeket a faiskolában iskolát kerülő, szétfutó gazok kiirtásával kellene töltenem. Hazafelé megállok a faluban friss zöldségért. Leparkolok, átmegyek a tér melletti kis utcán, ahol fél tucat kalapos, maffiózó kinézetű férfi golyózik, azaz

43

pétanque-ot játszik, és a sajt- és tejüzlet felé veszem az irányt. Vásárolok két guriga kecskesajtot, két nyárson sült, fűszernövényekkel fűszerezett egész csirkét és pirított fokhagymakrémet a teraszon elköltendő vacsoránkhoz. Ahogy fordulok ki a boltból, egy farmer lép be. Korábban is felkeltette már a kíváncsiságom, mert Citroen kisteherautójában, melyet mintha már csak a ragasztószalagok tartanának össze, tarkabarka összevisszaságban kiabáló és rikoltozó állatok álldogálnak, és bár a hátsó ajtó nyitva marad, soha nem próbálnak megszökni. Megállok, egy pillanatig figyelem a farmert. Ugyanaz az ismerős forgatókönyv. Kipakol három farekesznyi műanyag kannába töltött, provence-i fűszerezésű, aranyló olívaolajat. Minden kanna közepén jó darab kecskesajt úszik. Aztán következnek a sonkák, általában tíz, muszlinba csomagolt, jókora darab – melyek a pult másik oldalán azonnal a mérlegre vándorolnak. A modern tej bolt álszakállas, átható tekintetű tulajdonosa és a farmer a sorban álló vásárlók előtt bonyolítják az üzletet, tekintet nélkül arra, hogy félbemaradt-e valakinél a kiszolgálás, vagy sem. A kasszából vastag köteg bankó vándorol a farmer zsebébe, aki fesztelen járásával azonnal távozik, a hőség ellenére gumicsizmában klaffogva. Úgy néz ki, mint egy élő madárijesztő. Vajon miért hurcolja magával az állatait? Legelőször két fehér kecskével, négy kacsával, csirkékkel és gágogó libákkal láttam; a baromfi a kecske lábai között szorongott. Azt gondoltam, a vágóhídra szállítja, vagy eladja őket, de nem. Útitársak, és úgy tűnik, tökéletesen érzik magukat így összepasszírozva. Ha a disznókból nem lett volna sonka, vajon azok is vele utaznának? A tej bolt tulajdonosa rendszeresen vásárol tőle, úgyhogy lennie kell még otthon is sertésnek, másképp hogyan szállíthatná folyamatosan a sonkát? Később megtudom, hogy a sonka nem az övé – a szomszédjáét hozza be a faluba. A szívességért cserébe a szomszéd fedezi a benzinköltségét. Neki csak a kecskesajt hoz némi kis bevételt. Otthon leteszem az ennivalót a földszinti konyhaasztalra. Sajnos azonban, izgalmamban, hogy minél előbb kiöntsem a zsákból a virágföldet a drága kúszónövényemre, elfelejtem becsukni az ajtót. Alig tíz perccel később a két csirkésszatyrot szétmarcangolva találom a padlón. A sajt is eltűnt. Rövid keresés után Pamelánál kötök ki, a kutya békésen horkol a ciprusok alatt, körülötte összerágott csontok és a maradékot ellepő hangyák hadserege. Nem szívesen verek meg állatot, különösen, ha nem az enyém, inkább fordulok még egyet a faluban, újabb két csirkéért és még két kecskesajtért. A tejbolti fiatal házaspár csodálkozva néz rám, amikor pontosan ugyanazt kérem, amit félórája. – Váratlan vendégek érkeztek – motyogom, nem mervén beismerni, hogy a kutya megette a vacsoránkat. A KÉSŐ DÉLUTÁNI NAP sápadt sugarai megnyúlnak. A kabócák erőteljes cirpelése is halkul; a délután alkonyati mozdulatlanságba megy át. Leszáll az este. Vanessa szúnyogriasztó gyertyákat gyújt az olajlámpám mellett, arany fénygömbökkel pettyezve a balusztrádos teraszt. Egy pohár behűtött Bandol rozé mellett Michellel ünnepélyesen elültetjük a golgotavirágot a bejárati ajtó-

44

hoz közeli, félemeleti teraszon. Fiatal, gyönge kis növény; első ajándékunk a kertünknek. Clarisse bőven megöntözi – Vanessa lefényképezi Michel gépével. Első nyarunk hamarosan véget ér, de ezek a pillanatok örökké élni fognak. Újra és újra visszatérek majd hozzájuk az emlékezet biztonságos kikötőjében. Tökéletes boldogság. Hátralépek, magamba szívom a két serdülő lánya mellett álló Michel képét, és eltűnődöm, vajon mit tartogat számunkra az ismeretlen jövő. ERRE NEM VOLTAM FELKÉSZÜLVE. Ha a hasáról van szó, ravasz és energikus bestia támad föl Pamelában. Az engedelmes jószág ellenséget lát bennem, élelmének kisajátítóját, és háborút indított. Másnap reggel tudom meg, hogy a szemeteskukákat, a mienket meg a hegy keleti részén lévő másik két házét feldöntötte valami. Félig rágott régi baguette-darabok, kiürült ételeszacskók és a szokásos háztartási hulladék hevernek szanaszét. Húsz percembe telik, míg öszszeszedem a szemetet, és a mi kukánkba gyömöszölöm. Az egyik szemetesünk fedelén cetlit találok: a szomszédunk udvariasan megkér, hogy kössük meg a kutyát, ha borogatja a kukákat. Megalázottan elismerem, hogy igaza van, és egy papírszeleten bocsánatot kérek az ismeretlen szomszédtól, amelyet a postaládájukba dobok be. Nem fog még egyszer előfordulni, ígérem. Valóban, nem is fordulhat elő többé, mert a lányok útra készek, és velük utazik a kövér Pamela is. Óriási a felfordulás a félig becsomagolt táskák körül, elromlott cipzárak, elveszett fésűk, tönkrement hajszárítók, újonnan beszerzett fürdőruha, „törékeny” címkés ajándék maman számára, és mindehhez a módfelett izgatott kutya nyugtatgatása; szerencsétlen gyanútlan állat, még nem is sejti, hogy kénytelen lesz egy nyomorúságos ketrecben utazni a gép csomagterében. A felfokozott tevékenység miatt nem jut idő a búslakodásra. És amikor végül minden kaotikusan ugyan, de elrendeződik, Michellel kivisszük őket a repülőtérre. Ez az utazás a nizzai repülőtérre az első az elkövetkezendő számtalan közül. Mostantól az életemet ezek az ide-oda repülések, a megérkezés-puszik és a fájó au revoirok foglalják keretbe. Mára esik az első elválás fájdalma. Vanessa és Clarisse. Megszerettem őket, és vágyom rá, hogy ők is ugyanígy érezzenek. Remélem, hogy ezek a hetek, ez a ragyogó nyár közelebb hoztak bennünket egymáshoz. Azt akarom, hogy ne úgy gondoljanak rám, mint pótmamára, hanem mint barátra, rokonra. Szó nem esik, érzelmi megnyilvánulás nem történik közöttünk a búcsúzáskor, de szégyenlősen odalépnek hozzám és megölelnek, mielőtt számos útitáskájukkal, kilógó törülközőikkel tornacipőjükben bejelentkeznének, s végül csókot intenek szeretett papájuknak és egyet talán az új barátnőjének is. A lányok elutazása az első jel, hogy a szabadság a végéhez közeledik. Egy hét múlva Michel is visszatér Párizsba. Engem nem vár színészi szerep otthon, ezért úgy határoztam, hogy maradok és megpróbálok dűlőre jutni a regényemmel; és talán azért is maradok, mert képtelen vagyok elszakadni innen. Michel majd hétvégenként lerepül hozzám. Utolsó közös hetünket az íróasztalunknál töltjük, lassan készülődve arra, amit a franciák rentrée-nak hívnak – a visszatérésre a nyári szabadság után. Michel íróasztala egy ingatag faasztal, amelyre Antibes mellett, a 7. számú főút

45

menti számos régiségkereskedés valamelyikénél lelt rá; a magnóliáik árnyékában állította fel. Megtudtam, hogy ezek a fák eredetileg Amerika déli államaiból származnak. Egy Plumier nevű francia botanikus fedezte fel ott őket, amikor XIV. Lajos megbízására egzotikus növényeket keresett a kastélykertbe. A legelső példányokat a tizennyolcadik század első felében hozták Franciaországba; nevüket Pierre Magnólról, a montpellier-i botanikus kert igazgatójáról kapták. Micheltől eltérően én képtelen vagyok hőségben a munkámra koncentrálni, és szívesebben zárkózom be a házba. Az egyik olyan szobát választom, amelyet még nem használtunk, csak felmostunk és kiszellőztettünk. Titokban már ki is szemeltem magamnak dolgozószobának, mert világos, de nem túl napos. Ablakai a kocsifelhajtóra és a ciprusokra néznek. Ha kicsit elhajolok balra, még a medence sekélyebb szélét is látom. A szoba végén a szárnyas ajtó pedig a reggeliző teraszunkra nyílik. Távolabb durván faragott kőlépcső vezet fel a fenyőerdőn át a hegytetőig és a nevezetes víztározónkig. Ebben a szobában helyezem el kecskelábú asztalomat, és itt tartom a laptopomat, kézikönyveimet, a könyvemhez való jegyzeteimet, térképeket, szakirodalmat és az összes többi iratomat. Minden munkaszakasz után lepedőbe bugyolálok mindent, hogy megóvjam a lehulló vakolattól és portól. Majd ha Michel már nem lesz itt, letépem ezt a ronda rózsaszín virágos tapétát, és kimeszelem az egész szobát. Jó érzés itt lennem; elmerülhetek saját világomban. És mivel két irányba is kilátok, klausztrofóbiás sem leszek. Az egyetlen, ami zavar, az időnként hallatszó, azonosíthatatlan zizegés. Úgy tűnik, egy régi redőny tokjából jön az elülső ablak felől, de ha behívom Michelt, hogy füleljen, a hang rejtélyes módon azonnal elhallgat. A MUNKA DÉLUTÁNI SZÜNETÉBEN sétálni indulok a birtokunk mögötti völgybe, ahol különös emberbe botlom; leginkább Minótauroszra vagy Góliátra emlékeztet. Bemutatkozik: Jean-Claude, a szomszédunk. Te jóisten, eszmélek, ő panaszkodott Pamela miatt. Szélesen mosolygok, nehogy szó érje a ház elejét. Erősnek látszik, akár a bivaly. Fekete drótszakálla van, haját lófarokban összefogja, mely nem létező derekáig ér. A fura szabású piros puplinsorton és lábikráig érő fekete gumicsizmán kívül semmit nem visel, de mindkét kezében egyegy üres vödör, akár valami tejesasszonynak. Alighogy bemutatkozom, rám süvölt: – Melyik vízvezetékrendszerre vannak rákötve? – Sejtelmem sincs, azonkívül azt sem szívesen ismerném be, nem tudtam, hogy több is van. – Kérdezze meg a férjétől, legyen szíves, és tudassa velem. Kötelességtudóan megígérem, és mivel elégedett a válaszommal, felajánlja, hogy Michellel sétáljunk át hozzájuk egy apéróra; feleségével, Odette-tel hét órára várnak. Igent mondok. Kíváncsi vagyok. – És hozzák magukkal a vízszámlájukat! – kiáltja utánam, miután nekivágok a loncillatú ösvénynek. Egy-két órára visszavonulok még a dolgozószobámba az aperitif előtt, de szakítok időt arra, hogy kikeressem az olive szót az Oxford angol szótárból, és megdöbbenve látom, hogy mennyi különböző fajtájú olajfa létezik. Egy örökzöld, Olea Europaea, de különösen a termesztett változata, a felül zöld, fonákján deres, keskeny levelű és apró, négytagú fehér szirmú O. Sativa, melyet a Földközi-ten-

46

ger mellékén és más meleg helyeken termesztenek gyümölcséért és a belőle sajtolt olajért. Az Olea fajhoz tartozik még jó néhány, a hétköznapi olajfával rokon vagy kinézetében, netán olajában rá emlékeztető fa és bokor. Amerikai olajfa, hamis vagy álolajfa, fekete olajfa, kaliforniai olajfa, kínai olajfa, magyallevelű olajfa, néger olajfa, törpe olajfa, édes illatú olajfa, fehér olajfa, vadolajfa (az ismert olajfa vadon élő változata). Az Olea Sativa gyümölcse vagy bogyója kicsiny, ovális, csonthéjas termés, érett állapotban kékesfekete; keserű húsa olajban gazdag, magja kemény. Értékes étolaj-nyersanyag, de éretlenül savanyítva is fogyasztják. A lexikon azt is írja, hogy minél feketébb a bogyó, annál érettebb. Feltételezésem szerint a mi fáink az O. Sativa fajtából valók, de ennek még utána kell néznem. Vajon hol találni fehér vagy magyallevelű olajfát, vagy bármely másikat a fentiek közül? Vajon megélnének-e a mi farmunkon is? És milyen gyümölcsöt hoznának? A magam részéről túl hidegnek találom a deres jelzőt a levél fonákjának finoman érzéki, gyöngyház fehér tónusához. A MEGADOTT IDŐBEN KÉZ a kézben ballagunk fel az úton, melynek szélén ciprusok állnak őrt, akár valami kiismerhetetlen római katonák; az est nyugalmába csak holmi világos színű rovarok zümmögnek bele. Michel másnap reggel indul Párizsba, és ez lehangol. Az impozáns kőház kapujánál megállva a Le Verger nevet olvassuk, és megrántjuk a csengőzsinórt. A táskámban a legjobb üveg bordói lapul – békéltető ajándéknak szánom, mert biztosra veszem, hogy ez az ember szóba fogja még hozni a kutyánk neveletlen viselkedését. Pillanatokon belül zömök rottweiler tolja elő gumikerék szélességű és kerekségű képét, és ugrik neki a kovácsoltvas kapunak. Vauuu. Úgy ugat és acsarog, akár egy kopó a pokol kapujában. Mindketten hátrahőkölünk. Öblös hang süvölt az úszómedence mögötti terasz felől: a kutya abban a pillanatban visszavonul, akár egy megregulázott kölyök és eltűnik a kocsifelhajtón parkoló lakókocsi mögött. A kapu kinyílik, és mi csikorgó léptekkel átmegyünk a parkolón, jó néhány fenséges agavé mellett, melyek egyikének gigantikus tüskéjén sárga virágok fakadtak. A lakókocsi, mely mögött a kutya leselkedik, rozsdásodás tekintetében csak Di Fazio kiszolgált buszához fogható. Feltűnik Jean-Claude, és int, hogy kerüljünk a ház alsó szintjéhez. A szörny méretű kutya feláll, és suttyomban a nyomunkba szegődik. Félünk tőle; minden lépésnél hátranézünk. Jean-Claude, mögötte egy pattanásos kamasszal, egy intéssel betessékel a házba. A Marcel névre hallgató fiatalember, mint kiderül, a fia; a bemutatkozás után bólint, és sietősen visszavonul, mintha már ennyi emberi kapcsolatot is sokallana. Komor, de tágas konyhában állunk; a bútor sötét repkényzöldre festett fa, meglehetősen bonyolult fémbetétekkel. – Háromszázezer francia frankba került – jelenti be Jean-Claude büszkén, s a csillagászati összeg után rögtön a cég nevét is közli. Kétségtelen, a monstrum konyhabútor célja, hogy hatást keltsen, de a név semmit nem jelent nekem. Egy asszony siet be a helyiségbe, cigarettával a kézben.

47

– A feleségem, Odile – mennydörgi Jean-Claude. Odile-nak ugyanolyan hosszú és ápolatlan a haja, mint a férjének, de az öltözéke különös: könnyű, bohém ruhadarabok és rengeteg drága, az én ízlésemhez túlságosan is hivalkodó arany ékszer. Rendkívül sudár és túláradó jelenség. – A, a fiatalok – gurgulázza torokhangon, és sietve többször arcon csókol mindkettőnket. Meglep az üdvözlés, mert nem hiszem, hogy akár csak egy nappal is idősebb lenne nálunk. Jean-Claude felvilágosítja, hogy épp a konyhát kezdte megmutatni. Odile feltartja mindkét kezét, mintha bocsánatot kérne, amiért megzavart egy ilyen horderejű beszélgetést. – Elhozták a vízszámlájukat? Előkaparom a válltáskámból a borral együtt, és átnyújtom neki. – Bocsánat a szemeteskuka miatt – motyogom. Jean-Claude pillantásra se méltatja az üveget, csak elveszi a számlát, homlokát redőzve belenéz, majd eltűnik, hogy magányában tanulmányozza. Odile folytatja a konyha bemutatását. Lámpák gyúlnak a legvalószínűtlenebb helyeken, fiókok nyílnak, zöldségállványok tesznek egy fordulatot, konzerves szekrények fedik fel tartalmukat, háztartási gépek berregnek fel, minden egyes szerkentyű közszemlére tétetik, megmutatja, mit tud, majd automatikusan visszaáll nyugalmi állapotába. Óóóózunk és áááá-zunk, ahogy illik. Majd valahonnan a ház gyomrából Jean-Claude üvöltő hangja szólít bennünket. Odile megindul előttünk, mint egy riadt nyuszi, felvezet egy sötét, kanyargó folyosóra, s onnan a szalonba, mely a konyha után egészen elképeszt bennünket. Hatalmas, magas mennyezetű terem, teljes hoszszában befogja a háromemeletes, nyolc hálószobás most. Bár késő nyáreste van, elektromos tűz izzik egy monumentális kőkandallóban. A helyiség berendezése hiányos, s ezzel keveset mondtam: négy fehér műanyag kerti szék áll benne, s egy hozzá tartozó asztal – mely alatt a rottweiler kushad – s egy távoli sarokban egy hangversenyzongora. Megcsörren a telefon a szomszédos szobában. Jean-Claude mezítláb odaslatytyog. – Zürich! – ordítja, mire Odile indul meg rohanvást, becsukva maga után a sokszárnyú ajtókat. – Állandóan dolgozik. Üljenek le – Jean-Claude a mi vízszámlánkkal int a felesége után. Lassacskán egy különc varázsló szerepét képzelem hozzá, lobogó hajával és a vékony puplinshortot leszámítva teljes ruhátlanságával. Már csak a köpönyeg hiányzik. Kihúzunk két műanyag széket, és helyet foglalunk. Eddig senki nem méltatta figyelemre a bort, melyet néhányszor már megkíséreltem átadni, ezért az asztalra állítom, egy nejlonzacskós szeletelt kenyér mellé – most látok itt Franciaországban először ilyet. Az asztalon áll még egy üveg portói és egy whisky is, egy üres jegesvödör, négy vizespohár és egy nagy tál pástétom. Három kést is hagytak mellette. – Marcel! – szólítja Jean-Claude üvöltve a fiát. Fölöttünk elhallgat a rockzene, melyre éppcsak hogy felfigyeltem. Lépések zaja a lépcső felől, majd látható kelletlenséggel megjelenik Marcel. Jean-Claude és ő elfoglalják a másik két széket, bár Jean-Claude abban a pillanatban, ahogy leült, fel is pattan; úgy tűnik, képtelen megmaradni egy helyben.

48

– Ezt hogy értelmezi? – kérdezi Michelt, a számlára utalva. Kinyitja a portóit, és mindegyikünknek tölt egy bőséges adagot. Mielőtt azonban Michel válaszra nyithatná a száját, Jean-Claude a fiára parancsol, hogy vezessen körbe a házban; ő maga továbbra is a vízszámlánkat tanulmányozza, míg Odile a másik szobában telefonál – áthallatszik a hangja. Akárki van is a vonal túlsó végén, nemigen juthat szóhoz, mert Odile szinte levegőt sem véve csicsereg. Bugyborékol bennem a kíváncsiság. Kik vagy mik ezek a furcsa, szertelen emberek? Marcel nyomában lépdelek egyik szobából a másikba – ugyanolyan hiányosan berendezett mind, mint az, amelyikből elindultunk. – Maguk is mostanában költöztek? – érdeklődöm. – Nem. Miért? Mind a nyolc hálószoba padlóján kiterített hálózsákok vannak, kivéve a háziak szobáját, mely kék-sárga csíkos függönnyel, beépített szekrénnyel, forgólámpával, a padlótól a mennyezetig érő tükrökkel és egy gazdagon aranyozott öltözőasztallal büszkélkedhet. A bútor nyilván ugyanazt a céget dicséri, mint a konyha. – A szülei szobája – mondom ki, ami nyilvánvaló, inkább csak hogy a beszélgetés elinduljon. – Az, de nem itt alszanak. – Miért nem? – A lakókocsiban alszanak a kutyákkal – hangzik a szűkszavú magyarázat. Erre már nekem sincs szavam. Miután széltében-hosszában begyalogoltuk a házat, visszatérünk a szalonba, Odile-lal épp egy időben. A sarkában újabb kutya, egy rottweiler kölyök, mely vélhetőleg ugyanolyan gonosz ábrázatú lesz nagykorára, mint a másik. – Whiskyt – tartja férje elé a poharát Odile. Jean-Claude túlméretezett adagot tölt neki, és újratölti a mi poharainkat is portóival. Minthogy alig hiányzott belőle, vagy három deci rubinpiros nedűt szorongatunk a kezünkben mindannyian. Marcel kicsomagolja a kenyeret, és vajat ken a sápatagnak látszó szeletekre. – Santé! - Felemeljük a poharunkat, és belekortyolunk a borba. Megcsörren a telefon; ezúttal Marcel indul. – Amszterdam – kiáltja az anyjának. Odile rágyújt, fáradtan felsóhajt, és a doboz Camellel és a whiskyjével felszerelkezve eltűnik. – Fenékig! – rendelkezik vidáman Jean-Claude, márpedig én éppen ezt igyekszem megúszni. Közel egy órája itt vagyunk – ez az utolsó közös nyári esténk, indulnánk már –, de most, hogy Odile végzett a telefonálással, értesülünk, hogy enni fogunk. Michel a legszívélyesebben kimenti magunkat: tudatja apával és fiával, hogy a vacsora otthon vár. Jean-Claude azonban hallani sem akar róla. Majd később megyünk a vacsoránkhoz, de előbb meg kell kóstolnunk a pástétomot, amelyet a maga lőtte vadból saját kezűleg készített. Vaddisznó. Megkérdezem, hol lőhetett errefelé vaddisznót – ez a kis hegy ugyan a TengeriAlpok rurális paradicsomának utolsó, még felfedezésre váró csücske, de végtére is csak tíz percre vagyunk Cannes-tól. – Nem állnak itt sorban a vaddisznók a kertünk bejáratánál – tréfálkozom. – De még mennyire, a hegy túloldalán – mondja. – Egész családok élnek ott.

49

Jean-Claude nem úgy tűnik nekem, mint egy tréfacsináló, de hogy milyennek tűnik, azt nem tudnám megmondani. Az arcába bámulok, hogy megnézzem, viccel-e. Nyoma sincs rajta a humornak. – Valóban vannak itt vaddisznók? – nyüszítek fel. – Már hogy lennének, chérie – nyugtat Michel. – Vannak, és vannak kígyók és skorpiók is – bizonygatja Jean-Claude. Egyetlen kortyra lenyelem a fél pohár portóit. Mialatt Odile hosszasan beszél Marseille-jel, Párizzsal és végül Genffel, Jean-Claude a zongorához ülteti Marcelt, és minket is odaparancsol. Eztán vette kezdetét a macskazenére emlékeztető, kínos koncert, végül a sugárzóan boldog Odile közreműködésével. Szereti a zenét (a zenét!), tudatja, miközben újra teletölti a vizespoharát whiskyvel, és újabb csomag cigarettát bont. – Vége a munkának! – huhogja. Ma estére legalábbis. A fehér kenyeret és a vaddisznópástétomot a kutyák élvezik a leginkább, akik a székeken ülve, mellső mancsukat és pofájukat az asztalra lógatva, nyáladzva habzsolják és zabálják a gyanús kinézetű ételt. (És még ezek az emberek panaszkodtak szegény szelíd, haspók Pamelára!) Egyikük sem törődik velük. Michel és én becsíptünk. Hat Jean-Claude-ot látok a helyiségben, mindegyik úgy bőg és trombitál, mint egy egész elefántcsorda. Amikor egy dal véget ér, kedélyesen elbődül, és a zongorát csapdossa, betölti a hatalmas teret végtelen boldogságával. Jelen állapotomban átragad rám, és feldob rengeteg energiája. Maradunk. Amikor végre felfelé támolygunk saját kocsifelhajtónkon, zseblámpa nélkül vaksin, az ég már éjfekete, és a csillagok, a hold úgy néz ki rajta, akár egy gyermek papírkivágásán. Túl késő van ahhoz, hogy vacsorázzunk, túl részeg vagyok ahhoz, hogy főzzek, így csak kint lézengünk egy darabig, úszunk, hogy kitisztuljon a fejünk, majd elnyúlunk egymás mellett egy nyugágyon, és nézzük a körben forgó éjszakát. – Miről beszéltetek olyan komolyan Odile-lal? Csak nem a vízszámláról? – motyogom, de nem fordítom el a fejem, nem veszem le a szemem a csillagokról; a mozdulattól megfordulna körülöttem a világ. – Nem, ezt egyikük sem hozta szóba. A munkájáról beszélt – válaszolja Michel. – Mit dolgozik? – Jósnő. Az ügyfelei egész Európából hívják, hitelkártyával fizetnek, ő meg félórás „szeánszot” tart nekik. Furcsa. – Akkor nem tévedtem nagyot, amikor Jean-Claude-ot varázslónak képzeltem – habogom. – Jean-Claude? – Ó nem! Ő ingatlanügynök! MlCHEL MÁSNAPOSAN, ERŐSÖDŐ fejfájással indul a hajnali géppel Párizsba. Különös üresség tör rám. Az évszakok változása – érződik az ősz első fuvallata a levegőben. A fecskék alacsonyan köröznek, a ház közelében gyülekeznek, készülnek afrikai útjukra. Változnak a színek: élesednek. Megjelennek a

50

sárgás és rozsdabarna árnyalatok. A mesébe illő időszak elkerülhetetlenül a végéhez közeledik. Egész életemben nehezen birkóztam meg a veszteség hasonló pillanataival, de emlékeztetem magam, hogy ez csak időszakos hangulat: előttünk az élet, és még a ház sem a miénk. Feladatok várnak, és Michel pénteken visszajön. Javul a kedvem. A magány óráit azzal ütöm el, hogy letépem a tapétát a dolgozószobám faláról. A zaj nem szűnt meg. Időről időre nyiszorog valami. Vajon egy nevenincs új lény született? Gondolatom hollywoodi filmek előzeteseire ugrik, melyekben apró műlények mozognak nesztelenül egy gyanútlan amerikai ház pincéjében. Édesen nyiszorognak, aztán megnőnek, és a hatodik filmtekercsen már uralkodni készülnek a világon! Kísértésbe esem, hogy letépjem a drapériát is, de félek, hogy mögötte valami szörnyűséget találok. Legjobb, ha békén hagyom. Valószínűleg egy gekkó lesz, amelyet mi zavartunk meg – ezek félénk, apró lények, és a sarkokba bújnak az erős nap elől. Ha józanul belegondolok, elhitetem magammal, hogy egy gekkó az, és nem rémüldözöm többé. Némely napokon a hőség olyan erős, olyan tömör, hogy a növényekről pillanatok alatt felszárad a hajnali harmat, és máris lekonyulnak. Pára mindenütt: a természet gondoskodik róla, hogy a teremtményei ne szomjazzanak – ezért is locsolom inkább este a frissen ültetett muskátlikat. Napnyugta – az első estém egyedül. A kertben vagyok a locsolótömlőkkel. Két egerészölyv köröz felettem. Felfelé billentett fejjel (mely még mindig kótyagos a portóitól) figyelem őket, amint forognak és pörögnek, és nézem, vajon mit cserkészhetnek. Az egyik felvijjog. Majd hirtelen újabb zörej: hangos léptek közelednek. Valaki mozog mögöttem. Megdermedek. Nehéz lélegzés távoli hangja. Az ereimben megfagy a vér. Hogyan bírnék el egy betörővel ezen az eldugott helyen? A kezemben lévő locsolótömlőt nézegetem. Talán lespriccelhetem, eláztathatom, megzavarhatom a betolakodót néhány másodpercre, s azalatt elmenekülhetek. Mély lélegzetet veszek, és lassan megfordulok. Néhány lábnyira a teraszon monstrum vaddisznó áll mögöttem. Szinte biztos, hogy nőstény – a veszélyesebb fajtából. Nyilván a malacainak keres élelmet, máskülönben soha nem jött volna lakóház közelébe. Hallomásból tudom, hogy milyen veszélyesek lehetnek a vaddisznók, ha feldühödnek, vagy ha a kicsinyüket féltik. Ha mozdulok, vagy megijesztem, ez is nekem támadhat; a puszta súlya elég, hogy megöljön, vagy örökre nyomorékká tegyen. Megkövülten állok, már-már azt kívánom, hogy bárcsak betörő lenne. Annak legalább megpróbálhatnék az értelmére hatni, de ennek a szőrös vadállatnak aligha. Nem merek mozdulni, de itt megöregedni sem akarok. Csigalassúsággal lecsavarom a locsolótömlő szórófejét, és félig guggolásban leengedem a földre. Megteszem első lépéseimet a ház felé. Az óriás disznó tapodtat sem mozdul, csak figyel. Vajon mire gondol? JeanClaude a puskájával méltó ellenfele lenne, nem úgy, mint én. A fenyves sűrűjét kémlelem, hogy ott van-e a párja, de nem látok másikat. Tehát csak ezt a nőstényt kell leráznom. Sikerül eljutnom a házig, gyorsan bezárom az ajtót magam után, és nekidőlök, szívem dobogását hallgatva. Még drága öreg Pamela is elkergette volna. Be kell ismernem, hogy hiányzik az a hájas kutya, és rájövök,

51

hogy szükségem van egy saját kutyára. Házőrzőre és társra is magányos estéimen. MlCHEL MEGÉRKEZIK. Azonnal a helyi kutyamenhelyre hajtunk, és kiválasztunk egy mozgékony, drótszőrű kutyát. Henrinak hívják. Túlméretezett vörös szetternek látszik, azt leszámítva, hogy a bundája szurokfekete. Sejtésem sincs, miért dobhatták ki. A szőre úgy csillog, akár egy frissen fényesített limuzin; szemlátomást rendesen gondját viselték. A kartonja alapján csak hároméves, és az állatorvos szerint kitűnő egészségnek örvend. A menhelyet vezető asszony a kérdezősködésemre vonakodva ismeri el, hogy a kutya kezelhetetlen. Milyen értelemben, kérdem. Folyton elkóborol. – Ó. – De maguknak hatalmas a területük – vigasztal bennünket. – Ott kiadhatja azt a rengeteg energiáját. Éppen ilyen kutya kell maguknak, neki meg ilyen hely. Michel még nincs meggyőzve. – Aludjunk rá egyet, chérie. Nincs kerítésünk – mormogja. De Henri úgy néz ránk, hogy megszakad a szívem; azzal a kérlek-ne-hagyj-itt tekintettel és izgatottan liheg is hozzá. Nem bírom elviselni a gondolatát, hogy sarkon forduljunk, és további ketrecfogságra ítéljük szerencsétlen állatot. – Kivihetnénk, mondjuk, csak öt percre?… Hogy biztosra mehessünk. – Az szabályellenes – rázza az asszony a fejét. – Az csak reményt kelt az állatban, ráadásul gyakran hiú reményt. A kitűnő üzleti érzékkel megáldott asszony a lágy szívemre apellál. – Adok egy hónapot. Ha nem válik be, egy hónapon belül visszahozhatják. De biztos vagyok benne, hogy nem lesz rá szükség. Megszokik maguknál. Henri buzgó lihegéssel helyesel. Fizetünk, aláírjuk az örökbefogadási nyilatkozatot, vásárolunk egy nyakörvet, és a kocsihoz vezetjük Henrit – helyesebben ő vontat minket kifelé a menhelyről. Alig bírom megtartani; akkora ereje van, mint egy grizzlynek. Michel ragaszkodik hozzá, hogy az első estére megkössük Henrit; jó hosszú pórázon a magnóliafához pányvázzuk. Mellettünk lehet, miközben a tűzön elkészítjük és elfogyasztjuk a vacsorát, de meg kell tanulnia, hogy nyugodtan legyen a közelünkben. Fegyelmet kell tanulnia, magyarázza Michel, akkor nem kóborol el. Henri a mancsára hajtja a fejét és duzzog. Egész szombaton így marad. – Nem hiszem, hogy nagyon boldog lenne – mondom. – Alkalmazkodik. A kutya fekete szeme fájdalommal, vádlón néz rám: Csak azért adtátok a szabadságot, hogy a ti rabotok legyek? – kérdi néma tekintete. Nem bírom elviselni. Órákon át simogatom és beszélek hozzá, de nem enged. Az ételt sem fogadja el. Micsoda különbség Pamelához képest! Vendégek érkeznek vacsorára: egy életvidám olasz művész és mutatós dán felesége. Elegáns pár, akik szeretik a partikat. A tömzsi és alacsony Paulo imádja a nőket. Előfordult már, hogy egy-két üveg után kínos helyzetbe hozott, ennek ellenére kedvelem. Melegszívű, nagylelkű férfi.

52

A nyolcvanas évek elején ismertem meg őket, amikor egy koppenhágai színházban játszottam. Itt majdhogynem szomszédok vagyunk, ugyanis házat vettek Biot-ban. Későn érkeznek, kazettára másolt szamba zenével felszerelkezve, amelyet a vacsorához szeretnek hallgatni. (Várjatok csak, míg meglátjátok a mi viharvert kis magnónkat, gondolom, amikor sugárzó mosollyal átveszem tőlük a kazettákat.) Paulo szokásához híven tetőtől talpig gyászfeketébe van öltözve. Olga magas és sudár, akár a nyárfa, szenzációsan néz ki: földig érő, hófehér vászonruhát visel. Viselkedése azonban tartózkodó, hűvös. Henrit izgalomba hozzák a vendégek, és még mindig a pányvával a nyakán feláll, hogy üdvözölje őket. Lelkes, vidám, most először az utóbbi huszonnégy órában, farkát csóválva jódlizik. – Miért van megkötve? – kérdezi művész barátunk. – Hogy ne szökjön el. Csak tegnap hoztuk ki a menhelyről – magyarázkodom, miközben barátaink kibontják az ajándékba hozott pezsgőt. Michel a tüzet szítja a szemközti tiszta füves területen. Provence-i fűszerek és faszénen sütött hús illatával vegyes füst száll az éjszakába. Kinyitok egy üveg St Désirat-i St Joseph nevű vörösbort. – Akkor szokik meg, ha szabadon engeditek. A szabadban kell megismernie a határait. – Olga nézetét értelmes gondolatnak vélem. Egyébként is alig várom, hogy ürügyet találjak rá, hogy elengedjem. Michel hív; szaladok, hogy megtöltsem a poharát, és miközben a grillezett bárányszeleteket tálcára rakom, elmondom neki Olga véleményét. – Ha te is úgy gondolod – mondja, de érzem, hogy nincs meggyőzve. Mint a szélvész, rohanok fel a lépcsőn és elengedem Henrit, aki nem bír magával az örömtől. Huszonnégy óra alatt négy pisiszünete volt, és egy hosszabb sétája pórázon, mely alatt fel-alá rángatott a hegyoldalon. A farka ver, mint a metronóm. – Gyere, öregem – dünnyögöm a fülébe, remélve, hogy szépen jön utánam a lenti teraszra, ahol a vendégek a pezsgőt kortyolva gyönyörködnek a kilátásban. Henri azonban nem mozdul. Farka egyre sebesebben ver. Félek, hogy ez nem sok jót jelent, de mielőtt bármit tehetnék, egy óriási szökelléssel két vendégünk hátán terem. Azok már csak azon veszik észre magukat, hogy a felébőlharmadából lenyírt, poros fűben csücsülnek. A poharak szerencsére nem törtek el, és így nem vagdosták össze őket, de mindkettőjükön végigömlött a pezsgő. Olga ruháján nedves zöld foltokat hagyott a fű. – Milyen barátságos egy fickó – súgja oda Paulo, miközben talpra kecmereg, és leporolja magát. – Szeretném, ha a barátnőim így üdvözölnének! A KÖVETKEZŐ PÉNTEKEN táviratot kapok Appassionata tulajdonosától, Madame B.–től. Elírás történt a birtok árában. Megdermedek. Tudtam! Egész nyáron ettől rettegtem. Tovább olvasom. Minthogy a birtok másik része, melyet „második telekrész”-ként rögzítettünk, jelentősen nagyobb, mint a házzal rendelkező telekrész, melyet voltaképpen megvásárolunk, több ezer frank visszajár nekünk. Lelkendezve hurrázok az utcán, míg a postásunk el nem tűnik a kanyarban. Önkéntelenül is megjegyzem, hogy ő és a robogója, a behemót ember és a szerény kis gép bájos együttesét alkotja. Mire hozzánk felér, a küldemények

53

nagy részét már szétosztotta. Hogy bírja a hajnali köröket megpakolva az aznapi levelekkel és csomagokkal? És hogy bírja az a kis sárga robogó gazdája tekintélyes súlya mellett a szállítanivalókat a meredek, kanyargós hegyi utakon? Lerohanok a helyi telefonfülkébe, hogy elújságoljam Michelnek a hírt. Mindebből az következik, mondja, hogy vehetünk végre egy ágyat. Igen! Egy óra múltán már Cannes-ban vagyok, és megrendelem a létező legnagyobb ágyat. Előleget hagyok csak; a teljes összeget a szállításkor fogom fizetni, nyolc hét múlva. Izgalomtól pirosan lépek ki az üzletből: az egész visszatérített összeget egyetlen bútordarabra tékozoltuk. A POSTÁS ROBOGÓJÁT HALLVA Henri leszökdécsel a kocsifelhajtón, és megfelelőképpen elhelyezkedik, hogy üdvözölhesse. Amint a postás lassít a sarkon, Henri felugrál előtte, és erőteljes ugatással köszönti. Sajnos azonban a lelkes fogadtatás majd' a szívbajt hozza a kézbesítő úrra, aki lefordul a robogójáról. A kiabálásra és ugatásra fölpattanok az asztalomtól. Szegény jóember négykézláb küzd a szanaszét röpült levelekkel és csomagokkal, Henri pedig mellette csahol és liheg. – Ó, monsieur, rettenetesen sajnálom! – kiáltom. – Majdnem szívinfarktust kaptam! Ha ez a dög még egyszer a közelembe jön, intézkedni fogok! Elvonszolom a nagy testű vérebet. Henri diadalmasan csóválja a farkát. A PARTI ÚTON ÁTHAJTOK Antibes-on és az Anges-öböl mentén beérek Nizzába. Az óváros régiségpiacára jöttem, melyet a régi olasz negyedben találok meg, az okkersárga és mély sienabarna épületek között. A régi vászonneművel és csipkés párnahuzatokkal telezsúfolt bódék felé veszem az irányt. Az ágyneműhuzatok hatalmasak, négyszögletesek és olcsók, és mintha egészen újak lennének. Némelyiket fehérrel hímezték, fehér a fehéren, monogramokkal. Vajon kinek készültek ennyi gonddal, és hova lettek ezek az emberek? S vajon miért nem használták ezeket a pazar darabokat? Véget ért a szerelem, vagy haláleset történt? Kényelmes új ágyunk feletti örömömben a legszívesebben mindet megvásárolnám. Gondolatban teljesen beborítom új szerzeményünket frissen keményített, levendulaillatú ágyneművel. Ropogós, fehér, hívogató. Forró nyári délutánokon együtt heverészni. Téli éjszakákon összebújni, pattogó tűz mellett. A bódé tulajdonosa, egy apró asszonyka, szinte ki sem látszik a lepedők és abroszok halma mögül; éppen ebédel egy férfival és egy gyerekkel együtt. Ebédjük forró paradicsommártásos csirkéből, jó néhány üveg vörösborból, gyümölcsből, két baguette-ből és többfajta sajtból áll – furcsállom egy kicsit ahhoz, hogy piacon vagyunk, de ez Franciaország, emlékeztetem magam. Első az evés. Úgy tűnik, sikerül mindkettőnk megelégedésére megegyeznünk, és ő számos nejlontáskába csomagolja a vászonlepedőket, párnahuzatokat és még egy abroszt, elveszi a szerény kis összeget, és sietve visszatér az ebédjéhez. Körbejárom a piacot a nagy üvegkorsók, kancsók és demizsonok bódéit keresve; később

54

szükségem lesz edényekre az olívaolaj tárolásához. Nem kerül az utamba ilyen bódé, de holnap is lesz nap. Hazatérve virágot szedek a kertben – a legtöbbje csak úgy vadon nő –, mezei margitvirágot, eukaliptuszlevelet, a faiskolában darabonként húsz frankért vásárolt hat pici cserepes pálma levelét, és szép csokorrá rendezem őket, majd kiürült dzsemes üvegekben a kandallóra és a földre helyezem a matracunk mellé. Michel ma este hazajön. Nem emlékszem, mikor voltam ennyire izgatott életemben. Várakozás közben töltött csirkét készítek. Hirtelen Henri veszett ugatását hallom; újabb vaddisznó látogatásától kezdek rettegni. Kikukucskálok a konyhaablakon, és a fenyvesünk körül meglepetésemre több csoport embert pillantok meg, akik ide-oda hajladoznak a fák közötti bozótosban. Kíváncsian mászom föl hozzájuk, nem törődve a lábamat kaszaboló tüskékkel, és bemutatkozom. Gombát szednek, mondják. Barátságosan tudatom velük, hogy magánterületen járnak. Egész életükben ezen a hegyen gombásztak, vágnak vissza, és nem áll szándékukban letenni róla. A rendreutasítástól megzavarodva hagyom őket, s kotródom el. Jövőre majd én kapok észbe előbb, s felszedem előttük a gombát, aminek csak az lesz a veszélye, hogy megmérgezem mindkettőnket, mert egyetlen fajtát sem ismerek. Később, a délután folyamán, amikor bemegyek a faluba friss kenyérért, a helyi patika kirakatában a különböző gombafajták színes képeit bemutató hatalmas táblákat veszek észre. Megtudom, hogy ez helyi szolgáltatás itt. Bárki beviheti gombával teli kosarát, és a patikus szétválogatja az ehetőt és az ehetetlent. Nem kell tehát félnem; nyugodtan felszedhetjük, amit a birtokon találunk. Megakad a szemem a színes táblán: a több tucat gomba között felfedezem a rókagombát és a tinórut, ezeket, mint később megtudom, eredetileg az olaszok termesztették. Egy másik, a taplógomba a fákon nő, és akkora is lehet, mint egy gyermek feje. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy nagyon ízletes lenne! VACSORÁNÁL, A TŰZ MELLETT úgy érzem, el kell mondanom Michelnek Henri győzelmeit. Nem örül nekik. De a java még hátravan, mert a postás nem a levegőbe beszélt. Szombat reggel hivatalos értesítés érkezik, miszerint ha nem ügyelünk a kutyánkra, per indul ellenünk, az állatot pedig elkobozzák, vagy ami még rosszabb, elaltatják. Kétségbeesve nézek magam elé, miközben Henri vidáman liheg mellettem. – Nem tarthatjuk meg, chérie – mondja Michel. – De amióta itt van, egyetlen vaddisznó sem kóborolt be a kertbe, és társaságnak is jó! Kérlek, tartsuk meg! – Komolyan meg kell fontolnunk a dolgot – morcolja Michel a szemöldökét. Szombat délután egy tiszt a cannes-i központi rendőrőrsről telefonál a szomszédunknak, hogy egy Henri nevű nagy fekete kutya – a menhely azonosította a nyakörvén függő nevet, és tőlük tudják a mi címünket is – rémületben tartja a Majestic Hotel magánstrandjának napozó vendégeit. Michel megköszöni JeanClaude-nak, hogy átgyalogolt hozzánk. Azután kénytelen beautózni Cannes-ba a kutyáért, és persze tetemes bírságot fizetni. Henri ellen a nyugalom megzavarása a vád!

55

Egy üveg borral átmegyek Jean-Claude-hoz, és hosszas bocsánatkérésbe fogok a kellemetlenség miatt. Dübörgő nevetése megnyugtat, hogy nincs semmi baj, sőt, meghív bennünket egy újabb apéróra. Mivel még az előzőből sem tértünk magunkhoz, nem fixáljuk az időpontot, de azt megígérem, hogy átszólok neki, és legközelebb ők jönnek hozzánk. Vacsoránál Henriről beszélünk Michellel, és én csüggedten elismerem, hogy a legjobb az lenne mindenkinek, a kutyát is beleértve, ha visszavinnénk. Hétfő reggel a menhely vezetőnőjében láthatóan forr a düh, amikor újabb sorozat papírt írunk alá, melyek felmentenek a szegény állat iránti felelősség alól. Potyog a könnyem, amikor búcsúzóul megpusziljuk Henrit, és elkábítva elvezetik szörnyű ketrecébe, de be kell látnom, hogy elsiettem a dolgot. Jövőre, Henri, fogadkozom csak úgy magamnak, amikor jobban állnak a dolgaink, viszszajövök érted.

56

Negyedik fejezet KINCSES SZIGETEK

Kristálytiszta, napfényes őszi reggel van. Tegnap esett először az utóbbi két hónapban. Kissé csípős a levegő, mintegy emlékeztetve az évszak változására és arra, hogy a hosszú forró nyaraknak is vége szakad egyszer. Még néhány nap, és le kell zárnunk a házat. Michellel Ausztráliába repülünk egy film forgatására, melynek én írtam a szövegkönyvét, és a főszerepét is én fogom játszani. Izgalmas kilátások. Ennek ellenére rettenetes lesz elszakadni innen. Ausztrália, a világ túlsó fele; onnan nem ugrik csak úgy haza az ember a hétvégékre. Ha a történetem itt játszódna, motyogom, miközben összehajtogatom az ágyneműt, és kis zacskó levendulát helyezek közéje, majd elpakolom az előszobaszekrénybe. A sok tennivaló ellenére – be kell csomagolnom a kész munkámat, papírlapjaimat, a bőröndöket, s megpróbálunk a szaván fogni egy utolérhetetlennek látszó hivatalnokot a valutaváltás időpontja tekintetében – Michel bejelenti: – Ne törődj semmivel, chérie, vadászatra megyünk. – Micsoda? – nevetek. – Komppal átkelünk a szigetekre. Kincset keresünk. Azonnal engedelmeskedem, mert bármilyen csónakkirándulás lehetőségének felvillantása gyerekes örömet ébreszt bennem, a rejtélyes utazás gondolata meg pláne ellenállhatatlan. Mellesleg soha nem jártam még a Lérins-szigeteken. – Milyen kincset keresünk? – Majd meglátod. Előbb a távolabbi szigetre megyünk, aztán visszafelé jövet a másikon megebédelünk, és a késő délutáni hajóval jövünk haza. A révkapitány és a vámudvar melletti bódéban vesszük meg a jegyünket Cannes régi kikötőjében. Míg a beszállásra várunk, végigsétálunk a szomszédos mólón, és onnan visszanézünk a Suquet nevű szikla csúcsát megkoronázó ódon toronyra; erre a sziklára épült Cannes óvárosa. Itt állt az első halászfalu, melyet a nádkikötőt jelentő Canois-ra kereszteltek a sok nádról; több száz évvel ezelőtt mocsaras tengerpart volt az egész vidék. Cannes mint a buja természet jelképe elég nehezen elképzelhető ma. Ha azonban a rakparton a tenger felé nézünk, máris visszaugrottunk a huszadik századba; a suttogó szellőben gyöngyházfényű jachtok girbe-gurba nyaklánca mozog hangtalanul a víz szélén. – Kié ez a sok jacht? – mondom ki hangosan a néma kérdést. El nem tudom képzelni, hány millió kell egy ilyen sznob hajóhoz. Jó néhány vitorlás hossza vetekszik egy vasúti kocsiéval, és minden bizonnyal többe kerül, mint amennyit egy átlagfizetéssel rendelkező ember egész élete alatt megkeres. – Sok külföldi pénz van itt. És óriási a korrupció. Nizza egyik expolgármestere például Uruguayba menekült. – Miért?

57

– Ha Franciaországban marad, lecsukják korrupció és adócsalás miatt. Hatalmas összegeket sikkasztott Nizza közpénzeiből, kijuttatta a pénzt Dél-Amerikába, a nyugdíjas éveire. – Jacques Médecin, hát persze! – nevetek hitetlenkedve a Riviéra sötét üzelmeinek ilyen messze ható és magabiztos pimaszságán. – De végül elkapták. – Igen, el. Emlékszem, Graham Greene, aki Antibes-ban élt, és találkoztam is vele jó néhányszor, 1982-ben kiadott egy könyvet J'accuse címmel; a nizzai korrupciót írta meg benne, említve Médecin úr szoros kapcsolatát az olasz maffiával. Greene szerint a rendőrök és a bírák aggasztóan nagy számban voltak érdekelve egy kaszinó-botrányban; földalatti bűnbandákkal üzleteltek. Médecin később elmenekült az országból, hogy ne állíthassák bíróság elé korrupció vádjával. – Gondolod – kérdezem Michelt –, hogy a romlottság és a csalás megszűnt a Riviérán a polgármester elmenekülésével és későbbi bebörtönzésével? – Kétlem. – Lehet, hogy a maffia óriási vagyona, amelyet soha nem sikerült kicsempészniük, ott van elrejtve ezeken a szigeteken? – Ki tudja? – Szóval ezeket ássuk ki, és mindjárt ki is fizetjük belőle Madame B.–t? – Dehogy – mosolyodik el a tréfálkozásomon Michel. –Nem ilyen kincset fogunk keresni. – Akkor milyet? – Majd meglátod. Mosolygok, élvezem a titkolózást. Körbepillantva bronzbarna férfiak egész seregét látom, akik mezítláb, csak egy sortban dolgoznak a jachtokon. Sokan közülük úgy másznak fel az alumínium árbocra, akár majmok a banánért, mások a tikfa fedélzetet súrolják, mossák, locsolják vagy a lenyűgöző üveggyapot hajótestet suvikszolják. Fényezik, ami amúgy is fényes – szorgosak, mint a hangyák, s közben tengeri kalandokról álmodnak. – Jobb lesz, ha indulunk – fogja meg Michel a kezemet. A toronyóra fent a Suquet-n elüti a tízet, a komphajó indulásra kész. Vagy mégsem? Későn jövők sietnek végig a mólón, kiabálnak és integetnek. A kapitány vigyorog – a hajó vár. Minden felszálló barátságosan kezet ráz vele, majd elhelyezkedik a fedélzeten. Ez alatt a rövid késlekedés alatt körülnézek. El kell ismernem, hogy még mindig igen bájos ez a kikötő. Előttünk például a Hotel Splendid, sokféle nemzet sokszínű zászlójával és egyszerű fehér homlokzatával; de a szemem megakad az egyhangú homokszínű palotasor fölötti nagy fekete betűs feliraton: Jimmy'z Club, majd a kék műanyag betűkön, melyek a Casinót hirdetik. Nehéz rondább látványt elképzelni. A hajó kanyarodik, és már kinn is vagyunk a kikötőből. A korlátnak támaszkodom, hirtelen izgalom fog el. Vízimádó természetemnél fogva a tengeren vagy mellette érzem magam a legjobban. Fölöttünk sirályok köröznek, odébb az Esterei párás, ambróziaillatú dombjai, a hullámok tajtékja, mely fehér, mint a

58

jachtok, felcsap ránk és lehűt, ahogy a komp szántja a sima tengert. Elhagyunk egy lehorgonyzott, ötárbocos Club Med2 nevű luxushajót és egy nyugdíjasokkal kiránduló üveghajót. Cannes-ra visszapillantva az öböl az előkelőség illúzióját kelti, de közelebbről szemlélve a fényűző nyaralóhely úgy hat, mint egy virágkorát elhagyott, gyönyörű nő. Hirtelen eszembe jut egy rég elfeledett, brazíliai munkám során megismert transzvesztita csoport. Negyven-negyvenöt évesen, némi előnyös megvilágításban és kis távolságból jól néztek ki. Mosolyogva gondolok vissza rengeteg energiájukra, a vad helyekre, ahová magukkal hurcoltak, és hátborzongató történeteikre. Magamban elismerem, hogy nyilván Cannes-nak is sok arca van. A Croisette középpontjában emelkedő Carlton Hotel uralja az öblöt – fehér eleganciája azonnal magára vonja a tekintetet. Ilyen távolságból erőszakos kofamentalitása sem érvényesül már. A nap egyre följebb hág, forrón süti a bőrömet, és szememet a kezemmel árnyékolva keresem a város fölötti csillagvizsgálót. Végigfuttatom tekintetemet a századvégi villákon; ablakaik úgy csillognak a fényben, mintha kalózok jeleznék a nyílt tengeren várakozó társaiknak, hogy „tiszta a levegő”. Vörös, sárga, aranybarna őszi színek rajzolnak foltokat a pálmafás domboldalakra, lent azonban bronzbarna, tenyérnyi élénk színű fürdőruhás testek tucatjai pihennek a mindig teli parton. Csodás a hajókázás. Kevés az utas a fedélzeten, azok is helybelieknek tűnnek, akik hajnalban átkeltek a szárazföldre bevásárolni. Legtöbbjük természet edzette öregasszony – színpompás gyümölcsökkel és zöldségekkel teli szatyrokat szorongatnak. Két fogatlan vénasszony zsákmányát szorosan ölelve összedugja a fejét, és látható élvezettel pletykál. Bőrük ráncos, napcserzett, szemük gonoszan csillog. – Hányan laknak ezeken a szigeteken? – kérdezem Michelt. – Csak a St Marguerite szigeten laknak, de azt nem tudom, hányan. Talán húsz háztartást ha számlálhat. A St Honorat sziget lakatlan, illetőleg cisztercita szerzetesek élnek rajta. És van egy rém drága étterme a parton; a két szigetet elválasztó csatornára néz. – Kik járnak oda? – Az étterembe? A jachtklub tagjai. Divatos hétvégi pihenőhely. A szezonban vitorlástalálkozókat rendeznek itt, még Monte Carlo-ból és St Tropez-ből is jönnek. Lehorgonyoznak a két sziget között, összeterelik a társaságot, és partra szállnak egy grillezett homárebédre. – Ez nem hallatszik olyan rémesnek. – A csatorna úgy tele van a hajóikkal, hogy meg sem lehet mozdulni – nevet föl Michel. Közeledünk a St Marguerite-szigethez. – A St Honorat-szigetre utazók maradjanak a fedélzeten – szólal meg a hangosbemondó. Szikla tetején álló bástya vonja magára a figyelmemet, a sziget keleti csücske lehet. –Az ott erőd? Michel kajánul vigyorog.

59

– A királyi erőd. Tudtam, hogy felpiszkálja a fantáziádat. Richelieu építtette, hogy megvédje a szigetet a spanyolok ellen, akik ennek ellenére elfoglalták, de majd később elmesélem. – Ott kell keresnünk a kincset? Vagy ott, abban a parti épületben? Mi az, valami elhagyott szálloda? – Majd később. Ebéd után. Rajtunk és a legénységen kívül mindenki készülődik a kiszállásra. Deszkapallós móló tűnik föl a sekély, kristálytiszta vízben, melyben parányi ezüstös halak fickándoznak. Egy maréknyi turista telepakolt táskával tömörül a mólón, türelmetlenül várva, hogy hajóra szállhasson. Nyilván Cannes-ba igyekeznek – tehát egészen a mienk a hajó. Kitolat, majd megdőlve nekifut a tengernek, a tengerfenék sziklás ágyát karcolva. Gumicsónakok, akár a fókák, sütkéreznek a napon, mustárosköcsögre emlékeztető kis sárga bóják hajbókolnak sorban. A sziget nyugati partját napernyőerdők és a II. világháborúból maradt bunkerfedezékek szegélyezik. A levegő tiszta és illatos. A két sziget között jachtok horgonyoznak elszórva a szűk szorosban. Karcsú jachtok, fedélzetükön ugyanolyan karcsú nők szívják magukba a napot fedetlen mellel, napolajtól csillogón. Potrohos férfiak nézik meg elhaladó komphajónkat, meglóbálva jeges whiskyjüket. Az órámra pillantok: fél tizenegy! Elhaladunk az „elegáns” étterem mellett – néptelennek tűnik. Talán bezárt már az idei szezon után, vagy az ebédidőre készül. Pillanatok alatt átérünk a második szigetre, és egy sor veszélyesnek látszó, csipkés sziklát megkerülve biztonságosan horgonyt vetünk a kikötőben. Michel kézen fogva vezet ki a partra, ahol fenyőillatú, puha csend üdvözöl, vagy inkább körbeölel. Mélyet lélegzem és körbefordulok. Egyik irányban sem látok semmit a fenyőerdőn, a parton és a Földközi-tenger áttetsző kékjének tompa türkiz foltvarrásán kívül. Sós víz mossa a homokos partot, nyaldossa a kisodródott, fehérre fakult fatörzseket. Ha nem lenne komphajó, ott is rekedhetnénk a néptelen szigeten. Nehéz elhinni, hogy ilyen közel vagyunk az otthonunkhoz, és hogy az eukaliptuszoknak és az Aleppo fenyőknek ez a paradicsoma mitőlünk is látszik. Megpillantok egy Szűz Mária-szobrot: magasan a fák felett tárja ki karját, megáldva a csatornát, amelyre néz. – Gyere, megnézzük a monostort, a lérins-i apátságot, levendulaolajat is vásárolhatunk az üzletében, aztán körbesétáljuk a szigetet, és ebédre visszahajózunk a St Marguerite-re. A sziget szőlőskertekkel tarkított belseje felé fordulunk, és az apátság, a sziget központja felé vesszük az irányt. Öt perc séta mindöszsze! Megpillantjuk a templomot és az üzletbe és a kertbe vezető boltozatos kőjárdát, mely mellett több helyütt kőpadok invitálnak elmélkedésre, megpihenésre és imádkozásra. Megállnék egy pillanatra, egybeolvadnék a természeti szépséggel, magamba szívnám a fenyők és az eukaliptusz illatát, de Michel siettet. Míg a templomhoz érünk, sebtében elmondja a történetét. E két sziget volt egykor a leghatalmasabb vallási központ Dél-Franciaországban. Erre a szigetre Szent Honorat remete költözött elsőként az V. században – innen a neve is –,

60

amikor Fréjus püspökének kívánságára helyet teremtett itt a szerzetesi élethez. Monostort építettek, amely Szent Honorat felügyelete alatt papnövendékképző és a keresztény filozófia tanításának iskolájává vált. Szent Honorat, később Arles püspöke, időszámításunk szerint 429-ben halt meg, de a monostor hagyományai mindmáig fennmaradtak, leszámítva egy rövid időszakot a tizennyolcadik és a tizenkilencedik század fordulóján, amikor az állam rátette a kezét a szigetre, árverésre bocsátotta, majd a Comédie Française egyik színésznője meg is vásárolta. Kuncognom kell, hogy színésznő lett a tulajdonos, méghozzá az egzotikus nevű Alziary de Roquefort kisasszony, aki Michel szerint Fragonard, a festő nagy barátja volt. Szeretnék többet tudni róla. Vajon maga is olyan elbűvölő lehetett, mint a neve? 1869-ben a szigetet visszaadták a cisztercitáknak, akik azóta is itt élnek, gazdálkodnak és dolgoznak az erődszerű monostornak. – Nézd, meg is érkeztünk. A ciszterciták a csend egyik rendje. Ahogy közeledünk, tapintatos feliratok kérnek bennünket, hogy suttogva beszeljünk, hiányos ruházatban ne lépjünk be, és tiszteljük a sziget lakóinak ethoszát. A történelmi környezetbe egyedül a fenyőkkel szegélyezett poros ösvények kereszteződésében álló telefonfülke nem illik bele. Az apátság külső falánál magas pálmafák adnak árnyékot és szolgálnak egyben díszül is. Az évnek ebben a szakában a fákon sötétvörös gyümölcsök fürtjei csüngenek, melyek inkább emlékeztetnek kitelt bogyókra, mint datolyára. Virágjukat már levetett agapanthusok szegélyezik az ösvényt, valamint fa nagyságúra nőtt ficus-indica kaktuszok, melyeken már szintén ott díszlik a terrakotta színű, érett kaktuszfüge. A monostor és a templom vaskapuinál lángvörös, fényes bougainvillea virágzik. Elolvasom egy sarokkő vésett feliratát, melyből megtudom, hogy Szent Patrick itt tanult Szent Honorat irányítása alatt, mielőtt északra indult volna, Írországba. Úgy is, mint ír katolikust, mulattat a hír: Patrick Írországban kötött ki, én pedig itt! Az üzletet két középkorú hölgy vezeti, s egyiküktől veszünk levendulaolajat meg egykilónyi rozmaringmézet; ez utóbbit szívből ajánlja. A háttérben gregorián dallam hallatszik halkan, amelyet CD-n meg is lehet vásárolni. A sziget legtávoli csücskében, a széljárta tengerparton áll a monostorerőd – düledezőn, magányosan, tiszteletet parancsolón. Közelebb érünk. Magas, komor, súlyos kövekből emelt építmény; kicsi, de szeles hegyfok legtetejéről a tengerre, számításaim szerint Calvi városára, Korzika északnyugati partjára néz. Sziksófű sarjad a kőfal víz felőli oldalán, a rakoncátlan százszorszépek között pedig ismeretlen bíborszín virág tanyázik. E nyílt parton a hullámok könyörtelen, leküzdhetetlen brutalitással csapkodják a sziklákat. Fejenként tizenöt frankot olvasunk le a rozsdás vasszéken a könyvét bújó diáklánynak; a szél lapoz egyet közben. Belépőjegyünk birtokában felmászunk a kőlépcsőkön, és a kíváncsiságom ezzel arányban nő. Belesek az apátság lakórészeibe, azonban egyetlen szerzetest sem látok. De mire számítottam? Hogy az ablakhoz tapadnak, mint a kíváncsi

61

szomszédok? Megdöbbenek a koszos ablakok láttán, míg rá nem jövök, hogy a távolság becsapott, és celláikat ugyanolyan szúnyogháló védi, amilyet mi is találtunk a házunkon. A hely nyugalmat sugároz, szinte az elhagyatottság hangulatát kelti. Magányosan térdepelő szerzeteseket képzelek a cellákba. Kíváncsivá tesz a falak mögötti gondolkodás, a spirituális elmélkedés mélysége – ez azonban örök titok marad számomra. Soha nem fogom megtudni, hogy milyen a monostorlakók élete, sem pedig, hogy mennyi elszántság és áldozat, mennyi önzetlen odaadás szükséges ehhez a hivatáshoz. A cisztercita rendet a tizenegyedik század végén alapították azzal az elgondolással, hogy visszatérjenek az istennek való szigorúbb, fegyelmezettebb engedelmességhez. Szent Benedeknek, a rend alapítójának szabálya így hangzott: Ora et labora, imádkozz és dolgozz. Nem is tűnik lehetetlennek. Figyelmemet ismét az erődszerű monostor köti le. Mennyire más lehetett a sziget, amikor az erőd épült a fosztogató szaracénok ellen! Belül keveset látni, a tizenegyedik és a tizenkettedik századig visszanyúló falakat és a helyreállítási munkálatokat leszámítva. A kápolna sötét, nyirkos helyiség, zsúfolásig tömve törött faszékekkel, sőt még egy kidobott, a Madonnát a gyermekkel ábrázoló faikon is van benne. Látunk néhány szép márványlépcsőházat, kőoszlopot és ívet, de mindent egybevetve az erőd vonzerejét a lélegzetelállítóan szép kilátás adja. Sajnos azonban ezt alig élvezhetjük, mert a kinézőket lezárták, és fémkeretekbe foglalva beüvegezték. Ez annyira nem illik a helyreállított részékhez, hogy egészen elképedek. Miért zárták le a kitekintő ablakokat? Hogy az összetört szívű turisták le ne vessék magukat a csalfa sziklákról? Vagy hogy a magányukban meghasonlott szerzeteseknek se juthasson ilyesmi az eszükbe? Átsétálok a kápolnából a kerengőbe. A kolostor közepén úgy vélem, keresztelőmedence áll, míg bele nem pillantok, s rá nem jövök, hogy a ciszterna az. A víz olyan mélyen van alattunk, hogy tengervíznek tűnik, noha az épületet cölöpök tartják, s a víz amúgy is túl nyugodtnak látszik. Innen föntről mintha áthatolhatatlan állóvíz lenne. Apró rovarok és szúnyogok súrolják a felszínét, s röpdösik körül a tucatnyi kidobott coca-colás dobozt. Körülnézek, hol találom Michelt: a monostor történetét böngészi a belső fal mellett, jobbára évszámokat. 1073-ban kezdték építeni. 1635-ben a spanyolok elfoglalták a két szigetet, majd – ezt figyeld! – 1791-ben ezt a szigetet egy árverésen egy színésznő, Marie-Blanche Sainval vásárolta meg, aki 1810-ig birtokolta! Akkor hát kicsoda Alziary de la Roquefort? A művészneve volna ez az egzotikus hangzású név? Az Alziary csengése jobban tetszik. Lehet, hogy az adásvételi szerződés Marie-Blanche Sainval néven köttetett, de én továbbra is úgy fogok gondolni rá, mint Alziaryra. Szenvedélyes, lángoló vörös hajú nőnek képzelem, isten tudja, miért – és érett korú asszonynak. A felső szinthez közeledve belépünk az imaterembe, melynek falai, mint megtudjuk, a tizenkettedik és tizenharmadik századból származnak. Akkoriban száz évbe telt egy emeletet megépíteni. Hogy elcsodálkoznának a modern ingatlanfejlesztők! Ugyanezen a szinten átmegyünk az 1088-ban fölszentelt Szent Kereszt-kápolnán. Itt fapadokat helyeztek el a sarkokban, szemben a Krisztus a kereszten című festménnyel díszített kőoltárral. A környezet és a székek elrendezése itt is csöndes szemlélődésre int; leülök tehát az egyik padra, és emelkedett

62

nyugalomban hallgatom, amint három emelettel lejjebb a szikláknak csapódnak a hullámok. A nyílt égbolt felé fordítom a nyakam – hideg és szellős a kékség, balzsam a szemnek. Lépteink visszhangot vernek, amint megtesszük az utolsó fordulót az egyre keskenyedő, kanyargó márványlépcsőkön a torony tetejébe, melyet elegáns fémkorlát övez – vajon a balesetek vagy az öngyilkosságok megelőzésére? Onnét, a kőtorony legtetejéből olyan körpanoráma tárul elénk, amely bízvást isteninek mondható. Az Úr gyakran magas hegyekre hívta a prófétáit, ha szólni kívánt hozzájuk. Sokszor eltűnődtem, miért tesz így, és már tudom a választ: a magasból minden aprónak látszik. Ezt Paulo Coelho írta, aki fiatalkorában papi szemináriumba járt; egyszer alkalmam volt vacsorázni vele Rióban. Minden más törpe, az embert is beleértve. Hát hogy ne érezné magát ilyenkor az ember közel istenhez? Könnyű szellő fúj; ebben a magasságban igen jólesik. A fémkorláthoz lépve körülnézek. Vonz a tiszta, sziklás víz mélyen alattam. Általában nincs tériszonyom, de most jeges borzongás fut végig a gerincemen. Ennek ellenére vágyom leugrani több száz láb mélyre, a tengerbe és lubickolni, akár egy gondtalan delfin. Pompás kétárbocos kutter hasítja a vizet a távoli horizonton, vajon hova tart? St Tropez-be vagy Marseille-be? A terrakotta mázas toronyóra elüti a delet. – Menjünk – mondja Michel, és indulunk lefelé. Sétánk a szigeten maga a romantika. Tengervíz nyaldossa a lábunkat és áztatja át a cipőnket, annyira, hogy le is vesszük, és mezítláb megyünk tovább. Lazac nagyságú halak csusszannak a sziklák alá, árnyékunkkal bújócskázva. Felkapaszkodunk az eukaliptusz illatú öbölből a levendulaillatú árnyékba, rugdaljuk a homokot, parányi rákokat hajszolunk, meg-megfogjuk egymás kezét, megérintjük egymás hátát, nyakát, haját, kifehéredett és szivacsossá száradt algaágyon taposunk, törölközőinket, mint holmi lusta sárkányokat röptetjük magunk után, miközben a só lepereg kicsípett, vizes bőrünkről. Nyaljuk, ízleljük, csókoljuk a sót, aztán áldott csendben gyalogolunk tovább, vagy rohanunk, makogunk, mint majmok eufóriában, át meg átbukfencezve egymáson. Szerelembe esés: micsoda óriási, szabad zuhanás. Nem tudni, hová, meddig, hol állunk meg, ha van megállás egyáltalán. Egy biztos: a mai napon csak a paradicsomban. A sziget kerülete mintegy három kilométer; még úgy is, hogy megállunk úszni, alig másfél óra alatt körbesétáljuk. Úgy terveztük, én legalábbis, hogy meztelenül úszunk – ha alkalom adódik rá, szívesen kihasználjuk. Most azonban, bárha egyetlen szerzetest sem láttam még, képtelen vagyok szabadulni az érzéstől, hogy akárhol vagyok is a szigeten, látnak. Spirituális jelenlétük mindenütt jelenvaló. – Amikor visszajövünk Ausztráliából, szeretnék ismét eljönni ide, és pikniket rendezni a füves parton, ahol türkiz árnyalatú a víz – mondom. A pöfögő komphajón a gondolataim megint a kincskeresés körül járnak, de úgy ki vagyunk éhezve, hogy nem sokáig őgyelgünk St Marguerite mólóján.

63

– Az étterem ott van, ni – mutat Michel egy fehérre festett verandára néhány száz yarddal odébb a parton. Mögötte fél tucat halványtürkiz vagy sápadtlila spalettás villa bújik meg a fák között, és kukucskál ki Cannes-ra vizes sziklafészkéből. Kis fürtökben kora őszi mimóza sárga virágja bomlik. Tekintetemet most megint a hegyoldal és a királyi erőd köti le, amelyről eddig teljesen megfeledkeztem. – Első az ebéd – vigyorog Michel. Az étteremhez érve látjuk, hogy zárva, és egy pillanatra megállunk, hogy most hogyan tovább. Michel tud még egyet, a nevét elfelejtette, de lent van a strandon az erőd mögött. Előbb felkaptatunk, majd leereszkedünk a szikla túlsó oldalán. Nincs messze, de azért sietünk. A szikla tetejéről látszik, és ha az is zárva, le sem megyünk. Lehet, hogy ezek csak az idényben tartanak nyitva. Elkocogunk a düledező épületig, amely már a kompról feltűnt. Törött kerámiadarabokból kirakott koszos felirat hirdeti: Hotel du Masque de Fer. Vasálarcos Szálloda. Érdekes név. Bekukucskálok az üvegtáblás ajtón; az étterem üresnek tűnik, aztán mégis előbotorkál egy hajlott hátú, ősz asszony a gyéren megvilágított, magas mennyezetű ebédlőből. – Valaki van bent. Michel elszánja magát. Kitartja a karját, mintha azt jelezné, maradjak hátra. – Azt hiszem, nyitva vannak. Lehet, hogy ebédet szolgálnak fel. Tényleg itt akarsz enni? – Nézzünk be – azzal nyitjuk az ajtót, mely mögött öregember körvonalai tűnnek elő egy hihetetlenül elavult pizzakemence mögül. Kelletlennek látszik, kijelenti, hogy vége az ebédidőnek, és semmivel sem szolgálhat. Azonnal beletörődünk a visszautasításba, és sarkon fordulunk, amikor utánunk szól, hogy: – De ha nincsenek különleges igényeik, esetleg ajánlhatok… Az étterem erősen lepattant, de a környezet festői, és nekem különben is a romos épületek a gyengém, ezért elfogadjuk a felajánlott pizzát salátával és helyi rozéval, mely a tulajdonos szerint a szomszédos St Honorat szigetről származik. Annál jobb. Leülünk az ablak mellé, és kibámulunk az elhagyatott öbölre. A víz egészen a Cannes-i-öbölig fodrozódik, mint valami hornyolt vas. A látvány páratlan. Érkezik a borunk. – Ha nem bukkantunk volna rá Appassionatára, ez a hely nagy csábítás lenne. Nem farmra gondolok, hanem… De miért hívják ezt Vasálarcos Szállónak? – kérdezem. – Mert az erőd sziklájába börtönt vájtak, és ennek egyik cellájába börtönözték be a Vasálarcost. Kikerekedik a szemem, amikor az óriási pizzát meglátom. – Dumas regényhősét? – Az írókat háromszáz éve foglalkoztatja a története. – Élő személy volt? Nem is tudtam! A tulajdonos elébünk teszi az ételt, és visszavonul. – Tizenegy évet töltött itt bebörtönözve, és egyszer sem mutatta az arcát. – Mesélj még róla. Bon appétit.

64

A legenda szerint XIV. Lajos ikertestvére volt, vagy törvénytelen féltestvére, de sok föltevés létezik. Egyesek szerint az álarcos férfi Moliére volt. Mások azt állítják hogy nem is férfi volt, hanem álruhás nő. Egy dolog biztos: híresnek kellett lennie. – Miért? – Ez logikus. Miért hordana ilyen sokáig álarcot, ha nem ismernék föl egykönnyen? Amikor a Bastille-ba zárták, még az orvosa sem láthatta az arcát. – Hogyan borotválkozott? – kérdezem, miközben vizeskancsó érkezik az asztalunkra. – Ízlik az ebéd, monsieur, madame? – Nagyon finom, köszönjük – bólogatunk lelkesen, bár a pizza közepes. De nem törődünk vele: gyönyörű napunk van. – Bezárt a szálloda? – kérdezem a tulajdonost. – Eladták, és most ebből is Carlton Hotel lesz. Kis privát jachtkikötővel – mondja a tulaj, vágyakozó pillantást vetve a szárazföldi partszakaszra és a McCoy körvonalaira. Elkeseredve képzelem magam elé a látványt. – De van egy kis baj – teszi hozzá. – Micsoda? – A sziget lakói aláírásokat gyűjtöttek a helikopter-leszállópálya engedélyének megvétózására. Remélem, nem sikerül nekik. Ebben a pillanatban nyílik az ajtó, és magas, sötét hajú negyvenes úriember lép be ránézésre Cerruti-öltönyben és tükörfényesre suvikszolt olasz bőrcipőben. A nyomában nyolc vagy kilenc másik, akik hajlongva lesik minden kívánságát. A tulajdonos azonnal elpártol tőlünk, átsiet az ebédlőtermen, és szinte térdet hajt az újonnan érkezett vendégek előtt. Madame is megjön, hasonló figyelemmel üdvözölve a férfiakat. Úgy ülünk ott, mint akik megkövültek. Asztalokat tolnak össze, székeket húznak oda. Kétségbeesetten kapkodó kezek papírabroszokat simítanak szét. Az újonnan érkezettek máris helyet foglalhatnak. Borosüvegek kerülnek az asztalra: rozé, vörös, fehér, majd hamarosan utánuk púpos tálka helyi olajbogyó és szeletelt kolbász. Olajban úszó, fűszernövényekkel körített, marinírozott padlizsán érkezik nagy tálakon az asztalra. A vizeskancsók és poharak mintha maguk szökkennének ki, szolgálatkész egyetértésben az ütött-kopott konyhából. Semennyi fáradság nem tűnik túlzottnak ezért az élvezettel evő-ivó csapatért. Rólunk teljesen megfeledkeztek. Egymást leszámítva senki más számára nem létezünk ebben a helyiségben. A beolajozott hajú férfi a középpontja mindennek. – A helyi maffia lehet? – súgom oda Michelnek, remélve, hogy nem tévedek, és kihallgathatok néhány titkos történetet a helyi korrupcióról. Éber szemmel figyelem a férfit; igyekszem tapintatosan bámulni, de hiába, megigéz a modorossága. Folyton tökéletesen ápolt haját simítja hátra vagy az inge mandzsettáját igazgatja, a borához azonban még a pohárköszöntőnél sem nyúl. Megemeli a poharát, a szélét az ajkához érinti, de azonnal visszaállítja az asztalra. Mindig résen áll, vonom le a következtetést, s ebben a pillanatban felénk néz, és diszkréten bólint. Nyilván tudja, hogy nézzük, és minden figyelem, a legkisebb figyelem fényében is sütkérezni óhajt. Michel már indulna, kíváncsi az erődre és a várbörtönre, ám én képtelen vagyok itt hagyni a szemünk előtt játszódó komé-

65

diát. De nincs is választásunk. A társaság befejezte az ebédet és indulni kész, amit kénytelenek leszünk kivárni. A tulajdonos és a felesége vállukra vetett kéztörlőkkel várakoznak türelmesen, akár hű kutyák, valamire – talán a hála, a köszönet apró megnyilvánulására, vagy borravalóra? A tulaj kezet ráz velük, és igencsak hálálkodik. Aztán megköszönik nagybecsű vendégeiknek, hogy rászánták az időt és a fáradságot, és meglátogatták őket. Ezek után a csoport többi tagja is kezet fog az öregemberrel és a feleségével. Az elhúzódó Merci, merci beaucoup. Non, non, merci a vous ceremónia végén a csoport valóban távozik. A tulajdonosok elégedetten kezdik eltakarítani a romokat. Michel most már magára tudja vonni a figyelmüket, és kéri a számlát. Monsieur bólint, és elcsoszog. – Láttad? – Mit? – Ezek a fickók egy petákot sem fizettek. – Igazad van – vigyorog Michel. – Lehet, hogy számlát nyitottak itt. – Kuncogva latolgatjuk ennek lehetőségét. A kíváncsiságom nőttön-nő; amikor a tulajdonos visszatér, nem bírok magammal: megkérdezem, ki volt az a magas, elegáns úriember. A tulajdonos váladékos szemében büszkeség gyúl, miközben felvilágosít bennünket: – Michel Mouillot. Egyszerre kérdezünk vissza: – Kicsoda? – Cannes leendő polgármestere. Már megígérte az építési engedélyt. A szálloda sokkal többet ér, ha van építési engedélyünk. A TÁVOLBAN KÖDÖS, KÉK HEGYEK. Kéz a kézben sétálunk fel a zöldellő dombon a délutáni napsütésben, miközben gondolataink ismét az álarcos rejtélyére tévednek. – Victor Hugó ezt mondta róla: „Ez a rab, akit senki nem ismer, akinek arcát senki nem látta soha, mindörökre élő rejtély marad, kifürkészhetetlen, talányos és problematikus rejtély.” Az erőd fala alá érünk. Roskatag fa őrbódén felirat: Pénztár, de mivel vége a turistaszezonnak, zárva van, és mi jegy nélkül besétálunk. Kövezett út, hatalmas terek, helyőrségi épület fogad. Kétemeletes, sótól fehér, burgundiai spalettás kőépületek szegélyezik a kövezett sikátorokat, melyek felvezetnek a nyílt terekig; itt a menekülő gyíkokon kívül semmi nem mozdul. Úgy tűnik, egyedül a miénk a terep. Sirályok és csérek köröznek fölöttünk. A mai világ mintha meg sem érintette volna ezt a helyet, de bármilyen elhagyatott, érzem, hogy van benne élet. – Mi a rendeltetése ennek az erődnek mostanában? A lépteink visszhangot vernek. A levegő tiszta és illatos, a fények élesek. A szélben a tenger moraja, madarak rikoltása úszik felénk. Michel nem tudja a választ. Festett felirat oceanográfiai múzeumot hirdet. A jelzett irányba indulunk. Az épületben szórólapokkal teli pult mögött szemüveges asszony kötöget egy széken.

66

– Sajnálom, de zárva vagyunk. – Benézhetnénk csak pár pillanatra? – kérdem, de hevesen megrázza ősz fejét. – És meg tudná mondani, hogyan juthatunk el a várbörtönhöz? – Az is zárva van. Nagyon ritkán nyit ki a nyilvánosság számára. Inkább csak meghívott vendégeknek. – Milyen vendégeknek? Az asszony szoborszerű arccal visszatér a kötőtűihez és pamutgombolyagjaihoz, megtagadva minden további információt. Felrémlik bennem az a hős, aki folyton csak köt – melyik történetben is volt, talán A vörös Pimperneb&ni Kimegyünk a késő délutáni napfénybe, és hirtelen zeneszó üti meg a fülünket, távoli rockzene dobolása. Hálásan nyugtázom, hogy valami normális is történik ezen a helyen. Elhatározzuk, hogy kinyomozzuk, honnan jön. Átgyalogolunk egy hatalmas udvaron, melynek kockaköveit a sziklakertek sárga virága és édes fűszernövények illatos pora hintette tele. E sivár környezetben jóleső és szép látvány, ennek ellenére valami nyugtalanítót érzek a levegőben, valami bizonytalan, kifürkészhetetlen veszélyt, amely rám zárul, és amelytől nem szabadulhatok. – A zene nyilván egy rádióból vagy magnóról szól. A gitárhang egy poros zsákutcába csal, melynek végén omladozó kőfalat és fűvel benőtt földhányást látunk. Tanácstalanul visszafordulunk. A zene átszivárog a sistergő délutáni hőségen, de vajon honnan? Visszamegyünk, mindvégig az erőd területén, és legyalogolunk a múzeummal párhuzamos, meglehetősen széles fasoron, míg meg nem pillantunk egy ősöreg faajtót, mely legalább olyan vén, mint az erőd alapja. Belökném – zárva. Rajta lepattogzott fehér felirat: Plongée. – Búvárközpontnak kell itt lennie valahol. De honnan jön a zene? – Hallható még, de megmagyarázhatatlanul, megdöbbentően távolról. Egyik üres helyről a másikra tévelygünk a szellemszerű zenét keresve, de nincs szerencsénk. Elhagyatott a hely, mégis az az érzésem, hogy figyelnek, követik minden mozdulatunkat a másik szigetről. Az erőd üres, de nem nyugodt; ismeretlen, kínzó érzés kerít hatalmába. Hirtelen kis, sötét madarak, talán seregélyek csapata száll fel a semmiből, és oszlik szét, akár a füst az átható kék égen. A váratlan mozgás megijeszt, és azon kapom magam, hogy remegek. Bevallom Michelnek, hogy milyen kínosan érzem magam, mire magához ölel, és rám mosolyog. Kezd hozzászokni a felfokozott hangulataimhoz, vagy a hatodik érzékemhez, bárhogy nevezzük is. Valahol balra bronzágyút, félelmetes fegyvert veszek észre, melynek csöve átnyúlik az erőd falán a nyílt tenger fölé. Kétségtelen, hogy fénykorában minden váratlan vízi látogatót képes volt szitává lőni strandlabda méretű golyóival. Kihajolok a börtönfalon; elnézem, ahogy az apró kis fodrozódások megcsillannak a nap fénytengelyében. A hullámok könyörtelenül megtörnek a parton, akárha viharban lennénk, felcsapnak a tengerből kiemelkedő, az erődöt tartó hatalmas sziklákra. – Mintha igen veszélyes áramlatok volnának odalent. Egymásba gabalyodott ágú, széltépázta fák és cserjék nőnek mindenütt a sziklák oldalában, de a fölöttük lévő terület kopár. Jobban kihajolok, olyan erő-

67

sen nekidőlök a falnak, hogy érzem: a vér és a rozé az arcomba szökik, és akkor megpillantok egy nyílást a sziklás falban alattam. – Nézd, az lehetett egy börtönablak. – Természetesen túl kicsi ahhoz, hogy egy felnőtt férfi vagy akár csak egy gyerek is átférjen rajta. Nincs menekülés. Szédülés fog el, és visszahúzom magam; szilárd talajt akarok érezni a lábam alatt. – Mit mondtál, hány évig volt itt bebörtönözve a Vasálarcos? – Tizenegyig. Elgondolkodom. Míg a szerzetesek szabad akaratukból börtönzik be magukat, hogy dolgozzanak és imádkozzanak a szomszédos szigeten, alig félmérföldnyire innét, egy embert erőnek erejével zártak be ide, megfosztva még az identitásától is. Nyirkos, föld alatti cellában raboskodott, keskeny résen jutott be hozzá a friss tengeri levegő és az erődön túli világ. Tele a szívem szánalommal ez iránt az ismeretlen emberi lény iránt, aki három évszázadon át foglalkoztatta az írókat és filmrendezőket. Embertelen élete lehetett. Hogyan bírta a magányt, hogyan bírta ki, hogy nem őrült meg? Kérte vajon, hogy gyónhasson egy szerzetesnek, ki akarta-e önteni a szívét olyasvalakinek, akinek hivatása az együttérzés? Könyörgött vajon az atyáknak, hogy emlékezzenek meg róla az imáikban, hogy segítsenek cipelni a terhet, melyet az élet jelentett számára, ahogy rótta a celláját, bilincsbe verve, vasálarcában? Ma is vannak olyan részei a világnak, emlékeztetem magam, ahol létezik az effajta barbarizmus; ahol a szabadságot minden ok nélkül megkurtítják. Ahol egyesek megkülönböztetést szenvednek hitük, bőrük színe vagy politikai meggyőződésük miatt, vagy, ahogy e szánalmas lény esetében történt, a születési jog okán. – Az is lehet, hogy ezt a szerencsétlent valami förtelmes csapás sújtotta. Azért zárták be, mert túl visszataszító volt ahhoz, hogy az emberek szeme elé kerüljön, tudod, mint az Elefántember. – Miért nem írsz egy jó forgatókönyvet erről? Csak nevetek Michel ötletére. – Mert sokan, és nálam sokkal tehetségesebbek már megírták. – De én mai történetre gondoltam, amely részben itt játszódik. Akkor helyben kutathatsz, és otthon dolgozhatsz. Találj ki benne magadnak is egy szerepet, és akkor kétszeresen is otthon dolgozhatsz! Már benne van a bogár a fülemben. Mérlegelem, mennyi időt és munkát kíván az olívafarmunk – egyikünknek mindenképpen huzamosan ott kell tartózkodnia, ha a felújítás megkezdődik. – Németországba, Angliába és Franciaországba helyezd a történetet. És tizenhárom részre oszd, kérlek. Michelre mosolygok. – Szóval történetvadászatra jöttünk? – Igen, ha ihletet kaptál. De ha nem, a szigetek talán akkor is tetszettek. Valóban tetszettek. Ez a második különösen rabul ejtett. Meg zavarba hozott. És igen, meg is ihletett.

68

AZ UTOLSÓ KOMP ESTE HATKOR indul a szigetről. Már a fedélzetén vagyunk. Az öblön átvezető rövid úton a lágy fény opálos árnyalatban játszik a kék ég alatt. A felhők fehér mintát rajzolnak a teáscsészékre. A szépséges olasz tónusok a Cap d'Antibes felé vezető út házsorán… Mélázásomat egy kislány sikolya szakítja meg, melyet azonnal izgatott férfihang kiáltása követ valahol a hátunk mögött. – Nézzék! Ott! Ott! – Hol? – Ott! A tengerben! Rettegek, hogy egy gyermek lecsúszott a fedélzetről, bár nem emlékszem, hogy felszállt volna akár egyetlen egy is. Körbefordulva látjuk, hogy a matrózok és a maroknyi utas a hajó szélárnyékos oldalán hajol kifelé, mutogat és kiabál. Mi lehet az? Gyorsan átmegyünk hozzájuk; a gyomrom összeszorul a gondolatra, hogy esetleg egy tehetetlenül fuldokló kisgyermeket látok, de a vízben, húsz yardra a komptól fényesszürke teremtmény csillan a csendes, áttetsző tengerben. Kisvártatva egy másik. – Delfinek! Nézzék, hogy játszanak! – Delfinek szöknek és bukdácsolnak négyen, sőt öten is a víz színe felett. A fényes égszínkék uszonyú, tömpe orrú atléták fickándozva mutatják az irányt a hajó orra előtt, mintha ők akarnának kivezetni a partra. Majd egyikük kiválik a csapatból, köröz, irányt vált, és mellénk vetődik, meglovagolva a hajónk keltette hullámot. Játékosan forog, kivillantva formátlan fehéres hasát, majd a hátát megint. Szinte érteni vélem pajkos mosolyát. Micsoda látvány! Micsoda öröm! Miközben e mitikus teremtményeket figyelem, elmesélem Michelnek egy rendkívüli amerikai, Charlie Smithline történetét, akit évekkel ezelőtt ismertem meg a Karib-tengeren. Ő készített fel a nyíltvízi búvárvizsgára. Számtalan alkalommal merültünk palackorrú delfinekkel, ami tudomásom szerint igen ritka, mert nemigen engednek közel magukhoz embereket, de Charlie-t, rendszeres látogatójukat ismerték, és bíztak benne. Tőle tudom, hogy a delfinek magasabb frekvencián bocsátanak ki és fogadnak hangokat, mint ami emberi füllel hallható. Az emberi fül nem alkalmas arra, hogy vízben halljon. Delfinkísérőnk gyorsít, előremegy majd visszafordul, s a felszínen himbálja a fejét. Felénk pillant, majd minden előkészület nélkül a levegőbe dobja magát, és ívben visszapenderedik a vízbe. – Nézd! – Tudták, hogy harminc-negyven kilométeres óránkénti sebességgel képesek felugrani a vízből? – kérdi a kapitány. A halványodó fény Michel arcán játszik. Lelkesnek és kipihentnek látszik, fejét nevetve hátraveti. Én is nevetek. Taps és fényképezőgépek berregése hangzik körülöttünk. Még a matrózok és vén morgós hajóskapitányunk is, akinek a Gitane mintha hozzánőtt volna az ajkához, megigézve állnak. Ezek a teremtmények senkit nem hagynak érzéketlenül. Micsoda finálé! Milyen parádéval rukkol elő a természet, hogy lezárja ezt a tökéletes napot. És a valaha volt nyarak legtökéletesebbikét.

69

Ötödik fejezet AZ ADÁSVÉTEL Az időeltolódástól kábán érkezem meg Londonba Ausztráliából, ahol az elmúlt kilenc hetet töltöttem. A város vásárlási lázban ég, a hőmérséklet fagypont körül stabilizálódott. A bukmékerek fogadásokat kötnek, hogy fehér lesz-e a karácsony. Sydney szikrázó hősége és a megnyomorító filmezés után egyre pörög az agyam, és másra sem vágyom, mint hogy magam mögött tudjam a várost, és úton legyek dél, a villa, az első otthoni karácsonyunk felé. A hosszú hetek után, melyek alatt a Csendes-óceánt és a széllovasokat bámultam szállodám erkélyéről, persze örökké szövegkönyvvel a kezemben, és Michelre vágyakoztam, vagy amikor fűzőkben és Viktória-kori ruhakölteményekben fulladoztam a 37 fokos hőségben, a nyílt tűzünkön sütött karácsonyi pulykáról ábrándoztam. Egyedül az vetett árnyékot erre az idillre, hogy még mindig nem vagyunk törvényes tulajdonosai az olívafarmunknak, és mindketten egyre jobban aggódunk. Újabb és újabb akadályok merülnek föl, és miközben körmünket rágva várakozunk, sokadszorra számolva össze, hogy mennyi pénzt fektettünk már bele, a font rohamosan gyengül a frankhoz képest. Csak sejtjük, mert tájékoztatást sehonnan sem kapunk, hogy a késedelemért az adóhivatal a felelős. A francia adóhatóság nyilvánvalóan ellenőrizni akarja Monsieur és Madame B. tulajdonjogát, és utódaik örökösödési igényeit. A belga tulajdonosok a francia közjegyzői irodán keresztül nyilatkoztak külföldi státusukról, mellékelték lányuk levelét, amelyben ő megerősíti ezt a tényt, és lemond minden igényéről a birtokot illetően. Amennyire biztosak lehetünk benne, benyújtották a francia örökösödési adórendszer megkövetelte összes okmányt és iratot. Úgy tűnik, már csak arra várunk, hogy ez a kielégíthetetlen testület szabad utat adjon. Hacsak szegény beteg Monsieur B. nem haláloz el idejekorán, ami rettenetesen megbonyolítaná a dolgokat, Michel és én garanciát kaptunk rá, hogy mivel minden akadály elhárult végre, még a föld megosztását is rendben bejegyezték a hivatalos megyei nyilvántartásba, semmi nem gátolhatja meg vagy késleltetheti az adásvétel lebonyolítását. Már csak arra várunk, hogy rányomják a pecsétet a belgák nyilatkozatára, melyben kijelentik, hogy külföldi állampolgárok, és aztán közös időpontot kell kitűznünk, amikor a két fél, Monsieur és Madame B. és mi ketten a jegyző jelenlétében aláírjuk az iratokat és elrendezzük az anyagiakat. Mivel Franciaországban és Belgiumban – Angliával ellentétben – nem áll meg az élet két hétre karácsonykor, Michel telefonon december 28-át javasolta. A jegyző titkára visszafaxolt, hogy a főnöke elérhető lesz. Koromsötétben szállunk kompra, amely virradat előtt Calais-be ér velünk. Egyenesen Párizsba megyünk, ahol Michelnek van néhány órányi elintéznivalója, s aztán mint a rakéta, indulunk délre a villánk felé, hogy másnap reggelre odaérjünk. Ez a magunkra kényszerített tempó, bármilyen eszementnek tűnjék is, nekem megfelel, mert még mindig az ausztrál időszámítás szerint élek. Néhány nappal korábban Michel felhívott egy arabot, akit a nyáron ismertünk meg futólag – provence-i kertészetet tart fenn, de benne van követhetetlen

70

számú egyéb üzletben is –, és megkérte, tegyen félre nekünk egy karácsonyfát. Az ezüstfenyő a kedvencünk, de más fajtával is beérjük. Amikor jóval éjfél után megállunk a kocsifelhajtón, ott találjuk a fát a villa felső teraszának külső falához támasztva. Amilyen hatalmas, inkább a Rockefeller Plazában volna a helye, és legalább három lábnyit le kell fűrészelnünk a koronájából, mire, mint valami holttestet, bevonszolhatjuk a szárnyas ajtókon. Nagy nevetések közepette, kimerülten, de boldogan, hogy ismét együtt vagyunk, és farkaséhesen, mert egy falatot sem ettünk koraeste óta, a holdfénynél fűrészeljük a fánkat. Vásároltam díszeket egy párizsi nagyáruházban, míg Michel egyik tárgyalásáról a másikra rohant. Javaslom, hogy maradjuk fenn egész éjjel, és díszítsük fel ezt a szörnyeteget, Michel azonban aludni akar. – Hiszen ágyunk is van már – emlékeztet. Teljesen megfeledkeztem róla. A kimerültségtől szinte tántorogva esem be a hálószobánkba, ahol a régi, kiszolgált matracaink merednek föl rám, pókhálósán, a többhavi portól és gekkóürüléktől piszkosan. De nem törődünk vele, úgy zuhanunk rájuk, mint akit fejbe kólintottak. Másnap reggel Michel a piacra megy, én pedig a telefonfülkéhez, hogy felhívjam a cannes-i bútorüzletet. Az eladó megvető hangon közli, hogy a szállítójuk a megbeszélt időpontban felvitte a bútort a meredek hegyi úton, de kénytelen volt visszaszállítani a raktárba, mert senki nem nyitott ajtót. Jean-Claude és Odile, akik megígérték, hogy átveszik az ágyat, eltűntek, és telefonon sem elérhetők. Sűrű bocsánatkérések közepette igyekszem magyarázni a helyzetet, de az eladónő hajthatatlan és rideg. Ez már nem az ő felelősségük, mondja. Ők betartották a megegyezés rájuk eső részét. Az újbóli kiszállításra, mely körülbelül négyszáz frankba, negyven fontba kerül majd, csak az új évben kerülhet sor, annak sem rögtön az elején. A dátum, amelyet sikerül kicsikarnom tőle, hetekkel a tervezett elutazásunk utánra esik. Addigra rég visszamegyünk északra. Nincs tehát új ágyunk karácsonyra, de nem vagyunk túlzottan letörve. Olyan boldogság, hogy ismét itt lehetünk. Körbejárok a szobákban, újra belakom őket, beszívom a fenyő és a citrusok meleg levegőben lengedező illatát. Az ablaküvegen kinézve a sok héten át emlékeimben dédelgetett képeket látom viszont. Fenyőből, tölgyből és olajfából megrakott tűz duruzsol a tűzhelyen. Ebéd fő az alkalmi konyhában: háztáji csirkéből való húsleves többcsokornyi provance-i fűszernövénnyel fűszerezve, póréval, vöröshagymával, sárgarépával, és a kertünkben szedett babérlevéllel. Randy Crawford szól magnóról, a bús dalok átjárják a csaknem üres szobákat. Kéz a kézben végigjárjuk a birtokot, fel a kőlépcsőkön, le a sziklás ösvényeken; mindvégig feldobott hangulatban, melyet a sűrű gaz, a fatuskók, a bozót és a tüskés indák sem rontanak el. Ahol a nyáron kitisztítottuk, most napraforgó magasságú a gaz. Mennyi nyári robotolás mindhiába! Visszapillantok a teraszokra a villa felé. A dupla ablak mögött toronymagas karácsonyfánk áll körbeaggatva pislogó ezüstégőkkel. A téli napsütésben ragyog az asztalon a kék váza, melyet a nizzai óvárosi piacon cseréltem a cimiez-i Matisse-kiállítás megtekintése után; most hosszú szárú gladióluszok pompáz-

71

nak benne, amelyeket Michel hozott potom pénzért a piacról ma reggel. A medence széle fölött halványra színezett villanykörték pislákolnak álmosan. Ez az elrendezés a korai art deco hangulatával kopottságában is elegáns óceánjáró képét hozza elém, mely az erős szeleket vitorlájába fogva nekivág a nyílt tengernek; vagy pedig egy letűnt kor, egy Hollywood megfakult dicsőségét idézi föl, melyet soha nem fogtam föl ésszel. Álmodozásomból elfojtott nyuszités ver föl; a kocsifelhajtó felől halljuk. Futva tesszük meg odáig az utat, és kisvártatva egy macskát fedezünk fel az egyik istálló sötét zugában. Amint közeledem, figyelmeztetően rám fúj. Michel a kezemet megszorítva visszahúz. Ez a bizalmatlan, csont és bőr, fehér és zsemleszínű, csapzott bundás teremtmény néhány órás vaksi rózsaszín kis gombócokat védelmez. Be is gorombulhat; hátralépek, és eltűnődöm, mihez kezdjünk vele és a kölykeivel. A macskák jó egérfogók, és sok patkány és egér jár a ház körül, legalábbis úgy gondoljuk, bár látni egyet sem láttunk – csak a teraszokon és a lépcsőkön maradt árulkodó fekete bogyókat. Próbáljunk-e megszelídíteni egyet vagy kettőt? Mintha csak értené a kérdést, a macska tiltakozva fúj. Inkább hagyjuk a sorsukra ezeket a szőrös narancssárga gombócokat, éljék vadon az életüket, ahogy az anyjuk. Egyébként is, a drága Henri után, aki annyira hiányzik, hogyan is vállalhatnánk felelősséget bármilyen állatért? Ekkor eszembe jut a szív alakú tavunk, benne az őskori pontyok, és bizonyos vagyok benne, hogy ez a betolakodó zsákmányolt belőlük. De amikor odasietünk, nem hetet számolunk, mint a nyáron, hanem tizenegy darabot! Előásunk két tekercs szúnyoghálót a garázsból, és ráterítjük a tavacskára. Az önkényes istállófoglaló macskák csak lássák el magukat, ahogy tudják. MIVEL EGÉSZ ÉLETEMBEN nagyvárosban éltem, soha nem hallottam a naptárajándékozás szokásáról. Vajon nálunk, Angliában is dívik kisebb városokban és falun? Michel lement a cannes-i piacra osztrigáért, amely itt a karácsonyi és újévi hagyományos fogások közé tartozik, és szívet melengetően olcsó: körülbelül harminc frankba kerül két tucat. Jómagam az íróasztalomnál görnyedek, próbálok dűlőre jutni az ötleteimmel a szigeteken játszódó történetemhez, amikor tülkölést hallok a kocsifelhajtó felől, és kinézek az ablakon. Tűzoltóautó áll a házunk előtt. Rémülten rohanok le az öt meglepően jóképű, izmos, testhezálló tengerészkék egyenruhás fiatalemberhez. – Valami baj van? – kérdem, és nagyon vigyázok, hogy a hangomba árnyalatnyi kacérság se vegyüljön. – Jó napot, boldog ünnepeket kívánunk! – Egyenként kezet ráznak velem, majd a csapat egyik szelíd arcú tagja egy halom naptárt tart az orrom elé, és megkér, hogy válasszak. Nem igazán vágyom ilyesmire, de úgy gondolom, valami helyi szokás lehet, adakozás például egy helyi jótékonysági szervezetnek, és választok egyet, mire az öt dióbarna arc földerül, és reménykedve vár, míg fölszaladok a pénztárcámért. Nincs szabott ár, mondják, de az átnyújtott összeg a megelégedésükre szolgálhat, mert újólag kezet ráznak velem, és ismét elhalmoznak jókívánságaikkal. Aztán magamra hagynak, és én leülök a munkámhoz. De nem sokáig. Most a kézbesítő úr mássza meg a hegyoldalt sárga robo-

72

góján. Dudál, integet, majd leszáll. Lemegyek; a postás újabb naptárválasztékkal üdvözöl. Udvariasan elhárítom azzal, hogy merci, de már van egy, őszintén remélve, hogy ugyanazon jótékonysági szervezetnek dolgoznak, de a szakállas arcán végigfutó ráncból arra következtetek, hogy ez a válasz egyszerűen elfogadhatatlan. Felrémlik bennem a diadalittas Henri képe, amint a négykézláb a leveleket keresgélő levélhordót bámulja. Jobb, ha nem teszem ellenségemmé, különben mindannyian a kutyaólban végezzük. Bárgyú mosollyal, kötelességtudóan újabb naptárt választok, és felrohanok a pénztárcámért. Az utolsó bankjegyet, egy százfrankost veszem ki belőle, amellyel a postás szemlátomást elégedett, a legjobbakat kívánja az ünnepekre, egyenesbe igazítja telepakolt motorbiciklijét, és elrobog, bizonytalan ívben csúszva bele a kanyarba. Következőként a szemétszállítók érkeznek – újólag átesünk az előbbi szószaporításon. Sajnos azonban nincs több készpénzem, ami rossz hírnek látszik, ezért kénytelen vagyok felrohanni a szalonba, és feltúrni a csomagjainkat a francia csekkfüzetemért. Átveszem a naptárt, kiállítom a csekket, és vidáman integetek utánuk jókívánságaimat kiabálva. Majd felmegyek ismét, a falunkról egyforma képeket kínáló három naptárt a konyhaasztalra dobom, kitöltök egy jó adag italt, és belefogok az ebéd előkészületeibe. Michel érkezik, dudál és mosolyog, a zöld és a piros minden árnyalatában pompázó zöldségeket hoz, meg korzikai mandarint, melyen rajta van még az illatos levél. Beleszagolok a citrus zöldes héjába, és beszívom erős illatát. – Karácsony! – kiáltom el magam. A csomagból előkerül jó néhány műanyag doboz provence-i olajbogyó: sötét, húsos bogyók sós lében, másik doboz fokhagymás olajban marinírozva vagy spanyol paprikával töltve, s aztán az osztrigák, még mindig sós, bordázott héjukban. Olyan óvatosan fogjuk meg őket, mint a hímes tojásokat, és kis hűtőszekrényünk legsötétebb, leghidegebb hátsó zugába rejtjük a vacsoráig. A karácsonyesti vacsora a hagyományos francia családi összejövetel időpontja; mivel a lányok anyjukkal töltik az ünnepet Párizsban, mi kettesben elköltendő gyertyafényes vacsorához készülünk. Miközben a vásárolt holmikat pakoljuk, elmesélem a látogatóink történetét. Michel egy idei Chablis-t bontogatva vidáman fölnevet, és megkérdi: – A rendőrség nem is jött? EZEK A TÉLI ESTÉK KELLEMESEN ENYHÉK. Az újhold karcsú sarlója bukkan fel a búzavirágkék égen. A gondolataim a Michellel közös televíziós sorozat körül forognak, ahogy ott gyapjúholminkban egymáshoz bújunk a teraszon, hogy ne érezzük a halványuló fényekkel együtt járó hűvösséget. A főszereplőmről mesélek neki, ahogy a képzeletemben körvonalazódik, s közben egy pohár bort kortyolgatok. A víz ezüstös csillogása lassan szurokfekete éjbe vált. Ízes, ambróziaillatú füstpöffenetek libbennek felénk a késő esti csendben. A szomszédban bagoly rikolt. Denevérek köröznek alacsonyan, szinte az orrunk előtt röppennek el, mielőtt felszárnyalnának mint holmi izgatott madarak. A müezzin távoli kiáltása hangzik felénk: az arabok imádkoznak. Elhallgatok, és fülelek.

73

Bár a házunk és a szerény olívafarmunk zöldövezetként nyilvántartott területen bújik meg a völgy végében, égbe nyúló és terebélyes fenyők mögött, településhez tartozik, mely az Appassionata tulajdonosaitól legalább harminc éve megvásárolt területen épült ki, amikor a helyi önkormányzat még nagyvonalúan átsiklott az ilyen apró részletek fölött, és rányomta pecsétjét a marseille-i területfejlesztő cég beadványára, s azok megkezdhették az építkezést a zöldövezetben. Akkoriban nem voltak még közvetlen szomszédok, a helyi önkormányzat mégis felbőszült – ahogy csak a franciák tudnak, ha a jogaik csorbát szenvednek –, és dühödten lobbizott, de veszített. Csak találgatni lehet, hogy hogyan csikarhatták ki ezt az engedélyt, amikor akár csak egy szerszámoskamra vagy egy szerény kis „sufni” megépítése ebben az övezetben legfeljebb nyomtatványok hegyeinek kitöltése és többhavi utánajárás után lehetséges. A földtörvények ilyen égbekiáltó semmibe vevése természetesen csak növelte a Dél-Franciaországban amúgy is általános idegen-, de főként arabgyűlöletet. Franciaország délkeleti része Le Pen birodalmának a szíve – az senkit nem érdekel, hogy a területfejlesztők és az értékesítő ügynökök, valamint az ingatlanok tulajdonosai egytől egyig franciák. Nekünk semmi bajunk az arabokkal, sőt kifejezetten kedveljük bádoghangú imára hívásukat. Szárnyakat ad a képzeletemnek, táplálja a másság iránti vonzódásomat, szinte látom a tevekaravánokat, a misztikus Arabian átnyargaló lovasokat, kiket az újhold sarlója vezet. Majd az ima elhalkultával visszatérek a dél-francia valóságba, és eszembe jut a ránk váró finom osztrigavacsora. TÁVOLI SZAMÁRBŐGÉSRE ÉBREDÜNK – újabb hang a választékból –, melyet madárcsapat trécselése fest alá. Ezek a téli reggelek ragyogóak, lágyak és fenyőillatúak. A nap meleg borostyánszínben izzik, gazdag, akár egy őszi levél; a fenti teraszról látjuk, amint hűvös ezüst csíkokban szétterül a tenger felszínén. A tél itt úgy kicsípte magát, amilyennek soha nem láttam, de leendő házunk is új, ismeretlen feladatokat ró ránk. A távollét hónapjai alatt senki nem gondozta és tisztította az úszómedencét, a víz besűrűsödött és smaragdzöld árnyalatot kapott. A medence alját fügelevelek szőnyege borítja. Ha így elhanyagoljuk hónapokra, s nem törődünk vele rendszeresen: nem tisztítjuk a szűrőket, nem dugítjuk ki a csöveket, nem öblítjük a szűrőberendezést, nem porszívózzuk a falakat és az aljzatot, akkor az eddig befektetett munka és értékes pénz mind kárba vész. Felírjuk a „medence rendben tartását” a feladatok egyre bővülő listájára. Miután engem a sarkvidéki körülmények sem rettentenek vissza az úszástól, elhatározom, hogy megfürdöm. A víz olyan jeges, hogy kiabálva és sikítozva merülök bele. Érzem, ahogy a vér robajlik az ereimben. Aztán, mint egy eszelős, úgy szökdécselek át a kerten, lüktető talpamra föld tapad. Michel fejét csóválva megy el mellettem fáért és száraz tobozért. Hatalmas tüzeket tud rakni, melyek mellett felolvad átfagyott, libabőrös testem, és amelyek úgy süvöltenek a kéményben, mint a szibériai szelek. Ragyogásuk beburkol és fölmelegít, süti és kipirosítja nedves, hidegcsípte orcámat. Téli itt-tartózkodásunk fő színhelye a kényelmes nappali, mely erre az évszakra a ház lelke lett. Itt üldögélünk óraszám a tűz mellett, párnák között

74

könyvünkkel és számítógépünkkel, én a következő forgatókönyvem szövegén dolgozom. Lángok árnyjátéka libeg az arcunkon és a repedező falakon. Konyha hiányában karácsonyi ételeinket nyílt tűzön készítjük, ahogy Michel ígérte. Amikor az összekapart hamu naplementeszínű skarlátvörös és vérnarancs árnyalatban izzik, Michel ráhelyezi az összeeszkábált grillezőre a húst. Lakománk szerény az ünnephez képest: vékony szelet steak a fantasztikus cannes-i piacon beszerzett ropogós, friss zöldségekkel, s hozzá köretnek gömbölyű, kavicssimaságú újburgonya, amelyet a Nizzában vásárolt rézserpenyőben főzünk, Michel palackos gázzal működő egyszerű gázfőzőjén. Karácsonyi puding helyett sajtot eszünk, omlós parmezánt és krémes, fűszeres olívaolajban eltett St Marcelint, amelyhez jól csúszik a mélybordó vörösbor. A tűz melege, a bordói és az étel ellankaszt és mámorossá tesz bennünket. Soha nem ettünk ilyen jóízűen. Szegfűszeg és az elfogyasztott korzikai mandarin héja pattog és sziszeg a parázson; a széle ropogós barnán felkunkorodik, akár a burgonyasziromé. A jellegzetesen édes, fűszeres illat gyermekkorom karácsonyait idézi, az ajándékokkal tömött, a fenyőfa lábánál kibontott zoknikat. Korán lefekszünk, hogy a nap utolsó örömét is kiélvezzük a hepehupás matracon, melyet választott hálószobánkból becipeltünk a táncoló lángok mellé. Öt gekkót számolunk a kéménypilléren szorosan egymás mellett. – Tudnak vajon rólunk? – kérdezem Michelt. – Biztosan. A ház őrei ők. Őriznek bennünket. Bármennyire képtelenség is, van benne igazság. Minden nyitott szekrény vagy ajtó arról árulkodik, hogy egy gekkó menekült át rajta a fényből a sötétség és az anonimitás birodalmába, de itt, egyszerű ünnepi szobánkban a szökdécselő lángok mellett a meleg kéménypilléren ütötték fel tanyájukat, és velünk karácsonyoznak. – Nem tudom, leszünk-e még ennyire boldogok – suttogom, amint behunyt szemmel az olajfaágak ropogását hallgatjuk. Tétova mondat ez, az áldott boldogság pillanatában, de jobb lett volna, ha soha nem hangzik el, mert a jövő mély, öntudatlan megsejtése lökte a felszínre. Másnap reggel Michel végre eléri telefonon Madame Blancot-t, a közjegyző titkárnőjét. Sajnos nem érkeztek meg az iratok a központi francia adóhivatalból, de Monsieur és Madame B. egyébként is közölték vele, hogy nem hajlandók sehova utazni a két ünnep között. Amikor Michel leteszi a kagylót, biztatóan rám mosolyog, és én is igyekszem vidám képet vágni. Megoldjuk, biztosítjuk egymást. De egyre gondterheltebbek vagyunk. A GYOMOK ÉS FŰSZERNÖVÉNYEK biotengerében, mint indák és kacsok összegubancolódott pókhálója, állnak az olajfák. Termésük bőven potyog a metszetlen fákról, és eltűnik a gazban, láthatatlanul elrohad. A gyümölcsök felhasználatlanul térnek meg a földbe, s csak csontos magjukat hagyják hátra tanúnak. Mekkora fájdalom látnom, hogy a lehetséges elixír forrása pocsékba megy! Fontos, mondom Michelnek, hogy mihelyt miénk a birtok, felfogadjunk valakit, aki az egészet rendbe teszi. Amar lesz a mi emberünk, ha sikerül megegyeznünk az árban. Amar tunéziai, de kamaszkora óta Dél-Franciaországban él, és a sok külfölditől eltérően, akik az év bizonyos részét Franciaországban töltik,

75

majd visszatérnek a számos észak-afrikai ország valamelyikébe a családjukhoz, Amar ide nősült, és franciáknak neveli a gyermekeit. Szélhámos, de a jobbik fajtából, nem akar rosszat senkinek. Telihold képe akár az újszülött csecsemőé; s ha hozzávesszük sötét bőrszínét, úgy néz ki, mint egy kifényesített vadgesztenye, melynek ártatlan burkában ravasz szem villog. Michel első telefonjára már ott is van aznap délután. Most kell rájönnünk, hogy ha egy külföldi házat vesz Franciaországnak ezen a részén, automatikusan gazdagnak tekintik, egyszersmind könnyű áldozatnak a villatulajdonosokból élő tömérdek mesterember számára. Amar felméri a birtok kiterjedését, némán latolgatja az értékét, és hozzá a feljárón parkoló kopott, poros autót, mely sehogy sem tekinthető a jólét jelképének. Mérlegeli, meddig mehet, majd óvatosan, szinte puhatolózva megnevezi az árat. Majd' hogy hanyatt nem esünk. Megdöbbenésünket látva azonnal visszavonulót fúj. – De ez a piaci ár, kedves uram. Természetesen önnek adok engedményt. Michel a homlokát ráncolva bámulja a földet, cipője orrával rajzolgat a porba. Az ajánlatot fontolgatja, majd kellő kivárás után előrukkol az összeg tíz százalékával. Amar vigyora fülig ér, olyan, mint egy játékos gyerek, becsüli a vakmerő alkufelet. A rituálé megkezdődött. Ide-oda röpködnek a számok, míg végül egyezség születik: az eredetileg bejelentett ár egy ötöde. Kezet rázunk. Amar elfogad egy üdítőt – mint hithű muzulmán, nem nyúl alkoholhoz –, és indulni készül, de a parkolóból széles vigyorral visszafordul. – A, monsieur… – Igen? – Megfeledkeztünk a karácsonyfáról. – Valóban megfeledkeztünk. Alig győzünk bocsánatot kérni. – Valóban. Mivel tartozunk? – Michel a farmerzsebében kotorász készpénzért, mivel az ilyen ügyeket azzal illik intézni. Amar fülig érő vigyorral kétezer frankot kér: közel kétszázötven fontot! MÁRCIUS ELEJE VAN. Nagyvégre sikerült időpontot egyeztetnünk, és a közjegyző panorámás irodájában ülünk fenn a hegyen, valahol Grasse illatos városa mögött, hogy aláírjuk a ház adásvételi szerződését. Balszerencsémre éppen egy új darabot próbálok, melyet vidéken három hétre műsorra tűznek, s aztán egyenesen Londonba visznek legalább három hónapra. Madame B. eredetileg egy hétfői napot tűzött ki március vége felé, az egyetlen napot, amelyen előreláthatólag elérhető az elkövetkező száz évben. Ez egy héttel az utánra esik, hogy bemutatjuk a darabot a kisvárosban, ahol jelenleg próbálok. – Nem tudok ott lenni – telefonálok Párizsba Michelnek. – Adok neked meghatalmazást. – Nem akarnál inkább várni, amíg Londonba viszik a darabot? – Nem. Akkor esetleg még egy évig nem kapjuk meg a házat. – Ebben van igazság – ért egyet Michel. – Akkor elintézzük a meghatalmazást. De ahhoz el kell menned a francia nagykövetségre, Kensingtonba. Belefér a próbák mellett? Ahhoz képest, hogy úgy indult, hogy Franciaországba kell repülnöm, egy óra Kensingtonban nem tűnik keresztülvihetetlen kívánságnak, és megnyugtatom Michelt, hogy el tudok ugrani Londonba.

76

Két órával később a jegyző titkárnője, Madame Blancot hívja Michelt azzal, hogy a főnöke nem egyezik bele a meghatalmazásba. – Miért nem? – nyögöm a telefonba. – Mert nem vagyunk házasok, és itt, a napóleoni törvények hazájában, a lányokat megilleti némi örökösödési jog. A jegyző ragaszkodik hozzá, hogy az aláírás a te jelenlétedben történjék meg. Madame Blancot azt mondja, a te érdekedet védi vele. – Világos. – Hosszan tűnődöm. – Gondolod, rá tudnád venni Madame B.–t, hogy előrehozzuk a dátumot? Lehetne a bemutató előtti hét. – Megpróbálom, de chérie, van még egy apróság, amelyre a jegyző világított rá; mi teljesen megfeledkeztünk róla… – Mi az? – A szándéknyilatkozat, melyet aláírtunk, április elején lejár. A hír villámcsapásként sújt rám. A Brüsszelben aláírt szándéknyilatkozat kötelez bennünket, hogy április negyedike előtt megvásároljuk a birtokot. Amenynyiben ez nem történik meg, ugrik a kifizetett busás készpénz előleg, elveszítjük az időközben a birtokba fektetett pénzünket, s ráadásul minden jogunkat a birtok megvásárlására. A ház visszakerül az ingatlanpiacra. Ennek már a gondolata is kész agyrém. – De nem a mi hibánk a késlekedés! A francia bürokrácia az őrültek házába fog kergetni! Az igazság az, emlékeztet Michel, hogy Madame B. ajánlott egy időpontot február közepére, melyet kénytelenek voltunk elutasítani, mert mindketten visszamentünk Ausztráliába a karácsony előtt forgatott sorozat utómunkálataira, s ezért bármilyen okkal fellebbeznénk, semmiképpen sem nyerhetnénk. Akárhogy is, közel állunk ahhoz, hogy mindent elveszítsünk. Csöndben üldögélek egy füstös próbaterem – igazából templomcsarnok – végében, és a lehetőségeimet latolgatom egy automatából vásárolt műanyag pohár kávé mellett, mely úgy néz ki, mintha az Appassionata halastavából vett vízzel főzték volna. Ha a közjegyző nem engedi, hogy Michel mindkettőnket képviseljen, akkor valahogy át kell ugranom Franciaországba. De hogy? Ahol vagyok, nem állnak valami rózsásan a dolgok. Az igazgató ötvenkilencedik cigarettájánál tart ma délelőtt, ráadásul komolyan félek tőle, hogy a pszichopatát játszó főszereplő a végén még átlépi a szerep és az élet közötti határvonalat. A harmadik színész – a darabot mindösszesen hárman játsszuk – megnyerő, laza fickó, de kezdi elveszíteni a hidegvérét kollégája kontrollálatlan kitöréseitől. Még csak nyolc napja próbálunk, de mindennaposak az összezördülések kettejük között, és úgy látszik, hogy a helyzet egyre jobban elmérgesedik. Depressziós vagyok, és jelen helyzetemben minden eddiginél jobban bánom, hogy elfogadtam a szerepet. Bár a kitűzött dátum a bemutató utáni keddre szól, igencsak úgy néz ki, hogy mivel a darab új, minden délelőtt próbálnunk kell a londoni bemutatóig, mely után a kritikusok, ha úgy tetszik nekik, lehúzzák az előadást, belegázolva érzékenységünkbe és ellehetetlenítve a jegyeladást. Addig vágásokra, átírásokra, cselekményváltoztatásokra, a nézők és a lapok észrevételeire való igazgatói és rendezői válaszokra lehet számítani. Ez mind teljesen normális, de nem segít el-

77

dönteni a dilemmámat; minden jelenetben fellépek. Csak azért nem vagyok most a színpadon, mert a két férfikolléga a fegyverhordás részleteit finomítja. A finomítás hangnemét a következő mondat szemlélteti: „Ne hadonássz azzal a k…..izével a szemem előtt!” Az időzítés létfontosságú, a színházban és az életben egyaránt. Kivárom az alkalmas pillanatot, és akkor beszélek a producerrel, egy elbűvölő és józan egyénnel. Elhatározom, hogy egyelőre kiverem a fejemből ezt az egészet, várok, amíg kissé jobban állnak a dolgok; addig a munkámra koncentrálok. Ebédszünetben felhívom Michelt egy, a színháztól jó messzire lévő fülkéből. – Fogadd el az időpontot – mondom neki –, a hét folyamán majd elrendezem az igazgatóval. – Biztos vagy benne? – Igen – válaszoltam. Az igazság az, hogy a legkevésbé sem voltam biztos, de tudtam, hogy nincs más választásunk. Mivel még ötven perc hátravan az ebédszünetemből, és semmi kedvem viszszamenni a színházba, ahol – mint rendesen – az öltözőben kuporogva a szerepemet tanulnám, inkább végigjárom a külvárosi vásárlóutcát. Történetesen ebben a Bromley nevű kisvárosban töltöttem fiatalkorom jó néhány évét, s most homogén modernizációja rabul ejt. Ide-oda kószálok, próbálom eszembe idézni, milyen is volt régen, és hol szereztem sorsdöntő tapasztalatokat, mígnem az egyik kocsmába bepillantva a kollégánkat veszem észre, amint magányosan üldögél egy bárszéken. Feje egy pohár fölé nyaklik; rettenetesen lehangoltnak látszik. Alig ismerjük egymást, csak nyolc napja találkoztunk az olvasópróbán, mégis úgy döntök, hogy megpróbálok beszélni vele. – Halihó – mondom, köszönés gyanánt, és hogy ráébresszem, hogy ott vagyok. Tonikot iszik valamivel… talán ginnel, vodkával? Szembefordul velem, és abban a pillanatban látom, hogy nem az első pohárnál tart. Véreres szeme sértett, kétségbeesett és bizonytalan arcból tekint elő. – Hogy vagy? – kérdezem fölöslegesen. A csapos megáll előttem, mire kávét rendelek. – Kérsz te is? A kollégám némán rázza a fejét. – Képtelen vagyok együtt dolgozni vele, egy kib…….. seggfej. – Igazat adok neki, de hangosan nem mondom ki. Elvégre össze vagyunk kötve mi hárman, öt hónapra, egy nehéz és meglehetősen intim darabban. – Szerintem csak ideges. Valószínűleg nagy reményeket fűz ehhez a szerepéhez. Fontos szerep… – Hálásan fogadom az érkező kávémat, mert egyetlen szót sem hiszek abból, amit mondtam. A kollégám kihasználja a csapos ottlétét, és újabb duplát rendel. Fürkészőn nézek rá. – Ide hallgass, miért nem mész el vásárolgatni egy kicsit? A próbán majd találkozunk. Bólintok, aprót dobok a bárpultra az érintetlen kávé mellé, és egyedül hagyom szegény kollégámat a szorongásával és az alkohollal. Amikor visszaérek, a főszereplő az igazgatóval anekdotázik a próbateremben; egyik sztorit a másik után mesélik. Általános színészi gyakorlat ez próbák közben, de sose értettem, miért: előadás az előadásban. Inkább a szerepemre koncentrálok. Amikor legközelebb fölpillantok, már tizenöt perce lejárt a kiszabott ebédidő, és kocsmában látott barátunk még nem ért vissza. A főszereplő

78

már föl-alá járkál; arca egyre vörösebb, vérnyomása bizonyára rohamtempóban megy fölfelé. Kezd megőrülni. Az igazgató egyik cigarettát a másik után szívja. A társulat ügyvezetője, gondos, huszonéves fiatal nő, papírlapot nyújt át az igazgatónak; az elolvassa, majd dühösen ráncolja a homlokát, és galacsinná gyűrve a földre hajítja az üzenetet. – Tony hazament. Nem érzi jól magát. A főszereplő robban – mindhárman megrettenünk vehemens dühkitörésétől és mocskos szájától. Lopva az ügyvezetőre nézek, aki viszonozza a pillantásomat. Az igazgató feláll, és kijelenti, nem tud jobbat, mint hogy a jelmeztervezővel töltsük a nap hátralévő részét, aki méretet vesz a jelmezekhez. Amikor Michel este hív, egy szóval sem említem a nap eseményeit, csak biztosítom, hogy minden rendben, és ott leszek Franciaországban, hogy aláírjam a dokumentumokat. Álmomban lidércek gyötörnek. Másnap reggel kissé később érkezem a többieknél – ugyanaz a három személy vár, akiket előző este otthagytam, arcuk megnyúlt, dühösek. Mielőtt jó reggelt köszönhetnék, értesülök róla, hogy Tony kilépett. Első gondolatom nagyon nem kollegiális: ketten maradtunk mindössze egy héttel a technikai próbák megkezdése előtt, nagyon szorít az idő, a vezetés kénytelen lesz törölni vagy legalább elhalasztani a bemutatót, és én mehetek Franciaországba! Természetesen kordában tartom a bensőmet feszítő örömet. A délelőtt telefonálgatással telik: ügynököket, társulatigazgatókat, üzlettársakat kérdeznek, nincs-e ötletük Tony helyére. A magam részéről nem javaslok neveket, mert egyik barátomnak sem tudnám jó lelkiismerettel ajánlani azt, amit lassan magam is inkább büntetésnek érzek, mint munkának. Sztárunk dühöng és átkozódik, majd hirtelen kirohan ellenem: – Tudom, hogy te leszel a következő! – sziszegi mérgesen, úgy, hogy a többiek ne hallják. – Milyen következő? – kérdezem kissé bizonytalanul. – Aki visszaadja a szerepet, engem meg benne hagy a pácban. Megállom, hogy tudassam vele: a darab nem róla szól, hanem egy csapatmunkáról. – Én nem adom vissza – válaszolom. Soha nem adtam még vissza szerepet, de ebben a pillanatban másra sem vágyom jobban. Ez azonban számos okból, a házfelújítás és a szükséges gépek költségei miatt is értelmetlen cselekedet volna. Csöndben maradok, magolom a szerepemet, tovább aggódva amiatt, hogyan veszem rá a vezetést, hogy adja oda nekem a hétfőt, már nem is egészen két hét múlva. – Tehát végig kitartasz? – Kérlek – mondom –, hagyjuk már ezt. Találtak helyettest. Vidám fickó, rugalmas és jó humorú. Nagyon igyekeznem kell, hogy ne legyek csalódott, amiért a produkciót nem törölték. Szükségem van erre a munkára, és ezzel a színésszel is dolgoztam már korábban. Kedvelem; mindig nevetnem kell rajta. Pontosan őrá van szükségünk, ráadásul elképesztő módon két nap alatt bevágja a szövegét. Minden a normális kerékvágásban halad megint, kivéve az én ügyemet. Szegény Tonyt leírták, mint amatőrt – de érdekes módon a főszereplőnk emberére akadt, mert az első rosszindu-

79

latú vagy gyűlölködő bemondására az újonnan jött egy viccel vagy csipkelődő megjegyzéssel vág vissza, tompítva a támadás élét. Ahogy azonban telnek a napok, a bemutató közeledtével egyre idegesebb, és mindinkább engem vesz célba. Egyik alkalommal a teljes stáb: színészek, technikusok és a vezetés előtt megvádolt, hogy teljesen tehetségtelen vagyok, és ráadásul semmi időérzékem. Amikor egyedül maradtam az öltözőmben, sírtam egy-két sort, azután, mint minden színésznő, aki nekikeseredik, felhívtam az ügynökömet, aki azonnal meg is vigasztalt: „Ó, kedvesem, de hát ő erről híres. Amikor X. Y. –nak lejárt vele a szerződése, egy egész hétig nyomta az ágyat!” A hét egyetlen fénypontját a váratlan örömhír jelenti, hogy a bemutató utáni hétfőn nem próbálunk – ezt a napot kapjuk jól megérdemelt pihenőnapnak. Csak az előadásra kell bejönnünk. Eme örömhírnek és annak tudatában, hogy mi folyik körülöttem, veszélyes és színésznőhöz nem illő döntést hozok: engedély nélkül repülök Franciaországba. Ez a lépés a szerződésembe kerülhet, de azon a ponton vagyok, hogy nem is bánnám. Mégsem vagyok képes ennyire tisztességtelenül viselkedni, ezért a forma kedvéért, meg hogy a bűntudatomon legalább egy csipetnyit enyhítsek, beavatom az ügyvezetőt a tervembe. A fiatal nő falfehér arccal mered rám: – Londonig nincs senki, aki beugorhatna helyetted – sikoltja. – Le kell mondanom az előadást! – Visszaérek, ne aggódj – csillapítom. – Fél tízre kell mennem. Az egésznek legkésőbb tizenegyre vége. Nizzából két British Airways járat is van. Idejében Heathrow-n leszek, onnan pedig taxival itt a színházban. Nem késem el. Az ügyvezető enged. Mi mást tehetne? Egyedül azt kéri, hogy amennyiben megtörténne a legrosszabb, soha, de soha ne áruljam el senkinek, hogy tudomása volt a tervemről, mert akkor nemcsak az én karrieremnek van vége, de az övének is. Tisztes alkunak érzem ezt. Belemegyek. VASÁRNAP MICHEL VÁR RÁM a nizzai repülőtéren – az ő gépe előbb landolt. Ragyogó tavaszi reggel van. A sűrű hét és a hajnali londoni indulás ellenére felvillanyoz, hogy másnap ismét fenn lehetek a hegyekben. Ehhez jön még, hogy végeláthatatlan várakozás után végre jogilag is tulajdonosai leszünk a házunknak és a farmnak. Amikor felérkezünk a sötét olajfák dombján megülő birtokhoz, melynek feléje se néztünk majd' három hónapja, nem ismerünk rá. Amar a teljes telket rendbe tette. Csak bámulni tudjuk az új geográfiát. A bozótos, a cserjék, a szederindák, az egész dzsungel megmetszve, legalylyazva és halmokba rakva: máris lehet fűteni. Appassionata most olyan megkopasztottnak, mezítelennek és sérülékenynek látszik, elhagyatott, akár egy málladozó kagylóhéj, de újjá is született egyúttal, sok felfedeznivaló vár ránk. Hatvannégy nagyra nőtt olajfát számolunk (tízet nem láttam eddig), és a sok éve most először megtisztított felső teraszokon több tucatnak van még hely. A fák szabadon levegőzhetnek, megújulhatnak, és termést hozhatnak. – Azt hittem, úgy egyeztél meg Amarral, hogy csak azután, hogy… – Úgy is egyeztem meg.

80

Kellemes és zavarba ejtő a fogadtatás egyszerre, mivel se kapu, se kerítés, de még kijelölt telekhatár sincs. Ez a legközelebbi feladat. Annyi legközelebbi feladat van! Minden eljövendő gond ellenére van egy olyan gyönyörűséges újság, hogy nem találunk rá szavakat. A kerttakarítás után mesés kőlépcsősor került a felszínre – elfeledetten, használatlanul lapulhatott a szederindák sűrű szövevényében. Most, hogy felfedte titkát, mint valami széttárt szárnyú madár vezet föl a domboldal aljától egészen a házig. Michel szerint itt lehetett a ház hajdani bejárata, mielőtt a makadámfelhajtót megépítették volna, mielőtt egyáltalán szükség volt kocsiútra, mielőtt a házunk és a gondnoklakás közötti ösvény terve egyáltalán megfogant volna. A kövekbe vágott apró, téglalap alakú lyukakból ítélve rózsalugas fedhette be az egész, mintegy háromszáz méter hosszú feljáratot. Képzelhetni, hogy teljes virágzásukban micsoda látvány és micsoda illatos fogadtatás lehetett! A mandulafák halványrózsaszín virágai már megkoptak kissé; körülöttünk mindenütt friss, fényes bambuszzöld hajtások – füge, cseresznye, szilva, körte –, és szó szerint több száz virágzó fehér és ibolyakék vad írisz szegélyezi a teraszokat valamennyi szinten. Fakórózsaszín, bambuszzöld, fehér, tintakék – ezt a palettát soha nem társítottam Dél-Franciaországhoz. Magunkba szívjuk a látványt, a váratlan színek ily tömkelegét. Micsoda felszabadultságot élhet meg a természet! Mikor érezte ez a föld, a teraszok alatti talaj utoljára magán a nap melegét? Aztán eszembe jut az a millió kis lény, rovar és bogár, mely elveszítette otthonát, s aztán megint a növények, melyek visszakapták a fényt. Megebédelünk a felső teraszon, s utána beborul az ég. A hűvös vasárnap délután nagy részében dolgozunk, hogy fölmelegedjünk. Öröm kint lenni, öröm fizikai munkát végezni. Én a virágágyásokat gyomlálom; Michel a lépcsőn sepri össze a térdig érő avart, majd lekaparja a kerti székekről a lila és okkersárga festéket, előkészítve őket az újrafestésre. Kicsiny zöld hajtásokat veszek észre a halottnak hitt, levágott narancsfák alján. Nem túl messze puskalövést hallok – vadász lőhetett nyúlra vagy apró madárra. Érzem, hogy sminktől megfáradt arcbőröm fellélegzik, és ég az éles, friss levegőtől. A korai alkony előtt elered az eső; beugrom a fénylő zöld medencébe, és úgy csapkodok, mintha az életemért úsznék, miközben korlátlan tűzifa készletünkből Michel tüzet rak estére. Emlékezetes pillanat: földfoglalóként ez az utolsó esténk, holnaptól már mi leszünk a tulajdonosok. A tűz előtt párnákon elheverve hallgatjuk az eső dobolását, s a hangos csobogást, ahogy a jó szolgálatot tévő vödrünk telik a konyhánkban. De nem aggódunk. Holnap minden tetőlyuk, minden lehámlott vakolatdarab a miénk lesz. Egyre jobban zuhog; csak a trópusokon esik így. Egész éjjel veri a tetőt, és amikor jókedvűen, korán ébredünk, készen az indulásra, a kocsifelhajtónkon hömpölyög a víz. Patakokban ömlik, ágakat, egy halott nyulat és rothadó avart sodorva magával. Ilyen özönvízszerű esőzést csak Borneó esős évszakában és egy Fidzsi nevű hurrikán legutóbbi pusztításakor láttam. Csuromvizesen szállunk be az autóba – olyan erővel esik, hogy az ablaktörlők alig mozdulnak, de egyébként sincs sok hasznuk. Szerencsére Michel ismeri az utat. Nem késünk el, de csöpög rólunk a víz. Madame B. fogad, csontszárazon és makulátlanul. Pi-

81

erre nincs vele. A jegyző színpadias rémülettel figyeli, ahogy csatakosan végigcaplatunk antik drapp szőnyegén a kijelölt bőrszékekhez. Az esőfüggöny eltakarja a híres grasse-i panorámát. – Milyen kár! – sajnálkozik a cvikkeres és meglehetősen régimódi, kétsoros tengerészzakót viselő jegyző, aki olyan kozmetikázott és hegyes arcú, mint egy uszkár. Könyökét a szék karfájára támasztja, és mindvégig ott tartja; ujjait szabályosan összefűzi, mintha imádkozna. Feltűnik, hogy milyen dühítőén aprólékos a részletekben: olyan ember, aki zárójelezi a verbális zárójeleket, és aztán még kapcsos zárójelbe is teszi! Minden törvényt, rendeletet és záradékot megfontolásra ajánl, és aztán csigatempóban megmagyaráz. Appassionata történetét nemcsak hogy belefoglalta a szerződésbe egyetlen évet, egyetlen frankot, férjet, feleséget sem hagyva ki, de még fel is olvassa és kommentálja. A ház 1904-ben épült – abban az évben, amelyben a nagy provance-i költő, Frédéric Mistral megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Mivel a felolvasást alig értem, és már el is veszítettem a fonalat, egy Mistral-idézet után kutatok a fejemben, melyet nemrég kívülről megtanultam, de nem jut eszembe; a jegyző monoton zümmögése azonban hamar visszaránt a jelenbe. Ismét igyekszem koncentrálni, de teljesen, reménytelenül el vagyok veszve. A maître – Franciaországban minden jegyzőt így neveznek, mely szó szerint mestert jelent, a rang és iskolázottság elismerését, ami feltételezésem szerint hasonló a mi méltóságod titulusunkhoz - elfordul bőrszékén, minthogy az övé mozdul egyedül, és hosszan beszél Michelhez. Michel bólogat, és időnként közbevet valamit, és egyszer-egyszer én is fellelkesülök, ha megértek egy szót vagy mondatot, bár azt egyáltalán nem értem, hogy a közjegyző miért kizárólag Michelhez intézi a szavait. Madame B. egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki figyel. Úgy húzogat és jelölget a szerződés szövegében, mintha alapos és sürgős átírásra volna szükség. Amikor a jegyző lélegzetvételnyi szünetet tart, Madame B. udvariasan, de határozottan közbeszól: – Maître, kérem szépen… – Sejtésem sincs, miféle finomításokon vitáznak, és Michelt sem kérdezhetem meg. Szeretném, ha a kilátás elvonná a figyelmemet, de csak azon igyekszem, hogy ne nézzek lopva az órámra. Az aggódás apró ördöge mocorog bennem: valóban kissé bő lére eresztette-e a közjegyző a mondandóját, vagy azért érzem így, mert kívülről figyelem? Egész délelőtt eltart ez vajon? Mindenáron el kell érnem a dél körüli gépet… Az eső kíméletlenül zuhog; nem dörög, nem villámlik, csak esik és esik. Hirtelen, amikor megint máshol járok, a jegyző forgószéke ismét megpördül, és akár egy rulettgolyó, velem szemben áll le. – Madame Drinkwater? – Minden tekintet rám szegeződik. – Oui? – kérdezek vissza bágyadtan. – Avez-vous compris? – Hogy megértettem-e? Micsodát? Michelre nézek, és melegen tekint vissza rám. Majd helyettem is beszél, a jegyző tudtára adja, hogy nem vagyok járatos ezekben a dolgokban. – Aaaah – dalolja az ember, mintha ez megmagyarázná néma elkalandozásomat, az elszalasztott gyönyört, hogy bekezdésről bekezdésre szétcincáljam eme szent művet. Azután belekezd életem történetébe. Mikor és hol születtem, szü-

82

leim neve, mely angliai és franciaországi bankokat tisztelem meg bizalmammal, éves bevételem (mely összeget valamikor nyilván találomra mondtam, hiszen nincsen biztos bevételem), foglalkozásom, anyám leánykori neve, az összeg, mellyel hozzájárultam a birtok vételárához, és hogy nincs tartozásom senki felé. Leesik az állam. A jegyző most szünetet tart, az asztalra dobja a szöveget. – Szóval Írországból való? – Bólintásomra leveszi a csíptetőjét, és magánzárójelet nyit Írországról és az ott töltött élvezetes nyaralásairól. Zöld. Ezt a szót értem. Igen, bólintok, nagyon zöld. És esős is, sajnos. Igen, Írország esős is, ismerem el. Mindenki nevet, és a vállát vonogatja, és úgy hadonászik, ahogy a délfranciák szoktak, ha az övékénél kevésbé áldott éghajlat alatt élni kényszerülő szerencsétlen népek életkörülményei kerülnek szóba. – De… – int a jegyző shakespeare-i hőshöz illő mozdulattal az öblök felé, mely mögött kizárólag az esőfüggöny látszik. Csend áll be, mindenki az esőn mélázik. Én és a történetem feledésbe merülünk, legalábbis úgy gondolom. Néhány másodperc múlva azonban a jegyző visszatalál a szerepébe és papírjairól további adatokat közöl rólam. Madame Blancot jegyzetel, bár az ég tudja, hogyan tarthat bárki is lépést ezzel az emberrel; Monsieur Charpy, az ingatlanügynök, aki először vitt minket Appassionatához, csendben megül a sarokban. És így megy ez tovább és még tovább. Megkérdezik, hogy tudok-e Michel lányairól és volt feleségéről. Az egész olyan, mint egy abszurd kihallgatás. Nagy komolyan figyelmeztetnek, hogy óriási kockázatot vállalok, ha közösen vásárolok ingatlant olyasvalakivel, akinek örökösei vannak. Attól tartok, hogy ha jobban érteném a francia jogi szövegeket, fognám a motyómat, és kisétálnék az ajtón, anélkül hogy egyetlen oldalt is aláírnék a huszonkilenc oldalas, öt példányos szerződésből. Kötelesek vagyunk azonban minden egyes oldalt a monogramunkkal ellátni, a stratégiailag fontos helyeken pedig teljes nevünket aláírni, miután kézírásunkkal leírtuk: lu et approuvé. elolvasva és jóváhagyva. Az egész szertartás meglehetősen komikus: papírok és tollak ringlispílje, amelyből csak egyvalaki marad ki: az ingatlanügynök. Most jövök rá, azért van itt, hogy megkapja a járandóságát Madame B.–től, melyet az nem éppen elegánsan készpénzben fizet ki: az ötszáz frankos bankjegyek vaskos kötege a gazdagon felékszerezett női kézből a mohó férfikézbe vándorol az asztal alatt, de csak miután az utolsó i-re is felkerült a pont. Szórakozottan figyelem, ahogy a jegyző, akinek az orra előtt zajlik az egész fekete üzlet, lepedőnyi fehér zsebkendőt vesz elő, és buzgón fújja az orrát. A zsebkendő a méretéből kifolyólag jótékonyan takarja a szemét és szinte az egész arcát; semmit nem látott tehát. Előbb azonban körbejárnak a szerződés példányai: Michel után én következem, majd Madame B., a jegyző, végül a titkárnője, Madame Blancot – mindannyian némán összpontosítva írjuk monogramunkat vagy teljes nevünket. Elmúlik dél, mire végre kiszabadulunk, au revoirral búcsúzunk Madame B.–től, akivel még egyszer találkozunk majd, amikor az egész procedúrán újból átesünk a másik két hektár birtokrész megvásárlásakor. Ha lehet, még erősebben esik. Az égbolt sötét és komor. Madame B.–t elnyeli egy sofőr vezette limuzin, mi pedig egymáshoz bújunk a jegyző kapuboltozata alatt. Úgy terveztük, hogy bekapunk egy kis korai ebédet a farmunkon: megünnepeljük új helyzetünket, koccintunk az otthonunkra, a hegyoldalra és az új

83

ágyra, mely ott várt ránk előző nap, de mindez nem lehetséges. Mosolyogva egymásra nézünk. – A reptérre? – kérdi Michel, én bólintok. Rettenetes utazásnak nézünk elébe, az utakat elöntötte a sár és a víz. Minden autó bekapcsolt lámpával közlekedik a szerpentin alattomos hajtűkanyaraiban. Grasse-ból lefelé menet, ahol még jó időjárási viszonyok között is az utakra festett jelek figyelmeztetnek a veszélyre, egy csoport türelmetlen, ideges autósba botlunk. Lassan haladunk, de van még időnk. Próbálok nem izgulni. Szótlanul ülünk egymás mellett; Michel azért, mert az útra figyel, én pedig mert szomorkodom, hogy elutazom, tudva, hogy csak június végén jöhetek legközelebb – az pedig egész örökkévalóság. A reptérre érkezve előreszaladok, hogy bejelentkezzem a gépemre, mialatt Michel visszaviszi a bérelt autót. A pultnál azonban senkit nem találok, sem reptéri személyzetet, sem utast. Vészjóslóan üres minden. Az órámra pillantok: a gépnek harmincöt perc múlva kell felszállnia. Szoros az idő, de a bejelentkezést még nem zárhatták le. Csak most kezdhetnek beszállni a gépbe. Kétségbeesve rohanok a brit légitársaság információs pultjához, ahol aggasztóan hosszú sorban zavarodott vagy méltatlankodó utasok állnak. A pultnál megtudom, hogy az időjárás miatt törölték a járatot. A gyomrom olyan görcsbe rándul, mintha Muhammad Ali húzott volna be egyet. Mindenki, magamat is beleértve, tülekedik, hogy helyet foglaljon a következő járatra. V. I. P. osztályra kérek jegyet, hogy amennyiben újabb gondok merülnének fel, az némi kis előnyt jelentsen. Közben Michel is befut; elmondom, mi a helyzet. Neki még van egy órája, de a gépe a belföldi terminálból indul. Átsiet a francia légitársaság pultjához, és átíratja a jegyét egy olyan járatra, amely nagyjából egy időben indul az enyémmel. – Akkor most ünnepeljünk egy ebéddel – mondja, és az egyik reptéri kávézó felé irányít. Nem megyünk be Nizzába, egyrészt, mert visszaadtuk a kocsit, de egyébként sincs kedvem elkóborolni. Úgy érzem, szemmel kell tartanom az itteni eseményeket, bár némi fejszámolás után megnyugszom. Még a későbbi géppel is kényelmesen elérek a színházba, mielőtt felmenne a függöny, de persze nyugodtabb lennék, ha nem törölték volna a korábbi járatot. Az egyszerű ebéd után szenvedélyes, szívből jövő búcsúcsókot váltunk, és Michel integet, amíg át nem érek a biztonsági – és az útlevél-ellenőrzésen. Viszszanézve látom, hogy az egyes terminálhoz induló buszhoz igyekszik. Három hétig nem találkozunk. A nap eseményei ellenére, annak ellenére, hogy a házat majd' egy év késlekedés után a magunkénak tudhatjuk, nehéz a szívem. Két világ közt: a múlt és a jelen, a jelen és a jövő között, és két ország között hányódom; a szívem és az otthonom Franciaországba húz, de a munkám még mindig Angliához köt. Zavaró és nyugtalanító érzés ez a föld gyermekének, amilyen én vagyok, akinek tudnia kell, hol vannak a gyökerei. Ezen elmélkedések közepette alig veszem észre, hogy a hangosbemondó újabb információt közöl. De megismétlik angolul, és most már fülelek. A rossz időjárás miatt a British Airways gépe késve száll fel. – Nem! – kiáltom, és a beszállókapuhoz rohanok, ahol egy csinos fiatal francia nő épp kikapcsolja a mikrofont a bejelentés után. – Mekkora a késés?

84

– Nem tudjuk – vonja meg a vállát. – Mindketten kinézünk a vizes kifutópályára és a lustán várakozó gépek sorára. Felhívjam a színházat? Bérelhetnék magánrepülőgépet? De ha a Boeingek nem tudnak felszállni, mit reméljek egy kis jettől? Mégis úgy döntök, hogy megkérdezem. A félelmem beigazolódik: minden légi forgalmat leállítottak. Visszamegyek a váróterembe. Nem tehetek mást; kivárom. A késés jó egy óra, mely alatt egyfolytában a menetidőt, az útlevél-ellenőrzés, a taxira való várakozás idejét számolgatom. Szerencsére nincs csomagom. Rendeljek innen taxit? De hisz nem tudom, mikor szállunk fel. Az agyam lüktet. Csoda lesz, ha… Hívjam fel az ügyvezető igazgatót? De mit tehet? Nincs helyettesem senki, aki beugorhatna… Ki fognak rúgni. Majd' húsz éves pályafutásom alatt egyetlen egyszer sem hiányoztam előadásról, még betegség miatt sem, pláne nem egy ilyen felelőtlen cselekedet miatt. Még akkor is magamat szidom, amikor bejelentik, hogy beszállhatunk. Amikor a légikísérő a helyemre vezet, megkérem, hogy a fellépésemre tekintettel hadd élvezzek elsőbbséget a kiszállásnál. – Mindannyiunknak megvan a maga problémája. Korábbi gépet kellett volna választania. Némán ülök, mint aki büntetésben van, és igyekszem pihenni legalább. Kimerített a sok izgalom. Egy testes texasi asszony többször is megpróbál szóba elegyedni velem, de nem vagyok abban a hangulatban, és következetesen lehunyom a szemem, míg egy kéz meg nem érint. – Aranyom – mondja az asszony –, mondani akarok magának valamit… – Mit? – nyitom ki a szemem. – Holtbiztos, hogy maga izgul valami miatt, és csak azt akarom, hogy tudja, tudok róla. – Tud róla? – visszhangzóm bágyadtan, mert ha titka van, kétségbeesésemben hajlandó vagyok meghallgatni. – A jövőbe látok – folytatja. – Ne aggódjék. Sikerülni fog. – Igazán? – nézek rá döbbenten, majd felfogom, hogy kizárólag nyomorult állapotomban merítettem erőt ebből a merész kijelentésből. – Ó, nem! – mondom aztán. – Nem sikerülhet. Nincs a világon olyan taxi, amely átröpítene Londonon a délutáni csúcsforgalomban, mielőtt felmegy a függöny. – Ó, istenem! Akkor ön színésznő! Lehet, hogy láttam valamiben? Valami tévéfilmben, amelyet az Államokban is bemutattak? Bánom már, hogy belementem ebbe a beszélgetésbe, de jó szándékú asszony, én vagyok levert és ideges. Mondom neki az All Creatures Great and Smalk, mert általában ebből a sorozatból szoktak azonosítanak. El van bűvölve. – Mennyire örülök, de mennyire! Hadd mondjam, aranyom, odaér arra az előadásra, e felől a legkisebb kétségem sincs. Mosolyogva megköszönöm a biztatást, aztán behunyom a szemem; bármit jósoljon is, fizikailag képtelenség, ezért elhatározom, hogy mihelyt leszállunk, rögtön telefonálok a színházba, amit már Nizzából meg kellett volna tennem, és értesítem drága ügyvezetőnket, hogy két dolog közül választhat: vagy késik az előadás, vagy elmarad. Akár így dönt, akár úgy, nekem végem.

85

Becsatoljuk a biztonsági övet; a gép leszállni készül. Amint a gép a kifutópályára ér, a légikísérő bemondja az ilyenkor szokásos szöveget, majd hozzáteszi: – Miss Drinkwatert kérjük, jelezze a személyzetnek, melyik ülésen találjuk. Megnyomom a fejem fölötti gombot, és már jön is a légikísérő. – Ön szállhat le elsőként – mondja. – Kérem, tartsa készenlétben a csomagját. Hálásan bólintok, bár tudom, hogy már ez sem segíthet rajtam. Texasi barátném a kezét dörzsöli, és minden jót kíván, miután újólag biztosított róla, hogy sikerülni fog, és sugárzik az örömtől, hogy találkozott velem (!), és mindenkinek el fogja mesélni, hogy ugyanolyan elbűvölő vagyok a valóságban, mint a tévében (!). Amint kiszállok a gépből, a brit légitársaság földi személyzetének egy tagja vár, kezében egy papírlap a nevemmel. – Miss Drinkwater? – kérdi. Bólintok. – Kérem, jöjjön velem – mondja, és megindul előttem. Engedelmesen követem. – Egy autó pillanatok alatt átszállítja a betonpályán. A pilótája már várja. – Rám villantja professzionálisan megnyugtató mosolyát. – A pilótám? – teljesen össze vagyok zavarodva. Autón áthajtanak velem a Heathrow repülőtér egy részén, ami most történik életemben először, majd megállunk egy behemót helikopter mellett. Amikor kiszállok, az autó sofőrje kezet fog velem, és így szól: – Örülök, hogy találkozunk. Sok szerencsét! – Azzal elhajt. A pilóta integet, és felkísér a fedélzetre. Elhelyezkedem a tíz személyes helikopterben, és máris újabb felszállásra készülődünk. – Sajnálom, hogy ilyen nagy ez a gép. De pillanatnyilag nem volt kisebb. – Csak a fejemmel intek nemet, mert egyszerűen nem találok szavakat. – Semmi baj – motyogom. Tévedés történt volna? De nem merem megkérdezni. – Tíz perc alatt átröpüljük Londont, és leszállunk a Biggin Hill repülőtéren. Ha minden jól megy, a taxi már várni fogja, és viszi egyenest a színházba. Csoda történt! Próbálom megfejteni, hogyan. Talán az a kelletlen vagy zaklatott légikisasszony enyhült volna meg az út alatt, és szólt a pilótának, az meg a földi személyzetnek? Vagy valóban csodatévő ereje volna a texasi asszonynak? Végül csak kibököm: – A British Airways intézte ezt el? – Nem, az ön férje rendelte. – A férjem? – Villámgyors gondolatok vágtáznak át az agyamon. Nem vagyok férjnél. Összecseréltek volna valakivel? De nem, az én nevem volt a papírlapon a reptéri személyzet kezében, és a taxi rám vár, hogy a színházba vigyen. A taxi valóban ott van, a betonpályán vár. Hálásan belezöttyenek. Nagy a forgalom, lévén délutáni csúcsidő, de úgy tűnik, a sofőr tudja, hogy élet-halál forog kockán. Ide-oda cikázik a sorok között, ahogy a franciák szoktak, és negyedórával később kitesz a színészbejárónál. Huszonöt perc múlva felmegy a függöny. Reszket a térdem, szakad rólam a veríték, és úgy érzem magam, mint egy kifacsart citrom, de itt vagyok. Bemegyek, felveszem az öltözőm kulcsát, és eltámolygok addig a folyosón. Az ügyvezető igazgató belém botlik; hamuszürke az arca. Hivatalosan, a szerződés szerint minden színésznek fél órával a füg-

86

göny felgördülése előtt a színházban kell lennie, de érdekes módon ez a félóra harmincöt percet jelent. Sejtésem sincs, hogy miért. Csak annyit tudok, hogy a jelen pillanatban tíz percet késtem. – Bocsánat – motyogom. – Hála istennek, hogy itt vagy – suttogja, majd az öltözőmbe irányít, és behúzza maga mögött az ajtót. – Senki nem tud semmiről, de istenem, azt hittem, beleőszülök. Bólintok. Egy szót sem bírok kiejteni. Csak remegek, akár a nyárfalevél. – Jól vagy? – Jól – nyögöm ki valahogy. – Kérsz valamit? – Mentős orvosságot – mondom, ami gyógyfüvekből és azok virágaiból készült homeopátiás tinktúra sokkhatás leküzdésére. Tudom, hogy mindig tart egy üveggel az elsősegélycsomagban. – Hozom – bólint, és az ajtóhoz szalad. – Ja, különben meg – kiáltja vissza –, pocsék hangulatban van. Ismét bólintok, miközben feldolgozom az új értesülést. – Inkább legyen egy dupla brandy! – Soha nem iszom előadás előtt, de nem hiszem, hogy remegő térdeim ma elszállítanának a színpadig. Később, miután az előadás lement – méghozzá meglepően jól – nagy pohár vörösbort töltök magamnak az öltözőben, és felhívom Michelt. – Hogy csináltad? Fölnevet, és elmeséli a délutánt. A belföldi járatok termináljának várótermében ücsörgött, amikor a laptopjáról felpillantva egyszer csak egy British Airways gépet vett észre a latyakos betonpályán. Kinyomozta, hogy a késlekedő heathrow-i járat gépe az. Elérni már nem tudott engem, de azt tudta, hogy minden másodperc, amelyet ez a repülő a földön tölt, csökkenti az esélyét, hogy odaérek az előadás kezdetére. Filmproduceri agyának éles és fürge észjárásával – ez az emberfaj azt vallja, hogy minden katasztrófát előnyünkre kell fordítanunk, ha el akarjuk kerülni az anyagi csődöt – Michel megértette, hogy most időt kell vásárolnia nekem. Kijelentkezett a saját járatáról, vett egy köteg telefonkártyát, és nekiállt végigtárcsázni a Heathrow-n működő helikoptertársaságokat. Tőlük kapta a taxis cég nevét és számát, mely gyakran dolgozik annak a magánrepülőtérnek, amelyre engem szállítottak. És nem is akármennyiért! A számla minden pennymet elviszi, amit ezzel a kisvárosi előadássorozattal keresni tudok – amiből kaput csináltathattunk volna, vagy amit hozzátehettünk volna a tervezett babérsövény árához. De nem számolgatok többé. Szakmai jó hírem megmentetett, és az előadás nem maradt el. Amikor este lehunyom kimerült szemem, a nap kalandjai sorra végigperegnek előttem. A nagy stresszben majdnem megfeledkeztem róla, hogy Riviérára néző olívafarmot vásároltunk magunknak Délen. Most először árad szét bennem a büszkeség és az elégedettség. Aztán eltűnődöm Michel hihetetlenül nagyvonalú gesztusán. Ezzel a gondolattal szenderedem el, szemhéjam egyre súlyosabb, testem melegen és biztonságban hajózik az

87

álom vizein, elringat a bizonyosság, hogy végre magaménak tudhatom azt a házat, amelyet annyi éven át kerestem az utazásaim során; és ami ennél is nagyszerűbb, hogy közben megtaláltam azt a férfit, akivel meg kívánom osztani az Édenkert ezen szegletét. Már csak annyi a dolgunk, hogy előteremtsük a szükséges anyagiakat, hogy a romos házból otthont, majd később olívafarmot létesítsünk. Ám az előrelátható jövőben, legalább amíg West End-i munkám tart, félre kell söpörnöm az efféle álmokat, mert nem lesz több lopott menekülés Franciaországba.

88

Hatodik fejezet DINNYE ÉS BŐRCSIZMA Ahogy kilépek a repülőgépből, érzem, hogy a hőség körbeölel, és a nap óriás erővel legyezi fáradt arcomat. Micsoda megkönnyebbülés hazajönni! Michel néhány nappal megelőzött, és most vár rám. Elveszi a táskámat, és a kocsihoz vezet, miközben mélyen beszívom a reptér parkolóját benépesítő, toronymagas eukaliptuszfák illatát. Érzékelem a dudák távoli, ám annál türelmetlenebb tülkölésének a hangját, a szelíden ringó pálmák, a vakítóan fehér épületek, a tiszta kék ég látványát, és az ülésemen kényelmesen elfészkelődve figyelem, amint a mediterrán táj tovaröppen. Michel ekkor előrukkol az újsággal: betörtek a villába. Ha pofon üt, sem lepődöm meg jobban. – Mikor? Michel több hete tud már a betörésről, de nem szólt, mert úgysem tudtam volna mit tenni. Csak fölöslegesen idegesített volna, ha a távolból aggódom, érvel most. – Mégis jobb lett volna, ha tudom – jelentem ki nyomatékosan. – Három hónapja várok erre a napra, és nem tagadom, hogy a hír beárnyékolja a visszatérés feletti örömömet. Hazaérve Michel kipakolja a kocsit – az én csomagomat és a friss zöldséget, melyet a reptérre menet vett –, én pedig izgatottan járok szobáról szobára, hogy felmérjem a kárt. Kevés dolgot loptak el, de hát nem is volt sok, ami elvihető. Megkönnyebbülten látom, hogy az új ágyunkat nem rondították össze, még csak hozzá sem nyúltak, de a kazettáink és a magnó, bár nem értek sokat, mégis eltűntek. Minden dallamnak megvolt itt a helye, mindhez fűződött valamilyen emlék. Kezdetleges dolgozószobám üres. A könyveim, a kedves könyveim mind odavannak, kivétel nélkül: szótárak, útikönyvek, a szigetek története, a helyi kertészeti kézikönyvek, még a szamárfüles, strandon összemaszatolt papírkötésűek is – a vadonatúj kávéfőző géppel egyetemben, amelyet egy felelőtlen pillanatomban az újévi visszautazásunk előtt vettem. Akkor épp csak bezártam a konyhaszekrénybe, és a múltkori rövid itt-tartózkodásunk alatt nem is volt alkalmunk, hogy felszenteljük. Furcsamód a nizzai piacról származó ágyneműt és abroszokat nem vitték el, pedig biztosan többet érnek és könnyebben eladhatók, mint az én ócska írófelszerelésem. Bármilyen dühös vagyok is, azért megkönnyebbülten gondolok arra, hogy legalább néhány emlékünk megmaradt első itteni napjainkból. A szalonban álldogálok, amikor Michel rám talál. – Hogy jutottak be? – kérdem. A széthasogatott ablakkeretre mutat, melyből a korhadó, régi zsalugáterünket kifeszítették, és az ajtóra, melyen át távozott. A spaletták azonban meg vannak javítva és a bejáraton újonnan felszerelt zárat veszek észre. Ki javította meg ezeket, és mikor? Amar, válaszolja Michel, miközben rajtam felejti a tekintetét. Azt hiszem, megdöbbenti, hogy mennyire meg vagyok sértődve. Bár a kárt helyrehozták, és minimális a veszteség, sírhatnékom támad. Személyes sérelemnek veszem – illetéktelen behatolásnak, rablótámadásnak, de mindenekelőtt figyelmeztetésnek. A konyhaablak előtt üres, eldobott marlborós dobozra figyelek föl. Tartsam meg, mint tárgyi bizonyítékot? Próbálom elképzelni, milyen ember volt, milyen arca lehetett annak, aki ezt a cigarettát szívta, és minthogy a felfedezéssel öt he-

89

tet késtem, a papírkosárba hajítom a dobozt. Jobb nem foglalkozni vele most már. Most, hogy a birtok ilyen átlátható, sérülékennyé is vált; kénytelenek vagyunk a biztonságáról gondoskodni. A hegy, melyen a ház épült, talán soha nem látott még kerítést, de félre kell tennünk a romantikát ebben a kérdésben. Kezdetben a Spinotti családé volt az egész környék – több mérföldre, ameddig a szem ellát, a szélrózsa minden irányában. Az élet valószínűleg nem volt ennyire eldurvult akkoriban, másrészt a kis épületekben, Appassionata kerti pavilonjaiban laktak a kertészek és a személyzet, akik egész évben gondját viselték a birtoknak. Mi nem vagyunk ennyire kiváltságosak, ezért más megoldást kell találnunk. A teraszon elfogyasztott ebéd után Michel felhívja Amart, aki még délután megérkezik, és árajánlatot tesz a tervezett babérsövény kerítésre. Egyelőre nem kell körbekerítenünk az egész birtokot, mert kétfelől ugyanolyan átláthatatlan dzsungel veszi közre, mint amilyen a mienk is volt. Fogalmunk sincs, kié az a két telek, de bármilyen visszataszító is a sok gaz és kúszónövény, legalább a betörőket távol tartja. Amar iránt ellentmondásosak az érzéseim. Részint a neveltetésemből következően, de főként azért, mert tudja, hogy számítunk rá, és kezd visszaélni vele. Az ő számításai szerint sokkal több babércserjére van szükség, mint ahogy én kalkuláltam, amit nem is hagyok szó nélkül. Végül egy gyümölcslé és Michel megnyugtató kedvessége ésszerűbb számok és főként árak felé tereli. Hosszú alkudozás után is sokallom, amit kér, és ráadásul a készpénz, amelyet a kert rendbetételéért fizetünk, mint most kiderül, nem elég. – Megegyeztünk. És kezet adtunk az egyezségre! – kaffogok. – Legyen szabad megmagyaráznom, kedves madame… – Irritálóan szabadkozó stílusban magyarázni kezdi, hogy alábecsülte a munkaórák számát, amelyeket két munkása töltött fel-le mászkálással a hegyoldalban, ezért ezt ezennel utólag kénytelen felszámítani. Szóhoz sem jutok, annyira feldühít Amar arcátlansága és kitalált meséje. Itt Délen, kezdek rájönni, mindig meg tudják indokolni, miért változik a szabott ár, vagy miért nem végzik el a munkát az egyezség szerint. A világnak ezen a részén az adott szó és a kialkudott költségvetés fabatkát sem ér. Michel jóhiszeműen fizet, és megrendeljük a babércserjéket, mert a kerítés sürgős, nem várhatunk, míg új kertészt találunk. Ám mielőtt nyakunkon lenne a szezon az összes bosszúságával – a turistaáradattal, a közlekedési dugókkal, amikor a legapróbb elintéznivaló is kétszer annyi időbe telik, mint máskor, és amikor az összes üzem, társaság és hivatal bezár egy egész hónapra –, keresnünk kell megfelelő segítséget. Vége-hossza nincs az elintézendők listájának. A legtöbbje egyedül rám vár, mert Michelnek vissza kell mennie Párizsba, s csak a hétvégékre jöhet le. Engem kimerített a színdarab, és ez jó ürügy arra, hogy itt maradjak és pihenjek. És még a szigetekre tett kirándulás ihlette írásomat is be kell fejeznem. Aztán itt van a tetőbeázás… Amint este egy üveg bor mellett számolgatunk, ismét csak oda lyukadunk ki, hogy az anyagi forrásaink kétségbeejtően szűkösek. El kell döntenünk, hogy mi fér bele idén, és mit halaszthatunk későbbre. De

90

nem lógatjuk emiatt az orrunkat, kezdeti rossz hangulatom után én is feldobódom. A múlt nyáron olyan varázsos hónapokat éltünk itt át, és semmi nem indokolja, hogy ez idén másképp legyen. Most, hogy miénk a birtok, megszűnt az a bizonyos nyomás is. Mi határozzuk meg a haladás ütemét. Kialakítunk egy konyhát, teljesen felújítjuk az elektromos vezetékeket, fürdőszobát építünk két vendégszoba közé, újra vakoljuk és festjük az egész házat kívül-belül, felújítunk egy régi mosogatókonyhát, amelyet nyári konyhának használhatunk, de feltétlen megtartjuk világos kőből való, álomszép mosogatóját, kicseréljük a számtalan repedezett csempét, feljavítjuk és Matisse-kékre festjük az összes spalettát és ablakkeretet, pálmafákat ültetünk meg gyümölcsfákat és virágokat, rengeteg virágot, kialakítunk egy konyhakertet és külön területet a fűszernövényeknek, megvásároljuk a másik két hektárt, és ráadásnak ott van dédelgetett álmunk, az olajtermelés – se vége, se hossza a tennivalóknak. De mindezt mind megvalósíthatjuk idővel. Ha ezen a nyáron kitanulhatom az olajbogyó termelés alapjait, és ha elérjük, hogy kívül rekesszük a tolvajokat és az esőt, akkor nagy dolgot vittünk véghez. A TETŐN ÁLLOK Dl FAZIO ÚR, a kéményseprőnk-vízvezetékszerelőnk társaságában, aki elvállalta, hogy sóderos betonréteggel vonja be a lapos, lyukas tetőt. Bár ez ideiglenes megoldás, és nincs garancia arra, hogy nem ázunk be, Di Fazio úr állítja, hogy kitartunk vele egy évig, akár kettőig is, amíg sikerül összeszednünk a professzionális megoldáshoz szükséges tetemes összeget. (A három árajánlat hallatán se köpni, se nyelni nem tudtunk.) Miközben lelépi a tető hoszszát, esetlen, 360 fokos piruettet csinál, széltében-hosszában feltérképezi a birtokot, és egy fintorral dél felé, az öböl irányába kémlel. A látvány ilyen magasságból valóban lélegzetelállító. Di Fazio igazi délvidéki módjára grimaszol egyet elismerésképpen. Ritka bóknak számít ez tőle, mert eddig folyton azt javasolta, hogy bontsuk le a villát, és építsünk újat. De ma a kora nyári meleg és a hegyekből érkező kellemes szellő valószínűleg jó hangulatba hozta. – Nem rossz, madame – hangzik a konklúzió, szokás szerint megfellebbezhetetlenül. Hálásan bólintok. Tekintetét most a fenyvesünk felé fordítja. – Sok a fa itt. – Igen – értek egyet. Ez vitathatatlan, ugyanis mindenfelé kidöntött törzsek és ágak állnak nagy halmokban. – Tudja, csak egy jó tanács… Ha bátorkodhatom… Felvértezem magam, arra számítva, hogy a szokásos tanácsot fogom hallani: építsünk magunknak egy fakunyhót, és tegyünk le egyszer és mindenkorra erről az elhanyagolt farmházról. – Elég fa van itt ahhoz, hogy kifizessék nekem a tetőcserét. – Komolyan? – Mais oui, madame. Adja el készpénzért, s aztán engem is készpénzben fizethet ki. Nem fog rosszul járni, nekem elhiheti. – Szeme ragyog, mint mindig, ha

91

kitűnő, azaz fekete, következésképpen adómentes üzleti ajánlatot tett. A tető széle felé araszolunk, hogy lemásszunk a hátsó falnak támasztott létrán. Di Fazio int, hogy menjek előre. Háttal kifelé ráengedem magam az első lépcsőfokra, igen óvatosan, mert ha így mászom létrán, mindig megszédülök. Di Fazio úr testes ember, ezért arra számítok, hogy megvárja, amíg leérek, de tévedek. Csak két fokkal vagyok alatta, amikor megérzem a súlyát a létrán, mely el is mozdul. – Rájöttem, mi az ön titka, madame – kiáltja fölöttem. Jó lenne, ha most nem beszélne, gondolom. Próbálok gyorsabban mászni, hogy mielőbb szilárd talajt érezzék a lábam alatt. – Elmondtam a feleségemnek, de csakis neki. Megőrzöm a titkát. Ön nyilván nem akarja, hogy az egész falu önről pletykáljon. Bármi legyen is ez a titok, jól szórakozik rajta. Vastag munkáscipőjének talpát bámulom, és igyekszem kerülni a csapdosó kék nadrágszár alatt kivillanó, rendkívül szőrös lábának nem éppen szívderítő látványát. Olyan hangosan hahotázik, hogy a létra előre-hátra billeg a fal mellett. Már látom, amint egymás hegyén-hátán a földre zuhanunk. – Mondja el nekem! – kiáltom leugorva a földre, ami biztonságosabb alternatívának látszik. Ott várom, kipirulva és szédelegve a revelációt. – Mi az a titok, Mr. Di Fazio? Szeme csillog, mint egy nagyra nőtt gyereké, aki éppen most fedezte fel az eldugott édesség rejtekhelyét. – Egy szót sem – emeli fel mutatóujját, és keresztben az ajkára teszi. – De biztosan… – Psszt. Összeragadt az ajkam. – Hogy mennyire imád játszani, szerepelni a maga kitalálta színdarabban! Vállat vonok, és előremegyek a ház előtti teraszra. Sejtésem sincs, miről beszél. Csak nem arról, hogy a monsieur és én nem vagyunk összeházasodva? Rám kacsint, és vadul rázza a kezemet, rám hintve magáról a kormot is. – Önnek sok a dolga, madame, nem akarom föltartóztatni. Ne aggódjék, a titkát biztonságban tudhatja nálam. –És elhajt, zörögve megy lefelé a kocsifelhajtón kiszolgált mosogatókkal, csődarabokkal és megfeketedett kéményseprűkkel zsúfolásig telt rozoga buszával. Őszintén el vagyok képedve, de a javaslata, hogy adjam el a fát, tetszik. Sajnos azonban nem tudom, honnan szerezhetnék vevőt rá, míg valamelyik délelőtt a nemrég felfedezett fitneszklubból hazafelé menet ötezer frankért vett, ósdi Renault 4-esemmel elhajtok egy kivágott fatörzsekkel több méter magasan telirakott, bekerített mező mellett. Leparkolok, és benézek. A zárt kapu mögött kis fakunyhó, ajtaján odaerősített felirat. Felkapaszkodom a kovácsoltvas korlát aljára, úgy meresztem a szemem, hátha kisilabizálhatok egy telefonszámot vagy a nyitvatartási időt, de túl halvány a felirat. Az órámra pillantok: negyed egy múlt öt perccel. Bizonyos, hogy a tulajdonos legalább két-három órás ebédszünetét tölti. De nem baj; ez a fák mögött megbújó kisvállalkozás alig öt perc autóútra van csak a mi hegyünk alján körbefutó körgyűrűtől. Elhatározom, hogy majd később visszajövök, és addig is sietek a faluba egy olajbogyós és paradicsomos cipóért, mielőtt a pék is lehúzná a rolót.

92

Miközben a falu főtere felé igyekszem, már gyalog, Mr. Dolfót pillantom meg, jó kedélyű villanyszerelőnket. A szerencsétlen fickóról azonban most szakad a víz, idegesen, kétségbeesetten küzd a furgonjával. A motor erőlködve felvisít, érezhetően túl van melegedve, mint vezetője is, aki nehézkesen próbál betolatni egy érzésem szerint tágas parkolóhelyre. Amikor észrevesz, azonnal lemond a további tolatgatásról, és egyszerűen leállítja a motort. Kissé megdöbbenek, mert a járműve egy meglehetősen veszélyes sarkon áll, ez azonban őt láthatólag egy csöppet sem zavarja. Kiszáll és szívélyesen üdvözöl, úgy rázza a kezemet, mintha azt hoztam volna a tudomására, hogy ötöse van a lottón. – Bonjour – mondom, nem véve le a szemem gyalázatosan parkoló autójáról. Farkaséhes vagyok, és félek, hogy elszökik az ebédem. Indulni próbálok, de megragadja a karom, és bizalmasan suttogja: – Fogalmunk sem volt, madame. Sajnálom. – Mit sajnál? – És örvendek. Ez csakis Di Fazio műve lehet. A pékség automata redőnye megindul lefelé a tér túlsó oldalán. A reggelim csupán két csésze feketekávé volt, két órán át a fitneszteremben izzadtam, és egy falat ennivaló sincs a házban. – Mennem kell… – Mr. Di Fazio a lelkemre kötötte, hogy egy szót se, tehát valóban egyetlen szót se. – Rám hunyorít, majd elengedi a kezem, és céltalanul elindul egy intés és egy cinkos biccentés kíséretében. Miközben a kockaköveken szaladok, hogy megszerezzem a cipómat, kis híján egy száguldó Peugeot 5-ös alá kerülök, mely miután engem valahogy kikerült, majdnem leviszi a villanyszerelő hanyagul parkoló furgonjának teljes elejét. Egy falusi, akit már láttam egyszer-kétszer, a pék melletti füstös trafikban szeplős orrát az ablaküveghez nyomja és sörrel, cigarettával a kezében kéjvágyón végigmér, amint visszasietek a kocsimhoz. Elképzelni sem tudom, mit terjeszthet rólam drágalátos vízvezeték-szerelőnk! MIELŐTT DL FAZIO nekilátna a munkának, vagy mielőtt vendégek érkeznének, van néhány napom arra, hogy megtervezzem a nyaramat. Forgatókönyveket kell írnom. Kerteket akarok kialakítani. Könyveket vásárolni, hogy pótoljam az ellopott könyvtáramat. Légkondicionált könyvtárakban böngészek, végiglapozom az olívaolaj történetéről, az olajbogyó termelésről és gazdálkodásról szóló könyveket – s ha tehetem, könyvesboltokban meg is vásárolom őket. Valahol azt olvasom, hogy egyes szakértők szerint a Nizza környékén előállított olajnak egyetlen vetélytársa van: az olaszországi luccai olaj. Mások azt állítják, hogy az itteni olajnak kerek a világon nincs párja: ez a legfinomabb extra szűz olívaolaj, de egyúttal a legdrágább is. A legenda szerint Ádám sírjára is olajfát ültettek. Hogy ez hogyan bizonyítható, arról fogalmam sincs, de nem lehetetlen, ismerve az Ótestamentum közép-keleti helyszíneit. A mondák közül az a kedvencem, amelyben Poszeidón, a tenger istene és Athéné, a bölcsesség istennője között dől el, hogy melyikükről nevezzék el Athén városát. Az istenek az isten-

93

nő mellett döntenek, mert ő ültette az első olajfát az Akropoliszon, mint a béke és termékenység jelképét, és az istenek ezt az örökséget hasznosabbnak ítélték az emberiség számára, mint Poszeidón háromágú szigonyának harcias, erőfitogtató handabandázását. (Akkoriban a nők szavazata döntött: több istennő volt, mint isten.) De vissza a tényekhez: az olajfák a mediterrán éghajlaton érzik a legjobban magukat. Köves és szikkadt talajon is bő termést hoznak, sőt magas hegyoldalakban is megélnek, ahol a többi gyümölcsfa elpusztulna. Ha már gyökeret eresztett, az olajfa kevés gondozást igényel, kevés vízzel is beéri, és a legnagyobb aszályt kivéve mindent kibír, még a fagyot is, ha a hőmérséklet nem esik hosszasan 7 fok alá. Ezek a bütykös és jellegzetes fák akár több száz évig is élnek, de sok időbe telik, míg teremni kezdenek: hét-nyolc év, de bő terméshez tizenöt, sőt húsz év is kell. Ha egy farmer a semmiből kezdi, hosszú távban kell gondolkodnia. Szerencsére mi jobb helyzetben vagyunk. Mindenesetre érthető, hogy miért tilos Dél-Franciaországban olajfákat kivágni; utakat és épületeket csak a meglévő fák kikerülésével lehet építeni. Az ezüstös fákkal szegélyezett, poros ösvényen ballagok, fölöttem Gauloisekék az ég, próbálom megemészteni az újonnan szerzett ismereteket, miközben a megifjult birtokot nézem. Most, hogy megszabadultunk a fojtogató gaztengertől, boldog pillanatokat töltök magányomban azzal, hogy fatörzseket és gyökereket, az ágak hajlását, a telő csonthéjas terméseket figyelem. A régiek gyógyító hatásúnak tartották az olajfát; és valóban, érzem, hogy nyugtató ereje fog rajtam, lehűt és lelassít. A házba, a munkámhoz visszatérve észreveszem, amint két szarka rőtvörös rókát kerget: harc a területért, melyben a róka marad alul – az aljnövényzetbe menekül a szarkák elől. KECSKELÁBÚ ASZTALOMNÁL ÍROGATTAM, belefeledkezve az olíva történetébe, így késő délutánra maradt, hogy visszamenjek a fatelepre. Azonban most is zárva találom a kovácsoltvas kaput. Lődörgök egy kicsit, tanakodom, hogy hagyjak-e üzenetet, s ha igen, hova tűzzem. Körbevesz a kora nyári meleg. Jó néhány fáradt ló legel a szomszédos mezőn; átballagok, hogy megsimogassam őket. Sokszor elhajtottam már autóval mellettük, de egyszer sem álltam meg. Lakatlan vidéki út ez; úgy döntök, hogy ténfergek egy kicsit, elnézegetem a sövénykerítést, hátha előkerül a fatelep tulajdonosa. Tekervényes klematiszindák kúsznak mindenfelé. Összetaposott tejesdoboz hever az úton – csak az arab felirat miatt figyelek föl rá. Magnóliafa mellett haladok el – akkora, mint egy teljesen kifejlett ciprus. Fűszeres illat leng a levegőben, talán vadzsálya? Sárga szirmú, teljes virágzásában levő rekettye hoz élénk színt az út menti cserjék zöldjébe. Gondatlanul elhajított zöld üvegek szilánkjai fenyegetik spárgatalpú papucsba bújtatott lábamat. A következő sarkon apró szőlőskert, amelyet gyakran láttam Mougins-be vezető útjaimon. A tőkék rövidek, zömökek, bütykösek, jó néhány évesek lehetnek már. A zöld fürtök olyan teltek, mint anyatejtől a kebel. A szabályos sorok közén cseresznyefák állnak. Keressem meg ezt a gazdát, és kérjem ki a tanácsát a talajelőkészítés, az ültetési időszak, a károkozók, a be-

94

takarítás és még ezer egy dolog tekintetében? Egy terepjáró zörög el mellettem, és csak most jövök rá, hogy milyen tökéletes itt a csend; egészen meditatív. Levél sem rezdül. Mozdulatlan, erőteljes nap a mai. Megállok egy szűk, árnyékos, kavicsos ösvényen, amelyet még az elmúlt télről ott maradt avar borít. Michel többször is mutatta már ezt a kis utat. A hegyünk túloldalára vezet, mondta. Minthogy gyalog vagyok, s nem a viharvert, öreg tragacsommal, most észreveszem, hogy az ösvényt sorompó zárja el a járművek elől. Nincs azonban ott a piros-fehér „Belépni tilos!” tábla; a terület valószínűleg az önkormányzaté, és azért zárhatták el az utat, hogy megóvják az új divattól: attól, hogy kidobott mosogatókat, hűtőgépeket és rozsdás háztartási eszközöket szórjanak ide olyanok, akik bárhol képesek roncsokat hagyni maguk után, dűlőutakon, csatornákban vagy az út szélén. Általában az arabokra fogják ezt, de hogy jogosan-e, azt nem tudom. Nyüszítést hallok – vagy talán madár az? Olyan váratlanul üti meg a fülemet a nagy csendben, hogy először azt hiszem, valamelyik ló nyüszög a fateleppel átellenben. De újra hallom, a gyalogösvény felől, fentebbről. Bár már épp vissza akartam fordulni, de tovább megyek, hogy a végére járjak. A nyüszítés egyre hangosabb. Az ösvény két oldalán elformátlanodott portugál tölgyek sűrűje; elpotyogott magjukból magoncok nőttek, melyek most mind fényért és levegőért harcolnak. Közöttük bolyhos levelű mimózák húzzák meg magukat. Előttem kis tisztás, távolabb egy autó rozsdás roncsa; a hang onnan jön. Közelebb érve gyönyörű aranybarna állatot veszek észre; az oldalán fekszik, és zihál. Bozontos szőrű, hatalmas kutya, és rettenetesen sovány. Lehajolok, majd le is térdelek, de félek feléje nyújtani a kezem. Egyik hátsó lába erősen vérzik – nyilván az éles fémroncs vágta el. Óvatosan feléje nyújtom a kezem, de dühödten rám vicsorít. Egy pillanatig már arra gondolok, hogy nem tévedtem-e: lehet, hogy nem is kutya, hanem farkas? Nincs kizárva. Bármelyik is, gyönyörű szép állat, és segítségre szorul. Fölállok, és próbálom kitalálni, mit tegyek. Közel vagyok az otthonunkhoz, de semmiképpen nem tudnám elcipelni odáig, ha hagyná, akkor sem. És a sorompó miatt autóval sem tudok felhajtani ide. Nem marad más hátra, hazarohanok, kikeresem a helyi állatorvos telefonszámát, és idehívom. Futni kezdek, mire a kutya felemeli a fejét, és keservesen nyüszíteni kezd. Megtorpanok, szívem szakad, amikor visszanézek, de aztán gyorsan leszaladok az ösvényen. A Renault-m mellett egy kombi áll a fakereskedés kapujában; alacsony, galambősz hajú férfi két láncfűrészt rak ki a csomagtartójából. Odakiáltok, mire hátrafordul. Arca kipirult, barátságos és szelíd. Mondom neki az állatot, és kérem, segítsen. Visszapakolja a láncfűrészeket, és int, hogy szálljak be. Melléje ülök, és felrobogunk a sorompóig. Elgyalogolunk a kutyához, az állat segélykérőn vonyít, de mihelyt közeledünk, védekezően morog. Több hiábavaló kísérlet után végre megengedi, hogy a kocsihoz cipeljük, és az oldalára fektessük a csomagtartóban a láncfűrészek, kosarak, fűzvesszőnyalábok és több tucat üres borosüveg mellé. A farmra érve első dolgom, hogy régi, rongyos lepedőket és egy párnát keressek, majd kimustrált matracunkra fektetjük a kutyát abban az istállóban, ahol karácsonykor a vadmacskákat találtuk. A férfi bemutatkozik: Renének hív-

95

ják, és felajánlja, hogy visszavisz a kocsimhoz. A rövid úton megemlítem neki, hogy épp rá vártam; nem vásárolna-e frissen vágott fát: fenyőt, olajfát, tölgyet. – Érdekelné? – Miért is ne? – Kék szeme körül ráncok húzódnak, és egyszerre tudom, hogy kedvelni fogom. Bemegyek, hogy telefonáljak az állatorvosnak, akit René ajánlott, ezalatt ő megszemléli a fákat, és végül ezer frankkal többet kínál, mint amennyit Di Fazio a tető ideiglenes kijavításáért kér. S autója oldalzsebéből azonmód elővesz egy köteg bankjegyet, és a teljes összeget a markomba számlálja. – Nem akar várni, amíg… – Nem, dehogy. Holnap visszajövök a fiammal. Itt mindjárt felfűrészeljük, ha önt nem zavarja. Könnyebb úgy elszállítani. – Boldogan belemegyek, megegyezünk egy mindkettőnknek alkalmas időpontban, és már ott is hagy, ahogy elégedetten bámulom a vastag köteg ötszáz frankos bankjegyet. A kutyán nincsen nyakörv, sem név vagy tetoválás. Pedig Franciaországban kötelező a tetoválás, ha anélkül találnak állatot, el is pusztíthatják, vagy ami még rosszabb, eladhatjak kísérletekhez. Rémületemben a Renétől kapott pénz több mint felét a gyönyörű kutya nem olcsó kezelésére költöm. Mancsát nem elég összeölteni, egy apróbb műtétet is el kell végezni rajta. Két foga kitörött, szinte biztosan attól, ahogy hánykolódott, az emésztése sincs teljesen rendben, és szétmarcangolt hátsó lába több sebből vérzik. Az állatorvos Bajorországból származó, nagydarab, kedélyes, szakállas német, vidám fickó, akinek minden pórusából árad az állatok szeretete. – Hagyja nálam pár napig – mondja. – Majd telefonálok. Hazahozhatja, ha egy kicsit összeszedi magát. Nem tudja véletlenül a nevét? – Angolul beszélünk, hogy az orvos gyakorolhasson. – Nem tudom a nevét – rázom meg a fejem. Meglepettnek látszik, majd kuncog egy kicsit, és felír valamit a kutya kartonjára. Jó estét kíván, és még egyszer megnyugtat, hogy nincs miért aggódnom. Visszamegyek a munkámhoz, de azon jár az agyam, hogy mihez kezdek a kutyával, ha felépül. Nem felejtettem el Henrit és a neki tett ígéretet, hogy viszszahozzuk, amint a körülményeink lehetővé teszik. A gondolatot most tett követi: a telefonért nyúlok, és feltárcsázom a menhelyet. Megtudom, hogy röviddel azután, hogy visszavittük, találtak neki helyet. Nyilallást érzek a szívemben, de tudom, örülnöm kell, hogy jó helyre került. – Nagyon jól érzi ott magát – mondja az ügyintéző. Megköszönöm az információt, minden jót kívánok, és leteszem a kagylót, miközben magamban au revoirral búcsúzom a nagy fekete kutyától, aki olyan mozgalmassá tette az életünket néhány rövid hétre. René nem tér vissza másnap a kifizetett fáért, sőt harmadnap sem. Nem írtam föl a telefonszámát; tulajdonképpen még a családnevét sem tudom. Fogalmam sincs, mit tegyek. Lehet, hogy lopott vagy hamisított bankók vannak nálam, amelyeket végül az állatorvosra vagy a kocsifelhajtón éppen feldöcögő Mr. Di Fazióra fogok orvul rásózni? Nézem, ahogy kipakolja szerszámainak ijesztő gyűjteményét és leginkább egy óriás Bunsen-égőhöz hasonlító, aszfaltmelegítő szerkezetet. Mindeközben 96

dúdol, fütyörészik és vigyorog, s ha a közelében vagyok, bólogat és hajlong. Egy alkalommal, amikor elmegyek mellette, úgy csapkodja a combját, akár egy pantomimhős, és kormos arcából cipzárként villan elő fénylő fehér foga. – Pas de bottes, eh! Ami annyit jelent: „Csizma nincs, mi!” Tekintve, hogy július van, mindenhová sortban és topban járok, s lapos sarkú papucsot húzok hozzá. Fogalmam sincs, miről beszél, kérdezni meg nem akarom, de kezdek attól tartani, hogy teljesen meghibbant. A HUSZADIK SZÁZAD VÉGÉIG, mivel a dietetikusok szerte a világon azt állították, hogy a mediterrán étrendnél nincs egészségesebb, az olajbogyót és a belőle gyártott termékeket szinte kizárólag a déli konyha használta. Az olaj árnyalata aranyszínű, mint egy Délen, függőágyban szendergéssel töltött lusta nyári délután. Olyan mindennapos és nélkülözhetetlen e vidék étlapján, akár a fokhagyma vagy a marseille-i halleves, a bouillabaisse. Mediterrán jellegével ugyanúgy megidézi egy pillanat alatt a déli éghajlatot, földet és hangulatot, mint bármelyik ráncos arcú, faluja poros terén pétanque-ot játszó provence-i férfi. Az első olajfákat a görögök ültették jó kétezer ötszáz évvel ezelőtt Franciaország déli partvidékén, de – nem lévén földművelő nép – nem sok időt töltöttek gondozásukkal és a termés betakarításával. Hajósok, felfedezők, tengeri kereskedők voltak. Egyre nyugatabbra haladva tengeri kikötőket hoztak létre, Antibes-ot, Nizzát, és természetesen Mareseille-t, i. e. 600-ban, melynek eredeti görög neve Massilia, s aztán még tovább haladtak. Massilia nyüzsgő kikötője víznyerőhelyként és fürdőként szolgált az ón- és borostyánkő útvonalaikat eltökélten védelmező görögök számára. Massilia polgárai tökéletesen beszéltek ógörögül; athéni polgárok módjára öltöztek és viselkedtek, és óvakodtak a körülöttük törzsekben élő „mocskos” barbároktól, azaz a keltáktól. ABBAHAGYOM AZ IROGATÁST és az olíva történetének tanulmányozását, tekintve hogy Di Fazio döngő léptekkel masíroz fel-alá a tetőn. Visszhangzó lépteitől úgy reng a ház, mintha egy óriás gyalogolna a mennyekben. És hogy fütyül és énekel hozzá! Becsukom a laptopomat, és kimegyek úszni egyet, de alig merülök bele a medencébe, Di Fazio lekiabál: sört kér. Már nagyon szomjas. Nem is csoda. Forróság van, ráadásul babérbokor magasságú láng mellett dolgozik. Felmászom a létrán, és amúgy csuromvizesen felszolgálom a sörét. A hőség és a munka megizzasztotta; patakokban csurog róla a verejték, csíkosra mosta arcán a kormot – pontosan olyan, mint egy zebra. Megcsörren a telefon, és a félig fedett tetőn átbukdácsolva – pokoli meleg van ott fönt a köpködő és zúgó gázláng mellett – megindulok lefelé. Ahogy megfordulok, megemeli az üveget: – Egészségére! – Bólintok. – A magáéra is, monsieur Di Fazio. – Mosolyogva eltűnök. A vidámsága egészen elképesztő. Sietek a telefonhoz, amikor a tetőn áthajolva lekiált:

97

– Et votre mari, ilporté un melón aussi? – és harsogón felnevet. Igyekszem megfejteni a kérdés értelmét. Szó szerint ezt jelenti: – És a férje, az is dinnyét hord? – Halló? Az állatorvos fiatal titkárnője az. – Jöhet Anonymusért. – Anonymus! Elmosolyodom, és biztosítom, hogy kisvártatva ott leszek. Eldöntöttem, hogy megtartom a kutyát, amíg rendbe jön, s aztán… tovább még nem gondolkodtam. Michel ma este érkezik – vele is megbeszélem a dolgot. Bár az orvos számlája ötezer frankra – körülbelül ötszáz fontra – rúg, egyetlen centime-ot sem fogad el. – De miért nem? – Mert Anonymus nem az ön kutyája, és mert sokórányi örömöt szerzett nekünk. Németországban ezt a programot úgy hívják, hogy A doktor és drága barátai. Megköszönöm, ha ad nekem egy dedikált fényképet fizetségképpen. Kissé zavarban vagyok ennyi kedvességtől, de a kutyára öröm ránézni. Hallgat már az Anonymus névre; a pofájától a nyakáig be van kötözve, de szabadon hagyott fülét hegyezi, és sérült hátsó lábát is kötés védi, mely nem akadályozza a járásban, bár sántít kissé. Láttomra csóválja a farkát, talán emlékszik rám. Tucatnyi doboz antibiotikummal felszerelkezve óvatosan az autóhoz vezetem; egyetlen mukk nélkül jön velem. – Nehéz elhinni – mondja az állatorvos, miközben a kocsihoz kísér –, hogy bárki kidobhatta ezt az állatot. Fajtiszta belga juhász, és közöttük is remek példány. Ha nem tudja megtartani, értesítsen. Nem lesz nehéz gazdát találnom neki. Mire visszaérek, dalos kedvű mesteremberünk már összepakolt a hétvégére, de a fát még mindig nem szállították el. Anonymust egy ideiglenes kosárban helyezem el, és indulok a reptérre. Michel fáradt. Kimerültségében egy-egy szót mond csupán produceri ügyeiről, de az arcán látom, mennyire örül, hogy itt lehet. A hazaúton elmesélem a hét történéseit, s ő közben némán simogatja a vállamat és a hajamat. Büszkén említem, hogy eladtam a fát, beszámolok az állatorvos kedvességéről. Ja igen, lett egy kutyánk, és jól értettem? A melon dinnyét jelent, ugye? Michel elgondolkozik Di Fazio kérdésén. Pontosan így mondta: „És a férje, az is dinnyét hord?” – Azt hiszem. – A porter azt jelenti: visel. – Dinnyét viselsz? – kacarászom. Már Anonymus mellett térdelünk, a kutya nem tudja, mihez tartsa magát az idegen férfi jelenlétében, de nem vicsorog. Gyorsan körbevezetem Michelt a kertben, hogy megmutassam, mennyi új bokrot ültettem, és nagy vidáman mondom, hogy száz rózsatövet rendeltem egy falusi kofától; előre kifizettem az egészet, és majd ideszállítja őket a legközelebbi itteni piacnapon. Michel minden él nélkül megjegyzi, hogy nem erősségem a szimmetria, és hogy nem éppen a hőséget kedvelő növényeket választottam.

98

– Hova fogsz ültetni száz tő rózsát? – kérdezi. – Már ha az az illető egyáltalán jön még erre. – Cinikus vagy. Persze hogy jön. – Bizonytalanul jobb felé mutatok. – Oda föl ültetem. – De chérie, a föld nagyon köves, és nem lesz sem árnyék, sem víz a rózsáidnak. Őrült hőség lesz, és a rózsa ezt nem bírja. – Hogy te milyen logikus tudsz lenni! – Überblick – válaszolja kedvesen, a kedvenc szavával. Szó szerint annyit jelent: áttekintés. – Biztos, hogy Di Fazio nem azt kérdezte, nem dinnye-e a férjed? – Miért kérdezne ilyesmit? – robban ki belőlem a nevetés. – Aki dinnye, az bolond, mamlasz. – Te az vagy? – Remélem, nem. Mindez könnyű évődés, miközben Michel a sültet készíti, én pedig salátát csinálok. A felső teraszon eszünk, a holdsütötte tengerrel szemben. A Fréjushegyfok apró fényei félhold alakban pislognak a sötétben. Leterített kerti asztalunk közepén álló olajlámpásom meleg, mézszínű fényét nézzük. Besötétedett, és mivel még nem járunk nyár derekán, az éjszakák hűvösek. Pantallóban és hosszú ujjú ingben üldögélünk a sötétpiros bor mellett. Michel tálalja a sistergő bárányszeleteket, melyeket a saját kis kertemből vett fűszerekkel fűszerezett, s én közben bemegyek a házba a Renétől kapott bankjegyekért. Michel elé öntöm az egész köteget az asztalra. A pénz az elmúlt néhány napon egy Párizsból szerzett, antik ír fenyőkomód alsó fiókjában pihent a levendulaillatú ágynemű között. Michel előbb a pénzre, aztán rám néz, érdeklődéssel. – Miért nem tetted a bankba? Egy pillanatig elgondolkozom, mert magam sem értem, miért hagytam az ezer fontnak megfelelő összeget a fiók alján. – Mert lehet, hogy hamisított vagy lopott pénz – vallom be. Michelből kitör a nevetés. – Chérie, hogy neked mennyi drámai érzéked van! Az biztos, hogy feketén szerzett pénz, de hiszen azt már te is tudod, hogy az itt lenn gazdát cserélő pénz tekintélyes része fekete. Itt ez a modus vivendi. De abban biztos vagyok, hogy René nem maga gyártotta! – Akkor miért nem jött a fáért? – Majd jön. Ez a Dél. Minden a maga idejében történik. Megint megfeledkeztem arról, hogy itt az idő másmilyen értelmezést nyer. A holnap nem szükségszerűen a másnapot jelenti, hanem valamelyik jövőbeli időpontot. És hogy az mikor jön el, azt úgy tudjuk meg, ha vidáman várakozunk. A hozzám hasonlóan türelmetlen embereknek ez jó tapasztalat. Elfogadom ezt a bölcsességet, és áldott hétvégét töltünk el munkások és munkazaj nélkül. A NAP ELSŐ SUGARA ébreszt bennünket, ahogy itt megszoktuk. Most, hogy a birtok rendben van, szívesen sétálunk hajnalban. Ma felmegyünk a kanyargó, keskeny ösvényen, majd felkapaszkodunk a fenyőerdő meredekjén,

99

egészen a hegy legtetejéig. Zihálva rogyunk le a tűlevelekkel teleszórt földre, belélegezzük a mennyei, hajnali harmattól éles illatot, és nézzük a napkeltét. A sugarak áthatolnak a fák tetejének kacskaringóján, és elhalványítják a hold sarlóját. Nappalodik. Hányszor, a világ hány pontján néztem már, ahogy kel a nap, társakkal vagy volt szeretőkkel, de sehol nem éreztem ilyen áldottnak. Itt a mienk, a mi kettőnké. Lehunyom a szemem, és mélyet lélegzem. Néha, egy pillanat erejéig félelmetesnek érzik ennyire szeretni. Legyalogolunk a hegyről, és hajnali lubickolást csapunk a mozdulatlan, hűvös vizű medencében, ezt aztán bent meleg fürdő követi. A barlangszerű, kék csempés fürdőszobából együtt figyeljük, amint több nyúlcsalád kilopakodik a farakások alól. Fürge szimatolással kikémlelnek az új napba, majd a szabadságot élvezve boldogan szökdécselnek, ugrándoznak, számba veszik megújult játszóterüket. E korai reggelek kincset érnek – a sajátunkénak érezzük őket. Része annak, akik mi vagyunk, és ami közös tulajdonunk. Időnk nagy részét a munkára áldozzuk, a hétvégeket is, mert ha nem alkotunk, csipetnyi esélyünk sem lesz arra, hogy helyreállítsuk, vagy akár csak megtartsuk ezt a romos farmot. – REGGELI! – KIÁLTJA MICHEL. Megnövesztett göndör haja nedves a fürdőtől, és a tarkójához tapad. Bőrét barnára cserzette a nap. A napok egyre melegebbek; nem reggelizhetünk többé kedvenc teraszunkon, ezért átvisszük a faasztalt és a székeket a ház elé, ahová csak tíz után süt oda. A tojás és a kávé mellett elkezdem Michelnek adagolni, amit összeolvastam az olívaolajról. „Az olajfa és gyümölcsének feldolgozása úgy terjedt, akár egy utazó karaván, a jó hír vagy a hitterjesztés. A görögök hozták Dél-Franciaországba, de Észak-Afrikán keresztül is exportáltak Tunéziába, Algériába, Marokkóba. Afrika északi partvonalán az arabok kezdtek olajfatermesztéssel és olajtermeléssel foglalkozni. A gyümölcsöt marinírozták, recepteket és eljárásokat terjesztettek, felhasználták az ételeikben. Az olaj természetes módon talált utat a helyi konyhaművészethez. Később az olajfákat hajón szállították északra Portugáliába és Spanyolországba, talán maguk az arab kereskedők. Afrikából két nép vándorolt északnak: az arabok és az állattartó zsidók.” – Azt tudtad – szól közbe Michel –, hogy a Korán úgy említi, mint áldott fát, amely azonban sem a Keleté, sem pedig a Nyugaté? – Nem. De azon már elgondolkodtam, hogy a papok, jósok, régi guruk, a család szakácsa, a törzs matriarchája vajon értették-e mitikus hatalmát, vajon tudtak-e gyógyító erejéről. A tudás nemzedékről nemzedékre szállt, míg valamikor a modern korban, az amerikai bevándorlások idején a háborúk és sok más kitörölte, és csak most kezdjük újra felfedezni. Beszélgetés közben egy csapat bozontos farkú, vörösesbarna mókust veszünk észre, melyek a ciprusokról az alacsonyabb mandulafára szökkennek. Azokért a mandulákért jönnek, amelyeket nem szedtünk le. Meglepő szabályossággal dolgoznak: egy pár leszökik a fára, melynek ágai kecsesen hajladoznak könnyű kis súlyuk alatt, begyűjtik a részüket, s aztán utat engednek a következő párnak. Csak akkor keletkezik csetepaté, amikor egy mohó szarka nagy rikácsolással

100

rázni kezdi az ágakat – dühöng, hogy a mókusok megelőzték. Jó néhány gazda lelövi a szarkákat, ha módjában áll; most, hogy a madarat elnézem, kezdem megérteni, hogy miért. REGGELI UTÁN MUNKA. Könyveimbe temetkezem a „dolgozószobámban”, ahová odahallatszik, ahogy Michel szorgos ujjaival a számítógép billentyűzetét veri. Kinyitom az olíva történetéről szóló könyvemet, melyben azt olvasom, hogy a görögök után a rómaiak is megérkeztek Franciaország déli részére. Görögország kietlen tájaival szemben Itália legtöbb dimbesdombos vidéke sokszínű, buján zöldellő volt. Ez tette, hogy a rómaiak kényelmesebben utazhattak szárazföldön, mint tengeren. Amikor északnak fordulva elfoglalták Provence-t – Caesar nevezte el Provinciának –, hamar felfedezték az itteni dombokon sűrűn zöldellő olajligeteket, és művelni kezdték őket. A görög és a római kultúra egyaránt mély nyomot hagyott Provence-on. Mindkét földközi-tengeri nép átörökítette szerveződését, filozófiáját és építészetét a lakhelyétől északabbra eső területekre is. A természetükben való eltérés szintén hatással volt Provence-ra; a görögök ismertették meg az olajfákat a rómaiakkal, akik hazájukban virágzó iparrá fejlesztették az olajkészítést, tökéletesítették a tárolását, majd ugyanezt tették itt is. DÉLUTÁNONKÉNT A HÁZBA húzódunk a könyörtelen hőség elől, és a szorosan lezárt spaletták mögött szeretkezünk. A száz éves ház nyikorog és nyöszörög, felébred álmából, mint Rip van Wrinkle több évtizednyi alvás után. Azután békés csend telepszik rá, ahogy miránk is. Egyetlen társaságunk a napról napra egészségesebb Anonymus. Később olvasok, vagy írogatok, Michel szundít egyet. A hűvös szoba falain kívül kivirágzott a magnóliánk: kelyhe akár sűrű tojáshabból égetett teáscsésze. Egyik esti sétánkon észrevesszük, hogy a kőfalak egy része megsüllyedt, leomlott, a birtok felső részén, és a zúzalék lassan széthullik a teraszokon. Ezt is ki kell majd javítanunk. Lehet, hogy a megritkult növényzet az oka: eddig a gyökerek megtarthatták a köveket, de ahogy Michel gondolja, élelmet kereső vaddisznók is széttúrhatták őket. Bár nem láttam vaddisznót a ház közelében az első találkozás óta, nem valószínű, hogy teljesen eltűntek volna a környékről. Körbejárunk, és valóban, mindenütt látni a nyomukat, sőt az összevissza lyukakat is, melyeket élelem reményében túrtak. Jobb lesz, ha vigyázok! Visszafelé menet Michel megkérdi, hogyan haladok a történetemmel. – Lassan – válaszolom. – Befejezed a nyár vége előtt? Mosolyogva bólintok, tudván, hogy hallgatólagos határidőnkre emlékeztet. Ha elfogadják és megfilmesítik a történetemet, egyszerre megjavulnának az esélyeink arra, hogy megvásároljuk a másik két hektár telekrészt, és megvessük itt a lábunkat. De személyesen is sokat jelentene nekem, új élet kezdetét, önmagam újra meghatározását. Alkonyodik, az árnyékok megnyúlnak, és mi megfürdünk a medencében, melynek felszínén már a hold fénye csillan, aztán vacsorát készítünk a kerti tű-

101

zön. Megszoktuk, hogy a legegyszerűbb ételeket készítjük, sok olívaolajjal, fokhagymával és fűszerekkel. ELÉRKEZIK A HÉTFŐ, ÉS mintha sűrű éjszaka lenne, pedig már kelni kell; a pacsirta sem szólt még. Michelnek el kell érnie a legelső párizsi gépet, ami azt jelenti, hogy fél hatkor autóba kell ülnünk. A reptéren meglehetősen szeszélyes, ósdi Renault-mban váltunk búcsúcsókot. Olyan csoda ez a kapcsolat, hogy nem szabad átengednem magam a bánat vagy a magányosság érzésének az újabb heti egyedüllét kilátásától. Egyébként is, három hét, és együtt leszünk a nyár végéig. Amikor hazaérek, miután Antibes-ban megálltam egy megérdemelt croissantra és számos tejeskávéra, Di Fazio kanyarodik rá mögöttem a kocsifelhajtóra. Jóformán köszönés helyett nekem szegezi a kérdést: – Ön színésznő, igaz? Bólintok, bár ebben a pillanatban inkább érzem magam csomaghordárnak. Di Fazio diadalmasan felnevet. Elképzelni sem tudom, hogyan jutott ehhez az értékes értesüléshez, de az látszik, hogy örül neki, mert már egy ideje egy világhíres francia zongoraművészről vagy énekesről szóló történeteivel traktál, aki nem is lakik messze tőlünk, legalábbis Di Fazio szerint, és aki őrá bízta a villája vízvezetékeinek kicserélését. – Number 1 vízvezetékszerelő! – kiáltja lelkesen, és elképzelem, ahogy ezt vastagon ráfesti tülkölő tragacsára. A franciákban nagyon szeretem, hogy értékelik a művészeteket. Mi mindannyian, még a legegyszerűbb szórakoztatók is, művészek vagyunk a franciák szemében. Ha csak kiejtjük a szánkon, hogy színésznő, vagy pláne író, máris tisztelettel vegyes öröm tölti el őket. Di Fazio sem kivétel. – Láthattam a tévében, ugye? Megvonom a vállam. Lehetséges, de sejtésem sincs, mit láthatott. A francia csatornák alig vettek olyasmit, amiben játszottam. Az All Creatures Great and Smalk az egész világon vetítették az egy Franciaországot kivéve. Még Lengyelországban is, amikor minden angol és amerikai programot betiltottak a kommunizmus összeomlása előtt, az All Creatures valahogy átcsúszott a rostán, és ment tovább. – Nem is tudtam, hogy ilyen híres. Indulok befelé a házba, részint mert tartok tőle, ha enynyire túlbecsüli az ismertségemet, a számlánk az egekbe fog szökni, részint mert egyedül érzem magam. De nem sokáig. Amar érkezik hadseregnyi munkásával és kertészével, akik egy egész erdősítési programhoz elegendő bokrot és babércserjét pakolnak ki; egyértelműen jóval többet annál, amennyit mi rendeltünk. Amar azonnal indul is, miután meghagyja a csapatának, hogy lásson munkához. Mint a villám, rontok le a kocsifelhajtón. Lapátok, gereblyék, minden formájú és méretű kerti szerszámok vájják és szórják a földet, vágják a fenyőágakat, alakítják mezsgyénk arculatát. – Elég! – sikítom. Nincs munkavezető, aki utasításokat adhatna, én csak egy őrült nő vagyok a hegy tetejéről. A napcserzette arcok megrándulnak, a tekintetek rám villannak, 102

de a jóemberek folytatják a munkát, amelyért fizetik őket, ha mégoly nyomorúságosan is. Elgondolni sem merem, mennyit fog Amar kérni mindezért, és viszszarohanok a papírjaimhoz, hogy a telefonszámát előkotorjam. Ennek véget kell vetni, mielőtt azon veszem észre magam, hogy egy egész kertészetet felvásároltam! E műsor közben René is befut egy kocsikonvojjal, melynek mindegyik tagja nyitott utánfutót húz. A kocsifelhajtónkat már teljesen elállják a járművek – ha akarnék se tudnék menekülni. René erős, köpcös, férfi, arca borpiros, de a legmeglepőbb mégis a haja: ősz, de olyan tömött és fényes, hogy jó öt láb magas alakja ettől szinte még egyszer ennyinek látszik. René felvezeti csapatát a hegyre, és megszervezi a munkát; mindegyikük kezében felvisít a láncfűrész. Anonymus hangos ugatásba kezd. Di Fazio aszfaltot olvaszt és önt fölöttem a tetőn, sódert borít és lapátol, szünet nélkül énekel, fent a fenyőerdőben öt láncfűrész sivít egyszerre, lejjebb, a teraszokon lapátok pengenék köveken, ágak recsegnek és nyekkennek nagyot a földre érve, emberek üvöltenek… A saját hangomat sem hallom, s mint valami eszelős, visítok a telefonba, követelem, hogy Amar ebben a pillanatban jöjjön át, és állítsa le a munkásait. – De az az ólomgyökér remekül fog mutatni, ha kék virágja fölkapaszkodik a cédrusokra. Fantasztikus látvány lesz. – De mi nem rendeltünk ólomgyökeret! Nem telik rá! Még kerítésünk sincs! Nagy sóhajtással megígéri, hogy jön, amint jöhet. Attól, hogy kilátásba helyezem, hogy esetleg nem kapja meg a pénzét, egyszerre észhez tér. Leteszem a kagylót, és ujjaimmal végiggereblyézem a hajamat, melyet ma még nem volt időm megfésülni; hajnalban épp hogy a fogmosásra futotta. A tükörbe nézek – ápolatlan nő néz vissza rám. Valahol a távolban, Le Cannet faluban, ahol Bonnard néhány gyönyörű művét festette, és Rita Hayworth késői éveit töltötte, felbúg a déli szirénajel, és mintegy parancsszóra mindenki abbahagyja a munkát. Csend van végre. Az emberek a szélrózsa minden irányából megrohamozzák a parkolót, és előszedik a kocsijukból, furgonjukból, teherautójukból – vagy Amar arabjainak esetében – hátizsákokból az ebédjüket. Keresnek egy árnyékos helyet, s letelepednek egy lépcsőfokra. Elbűvölten figyelem őket az ablak mögül. Az araboknak kis műanyag uzsonnásdobozuk van, mint az iskolás gyerekeknek, amelyből szendvicsek és gyümölcs – egy alma vagy banán – kerül elő. Szénsavmentes ásványvizet is hoztak; Crystal márkájút, amelynek literjét egy frankért kapni. Sorban ülnek egymás mellett, de legalábbis közel egymáshoz, mindig a legsűrűbb árnyékban. A franciák külön vonultak. René és láncfűrészes csapata összecsukható asztalt nyit szét, és több címkézetlen üveg rozét és vörösbort, vizet, pástétomot, salátát, tányérokat és nagy csodálkozásomra egy serpenyő főtt ételt varázsolnak rá, miközben szétosztják a késeket és a villákat. Azután mindenki kap poharat is, melyet a csapat egészségére emelnek. Di Fazio, aki egyedül van, de francia – pontosabban riviérai, mert a családja Itáliából származott ide néhány emberöltővel ezelőtt –, a földijei körül lebzsel, és bon appétit-t kíván nekik. Az arabok néma csendben esznek.

103

A franciák még nem végeztek az előkészületekkel. Di Fazio özönvíz előtti buszához ballag, és egy hűtőtáskából kivesz egy üveg hűtött vizet és két üveg sört. A két sört rettentő szomjúságában még ott helyben legurítja, majd a vizet a fejére locsolja, amitől egyszerre olyan lesz, mint egy albínó. Visszagyalogol René embereihez, és beszélgetésbe elegyedik velük. Kiereszti a hangját, de olyan erős az akcentusa, hogy fogalmam sincs, miről beszél; bármi is az, rengeteg gesztikulálást kíván. A többiek mintegy hipnózisban hallgatják. Bevallom, én is, de más okból: mert elragadónak találom ezt a társas színjátékot. Úgy tűnik, Di Fazio még az arabokat is lebilincseli, miután egyszer-kétszer feléjük fordulva őket is bevonta a hallgatóságba. Di Fazio most szemlátomást egy bankrablást játszik el: két ujjával a levegőbe mutat, pisztolyt jelképezve, aztán pocakos testét riszálja, nőt mímel, majd a lábszárára csap és a levegőbe rúg, mintha rúgásával le akarna söpörni valakit a föld színéről, s akkor áhítatosan a ház felé pislant. Csak most esik le nekem, most, hogy minden tekintet a villára tapad, s én bűntudatosan hátrébb húzódom, hogy a nő, akit az imént utánzott, én voltam! A vízvezetékszerelő úr egy itt a Délen nagyon gyakori mozdulattal felfelé fordítja hüvelykujját, s megrázza a kezét, ami gazdagságot, hatalmat vagy komoly pénzt jelent. Még francia hallgatósága is abbahagyta az étkezést nagy ámulatában. Vajon azt szuggerálja nekik, hogy bankot robbantottunk? De hisz még nem is fizettem neki, és ha a fehérneműs fiók alján lapuló feketén szerzett készpénz törvénytelen lyukat éget a lepedőinkbe, mert valóban lopott pénz, az nem is a mienk, hanem Renéé! Szerencsére Amar érkezése szétoszlatja a zsinatolást. Amar egyenesen az embereihez megy, bon appétit-t kíván nekik, és szintúgy a franciáknak is. Kisietek a házból, és odamegyek hozzá, de a magabiztosságom elszállt. Amint Amarhoz közeledem, René odakiált: – C'est vous qui jouez dans chapeau melon et bottes de cuir? Mindenki várja a válaszomat: én játszottam-e dinnyekalapban és bőrcsizmában? Mivel sejtelmem sincs, hogy ez mit jelent, vagy hogy mit válaszoljak, déli módra csak vállat vonok, amit ők szerény beismerésként értelmeznek. René felkel, hogy kezet fogjon velem, majd egyik társa követi, akin már erősen látszik a bor hatása, mert folyton ezt hajtogatja: – Örvendek, madame. Ön elragadó, madame. Elragadó. Elfog a pánik: karon ragadom Amart, és levonszolom a hegyoldalon. Mondhatok bármit, soha többé nem hiszi el, hogy minden pennynket össze kellett szednünk, hogy kifizessük a farmot, nem is szólva a felújításról. Di Fazio most mindent elrontott. Kitartó unszolásomra Amar most mégis hajlandónak mutatkozik arra, hogy kiásassa a kikötött szám fölötti cserjéket. De mivel nem viheti vissza a többzsáknyi trágyát és lócitromot, amit kiöntötték és már el is terítettek, azt ki kell fizetnem. Amikor kifogásolom a lótrágyáért felszámított csillagászati összeget, azzal hárít, hogy különlegesen hatékony keverékről van szó, minthogy versenyistállóból származik. A legjobb versenylovaktól! Arcán gonosz vigyor ül. Nem hiszem el, hogy Amar őszinte; ismét tekintélyes összeggel felsrófolta a kialkudott árat. Megköszönöm a munkáját, és eltökélem, hogy valóban ez volt a

104

legutolsó alkalom, hogy vele dolgoztattunk. Hála istennek a rózsákat mástól rendeltem. Később Michel a telefonban egyetért velem: ideje más kertészt keresni. Épp jó éjszakát kívánunk egymásnak, szerelmünk postázását az éterre bízva, amikor eszembe jut, hogy nem említettem Di Fazio legújabb pantomimját. Gyorsan elmesélem, és Michel jót nevet rajta. – Keménykalap és bőrcsizma – mondja. – Erre nem gondoltam. – Keménykalap és bőrcsizma? – ismétlem ostobán, mintha én lennék a dinynye, és nem ő, ahogy Di Fazio mondta. – A melon keménykalapot is jelent. A formája után. Ebben az értelemben egy brit tévéműsor francia címében szerepel. – Melyik ez a műsor? – Nem emlékszem az angol címére. Majd holnapig kigondolom. – Játszottam benne? – Nem hiszem. De eszembe fog jutni, ne félj. A pletyka pillanatok alatt szétfut a faluban. Következésképpen mindenki mérget merne rá venni, hogy én játszottam Emma Peel szerepét A bosszúállók című nagy sikerű televíziós sorozatban. A francia címe Keménykalap (melyet Steed viselt) és bőrcsizma (melyet Ms. Peel hordott). Tiltakozhatom, ahogy akarok, ezt ki nem beszélem a fejükből, sőt még inkább megerősítem őket a meggyőződésükben. Elnéző mosollyal hallgatják vérbő tiltakozásomat, amelyet szerénységnek és annak tudnak be, hogy a művészek joga, hogy háborítatlanul élhessék az életüket. A helyiek szemében ragyogó színésznő vagyok; ám legjobban mégis az mulattat, hogy erre az egész ügyre milyen őrült módon reagálok. Itt elvadultan, rosszul öltözötten, lazán éltem a napjaimat. Ám most, hogy – bármilyen tévesen, de – címkét ragasztottak rám, akár egy beprogramozott baba, színésznő üzemmódba kapcsolok, valahányszor kíváncsi tekintetek tapadnak rám. Már nem ugrom csak úgy be ütött-kopott kocsimba, hogy elkapjam a postást vagy visszaszáguldjak a pékségben felejtett baguette-emért, hanem előbb végighúzom a kefét medencevíz fakította fürtjeimen. De nem használok rúzst vagy szemfestéket, nem lakkozom a lábkörmömet és nem cserélem le kopott spárgapapucsomat kopogós sarkú bőrszandálra, hogy mutogassam benne a lábaimat. Micsoda hiúságra késztet a közszereplés, mely végül mindig határt szab a jellemnek! Többek között éppen ez volt az, ami elől menekültem. NEM SOKKAL AZUTÁN, hogy a rómaiak elkezdték itt kisajtolni az olajat, az Itáliában népszerűbb családi vállalkozások rendszerének átvétele helyett létrehozták a szövetkezeti rendszert. Közös falusi présházakat építettek, és a helybéliek oda hordták az olajbogyót, hogy kisajtolják, vagy pácolják. Bár még mindig vannak magánbirtokok és farmok, melyek tulajdonosai saját olívaültetvényeket gondoznak, alig egy-egy magánkézben lévő présház akad. Régóta az a szokás Franciaországban, hogy a termést egy közeli szövetkezetbe szállítják, ahol kisajtolják azt – mint magántulajdonú extraszűz olajat –, és aztán helyben értékesítik, vagy felhasználják. Mivel Appassionata olívaültetvénye szerény, Michellel e bevált módszer mellett döntünk. A legfinomabb olívaolajat rendkívül megdrágítja a munkaigényes előállítási folyamat. A fák nem igényelnek sok

105

öntözést, de rendszeresen füstölni és metszeni kell őket – általában kétévenként, rotációs rendszerben –, és az időjárástól függően július közepétől október elejéig vagy végéig háromhetenként megöntözni. Bár mindezt már kezdem megtanulni, csak akkor értem meg valójában, mekkora fába vágtuk a fejszénket, amikor végre megleljük az „emberünket”. VISSZATÉR A NYUGALOM. Di Fazio végzett a tetővel, és én átnyújtom a bankjegyeket – René bankóit. Di Fazio gondosan megszámolja, és még egy utolsó sört kér az útra, melyet két nyeléssel küld le szomjas torkán, mielőtt – elégedett ember! – ledöcög a hegyoldalon. A babércserjék el vannak ültetve. Kedvetlenül rendezem Amarral a számlát, kifizetem a kialkudott összeget, és a több száz frankot a trágyáért. Naponta öntözzem a cserjéket, tanácsolja. S indulás előtt még van egy utolsó döfése: nem garantálja, hogy a cserjék megmaradnak, mert a hőség miatt semmit sem volna szabad ültetni az évnek ebben a szakában. – Túl kockázatos! – A legszívesebben hozzá vágnám a kerti szerszámaimat. Mivel tartok tőle, hogy a drága új cserjék a szemem láttára kezdenek kornyadozni, abbahagyom az írást, és beszaladok a faluba egy jó hosszú slagért, amelyet René szolgálatkészen segít összerakni. Hálás vagyok a nagylelkűségéért, mert az egész ügy felettébb időigényes és bonyolult, minthogy az én kezemben sehogy sem illenek össze a műanyag darabok. Hosszú küzdelem után végre kész a slag, sárga kígyóként tekereg, kúszik le az olasz kőlépcsőkön a birtok alján telepített bokrokig. Míg a faluban voltam, René felfűrészelte a maradék fát, és a család számos tagja a tuskókat is elhordta azóta a tömérdek utánfutón. Vége a munkának; közeleg az este, és a kapóra jött segítség meghálálásaképpen meghívom Renét egy aperitifre, melyet el is fogad. Pastist? Nem inkább egy pohár vörösbort iszik velem. Az üveg Rhône-melléki bor mellé kis tál helyi olajbogyót és pisztáciát kínálok, mivel nem volt időm bevásárolni. Némán ülünk, a békák koncertjét hallgatjuk az illatos alkonyon. – Ezek az itteni fákról vannak? – kérdi René, egy olajbogyót csippentve munkásujjai közé. Megrázom a fejem. – Tudja, mióta nyugdíjba mentem, a megálmodott álmomnak élek – mondja. – A faüzlet nem az enyém. Egy haveromnak segítek, akinek nem telik segítségre. Megkér, hogy becsüljem meg a korát. Ezt a játékot mindig igyekszem kerülni, de most elhatározom, hogy nem vonok le öt évet, és megmondom, amit gondolok. – Hatvanegy-kettő – mondom. Kihúzza magát ültében, úgy rázza a fejét, nagy boldogan, hogy tévedtem. – Hetvennégy – jelenti be büszkén. Valóban minden oka megvan a büszkeségre, mert őszintén meg vagyok lepve. Két öröme van az életben, mondja, most, hogy elmúlt hetven és nyugdíjba ment: a csónakja, mellyel szép napokon kimegy a szigetekre – ó a szigetek! –, és

106

ráérősen horgászik, meg az olívafarmok. Négy farmnak a gondnoka, melyek közül a legnagyobb kétszáz fát számlál. Ez egy régi barátjának a tulajdonában van; együtt nőttek fel itt a faluban. Iskolatársa, folytatja René minden irigység nélkül, most multimilliomos, a legnagyobb és leghíresebb dél-francia vaskereskedés-hálózat tulajdonosa. René idős barátjáról szeretettel, önmagáról pedig büszkeséggel beszél. – Túl sokat dolgozik, rengeteg a dolga. Én viszont azt csinálom, amit szeretek. Több, mint hatszázötven olajfa van a gondjaimra bízva. – És fenékig üríti a poharát arra, hogy az ember azt tegye, amit szeret az életben. Erre szívesen iszom magam is. Majd egy hunyorítással, és a provence-iak ravaszságával hozzáteszi: – A maguk birtokának tökéletes adottságai vannak. Minden bizonnyal kitűnő termést hoz. Nagy botorság hagyni kárba veszni. Bízzák ide, én gondozom a maguk fáit is. Elnémulok a javaslata hallatán; nem is mertem reménykedni benne ily rövid ismeretség után. Egyedül azt sajnálom, hogy Michel nincs itt, nem oszthatom meg vele e nagyszerű pillanatot. Az üvegnek épp csak az alján maradt egy kis bor; időközben leszállt az este. Elosztom a maradékot, és René elmondja a feltételeit. Megmetszi és öntözi a fákat, betakarítja a termést, és kipréselteti a sajtolóban. A szolgálataiért a kisajtolt és feldolgozott termékek kétharmadát kéri – a harmadik harmad a mienk. Úgy véltem, hogy fele-fele arányban is osztozhatnánk a termésen, de René határozottan megrázza a fejét. Szó sem lehet róla. Ez a munka rengeteg vesződséggel jár, szakértelmet és hozzáértést igényel. Bólintok, mert mindezt tudom a könyveimből, és szó nélkül elfogadom René feltételeit. Koccintunk az egyezségre. A nap csúszik lefelé az égbolton, az arany finom húsrózsaszínbe vált. Egész életemben az érzékeim vezéreltek, mindent a fény és az érzelmek prizmáján keresztül néztem és tapasztaltam meg. Most azon vagyok, hogy mind kevésbé legyek romantikus, próbáljak gyakorlatiasan viszonyulni legalább a villa felújításához és az olívafarm feltámasztásához. Michel azt mondja erre, új izmokra van szükségünk. Mégis, remélem, hogy amikor találkozik Renével, ő is úgy fogja érezni, hogy megfogtuk az isten lábát; az ösztöneim azt súgják, ráleltünk a mi emberünkre.

107

Hetedik fejezet ELHAGYOTT HERCEGÜNK Apám Afrikában harcolta végig a háborút. A Királyi Légierő tizedese volt a második világháborúban, de bűnét csökkenti, hogy egyetlen repülőt sem vezetett, egyetlen várost sem bombázott, és harcolni sem harcolt. Mint örök gyerek, boldogan bújt női ruhákba és hordott magas sarkú cipőt, illegette magát púderes és karmazsinvörös csíkokkal kimázolt arcával; tette mindezt a sistergő sivatagi hőségben. Emellett kiszökött a táborból, becserkészte, hol nem sötétítettek el, és két másik veterán színésszel, Péter Sellersszel és Tony Hancockkal együtt jól leitta magát. Hármukat jó néhányszor lecsukták, amikor a parancsnokuk észrevette, hogy részegen dülöngélnek Kairó utcáin, s kocsit próbálnak fogni vissza a táborhoz, ahelyett hogy a lóbőrt húznák a barakkjukban. Apámnak soha nem szegte kedvét a fogdában töltött éjszaka, továbbra is dalolt és mókázott, játszotta a bolondot, bezsebelte a lelkes tapsot, ugyanis az egyik legismértebb háborús szórakoztató csoport, a Ralph Reader Gang Shows büszke és elhivatott tagja volt. Gyerekkoromban gyakran üldögéltem az ölében vagy a lábánál a padlón, és hallgattam a történeteit a távoli Afrikában töltött időkről. Ezeket mesemondásban csak nagyapám vadásztörténetei múlták felül, bár mai fejemmel visszagondolva, nem hiszem, hogy apai nagyapám valaha is járt volna Afrikában, míg apám rémtörténetei kétségkívül igazak voltak, ha egy kicsit eltúlzottak is. Azért jut mindez eszembe most, mert ezek a mesék az évek folyamán színes, csillogó képet festettek nekem a fekete kontinensről, az arabokról és bazárjaikról, a dél-afrikai strandokról és a zulukról. Hatalmas győzelemnek számított, ha este sikerült rávennem apámat, hogy az ágyam szélére ülve beszéljen zulu nyelven. A szájpadlás kattogása, a mély hangú, visszhangzó rövid mondatok izgalommal töltöttek el. Elképzelem, amint a hét láb magas bennszülöttek ekkora zakatolással, kézzel festett lándzsájukat lóbálva érdeklődnek, hogy hogy szolgál a kedves egészségem. Ha osztanának Oscart ripacskodásért, apám esélyes lett volna rá. Minden mesénél jobban szerettem apám arabokról szóló történeteit. Visszamenőleg úgy látom, hogy bizonyos tekintetben megdöbbentően rasszista volt: – Soha ne bízz meg arabban – hangzott gyakorta a bölcsesség, amit én szentírásnak vettem. Sokszor elmesélte azt a történetet, hogy néhány napnyi angliai szabadságról visz-szatérve Kairóban ült egy vonaton, és csak azt vette észre, hogy lekapták a szemüvegét az orráról, épp amikor a vonat kihúzott a főpályaudvarról. Ott maradt okuláré nélkül, és nem látott semmit, kivált nem a menekülő bűnöst. Egyedül abban volt biztos, hogy az a tetves tolvaj arab volt! Franciaország sokáig volt gyarmatosító hatalom Észak-Afrikában; az algériai borzalmakról mindannyian hallottunk. Ma Franciaország munkaerőpiacán második helyen állnak az afrikai, elsősorban az arab országok. Jean-Marie Le Pen, a szélsőjobb vezetője, aki azt prédikálja, hogy Franciaország a franciáké, az ellenségük – vagy inkább az arabok az ő ellenségei. Le Pen szélsőségesebb eszközökkel hergeli a tömegeket, és retorikája is kevésbé intelligens, mint a néhai Enoch Powellé. Az apámtól örökül kapott történetek ellenére soha egy pillana-

108

tig sem éreztem együtt Le Pennel, sem más idegengyűlölő demagóggal, de arra sem számítottam, hogy egyszer majd egy helyi arab lesz az egyik legjobb barátom és leghűbb szövetségesem az előttünk és Appassionata előtt álló nehéz napokban. BERENDEZKEDTEM A NYÁRRA; idén nem tervezek utazást. Be kell fejeznem a forgatókönyvemet, törődnöm kell a birtokkal, előkészülni a vendégek érkezésére. Mindez elégedettséggel tölt el. Megszólal a telefon; Michel hív. – Díjat nyertünk – jelenti be. Az első könyvemből tavaly ősszel Ausztráliában készült minisorozatot levetítették egy Egyesült Államok-beli filmfesztiválon, ahol díjat nyert. Szóhoz sem jutok. Azt sem tudtam, hogy bemutatták a sorozatunkat. – Az ausztrálok szeretnék, ha reklámoznád nekik. – Hol? – Ausztráliában. – Mikor? – Már pénteken indulhatnál. A vonal halkan búg, miközben egymást kergetik a gondolataim. A színészeknek nem szokatlan az ilyesmi; útlevelünkkel a zsebünkben élünk. Bármelyik percben megcsörrenhet a telefon, általában, amikor a legkevésbé számítunk rá. De most nem vagyok felkészülve. Az időpont egybeesik egy másik filmem ausztráliai bemutatójával, mely bármely pillanatban esedékes. Tudom, hogy mennem kellene, de nehéz a döntés. Anonymusra gondolok, aggódom a magam szabta időbeosztás felborulása miatt. De mint kiderül, csak egy heti távollétről van szó. Még az időeltolódást sem érzem meg, mert megjárom az utat, mire a hatását kifejtené. – Rendben – mondom végül. Nekilátok elrendezni a dolgokat. Végtére is csak a házat kell lezárnom, és megkérdeznem Renét, hogy beugrana-e naponta kétszer Anonymushoz. Vagy utolsó lehetőségként felhívhatnám Amart, akiről tudom, hogy jó pénzért elvállalná. De René is habozás nélkül igent mond, sőt szeretett kutyámat magához veszi egy hétre. Anonymus jó kezekben lesz, semmi okom aggódni. Csütörtök van. Péntek hajnalban indulok; Párizson át repülök Sydneybe. Egyedül vagyok a gekkóürülékes dolgozószobámban, és éppen nekikészülök napi írásadagomnak, amikor az ablakom mögül munkagépek zaja morajlik fel, akárha zenekar hangolna. Zavartan nézek ki; legnagyobb rémületemre három férfi műanyag arcvédőben vágja a tőlünk balra eső, az olívaligetünket határoló út menti csalitot. Ez a dzsungel zárta le eddig a birtokunk egyik oldalát. Egyszerre belém vág a rossz érzés, amely akkor fogott el, amikor a betörésről értesültem, és a tollamat lecsapva rohanok ki, hogy megállítsam őket. A polgármester utasítása, mondják. Ki kell vágni a gazt, mert a szomszédok panaszkodtak. Tűzveszélyes. Tekintetemmel követem a munkás mutatóujját a kanyargó hegyi úton, de még csak a házat sem látom, amelyre mutat. – Milyen szomszédok? De hisz mi nagyobb veszélyben lennénk, ha netalán tűz ütne ki – tiltakozom, teljesen hiába.

109

– Volt már itt tűzvész idején? – kérdezi. El kell ismernem, hogy nem voltam, ami úgy tűnik, le is zárja a vitát. A munkásember, aki az alumínium védőruhájára tapadt gaztól úgy néz ki, mint a bádogember az Óz, a csodák csodájában, egy vállrándítással lehúzza az arcvédőjét, és sarkon fordul. – Nem várhatnának legalább egy hetet? – könyörgök. Az jut eszembe, hogy amint visszajövök, vehetnék valamiféle kerítést. Megismétli, hogy a helyi önkormányzat küldte, és neki magának semmi köze a dologhoz. Kézbe veszi a gépét, és beindítja. Kövek, indák, gyökerek repülnek a szélrózsa minden irányába. Hátrébb lépek, ki a repkedő gaz és záporozó lövedékek útjából. Tudom, hogy semmit nem mondhatok, vagy tehetek, hogy ezt leállítsam. Visszamegyek a házba, és felhívom Michelt. – Nem mehetek – mondom. – Ne bolondozz. Megszervezték a reklámkörutat. Nem teheted meg velük, hogy nem mész. – Tudom, hogy igaza van. – Bíznunk kell a szerencsénkben. Anonymus majd vigyáz a házra. – Nem kezdem el magyarázni, hogy úgy egyeztem meg Renével, hogy Anonymus nála lesz. Csinálunk mindent, ahogy elterveztük, és reméljük a legjobbakat. Mivel majd' szétszakad a fejem a bozótvágó szüntelen zajától, leteszek az írásról, és autóba ülök, hogy egy hétre elegendő kutyatápot vegyek Anonymusnak. Az első kanyarban azonban megállásra késztet két egymás mögött álló, nagy teherautó. Munkások karéja mellettük; fölfelé mutogatnak és kiabálnak darura szíjazott társuknak, aki ágakat fűrészel le a panaszos szomszéd rendkívül magas fenyőjéről. Azt gondolom, hogy ez is a tűzvédelmet szolgálja, míg észre nem veszem, hogy kábelek lengenek szabadon az úton. Talán a telefonvezetékek szakadtak el, vagy fa dőlt rájuk. Autók sorolnak be mögém, vezetőjük őrülten nyomja a dudát. Olyan gyér itt a forgalom, hogy nem értem, honnan ez a kocsisor; talán lezártak egy utat máshol leszakadt vezetékek miatt. Elgondolkodva, türelmesen üldögélek, a fejem eltelik a láncfűrészek, morgó bozótvágók, francia és arab vitatkozás disszonanciájával, és azon tűnődöm, hova lett a felfedezetlen hátsó part nyugalma. Két munkás hangos kiabálására eszmélek: – Nem, monsieur, kérem, nem lehet! A fejemet az ablakon kidugva látom, hogy autó közeledik a szemközti irányból, és megpróbál elaraszolni a parkoló teherautók mellett. Őrült esztelenség, tudva, hogy keskeny utunk és a lenti forgalmas főút között több száz méter mély szakadék húzódik a sziklaoldalban. Szájról szájra jár a kiáltás: „Vigyázat!” Emberek hadonásznak, futnak fel-alá, kiabálnak, mindent megtesznek, hogy ne engedjék a türelmetlen vezetőnek, hogy életeket tegyen kockára. A többi vezető példáját követve kiszállok a kocsimból, hogy előrebóklászva körülnézzek, mert mi mást is tehetnék? A teherautók és a vesztébe rohanó vezető mögött számos jármű cövekéi, merev arcú sofőrök várják, hogy mozdulhassanak végre. A felszökött vérnyomásukkal bajlódó autósok és az összevissza hablatyoló munkások mögött a motorbiciklis postás tűnik fel, postasárga járművének két oldalán két bőrlebernyeg: a levelekkel tömött oldaltáska. Ide-oda cikázik az álló járművek között, kerülgetve a zajongó, idegbajos autósokat, és megcélozza a te-

110

herautók belső oldalát. A dühöngő sokaságból őt senki nem veszi észre, ő meg egyetlen pillantásra se méltatva a színjátékot, gázt ad, hogy átfurakodjon a teherautók mellett. Sajnos azonban elszámította járműve szélességét, vagy a keskeny átjárót nézhette szélesebbnek, mert motorjával beszorul a teherautó és a szikla közé. Egyedül én hallom a kiáltását, mert hangja belevész az általános méltat-lankodásba. Ahogy sietek előkeríteni a teherautó sofőrjét, vetek még egy pillantást a kézbesítő úrra: karja az égbe nyúlik, ajka dermedt rémületben szétnyílt. Kék tányérsapkája mögéje esett az útra. Ebben a pillanatban eszmélek csak, hogy mi vár rá: fölöttünk szorgosan dolgozik a láncfűrész, a fenyő egy hatalmas ága bármely pillanatban leválhat, és pontosan a postásra zuhan. – Vigyázat! – üvöltöm. – Vigyázat! – Színésznői hangom minden erejét beleadom a kiáltásba. Kiabálok, mutogatok és futok egyszerre. Egymás után hangzanak fel az Űristen? –kiáltások, ahogy fél tucat férfi akár egy tizenkét lábú szörny, rohan a postás megmentésére. A legegyszerűbb volna odébb állni a teherautóval, de minthogy a vezetője eltűnt a lenti bozótosban, hogy könnyítsen magán, a felmentő sereg kénytelen kituszkolni a postást a motorjával együtt. A többiek ezalatt kiabálva jeleznek a darura szíjazott munkásnak, aki meg is kapja az üzenetet, és leáll a munkával, bizonytalan himbálózásban hagyva a fenyőágat. Megjön a sofőr, fütyörészve gombolja a nadrágját, de ebben a pillanatban a mentőcsapatnak sikerül a vállánál fogva hátrafelé leráncigálnia a postást a motorjáról. Mindenki hisztérikusan üvölt, leginkább a postás, akit még a sziklafalnak dőlve sem bír meg a térde. Szennyfoltos zsebkendőjét szétnyitva törölgeti az arcát, s igyekszik megnyugodni. Eddigre elhárul az akadály az autók útjából, a munkások pedig kezet ráznak és gratulálnak egymásnak. A válság megoldódott. Egy arab férfira figyelek föl; most, hogy nincs többé szükség a segítségére, visszamegy szomszédunk, Jean-Claude birtokára. Észrevesz ő is, bólint, majd folytatja a sövénynyírást. Elnézem egy pillanatig. Gyakran láttam ott, és felismerem keze nyomát a kerten és a szakértelemmel metszett narancsfákon. Átmegyek hozzá, és bemutatkozom. Szégyenlősen elmosolyodik, kivillantva ínyét, mely az egy dohányfoltos szemfogat és hátrébb egy aranyfogat leszámítva teljesen fogatlan. Homloka közepén a hindu nők vörös pöttyére emlékeztető, feltűnő, kis kék tetoválás. Tekintete meleg, bár szeme fehérjét sárgásra festette a kor. Tudja, ki vagyok, mondja. Gyakran látta, amint ki-be járunk a birtokon. Megkérdezem, hogy elvállalna-e egy kis munkát a mi telkünkön. Elmondom neki a gondunkat, miközben az önkormányzat emberei fáradhatatlanul irtják a háromszögletű bozótost. Gondolkodás nélkül igent mond, és bemutatkozik. – Harbckuouashua vagyok – mondja. – Tessék? – Elismétli a nevét, de még mindig nem értem, amin jót mulat. – Hívjon csak Quashiának. Megígéri, hogy másnap reggel kezd. Elmondom az elképzeléseimet, mire felsorolja, hogy mire lesz szüksége, és én máris indulok a vaskereskedésbe sokmé-

111

ternyi dróthálóért, cementért és kerítésvasakért, no meg persze a kutyatápról sem feledkezem meg. Quashia másnap reggel késik. Izgulok, nehogy lekéssem a gépemet, és már attól tartok, nem is jön; épp lemondok róla, amikor megpillantom komótosan sétáló alakját a mellékúton. Bízzam benne, nyugtat meg. És én bízom. Amikor egy héttel később a rádió-, újság- és televíziós interjúktól kimerülten visszatérek Ausztráliából, miután kétszeresen megbolondítottam belső órámat egyetlen hét leforgása alatt, a kerítés készen fogad. Quashia kijött elém a repülőtérre, és alig várja, hogy megmutathassa a munkáját. Távollétemben összebarátkozott Michellel; végre rátaláltunk ügyes kezű emberünkre, akiről a nyár elején álmodoztunk. Ért a kőművesmesterséghez, csempézéshez, sövénynyíráshoz, fametszéshez és minden más ház körüli munkához. Quashia Michelt és engem, mint francia családját emleget. Michelt mostantól kedves öcsémnek hívja, mely üdvözlést négy puszi, rengeteg ölelés, és olyan hátba veregetés követ, hogy Michel alig áll meg a lábán. Először némi bizalmatlansággal figyelem ezt az eltúlzott szívélyességet, de hamar visszavonom ki nem mondott aggályaimat. Engem viszont Quashia nem tekint mindig kedves húgának, sőt alkalmanként mintha a második feleségének nézne. Ha Michel látóhatáron kívül van, még ha csak a faluba ugrik is be friss zöldségért, vigyáznom kell magamra. – Aludjon velem egyszer, csak a vicc kedvéért! – könyörög Quashia, mire bemenekülök a házba. Visszapillantva dohányfoltos fogát látom elővillanni napcserzette képéből. NYAKUNKON A SZEZON, ami vendégek özönét jelenti. Idei első vendégeink a szüleim lesznek, akik először látogatnak el hozzánk. Miután annyit aggódtak a farm vétele miatt, félek, hogy kritizálni fognak, hogy nehezen nyerem el a tetszésüket, s közeli érkezésük idegessé tesz. Ráadásul Michelnek fel kellett ugrania Párizsba, és csak holnap jön vissza. Futkározom ide-oda, mint pók a falon. Soha nem állítottam, hogy valami híres házvezetőnő lennék, sőt eléggé reménytelen eset vagyok, de most bútordarabokat vonszolok szobáról szobára, sarokról sarokra – kerti székeket, és amink csak van – öltözőasztalnak, fogasnak, miegyébnek, szánalmas igyekezettel próbálok némi otthonosságot, valamennyire is hangulatos tereket teremteni. Egy órával azelőtt, hogy a tervezett időben a reptérre indulnék, már úgy hiszem, minden összeállt, amennyire egyáltalán összeállhat, és leroskadok az oszlopos teraszra; a megkönnyebbülés mély sóhaja szakad fel belőlem, miközben vizsla tekintettel körbepásztázom a nyírott füvet, és büszke mosolyt küldök az úszómedence felé. Michel órákig tisztította és porszívózta, de most kristálytiszta. Ez majd megteszi a maga hatását, gondolom elbizakodottan. Ezt nem nevezhetik pocsolyamalac tócsájának, motyogom magamnak önelégülten, amikor legnagyobb rémületemre mozgást észlelek: a medence melletti terasz higiéniai védőfóliája dagadni kezd, és sötétbarna trutymó kúszik ki alóla. Húsz perc múlva az ürülék, mint valami zöldes árnyalatú földön kívüli lény fog belepottyanni a medencébe. Nem? –sikoltom, de csak Anonymus rohan oda hozzám. Mint a

112

villám, be a házba. A szívem őrülten ver. Meg kell akadályoznom ezt a katasztrófát, mielőtt a reptérre indulnék, különben mire hazaérünk… elképzelni se merem, mi vár ránk. Lázasan lapozom a telefonos noteszt, Monsieur Di Fazio száma után kutatva. Persze tizenegyre jár már, nyilván órákkal ezelőtt elment a dolgára. Őrült pánikban tárcsázom mégis a számukat. Muszáj kiérnem a gép elé. Muszáj megszüntetni a szivárgást. Nyilván kilyukadt a csővezeték valahol a földfelszín alatt. Már nyöszörgők. Kétségbeesésemben leblokkol az agyam. Hogy mondják franciául azt, hogy lyuk? Sehogy sem emlékszem. Madame Di Fazio veszi fel a kagylót. – Je vous écoute? Még mindig azon jár az agyam, hogyan magyarázzam el, hogy ürülék szivárog az alattam levő teraszon. Truite! Igen, ez lesz az! Megvan! – Hello? – TRUITE! – üvöltöm a telefonba. – Hello? – Hello. Madame Di Fazio, itt Madame… – Bonjour madame. Igen, megismerem, hogy ön az. Az akcentusáról. – Kedvesen fölnevet. – Jól van? Ma délelőtt nincs időm ilyen csevegésre. A szüleim gépe már Lyon fölött járhat. – Madame, nagy baj van. Nagyon sürgős – mondom, természetesen franciául. – Oui, Madame? – Kérem, hívja föl a férjét, és kérje meg, hogy jöjjön ide. Gravement sürgős. Van egy hatalmas truite… valahol a vízcsöveknél, és megy le az alsó terasz felé. Nyilván kiszökött a… . – Fogalmam sincs, hogyan magyarázzam el, mi a baj. Fogalmam sincs, hogyan mondjam el franciául, vagy akár angolul is, amit akarok. – Une truite… az izében… igen, és a medence felé tart, la piscine. Madame Di Fazio kuncog. – Une truite, madame? – Igen, egy truite, a medence felé tart. – Kiabálok és szabad kezemmel gesztikulálok, mint egy eszelős, rosszabb vagyok azoknál az őrülteknél, akiknek meggyőződésük, hogy ha elég hangosan mondják a mondandójukat angolul, a másik megérti, akármi is az anyanyelve, és akármennyire nem tud is angolul. – A MEDENCE FELÉ TART ÉS BÁRMELYIK PILLANATBAN BELEESHET A VÍZBE, ÉS A SZÜLEIM EGY ÓRA MÚLVA ITT LESZNEK! – Máris hívom a férjemet – mondja nevetve, és leteszi a kagylót. Képtelen vagyok elmozdulni a felső teraszról. Megkövülten nézem, amint az ürülék, mint valami méreg, kúszik át alattam. Anonymus óvatosan melléje kerül. – Menj onnan! – kiáltom messziről. Ha belelép… Még egyszer sikítom: – Anonymus, menj onnét! – A kutya farkát behúzva néz fel rám kíváncsian, nézi a vörös és dühös arcot, majd értetlenül odább ballag.

113

Tíz mérhetetlenül idegölő perc múlva Mr. Di Fazio öreg járgánya felpöfög a kocsifelhajtón. Tetőtől talpig kormosán mászik ki a furgonból, csak fehér fogai vakítanak, mint a zongorabillentyűk. – Na hol van ez a szörnyeteg hal? – kacarászik. – Miféle hal? – kiáltom abban a hitben, hogy ez újabb vicc lesz, újabb utalás tévés pályafutásomra, legalábbis arra, amit ő nekem tulajdonít. Pillanatnyilag egyetlen műsor sem jut eszembe, melynek hal lenne a címében, és nincs is kedvem keresgélni. – Nézze! Oda nézzen! – A szennyvízcsatornához kormányzom, mire hosszan és hangosan felnevet, nagy hasa vidáman reng. – Miért nevet, Mr. Di Fazio? Ez nem vicc! A szüleim gépe mindjárt leszáll. Az anyám már így is azt hiszi, hogy nem vagyok normális. Kérem, csináljon valamit! SEGÍTSEN! –És valóban segít. Több méter vastag csövet szed elő az autójából, és göngyölít le. Pillanatokon belül leszívatja a föld alatti csatornát két másikkal együtt, melyek a kocsifelhajtó két külön pontján helyezkednek el, és szerinte ugyanígy megtréfálhatnak bennünket. Aztán elpöfög azzal, hogy Michellel a hétvégén majd megbeszélik a fizetséget. – A hal eltávolításáért. Egy kukkot sem értek, de hihetetlenül hálás vagyok neki, és nem húzhatom az időt azzal, hogy megfejtsem a humorát. Azonnal indulnom kell a reptérre. Máris késésben vagyok. Holtfáradtan, pihegve érkezem, akár egy meghajszolt gyík. Természetesen elkéstem; a gép leszállt, és a szüleim a csomagjaikkal együtt, kint várnak rám nyugodtan mosolyogva. – Hello, drágám. Otthon a villában, miután lepakoltak tiszta, de igénytelen szobájukban, melyet a kertben szedett margaréta dob csak fel, körbevezetem őket. Szótlanul emésztik a benyomásokat. – Nos, mi a véleményetek? – bukik ki belőlem végül a kérdés. – Örülök, hogy nagyok az ablakok – mondja anyám. –Nem szeretem a franciák kicsi ablakait. – Apám véleménye így hangzik: – Azt hiszem, nagyobb volt a szemetek, mint a szátok. MÍG A CSALÁDOMMAL VOLTAM elfoglalva, gyorsan terjedt a hír a faluban: már nem csak úgy ismernek, mint Emma Peelt, de úgy is, mint azt a színésznőt, aki a vízvezetékszerelőt hívja, hogy távolítson el egy óriás pisztrángot a szennyvízvezetékéből. Abban a pillanatnyi tudathasadásos állapotban összekevertem a két szót: fuite, mint lyuk a csövön, és truite, a pisztráng. Ideje megtanulni a nyelvet, határozom el, amikor visszahallom ezt a baklövésemet. Szégyenlősen bekopogok a nizzai egyetemre, és beiratkozom egy intenzív nyári tanfolyamra. Az ebédszünet alatt, mely – tekintve, hogy Franciaországban vagyunk – legalább két, ha nem három óra hosszát tart, bebarangolom Nizza utcáit és partszakaszát, igyekezvén minél jobban megismerni a várost. Más a hangulata, mint Cannes-é. Egyrészt egyetemi város, és bár nyár van, és a diákok szétszéledtek vidékre vagy a hegyekbe, a professzorok is szabadságon vannak, és az

114

egyetem csak a magamfajta nyelvi antitalentumokkal foglalkozik, a város teljesen másféle energiát sugároz. Tömérdek könyvesboltja van, egészséges többséget képeznek a fiatalok, számos mozi, kitűnő múzeumok és éttermek kínálnak szórakozást, és a semmittevő gazdagok kevesebben vannak, mint a munkába járó lakosság. A városban nagy a nyüzsgés, az itteniek azzal töltik napjaikat, hogy a megélhetésüket biztosítsák. A pompás kikötőben hatalmas fehér óceánjárók horgonyoznak, készülődve a korzikai, itáliai hajóutakra, de akár az északi országokig vagy Oroszországig is elhajózhatnak. A kikötő mögött nyúlik el az óváros, ahol az utcanevek franciául és az egykori, patois-nak nevezett nizzai nyelven is ki vannak írva. Az óváros szépségére talán a virágpiac teszi fel a koronát; néhány lépésre tőle a híres operaház, melyben ma este a Rigolettót adják. Körülöttem mindenütt olaszul beszélnek. A legszenvedélyesebb és legmohóbb francia vásárlók hetente átkelnek a határon és Ventimiglia határszéli piacán feltankolnak jutányos áron beszerzett olasz ruhából (és italból). Az olaszok ezzel szemben hétfőnként antik holmikra, a hét más napjain pedig friss termékekre költik itt a pénzüket. A St-François-Paule utcán, melyet patois nyelven Carriera San-Francés-dePaulának írnak, van egy olajkereskedés, mely az olaj előállításában közismert Nicolas Alziari olívaolaj sajtoló cégérét viseli. Olajfaligetei a város mögötti sziklás hegyen állnak, és a gyümölcse a mienkhez hasonló kis nizzai olajbogyó, a cailletier és a hosszabb és vékonyabb picholine olíva keveréke. A picholine bogyót Picholine úrról nevezték el, aki a zöld olajbogyók tartósításának új módszerét fejlesztette ki: a környéken – a mi birtokunkon is – elterjedt zöld tölgy hamuját használja hozzá. Szívesen beugrottam volna az olajkereskedésbe, de ebédszünet miatt zárva volt. Az utca túloldalán egy versenytárs, ugyancsak ebédszünet miatt zárva. A Caracoles olajkereskedés – mely cég nevével még nem találkoztam – nagy betűkkel hirdeti tájjellegű termékeit, provence-i cikkeit. Rövid kitérőt teszek a rue de la Terasse-on, más néven a carriera de la Terrassán, ahol kézzel festett tábla vonja magára a tekintetemet: Cave, Pierre Bianchi & Cie, a festett üvegablakok bizonyítják, hogy régi örökségről van szó. A tábla büszkén hirdeti: háromszáz éves. Háromszor száz esztendőnyi kereskedés. Nagy kor, ha figyelembe vesszük a város történelmét. Azt jelenti, hogy már a franciák előtt itt voltak; Nizza 1860-ban került francia kézre. Felágaskodom a lépcsőn, hogy elolvassam a nyitvatartási időt, hátha visszajövök a délutáni órák után; megmosolyogtat, hogy kettőkor kinyitnak, nincs megszabott zárási idő, és vasárnapokon is csak grosse fatigue esetén tart zárva. Ha rettenetesen fáradt! A szűk utcákban – ahol még egy kerékpár is üggyel-bajjal fér el, nemhogy a postásunk – az egymás mellé zsúfolt, magas, spalettás épületek olasz hatást idéznek: vöröses élénk okker, sárgás okker és mustársárga árnyalatúak, s mindegyiken tompazöld vagy fakókék, türkiz spaletta, esetleg halványlila, mely olyan élethű, hogy az ember szinte érzi a virágillatot. Ezt a régi várost 1860-ig a Savoyai-ház kormányozta a Szard, a Piemonti és a Liguriai Királyság fennhatósága alatt. Röviddel ezután a másik három provincia az egyesített Olaszország része lett. Nizzát ma is sok szál köti az itáliai múlt-

115

hoz, elsősorban is a híres húshagyókeddi karnevál, melynek az olaszul veglioninak nevezett álarcosbálja egészen a tizenharmadik századig nyúlik vissza. E mesés karnevál megállás nélkül folyik a nagyböjtöt megelőző három héten át, és büszkén állítják, hogy minden egyes díszlethez egy tonna papírmasét használnak fel! A félig behajtott spaletták mögött helyi mesterembereket látok, amint zsebkendőnyi műhelyekben szorgoskodnak. Egy kopasz cipészmester épp félreteszi a megjavított talpú bőrszandált, és lehúzza a redőnyt az ebédszünet idejére. A számos terecske valamelyikére kivezető, girbegurba zsákutcában autószerelő szuszakolja be magát egy özönvíz előtti, babakocsi méretű Fiat Cinquecento vezetőülésére; az ajtó nyitva, ölében tál, talán bőséges boros szószban úszó disznóhús van benne. A lábánál a földön félig telt borosüveg és egy pohár, gyümölcs, sajt, fél baguette, tisztes távolságban két éhes korcs nyeli a nyálát, a maradékra várva. Fölöttem lepedők, ingek és alsóneműk lobognak szárítókon, akár a zászlók, a szűk sikátor egyik oldalától a másikig feszítve. Ács vagy asztalos gyalujának zümmögését hallom. Valószínűleg ő az egyetlen mesterember, aki nem tette le a munkát, mert már szólt a déli sziréna, és a munkások világában pihennek a szerszámok. Én is lassan megéhezem, és a Cours Saleya, vagy patois nyelven Lou Cors, a piac felé indulok. Szenzációs hely. A központi tér régi színes épületek egyvelege; a legelőkelőbb az egykori Savoyai Hercegi Palota, ma a Tengeri-Alpok Hajózási Igazgatóság székháza. A hal- és élelmiszerstandok melletti virágpiaci illatok és színek fantasztikus kavalkádja, melynek külön ékessége a rengeteg cserépnyi zöld, illatos fűszernövény. Minden érzékszervem eltelik; egy tucat hoszszú szárú paradicsommadár-virágnak nem is tudok ellenállni. De irány tovább az élelmiszerstandokhoz. Az egyiken – állításuk szerint, én meg idő hiányában nem számolok utána – százötven különféle fűszert kínálnak. Szép sorban hevernek az élénk színű provence-i terítőn, a fűszer neve fekete tussal, kézírással: szerecsendió, törött bors, szecsuáni és egzotikus bors, de már szedik is össze és egy macskaköves téren parkoló furgon csomagtartójában tárolják őket. Egy másik árus olajbogyót kínál. A szemmel szinte át-foghatatlan választék között az olaszországi La Pugliából származó olívát is megtalálni. Ekkora bogyókat soha életemben nem láttam; méretre és alakra is apró zöld citromra emlékeztetnek. Megkóstolok egyet; olyan örömmel szopogatom, mint a gyerek a kemény cukorkát. Erős, borsos és nagyon finom. A piac környéki kis fasorok szögletein mindenütt éttermek, vendéglők: kések és villák csengése, pohárkoccintás hallatszik, csevegő, nevető vendégek várják az árnyékban, hogy rendelt fogásukat kihozzák, miközben az étkezés szertartásának akusztikája felerősödik a magas épületek között. Bekémlelek egy-két hívogató vendéglőbe, elég éhesen ahhoz, hogy bármire rávessem magam. Döntenem kell, mindenki ebéd után néz. Belépek a másodikba, melynek csempézett padlója hűvös és hideg, és amelyben a tészta olyan meleg és puha illatot áraszt, hogy a legszívesebben elhevernék rajta, és ahol minden fogás az ember színérzékére kíván hatni. Sehol másutt nincs ilyen sűrű, sárga és krémes majonéz. Ha tehetném, beleugranék a nagy kerek tálba, és elmerülnék benne.

116

A nizzai ételek nem minden esetben egyeznek a cannes-iakkal; a konyhaművészetben is érzik az olasz és a provence-i hatás különbsége. Vásárolok egy nagy adag, tourte de blea neveztű helyi specialitást; egy munkásembernek elég volna. A kemencéből frissen kivett tésztája hártyapapír vékonyságú, és a papírzacskóba csomagolt adagomat, mint valami trófeát viszem magammal, hogy egy üveg ásványvízzel elfogyasszam egy a napolajos, hangos strandolókkal teli tengerre néző padra ülve. A Promenade des Anglais menti strand napról napra megtelik. A part mellett fél kilométerre alacsonyan köröznek a repülők, és kisvártatva újabb csapat nyaralót bocsátanak ki magukból. Itt a szezon, a naptejjel, a boldogan pancsoló és visítozó gyerekekkel, a jégkrémes kocsi hívogató tülkölésével és a türelmetlen autósok örök dudálásával. Két fiatal bőrfejű telepszik mellém; kopasz fejbőrükön mindössze egyetlen erősrózsaszínre festett haj csík. Amelyik távolabb ül, asztmás köhögéssel szív egyet egy füves cigarettából, aztán továbbadja a haverjának, aki ugyanúgy tesz. Kinéznek a lusta tengerre, melynek habjai felkunkorodnak, ahogy megtörnek a parton. – Kurva jó itt – mondja egyikük vastag skót akcentussal. A haverja morrant rá valamit, majd továbbmennek. A hőhullámoktól párás távolban szemem kiveszi az Alpok körvonalát, mely bármely évszakban fenséges háttér a messzeségbe vesző tengerhez. Kevés idelátogató látja ezt a partot olyankor, amikor nekem a lélegzetem is eláll: tiszta téli napon, mikor az áttetsző tenger élénk türkiz árnyalatú, a part kihalt, csupán egy-két magányos, szélfútta helybéli igyekszik lépést tartani izgatott kutyájával, miközben ropogósán, tisztán szöknek mögöttük az égbe a hósipkás, mályvaszín hegyek. Új úton ballagok vissza az egyetemre, s közben már kinyitott halkereskedést veszek észre; beugrom apró kagylóért az esti kagylós spagettihez, ugyanis elhatároztam, hogy azt tálalok ma a gyertyafényes teraszon. Amint eltűnődöm azon, hogy vajon a családom értékelni fogja-e ezt a fogást, egy emlék ködlik föl bennem apai nagyanyámról: East End-i lakásának kandallója mellett üldögélve, nikotinfoltos ujjai közt égő cigarettát tartva feszegetett ki apró kagylókat a héjukból. Mennyi külön világ fér meg egy életben! Valahol a város szívében vadhúsra és szárnyasokra specializálódott hentesüzlet mellett megyek el; megállok, és számba veszem a kínálatot. Az üveg mögött állatcsendélet: szorosan egymás mellett fejek, göndör szőrű hátsó fertályok és szőrös testek lógnak a henteskampókon. Nyulakat és tollas galambokat látok, fürjeket, csirkét és kacsát, kövér libákat a verébnél nem nagyobb madarak szomszédságában. Elöl ovális ezüsttálcán, akár Keresztelő Szent János ajándéka Saloménak, két vaddisznófej. Agyaruk előtűnik félig nyitott, önelégülten vigyorgó szájukból. Vadászatuk ideje lejárt, és bár agyaruk és sörtés testük ijesztő, így lefejezve korántsem olyan fenyegetőek. Közelről elnézve azonban nem kívánnék ismeretségbe kerülni a birtokunk közelében élő rokonaikkal. OTTHON EGYIK NAP telik a másik után; a medencében fürdőzők halk csobogása a délután zenéje. A könyvem jó ütemben halad. Anonymus napról nap-

117

ra egészségesebb lesz, úgy szökell egyik teraszról a másikra, akár egy gazella. Míg anyám sziesztázik, vagy olvas, és apám Anonymusszal édes kettesben horkol az árnyékban, vagy rákvörösre sütteti magát a nappal, és füle botját se mozdítja anyám könyörgésére, hogy menjen árnyékba, mielőtt megszúrja a nap, Michellel céltalanul és hosszasan bolyongunk, számba vesszük, amink van, és megosztjuk egymással elképzeléseinket. Miközben a száradó fűbe temetett köveken megpihenve százszorszép szirmait tépdessük, tervek egész sorát veszszük lajstromba. Én gyümölcsöst, zöldségágyásokat, virágzó farmot látok, komposztgödröt, nagy agyagcserepekben futónövényeket a teraszok mentén; úgy képzelem, hogy a föld termését nagy tér és nyugalom veszi körbe, és az írás szabadsága: önkifejezés. Michel jövőről való elképzelését egy közös szellem és az építészet határozza meg. Ő strukturális szempontból közelít a helyhez: áttekintést akar. Ismét kedvenc német szavát hallom: Überblick. Bizonyos részletek engem is szenvedélyesen foglalkoztatnak, de a kép egészét Michel vázolja fel. Olvas a teraszok vonalából, az olaj faligetek általam észre sem vett szimmetriájából, a falak alakjából és hajlásaiból. Repedéseket, réseket fedez fel, meglátja az ablakok szimmetriáját vagy asszimetriáját, észrevesz az évek folyamán a villához épített részletet, mely rontja Appassionata általános eleganciáját vagy egyszerű formáját. Öntözőrendszer terveit szövögeti, és gyakorlatias gondolkodással választja ki a hegyvidéken megélni képes növényeket. Agavé, pálma, yukka, citrusok, eukaliptusz, olajfa. Ő soha nem fizetett volna ki előre száz tő rózsát, ezek a virágok ugyanis kiszáradnának a forró napon, ha nem húzkodnánk fel nap mint nap a locsolótömlőt vagy nem cipelnénk fel vödrökben a vizet, hogy soha véget nem érő erőfeszítéssel öntözzük őket, de egyetlen szót sem ejtünk a száz rózsatövemről, sem a kereskedőről, aki lelépett a pénzemmel. És Michel művészekről, filmesekről, írókról is szövöget terveket, akik kis fakunyhóban munkába temetkeznek a fenyvesünk egy-egy zugában… Ebben nem értünk egyet! De közös idillünk minden vitája barátságos, soha nem mérgesedik el. A villához visszatérve látom, hogy anyám minket néz; láthatóan gondterhelt. Apám, akinél mindig kéznél van egy odaillő közmondás, adja az értetlent: – A karriered hazaköt, drágám. Jobb ma egy veréb… – Most ébredt ebéd utáni szendergéséből, és a kutyával játszik, pontosabban Anonymus kölyökkutya módra hempereg előtte, négy lábával kalimpálva; apám az állat hasát simogatja, s közben vizsgálgatja is. Látom, hogy miközben a kutya csecsbimbóit babrálja, árnyék suhan át céklavörösre égett arcán. – Mi baj? Csak nem beteg Anonymus? Alig hallom anyám aggályait: – Nem ez az első őrültség, amit csinálsz, Carol… de ha uszodát akarsz, miért nem mész Hollywoodba? Ott elég egyet sóhajtanod, és máris folyik a pezsgő! Kuncogok. Igaz, hogy a „művészet” kedvéért vagy zabolátlan természetem és szenvedélyességem miatt fejest ugrottam jó néhány „őrültségbe”: Rómában lebzseltem, miközben semmi mást nem csináltam, mint kisegítettem a Cine-cittában és olaszul tanultam, egy hétig egy működő vulkán belsejében laktam, búvárkodtam a világ összes tengerében, megpróbálkoztam átkelni a havas Lappföldön egy kutyaszánon, tökrészegre ittam magam fölöttébb gyanús fejvadá-

118

szokkal Borneón, egyedül felhajóztam az Amazonason… Vég nélkül sorolhatnám, de semmit nem bánok (a Borneó kicsit túlzás volt, mert lehet, hogy a következő pohár után a fejem egy kulcskarikát díszített volna); de Appassionata megvásárlása nem mérhető ezekhez. Valami teljesen újnak a felfedezése lesz, mert elkötelezettség és hűség szükségeltetik hozzá. Üres vászon, melyet ketten festünk. A szüleim végső kinyilatkoztatása ez ügyben a következő: – Nos, reméljük, tudod, mit teszel. Nem tudom. Nem is állíthatom, hogy tudom. Annyit tudok, hogy honnan jöttem, mit próbálok magam mögött hagyni, milyen szokásokat és tapasztalatokat akarok levetkőzni, akár egy régi bőrt, de nem tudom, merre tartok, vagy hogy mit keresek. Úgy veszek mindent, ahogy jön, s menet közben rakom öszsze. Tágítom énem határait, remélhetőleg gazdagodik, mélyül, művelődik a szellemem. Jobb belevágni, mint elhomályosuló tekintettel sóhajtozni, hogy „Mi lett volna, ha…?” – Ez a kutya vemhes – közli apám. Bejelentése egyszerre véget vet mindenfajta metafizikai filozofálgatásnak. Pillanatokon belül mindannyian négykézláb álljuk körbe Anonymust, aki zavarodottan és bizonytalanul néz egyikünkről a másikunkra, végül apához dörgölőzik. – Az nem lehet – mondom, és duzzadt csecseit nézem. – Hívjuk ki az állatorvost! – Nem, nincs semmi baj. Ki van zárva, hogy vemhes legyen. HA AZT AKARJUK, HOGY Quashia tovább folytassa a kerítést, a szabályok értelmében ki kell hívnunk egy földmérőt, aki kijelöli a telekhatárt, majd írásbeli értesítést küld kerítkezési szándékunkról a szomszédainknak, mellékelve a telekkönyvi hivatal által rajzolt térképet. Ha egyetlen telekszomszéd (és nekünk csak egy van) sem nyújt be tiltakozást huszonnyolc nap leforgása alatt, akkor a hivatal továbbítja nekik a szükséges iratokat, melyen aláírásukkal erősítik meg, hogy elismerik tulajdonjogunkat a birtokra, illetve annak határaira. Mindez a sok vesződség csak azért, hogy bekerítsük a birtokot a betörők ellen! Terület és épületek – minden négyzetméter, minden kőkerítés, minden istálló megszámozva rákerül a térképre, melynek egy példányát mind a jegyzőnél, mind az önkormányzati nyilvántartónál iktatják. Hiába, a francia bürokrácia az csak francia bürokrácia marad, és fáradhatatlan! Ahhoz, hogy a fölmérő ki tudja mérni a mezsgyét, járható ösvényt kell vágnunk a gazok dzsungelében. Ez pedig azt jelenti, hogy messze az Amar által kinyírt rész mögött is meg kell tisztítanunk a területet, és nagy bánatunkra a gaz gyorsabban nő, mint ahogy mi elő tudjuk teremteni a pénzt a megszüntetésére. Márpedig a bozóttűz óriási kockázata miatt minden tulajdonos felelős a területe biztonságáért. Kezdem sejteni, hogy vég nélküli harc vár ránk, ha kézben akarjuk tartani a vegetáció növekedését, és ennek már a gondolata is kimerít. Megérkezik Quashia. Michellel együtt elindulnak, hogy felvegyék a harcot a gyomok dzsungelével. Vállukra vetett nyírógéppel, védőálarcban, kezükben nejlontáskába csomagolt műanyag üveg vízzel kaptatnak fel a köves ösvényen, majd eltűnnek az erdőben.

119

Quashia felhívta a figyelmemet apró növényszárakra, melyek mindenfelé nőnek a telken. Vadspárga, mondta rájuk, nagyon finom. Nagy csokorral szedek most belőle, és megpárolom, arra gondolva, hogy beleteszem a salátába vagy rák mellé kínálom köretnek, esetleg egy újabb kagylós spagettihez ízválasztéknak. Végül mégis első fogásnak tálalom a családomnak ebédre. – Elég keserű, drágám – mondja anyám. – Próbálom feljavítani citromlével, olívaolajjal és borssal, de továbbra is keserűnek érezzük. – Ez ehetetlen! Mi ez? Valami fűféle? – kérdi apám. Kidobom az egészet, és elhatározom, hogy marad a többi a kertben, ahol van. MIALATT VIDÁMAN KÁNTÁLOM az igeragozást Nizzában, Michel szülei telefonálnak, hogy elfogadják a meghívást, és meglátogatnak; két nap múlva érkeznek. A szüleim maradnak még egy darabig, és elutazásuk előtt Michel lányai is lerepülnek még. Nincs elég lakható hálószobánk. Ezért míg apám és Michel Quashiával együtt a gyommal küzd, anyám felajánlja, hogy segít rendbe hozni a „barna szobának” keresztelt helyiséget. Úgy néz ki most is, mint amikor találtuk, visszataszító, büdös hely. A sok súrolás, többvödörnyi kölnivíz és egy rögtönzött meszelés után azonban hűvös, levegős szoba válhat talán belőle, gyönyörű kilátással a völgyre, és a medence is könnyen megközelíthető onnan. Minden jel arra mutat, hogy korábban kölyökkutyákat neveltek benne. A bérlő, aki kifizetetlen számlákat hagyott maga után, kenneleket tarthatott a telken – fel is fedeztük tevékenységének egy-két szörnyű nyomát –, de ebben a szobában önmagát is felülmúlta. Nyolc külön vacokra osztotta a helyiséget, s az egészet undorító, foltos barna kárpittal fedte le, a négy falat is beleértve. Ha a szellőzetlenséget és a rothadó szövetbe évek alatt felgyűlt kutyapisit, s hozzá a kinti 40 fokot vesszük, érthető, hogy miért hagytuk utoljára ezt a szobát. Anyám szeret takarítani és súrolni, szeret nagy tüzeket gyújtani, és nagy halom szemetet égetni. Szinte fanatikus örömöt lel minden ilyen tevékenységben. Én a magam részéről gyűlölöm, de hamar átragad rám a lelkesedése. Kimászom a számítógép mellől, s felfegyverzem magam törlőruhákkal, szivaccsal, ollóval, konyhakéssel, létrával, kalapáccsal és forró vízzel. Ahogy a falakról tépjük le a kárpitot, a száraz gipsz és fehér por egy bányarobbanás erejével ömlik a nyakunkba. Néhány percen belül úgy nézünk ki, hogy péknek is elmehetnénk. A torkom kiszáradt, és forog velem a világ; visszatartom a lélegzetemet, amíg bírom, mert a maró levegőtől szédülök, de a legrosszabb még hátravan. A kárpit alatt rovarok és kis fekete férgek egész mikrovilágára bukkanunk; visszataszító kis micsodák menekülnek a fénytől való rémületükben. Amerre csak nézünk, apró élőlények hemzsegnek. Izzadság csípi a szemem, por lepi felhevült, ragadós bőrömet. Pókok és egyéb csúszómászók menetelnek a lábszáramon és a lábikrámon. Kiáltok anyámnak, hogy hagyjuk abba. – De drágám, mikor olyan jól haladunk! – válaszol vissza. Átnézek hozzá a szoba másik sarkába. Kapar és súrol, tép és szaggat; talán soha életében nem érezte ilyen jól magát. Eltűröm a pókokat, ha nem túl nagyok és szőrösek, de ezek a kis fekete ízeltlábúak mérgeseknek látszanak. Nekilátunk a padlót borító kárpitnak. Alatta tizenkét hüvelyk széles szürke betontömböket találunk, me-

120

lyek összehabarcsozva kis falakat alkotnak, vélhetőleg azért, hogy a kutyakölykök ne juthassanak át egyik vacokból a másikba. A betontömbök között most fekete halom nyüzsög. Úgy érzem, mindjárt elhányom magam, és határozottan javaslom anyámnak, hogy hagyjuk abba, de ő csak rázza a fejét: – De hisz majdnem befejeztük, drágám! – Eltökélem, hogy mihamarabb elbánok ezzel a rovartenyészettel – gondolni sem bírok rá, hogy akár csak egyetlen fekete micsoda is hegyet másszon rajtam. Kiszaladok a szerszámoskamrába, és egy döngölővel térek vissza. Körbepörgök, akár egy diszkoszvető, és lesújtok a betonra. Izzadok és lihegek, törökzúzok. Betonszilánkok röpködnek a szélrózsa minden irányába. Szőrös és fényes hátú rovarok zizegnek a levegőben. Anyámra rájön a sikítás ennyi hozzá nem értés láttán. A lábam vérzik. Tudom, hogy nem értek hozzá, de elszántan küzdök, míg végül anyám fedezékbe nem menekül. – Hagyd abba! – kiáltja, és könyörög, hogy bízzam a rovarok kitelepítését Michelre vagy Quashiára, „mielőtt nagyobb baleset nem történik”. Elégedett vagyok. Fekete nejlonzacskókba söpörjük a sok szemetet, míg tiszta nem lesz az aljzat. Ekkor vesszük észre padlót. – Ide nézz! – Ujabb eredeti emlék. A csempe nyilvánvalóan olasz. Minden egyes darabon világos kőszínű alapon háromszögű terrakotta berakás, középen élénksárga napraforgók. Remekbe készült, és amennyire megállapíthatjuk – a nagy halom törmelék, a rothadó kárpitdarabok és a rengeteg bogár miatt, melyek nem hajlandóak ott maradni, ahová sepertük őket –, majdnem teljesen épek. Hogy is juthatott bárkinek eszébe betontömböket rakni ilyen művészi munkára? Szóhoz sem jutok a megdöbbenéstől, de máris elfog az izgalom, már látom ezt a hálószobát, amint a Matisse-kék spaletták mögött megbújik ropogós fehér ágyneműjével, napraforgó sárgára festett falaival, látom, hogy kipihent vendégek ébrednek benne a medencébe csörgedező víz zenéjére és amikor a spalettákat kinyitják, cikázó fecskék és nagy agyagedényekben bíborpiros muskátlik köszöntik őket. Megérte a fáradságot és a rovarokat. Kitámolygunk a forró délutánba, és megegyezünk, hogy a teánál találkozunk. Anyám eltűnik, hogy lezuhanyozzon és feltegye a teavizet, apám ismételten figyelmeztet, hogy ki kéne hívni az állatorvost, amit meg is ígérek, miután felmásztam a hegyre Michelért és Quashiáért. Túl izgatott vagyok ahhoz, hogy megvárjam, míg maguktól visszajönnek, és friss oxigénnel is tele akarom szívni a tüdőmet. A tetőn valóságos erdőeső fogad. A rekettyebokrokat olyan rég nem vágták vissza, hogy kétembernyi magasak. Még itt is megbújik egy-egy olajfa a buja vegetáció lombsátra alatt. Ágak csapódnak a karomnak, ismeretlen levelek szúrnak és döfnek belém, ahogy küzdöm át magam. Magyal karmolja gipszpor lepte, fedetlen vállamat – hihetetlenül csíp. Időről időre kiáltok egyet, de a gépek zaja és a kabócák cirpegése elfojtja a kiáltásomat. Észreveszem Michelt: hajladozva suhogtatja a kaszát, fulladozó fákat szabadít ki, összegubancolódott tüskeindákat, venyigéket, hajtásokat bont szét. Quashia lejjebb dolgozik, nyesőgépével gyökereket tisztít, melyek recsegve és puffanva érnek földet.

121

Mielőtt odamennék hozzájuk, szusszanok egyet; közben magamba szívom a környező hegyoldal megejtő szépségét. Bármerre nézek, fenyők és feketés olajfák, száraz kő teraszok lejtenek, akár a sípályák, és a távolban, a sűrű kobaltkék horizonton a napcsókolta, fehér vitorlák pöttyözte tenger csábító látványa. Forró, mély mozdulatlanság. Az alattam levő teraszon kicsavarodott, szulákkal befutott beteg gránátalmafát veszek észre. A gyökere és lenyesett ágai úgy hevernek, mint halottak a csatatéren. Michel kiegyenesedik, felemeli álarcos fejét, és akkor észrevesz. Quashia hálás, hogy lekapcsolhatja a gépét; pillanatnyi szünet az izzasztó munkában. Beszámolok a szemét alá temetett, újonnan lelt kincsünkről, és nézem Michel örömét, nézem, ahogy a mosoly szétfut ragacsos, poros arcán. – Nekünk is van meglepetésünk – vigyorog, és egy pontra mutat. Jócskán odébb, balra tőlünk romos épületet pillantok meg; jó tíz éve lehet, hogy nem szabadították ki a gazból. Közelebb érve egy meseházikó maradványait találjuk. A nappali romjai közt látunk egy kandallót és egy kéményt, terrakotta csempéket – tetőt nem –, valamint néhány málladozó falat; túlnan kisebb épületek az állatoknak, egy pazar félköríves lépcsősor, mely fölvezet egy fügeés egy hatalmas, ősöreg júdásfa árnyékolta magasabb teraszra. Gyakran eltűnődtem rajta, hogy Gerald Durrell vajon miért nevezte e pompás, sötétrózsaszín virágú fát „tragikusnak”, mígnem olvastam valahol, hogy a legenda szerint Júdás egy ilyen fa ágára akasztotta fel magát. A távolban, a birtokunkhoz tartozó teraszok, a medence, mely mellett a családom pihen, és az olajligetek mögött a Földközi-tenger széles kék csíkja. Szebb már nem is lehetne. Teaidő van. Quashia és Michel leteszik a szerszámaikat, és libasorban legyalogolunk a köves ösvényen. Quashia egy helyütt megáll, és egy csokor halványzöld növényre mutat, melyet eddig észre sem vettem. – Mi ez? – kérdem. Illatos gyógynövény; arabul mondja meg a nevét. – Jót tesz a gyomornak. Leforrázva kell inni. –A leveleknek átható az illatuk, édes és fűszeres egyszerre, nem tudjuk beazonosítani. – Szedjek egy keveset teára? – Majd legközelebb – mondom. A vadspárga után úgy gondolom, sok volna egy napra. Kiülünk a kertbe, és indiai teát iszunk. Megigézve látom, hogy Anonymus nem mozdul el apám mellől. Bár apám és Quashia egy kukkot sem ért abból, amit a másik mond, bolondozásukat nézve egy kép rémlik föl bennem: kislányként ülök apám térdén, elbűvölve hallgatom egzotikus meséit Kairó-beli éjszakáiról és arról a gonosz arabról, aki ellopta a szemüvegét – és az előttem ülő két férfit nézem, akiket egy világ választ el, és mégis úgy bohóckodnak, akár két iskolás kölyök. Apám töri a fejét, hátha eszébe jutna egy-két arab szó, de feladja, és inkább a zulu köszönéssel próbálkozik, mire Quashia fogatlan, szívből jövő nevetéssel a nyakába borul.

122

Nyolcadik fejezet TŰZ! A forró éjszakában kaparászó zajra ébredek; verejték önti el nyirkos testemet. A hang mintha a hátsó udvarunk fölötti hegyoldalból jönne. Felkönyökölve kinézek a sötét árnyú fákra, a cserjék sötétezüst kontúrjára. Mi motozhat, mi araszolhat a lombok közt? Első gondolatom, hogy kígyó siklik nyitott ajtónk felé. Megpaskolom Michel vállát, mire motyog valamit, majd egy vigyorral ismét alámerül az álom hullámaiba. Az előbbi nesz mellé halk nyöszörgés is társul. Magamra kapok egy hosszú inget, nem szégyenlősségből, hisz úgysem láthat senki, hanem mert félek, hogy valami megharap vagy megtámad, ha meztelen vagyok, ami persze nem valószínű. Fölkelek, és mezítláb caplatok a teraszra. Meleg az éjszaka. A telihold átsüt a fák hegyén; mintha elfelejtettük volna lekapcsolni a villanyt. Az ég ragyogóan tiszta, teljesen felhőtelen, a csillagcsoportok élesen fénylenek a mély tengerkék mennyben. Most is hallom a neszezést, de mindig ugyanonnan, a legnagyobb zöldtölgy alja felől. Sem alakot, sem mozgást nem látok, mert a fa törzsét sűrű csalit veszi körül. Félek közelebb menni, ezért leülök az asztalhoz, melynél reggelizni szoktunk, magam alá húzom a lábamat, és az éjszaka neszeire figyelek, próbálom elütni az időt, beszívni a balzsamos illatokat. Édes illatok mindenütt. A saját ültetésű huszonnégy levendulabokor – a helyi faiskola egyik ismerős kertésze tanácsolta, hogy levendulát ültessek a ház mellé, az majd elriasztja a szúnyogokat – mennyei illatpamacsokat küld felém az alsó teraszokról. A hegy tetején madár trillázik még ilyen késői órán is. Fülemet bagolyhuhogás üti meg, majd rögtön utána az ismerős nyüszítés. Nyilván egerek. Visszamegyek az ágyamhoz, és egykedvűen elheverek a lepedőn. Majd feléje fordulva elnézem Michel nyugodt, jóképű arcát. Újra és újra elcsodálkozom, hogy alhat valaki ilyen mélyen – akár ágyút sütögethetnek el mellette. A szűkölés egyre erősödik, és egyre szabályosabb időközönként hallom, mintha sokszorozódna; a kaparászás is folytatódik. Ha valóban egerek azok, nagyon sokan lehetnek, és igen nehézkesen kecmeregnek talpra. Másodszor is kimászom az ágyból, és szandál meg valami takaró után nézek. Lassan teszem meg a néhány méteres utat a fáig, ahol leguggolva Anonymust pillantom meg; körülötte megannyi új élet mocorog. Az éjszaka párás levegőjébe a vér édeskés, émelyítő szaga vegyül. Anonymus rám néz, de meg sem próbál üdvözölni, sőt semmilyen jelét nem adja, hogy megismer. Közelebb húzódom, s ő megmorog. Nem komoly fenyegetés, inkább elszánt anyai reagálás ez. Mindenesetre nagyon kimerültnek látszik. Megkölykezett. Óvatosan megérintem a fejét; nedves szőre ragad. Nyúlós pihe tapad a karomra. Fölöttem ágak szűrik meg a hold fényét, és nem is pirkad még, így nem látom, hány kis kölyök van. Öten, esetleg hatan lehetnek. Leereszkedem a földre és Anonymusszal együtt őrzöm őket. Büszkeség dagasztja a keblem: micsoda termékeny, ügyes belga juhászkutyám van! Elfojtom a feltörő vágyat, hogy fölverjem a házat, megdöngessem az ajtókat; nem hiszem, hogy Michel vagy a szüleim jó néven vennének egy ilyen durva ébresztőt. Még öt óra sincs. De anynyira csordultig vagyok a sok érzelemmel, hogy nem kívánok visszafeküdni az

123

ágyba; inkább itt maradok, őrzöm az újszülötteket, és együtt várom velük első napkeltéjüket. Hét óra körül Michel talál rám; összekuporodva heverek a kövek között a tölgy alatti porban. A hajamat ágak gubancolták, arcomon piszokfoltok, több helyütt vér és magzatburok darabkák tapadtak rám, amit a bepiszkolódott ing sem takar. – Chérie? – ráz meg gyengéden. – Mit csinálsz itt? Már mindenhol kerestelek. – Anonymus kényszeredett morgása a mellettem lévő vacokra irányítja a figyelmét; lassan ébredezem, minden porcikám sajog, kövek szúrják a hátamat, és erőltetem az agyamat, hogy kitaláljam végre, hol a bánatban vagyok. És egyszerre emlékezem. – A kölykök! Láttad őket? – kiáltok fel. A milliárdnyi bogár és hangya és pók és hernyó és katica és denevér és gyík és a gekkók és a pontyok és amellett a borzalmas vadmacska mellett, mely egyébként már másnap odébbállt, hogy rátaláltunk, és valószínűleg kígyók (amiket nem szívesen veszek számításba), többezernyi nyúl és remélhetőleg tucatnyi mandularágcsáló, bozontos farkú vörösmókus mellett ezek a vaksi, nyivákoló lények jelentik az első, a legelső új életet, mely a farmunkon született. Anonymus kölykei. – Hányan vannak? – kérdezem álmosan. Michel benyúl a rendkívül ügyesen megépített alomba. Anonymus nyilván már napok óta készítette, titokban, hogy ne vegyük észre. – Azt hiszem, heten. – Szőrös kis gombócokat rakosgat félre, hogy megnézze, van-e még alattuk. – Nem tudhatjuk biztosan, de azt hiszem, lesznek még. – Miből gondolod? – Nézd – rázza meg a fejét. Semmi mást nem látok a nedvesen csillogó bundákon kívül, melyek leginkább egy rég elfeledett padlásról előkerült, molyette szőnyegre emlékeztetnek. De ahogy jobban megnézem, méhlepény és egy zavaros vízzel teli nejlonzacskóra emlékeztető valami van ott. És Anonymus nem mozdul. – Ébresszük fel az apámat! – HÁNY VAN MOST? – Tíz. – Tíz! – Azt hiszem. De nem lesz már több. – Apám ezt olyan határozottan állítja, hogy senki nem vonja kétségbe, és egyébként is kiismeri magát a kutyák dolgaiban. Például míg kiváló állatorvosunk nem erősítette meg apám gyanúját, senki nem hitte el neki, hogy a kutya vemhes. Tehát tíz kölyök a végleges szám. – Nézzétek, hogy nyalja és tisztogatja őket! A kölykök már olyan gömbölyűek és szőrösek, akár a nercszőr teniszlabdák. Michel fényképez, apám és Michel anyja, Anni őrt állnak a vacok mellett, jelbeszéddel és bonyolult pantomimmal értekeznek egymással. Anyám teát készít, apám az asztalnál várja a reggelit, és listát ír az aznapra tervezett süteményhez

124

hiányzó beszerezni valókról. Ami engem illet, megpróbálom elképzelni, hogy tizenegy kutya futkároz a farmon. Estére kilenc kölyköt számolunk. Az általános nézet az, hogy nem történt tévedés: vagy Anonymus evett meg egyet, vagy eltemette valahol, miután elpusztult, bár amennyire tudjuk, nem mozdult ki a vacokról egész nap. Clarisse és Vanessa már bármelyik nap itt lehetnek. El lesznek bűvölve a kölyköktől, bár Pameláért nem tenném tűzbe a kezem. Nyolc ember, két kutya és kilenc kölyök lesz a teljes létszám, kiegészülve az őskori ponttyal, mely még mindig él a zavaros tavunkban. Állatseregletünk egyre nő; az egész kezd hasonlítani gyermekkorom álmára. Gondtalan és laza életet álmodtam, melyben állatok és emberek egyaránt jól érzik magukat, melyben könyvek vannak mindenütt, vendégek néznek be, hogy eltöltsenek itt néhány boldog órát, és eljátsszanak egy-két dallamot azzal, aki épp játszik valamilyen hangszeren, és senki nem tudja pontosan, hogy hová tűnt el a másik, mert annyi sok a hely, és mindenki a maga dolgával foglalkozik szép csöndben. Ez maga a Mennyország – ha én is bezárkózhatom dolgozószobám hűvösébe, és háborítatlanul írhatok! Michelt is kezdi megfertőzni a gazdálkodói szellem. Eljátszadozik egy szőlő telepítésének, szamár, kecske tartásának és a méhészkedésnek a gondolatával. – Képzeld csak el! Saját mézet ennénk! A kecskék meg lelegelhetnék a teraszokat és a gyomnövényzetet. Megtakaríthatnánk a terület kaszálásának költségét. Igen, sőt a mosott ruha vasalását is! Sajnos azonban a javaslatai nem praktikusak. Az olajfák nem igényelnek állandó felügyeletet, az állatok ezzel szemben igen. És mindketten folyton úton vagyunk, éljük a hivatásunkkal járó életet. Valahol a nyár után, a hőség, a család, a súrolás és a vég nélküli kölyökkutya-gondozás napjain túl egy másik élet vár, melyről most, amikor a napok még egykedvűen követik egymást, és mi izzadunk és pirulunk a hívogató nap alatt, oly könnyedén megfeledkezünk. A nyugdíj beláthatatlanul messze van. Eszembe jut a madárijesztőszerű farmer, aki hetente szállít a falusi tej boltnak. Nem tudom elképzelni magam ebben a szerepben, még ha a kertben álmatlanul töltött éjszaka után külsőleg hasonlítok is rá! Annál a gondolatnál viszont elidőzöm, hogy hovatovább szerepcsere történik. Én soha nem voltam valami gyakorlatias, Michel jóval földhözragadtabb, de épp ebben történik a 180 fokos fordulat. Helyet és szerepet cserélünk: ő képzelődni kezd, míg én megvetem a lábam a szilárd talajon. KÉSŐBB, A NAPFÉNYES délután vége felé, mikor még teljesen el vagyunk telve új szőrgombóc-famíliánkkal, a lányok telefonálnak: szeretnének a megbeszéltnél két nappal előbb, azaz holnap érkezni, és kérlek, kérlek, papa, hadd hozzuk magunkkal két unokatestvérünket, Júliát és Hajót is”. – De hol fog ennyi ember aludni? – kérdezem. A csővezeték recseg-ropog, a csapból őszies, rozsdaszínű víz folyik, és nem tudjuk kideríteni, hogy miért, és a fél ház düledezik. A villa olyan állapotban van, amilyenben megvettük, a barna szobához sem nyúltunk azóta, hogy anyámmal egyszer nekiestünk, és mint rendesen, természetesen most is le va-

125

gyunk égve. Hiába is tudnánk kifizetni a szobát kedvenc hegyi szállodánkban, a tulajdonosa időközben eladta egy New York-i étteremtulajdonosnak, az pedig bezárta egy évre, míg teljesen fel nem újítják; a jövő évi filmfesztiválra szándékozik kinyitni, mint exkluzív, a Cannes-iöbölre néző hegyi szállót. – Majd hoznak sátrakat, és kinn alszanak a kertben. És mielőtt egy szóval is tiltakoznál, már bele is egyeztek. Jó kaland lesz nekik. Megérkeznek a sátrak és velük együtt négy tinédzser. Hogy lehetséges, hogy tavaly még két serdületlen lány töltötte velünk a nyarat, most meg két lélegzetelállító fiatal hölgy érkezik helyettük? A franciáknak kitűnő szavuk van erre: pulpeuse, nedvdús, érett. Szeretem ezt a szót. A lányok teste és érzékei kinyíltak a világra. Ám az új készenléttel új veszélyek is járnak. Az anyányi, igéző kék szemű és temérdek hosszú, repdeső hajú Júlia két évvel idősebb Michel lányainál; ügyes és ellenállhatatlan csábító. Öccse, Hajó néhány hónappal fiatalabb náluk, és mint gyakran megesik a fiúknál, legalább öt évvel tűnik fiatalabbnak. Tipikus cserkész. Segít Michelnek és Anninak a kertben, fát szed, rendkívüli szeretettel és tisztelettel közeledik a nagyszüleihez, este pedig boldogan kíséri a lányokat a városba, de tökéletes ártatlanságával mit sem sejt azok igazi érdeklődéséből. Ez pedig a fiúk! TELNEK A NAPOK. A vendégek elégedetten lézengenek, semmittevéssel töltik az időt, vagy éppen teleszedik magukat tennivalóval, hogy segítsenek nekünk, miközben én veszett tempóban írok. Elkészült a forgatókönyvem első változata. Míg Michel olvassa, belekezdek a regényembe. Egyszer csak – zene füleimnek: Klaxon! Klaxon! – teherautó pöfög fel a kocsifelhajtón, megtépázva a fügefa ágait és vámot szedve az érőfélben levő gyümölcsből. Mindannyian vártuk már, én a legtürelmetlenebbül. Végre megérkezett a hálókocsi méretű antik faasztalom. Végre. Hónapokkal ezelőtt vásároltuk vacak állapotban a St Sulpice közelében, a Szajna bal partján egy elképesztően ötletgazdag használtbútor-kereskedésben, melynek tulajdonosa elvállalta, hogy helyreállíttatja egy mouginsi kézműves mesteremberrel. Ám ahogy a mester most egyetlen pillantással fölméri a lépcsőket, a teraszokat, a hosszú gyalogjárót, úgy dönt, hogy megbízatása e pillanattal véget ért. Két segítőjével kiteszi a teherautó csörlője segítségével értékes tikfa asztalunkat a kocsifelhajtóra, és már indul is visszafelé. Hat markos férfira van szükség, hogy az asztalt felcipeljék. Quashia sötét bőrű, sokféle kalapos arab haverjai első hívó szavunkra rohannak, számunkra érthetetlen nyelven karattyolva. Ezen udvarias, rossz fogazató, elhanyagolt ruházatú és félénk, dohánytól szürkült arcú férfiak mindig szívesen segítenek egy kis szívnivalóért. Hirtelen összeállt csapat menetel felfelé a hegyen, kezet ráznak egymással, kezet ráznak velünk, aztán munkához látnak, egy emberként mozognak, akár valami lánctalpas szerkezet, egy magas, orrhangú parancskiáltásra, míg az asztal lassan fel nem vándorol a lépcsőkön, s meg nem állapodik a fenséges, fényes zöld levelű és mennyei illatú magnóliafa alatt, ahol reményeink szerint száz évig fog állni. A verejtékező férfiak hősiesen elfordítják a fejüket a medencében parányi fürdőruhában lubickoló három gyönyörűséges leányzóról, és még csak egy üdítőt sem fogadnak el. Ünnepélyesen felsorakoznak az ötvenfrankos bankjegyért, melyet Michel nyom a markukba, köszönetkép-

126

pen bólintanak, és elégedetten leslattyognak a kocsifelhajtón, egymás és Quashia hátát lapogatva, aki ehhez a ritka munkaalkalomhoz juttatta őket. Legelsőként Pamela veszi birtokba az asztalt. Akár egy gömbölyded méhkirálynő, betelepszik alája, oldalára dől, és abban a szent pillanatban már horkol is. Apránként a kölykök is előmerészkednek. Érdeklődve másznak elő kettesével-hármasával; torzonborz, kíváncsi szőrgombócok. Egyikük megemeli a lábát az asztal lábánál, mire sikoltva odarohanok, hogy elkergessem, erre úgy rebbennek szét valamennyien, mint riadt nyulak, fejveszetten bukdácsolnak át egymáson, ám mihelyt megorrontják, hogy elmentem, osonnak visszafelé. Olyan ügyefogyottak, olyan bizonytalanul állnak a lábukon, folyton egymásba gabalyodnak, rágnak, átmászkálnak bronzbarnára sült lábszárunkon, virágokat kaparnak ki, és mindent összesároznak. Az egyik kis gézengúz ellopja Anni új szandálját, amit ő nevetve vesz tudomásul; ám mihelyt visszatemetkezik a könyvébe, a kölyök bevonszolja a szandált a koszos halastóba, s ott annak nyoma is vész, mígnem egy ponty felmerül egy szíjdarabbal. Etetésidőben mindig lehet tudni, hogy hol vannak a kölykök: kilenc éhes száj tapad oldalán elnyúló anyjuk kirágott csecseire. Anonymus szolgálatkészen fogadja őket széttárt lábai öblébe; türelmes mintaanya. Apám hogy kényezteti őket! Ha csak szóba kerül, hogy gazdit kell találnunk nekik, azonnal előhozakodik vele, hogy mind a kilencet magával viszi Angliába; anyám erre felsikolt, és emlékezteti, hogy az Egyesült Királyságban karanténrendelet van érvényben. Vanessa elvállalt egyet, egy arany-vörösesbarna fiúkutyát, akit Whiskynek keresztelt el. A többieket, bármilyen édesek, el kell ajándékoznunk. AZ ÉTKEZÉSEK AZ ÉLVEZETEK csúcsát jelentik. Régen várt asztalunk életünk középpontjává, a nap fénypontjává lépett elő. Pontos időben, akár az óraütés, sárga vagy kobaltkék kerámia vagy agyagtál koppan finoman a tetején – a benne lévő saláta Michel konyhaművészetének remeke: különféle csíkos, petytyes, foltos piros és zöld levelek fűszernövényekkel, olívaolajjal, citrommal és fokhagymával ízesített egyvelege. Dugó pukkan, folyékony nedű csobog napvilágította poharakba, a szivárvány minden színében pompázó gyümölcsök kerülnek melléjük, és akármivel vagyunk is elfoglalva, megismerjük a jelet: vályúhoz. Hajó érkezik a faluból meleg kenyérrel, mely érintésre majd hogy el nem olvad. Hajó, a tökéletes vendég le-föl jár a lejtőkön, hogy feltöltse Michel többzsáknyi szárított fenyő- és magnóliatoboz készletét, amelyet nyári konyhánk, a túlórázó hússütő fűtésére gyűjtött. Eszünk-iszunk, beszélünk és hallgatunk, miközben a finomságok körbejárnak az asztalon. A napok előrehaladtával egyre többet eszünk és iszunk, az étkezések egyre hosszabbra és vidámabbra nyúlnak. Három nyelv váltja egymást: a francia, az angol és a német. Este gyertyaláng meleg fénye táncol a társalgástól megélénkült és bortól piros arcunkon. Denevérek szállnak alacsonyan, dzsessz szűrődik a teraszon át a hűvös raktárhelységből, melyben Michel a rögtönzött stúdiót felállította.

127

Amikor Michel szülei megérkeztek, anyám odajött hozzám, hogy megtudakolja, milyen nyelven beszélnek. – Németül – válaszoltam szórakozottan, a munkámra figyelve. – Az ég szerelmére, el ne mondd apádnak! Még mindig szórakozottan felpillantottam. – Miért ne? – Az ellenségeink voltak a háborúban. Itt, ennél az asztalnál nem léteznek efféle határok, miközben körbeadjuk az üveget, és üres poharakat töltünk újra. Michel a karmester, mivel ő beszéli csak közülünk folyékonyan mindhárom nyelvet; könnyűszerrel vált egyikről a másikra. Balra angolul szól hozzánk; jobbra számomra értetetlen szavak hagyják el az ajkát. Francia lányai és német unokatestvéreik, Júlia és Hajó elboldogulnak valahogy mindhárom nyelven, csak mi, angolszászok és írek vagyunk egy gyatra társaság. Nyelvet nem tudni szegénység, és máris felírom leendő németóráimat a teendők listájára, kiegészítve a vízvezetékünkhöz hasonlóan rozsdás olasz és spanyol tudásom felfrissítésével. A fura német szavak azonban kezdenek ismerősként csengeni: Essen ételt vagy evést jelent; de azt, hogy Schnecken, melyet sokat emlegetnek ma este, nem hallottam még. – Mit mond Anni? – kérdezem Michelt. – A csigákról beszél. – Aha, akkor a Schnecken csigákat jelent? – sóhajtok. Tény, hogy a növények tele vannak csigákkal. Több órát töltöttem harmatos hajnalokon azzal, hogy leszedjem őket a bokrokról, de estére tömegesen visszamásztak. Egymás hegyénhátán tornyosulnak, akár valami hippi karkötő. – Azt mondja, tud megoldást, csak vigyem el holnap egy boltba. Annira pillantok, s ő bölcsen bólint. – Mi volna az? – Majd meglátod – nevet föl, és vidám kacagása hangosan csilingel a völgyben, míg el nem hal a mályvaszínű hegyek közt. MÁSNAP SZÁRAZ, HŐGUTÁS reggel köszönt ránk. Baljóslatú, sistergő a hőség, mely gyakran a misztrál előhírnöke. Apámmal az állatorvosnál jártunk, hogy bemutassuk neki a kartondoboznyi kölyköt; kivétel nélkül jó állapotban vannak, és amennyire Dr. Marschang ilyen kicsiknél megítélheti, ők is fajtatiszták. Anonymus napok, esetleg percek óta vemhes lehetett, amikor rátaláltam. Az orvos megígérte, hogy cetlit tűz ki a rendelőjében, hátha kerül gazdájuk. Anonymus aggodalmasan bóklászik, kölykei eltűnése miatt megbolydulva, amikor Michel visszaérkezik Annival a boltból. A rendszeres napi ellátmány mellett feketeborsot is hoztak; de nem csak egy zacskóval, hanem hússzal! Ez tehát Anni megoldása a Schneckenre. – Nem bírják a borsot – magyarázza. Anni. Csodálkozva ingatom a fejem. Honnan szedi ezt? Vajon csak a feketeborsra allergiásak, vagy mindegyik fajtára? Mit szólnának például a sóhoz? Felvonulok a kuckómba.

128

Dél felé, amikor az írásomon gondolkodva lustán kinézek az ablakon, elnézem vendégeinket tevékenységeik közben. Apósomat, Robert-t csak hallom: bádogdobozokkal és serpenyőkkel csörömpöl a fenti konyhában. Újabb sütemény készül hatalmas rendetlenség közepette: liszt és cukor folyik szerteszét, ideiglenes konyhánkban kész sípályákat alkotva. Apám a medence mellett szundikál; a kutyakölykök úgy mászkálnak rajta, mint a legyek a marhák farán. A lányok elegáns triója kiült a medence szélére, lakkozott körmű lábukat a vízbe lógatva hűsölnek, a tekintetükben rejlő pajkosságot napszemüvegükkel leplezik, és huncut nevetések közepette őrült titkokat sugdosnak egymás fülébe. A faleveleket szél rezgeti; lehet, hogy az afrikai szelek meghozzák az időváltozást. Hajó és anyám külön-külön bezárkóznak saját kis világukba. Hajó egy darab fatörzset farigcsál, melyet a telken szedett össze, anyám pedig olvasás ürügyén a lábát nézegeti, meglehetősen aggodalmasan. Végtelen ideig elnézném, hogy töltik az emberek az idejüket. De hol lehet Michel és Anni? Az ablaküveghez közelebb hajolva megpillantom Annit: erőteljes mozdulatokkal borsot ráz a virágokra. Azután odébb lép a fiatal, gyönge, de feltűnő gyorsasággal fejlődő kis narancsfákhoz, melyek hangosan sóhajtoznak a szélben. Michel repdeső ingben követi, kezében egy tálcán virágcserepek; a fele már kiürült. Elvesz Annitól egy üres cserepet, telit nyújt helyette, és így haladnak egyre tovább. Nagyon kíváncsi vagyok az eredményre – úgy tippelem, a szél szétfújja a borsot, a csigák meg maradnak. Visszatérek regényem világába. Képzeletem egy fidzsi cukornádültetvényre repít, ahol egy suhanc felgyújtotta a vetést. – Tűz! KÉSŐBB, DE FOGALMAM SINCS, hogy csak percekkel-e vagy órákkal, Michel áll az ajtóban. – Carol! Chérie? – Felnézek, de alig veszem észre, annyira a kitalált történetemben élek. – Hmm? – Tűz ütött ki. Fel kell készülnünk. – Milyen tűz? – ismétlem ostobán. Michel nem tudja, mit írok éppen, és miért zavart össze a hír.– Hogyhogy tűz? – Chérie, a főút túlsó oldalán tűz ütött ki. Nem hallod a repülőket? Semmit nem hallottam. Felállók kecskelábú asztalom mellől, és Michel után indulok, de gyorsan visszafordulok, hogy a munkámat elmentsem, és a gépet kikapcsoljam. – A többiek már öltöznek. Szombat van, kora délután. Követem Michelt a kertbe, ahol szembecsap a szél és a hőség, a motorzaj is mintha egyenesen felém szállna. Alig húsz méterrel fölöttünk vörös repülőgép köröz, szinte szántja a háztetőnket, melyről Di Fazio odahordott sóderját a légörvény egy nagy spirálban felkapja és alázubogtatja a teraszokra. Mindent por borít, fákról leszakadt levelek örvénylenek. Olyan az egész, mint egy légitámadás. – Menjünk el autóval az út végéig, és nézzük meg, hogy áll a helyzet. A kis mellékutunkat lezárták a tűzoltók. Nem jöhet be senki, de minket sem engednek át. Az alig egy órával ezelőtt emelt kordont fél tucat jól megtermett, 129

fiatal tűzoltó figyeli. Emberek karéja itt is, ott is: nagy a mozgás, sok a vita. A legtöbben párizsiaknak látszanak, ösztövérek és utálatosak, dühösen dohányoznak, elegáns sortot, fürdőruhát, sietősen magukra kapott selyeminget, szabadidőruhát, arany karórát viselnek, és divattervező tervezte tárcákat szorítanak karbantartott, takaros testükhöz. Valószínűleg a nyaralókban laknak mögöttünk vagy a Mougins központjába vezető számos keskeny út valamelyikén. Megszólítok egy tűzoltót, hogy mennyi esélye van annak, hogy a tűz átterjed a híd másik oldalára. Megvonja a vállát, aztán mégis megnyugtat: – Amíg a szél iránya nem változik, biztonságban vannak. – És ha megváltozik? – Akkor meneküljenek az úszómedencébe, és várjanak, míg egy helikopter kiemeli magukat. Nincs miért aggódnunk, mondja, tudják, hol és hányan vagyunk. – Hányan is vannak? – kérdezi aztán, mintha most jutna eszébe. – Tízen, plusz két kutya és kilenc kutyakölyök. – Egy nagyon kövér kutya, teszem hozzá gondolatban, ő nem fog tudni futni az életéért. Ha a legrosszabb bekövetkezik, egyikünknek cipelnie kell Pamelát. És mi lesz azzal a sok kölyökkel? Legjobb, ha visszarakom őket a kartondobozba, és ott nyugton maradnak. Igyekszünk vissza a házhoz; a hamu óriás galambszürke pelyhekben hull alá és gyűlik össze a medence felszínén. Az ég elfeketült. A családtagjaink egy csoportban álldogálnak, táskákat és egyéb holmikat szorongatva. Az ég felé kémlelnek; a tűz felismerhetetlenné tette a természetet. Képtelenség a tűzön kívül bármi másra koncentrálni. Távoli kiáltások úsznak a szélben, melynek ereje belevág egy kint felejtett törülközőt a medencébe; úgy süllyed alá, akár valami húscafat. Michel föl-alá járkál, figyeli a szél irányát. Letekeri az összes slagunkat mindazok segítségével, akik meghallják hívó kiáltását, és a kert stratégiai pontjaira irányítja a végüket. Hajó lebontja a három sátrat, és biztonságba helyezi őket a házban. Önkéntelenül is tanulmányozom a jelenetet, válogatom, mit használhatnék fel egy későbbi történetben. A félelmet, a bizonytalanságot, a fenyegető eget. Minden szó kiabálva hangzik el, máskülönben belefúl a londoni emeletes buszokhoz hasonlóan élénkpiros Canadair repülőgépek motorzajába. A kanadaiaktól vásárolt, a tűzzel hatékonyan megküzdő gépek most mindenütt jelen vannak: ha nem a fejünk felett köröznek, és nem kerülnek a hegy háta mögé, akkor előttünk szállnak alá a tenger színére, libegve, akár a szitakötők. Jelenlétüktől vészterhesnek érezzük a tüzet, mely még mindig nem látható. A fejünk felett csak néhány lábnyira zúgó motorok zaja valóságos rémületet kelt. – Talán elkezdhetnénk előre öntözni a növényeket – javasolja Michel, és vele meg Hajóval épp nekilátunk, amikor Quashia tűnik föl ócska szalmakalapjában, az igyekezettől verejtékezve. – Arra gondoltam, elkel a segítség. – Hogyan jutott át? – kérdi Michel. – Megláttam a lángokat a faluból, és feljöttem a völgyben a patak menti gyalogúton. A hidat lezárták. Tűzoltóautók állnak mindenfelé. Örülök, hogy a szüleim nem értik Quashiát, különben kétségbe esnének. – A szél is erősödik.

130

Lenézünk a tengerre és valóban, a hullámok fehéren tornyosulnak, biztos jeleként annak, hogy rövidesen orkánerősségű szélre lehet számítani. – Mennyi vizünk van a tározóban? – kiáltja Michel Quashiának. – Idejövet bekapcsoltam a pumpát. Michel megkönnyebbülten bólint, és kiosztja az öntözőcsöveket. – Elboldogulunk, chérie, te inkább törődj a családdal. Visszavonulok; a férfiak ide-oda húzzák a slagot a hegyoldalban, öntözik, ami csak elérhető. Hálás vagyok már a víz sustorgó hangjáért is, de főként azért, ahogy permetez és hűt a mai kegyetlen napon; bármilyen első kézből való tapasztalatot szerzek is későbbi művészi felhasználásra, az igazság az, hogy rettenetesen félek. Nem tehetünk mást; várunk. Csöndben ülünk, a ropogást hallgatva, bár a tűz még mindig az út túloldalára korlátozódik, vagy idétlen vicceket gyártunk, hogy a félelmünket valahogy kordában tartsuk. Tizenegyen meredünk a padlizsánlila égre, plusz a rémült állatok. A dohányosok egyik cigarettáról a másikra gyújtanak, a többiek igyekeznek megőrizni a nyugalmukat. Quashia, talán mert túl nyugtalan ahhoz, hogy megüljön a fenekén, vagy mert nem érzi jól magát ennyire összezárva a családunkkal, nekiindul a hegyoldalnak. Michel hiába próbálja visszatartani: azt mondja, onnan könnyebben figyelmeztethet bennünket, ha baj van. A helyzet a széltől függ, márpedig az erősödik. A fák hajladoznak és bókolnak, mintha bármely pillanatban ki akarnának fordulni a földből, hogy a széllel tartsanak. És akkor a szél irányt vált, olyan észrevehetetlen hirtelenséggel, ahogy egy csendélet megelevenedik. A lángok másodperceken belül felszöknek az utat keresztező hídra, ezáltal mögénk kerülnek, és rohanvást megindulnak a mi hegyoldalunk csúcsa felé. Egyszerre talpra szökünk. – Tűz! Tűz! – kiabálja Quashia. A ház háta mögé szaladunk: a legmagasabb ponton, ahol a birtokunk a kitisztítatlan növényzet miatt még nincs körbekerítve, a legmagasabb fenyők hegyéig felcsapó lángtenger ömlik alá a zűrzavaros, kimerült égből. Soha nem láttam ilyen rémisztő látványt. A sérült és mélabús égbolton ugráló lángok mintha harci táncot lejtenének. Iszonyodva, megkövülten bámulom a hegytetőt. Alattunk, a kocsifelhajtón megáll az első tűzoltóautó; rövidesen egy második és egy harmadik is követi. Michel szól, hogy fogjuk az útlevelünket, és tartsuk készenlétben. Clarisse bevallja, hogy fél, és szorosan átölel. Nagyon tudom szeretni a bizalmáért. Pamela nyüszít, mint egy rémült csecsemő. Róbert a süteményét rágcsálja; még mindig csupa liszt. Annié rendíthetetlen nyugalommal önti az utolsó virágcserépnyi borsot egy rózsabokorra, majd újabb cigarettára gyújt. – A hegyoldal tüzet fogott, és elvágta magukat – jelenti a kocsiból kiszálló négy tűzoltó torzonborz parancsnoka. –Valaki felgyújtotta a fenyőerdőt a hegy túloldalán. Már majdnem sikerült eloltanunk a tüzet, de a misztrál gyorsan erősödött, most irányt is váltott, és nem bírunk vele. A szememből ömlik a könny a füsttől meg a friss értesüléstől. A forróság dobol, feszíti a bőröm. Hamueső esik. Szitáló pernye hull a teraszokra és lebeg a

131

medence vizének színén, akár valami elszürkült hótakaró. Sejtelmem sincs, mi lesz velünk. – Menjünk be a medencébe? – kérdezem erőtlenül. – Nem, nem, csak folytassák, amit csináltak. Mi majd tájékoztatjuk önöket. Folytassuk, amit csináltunk! Az irodalmi ihletettség ritka pillanatai is eltörpülnek emellett a valóság írta dráma mellett. Hadseregnyi férfi özönlik ki az autókból, és indul neki hátizsákosán a hegyoldalnak; összesen mintegy százhúszan lehetnek. Soha nem láttam ennyi jóképű, erős fiút. Ha eddig féltek a lányok, most egyszerre elfelejtik. Kacarásznak, pózolnak, amint a karcsú, helyes, tengerészkék egyenruhás fiatalemberek tucatjai elvonulnak mellettük. Bevallom, rám is hatással van férfiasságuk és rettenthetetlenségük. Leszívják a medencét, és erős csöveikkel méterről méterre továbbítják a klóros vizet. A kutyák szünet nélkül ugatnak. A kölykök össze-vissza szaladgálnak és pisilnek. Teljesen betölt mindannyiunkat a zaj, a tevékenység és a kaotikus félelem. Mi lesz, ha a medence kiürül? Természetesen nem elég ennyi víz e világégés eloltására. Akkor legörög a tűz, felemésztve mindenkit és mindent, ami útjába esik? Hogyan tudnak megfékezni ekkora dühöngést? Egyszer csak három-négy kis piros repülőgép érkezik, zümmögve köröznek, akár hatalmas dühös rovarok. Alacsonyan szállnak, alig tíz méterre a fák hegye fölött, és tonnaszám szórnak valami vörös port a lángfalakra. Aztán visszafordulnak az öböl felé. Nézem, ahogy alászállnak, orrukat a tengerbe nyomva szívják a több gallon sós vizet. Egymás után visszaröppennek, és folytatják küzdelmüket a természettel: a Földközi-tenger vörös porral kevert vizét szórják, mint valami bombát, a lángokra. És így megy tovább: négy repülő tíz-tizenkétszer fordul óránként. Lebilincselő látvány. – Azok a légibemutatók, amelyekre gyerekkoromban kivittél, messze elmaradnak e mögött – suttogom apám fülébe, akit teljesen lenyűgöz a szervezettségnek ez a foka. – Ezt a franciáknak kellene mondanod – motyogja, de nem igazán hozzám beszél. Gondolatban másutt, talán elmúlt háborújában jár. Hozzásimulok, és megsimogatom forró, hámló bőrét. Fel akarok menni a hegytetőre, hogy jobban lássak, de Michel és Quashia visszatart. A vörös lavina súlya megöli azt, aki elég óvatlan ahhoz, hogy a repülő alatt tartózkodjék. Egyik fülsiketítő reccsenés a másik után hallatszik, amint a nyöszörgő fatörzsek megadják magukat, és a fenyőtűvel borított talajra dőlnek. A tűzoltók sorsán tűnődöm, akiknek életébe kerülhet, ha a repülők véletlenül rosszul dobják le gyilkolni kész terhüket. Mindig is gyermeki romantikával viszonyultam a tűzoltókhoz és a vízi mentőkhöz: hősnek tekintettem őket, és ma sem kezdi ki semmi ezt az illúziót. ESTÉRE SIKERÜLT LEGYŐZNI A LÁNGOKAT. A tűzoltókocsik induláshoz készülődnek. A nap mérlege egy kiürült medence, kimerültség és az üresség megkönnyebbüléssel vegyes érzése. Felfoghatatlanul nagyszabású és baljós va-

132

lami nyomta rá a bélyegét erre a napra, és most különös, óvatos nyugalom foglalja el a helyét. – Holnap visszajövünk – ígéri a tűzoltóparancsnok –, és feltöltjük a medencéjüket. Néhány emberünk a hegyen marad ma éjjelre, ha netán feltámadna a szél. Elég egyetlen kis parázs… Gyakran megesik, hogy a misztrál estére elcsendesedik. Akárhogy tombolt is napközben, a nap végére elül. Ezt mindig is a természet fura csodájának véltem – honnan tudja a szél, hogy lenyugvóban a nap – de akkor is így van. Egyszerre kitisztult az idő, és olyan kristálytiszta a levegő, mint a frissen húzott víz. Michellel felkaptatunk a köves ösvényen, hogy számba vegyük a kárt. Négy fiatalember maradt a hegyen. Tekintetük kéken csillog kormos és izzadt arcukon. Mindőjükkel kezet rázunk. Hívjuk őket vacsorázni, de nem fogadják el: nem mozdulhatnak őrhelyükről. Egyébként is felkészültek, mint mindig: vizet és élelmet halmoztak egy életben maradt fa alá, melynek élő zöldje majdhogynem bántja a szemet a sok feketeség között. Elszenesedett fatörzsek hevernek, ameddig a szem ellát – de nem a mi birtokunkon. Nálunk egyetlen fa, egyetlen fűszál sem sérült. Most értem meg, hogy a helyi hatóságok miért veszik szigorúan a telkek tisztántartását. Nálunk nem volt semmi, amibe a tűz belekapaszkodhatott volna, ami éghető lett volna. Az émelyítő szag mégis mindent betölt. Arcom ég a forróság közelségétől; a szénné égett föld, akár valami szauna, ontja magából a hőt. Elgyötört fekete facsonkok karcolják a gyorsan szürkülő égboltot. Víztározónkat eltömte a vörös por. – Le kellene fedniük – jegyzi meg a tűzoltó. Igaza van. Quashia egész nyáron rágta a fülünket emiatt. Fellépek a tározó oldalához támasztott háromfokú lépcsőre és belesek: a rózsaszínű víz tetején élettelen madarak teteme lebeg. Vajon a szél, a lángok kapták el őket, vagy a hőség áldozatai lettek, vagy csak belefúltak a vízbe egy átlagos napon? A tározó alján jó hüvelyknyi vastag tűlevélszőnyeg. A rózsaszín víz mozdulatlan és sűrű; lehet, hogy ezért folyik rozsdás víz a csapokból. – Holnap kitisztítjuk maguknak – biztosít az egyik tűzoltóőr. Füst gomolyog még imitt-amott; a gyérülő fényben a száraz talajból kiszakadt, égnek kunkorodó gyökereket látni. A már kiszáradt, de el nem égett fenyőket a rájuk zúduló víz súlya fordította ki a földből. Az új halottak úgy vesznek körül bennünket, akár a fatemető. Tönkrement életek a tönkretett ég alatt. Ideje magukra hagyni őket. – Bonsoir. Ha bármit tehetünk… – búcsúzik Michel. A tűzoltók szégyenlősen vállat vonnak, de aztán az egyik komoly arcú, sötét hajú, huszonegynéhány év körüli fickó előrelép. – Monsieur? Michel visszafordul. – A kiskutyák eladók? – kérdezi. – Nyolcat is vihetnek ajándékba – mondom.

133

Két fiatalember érdeklődve hozzánk lép, és bizonygatja, hogy jó helyre vinnék őket. Egészen biztosan. Megbeszéljük, hogy egyet-egyet választanak holnap, amikor letelik a szolgálatuk. MÁSNAP, A VASÁRNAP REGGEL legalább annyira eseménydús, mint az előző nap volt. Autók érkeznek, köztük a medencényi vizet szállító hatalmas tartálykocsi, mely letöri a fügefánk eddig épen maradt ágait is. Ezt követően érkezik a polgármesteri hivatal tisztviselője metálszürke Renault-ján. Alacsony, köpcös, peckes járású férfi; a háta mögött összekulcsolja a kezét, ami annál is inkább meglep, mert egy igazi provence-i ember beszédének felét a gesztikulálása teszi ki. Amikor leszaladok, hogy üdvözöljem, azonnal a ház urát tudakolja, amivel mindjárt kihoz a sodromból: tipikus jellemzője ez a Riviérán elterjedt férfiuralomnak. – El van foglalva – mondom. – Segíthetek? Vállat von, s már a gondolatától is csömört kapott, hogy egy nővel kell beérnie. – Körül kell néznem – világosít fel kurtán-furcsán. – Hogy mekkora a tűzkár? Türelmetlenül bólint. Hát persze! Tekintete ide-oda ugrál, felméri, mi mindenünk van, vagy inkább mi mindenünk nincs, mert a véleményét, hogy a hely egy merő romhalmaz, lebiggyedő ajka érzékelteti. – Sok munka – hangzik szakértői véleménye. Nevethetnékem támad, mert az ingatlanügynök, Charpy jut eszembe, akit elijesztett a kilátásba helyezett sok munka. Eszembe se jut a tudtára adni, hogy a ház felújítása nekünk örömet jelent. Ehelyett felajánlom, hogy felkísérem a hegytetőre. A ház mögött megáll és felfelé billentett fejjel felméri az előtte álló megpróbáltatást – egyértelmű, hogy nem számított ekkora próbatételre. Hatalmas sóhajjal az órájára pillant, és nekivág a hegyoldalnak; előttem megy, nem enged előre. Az egész éjszaka őrködő fiatal fiúk kimerültnek látszanak, és nagyon rájuk férne már a zuhanyozás is, de ugyanolyan vidámak, mint előző este. Mindanynyian átesünk a kézrázás rutinján, azután körbevezetik az önkormányzati hivatalnokot az elszenesedett fatörzsek és megszürkült cserjék között. Én maradok, ahol vagyok, nézem a látványt. Az üszkös fa terjengős szaga ugyanúgy megüli a kora reggeli levegőt, mint az előző estit. A hivatalnok ráérősen nézdegél, óriási elpusztított területet bejár, mielőtt visszajönne hozzám. – Fogadja őszinte gratulációmat – szólal meg. Meg vagyok döbbenve. – Ön és a férje kitűnő polgárok, és szívből üdvözöljük önöket a községünkben. – Melegen rázza a kezem. – Szeretném megismerni a férjét is. Lefelé menet úgy érzem, ezt az embert kicserélték. Fütyül, nézelődik, mutogat, bólogat a romokra és az olajfateraszainkra. A tűzoltó fiúk is lejönnek mögöttünk a hátizsákjukkal; fáradtan mozognak. Michel mindenkit kávéval kínál, de a tűzoltók igyekeznek mielőbb haza. Azzal búcsúznak, hogy később még visszajönnek kiválasztani a kiskutyákat. Egy pohár vörösbor mellett (minthogy még tíz óra sincs, a szüleim arcára döbbenet ül ki) a hivatalnok kikérdezi Michelt, mivel foglalkozunk (Ó, művészek, akkor értem már!), és hogy megengednénk-e, hogy a helyi újság, a Nice-Matin fotóriportere beugorjon, és csináljon né-

134

hány képet. Természetesen nem rólunk, nyugtat meg, hanem a tűzkárról. A művészek magánélete szent és sérthetetlen. Michel megadja a beleegyezésünket. Az egész vasárnap jövés-menéssel telik. A tűzoltóság még egyszer kivonul szemlét tartani, és otthagy két őrt. – Most is fúj egy kis szél, és az ember soha nem tudhatja. Megérkezik a fotoriporter, borostás állú, ápolatlan fickó, akit szemlátomást mindennél jobban érdekelnek a bikinis lányok – ők viszont hálásan fogadnak minden érdeklődő pillantást, mintha ébredező szexuális érzékeik attól tápot kaphatnának. És azután a nap megkoronázásaképpen a négy tűzoltó visszajön délután, kimosdva, kicsípve, megborotválkozva, civil ruhában. Gyönyörűek, mint a mitológiai istenek. Négyen egy ócska, özönvíz előtti tragacsban. A lányok fejük vesztetten rohangálnak, fésülködnek, átöltöznek, ajakrúzst keresnek, ellopják az enyémet, majd előre elképzelt pózban elhelyezkednek a nyugágyakban, miután az összes kutyakölyköt maguk köré gyűjtötték. Sok hajolgatás, simogatás, imádnivaló, gyámoltalan kiskutyák mutogatása következik, és gyanítom, cannes-i randevú megbeszélése is. Nagyvégre kiválaszttatik négy ásítozó kölyök. Egyelőre nem vihetők el, mert még egy kis időt az anyjuk mellett kell tölteniük, ami viszont azt jelenti, a négy fiatalember megígéri, hogy rendszeresen meglátogatja „választott társát”. Az egyik fiú, szegény, rosszul jár, motyogom szórakozottan Michelnek, akinek fogalma sincs, hogy miről beszélek. Vacsora után a lányok a drága Hajó kíséretével elsietnek Cannes fényözönébe, mi, veteránok pedig kiülünk a felső teraszra, és nézzük az újholdat meg a csillagokat. A misztrál távozásával a levegő mindig kristálytiszta lesz, mintha a természet egészét kifényesítették volna. Az összes hegy összes aprócska pontját ki tudjuk venni. A lányok szerencséjére azonban azt nem látjuk, hogy ők mit művelnek Cannes-ban! Holnap elutaznak a szüleim; szomorúságában is teljes pillanat a mostani. Megtapasztaltuk itt együtt, amit az élet nyújthat: születést és halált, és a közös időt. A búcsú, mint mindig, most is mély, melankolikus űrt hagy bennem, és annál nagyobbnak érzem a veszteséget, amikor Michel kibontja az utolsó üveget, amelyből még mindannyian együtt iszunk. Némán üldögélünk, kortyolgatunk, és az est hangjait figyeljük. És egyszer csak ismeretlen zaj üti meg a fülünket: rövid, éles, picike hang hallatszik fel újra meg újra. – Ez micsoda? – kérdi Anni. Mindannyian feszülten figyelünk. Szemöldökráncolások, zavart arcok látszanak a gyertyafényben. Elnézem, ahogy a két család a fejét töri a távoli csukláson, és aztán egyszer csak kibukik belőlem: – A Schnecken, Anni, a csigák. – Mi van velük? – Tüsszögnek!

135

Kilencedik fejezet AZ OLÍVA NYOMÁBAN A nyár szökőfélben; oly nesztelen oson, ahogy a virágszirmok hullanak alá. Mindenki elment; magunk vagyunk. Gyülekeznek a fecskék, itt az ősz, minden átmenet nélkül meghozta az esőt. A táj kizöldül, újjáéled. A fű, mely a forró hónapokban csontszárazon zörgött, most egyetlen éjszaka alatt kiterjedt zöld szőnyeget alkot, melyet százszorszépek: patyolatfehér, ártatlan, gyermeki, őszinte kis virágok pety-tyeznek. Végigbóklászom a teraszokat, az érőfélben lévő olivabogyókat nézegetem, már halványlilák vagy foltos zöldek és mályvaszínűek, aztán szedek egy csokor hosszú szárú vadvirágot, és beviszem a házba, ahol kancsókba elosztva az asztalokra helyezem őket. Az első bekukucskáló napsugárra mohón felemelik fejüket, és én örömmel nézem, hogy milyen egyszerűek és kedvesek. Fűszeres illatok úsznak a tökéletesen tisztára mosdatott szombat reggelben. Michel valahol a hegy alján ültet el egy talicskányi lila és fehér íriszt, ezeket ki kellett ásnunk feljebb, a teraszokon, annyira elterjedtek. Most új kerítésünk és a babérsövény díszéül fognak szolgálni. René érkezik két nejlonzacskó apró szemű, fekete szőlővel. – Málna – közli. Meg vagyok zavarodva. Értetlen tekintetem megnevetteti. – Ezt a szőlőt málnának hívják. – Miért? – Kóstolja csak meg! Meglepő módon valóban málnaíze van. René azért jött, hogy elkísérjen bennünket – ugyan tegnapelőttre vártuk, de sebaj – egy farmra, melyet ő gondoz valahol a környéken. Kényelmesen elhelyezkedünk a felső teraszon egy pohár sör mellett, míg Michelre várunk, hogy végezzen a kertészkedéssel. Miközben René kitölti a hideg sört, az órámra pillantok: még fél tizenegy sincs. Mennyi évemet keserítette meg az önkorlátozás, a félbemaradt fogyókúrák miatti elviselhetetlen bűntudat, álmatlan éjszakák és az alkalmatlanság érzése, és mindez egyetlen célért: hogy belepasszírozzam magam a saját méretemnél eggyel kisebb ruhákba, hogy megfeleljek a televízió vagy a filmvászon, azaz másvalaki szexepilről való felfogásának. Itt meg ragyogóan érzem magam szombat délelőtt dél-francia építőmunkásnak öltözve, sortban és bakancsban, és élvezettel nézem a habzó italt, engedve a lelkemben lakozó hedonistának. – Szomjcsináló munka – szólal meg René, és emeli a poharát. Egy pillanatig azt hiszem, a gondolataimra reagál, de észreveszem, hogy szegény Michelt nézi, akinek sziluettje ki-be mozog a látóterünkben, ahogy hajladozik ásás és palántázás közben. René belefog a nyugdíjas korát megelőző teherautósofőri történeteibe – végeláthatatlanul tud mesélni az itteni német megszállás idejéről, amikor ő és teherautója az ellenállás szolgálatába állva ételt szállított különböző helyekre a kijárási tilalom megszegésével, hogy egyetlen francia családnak se kelljen nélkülöznie. Szívszorítóan ecseteli, ahogy „ember és hű csataménje”, – az ő esetében a

136

teherautó – újra elosztotta a fejadagokat: une petit escroquerie itt, une petit escroquerie ott. Nehéz dolga lehetett Robin Hood utódjaként. Escroquerie. Mennyire szeretem ezt a szót! Nem jellegzetesen provence-i szó, mégis annyira illik az itteni élethez: szélhámosságot, svindlit jelent… Figyelmem ismét a pirospozsgás olívagazdára irányul. Részletesen ismerteti, taglejtésekkel szemléltetve, hogyan lehet megnyúzni és megenni egy sündisznót. Egyszerű ügy, nyugtat meg. Vajon arra számít, hogy most rögtön megyek a henteshez, és nekilátok? Előbb főzze meg húsleveskockával, aztán vágja fel a puha rész – a hasa alja – közepét, „mintha egy párnát hasítna fel”, és húzza le a bőrt úgy, ahogy egy búvárruhát hámozna le magáról! – És a tüskéje? – Az úgy hullik ki, mint a fércöltés, ha már megfőzte az állatot. Nem nagyon tudom elképzelni, hogy beveszem ezt a receptet a szakácskönyvembe, de hangosan nem nyilatkozom. A másik fő ételforrás a megszállás alatt a tengerimalac volt itt a tenger mellékén – René szerint kitűnő a zsírja. Ez fontos tényező volt, mert az állandó zsírhiányban legalább ehetővé tette a húst. Bármely zsíros állat jó ételnek, magyarázza René. Lehet, hogy mégis inkább szigorú színésznői diétámnál maradok? René újabb üveg sör után nyúl, teletölti a poharát, és mesélni kezdi a parti nagy szállodák és magánvillák visszafoglalását, a gránátrobbanásokat, meg azt, ahogy a maquis a felszabadításra készülődött. Itt félbeszakítja önmagát: – Tudja, hogy miért nevezték az ellenállás vagy a földalatti mozgalmak tagjait maquis-nak? – kérdezi, de nem várja meg a választ. – Mert így nevezik a Földközi-tenger és Korzika partvidékén növő bozótost vagy csalitost. A sűrűbe, azaz a föld alá bújni. Erről nevezték el őket. A maquis-k rendkívül aktívak voltak itt Provence-ban; nem valószínű, hogy a szövetségesek 44-es partraszállása nélkülük is ilyen sikeres lett volna. – Tudtam már mindezt, de meglepetést mímelek, mire René a provence-iakra jellemző mozdulattal rántja meg a vállát. Őszinte élvezetet jelent neki, ha mesélhet, és úgy tűnik, tökéletes hallgatóságra lelt bennem. Tovább mondja, fürgén pergő nyelvvel: a bunkerekben töltött éjszakák nem mind voltak nyomorúságosak, s innen már egyenes az út egy marseille-i énekesnővel való háborús románc felidézéséig. – Az ördögbe is, hogy milyen lábai voltak! – Vigyorogva zaftos előadásba fog az énekesnő magasságáról és lábairól, hamiskásan rám hunyorít, elpirul, és új történetbe fog arról, hogy hogyan udvarolt egy helybéli leányzónak, szemléletesen lefesti tengerparti szeretkezéseiket fegyverropogás közepette. A lány három évvel volt idősebb nála, ami abban az időben merész és romantikus választásnak tetszett. Később feleségül ment hozzá; ma már nem mozdul ki otthonról. Michel feltolja a talicskát a kocsifelhajtón; odaint nekünk. René időszerűbb témára vált: a növényekre és az olajfák gondozására. A növények, de mindenekelőtt az olajfák metszése ugyanúgy föllelkesíti, mint a régi szép idők emlékei. Ahogy hallgatom és nézem, átható tekintetű kék szeme egy gazdag élet öröméről árulkodik. – A nők a gyengéi, igaz, René? – ugratom.

137

– Ó, igen, nem mondhatom, hogy nem volt szerencsém – mormogja, és sörét kortyolva a távolba mered. – De a felét sem tudja. AMIKOR MICHEL ELKÉSZÜL, elindulunk a szüret előtti első „zarándokutunkra”. Ma délelőtt a szárazföld belseje felé kanyargunk az árnyas szerpentineken, mögöttünk a tüneményes parti látkép: öblök, az acélkék eget felszántó magányos helikopter, a tenger üvegfelszínéről parányi zászlókként integető vitorlások sűrűje. Magasabbra, hűvös, eldugottabb tájékra kapaszkodunk fel, mezőgazdasági vidékre, melyen a kevés teherautót és morgó, sáros traktort leszámítva alig van forgalom. Az olajfák és a ciprusok kivételével a fák élénksárga és rubinvörös lombruhát öltöttek. Feltűnő a csend. Tíz percet, ha jöttünk befelé a szárazföldön, és mintha fél évszázaddal visszahajtottuk volna az órát. Ezt az olívafarmot eldugott, kátyús ösvényen lehet megközelíteni, mely inkább traktoroknak való, nem René diesel-meghajtású Renault-jának. A kapu kopott, csálé, és csak egy rozsdás lánc és lakat lóg rajta. Mögötte hosszú, egyenes, kétfelől teraszokkal szegélyezett kocsifelhajtó vezet föl a köves meredeken, egészen a házig, mely a mienkhez hasonlóan a hegyoldal derekánál épült. A lazacszínű ház a megfakult fűzöld spalettáival régi tanyaház, amilyen már ezen a vidéken is elvétve, ha akad. A Castellane-i Elő-Alpok sziklás tömegétől délre épült háztól napos időben egy Gourdon nevű hegyi falucskára látni a völgyön át. Az épület elöregedett és repedezik. A párizsi tulajdonos, már nyolcvanas öregúr, évi egy hónapot tölt itt nyár derekán. Az év tizenegy hónapjában a ház le van zárva; Renén kívül senki nem dugja ide az orrát. Elszomorodom; eszembe jut, milyen elhanyagolt volt Appassionata is, amikor először láttuk. A háztól balra az egykori istállókból átalakított fürdőszoba áll; bár van a házban is, ez az öregúr kényelmét szolgálja, mert itt háborítatlanul megborotválkozhat, unokái nem nyitják rá az ajtót. A repedezett aljzatbetonú belső udvart zöld fürtökkel teli szőlőlugas árnyékolja. Az egész hely a gyermekkorom régi Dubonnet-tévéreklámjaira emlékeztet. Akkor még nem jártam Franciaországban, de a képek annyira külföldiek voltak, annyira a gondtalanságot és a francia idillt közvetítették, hogy megragadtak bennem. Talán ezért is vagyok itt! A farm százharminc olajfával büszkélkedhet, melyek közül harminc nőtt eredetileg ezeken a teraszokon két-háromszáz évvel ezelőtt. Törzsük ráncos és bütykös, mint az öreg elefántok bőre. A fiatalabb fákat a mostani tulajdonos ültette, alig huszonöt évvel ezelőtt, de nagyobb részük szépen terem, tanche fajtájú olajbogyót. A régiek, a vastag, meggyötört törzsűek a cailletier nevű olívát termik, azt, amilyent mi is örököltünk. René leszakít egy bogyót, és a kezembe adja. – A cailletier bő, aranyszínű olajáról és kiváló minőségéről híres. Sokat bíró fák ezek; hosszantartó aszályos időket is túlélnek. Régen az illatszergyártók is keresték, különösen Grasse-ban, mert az arany színárnyalat csodásan illett bármily illathoz. – Itt helyben ezt a fajtát nizzai olívának nevezik, mivel elsősorban ezen a partszakaszon található. A fa magasabbra nő, mint bármely más fajta, a gyümölcse mégis kisebb, mint a többié. Beljebb, a provence-i hegyekben alacso-

138

nyabb, tömzsibb fákat látni – a természet így védekezik a misztrál ellen, mely nagyobb magasságokban tombol a szárazföld belsejében. Egyik teraszról a másikra ballagunk, és figyeljük, ahogy René vizsgálgatja a liluló termést. Egyszer csak megáll, leszakít egy foltos levelet az egyik fiatal, ónszürke fáról, és homlokát ráncolva szemügyre veszi. – Paon – mondja komoran. – Paon? – ismétlem meglepetten, és forgatom a fejem, merre van a ritka madár. A szó ugyanis pávát jelent. René bólint, majd belefog a magyarázatba. A páva háziállat volt Franciaország ezen részének sok farmján. Amikor a hím büszkén feszítve rikolt és széttárja farktollait, a lenyűgöző kék-zöld tollazaton körben fekete pöttyök tűnnek elő. Az olajfák Cyclocodium Oleaginum nevű betegségét hétköznapiasan pávaszemnek mondják, mert a gombája kerek fekete foltokban ütközik ki az ezüstzöld levélzeten, mielőtt az elsárgulva lehullana a fáról. Nyújtja a levelet, és mindketten megvizsgáljuk. – Ügyeljenek rá a saját fáikon. Még mi, hozzá nem értők is látjuk, hogy a sötétbarna foltok tarkította levél színe poros sárgára változott. Aggódom a gyümölcsért, de René megnyugtat, hogy ez a betegség nem árt a termésnek. Ha azonban nem kezelik ki, a levelek lehullnak, az ágak megkopaszodnak, és egy éven belül az egész fa kopasz lesz. És a baj gyorsan terjed. Nagyon fertőző betegség. – A szüret után – idén már túl késő van, méreg kerülne a gyümölcsbe – minden egyes terasz minden egyes fáját kezelnem kell ezen a farmon. Naivság részemről, de eddig eszembe sem jutott, hogy az olajfák is megbetegedhetnek, és rémülten hallom Renétől, hogy kilenc fajta kórokozó rovar vagy gomba létezik, melyektől óvnunk kell a fáinkat. Némelyik a metszőollóról is átterjedhet egyik fáról a másikra. Ilyenkor a szerszámokat fertőtleníteni kell minden egyes fa megmetszése után. René az ábrázatomat látva felnevet, és azzal nyugtat meg, hogy ilyen eset itt nagyon ritkán fordul elő, inkább csak Algériában. A hazaúton megjegyzem, hogy milyen sok itt a hegyi falu Dél-Franciaországban. Michel mondja, hogy a legtöbb olyan helyen épült, amelyet eredetileg a fosztogató szaracénok szemeltek ki stratégiai pontnak erődjeik építéséhez. Miután a franciák kiűzték ezeket a vérszomjas betolakodókat, és visszaszerezték a földjüket, falvakat építettek a legyőzött területekre, hogy az itt lakókat megvédjék az esetleg visszatérő szaracénok vagy más jövendő hódítók ellen. A szaracénokat – mely az arabok, mórok, berberek és törökök gyűjtőneve – a történelemkönyvek egyértelműen alávaló népnek állítják be, mely semmi hasznot nem hajtott, csak fosztogatott és rabolt, az azonban tény, hogy tettek valamit az iskolázás és a hagyományok terén. A provence-iak sokat tanultak tőlük a természetes gyógymódokról, tőlük lestek el, hogyan készíthetnek a paratölgy kérgéből dugót – mihez kezdene a boripar e nélkül? –, és hogy miként csapoljanak gyantát a fenyőkből. Az is a szaracénok érdeme, hogy megtanították az ittenieket tamburán játszani – nem mintha láttam volna egyetlen napcserzett provence-it is a falu főutcáján vagy terén, a pétanque-ozók mellett csörgődobot verni.

139

A visszaúton a tenger és a szelídebb éghajlat felé, több csoportnyi embert látunk a mellékutakon és a füves réteken. A kosarak és botok ellenére nem úgy festenek, mint vidám hétvégi kirándulók; úgy tűnik, komolyabb tevékenységet űznek. – Most van a gomba szezonja – emlékeztet Michel. Valóban, emlékszem, tavaly ősszel a mi birtokunkon is találkoztam gombaszedőkkel, és javaslom Michelnek, próbáljuk meg mi is. Van Olaszországban az Apenninekben egy Piteglio nevű falu, melyben a tizenkilencedik század végén összejöttek a helybéliek, és naponta háromezer font gombát szedtek. Mi nem vagyunk ilyen ambiciózusak, és a hegyünk sem ennyire termékeny, de egy október végi enyhe, napos vasárnap délelőtt elindulunk gombászni. A tüskebokrok és a nyirkos aljnövényzet miatt gumicsizmában vágunk neki a hegyoldalnak, melyen a napsugár kévéi éles fény derékszögeket hasítanak ki a fenséges fák koronájából. Hamarosan ráébredek, hogy az erdőjárás kellemes módja az étvágy gerjesztésének. Lábunk alatt ropog a sok fenyőtű a süppedékeny talajon; előbb csak hallom, aztán már látom is a harkályt. Nedves fenyőillattal szívjuk tele a tüdőnket, miközben hajladozunk és keresgélünk. Mögöttünk kövér tobozok perdülnek meg és görögnek odébb. Körös-körül gomba és megint gomba, nem is rejtőzködnek, puhák és csúszósak, amint felütik a fejüket a nyirkos földből a fenyőtűk között. Vigyáznom kell, nehogy eltapossam őket vagy a hatalmas barna csigákat, melyek megbújnak az ágak és a korhadó levelek alatt. Zsíros fekete föld kerül a körmöm alá, amikor megkapargatom a kalapok tetejét – szívesen érezném ujjaimon a selymes gombalemezeket is, de óvatos vagyok: nem értek hozzá, melyik gomba ehető, és melyik mérgező, és Michel sem sokkal gyakorlottabb nálam. Ennek ellenére vidáman trappolunk az erdőben, és lelkesen gyűjtjük a gombát vesszőkosarunkba. A házhoz visszaérve hosszú kerti asztalunknál gondosan kupacokba válogatjuk őket alakjuk, méretük, vélelmezett fajtájuk szerint. Jó sok gombát szedtünk; félek, hogy végül pocsékba megy. – Ha ehetők, akkor nem – mondja Michel –, felforraljuk őket ecetes vízben, és eltesszük télire előételnek. Óvatosan tálcára helyezünk mindegyik kupacból egy példányt, és lesietünk a faluba. Szokásos patikánk zárva van vasárnap, ezért egy másikba megyünk, melynek sovány, hajlott hátú, zsíros hajú tulajdonosa lekicsinylőn méregeti szerzeményünket. – Egyiket sem kockáztatnám meg – hangzik az ítélete. Csalódottan hallgatunk. – Biztos, hogy egy sem jó? Két ujja közé csippentve, akár vénlány a teáscsészét, földes tönkjüknél fogva egyesével fölemeli a gombákat. Körbeforgatva megszemléli őket, majd ajkát biggyesztve közli: – Rossz, rossz – ejti vissza egyesével a szegény gombákat, mint valami undorító ürüléket, a tálcára. – Egyék meg őket, ha akarják, de én nem tenném. Michel felvesz egy halványan pettyezett gombát, és odamutatja. – Azt hittem, ez talán tejelőgomba. – Lehet, hogy igen, de lehet, hogy nem.

140

Michel forgatja a gombát, mintha így akarná jobb belátásra bírni a patikust. A húsos kalap redőzött alja alatt a lemezek határozottan vörösesek. Kettétöri a tönkjét: belül is vörös. – Lehet, hogy valamilyen tejelőgomba – ismeri el a sótlan patikus lelkesedés nélkül. – Ezzel talán megpróbálkozhatnak, de a többit nem ajánlom. Azok mérges gombák. De még ez is kukacos lehet. – Azzal visszavonul, eltökélve, hogy nem dugja ki még egyszer a fejét az odújából. – Merci, monsieur - kiáltjuk utána összekacsintva. Hazamegyünk válogatott mérgeket tartalmazó tálcánkkal őszi asztalunk hét kupacához. – Szerintem kicsit lenézett bennünket, de azért jobb, ha nem kockáztatunk. – Drága Michel türelmesen belesöpri egész délelőtti munkánk eredményét a szemetesvödörbe. Egy vödörnyi rothadó, mérges gomba és nyolc ehető tejelőgomba: nem vennénk fel a versenyt Piteglio faluval, de nekünk több mint elég egy fölséges ebédhez. A legkevésbé sem csüggedten lakmározunk a szeletekre vágott, olívaolajon fokhagymával, sóval, borssal és kerti fűszernövényekkel párolt, reszelt parmezánnal tálalt gombából, amelyet kitűnő vörösborral öblítünk le az őszi napfényes teraszon. Saját patikusunktól később megtudjuk, hogy az ebédre elfogyasztott gomba a rizike nevet viseli. – Fenyő alatt nő; kitűnő az íze. Megerősítjük, hogy így van; és valóban a fenyvesünk tetején szedtük. – Tudják, az oroszok sóban pácolva tartósítják. – A patikus a képes gombatáblázatra mutat, melyet a hozzánk hasonló tudatlanok miatt tart, és felismerünk rajta legalább egy olyan fajt, mely a szemetesünkben végezte: szegfűgomba a neve. Boldog vagyok, hogy terem a birtokunkon. Mivel még gombász hangulatban megyünk hazafelé, megállunk a piacon, és veszünk fél kiló csiperkét a rizottóhoz. Tökéletes az esténk egy nyugodt, eseménytelen és túl rövid nap végén, pedig még az órát is visszahajtottuk. Nyugszik a nap, kezd hűvösödni az idő. A hegyeken kigyúlnak a fények. Az alkonyt belengi az égő fa füstjének megnyugtató illata. Michel a tüzet szítja, miközben én egy terasszal lejjebb ruhátlanul beleereszkedem a medencébe. Sáfrányszínű fügelevél hull alá a fáról, és szegődik mellém társul. A hideg a csontomig hatol, láb- és kézujjaim máris zsibbadnak. Elszántan csapkodok és mozgok, gyorsan úszom, testem kezdi megszokni a jeges vizet. Oda-vissza keringek a medencében, nem merek lassítani, nehogy teljesen elzsibbadjak. Aztán ugráló szívvel, reszketve kimászom, és indián csatakiáltásokat hallatva körbeszökdécselem a kertet. A kutyák megugatnak, és Michel is kifut a zajra. Jókedvűen fölnevetek. – Biztosan a gombában volt valami, amitől hallucináltam – kiáltja oda Michel, és megy fontosabb dolgára. ESIK, MINTHA DÉZSÁBÓL ÖNTENÉK. Ijesztő, ahogy a trópusi esők intenzitásával zuhog, és egyre zuhog. Napok óta egybemosódik tenger és sötéten hunyorgó égbolt. A napok komorak. Tányérnyi esőcseppek csobbannak a meden-

141

ce vizébe, mely azzal fenyeget, hogy a peremen átlépve, mint valami Niagara, zúdul alá a teraszokon. Szobafogságra vagyunk kárhoztatva, könyveink és terveink közé; evésre és borra, egymásra. Ismét a forgatókönyvemen dolgozom, Michel észrevételeit figyelembe véve átírom, de van, hogy nehezen megy a munka, és önbizalmamat vesztve nyugtalan órákat töltök a párás ablak előtt, a völgyet is elrejtő felhőket bámulva. Elfogyott a pénzünk. Igyekeznem kell, ha a szerződésben vállalni akarjuk a jövő nyári forgatást. Az eső ver és zubog, szakadatlanul ömlik alá az ereszcsatornán. Egy villám kicsapja a biztosítékot. Átrohanunk a garázsba és visszanyomjuk, de hamarosan ismét kimegy. Gyertyafényben élünk. Mennydörgés morajlik; a kutyák rémülten nyüszítenek. Behozzuk őket a tűz mellé, hogy megnyugodjanak és száradjanak. A szobákat ázott kutyaszőr szaga tölti be. A cserepes föld örül az esőnek. A növények mohón szívják föl a vizet, de mi már kevésbé vagyunk hálásak, mert repedésekre és résekre derül fény, melyekről eddig nem is tudtunk. A szárnyas ajtók alatt beszivárog az esővíz, és pocsolyákat képez a padlócsempén. Sietek törülközőkért a fürdőszobába, miközben esőcseppek dobolnak, szaladnak, csobognak mindenütt – vízi zene kakofóniája. Oda-vissza járok a fürdőszoba és a nappali között, tálakkal és műanyag vödrökkel felfegyverkezve a betolakodó elleni harchoz. Szerencsére Di Fazio műve ellenállónak tűnik; minden percben rágondolok, hogy az egész a nyakunkba szakadhat, de ez régi ház, melyet még időtálló anyagokból építettek. Ereszthet, recseghet-ropoghat, nyöghet is, mint az öregemberek álmukban, de összedőlni soha nem fog. Végre eláll az eső. Az ég azonnal kitisztul, visszanyeri keményítőkék színét, és olyan csábosán mosolyog, mintha soha nem is nyíltak volna ki a csatornái. A nap fényesen süt, kimelegszik az idő, és a kedvem is mindjárt jobb lesz. Az olívához értő bölcsek azt tartják, hogy a szőlőhöz hasonlóan a szeptemberi nap határozza meg a gyümölcs minőségét, de van eltérés is a szőlőtől: az októberi és kora novemberi eső létfontosságú ahhoz, hogy a szem megnőjön. Az északi félteke legtöbb terményével ellentétben az olajbogyót nem ősszel takarítják be. Adnak még neki jó másfél-két hónapnyi időt, és a szépen kitelt, ásványi anyagokban és vitaminokban gazdag húsú bogyó több és jobb minőségű olajat ad. Idén azonban a természet vízáldása bőségesebb volt a kelleténél. Bejárjuk a teraszokat, számba vesszük a kárt és az elképesztő növekedést, mely egyetlen hét alatt történt. Elbűvöl a vegetáció bujasága, úgy keresem az esőmosta föld különböző illatait és hangjait, ahogy szarvasgomba kiszimatolására betanított kutyák keresik a gombát. A narancsfák szikkadt múmiák voltak, amikor a birtokot vettük, aztán a szemünk láttára tért vissza beléjük az élet a nyári hónapokban, most azonban a megerősödött, öt láb magas fák harsányzöld, élettől duzzadó hajtásokat hoztak. És ami még csodásabb: apró zöld gömbök – parányi narancsok csüngnek róluk. Ekkora újjászületés alig lehetséges. Behunyom a szemem. Mint a kemény napokra készülődő mókus, elraktározom magamban a tényt, bogy az újjászületés

142

az élet tápláló forrása – valamely vészjósló, ismeretlen árny int, hogy ezt jól jegyezzem meg magamnak. A narancsfáktól néhány lábnyira balra, az ősi olajfák gyökerét körbevevő bóbitás fűben apró zöld és lila golyók halmaira figyelek föl. Fölveszek egyet: éretlen olívabogyó, melyet az eső vert le a fáról. Kiáltok Michelnek, aki fekve fényképez néhány virághagymát: törpenárciszok ütötték fel a fejüket az éjjel. – Körül kellene vennünk hálóval a fákat, mielőtt az egész termés lepereg – javasolja. Megpróbálom elérni Renét, de nincs otthon. A felesége megígéri, hogy átadja az üzenetet, ám René nem hív vissza, sem aznap, sem másnap. Újra körbejárjuk a fákat a szivacsosra ázott talajon, és mindketten úgy látjuk, hogy a földön több a bogyó, mint a fán. Tapasztalatlanságunkban nem tudjuk, hogy az eső vert-e le ennyit, vagy a René említette kilenc kórokozó valamelyike támadta-e meg a bogyókat, esetleg egyszerűen túl hamar értek volna be – annyit mindenesetre tudunk, hogy a fákat körbe kell vennünk hálóval. Úgy érzem, magunk is elboldogulunk, és mondom Michelnek, hogy a Gazdaszövetkezet majd útba igazít. Michel utánam integet, amikor a napról napra életveszélyesebb Reanult-mban elhajtok, hogy hálót vegyek, míg ő befejezi a forgatókönyvem olvasását. Természetesen nem olyan egyszerű dolog hálót venni, mint ahogy képzeltem. A szövetkezetben hívják a főkertészt, egy pirospozsgás, szemüveges fiatalembert, hogy kiszolgáljon engem, az idetartozót játszó külföldit. Egyértelmű azonban, hogy az ehhez az állatfajhoz való türelme rég elfogyott. – Oui? – Védőhálót szeretnék venni az olajfáinkhoz. – Milyen színben? Szín! Ár, minőség, akár még méretek – ilyesmire halványan fel voltam készülve, de a színre nem. A franciák polgári rögeszméje, hogy a ház és a kert minden darabjának össze kell illenie, talán csak nem terjed ki az olajfák védőhálójáig? – Számít a szín? – kérdem ügyefogyottan, tudva, hogy a kérdésem csak megerősíti már kész véleményét, hogy egy városi tökfejre pocsékolja a drága idejét. Teátrálisan felsóhajt, és megindul. Habozom, de maradok, míg hátrapördülve rám nem szól, hogy kövessem, amit engedelmesen meg is teszek. Hatalmas tekercs élénkvörös háló előtt állunk meg; vashengerre van csévélve, melynek rozsdásodó tekerője mintha egy tizenkilencedik századi ruhafacsaróról származna. – Piros – mondja. Kénytelen vagyok egyetérteni. – Ilyet kér? – Igen, talán. – Igyekszem megfelelni az elvárásainak. – Két frank húsz – mondja még, mintha a hozzám hasonló ostoba emberek számára az ár volna a döntő tényező. Az ár meglepően alacsony, átszámítva huszonkét penny. – Métere? – Úgy érzem, biztosra kell mennem. – Méterszer hat, hosszában.

143

Kezd beindulni az üzlet. Jól hangzik, mondom. Az eladó csalódottnak látszik, kissé türelmetlennek is, de ujjaival meghúzogatja a háló szélét, míg az bomlani nem kezd. – Tessék, nézze! Azt gondoltam, azért húzogatja a hálót, hogy megmutassa, milyen könnyű vágni, de tévedtem. – Látja, ha a zöldből kért volna… – Á ,a zöldből? – Két frank kilencven. Hatalmas hangár végében, hullámpala tetővel védve áll a zöld háló, hasonlóképp feltekercselve, hosszabb ugyan, de amúgy egyformának látom a pirossal. A kereskedő odalép, leteker néhány lábnyit és azt is meghúzogatja. Semmi nem történik. – Erős – bólintok, ahogy a bölcsek, akik tudják, mit beszélnek. Keményebb és rugalmasabb is. Nem fog elszakadni, ha valaki – például én – véletlenül átgyalogol rajta. Értem, és a kereskedő is elégedett velem, legalábbis úgy gondolom abból, hogy többméternyit teker le, készen arra, hogy elvágja. – Hány métert szabad? Igyekszem kedvesen mosolyogni. – Hát nem is tudom. A háló a földre zuhan. Egy másik kertész kiált valahonnan távolabbról: – Frédéric! – Jövök! Érzem, hogy fogy az időm. Hadarni kezdek. – Hatvannégy fánk van, tehát körülbelül… – Mekkorák az ágak, mennyire nyúlnak ki? Milyen korúak a fák? Déli lejtőn állnak? Megmérte a gyökérrész körfogatát? Milyen fajtájúak a fák? Minden kérdésre csak a fejemet rázom. Szegény Frédéric kezd igazán kétségbe esni, én meg nem győzőm szégyellni magam, amiért ilyen meggyőzően alakítottam az amatőr olívakertész szerepét. – Van egy ötletem – mondja végül olyan szívélyességgel, amelyre egyáltalán nem számítottam. – Vegyen egy egész tekercset! Miért is ne? Lényegesen olcsóbban jön ki, és otthon lemérheti, amekkora kell, és le is vághatja. Valóban kitűnő ötletnek látszik, és mindkettőnket megment. Örömmel beleegyezem. Frédéric a bolt közepén lévő kasszához irányít, és megkérdezi, melyik a kocsim. Rámutatok a kapunál álló roncsra, és sietek fizetni. Menet közben öszszeszedek még néhány dolgot: olajat a láncfűrészhez, egész tömb olívaszappant, melynek súlya egy tégláéval vetekszik, harminc kiló kutyakekszet – majd előveszem a csekkkönyvemet. A pénztároslány beüti a vásárolt holmikat, és kimondja a végösszeget, amely kis híján ötezer frankra rúg. – Ötezer? Most tudom meg, hogy ezer méter zöld védőhálót vásároltam. De nem merek visszakozni, inkább halovány mosollyal kiállítom a csekket, mely le is nullázza a számlámat.

144

Kint Frédéric és a kollégája éppen zárják be az autómat, mely mintha szárnyakat növesztett volna. Érthető módon a tekercs nem fért be a csomagtartóba, sem hosszában a kocsi belsejébe, és más lehetőség nem lévén, a hátsó ülésre passzírozták be keresztben, de így is mindkét oldalon jó fél méternyit kilóg. – Nem lesz ez egy kicsit veszélyes? – motyogom, de Frédéric már nem figyel rám; másvalakit szolgál ki. Beindítom a motort, kékes füst száll fel, és már száguldók is, igyekezvén nem magammal vinni a két kapuoszlopot. Mire rákanyarodom a kocsifelhajtónkra, az idegeim felmondják a szolgálatot. Fél Provence röhögött rajtam vagy ordibált velem, és miközben egy türelmetlen úriember erőszakosan megelőzött egy körforgalomban, értékes hálóm elmozdította a jobb oldali visszapillantó tükrét, mire kis híján beleszorított az árokba. De a lényeg, hogy hazaértem, és hogy megvan a hálónk. Michel hangosan hahotázik, Anonymus és három itt ragadt kölyke lelkes üdvözlés közepette egymást tiporják a lábam mellett – érzik a kutyakeksz illatát – , de akárhogy rángatjuk, húzzuk-vonjuk az ezer méter hálót, az meg sem mozdul. Végre sikerül elérnünk Renét. Amikor megérkezik, egyetlen pillantást vet a hálóra, és zavart értetlenséggel megkérdi: – Miért nem a fehéret vették? MENNYIRE LEHET NEHÉZ körbekeríteni egy fa alját? Elképzelhető, hogy három férfira, rám, és jó néhány napra van szükség hozzá? Soha nem képzeltem volna, hogy mennyi hozzáértés kell ehhez. Először is bozótvágóval hat méter átmérőjű körben meg kell tisztítani mindegyik fa alját, nehogy a háló beleakadjon a növekvő aljnövényzetbe, meg azért is, hogy később könnyebb legyen öszszeszedni a lehullott olajbogyókat. Mire Michel és Quashia ezzel végzett, az első napból jószerivel semmi nem maradt. Az esti illatokba hagymáéhoz hasonló szag vegyül, ami kedvemre van; a frissen nyírt fűnek soha nem éreztem ilyen pikáns illatát. Gondolom, a különleges aljnövényzet az oka: a lekaszált vadfokhagyma, gyermekláncfű, vadon növő és névtelen provence-i füvek. Amikor elérkezik az első háló elhelyezésének jelentőségteljes pillanata, René figyelmeztet, hogy a talajt olyan szélességben le kell fednünk, ameddig az ágak kiérnek, mégpedig a lehető legtakarékosabban, minél kevesebb helyen elvágva a hálót. Legelőbb is jelöljük be a kívánt hosszúságot, megszámozva a fát és a hálót, hogy jövőre ne kelljen azon törnünk a fejünket, hogy melyik darab hová kerül. Mindeközben hogyan lehet a kíváncsi kutyakölyköket lebeszélni arról, hogy a hálóra vagy a lábunkra akarják letenni a feneküket, amikor csak letekerünk vagy megigazítunk egy darabot? Mennyi hálót képes elrágni és tönkretenni három kiskutya, amikor az ember öt percig nem néz rájuk? A férfiak a kutyafelügyelet nemes feladatát osztják rám. René fehér hálója keményebb és rugalmasabb, de nem feltétlenül tartósabb. És nem illik annyira szervesen a természet színeihez. Nekem jobban tetszik a zöld háló, és ki is tartok emellett – de csak addig, amíg a nap sugarai át nem döfik az alacsonyan, telt szoknyaként csüngő ágakat, és a háló a levelek ezüstös fonákjával együtt csillogni nem kezd, és az egész olyan nem lesz, mint egy platinazuhatag. Akár zöld, akár fehér, a természet csodát művel.

145

A harmadik napon alkonyat tájt a hálók a helyükön vannak; gondos szimmetriában, nehogy egyetlen kóbor olajbogyó is kiszökhessen. Nagy kövekkel és botokkal fogatjuk le a stratégiailag fontos pontokat, gyakorlatilag kis bölcsőket kialakítva, hogy a gyümölcs erős szélben és nagy esőben se gurulhasson el. Elhelyezek még egy utolsó követ a háló szélén, és egészséges, jókedvű fáradtsággal egyenesedem föl. A férfiak az eggyel lejjebbi teraszon dolgoznak, az utolsó métereket tekerik le a hálóból, kiabálnak, vitatkoznak. René, Quashia és Michel alakja a hálóval együtt az estéli aranyfényben fürdik: az erre az éghajlatra jellemző késő őszi lágy, mézszínű napsütésben. A férfiak és a több méter háló a falusi lakodalmakra való készülődést idézi eszembe, fátylakkal, menyasszonyi ruhával és helyi ételekkel. Ünnep ez is, hisz mindezt, a szüretet és az olajsajtolást hatalmas mulatság zárja le, utcabált rendeznek a falvakban, mintegy mediterrán hálaadást a provence-i fák királyának, más néven a halhatatlan fának a dicsőségére. Mostani munkánkkal múltbéli utakat járunk – évezredek óta művelik így a földet. Az olajfa nemes fa: a Biblia szerint túlélte a nagy vízözönt és Noé bárkáját; a galamb olajfa ágát vitte csőrében, mint a béke jelképét, jelezve, hogy az özönvíznek vége. Nincs még egy mesterember, aki több száz éves eszközökkel dolgozna. Az olívakultúra művelői szerint minél öregebb a szerszám, annál jobb. Méltóság és alázatosság kívántatik ehhez a munkához, ahogy az ember meghajlik a természet ereje, hatalma, olykor kegyetlensége, de gyakran a nagyvonalúsága előtt. A gyümölcsöt oktalanság tékozolni. Ma reggel olvastam valahol, a dolgozószobám asztalán heverő egyik francia nyelvű Gyakorlati kertművelésben az olajbogyó termelés kezdeteinek újabb változatát: az olajligetek művelése és a gyümölcs sajtolása Iránban, az Ótestamentum helyszínén kezdődött jóval azelőtt, hogy a görögök akár csak gondolhattak volna rá. Az irániak vitték az olajfát Görögországba. Franciaországba azonban a föníciaiak, a Szíriával határos, Palesztinától észak-nyugatra fekvő keskeny partszakasz lakói hozták az első olajfákat időszámításunk előtt nyolcszáz évvel, mintegy háromszáz évvel azelőtt, hogy a görögök ideértek. Vagy mégis a görögök hozták volna, ahogy a legtöbben vélik? Tény, hogy az olajfák története annyira beleveszett a távoli múltba, hogy senki nem esküdhet meg a pontos eredetre. Egyedül az a biztos, hogy ma itt vagyunk mi négyen, arabok és európaiak, és tesszük, ami a Korán és a Biblia szerint egyaránt dicső tett: szedjük és sajtoljuk a gyümölcsöt, mely olyan régi, mint maga az élet.

146

Tizedik fejezet AZ OLÍVA SAJTOLÁSA Végre, nagy sokára elérkezett a pillanat: rövidesen megkezdjük legelső szüretünket. Bonyolult időszak: a gyümölcsöt a megfelelő pillanatban és a megfelelő módon kell szedni. A bogyóból nem lesz kitűnő minőségű olaj, ha éretlenül szedik le; ha azonban túl sokáig hagyják a fán, ha túlérik és ráncos lesz, akkor oxidálódni kezd, és az olajnak keserű, kellemetlen íze lesz. Idén, első olajbogyó termelő évünkben rekordtermésünk van. Egy része kárba vész, ha két napon belül nem érünk vele a sajtolóba. René szerint elkel a segítség, különösen, hogy nincs tapasztalatunk. Elfogadjuk a tanácsát, és másnap reggel – az első alkalom, hogy valóban azon a napon jön, amelyre ígérkezett – elég vegyes összeállítású szüretelőcsapattal állít be. Egyesével bemutatja a négy férfit és az egy nőt, mire azok előrelépve megmondják a nevüket és a foglalkozásukat. Olyasfajta tisztelettel viseltetnek irántunk, amely kijár itt a nagy birtokok tulajdonosainak. Kissé esetlennek érezzük magunkat; még nem találkoztunk itt ilyesfajta osztálykorlátokkal. Jobban örülnénk a lazább kapcsolatnak, ezért vízzel kínálom őket; meleg is van, meg oldani akarom a hangulatot. – Hoztunk magunkkal, mindenünk van – hárítják el udvariasan a kínálást, és visszavonulnak; nekiállnak kipakolni a legalsó terasz mellett parkoló autóikat. Gyönyörű, madárfüttyös a reggel, nagyon meleg ahhoz, hogy november vége van. Magukra hagyjuk a szüretelőket, és nekilátunk a magunk dolgának: a birtok tetején álló fákat kezdjük szedni, és majd később lenézünk, hogy ők hogy haladnak. Gyanítom, hogy René szándékosan osztott bennünket kétfelé, hogy ha mi, ügyetlen városiak megsértenénk a gyümölcsöt, az ne keveredjen az értő kezek által szedett bogyóval, nehogy a sav egyensúlya felboruljon a préselésnél. Engem legjobban az első olajunk íze izgat. Több mint ötven különböző fajtájú olaj létezik, magam is sokfélét kipróbáltam, kóstoltam és használtam főzésre. Volt köztük szűz és extra szűz olaj, volt néhány üveg gyengébb minőség vagy többféle olajbogyó keveréke. Hamarosan meglátjuk, hogy a mi cailletier olívánkból hideg sajtolással milyen olajat nyerünk. Lehet, hogy nem is tudtam róla, de vásároltam már erről a hegyes-sziklás dél-francia vidékről származó olajat, de még ha így történt is, a bogyókat biztosan nem épp erről a hegyoldalról szedték. Árnyalatnyi földrajzi különbség csupán, de nekünk egy egész világ. Eltölt a várakozás izgalma: vajon terem-e olyan gyümölcs a farmunk szerény teraszain, melyből első osztályú olaj sajtolható? Hamarosan elválik; addig is kemény munka vár ránk. A szedés hátszaggató, időigényes munka, és nincs könnyebbség: René nem engedi, hogy fagereblyét használjunk. Nem, minden egyes szem bogyót kézzel kell leszedni a fáról, létráról nyújtózva vagy az ágak közül, egyesével, mert ráadásul nem is csomókban nőnek. – De azt olvastam, hogy a fagereblye jó. Sok jó hírű birtokon használják – próbálkozom. René ellentmondást nem tűrve rázza a fejét.

147

– Nem. Bárki bármit mond, a gereblye károsíthatja a gyümölcsöt. Ahol kéthárom szem nő egymás mellett, szinte csomóban, a gereblye egyet biztosan felsért. Mi felmászunk a fákra. Maga, Carol, viheti a létrát. Elszántan küzdök tehát az arcomba csapódó ágakkal, félig a levegőben lógva, és kapaszkodom az életemért. Ráadásul, ha sikerül elérnem néhány szem olajbogyót, arra is ügyelnem kell, hogy ne nyomjam őket össze, és ne is tartsam sokáig ragadós tenyeremben, ahol megmelegednének. A fák alját körbekerítő fehér és zöld hálóra is vigyázni kell, nehogy kiszakadjon. Ha pedig a létra lába akadna bele, én létrástul felborulok, és két óra munka gyümölcse szétszóródik a földön. Most kezdek először komolyan gondolkozni azon, hogy miért nem inkább egy szőlőt vásároltunk: annak a művelése és szüretelése legalább a földön történik. ELSŐ LÁTOGATÁSUNK A SAJTOLÓBAN. Ismét René autóján kaptatunk fel a hegyekbe, hogy két, egymástól húszpercnyire lévő présházat megnézzünk. René szeretné, ha mi választanánk ki, melyik sajtolóba vigyük a termést. Először annál állunk meg, amelyiket ő javasolja; a többi, gondjaira bízott farmról ebbe a családi vállalkozásba szállítja az olajbogyót. René a mieinkkel együtt hétszázhúsz fát gondoz, így nem meglepő, ha kedves ismerős a présházban. Amikor megérkezünk, először a sajtoló fölötti családi boltba kalauzol bennünket – ez a turistáké. René összeölelkezik és puszilkodik a tulajdonosokkal, minket pedig mint a tengerre néző hegyi villafarm tulajdonosait mutat be. Miközben körbülnézünk a boltban – provence-i szalvéták, különböző gyümölcsízek, szappanok és tárgyak, például olajfából faragott só- és borsszóró, megfigyeljük, hogy egyfolytában áramlanak a férfiak gyerekekkel vagy a kamaszok már egyedül; hozzák a családi szüret első szedését. Szennyeskosárhoz hasonló, nagy fonott kosarakban szállítják a termést, olyasmiben, amit régen szamarak vagy igáslovak oldalára erősítettek. Vannak, akik műanyag rekeszekben, megint mások régi szeneszsákokra emlékeztető zsákokban szállítják a bogyókat, bár ez utóbbi egyre ritkább az Európai Unió higiéniai előírásai miatt. A gyümölcsöt roppant nagy fémmérlegen mázsálják, utána sorban a földre állítják egy csúsztató mellé, melyen legurul majd a sajtolóba. Mázsálás közben egy alkalmazott lila papírszeleteket tölt ki és ad át a farmereknek: ez az elismervény arról, hogy a sajtoló pontosan mennyi gyümölcsöt vett át. Később, a sajtolás után a kipréselt olaj mennyisége is rákerül ugyanerre az elismervényre. Az olaj mérése izgalmas, ám első pillantásra nehezen követhető módon történik, a régi időket idézve, amikor a farmerektől még motte-nak nevezett mérték szerint vették át a bogyót. A motte szó szerint halmot jelent. Egy mesure, egy mérték tizenkét és fél kilóval egyezik meg, magyarázza, az átvevő alkalmazott – a két személy egyike, akik nem családtagok. – Miért éppen tizenkét és fél kiló? – kérdem naivan. Nehéz lehet számolni vele. René ekkor megmagyarázza, hogy a régi edényekbe pontosan tizenkét és fél kiló olajbogyó fért (megállom, és nem kérdezem meg, miért). Az edény szá-

148

ján mérőrúd feküdt keresztben. Ha az olíva fölért a mérőrúdig, pontosan tizenkét és fél kiló volt az edényben. Húsz ilyen edény ért egy „halmot”. – Ertem. – Eddig baj nélkül követtem a magyarázatot. A folytatás azonban kissé homályos, különösen a magamfajta nehéz felfogású egyén számára, aki magában azzal van elfoglalva, hogy összeszorozzon húszat tizenkettő és féllel! Mindeddig azt hittem, hogy meghatározott kiló olajbogyóból ugyanannyi liter olajat nyernek. Amikor ezt ki is mondom, Michel egyetértően bólint, de René és a többiek komolyan csóválják a fejüket. – Nem így van – mondják. – Az olajat a súlya szerint mérik és fizetik. Egy liter olaj, tudjuk meg, kilencszáz gramm, kilencven dekagramm. Ha a gyümölcs érett és egészségesen telt, tehát olajban gazdag, vélhetőleg egy mértéknyi (tizenkét és fél kiló) 2,7 kiló olajat ad, ez kilencszázzal osztva körülbelül három liternek felel meg. Más szóval bonyolult számítások után ideális esetben három liter olaj lesz tizenkét és fél kiló bogyóból, vagy pedig hatvan liter olaj minden „halomból”. Hű! Teljesen kimerültem, forog a fejem, pedig még fél kilenc sincs. Már épp azon vagyok, hogy megkérdezzem, miért számolnak ilyen elképesztő bonyolultsággal, amikor Michel elkapja az ingujjamat: – Ha már itt vagyunk, chérie, ne vegyünk egy kis tapenade-ot? – Bármit, ami levezeti ezt az agytornát. René most lekísér minket a sajtoló szintjére; kimegyünk az üzletből a kövezett utcára, onnan balra, egy másik ajtón le egy sor szűk, rozoga falépcsőn. Mintha visszafele haladnánk az időben, s hozzá a hőmérséklet is csökken; a sajtoló szintjén sarkvidéki az éghajlat, a lélegzetünk is meglátszik. Valóban visszamentünk az időben. A sajtolóban minden érzékszervünket eltompítja a számtalan gép dübörgése és pörgése; a levegő súlyos és sűrű a friss olívapép tömény szagától. Szédülök tőle meg a pohár erős vörösbortól, melyet a helyben sütött vastag kenyérrel, rajta egy szelet házi sonkával nyom a kezembe egy legfeljebb tizennégy éves, sápadt arcú lányka – a sarkában a nagyjából kilencéves kisöccse. A gyerekek feladatuk végeztével udvariasan hátrahúzódnak, és őrt állnak a „hazai” alatt roskadozó asztalnál. Némán, karjuk a combjukhoz szorítva, mint apró termetű katonák várják az olajfagazdák következő éhes csapatát. René a zajjal küzdve igyekszik elmagyarázni a gépek működését, de engem jobban érdekelnek a gyerekek. Árvaformát mutatnak komoly arcukkal és sötét, átható tekintetű szemükkel, mellyel zord időket is láttak. Alig hiszem, hogy a farmunk félúton van e világ és a „svindlis” Cannes feltűnő eleganciája között. Elviselhetetlen a zaj. Egy szót sem értek, csak látom, hogy René ajka mozog. Fogalmam sincs, mit magyaráz. A présmesterhez fordulok, de ő nem szól; a munkájával foglalkozik. Ő is és a segédje is meleg sálat és dzsekit visel, jóllehet egyfolytában mozognak, olívapépes tálcákat és frissen sajtolt olajjal teli hatalmas üvegeket cipelnek. A gépek őrölnek, zörögnek, olajat köpnek, vagy száraz pépet préselnek ki magukból. Kis üvegablak mögött, mely nem nagyobb egy hordozható televízió képernyőjénél, száraz olívahulladékkal táplált tűz zümmög. Úgy tűnik, mindegyik gép a következőt eteti – össze vannak kapcsolva, mint valami hatalmas Rube Goldberg-találmány. A présmester egy intéssel egy

149

csöndesebb sarokba hív bennünket, és elmondja, hogy most négy és fél kiló olajbogyó ad ki egy liter szűz olajat; a korai szüretelésű gyümölcs nem eléggé érett. Ami majd karácsony után jön, az jobban kitelik, és megérik, az majd az optimális eredményt hozza. Lekalauzolnak bennünket a pincébe, ahol a megcímkézett, már leülepedett olajtól aranyszínben izzó üvegek várják, hogy a tulajdonosaik elszállítsák őket saját hűvös, sötét pincéjükbe. Látom, ez a sajtoló ügyel arra, hogy ne keverje egyik gazda olaját a másikéval, amennyiben a bogyó külön birtokról származik, mint ahogy a mienk is. Örömmel figyelem, ahogy a melléktermékeket felhasználják. A harmadik vagy akár még a negyedik préselésből visszamaradt masszából szappant készítenek, a szárított péppel pedig a vízmelegítésre és központi fűtőrendszerhez szolgáló tüzet táplálják. Ökológiai szempontból az olajbogyó száz százalékos felhasználtságú; semennyi szemét nem keletkezik belőle. A gyümölcsből az utolsó csepp olajat is kipréselik, és csak a tapenade készítésénél, az utolsó szakaszban szedik ki és dobják el a csonthéjas magot. Mielőtt indulnánk a másik, a régebbi sajtolóhoz, mindenki mindenkivel lelkesen kezet ráz. – Legközelebb Christophe is itt lesz – nyugtatnak meg bennünket. Christophe a tulajdonos; most vadászik. Puszilkodások, hátba veregetések történnek, a mielőbbi viszontlátásra tett ígéretek hangzanak el. Az itteniek élvezik, hogy külföldiek is érdeklődnek a legnagyobb tiszteletre méltó mesterség iránt. – Sok amerikai is ellátogat hozzánk – mondják. Hüvelykujjukat mutatóujjukhoz dörzsölve, komoly bólintásokkal mutatják, hogy mennyi pénzt hagynak itt az amerikaiak csecsebecsékért, szuvenírekért és az olajfákról és a provence-i életről szóló vaskos könyvekért. – És az angolok? – kérdezem reménykedve. A család egy emberként rázza a fejét. Úgy tűnik, érzékeny, fájó pontra tapintottam. – Mais non – válaszolja madame cinkosan –, az angolokat az égvilágon semmi nem érdekli! A MÁSIK PRÉSHÁZ MERŐBEN MÁS. A semmi közepén, egy kietlen mellékút végi mezőn áll már 1706 óta. Olyan benyomást kelt, mintha eredetileg parasztfarmnak épült volna, melynek csűrét már korán átalakították présházzá, és azóta hozzá sem nyúltak. Az épület málladozó külső falát rózsaszínre festették, ez kedvelt szín errefelé egyes helyeken, de ami szerintem inkább Suffolkhoz illenék. Az első benyomásom: a környező tájat és a hegyvidéki hátteret leszámítva semmi vendégmarasztaló nincs ezen a helyen. Ahogy belépünk az ajtón, már benn is vagyunk a préselőben, egy barlangszerű, naptalan és komor üregben, melyben jó, ha öt fok van. Itt nincs üzlet, nincs semmiféle turistalátványosság, ami voltaképpen kedvemre van. Itt is, mint az elébb, orrba vág bennünket a zúzott olajbogyó sűrű, szinte tapintható szaga – de itt senki nem nyom a kezünkbe sonkás kenyeret és vörösbort, hogy eltompítsa az érzékeinket. Itt nincs semmiféle körítés: a hely egyetlen funkciója, hogy extra szűz olajat sajtoljon.

150

Az őrlőkereket és a padlót nagydarab, egyenetlen kövek alkotják, melyeket azonban simára koptatott a több száz éves használat. A súlyos kövek is fokozzák az erős télies hatást; látom, ahogy kifújt lélegzetem felszáll, akár a füst. Két farmer tárgyal a sajtoló tulajdonosnőjével vagy a tulajdonos feleségével, aki a számlákkal van elfoglalva. René egyszer járt csak itt, és nem tudja, ki az illető hölgy. Mindhárman idegenek vagyunk, ami szintén kedvemre van, mert megmarad a felfedezés öröme. René a gyümölcsöt zúzó őrlőkerékre mutat. Olyan lenyűgöző, őskőkorinak látszó darab, hogy megborzongok még a gondolatára is, hogy valamely testrészem közéje szorulhatna. Látszatra mintha sötét tufadaraboktól lenne foltos, ám közelebbről megnézve természetesen olívapép ragadt rá. Tovább megyünk egy másik, leírhatatlan szerkentyűhöz, melynek alján hajszálvékony csíkban olaj csordogál egy olajfából készült szemétlapátszerű tartályba. Az olaj mintegy diszkréten, visszafogottan mutatja meg magát: itt nyoma sincs a másik helyre jellemző köpködésnek és fröcskölésnek, sem a fülhasogató zajnak, de az is igaz, hogy a gépek mára már leálltak, noha alig múlt fél tizenegy. René magyarázatából és abból, hogy megmutat ezt-azt, megtudjuk, hogy ez a rendszer kevesebb olajat sajtol több alapanyagból. Még a legérettebb és legteltebb bogyókból is hat kiló szükséges egy liter olaj előállításához. René behunyt szemmel gyors fejszámolást végez: a másik sajtolóban Appassionata hozama – az időjárástól és a szürettől függően – évi kétszázötven liter körül lehet, itt pedig nem egészen kétszáz. – Igen, de ez mind hidegen sajtolt extra szűz olaj. – A másik is – nyugtat meg. – Egyébként meg kétszáz liter is több, mint elég nekünk – mondom. Michel halkan emlékeztet, hogy a mi részünk nyolcvanhárom vagy nyolcvannégy liter lenne amott, itt pedig körülbelül hatvanöt. A többi Renéé. Renére pillantok, de ő csak megvonja a vállát. Az ősz haját szoros kontyba tűzött, csizmás, hosszú gyapjúszoknyás és pamutbársony inges főnöknő ránk se hederít; az ügyfeleivel van elfoglalva. Lila olajbogyós kosarakat mázsálnak és számokkal bíbelődnek: kétségtelenül a sajtolás költségeit számolgatják. Talán most először döbbenek rá, hogy üzlet ez, és nem álom. Az olajbogyó termesztés és az olajsajtolás megélhetési forrás, és ezek az emberek a fölből élnek, annak kiszámíthatatlanságával és nehézségeivel együtt, ök nem engedhetik meg maguknak az olyan romantikus ábrándokat, amilyenek az én fejemben kergetőznek. Odébb megyek, hogy nézelődjem, meg hogy egyedül legyek. A sajtoló mögött, bár egy fedél alatt vele, sziklából kivájt, ablaktalan, sötét barlangot veszek észre. Kőpolcain két-három tucat vesszőfonatú üveg olajat tárolnak; úgy tizenöthúsz literesek lehetnek. – Ezeket demizsonnak hívják. Régen a rómaiak Spanyolországban készült és onnan hajóval szállított, magas agyagkancsókban tárolták az olajat. Ezek a kancsók olyasfélék voltak, mint amilyen edényekben maguk tartják a virágokat a kertjükben. Ezek a kancsók a római elődeiknek modernebb változatai, ha egyál-

151

talán beszélhetünk modernségről ezen a helyen. – René szólalt meg mellettem, Michellel együtt utánam jöttek. Egyes széles nyakú demizsonok üresen állnak, másokat viszont teletöltöttek mélyzöld, frissen sajtolt olajjal, mely ilyen távolságból és a homályban tengervízre vagy áztatott alga levére emlékeztet. A szemeteslapátszerű tartályba súlyosan csepegő folyadék színéből ítélve ez az olaj teltebb, zamatosabb és illatosabb lehet. – Nekem ez a hely jobban tetszik – súgom Michelnek, aki nevetve válaszolja: – Mais oui, chérie. Nem az a kérdés, hogy melyik lenne jobb helyszín egy film forgatásához, hanem hogy melyik felel meg inkább az igényeinknek. – Akkor is ez tetszik jobban – makacskodom higgadtan. Kint a reggel tiszta, fényes délelőttbe fordult, olyan tiszta az idő, hogy a környező hegyvölgyek egyes bokrait és a távoli csúcsok havas sipkáit is ki tudjuk venni. Lehunyt szemmel szívom magamba a friss, fenyőgyanta illatú levegőt. A szemhéjamat melegítő nap jóleső megkönnyebbülést ad. A KOCSIHOZ VISSZAFELE MENET megtudjuk Renétől, hogy van egy olajfa Roquebrune-ben, mely esetleg érdekelhet bennünket. Jó néhány ilyen nevű falu van a környéken, de ő a Monte Carlo és Olaszország közötti hegyi úton fekvő, bűbájos Roquebrun-Cap-Martinre gondol. Michel ismeri is; többször járt már itt. Le Roquebrune nevű fantasztikus étterme, melyet Mama Marinovich családja tart fenn a kezdetektől fogva, évek óta Michel egyik kedvence. A falu sziklába vájt középkori házairól is híres. Ott, Olaszország kapujától, Mentontól néhány kilométerre áll egy olajfa, mely állítólag ezer éves. Tudja valaki, hogy ki ültette, kérdem. Ki tudhatná egyáltalán? Ezerötszáz évvel fiatalabb annál, hogysem a görögök hagyták volna örökül, és ezer évvel fiatalabb annál, hogysem a rómaiak ültethették volna, amikor a birodalmuktól északra indulva megépítették a Via Aurelia nevű nagy főútjukat Ventimigliától Aixig. A rómaiak Agrippa konzulsága alatt utakat építettek és feltérképezték Provinciát, kataszteri felméréseket és tudományos térképeket készítettek; mindezt jóval a fa születését megelőzően. Még az időszámításunk szerint 800-ban császárrá koronázott Nagy Károly is előbb élt, ahogy a szaracénok is, akik feldúlták és kifosztották a partvidéket, miközben Nagy Károly és gyermekei felosztották az országot. A rómaiak békeajándéka lett volna Provence-nak? Ezer évvel Krisztus születése után, akkortájt, amikor a fát ültették, Provence ismét Róma uralma alá került; a Római Birodalom részeként ünnepélyesen hozzá is csatolták. A száz évig a népet sanyargató szaracénokat legyőzték és kiűzték, és Provence római fennhatóság alatt ugyan, de bizonyos fokú függetlenséget, békét és nyugalmat élvezett több évszázadnyi borzalom után. Sajnos azonban nem sokáig. Egy vagy kétszáz év múlva Provence grófja a toulouse-i grófnak engedte át a provinciát, az meg tovább a barcelonai grófnak, és így ment ez tovább, míg a szövetségesek fel nem szabadították Provence-t 1944 augusztusában a németek uralma alól, és ennek a felszabadításnak a mellettünk álló René tevékeny részese volt. E nemes fa mindenesetre a világ egyik legrégebbi fájának számít.

152

A szerencse mily szeszélyéből maradhatott meg ez az egyetlen példány? Michel javasolja, hogy egy száztíz kilométeres kerülővel menjünk haza, és rójuk le tiszteletünket a fák legszentebbike előtt. Örömmel beleegyezem. René nem tart velünk; jó étvágyat kíván, és magunkra hagy bennünket. Alig egy órával később az autónk, akár valami madár, billeg és kanyarog a hegyi úton. Szédítő, fölemelő a magasság. A gyönyörű római kori romjairól híres La Turbie után a véget nem érő hajtűkanyarokban az ember lélegzete is eláll, ha lenéz a tenger szintjére, és már csak imádkozni tud, hogy a fékek nehogy felmondják a szolgálatot. Vezetés közben egy percre sem lehet félrepillantani; most Michel ül a kormánynál. Gyorsan, de gyakorlottan hajt, és én félelem nélkül kihajolok az ablakon, szél borzolja a hajamat és az arcomba csap, könny szökik a szemembe a környező látványtól, amint követem a több száz méteres sziklafal tengerig vezető vonalát. Grace monacói hercegnő valahol itt vesztette az életét, amikor sportkocsija a sziklafalnak ütközött; a hercegnő abban a pillanatban meghalt. Innen rögtön látni, hogy miért. A balesetre való emlékezés egy pillanat alatt kijózanít, visszaülök a helyemre, és a balra fölöttünk tornyosuló sziklákat bámulom. Ekkor veszem észre a falut a magasban; mintha a kőből nőtt volna ki a búzavirágkék égig. Egy Arthur Rackham által illusztrált tündérmesekönyv egyik képére hasonlít a látvány, még inkább, amikor a tornyos várat is megpillantom a szikla csúcsán. A falu elején, a régi vár barbakánjában parkolunk le, és gyalog indulunk meg a régi faluba vezető, kanyargó sikátoron. Meglepetésünkre azonban minden étterem zárva; pedig mi majd' éhen halunk. Ez nem a sziesztaidő; az évnek ebben a szakában, november 15. és december 15. között sok üzlet bezár, hogy felkészüljön az ünnepekre – karácsony és szilveszter forgalmas időszak itt az Azúrparton. De gyomrunk háborgása ellenére sem vagyunk túlzottan csalódottak; ebéd helyett meleg téli napsütéssel töltekezünk. Sok tévelygés után elérkezünk egy tökéletesen üres térre; a legfeltűnőbb az, hogy egyetlen lelket sem látni, noha a település nem kelti kísértetfalu benyomását. A kellemesen szellős tér közepén áll a kerítéssel és padokkal körbevett olajfa. Kétségtelenül koros és épen megmaradt példány, de igazából valami látványosabbra számítottam. A törzs kerülete három méter lehet, alig több mint a mi fáinké. Elmegyek a szikla széléig és kinézek a fodrozódó, csillogó vízre a St Martin-fok felé, majd ellenkező irányba is, ahol Monacót látom oda nem illő felhőkarcolóival. Michel utánam jön, és átölel. – Tüzetesebben megnéztem azt a fát. Nem hiszem, hogy ez lenne az – mondja. – Keressük tovább. Átkelünk a régi falu dombján, és lefelé kanyargunk egy lépcsősoron – minden ki van itt kövezve, be van burkolva, s ráadásul úgy ki van glancolva, hogy a legtisztább háziasszony is megirigyelhetné –, keresztülmegyünk az Ernest Vincent téren, el a megszűnt börtön mellett, s akkor megpillantunk egy útjelző táblát: ezer éves olajfa. – Nézd! – kiáltom. A térképükről helyesen tájékozódó utazók diadalmámorával indulunk meg lefelé. Az ösvény fölé fűzhöz hasonló, talán tamariszkuszfák bolyhos zöld levélruhája borul. Meredeken megyünk lefelé a minden valószínűség szerint hajdani

153

szamárösvényen, melyen ezen állatokkal szállították fel a tenger szintjén fekvő földekről az élelmet a sziklába vájt házakhoz. Milliárdnyi utazó, katona, szerelmes, farmer és napszámos nyomában járunk, hogy lerójuk tiszteletünket egy fa előtt. És íme, vagy kétszáz méterre előttünk ott áll, egy teraszos sziklafal oldalából kinőve. Az elefántszerű csodát nem kerítették körbe. Nem mutogatják – egyszerűen ott van. Létezik. A gyökerei mindenüvé elérnek, akár az indiai léggyökerű fáé. Ágak, gyökerek nyúlnak ki, mint valami polip, nyújtóznak, törik át a sziklát egyetlen merő eltökéltségben: hogy éljenek, hogy életben maradjanak. Ez az erő földet és köveket mozgat. Egymás mellett állunk Michellel, némán, félelemmel vegyes tisztelettel nézzük a teremtés e monumentális művét. Azután hátrafordulva elraktározzuk magunkban a látványt, melyet a tenger kínál: nagy rajokban seregélyek szárnyalnak az élénkkék égre. Még ilyen magasságba is idehallatszik, ahogy a víz szelíden nyaldossa a parti sziklákat és strandokat. Előrehajolva látjuk a partvonalat, és keletre, St Martin-fok felé tekintünk, ahol Yeats egyszer a szabadságát töltötte, ahol Viktória királynő visszatérő vendég volt, és ahol Le Corbusier, az építész vízbe fúlt. Meleg van, csend és nyugalom – nyugalom a szó francia értelmében: háborítatlanság, béke. Szó nélkül átöleljük egymást; érzem a nap melegét Michel bőrén. – Je t'aime. Ritkán éreztem magam ennyire harmóniában az élettel, ritkán éreztem magam ilyen törpének a magasztos élet mellett. Lelépem a távolságot a törzs legtávolabbi látható kiterjedéséig: tizenöt méterre taksálom. Itt vagyunk kilencszáz lábnyi magasan a tenger fölött, egy most is növekvő élőlény jelenlétében, mely tíz évszázadon keresztül vigyázta a tájat. Megértem az ezerévnyi tiszteletet, mely kijár ennek az olajfának; kijár bölcsességének és páratlan nemességének. Egy pillanatra minden világos: a világ tiszta és az élet csodája átömlik rajtam. Visszamegyünk a faluba, és folytatjuk utunkat fel a várba, egyre közelebb a naphoz, nyitott ablakok mellett elhaladva; ilyen tengeri kilátással sem sok hely dicsekedhet. Megállok, fülelem a halk rádiót, mely franciául és olaszul beszél. Két kultúra határán vagyunk, ám oly sok minden született ebben a faluban oly korban, melyben Franciaország és Itália nem két külön állam volt, mint ma. Kanyargó, kövezett, ősi úton kaptatunk. A vártoronyból megint csak páratlan látvány tárul elénk. Számos vitorlázó repülő siklik a légörvényeken ki a víz fölé. Micsoda paradicsom ez a vitorlázó repülőknek: úgy rugaszkodnak el, akár a madár! Tovább sétálunk. A pénztárban ülő kedves hölgytől kapott ismertetőben olvasom, hogy Franciaország legrégebbi várát látogatjuk, egyszersmind az egyetlen Karoling-stílusút. I. Konrád ventimigliai gróf építtette a szaracénok ellen. Később a Grimaldi család építtette át, mely jelenleg is uralkodik Monte Carloban. Micsoda teljesítmény egy ilyen aprócska falutól, hogy itt áll Franciaország legrégebbi vára és a világ legrégebbinek tartott élő olajfája! Az ismertetőből azt is megtudom, Roquebrune lakói hisznek benne, hogy a világ teremtése „isten gondolata”, és úgy vélik, hogy amikor isten az ő falujukat

154

teremtette, rendkívüli jóindulattal viseltetett az ember iránt. Ezért az itt lakók megbecsülik a szerencséjüket, és ügyüknek tartják a környezet óvását. Milyen igazuk van! Ilyen hozzáállás mellett megérdemlik a kilátásukat és a csodás olajfát. RENÉ TELEFONÁL, HOGY az olajsajtoló, amelyet választottam, bezár. Közel háromszáz éve működik, és éppen azon a télen, amikor igénybe kívánjuk venni, bezár! – Hogy lehet ez? – kiáltom. – Nem felel meg az Európai Unió egészségügyi előírásainak. René javasolja, hogy vigyük az olajbogyókat abba a sajtóiéba, amelybe ő is szokta. Megfogadjuk a tanácsát. Ha nem akarjuk beautózni a környéket újabb sajtoló után kutatva, nincs is más választásunk; fél tucat rekesznyi olajbogyó várja a garázsunk sötét végében, hogy elszállítsák. Ha késlekedünk, a szemek oxidálódni kezdenek. Kezdeti bizalmatlanságom és gyanakvásom után nem mondhatom, hogy csalódott volnék. A tulajdonos – akivel első ott jártunkkor nem találkoztunk – azonnal belopja magát a szívembe. Arca olyan piros, mint a kockás inge, pocakja kidomborodik lecsúszott farmeréből. Túláradó örömmel üdvözöl bennünket, és elismerésre méltóan törődik velünk. Abban a pillanatban pedig, amikor az ónix csapból saját olajunk csörgedezésének régen várt zenéjét halljuk, különös melegség jár át iránta. – Jöjjenek! Jöjjenek hamar, barátaim! – kiáltja. Mostanra a csap már sugárban köpi és fröcsögi a zöldes-aranyló kincset. Ideges izgatottsággal igyekszünk át a sajtolón – csúszkálva és korcsolyázva, mert a padló az olajtól és a péptől olyan, akár egy korcsolyapálya –, hogy megkóstoljuk, ó, édes istenem, saját ambróziánkat. Érezhető a pillanat feszültsége. Michel, a tulajdonos, azaz Christophe és jómagam a kiskanál olaj fölé hajolunk, és beszívjuk az illatát. Szeretni fogjuk? Elégedettek leszünk vele? Egymás után kóstolunk – én kezdem a sort. Három szempár tekintete találkozik, de minden kétség kizárva: bársonysima, enyhén borsos, citromos ízű olajunk van. – Ó, istenem, ez felséges! – nyögöm. Rettenetesen büszkék vagyunk. Christophe újabb értékes cseppeket merít egy fakanállal, egy falat kemény kenyeret nyomkod bele, majd elgondolkodva rágja. A gépek mennydörgésszerű robajlásától eltekintve tapintható a csönd. Christophe fia, a múltkor megismert fiatal présmester is figyel, miközben a saját sajtolásukra váró farmerek kíváncsian körénk gyűlnek. Mennyire szeretik ezeket a kis színjátékokat! És akkor Christophe vaskos provence-i akcentusával kijelenti, hogy az olajunk beurre du soleil. A nap vaja, kiáltja hangosan, majd hozzáteszi a várva várt, legfontosabb minőségjelzőt: – Extra! Általános éljenzés következik. Kézfogások, hátba veregetések, összeölelkezések közepette koccintunk, és miközben a büszkeségtől és a boldogságtól nem férünk a bőrünkbe, azon igyekezünk, hogy ne guruljunk el a nevetéstől.

155

KINT, A KERTI ASZTALUNKNÁL Michel és Vanessa szétönti barnán csillogó olajunkat Christophe ötliteres műanyag kannáiból elegáns, formatervezett borosüvegekbe. Évközben vidáman ürítettük ki belőlük a bort, hogy kimosva félretegyük őket erre a napra. Itt a karácsony, és ezt a mostanit nem akárhogy fogjuk megünnepelni. Clarisse szép, egyedi címkéket tervez, és míg Michel a másik lányával töltögeti az üvegeket, mi a tűz mellett felragasztjuk a címkéket, és ráírjuk a dátumot, mielőtt Vanessa barátja, Jérôme leszállítaná őket a nyári konyhába. Az elkövetkező hetekben a gyümölcs üledéke leszáll, és a tiszta olaj aranysárga árnyalatot kap. A rádióból a párizsi Notre-Dame élő közvetítése szól, érzelmes zene és karácsonyi énekek. Ezüstfenyő illata lengi be az otthonunkat. Michel szerezte be a fát egy csődbe ment régiségkereskedőtől a cannes-i régi kikötővel szemközti téren, ahol az ünnepi időszakot leszámítva kétes múltú nyugdíjas úriemberek szoktak pétanque-ot játszani. Első olajbogyószüretünk tiszteletére Michel kizárólag arany boát és üvegdíszeket aggatott a fára. Idén a lányok is velünk töltik az ünnepet, és magukkal hozták Jérôme-ot, egy tizennyolc éves, zavarba ejtően jóképű fiút. Két alkalommal is megkértem, hogy segítsen egy kicsit a konyhában, és Vanessa mindkétszer kedvesen a fülembe súgta: – Kérlek, chére Carol, ne flörtölj a fiúmmal. Egy-két napon belül Anni és Róbert, Michel szülei is megérkeznek, majd szilveszterre lejön anyám is. Mivel apám és a húgom a szórakoztatóiparban dolgoznak, Angliában kell maradniuk. De Appassionatában teltház lesz, és vidám ünnepeknek nézünk elébe. A pulykát, mely a még mindig üres, beépítésre váró konyhánk újdonatúj sütőjében sül, saját olajunkkal locsoljuk. Megindító, jelentős pillanat, melyet egy üveg pezsgő kibontásával ünnepelünk. Az aperitif mellé, mintegy ebéd előtti étvágygerjesztőként bruschettát készítek: hatmagos kenyér vastag szeleteit megpirítom, paradicsomszeleteket helyezek rá, szárított fűszernövényekkel fűszerezem és megsózom, majd grillsütőbe teszem. A még meleg pirítóst frissen szedett bazsalikomlevéllel díszítem, és bőven megöntözöm olívaolajjal, legvégül már csak fekete borsot szórok rá. A kerti asztalunknál eszünk az év végi napsütésben, hangosan csevegünk franciául – francia nyelv, francia viselkedés, francia családként tartozunk össze –, tudva, hogy mihelyt a téli nap lebukik a ciprusok koronája mögött és eltűnik a hegyekben. Be kell költöznünk a házba, ahol olvashatunk, zenét hallgathatunk, vagy szunyókálhatunk egyet a tűz mellett. Míg a többiek leszedik az asztalt, és a mosogatóba halmozzák az edényeket, elvonulok néhány órára a kuckómba, hogy kinyomtassam a könyvemet Michelnek, hogy magával vihesse karácsony után Párizsba; ügyfelei várják, hogy elolvashassák. De ezzel vége a munkának néhány napra – szükségem van a pihenésre, arra, hogy kikapcsolódjam, és az ünnepeket a szeretteimmel töltsem. Ahogy esteledik, a téli naplemente halványrózsaszín csíkokat rajzol az égre. Kész a munkám. Végigfuttatom ujjaimat az asztalomon heverő, tizenhárom halomba rendezett, frissen nyomtatott oldalon, és kinézek az ablakon. A tengerpart mozdulatlan és sötét. Nem látom a várat és a börtönt, amelybe a Vasálarcost bezárták, még a szigetek sziluettjét sem tudom kivenni, de a képük élénken

156

él az emlékezetemben, és táplálta a történetemet; tizenhárom epizódot, melyek egy része a St Marguerite-szigeten játszódik. Nevetés szűrődik be hozzám; szinte érzem a pattogva égő fahasábok füstjét. A többiek várnak. Michel és kamasz lányai, akik olyan elképesztő gyorsasággal felnőttek, és akik egyszerre olyan magabiztosak, amilyen én soha életemben nem voltam és Jérôme, az első a kétségtelenül számtalan jóképű látogatók közül, akik az eljövendő nyarakat és teleket velünk töltik. Nem megyek át hozzájuk, legalábbis egyelőre nem. Elidőzöm egy darabig az ablak mellett, visszanézek önmagámra. Tűnődő hangulatban vagyok, számba veszem, mit értem el – nem ritka ez hosszú, kemény munka végeztével. Annyi év jövés-menés után megleltem a törzshelyemet. Megvan a magunk kis kopottas otthona. A magunk olívaolaját fogyasztjuk, és vannak jóravaló segítőink. Van egy forgatókönyvünk, amelyet kis szerencsével eladhatunk; ez esetleg előrelendíthet bennünket, és talán elég lesz ahhoz, hogy végleg rendezzük ügyeinket Madame B.–vel. A ház fenntartása folytonos küzdelmet jelent, de eddig elboldogultunk valahogy. Az idei év jó volt, hálás vagyok érte. Mégis valami motoszkál bennem, és nem hagy nyugodni. Valóban lehet ennyire szép az élet? Jár nekem ennyi boldogság? És ha az egész szétesik? Kiadtam magam; megadtam magam a szerelemnek. Megbíztam valakiben. A veszteség kétszeresen is porrá zúzna. Sötét esti gondolataimba merülten nem veszem mindjárt észre a kocsifelhajtóra kanyarodó dízel furgont. Csak nézem, de látni nem látom, aztán átmegyek a nappaliba a többiekhez. Michel talpra szökken. – Jérôme, kérlek. – Ki az? – kérdem, senkinek sem címezve konkrétan a kérdést. – Várunk valakit? A két férfi kiszalad a házból, a párnákon heverésző lányok meg rám se hederítenek. Elbámulok, hogy mennyire koncentrálnak. Clarisse rajzol, Vanessa a walkmanjéről oroszul tanul; Whisky, az utolsó kölyök, aki nem is kölyök már, az ölébe kuporodva ül. Kintről férfiak kiabálását hallom. – Ti tudjátok, mi folyik itt? – kérdezem újra, de egyik lány sem válaszol. Furcsállom a közönyüket, és bosszankodva visszamegyek a dolgozószobámba, melynek ablaka a kocsifeljáróra néz. Quashia érkezett négy elmaradhatatlan arab haverjával, akik a furgon hátsó ajtaja mellett álldogálnak. Michel Quashiával tárgyal, s közben bemászik a furgonba. Ekkor két arabot utasítanak, hogy hozzanak át egy deszkapallót a kocsifelhajtó túlsó oldaláról, amelyet aztán a hátsó ajtóhoz támasztanak. Valamit szállítanak, ez egyértelmű, de mit? – Tudja valamelyikőtök, hogy mi folyik itt? – Már kiabálok. A lányok mintha süketek volnának. Kezdek igazából begurulni, amikor észreveszem, hogy a furgonból egy fura növény kerül elő, csészealjszerű cserépedényben. Rendkívül súlyos lehet, mert látható erőlködéssel engedik le a deszkapallóra. Azután Jérôme és az arabok lassan, bizonytalan léptekkel cipelik a medence melletti járdán, majd föl a külső lépcsőn a bejárati ajtónkig; már ott várom őket nagy kíváncsian. – Mi az ördög…?

157

– Hová tegyük? – kérdi Michel. Határozatlanul forgolódom. A karácsonyfa a fél szobát elfoglalja. Párnák hevernek szanaszét. Ajándékok, cipők, pulóverek, a kikapcsolódás sokféle kellékei teljesen betöltik a teret. Michel nem várja meg, amíg válaszolok. A férfiak verejtékezve imbolyognak. – Oda – rendelkezik Michel, és a növényt becipelik a házba, rendkívül óvatosan leemelik a pallóról, és a padlócsempére állítják. Quashia és az emberei jó estét kívánnak, kezet ráznak, és elvonulnak. Michel kikíséri őket, majd visszatérve körbejárja az ajándékát. Vagy inkább az enyémet, hisz én kaptam, és egyedül én nem tudtam e csoda érkezéséről. – Boldog karácsonyt, chérie – suttogja, és megcsókol. –Annyira nem öreg, mint az ezeréves olajfa, de ennél öregebbet nem találtam. Szóhoz sem jutok; csak bámulom a hat láb magas, rendkívüli ajándékot, melynek törzse akár egy orrszarvú szobor lába. A címkéje szerint Dél-Amerikából származik, és százötven esztendős. A legjobban az lep meg, hogy ez az egzotikus csoda alátétnyi cserépben nő. Gyökerei nincsenek? Minden tekintet rám tapad, és a lányok vigyorognak, amikor a páromhoz fordulok, és megcsókolom. – Merci – suttogom, mert hang nem jön ki a torkomon, annyira meghat e férfi szerelmének őrült záloga. Minden félelmem szertefoszlott. Minek aggódnék? Csodás évünk volt.

158

Tizenegyedik fejezet SÖTÉT NAPOK Az ünnepek után, valamikor január végén (mely hónapot Matisse „a művészi lélek számára nélkülözhetetlenül telt és ezüst fényű” havának nevezett), amikor az utolsó szem olajbogyót is leszedtük a fákról, megkezdődik a metszés. Sajnos azonban sem Michel, sem én nem maradhatunk tovább. Quashia néhány napja elvonatozott Marseille-be, ahonnan mostanra már áthajózott az észak-algériai Constantinbe a családjához, hogy a ramadánból visszamaradt időt már a feleségével, hét fiával, egyetlen lányával és tizenhat unokájával töltse. Hamarosan azonban visszajön, hogy gondozza Anonymust, és felügyeljen a villára. Vanessa és Jérôme maradnak még egy-két napot, bevárják Quashiát, majd Whiskyvel együtt távoznak. Michelt és engem vár a munka. Első olajtermelői idényünk a mi számunkra sajnos véget ért. Az olajfák ünnepére sem tudunk eljönni, melyet január utolsó szombatján rendeznek sok provence-i falu utcáin. Helybéliek és látogatók kóstolgatják a különböző olajsajtolók termékeit, vagy egyszerűen csak ünnepelnek. A hozzánk legközelebb eső népünnepély egy Vallauris nevű faluban lesz, és Renétől tudjuk, hogy Christophe sajtolója is képviselteti magát. Christophe három fiával együtt provence-i népviseletbe öltözik, és kóstolót kínál a sajtolójában préselt sokféle olajból. Még kis présmodellt is építettek, mely valódi olajat sajtol! Sajnáljuk, hogy lemaradunk a feledhetetlennek ígérkező eseményről, de a kötelesség elszólít, és Quashia meg René ketten is el tudják végezni a metszés bonyolult feladatát. Michel és én visszatérünk londoni és párizsi életformánkhoz, vissza a magányba, ott és akkor találkozunk, amikor tudunk, kiszorítva egy-egy napot vagy hétvégét, és egymás iránti vágyunkat áttranszformáljuk a munkához szükséges energiává. Visszatérünk igazi életformánkhoz – de vajon gondolhatunk-e a metropolis zajára és tömegnyomorára úgy, mint igazi életformára? Nehéz kérdés. Gyakran megesett, hogy a barátaim a világ legeldugottabb sarkaiból jelentkeztek nagy boldogan, s amikor végül megint csak Londonban kötöttek ki, panaszkodtak, hogy nem tudják, hova tartoznak. Kezdem érteni őket, bár jómagam világutazó voltam egész felnőtt életemben. Most azonban gyökeret eresztettem. A szívem Franciaországba húz; itt arra ébredek reggelente, hogy ott vagyok, ahol lenni akarok. Itt úszom, kertészkedem, órákat töltök a zöldség- és halpiacon, elbeszélgetek a helybéli kistermelőkkel erről vagy arról a háztáji termékről, megcsodálom a fantasztikus választékot, s aztán magamra zárom a dolgozószobám ajtaját, és írom a történeteimet. A munkám és a múltam Angliához köt. De ha kibámulok a próbaterem ablakán, miről álmodozom? Cserjékről és fűszernövényekről, a kecsketartásról és szőlőművelésről, és a férfiról, akit szenvedélyesen szeretek. A nap végén beloholok a helyi boltba, körbetolom a bevásárlókocsit a neonnal megvilágított sorok között, előre megtisztított zöldségeket veszek, és aztán mostanság hotelszobához hasonlóan átmenetinek érzett kis lakásom ajtaját magamra zárva kívül rekesztem a nagyváros nyüzsgését. Egyszemélyes vacsorát készítek, hacsak nem sikerült elhívnom egy-két rettenetesen elfoglalt, hónapok óta nem látott barátomat. Amikor újból dolgozni megyek, egy kedves hölgy kikészíti az arco-

159

mat, miközben az alakom és az egyre szaporodó ráncok miatt rettegek – az olyan színésznő gondjai gyötörnek, aki hamarosan búcsút inthet negyvenedik évének. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy a színésznők társas és az írók magányos életének is részese lehetek, de időnként elbizonytalanodom, és nyugtalankodni kezdek. Azzal is számot kell vetnem, hogy mivel egyre kevesebb időt töltök Angliában, a világ mind jobban zsugorodik körülöttem, a korábban sajátomnak érzett tér egyre szűkül. Ritkábban telefonálnak rám barátok, hacsak véletlenül nem Dél-Franciaországban járnak, és beugranának néhány napra. Az ügynököm is kevesebbet hív – könnyen elérhető színésznők játszanak el olyan szerepeket, amelyeket én játszhattam volna, ha itt élek. Néha már úgy érzem, azt hiszik rólam, hogy felköltöztem a Holdra! Amikor dilemmámat elmondom Michelnek, ezt válaszolja: – Nem értem, miért érzed úgy, hogy választanod kell. Miért nem lehet mindkettő a tiéd? Egy nő, akinek többrétegű a léte. – Talán valóban ilyen egyszerű az egész. Lehet, hogy én bonyolítom túl. VALENTIN NAP VAN. Michel egy televíziós fesztiválon vesz részt Monte Carloban, ennek köszönhetően eltölthet egy hetet a birtokon. Én Walesben forgatok, és nem léphetek le. Egy tucat vörös rózsát küldök Michelnek, és én is pontosan egytucatnyit kapok tőle. Aztán megcsörren a telefon a szállodaszobámban. Michel hangjának izgatottsága a fesztivál háttérzaján, a hotelom bárjából átszűrődő pohárcsilingelésen keresztül is érezhető. – Az angolok beszállnak! – újságolja. Beletelik néhány pillanatba, míg derengeni kezd a dolog. A tizenhárom részes tévésorozatomhoz jó néhány partnerre lesz szükség, és tekintve, hogy a történet egy tizenhárom éves angol lányról szól, szinte lehetetlenség lenne filmre vinni angliai kapcsolatok nélkül. A Monte Carlo-i fesztivál Michel első próbálkozása a sorozat finanszírozására. Megremegek az izgalomtól. – Le tudnál ugrani néhány napra, hogy találkozz velük? A hétvégén nem filmezek. Kocsival visszamehetek Londonba, és onnan repülővel… igen! Szombati ebédet beszélünk meg Appassionatában. Az angol televíziós munkatárs, aki minden ürügyet örömmel használ fel arra, hogy Dél-Franciaországban töltsön egy-két plusz napot, mialatt kiheverheti a műsorvásárlások idegölő munkáját, boldogan elfogadja a meghívásunkat. A február általában esős hónap az Azúrparton. Minden eshetőségre készen a benti asztalnál terítek. Az ebédlő magas, szárnyas ablakain át, melyek az első teraszokra és a tengerre néznek, a gyönyörűen metszett olajfákra látok. Fenséges látványt nyújtanak. Visszavágott magasságukkal, az alacsonyan és szélesen lógó, szinte a földet söprő ágaikkal kergetőző dervisek jutnak róluk az eszembe. Appassionata egyik legnagyobb erénye, hogy mindig tud meglepetéssel szolgálni a környező természet örök változásai vagy éppen az egyensúlya által. A napszaktól, évszaktól és az időjárástól függően a dombok, hegyek, erdők és az öböl vize újrateremti önmagát. Kaleidoszkopikus színek, halványuló vagy mélyülő árnyalatok és szívfájdítóan édes és fanyar, virág- és pézsmaillatok világá-

160

ban élünk. Ebben a hónapban, amelyben a napnak máshol van több dolga, és a galambszürke ég lelóg a fejünk fölött úszó felhőkig, a lombhullató fák a tavasz ígéretét is visszatartó mezítelen csontvázak csupán, kivéve a mandulafákat, melyek lombtalanul ugyan, de kibontották apró pasztellrózsaszín bimbóikat. A birtokunk mögötti távoli hegyek zömök, köpcös árnyaknak látszanak, a tengert pedig fenyegető hadihajó-szürkesége ellenére poétikussá varázsolják a gyöngyház-ezüst, keskeny napsugarak. Ezt a festővásznat most látom először. A fény-árnyék jobban elválik egymástól, mint a színes, meleg évszakokban. De a februárnak is megvan a maga kemény, acélos szépsége, azonkívül mindig csodás érzés idehaza lenni. Egyedül Anonymus aggaszt, mérges rám, és nem hajlandó közeledni. Fenyegetőn mered ki a szoba sarkából, vagy a teraszról néz be, de nem jön oda hozzám. Nem tudom, hogy a kölykeit hiányolja-e, vagy a távollétem miatt sértődött meg rám, de bárhogy vigasztalnám, semmit nem érek vele. S ami a legfájóbb: miközben irányomba nem enyhül, Michellel hízelgő és játékos. Michel régi púderkék Mercedesének füstös pöfögése üti meg a fülemet. Most érkezik a cannes-i vasútállomásról, ahová Haroldért ment ki. Régóta ismerem Haroldot; dolgoztam is vele, mint színésznő. Jó szándékú brit, aki egész életét a rosszul fizetett gyermek- és ifjúsági szektorban élte le. (Soha nem értettem, hogy a tévé miért faragja le azonnal a költségvetést, amikor fiataloknak készül a program.) Kisietek a teraszra eléjük. – Juhé! – kiáltja Harold. Mosolygok rajta: még most, februárban is gyűrött, piszkosfehér vászonöltöny van rajta meg szalmakalap, a hóna alatt egy Times. Megindító jelenség, annyira brit; mintha egyenesen egy Somerset Maugham-novellából lépett volna ki. Harold olvasta az írásomat, és tetszik neki. Úgy beszélünk a megfilmesítéséről, mintha mindjárt másnap nekikezdhetnénk. Magával ragad a lelkesedése, ő pedig örül az ebédnek és a bornak. Szerinte már ki is választhatjuk a stáb kulcsfiguráit, és belekezdhetünk a helyszínvadászat izgalmas tevékenységébe. A költségvetés, amelyet ajánl, bőségesnek tűnik; az előkészületeket máris megkezdhetjük, és Michelnek bőven marad ideje a többi üzleti partnert csatarendbe állítani. Elégedetten zárjuk le az üzleti ügyeket. A sajt, a cukormázas almatorta és a desszertbor egyenes következményeként Harold egyre frivolabb hangot üt meg, és pletykálni kezd a brit televíziós ipar viselt dolgairól. Egyforma kéjjel vág bele a témába és a meaux-i camembert-be. Amikor a délután alkonyi homályba hajlik, Harold elbúcsúzik. Az autóablakon kihajolva néz vissza rám, és szalmakalapjával integet, mint aki a föld másik végébe indul. Később a tűz mellett két fontos dolgot beszélünk meg Michellel: először is Anonymus miatti bánkódásomat. Meggondolatlanság volt az összes kölykét elajándékozni? Meg kellett volna tartanunk egyet neki? Whisky több hónapig mellette volt, de most, hogy ilyen magányos, nyomorultul érzem magam. A másik dolog, amit megbeszélünk az, hogy mihelyt befejezem Walesben a forgatást, Michel szerződtet egy producert – már tudja is, ki lesz az –, és ha szerencsénk van, a nyáron már forgatjuk első, teljesen a saját forgatókönyvemből készült sorozatunkat.

161

Aki a filmgyártás világában kicsit is jártas, tudja, hogy a támogatások megszerzése mennyi tortúrával jár, de csodával határos módon ez a mi mostani esetünk kivétel. Áprilisra minden érintett aláírta a Michel által kért összeget. Beszállt egy nagy francia csatorna, angol úriemberünk, a lengyel televízió és egy neves német társaság. Hol izgulok, hol a mennyekben érzem magam. A nyaram rámegy arra, hogy a producerrel és a díszlettervezővel körbejárjam ezeket az országokat, találkozzam a tévécsatornák képviselőivel, meghallgassam az igényeiket, és elvégezzem a szükséges változtatásokat a forgatókönyvön. Később, ősszel kezdődnek a fényképezések; az anya szerepét fogom játszani. Úgy szerkesztettem a forgatókönyvet, hogy a legtöbb jelenet a St. Marguerite-szigeten játszódjék. Otthonról fogok munkába járni. A jövőt máris rózsaszínűnek látom. Michel Párizsban rendezi be a gyártásvezetői irodát. Május elején találunk egy helyes kislányt a főszerepre, és ezekben a hetekben a többi fontos szerepre is szerződtetünk színészeket. Három hét múlva a mesteremberek megkezdik a londoni díszletek építését, azután a párizsiak következnek. A filmgyártás e korai szakaszát nagyon izgalmasnak találom; nem árt megismerni a kamera másik oldalát is. Jómagam a producerrel és a díszlettervezővel együtt Lengyelországba készülök: Varsó, Krakkó, Gdansk és az orosz határhoz közeli Białystok az úti célunk. Találnunk kell egy lengyel kellékest és egy mesterácsot. Kellékeket kell építenünk, mindenekelőtt egy óriási szélmalmot egy eldugott mezőn valahol Białystok mellett, melyet a filmben felgyújtanak. Párizsban és Londonban összeállt már a segédcsapat, és a jelmezesek, kellékesek, díszletesek és varrónők vásárolnak, varrnak, építenek és festenek. A gépünk holnap reggel indul Párizsból. Elememben vagyok, boldogan csivitelek, míg jó néhány hétig az utolsó közös vacsoránkon Michel meg nem említi, hogy „van egy apróság, ami beárnyékolja az örömünket. Az angolok pénze nem érkezett meg. Az előleg igen, de azóta semmi.” A szerződések szerint, melyek, ha jól értem, dominórendszerben lépnek érvénybe, az angol támogatásnak kell először megérkeznie, kevéssel később a franciának, utána a lengyelnek, és így tovább az utómunkálatokig. Naivan és talán az izgatottságtól elvakulva nem fogom fel mindjárt a helyzet komolyságát. Harold és Michel jó néhány tévésorozatot forgatott már együtt, egyik-másik díjat is nyert, és az angol csatorna, melynek Harold dolgozik, stabil és gazdag is. Bármi okból késik is a pénz, az csak valami apró banki zökkenő lehet. De aztán megtudom, hogy a szerződést sem küldték vissza. Ez önmagában még soha nem jelentett problémát. Legalább két közös munkájuknál is utólag érkezett meg a szerződés, a filmek elkészülte után. Igaz, hogy mindkét esetben csak a szerződés késett, a pénz nem. Leteszem a villát. Félek, hogy kezdem felfogni a helyzetet. – Aggódsz? – kérdem, és igyekszem kirekeszteni a hangomból a remegést. – Nos… nem igazán. Ráismerek arra a felvett, megnyugtató, negédes hangra, melyet Michel tökéletesre csiszolt az évek során. Egy producer egyvalamit nem tehet soha: nem vallhatja be, hogy pánikban van. A süllyedő hajó kapitányához hasonlóan, nem omolhat össze, és nem szűkölhet félelmében. Döbbent némasággal bámulok rá.

162

– Mi a legrosszabb eshetőség? – kérdem alig hallhatóan. A kérdésem meghökkenti, pedig nem ez volt a szándékom. – Miért kell mindjárt a legrosszabbra gondolni? – kérdez vissza ingerülten. – Nem, én csak… – kinyújtott kezem az övét keresi az asztal fölött, de ő elhúzza, felkel és kimegy dugóhúzóért. Én maradok, a konyhaszekrény fiókjainak nyitódását és csukódását hallgatom, s azt számolgatom, Európa hány országában hány emberrel kötöttünk már szerződést. És akik már kaptak is fizetést? Ha az angol támogatás nem fedezi a tiszteletdíjukat, ki fogja… ? – Az előleg már biztosan rég elfogyott… – A szavak összeragadnak kiszáradt számban, de nem tudom befejezni a mondatot, mert Michel visszajött, és miközben kihúzza a dugót, úgy néz rám, ahogy eddig még soha. – A francia csatorna több százezer frankot előlegezett meg – mondja, miközben tölt. – Akkor nincs nagy baj, ugye? – Kérdésemből kihallatszik a könyörgés, hogy halljam, minden rendben van. – Nincs. Valószínűleg nincs. Kár volt megemlítenem – mormogja Michel, és ezzel a téma le van zárva. Ébren fekszem, míg Michel alszik. Örökös álmatlanság gyötör, és ez után az este után bőven van miért hánykolódnom. Másnap elbúcsúzunk; megígérem, hogy telefonálok Varsóból. Michel is ígéri, hogy tájékoztat a fejleményekről. Kusza, nem szép így az elválás; utálok így elutazni. – Minden rendben lesz – nyugtat meg Michel. Bólintok, és indulok a Charles de Gaulle reptérre. VARSÓ EGÉSZEN RENDKÍVÜLI VÁROS. Lengyelország a reformáció, a modernizáció és a rég letűnt lovagiasság bájos egyvelege. Minden szín részeg dalként sikolt fel az utcákon, melyek csak a kommunizmus szürkeségét és nélkülözését ismerték annyi éven át. El vagyok bűvölve, de olykor nyomaszt a legújabb történelem súlya. Csúf épülettömbök hajolnak fölém, mintha le akarnának szorítani a járdáról, és a legszívesebben futva menekülnék. Aztán a háború után teljesen újjáépített óvárosban bóklászom, beülök egy fura kávéházba és hallgatom a tangóharmonikát meg a koruktól függetlenül nagydarab, kislányos és ártatlan, udvarias pincérnők csengettyűszóhoz hasonlatos csevegését, és el vagyok bűvölve. Kimondhatatlanul örülök, hogy együtt filmezünk, alkotunk és egybeolvadunk ezekkel az emberekkel, akik annyira más szemmel látják a világot. Művészek, akik ismerik a szellemi és alkotói szabadságkorlátozást. Tudom, hogy ezt is belevehetem a történetembe. Lengyelország olyan ország, mely képes talpra állni. A történetem egy olyan kislányról szól, aki talpra áll a szülei válása miatti fájdalom után. A munka jól halad; mindkét fél élvezi, amit a másik csinál. A dolog egyetlen hátulütője az, hogy a tolmácsolás miatt minden kétszer annyi ideig tart, mint ahogy számítottam. Nem mindig pontosan fordító tolmácsunk közöttünk ül vagy baktat, amikor egyik megbeszélésről a másikra sietünk, és minden szavunkat lefordítja lengyelre és fordítva. Drága Gruznát, aki fényes holdvilágarcát több réteg élénk kék szemhéjfesték és vastag fekete szempillaspirál alá rejti,

163

a helyi filmgyártó társaság adta mellénk. Meglehetősen lusta lány; távol van a mi nyugati ritmusunktól, és visszavágyik a régi rendszer biztonságába, amikor tudhatta, hogy fél ötkor végez az aznapi munkával. Egész nap a szerelemről locsog, arról, hogy a férjével együtt éheznek, és kizárólag a szerelmükből élnek, de erősen kifestett szeme mindjárt felragyog, ha valutát vagy ékszert lát, és mindjárt körülöttünk törleszkedik, ajándék reményében. Ő is, mint itt minden más, furcsa paradoxon. Egyik este, miután megállás nélkül tizenegy órát utaztam egy furgonban befejezetlennek látszó, kátyús vidéki utakon, kimerülten támolygok a szállodai recepcióshoz a kulcsomért. A portás üzenetet nyújt át; reggel érkezett, Michel kéri, hogy hívjam fel. Bosszantó, de nem szokatlan, hogy várni kell a nemzetközi vonalra. Michel hangja az első pillanatban elárulja, hogy nincs jó híre, ezért a szavai – hogy az angolok kiléptek – csak részben lepnek meg. Nem tudom, mit mondhatnék. – Miért? – Ez az egyetlen kérdés jut eszembe. – Átszervezés a csatornán belül. Ügy néz ki, Haroldot korkedvezménnyel nyugdíjazzák. – Szegény Harold – mekegem, és képtelen vagyok felfogni, hogy ez milyen következményekkel jár a számunkra. Michel hozzászokott már a filmgyártás viszontagságaihoz. A színészeket azonban, hacsak nem teszik bele a saját tőkéjüket a filmbe, szinte soha nem nyomasztják ilyen gondok. A színészeket kímélik, kényeztetik, úgyhogy a helyzet nekem merőben új, de némán emlékeztetem magamat, hogy most a másik oldalon vagyok; a csapások ugyanúgy sújtanak, mint a többieket. – Most mi lesz? – kérdezem nagy sokára. Válasz helyett egy ideig csak a régi telefonvonal recsegését hallom. Majd Michel megszólal: – Beszéltem a francia és a német csatornákkal. Mindkettő hajlandó feltornászni a vállalását, és az első részletet a tervezettnél előbb átutalni. Ez a teljes hiányt nem fedezi, csak a munkabéreket, és egy darabig folytatni tudjuk belőle a munkát. Holnap Varsóba repülök, és délután találkozom Agnesszel. Anes az itteni színészcsoport vezetője. A másik kellemes meglepetés Lengyelországban az, hogy a nőknek itt nagyobb a befolyásuk. Örülök, hogy hamarosan látom Michelt, de annak nem, amiért jön. Jó éjszakát kívánunk egymásnak; olyan fáradt a hangja, mint egy százéves öregemberé. Ezt az éjszakát is álmatlanul töltöm. A HOMÁLYOS BÁRBAN EGY ital mellett Micheltől és a producertől megtudom, hogy a lengyel csatornával simán ment az egyezkedés. Az érdeklődésük nem csökkent, és felajánlották, hogy megkétszerezik eddigi vállalásukat. Naivitásomban lelkendezem, azt hiszem, hogy ezzel már el is hárult az akadály. Michel kedvesen elmagyarázza, hogy mivel a lengyelek nem gazdagok, és a pénzüknek nincs vásárlóértéke a nemzetközi piacon, plusz vállalásuk „a kiadási szférán kívül” értendő. Üres tekintettel meredek rá.

164

– Ez annyit jelent, hogy a lengyelek plusz szolgáltatásokat kínálnak fel nekünk Lengyelországban. Szállodát, személyzetet, ilyesmit… Az asztalnál velünk együtt ülő három férfi látja a zavart kifejezést az arcomon. Még soha nem szembesültem hasonló problémával, de annyira nem vagyok vak, hogy ne látnám négyükön, hogy a dolog még nincs megoldva. Próbálok hangot váltani. – A színésznőket soha nem érintik ezek a gondok. Mi megtanuljuk a szerepünket, felvesszük a jelmezünket, és megyünk a helyszínre… – Egyikről a másikra nézek. – Segítsenek! – mondom végül. – A történet nagy részét itt fogjuk forgatni, nagyobbat, mint ahogy terveztünk. Ez azt jelenti, hogy át kell helyeznünk, pontosabban át kell helyezned bizonyos epizódokat – szólal meg a producer. – Áthelyezni? – kérdezek vissza ostobán. – A történet nem Londonban fog kezdődni, hanem Párizsban, és azután két lengyelországi epizód helyett négy következik majd. Próbálom megemészteni a hallottakat. – Ez képtelenség… – Pedig így kell lennie, különben… – Persze – motyogom, de nincs semmilyen elképzelésem arra, hogy hogyan rendezzem át a jeleneteket. Később, mikor kettesben maradok Michellel a hotelszobámban, megtudom, hogy még mindig több, mint félmillió font hiányzik. Michel az első géppel viszszarepül Párizsba, hogy belekezdjen az új anyagi forrás felkutatásának hosszadalmas munkájába. – Nem lenne okosabb letenni a sorozatról? – kérdezem. De nem. Már olyan mértékben elköteleztük magunkat, és annyi szerződést ki kellene fizetnünk, hogy paradox módon olcsóbb és kevésbé kockázatos folytatni a vállalkozást. – Értem – mondom, pedig nem értem. Michel elmegy, engem meg elvisznek a stúdióba, ahol Agnesszel és a forgatókönyv szerkesztőjével találkozom, mielőtt nekiállnék a munkának. Úgy tűnik, alaposan tanulmányoznom kell a lengyel történelmet, hogy beleszerkeszthessem a történetembe. Azt már nem merem megkérdezni, hogy mi köze a lengyel történelemnek az én rítusmesémhez. Ott tartok, hogy a legjobb, ha azt teszem, amit mondanak. Tíz napunk van még a fényképezés megkezdéséig, és öt szövegkönyv hiányzik a tizenháromból. Abból a tizenháromból, amelyet majd egy évig írtam és csiszolgattam. Ha nem tudok előrukkolni négy elfogadható lengyelországi szövegkönyvvel, nincs film, és bele sem merek gondolni, hogy akkor mi lesz. Nekifekszem a munkának. Mindent beszereznek a hotelszobámba, amire szükségem lehet. Időről időre ételt küldenek fel, és korlátlan mennyiségben kapom a sötét török kávét. Papírkötegeket cipelnek fel a monstrum nyomtatóhoz, mely alig boldogul a nyomtatás egyszerű feladatával. Párizsban két kézzel kapnának érte valamelyik divatos Marais negyedbeli üzletben, mint helyes otthoni szerkentyűvé átalakított antik technikai berendezésért, de itt a földön tartják, mert nincs olyan széles polc vagy asztal a szobában, amelyen elférne. Kábelek

165

hálózzák be az egész teret; amikor felállók az asztaltól, vagy valamelyik kábelbe botlom vagy a printerbe. Negyvennyolc órán át dolgozom egyhuzamban; már attól is lelkifurdalás gyötör, ha egy fogmosás erejéig szünetet tartok. A harmadik nap hajnalán két újonnan átírt szövegkönyv hever az asztalon. Támolygok a kimerültségtől, és hogy valami gyönyörűségre gondolhassak az életben, felemelem a telefont, és Quashia számát tárcsázom. Csodálatos módon azonnal kapcsolnak. Quashia kuncogó hangja, vidámsága és humora melegséggel tölt el és megnyugtat. – Hogy van? – kiabálja. Quashia még mindig azt hiszi, hogy a távolsági telefonbeszélgetésekkor ordítania kell. De ez is ő, és nagyon örülök, hogy hallom a hangját. Mintha ezer éve nem beszéltünk volna. – Kitűnően – hazudom. – Hogy van Anonymus? A farmon minden rendben; ebből erőt merítek. Anonymus jól van, elfogadta maga mellé Ellát, a négy hónapos arany retriever kölyköt, akit kifejezetten neki vettünk. Lehunyt szemmel elképzelem, amint a teraszon játszadoznak a ragyogó napsütésben. Hagyom, hogy az ottani nyugalom feltöltsön energiával. Boldogan trillázó madárkák röpködnek a kertben, a két fehér gerle, melyek karácsony után költöztek oda, és naponta ki-be járnak, a hálószobánk melletti terasz telefondrótján búgnak és burukkolnak, egerészölyvek köröznek a mélykék égen. Otthon minden rendben van, és én mélységesen hálás vagyok érte. A szállodaszobámban töltött önkéntes száműzetésem alatt a színészrészleg úgy döntött, hogy a történetből hiányzik még egy bányasorozat és egy üldözési jelenet az egyik híres lengyel opálbányában. – Micsoda? – mormogom, és szinte fel sem fogom, hogy mit javasolnak. – De ez a történet arról szól, hogy egy tizenhárom éves kislány keresi az apját. – Nem tesz semmit, biztosítanak, az új sorozat nagyon jól illeni fog a történethez. A kezembe nyomnak egy mappányi anyagot, mely (bizonytalan angolsággal) tartalmaz minden szükséges tudnivalót a helyi bányászatról, és aztán elküldenek, hogy írjam meg a jeleneteket. Visszamegyek a szobámba, és a négy fal között ismét csak a képzelőerőmre hagyatkozom. Michel jó hírekkel vidít fel. Talált egy független párizsi társaságot, mely kipótolja a hiányzó anyagiakat. Minden a rendes kerékvágásban halad ismét; bizakodva folytatom az opálbánya-jelenetet. Miért is ne találhatna a hősnőm is egykét követ? Pénteken bizonyos vagyok benne, hogy ha nem hagyhatom el a szállodát, nem vállalok felelősséget a tetteimért. Összesen négy órát aludtam a napokban. Letámolygok a recepcióhoz; a fényárban úszó szállodahallban nyüzsgő sokaság látványától kis híján kiborulok. Üzenetet hagyok a producernek: kész a négy szöveg, megmutatható állapotban vannak, és nem érdekel, hogy mit mond, ma este ki akarok menni a városba vacsorázni, és legyen szíves elkísérni a díszlettervezővel együtt, mert ki vagyok éhezve emberi kapcsolatokra és nevetésre! Aznap este az angol rendezővel és a többiekkel együtt, aki csak előző nap repült ide, elsétálunk az óvárosba, és leülünk egy vodka és egy friss halvacsora mellé. Elmesélik, mi minden történt a szállodaszobám magányában töltött napok alatt, de olyan kimerült, olyan kába vagyok, és egy vodka után ráadásul annyira le is lassulok, hogy alig tudom követni az eseményeket. Białystok pol-

166

gármestere telefonált az új szélmalom miatt; észrevette a mezőn. Nem engedi meg, hogy felgyújtsuk. A díszlettervező nevetve eleveníti fel a beszélgetést. Miért? Talán tűzveszély van? Nem, egyáltalán nem. Annyira beleszeretett, mindenekelőtt a szokatlan formájába – ami lényeges a történet szempontjából –, hogy meg akarja vásárolni, és megtartani turistaattrakciónak. Harsogva nevetünk, és újabb kör vodkát rendelünk, mely kitűnő nyugtatószernek bizonyul ma estére. Az étterem lassan megtelik, gyertyákat gyújtanak, népviseletbe öltözött tangóharmonikások adnak romantikus dallamú szerenádot a fapadok, faasztalok mellett. A fáradtságtól és a stressztől hisztérikusan csapongunk és kuncogunk, és én eközben megnyugszom és lecsillapodom. A pénz megvan. Az angol rendező, kedves, intellektuális koponya, nagyszerűen kiegészíti a csapatunkat; és egy hét múlva, amennyiben az új szövegkönyveimet elfogadják, visszatérek Appassionata révébe, és ott végzem el a többi változtatást. Lengyelországi munkám a végéhez közeledik; a film lassan sínre kerül. Az élet mégiscsak szép. Gondolataim a kert, az olajfák, a kutyák felé sodródnak, s aztán arra gondolok, hogy milyen jó lesz ismét a saját tágas dolgozószobámban írni, a szentélyemben, ahol több polcnyi könyv és porszemcsés napsugárnyalábok vesznek körül. Persze, ha a szövegkönyveket nem fogadják el, késik a fényképezés, a költségvetés is veszélybe kerül, a folyamatban lévő munkák pedig… de ma estére hagyjuk ezeket a destruktív gondolatokat, a felelősség óriási súlyát. Holnap – vagy inkább ma, hisz már szombat van – délután össznépi szövegkönyv-értekezletet tartanak a stúdióban, melyen megvitatják a szövegeimet, és valószínűleg ízekre szedik. Micsoda keresztelő lehet ez egy fiatal szövegkönyvírónak! Éjjel kettőkor érünk vissza a szálloda halljába, ahol sürgős üzenet vár Micheltől, hogy hívjam vissza. A szobámban kétségek közt hánykolódom, hogy telefonáljak-e még ilyen későn, de azért felveszem a kagylót. Michel komoly hangján érzem, hogy rossz híre van. – Az apád… – Az apám… ? – A vodka hatását mintha elfújták volna; kijózanodom, és magamhoz térek, mintha fejbe vágtak volna. – Hívd Angliát. – Kiejtem a kezemből a kagylót, szinte még mielőtt Michel befejezte volna a mondatot, és tárcsázom anyám számát. Egy örökkévalóság, mire szabad vonalat kapok, és az is, mire felveszi. – Most értünk vissza a kórházból. – Hallom, hogy liheg, nyilván futott a telefonhoz. – A kórházból? – Úgy látszik, ma este csak ismételek mindent, mint egy papagáj. – Semmit nem tehetsz érte. Apám agyvérzést kapott; öntudatlan és lebénult. Lehet, hogy egy napot él még, lehet, hogy többet. – Ha idejönnél, nem ismerne meg, és tudjuk, hogy ott is gondjaid vannak. Nincs értelme kockára tenni, amiért olyan sokat dolgoztál. – Igen. Jó éjszakát kívánva búcsúzunk, és megígérem, hogy reggel újra telefonálok. Az ablakhoz megyek, átbukdácsolva az átkozott nyomtatón, s magammal von-

167

szolok egy karosszéket is, melyet szembeállítok a szállodával szemközti üres, lombos térrel. Ott üldögélek egész éjjel. Bármilyen kimerült vagyok, nem fekszem le, úgysem tudnék aludni. Apámra gondolok, és próbálom felfogni, mi történt vele messze, túl a vizeken, az angol földön, mely olyannyira idegen ettől a helytől, a szürke kommunizmus maradványaitól, a gyorsan növekvő maffiájától, a koncentrációs táborok távoli visszhangjától és az új világ utáni vágyakozástól, melyben a popzene nincs betiltva, gyerekek szipóznak, és feltehetőleg üdvösség vár mindenkire. A történetem egy tizenhárom éves kislányról szól, aki zenész apját keresi, és a lengyel epizódban megtalálja, majd elveszíti megint. Az ablak mögött kihalt utcák. Apám, aki számomra elképzelhetetlenül haldoklik kórházi ágyán, zenész; ő ihlette a történetem központi témáját. Neki szántam, szellemi ajándékul a művemet. Vártam, hogy beszélgethessek vele róla, hogy elvigyem a szigetekre, az erődbe, a történet végkifejletének színterére. Lehunyom égő szemhéjamat, és magam előtt látom Appassionata kertjében, amint Anonymusszal, hű társával alszik a napon, napbarnított testén kutyakölykök mászkálnak. A hajnal első fényére lemegyek az ebédlőbe; teremtett lélek sincs ott. Amikor a pincér mégis felbukkan, kávét rendelek, és üres tekintettel bámulom a kaviárhegyeket és pácolt heringet a pulton, mely annyira nem illik ennek az országnak a szánalmas szegénységéhez és nélkülözéséhez. Csak meredek magam elé, és akkor belső hangot hallok. Vitathatatlanul apám hangját. Carol, Carol, édes, apu vagyok. És tudom, hogy minden felelősségem ellenére, akárhány színész és technikus állása forogjon is kockán, ha a lengyeleknek nem tetszik is, amit írtam, és leállítják ezt az egész gépezetet, akkor is mennem kell. Csak egyetlen napra. Ma szombat van. Szabadságolhatnám magam a hétvégére, és aztán hétfő reggel ismét munkába állok. A recepciónál megtudom, hogy nem olyan egyszerű ügy Lengyelországba ki-be járni, ahogy azt képzeltem. Van egy délutáni járat Londonba, és vissza is egy holnap este – de minden jegy elkelt. Egyetlen hely sincs semmilyen osztályon a következő öt napban. És ha Párizson át repülnék? Netán Amszterdamon, esetleg Frankfurton át? Testi-lelki kimerültségemben elhagyom magam, és kiöntöm a lelkem a jegyeladónak. Kedves és együtt érző, megígéri, hogy megteszi, amit lehet, és jelentkezik. Visszamegyek az ebédlőbe, ahol magamba töltök még egy jó adag kávét, mielőtt felhívnám a producert. – Persze hogy menned kell – mondja, amikor felzavarom fél kilenckor. – Kiviszlek a reptérre. Csodával határos módon került egy repülőjegy Berlinen át. Nincs vesztegetni való időnk. A producer elolvasta a szövegeimet az éjjel, és úgy tűnik, nagyjából ki van békülve velük; úgy látja, nem lesz sok gond. Gyorsan harapunk valamit, vagyis inkább csak ő, miközben átbeszélünk egy-egy jelenetet. Képvisel majd a hétvégi megbeszélésen, és jegyzetel helyettem; amikor visszajövök, megbeszéljük, hogy mit kért a televíziós csatorna, és én hétfő reggelre szállítom a javított változatot. Egyszerűen csak bólintok erre a lehetetlen ütemezésre. Képtelen vagyok előre látni, hogy mi lesz Anglia után. Másik zónába, más közegbe léptem át.

168

VASÁRNAP ESTE A SZÁLLODASZOBÁM közepén megállva szétnézek ideiglenes lakóhelyemen. Semmi nem változott az ágyat leszámítva, melyet szépen megvetettek harminchat órás távollétem alatt, és szanaszét hagyott papírlapjaimat csomókba rendezték. Csak úgy általánosságban bámulom a szobát, az új rendet. Tizenöt perc múlva találkozom a bárban a rendezővel, a jelmeztervezővel és a producerrel, akik gyakorlatilag az egész hétvégét a stúdióban töltötték. Én könyörögtem ki ezt a negyed órát, hogy megmosakodjam, és felhívjam az anyámat. A kórházban apám mellett aludtam – ha aludtam valamennyit egyáltalán. Most tettem le a kagylót, miután megtudtam, hogy apám két órával ezelőtt meghalt; valahol Berlin és Varsó között repülhettem abban a percben. ÖSzszeszedem a papírlapjaimat, és megindulok a lifthez. Három kollégám egy pohár pezsgővel fogad a bárban, ami itt egy vagyonba kerül. – Tudod folytatni a munkát? Bólintok, és elhatározom, hogy néni mondom el nekik a hírt, míg végig nem értünk a szövegen. Hajnali négykor állunk fel, és indulunk a lifthez. Erősen szorítom a papírlapjaimat; üresség árad szét bennem, kérdések, melyek megválaszolatlanul lebegnek bennem, akár holmi füstfelhők. Egyetlen telefonhívás, és az egész élet teljesen más megvilágításba került. A férfiak maguk közt beszélgetnek; a kimerültségtől jobb híján ugratják egymást. A liftből kilépve a producerrel együtt elköszönök a két kollégától, akiknek máshol van a szobájuk. A producer elkísér egy darabon; tudja, mi történt. – Milyen furcsa. Amikor szombat reggel rám csörögtél, ébren feküdtem, és az apámon gondolkoztam. Nincs valami jól. Utána azon gondolkoztam, mit csinálnék, ha nekem jött volna ez a hívás. Te szerencsésebb vagy. Az én apám Ausztráliában van. Merev tekintettel bámulom a szőnyeget. Én volnék a szerencsésebb? – Michel tudja? – Még nem – rázom meg a fejemet. – Jövő hétfőn lesz a temetés. Elmegyek – mondom, kissé túl élesen. – Természetesen. Egyébként is szabad leszel addigra. Szép munkát végeztél. Mindennek ellenére. Köszönöm. – A producer előrehajol, és ügyetlenül átölel. A NAPOK FELVIRRADNAK, egyik a másik után. Egymást követik a megbeszélések. Míg a többiek beszélnek és vitatkoznak, és a producer hűségesen és ádázul küzd az eredeti történetért, amely lassacskán eltűnik a szervetlenül belevitt cselekményrészek mögött, én kikapcsolok. A sivár, megkopott fehér falakat vagy a tárgyalóasztalt bámulom. Semmi nem tűnik fontosnak, hiába tudom, hogy az. Mennyi ember megélhetése forog kockán. És a történet, melyet elveszített apámnak ajánlottam. A hét második felében megtudom, hogy ismét nincs repülőjegy; semmi áron. Ha kell, gyalog megyek, mondom csak úgy, senkinek nem címezve, és elkezdem körbejárni a város autókölcsönzőit. Akár Londonig is elmegyek autóval, vagy épp csak átkelek a határon, és Németországban repülőre szállok. Mindenképpen megyek, ismétlem dühösen. Ezek a sötét napok minden előzetes figyelmeztetés nélkül csaptak le rám; semmi nem jelezte, hogy közelednének. Nem voltam kész rá. Megsértődtem az életre, és fellázadok ellene.

169

Ismét csoda történik: lesz repülőjegy. Ezúttal azonban több átszállással: Varsóból Frankfurtba, onnan Nizzába repülök, és végül Nizzából jutok el Londonba. E különös kerülő folytán egy éjszakát Nizzában kell töltenem, ami azt jelenti, hogy bármilyen hihetetlen, de hazamehetek. Hálás, rendkívül hálás vagyok a sorsnak ezért a lehetőségért. Felhívom Quashiát, hogy tudja, hamarosan érkezem; Quashia mondja, hogy Anonymus eltűnt. A szövegkönyvről, költségvetésről és díszletekről való megbeszélések szüneteiben sorra hívom a dél-franciaországi menhelyeket, de egyik sem találta meg. Eszeveszetten aggódom. Érdeklődöm a rendőrségnél és a tűzoltóknál, de ők sem tudnak semmit. Felhívom az állatorvost. Mit tegyek? Az állatorvos tudja a számot, melyet Anonymus fülébe tetovált, amikor találtam; felhívja a központi hivatalt, és értesíti őket. Emlékeztet, hogy amikor a kért autogramos fényképet elvittem neki, Anonymusról is adtam egyet, melyet Michel készített róla a kertben. Az állatorvos felajánlja, hogy kiragasztja a boltokban, meg persze a rendelőjében. A fél szívem sajog, a másik fél érzéketlen, de mindenképpen hálás vagyok a segítségéért. – Felkeresem, amikor megérkezem – mondom, és leteszem a kagylót. OTTHON HŐSÉG FOGAD; itt délen ragyogó nyár van. Varsóban is meleg volt, de mivel a négy fal között éltem értekezletek és megbeszélések között, és fáztam a gyásztól, észre sem vettem. Az Azúrpart trópusi éghajlata meglep. Most először érzem magam idegennek a pálmalevelek között, a Riviéra nyüzsgésétől és csillogásától meg egyenesen forog a gyomrom a lengyelországi szegénység után, de amint kaptatok felfelé az alkonyati homályban, és beszívom a bordó és rózsaszín oleanderek és az égszínkék ólomgyökér illatát, a szívem kezd megnyugodni. És mire elérek az olajligetig, mely történetesen már a sajátunk, hatalmas kő esik le a szívemről, és béke költözik belé, habár fájó béke. Amikor megérkezem, fax vár a producertől, hogy mind a négy szövegkönyvet elfogadták, és a tévécsatorna meg van elégedve. Ha majd a családommal együtt örök búcsút vettem apámtól, visszajöhetek ide, Appassionatába, és kőfalú szobám derűjében kezdhetek bele az új, Párizsban játszódó szövegkönyv vázlatába. Ha a lengyelek az utolsó percben még változtatni akarnak, azt faxon is megoldhatjuk. Kezdődhet a fényképezés. A feladatot elvégeztem.

170

Tizenkettedik fejezet VESZTESÉG Az idő hamarosan változik. A gyerekes nyaralók már összecsomagoltak, és velük együtt távozott a Riviérát az utóbbi két hónapban uraló napvédő krémek átható szaga. Michellel a parton ebédelünk. Megérkezett a kora őszi szél, mely kifújja innen a nyomasztó nyári letargiát, és a késő nyári virágillatokkal már most előrevetíti az évszakváltozást. Könnyű széllökések emelgetik előttünk a papírszalvétákat. Kisimítok egy kósza hajtincset az arcomból, és körülnézek. A parton két drótszőrű szetter ugat kitartóan egy összeillő fürdősapkában, a vízen hanyatt fekve pancsoló idősebb párt. Távoli kiáltásokat hoz felénk a kellemes szellő. Közelebb jól táplált, bronzbarnára sült északiak, hollandok, németek és britek cseverésznek, italt rendelnek, cigarettára gyújtanak, napolajozzák egymást; a szelíd hullámok néhány yardnyira locsognak csak a lábunktól. Napszemüvegben, mosolytalanul nézünk egymásra az asztal fölött. Michel rettenetes formát mutat, ráférne a hajvágás és egy kis pihenés, engem pedig annyira sokkolt a hír, hogy a csigaházamba zárkóztam. Az ütőkön pattanó labda állandó ritmusa, mint valami metronóm, jelzi az idő múlását a hátam mögött. Ideje dönteni. – Most mihez kezdünk? – kérdezem végül. A filmes stáb útrakész. Egy héten belül befejeződik a hamburgi forgatás, ami azt jelenti, hogy egy egész konvoj színész, smink és jelmez, kamera, fény és technika indul meg ide közúton és repülővel. Időközben a díszletmunkások, ácsok, anyagbeszerzők egész csapatát szállásoltuk el a parti sétánytól három utcával feljebb épült egyik szállodában. Az érintett országok televíziós csatornái jól fogadták a gyorskópiát, a főszereplőt játszó kislányt pedig egyenesen „bűbájosnak” tartották. Igazán minden okunk megvolt az örömre. És örültünk is, bár én a magam kimerült módján, egészen ma reggelig. A francia társaság, mely a kilépett brit csatorna után maradt hiányt volt hivatva pótolni, csődbe ment. És nincs egyedül. Az utóbbi néhány hónapban Párizs környékén húsz független társaság ment tönkre, és követjük őket mi is, ha nem találunk megoldást. Michel három nappal ezelőtt tudta meg ezt. Nekem nem szólt, csak azonnal a párizsi bankárjaihoz ment, akik heves viták után ma reggel visszahívták, hogy hajlandóak megelőlegezni a pénzt, hogy ne kelljen leállnunk a munkával – ami mindjárt azt jelenti, hogy ki kell vennünk egy csomó ember fizetését a jövő hét közepéig – egyetlen feltétellel. – És mi légyen az? – kérdezem, miközben a pincérnő, egy sortot viselő, csinos, sötét bőrű, középkorú szőkeség elém tesz egy tányér frissen grillezett, petrezselyemmel díszített szardíniát, és teletölti a borospoharamat. – Hogy Appassionata lesz a garanciájuk. – Appassionata? Soha! Fölemelt hangomra jólfésült emberek fordítják felénk a fejüket a közeli asztalok mellől. Mindketten rettenetesen ki vagyunk merülve. Amióta kimentem Michel elé a repülőtérre, be nem áll a szám: végigbeszéltem a part menti zsúfolt főutat, az antibes-i kikötő hajtűkanyarjait, a pálmafás art deco villák melletti utat. A kertészeti gondjaimról csacsogtam, meg arról,

171

hogy mivel várom a lányokat, akik még ma, később érkeznek. Hosszú hónapok óta ez lett volna az első családi hétvégénk. Izgatott voltam. Miután hetekkel korábban elkészültem a szövegkönyvek átírásával, ezeket az augusztus végi napokat a kertnek szenteltem, és el akartam mondani Michelnek az összes újságot. Kis fehér rovarok, a molylepkénél is kisebbek. Mindenütt elterjedtek és nagyon veszélyesek. René szerint helyi járvány van. A mi narancsfáinkra is petéztek; a levelek fonákjai tele vannak velük, a lomb zöldje megfakult, szárad el. Már kétszer beporoztam őket, Quashia is próbálkozott, de hiába. Egyszerűen elrepülnek, és máshol telepszenek meg. Amikor mozognak, olyan, mintha puha, világosszürke takarót ráznék a teraszokon. Most a rózsákon és a bougain-villeán vannak. A növények ragacsosak lesznek tőlük. Féltem, hogy megtámadják az olajfákat is, de eddig még nem tették. Éppen, amikor már kezdtem megnyugodni, felfedeztem, hogy paon-betegségük van – emlékszel, René mutatta azon a castellane-i farmon? És hogy mondta, hogy nagyon figyeljünk rá! A levelek sárgulnak, és ott a barna kerek pötty rajtuk. Kilenc fán láttam a gombát. Nagyon csendben vagy, Michel. Én meg túl sokat beszélek. Annyira örülök, hogy látlak. Jól vagy? – Michel ekkor hozta elő a dolgot. Addigra leparkoltuk az autót, és épp mentünk át az úton a parti kávéház felé. – Appassionatát nem adhatjuk – ismétlem meg. Halkabban, szinte fojtott hangon beszélek már, de nyomatékosan. Napszemüvegem alatt könnyek marják a szememet. Michel felemeli a poharát, és kortyol a borból, majd rámosolyog a pincérnőre, aki pármai sonkát és salátát tesz eléje. – Merci. Nekilátunk az evésnek, de a finom halat porízűnek érzem. – Ha visszamész később a lányokért a reptérre, addig megpróbálok pár telefont, hátha találok valamit. – Mire gondolsz? – Jó kapcsolataim vannak Németországban. Megpróbálok megcsípni egy kábelcsatornát. A svájciakkal is beszélhetek. Meg egy olasz gyerekcsatornával. Nem tudom pontosan, de majd kitalálok valamit. A LÁNYOK AZ ASZTALT SZEDIK LE vacsora után, amikor a veszekedés kitör. Nem tudom, mi robbantotta ki. A végletekig feszült és ideges vagyok, mert úgy döntöttünk, hogy aláírjuk a banknak a garanciát. Nincs más választásunk. Fizetéseket, szállodaszámlákat kell kiegyenlítenünk. Bármit talál is Michel, az nem húz ki a pillanatnyi pénzhiányból. Este mindjárt meghoztuk ezt a döntést, aztán úgy gondoltuk, hogy vasárnapig nem foglalkozunk a dologgal, majd vasárnap délután elintézzük a papírmunkát. Most egyszerre itt állunk egymással szemközt az asztal körül, és kiabálunk. Én hirtelen természetű, szeszélyes vagyok, Michel stabilabb, kiszámíthatóbb. Vanessa előreugrik, és olyan dolgokat vág a fejemhez, hogy megtántorodom. – Nem – dadogom. – Ezt nem érted. Durva lettem volna Michelhez, túl élesen szóltam volna hozzá? Úgy viselkedtem, mintha őt okolnám a történtekért, noha tudom, hogy nem ő idézte elő a gondokat? A lányok bizonyára engem hibáztatnak, és természetesen az apjuk

172

mellé állnak. Hányszor képzeltem azt, hogy egy család vagyunk. Hinni akartam benne. Érzékenyebb vagyok a sértő szavakra, vádaskodásokra, mert nem vagyok az anyjuk. Ha valóban család volnánk, egy vér, könnyebben elviselném a durvaságukat. Így viszont lecsapom a törlőruhát, hagyom a zsíros tányérokat, ahol vannak, és sarkon fordulva menekülök kifelé a konyhából. Visszapillantva könnyeim fátylán át olyat látok, ami tőrdöfésként hasít a szívembe. Michel az asztalnál áll, ajkát biggyesztve, dermedten bámulja a padlót; a lányai kétfelől átkarolják, és fejüket a mellkasához nyomva hozzásimulnak. Mégis berakom a tányérokat a mosogatóba, de mosogatás helyett bemászom az ágyba, és a fejemre húzom a takarót. MINDENKI ALSZIK. A harmatcseppek mint kristályszemcsék csillámlanak a fűszálakon a hajnali nap fényében. Talpam nedves a harmatos fűtől. A távolból kakas hallatja hangját. Az ég kékje sima, akár a bársony; simogatja megviselt érzékszerveimet. „Lefoglalják addig a farmot, amíg a film el nem készül, és elég nyereséget nem hoz ahhoz, hogy a kölcsönt – természetesen a kamattal együtt – visszafizethessük.” Michel tegnapi szavai visszhangoznak a fejemben. Neki ez ugyanannyira fájhat, mint nekem. Felülök az egyik kőfalunkra, és végigpásztázom a párás reggeli hegyoldalakat, magamba szívom a szárazföld és a tenger megejtő látványát, és megremeg a szívem. Akkor is, hogyha egy centünk sincs a felújítására, Appassionata így, romantikus romosságában is fenséges, mágikus hely. Elviselhetetlen a gondolat, hogy elveszítsük, és hogy vele vesszen az eszelős boldogság ezernyi pillanata. Arany életünk volt itt eddig a nyárig. Ella, a kis kölyökkutyánk bökdösi meg nedves orrával mezítelen karomat, kérve, hogy figyeljek rá. Szórakozottan megsimogatom rőtvörös fejét. Anonymust nem találtuk meg, pedig mindenütt kerestük. Egyszerűen elment, kilépett az életünkből. Azt sem tudjuk, hogyan szabadulhatott el egyáltalán; valószínűleg lyukat ásott a kerítés alatt. Sokat kerestem, órákon át nézegettem, hol szökhetett meg, de nem jöttem rá. Még mindig vádolom magam, jóllehet ritka véletlen esett meg velem; kis csodának is nevezhetném. Két héttel ezelőtt történt, apám születésnapján. Egész bensőmet betöltötte elvesztésének fájdalma. Forró, fülledt nap volt, épp ebédidő. A madárfüttyből erőt merítve baktattam lefelé a kocsifelhajtón a postaládánkhoz. Kinyitottam a nagy kovácsoltvas kaput, melyet Michel a spalettákkal megegyező színűre, Matisse-kékre festett, és ott összetekeredve, akár egy kígyó, feküdt az árnyékban egy juhászkutya az íriszek és a cédrusfát girlandként befutó ólomgyökér között. Első örömömben azt hittem, Anonymus jött haza, csak szutykos a sártól és a kátránytól, de aztán láttam, hogy a reszkető, csontsovány teremtmény sötétebb és kisebb is, inkább német, mint belga juhászkutya; a szőre sem olyan hosszú. Kinyújtottam feléje a kezemet, de dühödten rám mordult. Eszembe jutott első találkozásom Anonymusszal, a sérült, loncsos, őzbarna szukával, ő sem mert bízni bennem. Mit keres itt ez a kutya, épp a mi kapunk előtt, mérföldekre a legközelebbi lakott településtől? Nem bírtam kibeszélni a fejemből a gondolatot, hogy apám lelke küldte társul a kis Ellának, éppen a születése napján.

173

Lehajoltam, mire rám vicsorított, ezért eldöntöttem, hogy hagyom, és kiürítettem a postaládát. Amikor becsuktam a kaput, talpra kecmergett. Bizonytalanul, sántítva, látható fájdalommal járt, de végig követett felfelé a meredek kocsifelhajtón, mint az árnyék, tisztes távolságot tartva. Az istállóban előástam Anonymus edényét, teleraktam húsdarabokkal, kutyakeksszel, egy másikba vizet töltöttem, és odahívtam a kutyát, de az bizalmatlanul hátrálni kezdett. Letettem az ennivalót a földre, és bementem a dolgozószobámba, melynek ablakából közvetlenül ráláttam. Nem nyúlt az ételhez, de pár méternyire lefeküdt melléje, és onnan bűvölte, mintha várná, hogy az alumínium edény meginduljon feléje. Mosolyognom kellett rajta. Akkor vettem észre, hogy a bal oldaláról és csípőjéről teljesen lekopott a szőr. Gondoltam, felhívom az állatorvost, hátha megkerül a gazdája. Nem volt rajta nyakörv. Tetoválása sem volt. Lucky lett a neve, legalábbis én így kereszteltem el. Most is az állatorvosnál van. Belső vérzése, bélátfúródása volt, gyomorbaja is a sok rúgástól, amit kapott. Két bordája törött, férges, és az idegei sincsenek rendben; Dr. Marschang szerint mindez a rossz bánásmód következménye. Még mindig magánál tartja a kutyát; biztos akar lenni benne, hogy nem bántja a kölyökkutyánkat, ha befogadjuk. Úgy terveztem, hogy később elhozom. Alig vártam, hogy megmutathassam a lányoknak. Wordsworth mondása, hogy „a múlt, a jelen és a jövő összetartoznak, mintha a rajtuk átfutó kívánság fonalára volnának felfűzve”. Ma reggel átfut az agyamon minden, amit elértünk, az elégedettség, mely itt mindig eltölt, a Micheltől kapott boldogság, de a jövő akadályokkal és felelmekkel terhes. És ma reggel, jogosan vagy sem, de hibáztatom magamat. Ella csóválni kezdi mellettem a farkát, amikor két kar szorosan a derekamra fonódik, visszahúz a jelenbe az emlékeimből és a bizonytalan, vészterhes jövőből. Vanessa az. Egy szót sem szól, ahogy én sem. Csak átöleljük egymást, és a ház lapos teteje mögötti fák hegyében megcsillanó nap máris melegíti a hátunkat, és jókedvre derít, az új nap ígéretével gyógyítva. AZ IDŐ ROMLIK. Sápadtan esik a hegyek mögött, a tenger kékes opálfényben játszik. Michel elutazott, hogy eladja új tévésorozatunkat. Minden istenáldott napot, sőt órát munkával tölt, úgy utazik, mintha két nap közé beszoríthatna egy harmadikat, mintha a világ mindkét felén egyszerre láthatná a napkeltét. Soha nem pihen, soha nem vesz ki szabadnapot. Úgy tesz, mintha örökké bírná, mintha elpusztíthatatlan volna. A legszívesebben mondanám neki, hogy vigyázzon, hogy ki fog merülni és megbetegszik, de tudom, hogy az ilyesfajta gondolatokkal csak ártanék neki. Hinni akarom, hogy erős és bír annyit dolgozni, amennyit magára kényszerít. Hinni akarok az erejében, mert nem merek belegondolni az ellenkezőjébe. De mindenekelőtt azt gondolom, hogy le kell mondanunk a farmról, eladni és átadni a banknak. Vágjuk hozzájuk, csak hagyjanak már békén, de Michel hallani sem akar róla. Kimászunk belőle, mondogatja, mint valami titkos mantrát, melyet, minél gyakrabban mond, annál könnyebben válik valóra. Óriási teher van rajta. Ideges vagyok miatta; az álmaink a szemem láttára foszlanak szét. Quashia készül Algériába; jövő év elején nyugdíjba megy.

174

Az elutazása a végső döfés számomra; fogalmam sincs, hogyan boldogulok nélküle, de azt hazudom neki, hogy már találtam is valakit helyette, mert várja a saját élete és a családja Afrikában, és nem lenne szép dolog visszatartanom. – Ha szüksége van rám – mondja búcsúzóul –, hívja a falu kávéházát, ahogy szokta. Visszajövök. – Bólintok, és minden jót kívánok neki, tudván, hogy nem fogom hívni. – Ne felejtse el, hogy egy család vagyunk, maga és én. Soha nem fogom cserbenhagyni. – Megint bólintok, aztán a könnyeimmel küszködve mindkét arcára két puszit nyomok. Ez az év a Veszteségek Éve lesz. Veszteség. Mennyit kísértett a félelem tőle. Minden búcsú, minden elválás, még ha hétköznapi és rövid időre szól is, belém hasít. Ezért nem volt bátorságom szeretni senkit Michel előtt. – Üdvözlöm a feleségét és a gyerekeit – mondom ki valahogy. Nem ismerem őket, de Quashia annyit beszélt róluk, hogy úgy érzem, régi barátok vagyunk. – Üzenem Michelnek, hogy ne dolgozzon annyit. Szükség van rá itt. Mosolyogva bólintok, és közben azon tűnődöm, vajon tudja-e, mekkora bajban vagyunk. Sejtem, hogy igen. Bölcs ember, bölcs megérzései vannak. Nézem, ahogy bandukol lefelé a kocsifelhajtón, kopaszodó fején szőrmekalapban, sajátos, fogatlan mosolyával néz vissza, és integet. Egyedül maradok a farmon; minden gondolatom Appassionata megmentése körül forog, miközben kiadásaimat minimálisra csökkentem. A bank egyre türelmetlenebb; már fenyegetőznek. Ajánlott levelekkel bombáznak, rá akarják tenni a kezüket a farmra, hogy elárverezzék. Szorongok. Bolyongok a padlócsempés, napfényes szobákban és a szeles teraszokon, mint valami elveszett szellem, akinek meg kell fejtenie egy kódot, de nem jön rá a megoldásra. Félelem és felelősség savanyodik az agyamban, akár a tej. Álmatlan éjszakáimon az első kakasszó előtt arcomat az ablaküvegnek nyomva bámulom a holdat, s lenn, a távoli völgyből hallom az arabok müezzinjének hangját. Istenhez imádkoznak. – Engem is vegyetek be – suttogom. Hajnaltól éjfélig írok, egyedül a nyikorgó házban, gyertyafényben, pattogó tűz mellett bámulok ki a szuroksötétbe. Történetek, gyerekkönyvek, forgatókönyv-vázlatok, bármi, a végkimerülésig, hátha így megfordíthatom a szerencsénket. Apró napi örömökkel vigasztalódom. Beugrom a medencébe, hogy megmentsek egy hátán kapálózó, fuldokló méhet. Hosszasan beszélek egy nagy kabócához, amely az évszakot eltévesztve vergődött a fürdőszobasarokban, magányosan, akár egy rossz helyre sodródott ág. Egyszer észreveszek két lódarazsat, amint a virágágyások falán párosodnak; egyik szorosan a másik mögött. A hím a nőstényt átfogva ritmikusan mozog, miközben a nőstény két mellső lábával saját fekete rovararcát simogatja, majd egyszer csak magas hangokat bocsát ki: szenvedélyes szerelmi dal egy meleg vasárnap délutánon. És Lucky is egy csoda; ideges és kapkodós még, de egyre kevésbé. Sokat kenegetem különböző kenőcsökkel, és kanalas orvosságot is kap, kezd már nőni a szőre, és úgy látszik, hűséges és kedves házőrző lesz belőle. Mondom neki, hogy mennyire hálás va-

175

gyok a társaságáért, a hálájáért és azért, hogy szüksége van rám, azután megsimogatom a pelyhes kis Ellát, és biztosítom, hogy őiránta is ugyanígy érzek. RENÉ UGRIK BE, hogy megnézze a paont, melyet most nem kezel, mert a permet – én egyébként is ellenzem, mert vegyszermentes farmot szeretnénk – károsíthatná a termést. René egy köteg papírlapot nyújt nekem, melyet Christophe, a sajtoló tulajdonosa küldött. – Mik ezek? – kérdezem érdektelenül. – Nyomtatványok. Töltse ki és küldje el Brüsszelbe őket. Christophe külön említette a maguk nevét. Unottan belenézek. Olyan bonyolultnak és hosszadalmasnak néz ki, mint minden a francia bürokráciában, és a farmerom zsebébe gyömöszölöm. – Ne sajnálja rá az időt, Carol. Brüsszel támogatja a franciaországi olajipart, és minden olívaolaj termelőnek anyagi támogatást ígér. – Hogyan? – Minden liter olajért egy bizonyos összeget kapunk. A szemem felcsillan, kezd érdekelni a dolog. A válságra gondolok. Ez volna a megoldás? – Mennyit? – kérdem. – Visszamenőleg nem érvényes, de ha ugyanannyi olajbogyó terem maguknál idén is, mint tavaly, az körülbelül hatszáz frankot hoz a konyhára. – Hatszáz frankot! Az nagyjából hatvan font. René nyilván észrevette a csalódottságot az arcomon, mert így szól: – Nem nagy összeg, de… – vonja meg a vállát azzal a gyönyörű, jellegzetes provence-i mozdulattal, és kandi tekintetéből kiolvasom, hogy a kevés is több, mnt a semmi, amiben határozottan igaza van. – Ki fogom tölteni – mosolygok. – Nem felejtem el. Mielőtt visszaszállna Renault-jába, mely dugig van a bodros és levendulabokor nagyságú salátákkal, figyelmeztet, hogy hamarosan megint körbe kell kerítenünk a fákat, mert lassan itt a szüret. Gyorsan végigjárjuk a teraszokat; a fák teli vannak sörétszerű zöld olajbogyókkal. Idén is rekordtermés várható. – Ennyiből akár hétszáz frankot beszedhetnek – tréfálkozik az autóhoz menet. – Kér egy fej salátát? – mutat a csomagtartóban lévő halomra. Megrázom a fejem, mondom, vettem már ma a piacon. De nem állom meg, hogy ne dicsérjem meg a méretüket. René szeme büszkén felcsillan; másvalaki telkén termeli a zöldséget, ahol ingyen jut vízhez, mert a tulajdonosnak saját kútja van. – És ne feledje – szól vissza már indulófélben –, nem boldogulunk itt egyedül. Ez igaz. Most, hogy Quashia elment, és Michel is sokszor hetekig távol van, segítségre lesz szükségünk. Milyen szerencsénk volt, amikor ő és Quashia is szinte a semmiből léptek elő; most fogalmam sincs, honnan hozzak embereket. Végül írok egy rövid kis hirdetést, és kocsiba ülök, hogy a helyi fűszeresnél kiragasszam. Mindig is kedveltem ezt az üzletet, mert azokra a falusi boltokra emlékeztet, amelyekbe a nagyszüleim vittek el gyerekkoromban, ha Írországban nyaraltam. Nagyapámék nagy kannákban szállították eladni a tejet, és köz-

176

ben mi, gyerekek a világ összes finomsága közül válogathattunk; a szivárvány minden színében pompázó édességek várakoztak hatalmas üvegkancsókban. A tulajdonos most is állapotos, nagydarab felesége hangosan üdvözöl, és miután ránéz a hirdetésemre, mondja, hogy akár ki se függesszem. Elvihetem a kisegítőjüket. – És maguk? – Jön a tél. Nálunk legfeljebb az avart gereblyézheti. Manuelnek hívják. – Ajánlja? – Hát persze. Hat éve dolgozik nekünk. – Az asszony rögtön közli is, hogy milyen órabért fizetnek, ami elérhetőnek tűnik; az olaj majd behozza. Meg vagyok győzve. – Jó, akkor szólunk neki, hogy készüljön. Holnap reggel magával is viheti. Megkönnyebbülten nézek szét a boltban, hogy vegyek egyet s mást, például egy tucat kis üveg sört. Madame azonban a fejét rázza. – Sajnálom, de elfogyott. Zavarba jövök, mert néhány nappal ezelőtt ugyanezt kértem, s akkor azt mondta, hogy másnap délutánra várja a szállítmányt. Rég vége a nyári főszezonnak, amikor a lógó nyelvű turisták megrohamozzák minden sarki bolt hűtőszekrényét. – Nem érkezett meg a szállítmány? – kérdezem ártatlanul. Az asszony bambán rám bámul, és megy a kávéért, amelyet kértem. – Ne feledkezzen el Manuelről – szól utánam, amikor behúzom magam mögött az ajtót. Amikor másnap átmegyek Manuelért, senki nem vár; bemegyek az üzletbe, hogy érdeklődjem. Monsieur, a tulajdonos pék, cukrász, éppen tetőtől talpig lisztes; rendszerint kedélyes fickó, de most vádlón pislog pocakos feleségére, és szó nélkül visszavonul a hátsó helyiségbe. – Nézze meg a fáskamrában – motyogja madame, lemutatva az alagsorra, ahol még soha nem jártam. Kissé megdöbbenek, hogy a várakozásommal szemben nem egy spanyolt vagy portugált találok ott, hanem egy ápolatlan, csapzott, apró termetű arab fiút, aki békésen alszik a fahasábokon. A lábánál rojtos kis zsák. – Manuel? – állok meg mellette. Első ijedtségében érthetetlen szavakat motyog, majd bizonytalanul feltápászkodik. Ahogy bámul, mintha egy riadt, bűnös kisgyermek nézne rám. Megmarkolja a zsákját, és egyik karját a magasba emeli, mintha csapatot sorakoztatna. Csak amikor már mögöttem ül az autóban, és engedély nélkül rágyújt, veszem észre vérágas szemét és érzem a tömény alkoholszagot a leheletén, olyannyira erősen, hogy attól tartok, az öngyújtójával felrobbantja a kis kocsit. Szükségem van erre a fiúra; szükségem van a munkájára. Amióta ideköltöztünk, abban a kis sarki boltban vásárolunk. Madame csak nem küld a nyakunkra egy részeges fickót! Pedig minden jel arra mutat, hogy igen.

177

A villához érve meg kell kötnöm Luckyt, mert Manuel addig nem hajlandó kiszállni az autóból, amíg a kutya szabadon van. Első kérdése az, hogy hol lesz a szobája. – Szobája? – döbbenek meg, mert eszembe sem volt idevenni ezt a fiút. A feje fölé emeli viharvert zsákját, és meglóbálja, mintha ott akarna letelepedni, ahol az földet ér, de esetleg be is zúzhat vele egy-két ablakot. – Csak lezuhanyozok, és máris kezdhetek – nyögi. Nem tudom, mi legyen vele. Pakoljam be a kocsiba, és vigyem vissza a boltba? Engedjem el Luckyt, bízva benne, hogy Manuel fej veszetten elmenekül, és megoldja a problémát? Vagy elhamarkodottan ítélek? Elhatározom, hogy eltűröm addig, amíg nem beszélek madame-mal. – Dolgozhatna előbb, és zuhanyozhatna munka után – javasolom. – Manuel meggörnyed, ledobja a zsákot, belerúg, cigarettára gyújt, és vállvonogatva megkérdezi. – Akkor mivel kezdjem? Kétségbeesetten nézek körül. Semmi olyasmivel, ami eltörhet, vagy megsérülhet, biztosan nem az olívahálók előkészítésével. – Egy kis gyomlálással – válaszolom végül, és a virágágyások felé mutatok. Szabadon engedem a kutyát, amikor Manuel nem néz oda, és a dolgozószobámba zárkózom, ahol nyugodtan megbeszélhetem a boltos feleségével a dolgot. Miközben a számot keresem, jövök rá, hogy bár mindig is náluk vásároltunk, részt vettünk a karácsonyi jótékonysági tombolájukon, jó sok jegyet vettünk az óriás húsvéti csokinyuszi-sorsolásra is, és általában barátságos viszonyban vagyunk velük, soha nem írtam fel a telefonszámukat. Ez az egyetlen üzlet, mely egy szépen gondozott magánbirtokon áll a mögöttünk levő hegyoldalon, de ez most nem segít. Sehogy sem fogom kitalálni a számukat. Nem tudom másképp elrendezni a dolgot, mint hogy Manuelt egyedül hagyom, és visszamegyek. Nem voltam elég előrelátó, szidom magam. És annyi dolgom volna nekem is, nyögöm halkan. Végül mégis lerohanok, hogy megmondjam Manuelnek, néhány perc múlva visszajövök, de nem látom sem a kertben, sem sehol másutt. – Manuel! – kiáltom. Lucky ugrik helyette elém nagy ugatással. – Manuel! – Nincs válasz. Végül mint valami szellemre, lelek rá ablaktalan garázsunk sötétjében, melyet – miután két ilyen régi kocsinak fölösleges luxus volna – kerti szerszámok és egy viharvert, de még működő hűtőszekrény töltenek meg. – Mit keres itt? – kérdezem elég mérgesen. – Kapát – válaszolja. Kitapogatom a villanykapcsolót, és leviharzok a kocsival a felhajtón, hogy elérjek a bolthoz, mielőtt bezárna. Ez a fűszerüzlet azon kis családi vállalkozások közé tartozik, melyek délben bezárnak, és csak négykor nyitnak ki. Mire odaérek, már zárva van. Dörömbölök az ajtón, és kiabálok. Nem érkezik válasz. Az épület háta mögé kerülök, a faszínhez, és megkocogtatok egy üvegajtót. Hiába. Csak néhány perccel múlt dél, de olyan csend van, mint egy elhagyott hajón. Dühösen visszamászom a kocsiba és hazahajtok. Manuelt mintha a föld nyelte volna el. A zsákja is eltűnt, melyet az egyik teraszra hajított. Az egyetlen nyom, mely utána maradt, a hervadó tigrisliliomok közé

178

gondatlanul ledobott kapa. Semmilyen említésre méltó gyomlálást nem végzett. Többször is kiáltom a nevét, benézek a garázsba, de nem találom. Nyilván elmenekült, talán a kutya miatt. Lucky egykedvűen hever az egyik teraszon, és elégedetten liheg. A kis Ella fejét haverja hasán nyugtatva szendereg. Mintha kő esett volna le a szívemről; már megyek is vissza a dolgozószobámba. Az eset sokkal jobban végződött, mint ahogy tartottam tőle. SEHOGY SEM ÉREM EL TELEFONON Michelt Párizsban. A mostani válság miatt, és mert aggódó természetem van, a fejembe vettem, hogy valami baj történt. Hívom az irodáját, és a titkárnőjét kérdem, hol van. Nem tudja. – Mikor látta utoljára? – Igyekszem uralkodni a hangomon, hogy ne ijesszem meg a csapatát. – Tegnap délelőtt – hangzik a válasz. – Micsoda? Azóta nem volt benn az irodában?… Minden rendben van? Isobel, a kiegyensúlyozott, szilárd lelkiállapotú titkárnő nem érti, miért aggódom ennyire. – Valószínűleg otthon dolgozik. – Többször is feltárcsáztam az otthoni számát, de nem vette fel. Michel nem tart üzenetrögzítőt kis garzonlakásában, mert magánszférának akarja megőrizni azt. Több órát vesznek el tőle a napi telefonok, és azt mondja, az otthona legyen a nyugalom szigete. Mi napjában többször is beszélünk, ezért ez soha nem jelentett gondot eddig. De most annyira nyugtalan vagyok, hogy ismét felhívom Isobelt, szóljon vissza, ha Michel megérkezik. Estig semmi; még egyszer tárcsázom az otthoni számát. Nem veszi fel, és az irodában sem látták egész nap. Valószínűleg máshol tárgyal, mondja Isobel. – Nem kellene elmennie a lakására, és feltörni az ajtót? – kérdem. Isobel hangjából érzem, hogy azt gondolja, elment az eszem. – A titkárnője vagyok – válaszolja mogorván.– Nem szokásom a főnökömre rátörni az ajtót. – Nem, természetesen igaza van. Bocsánat, hogy zavartam. – Leteszem a kagylót, de tudom, ha minden rendben lenne, elértem volna Michelt. Valami történt, az biztos. Ha hirtelen el kellett utaznia, ezer százalék, hogy telefonál. Mi lehet a baj, és hogy érem el? A teraszon ülök, kétségek között, próbálok erőt meríteni a télies napnyugtából, amikor váratlanul René bukkan fel. Elönt a hála, hogy láthatom. Ahogy gyakran megesik, ajándékkal jön, egy kis üveg fügelekvárral, mely barna és nyálkás, mint a fóka bőre; saját frissen szedett fügénkből készítette. Quashiával együtt több, mint egy mázsa fügét szedtünk a birtokon lévő nyolc fánkról szeptember végén és október elején. Köszönetet mondok ezüsthajú barátomnak, és itallal kínálom, miközben igyekszem palástolni a szorongásomat. Szorult helyzetben vagyok. Quashia elment, nincs, aki a kutyákat gondozná, és azon gondolkozom, hogy akármennyire le vagyok is égve, Párizsba kell mennem. – Bort vagy sört, amelyik egyszerűbb – mondja René, és elégedetten elhelyezkedik a kerti asztal mellett. Szívesen beugrik néha; van kulcsa a kapuhoz, és átnéz egy órácskára, hogy elbeszélgessünk, elmeséljen egy-két történetet, és gyönyörködjék az égőnarancs naplementében.

179

Lemegyek a garázsba, hogy a hűtőből sört és egy üveg rozét hozzak. Megdöbbenésemre a hűtőszekrény szinte teljesen üres; egy-két üveg bor van benne mindössze. Megzavarodva veszem ki az egyetlen üveg rozét. Tudom, hogy stresszes időszakom van, de határozottan emlékszem, hogy tegnap este a fűszerüzletből átmentem a szupermarketbe, és vettem egy karton sört. Mostani állapotomat ismerve nincs kizárva, hogy ott felejtettem valahol. Próbálok visszaemlékezni. Talán a csomagtartóban? Hirtelen eszembe jut Manuel, aki a Michel rejtélyes eltűnése miatti aggodalmamban teljesen kiment a fejemből. Az a lókötő vitte el az összes Stella Artois-t! Bocsánatkérő mosollyal megyek vissza Renéhez a borral és egy tál saját olajbogyóval. – Fáradtnak látszik – jegyzi meg René. – Elküldte azt a nyomtatványt? – Milyen nyomtatványt? – Az olajfákról. Ja persze, a nyomtatvány. Igen, nyugtatom meg, kitöltöttem, aláírtam és elküldtem Michelnek, hogy ő is írja alá, és postázza Brüsszelbe. Nem feledkeztünk meg róla. Koccintunk, és belekortyolunk az italunkba. Épp belekezdenék, hogy a segítségét kérjem, etesse a kutyákat, és tartsa a frontot néhány napig, amíg Párizsban leszek, de fültépő trombitálás akadályoz meg benne. Döbbenten nézünk a másik telekrész felé, a hang irányába. – Vaddisznó – nyögök fel. – Nem hiszem – rázza meg René a fejét. – Akkor mi lehet az? – Nézzük meg. Poharunkat az asztalra állítjuk, és belegázolunk a fű, indák és gyomok vadonjába. Ez a második telekrész az özönvízszerű esőzések és pénztelenségünk következtében közel olyan elvaduknak néz ki, mint amikor először megláttuk. Szomorú látvány. Lucky és Ella a sarkunkban totyognak. Lucky vadul ugat, de a különös bőgés megszűnt, nem tudjuk, merre menjünk. René szerint csapdába esett állat lehetett. – Milyen csapdába? – kérdem kissé védekezően. Elvből ellenzem a vadászatot, és amikor a birtoknak ezt a részét először kitisztították, személyesen győződtem meg róla, hogy az aljnövényzet alatt is minden egyes csapdát megsemmisítettek és elégettek, ha pedig valamilyen mérgezett fémből készült, akkor kidobták a szemeteskukába. Hamarosan mégis kiderítjük, honnan jön a zaj. Manuel fekszik kiterülve a dús lombú babérfánk alatt; fejét a zsákján nyugtatja, mint valami párnán, és elégedetten hortyog. Körülötte, akár sokágú csillagok, a kiürült sörösüvegeink. – Az ördögbe – vigyorog René. – Ez meg kicsoda? – Ő lett volna a maga segítsége az olaj bogyószüretre – nevetek, és gyorsan elmesélem neki Manuelt. Megfogjuk a fiú egy-egy lábát, és átvonszoljuk az egész telken René Renault-jához, majd betuszkoljuk a nyitott csomagtartóba. Olyan lehelet jön a szájából, mint a sárkánytűz.

180

– Járjunk a végére annak az üvegnek – kuncog René. – Igazán megérdemeljük, utána meg visszaviszem a fáskamrájába. – Pontosan így is teszünk. Manuel az egész művelet alatt még csak meg sem mozdul. A fűszerüzletig tartó rövid út alatt René elvállalja, hogy tartja itthon a frontot, és megnyugtat, hogy minden rendben lesz. Visszavisz a házunk kapujáig. Megköszönöm a szívességét, és megindulok felfelé. René még utánam szól: – Akarja, hogy keressek valakit az olaj bogyószüretre? – Majd holnap megmondom – válaszolom, mert most képtelen vagyok gondolkozni rajta. A házban cseng a telefon. Isobel hív: Michel rosszul lett. Tudtam. A kutyák ma már kaptak enni. Átszólok Renének, hogy indulok a reptérre, az utolsó párizsi géphez. Ígérem, hogy jövök, mihelyt tudok. PÁRIZS NYIRKOS ÉS TÉLIES. Az utca fényei megtörnek az esőben, és a szivárvány színeiben pompáznak. Tizenegy után érek Michel garzonlakásához; Michel ágyban fekszik, a fájdalomtól összegörnyedve. Megdöbbent, amit látok, de megállom, hogy a betegségéről faggassam. Mondja, hogy előző délelőtt lett rosszul, amikor az ügyvédjével tárgyalt. Az ügyvéd orvost hívott, egy specialista barátját, aki elvégzett néhány vizsgálatot, majd hazaküldte Michelt pihenni, és megígérte, hogy néhány napon belül jelentkezik, amikor megkapja a leleteket. – Miért nem hívtál fel? – nyögöm ki végre. – Nem akartam, hogy aggódj. Ismét megállom, hogy mondjam: az utóbbi negyven óra alatt kis híján megőrültem. Ehelyett melléje fekszem az ágyba, és próbálunk aludni. Alig dereng, szól a telefon; a specialista az. A délelőtt folyamán várja Michelt a klinikáján. Érzem, hogy egész bensőm megfeszül. – Azt nem mondta, hogy miért? Michel megrázza a fejét. Ragaszkodom hozzá, hogy vele menjek, nem törődöm vele, akárhogy tiltakozik is. Michel nem az a fajta, aki bármilyen könnyítésre hajlandó, ha munkáról van szó. Néhányszor láttam csak, amikor náthával vagy valami apróbb bajjal küzdött, de nem törődött vele. Képtelen elfogadni vagy akár csak beismerni is, ha a szervezete korlátozza. Nem lesz könnyű neki a mai délelőtt. De nekem sem: gyűlölöm a kórházakat, ha egy csepp vért látok, rögtön elájulok, nem bírom a kenőcsök, tinktúrák és fertőtlenítők gyógyszerszagát. A hosszú, keskeny folyosóktól rám jön a remegés. A betegszállító kocsikon fekvő testek látványától hányinger és félelem tör rám. De ott akarok lenni vele. Nem vagyok hajlandó a lakásában várni és a körmömet rágni. Michel erősködik, hogy metróval menjünk, mert taxira most nem futja, de mégis taxit hívunk, mert hajthatatlan vagyok; Michel gyönge a további ellenkezéshez. Az orvos fiatalos, jóképű férfi; megnyugtató és barátságos. A szobájába vezet bennünket, és azt mondja Michelnek, hogy most rögtön egy sor vizsgálatot szeretne elvégeztetni. Michel olyan gyomorgörcsöktől szenved, hogy beszélni is alig bír. Rengeteg francia szó, orvosi szakkifejezés hangzik el, amit nem értek;

181

és tucatnyi kérdésem is lenne, de inkább semmit sem szólok. Michelt elirányítják valahova, én az orvosi szobában maradok. Fél éve sincs, hogy apám betegágya mellett ültem. Hiába kergetem el ezeket a rémisztő képeket, folyton visszatérnek. Felállók, és járkálni kezdek, mert képtelen vagyok megülni a fenekemen. Az ajtót kinyitva kilesek; fehér ruhás alakok rebbennek ki-be nyitódó és csukódó ajtókon. Sokuk maszkot visel, kezükben csiptetős tábla. Fogalmam sincs, hova vitték Michelt. Hirtelen rám tör az idegenség érzése, és remegni kezdek. Lényem minden idegszálával szeretem ezt a férfit. Nem bírom elviselni a gondolatát, hogy elveszítsem. Képek telepednek rám: apámról, halálos ágyáról és a temetésről. Félelem markol belém. Tartanom kell magam, gondolom. Viszszajön az orvos; hogy mondjon valamit, talán. – Bocsánat, de nem beszélni angol – mosolyog rám. Bólintok csak, de nem nézek rá, mert szégyellem, hogy mindjárt elsírom magam, mert rettenetesen félek, és mert úgy érzem, én vagyok a leghasznavehetetlenebb partner a világon. Ha mindez film lenne, ha szerepet játszanék, a legnagyobb nyugalommal csinálnám végig; tömérdek kontrollált energiával, bátran, engedelmesen, sziklaszilárd kapcsolatunkra alapozva. Vagy ha a másik véglet volna, olyan szerep, amilyeneket mostanában kínálnak: az alkoholista, aki körül szétesik minden. Jelen pillanatban egyik sem vagyok: csak hétköznapi és jelentéktelen ember, aki elveszett az idegen nyelv labirintusában, és képtelen kezelni az ismeretlen helyzetet, melyben nem talál útjelzőket. Az orvos magyarázni kezdi, hogy miért vizsgálják Michelt, de nem értem a hosszú szavakat, és nem is követem, amit mond, amíg egy szóra rá nem ismerek, de akkor úgy érzem magam, mint akit gyomorszájon vágtak: cancer. Rák? Jól értettem vajon? Mostanában olyan könnyedén váltom az angolt és a franciát, mint a ruháimat, de előfordul, mint a mostani alkalommal, hogy bepánikolok, és a nyelv összegubancolódik. Mintha kívülről néznék befelé, akár a kivilágított üveg mögött verdeső moly, a fényre vágyakozva. Kétségbeesésemben, hogy biztosra menjek, elismétlem a szót, egyszer, s aztán még egyszer. – Ez nehéz magának, igaz? Bólintok. – Azt próbálom magyarázni, hogy nem hisszük, hogy rák lenne, de biztosat kell tudnunk, igaz? Jöjjön velem. Folyosók egész során megyünk végig, míg végül megállunk egy kávéautomata előtt; többféle kávé, tea és egyéb ital a kínálat. Az orvos megkérdezi, milyen kávét szoktam inni – de egyszerűen nem emlékszem! Espressót rendel. Ebben a pillanatban nagy fekete kerekeken guruló alumínium kocsi tűnik föl egy csapóajtóban, mögötte fiatal, hirtelenszőke hajú, darázsderekú leányzó, és odakínálja a választékot: többféle croissant, csokis kenyér, sonkás vagy sajtos szendvics baguette-ből. Az orvos leül mellém, és reggelizünk. Majd egy csöndes sarokba vezet, kedvesen a vállamra teszi a kezét, és elsiet. A nap lassan, nehezen telik. Amikor már nincs több erőm imádkozni, csokorba szedem legszebb pillanatainkat, mintegy társaságul:

182

Langymeleg, késő esték, estélyi ruhában érkezünk haza a Cannes-i Filmfesztiválról, vacsora után, fülemüle éneke szól a csillagok takarója alól. Erre a dalra táncolunk a teraszon, egymást szorosan átölelve, fejem Michel fehér selyemzakóján. Nyári vasárnapok kettesben, meztelenül lebegünk a medencében, a világ legnagyobb azúrkék úszógumijában – Michel kapta tőlem a születésnapjára –, víz csörgedez kéz- és lábujjaink között. Forróság süti a hátunkat; ajkunkon klór íze. Karóra és gyűrűk fehér csíkja lebarnult bőrünkön. Hűvös fehér lepedők napégette bőrünk alatt. Kis cédulák, melyeket egymás csomagjába csempésztünk, ha el kellett válnunk, akár csak néhány napra is. Sorok a dalokból, melyeket énekeltünk egymásnak: „Olyan édes vagy, hogy innék belőled. „ és: „… ha vágysz rá, hogy valaki szeressen ne menj másokhoz szerelmem, gyere hozzám.” Reptéri búcsúcsókok, pénteki heves csókok, melyek elmondják, hogy mennyire hiányoztunk egymásnak. Ahogy Michel mindent valamilyen erős színre fest, még a ház spalettáit is – mindig a kontrasztok inspirálják. Amikor Picasso a farmunk közelében élt, zsörtölődött egy villanyoszlop miatt, mely elrontotta a kilátást. (Nekünk is van egy!) Az Áramszolgáltató nem volt hajlandó eltávolítani, mire Picasso befestette a szivárvány színeire. AJTÓ NYÍLIK. KORA ESTE van. Az orvos jön felém. Fölpattanok, az arcát fürkészem, hátha jó hír látszanék rajta. Nem mond semmit, és már a legroszszabbtól tartok. A gyomrom összeugrik. – Hogy van Michel? És hol van? – Öt perc múlva itt lesz. Már öltözik. Mindennek a végére jártak. Michelnek valószínűleg stressz okozta bélgyulladása lett; nem súlyos, és korai stádiumban is van még. Az orvos bízik benne, hogy magától is meggyógyul, ha Michel sokat pihen, nem dolgozik, betartja a szigorú diétát (egy csepp bort sem ihat), és nem tesz semmit, ami megterhelné az idegrendszerét. Ha nem javul az állapota, műtétre lesz szükség. A legjobb hír az, hogy nem kell befeküdnie; hazajöhet velem. Michelnek eszébe sem jut most tiltakozni a taxi ellen; csendes, a csövek és az orvosi műszerek kimerítették. Vacsora közben – húsleves és ásványvíz – az új helyzetről tanácskozunk. Szokásos szívósságával, amelyet ebben az esetben már konokságnak neveznék, azt mondja, hogy pihen a hétvégén, de hétfőn megy dolgozni. Én hallani sem akarok róla, és civódni kezdünk, amíg egy gyomorgörcs nem emlékeztet mindkettőnket, hogy Michelnek nyugalomra van szüksége. Jó híre is van, mondja: a sorozatunkat az egész világon felkínálták megvételre. Elég néhány jó üzlet, és kiválthatjuk a farmot. Biztatóan mosolygok, de már nem vágyom olyan veszettül küzdeni Appassionatáért. Végtére is, bármennyire mágikus hely, mindig találunk egy másik farmot, másik birtokot, ahol újrakezdhetjük. Az együttes utazás számít, nem az indulás helyszíne. Egyszer, régen, olyan régen, hogy most örökkévalóságnak tűnik, természetben lelt mennyországról álmodoztam, nyugodt, kék tengerre lekacsintó paradi-

183

csomról. Elégedett barátokat és családtagokat képzeltem el az én Édenemben, a nyugalom szigetén, ahol művészek dolgoznak és szeretők szeretnek. Mindez halvány vázlat volt csupán, fehér lap, míg Michellel nem találkoztam. Akkor elkezdett alakot ölteni, izmosodni, megtelni fénnyel, árnyékkal, ritmussal. Együtt életet leheltünk az elmosódott képekbe. Együtt felfedeztük, hogyan éljünk új életet. Ami ezekből az álmokból szárba szökött, az túl van a legjobb téglán és habarcson, de még a legszebb olajfateraszon is. A mi paradicsomunk kettőnk mélységes szerelmében kelt életre. Hogy közös utunk milyen földrajzi pontokat érint, az a legkevésbé sem számít. Bármivel biztat is Michel konok eltökéltsége, én gyanítom, hogy nagyon kevés esélyünk van megtartani Appassionatát. Bármilyen fájdalmas is, készen állok, hogy lemondjak róla. Készen állok arra, hogy elnézzem, amint kopottas farmunkra bankárok teszik rá a kezüket, akik nem az ezüstös falevélben, az aranyló narancsban, a lombokon csillámló hajnali harmatcseppekben és az ezerszínű virágszirmok- – ban látják a gazdagságot. Óriási vállalkozásunkba szinte pénztelenül vágtunk bele; a szerelem és a kitartás vitte ügyünket apránként előbbre. Ha kell, elölről kezdjük. És mindeközben jó néhány bőrt levedlettem magamról – az ambíciót, az anyagelvűséget, a vágyat, hogy irányítsam az életemet. Tanulok engedni és tanulok másokért élni. Kettőnk szíve összetalálkozott.

184

Tizenharmadik fejezet VISSZATÉRÉS A nizzai repülőtér le van zárva. Nem juthatok haza. Naponta hívom a párizsi repteret, de mindegyre azt a választ kapom, hogy a helyzet változatlan. René tartja a frontot, de kezdődik az olaj bogyószüret, és több, mint hétszáz fája van. Vissza kell mennem. Michel állapota javul. Reggelente dolgozik egy kicsit otthonról, azután sétálgatunk egy órát a Latin negyed girbegurba, kockaköves utcáin, megpihenünk a Notre-Dame-mal szemközti kis parkban, végül elnézelődünk egy angol nyelvű könyvesbolt – a Shakespeare & Co. – dohos zugaiban, mielőtt Michel lepihenne a nap hátralévő részére. A fájdalom már alábbhagyott; legutóbbi látogatásunk az orvosnál igazán megnyugtató volt. Ha Michel egészsége ilyen tempóban javul, nem lesz szükség műtétre, és hamarosan visszatérhet egy emberibb étrendre. Nem aggódom már annyira most, hogy magára hagyom. Ideális persze az lenne, ha maradnék, de munka vár, és néhány nap múlva ő is jön, hogy együtt töltsünk egy egyszerű és csöndes karácsonyt. Furcsa és egyben dühítő, hogy a nizzai repülőtér továbbra is le van zárva. Mi történhetett? Amikor végre kapcsolnak, megtudom az Air Francé földi személyzetének egyik tagjától, hogy az időjárás miatt. Csakhogy én már öt napja próbálok lejutni – milyen időjárás kell ahhoz, hogy ilyen hosszú időre lezárjanak egy repülőteret, ráadásul a miénkhez hasonlóan enyhe éghajlaton? Az Air Francé alkalmazottja nem tudja. Megnézem az időjárás-jelentést a Le Monde-ban és a Libérationban. Nizza mellett mindkét újságban aprócska nap mosolyog rám üdvözítőn. Nem értem a dolgot. Végül azonban kocsit bérelek, és nekiindulok fölpakolva mindennel, amire az ünnepek alatt szükségünk lehet. Michel épp az indulásom előtt kap egy faxot, miszerint megvan az első vásárló a sorozatra, mégpedig Görögországban. Madarat lehetne fogatni velünk. És milyen szép összetalálkozás, hogy éppen Görögország, az olajfa mitologikus hazája teszi lehetővé számunkra, hogy visszafizessük a banknak az első részletet! Erőt merítek ebből, mert az elválás gondolata most sem könnyebb. Itteni napjainkat kellemesen, harmóniában töltöttük; a búcsúzás ilyen körülmények között különösen fáj. SZERETEK HOSSZAN AUTÓZNI; a magány és az elsuhanó táj látványa kisepri az agyamat. Ha elakadok az írással, vagy ha egy problémát kell megoldanom, beülök az autómba, és elindulok csak úgy toronyiránt. Ez a mostani út tökéletes alkalom lesz arra, hogy legalább az elgondolásokban bepótoljam a kiesett munkámat. Megállok egy gyors ebédre, és hogy kinyújtóztassam a lábam, járkálok egy kicsit Beaune középkori központjában, megnézem a régiségboltok kirakatait, s aztán irány tovább. Örömömre szolgál az út. Az idő végig tiszta és csípős. A táj csupasz és mozdulatlan, ha nem számítom a szőlőtőkék hosszú sorát, a füstölő hegyoldalakat, a sötét földön befagyott öntözőcsatornákat, az időnként feltünedező, kesztyűs-sálas és nagykabátos farmereket vagy vidékieket. Montelimar környékén rám sötétedik; korán, hiszen az év legrövidebb nappalait éljük. Az ég tiszta, a glicíniaszínű háttéren fénylenek a csillagok. Egy va-

185

kító fénygömböt előbb egy autó reflektorának nézek, és épp bosszankodni kezdek egyes autósok önzésén, amikor a kinti tükörbe pillantva jobban megnézem magamnak. Az út üres. A nagy fénygömb a Hold. Lassítok, kimegyek a szélső sávba, és mivel sehol egy teremtett lélek, megállok. Mintha az égvilágon mindent megvilágítana a hold fénye. Soha nem láttam ilyen ragyogónak; lenszőkén hullámzik a távoli, nyugodt hegyoldalon. Kiszállok a kocsiból, és felnézek az égre – a Hold olyan közelinek látszik, hogy szinte megsimíthatnám, lehúzhatnám magamhoz, a karomban dajkálhatnám. Platina gömb, jó nagy gombóc montelimari fagyi. Közelsége félelmetes, baljós, de végig megvilágítja előttem az utat. Hazaértem. Áthajtok a hídon, és befordulok a keskeny mellékúton. Hálásan nyugtázom, hogy minden ismerős; itt vannak, üdvözölnek az édes illatú narancsligetek és agávék. Itt vannak az óriás tobozú ciprusok sziluettjei. Itt nyugalom van. Leállítom a motort a kapu előtt, és előveszem a kulcsomat. A kis pavilon, mely Quashia elutazása óta sajnos üresen áll, világos; egy pillanatig azt hiszem, valaki van bent, de aztán rájövök, hogy a hold veti rá rendkívüli fényét az elhagyatott, gazos kerten át, olyan erősen megvilágítva, mintha lámpa égne odabent. A kutyák ész nélkül rohannak elém – mégpedig hárman. Ella, Lucky, és ki a harmadik? Csak nem Anonymus? Nem. A harmadik túl kicsi hozzá. Nyüszítenek és ugatnak, izgatottan lihegnek és ugrálnak, kísérik az ismeretlen kocsit végig a feljárón. Kétfeló'l az olajfaligetek vesznek körül; alattuk ott van már körben a háló. Micsoda öröm visszatérni! Letekerem a kocsiablakot, és beszívom az illatos levegőt. Bagoly huhog valahol a fenti erdőben. Kiszállok, mire a három pár mancs kis híján feldönt. Boldog nyálasok és farkcsóválások következnek. A harmadik kutya fehér-fekete, hosszú lekonyuló fülű kopó, és hosszú a foltos teste is. Zömök alkatú, lába izmos, mint a focistáké. – Ki vagy, honnan kerültél ide? – kérdem, de szégyenlősen hátrál, és tutulni kezd, mint egy country- és westernzenész, mire elnevetem magam. Mielőtt bemennék, néhány percig sétálok a teraszokon, hogy a lábamat nyújtóztassam. Galaxisok tekervényének ezüstlaméja néz le rám a szinte nappali világosságban. Vehetem-e ezt vajon jelnek, hogy a sötétség időszaka a végéhez közeleg? Hogy nyugodt és színes élet vár még ránk? MÁSNAP REGGEL ALSZOM, mint akit fejbe kólintottak, egészen addig, amíg René köhögős Renault-ja föl nem ver. Érkezését ugató kutyák kórusa kíséri. Megfordulok, és megnézem az időt: fél nyolc. Lentről alumínium kutyatálak zörgése hallatszik, mohó szürcsölés és lefetyelés kíséretében. Magamra kapok egy köntöst, és mezítláb kimegyek a teraszra. A csempe hideg; friss a reggel, tiszta és baljóslatúan csendes. René felnéz és integet. – Bonjour! Jól van? – Bólintok, majd ásítva kinyújtóztatom álommeleg testem, és átnézek az álmos völgyön a tengerre, melyen fehér tajtékok lovagolnak a fodros hullámokon: szél lesz. Elromlik az idő. – Kér egy kávét? – kérdem Renétől.

186

Kér kávét, de előbb az autója csomagtartójához megy, és kivesz egy láncfűrészt. A mienk. Meg kellett élezni, mondja. – Ja, igaz is – kiáltom vissza, már befelé menet –, kinek a kutyája ez? – A kopó? Kábé egy hete láttam először, a juhászkutyával jött. Azóta nem mozdul mellőle. Próbáltam elkergetni, de mintha rá lenne tapadva. Kölyök még. A medence melletti teraszra ülünk ki a kávésbögrénkkel, és mindjárt az olajfákra terelődik a szó. Madarak téli trillája visszhangzik felettünk. Még följebb ölyv köröz. – Látta a fákat? – kérdezi René. – Épp hogy csak, még az éjjel. Mi kapta el őket? A paon? – Nem. Azt mondtam, rekordtermés lesz, de még én is alábecsültem. Szükség lesz segítségre. Michel mikor jön vissza? Elmondom Renének, mi történt; elgondolkodva bólogat, majd megkér, hogy menjek vele. Bögrénket a kerti asztalon hagyjuk, és körbejárjuk a teraszokat. A kutyák triója lelkesen követ, míg az új jövevény furcsa és komikus csaholást nem hallat, és mint a szélvész elporzik, nyomában a másik kettővel. – Ez a kicsi nem akármilyen vadászkutya. – Kíváncsi volnék, honnan került ide. Fel kell hívnom az állatorvost meg a menhelyet, hátha keresik. – Kis vakarék. Szerintem itt ragad. Fölnevetek, s azon gondolkozom, mitől olyan népszerű a házunk a kóbor kutyák körében. A sok festés ellenére éreznék a régi kennelek szagát? A szagok vajon ugyanolyan soká megmaradnak, mint az emlékek? A távollétem alatt az olajbogyók kiteltek, kissé puhultak is, de még mindig lilászöldek. A termés súlya lehúzza a fák ágait; egyik másik ág már a hálót súrolja. René az oldalára fekve nézi híres zöld hálómat: alig egy-egy szem van benne. – Nagyon ragaszkodnak a fájukhoz. Nem érnek rendesen. De máshol sem. Nem szeretném, ha az ágak letörnének. – Milyen időt jósoltak? – kérdezem. – Nem valami bizalomgerjesztő a tenger. – Nem hallottam. Le kellene szedni a gyümölcs egy részét. Természetesen nem jön ki belőle annyi olaj ilyen zölden, de… A fene tudja, érzek valamit a csontjaimban. – Micsodát? – Nem tudom pontosan. Soha nem tapasztaltam, hogy a bogyók ennyire nem voltak hajlandóak beérni. – Lehet, hogy a paon tehet róla? – Nem, nem csak a maguk farmján van így. A kopó farkcsóválva jön vissza, pofájából ernyedt nyúl lóg, melytől véres lett a kutya mellső lába. Első fölháborodásomban meg akarom szidni, de rájövök, hogy nem lenne értelme, ha egyszer vadászkutya. Boldogan liheg, látnivalóan elégedett magával. Elkobzom a még meleg tetemet, és a szemétkukába dobom; a három pofa csalódottan nézi, amint lakomájuk eltűnik a szemük elől. Haragot színlelek, de nem állom meg, hogy el ne vigyorodjam, olyan helyesek, ahogy így hárman: a retriever, a juhász és a kopó farkcsóválva állnak előttem.

187

Renével megbeszéljük, hogy néhány napon belül elkezdjük a szüretet. Ideális esetben, ha találok segítséget, felszabadul egy kis ideje; ő is hozhatná persze a maga embereit, de a baj az, hogy máshol szüretelnek. Ígérem, hogy megteszem, amit lehet, de ha Manuelre gondolok, mindjárt fogyni kezd a reményem. René még visszaszól a kocsiból: – Szedje le a narancsokat. A feleségem kitűnő narancslekvárt főz, én meg olyan narancsbort csinálok, amilyent még nem kóstolt. És látta a tévében, hogy a vidékünk jövőre megkapja az AOC védjegyét? Nem a magunkfajta kisemberek érdekében persze, de a helyi olajért jobb árat fizetnek a nemzetközi piacon, és az nem rossz, ugye? Elmosolyodom. Soha nem ittam még narancsbort. – Az ördögbe! Több üveggel hozok. Arra örökké emlékezni fog! Az AOC az Ellenőrzött Származás védjegye – hamarosan a mi régiónk olívaolaja is büszkélkedhet vele, hasonlóan néhány észak-proverice-i területhez. Egyes szakértők állítják, hogy a mi partszakaszunk olajbogyója – különösen az apró cailletier, mely a mi farmunkon is terem – adja a legfinomabb olívaolajat. Örülök ennek a kitüntető emblémának. MIUTÁN VÉGIGNÉZEM a Nice-Matin, a helyi lap munkaközvetítő hirdetéseit, és telefonálok egy-két jelentkezőnek, sőt elbeszélgetésre hívok egy nagyképű volt katonát, aki precízen meghatározza, milyen munkát hajlandó végezni és milyent nem, és akit Lucky megharap agresszív fellépése miatt, így a bohózatba illő állásinterjú második részét keze bekötözésével és azzal töltöm, hogy minél többet hízelegjek neki, nehogy feljelentsen engem és a kutyát, feladom a dolgot, és felhívom Quashiát Afrikában. Többszöri próbálkozásra sikerül; franciául vagy angolul igyekszem szót érteni a vonal másik végén arabul válaszoló férfihanggal – a kávéház tulajdonosa lenne? –, aki erre leteszi a kagylót. – Hogy van? – kérdem órákkal később, amikor végre ő van a vonal végén. – Mi történt? – Elképzelhető lenne, hogy visszajöjjön? René ki sem látszik a munkából, és… – És az olajbogyót le kell szedni. Igen, már gondoltam rá. A szavamat adtam. Ha szüksége van rám, jövök. – És a család? – Ne aggódjon. Jövök. Sürgős? – Eléggé. Mikor ér ide? – Holnap megkérdem, van-e repülő. Ha nincs, veszek hajójegyet. Nem hiszem, hogy nehéz lenne. Most másik irányba nagy a forgalom, jönnek a ramadánra. Hívjon vissza szombaton. Ebben maradunk Elcsevegünk még otthoni, constantine-i híreiről, az egyre bővülő családról. A háttérben hallom az arab kávéház, a nekem oly idegen világ zaját. Elképzelem, amint a pultnak dőlve lefoglalja a tulajdonos egyetlen recsegő telefonvonalát. Mögötte kopottas műanyag asztaloknál ráncos arcú öregek, kezük ügyében bot, apró csészékből isszák a feketénél is feketébb kávét, s közben megvitatják a világ dolgait. Van még olyan őrült rajtam kívül, aki Észak-Algériából hív kertészt? Elmosolyodom; tetszik a kép, amelyet elképzeltem.

188

– Akkor szombaton – köszönünk el. – Ha probléma adódna, holnap felhívom! – kiáltja még a telefonba. Másnap, egy óra tájt, munka közben megszólal a telefon. Rendszerint hagyom, hadd csengjen, vagy bekapcsolom az üzenetrögzítőt, de valami azt súgja, Quashia az, és nem tévedek. – Bonjour. – Azonnal feltűnik, hogy nincs háttérzaj, legfeljebb egy-két teherautót hallok. Vajon valami poros arab mellékutca telefonfülkéjéből hív? Rossz érzésem támad, de próbálom nem érzékeltetni vele, hogy mennyire szükségem lenne rá. – Mi újság? – Marseille-ben vagyok. A vonatom három óra tizenhétkor ér Cannes-ba. – Mikor? Ma? – Szóhoz sem jutok. – De hogy sikerült…? – Átjöttem az éjjeli hajóval. Nemsokára találkozunk. Nem beszéljük meg, hogy várom-e a cannes-i pályaudvaron. Nem tudom, ezért hívott-e, de már háromnegyed háromkor – hátha előbb ér be a vonat – a pályaudvarral szemközti kávéházban ülök egy espresso mellett. Úgy választottam meg a helyet, hogy lássam azt, aki kilép az állomás épületéből. Quashia vonata pontos, és hamarosan meg is pillantom fekete posztó perzsakalapjában, kezében egyetlen szakadt, arab feliratos nejlontáska. Kimerült és borostás. Integetve, kiabálva futok oda hozzá. Meleg tekintetű szeme vidáman ugrál, mosolyogva kivillantja egyetlen dohányfoltos fogát, és úgy ölelkezünk össze, mint rég nem találkozott családtagok. Az emberek megbámulnak, van, aki helytelenítően. Végtére is ez Le Pen hazája, és fehér létemre arab munkásembert ölelgetek. – Tessék, ezt magának hoztam – nyújtja át a bevásárlószatyrot. Ragacsos, friss, mézszínű, pálmaleveles datolyafüzérekkel van teli. Talán még ezer is van benne. Miközben hálálkodom, megképzik előttem a kis doboz szárított datolya, melyet anyám szokott venni, mint karácsonyi finomságot. A tetején lévő színes képen tevekaraván haladt a sivatagban – milyen egzotikusnak tűnt akkor! – Az unokám szedte a kertben az indulásom előtt. Azt mondta, legközelebb majd maga és Michel eljönnek, és szednek maguknak. – Szedünk is – ígérem. – A családom is szeretné már megismerni magukat. Elmegyünk a sivatagba. Karöltve kerülgetjük a rengeteg járművet, a türelmetlen robogósokat és a gyalogosokat, míg Michel kocsijához nem érünk, mely alig jobb, mint az enyém volt, és ráadásul vezetni is nehéz, mert özönvíz előtti, és nem szervokormányos. – Hol a Quatre L-je? – kérdi Quashia. – A „Katrelle”-nek ejtett gúnynévvel a franciák a tipikus munkásautót, szeretett Renault 4-esemet becézik. – Megfulladt – mondom egy sóhajjal. – Hogyhogy? – Egy viharban kiöntött a nizzai repülőtér melletti folyó. Napokra lezárták a környéket. Nem tudtam elhozni a kocsit, és amikor végül érte mentem, víz alatt volt a többivel együtt. Milyen szörnyű látvány volt szegény kis Quatre L-em! Rossz volt ránézni, a kerekei ki sem látszottak a sáros iszapból… – Aztán eszembe jut valami, és elmosolyodom. – A parkolóőr azt mondta, nem kell a parkolásért fizetni.

189

Quashia hahotára fakad, mely rám is átragad. Miközben kék füstöt eregetve felmászunk a hegyre, a történeteit hallgatom, abban a jóleső tudatban, hogy itt van mellettem. Először az ide útról: ilyen hirtelen nem tudott kajütöt szerezni. A fenti fedélzeten ülve kelt át a tengeren, egy mentőcsónaknak dőlt, és nézte a csillagokat. – Holtfáradt lehet. Vigyorgó szájában boldogan villan egyetlen foga. – Az, de így szeretek utazni. Egy lélek sem volt körülöttem. Csak a csillagok és a telihold, melyek mutatták az utat, alattam meg a hömpölygő tenger. – Quashiára pillantok. Ráncos, napsütötte arcát megeleveníti az emlék, és ha éreztem bűntudatot amiatt, hogy iderángattam, megszakítva első nyugdíjas hónapjait, az egyszerre szertefoszlik, mert eléggé ismerem ahhoz, hogy tudjam: őszintén örül, hogy itt lehet. Quashiának nem való a nyugdíjas élet. És Franciaországnak ez a csücske a spirituális hazája, ugyanúgy, ahogy nekünk. MÁSNAP, EGY NAPFÉNYES TÉLI reggelen elkezdjük első narancsszüretünket. Quashia közben az életéről mesél. Tizenkét éves volt, amikor az apja meghalt, és egy penny sem maradt utána, csak egy feleség, három fiú- és két lánygyermek. Minden vagyonuk két csűr volt. Az algériai-francia háború időszaka volt, katonák jöttek, a család elmenekült, a katonák felégették a két csűrt. Quashia a hegyekbe ment, és fát vágott, ennek árából ennivalót vett a családjának. Legidősebb bátyja átjött Franciaországba, talált munkát, és havonta pénzt küldött haza. Quashia a faeladásért kapott kevés pénzéből egy kis sufnit épített a családjának, mely ma is áll, bár üresen. Megmutatja majd nekünk, ha Michellel meglátogatjuk a családját, teszi hozzá. Soha azelőtt nem rakott két követ egymásra, és úgy építette a házat, hogy figyelte, mások hogyan csinálják. Megnyugodva, hogy a családjának legalább tető van a feje felett, áthajózott Marseille-be a bátyjához, hogy rendesen kitanulja a kőművesmesterséget. Alig egy hete volt Franciaországban, amikor egy amerikai katonai dzsip Cannes tengerpartján halálra gázolta a bátyját. Nem volt nyomozás. Quashia nap, mint nap visszament a városházára igazságot keresni, de alig egy-két szót tudott franciául, és senki sem törődött a tizenöt éves suhanccal. Az amerikaiak a felszabadítók voltak, az arabok pedig az ellenség, és az itt élőket csak alacsony rendű munkaerőnek tekintették, és tekintik ma is. Soha nem vizsgálták a baleset körülményeit. Néhány évvel később az anyjuk ötezer francia franknak megfelelő összegről szóló csekket kapott, mintegy járadékul legidősebb fiának elhalálozása után. Quashiában érdekes módon nem maradt neheztelés: úgy meséli az ötven éve történteket, mintha valaki mással esett volna meg. Allah akarata, vonja meg a vállát. És az idő gyógyító ereje, gondolom én. KÜLÖNÖS, KISZÁMÍTHATATLAN AZ IDŐJÁRÁS. Tiszta és meleg, ami jellemző a karácsony előtti időszakra, de természetellenesen mozdulatlan. Egyszer-egyszer a növények megrázkódnak, mintegy figyelmeztetően. A tengeren most is jól kivehetők a fehér tajtékok, de szél nem fúj. René ellenben megérkezik, és megkezdjük az olajbogyószüretet.

190

– Ha nem válnak le könnyedén, ne erőltessétek – rendelkezik René. Quashia vág egy hosszú botot, de René nem engedi, hogy használja. Otthagyom a két vitázó férfit, és indulok a reptérre Michelért. Előbb azonban még megállok a gyümölcs- és zöldségpiacon, hogy beszerezzem a diétájához nélkülözhetetlen alapanyagokat. Kiwivásár van, húsz darabot kínálnak tíz frankért; nagyszerű reggeli lesz mandarinnal, banánnal, szőlővel és a két lédús mangóval együtt, amelyet az éjjel szállítottak repülővel a Franciaországhoz tartozó Martinique szigetéről. Michel olyan gyümölcssalátát tud készíteni, amilyet senki más; nemcsak a szájnak gyönyör, de a szemnek is. A szeleteket olyan színösszeállításban és elrendezésben tálalja, hogy a Vallauris közeli falujában élt Picasso sem különben. A repülőtéren vidáman lóbálom egzotikus gyümölccsel és ropogós zöldségekkel teli bevásárlótáskámat; az egészért mindösszesen ötvenhét frankot és kilencven centime-ot fizettem. Michel sokkal kipihentebb, de rengeteget fogyott. Soványsága először megijeszt, de azzal nyugtatom magam, hogy bárki, aki több, mint egy hónapig becsinált levesen, ásványvízen és gyógyteákon él, ugyanennyit fogyott volna. Karácsonyi étrendünk szabályozott lesz, de nem ehetetlen. Kéz a kézben sietünk az autóhoz. Mintha ezer éve lett volna, hogy Michel utoljára itthon volt; minden vágyam, hogy kényeztessem és tápláljam. A házban üzenet vár Renétől. Délután elszállította az olajbogyónkat a sajtolóba, ahol azonnal ki is préselték. Hat és fél kiló bogyóból lett egy liter olaj. René el van keseredve. Ha a gyümölcs nem érik, és nem lesz nagyobb a hozama – egyharmaddal több bogyó kell idén egy liter olajhoz –, akkor az idei év katasztrófa lesz a helyi termelők számára. Jobban átérzem az aggodalmát, mint amennyire egy éve vagy azelőtt átéreztem volna. A mi megélhetésünk nem az olívaterméstől függ, de minket is megérintett a szükség jeges szele, és még most sincs vége a kemény csatáknak. A világ minden munkája és eltökéltsége sem változtathatja meg a sors akaratát, akár egy film költségvetésének hiányáról, akár a rossz termésről van szó. A lényeg, hogy valahogy átvészeljük. FURCSA NAP. A cédéről Chet Baker szól, felszítjuk a tüzet, kivisszük a tányérokat a konyhába a langusztakrémes vacsora után, és készülődünk, hogy korán ágyba bújunk. Amikor behúzom a spalettákat, kinézek a tengerre: a hullámok, akár egy páncéling szemei az éjjeli lágy fényben, gyors egymásutánban buknak át egymáson. Fenn a hegyoldalban nyöszörögnek és recsegnek a fák, és bagoly huhog vészjóslóan. Kísérteties, nyugtalan az idő ma éjjel; mintha a természet mozgolódna, követelné a maga felségterületét. A Machbeth egy sora jut eszembe, magam sem tudom, miért. Talán mert az erdő, vagyis a fák megindulnak: „Már beszéltek fák, jártak már kövek.”1 Összebújunk az ágyban, és hálásan gondolok rá, hogy nem vagyok egyedül a házban a mai éjjelen. 1

Szabó Lőrinc fordítása.

191

Hangos csörömpölésre ébredek; a lapos tetőn táncolnak a cserepek. A bennünket körülvevő masszív kőfalakon vihar dühöng. Mozdulatlanul fekszem, és fülelek. Láttam már itt vihart, nem is egyet, de ez a mostani ritka erős. Michel csak alszik tovább. Kimászom az ágyból, és a hideg kövön mezítláb az ablakhoz osonok. Kint szuroksötét van, ami azt jelenti, hogy nincs áram. Nemcsak nálunk – a garázsban mindig kimegy a biztosíték, ha vihar van, mintegy biztonságképpen –, de a hegyoldalban és a völgyben sincs. Semmit sem látok az égvilágon fekete idomokon kívül, melyek leginkább púpos manókra emlékeztetnek. A tenger fölött vízpermetes felhőben úszik a horizont. A magas, hegyes ciprusok koszorúba hajolva imbolyognak, akárha őrült voodoo táncot ropnának. Visszacaplatok az ágyba, és lehunyom a szememet. Aludni próbálok, de a vihar egyre erősödik, percről percre érezhetőbben tombol. Könyörtelenül üvölt, zúg, sikolt, mint egy ír banshee – a halál kísértete. A kép megrémiszt, és ismét kikelek az ágyból. A szívem szaporán ver. A legszívesebben felkölteném Michelt, de aztán inkább hagyom aludni; pihenésre van szüksége. A spaletták rázkódnak a keretükben, félek, hogy ez az orkán letépi őket a zsanérjaikról. Gyertyát gyújtok, a láng kis ideig dühödten imbolyog, aztán kialszik. Visszamegyek az ablakhoz. A kutyákra gondolok; nagyon félhetnek az istállóban. Én is félek. Tűnődöm, hogy beengedjem-e őket, de ha kinyitom az ajtót, az azonnal leszakad és elrepül. Kerti székek röpködnek mindenfelé. Egy asztal a medence fenekére süllyed. Tárgyak – tudja isten, micsodák – törnek és zúzódnak. Semmi nem állhatja útját ennek a szélnek; orkán, ha nem hurrikán erősségű. Remegő testemmel az üvegnek dőlök, és Eliot Átokföldjének két sorát mondogatom: „Még csöndesség sincs a hegyekben Csak szárazdörgés nem hoz esőt”2 Minden fa meghajol az orkán előtt; s egyszer csak hatalmas nyögés, a pusztulás farkasember kiáltásához hasonló halálhörgése: egy élet szakadt meg. Rémülten mászom vissza az ágyba, és összekuporodom, mint a mókus. Valahogy eljuthatott Michel tudatalattijához, hogy költögetem, mert megfordul. – Maradj nyugton, chérie – súgja, és átölelve magához húz, és én együtt lélegzem vele, szívem az ő szívének ritmusára ver, és vele merülök alá az álomba, éjféltől hajnalig. VÉGRE REGGEL VAN. A szél nem csillapul. Hat óra körül hangos csapkodásra ébredünk: a szél az ajtónkat döngeti. Kiugrunk az ágyból, és gyorsan bútorokat tolunk eléje: fakomódot, két széket és egy könyvespolcot, mely annyira remeg félelmében, hogy becses, sokat forgatott narancssárga Penguin könyveim a földre potyognak. Ennyi bútorral is alig tudjuk eltorlaszolni az ajtót. Átmegyek a dolgozószobámba, ahol nem húztam be a spalettákat; kikémlelek az egyik ablakon. Új táj fogad: a fák kicsavarva fekszenek szanaszét, mint holmi eldőlt ólomkatonák, messze ellátni közöttük. És még mindig nincs vége. – Hogyan jutunk ki a kutyákhoz? – kérdem. 2

Vas István fordítása.

192

– Kimegyek az elülső ajtón. Mihelyt kinn vagyok, told vissza a bútorokat. – Elhúzzuk a folyosóra a bútorokat, mire az ajtó ismét nyikorogni kezd. Michel elfordítja a kulcsot, és alig egy hüvelykre nyitja az ajtót: egy löket szél és erős fenyőillat csap be rajta. Mint valami ezerkezű tengeri szörny, hever gyönyörű ezüstfenyőnk kiterülve a felső terasz teljes hosszán, elzárva a kijárást. – Úristen, akkor ezt hallottam, amikor kidőlt. Biztosan magával vitte a megjavított falunk és a mellvéd egy részét is. Mivel nincs áram, kávét sem tudunk főzni. Semmi mást nem tehetünk, mint várunk. Visszamegyek az ablakhoz, és kinézek a magából kifordult természet kaotikus tombolásá-ba. Mi is kis híján megőrülünk, hát még az a három nyomorult kutya? Nem szaladtak-e világgá félelmükben? És akkor olyan látványt pillantok meg, amely megmelengeti a szívem. – Michel, nézd! – Michel odajön hozzám, és együtt nézzük, amint Quashia, két kézzel fogva gyapjúkalapját gyalogol felfelé széles vargabetűket írva, megküzdve minden lépésért. A medence mellett megáll, és rémült képpel körbenéz. Nem látjuk, amit ő, de óriási lehet a pusztulás. Megkopogtatom az ablaküveget, de nem hallja. És aztán, mintegy reflexszerűen, felnéz és int nekünk. Michel elmutogatja, milyen bajban vagyunk. Quashia elvonszolja az ezüstfenyőt; szabad az út. Elképzelem, milyen érzés lehetett Noénak kilépni a bárkából, és elmosolyodom a gondolatra, hogy a fehér galamb olajfa ágával jelentette a hírt, hogy a vízözönnek vége. Nálunk azonban még koránt sincs vége a szélnek. Csillapodott kissé, de távolról sem állt el. Michel kiengedi a kutyákat, és aztán számba vesszük a kárt. Úgy számoljuk, tizennégy fát veszítettünk: mind fenyő, köztük van a fenséges ezüstfenyőnk is, és talán egy tölgy feljebb a hegyen. Nemrég felfedezett olasz lépcsőnk aljánál egy rendkívül magas fenyőt csavart ki a szél; gyökerei ledöntötték a régi fal alsó részét, erős törzse pedig darabokra tört egy romantikus magányban rejtőző kőasztalt és padot, amelyet én állítottam alája. A kocsifelhajtónkat szegélyező tucatnyi ciprus egyike is áldozatul esett a viharnak; magával sodort egy száraz kőfalat és egy hatalmas fügekaktuszt. Még örülhetünk, hogy a konyhakertre zuhant, és nem a kocsifelhajtóra, vagy egyetlen járművünkre, Michel harminc éves, rozzant Mercedesére, mely palacsintává lapult volna a súlya alatt. A szívem szakad meg, amikor látom, hogy Micheltől kapott születésnapi ajándékom, négy ősi marokkói berber cserépedény is ripityára törött. Nekiállunk eltakarítani az éjszakai romokat; tobozkezdeményekkel teli ágakat vonszolunk. Apró tojássárga színű virágok aranyozzák be kedvenc fenyőnk poros-ezüst ágait – ebből a fajtából ez volt az egyetlen a birtokon –, és nedvedző, ragacsos gyantájának átható illata tölti be a friss reggeli levegőt. Mintha sírna, vagy vérezne a haldokló fa. Erős a szél. Sarkvidéki hideg csípi, marja verejtékező bőrünket. Munka közben Quashia megint a fiatalkoráról mesél, arról, hogy az apja halála utáni hoszszú, hideg teleken hány meg hány napot töltött egyedül a hegyekben, hogy fát szedjen az anyjának és a testvéreinek. A havas hegyek közt rakást gyűjtött, amekkorát csak elbírt, és lassan megindult lefelé, felmálházva, mint a szamár, kiegyensúlyozva magát a fával, gyászoló családjának szerény téli hajléka felé. Magam előtt látom az apró termetű, sötét bőrű eltökélt arab fiút, és kitüntetés-

193

nek érzem, hogy Quashia az emlékei révén fél évszázaddal visszaröpített egy olyan arab világba, melyet nélküle soha nem ismertünk volna meg. Eszembe jut, hogy az ausztrál bennszülötteknek nincsen külön szavuk a tegnapra és a holnapra. Viszonzásképpen Michel mesél gyermekkoráról, melyet Észak-Németországban, a belga határ közelében töltött, a háború pusztította vidéken. Apja még Michel születése előtt évekig büntetőtáborban volt, bár nem katonaként, hanem szakácsként. Könnyekig meghat, hogy Anni, Michel anyja megtette a többnapos gyalogutat a falujukból a táborig, hogy elsőszülött fiát megmutathassa az apjának. Aztán én következem; történeteket mesélek angliai és írországi múltamból. Lefestem a zöldnél is zöldebb tájat, az állandóan szemerkélő esőt, a lazachalászatokat nagybátyámmal a kanyargó, vándorköves folyónál, a fatüzelésű kályhán sülő krumpli illatát, azt, amikor elvesztettem a húgomat a nálunk is magasabb kukoricásban, nagyszüleim szomszédjainak barátságos karattyolását és a tiltott barátkozást a falusi postahivatal mögött bandába verődött „protestáns kölykökkel”. És eszembe jutnak az erőszakos jelenetek, eszembe jut a vérontás: családtagok családtagok ellen. Habozva bár, de ezekről is beszélek. Így telik el a nap. Alkonyatkor letelepszünk a nagy asztal mellé, és levendulamézzel édesített forró mentateát iszunk. Michelnek erről eszébe jut, hogy már beszerezhetnénk a kaptárokat, és ültethetnénk szőlőt. Hívom Quashiát, maradjon velünk vacsorára, de egy mosollyal elhárítja: főzött már, mondja, és jó éjszakát kíván, majd leballag a kocsifelhajtón a pavilonjáig, melyet, mivel védett zugban van, nem ért nagy kár. Eltűnődöm, hogy milyen magányos, de úgy tűnik, jól érzi így magát. Néhány hónap Algériában, aztán pár hónap itt mivelünk: a két családjával. A szél ismét erősödik, de a rádió szerint – mert közben megjött az áram – nem lesz olyan viharos ma éjjel. Elfáradtunk a fizikai munkában, de mi még szerencsésnek érezhetjük magunkat, mert az egyik szomszédos faluból nyolc halottat jelentettek. Az alpesi szél óránkénti százötven kilométeres sebességgel dühöngött. Az utakat lezárták, még a mi kis mellékutunkat is; autóval nem tudunk lejutni a faluba élelemért. Ha szükségünk lesz valamire, a patak menti gyalogúton mehetünk csak le. Halljuk, hogy Franciaországban hárommillióan maradtak áram nélkül, és fele annyian telefon nélkül. Több ezer ember veszítette el az otthonát, és egyre több halálesetet jelentenek. MÁSNAP REGGEL VÉGE a természet dühkitörésének. A spaletták sötétje mögül kilépünk a vakító napfénybe; az ég olyan tiszta, mint a metszett üveg. Még mindig érzik némi veszély a levegőben; olykor-olykor megmozdulnak az ágak, és emlékezőn megborzonganak. Az orkán bokrokat, fákat kaszabolt le a felismerhetetlenségig; ezek örökké magukon viselik a vihar nyomát. Sok munka vár ránk. A hegyoldalon láncfűrészek zümmögnek; megnyugtató zajnak érzem most, mint a kabócák nyári dalát. A szomszédos hegytetőn már nekiláttak a kidöntött fák feldarabolásának és összegyűjtésének. Fűrészpor száll, mint apró hódara a tiszta levegőben. A természet mai nyugalma majdhogynem olyan vészjósló, mint az elmúlt két éjszaka szélzúgása.

194

Michellel átültetjük a széttört cserépből kidőlt yukkapálmákat. Ha majd kicsit jobban állunk, veszünk még melléjük. Törmeléket lapátolunk, számtalanszor megjárjuk a talicskával az utat a komposztig és a több tucat halomba gyűjtött tüzelőig. Leemelem a medenceszűrő háló műanyag tetejét, belenyúlok, hogy kiszedjem a belehullott leveleket, és legnagyobb rémületemre összetekeredett kígyót érintek. Sikolyomra hatalmas hahota a válasz; mindenesetre jó alkalom kínálkozik szusszanni egyet. A nagy pusztulás közepette korai ciklámenek dugják ki a földből piros és rózsaszín fejüket. Megpillantok egy kidőlt pálmát, melyet vagy tizedmagával csemeteként ültettünk, s mely időközben magasra nőtt és óriás tüskés leveleket hozott. Nem fog megmaradni. Egész nap a kertben dolgozunk a hívogatóan meleg karácsonyi napsütésben. Fölöttünk kezdenek visszatérni a madarak a tökéletesen kék égen. Sirályok köröznek lustán, élelem reményében. A fák hegyében apró madárkák tüsténkednek eszeveszett csipogással; mintha sürgős megbeszélnivalójuk volna. Milyen jó lenne megérteni, kihallgatni őket vagy akár csak részt venni a tanácskozásukban. Amott meg három, négy, sőt öt búgó gerle száll le a magnóliafára. Isten hozott benneteket, a legjobbkor jöttetek. René érkezik lesújtottan; minden farmján nagy kárt tett a vihar a fákban. Fenséges, százéves olajfák hasadtak meg, dőltek ki vagy állnak csonkán. Azt mondják, a Hold az oka – minden száz évben egyszer ilyen veszélyesen közel kerül a Földhöz. És René termése? Több tonna gyümölcs hever a földön, szanaszét gurulva. Idén már nem érik be az olajbogyó. Körbejárjuk az olajfaligetünket; jó néhány egymás melletti fánkat kettéhasította a vihar. Mintha egy óriás vágta volna beléjük a fejszéjét, és kettécsapta volna a törzset, könnyedén, ahogy kés szalad a vajban. Mindegyik fának a fele megmaradt egyenesen, rajta a sok félérett bogyó, a másik fele pedig a földön fekszik mint egy törött szárnyú, halott madár. Gyümölcse még ép, de hamarosan száradni és ráncosodni kezd, elindul a megsemmisülés útján. Kész tragédia. Azonnal el kell kezdenünk begyűjteni a lehullott gyümölcsöt. Szélszaggatta hálóink szanaszét sodródtak a kertben, felkunkorodva hevernek, mint megannyi alvó pillangó. Bennük a gyümölcs, mely még a vihar előtt potyogott a földre. Máshol a gyümölcsöt mindenfelé szétszórta a szél, és a földről kell összeszednünk. Mind a négyen négykézláb töltjük a napos délutánt. Lassú és fárasztó munka kosarakba szedni a szétgurult szemeket; a körmöm betöredezik, amint a fűszálak között matatok, és kiásom a földből a betemetett bogyókat. Minden egyes szemet külön kell fölszedni; sok már ráncosodik, vagy ami még rosszabb, rothad. Később sok pohárnyi rubinpiros Chianti mellett pihenjük ki a fáradalmakat – Quashiát kivéve, aki csak citromos vizet fogad el, melyhez saját fánkról szedtük a citromot. Amint a nap lenyugszik a távoli hegyek mögött, olyan tiszta lesz a levegő, mint a fényesített üveg; majd lassan ránk esteledik. Az ég hirtelen enciánkékbe vált, vastag, kesze-kusza narancsszínű csíkok mintázzák, olyan erősen, hogy sevillai narancsnak is elmenne. Eshetett a parton, mert a nyugodt tenger fölött szivárvány tűnik föl. A káoszból lett Földre visszatér a nyugalom.

195

MÁSNAP DÉLUTÁN MANUEL BUKKAN föl. Éppen erre járt, mondja, pedig erre senki fia-borja nem jár csak úgy véletlenül. Izzadva és köpködve feltámolyog a kocsifelhajtó emelkedőjén, lelkesen kezet ráz velünk, és megkérdezi, van-e valami munka. – Egy kis rendrakás a szél után? – A válaszunk nagyon határozott Nem!, mire kedvesen vállat von, és sarkon fordul, de megjegyzi még, hogy mennyire élvezte, amikor nálunk dolgozott! MEGÉRKEZIK ÚJÉV NAPJA, és el is telik. Az olajbogyók végre érni kezdenek; nap, mint nap figyeljük, amint zöldből halvány- majd sötétlilává, végül feketévé érnek. Kiteltek, héjuk alatt ott az olajban gazdag hús. Christophe tragikus képpel fogad a sajtolóban. Ez az év katasztrófa, jelenti ki, torzonborz fejét rázva. Belenéz egyik kosarunkba, kivesz egy-két szem bogyót, és azzal a jellegzetesen provence-i kifejezéssel vizsgálgatja, amely számtalan dolgot jelenthet. Most éppen azt, hogy „Nem rossz.”. Michelnek el kell intézni néhány telefont, így kettesben elmegyünk kávézni, és csak René marad, hogy felügyeljen a sajtolásra. Amikor visszatérünk, mindketten boldogok, akár a gyerekek. René elkapja Michel karját, és aggódva megkérdi: – Ugye elküldte azt a nyomtatványt? Michel hirtelen összezavarodik. – Milyen nyomtatványt? Christophe türelmetlenül előlép. – Adtam Renének egy nyomtatványt, amelyen bejelentkezhetnek, mint olívaolaj termelők. Kitöltötték és elküldték Brüsszelbe vagy nem? – Christophe bömböl, mint egy eszelős, Michel pedig higgadtan odaveti: – Hát persze, hogy el, miért? Christophe szívéről óriás kő esik le mindenki számára hallhatóan. Nem értjük rendkívüli aggodalmát. – A maguk farmja az első az idén – magyarázza kissé érthetőbben a dolgot –, kevesebb, mint négy kiló bogyóból lehet kihozni egy litert. És a minősége is rendkívüli. – Azzal egy kurjantással borért kiált. Fia, a présmester már hozza is. René teletölti a poharakat; lelkesedésük ránk is átragad. Christophe feleségét is lehívják a sajtoló szintjére, ott van az az izmos fickó is, aki az olajbogyót lapátolja a csúsztatóra, és akinek mindig cigaretta lóg a szájában; ott a legfiatalabb fiúgyermek, aki a tapenade minőségéért felel, sőt még egykét ügyfelet is odavonz a kíváncsiság, és velünk koccintanak a helyi olívaolaj ipar jövőjére. Egy nagy körben állunk mind, a háttérben gépek dohognak és pöfögnek. Előkerül még néhány pohár, narancskivonattal ízesített sütemények járnak körbe. Igazi ünnep ez, és úgy tűnik, a mi tiszteletünkre. – Bármelyik héten – harsogja Christophe –, jöhetnek az AOC ellenőrei. Hogyan vallhatnám be, hogy egyetlen farm sem termel a közelben olyan olajat, amelynek literéhez kevesebb, mint hat kiló bogyó kell? És még az is csak átlagos minőség. Lesülne a bőr a képemről szégyenemben. Az összes új berendezésem, amelyet Olaszországból hozattam, hogy megfeleljen Brüsszelnek, fabatkát sem érne. Semmit! Az egész világ rajtunk röhögne. Leírnának! Nulla! Zéró! – Christophe már hangjának teljes erejével bömböl; gondolom azért, mert egész

196

életét a mennydörgő, robajló gépek között tölti. Arca pirosan fénylik az erőlködéstől; megnyúlt képű hallgatósága csügg minden szaván. Olyan ez, mint egy nagygyűlés. – De önök, kedves barátaim – és borospoharát felénk emeli, René meg elpirul, és olyan büszkén és jóindulatúan tekint ránk, mintha gyermekei lennénk –, megmutatták, hogy méltóak vagyunk a bizalomra. – Egészségükre! – És mindenki miránk emeli a poharát! Otthon fax vár Michel párizsi irodájából: a görögök pénze megérkezett. És több oldalt tesz ki a tucatnyi új eladás felsorolása! Végre úton vannak a dollárok a bank felé. Éljeneznünk és táncolnunk kéne örömünkben, pezsgőt önteni a fejünkre, viháncolni és tombolni. Így képzeltem ezt a pillanatot, amikor rágondoltam és imádkoztam érte. De semmi ilyesmit nem teszünk. Csendesen állunk, Michel kezében a lelógó faxpapír, és egymásra mosolygunk. – Úgy néz ki, összejön – suttogja. – Igen – mosolygok. Most már bízhatunk benne, hogy az adósságot idővel letörlesztjük. Nem veszítjük el a farmunkat. Most még megúsztuk. Édes kis rozoga farmunkat, melynek büszkesége a sok fűszernövény és a konyhakert, de konyhája még mindig nincs, ahol még mindig a fejünkre potyog egy-egy vakolatdarab, de amely most Christophe-nak, Renének és a drága, hűséges Quashiának köszönhetően AOC emblémát nyer az olívaolaj kitűnő minősége miatt. Hogy történt ez? Soha nem akartunk farmerekké válni! A lányok is megérkeznek ma este. Holnap bulizunk. Elvisszük őket Mentonba a citromünnepi felvonulásra. Mentőn – a francia–olasz határváros, ahol minden kert citrusfától illatos, és ahol minden forróvérű latin szerető a mi két tinédzser szépségünket fogja lesni, és egy lyukas garast se adna a felvonuló kocsikat díszítő többtonnányi citromért és narancsért – amit egyébként is Spanyolországból importáltak! TAVASZODIK. BÉBI GEKKÓK menekülnek a kinyíló spaletták mögül. Az egyik felső teraszon vörösróka napozik a száraz kőfalakat benövő vadíriszek között. Kis bogárka repdes egy vadfokhagyma rózsapiros virágja körül; ma még szivárványos, üvegesen mélyzöld a páncélja, de egy vagy két hónapon belül bebarnul majd. A mandulafák megint kibontották sápadt virágjukat. A gyíkok, melyek a falak ezernyi réseiben teleltek ki, most ide-oda cikáznak, félénken, mint mindig. Fényes zöld levelek hajtanak mindenfelé; a levegőben narancsvirág illata leng. Megállok egy pillanatra, és elnézem a szőke napsugárnyalábban fürdő kőhalmot. Rügyező judásfák, őszibarack- és fügefák veszik körül; mintha egy költeményben ébrednék. Hamarosan fehér és lila orgona nyílik, körte- és cseresznyevirág, almafa virágzik majd a kis gyümölcsösben, melyet szeretett és hiányzó apám emlékére létesítettem. Új év áll előttünk, tele szerelemmel és felfedezéssel. Miközben azon tanakodom, hová helyezzük el a napórát, a mosolygó és egészséges Michel fut felém. Most kapott hírt egy újabb üzletről. Fontos, erős piac, és a dollárösszeg kis százaléka elég lesz a törlesztésre.

197

– Éljen! – kiáltom. – Épp azon gondolkoztam, hol legyen a napóra. Mindig is antik kőórát képzeltem a kertembe. – Hogy te milyen romantikus vagy, chérie! Tervezgetünk, mi hova kerüljön majd, mindenekelőtt az új olajfacsemeték, amikor visszatérünk az utazásainkból. Michel méhkaptárokat és szőlőt képzel a hegyoldalra. Én már látom magam, amint egy traktorral birkatrágyát terítek szét a teraszokon a facsemetéink alatt. Kéz a kézben járjuk körbe a teraszokat, a három hű kutya kíséretében, köztük a komikus kopóval, aki a Bassett névre hallgat. Épp megpillantjuk a legelső tulipán hegyes dárdáját, amikor a mellvédre állított rádióból felhangzik egy dal: „Veled leszek, amikor az almafa virágzik.” Arra gondolok, hogy a szerelem időtlen, és mindig újra teremti önmagát. Nincs kezdet és nincs vég. Minden változik, de semmi nem vész el. És akár a szél, a szerelem is mindenütt otthagyja a nyomát.

Tartalom

Előszó 1. Apassionata Négy hónappal korábban

4 8

198

2. Vízi zene 3. Nyaraló vaddisznók és Henri 4. Kincses szigetek 5. Az adásvétel 6. Dinnye és bőrcsizma 7. Elhagyatott hercegünk 8. Tűz! 9. Az olíva nyomában 10. Az olíva sajtolása 11. Sötét napok 12. Veszteség 13. Visszatérés

22 37 56 69 88 107 122 135 146 158 170 184

199