Carol Drinkwater Egy mediterrán nyár Fordította Sillár Emőke A fordítás alapjául szolgáló mű: Carol Drinkwater: The Olive Route ISBN 978 963 254 017 7
Lindának, hogy ne nézzünk hátra, hanem kart karba öltve mindig csak előre
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Olyan sok embernek kellene
köszönetet mondanom e könyvért – nagylelkű embereknek, akikkel utam során találkoztam, akik segítettek, melegséggel fordultak felém, vagy a helyes irányba terelgettek –, hogy nem is tudom, melyikükkel kezdjem. Írom hát, ahogy az eszembe jut: Matty Cremona, Sammy Cremona, Stuart Anderson, Dominic Conner, Uri Avnery, Frank Barrett, Wendy Driver, Cleopatra Taliani, Vicky Gonidellis, Kiourellis professzor, Soheila Hayek, Alexandre Hayek, George Kiniklis, Striapolis professzor, Dierk Schaaf, a Nassar család, Daphne Caruana Galizia, Susie de Cataret, Natalino Fenech, Adam Keller, Salah Hayek, Esaaf Hayek és Iris Hornick. Odahaza csodálatos csapat figyel rám a kiadómnál, a Weidenfeld & Nicolsonnál, amelynek vezetője nagyra becsült szerkesztőm és barátom, Alan Sámson és Susan Lamb az Orionnal. Mindnyájuknak nagyon köszönöm, valamint köszönöm a sajtósoknak, marketingeseknek, tervezőknek, reklámosoknak és természetesen a könyvkereskedőknek. Köszönöm Alice Walker bölcs szavait. Köszönöm még nagyszerű és szíwidító ügynökömnek, Jonathan Lloydnak a Curtis Brownnál, valamint asszisztenseinek, Camila Goslettnek és Alice Lutyensnek. Köszönet Hitesh Shahnak, Chris Brownnak és Hilary Heathnek, rendíthetetlen és hűséges édesanyámnak, Phyllis McCormacknek, Dennis Drinkwaternek és férjemnek, Michelnek, hogy mellettem álltak hosszú és néha ijesztő utam során.
Egyszerűen nem hagyjuk, hogy a történelem írói azt állítsák: nem léteztünk. Miért a világ gyilkosai jelentsék „a jövőt”? Miért ne mi? Alice Walker: The Way Forward Is With a Broken Heart
Marseille 2005
Párás, sárga Ricard ánizslikőrrel telt pohár az újjaink közt, előttünk félig üres ásványvizes palack az asztalon. Michellel a kikötött hajók testét nyaldosó, olajtól fénylő vizet bámultuk. Nem volt különösen vonzó a látvány, amelyet a régi kikötőben szakadatlanul áramló tengeri forgalom dízel- és szemétöklendezése szivárványossá és iszamóssá varázsolt. – Nem San Pellegrinót, hanem egy kancsó csapvizet kellett volna rendelnünk – nevettem a férjemre –, akkor most hamisítatlan francia mediterrán pillanatokat élvezhetnénk. Belekortyoltam ánizsos italomba, amelynek színe a Côte d’Azurt tavasszal betakaró finom sárga porra, a fenyőfákról a szolgálatkész szelektől lefútt pollenre emlékeztetett. Az év július felé araszolt. Kora este volt. Azért jöttünk Marseille-be, hogy megünnepeljük „behajózásomat”, bár a repülőjáratom Bejrútba csak egy hét múlva indult. A vízparton, ameddig a szem ellátott jobbra és balra, a vendéglők és bisztrók lázasan készülődtek a vacsoravendégek érkezésére. A rakpart menti bárok szabadban álló asztalainál nyüzsögtek a legkülönbözőbb korú és nemzetiségű, naptól felhólyagosodott, életvidám népek, akik nagy élvezettel aperitifeket szürcsöltek. Végül is ez a Mediterráneum, ahol az élet emberemlékezet óta a szabadban folyik. Michel mosolyogva fordult felém. – Régen érlelődik már ez a te utazásod, úgyhogy ezt az estét most egy pompás bouillabaisseszel fogjuk megünnepelni. Eredetileg 2001 őszén indultam el az olajfa történelmi gyökereinek felkutatására. Akkoriban a házasságomat csupán hajszálvékony szálak tartották össze, és szerettem volna, ha az utazás némi távolságot ékel magam és a magányos élmény közé, amellyé a francia olívafarmunkon folytatott élet vált számomra. Elrepültem oda, ahol reményeim szerint az eszményi, a kiindulási pontra leltem volna, Levantéba, amely a nyugati civilizáció bölcsőjét ringatta, a mediterrán tengerpart egy csíkjára, amelyen ma Libanon és Szíria osztozik. 2001 szeptemberében jártunk. Mondanom sem kell, hogy soha nem értem el az úti célomat. Odahaza Európában a világ döbbenten tátogott, én pedig félretettem az elképzelésemet, és ahogy az események kibontakoztak, és a Közel-Kelet egyre instabilabbá vált, minden utazásra vonatkozó tervemet begyömöszöltem egy iratrendezőbe, amelyet így feliratozhattam volna: „Sosem lesz utazásaim”. Csalódott voltam. Felizgatott a gondolat, hogy nyomon követhetem az olívát és kultúráját a fogantatásáig, megtudhatom, hogy kereskedelme mennyiben formálta a Földközi-tenger vidékének különös vonásait és topográfiáját. Az én Mediterráneumomét. A mi Mediterráneumunkét. Álmom azonban nem valósulhatott meg. Küszöbön állt a háború. Nem vagyok sem tudósító, sem politikai újságíró. A Közel-Kelet nem nekem való, legalábbis így döntöttem. De a sors tartogat meglepetéseket. Amikor Tony Blair ott állt George W. Bush mellett, és bejelentette szándékát, hogy brit csapatokat küld Irakba, elrepültem Londonba, és részt vettem a tiltakozó felvonuláson. Világosan emlékszem arra a szombat délutánra. Barátaimmal a tömeggyűlés élén haladtunk, úgyhogy korán
elértük a végcélt, a Hyde Parkot. Miután megtettük a magunkét, a barátok hazahajtottak, én pedig visszafordultam, elsétáltam a tüntetők sorai mellett, és megálltam a Royal Academynél a Piccadillyn, hogy megnézzek egy kiállítást. Amikor két óra múlva kiléptem a délutáni napsütésbe, a felvonulás még mindig előre, a park felé hullámzott lelkes hangulatban. Lenyűgöző volt, hogy mennyien vettek részt. Optimistán ítéltem meg a helyzetet, de a vasárnapi újságok másnap reggel messze nem a valóságnak megfelelő számokat közöltek, így akarván csökkenteni Nagy-Britannia szemében az ellenzék jelentőségét, amely harsogón, ám békésen hallatta hangját. Megdöbbentem. A város ablakainak jelentős részében háborúellenes plakátok virítottak, de a tiltakozás nem jutott el az emberek füléhez. A tömegpusztító fegyverek érve győzött. Hadat üzentek Iraknak. A többit a történelemkönyvek mondják majd el. Visszamentem Franciaországba, a farmra. A Közel-Keletről érkező hírek azonban ugyanúgy aggasztottak, mint mindenki mást, aki nem értett egyet a beavatkozással, és kezdett elkedvetleníteni tehetetlenségem romboló tudata. Magánéletemben az erőpróbák, amelyek elé házasságunk állított bennünket Michellel, kezdtek takarodót fújni. Nem éreztem szükségét, hogy elmeneküljek az életem elől, ám sürgető kíváncsiság hajtott, hogy visszatérjek a Földközi-tenger keleti medencéjébe, és kipuhatoljam az olajfa titkait. A sutba dobott terv ott motoszkált az agyamban: egy hihetetlen kalandról, egy egyszer az életben adódó lehetőségről mondtam le. És akkor, tökéletesen váratlanul, levelet kaptam egy Ausztráliában élő vadidegen fickótól. Feladója olvasott az olíva iránt táplált szenvedélyemről, és elküldött egy fényképet, amely őt ábrázolta egy üregesre korhadt olajfa belsejében, Libanonban. Ám a figyelmemet valójában az ragadta meg, hogy állítása szerint a fa hatezer éves volt. Ha nem lettek volna kötelezettségeim, még aznap reggel felugrom egy Bejrútba tartó gépre. Ehelyett előszedtem a dobozaimat, felforgattam a papírjaimat, és újra komolyan végiggondoltam az utamat. Mindent átkutattam, hogy rátaláljak a libanoni matuzsálem lelőhelyére, ám mindhiába. Ha valóban létezne egy ilyen példány, az messzebbre vinné vissza az olívatermesztés történetét az időben, mint ahogy képzeltem. Elhatároztam, hogy nekiindulok és felkutatom, és ha megtalálom, folytatom utamat, körbejárom a Földközi-tenger medencéjét, nyomokat keresek, amelyek elárulják azt, ami történetéből máig fennmaradt. Obskúrus könyveket rendeltem az interneten, kapcsolatba léptem egyetemekkel és kiadókkal, amelyek évezredek óta nem beszélt nyelveken született művekkel foglalkoztak. Felkerestem az UNESCO-t Párizsban. Megtudtam, hogy azt fontolgatják, a világörökség részévé teszik, kulturális tájegységnek, közös örökségnek tekintik az olívaösvényt. A görög hölgy, akivel tárgyaltam, határozottan a projekt mellé állt. – De – jegyezte meg – nehéz egy ilyen ösvényt meghatározni. Hol kezdődik, és hol ér véget? Pontosan ez izgatott a kutatásban. Az ösvényeket, az utakat még senki nem azonosította; senki nem vetette térképre. Szűz terület volt. A libanoni fával kezdeném, ha meg tudnám találni, és onnan kiindulva elmennék bárhová, ahová a következő nyom vezet. Michel és a barátaink túlságosan cseppfolyósnak tartották a tervemet, de én tudtam, hogy neki kell vágnom, nem a könyvek lapjain, hanem a vízen át. Tudtam, hogy ott a helyem, annak az ősöreg libanoni mesternek a lábainál, be kell szippantanom a Földközi-tenger illatait, találkoznom kell az embereivel, hallgatnom kell a szeleit, át kell adnom magamat a tájainak, és vinnem kell magammal botanikai szimatomat, bárhová megyek is. Michel intett a pincérnek, a számlát kérte.
– L’addition, s’il vous piaît. Valaki ránk kiáltott: „Bonsoir!” Egy vigyorgó afrikai volt, áthatolhatatlanul fekete bőrrel, levélzöld hosszú galabijá-ban. Mindenütt napszemüvegektől duzzadó táskák lógtak rajta, és megpróbált ránk sózni egy „márkás karórát” vagy egy horgászfelszerelést. Azt mondtam, megveszem a horgászfelszerelést, ha garantáltan Gucci. Nevetett, téblábolt egy kicsit, körbepillantgatott, mosolyogva kívánt jó estét, bonne soirée, mondta, és elklaffogott a maga útján. Marseille, ez a nyüzsgő város Franciaország legnagyobb, legforgalmasabb kikötője. Egyúttal ez a nemzet legszínesebb olvasztótégelye is; ebben az értelemben Marseille hamisítatlanul mediterrán. – De hát miért Marseille, miért itt kezded az utazást? – kérdezte Michel. – Eltekintve a gyönyörűségtől, hogy egy éjszakát veled tölthetek egy szállodában, két okom van rá – válaszoltam. – Nevezetesen? – Krisztus előtt 600-ig alig volt több ez a hely, mint egy jó fekvésű öböl, egy mély tengernyúlvány a védelmező hegyek háttere előtt. Történelme akkor kezdődött, amikor görög hajósok Phokaiából, Kis-Azsia égei-tengeri partvidékének ősi városából, a mai Törökországból partra szálltak itt, és települést alapítottak, amelyet Massilia névre kereszteltek. Néhány lépésnyire a helytől, ahol Michellel ültünk, volt az eredeti öböl, a Lacydon. Ide hajóztak be az úttörő, Krisztus előtti görögök, miután hosszú és kockázatos utat tettek meg a Földközi-tenger keleti partjaitól. Felfedeztek egy védett torkolatot a hegyek és a tenger közt, amely ideális volt arra, hogy hajóikat kikössék, és létrehozzanak egy kikötő melletti települést. – Tisztességes navigációs teljesítmény lehetett kelettől nyugatig áthajózni ezen a tengeren ilyen fából készült gályákon. Mit gondolsz, véletlenül bukkantak erre a partra, vagy már hallottak róla? A fejemet ráztam. Fogalmam sem volt, mi a válasz. – Ám ami nagyon valószínű: azoknak a hajóknak a fedélzetén olajfacsemeték voltak. A tengerjáró phokaiaiak honosították meg az olajfát ezen a parton. A francia olíva története itt kezdődött, Marseille-ben, csupán néhány lépésnyire attól, ahol most ülünk. Vajon ki vette észre, hogy idegen hajósok közelednek? Szívesen fogadták őket? Az olajfákat a béke jelének tekintették? Ki ültette el a csemetéket? A görög történész, Hérodotosz szerint a phokaiaiak voltak az első hosszú távon hajózó tengerészek. Azon tűnődtem, valóban ők lehettek-e az elsők itt, ezen a tájon. Vagy talán a föníciaiak voltak azok, akik városállamokban éltek Fönícia partja mentén, amelyet ma Libanon és Szíria néven ismerünk? A Massilia föníciai szó, nem pedig görög. Michel az órájára pillantott. – Ha valóban itt akarsz éjszakázni, találnunk kellene egy szállodát, non? Bólintottam. – Később visszajövünk, és bouillabaisse-t fogunk enni. – Ó, az a jó török konyha – tréfáltam. Otthagytunk néhány eurót az asztalon, és elindultunk, a kikötő mögötti piac szűk, kanyargó, szúkszerű sikátoraiban bóklászva, ahol két nyelven, franciául és arabul kiáltoztak magas hangon a mocskos utcákon, ahol kopott külsejű kalapos arabok kavarogtak előre-hátra, ahol fekete bőrzakós, sötét bőrű, bajuszos férfiak nyomakodtak közel
egymáshoz, és tekingettek lopva körbe, mielőtt szélsebesen kicseréltek valami tiltott anyagot, ahol a hentesek valódi halaként hirdették árujukat, amely arabul azt jelenti: „törvényes”, „megengedett”, szemben a harammal, amelynek jelentése: „tiltott”. (A haram szóból származik a „hárem” – egy férfi feleségei és ágyasai, akik mások számára tilosak.) Az utcákat szemét borította, és szinte lépni sem lehetett a tömegtől. Mindenhol a szabadba kitett hús édeskésáporodott szaga terjengett. Itt-ott a járdaszegélyen lepusztult férfiak, csupa meggörbült csont és merevség, nyújtogatták varjúkarmaikat egy euróért. Ahogy a piacról kilépve átvágtunk a fő közlekedési útvonalon, a Canebière-en, szembe találtuk magunkat egy sor omladozó háztömbbel. Ashelem a nevük a francia köznyelvben. HLM, habitation à loyer modéré, vagyis alacsony bérű lakás: államilag támogatott sokemeletes épületek ezek, amelyekben túlnyomó többségben arab családok és afrikai feketék, a francia társadalom leghátrányosabb helyzetű rétegei laknak. Onnan, ahol álltunk, mosott ruha és parabolaantennák kiállítását láthattuk a csöppnyi teraszokon. Ideges asszonyok kiabálását és nyugtalan csecsemők sírását hozta felénk az esti levegő. Mindenütt cigányokkal, arabokkal és gitáros guggoló, pofaszakállas utcazenészekkel találkoztunk, csak ittott tűnt fel egy-egy fehér arc a városközpontban, a centre ville-ben. A vieux port, a régi kikötő most, a turistaszezonban európaibb volt, és drágább. Nyugtalanítónak éreztük a rendőrség jelenlétét a város valós élettől nyüzsgő utcái körül. Autóik gumija úgy csikorgott a sarkokon, mintha egy akciófilm kaszkadőrei ülnének a volán mögött. Négyes csapatokban járőröző gyalogos társaik sem voltak kevésbé tiszteletet parancsolóak. Megálltunk az Espace Culture épülete előtt, ahol ibolyakék szemek néztek le ránk egy nyugodt, mosolygós, jól táplált arcból. A homlokzaton Florence Aubenas és mellette iraki tolmácsa, Huszein Hanun al-Szádi óriásplakátja függött. Fotók, amelyek azelőtt készültek, hogy január 5-én elrabolták őket Bagdadban. Hat hónap fogság. Biztató volt látni, hogy ebben a muszlim többségű városban megemlékeznek a belgiumi születésű újságírónőről és kollégájáról. A Reporters Sans Frontières, a Riporterek Határok Nélkül szervezete összefogott a Liberation című napilappal, amelynek Aubenas dolgozott, és együttes erővel küzdöttek fáradhatatlanul a tudósító kiszabadításáért. Michel átkarolta a vállam. – Ígérd meg, hogy óvatos leszel – suttogta. Irakba is, Iránba is szerettem volna ellátogatni. Még ha az olíva kultúrája nem ott eredt is, tiszteletre méltó múltja talán hagyott arrafelé némi nyomot, de felelőtlenség lett volna egy nő részéről hivatalos papírok nélkül egyedül utazgatni a háborús zónákban. Libanon, bár kockázatosnak, mégis tökéletesen elérhetőnek tűnt, és ott barátaim éltek. Úgy terveztem, hogy náluk kezdem az utazást, egy biztonságos ugródeszkáról rugaszkodom el a fák felkutatásához. Találtunk egy szállodát, amely a lehető legkisebb, de legbarátságosabb szobát kínálta; olcsón és egy ugrásra a kikötőtől. A lift az ötödik emeletig járt. A szobánk a hatodikon volt. Michel felvitte bőröndünket a hátralévő lépcsőkön, ahonnan felmásztunk a tetőre, hogy megnézzük a kilátást, amelyről a recepciós azt állította, hogy kihagyhatatlan. Piros háztetőkre bámultunk le, és a kikötőre, el a St-Jean-erőd mellett a világítótoronyig, a tengerre és távoli láthatatlan tájakra, amelyeken az elkövetkező hetekben barangolni fogok. Az öböl fölött keleti irányban magasodott a Notre-Dame de la Garde-bazilika. Úgy ragyogott az esti napfényben, mint egy nagyra nőtt karácsonyfadísz. Eljátszottunk a gondolattal, hogy vacsora után felmászunk oda, de tudtuk, hogy úgysem fogunk.
– És a második ok, amiért Marseille-ben kezded az utazást? – kérdezte Michel. – Innen indultam az első utamra. Az első kalandozásomra – nevettem. – Nem sokkal korábban lettem huszonkettő. Késő május volt. Egy szupervonattal érkeztem Párizsból azzal a szándékkal, hogy itt átszállók, és egyenesen Antibes-ba folytatom az utam, ahol színész barátok vártak rám. Sajnos, az expressz naplemente után érkezett, és az utolsó vonat Olaszország felé már elment. Egy héttel korábban váltam el Londontól száz fonttal a pénztárcámban, amit színésznőként kapartam és vakartam össze egy vacakul fizetett év alatt a Citizens Theatre-ben Glasgow-ban. Megérkeztem az olajfaligetek, mályvaszínű hegyek és júdásfák mélykék világába, de kétlem, hogy egyáltalán bármit is észrevettem volna belőle. Görögországba tartottam. Anyagi forrásaimat meg kellett becsülnöm. Ki kellett tartaniuk egy teljes nyáron át, el kellett vigyenek a hellén szigetekre és vissza. Nem volt jegyem a hazaútra. Egy szálloda Marseille-ben meghaladta zsebem csekélyke képességeit, úgyhogy egy fapad mellett döntöttem a St-Charles vasútállomáson, ám a portás felzavart, és kiadta a távozási parancsot. Minimális franciatudásommal előadott tiltakozásom semmi eredményre nem vezetett, és ott találtam magamat kiebrudalva, amint a város sziluettje fölött besötétült eget bámulom. Lementem a lépcsőkön, magam mögött vonszolva ormótlan bőröndömet, és fogalmam sem volt, hol tölthetném el az éjszaka hátralévő részét. – Marseille-ről azt mondják, hogy minden út a régi kikötőjébe vezet. Ösztönösen megtaláltam az irányt, leereszkedtem a tenger felé, és a Quai du Port végénél kötöttem ki. – Ujjammal egy pontra mutattam, nem messze attól a helytől, ahol korábban az ánizslikőrünket szopogattuk. – Amikor a kikötőbe értem, letelepedtem felfordított bőröndömre, beszívtam a dízelolaj és kidobott halak bűzét, és ártatlanul vártam a hajnalt. Annyira naiv voltam, hogy fel sem merült bennem: a piroslámpás negyed közepén állapodtam meg. – Michel nevetett. – Tulajdonképpen annyira naiv voltam, hogy bár már egy ideje ott ültem, néztem a bárkák ringását és a tenger bűzlő mocskát, elmerültem az éjszakai jövés-menésben, elméláztam a nagyszámú férfin, akik leszólítottak, de még akkor sem kapiskáltam, milyen kényes helyzetben vagyok. Egy prostituáltnak kellett elkergetnie onnan; nyilván birtokháborítást követtem el a területén. Felemelt ököllel mordult rám. Bár nem értettem aszfaltfranciaságát, az üzenet tökéletesen világos volt. A hátralévő sötét és magányos órákat azzal töltöttem, hogy céltalanul bolyongtam az utcákon, álmodoztam a távoli partokról, amelyek felé tartottam, hogy felkutassam mély tüzű, déli egeiket, egzotikus illataikat és ősi civilizációikat, amelyek történetét kőbe vésték. Mit sem tudtam a régmúlt olajfaligeteiről, amelyek minden időt átvészeltek. – Most viszont megengedhetjük magunknak szűk kis szobánkat és a vacsorát is. Menjünk hát. – Ebben a városban már nincs kábítószer – biztatott a pincér egy öt középkorú amerikai nőből álló társaságot a szomszéd asztalnál. – Cheres mesdames, drága hölgyeim, szerencsére az élet itt nem olyan, mint amit a filmben, a Francia kapcsolatban láttak. Marseille városvezetése buzgón próbálta sulykolni a jóságos Marcel Pagnol imázsát és maga mögött hagyni a bűnt és kábítószer-kereskedelmet, de mivel délután láttuk, hogy a rendkívül aktív rendőri jelenlét ellenére hogyan folyik az adásvétel a piacon, egyetértettünk Michel-lel, hogy a lepusztult kikötő alvilága él és virul, talán már két és fél évezrede egyfolytában. Választottunk egy vendéglőt, műanyag asztalokkal és székekkel, sercegő gyertyával díszített kockás abrosszal, és rendeltünk egy üveg bort. Vacsorára a hagyományos marseille-i bouillabaisse volt betáblázva. A meleg éjszakai levegő bűzlött a sült hal és cigarettafüst szagától.
A fekete mellényes, kopaszodó pincér, hatalmas fehér kötényben, megérkezett a borunkkal, és alig várta, hogy beszélgetésbe bocsátkozhasson velünk. Aránylag korán volt. Csupán az angolul beszélő amerikaiak és mi voltunk a vendéglőben. – Igaz, hogy a bouillabaisse Kis-Ázsiából származik, és hogy itt olyan régi ez az étel, mint maga Marseille? – érdeklődtem. Megrázta a fejét, hevesen tagadva minden hasonló elképzelést. – A görögök alapították a várost, ez igaz, de mi, provanszálok alkottuk meg a hallevest. A „bouiabaisso” provanszál szó. A forraláshoz használt edény „boui” a helyi dialektusban. Felforralt folyadék, ez volt a leves alapja, amely az itteni tengerparton dolgozó halászközösségben született. A kevésbé ismert halakat a családoknak adták, csakúgy, mint a maradékokat és eladatlan fogást. A halászok mindent hazavittek, és felforraltak egy erős vaslábosban. A munkásemberek levese volt ez, de aztán a katalóniaiak sáfrányt tettek bele, ennek hozzáadása kölcsönzi a leves jellegzetes színét és ízét. Az étel, akár Marseille városa, egy olvasztótégely. Egy elegy, egy mélange. Minden fajt meg lehet itt találni. A turisták intettek a pincérnek. Barátunk néhány percig csevegett velük, aztán visszatért, hogy elszórakoztasson bennünket a történettel arról, hogyan szakított az egész kikötő hatalmas összeget a helyi biztosítótársaság átveréséből. Egy kis halászbárka, visszatérőben a tengeren töltött éjszaka után, eltépte a parti halászhálók kötelét, és akaratlanul bevontatta az összes halász éjszakai fogását a kikötőbe. A kikötő világa arra ébredt másnap reggel, hogy hatalmas halakból álló rajok úszkálnak a bárkák között. Mindenki kárt kiáltott: halászok, bárkatulajdonosok, a vendéglők az alapanyaghiány miatt, még maga a halászbárkás is. Mindenki tanúskodott a többiek mellett, és a biztosítótársaságnak fizetnie kellett. – A kikötő népe úgy éli meg újra és újra a történetet, mint egy győzelemről szóló mesét. Azon tűnődtem, vajon mely népektől örökölték a provanszálok fifikás, minden hájjal megkent vonásaikat, az ilyen karikatúraszerű jellegzetességeket. Megérkezett a bouillabaisse-ünk, és mi nagy élvezettel belekanalaztunk. Sajnos, nem ez volt életünk legjobb hallevese, és nagyobb összeget fizettünk érte, mint a szállodai szobánkért, de a pincér meséi kárpótoltak a csalódásért. Egy korán elköltött reggeli után ráérősen elsétáltunk a világítótoronyhoz, megkerülve a felújítás alatt álló St-Jean-erődöt. A kikötő legtávolabbi pontjáról észrevettem a rakodópart túloldalán a kompok és luxushajók számára fenntartott dokkot, ahol számos Észak-Afrikába tartó hatalmas hajó várta, hogy utasai beszálljanak. Ha Tunéziában szándékoztam volna kezdeni az utazásomat, bizonyára e hajók egyikén szántom a tengert. Kásia itt száll kompra Algéria felé. Kásia volt az algériai arab kertészünk. Három nyugdíjas, mulatságos képű fickó, amatőr horgászok kockás ingben és lapos sapkában, vászonzsámolyon ültek a mólón a horgászbotjuk mellett, bagett szendviccsel a kezükben, és egymásnak átkiabálva recepteket és különböző ételek bonyolult, változatos elkészítési módjait tárgyalták meg. Helyiek sortban és vászoncipőben üldögéltek, és a La Provence-t olvasták, cigarettáztak, sört ittak. Még nem volt tíz óra, de nem volt ritka látvány, hogy a legmegátalkodottabbak már reggel hatkor-hétkor legurították az első brandyjüket valamelyik bárban. Fagylaltot nyalogató turisták figyelték elbűvölten, hogyan festik újra a vörös arcú halászok, a kék baszk sapkás, karikalábú, visszeres pêcheurök, csíkos halászbárkájuk testét. – A munka, amelyet végeznek, az idők kezdetétől jelen volt ebben a medencében. Mindenhol
találkozni fogok vele. Néhány hajót eladásra kínáltak. Úgy tűnt, hogy épp kétezer euró az ára darabonként, amit édeskevésnek tartottunk egy bárkáért, amely szolgálja egy ember foglalkozását és gyomrát, és teszi ezt már évezredek óta. Templomharangok ütötték el az órát. Ideje volt indulnunk. Kezemet Michel kezébe csúsztattam. Egy üres fantásüveg bukdácsolt céltalanul a vízen, amelynek halszaga volt, és orrfacsaró bűzt árasztott, mégis éreztem a vonzását. A rómaiak „mare nostrum”, a „mi tengerünk” névre keresztelték. Hallottam szirénhangjait. – Azon az éjszakán, a felfordított bőröndömön, sok évvel ezelőtt, az első egyedül megtett utamon, fenyegetőnek éreztem ezt a várost – mondtam Michelnek. – Milyen értelemben? – A stricik, kurvák, tengerészek, az arabok, beszédük idegensége, a modoruk riasztott. Attól féltem, hogy megerőszakolnak, kirabolnak, valami módon ártani fognak nekem. Az idegenség volt, amiben nem bíztam, az ismeretlen. Ugyanez a város ma mocskosabb, lepusztultabb, keményebb, mint akkor volt, de már nem idegen számomra az, amit megtestesít, és nem félek tőle. Ellenkezőleg, magamhoz ölelem. A francia mediterrán valódi része, hozzátartozik az életmódhoz, amely ebben a kikötőben kezdődött. Ne nézz ilyen rémülten – mondtam Michelnek, és megsimogattam az arcát. – Nem maradok örökre távol, és időről időre vissza is kell majd térnem, hogy segítsek Kásiának, amikor nem vagy a farmon. – Nem látom be, miért nem tudsz várni, amíg véget ér a háború Irakban. – Épp a háború miatt kell most mennem, nem érted? Amikor a népek, amelyek e nagy tó körül éltek, kezdtek a saját földdarabkájuknál messzebbre látni, bárkákba szállni, átkelni a vizeken, menedékeket, kikötőket, cserekereskedelmi állomásokat találni, nekifogtak egy mediterrán faliszőnyeg szövésének. A mi Mediterráneumunkat szőtték. A mi tengerünket. És úgy tűnik, bárhol szálltak is partra, az olajfa békét jelképező ága volt a névjegyük. Mégsem tudja senki, hová valósi ez a mitikus fa eredetileg, vagy kik voltak a látnokok, akiknek először jutott eszükbe a briliáns ötlet, hogy megszelídítsék, és termését étrendünk egyik alapkövévé tegyék. Van egy olíva-farmunk. Vágyom rá, hogy megismerjem fái titkát. Meg kell találnom, ami ott a távolban van, mielőtt a fanatikusok a mi tengerünkre is kiterjesztik háborúikat, mielőtt mindent lerombolnak.
Libanon
Élétem
egyik jelentős fordulatát jelentette véletlen találkozásom Mirjammal 2001 augusztusában egy Nizzából Londonba tartó repülőgép fedélzetén. Egymás mellett ültünk, és beszélgetésbe elegyedtünk. Én Bejrútba, a később zátonyra futott közel-keleti utamra indultam. Az egzotikus, sötét hajú Mirjam egy libanonihoz ment feleségül. Szerencsés egybeesésnek tűnt, ahogy lefirkálta a listát a helyekről, amelyeket szerinte okvetlenül fel kell keresnem. Ó maga perzsa volt. 1979-ben, az iráni forradalom kitörésekor családjával az Államokba menekült, ahol megismerte a szintén számkivetett Pault. Miután befejezték tanulmányaikat, összeházasodtak, és Londonba költöztek. Mindkettőnk meglepetésére, közös repülőutunk becses barátsággá fejlődött. Négy év elteltével most visszatértem Bejrútba, és Mirjam épp ott volt, szabadságát töltötte Paullal. Meghívott, hogy utazásom első napjaiban szálljak meg náluk Beit-Sabebban, egy, a fővárostól a szárazföld belseje felé eső hegyi faluban. Apósáék ott építették fel otthonukat, amikor 1990-ben, a libanoni polgárháború befejeződése után hazatértek. Hálás voltam az ajánlatért. Biztos menedéket nyújtott, ahonnan kilépve majd megkezdhetem kutatásomat. Átestem a vámvizsgálaton, és nem az a víg kedélyű Mirjam üdvözölt, akit ismertem, hanem annak halovány, nyugtalan mása. Londonban egy sorozat öngyilkos merénylet történt. Áldozatok voltak. Sokan meghaltak. A hír döbbenetes volt, és nem nélkülözött némi furcsa iróniát, ha figyelembe vesszük, hogy mások azért aggódtak, biztonságban leszek-e én a Közel-Keleten. Mirjam, magától értetődően, kétségbeesetten próbálta elérni a lányát, de egyikünk telefonján sem tudtunk kapcsolatba lépni Angliával. Az összes vonal foglalt volt, vagy nem működött. Apósáék sofőrje, Hani várt ránk, és Mirjam könyörgött, hogy menjünk egyenesen vissza BeitSabebba. Ahogy magunk mögött hagytuk Bejrútot, egyik külvárosi dzsumbujon hajtottunk át a másik után, aztán meredek, kígyózó utakra tértünk, amelyek betonomlásra emlékeztető tájakon vezettek keresztül. A polgárháború tizenöt hosszú éve alatt a bejrúti polgárok, akik mindent elkövettek, hogy minél messzebbre kerüljenek a napi bombázásoktól, vagy, hogy a saját hitüket vallók között élhessenek, sietősen új házakat építettek a bajtól távol, biztonságosabb területeken, ami megmagyarázta a körülöttünk mindenfelé burjánzó zsúfolt építkezéseket, de a városi kirajzás még a háború vége után is folytatódott. Nem volt építési szabályozás, az emberek megvették a telkeket, és azt húztak fel rá, ami eszükbe jutott. Szerencsére Hani szerint a korlátozások ekkor már érvényben voltak. Megszólalt Mirjam telefonja. Paul hívta. Beszélt a lányukkal, aki biztonságban volt Camden Town-i lakásában Észak-Londonban. Immár felszabadultabb lélekkel, Mirjam felhívta figyelmemet a Szűzanya, a Libanoni Miasszonyunk impozáns szobrára, amely egy távoli sziklaszirt szélén magasodott, onnan pillantott le jóságos tekintetével a fővárosra és a tengerpartra Hárisza városából. Ez az életnagyságnál nagyobb, egyenesen álló Mária volt az első a számos extravagáns vallási jelkép és imádságoshely közül, amellyel ebben az országban találkoztam; hatalmi kinyilatkoztatások voltak ezek a vallási erőfölényért folytatott tülekedésben ott, ahol, mint utunk során megtudtam, tizenhét hit kényszerült az együttélésre. Beit-Sabeb kiterjedt hegyi közösség volt, amely tizenhárom templommal büszkélkedett. Paul szüleinek otthonát, kis távolságra a falutól, egy szellős, hatemeletes ház jelentette, egyszerű berendezéssel.
A nyugalmas környezet egy fenyőfákba öltözött, aszfaltot alig látott domboldal földútja mentén az ideiglenesség, a nem régen beköltözöttség érzetét kölcsönözte a helynek. Letettem a bőröndömet szobám csempés padlójára a negyedik szinten, és kisétáltam a teraszra. A levegő ropogós volt, illatos, tiszta, mint az Alpokban. Két munkás kalapált egy újonnan felhúzott ház vázán húsz méterrel feljebb a domboldalon. Fülemig hatolt a kabócák otthonomra emlékeztető távoli, kitartó fűrészelése. Keresztülrepültem a Földközi-tengeren, az átellenes partról pillantottam vissza, és a völgyek és erdők mellett egészen a vízig végigsöprő látványt csodálatosnak találtam. Sikerült kapcsolatba lépnem szeretteimmel Londonban, és Mirjamhoz hasonlóan én is megnyugodtam. Hálásan tekintettem fel a cédrusokra és fenyőkre – talán az olajfákhoz túl magasan voltunk? –, mielőtt lementem a második emeletre, ahol a család nőtagjai bonyolult konyhaművészeti munkálatokba merültek. Ritkán láttam olyan konyhát, ahol ennyi ínycsiklandó étel lett volna. Barátnőm édesanyja, Elizabeth, egy meleg tekintetű asszony tele ideges energiával, és a segítsége, egy nyurga és termetes szobalány, Lejla, aki egy emelettel lejjebb lakott a férjével, Hanival, a sofőrrel, befőzéssel foglalatoskodtak. Mirjam, aki szintén segédkezett, míg én a háttérben tébláboltam és figyeltem, üvegekbe rakta a frissen elkészült lekvárokat, dzsemeket, savanyúságokat, kompótokat és más főzeteket, amelyeket fel sem ismertem. Ez volt a muni, az a szokás, hogy az egészséges szezonális terményeket elteszik a következő hónapokra. Ily módon a családok soha nem szűkölködtek az otthon termesztett zöldségekben és gyümölcsökben. Itt nyoma sem volt a gyorséttermi mentalitásnak. A kertből minden – diófélék, magvak, gyümölcsök, levelek – vagy egyik, vagy másik ételbe belekerült. – Ezekben a zöldségekben benne marad minden tápanyag, amit csak kívánhatunk – világosított fel Mirjam apósa, Emile, a házigazdánk, akinek imádott kertje volt a finomságok forrása. – Jöjjön, nézze meg a saját szemével – hívott büszkén. – Az élelmiszerek eltartása életbevágóan fontos volt a polgárháborús évek alatt, és még azokon túl is. Emile halk szavú volt, inkább gyenge egészségének, mint valamely jellemvonásának köszönhetően, és állandóan figyelt engem, nem tudta megemészteni jelenlétemet ebben a családi környezetben. – Mirjam azt mondja, hogy egy repülőgépen találkoztak. – Mielőtt válaszolhattam volna, kiment az áram. Ez már a második áramszünet volt, amióta megérkeztem. Emile káromkodott az orra alatt, azután angolul folytatta. – Valaha nagy nemzet voltunk. Most már az is nehézséget okoz, hogy a népünket ellássuk vízzel és elektromos árammal. Napirenden van a vízhiány és az áramszünetek. A korrupció okozza a problémát. Kizárólag két árucikkhez lehet könnyen hozzájutni: a hasishoz és az ópiumhoz. Ez nagyon megvisel, öregebbnek érzem magamat az éveimnél. Halvány emlék legyintett meg drámaiskolás napjaimból, amikor diáktársaim ékes szavakkal dicsérték a Libanoni Arany nevezetű hasis okozta élvezeteket. – A Bekaa-völgyben háromezer hektár földet különítettek el a vadkender termesztésére. A kormány támogatást ajánlott a farmereknek, hogy álljanak át más növény termesztésére, ám amikor a pénz elpárolgott, vagy más csatornákon elfolyt, a mezőgazdászok visszatértek a törvénytelen szürethez. „Ennünk kell”, volt a magyarázat. – Ne figyelj a morgolódására. Ez már régen volt. Felesége, Elizabeth a fejét rázta, rágyújtott egy cigarettára, és az asztalhoz parancsolt bennünket. Úgy látszott, senki sem akarja tovább feszegetni Emile kábítószerekkel kapcsolatos
utalásait, és ami még fontosabb volt, felszolgálták az ebédet. Paul átjött az irodájából, és üdvözölt. Mirjam lehajtotta a fejét, és elmondta az asztali áldást, közben én megcsodáltam a feltálalt mezzé, az előételek változatosságát: humusz, tabuli, nyers sárgarépa felszeletelve és meghintve citromlével Emile kertjéből, f at t us saláta, amely zöldsalátából, paradicsomból, hagymából, mentából és a pita kenyér pirított morzsájából készül, és a szömörce összezúzott bogyóiból kisajtolt, sötét mályvaszínű fűszerrel ízesítik, aztán fekete libanoni olajbogyó tálakban és egy sült csirke nagy, lapos tálon. – Mirjam azt mondja, nagyon érdekel az olíva. Tessék, két különböző fajta. – Elizabeth felém tolta a tálakat. –Mindkettő a Libanon-hegy vonulata mentén nő. Kóstold meg. Mindkettő ízletes volt, de Elizabeth nem tudott felvilágosítással szolgálni a fajták nevéről. Az ételekhez hatalmas adagokban fogyott a manais, a meleg, erős illatú kenyér, amely kövér, lötyögős konyhai fogókesztyűre emlékeztetett. – Tudod, mi az a fűszernövény, amellyel a manaist megtöltöttük? – faggatott Mirjam. Ismerős volt az illat, de akkor rögtön nem tudtam hová tenni. – Zaatar. Ettől nem lettem bölcsebb, mígnem Mirjam felvilágosított, hogy kakukkfű – rá kellett volna jönnöm. Ezután mudzsaddara következett, egy lencséből, fokhagymából és krémes állagúra főzött rizsből készült étel, amelynek a tetejére halványra pirított hagymát szórnak, kíséretében pedig batindzsan makdusz, dióval és fokhagymával töltött padlizsán került az asztalra. Már kókadoztam, mire Elizabeth kiszólt Lejlának, hogy szolgáljon fel kávét, francia csokoládét, amelyet én hoztam, és megnedvesített mentalevélcsokrokat fekete cseresznyék társaságában, amelyek hatalmasak voltak, formájuk pedig szívre emlékeztetett. – Bőségesen étkezünk, mert attól félünk, hogy holnap üres lesz az asztalunk, újra megszűnik az élelmiszer-ellátás. – Ezt Emile mondta, aki alig nyelt le egy falatot; engem figyelt, miközben az ebédemet fogyasztottam. –Maga újságíró? Mivel a szám tele volt, csak a fejemet ráztam. – Mit tud a történelmünkről? – Már megint a politika! – Elizabeth felállt az asztaltól, hogy a teraszon elszívjon egy cigarettát. – Egy rövid összefoglalás? – ajánlotta Paul. – Miért ne? – Beleharaptam egy cseresznyébe, amely borvörösen vérzett. – Az első világháború végén, az Ottomán Birodalom összeomlása után Szíria és a Levante tengerparti vidékei francia ellenőrzés alá kerültek. Akkor még nem létezett Libanon. A Nagylibanoni Köztársaság az ország két uralkodó vallási közössége, a maronita keresztények és a szunnita muszlimok szerencsétlen összeolvasztása révén jött létre. A maronitáknak, akik a hatodik századi Szíriában alapították meg a vallásukat, több évszázadon át sikerült biztosítaniuk a túlélést a muszlim uralom alatt a Közel-Keleten azáltal, hogy szövetségre léptek a nyugati keresztény hatalmakkal, és egy területre koncentrálták a népességüket, ide, ahol most vagyunk, Libanon hegyére, erre a szaggatott földgerincre, amely végigfut az országon. Itt, ezeken a napégette, meszes lejtőkön mindig mi, maroniták jelentettük az uralkodó vallást. Egyetlen szomszédunk volt, a drúz muszlimok. Miután a döntéshozatal a franciák kezébe került, a keresztények
kinyilvánították, hogy függetlenséget akarnak. Sajnos a függetlenség egy ilyen jelentéktelen területen élő kis csoport számára, ahol alig vannak termékeny felföldek, gazdaságilag megvalósíthatatlannak bizonyult, ezért a maroniták rábeszélték Franciaországot, hogy ráadásként csatolják a területhez a tengerparti síkságokat, és alkossanak egy nagyobb államot, NagyLibanont. A legfőbb akadály az volt, hogy a tengerparti vidékeket muszlimok lakták, nem pedig keresztények. A szunniták ellenőrizték Bejrút, Tripoli és Szidón városát, míg Türosz és a rendkívül termékeny Bekaa-völgy máig síita. Ennek ellenére Franciaország támogatta a keresztényeket, megszületett a Nagy-libanoni Köztársaság, és a maroniták többségi ellenőrzéshez jutottak. – Mindössze egészen csekély százalékkal – szakította félbe Emile. – És a muszlimok egyáltalán nem voltak boldogok. Paul bólintott. – Ha már szövetségre kellett lépni valakivel, a muszlimok jobban szerettek volna Szíriához, egy iszlám államhoz csatlakozni. 1943-ban elnyertük a függetlenséget, de a konfliktusaink ezzel még nem oldódtak meg. Háborúnk a vallási különbségek kiéleződésének következménye volt. Több mint százharmincezer ember halt meg, többségükben civilek, és egymillióan menekültek el az országból. Az izraeliarab konfliktussal a küszöbünkön pedig a békével kapcsolatos reményeink ma sem túl rózsásak. A Hezbollah, egy főleg Irán és Szíria által pénzelt radikális szervezet, ott ül lent délen, eljátssza a határellenőrzést, és tagadja Izrael létezéshez való jogát, míg Izrael csak arra vár, hogy a Hezbollah túllépjen a tűréshatáron, ők pedig visszajöhessenek ide ropogó fegyverekkel, és a földbe döngölhessenek bennünket katonai fölényükkel. Az országunk a sakktáblájuk – sóhajtott Paul. A társaság elhallgatott. Összehajtogattuk a szalvétánkat, és csatlakoztunk Elizabethhez, hogy a teraszon igyuk meg a kávét. A család figyelme a vízipipával kapcsolatos készülődések felé fordult. Késő délután volt. Míg a gyönyörű, guggoló Mirjam előkészítette az üveggömbös nargilét, áthajoltam a terasz korlátján, és megszemléltem a szépen gondozott, kiadós méretű, gyümölcsfáktól és zöldségektől dús kertet, és a széthúzás magvain tűnődtem, amelyek oly sok erőszakot szültek ebben a végtelenül vonzó mediterrán országban. Tizenöt év telt el azóta, hogy véget ért a polgárháború; nem számítottam rá, hogy az emberek, akár egy ilyen szétszaggatott országban is, ennyire ellenségesek legyenek. Locsolócsövek tekeregtek mint kígyók a bokrok és fiatal olajfák között. Mögöttem az almadohány illata kezdett beszűrődni a hanyatló napba. Visszafordultam a család, e szoros egység felé; élénken beszélgettek arabul, és gyakran hangosan felnevettek. Meggyújtották a pipát, és Paul már szívta is. A víz úgy bugyborékolt és gurgulázott benne, mint egy nyolcvanéves vénember rozzant tüdeje. Elizabeth előre-hátra hintázott a leárnyékolt napozóágyon, allegro tempó. Félretéve a cigarettáját, most a pipát dajkálta, és erősen megszívta, mielőtt átadta Mirjamnak. Emile-t, aki szívbántalmaktól szenvedett, kizárták a rituáléból, engem úgyszintén. Én nem dohányoztam, és visszautasítottam volna az ajánlatot, de nem értettem, hogy egy ilyen vendégszerető környezetben miért nem kínálnak meg a lehetőséggel, hogy kipróbáljam. Talán léteznek szokások a bugyborékoló vízipipán történő osztozkodással kapcsolatban, amelyeket még meg kell ismernem? Helyette beszívtam a tiszta levegőt, amely itt hűvösebb volt, mint lent a tengerparton, és a garrigue, a mészfennsík illatai fűszerezték: zsálya és kakukkfű, vagyis zaatar. Tősgyökeres mediterrán fűszernövények. A lusta hangulat arról
árulkodott, hogy az idő megállt, a gyomrok megteltek. Határidők, munkatervek, még a politika is a sutba került. Az este a maga komótos tempójában bontakozott ki. Az élet a pillanatról szólt, bár én közben az olajfakutatásomon morfondíroztam csendben, mígnem a társalgás – a kedvemért immár angolul – visszatért a közelmúlthoz, a jelen eseményeihez. Ezeket az odaadó keresztényeket elborzasztotta a bűntény, amelyet miniszterelnökük, Rafik al-Haríri ellen követtek el nemrégiben. – Muszlim volt, de minden libanoni ember szerette és tisztelte – magyarázta Elizabeth. Harírit egy autóba rejtett pokolgép ölte meg Szent Bálint napján, és a gyilkosság utóhatásaként összeomlott a kormánya. – Hitt egy egységes Libanonban. – A libanoni emberek vágynak a békére. Halálosan belefáradtunk a harcokba és a szírek fojtogató jelenlétébe, akik beavatkoztak a háborúba, és amikor az véget ért, itt ragadtak – szólt Emile. A család, miközben nyelvről nyelvre ugrált, hevesen vitatta egy kisteherautó még ki nem derített tulajdonjogát; az autó külföldön volt bejegyezve, és miniszterelnökük meggyilkolásához használták. Vele együtt robbant fel. – Szíriaiak – hangzott az egyhangú döntés, aztán újra szelíd hallgatásba süllyedtek. Mirjammal esti sétára indultunk Emile kertjében, libanoni uborkát majszoltunk, amely kisebb és ropogósabb, mint európai unokatestvérei, és közben fel-le bóklásztunk az ösvények vörös földjén. Mirjam fanyar-édes gyümölcsöt szedett egy feketeeper-fáról, és erősködött, hogy csak a legsötétebb szemeket egyem meg, a „bélfájdalmat” elkerülendő. Mohón faltunk, összemaszatolva és összeragacsozva kezünket és állunkat. – A föníciaiak terjesztették el ezt a növényt a mediterrán vidékeken – mondta Mirjam, aztán eszébe jutott, hogy meg kell etetnünk a csirkéket. Amikor visszatekintettem a ház felé, rajtakaptam az apósát, hogy minket figyel magasan fentről, a teraszról. O és Elizabeth nem sokkal a háború kitörése után elmenekültek Libanonból, és magukkal vitték Pault és kisbaba öccsét. Kecskékkel együtt rakományként utaztak egy hajón Ciprusig, és onnan jegyet váltottak egy Marseille-be tartó gőzösre. Franciaországból Mexikóba emigráltak, és végül az Egyesült Államokban kötöttek ki. Két évvel azután tértek vissza a száműzetésből, hogy a háború véget ért. Emile-t elbűvölte, vallotta be Mirjam, amikor megtudta, hogy mire készülök – egy nő kísérő nélkül utazgat egy ilyen zűrzavaros országban! – Nem lesz könnyű itt neked egyedül – figyelmeztetett barátnőm. Amikor újra a teraszon üldögéltem a családdal, Emile ismét arról faggatott, hogy mit keresek az országukban. Elmagyaráztam, hogy egy Földközi-tenger körüli utazásra készülök. – Mi érdekes van Libanonban? – Egy olajfaliget vagy egy magányos fa… – Ez az ország tizenhárommillió olajfával büszkélkedhet! – És több mint ötszáz olajmalommal! – kiáltottak fel. Ezt nem tudtam. – Egy bizonyos olajfaligetet keresek, amelyben legalább egy olyan nemes fa nő, amelyet hatezer évesnek tartanak. Mindenkinek elkerekedett a szeme. A család egyetlen tagja sem hallott ilyen ősöreg
fenevadról. – Ilyen nem létezik! – Hol van? Bevallottam, hogy nem sikerült kiderítenem. – Azt gyanítom, hogy az északi dombok közt, Tripoli fölött. Megszerveztem egy találkozót egy olívagazdával a szárazföld belsejében, Zgortában. Azt reméltem, ő talán el tud igazítani a helyes irányba. – Mit akar az öreg fákkal? – Megismerni a történetüket. Megkeresni az olíva kultúrájának legkorábbi nyomait, felfedezni, hol kezdődött mindez, újra hozzá kapcsolódni – motyogtam. – Miért? Miért? Oly hosszú időt töltöttem egyedül házasságom nehéz évei alatt, vezettem a farmot, küzdöttem a létéért; szükségét éreztem, hogy a magam útját járjam. Nem hagytam el az otthonomat. Épp ellenkezőleg. Hittem benne, hogy ez az utazás elmélyítheti az olívaművelésről, a természetről, a Földközi-tenger vidékeiről szerzett tudásomat. Hittem benne, hogy ha meg tudnám találni az olajfa legrégibb őseit vagy a fát övező tisztelet okait, valamit nyerhetnék belőle. De hogy mit, arról fogalmam sem volt. – Mégis miért? – ráncolta Emile a homlokát. Nem volt válaszom a kérdésére, és nem is lesz, amíg rá nem találok a matuzsálemre, és talán még akkor sem. De minden szem rám szegeződött, úgy éreztem, felelnem kell. – Olyan ez, mint a családfakutatás, amikor megpróbáljuk kideríteni, honnan származunk. Van egy olívafarmom. Az első csepp olaj, ahogy kipermetezik a sajtolóból, mindig olyan lélekvidámító. Megpróbálom elképzelni, hogyan is lehetett azokban az első pillanatokban, amikor az ember felfedezte az olajat. Mit jelentett számára? A dohányzóasztal túloldaláról, kanapékról, a csinosan elrendezett párnák közül, mind rám bámultak. – Hogyan szándékozik utazgatni az országban? – akarta Emile tudni. – Nincs tömegközlekedés. A vasúti hálózatunkat lerombolták a háború alatt. – Szerviztaxival – hangzott azonnali válaszom, de határozottan eltanácsoltak az utazásnak ettől a közösségi formájától, figyelmeztettek, hogy veszélyben lehetek, hogy a járműveket ritkán biztosítják, és alkalmatlanok az utakra. – Keressen magának egy privát sofőrt – tanácsolta Emile, pedig épp abban reménykedtem, hogy ezt elkerülhetem. Lejla bejött a konyhából, gumicipője klaffogott a márványon, egy újabb kancsó kávét hozott, és feltöltötte az édességkészletet. Meggyújtott egy olajlámpást, és rám mosolygott, de nem értettem a mosolyában rejlő üzenetet, aztán visszatért a piszkos tányérokhoz és a murihoz. – Csak vesztegeti az idejét. Ilyen liget nem létezik – hangzottak Emile bátorító szavai. Amikor másnap lementem a reggelihez, csak a férfiakat találtam az asztalnál. Paul manaist falatozott, amelyért Emile sétált el az egyik beitsabebi pékségbe. Mindig korán kelt; nem tudott aludni. Fia háromszögletű darabokat tépett le a lapos kenyérből, és vakolókanál formára tekerte össze őket. Olívaolajat és labnck, egyfajta csípős sajtot mert rájuk, és szemérmetlenül tömte magát. A fehér sajt megfestette az ajkát. Holdvilágképe volt élénk, vidám vonásokkal, és vonzón
kisfiússá vált, amikor dohánytól összetöpörödött anyja ott repdesett körülötte, boldogan fia étvágyától, mit sem törődve Paul terebélyesedő alakjával. Elizabeth felém tolt egy tányért, amely roskadozott a frissen sült kenyerektől. Gyümölcsök és egy tál olaj állt mellettük. Vettem magamnak egy maroknyi olajbogyót és cseresznyét. Szenzációs hírük van számomra, vigyorgott a fehér ajkú Paul. – Lejla Bechealeh faluban született. Ez mit sem mondott nekem, amíg Emile fel nem világosított. Az olajfaliget, amelyről beszéltem, Bechealeh-ben nő. Elállt a szavam. Haninak kiadták, hogy készítse elő a kocsit. Mielőtt elindultam, Emile félrevont, és a tenyerébe fogta a kezem. – A háború környezeti katasztrófát idézett elő; a vizet megfertőzték, az állatok természetes élőhelyeit tönkretették, az életünket összetörték. Beszélgessen a gazdákkal, hallgassa meg, miért tértek vissza a kábítószer-termesztéshez, de kérem, legyen óvatos. Ha segítségre volna szüksége, hívjon fel bennünket. Közvetlenül reggeli után Paul, Mirjam és én zarándokúira indultunk „Carol fáihoz”. Eredetileg úgy képzeltem, hogy ez a küldetés magánvállalkozás lesz, személyes kutatómunka, amely több napomat is igénybe veheti. Az öröm egy részét a kihívás jelentette, hogy be tudom-e cserkészni a ligetet, de megvontam a vállam, és felvettem az újabb értékes kártyát, amelyet az élet dobott az utamba. Egy órával később csigavonalban elértük a Libanonhegy alpesi hajlataiban fészkelő Bechealeh forró, csendes, eldugott falvát. Hani, aki vezetés közben egy csokor zöld csicseriborsót rágott, olyan tempóban száguldott, hogy egyenesen elhúztunk a fák mellett. – Ez volt a liget! – kiáltottam fel. A kocsi csikorogva megállt, majd ugyanazzal a nyaktörő sebességgel tolatni kezdtünk. – Biztos vagy benne? Honnan tudod? – faggattak a barátaim. – A törzsük kerületéről – motyogtam. Miután leparkoltunk, felfedeztünk egy táblát, közvetlenül a matuzsálemek alatt, amely megerősítette az olajfaliget hosszú élettartamáról szóló híreket. Megragadtam a fényképezőgépemet, és felmásztunk a meredek parton a köves teraszokra, ahol fél tucat Krisztus előtt négyezer évvel ültetett olajfa virult. Az idők néma tanúi. Mögöttük tucatjával álltak a fiatalabb, talán évszázados példányok. Az ifjúság. Figyelmemet ismét a megcsavarodott törzsű óriások felé fordítottam: azért keltem át a Földközi-tengeren, hogy lerójam előttük tiszteletemet. Megtaláltam őket, vagy ők találtak meg engem, az ősei otthoni barátainknak a farmon. Fél tucat hatezer éves megművelt olajfa. Nehéz volt kellőképpen értékelni, minek a jelenlétében van részem. A történelem előtti idők régmúlt éveiben, az utolsó nagy jégkorszak után, amikor a Földközitenger és környező partjai kezdtek újra felmelegedni, amikor az erdők visszahódították a földet, és virágba szökkentek, a vad olajfa már létezett. Az Olea sylvestris egyike volt a legkorábbi fáknak, amelyek gyökeret vertek a Földközi-tenger körül az akkoriban még nedvesebb, napsütötte parti síkságokon. Ezek a tanúk, amelyek mellett álltam, csupán nyolcezer évvel voltak fiatalabbak, mint az utolsó jégkorszak, amit roppant figyelemre méltónak találtam, de még
figyelemre méltóbb volt a tény, hogy a fák nem vadon nőttek, az Olea europaea nemzetségből származtak, megművelt példányok voltak. Valaki elültette a hatezer éves, lenyűgöző szépségeket, és valaki gondozta őket. Magasan fent a Libanon-hegy töredezett dombjai közt álltunk, keresztény területen. Ezeket a teraszokat az egyház birtokolta. A gyümölcsöket jámbor hívők szüretelték le, ám a fák idősebbek voltak, mint Krisztus – négyezer évvel megelőzték őt az időben. Nemcsak a kereszténységnél, az iszlámnál és a judaizmusnál is előbbre kellett keltezni őket. Hosszan, alaposan megnéztem minden fát. Egy sorban nőttek. Mindegyiknek öt-nyolc törzse volt, amelyek legyezőszerűen terültek szét az üres kéreggé sorvadt anyatörzs két oldalán, és mindegyikből ezüstös, madártollhoz hasonlatos fiatal ágak hajtottak ki. Az összes utód mellett eltörpültünk, és magasságukat még csak fokozták a banjanfára emlékeztető, átlyuggatott, összecsomósodott, méhsejt rajzolatú gyökerek. A fák félig emberi lénynek tetszettek. Félelmetes, történelem előtti szörnyeknek tűntek, lábujjhegyen beleveszve egy fékevesztett táncba, küzdve a nehézségi erő ellen, vagy kiszakítva magukat a földből. Számomra mindez az energia, az életerő határozott igenlését jelentette. Elkezdtem lelépni koronájuk szélességét, ki-be járkáltam kikorhadt központi törzsükben. Tenyeremmel simogattam érdes kérgüket, kezemet hozzányomtam üres, függőleges héjukhoz, bekukkantottam az évszázadok forradásait viselő odúkba. Méterről méterre átkapaszkodtam kiálló, göcsörtös gyökereiken. Lebuktam lelógó ágaik alatt, átcsusszantam ezüstös nyúlványaik közt, amelyek sörét keménységű gyümölcsöket ringattak, és alig vártam, hogy kicsalhassak egy történetet ezekből az élő emlékművekből. Egy törzs üregéből kipillantottam a világra, és megpróbáltam magam elé képzelni ennek a fának a fogantatását, a kamaszkorát, az első pirulását. Kiknek a meztelen vagy cipőbe bújtatott lába állt mellette, kik nyomták csemete korában erősen a kavicsos földbe, tartották egyenesen, biztosították szállását ezen a domboldalon, miközben eszükbe sem jutott, hogy szerény, ám értékes tettük hat évezreddel később az akkori idők tanúbizonyságaként szolgálhat majd? Milyen nemű volt, aki elültette? Az ő tulajdona volt ez a magonc, vagy valaki más szolgálatában állt? Vajon ugyanazok ültették-e az egész ligetet? Énekeltek, miközben beleengedték a gyökereket a földbe? Munka volt ez, szerelem, vallásos imádat, vagy mindennek az ötvözete? Egy fordított teleszkóp lencséjébe bámultam, visszafelé pásztáztam a mérhetetlen, felfoghatatlan időben. Amikor ezt a fát beásták a földbe – a talaj gazdagabb lehetett akkor, kevésbé meggyötört –, a civilizációk még a történelem előtti idők ködébe vesztek; olyan kor volt az, amikor még nem létezett az ábécé, amikor az emberek még nem tanultak meg írni. Hatezer évvel ezelőtt nem ölelkeztek fiatal párok sötétedés után e fa alatt, nem vésték nevüket gyönge törzsébe, hogy megörökítsék első csókjukat, hogy kikristályosítsák a szenvedély pillanatát. Lehet, hogy szerettek, de nem volt módjuk rá, hogy írjanak. Vajon mi lenne, kérdeztem magamtól, ha ez az elefántszerű túlélő el tudná mondani a meséjét? Hatvan évszázad, mi mindennek volt tanúja ez a mérhetetlen életút? A mediterrán történelem nagyobbik részének, szólt a válasz. Paul és Mirjam hívtak. Az olajfaliget mellett volt egy plébánia, ahol az egyház szolgája felvilágosította Pault, hogy vannak még tüzes vérű túlélők egy második ligetben is, néhány méterrel lejjebb az úton, egy alacsonyabban fekvő domboldalon. Leereszkedtünk egy teraszos, cseresznyéskertekkel szegélyezett durva kecskecsapáson. Olyan
hasasak voltak a fényes, skarlátvörös szemek, hogy túlterhelt ágaikat a földre húzták. Közöttük elszórva újabb fél tucat oliviers tülekedett egy kis helyért minden egyes kinyújtott gyökerével és faágával. Éppoly lenyűgözők voltak, mint fenti társaik, de nehezen lehetett hozzájuk férkőzni. Visszatértünk az útra. A plébánia mellett volt egy bolt, az egyetlen, amennyire meg tudtam ítélni, ennek a láthatatlan felföldi közösségnek a szolgálatában, ahol mi, az egyedüli vevők, a két dohos szobában keresgéltünk; a nagy árukavalkádban mindent meg lehetett találni a mezőgazdasági eszközöktől, hűtött üdítőktől, még az olajfáknál is viharvertebb gyűrött jegyzettömböktől a rovarirtókig és különös ízű cukorkákig. A kirakatban felfedeztem egy megsárgult arab nyelvű újságcikket fakeretben. Paul elmondta, hogy egy francia botanikus-régész beszámolója áll benne, aki Bechealehben járt, és radiokarbon módszerrel hétezer évben határozta meg a fák korát. – Kiegyezem hatezerrel – tréfáltam. – A hetedik évezredet esetleg majd meglátogatom később. Újra megmásztam a lejtős kavicsos meredélyt; képtelen voltam távol maradni az olajfaligettől. Visszatértem hozzá, vonzott menhirjellege. Ha a fák megmaradtak hatezer évig ezen a domboldalon, vajon kik lakták ezt a környéket akkoriban? Úgy becsültem, hogy a falu mintegy kilencven kilométerre lehet Bejrúttól a szárazföld belsejében. Milyen volt Bejrút abban a régmúlt korszakban? Amikor a föníciaiak megérkeztek ide időszámításunk előtt 1500-ban, Bejrút csak egy jelentéktelen kikötő volt, nem büszkélkedhetett Tripoli, Büblosz, Szidón és Türosz hatalmával és rangjával. De a csíra, amely után kutattam, jóval a föníciaiak előtt szökkent szárba. Hani később elmondta nekem, hogy közel jártunk Bübloszhoz. Büblosz már Bejrút előtt élénk kikötőváros volt, saját partjainál jóval távolabb is folytatott kereskedelmet. Lehetséges volna, hogy ráleltem az olívatermesztés eredetére? A fák ebben a két fennmaradt ligetben kötőanyag nélkül rakott kőfalakkal megerősített teraszokon nőttek; ugyanazzal a módszerrel alakították ki őket, mint a mieinket otthon a birtokon, ami azt sugallta, hogy a teraszos öntözés már Krisztus előtt meghonosodott a mezőgazdaságban. Vajon a kőfalakat később építették hozzájuk? Onnan, ahol álltam, valójában nem láttam a Földközi-tengert, de tudtam, hogy légvonalban ott fekszik egyenesen előttem. Megpróbáltam elképzelni, milyen tevékenység folyhatott a tenger körül abban az időben, amikor a gazdák – egy gazda, egy család, egy felnőtt életét kezdő ifjú pár – meggörnyedve lyukakat ástak facsemetéiknek. Kréta szigetén, egy röpke hajóútra innen, ahová későbbre terveztem a látogatást, éltek a minósziak, ez a titokzatos nép. Tudósok szerint szent olajfaligeteikből már időszámításunk előtt 3500 körül sajtoltak olajat, öt évszázaddal azután, hogy a mi névtelen gazdánk keményen dolgozott ezen a helyen. A föníciaiak, akik e part, a mai Libanon mentén kereskedtek, és számos virágzó kikötővárost alapítottak, amelyeket a közeljövőben szándékoztam meglátogatni, rettenthetetlen hajósok hírében álltak, akik a fáma szerint nyugatra vitték a szelíd olajfát a Földközi-tengeren keresztül; ám ezen a tengerparti sávon csupán két és fél évezreddel azután jelentek meg, hogy ezt a ligetet elültették. És mi a helyzet Palesztinával, az izraeliták és kánaániták ősi földjével, egy ugrásra innen? Szerettem volna kideríteni ezt, később az utam során. Messzebb északra feküdt a szíriai tengerpart, és azon túl Törökország. Törökországban, vagy inkább Közép-Anatóliában, Çatal Fíüyüknél létezett egy civilizáció, amely máig rejtélyes okokból időszámításunk előtt 5800 körül eltűnt. Földművelő és kereskedő nép volt ez, akik
majdnem kétezer évvel azelőtt éltek, hogy a fákat itt mellettem a földbe tették. A neolitikus településüket környező földeken pisztácia-, mandula- és cseresznyefákat neveltek, és „olajat sajtoltak”. Elképzelhető volna, hogy a legelső termesztett olajfák Közép-Anatóliából származtak, és ezek az óriások körülöttem fiatal legényként érkeztek ide karavánokon vagy a tenger hullámain keresztül? Vagy esetleg érvelhetnék úgy, hogy az itteni munkások, akikről a történelem semmit sem árul el nekünk, fogták a dugványokat, és átkeltek a vízen, hogy másokat is megtanítsanak az olajfa termesztésére? A minósziak, a föníciaiak, Çatal Hüyük, az anatóliaiak, e ligetek ültetői, mind eltűntek, ezek az őszülő fák azonban tovább élnek, őrzik titkukat, és hozzák gyümölcsüket. Az olajfa ősrégi, ezért senki sem tudja, ki gondolt először arra, hogy tartósítsa a gyümölcsét, vagy szétzúzza a húsát, hogy olajat vonjon ki belőle – de valaki megtette. A kőkorszaki ember – biztosan ő volt! – leszedte a keserű, ehetetlen termést, bepácolta, és rájött, hogy ehetővé vált. Összetörte a húsát, és lám, kifolyt belőle az olívaolaj: a folyékony arany, amely csodálatos ízű, és gyógyhatásokban gazdag, no és szépségápolási termék, és gyúlékony is. Az ember megtanulta, hogyan lehet úrrá a tűzön. Aztán felfedezte, hogy elő tud állítani egy olajat, amely tüzelőként szolgál számára, hogy fényt csiholjon. Úrrá tudott lenni a sötétségen. Ki volt az, aki elsőnek szedett le egy gyümölcsöt, és törte össze, hogy kinyerje belőle ezt az értékes folyadékot? És mikor? A történelem előtti időkben, vadon élő fákról? Kiléptem a napfényre a fa félköríves héjából, azt fontolgatva, mennyire nem ismerem a válaszokat, és milyen kalandok várnak még rám, amikor Mirjam visszalökött az üregbe, és Paul a plébánia teraszáról lekapott bennünket, megörökítve a pillanatot az időben. A nap végén Mirjam és Paul kitették a bőröndömet egy szálloda előtt, egy gyomerdőnek tűnő szétbombázott telek szomszédságában Bejrút nyugati részén. Barátaim egy hajnali járattal szándékoztak visszatérni Londonba, ahol diák lányuk, szerencsére sértedenül a minapi erőszakos cselekményektől, várt rájuk. Én régi kikötővárosok felé indultam, hogy olívanyomok után kutassak. – Bisszalama – mosolygott Paul, és megcsókolta az arcomat. – Ti is utazzatok jól. Integettem, miközben elszáguldottak, hogy utolsó estéjüket Emile-lel és Elizabethtel töltsék. Barátaim távozásával elszállt számomra a beszélgetés lehetősége is: egy szót sem tudtam arabul. Egyedül voltam, mint az ujjam. A szálloda halljában az összetákolt üvegasztalok lábaként divatjamúlt Singer varrógépek szolgáltak. Egy röpke találkozás a liftben összeismertetett egy jó megjelenésű, harmincas éveiben járó libanoni kereszténnyel, aki megjegyezte, hogy eladdig még be sem tette a lábát NyugatBejrútba, mivel gyerekként elmenekült a szüleivel, és az Államokban nőtt fel. – Amikor kicsi voltam – mosolygott, és rám villantotta káprázatos hófehér amerikai fogsorát –, a városnak ezt az oldalát muszlimok lakták. Soha nem jöttünk ide. –Azzal büszkélkedett, hogy egy amerikai „speciális biztonsági művelet” alkalmazottja Irakban, és több mint harmincezer dollárt keres havonta. – Beszélek arabul, ismerem a terepet. Amikor elkezdtem firtatni, hogy pontosan mi is a munkája, óvatossá vált, és amint a liftajtó kinyílt, elsietett. Másnap megláttam a hallban, de úgy tett, mintha nem venne észre. Elindultam, hogy felfedezzem Bejrútot. Határozott cél nélkül kószáltam, és már majdnem este
tízre járt, mire elértem a városközpontba, ahol, tőlem eltérően, a partibolondok akkor kezdtek ébredezni. Fiatal volt az éjszaka, a kávéházak lüktettek az élettől, és a nargilékből füstpamacsokban bodorodó gyümölcsdohányok hívogató illata érződött mindenütt. Egy csapat amerikai diák mellett ültem, kszarai blanc de blancot, „fehér szőlőből készült fehérbort” szopogattam, pihentettem a lábamat, és közben őket figyeltem, ahogy bugyborékoló pipáikat szívták, és hétezer libanoni fontot, vagyis négy és fél angol fontot fizettek fejenként az élvezetért. Aztán lesétáltam a vízhez. Nem tudtam közvetlenül kijutni a partra, és teljesen véletlenül a Szent Bálint-napi gyilkosság kordonnal lezárt helyszínénél találtam magamat. Megkerültem a peremét, bepillantottam a mély kráterbe, ahonnan a Haríri miniszterelnököt szállító kocsi az égbe repült, magával szippantva az alatta lévő földet. A kőlépcsőkön fiatal katonák ültek hanyagul ketteshármas csoportokba verődve, fegyverüket dajkálva őrködtek az élettelen mélység fölött. Bizonyíték, gondoltam. Hallgattam az éjszaka hangjait: halk beszélgetésfoszlányokat, távoli hullámok mormolását, a városi dudák szüntelen tülkölését, egy-két tücsköt, egy telefon csengését és egy asszony fülsértő nevetését valahonnan magasan fentről egy lakásból. Beszélgetésbe elegyedtem egy közeli halvendéglő séfjével. A vendéglő csipkésre töredezett ablakai még mindig újságpapírral és celluxszal voltak beragasztva. A fickó fiatal volt, keményen dohányzott, részvényei voltak a vállalkozásban, és bámulatos gyorsasággal veszítette el a pénzét. – Egy lélek sem fog ennek a lebujnak a közelébe jönni – nyögte. – Mi a mai ajánlat? Beléptem. Az étlap borsos volt, de a frissen fogott tenger gyümölcsei ínycsiklandónak tűntek. Megfogadtam a tanácsát: vörös dórádat kértem libanoni módra, zöldségkörítéssel. Míg Safik, a séf kisietett a konyhába a rendelésemmel, végigjártam a komor belső helyiségeket, egyiket a másik után, ahol a robbanástól üszkös romokká vált terület fele be volt deszkázva. Letelepedtem egy alulról megvilágított asztalhoz az egyik tengerpartra néző ablak mellé. Két asztallal odébb egy középkorú pár ült összebújva, suttogtak, cigarettáztak, csókolóztak. Máskülönben a hely üresen ásított. Lehangoló volt, szomorú, triste. Talán mindig ilyennek látszott, már a tönkretétele előtt is. Kibámultam a tintafekete, áthatolhatatlan tengerre. Safik társalgott, mialatt a vacsora készült. – Haríri temetésén a muszlimok és a keresztények egyformán sírtak – mondta. Ez az ember ízig-vérig libanoni volt. Szívén viselte országa és népe sorsát. – Mindig a jókat mészárolják le – sóhajtott. – Ki felelős a tettért? Megjelent a fél üveg fehérborom egy tál tabuli kíséretében. Meglepett, hogy senki sem említette a pénzügyi machinációkat, amelyekkel a miniszterelnököt még életében megvádolták. – Természetesen a szíriaiak, de mi neveket akarunk. Látni akarjuk, hogy a bűnözőket kipellengérezik az újságokban. Meghallgattam Safik szomorú biztosítási problémáit; kártérítés nélkül képtelen volt elkezdeni a felújítást, és ha az étterem nem fest tisztességesen, a turisták elkerülik a helyet; aztán rendeztem a számlámat – négy és fél angol fontnak megfelelő összeget –, és végigbaktattam a tengerparton. Már hajnali egy óra felé járt, amikor rábukkantam a közkedvelt, arabosan elegáns Café d’Orientre. Nyüzsögtek benne az ifjú csinibabák, akik mind franciául csevegtek, akárha semmi gondjuk nem lenne e világon. Egyedül ültem, magányos lélekkel, közvetlenül kint a tengerparton
egy faasztalnál, amelyet egy pislákoló gyertya világított meg, a habok szinte a lábujjaimat nyaldosták, hajamat az enyhe szél borzolta, kitekintettem az ibolyakék tenger holdfénytől csillogó csíkjára az otthonom felé, rózsavíz szorbetet kanalaztam, közben megpróbáltam megbirkózni e tönkretett, megtört szívű város bonyolultságával, és feltettem a kérdést, hogy vajon milyen, ha egyáltalán valamilyen, olívatörténetet áshatok ki itt. Három napot irányoztam elő Bejrútra. „A keleti Mediterráneum Párizsa” – így emlegették aranykorában, a polgárháború előtt, és a következő napot a becserkészésére szántam. Addig sétáltam, amíg a lábam sikítozni nem kezdett, aztán a sziklák pereme mentén sorakozó kávéházakban múlattam az időt, fecsegtem a helybéliekkel, figyeltem ostáblajátékukat. A levantei metropolis homlokegyenesen eltérő arcait mutatta felém, csődbe jutott érméje két különböző oldalát. A városközpont igényesen helyreállított kerület volt – a meggyilkolt multimilliomos ingatlanfejlesztő Rafik al-Haríri projektje –, művészeti galériák, kávéházak, divattervezők butikjai rejtőztek árkádjai alatt a frissen vakolt, steril és üresen álló lakások háztömbjei mentén; a legtöbb bejrúti nem engedhette meg magának a lakbéreket ezen a környéken. Magával ragadó, vagy ha tetszik, tragikus oldala is volt ennek a hatalmas ingatlanfejlesztésnek a városközpontban: régészek a város alá temetett őskori településeket fedeztek fel; leleteket, amelyek sokkal korábbra tolták vissza Bejrút történetét az időben. A föníciai városból valójában nem sok maradt, viszont találtak a kánaániták korára, időszámításunk előtt 3000-re tehető korsókat. Sajnos, ez az üzleti negyed volt, kismillió dollárt öltek az újjáépítésébe, és a régészek kezdtek útban lenni. Számos incidensről mesélt nekem egy csapat diák egy kávéházban és egy hennázott hajú örmény tanár lent a kikötőben: az újjáépítéshez kiásott alapokról, amelyekből antik kincsek kerültek elő, ám amint a történészek megpróbáltak megálljt parancsolni a műveleteknek, az éjszaka leple alatt végezték el a munkát. A város arra ébredt, hogy mialatt aludt, vélhetően régészeti leletekben gazdag területeket betonoztak le. Ha léteztek is feltárható olívatörténetek, lepecsételve feküdtek nemzetközi bankok és díszes ékszerüzletek márványpadlói alatt. A város hatalmas területein továbbra is látszottak a háború pusztításának nyomai. Sok volt az elhagyatott quartier, negyed, a kibombázott telek, az épületcsontváz, ahol a külső homlokzatot átlyuggatták, lerombolták a tűzharcokban – mindennapos emlékeztető volt ez, huszonegyedik századi ékírás, hogy feljegyezze tizenöt év vérontás, vallási türelmetlenség és rémtettek eredményeit. Aztán ott voltak a lepusztult negyedek, ahol táskás szemű nők álltak sorban a romos utcákon műanyag szatyrokkal, ahol fakordékról árulták a kenyeret; ahol csupán pizsamanadragot viselő, meztelen felsőtestű férfiak, cigarettával a szájukban, gyászos tekintettel bámultak ki magas ablakokból, majd tűntek el a tekintetem elől, amikor rajtakaptak, hogy nézem őket; ahol ütöttkopott autók mutogatták üregeiket, amelyekben valaha első vagy hátsó lámpák világítottak, de a háború alatt kirobbantották vagy kilőtték őket, és azóta sem tettek a helyükre másikat. Másnap reggel felkerestem a valamikori Zöld Vonal negyedben álló Nemzeti Múzeumot. 1975ben, a háború kitörésekor Bejrútot kettéosztották. Egy senki földje csíkot jelöltek ki: a Zöld Vonal határolta el a város keleti részén fekvő keresztény negyedeket a nyugati muszlim negyedektől. A nyugati zónában lakó keresztények és a keleten élő muszlimok alig várták, hogy elköltözhessenek, hogy a saját vallásuk híveivel azonos városrészekben telepedhessenek le. Akinek volt pénze, elhagyta a várost. Sokan a szülőhazájukból is elmenekültek, ami nehézségekkel járt a keresztények számára, mivel a repülőtér a muszlim nyugaton volt. Ezért nem maradt más választásuk, mint hogy hajón meneküljenek, ahogy Emile és Elizabeth is tette kis
gyermekeivel, vagy csinos összeget fizessenek azért, hogy átcsempésszék őket a Zöld Vonalon, fel egy repülőgépre. Akinek nem volt megfelelő anyagi forrása, tovább küzdött, megkísérelt normálisan élni, miközben szembe kellett néznie a háború mindennapos rémségeivel. Számos épület még a Zöld Vonal negyedben is súlyosan megrongálódott, köztük a Nemzeti Múzeum. Szerencsére a vezetője feleségével és munkatársaival éjt nappallá téve dolgozott, az összes nemzeti kincset betonládákba zárta, és a föld alá rejtve eltemette a pincében. Tragikus módon a viszály évei alatt víz öntötte el az alagsori helyiségeket, ezért minden egyes tárgyat levegőztetni és szárítani kellett, amikor végül előkerülhettek, de nagy részüket sikerült megmenteni. Amikor beléptem, szinte a legelső kiállítási tárgy, amely a szemembe ötlött, nem egy csodálatosan faragott szarkofág volt – ebből bőségesen akadt a múzeumban –, hanem egy cédrusfa széles körméretű törzse. A cédrusfa Libanon történelmének hatásos szimbóluma, lobogójának emblémája. A régi időkben ez a smaragdszínű örökzöld, a Cédrus libani, rendkívül keresett volt fájának és illatanyagának minősége miatt. Egyiptomiak, asszírok, babilóniaiak használták: ebből építették hajóikat és palotáikat. Az ősi Büblosz hajóépítő műhelyei meggazdagodtak az exportjából. Salamon megkérte Türosz királyát, hogy a legfinomabb faanyagot szállítsa neki a jeruzsálemi Templom építéséhez. Az intenzív fakivágás, erdőpusztítás és következésképpen a talaj eróziója terméketlen, meszes, csupasz hegyoldalakat eredményezett. A táj örökre megváltozott. Olyan súlyos volt a cédrusok pusztulása, hogy a Traianus római uralkodó farezervátumokat hozott létre, és császári rendelettel tiltotta meg az erők kivágását. Talán Traianus lenne egyik legkorábbi ökológusunk? Több évszázaddal később Viktória királynő elrendelte, hogy hatalmas falat építsenek a cédruserdők köré, így próbálván megvédeni azt a keveset, ami e nép örökségéből még megmaradt. Sajnos eredménytelenül. A huszonegyedik századi cédruspéldányok siralmas látványt nyújtottak, amikor előző utamon felkerestem őket; az élmény egy állatkert képét idézte elém, ahol maroknyi kivénhedt elefántot és fogatlan tigrist mutogatnak. Az a kevés erős és egészséges fa, amely megmaradt, fenséges látványt nyújtott, néhányuknak kétezer év volt az átlagéletkora, de ezeknek a hatalmas fickóknak az érettségét és pompáját ízléstelen turistalátványossággá silányítótták. Szerencsére az olívaligeteket Bechealechben, amelyek háromszor idősebbek voltak a legöregebb túlélő cédrusnál is, még nem fedezték fel a turistairodák; ott nem lebzseltek kulcstartókat és jegyeket áruló üzérek. Ám feltűnt nekem, miután bejártam a múzeumot, hogy az olajfáról említés sem történt, egyetlen tuskó nem tisztelgett előtte, semmi sem segített kideríteni a szerepét, és a gazdagságot, amelyet ennek a levantei tengerpartnak hozott. Kora reggel volt, a nap épp a város sziluettje fölé emelkedett. Por szállt fel az utcák olvadozó aszfaltjáról, ahogy a kocsik tovaszáguldottak. Hátizsákkal a lábamnál, a növekvő hőségtől szenvedve, leintettem egy szerviztaxit egy útkereszteződésnél, rövid sétányira a szállodámtól. Több tragacs is a járda széléhez kanyarodott, de csak az egyik sofőr értette meg, hogy Szúrba, az ősi Türoszba akarok menni helyi tarifával, nem pedig magánútra bérelt áron. A Bejrútban magányosan eltöltött napok alatt egészen jól hozzászoktam ehhez a közlekedési módhoz. Élveztem, hogy idegenekkel zsúfolódom össze – vásárolni induló nőkkel, gyermekeiket az iskolába kísérő férfiakkal. A legtöbben szerettek volna szóba elegyedni velem, megtudni, ki vagyok, de ha nem beszéltek angolul vagy franciául, vagy nem értették a jelbeszédemet, a sukranon és insalla-bon kívül nem sokra jutottunk. Még Franciaországban elkezdtem
arableckéket venni, de a tanáromról, egy libanoniról, akinek étterme volt Cannes-ban, kiderült, hogy szélhámos, az étterme csupán sanda üzletek álcázására szolgált, és a fickó nyomtalanul eltűnt, otthagyva engem még az ábécénél is kevesebb tudással. Most megpróbáltam angolszász akcentusommal kiejteni a szavakat, amelyeket papagáj módjára bebifláztam. – Szabah alkhair. Kaifhalek? – Szabah alnur. Ana bekhair – bólintott a sűrű bajuszú, nagy csontú sofőr. Jó reggelt kívánt nekem, és biztosított róla, hogy kitűnően érzi magát; értékelte társalgási képességemet, amely ezzel teljesen ki is merült. Átnyújtotta névjegykártyáját a telefonszámával. Úgy véltem, hogy ezzel szándékozik bizonyítani bona fide sofőr voltát, bár efelől nem voltam egészen biztos. – Név Nadzsi. Beszélni kicsi angul. – Türosz – mondtam neki. Zavarodottnak tűnt, úgyhogy hozzátettem: – Szúrtól délre. Ez az ősi kikötő modern neve, amely nyolcvanhárom kilométernyire volt. A sofőr megnevezett egy elfogadható árat, megerősítette hajlandóságát, hogy elvisz az útra, de figyelmeztetett, hogy türelmesnek kell lennem, ha másokat is felvesz. – Annál jobb – vigyorogtam, és behajítottam hátizsákomat a legközelebbi hátsó ülésre, megkönnyebbülve, hogy Nadzsi minimális angultudása ki fog segíteni bennünket. Beindította a motort, és éreztem, hogy elönt az izgalom hulláma: úton voltam. Útvonalunk nagyrészt a tengerpartot követte, poros, kaotikus ipari városokon haladtunk keresztül. Gyorsan átszáguldottunk Szaidán, az ősi Szidónon, amely megőrvendeztetett a víz szélén emelkedő, homokkőből épült Cháteau de la Mer látványával. – Antik ékszer egy koca fülében – eresztett meg Nadzsi egy tréfát a vízparti kastéllyal kapcsolatban. Maga a város eldobott autógumik halmát, lepusztult épületeket, a városi sivárság képét mutatta. Elbűvölt, amikor megtudtam, hogy Nadzsi drúz, arabul duruz muszlim. Eltekintve a ténytől, hogy az iszlám emez oldalhajtását Egyiptomban alapították a tizenegyedik században, semmit sem tudtam erről a népről. Kevesen tudtak. Hitük doktrínáit kötelességtudóan követték. Úgy gondoltam, hogy a kivételre akadtam, mert Nadzsi egészen nyíltan beszélt Allahról és a halál utáni életről, ám amit mondott, az alapvető fontossággal bírt minden egyistenhívő számára. Nem volt szokatlan, hogy ezen az ujjnyi hosszúságú földdarabon azon kapja magát az ember, hogy teológiáról vitatkozik. Egy olyan országban, amelyet darabokra tépett a vallási türelmetlenség, az ilyen hitszakadások hozzátartoztak a mindennapok kifürkészhetetlenségéhez. Nadzsi tört angolságával megpróbált különbséget tenni a drúz és az ortodox muszlimok között. – Levél ment a világnak – kezdte. – A világ muszlimjainak? – vágtam közbe udvariatlanul. – Nem, a világnak – ismételte meg nyomatékosan. –Akik meghallották a hívást, meghallották. A többieket nem próbáltuk megtéríteni. A keresztényektől eltérően mi nem kívánjuk növelni a számunkat. Eszembe jutott, hogy a polgárháború alatt a drúzok szövetségre léptek más muszlim szektákkal a keresztények ellen, és a Libanon hegyén lévő bázisukról csaptak le. Ott élt a sofőröm is egy házban, amelyet az apja épített azon a helyen, ahol született. Ezen túl nem avatott a bizalmába, és
az utazás nagy része barátságos hallgatásban telt. Amikor a kocsi már áthaladt a még több régi autógumival és elrozsdásodott járművel feltornyozott utcákon, és megállt egy csoport fügefa alatt, amelyek olyan porosak voltak, mintha durván őrölt zabban hempergették volna meg őket, Nadzsi csak akkor fordult hozzám. – Telefon amikor menni – mondta, és én megértettem, hogy megérkeztünk. Bólintottam, amikor Bejrút felé lendítette a kocsiját, miután letett Szúr városától délre, egy síita terület közepén, rövid autóútra a libanoni-izraeli határtól északra. A címről, amelyet kaptam, kiderült, hogy egy meglehetősen elhanyagolt üdülőhely. Hogy vetődtem ide? Ki választaná ezt nyaralásra? Samponra volt szükségem, úgyhogy kora esti sétára indultam a korzóra. Egy butikban egy ifjú napőrült, tengerőrült arab, meztelen felsőtesttel, zöld ausztrál szörfös bermudában villogva, megpróbálta három dollárért, azaz 1,65 angol fontért rám sózni egy hajkondicionáló ingyenes reklámmintáját. A tengerpart hajlataiban összezsúfolódva síita családok töltötték a nyarukat, szokásos strandbéli elfoglaltságokba merülve, kivéve, hogy ezek az asszonyok, mint egy raj fuldokló fóka, hullámzó fekete csadorban gázoltak a Földközi-tengerbe, és kutyamód pancsoltak benne. Végigpöfögtek gyerekeikkel a strandon, átázott földig érő ruhájukat lehúzta a homok, vagy vékony törülközők kockáin ültek csapatokban, összepréselődve, csuromvizesen, és úgy majszolták a sült kukoricát, mintha nyalóka lenne, míg férjeik fürdőnadrágban vagy tréningalsóban lófráltak. Zene – arab és nyugati – ömlött minden autó hangszóróiból, akár mozgott a jármű, akár állt. Akusztikus letámadás. Kukoricaárusok mellett haladtam el, akik halomba rakták a megpörkölt sárga csöveket a járdaszegély és a színes teherautók közt, amelyek karosszériájára libanoni cédrusokat festettek. A szagtól felfordult a gyomrom, de a legjobban az döbbentett meg, hogy Szúr milyen mocskos. Egyszer volt, hol nem volt, kilenc évszázaddal Krisztus előtt, a föníciai civilizáció virágkorában: Türosz az ősi világ legnagyobb tengeri világvárosa volt, egy hajózó emirátus. A híres bíbor festéket, amelyre annyira sóvárogtak az arisztokraták köpenyeikhez és tógáikhoz, az ezen a partszakaszon hemzsegő tengeri csiga héjából vonták ki. A föníciaiak mindenütt árulták a Földközi-tenger keleti medencéje mentén. Ára megegyezett az azonos súlyú aranyéval, és vagyonokat hozott a kereskedőknek. Sajnos, a tövisescsiga nevű tengeri lényt a kihalásig kiszipolyozták. Hérodotosz, a történetírás atyja, amikor a türoszi föníciaiakról elmélkedett, azt állította, hogy a Vörös-tenger mellékéről származtak, és amint letelepedtek a Földközi-tenger partján, hosszú kereskedelmi hajóutakra indultak. Kitűnt, hogy a megbízható Hérodotosz, aki időszámításunk előtt az ötödik században látogatott Türoszba, tévedett. A régészet bebizonyította, hogy a föníciaiak kánaániták voltak, akik egy sémita nyelvet beszéltek, és magánhangzók nélküli ábécével írtak, amely közeli rokonságban állt a korai héberrel. Megálltam a pálmafákkal szegélyezett sétányon. Egy kerekes székben ülő arab megpróbált átvergődni a kegyetlen forgalmon. Felajánlottam a segítségemet, de türelmetlenül elhessegetett. Csak félig észleltem a gyerekek, az anyák kiáltásait, a le-lecsapó tengeri sirályokat, amint a jóindulatú esti hullámokat súrolják; elnéztem dél felé a tengerparton, Izrael irányába, egy határ irányába, amelyen nem tudtam áthatolni, ám ezt az országot később mindenképpen meg akartam látogatni. A földet, amelyért olyan elkeseredett harc folyik manapság. Izrael valaha Kánaán volt, a föníciaiak őseinek hazája. Valamikor régen Híram, Türosz királya olyan hű szövetségese volt Dávid és Salamon izraeli uralkodóknak, hogy kőfaragókat és ácsokat küldött Dávidnak palotája
felépítéséhez, és cédrust Salamonnak jeruzsálemi templomához. Ebből a nagyszerű tengerparti kikötőből a kivágott fákat nemcsak Jeruzsálembe exportálták, hanem a Földközi-tenger keleti medencéjét övező összes városba, hogy hajók és templomok építésénél használják fel őket. Türoszban történt, hogy Kadmosz vitorlát bontott szeretett húga, Europé felkutatására, aki kontinensünknek adta a nevét, miután a görögök elrabolták. Utjai során Kadmosz elterjesztette a föníciai ábécét. Huszonkét mássalhangzójával kiejthetetlennek bizonyult a görögök számára, akik hozzátettek öt magánhangzót, megajándékozva ezzel bennünket írott nyelvünk alapjával. A görögök „fönikáknak” nevezték a betűiket azok után, akiktől kapták őket. Ezek a türoszi föníciaiak uralták a tengereket, olyan távoli és virágzó gyarmatokat alapítottak, mint Karthágó és Gades (Cádiz), magukkal vitték az olajfát és kultúráját ötvenevezős gályáikon, és mindenütt árulták olaját a mediterrán medencében. Málta, a föníciai maleth szóból, amelynek jelentése „rejtett öböl”, ideális menedéket nyújtott nekik, biztonságos állomást és pihenőt nyugat felé, Spanyolországba irányuló fáradságos útjaikon. Valamikor időszámításunk előtt 700 körül a türosziak áthajóztak a két ponton, amelyeket Herkules oszlopainak kereszteltek el, ki a „távolabbi túlnanba”, próbára téve csodálatos navigációs képességeiket a kegyetlen Atlanti-óceánon, és közben kereskedelmi központokat és településeket hoztak létre a modern kori Portugália ibériai tengerpartja mentén. Végül az asszírok leigázták Türoszt. Addigra azonban a lakosság nagy része már kivándorolt dicsőséges új kikötővárosukba, a mai Tunéziában fekvő Karthágóba, ahol hatalmas olívaligeteket telepítettek. Azoknak, akik hátramaradtak, hódítók sorozatos ostromait kellett elszenvedniük, köztük Nagy Sándor, majd később a rómaiak megszállását. Mai szemmel nézve ezt a határvárost, amely nem sok mindennel szolgált történelmi helyszínein, Kadmoszhoz hasonló neveket viselő bedeszkázott kávéházain, törmelékhalmain és portól elhalványult emlékein kívül, az ember képtelen volt felfogni, hogy egy ilyen dicsőséges múlt egyáltalán létezhetett. Az elmínai római romok felé közeledve meg kellett kerülnöm egy krematóriumot a vízparton. A part mentén számos máglya égett. Az égő hús édeskés, émelyítő bűze ott úszott a szennyes levegőben. Vagy talán egy letűnt civilizáció elszenesedett maradványainak szaga csapta meg az orromat? Egy évszázaddal azelőtt, hogy a győztes rómaiak megérkeztek ide, az észak-afrikai part e távolabbi pontjára, születőben lévő hadseregük Karthágót a föld színével tette egyenlővé, birodalmuknak biztosítva ezzel a jövedelmező olívaültetvények fölötti ellenőrzést. A föníciaiak félelmet nem ismerve harcoltak, amíg minden reményük el nem veszett, közben civilizációjuk zászlóshajó városa tizenhét napig égett, örökre megfosztva őket történelmi szerepüktől, amely mint a legrettenthetetlenebb kalmároknak, mint e mediterrán vizek úttörő navigátorainak és talán mint az első nemzetközi olívaolaj-kereskedőknek jutott. Hálát éreztem a cramoisi, a karmazsinvörös leanderek, korallok iránt, amelyek a kifehéredett kövek és mozaikok közt nőttek, vidámságot csempészve az ásatások helyszínére, oda, ahol valaha egy szigetváros állt, amelyet Nagy Sándor kapcsolt egy töltéssel a szárazföldhöz. Miközben végigsétáltam az oszlopokkal szegélyezett római úton a tenger irányába, egy lélekkel sem találkoztam; leültem, és kibámultam a hullámokra, amelyek egy halom félig elmerült sziklát, a föníciai dokkok és hullámtörők maradványait csapdosták. Ezekről a dokkokról hajózhatták be a facsemetéket Ifríkíja Karthágó körüli ültetvényei számára. És talán képzett gazdákat is hoztak, hogy gondozzák őket? Lehetséges, hogy voltak várakozólistás családok, egy hajó bunkerágyáért
tolakodó szépreményű ifjak, munka nélküli és képzett mezőgazdasági munkások, akik sorban álltak, hogy kivándorolhassanak Karthágóba, az új országba, és közben szebb jövőről álmodtak? Karthágó Krisztus előtt a holnap világa. Amelyet hamuvá perzselt Róma. A semmiből egy bicebóca ember tűnt fel, egy kanyargó ösvényen tartott felém. Hadonászott, mintha le akarna inteni, akár egy taxit, pedig nem mozdultam. Már közeledés közben megpróbált „antiki” kincseket eladni nekem, amelyeket, mint állította, a tenger fenekéről zsákmányolt kint, az öblön túl. – Hová valósi? – érdeklődött. – Áánlia, az meg hol van? Finnország mellett? Műkincseit egy kubai szivardobozban tartotta. Kíváncsibb voltam arra, hogyan jutott a dobozához, mint a hamis szobrocskákra, amelyekről büszkén állította, hogy a „finikonoktól” és az „ottomenektől” származnak. Nyilván leolvasta arcomról a hitetlenséget, mert rácsapta a fedelet az árujára, és elsántikált azon az úton, amelyen jött. Egyedül maradtam a naplemente csodálatára a vízparton. Néhány tucat oszlop és oszlopfő feküdt szanaszét a földön; két üzekedő korcs kutya és a töredékek közt portyázó vörös macska szolgáltatták a társaságot. Türosz, a Tengerek Királynője, ahol sürögtek-forogtak a hajósok, a gazdag kalmárok, a nemesemberek, a navigátorok, a királyi fenségek, az utazók. Olyan virágzó volt a város, olyan nagy hatalmú, hogy minden hataloméhes birodalom merész terveket dédelgetett ezzel a kikötővel kapcsolatban. És mit találtam én eddig? Egy mocskos várost, amely az ellenséges terület rongyos, véráztatta szélein vegetál. 1982-ben megszállta Izrael, és Szúrban ma egymást érik az égkék zászlóikat lobogtató fehér ENSZ-teherautók; a romok városa, romokban, amelyet a Hezbollah, a Nyugat által terroristának bélyegzett gerillaszervezet pénzel. Madame Szahia, egy eredetileg Bejrútból származó jóképű maronita keresztény asszony szerint, aki jelenleg a világítótorony, al-fanar mellett a vízparton álló meglehetősen excentrikusan rozoga auberge, vagyis panzió tulajdonosnője, az élet Szúrban drámaian megváltozott. Mostanáig a síita asszonyok nem követték olyan nyíltan a vallási előírásokat; sokkal szabadabban öltözködtek. Egyáltalán, a síiták száma jóval nagyobb lett, mint korábban, és kevesebb keresztény maradt; legtöbbjük összecsomagolt és távozott. – Fájdalmasan túlnőttek bennünket létszámban – lamentált. Eszembe jutott az ősi város, amikor a hajók Karthágó felé fordították vitorláikat. A lakosságnak az a része, amely kellő anyagi eszközökkel rendelkezett, akkor is fogta a vándorbotot, és elhajózott. Mialatt a Madame-mal csevegésbe merültünk – ő erős, cizelláltan sikamlós mondásaival és tökéletes franciaságával (a művelt libanoniak büszkék arra, hogy a francia, nem az arab az első nyelvük, és egy kisebbség francia útlevéllel rendelkezik) –, számtalan, a homokban látott síita asszonyokat idéző denevér csapkodott a világítótorony körül. Két emelettel lejjebb a hullámok kavarogtak, és nyaldosták a villogó fárosz lábát, s közben úgy éreztem, hogy a víz következetes ritmusa rácáfol a rejtett áramlatokra, az ezen a vidéken működő ingatag politikai architektúrára. A Madame-mal kettesben voltunk az ebédlőben; én voltam az egyedüli vacsoravendég. Most a Hezbollahról beszélt, amelynek neve azt jelenti: Isten Pártja; a második világháború alatt megszállt Franciaország ellenállóihoz hasonlította őket, és felsorolta nagyvonalú szociális intézkedéseiket: iskolák, kórházak, árvaházak építését, a Szúrban élő keresztényekről történő gondoskodást és oltalmazásukat. A céljuk, állította, a dél védelme, az izraeliek távol tartása. Szúr húszpercnyire fekszik a határtól.
– A Hezbollahot félremagyarázza a nemzetközi közösség – hangsúlyozta. – Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia iszlám terroristáknak bélyegzi őket, ami rendkívül téves beállítás. A Nyugat nem érti, mi a céljuk. – Akkor hát kik ők? – Egy legitim, bár militáns síita politikai párt, és semmi köze az al-Kaidához, amely egyébként is szunnita szervezet. – De madame, excusez moi, bocsásson meg, a Hezbollah külföldieket rabolt el, és évekig tartotta őket fogságban: Terry Waite-et, egy keresztény megbízottat, John McCarthy és Brian Keegan brit és ír újságírókat. A nemzetközi média figyelmét akarták felkelteni az effajta emberrablásokkal. Milyen vonatkozásban értik félre őket? – erősködtem. – Hogyan magyarázzam meg? – Sóhajtott, és jellegzetesen francia módra megvonta a vállát. – 1982-ben alakult, a polgárháborúnk idején, hogy távol tartsa Libanontól az izraelieket, akik keresztény csoportjainkat támogatták a muszlimokkal szemben. Ezért létezik ma is, hogy sakkban tartsa Izraelt. – A síita Irán pénzeli őket, igaz? – Szíria is adott pénzt, de jelentős összegeket szereztek Libanonban jótékonysági szervezeteken és kereskedelmi tevékenységeken keresztül. Rendkívül gazdagok, és saját rádió- és tévéállomásaik vannak. – Lehetséges, hogy az egyik ilyen tevékenységi forma a kábítószer-kereskedelem? – Valóban a kábítószer az egyik bevételi forrásuk, de jó ügy érdekében használják. Tényleg jó emberek. Megzavarodtam, elvesztem a politika bonyolultságában és kuszaságában, amely dudvaként nő ezen a földcsíkon. Később, jóval azután, hogy leszállt az este, útban a szállodám felé több sorban parkoló ENSZteherautókat vettem észre a tengerpart mentén. Fél tucat vagy még több jármű állt a hotel bárja előtt, amikor éjfél után hazatértem. Másnap reggel azt láttam az úszómedence körül, hogy a fürdőzők túlnyomó többsége ENSZ-alkalmazott, akik beugrottak, hogy ússzanak egyet, és megigyanak egy hideg sört. Ám az valóban meglepett, hogy egy olyan régióban, ahol csadorba öltözött síiták jelentik a többséget, a nyugati nők – feleségek, barátnők vagy ENSZ-alkalmazottak – topless fürdőztek. Kíváncsi voltam, hogyan fogadja ezt a viselkedést a muszlim lakosság. Egy forró, ragadós, de elbűvölő barangolás után, amelyet egy, az UNESCO által világörökségnek nyilvánított területen tettem a tengerparttól távolabb, a szárazföld belsejében – ahol főleg római romok vártak, köztük egy látványos aréna, amelyben húszezer néző számára volt ülőhely, és ahol rengeteg porladó csontot találtam, olajsajtolót viszont egyet sem –, fogadtam egy szerviztaxit, hogy elvigyen a hegyekbe, Kána bibliai falujába, ahol Krisztus, egy menyegzőn vendégeskedve, borrá változtatta a vizet. Nem számítottam rá, hogy olívanyomokra bukkanok, de nem tudtam ellenállni a kánai menyegző kísértésének. Szúr szerviztaxijai a város legütöttkopottabb közlekedési eszközei voltak, okádták magukból a szennyező anyagokat, mivel sofőrjük ritkán kapcsolt más sebességbe, mint kettesbe, de én élveztem őket. Élveztem próbálkozásaimat, hogy beszélgetésbe elegyedjem a síitákkal, akik roppant kíváncsiak voltak, mit keresek a városukban, és rendszeresen meghívtak az otthonukba teára. Hogy elkerüljem a félreértéseket, papírfecniket hordtam magamnál, amelyekre felírtam úti céljaimat. Ez esetben a sofőr sötét hajú, meglehetősen vonzó palesztin volt, és beszélt angolul.
Megtudtam, hogy egy „alaptáborban” él a családjával és tizenkétezer más palesztin menekülttel egyórányi autóútra a várostól. Eredetileg földműves volt, majd kapitány a PFSZ-ben, ahol kiképezték búvárnak, és feladata szerint víz alatti robbanószereket kellett felrobbantania vagy szétszednie. Most taxit vezet. Azíz minden reggel elindult a táborból Szúrba kuncsaftokért, és minden este ugyanazon az úton tért vissza. – Nem álmodozik menekülésről? – kérdeztem, amikor a többi utas, egy síita asszonyokból álló trió, elhagyott bennünket. – Hová mehetnék? Nem tudok a határellenőrzésen átjutni Izraelbe. Itt van a feleségem és a családom; veszélybe kerülnének, és nem találnék munkát a palesztin területeken. A palesztinok a túlélésért küzdenek. A táborunk aránylag tiszta. Nem bánnak rosszul velünk… Ami hiányzik, az a földdel való veszkődés. Azíz nem óhajtott felvinni egészen Kánáig – nem vagyok biztos benne, szabad volt-e neki olyan messzire elkóborolnia a város határaitól –, de lehúzódtunk Türosz egyik ősi királyának sírjánál, amely alig volt több mint graffitivel bemázolt összetört kövek halma, ám bibliai látványt kínált olajligetek hektárjaira, amelyek Izrael felé vezették a szemet, és ott, ahol a perzselő nap alatt álltunk, ahol a lengedező szellő mit sem hűsített, ahol beszívtuk a garrigue mediterrán illatait, beszélgetésbe elegyedtünk, és én megtudtam, hogy valaha olajfái voltak, és mielőtt észbe kaptunk volna, már Kána főterén találtuk magunkat. A kialkudott ár ötszörösét adtam palesztin sofőrömnek, amely még így is olcsóbb volt, mint egy metrójegy London központjában. Kezet ráztunk. Elfogott a szomorúság, amikor elhajtott, mivel semmit sem tehettem érte és a családjáért. A hőség letaglózott. Azt reméltem, hogy a magasság miatt némi enyhületben lesz részem, ám semmi ilyet nem tapasztaltam. Mégis örömmel töltött el, hogy távol lehettem Szúrtól, hogy fák és a természet vett körül, bár első benyomásomat erről az elhanyagolt városról a tüzérségi és bombakrátertől szereztem. Egy használaton kívüli tankhoz támaszkodtam – fémoldala égette a bőrömet – egy valamikori ENSZ-tábor romjai közt, egy márványoszlop mellett, amelyet 1996 áprilisának emlékére emeltek, amikor egy izraeli légicsapás során százhét fegyvertelen menekült vesztette életét. Szükségtelen leírnom a letépett végtagokról és fejekről szóló rémségeket; szemtanúk mészárlásként írták le a támadást. A kis saroktornyokkal díszített cementteraszon túl, amely tanktetemekre és kiégett lakónegyedek vázaira nyújtott kilátást, olajfák végtelen sora látszott; sokuk elferdülve nőtt az elmeszesedett síkságon, ahol kabócák ciripeltek, és a hőség egy bozóttűz erejével perzselt. Egy alacsony, púpos férfi tornacipőben, farmernadrágban és baseballsapkában toporgott mellettem. Annak ellenére, hogy kitartóan elutasítottam, kértem, hogy hagyjon magamra gondolataimmal, rám akarta erőltetni idegenvezetői szolgálatait. Mögöttünk egy sötét bőrű, bozontos arab, vad tekintettel és fején turbánba kötött csíkos törülközővel, mint egy gólya, elgörbült tetőgerendákon lépegetett keresztül – nyilván nem a helyreállítással próbálkozott, hiszen a kibombázott ENSZépület már túl volt a megmenthetőségen. A nyűg az oldalamon odakiáltott polgártársának, élénk beszélgetésbe vonva őt, és miközben szavuk visszhangot vert a meszes, napégette fennsíkon, megszöktem, hogy megkeressem a helyet, ahol Krisztus csodát tett. Egy mosoda előtt megszólított egy síita család. Átadtam nekik a papírfecnimet, hogy útbaigazítást kérjek, de nem tudták elolvasni, úgyhogy odakiáltottak egy dundi fiúnak, aki szívószálon keresztül kólát szürcsölve épp egy dombról ereszkedett le. – Jézus víz, igen?
Bólintottam. A fiú intett, hogy kövessem. Sikátorokon és hátsó utcákon kanyarogtunk lefelé, anélkül hogy egy szót szóltunk volna egymáshoz, aztán a kölyök megállt egy fodrászüzlet előtt, ahol letette az üres üveget, és egy másik srác, magasabb, langalétább nála, csatlakozott hozzánk. – Keresztény? – kérdezte tőlem. – Igen. – Én Karmel vagyok, ő pedig Mohamed. Erre. Jó ideig hol felfelé másztunk, hol lefelé ereszkedtünk. Időnként, mintha csak bátorítani akarnák ezt a ziháló idegent, aki nem kap levegőt a portól és a hőségtől, lecövekeltek, és egy távoli domb csúcsán álló templomra mutattak. – Keresztény – biztosítottak. Izzadtam, küszködtem, hogy lépést tudjak tartani velük. Végül elértük Kána keresztény negyedét, ahol apró kápolnák húzódtak meg piszkos sikátorokban, ahol csirkék, mopedek és régi autógumik összevisszasága éktelenkedett a macskaköves átjárókban, ám egy lelket sem láttam, de még egy tábla sem volt sehol, hogy útbaigazítson bennünket. – Viszony muszlim és keresztény között nagyon jó – nyugtatott meg Karmel. – Keresztény nem ellenség. Ezek a fiúk karon ülő csecsemők voltak, amikor az ENSZ-tábort elpusztították, úgyhogy jobbnak láttam, ha nem reagálok Karmel megjegyzésére. Tudtam, hogy rengeteg gyerek halt meg abban az izraeli támadásban, akárcsak az azt megelőző csapásokban. Végül elértük a távoli templomot, amely egy hatalmas üres teret uralt. A faajtók be voltak reteszelve; a fiúk meglepettnek tűntek. Azon gondolkodtam, hogy mi a csudát művelek én, amikor ebben a kegyetlen hőségben mászkálok, hogy egy kétezer éves csoda nyomaira bukkanjak, amelynek semmi köze az olajfákhoz, két arab kamasz társaságában, akiket soha életemben nem láttam, és talán nem is fogok, és elöntött a hiábavalóság szívbe markoló érzése. Karmel és Mohamed megérezhette lehangoltságomat. Egy biztos, ők is lógatták az orrukat, amikor megkezdtük visszautunkat a városba, és újra beértünk a muszlim negyedbe. Csüggedtségem enyhült egy kicsit, amikor kereszteztük két, az árnyékban a földön kuporgó gömbölyded tyúkanyó útját. Síita nagymamák voltak talpig csadorban, akik inkább görög özvegyekre, mint muszlimokra emlékeztettek. Közöttük egy ágacskákkal megrakott gyűrött rongy hevert. Kakukkfűszárakról tépkedték le a csöppnyi leveleket. Megálltam, hogy megnézzem, mit csinálnak. – Zataar - vigyorogtam büszkén. Az asszonyok bólintottak, ügyes ujjaik szorgosan dolgoztak. Karmel elmagyarázta, hogy a helyet kerestem, ahol Krisztus csodát tett. A nagymamák a fejüket rázták, és közben megszakítás nélkül tépkedtek. Csak az egyikük beszélt, dörzspapírhoz hasonló arab reszelővel a torkában. Megkérdeztem, miben szorgoskodnak. Ő, az idősebb, akinek egy foga volt, félig elhályogosodott szeme, és több szőr az állán, mint amennyi a fején, azzal dicsekedett, hogy híres. Hajnalban kelt, és kibaktatott olajfa botjával és üres batyujával a dombtetőkre, hogy vad kakukkfüvet gyűjtsön. Ott délidőig dolgozott, azután leereszkedett a domboldalon. Hogy könnyebben cipelje terhét, egy szíjat erősített házilag készített zsákjához, amelyet a szemöldökén vetett keresztül. Meggörbült teknőspáncél ujjaival egy vékony benyomódásra mutatott, amely végigfutott a homlokán. A szíj biztosan tartotta terhét, és megkönnyítette a hőségben a leereszkedést. Amikor hazaért, a szomszédjával – a mellette ülő asszony bólogatott és huhogott –, letelepedett az utcán, mint
ahogyan most is, és a délutánjuk azzal telt, hogy az erős illatú vad fűszernövény leveleit letépkedték a szárakról. Esténként megőrölte a leveleket egy kőmozsárban, hogy felszabadítsa illatukat, és elválassza őket a netán köztük maradt száraktól. A megőrölt kakukkfűhöz szömörcét adott – a mennyiség az ő titka, vigyorgott diadalittasan –, és a port eladta a helyi pékeknek vagy a háziasszonyoknak, akik Szúrból is ideutaztak, hogy tőle vásárolhassanak. Ritka alkalmakkor Bejrútból is érkeztek vevői. A híres manais kenyeret sütötték ezzel. Ismerem, bólintottam. Őrleménye kilogrammonként négy és fél angol fontnak megfelelő összeget hozott a konyhájára. Az öregasszony szeme egy élet büszkeségétől fénylett, amikor ráncos, cserzett arca bajszos vihogásba rándult. – Nyolcvannyolc éves – suttogta Karmel –, és még mindig hegyet mászik. Nem éppen csoda, de azért figyelemre méltó. Fogadtam egy szerviztaxit Szidónba, ahol a lehető legrövidebb időre álltam csak meg, aztán egy másikkal folytattam utamat Bübloszba. Büblosz, Damaszkusz és Jerikó mellett, a világ legrégebbi folyamatosan lakott városai közé sorolja magát. Időszámításunk előtt 5000 körül, ezer évvel korábban, hogy a bechealehi olivienmet elültették, egy halászközösség telepedett le a sziklás hegyfokon, amelyet ma Büblosz, arabul Dzsbeil néven ismerünk. Korai földművesek voltak, étrendjük alapját gabonafélék, zöldségek és bárány- és kecskeállományuk képezte, valamint a halak, amelyeket a Földközi-tengerből fogtak ki. Büblosz születőben lévő falusi közössége gyönyörű ikeröbleiben cserekereskedelmet folytatott, legalábbis Törökországgal biztosan. Erről helyi szerszámok tanúskodnak, amelyeket a közép-anatóliai Kappadókia közelében emelkedő vulkanikus hegyekben található zöld színű obszidiánból faragtak. Szerettem volna egy kicsit később Törökországot is meglátogatni, mert elbűvölt a gondolat, hogy felfedezhetem, hol és hogyan zajlott az a korai cserekereskedelem, és vajon az olajfák és az olívaolaj szerepet játszott-e benne. Nem találtam bizonyítékot arra, hogy az olíva kultúrája része lett volna a nagyon korai bübloszi halásznépek életének, de előkerültek olyan feljegyzések időszámításunk előtt 3000-ből, ezer évvel későbbről, mint ahogy a bechealehi ültetvényeket először megművelték, amelyek arról tanúskodnak, hogy folyt olívaolaj-kereskedelem ebben a kikötőben. Lehetséges, hogy a Libanonhegy vonulatán termett olajjal látták el a kikötő piacait? Nagyjából ugyanebben az időszakban Büblosz partneri viszonyra lépett Egyiptommal. Ennek felbecsülhetetlen jelentősége volt a halászkikötő felvirágzása szempontjából. Az egyiptomiak bort, olívaolajat és a hátország erdeiből kivágott cédrusfákat vásároltak. Ezeknek az erdészeti forrásoknak köszönhetően Büblosz nemcsak Egyiptomnak, hanem más, jelentéktelenebb közelkeleti hatalmaknak is egyik legfontosabb kereskedelmi partnere lett. A kis kikötő számos kultúra és nép fókuszpontjává, találkozóhelyévé, piacterévé vált. Ezekbe a természetes öblökbe ékszereket importáltak Mezopotámiából; fémeket és obszidiánt Anatóliából; vásznat, búzát és papirusztekercseket a Nílus völgyéből; és aranyat Núbiából. Értékes csereáruként a fa és az olívaolaj szolgált. Az olaj, bor és faanyag exportálására használt tengerjáró gályákat Büblosz műhelyeiben építették, amelynek hajóépítő tudománya az egész ókori világban híressé vált. Kivágták a cédrusokat, hogy ellássák a hajóépítő műhelyeket, vagy a fát másoknak adták el külföldön, ugyanerre a célra. Úgy tűnik, az erdőirtás nem aggasztotta ezeket a korai népeket, és a fakivágások által okozott pusztítás még nem vált nyilvánvalóvá.
A görögök adták a Büblosz nevet ennek a halászkikötőnek. Azért hajóztak ide, hogy egyiptomi papiruszt – bübloszt, írásra szolgáló papírt – vásároljanak a föníciaiaktól. Bibiionnak hívtak egy köteg lapot, ebből a szóból örököltük a „Biblia”, a Könyv elnevezést. Vajon szintén Büblosznak volt-e köszönhető ezekben a korai időkben, hogy a görögök felfedezték az olívatermesztés művészetét? E tengerpart mentén sehol sem találtak korábbi, olajkereskedelemre utaló feljegyzéseket. Amennyiben a görögök üzleteltek a helyiekkel, az olajnak szerepet kellett játszania az árucserékben. Azon tűnődtem, nem innen varázsolhatta-e el az olajfa – a görögök előtt – a krétaiakat, de választ még nem találtam a kérdésre. Mire a föníciaiak benépesítették ezt a partot, és uralni kezdték a tengereket, Büblosz, Türosz és Szidón már a keleti Mediterráneum nagy hatalmú kikötői voltak, amelyek az olajfa ehető magját olyan messzi tájakra is elszállították flottáikon, mint Dél-Spanyolország. Nyoma sem volt ennek az ókori sürgés-forgásnak, amikor egy késő nyári délutánon megérkeztem a városba. A hegyoldalon a kikötőig vezető kacskaringós utcák plumeria, leander, jakaranda, hibiszkusz tündöklő virágözönében pompázva, álmosan nyúltak el. A Bejrúttól északra, a jüniyahi kiszögellés fölötti tengerparton elterülő Büblosz keresztény terület. Szúrban műanyag flakonok, összenyomott üdítős- és cigarettásdobozok hevertek szanaszét. Büblosz ezzel szemben makulátlan volt. Néhány alkalommal már korábban is átutaztam a városon. Olyan hely volt, ahol szívesen letelepedtem volna, ha nem találunk rá az olívafarmunkra. Franciás hangulat lengte be, és a fényképek, amelyeket az 1950-es évekből láttam, egy csinos halászfalut mutattak, olyat, amilyen St. Tropez volt valaha. Késő július volt. Lent az erődített toronnyal büszkéikedő kikötő mellett Büblosz a színpadácsolás izgalmában égett: az évente megrendezett Mediterrán Fesztiválra készülődtek. Úgy volt, hogy Brad Mehldau, egyik kedvenc dzsesszzongoristám lesz a fő attrakció. Amikor utoljára itt jártam, Demis Roussost érte ez a megtiszteltetés. A jegyeket 55-80 fontnak megfelelő összegekért árulták, ami jóval az átlaglibanoni lehetőségei fölé helyezte az eseményt. Szerettem volna néhány napig maradni, élvezni a zenét és a hangulatot, de az idő kopogtatott az ajtómon. Bejelentkeztem egy hotelba közvetlenül a tengerparton, és elindultam a romok megtekintésére szintén au bord de la mer, a tengerparton, ahol a föníciaiak korából származó, elegánsan faragott olajoshordókat fedeztem fel. Biztos, hogy több ember kellett a megemelésükhöz, még akkor is, ha üresek voltak. Vajon hogyan szállították át őket a tengereken, vagy kizárólag tárolásra szolgáltak volna? Korábbi korszakokból nem találtam olívanyomokat, de a helyi múzeumban megismerkedtem a város olívahistóriájával. Megígértem Paulnak és Mirjamnak, hogy meglátogatom a sógornőjüket, Marie-t, akinek butikja volt az egyik divatos környéken, a rakpart szomszédságában. Már várta, hogy halljon felőlem, és meghívott szarkafészek boltjába, ahol a falakat színes tollak, fém nyakláncok és gyűrűk borították. Amikor megérkeztem, egy másik nő társaságában találtam. Marié egy öregedő hippire emlékeztetett hullámzó, virágmintás szoknyájával és hosszú borostyángyöngy nyakláncával, és miközben mentaleveleket mosott, felszólított, hogy válasszak egy tálkából, amelyben Szúr közelében a tengerparton gyűjtött háromszögletű üvegdarabokat tartott. – Általában törött üvegek darabjai, amelyeket persze sohasem takarítanak össze, és a végtelen hullámok mossák, és a homok csiszolja őket. Egy zöld töredéket választottam, amely talán egy sörösüvegből származott, és miközben fecsegtünk, Marié az üveggel babrált, egy hosszú, finom drótot tekert köré.
Barátnője, Léna, aki sokkal merevebbnek, sokkal kevésbé felszabadultnak tűnt Marie-nál, szintén keresztény volt. Eredetileg Szófiából, Bulgáriából került oda, ahol építőmérnöknek tanult. A két nő Montrealban találkozott száműzetésük évei alatt. Marié felszolgálta a mentateát, és csészénket a három különböző hátterű nőre emeltük: egy írre, egy bolgárra, egy libanonira. Anélkül, hogy erőltettem volna, a francia és angol közt ugráló társalgás a mediterrán identitásra terelődött. Mit jelent mediterránnak lenni? – De nem beszélünk politikáról – kiáltottak fel mind a ketten. Marié, egyfolytában gesztikulálva, felidézte, hogy amikor egy ideig Kanadában élt, kísértette a tenger és a Kelet jázmintól és füstölőktől illatos éjszakáinak hiánya. A jázmin volt a kedvence; egy virágkompozíció feküdt közöttünk az asztalon. Aznap reggel szedte fallal körülvett kertjében, és így tett minden reggel, hogy egész nap érezze a virág illatát. Amikor a jázminnak nem volt szezonja, vett egy ágat, ami nem volt egészen ugyanaz, de nem tudta megtagadni magától édes illatának gyönyörűségét. Marié számára mediterránnak lenni az elidegenedés végét jelentette, az újbóli egyesülést az illatokkal, rózsavizekkel, a mandulaolajjal és a természethez, az anyaföldhöz közeli életformával. Bár a jázmin volt a legkedveltebb illata, a száműzetésben a narancsvirágért epekedett. Visszaidézte, hogy amikor gyermek volt Bejrútban, édesanyja lepedőket terített a fák lábához narancsvirágzás idején, és felfogadott egy helybeli fiút, hogy felmásszon és lerázza a fehér virágokat az ágakról; hullottak a fehér virágok a fehér lepedőkre, és közben az illatuk belebbent minden nyitott ablakon. Édesanyja beáztatta a virágokat, és a legfontosabb olajak kivonására használt nagy csőrös kancsóban felforrósította őket. Egész éven át mindig beletett két csepp olajat a vízbe, amelyet a gyermekeinek adott inni, hogy erősítse szívüket és belső szerveiket. – Szörnyen keserű volt – nevetett Marié, és elfintorította az arcát. – Mi megvárjuk a gyümölcsöt, és lepároljuk alkohollal, hogy vin d’orange, narancsbor legyen belőle. Édesanyádnak jobb elképzelései voltak – mosolyogtam. Az asszonyok az olajfáinkról faggattak, meg arról, hogy miért jelent oly sokat nekem az olivier. Bevallottam, hogy megnyugtat a csendje, hosszú élete, lecsüngő ezüst ágainak susogása és ingása; költészete és története pedig hittel tölt el. Ami Michellel való kapcsolatomat illeti, csodálták a bizalmat, amely az ilyen független életvitelhez nélkülözhetetlen. Bevallottam, hogy ez nem volt mindig könnyű. Léna számára a mediterrán lét a „szerelem ostoba szívét” jelentette. Találkozott egy libanoni muszlimmal, aki szintén építőmérnöknek tanult Bulgáriában az egyetemen, szerelmes lett belé, és hozzáment feleségül, anélkül, hogy egy percig is megkérdőjelezte volna az iszlámnak elkötelezett életet. Semmit nem tudott erről a hitről. – Gyerekeket nemzeni a körülmények figyelembevétele nélkül meggondolatlanság volt – sóhajtott. Léna számára a Mediterráneum, vagy pontosabban Libanon, két ellentétes energia erőhatását jelentette, amelyek soha nem egyezhetnek. – Egy kultúrához, egy vallási doktrínához mentem feleségül, és amikor a fiaim megszülettek, hozzá lettem láncolva. Ennek ellenére idegen maradtam itt, és örökre az is maradok – mondta. – Nem beszéltem franciául, alig beszéltem angolul, és egy szót sem tudtam arabul, amikor először léptem erre a keskeny mészköves földdarabra. Gyermekeim születésekor le kellett mondanom a karrieremről. Idegen körülmények közt kellett megbirkóznom az anyasággal, arra kényszerültem,
hogy átalakítsam az egyéniségemet, hogy magamévá tegyek egy libanoni-mediterrán identitást, és egy alázatos muszlim nő és egy más hitre tért életét éljem. Amikor kitört a háború, férjével és apró gyermekeivel Montrealba menekült, ahol újabb alkalmazkodásra kényszerült. Keresztény volt, aki az iszlám kedvéért megtagadta hitét, és most egy katolikus társadalomban találta magát, és ismét kívülálló lett. Marié volt az egyetlen, aki barátkozott vele. A háború után, oly sok más libanoni családhoz hasonlóan, Léna is visszatért Bejrútba, de azóta úgy döntött, hogy Kanadában telepedik le, ahol a fiai, immár felnőtt férfiak, megalapozták a karrierjüket. Csak rövid időszakokat töltött a férjével Bejrútban. Elmúlt a kényszer, hogy csatlakoznia kelljen hozzá, amikor muszlim országokba küldik tengerentúli állomáshelyekre. Szaúd-Arábiában, ahol fátylat kellett viselnie, szoros barátságot kötött több hazájától elszakadt nővel, akiknek ugyanazt az alávetettséget kellett elszenvedniük. – A legnehezebb – sóhajtott – Líbia volt. Líbia is szerepelt későbbi úti céljaim közt. – Figyelmeztetlek: kemény hely, és előfordulhat, hogy nem leszel biztonságban. Felhangzott a müezzin távoli, esti kiáltása a keresztény dombokon túl. Felálltam, hogy útnak induljak. Marié gyűrűbe foglalta az üveget, és amikor az ujjamra húztam, mindnyájan egyetértettünk, hogy teljesen egyértelműen egy kemény, zöld olajbogyót formáz. – Az ég neked szánta – mosolygott Marié. – Legyen ez a talizmánod. Innen a Bekaa-völgybe mész, a Hezbollah fellegvárába és aztán Szíriába. Líbia vár rád, majd később Izrael. Egy nő egyedül. Utazz nagyon körültekintően. Másnap reggel korán keltem; a tenger felől fújó forró nyári szél, a garbi fogadott. Tarajos hullámok közt úsztam, amelyeket ez a délnyugati légáramlat korbácsolt fel; életbevágóan fontos lehetett a nyári hajósok számára, hogy be tudják fogni vitorláikba, amikor e kikötő felé közeledtek fából készült gályáikon. Reggeli után találtam egy szerviztaxit, amely elvitt Tripoli városába, nyolcvanöt kilométerre Bejrúttól északra, a föníciaiak egy másik ősi kereskedelmi kikötőjébe, ahol a legelképesztőbb hotelban szálltam meg, amelybe valaha is betettem a lábam. Az előcsarnokban egy életnagyságúnál is nagyobb középkori páncélöltözet állt. Ezt a fogadtatást Nadzsa, a tulajdonosnő nagy igyekezete követte, aki végigbúgott velem két szalonon. – Itt vaty az urient lagosztálban, édezsem. Az „orient lakosztály” a ház hátsó traktusában lévő tágas szoba volt, amely meleg vízzel nem, szórványos áramkitörésekkel viszont szolgált. A plafonon egy villanykörte hol felvillant, hol elaludt, mint reflektorfény az éjszakában. A neve miatt választottam ezt a menedéket: Olíva Kastély. Nem kastély volt ugyan – inkább egy lazacrózsaszín szárnyas épület. És nem rejtőzött – ahogyan ígérte – olajligetekbe öltözött dombok közt a kikötőváros mögött, ám egy rendkívüli személyiség vezette. Nadzsa piramisszerű nő volt, egy libanoni keresztény, aki hajnaltól napestig a számos fényűző ottomán szófa valamelyikén hevert, és megállás nélkül csokoládét majszolt rikító mintás kaftánokban, amelyek vízesésként omlottak alá dús kebléről. Akcentusa a sok férjet elfogyasztott szépségkirálynőére, Gábor Zsazsáéra emlékeztetett, és egyfolytában édezsemnek szólított, miközben a vacsora alatt az oldalamon ült a kert dzsungelében, és egy falatot sem volt hajlandó lenyelni, mondván, hogy fogyókúrázik, ám később, amikor gyertyafény mellett hintaszékekben beszélgettünk az üres úszómedence partján, bekebelezett egy teljes doboz „bűnös” tripoli édességet. Nadzsa fogadója olyan volt, mint valami filmdíszlet, ám függetlenül attól, hogy Glória
Swanson, a Marx fivérek vagy az Ezeregyéjszaka kedvéért kreálta, engem zavart. De legalább volt egy faxgépe, úgyhogy hírt kaptam Midiéitől. Örültem neki. Tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom ott, ahová tartok. Másnap reggel eljött értem Faríd, a Bejrúti Egyetem professzora, aki másodállásban sofőrként dolgozott a gazdasági megszorítások miatt. A Bekaa-völgy előtt le kellett bonyolítanom még egy látogatást. Együtt utaztunk a szárazföld belsejébe, míg elértük Zgorta olajligeteit, és onnan Mr. Dibdib, egy olívatermesztő házát. „Dibdib” arabul „farkast” jelent. Egy nyitott teraszon ültünk, amely a hegyekig nyúló olajligetekre nézett: Faríd, én magam, Dibdib, a felesége és három egészségtől kicsattanó szépség, kamasz lányaik. Dibdib tizennégy évesen kezdte a munkáséletet kovácsként, amiről kérges keze tanúskodott, egy olyan környéken, ahol megbízásainak nagy részét a helyi gazdák számára készített olajprések és hordók készítése jelentette. Munkája a négy fal közt tartotta. Nyugtalanná vált, klausztrofóbiássá, irigyelte a szabad természetet és a szenvedélyt, amellyel kuncsaftjai a fáikat magasztalták. Amikor meghalt az apja, szerény összeget örökölt, és minden fillérjét ennek az olívaültetvénynek a megvételébe ölte. Nevettem. Mindketten ugyanazt a kockázatot vállaltuk. Ám az ő birtoka, eltérően a mi szerény farmunktól, több mint kétezer jó karban lévő olivier-val dicsekedhetett. Tekintetemet a teraszon túl hullámzó, púderfehér mészkőhegyek felé fordítottam. Az éghajlat és a föld ideális volt az olajfák neveléséhez. Mr. Dibdib idilli környezetet teremtett magának. Felesége csészéket rakott az asztalra, közben három lánya körülöttünk ugrált; közel hajoltak, hogy követni tudják eszmecserénket, és olajbogyókat és friss pisztáciát tömtek belém, amelyet aznap reggel szedtek le a fáról. Milyen gátlástalanul visítottak, amikor egy szem pisztáciát puha vörös héjával együtt hajítottam be a számba! Nem tudtam, hogy le kell hántani a külső burkát, hiszen még soha nem találkoztam természetes állapotában felszolgált pisztáciával. Kávét ittunk, amit egy üveg libanoni fehérbor követett. Mivel maronita keresztények voltak, az alkohol étrendjük ünnepelt részét alkotta. Szüretekről, fákról beszéltünk, aztán visszatértünk az olívákhoz. Öt főbb változat él ebben az országban, mondta nekem Dibdib. A gazdák nagy része többfélét termeszt. Az olívaültérvények majdnem negyven százaléka idősebb ötvenévesnél. Az ő fáinak többsége ennél fiatalabb. Errefelé általános vélemény, hogy hetvenéves korban a fák kezdenek elkorcsosulni. Hevesen tiltakoztam, és a provance-i gazdákat idéztem, akik egy százéves példányt csecsemőnek tartanak. Elmondtam neki, hogy a mi fáink közül sok már négyszáz évnél is öregebb. Meglepetten húzta fel bozontos szemöldökét. Gyönyörű, karamellszínű szeme volt. – Hol ringott az olajfa bölcsője? – Természetesen itt – állította pillanatnyi gondolkodás nélkül. – Mit tud az eredetéről? – Amikor először vontak ki olajat az olíva, arabul zejtun magjából, csak ételek ízesítésére használták, a szósz primitív formájaként, halakhoz és zöldségekhez. És arra, hogy elégessék, és ezzel világítsanak. És parfümnek. A legelső olajokat úgy állították elő, hogy a magokat egy kemény felületre helyezték, és egy henger alakú kővel összezúzták. Az olajütők érkezése Isten ajándéka volt, kész forradalom! Ez mind fontos információ, de nem bizonyítja, hogy Libanon lett volna az első olívaművelők hazája, vetettem ellen. Nagy hatást tett Mr. Dibdibre, amikor elmeséltem, milyen olajligeteket találtam Bechealehben. Ez épp elég bizonyíték, mondta, bár nem tudott a létezésükről. – A hagyomány szerint a föníciaiak javították meg az olíva gyümölcsének minőségét azzal,
hogy az Olea europaea ágait vad olajfákba oltották. Az azonban bizonyosan a föníciaiaknak köszönhető – némi későbbi görög segítséggel –, hogy az olaj ültetvények elterjedtek a Földközitenger medencéje körül. Kértem, hogy engedélyezzenek nekem egy dégustationt, egy kóstolót az otthon sajtolt olajukból, és az egész csapat levonult egy belső lépcsőn a garázsba, egy komor helyiségbe, amelyben nem álltak járművek. Ehelyett tömve volt a scourtin, a régi divatú kókuszszőnyeg halmaival, amelyek arra szolgáltak, hogy a masszából kisajtolják vele az olajat. Az Európai Unió, higiéniai kockázatokra hivatkozva, megtiltotta használatát a tenger felénk eső oldalán, ám ezt nem említettem. Ez volt az olaj kivonásának egyik hagyományos módja. A hely büszkeségét a sajtoló jelentette, amelyet Dibdib készített magának, hat hónapját áldozva rá. Úgy simogatta, mintha a házikedvence lett volna. Madame Dibdib, óvatosan, nehogy egy cseppet is kiontson, betöltött egy gyűszűnyi olajat egy likőröspohárba, amelyet az ebédlőből hozott le, és átnyújtotta nekem. Az egész család, Faríddal, a püffedt szemű, láncdohányos professzorral együtt figyelte, ahogy az olajukat szürcsölöm, és várta a véleményemet. Az övék aranyszínűbb volt, mint a mienk, hiszen mi akkor préseljük ki a termést, amikor még zöldes. A bogyókat ők nyilván érettebb állapotban szedték le, ami gyümölcsös, illatos ízt, finom aromát eredményezett. Kitűnő volt az olaj, sima, mint egy sauternes-i bor. Elsétáltunk Mr. Dibdib néhány csodálatos fájához, és az út során bevallotta, hogy számára az év legkedvesebb pillanata, amikor kibomlanak a törékeny, csipkeszerű fehér virágok, azután visszatértünk a teraszra. Azon tűnődtem, vajon mennyire lehet könnyű itt egy olívatermesztő élete. A jóképű, szabad levegőtől cserzett Mr. Dibdib megosztotta velem a gondjait. Tudtam-e, hogy a libanoni gazdák az utcára vonultak, hogy elosztogassák a terméküket? A fejemet ráztam. A szíriaiak csempészhálózatot hoztak létre, lezárt katonai utakat használtak arra, hogy behozzák illegális mezőgazdasági terményeiket Libanonba, amelyeket utcai árusokon keresztül olyan áron kínáltak, hogy tönkretették vele a helyi közösségeket. Libanon, termékeny mezőgazdasági területei ellenére, ma az egyik legkevésbé önellátó gazdaság bolygónkon. A libanoni farmerek ott álltak végig a tengerparti utak mentén, és minden elhaladó autósnak ingyen kínálták áruikat, és könyörögtek a bent ülőknek, hogy támogassák a hazai mezőgazdaságot. Transzparenseiken ez állt: „Ki a kábítószerekkel, be a friss élelmiszerekkel!” Felesége közbecsipogott. Helyi vállalatok, „összejátszva” Szíriával, akár negyven százalékkal olcsóbban meg tudták vásárolni az olajat a helyzetével visszaélő szomszédtól, mint amennyiért Libanonban hozzájutottak volna, azután pedig libanoni áruként hozták forgalomba. Dibdibnek és szomszédainak nehézséget okozott, hogy eladják arany folyadékukat: többe került az előállítása, mint amennyiért a hamisított termékeket árusították. – A kormányt meglepte a gazdák felháborodása. Ígéreteket tettek, segélyprogramokat ajánlottak, de majd meglátjuk – sóhajtott. A lánytrió, amely az asztal túlsó végén könyökölt pólóban és farmerban, mandulaszemmel, széles mosollyal felidézve gondolataimban Michel bűbájos ikerlányait, amikor tizenévesek voltak –, sokkal inkább Párizsról akart hallani, mint szüleik sirámaira figyelni. Frissítő volt vibráló, gondtalan társaságuk mindazok után, aminek az elmúlt napokban tanúja voltam, és ahogy elfordítottam a fejem, és láttam a fény izzását, láttam, ahogy a málnaszínű nap lebukik nyugat felé, egy kivételes pillanatig úgy éreztem, hogy a tizenöt éves háború és a politika sebei, amelyekről Mr. Dibdib és a felesége és egész Libanon beszélt, eltűntek, vagy máshol történhettek meg.
Bárhol, kivéve itt, az olaj ligetes hegyek csodálatos krétafehér karéjainak nyugalmában.
Szíria
Nadzsa vendégszeretetének második éjszakája után korán talpon voltam, és rögtön útra is keltem az olíva-csapáson. Szíria készült „Bekaap”-ni! Faríddal a kormánynál felhágtunk a Libanon-hegy vonulatának magas fennsíkjaira, félnomád falvakon hajtottunk keresztül, keskeny hágókon kapaszkodtunk át, amelyek télen a hó fogságába esnek, a hitet erősítő tájakra pillantottunk le, aztán megkezdtük a leereszkedést keleti irányba. Az egyik magas csúcsnál Faríd félreállt, hogy jobban élvezhessem a kilátást a végtelen, tágas síkságra, az egyik legtermékenyebb tájra, amelyet valaha láttam, a lélegzetelállító Bekaa-völgyre, „az ősi római világ kenyereskosarára”. – Minden, ami a konyhánkra szükséges, itt terem. Kivéve az olívaolajat – mosolygott a sofőröm. Az antik világban ezek a pompás síkságok a Termékeny Félhold részét képezték; a gazdag mezőgazdasági terület keskeny szelete átnyúlt Szírián a mai Irakig, délen pedig Jordániáig, északon a most Törökországként ismert területekig ért. Az ország szíve volt, és talán ott bábáskodott a mezőgazdaság születésénél, a forradalomnál, amely a vadászó-gyűjtögető emberből földművelőt faragott mintegy tizenkétezer évvel ezelőtt. Az ember itt már túrta a földet, és tűrte a robotot, mielőtt az első olívabogyót feltörték. A táj, amelyre letekintettem, csupán töredéke volt annak az ősi félholdnak, annak a valóságos édenkertnek. A közel kétszáz kilométer hosszú és harminc kilométer széles Bekaa-völgy két hegyvonulat, nyugatra a Libanonhegy, keletre az Antilibanon közt terül el, amelyeken túl ott fekszik Szíria, következő úti célom. – Ma a Bekaa Libanon legszegényebb régiója – sóhajtott Faríd, miközben újabb cigarettára gyújtott. Olyan elgyötört hangulat lengte körül, hogy azon tűnődtem, mi nyomaszthatja. Amint leereszkedtünk a laposra, a halványlila hegyek háttere előtt elterülő rozsdaszínű földre, katonai ellenőrző pontok sora fogadott. Erre nem számítottam. Szíria huszonkilenc éven át ellenőrzése alatt tartotta Libanont, idén áprilisig – ez volt az egyik ok, amiért annyira utálták itt a szíreket –, de a Haríri meggyilkolását követő nemzetközi és libanoni nyomásnak köszönhetően kénytelenek voltak minden előkészület nélkül kivonulni, még ha hírszerzői szervezetük nagy részét hátra is hagyták. – Az ellenőrző pontokat nem bontották le – magyarázta Faríd, miközben a kesztyűtartóban matatott az iratokért. – Kik teljesítenek most itt szolgálatot? – A mi katonáink. Meglepett félelmet keltő jelenlétük ebben az agrárparadicsomban, és amíg nem értünk az első deszkafal közelébe, amely olyan váratlanul bukkant elő a tájból, mint egy fegyverével előugró férfi, arra a következtetésre jutottam, hogy ez nyilván a szír határ közelségének tudható be. A Hezbollah birodalmába léptünk, a Bekaa-völgybe, a fellegvárukba, a kiképzőközpontjukba. Mindenütt poszterek virítottak, fegyverek, tankok, a dominancia képeivel. Eszembe jutott a Madame Szahiá-val töltött este Szúrban, az, ahogyan áldásos tevékenységüket magasztalta. A Nyugat kiátkozta őket, mint terroristákat, de a libanoniak tiszteletükkel és csodálatukkal adóznak nekik, mondta. Ez volt az a terület, ahol a Terry Waite-hez hasonló elrabolt nyugatiakat tartották
fogva. Számos hirdetőtábla akár egy kétemeletes épület magasságát is elérte. Egy összeszorított ököl győzedelmesen magasra tart egy Kalasnyikovot: ez volt az egyik legközismertebb szimbólumuk. Döbbenetes volt, és döbbenetes volt az is, hogy ezen a zöldellő síkságon tűnt elém, ahol gazdálkodó családok éltek, ahol síiták művelték a földeket, és ahol Libanon összes bora termett. Minden egyes póznára, minden egyes oszlopra posztereket ragasztottak, amelyekről ajatollahok és mollák fanatikus arca tekintett le. Rakétákhoz hasonlatos minaretek törtek az égre, magával a földműveléssel egykorú, ősi gyümölcsösök és zöldségeskertek fölé, amelyek legtöbbje már nem termett sem gyümölcsöt, sem zöldséget. A szíriai csempészáruval elöntött piacok tönkrementek, széles kaput tárva a kábítószer-termesztés előtt. Lombos zöld birtokokon szégyentelenül virágzottak a Hezbollah toborzó- és kiképzőtáborai. Úgy szintén a drogok, hogy pénzeljék őket. Végtelenül nyugtalanítónak tartottam a helyzetet. Az ellenőrző pontok sorompóinál gond nélkül áthajtottak bennünket. Egy alkalommal azonban egy egyenruhás fiatal vadul kopogtatni kezdett Faríd ablakán, amely csukva volt, hogy védjen bennünket a portól. Barátságtalan gyanakvással nézte át sofőröm papírjait. Észrevettem, hogy Faríd akadémikusi keze reszket, ahogy újabb cigarettára gyújt. Ki vagyok én, és mit művelek vele? A kölyök tiszt bizonytalanul nézegetett engem, aztán megunt bennünket, és türelmetlenül intett, hogy hajtsunk tovább. Amikor magunk mögött hagytuk, megkérdeztem Farídot, hogyan állt elő ez a helyzet a völgyben. Magyarázata Emile szavait visszhangozta. A háború alatt ezen a területen elképesztő mennyiségű hasis és kokain termett. Az országot térdre kényszerítették, és mindenki szemet hunyt e törvénytelen bevételi források felett. A Hezbollah a szírek által megszervezett csatornákon át kicsempészte az illegális terméket. A kábítószerekből befolyt összegekből fegyvereket hoztak be katonai úthálózatokon keresztül, hogy felfegyverezzék a Hezbollahot az izraeliek ellen. A háború után a libanoni kormány megpróbálta megállítani a kábítószer-termesztést azzal, hogy támogatást ajánlott fel alternatív terményekre. A gazdák belementek, és abbahagyták a hasis és ópiummák termesztését. Sajnos kevés vagy semmi kompenzáció nem érkezett. Sokak véleménye szerint a szírek szabotálták az újjáépítési programot. A dühödt gyomrok korogtak az éhségtől. A cannabis táplálta őket, úgyhogy a parasztok újra bevetették földjeiket, és az összecsapások az állammal ma is folytatódnak. Eszembe jutott Graham Greene egyik sora arról, mennyire hiábavaló egy éhes emberrel politikáról vitatkozni. Ahogy beljebb hatoltunk a völgybe, az utat lepusztult táborhelyek, kecske- és juhbőrökkel borított sátrak szegélyezték. Sötét bőrű családok kavarogtak az elhanyagolt lakhelyek körül. Szamaraikat a sátrakat rögzítő kötelekhez kötötték. Bizalmatlan arcokban ülő komor, ébenfekete szemek követtek minket, ahogy elhaladtunk. Egyszer sem integettek, egyszer sem viszonozták a mosolyomat. Alumíniumlábasokat cipelő, fáradt, fiatal nők észrevették, de semmivel sem nyugtázták jelenlétünket. – Szíriából ereszkedtek le vándormadarak rajaiként – magyarázta Faríd, megelőzvén a kérdésemet. – Cigányok, akik gyümölcsszedésből, mezőgazdasági munkákból élnek. – Mintha beduinok lennének. – Nem, cigányok. Egy kertvendéglőben ebédeltünk, amely a Bardauni folyóra nézett, és a régészprofesszor Faríd elmesélte, hogy a Bekaa, ez a végtelen, termékeny folyosó valaha jelentős kereskedelmi útvonal volt. Találkozási pont, hatalmas piactér, amely összekötötte Damaszkusz városát a mediterrán
partvidékkel és az arab félszigetet Anatóliával. Valóságos keresztútként szolgált számos civilizáció számára, amelyek évezredeken át lakták ezt a keleti mediterrán bölcsőt. Kétségtelen, hogy olívaolajjal is kereskedtek itt. Hordószamra árulták, de vajon honnan szerezték be? Azoktól az ismeretlen gazdáktól, akik Bechealehet telepítették be a Libanon-hegy vonulatában? Palesztinából? Elcserélték, odaadták más termékekért, és az olajoskorsókat elszállították Damaszkuszba, Mezopotámiába, Egyiptomba. Szamarak és öszvérek voltak a szállítási eszközök a tevék megjelenése előtt. Közbeszóltam, hogy a szamárról érdeklődjem. Honnan származott, mi volt a története? – Eredetileg az egyiptomiak tenyésztették, a háziasított szamár legkorábbi ismert maradványai egy alsóegyiptomi ásatásból kerültek elő el-Maádinál, és az időszámításunk előtti negyedik évezredre datálják – mondta Faríd. – Ugyanarra a korszakra, mint amikor a bechealehi olajfák születtek. – A vadszamár talán Núbiából ered. A vadállatok háziasításának hosszú történetében a szamár későn érkezett. A birka és a szarvasmarha már négyezer éve részt vett az ember földművelő életében, amikor a szamár a színpadra kaptatott. Kiöntöttem a bort. Faríd ujjaival intett a pohara fölött. Vezetett. – A bortermesztés a Bekaa-völgyben – mondta, miközben ismét újabb cigarettára gyújtott, és köhögőroham fogta el – négyezer évvel ezelőtt kezdődött. Egyiptomnak és Görögországnak adták el a bort, és később a rómaiak vették át a szőlőskertek kényes művészetét. Ekkor már visszatértünk az útra, Baalbek felé haladtunk, ahol a rómaiak legcsodálatosabb templomai álltak. Ebéd után, mielőtt átmentem Szíriába, a város romjai közt kószáltunk: Baalbekben, ahol a mészkőszikla rózsaszínben izzott a nap fényében, és a Jupiternek szentelt templom hat megmaradt, meglepően jó állapotban megőrződött oszlopsora a földrengés sújtotta város fölött a kobaltkék ég felé tört. Baalbek, ma a denevérek és baglyok városa, felejthetetlen élményt jelentett, úgy kellett engem elvonszolni onnan, nem utolsósorban azért, mert aggodalommal töltött el, ami reám várt. Ismét az úton, újra szembesülve a Hezbollah sárgazöld zászlaival, búcsút mondtam Farídnak. – Csupán egy tanács, ha megengedi. Tartsa meg magának a gondolatait, ne nyilvánítson véleményt, soha ne ejtse ki Asszad családi nevét. A mukbabarat, a titkosrendőrség figyelni fogja. Isten óvja Szíriában. Mezők karéjában, ahol töppedt szőlőszemek színében párálló távoli hegyek füstpiramisokként emelkedtek, kezet ráztunk. Őszintén sajnáltam, hogy mennie kell, hogy meg kell válnom finom modorától és aggodalmas viselkedésétől. Az oldalamon csapkodó csomagokkal elszaladtam egy mellékúton a rám várakozó fehér autóig, amely egyáltalán nem úgy festett, mint amely megéri az árát. Farídnak nem voltak papírjai, hogy átmehessen a határon, ezért nem tudott továbbvinni. Ennek a fickónak voltak, bár erősen kételkedtem járműve megbízhatóságában. Lehetséges, hogy titkosrendőr? Bemásztam a kocsiba, és olyan sebességgel fordultunk rá egy forgalmas országútra, hogy majdnem szívrohamot kaptam, aztán felfelé kapaszkodtunk egy hágón, ahol egyenesen szemberohantunk a közeledő teherautókkal, akik ugyanezt az orosz rulettet játszották velünk. Kavicsok és palakövek pattantak fel, pörögtek a levegőben, és záporoztak a szélvédőre, és én őszintén hittem, hogy ott rögtön utolér a vég. Ahogy reszkető ujjakkal előszedtem az irataimat, hogy készen álljak az útlevél-
ellenőrzésre, miközben száguldottunk a határ felé, megtudtam, hogy a Liberation francia újságírónője, Florence Aubenas és iraki tolmácsa, akiket január óta túszként tartottak fogva, kiszabadultak. Az újságírónő már útban volt Franciaországba. A hír néhány napos volt, de szívet melengető. A megkönnyebbülés könnyeit csalta a szemembe, főleg azért, mert az előttünk álló hosszú, mozdulatlan kocsisor figyelmeztetett, hogy Szíria vasökle int felém. Még mindig remegtem. Amikor behatoltunk a Hezbollah területének szívébe, és éreztük zöldbe rejtett fenyegetését, ráébredtem a körülöttem leselkedő veszélyekre, de tudtam, hogy ez alkalommal nem fogok meghátrálni. Lassítottunk, és beálltunk a sorba. Hosszú, melegtől ragadós várakozás ígérkezett. Kinyitottam az ajtót, kidugtam a lábam, és elkezdtem a feljegyzéseimben és papírjaimban lapozgatni. A nemzetközi aggodalmak ellenére, amelyeket Szíria Libanonban folytatott politikája, a terrorizmusnak nyújtott támogatása és a kábítószer-kereskedelemben játszott feltételezett szerepe kelt, Bassár Asszad elnök megőrizte az ellenőrzést országa, e jelentős birodalom felett, amely a mediterrán tengerparttól indul ki, északnyugati csücskénél Törökországgal érintkezik, majd átnyúlik sivatagokon és a fenséges Eufrátesz folyón kelet felé Irak irányába, déli területei pedig Jordániával és a sokat vitatott Golán-fennsíkkal határosak. 1967-ben, Bassár apja, Háfez Asszad diktatúrája alatt történt, hogy Szíria elvesztette a Golán-fennsíkot a hatnapos háborúban Izraellel szemben. Bassár, Háfez második fia egy családi tragédia révén került az elnöki székbe. A tisztséget idősebb és kegyelt bátyjának szánták, de Szíria történelme egy csapásra megváltozott, amikor 1994-ben Basil, a törvényes örökös James Dean stílusában meghalt egy gyorshajtásos autóbalesetben, és Bashsát elragadták a londoni St. Mary’s kórházban folytatott szemészeti tanulmányaitól, hogy síetős, nem várt politikai inaskodásba kezdjen. Még abban az évben keresztülhajtották Szíria Katonai Akadémiáján, az Elnöki Gárdában őrnagyi rangot kapott, majd alezredessé léptették elő, és szinte még lélegzetet sem vehetett apja 2000-ben bekövetkezett halála után, hivatalosan is felruházták az elnöki hatalommal. – Útlevél és vízum. Az Asszad-dinasztiáról folytatott eszmefuttatásomat egy fekete hajú, bajszos szíriai határőrtiszt szakította félbe. Ránéztem az órámra. Több mint egy óráig álltunk sorban. Ideges mosollyal adtam át az irataimat. – Mi a foglalkozása? Amellett, hogy Faríd figyelmeztetett, soha ne nyilvánítsak véleményt semmilyen Asszadot és szíriai diktatúráját érintő témában, azt is tanácsolta, ne mondjam magamról, hogy író vagy színésznő vagyok. A szíriaiak nem bíznak az írókban, félnek a rossz sajtótól, és tekintve a nők szerepét az iszlám világban, a „színésznő” téves elképzeléseket szülhet. – Olívatermesztő – válaszoltam. – Miért akar vendégszerető Szíriában? – érdeklődött a fekete szemű hivatalnok. – Hogy megtudjak valamit az olajfákról. Olvastam olyan állításokat, hogy az olívatermesztés Szíriában kezdődött. A bechealehi olajligetek okozta izgalom után azt reméltem, hogy a szerencse nem pártol el mellőlem, és találok egy nyomot, egy fát ugyanabból a korszakból vagy még korábbról. A határőr rágyújtott egy cigarettára, nagyot szippantott belőle, bizalmatlanul méregetett, az útlevelemet tanulmányozta, és eltűnt. Újabb harmincöt percig vártam, figyeltem a többieket, akik
sorban álltak a határőrirodában, ahol a padlót cigarettacsikkek borították, és minden falról Asszad fényképe bámult le ránk. Én voltam az egyetlen nő. A többiek félretaposott cipőben csoszogó, kopott arabok voltak. Szíriaiak-e vagy libanoniak, nem tudtam megállapítani. Odakint fekete ruhás asszonyaik várakoztak viharvert kocsikban, a hőségben, a varrásoknál szétfeslő bőröndökhöz préselődve. Arab szokás, amelyet itt vettem észre: úgy ültek, hogy csupasz lábukat a cipőjükön vagy papucsukon nyugtatták, mintha levegőztetnék. Végül a tisztviselő visszatért, és átadta az útlevelemet. – Üdvözöljük vendégszerető Szíriában. Késő este volt, mire Damaszkuszba értünk, és izzadságtól átázott ingű, őrült sofőröm búcsút mondott nekem a hotelnál, ahol négy évvel korábban laktam, amikor a világesemények hazakényszerítettek. Miután a csomagomat bent tudtam a szobámban, lementem a hallba; úti célom megváltozása miatt bizonytalannak, egy kicsit elveszettnek éreztem magamat, és egy pohár bor mellett döntöttem, mielőtt megpróbálnék foglalkozni a kérdéssel, hogy egy egyedülálló nő hol talál vacsorát Damaszkuszban. Azonban elértem már az iszlám világ bölcsőjét, egy alkoholmentes zónát. Láttam egy bárba mutató jelet, és átvágtam az alkonyati italmérőbe. Sarkvidéki széllökés csapott meg, a túlteljesítő légkondicionáló fuvallata. A bejáratnál téblábolva konstatáltam a tényt, hogy én vagyok az egyetlen nő a láthatáron. A férfiak rám bámultak, és undorral elfordították a fejüket. Egy nyugati nő egyedül egy bárban egy muszlim enklávéban – véleményük az arcukra volt írva. Találtam egy asztalt, és leültem. Az itallap sört vagy fehérbort kínált, mindkettőt feltupírozott turistaáron. A pincér kurtán bólintott és eltűnt. Hirtelen éles szúrással tört rám a magányosság, és azt kívántam, bárcsak újra Libanonban lehetnék, vagy bárhol, csak ne kelljen erre az ismeretlenbe vezető magányos útszakaszra vállalkoznom, frusztráltan a nememre kényszerített korlátoktól. Megérkezett a bor egy gyűszű méretű pohárban: színe a Lucozade energiaitalra emlékeztetett, és dugóíze volt. Otthagytam néhány dollárt az asztalon, és elindultam a nyüzsgő, lerobbant utcákon, próbáltam átkelni az utak túloldalára, megbirkózni az elmeháborodott forgalommal. Minden útkereszteződésnél és sarkon Asszad impozáns képe nézett fenyegetően rám és a többi járókelőre. Minden második kocsi hátsó ablakában ott virított az ő, vagy még gyakrabban elhunyt bátyja, Basil fotója, mélabús arckifejezéssel, vaskos Elvis Presley-napszemüvegben. Mindenhol mecsetek. A müezzin egyszerre visszhangzott vagy egy tucat hangszóróból, hívta az igazhitűeket a város minden, régi vagy új sarkából. Azon az első estén úgy szóltak ezek a férfi kikiáltók, mintha a sivatagból behúzódó, engem elriasztani szándékozó üvöltő sakálok volnának. A libanoni síitáktól eltérően itt a fekete ruhás nők legtöbbjének az arca is le volt fátyolozva, csupán a szemük látszott egy téglalap alakú hasítékon keresztül. Néhányan olyan fejfedőt és köpenyt, burkát hordtak, amely teljesen elrejtette őket. A nőiesség minden megnyilvánulása tilos volt. Óriási sakkfigurákra emlékeztettek – parasztokra valakinek a játszmájában! Vágytam rá, hogy hallhassam a hangjukat, megismerhessem a történetüket, különös tekintettel arra, hogy a nyüzsgő főutakon lépten-nyomon látható hirdetések egy tökéletesen más nőideált mutattak. Bármi volt is a termék – sampon, fogpaszta, televíziókészülék –, a világosabb bőrű modellek rubinvörös, csücsörítő ajkakkal, vastagon kisminkelve, tökéletes alakú hófehér fogakkal, a negyvenes évek Hollywoodját idéző haj tincsekkel hajoltak a kamerába, dús keblükkel, dekoltázsukkal ámítva a nézőt. Sértő ellentmondásnak éreztem ezt ebben az ultraszigorú szunnita társadalomban, ahol a feleségek, anyák, lányok alaktalan sátrakban csoszogtak a fullasztó
hőségben. Vajon kinek a figyelmét akarták felkelteni a hirdetők? A vastag tárcás férfiakét, vagy a nőkét, akik némán könyörögtek, hogy elvethessék azokat az ormótlan ruhadarabokat? Megpróbáltam félretenni felháborodásomat; nagy utak álltak még előttem, muszlim országokon kellett áthaladnom, és kétségtelen, hogy voltak ezek közt a nők közt olyanok is, akik készséggel engedelmeskedtek a férfiak által hozott törvényeknek. Egy biztos: a kővel borított utcák ordítóan kaotikus labirintusában, a városban, amely szintén azt állította magáról, hogy a legrégibb folyamatosan lakott település, mindkét nem részéről fagyos tekintetű diszkriminációban volt részem a ruhám miatt, bár gondosan vigyáztam, hogy a hosszúnadrágban és bő, hosszú ujjú ingben elfedjem magamat. Férfiak dörzsölődtek hozzám, és suttogtak a fülembe szavakat, amelyeket nem értettem, de egyértelmű volt a bennük rejlő buja szándék. Kínos, kényelmetlen érzés vett erőt rajtam fizikai megjelenésem miatt, pas bien dans ma peau, rosszul éreztem magamat a bőrömben, de mindenekfölött vérig voltam sértve. Miután föl-le kutyagoltam, megbámultam az üzletek kirakataiban látható műanyag cipőket és női fehérneműt, és nem tudtam elhessegetni a kényelmetlen érzést és egyre forrósodó dühömet, visszatértem hát a szállodába, és megettem egy ízetlen, méregdrága ebédet a jellegtelen „coffee bárban”, ahol csak az egyedülállók és átutazók ültek magányos asztaloknál, és unott arckifejezéssel bámultak a semmibe. Az éjszakai alvás után megújult elhatározással indultam az olíva történetének felkutatására. Sütött a nap, a hőség elviselhetőnek tűnt, szobrok és (nagyrészt száraz) szökőkutak díszítették a tereket. Átsétáltam egy kis parkon, ahol az aláhulló víz finom csobogása és a kiszáradt füvön piknikező arab családok lármás csevegése zsongott a fűzfák között, és ahol, a kapukon túlról, elnökük óriás fotói tartottak mindenkit szemmel. Megtekintettem az Omajjád-mecset hatalmas, díszes épületét. Átmentem tágas, nyitott udvarán, ahol lépni sem lehetett a koldusoktól, nőktől, molláktól, turistáktól, idegenvezetőktől, rongyos csodabogaraktól, és ahol fel kellett vennem egy fekete sátrat, amely az arcomat kivéve elfedte testem minden porcikáját, és ormótlansága és súlya miatt akadályozott a mozgásban. Valaha ez Keresztelő Szent János katedrálisa volt, akit a muszlimok prófétaként tisztelnek, de ezerháromszáz évvel ezelőtt mecsetté építették át, és az iszlám negyedik legszentebb helyének tartják. Elképesztett a feketébe öltözött nők (én is egy voltam közülük!) sarkokban összezsúfolódott csoportjainak jajveszékelő imádkozása, de egy másik zavarba ejtő jelenséget is észrevettem. Zoknis lábú férfiak szakadatlan sora áramlott be kívülről. Sunyin, bűntudatosan közeledtek egy öregemberekből álló kvartetthez – közülük ketten vakok –, akik köpenyben és fehér fejfedőben, keresztbe tett lábbal ültek fonott szőnyegeken, és lelkesen imádkoztak. A laikus látogatók mélyen meghajoltak, belesuttogtak egyik vagy másik imádkozó fülébe, és pénzt nyomtak összekulcsolt kezébe, majd lóhalálában újra kifelé igyekeztek. Megszólítottam egy zsíros arcú, szemüveges férfit, aki éppen Keresztelő’ János szentélyébe kandikált be, ahol állítólag a szent fejét őrzik, hogy megtudjam, mit jelent ez a pénzforgalom. A szőnyegeken ülő férfiak hivatásos imádkozok voltak. Mások helyett fohászkodtak. – A Korán tiltja, de ezeknek az embereknek megélhetést biztosít – mondta a férfi. – Miért nem mondják el az emberek a maguk imáját? – Túl elfoglaltak – hangzott a válasz. Elindultam az Egyenesnek nevezett utca felé, az óváros keresztény negyedében. A rómaiak idejében ez a Via Recta nevet viselte, és az volt a benyomásom, hogy ismét csak egy silány üzletekkel szegélyezett, lepusztult főútra kerültem. A törmeléktől eldugult csatornák, a milliónyi nézelődő gyalogos, csengető bicikli, kikalapált autó,
omladozó árkád, a jobbra-balra elágazó mellékutcák tucatjai közt nehezen találtam átjárást. Óriásplakátok lógtak, amerre a szem ellátott, egy újabb sorozat filmcsillag-hasonmást kínálva mélyen kivágott blúzokban és olyan mosollyal, amilyet csak a hirdetéseken látni, míg az Asszad fivérek üzletek kirakataiba kiakasztott portréi követték az ember minden mozdulatát. Egy hánra, egy ősi karavánszerájra vadásztam, amelyet valahol ott tudtam ezen a messzire nyúló utcán. Ahogy tekeregtem szinte észrevehetetlen hurkaiban, eszembe jutott Mark Twain megjegyzése, amelyet az Apostolok cselekedeteiből vett: senki sem állította, hogy az utca egyenes volt, csak azt, hogy egyenesnek hívták. A hely bővelkedett történelmi emlékekben. Marcus Antonius lába nyomában lépegettem, aki a kapuzárás előtti vagy a házassági krízise okozta pánikban odaajándékozta ezt a várost egyiptomi szeretőjének, Kleopátrának, mind a lakosság, mind az otthon, Rómában székelő hatalmasságok (és talán a felesége) nagy bánatára. Saul, a későbbi Szent Pál, aki eredetileg (a mai Törökországban lévő) Tarsusból származott, Ananiás közelben található házában lelt menedékre. Szívvel-lélekkel zsidó volt, aki félt, hogy a terjedő hit fenyegetést jelent a judaizmusra, és elindult, hogy kézre kerítse, és láncra verve visszavigye az új hit elkötelezettjeit, „az Út” követőit Jeruzsálembe, hogy kivégezzék őket. Útja Damaszkuszba talán végigvezette ott, ahol ma a vitatott Nyugati Part terül el, valamint a Galileai-tenger mentén. A városon kívül megvakította a fényözön, és leesett a lováról. Damaszkuszban Ananiás visszaadta a látását, és Saul Pál néven megkeresztelkedett. Ananiás házáról, e keresztény találkozóhelyről azt tartják, hogy ez volt az egyik első judeokeresztény közösség Palesztinán kívül. Eltévedtem. Minden felirat arabul volt. Egy kedves idegen Szent Pál kápolnája közelében, azt hivén, hogy zarándokúton lévő keresztény vagyok, elvezetett arra a helyre, ahol Pált, akit egy kosárba rejtettek, leeresztették a város külső falán, hogy elmenekülhessen. Ez a hely hemzsegett a hatásos bibliai és történelmi emlékektől, de nem azokat kerestem. A Hán-al-Zait, az olívaolajas karavánszeráj volt vadászatom célpontja. A karavánszerájok eredetileg elkerített területek voltak, amelyek egy kutat vagy vízforrást védtek, ahol az elcsigázott utasok megállhattak hosszú barangolásaik során, hogy megpihenjenek, és megabrakolják kimerült állataikat. Ebből fejlődtek ki az udvarokkal körülvett épületegyüttesek, amelyek vendégfogadóként szolgáltak az utazó kalmároknak. A „karavánszeráj” főnév két perzsa szóból ered, a karvan utazók csoportját vagy karavánját, a szerai nagy vendégfogadót jelent. A boltozatos, árkádos karavánszeráj, amelyet egész délelőtt kerestem, a tizenhatodik századra nyúlt vissza, és az a hír járta róla, hogy lüktető központ volt egy pezsgő üzleti negyedben, amely kizárólag az olívaolaj adásvételére specializálódott. Freya Stark is meglátogatta egyszer – az egyik első nyugati nő, aki keresztülutazott az arab sivatagokon. Amikor végül sikerült rátalálnom, csalódottnak éreztem magamat. Udvara valóban csendes pihenőt nyújtott a falain túl elterülő város zaja, füstje és pora után, és megkönnyebbülten álltam meg egy percre illatos citrusfái alatt, hogy a fojtogató hőségnek túl hosszú ideig kitett, feldagadt végtagjaimat megpihentessem, és nézhessem, hogyan csócsálják az ételt a damaszkusziak, és nyelik literszámra a buborékos italokat. Aztán besétáltam, hogy munkába merült mesteremberek parádéja előtt bóklásszak végig, akiknek kafija, fekete-fehér kockás kendő takarta a fejét, és törökülésben kuporogtak a földön. Úgy találtam, hogy az épület belseje kellemes látványt nyújt, de túl steril, mintha egy turistáknak szánt bábelőadásba csöppentem volna. A régmúlt időkben ez a karavánszeráj jól ismert kocsma volt, egy éjszakára szóló városi kikapcsolódás a kívülről
érkező olajkereskedők számára, akiknek izzadó tevéi roskadoztak Kelet és Nyugat legkülönbözőbb tájainak terményeitől és termékeitől. Elgyötört testüket talán megmerítették egy központi forrás frissítő, zuhogó vizében. Leápolták itt az utazástól felhevült, bűzlő, izzadó állatokat; a lerakott olaj bogyós zsákok kiengedték átható illatukat; termelők és elosztók gyűltek össze az udvaron nevetgélve, vitázva, ügyeskedve, olajakkal kereskedve, olajbogyókat mázsálva, frissítőket rendelve; pénzérmék csengése; papucsos lábak csoszogása; ide-oda rohangászó fiúk, teafőzés vagy teveszar takarítása közben; egy sülő bárány; néhány fel-le parádézó lotyó vagy csinos ifjú. Számomra ez sokkal élettelibb, szagosabb kép volt. Az utazás ezen a földön egy egyedülálló nőnek, arabtudás nélkül, igencsak bajosnak bizonyult. Libanonban segítségemre volt a kereszténység és a francia nyelv; itt az iszlám dominált. Kezdtem elveszíteni a bátorságomat, hogy egyedül nekivágjak a sivatagnak. A hotelben összefutottam egy szakállas, izmos turistaügynökkel, aki úgy festett, mintha a ráncokat belevésték volna lapos holdvilágképébe. Meghívott a szálloda halijába egy italra. O vizet rendelt, én egy hideg sört. Mialatt beszélgettünk, állandóan összecsapta és összedörzsölte a kezét, mintha szárítaná. Nyugtalanság, óvatosság vett erőt rajtam, hogy talán a mukhabarat tagja, de megígérte, hogy szerez nekem egy sofőrt, és mivel rosszul ment az üzlet „a szomszédos országokban dúló háborúk miatt”, felajánlotta, hogy még egy tolmácsot is bedob ugyanazért az árért. Azt hitte, városnéző túrán vagyok, de amikor megtudta, hogy mit kutatok, arca hatalmas ráncos mosolyba tört szét. – A családomnak olajfái vannak. Az olívaművel és Szíriában kezdődött, tudta ezt? – Mikor? – Hatezer évvel ezelőtt. Ugyanaz a dátum, mint a bechealehi ligeteké. – Léteznek még fák abból a korból? Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna, és megrázta hatalmas, busa fejét. A Popeye rajzfilmsorozat Plutójára emlékeztetett. – Menjen fel Aleppóba – tanácsolta. – Eblában abból az időszakból származó korsókat találtak. Az ásatás helyén nincs sok látnivaló, de a környező olívadombok – ó, dicsőíteni fogja Allahot. Pontosan arra a helyre állítottam be az irányzékomat. Felemelkedett, hogy kezet rázzunk. – Egy kanál olívaolajjal kell kezdeni a napot. Ez generációk óta hagyomány a családomban, és soha egyetlen rákos megbetegedés nem fordult elő köztünk. Dicsőség Allahnak, ez az olívaolajnak köszönhető. Utazzon biztonságban, insallah. Miután távozott, a pincér utánam rohant, hogy rendezzem a számlát. Többszörösen elnézést kértem. – Bocsánat, azt hittem, a társam… – De ön sört ivott. Ha alkoholt fogyaszt, önnek kell fizetnie. Ezt a leckét akkor és ott tanultam meg. Szíriában egyetlen gyakorló muszlim sem vesz alkoholos italt, még másoknak sem. Másnap reggel megérkezett a csapatom. Sofőr és tolmács, mindketten a Mohamed névre hallgattak. Egyikük olyan magas és csendesen ékesszóló volt, mint egy suttogó fűz, másikuk egy sokféleképpen megítélhető bandzsa fickó. Kicsit később indultunk, mint ahogy terveztük, és
műanyag palackok és üdítősdobozok hegyeitől elcsúfított szépséges tájakon haladtunk keresztül, mire megérkeztünk első kikötőnkbe. Maalúla, vagy arámiul „a Bejárat” falva sasfészekként kapaszkodik az al-Kalamun-hegyek csupasz csúcsain; nem szerepelt az útitervemben, de a tolmács Mohamed, aki a turizmus visszaesése előtt idegenvezető volt, melegen ajánlotta. Szikláit méhsejtszerűen szövik át a barlangok, ahol számos korai keresztény rejtőzött üldözői elől. Sokukat elfogták, kivégezték, és mártírrangra emelték. Mohamed nem tudta felidézni a nevüket. Sziklás magasságokból kivájt keskeny kőlépcsőházakon kanyarogtunk fel és körbe, míg elértünk egy belül sötét és furcsán ijesztő kőtemplomhoz, ahol egy szintén sötét és furcsa púpos pap, számtalan hatalmas bibircsókkal szakállas arcán, nekem szánt attrakcióként elhadarta az Úr Imáját arámiul, Krisztus nyelvén. Ma az arámit csak a szíriai keresztények beszélik, kivéve Maalúlában, ahol továbbra is ez a lingua franca. Valaha ez volt Szíria és a bibliai Palesztina sémi nyelve. Borzongtam a templomban, és borzongató volt Krisztus anyanyelvének jelenlétében lenni. A gyermekéveimben magam elé varázsolt naiv képeket példabeszédek ihlették, amelyeket olyan idős koromban meséltek nekem, amikor a képzeletem által életre keltett figurák éppoly idegenek voltak számomra, mint a menny. Most mindez eltűnt. Pálmafák, olívák, Krisztus szamáron utazik az olajfák árnyékában. Annak idején soha nem láttam olajfát, de még egy bókoló pálmaágat sem, és azt hittem, Jézus angolul beszélt. Ismét az autóban, útban Palmira felé a tikkasztó hőségben – nem működött a légkondicionálónk –, kezdtem emlékezetembe idézni azokat a gyerekkori képeket Krisztusról, amint belovagol Betlehembe, követői fügefák és olajfák ágain csimpaszkodnak abban a reményben, hogy egy pillantást vethetnek rá, és hirtelen eszembe jutott, hogy amikor gyerek voltam, az olívaolaj szenvedést jelentett. A patikustól drágán vásárolt és a gyógyszeresládikánkban őrzött olívaolaj fehér, csavaros tetejű üvegekben lakott. Utáltam fanyar szagát, és rettegtem a nevétől, mert otthonunkban az volt a feladata, hogy eltávolítsa a zsírt a fülekből. Hogyan is tudhattam volna, miközben rúgkapáltam, nehogy a felmelegített folyadék beszivárogjon az eltömődött nyílásba, és közben alig hallottam anyám hangját – „Ez jót tesz neked” –, hogy egy napon a távoli felnőtt jövőben gondozni fogom a fáit, és ugyanaz az olaj utazások, inspiráció forrása lesz? Palmira úgy derengett fel a sivatagból, mint csillogó délibáb, amelyet ha egyszer lát az ember, soha nem felejti el. Mélyen a tűzforró homok szívében, a semmi közepén, százötven kilométerre az Orontes folyótól keletre és kétszáz kilométerre a fenséges Eufrátesztől nyugatra, Palmira, vagy eredeti nevén Tadmur egy karavánpihenőből nőtt ki, egy megállóhelyből a Távol-Keletre vagy Távol-Keletről futó utak mentén. Mesés gazdagsága és hírneve a helyzetéből fakadt: kristálytiszta források vizével táplált buja oázis volt a semmi égető homoktengerének közepén, félúton a Földközi-tenger és Mezopotámia között. Az ilyen sivatagi városok virágzottak vagy elpusztultak, természetes forrásaik lététől függően. Bár Palmira forrásai már évszázadokkal ezelőtt elapadtak, a technológiának köszönhetően azonban egy nyomorúságosan hátrányos helyzetű modern település, a vezér elkerülhetetlen, a sivatagi szelekben szétszaggatott és csapkodó posztereivel, fennmaradt az aranyló romok mellett, amelyet a tengerpartról és a fővárosból táplált több száz mérföldnyi csővezeték öntöz. Kora délután közelítettük meg az ősi homokkő várost, körbejártuk a kerületét, és megálltunk, hogy vegyünk egy fürt ragadós, borostyánszínű datolyát, az elsőt ebben az idényben; egy arab szedte le aznap reggel, aki most az út mentén guggolt, és biciklijéről árulta a gyümölcsöt. Árusok
sorait láttuk, mind guggoltak, mind szamarakról vagy biciklikről lógó gyümölcsfüzéreket kínáltak. Fejüket kafija fedte, arcukat pedig színes rongyokicai takarták be, hogy védekezzenek a szél és a homok ellen. Beleharaptam a gyümölcsbe, amelyet Mohamed nyújtott át, és megnyaltam az ujjamat – mmm, édesebb és nedvdúsabb volt, mint a karamella, vagy hogy a korai huszadik század régészének és arabistájának, Gertrude Bélinek a szavait idézzem: „Nincs a friss datolyához fogható.” Hirtelen magam elé képzeltem Quashiát, arab kertészünket odahaza a farmon. Gyakran tért meg algériai otthonából datolyát rejtő műanyag szatyrokkal megrakodva. Michel imádta ezt a gyümölcsöt, de én életemben most kóstoltam meg először közvetlenül egy pálmaligetből. A távolban khakiszínű hegyek emelkedtek, a lassú mozgású teherhordó állatok horpaszára szíjazott alumíniumedények csörgése hallatszott felőlük. Tevék nyargaltak el mellettünk, és duzzadó zsákokkal megrakott szamarak. Homok kavargott selymes csigavonalakban. Magányos látogatást tettem a romvároshoz, míg a Mohamedek aludtak. – Túl nagy a forróság. Szíria tíz római színházat vallott a magáénak. Az egyik Palmirában volt. Végigparádéztam a színpadán, és Kleopátra búcsúbeszédének nyitó soraival kipróbáltam az akusztikáját. Állítások szerint Kleopátra Zenobiának, Palmira energikus és gyönyörű megözvegyült királynőjének egyik őse volt. Lefényképeztem törött oszlopfőkhöz kipányvázott gőgös pofájú tevéket és képeslapárusokat fehér hosszú ruhában, galabíjában, amint rovátkolt oszlopokhoz támaszkodva perzselő tekintettel bámulnak. A nap úgy tapadt a bőrömhöz, mint egy felforrósított vasaló. Kezdtem szédülni. Égető szükségem lett volna árnyékra, ezt azonban nehéz volt találni. Bebújtam egy pálmaliget sárból tapasztott falai mögé, ahol tetovált és felékszerezett beduin nők szedték a termést ragyogó színes ruhákban, és öltözékemen kuncogva magukhoz intettek. Kinyújtott, megfestett kezek érintettek meg, követték arcom vonásait, és ámultak leégett bőrömön. Ahogy a nap kezdett estébe hajolni, felmásztam egy dombtetőn álló erődhöz, hogy figyeljem a sivatagban kibomló alkonyatot, és megvárjam a naplementét. Az arany és barnássárga színek szimfóniája jó előjel volt. A müezzin távoli kiáltása az alattam elterülő zűrzavaros városból visszhangot vert a csupasz dombokon és homokos síkságokon. A beduin táborok barna sátrai, mint haldokló bogarak pettyezték a hullámzó, barázdált dűnéket. Az este közeledtével feltámadó gyengéd fuvallat ezen a magasságon csodálatos felüdülést jelentett. Kiszabadulva a gyilkos, égetően forró hőség poklából, beduin fiúk közeledtek futva, hogy futballozzanak egyet a vörösödő fénytől bronzszínűre festett néma romok közt. Kiáltásaik a dűnék fölött szálltak, miközben a hanyatló nap lángoló Blake-szerű vízióvá változtatta ezt az elszigetelt oázist. Ahogy visszafelé vettem az utam le a városba, csillagok jelentek meg az égbolton, átlyuggatva szurokfekete kárpitját. Másnap reggel a napfelkelte már a romoknál talált; ki akartam cselezni a napot, és el akartam kerülni a turistákat és a véget nem érő tényeket és adatokat és szíriai propagandát, amelyek csak úgy ömlöttek Mohamedből. Találtam helyeket, ahol az épületeket helyrehozták, cementtel erősítették meg, ami az én szememben egyáltalán nem növelte szépségüket; sokat eltüntetett titokzatosságukból. Megpróbáltam elképzelni, mi történhetett annak idején: az ivóvízforrások körül felszökkent egy homokváros, aranyló, naptól kifehérített; egy buja zöld oázis, amelyben zsibongtak a legkülönbözőbb hitvallású kereskedők, az ókori világ minden sarkából érkező, sokféle nyelven beszélő idegenek. Megálló volt ez a Selyemúton; összekötötte a rómaiakat
Kínával, Indiával és Perzsiával. Egyiptomiak kereskedtek itt, meg görögök. Folyt az olaj cserekereskedelme, amely málhás lovakon érkezett északról, ahová tartottam, vagy Libanon hegyéről, onnan biztosan, vagy talán Palesztinából is, ahonnan agyagamforákban szállították. De vajon mire cserélték? Obszidiánra, a zöld vulkanikus üvegre Anatóliából? Bronzra Egyiptomból? Aranyra? Kínai selyem, szárított füge, föníciai festékek és üvegáruk, borok, parfümök, illatosított olívaolajok: minden gazdát cserélt itt. A tengerpart felől érkező legtöbb árucikk áthaladt Palmirán, amely a Közel-Kelet egyik leggazdagabb városa lett. Miután a rómaiak színre léptek, az eladható termékek egészen Anglia nyugati partjáig eljutottak. De hát mi történt ezzel a csodálatos sivatagi várossal? Zenobia királynő becsvágyón kihívta Róma haragját azzal, hogy kapkodott keleti birodalmuk után. A rómaiak válaszképpen legyőzték hadseregét, lerombolták városát, és a legendás királyi szépséget láncra verve fővárosukba vonszolták. Attól kezdve Palmira csupán Róma egyik előretolt helyőrségeként szolgált. Kereskedelmi tevékenysége csökkent, soha nem lelte meg újra régi dicsőségét. A bugyborékoló patakok aranyló homokkő városa szellemvárossá vált. Gyíkok, a tűzforró éjszakák teremtményei lettek a lakói, ahogy lassanként, a következő kétezer év alatt, a teteme körül csapkodó és süvítő homokviharok eltemették titkait. Palmira eltűnt, bebörtönözve fekszik a sivatag alatt, amelyből oly dicsőségesen emelkedett ki. Több egynapos kitérő után Deir-ez-Zór felé vettük utunkat, az iraki határ irányába, ahol magasban szárnyaló sasok némán vitorláztak a légörvényeken sivatagi prédára vadászva, amelyből, erről meglepetten értesültem, bőven akadt. A végeérhetetlenül üres tájnak olyan színe volt, mint a tésztának, a kovásztalan kenyérnek. A természet sütötte sütőjében. Csendje pedig egy szirén édes csábítását idézte. Aztán a sivatag óceánjai kezdtek megtörni. Keletre folytatódott a fenséges sötétbarna homok, míg nyugati irányban durva, karcos bozótos vette át a helyét, véletlenszerűen elszórt, bokáig érő növénycsomókkal. Alacsony, távoli dombok, omladozó folyópartok, kiszáradt vízmosások jelentek meg. Utazásom néma, magántermészetű tűnődésekből állt. Az idegenvezető Mohamed aludt, míg a kormánynál ülő Mohamed, aki nem beszélt angolul, cigarettázott, és a rádióval babrált, amely fülsértő bugáson kívül semmit sem produkált. Szinte már lementünk a térképről. Ezen a két arabon kívül egy lélek sem tudta, merre kószálok. Bár vágytam rá, hogy megoszthassam valakivel ezt a szépséget, ugyanakkor felszabadító érzésnek találtam, hogy ennyire eltávolodtam a mindennapi élet felelősségeitől, hogy ilyen tökéletesen én magam lehettem, hogy tudtam, a választás az enyém. Szántam az ország asszonyait, akik az iszlám alatt nem ismerhettek ilyen szabadságot. Ugyanakkor működött itt egy rejtett áramlat, amely mintha föld alatti feszültséggel táplálta volna az országot, és a két engem kalauzoló férfi talán jelentéseket küldött valamilyen damaszkuszi főhadiszállásnak. A Libanonban oly gyakran hallott vádaskodások kísértettek. Ahol más sem volt, mint sivatag és egy fél tucat kunyhó, még ott is úgy tűnt, hogy stratégiai megfontolások alapján helyezték el a diktatúra posztereit és szobrait. Felidéztem Faríd tanácsát, és nem kockáztattam meg, hogy előhozakodjam a témával a tolmácsomnak. Az olíva történetére összpontosítottam figyelmemet. Amikor kinyitottam az ablakot, kétségbeesetten vágyva a levegőre, a szél zörgő bádoghangot hallatva süvített be, és homokot fújt az arcomba. A homok megült könyveim lapjai közt, belepte bőrömet, befészkelte magát fogaim és szempilláim közé. Olyan érzés volt Szírián átutazni, mintha a Bibliában vagy az Új testamentumban ébredtem volna fel. A hőség misztikus ígérettel hullámzott és táncolt az üres utakon, mint valami áttetsző,
barázdált jelenés. Újra meg újra azt vártam, hogy egy magas, szakállas, harmincvalahány éves, behízelgő szavú, szívdöglesztően gyönyörű fickó hosszú fehér ruhában kisétál elém a csillogó űrből. Nem Péter O’Toole, nem Arábiai Lawrence, hanem Krisztus. Ír katolicizmusom ott lapult az elhagyatott iszlám vidékeken, és átírta a tájat. Deir-ez-Zór városa – nevének jelentése Mohamed szerint „termékeny növényzettel körülvett szent hely” – a semmiből tűnt elő végtelen órák lapossága és bézs monotóniája után, amit megnyugtatónak és megigézőnek találtam. Deir-ez-Zór, Bekaahoz hasonlóan, szintén a Termékeny Félhold tenyerén feküdt. A fenséges Eufrátesz partjaira felkúszó város a folyó völgyében a nyugati civilizáció bölcsőjének központja volt. Mi egy gyapotföldekkel körülvett, szélesen elterülő településhez közeledtünk. Mivel hiányzott belőle az ősi Palmira romanticizmusa és költői nagyszerűsége, huszonegyedik századi, sivatagon túli útmegszakító állomássá nőtte ki magát, egy zajos, meglehetősen közönséges konjunktúravárossá, amelyet a közelében talált kiváló minőségű olaj tüzelt. Csupán egyetlen oka volt, hogy ezt a hosszadalmas kitérőt tettem kelet felé, el a Földközitengertől, el az olajfák születésétől: közel akartam kerülni az iraki határhoz. Hogy kijelöljek egy pontot, meghúzzam a vonalat, amelyen túl nem léphetek, a pontot, amelyen túl lényegében nincs számomra biztonságos átkelés a földön. Odabaktattam az impozáns függőhídhoz, amely terpeszállásban áll az antik világ folyója fölött, átíveli keleti partja felé, és szembenéz Irakkal. Nem sokkal azután, hogy megkaptam a levelet, amely a hatezer éves libanoni fák létezéséről értesített, egy mezőgazdasági tragédia jutott a tudomásomra. A háború kitörése előtt ezrével voltak datolyaültetvények Irakban. 2003-ban elpusztult az ország teljes termése, pedig gazdáinak ez jelentette az egyik fő bevételi forrást, elsősorban lent délen. A tragédiát az okozta, hogy az amerikaiak olyan fegyvereket állítottak hadrendbe, amelyek DU-t, csökkentett urániumot használtak. A mérgező környezetszennyezéstől való félelmükben a gazdák nem tudták széllel beporozni pálmafáikat. Beporzás nélkül pedig nem termett gyümölcs. Olyan helyzetben, ahol naponta jelentenek haláleseteket, a datolyapálmák sorsa apróságnak tűnhet, de növelte bolygónk hosszú távú lelkiismeretlen kezelése és tönkretétele miatt érzett felháborodásomat. A Termékeny Félhold, amelynek most a közepén álltam, és ahol talán a földművelés született, hatalmas területeket foglalt magában abból, ami ma Irak. Léteznek ott helyek és nyomok, amelyek ha egyszer elpusztulnak, örökre megfosztanak bennünket a lehetőségtől, hogy tanuljunk múltunkból, hogy megértsük ősi történetünket, hogy megtudjuk, kik is vagyunk mi valójában, és mi lehet a szerepünk a természet fejlődéstörténetén belül. Képzeld csak el, mondtam magamnak, ha még mindig vannak túlélő fák odaát, amelyek hatezer éves örökséget mondhatnak magukénak. Minden lehulló bomba, minden robbanás nagyobb kockázatnak teszi ki őket. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy folytatni akarom az utam keleti irányba, Irakba, de mivel más tervek kötöttek, megfordultam, és elindultam visszafelé a hídon; félúton megálltam, hogy letekintsek erre a hatalmas folyóra, amely civilizációkat öntözött, amelynek része volt abban, hogy történelmünk irányt változtatott. Részegítő volt ez a vízmennyiség az aranyló szárazság napjai után. Visszatértem a függőhídon, és aztán újra átmentem rajta, számtalanszor ide-oda járkáltam, kezdtem megmámorosodni, szédülni, ahogy lenéztem a visszatükröződő napfényben csillámló locsogó habokra, ahogy hallgattam a folyó rohanását és áradását. Férfiak guggoltak meredek partjain. Horgásztak. Horgásztak a sivatag szívében! Gyerekek dobták le magukat a hídról, belecsobbantak a nagyszerű, kanyargó folyóba, sikítottak a gyönyörűségtől.
Fiatal nők feketében, fedetlen arccal, jöttek ki egy sétára, kettesével-hármasával egymásba karolva szégyenlősen mosolyogtak, aztán kuncogni kezdtek, amikor megláttak, és sugdosódtak, mint a pajkos gyerekek. Leszökkentem a hídról, és végigsétáltam nyugati partján, ahol ragyogó színű cserepes virágokat találtam, és teraszos kávéházakat: egy kis utalást Európára. Csak később fedeztem fel, hogy ezen a „termékeny növényzettel körülvett szent helyen” nemrégen olívaligeteket ültettek, amelyek több mint százezer fát számláltak. Olívaligeteket mélyen a sivatag perzselő szívében! Szerettem az integető beduinokat. Haladtunk előre az olívaligetes régiók felé, amelyek valamikor réges-régen Mezopotámia északi területét jelentették, és ahol megálltunk, behívtak sátraikba, de Mohamed mindig visszautasította az invitálást. Egyszer, amikor pihenőt tartottunk, hogy kinyújtóztassuk a lábunkat, átvágtam a homokon, és egy keskeny aszfaltos úton egy család felé tartottam, amely nekem integetett. Az erős, széles arcú asszony sűrű, édes teát főzött, mialatt én törökülésben ültem. Két fiának rézbőre volt, fekete hajuk összetapadt, mint a matractömés, a szemük döbbenetesen csillogott. Mocskosak voltak. A család engem bámult, mosolyogva, szemöldöküket ráncolva, próbálva felmérni, ki is lehetek; egymás közt szőtték a szót, de közben egyfolytában engem néztek, és rólam beszélgettek. Égtek a vágytól, hogy megértessék magukat, hogy kicseréljék történeteiket az én információfoszlányaimmal. Odahívtam Mohamedet, hogy fordítson. – Hová valósiak? – kérdeztem. – Ide – válaszolták. Szerették volna tudni, miért utazom egyedül, és hol a férjem. A határ felé tartok, és aztán tovább Törökországba, magyaráztam, hogy olajligeteket látogassak meg, hogy megismerkedjem a hagyományokkal. Ezt furcsának, érthetetlennek találták. Az olívaolaj nem tartozott az étrendjükhöz. Kecskehájjal és tevezsírral főztek. Megtudtam, hogy a teve púpja hatalmas zsírdomb. Éreztem az égett zsír szagát, a fanyar bűzt kecskeszőrből szőtt barnafekete sátrukban és a bőrükön. Mohamed nem volt hajlandó belépni. Ott toporgott bizonyos távolságra a sátor nyílásától, fordított, amikor muszáj volt, keresztülnézett rajtuk. – Cigányok – sziszegte angolul, és közben az órájára pislogott. A világért sem tekintett volna az arcukba. –Mennünk kell – erősködött. Kedvem lett volna vitába szállni vele, hogy ezek az emberek nem hasonlítanak a cigányokra, akiket a Bekaa-völgyben láttam, és még ha cigányok is, akkor mi van? De inkább annyiban hagytam a dolgot. – Menjünk. Ezek navarok, dómok, cigányok. Maga egy gurbet, nem érti ezt. Mohamed bal szeme lecsukódott, amikor feszült vagy dühös volt, és most bandzsítva nézett rám a jó szemével. – Mi az a „gurbet”? Soha nem tudtam meg. – Menjünk. Ezeknek a cigányoknak a nyelve, mint ahogy később felvilágosítottak, a domári volt, de ezenkívül az égvilágon semmit nem tudtam kideríteni róluk, kivéve, hogy muszlimok, és nomád sivatagi emberek, eredetileg talán turkománok, kurdok vagy perzsák. A régi időkben zenéléssel és ékszerkészítéssel keresték a kenyerüket. Manapság a nőket néha a városokba küldik, hogy prostituáltként tartsák el a családjukat; talán ez volt Mohamed viselkedésének oka, ezért nem volt
hajlandó belépni a sátrukba. Az éjszaka sűrűsége. A pislákoló kristálycsillagok végtelen mezeje a lapos, fekete égen; mintha egy ponyvát húztak volna fölénk. Szerettem a sivatagot, kikerülhetetlen végtelenjét, csendjét, amely a szeleken és a vadállatok farkának csapkodásán kívül mindent beburkolt. Ám nem szerettem a zakatoló bosszúságot, amelyet Mohamed és konoksága keltett bennem. Néhány nyomorúságos városon hajtottunk keresztül. A levegő szinte törékeny volt. Meg tudtam őrölni a fogaim közt. A teherautók és buszok dízelt okádtak. Legyektől feketéllő húscafatok lógtak a hőségben. Az ősi Mezopotámiában és Perzsiában szezámolajat használtak fertőtlenítésre. Azon méláztam, vajon van-e itt ennek jelentősége. Vagy immúnisak a mocsokra? Libanon óta nem ettem húst. Időnként felkiáltottam, hogy szeretnék megállni, körbesétálni, fényképezni, de Mohamed türelmetlenkedett, és utasította kollégáját, hogy hajtson tovább. Előre, be a sivatagba, az utakat szántva az erős öreg Mercedesben, amely majdnem olyan volt, mint Michel poros, kék 1972-es modellje otthon a farmon. A kocsi hasonlatossága segített, hogy közelebb érezzem magam a férjemhez, akivel napok óta nem beszéltem a lehetetlen távközlési viszonyok miatt. Olyan messze éreztem magamat tőle, olyan távol az életemtől és mindattól, amit fontosnak tartottam. Sóvárogtam utána, de nem voltam boldogtalan. Épp ellenkezőleg. Amikor csak lehetséges volt, nyitva tartottam az ablakot, és éreztem, hogy a szél éget, kiszárít, ráncos aszalt szilvává zsugorítja a bőrömet. Gondolataimban éltem, miközben kibámultam a homoktengerre. Az utakon sehol egy lélek, aztán egy teherautó zörög el, majd ismét az üresség. Időről időre elhajtottunk a semmi közepén guggoló kis embercsoportok mellett. Ha integettem, visszaintettek. Mit csinálnak? Hogy kerültek ide? Aztán találkoztunk a kecskéikkel és egy szamárral, vagyis három bánatos kinézetű, légy csípte teremtménnyel; a rovarokat hessegették a fülükről, a megtett úttól elcsigázva. Asszad, az apa, az elhunyt diktátor monumentális szobra üdvözölt bennünket Rakka egyik terén; akár egy óriás, úgy pillantott le népére. Áthaladtunk egy másik sivatagi városon – soha nem tudtam meg a nevét –, ahol halmokban álló görögdinnyét árultak az út szélén, ahol a gyümölcsöktől a hűtőszekrényekig a világon mindent szállító szamarak, autók, kordék, rajtuk hosszú szakállú, gnómszerű férfiakkal, tülekedtek az áthaladásért, ahol az utcákat céltudatosan rovó asszonyok folyama feketébe volt bugyolálva. Tetőtől talpig, semmi sem látszott ki belőlük, még egy szempilla sem. Mohamed azt mondta, kockázatos volna kiszállnom az autóból. Amikor magyarázatért nyaggattam, elutasított. – Kérem, megállhatnánk? – Nem. Fojtott hangú utasításokat adott a mellette ülő férfinak, mintha érteném. Centinként araszoltunk előre, igyekezvén megbirkózni a kaotikusan áradó forgalommal. Kedvem lett volna kiugrani a kocsiból. – Mi ennek a városnak a neve? – Nem emlékszem – hazudott. Még ma is úgy gondolok rá, mint a Fekete Városra. Aztán Aleppó. Micsoda város! Az Ottomán Birodalom egyik nagyszerű metropolisa. Keresztút számtalan tekintetben. Kelet és Nyugat, ősi és modern kultúrák, Törökország, Szíria, arabok, keresztények, mediterrán népek közt. A fedett szúk, a leghosszabb a Közel-Keleten, színek és stílusok tűzijátékával kápráztatott. Minden mesterségnek megvolt a maga kijelölt sarka, ahogy
ezekben a keleti bazárokban szokás: ezüst, arany, parfümök. Alkuszösztönök pulzusként lüktettek, száguldottak az erekben, bizonyítva a kereskedelem, a „földrajz határait túllépő hagyományok” időtlenségét. Mintha egy keleti tárgyú Brueghel-képen sétáltam volna keresztül: fazekak, lábosok, ruhák, a széleken zajló durva élet, csavaros ész, humor, jó érzék a rivalizáláshoz és túléléshez, bűvészmutatványok és mesterkedések; emberi volt, vad, édes illatú és bűzös, és talán mit sem változott az idők kezdete óta. A hajdan volt napokban az akkori utazó kereskedők, akik megérkeztek Aleppó csodálatos piacára széles e világból hozott áruikkal, bejelentkeztek kijelölt hánjukba, kipihenték magukat, lebonyolították üzleteiket, maguk is vásároltak egy s mást, és aztán továbbutaztak Törökországba, vagy keletre a sivatagon keresztül Irak, vagy dél felé Palesztina irányába. Néhányan a tengerpartra igyekeztek, ahol föníciai hajók végezték a Ciprusba, Görögországba, Karthágóba, Egyiptomba, Líbiába, Spanyolországba, sőt Franciaországba tartó áruk szállítását. A földművelés után a kereskedelem volt a legfontosabb hagyományos tevékenység. Ki-be lökdösődtem és nyomakodtam a buckás, piszkos és macskaköves sikátorokban, uborkával megrakott szamarak mellett préselődve el, bevetettem magamat az arany, az üveg, a rézáruk zsúfolt labirintusaiba, a szúk útvesztőjébe, amely valaha Szíria legfontosabb kereskedelmi központja, és kétséget kizáróan a szíriai olívaolaj és a belőle készült híres aleppói olívaszappan legforgalmasabb piaca volt. Annak ellenére, hogy egy kereskedő förtelmesen becsapott öt hossz könnyű selyem árával, amikor elszámítottam magamat, és negyvennégy angol fontnak megfelelő összeget fizettem érte, és egy arctalan fekete csuklyás nő leköpött egy kizárólag férfiaknak fenntartott finom faragású márvány hammám, vagyis fürdő előtt, ahová azért kandikáltam be, hogy az architektúrát, és nem azért, hogy a meztelen húst csodáljam meg, elkábított, meghökkentett, letaglózott az élet és a felkínált áruk mesés változatossága. T. E. Lawrence fanatikus és kegyetlen harcosokként, ugyanakkor csodálatos tárgyak alkotóiként írta le az aleppói polgárokat. A sivatagban töltött napok után ez a feszültség, a színek, az aromák, a nyüzsgés, a verseny és a cserebere pszichedelikus injekciójaként hatott rám, ahol a szúk volt a dobogó szív. Mohamed szeretett volna egy sálat venni a feleségének, úgyhogy egyik expedíciómon csatlakozott hozzám. Megálltunk egy csésze teára egy boltnál, amely vég selymeket árult. A fiatalabb kereskedők körülöttünk mind kellemkedőnek, extrovertáltnak, ordítóan nőiesnek tűntek. Kamasz fiúk szolgálták ki karcsú, göndör fürtű boltosunkat, aki simogatón nyugtatta kezét a fejükön. Bár flörtölt velem, számomra nyilvánvaló volt a hajlama. Magasztalta a „vidám” Párizst, és epekedett, hogy megláthassa a Bois de Boulogne-t. Később megjegyzést tettem Mohamednek frissítően nyílt meleg voltára, de ő felpaprikázódott. – Szíriában nincs homoszexualitás – vágta oda. – Ez ellentétes az iszlámmal. Mennyire vágytam rá, hogy Michel velem legyen, hogy elszopogassunk egy-két esti italt a Báron Hotelban, ahol a szemérmetlenül koloniális teraszon jeges limonádét ittam szódával, ahol Agatha Christie és régész férje, Max Mallowan megszállt, és az írónő papírra vetette a Gyilkosság az Orient Expresszen című regényét, és ahonnan, a bár megállás nélkül poharakat törölgető mixere szerint, T. E. Lawrence meglépett, anélkül, hogy rendezte volna a számláját. Ahogy a zajos esti utcákon bandukoltam, eszembe jutott, mennyire vágyakozott Marié a Kelet parfümös, jázmintól és füstölőktől illatos éjszakái után. Itt áradtak az egzotikus illatok. Aleppó, ez az északi város már a rómaiakat megelőző időkben is kereskedelmi keresztút volt Ázsia és a
Mediterráneum között, ahol fűszerek, selymek, luxuscikkek, parfümök, olajak, minden eladó volt. Az óváros Dzsdeida negyedében szálltam meg, egy átalakított tizenhatodik századi palotában, amely egy mecseset falához támaszkodott. Kívülről semmit sem árult el: ajtó nyílt egy keskeny, lefelé kanyargó utcán, amely olyan volt, mint egy álombéli, titokzatosan hívogató ösvény, de amikor beléptem, Levantéban találtam magamat. Arabeszkmintás fafaragások, citromfák, belső udvarok, márványpadlók, egzotikus madarak, szökőkutak, szívbe markoló zene fogadott. Ami a palota korábbi ottomán életében a nők szállása volt, azt a lehető legegyszerűbb vendégszobákká alakították át, míg a férfiak szobáiból lettek az étkező- és fogadóhelyiségek. Gránátalmalébe áztatott olajbogyókat szolgáltak fel a fél tucat mezze-tál között, majd koktélparadicsomos báránykebab következett, kétségtelenül az egyik legfinomabb étel, amelyben valaha részem volt. Aleppó bizonyult az egyetlen helynek, ahol a Mohamedek velem vacsoráztak. Minden más estén eltűntek, és otthagytak, hogy gondoskodjam magamról. A sofőr, bár udvarias és kedves volt, olyan keveset tudott angolul, hogy lehetetlen volt vele kommunikálni, így nem maradt más hátra, mint hogy kétszersült száraz idegenvezetőmmel azon küszködjünk, hogy beszélgetési témát találjunk. Majdnem ölre mentünk, amikor szóba hoztam a nők jogait a Fekete Városon történt áthaladásunkkal kapcsolatban. Az ilyen szigorú öltözködési előírások a nők védelmét és boldogságát szolgálják, magyarázta, amitől majdnem a plafonig ugrottam. Egy olyan társadalomban, ahol egy férfi egyszerűen eldobhatja a feleségét, ha háromszor megismétli, hogy „Elválok tőled”, és ahol a középkorban a férfiak kiválasztották a legszebb lányokat, feleségül vették őket, elvették a szüzességüket, majd kiejtették az elmaradhatatlan mondatot, a nők védelmét a tetőtől talpig való beburkolózás biztosítja, ami elriasztja a férfiak buja tekintetét!? – Életemben nem hallottam ekkora hülyeséget? –ugattam. – Változtassák meg a válási törvényeket. Intettem a pincérnek, hogy hozzon egy sört, és legnagyobb megdöbbenésemre, valamint szófukar, e percben leesett állú sofőrünk legnagyobb megdöbbenésére úgyszintén, Mohamed, az én merev idegenvezetőm odafordult a pincérhez, és azt mondta: – Hozzon kettőt. De legalább hajlandó volt beszélgetni. Ezen felbátorodva előhúztam a kínos témák kalapjából Asszadot és elhunyt bátyját, Basilt. Mindkét férfi csuklott. Aggódtam, hogy netán lenyelték a kebabpálcikákat. Félelemmel teli pillantásokat lövelltek a szomszédos asztalok felé, mintha elnézést kérnének ennek az árulónak a szavaiért, és közben azon izgultak, hátha ott ólálkodik a mukhabarat a közelben. Megszegtem az aranyszabályt. Másnap reggel megint a szúkban voltam, és a Hán-el-Szabunt, „a Szappan Hánját” kerestem. Szabun, savon, meglepett a szappant jelölő arab és francia szó közti hasonlóság. Mint Libanonban, itt is a franciákra bízták a terület fölötti ellenőrzést, amikor az első világháború után a versailles-i béke felosztotta az Ottomán Birodalmat. A Szappan fogadó udvara, amikor végül sikerült rátalálnom, zsúfolva volt göndör hajú, sötét bőrű fiúkkal, akiknek olyan széles és rózsaszín volt a mosolyuk, mint egy-egy görögdinnyeszelet. Minden elképzelhető színben, illatban és formában készült olívaszappanok hegyei és dobozai álltak mellettük. A csillogó szemű árusok, akiknek legtöbbje nem volt több tíz-tizenegy évesnél, azzal büszkélkedtek, hogy Mohamed próféta szerint hetven betegséget lehet kikúrálni az olívaolajjal, de amikor megkérdeztem, mik is lennének azok, a fiúk csak vigyorogtak, és a szemüket forgatták.
– Maga venni szappan, kisaszon, eper, babír, kavarék íz. Kijelentették, hogy Aleppóban készítették, alkották meg először az olívaszappant. Az árusítóbódék tulajdonosai a libanoni Tripoliban ugyanezt állították. Náblusz Palesztinában, amely ma csupán egy lerombolt város a Nyugati Parton, talán ugyanerre a dicsőségre vágyik. Vajon mit mondanának otthon, Marseille-ben? Olvastam, de címet nem találtam hozzá, egy olívaszap-pangyárról itt, ennek a hánnak a falai közt, vagy valahol a közelében. Egy gyárról, ahol a fiúknak deszkalap van a lábára szíjazva, hogy korcsolyázhassanak az alattomosan csúszós olajos padlón. – Itt van valahol? – kérdeztem a fiatal árusokat. Egy fényesre sikált arcú fiú az orrom alá dugott egy darab szappant, amely egy kiwit formázott, és a fejét rázta. – Itt, illatos szappanok tele Kelettel. Maga ingyen venni és aztán vásárolni, kisaszon? Az udvaron túl, ahol most álltam, talán olívaolajból készült folyadék fortyogott izzó hordókban, amelyet öregemberek kavargattak csónakevezőkkel, míg valahol máshol a gyárban a dermedőfélben lévő szappant kiöntötték a fapadlóra, aztán vonalzókkal kimért hosszúságú darabokra vágták korcsolyaélre szerelt szánokat hajtó fiúk. Rettenetesen szerettem volna mindezt látni. – Itt van valahol? – kérdeztem ismét, és körbepillantottam a számos tekintélyes elreteszelt ajtóra. – Adok szappan magának, ha fénykép csinálni és újságban nyomtatni – volt az egyetlen válasz, amit kaptam. Végül feladtam, és eljöttem egy tucat vagy még több szappannal a hónom alatt, amelyek minden színárnyalatot felvonultattak a málnapirostól a lime zöldjéig. Szíria nyolcvanötmillió olívafát mondhat magáénak, a negyedik legnagyobb olajtermelő a világon, és az utóbbi időben sok szó esett a sajtóban arról, hogy az olaszok pénzt akarnak befektetni a termelésbe. – Ez egy fellendülőben lévő iparág. Jobban jövedelmez, mint a turizmus – mondta szállodám igencsak elegáns tulajdonosa a reggelinél. Tudom-e, hogy agyagtáblákra írt feljegyzéseket, az olívatermesztéssel kapcsolatos első hivatalos dokumentumokat találtak Eblánál, Aleppótól délre? – Valami ötlet, hogy most hol lehetnek? – Nem tudnám megmondani. Talán Damaszkuszban. Ötezer évvel ezelőtt készültek. Akkor ezer évvel fiatalabbak, mint Bechealeh. Mialatt beszélgettünk, egy amerikai vendég rontott az étterembe, és azt követelte, hogy azonnal vigyék át egy másik hotelba. – De hát miért? – könyörgött a tulajdonos zavartan. – Az arabok állandóan imára hívnak – ugatta a nő. –Nem tudok aludni. Az idegeimre megy. Hívja fel a Hiltont! Hilton nem volt, de a tulajdonos kötelességtudóan szerzett neki egy másik szállodát, bár nála öt éjszakára foglalt szobát. – Miért jönnek ide? – nyögte, miután a vendég felmasírozott, hogy becsomagolja a bőröndjeit. – Én keresztény vagyok, de ez egy muszlim ország, és az óvárosban vagyunk, hát mit várt? Eblában most nincs semmi látnivaló, de valamikor réges-régen ez a teljes régió
olívatermesztéssel foglalkozott, fel egészen Antiochiáig. Megszámlálhatatlan régi olajprést találtak errefelé. Az olajfát isteni eredetűként imádták, mert soha nem halt meg; új hajtások jelentek meg a kimúló törzsek mellett. Meglátja majd, amikor a tengerpart felé utazik, milyen ideálisak a mészköves felföldek az olajfa számára. Tizenkét napot töltöttem Szíriában, és ahogy kihajtottunk Aleppó óvárosából, egyre közelebb került végső úti célom – a lejtős dombok, a dzsebekk, amelyeket beezüstöznek az észak-szíriai ültetvények –, mielőtt leereszkedtünk volna a tengerpartra, a Földközi-tengerhez. Gyöngyházszín jellemezte a vidéket, amelyet eddigi utamon csontszárazra égetett a nap. Elképesztett az itteni vegetáció. Nem számítottam rá, hogy ennyire termékeny vagy ennyire szembeszökően mediterrán lesz a táj. Az olajfák teljes hegyoldalakat borítottak, vörös földdel befecskendezett sötétbézs hegyeket. Tökéletesen otthon éreztem magamat. Egy félszemű fiú az út hajlatában a dombon cserépedényeket árult. Kértem, hogy álljunk meg, hogy megnézhessem a kínálatot, és a Mohamedek megragadták az alkalmat, hogy egy csésze tea mellett kicsit elidőzzenek a fazekassal egy olajfa árnyékában. Olajfák mindenütt, ezüst a vasvörös föld háttere előtt; traktorok, piacvárosok; dohánymezők; görögdinnyével megrakott teherautók. Ahogy egyre magasabbra kapaszkodtunk a hegyek közt, mielőtt leereszkedtünk volna a tengerpartra, szélfútta olajfákat láttunk, amelyek úgy görnyedeztek, mint a mezőkön dolgozó asszonyok. Észrevettem egy négyes, halott csoportot. Döbbenetes volt. Még sohasem láttam halott olajfát. Hegyek árnyai a hegyeken. A hullámzó és tündökletes mediterrán vidéken. A falvakban férfiak aludtak a déli nap elől a lombos árnyékba állított összetolt székeken. Mélyzöld vízmosások. Mindenütt olajfák a sófehér talajon. Ahogy áthaladtunk az Orontes völgyének északi szélén, és végigpillantottam a folyó rendkívül buja síkságain, tudtam, hogy Szíria diktatúrája, politikája és a nőként itt elszenvedett elszigeteltségem ellenére a földet egészen más szemmel látom, és szeretem ezt a különös és gyönyörű tájat a dzsebetjúvú, vádijaival és sivatagaival. Ahogy Libanon Tripoli mögött húzódó mészköves hegyei közt is tettem, egy olívatermesztő, Abdualláh otthona felé igyekeztem. Útközben, amint lefelé kanyarogtunk egy vidéki csapáson a mezőgazdasági semmi közepén, ahol nem volt más, mint olajfák jobbra meg balra, elhaladtunk egy malom, egy meglehetősen tágas hangár mellett, amelynek udvarán szó szerint egy miniatűr hegy emelkedett a kipréselt, megszáradt masszából, a bermből. Behívtak, hogy járjak körbe. Furcsán elhagyatott hely volt ez a fák közt. Egyetlen gazda nem tévedt erre. Kizárólagos célja az volt, hogy a majdnem száraz masszából kivonja a még benne maradt olaj cseppeket. Az utolsó sajtolás, az átlényegülés a híres aleppói szappan felé. Egy munkás ült a berín-hegy tetején, lapáttal az oldalán, és aludt. Mr. Dibdibtől, a keresztény ültetvényestől eltérően itt egy muszlim háztartás várt. Térdig érő szoknyában, pólóban, szélfútta hajjal, szandálban érkeztem, és én voltam az egyetlen nő a gyülekezetben. Abdalláh, az én szíriai gazdám a hatvanas évei végét taposta, de fickós ötvenesnek látszott. Bekísértek egy kővel borított, tágas első emeleti teraszra, amelyet szőlők árnyékoltak. Kabócák fűrészeltek a sűrű forróságban. Hagyományos arab vendé gszeretet várt. Friss zöld olaj, otthon pácolt olajbogyók hívogattak az asztalon. Abdalláh a vejével és a család két másik férfi tagjával vezette a birtokot. Nem mutattak be az asszonyoknak. A feleségek és gyerekek csukott ajtók mögött maradtak, bezárva egy belső konyhába vagy nappaliba. Amikor
megfordultam, hogy megkeressem őket, hét sötét, kíváncsi szempár meredt rám a zsalugáter lécei közül. Az egyedül utazó külföldi nő. Szerettem volna kihívni őket, megtudni a nevüket, élvezni szégyenlős mosolyukat, de ez lehetetlen volt, és anélkül távoztam, hogy bemutattak volna nekik. Először kicsit aggódtam, hogyan fogadják majd ezek a vidéki gazdák, hogy egy nő irányítja a beszélgetést. Túl udvariasak vagy szégyenlősek voltak ahhoz, hogy maguk is kérdéseket tegyenek fel. Csak a család feje érdeklődött a mi olívafarmunkról. Tudni szerette volna, hol van helyileg, de amikor megmondtam, semmivel sem látszott bölcsebbnek. Édes feketekávét szolgáltak fel névtelen, karperecekkel felékszerezett karok, csészék jelentek meg az ajtó mögül, ahol a szebbik nem lapult. Az egyik fiatalabb férfi jöttment és hordta az edényt az ajtó és az asztal között. Az árnyas balkonról letekintettünk a rézvörös földdel borított dombokon elterülő birtokra. Az előtérben egy cipruscsoport, azon túl pedig Abdalláh ötezer fából álló ültetvénye látszott. A régmúlt időkben itt, Szíria északi részén az olívatermesztés egyik nagy áldása volt, hogy a fák alá más terményeket is ültethettek. Szőlőt, például. Vadállatok is legelhettek a ligetekben. Azelőtt vándorkereskedők jártak az elszigetelt falvak közt, felvásárolták a felesleges készleteket, és öszvéreken és tevéken leszállították a tengerpartra. Később szekerekre rakták az olajat, amelyek napokig, hetekig utaztak, míg leküzdötték ezeket a meredek hegyszorosokat, és elérték az Ugaritnál vagy Latakiánál várakozó hajókat. Megtudtam ettől a ültetvényestől, hogy itt soha nem használnak rovarirtókat vagy vegyszereket. Tehát ez egy biofarm, jelentettem ki. A fogalom meglepte a férfiakat. Ez nem elhatározás kérdése volt. Nem volt szükség permetezésre. Nem voltak rovarok, sem gombák, hogy tönkretegyék a termést. Le voltam nyűgözve. – Tudja, hogy ez miért van így? – A szennyezetlen levegőtől – vélte Abdalláh. Földjét donomokban, ezer négyzetméteres egységekben mérték. Szerette volna tudni, mekkora a férjem birtoka. Elmosolyodtam a feltételezésre, hogy a farm kizárólag Michel tulajdona. – Egy kicsit kevesebb, mint harminc – válaszoltam. Bólintott. Abdullahnak négyszázhatvan d o n o mo z volt, és négy tonna olajat állított elő egy évben. Ezt körülbelül havi négyszázharminchárom fontért értékesítette. Szíriában ez rendkívül gondtalan megélhetést biztosított. Házigazdám nagyon gazdag ember volt. Elmesélte nekünk, hogy az előző évben olaszok keresték fel, hogy közvetlenül az ültetvényéről vásároljanak olajat. Az árat nem találta megfelelőnek. Jobb ajánlatra várt. Mosolygott. Élénken érdeklődött, hogy mibe kerül az olaj litere Franciaországban, és elképedt, amikor megmondtam. – Jó tudni, mielőtt újra szóba állnék azokkal az olaszokkal. Amikor megkérdeztem, mit gondol az olajfa eredetéről, egy szúrat idézett a Koránból, amelyben Allah a fügefára és az olajfára esküdött. Ez, magyarázta, mindkét fát isteni rangra emelte az iszlám szemében. – És az iszlám előtt? – kérdeztem. Megvonta a vállát. Ezen a földön, ahol oly mérhetetlen gazdagságban volt jelen az ősi történelem, az emberek ritkán néztek vissza az iszlám születésénél messzebbre. Ezeknek a muszlimoknak Mohamed prófétával kezdődött a történelem. – Mit gondol, hol művelték az első olajfákat, Abdalláh? – Hol, hat természetesen itt. Mosolyogtam. Kóstolót ajánlott az olajából. Rendkívül finom volt, tiszta, borsos ízű, hasonlított a miénkre.
– Jöjjön vissza, kérem, Szíriába, és hozza el az olaját – kérte. Távozásunk előtt az udvaron házigazdánk felmászott egy háromszögletű falétrára – egy jellegzetes mediterrán földművelő alkalmatosságra –, és friss szőlőt vágott le ajándékként az útra, miközben két legelésző szamár figyelte. Megmosta a szőlőt egy kerti locsolócsővel, és átnyújtotta nekem. Megköszöntem nagylelkűségét, és a kocsi felé indultam. Hirtelen zűrzavar támadt a hátam mögött, hatalmas sikítozás és sivalkodás tört ki, amit éles hangú nevetgélés követett. Megpördültem és megláttam, hogy a nők és a gyerekek kitolongtak a felső balkonra, ahol a férfiakkal ültem. Kiáltoztak, arabul szólongattak. Es aztán az egyik bájos, friss arcú nő utánam kiáltott. – Viszontlátásra! Jobb kezemet a bal mellemhez emeltem, és lehajtottam a fejemet, úgy kiáltottam vissza. – Ma ‘a szaláma. Hogy éljeneztek! Némi elégtétellel töltött el, hogy sikerült legalább egy ilyen apró kapcsolatot teremtenem velük, hogy tanúja lehettem a nők e váratlan kitörésének. – Örülök, hogy találkoztunk – kiáltottam angolul. Nem értették, de felbátorította őket. Arcukat széles, meleg mosoly öntötte el. Ugráltak és a karjukat lengették sállal bekötött fejük felett, ujjongtak, mint egy falka magával nem bíró iskolás lány. Egy pillantást vetettem az ezüsthajú családfőre, próbáltam felmérni a reakcióját. Arckifejezése rezzenetlen, kifürkészhetetlen volt, de a szeme nem árult el rosszallást. Jó utat kívánt nekem. A férfiak kezet ráztak két kísérőmmel, meghajoltak felém, és eltűntek a házban, míg én elszáguldottam gyümölcsökkel és információval megrakodva a tengerpart és Törökország felé.
Törökország
Meglehetősen
kimerülten érkeztem Isztambulba. Eredetileg azt terveztem, hogy busszal felmegyek a szíriai tengerparton Antiochiáig, majd buszt váltok, és tovább utazom nyugat felé az Egei-tenger partjára, ahonnan szándékaim szerint hajón jutottam volna el Görögországig, esetleg egészen Máltáig. Michel azonban küldött egy faxot Latakiába, a Földközi-tenger szíriai partján álló szállodámba, amelyben azzal az ötlettel állt elő, hogy megosztaná velem utazásom törökországi szakaszának egy részét, úgyhogy boldogan félredobtam az elképzelt útvonalat. Ahelyett hogy Ugaritban elbúcsúztam volna kétfős csapatomtól, visszatértem velük Damaszkuszba, és onnan egy hajnali géppel elrepültem Isztambulba. Átalakított, sietősen összetákolt tervet készítettem: dél felé indulok el a városból, követem az Égei-tenger partvonalát, és aztán, miután meglátogattam Epheszoszt, találkozom Michellel Izmirben a repülőtéren. Onnan kettesben végigbóklásszuk a Földközi-tenger vidékét egészen a római kikötőig, Antalyáig, ott északra fordulunk, és a szárazföld belseje felé haladva felkeressük a neolitikus város ásatásait Çatal Hüyüknél, aztán egy darabon elzarándokolunk az ősi kereskedelmi úton, amely valamikor Babilonba vezetett. Úgy volt, hogy Michel a közép-anatóliai Kayseri-ből repül vissza Párizsba, én pedig onnan Görögország felé veszem az irányt. Lazán fogalmazva így festett a csupán körvonalaiban megtervezett új útvonal. Első délutánomat Isztambulban bearanyozta a nap, de fáradt voltam az utazástól, nem volt kedvem végigkutyagolni az óvárost, ahol a legtöbb látnivaló és történelmi épület található. Inkább elbandukoltam a gyöngyházfényben csillogó Boszporusz nyugati partján egy hajókikötőig, ott felszálltam egy bárkára, hogy a tenger felől pillantsam meg a várost, amelyet valaha Konstantinápolyként ismert a világ, és később az Ottomán Birodalom ütőerévé vált. Egy fiatalember, aki a beszállóstégen ült pajkos vigyorral, ugyancsak kiöltözve, akadozó angolsággal válaszolt a komp menetrendjére vonatkozó érdeklődésemre, majd a következő kérdést tette fel: – Jóképű vagyok? Maga nő. A barátnőmhöz készülök, vele találkozom. Csinos vagyok? – Igen – mosolyogtam. – Nagyon jóképű. Szégyenlősen meghajolt, és peckesen ellépdelt, szembemenetelve az újságpapírban felszolgált töltött krumpliban tunkoló muszlim családok tömegével. A miénk helyi jármű volt, egy fáradt, kivénhedt csotrogány, zsúfolva mosolygó törökökkel, akik beneveztek erre a negyven pennynek megfelelő összeget kóstáló kirándulásra. Amint beszálltunk, elpöfögtünk Európától, végighaladtunk Isztambul „makrélában gazdag” nyugati partja mentén, bekukkantottunk számos öblébe, és elzakatoltunk a város legészakibb pontján lévő függőhídig, ahonnan, ha folytatjuk utunkat, átjutottunk volna a Fekete-tengerre. Ehelyett az öreg bárka vonított, mint egy kivert kutya, miközben irányt változtattunk jobbra, kereszteztük a karcsú csatornát, és Ázsia szépséges partját beszegve leereszkedtünk déli irányban. Szememmel jalikat, vagyis tengerparti kúriákat kerestem, amelyekben valaha az ottománok laktak. Volt is egy-kettő, szépen felújítva, de a vízről kibámulva elsősorban gyönyörűen berendezett apartmanokat láttam. Ahogy elhajóztunk egy mecset mellett, férfiak csoportjait fedeztem fel, akik a rakpartra telepedve, lábukat lógázva horgásztak. A növényzet nem az olajfák világáról tanúskodott. Egyáltalán nem vallott mediterrán jellegre, sötétebb levelek zöldelltek mindenütt, kivéve a távoli dombokon álló júdásfákat. A legénység fekete teát szolgált fel gőzölgő poharakban, miközben mindenki régi barátként
csevegett, és egy fiatal pár ebédfalatokat dobált a mohó sirályoknak. Egy diáklány elmesélte nekem, hogy „Ázsiában” lakik, míg barátnőjének „Európában” van lakása. Mindketten ugyanabban a metropolisban élnek. Isztambul az egyetlen város a világon, amely két földrészt ível át. Zűrzavaros identitások, sokféle történelem eurázsiai fővárosa ez, amely a Nyugat és egy legyőzött keleti birodalom megfakult dicsősége közt él egy vízi úttal összecipzározva. Mindezt tudtam, de a fizikai tapasztalat akkor vált kézzelfoghatóvá, amikor ezeket a lányokat hallgattam, és aztán megéreztem a nap sugarait a karomon. Fejemet az Európa felett függő korong melege felé, aztán újra Ázsia irányába fordítottam. A nap Ázsia fölött kel fel – az „Anatólia” ősi görög szó, amelynek jelentése „kelet” vagy „a Felkelő Nap Országa” –, de Európában nyugszik le. Másnap szakadó esó’re ébredtem. A krémes joghurtba áztatott lépes mézből álló reggeli után átmentem a Galata hídon, és a pocsolyákat átugrálva igyekeztem az óváros keskeny, omladozó sikátorain keresztül, amely hemzsegett a dicsőséges hadjáratok emlékműveitől, rozoga épületektől, a lázas tevékenységtől és fogatlan, gyapjas hajú férfiaktól. A szél démoni erővel csapkodott a dombos hajlatok körül, miközben behúzott nyakkal igyekeztem a víztől hömpölygő utcákon a Nagy Bazár, e kaotikus Aladdin-barlangja felé, ahol csecsebecsék, aranykereskedők, ezüstművesek és csodálatosan szőtt szőnyegek árusai vártak. Legtöbbjük a Szindbád névre hallgatott. A kereskedők letaglózó szöveggel üdvözöltek. Sürgősen elszöktem egy pohár édes teára az egyik kávéházba a Bazár belsejében, hogy elmeneküljek az árusoktól, és beletemetkezzem felújított ismeretségembe Graham Greene Az isztambuli vonatával. Miközben szárítkoztam, melegedtem, a potom üzletre vadászó turistákat figyeltem, ahogy feszesen rájuk simuló kék vagy piros esőkabátjukban csoszogtak fel-alá, míg már nem bírtam tovább elviselni az élesen kiáltozó, bár mulatságos árusok zaját. – Hé, naccsága! Ne, várjon! Naccsága! Csak egy percet adjon az idejéből. Rövid az élet. Költse el a pénzét! – Csinos hölgyem, hadd segítsek elkölteni a pénzét! A Fűszerpiac felé igyekeztemben elvesztem a tekergő sikátorokban, ahol egyetlen turista sem járt; ezen a ruhaneműket kínáló részen esküvői ruhák és hatalmas melltartók jelentették az árukészletet. A tocsogó, zsúfolt ruel-ekben, szűk utcácskákban mindenütt csadorba vagy bokáig érő kabátok bézs és kőszürke variációiba öltözött asszonyok hullámzottak körülöttem. Szíriától eltérően a nők itt színes kendőt viseltek a fejükön. A dupatta elrejtette a hajukat, de szabadon hagyta az arcukat, így oldva a szigorúságot. Senki sem próbált rám sózni semmit, kivéve egy szerencsétlen flótást, aki egy felfordított dobozon kuporgott, és vattás fültisztítókat árult. Ez a helyi lakosok városnegyede volt, nem kapcsolódott a turizmushoz. Tele volt élettel, hangos kiabálással. Néhány árus olyan hevesen ordítozott, hogy arca téglavörösre pirult. Az eső új erőre kapott, verte és csapkodta a rozoga bódékat. Egy pillanat múlva már patakokban ömlő vízben cuppogtam, ugráltam, hogy elkerüljem a sárral teli lyukakat a fülkényi üzletek előtt, utat törtem a tömegben a Misir Carsjsi felé, amelyet a törökök nem Fűszer-, hanem Egyiptomi piac néven ismernek. Esküvői ruhákon, csecsebecséken, csillogó mütyürökön kellett keresztülverekednem magamat. Az eső még mindig ömlött, és bugyborékolva zuhogott a lefolyókba. Eltévesztettem az irányt, az esőfüggöny elvakított. Kiabálni kezdtem: Baharat? Csöpögő árusok mutattak előre. A boltosok körülöttem mindenütt elmerültek a közös igyekezetben, hogy portékájukat száraz helyre vonszolják a szempillantás alatt lezúduló árvíz elől. Ordítozó férfiak csörgő poharakkal teli tálcákkal rohantak fedél alá; a gyümölcseit toló
narancsárus elfröcskölt mellettem, egy pofaszakállas kereskedő szárítottgyümölcs-csomagokat hajigált a szomorú, bőrig ázott öszvérén átvetett nyeregtáskákba. Tudtam, hogy közel járok a célomhoz, amikor a nedvességtől felfokozott százféle illat átlebegett az utamon. Beugrottam a pazar teteje alá, és bevettem magamat arabeszk sikátoraiba; a földön rongyos ruhák rétegei alatt kígyó módra összetekeredett koldusok mellett haladtam el. A mindenütt jelen lévő aranyárusok itt is boltot nyitottak, birtokháborítást követtek el, kiszorították a fűszerkereskedőket, de ami megfogott, az a teák, gyógyitalok, rózsavizek, kaviárok, a boltok előtt lógó, szoros kockákba tömörített szárított gyümölcsök káprázatos bőségszaruja volt. Laptop méretű lépesméztáblák és aranysárga havasi mézzel teli csuprok csúfolódtak ízlelőbimbóimmal. – Szárított faepret tessék! – kiabálta egy mezítlábas fiú. Egy másik keserű narancsot, egy harmadik diót és friss pisztáciát árult. Fürge lábú kölykök vittek tulipán alakú kancsókban forró fekete teát réztálcákon a paprikákkal, fűszerekkel, gyümölcsökkel kacérkodó vásárlóknak. Egy arab paradicsomban tébláboltam, ahol magasra rakott jutazsákokban állt a hársfatea, a tengeri szivacs, a porrá őrölt henna, a fűszerkeverékek, és persze bőségesen volt ott olívabogyó és olaj is. Mielőtt 1923-ban kimondták Törökország függetlenségét az Ottomán Birodalom végleges porba hullását követően, Isztambul aktív és virágzó piaca volt mind a görög, mind a török olívaolajnak, valamint fontos raktárként és tranzitlerakatként szolgált az olaj exportálásához. Azt reméltem, hogy sikerül néhány malom nyomára bukkannom, amelyek akkoriban működtek, vagy rátalálok a valaha görög tulajdonban lévő olívaszappangyárakra, de nem volt szerencsém. Nem kaptam semmiféle címet, és az árusok, akiket megkérdeztem, zavartan rázták a fejüket. Ott tekeregtem a buzgó kereskedők körül, ellestem, hogyan pergetik a rómaiak által oly nagyra becsült piros szömörcéből készült rózsafüzéreket. Felismertem ezeket a bogyókat Emile és Elizabeth beitsabebi otthonából. Nyüzsgő élettől forrongó keskeny sikátorokban csavarogtam, míg végül, amikor a müezzin ezredszer kezdte rá, és meghallottam, hogy az eső kíméletlen ritmust dobol a tetőn, egy türkizkék csempés vendéglőben kerestem menedéket, ahol kupolák, kézzel festett mennyezetek, üvegcsillárok hívogattak. Közkedvelt étterem volt, mint megtudtam, ahol annak idején Atatürk is ebédelt, amikor a városban járt, és ahonnan a Galata híd, az Aranyszarv és a folyó megkopott dicsősége látszott. Grillezett tengeri sügért, egy pohár török bort, a helyi olívaolajban étvágygerjesztőén úszó salátát rendeltem, és hátradőltem, hogy a vízparton tomboló időjárást bámuljam. Az eredeti tulajdonos Kis-Ázsiában született és nevelkedett, görög volt, és első „étkezdéjét” 1901-ben nyitotta meg a régi halpiacon. Még fel sem ocsúdott, máris barátként kezelték politikusok, értelmiségiek, művészek és újságírók, akik bezsúfolódtak csöppnyi konyhájába, hogy nála egyenek, de aztán jött 1923, és el kellett hagynia Törökországot. A török függetlenségi háború győzelme után a lausanne-i béke kimondta az etnikai kisebbségek békés cseréjét. Minden görögnek, aki itt született és nőtt fel – az Égei-tenger partjának ezen a csíkján több mint kétezer éve éltek görögök –, és minden hasonló státusú töröknek Görögországban, el kellett hagynia otthonát, és új életet kellett kezdenie nemzeti lobogója alatt. Menekültek milliói indultak el az Égei-tenger minkét oldaláról olyan országokba, ahol még sohasem jártak, hátrahagyva mindenüket. Az étterem tulajdonosa Athénba vándorolt ki. Amikor visszatért a nap, bár rövid életű volt, átsétáltam egy parkon, ahol egy férfi egy
hatalmas levéllel csatakos fehér tornacipőjét pucolta, zöld csíkokat húzva rá. Árusítóbódévá átalakított triciklikről kukoricacsöveket kínáltak. Lent a parton a cserzett arcú, fehér pamuttrikós halászok ismét munkához láttak. Céltalanul bolyongtam a legkülönbözőbb negyedekben, abban a reményben, hogy véletlenül rátalálok egy használaton kívüli olívagyárra, ehelyett nyomorúságra leltem, ahol egy gecekondut, az urbánus Törökországban gombamód szaporodó, engedély nélkül épülő települések egyikét véltem felfedezni. Múltak újraírható pergamenének sebhelyes emlékei vettek körül, amelyek együtt éltek borbélyokkal, éles nyelvű árusokkal, főutcái bevásárlóközpontokkal és Starbucks kávézókkal, de a város szívére nem leltem rá. Könyvesboltokban, régiségüzletekben csellengtem, hanglemezpultoknál arabeszk zenét hallgattam, bemenekülve az eső elől, és mindenütt nagyszívű melegséggel és barátságos fogadtatással találkoztam, ami sehogyan sem illett össze a törökökről elterjedt, hírnevüket befeketítő kegyetlenséggel. Vérrel írt rettenetes tettek mocskolják be történelmük lapjait. Az a Törökország, amely mindent elkövet, hogy az Európai Unió tagja lehessen, korábbi léte során színes életpályát mondhatott magáénak. 1895-től kezdődően az ottomán kormány az örmény lakosság szisztematikus megtizedelésébe fogott. Még ma is folytatódnak a történetek, most arról, hogyan nyomják el a kurdokat. Fiatal koromban a brit filmrendezőnek, Alan Parkernek köszönhetően az Éjféli expresszben lefestett török börtönrendszer kísértette a Nyugatot. Elsétáltam a filmben szereplő börtön mellett, amely a Boszporusz európai partján áll, és ötcsillagos szállodává alakították át. A pocsék idő miatt – megint zuhogott – képtelen voltam taxit találni. Leintettem rozoga, dugig tömött dolmuszokat csakúgy, mint hivatalos taxikat, és közben bőrig áztam. Nyűgös voltam és fáradt, és éjszaka volt, mire végre találtam egy taxit, amely hajlandó volt elvinni a Taksim tértől nem messze lévő szállodámba. Tud arról, hogy a birodalom évei alatt lehettek itt olívagyárak? A sofőr a fejét rázta. Visszapillantó tükre alatt ott himbálózott a nazarlik, a kék szemű talizmán, amely a gonosz szemek, a romboló erők ellen véd. Mindenütt jelen volt, mozaikként még a szállodám padlóján is, ahol egy forró fürdő után hálásan belezuhantam az ágyba. Sötét és hideg, fenyegető esőfelhők riogattak reggel. Úgy éreztem, nem bírok ki még egy elázást, és mivel nem találtam kiásható olívatörténelmet, a Topkapi-palotának szenteltem a napom, ahol akkora smaragdok sziporkáztak, mint a Ritz. Mire elértem a Szent Ereklyék Pavilonját, ahol Mohamed próféta különböző testrészeit őrzik, csigalassúsággal araszoltam a látogatók sorai mögött. A legszentebb ereklyetartó a szoba mellett volt, amelyben tartózkodtam. Egy felirat arról tájékoztatta a látogatókat, hogy ez a hely a muszlimok számára szentély, és csendet parancsolt. Még suttogást sem lehetett hallani. Követtem a tömeget, és velük együtt bekandikáltam egy üvegszekrénybe, ahol egy fából készült pálca volt közszemlére téve: Mózes botja; állítólag az a bizonyos, amely sziklából vizet fakasztott, és szétválasztotta a Vörös-tengert. Miközben azon tűnődtem, hogy miféle fából faraghatták, egy sötét bőrű, horgas orrú, jóképű férfi jelent meg, tanítványok kis körében. Olyan magas volt, mint én, 165 centi, pazar fekete fürtökkel, ébenfa simaságú bőrrel, rendkívül elegánsan öltözve, halvány, bokáig érő ruhában. Leszámítva a hatalmas gyémántokat, amelyeket az ujjain láttam, akár Mózes reinkarnációjának is nézhettem volna. Kíváncsivá tett. Egyik növendéke előrelépett, elővett egy digitális fényképezőgépet, és engedélyt kért, hogy lekaphassa a szent pálcát. Az imám, herceg, prédikátor alig észrevehetően bólintott, aztán sarkon fordult, és elhagyta a diszkréten megvilágított kamrát. Büszkén, magabiztosan, visszafogottan lépkedett, karizmatikus figura benyomását keltette. Ifjú testvérei
abbahagyták az üvegszekrények bámulását, és azonnal követték. Csupán egyikük maradt hátra, a szekta egyik magas, pelyhes állú, fehér bőrű tagja. – Beszél angolul? – suttogtam. – Hát persze, londoni vagyok – válaszolta a fiatal muszlim erős külvárosi akcentussal, ami meglepett. – Ki az az ember, akinek a kíséretében vannak? – Egy sejk, pajtás. Zarándokúton vagyunk. Ő tanított minket Londonban, és most visszamegy Malajziába. Néhányan vele tartunk, de a többiek hazamennek! – Londonba? – Hát. – Kik maguk? – Mi az Aranylánc vagyunk, pajtás, Mohamed, a Szent Próféta közvetlen leszármazottai. Vannak társak, akik más irányú hitet követnek, de mi vagyunk az igaziak, pajtás, az Aranylánc. – Olyasmi ez a megkülönböztetés, mint a szunniták és síiták közt? – Itt nincsenek síiták. Őket Iránban találja. Itt csak szunniták vannak. Nem, mi, az Aranylánc tagjai, mi vagyunk a közvetlen leszármazottak. Mi vagyunk az igazi testvérek. Hallgattam ennek a fehér fiúnak rendkívül feltűnő londoni akcentussal kiejtett szavait, vizsgálgattam pirulásdobozra emlékeztető kalapját, ruházatát, visszaidéztem a bombamerényletekről szóló híreket, amelyeket Bejrútba érkezésemkor kaptam mindössze néhány héttel korábban, és nem tudtam eldönteni, hogy mulattat vagy megfélemlít-e ennek az angol fickónak az iszlám iránti rendíthetetlen elkötelezettsége. De udvarias volt velem, egy olyan nővel, akinek a fejét nem takarta hidzsáb, búcsúzásul bólintott, és lomhán a társai után eredt. Mire elhagytam a pavilont, a sejknek és fiainak már nyoma sem volt. Az autóutat öszvér vagy traktor húzta szekereken utazó gazdák, mezőgazdasági munkások, férfiak és nők népesítették be. A kisvárosokhoz vezető mellékutak torkolatában mindenütt útszéli tábla igazította el az újonnan érkezőket az otogarhoz, a helyi busz megállójához. A később Atatürk néven ismertté vált Musztafa Kemál, Törökország Atyja rendelte el a latin ábécé használatát 1928-ban, mint ahogy ő volt az is, aki betiltotta a fez viselését. Görögdinnyék feldagadt hólyagjaival telehintett mezők szegélyezték az utunkat. Az útépítéseknek köszönhetően vidéken mindenütt szállt a por, de az eső alábbhagyott, és az ég kéken ragyogott. Murát nyaktörő gyorsasággal hajtott, hogy bepótolja elvesztegetett délelőttünket. Oly sok helyre akartam eljutni a néhány nap alatt, mielőtt Michel megérkezik, hogy elhatároztam, bérelek egy kocsit sofőröstül, aki majd fordít nekem. Murát, a fiatal sofőr gőzerővel rontott be a szállodámba közel háromórás késéssel. Korábban azt reméltem, hogy elérem Tróját, mielőtt beesteledik, de ez már valószínűtlennek tűnt. Egy újabb frissen lebitumenezett útszakaszról kövek csapódtak a kocsi alvázához – mintha tűz alá vettek volna bennünket. Napraforgóföldek lógatták tányér fejüket, esedezve hajlongtak, és egész családok dolgoztak négykézláb, a magokat szedegetve. Atatürk világi állammá változtatta Törökországot, bár a lakosság kilencvenkilenc százaléka ma is muszlim, és a nők feje sohasem fedetlen. Szoknyájuk bokáig ér, de virágmintás és csinos. Ruházatuk inkább hangsúlyozza, mint tagadja nőiességüket. Távolabb traktorok dolgoztak, szántották a tarlót, előkészültek a következő vetésre. Törökország egyike annak a mindössze maroknyi államnak a világon, amelyek mezőgazdaságilag teljesen önellátók, ahol a
fiatalembereknek, amikor megkezdik katonai szolgálatukat, egy fát kell ültetniük, és ahol az első benyomások azt sugallják, hogy az egész közösség kint van a mezőkön, szánt és vet. Miközben leereszkedtünk Gallipoli hegyfokáról, őrült száguldásban, azt remélve, hogy elérjük a délutáni kompot – ha lekéssük, másnapig nem juthatunk be Trójába –, alig volt időm, hogy megcsodáljam a Márvány-tengert. A távolban, magasan egy domboldalon, észrevettem egy-két olajfacsoportot, és Murát büszkén kijelentette: Gelibolu. Nem volt időnk, hogy megálljunk. Egyébként is, üres csatamezők, még ha ezekről a termékeny síkságokról volt is szó, amelyek valaha a legvéresebb ütközeteket, a gallipoli csatát látták, egy cseppet sem hatottak rám, bár itt újraírták a történelmet. Itt kezdődött a török függetlenségi harc, amikor Atatürk és elszánt katonái azért küzdöttek, hogy visszaszerezzék ezt a földet minden bitorlójától, köztük Winston Churchill erőitől, és a gyengélkedő birodalmat, bár sokezernyi élet árán, de köztársasággá alakítsák át. Eceabatnál, közel a félsziget lábához, a komp indulófélben volt. Felfaroltunk a fedélzetre, és a hajó már el is távolodott a parttól, nekifeszült a Dardanellák tengerszorosát átívelő rövid távolságnak Európa és Ázsia közt. Felrohantam két sor vaslépcsőn a felső fedélzetre, hogy kedvem lelhessem az ősi Hellészpontosz képeiben, és közben szívtam a dízel, a halak, a vécék és a sós levegő szagát. Ez az öböl elhíresült útvonal volt a két kontinens között, ugyanakkor kapuként szolgált északra, Isztambul és a Fekete-tenger felé. Xerxész, Perzsia királya hódító szándékkal süvített keresztül az átjárón időszámításunk előtt 481-ben. És így tett Nagy Sándor is néhány évtizeddel később, míg sok évszázad múlva az ottomán seregek már rendszeresen használták ezt az utat Európába és a Közel-Keletre irányuló betöréseik során. Vajon hány tonna olívaolajat szállítottak ezen az ásító sós nyíláson keresztül, kérdeztem magamtól. Magaslati helyemről egyenesen kelet felé tekintve gyorsan felfedeztem a délutáni nap fényében fürdő Canakkalét. Háta mögött dombok félholdja emelkedett, míg az árral szemben, a domboldalba vésve ezt a feliratot láttam: „1915. március 18.” A dátumot, amikor a törökök visszaverték a szövetséges erőket, és ezzel kivívták Törökország első esélyét a függetlenségre. Canakkale volt a legközelebbi kikötőm Kis-Ázsiában, de nem állhattam meg. Még naplemente előtt el akartam érni Tróját. Trója. A hatalmas faló, amely lihegő érkezésemet fogadta, természetesen imitáció volt, váratlan Disney-szerű bevezetés az eltűnt városhoz. Az itteni ásatások szinteket, rétegeket fedtek fel, kilenc trójai várost, amelyek egymás fölé épültek. A hetedik szinten található Tróját tűzvész pusztította el időszámításunk előtt 1300-ban; ezt tartják a mondabeli városnak, amelyet a görögök kifosztottak, bosszúból Heléna elrablásáért. Végzete, amelyet Homérosz tett halhatatlanná epikus költeményében, az Iliászban, szívszaggató mese szerelemről, háborúról, katonai erőről az irodalom legcsábosabb asszonyának, trójai Helénának a szívéért vagy tisztességéért. Ám a mesét senki sem vette komolyan az 1870-es évekig, amíg egy német amatőr régész, Heinrich Schliemann, saját vagyonát áldozva a munkákra, ásni nem kezdett itt, és felszínre nem hozta az ősi várost. Sokan kincskeresőnek tartották, mert a műveletek során más feltárásokat tönkretett, és csinos kis részt szakított ki magának a zsákmányból. De megtalálta a helyet. A faló mellett felfedeztem egy bekerített kertet, a Pithosz-kertet, amelyben, nem meglepő módon, pithoi, agyagkorsók voltak kiállítva. Ezek a galléros peremű, nagy űrtartalmú korsók eredetileg az olívaolaj hűtésére szolgáltak. Tárolóedényként is használták őket a tengeri szállítások során, és különösen jól szolgálták az olaj minőségének megőrzését, amikor jelentős távolságokat kellett megtenni velük a kereskedelmi útvonalakon. Izgatott lettem, amikor
megtudtam, hogy ezeket a terrakottakorsókat már a neolitikus, újkőkori időkben, valamikor Krisztus előtt 7000-ben is használták a Földközi-tenger vidékén és a Közel-Keleten. Más szóval, ezer évvel a bchealehi olajligetek telepítése előtt. Mégis lenne Törökországnak ősi olívatörténete, amelynek felfedezése még előttem áll? Trója híres kikötővárosát már nem szegélyezte a tenger. Meglehetős távolságra került a szárazföld belsejébe. Kijárata a nyílt vízre régen eliszaposodott. Mint sok más klasszikus helyen, összedobált köveket találtam egy dombon, amelyet árkok, mély lyukak, kanyargó földutak sebhelyei borítottak, szinte lehetetlenség volt eligazodni ezen a Troasz végtelen síkságaiból kiemelkedő zűrzavaros magaslaton. Dicsősége régen a múlté, és kevés bizonyíték maradt, hogy elregélje történetét. Csupán elképzelni tudtam a fenséges vitorlás hajók érkezését és kikötését, miközben a munkások készen álltak a parton, hogy kirakodják az áruk végtelen gazdagságát. Ötezer évvel ezelőtt, bronzkori virágzásában, Nyugat és Kelet, Európa és Ázsia közti stratégiai helyzetének köszönhetően, és mivel közvetlenül a víz szélén állt, Tróját irigyelték mérhetetlen gazdagságáért és mestereinek mívességéért. Nagyhatalmú, izgalmas nemzetközi világváros volt élénk kulturális élettel. Korának New Yorkja. A trójai háború és a város kifosztása után a hely elnéptelenedett, ám később Ilion néven új életre kelt. Egy ideig Nagy Sándor uralkodott ezeken az északi provinciákon, majd őt a rómaiak követték, akik Konstantinápolyt választották keleti fővárosuknak, örökre megfosztva ezzel Tróját korábbi rangjától és hatalmától. Közeledett az este hat óra. Kezdtem megmászni a dombot, kanyargó földutakon gyalogoltam kiásott árkok és halomba rakott jutazsákok közt, amelyek színházak, templomok, paloták, az időszámításunk előtti városi élet jellegzetes épületeinek elrendezését mutatták. Végül elértem a tetejére annak, ami a dombra épült ősi város lehetett, ahol az Egyiptomból és Dél-Tunéziából fújó meltemi szél perzselte izzadó arcomat. A trójaiak tisztelték a meltemit, mivel úgy tartották, hogy szerencsét és gazdagságot hoz. Árukkal terhes vitorlás hajók rakodtak ki-be egy réges-régen lerombolt kikötőben. Trója tengeri forgalma jött és ment Arábia, Egyiptom, Türosz közt, szállította a bíborcsiga festékét, amelyet a római arisztokraták oly előszeretettel használtak köpenyeikhez, Szidónból és Bübloszból pedig a libanoni cédrust. Olívaolajjal telt amforákat rakodtak itt ki Szíriából, Levantéból és Palesztinából. És bort, talán a Bekaa-völgyből, vagy később, időszámításunk előtt 600 körül, Görögországból. Minden irányban síkságra tekintettem. Éreztem a ragadós arcomat szárító szél lebbenését, hallottam a távolban dolgozó traktorokat. A láthatáron túl, túl ezeken a messze nyúló magányos sztyeppéken, ahol valaha a város az ókori világot fogadta, azóta eliszaposodott és elnyelt csodálatos partjain, locsogott az Égei-tenger, amelyen a szelek még számítanak. Beszívtam a viharoktól elgörbült vad fügefák ismerős, fanyar illatát. Valahol, bár felfedezni nem tudtam, ott kígyózott a Szkamander folyó, amelyet régen a kanyargó Mendereszként ismertek. Nevéből örökölte az angol a „meander”, azaz „kanyarogni” szót. Puszta gabonaföldekre tekintettem ki; egy távoli gyümölcsfák csoportjaitól megtört fennsíkra; olajfa azonban, amennyire meg tudtam állapítani, egy sem volt; nem volt ott más, csupán a traktoroktól felvert porfelhők és a Troasz síkság süvítő kísértetei. Így festett a huszonegyedik századi Trója. Miután bejelentkeztem a szállodámba, egy fenyőerdőben fészkelő kis menedékbe nem messze a tengertől, lesétáltam a partra, és megcsodáltam, ahogy a nap látványosan lebukik a szigetekkel kivert kék láthatár mögött, ahol egyetlen trójai hadihajó sem tűnt fel, hogy elvonja figyelmemet.
Úgy döntöttem, hogy vacsorára visszamegyek Canakkaléba, és meghívtam a sofőrömet, hogy csatlakozzék hozzám. Murát tartózkodón fogadta a meghívást, és fekete szemű bizalmatlansággal méregetett. A kikötőben parkoltunk le, ahol isztambuli éttermeknek szánt paradicsommal megrakott, élénkszínűre festett teherautók álltak sorban, hogy az utolsó komppal átjussanak Európába. Végigsétáltunk a vízparton, és észrevettem, hogy a helyi rendőrőrs épületében nyüzsögnek az emberek. Murát, aki ismerte az ország minden négyzetcentiméterét, elmesélte, hogy családok jönnek ide esténként, hogy egy kicsit elüldögéljenek a fegyveres erőnél szolgáló szeretteikkel. A városvezetés úgy döntött: ahelyett hogy hagynák, hogy a tisztjeik elmászkáljanak, és máshol igyanak jeges teát, fagylaltozóvá alakítják át a teraszt. Továbbhaladva elértünk egy térre, ahol nemzeti viseletbe öltözött bolgár néptáncosok egy csoportja hatalmas tömeget szórakoztatott a buszuk előtt. A hely túlcsordult az öreg törököktől, akik vigyorogtak, bagóztak, és kiguvadt szemmel bámulták a fiatal táncosokat; a kutyáktól; az őrülten ide-oda rohangászó gyerekektől; a bajszos, fogatlan nevetést hallató kendős, telt keblű matrónáktól, akik az orosz bábuskákra emlékeztettek. Egy darabig ott maradtunk, élveztük a hangulatot, aztán beültünk egy halvendéglőbe a rakparton. Murát panaszkodott, hogy nem bírja a turistakosztot, amit enni kénytelen, úgyhogy azt javasoltam, ő válassza meg az éttermet. Megtudtam, hogy a foglalkozása turistabusz-vezető. Én voltam az első privát utasa. Amikor a pincér megérkezett, én a napi fogást rendeltem, fiatal társam pedig a pizzának és Coca-Colának esett neki paraszti étvággyal. Visszautasította a bort, de azt hajtogatta, hogy szokott inni, majd elkezdte mesélni, hogy a barátai közül sokan vesznek el „idősebb külföldi nőket”, mert európai vagy amerikai útlevélre vadásznak. Gondosan méregetett, mielőtt hozzátette: – Még negyven-negyvenöt éves nőket is. Mosolyogtam, visszafojtva nevetésemet. – Van, aki pénzért lóg velük, vagy az utazási lehetőségért – mondta nyomatékosan. – És maga mit gondol erről, Murát? – ugrattam. Betömött egy hatalmas falat tésztát a szájába, mielőtt kiejtette a bevett „undorító” szót. Elbűvölt lapátkeze, egy olyan emberé, aki egész életében ásott, vagy a kezével dolgozott. A szülei farmerek voltak. Volt egy kis birtokuk az ország belsejében Fethiye mellett. Vacsora közben egyfolytában két mobiltelefonnal babrált, hogy szórakoztassa magát, az apró gombokat pöcögtette vastag, beszakadt körmű ujjaival, mintha kétségbeesetten próbálna kapcsolatba lépni valamelyik barátjával. Bevallotta, hogy van egy barátnője, aki nagyon szeretne a menyasszonya lenni. Tizennyolc éves. – Szörnyen lusta – jelentette ki. – Elkényezteti az apja, megengedi neki, hogy egész nap otthon lebzseljen, és a tévét nézze. – Feleségül akarja venni? A fejét rázta. Még csak huszonkét éves. Először látni akarja a világot. – És miről álmodik, hová szeretne eljutni? Vállat vont. Ezen még sohasem gondolkodott. Útban hazafelé a városon kívül elhajtottunk egy nyüzsgő éjszakai piac mellett. Már közeledett az éjfél, de megkértem, hogy álljunk meg gyorsan néhány fotó erejéig. Murát rátaposott a fékre, közölte velem, hogy ott fog várni rám, ahol van, és nekiesett a telefonjainak. Még soha nem találkoztam ilyen nagy kiterjedésű piaccal. Éjjeli lepkék verdestek szárnyaikkal mindenütt, vonzották őket a pislákoló fények, amelyeket egy dübörgő generátor gerjesztett. Eladó volt az egész világ. Volt ott minden: boltok tele cipővel, műanyag virággal, fakanállal, melltartóval, rézedénnyel, foldragymafüzérrel, gyümölcsöszsákkal, olajbogyóval,
nejlonszatyorral, no meg ételbárok. Nagy ricsaj keletkezett, amikor a generátor leállt. Sok kereskedőnek volt saját miniatűr áramfejlesztője, a többiek pedig megadóan elpakolták az árujukat. A gyenge világításban nehezen találtam meg a kivezető utat. Bukdácsoltam a kemény földön, és elvesztem a sikátorok labirintusában. Amikor végre megleltem a kijáratot, Muratnak hűlt helye volt. Aztán sikerült rátalálnom: egy oldalsó utcában parkolt és telefonált. Canakkale után olajligetek bukkantak fel foltokban, szamárfüles, ezüstös jelleget adva a tájnak. Tróján túl, a délre vezető főút irányában, olivier-sorok nőttek a megművelt gyapotföldeken. Ilyet még sohasem láttam, olajfákat gyapotföldeken. A fák olyan göcsörtösek voltak, mint a hátukon terhet cipelő meggörnyedt férfiak, mintha ez az északi föld súlyosan nehezedne rájuk, de lassanként, ahogy dél felé suhantunk, a széltől korbácsolt körvonalak, a történelmi romokhoz hasonlatos törött és kiégett ágak kezdtek kiegyenesedni, életre kelni, harmóniába simulni környezetükkel. Gyakori látvány volt, ahogy dióbarna bőrű pásztorok sapkában, gyümölcsfákról vágott botjaikra támaszkodva, felfelé igyekeznek a dombos meredélyeken, nyomukban tengernyi kecskével, ám kutyák ritkán társultak hozzájuk. Kezdtem otthon érezni magamat, magamba szívni a Földközi-tenger vidékének illatait és hagyományait; kultúrák átcsordulását; Kelet és Nyugat házasságát; a földművelés faliszőnyegeit. Az úthálózat kitűnő volt, ami aligha meglepő egy olyan országban, amely mérhetetlenül hosszú időkig állt számtalan kereskedelmi út csomópontjában. Még mindig új utakat építettek, belehasítva a tájba, port kavarva mindenütt. Törmelékdombokon ücsörgő védősisakos férfiak nyomatékosították a munkát, dohányoztak, értetlenség ült az arcukon. A mezőkön piros paprikát szüretelő, hajlongó asszonyok csoportjai mellett haladtunk el. A halomba rakott zöldség lángként csapott fel a földről. Egy sánta szamár húzta faszekér érkezett egy öregemberrel és egy fiúval, hogy összeszedjék a dagadó vászonzsákokat. Szaladtam, hogy csináljak néhány fényképet, és az asszonyok integettek és mosolyogtak, abbahagyták a munkát, és odajöttek hozzám. Megkérdeztem, zavarja-e őket a kamera. Szégyenlősen rázták kendős fejüket, és a lencsét simogatták földtől meggyötört, ráncos ujjaikkal. Sok volt közöttük a gyerek, még csak nem is kamaszok, tíz-tizenegy éves barna bőrű kislányok. Körém gyűltek fényes szemmel, tatárszemmel, kíváncsian. Kipirult bőrük olyan sima volt, mint a lecsiszolt kő. Milyen földszaguk volt! Áradt belőlük a növények, kecskék, nyers tejből készült ételek átható illata. A dél-írországi farmon töltött gyermekkorom napjaira emlékeztettek, a tejgazdaságokra és a friss, meleg, csobogó tehéntejre, amelyet ki-kiloccsanó vödrökben cipeltünk. A szomszédos földeken más földművelők vagy szüretelők már korábban kék műanyag zacskót húztak minden egyes napraforgótányérra, hogy felfogják a kihulló magvakat. És aztán megjelentek az olajfák. Mindenütt. Láttam én már valaha ennyi olajfát? Ahogy távolodtunk a tengertől, és felfelé kapaszkodtunk egy hegyi úton Pergamon irányába, a mészköves útszéleken mindenütt alpesi bódékkal találkoztunk, mézet, olajbogyót, olívaolajat árultak, és nyitott fadobozokban frissen szedett pisztáciát, amely még mindig viselte vörös bőrét, épp úgy, ahogy Mr. Dibdib házában láttam. Mindenhol olajligetek zöldelltek, más növény nem is volt a láthatáron: hatalmas ezüst sivatagok hullámzottak lefelé a sápadt hegyoldalakon, és belezuhantak a tengerbe. Mintha egyenesen egy lankás földüregből robbantak volna ki, mintha a fehéren izzó lávát megművelt sorokba ültették volna. Itt nem voltak kőfalak. Beragadtunk egy YAG-ot szállító teherautó mögé. – Azt jelenti, „olaj” – mondta Murát, furcsállva izgatottságomat a körülöttünk zajló
mezőgazdasági tüsténkedés láttán. Óriási terrakottaamforákat vettem észre, amelyek egy olívaföldön hevertek egy összevissza tákolt, farmháznak látszó kalyiba mellett. Világos volt, hogy még mindig tárolnak bennük olajat, de miért voltak a mezőn? Frissen sajtolt olaj szagát éreztem, ami lehetetlenségnek tűnt: a bogyók a fákon messze túl zöldek voltak, túl korán jártunk még az idényben. Mégis, ahogy tovább utaztunk dél felé, a levegőt megtöltő olajos illat dacolt az okoskodásommal, és nem tévedtem. Ayvalik szélén elhúztunk egy olajággal díszített nagy tábla mellett, amelyen ez állt: „Tarimsal Ürünler”. – Ez mit jelent? – kiáltottam fel. – Gazdaszövetkezet. – Ez egy malom, egy sajtoló? – érdeklődtem vehemensen. Ifjú sofőrömnek fogalma sem volt. Ragaszkodtam hozzá, hogy visszaforduljunk. A kapunál fegyveres őr állt, aki megerősítette, hogy egy olaj gyárhoz van szerencsénk. Murát megkérte a nevemben, hogy körbejárhassunk. Közbevágtam, elnézést kértem, hogy bejelentés nélkül állítottunk be. Az őr hamisított márkás napszemüvegében bebámult a kocsi ablakán, hogy felmérjen. Hátha bolond vagyok? Beleugatott rövidhullámú rádiójába, amely válaszképpen recsegett és ropogott, aztán továbbította a hírt, hogy az igazgató Izmirben van, tehát kizárt a látogatás. Murát beindította a motort. Megérintettem a vállát, és kiléptem a kocsiból. – Tökéletesen megfelelne, ha egy kevésbé magas rangú tisztviselő vezetne körbe – mosolyogtam. Miközben beszéltem, az épületből két fehér egyenruhás és kalapos nő jelent meg. Megláttak, és élénken integetni kezdtek. Ezzel a fogadtatással találkoztam mindenütt Törökországban, a vidám, szívélyes integetéssel. Visszaintettem, és elsétáltam, hogy megszemléljek néhány antik amforát, amelyek egy különálló épület fala mellett sorakoztak; magára hagytam az őrt, hogy közölje az illetékessel második kérésemet. Murát diadalmasan felkiáltott, hogy az igazgató egyik helyettese fog körbevezetni bennünket. Az őr visszakísért az épülethez, amelynek falait az agyagkorsók díszítették, be az igazgatói irodába, és bemutatott egy világos bőrű, dülledt szemű, karcsú fiatal nőnek, aki csak törökül tudott, de az őr, mint kiderült, rendkívül elfogadhatóan beszélt angolul, és lelkesen vállalta a tolmács szerepét. Megkezdtük a megtekintését annak, amiről annyit már tudtam, hogy egy gyár. Közönséges napraforgóolajat, minőségi olajakat, valamint exportra és hazai piacra gyártott üveges és dobozos olívabogyót termeltek. Százötven kilométerre voltunk Trójától délre, Ayvalik üdülőhelyétől a szárazföld belseje felé, a vízen keresztül pedig egyenesen Leszbosz szigetével szemben. Minden olívaültetvény, amely mellett Canakkale óta elhajtottunk, a tenger felé patakokban hulló ezüst fürtjeivel, és mindazok, amelyek ezen az úton túl voltak, és még nem is láttuk őket, ehhez a szövetkezethez tartoztak. Nem tudtam megállapítani, hogy a gyár azé a családé volte, amelynek neve megjelent a címkéken, vagy ez egy valódi gazdaszövetkezet volt-e, és ők csak irányították. – Hány fájuk van? – Több millió – vonta meg vállát az igazgatóhelyettes –, de nem tudom pontosan. Találkoztam a fehérbe öltözött munkásnők mosolygó hadával, akik közül sokan még csak tizenévesek voltak. A csomagolásra és piacra előkészített olíva tonnáinak ellenőrzése és minőségi jóváhagyása volt a feladatuk. Elcsentem egy olajbogyót, hogy megkóstoljam, ők pedig
élvezettel visítottak, mint az iskolás lányok, ajkuk elé kapva fekete körmű ujjaikat. Bevittek a palackozó- és sajtolórészlegbe is, és megmutatták a kiállított szappanokat – az egész épület bűzlött az olíva összepréselt gyümölcsétől, a szagtól, amelynek, mivel közeledett az ősz, a nyomába eredtem. Ezután következett az igazgató irodája, ahol díjak és oklevelek díszítették a falakat. Két rajz függött a főnök íróasztala mögött: térdelő férfiak fezben gyűjtik és őrlik az olívabogyókat az ősi módszer szerint; egy izmiri művész készítette őket, „még az ábécé forradalma előtt, még a burgundi vörös sapka betiltása előtt”. Ahogy megtudtam, a huszadik század fordulóján készült műalkotásokat egy bolhapiacon fedezték fel, és ajándékba adták, mert a betiltott arab betűkkel írt dedikációban ugyanaz a név szerepelt, mint a családé, amely ezt a céget vezette, és amely három generáció óta készített ínyenc olívaolajat. Végül visszatértünk az autóhoz az őr és az igazgatóhelyettes kíséretében, akik szívélyesen megrázták a kezemet, és megköszönték látogatásomat. – Nem, nekem kell köszönetet mondanom. Ahogy elindultunk, Murát, széles mosolyú társam, diadalmasan felnevetett. Mialatt megnéztük a gyárat, a kocsi csomagtartóját teletömték ajándékokkal: olajbogyóval és szűzolajjal. Mielőtt bejelentkeztünk következő szállodánkba, szerettem volna egy gyors kitérőt tenni a tengerpartra, hogy megpillanthassam Leszboszt, Görögország harmadik és a Földközi-tenger hetedik legnagyobb szigetét. A görögök először talán a szárazföld felől, esetleg Thesszáliából foglalhatták el a késő bronzkorban, de erről a partról valaha az aiolok, a perzsák és az Ottomán Birodalom is uralkodott rajta. Ma a turizmusból és az olívatermesztésből szerzi jövedelmét; a sziget területének negyven százalékát impozáns számú, tizenegymillió olajfa borítja. Szándékomban állt, hogy később meglátogatom Leszboszt. A török tengerpart szépséges csíkját, ahol a napfényben álltam, és a szemben lévő szigetet, amelynek hegyes körvonalát épp hogy ki tudtam venni, hullámzó kék vízszalag választja el egymástól, de ennek a tengernek mindkét oldalán az antik korokig nyúlik vissza az olívatermesztés története; egy hagyomány, egy kultúra, talán túl régi ahhoz, hogy a nyomára lehessen bukkanni, de én elszántam magam, hogy megpróbálom. Másnap reggel korán indultunk, röviddel napfelkelte után; úgy akartuk elérni Pergamont, hogy legyen időnk a romokat kényelmesen megtekinteni. A kibontakozó fény lágy volt, sárga, mint a búza. Bármely órában jártuk az utakat, a vidéket élettel töltötték meg a munkálkodó, a földjeikre vagy földjeikről traktoron és pótkocsin vagy öszvéren utazó családok. A férfiak ültek a kormánynál barna bőrű, szögletes fiúkkal az oldalukon, esetleg a térdükön lovagoltatva őket, míg az asszonyok az utánfutókban kuporogtak hátul, nagy fonott kosarakat szorongatva. Az esti utazások során, amikor teljes rakománnyal, a learatott terméssel vagy aprófával tartottak hazafelé, az egész család elöl zsúfolódott össze, míg a nők a széles sárhányóra telepedve imbolyogtak. Mindig integettek és mosolyogtak. A nők súlyos bakancsot hordtak, és szalvart, a csinos, gyakran virágmintás bő bugyogót, amely hasonlított a városokhoz közelebb látható hosszú szoknyákhoz. Az általában hosszú, bő inggel viselt szalvarról azt tartják, hogy a lovas turkoiráni sztyeppelakó népektől származik, Közép-Ázsiából. Bergamát elhagyva, amely, úgy tűnt, nem érezte, mekkora potenciált jelenthet a küszöbén toporgó turizmus, és ennek következtében meglehetősen vonzó város maradt, megkértem Muratot, hogy álljunk meg, és vegyünk fel egy autóstoppos fiatal párt. Kiderült, hogy francia diákok
Lyonból, és a nap hátralévő részében velünk utaztak. Nagyon örültem a társaságuknak. Együtt fedeztük fel a látnivalókat. Pergamon kellemes, nyugodt, látogatóktól mentes, a tengertől távol eső hely; ég felé nyúló csupasz, csontig lepusztult kövek, amelyeket a szétesésig kiszárított az évszázadok óta tűző nap. A színház meredeken emelkedett, és kitöltötte a hegyoldal körvonalait, felejthetetlen kilátást nyújtva a Caicus folyó síkságára. Különösen izgatott az Aszklépiosznak, az orvostudomány istenének ajánlott szentély. Itt működött az antik világ egyik leghíresebb gyógyító központja. Galénosz, Hippokratész után az ókor legismertebb orvosa, Pergamonban született, és kezdetben Aszklépiosz tanítványa volt. Azt kutattam, milyen szerepet játszottak az ételek és gyógyfüvek orvosi filozófiájukban, szerettem volna megtámogatni érveimet a rovarirtók és a huszonegyedik századi termékeinkben található mérgek ellen. Az antik világban azt tartották, hogy alig van olyan betegség, amelyet ne lehetne olívaolajjal vagy az olívaolaj alapanyagként történő felhasználásával gyógyítani. Obszidián. Bevallom, mielőtt elkezdtem felkészülni az utazásra, soha nem hallottam erről a kőről, erről az üvegszerű szikláról, a megkeményedett vulkáni láva gyermekéről. Megtudtam, hogy bőven találok majd belőle Törökország középső részén, Kappadókiában és Çatal Hüyükben, arra azonban nem számítottam, hogy itt is rábukkanok. És még meglepőbb volt, hogy az obszidiánt, amelyet ebben a gyógyító központban használtak, nem Közép-Anatólia vulkanikus területeiről hozták, hanem Lipariról, a szicíliai part közelében található kevéssé ismert vulkanikus szigetről. Ez újabb bizonyítékul szolgált arra, hogy mekkora távolságokra jutottak el az ókori görögök. Találtak itt mind nyers, mind megmunkált obszidiándarabokat, amelyeket a betegek gyógyításánál használtak, de nem tudtam rájönni, mi lehetett a szerepük. Rengeteg vadon élő teremtmény kóborolt ezen az ókori lelőhelyen. Több, a sivatagi homok színárnyalatát viselő árva kutyakölyök követett, ahová csak mentem, játékosan nyaldosva és kapkodva a bokámat. Természetesen farkaséhesek voltak, de semmi nem volt nálam, amit odaadhattam volna nekik. A francia fiú, Laurent leszedett nekik néhány bogyót az egyik olajfáról. Annyira éhesek voltak, hogy megpróbálták átharapni a magokat, görgették az apró ajándékot a homokban, csalódottan, hogy nem képesek szétrágni. Mireille, a francia lány megbotlott egy hatalmas teknősbékában a kavicsos ösvényen; orrvérzésig fényképeztük, mígnem a kemény páncélos fickó megelégelte a dolgot, izgett-mozgott és kapart történelem előtti pici lábaival, aztán elbaktatott a kiszáradt fűbe. Ami sok, az sok! Magányos fehér ló legelészett egy domboldalon a romok fölött, némi kelta színt keverve a jelenetbe. Amikor másnap reggel áthaladtunk Állagán, felfedeztem egy világoskék olajprést, amely úgy állt az egyik olajligetben, mint egy magas, csillogó robot. – Murát, állítsa meg a kocsit! Átszáguldottam az országúton, és csattogtatni kezdtem a fényképezőgépemet. A lúdtalpas Murát futva jött utánam. Biztos voltam benne, hogy panaszkodni fog, amiért újra meg kellett állnunk, de meglepő módon rohangálni kezdett a gép körül, minden oldalról megszemlélte, lehajolt és vizsgálódott, mint egy rendőr. – Kétségtelen, hogy olajnak használják, de a földben lévő olajnak. Ez egy fúró – jelentette ki, miközben lebámult a gép közepén lévő tartályba. – Murát, ezek olívaültetvények. Ez egy ősi olajprés, de mit keres itt? Talán a hagyomány szerint egyenesen a fákról préselték össze a gyümölcsöt? Eszembe jutottak az amforák, amelyeket Canakkalétól délre láttam a földeken.
Fiatal sofőröm a vállát vonogatta, majd folytattuk utunkat. Több száz méter után észrevettem egy benzinkutat, ahol négy férfi ült egy szőlőlugas árnyékában, és teázott. Ujabb megállót rendeltem. – Lenne szíves megkérdezni őket a présgépről? – kértem hitetlenkedő társamat. A négy férfi rám bámult, ahogy kiszálltam a kocsiból, és bólintott. Fejük felett az elnémított televízióban egy délelőtti szappanopera ment. Murát lefordította a kérdésemet. Egy emberként kezdtek mosolyogni. – Igen, tényleg olajprés. Az itteni közösség szeretett volna egy múzeumot létrehozni a faluban az olívaművelés tiszteletére. Az öreg prés lett volna a hely büszkesége, de a tanács nem tudta megszerezni hozzá a pénzt, úgyhogy ott marad a ligetben. Az arra haladók megcsodálhatják. Már aki tudja, hogy micsoda. – De miért van ott? A gazdák az ültetvényeken préseltek? – A gyümölcsöt kihozták a földekről, és rögtön a szüret után kipréselték. Azért van ott, mert nem tudjuk, mi mást kezdhetnénk vele. Hogy szerettem volna hazavinni a farmunkra! Eski Foca modern kikötő, amelyet valaha Phokaia néven ismertek. Időszámításunk előtt 600ban az eredetileg Athénból jött, jón görögök elfoglalták ezt a tengerpartot. Phokaia volt a legtávolabbi városuk a tengerparton a Szmirnai-öböltől északra. Egy félszigeten fekszik, kicsit távol esik a járt utaktól, ezért nem látogatják buszszámra a turisták. Rettenetesen vártam, hogy megláthassam a helyet, mert az itteni görög hajósok, akiket később phokaiaiak néven emlegettek, alapították Massiliát, a mai Marseille-t. Tőlük kapta Provence az olíva történetét. A levantei partokon élő föníciai hajósokhoz hasonlóan a phokaiaiak is kitűnő hosszú távú tengerjárók voltak. Ök voltak az első görögök, akik behatoltak a Földközitenger nyugati medencéjébe, és megalapították Marseille-t, Antibes-ot, a korzikai Alaliát és az északspanyolországi Ampuriast. Kereskedelmi útvonalaik Egyiptomig, Dél-Franciaországig, északon a Fekete-tengerig nyúltak. Navigációs képességeik hatalmat és függetlenséget biztosítottak számukra, mígnem összeütközésbe kerültek Kroiszosz királlyal és lüdiai hadseregével, hogy aztán legyőzőiket a perzsák igázzák le a görög-perzsa háború egyik kezdeti csetepatéjában. Mivel a phokaiaiak nem akartak behódolni a perzsa uralomnak, felrakták asszonyaikat, gyerekeiket és vagyontárgyaikat erős hajóikra, és elhagyták imádott kikötővárosukat, hogy Khioszra, és aztán Korzikára meneküljenek. Semmi kétség, hogy néhányan a mi provance-i tengerpartunkon kötöttek ki, ahol, ki tudja, talán letelepedtek, és megtanították a helyieket, hogyan neveljék az olajfákat, amelyeket korábbi útjaikon szállítottak oda. Ma két város viseli a Foca nevet: Yeni Foca vagy Új Foca, és Eski Foca, amely a régi görögök által lakott eredeti kikötő volt. Először Új Fogába mentünk, egy modern halászfaluba, a jómódú isztambuliak hétvégi búvóhelyére. Az első kép, amely fogadott, amikor kiszálltam az autóból, két ráncos tengeri medve volt, akik szétterpesztett lábbal ültek egy pálmafa alatt a rakparton, és karcsú ezüstös-kék halakat szeleteltek csíkokra; egy fekete macska kuporgott a lábuknál alamizsnára várva. Délelőtt tíz óra volt. Találtam egy napos helyet egy tengerparti kakvéban, és rendeltem egy csésze helyi dibeket, vagyis kőmozsárban őrölt kávét, de nem volt szerencsém. A pincér biztosított, hogy lehet még ezen a környéken ilyet találni, csak nem az ő üzletében. A rendes kávé mellett döntöttem, aztán végigsétáltam a vízparton, ahol ráncos férfiak és nők álltak sorban újságért és a pékség előtt kenyérért.
Az élet irama csigalassúnak tűnt, és minden hang visszaverődött: a biciklipedálok forgása, amelyeket nyugdíjas férfiak hajtottak kalapban és sortban, miközben kenyerük és újságjuk egy bevásárlószatyorban himbálózott a kormányon; a szél, miközben a nejlonszatyrokat csapkodta; a horgászzsinórok, ahogy a kapásban reménykedő férfiak és fiúk kis csoportja feltekerte őket; a hullámok lágy locsogása a partra vetett, napon vulkanizálódó tengeri moszatokon; egy fiú kiáltása; a kabócák eszeveszett párzó hívása, amely egy pillanatra hazarepített, és arra emlékeztetett, mennyire várom Michel érkezését. Elcsábított a nyugalom és a bájos öböl, egy darabig elidőztem, bebarangoltam a sétányról a szárazföld felé vezető szűk sikátorokat, ahol a régi életmód még szembeszökő volt. Megálltam, hogy megcsodáljak omladozó ottomán házakat, amelyek közül néhányon épp felújítást végeztek a vakációzók számára. Csak álltam és hagytam, hogy a nap melege cirógassa arcomat. Bár a szezon már ősz felé közeledett, a hőmérséklet emelkedett. Dél felé, a Földközitenger irányába haladtam. Egy összeaszott vén satrafa méregetett kíváncsian futómuskátlival csipkézett első emeleti ablakából. Napon száradó paprikafüzéreket fotóztam. Amikor felpillantottam, kicsoszogott lencsém hatósugarából. Vigyorogtam, ő pedig integetett, nevetett fogatlan, csupa íny szájával és beesett orcájával. Az arca térkép – olyan ékesszóló, mint az olíva, amelynek történetét megpróbáltam felvázolni. Tovább bandukoltam, és közben hallottam a márványpadlót söprő szalma zizzenését, egy szamár bőgését, a házépítők kitartó fúrását. Fertőtlenítő, padlófelmosó szagát éreztem. Mindenki mosolygott, mindenki nyugtázta jelenlétemet. Néhány háztömbnyire a tengerparttól belebotlottam egy piacba, nem egy pazarba, hanem egy szabadtéri vásárba egy téren. Hordószámra álltak ott szárított zöldségek, rizs, rézedények, műanyag vécékefék, gyümölcsök, fűszerek, frissen szedett, harmatos menta, gyógynövények és természetesen olívabogyók és olívaolajok, valamint a közönséges olajok egész sora, amelyektől az érzékeim vad tiltakozásba kezdtek. Dinnyeárusok kuporogtak törökülésben a zöld-sárga csíkos, rögbilabda formájú gyümölcsök halmainak körében. Farkasfog módjára félbevágott dinnyék kínálták magukat kóstolónak; a kés még ott remegett lágy húsukba mártva, mintegy csalogatásképpen: „ízleljenek meg!” Vonakodva indultam vissza a rakpartra, és nekivágtunk a félszigetnek igazi úti célom, Eski Foca felé. A tengerparti autózás érdekes volt a szűz tájakon, amelyeket csak szögesdróttal elkerített területek csúfítottak el: meredek kőszirtek, sziklás csúcsok, legelők hektárjai, egyik a másik után, a katonaságnak fenntartva. A szárazföld felőli oldalon hosszú szőrű kecskék és vastag derekú olajfák nyájai emlékeztettek a békés világra. Hirtelen megláttam egy hatalmas rom köveire fekete festékkel ráfirkált feliratot, amely öt hektár területet kínált eladásra. Olívaültetvények voltak, méghozzá ősrégiek! Nem volt kerítés. Murát lehúzódott egy füves partra, és én rohantam, hogy fényképeket készítsek. Nem vettem észre a férfiakat, amíg be nem léptem a birtokukra. Ketten voltak, az egyikük ült, és élénk beszélgetésbe merültek egy vízpumpás kút mellett. Messzebb balról egy asszony bukkant elő egy csipkézett kőfal mögül. Súlyos vödröt cipelt, és egy gyereket a mellén, és az ugyanazon a telken épült második, sőt harmadik lerobbant kőépület felé igyekezett. Eredetileg nyilván egy kis falucska lehetett itt, amely az olajligetek közt nőtt fel, és bármennyire rozzantak voltak is az épületek, látszólag lakták őket. Húszezer euró az ár, közölte a gazda, aki a tulajdonosnak mondta magát. A másik, a társa, hangosan trillázott. Még csak reggel tizenegyet mutatott az óra, de valószínűleg részeg lehetett, és talán megpróbált kijózanodni, mert nyakon öntötte magát vízzel, miközben kecskéi a kékesszürke
olajfák alatt legelésztek. Innen semmi sem takarta el a tájat, amely drámaian zuhant a tenger felé. Egyetlen más birtok sem volt a környéken. A hely tökéletesnek tűnt. Megkértem a gazdát, hogy firkálja rá a telefonszámát ragadós tenyeremre. Alig értettük egymást, mégis megtette, amit kértem. Semmi akadályát nem láttam, hogy megvegyük ezt a földet, amelyről minden elképzelhető kényelem hiányzott, kivéve a kútját. Ez nyilván a növekvő hőségnek, Michel közelgő érkezésének vagy annak a ténynek volt betudható, hogy egyre délebbre haladtunk. Az illatok ismerősek voltak, ambróziásak, mámorítóak, az olajfák törzse vaskos, bütykös, göcsörtös, terjedelmes. Annyira megrészegedtem, mint az éneklő pásztor. Phokaia, a mai Eski Foga vagy Régi Foca, az ókori Iónia egyik legvirágzóbb települése volt. Nevét a Phocáról, egy mediterrán barátfókáról (Monachus monachus) kapta, amely életerős csoportokban élt e kis-ázsiai part mentén. Ezek a valaha Poszeidón és Apollón védelme alatt álló emlősök ma veszélyeztetett fajnak minősülnek, kevesebb, mint négyszáz példány maradt belőlük. A helyiek úgy emlegetik őket mint „félős tekintetű bájos fókákat”; nem csoda, hiszen szinte a kipusztulásig levadászták őket. Gyalog léptem be a régi kikötőbe, és beszívtam a levegőt, amely sós volt, vértől és haltól szaglott, ahogy az ember ezt a tenger mélyének zsákmányaiból élő közösségtől el is várhatja. Leszámítva a dízelt, a görögök mintegy kétezer-hatszáz évvel ezelőtt, ennek a kikötővárosnak az aranykorában, hasonló illatok keverékét lélegezhették be, mint amelyek engem üdvözöltek. Kucuk Denizben, Régi Foca két kikötője közül a kisebbikben felkerestem a fedett halpiacot. A fél tucat bódé hasonló választékot kínált, a fogást, amelyet aznap reggel húztak ki a tengerből. A boltosok maguk a halászok voltak. Hajnali négykor már kihajóztak tótjaikkal, halászcsónakjaikkal, kilenc körül partra húzták a hálójukat, megtisztították a zsákmányt, és addig maradtak, amíg az utolsó halat el nem adták. A mi halpiacunkon Cannes-ban a feleségek és lányok szolgáltak ki a standokon, így a férfiak alhattak, ameddig újra ki nem futottak a tengerre. Megkérdeztem, hol vannak az asszonyok, és felvilágosítottak, hogy a földeken dolgoznak. Kisétáltam a nyílt vízhez a rakpartot körülölelő árkádok alatt, ahol élénk élet folyt a nyitott kávézókban és vendéglőkben; lehorgonyzott tótok bukdácsoltak a rakpart oldalánál, néhányuk eladó volt, másokat javítgattak. Innen indultak az ötven pár evezős gályák Marseille felé. A hajókba ötszáz utas fért be. És milyen árukat vittek azok a rettenthetetlen phokaiai tengerészek? Olajtól és bortól túlcsorduló pithoit? Olajfákat szinte biztosan. Vajon eladták a fákat Franciaországban, vagy maguk ültették el? Milyen ígéretek kísérték azokat az ismeretlen facsemetéket: „Ennek az örök életű növénynek a gyümölcse fényt ad majd neked, táplál, és megszépíti a bőröd.” A görögök inkább tengerészek voltak, mint mezőgazdák. Ez a rómaiakra maradt, akik utánuk jöttek. Vajon a fák erről a partról származtak? Ki ismertette meg a phokaiaiakat az olajfával? Majdnem biztos, hogy navigációs képességeiket a föníciaiaktól tanulták, lehetséges tehát, hogy bübloszi és türoszi kalmárok voltak a tanítómestereik. Ezek a tengerészek kereskedők is voltak. A Régi Foga volt az egyik első város, ahol érméket vertek, és pénzként használták őket. Érméiket a Phoca fóka képe díszítette. Rövid sétám után megálltam, hogy bekapjak valamit egy halvendéglőben, ahonnan a kikötőben zajló élet tárult elém. Alig különbözött a mediterrán Franciaország bármely kikötőjétől. A tréfa kedvéért megkérdeztem a pincért, hogy van-e az étlapon bouillabaisse. A szemöldökét ráncolta, és a fejét rázta. Életében nem hallott róla. – Na és kakavia?
Vigyorgott. Ez volt az eredeti és legfinomabb minden hallevesek közül. Mielőtt bejelentkeztem szelcsuki szállodámba, leróttam első látogatásomat Epheszosznál. Epheszosz! Az ókori világ egyik csodálatos, fennmaradt városa. Nem tudtam parancsolni türelmetlenségemnek. Kora este volt. A legtöbb turistacsoport már befejezte a vásárlást, és éppen az eszeveszetten dudáló buszokba szálltak be. Csecsebecsékkel megrakodott cowboy-kalapos, köpcös férfiak küzdöttek fel magukat, amikor megvettem a belépőjegyem, és elkezdtem a túrám. Meleg este volt. A köveket megfestette a kihunyó fény, és mintha öreg csontjaikba itták volna visszatükröződését. Csalódásomra több terület, például a Teraszos Házak, le volt zárva a felújítási munkák miatt, de a város maga ékkőként kerülhet bármely utazás koronájára. Rövid sétatávolságra, az Epheszoszból kivezető út mentén állt az ókori világ hét csodájának egyike, Artemisznek, a termékenység istennőjének temploma, akit eredetileg Kübelé néven ismertek. Másnap reggel nem sokkal napfelkelte után érkeztem oda. Egy lélek sem volt a környéken, leszámítva egy maroknyi katonát, akik a szomszédos ellenőrző pontnál teljesítettek szolgálatot. Egy tucat liba egy páva társaságában csapkodott és gágogott egy mocskos vizű, sekély pocsolyában. Miközben ugráltam, hogy elkerüljem a többi tócsát, az ösvény szélén észrevettem egy elázott újságot, amelyben szexis lányok mutogatták bikinis bájaikat. Gombóccá gyűrtem, és belegyömöszöltem a zsebembe, hogy majd a szemétkosárba dobom. Az ősi időkben zarándokok jöttek a világ minden tájáról, hogy ajándékokat hozzanak az imádott istennőnek, Artemisznek, leróják előtte tiszteletüket, és a kegyeit kérjék. Epheszosz vagyonokat keresett az ideutazó idegen zarándokokon, míg maga a templom a leggazdagabb lett Ázsia egész provinciájában. Mára már alig hihető, hogy fénykorában, ahogy sokat utazott ókori látogatók állították, szépsége és pompája teljesen elhomályosította világegyetemük hat másik csodáját. Ami ebből a valaha dicsőséges, tetőtől talpig márvány templomból megmaradt, keveset ért. Valójában annyira keveset, hogy még belépti díjat sem szedtek, és senki sem vigyázott a területre. Az eredeti százhuszonhét fenséges oszlopból egy kivételével mind elveszett, és az az egy ágaskodva uralta az elhagyatott, rendetlen környéket. Csúcsán nem volt díszítés. Ehelyett egy gólyafészek ült rajta, és észrevettem, hogy néhány kíváncsi fióka kidugja belőle bólogató fejét, az ágak és a szalma sűrűjén keresztül kukucskál ki. Mulatságos látvány volt, ahogy egy vadászvizsla, egy szoptatós anya a kölykével a romok közt bóklászott, és kitartó energiával körözött körülöttem. Mit sem törődve a bikinis modellekkel, magával az istennővel és a sötétvörös szukával, a hely tele volt emlőszimbólumokkal, de körülbelül ez volt minden, ami ebből a hol volt, hol nem volt csodából megmaradt. Az ókorban, amikor Artemisz uralkodott itt megkérdőjelezhetetlenül, az asszonyok, az anyaistennő és a természet termékenysége – a születés és megújulás – voltak az energiák, amelyekhez imádkoztak. Hívek, jámborak mutattak be áldozatokat a föld istennőjének, könyörögtek kegyelméért, és kérték jóindulatát. Sokan úgy vélik, hogy a nő hatalma, a természetben játszott alkotói szerepe a kohászat megismerésével kezdett meginogni. Ahogy az ember elkezdett fémszerszámokat készíteni, a hatalom átkerült a nőtől a férfihoz, és a születés, megújulás és táplálás jelentősége háttérbe szorult. Azt hiszem, ma is olyan világban élünk, amelyben a fém hatalma, a fegyver szava uralkodik. Továbbmentem, megtettem a rövid távolságot Epheszosz ókori városához. Nem sokkal múlt nyolc óra, úgyhogy a buszok utasai még a reggelijüknél ültek, ami azzal kecsegtetett, hogy megelőzhetem a csoportokat és idegenvezetőiket. Amikor elértem a színházhoz, amely valaha,
egy dicsőséges korban, lélegzetelállító kilátást nyújtott a kikötőn keresztül az Égei-tengerre, mintegy hátteret szolgáltatva az előadásnak, találtam egy magányos olajfát. A Kikötői úton hajtott ki, beárnyékolva a művészbejárót, ahol az előadók, a színészek vártak, mielőtt előrelépdeltek a szkénéhez és magához a színpadhoz, hogy elszórakoztassák a huszonnégyezer nézőből álló közönséget. A szkéné volt a színpadi épület. Ebből származik a „színpad” szavunk. Mint ahogy máshol is történt, a hatalmas kikötő sok emberöltővel ezelőtt elmocsarasodott, és Epheszosz már nem érintkezik a tengerrel; ennek ellenére, nagystílűségének és szépen mutató építészetének köszönhetően, máig figyelemre méltó maradt. Michel aznap érkezett. Tele várakozással ébredtem a gondolatra, hogy annyi egymástól távol töltött hét után vele lehetek, és alig vártam, hogy híreket halljak a farmról. Egyszer sem tudtam elérni Quashiát. Gyorsan összecsomagoltam, és kijelentkeztem a szállodából, hogy egy teljes délelőttöt szentelhessek az epheszoszi múzeum megtekintésének, ahol a sokkeblű Artemisz istennő csodálatos szobrai láthatók. Ruhája mintái közt oroszlánokon és emlőkön kívül méheket is felfedeztem. A méz létfontosságú táplálékforrás és gyógyítóeszköz volt a korai anatóliai életben. Megfigyeltem, hogy az összes klasszikus nőszobrot hetyke, mellbimbós keblekkel ábrázolták. Artemisznek számos keble volt, mellbimbó nélkül, amelyek petyhüdten lógtak, akár a fáról lecsüngő gyümölcsök. Látszólag makkokból vagy kis, ovális alakú gyümölcsökből készült nyakláncot viselt. Egy cikk, amelyet előző nap olvastam (kétségkívül férfi írta), arra ösztönzött, hogy közelebbről megvizsgáljam számos keblét. Az írás azt sugallta, hogy nem mellek azok, hanem herék. Hangosan felnevettem. A lecsüngő emlők ezzel az erővel akár olajbogyók is lehettek volna! Priaposz, a termékenység istene szerepelt minden képeslapon a szelcsuki turistabazárokban. A világ a férfiak kezébe került. Miért nem hagyják meg nekünk, nőknek legalább az ősi történelmet? Murát felvett a múzeumnál, és mivel még bőven volt időnk, egy kis kitérőt javasoltam. Húsz percre Izmirtől letértünk, egy táblát követtünk, amely jobbra vezetett bennünket. Az út kanyargott, mint bármely vidéki csapás, és mint általában, csak traktorokon ülő gazdanépekkel találkoztunk, és csupán egyetlen kávéház mellett haladtunk el. Rájöttem, hogy még semmit sem ettem, mivel kihagytam a reggelit, hogy több időt tölthessek a múzeumban. Már majdnem egy óra volt. – Ebéd – mondtam. Murát azt motyogta, hogy ő evett, és nem éhes. Én azonban az voltam! – Ha történetesen ráakadnánk egy vidéki kocsmára, kérem, álljon meg. Természetesen ilyen étkezde nem létezett. Itt az apró közösségek a mezőkön, olajfák árnyékában ették meg magukkal hozott ebédjüket, és aztán naplemente előtt hazatértek az esti étkezésre. Megpillantottam egy jobbra vezető kis utat, ahol minden sarkon aprólékos gonddal ápolt olajligetek kezdődtek, és megkértem mogorva fiatal útitársamat, aki rögtön nyűgös lett, ha eltértünk bármilyen egyeztetett programtól, hogy vigyen oda. A helységtáblán ez volt olvasható: „Havibasi”. A semmi közepén voltunk, ugyanakkor alig több mint félórányi járásra a hatalmas kikötővárostól, Izmirtől. Kanyargós földúton kapaszkodtunk felfelé, míg elértünk egy fehérre meszelt kockaházakból álló kis települést: összevissza álló házakat egy apró, hegyes kék minaretet nyújtogató mecset mellett. Semmi más. A szép, tökéletesen metszett olajligetek körbevették a házakat. Csirkék rohangásztak a poros piszokban, és pucér, sárral összekent gyerekek. Két asszony, összefont karral artemiszi keblükön,
önfeledt beszélgetésbe merült egy ház előtt, ahol az alap kiásásából megmaradt földhalom már leülepedett, és gyomot hajtott. Fejüket dupatta fedte, és ruházatuk a bő ingből és a szokásos bő bugyogóból, a virágmintás szalvarból állt. Mindketten mezítláb voltak. Oda se fütyültek elhaladó autónkra, pedig milyen gyakran tévedhet ismeretlen jármű erre a zsákfalus csapásra? Azon tűnődtem, hogyan tudnak ezek a népek megélni. Miből állhat ez az olajközösség? Hat családból, legjobb esetben. Vajon teljesen bezárkózott életet élnek itt a szeretettel gondozott ligetek közt, amelyek, gondoltam, a jövedelmüket biztosítják? Nem láttam parabolaantennát. Megesik, hogy bemerészkednek a városba valami szórakozásért, hogy beülnek egy moziba? Izmir, a valamikori ősi Szmirna, a küszöbüknél fekvő város, amely Homérosznak, minden idők talán legnagyobb mesélőjének szülőhelye, ösztökéli őket, ám úgy tűnt, ebből semmi sem hat az életükre. Talán összegyűlnek esténként, hogy elmeséljék egymásnak saját meséiket, mint oly sok közösség a múltban. Végül feladtam az ételvadászatot, és visszatértünk a sok kilométerrel korábban látott kávéházhoz egy szendvics vagy legalábbis valami ital reményében, és hogy múlassuk az időt. Körbesétáltam a szinte nem is létező, rettenetesen lepusztult falucskában, aztán leültem két hatalmas platánfa árnyékába, amelyeknek a törzse pettyes volt, de sima. Murát egy külön asztalhoz telepedett, és a telefonjaival babrált. Máshová ült, hogy elégedetlenségét tudomásomra hozza. Egy szendvicset rendeltem, de a bajszos tulajdonos a fejét rázta. Csajnál, teánál maradtam, és a társamnak is rendeltem egyet, aki úgy tett, mintha nem hallaná, egyfolytában a játékait nyomogatta. Kezdtem kételkedni, hogy a telefonok egyáltalán működnek-e. A kávéház másik oldalán egy lekövezett udvaron székek és néhány asztal sorakozott. Tehát ez volt a közösségi élet központja. Mindössze egy asztal volt foglalt: öt férfi ült körülötte, mind bajuszt és rövid ujjú inget viselt, televíziót nézett, cigarettázott, teát ivott, henyéléssel töltötte a forró délutánt. Keyif a török szó a semmittevésre, amit a férfiak igazi művészetté fejlesztettek ebben az országban. A veranda lépcsője körül mindenhol bazsalikom virított műanyag ételdobozokban. Paradicsomosrekeszek álltak magasra tornyozva az italoskioszk mellett. Fölöttük, egy fatörzshöz erősítve, egy öreg mérleg sárguló lapja látszott. Murát hirtelen felemelkedett a helyéről, és nehéz léptekkel odavánszorgott hozzám. – Rendeltem magának egy szendvicset. Csak paradicsom van. – Köszönöm – mosolyogtam, de ő máris sarkon fordult, és visszatért a telefonjaihoz. Nem értettem a dolgot. Miért zsémbelődik? Dobta a jövendőbeli menyasszonya? Pillanatokkal később rúd hosszúságú, szeletelt paradicsommal fodrozott fehér kenyér érkezett egy tölcsérré összecsavart újságban. Megköszöntem a középkorú tulajdonosnak, és kértem a számlát. Számla persze nem volt. Ehelyett a házigazdám szájába dugta a cigarettáját, nehogy baja essék, és felemelte egyik sebhelyes, fekete körmű ujját. Egy török lírát, körülbelül harmincöt pennyt kért a három pohár csajért és a szendvicsért. Átadtam a pénzt, és elismerőn bólintottam. Ahogy a tulajdonos eltűnt, egy ráncos, holtsápadt figura döcögött el a kávéház előtt; skót kockás kendő volt a koponyája köré kötve, mintha a fogfájását akarná csillapítani, nyitott szájából cigaretta lógott, traktort vezetett, és integetett. Mind a hat férfi viszonozta az üdvözlését. Mi is búcsút intettünk, és elhajtottunk. Micsoda óriási változás következett be Murát viselkedésében, amikor Michel átjutott a vámon, és megkezdtük utazásunkat Izmirből Muglába! Az eredeti terv szerint Murát elbúcsúzott volna
tőlünk a repülőtéren – úgy volt, hogy busszal megy vissza a falujába, mi pedig megszállunk Izmiren kívül –, de aztán úgy döntöttünk, hogy ez első estét együtt töltjük valahol délebbre a tengerparton. Ebben az irányban közelebb jutottunk Murát otthonához. Könyörgött, hogy vigyük el. Olyan hálás volt, hogy továbbra is a kormánykeréknél maradt. Így lehetőségünk adódott, hogy Michellel a hátsó ülésen üljünk, és megpróbáljuk behozni az elvesztett időt. A délnyugatra vezető út mentén nem volt más, csak olajfák. Nem göcsörtös, öreg rókák, hanem fiatal ligetek, amelyek hegymászókként kapaszkodtak felfelé a csupasz, sziklás tájon, egyenesen a csúcsokra, ahol más nemigen tudott volna megélni. Micsoda feladat lehet leszüretelni őket! Még a nemrégiben felhúzott településeken is, csúf lakótelepeken vagy apró új városokban, ahol a házak egymásnak vetik a hátukat, egy pillantás egy kis utcába vagy egy sikátorba biztosan elénk tárt egy-két, robusztus jelenlétével a vakolt falnak támaszkodó olajfát. – Mi történik ezzel a rengeteg olívaolajjal? – méláztam hangosan. – Török olajat ritkán látni nemzetközi szupermarketek polcain. – Lehet, hogy kannás olajnak adják el. Abban az esetben nem kell feltüntetni az olaj eredetét, sem a minőségét – vélte Michel. Még ha az egész világot ellátnák olajos szardíniával, akkor sem fogyna el az a temérdek olaj, amit kipréselnek. Emlékeztettem Michelt, hogy Olaszország nem tud annyi olívaolajat termelni, amennyinek az eladására szerződést köt, úgyhogy tetemes mennyiségeket vásárol más olajtermelő vidékekről olyan megállapodások hatálya alatt, amelyek titoktartásra kötelezik az eladót az ügylettel kapcsolatban. Aztán az olajat olasz extra szűz olívaolajként értékesítik a szabadpiacon. Szűz, extra szűz vagy egyszerűen csak olaj, az igazság az, hogy amit olasz olajként árulnak, jelentős százalékban egyáltalán nem tiszta olasz olaj. Törökországnak valahol el kell adnia a termékét. Az ország mezőgazdaságilag teljesen önellátó, ami figyelemre méltó tény, de még egy hatvanhét milliós lakosság sem tud ekkora olajfolyókat elfogyasztani. Abdalláhot, a szíriai gazdát olaszok keresték fel, akik egyenesen az ültetvényéről akarták megvásárolni az olaját. Azon tűnődtem, hogy vajon olasz vagy szír olajként dobták-e volna piacra. Murát elhagyott bennünket egy kereszteződésnél Mugla külterületén. Előzőleg telefonált egy barátjának, hogy várja a busznál, amelyet ha rohan, még elér. Felajánlottuk, hogy elvisszük a buszmegállóhoz, az otogarhoz, de visszautasította. Megöleltük egymást, és a fiú elsírta magát, bocsánatot kért a viselkedéséért, aztán elrohant az úton, mi pedig délre fordultunk egy csendes halászfalu felé, amely a gokovai folyótorkolat szájánál húzza meg magát. Ó, egek, időközben üdülőhellyé alakították át, ahol minden utcasarkon ingatlanügynökök kínáltak „úszómedencés álomotthonokat” angol fontban megjelölt árakért. Olcsó tulajdont, bort és mediterrán napsütést török módra vagy inkább angol módra a török díszítés vékonyka máza alatt. Miközben leparkoltuk a kocsit, megszólalt egy telefon. Nem az enyém, és nem is Michele. A nagy sietségben Murát ottfelejtette az egyik mobilját. Michel megpördítette az autót, és visszakapaszkodtunk az útkereszteződéshez, ahol megtaláltuk fiatal barátunkat. Kitárt karral, egy repülőgépet utánozva röpült felénk. Kinyújtottam a telefont az ablakon, ő elkapta, és elrepült. A kaland izgalmán rengeteget emelt férjem megérkezése. Egy éjszakára megelégedtünk a „brit” Gokovával, de ígéretet tettünk, hogy másnap reggel már hajnalok hajnalán elindulunk, hogy járatlan utakat fedezzünk fel. Reggeli közben hosszasan tanulmányoztuk a térképet – micsoda végtelen táj! –, no meg az útvonalat, amelyet feltételesen kijelöltem. Michel változtatásokat javasolt. A távolságok, amelyeket naponta meg kellett volna tennünk, túlságosan megterhelőek
voltak. Miért nem megyünk egyenesen kelet felé, és hatolunk be az ország szívébe? Leszámítva az olaj utáni nyomozást Çatal Hüyük-nél és Michel repülőgépét, az egész útvonalat sutba dobtuk. Csalódott voltam a kilátástól, hogy lemaradok a Földközi-tenger déli partján található kereskedelmi kikötőkről, de beláttam, hogy túl sokat akartam markolni. Innentől kezdve tehát rögtönöztünk. Az alpesi út, amelyet választottunk, kígyózva vezetett minket Kale és Tavas, egy mézéről híres régió felé. Lélegzetelállítóan szép és elhagyatott volt a táj. A minket ölelgető hegyek akár a délfranciaországi tengerpartunkat közrefogó magaslatok is lehettek volna: velejéig mediterrán, mészköves hegyvonulatokkal, fenyvesekkel, a maquis, a sűrű bozót illataival és növényzetével. Thétisz öröksége. Hosszan sorakozó méhkaptárok tucatjaira leltünk füves partokon, fenyők és olajfák között, és megálltunk, hogy néhány fényképet készítsünk. Egy fogatlan pásztor jelent meg teknőckeretes szemüvegben a lelógó ágak alatt rejtőző láthatatlan ösvényről. Csengők csilingelése és dobogó patájú kecskék sora jött a nyomában. Egy fekete-fehér juhászkutya jelentette a hátvédet, amely lihegő lelkesedéssel űzte színtársulatát, amíg ragyogó szeme meg nem állapodott rajtam. Csapata már átkelt az úton, és felfelé kaptatott az ugaros emelkedőn, ahol kövek és omladék gurult szét gazdája vastag csizmája alól, ő azonban még mindig ott ült a lábamnál, és elégedetten dobolt poros farkával a kiszáradt földön, míg odébb nem taszítottam, mire nyomorultul elkullogott. Mint miniatűr oszlopsorok, úgy álltak keskeny utunk mentén a mézesüvegek a kaptárok tetején, eladásra kínálva kincsüket. Vegyünk egy csuporral, gondoltuk, hogy megédesítsük az ihatatlan nescafét, amely ott riogatott bennünket minden reggelinél. Egy isten háta mögötti helyen, az ösvénytől távolabb megálltunk egy ház előtt, ahol a faszerkezetek éppolyan Matisse-kékre és – türkizre voltak festve, mint amilyet mi választottunk a birtokunkon. Másodpercekkel később egy jó húsban lévő, gumicsizmás nő jött ki futva, és betessékelt bennünket. Kiszálltam a kocsiból, ő pedig megölelt és megcsókolt, bisous módra, nedves ajkát az arcomhoz nyomva. Bőre lágy volt, sima és napbarnított, a paprikaföldön látott asszonyokra emlékeztetett. Kezemnél fogva behúzott egy rendetlen verandára, ahonnan három ajtó nyílt. Volt ott egy mosdó hideg folyóvízzel, két poros állvány egy rakás felaprított fa mellett, néhány szék, egy régi fekete állófogas, amelyről rézedények lógtak, meg különféle kalapok. Teli és üres mézesüvegek álltak halomban egy használaton kívüli kaptár mellett; az egymás fölé rakott fakeretes lapok hatszögű sejtjeiben tárolták a csillogó, ragacsos mézet. A teraszon túl egy olajfa zöldellt, és egy szőlőlugas lecsüngő szőlőfürtökkel, a napon cápafogakra emlékeztető pirospaprikák kalárisai száradtak. Michel kint maradt az udvaron, fényképeket készített, rám hagyva a feladatot, hogy ezzel az almaarcú falusi asszonnyal tárgyaljak, aki fineszes eladónak bizonyult. Mindenáron rá akart beszélni, hogy vegyem meg az egyik lépes mézes keretet, amire nem voltam hajlandó. Hogyan szállítanánk el? Egy kis üveg méz, mindössze ennyit akartunk. Az asszony az üvegek felé fordult, és a fejét rázta. Aztán felemelte három földes ujját. Három kiló, az nagyon nehéz. Egyértelmű túlzás. Inkább a keretre szavaztam, és ő húsz dollárt, megközelítőleg tizenegy fontot kért érte. Egy kicsit meglepődtem, és az üveg mellett döntöttem, amely, mutogatta, szintén húsz dollárba került. Az ár kevesebb volt, mint amennyit Európában fizettem volna, de helyi mértékkel mérve drágállottam. Ennek ellenére elővettem a bankjegyet, végül is a keretet választva újdonságértéke miatt, ő pedig eltűnt a házban. Az ajtó felé lopakodtam. Odabent egy durva szürke pokróccal letakart papírvékonyságú matrac
hevert egy egyszemélyes vaságyon. Alatta a csupasz padlón gondosan halomba rakott ruhák. Semmi más bútort nem láttam a kezdetleges helyiségben. Asszonyunk visszatért, széles mosollyal az arcán, becsomagolta a mézes keretet két nejlonzacskóba, és betette a kocsi csomagtartójába. Aztán újra megcsókolt, de Michelt nem érintette meg, mi pedig útnak indultunk. Olyan tájon kezdtünk felfelé kaptatni, mint amilyen az Alpes-Maritimes otthon. Ezer méter magasságban ismét megálltunk. Káprázatos volt a kilátás. Hegyek gyűrődtek hegyek mögött, és sehol egy település a láthatáron. Csak a szél hangja. Ezen a magasságon már nincsenek kabócák, sem olajfák, csupán a gomolygó hőség. És ezerlábú kecskenyájak mindenütt, fel-le száguldozva völgyekben és hegyoldalakon. Aztán vörös rókák az út mentén fényes nappal. Michel vette észre őket. Kale városát betonból építették egy termékeny, hordalékos síkságon. A mecsetnek itt két minaretje volt, éles és hegyes, mint rakéták az indítóálláson. Ezeken a felföldeken az asszonyok egy rózsaszín levelű, vékony, szálegyenes növényt szüreteltek, amelyet nem ismertünk fel azonnal. Dohány volt. Ezt a Kaiét nem szabad összetéveszteni a római Myrából átváltozott, azonos nevű tengerparti várossal, amelynek leghíresebb lakója, egykoron püspöke Szent Miklós, népszerűbb nevén a Télapó volt. Aphrodisziasz templománál az eredeti helyén épült keresztény templom romjaival találkoztunk. Látogató egy lélek sem volt rajtunk kívül. Észrevettem egy magányos olajfát, amely ott nőtt, de a templomvárost körülvevő szépséges síkságokon ezrével álltak ilyen fák. Valaha szent ligetek lettek volna? A szomszédos múzeumban kis agyagmécsesek voltak kiállítva. Olívaolaj lehetett a tüzelőjük. A felfedezés, hogy az olajat el lehet égetni, és ezzel fényt lehet varázsolni, misztikus jelentőséggel bírhatott a kőkorszaki népek számára. Barlangokban vagy ablaktalan kunyhókban élni, sötétben vagy a tűz fényénél, miután a nap lebukott, és aztán felfedezni a „bogyót”, amelynek a nedve fényt ad… Már mélyen bent jártunk az országban, a szíve, egy tóvidék felé közeledtünk, amelyet ritkán kerestek fel külföldiek. Utunkon végig zsíros, vörös föld kísért; olyan volt a belőle sarjadó zöld bokrokkal, mint valami csodálatos olasz freskó. Bármilyen település mellett hajtottunk el, hacsak nem romokról volt szó, azt láttuk, hogy a házak tetejére napelemekhez kötött alumíniumhengereket szereltek. Űgy tűnt, hogy a városokon kívül a nap melegíti a vizet. Egy olyan országban, ahol sok más kényelmi berendezés teljességgel hiányzott vagy kezdedeges volt, ez nagy hatást tett ránk. Am a nyomorúság hamarosan kezdte felfedni arcát, és egyre szembeszökőbb lett, ahogy beljebb hatoltunk a központi tájak felé. A vidéki nép nagy része, amely mellett elhaladtunk, a falu és a földek közti hosszú úton vánszorogva, meggörnyedt háttal járt. Öszvéreikhez hasonlóan súlyos terheket cipeltek türelemmel és megadással. Ahogy a nap fénye kezdett kihunyni a síkságok fölött, nehéz csizmáikban az otthonaik felé tartó, fém tejeskannákat cipelő családok hadai mellett hajtottunk el. A látvány visszarepített az 1950-es évek Dél-Írországába. A nélkülözésbe. Ezeknek a török nőknek a bő ruházata azt a benyomást keltette, hogy keménykötésűek, de vajon lehetett-e ezt biztosan tudni? Megdöbbentünk az ilyen félreeső helyek nyomasztó szegénységén. Elszigetelt falvak, meggyötört arcok, csupán a föld, amely táplálja őket, vagy amellyel törődnek. Minden járt úttól távol eső, vályogházas falvacskákon haladtunk keresztül, ahol tűz világította meg az egyetlen utcát. Árnyszerű nőalakok gomolyogtak az izzó fény körül; pattogó, vörös, szikrákat hányó parázstartókon főztek a szabad ég
alatt. Az emberek elnyűttnek, öregnek látszottak, mint a rongyok, és ritkán integettek. Hétköznapi, keményen dolgozó népeket láttunk, tele elszántsággal. Képzeljük csak el, amikor az olaj eljutott az ilyen elszigetelt társadalmakba, hogy életükben először fényt gyújtson. Micsoda hatalma van egy ilyen felfedezésnek! Ahogy közelebb értünk a tavakhoz, a táj, a természet, mint a legyező, buja, megművelt, önözött, feltűnően termékenyebb földekbe tárult szét. A síkságok itt citrom- és lime-ligeteket dajkáltak, egyiket a másik után. A tavak tükörsimák voltak, és határtalanok, mint az óceán. Megálltunk, hogy néhány fényképet készítsünk. Két srác a mellettünk parkoló teherautóból áthajolt, és CocaColával kínált bennünket. Sötétben, este kilenc után érkeztünk Egirdirbe, többórás utazással a hátunk mögött. Áthajtottunk egy keskeny földszoroson a tó egyik szigetére, és körülbelül három percbe telt, mire körülautóztuk, és kiválasztottunk egy panziót – egy kicsit drága volt, de túlságosan fáradtak voltunk, hogy vitázzunk –, lecsaptuk a csomagunkat, és lerohantunk néhány lépcsőn egy élettel teli zsúfolt vendéglőbe, ahol csak törökök vacsoráztak. Részegítő török bort rendeltünk, és a mi asztalunk volt az egyetlen, amelyen üveg állt. Holtfáradtan, csendben ültünk, bámultuk a locsogó vizet, és frissen fogott tavi sügért ettünk török salátával és két egyszerű mezze-tállal: paradicsomos padlizsánnal és fokhagymás-uborkás joghurttal. Michel megőrült az itteni paradicsomért. Minden étkezésnél minden fogáshoz paradicsomot evett. Később felmásztunk a makulátlanra söpört márványlépcsőkön a panziónkba, amely a mérsékelt árú albergókia. emlékeztetett, ahol a húszas éveim elején laktam Olaszországban, és tetőtéri szobánkban beleestünk a kemény ágyba, hogy másnap reggel a napfényben fürdő tó tündöklésére ébredjünk. Nem tudtunk betelni a hely szépségével. Vasárnap volt. A nap már magasan járt, és én a víz szélén guggoltam. A hegyekkel körülölelt tó tiszta volt, mint a patyolat, és kék, mint a Földközi-tenger. Egy helybéli lány farmerban és kendő nélkül – itt nem viseltek sem fátylat, sem hosszú ruhát, és néhány napig a müezzint sem hallottuk – utazást ajánlgatott a tó körül motorizált dingijében. Felfújható rágógumin nyámmogott. Amikor azt mondtam neki, hogy „köszönöm, nem”, megrántotta a vállát, vigyorgott, de továbbra is ott maradt mellettem, boldogan fújva a buborékokat. A víz fodrozódott, betakarta a lépcsőket, zöldesarannyá változtatva a követ. Felhők sehol. Az óriási kavicsok a víz szélén síkosak voltak, és barnák az algáktól. Tökéletes reggel volt a vén Törökország szíve mélyén. Ezen a kis szigeten nem állt mecset. A logika szerint hallani kellett volna a müezzint a szárazföldről, a hangszórókon át a földnyelven keresztül, de csend honolt. 1923-ig Egirdirt görög ortodox közösség lakta. Az asszonyok négy generációja által készített és felszolgált reggelink a panzióban kész lakoma volt. (A család egyetlen férfi tagja sem mutatkozott.) Lágy tojás, olíva, paradicsom – és Michel még egy teli tányérral kért belőle –, rétestészta felsodorva, mint a cigaretta, és sajttal megtöltve, sigara böregi. És ezután még friss gyümölcs, pirítós és házilag készített eper-, cseresznye- és sárgabarackdzsem is érkezett az asztalhoz, amelyeket mézes joghurt követett. Hirtelen eszünkbe jutott a keret az autónkban! Olívaolajat kértem a paradicsomhoz, de a nagymama valami híg növényi pótszerrel csoszogott vissza. Erről eszembe jutott, hogy az olívatermékek sokak számára túl drágák, úgyhogy megelégszenek napraforgó vagy rosszabb növényi kivonatokkal. Nevetséges, amikor ennyi olajat termelnek. Egy turistabusz haladt el az ablakon túl, köztünk és a nyugodt víz között, dudálva, felkavarva a leveleket és a csendet. Öt év múlva…
Reggeli után a rakparton sorakozó fűzfák árnyékában sétáltam, virágzó mályvarózsákkal pettyezett ösvényeken. Platánfák is szegélyezték az utcát. Franciaország déli tájain is lehettem volna, kivéve, hogy ezek a fák a Planus orientális és nem a nyugati Planus occidentalis fajtához tartoztak, bár én nem láttam köztük különbséget. Fiúk locsolócsövekkel és kefékkel mosták a kis szigetecske utcáit. Miközben dolgoztak, gumicipőjük cuppogott és szörcsögött a pocsolyákban. Michel lent volt a vízparton a kamerájával. Mivel már közel jártunk Hüyükhöz, úgy gondoltam, jó volna egy-két napot itt maradni, pihenni és leereszteni, de Michel érvelt, hogy tovább kell mennünk. Léginkább Çatal Hüyük miatt jöttem ide egyáltalán, úgyhogy ne kockáztassuk semmiféle késlekedéssel. Kelet felé haladtunk az ősi kereskedelmi úton Epheszosz és Babilon között. Varázslók csúcsos süvegéhez hasonló, hegyes kék minaretek kísértek, ahogy áthajtottunk a közép-anatóliai fennsíkon, ahol a régi házak beomlott sár- és kőhalmok voltak, az újak pedig csicsás halványlilában, rózsaszínben, sárgában pompáztak. Öreg férfiak sapkában, kockás ingben, sétabotjukra támaszkodva döcögtek nehéz csizmáikban a végtelen mezőkön, ahová szamár húzta szekerek vitték a nagymamákat munkára. A színek egy faliszőnyeg mintáira emlékeztettek: a learatott gabona száraz sárgáját vörösesbarna göröngyök csíkozták, helyenként halvány levelű fákkal, olajfával vagy fűzzel pettyezve, amelyeket azért ültettek, hogy árnyékot adjanak a földművelőknek. Patakok kígyóztak át a képen. A jelen volt a múlt. Birodalmak, kormányok jöttek és mentek, de a látvány örök maradt. Letértünk egy keréknyomokkal barázdált útra, amely a térképem szerint Hüyük irányába vezetett. Óriási kiterjedésű lapos szőlőskertek vettek körül bennünket. Megálltunk. Ellenőrizni akartam az irányt, és le akartam fényképezni egy fából készült toronymagas kutat a mező szélén. A szomszédos szőlőben egy pár hajlongott, szüreteltek. Odakiáltottak nekünk. Michel átment az úton, hogy köszöntse őket. Lecsippentettek egy fürt rózsaszín szőlőt, és engem is odaintettek. Egy másik párt, az első barátait, akik traktoron pöfögtek éppen arra, szintén odarendelték a társasághoz. Valószínűtlen szextettet alkottunk, ahogy körben álltunk a szőlőben, és az édes termést majszoltuk. A szőlősgazda felesége megtömött egy kék nejlonzacskót szőlővel, hogy vigyük magunkkal az útra, és nem fogadott el érte fizetséget. A szakállas férfiak szerették volna tudni, hogy mit keresünk ezen az isten háta mögötti helyen. Çatal Hüyük, közöltem, és a térképre mutattam. Hangos vita tört ki hármuk között – a negyedik, egy elképesztően gömbölyű nő azzal volt elfoglalva, hogy hatalmas mennyiségű szőlőt tömjön magába. Fehér horgolt sapkás férje, aki olyan vékony volt, mint egy seprűnyél, ősz fejét rázta. Két Hüyük van, tájékoztattak bennünket, és mind egyszerre akartak eligazítást adni; karok repültek az égtájak minden irányába. – Konya, Konya – ismételgették. Bólintottam. A dervisváros híres volt múzeumáról, ott állították ki a Çatal Hüyükben talált leletek nagy részét. – M-u-s-e-u-m – erősítettem meg. Mindenki bólintott és elhallgatott, ami meglepő volt, mert egyik fél sem értette, hogy mit akart a másik közölni. Megköszöntük a kedvességüket, és nagy integetések közepette visszatértünk a kocsihoz. Hüyük egy egészségtelen, előretolt állás a szőlőskertek közepén. Egy kaotikus, iszlám, mindentől elrugaszkodott hely, amely bűzlött a füsttől és valami megszenesedett, keserű szagtól. Héják keringtek a fejünk felett. Az Amazonas torkolatánál látott rengeteg keselyűre emlékeztettek,
de itt nem lehetett érteni, miért, hisz itt nem álltak hegyekben a rakpart mellett rothadó, kihajított halak. Mi lehet a zsákmányuk? Ahogy beljebb mentünk a városba, biciklicsengők csilingeltek, és a müezzin visszhangzott minden szegletből. Napok óta ez volt az első imádság, amelyet hallottunk. Azt vártam, hogy bizonyos kozmopolita hatással fogok találkozni, hiszen egy fontos régészeti lelőhely volt valahol a közelben, ahová nagy számban áramoltak a látogatók, fiatal munkások, lelkes amatőrök, ásók, tudósok, be és ki, állandó rendszerességgel, egy eklektikus keverék, főleg a nyári hónapokban, amikor az ásatások folytak. Körbejártunk egy-két teret, de semmiféle táblát nem láttunk. Letekertem az ablakot, és odakiáltottam két nyakigláb, sűrű szakállt viselő, hátizsákos fiatalnak. – Beszélnek angolul? – kérdeztem. – Igen, igen – válaszoltak, és felém siettek. – Çatal Hüyük hol? – kérdeztem primitív angolsággal. – Hüyük, Hüyük – erősítették meg, és ujjukkal a mocskos utcára mutogattak porlepte cipőjük alatt. Nyilvánvaló volt, hogy kimerítettem angol és földrajztudásukat. – Régészeti ásatás, romok, neolitikus civilizáció, történelem – próbálkoztam. Vadul bólogattak, de kevesebb fogalmuk volt arról, hogy mit kérdezek, mint a szőlősgazdáknak. A diákok, akik mindketten nagyon szerettek volna segíteni, kifelé mutogattak a városból, azt jelezték, ha jól értettem testbeszédüket, hogy menjünk vissza arra, ahonnan jöttünk, és haladjunk tovább egyenesen. Visszatértünk az útra, amely idehozott bennünket, erre a senki földje porfészek településre, és aztán ráhajtottunk arra az útra, amelyről feltételezhetően túl korán kanyarodtunk le. Nem volt egyetlen tábla, egyetlen utat jelző szám sem. Michel ismét a térképet tanulmányozta. Egyikünk sem értette, miért nincs egy árva eligazítás sem az ásatások felé. Michel azt javasolta, balra menjünk, én pedig bíztam az ösztöneiben. Mindenhol ragadozó madarak szántották alacsonyan az eget, ott köröztek a római módra nyílegyenes utat szegélyező gabonaföldek fölött, ahol a gazdák az utolsó tarlófoltokat égették fel, és kékesszürke füstpamacsok szálltak az égre. Ez volt a városban terjengő bűz magyarázata. Végigmentünk ezen az egyenes úton, négyszer oda, és négyszer vissza, és közben jól megnéztünk minden jelzést. Teljes tehetetlenségünkben megálltunk egy barna táblánál, amely általában régészeti lelőhelyet jelöl, bár ezen semmi sem utalt Çatal Hüyükre. Mégis úgy döntöttünk, hogy követjük az irányt. Jó néhány mérföldet kanyarogtunk, míg végül egy táborhelynél találtuk magunkat egy patak-táplálta tó partján, ahol néhány helyi lakos ruhákat mosott, egy család egy fűzfa árnyékában piknikezett, és a víz túloldalán egy férfi egy malomházat újított fel egy sor döbbenetes, történelem előtti faragott kőfigura mellett. Egy cseh rendszámú VW busz parkolt a víz szélén. Megkérdeztem a mellette állókat, akik épp egy asztalt nyitottak ki az ebédhez, hogy jártak-e Çatal Hüyükben, vagy tudnak-e róla. A cseh professzor, aki különböző török egyetemeken adott elő, és a feleségével és tizenéves lányával utazott, a fejét rázta. – Most hol vagyunk? – Egy hettita szentélyre bukkantunk. A kislány kölcsönadta az útikönyvét. Végtelenül ostoba hibát követtem el. Huyuk teljesen más helyen volt, mint Çatal Hüyük, amely még tetemes útra volt kelet felé onnan, ahol álltunk. Konyától délre feküdt. Ezt a különbséget próbálták a szőlősgazdák elmagyarázni. Michelre
pillantottam, aki a sekély tóban gázolt és fényképezett. Sötét bőrű fiúk fröcsköltek és úszkáltak a víz túlsó végén. Távolabb, egy mezőn egy fiatal muszlim nő egy teljes rakomány súlyos fehér zsákot rakott ki egy teherautóból, míg a körülötte álló férfiak nézték. Hogy követhettem el ekkora hibát? Amikor Michel kijött a partra, töredelmesen bevallottam a helyzetünket. Szó nélkül elindult, hogy megkeresse a térképet. Felkaptam a szőlőt, és odamentem a csehekhez, hogy ajándékozzak nekik egy kis gyümölcsöt, és visszaadjam az útikönyvüket. A fűz alatt piknikező családnak is adtam néhány fürtöt. Michel elgondolkozva eszegette a szőlőt, a helyünket tanulmányozta. Halálra voltam rémülve, és elsétáltam, hogy magam is készítsek néhány képet. Az őstörténet óta számos nép hozott létre civilizációkat ezen a végtelen földön, amely ma Törökország, vagy haladt át rajta, útban más földrészek felé. Kultúrák gazdag változatosságát ismerte ez a táj. Krisztus előtt 6000-ben, kétezer évvel a bechealehi ligetek ültetése előtt született Çatal Hüyük, az egyik legkorábbi ismert település a világon, Anatólia közepén – de nem ott, ahol most éppen álltunk! –, közel a létfontosságú úthoz, amely Epheszosz-ból Babilonba, a mai Irakba vezetett. Kezdetleges olajsaj-tolásra utaló leleteket ástak ki ott, ezért akartam annyira látni, hogy kiderítsem, a történelem előtti város volt-e a sajtolt olívaolaj szülőhelye. Az órámra pillantottam. Közel jártunk a délután négyhez. Legalább egynapi járásra voltunk a végcélomtól, és a közelben semmi nem volt, ahol megszállhattunk volna. Kész voltam sutba dobni minden tervemet, kész voltam annyiban hagyni akár az egész elképzelést. Őszintén szólva csak egy vágyam volt: hogy visszamehessek a tengerpartra. Történetesen már régebben feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon az őstörténeti népek termékeiket ezekről a központi fennsíkokról dél felé, a tengerhez szállították-e. Mivel hibásnak éreztem magamat, hogy tévedésem a semmi közepére juttatott bennünket, és tudtam, hogy fárasztó utazás áll mögöttünk, azt javasoltam, hogy egy-két napra térjünk vissza az eredeti elképzelésemhez, és menjünk le délre a Földközitengerhez, kövessük a part vonalát kelet felé, majd kanyarodjunk vissza a szárazföldre, délről közelítve meg Çatal Hüyüköt. Michel egyetértett. Az alkony már kezdett leereszkedni, amikor Antalyától keletre elértük a tengerpartot, és építési területek és kiábrándító üdülőhelyek Hadészában találtuk magunkat. Úgy tűnt, hogy utazásunk zuhanórepülésbe kezdett, és ezért magamat hibáztattam. Tovább mentünk kelet felé, Alanya irányába, azt remélve, hogy ez a város kevésbé kiépült, mint Antalya, ahol a török Riviéra legforgalmasabb repülőtere található. Zene dübörgött minden fal mögül, és mindenhol turisták zsibongtak. Ugyanaz az ország lenne ez, mint amelyen az elmúlt héten keresztülutaztunk? Végül az ötcsillagos monolitok közt alig észrevehetően találtunk egy lepukkant kis panziót néhány lépésnyire a tengertől. Épp a kocsit pakoltuk ki, amikor egy nagyon kövér orosz lány, a derekára tekert szárongban és madzagként a húsába vágó bikinifelsőben, átnyújtotta Michelnek a digitális kameráját, és megkérte, hogy csináljon róla egy képet. Odaállt egy szikrázóan vörös bougainvillea virágzuhataga elé, és egyik kezét csípőre téve, a másikkal rövidre nyírt, kiszőkített haját fogva hátulról, úgy pózolt, és úgy biggyesztette az ajkát, mint egy ötvenes évekbeli posztersztár. Ez a kis incidens enyhítette az egyre jobban növekvő feszültséget közöttünk. Mielőtt kocsiba ültünk, hogy vacsorát keressünk Alanya régi kikötőjében, megpróbáltam felhívni Quashiát, de nem volt szerencsém. Lesétáltam a partra, amely végtelenül koszos volt, hogy ússzam egyet. Amikor visszaértem, kiderült, hogy nincs víz. Ragadósán indultunk neki az estének, az én esetemben ráadásul tengeri sóba forgatva. Az út mentén ott álltak az elmaradhatatlan kereskedők, most paraffinlámpákkal és éjjeli
lepkékkel. Csüngő gyümölcsöket árultak a tengerparti utat szegélyező, porban sült banánültetvényekről. Alanya első látásra újabb toronyházas pokolnak tűnt, de aztán elmenekültünk a kocsiktól bedugult tengerparti utcákról, és egy kanyargós utcácskát követve, amely a kastélyhoz vezetett, félúton a csúcs felé találtunk egy csinos halvendéglőt, az öbölre néző kilátással. A kivilágított, jachtokkal és fényesen csillogó vendéglőkkel zsúfolt kikötő ebből a távolságból igazán szépnek tűnt. A müezzin kiáltása a kikötő falairól visszapattanva ide-oda bukfencezett a tintafekete vízen, és monoton, szomorú kíséretként szolgált az apéritijunk-höz. Relatív csend követte, de aztán, széthasítva a hullámoktól csobogó éjszakát, egy úszó diszkón felrobbant a zene. Veszekedtünk vacsora közben; ez volt az egyetlen nézeteltérésünk az együtt töltött napok alatt, amelyet egyértelműen a délutáni események, elsősorban az én félresikerült navigációm idézett elő. Attól is feszült voltam, hogy nem sikerült elérnem Quashiát. Nyugtalanított, hogy jól van-e, és nagyon szerettem volna híreket hallani a farmról. Vacsora után felautóztunk a kastélyhoz. Az út mentén a sarkokon fiúk vérvörös rózsacsokrokat árultak. Orrunk alá dugták a virágokat a nyitott ablakokon keresztül, miközben kocsink a dugóhúzókanyarokon csavarodott fölfelé. Egyikünk sem volt virágos hangulatban. Szombat este volt. A kastély kivilágítása félhomályos, diszkrét menedéket nyújtott a szerelmeseknek. Az erődfalak lábánál két fiatal férfi kuporgott egy gyékényen, egymásba kapaszkodó tekintettel, halk beszélgetésbe merülve. Egy üveg raki volt estéjük egyetlen kísérője. Egy másik helyen egy csapat kamasz tartott privát partit a parkoló kocsik mellett. Zene bömbölt egy autórádióból. Hirtelen odavágtak egy üveget, durva nevetés tört ki, és egy fiatal lány hisztérikusan sikoltozni kezdett. Egy pillanatra megrémültem. Kiáltásaira részeg férfiak röhögése és ordítása felelt. Aztán nevetés, férfiaké és nőké. Michel kézen fogott, és visszavonultunk. Még mindig nem volt víz a szállodában. Elindultam egy kora reggeli mártózásra. A homok betonszürke volt és kavicsos. A szépséges tavak a szárazföld belsejében, amelyeket magunk mögött hagytunk, jobban hasonlítottak a Földközi-tengerre, mint ez a tengerpart. Meg sem várva a reggelit kijelentkeztünk a szállodából. Antalya és Kekova ezen a mediterrán parton, Ciprussal és Levantéval szemben, kitűnő kereskedelmi megállóként szolgált a görögök, föníciaiak, krétaiak és egyiptomiak számára. Vajon elképzelhető-e, hogy a korai kőkorszaki népek a Çatal Hüyüknél kezdődő központi fennsíkokról fáradságos utazásokat tettek ide a terményeikkel, hogy a tengeren túlról érkező idegenekkel kereskedjenek? Kekova korábban a görög olívakereskedelem kikötője, Trisztomo volt; a név azt jelenti: „Három Száj”. Ma liciai sírjairól ismert, ahol ősrégi olajfák szép példányai árnyékolják be a kétezer éves szarkofágokat. A bizánci város egy szörnyű földrengést követően a tengerbe süllyedt az időszámításunk utáni második században. Nem volt időnk, hogy meglátogassuk, túl messze esett nyugat felé. Ehelyett inkább egy egynapos kirándulást tettünk vissza Antalyába, a római kikötőbe, amely kellemesen zöld volt borostyánba öltözött falaival, és meglepően nyugodt és érintetlen, bár ez a yat limani, vagyis jachtkikötő már nem is hasonlított az 1950-es évekből látott fotókra, hogy a valamikori csodálatos római kikötőről már ne is beszéljek. A kikötő fölött állítottuk le a kocsit egy taksi-állomás mellett, ahol sárga taxik tétlenkedtek, míg sofőrjeik a hőség elől egy szentjánoskenyérfa árnyékába menekülve kártyáztak. Antalya mai, nagy forgalmú kikötőjét áthelyezték a város szélére, a római medencét pedig
meghagyták, hogy jachtkikötőként szolgáljon, egy kis mecsettel a közepén. Leereszkedtem egyenesen a partra, el a kikötői rendőrök mellett, akik megkértek, hogy fényképezzem le őket. Vasárnap reggel volt, férfiak horgásztak, és sötét bőrű, göndör hajú fiúk ugráltak a vízbe kápolna nagyságú, természetes sziklákról. A tenger kint az Antalyai-öbölben szatén simaságú volt. Halászok tótjaik kormánylapátjánál a szárazföld felé pöfögtek a reggeli fogással. Eltekintve néhány tengerre néző étteremtől, ugyanúgy folyt itt az élet, mint évtizedek, ha nem évszázadok óta. Magát a kikötőt hatalmas, vöröses sziklákból vájták ki. A legtöbb lehorgonyzott bárka fából készült vitorlás hajó volt, amelyeken turistákat vittek egynapi hajókázásra. Régen a múlté már a tengeri kereskedelem és forgalom, amely Görögországot és a Közel-Keletet táplálta. Hátrahagytuk az üdülőhelyeket, hogy újra az érintetlen természetet járjuk. Alanyán túl, az Anamur felé vezető úton tengerparti romokat, gyönyörű öblöket, erődök fogazott kísértetek, egy leomlott citadellát találtunk. Történelem gázolt a tengerbe ennek az elhagyatott, finoman mediterrán tengerpartnak minden hajlatánál. Újra megjelentek az olajfák, csakúgy, mint a fenyők és a zsíros, vörös föld. Magasan a szirtek oldalán, az egész tengert átfogó kilátással, az első kötőanyag nélkül rakott kőfalak kerültek az utunkba. Ki építette őket, és ki ültette el itt az olajligeteket? A tudást és a facsemetéket biztosan a tengeren túlról hozták, Levantéból. Roppant keveset lehetett itt létrehozni a víz széléig zuhanó szakadékok miatt. Szédítően szép volt a táj, tükre annak, ami a Cőte d’Azur lehetett egy évszázaddal ezelőtt. Anamur furcsa, megtervezetlen, szélesen elterülő kis város volt. Úgy tűnt, hogy eredetileg négyzethálós rendszerrel épült, később azonban lakóházak tucatjait csapták hozzá abnormális elrendezésben, mezőgazdasági területek közepére kihajítva. Végül találtunk egy nagyon csinos, art deco hangulatot sugárzó kis fehér hotelt, amely egy sehová sem vezető utca közepén állt. Első emeleti szobánk kicsi volt, egyszerű, tiszta, világos, és tökéletesen kényelmes. Lezuhanyoztunk, és elsétáltunk a – meglehetős távolságra lévő – tenger felé, hogy megkeressük a kikötőt. A nők nyugati ruhát viseltek, és bár elmentünk egy-két mecset előtt, kevés dolog utalt arra, hogy muszlim államban járunk. A turizmus még nem ért el idáig, ennek ellenére európai levegő érződött itt, ez a fejlődő Törökország volt, nem egy elveszett város, mint Trója vagy Epheszosz, hanem olyan település, ahol a hétköznapi emberek évszázadok óta a földből és a tengerből éltek. Elmentünk egy nagy kiterjedésű kiképzőbázis mellett. Tulajdonképpen katonacsaládok nyári üdülőhelyeként működött, amelyet az év többi hónapjában háromszáz hivatásos katona őrzött. Anamur kétórányi hajóútra van a török Ciprustól. Ciprus a török partvonal és a libanoni és szíriai partok közt terül el. A történelem korai szakaszában helyzete miatt elsőrendű fontosságú volt a kor tengeri hatalmai számára, és szinte mindenki uralkodott rajta a hettitáktól, egyiptomiaktól, asszíroktól kezdve, akik Mezopotámia termékeny síkságairól uralták, a britekig, akik a huszadik században hajtották uralmuk alá. Törökország 1974-ben megszállta, és ma a sziget megoldatlan helyzetének árnyéka alatt él, megosztva a török és görög uralom között. Úgy terveztem, hogy később meglátogatom. Találtunk magunknak egy halvendéglőt Iskelében, a kikötői negyedben, ahol kint ültünk a szabadban, és kitűnően ettünk, bár a számla meghaladta a feltüntetett árakat. Érdeklődésünk pantomimban előadott bocsánatkéréseket eredményezett. Kézen fogva sétáltunk vissza a hotelhez, élveztük az éjszakai levegőt megtöltő jázminillatot. Jázmin a Keletről. Leszedtem egy maréknyi tiszta, fehér, csillag alakú virágot, hogy a párnánkra tegyem, ahol szeretkeztünk. Visszatért a
harmónia, a menny egyszerű kis szobánkba. Napkeltekor kijelentkeztünk a szállodából, hogy legyen időnk az ősi föníciai város, Anamurium megtekintésére. Egy domboldal tele volt kővel és rejtett mozaikokkal, régi fürdők és színház romjaival, szétszórva a tenger mellett. A tengerpart elhagyatott volt, egy szélesen elterülő körív, amely egy fellegvár falaitól megtört szirttől kiindulva visszavezetett a modern városba. Fel-alá sétáltam, csikorogva a homokban, kibámultam a tengerre Ciprus és azon túl Izrael és Palesztina irányába. Megpróbáltam elképzelni, hogyan jöttek-mentek a libanoni cédrusból és tölgyből épült mesés gályák, hogyan horgonyoztak le az itteni remek kikötőhelyeken. Stratégiailag fontos kereskedelmi bázis lehetett ez a föníciaiak és talán az előttük lévő korábbi civilizációk számára is. Mind a leereszkedéshez az eltévesztett Huyuktől, mind az úthoz, amelyet még aznap meg akartunk tenni, hozzátartozott a Taurus hegységen való átkelés. Ha a legkorábbi civilizációk olyan mélyen bent voltak a szárazföldön, mint Çatal Hüyük, kivel kereskedtek? Hogyan utaztak bármekkora távolságra is? Elértek-e erre a tengerpartra? Vajon gyalog vitték a terheiket? Még nem voltak szamarak. Lehet, hogy kialakult egy kereskedelmi lánc, amelynek segítségével kézről kézre adták az árukat, míg végül elérték a tengert? A Çatal Hüyüktől keletre elterülő, Kappadókia körüli vulkanikus területekről származó obszidián felbukkant Egyiptomban és a Vörös-tenger mellett. A hely egyszerűen káprázatosnak tűnt. A nap ragyogott, és a Földközi-tenger olyan kék volt, mint egy harangvirág. Sajnáltam, hogy elcsomagoltam a fürdőruhámat. Egy lélek sem járt arra, még Michel sem – aki a domboldalakat mászta, és fényképezett –, de nem akartam meztelenül fürödni egy muszlim országban, úgyhogy csak ültem a víz szélén, magamba ittam a hangulatot, álmodoztam, kérdéseket tettem fel. Régebbi időkben ezt a várost kizárólag a tenger felől lehetett megközelíteni. Visszamentünk a városba egy kiadós reggelire a hegyeken keresztül vezető hosszú út előtt. A kávéházban egy izmos, jóképű török ült mellettünk, aki dühösnek látszott, kiabált a pincérlánnyal, egyik cigarettáról a másikra gyújtott, nem evett. Aztán észrevettem, hogy kerekes székben ül. Látta, hogy a térképünket tanulmányozzuk, és megkérdezte, merre tartunk. Megtudtuk, hogy élete legnagyobb öröme a motorozás volt ezek közt a hegyek közt: az arcába fújó szél, a gyanta illata. Egy nap egy teherautó túl gyorsan vett be egy kanyart. Veszedelmesen túl volt terhelve, mint minden teherautó ebben az országban, túl magasra halmozott zsákokkal. A férfi megvonta a vállát, nem szólt többet, rágyújtott egy újabb cigarettára, és pillanatokon belül nevetett, futballviccekkel szórakoztatta közönségét. Életerős volt, megnyerő. Amikor megtudta, hogy útban vagyunk Çatal Hüyük felé, a fejét rázta. – Télire be van zárva. – De én megérdeklődtem Angliában – kezdtem, megalázottan egy újabb baklövés lehetőségétől. Azonnal megnyugtatott bennünket, hogy egész évben van ott egy őr, és amennyiben öt óra előtt érkezünk, bejuthatunk. – Négyórás út lesz innen – mosolygott, és megrázta a kezünket. A térképet nézve időjóslása optimistának tűnt. De fiatal volt még a nap, óráink voltak, amelyekkel gazdálkodhattunk. Az Ermenekbe vezető úton, ahol ismét csak hagyományos közösségek éltek – cserzett,
barázdált arcok, csizmák, lapos sapkák, mellények, fapálcák –, magasan egy fennsík fölött barlanglakásokkal tűzdelt sötét mézszínű sziklákat vettem észre. Vajon kik lakhatnak bennük? Az itteni erdeifenyők példányai óriás kaktuszokra emlékeztettek, és Észak-Tasmánia hűvös éghajlatú esőerdőit juttatták eszembe. Ahogy magasabbra hágtunk, hatalmas almáskertekre bukkantunk. Átugrottam egy alacsony kerítésen, és elloptam két szemet: egy pirosat, egy zöldet. Édesek voltak, bár még éretlenek. Tovább az úton, egy hegyi faluban egy férfi az utcán pihent egy borbély székében az árnyékban, míg két másik fickó majomként gubbasztott az út közepén, és a szemük sem rebbent, úgy bámultak a szembejövő forgalom irányába. Bézs, száraz kő, rózsaszín, méz, vörös – ilyenek voltak a hegyek. Mindketten egyetértettünk, hogy ez az egyik leggyönyörűbb táj, amellyel valaha találkoztunk. Ermenektől délre mindenhol barlanglakások voltak az égbe törő hegycsúcsokba vájva. Többet közülük megfelelően kialakítottak, kőkerítéssel vettek körül, és úgy tűnt, laknak is bennük. Az egyik előtt egy párt láttunk egy szamárral, gyümölcsöt szedtek egy vadon nőtt fáról – nem tudtuk megállapítani, milyen fajta lehetett. Vajon hogyan közlekedtek a régiek fel-le az ilyen kezdetleges lakóhelyekhez? Talán pihenőhelyek voltak ezek a tengerpart felé vezető úton, ahol áruikat a föníciaiaknak vagy más, korábbi tengerjáró népeknek adták el? Ermeneken túl le volt zárva az út, ezért egy kanyargós és időrabló kitérőt kellett tennünk Mut felé, de túl gyönyörű volt a táj, semhogy kedvünk lett volna sietni. Karsztos, mészköves díszletek. Hegyek látványa – fantasztikus és szürreális. Sziklatónusok, amelyekből mintha az idők kezdete óta minden színt kiszívott volna a nap. A táj történelem előtti hangulatot árasztott. Olajfák nőttek itt, ősi fám számos példánya, és szőlők. A mészköves lapályok szinte fehér földje; a váratlanul felbukkanó levélzet elszórt zöldjétől érzett felüdülés; a szurdokok, hasadékok, sziklák, üregek látványa – mindez, szó szerint, döbbenetes volt, és azon kaptuk magunkat, hogy mozdulatlanul állunk. A hegyvonulatok átitatták lényünket, megrészegítették érzékeinket. Ezekből a magasságokból indul a fenséges Eufrátesz felső szakasza, és folyik 2800 kilométer hosszan le egészen Irakig. Lehet, hogy a folyó kereskedelmi útvonalat kínált a kőkorszaki népeknek? Személykocsi egy sem volt az úton, de a sokszínű teherautókat már nem is számoltuk; bizonytalanul inogtak a hajtűkanyarokban, zsúfolva kuporgó férfiakkal vagy nőkből és gyerekekből álló családokkal, akik fehér zsákok hagymarétegein ültek magasan fent. Hogy tudtak a helyükön maradni, hogy nem estek le és haltak szörnyet, fel nem foghattuk. A levegő áttetsző volt, tiszta, magas alpesi illatok lengték át. Az olajligetek fölött a hegyvonulatokba barlangok martak bele. Végtelen magánnyal és titokzatossággal átszőtt helyeken jártunk, ahol mindkettőnket elfogott az érzés, hogy szembemegyünk a távoli múlttal, amely elcsábít, magához húz bennünket. Idő. Már majdnem délután két óra volt, mire elértük az útelágazást Karaman felé. Addig csupán akkor tartottunk szünetet, amikor fényképeztünk, vagy a tájat csodáltuk. Amint rátértünk az autópályára, beálltunk egy benzinkúthoz. Két napellenzős rendőr ült együtt, beszélgettek, kártyáztak. Felénk pillantottak, de ügyet sem vetettek ránk. Míg Michel a benzint intézte, besiettem a kis élelmiszerüzletbe, hogy kávét kérjek, de nem volt. Ehelyett felszerelkeztem keksszel és ásványvízzel, hogy éhen ne haljunk, és néhány sörrel a későbbiekre. Nem voltam biztos, hogy van-e sörnyitónk, ezért megkértem a fiút, hogy vegye le az üvegek kupakját, és aztán lazán nyomja vissza őket. Kimentem az autóhoz, és gondosan elhelyeztem a söröket. Mialatt Michelre várakozva ültem, észrevettem, hogy a boltos fiú odamegy a rendőrökhöz. Valamit
mondott nekik, amitől azok felém néztek, alaposan megszemlélték a rendszámtáblát. Amikor visszatértünk az útra, elmeséltem Michelnek az epizódot. – Megbüntetnek ittas vezetésért egy muszlim államban – vigyorgott. – Ne butáskodj. Nagyobb sebességre kapcsoltunk, mert még mindig el akartuk érni öt óra előtt Çatal Hüyüköt, de az idő gyorsan pergett. Festői volt a Karaman felé vezető táj, még az autópályáról nézve is. Almaültetvények, hegyek. De továbbhajtottunk. Ha nem sikerül eljutnunk Çatal Hüyükig naplemente előtt, Konyában kell éjszakáznunk, ami azt jelenti, hogy kevés vagy egyáltalán semmi időnk nem marad, amit együtt tölthetnék Kappadókiában Michel elutazása előtt. Még mindig túl gyorsan hajtottunk. Karaman városa előtt, ahogy elhaladtunk egy tábla mellett, amely üdvözölt bennünket Törökország „alma-fővárosában”, közlekedési dugóba kerültünk, ami további késlekedést okozott. Michel lehajtott az út szélére, és aztán igazi francia módra elkezdett ki-be cikázni a forgalomban, mígnem újra a nyílt úton repültünk, és azon civódtunk, hogy mekkora kockázatot vállalt, amikor hirtelen, ahogy egy közlekedési lámpánál lassítottunk, megelőzött bennünket egy járőrautó, és megállt a lámpánál, ahol egy rendőr várakozott. Lelépett a járdáról, és leintett bennünket, jelezve Michelnek, hogy álljon félre. – Tudtam – nyögtem, és egy szvettert dobtam a két érintetlen, közénk ékelt sörre. A rendőr lehajolt, az ablakra mutatott, amelyet bűbájos mosollyal engedelmesen letekertem. A vaskos testalkatú férfi erős angol akcentussal aziránt érdeklődött, hogy honnan jöttünk. – Franciaországból – válaszolta Michel. Már épp az útleveleinkért nyúltam, amikor a török átadott nekem egy csomagot. – Üdvözöljük Karamanban – vigyorgott a törvény embere. – Az almák városában. Vezessenek óvatosan – tette hozzá hátralépve, és intett, hogy menjünk tovább. Egy lezárt csomagot szorongattam, amelyben négy alma volt, a helyi almatermesztést részletező szórólap kíséretében. Cumrában, a Çatal Hüyükhöz legközelebb eső városban nomádok kisebb táboraival találkoztunk, akik egy patak mellett telepedtek le. A gyümölcsszedő szíriai cigányokra emlékeztettek. Szövött sátraik körül nagy számban bóklásztak lábasjószágok a kiszáradt fűben. Láttuk, hogy görögdinnye-szüretelők. A fecskék olyan alacsonyan szálltak, hogy súrolták a szélvédőnket. Fél öt volt. Tizenhárom kilométerre voltunk Çataltól, de nem találtuk az utat ezen a nyüzsgő, vályogtéglás útvesztőn keresztül. Furcsa hely volt, szinte középkori. Útbaigazítást kértünk, de úgy tűnt, senki nem ismeri fel a Çatal nevet. Csirkék, gödrök, biciklisták, öszvér vonta szekerek, lapos sapkás férfiak, autógumihalmok, csaholó kóbor kutyák, törmelék. Valaki egy táblára mutatott. Befordultunk egy sikátorba, ahol ide-oda kellett rángatnunk a kormányt az utcán játszó lurkók között. Két rendőr felajánlotta, hogy kivezetnek bennünket. Követtük őket, ki a zavarba ejtő szegénységtől sújtott városból, rá egy mezőkkel és fákkal szegélyezett útra, teljes gőzzel előre. Aztán a jelzőtábla, jobb felé, bevetettük magunkat, falusi utak, tele lyukakkal, lapos mezők minden irányban. A vidék. És Çatal Hüyük. Öt perc múlva lett volna öt óra. Lélekszakadva a bejárathoz rohantam, és kiáltottam az őrnek. Farmert és kék inget viselő babaarcú fiatalember közeledett mosolyogva. – Beszél angolul? – kiabáltam. – Valamennyit. Az órámra mutattam.
– Ez az utolsó lehetőségünk, és… – Minden rendben – nyugtatott meg. – Kövessenek, erre. Beléptünk a régészeti lelőhely kis múzeumába, amely a valóságban inkább az ásatások történetét rögzítette, de két rendkívüli leletet találtunk a kiállított tárgyak közt. Az első egy kis fekete lapos, ovális tükör volt obszidiánból. Egy nyolcezer éves tükör, amelyről azt tartották, hogy az első volt a földön. A második tárgy, amelyet szintén az elsőnek tartottak a maga nemében, egy terrakotta fűszerszóró volt. Finomművű kidolgozását rendkívül szépnek találtam. Arról is tanúskodott, milyen kifinomult szintet érhetett el az őskori telepesek földművelési és főzési tudománya. Mezőgazdaságuk kitűnően szervezett volt. Birkát neveltek, és őzre, vadmarhára, vaddisznóra és leopárdra vadásztak. A város körüli földeken gazdálkodtak, számos különböző gabonafélét, árpát, lencsét, borsót termesztettek. Termesztettek és használtak pisztáciát, cseresznyét és mandulát. Egyfajta sört is készítettek. És bort? Nem tudom, de a Kappadókia fekete vulkanikus földjében termő bort ítélik a legfinomabbnak Törökországban. Olajat préseltek. De miből? Végignéztem az üvegtárlókat, de nem láttam miniatűr agyagmécseseket, semmit, ami azt sugallta volna, hogy a világításhoz olívaolajat használtak. Talán a főzéshez? A kérdés az volt, hogy vajon mandulát préseltek-e össze, vagy volt olívájuk, és ha igen, a bogyók azokról a hegyvonulatokról származtak-e, amelyeken átkeltünk. Odakint a lágy késő délutáni fényben elsétáltunk az őr kíséretében az őskori város maradványaihoz. Epheszosz szépségével összehasonlítva ez alig volt több, mint óriás kráterek, amelyekben mindenhol zsákok voltak felhalmozva, hogy falakat képezzenek, és segítsenek bemutatni az ezen a helyen élt civilizációk különböző rétegeit. Az izgalmat kezdetlegessége jelentette, tanúbizonysága, hogy ez volt a szülőhelye mindannak, ami később következett. Végigtekintettem a síkságok, végtelen termékeny földek 360 fokos panorámáján. Ott álltam a civilizáció hajnalán, talán az olívakultúra felé tett első tétova lépések hajnalán is, bár úgy látszott, nincsenek olajfák a közelben. Arról azonban sok minden tanúskodott, hogy az itteni emberek nagy távolságokra jutottak el, hogy legeltessék csordáikat, és bogyókat és fát gyűjtsenek. Makk is volt itt – talán az ember első eledele. Az olíva valójában mindössze egyetlen lépésnyire van a makkal és bogyóval történő táplálkozáson túl. Keletre, alig láthatóan, mint egy távolban terjedő kék folt, magasodtak Kappadókia vulkanikus hegyei, ahonnan a hőn vágyott, üvegszerű láva, az obszidián származott. Az innen ötórányi autózásra lévő Kappadókia lakói árulták a zöldesfekete üveget az e városban élőknek éppúgy, mint a Keletről szárazföldi úton érkező kalmároknak. Ebből a korszakból származó obszidiánt találtak Jarmónál, a Tigris folyó közelében, a Zagrosz hegyeitől nyugatra. Çatal Hüyük lakói számára az obszidián kereskedelmi kincsnek számított. A legkorábbi kereskedők közül sokan cserélték el más árucikkekre, például kövekre Levantéból, kovakőre Szíriából és kagylóra a Vörös-tengerből. Hogy ezt elérjék, szinte bizonyosan át kellett utazniuk a hegyeken, amelyeken mi is átkeltünk. Vagy netán váltásokkal küldték el cserére szánt termékeiket, nyersanyagaikat? Lehet, hogy hegyi futárokat alkalmaztak, akik a barlangokban laktak, amelyek mellett elhajtottunk? Ők aztán átadták az árut más futároknak, hogy vigyék el a tengerig, például Anamuriumba, amelyből később a hajnalban meglátogatott föníciai település született. Onnan tengerészek vették át a munkát. És hogy azok a tengerjáró népek a víznek erről vagy a levantei oldaláról származtak-e, ki a megmondhatója? Mindez mintegy kétezer évvel azelőtt történt, hogy az olajligetet elültették Bechelaehben, de
vadon élő fák már akkor is nőttek bizonyos vidékeken a Földközi-tenger körül. Lehet, hogy a vad gyümölcsökből nyersen kisajtolt olajat eladásra kínálták? A vadon élő fákat Anatóliából hozták, és a Közel-Keleten nevelték? Megkérdeztem az őrt, nőnek-e olajfák ezeken a magas fennsíkokon. A fejét rázta. Amennyire tudta, nem. És mi a helyzet a vad fákkal, voltak itt vad olajfák bárhol is a környéken? Bevallotta, hogy nem tudja. Mielőtt távoztunk, kedves és türelmes házigazdánk elvitt, hogy megnézzük egy neolitikus ház rekonstrukcióját, egy példát arra, hogyan éltek ezek a nagyon korai telepesek. A lakóterületen belül álló tűzhely stílusában és méretében majdnem azonos volt a tandinú, amelyet a helyi asszonyok még ma is használnak a szomszédos falvakban. Lámpa nem volt a házban. Eltérően a kis agyagmécsesektől, amelyeket Afrodisiasban láttunk kiállítva, nem találtunk olyan tárgyat, amelyet e korai népek otthonuk megvilágítására használtak volna. Mielőtt az ember megértette a nap, a hold, a sötétség, az évszakok váltakozását, félt-e, amikor a napok estébe hajoltak, amikor rövidebbek lettek? A nap elsötétülésétől? Amely fényt és ételt adott? A nap hatalomként, istenként imádása elterjedt és érthető volt. Milyen rémisztő lehetett a gondolat, hogy a nap – az ember fénye és melege – eltűnhet. A neolitikus emberek ismerték a tüzet, azon főztek. Megértették, hogy a tűz kihunyhat, de mi történik akkor, ha a nap, a tűzhöz hasonlóan, kiég? Hogy maradnak életben az éj sötétjében? És aztán, valahol itt a mediterrán medence környékén, valamikor nem sokkal ezeket a telepeseket követően, az összepréselt olíva – talán egy vad, ehetetlen változata – olajat adott, és az olajjal az ember fényt teremtett. Az olívaolaj távol tartotta a sötétséget. Lehetséges, hogy az olívából sajtolt olaj volt az első fáról nyert termék, amellyel kereskedtek? Mikor elhagytuk az ásatást, a közelgő félhomály sárgásra festette az eget; a végtelen síkságok hosszú, mozgó árnyakká változtak. A távoli hegyek egy gondolattal világosabbnak tűntek. A kőkorszaki emberek által készített rendkívüli falfestményekre minden bizonnyal nagy hatással lehetett az idő, amit a természet, a vulkanikus hegyek, a fény elapadásának és áradásának megfigyelésével töltöttek. Kezet ráztunk az emberünkkel, megköszöntük ránk pazarolt idejét, és elindultunk. Az est leszállta előtt még hosszú út állt előttünk Kappadókiáig. Ahogy áthajtottunk a környező falvakon, megdöbbentünk a rendkívül nyomorúságos életkörülményeken. Az emberek vályogházakban laktak. Çatal Hüyükben valamikor Krisztus előtt 6500-ban jelentek meg az első lakók. A vályogházak, amelyek mellett elhaladtunk, alig különböztek az épp akkor meglátogatott lakóhelyutánzattól. Sötétben érkeztünk Ürgüpbe, úgyhogy semmit sem láttunk a környező vulkanikus tájból. De micsoda nap állt mögöttünk! Azon merengtem, hogy ha az ősi népek Çatal Hüyükből valóban leutaztak a tengerhez, hogy kereskedjenek, hány hétig tarthatott nekik az út, amelyet mi egy rendkívüli nap alatt tettünk meg. Ez volt az utolsó együtt töltött esténk, és a veszteség szokásos kínzó fájdalma járt át, bár felvillanyozott mindaz, amit felfedeztünk. Michel gépe csak másnap este indult, úgyhogy korán felkeltünk, megreggeliztünk a szállodánkban, amelyet egy sorozat sziklabarlangból vájtak ki, és elindultunk egy utolsó túrára, amely a legdöbbenetesebb tájjal kecsegtetett. És be is váltotta ígéretét. Életemben nem láttam még ilyen tájat. Fantasztikus volt. Teljes völgyeket töltöttek meg a múló idő és az időjárás által kifaragott vulkanikus sziklák, amelyek puhakő falloszok erdejeként nőttek
ki a szürke, homokos talajból. „Tündérkémények”, így ismerték őket, bár nem értem, miért. Kétség sem fért hozzá, hogy mihez hasonlítanak. Ezek a peribakaiari akkor alakultak ki, amikor a szelek végigkorbácsolták a völgyeket, az eső patakokban zúdult le a hegyoldalakról, lesöpörve a megszilárdult vulkáni hamut, a tufát borító laza lávát, és különálló csúcsokat hagytak maguk után. Ezek a „kémények”, ezek a puha sziklából képződött kúpos oszlopok, tetejükön keményebb sziklából formálódott félrecsapott kalappal, a negyvenméteres magasságot is elérték. A kappadókiaiak kalelamak hívják őket, aminek a jelentése „kastélyok”. Lassan haladtunk előre; úgy nézelődtünk magunk körül, mintha egy tudományos-fantasztikus világegyetembe csöppentünk volna. A lapályos, sötétbarna, majdnem fekete hamus földeken szőlő nőtt. A régió híres a boráról; a vulkanikus homokban lévő nitrátok kitűnő tápanyagokkal szolgálnak. A szálloda tulajdonosa, foglalkozására nézve ács, aki egy karikalábú manóhoz hasonlított, elmondta nekünk a reggelinél, hogy a szőlőből egy pekmez néven ismert szirupot is készítenek. Az ég hibátlanul kék volt. Olyan tiszta volt a színe, hogy szinte visszhangzott. Azt mondtuk, sétáljunk egyet, hiszen napokig csak ültünk, ám akkor megláttunk egy Szerelem-völgybe mutató táblát. Michel azon nyomban rákanyarodott egy homokos csapásra, ahol a por csigavonalban szállt felénk. Leparkoltunk, kiszálltunk, és a hőség megcsapott bennünket, kísérteties csendet borítva ránk, amelyet csak a varjak károgása és egy messzi út távoli duruzsolása tört meg. Ahogy kezdtük lihegve felfelé vonszolni magunkat egy homokos lejtőn, megkérdeztem Michelt, észrevette-e az út mentén álló fákat. Az olajfára hasonlítottak ezüstös, hegyes levelükkel és zöld, gombszerű gyümölcsükkel. Elfulladt csevegésem elnémult, amikor beléptünk az óriás kalelarokból álló vulkanikus hamu erdejébe. Elképesztő volt a látvány, szürrealisztikus, és egy nő számára leginkább olyan, mint amikor Charlie besétált Willy Wonka csokoládégyárába! Michel elővette a fényképezőgépét, és fallosztói falloszig sétáltunk, teljesen megbabonázva. És aztán jöttek a fák. – Nézd! – kiáltott fel M. Közelről bokrosak voltak, és tele volt velük minden. A vulkanikus talajban növő vad olívákkal. Egész erdők voltak belőlük. Történelem előtti olajfákra bukkantunk a Szerelemvölgyben. Michel elkezdte fényképezni őket. Én leszedtem egy gyümölcsöt. Kisebb és kerekebb volt, mint a mi otthoni caillatiers-ünk. Felhasítottam a nagyujjam körmével, közben Michel fölém hajolt. A húsa lágy volt, de nem volt olajos. Vad olíva olaj nélkül? Amikor visszatértünk a szállodába, megtudtuk a furcsa külsejű tulajdonostól, aki az ajtóban toporgott ránk várakozva, hogy ezek a fák vadon nőnek a homokban az itteni tájakon, de nem olívák. Ez egy alig néven ismert bogyós fa, amelynek a gyümölcse zöldről sárgára, majd október közepére vörösre változik, amikor is leszedik, és egy finom, különleges ízű lekvárt készítenek belőle. – Mi a története ennek a fának? Házigazdánk nem tudta megmondani, de abban egyetértett, hogy kísértetiesen hasonlít az olajfához. Çatal Hüyük legkorábbi lakóira gondoltam, akik nagy távolságokra elvándoroltak, hogy bogyókat gyűjtsenek, és elcseréljék, amijük van – kecskéiket, birkáikat és gabonát, talán mandulaolajat is –, a sötétzöld obszidiánra, esetleg az alig gyümölcsére. Még nem fedeztem fel az olívaművelés szülőhelyét, de talán jártam a kifejezetten az olajukért
gyűjtött gyümölcsök vagy bogyók első kipréselőinek szelleménél. Jó irányba haladtam. Ekkor történt, hogy a tulajdonos átadta az üzenetet. – Hívja fel Quashiát. Amikor elértem, tele volt aggodalommal. Válságba került a birtok. Becsomagoltuk a bőröndjeinket. Michel és én együtt indultunk Párizsba, hogy onnan Nizzába repüljünk. Az olívatermesztők őrizhetik még egy kicsit a titkukat.
Málta
Egy meleg, késő őszi reggelen, kimerítő és körülményes utazás után érkeztem meg a farmról. Minden előkészületet le kellett mondanunk a szüretre, mivel az olívalégy elpusztította a teljes termésünket. Málta fővárosában, Vallettában álltam a Felső Barrakka Kertekben, és a sziget csodálatos, természetes Nagy Kikötőjére pillantottam le. Kézzel-lábbal tiltakoztam Quashia és Michel minden kísérlete ellen, hogy a fáinkat bepermetezzük rovarölővel, és amikor hazaértünk, a légy lárváitól elüszkösödött és megfeketedett tengernyi lehullott gyümölcs látványa fogadott. Ezen a kora novemberi napon a Három Város napbarnított kövei, amelyeket a Szent János Lovagrend állított helyre és erősített meg a tizenhatodik században, a szememre és az idegeimre egyaránt megnyugtatóan hatottak. Mondhatnánk, andalító szemlélődés volt ez a tenger felett, amely szabadon engedte gondolataimat, hadd vándoroljanak, és szedegessék fel utazásom fonalát. A történelem előtti időkben, valamikor 5-25 millió évvel ezelőtt a sziklákat, amelyekből a máltai szigetvilág kialakult, a tengerfenék vetette fel a tektonikus lemezek összeütközéseinek és a kontinensek elvándorlásának következtében Afrika és Európa között. Máltát és két kisebb távolabbi szigetét, Gozót és Cominót akkor még egy földnyelv Szicíliához kapcsolta. Az utolsó jégkorszak után, időszámításunk előtt mintegy 12 000 évvel, ahogy a föld hőmérséklete emelkedett, és a gleccserek kezdtek elolvadni, sok millió tonna víz szabadult el. Természetesen ezeknek az áradásoknak, ezeknek a hatalmas hullámoknak köszönhetően a tengerek szintje, így a Földközi-tengeré is megemelkedett. Az eredmény az lett, hogy a kérdéses földhidat elöntötte a víz, elmerült a tengerben, és Málta és a szigetei elszakadtak Szicília déli csücskétől, és leváltak a ma Európa néven ismert kontinentális földtömegről. Dél-Európának nedvesebb volt az éghajlata azokban a történelem előtti korokban, és idővel, ahogy máshol is a mediterrán partokon, növények, bokrok, fák, mint a magyal tölgy és a szentjánoskenyérfa – az egyik legrégibb fa a világon –, és virágok kezdtek nőni e mészköves sziklákon. Ezek közé tartozott az olajfa is. Vajon a vad olajfa bennszülött volt-e ezeken a máltai szigeteken, vagy hódítók, talán tengerjáró kereskedők ültették el itt, akik számtalan színes flottával érkeztek? Az általánosan elterjedt hit szerint türoszi föníciaiak ismertették meg a máltai szigeteket az olívával valamikor az időszámításunk előtti nyolcadik században. Semmi okom nem volt, hogy ezt megkérdőjelezzem. Nem a máltai olívatermesztés volt előttem homályban, hanem szomorú vége. A virágzó olajligetek, amelyekkel a sziget kétezer évvel ezelőtt büszkélkedhetett, és amelyekről történészek írtak, már régen eltűntek. Kevés olívát termesztettek itt az elmúlt öt évszázad tetemes részében, és fogalmam sem volt, hogy miért. Elszakítottam magamat a kilátástól azon az első reggelen, és átsétáltam egy kis kikövezett parkon. Megálltam, hogy letépjek egy kerek zöld gyümölcsöt egy fáról, amelyet nem ismertem fel; a levele ragadta meg a szememet, mivel halványan emlékeztetett az olívára. Átszúrtam a gyümölcsöt mutató- és hüvelykujjammal, és szétnyitottam. Belül világos narancssárga magokat találtam, kövéreket, mint megannyi kis babszem. Ehetetlen volt, és a nedvét sem találtam olajosnak; inkább ragadós volt. Később megtudtam, hogy egy Pittosporum tobirához volt szerencsém. A levelei nem voltak olyan bőrszerűek, fényesek és sötétzöldek, ahogy egy pittosporumtól elvártam volna. Nálunk is létezik egy fajtája, amely szinte vadon nő a farmon. Mifelénk gyakran használják, hogy édesen illatozó sövényt ültessenek belőle, de az olívához
semmi köze. Megbeszélt találkozóm volt a sziget egyetlen olajmalmánál később, a délután folyamán. Maradt néhány órám, beugrottam hát Valletta Archeológiai Múzeumába. Nem számítottam rá, hogy ennyire megragadnak a kiállított ötezer éves műalkotások. Minden tárgyat Málta neolitikus szentélyeinek területén találtak. Legnagyobb részüket megmunkált, pontokkal, körökkel és hurkokkal rovátkolt mészkőlapok alkották. Egészen titokzatosak voltak, és kiáltottak a kérdésért, hogy a rajtuk lévő jelek vajon egy primitív nyelvet vagy zenei hangokat képviselnek-e. Az obszidiántükör, a terrakotta fűszerszóró, a Çatal Hüyük-i falfestmények ráébresztettek a korai népek kifinomultságára. Itt tucatjával voltak kiállítva gömbölyded termékenységistennőszobrocskák, mind lélegzetelállítóan szépek, de sajnos semmi útmutatót nem adtak, amely összefüggésbe hozhatta volna ezeket a kőkorszaki nők uralta kultúrákat az olívával vagy az olajpréselés bármely kezdetleges formájával, pedig azt reméltem, hogy ilyen nyomokra bukkanok. A keresztes háborúkat viselő Szent János Lovagrend, mivel 1530-ban kénytelen volt az üldöztetés elől elmenekülni Rodoszról, újabb támaszpontot keresett a Földközi-tenger partvidékén. Akkoriban Spanyolország uralkodott Máltán. Ésszerű elgondolásnak tűnt, hogy bérbe adják a szigetet a lovagoknak. A spanyoloknak biztonságot jelentett, hogy a bérlők katolikus keresztes lovagok lesznek, és bíztak abban, hogy megvédik és megtartják függőségüket, de a lovagoknak nem akaródzott letelepedni. Első látásra kedvezőtlen benyomásokat szereztek a szigetvilágról; nem folyt földművelés, és a terület kopár volt. Röviden, úgy érezték, hogy a sziget nem tudná eltartani őket. Ám mivel nem volt más lehetőségük, elfogadták a spanyol király ajánlatát, és így névleges bérért megkapták Máltát: két máltai vándorsólymot kellett fizetniük minden év november l-jén. Izgatta a fantáziámat, hogy mi történhetett az olívaművelést itt meghonosító föníciaiak távozása és a lovagok hat évszázaddal későbbi érkezése között, ami tökéletesen terméketlenné tette a korábban mediterrán paradicsomnak tartott szigetet. Milyen esemény következtében vált Málta és két távolabbi szigete csupasz, terméketlen sziklává? Elhatároztam, hogy a molnárral tervezett találkozás előtt kocsikázom egy kicsit a szigeten. Mind Máltán, mind Gozón sok falu és város neve emlékeztet a termékeny és olajban gazdag múltra. Az arab nyelvben számos írásmódja és változata él az al-zejtun szónak, amelynek a jelentése „az olíva”; a zeitun, zitoon, zitun mindössze három a sok közül. Zegtun a sziget délkeleti sarkán fekvő település. Záporesőben hajtottam be az álmos kis városba, ahol pénzt váltottam a Valletta Bankban, gyorsan bekaptam egy pizzát egy trattoriában, és rágódtam egy darabig egy brit lap főcímén: „A Vilma hurrikán lecsap Floridára”. Elidőztem rajta, gondolataim a vihar sújtotta államban élő barátaim felé szálltak, aztán továbbmentem, végigbaktattam a főutcán, közben eláztam, és tettem mindezt abban a reményben, hogy valami utalást találok a mainál jóval több élettel teli olívamúltra. Nem találtam. Kétmérföldnyire volt Birzebbuga falva. A bir kutat jelent, úgyhogy ez a település valaha az „Olívák kútja” volt. Találtam egy gázművekkel elcsúfított halászkikötőt és egy újonnan kiépített partot, olajfát vagy kutat azonban sehol. A szitáló esőn túl, három mérföldre a sziget erődfalakkal körülvett néhai fővárosától, Mdinától volt Haz-Zebbug vagy „Olívafalu”. Ám itt sem volt egyetlen olajfa a láthatáron, hogy a Plinius által annyira megcsodált ligetekről már ne is beszéljek.
Az idősebb Plinius, a római történész és természettudós, aki időszámításunk után 23-tól 79-ig élt, lejegyezte, hogy „Az olajfa nem hal meg, hanem új életre kel a törzséből”. Amikor Plinius a szárazföldre lépett Binwerrard-nál Málta partjain, „végig az úton a sziget belsejébe, a főváros, Mdina felé suttogó olajfák árnyékában sétált”. Binwerrard (a mai Burmarrad) már nem kikötő, Mdina már nem főváros, és a ligetek, amelyek megóvták a történetírót a leégéstől, régen eltűntek. Ahogy végigautóztam ezen a kopár, hullámoktól ostromolt szigeten aznap délután, mindenütt mészkő épületekkel találkoztam. Más szinte nem is volt, de a látvány kellemesen nyugtatta a szemet: méz tónusú és lyukacsos, három különböző mészkőrétegből bányászott kövekből épültek a házak, globigerinből, alsó korallkőből és felső korallkőből. Az immár napfényben fürdő utakat és mezőket hosszú mérföldeken keresztül át- meg átszőtték a helyiek által frankénak nevezett globigerinből rakott ősi szárazkő falak és kis, szabálytalanul bekerített területek. Olyan jelleget adott ez a tájnak, mintha csavarmintás kötéssel készült volna, és bár szinte teljesen le volt csupaszítva a fáktól, nagyon vonzónak találtam. Szúrós körték nőttek az útszéleken, itt-ott garrigue növények és szentjánoskenyérfák, egyébként mindenütt sziklák meredeztek. Mi változtatta ezeket a zöld és ezüst szigeteket ismét kővé? Valamikor a délután közepén érkeztem meg Wardijába, egy szép, a hegyoldalon körkörösen felkígyózó faluba, amelyet az elmaradhatatlan franka óriási lapjaiból épített elegáns házak ékesítettek; mindegyik ragyogó színű futó bougainvillea-köpenybe burkolózott, és kellemes kilátást nyújtott a sziget fölött a Szent Pál-öbölig. A lábam körül ugrándozó, lihegő fekete labrador kíséretében felsétáltam egy lomboktól takart macskaköves kocsifelhajtón, amely egy tekintélyes magánlakhoz vezetett, és egy gyönyörű kertben találtam magam egy melléképületnél, ahol a legkorszerűbb olasz présgép, egy csillogó centrifuga végezte dübörgő munkáját, döngölt és forgott. Az érkezésemre szégyenlősen mosolygó, régimódi külsejű helybéliek gyülekezete a nyitott ajtónál zsúfolódott össze, és figyelte, hogyan alakul át a gyümölcsük olajjá. – Natot keresem – kiáltottam. Egy alacsony, izmos, ősz hajú molnár lépett elő, hogy üdvözöljön. Olyan lelkesedés égett a szemében, hogy szinte lángolt. Natalino Frendo drágakő-szakértőnek tanult, és gyémántokból szerezte vagyonát, de az olíva volt a szenvedélye, és éppúgy el volt bűvölve a fa történetétől és a sziget örökségében játszott szerepétől, mint jómagam. Megtudtam, hogy elkötelezettsége, hogy az olajfa újra meghonosodjék ezeken a szigeteken, több volt, mint hobbi. Azonnal megértettük egymást. Az éves termést leszüretelték. Megkezdődött a sajtolás. Egy-két széles és erős vonású arc úgy figyelte a műveletet, mintha csodát látna. Nat élénken magukhoz intett. A kedélyesen csevegő várakozók közt volt a „legjobb-kenyér-a-szigeten” pék, egy egyetemi előadó Vallettából és egy félhosszú hajú fiatal nő hivatali ruhában. Megjegyeztem, hogy meglep ez a korai szüret, de Nat biztosított, hogy már túl járnak az idény felén. Átmentünk egy macskaköves udvaron, ahol sortba és pólóba öltözött férfiak álltak sorban a napsütésben, lábuknál fényes, egészséges gyümölcsökkel teli kosarakkal. Odahaza Franciaországban a mi gazdáink melegen beburkolóznak téli ruháikba, hogy felkészüljenek a többórás várakozásra a tíz Celsius foknál nem magasabb hőmérsékleten. Nat malma nem a föld alatt volt, a helyiség mégis hűvösséget árasztott, ha egy kicsit álldogáltak benne az emberek. Ezért várakoztak a gazdák és a szüretelők kint az udvaron, csoportokban ácsorogva, egymással csevegve.
– Egész Máltáról érkeznek ide gazdák – jegyezte meg Nat szégyenlősen. – Néhányan még Gozóról is átjönnek a komppal, hogy nálunk, Nat malmában préseljék ki a gyümölcsüket. A helyzet nem különbözött a mi otthoni malmunktól, moulinünktől a Grasse mögötti hegyekben: ha egy gazdinak nincs elegendő mennyiségű gyümölcse, hogy megtöltse a gépet, és egybirtokos sajtolást végezzen – „Itt nagyon kevésnek van, hiszen olyan korlátozott erre a föld mennyisége, és olyan kevés az olajfa” –, akkor Natra vagy a segédjére, Tonióra bízzák a termésüket, akik beleteszik a következő közös sajtolásba, amely másnap reggel volt esedékes. Nat elmondta nekem, hogy egész évben hajnali ötkor kel. A szüret időszakában azonnal munkához lát, kitakarítja, megtölti a prést az összekevert gyümölcsökkel, beindítja, és aztán hozzákezd napi egyórás egészségügyi sétájához. Tonio kiáltott az udvar túloldaláról. Üzenet jött Nat feleségétől, Júliától a házi telefonon, hogy ne feledkezzen meg az apácák érkezéséről, akiket késő délutánra vártak. – Az apácák? – A hölgyek egy közeli zárdába valósiak, és a földjük fél tucat régi olajfát számlál. Néhány évvel ezelőtt álltak a híveink sorába, és azóta a „szent lányok” kivétel nélkül minden ősszel elhozzák a termésüket, és minden szem olívát a saját kezükkel szednek le – vigyorgott Nat. Megkapott a történet, hogy ő, a gyémántspecialista ott kötött ki, hogy egy préssel a kertjében olajbogyót zúz össze a helyi közösségnek. Nat elmesélte barátja, Giorgio történetét, akinek volt néhány szerény fája, és ki akarta sajtolni a gyümölcsét. – 1999-ben, amikor Giorgio felfedezte, hogy itt egyáltalán nincsenek malmok, hajón vitte leszüretelt olívaját Szicíliába, de a szicíliaiak pokollá tették az életét. A gyümölcs napokig állt a vámnál, megpenészedett, ellepték a legyek, és mire a szállítmányt vámkezelték, túljutott a sajtoláshoz ideális állapoton. A szicíliai molnár nem volt hajlandó beengedni a malmába, azt ordította, hogy a legyek tönkre fogják tenni az összes többi szállítmányt is. Giorgio nemcsak hogy elvesztette a termését, de még fizetni is kénytelen volt, hogy zsákokba rakják az olíváját, mert csupaszon nem vihette el. Azért is leperkált egy csinos kis összeget, hogy visszaszállítsák Máltára, ugyanis mindenhol megtagadták tőle az engedélyt, hogy elföldelje vagy egyszerűen kihajítsa a termést. Megpróbálta a parttól nem messze beborítani a tengerbe, de elkapta a szicíliai parti őrség; megbírságolták, és kényszerítették, hogy visszavigye a küldeményt oda, ahonnan jött, Máltára. Az egész hercehurca csillagászati összegbe került, de Giorgio nem volt hajlandó elismerni a vereségét. A következő télen egy magánhajót bérelt, hogy a vám okozta késlekedést elkerülendő becsempéssze a bogyókat az Etna földjére. Sajnos újra nyakon csípték, megbírságolták csempészésért, gyakorlatilag egy szicíliai börtönben kötött ki, és megint csak kénytelen volt visszavinni a bűzlő ládákat az udvarára, de addigra a gyümölcsök ismét annyira összeaszalódtak és megsavanyodtak, hogy akkor sem lett volna érdemes kisajtolni őket, ha lett volna itt malom. Én nem akartam mindezen keresztülmenni. Nat, miután meghallotta ezeket a szomorú történeteket, megrendelte a maga gépét, és felállította a speciálisan erre tervezett melléképületben, amelyet épp akkor hagytunk el. A vállalkozása, jegyezte meg szerényen, de szemmel látható büszkeséggel, máris hatalmas sikernek bizonyult. Továbbra is az ő gépe volt az egyetlen a szigeten. A szomszédos gazdák közel s távol kezdték leszüretelni rég elfelejtett fáikat, és néhányan egykét újabb csemetét is elültettek. Némi Nattól kapott anyagi támogatás és tanács segítségével a helybéliek rákaptak, hogy különböző fajtákat rendeljenek Dél-Franciaországból, Olaszországból
és Spanyolországból. A dolognak híre ment, és Nat olyan izgatott volt, mint egy kisgyerek, ha új játékot kap. – A máltai olaj hamarosan ismét felkerül a térképre – vigyorgott. – De ez csupán a kezdet – suttogta alig hallhatóan. Merészebb elképzelései voltak, egy nagyszabású terv, és alig várta, hogy elmondhassa nekem. Gyorsan bejártuk a földjeit és ligeteit, amelyek még a mi kis farmunkkal összehasonlítva is szerény méretűek voltak – lehetetlenség itt nagyobb területekhez jutni, egyszerűen nincsenek tomuliban, holdakban mérhető földek. De a birtokát mindenütt szépen ápolták, kivéve, és ez meglepett, hogy sok fája még mindig érett fekete gyümölcsöktől roskadozott. – Ezeket is le fogja szüretelni? – kérdeztem. De Natnek máshol jártak a gondolatai. Vaskos segédje, a púderkék sortot és fehér mellényt viselő Tonio integetett az udvar felől. Nat ismét felém fordította tüzes szemét, de láttam, hogy szinte el is felejtette, mit keresek ott. – Hogy? Ja, igen, ha lesz idő, leszüretelünk még néhányat. Miért nem ismerkedik meg Júliával? – kérdezte, és azzal már el is loholt a kerten keresztül, és eltűnt a szemem elől. Odaballagtam a házhoz a délutáni napsütésben az ugrándozó fekete kutya, Olivér társaságában, hogy bemutatkozzam Júliának, Nat feleségének. Bár a telefon szinte megállás nélkül csengett – a helyiek kértek időpontokat –, azonnal jó kapcsolat alakult ki közöttünk. Olyannyira, hogy felajánlotta, jelentkezzem ki a szállodából, és költözzek be a súlyos fabútorokkal, fehér ágytakaróval és egy szabadon álló földig érő tükörrel berendezett vendégszobájukba. Elhárítottam az ajánlatot, de elidőztem még náluk, megkóstoltam az olíváikat és olajukat, segítettem a lányuknak, egy szeleburdi kis szépségnek a francialeckéjében, és két óra múlva úgy éreztem, mintha már családtag volnék. Julia történeteket mesélt azokból az időkből, amikor az asszonyok még gyalog jöttek Wardijába, hogy leszedjék az olívát, nagy távolságokat tettek meg fémből készült mérlegeket cipelve, amelyek a leszüretelt gyümölcs lemérésére szolgáltak, és a nap végén hazatértek, kosarakban egyensúlyozva fejükön az általuk összegyűjtött bogyókból nekik járó részt. Az olíva és története volt az érintkezési pont köztünk. A magunk különböző módján mindnyájan az olajfa ősi gyökereit szerettük volna kiásni, kerestük a kirakós játék darabjait, amelyek egymáshoz illenek, és eggyé szövik mediterrán identitásunkat. Bár az ágyra vonatkozó felajánlást elutasítottam, másnap már kora reggel megjelentem. Nat megígérte, hogy elvisz egy római olajliget megtekintésére, amely talán az egyetlen még létező ilyen ültetvény az egész szigetvilágban. Alig múlt nyolc óra, amikor odagördültem a ház elé. Ekkor vettem először észre, hogy egy magas, piszkos, furcsán kopasz fejű emu bámul rám gülüszemekkel egy fakerítés mögül. Az udvar már zsúfolva volt emberekkel, és szentül meg voltam győződve, hogy ezeknek a népeknek a olívasajtolás társadalmi eseményt és egy újonnan felfedezett szórakozást is jelent. Integettem, és ők udvariasan bólintottak. Akárcsak Franciaországban, számos felbontatlan üveg bor állt a földön szanaszét. Néhányan a karcosabb földművelő vénemberek közül poharat szorongattak repedezett, időjárástól cserzett kezükben. Egy nyitott kisteherautó érkezett, és életemben nem láttam még olyan jóképű fiatal férfit, mint aki kiugrott belőle, és kezdte kirakodni megpakolt ládáit. Nat odasietett, és bemutatta nekem mint „…nek a fiát, akinek az anyja ...hoz ment férjhez… és az apjának a birtoka … mellett feküdt, amely valamikor … tulajdona volt…” Egy apró, szorosan
összetartozó közösség közepén találtam magam, ahol a hangulat vidám és vendégszerető volt. A máltaiak természettől fogva barátságosak, bár meglehetősen tartózkodóak. – Itt nincsenek titkok, vagy inkább nagyon is sok van, csakhogy mindenki ismeri őket! Menjünk! Nat otthagyta az összegyűlteket, felkapott egy nem rá szabott esőkabátot, amelynek az ujja jócskán a könyöke fölé ért – ma felhősebb volt az idő –, és elindultunk együtt, hogy elgyalogoljunk egy szomszédos faluba, Bidnijába a jelentéktelen települést körülvevő néhány sziklás-bozótos földdarabon át. Föníciai sírokon botladoztunk keresztül… – íme, a bizonyíték, hogy az exkánaánita tengerészek előbb voltak itt, mint karthágói leszármazottaik! – kiáltott fel Nat, és lábával félrerugdosta a gyomokat, hogy megmutassa, hol vannak elhantolva a Türoszból jött tengerészek és kereskedők, akiket elkerült a jó szerencse, ogy visszatérhessenek a családjukhoz, a hazájukba, és akiknek szétporladt maradványait régen elfeledték a vad édeskömény és az örökzöld szentjánoskenyérfa alatt. Nat-tel a csodálatosan i l l atozó gar r i gue egyik ösvényén haladtunk, hogy meglátogassunk egy kicsavarodott, aszimmetrikus, eltorzult olajfákból álló ültetvényt, amelyek korát a radiokarbon-vizsgálat körülbelül ezerkilencszáz évre tette. Római fák. Többször is megálltunk, mert Nat hangákat és gyomokat tépett le és szakított ki a bozótosból. – Ezt nézze meg! Nézze. Itt meg itt! Sok évtizedes, sűrűn átszőtt, tüskés bozóttal beborított római ülepítőtartályok feküdtek a földön kőcsatornákhoz illesztve; ezeken keresztül csurgatták be az olajat sajtolás után. – Tele van velük a sziget – motyogta idegenvezetőm, és tovább-baktatott. Eszembe jutott egy sekély kőkád, amelyet évekkel ezelőtt ástunk ki a farmunkon a szőlőcsősz kunyhója mellett; teljesen meg voltunk akadva a célját illetően. Alaposabban meg kell néznem, morfondíroztam, amikor hazatérek. Gondolataim egy pillanatra csupasz fáinkra vándoroltak, míg Nat hangja vissza nem rángatott a jelenbe. – Kíváncsi vagyok a véleményére – hajtogatta több ízben is. – Mondja meg, ha maga szerint a liget öregebb. – Kiéreztem a hangjából, hogy egy korábbi dátumban reménykedik. – Csoda, hogy ezeket a fákat nem szedték ki gyökerestül, vagy borotválták le a földig, mint az összes többit a szigeten. Amikor elértük a völgy mélyén magányosan álló facsoportot, a gyökereikhez odahányt, szétszórt szeméttel, nehéz volt elhinni, hogy ezeknek az inas, göcsörtös fickóknak sikerült átcsusszanniuk a hálón. Talán egy gazda foggal-körömmel harcolt a mintegy tucatnyi kétezer éves vénség életéért, amelyeken most érett kis gyümölcsök csábítottak, feketén, mint a szeder? A törzsek körméretéből és cserzettségéből ítélve az időmeghatározást, amelyet Nat Olaszországból kapott, meglehetősen pontosnak ítéltem. Láttam, milyen csalódott volt, amikor ezt megmondtam neki. Bólogatott, és cipőjével a földet rugdosta. Többet akart ennél, egy varázsszert, amely kezébe ad egy kulcsot, elvezet egy sokkal ősibb történethez, mint amilyenről bárki is álmodott. Ebben a tekintetben hasonlítottunk egymásra. Nat tudta, hogy én is mindenütt szimatolok, reménykedem, hogy egy ismeretlen tényre bukkanok, bár hogy ez pontosan mi lehet, és hová vezethet, ki tudná megmondani. – Ha egy összedőlt kolostor mellett vagy egy elfeledett, indákba fojtott kert mélyén, valahol itt, bárhol, felfedeznénk egy csoportot vagy csupán egyetlen fát, amely két és fél ezer évnél öregebb, akkor egy föníciai példányra lelnénk. De legalábbis karthágóira – mondta. Abban mindketten egyetértettünk, hogy az olívaültetvények művelését Máltán valószínűleg a
Türoszból jött kereskedő föníciaiak kezdték, és a rómaiak, majd később a bizánciak virágoztatták fel és terjesztették el. – Ezek a legrégibb fák a szigeten? Nat bólintott, és úgy perdült meg, mintha a hőn vágyott titok ott állna közvetlenül a háta mögött. – Ki a tulajdonosuk? A földet az egyház vagy talán az állam birtokolta, Nat ebben nem volt biztos, de bárkinek joga volt leszüretelni a fákat, ha a kedve úgy tartotta. Nem akartam megkockáztatni, hogy megbecsüljem, hány generáció óta nem voltak megmetszve, mégis éltek és gyümölcsöt hoztak, bár a halott ágak tömege lehúzta szívós koronájukat. Szemetelni kezdett az eső. Gyorsan csináltam néhány képet emlékeztetőül, és visszasiettünk a házhoz. Nat most más utat választott, és megállt, hogy felhívja figyelmemet egy kőépületre az egyik közeli domboldalon. – El kell mennie ahhoz a kápolnához – mondta. – Egy római olívafarmon épült. Kérdezze meg Júliát. A ház udvarán Nat visszatért a gazdákhoz és több száz kilónyi olajos gyümölcsükhöz, én pedig felsétáltam a konyhába, hogy megigyak egy csésze Julia mézével édesített kávét. A mézet egyetlen kaptárnyi méhük gyűjtötte, és ízét átjárta a vad kakukkfű és szentjánoskenyérfa, máltai nyelven harruba illata. Julia fekete és zöld olívával kínált – mindkettő rendkívül finom volt –, és az előző délután kipréselt olajjal, amelybe belemártogattam házilag sütött máltai kenyerét. Kezdtem rájönni, hogy a konyhaművészet egyik istennőjének társaságába csöppentem, aki az olíva érleléséhez egyszerű, ám zseniális recepteket használt. Amint leszedték a gyümölcsöt, öt napra sótlan vízbe áztatta, hogy elveszítse keserű ízét. Aztán a fekete olívához rozmaringot, narancshéjat, vad édesköményt és koriandermagokat adott, és az egész keveréket sós vízben érlelte. A zöld bogyók adaléka a citromhéj és a petrezselyem volt, amit ugyanaz a sós vizes pácolás követett. Amikor odamentem a házhoz, és felbaktattam a lépcsőn az első emeleti konyhába, észrevettem, hogy minden irányból szempárok merednek rám. Házuk környéke tele volt ketrecbe zárt vagy szabadon, peckesen lépkedő szárnyasokkal. Ha az ember ki tudta törölni tudatából a kertben álló malom mennydörgő zaját, hallotta, hogy turbékolás, hápogás és károgás vibrál a levegőben. Kényelmesen elhelyezkedtem a konyhaasztalnál, előttem egy pohár helyi borral, és a madaraknak erről a meglepő gyűjteményéről faggattam Júliát, amelyben két csodálatos aranyfácánpár is volt. Mosolygott, és rám emelte szép sötét szemét. – Ők is Nat passziói közé tartoznak. – És az emu? Az emut Haroldnak hívták. A párját, Sallyt nyakon szúrták Julia kaptárának méhei, és azonnal holtan esett össze. Másnap egyetlen ivadékukat, egy fiatal nőstényt ugyanez a végzet érte, hasonló gyorsasággal múlt ki az árnyékvilágból, és így társtalan özvegyi sorsra juttatták Haroldot. – Nagyon magányos – sajnálkozott Julia, és közben kanálszámra merte a finom, házilag készült bazsalikomos fügekompótot a kenyér, az olívák és immár egy kis Gozóról származó kecskesajt mellé. Miközben hazafelé indultam nagy ígérgetések közepette, hogy másnap újra eljövök, odamentem
szegény, társaitól megfosztott Haroldhoz, hogy bemutatkozzam neki. Elképesztő teremtmény volt, széles, soha nem pislogó narancslekvár szemekkel és aránytalanul kis fejjel, amelyet egy tökéletesen kerek, pihés testhez kapcsolódó locsolócső nyakra biggyesztettek, és olyan türkizkék volt a búbján, mintha zománcból vagy mozaikból faragták volna ki. Inas nyakát periszkópszerűen fel-le pumpálta és előre-hátra nyújtogatta, hiábavaló kísérleteket téve, hogy kapcsolatba lépjen a ketrecén túli világgal. Szegény úgy nézett ki, mintha egy rajzfilmből bukkant volna elő. Nat látta, hogy a madarával értekezem, és magához intett. Azt akarta, hogy csodáljak meg egy fasort, amely fekete műanyag vödrökben növő olívacsemetékből állt. – Ugye felismeri őket? Hát nem ismertem fel. – Lecsíptem pár tucat hajtást a rómaiakról ott lent a völgyben, néhány mintát minden fáról, és a dugványokkal elrepültem egy olívaintézetbe Olaszországba, ahol egy szakembergárda segített a szaporításukban. Újból megnéztem a fákat. Gyümölcsöt hoztak. Olyan fényes kis fekete olívabogyókat, mint az obszidián vagy az onyx gyöngyszemei, és alig nagyobbakat, mint amilyeneket az anyafákon láttunk, amikor nemrégen felkerestük őket. – Komoly teljesítmény – tűnődtem. – Bizonyítja Plinius állítását, hogy egy olajfa sohasem hal meg, igaz? Kóstoljon meg egy szemet – erősködött házigazdám. Tétováztam. Soha nem eszünk olívát egyenesen a fáról. Keserű, ehetetlen, érlelni kell. – Kérem. Óvatosan leszedtem egyet, de Nat letépett egy csomót, és várakozástól táncoló tekintettel nyújtotta felém a tenyerén. Zavartan beleharaptam a bogyóba. Megdöbbenésemre édes volt, cseppet sem fanyar. Ehetőnek találtam. Megettem még egyet, és annak is édeskés volt az íze. Az olíva keserű gyümölcs. Akkor válik fogyaszthatóvá, ha már pácolták, vagy aranyszínű olajjá préselték, ám ezek a közvetlenül a fáról szedett gyümölcsök, még ha az csak egy gyenge csemete volt is, ehetőek voltak. – Ez hihetetlen. Nat izgatottan bólogatott. – Mi, vagyis Julia azt is felfedezte, hogy évszázadokkal ezelőtt az olívának egy fehér változata nőtt a San Blas régióban odaát Gozón. Fehér olíva, micsoda őrültség! Eszementek társaságába kerültem? Mióta Nat megvette a présgépét, a farmerek körülötte ráébredtek, hogy leszüretelhetik régen elfelejtett, véletlenül megmaradt olajfáikat. „Megéri a fáradságot”, mondták, és egy születőben lévő olívaközösség kezdett kialakulni. A dolognak híre ment, no de hogy fehér olíva… – Gratulálok – vigyorogtam, még mindig a markomban latolgatva a megmaradt gyümölcsöket, amelyek ragacsos tenyeremtől bíborfestéket véreztek. A felfedezés, hogy az olíva korai változatai talán közvetlenül a fáról szedve is ehetőek voltak, teljesen más színben tüntetheti fel a gyümölcs történetét. Kavargott a fejem a gondolattól, hogy ez milyen következményekkel járhat. De mielőtt megemlíthettem volna, Nat bizalmas közlésre szánta el magát. – Dédelgetek egy elképzelést, egy nagyszabású tervet. Az első lépés az volt, hogy ideszállítottam a centrifugálógépet, felépítettem egy malmot – de ez csak a kezdetet jelentette.
Szeme ismét lángokat szórt. Valaki odakiáltott neki az udvarból, de úgy tűnt, nem is hallja. Eltotyogott mellettünk két vastag derekú matróna sötétkék fehér pettyes szoknyában, egy hatalmas szalmafonatú üvegdemizsont cipelve, amelyben lötyögött az üledéktől még homályos, frissen sajtolt olaj. Nat alig vette észre, amikor jó estét köszöntek neki. – És az álma… ? – A rég elfelejtett máltai fajták, köztük a fehér olívák szaporítása és újraültetése. Ki akarok nyomozni minden egyes ősi fát, amely még él ezeken a szigeteken, hogy hajtásokat vegyek róluk, és azzal a tudással és tapasztalattal, amelyet Olaszországban szerzek, elültessem és eltérj esszem őket. A rómaiak például, maga is láthatja, milyen csodálatosan hajtanak. És képzelje el, mekkora előnyt jelenthet a konyhán, ha a gyümölcsöt nem kell érlelni. És aztán ott van az a fehér változat… – A pupillái úgy táncoltak, mint pattogó labdák. – Ha találunk még egyáltalán belőle. Ez Julia feladata. Régi könyveiből ki fogja deríteni a hollétüket. Vissza akarom adni Máltának és Gozónak korábbi ezüstös, olajos dicsőségét. És egyúttal elő akarom segíteni ezeknek a terméketlen, sziklás földeknek az újraerdősítését az eljövendő évtizedek és évszázadok alatt. Mi a véleménye? Mi a véleményem? Hogy talán egy látnók, de sokkal valószínűbb, hogy egy őrült társaságában vagyok. Fehér olíva! – Ez emlékeztet az Állatorvosi pályám kezdetén kezdő jelenetére – jegyezte meg Julia, ahogy keresztülrepültünk a tájon nyitott tetejű kocsijában, szinte hozzádörgölőzve a régi mészkőfalakhoz, és egy hat CD-ből álló Reader’s Digest-gyűjteményt, az Opera nagy pillanatait hallgattuk. Természetesen az autó, amelyet Julia vezetett, egy igencsak elegáns ezüst Peugeot 206-os volt, amelyet Nattól kapott ajándékba karácsonyra, nem egy olyan tragacs, mint amilyenben Chris Timothy meg én rázattuk a csontjainkat a Yorkshire Dale környékén esőbenfagyban. – Nat elkényeztet – dorombolta. – A családom nagyon szerette ezt a műsort. Húszéves koromig nem volt színes televíziónk, úgyhogy összebújva néztük otthon a St. Julian’s Bayben a kis feketefehér készülékünk előtt. Azon gondolkodtam, megemlítsem-e a fehér olívát. – Még mindig nem értem, hogy fordultak ezek a szigetek termékenyből kopárrá – vallottam be. – Málta írott történetében nagyon sok a hézag – kezdte útitársam, aki vastag keretes napszemüvegével, magas alakjával és hátrasimított, fényes, lófarokba fogott fekete hajával Jackie Kennedyre emlékeztetett. Akkor is hatalmas víztiszta gyémántok szikráztak az ujjain, amikor kint volt az udvaron, nedves kacsaeledelbe süppedő gumicsizmájában, és marokszámra szórta a puha kenyeret és a maga készítette süteménykockákat a hápogó szárnyasok rajainak. Rögtön aznap reggel, amikor megérkeztem, Nat felrohant a házba egy ötperces kávészünetre tágas, mégis otthonos konyhájukba, ahol három jól táplált macska aludt három faszék párnáin, és így szólt: – Ha bármi kérdése van, forduljon Júliához. Ki fogja tudni elégíteni a kíváncsiságát. A feleségem egyszerűen fantasztikus, nem igaz, drágám? – Ó, Nat! Még egy kis kávét, Carol? És ezzel Nat már ott sem volt, visszarohant a malom mennydörgő munkájához, miközben a mobilja megállás nélkül csengett. Ekkor történt, hogy Julia felkísért házuk legfelső emeletére, mintha egy titkos találkahelyre mentünk volna, egy művész műtermére emlékeztető, irigylésre
méltóan tágas, fából készült tetőtéri szobába, ahol csodálatos könyvtára, íróasztala és a ház egyik „televíziós lustálkodósarka” várt bennünket. Egy szoba, amelyben az ember összebújik, kinyúlik, beszélgetős hangulatba ringatózik, ír vagy tűnődik, ül az asztalnál a franciaablak előtt egy pohár jó borral a kezében, vagy kiáll a balkonra, és gyönyörködik a Szent Pál-öböl fölött kitáruló tenger látványában. Nem tudtam, hogy Julia író. – Ó, csak apróságokat írok – búgta, félresöpörve a témát. – Ezt-azt, tudod, magazinoknak, meg néhány könyvet. Nat majd ad belőlük egy-egy példányt, ha gondolod. Dobozszámra tartja őket a garázsban. Csak Máltáról írok. Amikor a máltaiak angolul beszélnek, ritmus hangszereli a szavakat, amitől csábítóvá, szinte andalítóvá válnak, és Julia úgy beszélt, mintha simogatnák, mintha valami elégedett bársonyos macska dorombolna. Bőrbe kötött könyveket vett le a polcokról, akkorákat, mint egy atlasz, amelyeket „régi olasz nyelven” írtak; másokat máltaiul, egy fénymásolt példányt egy szicíliai dialektusban, és ő ezeket mind olvasta és értette. – Beszélsz régi olasz nyelven? A latinra gondolt? A fejemet ráztam. A modern olasz tudásom is meglehetősen rozsdás volt. – Nézd, nézd meg ezt. Lehajoltam, hogy megnézzem, mit mutat, de addigra már egy sóhajjal becsukta a kötetet, mintha csalódást okozott volna neki, aztán rácsúsztatta egy asztalra, és mosolygott. – Nehéz megjegyeznem, mi hol van. Menjünk, kocsikázzunk egyet, megmutatok neked néhány helyet, és megebédelhetünk. Szeretsz ebédelni? Én szeretek. Így nem kell Nat végtelen számú megbízásait teljesítenem – teljesen megszállott, tudod, de olyan briliáns elme –, és mindent elmondhatok neked, amit tudni szeretnél. Tehát itt voltunk, robogtunk a hegyoldalakon, átcikáztunk szurdokokon, habzsoltuk a késő őszi levegőt, mert Julia kifejezte kívánságát, hogy megmutatja nekem az igazi Máltát, a sziget belsejében lévő falvakat, ahol ősz hajú vénkisasszonyok és özvegyasszonyok ülnek kint a frankafalak előtt a napsütésben, fonják a gyapjú és a régmúlt idők mesefonalát. – Szórakoztató módja lesz ez annak, hogy kielégítsem a kíváncsiságodat a sziget történetével kapcsolatban, válaszoljak a kérdéseidre, és megismerjük egymást. Szállj be, és maradj, ameddig jólesik. Azt hiszem, ha férfi lettem volna, beleszeretek Júliába. Regénybe illett. Első állomásunk St Pawl Milqi volt, azaz Szent Pál üdvözlése, a kápolna, amelyet Nat mutatott az előző nap. Nevét azért kapta, hogy megemlékezzenek a fogadtatásról, amelyben Pált részesítették, amikor ő és tengerésztársai hajótörést szenvedtek útban Róma felé. A dombról, ahol a kápolna állt, a Salina-öböl néven ismert lapos sós terület látszott. Balra egy másik, immár eliszaposodott öböl, a Szent Pál terült el, közepén az apostol szobrával, amely azt a pontot jelölte, ahol a szent veszélybe sodródott hajója végül elsüllyedt, a sekély vízbe vetve legénységét és utasait. „És miután szerencsésen megmenekültek, akkor megtudták, hogy Melitának neveztetik az a sziget. A barbárok pedig nem közönséges emberséget cselekszenek vala mi velünk…” – Ez a kőkápolna – jegyezte meg Julia a kocsiból kihajolva, bearanyozva magát a nap
sugaraival – egy római villa maradványaira épült, amely viszont egy föníciai település romjain állt. Kiásták a villa egyes részeit, és abból, amit találtak, világosan kiderült, hogy az épület egy terjedelmes birtok része volt, amelyen fő tevékenységként olívatermesztést folytattak. Szálljunk ki. Vigyázva lépkedtünk ingatag lépcsőkön keresztül ki az udvarra, ahol kövek összevisszaságára, szanaszét szórt óriási őrlőkerekekre, kőből kivájt öntözőrendszerekre, föld alatti tárolóbarlangokra leltünk. Rendkívüli látvány volt. – Nézd – mutatta háziasszonyom –, több ilyet is találtak. Trapetum. Római sajtolókerekek. Hát nem csodálatos? Hónapokkal később, Leszbosz szigetén tett utazásom során megtudtam, hogy a trapetum (amely azon a napon új szó volt számomra) a görög trapelből származik, és jelentése „körbe forgatni”, és Plinius Naturalis Historia című művének egyik kötetében lejegyezte, hogy az első ismert trapetum Athénban készült időszámításunk előtt 400 évvel. A rómaiak, miután három pun háborúban szinte letörölték a föld színéről a föníciaiakat, lelkesen folytatták az olívatermesztést és az olajsajtolást. A meghódított területeken megnövelték az „öröklött” ültetvények nagyságát, és a termést élelemként és fény gyújtására egyaránt használták. Róma városában olívaolajjal világítottak. – Kétezer évvel ezelőtt, amikor Róma uralkodott itt, ez az olívaültetvény sokkal közelebb volt a vízhez. Az öböl jóval beljebb nyúlt a szárazföldbe, de az elkövetkező századok alatt, amikor az erdők kipusztítása következtében az esők lemosták a sziget termőtalaját, eliszaposodott. Visszatértünk a kápolnába, és az ásatás fölött nyíló ajtókon kihajolva letekintettünk egy lapályos völgyre, egy rút elektromos vezetékektől elcsúfított széles kiszáradt vízmosásra, rajta elsatnyult szentjánoskenyérfák csoportjaival, és nem túl messze a távolban a nyugodt tengerre. – Ezt a villát a Cato által lefektetett ismérvek alapján építették, aki azt írta, hogy egy ingatlannak közel kell feküdnie egy úthoz, egy hajózható folyóhoz vagy a tengerhez. Virágkorában ezen a birtokon olajat préseltek, korsókba töltötték, a teli tartályokat szekerekre vagy szamarakra rakták, és levitték a kikötőbe, amely alig volt néhány száz méternél nagyobb távolságra. Amikor a várakozó hajókat megrakták az amforákkal, vitorlát bontottak egyenesen Róma irányába, vagy a szelek nyomába eredtek a birodalom távolabbi területei felé a tengereken keresztül vezető utakon. – És a szigeteken, a szőlő- és olajligetek történetének abban a szakaszában, gyümölcsöző és jövedelmező munka folyt a birtokokon? – Először a föníciaiak, majd a rómaiak; mindkét nép hatalmas jövedelmet söpört be a birtokokról a kereskedelemből. Bárki volt is a tulajdonos, befolyásos és gazdag személy kellett legyen. Biztosra veszem, hogy Nat hőn kívánja, bárcsak ő is egyikük lehetett volna – kacsintott Julia. – Nemrégiben, amikor esőcsatornákat építettek Marsánál, számos római raktárépületet tártak fel, ahol az olajat és bort tárolták, mielőtt a kikötőből idegen tájakra vitték volna őket. Tágasságuk ad némi elképzelést arról, milyen élénk tevékenység folyhatott itt. Nem messze mögöttünk emelkedett a Jeblazzara nevű domb: a „Prések dombja”. Vajon több prés is működött távolabb a sziget belsejében? Ha igen, mennyire vált széles körűvé az olajtermelés akkoriban? – Sztrabón, a görög földrajztudós és filozófus, aki Krisztus előtt 64-ben született, termékeny és virágzó szigetnek írta le Máltát.
– Az olajfák nem halnak meg maguktól. Nincs még egy fa, amelyben ekkora megújulóerő munkálna. Mégis, amikor a Szent János Lovagrend áttelepült ide, a föld, amelyet itt találtak, alig volt művelhetőbb, mint az eredeti mészkősziklák. Tehát mi történt a rómaiak távozása és a lovagok érkezése közt? – Ó, a specialitásom – válaszolt Julia mosolyogva. –Málta írott történetében számtalan hézag van a rómaiakat követően is, ám valószínűnek látszik, hogy jóval a távozásuk után, amikor a birodalmuk romokban hevert, az itt maradt görög lakosságot, amely talán az ültetvényeket gondozta, az időszámításunk után 870 körül megjelenő arabok elfogták, és eladták rabszolgának. Ezek a szaracénok gondosan művelték a gyümölcsfákat, főleg a citrusféléket, és nagyrészt nekik köszönhető, hogy a Földközitenger nyugati medencéje gazdag narancsban és citromban, az olívaműveléshez azonban nem értettek. Ehhez még tegyük hozzá azt is, hogy buzgón telepítettek gyapotültetvényeket, lévén, hogy azok jövedelmezőbbek voltak, így hát nekiláttak, hogy az olajligetek és szőlők nagy részét kiirtsák. – Tehát az arabok pusztították el az olajligeteket? – Részben. Egy biztos, a szigetek drágán megfizettek azokért a korai fakivágásokért. Az arab uralom azonban csak kétszáz évig tartott. A távozásuk és a lovagok színre lépése közé eső évszázadok alatt történt, hogy virágzó mezőgazdasági örökségünk ebek harmincadjára került, és kezdett elsorvadni. Miközben figyeltem, a társaságomban lévő nőt bámultam. Elfeledkeztem az elkényeztetett szépségről. Julia nemcsak hogy ismerte a témáját, szenvedélyesen szerette is, és értelmesen adta elő. Ismét a kápolna udvarán sétáltunk, ahol egy sortot, barna szandált és zoknit viselő nyugdíjas angol, vállán egy vászontarisznyával, heves vitát folytatott a kapuőrrel – a kápolna a római villa birtokával nem állt nyitva a publikum számára. A közösségben elfoglalt kiemelkedő helyzetüknek köszönhetően Júliának és Natnek azonban szabad bejárása volt. Én szerencsésnek mondhattam magamat. A mérges brit azt kiabálta, hogy egy vízfestményt akar készíteni, és ezt a kerítés túloldaláról nem tudja megtenni. Lila volt a dühtől, és nem válogatta meg a szavait. – A szigeteken nem volt központi hatalom. Kalózok, elsősorban Észak-Afrikából, költöztek be csodálatos, természetes kikötőinkbe, amelyeket rejtekhelynek és raktárnak használtak, és amikor a szigetlakók megpróbálták elűzni őket, a gyilkosok megfélemlítették a meggyengült közösségeket. Annyira fenyegetővé vált az élet, hogy aki tehette, Szicíliára menekült. A korábban szépen megművelt tengerparti területek túl veszélyessé váltak, hogy ott bárki is gazdálkodjon vagy éljen. A lakosok felkerekedtek a szigetek belseje felé, védelemben reménykedve. A Szicíliával, Olaszországgal és Spanyolországgal folytatott kereskedelem megszakadt, hiszen egyetlen hajózó flotta sem érezhette magát biztonságban a vizeinken garázdálkodó sötét bőrű kalózoktól. Szigetvilágunkról az a hír járta az egész Földközi-tenger vidékén, hogy alattomosan megbízhatatlan. A kereskedőhajók elkerülték ezeket a vízi utakat, ami elszigetelte és szegénységbe taszította a küszködő lakosságot. Elhanyagolták a földjeiket, nem művelték az olajligeteket és szőlőskerteket, aminek az lett a katasztrofális, hosszú távú következménye, hogy a földek elvesztették termőképességüket. Nem lévén fák, hogy védjék, hogy lehullott leveleikkel táplálják és befedjék a talajt, a hordalékos és mezőgazdasági földek nem kaptak tápanyagot. A szél hatalmas mennyiségekben kapta fel a kiszáradt talajt, terjedt a malária, és amikor beköszöntöttek az esők, még a maradék földet is elmosták, mocsárrá változtatva az öblöket, mint ezt az előttünk elterülő szép tájat is. A szigetek sebhelyes, kopár lejtőkké váltak.
– De amikor a Szent János Lovagrend ideérkezett a tizenhatodik században, jelentősen javult a helyzet, igaz? – Valóban, felépítették Valletta városát, erődítményt emeltek a félszigeten, és helyreállították a gyümölcsös-, olíva- és szőlőskerteket. A szőlőket és olajligeteket újra művelés alá vették, és olajat sajtoltak helyi fogyasztásra és exportra. – Akkor hát hol vannak azok a farmok? – Tragikus módon megint egyszer az anyagi érdekek győztek. A tizennyolcadik század végén Spanyolország minden korábbinál nagyobb mennyiségben akart gyapotot vásárolni. Hogy kielégítsék ezt a növekvő igényt, a meglévő birtokok fáit gyökerestül kiirtották, a növények millióit kipusztították. Helyükre gyapotot vetettek. Zebbug, amely valaha több mint nyolcvanezer életerős olajfával büszkélkedhetett, pusztasággá vált. A bajt csak fokozták a dél-amerikai államok. Amikor elkezdtek gyapotot vásárolni, az olaj- és bortermelés teljesen megszűnt a máltai szigeteken. Ez volt az utolsó szög a valamikor virágzó olajipar koporsójában. De Nat hisz benne, hogy ha valóra válnak a tervei, ismét virágozni fog. Ahogy elgördültünk a kápolnától, Julia csak úgy mellékesen megemlítette meggyőződését, hogy az olívaművelés nem a föníciaiakkal kezdődött ezeken a szigeteken. – Ők hozták magukkal az ábécét, úgyhogy az írott feljegyzések velük kezdődtek. De – tette hozzá – a vad olajfa honos volt ezeken a szigeteken. – Azt gondolod, hogy a vad fákat leszüretelték? – Igen. Úgy vélte, hogy valószínűleg élelemforrást jelentettek, és talán ihletet adtak a szentélyeket építő embereknek, csak nem léteznek dokumentumok, hogy ezt bizonyítsák. Eszembe jutott a múzeumban tett látogatásom és a szentélyekből származó varázslatos leletek. Azok a neolitikus emberek akkor lakták a szigeteket, amikor a bechealehi ligeteket elültették. – Milyen bizonyítékod van erre? – erőltettem a kérdést. Ekkor már egy elhagyatott tengerparton sétáltunk. Egy ételbár forró italokat és borsós hasékat, pastizzit árult. – Nyilván olvastam valahol. – Nem emlékszel, hogy hol? Leültünk a víz szélén, mélyen belesüppedve a homokba, kávét ittunk papírpohárból, néztük a tengert és egy magányos halászt, aki kék-piros-zöld csíkosra festett luzzuját húzta ki a partra. A csónaképítés alig változott a föníciaiak óta, és ez a mesterség különböző reinkarnációiban egészen az egyiptomiakig nyúlik vissza. Eszembe jutottak Marseille és a török Foca halászai. Az egyetlen különbséget az jelenti ezeknek a férfiaknak az életében, hogy ma a járműveiket dízel hajtja, nem a verejtékük. – Fogalmam sincs. Át kell böngésznem az összes könyvemet. Julia integetett, és a halász felénk gázolt a homokban a lejtős parton felfelé; egy beesett arcú, középkorú férfi enyhén véreres szemekkel és sótól összetapadt hajjal. Vince-nek hívták. Úgy tűnt, hálás, hogy egy kicsit elidőzhet. A csónakja oldalára festett Ozirisz szeméről faggattam, amely hitem szerint a föníciaiakkal érkezett, de ebben nem voltam biztos. Talán védelemül szolgált az átkok ellen, hasonlóan a törökök nazarlikjához. Vince semmit sem tudott az eredetéről, de arról meg volt győződve, hogy biztonságot nyújt neki a tengeren. A máltai szigeteken minden
halászhajó viselte ezt a varázserejű szimbólumot. Julia megkérdezte, visz-e magával olívaágat a fedélzeten. – Természetesen – kiáltott fel a férfi. – Azt hiszi, meggárgyultam? Tengerészek, halászok, valahányszor vízre szállnak, egy frissen levágott olaj ágat tesznek hajójuk motorja mellé, mondta Julia, hogy lecsendesítse a tengert, féken tartsa a hullámokat. – Talán a Noénak hozott olajág ihlette náluk ezt a szokást – nevetett. Vince elmondta, hogy vannak helybéliek, akik hisznek abban, hogy néhány imádság és egy olajág bőséges fogáshoz juttathatja őket. A hálóit ellenőrizte, onnan jött vissza, de nem reménykedett, hogy ma eladható zsákmányban lesz része; akad majd néhány vörös márna, bébitonhal, egy-két makréla, épp csak a család szükségleteinek elegendő. Előző nap kitűnő fogással áldotta meg az ég, ezért most nem aggódott túlságosan. Ma volt a fordulópont, hogy újra rámosolyogjon a szerencse. – Az Úr gondoskodik az övéiről. De az élet sokkal keményebb, mint amikor én kezdtem negyven évvel ezelőtt, és a megélhetési költségek Máltán… Sóhajtott, és nem fejezte be a mondatot. Apja is halász volt, és az ő apja is. A vérükben van, mondta, de manapság kevesebb a hal. A halászok megsokszorozódtak, a tengeri lények azonban nem. Minden jót kívántunk neki, és elindultunk. Már így is túl késő volt az ebédhez, de vendéglátóm előbb egy pohár bort javasolt. Menet közben észrevettem, hogy a tengerpart felé lejtő dombok ki vannak pettyezve kocka alakú kölesekkel. Helyi vadászok használják őket, magyarázta Julia, akik az énekesmadarakat fogdossák össze. Számos vadászt láttunk a domboldalakon és lent a partszéleken, amint a zsákmányukat szedték össze. – A madarak csapdával történő fogása heves vitákat váltott ki nálunk. Málta európai uniós csatlakozási tárgyalásai alatt mi voltunk az egyetlen ország, amely átmeneti felmentést kapott, bár a mi szokásaink a vadászatban és csapdák állításában ellentmondanak az európai irányelveknek. A fecskéket lőgyakorlatként lövöldözik le, a természetvédelmi területek madarait illegálisan veszik célba. Az elkövetők a franciákra hivatkoznak. – Akiknek a vadászata szigorúan szabályozott, még akkor is, ha esetenként előfordul illegális tevékenység. – Carol – szakított félbe Julia csendesen –, ők az olaszok példáját követik, akik szégyentelenül megszegnek minden kőbe vésett szabályt. Szardíniái poszáták élnek itt. Sok más faj mellett ezek is veszélyeztetettek. Tengelicéket, zöldikéket, kenderikéket, pintyeket ejtenek csapdába, és adják el őket kalitkákban. Vadásszák itt az énekesmadarakat, pedig az énekesmadarak hordják szét a magvakat. Elhallgattunk. A sziget belsejében megbúvó város, Mosta egyik terén ültünk, és a helyi Sauvignon Blanc csillogott a poharunkban. – Mindössze két generációval ezelőtt – jegyezte meg Julia – a helyi szőlészek kistermelő gazdáktól vásárolták fel a szőlőt, vagy hajóval hozták Szicíliából és Olaszországból, majd kipréselték, úgy, hogy még a szárakat sem távolították el, és aztán lovas kocsikon hordták körbe a hordókat, háziasszonyoknak árulva a bort, akik a kapuban vártak, hogy megtöltsék kancsóikat. Ma virágzó szőlőskertjeink vannak, és holnap virágzó olajligeteink lesznek. Poharat emeltünk a pillanatra. Terebélyes platánok alatt, amelyek otthonomra emlékeztettek, és a magányosság átsuhanó
fájdalmával és a választásaim miatt érzett zavarodottsággal szúrtak a szívembe, a fák koronájában gyülekező seregélyeket hallgattuk. Legalább ezren voltak, és fülsiketítő csivitelést csaptak. A madárinfluenza legutóbbi kitörése óta a vadászok változatlanul lőtték a madarakat, de nem vették a fáradságot, hogy a döglött zsákmányt össze is szedjék, egyszerűen hagyták elrohadni. Gondolataim otthon jártak, eszembe jutott, hogy olívagazdáink, az oléiculteurs mennyire gyűlölik a seregélyeket, les étourneaux, mert mint a sáskák, hatalmas fekete rajokban csapnak le, és fosztják csupaszra az olajfákat. A seregélyek felidézték bennem az ostobaságot, amelyet elkövettem. Ráerőltettem bio-elképzeléseimet a farmunkra, és ezzel tönkretettem egy egész évi termést. Említést tettem róla társnőmnek. Azon tűnődtem, vajon Nat és Julia gondolkodtak-e azon, hogyan lehet majd karbantartani azt a rengeteg ültetvényt, amely hamarosan gyökeret ver a szigeten, ha Nat álma valósággá válik. – Javasolni fogjátok a fák permetezését? – kérdeztem. – Óriási dilemma ez a számunkra. – Talán nem lesz rá szükség – rázta Julia a fejét. Egyik régi könyvét idézte, a kötetet, amelyben először fedezte fel a zebbug abjad, a fehér olíva létezését. A szerző, egy természettudós professzor arról írt, hogyan gondozták az olívát a szigeteken a korábbi évszázadokban. A metszést ősszel végezték el, közvetlenül a szüret után, azért ilyen korán, hogy elkerüljék a késői rovarinváziók kockázatát. A földeket „évente háromszor” felszántották, hogy elnyomják a gazokat, és minden lehetőséget megadjanak az esőnek és a nedvességnek, hogy a talajban maradjanak. Elbűvölten hallgattam, hogy amikor ezeken a szigeteken olajligetek pompáztak, számos különböző olívafajta élt itt, és a nagyobb gyümölcsű fajtákat kisebb változatokkal porozták be, hogy elősegítsék a keresztbeporzást. A mi farmunk kizárólag cailletier, vagyis kisbogyó-termesztő; talán ezért nem volt szükség soha keresztbeporzásra. – De van olyan könyved, amely a rovarirtók témájában ad tanácsot? – kérdeztem tovább. Julia felvetette, hogy annak idején talán a ligeteket szálláshelyül használó énekesmadarak végezték el ezt a munkát, ők kapdosták be a rovarokat. Szigorú telek után nyilván alig kellett a rovaroktól tartani, hiszen az áttelelő lárvák nem élhették túl a hideg időt. Azt mondta, biztos benne, hogy Nat még nem gondolkozott ennyire előre. Megígérte, hogy később utánanéz, és meglátja, milyen tanácsokat talál a témában, ha egyáltalán talál valamilyet. – És amikor visszajössz Gozóról, kérlek, gyere hozzánk, és lakj nálunk. Átböngészhetjük együtt a régi könyveimet, és segíthetsz nekem eladni a dzsemjeimet a Nat által szervezett Olíva Nyílt Napon. Jó mulatság lesz. Csábított, nemcsak Julia, hanem az a lehetőség is, hogy felfedezek itt egy olyan ősi olívakultúrát, mint a libanoni fák. Erre nem számítottam. Megváltoztattam a terveimet, és úgy döntöttem, hogy egynapos látogatást teszek Gozón, és aztán új barátaimhoz költözöm. Gozo szigetén elgyalogoltam Lz-Zebbugig, vagyis „Az olívák” falváig. Onnan Ghasriba zarándokoltam, amelynek a neve azt jelenti: „A hely, ahol préselnek”. Itt is ugyanazzal az örökséggel találkoztam, mint a nagy szigeten, vagyis fiatal példányoktól eltekintve nem voltak olajligetek. Taxival mentem San Blasba, egy szép, félhold alakú öbölbe, ahol a feltételezések szerint a fehér olívák nőttek. Csupán citrusfákat találtam, és azon törtem a fejem, hogy vajon az arabok ültették-e el itt az első gyümölcsöskerteket, miután kipusztították az egyedülálló fehér olívákat. Aztán felszálltam egy kora esti kompra, hogy visszamenjek Mgarrból a központi szigetre, és közben a kikötőben barátaikra, szeretteikre és árucikkekre várakozó gozóiakat
figyeltem. Gozónak a tengeri út jelenti az egyetlen kapcsolatot a külvilággal. Ebben a tekintetben, eltérően a legtöbb mediterrán szigettől, megőrizte régi hagyományait. Ahogy a naplemente rózsaszín visszfényében hajóztam, és a felszikrázó csillagokat bámultam, amelyekben nem tudok olvasni, Odüsszeusz járt az eszemben, aki Kalüpszó szigetéről távoztában (amelyet Gozónak hisznek) azon igyekezett, hogy ha valaha el akarja érni hazáját, Ithakát, a Sarkcsillagot mindig a bal oldalán tudja; és a föníciaiak, a par excellence navigátorok ötvenevezős gályáikkal; Pál hajótörése; tulajdonképpen mindazok, akikkel eddig találkoztam, és ezen a vízi országúton közlekedtek, a csillagokra hagyatkozva, minden útmutató vagy térkép nélkül. Férfiak, akik nem ismerték az ábécét, de meg tudták fejteni az ég titkait, és kisujjukban volt a partok, a földnyelvek, az öblök rajza. Megpróbáltam átérezni a réges-régi tengeri vándorok félelmeit és örömeit, az éj sötétjében és a koromfekete víz csendjében a tengerészekre törő magányosságot, miközben szeretteik messze távoli partokon várakoztak, néha olyanokra, akik sohasem tértek vissza, és közben a szél úgy csapkodta bő ruhájukat, mint most az enyémet. Utazásaink mulandóságára gondoltam. A z Apostolok cselekedeteiben Pál hajótöréséről ez áll: „De mikor egy zátonyos helyre találtak, ráhajtották a hajót.” Pál a sziget északkeleti végén vetődött partra, nem messze a MáltaGozo-csatornától, ahol a Földközi-tenger keleti és nyugati medencéje találkozik, nem túl messze onnan, ahol most partra szálltam, és onnan sem, ahol, örömmel mondhattam, barátok várnak rám. Az Olíva Nyílt Nap ünnepségei javában folytak, amikor visszaérkeztem. Az estét, a pénteket ünnepi eseménynek szánták a környéken élő falusiaknak és gazdáknak, és mindazoknak, akik szívesen fogadtak el egy pohár bort meg egy szeletet Julia sült szopós malacából, és látszólag az egész sziget ott tolongott, hogy házigazdám társaságában az olívát ünnepelje egy fülsiketítőén zajos, nyitott falú melléképületben. El akartam menekülni a dübörgő tömegtől, úgyhogy eltűntem a kertben. Átsétáltam Haroldhoz, aki társaságra vágyakozva áthajolt a kerítésén. Az emutól kerestem egy ösvényt az egyik ligeten át, élveztem a csendet, az éjszakai levegőt, a levelek zizegését. Jólesett a társalgás kényszere után. Egy falka kutya gyülekezett odalent a nyitott kapunál, talán Olivér, a fekete labrador pajtásai, akit az ünnepségek idejére bezártak a házba. Mancsuk dörzspapírhoz hasonló hangot adott a bejárat puha kövén. Tücskök és békák folytattak éjszakai csevegést, és erős benzinszag terjengett a levegőben. A keskeny utat mindkét irányban parkoló kocsik hada szegélyezte. Határtalannak tűnt ennek a házaspárnak a nagylelkűsége. Arra gondoltam, mennyire váratlanul ért vendégszeretetük és a szigetek ihletőereje, és abban a pillanatban megéreztem azt az oly jól ismert finom szúrást, a távozás, a továbblépés fájdalmát. Egy időre családra leltem itt, egy olyan állapotra, amelyet mindig is kerestem, egész életemben. Másnap reggel az udvar népe korán fent volt és hápogott. Madarak rikoltoztak, szárnyak csapkodtak minden irányból. Biztosan eljött az etetés ideje. Éppen két pávatyúk lépkedett el kevélyen a nyitott ablak előtt, amikor jött Julia, és kopogott az ajtómon, hogy bejelentse, „megtalálta a könyvet”. Reggeli közben a konyha zsongott a vidám hírektől, a jókedvtől, a történetektől és a másnapi előkészületektől, amikor is az olívasajtolás bemutatására kerül majd sor. Egy tévés stáb interjút készített Nattel egy magazinműsorba. Maria, a takarítónő szárított fügével, Júliának szánt hagyományos ajándékkal érkezett, amellyel ezen a napon, Szent Márton ünnepén meglepik egymást az emberek. A fügéket saját kertjében szedte augusztusban, szeptember végéig hűvös helyen hagyta őket száradni, majd húsz percig melegítette a gyümölcsöket a sütőben, amíg kezdtek megpuhulni és szétolvadni, mint a karamella. Ezután
rétegesen lerakta a fügéket, és édesköménymagot, darált mogyorót, whiskyt, ánizslikőrt és vermutot adott hozzájuk. Egy hónapig érlelődtek, és meglehetősen erős szaguk lett. Julia kávét ivott, és valami kockás anyagból készült holmit varrt. Úgy tűnt, hogy megfeledkezett a könyvről, és Donald, egy kacsa történetét adta elő. Barátok adományozták az állatseregletüknek, akik nem tudták megtartani, mert állandóan lebukott az úszómedencébe, és egyszer majdnem egy vendég halálát okozta, aki elájult tőle a vízben. De miután Donald megérkezett hozzájuk, rájöttek, hogy fél a víztől. Életéért reszketve eltotyogott, valahányszor használatba vették a locsolócsövet. A valódi ok, amiért az eredeti tulajdonosai megszabadultak tőle, az a szokása volt, hogy a medencében a víz alá bukik. – Inkább az, hogy stukarepüléssel beleszállt az emberekbe – jelentette ki Julia lánya, Lizzie. Donald rendszeresen valamelyik felső balkonon várta titokban, hogy Julia elhagyja a házat, és amikor asszonya az autója felé közeledett, teljes sebességgel lecsapott rá, és belevágódott. Vagy amikor Julia vásárlásból tért vissza, a madár leereszkedett, és tönkretett, miszlikekre szaggatott mindent, ami csak a gazdája kezében volt. – Valahányszor megpróbálták elkapni, mindig sikerült elmenekülnie, vagy sarkon fordult, és az üldözői sarka után kapkodott. Kezelhetetlen volt – sóhajtott Julia. – Mi történt vele? – kérdeztem, és kávét töltöttem magamnak. – Egyik reggel kijöttem, és ő szokás szerint célba vett, én azonban elugrattam az útból, mire ő nagy zajjal egyenesen belecsapódott egy kőfalba. Nat talált rá később összegömbölyödve a földön, látszólag békésen aludt, de halott volt. – Szegény Donald – sóhajtott az aranyos kis Lizzie. Júliának végül eszébe jutott a könyv, és közömbös arccal odacsúsztatta elém, nyitva. Rápillantottam a nyitott oldalra. Nat, aki ki-be vágtatott a szobába, mintha gumin rángatnák, egy levelet lobogtatott. Sikerült anyagi támogatást szereznie tízezer római facsemete szaporításához. Tízezer! A bank, amely hajlandó volt aláírni a projektet, ígéretet tett, hogy minden fiókjában szórólapokat tesz ki, mondta nekem Nat vidáman, amelyben lehetőséget kínál a helybélieknek, hogy nagyon mérsékelt áron megvásárolhassák a fiatal csemetéket. Nat fog iránymutatást és támogatást adni az új gazdáknak, és amikor végül le kell szüretelni a termést, használhatják az ő felszereléseit, ha úgy kívánják. A győzelmet Nat számára az jelentette, hogy tudta, Máltát újrafásítják saját történelmi olíváival. Csak félig figyeltem. Miután megígértem Júliának, hogy fenn maradok vele vacsora után, és segítek felcímkézni a dzsemesüvegeket, elindultam a szentélyekhez. Szépségük, fekvésük, elhelyezkedésük nem hagyott nyugodni, ahogy a szavak sem a könyvben, amelyet Julia ásott elő. Szükségem volt valami döntő bizonyítékra, hogy megértsek a rejtélyből valamit. Az összes dús idomú szobrocska, a termékenység-istennők és a szentélyek területén feltárt egyéb leletek érthető módon Vallettában voltak a múzeumban, amelyet első nap felkerestem, de nem a szentélyek tartalma volt, ami izgatott, sokkal inkább az építmények hiányzó részei. Az összes szentély nyitva állt az ég felé, nem volt rajtuk tető. Máltának három helyen vannak szentélyei. Azzal a kettővel kezdtem, amelyek a sziget déli részén találhatók, Hagar Qim és Mnajdra komplexumaival, ahol egy fekete pofájú keverék kutya adta a kíséretemet, és roppant módon szeretett volna barátságot kötni ezzel a magányos látogatóval homokkőlapok sárgásbarna tónusait idéző bundájában. A két szentély egy korallmészkőszirt közelében állt, a tenger a lábuknál söpört és törleszkedett, és odalátszott Filfia
csöppnyi szigete. Elképesztő megalitikus építmények voltak ezek, és ezer évvel megelőzték Stonehenge-et és az egyiptomi piramisokat. Egy kőtömbön ültem új kutyapajtásommal, kibámultam a tengerre, ásványvizet szopogattam, azt képzeltem, hogy kántálást hallok a szentélyekből, de csak a szél száguldozott a szirtek fölött. Tengerparti helyzetüket, vízről való megközelíthetőségüket latolgattam. Aztán jött Skorba. A skorbai szentélyek, észak felé a szigeten, korábbról datálódtak, mint az a kettő, amelyet előzőleg meglátogattam. Skorba környékén már időszámításunk előtt 5200-ban lehettek emberi települések, de a szentélyek építése Krisztus előtt 4500-4100-ra tehető. Megközelítőleg ugyanarra a korra, mint a bechealehi ligetek születése. Valójában egy hajszálnyival korábbra. Azt mondták, hogy tiszta időben látni fogom az északi irányban csupán hetven mérföldre elterülő Szicíliát. Nem láttam. Szicíliát, ahonnan azok az emberek, akik megálmodták és felépítették ezeket a döbbenetes kő imádságos központokat, eredetileg származtak. Azt tartják, hogy a legelső betelepülők gazdák voltak, földművelők, akik tutajokon vagy primitív csónakokon szelték át a tengert Szicíliából, magukkal hozva cserépedényeket, gabonát, magvakat, élelmet, mindent, amire egy új társadalom megalapításához szükségük lehetett. A szentélyt építő emberek legfőbb tápláléka búzából és árpából készült. Állatokat is tartottak: birkákat, kecskéket, disznókat, és természetesen halásztak is. Lehetséges volna, hogy tengerjáró fa lélekvesztőiken hajtásokat is szállítottak magukkal fákról, egy megművelt olíváról? Vagy csak egyszerűen a tudásukat hozták el, amellyel háziasítottak az itt talált vad példányokat? Mindez jóval a fém felfedezése előtt történt. Nagy valószínűséggel a kerék feltalálása előtt. Ahhoz, hogy megmozdítsák, elszállítsák és helyükre tegyék a szentélyek falához használt monolit mészkőlapokat, tekintélyes farudakkal fel kellett emelniük őket. Lehet, hogy már olyan fejlettségi szinten voltak, amely elárulta nekik, hogy kerek rönkökön nagy terheket lehet görgetni? Ki tudja, talán egy fokkal ennél is tovább jutottak, és megértették az elvet, hogy ha egy vízszintes rönköt egy fatörzsből kivágott két kerek lap közé ékelnek, mozgó gépet kapnak. Nem tudhatjuk. Csináltak-e fakereket, nem tudhatjuk. Mert a fa, a kőtől eltérően, nem őrződik meg, ezért vannak ezek az építmények mind nyitva az ég felé. A vaskos, monumentális kőajtók és – falak megmaradnak, amikor a tetők már régen szétporladtak, de a történelem előtti időkben azok a nyílások be voltak fedve. A könyv, amelyet Julia csak úgy mellékesen megemlített, majd előhalászott a könyvtárából, a Skorba címet viselte, és egy kiváló régész, David H. Trump tollából származott. A kötet tartalmazott egy függeléket, amelyet egy botanikus, dr. C. R. Metcalfe, a Kew Gardens, a Királyi Botanikus Kert munkatársa írt. Dr. Metcalfe lejegyezte: „A korai neolitikus rétegből vett tíz mintából hat bizonyosan Cerci siliquastrum (júdásfa), és további kettő valószínűleg szintén az. A maradék kettő néhány diagnosztikai mikroszkopikus jellemzője rendkívül homályos. Az egyik minta talán Crataegus-fajta (galagonya), a másik, meglepő módon, kőris (Fraxinus-fajta)Aztán így folytatja: „A rézkorból vett anyag (TX, Keleti Szentély) tíz mintája mind olajfa (Olea europaea) . Ennél a fajtánál mikroszkopikus jellemzők alapján teljesen lehetetlen megkülönböztetni a vad fák anyagát a művelt fákétól.” Volt azonban egy lábjegyzet: „A minták az XA réteg szentélyének romjaiból származnak, és minden bizonnyal a tető faszerkezetének maradványai. Ebből az következik, hogy kifejlett olajfákból, nem a vad bozótos olívacserjéből építkeztek.”
Hátrahőköltem, amikor elolvastam ezt a lábjegyzetet. A fa, amelyet ezeknek a szentélyeknek a befedéséhez használtak, olajfa volt. A vad olajfa bozótosabb, mint megművelt rokona. Valószínűtlen, hogy a vad fáknak elég tekintélyes törzsük lett volna ahhoz, hogy gerendaként használják a nyílások befedésére. Az olíva helyett választhatták volna azok a kőkorszaki emberek a júdásfát, amely vaskos keményfa törzset növeszt. De nem, ők az olajfát használták. Vad vagy megművelt olajfát? Ha a fák megművelt példányok voltak, ami sokkal valószínűbbnek látszik, mivel ezeknek a fáknak erős törzsük van, és szívós, ellenálló tetőket készíthettek belőlük, akkor ez azt jelenti, hogy a megművelt fa nem a föníciaiakkal érkezett a máltai szigetekre időszámításunk előtt 850 körül. Arra utal, hogy a kőkorszaki ember legalább időszámításunk előtt 3000-ben művelte már az olajfát. Amikor a gazdák fákat ültettek Bechealehben, ezek a kőkorszaki szakik áttutajoztak Szicíliából, és olyan szentélyeket építettek, amelyek nagyszerűségben és elképzelésben felülmúlják a legtöbb modern építészeti alkotást. Az is valószínű, hogy ha valóban voltak itt ebben a korban olívaművelők, nem sokkal később kezdték termeszteni az olívát, mint Bechealehben. Egyik-másik szentélynél találtam olyan kőlapokat, amelyekbe a csészealj bemélyedéséhez hasonló kerek és félig lesimított központi, körkörös mélyedéseket faragtak. Ostoba voltam, és nem jegyeztem le, mely szentélyeknél, mert nem jutott rögtön eszembe, hogy az eszköz, amelyet nézek, talán a mozsár és mozsártörő primitív formája, egy kéziőrlő, egy passzírozótál az olajbogyóknak. Azóta megtudtam, hogy nem kevesebb, mint tizenegy őrlőt találtak ezeken a helyeken; kézimalmokat, amelyekről a szakértők azt tartják, hogy az olíva szétzúzására használták, és eredetüket a rézkorra, időszámításunk előtt 3000-re teszik. Szicília és Olaszország bővelkedik olajligetekben. Málta és a szigetei ugyanolyan termékenyek voltak valaha. Lehetséges, hogy ezek a tősgyökeres mediterrán fák vadon nőttek szerte ezen az egységes földrészen? Elképzelhető, hogy amikor a Türoszból érkező föníciaiak partra szálltak itt az időszámításunk előtti kilencedik század körül, nem kellett magukkal hozniuk az olajfát, hogy megtanítsák a helybélieket a művelésére, mert az őslakosság már fejhosszal vezetett e játékban? A libanoni fák a karbonvizsgálat szerint hatezer évesek. Hétezer, ha az ember figyelembe veszi a francia botanikus-régész állítását. A neolitikus ember jelenlétét itt Skorbában Krisztus előtt 5200-ra datálják. Egyszerű számítással kiderül, hogy a máltai neolitikus ember már hétezer évvel ezelőtt civilizációt hozott létre, településeket épített, megszerezte az élelmét, tehát ezer évvel korábban, mint hogy a megművelt fákat elültették Libanonban, de ha elfogadjuk a francia karbonvizsgálat eredményét Bechealehben, akkor a két esemény pontosan ugyanarra az időre esik. Miközben ücsörögtem a meleg novemberi napsütésben, a dátumokat számolgattam, és kérdéseket tettem fel magamnak, két csillogóan zöld gyík verekedett egy neolitikus kőfalon. Mediterrán olívatörténetem mélyebb, ősibb titok volt, mint ahogy álmodni mertem volna. Amikor visszatértem a barátaimhoz, Harold üdvözölt, kiguvadó szemmel kandikált ki a ketrecéből. Jó hangulatban voltam a séta után, és fel akartam vidítani szegény fickót. Miközben beszéltem hozzá, egyik oldalról a másikra billegett, én pedig elkezdtem utánozni a mozdulatait. Lassan imbolyogtam, mint ő, ritmusra, ütemet tartva, és aztán, amikor egyre izgatottabb lett, és egyre jobban belelendült a himbálózásba, annak is lejátszottam a tükörképét. Bizarr látványt nyújthattunk, ez a félig kopasz madár és én, egy középkorú nő, ahogy táncolunk és pörgünk egy magas kerítés két oldalán. Mennél izgatottabb lett Harold, mennél jobban taposta a földet, verte
az ütemet úszóhártyás lábaival, annál jobban lépést tartottam vele, míg végül már kaparta a fakerítését, rúgta és verte az ütemet, pumpálta a nyakát, mintha elpattant volna benne egy rugó, és nem tudna parancsolni neki, és teljes erővel megpróbált kitörni a ketrecéből. Már nem kaptam levegőt, meg akartam állni, de úgy éreztem, hogy Harold kedvéért folytatnom kell a táncot. Váratlanul Nat jelent meg a hátam mögött, egy pillanatig figyelt minket, aztán előrelépett, és halkan a fülembe súgta: – Ugye tudja, hogy ez Harold násztánca? Kővé dermedtem a rémülettől. Megőrjítettem szegény magányos madarat. Éjszaka visszaállították az órákat. Tél. A másnap hajnal, utolsó néhány órám Máltán, egy áttetsző, meleg vasárnapon egy bakon álló asztalbódénál talált, ahol dzsemeket, paradicsombefőttet és olívakrémet árultam. Ahogy kezdett összegyűlni a lelkes tömeg, kívánságokat kiabálva felém, küszködtem, hogy lépést tartsak az elszabadult árusítással, hogy megértsem a máltaiul feladott megrendeléseket. Balra pillantottam. Mellettem egy kerti székben szinte lebegve, rendkívül csinosan, nadrágban és napszemüvegben, új barátnőm szorgalmasan dedikálta legutóbbi szakácskönyve példányait. Néhányan rám rontottak, azt akarták tudni, hol hagytam a gyümölcskocsonyás üvegeket. Vállat vontam. „Tudnia kell!”, visították, mielőtt felbőszültén elrohantak. Előző este megtudtam Júliától – éjjel kettőnél tovább fenn voltunk, a befőttes-üvegeit címkéztük –, hogy a korai olívatermesztők az évszakokat és az énekesmadarakat hívták segítségül, hogy leküzdjék a fák betegségeit. Csupán a tizenkilencedik század végén, a huszadik század elején merült fel, hogy az olívát pusztító rovart méreggel öljék meg. Számos megoldás alapját az arzénérc adta. Lassan, még hatásosabban, mint az esztelen vadászattal, kezdték kipusztítani az énekesmadarak rajait, hiszen azokat is megmérgezték, amivel elősegítették a rovarok elszaporodását. Azon tűnődtem, hogy vajon Abdalláh farmját Észak-Szíriában az énekesmadarak nagy száma védte-e meg az üszögtől. Hogyan óvhatnám meg kis gazdaságunkat és a rajta élő lényeket, hogy ugyanakkor gyümölcsöt is érleljek? Az arzén érc közismerten rákkeltő. Rovarirtókban használnak arzén tartalmú összetevőket a legnagyobb mennyiségben. Julia meghallgatta aggodalmaimat, és rájött, hogy ezzel a kérdéssel neki és Natnek később foglalkozniuk kell, ha Málta ismét ezüstössé és bokrossá válik. Ideje volt indulom. Beletettem egy maroknyi aprópénzt, két üveg mandarinlekvár ellenértékét egy fém kekszesdobozba, amellyel Julia szerelt fel, és mosolyogva lecsuktam a fedelét. Szomorkodtam, hogy el kell hagynom ezeket a szenvedélyes embereket, de izgatott Karthágó és navigációs hősei, a föníciaiak. Útban voltam Afrikába. Vállamra dobtam a fényképezőgépemet, visszasétáltam a házhoz, összeszedtem a csomagomat, adtam egy puszit Olivér fényes fekete feje búbjára, integettem Haroldnak, aki úgy nézett, mintha maradék szívét is összetörtem volna, és aztán észrevétlenül elindultam a repülőtérre. Egy utolsó pillantás hátra, és megjelent előttem a tömegben elvegyülő, újjáteremtő munkájukban elmerült Julia és Nat alakja, míg a nézőközönség a csillogó olasz olíva-sajtolónak otthont adó melléképület ajtajaiban összezsúfolódva, ablakkereteiből kihajolva, megbűvölten figyelt egy folyamatot, egy életmódot, talán, biztosan, olyan régit, mint a kőkorszaki ember, amely egyetlen férfi víziójának és szenvedélyének köszönhetően éledt fel a máltai huszonegyedik században. Mit találtam itt? A föld és a szigetek történelméből született csendes forradalmat. Meg egy gozói pincér is eldicsekedett a kétszáz liter borral, amelyet évente állít elő családi fogyasztásra. Busszal mentem Vallettába, majd onnan a repülőtérre. Lelkesedés töltött el. Málta, a Földközi-
tenger szívében, kezd ismét életre kelni.
Tunézia
Tunéziát és Szicíliát valamikor réges-régen egy földgerinc, egy hegylánc kötötte össze, amely mintegy negyvennégymillió év távlatában elmerült a tengerben. Ez a víz alatti választóvonal osztja ketté a Földközi-tengert nyugati és keleti medencére. Tunézia, nyugat felé és kissé Máltától délre, a keleti medence legszélső határán fekszik. Valletta és Tunisz közt a távolság megközelítőleg négyszáz kilométer, csupán kétszáztizenhat tengeri mérföld, még sincs komp- vagy tengeri személyforgalom a két földrész közt ezeken a pontokon. Szerettem volna az utat a tengeren megtenni, de akkor vissza kellett volna mennem Máltáról a szárazföldre, Olaszországba, lehetőleg Genovába, hogy ott hajóra szálljak. Végül a gyorsabb megoldást választottam: az ötvenperces repülőutat. Egy szép őszi vasárnap délben indultam el Vallettából, fájó szívvel hagyva el új barátaimat. Templomharangok bongtak szerte a szigeten, miközben a hívők hazafelé bandukoltak a mézesen meleg napsütésben, lelkileg felkészítve magukat a heti családi összejövetelre, és, semmi kétség, egy lampukira, tésztában sült halra vagy egy erőt adó nyúlragura, amely már ott rotyogott a tűzhelyen. A repülőgépen alig húsz utas volt, többségükben üzletemberek. Pálmafák, politesse, udvariasság és őrült dudaszó francia nyelvű világában szálltunk le. Minaretek, müezzinek és mór hangulat, ez volt Tunisz egy forró, munkás délutánon. Vajon milyen messzire lehet nyomon követni ezt az észak-afrikai olívatörténetet? – tűnődtem. Nem foglaltam sehol szállást, szobára volt szükségem, úgyhogy odamentem a turistairodához, ahol egy elképesztően pocakos arab sötétkék öltönyben és chéchiában, a hagyományos burgundi vörös sapkában fejet hajtott, és megkérdezte, miben lehet a szolgálatomra. Elmagyaráztam, hogy másnap reggel tovább akarok utazni Karthágóba, ezért jobb szeretnék a város központjához közel megszállni. Felajánlotta, hogy talál nekem egy helyet egyenesen a föníciai romok mellett. Már kétszer jártam Karthágóban, és mindkét alkalommal egy közeli hotelban szálltam meg. Ez alkalommal alig vártam, hogy este végigbóklászhassam Tunisz híres kasbáját, és élvezhessem a város zsivaját. Elhatároztam, hogy ragaszkodom a döntésemhez. A turistairoda hivatalnoka, akinek tokás arca egy levantei pénzkölcsönző képét idézte lelki szemeim elé, minden további vita nélkül elfogadta választásomat, és odahúzott maga elé egy vastag katalógust, miközben azt magyarázta, hogy ne foglalkozzam az ötcsillagos címekkel, mert ugyanolyan kiszolgálást kaphatok sokkal tisztességesebb áron a sok háromcsillagos szálloda valamelyikében. Megköszöntem a figyelmességét. Szemét lezárva kegyesen bólintott. Bajszos sofőrök csoportja téblábolt a közelben azt remélve, hogy sikerül fuvart szerezniük. A fejemet ráztam, azt mondtam, hogy velem ne foglalkozzanak, hogy busszal akarok menni, de a kedves hivatalnok eltanácsolt ettől. – Hamarosan lemegy a nap. Nem késlekedhet. Fogadjon el egy jó tanácsot, menjen taxival. Nem drágák, és tökéletesen biztonságosak. Tulajdonképpen ugyanolyan olcsó lesz, mint a busz. Felemelte egyik tömzsi karját, de a könyöke nem hagyta el az asztalt, intett öt kolbászujjával, amelyek közül a legkisebbet egy hatalmas kék köves gyűrű ékesítette, és egy magas sofőr, farmerban és bőrpapucsban, előrelépett. – Kezességet vállalok ezért az emberért – biztosított a hivatalnok. – Elviszi bárhová, ahová
csak menni akar. De először engedje meg, hogy telefonáljak a maga érdekében, megpróbálok jó áron foglalni egy szobát, bár könnyen találhat magának is szállást. Elhatároztam, hogy nem élek az ajánlatával, és megkértem a sofőrt, vigyen be a központba, a Habíb Burgiba sugárútra, amely rövid sétára volt a medinától, a fallal körülvett óvárostól, ahol a szúk és az álmot nem ismerő élet csábított. A kocsi, amelyben a repülőtérről utaztam, minden bizonnyal jobb napokat is látott, ráadásul a sofőr összevissza cikázott, egyik sávból átvágott a másikba, anélkül hogy bárkire is tekintettel lett volna az autópályán. Úgy tekerte a kormányt ideoda, mint egy őrült, de ebben nem volt egyedül. Gyakorlatilag az összes többi sofőr ugyanolyan eszeveszetten próbálta teljesíteni a feladatot, hogy bejusson a városba. Kezdett derengeni, hogy ez a rozoga jármű nagy valószínűséggel nincs biztosítva, miközben az életemet kockáztatva súrolja a szomszédos autókat. Az anyósülésben ültem – biztonsági öv nem volt és ha a sofőr egy centivel odébb rántja a kocsit jobbra, én leszek az első áldozat az összeütközésnél. Akihez közel kerültünk, arra sofőröm felemelt öklét rázta, és rábömbölt a kellemetlenkedő ellenfelekre, szitkokat szórva rájuk felháborító közlekedési moráljuk miatt. – Kérem, nem lehetne egy kicsit nyugodtabban? –kérdeztem idegesen, hátha még tovább rontom a hangulatát. – Mindenki ugyanezt csinálja – magyarázta. – Egyáltalán nem sietek. – De én igen! Ramadán van. A nap már lenyugvóban... Ekkor értettem meg, miről is van szó. – Az emberek sietnek haza enni. – Egy falat nem sok, annyi sem érintette a szánkat napkelte óta. Mivel az utolsó két hetet a katolikus Máltán töltöttem, teljesen megfeledkeztem arról, hogy a muszlim világ most ünnepli az évenkénti egy hónapos böjt, a ramadán második felét. Gondolatom Quashia felé szállt, aki otthon dolgozik a farmon. Az órámra pillantottam. Körülbelül most baktathat végig a kocsifelhajtón birkagyapjú kalapjában, alig várva, hogy elkészíthesse a vacsoráját. Amikor a farmon vagyok ebben az önmegtartóztató időszakban, másról sem beszél egész nap, mint az ételről. Elmosolyodtam, hiányzott drága arab barátom, és azon tűnődtem, hogyan fejlődhetnek a nemrégen elvetett zöldségek a melegházunkban. Amikor utoljára beszéltünk, elfelejtettem megkérdezni. Az olívatermés elvesztése körül forogtak a gondolataim. Loláról is elfelejtettéül érdeklődni, akiről azt hittem, hogy terhes, de az új állatorvosunk megnyugtatott, hogy nem lesz kölyke a kutyánknak. – Vigyázzon, kérem! A sofőr mellettünk csikorogva fékezett, és elrántotta a kormányt. A ramadán vallási előírás, amelyet jól ismerek, de először jártam arab országban a böjt idején. A taxi éppen a meglehetősen jellegzetes ötcsillagos Hotel Africával szemben tett le az utcán, ötpercnyi sétára a medinától. Szerencsére hatlépésnyire attól, ahol leparkoltunk, az Africával szemben volt egy sokkal szerényebb szálloda. Kifizettem a kért összeget a sofőrnek (összehasonlíthatatlanul többet, mint amennyibe a busz került volna), aki ragaszkodott hozzá, hogy beviszi a csomagjaimat. Gyorsan végigpillantottam a híres sugárúton, és egy meglepően elhagyatott, rosszul megvilágított főút látványa fogadott. Mintha kijárási tilalom alatt érkeztem volna. A hotel halljában két férfi recepciós ült a pult mögött, a kulcstartó mellett felállított asztalnál, és bőséges vacsoráját tömte magába.
– Bon appétit– szólt az üdvözlésem. Egyikük felállt a tányérja mellől, és leakasztott egy kulcsot. – Vous voulez une chambrd Szobát szeretne? Bólintottam. Csupán egyetlen üres szoba volt a legfelső emeleten, fejedelmi negyvendináros összegért. – Tiszta – mosolygott a férfi, és máris visszatért meleg ételéhez. Pontosan erre volt szükségem: egy egyszerű, tiszta és a tizenhat fontos árért rendkívül olcsó szobára. Tizenöt perccel később elindultam, hogy végigsétáljak a félhomályos sugárúton a medináig. Mint minden közel-keleti és arab bazárban, minden szúk egy bizonyos mesterségre specializálja magát, és azt reméltem, hogy meglátogathatom az egyik legrégibb szúkot Tuniszban, a parfümkészítők tizenharmadik századbeli piacát. A Szúk-el-Attarine specialitása az olajok voltak. Nem messze feküdt a medina Nagy Mecsetétől, a Dzsámi-ez-Zitunától, vagyis az „Olajfa Mecsetétől”, amelyet állítólag azért neveznek így, mert alapítója ezen a helyen, egy olajfa árnyékában tanította a Koránt. A fákkal szegélyezett sugárút jelentette ebben a fővárosban a Champs-Élysées-t, amelyet a franciák építettek, amikor megszállták az országot. A görögöknek, törököknek és briteknek ez sohasem sikerült. A franciák voltak a gyarmatosítók, és az arab után a francia itt a második nyelv. A gyarmati múlt mindenütt látható nyomai az otthonosság érzetét keltették bennem. A franciák idejében ez egy art déco és belle époque épületekkel szegélyezett elegáns sugárút volt. Néhány férfitól eltekintve, akik az út teljes hosszában végig sorakozó kávéházak egyikében-másikában ücsörögtek, szívták a vízipipájukat, teát vagy üdítőt ittak, az utca teljesen kihalt volt. Még egy hozzám hasonló sorsú külföldi sem volt sehol, hogy megtörje a csendet; úgy látszott, rajtam kívül senki sincs külföldön. A komor és melankolikus hangulatot csak fokozta a furcsán letompított, félárbocon működő világítás, mintha valaki elfelejtette volna felgyújtani a lámpákat. Talán azért állították be így, mert ramadán volt, mert a muszlim Tunézia hazament, hogy megvacsorázzon, hogy véget vessen a napi böjtnek? Pillanatnyi ötlettől vezérelve elhatároztam, hogy letérek a főútról, és a mellékutcákon kóborlók egy kicsit. Talán ott több élettel találkozom. Ám ha lehetséges, ott még halványabb volt a világítás, de miután egy rövid ideig kutyagoltam sűrűn berácsozott bankokkal és elegáns, fehér stukkós homlokzatú magas középületekkel szegélyezett utcákon, kilyukadtam egy piszkos térre, és onnan beléptem egy átjáróba, ahol egy paraffinlámpákkal részben megvilágított piac működött. Az árusok, mind férfi, egyetlen nő sem volt a láthatáron, rekeszeken vagy alacsony sámlikon üldögéltek az esti szürkületben. Néhányan beszélgettek, de legtöbbjük csak csendben múlatta az időt. Ahogy áthaladtam a szűk kis utcán, amelyen a műanyag játékokkal, színes papucsokkal, női fehérneművel, vaskos CD-lejátszókkal tömött dobozok szétszórt tömege csak nehezítette a közlekedést, sokan szigorú tekintetű bizalmatlansággal méregettek. Néhányan jó estét, bonsoirt bólintottak, de legtöbben csak bámultak. Korábban soha nem éreztem megfélemlítve magamat Tunéziában, soha nem éreztem, hogy elítélnek, vagy nem vagyok biztonságban, de most hirtelen rám tört ez az érzés. Körültekintően öltöztem fel egy félhosszú szoknyába, és a novemberi meleg ellenére hosszú ujjú kardigánt vettem, de a bámulóktól zavarba jöttem, és azt kívántam, bárcsak velem volna Michel. Annyira kényelmetlenül éreztem magamat, hogy amint tudtam, visszafordultam, és elsiettem a medina irányába.
Egy húszas évei végén járó, kövér, dülledt szemű fiatal arab termett mellettem a semmiből, és megpróbált társalgásba bocsátkozni velem. – Soyez bienvenue, isten hozta – ismételgette megállás nélkül. Ez általában nem keltett volna rossz érzést bennem, de már egy kicsit izgulós lettem, elbizonytalanodtam. – Mit akar? – csattantam fel. Meg akarta értetni velem, hogy semmi sincs nyitva aznap este. A szúk zárva van. Megköszöntem a figyelmességét, és folytattam utamat az óváros felé. Pillanatokkal később megint ott kullogott mellettem, és egy másik piacot javasolt. Egy tősgyökeres kézműves utcai vásárt, mondta, és az egyheti árusításnak ma van a végső napja. Megnyugtatott, hogy bár a szúk zárva van, ez a különleges piac nyitva lesz, és vehetek magamnak szőnyegeket nagyon jó áron. Az oldalamon baktató önjelölt idegenvezető szerint ez volt a legeslegutolsó lehetőségem, hogy ilyen potom áron hozzájuthassak valamihez. Újra megköszöntem a fáradságát, és a tudomására hoztam, hogy semmiféle szőnyeget nem óhajtok vásárolni. Úgy látszott, ez elképeszti vagy megzavarja. Egy turista, aki nem keres szőnyegeket lealkudott áron – egyáltalán létezik ilyen lény? Meghajolt és eltűnt, de előtte még búcsúzóul felajánlotta, mintegy békejobbként, hogy igyak meg egy mentateát a hotelban, ahol pincérként dolgozott. – Baksis, madame, bien sür. Természetesen baksist kért. A központi tér, a Place de la Victoire, amely a Bábel-Bahrhoz vagy Franciaország Kapujához, a medina főbejáratául szolgáló boltívhez vezetett, majdnem olyan elhagyatott volt, mint az egész város. Három rendőr ácsorgott ott cigarettázva, és néhány fiatal kölyök játszott valami labdajátékot, kiáltásaik ide-oda verődtek az üres árkádok és utcák falai között; a jobb oldalamon viszont egy szabadtéri kávézó zsúfolva volt ósdi barna öltönyt és a legkülönbözőbb fejfedőket viselő férfiakkal, akik vízipipát szívtak, dominóztak, kettesévei-hármasával ültek kint az asztaloknál, agyonütötték az estét. Előttem, a Dzsama Ezzituna utcán megláttam két férfit ingben, amint üdítősrekeszeket cipelnek fel egy lépcsőn, és a szemem egy első emeleti kiugró ablakra, abban is egy táblára tévedt: Restaurant. Atkecmeregtem a rekeszeken, és felmentem a lépcsőn. Eszembe jutott Pankali halvendéglője az isztambuli fűszerpiac bejárata mellett. Vérmes reményeket dédel gettem egy újabb hasonlóan remek vacsoráról. Arabeszk mintával díszített famennyezet tűnt elém. Festmények karavánokat idéztek, turbános kalmárokat megrakott tevéik mellett, végeláthatatlan sivatagi utakat. Egy fiatal, lenyalt hajú pincér lépett elő, meghajtotta a fejét, és bienvenue-vel üdvözölt: isten hozta. Hosszú asztalok sora állt megterítve, szemmel láthatóan egy társaság érkezésére várva. Ez meglepett. Jelenleg az egész arab világ a tányérja mellett ül, korán vacsorázik annyi átböjtölt óra után. A pincér felajánlotta, hogy foglaljak helyet a szomszédos faburkolatú szobában, és udvariasan figyelmeztetett, hogy az étterem nem szolgál fel alkoholt. A hely egy cseppet sem tűnt csábítónak, úgyhogy elutasítottam az ajánlatát. Már hozzászoktam ahhoz, hogy egyedül eszem, hiszen régen úton voltam, de a kilátás, hogy egy parti tőszomszédságában vacsorázzak, egyáltalán nem vonzott. Visszafelé indultam a sugárúton, hogy valami más megoldást keressek, míg elértem a Hotel Africát, ahol megérdeklődtem a recepciónál, van-e valami aránylag központi hely, ahol megvacsorázhatnék. – Minden étterem zárva a ramadánra – világosítottak fel. – Vacsorázzon itt.
Elmúlt kilenc óra, és mivel későnek találtam az időt, beletörődtem a lehetőségbe. A ház biztonsági őre követett, és egy szó nélkül beszállt velem a liftbe. Összeszorított ajkával, lenyírt fejével vajon mit gondolt, miben sántikálok? Az éttermet a második emeleten lélektelennek találtam, egy konferenciteremben szolgáltak fel egy maroknyi külföldinek büfévacsorát: egy nyugdíjas francia házaspárnak, amely igencsak válogatósnak bizonyult, egy fiatal japánokból álló társaságnak, amely egyfolytában kuncogott, és egy világoskék galabíjába. öltözött, rendkívül magas, fekete afrikai úrnak. Fejemet a könyvembe temetve ettem meg a vacsorámat. Később, amikor kiléptem a szállodából, hogy visszatérjek a panziómba, megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy a sugárút zsibong az élettől: dudák tülköltek, a forgalom egy helyben toporgott, a legdrágább Mercedesek parkoltak egymás hegyén-hátán a járdaszegély mellett; kávéházak, amelyek létezését két órával korábban szinte észre sem vettem, kitették asztalaikat az utcára, és egy gombostűt sem lehetett leejteni bennük. Pincérek röpdöstek ide-oda. Családok, cigarettázó, bajszos férfiak, asszonyok tetőtől talpig csadorban, pici gyerekeket tolva babakocsiban, más nők farmerban, sétáltak fel-alá az utcán. Nehéz volt elhinnem, hogy ez ugyanaz a város ugyanazon az estén. Amikor másnap felkeltem, hogy elérjem a korai buszt, a reggelizőszoba, ahol azt is alig reméltem, hogy egy kávét kapok, teljes gőzzel működött. Nem voltam egy hullámhosszon az ország ritmusával, elfelejtettem, hogy minden gyakorló muszlim köteles a naplemente előtti egyetlen étkezését napfelkelte előtt megejteni. Tulajdonképpen a még ott lévők voltak a renitensek. Nem sokkal múlt hajnali öt óra. A gőzölgő büféreggeli bugyborékolt és gurgulázott az üstökben. Tunéziai mézzel édesített feketekávét választottam, és elindultam a buszpályaudvarra. Karthágó észak-afrikai gyarmatát türoszi föníciaiak alapították nagyjából időszámításunk előtt 814-ben. Karthágó az eredeti föníciai név, Qart Fíaddasht, vagyis az „Új Város” származéka. Várakozást, új kezdeteket, ígéretet sugallt. A rendkívül ügyes levantei kereskedőknek, a bibliai kánaánita népek leszármazottainak ez a hangsúlyeltolódás Levantétől egy olyan tájra, amely a Földközi-tenger szívétől épphogy délre, a Szicíliai csatorna szájánál terült el, kedvező volt. A kis félsziget, amely mögött a város megbújt a délkeleti oldalon, megvédte őket a tengeri viharoktól, de tökéletes kilátást biztosított minden hívatlan flottára, amely feléjük vitorlázott. A választott hely két természetes kikötővel is rendelkezett. Karthágó nem az első kikötőjük volt a mai modern Tunézia területén, de ez hozta meg nekik a dicsőséget, mivel sikerült rátalálniuk az egész Földközi-tenger vidékének kétségtelenül egyik legelőnyösebb fekvésű helyére. Ebből a stratégiailag tökéletes helyzetből többé-kevésbé fölényben voltak minden hajózótevékenységgel szemben kelettől nyugatig és déltől északig. Qart Haddasht alapításával megszerezték a tökéletes ellenőrző pontot a Földközi-tenger mindkét medencéje fölött, és a tökéletes kikötőhelyet, ahonnan kiterjeszthették kereskedelmi kapcsolataikat. Miután az asszírok időszámításunk előtt 720-ban legyőzték Türoszt, Karthágó lett a föníciai főváros. Új városukból az egész nyugati világban uralták a kereskedelmet. A polgárok karthágóiak lettek, és saját nyelvet mondhattak magukénak, a punt, amely az őseik által Türoszban beszélt föníciaiból fejlődött ki.
Fernand Braudel francia történész vetette fel, hogy amikor először hódították meg a Földközitenger nyugati medencéjét, az égei emigránsoknak ez olyasmit jelenthetett, mint az Újvilág, Karthágó pedig mint „amerikai” hatalom szerepelhetett. Tetszik ez az analógia. Az egyetlen különbség talán az, hogy a karthágóiak katonai ereje meglehetősen összetákolt szervezet volt. A hadsereg, amikor vészhelyzet állt elő, többségében afrikai zsoldosokból, közöttük sok líbiaiból állt. A külföldiek alkalmazása lehetővé tette a legyőzhetetlen levanteieknek, hogy üzleteikkel törődjenek, és ha békén hagyták volna őket, keveseknek okoztak volna gondot. Rossz viszonyban voltak a görögökkel a kereskedelem területi felosztása miatt, alkalmanként itt-ott elsüllyesztettek egy hajót, hogy a versenytársakat távol tartsák piacaiktól, és azt a hátborzongató áldozati gyakorlatot követték, hogy élő gyermekeket égettek el, de alapvetően nem voltak a háború hívei. Erejük navigációs és kereskedelmi képességeikben rejlett, és ezek utolérhetetlenek voltak. Bárhová utaztak, kereskedelmi bázisokat és kikötőket hoztak létre, hogy megszakíthassák a tengeri utakat, vagy megvárhassák, amíg a szelek újra kedvezőre fordulnak. Mindenkivel kereskedtek, ónt Spanyolországból és az angliai Cornwallból, aranyat a nyugat-afrikai tengerpartról hoztak, cseréltek és eladtak kerámiát, textíliát és agyagedényeket. Kereskedelmi partnereik közé számítottak az etruszkok, máltaiak, szardíniaiak, szicíliaiak és ciprusiak is. Ha nem tudtak kereskedelmi állomásokat vagy raktárakat létesíteni ott, ahol partra szálltak, egyenesen a hajóikról vagy szabad piacokon kínálták az áruikat. Mivel eredetileg a Földközi-tenger keleti vidékéről származtak, az olajfa és olaja életmódjuk egyik sarkkövét jelentette, és mi sem természetesebb, mint hogy kereskedtek vele. Elsüllyedt hajóik roncsai közt, elsősorban a Karthágó-Marseille útvonalon, rengeteg amforát találtak, amelyeket a föníciaiak olajuk, boruk és más árucikkeik szállítására használtak, és vannak, akik azt állítják, hogy az első olajfák, amelyeket a Földközi-tenger azon sarkába szállítottak, ahol én élek, a föníciaiakkal érkeztek Karthágóból induló hajókon, nem pedig a kis-ázsiai görögökkel Phokaiából. Nehéz eldönteni a kérdést. Egy biztos, Massilia föníciai szó. A Földközi-tenger környékén és Európában talált cseréptörmelékek hegyeiből nyilvánvalóan látszik, hogy a föníciaiak és karthágói leszármazottaik mindenhová szállítottak olívatermékeket, ahol csak megfordultak. Ebben a tekintetben sok mindent köszönhetünk ezeknek az állhatatos kereskedőknek. Másnap reggel kék égre és napsütésre ébredtem. Nagyszerű, vidám változásra, amely végtelen jókedvre hangolt, és azonnal elindultam a romok felé. Karthágó lélegzetelállító mediterrán vidék, még akkor is, ha a romokat egyáltalán nem lehet látványosnak nevezni. Elég nagy képzelőerőre van szükség, hogy az ember lelki szemeivel odavarázsolja az egykori legendás kereskedelmi központ nagyszerűségét, mert a rómaiak teljesen lerombolták a föníciai várost időszámításunk előtt 146-ban, és miután az egész területet meghódították, és a földdel tették egyenlővé, beszántották sóval. Bosszúszomjas tett. D. H. Lawrence írta, hogy a rómaiak nemzetet nemzet után zúztak szét, és népből nép után ölték ki a szabad szellemet. Az évekig tartó három pun háborúban végül a zenitjére hágó Róma győzedelmeskedett. Elpusztították az ókori világ legnagyobb kereskedelmi birodalmát, és szétzúzták szabad lelkét. Róma eltökélte, hogy Karthágó soha nem éledhet fel hamvaiból. A dolog iróniája, hogy miután Róma ilyen méltatlanul bánt a karthágói földdel, elnyerte ezeken az új gyarmatokon a Földközi-tenger leggazdagabb olajtermelő vidékét. Tunézia még ma is, bár ezt nemigen ismerik el, sokkal nagyobb mennyiségben állít elő olívaolajat, mint Olaszország, és ez,
bár ritkán vallják be, rendkívül finom olaj, és gyakran vásárolják fel a modern olaszok (a versenyképes árnál olcsóbban), hogy teljesíteni tudják világpiaci kötelezettségeiket. A rómaiak frissen meghódított gyarmatukat Africá-nak nevezték, ami a berber „Ifriqa” szó eltorzítása, és kezdetben Uticából kormányozták. Ez a város, amely valaha föníciai kikötő volt feljebb a tengerparton, ma a szárazföldön van. Nagyjából egy évszázaddal később Július Caesar újra felépítette Karthágót, de a rómaiak úgy tartották, hogy a földet átok sújtja, és állatok legeltetésén kívül semmire sem alkalmas. Végül Róma mégis újjáépítette észak-afrikai birtokait, és vagyonokat ölt beléjük, utakat, hidakat, földnyelveket alkotott, és látszólag végtelen olajligeteket telepített a tengerpart teljes hosszában egészen a délen fekvő Dzserbáig. A helyi berbereket használva munkaerőnek, több olajat préseltek, mint addig bárhol, és birodalmuk legtávolabbi sarkaiba is elszállították gyors járatú hajóikon. Gazdag olajipart hoztak létre. Találtam egy sztélét a karthágói ásatások bejáratának közelében. Idézet állt rajta egy bizonyos el-Bekritől. Így szólt: „Ha meglátogatod Karthágót életed minden egyes napján, és nem teszel mást, mint körültekintesz, mindennap találni fogsz egy új csodát, amilyet még sohasem láttál.” Tragikus gondolat. Karthágó ostroma a harmadik és utolsó pun háborúban három évig tartott. Amikor a város végül elesett, tizenhét napon és éjen át égett, mielőtt a jóllakott lángok elhaltak. Felidéztem Turner arany ecsetvonásait erről a pokoli tűzvészről. Milyen csodákra utalt el-Bekri? Kétségtelen, hogy a táj és a környező vidék sok mindennel gyönyörködteti a szemet, de mint történelmi hely mind a föníciai, mind a római maradványok szerény látványossággal szolgálnak. Irodalmi leírásokból és a város modelljéből, amelyet korábban láttam, megpróbáltam magam elé varázsolni a hatemeletes, lapos tetejű épületek elrendezését, amelyek egykor benépesítették a domboldalakat le egészen a tengerpartig, a szőlőskerteket és olajpréseket, a szentélyeket, a túlcsorduló amforákkal teli sötét pincéket és raktárházakat, a pékségeket, a búzamezőket. Voltake illatosított olajakat készítő munkások, hogy a gazdagok bőrét kényeztessék velük? Hol istállóztathatták a híres karthágói elefántokat, amelyeket vadon fogtak el az afrikai erdőkben? Hol lakott a konyhák népe, a szegény, öreg rabszolgák, az evezősök hadai, akik uraik nagyszerű gályáit repítették? Hol állt Esmun szentélye, amely a karthágóiak utolsó menedékéül szolgált, és ahonnan Haszdrubál, a dicsőséges Hannibál sógora, izgatottan lobogtatva egy olajágat kegyelemért könyörgött – feleségét annyira undorította ez a gyáva tett, hogy gyermekükkel együtt belevetette magát a poraiba hulló város tüzébe, míg Haszdrubál kegyelmet kapott a rómaiaktól? Hány szolgálólány vitte az olajat a főzéshez a konyhákra? Hány, énekesmadarakban és érett gyümölcsökben bővelkedő konyhakert etette ezt a csodálatos világvárost? Ilyen kérdéseket tettem fel a napfényben állva, és közben két aranyos sárgarigót figyeltem a maquis darabokra tört és zuzmóval borított kövek közt sarjadó bokrain, de aztán elterelődött a figyelmem. Lekötötte egy göcsörtös ujjai közt cigarettát tartó vézna arab, aki egy földön fekvő mozaik parányi darabjairól söprögette le a letört ágakat. Édeskevés ahhoz, hogy tisztán tartsa. Fel és le és ki és be mászkáltam Karthágó letűnt dicsőségének romjain, és néha megálltam, hogy lekapjak egy oszlopfőt vagy egy letört orrú márványarcot; megpróbáltam gondolataimban formákat alkotni súlyos, idő marta kövekből, elképzelni sugárutakat, amelyeket valaha ciprusok szegélyeztek, vagy fügefák árnyékában rejtőző tereket, hiába kerestem a szentélyek olajligeteiben álló tavakat, amelyeket Gustave Flaubert írt le, és igyekeztem megtalálni a színház helyét, de eltévedtem, és egy vadonatúj gyógyfürdő előtt kötöttem ki. Kereszteztem Karthágó-Hannibál, egy csinos, kék-fehér fajansszal díszített állomás sínéit, amely a Szídi-Bu-Szaid és Tunisz közt
ingázókat szolgálja ki, megnéztem Antonius fürdőinek ősi kertjeit, dobozos limonádét ittam egy műanyag asztalnál, ahonnan az utolsó még álló oszlop látszott a víz szélén, több illegális fotót készítettem a tunéziai elnök palotájáról, bár ezt mindenhol táblák tiltották, szívességből beváltottam néhány darab eurós érmét egy göndör hajú idegenvezetőnek, aki vigyorgott, hogy borravalóként kapta őket, és a bankban nem tudja beváltani – később rájöttem, hogy hamisak. Aztán elhatároztam, hogy egy rövid gyalogsétát teszek a huszonegyedik századi Karthágóban. A Karthágó, amelyre rátaláltam, exkluzív lakónegyed volt, ahol az elnök, politikusok és a felső tízezer élt. Pálmafákkal szegélyezett, kanyargó utcáival, felkapott, divatos butikjaival és kék kovácsoltvas kapuk mögött rejtőzködő mesés, fehérre meszelt kubista villáival olyan volt, mintha Beverly Hills vagy Super Cannes utcáin sétáltam volna Tunéziában. Teljes virágjukban pompázó bougain-villeák vonultatták fel összes színárnyalatukat a legközönségesebb lilától a finom, mosott narancssárgáig, buktak át falakon, kúsztak fel ciprusok és fenyők törzsére, mint burjánzó gazok, színkavalkádot és titokzatos elzártságot teremtve. Olíva- és banánfák magasodtak kovácsoltvas kapuk fölött. Pálmák álltak őrséget. Kényelmesen végigsétáltam a csendes tengerparton, ahol magányos horgászó alakok, mint obeliszkek pettyezték a kis mólókat. A város fekvése a félszigeten lélegzetelállító, romlatlan maradt. Központi helye Kelet és Nyugat vizei közt máig érvényesül, mert bár Tunézia muszlim állam (a rómaiak után jöttek a vandálok, majd az arabok), a többnejűséget törvényen kívül helyezték. Itt a nők határozott, tiszteletre méltó szerepet töltenek be, és úgy öltözhetnek, ahogy nekik tetszik; ennek a nemzetnek a szokásai keletre az iszlám, nyugatra a kereszténység előtt hajtanak fejet. Meglepett a biztonsági emberek hada, akik mint álmos legyek gyülekeztek minden utcasarkon. Még soha nem láttam itt ennyi rendőrt. Annak ellenére, hogy többségük csizmás lábát a műszerfalon nyugtatva buszokban henyélt, vagy fekete, foncsorozott napszemüvegben, egyik cigarettáról a másikra gyújtva a fákat támasztotta, létszámuk félelmetes volt. Megkérdeztem egyiküket, mi történik, és ő felvilágosított, hogy az ország egy háromnapos Információs Világkongresszusra készül, amelyet a következő héten tartanak, és Karthágó és Hammamet közt minden hotel zárva lesz. Zine El Abidne Ben Ali elnök a legmagasabb színvonalat akarja biztosítani nemzetközi vendégeinek országa, „a kultúra, civilizáció és felvilágosult gondolkodás földje” részéről. Eredetileg szerettem volna több napot tölteni a környéken, de úgy döntöttem, hogy a külföldiek beözönlése előtt továbbállok. Gyors látogatást tettem a félsziget csúcsán, a közeli világítótornyos faluban, Szídi-Bu-Szaid-ban; a hely valaha csodálatos volt keskeny, macskaköves, kanyargó ruelle-jeivel, utcácskáival és tökéletes kocka alakú, fehérre meszelt házaival, amelyeket égszínkék áttört zsalugáterek és hozzájuk illő kék, szögekkel kivert kovácsoltvas ajtók tesznek még vonzóbbá. Korábbi utaimon imádtam ezt a dombtetői elzárt közösséget, Colette és Simone de Beauvoir nyomába eredtem, akik gyakran felkeresték ezt a művészmenedéket, ahol a pincérek, mint sodrott cigarettát, bódító illatú fehér jázmint tűznek a fülük mögé, a mecseteit, a frissen locsolt páfrányoktól és cserepes virágoktól illatozó, fehérre meszelt udvarait. Élveztem, hogy a gyerekek sikoltoznak és rohangásznak körülöttem az utcán, hogy édes zöld teát iszom friss mentaágakkal a Szídi Chebaane kávéház kertjében. Ültem egy sziklás kiszögellésen, ahonnan szédítő kilátás nyílt lefelé a Tuniszi-öbölre, átellenben pedig a „kétszarvú” hegyre, a távoli fény halványkék árnyalatában derengő Bu-Komeinre, de minden újabb látogatásnál úgy éreztem, hogy a falu egyre talmibb, egyre több árus és egy napra kiruccanó turista nyüzsög benne.
Ahogy tudtam, beszálltam egy louage-ba, egy bérautóba, amely a libanoni szerviztaxirendszerhez hasonló, rendkívül olcsó közlekedési forma. Elhatározásom, hogy megállok Hammametben, az elnyúló tengerpart zsúfolásig beépített szakaszán, nem abból született, hogy olajligeteket akartam meglátogatni. Személyes természetű kitérő volt. Egy kedves devoni barátom mesélt egy rómaiak idejéből származó faluról, amely kézzel festett kerámiáiról híres. Szerettem volna felkeresni. Hogy ne veszítsek időt az egyéjszakásra tervezett megálló miatt, egy turistahotelban szálltam meg a tengerparton. Végigsétáltam a homokon, és egy nagyszerűt úsztam, aztán elindultam, hogy megkeressem a kézművesközpontot. Minden nehézség nélkül rá is találtam, szinte elnyelték a burjánzó üdülőhelyek. Az árukínálat gyönyörű volt, és én vidáman alkudtam egy kézzel festett terrakotta berber tálkészletre. Elégedetten újságpapírba csomagolt szerzeményemmel, amelyet a karomban dajkáltam, a buszmegálló felé vágtáztam, türelmetlenül szökelltem ide-oda a hömpölygő kocsiáradatban egy forgalmas kereszteződésnél. És ez volt az utolsó emlékem. Nanomásodpercekkel azelőtt, hogy a fejem belevágódott az aszfaltba, halványan észleltem egy csont reccsenését és a tányérok csörömpölését, aztán elvesztettem az eszméletem. Amikor kinyitottam a szemem, tunéziaiak álltak körbe, és hajoltak fölém végtelenül aggódó arckifejezéssel. Mielőtt egy szót szólhattam volna, egy fiatal pár betuszkolt egy taxi hátsó ülésére, és elvitt a szállodámba. Látták a balesetemet; egy kátyúba estem bele az úton. Átruházták az értem érzett felelősséget két portásra, akik zavart könyörgésem ellenére felvittek a szobámba. Hívták a szálloda orvosát. Azt mondta, amennyire látja, semmim sem tört el, de csináltatnom kell egy sorozat röntgenfelvételt. Tiltakozásom semmi eredményre nem vezetett. Beadott egy fájdalomcsillapítót, és megígérte, hogy reggel újra megnéz. Addig pihenjek. A portások egy halom jégkockatartóval tértek vissza. Semmi fáradságot nem sajnáltak. Egyedül, hátamat a párnának támasztva, a helyzetemen, az utamon tűnődtem, amikor a telefon életre kelt a fülem mellett. Michel hívott. – Csak azért csörgők, hogy tudjam, jól vagy – közölte. – Ki mondta el? – mormoltam. Zavara elárulta, hogy senki nem értesítette. Hogyan is tehették volna? Egyetlen közeli hozzátartozómnak sem hagytam meg az elérhetőségét. Motyogtam valamit egy balesetről, de azonnal, még elkábított ködös állapotomban is rájöttem, hogy ha többet mondok, az első géppel ott terem, és megszervezi utazásom elhalasztását. Sikerült valahogy megnyugtatnom, hogy álmos vagyok, és bár beleléptem egy lyukba, semmi bajom nem történt. Számtalan röntgenfelvétel és vizsgálat után a tunéziai orvoslás fekete hajú „Ross dokija”, aki saját kis autóján vitt egyik klinikáról a másikra, és közben történeteket mesélt az évekről, amelyeket Hamburgban töltött mint diák és fiatal gyakorló orvos, megnyugtatott, hogy sokk ért, kibicsaklott a bokám, talán le is tört egy darab az egyik csontomból, és egy kis ütés érte a koponyámat. Csupán pihenésre van szükségem, aztán tökéletesen visszanyerem mozgásképességemet, és egészséges leszek, mint a makk. Minden fizetséget visszautasított. Azzal érvelt, hogy egészségesen érkeztem Tunéziába, és ugyanolyan állapotban fognak elküldeni. Három napig heverésztem az úszómedence partján, John Banville A tenger és Wilfred Thesiger Mocsári arabok című könyvét olvastam (Szaddam Huszein kiszáríttatta a mocsarakat Irakban, hogy megfossza hazájuktól az ott élő arabokat, büntetésképpen, amiért fellázadtak ellene), és aztán lebicebócáztam a tengerpartra, hogy újabb három napot töltsek megfigyeléssel,
felfedezéssel. Abu Abdalláh el-Bekri (1014-1094), mint megtudtam, spanyol-arab földrajztudós és történész volt, mondhatni, egy tizenegyedik századi Hérodotosz. Azzal a különbséggel, hogy el-Bekri sohasem tette ki a lábát szülőhelyéről, Cordobából. Köteteket írt Észak-Afrika, Európa és Arábia éghajlatáról, népeiről és földrajzi jellemzőiről, de minden hivatkozását az irodalomra vagy a kontinenseket bejáró utazók és kereskedők elbeszéléseire alapozta. Idézeteket találtam ettől a nagyra becsült történésztől, amelyekben leírta, hogy Karthágó ősi városában olyan bőségben voltak márványtöredékek, hogy ha Afrika teljes férfi lakossága összegyűlt volna ott, hogy kivegye részét a prédából, akkor sem lett volna elegendő emberi erő a zsákmány elszállítására. Azt állította, hogy először az afrikaiak fosztották ki a várost, nem az európaiak, és hogy az emberek még jócskán a tizedik században is hajórakomány-számra lopták onnan a javakat. Gustave Flaubert Szalambo című regényében a föníciai Karthágóban ciprusok törzsére felkúszó gyapotról írt. A gyapot ismeretlen volt a világnak ezen a fertályán, mígnem az arabok meghódították a Földközi-tenger nyugati medencéjét mintegy hatszáz évvel később. A gyapotot Nagy Sándor hozta be Görögországba a messzi Perzsiából. Korábbi évszázadokban egyiptomi gyapotot termesztettek és fontak a Nílus partjain. Jóval azelőtt, hogy a nyugati világ felfedezte ezt a növényt, Indiában virágzott a gyapottextilipar. Hérodotosz írta: „Vannak ott (Indiában) vadon növő fák, amelyeknek a gyümölcse, egyfajta gyapjú, szépségben és jóságban felülmúlja a birka gyapját. A bennszülöttek a fán termő gyapjúból készítik a ruhájukat.” Miután megnyíltak a kereskedelmi utak, India gyapotot és gyapottextíliákat szállított Perzsiába, Görögországba és Rómába. A görögök, rómaiak és egyiptomiak vitorlás hajóikhoz használták ezeket. Bizonyos, hogy a gyapot szinte forradalmat idézett elő a mediterrán tengeri világban. Nagy Sándor vezette be a pamuttextíliákat Görögországban az időszámításunk előtti negyedik században, és a divatos anyag gyorsan népszerű lett a nemesek és rabszolgák körében egyaránt. Lévén a föníciaiak zseniálisak a kereskedelmi kapcsolatok kiépítésében, lehetséges, hogy valami más árucikket gyapotcserjére cseréltek valahol a keleti medencében, de mint dísznövény a gyapot szokatlan látvány lett volna. Lehet, hogy Flaubert ugyanúgy kiszínezte elképzeléseit az eltűnt városról, mint el-Bekri? Feküdtem a meglepően meleg kora téli tenger gyöngyházas nyugalmában, hangoskodó oroszoktól körülvéve, akiket ez a hotel repülőgépszámra szolgált ki, befáslizott lábam egy napozóágyon nyugodott, és arra a következtétésre jutottam, hogy csupán múló jelentősége van az efféle részletek pontosságának, ha az írók képzelete segít felidéznünk letűnt civilizációkat, ha visszaadja néhány röpke pillanatra azt, amit a pazarló történelem örökre elragadott tőlünk a háború mohó, vérfoltos ujjaival. Az volt a szándékom, hogy louage-zsal folytatom az utam le egészen délig, átvágva a szahelen, mielőtt buszra szállnék, hogy a római töltésen át eljussak Dzserbára. Ha megérkezik a vízumom, továbbmegyek Líbiába, amelynek a határa mindössze száz kilométerre van onnan keleti irányban. Bár már tudtam mankó nélkül járni, még mindig kellemetlenkedett a lábam, és aggódtam, nehogy fölöslegesen megterheljem a bokám. Indulás előtt felkerestem „dr. Rosst”, hogy utoljára megvizsgáljon, és köszönetet mondjak a kedvességéért. Érdekelte, mi céllal jöttem az országába, és amikor megtudta, komolyan azt tanácsolta, hogy gondoljam át a terveimet, pihenjek még egy kicsit. Majdnem mindenhol azt tapasztaltam, hogy az olajfák puszta említése mediterrán mosolyokat
és őszinte segítőkészséget csal elő. Ez az orvos sem volt kivétel. – Az olajfa védett Tunéziában, mint ahogy Szolón idejében védett volt az ősi Görögországban. Törvényeink még azt is tiltják, hogy akár egyetlen olajfát kivágjon valaki, ha házat épít – mondta, miközben a vérnyomásomat ellenőrizte. Tunéziának az a régiója, ahol a legnagyobb számban találhatók olajfák, a szahel, a dús part menti sáv – a szahel arab szó, jelentése „part” –, ahol százezrével nő az olíva. Szusza és a terjeszkedő ipari város, Szfáksz körüli vidéki területek tartoznak bele. Az uralkodó változat, a chemali hasonlít Nizza cailletier-jére, bár a chemali több gyümölcsöt terem. Ezeket az adatokat ismertem, de a doktor azzal folytatta, hogy a tizennyolcadik és tizenkilencedik században a szaheli déli részeken szokássá vált, hogy a teljes hozományt, más szóval a nők vagyonát olajfák vásárlásába fektették. Akkoriban Nyugat-Európában óriási volt az olaj iránti igény, ami stabilitást eredményezett a dél-tunéziai gazdaságokban, ahol a nők kezdtek jelentős százalékban szerepelni a tulajdonosok közt. Ez függetlenséget biztosított számukra, és szokásukká vált, hogy amikor csak pénzhez jutottak, olajligetekbe fektették. Egy férfiak uralta muszlim társadalomban ez rangot jelentett. Felvilágosult gondolkodásra vallott. Mindegy, hogyan alakult a házasságuk, biztonságban voltak. A dél-tunéziai nők már a franciák 188l-es ideérkezése előtt is kezükben tartották biztonságuk és függetlenségük kulcsát: az olívagazdálkodást. Miután meleg köszönetet mondtam az orvosnak ezért az értékes felvilágosításért, louage-zsal visszamentem Tuniszba, és onnan a rövid belföldi járattal elrepültem Dzserbára. Utam átszervezése azt jelentette, hogy nagy csalódásomra ki kellett hagynom Szídi-el-Kalani olívamezőit, de tanácsosabbnak tartottam, ha inkább Dzserbán pihenek. Eredetileg azt terveztem, hogy a délre tartó louage-ból Szfáksznál, a nemzetközileg „Olajváros” néven ismert helyen szállok ki, ahol még sohasem jártam, és onnan busszal megyek az ország belsejébe egy olyan területre, amelyről úgy tudtam, hogy gazdag pun olajligetekben. Ma olajtársaságok, elsősorban a Kupék fúr ezekben a ligetekben, ami kényes probléma. Ezek a föníciai ligetek az el-dzsemi római színháztól nem messze találhatók, amely Olaszországon kívül a legnagyobb a műfajában. A helyi tunéziai srácok összegyűjtötték az olívamezőkön kiásott római érméket, és eladják az olajvállalat embereinek. Hallottam, hogy odamennek a gazdag külföldiekhez a rongydarabokba kötött pénzekkel, és egy-két dinár fölött alkudoznak velük. A kuncsaftok általában megveszik az egész csomagot, aztán kiválasztják belőle, ami ér valamit. A maradékot visszadobják a földekre, hogy a gyerekek újra megtalálják. Ennél értékesebbek a római üvegedények: kis kancsók, általában illatszeres üvegcsék, amelyeket kicsempésznek az országból. A pun mezőket a föníciaiak ültették be, és később a rómaiak fejlesztették tovább, és gondozták őket. Azt reméltem, hogy felfedezek olyan olívapéldányokat, amelyek közel járnak a háromezer éves korhoz, de hát, istenem, ebből nem lett semmi. Dzserba, la Douce, „az Édes”, „az Ambróziaillatú” – ezekkel a jelzőkkel illetik ezt a déli szigetet a szárazföldi tunéziaiak. Első látásra szürkésbarna, kiszáradt, tenger övezte, lapos földnek tűnt, haldokló pálmafák sorai közt álló fehér kupolás házakkal, ahol a sóaknák olyan mozdulatlanok, mint a halál, ahol nem érződik a turizmus hatása. Aztán megtudtam, hogy négy tengerparti zóna van, és mindegyiken egymást érik a nyaralókat kiszolgáló túldimenzionált szállodák, klubok és bárok. Ilyenformán a turisták a maguk külön életét élik – a zones touristiques-ban, a turisták számára fenntartott részeken alkoholt is felszolgálnak, és a vendéglők nyitva tartanak a ramadán alatt is –, és közben nem sértik a szigetlakók vallási érzékenységét.
Eltekintve ezektől a fényűző tengerparti szórakozóhelyektől, a szigetet arab és berber népek lakják, és két kis zsidó közösség. Találtam egy panziót öt percre a tengertől, egy mély árnyékoktól homályba borított kanyargó homokos út mentén. Egy középkorú argentin nő volt a tulajdonosa, erős arisztokratikus vonásokkal és bronzos ősz hajjal. Harmincnyolc dinár, körülbelül tizenöt font egy éjszakára, ennyibe került a szoba. Olyan csendes volt, mint egy trappista szerzetes cellája; fehér, makulátlan, csupasz; egyszemélyes ágy, szék, beépített szekrény és egy apró fülke zuhannyal, de függöny és tálca nélkül – ez volt minden berendezés. Egy kis kiszáradt pálmákból álló ligetre nézett, amelyek közül többnek hiányzott a koronája. A sárgarépa bóbitájára emlékeztető levelek, mint kilőtt gépfegyvergolyók hevertek a buckafű és a homok közt. Ha a felsőtestemmel kihajoltam az ablakpárkányon túlra, és jobbra fordultam, homoktól felkavart és zavaros, hullámzó vizet láttam. Tekintetbe véve nemrég történt esésemet, külön előnyt jelentett, hogy a panzió közel volt az egyik tengerparti szállodához, ahol tengervíz-terápia és gyógyászati központ állt a vendégek rendelkezésére. Örültem, hogy ráleltem erre a helyre, bár egyszerűsége némileg fokozta magányosságérzésemet. Minden meg volt aszalódva, a régi barna papír színét viselte. Még a kócos pálmafák is haldokoltak a szárazságtól, leveleik csüngtek, mint a motor nélküli szárnyak. Dzserba föníciai neve Meninx volt, amelynek gyökere a menages szó, jelentése „vízhiány”. A nők a Földközitengerben mosták a ruhát. A sziget belsejében tett sétáimon rugós késként meghajolt, botjukra támaszkodó, ráncos pásztorok mellett haladtam el, négy birkájuk farkaséhesen rágta a homokos partokon árválkodó néhány fűszálat. Találkoztam egy apával és kisfiával, akik marokra szedték a fűcsomókat. Az állataiknak szánták? Reméltem. A kicsavarodott öreg olajfák gondozatlan, élettelen koronáikkal teveszőr színű talajból nőttek ki. Hallottam, hogy valaha vad olívaerdők borították egész Dzserbát. Megváltozott az éghajlat? Első látásra hihetetlennek tűnt, hogy bármilyen erdő életben maradhat itt, de a történelem előtti időkben ez a sziget ismerte a vad oleát. A túlélők, a megművelt fickók évszázados és nem évezredes korúnak tűntek. Mások, amelyek az utamba kerültek, ifjoncok voltak, árvák, és rosszul ment a soruk. A ligeteket mind ritkásan ültették. Ez a szárazság miatt volt. A gyökereknek szét kellett terülniük, mélyebbre kellett hatolniuk, hogy éltető nedvességet találjanak. Ha a fákat közelebb ültették volna egymáshoz, mint a mieinket otthon, nem tudtak volna életben maradni. A talaj itt morzsolt keksz volt, semmi több. Mérföldeket sétáltam, kerestem vad fákat és réges-régi nyomokat, magamba szívtam a hangulatot, elhaladtam rozzant öreg biciklin kerekező, barna köpenyes, szalmakalapos magányos figurák mellett. Néhány összetöpörödött, cserzett, férfias arcú asszonyt láttam az utakon. Tetőtől talpig fehér köpenybe burkolóztak, nagy szalmakalapjuk kendővel betakart fejük tetején ült; úgy festettek, mintha sétáló sebkötések volnának. A szigeten mindenütt a préselt olíva szaga érződött, holott senkit sem láttam a földeken. A ligetek elhagyatottan árválkodtak, pedig még nem szüretelték le a termést; tevékenységnek sehol semmi nyoma. A világ lapos tetős, fehér kocka alakú házak Szűz Mária-kék ajtai és redőnyei mögé rejtőzött. A mecsetek fehér sziluettjei, fehér kupolái, mint égre fordított mellek emelkedtek a sivatag háttere előtt. Friss levegő, belélegezhető levegő illúzióját keltették, szemben a szeles, karmoló éghajlattal – Dzserba a Szahara része. Régmúlt, elfeledett évszázadokban a sivatag zöldebb volt, kevésbé száraz; talán akkor volt ez, amikor itt vad olívaerdők virultak. Sok ajtót és kaput egy nyitott tenyerű, festett vagy faragott kéz díszített. La main de Fatma. Fatima keze. Fatima
Mohamed nagy tiszteletnek örvendő lánya volt. Kezéről azt tartották, hogy jó szerencsét hoz, megvéd a gonosz szellemektől. Mindenütt találkoztam ezzel a hiedelemmel. Egy dzserbai doktortól tudtam meg, aki megvizsgálta a bokámat, hogy a kéz ujjai az iszlám hit iránti elkötelezettség öt oszlopát jelképezik. Ramadán hosszú hónapja a vége felé járt. Közeledtek a L’Aïd el Fitr, vagyis az ünnep napjai. Várakozás hangulata érződött a levegőben, és ez még rám is átragadt, de amíg a böjt tartott, folytatódott a napi rituálé: a délutáni bevásárlás estére. Ez a helyi lakosságot a forróságban sülő kis városokba vonzotta, amelyek nem sok mindent kínáltak a turistáknak szánt festett kerámiákon kívül. Egy-két alkalommal ellátogattam Houmt Souk (ami „piacteret” jelent) kikötővárosába, ahol férfiak, kizárólag férfiak intézték a bevásárlást, fel-le kerékpároztak hosszú barna vagy kék ingben, fehér pirulásdoboz fejfedőben, amely a chéchia és a fez kereszteződésének tűnt, vagy széles karimájú szalmakalapban és bőrpapucsban, zsinórra fűzött friss halakkal, zöldségekkel, cipókkal megrakodva. Mások fakerekű szekerekkel jöttek, féloldalt ülve meg dobogó patájú szamarukat, ostornak összefont pálmalevelekkel ösztökélve őket sietésre, mielőtt véget ér a böjt. Egyik délután kutyaszorítóba kerültem. Egy karavánszerájt, itteni nevén fondukot próbáltam megkeresni, eltévedtem, és rá kellett jönnöm, hogy elmúlt öt óra, és minden közlekedés leállt. A panzióm tizenhárom kilométerre volt a várostól. Ahogy már Tuniszban is tapasztaltam, a lakosság bevackolta magát naplemente előtt, és a világ elcsendesedett. Még egy kávézóba sem tudtam beülni, mind zárva volt, úgyhogy nekiindultam az útnak az agytompító hőségben, majdnem szerzetesi szobám felé véve az irányt. Erős szél fújt a víz felől, és a növényeket mintha korbácsolta volna. Miféle ötlet volt ez a Földközi-tenger részéről? A gregale szelet tisztelhettem benne, amely Észak-Görögországból söpör le, vagy a szélcsatornákon Törökországból átsüvítő meltemit? E nagy hatalmú szelekkel kellett Odüsszeusznak megküzdenie. Flamingók gázoltak a víz szélén sós pocsolyákban, közel a tenger pereméhez. Felhőkben szálltak ide a Camargue és Valencia tájairól, berúzsozva az eget. Mosolyogtam. Ők más mediterrán útvonalon közlekedtek, egy égi átkelőn. Egy magányosan álló kék-fehér házra bukkantam a víztől távolabb, a sóaknákon túl, nem messze a turistazónától. „A louer”, „Kiadó”, állt a tábláján. Kopogtam, de nem jött válasz. Bekukucskáltam egy ablakon. Üres volt. Arról fantáziáltam, hogy kiveszem, hogy utazásom végeztével visszatérjek. Kezdtem megkedvelni a szárazföldnek ezt az ezer négyzetkilométernyi papundek-libarna fityegőjét, elcsábított a lótuszevők tenger koszorúzta földje, ahol a nap szinte kankalinsárgán csillogott a homokon. Odüsszeusz hajósaihoz hasonlóan nekem is elpárolgott az akaraterőm, hogy továbbinduljak. Dzserba az a hely, ahol Homérosz hőse és legénysége, miután kilenc napig hánykolódott a hajóját csapkodó förgetegben, végül partra vetődött. Bekaptak valamit a szárazföldön, és mielőtt útnak indultak volna, Odüsszeusz elküldte legénysége két tagját, és hírvivőként még egy harmadikat, hogy derítsék fel a szigetet, és tegyenek jelentést. „Mentek, s elkeveredtek azonnal a lótuszevőkkel, / kik nem terveztek számukra gonosz veszedelmet”. Valóban, ezek a laza vegetáriánusok gyümölcsöket adtak a tengerészeknek, és a görögök, miután megették az ajándékot, kifejezték kívánságukat, hogy ott maradnak, soha nem térnek vissza hazájukba. Hősünk azonban nem volt hajlandó hű emberei közül hármat elveszíteni egy csapat hippi kedvéért. Megparancsolta a férfiaknak, hogy azonnal menjenek a fedélzetre, vasra verette őket, és addig tartotta fogva, amíg hajójuk biztonságban nem szelte a nyílt vizet. Vajon kik voltak ezek a mitológiai szerelemgyerekek, és mi volt a lótusz, amelyet
fogyasztottak? Bizonyíték van rá, hogy a kőkorszakban már létezett itt civilizáció, és a berberek a leszármazottaik. Időszámításunk előtt 1500 körül vetődtek az első tengerjáró látogatók a szigetre, akik vagy magukkal hozták az olajfát, vagy itt találtak vadon élő példányokat, és talán megtanították a bennszülötteket, hogyan kell megművelni őket. Ezek a pionírok lehettek akár a korai föníciaiak is. Talán Bübloszból? Mire Karthágó és más tájak a szárazföldön benépesültek, Dzserba már fontos keresztútja volt a kereskedők sivatagon át vándorló karavánjainak éppúgy, mint a legkorábbi tengerészeknek, akik a Földközi-tenger peremén árulták termékeiket. Összefutottak a kereskedők a bohémek szigetén. Ez a terep, a Szahara sós vízzel körülvett darabja, talán soha nem ismerte a szőlő- és gabonatermesztést. Mijük volt a bennszülötteknek, mielőtt a föníciaiak ideérkeztek, és megtanították őket, hogyan gondozzák vad olajfáik erdeit, lehetőséget teremtve számukra a kereskedelemre? És a rómaiak előtt, akik a töltést építették, újabb fákat ültettek, hajókat küldtek, hogy a terményt berakodják, és úgy általában gatyába rázták ezt a lezser, élvhajhász közösséget, mijük volt? Nem voltak felszereléseik, sem terményeik, hogy sört vagy bort készítsenek, hát mijük volt? A lótuszuk a Ziziphus lotus, egy tüskés, lombhullató bokor kökényszerű gyümölcse volt, amelyet egyfajta kenyér és egy erjesztett ital készítésére használhattak. A dzserbaiak a növény mézes gyümölcsét rágták, amely enyhén kábító, és azt gyanítom, talán egy cseppet hallucinogén is volt. Ha ez igaz, akkor Odüsszeusz tengerészei utaztak, magasan, mint a papírsárkányok, ami magyarázatot ad arra, miért tartotta kapitányuk szükségesnek, hogy vasra veresse őket. Ha egyszerűen elkábulnak, sokkal könnyebb lett volna belökni őket az ágyukba, és hagyni, hogy kialudjak magukat. Ó, jaj, a lótuszevők Ziziphus lotusz, rég eltűnt erről a szigetről, így hát nem tudtam kipróbálni, hogy megtudjam, igazam van-e. Feladtam a reményt, hogy közlekedési eszközhöz jutok, és letértem az útról, a mocsaras sós víz mellett bandukoltam, a part felé bukdácsoltam. Azon morfondíroztam, hogy vajon a lótuszevők története miatt utalnak-e a tunéziaiak Dzserbára a la Douce, „az Édes” névvel, amikor gyors galoppban a hullámokon keresztül, a homokot felkavarva, csillogó gesztenyebarna kancákon két fiatal berber vágtatott felém. Jóképűek, mint két Errol Flynn, és olyan zsiványok is. – Miért nem esznek? – kérdeztem, amikor lépésre fogták a lovukat, hogy üdvözöljenek. A nap már lement. Majdnem sötét volt. Az állatok lihegtek, horkantottak, a zabiájukat harapdálták a tajték szélén. – Mert nem vagyunk gyakorlók – kérkedtek. Elragadó öltözetet viseltek. Fehérrel hímzett testhezálló fekete ruhát; fejük kendővel bekötve, cigány módra, mint két karddobáló vagy parkett-táncos. – Akkor lázadók, igaz? Nem muszlimok? – Muszlimok és lázadók. Hencegtek, tetszett nekik a róluk festett kép. Megkértek, hogy fotózzam le őket, és én meg is tettem, de az eredmény iránt semmi érdeklődést nem mutattak. – Van lánya? – kérdezte a sötétebb, ördögibben szívtipró. – Une belle jeune gazelle, egy szép fiatal gazella – vigyorgott hetykén. A másik felajánlotta, hogy gyújtsak rá. A fejemet ráztam. A cigaretta kigurult a csomagból, és még a szürkületi fényben is észrevettem az öltéseket, amelyek nyitott cipzárként futottak végig rajta.
– Igen, hölgyem, marihuána, hasis, kér belőle? – Köszönöm, nem, de ha van néhány szem kökényük, azt elfogadom. – Hogyan? Mosolyogtam, jó estét, bonne soirée-t. kívántam nekik, és elbicegtem felfelé a tengerparton, terebélyesedő alakommal, örökké dagadt bokámmal, mezítlábasán (levettem a cipőmet, amikor leértem a partra), belesüppedve a nedves, hullámos homokba. Húszas éveimben elállt volna a lélegzetem könnyed arroganciájuktól, közönyüktől. Ma? Hálás voltam, hogy nem az unokám felől érdeklődtek. Mint általában, egyedül vacsoráztam. Az egyik szomszédos asztalnál egy kölyökképű skót ült. Vastag nyakú, magas, jól megtermett, mint egy hajó árboca. Áthajolt az asztalától, és udvarias célzást tett, hogy mivel mindketten egyedül vagyunk, netán átülne hozzám. Kimentettem magam az előttem kiteregetett munkára hivatkozva, ennek ellenére mégis beszélgetésbe elegyedtünk. Tripoliból autózott át. – Innen Líbiába megyek – mondtam –, ha egyáltalán megkapom a vízumot. Felajánlotta a segítségét. „Bármit el tud intézni nekem.” Az „olajban” dolgozik. Líbia lehúzta a rolót, hogy az Aïdet ünnepelje. Átjött a határon, hogy „egy kicsit ütögessen”. Meglepett a hír, hogy golfpálya van ezen a szigeten, ahol a talaj olyan száraz volt, mint a porladó csontok. A panzióm kertjében dolgozó berbertől hallottam, hogy három éve nem láttak esőt. Időnként voltak felhőszakadások, ám ezek mit sem segítettek. A mezőgazdaság mély válságban volt. A gazdák elcsüggedtek, mindent ebek harmincadjára hagytak a turizmus kedvéért. A skót átült mellém. Duncannek hívták. Ma lesz az Aïd előestéje. Kora reggel taxiba ültem, magam mögött hagytam a tengerpart szamarainak köhögő bőgését, és irányt vettem a déli partra, Guellalába, ahol egy berber múzeumban egy hagyományos olaj prés volt kiállítva. Miután a rómaiak leigázták Dzserbát, a sziget kipréselt olaját Rómába vitték, hogy azzal világítsák meg az utcákat. A hódítók emberi fogyasztásra alkalmatlannak találták a durva helyi terméket. A birodalom mégis gazdagságot hozott a lótuszevők lezser életmódjába. A sofőröm berber volt. A rómaiak nevezték el őket berbereknek, mivel azokat, akik olívaolaj helyett állati zsírokat fogyasztottak, barbároknak tartották. Amikor megtudta, hogy Máltáról érkeztem, azt mondta, hogy az olívára használt máltai szó, az ebbu az ő ősi sémi nyelvéből ered. Talán a föníciaiak vitték a szót Máltára? A berberek, mondta, Dzserba legrégibb lakóinak a leszármazottai. Megkérdeztem, tudja-e, hogy azok a lakók imádták-e a termékenység istennőit. Azt válaszolta, hogy a berber férfiak nagyszerű szeretők, és átnyújtotta a névjegyét arra az esetre, ha egy kis házasságon kívüli etyepetyére vágynék. A múzeum csendes kertben állt, agyagedényeket árusító bódék és tevék körében, és különös hely volt: sötét, néma folyosóit üvegbe zárt viaszfigurák szegélyezték, amelyek a hagyományos berber életmódból vett jeleneteket, esküvői ceremóniákat, bonyolult hímzéssel díszített menyasszonyi öltözékeket mutattak be. Az volt a szokás, hogy a menyasszony egy hónapra bezárkózott a lakodalom előtt. Egy barátnő vagy szolgálólány társaságában töltötte napjait: hizlalta magát, és méhpempővel és agyaggal kente a bőrét, hogy bársonyos és halovány legyen. Egy sötét bőrű nő rosszabb partinak számított, mint egy világos bőrű. Meglepetten vettem tudomásul, hogy az olívaolajnak nem volt szerepe ezekben a rituálékban, amiből arra következtettem, hogy a szertartások egy sivatagi kultúrából fejlődtek ki. Dzserba zsidó
lakosságának életéből is kiállítottak néhány apróságot. A zsidók Salamon jeruzsálemi Templomának lerombolása után menekültek ide időszámításunk előtt 586-ban. Azt mondják, hogy az Erriadh nevű városkában álló el-Griba zsinagóga, az egyik legszentebb zsidó hely ÉszakAfrikában, köveket tartalmaz Salamon Templomából, amelyeket a száműzöttek hoztak magukkal, és építettek be az alapokba. 2002. április 11-én, hét hónappal a Világkereskedelmi Központot ért terroristatámadás után, egy robbanószerekkel megrakott teherautó hajtott a zsinagógába. Huszonegy ember, köztük tizennégy német turista vesztette életét. A rémtettért az al-Kaida vállalta a felelősséget. Nem értettem, hogy Bin Laden szörnyeteg bandája miért bajlódott ezzel a szélfútta kis ponttal a tenger és sivatag határán. Követtem a kézműves-kiállítások felé vezető nyilakat. Itt találtam rá az huilerie-re, az olajprésre. Lent volt a föld alatt, ahogy ezt a hagyományok megkövetelik. A homok és por alatt Dzserbát át- meg átszövik a malmok, a maâséra. 1934-ben 284 hagyományos olajprés működött. Ezeket a termelési egységeket mind a sziklából és agyagból vájták ki, és a föld felszínéről láthatatlanok voltak, leszámítva impozáns fehér kupoláikat és boltíves pincéiket, amelyekbe téglalap alakú nyílásokat vágtak, hogy azokon keresztül öntsék be a leszüretelt olívát. A föld alatti elhelyezés kizárta a forróságot, és a tizennégy fokos hűvösebb hőmérséklet kedvezett a sajtolásnak, könnyebben lehetett kivonni az olajat a masszából. A mi moulinünkben is mindig hűvös van, ugyanilyen oknál fogva. Lementem a felújított malomba, és mellbe vágott valami avas szag. Száraz olajmassza és tevetrágya bűze. Igencsak meghökkentem, amikor szemtől szembe találtam magamat egy fiatal tevével. Semmi viaszfigura, egy piszkos, szerencsétlen állat, amely napjait egy malomkőhöz láncolva töltötte. A régmúlt időkben a tevék jelentették a nyers erőt, amelyet a prések forgatására használtak Tunéziában. Eltekintve attól a ténytől, hogy az arabok munkavégző állatként a tevéket részesítették előnyben az öszvérekkel és szamarakkal szemben, az olajpréselés gyakorlatilag mindenütt ugyanúgy zajlott a mediterrán térségben. A leszüretelt és megmosott olívát egy lapos, kerek, etetővályúhoz hasonló kőágyra tették, amely körülbelül combmagasságban helyezkedett el, hogy könnyebb legyen beönteni a gyümölcsöt és aztán kiszedni a masszát. A malom- vagy őrlőkő, amelyet itt aguigua néven ismernek, egy bekötött szemű tevéhez szíjazott egy vagy két súlyos, henger alakú kőből állt; az állat egymás után rótta a köröket, míg a hatalmas kövek össze nem zúzták a gyümölcsöt. Azért takarták be a teve szemét, hogy ne szédüljön el. Nehezen tudtam megemészteni, de későbbi utam során, Leszbosz szigetén megtudtam, hogy ott férfiak és nők végezték kézzel ezt a kimerítő préselési folyamatot, még jócskán a huszadik században is. Mindez a modern centrifugálógépek megérkezése előtt történt. A teve mellettem, amelynek nem volt bekötve a szeme, talán azért, mert a múzeum cirkuszi produkciójához tartozott, időnként halálosan unottnak látszott, majd felrázta magát, és nyargalt egy kört, futtában forgatva a hatalmas követ. Az olajozatlan szerkezet nyikorgása az imára hívó jajgató hangra emlékeztetett. Az egyik berber őr lecsoszogott a lépcsőn, kíváncsian, hogy mit művelek, miért töltök annyi időt az állattal. – A tevét hétfőn kapcsoljuk be. Bizalmatlanul méregette a fényképezőgépemet – csak nem azt hitte, hogy a Királyi Állatvédő Egyesülettől vagyok? –, majd tündöklő mosollyal felajánlotta, hogy lefényképez siralmas foglyával. A fejemet ráztam, és a megzavarodott berber visszavonult csattogó bőrpapucsában, ki a napfényre.
Miután az olívát megőrölték, a masszát scourtinekre, lelapított bevásárlókosarakra emlékeztető kerek gyékényekre helyezték. Ilyenekkel már találkoztam Mr. Dibdib házában, Libanonban. Itt lucernából készültek, és chamia volt a nevük. A scourtin-módszert évszázadokon keresztül használták az egész mediterrán vidéken, míg az EU be nem tiltotta. Sok idősebb gazda, otthon Franciaországban is, még mindig azt állítja, hogy ez a préselési módszer eredményezte a legfinomabb, legsűrűbb olajokat. Tény azonban, hogy ezeket a kókuszrostból szőtt gyékényeket soha nem lehetett alaposan megtisztítani. Ez pedig azt jelentette, hogy ha valaki romlott gyümölcsöt hozott, avas olajának ízét beitta a szövött anyag, és tönkretette a következő termelő olaját. Az olajat, miután elválasztották a margine-től, a növényi víztől, belecsöpögtették helyileg korongolt terrakottakancsókba, és hűvös, sötét helyen tárolták. Ez szinte mindenütt így történik még ma is a Földközi-tenger medencéjében. Az itt használt korsóknak hegyes az aljuk, búgócsigára emlékeztetnek. Hogy megtartsák függőleges helyzetüket, vasgyűrűvel ellátott háromlábakba állítják őket. A megmaradt kiszáradt masszát itt nem égetik el, és komposztnak sem használják, mint a legtöbb mediterrán vidéken; a tevéket etetik vele. A helyi gazdák meg vannak győződve, hogy erőt ad nekik. Reméltem, hogy a szegény állat mellettem hamarosan kap egy kiadós étkezésre valót. Elhagyva a berber múzeumot poros sivatagi utakon baktattam át, ahol ásító tevék ültek a homokban, és a forgalmat cserépkorsókkal megrakott szamarakon lovagoló, cserzett bőrű, széles karimájú kalapot viselő férfiak jelentették. Megálltam egy erősen kiszáradt olajfa mellett, és leszedtem róla egy érett bogyót. A Máltán megízlelt édes gyümölcsök óta mindenhol egyenesen az ágakról kóstoltam meg a különböző fajtákat. Ez olyan keserű volt, hogy szinte lemarta a zománcot a fogamról. Felkerestem a közeli fazekasvárost, Guellalát, ahol vásárlási láz tört ki. Ramadán utolsó napja gyereknap volt, és mindenki új ruhát vett az ivadékainak. Elképesztő mennyiségű babbal, magvakkal, datolyával, ragacsos süteményekkel megrakott nejlonzacskókkal szerelkeztek fel a böjti időszak esti befejeződésére a megtisztulásnak ezen az utolsó napján, az ünnepségek beköszönte előtt. Az Aïd, amelyet „aj-íd”-nak ejtenek, olyan, mint a karácsony, háromnapos ünnep. Imádsággal kezdődik a mecsetben, amelyen kizárólag férfiak vesznek részt, aztán egy naphosszat tartó kiadós családi étkezés következik. A sziget ilyenkor leereszti a rolót. A piacon beszélgetésbe elegyedtem egy kampós orrú arabbal, akinek sötét arcbőre olyan himlőhelyes volt, mint a tengerfenék. Megkérdezte, mit gondolok a múzeumról, én pedig a dzserbai zsidókról, a zsinagóga elleni terroristatámadásról faggattam. – Egy benzint szállító tartálykocsi haladt el mellette, és felrobbant. Baleset volt – mondta. – Huszonvalahány ember halt meg. Legtöbbjük német turista, aztán egy olasz házaspár, több arab, de kevesebb, mint egy maroknyi zsidó. – Baleset? – Ki tudja, talán nem – vonta meg a vállát. Amikor megemlítettem Bin Laden nevét, ismerősöm összeráncolta a szemöldökét. – Nem sokat tudok róla – hangzott a beszélgetésnek véget vető, kitérő válasz. Elült a szél. Megnyugodtam. Vártam a híreket líbiai vízumomról, és megpróbáltam valami olívakincsre bukkanni, amely korábbra viszi vissza történetemet az időben. Hosszú sétát tettem az alkonyatban. Terrakotta rákfogókat láttam elszórva a parton. A helybéliek a tengerből ugyanúgy
élnek, mint a földből. Folyik itt még szivacshalászat – a fekete szivacs a sziget specialitása – és polipfogás Guellalában kiégetett agyagedényekkel. Itt les feloques-nak hívják a színes halászcsónakokat. A tenger, kagylók és uszadékfa prérije, viharos türkiz hullámokat vetett. A homok tele volt száraz, zörgő pálmafákkal, legtöbbjüket lefejezték, hátborzongatóan festő halfejekkel, gumicipők talpával, és éktelenkedett ott egy elrozsdásodott, félig elmerült vaskerék is. Találtam egy teknőcöt. Egy ideje már döglött lehetett. Páncélját fehér kéreg borította, talán kacsakagylók. Szemét kivették, és végtagjai, mintha elolvadnának, kezdtek a bomlástól alaktalanul szétterülni. Az égető bánat, amelyet e természetes környezetéből partra mosott lény miatt éreztem, értelmetlen volt, akárcsak a tevével kapcsolatos aggodalmam. Az élet törékenységéhez, közömbösségéhez és a mi kegyetlenségünkhöz és féktelenségünkhöz lehetett köze. Kísértett a Hezbollah kábítószerből pénzelt képe, amely, miközben az izraeliekre várakozott, a Kána elleni izraeli légicsapásokon képezte magát. Úgy éreztem, hogy a béke fájának gyökerei után kutatva utam a dzsungelbe vezet. Egy tunéziai fiatal közeledett. Addig akart sétálni, amíg le nem megy a nap, amíg nem ehet, étvágyát testmozgással űzte el. Befejezte a munkát, és most szabad volt. Egy kalyibában lakott egy fából készült strand-”bár” mellett, a homokos parttól távolabb, egy beépítetlen bozótos területen. Azt mondta, hogy a turisták néhány nagy szállodából lejárnak a bárba az elfogadhatóbb árú ételek és kávék vagy alkoholmentes italok kedvéért. Szakácsként dolgozott ott, de ott is aludt. Magányos lét volt ez, de az egyetlen elérhető munka a számára. Megkérdeztem, hogy az elkövetkező napokat a családjával tölti-e, velük akar-e ünnepelni. Nem a szigetről való volt. Szülei és bátyja egy kis gazdaságot műveltek a kontinensen, a szárazföldön. Maraicherek, zöldségtermesztők voltak, és gondoztak néhány olajfát is, de a földterületük nem volt elegendő ahhoz, hogy az egész családot eltartsa, úgyhogy őt felpakolták: találjon magának állást. Elmondtam neki, hogy az olajfák érdekelnek, és azt ajánlotta, keressem meg az Olíva Tojás Fát Midoun falvában. – Az meg micsoda? – kérdeztem meglepetten. Nem tudta, soha nem látta, de az emberek beszéltek róla. Kétszáz dinárt, megközelítőleg nyolcvankét fontot keresett egy hónapban. Néha, amikor sikerült egy kis pénzt megtakarítania, hazament egy louage-zsal a római töltésen keresztül. A busz szülei falvában tette le, és hat és fél dinárba, vagy ha a visszaútra is jegyet váltott, ennek a duplájába került. – Nagyon drága – magyarázta. Egyszerűsége együttérzést keltett a szívemben. Nem próbált tőlem semmit sem kicsikarni. Amikor elváltunk, meghívott, hogy igyak meg egy teát a kávézóban a nyaralás végeztével. Aïd. Végre itt az Aïd. A Földközi-tenger hullámosabb volt, mint vártam, különös tekintettel a hőmérsékletre, a harminckét fokos melegre. Vénasszonyok nyara. Ideális pillanatnak tűnt, hogy az Olíva Tojás Fa keresésére induljak Midounban. Arra számítottam, hogy minden zárva lesz, de a turistapiac félárbocon azért működött. Egy nyomorék kukoricát pattogatott a járdán kuporogva, és néhány fekete fűszereket árult. Zsémbelődtek, amikor sem kóstolni, sem vásárolni nem akartam. Legtöbbjük a rabszolgák leszármazottja volt, akiket a karavánok és kereskedők hoztak a szigetre az afrikai kontinensről, hogy kielégítsék a római rabszolga-kereskedelem étvágyát. Manapság, amikor éppen nem árultak, zenészként vagy kőfaragóként keresték a kenyerüket. Dzserbai tunéziaiul azt jelenti: „kereskedő”.
A szúk keskeny, kanyargós sikátoraiban halomban álltak a színes tányérok, legtöbbjük Guellelából, a sziget fazekasfővárosából. A néhány nő, aki céltudatosan lépkedett, és soha nem nézett a szemembe, a futa néven ismert leomló piros csíkos fehér ruhát viselte, megfejelve széles karimájú szalmakalappal. Érződött az afrikai hatás. A candomblékra, a brazíliai vudu papnőkre emlékeztettek. A férfiakon fez vagy chéchia volt, szalmakalappal letakarva, és az általuk blousonnak nevezett hosszú, szürke vagy barna tunika. Nem sikerült kiderítenem, mi ennek a ruhadarabnak a dzserbai neve. Amikor a fáról érdeklődtem, mindenki csak a fejét rázta. Aztán egy fiatalember futtában jobb felé mutatott. Egy mezőn bukkantam ki, ahol két rózsaszínbe öltözött asszony, elhanyagolt, gondozatlan olajfák és néhány poros kecske társaságában, élénk beszélgetésbe merült. Odakiáltottam. Az idősebbik, vagy hetvenéves, dühösen elhessegetett. Meglátta a nyakamban fityegő kamerát. Mutogattam, hogy nem fényképezni akarok, csupán eligazítást szeretnék kérni. Nem beszélt franciául, és a társnője, egy fiatalabb, testes asszonyság felé intett. Próbáltam a tőlem telhető legjobban elmagyarázni, hogy mit keresek, olyan akcentussal hangsúlyozva a „Zitunet el-Adham” kifejezést, amely, rá kellett jönnöm, teljességgel érthetetlenné tette a nyelvüket. Végül a fiatalabb intett, hogy kövessem. A nagymama eltávozott, és én a szomszédja mögött lépegettem. Pólót, tréningalsót és túracipőt viseltem. Elértünk háza ajtajához. Tizenéves ivadékait kiparancsolta az üdvözlésemre. Természetesen ők beszéltek franciául. Mindenki befelé tessékelt. Aïd volt. A legnagyobb szívélyességgel fogadtak. Egy belső nyitott udvaron keresztül léptünk be a házba. A család, a papát kivéve, matracokon heverészett a földön, és valami arab televíziót nézett. Az egyetlen bútordarab a szobában egy alacsony asztal volt. Rajta egy tál, tele színes nyalánkságokkal. Megegyeztek, hogy a családtagoktól eltérően nekem nem kell levetnem a cipőmet. Természetesen tiltakoztam, de ügyem megbukott a hosszadalmas feladaton, hogy kifűzzem a végeláthatatlan cipőfűzőket. Ne lépjen a szőnyegre, hangsúlyozták. Leültem egy félbehajtott matracra, amely szivacsként süppedt be a súlyom alatt. Kaptam egy pohár kólát, és megkínáltak, hogy vegyek a finom süteményekből. Rettenetesen édes volt. – Vegyen még egyet – kapacitált a fiatalabb, fogszabályozós lány. Nem kértem. Mindenki erősködött. És még egyet. Mikor éppen az ötödik ragadós csodát fogyasztottam, megérkezett az apa. Arckifejezése leírhatatlan volt, amikor meglátott süteménnyel teli szájjal, furcsán meghúzva magamat a földön nehéz, sáros cipőmben, de nem hagyta, hogy meglepetése akár egy pillanatra is kellemetlen érzéseket keltsen bennem. – Soyez bienvenue, madame, isten hozta, asszonyom – motyogta, miközben lerúgta műanyag cipőjét, és belépett. Megpróbáltam ügyetlenül elmagyarázni, miért törtem rá a családi ünnepre. Félresöpörve minden aggodalmamat, megrázta a kezemet, aztán lefeküdt egy matracra, és fejét a szoba kőfalának támasztotta. A francia farmerekre vagy a kínai Mao-viseletre emlékeztető kék szerzs munkaruhában volt. Addigra már megállapodtunk, hogy az egyik fiú elkísér az Olíva Tojás Fához. Megnyugtattak, hogy közel van, de senki sem mozdult, én viszont már nagyon szerettem volna útnak indulni. Ujabb sütemények érkeztek és landoltak előttem. Köszöntem, de nem kértem, ám a nők hajthatatlanok maradtak. Különösen az egyik ünnepi specialitás, kizárólag esküvőkre és az Aïdre sütik. Meg kell kóstolnom. Az utolsó, nevettem, és beleharaptam a lisztes, réteges, ujjnyi
vékonyságú tésztába. – Ó, méz. Vannak méheik? – Nem, ez nem méz. Sűrített cukor. Mindeközben az apa Mohamedről beszélt nekem, biztosított, hogy mindketten Ábrahámtól származunk, de én és minden keresztény testvérem az egyik fiú utódai vagyunk, míg a muszlimok a másik fiú ivadékai. – Maga és én testvérek vagyunk – mosolygott. Lenyeltem a hatodik süteményt, nem minden nehézség nélkül. Hányingerem volt, és a szám kiszáradt. Beszédről szó sem lehetett. Az apa, miközben a lábát vakargatta, kijelentette, hogy Jézus megjövendölte a Próféta eljövetelét, ezt azonban minden bibliai tanításból kitörölték. Nyilván félreértette gyomrom háborgásának jeleit, mert gyorsan megnyugtatott, hogy ez jóval több, mint ezer évvel ezelőtt történt, és semmi értelme, hogy bármelyikünk haragos vagy bosszúszomjas legyen. – Legjobb, ha hagyjuk az egészet – mosolygott. A szoba hallgatásba süllyedt. Párbeszéd csak a televízióból hangzott. Vízre volt szükségem. Az apa a szemöldökét ráncolva nézte a kezem. – Hol van a férje? – kérdezte végül. Ó, a karikagyűrűm. – Dolgozik. Megittam a szacharinos kólát, amitől még rosszabbul lettem. – Velünk marad ebédre? – csiripelte az anya, az asszony a mezőről. – Tevehús lesz. Az idősebbik lány fordított, és hozzátette: – Ez egy különlegesség. – A férje nélkül nyaral? – szólalt meg ismét az apa. – Holnap, amikor a legidősebb lányom is eljön a családjával, egy egész bárányt fogunk megsütni. – Igaz, hogy Franciaországban borban főznek? Mi tevezsírt használunk. – Mennem kell – mondtam reszelős hangon, és közben azon küszködtem, hogy méltóságteljesen fel tudjak emelkedni a szivacsról. A legmagasabb fiú, egy langaléta kamasz felállt, és sok kézrázás és köszönöm és jöjjön el újra és insallah után útnak indultunk. De először megálltunk egy trafiknál a fiúnak cigarettát venni. – Köszönöm – mondta. Szemöldökömet ráncoltam. – Jó kifogás volt, hogy eljöhettem magával – sóhajtott. Vártam, hogy gyerekek visítozását fogom hallani, miközben a szúkon keresztül kanyarogtunk, kávéházak mellett elhaladva, ahol magányos öregemberek ültek görnyedten fehér kalapban és teknőckeretes szemüvegben; műanyag asztalterítőkön pihenő összekulcsolt kezük körül dongtak a legyek. Reméltem, hogy gyerekek izgatott kiáltásait fogjuk követni, amíg egy szívmelengetően öreg olajfa előtt nem találjuk magunkat, amely a Zitunet el-Adham, vagyis az Olíva Tojás Fa elnevezést viseli. Tizenéves idegenvezetőmet a történetéről faggattam. A játék, amelyet a gyerekek játszanak, egyfajta „keresd a tojást”. Kizárólag az Aïd napjaira szól, és nem történhet bármely olajfa alatt, csupán ennek az egyetlen tiszteletre méltó öregnek az árnyékában ebben a vidéki városban, Midounban. Kísérőmtől megtudtam, hogy minden gyerek
élénk színekre fest egy tojást – hasonlóan a húsvéti tojásfestés keresztény hagyományához –, aztán elhozza a fához, és eldugja valahová az inas gyökerek közé, hogy a társai megtalálják. – Mennyi idős a fa? – kérdeztem. A fiú mélyet szippantott a cigarettájából, és a fejét rázta. Megérkeztünk a térre. A fa tényleg hatalmas volt, központi helyen nőtt, de gyerekeknek nyomát sem láttam. Kiállítást rendeztek be rajta. A gyökerek, a törzse, az ágai tele voltak aggatva a turistáknak szánt cserépedényekkel. Bolttá alakították. Elszomorodva álltam és bámultam. Aztán körbepillantottam, hátha találok valakit, akinek van némi fogalma a fa koráról, és megláttam egy félszemű férfit széles karimájú kalapban, biciklivel és pálmalevelekből font bevásárlószatyorral, amelyben vad gyógynövényeket és füveket vitt. Hunyorgott megmaradt jó szemével a szikrázó napsütésben. Méregette a göcsörtös példányt. – Sokszor száz – jelentette ki. Ezután káromkodások áradata következett, tolvajoknak nevezte a tunéziaiakat, mivel soha nem kapott a nyugdíjából egy fillért sem, és így folytatta, amíg nem adtam neki néhány dinárt; aztán megtudtam, hogy ő maga is tunéziai a szárazföldről. Azt azonban sem ettől a szánalmas panaszkodótól, sem fiatal idegenvezetőmtől nem tudtam meg, hogy a fa nem erről az ünnepi játékról kapta az elnevezését. Lelógó ezüst ágai árnyékában gazdák feleségei árulták csirkéiket és tojásaikat. Az Olíva Tojás Fa sok száz éven át a sziget hivatalos szárnyaspiaca volt. A turizmus előtt. A böjt és vigasságok vége kicsalta az embereket a mezőkre. A falvak szélén, a poros vidéki tájakon nagy volt a nyüzsgés. Nők másztak létrákra, és szüretelték az olívát a kicsavarodott fákról. Énekeltek, nevetgéltek, vidámak voltak. Sárból tapasztott falak közt sétáltam ösvényeken, ahol kisfiúk rohantak utánam, és kérdezgették a nevemet, meg hogy hol a férjem. Láttam egy férfit, aki csirkéket etetett, mialatt a felesége, húgai és egy gágogó lánycsapat hullámzó futákban az ágak közt mászkált. Úgy záporoztak az olívabogyók az alant kiterített hálókba, mintha jégeső hullott volna. Életemben nem láttam ilyen gyors szüretet. Elhaladtam néhány kecske mellett, és odamentem, hogy megnézzem, hogyan dolgoznak. A deres hajú, széles mosolyú gazda beszélt valamit franciául. Az asszonyok levágott szarvakat viseltek jobb kezük középső ujjain. A gazda lehívott egy csinos lányt, aki felemelte a kezét, hogy megnézhessem. A kecskeszarv zárt, hegyes végét lefűrészelték és eltávolították, úgyhogy egy karcsú hengerre vagy inkább egy töltényhüvelyre hasonlított. Ezekkel a szarvakkal a szüretelő úgy tudta végighúzni ujjait az ágakon, hogy sem a fiatal hajtásokat, sem a gyümölcsöt nem sértette meg. Zseniális volt. – Az egész Földközi-tenger körül senki másnak nem jutott eszébe – nevetett a gazda. Honnan jött ez a hagyomány? A fejét rázta, vállát vonogatta. A vad fákról kérdeztem. Ismét csak a fejét rázta. Zavarban voltam. Bármennyire bővelkedett is finom olajban és történelemben Tunézia olívamúltja, szelleme, legkorábbi gyökerei valahogy elkerültek engem. Nem fedeztem fel benne semmilyen vallási vagy szakrális jelentőséget, sem ősi vagy meglepő irányokat. Lehet persze, hogy a föníciaiak előtt nem is volt történelme. Vad fák voltak, igen, de semmiféle eredendő kapcsolat nem létezett az olívával. Ennek a medencének a déli peremén élő korai sivatagi népek sorsában ezek a gyümölcsök talán nem is játszottak szerepet. Amikor visszatértem szerzetesi cellámba, három üzenet várt. Az első Micheltől jött, és
megnyugtatott, hogy a farmon minden rendben van, és tájékoztatott a Párizs külvárosaiban, a banlieux-ben folyó zavargásokról. A skót, Duncan otthagyta névjegykártyáját egy üzenettel: „Hívjon fel, amikor Tripoliba ér. Ha nem kapja meg a vízumot, segítek magának.” Mosolyogtam. Kedveltem őt, fanyar humorérzékét, de kételkedtem, hogy felhívnám. Az utolsóban az állt, hogy a líbiai vízumomat elutasították.
Líbia
A vízum megszerzése, hogy egyéni utazóként beléphessek Líbiába, képtelenségnek bizonyult. Egyetlen turistaügynökség vagy utazásszervező sem volt hajlandó segíteni, hacsak nem csatlakozom valamelyik programjukhoz. Az ország nemrégiben újra megnyitotta kapuit a turizmus előtt, amely takaréklángon, de jól működött. Feloldották a szankciókat; 2004 márciusában Tony Blair odarepült, hogy Kadhafi tábornokkal találkozzék Tripoli mellett; évek óta ez jelentette az első hivatalos brit látogatást. De még mindig nem volt meg az útja-módja, hogy belépést nyerhessen az ember, hacsak nem utazott valamilyen turista szervezettel; azt viszont se testem, se lelkem nem kívánta, hogy egy csoporttal terelgessenek egy buszban, idegenvezetők pásztorkodása mellett. Elrepültem Londonba, és végigpróbáltam a brit utazási szakmában fellelhető néhány kapcsolatomat. Az üzenetek sorra azzal érkeztek vissza, hogy a belépési engedélyhez részletes útitervet kell kidolgoznom, amelyet addig nem gondoltam pontosan végig, és egy csoporttal kell utaznom. Bármennyire szerettem volna meglátogatni ezt az ősi tengerparti országot, azt fontolgattam, hogy kihagyom Líbiát, ha ez bizonyul az egyetlen járható útnak, de csalogattak olyan területek, amelyeket évtizedeken át elzárva tartottak mindenki elől. Látni akartam, meg akartam érteni, milyen szerepet játszottak az olíva kultúrájában. Úgy döntöttem, hogy élek a Dzserbában megismert skót úriember ajánlotta lehetőséggel. Duncan nem lepődött meg, és tolakodásnak sem vette, amikor kapcsolatba léptem vele. Azt kérte, hogy rögtön faxoljam át az irataim másolatát, és megnyugtatott, hogy az égvilágon semmi nehézséggel nem járhat a szükséges belépési papírok megszerzése. A faxműveletek vagy két napig tartottak, mivel a kapcsolat megbízhatatlan volt, de végül minden szükséges dokumentumot sikerült eljuttatnom. „Adjon egy hetet”, mindössze ennyit kért tőlem. És láss csodát, kilenc nap múlva kaptam egy üzenetet, hogy a papírjaim megfeleltek, és a vízum másolatát átfaxolják. Felszállhatok egy gépre. Fejvesztve futkostam az utolsó pillanatban, de nem találtam semmi apró ajándékot, amellyel kifejezhettem volna hálámat a termetes skótnak. Az alkohol tilos Líbiában – birtoklásáért lecsukhatják az embert –, úgyhogy valami jóféle whisky szóba sem jöhetett. Duncan nem olyan embernek tűnt, aki megvesz a könyvekért. Nem voltam tisztában zenei ízlésével, és úgy éreztem, ahhoz nem ismerem elég jól, hogy egy borotválkozás utáni arcszesszel állítsak be. Az utolsó pillanatban elküldtem egy e-mailt, hogy megtudjam, van-e valami különleges kívánsága. A válasz azonnal megérkezett: „Néhány picinyke bacon szalonna reggelire.” Bacon! Megdöbbentem, és a barátok, akik hallottak róla, elrémültek, hogy ilyen ötletet dédelgetek: disznóhúst vinni egy muszlim diktatúrába! De hát mindazok után, amit ez a skót elintézett nekem, hogyan utasíthattam volna vissza a kérését? Még szállást is felajánlott; turistavízum nélkül szállodát foglalni rendkívül bonyolult lett volna. Vagyis néhány „picinyke szalonna” a legkevesebb volt, amit megtehettem. Meggyőződtem az útikönyvem és a repülőtársaság révén, hogy az élelmiszerek bevitele nem számít törvénytelen cselekedetnek, mint az alkohol becsempészése. Nem történt említés róla, úgyhogy becsúsztattam a vákuumos csomagolású biodisznóhúsból készült szalonnát egy új cipőszacskóba a bőröndömben, és reménykedtem a jó szerencsében. Volt azonban egy nyugtalanító tény: a vízumom nem érkezett meg. Nem volt faxom, és ami azt illeti, hivatalom sem Londonban. Azt kértem, hogy az ügynökömhöz küldjék, aki elszállásolt, de amikor telefonáltam, közölték, hogy a vízum nem jött meg.
Duncan megnyugtatott, hogy elküldték, és megígérte, hogy újra átfaxolják. Így folyt ez néhány napig, amikor is kezdtem kételkedni, pánikba esni. Végül az egyoldalas dokumentum a kora reggel induló gépem előtti késő délután megérkezett. Épp a fodrásznál voltam, amikor az ügynököm asszisztense felhívott, hogy közölje, átbiciklizik vele. Alufóliafecnikbe csavart hajjal ültem, és bámultam a másolópapírt, amelyet a nevemet és útlevélszámomat kivéve értelmezhetetlennek találtam, mivel arab nyelven íródott. Fogalmam sem volt, hogy Duncan az olajiparból munkavállalói vagy turistavízumért folyamodott-e a nevemben. Nagyon szerettem volna minden feltűnés nélkül bejutni Líbiába. Az összes többi országban olívatermesztőnek vallottam magamat. Ez esetben úgy döntöttem, hogy a legmerészebb „olajban dolgozom” állítást választom. Az utazásra, vagy inkább a megérkezésre, vastag bőr túrabakanccsal és durva vászonnadrággal szerelkeztem fel: ez volt a színésznő ötlete arra, hogyan fest valaki, aki kész beásni magát az olajmezőkbe. A gép aránylag üres volt. Kíváncsi voltam, miféle népek utaznak erre a meglehetősen obskúrus célállomásra december első hetének végén. Az üres ülések közt elszórva férfiarcokat láttam (nő szinte nem volt a fedélzeten), akik elgyötörtnek tűntek az utazástól, de nem az üzleti élet viselte meg őket. Ezeknek a fiataltól kora középkorúig váltakozó férfiaknak durva, napbarnított volt a bőrük, a szabad levegő színárnyalatával, és markáns, lezser az öltözékük és külsejük. Olajmunkások, fúrótornyok személyzete, mérnökök. Egy szakállas, harmincvalahány éves, rövidre nyírt úriember mellé kerültem, aki szantáltól illatozott. Muszlim volt, malátabarna, háromrészes öltönyt viselt, Kalifa néven mutatkozott be, és minden további teketória nélkül rémisztő mennyiségű kérdést zúdított rám: hol és kinél fogok lakni? Mi a férfi foglalkozása, aki szállást ajánlott nekem? Hol lakik? Vajon én, egy férjes asszony – nyilván észrevette a gyűrűmet –, egyedül fogok nála megszállni? Az ingatlan ház vagy lakás? Mikor, hogyan ismertem meg őt? Hol van a férjem? A munkám? Hány gyerekem van? Végeláthatatlanul. Kezdtem pánikba esni attól való félelmemben, hogy a líbiai titkosrendőrség egyik tagja mellé ültettek, hogy ennek a férfinak a feladata a magányos utasok – főleg nők – kifaggatása, mivel biztosítania kell, hogy nem fogok zavart okozni erősen védett államukban. Amint lehetett, őrá tereltem a beszélgetést, és megtudtam, hogy Kalifa tizenhét éve a sivatagban dolgozik, az olaj bizniszben. Az Olaj Intézetben tanult Tripoliban. Perceken belül megkaptam a telefonszámát, e-mail címét és az ajánlatát, hogy elkísér a rokonai olajligeteihez mintegy száz kilométerre délre a fővárostól. Egy gyors biztosítékkal, hogy a gyerekei is velünk tartanak, jelezte ez a muszlim, hogy a meghívása tisztességes. Köszönetet mondtam. A líbiai emberek híresek vendégszeretetükről és barátságosságukról. Szkepticizmusom talán megalapozatlan volt. Amikor felszolgálták az ételt, Kalifa megkérdezte, hogy a hús „halál”-e. A légikísérő bocsánatkérőleg rázta a fejét, mire szomszédom félretolta reggelijét, és előhúzott egy almát, amelyet egy tekintélyes kés követett, hogy meghámozza és elnegyedelje a gyümölcsöt. Hogy tudott egy ilyen fegyvert átcsempészni a biztonsági ellenőrzésen? Gyötrő aggodalmaim újra megleptek, és beletemetkeztem a könyvembe. Miközben a gép leszállt Tripoliban, kitekintettem az ablakon. Olajligetek fölött repültünk. A földet érést minden irányban levendulaezüst fák szegélyezték. Felvidult a lelkem. Beálltam a nem líbiai útlevelek számos sorának egyikébe. Pillanatokon belül egy alacsony, egyenruhás férfi – tulajdonképpen már a repülőgép ajtajánál is láttam, ott várakozott, és az érkező utasok arcát tanulmányozta – lépett hozzám.
– Mrs. Drinkwater, Carol? Bólintottam. – Kövessen. Erőtlenül lobogtattam az átfaxolt arab dokumentumot, amelyről tudomást sem vett, kezét a személyi igazolványomért nyújtotta. Átadtam az európai útlevelet egy aranyozott ír hárfával a borítóján, és engedelmesen kiléptem a sorból. Utastársaim gyanakodva méregettek, vagy csak úgy képzeltem? Ha a hatóságok nem hajlandók visszaadni az útlevelemet, gondoltam, még mindig ott van brit megfelelője a bőröndöm aljában elrejtve, a lehetőség, amellyel továbbutazhatom. Végtelen hosszú ideig kellett várakoznom. Majdnem az első voltam, aki elhagyta a gépet, és most úgy festett, hogy az utolsó leszek, aki átesik az útlevél-ellenőrzésen. Végül a fiatal tiszt visszatért, és jelezte, hogy álljak be a sorba, ahol lepecsételték az útlevelemet. Bent voltam Líbiában. A futószalagnál még egyetlen csomag sem mutatkozott, és további ötven percbe telt, mire az első megérkezett. A vízumom okozta izgalmakból már felocsúdtam, most viszont a szalonna miatt kezdtem rémüldözni. Biztosan minden bőröndöt átvizsgálnak. Az aggodalmas várakozás közben beszédbe elegyedtem egy férfival, aki ugyanazon a gépen jött, mint én. Két kollégája nemrégen történt bebörtönzését panaszolta. Elkapták őket, amint sört erjesztettek a sivatagban a fúrótoronynál. Az ügy nem volt szokatlan. Azon a helyen egy titkos, közel ötszáz literes lepárlóüzem működött, de „rohadt ritka” volt, hogy bárkit is „lesitteljenek” érte. Nyilván durván bántak valakivel, jutott a férfi a következtetésre, vagy nem tartottak be egy megállapodást. – Ez egy adok-kapok társadalom. Itt a borítékosdi megy, amelyben lehet készpénz, repülőjegyek, akár egy ház tulajdonlapja… a szívességek nagyságától függően. Kétségbeesetten szerettem volna kijutni, odasétáltam hát a kijárathoz, és észrevettem házigazdámat, aki a külső előcsarnokban várakozott. Integetett, ahogyan én is. Azt fontolgattam, hogy megpróbálom figyelmeztetni a bőröndömben lévő szalonnára, de aztán meggondoltam magamat. Amikor végre úton voltam, biztonságban Duncan Land Roverjában – az autóparkoló egy elhagyatott tájra emlékeztetett –, elmeséltem neki rémtörténetemet, mire ő hahotában tört ki. Utolsó vendége egy teljes szopós malacot csempészett át az esőkabátjába csomagolva, és senki rá sem fütyült. Oeát, az eredeti várost a mai Tripoli helyén, a föníciaiak alapították valamikor Krisztus előtt 500-ban, körülbelül háromszáz évvel azután, hogy vállalkozásba fogtak Máltán, és megszületett Karthágó. Oeát, a mai Líbia területén található többi föníciai várossal együtt, azért hozták létre, hogy elősegítsék növekvő kereskedelmi kapcsolataikat a Földközi-tenger túloldalán. Szerény szem volt ez az észak-afrikai tengerpart mentén húzódó települések láncában, amelyek megállóhelyeket és kereskedelmi pontokat jelentettek a Spanyolországba vezető úton, ahol jövedelmező fém-érdekeltségeik voltak, majd a további hajózás során, Portugália csücske körül. Innen strucctojást és tollat vittek áruként, mivel mindkettőt nagyra becsülték az ókori világban. Akkoriban ez a part bővelkedett a madarakban. Kereskedelmi partnereik cserébe olajfákat kínáltak. Karthágó lélektelen lerombolása után a föníciaiak végül tudomásul vették elsöprő vereségüket, és átengedték a Földközi-tenger ellenőrzését a rómaiaknak. Tripolitánia római protektorátus lett. A tripolisz – amely görög szó, és jelentése „három város” – másik két tagja Szabráta és Leptis Magna volt. Fénykorukban mind jelentős olívaolaj-exportőrnek számítottak.
Akárcsak Karthágóban, az olajüzlet óriási vagyont hozott a római polgároknak, de Leptis Magna, amely Észak-Afrika római fővárosa lett, bizonyult a főnyereményüknek. Duncan villája a város túlsó végének peremén állt, közel a Leptisbe vezető főúthoz. Az utazás alatt, miközben csevegtünk, az út szélét figyeltem, ahol magasan állt a kihajított műanyagszemét. Minihegyek nőttek belőle. Alig volt járda, és ahol mégis létezett, gyakran homokparttá mállott szét. Vasrudak meredtek ki hajlékony botokként az elmondhatatlan számú befejezetlen épület lapos tetejéből. Adótrükk volt ez, mint ahogy megtudtam. Csak a befejezett ingatlanokra vetettek ki költségeket. Ugyanennél az oknál fogva évekkel korábban Görögország volt megszórva rengeteg széljárta épülettömb csontvázával. Valahol a város peremén autóztunk. Ahhoz, hogy elérjük házigazdám villáját, nem kellett átmennünk Tripoli központján. A főváros bemutatkozása azonban még így sem volt túl megnyerő. Alvóhelyem egy emeletes ágy volt Harry Potter-ágyneművel Duncan egyik fiának szobájában. Felesége és gyerekei Olaszországban éltek. – Mit hozhatok magának? – kiáltott át hozzám házigazdám, miközben kipakoltam a számítógépem és a kamerám. Tétováztam, ahogy ezt az ember egy idegen házában tenni szokta. Annyira elszánt voltam, hogy Líbiát is beleveszem az útitervembe, hogy csak most kezdett derengeni, milyen szokatlan helyzetbe manővereztem magamat. – Teát? – Vagy valami kicsit erősebbet? Én, aki sohasem iszom alkoholt, hamarosan egy fehér szófán találtam magamat egy elsötétített szobában – az egész villa be volt zárva és redőnyözve, és egyetlenegyszer sem láttam másképp – a legnagyobb tévéképernyő előtt, amely valaha a szemem elé került, és csempész idegeimet egy jókora adag gin-tonikkal nyugtatgattam, miközben Noel Edmondst figyeltem, aki túljátszottá szerepét egy délutáni kvízműsorban. – Azt hittem, a pia itt törvényellenes… Mint minden társadalomban, ahol egy terméket betiltanak, a feketepiac uralkodott, és mindennapos volt az alkoholcsempészet. Első estémet egy korai karácsonyi partin töltöttem, amelyet egy brit sportklubban rendeztek jóval a városon kívül, egy mezőgazdasági területen, felszántott földek között, valahol a fővárostól keletre. Mennél tovább haladtunk, az utak annál inkább homokos csapásokra hasonlítottak, míg végül megérkeztünk egy újnak tűnő épülethez, ahol egyenruhás fekete inasok álltak vigyázzban a bejárati kapunál. A brit oázis úszómedencékből, grillezőkből, belső és külső bárokból állt, ahol szabadon folyt az alkohol. Így vagy úgy, mindenki az olajiparhoz kötődött. – És maga milyen üzletágban dolgozik, Carol? – Szintén az olajban – válaszoltam, nem tudva ellenállni a kísértésnek. – Nem ismerem magát valahonnan? – Nem hiszem. – Nem dolgozott a Shellnek Üzbegisztánban? A fejemet ráztam. – Nagyon ismerősnek tűnik. Körbejártam, csevegtem férfiakkal, akiknek olyan barázdált volt az arca, mint a traktorgumiktól
meggyötört föld, és akik tiszta inget vettek a „parti” tiszteletére. Emberekkel, akik azzal töltötték az életüket, hogy „az olajban dolgozva” utaztak a világban: kutattak utána, szervizelték, fúrótornyokat építettek, ellenőrizték a számlákat, felszerelést vagy tudást, vagy bármit bérbe adtak. Az alacsony, mokány George, egy másik skót – sokan voltak skótok, mert az északi-tengeri fúrótornyokon jó szaktudást lehetett szerezni –, ez a pasas az összetört orrával és olyan vonásokkal, mint egy fáradt bokszkesztyű, felmagasztalta a sivatagi éjszakákat, ahol a felnőtt férfiak, „cinikus faszok”, bár lefitymálják a természet csodáit, csendben ülnek együtt, órákon át, megbabonázva, a csillagokat bámulva. Képeket varázsolt elő tevehajcsárokról, akik a semmiből tűnnek elő, felbukkannak mint fantomok az ürességből; férfiakról, akik lyukakat ásnak a homokba, és „beleszarnak”, hogy aztán meztelen fenekük feketélljen a legyektől; a kutyafalkák megsokszorozódott szeméről, amint a sötétségből bebámulnak a hálószobákká alakított teherautók szorosan lezárt ablakain keresztül, naplemente után; a homok változó arcáról, miután megfordul a szél; az elkerülhetetlenségéről; a szépségéről és leírhatatlan hatalmáról. Elképedésemre többen ezek közül a megrögzött „faszok” közül a költészet nyelvén beszéltek hozzám. Az egyik pasas, egy absztinens a komoly piások tömegében, tudott az olívaolajról. – A legjobb olaj a Tripolitól délre fekvő lejtős régióból származik – mondta nekem, de nem emlékezett a hely nevére. Pedig már évek óta az országban élt. – Talán a Gebeire gondol? – Meglehet. Jó olaj terem a Zöld-hegy környékén is, Bengázitól keletre. Az ország tele van malmokkal. Bort is termelnek itt. – Észrevette meglepetésemet. – És líbiaiak termelik. Fogyasztják is, bármennyire iszlám államról van is szó. A külföldiek mosógép-borként emlegetik, mert amikor leszüretelték a szőlőt, sok kiló cukorral együtt mosógépekbe teszik, és kifacsarják. Az ebből az eljárásból keletkező folyadék a bor. Képtelen voltam elképzelni, milyen íze lehet. Később megtudtam Bengáziban. – Manapság persze nincsenek külföldi tulajdonú szőlők. Kadhafi tábornok kemény keze alatt, akit itt inkább (a forradalom idejéből) a Vezérként ismernek, csak a líbiaiaknak van joguk tulajdonhoz az ő független arab Líbiájában. Körbetekintettem a szobában, amely majd kidurrant a vörös arcú európaiaktól, akik táncoltak, dumáltak, röhögtek az összehurkolt színes papírláncokkal teleaggatott mennyezet alatt. Iskoláskorom óta nem láttam ilyen dekorációt. Ömlött a bor és a röviditalok, és a klubtagok úgy ürítették ki és töltötték újra a poharaikat, mintha az előrejelzés szárazságot jósolt volna. Diszkózene ordított két döbbenetesen nagy fekete hangszóróból. – Hogy kerül ide a pia? – kiabáltam. Senki nem volt hajlandó felfedni a kapcsolatait. Később megtudtam, hogy a feketepiaci alkoholkereskedelem komoly üzlet. Egy üveg whiskyért hatvan fontot is megadnak, míg a bor eléri a tizenöt fontot. Az alkoholt előnyös áron importálták a diplomatáknak. A nagykövetségek privilegizált helyzetben voltak, behozott áruikat sohasem kutatták át. Mindenesetre a líbiaiak boldogan hunytak szemet afölött, ami a külföldiek körében zajlott, amíg mindez zárt ajtók mögött maradt, és az alkoholt nem haszonért árulták. De persze árulták, és csillagászati áron. Az este egyre hangosabb lett. Ahogy az európaiak mindjobban lerészegedtek, úgy növekedett a zene és a csevegés hangereje, és én csak álltam ott, mint aki petrezselymet árul, és figyeltem őket, vagy kérdéseket kiabáltam az elázott olaj alkalmazottaknak. Amikor a hangom reszelőssé vált, és
a torkom viszketni kezdett, kisétáltam a holdfénybe. Megcsodáltam a két úszómedence és a kölyökcsúszdák körül burjánzó növényeket, és figyeltem a három suvikszfekete ghánai bárfiút, akik felszolgálták és véget nem érően öntögették az alkoholt, egész idő alatt kedvesen mosolyogva. Egyáltalán nem erre számítottam. Mégis, modern csavarintásnak éreztem ezt, újabb fejezetnek az ország hosszú olaj történetében. Líbiában nincsenek vonatok. A magánautóktól eltekintve édeskevés a közlekedési lehetőség. Ha a kormány nevezése a 2010-es Világkupa megrendezésére sikeresnek bizonyult volna, sok pénzt fektetnek utak építésébe. Dél-Afrika azonban lekörözte őket, úgyhogy ezt a sivatagból és tengerparti sztyeppékbői álló végtelen földet továbbra is nehéz megközelíteni, és rendkívül költséges bejárni. Behatárolt közlekedési lehetőségeim egy roppant méltányos árú fekete-fehér taxi bérlésére vagy egy egyébként siara al-arma v a gy t ak s i néven ismert szervizbuszra korlátozódtak. Ez utóbbiak tágas járművek, „emberszállítók”, amelyeket közösségi taxiként használnak. A karosszériájukra festett széles sárga csíkról lehet felismerni őket. A mi buszról alkotott fogalmainknál jóval rugalmasabb útvonalaikat méretes kartondarabokra írják arabul, és a szélvédő mögé dugják. A sofőr az út szélén várakozik a kuncsaftokra. Amikor a jármű már majd szétreped az utasoktól, elindulnak, óriási robajjal száguldoznak ide-oda, jobbra-balra dülöngélve. Komolyan azt tanácsolták, hogy ne éljek ezzel a közlekedési móddal. Kockázatosak, figyelmeztettek, és rendszeresen balesetet okoznak, ami a vezetés csapnivaló színvonalának tudható be. Épp nemrégiben több busz is felfordult a városközpontban, és sok utas sérült meg súlyosan. Megint csak úgy festett a helyzet, hogy az egyetlen igazán járható lehetőség, ha magánautót bérelek sofőrrel. Meg sem próbáltam volna, hogy magam vezessek. Sem a gyalogosok, sem a járművezetők nem adtak sokat a biztonságra, ami azt mutatta, hogy a legtöbben anélkül nőttek fel, hogy az utat, mint fogalmat ismerték volna. Péntek, sabbat. A Duncan filippínó szakácsa által felszolgált reggeli után leintettem egy feketefehér taxit kint az utcán, és Leptis Magnát jelöltem meg úti célul. Az idő komor volt, esővel fenyegetett. Az utat, a főútvonalat, amely több ezer kilométeren keresztül követte a partot keleti irányban Bengáziig, szemét szegélyezte, nagyrészt műanyag zacskók és rozsdásodó autók tetemei. A minaretek karcsú ujjai mint égre irányított lövedékek emelkedtek ki a mocsokból. Az utcákon a legtöbb arc ugyanolyan elgyötört, ugyanolyan elhanyagolt volt, mint a széltől és sótól elkoptatott épületek körülöttük. Úgy tűnt, hogy a lakosság teljesen céltalanul teng-leng. Semmi dolguk nem lévén, arabok, fekete-afrikaiak lézengtek a szeméthegyek között. A műanyag a benzin mellékterméke. Miért kellene törődni azzal, hogy eltakarítsák vagy újra felhasználják, amikor napi rendszerességgel újabb hatalmas mennyiség bugyog fel a sivatagból vagy a tenger mélyéből? Úgy tűnt, olcsóbb fúrni, mint takarítani. Leptis Magna nagy kiterjedésű, monumentális, eltúlzott volt. A föníciaiak eredetileg természetes kikötőjének hegyfokára építették időszámításunk előtt 1000 körül, és mint Karthágó esetében, igencsak kevés maradt meg a sémi településből, ám Karthágótól eltérően a római metropolis jól állta az idők viharát, és izgalmas volt gondolatban felvázolni kiválóan szervezett klasszikus elrendezését, amelynek tajtékos szélein ott hullámzott hatalmas körkörös kikötője. Álltam a szélben, a decemberi felhők és szitáló eső alatt, és megpróbáltam életre kelteni a hatalom és pompa városát, nagy befogadóképességű gályáival, amint kikötnek és kifutnak, szembeszállva a szelekkel, túl ezeken az afrikai rakodópartokon, túl ezen a mészkő és márvány szertelenségen. Az olívaolaj jelentette a legnagyobb üzletet itt a tengerparton, amikor
Tirpolitania dicsősége a csúcsára hágott. Hogy némi elképzelésünk legyen az itteni termelés mértékéről: Caesar évi háromszázezer mérő olívaolaj büntetést szabott ki Leptisre, amiért riválisát, Pompejit támogatta. A rómaiak mindenhol olívaültetvényeket és olajpréseket hoztak létre a part mentén. Termelékenységük csúcsán mintegy ezerötszáz olajmalom működött a fővárosban és környékén. Az olívaolaj minden bizonnyal közel ugyanolyan jövedelmező vállalkozás lehetett a rómaiak számára, mint amilyen jövedelmezőnek a nyersolaj bizonyul manapság a külföldi befektetőknek. Egy voltam a talán tucatnyi érdeklődő közül a kevéssé látogatott romoknál, ám egy hölgy a pénztárnál úgy nyilatkozott, hogy soha nem látta még ennyire zsúfoltnak a helyet. Törött márványoszlopok hevertek szanaszét a földön, de itt kevesebb volt belőlük, mint sok más földközi-tengeri ásatásnál. Mára mind az eredeti kikötőt, egy közel százezer négyzetméteres medencét, mind egy szűk csatornát, a Vádi-Lebdát, ahol valaha kisebb hajók horgonyoztak, feltöltötte a homok. Poros tamariszkuszok, bambuszfű és elsatnyult növényzet borította a mocsaras, szélben fütyülő pusztaságot. Ennek ellenére nyilvánvaló volt a valaha nyüzsgő, óriási tengeri forgalmat bonyolító kikötő mérete. Felfedeztem a maradványait mindannak, ami egykoron hatalmas hajójavító műhelyeket, közraktárakat és rakpartokat jelentett. Az olajoskancsókat bizonyára raktárbarlangokban helyezték el. Aranyat is vittek innen a hajók, és az Afrika déli részeiről a Szaharán át vezető utakon erre terelt fekete rabszolgák itt várakoztak elszállításukra. El tudtam képzelni, milyen lehetett a zsibongó metropolis. Felidéztem az éhes kalmárokat, akik a Földközi-tenger túloldaláról ide igyekeztek, ebben a csodálatos tengerparti városban múlatták az időt, mialatt hajóikat megrakták magas amforákkal, gabonabálákkal, gályáikat megtöltötték csoszogó, megláncolt afrikaiakkal. Mind itt, mind a tunéziai partok mentén a rómaiak rabszolgamunkával műveltették hatalmas birtokaikat, latifundiumaikat. Vagyonukat mások életének izzadságával szerezték, ebből a földből és aranyló gallonjaiból gazdagodtak meg, és mit sem törődtek a környező sivatagi népek haragjával és elutasításával. Amikor visszatértem a partról, ahol a körkörös kikötő egyes részei már az enyészeté lettek, kitisztult az ég, elállt az eső, és szivárvány ívelt át a láthatáron. Megebédeltem, egy tál vegetáriánus levest ettem egy roppant komor vendéglőben a régi város mellett, és megittam hozzá egy doboz meglehetősen íztelen alkoholmentes sört. Ezután várakozó taxim visszavitt a városba, Tripoli modern kikötőjébe. Tripoli, arabul Tarabulusz, amelyet négyszögletes fehérre meszelt házakból álló híres medinájának köszönhetően valaha úgy ismertek, mint „a Földközi-tenger fehér menyasszonyát”, ma Líbia legfontosabb kikötője. Mielőtt kiszálltam, a sofőröm – akivel néhány olasz, arab és angol kifejezést zagyváltunk össze – mindenáron meg akarta mutatni nekem Muhammad Kadhafi körbefalazott palotáját. Nem messze a város központjától és dokkjaitól a palota egy egész kerületet foglal el. A betonkerítés külső oldalán néhány méterenként fegyveres katonák álltak őrt. Acél levélládákra emlékeztető nyílásokat vágtak a falba. Ezeken keresztül a belső őrök légiói úgy éberkedhettek, hogy a betolakodóknak nem volt módjuk bepillantani. Mint a Kadhafit védő gépezet és felszerelés minden darabja, a nyílások fedele is golyóálló volt. A Vezér mind a nemzetközi iszlám közösségben, mind a nyugati világban számos ellenséget és kevés szövetségest tarthatott számon. Fontos volt, ahogy arab sofőröm megjegyezte: „vigyázó szemmel figyelje, nehogy a hátába mártsanak egy szablyát”.
Mialatt kőrútunkat róttuk, az egyik kapu kinyílt, és én kihúztam magamat, hogy egy pillantást vethessek a palota környezetére. Egy újabb, ugyanolyan magas és ugyanolyan áthatolhatatlan falat láttam. A birtokról az a hír járta, hogy betonból és golyóálló anyagokból készült építmények útvesztője, amely spirálisan kanyarog egy központi mag, Kadhafi palotája, egy szuperluxus sátor felé. Beduin szülők gyermekeként látta meg a napvilágot valahol a sivatagban Szirt közelében, 1942-ben. Azt pletykálták, hogy szívesebben lakik sátorban. A légi közlekedés tilos volt a környéken, így lehetetlenség volt megállapítani, hogy ez kitaláció vagy tény. A királyi lakhelyen és a műanyag-szeméthalmokon túl poszterek és óriásplakátok virítottak mindenütt a Vezér képével, amelyek néha sötét napszemüvegben, mindig ismerős pirulásdoboz chéchiájában. és mindig valamelyik elbizakodott pózában tetszelegve ábrázolták. Útban a városból kifelé megálltunk benzint venni. A tank feltöltése tíz dinárba, nagyjából négy fontba került. A benzin volt itt a legolcsóbb árucikk a piacon. Líbia kétmillió hordó kiváló minőségű nyersolajat termelt naponta. A csupán félig befejezett előtérben egy kétrészes kioszk állt, ahol egy lepusztult, rossz csillagzat alatt született arab két cigarettát vásárolt. Két cigarettát! Hogy lehet megmagyarázni a körülöttem mindenütt ordító szegénységet? „Hová tűnik az a rengeteg pénz?” – kérdeztem magamtól. Kétmillió hordó olaj egy nap bőséges jövedelmet hoz a konyhára. Kiszámítottam, hogy ha a pénzt tisztességesen és egyenlő arányban szétosztanák a líbiai emberek közt, talán minden egyes család euróban számolva is milliomos lenne. Sajnos a bevételek csupán öt tábornokot és közvetlen családjukat gazdagítják. Bizonyos összeget juttatnak elhunyt forradalmártársaik – a hét elpusztult tábornok és rokonságuk – családjának, de kevés kerül az államkasszába. Kadhafi természetesen minden kétséget kizáróan hevesen tiltakozna gazdasági politikája ilyetén olvasata ellen. Mire visszatértem Duncan házába, átfaxolták a számlát a vízumom kiadásáért. Háromszázötven euróról, vagyis kétszáznegyven fontról szólt. Megdöbbentem. Tanúja voltam az ellentmondásnak a lakosság nagy nehézségek árán összekapart egzisztenciája és az olajiparban dolgozók léte közt, és nehéz volt nem összevetnem vagy elképzelnem, milyen hasonlóságokat mutatnak a mai körülmények és a római gyarmat viszonyai. Időszámításunk után a hatodik század körül sivatagi törzsek támadták meg Leptis Magnát. Kifosztották a várost, míg végül a lakosság elhagyta, a szelek martaléka lett, belepte a sivatagi homok. Feltámadhat-e itt ilyen erejű elégedetlenség? Eljöhet-e a nap, amikor a semmibe vett emberek, akiket a mocskos utcákon láttam kódorogni, megostromolják Kadhafi palotáját? Másnap reggel szervizbusszal utaztam be a város központjába, ami valóban zsúfolt és meglehetősen hajmeresztő tapasztalat volt, hogy beugorjak a szúkba és a fehér házairól híres, erődített falú medinába, és vegyek egy jegyet Bengáziba. A szúkokat tekintve ez kevésbé volt élénk, mint a legtöbb, viszont senki sem zaklatott. Nyugalmas volt. A piac elsősorban a helyiek és kisebb mértékben az ott élő külföldiek számára létezett. Az országra még nem hatott a turizmus. Fényképeket készítettem, beszélgetésbe elegyedtem néhány kereskedővel, küszködve az arabbal és berozsdásodott olaszságommal, amely, főleg az idősebb nemzedékek körében, megmaradt második nyelvnek. Utamba akadt egy mozi, ahol számos plakáton hirdették Az édes életet és néhány korai De Sica-filmet. Emlékek a nemzet olasz korszakából, vagy nosztalgia a nemzet olasz korszakáért? Celluxszal az üvegajtóra ragasztva egy telt idomú fiatal Anita Ekberg hatalmas fekete-fehér fotója csábította a járókelőket, míg odakint az utcán az igazi nők tetőtől talpig beburkolóztak, tisztelegve vagy egyszerűen engedelmeskedve az iszlám öltözködési
szabályoknak. Az ottomán és később az olasz gyarmati korszakok jellegzetes építészeti nyomokat hagytak mindenütt, mindkettő meglehetősen elegáns formában. Később újra tapasztaltam ezt Bengáziban és környékén. Elbandukoltam a régi palota mellett. Az 1969-es államcsíny után, amikor Kadhafi és katonai elvtársai magukhoz ragadták a gyeplőt, Idrisz király otthonát átadták a népnek: könyvtár lett belőle. Ez volt az első pillanat, hogy valamiféle pozitív érzés ébredt bennem a rendszer iránt. Megtudtam, hogy Kadhafi Zöld könyvének, Ma o Kis vörös könyve párjának tanulmányozása kötelező az iskolás gyerekek és a katonai szolgálatukat teljesítő fiatalemberek számára. A könyvből vett idézetek megtalálhatók a Vezér poszterein, repülőtereken, nyilvános helyeken, mindenütt. Miután látogatást tettem a halpiacon lent a rakpartoknál, ahol a teljes fiatal cápáktól a bébi kardhalak csodálatos példányain át más csuszamlós mediterrán lények mesés választékáig mindent árultak, beugrottam egy utazási irodába, hogy megvegyem a jegyemet Bengáziba. Éppen zártak. Délután két óra volt. Megkérdeztem, kinyitnak-e később. – Igen, de titokban – felelte az alkalmazott. Az állampolgároknak, boltosoknak kötelező volt részt venniük a Népi Kongresszus két hétig tartó üléssorozatán. Sokan kibújtak a jelenlét alól, mert a döntéshozatal „a Vezér és bérencei” kezében volt. A fiatalember az utazási irodából azt tanácsolta, hogy jöjjek vissza egy másik napon. Figyelmeztetett, hogy nem tud helyet foglalni, és kizárólag készpénzzel fizethetek. Egy lépésre a sivatagi kereskedelem előtt Líbia továbbra is kizárólag készpénzes társadalom maradt. Ennek a turistákra nincs hatása, mert a túra ára magában foglalja az utazás összes részletét. Mivel azonban én egyedül közlekedtem, semmi nem védett meg egy hitelkártyát nem ismerő társadalom bonyodalmaitól. Alig vártam, hogy megkezdhessem az utazást. Az olajos társasággal töltött időt a líbiai társadalom bizonyos vonásai miatt vonzónak találtam, de viszketett a talpam, hogy indulhassak. A nehézséget a szállodafoglalások jelentették, és repülőjegyeket szinte lehetetlenség volt elintézni. Megátalkodott függetlenségem bizonyos értelemben gúzsba kötött. Magányos sétát tettem végig a város partján, ahol a Földközi-tenger dübörgött a sziklákon, jégkék permettel hintve meg az eget. Egy maroknyi arab pöttyözte itt-ott a láthatárt, horgásztak; néhány fekete tétlenkedett, a munkanélküliek végtelen idejét ütötte agyon a piszkos tengerparton, vagy a móló falának támaszkodva cigarettázott, miközben mögöttem csikorgott, füstöt okádott és száguldott a forgalom. Meg kellett találnom a módját, hogy átkelhessek az országon. Duncannek hála, szerveztek egy sofőrt, hogy levigyen délre egy olívatermesztő régióba, ahol ligeteket és helyi malmokat akartam meglátogatni, de minden este üzenet érkezett tőle, hogy „Halliburton-ügyekkel van elfoglalva”, és másnapig nem lesz szabad. Ugyanez az értesítés üdvözölt, amikor visszatértem a városból, azzal a kiegészítő magyarázattal, hogy az egyik „főgóréjuk” a városban van, és Dick Cheney is úton lehet ide. Dick Cheney? Duncan két vendéget hívott át vacsorára, mindkettő az olajiparban dogozott. Pete és Alex, egy újabb skót, fúró és mérő szakértők voltak. Ültem, és feszült figyelemmel hall gattam meséiket a nemzetközi helyszínekről, amelyeket beindítottak, vagy amelyeken dolgoztak, és életükről a társadalmakban, vagy inkább azok peremén, amelyek tökéletesen felkészületlenül álltak a nyersolaj felfedezése és a hatalmas befektetők előtt. Üzbegisztán, Tunézia, Irán. Ezek a férfiak olyan városokba vagy falvakba érkeztek, ahol legjobb esetben talán egy apró vendégház volt, és
évekkel később azután távoztak, hogy végignézték, hogyan nőnek ki felhőkarcoló szállodák és irodaépületek a földből, és részt vettek a helyi értékek elsősorban a pénz irányába történő átstrukturálásában. – Ideje lelépni – mondta Pete –, amikor az ember megszagolja egy ásványvizes üveg tartalmát, mielőtt belekortyolna. Olybá vettem, hogy ez a megjegyzés a helyi ivóvíz minőségére vonatkozik, de nem így volt. Alex aztán folytatta, és elmesélte a történetet az esetről, amikor a felesége kanasztapartit, egy egész napos mulatságot rendezett harminc hölgy számára, akik közül az egyik cukorbajos volt, veseelégtelenségtől szenvedett és több mint százhúsz kilót nyomott. Míg a nők odabent belemerültek a kártyázásba, Bill gyerekei kint voltak a fullasztó hőségben, az úszómedencénél játszottak. Megszomjaztak, és kihoztak egy üveg ásványvizet a garázsból, amelynek a tartalmát Bill korábban flashre cserélte. Szerencsére a dadus elkapta a lányokat, mielőtt belekortyolhattak volna a folyadékba, és besietett, hogy a hűtőbe tegye az üveget, nehogy bajt okozzon, aztán újra a gondjaira bízott csemetékre összpontosította figyelmét. Közben odabent az elhízott nő valami üdítőre vágyott, mire a hűtőhöz irányították, ahol megtalálta a jeges vizet. Mondanom sem kell, mesélte Alex, hogy a nő kinyitotta a flasht tartalmazó üveget, és nagyokat kortyolt belőle, majd görcsökben rángatózva a padlóra zuhant. Óriási zűrzavar keletkezett, és mindenki a nő életének megmentéséért küzdött. Szerencsére életben maradt, és egyáltalán nem emlékezett rá, mi váltotta ki a bajt, inkább elnézést kért, amiért kellemetlenséget okozott házigazdáinak azzal, hogy „rájött a roham”. A három férfi a vacsoraasztalnál dőlt a nevetéstől, könnyük csurgott a szerencsétlen nő és a vele történtek emlékétől. – Mi az a „flashh? – kérdeztem. A flash víz, cukor és élesztő lepárolt főzete, amelyből tiszta alkohol keletkezik. Ha a lepárlás balul sikerül, vakságot okozhat. Olyan az íze és a szaga, mint a padlófényezőnek. Később, a Bengáziba vezető úton kezeskedhettem ezért a megfigyelésért. – Egy fehér sivatagi teherautó beállt Kadhafi biztonsági konvojába… Tovább szőtték a mesék szálait. Ellopakodtam az ágyba, otthagyva a férfiakat, akik még mindig vedeltek; mindegyik úgy festett, mint aki csupán egypohárnyira van az eszméletlenségtől. A másnap már korán összetákolt íróasztalomnál talált, ahonnan hozzáfértem Duncan internetkapcsolatához. Mielőtt elindulok Szabrátába, szerettem volna néhány tényt megtudni a texasi illetőségű óriásról, a Halliburtonről, a világ legnagyobb olaj- és gázüzemeltető vállalatáról, amelynek keze egész planétánkon, beleértve Líbiát is, benne van a mézesbödönben. Iraki jelenlétük óriási sajtóvisszhangot váltott ki. Amíg Dick Cheney volt a Halliburton elnöke, a társaság több mint hetvenhárommillió dollár értékű szerződést írt alá, elsősorban arról, hogy olajfúró berendezést és pótalkatrészeket szállít Iraknak, valamint napi rendszerességgel tonnamilliárdokban mérhető ellátmányt az amerikai csapatoknak. Ma a vállalat több mint ötven százalékban részesedik az összes amerikai újjáépítési szerződésből abban a háború sújtotta régióban. A Halliburton termék- és szervizszolgáltató a petróleumiparban, és az előző esti étkezés alatt a férfiak megtárgyalták Líbiában játszott szerepét. Naivitás volt a részemről, de meglepődtem – tekintve a szankciók közelmúltban történt feloldásáig fennálló elmérgesedett viszonyt Kadhafi és az Egyesült Államok között –, amikor megtudtam, hogy a Halliburton hosszú ideje rendkívül
aktív Líbiában. Dick Cheneyt megkérdezték, mennyiben érdekelt a Halliburton ebben a sivatagi országban, és ő elismerte, hogy üzleteltek az állammal, de csak külföldi leányvállalatokon keresztül. Ez a válasz nem vágott egybe az előző esti vacsoránál festett képpel. Az asztalnál hallott pletyka, még ha részeg hangon szólt is, arra is vonatkozott, hogy Cheney, aki 1995-től 2000-ig volt a Halliburton elnök-vezérigazgatója, változatlanul kapcsolatban maradt a céggel. – A városba jön? – Nem. Épp rábukkantam egy idézetre a New Yorkerből, amely azt állította, hogy Cheney negyvennégy millió dollárt keresett vezérigazgatói évei alatt a Halliburtonnél, és évenként még mindig kap „kenőpénzeket”, amikor Duncan jelent meg az ajtóban köntösben; határozottan rosszul nézett ki az előző este elfogyasztott számos üveg italtól, de szokásos jókedvében volt. Egy „icipicit” túl macskajajosnak érezte magát ahhoz, hogy bemenjen az irodájába, így hát felajánlotta, hogy elvisz Szabrátába. Simogatóan meleg téli nap volt. Rengeteg olajfát láttam az utak mentén, de legtöbbjük már részben elpusztult. Ezeknek a szerencsétlen fáknak hiányzott az öntözés, és sürgősen meg kellett volna metszeni őket; dicstelen ligetek voltak, az elhanyagoltság termékei. Több különböző embertől is hallottam, hogy a Líbiában előállított olívaolaj gyakran avas. Ha a szüretelés is olyan nemtörődöm módon történik, mint a ligetek gondozása, meg tudtam érteni, hogy miért. Az olasz uralom alatt hozzáértő gonddal kezelték ezeket a farmokat. Az olaszok 1911-ben szálltak itt partra, és kegyetlenül bántak az emberekkel, de a tenger és a sivatag közt elhelyezkedő keskeny mezőgazdasági övezettel törődtek. Amikor azonban Kadhafi csapata 1969-ben kiebrudalta őket, és a szeretettel gondozott farmokat és földterületeket szétosztották a líbiai araboknak, szakértelmet nem adtak melléjük. Az úton kifelé a városból megkérdeztem házigazdámat, mit tud a Halliburtonről, és hogyan tudott a cég hosszú távú együttműködésekről megállapodni egy olyan országban, amelyet az Egyesült Államok évekig kiközösített. – A „Nagy Ember Alkotta Folyó” projekt, amely több mint húsz éve kezdődött, áttételesen az övék. – De hát ez hogy lehet? A teljes igazgatótanácsuk amerikai, túlnyomó többségben texasi – szálltam vitába. Kadhafinak a „Nagy Ember Alkotta Folyó” projekt néven ismert víziója, hogy a déli sivatagokból vizet pumpáljanak Líbia földközi-tengeri partjának teljes hosszában a lakott területekre, ellentmondásos és fantasztikusan költséges vállalkozás volt. A dollármilliókat érő föld alatti vízvezetékek kiépítésére szóló szerződést egy dél-koreai cég, a Dongah nyerte el, amely a munka egy jelentős részét kiadta a Brown & Rootnak alvállalkozásban. 1962-ben a Halliburton felvásárolta a Brown & Root (szintén egy texasi illetőségű vállalat) részvényeit, és megszerezte az ellenőrzést a cég felett. Kadhafi 1969-ben ragadta magához az ellenőrzést Líbia felett. A „Nagy Ember Alkotta Folyó” projekt első szakaszát 1991-ben avatták fel. Az USA csak 2004 szeptemberében szüntette meg a Líbia elleni kereskedelmi szankciókat, amelyeket Reagan vezetett be elnöksége alatt 1986-ban. Úgy tűnik, hogy Kadhafi, mulasztásos alapon, vagy sem, kezdettől fogva egy tálból cseresznyézett az amerikaiakkal, és a Halliburton az egyik legnagyobb játékos volt és maradt Líbia erőforrásainak mezein. Kezdtem megérteni, miért lehetett itt kizárólag szervezett túrával közlekedni.
Égbe nyúló eukaliptuszfák szegélyezték az utakat. Szürke gémeket fedeztem fel; alacsonyan szálltak, súrolták a műanyagszemét megszámlálhatatlan buckáját. Egy útkereszteződésnél négy afrikai ült félkörben egy megmetszetlen olajfa alatt; néhány alumíniumlábas hevert a lábuknál. Pamutszárongokat dobtak a levél nélküli ágakra, feltehetően azért, hogy árnyékot adjanak, no meg hogy védjék őket a szélfútta homok ellen, és úgy tűnt, hogy poros, időleges tábort vertek. Egyikük a cipője talpát ragasztotta vissza egy apró ragasztóstubussal. Hárman nadrágban, bombázódzsekiben, edzőcipőben és baseballsapkában, nyugati, bár kopott ruhában voltak, míg a negyedik, egy összeaszott öregember ócska zöld papucsot, a sivatagi beduinok módjára maga köré tekert fehér takarót, dzsardét és a fején egy kis tökfedőt, egy capuse-t viselt. Guberálók csüggedt csapata egy betegeskedő olajfa alatt. Megálltunk. Megkérdeztem, lefényképezhetem-e őket. Mind bólintott, kivéve egyet. – Én pénzt akarok – csattant fel, és kinyújtotta ráncos tenyerét, amely csokoládéval bevont papiruszra hasonlított. Kiszúrta az ingembe tűzött meglehetősen elegáns ezüsttollat, és megpróbálta elkapni. A fejemet ráztam, és felemeltem a fényképezőgépet. – Szabad? A férfi vállat vont, készítettem néhány képet. Társai kedvesek voltak, ő azonban duzzogott, másfelé tekintett, tudomásomra adta, hogy elege van belőlem. Amikor újra úton voltunk, elmeséltem a szóváltást Duncannek. Megpendítette a kocsit, visszavitt bennünket oda, ahol az afrikaiak menedéket kerestek. A fickó még mindig dühösen nézett. – Adja oda nekik ezeket. Szaladtam, karomat előrenyújtva, feléjük kínálva néhány műanyag golyóstollat, Duncan vállalatának adataival. A hajléktalan fiatal afrikai gyermeki örömmel ujjongott. Rettenetesen elszégyelltem magamat. Szabráta fekvése csodálatos volt. Ez az egyszer volt, hol nem volt föníciai kikötő még mindig a tenger szegélyén csücsült, egy mediterrán fenyőkkel pettyezett elragadó tengerparti szakasz fölött uralkodott. A föníciaiak csak alkalmankénti megállónak használták valamikor az időszámításunk előtti első században, amikor a fényüket már kioltották, és Szabrátából római város lett. Azon a késő délelőttön mesés háromemeletes színháza, csupa oszlop, erkély, ablaknyílás, rozsdaszínű homokkő, egy csodálatos útjelző a történelemben, kobaltkék és smaragdzöld háttér előtt tündöklött; legdicsőségesebb állapotát mutató tiszta mediterrán domborzattal szolgált. Bóklásztunk, egyedül, rajtunk kívül egy lélek sem volt, a hullámok csobogtak. Duncan kiáltott felém. Elszakadtam a színháztól, és elértem egy szálegyenes római út bejáratát, amely az „Olajprés utca” nevet viselte. Ez az! A meleg téli napsütésben végiglépkedtem a kikövezett gyalogúton. Az Olajprés utca vége a tengerpartra lyukadt ki, tehát fekvése ideális lehetett az olaj hajókba rakodásához. Rábukkantam egy oldalán fekvő hatalmas kőmedencére. Egy zúzógép alsó része volt. A görögök az ilyen követ katopetrának vagy „nyomtatókőnek” nevezték. Római nevét nem ismertem. Az olajjal megtöltött terrakottakorsókat, az amforákat a hajók sötét rakodótereiben tárolták elszállítás előtt. Összehúzott szemmel tekintettem ki a tengerre, odavarázsoltam az időket, amikor a megrakott gályák a kegyes hullámokat szántották útban Róma vagy birodalmának külső határai felé, és észrevettem, hogy két fekete konténerhajó rajzolódik a felhőtlen láthatárra, messze a
parttól lehorgonyozva; ujjammal egy láthatatlan vonalat követtem vissza a part felé. Arra vártak, hogy kikötőhelyet kapjanak Závja elhanyagolt városában. A vízen magasan ülő üres tankhajók hamarosan megtelnek sok ezer gallon nyersolajjal, Líbia huszonegyedik századi „folyékony aranyával”. Találtam egy régészeti szervezetet, amely kész volt segíteni az utazásomat keletre, a határ felé. Úgy terveztem, hogy amint felkerestem a tripolitániai olajligeteket, elindulok. Megkönnyebbülés volt, amikor Abdasz-Szálem, a sofőr végre rendelkezésre állt. Úti célunk egy Guarantól délre, a sivatag irányában fekvő, jó karban lévő olajtermesztő régió volt. Tripoli külvárosaiban egyiptomiak és afrikaiak út mentén tanyázó sorai mellett haladtunk el. Reggelente a forgalmas útkereszteződések körül lófráltak abban a reményben, hogy valaki felveszi őket egynapi munkára. Elszegényedtek, soványak voltak, mint az agár, térdük csontos, foguk dohánytól foltos. Amint elhagytuk a várost, megváltozott a táj. Lapossá, rózsaszínűvé, homokossá és végtelenné vált. A terep árulkodott sivatagi természetéről, ígérgette azt, ami csupán kétszáz kilométerre feküdt délre onnan, ahol autóztunk. Előttünk, a lágy homokból kiemelkedve, hatalmas meredély zuhant alá, rózsaszínen, mint egy flamingó. Ott feküdt Guaran. Miközben kibámultam az ablakon, a végtelen térben gyönyörködve, Abdasz-Szálemet hallgattam, és jól mulattam azon, ahogy csevegett. Hogy kérkedett és büszkélkedett, hogy próbált jó benyomást kelteni a pénzről és autókról ömlesztett szóáradatával! Kizárólag az olajipart szervizelő vállalatoknál állt alkalmazásban. Bár ezt tiltották hite szabályai, alkoholt ivott, és egyenrangú embernek tartotta magát az ott dolgozókkal. Az ablakon túli végtelenséget döbbenetes számú távvezetékoszlop sebezte mérföldről mérföldre, minden irányban. Líbia látja el Tunéziát, Egyiptomot és a szubszaharai Afrikát elektromossággal. Gázt is szállít vezetéken Szicíliába, ahonnan Franciaországba viszik. Az összes francia olaj húsz százaléka innen származik. Ez a sivatagból és tengerpartból álló végtelen földterület mesésen gazdag természeti kincsekben, mégis letargia, szegénység, társadalmi szervezetlenség uralkodik mindenütt. Számos katonai ellenőrző ponton haladtunk keresztül. A Bekaa-völgytől eltérően velem egyáltalán nem törődtek, Abdasz-Szálemnek viszont be kellett mutatnia a katonai szolgálatról szóló papírjait. Börtön vár azokra, akik kibújnak alóla, magyarázta. A föld egyre vörösebb lett, olyan gazdag színárnyalatú, mint a terra rossa kerámiák, amelyeket összetákolt bódékból árultak az emelkedő minden hajlatában. A lejtőket keskeny, kanyargó vádik szegélyezték, nyűtték, cizellálták. Ahogy feljebb hágtunk a kígyózó úton a hegyvonulatok magasabb szintjeire, visszatértek az olajligetek. Itt egészségesek, ápoltak voltak. Számtalan malom szegélyezte a vidéki tevékenységtől pezsgő jellegtelen kis városok utcáit. Az utak szélén szalmaboglyákat rakodtak teherautókra, és a vaskereskedés is élénk üzletnek tűnt. Egy hívogató malomhomlokzat ragadta meg Abdasz-Szálem figyelmét, és csikorogva megállt. Elmesélte nekem, hogyan vett egyik nagybátyja egy kéthektáros kisbirtokot kétezer dinárért, megközelítőleg nyolcszázharminc fontért az államtól az 1970-es évek elején, amikor az olaszoknak kitették a szűrét. Megkérdeztem, megtanította-e valaki a rokonát, hogyan gondozza az örökségét. AbdaszSzálem a vállát vonogatta. Fogalma sem volt róla. A malom tulajdonosát Ramadánnak hívták, a böjti hónap után. Derűlátó fiatal fickó volt bokros szakállal, sötétkék overallban; ajándékul kapta a bátyjától, aki a „másik olajiparban” dolgozott. Az olívaolaj ára itt literenként két dinárt, megközelítőleg hetven pennyt kóstált. Többe került,
mint a benzin, de sokkal kevésbé jövedelmező üzlet volt. Abdasz-Szálem fordításának segítségével előadtam a kívánságomat, hogy szeretném a gépeket működés közben látni. Ramadán melegen fogadott, bár az emberei zavarodottnak tűntek a jelenlétemben. Annak ellenére, hogy már egy ideje az országban tartózkodtam, és tanúja voltam a szegénységnek, megdöbbentem a lehangoló körülményeken. A molnár szakmája iránti szenvedélye lelkesítőén hatott, ám az elhanyagolt, piszkos létesítmény számtalan elviselhetetlen szagtól bűzlött. Gépolajfoltok szennyezték a padlót, és döbbenten láttam, hogy néhány lepotyogott olívabogyót belesöpörtek a következő préselésre váró gyümölcsadagba, porral, levelekkel és mindenféle egyéb szeméttel együtt. Bár a bogyókat megmossák, de akkor is. A malomban a préselést az Olaszországban gyártott modern, fémből készült gépek régimódi, évtizedek óta elavult változata végezte. Amikor Ramadán felajánlotta, hogy ízleljem meg az olajat, az egészségtelen körülményekre való tekintettel elutasítottam, úgy tettem, mintha ehhez túl korai volna még a nap, kezdtem azonban megérteni, miért állítják az ezekről a tájakról származó olajról, hogy avas. Elbúcsúztunk, és én azzal a határozott benyomással távoztam, hogy inkább egy garázst, nem is egy olívamalmot látogattam meg. Nem voltak ott gazdák, nyoma sem volt az örömnek, amely a soha nem múlóan izgalmas pillanatot kíséri, amikor a folyadék első cseppjei hullani kezdenek a présből. És aztán rádöbbentem. Körülöttem mindenütt ott lebegett az örömtelenség alacsonyan úszó felhője. Az elnyomás súlya. Amikor mélyebbre hatoltunk a hegyek közé, túl a magasan fekvő, egy utcából álló városokon a kisteherautóikkal és fadoboz házaikkal, ahol éjfekete afrikaiak terelgették birkáikat fehér sálakba bugyolálva, alig mutatva mást, mint parázsló szemeket és zongorabillentyű fogakat, kezdtem asszonyok csoportjait felfedezni, akik a gyümölcsöt szedték a vidéki ligetekben. Gyakran megkövült mandulafák osztoztak a földeken. Az öntözés hiánya. Gazdák álltak olajoshordókon, hogy megmetsszék fáikat. Túl szegények voltak ahhoz, hogy létrájuk legyen? Nők is végezték a metszést szüretelés közben. Megkértem Abdasz-Szálemet, hogy álljon meg; találkozni akartam velük, de a nők, amikor megláttak, fedezékbe szökkentek, és kacagó arcukat felemelt kezük vagy leveles ágak mögé rejtették. Szerencsére félénkségüket legyőzte kíváncsiságuk és velük született barátságosságuk. Csak türelem kellett, és előmerészkedtek, kikukucskáltak az ezüstös levélzet mögül, mosolyogtak, összesereglettek, addig a pillanatig, míg Abdasz-Szálem be nem hatolt a ligetbe, hogy fordítson nekem. Akkor játékosan sikoltozni kezdtek, színes sálakba takarták arcukat, egyik szemüket kivéve mindent elrejtettek, nem voltak hajlandók beszédbe elegyedni egy férfiemberrel. Érdekes módon sofőröm városi pimaszsága és pénztől szerzett önbizalma, minden, amit az olajos férfiaktól felszedett, elpárolgott. Itt csak egy arab kölyök volt, aki visszatért a helyi hagyományokhoz. – Engedély nélkül ne fényképezze őket – kérlelt. – Nem állt szándékomban – nevettem, miután már lezártam a gépet. Még ha a nők elutasították is lencsém pillantását, és kecsesen kisiklottak látóköréből, mindig felkínálták, hogy fényképezzem le a fáikat, vagy kortyoljak el velük egy csésze mentateát. A siker számos bajszos nagymamával érkezett el, akiknek együttvéve összesen három foguk volt. Egész falkákat találtam belőlük, mélyen beletemetkezve a gyümölcsösökbe, amint olajbogyót szedtek, vagy még gyakrabban a göröngyös földre roskadva, repedezett és piszkos lábbal, széttett
combbal, tekintélyes testüket göcsörtös fatörzseknek támasztva falatoztak. Ők nem mutattak aggodalmat, hogy feltárják arcukat vagy ráncos asszonyiságukat egy férfi társaságában, és örömmel pózoltak a képeimhez, miközben hennával festett ujjaikkal olajbogyókat szaggattak le az ágakról, vagy fülsértőn nevettek fiaik vagy fiatal férfi rokonaik társaságában. Abdasz-Szálem ideges volt mellettem, izgult, hátrapillantgatott a válla fölött. Félt, hogy odatoppan egy féltékeny férj egy puskával, ezért többször elmenekült, otthagyott, hogy egyedül küzdjek meg az ültetvények kemény földjével, és magyarázzam el a tőlem telhető legjobban, mi a célom. Egy vén csoroszlya, akinek csillogó narancsszínűre volt hennázva a haja, és az alsó ajkától az álla aljáig futó sötétkék tetoválás azt a benyomást keltette, mintha keleties szakállt növesztett volna, a karomnál fogva vonszolt, belém csípett, erősködött, hogy menjek el vele az otthonába. Erre nem volt időnk, úgyhogy könnyekkel a szemében kiöntötte lelkét olajfái árnyéka alatt. A fia Angliában volt, és ő belebetegedett az aggodalomba. – Mindnyájunknak barátságban kell élnie, és el kell felejtenie a háborút – kiáltotta. – Féltem őt Londonban, a bombák és háborús uszítók földjén. – Az én családom ugyanúgy félt engem, amíg Líbiában tartózkodom – próbáltam megnyugtatni. – Líbiától féltik, de hát miért? – hitetlenkedett. Utolsó estémen éjszakai eső és borzongató villámlás tépte szét a fákat, csomókban szaggatta le a növényzetet, még jobban eltömte az utcákat szeméttel. Örültem, hogy útnak indulhatok, de döbbenten értesültem, hogy Duncan lemondta vázlatos útitervemet, amelyet oly nagy gonddal állítottam össze, és elintézte, hogy „egy barát barátja” várjon, amikor a gépem megérkezik Bengáziba. – Miért? – kiáltottam. – Nagyobb biztonságban lesz a mieinkkel. * Ahogy berepültem nyugat felől Bengázi lagúnái fölött, sóaknákban gázoló camargue-i flamingókat fedeztem fel, és a fehér kocka alakú házak frissítő egyszerűsége azt az érzést keltette bennem, hogy Arábiába érkezem. A Zöld-hegyet Kirenaikában, amelynek Bengázi a fővárosa, először a Thíráról, a mai Szantorini vulkanikus szigetéről származó görögök gyarmatosították, majd később a spártaiak elől szökő többhajónyi menekült foglalta el a peloponnészoszi Messzini városából a terület városállamainak háborúi alatt. Az eredeti várost Eueszperidesz névre keresztelték. Ez az egész tengerparti zöldövezet maga a paradicsom, egy óriási éléskamra lehetett számukra. Az még a felfedezésemre várt, hogy az olajfát magukkal hozták-e, vagy itt találták, de egy biztos: egy hegyes vidék végeláthatatlan termékeny kertjébe vitorláztak be, ahol bármi és minden megtermett. A bennszülött beduinoktól eltérően, akik pásztorok és nomádok lévén soha nem művelték meg a földet, a görögök addigra, az időszámításunk előtti hatodik századra már gyakorlott mezőgazdászok voltak. Később a rómaiak vették át az irányítást, bár itt keleten soha nem voltak oly mértékben jelen, mint jövedelmező, nyugati Tripolitaniájukban. Amikor az Ottomán Birodalom bukása után kiűzték a törököket 1917-ben, az olaszok gyarmatosították a területet, akik végtelenül meggyűlöltették magukat fél évszázados uralmuk alatt, de olyan építészeti és mezőgazdasági örökséget hagytak hátra, amelyre Líbia büszke lehet. Izgatott voltam útitervem e megállója miatt. Azt reméltem, hogy utazásom egyik fénypontjának
bizonyulhat. Néhai édesapám, mint a Királyi Légierő fiatal tisztje bizonyos időt Bengáziban töltött a második világháború alatt, és gyakran magasztalta olaszos szépségét gyerekkoromban. A várost később ugyanabban a háborúban lerombolták, ezért tudtam, hogy a helynek, amelyet meglátogatni készülök, köze sem lesz az apám által ifjúsága idején ismert Bengázihoz. Mégis, híres volt arról, hogy itt zöldellt az ősi Hesperidák Kertje, amely buja paradicsomként maradt meg a legendákban gránátalma-, eper-, mirtusz-, babér-, olíva-, körte- és mandulafáival, kúszónövényeivel. Még ha ez az éden réges-régen eltűnt is, Líbia keleti része kellemesebbnek és zöldebbnek látszott, mint nyugati párja. Sok mindent ígért, noha aggódtam, hogy összes jól elképzelt tervem, bármennyire vázlatosak voltak is, félre lett söpörve. Arra számítottam, hogy a magányos utas szemével, és nem az olajipar védett, kényelmes lencséin keresztül láthatom meg az országot. A gépről egy vidéki város repülőterére léptem le, ahol senki sem várt. Lődörögtem, kifelé pillantgattam. Sehol egy lélek, és nem volt hová mennem. Líbiában nem lehet csak úgy besétálni egy szállodába és szobát kérni. Egy pillanatra elfogott a pánik, de aztán, amint épp azt kérdeztem magamtól, hogy mit tehetnék, egy űzött, szemüveges fickó jött rohanva felém, jobb kezében autókulcsokat csörgetve. – Ön lenne Carrol? – kérdezte erős dublini akcentussal. Bólintottam. – Csak most hallottam magáról – mentegetőzött. Felvette a bőröndömet a földről, és a parkoló felé fordulva visszaszólt a válla fölött. – Egyébként Seamus vagyok. Seamus O’Brien egy ír építővállalat üzemeltetési igazgatója. Behajította a csomagomat és a fényképezőgépemet egy rettenetesen ütött-kopott japán szedán csomagtartójába, és bekászálódtunk. Út közben a leírása szerinti „tábor” felé cementművek mellett hajtottunk el, amelyek sűrű füstoszlopokat okádtak számtalan kéményükből, és Seamus megkérdezte, mi a kívánságom. Meglepődtem, mivel azt hittem, Duncan mindenről tájékoztatta. Gyorsan elmagyaráztam, hogy egy ágyra volna szükségem néhány éjszakára. Lefoglaltam egy szállodát, de… – És azonkívül mire? Szeretném felfedezni a Zöld-hegy környékét, elutazni Szuszáig, és ha az idő engedi, még tovább, keletre. – Hogyan? – Helyi közlekedéssel. – Egyedül? – igen. – Nincs az a kibaszott úristen. Szemöldökét ráncolva az útra összpontosította figyelmét. Mivel kínosan éreztem magamat, megjegyzést tettem a levegőszennyezésre. – Az egész kibaszott koszos hely egy rakás szar – hangzott Seamus válasza. Kibámultam az ablakon. Olyan volt, mintha homokviharon vergődnénk keresztül. Mindent beborított a cementpor. Tekintve, hogy tanyák voltak a szomszédos földeken, elrémültem, hogy az ilyen környezetszennyezés megengedett. Jóval harminc évvel ezelőtt volt a gyárban utoljára karbantartás, válaszolta Seamus. – Találnom kell egy szabad embert a csapatból, hogy elkísérje magát.
– Köszönöm, de igazán jobban szeretnék… Könnyed, de határozott voltam, nem akartam ennek az embernek a vállára tenni a felelősséget. – És aztán majd rajtam kérjék számon, hogy mi történik magával ezen a kibaszott helyen! Na, azt nem, mostantól én felelek magáért! Kérdezze csak meg Stepht, ő majd mindent elmond ezekről a koszos ördögökről. Megérkeztünk a „táborba”, amely egy sor, a hullámacéllal borított Nissen-házakra emlékeztető bádogkunyhóból állt egy kis telken, egy forgalmas útkereszteződés szélén, ahol a növényzet úgy festett, mintha behintőporozták volna. Képtelenség lett volna előre elképzelni a hely szedettvedettségét. Az én kunyhómban három rész volt furnérlemezzel elválasztva, amelyeket a személyzet alvóhelyül használt. Technikusok számára szolgált ideiglenes szállásként, akik ott mentek keresztül útban az olajmezőkre, vagy vissza a civilizációba. Volt egy társalgó is, a pasik közösségi szobája, egy óriási televízióval és DVD-lejátszóval, és egy halom ronggyá lapozott puhafedelű Clancy-krimivel az asztalon. Az őskori hűtőszekrény üres volt, leszámítva egy fél csomag emésztést elősegítő kekszet. A tripolitániai „olajosok” kivételezett életformája után egészen megzavart ez a végtelenül elhanyagolt állapot. Seamus eltávozott azzal az ígérettel, hogy elrendezi a helyzetemet. Sóhajtva, fejét rázva csukta be az ajtót. Búcsúszavai így hangzottak: – És ne felejtse el magára zárni az ajtót, ha túl kibaszott részeg volnék, hogy később tudjam, melyik a magáé. Belesüppedtem egy székbe. Elöntött a kétségbeesés hulláma. Egyike volt ez a mi-az-ördögötkeresek-én-itt pillanatoknak. Legelső dolgom lesz holnap, hogy útnak indulok Szuszába, mondtam magamnak, ahogy átbóklásztam a „szálláshelyemre”. Az ágyneműben már aludtak, bárki volt is itt utoljára. Elnyomott cigarettacsikkek hevertek egy hamutartóban az ágy melletti éjjeliszekrényen. Óvatosan bekukkantottam a fürdőszobába, és legszívesebben elhánytam volna magamat. A vízcsapnál egy sárga vödör állt, és egy darab piros cső vezetett a dohánytól mocskos mosdóba. A fürdőkád a nevét sem érdemelte meg. El nem tudtam képzelni, hogyan fogom beletenni a lábam. Olyan szörnyen gusztustalan volt, hogy megpróbáltam fényképezéssel jobb kedvre hangolódni. Ettől otthon a hasukat fogják majd, áltattam magamat, de az volt a helyzet, hogy egész utazásom azon ritka pillanatainak egyikével néztem szembe, amikor sírhatnékom támadt, és be akartam dobni a törülközőt. Kinyílt az ajtó, és egy férfi kukkantott be. Üdvözlésképp szégyenlősen bólintott, és azonnal visszavonult. Percekkel később kopogtattak, majd egy amazon termetű fiatal nő jelent meg enyhén elázott stílusban imbolyogva, 188 centijével és a szükségesnél egy számmal kisebb ruhában, amely közszemlére tette dekoltázsát és lágy, húsos mellét. Mivel Stephanie eredetileg az angliai Wirralból származott, angolt tanított egy nemzetközi elemi iskolában. – Seamus megpróbál találni valakit – jelentette ki. – Ugyan, hadd szálljak fel inkább a Bengáziba menő buszra, és keressek egy hotelt. – Nincsenek buszok, különben pedig megerőszakolhatnak. Itt kell maradnod. Gyere át, és igyál valamit. Követtem az óriás, dülöngélő nőszemélyt egy keskeny fajárdán az egyik szomszédos kunyhóba. Mi mást lehetett volna csinálni? Nem volt jármű, a mobilom nem működött, még abban sem voltam biztos, pontosan hol is vagyok. Egy dolgot tudtam: ha Duncan, aki ekkorra már visszarepült a családjához Olaszországba karácsonyra, előttem állt volna, kitekerem a nyakát. Egy barátságosabb, tisztább, némiképp tágasabb változatába léptem annak a helynek, ahol majd
le kell dőlnöm. Stephanie itallal kínált. – 7-Up és „flash”? Visszautasítottam, de ő erősködött. Legalább meggyőződhettem, hogy tényleg padlófényezőszaga és -íze van. Stephanie letelepedett az ebédlőasztalhoz a szoba túlsó végén, és azzal volt elfoglalva, hogy apró karácsonyi kártyákat vágott ki és festett be. Seamus ki-be villogott az ajtón, próbálta kitalálni, mit kezdjen velem. Megalázó volt. – Ki vagy? – kérdezte a vidáman elázott nő. Miközben várakoztunk, megtudtam, hogy mindent gyűlöl Líbiában, kivéve a kolbászt. – Kolbászt?! – Tevehúsból készül. Ömlöttek belőle a szörnyű történetek, amelyek közül egy sem tűnt hihetőnek, a helyiek által a külföldi vendégmunkások ellen elkövetett szexuális rémtettekről. Szláv ápolónők voltak a legutóbbi áldozatok. Két újabb kiadós löket „flash” és 7-Up után bevallotta, hogy „dolga” van Seamusszal, de nehogy bármit is szóljak, mert a férfi felesége otthon Dublinban „egyáltalán nem örülne”. Addigra már világos lett számomra, hogy ő és Seamus együtt élnek ott, ahol eredetileg a férfi szállása lehetett, ami megmagyarázta a szoba valószínűtlen otthonosságát. Egy órával és több adag „flash”-sel később egy jóképű, harmincas évei végén járó arab kopogott az ajtón. Ez volt Dzsemel. Ő lesz a sofőröm az elkövetkező napokban keletre vezető utamon, és azt az utasítást kapta Seamustól, hogy vigyen el Bengáziba esti városnézésre. Már majdnem tíz óra volt. Többször tiltakoztam, erősködtem, hogy igazán jobban szeretnék busszal menni, és később majd visszajövök helyi taxival, de Seamus hallani sem akart róla. Határozottan eltanácsolt attól, hogy bárhová is egyedül menjek. Stephanie, aki addigra már teljesen beszívott, elterült a szófán, és ezüst karácsonyi kártyáit csodálta, teljes mellszélességgel támogatta barátját, és amennyire egyáltalán beszélni tudott, további megerőszakolási eseteket idézett. Kezdtek ezek a negatív figyelmeztetések bosszantani. Ám amikor Dzsemellel elértük a városközpontot, megértettem, mi táplálta az aggodalmaikat, még ha óriási mértékben el is túlozták őket. Bengázi, a tengeri kikötőváros egy elhalványult, megkopott és elpiszkolódott remekműre emlékeztetett, egy hely visszfényére, amely valaha csodálatos lehetett, és utazásomnak ezeken a közel-keleti szakaszain nem először apám társaságára vágytam, arra, hogy végigsétáljon velem a korzón. Szerettem volna hallgatni, amint képeket, meséket és emlékeket idéz fel itt töltött szolgálatából. Eszembe jutott egy fez-gyűjtemény, amelyeket a szúkban vásárolt, és a garázsban tartott. Végtelenül egzotikusnak tűnt nekem akkoriban a karima nélküli, csonka kúp alakú fejfedő, fényes fekete bojtjával. De ó jaj, ez már soha nem tér vissza, így hát nemigen maradt más választásom, mint hogy elképzeljem Líbia második városának múltbéli eleganciáját és újjászületéseit. Dzsemelnek kísérnie kellett engem, akár akartam, akár nem, ezért megkezdtük a túrát aznap este a tengerparton. Társam helybéli volt, Bengáziban született és nevelkedett, de szokatlan módon meglehetősen sokat utazott, tisztességesen beszélt angolul, és bár ezt nem tudtam ellenőrizni, még jobban lengyelül. Egy fogorvos asszisztensével élt Prágában, és aztán egy ápolónővel hat évig Varsóban. Mindkettővel itt találkozott, és amikor a viszonyuk megszakadt, mindkettő visszatért Bengáziba. Most már házas volt, megállapodott egy líbiai muszlim asszony mellett, aki két gyereket szült neki. Visszatért az akolba. – Gyakorlom a hitemet, de néha elkóborolok. Elmondtam a feleségemnek, hogy alkalomadtán
megiszom egy kis házilag készített bort – silány ital ez itt, nem olyan, mint a bolgár borok –, és néha elmegyek a nyugatiak által rendezett partikra. Boldogabb volna, ha jó muszlim lennék, de nem tekint rossz embernek. Gyenge vagyok. Barátságosan megbeszéltük Dzsemel életfelfogását. Gyengeség vagy független választás? Felvetettem, hogy talán a saját útját, saját iszlámfelfogását követi, de ő hallani sem akart ilyen magyarázatról. Istenkáromlásnak tartotta a szavaimat. Gyenge ember ő, aki letért az ösvényről. És pont. Nem szóltam többet. Bármennyire különbözött is a véleményünk, felszabadultnak éreztem magamat a társaságában, és elégedett voltam, hogy végre megérkeztem erre a keleti partra. Miközben sétáltunk, feltűnt a több évtizedes elhanyagoltság. Mint öregemberek, beesett arcú kisfiúk rúgták a labdát a mocskos, visszhangzó utcákon. Egyetlen nyitott kávéház sem volt a láthatáron, bárról nem is beszélve. Végig a széles és részben kikövezett sétányon, a víztől elhódított földön, szép régi olasz épületeket láttam, amelyekben még mindig laktak, bár szinte beleomlottak a tengerbe, és századszor is, amióta megérkeztem erre a zavarba ejtő, mégis felkavaró földre, megkérdeztem magamtól, hová szivárog el az olajiparból keletkező csillagászati jövedelem, a nyersolajból keresett évi negyvenmilliárd dollár. Semmit nem táplálnak vissza a helyi gazdaságba? A „Nagy Ember Alkotta Folyó” projekt negyvenmilliárd dollárba, vagyis egy év olajbevételébe került. Hol van a többi pénz? Mind névtelen svájci bankszámlákon csücsül? Homok, bézsszínű és karcos, mint a szemcsés cukor, fújt mindenütt, beborítva a már amúgy is piszkos utcákat. Nejlonzacskók, mint repülő medúzacsapatok vitorláztak az éjszakai szélben. Fiatal arab férfiaknak az utcákon – nőket természetesen nem láttam – dühös volt a tekintetük, és olyan elhízottak voltak, mint a nyugati fiatalok, a gyorséttermi kultúra termékei. Tűnődő csalódottság árnyékolta be arcukat. Döntési joguktól megfosztott ifjak, lerongyolódott lelkek. Műanyag székeken vagy a járdaszélen terpeszkedtek omladozó árkádok alatt, kártyáztak, vagy minket bámultak elhaladtunkban, meglepődve, hogy egy nő ilyen későn az utcán mászkál. A parkoló kocsik roncsok voltak; időnként egy autó csikorogva megállt, fiatalemberek özönlöttek ki belőle, és őgyelegtek végig a tengerparton, ahol magasan állt a hold, megvilágítva a lágyan ringatózó víz egy szeletét. Megkérdeztem Dzsemek, milyen szórakozási, időtöltési lehetőségek léteznek itt a fiatalok számára. Vannak-e klubok, ifjúsági központok, közösségi programok? Semmi sincs, volt a válasz. – Akkor mit csinálnak? Társam vállat vont. – A hasis és a pia szégyent hozott az itteni iszlám közösségre – vallotta be. – Volt néhány eset, amelyek… európai nők ellen irányultak. Akik egy napra kirándultak a Zöld-hegyre. Jelentős szláv népesség dolgozott és élt itt. Bolgárokat, lengyeleket, cseheket alkalmaztak ápolónőként és orvosként. Előhozakodtam az agyamban körbe-körbe forgó kérdéssel. – Mi történik a nyersolaj bevételekkel? Dzsemel elhallgatott, és attól tartottam, hogy túlléptem a határt. – Ezt kérdezzük mi magunk is – ismerte el végül. –Miért nem látjuk mi, Líbia népe, hasznát a gazdagság és kereskedelem kedvező időszakának? Ahogy visszafelé hajtottunk ki a városból, elhaladtunk egy lakóházakkal sűrűn beépített terület mellett. Ez volt Olivit. Az 1969-es államcsíny előtt itt olívaligetek virultak, de a Vezér azt az
utasítást adta, hogy népének házakat építsenek, és az olajligeteket leborotválták. Amikor a gazdák tiltakoztak, azt mondták nekik: „Nincs szükségünk mezőgazdaságra, van olajunk.” Elszomorított, amikor a fák kipusztításáról hallottam, viszont szívmelengetőnek találtam, hogy otthonokat építettek, bár ez már régen történt. Mielőtt megpróbáltam elaludni bádogkunyhómban, Seamus nézett be, akit néhány perc múlva Stephanie követett annyira elázva, hogy a falakról pattant vissza. Kezében egy apró kártyát lobogtatott. – Essszt neked csináltam – mondta összegabalyodó nyelvvel. – Boldog karácsonyt! Tiszta ágyneműt kértem, amit nagylelkűen adott is, aztán leültem olvasni. A Tripoliban elköltött reggeli óta nem ettem, és rábuktam a McVities kekszre a hűtőben; kettőt elropogtattam egy csésze megcukrozott fekete nescaféval. Ilyen volt az első vacsorám Bengázi romantikus földjén. Az éjszaka keservesen telt. Fáztam, vacogtam, arra vágytam, hogy úton lehessek. Porral ébredtem a fogaim közt és az orrlyukaimban. Cementhulladék. Graham Greene a Ways of Escape-ben, miközben az Afrikában töltött időről beszélt, arra vágyott, hogy a Ritzben ülhessen Párizsban, gin-tonikot szopogatva. Én nem sóvárogtam a gin-tonik, de még az elegáns szállodák csillogása után sem; a Champs-Élysées-re, a nyugati nagyváros sürgésforgására vágytam, a finom télies illatokra, mint a fenyőtűké a karácsonyfán, a kandallóban ropogó fahasábok tüzére, a frissen fövő kávéra és más otthonos vigaszokra. Megmosakodtam hideg vízben a mosdónál, és azon imádkoztam, hogy bárhol is lepjen meg másnap az éjszaka, jobb hely legyen ennél. Reggelim az előző esti vacsora megismétlése volt: két szem keksz, egy feketekávé. Miközben az emésztést segítő kekszeket majszoltam, elképzeltem újonnan felépített melegházunkat a farmon, és a saláták, friss zöldségek és gyümölcsök után epekedtem, amelyeket Quashia, Michel és én ültettünk el együtt, amikor utoljára otthon voltam. Az olajban dolgozó férfiak, másképpen „olajosok” a leaszfaltozott utakra „fekete top” néven utalnak. „Négy óra fekete top, aztán három óra homok”: egy példa arra, hogyan írják le az utazásokat, amelyek délre, a sivatagba viszik őket. A Bengáziból keletre vezető úton fekete top szakaszokon hajtottunk, amelyek mérföldekről mérföldekre poros, kátyús csapásokkal váltakoztak. Rengeteg olajfát láttunk, és egy másik, keskeny levelű ezüstös fát; emlékeimbe idézték az aliçot, amelyet Michellel összetévesztettünk a vad oleával Törökországban. Mennyire vágytam Michel után! Az utazás első fele nagyrészt lapos, köves, bozótos vidéken vitt keresztül. Úgy döntöttünk, hogy a tengerparti síkság mentén haladunk, ahol több hatalmas hajót láttam, amelyek szerencsétlenül jártak, és partra sodródtak az erős földközi-tengeri szelekben. Eltűnődtem, milyen ősi hajóroncsok lehetnek odalent, a tenger mélyén. Első állomásunk Tolmeta volt. A földgolyó legutolsó helyére hasonlított, miután az összes háborút megvívták és elvesztették; mintha lebombázták volna ezt a szelektől tépázott parti települést, a csirkéivel, komor beduinjaival, rozsdásodó hajótesteivel, érdekesen díszített ajtajú, kibelezett épületeivel – már nem is lehetett városnak tekinteni – a tökéletes semmi közepén. A néha erre járó idegen, mint jómagam, azért bukkant fel, mert ez volt a valamikori, egyszer volt Ptolemaisz bejárata. Tripoliban figyelmeztettek, hogy ezeken a keleti vidékeken egészen más mentalitással fogok találkozni. Beduinok élnek arra, hangzott a magyarázat. A férfiak arca sötétebb volt mind bőrszínében, mind kifejezésében. Lehangoltabbnak, morózusabbnak látszottak.
Inkább rosszallóan bámultak, mint kommunikáltak, és mennél keletebbre jutottunk a Zöld-hegy fővárosától, ez annál szembeszökőbb lett. Itt Tolmetában még csak nem is bólintottak felénk. A lepusztult városon túl virágok és mezők pásztori idillje fogadott, ahol romok kiterjedt összevisszasága, köztük színházak, egy bizánci templom és a valaha gazdag várost övező dombok terményeinek öntözésére szolgáló csodálatos római vízvezetékek maradványai szóródtak szét a lágyan hullámzó dombokon. Olajpréseléshez használt köveket nem találtam. Mégis, ez a város, amelyet Ptolemaiosz után neveztek el, és görögök, rómaiak és később arabok lakták, valaha élettől nyüzsgött. Biztos, hogy a gördülő kék hullámok, a homok és a zöldellő meredély háttere közé szendvicstöltelékként beékelt helyzete rendkívül kívánatos mezőgazdasági területté tette. Most egy lélek sem volt a földeken, kivéve egy kendőbe bugyolált, ezüstszakállú berbert kékesszürke tunikában és bőrpapucsban, amint a kecskéivel és birkáival ballagott. Egyfolytában azt kiabálta felém, hogy „Itália? Itália?”, és kellőképp előrehaladott korúnak tűnt ahhoz, hogy emlékezzék az olasz megszállásra. Ha lett volna egy eltétlenkedhető napom, csodálatos lett volna ezeken a finoman gördülő mezőkön barangolni, kitekinteni a tengerre és megpróbálni kapcsolatba lépni ezekkel a titokzatos sivatagi emberekkel. Tolmetától nyugatra, egy döcögős út mentén, amely akár el is vihetett volna bennünket a csupán háromszáz kilométerre fekvő Egyiptomba, mielőtt megkezdtük a felkapaszkodást a Dzsebel-elAhdarra, magára a Zöldhegyre, olyan magas olajfákat találtunk, mint egy-egy terebélyes tölgy. Szép példányok nőttek a sötétvörös földben elhagyatott szőlőskertek és antik teraszok között. A terep tökéletes volt az olíva számára. A görögök biztosan meglepődtek, amikor először közelítették meg ezt a tengerpartot, és meglátták nagy kiterjedésű, természetes kikötőit. Amikor többnapos tengeri utazás után megpillantották a földet, és hajóik egy sűrű zöld erdőfal felé közeledtek. Miután kiszálltak, és szilárd talajt éreztek a lábuk alatt, fás lejtőket, a hegy csúcsáról sebesen lerohanó kristályos patakokat és termékeny mezőket találtak. Azon törtem a fejemet, hogy mivel ez a vidék ilyen természetes paradicsom volt, a föníciaiak vajon miért nem létesítettek itt soha maguknak kereskedelmi vagy hajózóbázist, és csupán egyetlen választ tudtam elképzelni: túl közel volt Türoszhoz, az otthonukhoz. A táj, ahogy leereszkedtünk a Vádi-Kuf vízmosásába, aztán újra felkapaszkodtunk a túloldalán, rendkívül drámaian hatott. Dzsemel nagyon szerette volna, ha látom. Elkerültük a függőhidat, és az ősi, kanyargósabb utat választottuk, ahol tucatjával láttunk tágas, vörös sziklás barlangokat, amelyekbe mind beszállásolták magukat a líbiai ellenállás harcosai, akik 1920-ban fegyvert ragadtak az olaszok ellen. Ez a szurdok és sziklacsúcsai különleges helyet foglalnak el a líbiaiak szívében, mivel itt született a lázadás szelleme. Vezérük egy bizonyos Umar al-Muhtár volt, akit az olaszok végül elfogtak és felakasztottak, de helyi hősként tovább él e táj emlékezetében. Sétára indultam, és a partokon és a csontszáraz vízmosásokban vad olajfákat fedeztem fel. Ezek voltak az első jelentősebb vadon növő erdők, amelyekkel az utazásom során eddig találkoztam. A dzserbai gazda, akinek asszonyai kecskeszarwal szüreteltek, elmondta nekem, hogy szinte lehetetlenség megkülönböztetni a valóban vad olajfát a művelt fa magjáról vadon terjedő változattól. Mindkettőnek bokrosabb, zömökebb a formája, mint a háziasított fának, és a virágai néha zöldesebb árnyalatúak a megszokott fehérnél. Nem volt módom, hogy megtudjam, vajon ezek az erdők körülöttem mindig itt voltak-e, hogy a görögök találtak-e vad fákat e part mentén, amikor időszámításunk előtt 500-ban ideérkeztek, és vajon ezek a fák az általuk vagy az újabb olasz megszállással behozott állományból valók-e. Lehet, hogy egy madár vetette el az első
vad fát, amikor csőrében egy megszelídített olajbogyót vitt. Ha az olajfák magról nőnek, visszatérnek ősi állapotukhoz, elfelejtik a művelés évezredeit, a szüretelést, a préselést, a metszést. Ahhoz, hogy a megművelt olajfákat szaporítani lehessen, dugványokról kell nőniük, ahogyan Nat csinálta a rómaiakkal Máltán, vagy a föld feletti gyökerekből sarjadó hajtásokból kell szárba szökkenniük. Lecsíptem egy szem olívát, és megízleltem. Szinte édes volt, bár nem olyan illatos, mint amelyeket Nat a facsemetéiről szedett, de a kőkorszaki ember számára, akinek kevésbé voltak kifinomult választási lehetőségei, és aki édességhez egyedül a méz révén juthatott, az ilyen, egyenesen az ágról nyert „bogyók” igencsak ízletesek lehettek. Michellel tapasztaltuk Törökország közepén, hogy a történelem előtti ember csodálatos gazdája lehetett a gyümölcsfáknak. Ha az olíva bizonyos változatai ehetők voltak a fáról, a neolitikus ember talán bogyóként összegyűjtötte őket, és aztán felfedezte az olajat? Amikor visszatértünk az útra, az olasz megszállás alatt épített csinos, bár széthullófélben lévő vidéki udvarházak tucatjait láttuk elhanyagolt olíva- vagy gyümölcsligetek közepén. Néhányat nemrégen újra birtokba vettek, beduin családok költöztek az épületekbe. Beduin férfiak és fiúk hajtották nyájaikat az út mentén vagy a köves, meredek bozótosban. Fejüket és arcukat, szúrós arab szemüket kivéve mindent sálakba bugyoláltak. Esetenként, váratlanul ezen a vidéki tájon, egy-egy mecset mellett haladtunk el. A vallás, úgy tűnt, nem sokat számított errefelé. Kétségtelenül a természet jelentette a legfőbb istenséget. Ez a gazdagon termő táj volt az egyik legszebb vidék, amellyel utazásom során találkoztam. Épület alig látszott, leszámítva a sziklás parton elszórt világítótornyokat, a levegő édesen, mediterrán füvektől és alpesi növényektől illatozott. Mire elértük az ősi görög fővárost, Kürénét, közeledett az alkony, úgyhogy egyenesen behajtottunk Szuszába, ahol Dzsemel egy tisztességes hotelt ígért. Tekintve előző éjszakai tapasztalatomat, erre sokkal jobban vágytam, mint a látnivalókra. Leereszkedtünk Küréné ősi dombjáról, ahol olasz ciprusok csoportjai nőttek az elhagyatott, elfeledett városban, a településre, amely két és fél ezer évvel ezelőtt Apollónia néven Küréné kikötője volt, és ma Szusza tengerparti városrésze. A szirtekbe vájt görög és római sziklasírok tucatjai mellett haladtunk el, amelyeket úgy helyeztek el, hogy a síkságokon keresztül a tengerre nézzenek, de már régen kifosztották őket, és úgy tűnt, kecskéken kívül senkinek sem adnak szállást. Olyan gyönyörű volt ez a meredek, termékeny mezőkre nyíló panoráma, amelyekből a megművelt csíkok, a rozsdavörös és buzérbarna föld szőtt falikárpitot, és a türkizkék tenger adta hozzá a rojtot, miközben a színek egymásba olvadtak, hogy azokban a pillanatokban úgy éreztem, örökre ott tudnék maradni. Megkértem Dzsemek, hogy állítsa meg az autót; sétálni szerettem volna egy kicsit. Még ezen a téli délutánon is enyhe szellő lengedezett, és fűszeres illatok töltötték meg a levegőt. Tudhattak egy s mást a görögök, hogy ezt a helyet választották. Nyáron, amikor a legjobban tombolt a hőség, milyen tökéletesen élvezhették a szellőket ezen a magasságon, miközben figyelték, hogyan horgonyoznak le és rakodnak ki olívaolajtól, bortól, búzától és sylphiumtól roskadó hajóik a távolban. Szállodai szobám részben a Küréné kereskedelmi kikötőjének épített Apollónia görög kikötővárosára, részben a tengerre nézett, és mintha tökéletessé szeretné tenni a látványt, telihold hágott a téliesen zöld Földközi-tenger fölé. Tudtam, hogy hamarosan leszáll az este, de
türelmetlenségemben elindultam, hogy gyorsan bejárjam az ásatás helyszínét. A bejárati bódénál egy fiatal jegyszedő, bár jegyet nem kellett vennem, a „barátom” hollétéről érdeklődött. Zavarba jöttem. Á, Dzsemel. – Alszik – válaszoltam, és ő intett, hogy bemehetek. Odasiettem a part fölött futó sziklás ösvényhez, ahol a hullámok a vörös szirteket ostorozták, és aláhulló gyöngyszemekké porlottak szét. A vízből kiemelkedve, a láthatárra ívelt második líbiai szivárványom. Izgatottan fedeztem fel a sziklákból kivésett rengeteg ősrégi tárolómedencét, közvetlenül a víz szélén. A számtalan generáción át folytatott tengeri tevékenység, a sodró áramlat és hab erodálta és kagylóval borította, lávaszerűvé tette a felszínüket. Biztosan itt történt, éppen ezen a helyen, a kikötő rakodópartjain és káprázatos hajóépítő műhelyében, hogy az emberi izzadsággal szennyezett, exportra szánt terméktől túlcsorduló hordókat és amforákat húztákvonták és berakodták. Arcomat odatartottam a szélnek, belélegeztem a dübörgő hullámok erejét, kétezer éves képeket varázsoltam elő, magam elé festettem a fiatal görög és római rakodómunkásokat és kubikosokat, amint kiabálnak, és a bálákat tologatják. Hirtelen, oda nem illően, meghallottam a müezzin kiáltását. Az imára hívó bádoghang, mintha egy összekarcolt bakelitlemezről szólt volna, egy csinos zöld-fehér mecset hangszórójából kiáltott a hívőknek a keskeny utcácskából, közvetlenül a romok mögül. A történelem újabb rétege. Egy műanyag vizespalack gurult a szélben, ide-oda bukfencezett, úgy ütődött a köves talajhoz, mint a kecskék patáinak ismétlődő csattogása. Kissé kísértetiesen hangzott ebben a környezetben, ebben a halványuló fényben. Némileg távolabb egy tengerparti színházra találtam – egy klasszikus móló végi játékszínre! –, egy széltől meghajlított pálmafával, amely úgy nőtt, mint valami kettégörnyedt öreg színész a színpad közepén. Drámai, hetvenkedő hely volt egy színdarab számára. Annyira elragadtatott voltam, mindenekelőtt a hangulattól és a kísérteties alkonyi környezettől, hogy nem vettem észre azonnal a férfit. Azt hittem, egyedül vagyok az ősi kikötővárosban, és az idegen diszkrét távolságot tartott, az árnyakkal együtt lopakodott egyik romtól a másikig. Nem a fiú volt a bódéból, hanem egy másik, egy idősebb, zömökebb, szakállas figura bőrzakóban, kísértetként osonva a vörös föld és mézszínű épületek mellett, miközben engem követett. Megzavarodtam, megriadtam, de nem féltem. Biztosan éreztem, hogy rendőrtiszt vagy valamilyen titkosszolgálati alkalmazott, de miért követ engem árnyékként? Nem gondolhatta, hogy nem fogom észrevenni, hiszen mi voltunk az egyetlen látogatók. Folytattam az utamat, de éberen figyeltem, merre jár, mígnem már túlságosan besötétedett, és tanácsosabbnak tartottam, hogy visszatérjek a szállodámba. Mire elértem a pénztárbódét, ahol a jegyszedő várt, a követőm az oldalamra lépett. – A rendőrségtől vagyok – mutatkozott be. – Gondoltam, hogy onnan lehet – válaszoltam. – Nagyon jó fényképezőgépe van. Biztos akartam lenni, hogy nem lopják el. Micsoda valószínűtlen, kedvesen előadott magyarázat! Egy pillanatig álltam, zavartan, aztán összeszedve magamat, ugyanolyan kedvesen köszönetet mondtam neki. Mióta elhagytuk Bengázit, nem volt térerő, pedig nagyon szerettem volna Michelt értesíteni, hogy biztonságban vagyok. Meglepetten hallottam a recepción, hogy ez a világvégi, szélfútta tanya internetkávézóval dicsekedhet. Másnap egy korai reggeli után elindultam, hogy megkeressem. Ahelyett hogy egyenesen átmentem volna az úton a szálloda előtt, és folytattam volna az utam, balra fordultam, és elmerészkedtem a romok mentén, el a mecset mellett, ahonnan
a müezzint hallottam, olyan irányba haladva, amely elvitt még attól a kevés élettől is, amely ebben a városban fellelhető volt. Öt gyerek integetett és visongott vidáman egy balkonon, amikor elcsattintottam a fényképezőgépem. Távolabb két fiatalember, egyikük reménytelenül jóképű, arcuk napbarnított, fejük és fülük sálcsíkokba tekerve, mintha szedett-vedett kötések volnának, védekezésül az éles sivatagi szelek ellen, föld- és törmelékbuckákat hányt el az út széléről. Szélesen és melegen mosolyogtak, miközben integettek, hogy róluk is csináljak képet. A korábbi megállók mogorvasága után boldog voltam, hogy kapcsolatot teremthetek, és megmutattam nekik a digitális fotók eredményeit; társalogni is megpróbáltunk jelbeszéddel, de nem jutottunk messzire. Az út túloldalán egy férfi lépett ki a házából, egy kislányt vezetett kézen fogva. Útbaigazítást kértem tőle az internetkávézóhoz. Nevetséges kérdés a földnek ezen az elhanyagolt sarkán, ahol az ősi romok adják a hely uralkodó arculatát. A férfi a fejét rázta, és eltűnt. Folytattam az utam arrafelé, ahol már minden emberi lakhely beleolvadt a mezőkbe. Lehajoltam, növényeket fotóztam, és észrevettem, hogy itt lélek-vidámítóan kevesebb a szemét, mint másutt. Egészben véve a keleti part kevésbé mocskosnak és sokkal ápoltabbnak tűnt, mint a nyugati, és a sövénysorokat és az utak szélét nem árasztották el úgy a nejlonzacskók és rozsdásodó fémdobozok. Egy kék kisteherautó perdült elő valahonnan a sivatagi semmiből, és megállt mellettem. Egy férfi, a fülkében ülő kettő közül az egyik, kiszállt. Felajánlotta, hogy elvisz, amit visszautasítottam, és udvariasan elmagyaráztam, hogy jobban szeretnék sétálni, és magam is megtalálom az utat. A második is odajött. Várakozásteljesen néztek. Fenyegető csend honolt. Megköszöntem a szívességüket, és visszafordultam a város felé, amikor az első utánam kiáltott angolul: – A rendőrségtől vagyok. Nem úgy festettek, mint a törvény őrei. De hát mit jelent ez itt? Ösztönöm azt súgta, hogy nem bízhatom bennük. Újra köszönetet mondtam, most határozottabb hangon, és elfordultam, hagytam, hogy elhajtsanak. Ők továbbmentek a városba, én az ösvényen csellengtem tovább. Miután eleget lebzseltem a napfényben, és újabb perspektívából élveztem a romokat és a tenger látványát, úgy döntöttem, hogy nincs több néznivaló ezen az ösvényen, és fürge léptekkel elindultam visszafelé, hogy ismét érdeklődjem a szállodában az internetkávézóról. Útközben megállított Dzsemel, aki kocsival érkezett. Arca sötét volt a dühtől. – Szálljon be – mordult rám. A rendőrség felhívta a szobáját, megzavarták, miközben mezítláb imádkozott, és ráparancsoltak, hogy húzzon cipőt, és azonnal induljon a keresésemre, mert kint csatangolok, kísérő nélkül. Kikérdezték rólam: kivel utazom, hová érkezett a gépem, mi célból jöttem Líbiába? – Tolmeta óta követik magát, és mostantól nem fogom szem elől téveszteni – közölte velem. Rettenetesen mérges volt. – Bajba kevertem? – sóhajtottam. – Természetesen nem, de nincs biztonságban. – Ez nevetséges – sóhajtottam újra. Emlékeztetett, hogy két nappal azelőtt Tolmetáben, amikor elhagytuk a romokat, egy férfi sietett oda hozzánk, és azt kérte, hogy töltsünk ki egy papírt. Úgy értettem, hogy a helyi önkormányzat felmérést végez, mi a turisták véleménye a régészeti helyről, de mivel sürgetett az idő, üresen hagytam a kérdőívet. Dzsemel most elmagyarázta, hogy az útlevelem adatait akarták tudni. Azóta minden rendőri ellenőrző pont az útvonalunk mentén
rádión leadta a következő ellenőrzésnek, hogy közeledem. – Ezt hihetetlennek tartom – mormoltam. – Turistáknak tilos egyedül utazni, és maga még csak súlyosbítja a helyzetet azzal, hogy nő. Miért van itt, és hol a férje? – Dzsemel, maga élt Nyugaton. Tudja, hogy tökéletesen elfogadható, ha egy nő egyedül utazik. Ez nem jelenti azt, hogy tisztességtelen hátsó szándékaim volnának. – De maga nem turista, igaz? Hirtelen megértettem, hogy nem engedhetem meg magamnak az effajta felelőtlenséget. Nem akartam téves benyomást kelteni. Hirtelen félelem fogott el összegyűjtött anyagaimért. – Olajfákat tanulmányozok, és a Földközi-tenger vidékének életformáját. Nem vagyok újságíró, politikus vagy kém – tréfáltam. – Nem fogom szem elől téveszteni. És állta a szavát. Attól kezdve Dzsemel felvette a testőr szerepét, akinek az volt a feladata, hogy árgus szemekkel figyeljen, és biztonságban visszaszállítson Bengáziba. Továbbra is tökéletesen udvarias maradt, de mogorva és gyanakvó lett velem szemben, mintha becsaptam volna. Mindenhová elkísért. Ha eltűntem, hogy olvassak, minden félórában felhívott a házi telefonon, hogy tudja, mit csinálok, vagy kopogott az ajtómon. Mit csinál? Mik a tervei? Mit rendeljek magának vacsorára? Minden étkezés, a reggelitől kezdve, a nagyrészt üres szálloda hatalmas, visszhangos éttermében zajlott; ez volt az egyetlen lehetőség a városban. Dzsemel feljött értem a szobámba, lekísért a liften, megrendelte az ételemet. Rajtunk kívül nem volt más vendég, csak két svédekből és dánokból álló kis csoport, csupa férfi. Meglógni Dzsemel elől, amire nagyon vágytam, teljességgel lehetetlen lett volna. Később, esténként, a lehangolóan unalmas vacsorák után, amikor a sivatagi szél északról fújt, és jéggé dermesztett bennünket az utcákon, Dzsemel elvitt az internetkávézóba – amely még ötszáz méterre sem volt –, és kint várt a kocsiban, hogy sértetlenül, érintetlenül visszatuszkoljon a szállodába. Fogolynak éreztem magamat, de továbbra is el voltam bűvölve a helytől. – Szükség van erre? – rimánkodtam, vagy talán felcsattantam. Valahol a fél kilométeres útvonalon a szeles, pálmáktól söpört, vörös, töredezett sziklák és a számítógép-sziget közt – a hely nem érdemelte meg a kávézó nevet –, elvesztettük a kapcsolatot a Földközi-tengerrel, és ez még akkor is elszomorított, ha mindaz, ami a mediterrán életből megmaradt, csupán távoli visszhangja volt valami elfelejtett múltnak. Még ez a visszhang is elhalt a szélben, ahogy araszoltunk az utcákon, ahol a férfiak rezzenetlen tekintettel bámultak, és az élet nyomorúságosnak tűnt. Dzsemel célozgatott egy „szerencsétlen incidensre”, amely itt történt egy külföldi nővel, ami szerinte megmagyarázta, miért követ a rendőrség, és miért kell korlátozniuk a mozgásban. Meg akarnak védeni. De nem győzött meg. Megítélésem szerint egy elnyomó, paranoiás rendszerbe kerültem, amely aggódott a külföldiek véleménye miatt, és elborzadt a kapcsolatteremtésnek még a gondolatától is. A dolog iróniája az volt, hogy azzal a néhány helybélivel, akivel mégis sikerült kapcsolatba kerülnöm, aránylag könnyen lehetett kommunikálni. Az internetkávézó, lett légyen bármilyen, mindig zsúfolva volt fiatal férfiakkal, akik sorban álltak, hogy számítógéphez jussanak. A hajuk fekete, mint a csillagtalan éjszakák, gyakran szakállasok, szemük lélekkel teli,
kifürkészhetetlen, akár a sivatag. Cigarettáznak, várnak, cigarettáznak, sorban állnak. Fiatal beduinok, akik fel akarnak menni egy gépre. Úgy tűnt, felfalta őket a céltalanság, miközben a számos kultúra valamelyikében tébláboltak. Esténként semmivel sem tudták elfoglalni magukat. Sorban álltak itt, vagy – mi mást csinálhattak volna? Az egyetlen történés az utcákon a sivatagból beguruló bozót volt. A gibli szél üres fémdobozokat rugdosott, és az iszlám szabályai miatt, amelyek minden hajadon nőt bezárva tartottak, hogyan foglalhatták el magukat a női társaságra éhes fiatal férfiak? „Volt egy incidens, amely egy külföldi nővel történt…” Milyen titkos webhelyeken szörföltek ezek a fickók? Mire mentek fel a neten? Olyan feszült figyelemmel bámulták azokat a képernyőket. Ha nehézségem támadt, mondjuk, üzenet érkezett arabul, amelyet nem értettem, vagy, bármilyen mulatságos, de megzavart, hogy olyan gépen dolgozom, amely még angolul is jobbról balra ír a képernyőn, akárhányan ezek közül a beduinok közül – fiúk, akiknek már férfivá kellett volna serdülniük – felálltak a helyükről, hogy felajánlják a segítségüket. Semmiféle veszélyt, semmiféle fenyegetést nem éreztem itt. Mérhetetlenül sajnáltam őket. Mint egy nyugdíjas pár, úgy indultunk Dzsemellel neki a napoknak, leereszkedtünk elhagyatott öblökbe, felfedeztük a tengerpartot, amely elragadó lehetett, amikor még az összes olasz farmház jó állapotban volt, amikor az otthonok, ösvények, mezők kevésbé voltak elhanyagoltak és elszomorítóak. Ősi olívamalmok maradványai, kövei, romjai után kutattam. Tekintetbe véve a vad fák számát, jelentős mértékű termelés folyhatott, amikor a görögök lakták ezt a vidéket, bár a rómaiak Afrikának ezt az oldalát kevésbé használták ki, mint mesésen jövedelmező nyugati parti városaikat. Malmokat nem találtunk, de olyan felfedezéseket tettünk, amelyeket még Dzsemel sem ismert, pedig rendszeresen járt kempingezni a családjával erre a vidékre. Szamárcsapásokat követve, amelyek egy eltemetett, három házból álló kis falucskán vezettek bennünket keresztül, ráleltünk egy magányosan álló bizánci templomra egy szél zúgatta függőleges szirt tetején, egy olyan idilli helyen, hogy mindkettőnk ajkát egyszerre hagyta el Isten magasztalása. Egy sövények mögött fészkelő, a nyílt mezőktől és a tengertől kissé távolabb eső falu közepén találtuk magunkat, ahol esküvői előkészületek folytak. Itt hallottam először a lagbiról, a datolyapálmából kivont nedvről, amelyről az arabok azt állítják, hogy rendkívül jó hatású az egészségre, ha frissen fogyasztják, de ha két napig a hűtőben marad, alkoholossá válik, és az iszlám törvények harammá, tiltottá nyilvánítják. Dzsemel szerint, ha kivéreztetik ezt a nedvet a pálmafából, ellopják a szívét, és a fák meghalhatnak. Az asszonyok kint guggoltak egy rendetlen udvaron, szirupot készítettek, nyílt tűzön főzték a datolyát. A főzet már órák óta rotyogott, magyarázta egy barna szemű idegen, aki meghívott bennünket az esküvői előkészületekre. Mialatt ez folyt, négy legény pálmaleveleket és villanyfüzéreket erősített egy ház falára az utca túloldalán, amelyben a vőlegény lakott; a házasság szomszédok közt köttetett. Az egyik asszony a megfőtt folyadékból néhány cseppet a homokos földre löttyintett, ahol az apró gömbökké állt össze. Ez jelentette, hogy a szirup elkészült. Megkínáltak egy harapásnyfkd egy darab puha kenyéren. Azonkívül, hogy forró volt, rendkívül édesnek találtam, nem meglepő módon, de volt egy kissé kesernyés, égett íze is, mint a melasznak. Az esküvői torta egyik hozzávalójának szánták.
Ahogy visszasétáltunk az autóhoz, Dzsemel megjegyezte, hogy ezek a receptek Irakból származnak, amely mindig büszke volt harmincmillió datolyapálmájára. Azzal folytatta, hogy 2003-ban Irak elvesztette teljes datolyatermését az amerikai fegyvereknek köszönhetően, amelyekben csökkentett urániumot alkalmaztak. A gazdák nem porozták be a fáikat, félve a mérgező környezetszennyezéstől. – Hallottam róla – válaszoltam halkan. Megkérdezte, a vád tapintható színével hangjában, vajon tudtam-e, hogy a szem nélkül és rákos megbetegedésekkel, például leukémiával született csecsemők arányszáma Irakban ugrásszerűen megnőtt a csökkentett urániummal működő fegyverek használata óta. Olvastam erről, de nem fűztem hozzá megjegyzést. Mélységes szomorúsággal töltött el, hogy a helybéliek és külföldiek közé ékelt szakadék azt jelentette: sehol sem tudtam kérdezősködni, bármit kideríteni vagy felfedezni, hacsak a véletlen nem szegődött mellém. Kevés alkalom adódott, hogy kapcsolatba lépjek valakivel, tanuljak, vagy, hogy megmerítkezzem a helyi életben vagy a keresett történelemben, és az egyetlen lehetőséget, amelyet kaptam – Dzsemelt –, megmérgezte az állam beavatkozása. Dzsemel szemében a korrupt Nyugat szimbóluma lettem. Utakat követtünk, amelyek Apollónia mögött kanyarogtak felfelé, visszatekintettünk a sötétvörös föld és zöld mezők szögletes foltjaiból összevarrt takarókra, amelyeket régi kőfalak szőttek egybe, és legelőkre vezető ösvények hálóztak be, kerestük a római vízvezetékeket, lebuktunk a vádikba, vízelvezető csatornákat és a sűrű növényzet alá temetett szarkofágokra zuhogó természetes forrásokat követtünk. Együtt barangoltuk be Küréné mesés helyszínét, és amikor malomkövekre bukkantunk, vagy apró, véletlen felfedezéseket tettünk, Dzsemel komor hangulata felvidult, és partnerként, nem az iszlám ellen vétkezőként kezelt a kalandban. Ha belefáradt a kövekbe, fákba és öntözőrendszerekbe, letelepedett a római színházak üléseire, vagy szökőkutaknak, márványoszlopoknak támaszkodott, és figyelte, hogyan kutyagolok boldogan a kecses romok közt, hogyan fedezem fel az antik múltat. De a kezdeti bizalom, amely olyan természetes és kellemes volt Bengáziban, már soha nem tért vissza. Küréné, ma az UNESCO Világörökség része, csodálatos volt. Vörös föld állt halmokban ott, ahol valaha a régészeti munkák folytak. Három tehén legelészett az elhagyatott sportarénában. Apollón kútjából friss víz csobogott át az ősi városon, még ma is élettel és muzsikával töltve meg romjait. A domboldalon tucatjával hevertek olajprések kőlapjai, kerekek, ülepítőtartályok, és vad olajfák hajtottak ki a régen elnéptelenedett város utcáin. A görögök, akik partra szálltak, és az őket követő egyiptomiak, rómaiak, akik egyre nagyobb darabokat hasítottak ki az itt talált földből, rendkívül messze álltak a helyi lakosoktól időben és kultúrában. A líbiaiak sivatagi emberek voltak, pásztorok, nomádok. Bőrsatrakban laktak, amikor a görögök már felépítették klasszikus birodalmukat, hajóztak, és gyökeret vertek a Földközitenger vidékén. Nagyra értékelték a filozófiát, zenét, művészetet, politikát. Röviden: kevés közös vonásuk volt a beduinokkal, akiket letelepedésükkor fedeztek fel, kivéve, hogy ugyanerre a pompás tengerparti szakaszra vágytak. A bennszülöttek ellenálltak az idegenek beözönlésének, de hiába. Ez a part termékeny volt, és olyan természetes kincsekkel rendelkezett, amelyek hatalmas gazdagságot biztosítottak a görögöknek. A sylphium egyike volt ezeknek a kincseknek. Ez a vad édesköményre emlékeztető növény kizárólag Kelet-Líbiának ezekben a zöld övezeteiben nőtt, és mivel sehol máshol nem lehetett hozzájutni a világon, csak itt, egy vagyont ért, és rendkívül
keresett volt orvosi célokra. A görögök, és később a rómaiak, addig szüretelték és szállították külföldre, amíg kipusztult. Az olívaolaj is a kincsek közé tartozott. Ha a görögök megérkezése előtt léteztek vad fák, kétlem, hogy hozzájuk nyúltak volna. Az olajfát talán ők hozták erre a keleti partra, művelésének tudománya azonban bizonyosan tőlük származik, míg a föníciaiak a nyugati partokat ültették be. Eközben a helyi lakosság továbbra is a nomád, sivatagi népek életét folytatta, és a dicsőséget és gazdagságot az itt letelepedett külföldiek élvezték; a kivételezett kevesek. Lehetetlenség volt nem összehasonlítani a helyzetet a mai Líbiával. Líbia, csodálatos Líbia. Ez volt útvonalam egyetlen állomása, ahol elszomorítottak az olívaművelés eredményei, de talán új szemmel láttam a növény történetét és jelenünkben elfoglalt helyét. Eljött az idő, hogy tábort bontsak. Visszatértünk Bengáziba. Hívott Görögország, Alexandria, Izrael; mégis, zavarodott szívvel távoztam.
Görögország
Egy Kekropsz nevű föníciai
települést alapított egy lenyűgöző sziklán Attika csodálatos partjaitól távolabb, a szárazföldön. Az Olümposz istenei kihirdették, hogy ez a mesés elhelyezkedésű város annak az istenségnek a nevét fogja viselni, aki a legértékesebb örökséget hagyja a halandókra. Athéné, a bölcsesség istennője egy olajfát ültetett az Akropoliszon, a béke és jólét szimbólumát, míg a sós öreg Poszeidón belevágta háromágú szigonyát a sziklába, ahonnan egy paripa szökkent fel, az erő és bátorság jelképeként. Az istenek Athéné ajándékát választották, mondván, hogy egy olajfa jobban szolgálja az emberiséget, mint Poszeidón harci fegyverei. Teremts békét, ne háborút, szólt a szavazatuk. Így Athéné adta a nevét minden idők egyik legnagyszerűbb városának. Öt kiáltották ki az állam védelmező istennőjének, és – Hollywood szavaival élve – legenda született. Egy péntek este értem földet Athénban, nem sokkal éjfél előtt, hullafáradtan a kétórás késés miatt. Mivel a buszokhoz már túl késő volt, taxiba szálltam. Az utazás a városba egy mobiltelefonján lógó huszonvalahány éves göröggel, miközben funky bömbölt a rádióból, megmutattá, hogyan lépett át a város egy újabb évezredbe tíz évvel korábbi ott-tartózkodásom óta. Athén egyike volt azon célállomásoknak, amelyeket húszas éveim elején rendszeresen meglátogattam. Görögország csatlakozása Európához és a 2004-es Olimpiai Játékok megrendezése szolgáltatta az alkalmat, hogy rendbe szedjék az elhanyagolt fővárost. A szálloda, amelyet kiválasztottam, a Lükavittosz-domb csúcsához közel volt; az interneten foglaltam le, és elfogadható, éjszakánként ötvenöt eurós (harmincnyolc fontos) téli árért csodálatos kilátást ígért. A szobámból, ha kihajoltam a zsebkendőnyi balkon korlátján, épp csak megpillanthattam a kivilágított Akropoliszt. Tényleg azt láttam? De másnap reggel, amikor felmentem reggelizni a hatodik emeletre, azon kaptam magam, hogy egyenesen a fenséges csúccsal nézek szembe. A kilátás onnan, ahol ültem, a fátyolos, meleg januári fényben egészen Pireuszig repített, amely az ország legfontosabb kikötője, és nyáron sok millió turista számára az ugródeszkát jelenti a szigetekre. A kikötő valaha fél tucat mérföldre volt a várostól délre, de ma egy és ugyanaz a település. Ennyire beleette magát ez a főváros a vidékbe, ahogy terjeszkedett. Joghurtot és mézet, kalamatai olívákat és feta sajtot tettem egy tányérra a büfében, és leültem, kitekintettem az épületek csoportjára és a koronájukként szolgáló klasszikus pièce de résistancera. Ezernyi emlék tért vissza az életre éhes, fiatal Carolról, aki olyan napbarnított volt, mint a fényezett cseresznyefa. Volt egy nyár – lehet, hogy 1972 nyara volt? –, amikor múló szerelembe estem Pireuszban. Szenvedélyem tárgya egy egyiptomi francia volt, sötét, karcsú, titokzatos. Szomszédokként éltünk két elegáns, gyors röptű, kétárbocos hajón. Én egy francia legénységgel, akikkel Epidauroszban találkoztam, a peloponnészoszi tengerparton lestoppoltam őket visszafelé menet a fővárosba, ahelyett hogy buszra szálltam volna, ő pedig egy elegáns egyiptomi hajó kapitányaként, amelyet soha senki nem bérelt ki. Rövid románcunk a két vitorlázó jacht közt játszódott, összegabalyodott végtagokkal szűk, nyikorgó tölgyfa kabinokban. A hullámok a falakon túl érzékien nyaldosták a hajók testét. Szenvedélyes kapcsolatunk addig tartott, amíg rám nem unt, ó, istenem, mindössze néhány héttel később. Édes érzés volt gondolatban visszarepülni a pillanathoz, amelyet már teljesen elfelejtettem. Azon tűnődtem, hol lehet most ő.
Azokban az években egészen jól megismertem Athént, de soha nem kerestem fel a zöldellő Lükavittosz-domb csúcsát. Elhatároztam, hogy most ez lesz első úti célom. Lükavittosz azt jelenti: „Farkasok hegye”, mivel valamikor régen vadkutyák portyáztak erdős lejtőin. A legtöbb fenyőt azóta régen kivágták, és helyüket divatos lakónegyed foglalta el, amely a város központjáig nyúlik. A gyenge szívűeknek drótkötélpálya áll a rendelkezésükre, de január volt, kellemes idő, és a hegy csúcsára vezető kanyargós gyalogút megérte a fáradságot. A kilátás, természetesen, minden irányban tökéletes volt. Tiszta nap volt – egészen a Szalamisz és Aigiina szigetekig elláttam –, jól szemléltette, miért választották ezt a helyet azok a korai föníciai tengerészek, akik mindig az ideális kikötőhelyeket keresték. Attika medencéje a szárazföld felé egy lapos síkságon át védelmező, körülölelő hegyek triója, a Párnisz, Imitosz és Egaleosz lábaiig nyúlik. Tökéletes hely volt egy kikötő, és jó sík föld az építkezés és földművelés számára. Az Athén városi terjeszkedésére oly jellemző fehérre meszelt házak napfényben fürödtek, míg a hegyek amfiteátrumát hó fedte. Mellettem virágfelhő, nem mandula, talán díszcseresznye lebegett. Variációk a fehér témájára. Keletre az egyik hegy gyomrát kivésték a mészkövéért – a kőbánya templompiramisát, hatalmas lépcsőfokaival, jég borította, látványos megfagyott vízesésnek, az istenek játszóterének tűnt. A fehér ellentéteként a fekete. Az öreg varjúk, ikonszerű görög özvegyek, tetőtől talpig gyászruhában, szorgosan dolgoztak a makulátlanra meszelt Agiosz Georgiosz-, vagyis Szent György-kápolna belsejében. Fecsegtek-kotyogtak együtt, mint egy falka háziszárnyas. Odakint a tornácon két faszék állt gyékényüléssel; arra a Görögországra emlékeztettek, amelybe három évtizeddel korábban beleszerettem. A harangtorony és a kápolna közt egy olajfa zöldellt. Görögországban gyakran ültetnek olajfát templomok mellé; ez az újjászületés, az örök élet dicsérete. A narancsok, mandarinok szezonja volt, tökéletes idő, hogy az ember belevesse magát a városba, átverekedjen a sűrű forgalmi dugókon, majd ismét felhágjon a dombos utcákra az Akropolisznál, ahol Heródes Atticus színházával reméltem kezdeni, de bezárták télire. Aztán nem engedtek fel a csúcsra, mert hátizsák volt nálam. A jegyszedők arra köteleztek, hogy letegyem egy bódéban, jóval lejjebb a dombon, ahol egy felháborodott sor figyelt egy táskákkal és fényképezőgépekkel szerencsétlenkedő angol nőt. Majdnem elsétáltam. Sokszor láttam már a szentélyeket. De végül kitartottam, és amikor már ott voltam, örültem, hogy nem vesztettem el a türelmemet. A Parthenon magaslatairól egyenesen leláttam Heródes Atticus színházára. Azon a bizonyos első utamon, huszonkét éves koromban, több előadást is megnéztem itt a fővárosba tett rövid látogatásaim során, amelyek közül az első a Carmina Burana volt. A görög junta idején történt, amikor az ezredesek uralkodtak az országban. Úgy volt, hogy azon az estén Georgiosz Papadopulosz elnök, aki szegény vidéki családban született egy Elaiokhori, azaz Olívafalu nevű településen, megnézi az előadást, és mint az előkelőségekkel lenni szokott, semmi sem kezdődött el addig, amíg ő le nem ült. Teljesen meg voltam illetődve a katonai erődemonstrációtól és a felékszerezett, extravagáns, karizmatikus athéni társaságtól. Bimbózó színésznő voltam, éles megfigyelő, akit elvarázsolt a való életből vett, naplementés, csillagokkal megszórt, csodálatos látványt nyújtó díszlet előtt zajló dráma, amelyet nem értettem. A politika semmit sem jelentett számomra, de néhány nappal később megálltam egy utcai kioszknál, hogy hideg italt vegyek, és beszédbe elegyedtem az eladóval. A szakállas árus szintén színész volt. Nem azért volt utcai árus, mert nem volt munkája, hanem mert az ezredesek ellen nyíltan hangoztatott kritikája miatt feketelistára tették. Ez volt az első alkalom, hogy gondolatot
szenteltem a szólásszabadság fontosságának. Papadopuloszt később a saját hadserege döntötte meg. Átmentem az Akropolisz csúcsán az Erekhteionhoz, ahol egy fiatal olajfa nőtt a kis szentély oldalánál. Ezen a helyen ültette el Athéné legendás fáját, és itt zajlott az istennő vallásos imádata. A fiatal fácskát nyilván a városvezetés állította a színpadra, hogy az olimpiai tömegek kedvében járjon. Egy tésztaképű, hervadtán sovány nő, a fejére magasan feltornyozott egérszerű hajjal, amelyet egy csonttű tartott a helyén, megszólított. Francia volt, a televíziónál dolgozott, de igazi szenvedélyét az alternatív gyógyászat jelentette. Minden héten felsétált ide, vallotta be, mert az ősi Athénban az Akropolisz volt a város vallási központja, és úgy érezte, hogy itt pozitív energiával töltődik fel. A gondolat, hogy valami módon közöm van az olívaolajhoz, örömkitöréseket váltott ki belőle, és követett, amikor megkezdtem a leereszkedést a hegyről, és mellettem topogott, amíg kivettem a hátizsákomat a ruhatárból. Már azon a ponton voltam, hogy egy au revoirral elköszönök tőle, amikor megkérdezte, ismerem-e Athéné olívalegendájának a folytatását, a történetet, amelyet ritkán hallani. Nem ismertem. Védő istennőjük tiszteletére az athéniak az időszámításunk előtti hatodik században egy fesztivált alapítottak Panathenaia néven. Mint az olimpiára (amelynek talán a riválisaként indították el), erre is minden negyedik nyáron került sor. Mivel vallásos ügy volt, tisztes mennyiségű vérontással és állatáldozattal járt, amit az istennőnek ajánlottak. (Elbeszélőm, vegetáriánus lévén, itt összerázkódott.) Versmondás és sportesemények is zajlottak. Az atlétikai játékokban erős volt a verseny, és minden szám győztesének egy amfora járt, egy tekintélyes nagyságú korsó, amelyet az Athén körüli szent ligetekben szüretelt gyümölcsökből sajtolt olívaolajjal töltöttek meg. Olyan fontos volt a győzőnek járó olaj minősége, hogy az időszámításunk előtti negyedik századtól kezdve a város uralkodójára hárult a felelősség az olaj előállításáért. Az események díja a játék státusától függően változott. Például a fődíjat, száznegyven korsó szent olajat a lovas versenyek győztese söpörte be. Egy átlagos korsó harminchat kiló olajat tartalmazott, ami azt jelentette, hogy egyes győztes atléták akár öt tonna olívaolajat is nyerhettek egy fesztiválon. – Pontos ez a szám? – kérdeztem, miközben szerény farmunk évi mintegy négyszáz kilós teljesítményére gondoltam. – Épp erről van szó – hangsúlyozta Cécile, akinek addigra már megtudtam a nevét. Olyan hatalmasak voltak a mennyiségek, hogy az atléták nem tudták, mit kezdjenek a díjaikkal, úgyhogy kialakult a feketepiac, amely külföldi kereskedőkhöz csatornázta a szent folyadékot. Jó pénzt lehetett a győztesnekjáró olaj kereskedésén nyerni, és sok sikeres atléta egy életre megszedte magát. Szerettem volna megtudni, hová kerültek azok a megszentelt, győztes korsók. Ideje volt, hogy sötét borszínű tengeremre szálljak, bár a víz ebben az évszakban inkább egy galamb felborzolt tollazatára emlékeztetett. Hajóra vadásztam Haifába vagy Alexandriába, de nem volt szerencsém. Mint megtudtam, öt-hat évvel korábban minden tengeri forgalmat leállítottak Izrael és Egyiptom közt. Úgy határoztam, hogy mielőtt elutazom Kalamatába, a Peloponnészosz nyugati csücskére, és aztán továbbmegyek Krétára, először északra hajózom Leszbosz szigetére, a szigetre, amelyre hónapokkal korábban átpillantottam egy napos délutánon Törökország partjáról a kék Égei-tengeren keresztül. Leszbosznak körülbelül tizenegymilliós
olaj faállománya volt, és az olívaművelés hosszú történetével büszkélkedhetett. Ez igazán indokolt egy utat. Azt is hallottam, hogy volt olyan időszak a török megszállás alatt, amikor Leszbosz gazdái elrejtették olíváikat a törökök elől, és az olaj eladásából származó pénzt az ellenállás finanszírozására használták. Nagyon szerettem volna többet is megtudni erről. Esni kezdett, méghozzá komolyan. A hajóút Athénból Leszboszra tíz órát vett igénybe. Az indulásom előtti estén érdeklődtem a recepciónál, hogy az időváltozás kihatással lehet-e a hajózásra. A vékony csontú athéni biztosított, hogy a komp járni fog, de mire megérkeztem Pireusz kikötőjébe – annyira megváltozott éretlen románcom díszletei óta! –, lemondták az indulást. Tízes erősségű szélvihar ostorozta a Földközi-tengert. Minden hajó a kikötőben rostokolt. Fél háromkor indult egy repülőgép. Taxit fogtam, a repülőteret neveztem meg úti célul, és közben odatelefonáltam, hogy helyet foglaljak a gépre, amelyet a repülőtársaság délig volt hajlandó tartani. Ekkor fél tizenkettőt mutatott az óra. Taxisofőröm jóképű volt; egy barátságos, szakállas görög, eredetileg a szárazföld északi részéről. Kellemes volt a modora, és vezetés közben csevegett. Tizenöt perccel később, alig tízméternyire az autópálya kapujától, leállt a kocsija. Teherautók dudáltak, autók kapták el a kormányt, hogy kikerüljenek bennünket, ám a sofőr, bárhogy próbálkozott, nem tudott életet lehelni a motorba. Nem akartam otthagyni, de nyilvánvaló volt, hogy éppúgy megfeneklettünk, mint a kompok. Valaki a kapu bódéjából hívott egy autómentőt. A sofőr kiszállt a kocsiból, és a karját lengette, veszélyes kísérletet téve, hogy egy másik fuvart szerezzen nekem, ami sikerült is. Kifizettem az egész díjat, mivel tudtam, hogy az autómentő talán az egész napi keresetét elviszi majd, a legjobb szerencsét kívántam, és beszálltam egy holland mellé, aki tökéletesen boldogan osztotta meg velem az utazást. Érkezésemet Leszboszra a tízes erősségű szél fogadta, amely minden hajót leállított Athénban. Döcögős volt a leszállás. A szárazföld felől sötét hegyek szegélyezték a zötyögős kifutópályát. A tenger közvetlenül mellettünk borzolódott, fehér tarajos hullámok száguldottak át Törökországból. Örültem, hogy mindezt nem láttam a földet érés előtt. Mütilénébe alig volt közlekedés. Végül megosztottam egy taxit két ortodox pappal, akiknek edénysúroló szakálluk, fekete kályhacső kalapjuk, rozmárderekuk, mobiltelefonjuk és rágógumijuk volt. Félúton a panzióm felé a taxi megállt egy sarkon, amikor is egy újabb testvérük totyogott át az utcán, és zsúfolódott be a kocsiba. Senki sem beszélt. A rövid utazás ünnepélyes csendben telt az üvöltő szélben, és én nem láttam el a szakálluk mellett, hogy kitekinthessek az ablakon a tengerpartra. Valamikor a távoli múltban Leszbosz Kis-Ázsia partjához kapcsolódott, ahhoz a parthoz, amelyet most nem nézhettem meg. Leszbosz keleti, déli és központi részei gazdagok olajligetekben és Pinus brutia– amelyet néha (de Görögországban nem) török fenyőnek hívnak –, valamint tölgy-, jegenyefenyő-, platán- és gesztenyeerdőkben. A nyugati táj kopár és sziklás. Izgatott voltam a kilátástól, hogy mindezt felfedezhetem. Ahogy Mütiléné kikötője felé közeledtünk, a szél táncot járt a tengerparton, nyomában mindent a földre kényszerítve. A kis szálloda, ahol telefonon foglaltam szobát, nem közvetlenül a parton állt, hanem egy olyan keskeny kis utcában, hogy a taxi nem tudott behajtani. Tehát gyalog kellett mennem a csomagommal. Ahogy kiléptem az autóból, a hideg szél az arcomba vágott. Elindultam, kellemes napot kívántam, és efarisztót, vagyis köszönetet mondtam az eklézsiai triónak, de a férfiak még csak felém sem pillantottak. Az utca is épp olyan volt, mint ők, kátyús és tócsás. A szálloda nem fogadott el egyetlen hitelkártyát sem, amellyel utaztam. Lennék szíves
készpénzben rendezni a számlám? Bár a kérdéses összeg minimális volt, egy ilyen hosszúságú útra nem vittem elég helyi pénzt ahhoz, hogy buszjegyeknél és valami harapnivalónál nagyobb kiadásokat fedezni tudjak. Kimerült voltam, ezért úgy határoztam, hogy egy éjszakát maradok, és elodázom a döntést reggelig. Ledobtam csomagokat, kabátot, számítógépet, tárcát, minden cókmókot a szobámban, és újra kisiettem a hat internetkávézó egyikébe, amelyet az utcában láttam. A szél szinte letépte az ajtót a zsanérjairól, ahogy beléptem. Odabent a tükrös bár és a dübörgő techno zene inkább egy éjszakai lokál, mint egy görög sziget kávézójának benyomását keltette. Elküldtem az üzeneteimet, és igyekeztem vissza. Később elindultam ennivalót keresni, és felfedező sétát tettem a kikötőben. A szelek a hullámokat korbácsolták a tengerszoroson keresztül. Tucatjával találtam utazási irodákat, mind hajóutakat hirdettek Törökországba. Azt reméltem, hogy egy napra átmehetek Ayvalikba, vissza oda, ahol szeptemberben álltam, de egyetlen hajó sem közlekedett. A rossz idő? Nem, a madárinfluenza miatt. – Lecsapott Kis-Ázsiára, és csapatosan öli a csecsemőket – informált egy alkalmazott. Meglepetten hallgattam, de persze már régóta nem néztem híreket, nem olvastam újságokat. High-tech bárokat és divatos kávéházakat láttam mindenütt a vízparton, fehér szófákkal, fülsiketítő zenével, koktélokat szolgáltak fel, és pattogósra vágott videokli péket vetítettek. Mütiléné egyetemi város, de még így sem vártam, hogy a sziget ennyire branché, felpörgetett legyen. Nyoma sem volt a hagyományos Görögországnak, amíg csak el nem értem a kikötő legtávolabbi zugát, ahol fél tucat kaik horgonyzott, előre-hátra bukdácsolva a kőpartnál. Itt két bárt találtam, zsúfolva öreg, hajlott hátú, gyapjúkalapos görögökkel, akik fecsegtek, ouzót ittak, földi tévét néztek. Semmiféle divatos videoklipre nem voltak kíváncsiak ezek a ráncos arcú rozmárok. E füstös intézmények bármelyikében találhattam volna néhány olíva-történetet, de egyetlen nő sem volt a láthatáron, ráadásul, néhány alapszót leszámítva, nem beszéltem görögül. Sóhajtva elfordultam a kikötőtől a könyvtár irányába. Tudtam, hogy zárva lesz, de ha felderítem a helyét, reggel időt takaríthatok meg. Leszállt az alkony. Agyon voltam fagyva, és elindultam vacsorát keresni. Fel-le kutakodtam a kanyargó utcácskák szövevényében, elegáns, de elhanyagolt épületek tövében. Tisztes polgári házak számos szép példáját láttam, megkopott fényűzést, és az volt az érzésem, hogy a sziget négyszáz éves török uralmának örökségével állok szemben. A sétánytól kicsit távolabb tapinthatóbb volt az igazi élet. Még ezen a késői órán is láttam munkától csontig soványodott fiatalasszonyokat balkonokon, amint ruha-csipeszes ujjakkal a mosást terítik ki. Aztán a fülemet és a buzuki, a görög blues fülsiketítő hangjait követve rátaláltam egy egyszerű vendéglőre, ahol egy fiatal pár dühödt tavaszi nagytakarítást végzett. Feltételezve, hogy zárva vannak, megkérdeztem, eligazítanának-e egy tavernához, íme, mondta a férfi, és eltüntette a vödröket a szemem elől. Hálás voltam, hogy menedékre leltem a hideg elől, bár odabent minden bűzlött a klórtól, és vakított a fény. Megrendeltem az ételt. Perceken belül megérkezett, egyszerre szolgálták fel az összes fogást. Hó esett és takarta be Athént, káoszt okozva a fővárosban, jelentette a recepción a televízió, amikor lementem reggelizni. Ugyanilyen időre lehetett Leszboszon is számítani. Jannisz, a Jannisz és Georgiosz párosból, a két fivérből, akiké a szálloda volt, elmondta nekem, hogy a felesége tanár, és az iskolákat bezárták. A gyerekek távoli falvakból utaznak ide, és a buszok nem tudnak megbirkózni a jeges kapaszkodókkal. Eltanácsolt attól, hogy kocsit béreljek, és közölte, hogy a
repülőteret is le fogják zárni. Ha nem repülök el azonnal, itt ragadok. Ilyen sarki mínuszokat csak egyszer jegyeztek fel ezen a szigeten. Arra az esetre, ha úgy döntenék, hogy maradok, Jannisz kinyomozott egy barátot, akinek bútorüzlete volt, és hajlandó volt elfogadni a hitelkártyámat. Megkérdeztem házigazdámat, hogy össze tudna-e hozni egykét idősebb olívatermelővel. Összeaszott dédapákkal, nagyapákkal, akiknek még élnek az emlékeik, történeteik a török megszállás málladozó napjaiból. Furcsán nézett rám, de megígérte, hogy megpróbálja, és én hajlandó voltam maradni. A hó megérkezett, mindenre rátelepedett. Olyan sűrű volt, hogy a lábamat sem tudtam kitenni. Felhasználtam az alkalmat, hogy barátságos szobámban dolgozzam, feljegyzéseket firkáltam le kis fekete könyveimből, adatokat, amelyeket Julia másolt le nekem Máltán, és a Georgiosz-tól kölcsönkapott könyvből átlapoztam a sziget történetét. Délután álmosan, valami ennivalóra vágyva kiléptem a szállodából. Találtam egy szerény kis vendéglőt épp az utca túloldalán, amelyet valószínűleg egy csónakházból alakítottak át. Túl modernnek tűnt ahhoz, hogy tavernának lehessen nevezni, mégis családi vállalkozás volt – az anya főzött, a lánya felszolgált, Simon és Garfunkel-dallamok búgtak görögül. Az ablaknál ültem, kibámultam az üvegtáblákon túl gomolygó hóra. Bent a bútor fából készült, és élénkpirosra volt festve. Gyertyák égtek az asztalokon, bár még csak délután volt. Úgy éreztem, mintha Svédországba csöppentem volna. Alaposan összekavartam a földrajzot. De tetszett. Befészkeltem magam. A második délután rendeltem egy kis kancsó vörösbort. Lehűtve, félédesen érkezett. Kinyitottam a számítógépemet. Én voltam az egyetlen vendég, ottfelejtett zsákként egy sarokba húzódva, mígnem az ajtó kivágódott, és a süvítő szél, mint a fagy deres ujjai, beszáguldott, nyomában két fiatal lánnyal. Csiviteltek, nevettek, hosszú hajukat olvadó hópelyhek szórták meg csillagokkal, forró csokoládét rendeltek. Most görög zene szólt, emlékembe idézte az olasz chanteurt, az énekes Paulo Contit. Kényelemben, melegben boldogan figyeltem a kikötő téli világát. Egymagamban olívaálmaimmal, elégedett voltam, hogy menedéket találtam, hogy letelepedtem, amíg a hó az ablakokon túl lepedőkben hullik. A hóesés folytatódott. A kikötőben lépkedtem az alattomos víz szélén, és egy könyvüzletet kerestem, amelynek egy öregember, Petrosz volt a tulajdonosa. A hegyek a város körül mind fehérbe öltöztek. Sem Georgiosz, sem a bátyja, Jannisz nem tudott kinyomozni egyetlen nyolcvanévest sem, aki megismertetett volna az általam keresett múlttal, és kezdtem aggódni, hogy talán semmit sem érek el itt, hogy talán elvesztem a fonalat, szem elől tévesztem a célt. Aztán Jannisz Petroszt ajánlotta. A hó karmolta az arcomat. A förgeteg az üzletek vékony előtetőjén dobolt körülöttem mindenütt. A lámpák a techno bárok előtt előre-hátra himbálóztak, köröztek és bukdácsoltak, mintha bele akarnák vetni magukat a tengerbe. Hallottam róla, hogy a tél Leszboszon embertelen dolog, de volt benne valami gyönyörű és melankolikus, olyan volt, mint egy rosszul sikerült lenyomat szürke és fehér árnyalataival, sötét és fenyegető, sem nem török, sem nem görög tengerével, amely a széltől tépázott kikötő oldalát csapkodta. Nem emlékeztem, mikor éreztem utoljára ilyen hideget. Az üzlet, a félköríves sétány mögött egy kis utcában eldugva, papírt és írószert, nem pedig könyveket árult. Belöktem a megvetemedett ajtót, amitől csilingelni kezdett egy csengő, és egy kioszknál alig nagyobb sötét barlangban találtam magamat. Talán több mint egy fél évszázaddal azelőtt láthatott festéket utoljára. Szorosan egy tekintélyes, szabadon álló petróleumkályhához bújva, az üzlet közepén egy nagyon idős, kopottas úr állt, hatalmas ősz bozonttal, amely úgy
meredt felfelé a fejéről, mint a sün tüskéi. Sálat és szürke kabátot viselt. Mellette két, kissé fiatalabb nőt láttam, mindketten dohányoztak. Egyikük vastag, bézs színű zoknikat stoppolt. A hely egy elfeledett életmód: kréta, tinta, radír, petróleum, molyirtó szagát árasztotta. Polcokon jegyzetfüzetek, papírtömbök, itatós-és indigólapok, régi térképek, ceruzák, írógépszalagok álltak rendetlen halmokban, és az ég tudja, még mi, és mindent részben elfedett a falapokhoz celluxszal felerősített hatalmas fekete-fehér fotók kiállítása. – Jasszasz. Kalimera. Jó napot – mondtam. Bólintottak. Megkíséreltem, hogy elmagyarázzam, mi járatban vagyok, de sem angolul, sem franciául nem beszéltek, és az én görögöm szánalomra méltóan elégtelen volt. Kitartóan folytattam, jelbeszéddel próbálkozva. Rám bámultak, nem barátságtalanul, de olyan arckifejezéssel, amely arról árulkodott, hogy túl hideg van bármilyen hűhóhoz, és a szándékom nem világos. Végül az egyik asszony odacsoszogott az ajtóhoz, és átment egy női fehérneműt áruló boltba. Vártunk, félszegen bólogattunk. Percekkel később visszacsoszogott egy vastagon kikészített, szőrmemuffba bújtatott lány társaságában. – Jasszasz, Sally vagyok – vigyorgott a lány. Az öreg Petrosz most kifejezetten boldog volt, hogy elmondhatja történeteit, de a szóbeszéd, hogy az olívát felforgatótevékenységre, a törökökkel szembeni ellenállás pénzelésére használták, pontatlannak bizonyult. – Még soha nem hallottam – mormolta, és a fejét rázta. Az olívaolajat a németek elől valóban elrejtették a második világháború alatt, de a törökök elől soha. A nők, mint egy páros előadásban, egyetértőn bólogattak. Kisebb tömeg gyűlt össze. Idősebb vagy középkorú népek nehéz tengerészkabátban, fülmelegítőben, magasan becipzározott csizmában, akik azért jöttek, hogy golyóstollakat, egy borítékot vásároljanak, vagy talán valaki szólt nekik a fehérneműboltban, hogy a sziget fontos ügyeit tárgyalják. Mindenkinek volt véleménye, közbevetése. Petrosz elemében érezte magát. Törökök elleni szitokszavakat sziszegtek minden poros résből. Történeteket meséltek, amelyeket túl fantasztikusnak vagy fajgyűlölőnek találtam ahhoz, hogy elismételjem őket. Teljes görög családokat mészároltak le álmukban, fojtottak a tengerbe. De hogy lett volna egy mese az elnyomóik elleni görög ellenállásról és az olívaolajról? Nem. Csüggedten rázták a fejüket, újabb cigarettára gyújtottak. Ahogy az emberek kezdtek szétszéledni, ki a csípős, süvítő délelőttbe, Petrosz elbicegett a látókörömből, a barlangja hátuljában lógó függöny mögé, majd visszatért, olyan elővigyázatosan szorongatva egy barna rongyot, mint aki egy ereklyét cipel. Letette egy halom szürke iskolai füzetre. Az asszonyok közelebb léptek, mintha valamilyen szertartás bemutatásához készülődnének, miközben a tüskés hajú mesemondó kibontotta a rongyot, és egy csomag összehajtogatott, szépiaszínű, pergamenszerű dokumentumot vett ki belőle. Büszkén kinyitotta őket, és egyenként átadta nekem. Megsárgultak az időtől, és olyan sokáig voltak összehajtva, hogy kezdtek szétfoszlani a hajtások mentén. Egyet kivéve mindet tintával írták arabul, és mindegyiken bélyegző volt a lap alján. Petrosz mosolygott, bólogatott, tudta, hogy felkeltette az érdeklődésemet. Arab, erősítette meg. Egyetértettem. A törökök arab írást használtak, amíg Atatürk be nem vezette az Ábécé Forradalmát 1928-ban, átállítva új köztársaságát a latin betűkre, ezzel is közelebb taszigálva őket a Nyugathoz.
– Tehát ezek a dokumentumok előbb keletkeztek, mint 19…? Petrosz felé pillantottam, és ő újra bólintott. – 1928. Nagyszülei Törökországból jöttek. Olajligetekről szóló tulaj donleveleket mutatott, ligetekről, amelyeket valahol Izmirtől északra birtokoltak és műveltek, és amelyeket el kellett hagyniuk, amikor menekültként távoztak az anyaországba, miután a lausanne-i béke elrendelte a török és görög lakosság cseréjét; minden görög területen született és nevelkedett törököt és minden török földön élő görögöt jogilag köteleztek, hogy eltépje gyökereit, és új életet kezdjen lobogója alatt, az anyaföldön. Petrosz dokumentumai közül csupán egy íródott görögül, de még Sally segítségével sem tudtam kihámozni, hogy miről szól: talán Leszbosz szigetén vásárolt földről? Úgy tűnt, hogy nem. Mielőtt az uralkodó törököket, az Ottomán Birodalom pasáit 1912-ben elűzték Leszboszról, az élelmesebbek eladták tulajdonukat a sziget leggazdagabb görögjeinek, és készpénzzel a zsebükben távoztak. Az el nem adott földet telekkönyvileg felosztották, a telkeket papírdarabokra jegyezték fel, és a papírokat egy közös kasszába tették. A Törökországból érkező menekülteket felszólították, hogy húzzanak egy papírt a közös kasszából, és amelyik földdarabot kihúzták, az az övék lett, és művelhették. Ha olajligeteket kaptak, a meggazdagodás lehetősége várt rájuk. – És mi lett a családjával, akik olívatermesztők voltak? – kérdeztem tőle. Vállat vont, és szerényen ingatta a fejét egyik oldalról a másikra. – Szerencsések voltunk – ismerte el. Körbetekintettem a falakon. Jó magasan, majdhogynem a látókörömön túl egy különös fénykép függött: kisfiúk feküdtek egy matracon, soványan és betegen. Belsenre emlékeztetett. Rámutattam. – Mi a története? – érdeklődtem. Petrosz felemelte a kezét, mintha el akarna hallgattatni, és szomorúan rázta a fejét. – Az éhség. Nem szerencsés. Azonnal másfelé irányította a figyelmemet, egy másik, a polcokról függő elhalványult szépiaképre. Egy kisfiút ábrázolt egy meglehetősen csinos, magas, karcsú nővel, aki hosszú ruhában, kötényben és fejkendőben csirkéket etetett valamilyen hátsó udvaron. – Petrosz – magyarázta. Az asszony a nagyanyja volt, és a fotó Törökországban készült, mielőtt mindent maguk mögött hagyva megtették azt a rövid utat a szoroson keresztül, hogy soha ne térjenek vissza. Megszemléltem a képet, és Petroszhoz fordultam. Sírt. Úgy tűnt, hogy a könnyei valahonnan mélyről törnek fel; nem új keletű fájdalom volt ez, hanem olyan, amelyet sok-sok évtized óta magába zárt. – Északról jöttünk. Egy disznóval apám vállán, és néhány csirkével gyalogoltunk át a határon. Anyámat egy takaróba csomagolták, hogy megóvják a nedvességtől; állapotos volt a kishúgommal, aki csak néhány napot élt – mondta a melegítőnél álldogáló egyik nő. Keze reszketett, amikor újabb cigarettára gyújtott. Épp eléggé belegázoltam a történetükbe. Kezet ráztunk, kifejeztem hálámat a rám pazarolt idejükért, és megígértem, hogy újra felkeresem őket, mielőtt elhagyom a szigetet. A két cigarettázó nő bólintott. Fogalmam sem volt, kik voltak, és milyen kapcsolatban álltak Petrosszal. Elindultam a könyvtárba.
A tenger komorrá, szürkévé változott, mint egy cseppfolyósított bálna. Ágyban feküdtem, hallgattam, hogyan dolgozik a szél a betonozatlan utcán, az ablakon túl, fütyül és csörömpöl, mint a bárból kizuhanó részeg, nekivágódik a villanyvezetékeknek és a rozsdás fémajtóknak, amelyek a tengerhez vezettek. Megfordultam keskeny matracomon, kinyújtottam és megmozgattam a lábujjaimat, hálásan, hogy meleg van a szobában, hogy megtarthattam a zoknimat a csizmámhoz, nem kellett felhúznom az ágyban. Másnap reggel fél kilenckor felhívott egy hölgy a helyi könyvtárból, épp a reggelim után, és közölte, hogy talált egy angol könyvet, amely hasznos lehet a kutatásaimhoz, ha kedvem volna benézni később. – Egyfolytában nyitva vagyunk déli fél kettőig – biztosított. Amikor megérkeztem, a könyvtáros az íróasztalánál ült a számítógép mögött, és nagyon izgatottnak tűnt a felfedezésétől. Egy képeskönyv volt a szigetről. Az asztalnál, ahol ültem, az ablakon túl egy fügefa állt. Levéltől megfosztott ágai hátborzongatón karmolászták, tapogatták az üvegtáblákat, mintha a sziget múltja kaparászna, hogy beengedjék, hogy elmondhassa a magáét. Sok fotón a dátumok és helynevek franciául szerepeltek. – Miért? – suttogtam könyvtáros barátnőmnek. A tizennyolcadik századtól Franciaország kereskedelmi megállapodást tartott fenn az Ottomán Birodalommal. Megvásárolták olívaolaját a marseille-i szappangyárak számára, amelyek viszont Európa textilmalmait látták el szappannal a legyártott anyagokhoz. Megköszöntem a könyvtáros fáradozását, de ragaszkodott hozzá, hogy felírja nevét és telefonszámát, hátha a továbbiakban is a segítségemre lehet. Kleopátrának hívták. Csinos, dundi hölgy volt, pufók arccal, mint egy hörcsög, és nagy, készséges babaszemekkel. Sajnálta, hogy nem tud elvinni az apósához. Százéves volt az öregúr, „egy nyolcvanhat éves fiatal feleséggel, aki gondozta”, és bár tökéletes egészségnek örvendett, az emlékezete kihagyott; biztosan nem jutna eszébe, hogy a törökök végül hatéves korában hagyták el a szigetet 1912-ben, amikor görög lakosai visszakapták Leszboszt a háromszázötven éves török megszállás után. Kleopátra megerősítette Petrosz véleményét. Az ellenállás itt a második világháború alatt működött, amikor a szigetlakók segítettek a szövetségeseknek, elsősorban a brit katonáknak elmenekülni, elrejtették őket Kis-Ázsiába induló hajókon, ahonnan csatlakozhattak Közel-Keleten állomásozó csapataikhoz. Mielőtt elmentem, Kleopátra megadta nekem egyik kollégája unokatestvérének, egy professzornak a nevét, akivel, úgy gondolta, szívesen találkoznék. Ekkor mesélte el, hogy Leszbosz nagy része elpusztult egy hatalmas földrengésben a tizenkilencedik század közepén (az égei-tengeri szigetek érzékenyek a földrengésekre), és a török főemberek a bennszülött görögökre hárították a helyreállítási munkákat. A pasák lusták, és az olívaültetvények szomorú állapotban voltak. A görögök gondozták őket, és talán több olajat is megtartottak maguknak, mint amennyihez joguk lett volna. Lehet, hogy ez a történet alapja, amelyet keresek, vetette fel Kleopátra. Sok leszboszi család mesésen meggazdagodott abból, hogy termékét külföldre vitte. Százéves apósának szappangyára volt Konstantinápolyban, de 1923 után nem tarthatta meg, és minden ottani vagyonát elvesztette. Más gazdák a Fekete-tengeren vagy Alexandriában üzleteltek, és vagyonukat arra használták fel, hogy hajózódinasztiákat alapítottak. Mindezt a helyi olívaolajukból. A dolog iróniája, hogy az ottománok kényszerítették a szigetlakókat, hogy minden
szőlőskertet felássanak – muszlimok lévén, nem volt szükségük borra –, és további olajligeteket műveljenek. A törökök előtt a velenceiek, akiknek számos gyarmatuk volt Görögországban, elsősorban a Jón-szigetek, a délkeleti Peloponnészosz és Korfu, nagyon szoros pórázon tartották az olívaművelést, és gondosan vigyáztak, hogy az összes termék visszahajózzon Velencébe. Az ottománok tanultak ebből a politikából, kiterjesztették az olívaművelést, hagyták, hogy virágozzék, és tömje Konstantinápoly pénzesládáit. Szerencsés volt, hogy támogatták és erősítették az olajipart Görögországban, és az olíva mindmáig Leszbosz fő bevételi forrása. Az olajfa jelenti a sziget legfőbb természeti kincsét, a gazdagságát. Természetesen a turizmus gyorsan megváltoztatja ezt az egyensúlyt. Megkérdeztem Kleopátrát, van-e valami titka annak, hogy a rokona ilyen hosszú életű; azt reméltem, hogy talán megemlíti a helyi olajat vagy egy diétát, amely szerint mindennap görög kecsketejből készült joghurtot kell fogyasztani illatos mézzel reggelire. – Soha nem idegesítette fel magát – mosolygott Kleopátra, a bájos könyvtáros. Miközben visszafelé küzdöttem magam a szállodához, két sálba és három szvetterbe burkolózva, elhaladtam néhány díszes kúria mellett. Ahogy Kleopátrától megtudtam, nem az ottománok építették őket, hanem helyi görög kereskedők, az olívaolajuk exportjából származó hatalmas haszonból. Megálltam, hogy megcsodáljam a kilátást Kis-Azsia felé, ahol a hegyek fehérbe öltöztek. Visszaidéztem utazásomat Murattal, és a család által vezetett gyárat, amelyet meglátogattunk a szoros túloldalán, szinte pontosan azzal a hellyel szemben, ahol most álltam. Azon morfondíroztam, hogyan hathatott ez a hideg idő a szüretükre, a fákra, amelyek gyümölcstől roskadoztak, amikor szeptemberben arrafelé jártunk. Észrevettem, hogy megnőtt a hullámok ereje a vízen, közvetlenül alattam. Mostanáig kevés mozgás volt a kikötőben. Minden törés-zúzás, dagadás, hánykolódás és forgás a falain túl történt, de a víz szintje most megemelkedett, a hullámok a rakpart felé gördültek. Épp aznap reggel találtam egy kis könyvet a szigetek népszokásairól. Az Égei-tenger télen „kimutatja a foga fehérjét”, és amikor a fehér lovak dobognak a tengeren, és a part felé száguldanak, az anyák feltartják csecsemőiket a víz felé, és így kiáltanak: „Nézd! Itt jönnek a tavászi bárányok. Húsvétra ideúsznak hozzánk, kelet felől érkeznek.” Imádkoztam, hogy a hullámok ne ússzanak arrafelé húsvétig! Később találkoztam egy kávézóban Szkampanasz professzorral, Kleopátra ismerősével, akinek az ottomán történelem volt a szakterülete. Forró, bársonyos csokoládét ittam vele, és megtudtam tőle, hogy a helyi adókat ökrökben fizették a törököknek, hogy sok görög harcolt önkéntesként az oroszokkal az Ottomán Birodalom ellen a tizennyolcadik században, hogy bosszút állhasson elnyomóin, hogy a sziget nyugati részén a megkövült erdő történelem előtti óriásfenyőkből áll, és ami számomra fontosabb volt, hogy az egyháznak jelentős érdekeltségei vannak Leszbosz olajligeteiben. Főleg az egyik, a limonai kolostor büszkélkedhet szép régi olajprésekkel. Sajnos, ezek közül egyik helyet sem tudtam meglátogatni a szokatlan időjárás miatt. A professzor elmesélte, hogy a nők népviseletben, kézzel szedték fel az olívabogyót a fák alatt kiterített hálókról, míg a férfiak botokkal verték a fákat, és közben hagyományos dalokat énekeltek együtt. Amikor megérkeztek a malmokba a sajtoláshoz, más énekek, dallamok és ünneplés volt szokásban. Az olíva szüretelésének és sajtolásának hagyománya örömteli időszak volt ezen a szigeten. Sajnos, a helyi görögök már nem vesződnek maguk a gyümölcs leszedésével.
Albánokat alkalmaznak a munkaigényes feladatra. Ezek a munkások egy évre jönnek, és amikor nincs olívaszezon, építkezéseken dolgoznak, de nem kedvelik őket. Bizonyos esetekben a megállapodás hasonlít ahhoz, amelyet mi kötöttünk Renével. A szűretelő megtartja az olajat mindabból, amit leszedett, csupán egy minimális százalékot juttat vissza a gazdának. A sziget szeretne alternatív módszereket találni az olívalégy elleni küzdelemben, mondta a professzor. Még az egyház is saját címkével árusítja a bioolajat. Van elképzelése arról, hogyan tudják fenntartani a bio-színvonalat? A fejét rázta. Van elképzelése arról, mikor kezdődött itt az olívaművelés? A professzor újra a fejét rázta. – A peloponnészoszi és krétai földművelők után – válaszolta aztán –, bár körülbelül időszámításunk előtt 4300-tól már léteztek barlangtelepülések itt Therminél a tengerparton, és van régészeti bizonyítékunk, hogy a barlanglakók kereskedtek a keleti régiókkal és más égeitengeri szigetekkel csakúgy, mint a szárazföldi Görögországgal. Gyors számítás emlékeztetett rá, hogy amikor azokat a csodálatos libanoni fákat elültették Bechealehben, itt az emberek még barlangokban laktak, bár tengerjáró barlanglakók voltak. Vajon volt vad olívájuk? A bárok, kávéházak reggeltől estig zsúfolva voltak. Időnként bemerészkedtem valamelyikbe, hogy olvassak, és forró csokoládét döntsek magamba a szállodában elfogyasztott reggeli helyett. A nap minden órájában tömve voltak diákokkal, akik ostáblát, tavik vagy scrabble-t játszottak, cigarettát sodortak, és boldogan csevegtek, túlkiabálva a hangos zenét. Kiszámítottam, hogy legalább kétszer annyi idős vagyok, mint a legtöbb fiatal, aki ezeket a helyeket látogatta. Érdekes volt megfigyelni ezt a falakon belül folyó görög életet. Az egyik ilyen kiruccanás után, amikor a kis sikátorokon át visszatértem a szállodába, a recepciónál egy bizonyos Katrisz professzort találtam, Szkampanasz kollégáját, aki rám várt egy bézs műanyag szófán, mintás gyapjúpulóverben, farmerzakóban és – nadrágban. Bozontos korszakaik és kopasz feje búbjáról rojtként lógó, meglehetősen hosszú haja volt. Bal szemét állandóan csukva tartotta, mintha fejszámolás közben beakadt volna. Az volt az érzésem, hogy valaki megnyomta a feje tetejét egy súlyos tárggyal, és összelapította. Mindkét kezében mappát ringatott, amelyben a könyvét őrizte. Szerelmetes munkáját. Hét évébe került, hogy megírja, hétezer euróba, vagyis 4825 fontba, hogy kiadja, amit a sziget kincstára megtérített neki, bár nem értettem, hogy pontosan melyik részlege, és kétszázhúsz fényképet tartalmazott. Attól tartottam, azért jött, hogy segítséget kérjen a könyv külföldi kiadásához. De rosszul ítéltem meg. A könyv egyedülálló volt abban a tekintetben, hogy a sziget történetét a malmokon és az olívasajtoláshoz használt ősi nyomtatóköveken keresztül mutatta be. A professzor ismerte terepe minden centiméterét, no meg a két gyereke is, akik mindig csatlakoztak hozzá, amikor a hétvégeken a munkát végezte. Átfésülte az egész szigetet, miközben az olívával kapcsolatos köveket kereste. Utazásai során kiderítette, miért épült egy falu egy hegyen úgy, és nem másképp, egy szirt alatt vagy felett. Megbízta diákjait, hogy kérdezősködjenek, kutassanak, és hírekkel térjenek vissza az ősi malmokról. A gazdák rendőrséggel fenyegették, vagy ami még rosszabb, töltött vadászpuskát szegeztek rá, mert attól féltek, hogy régészek özönlenek majd a nyomában, és elkerítik, használhatatlanná teszik a földjüket. Sokan elrejtették a kövek ritka példányait, hogy ne találhassa meg, és ne jegyezhesse fel őket, de szerencséje volt; gyakran maga ásta ki őket, és egyszer eltávolított egy cementburkolatot, amellyel egy bizonyos helyi gazda egy klasszikus ülepítőtálcát álcázott és temetett el.
Természetesen a témája, a szenvedélye, a megszállottsága nem mindenkinek volt az ínyére, ismerte el. – A feleségem azzal fenyeget, hogy elhagy. Én azonban több mint boldog voltam, hogy néhány órát a társaságában tölthetek, és fellelkesített a víziója. Ezen a szigeten olajfákat műveltek, ahol csak egy maroknyi föld volt, és ahol nem, oda a parasztok vesszőkosarakban vitték fel a hegyoldalakon. Sziklákból rakott kőfalakkal megerősített teraszokat építettek – ugyanazt az elvet alkalmazták, amelyet mi is otthon a farmunkon –, hogy megállítsák a lezúduló vizet, öntözzék a frissen elültetett csemetéket. Ezeket a falakat podomesznek hívták. Ősi szó, tájékoztatott a professzor. Ha a hó eltűnik, és még marad időm, megmutatná, hogyan cikcakkozták be ezek a kövek a sziget keleti felének minden centiméterét. Átcsúsztatott az asztalon egy fotót egy ősz hajú nagymamáról, aki egy kis fa fejőszékről hajolt előre, és egy vasfogantyúhoz erősített, nevetségesen nehéznek látszó henger alakú kővel, kézzel préselte az olívabogyókat. – 1980-ban készítették a képet – mondta a professzor. Kézi sajtolás a huszadik században, ezt nehéz volt elhinni. Ezek a hagyományok évezredekig léteztek itt. Vendégem különös ábrákat rajzolt nekem, hogy megmutassa, hogyan működtek az eltérő formájú kövek, és megtanított minden darab eredeti görög nevére; addig beszélt, amíg belefáradt, aztán mély lélegzetet vett, és azt mondta: – Annyiszor feltettem már a kérdést, hogy miért csinálom ezt. Még fényképezőgépem sincs. Az unokatestvéremét kellett kölcsönkérnem, de ha én nem jegyzem fel ezt a történelmet, ki fogja? – De a kövek, a malmok nem szaladnak el, nem igaz? – Szétfúrják, lerombolják őket – sóhajtott. – Egyszerűen nem értik, hogy ez az örökségünk; az emberiség fejlődésének története. Mosolyogtam. Minden múzeumnak és régészeti intézetnek írt a Földközi-tenger keleti medencéjében, fényképeket, ábrákat, füzeteket, magyarázatokat kért. A legtöbb visszaérkező válasz angolul íródott, amelyet botladozva beszélt, de szótárak segítségével lelkiismeretesen elolvasta az anyagok minden szavát. Katrisz professzor, aki, mint megtudtam, fizikát és kémiát tanított egy szerény, távoli falu középiskolájában, nem rendelkezett saját kocsival, fényképezőgéppel és számítógéppel. A külseje zilált, de a körmei tökéletesen manikűrözöttek voltak, és az volt az érzésem, hogy mint a műve, belső világa is makulátlan, gondolataiban és részleteiben precíz lehet. – A sajtolási kultúra – mosolygott, ahogy kezet rázott velem, szívbéli örömmel, hogy ilyen érdeklődést mutattam – elválaszthatatlan a szigettől. Ezek kihalófélben lévő, elfelejtett hagyományok, életformák. Fel kell jegyeznem őket, mielőtt túl késő. Egy tavernában ebédeltem, amelynek zsákvászon mennyezete és törékeny falai reszkettek és inogtak az utcácskában átsüvítő minden széllökésre. Amikor visszatértem, Jannisz és Georgiosz biztosítottak, hogy az előrejelzés jobb időt jósol. Korábban azt állították, hogy a repülőteret kedden nyitják meg. Most csütörtököt ígértek. Hét napra ott rekedtem a szigeten. Olívatermesztők vártak rám Cipruson, de ez a késlekedés azt jelentette, hogy már nem lesz időm felkeresni őket. És itt még nem is merészkedtem túl Mütilénén az alattomos utak miatt. Kisütött a nap. A sziget, amelyre ébredtem, kinyílt, mint az élet édességét magába gyűjtő virág. Hallottam, hogy az ablakon túl nevetnek, és berúgják a robogókat. Sárgásbarna keverék kutyák
aludtak végig a rakparton. A bárok kitett asztalait magányos figurák tarkították gyapjúkalapban és anorákban, dohánytól foltos ujjaik, mint rozsdás öreg horgok, cigarettáztak, kávéztak, ittak a napsütésben. Ahogy kinéztem második emeleti ablakomból, a vízen át, láttam, hogy a hó eltűnőben van. A hegyeket zöld, tőzegbarna és fehér foltok színezték. Az utak nyilván felszáradnak. A repülőteret megnyitják, ha a tengerhajózást nem is. Ha minden jól megy, a másnap hajnali járattal elrepülök Athénba. Hírek érkeztek Micheltől Párizsból. A Hamasz győzött a palesztin választásokon. Átmentem az utcán az egyik internetkávézóba, hogy saját szememmel is meggyőződjem róla, és valóban, a hírt megerősítették. „Megdöbbent a világ”, állította az egyik főcím. Igencsak fellelkesített az eredmény. Ha a törvényesség szaván kell szólniuk, véget érhetnek a terrorista cselekmények. Ezek után még nagyobb izgalommal néztem közelgő izraeli látogatásom elé. Elhatároztam, hogy mielőtt elhagyom a szigetet, busszal elmegyek Loutrába, a Jera-öbölre néző hegyek közt megbúvó faluba, amely hatalmas olívaerdeiről ismert. Volt ott egy olívagyár, egy nyolcvanéves gazda tulajdona, aki hajlandó volt találkozni velem délután. Húszpercnyi kanyargós kapaszkodó után az utat ezüstös mokányok sűrű ligetei vették körül; legtöbbjüknek elképesztő körméretű volt a törzse, és olyan foltos, mint az érett svájci sajt. Sok ág hajlatában hópamacsok bújtak meg. A kilátás a víz fölött Molposz Gerasz felé lélegzetelállító volt. Mélyeket lélegeztem. Olyan öröm, akkora megkönnyebbülés fogott el, hogy újra a vidéket járhatom, hogy botanikus lelki társam közelében lehetek. Egy maroknyi albán, aki szintén a buszon utazott, ugyanannál a megállónál szállt le. Megmásztam a macskaköves utcákat Loutrába. Bár szinte kőhajításnyira volt Mütilénétől, ez már egy más világ volt, közelebb állt a hagyományos Görögországhoz, amely az emlékeimben élt. Vézna kóbor macskákat láttam minden sarkon: autók alatt doromboltak, átsuhantak az utcákon, a magasra halmozott műanyag szemeteszsákokat szaggatták. A levegő hideg és mozdulatlan volt. A macskakövekre csöpögő olvadó hó halkan kopogott a kertekben körülöttem. Frissen szedett zöldségek éles, fűszeres illata úszott a levegőben. Erősebben megcsapott, valahányszor elsétáltam egy üzlet mellett, ahol a kertekben és melegházakban aznap reggel betakarított árut kitették a bolt elé. Tekintve az évszakot, szép választék volt póréhagymából és olyan kövér és kerek és alaktalan padlizsánokból és paradicsomokból, mint az anikto varjak. Minden irányban kisétáltam a faluból, először elhagyatott ligeteken keresztül, ahol a meghajlott ágakat letörte a zord időjárás, aztán vissza az úton, a falun át, hogy megálljak, és az öbölre nyíló kilátást bámuljam. A fák rendekben meneteltek le egészen a partig, amelyet aztán körbefogtak; leveleik mozogtak a szélben, a tenger fölé borultak, mint a saját tükörképével betelni nem tudó Narküsszosz, vagy mint egy előrehajló asszony, aki a haját mossa. Ismét kezdett fogvacogtató hideg lenni, amint fürgén lépkedtem vissza a faluba a négyórai találkozómra Georgiosz Kiniklisszel, aki nyolcvannégy éves volt, de egy csinos hatvanötösnek látszott remek ősz bajszával, lapos szürke sapkájában és sötétkék overalljában, amelynek felső zsebébe egy Bic tollat tűzött. Meghajolt, amikor beléptem, és mosolyogva üdvözölt. – Jasszasz, jasszasz – motyogta. Az udvaron három meglehetősen jóképű, bár egy kissé poros, sötét hajú albán lapátolt talicskákba egy halom száraz olívamasszát; a legutolsó sajtolás maradványát, miután már minden csepp olajat kinyomtak az összepréselt gyümölcsből. Túl az extra szűz, túl a szappanolajon. Ez a kiszárított melléktermék kitűnő tüzelőként szolgált a malmokban vízmelegítésre vagy maguknak a
malmoknak a fűtésére. Az olívából semmi nem ment kárba. Körforgásának minden állomásán volt valami haszna. Ez a malom magas, keskeny téglakéményével a tizenkilencedik századi angol ipari létesítményekre emlékeztetett, egy dickensi gyárra. Kívülről egyetlen általam meglátogatott olívamalomra sem hasonlított, és valóban, itt gyárakról beszéltek, nem malmokról. Feltűnt, hogy Törökországban szintén. Az első gyárat Mütiléné kikötőjében építették 1853-ban, mondta Georgiosz, miközben körbevezetett. A gépek kezdetben öntöttvasból készültek, és mind ide, mind Törökországba Angliából szállították őket. Georgiosz Leszboszon született. Szülei az utolsó menekülthajón érkeztek, amely elhagyta Ayvalikot. Apja fivérével jöttek át, aki katonaként szolgált Törökországban. Anyja jócskán benn járt a terhességben. Nehéz átkelés volt, bár maga az utazás nem tartott sokáig: el kellett szállítaniuk a javaikat, el kellett hagyniuk az otthonukat. Két hónappal később megszületett Georgiosz. Soha nem kereste fel Kis-Azsiát, soha nem érzett késztetést, hogy feltárja családja történetét. Nagybátyja, a katona alapította ezt az olívagyárat, és amikor meghalt, végrendeletileg Georgioszra hagyta, aki egész gyerekkorát az ideérkezésük után szerzett olívaültetvényen töltötte – ezerhétszáz fájuk volt kilencven hektár, vagy a helyi mértékrendszer szerint kilencszáz sztremmata földön. Mindössze kétszázötven gazda használta a malmát. Megdöbbentett ez a szám. Nem hangzott elég nagy vevőkörnek ahhoz, hogy egy vállalkozást lehessen építeni rá. Ráadásul csak ebben a faluban három gyár működött. Georgiosz késő novembertől kora júliusig, egy rendkívül hosszú idényen keresztül sajtolt. Az olíva számtalan változatát préselte ki. Általában a Kalamatából származó gyümölcs nyolcvan százalékát olajnak használták, míg a Peloponnészoszon ebből a fajtából többnyire étkezési olívát készítettek. A kalamatai olajbogyó híres az egész világon. A szupermarketekben árusított összes nagy, fekete görög olajbogyó a kalamatai változat, mondta házigazdám büszkén. A többi általa préselt fajta török olíva Ayvalikból, amelyeket Adramitianes és Koloves néven ismernek, és van még egy Ladoeliesnek nevezett változat; ezt a szót használják itt az „olívaolaj” fogalomra is, amely nagyon hasonlít az „olajfát” jelentő ősi mükénéi elaia és az „olívaolajat” jelentő elaion szavakra. – Úgy hogy hagyományunk legalább a mükénéi korig nyúlik vissza – mosolygott Georgiosz. Megkérdeztem, hallott-e valaha arról, hogy olívaművelők ellenállást szerveztek itt az ottomán uralom ellen, amelyet az olívaolajból szerzett forrásokból pénzeltek. Arcán ráncokba futottak a vonások, keményen gondolkodott. – 1822-ben – mondta – mütilénéi lakosok leromboltak egy hatalmas török hajót. Egy Filiki Atairia néven ismert szervezethez, egy ellenállási csoporthoz tartoztak, de nem voltak olívatermesztők. Válaszként erre a lépésre – folytatta – a törökök sok görögöt lemészároltak a szigeten. – De nem volt ellenállási szervezet, amelyet az olívatermesztők támogattak? A fejét rázta. Aztán elmesélte, hogy amikor húszéves volt, arckifejezéséből ítélve a legszebb korát akkor élte, csatlakozott az ellenálláshoz a falujában. A britekkel működtek együtt a megszállók, a németek ellen. Családja brit katonákat rejtett el otthonuk pincéjében. Vizenyős szeme mosolyba ráncolódott. – Hajókat szereztünk nekik, hogy elmenekülhessenek – mesélte. A sziget 1941 és 1944 szeptembere közt állt megszállás alatt, és a szigetlakók ebből az
időszakból tizennyolc hónapon át éheztek. Nem volt mit enni. Csak a hal, amit kifogtak a tengerből, és az olívaolaj, amit nem koboztak el tőlük. Patkányt, kutyát, teknősbékát, szamarat, mindenféle húst megettek, amikor reménytelenné vált a helyzet. Az ő falujából hetvenen haltak éhen. Elrejtették az olajukat a németek elől, akik megpróbálták elvenni. Minden kipréselt száz literből tízet tarthattak meg. A németek minden malomba egy katonát állítottak, hogy szemmel tartsa a könyvelést. A falubeliek eldugtak extra litereket, és azoknak az otthonában pácolták a bogyókat, akiknek nem volt földjük, mert a katonák ezeket a házakat nem kutatták át. Kezdtem magamat csendben kényelmetlenül érezni. Michelnek német a családja, és bár kamaszkora óta Franciaországban él, és a háború idején még meg sem született, zavarnak a németellenes történetek. De aztán emlékeztettem magamat, hogy ezek sem különböznek a szokásos háborús történetektől, amelyek az ember ember elleni kegyetlenségéről és a környezet elpusztításáról szólnak. Bölcsek voltak az istenek, hogy Athéné ajándékát választották Poszeidóné helyett. Eszembe jutott Petrosz, és rájöttem, hogy a polcain majdnem láthatatlan magasságban függő fénykép szinte bizonyosan része ennek a történetnek. Talán a fia lehetett? Hogy témát váltsak, az albánokról kérdeztem Georgioszt. Ő tizenkettőt alkalmazott. Csak az a három dolgozott itt, akiket odakint láttam. A többiek a földjein tevékenykedtek. A fiatal görögöket nem érdekelte a gazdálkodás, sem a föld. A városokba vágytak, Európába vágytak. Egy másik családtagnak akarta átadni a gazdaságot és a malmot, a gyárat, ha lejár az ideje. – Még egy darabig azért nem vonulok vissza – vigyorgott. Búcsúkérdésként arról faggattam, mi tartotta ilyen fiatalon, ilyen jó erőben. Soha nem dohányzott, rengeteg halat evett, mindennap fogyasztott olívaolajat, és imádta gondozni a fáit. Szent fa, kacsintott. Athénban úgy állt a törmelék az útszéleken, mint az árokfalak, a környező hegyek fehérlettek a hótól, és a húszperces út a városközpontba, lökhárítótól lökhárítóig a dübörgő forgalomban, több mint két óráig tartott. A minapi szibériai időjárás szemmel láthatóan kiütötte a várost, és el sem tudtam képzelni, milyen hatással lesz majd közvetlen terveimre. Még mindig próbálkoztam, hogy hajót találjak, és átkelhessek Krétára, Izraelbe, Alexandriába. Másnap korán fenn voltam, és kiugrottam az ágyból, hogy reggeli előtt még egyszer megmásszam a Lükavittosz-dombot, mielőtt Spárta felé buszra szállnék. A várost körülölelő hegyek még mindig hólepelbe burkolóztak, és a nap a legkeletebbre fekvő domb mögül bukkant elő. Még nem égette fel a távoli tengerpart fölött függő párát. Megálltam, hogy lélegzethez jussak, és elképzeltem, milyen lehetett, amikor ebben az attikai medencében nem volt más, mint szűz természet és szent olajligetek hektárjai. Az ókori Görögországban, amikor Athén uralkodott a mediterrán világon. A várost manapság díszítő narancsfák még nem lehettek itt: az arabok csak később ismertették meg velük a Nyugatot. Voltak azonban olajfák, szentjánoskenyérfák, mediterrán örökzöld tölgyek. Ahogy haladtam felfelé, beszívtam a rozmaring, a levendula illatát, és oly sok más ismerős, a kora hajnali harmattól megsokszorozódott illatot. A növényzet itt semmiben sem különbözött az otthonitól. Mediterrán ikertájak voltak ezek. Ha Kekropsznak, Athén föníciai alapítójának a meséje igaz, akkor lehetséges, hogy levantei népek – ahogy manapság a föníciaiakat megelőző népekre gondolunk – szállították ide az olajfát? Esetleg az eredeti kánaániták? Akik az olívát Krétának adták? Vagy a mediterrán medencében mindenhol voltak vadon növő fák, és minden neolitikus vagy bronzkori kultúra felfedezte magának a
művelésüket, talán a tengerjáró kereskedők által hozott botanikai tapasztalat segítségével? Ahogy közeledtem a csúcshoz, megzendültek a vasárnap reggeli templomharangok, és nem csak Athénban, csengtek-bongtak az egész attikai medencében. Csodálatos volt a szél szárnyán felszálló melódia, és miközben megtettem az utolsó néhány lépést a hegytetőre, megkondult az Agiosz Georgiosz-kápolna harangja is, olyan mélyen és zengőn, hogy szinte megriadtam. Az öreg varjak csendben voltak ezen a reggelen. Lehajtott fejjel hallgatták a misét. Beóvakodtam, és meggyújtottam öt gyertyát. Füstölő felhőzte be az apró helyiséget. Kevesen voltak a hívők. Felfelé jövet elhaladtam egy-két idősebb matróna mellett, akik fiaik készséges karjára támaszkodva mászták meg a dombot, misére igyekezve. Tekintélyes út fel a hegyen Istenhez. A buszállomás elhanyagolt környéken volt, ahol rengeteg ipari szemét hevert szanaszét. Egy napon nem lehetett említeni az „új” Athén arculatával. De a busz időben indult, és kellemesen üresnek tűnt, így kényelmesen el tudtam helyezkedni, hogy elolvassam a peloponnészoszi félsziget történetét. Szép, napos vasárnap délután volt. Hamar kijutottunk a városból a hegyes vidékek közé, és minden építkezés a hátunk mögött maradt. Most olíva- és narancsligetek váltakoztak, vagy olíva és csenevész szőlők, amelyek leginkább tűzifára hasonlítottak, pedig azt mondták nekem, hogy ezen a félszigeten terem a legfinomabb bor Görögországban. A leszboszi kóstolók után alig vártam, hogy megízlelhessem. A busz nekilendült, felkapaszkodott a délutánba, egyre szédítőbb magasságokba csavarodott, ahol az olvadó hótól és téli viharoktól lezúduló víz évszázadok óta vájta a mészkövet. Itt hó takarta az olívák gyökerét. Hogy tudnak életben maradni? Ki mássza meg ezeket a roppant lejtőket, hogy gondozza a ligeteket? A fák a legmagasabb csúcsokig masíroztak. Nem lehetett visszatartani őket, a végtelen ezüst erdők addig terjedtek, ameddig a szem ellátott, kicsavarodott gyökerekkel kapaszkodtak a vízmosásokba, belefúrták magukat a sziklákba, kitöltötték a repedéseket, kapaszkodtak a drága életért. Végül feljebb jutottunk náluk, a környező félelmetes és végtelen hegyvonulatokra. Rakoncátlan bokrokkal kitöltött sziklahasadékok tárultak elém. Fenséges volt a táj. Itt-ott kunyhókat láttam elszórva, rendetlenül, féloldalukra dőlve, mint átnedvesedett kartondobozok, de semmiféle tisztességes lakhely nem volt arrafelé. Ahogy egyik hegyről kapaszkodtunk át a másikra, fennsíkokon haladtunk át, idényüket múlt szőlőskertekkel tarkított felföldeken, amelyek recsegtek, mint az öreg madár lába, hóba temetkeztek, nem hittek az eljövendő gyümölcsben. Itt akadt néhány ház, összekapart létből élők, szegények, lepusztultak, egy régen letűnt Görögország emlékei. A huszonegyedik századot megelőző időkből. Olyan mozdulatlan, olyan nyugodt volt a táj. A hóesést gyakran kísérő csend honolt mindenütt. Suttogó bűnrészesség. Ahogy kitekintettem az ablakon, nehezen tudtam elképzelni, hogy ez a félsziget Krisztus előtt oly sok évszázadon keresztül háborús zóna volt, városállam harcolt városállam ellen, és pusztulásukat végül saját hatalom- és földéhségük okozta. A buszutazás alatt nem láttam senkit, aki az olajfákat szüretelte volna, és hálókat sem terítettek a havas, köves talajra. Leszbosz szigetén a szüreti idény késő novemberben kezdődött, és júliusig tartott. Emlékeztem rá, hogy a Kalamata olívát nem lehet leszedni, amíg teljesen meg nem feketedik, és hogy korán érik, november végén. Tehát ha ezek a fák Kalamata olívák, amely az uralkodó fajta ezen a félszigeten, a gazdák már régen befejezték a szüretet. Ahogy Tripolihoz közeledtünk – a harmadik Tripolihoz ezen az olíva nyomában járó utazáson –, szép, termékeny felföldeken haladtunk át, amelyek Közép-Törökországra emlékeztettek. A
Michellel töltött, napfénynyel telefröcskölt napokra. Ezt is élvezné. Csodálatos lehet itt tavasszal, amikor a földet virágszőnyeg borítja. Tripoli maga ipari település, kicsapva a rögös természet közepébe, és ezen a vasárnap délutánon, ahogy a busz áthaladt a városon, egy lelket sem láttam az utcákon. Megérkeztem Spártába, találtam egy szállodát egy apró, sötét, de elfogadható szobával, letettem a csomagomat, és elindultam, hogy becserkésszem az olívamúzeumot. Másnap reggel pontosan nyitásra ott kellett lennem ahhoz, hogy meg tudjam nézni a kiállítást, és elérjem a két tenger felé tartó busz közül a másodikat, amely délután fél háromkor indult a tengerparti Kalamatába. Spárta rendkívül jellegtelen város, nehéz elképzelni, különösen, ha figyelembe vesszük a történetét, hogy mitológiai istenek, katonák, harcosok, hadvezérek lába taposta termékeny síkságait. Akik földig romboltak városokat, zűrzavart okoztak a tengeren, és sok szomszédos városállamot kényszerítettek váltságdíj fizetésére. Átsétáltam a központon, ami néhány internetkávézót, több bárt, ahol unatkozó fiatal férfiak lézengtek cigarettázva, meglepő számú gyorséttermet, fehérnemű- és légkondicionáló-üzletet és egy pizzériát jelentett. Minden nehézség nélkül megtaláltam a múzeumot egy fehér és fagylaltrózsaszín lakóházaktól szegélyezett utcában. Bár kétórányira voltam a tengertől, a tengerparti társasházak jutottak eszembe, amelyeket hajóorr formára építenek. Cannes ugyanennek az elegánsabb változatát kínálja. A házakon túl állt az olívamúzeum, szó szerint a város szélén. Utána már semmi sem volt, csak építkezés (a múzeum bővítése, ahogy később felfedeztem), majd egy erdős táj hegyek koszorúja előtt. Megbizonyosodtam a nyitva tartás időpontjáról, aztán felfedeztem egy kavicsos utat az építkezés mögött. Úgy döntöttem, hogy sétára indulok. A levegő magashegyi tisztaságú volt. Elhaladtam néhány szánalmas állapotban lévő olajfa mellett – ami szokatlan volt errefelé –, és egy folyópart sáros szélén találtam magamat, ahol egy nő állt háttal nekem, és várta, hogy pórázon vezetett háromlábú kutyája elvégezze a dolgát. Pórázon vagy sem, a csaholó állat vicsorogva megcélzott. A nő megfordult, és olyan mosolyt sugárzott felém, amelytől minden szív elolvadt volna. Olyan napbarnított, üde, hegyi emberekre jellemző bőre volt, amilyennel Törökországban találkoztunk mindenütt. Bólintottam, és visszavonultam arra, amerről jöttem. Játszadoztam választási lehetőségeimmel: olvasok a szobámban, kikölcsönzök egy DVD-t, és megnézem a laptopomon, sétálok az unalmas városban. Michelre gondoltam, aki körülbelül akkor érkezhetett Párizsba Biarritzból, egy dokumentumfilm-fesztiválról. Egy sóhajjal irányt vettem egy bárba, ahol négy fiatal, két fiú és két lány lézengett a pultnál, forró csokoládét rendeltem, és elővettem egy könyvet. A fiatalok úgy néztek rám, mintha egy másik bolygóról csöppentem volna oda. Számukra talán tényleg onnan csöppentem. Tehát ez Spárta, gondoltam. Időszámításunk előtt a hatodik században Spárta volt a leghatalmasabb városállam az egész peloponnészoszi régióban. Királyai, uralkodói, demokráciái azonban többre vágytak. Féltékenyek voltak mások kereskedelmi útjaira, nem akartak a szomszédos államokkal együtt, de mellettük sem működni, harcoltak gyarmatokért, elsősorban Szicíliáért és az olívába öltözött Kerkiráért a Jón-szigeteken. Spárta számos alkalommal kihívta, harcra kényszerítette és lerombolta Athént, és többnyire győzött. A spártaiak háborút viseltek a perzsák ellen, akik eltökélték, hogy leigázzák Görögországot, ám amikor az érdekük úgy kívánta, ezek a közép-peloponnészosziak egyszerűen átpártoltak, és a perzsákkal együtt támadtak rá görög testvéreikre, az attikaiakra. Ebben rejtőzött pusztulásuk egyik oka, mert amíg ezek a déli államok pozícióharcot folytattak a
hatalomért, saját közösségeiken belül küzdöttek, hogy megszerezzék a kormányzás eszközeit, vagy a hataloméhes perzsák óriási erejű támadásait verték vissza, egy másik hatalom, a makedónoké Görögország északi részén, megerősödött. Addig senki nem vette komolyan azokat a hegyi népeket. A déliek tulajdonképpen leírták őket mint barbárokat. Civilizáció és neveltetés nélküli vadembereknek tartották őket, akik „barbar” nyelveket, nem a görögöt beszélték. De azokból a hegyekből lovagolt elő makedóniai II. Fülöp, Nagy Sándor apja, és hamarosan maga Nagy Sándor, húszévesen, intelligenciával, filozófiával és hadvezéri tehetséggel felvértezve, akit nem kisebb tekintély, mint Arisztotelész nevelt. Sándor egy szempillantás alatt legyőzte a déli városállamokat, beleértve a hatalmas Spártát, mielőtt továbbmenetelt volna nagyobb és távolabbi győzelmek felé. Hódító Nagy Sándor nyomában ott járt a korai halál, gyilkos lázban hunyt el a mezopotámiai Babilonban, időszámításunk előtt 323-ban, zsenge harminchárom éves korában. De talán az ő érkezése nélkül is hanyatlásnak indult volna a dicsőség, amelyet Görögországnak hívtak. Az évszázadokon át tartó belső és külső háborúskodás, valamint egy pusztító pestisjárvány Athénban, amelyet valószínűleg a kereskedőhajók hurcoltak be Föníciából, kivéreztették a görögök forrásait, és ami még fontosabb, a görögök nem figyeltek arra, ami a tenger túloldalán, tőlük nyugatra történt. Rómára. Miután megszilárdította hatalmát a Földközitenger nyugati területein, amibe beletartozott Karthágó kegyetlen elpusztítása is, Róma kelet felé nyújtotta ki kapzsi ujjait. A görögök addigra már megfáradt, összetartás nélküli nép voltak, így könnyű prédát jelentettek a rómaiaknak, akik mindenhol győzedelmeskedtek, ahová csak a hadseregüket elküldték. Miután északon legyőzte a makedónokat, és lerombolta Korinthosz gyönyörű városát, a Peloponnészoszra nyíló kaput, Róma uralma alá hajtotta a félszigetet. A spártaiakat megkímélték szokásos kegyetlenkedéseiktől, mivel ez a város az oldalukon harcolt Antonius és Kleopátra ellen. A görög civilizációnak azonban így is befellegzett. Kint álltam a bár előtt a halványuló esti fényben egy késő januári estén, lilába hajló hegyek, hó, narancsligetek és olajfák koszorújában, és nem volt jobb dolgom, mint hogy elképzeljem azoknak az embereknek a hatalmát, akik egyszer régen ezeken a síkságokon lépkedtek. A huszonegyedik századi Spárta, amelyen akkor halad át az ember, ha a nyugati partok felé tart, vagy kitérőt tesz útban az Olümposz hegye felé, valaha az istenek játszótere és az olimpiai játékok szülőhelye volt. Lehet, hogy ezt a modern várost dögunalom lengte be, de a környező vidék igazán szép volt, egy mezőgazdasági paradicsom, és félelem nélkül barangoltam a lakott területen túli ösvényeken. Mindenhol üdvözléssel találkoztam, még ha a kilátás egy finom vacsorára elenyésző volt is. Ha a forró csokoládé volt is az egyetlen dolog, amit kapni lehetett. Feladtam a reményt. A város közepén találtam egy nagy nyitott teret – palateiát – egy elegáns épülettel, amely úgy festett, mintha valaha a városháza lett volna. Elindultam arrafelé, a teraszt díszítő fehér napernyők és tölgyfa asztalok biztatásától egy étteremben reménykedve, de csak egy újabb kávézót találtam. Maradt tehát a vacsora a szállodában. A nap fénye szinte újjávarázsolta a várost. A múzeum felé vezető úton nyitva voltak a boltok, legtöbbjük mezőgazdasági szaküzlet, amely a frissen kisajtolt olaj tárolására szolgáló legújabb olasz rozsdamentes acél tartályokat és az olajfák metszéséhez használt kis, görbe, fűrészfogú pengéket árusított. A pizzéria előtt halomba rakott olíva-hasábok várták krémes belsejükkel a kemencék tüzét. A városon túl emelkedő fehér hegyek körvonalát élesre húzta a vakító napfény és a mennyeien kék ég. A hóhatár alatt, ahol a távoli lejtőkbe kőbányák haraptak bele, a talaj
sötétvörösen vérzett. Ellentétként az olívák és cipruscsúcsok földből feltörő ezüst és sötétzöld sziluettjei szolgáltak. Döbbenetes festőpaletta tárult elém. Ahogy elhaladtam egy halüzlet előtt, megláttam négy öreg varjút; egy sorban ültek, összekulcsolt kézzel, pletykálkodtak, sutyorogtak. Bajszos felső ajakkal és vizslató szemmel bámulták a napi fogást közszemlére tévő jeges pultokat, és tökéletesen úgy festettek, mint egy sor kiéhezett fekete macska. A múzeum, csupa kő, acél, letisztult modernitás és látogatóbarát, a város valamikori elektromos központjának épületében kapott helyet. Innen alapozta meg négy fivér – képüket büszkén kiállították – a szerencséjét 1920-ban, akik az elszigetelt várost ellátták elektromossággal. Különös volt a nagystílű Spártára, mint lakott helyektől távol eső, szolgáltatásokat nélkülöző városra gondolni. Úgy éreztem, hogy lenyisszantották a térképről, és odacsapták a semmi közepére. A közösség szíve bizonyára a városon túl, a ligetekben és a mezőgazdasági területeken dobogott, és sajnáltam, hogy ezt nem volt időm felfedezni. A napfényben azonban vonzóvá vált ez a megálló, a várost körülölelő természetet csodálatosan drámainak és a múzeumot rendkívül informatívnak találtam. Kilépve az átalakított elektromosközpontból megálltam egy pillanatra, és eltűnődtem azon, hogy amíg e négy fivér nem szállított elektromosságot Spártának vagy bármely földművelő közösségnek Görögországban, a mezőgazdaságból élő népesség olívaolajjal világította meg a házát még jócskán a huszadik században is. Eszerint ez az épület méltó otthonnak tűnt a múzeum számára. Lelkesítő új adatokat fedeztem fel benne: a krétai olívakultúra talán ezer évvel is megelőzte a görög szárazföldét. Kalamata után Kréta lesz a következő kikötőm. A mai spártaiak meleg szívű népségnek bizonyultak, akik készséggel nyújtottak segítő kezet, és könnyítettek a nyelvüket és ábécéjüket nem ismerő magányos utas zavarain. Az Artemisziába induló busz állomásán – erről a buszról kell majd átszállnom Kalamatába – mindenki igyekezett a helyes buszhoz eligazítani, miközben a sofőrök úgy ordítoztak, és kiáltozták hangosan a helységek nevét, mint egy arab bazár boltosai. Kígyózva és himbálózva újra felkapaszkodtunk a hajtűkanyaros hegyi hágókon, elrepültünk hóba öltözött magasságokba temetkező kastélyok, templomok és falvak mellett, és amíg a nap sütött, pezsgő élet tárult elém ezekben a magasan fekvő ligetekben, ahol a gazdák a fáikat szüretelték és metszették. A hegy koronájához közel fészkelő Artemiszia csinos hegyi falvában a Kalamatába tartó buszra várakoztam a ropogós, friss délutánban. Két feketébe öltözött özvegy ült kint fehér kőlépcsőkön; spenótleveleket tépkedtek a szárukról, és munka közben fejhangon rikoltoztak. Az utcai lámpákat nyilván nemrégen szerelték fel, mert még látszottak az üveglapjukra fehér zsírkrétával felfirkált árak. Fekete baszk sapkás férfiak fapálcákra támaszkodva bicegtek ki az egyetlen kávézóból egykét ouso után. Tökéletes volt a csend, amíg nem jött egy autó egy kamasszal a kormánynál, szinte az oldalára dőlve, kifarolva a kanyarban a hegyoldalon. Spártában a buszállomáson megfigyeltem, hogy fiatalemberek rózsaszín címkékkel ellátott dobozokat raktak be a csomagtartókba. A buszok kézbesítőszolgálatként működtek. A postaautókat helyettesítették a félszigeten. Egy halom felcímkézett doboz állt az út szélén, velem együtt a kalamatai buszra vártak. Beszívtam az égő olajfa illatát. Rengeteg volt belőle az ilyen metszési idényben. Teherautó pöfögött el, nyitott hátuljában egy fiatal férfival és nővel, akik a leszüretelt gyümölcs,
munkásságuk zsákjai mellett ültek, szégyenlősen mosolyogtak, és lesütötték fáradt szemüket. Széltől és lelkes munkától kipirult arcuk cserzettnek és megviseltnek tűnt. Ismét csend. Madárdal. Fafüst, aztán egy szamár kipp-koppja és egy csikorgó öreg motor. A szökőkutas téren, ahol várakoztunk, a fenyőfa tobozai parányiak voltak, de sárga pollentől duzzadtak. A magasan fekvő falun túl az olajligetek vízesésként hulltak alá az álmos völgyekbe. A gazdák itt erősen megmetszették a fákat, egészen a központi törzs közeléig lecsípték az ágakat. A völgyekből egyenes füstoszlopok szálltak fel: a terepen dolgozó munkások táplálták őket, akik az otthoni tűzhelybe is alkalmatlan leveleket és gallyakat égették el. Továbbhaladtunk: öt utas egy nyikorgó vén buszon. A hegyek és az alacsonyabb dombok közt szurdokok, vádik húzódtak, amelyekben sebesen rohant a víz, visszhangot keltve, ahogy lezúdult. Kunyhókat láttam, ahol a hullámbádog tetőt kövekkel rögzítették, nehogy a szelek felkapják (Quashia ugyanezt tette a víztárolónkkal a farmon), ágakhoz támasztott falétrákat a ligetekben, néhány, cölöpökön álló egyszintes házat az alacsonyabban fekvő teraszos olívaültetvényeken: ezek voltak az élet, az iparkodás jelei. Kevés változott itt az évezredek alatt, megmaradtak a vidék hagyományai. Minden rög történelmet rejtett. És barlangok voltak az út mentén. A táj Törökországra és Líbiára emlékeztetett: szaggatott, üreges, látványos volt. Első pillantásom Kalamata távoli kikötővárosára. Ahogy lenéztem a magasból a párás, gyenge napsütésben, három tankhajót fedeztem fel kint a vízen. Az ókorban vitorlás gályák horgonyoztak ott, magas terrakotta olajoskorsókkal megrakodva; távoli gyarmatokra szállították innen az olajat, hogy aztán különböző kikötőkben eladják a Földközi-tenger medencéje körül. A görögök és föníciaiak hasonló útvonalakon közlekedtek, ugyanazokra a területekre akarták kiterjeszteni hatalmukat: ez volt a köztük dúló háború oka. Mikor kapta Kalamata a nevét? Az olívát nevezték el a település után, vagy a várost híres olívafajtájáról? A csigavonalas leereszkedésünket kísérő mezők kizárólag olajfák látványát kínálták. Mindet úgy metszették meg, ahogyan még sohasem láttam: a metszéssel a fa koronájának növekedését segítették, míg a külső ágakat, amelyek otthon mint örvénylő szoknyák hullanak lazán a föld felé, teljesen lecsípték. Ez punkszerű, megdöbbentő külsőt kölcsönzött a fáknak. Minden földdarabnál egy tábla állt kézzel írt szöveggel. Vajon a tulajdonost, a gazdálkodási engedélyt vagy egy farm nyilvántartásba vételét jelezte? A város szélén számtalan cigánytábort vertek, ébenhajú férfiak aludtak matracokon kisteherautóik hátuljában. Kalamata újabb szélesen elterülő, betonból készült csalódást jelentett. Többet reméltem. Hosszú esti sétát tettem lent a kikötőben, hogy egy élettel telibb, pezsdítőbb negyedet találjak, de nem volt szerencsém. A rakpartnál kiderült, hogy a kompok Krétára csak a nyári hónapokban közlekednek. Ha nem lett volna késő délután, talán elfog a kísértés, hogy azonnal buszra szálljak, és egyenesen visszamenjek Athénba. Miután bejelentkeztem egy hotelba, leültem egy bárban lent a mólóknál, és számba vettem a lehetőségeimet. Amikor megkérdeztem, hogy kapta a város a Kalamata nevet, a fiatal pincérlány azt mondta, hogy a szó jelentése „jó szem”, és meglehetősen új keletű elnevezés. A történet szerint az egyik helyi templomban álló Mária-szoborról kiderült, hogy csodákat tesz, és egy itt élő ottomán pasára olyan hatást tettek a gyógyulások, hogy áttért az iszlámról a keresztény hitre. Kala Mata. Tudtam, hogy a kala fordítása „jó”. Az viszont nem volt világos, hogy a mata jelentése „szem”. Ennek ellenére nem győzött meg ez a helyi legenda, és elhatároztam, hogy
mélyebbre ások. Másnap reggel, amikor visszamentem a központi állomásra, hogy gondosan áttanulmányozzam az induló buszok menetrendjét, szóba elegyedtem egy görög buszsofőrrel, aki tudott valamit angolul. Elmeséltem a pincérlány történetét. – Badarság – hangzott a válasza. Létezik egy ősibb jelentés, a helyi dialektusból származó másfajta csavarintás a fordításban, mondta. Szerinte Kalamata azt jelenti: „jó fogadtatás”. Ez elgondolkoztatott. A hegyek közé tartottam, az egyetlen utas voltam a Mauromati felé gördülő buszon. Szerencsém volt. A sofőr kitűnően beszélt angolul. A Mauromati név azt jelenti, „fekete szem”, mondta, és a hely a falu közepén található vízforrásról kapta elnevezését. A forrás, amely a hegyoldalon csörgedezett lefelé, keresztül ókori köveken és azokon túl is, valaha Messzéné nagy hatalmú városát öntözte. – Miért nevezik a falut „Fekete szemnek”? – kérdeztem. A férfi cigarettára gyújtott, és a fejét rázta. – Fogalmam sincs. A helyi olíva, a híres Kalamata fajta nagy és ovális, és sötétbarna kökényszemekre emlékeztet. Ha étkezési olívának szedik, és nem olajnak sajtolják ki, éretten, feketén kell leszüretelni. Túl merész feltételezés volna, hogy a „szem” elnevezést mindkét esetben ez a rendkívül különleges olajbogyó ihlette? Visszatekintve az évszázadokra, az ókori városállamok gazdaságai kevés egyebet termesztettek, ha egyáltalán termesztettek valami mást. Az olíva adta a félsziget gazdagságát, és abból a kikötőből szállították el, amely ma Kalamata. Az olajipar tette Messzénét naggyá, és jelentette kétségtelenül az egyik okot, amiért a kapzsi spártaiak arra sóvárogtak, hogy földművesszerszámaikat belenyomhassák a szárazföldnek ebbe a tengerparti csücskébe. Gazdagon termő olajligetek minden irányban és kitűnő tengerparti fekvés: a spártaiak kétségtelenül irigyelték a messzénéieket. Amikor megérkeztem Mauromati békés falvába, először egy virágzó mandulafát pillantottam meg. A Földközi-tenger vidékén ezek a halványrózsaszín festőecsetpöttyök, az új élet leheletei adják hírül a tavaszt. Örömteli fogadtatás volt. Egy lelket sem láttam a környéken. A busz a híres forrás közelében tett le, amelyet impozánsnak találtam. Valaha ez lehetett a központ, az asszonyok találkahelye, akik idejöttek a mosni való ruhával, és kicserélték a falu pletykáit, el csámcsogtak rajtuk, megvitatták őket. A kis házak, amelyek közül néhány rendbe volt hozva, az olívakultúráról tanúskodtak, amelynek mindenütt látszottak a nyomai: préselésre váró zsákok álltak felhalmozva a teraszokon, olívalevelek szóródtak szét a járdákon, a csípős, félreismerhetetlen aroma áradt egy távoli malomból. Ennek a szirttetőre épült falunak a lábánál, egy magasan fekvő síkság ölében feküdtek az ősi város maradványai. Leszámítva a csordogáló forrásvíz gurgulázását, csend honolt az ezüst erdőkkel borított vidéken. Ez a táj alig változott háromezer év alatt. Elhatároztam, hogy átsétálok a falun, és egyenesen leereszkedem a romokhoz. Enyhén csípős volt a levegő, és úgy gondoltam, a mozgás majd melegen tart. Útközben a dombon lefelé elhaladtam egy középkorú ember mellett, aki egy zsák frissen vágott zöldet cipelt. – Kalimera – bólintott mosolyogva. Lent az ásatásnál két kertészt találtam öreg kabátban és gyapjúsapkában, amint a kövek közt
kapáltak. Én voltam az egyetlen látogató, de egy pillanatnyi figyelmet sem szenteltek az érkezésemnek. Ahogy egy kicsit beljebb hatoltam a makulátlanul megőrzött városba, rájöttem, hogy a több tucat olajfát, amely az ősi településen sarjadt ki, gondozzák. Megláttam egy autót a romok közt, és aztán négy férfit, falusiakat, akik az ókori Messzénében szüreteltek. Egy kicsit feljebb a domboldalon egy kővágó gép kezdett zakatolni. Két kőműves darabolt fel márványlapokat, hogy alátámasszák az oszlopfőket. Ritkán éreztem ilyen mélyreható egységet az ember, a környezete és a történelme között. A távolban fél tucat régész farigcsált köveket, vagy tisztított antik kőlapokat. A tevékenység koncentráltan, de nyugalmasan folyt. Egyik-másik bólintott, de a legtöbb folytatta munkáját, a munkát, amely olyan régi volt, mint maga a hely. Messzéné nem a leglátványosabb ókori város, amelyet valaha felkerestem, de makulátlan, szeretettel gondozott, és ami még fontosabb, nem a helyi közösségtől elszakítva él. Beleilleszkedett. Messzéné és Mauromati egy és ugyanazon helynek tűnt nekem, amelyet laktak, amely fejlődött sok korszakon keresztül. Lelkesítőnek éreztem, hogy itt lehetek, hogy körbejárhatom az ókori színház üléseit, hogy letelepedhetem a napon, és hazatelefonálhatok a mobilomon, elküldve így az antik Görögországot Franciaországba, hogy meghallhatom, pici kutyakölykeink születtek (Lola, a német juhászunk tíz kölyköt hozott a világra január elején), és csendben magamba szívhatom a Földközi-tenger felé lejtő ezüstös ligetek és szépen ápolt dombok tündöklő látványát. A terméket innen Alexandriába és Magna Graecia délolaszországi és szicíliai gyarmataira szállították. Athénban megtudtam, hogy vannak falvak Baritól délre, Calabria tartományban, az olasz csizma csücskében, és mások Szicíliában, amelyeket Athén alapított Magna Graecia virágkorában, és a lakosok ott még ma is egy ősi görög dialektust beszélnek, a grikót. Az egyik falu neve Káliméra, vagyis „jó reggelt”. A gyerekeket azokból a falvakból rendszeresen meghívják Athénba iskolai kirándulásra, így teremtve számukra lehetőséget, hogy kapcsolatban maradjanak klasszikus gyökereikkel. Világos volt, miért tartotta Spárta ezt a vidéket háromszáz évig szolgaságban. Kitűnő kijárat volt a tengerhez egy olyan város számára, amely az ország középső síkságait ellenőrizte. Végül, a thébaiaktól kapott hadseregek segítségével, a messzénéieknek sikerült felszabadulniuk a spártai elnyomás alól. Újjáépítették a városukat, és egy védelmi falat húztak köré, ahonnan szemmel tarthatták kapzsi szomszédaikat, mert nem bíztak a spártaiakban, és jobban féltek tőlük, mint bármely vízen át közeledő idegentől. Onnan, ahol álltam, láttam a falat. Nagy része érintetlenül megmaradt. Azon tűnődtem, hogy a messzé-néiek vajon úgy gondoltak-e a telhetetlen spártaiakra, mint egy fekete szemű népre, vagy mint szomszédokra, akik megkívánták fekete szemű gyümölcsüket. Odaballagtam a szüretelőkhöz, akik egy kissé meglepődtek érkezésemen. Ekkor láttam, hogy hárman közülük albánok; egy idősebb gazda alkalmazta őket, aki rám mosolygott és üdvözölt. Az albánok egy kicsit bizalmatlanul és bizonytalanul méregettek. Összeszedték hálóikat, és megrakták a teherautót az olajtartalmú gyümölcstől dagadó zsákokkal, meg egy kis gépet, amelyet arra használtak, hogy kirostálja a leveleket az összegyűjtött termésből. Egy darabig figyeltem őket, felajánlottam a segítségemet, ami kuncogást váltott ki belőlük, és aztán jó napot kívánva utamra indultam. Hallottam egy kertész söprűjének szabályosan ismétlődő suhintását, a forrásból csobogó vizet, milliónyi énekesmadarat, egy kalapács és véső koppintásait a márványon és egy távoli szamár
csukló, magányos bőgését. Ez volt az a Görögország, amelyre emlékeztem, és boldoggá tett, hogy újra felfedezhetem. Időszámításunk előtt 399-ben, miután örök ellenségük ismét kiűzte őket hazájukból, a legyőzött messzénéiek hajón Eueszperideszbe, a mai Bengáziba menekültek Kirenaikába, ahol menedékre leltek, és új életet kezdtek. Hazájukat visszavonhatatlanul legyőzték. Elképzelhető, hogy a többhajónyi messzénéi menekült olívahajtásokat vitt magával Líbia termékeny Zöld-hegyére? Lehet, hogy a vad fák, amelyek közt karácsony előtt sétáltam, olyan magokból keltek ki, amelyek innen származó facsemetéken születtek? A busz vissza Kalamatába csak két óra múlva indult, úgyhogy a múzeumban tett rövid látogatás után visszagyalogoltam a faluba, ahol Iris cretensis Jankák virágoztak az út szélén, és rábukkantam egy kávézóként működő családi házra. Odabent egy tágas szobában az apa egy márványlapos asztalnál ebédelt két gyermekével az ajtó mellett, míg sovány, fáradt arcú, de csinos felesége sötétszürke ruhában, fekete kardigánban, kötényben, kivörösödött, feldagadt kézzel egy halomnyi evőeszközt mosogatott egy kőmosogatóban, és egy egyszerű fa bárpult tetejét törölgette. Érdeklődtem, hogy mit ehetnék, készen arra, hogy bármit elfogadok, ami kapható. Sört és egy tál sült krumplit szolgalt fel. Három férfi ült még odabent egy asztalnál, akik már régen befejezték az ebédjüket. Dohányoztak, egy kancsó rozé utolsó cseppjeit töltötték magukba. Baseballsapkát és erdei terepruhát viseltek. Egyikük lába be volt gipszelve. Kinyújtott lábbal, feszülten figyelt, miközben a mellette ülő idősebb férfi hangosan felolvasta egy fontosnak tűnő hivatalos levél tartalmát. Mezőgazdasági vagy önkormányzati ügynek látszott. Azon gondolkodtam, mekkora lehet itt az írni-olvasni tudók aránya. Végeláthatatlannak éreztem a várakozást a buszra. Azzal ütöttem el az időt, hogy megcsodáltam az árokparton virító körömvirágokat és édesen illatozó nárciszokat, és ami meglepett: harangvirágokat. Kutyák jöttek elő, hogy játsszanak, ugassanak, zargassanak, és aztán újra eltűnjenek. Egy férfi állt meg egy narancssárga szedánban, és a kocsi ablakából kiabált. A csomagtartójában egy halom eladásra kínált ágynemű volt, de vevőt egyet sem láttam. Valamivel később egy férfi és egy fiú hajtott be egy kis piros teherautóban, hangszórón át kínálva árujukat: krumplival teli zsákokat. Egy olívászsákokkal megrakott kisteherautó jött az egyik irányból, míg a másikból egy másik közeledett, tetemes nagyságú, olajjal teli hordókkal. A gazda, akivel korábban a romoknál találkoztam, elhaladt mellettem; albán legénységét szállította, és régi barátként integetett nekem. A busz végül megérkezett, több mint egyórás késéssel, és nem volt igazi meglepetés, amikor megláttam, hogy ugyanaz a sofőr vezeti, mint idefelé. Elindultunk, kettesben, gurultunk és hintáztunk a kanyarokban és hajlatokban. Az ablakon túl keményen dolgozó férfiakat láttam, akik olajfákat metszettek, és egy pásztorasszonyt csúcsos gyapjúkalapban, nadrágban, csizmában és hullámzó szoknyában, fél tucat birka társaságában. Összetartó közösség élt ebben a nem több mint hatvan házból álló faluban. Megfigyeltem a kávézóban, ahol a népek ki-be jártak, kérdéseket tettek fel, és híreket továbbítottak a loncsos feleségnek, miután férje visszatért a fiatalokkal a ligeteibe. Az asszony haja elszabadult fürtökben lógott, nedves csuklójával törölte ki izzadságtól gyöngyöző arcából; ruhája ujját a könyöke fölé gyűrte, átszólt ennek vagy annak az embernek az úton, belefogott ebbe vagy abba a munkába, egyik gazdát etette a másik után, ahogy a földekről vagy a malomból érkeztek. Mindannyian egy szorosan összetartó közösség életét élték. Minden lakos rendben tartotta saját földjét a
hegyoldalon, ugyanabban a ritmusban, együtt menetelve az évszakokkal, egy ütemre lépve a természettel. Mindenki kivette részét a munkából a tájért, bármilyen apró civódások vagy ellentétek verhettek talán hullámot közöttük. Ettek és ittak a kávézóban, amelyet gazdatársuk csinos, robotoló felesége vezetett. Elégették a levágott olajágakat, kimelegedve a munkától és annak termékétől, és ebben az évszakban, amikor nem voltak turisták, nem voltak látogatók, és a kinti világ másfelé fordította gondolatait, a domboldalt gondozták, ősi romjaival és fekete szemű történelmével. Kitüntetésnek éreztem, hogy néhány órát megfigyelőként közöttük tölthettem a narancsoknak és olíváknak és út mentén legelésző kecskéknek ebben az évszakában. Ez a nap évtizedekre, évszázadokra, évezredekre repített vissza, ami részben utazásom célja is volt, és közben átpörgettem az idő, a természet, az olívatitkok lapjait. Itt közel éreztem magamat az olíva eredetéhez, időtlenségéhez. Az örökkévalóság fájához. Egy öreg varjú intette le a buszt és szállt fel, odakiabált a sofőrnek, aki egy főbólintáson kívül semmit sem válaszolt, még arra sem méltatta, hogy elfogadja a félpennys viteldíjat. A csoroszlya ledobta magát velem szemben, ököllel püfölte a vállamat, bökdösött, és fogatlan szájával kiabált. Vállat vontam, elmagyaráztam, hogy nem értem, mire ő még hangosabban ordított, nyál fröcskölt szőrös ajkai közül. Megérkeztünk – most ismét csak a sofőr és én – Kalamata városi banalitásába, mintha egy másik világegyetemből, egy másik idősíkból kerültünk volna elő. A sofőr, aki több évet élt Kanadában, azért beszélt olyan jól angolul, megkérdezte, hol lakom, és amikor megmondtam, egyenesen a hotel kapujáig szállított a buszon. – Vigye magával a jó szem emlékét! – kiáltotta, miközben köszönetet intettem neki.
Kréta
Hosszú zötykölődés után a buszon vissza Athénba, felszálltam a Pireusz kikötőjéből Krétára induló éjszakai kompra nem sokkal este fél nyolc után, és egyenesen bementem a kabinomba, hogy letegyem a csomagomat. A következő dolog, amire emlékszem, hogy egy porszívó zümmögése keltett fel. Másnap reggel háromnegyed kilenc volt. A hajó már másfél órája kikötött Haniában, és én voltam az utolsó utas a fedélzeten Hania régi velencei kikötőjében, amelyet most kafenions és ouzerias, kávéházak szegélyeztek, a vízparttal szemben, egy észak felé, a Krétai-tengerre néző szobában találtam magamat éjszakánként negyveneurós fejedelmi összegért. Sötét és meredek, kanyargós falépcsőkön kellett felkapaszkodnom, és a mosdási lehetőség igencsak kezdetleges volt, de tökéletesen elégedett voltam, hogy az egyik szép régi olaszos épületben kaptam szállást. Ahogy kikandikáltam első emeleti ablakomból, galambok bugását hallottam a málladozó balkonon, és gyerekek önfeledt kiáltozását, akik felmásztak egy ágyúra a Tengerészeti Múzeum lépcsőjénél a panzióm alatt a rakparton, és úgy lovagolták meg, mint egy állatot a vidámparkban. Az nyerte meg a szívemet, hogy látszólag nem volt a hotelnak tulajdonosa, nem volt senki, aki felelt az elszállásolásomért. Arrafelé sétáltam, határozatlanul fontolgattam, hol töltsem az éjszakát, amikor a szomszédos kávézó tulajdonosa kiszólt, kávét kínált. – Ha szobát keres, menjen át a szomszédba, válassza az első emeleten azt, amelyik tetszik. A kulcsot a zárban találja – mondta. A szép kilátású szobát választottam. Egy kézzel írott cédulán a recepciónál egy faasztalon, amelyre egy tálban almát és egy másikban cukorkát készítettek ki, ez állt: „Kérem, amikor kiköltöz, hatyni eurók ajtó alat. Bon voyage.” Tudtam, hogy ott a helyem. A kávéház tulajdonosa igazi krétainak tetszett, erős volt, mint a bivaly. Arca és felépítése után akár egy bika is nemzhette volna, ráncos vonásait kőből faragták. Amikor újra lementem az utcára, hogy megerősítsem a döntésemet, egy másnaposnak tűnő férfi, aki kint sütkérezett a napon, odaszólt: – Jó választás. Felajánlottam a nevem, az útlevelem, a hitelkártyám, de a kávézó tulajdonosa, a karján átvetett törlőruhával, egy vállrándítással elintézte a dolgot. – Minek? Maradjon, ameddig tetszik. Fizessen, amikor elmegy. Ilyen egyszerű. Mérhetetlenül boldog voltam, hogy visszatértem erre a szigetcsodára, az ötödik legnagyobb szigetre a mediterrán medencében, egy valamikori édenkertbe. A nyugati civilizáció ősi bölcsőjében ringó Kréta helyzete Európa, Ázsia és Afrika közt ideálisnak bizonyult. A rejtélyek földje volt. Az volt a tervem, hogy felkapaszkodom a közvetlenül a kikötő mögött emelkedő hegyvonulatra, a Fehér-hegyekre, átkelek rajtuk a déli partra, amelyet a Líbiai-tenger mos, és továbbmegyek kelet felé, végig a tengerparton, Phaisztosz ősi városába. Úgy képzeltem, hogy onnan újra keresztezem a szigetet az északon fekvő fővárosba, Iraklionba, majd nyugatra fordulok a part mentén, amíg újra elérem Haniát és induló hajómat. Ez az útvonal a hosszan elnyúló szigetnek csak egy foknyi részét szőtte körbe, de igazából nem is volt többre szükségem. Keleti csücskét és a környező partokat mind északi, mind déli irányban lerohanta a turizmus. A nyugati tájak, bár
sokkal kevésbé voltak beépítve, és hihetetlen gyönyörűségeket kínáltak, amennyire tudtam, semmi titkot nem őriztek az olíva történetéről. Tehát a szigetnek ez a korca volt a bejárandó köröm, a vadászterületem. Mielőtt partra szálltam, arra számítottam, hogy busszal teszem meg ezeket az utakat, de február volt, holtszezon, és abba az irányba, amerre készültem, vagy semmi, vagy alig valami tömegközlekedés járt. Elhatároztam, hogy autót bérelek. Tucatjával voltak kocsikat szinte „ingyen osztogató” ügynökségek, harminckilenc euróért, vagyis huszonhét fontért öt napra. Egy kicsit drágább cég mellett döntöttem, de ez segélyszolgálattal kínálta az autóit. Végül is a hegyek közé készültem. Miközben térképre vadásztam, közvetlenül szemben az utca túloldalán, állványok mögé temetve, felfedeztem egy könyvesboltot, egy Aladdin barlangját, ahol egy darabig elpiszmogtam, és több könyvet vásároltam, mint amennyit józan ésszel el tudtam vinni magammal, no meg egy térképet „Krki”-ről, amelyet a tulajdonos fia ajánlott. Csodálatosan régimódi, öreg hely volt. Kívülről sok más omladozó, felújításra szoruló homlokzatra hasonlított, amelyekbe az ember itt léptennyomon beleütközött, de igazi felfedezésnek bizonyult. Pelekani könyvesboltja Petrosz mütilénéi papírüzletét idézte, de a fotókiállítás nélkül, és rengeteg választási lehetőséget kínált az olyan görögül nem tudó filiszteus számára, mint jómagam. Később a nap folyamán visszatértem, hogy kicseréljem egyik választásomat. – Nem lenne probléma? Az öregember azt válaszolta, hogy de bizony. – Ó! – Probléma lenne, ha nem találna olyan könyvet, amelyet szívesen elolvas – magyarázta. Családi vállalkozás volt. – Egymillió évvel ezelőtt alapították – mosolygott a lánya. – 1932-ben – szólt közbe az apa. – Mi vagyunk a legrégibb biblia a szigeten, de talán egész Görögországban is. Boldog voltam, hogy rájuk akadtam. Ha nem kerestem volna térképet, talán elmegyek mellettük. Késő délutáni sétát tettem a kikötőben a régi velencei világítótoronyhoz, amelyet szintén állványok borítottak; ez is felújítás alatt állt. Ahogy visszapillantottam a víz túloldaláról az öblön át a kikötőváros mögött emelkedő Fehér-hegyekre, a kihunyó naptól narancsszínűre festett hófödte csúcsokra, elámított a látvány és a fény játéka, megbabonázott a paletta, amelytől még Cézannenak is elállt volna a lélegzete. Oda készültem. A vízparton egy kis halvendéglőben vacsoráztam, ahol a buzukin játszó férfi meghívta magát az asztalomhoz, és bort rendelt mindkettőnknek. Története szomorúan hangzott. Felesége meghalt rákban, és én megéreztem magányosságát. – Megengedi, hogy holnap este meghívjam vacsorára? Megköszöntem, de megmondtam neki, hogy elmegyek. – De hiszen csak most érkezett! Hová megy? – A hegyekbe, hogy olajfákat lássak, és aztán Phaisztoszba. – Nekem is vannak olajfáim. Itt mindenkinek vannak olajfái. Eladjuk a tengerparti apartmanjainkat a nyomorult németeknek, de az olajfáinkat soha nem adjuk el. – Miért? – A történelmünket, a megélhetésünket, a földdel való kapcsolatunkat jelentik. A birtokom
harminc kilométerre van Haniától. Találkozzunk ott holnap délben, és mutatok én magának olajfákat! Megköszöntem, de visszautasítottam a meghívást. – Miért nem? Féltékeny a férje? – bömbölte. Nagydarab férfi volt, ömlött belőle az izzadság és az érzelmek, és hosszú ősz göndör fürtjei egy görög szoborra emlékeztettek. – Miért nem tudja megígérni, hogy amikor visszajön Haniába, velem vacsorázik? – követelte. Figyeltem, ahogy játszik. Combjára támasztva, könnyedén tartotta buzukiját, vastag ujjaival pilinckázott rajta, és aztán, teljesen váratlanul, ujjai fürge táncba kezdtek a húrokon, és amikor látta, hogy figyelem, még több „lelket” öntött a játékába. Ennek ellenére nem voltam hajlandó belemenni egy randevúba, amelyet nem volt szándékom betartani. Vasárnap reggel volt Hania velencei kikötőjében. A kikötői világ kávét ivott, újságot olvasott, és természetesen dohányzott. Néhányan vitorláztak, kifutottak a kikötőből a széltől borzolódó tengerre, amely villódzott a párás fényben, hullámzott, és az osztriga színében játszott. A víz szélén egy maroknyi ember horgászott, csendes közösségben Földközi-tengerével. Elég eurót hagytam szobám ajtaja alatt, amelytől sajnálkozva búcsúztam el, felvettem a bérelt autót, és elindultam a Fehér-hegyek vagy krétaiul a Lefka Ori felé. Hamarosan elmerültem az olajfákban és szüretelésükben. Egész családok végezték a munkát. Az út mentén végig teherautók, furgonok, négykerék-meghajtású járművek álltak, és talán ez volt minden, ami ebben a gyümölcsszedési rituáléban megváltozott, amelyet közel ötezer éve tartanak ezen a szigeten. Egy kisvárosba értem, ahol gyümölcsfákról vágott botokra támaszkodó öregurak kísérték fekete ruhás partnerüket a tavernákba ebédre. Maguk a varjak templomban voltak, míg a férjek a bárban ültek, beszélgettek, dohányoztak, dominót és ostáblát játszottak. Áthaladtam egy falun, ahol az egész közösség a templom előtt gyülekezett. Férfiak, nők és fiúk feketében. Temetés volt. Ahogy felfelé kapaszkodtam, a mezők és ligetek teljes világát munkában találtam, mit sem törődve a megszentelt nappal. A gazdasági udvarokban halomban álltak különböző szerszámok, földdel, szénával teli zsákok. Az olíva népe ujjtépő feladatait végezte, mint minden más napon. A fák gyökereinél kiterített hálók itt feketék voltak, nem fehérek vagy zöldek, mint a mieink. Úgy csüngtek a lejtőkön, mint özvegyek gyászruhája. A növényzet hasonlított a dél-franciaországira. A garrigue, a meszes talajból és mészkőből sarjadó illatos bozót görög neve phrigiana, míg a maquis, a rozmaringból, vadrózsából, babérból, kakukkfűből, mirtuszból és még sok minden másból álló alacsony, sűrű bozótos szintén maquis. Megláttam egy döglött borzot az úton. Elgázolták, semmi kétség. Megálltam, hogy eltakarítsam az elhaladó forgalom elől, kivonszoltam a sziklaszirt szélére; vonszoltam, mert merev volt, mint egy deszka. Kecskék ugráltak mindenütt, a legtöbb háziasított nyájban, de találkoztam néhány nagy, kunkorodó szarvú vad, bozontos példánynyal is; ezek a kri-krik büszkén feszítettek a sziklákon, mintha modellnek képzelnék magukat. Gyakran meg kellett állnom, míg a kecskék az úton bolondoztak, vagy az útszéli tüskés bozótot rágcsálták. Az egyik ráugrott egy piros teherautó motorháztetejére, és nekikezdett az ablaktörlő gumijának. Sajnáltam az olíváit szüretelő gazdát: örülni fog, ha visszajön, és meglátja a pusztítást. Egyre feljebb jutottam, gyönyörködtem a völgyek és alacsonyabban fekvő síkságok íveiben, amelyeket lágy ezüsttel vont be a fám, bár a keletről gyülekező felhők komorak, fenyegetőek voltak fölöttem. A magasabb lejtőkön az olajfák meggörbültek, mint megkorbácsolt, megkínzott
állatok. Percekkel később egy jóképű, szakállas pásztorral találkoztam, bozontos bundájú birkáit terelgette a meredek, keskeny kanyarokban. Nem volt vele kutya, de kiáltásokkal és a bitumenhez csapkodott botja durrogásával egyben tartotta színtársulatát. Mosolygott, de meglepettnek látszott, hogy ebben az évszakban egyedül kóborlók ezeken az elhagyatott meredélyeken. Fakókeselyűk szaggatták egy élettelen lény, talán egy vörös mókus tetemét az úton. Magányos birkák bóklásztak a felsőbb utakon, kényelmesen bandukoltak át, tudomást sem véve erről az idegenről, vagy nyájakban láttam őket, néhány kecske társaságában, nyakukban csilingelő csengőkkel. A hang az otthonomra emlékeztetett, a picornra, amelyet provence-i állataink viselnek. Ezek a magas földek pásztori idillt kínáltak. Tiszta természetet. A túlélésbe, a szelet kenyér megkeresésébe ölt munka persze nem volt paradicsomi. Tucatjával haladtam el feketébe öltözött özvegyek mellett, akik mindig egyedül voltak, összegyűjtött zöldektől dagadó hatalmas zsákokat cipeltek meggörbült hátukon, lassan vánszorogtak felfelé a meredek lejtőkön, magányos lelkek, akiknek csupán a botjuk szolgáltatott társaságot. Láttam, amint kint ülnek a házuk előtt a lépcsőkön, és a spenót vagy pitypang leveleit tépdesik a szárakról. Soha nem néztek fel. Itt még mindig szamarakat használtak, hazafelé kopogtak szokásos terhükkel, az aznap délután lefűrészelt olívaágakkal. Egy vénember lapos sapkában, fekete mellényben, vaskos csizmában kötélen vezette öszvérét. Négy, olívával megtömött vászonzsákot vittek a malomba. Itt még mindig zsákokban szállították a bogyókat. Franciaországban eltanácsolnának a malmunkból, ha zsákokkal jelennénk meg. Az Európai Unió higiéniai okokra hivatkozva betiltotta a használatukat. Csodálkoztam, hogy Görögország nem vesz tudomást a rendeletről. Leszboszon az öreg Georgiosz gyárában az albánok is ilyen zsákokat rakodtak ki. Bár vasárnap volt, a malmok működtek, és a hegyi levegőt áthatotta a növények, a trágya és az összepréselt olívamassza szaga. Lehúzódtam az útról, és fürge léptekkel sétára indultam. Mindenhol völgyek, vízmosások, csúcsok vettek körül, és aztán valami rendkívüli dolog történt: egy sas suhant el mellettem, lebukva, szinte karnyújtásnyira tőlem. Éreztem az erejét, Kréta legyőzhetetlenségét, láttam, hogyan kormányozza magát szárnyával a levegőben, széles teste megfeszült, keringett, majd sebesen eltűnt, otthagyott, és én döbbenten álltam. Végül, megmerítkezve a lélegzetelállító kilátásban, leereszkedtem a déli partra egy szeles, távol eső, a víz szélén fészkelő faluba, amelynek tökéletesen elhagyatott tengerpartját körülzárták a környező hegyek. A hely kísértetvárosnak tűnt, minden be volt deszkázva, egy kávézót kivéve, ahol három férfit és egy nőt találtam; hatalmas, „Nescafé” feliratú piros bögrékből ittak egy ősöreg kályha köré zsúfolódva, amelyben természetesen olívagallyak égtek. – Jasszasz – mosolyogtam. – Bejöhetek? Bólintottak, és közben figyeltek. – Kaphatnék valami innivalót? A keszeg, aránylag fiatal nő, meggörbült vállal és élettelen gesztenyebarna hajjal, egy pohár sört szolgált fel. Meglepetésemre beszélt angolul, de nem görög akcentussal. Ketten a férfiak közül szintén tudtak angolul. A nő Jugoszláviából származott, de itt élt a férjével és a fiával, aki ebben a húsz felnőttből és tíz gyerekből álló faluban született. Nyáron, a beözönlő látogatóknak köszönhetően, a népesség száma több mint ezerre ugrott. De az év hat hónapjában elszigetelt közösség volt, amely olívát termesztett, és a mozgalmas hónapok alatt megkeresett jövedelemből élt.
– Merre tart? – kérdezte az egyik férfi, aki, mint kiderült, a kávézó tulajdonosa volt. – Keletre a tengerpart mentén, Phaisztoszba – válaszoltam. Kuncogni kezdtek. – Innen aztán nem. Ez a végállomás. Az egyetlen kivezető út, ha visszamegy, amerről jött. Vagy hajóval átmegy a tengeren Afrikába, de pillanatnyilag nem járnak hajók. – Nincs átvezető út se keletre, se nyugatra, se délre – erősítette meg egy másik, gumós orrú, piros arcú úriember, aki a huszadik század eleji filmszínészre, W. C. Fieldsre hasonlított. Előhúztam a térképemet, és belekortyoltam a sörömbe. A jóképű, karcsú tulajdonos felemelkedett, és fölém hajolt. – Nem pontos? Újabb baklövést követtem el a térképpel? – Rosszul olvasta. Nézze. Úgy látszott, hogy nem is hozzám, hanem a szomszédaihoz beszél, akik újra kuncogni kezdtek, de közel sem barátságtalanul vagy rosszindulatúan. A társaság negyedik tagja előre-hátra hintázott a székén, dúdolt magában, látszott, hogy nem egészen ebből a világból való. A tulajdonos, aki sietett vissza a ligeteihez, egy alternatív útvonalat javasolt, miszerint vissza kell másznom a hegy csúcsára, és onnan kelet felé haladnom tovább egy kígyózó utat követve, hogy át tudjak kelni az Omalosz-fennsíkon, közvetlenül a Szamariai-szurdoktól északra, amelyet lezártak, mivel az utóbbi hóviharok megrongálták. Százezer euróra lenne szükség, hogy rendbe hozzák, elszállítsák a lezuhant fákat és sziklákat, mielőtt megérkeznek a turisták. Dörmögtek, fejüket rázva fontolgatták a javaslatot. A főnök távozott, és mi elhallgattunk, kivéve az együgyű fickó vontatott motyogását. A söröme kortyolgattam, és azon morfondíroztam, kérjek-e egy szobát éjszakára, vagy sem. Már majdnem délután négy óra volt. Nem tűnt vonzó kilátásnak, hogy sötétedés után a hegyek közt furikázzam, míg egy éjszakához ebben a tengerparti faluban, egy szélfútta sétához a parton, hirtelen kedvet kaptam. Hogy újra megindítsam a társalgást, megkérdeztem W. C. Fieldst, vannak-e neki is olívaligetei. – Utálom az olívát – válaszolta. – Nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzá. Abban a pillanatban, hogy az anyám meghalt, és én megörököltem a birtokot, a húgomnak ajándékoztam a házat, és eladtam minden fát, minden teraszt, az egész hóbelevancot, és leléptem, hogy felfedezzem a világot. Egy naszád kapitánya voltam, egy görög hajómágnásnak dolgoztam. Közben rájöttem, hogy a tenger a halaknak jó, de az embernek nem. Úgy hogy összespóroltam a pénzemet, ingatlant vettem, és most szobákat adok ki – és mindegyikben van hűtőszekrény, bizony. Nyáron dolgozom, mint egy állat, kiszolgálom a turistákat, télen viszont semmit sem csinálok. Hat hónap pihenés és kikapcsolódás; remek élet. Egy vagyont keresek. – Ő a falu kapitalistája – szólt közbe a jugoszláv nő. – Marhaság! A szerencsétlen gazdák élete nyomorúságos. – De boldog, ha megkapja a zsebpénzt! – szakította félbe ismét a nő, kiabálva és a székén fészkelődve. – Zsebpénzt? – kérdeztem. – Amikor beköszönt az április, és véget ér a szüreti idény, a gazdák zsebpénzt adnak nekünk. Így hívjuk, „a zsebpénzünk”. Minden, ami a fákon maradt, amit nem szedtek le, a miénk lehet. Azoké, akiknek nincsenek fáik. Itt ez a szokás. – De ha utálja az olívát…?
– Ó, rögtön falánk leszek, ha olívaolajról vagy olívabogyóról van szó. Élni sem tudnék nélküle. Olyan nekem, mint a kenyér, de gondozni utálom a fákat. – Miért? – Amikor kölyök voltam, és még nem voltak azok a nejlonhálók, amelyeket a fák lábaihoz terítenek, anyám kizavart a mezőre, és kézzel szedetett fel velem minden egyes szemet a földről. Ilyenek a Fehér-hegyek. Van fogalma, milyen fárasztó volt? Amikor fújt a szél… hosszú órákig négykézláb. Egyébként Paulosz vagyok. – Új feleséget keres – csapta össze a jugoszláv nő a kezét vidáman. Rögtön továbbléptem ettől a megjegyzéstől, és megkérdeztem Pauloszt, hogy az olívaközösségek itteni háziasszonyai készítenek-e szappant. Olvastam erről a görög hagyományról a spártai múzeumban. Bólintott, hogy ez még mindig bevett szokás a környéken. Saját édesanyja nagy szaktekintély volt ezen a téren. – Az átszűretlen kisajtolt olaj üledékét tette bele, meg a főzéshez már korábban felhasznált olajat, amihez vizet, sót, ezt-azt adott. Az egész keveréket magas hőmérsékleten főzte, aztán hagyta megszilárdulni. Mintegy imádságként a sikerért, nemcsak ő, minden háziasszony, leszedett két ágacskát egy fiatal olajfáról, kereszt alakban a keverékre tette, majd hagyta, hogy a massza „megmárványosodjék”. A szappan akkor volt kész, amikor le tudta dörzsölni a kezéről, mint a halpikkelyket. A társalgás a téli nyugalomra terelődött, arra, hogy milyen féltékenyen védik ezeket a hónapokat. Aznap este az egész harmincfős közösség, felnőttek, gyerekek, együtt fognak vacsorázni a kávézóban, és a szó a napi szüretelésről folyik majd. Felálltam, kifizettem a sörömet, és összeszedtem a táskámat és térképemet. Szülőföldjüket egész nyáron a turisták inváziójával kell megosztaniuk. Sajnáltam, hogy el kell mennem, és őszintén élveztem volna a beszélgetéseket a vacsoraasztalnál, de úgy döntöttem, nem tolakszom közéjük. – Jöjjön vissza tavasszal – rendelkezett Paulosz, amikor kellemes napot kívántam nekik. – Kiadok magának egy hűtőszekrényes szobát. Én pedig bólintottam, hogy visszajövök. Talán nem most, majd egy másik tavasszal. Egy búcsúszívességet kértek tőlem. – Ne mondja el senkinek a falu nevét. Úgy élvezzük a telet, ahogyan van. Meg is ígértem. Mindent hó borított, kivéve a magasabban fekvő morénákat, amelyek szürkék voltak, mint a kavics. Az olajligetekből egy fagyos vidékre kapaszkodtam fel, ahol magas, szúrós fenyők obeliszkjei és tornyai emelkedtek ki a szűz hóból. Ez a táj egészen más volt, szívósabb, és fenyegető a maga hajthatatlanságában. Ahogy belendítettem az autót az alpesi kanyarokba, gondolataim a falu népe körül jártak. Amikor elhagytam őket, az elszigeteltség érzése telepedett rám, kívülálló lettem, aki továbbmegy az útján, amely célt ad, de távol tart. Az ablakon túl tél volt, csupasz és állhatatos, és én egyedül maradtam benne. Irigyeltem azokat a falusiakat a közösségükért, a házitűzhelyükért, szoros összetartozásukért. Az olívaművelés a közösség érzését kínálta nekem. A szó szoros értelmében nem volt családom, csak egy gondoskodó férjem, aki azonban a munkájával kötött házasságot, és miközben ezen a félelmetes, havas, sziklás tájon hajtottam keresztül, azt kérdeztem magamtól, vajon az élet, az életem nem egyszerűen az emberi kapcsolatok utáni vágyakozásról szól-e. Ahogy átmentem az Omalosz-fennsíkon, a szerény kunyhókból és házakból álló falucskák be
voltak deszkázva. Senki sem maradhatott itt meg ilyen körülmények között. Ezek nyilván nyaralók. Mérföld fogyott mérföld után, és egy lélekkel sem találkoztam. A hó gyorsan olvadt, és patakokban zúdult át a hegyvidék kanyargós útjain. A sáros földtől bemocskolódott jég, ahol nem olvadt el, és nagy tömbökben megmaradt az út szélén, alvó bárányokra emlékeztetett. Kezdett leszállni az este, és én a semmi közepén voltam. Korgott a gyomrom, és már-már beletörődtem, hogy az éjszakát a kocsiban töltöm egyetlen falat nélkül, amikor egy lejtős falura bukkantam; mindössze néhány ház volt egyetlen utca mindkét oldalán, de az egyiken egy pirosra festett táblát fedeztem fel: „Kiadó szobák”. Megálltam és bekopogtam. Órák teltek el, mire kijött egy göndör hajú nő, szorosan összehúzva magán lila kardigánját. Már épp visszafordultam a kocsihoz. Szó nélkül egy hálószobára mutatott a folyosó végén. A szoba vérfagyasztóan hideg volt, és látszott, hogy nyár óta senki nem aludt benne, de elfogadtam, és átadtam a háziasszonynak a kért tizenöt eurót. – Fűtés? – könyörögtem. Eltűnt. Amikor visszajöttem a kocsitól a csomagommal, épp egy hősugárzó dugaszát nyomta a falba. Odakint esni kezdett a hó, és vonított a szél. Megkérdeztem, lehet-e valahol enni, és ő továbbirányított lefelé a faluba. A szurdoktól valahol keletre lehettem, ami magyarázhatta véletlen szerencsémet ezzel a hellyel. Nyáron ez az isten háta mögötti fészek valószínűleg nyüzsög a turistáktól, más magyarázata nem lehetett a vendéglőnek. Igazi krétai vacsorát szolgáltak fel: sült hegyi bárányt és sötétvörös bort. Elmeséltem találkozásomat a sassal a fiatal pincérnek, Krisztosznak, aki rendkívül elfogadhatóan beszélt angolul, és azt válaszolta, hogy ez nem szokatlan eset. Elmondta, hogy amikor ő hat-hét éves kisfiú volt, apja csapdába ejtett egy sast, és egy ketrecben tartotta, ami már akkor is törvénytelen volt. A helyi taverna tulajdonosa háromszáz eurónak megfelelő összeget ajánlott neki, ha eladja a madarat; le akarta ölni, ki akarta tömni, és fel akarta akasztani a vendéglője falára. Krisztosz apja az összeg ellenére elutasította az ajánlatot. Egyik reggel, körülbelül egy hónappal azután, hogy a sast elfogták, Krisztosz bement reggelizni, és ott találta apját, kezében a madár ernyedt tetemével. Öngyilkosságot követett el. Először azt hittem, Krisztosz hibásan fejezte ki magát angolul, de nem. – A madár megölte magát. Döbbenten letettem az evőeszközt az asztalra. – Karmaival feltépte a torkát. Túl büszke volt ahhoz, hogy ketrecben éljen – magyarázta Krisztosz, és szemléltetésképpen ujjaival végigkarmolta a nyakát. – Vagy talán beleőrült, hogy ilyen szűk helyre volt bezárva? – vetettem ellen. – A madár szeme ugyanazzal a tűzzel égett, amelyet oly gyakran láttam nagyapám tekintetében. Mi, krétaiak soha nem tudtuk elfogadni mások uralmát, még az utolsó háborúban sem. – Mit mondott az apja a sasról? – kérdeztem. – Sajnálta, hogy nem adta el a szerencsétlent, amikor felkínálták neki a lehetőséget – mosolygott Krisztosz. –Mit mondhatott? Látta, hogy mennyire megviselt az eset. A sziget most tudatosan figyel flórájára és faunájára. Az énekesmadarak vadászata teljesen megszűnt Krétán. Megemlítettem Málta esetét. – Eljön az ideje. Itt is volt ellenállás, de ma már az emberek belátják, mekkora értéket képviselnek.
Anélkül hogy ajánlottam volna, más témára tért át. A fehér-hegyi maffiára. A viszályok itt, ahogy hallottam, éppolyan vér- és bosszúszomjasak voltak, mint Korzikán. Gyakorlatilag egész családokat irtottak ki a szomszédságban élő ellenségek, saját kezükbe véve az igazságszolgáltatást, és mindenkit megöltek, aki rászolgált a megsemmisítésre – mármint az ő törvényeik szerint. – De most túl sok a rendőr – sóhajtott Krisztosz. – És az emberek beköpik a szomszédaikat, elárulják saját fajtájukat. Rossz vége lesz ennek. Ez még ennek a kedves és meglehetősen érzékeny pincérnek az ajkáról is borzongató fenyegetésként hangzott. Amikor másnap késő reggel átkeltem a Fehér-hegy legkeletibb vonulatain, a szél élesen süvített a havas hegyláncok szélén. Magányos út volt, nem volt kinek köszönnöm. Kérges, morénás terep. Semmi olíva. Birkák és kecskék. E korai hónapok múltán, amikor a hőmérséklet feljebb kúszik, és az eső eltűnik a napokból, a legeltetés kritikus kérdéssé válik. A jogok okozzák a családi viszályokat, amelyekről Krisztosz beszélt. Nem találkoztam a kri-krik fel-felbukkanó gyors pillantásával, csupán a mióta-világ-a-világ krétai kecskék kis nyájaival. Néhányan közülük, közel az út széléhez, hátsó lábaikra ágaskodva próbálták bekebelezni a bozótot, és mint a táncosok, két lábon keringőztek. Vagy kunkorodó szarvaikkal méltóságteljesen figyeltek a magas szirtekről. Mitológiai lényeknek tűntek. Az ég elfeketedett, és eleredt az eső. Újra a déli úton haladtam tovább kelet felé, hogy elérjem Phaisztoszt, a Krétán négyezer évvel ezelőtt uralkodó két fő minószi palota egyikének romjait. Két megdöbbentő történet létezik a sziget régészeti felfedezéseivel kapcsolatban, és mindkettő érinti az ásatások kiváló vezetőjét, Sir Arthur Evanst. Mind Trója ősi városait Törökország partján, mind Mükénét a Peloponnészoszon a német kalandor, Heinrich Schliemann fedezte fel a tizenkilencedik század végén. Megcáfolva minden tudományos vélekedést, feltárta mindkét mitológiai várost, amelyet addig csupán a fantázia szüleményének, az ókori görög irodalomból vett kitalált helyszíneknek tartottak. Ő azonban bebizonyította, hogy a világnak nincs igaza. Ezek a városok léteztek. Amikor végzett velük, Krétára vetette a szemét. Van egy csodálatos mese Thészeuszról és a krétai Minótauroszról, a félig ember, félig bika lényről, Pasziphaé, Minósz király felesége és egy gyönyörű fehér bika tiltott szerelmének gyümölcséről. Egy Homérosz agyából kipattant újabb csodálatos, fantasztikus történet, legalábbis a világ így hitte. De Schliemann másképpen érvelt. A német régész szerint a minósziak legendabéli földje egy roppant régi civilizáció otthona volt, és meglehetősen biztosan tudta, hol kell elkezdenie az ásást ahhoz, hogy feltárja titkait, rabul ejtő történetét. Sajnos, Schliemann számára tragikusan, nem tudott megállapodni a krétai gazdával, akinek a földjén hite szerint az északi romok el voltak temetve, és a véget nem érő tárgyalások ellenére a német meghalt, mielőtt a világ elé tárta volna a sziget kincseit. Egy kicsit később, 1890-ben a kiváló brit régésznek, Sir Arthur Evansnek nagyobb szerencséje volt a gazdálkodóközösséggel, és bele tudta vágni ásóját a földbe pontosan ott, ahol elhunyt német kollégája csődöt mondott. A feltárt leletek a modern régészet egyik legnagyszerűbb felfedezésének bizonyultak. A krétai hegyvidék rétegeibe süllyedve egy elképesztően gazdag, és abból következően, amit az ember láthat, rendkívüli eleganciája és szépségű palotát talált, Knósszoszt a sziget északi részén, a mai főváros, Iraklion közelében, ahová később készültem. A palota ásatásai azóta sok mindent felfedtek egy tökéletesen független civilizáció, a minószi
titkaiból, hagyományaiból, életmódjából. Számos freskójuk bikákat és olívát ábrázolt, mindkettő a termékenységet szimbolizálta a krétaiak számára. Valójában annak a népnek a számára, amelyet Homérosz megénekelt epikus meséiben kétezernyolcszáz éve. Miközben Evans északon ásott, tudósok egy másik csoportja a sziget déli oldalán ügyködött, közel az egyenesen Líbiára néző tengerparthoz, és felfedezte Phaisztoszt. Phaisztosz, a déli minószi palota milliónyi részletet tárt fel ennek a rendkívüli közösségnek a mindennapi életéből. Mindabból, amit ezen a két helyen és a sziget különböző más, kevésbé látványos területein felszínre hoztak, kiderült, hogy Krétán valamikor időszámításunk előtt 3500 körül egy általunk minósziakként ismert nép létezett, akiknek szinte idilli volt a sorsuk. A földből éltek, éspedig nagyon jól. Kréta mindig rendkívül termékeny volt, és az is maradt. Halásztak, bort termeltek, nagyszerű zenészek voltak, a tánc szerelmesei, és művészetük, kézművességük csodálatot váltott ki. Az átlagosnál messze jobb hajósoknak bizonyultak, akik távoli tájakra vitorláztak, áruikat mindenhová elvitték a Földközi-tenger keleti medencéjében; abban a korban ők voltak a tengerhajózás mesterei. Csupán a nem sokkal később őket követő föníciaiak navigációs művészetét lehetett hozzájuk mérni. Sok más képesség mellett azt is tartják róluk, hogy a minószi volt a legkorábbi olívaművelő civilizáció. Kétségtelen, hogy az olíva termesztése alapvető volt mindennapi életükben és étrendjükben. Csupán egy ugrás volt innen oda, ahol ötszáz évvel korábban ismeretlen gazdák Bechealehben a ligeteiket gondozták. Ki kellett nyújtóztatnom a lábamat, úgyhogy megálltam egy körülbelül ezernégyszáz méter magas hegyvonulat tetején, megettem egy kemény tojást az esőben és szélben, megpróbáltam hazatelefonálni, és hallgattam a völgyekbe lerohanó víz robaját. Hallottam kis madarakat, láttam, azt hiszem, fecskéket ezen a magasságon, emberi lábnyomot azonban egyet sem. Egyaránt éreztem lélegzetelállítónak és félelmetesnek ezt az elszigeteltséget. Michel megpróbált elérni, de nem sikerült neki. Én viszont nem kaptam vonalat kifelé. Áthaladtam egy kanyonon, amelyet nem találtam a térképen; szemtől szemben álltam a hegy függőleges tömegével; egy folyó száguldott gyorsan, és visszhangzott a szurdok falai közt. Csodálatos volt. A hegy volt az árnyékom, és amikor végül leértem hozzá, a tenger lett a tükröm. Az eső olyan erővel zuhogott, amikor végül elértem Phaisztoszt, hogy a régészeti ásatások megtekintése nyomorúságos élmény lett volna, cuppogva a sárban, bőrig ázva, ezért megfordítottam a kocsit Matala irányába. Tudtam, hogy a valaha olyan vonzó déli halászfalut elözönlötték a turisták, és borzasztó lett, de most biztosan nem lesznek tömegek. Nem foglaltam sehol szállást, és mivel a falu csak néhány kilométerre volt a tengerparton, úgy határoztam, hogy ott keresek szobát. Furcsa módon ahogy beálltam a parkolóba közvetlenül az öböl mögött, az eső elállt, és kisütött a nap. Kiszálltam, és a nedves homokon keresztül elcaplattam a víz széléig. Jobbra a szárnyas mészkőszirt kiszögellt a tengerbe, drámai módon zárta le az öblöt azon az oldalon. Benne ember által kivájt barlangok érdekes gyűjteményét fedeztem fel; ókori temetkezési helyek voltak, görögök, vagy talán rómaiak. Ezek a barlangok az 1960-as években váltak híressé, amikor állítólag olyan énekesek laktak bennük, mint Joni Mitchell és Cat Stevens. A huszonegyedik századi Matalát, szezonon kívül, elárasztotta a sár és a nedves levelek halmai. Minden zárva volt. A homok átázott faszénre emlékeztetett. Íme egy újabb kísértetváros, de ezt legalább ismertem.
Azon a nyáron, 1972-ben, Marseille és Athén után Matala volt utazásom végcélja. Az öböl alakja nem változott. A kis halászházak is, végig a bal oldali szirt tetején, olyanok voltak, mint az emlékeimben. A hely elhanyagoltabbnak látszott, de megtartotta a hetvenes évek hippijellegét fakunyhóival és düledező, színesre festett vendéglőivel, ám ezek most szomorúnak és elfeledettnek tűntek. A tengerpart uszadék fával, üdítősdobozokkal és szétfoszlott gumicipőkkel volt teleszórva. Eszembe jutott, milyen hirtelen mélyült a víz. Milyen veszélyes volt az Afrikából érkező szelek és áramlatok miatt, amelyek gyakran látogatták ezt a partot. Elképzeltem magamat, ahogy abba az irányba sétálok, amely felé most néztem, sortban, kézműves görög bőrsaruban, amelynek fonott pántjait a bokám és alsó lábszáram köré tekertem, rózsaszín-fehér csíkos ingben. Nyolcan laktunk odaát azon a nudista telepen, egy sétára innen, a kanyargós, meredek szirten keresztül, a Vörös strandon. Kezdetben mindnyájan idegenek voltunk, de egy gondtalan nyár kerekedett ki belőle. Megrendeztük a magunk olimpiai játékait, megnyitóünnepségünket az év augusztus 26-án tartottuk. Minden este a tábortűz körül, sült húsok, helyi borok, gitárok mellett, társaságunk egyik tagja, Gideon, egy német zsidó Münchenből, aki, azt hiszem, a vezetőnk volt, meghatározta a másnapra kijelölt sportágak szabályait, és megszervezte a játékokat. Mulatság, bolondozás volt az egész. Szeptember 5-ig. Aznap kezdődtek a müncheni mészárlások. Reggel nyolc arab kommandós megölt két, és túszul ejtett kilenc izraeli sportolót. A maradék kilencet még aznap este lemészárolták a német rendőrséggel kitört tűzpárbajban. Hosszú napok teltek el, mire a hír elért Matalába, vagy mielőtt elért hozzánk. Amíg élek, kísérteni fog Gideon: egy szikla mögött állt meztelenül, ahogy az egész nyarat töltöttük, és sírt, zokogott, mint egy gyenge óriáscsecsemő. Odamentem hozzá, megpróbáltam megérinteni, de vadul lerázott magáról. – Kibaszott háborúk – mondta angolul. – Kibaszott állatok. Mire másnap reggel felébredtem, és kikecmeregtem a hálózsákomból, összepakolt és elment. A nyár megrázóan ért véget. Egy-két napon belül mind összecsomagoltunk és távoztunk. Megfordultam, és egy piros szvetteres, kecskeszakállas férfit láttam, aki integetett nekem. Egy halvendéglőt vezetett, amely nyitva volt. Nyikorgó falépcsőkön kapaszkodtam fel, és beléptem. Négy férfi ebédelt két asztalnál, pedig már délután öt óra felé járt az idő. Egyikük, egy fiatal srác, egy hatalmas tál sült krumplinak és kolbásznak esett neki. Kövér volt, a negyedik kövér krétai, mióta elhagytam Haniát. Ez a tény kizárólag ezen a szigeten volt említésre méltó. A második világháború után táplálkozással foglalkozó szakemberek látogattak ide, hogy megbizonyosodjanak, milyen fizikai hátrányokat és hosszú távú károkat kellett a krétaiaknak elszenvedniük a megszállás alatt, de megdöbbenésükre úgy találták, hogy kitűnő fizikai állapotnak örvendenek. Kutatásaik során arra a meggyőződésre jutottak, hogy az étrend, amelyet a szigetlakók az elmúlt három-négyezer évben követtek, a legegészségesebb a világon. A várható élettartam itt jócskán belenyúlik a nyolcvanéves korba, de a közösség sok tagja még a százéves kort is meghaladja. Ma a mediterrán étkezést ünneplik szerte a bolygónkon. Alapját az olívaolaj, halak, friss zöldségek és saláták jelentik. Tragédia, hogy amióta a turizmus elérte Krétát, a szigetlakók megváltoztatták étkezési szokásaikat. Hogy a minden nyáron ki-be özönlő turisták kedvében járjanak, kezdtek hasábburgonyát, édes, szénsavas italokat, gyorséttermi kosztot felszolgálni, és az elmúlt két évtizedben a krétaiak átlagos élettartama harminc százalékkal csökkent. Az elhízás nemzeti probléma lett, történelmük során először.
– Ebédelni szeretne? – kérdezte a tulajdonos. A fejemet ráztam, köszönetet mondtam, és kiléptem. A köpködő esőben megmásztam a sziklát, hogy átmenjek a Vörös strandra, de eltévedtem a csúcs előtt, a laza kövek kicsúsztak a lábam alól. Küszködtem, hogy egy ösvényt találjak. Sötétedett. A szél csapkodta a magaslatokat, kibillentett az egyensúlyomból. Szerettem volna feljutni a csúcsra, hogy még egyszer lepillantsak az öbölre, de nem tudtam. Bármennyire igyekeztem, elvesztettem a talajt a lábam alól. A szél kezdett igazán komoly erőre kapni. Megálltam, mély lélegzetet vettem. Leszállt az alkony. Visszafordultam, legyalogoltam a szirt lábához anélkül, hogy egy pillantást vetettem volna a strandra. Tetőtől talpig remegtem, de valahogy helyénvalónak találtam, hogy nem tudtam visszatérni oda, nem tudtam megváltoztatni azt a nyarat vagy azt a réges-régi lányt. Visszasétáltam a halvendéglőbe, és szoba után érdeklődtem, leültem, és megittam egy üveg ásványvizet, a múltra gondoltam, míg Antoniosz, a kecskeszakállas férfi szállást szerzett nekem, bár nem Matalában. Örültem, hogy nem itt. Gideon emléke megrázott. Nem akartam ide visszatérni. Egy faluban, nem messze a tengertől, sem Phaisztosz-tól, a dhomatióm, bérelt szobám egy görög apartmanház nyolc lakásának egyike volt. Az épületet sietve húzták fel, hogy gyorsan nagy pénzt szakítsanak a turizmusból. De volt hol lehajtanom a fejemet, és a ház távol esett az úttól egy, bár elhanyagolt, olívaligetben. A szobát hónapok óta nem használták, még csak ki sem nyitották. Zabia, a fiatalon megözvegyült háziasszony sietve kitakarított, ágyneműt és törülközőket adott, aztán gyorsan távozott, mondván, hogy az omája aznap reggel halt meg. Nagyanyja temetését a következő napon rendezték. Rengeteg volt a tennivaló. Zabia nagyanyja, egy százéves öregasszony, kitűnő egészségben ébredt, megivott egy pohár tejet, és öt perc múlva lefordult a székről. Mint egy igazi krétai. – De azért jó ez az élet – biztatott Zabia, miközben elvette a huszonöt eurót a szobáért, amely olyan hideg volt, mint egy hűtőszekrény. A takarókból förtelmes szag áradt, és a környéken sehol sem lehetett enni. Átballagtam egy pékségbe, bakeriába, burgonyaszirmot és dobozos sört vettem, és imádkoztam, hogy gyorsan elteljen az éjszaka. Nyilván elaludtam valamikor, mert arra ébredtem, hogy villám világítja meg a szobát, az ég hatalmasat dörren, és még több eső zúdul le. Reggel, amikor kikászálódtam az ágyból, a szakadatlanul zuhogó esőtől bőrig ázott világot találtam. – Az eső jót tesz a fáknak – mondta Zabia, integetéssel üdvözölve, amikor a házához hajtottam, hogy visszaadjam a kulcsokat. Szeme kissé meg volt dagadva. – Ezek az esős mediterrán februárok aranyat érnek a gazdáknak a növények miatt, ám kevésbé alkalmasak arra, hogy az ember eltemesse az omáját. Behívott egy csésze kávéra. Reszkettem a hidegtől, úgyhogy hálásan elfogadtam az invitálást. Megtudtam, hogy tizenhat éves korában hozzáment egy huszonkilenc éves férfihoz, és négy gyereket szült neki, mielőtt a férje meghalt; leesett egy fáról egy láncfűrésszel, fiatalon, negyvenéves korában. Zabia egyedül nevelte fel a gyermekeit, a kiadó szobákból tartotta el magukat. Egyetlen támasza az oma volt. A sziget majdnem három évig szenvedett az eső hiányától, és olívatermése a korábbinak kevesebb, mint negyedére esett vissza. Nem tudta volna felnevelni és iskoláztatni a gyerekeit az olajból, ha nincs a turizmus és oma. Megittunk még egy csésze kávét. Pokolian éreztem magamat a kevés alvás után. Átlapoztam a családi albumot. Mindössze négy fénykép volt benne. Mindegyik gyerekről egy. A legjobbakat kívántam Zabiának a temetésre, és útnak indultam
Phaisztoszba. Az utak szépséges olajligetek hektárjain vezettek keresztül, amelyek teljesen elhagyatottak voltak az időjárás miatt, de jól ápoltaknak tűntek, és szemmel láthatóan volt gazdájuk. Útközben láttam egy Kommosz felé mutató táblát. Letértem, és a nyilakat követve lekanyarogtam a partra. Azon a nyáron 1972-ben nem látogattam meg Kommosz, a minószi kikötőváros romjait; ez volt Phaisztosz legfontosabb kikötője, és minden bizonnyal nagyon forgalmas lehetett. Most kevés látnivaló akadt benne. A köveket és árkokat, amelyek egy nagy ház alapjai lehettek, elkerítették. Az esőtől százával nyíltak ki a vad szellőrózsák, rózsaszínek, vörösek, fehérek, kicsik és finomak, mindenhol kidugták fejüket az olívaligetekben a füves homokdűnék mögött. A part gyönyörű látványt nyújtott az elhagyatott, elfeledett strandot ostromló hullámaival. Az eső ellenére úgy döntöttem, hogy egy szélfútta séta talán könnyít izmaim merevségén és a másnaposság érzésén, amelyet az álmatlanság és a hideg és nedves ágy okozott. Lépkedtem előre, és közben egy kis szünetet tartottam, hogy Afrika felé tekintsek, amely láthatatlanul rejtőzött a szürke pára takaróján túl. A hely, ahol álltam, körülbelül kétszáznyolcvan mérföldre volt Líbiától északra, és háromszáz mérföldre Egyiptomtól keletre. Odüsszeusz azt állította, hogy innen a Nílus torkolatáig jó széllel öt nap alatt el lehet jutni. A minósziak, amennyire eddig feltártuk, két fontos várost alapítottak. Knósszoszt északon és Phaisztoszt itt lent, délen. A déli lakosok nyilván rengeteg üzletet kötöttek, és kapcsolatot ápoltak Észak-Afrikával. Többet, mint Görögországgal, amelyhez nem kötődtek politikailag azokban a régmúlt napokban, azonkívül meglehetősen hosszú hajóútra esett innen északi irányban, a sziget keleti vagy nyugati csücske körül. A levantei város, Büblosz virágzó kereskedelmi központ volt a minószi civilizáció fennállása alatt, amit időszámításunk előtt 3500-ra tesznek. Bechealeh a Büblosz mögötti hegyek közt található. Vajon a minósziak megvették a libanoni cédrusfát, vagy csereárut adtak érte a bübloszi kereskedőknek, hogy hajókat építsenek belőle? A minószi civilizáció virágkorában a bechealehi olajfák úgy ötszáz évesek lehettek. Kérdés, hogy azoknak az olívaültetőknek a leszármazottai szamáron tették-e meg az utat a tengerpartra, eladásra szánt olajoskorsóikkal és gyümölcsös zsákjaikkal. Vajon a minószi tengerészek, akik lehorgonyoztak a hajóépítő műhelyeknél, hogy fát vegyenek, vagy új hajókat rendeljenek, láttak eladó fiatal olívafákat? Megízlelték a fa gyümölcsét, arany nedvét, hazavittek néhány fát? Vagy a krétaiak vitték a rejtélyes fát Levantéba? Trójában krétai olajtároló korsókat találtak. Bübloszból szárazföldi kereskedelmi utak vezettek a Homszi-hágón át a szíriai hátországba, Aleppó olívaligeteihez és piacaihoz, és onnan Mezopotámiába és Anatóliába. Phaisztosz a zuhogó esőben. Bőrig áztam, de izgatott voltam, mert rengeteg primitív sajtolóeszközként használt ókori követ találtam. Ez a palota és Knósszosz – mindkettőt palotaállamként ismerik – ellenőrizte a rendkívül kiterjedt olajligetek nagy részét a szigeten. A legkorábbi írott bizonyíték a krétai olívatermesztésről ezekből a palotákból származik, amelyet agyagtáblácskákra véstek. Megelőzve az általunk ismert ábécéket, tehát a föníciait is, a minószi emberek az írás lineáris A és B néven ismert, egyszerűsített rendszerét használták. Olívaolajuk előállításáról és forgalmáról számoltak be. Úgy tűnik, hogy aromás olajakat szállítottak, ami azt jelenti, hogy gyógyfüveket és illatos növényeket áztattak be az olívaolajba. Ök lettek volna a parfüm első megalkotói? A táblácskák tanúsága szerint ez rendkívül jövedelmező üzlet volt Phaisztosz és Knósszosz gazdasága számára. A keleti Mediterráneum sok forgalmas piacán
árulták ezeket az illatosított olajokat, és úgy tűnik, hogy a minósziak még olyan messzire is eljutottak, mint Málta és a szicíliai szigetek. Ha a máltaiak és a szicíliaiak már a saját olajukat préselték – és feltételezem, hogy ez így volt –, mivel folytattak a minósziak cserekereskedelmet? Agyagedényeikkel és illatosított olajaikkal, és viszonzásképpen obszidiánt vihettek haza, amely éppolyan gyakori a Szicília körüli vulkanikus szigeteken, mint Közép-Anatóliában. Eszembe jutott az a rendkívüli, obszidiánból faragott csiszolt tükör, amelyet Michellel láttunk Çatal Hüyükben. A minószi táblák részleteket árultak el az isteneiknek felajánlott olívaolajról is, akik nők voltak. Kréta anyaistennő-kultúra volt. Termékenység és természet. Mint a Çatal Hüyük-i civilizáció. Mielőtt a fém és a férfi átvette a gyeplőt. Krétáról az olívakultúra átterjedt a Peloponnészoszra, és onnan tovább északra, olyan helyekre, mint Leszbosz. Netán az is lehet, hogy az olajtermelés a Közel-Keletről, a levantei Aleppó környékén vagy a Bechealehben élő gazdáktól került ide? Igen, azt hiszem. Lehetséges, hogy a minósziak mintegy ötezerötszáz évvel ezelőtt megtanulták az olíva gondozását a bechealehi gazdáktól vagy a szomszédaiktól, az őseiktől, és aztán ezzel a tudással, ennek a tudásnak a gyümölcseivel felkerestek más területeket a Földközi-tenger keleti medencéjében? Egzotikussá téve olajaikat illatos növények hozzáadásával? Azt hiszem, nagyon is lehetséges. Akár Levantéból hozták az olívát és kultúráját ezek a rendkívüli emberek, akár maguk művelték meg saját vad fáikat, úgy tűnik, hogy Európa neve legalábbis tőlük származik. Européé Türoszból, akit a „görögök” elraboltak, és a fivére, Kadmosz keresett. A minószi történetek mitológiai kánonjában Europé Minósz anyja volt, aki a királya lett és a nevét adta a minószi népnek. Mire elhagytam Phaisztoszt, a hely mocsárrá változott. Odacuppogtam a kocsihoz, és észak, a főváros, Iraklion felé vettem az irányt. Kereszteztem a sziget derékvonalát, áthajtottam Kréta szőlődombjain, és azt terveztem, hogy útközben megállok a knósszoszi palotánál, de mire odaértem, bezárták az ókori palota ásatásait a rossz idő miatt. Egyenesen Iraklionba, az egyik legkevésbé kedvelt európai városomba hajtottam, hogy szállodát keressek. Mire megérkeztem, és találtam egy helyet, amely a velencei erődre nézett, a bőröm alatt is átáztam, és hullafáradt voltam. Fejem szédült az utazás banális problémáitól. Sem hajó, sem repülőgép nem ment innen Izraelbe. Vissza kellett mennem Athénba. Kifogytam a tiszta ruhákból: zoknikból, fehérneműből, szvetterekből. A görög tél meglepetésként ért. Hajkondicionáló- és testápolókészletem a nullán volt, és göndör fürtjeim a fodrászomért kiáltottak. Ebbe a hervasztó leltárba csörgött bele Michel hívása, akinek végre sikerült elérnie, és vidámságot csempésznie hangulatomba a váratlan hírrel, hogy vett egy repülőjegyet, és találkozni akar velem Tel-Avivban. Útban voltam az esőben az iraklioni múzeum felé, és nagyon izgatottan vártam a látogatást. A másik elképesztő huszadik századi felfedezés, amely ehhez a szigethez és csodálatos ókori, minószi kultúrájához kapcsolódik, felér egy detektívregénnyel. Az egész valamikor 1926 körül kezdődött, amikor egy kis krétai fiúcska ebédet vitt a szőlőj ében dolgozó apjának. Meglátott valami csillogót a földön, és amikor lehajolt, hogy megnézze, egy aranygyűrűt talált. Mint oly sok vidéki közösségben, a helybéli paptól kértek tanácsot, akinek megmutatták és átadták a gyűrűt, és aki megtartotta azt. Hírek és rémhírek kezdtek terjedni a gyűrű felfedezéséről. A régész Sir Arthur Evans befejezte munkáját Knósszoszban, és mivel az volt a véleménye, hogy kell még egy lelőhelynek lennie valahol a közelben, amelynek a fekvését addig nem sikerült
meghatároznia, úgy döntött, hogy ad még egy utolsó esélyt a kutatásának. Miközben az új projekten dolgozott, meghallotta a gyűrűről szóló pletykát, és megpróbálta kinyomozni az ékszer hollétét. A jó szerencse úgy hozta, hogy a pap elment a gyűrűvel az iraklioni Régészeti Múzeumba. Mind a krétai kurátorok, mind Evans lenyomatokat és fényképeket készítettek róla, és egyáltalán semmi kétségük nem volt az eredetiségéről. Evans kinyomozta a papot, és kifejezte neki hő vágyát, hogy az értékes tárgyat nyilvánítsák nemzeti örökségnek, és állítsák ki. Bármilyen tárgyalások folytak is, a végeredmény az lett, hogy a gyűrűt eltűntnek, ellopottnak, elpárolgottnak nyilvánították. A pap azt állította, hogy a felesége elásta, és nem emlékszik, hová. A kétségbeesett Evans cikket írt a témáról a London Illustrated Newsban, jelezve egy ilyen lelet fontosságát. Sok kétely merült fel ezzel a tünékeny aranykinccsel és mindazzal kapcsolatban, amit Evans szerint képviselt, és még azt is megkérdőjelezték, létezett-e egyáltalán. Evans meghalt, és a gyűrűt végül elfelejtették – 2001-ig, amikor „tulajdonosának” egyik leszármazottja előállt vele, és felajánlotta az iraklioni múzeumnak. Eredetisége bizonyítást nyert, és az időszámításunk előtt 1450 körüli (késő minószi) időkből származó becses ékszert az érdeklődők 2003 nyarán tekinthették meg először a múzeumban. Amikor meghallottam ezt az Agatha Christie-re emlékeztető, cselszövésről és elveszett kincsről szóló történetet, elhatároztam, hogy megnézem a kérdéses tárgyat, arra azonban nem számítottam, hogy ekkora hatással lesz az olíva titkait kutató utazásomra. A gyűrű nemcsak csodálatos mívessége, szépsége, jól megőrzött állapota miatt volt figyelemre méltó, főleg ha tekintetbe vesszük a korát, hanem elsősorban azért, amit a rajta lévő ábrák képviseltek. A mellette olvasható ismertető szerint vésése a minószi vallásos ideológia magját, szívét erősíti meg. A gyűrűbe vésett kép világosan mutatja, hogy azok a rendkívüli emberek, akik öt és fél ezer évvel ezelőtt lakták a szigetet – előttük egy neolitikus nép élt ugyanazon a helyen –, fákat imádtak. A minta több képből áll. Az elsőn egy istennő ereszkedik, lebeg le a földre. A másodikon az istennő ül, és két alakot, egy férfit és egy nőt néz, akik a kép előterében állnak, boldog közösségben két szent fával. Az alsó, az utolsó képen az istennő egy csónakban van, rúddal evez, vízen utazik. A hosszú ideig keresett gyűrűn elbeszélt képes történet tulajdonképpen a minósziak kapcsolatát meséli el földdel és vízzel. Az istennő szimbolizálja, ugyanakkor megtermékenyíti a természetet, és hatalma van a tenger felett, vagy védi azt. A minósziak így képzelték el magukat és kapcsolatukat az őket körülvevő fizikai világgal. Felizgatott ezzel a lelettel, ezzel a felfedezéssel kapcsolatban az, amiről nem is tudtam, amikor elmentem megnézni a gyűrűt: hogy a fának mekkora hatalma volt ezeknek a kifinomult történelem előtti népeknek a lelkében. A paloták freskóiban az olajfát következetesen úgy ábrázolják, mint ami boldogságot és termékenységet hoz. És fényt, természetesen. Az egyik kép különösen érdekes: papnők csoportja táncol a palota szent olajligeteiben, míg a férfiakból és nőkből álló közönség boldogan figyel. Az olajfa, és nem más volt állandóan jelen a jelképrendszerükben. Egy olyan társadalomban, ahol a természet és a nők képviselték a hatalmat, az alkotó és megújító erőt, az olajfát szentként tisztelték. Hogy végül mi történt ezzel a rendkívüli civilizációval egy édenkertnek tűnő szigeten, mindenki találja ki magának. Eltűnésük az ősi történelem egyik legnagyobb rejtélye. Néhány tudós arra gondol, hogy a mükénéiek a Peloponnészoszról, akik feltehetően féltékenyek voltak erre a szinte mondabeli népre, lerohanták őket, de a régészek semmi ilyen pusztító
háborúra utaló jelet nem találtak. Mások azt hiszik, hogy a minósziak minden idők legnagyobb vulkanikus kitörésében, az egész történelem leglátványosabb kataklizmájában pusztultak el, amely még drámaibb volt, mint amikor a Vezúv hamuval és lávával borította el Pompejit időszámításunk után 79-ben. Mintegy tizenhat évszázaddal korábban Thíra, a mai Szantorini ősi szigete egy olyan vulkán mozgásait és kitöréseit észlelte, amely mérhetetlenül hosszú idő óta aludt. Ez ugyan figyelmeztetést jelentett a lakosságnak, arra azonban semmi sem készítette fel a szigetvilágot, ami Krisztus előtt 1450 körül (a gyűrű dátuma!) bekövetkezett: a sziget szó szerint felrobbant, és szinte letörlődött a föld színéről. A robbanást óriási távolságokra szétterjedő égő hamufelhő követte, és egy roppant méretű szökőár vagy szökőárak, egy olyan erejű és hatású cunami, amilyet az emberlakta világ még sohasem látott. (Ez a bizonyított katasztrófa lehetett az Ótestamentum özönvíztörténetének ihletője. Amelynek végén a galamb visszatért Noéhoz egy olajággal, bizonyítva ezzel, hogy a víz kellőképpen leapadt ahhoz, hogy a madár lecsíphessen egy ágat; a hívőknek pedig a magasságos Isten kinyilatkoztatását jelentette, miszerint nem haragszik már népére, a világ újra megnyugszik, Isten békét köt az emberekkel. Ez magyarázza, miért tartják az olajágat a béke jelképének.) Bármi volt is az oka, a karizmatikus és hatalmas minószi civilizáció eltűnése a szomszédos Krétán – százhúsz mérföldre délre Thírától/Szantorinitől – időben egybeesett ennek a geológiai kataklizmának az utóhatásaival, és semmi kétség, hogy a szökőár és a vulkáni hamu a krétai táj nagy részét tönkretette. Úgy tartják, hogy a szigetre rátörő hullámok több mint harminc méter magasak voltak. Egy ideig sötétség uralkodhatott a világnak ezen a fertályán. A hamut a szelek egészen Egyiptomig, sőt Szíria partjaiig vitték. A katasztrófa bibliai méreteket öltött. Vannak, akik Platón állítása ellenére még ma is azt hiszik, hogy Kréta és minószi idillje Atlantisz legendás szigete volt, és ez a természeti katasztrófa okozta „elsüllyedését”. Nekem tetszik a feltételezés, hogy Atlantisz egy olívaimádó társadalom lehetett. A krétai túlélők, ha egyáltalán voltak, valószínűleg szigetük legnyugatibb sarkába menekültek, amelyet látszólag kevésbé érintett a katasztrófa, vagy amikor el tudták hagyni a szigetet, a Peloponnészoszra. Ami viszont biztosan megtörtént: röviddel a hihetetlen méretű katasztrófa után a mükénéiek, akik már régen ácsingóztak arra, hogy rátehessék kezüket Krétára, birtokba vették a szigetet, és felépítették rajta saját civilizációjukat. Amikor visszaértem kiindulási pontomra, Hania víz alatt állt. A hullámok, mint dühödt, szárnyaikkal csapkodó, ugrándozó szárnyas lovak, magasan a kőpart fölé tornyosultak. A kikötő körül lehetetlen volt az átjárás, hacsak nem akartam, hogy elsodorjanak a hullámok. Minden kompot leállítottak. Az a veszély fenyegetett, hogy egy hónap alatt már másodszor ragadok ott valahol. Mosolyogtam. Leszboszon olvastam, hogy Görögország minden tengerrel határos táján, így Krétán is olívaolajat égetnek Szent Miklós, a tengerészek védelmezőjének lámpásában. A halászok a régi időkben néhány csepp olívaolajat öntöttek a hullámokba, amikor a tenger megvadult, hogy lecsendesítsék. Néha megszentelt olajat használtak, amellyel a gyermekeket dörzsölték be a keresztelőjükön. Béke a tengeren. Biztos, hogy ez és az olajág, amelyet a galamb hozott Noé bárkájába, valahol összekapcsolódnak. Eszembe jutottak a halászok Máltán, akik soha nem futnak ki a tengerre anélkül, hogy egy olajágat ne helyeznének a motor mellé. Úgy volt, hogy néhány nap múlva találkozom Michellel Izraelben, és eltökéltem, hogy ez
alkalommal, bármennyire szeretem is ezt a szigetet, megtalálom a módját, hogy elhagyhassam. Futottam, hogy elvigyem bérelt autómat onnan, ahol leállítottam a régi velencei városfal mellett, és közben szinte elsodortak a tajtékzó, nyaldosó hullámok, és újra teljesen átáztam. A víz a rakpart fölé emelkedett. Kisteherautók száguldoztak ide-oda a kikötő mentén, elhaladtukban mindkét oldalon magasra fröcskölve a vizet, hogy összeszedjék a parkoló robogókat, szerszámokat, bármit, amit az emberek kint hagytak, és biztonságba helyezzék a holmikat, mielőtt a dühödt ár mindent elemészt. Eltévedtem a velencei kikötő labirintusos útvesztőjében, ahol víz ömlött a macskaköves utcákon. Körülöttem a zsaluk szorosan le voltak zárva. Kizárták a vad vihart, és közben a város megmutatta téli arcát, sötétebb vonásait. A dühödt Földközi-tengert. A helyi lakosok nem estek pánikba, tudták, hogy ez is elmúlik, és a pusztítás olyan lesz, amilyen, míg a gazdáknak a sziget belsejében, akik túl hosszú idő óta voltak a szárazság áldozatai, és nélkülözték a téli esőket, ez talán okot ad a mennyek dicséretére. Talán, mint a papnők a knósszoszi freskókon, ők is táncra perdülnek a ligeteikben. Én azonban átutazó voltam ezeken a tájakon, nem tartoztam ehhez a földhöz, nem itt voltam olívaművelő, és ebben a hónapban már másodszor kellett a Földközi-tenger szeszélyes időjárásának kegyeire hagyatkoznom. Vettem egy repülőjegyet Athénba, kimentem a repülőtérre, és megkaparintottam egy helyet az első gépre. Miközben szelektől csapkodott gépem felszállt, becsuktam a szememet, és magam elé képzeltem az arany minószi gyűrűt. Találtam egy civilizációt, amely nagyra értékelte a természet adta kincseket. Egy népet, amely örömet és művészi tökélyt talált a környező világban. Művészetükben semmi sem utalt agresszióra. Adva volt egy sziget, ahol a béke fáját, a fény fáját ünnepelték. Athén után Izraelbe tartottam, egy négyezer éves történelemmel rendelkező fiatal államba, amelynek még meg kell találnia a maga békéjét.
Izrael
Harminc
pompás órát töltöttem athéni kényelemben. Miután bejelentkeztem az egyik legelegánsabb hotelba a Szintagma téren, elmerültem az élvezetekben: illatos fürdőkkel kényeztettem magam a márványpadlós fürdőszobában, méregdrága ételeket ettem, sétákat tettem a környéken, aztán az ágyon heverészve olvastam szobám csendjében, amelynek balkonja a hideg, de napos központi térre nézett. Úgy éreztem, megérdemlem a hedonizmust a krétai megfosztottság után. A repülőjáratom Tel-Avivba istentől elrugaszkodott időpontban, hajnali egy óra húszkor indult, és négy óra körül kellett megérkeznie. Figyelmeztettek, hogy az útlevél- és vámvizsgálat Tel-Avivban megterhelő lehet, ezért úgy érveltem, hogy ez a kis zárójelbe tett luxus megér minden eurót, és egy biztos: alkalmat adott rá, hogy utolérjem magam az alvásban. Elszomorított, hogy elhagyom Görögország klasszikus világát és a minósziak ihlető kultúráját, különösen azért, mert már kezdtem elsajátítani az ábécét és a nyelv alapjait, és egy olyan országba készültem, ahová addig még be sem tettem a lábam, a héber, egy olyan nyelv világába, amelyen egy hangot sem beszéltem. A „héber” szó azt jelenti: az „átkelő”, és a beduinokra, nomádokra alkalmazták. A helyek közül, ahol az izraeliták letelepedtek, Egyiptomban fogadták el először az egyistenhit eszméjét. A repülőgépen két zsidóval, haredimokkal (ez az ultraortodox zsidó mozgalom KeletEurópában született a tizennyolcadik században) szemben ültem, akik, bár az utasok még az ülések közti folyosón csoszogtak, máris elmerültek bibliájuk, a Tóra lapjaiban. Néhány pillanattal azután, hogy elhelyezkedtem, két arab jelent meg. Az érkező pár egyik tagja a két ortodox férfi közti középső ülést kapta, míg társának egy sorral hátrébb ugyanaz a középső hely jutott. Az arab gyorsan felmérte a helyzetet, és várakozva állt, mögötte feltorlódott a sor, míg a zsidó a folyosó melletti ülésen még mélyebbre temetkezett imádságaiba. Megrökönyödés futott át a tagbaszakadt arab vonásain. Toporgott, nem akart tengelyt akasztani a fiatal zsidóval. Jobban szerette volna nem elfoglalni kijelölt helyét, de arcátlanul nyilvánvaló volt, hogy potenciális szomszédja nem óhajtja felkínálni neki a választást. A helyzet megoldódott, amikor egy nő közvetlenül mögöttük felállt, és felajánlotta helyét az arabnak, ami azt jelentette, hogy a barátok együtt utazhattak, és a zsidókat békében hagyták. A jelenet pillanatok alatt játszódott le, és rajtam és az együtt érző nőn kívül, aki most hátrébb került, kevesen vették észre. Engem azonban arra emlékeztetett, hogy egy olyan földre készülök lépni, amelyet megoszt a faji és vallási küzdelem. Leszálláskor egy fiatal úriember várt, akinek az volt a feladata, hogy gyorsan átsegítsen az útlevélvizsgálaton. Nem én szerveztem meg ezt az áldást, azt sem tudtam, hogy bekövetkezik. Tulajdonképpen annyira elmerültem annak kiderítésében, hogy a kőlapok, amelyeket az új luxusrepülőtér építésénél használtak, valódi vagy hamis mészkőből vannak-e, hogy a nevemet viselő tábla majdnem elkerülte a figyelmemet, de rendkívül hálás voltam a segítségért. Csomagomban óriási mennyiségű, az utam során meglátogatott arab országokra vonatkozó anyag volt. Fiatal kísérőm egyenesen a „Személyzet” feliratú kijárathoz vezetett, ahol egy erőszakos női határőr megkérdezte: beleegyezem-e vagy elutasítom, hogy izraeli pecsétet üssön az útlevelembe. Elutasítottam, mire azonnal kérdőre vont, hogy miért. – Választási lehetőséget ajánlott nekem. Ha ez probléma… – válaszoltam olyan nyugodtan, ahogyan csak tudtam.
– Szokott arab országokba utazni? – hangzott az acélos fiatal nő vádló kérdése. Kimerült voltam. Közel jártunk a hajnali öt órához, és szemem előtt megjelent bőröndömbe zárt, be nem mutatott ír útlevelem, amelyben egész faliszőnyeg volt minden mostanában történt be- és kilépésemről számot adó arab vízumokból. – Szokott? – erőszakoskodott a nőszemély. – Tudnunk kell, miért kérte, hogy ne bélyegezzük le az útlevelét. – Igen, szoktam – mondtam derűs hangon, de közben hangosan vert a szívem, és mélyeket lélegeztem. Összehúzott szemmel nézett rám, méregetett, és aztán keményen rácsapott egy papírlapra. – Isten hozta Izraelben – hangzott az üdvözlése. –Tudnunk kell. Amikor később felébredtem, már majdnem dél volt, és Tel-Aviv világa zárórára készült a zsidó sabbat előtt, amely késő délután kezdődött. Elrohantam a bankba, de már zárva volt. Elég sékel volt nálam kávéra, és más nem is számított ebben a napfényes pénteki ebédidőben. Kint ültem az utcán egy bőr karosszékben egy hobós, enyhén a hatvanas évekre emlékeztető kávéház előtt, és a legnagyobb pain au chocolat-t, csokoládés kalácsot tömtem magamba, amelyet valaha elém raktak, miközben a világ körülöttem mindennapi életét élte. Meglepett az elhanyagoltság, amely még ezen a tengerparthoz egészen közel és az amerikai nagykövetségtől mindössze egyutcányira fekvő környéken is szembeszökő volt. A repülőtér márvány pompája jómódú várost ígért. Lovas kocsi haladt el mellettem, két sötét, napbarnított bőrű fickót és kihajított, elrozsdásodott vastárgyak tarkabarka összevisszaságát vitte. Írországi gyerekkorom óta nem láttam üstfoltozót és ószerest, és egyáltalán nem vártam, hogy itt találkozom velük, a városban, amelyről azt hittem, hogy egy huszonegyedik századi metropolis, Izrael gazdasági szíve. Fel-le pillantgattam a sugárúton, és kiégett vagy lebombázott épületcsontvázakat láttam a toronyházak és lakótömbök közt. Mosott ruha lógott nyitott ablakokból, és az épületek nagy részét bemocskolta a piszok vagy a füst. A járókelők közül sokan elnyűttnek, elszegényedettnek látszottak. Mit reméltem, mit találok itt? Még nem tudtam, miért, de úgy éreztem, hogy Izrael, Palesztina jelenti majd utazásom végét. Szerettem volna kapcsolatba kerülni, akár egy háborús zónán keresztül is, az ősrégi bechealehi olajfákkal. Teljessé tenni a kört. Fogalmam sem volt, hogyan. Azt reméltem, hogy az ország majd megmutatja, elvisz oda, ahová mennem kell. Beszélgetésbe elegyedtem a karcsú, jókedvű pincérlánnyal, aki a reggelimet szolgálta fel. Csinos, extrovertált lány volt, nemrégen fejezte be katonai szolgálatát, és mint frissen diplomázott diák tele volt az élménnyel. A hadsereg műszaki alakulatánál kapott kiképzést, és a két év nagy részét, tizennyolctól húszéves koráig, bombák és robbanószerek tanulmányozásával töltötte. Miután levizsgázott, az volt a feladata, hogy pilótákat tanítson meg arra, amire kiképezték: ezeknek az eszközöknek a felrobbantására és szétszedésére. Ideje jelentős részét a „megszállt területeken” töltötte, kitanulta a fegyvereket, kitanulta a lövészetet, és gyakran kapta azt a parancsot, hogy tapasztalatát negyvennyolc órán belül adja át a gondjaira bízott, bevetés előtt álló katonáknak. Ma, mondta, a fiatal nők csupán hetvenöt százaléka szolgál az izraeli hadseregben. – Látszik a különbség azok közt, akik szolgáltak, és akik nem. Szerintem létfontosságú a hadseregben megkövetelt fegyelem. A mai számadatok gyenge eredményt mutatnak – sóhajtott. – Fontos, hogy kiképzést kapjunk. Hogy készen álljunk. Arca ellágyult, amikor bevallotta, hogy barátját a hadseregben ismerte meg. Akkor még
orvostanhallgató volt, most orvos. Türelmesen vártam az idő múlását. Volt néhány ember, akivel szerettem volna találkozni, de még senki sem hívott vissza, vagy válaszolt az e-mailjeimre, és ami a magánéletemet illette, Michel érkezését vártam. Túl sok hétig voltunk távol egymástól, és ezt a háromnapos látogatást arra szántuk, hogy eltüntesse köztünk a távolságot. Ezenkívül Michel aggódott, hogy utazásomnak ez a szakasza veszélyes lehet, és szeretett volna támaszként állni mellettem. Sütött a nap. Úgy döntöttem, hogy elsétálok a parton a régi Jaffáig. A hullámok keményen ostromolták a homokot, és kamasz fiúk csapatostul bújtak szörfruhába, és gyalogoltak be a vízbe deszkáikkal. A látvány Sydneyt idézte az emlékezetembe, nem az árapályt nem ismerő Földközitengert, leszámítva, hogy a levegőben itt valami átható, keserű szag terjengett. Először azt hittem, hogy egy számomra ismeretlen sós, tengerparti növénytől származik, de ahogy közelebb értem az óvároshoz, rájöttem, hogy kóbor macskák bűzét érzem. Észak felől közeledtem az ottomán kikötő felé, megkerülve egy partszakaszt, amely hangárok és raktárházak körül vezetett; közülük egy-kettőt halvendéglővé alakítottak, de a többi omladozott. Távolabb egy hajótemetőre bukkantam, ahol impozáns hajótestek hevertek partra vetve, és rozsdásodtak a sárban. Többükön olyan név állt latin betűkkel, mint Bereniké, és azon tűnődtem, honnan moshatta ki őket a víz, és mi lehet a történetük. Arab családok játszottak vagy horgásztak a vízparton. A nők fejkendőt és hosszú ruhát viseltek, de nem volt rajtuk fátyol. Amikor Mark Twain szárazföldre lépett Jaffa kikötőjében, az volt az első benyomása, hogy egy sivár országba érkezett, ahol gazdag a talaj, de gyomok uralják. Egy évszázaddal később én ugyanezt a sivárságot éreztem. Felkapaszkodtam az óvárosba, ki-be kanyarogtam a sikátorokban, lépteim visszhangoztak a csendes, kő boltíves, felújított és izraeli művészek műtermévé alakított lakások alatt. Kerestem egy kávéházat, bármit, ahol bekaphatok egy falatot, de mindent zárva találtam. Sabbat volt. Amikor visszafelé sétáltam a parton, a nap lenyugvóban volt. Csillogó narancsfolyam vérezte be Jaffa komor városfalait, lemosva róluk a sivárságot. Találtam egy vízparti halvendéglőt, amely még ezen a szent napon is nyitva tartott, és ami még meglepőbb, a rák volt a specialitása. Két nőt láttam bőrdzsekiben és farmerban a deszkasétányon, egymásba gabalyodva, sziluettjüket kiemelte a hanyatló nap, szenvedélyesen és nyíltan csókolóztak. – Isten hozta Tel-Avivban – mosolygott egy feltűnően csinos fiatal pincérlány, egy munka nélküli színésznő –, az izraeli Bűnök Városában. Beszélgetésbe elegyedtem egy meglehetősen divatos, jóképű párral, AdAmmal és Berthtel, akik tőlem jobbra ültek egy asztalnál. Mindkettő első generációs izraeli volt, és elbűvölő. Azt vitattuk meg, hogyan alakult ki a jelenlegi patthelyzet a palesztinok és Izrael között, és hogyan használják az olajfát ebben az országban. Nem egyszerű téma! – Bár zsidó bevándorlók folyamatosan érkeztek erre a partra több mint egy évszázadon keresztül, Izrael Állam csak 1948-ban jött létre. Fiatal ország vagyunk. 1917 előtt a föld, amelyet most palesztin területekként (a Nyugati Part és Gáza) és Izraelként emlegetnek, az ottománokhoz tartozott. A „Palesztina” elnevezést először a rómaiak használták… – Hadrianus adott Júdeának új nevet, és hívta Siria Palestinának – szólt közbe a férj, Adam. – Így van, de a britek keresztelték el újra Palesztinának, amikor átvették az ellenőrzést az ottománoktól, hogy a Népszövetség felhatalmazásával két állam alakuljon abból a Palesztinából, egyik a „palesztin” arab lakosság, a másik pedig a hontalan, üldözött zsidók számára.
Adam német-lengyel szülőktől származott, míg Berth rokonsága litván volt. Megfigyeltem, hogy a legtöbb izraeli kifejezetten amerikai akcentussal beszélte az angolt. – Tehát megalakult Izrael Állam. De a palesztinok még mindig az országukra várnak. Miért? – kérdeztem, miközben a galileai régió egyik szőlejének fehér borát szopogattam. – Sajnos az arabok hevesen ellenezték, hogy zsidó állam jöjjön létre a területükön. Fegyvert fogtak… – De elvesztették a háborút. Az eredmény az lett, hogy bár Izrael megalakult, a területeket, amelyeket a palesztin araboknak kellett volna megkapniuk, felosztották Izrael és Jordánia között. Emiatt háromnegyed millió palesztin vált földönfutóvá. Hirtelen eszembe jutott a taxisofőröm a dél-libanoni menekülttáborból. Tulajdonképpen jelentéktelen távolságra volt onnan, ahol ültem. Csupán egy háborúnyira. – Végül, nemzetközi közbelépésre, megegyezés született, hogy Izrael kiüríti a Nyugati Partot, amely magában foglalja Júdea és Szamaria ősi területeit, valamint Gáza földközi-tengeri csíkját. A palesztinokban remény ébredt, hogy legalább hazájuk egy részét visszakapják. – De tragikus módon ez a kompromisszum sem valósult meg. – Sorozatos palesztin terrorista támadások ártatlan zsidók halálát okozták. – A mi részünkről a „telepesekként” ismert ortodox zsidók cseszték el az egészet, akik meg vannak győződve, hogy Júdeára és Szamariára nekik van istenadta joguk, és a Messiás csak akkor jön el, ha az izraeliek birtokolják ennek a földnek minden négyzetcentiméterét. – Szélsőségeseink kezdtek illegálisan „letelepedni” – magyarázta Adam – a Nyugati Part és Gáza vitás területein. Városokat, „telepeket” építenek arab mezőgazdasági földeken. Azzal kezdik, hogy kirúgják a palesztinokat az otthonaikból, és kivágják több száz éves olajligeteiket, azt állírva, hogy az a föld az övék. – Bár Ariel Sharon, mielőtt megbetegedett, kiparancsolta a telepeseket Gázából, változatlanul egy gyűlöletspirál foglyai vagyunk. A tárgyalásokat leállították, és a helyzet egyre élesedik. A mindkét oldal szélsőségesei által szított bosszúállás, nézeteltérés és erőszak patthelyzetet eredményezett, ahol a párbeszéd már lehetetlenné válik. Nehéz szívvel hallgattam őket, de nem azért voltam itt, hogy ítéletet mondjak. Azért voltam itt, hogy az olajfa után nyomozzak, és utazásom során még sehol sem aggódtam jobban a jövője, a mediterrán kultúrában játszott alapvetően fontos szerepe miatt, mint itt. – Tudja, ha az olajfák érdeklik, nézze meg a Tu Bisvátot. Ezen a hétvégén lesz – volt Beth búcsúgondolata. –Érezze jól magát! Tu Bisvát. Kétezer éven át a zsidó gettók népe imádságaival és szertartásaival szerte a világon megtartotta az őseiknek megígért földnek, a júdeai izraelitáknak tett fogadalmukat. Amikor a cionista pionírok első áradata megérkezett erre a keleti mediterrán tengerpartra, és kezdte felépíteni közösségeit – sokan ateisták vagy nem gyakorló zsidók voltak, világi álmot dédelgettek –, megdöbbentő felfedezést tettek. A naptár, amelyet mindvégig fanatikusan betartottak, olyan jeges északi földek feketébe öltözött gettóiban is, mint Litvánia vagy Oroszország, tökéletesen a helyére került. A dátumok itt értelmet nyertek, mint egy kesztyű, úgy illettek rá a mediterrán mezőgazdasági körforgásra. Mi értelme volt az Új évet szeptemberben ünnepelni Oroszországban, míg körülöttük minden és mindenki más időszámítás szerint működött? De itt az olíva ekkor ért, hívott a szürete, és a gazdák a nyári gyümölcsöket és borokat már betakarították, és eltették az előttük álló aránylag enyhe télre. A földművesév egyik létfontosságú ciklusa
befejeződött, következett egy másik, az olívaszüret. Ez valóságos felfedezésként érte az új telepeseket: zsidó ünnepeik frigyre léptek a földdel, ezzel a földdel. Pészah a búzavetés időszakának végére esik. Az ültetést követő hét hét a várakozás, a bizonytalanság ideje, nem lehet még tudni, megfogantak-e a növények, és gazdag aratást ígérnek-e. A régi időkben egyetlen aratást sem követett éhínség. Az újonnan érkezettek most értették meg a zsidó törvényt, amely tiltja a hajvágást ezekben a hetekben. Figyelmeztetés volt ez – senki se vegye öntelten biztosra a tényt, hogy lesz mit levágni: a búzát. Az emberekre, akik kétezer évig száműzetésben éltek, akik szigorú gettókban voltak eltemetve a világ távoli sarkain, akik elvesztették kapcsolatukat a termőtalajjal, a mezőgazdaság, a föld ritmusával és naptárával, mindez megvilágosodásként hatott – Izrael, a mediterrán vidéknek ez a csíkja paradicsomnak tűnt nekik –, és a cionista vezetők, hívők és nem hívők egyaránt, kitárt karokkal fogadták ezt. Sajnos ma, a huszonegyedik századi Izraelben kevesebben művelik a földet, ritkábbak a mosavok, a zsidó mezőgazdasági közösségek, ezért ez a kapocs föld, ember és az évszakok közt eltűnőben van, ismét elveszti értelmét. Tu Bisvát, amely februárra esik, az egyik ilyen elfelejtett dátum. Eredetileg, jóval a zsidók Izraelből történt ótestamentumi kiűzetése előtt, Tu Bisvát azt az időszakot jelölte, amikor nyilvántartásba vették a fák korát a dézs-ma miatt. A zsidó törvénykezés tiltotta, hogy a gazda a fa életének első négy évében leszedje és felhasználja a gyümölcsöt, úgyhogy a fa bejelentett kora kulcsfontosságú lett, és Tu Bisvátot a fák ültetésének és nyilvántartásba vételének időszakaként tartották számon. A modern izraeli naptárban Tu Bisvát olyan időszak, amikor szárított gyümölcsöket kell enni, és fákat kell ültetni a természetben beköszöntő új év kezdetének megünneplésére. Leginkább egy tavaszi fesztiválra emlékeztet. A fa, amely ennek a dátumnak a szimbólumává vált, a fa, amely a mediterrán emberek számára a tavasz érkezését hirdeti, a mandula. Ez a fa virágzik először a Földközi-tenger vidékén, és február közepén már teljes és gyönyörű, zsenge orcájú rózsaszín virágpompában áll. És én a szerencse kegyeltjeként éppen Izraelben voltam, hogy ennek tanúja lehessek. Megérkezett Michel, és én végtelenül boldog voltam, hogy élvezhetem kellemes és bölcs társaságát. Hiányzott az otthonom, a mediterrán földnek az a sarka, amelyik az enyém, és ezek a kezdeti napok Izraelben nyugtalanítólag hatottak rám. Felkavar, amit láttam és hallottam, és zavart a katonaság mindenütt való jelenléte. Egy dokumentumfilm-rendező, akivel egy kávéházban beszélgettem, megjegyezte: – Megkeseredett azoknak a pionír cionistáknak az álma. Az ország iránti tiszteletet felváltotta az emésztő gyűlölet. Eredetileg úgy terveztem, hogy ellátogatok a Nyugati Partra, a ma háborús zónáknak nyilvánított területekre, ahol a fák, különösen az olíva ültetése vagy kivágása súlyos politikai jelentőséget nyert. Emberekkel kellett találkoznom, de még mindig vártam hívásaimra a választ, ezért úgy gondoltam, kellemes változatosságot jelentene, ha Michellel részt tudnánk venni a Tu Bisvát ünnepségeiben, hogy megtapasztaljuk, amit a modern izraeli judaizmus örömteli és lélekemelő vonásaként írnak le. Ha vannak emberek kint a szabadban, akik fákat ültetnek, és ünneplik a tavasz kezdetét, akkor nagyon szeretnék ennek részese lenni. Sataf erdőkkel borított, hegyes vidék Jeruzsálem közelében, a bibliai Júdea szívében, ahol a Jerusalem Post angol kiadása szerint tömegével nőnek mandulafák. Kocsit béreltünk Michellel, és elindultunk Tel-Avivból azzal a szándékkal, hogy vidéki utakat választunk autópályák helyett.
Akkor még nem egészen értettem, milyen hatással lehet ránk a hely, ahová készülünk. Amikor az ország közepe felé közeledtünk, zavarosnak találtuk a jelzőtáblákat, és eltévedtünk. Nem volt világos, hogy miért. Ha én nem is, Michel remek tájékozódóképességgel megáldott, kitűnő térképolvasó, de ahogy letértünk a főutakról, eltorlaszolt utakkal találtuk magunkat szembe, vagy újonnan épített városok külterületein kötöttünk ki. Valójában ezek „telepek” voltak szögesdrót kerítésekkel és kapukkal, és a nagyobb biztonság kedvéért minden ilyen települést fegyveres őrök sokasága és úttorlaszok védtek. Végtelenül felzaklatott ezt az arctalan fegyverarzenál-világot. Hol voltunk? Miért nem voltak úttáblák? Kezdtem megijedni Izraeltől. Ennek ellenére egyikünk sem értette meg azonnal, hogy a Nyugati Part izraeliek által megszállt területeire hatoltunk be. Ezek az őrzött városok nem sokkal korábban még palesztin mezőgazdasági földek voltak, amelyeket elragadtak és beépítettek az izraeli szélsőségesek. És aztán, mielőtt észbe kaptunk volna, már Jeruzsálem szélén jártunk. Bár nem szándékoztunk meglátogatni a várost, az út, amelyen autóztunk, egyenesen bevitt minket Méa-Searímba, egy kizárólag haredimek által lakott negyedbe. Később megtudtuk, hogy az utakat úgy építették a valamikori palesztin mezőgazdasági területeken keresztül, hogy egyenesen a városok izraeli negyedeibe vezessenek. Hogy a telepekről a lakosok a kizárólag számukra létesített utakon juthassanak el munkahelyükre a városokba. Méa-Searím olyan volt, mintha a múlt századba, egy másik civilizációba csöppentünk volna. Sokkal szélsőségesebbnek tűnt, mint bármelyik zsidó gettó, amelyben más nemzetközi városokban megfordultam. A férfiak köpenyszerű fekete kabátot, buggyos térdnadrágot, fekete harisnyát viseltek. Néhányukon árnyalatnyival modernebb öltöny volt, de kizárólag fekete. Mindezzel vállig érő, hullámos pajesz, hegyes szakáll, fekete kalap és kipa járt. A nők, szintén feketében, hajukat háló alá szorítva és feltekerve hordták. A helynek józan, ünnepélyes, erőteljes és céltudatos hangulata volt. Végül, miután összevissza kanyarogtunk, fel-alá forgolódtunk, és eltévedtünk ebben a még létező ősi fővárosok legősibbjében, elértük Jeruzsálem óvárosának falát. Leparkoltunk. Belépve Heródes kapuján elragadtak a gyümölcsök, a ruhák, a fény ragyogó színei; egy nyüzsgő arab szúkban találtuk magunkat. Átpréselődtünk a zsúfolt szűk utcákon. Követve a macskaköves sikátorokat, itt egy gyászos arcú arab árus mellett haladtunk el, aki fakordén tolta ki-be frissen sült szezámmagos kenyérkarikáit a zsibongó vásárlók tömegében, ott pedig egy földön ülő zöldségeskofát láttunk, akinek hiányoztak a fogai, viszont bőséggel vehettünk volna nála spenót-, zsálya- és petrezselyemcsokrokat. A Via Dolorosán a terhével küszködő Krisztus lába nyomában lépkedtünk, és megjártuk a Kereszt Stációit. Az utcák zsongtak ír katolikus papok, görög ortodox atyák, örmények és egy egész arab közösség csevegésétől és szóváltásaitól. Csak a zsidó izraeliek hiányoztak, de alighogy ezt megjegyeztem, egy katonai teherautó hajtott be a fal egyik kapuján, és száguldott felénk. Két kis piszkos, öt-hat éves arab kölyök, akik üveggolyókkal játszottak négykézláb a földön, egy csatornafedél mintáit használva játékukhoz táblaként, talpra ugrott, és szorosan az óváros vastag falaihoz lapult. Én is lekényszerültem az útról; a teherautó szinte súrolt, olyan veszélyesen közel haladt el, és hozzászorított egy parkoló kocsihoz. A teherautóban öt izraeli katona ült fekete szemüvegben, készenlétben tartott fegyverekkel. Sebességük provokáció volt, az ősi város lakosainak címzett fenyegetés, de az arabok folytatták tevékenységüket, mintha misem történt volna. Gyanítottam, hogy ilyen esetek rendszeresen előfordulnak.
Török kávét ittunk egy kis kávézóban, aztán újra elindultunk a dombok felé, és elhagyva ezt a nyugtalan, bibliai fővárost, leereszkedtünk egy fenyőerdővel borított völgybe. Ahogy magunk mögött tudtuk ennek a megosztott és megszállt városnak a területét, mély lélegzetet vettem, bár akkor még egyikünk sem fogta fel igazán, minek voltunk tanúi. Én-Kerem falvában újra megálltunk, hogy útbaigazítást kérjünk. Itt kereste fel Krisztus anyja, Mária Erzsébetet, és tudta meg a hírt, hogy unokatestvére, aki addig meddő volt, most várandós. Keresztelő Szent Jánost hordta a méhében. Én-Kerem divatos, könnyed légkört árasztott hímzett anyagokat és ruhákat árusító butikjaival. Számos kávézót, egy csinos, szőlővel befuttatott vendéglőt és a domboldalt borító teraszokat láttunk. Mária Názáretből megtett útjára gondoltam. Meglehetősen fáradságos vállalkozás lehetett egy ilyen fiatal nőnek gyalog és egyedül megtenni ezt a távolságot. A Sataf-régió tele van csodálatos fákkal. Több izraeli, aki útbaigazított, úgy írta le, mint varázslatos tájat, ahol föld alatti források öntözik a földet. Leállítottuk a kocsit, és felkapaszkodtunk az erdők határáig. Egy faragott sztélén azt olvastuk, hogy a növényeket ezeken a dombokon tüzek pusztították el, de az elmúlt évtizedben újratelepítették őket, a tengerentúlról érkezett nagylelkű adományoknak köszönhetően. Cionisták, elsősorban németek és franciák voltak az adományozók, a felfelé vezető utunk mellett szinte lépésenként elhelyezett emléktáblák tanúsága szerint. Két, a többieknél nagyobb tábla, amelyek héber és német feliratát Michel lefordította nekem, jelentette a kivételt. Ezek húszezer fáról szóltak, amelyeket a korábbi NyugatNémetország Wetzlar tartománya ajándékozott a megbékélés jeleként a föld zsidóságának. Miután felkapaszkodtunk az ember alkotta utakon, a jelzett természetvédelmi terület fölé értünk, hegyekre, amelyek még mindig őrizték eredeti állapotukat. Lenéztünk a völgyekbe, ahol fiatal olajligetek foltos takarója zöldellt. Azonban Tu Bisvátot ünneplőkkel sehol sem találkoztunk. Egyetlen fát ültető sem volt a láthatáron. De nem számított. A történelmi fák épp elég okot adtak az ünneplésre. Olyan földön álltunk ezen a magasságon, amelyet több évszázada műveltek, mint hogy el tudtuk volna számlálni. A bizonyítékot a régen törmelékrakásokká omlott kőteraszok, az évezredekkel korábban, ha nem régebben kiásott vízgyűjtők és a beroskadt épületek halmai, kőkunyhók fogazott maradványai jelentették, amelyek a mi birtokunkon málladozó romra emlékeztettek. Pompás mandulaligeteket találtunk itt, virágzó fák százaival. Kíváncsivá tett az öntözőrendszer, amelyre rábukkantunk, és eszembe jutott, hogy az egyik útbaigazítást adó fiatal férfi föld alatti forrásokat említett, amelyek a hegyoldalon alacsonyabban fekvő mezőgazdasági területeket látják el vízzel. – Azt hiszem, ezek a csatornák és föld alatti tartályok egy olyan rendszer részei lehetnek, amelyet a római uralom idején, ha nem még korábban építettek – mondtam Michelnek. – Kanats a nevük. A fellahok, parasztgazdák ásták ki őket. Itt és a mai Jordánia, Szíria és Libanon területein használták őket. Tulajdonképpen a levantei tájakon. – Felemeltem a karom, és abba az irányba intettem, ahol az izraeli-szíriai-libanoni határokat sejtettem. –A technológia ősrégi, megelőzi a vízvezetéket és a föld alatti vízelvezetőket. Természetes föld alatti források vizét alacsonyabb szintekre csatornázták, ahová a tengerpartról elűzött lakosság kényszerült; ezeknek az embereknek meg kellett találniuk a túlélés módozatait. Körbepillantottam. A teraszok egészen addig kapaszkodtak fel, ahol álltunk, és olyan öregnek tűntek, mint maga az emberiség története. Rengeteg mandulafát és, elszórva közöttük, néhány olívát láttunk. Tehát ha visszamegyünk az időben, lehettek itt akár művelt olajfaerdők is. A
mandulákat később kellett, hogy ültessék, amikor a gazdák megtalálták az öntözés módját. Az olívák kevés vízzel is beérték. Biztosan voltak itt fönt legelésző kecskék és bárányok is. Számos kőkunyhó maradványait tudtam kivenni. Pásztorszállások, semmi kétség. A szanaszét heverő kövekből ítélve úgy tűnt, hogy egy kis falucska, de legalábbis egy-két ház biztosan lehetett pontosan ott, ahol voltunk. Jeruzsálem szélén mélyen behatoltunk a vidéki gazdálkodóközösségek teraszai közé, amelyeket szinte bizonyosan Krisztus előtt legalább kétezer évvel építettek. – Merre van Libanon? – kérdezte Michel. Egy pillanatig gondolkodott, mérlegelt, felemelte a karját, és mutatta. Ha politikában nem is, kilométerekben egy kőhajításnyira voltunk azoktól a fenséges bechealehi fáktól. Ha az utak nem lennének eltorlaszolva, ha ezek az országok nem állnának háborúban, onnan, ahol álltunk, öt-hat óra leforgása alatt eljuthattunk volna oda, ahol nyolc hónappal korábban megkezdtem ezt az utazást. Valami húzott kutatásom gyökerei, a modern Földközi-tenger születésének bölcsője felé. Úgy éreztem, közelebb vagyok hozzá, mint bárhol, amióta elhagytam Levantét. Majdnem biztos voltam benne, hogy ha a történelem, a politika más irányt vesz, egy másik, hatezer éves fákból álló liget mellett állhatnék. Fát nem ültető Tu Bisvát-i kirándulásunk után hat olajbogyót, héberül zijatot szedtem egy olivier-ről Tel-Aviv-ban, és becsúsztattam őket egy borítékba, amelyet a zsebembe süllyesztettem. Már régebben kifejeztem a kívánságomat, hogy szeretném meglátogatni a Golán-fennsík vitatott területét. 1967-ig szíriai föld volt, aztán az izraeliek elfoglalták a környező arab országok felett aratott váratlan győzelemben, a hatnapos háborúban. Utunk észak és kelet felé vitt, fel a Tiberiastóhoz, Jordánia által szegélyezett tájakon keresztül, majd az ország csücskének irányába, ahol Szíria és Izrael Libanon határaihoz simul. Szentségtelen szentháromság. Útközben észrevettem egy nyomorék arab fiút, aki egy meredek, dombos olajligetben vonszolta magát felfelé. Itt nem voltak teraszok. Elhajtottunk egy börtön mellett, ahol a foglyok, csupa arab, épp az udvarra vonultak ki libasorban egy kis testmozgásra. Fegyveres IDF (Izraeli Védelmi Erő)-katonák őrizték őket. Fent a Tábor-hegy körül zöld, termékeny dombok hullámzottak. Rengeteg olajliget tündökölt a dús, sötét talaj háttere előtt. Az alsó-galileai terület tele volt virágzó gyümölcsfákkal, olívával, mandulával. A termékenység völgye volt ez, ahol a mezőket vad piros tulipánok kis tornyai pettyezték. Amikor elértük a Tiberias-tavat, őrjöngve burjánzó sűrű banán- és olívaültetvényeket találtunk a partján. Megálltunk ebédelni a Tiberius római császár tiszteletére elnevezett Tiberiasban, mezzét ettünk, és közben a vendégek által behajigált pita kenyérért lebukó sirályokat néztük. A Galileai-tenger, más néven Tiberias-tó vagy Genezáret-tó, valójában tényleg egy tó, éppen nyugodt és áttetsző volt. A vízen kint lévő egyetlen csónak, egy kis halászhajó igyekezetét figyeltük, amely már-már felborult, úgy tűnt, négy halászból álló legénysége nem tudja egyensúlyba hozni. Azonban később, amikor ebéd után végigsétáltunk a turistáktól elözönlött város partján, elhaladtunk a portékájukat árusító négy férfi mellett: apró, csapkodó, ezüstpikkelyes halakkal teli vödrök álltak mellettük. Valahogy mégiscsak sikerült behozniuk a fogást. Furcsa volt itt Krisztusra és halász apostolaira gondolni. A hajó legénységének cserzett arcáról ítélve akár lehettek volna ugyanazok az emberhalászok is. Búcsút mondtunk a túlzsúfolt üdülőhelynek, és végighajtottunk az eredetileg beduinok által épített városfalak mentén, amelyeket a keresztesek később kibővítettek.
Egy útjelző táblát láttunk, az Üdvösség hegye felé mutatott, ahol a föld olyan sötét volt, mint a csokoládé. Eleredt az eső. Egy másik tábla azt a falut jelezte, ahol Krisztus kiűzte a gonosz szellemeket egy szenvedőből. A szellemek kimenekültek a férfiból, de beköltöztek egy disznókondába, mire az állatok belevetették magukat a Tiberias-, azaz Genezáret-tóba, és megfulladtak. Körülöttünk mindenhol útjelző táblák csalogattak, hogy látogassuk meg az Újtestamentum földjét. Átmentünk Kapernaumon és aztán Tabgán, ahol állítólag a kenyér és hal csodája történt. Nemrégen ugyanilyen, de legalábbis hasonló példabeszédre találtam egy az időszámításunk előtti ötödik században keletkezett egyiptomi szövegben. Arab lovasok, közelkeleti cowboyok terelgették szarvasmarháikat a mezőkön. Cefat után egy keskenyebb, kevésbé forgalmas útra fordultunk keleti irányban, és hamarosan egy fennsíkon találtuk magunkat. A táj lélegzetelállítóan szép volt, körös-körül mélyen belemart a völgyekbe. Busz száguldott el mellettünk. Egy kamion vezetőfülkéjéből és egy busz vázából építették, az alkatrészeket pedig szétbombázott harci eszközök roncsaiból mentették ki és forrasztották össze. A szeles, nedves idő bánatos hangulatot keltett. Szédítően magasra kapaszkodtunk. Térképünk azonban újfent nem volt pontos, és nemegyszer azon kaptuk magunkat, hogy körbeautózunk, ugyanannál a keresztútnál vagy útcsatlakozásnál kötünk ki. Végül egy sziklás platóra, egy magas felföldre értünk. A Golánfennsíkra. Mindenhol katonai barakkokat és elkerített területeket láttunk. A táj szaggatott, szinte skót jelleget öltött, és a sötét, komor idő is megtette a magáét. Eukaliptuszok és régi szürke kövek. Kietlen, mégis termékeny táj. A britek hozták be ide az eukaliptuszt? Elszórtan apró tehéncsordák – ki őrizte őket? – és kis szőlőskertek. Azokban az időkben, amikor Szíria birtokolta ezt a területet, nem voltak itt szőlők, de Palesztina már évszázadokkal Krisztus előtt híres volt a borairól. Ma szerte Izraelben dicsérik a Golán-fennsík borászatait; a Rothschild-birtokok nagy szerepet játszottak abban, hogy a szőlőkultúra újra meghonosodott ezeken a vidékeken. Most műveletlen hektárokon hajtottunk keresztül, tönkrement földeken, amelyek négy évtizeddel ezelőtt még termékenyek voltak. Mindenhol elhagyott, kibombázott, lerombolt kőházak maradványai tarkították a tájat. Szíriai, drúz, beduin gazdák és pásztorok lakhelyei. Antik teraszok nyomait láttam. Köveket mindenütt, ősök sírhelyeit, az ókor tanúit. Régmúlt történelemben jártunk. Ezeket a magaslatokat ötezer évvel ezelőtt vagy már régebben is lakták. Az arámiak, akik Krisztus nyelvét beszélték, az időszámításunk előtti második évezredben érkeztek ide. Itt-ott egy-egy magányos mandulafa állt teljes virágjában, a vidámság jeleként. Folyamatosan haladtunk előre az északi határ felé, lassan hajtottunk, egy lélekkel sem találkoztunk. Jobbra-balra elbarikádozott területek, elhagyott katonai táborok, bunkerek láncolata és kőházak vázai, elpusztult vagy elmenekült életek kísértettek. Hirtelen elfogott a rémület, hogy a környéket talán elaknásították. Az úton nem, te buta, mondta Michel. Valahol nem messze onnan, ahol autóztunk, feküdt a Könnyek völgye, a hatnapos háború legvéresebb csatáinak helyszíne. A térképet néztem, szememet meresztettem az esőbe, megpróbáltam pontosan meghatározni a helyzetünket, amikor csendesen, mintha függönyt húztak volna elénk, mint Brigadoorhan, a titokzatos skót faluban, köd ereszkedett le, és lábujjhegyen pörgött körülöttünk. Mint egy halálos gáz, betakart bennünket. Később jutott eszünkbe, hogy nyilván felhőkbe szaladtunk. Bármi volt is a magyarázat, az orrunkig sem láttunk. Körbe voltunk zárva, és a táj hangulata határozottan hátborzongatóvá vált. Mindketten megjegyeztük, szinte egyszerre, hogy olyan, mintha a Világ Végeként számon tartott területre léptünk volna. Haladtunk
utunkon a Sehova felé. És aztán egy X-szel áthúzott nagy, kerek figyelmeztető tábla tudatta velünk, hogy az út előttünk le van zárva. Itt a vonal vége. Michel megállította az autót, és az ablakhoz nyomtuk az arcunkat, kibámultunk a ködbe, esőbe és felhőkbe. Az út, bár keskeny, de egyenes volt, és amennyire láttuk, beleveszett a távolba. – Mit akarsz tenni? – kérdezte Michel. Semmilyen irányban nem volt útelágazás. Választhattunk, hogy visszafordulunk, vagy továbbmegyünk. – Menj tovább – válaszoltam tétovázás nélkül. – Ránéztem az órámra. Majdnem négyet mutatott. Tudtam, hogy az alacsonyabban fekvő síkságokon és Tel-Aviv tengerpartján fél hat körül megy le a nap. Az este nem sokkal járt mögöttünk. – De ha rossz érzésed van ezzel kapcsolatban, visszafordulhatunk. Michel fontolóra vette a dolgot, aztán sebességbe tette a kocsit, és továbbgördültünk. Innen kezdve bézs színű Centurion tankok vázai tarkították a csipkézett, fogazott tájat, mindegyik csöve Szíria felé mutatott. Nem voltam teljesen meggyőződve, hogy elhagyottak, de Michel megnyugtatott. Végül több, lassan megtett mérföld után egy táblához értünk, amelyen ez állt: „Kizárólag katonaság ezen a ponton túl”. Izrael legszélén voltunk. Libanon észak-északnyugatra feküdt. Szíria mintegy fél kilométerre keletre. Közvetlenül előttünk, mindössze ötvenméternyi távolságban, egy magas, radarral felszerelt őrtorony állt. Jobbra kibombázott házak összevisszasága; balra egy kis út, amelynek elején egy elrozsdásodott, felfordult Centurion tank, mint egy szörnyű méretű döglött szöcske, faránál fennakadva lógott egy távvezetékoszlopon. Egy robbanás ereje dobhatta fel oda? Kiléptem a kocsiból. Körülöttem a növények édesen és bódítón illatoztak az esőtől. Vadkömény nőtt az út szélén. Váratlanul ért a jóságot ígérő föld látványa. Fejem fölött egy madárraj húzott át némán egy alacsonyan gomolygó fekete felhő alatt, alig magasabban, mint egy háztető. Egy pillanatra csendben becsuktam a szememet. Szól egyáltalán bármilyen hang ebben az elhagyatott háborús zónában? Igen, az eső. Hallottam, ahogy lágyan hull alá. Benyúltam a kabátzsebembe, a nyitott borítékba, és a hat olajbogyó után tapogatóztam. Fogalmam sem volt, lát-e valaki az őrtoronyból, figyel-e minket, nyomon követte-e birtokháborításunkat, tiltott érkezésünket, úgyhogy gyorsan kotorásztam, reménykedve, hogy katonai szemek nem tévesztik össze mozdulataimat egy kézigránát elhajításának szándékával. Kivettem az első olajbogyót, és eldobtam Mardzsajún, Libanon felé, a másodikat Szíria felé, a harmadikat hátra, Jordánia irányába, egy másik a palesztin területek felé röpült, aztán megpördültem a sarkamon, és karomat erősen meglendítve, mint egy szélmalom, az utolsó kettőt visszahajítottam abba az irányba, ahonnan jöttünk: a Golán-fennsík, a mai Izrael felé. Mivel tudatában voltam, milyen magasra hágtunk, még legvadabb álmaimban sem hihettem, hogy a gyümölcsök gyökeret eresztenek, de nem bántam. Említésre sem méltó távolságra voltam azoktól a hatezer éves, titokzatos, mondabeli, varázserejű fáktól, amelyek még mindig gyümölcsöt hoztak, még mindig tanúi voltak a szomorú és véres játékait játszó történelemnek. Onnan kiindulva, ahol álltam, messzire terjedő sugarai mentén egy kör kerületét húzhattam volna meg Jordánia, Dél-Szíria, Libanon, Izrael, a Nyugati Part, Gáza, Palesztina, Júdea, Szamaria – hívhatjuk, aminek akarjuk – felé. A KözelKelet felé. Tájak felé, amelyek valaha tele voltak teraszokkal, ciszternákkal, silókkal, bor- és olaj présekkel, de mára darabokra szaggatta őket a gyűlölet, a széthúzás és a harc. Hittem, hogy itt kezdődött a történet. A megszelídített olajfa története. Majdnem biztosan. Lehet, hogy a Földközi-tenger szívének más sarkaiban szinte ezzel egyidejűleg kezdték a fát művelni, szinte, de
ami engem illetett, számomra ez jelentette az utazás végét. Majdnem minden kultúra, amelyet meglátogattam, meghonosította az olívát, és valamit csinált vele, belőle, ünnepelte. Az örökkévalóság fáját. A fény fáját. A béke fáját. Teljes kört tettem meg, és bezártam volna Bechealeh és köztem is, ha az orvlövészek, az útakadályok, a háborúk nem tiltják meg nekem. Felemeltem arcomat az esőbe, beszívtam a friss, hűvös levegőt, és aztán visszaültem a kocsiba. – Befejezted az imádkozást? – ugratott Michel. – Mert ha igen, azt hiszem, jobb lenne eltakarodnunk innen. Ránk sötétedett. Sűrű volt a köd vagy az alacsony felhők. Csigalassúsággal haladtunk előre. És hirtelen, a semmiből felderengve, egy árny tűnt elő. Parázsló szemek. Egy hatalmas kutya. Egy labrador vagy hosszú szőrű retriever, krémszínű bundában, az út szélén, majd átsuhant a kocsi előtt jobbról balra, és közben egy nanomásodpercre megállt közvetlenül a motor előtt. Szeme ránk szegeződött. Michel rátaposott a fékre. Az állat elugrott. Honnan jött? Kihez tartozott? Ha nem ketten vagyunk tanúi ennek a rendkívüli jelenésnek, azt mondtam volna, hogy egy fantom volt; a háborúban elkallódott szellem, amely kísértetként járja a purgatórium sziklás tájait. Amikor behajtottunk a városba, úgy tűnt, hogy Názáret (a helyi lakosok Nar-zar-rítnek ejtik) zárva van. A vendéglő, amelyben vacsoráztunk, pár évvel korábbig magánrezidencia volt Mária kútja mellett, néhány háznyira egy mesés arab fűszerbolttól, ahol friss pisztáciát, mandulát és egy jó adag sáfrányt vettünk, és mindezt három és fél fontnak megfelelő, fejedelmi összegért. A Tisri nevet arab tulajdonosa választotta – jelentése „október”, „ősz” vagy „szüretidő” –, mert a vendéglő abban a hónapban nyílt meg. Mennyire örültünk, hogy ráakadtunk erre az elegáns, mégsem hivalkodó helyre! Falait szalma díszítette, az aratás szimbóluma, természetesen, de a fiatal arab tulajdonosban talán fel sem merült, hogy a szalmafalak minden éhes keresztény fejében az elcsigázott utasok emlékét idézik fel, akik Názáretből indultak el szamárháton, áthaladtak a mai Nyugati Part területein, és Jeruzsálemen túl, Betlehemben találtak szíves fogadtatásra, egy helyre, ahol megpihenhettek, és táplálékot vehettek magukhoz. Mi kétségtelenül kevesebb szükséget szenvedtünk, mint József és Mária, de messzi útról jöttünk, kísérteties tájakról, farkaséhesek voltunk, és készen álltunk az új ízek és illatok csábítására. A Tisriben szívünk és gyomrunk egyaránt kielégülést nyert, és egyetértettünk abban, hogy ez volt a legjobb vacsora, amelyre Izraelben vagy a palesztin területeken bárhol rávetettük magunkat. – És tudod mit? – mosolygott Michel, amikor felemeltük poharunkat, hogy köszöntsük túl rövid látogatásának utolsó estéjét ezen a nyugtalan földön. – Szent Valentin napja van. Két nappal később már napfelkelte előtt fenn voltam, hogy elérjek egy korai vonatot Jeruzsálembe. Tömve volt fiatal izraeli katonákkal, akik pöfékelve cigarettáztak, és félszegen szorongatták fegyverüket. Néhányuknak jelvény volt a zubbonya ujján, amelyet olajfának véltem. Béke! A legtöbb lánynak csúnya volt az arcbőre. A katonai koszt vagy a serdülőkor bűne. Rendkívül nyugtalannak éreztem magamat. Zavart és dühített a bánásmód, amelyben Michelt részesítették a repülőtéren: háromszor kellett ki-be pakolnia a bőröndjét. Minden egyes darabot újra meg újra megvizsgáltak. Olyan sokáig tartott ez a cécó, hogy mire a check-in pulthoz ért, közölték vele, hogy lezárták a beszállást. Csak nagy nehézségek árán sikerült helyet biztosítania magának. Balsejtelem kezdett gyökeret verni bennem, amelyet nem tudtam lerázni. Két nappal korábbi Valentin-napi vacsoránk messze távolinak tűnt, ahogy az otthoni életem is Franciaországban.
Bét-Semes városa után, ami héberül azt jelenti: a „Nap Háza”, az érintetlen természet fellibbentette függönyét, és egyszerűen csodálatos látványt kínált. Valahol Sataf közelében járhattunk, de ebben a zűrzavaros országban elvesztettem tájékozódási képességemet. Hullámzó dombokat, zöldellő tájat, virágzó mandulafákat láttam; mély szakadékokon haladtunk át, ahol zöld tölgyek, ciprusok erdei és sebesen rohanó patakok mellett növő vad olajfák hosszú, ezüstös vonulatai tűntek elém. Minden vezetékes vízforrást szögesdrót kerítéssel vettek körül. A víz politikai fegyver ebben az országban. A hatalom egyik forrása, természetesen. Az olajfák, lábuknál guggoló, gazdagon színezett, kis vad ciklámenekkel, bokrosabbak voltak, mint megszelídített rokonaik. A táj lapos, termékeny földekre tárult, ahol megművelt ültetvények nőttek. Helyenként locsolócsövek és néha kőteraszok kígyóztak a fasorok közt. Ahogy Bét-Semes után elhaladtunk az első falu mellett, lapos tetejű házakat láttam egy domboldalba ékelve. Megint csak kerítések és szögesdrót, „borotvadrót” és fegyveres őrtornyok bukkantak fel. A vonat közeledett Jeruzsálemhez. Egyre idegesebb lettem. Aznap délután találkozóm volt Betlehemben egy palesztin férfi húgával. A férfi nevét Michel egyik filmproducer barátja adta meg nekem. Ezenkívül szinte semmit nem tudtam róluk. Amikor felhívtam a férfi lakását, azt a felvilágosítást kaptam, hogy épp aznap délután utazott el Jordániába, hogy megújítsa az útlevelét. – De én beszélhetek magával – nyugtatott meg a húga, Amla. – Jöjjön el Bét-Lehembe. – Betlehemet „Bét-Lehemnek” ejtik és írják, és a „h” torokhang, mint a spanyol „j”. – Várni fogom az ellenőrzőpontnál. Nem mondott többet. – Inkább újra felhívom Jeruzsálemből – jegyeztem meg gyorsan, mert bizonytalannak éreztem magam ettől a kevés információtól. – Ha gondolja, de délután háromkor ott leszek az ellenőrző pontnál. Korábban nem tudok jönni. Fizikoterapeuta vagyok a Caritas Kórházban Bét-Lehemben. Örülök, hogy találkozunk – és ezzel letette a kagylót. Ez a beszélgetés két nappal korábban történt, és most itt voltam Jeruzsálemben, úgymond, egy kőhajításnyira Betlehemtől. Hogy jutok el az ellenőrző ponthoz? Csak egy ilyen van? Hajlandó lesz egy zsidó-izraeli taxisofőr elvinni engem? Van busz, vagy bármilyen más járat, amelyek visszaviszi a különleges kilépési engedéllyel rendelkező palesztinokat a városukba a falon túlra? Fogalmam sem volt, mire számítsak. Mivel több órát kellett agyonütnöm, elmentem a jeruzsálemi pályaudvarról az Olajfák hegyére. A Getsemáne-kertben életerősen növő fák közül nyolcról azt tartják, hogy több mint kétezer évesek. Repülő történelem előtti lényekre emlékeztettek. Getsemáne, vagy Gat-Semanin azt jelenti héberül: „olívaprés”. Bechealehi pátriárkáimmal vagy az olíva háziasításának régóta kiderítetlen történetével összehasonlítva ez az aprócska liget itt a Getsemáne-kertben aránylag fiatal volt. Olyan fiatal, plusz-mínusz, mint a kereszténység; ezek a fák néma tanúi voltak Krisztus egész éjszaka tartó virrasztásának, félelemmel és lelki gyötrelemmel teli hosszú óráinak elfogatása és azt követő keresztre feszítése előtt. A magányosan eltöltött időnek, míg három apostoltársa szendergett, bár ő kérte őket, hogy maradjanak ébren, és imádkozzanak vele. Odasétáltam a fás terület elkerített határáig, fényképeztem, nézelődtem, megpróbáltam elképzelni az akkori jelenetet. Az ősöreg olajfák más, sokkal fiatalabb példányok mellett nőttek
egy olyan kertben, amely jobban hasonlított a kerttervezők megálmodta Cap d’Antibes-ra, mint egy működő olajligetre. Vastagok, bütykösek, kicsavarodottak voltak, némelyik törzsének egyes részeit kőmankók támogatták, nárciszok virágoztak a lábuknál, szépen meg voltak metszve, és életerős benyomást keltettek. Krisztus rendszeresen járt ide. Ő és társai találkozóhelynek használták a kertet. Ha a mi keresztény húsvétunk hiteles évforduló, a Megváltót tavasszal feszítették keresztre. A halála előtti utolsó hetekben ez az olívatermesztő környék nyilván teljes pezsgésben volt. A levegőt áthatotta az összesajtolt és kipréselt gyümölcs csípős aromája. Valahol a prés közelében – hol állíthatták fel? – kis dombok emelkedhettek a megszáradt, felhasznált masszából (arabul dzsifi, héberül dzsefei), amely a gyümölcsök kisajtolása után maradt vissza. Azokban az időkben talán komposztot csináltak belőle, a fák gyökerei köré terítették, vagy ahogy a Közel-Keleten szokás, a hulladékot, a száraz olajpogácsát az állatoknak adták takarmányul. Líbiában a tevéket még ma is olivamasszával etetik. A frissen leszüretelt fákról lemetszett lombot a kecskék és birkák elé vetették, hiszen nyilván legelésztek ilyen nyájak ezeken a jeruzsálemi dombokon. Jordániában a száraz olívamasszából faszenet készítenek. Ki tudja, a léleknek azon a gyötrelmekkel teli éjszakáján Krisztus talán tábortüzet rakott, és olívahulladékot égetett el, hogy melegen tartsa magát, vagy levágott gallyakat rakott egy primitív parázstartóba, amilyet a földművesek használtak akkoriban. Jeruzsálem több mint hétszáz méteres magasságán a téli és kora tavaszi éjszakák azt jelenthették, hogy Krisztusnak hosszú hideg órákat kellett elviselnie a sötétségben. Ezek a bütykös öreg mesterek, amelyek társaságot szolgáltattak neki azon az éjszakán, akkor még ifjoncok voltak. Egy olajprés azokban az időkben vagy a római változat, vagy olyasmi lehetett, amilyen préseknek a fotóit Katrisz professzor könyvében láttam Leszboszon. A fák megmetszett ágai közt megpillantottam a domboldalon álló, Mária Magdolnának szentelt, díszes templom aranykupoláit. Az illatszer az apró üvegcsében, amelyet Mária vitt, hogy bekenje vele Krisztus lábát, olaj vagy mirha lehetett. A tömjénhez hasonlóan ezt is fenyőgyantából vonták ki. Az is lehet, hogy a parfümösüveg mirhával illatosított olívaolajat tartalmazott. A távolból meghallottam a müezzin kiáltását. Az arab negyedekből felcsendülő, az Olajfák hegye körül visszhangzó muszlim imádság, a szalát naponta emlékeztetett arra, hogy három egyistenhit osztozik ezeken a tájakon. Egy másik hitet a kert melletti bazilika képviselt; a ferences atyák templomának rendkívül modern víziója az építész Barluzzi agyában fogant meg. Beóvakodtam az öntöttvas, olajfaágakat formázó, lenyűgöző kapun. A templom több mozaikját olívamotívumok díszítették. Zajlott a mise. Az élénkpiros palástba öltözött pap fekete bőrű volt. Az oltár közelében, ahol a szertartás folyt, állt a szikla, amelyen a hagyomány szerint Krisztus magányos éjszakáját töltötte. Még itt bent is olajágak vigyáztak rá. Leereszkedtem az Olajfák hegyéről, és miközben az alant elterülő völgy felé sétáltam, megálltam, hogy meglátogassam Mária sírját. Mulatságos pillanat adódott, amikor egy zilált, őszülő arab, aki görnyedt háttal ült odakint a lépcsőkön, és „kisded a jászolban” szobrocskákat faragott fából, hogy eladja a turistáknak, felállt, odacsoszogott hozzám, és megrázta a kezemet. Körmei mintha vasreszelők lettek volna. – Józsefnek hívnak, és Betlehemből jöttem – közölte egy-két sékel reményében. Lehetséges, hogy Juszuf volt a neve, és eredetileg tényleg Betlehemből származott – akár még keresztény is lehetett –, de még ha valamikor ott élt is, most már biztosan nem, mert nem engedték volna át az izraeli ellenőrző ponton (ahová hamarosan mennem kellett!), hogy bejöjjön
Jeruzsálembe. De látszott a szegény ördögön, hogy ételre volna szüksége, és a bemutatkozása megmosolyogtatott, úgyhogy megadtam az árát. Az Olajfák hegye alatt a Kidrón-völgyben olajligeteket, keresztény sírokat és hatalmas síremlékeket találtam, és a távolból köveknek tűnő valamiket, amik antik olaj prések maradványaira hasonlítottak. A terület el volt kerítve, nem tudtam közelebb menni, de talán ott állhatott a prés, amely a fölötte lévő kert nevét adta? Az antik világban ez a terület volt Jeruzsálem városának keleti határa. Itt jelentették be Izrael prófétái, hogy közeleg az ítélet Napja. A próféciát követően burjánzani kezdtek a temetkezési helyek. Azoknak, akik elsők akartak lenni a sorban! Miközben visszafelé tartottam a Kidrón-völgyből a fallal körülvett városba, eleredt az eső. Néhány taxi megállt mellettem, „ingyen” kocsikázásra hívtak a történelmi helyek és keresztény templomok körül. Szívesebben sétáltam. Amikor az eső olyan élesre váltott, mintha tűvel szurkáltak volna, majd jégesővé és végül hóvá alakult, fényképezőgépemet a bőrkabátom szárnya alá rejtve bemenekültem egy út menti olajfa alá, ahol addigra már két francia férfi is fedelet keresett. – Megoszthatom önökkel az olajfájukat? – kiáltottam. Egy darabig még vártam ott egyedül, miután a két férfi folytatta útját. A városfal lábánál álltam, ahonnan síremlékek, idő ette barlangok és egy korábbi – azt hiszem, kánaánita – városfal maradványainak együttesét láttam; ez utóbbira építették Jeruzsálem városát. Az utca túloldalán voltak az UNESCO, a közel-keleti béke előmozdításán fáradozó ENSZ-különmegbízott hivatalai. Megmásztam a külső erődítések mentén húzódó meredek dombot, és közben állandóan az órámat néztem. Még három órát kellett agyonütnöm betlehemi randevúm előtt. Egy pohár bor mellett átlapoztam a Jerusalem Post híreit. Egy cikk és egy felirattal ellátott fotó ragadta meg a figyelmemet. Mindkettő Tu Bisvát megünnepléséről szólt. Első oldalas hír tudósított arról, hogy zsidó családok gyűltek össze a Gáza mellett hullámzó dombokon. Az izraeliek azért jöttek, hogy olajfákat ültessenek annak a területnek a közelében, amely hat hónappal korábban még az ő „telepes” hazájuk volt. A zsidó telepesek evakuálása Gázából rendkívül ellentmondásos kérdésnek bizonyult. Saron exminiszterelnök a gesztust a palesztinokkal való megbékéléshez vezető út első stációjának szánta, de az izraeli jobboldali telepesek árulásként értékelték. Ezek a szélsőséges és ultraortodox zsidók azt hiszik, hogy egész Palesztina történelmileg és isteni elrendelés szerint az ő örökségük. Ilyen emberek számára nem létezik kompromisszum, nem létezik a területek fölötti osztozkodás az arabokkal. Amikor a gázai Kisszufim ellenőrző pontnál gyülekező tömeg kétezer fősre növekedett, elültették a fákat. – Ily módon akarjuk megőrizni – mondták – kötelékünket, kapcsolatunkat a földdel, Izrael földjével, amely egyedül a miénk. Máshol az újságban, és máshol földrajzilag, Szálem falvában a Nyugati Parton, háromszáz izraeli, akik közül sokan olyan mozgalmakhoz tartoztak, mint az „Ültess a békéért”, a környéken élő palesztin gazdákkal találkozott. Együtt ültették el az olajfákat, amelyeket lovak hoztak ki a mezőre, ahol aztán a földbe kerültek. A megbékélés gesztusa volt ez, tiltakozás a nemrégen lezajlott vandál cselekedetek, az arab olajligetek elpusztítása ellen, amit az Izraeli Védelmi Erő katonái és telepesek hajtottak végre. Szerencsém volt a taxisofőrrel, akit leintettem. Jeruzsálemben élő palesztin arab volt, de tudta, hová tartok. Olyan zuhogó esőben tettük meg az utat, hogy az ablaktörlők alig bírtak az áradattal.
Az életéről faggattam, és arról, hogyan változott meg. – Szomorú a helyzet – mondta. – A város körül kígyózó „védelmi fal” már majdnem elkészült. A palesztinok nagy részét kizárja fővárosukból, vagy minket, a többieket zár be ide. A létfenntartás azok számára, akik még mindig Jeruzsálemben élünk, elnéptelenedett közösségekben tengődünk, nagyon megdrágult. Magas adókat vetnek ki ránk, ha itt akarunk maradni. Küzdünk a túlélésért – vallotta be. – És új zsidó „telepek” nőnek ki mindenütt a tőlünk elkobzott földeken. Körbefogják a várost. A falaik, a „biztonsági kerítéseik” börtönbe zárnak bennünket. A mi környékeinkből gettók lettek. Eltűntek a korábban ismert virágzó közösségek. Folyamatosan taszigálnak minket kifelé – sóhajtott. – Ha Izraelnek sikerül elérnie a célját, végleg kiűznek bennünket. Maguknak akarják Jeruzsálemet. Megkérdeztem, milyen útlevéllel rendelkezik. – Palesztinnal – hangzott a válasz, de sehová nem tud eljutni vele, még Palesztina más területeire sem. – Egy évente megújítandó személyi igazolványt kaptam, amelyet bármely pillanatban bevonhatnak, de amíg megvan, feljogosít, hogy a városomban maradjak. Mégis, el vagyok vágva hazám többi részétől. Van egy nővérem, aki Bét-Lehemben él, és már négy éve nem láttam. Nincs engedélye, nincs módja, hogy elhagyja Bét-Lehemet, nekem pedig nehéz őt meglátogatnom. Az út az özönvízszerű esőben körülbelül három fontomba került. Többet ajánlottam, de a sofőröm nem fogadta el. – Jót beszélgettünk – mondta. – Vigyázzon magára – mondta búcsúzóul. Korbácsoló viharba léptem ki az autóból, a szél a kendőmet szaggatta. Újra felvettem vállamra a hátizsákomat, és az ellenőrző pont felé tekintettem. Impozáns volt, hogy finoman fogalmazzak. Kétségtelenül naivitás volt a részemről, de valami jóindulatúbbat vártam. Felmentem egy kanyargó ösvényen, el egy tábla mellett, amely minden érkezőt utasított, hogy tartsa készenlétben személyi okmányait, és elértem az első őrbódét. A katona, egy fiú, héberül kérte a papírjaimat. Ideges voltam. Senkinek nem mondtam meg, hová megyek, mert nem voltam biztos, hogy bárkivel megoszthatom ezt az információt a mobilomról vagy tel-avivi szállodai szobám telefonjáról. Belenyúltam a zsákomba, és kihúztam brit útlevelemet. A fiú továbbintett, és én nagyot sóhajtottam, abban a hitben, hogy ezzel be is fejeződött a dolog, de tévedtem. Egy tágas betonépületbe léptem, ahol néhány méterenként forgósorompók állták el az utamat. Elhagyatottnak látszott, amíg fel nem pillantottam. Fejem fölött egy rámpáról egy katona szegezte rám a fegyverét. Továbbintett puskája csövével. Átszuszakoltam magamat még néhány forgósorompón és egy röntgen biztonsági rendszeren, és közben elhaladtam egy falra ragasztott hatalmas plakát mellett, amelyen ez állt: „Izraeli turizmus. Menjen békével.” Egy hatalmas, köves udvarra értem ki, ahol lombnak vagy élő növényzetnek nyoma sem volt. Körülnéztem abban a reményben, hogy megpillantom a nőt, akivel találkoznom kell, de senkit sem láttam. Hamarosan rájöttem, hogy ez még nem Betlehem. A senki földje. Az eső olyan hevesen és sebesen ömlött, hogy a hajam csomókban tapadt az arcomhoz. Alig láttam a szemem előtt lezúduló patakoktól. Felvettem egy vékony nejlon esőkabátot a kendőm és hosszú bőrkabátom fölé, de a szél lerántotta rólam. Teljesen átáztam, ruhám és zsákom úgyszintén. Visszaszaladtam oda, ahonnan jöttem, és elkiáltottam magamat: – Jó napot! Várhatok itt bent? A mesterlövész a fejem fölött választást ajánlott.
– Folytassa az útját, vagy menjen vissza Izraelbe! A folytatást választottam. Átstartoltam az udvaron, és elértem az Izraelbe belépni szándékozó autók ellenőrző pontját. Jobbra tőlem egy őrtorony állt. Úgy tűnt, mintha szürke csíkokban szállna le az éjszaka. Itt sem volt semmi, ahol menedéket találhattam volna az eső elől, és senki sem várt. És akkor megláttam. Hogy kerülhette el a figyelmemet? Néhány méterre a sáros út másik oldalán, az ellenőrző ponton túl, ott állt: a fal. Nyolc méter magasan. Gyakran olvastam róla, de szemtől szembe nézni vele – ez teljesen más élmény volt. A fenyegetés elázott betontömege. Balra, mintegy tíz méterre Betlehem felé, egy maroknyi taxi parkolt. A sofőröknek nem volt joguk kilépni innen, a mesterségüket folytatni. Egyetlen reményük fuvarra egy hozzám hasonló érkező utas lehetett, de nekem fogalmam sem volt, hová megyek, és még mindig nyomát sem láttam az asszonynak, Amlának, akivel találkoznom kellett. Reméltem, hogy nem fantomot kergetek. Azonkívül, hogy egy kapcsolat húga volt, semmit sem tudtam róla. Nagyon gyenge láncszemnek tűnt. Hirtelen egy reflektor irányult rám fölülről, és egy férfi üvöltötte el magát héberül. Fegyverét egyenesen rám szegezte. Egy katona tűnt fel a bódéból, ahol az autók jelentkeztek be. – Mit csinál itt? – ordított rám angolul, amerikai akcentussal, amikor elmagyaráztam, hogy nem beszélek héberül. – Várok valakire Betlehemből. – Menjen tovább! Itt nem várhat. Ismét parancsokat üvöltöttek föntről, és ha nincs az esőfüggöny, teljesen elvakít a fény. – Induljon már! – kiabálta a katona az arcomba. Vizesebb és loncsosabb voltam, mint egy folyami patkány. Átmentem az esőtől elöntött úton, és némi védelem reményében hozzányomtam magamat a fal hatalmas tömegéhez, de megint elhajtottak. Elhatároztam, hogy odamegyek a taxikhoz. Talán sikerül megállapodnom az egyik sofőrrel, hogy néhány sékelért beülhessek egy időre a kocsija hátsó ülésére, de ahogy az első lépéseket megtettem, egy sötétkék kabátba és csuklyába burkolózott, elázott, hajlott figura igyekezett felém, integetve. Odasiettem hozzá, és sután megöleltük egymást, mint két csöpögő, egymásnak ütköző rönk, útban lefelé a folyón. – Köszönöm, hogy eljött. Jó lesz, ha sietünk. Amla egy várakozó taxihoz vezetett, amelyben már bent ült három arab, plusz a sofőr. A zárt levegő sűrű volt a cigarettafüsttől és a száraz, forró légrohamoktól, de én hálás voltam érte. Egy látszólag alig több mint egy kilométeres út után, miközben kétségbeesetten próbáltam kitekinteni, hogy valamit lássak Betlehemből, de hiába – ez volt Krisztus szülőhelye; a „Betlehem városába, rongyos istállócskába” dalolt a fejemben –, Amla és én kiszálltunk. Kísérőm átadott néhány sékelt a sofőrnek, és jelezte, hogy kövessem. Felfelé kapaszkodtunk, kőlépcsők tucatjait másztuk meg, ki-be cikáztunk kígyózó utcákban, meredek sikátorokban, küzdöttünk a széllel és a vízszintes esőfüggönnyel, míg elértünk egy kapuhoz; egy nyitott, téglalap alakú udvarra vezetett, ahol egy központi kút, vödrök, virágok, fulladozó cserepes növények álltak, és két bicikli hevert. Átvágtunk az udvaron, és Amla bevezetett az otthonába. Hívta édesanyját, Maiidát, aki csókkal üdvözölt, miközben Amla elnézést kért, hogy anyja sem angolul, sem héberül nem beszél. Egy kis petróleum fűtőtest mellé, egy kihúzható kanapéhoz vezettek. Ahogy levettem a kabátomat és a kendőmet, hatalmas tócsák keletkeztek a padlón. Arab kávét szolgáltak fel, és tányérokon édességet és kekszet tettek elém. Malida almát és narancsot hámozott, és beleszelte őket egy tálba, aztán megkínált velük. Eközben Amla egyfolytában beszélt, tényeket és eseményeket
zúdított rám kapkodva és tört angolsággal. Fáradt külsejű, harmincvalahány éves vénkisasszony volt, aggódó szemmel és kitörő energiával, és én reszketve, vacogó foggal hallgattam, miközben elmesélte, hogyan törtek be erőszakkal az izraeli telepesek a Nyugati Part számos falvában palesztinok magántulajdonában lévő mezőgazdasági területekre, ásógépekkel és fegyverekkel. Az ő esetük, biztosított aggodalmasan, nem egyedülálló. – És a maguk története? Férfiak érkeztek éjfélkor buldózerekkel a birtokukra, egy negyvenezer négyzetméteres olíva- és szőlőültetvényre, amely Betlehemtől tizenöt kilométerre délre, egy dombtetőn terül el, és kijelentették: akkor és ott átveszik az ellenőrzést a föld fölött, hogy megkezdhessék egy út építését. Az izraeli telepesek dzsipekkel és gépfegyverekkel vették körül a család lakhelyét, amely csak egy egyszerű barlang volt, a levegőbe lövöldöztek, és közölték, hogy a föld izraeli állami terület, és joguk van hozzá. Idomított kutyák támadtak Malidára, Amla édesanyjára. Bátyját, Dáudot súlyosan megsebesítették a szélsőségesek, amikor megpróbálta megvédeni tulajdonát. Amla segítséget kért mobiltelefonján egy dán tiszteletestől, aki nem messze lakott tőlük. Ó jött is azonnal, könyörgött a telepeseknek, akik addigra már sorra vágták ki az olajfákat, hogy legyenek méltányosak és törvénytisztelők, de hiába. A család azon az éjszakán háromszáz érett korú fát vesztett el a ligeteiből. – Alapvető fontosságú az olajfák művelése a palesztin életforma szempontjából? – kérdeztem. – Ez a megélhetési forrásunk. Az olajfáink nélkül tehetetlenek vagyunk. Tudja, a dátumot, amelyen az izraeliek a Függetlenség Napját ünneplik, a palesztinok úgy hívják, hogy „Nabka”. Azt jelenti: „katasztrófa”. A nyomasztó emlékű éjszakai behatolás óta a család soha nem hagyta a földjét őrizetlenül. Egy családtag mindig ott alszik a barlangban. Került azért valami a mérleg pozitív serpenyőjébe is: harcukhoz sok váratlan forrásból ajánlottak fel segítséget. Egy rabbi egy csapat izraeli diákkal kétszázötven olívacsemetét adományozott nekik és ültetett el, mintegy kárpótlásként, a dolgok helyretételeként. Amikor meglepetésemnek adtam hangot, Amla emlékeztetett, hogy számos szervezet van, mint például a „Rabbik a békéért”, amely azon munkálkodik, hogy megoldást találjon a Szentföldön dúló viszályra. Ötven szerzetes jelent meg Tel-Avivból, és mondott a barlangban misét. Önkéntesek jöttek Svájcból, Németországból, Olaszországból és NagyBritanniából, hogy segítsenek a fiatal ligetek elültetésében és a birtok gondozásában. Mindenhonnan adományok érkeztek, hogy folytatni tudják végtelenbe nyúló és költséges bírósági pereiket, amelyekben eddig eredménytelen kísérleteket tettek arra, hogy bebizonyítsák törvényes tulajdonjogukat. – A földet nagyapám vette 1924-ben – magyarázta Amla, és anyja, aki még mindig gyümölcsöket hámozott, bár addig hozzájuk sem nyúltam, bólintott. – Megvan minden dokumentum a nyilvántartásba vételről és a vásárlásról. Daher Szőlőskertje, így hívják a birtokot. Nagyapám neve volt Daher. Ott laktunk a barlangban azon a földön, ahol apám felnőtt, és mi, egy családként, számos szép napnak örülhettünk gyermekkoromban. Dahernak az volt az álma, hogy egyszer erre a csodálatos helyre, ahonnan gyönyörködhetünk, hogyan bukik le a nap a Földközi-tengeren túl, emberek gyűlnek majd össze a világ minden nemzetéből, hogy együtt töltsék az időt, beszélgetve, a borunkat iszogatva, bemutatva egymásnak különböző kultúráinkat.
Mosolyogtam, eszembe jutott a magam hasonló álma Appassionatáról. – Furcsa módon – folytatta Amla – pontosan ez történik. Dáud, aki sajnálja, hogy nem találkozhat magával, vezeti a szervezetet, a Népek Sátrát, amelyet éppen ezzel a céllal alapítottunk. Így hát, ha sikerül eredményt elérnünk a Legfelsőbb Bíróságon, és az izraeli jogrendszer nem talál kiskapukat, amelyek törvényesíthetik birtokunk elkobzását, megvalósul Daher álma. Mindezen magyarázatok közben egyszer csak kinyílt az ajtó, és egy zömök, jóképű férfi lépett be, homlokon csókolta Maiidát, és leült. Chris volt, a legfiatalabb fiú. Felajánlotta, hogy elkísér a birtokra, de közeledett az alkony, az idő egyre rosszabbra fordult, és el kellett érnem egy késő esti vonatot vissza Tel-Avivba. Kértek, hogy jöjjek el ismét, később, tavasszal. – Hozza el a férjét. Ideje volt, hogy induljak. Chris ragaszkodott hozzá, hogy elvisz az ellenőrző pontig szétesőfélben lévő Mercedesében. A kocsi hasonlított Michel öreg buszára, leszámítva, hogy ez alig tudott megmozdulni, és az ablaktörlők nem működtek. Amla elrohant egy vastagabb kabátért, míg Malida megölelt. Úgy tűnt, őszintén sajnálja, hogy elmegyek, és átnyújtott egy „ajándékot a Szentföldről”, egy olajfából kézzel faragott jászolt az újszülött Krisztussal. Mosolyogtam, eszembe jutottak gyermekkori elképzeléseim a bébi Jézusról, meg az arab Juszuf, aki megpróbálta rám sózni portékáját Mária sírja előtt. Amla néhány lépést tett még velem a taxiállomáson túl az ellenőrző pont felé, aztán visszafordult. – Ennél tovább nem mehetek. Amikor hazatér, oda – mutatott túl a monolitikus, nedves falon –, kérem, ne felejtsen el bennünket és nehéz helyzetünket. Szorosan átölelt, és aztán határozott léptekkel elsétált, anélkül hogy visszanézett volna. Az utolsó húsz métert futva tettem meg, átfröcsköltem a mély pocsolyákon, egyre jobban elöntött a méreg, néztem a csillogó fények alatt kavargó esőt és a hatalmas graffiti műalkotásokat a fal belső oldalán. A betonketrecen. Az egyik kép egy oroszlánt ábrázolt, éppen rémült áldozatát szaggatta cafatokra, közben az állat feltépett nyakából sugárban szökött a vér. Meg kellett mutatnom az útlevelemet, kétszer is, ennek ellenére be voltam zárva egy elkerített területre, fém forgósorompók közé, és közben a korábbi színjáték – fegyveres katona fönt, hangosbeszélőn rám ugatott héber parancsok – újra lejátszódott. Megpróbáltam nyugodt maradni. Vártam és vártam, míg végül elkiabáltam magamat. – Nem beszélek héberül. Európai állampolgár vagyok, és el akarok menni. Nyissák ki a kaput. Végtelennek tűnő percek után meghallottam egy forgósorompó zárjának lélektelen kattanását, átnyomakodtam rajta, és elindultam Izrael felé, amikor egy hang rám kiáltott. – Álljon meg! Hölgyem! – Igen? – Az útlevelét! Reszketve kotorásztam a táskámban, leejtettem a sminkjeimet és a gyűrűt, amelyet Marié készített nekem Bübloszban. Minden szétgurult a padlón, és nem volt lelkierőm, hogy lehajoljak, és felvegyem őket. Letettem az útlevelet a pultra. A kölyök futólag rápillantott, és egy bólintással utamra engedett. Odakint, Izraelben éjszaka volt, pocsék idő, és se buszt, se taxit nem láttam. Egy csoport
katona vett körül egy csomó arabot, akik épp a zsebeiket fordították ki. Semmilyen közlekedési eszköz nem létezett. Kiszúrtam egy fehér kisbuszt, és odarohantam az ablakához. Huszonöt percem volt, hogy visszajussak Jeruzsálembe, és elérjem a vonatomat. – Maga taxi? – kiáltottam. Egy fekete bőrű fickó hajolt az ablakhoz, letekerte, és én megismételtem a kérdésemet. – Lehetek egy különleges taxi – bámult rám kéjsóváran. Eldübörögtem, de abban a pillanatban nem messze tőlem megállt egy kis szedán, és egy fiatal pár ugrott ki belőle. Míg ők az ellenőrző pont felé futottak, én odarohantam a zuhogó esőben a kocsihoz, és vadul dörömbölni kezdtem az ablakán. – Jeruzsálembe megy? Egy jóképű fiatal fickó, nem több huszonöt évesnél, kinyitotta az ajtót. – Szálljon be – mondta, amit meg is tettem. – Köszönöm. Lejjebb az úton egy csapat katona motozott meg visszaérkező palesztinokat, akik úgy néztek ki, mintha két sékel sem volna a zsebükben. Többtucatnyian voltak. Sofőröm megjegyezte, hogy korábban nem látott itt ennyi katonát. Német volt, önkéntes egészségügyi munkás. Szőke, árja, és kellemes külsejű. Valószínűtlennek tűnt, hogy ezen a helyen látom. Már hat hónapot eltöltött itt, és még hat hónapja volt hátra. Tragikus ez a hely, szólt az elemzése, és rohadtul pocsék. – Egy nemzetből, amely mindazon átment, amin a zsidók, sokan, legalábbis a szélsőségesek, a fundamentalisták, biztosan tudják, hogyan kell szenvedést osztogatni. Kinéztem az ablakon az elsuhanó éjszakára, és sóhajtottam. Ez az ország rendkívül hatékony, lelkesítő volt, mégis, ritkán jártam olyan helyen, amely ilyen vegyes érzelmeket keltett bennem. – Szívszorító – jegyeztem meg halkan, alig hallhatóan. – Igen – hangzott a válasz –, fárasztó. A Földközi-tenger és a Jordán-völgy sivatagja közt hullámzó dombokon falusi arabok közösségei, muszlimok és keresztények, egymás mellett laktak, életük régóta összefonódott. Átballagtak az olajligeteiken, hogy meglátogassanak testvéreket, kuzinokat, rokonokat és barátokat. Terelték a kecskéiket, ösvénynek használva az utakat, és élték vidéki életüket ezen a földön és ebből a földből. Ez az életforma azóta folytatódott, amióta az ember megműveli a földet. A közelmúltban, megtorlásként a palesztin öngyilkos merénylők döbbenetesen kegyetlen tetteiért, az izraeliek „biztonsági intézkedések” címén földmunkásokat küldtek több nyugati parti faluba, felszaggatták a talajt, és kitépték belőle az olajfákat, amelyek évszázadok óta vagy tán még régebben nőttek ezeken a dombhátokon. A ligetek helyén szögesdrót kerítéseket és betonfalakat húztak, falvakat vágtak el a szomszéd közösségektől, sőt bizonyos esetekben egyenesen kettémetszették az otthonok szívét, családokat szakítottak szét, elzárták a vádikhoz és értékes vízforrásokhoz vezető utakat, minden lehetőséget megtagadtak a helyi lakosságtól, hogy elhagyhassák kis falvaikat, és megművelhessék földjüket, vagy megkeressék megélhetésüket. Ezekkel a „biztonsági kerítésekkel”, állítják a szélsőségesek, védik meg Izraelt a palesztin öngyilkos merénylőktől. Néma, gyászos, sivár terület – így lehet legjobban leírni azt a földdarabot, ahol az
olívacsemetéket készültünk elültetni. A kijelölt időnél előbb értem Tel-Aviv központi vasútállomására, de minden nehézség nélkül megtaláltam a békeaktivisták csoportjának tagjait, akik mind izraeli zsidók voltak, készen arra, hogy aránylag veszélytelen körülmények közt elültessenek egy-egy fát. Az úriember, aki meghívott ide, egy nyolcvankét éves újságíró, tízéves korában vándorolt ki Izraelbe. Tagja volt az izraeli parlamentnek, a Kneszetnek, míg végül úgy döntött, hogy feladja a napi politikát, függetlenként próbálja előmozdítani a békét a Közel-Keleten. Ismerte ennek a mélységesen falkavart földnek egész történetét, és saját együtt érző kék szemével látta a közelmúlt történelmének legtöbb eseményét. Urinak hívták. Hófehér bozontja volt, és hozzáillő egészséges szakálla. Vidámnak, jóképűnek, makkegészségesnek és hihetetlenül tájékozottnak ismertem meg. Már majdnem két hete próbáltam egy találkozót összehozni vele, de azonnal láttam, hogy ez nem az az alkalom, amikor beszélgetésbe elegyedhetünk. Egy Finnországban élő dokumentumfilmkészítő, Jákob minden lépését követte, és mivel Uri volt az éltető energia a békecsoport legtöbb tevékenysége mögött, másodpercenként keresték. Bemutatkoztam, és elhelyezkedtem a buszukon. Szerencsére a szomszédom, kerek, mint egy cipó, és néhány rendetlen hajtincstől eltekintve kopasz, hivatásos aktivista volt, így első kézből értesültem a történetről és eseményekről, amelyek Kaffin falu életének hátteréül szolgáltak. Buszunk oda tartott. Sámuel cionista pionírok és kibucnyikok gyermekeként látta meg a napvilágot Izraelben, erős közép-európai akcentussal beszélte az angolt, kínosan dadogott, és elmesélte nekem A kém, aki a hidegről jött teljes történetét, amely, mint bevallotta, kedvenc regénye volt. Mosolyogtam, és azon tűnődtem, nem befolyásolta-e hivatásválasztását a krimik iránti szenvedélye. Beszélgetésünket egy kesehajú és kék szemű úriember szakította félbe, aki mikrofont vett a kezébe a sofőr mellett, és hosszadalmas bejelentést tett héberül. Válaszként sóhajokat és a harag megnyilvánulásait hallottam. – Mit mondott? – kérdeztem Sámuelt. – A hadsereg visszatáncolt a megegyezésünktől. Kialkudtuk, hogy Kaffin lakosai csatlakozhassanak hozzánk a faültetésben, de épp most érkezett az üzenet, hogy nem fognak engedélyt kapni a falu elhagyására. Újra meg kell tárgyalnunk a helyzetet, ha odaértünk. A vidék az ablakon túl buja volt, fákkal sűrűn beültetve. Pálmákat, banánfákat, sarjadó búza hajladozó mezőit, olajfákat, citrusligeteket láttam, egyiket a másik után. Amikor ezt megjegyeztem, emlékeztettek, hogy ez a tengerparti síkság Izrael mezőgazdasági ütőere. A dolog iróniája, hogy ez a föld sohasem tartozott Izraelhez, még a bibliai időkben sem. Kánaánita terület volt. Az izraeli ősatyák ritkán ereszkedtek le hegyeikből ezekre a laposabb, tengerparti tájakra; rettegtek a harci szekereket hajtó kánaánitáktól. Visszaidéztem Szúrt, az ősi Türoszt. Sok-sok hónappal ezelőtt történt, hogy azon a tengerparton sétálva bal felé pillantottam, ennek a tájnak az irányába. Eszembe sem jutott, hogy utazásom ide vezethet. Ezeket a gazdagon termő síkságokat a Tiberias-tóból öntözték, csőrendszereken keresztül vezetették ide a vizet; a csöveket nem vitték el a Nyugati Partig, ezért a palesztin területek szárazabbak, kiégettek voltak, és rendszeres, bénító vízhiánytól szenvedtek. A szárazság szembeszökővé vált, ahogy a konvojunk – addigra már két másik busz és számos autó is csatlakozott a társasághoz – a Nyugati Part határához közeledett. A birtokok itt dísztelenebbé váltak. Szembeszökőbb volt a környezettel vívott küzdelem. Félénk, kendős asszonyok teregették
a mosott ruhát lapos arab háztetőkön, és bámultak meglepetten elhaladó arcunkba. Sok elhagyott ház vázát láttam arrafelé, míg a kertek mindenütt szinte dzsungelnak tetszettek az olajfáktól. Ahogy behajtottunk Baka-al-Garbíja falvába, kisebb torlódást okoztunk. A tyúk kaparta utca nem volt hozzászokva, hogy buszok parkolóhelyéül szolgáljon. A csirkéknek ez volt a rendszeres élelembeszerzési terepe, és most fejvesztve rohangáltak a pocsolyákban és a sárban. Valaki egy régi határkőre hívta fel a figyelmemet, és elmagyarázta, hogy az 1967 előtti Zöld Vonal jelölésére szolgált. Előttünk, egy törmelék és törött üvegek halmaival magasan feltornyozott földdarabon túl húzódott a „biztonsági kerítés”. És azon túl, láthatatlanul, terült el a palesztin falu, Kaffin. Ezek a hektárok, a falu lakosainak földjei, elérhetetlenek voltak a gazdák számára, ha nem kaptak engedélyt, hogy átmehessenek a biztonsági kerítésen. A falu és a kerítés közt, egyenesen keresztülszelve a tájat, ahol négy évvel azelőttig érett olajligetek zöldelltek, egy frissen kiásott, mindkét oldalról magas szögesdrótkerítéssel határolt út futott. A szögesdrót félelmetes kilométereit elektronikus „korai riasztórendszerrel” látták el, és mintegy ötven méterrel előttünk, ahol valamikor egy lankás domboldal hullámzott, katonai útakadály zárta el az áthaladást. Körbenéztem, és láttam, hogy számunk időközben több százra nőtt, amelyben nem kevés gyerek és kutya is akadt. Sokan transzparenseket vittek, rajtuk Izrael és Palesztina összefonódó lobogójával, és a felirattal: „Két állam – egy jövő”. Rendetlen sorban közelítettük meg a szeméttelepet, ahol egyenetlen lyukakat ástak ki a gazdag, fehér és sötét agyagos talajból a hulladékhalmok közt. A csirkék is odajöttek, és egy pár szárnyas a még megmaradt néhány olajfa gyökerei körül csipegetett. Egy arab nő tányérokat mosogatott műanyag vájdlingban a földön, az udvarán. Sötét bőrű és nagy barna szemű kisfiú játszott a lábánál. A szemétlerakón túl egy hatalmas sárga JCB munkagép dolgozott. Ez ásta ki a lyukakat. Emberek álldogáltak a napon, méregették a terepet, ide-oda lődörögtek, barátkoztak a sivár környezettel. Ha az izraeli hadsereg megtiltja a palesztinoknak, hogy ma idejöjjenek, nem lesznek elültethető fák. Ez a békeszervezet már napokkal korábban odaadta a fákra szánt pénzt a palesztin gazdáknak, és azok gondoskodtak a facsemeték megvásárlásáról. Várnunk kellett. Hézag volt a programban. Az emberek a mediterrán talajra jellemző nagy lapos sziklákon ücsörögtek, és kezdték kipakolni szendvicseiket. Uri és a filmes Jákob a kerítésbe vágott kapu felé indult, és én velük tartottam. Itt Uri kitűzte transzparensét a két összefonódó zászlóval, aztán más gyakorlott aktivistákkal együtt megvizsgálta a lakatot és a vastag láncot; nem kellett szakértőnek lenni, hogy az ember lássa: teljesen elrozsdásodtak, ki sem nyitották őket az elmúlt négy év alatt, amióta a falnak ezt a részét felhúzták. – Ez egy vicc, amit a Legfelsőbb Bíróság kedvéért tettek ide – hangzott Uri ítélete. – Ha bárki azt állítja, hogy a palesztinokat bebörtönzik a falvaikba, kizárják a saját földjükről, nem hagyják, hogy megműveljék, a hadsereg megmutathatja ezt a kaput, és azt mondhatja: „Ostobaság, ki-be járhatnak, amikor csak szükségük van rá. Csak ma zártuk be »biztonsági okokból«.” Az ötvenméternyire lévő ellenőrző pontnál hirtelen egy Hummer jelent meg a magas láthatáron. Megérkezett a hadsereg. Hideg borzongás futott át rajtam. Mi lesz, ha elfajulnak a dolgok? Békés tüntetésnek indult az egész, de ki a megmondhatója, mi válthat ki agressziót? Mereven figyeltem a páncélozott járművet, ahogy hátramenetbe kapcsolt, megpördült, és derékszögben megállt, útakadályt képezve zárta el az átjárást. Egy Názáretben élő izraeli arab, egy koordinátor jött, hogy bejelentse a hírt: a tárgyalások az IDF-fel eredményre vezettek, és tíz palesztin gazdát kiengednek a falujukból, hogy velünk
ültessenek, de kettőre vissza kell érniük a kerítés túloldalára, vagy egyszer s mindenkorra elvesztik jogukat a kijárási engedélyre. Ránéztem az órámra. Már majdnem dél volt. Két óra szabadságot kaptak. Pillanatokkal később az ellenőrző ponttal ellentétes irányból, Kaffin távoli falvából megjelent egy fehér, nyitott platójú teherautó. A fülkében négy arab ült, és hátul több tucat olajfacsemete utazott további három arab gazda társaságában. Megálltak a lelakatolt kapunál – még mi is ott tartózkodtunk –, és kezet ráztak velünk a függőleges rudak közti réseken keresztül. Koromfekete hajú, karcsú, szabad levegőhöz szokott, vonzó férfiak voltak. Beszálltak a teherautóba, mi pedig visszaindultunk Baka-al-Garbíjába, elhaladva a JCB mellett, amely most lejjebb, a mező füvesebb részén, a törmeléken túl dolgozott, és még mindig lyukakat ásott. Mire visszaértem a faluba, a legtöbb aktivista és ültető már levett egy-két facsemetét a teherautó hátuljáról, és elindult vissza a terepre. Mosolyogtam az örömtől, ahogy elhaladtam a legkülönbözőbb korú izraeli zsidók, köztük gyerekek sorai mellett, akik mint a babákat, úgy dajkálták karjukban a kis olajfákat. A nap magasra hágott, és egyre nagyobb lett a hőség. A távolba bámultam, kelet felé, a hullámzó szamariai dombok irányába. Megnyugtató látvány volt. Békés, falusi. Egy pillantás arra, és ki gondolná, hogy ez háborús zóna, hogy ebben a termékeny talajban oly sok keserűség gyökerezik? Egy arab átnyújtott nekem egy facsemetét. Meglepően nehéz volt, földes gyökerét szorosan betekerték egy műanyag zsákba. Felnéztem a férfira. – Köszönöm – mondtam arabul. Bólintott, szeme még mindig rám szegeződött. Erős, kissé kampós orra volt. Olyan profilja, amelyet kifejezetten séminek ítéltem. Markánsan jóképűnek. Amikor visszaértem a terepre, az izraeliek már szorgalmasan ástak, és mint egy nyári partin, olyan vidám volt a hangulat, mégis a céltudatosság érzése hatotta át a jelenlétünket. Az emberek nevetgéltek, átkiabáltak egymásnak. Mindenhonnan kaparászó, csapkodó hangokat hallottam. Az ültetők mindenféle öreg vackot, botokat, elrozsdásodott drótdarabokat, műanyag széklábakat használtak szerszámként. A lyuk, amelybe ültetni akartam, tele volt szeméttel. Ha jobbat szerettem volna, lejjebb kellett volna mennem a mező aljára, mert a többit már mind lefoglalták, de örömmel képzeltem el az én kis fámat, ahogy tejes erejével küzd, hogy itt kitartson. Némán üdvözöltem a facsemetét ebben a földben, és beletettem a lyukba. – Kívánom, hogy hatezer évig élj – vigyorogtam. A mellette lévő földhalomban egy gyermek apró cipőjét és egy türkizszínű, törött műanyag széket láttam. A palesztinok most vállukra vetett kerti szerszámokkal járkáltak közöttünk. Megláttam a jóképű gazdát a bézs cipzáras kardigánban és farmernadrágban. Elkapta a tekintetemet, mosolygott, és továbbment más ültetőkhöz. Több izraeli és palesztin is a segítségemre sietett, hogy meg tudjam állítani a fát, mert nem nagyon boldogultam a kiválasztott hellyel. A közelemben egy szívdöglesztő palesztin flörtölt két csinos izraeli lánnyal, és mind a hárman kuncogtak munka közben. Amikor az ültetés véget ért, mindannyian lementünk a mező egy laposabb, zöldebb csücskébe, ahol kardamomos arab kávéval kínáltak bennünket egy nyitott kisteherautó hátuljából, amelyben palackozott vizek és szendvicsesdobozok is voltak. Megtapasztalhattuk az arab vendégszeretetet. Sértés volna elküldeni minket anélkül, hogy megetetnének, bár az idő fogyott, és a palesztinoknak még abban az órában vissza kellett érniük a kerítés túloldalára. Megkértek bennünket, hogy üljünk le a földre. Beszédek hangzottak el. Az egyik gazda kitűnő angolsággal elmondta, hogy Kaffin falvának tízezer danám földje volt, amelyből mára négyezer maradt. A többit elkobozták a
„biztonsági kerítések” számára. A közösségnek százezer olajfája volt, és csupán ennek a falunak a területén negyvenezret vágtak ki vagy égettek el. Már bejelentették nekik, hogy újabb kerítések következnek. Jelenleg a közösség nyolcvanöt százalékának nem volt megélhetése. Nem hagyhatták el a falut, hogy megműveljék megmaradt néhány fájukat, nem hagyhatták el a falut, hogy máshol keressenek munkát. A túlélést a Vöröskereszttől kapott liszteszsákok jelentették. – Elvettek tőlünk minden megélhetési forrást, de nem akarunk harcolni. Békét akarunk. Tárgyalni akarunk az izraeli kormánnyal, hogy békés megoldást találjunk erre a problémára. Most egy bő inget és szandált viselő pufók arcú izraeli, Doran szólalt fel. Egy helyi kibuc vezetője volt nem messze Kaffintól, a kerítés izraeli oldalán. Elmondta, hogy ő és az emberei gondozzák a gazdák helyett a ligeteket, gyomlálnak, metszenek, szüretelnek, minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy rendben tartsák a földeket. Ha nem húzzák ki a gyomokat, a nyári száraz időszakban tüzek keletkezhetnek, és a fák elpusztulhatnak, különös tekintettel arra, hogy egyetlen palesztin tűzoltócsapat sem kapna engedélyt, hogy elhagyja a faluját, és szembeszálljon a tűzvésszel. – Ez a föld jog szerint ezeké a gazdáké – mondta –, és mi rendben tartjuk helyettük, szomszédaink, arab barátaink helyett. Más felszólalók is voltak, arabok és izraeliek egyaránt. Senki nem kiabált, senki nem emelte fel a hangját, senki nem tett megjegyzést vagy szólt közbe. Ültünk a köveken az egyre fullasztóbb hőségben, és figyeltünk. Észrevettem, hogy a foltos fűben körülöttünk csodálatos skarlátvörös vad szellőrózsák nyílnak. – Fenyegetnek, hogy még több falat fognak építeni. – El akarnak kobozni minden palesztin földet. – Elveszik tőlünk a megélhetési forrásunkat, megtagadják tőlünk az örökségünket. Körbepillantottam a távoli dombok felé. Nehéz volt elképzelni, hogy a késő ókorban az innen származó palesztin borokat és olívaolajat magasztalták, és mindenhová elszállították a Földközitenger körül, sőt egészen Angliáig vitték. – Megpróbálunk eljuttatni egy békeüzenetet. Olyan békéről, amely a két államot, a két nép eszméjét támogatja. Egy női egyenjogúságért harcoló szervezetnél dolgozó karcsú, fiatal izraeli nő, hatalmas göndör, fekete hajkoronával, amely, mivel a nap a háta mögül sütött, olyan volt, mint egy gumiabroncsos dicsfény, azt mondta: – Kérem, álljanak mellénk, hogy elérjük a fal lebontását. Döntsük le a falat! Mi, izraeliek egy másfajta Izraelt képzelünk el. Nem akarjuk bezárni magunkat, úgy élni, mint egy szörnyeteg, fallal körülvett gettóban. – Kevés van hátra az életből. El kell vetnünk a béke magvait. Az olajfáink a békét jelképezik – mondta az egyik gazda. Ő és az izraeli nő barátok voltak. Figyeltem, ahogy könnyekkel a szemükben összeölelkeztek. Négy éve nem látták egymást. A férfi egyetlenegyszer sem kapott kilépési engedélyt a falujából ezek alatt az évek alatt. Még folytak a beszédek, amikor az izraeli arab Názáretből üzenetet kapott az IDF egyik tisztviselőjétől. A koordinátor elmondta, hogy telefonon fenyegették: „Holnap bevonulunk, és kiszedjük azokat a facsemetéket.” – Ők kiszedik, és mi újra elültetjük, és megint csak elültetjük – hangzott a Kaffin szélén összegyűlt tömegből a válasz.
A názáreti koordinátor mindenkit biztosított, hogy ezt nem fogja hagyni, és hogy a kibuc lakóinak segítségével két héten belül rendbe rakják és kitisztítják a területet; minden törmeléket elszállítanak, hogy a facsemeteliget felserdülhessen. Egy fiatalember mellettem, aki egyaránt folyékonyan beszélt arabul és héberül, fordított a fülembe. Több palesztin héberül szólt izraeli barátaihoz, ami meglepett. – Régebben tanulhatták meg a nyelvet, amikor Izraelben dolgoztak, vagy ha mostanában – nem ezek a gazdák, hanem mások, máshol –, akkor izraeli börtönökben szedhették fel, mialatt politikai bűnökért kiszabott büntetésüket töltötték – magyarázta a fűben ülő szomszédom. Eszembe jutott a börtön, amely mellett Michellel elhaladtunk, útban Galileába és a Golánfennsíkra. Mindezen szavak, magasfeszültségű érzelmek alatt két katonai Hummer őrzött bennünket az útról, közvetlenül a kerítés mögül, nem egészen ötven méter távolságból. Egy kicsit féltem. Ennek ellenére megmosolyogtatott a jelenlétük, amikor arra gondoltam, hogy évezredekkel ezelőtt a harci szekereiket hajtó kánaániták rémületet keltettek az izraeliek szívében. És aztán ebéd következett, amelyet a kisteherautó hátuljából szolgáltak fel papírtányérokon. A frissen sütött pita kenyér volt az evőeszközünk, amellyel humuszt, tzatzikit, friss paradicsomot és ropogós uborkát kóstolgathattunk. Nagyon finom volt, és a libanoni uborkára emlékeztetett, amelyet drága barátnőmmel, Mirjammal ettem sok hónappal, egy egész utazással azelőtt. A magunkba tömött ételt a kaffini asszonyok termesztették és készítették el, akik közül egy sem volt jelen. A forró február végi napsütésben, ezek között a két nyelvet beszélő idegenek között, amely nyelvekből egyiket sem értettem vagy beszéltem, rendkívül kiváltságosnak éreztem magam. Hálás voltam, hogy ezeknek a zsidó izraelieknek a társaságában lehetek, akiket aggasztott az „apartheid fal”, akik szégyellték ezt az olyan föld megszállásának leplezésére használt arcátlan félrevezetést, amely soha nem volt Izraelé, akik kellőképp érintettek és könyörületesek voltak ahhoz, hogy szembeszálljanak saját népükkel, az izraeli keményvonalasokkal. És imádkoztam, hogy működjenek hozzájuk hasonló csoportok a palesztinok között is, és mutassák ugyanezt a bátorságot saját szélsőségeseikkel, saját iszlám dzsihád párti fundamentalistáikkal szemben, akik még azt sem hajlandók elismerni, hogy Izraelnek joga van a létezésre, akik, miközben mi olajfákat ültetünk, gyerekeket tanítanak meg arra, hogyan robbantsák fel magukat, és vigyenek magukkal ártatlan embereket a halálba. Gondolatban visszatértem Bechealeh óriásaihoz, elfordítottam fenekemet a fűben, és felnéztem az én gyenge, egy műanyag szék és egy cipő társaságában álldogáló, kissé suta igyekezetemre. Utazásomat, kutatásomat, amennyire tudom, a föld legöregebb élő olívapéldányaival kezdtem, és az ifjoncok legapróbb, legtörékenyebb képviselőjével fejeztem be, és ahogy ezekkel a vendégszerető idegenekkel és békére vágyókkal ültem a napon, azért imádkoztam, hogy a facsemeték évezredeken át ismerhessék a szüret örömét, hogy a gyümölcseiket a fától a présig szállító kezek minden nemzetet, hitet és fajt képviseljenek, és a béke és szeretet vezérelje őket, amikor összegyűlnek a szüretre, a minósziak öröme, és nem a háború, a kapzsiság vagy a gyűlölet. Ideje volt, hogy a gazdák visszatérjenek a falujukba, a szögesdrót kerítésen túlra. Jákob, a filmkészítő el akarta kísérni őket az ellenőrző pontig, és én megkérdeztem, velük tarthatok-e. Úgy látszott, senki nem ellenzi, úgyhogy amíg összeszedték a holmijukat és kerti szerszámaikat, felszaladtam a szeméttelepre, hogy egy utolsó pillantást vessek a fámra. Ahhoz képest, hogy
valaki olívagazdának tartja magát, egyáltalán nem jeleskedtem az ültetés művészetében. Szegény kis pajtásom meglehetősen ferdén állt a vastag agyagban. Túracipőmmel keményen letapostam, lenyomtam a földet a másik oldalon a karó mellett, reménykedve, hogy kiegyenesíthetem. Egy hang szólalt meg a hátam mögött angolul, akcentussal. – Egyenes és erős lesz, amikor felnő, ne aggódjon. Megfordultam, és a vonzónak talált palesztin állt mögöttem mosolyogva. – Honnan való? – kérdezte. – Franciaországból – nevettem. – Eredetileg Írországból és Angliából, de Franciaországban élek. Hívták a társai. Felém nyújtotta a kezét. – Köszönöm, hogy eljött, és támogatott bennünket. Ez nagyon sokat jelent nekünk. – Magukkal jövök – válaszoltam. Meglepettnek látszott. Elfordult, hogy integessen falubeli barátainak, akik a teherautó platójára kapaszkodtak fel – még mindig volt rajta vagy húsz facsemete –, aztán felszaladt a domboldalon. – Mennem kell. Jákob a kibucvezető Doran kikalapált piros Peugeot-jában utazott. Én követtem a többieket, felhúztam magam a teherautó hátuljára, és a gazdákhoz csatlakoztam. Körülbelül öt kilométert kellett megtennünk. Kemény megpróbáltatás volt, ahogy a kocsi ugrált a kátyúkban, fel a dombra, le a dombról, körbe-körbe. A facsemeték és a kihullott föld csúszkáltak a platón. Erősen kapaszkodtam. Átmentünk egy falun, talán Baka-al-Garbíja egyik részén, és láttam, hogy a falat itt magas betontömbökből húzták fel, mint Betlehemben, és megtudtam, hogy ahol a „biztonsági kerítés” nem mezőgazdasági, hanem lakott területen halad át, betonból építik, bár ez lényegesen költségesebb. Ez a falszakasz egyenesen egy élő közösség közepén vágott keresztül. Saját szememmel láttam. Apró házak és udvarok az egyik, és ugyanez a másik oldalon, és a kapcsolatteremtés teljességgel kizárt a két csoport között. – Hogy hívják? – kérdezte a jóképű gazda. Észrevettem, hogy a nap gesztenyeszínre pettyezte rövid, sötétbarna haja végét. Megmondtam, és én is megkérdeztem az ő nevét, de nem értettem a választ. A teherautó lyukakon dübörgött át, és közben elértük az ellenőrző pontot. Mindenki leszállt. A hadsereg, fél tucat kamasz, fiúk és lányok fegyverekkel, körülvett bennünket. A gazdáknak megparancsolták, hogy az utolsó métereket az őrbódéig gyalog tegyék meg. Mindegyikükkel kezet ráztam, és jó szerencsét kívántam nekik. – Jöjjön el egyszer, nézze meg a falunkat – mondta újonnan szerzett barátom. Elfordult, és lesétált a dombon. Némi távolságból követtem, és közben fotóztam. Jákob lent az útakadálynál filmezett, hogy tanúsítsa az eseményeket. Minden arabnak egyedül kellett közelednie. A többieknek megparancsolták, hogy hátul várakozzanak. Egyenként ellenőrizték mindegyiket: megnézték az engedélyét, utána felemelték az ingét, és megmotozták, és amikor elhangzott a „minden rendben” kiáltás, átmehetett a félig nyitott szögesdrót kapun, amelyen túl egy ösvény vezetett, feltehetően Kaffinba, láthatatlan falujába. Aztán a következő férfinak intettek, hogy lépjen előre. Felháborított a megaláztatás, amelynek szemtanúja voltam, de ez a nap, ez a közös faültetés, ez az idegenekkel történt találkozás a békét hangsúlyozta, így hát Szamaria dombjai felé fordítottam a tekintetemet, és a természet szépségére összpontosítottam a figyelmemet. A békéért elültetett béke fájára. Egy kis madárraj, fecskék, azt hiszem, bár a szememet elhomályosították a visszatartott könnyek, röppent fel és bukott le a fejem felett, a ragyogó kék ég háttere előtt. Amikor a barátom elment mellettem, megállt egy pillanatra, és egymásra mosolyogtunk.
– Viszontlátásra – mondta, és lassan átlépdelt a kapun, hogy csatlakozzék társaihoz, akik egy kupacban várakoztak, amíg az utolsó ember is átért, és a kaput újra lelakatolták. Ekkor sarkon fordultam, és lassan felsétáltam a domb homokos csapásán. Visszafelé menet Tel-Avivba ígéretemhez híven telefonáltam Michelnek a buszból, és elmondtam neki, hogy biztonságban vagyok, és teljesítettük a missziónkat. – Remélem – mondtam neki –, hogy egy nap közösen is felkeressük Kaffint, és leszüreteljük az „én” örökbe fogadott fámat, a férfival, akivel találkoztam, és a feleségével és a családjával együtt. Szerettem volna azt javasolni az összegyűlt embereknek, hogy állapodjunk meg egy dátumban, amikor újra összesereglünk a szeméttelepnél, amelyből addigra kifejlett olívaliget lesz Kaffin szélén, hogy különböző kultúrák baráti csoportjaként leszüreteljük azoknak a békében és szabadságban felnövekedett fáknak a gyümölcsét. Úgy gondoltam, hogy ha megegyezünk egy időpontban, célt tűzünk ki a békéhez vezető úton, de nem volt bátorságom, hogy ezt el is mondjam. A nap nem az én elképzeléseimről szólt, úgyhogy csendben maradtam, de szívem némaságában fogadalmat tettem, hogy visszatérek Kaffinba. Néhány nappal később az izraeli sofőr, aki kivitt a repülőtérre, elmondta nekem, hogy politikával akar foglalkozni. – Nincs más út előre – magyarázta. – Nem vagyok radikális; a Munkapártba léptem be. – Hogy látja a jövőt Izrael és a palesztinok közt? – kérdeztem. A kérdés robbanásszerűen hatott, elkezdett ordítani és szónokolni. Hajnali fél három volt, és azt kívántam, bárcsak ne vetettem volna fel a témát. – Teszek a palesztinokra! Fütyülök rá, milyen nyomorúságosan élnek! Annak örülnék a legjobban, ha láthatnám, hogy eltűnnek a föld színéről. Nem akarok mást, mint hogy a feleségem és a gyerekeim elmehessenek a bevásárlóközpontba, anélkül hogy aggódnom kelljen miattuk. Meg azt, hogy a hadseregünk vonuljon be Iránba, és bombázza ki őket a világból, hiszen ők ugyanezt akarják tenni velünk. – Nem gondolja, hogy lehet békésebb megoldás is a problémákra? – Az áll a bibliánkban, hogy ha egy ember meg akar ölni, kelj fel korán, és öld meg előbb te őt. Ez volt az utolsó beszélgetésem Izraelben. Annyira sajnáltam, mindazok után, amit ott megértem. Kiszálltam a taxiból, és biztonságos életet kívántam a sofőrömnek és családjának. Úgy döntöttem, nem említem meg, hogy a bibliai zsidó tanítások közt az is szerepel, hogy soha ne vágj ki olajfát, akkor sem, ha a fa az ellenségedé. Szerte a világon léteznek még törzsek és társadalmak apró maradványai, halvány nyomai, amelyek a természettel összhangban élnek, éltek és élni fognak. Éneklik dalaikat a sziklák, a fák, a magasságos mennyek és az állatok szellemeihez. Áldozatokkal hódolnak milliónyi istenségüknek. De mi, az egyistenhitünkkel és türelmetlenségünkkel, kilúgoztuk a szellemeket a világegyetemből. Haladásunkkal és kapzsiságunkkal véget vetettünk működésüknek. Elloptuk, elkoboztuk földjeiket, csupán foltokat hagyva nekik, kivágtuk erdeiket, és más életformára kényszerítettük őket. Hogy jobb hellyé tegyük a földet? Rombolni tudunk – gondoltam, miközben az izraeli határőr arról faggatott, miért nincs már velem a férjem, és azt kérdezgette, mit kerestem egyedül az országban, és miért nem lát bélyegzőt
az útlevelemben –, de amíg az utolsó ember ki nem hal erről a földről, mindig lesz valaki, aki elvet még egy magot, elültet még egy fát, és a Természet fel fogja nevelni. A természet képes az újjászületésre. Egyes elemei elpusztulhatnak, de az újjászületés, a megújulás folyamata a legbelsejébe van bekódolva, mélyen lent, földünk kérgének felszíne alatt. Ez az egyik rejtélye. És az áldása, tekintve mindennapi gyűlöletes vakságunkat.
Otthon a farmon
Húsvét van. Kint lustálkodom a teraszfalakra felkapaszkodó jázmin illatától bódító kertben. A Kelet parfümjeit érzem. Ó, a Kelet! Négy hete érkeztem haza utazásaimból. Visszamentem Párizsba, Michelhez, és együtt autóztunk le délre. Túlságosan megrendült voltam ahhoz, hogy egyedül tegyem meg az utat. Otthon tíz hancúrozó kutyakölyök falkája várt ránk, hogy a két felnőtt német juhászunkról és az angyalian jó természetű algériainkról ne is beszéljek, aki majd kiugrott a bőréből, hogy hazatértünk. Távolléteink alatt Quashia gondoskodott a kutyákról szokásos lágyszívűségével és nagylelkűségével. Nyolc kölyöknek jó helyet találtam, kettőt pedig megtartottunk, egy kislányt, Kleopátrát, aki a tüneményes leszboszi könyvtáros után kapta a nevét, és egy fiút, Homéroszt, minden mesemondás atyját. Visszatérésem óta pompás, meleg napok örvendeztettek. Legtöbbjüket az árnyékban ücsörögve, mélyen gondolataimba merülve töltöttem, megpróbáltam mindent elraktározni, amit láttam és tapasztaltam. Nem volt könnyű. Olajfáink már mutogatják bimbóikat, amelyekből hamarosan csipkeujjú virágok bomlanak ki. A szó már az előttünk álló szüretről folyik, arról, hogy ez lesz az eddigi legjobb. Igaz, az új ligetek szárba szökkentek, és bőséges termést ígérnek. Megvitatjuk az elmúlt évi termés pusztulását is, és hogy nem kerülhetjük el a permetezést, de ebben nem értünk egyet. Quashia eltökélt, hogy az ez évi termést nem hagyja miattam tönkremenni. Michel két oldalról közelíti meg a kérdést, és én megátalkodottan ellenzem a rovarirtók használatát. Baglyok fészkelnek az egyik magas fenyőfánkon. Éjjel a hálószobánk ablakánál huhognak. Több az énekesmadár, mint amennyit számon tudok tartani. Talán a permetezés elmaradása okozza a változást? Michel a fejét rázza. Eredmények nem születnek egyik napról a másikra, és egyébként is, nem elszigetelten élünk. – De valahol el kell kezdenünk – vágok vissza. – Magunkat is, a földet is szennyezzük, mérgezzük. A narancsfák virágzásnak indultak, és látom, hogy Michel lent van parányi ligetünkben, és az utolsó gyümölcsöket szedi le. Kiabál, hogy csatlakozzam hozzá. Minden fa lábánál harsogóan lila íriszek virítanak. – Nézd – mondja Michel. Miután megvettük a birtokot, az íriszek megleptek bennünket, vadon nőttek, kirojtozták a régi kőfalak szélét. Gyorsan szaporodnak. Néhány évenként leásunk a talajba, kihúzzuk néhánynak a gyökértörzsét, és darabokra törjük, ami olyan, mintha öreg csontokat toppantanánk szét. Miután szétosztottuk őket, mindenhová ledugjuk a gumókat: körbevesszük ezeknek a citrusfáknak a lábát, szoknyát adunk a kerítésekre, szívós öreg tölgyek alá terítünk szőnyeget, és amikor eljön a tavasz, és az ég kobaltkékké válik, mélylila viráguk gyönyörű színt kever a kertünkbe. – Az írisz fejének szerkezete csodálatos példája a természet zsenialitásának. Tépj le egy virágot, és nézd meg jól – mondja Michel. – Nézd, hogy lógnak az alsó szirmok, és nézd rajtuk azt a szőrös sárga-fehér csíkot, amely olyan, mint egy miniatűr sípálya. Amikor egy méh, a virág beporzója leszáll erre a rikító színű pályára, az egyenesen bevezeti a virág szájába, mélyen le a torkába, ahol a nektár rejtőzik. A szőr a leszállópályán tartja a méhet, megakadályozza, hogy lecsússzon róla, mielőtt takarmánygyűjtő munkáját elvégezte volna. És mintha ez még nem volna elég leleményes, a méhnek, amikor belép, el kell haladnia egy ajak alatt, amely a növény női
ivarszervének része, és ahogy a méh ott izeg-mozog, a testén összegyűlt pollenszemek hozzáragadnak az ajakhoz, és megtermékenyítik az íriszt. Hát nem csodálatos? De, csodálatos. Az olajfa már kőkorszaki ősatyáink előtt is létezett. Tanúja volt a tengerjáró föníciaiak bátor utazásainak, a rejtélyes és művészi minósziaknak, a szüreteinek bőségét Isten irántuk érzett szereteteként vagy haragjaként értékelő júdeai királyoknak és prófétáknak, a hatalomra és tudásra szomjazó görögöknek, a birodalomépítő rómaiaknak, etruszkoknak, araboknak, keresztes lovagoknak, ottománoknak, hogy csak néhányat említsünk azok közül, akik a mediterrán medence beltengerei és területei fölötti ellenőrzésért harcoltak. És így vagy úgy, az olíva mindig szerepet játszott a történetükben. De mióta visszatértem utazásaimból, eredetét, első sajtolásának helyszínét már nem tartom olyan kulcsfontosságú kérdésnek. Azt kérdem magamtól: mit vesztettünk vagy nyertünk a Földközi-tenger átszelésével, a hatezer éves keresztbeporzással, amióta azokat a fenséges fenevadakat elültették Bechealehben? Mit ismerhettek azok a korai népek, amit mi szem elől tévesztettünk? A felfedezés, az öröm iránti gyermeki lelkesedést, az élet parányi részletei iránti tiszteletet? Fel akartam keresni Alexandriát, vártam az utazást, de Izrael után képtelen voltam rá. Érzelmileg kifosztva éreztem magam. Haza kellett jönnöm. Legközelebbi utazásomat talán majd ott kezdem, ki tudja? Utam során megtudtam, hogy az olíva olaja a legősibb fényforrás, és hogy Alexandriában, a Krisztus előtti időkben és nagy valószínűséggel Egyiptom és a Földközi-tenger más területein is, miután leszállt az alkony, az emberek megtöltötték parányi agyagmécseseiket olívaolajjal, majd a lámpagyújtás szertartása következett. Ezt a minden házban egyidejűleg zajló „kivilágosodást” látványos, varázslatos pillanatként írták le, és a fény ünneplésének tartották. Ünneplés. Ezt a képességünket veszítjük el olyan gyorsan? Már nem tudjuk ünnepelni magát az életet, az egyszerű, mégis nagyszerű csodákat? Miközben Palesztinát és a Közel-Keletet szétszaggatja a türelmetlenség és a gyűlölet, egy apró, mégis nagy erejű csoda ver gyökeret azon a tájon. Amikor a rómaiak leigázták az ősi Júdeát, sűrű datolyapálma-erdők borították a tájat. Harminc évvel ezelőttig úgy vélték, hogy semmi sem maradt meg azokból az erdőkből, de akkor egy régészeti feltárásnál, Maszada mellett datolyamagvakat ástak ki, és radiokarbon-vizsgálattal meghatározták korukat: kétezer évesek voltak. Egy évvel ezelőtt hármat a magok közül elültettek Tu Bisvát ünnepén, és azok megfogantak. Kétezer éves datolyapálmák, fák, amelyek alatt Krisztus sétálhatott. A pálma egy fajtája, amely már elveszett az emberiség számára, újjászületett. Ünnepeljük az ilyen egyszerű, mégis nagyszerű csodákat. A fény és a sötétség, a nappal és az éjszaka, a nap, a meleg, az eső, az évszakok, a minden szükségletünket kielégíteni képes föld áldásait. Az újjászületés képességét.
Tartalom KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Marseille 2005 Libanon Szíria Törökország Málta Tunézia Líbia Görögország Kréta Izrael Otthon a farmon
