Cápák a könyvkereskedelemben is vannak, nemcsak a mozivásznon. Meglep dtünk annak idején, amikor hallottuk, hogy az els Metagalaktikát néhány héttel

Galaktika 62

Cápák a könyvkereskedelemben is vannak, nemcsak a mozivásznon. Meglep dtünk annak idején, amikor hallottuk, hogy az els Metagalaktikát néhány héttel megjelenése után 500 forintért árulták, hogy vannak Galaktikák és Kozmosz-kötetek ugyanilyen áron a magánantikváriumokban vagy a „vándor”- könyvkeresked knél. Persze a gy jt k, ha nem tudták idejében megvásárolni kedves könyvüket, futnak utána, hiszen szeretnék, ha sorozatuk teljes lenne. Még ma is kapunk leveleket, amelyekben azt kérik, hogy küldjük el nekik a régebbi számokat. Ilyenkor sajnálkozva válaszoljuk, hogy lehetetlent kívánnak, a Kiadó nem foglalkozik könyvterjesztéssel. Annak természetesen nem örülünk, ha olvasóink horribilis áron pótolják gy jteményük hiányait. Mit lehet tenni? Példányszámunk korlátozott, az igényeket szinte lehetetlen el re pontosan felmérni, s az sem biztos, hogy a science fiction kiadványok „terítése” mindig megfelel . Segíthetne a csere, ha minden gy jt megtalálná a megfelel partnert. De ehhez az kellene, hogy mindenkinek legyenek cserepéldányai. Segíthetne az antikvárium, csakhogy a sci-fit ritkán viszik oda, és onnan is gyorsan elt nik, hogy esetleg a magánkeresked höz kerüljön. Reméljük, hogy a Galaktika folyóirattá válása segít a gondokon. Az el fizet k rendesen megkapják, nem kell egyik újságárustól a másikig futkosniuk. Az esedékes új szám mindig ott lesz a postaládában. Ámbár biztosan lesznek, akik az izgalmat jobban kedvelik... Egyéb kiadványainknál talán segít az el jegyzés. Most például elkészült a Galaktika, a Metagalaktika és a Kozmosz sorozat teljes bibliográfiája. A gy jt knek és kutatóknak nélkülözhetetlen. Megjelentetésén gondolkozunk. Ha az érdekl dés elég nagy, akkor az el jegyzések alapján megfelel , de kis példányszámban kiadjuk. Vannak más, hasonló terveink is. Naptárak, címlapok, plakátok megjelentetése, kizárólag gy jt knek. De ne szaladjunk nagyon el re. Terveinkre egy kés bbi számunkban még visszatérünk. A cápák pedig vigyázzanak!...

ROGER ZELAZNY A MARS RÓZSÁJA

1. Éppen egyik Haláltánc-madrigálomat fordítottam a Mars nyelvére az egyik reggel, amikor elfogadtattam. A rádiótelefon röviden fölberregett, s én egyetlen mozdulattal tettem le a ceruzámat, és kapcsoltam be a készüléket. – Mister G. – hangzott föl Morton fiatalos hangja –, az öreg azt mondta, hogy kerítsem el „azt az átkozott, fölfuvalkodott rímfaragót”, és nyomban küldjem a kabinjába. Minthogy itt csak egy átkozott, fölfuvalkodott rímfaragó van... – Ne mocskolja nagyravágyás hasznos munkádat! – szakítottam félbe. Hát végre határoztak a Mars-lakók! Levertem a másfél ujjnyi hamut parázsló cigarettámról, és szippantottam bel le: ez volt az els szippantás, mióta rágyújtottam. Egy egész hónapi várakozás próbált belezsúfolódni ebbe a pillanatba, de nem teljesen sikerült neki. Féltem megtenni azt a negyvenlábnyi utat, és hallani Emorytól azt, amit tudtam, hogy mondani fog; és ez az érzés háttérbe szorította a másikat. Így hát befejeztem a versszak fordítását, miel tt fölálltam volna. Az út csupán egy percig tartott Emory ajtajáig. Kétszer kopogtam, és éppen akkor nyitottam be, amikor fölmordult: – Bújjon be! – Hívatott? – És gyorsan leültem, hogy ne kelljen hellyel kínálnia. – Gyorsan ideért. Futott? Néztem elégedetlen, atyai arcát. A kis kerek szepl ket világos szeme alatt, ritkuló haját, ír orrát: hallgattam mindenki másénál egy decibellel er sebb hangját... Hamlet Claudiushoz: „Dolgoztam.” – Hah! – mordult föl. – Ugyan már. Még senki sem látta, hogy valaha is ilyesmit tett volna. Vállat vontam, és fölálltam. – Ha ezért hívatott... – Üljön le! Fölállt. Megkerülte az íróasztalát. Fölém hajolt, és dühösen lenézett rám. (Nehéz dolog, még akkor is, ha alacsony széken ülök.) – Kétségtelenül maga a legellentmondásosabb fickó, akivel valaha is dolgom akadt! – bömbölte, mint egy sebesült bölény. – Miért nem

viselkedik legalább néha úgy, mint egy emberi lény, miért nem lep meg minket néha? Elismerem, hogy okos, talán zseni, de a pokolba is! – Mindkét kezét az ég felé emelte, és visszament a székéhez. – Betty végre rábeszélte ket, hogy beengedjék. – A hangja ismét normálisan csengett. – Ma délután fogadják. Ebéd után üljön bele az egyik siklóba, és menjen oda. – Oké – mondtam. – Hát ennyi. Bólintottam, és fölálltam. A kezem már a kilincsen volt, amikor újra megszólalt: – Nem szükséges mondanom, hogy ez milyen fontos. Ne bánjon velük úgy, ahogyan velünk. Becsuktam magam mögött az ajtót. Nem emlékszem, hogy mit ebédeltem. Ideges voltam, de tudtam, hogy nem fogom elhibázni. Bostoni kiadóim valami Mars-idillt vártak vagy legalábbis valami Saint-Exupéry-hangulatú írást az rrepülésr l. A Nemzeti Tudományos Társaság teljes beszámolót óhajtott a Mars Birodalom fölemelkedésér l és bukásáról. Mindkett elégedett lesz. Tudtam. Ezért irigy rám mindenki, ezért gy lölnek. Mert nekem mindig sikerül, és mindig jobban sikerül, mint bárki másnak. Bekaptam az utolsó falatot, és elindultam a garázs felé. Kivittem egy siklót, és elindultam Tirellian felé. Vas-oxidos, forró homok ostromolta a kocsit. Bebújt a sálam alá, végigpergett autószemüvegemen. A sikló – amely egyre dülöngélt és fújtatott, mint az a kis szamár, amelynek a hátán átkeltem a Himaláján – egyenletesen dobált. Tirellian hegyei különös szögben közeledtek hozzám. Egyszeriben az út emelkedni kezdett, és sebességet kellett váltanom, hogy elhallgattassam a bömböl motort. Ez nem olyan, mint a Góbi, sem mint a nagy délnyugati sivatag, merengtem. Csak vörös és halott... még egy kaktusz sem n sehol. Elértem a hegygerincet, de nagyobb port vertem, semhogy láthattam volna, mi van el ttem. De nem számított, hiszen fejb l tudtam az utat. Lefelé és balra tartottam, megfelel sebességgel. Föltámadt a szél, szilárd útra értem, és a homok elült. Úgy éreztem magam, mint Odüsszeusz a vadak között: gondolatban verses köszönt met fogalmaztam, és fölkészültem Dante poklának látványára. Megpillantottam a sziklapagodát, megérkeztem.

Betty már integetett, amikor fékeztem, aztán leugrott. – Üdv! – lihegtem, letekertem a sálamat, és kiráztam bel le vagy egy kiló homokot. – Szóval hová megyek és kivel találkozom? Betty engedélyezett magának egy kurta, németes kuncogást – nem rosszindulatból, csak mert „szóval”-lal kezdtem a mondatot –, és beszélni kezdett. (Betty els rangú nyelvész, ezért mindig örömöt okoz neki a népies beszéd!) Mindig nagyra becsültem pontos, információban gazdag beszédét. Annyi udvarias társasági dumát hallottam már, hogy az életem végéig elegem volt bel le. Néztem csokoládébarna szemét, tökéletes fogsorát, lesimított, napszítta haját (gy lölöm a sz kéket!), és úgy éreztem, hogy ez a n szerelmes belém. – Mr. Gallinger, a Matriarcha odabent várja, hogy megismerkedjék magával. Engedélyezi, hogy tanulmányozza a Templom följegyzéseit. – Elhallgatott, hogy végigsimítsa a haját, zavart volt. Talán a tekintetem hozta zavarba? – Ezek vallásos dokumentumok s egyben az egyetlen följegyzett történelmük – folytatta –, olyasmi, mint a Mahábhárata. A Matriarcha elvárja, hogy betartson bizonyos szertartásokat, például hogy ismételje a szent szavakat, amikor lapoz – majd megtanítja magát az eljárásra. Gyorsan és többször bólintottam. – Remek, menjünk be. – Huh! – habozott Betty. – Ne feledkezzen meg az udvariasság és rang náluk hagyományos, tizenegy formájáról! k meglehet sen komolyan veszik a formalitásokat. És ne kezdjen vitatkozni velük a nemek egyenjogúságáról... – Ismerem a tabuikat! – szakítottam félbe. – Ne aggódjon! Eleget éltem a Keleten, hiszen tudja. Lesütötte a szemét, és megragadta a kezemet. Majdnem elugrottam. – Jobban fog tetszeni nekik, ha úgy lépünk be, hogy én vezetem magát. Lenyeltem az ajkamra toluló megjegyzést, és követtem, mint Sámson Gázában. A benti látvány furcsa összhangban volt legutóbbi gondolatommal. A Matriarcha lakosztálya ahhoz hasonlított, amilyennek az izraeli törzsek sátrainak belsejét képzeltem. Csak kicsit absztrakt változatban, mert a csúcsos sátortet festett téglából épült, és állatb r alakok díszítették. A Matriarcha, M'Cwyie alacsony, sz hajú, ötvenes n volt, olyan öltözékben, akár egy cigánykirályn . A szivárvány minden színében pompázó, rengeteg szoknyájával olyan volt, mint egy fölfordított bóléstál egy párna tetején.

Üdvözl szavaimat hallgatva úgy mustrált, mint a bagoly a nyulat. Éjfekete szeme kikerekedett a csodálkozástól, mikor megállapította, hogy a kiejtésem tökéletes. Betty magnója, amit magával vitt beszélgetéseire, megtette a magáét, s birtokomban volt az els két expedíció hangos nyelvi anyaga is. Meg aztán pokolian ügyes vagyok, ha a helyes kiejtés elsajátításáról van szó. – Te vagy a költ ? – Igen – feleltem. – Mondd el, kérlek, valamelyik versedet! – Sajnálom, de igen komoly fordítói munka kellene ahhoz, hogy az önök nyelvén megszólaljanak a verseim, és én még nem tudom elég jól az önök nyelvét. – Valóban? – De nyelvgyakorlásként, no meg kedvtelésb l készítettem néhány ilyen fordítást – folytattam. – Megtisztelve erezném magamat, ha hozhatnék egyet-kett t egy alkalommal, amikor ide jövök. – Igen. Tegye azt. Egy nulla a javamra! A Matriarcha Bettyhez fordult. – Most elmehetsz. Betty elmotyogta a búcsúszavakat, furcsa pillantást vetett rám, és elment. Nyilván arra számított, hogy maradhat és „segíthet” nekem. is szeretett volna részesülni a dics ségb l, mint a többiek. De ennek a Trójának én voltam a Schliemannja, s a Társaságnak szóló jelentésen ezért csak egy név lesz. M'Cwyie fölállt, de úgy is alig volt magasabb, mint ülve. Igaz, én meg olyan vagyok, mint egy nyárfa októberben: vékony, fölül élénkvörös, és magasabb mindenkinél. – A följegyzéseink igen-igen régiek – kezdte. – Betty szerint a ti nyelveteken úgy mondják, évezredesek. Elismer en bólintottam. – Alig várom, hogy láthassam ket. – Nincsenek itt. El kell mennünk a Templomba, a följegyzéseket tilos kihozni onnan. Hirtelen megrémültem. – De lemásolhatom ket? – Igen. Látom, hogy tiszteled ket, másként nem lenne ilyen nagy benned a vágyakozás. – Nagyszer . Elmosolyodott. Megkérdeztem, hogy min mulat.

– A szent nyelvet nem olyan könny megtanulnia egy idegennek. Nyomban megértettem. Az els expedícióból senki sem jutott el idáig. Nem tudhattam, hogy két nyelvük van: egy klasszikus meg egy köznapi. A prakritjukat már valamicskét beszéltem, most meg kellett tanulnom a szanszkritjukat is. – A fene egye meg! – Mit mondasz? – Nem lefordítható, M'Cwyie. De képzelje el, hogy lóhalálban kell megtanulnia a szent nyelvet, és akkor el tudja képzelni az érzéseimet is. Ismét elmosolyodott, és utasított, hogy vegyem le a cip met. Átvezetett egy benyílón... ... egy bizánci pompájú terembe! Földi ember még sohasem járt itt, másként tudtam volna róla. Carter, az els expedíció nyelvésze – Mary Allen segítségével – megtanulta azt a szókincset és nyelvtant, amit immár én is tudtam, amikor még ott ültem törökülésben az el csarnokban. Ennek a létezésér l nem tudtunk. Mohó tekintettel néztem körül. A terem egy végtelenül kifinomult esztétikai rendszerr l tanúskodott. Fölül kell bírálnunk mindazt, amit eddig a Mars kultúrájáról gondoltunk. A mennyezet konzolos és boltíves volt, az oldalsó oszlopokat faragások díszítették. S az egész terem hatalmas volt. Fény . Az ütött-kopott küls alapján ezt nem is gyaníthattuk. El rehajoltam, hogy jobban szemügyre vegyem a finom, aranyozott faragást a szertartásasztalon. M'Cwyie-nek láthatóan tetszett az érdekl désem, de azért még nem szívesen ültem volna le vele pókerezni. Az asztal tele volt könyvekkel. Lábujjammal megérintettem a padló egyik mozaikkövét. – Az egész városuk ebben az egyetlen épületben van? – Igen, mélyen benyúlik a hegyek alá. – Értem – mondtam, bár semmit sem értettem. Arra azonban még nem kérhettem meg, hogy kalauzoljon körbe. Az asztal mellett álló kis székhez ment. – Hát volna kedved megbarátkozni a szent nyelvvel? Tekintetemmel rögzíteni próbáltam a terem képét, de tudtam, hogy el bb-utóbb fényképez gépet kell hoznom ide. Alig tudtam levenni a szemem egy szobrocskáról, de határozottan bólintottam. – Igen, tanítson. Leültem. A következ három hétben bet bogárkák nyüzsögtek a szemhéjam mögött, valahányszor aludni próbáltam. Az égbolt türkizén bet k jelentek

meg, valahányszor fölpillantottam. Munka közben bögreszámra ittam a kávét, a kávészünetekben meg a benzedrines pezsg t. M'Cwyie két óra hosszat tanított minden reggel, s néha két óra hosszat esténként is. Ezenkívül napi tizennégy órát dolgoztam egyedül, mihelyt eleget tudtam ahhoz, hogy egyedül is boldoguljak. És éjszakánként az id lift visszavitt a legalsó emeletekre... Újra hatéves voltam, hébert, görögöt, latint és arámit tanultam. Tízéves voltam, az Iliász lapjait forgattam. Amikor apám éppen nem a pokol kénköves tüzér l prédikált, arra tanított, hogy ismerjem meg az Igét, méghozzá eredetiben. Uram! Hogy mennyi eredeti és mennyi ige volt! Mikor tizenkét éves voltam, kezdtem rámutatni az apró különbségekre a között, amit prédikált, meg a között, amit én olvastam. Válaszának fundamentalista ereje véget vetett minden további vitának. Rosszabb volt a verésnél. Attól kezdve befogtam a számat, és megtanultam tisztelni az Ótestamentum költészetét. – Uram, sajnálom! Apa – uram – sajnálom! – Nem lehet! Ez nem lehet... Azon a napon, amikor a fiú befejezte az iskolát – kitüntetéssel franciából, németb l, spanyolból és latinból –, Gallinger papa közölte tizennégy éves, hat láb magas, madárijeszt -fiával, hogy az az óhaja, hogy a fiú papi pályára lépjen. Emlékszem a fiú kitér válaszára is. – Uram – mondta –, szeretnék vagy egy évig önállóan tanulni, aztán teológiai el készít re menni valamelyik szabad m vészeti egyetemre. Kissé fiatalnak érzem magam ahhoz, hogy most rögtön belépjek a szemináriumba. Mire Isten hangja: „De te nyelveket beszélsz, fiam. Hirdetni tudod az Evangéliumot Bábel valamennyi országában. Azért születtél, hogy hittérít légy. Azt mondod, fiatal vagy, de az id elszáll, mint a szél. Kezdd korán, és tovább szolgálhatsz.” Ez újabb és újabb terheket jelentett. Nem tudom fölidézni apám arcát, sohasem tudom. Talán azért, mert annak idején mindig féltem ránézni. És évekkel kés bb, mikor már halott volt, és ott feküdt kiterítve, feketén, csokrok között, a gyülekezet zokogó tagjai között, imák, vörösl arcok, zsebkend k, vállvereget , ünnepélyes arcú jóakarók között... ránéztem, és nem ismertem meg. Kilenc hónappal a születésem el tt találkoztunk, ez az idegen meg én. Szilárd, igényes volt, olyan, aki megveti mindenki másnak a gyöngéit, de sohasem kegyetlen. Ugyanakkor pótolta az anyámat is. Meg a testvéreimet. Nyilván csak azért nézte el a három évemet a St. John

iskolában, mert a névb l ítélt, s nem tudta, hogy az iskola milyen vidám és liberális intézmény. De sohasem ismertem, és a katafalkon fekv ember immár semmit sem követelt; immár szabad voltam, nem kellett hirdetnem az Igét. De ekkor már akartam, csak másként. Hirdetni akartam az Igét, amit sohasem tudtam kimondani, amíg élt. sszel nem mentem vissza az iskolába. Egy kis örökség várt rám, meg némi bonyodalom, amíg megkaptam, mert még nem töltöttem be a tizennyolcadik évemet. De elrendeztem a dolgot. Végül Greenwich Village-ben telepedtem le. Az új címemet nem adtam meg apám egyetlen jó szándékú hívének sem, s azzal töltöttem a napjaimat, hogy verseket írtam, és japánt meg hindusztánit tanultam. Vörös szakállat növesztettem, rövid kávékat ittam, és megtanultam sakkozni. Ki akartam próbálni a megváltás néhány más útját is. Aztán két évet töltöttem Indiában, a Béke-hadtest kötelékében, ami megfosztott buddhista hitemt l, és a Krishna fuvolái megírására ihletett, ami viszont meghozta a Pulitzer-díjat. Aztán Amerikában doktoráltam, nyelvészeti kutatásokat végeztem, újabb díjakat nyertem. Aztán egy napon egy hajó ment a Marsra. Az Új-Mexikóban leszálló hajó egy új nyelvet hozott magával. Ez a nyelv fantasztikus volt, egzotikus és esztétikailag leny göz . Megtanultam róla mindent, és megírtam a könyvemet. Új körökben lettem híres. – Menjen, Gallinger! Merítse meg a vödrét a kútban, és hozzon nekünk egy kortyot a Marsból! Menjen, ismerjen meg egy másik világot, de maradjon tartózkodó, érintse gyöngéden, mint Audén, és nyújtsa át nekünk annak a világnak a lelkét jambusokban. És eljöttem ebbe a világba, ahol a nap egy oxidálódott rézpénz, a szél korbács, ahol két hold kergeti egymást, s ahol a forró homok poklától már akkor viszket a b röd, ha csak ránézel. Odahagytam ideiglenes szállásomat, kiléptem egy ajtón. A sivatag végeláthatatlan, narancsszín sz nyegként terült el, eltakarva az alatta húzódó évszázadok hulladékát. „Rettenthetetlen én, az idegen – Ezt az országot én teremtettem!” Fölnevettem. Már a kezemben volt a szent nyelv farkincája – avagy a gyökere, ha pontos akarok lenni.

A szent nyelv nem is különbözött annyira a köznapitól, mint els látásra hittem. S már eleget tudtam a köznapi nyelvb l ahhoz, hogy átsegítsen a szent nyelv homályosabb részein. Biztosan tudtam a nyelvtant és a rendhagyó igék nagyobb részét; szókincsem napról napra n tt, mint a tulipán, készen arra, hogy rövidesen szirmot bontson. A szár mindig n tt, valahányszor lejátszottam a szalagokat. Eljött az ideje, hogy próbára tegyem a tudásomat, hogy fölhasználjam a tanultakat. Szándékosan nem nyúltam a jelent sebb szövegekhez mindaddig, amíg nem tudtam mit kezdeni velük. Kisebb kommentárokat, verseket, történeti tárgyú írásokat olvastam. És egyvalami igen nagy hatással volt rám mindabban, amit olvastam. Konkrét dolgokról szóltak: szikláról, homokról, vízr l, szélr l; s az ezekben az elemi szimbólumokban rejl hangnem szenvedélyesen pesszimista volt. Ez bizonyos buddhista szövegekre emlékeztetett, ám – fölidézett emlékeim fényében – még inkább az Ótestamentum egyes részeire. Leginkább a Prédikátor Könyvére. Hát akkor legyen az. Az érzelem és a szókincs annyira hasonló, hogy kiváló gyakorlás lesz. Mint Poe-t franciára fordítani. Sohasem szeg döm Malann Útjának követ jévé, de megmutatom nekik, hogy egykor egy földi ember is ugyanúgy gondolkodott, ugyanúgy érzett. Fölkattintottam íróasztali lámpámat, kikerestem a könyvet. Felette nagy hiábavalóság, azt mondja a prédikátor; felette nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság! Micsoda haszna van az embernek... El rehaladásom láthatólag meglepte M'Cwyie-t. Úgy nézett rám az asztal fölött, mint Sartre Otherja. Végigfutottam egy fejezeten Locar könyvéb l. Nem néztem föl, de éreztem, hogy az asszony tekintete milyen szoros hálót fon fejem, vállam, gyorsan mozgó kezem köré. Lapoztam. Vajon hálófonás közben mérlegelte a zsákmány súlyát? És mi célból? A könyvek sehol sem említették, hogy halászok éltek volna a Marson. Kivált nem emberhalászok. A könyvek azt mondják, hogy egy Malann nev isten köpött egyet, vagy más gusztustalan dolgot cselekedett (attól függ en, hogy melyik változatot olvasod), s ebb l létrejött az. élet mint a szervetlen anyag betegsége. Azt mondják, hogy a mozgás a legels törvénye, a legeslegels törvénye, és hogy a tánc az egyetlen törvényes válasz a szervetlenre... hogy a tánc min sége annak megigazulása –... lása... és a szerelem a szerves anyag betegsége – Vagy a szervetlené? Megráztam a fejemet. Kis híján elaludtam. – M'narra. Fölálltam, nyújtózkodtam. A Matriarcha mohó tekintettel nézett. Amikor a szemébe próbáltam nézni, elfordította a tekintetét.

– Elfáradtam. Szeretnék egy kicsit pihenni. Nem sokat aludtam a múlt éjjel. M'Cwyie bólintott. Már megtanulta t lem, hogy a Földön ez helyeslést jelent. – Akarsz pihenni, akarod teljességében látni Locar tanának világosságát? – Tessék? – Akarod látni Locar egyik táncát? – Ó! – Ezeknek a nyakatekert fogalmazása rosszabb, mint a koreaiaké. – Igen. Persze. Bármikor szívesen megnézném. Aztán így folytattam: – Közben szeretném megtudni, hogy szabad-e egyszer néhány fényképet készítenem. – Most van itt az ideje. Ülj le! Pihenj! Hívom a zenészeket. Kisietett egy ajtón, amelyen én soha nem léptem még át. Szóval a tánc a m vészet legfels bb foka Locar szerint – nem is szólva Havelock Ellisr l –, s most meg fogom látni, hogy évszázadokkal ezel tt élt filozófusuk szerint hogyan kell ezt a m vészetet m velni. Megdörzsöltem a szememet, és néhány guggolást végeztem. Fejemben lüktetni kezdett a vér, mélyeket lélegeztem. Éppen el rehajolgattam, amikor az ajtónál mozgás támadt. A M'Cwyie-vel belép trió tagjai azt hihették, hogy valamit leejtettem, és azt keresem. Halványan mosolyogva álltam föl, s az arcom nemcsak az er lködést l volt piros. Nem hittem, hogy ilyen gyorsak lesznek. Ismét Havelock Ellis jutott az eszembe, aki annyira népszer lehetett volna itt. A kis vörös hajú baba, akinek szárija olyan áttetsz volt, mint a Mars égboltja, csodálkozva nézett föl rám – akár a gyermek a magas rúdon leng , színes zászlóra. – Hello! – mondtam, vagy valami hasonlót. Miel tt válaszolt volna, meghajolt. Nyilván megn tt a rangom. – Táncolni fogok – mondta a vörös seb halovány alabástromarcán. Szemét, melynek színe megegyezett ruhája meg az álom színével, elfordította rólam. A szoba közepére siklott. Ott megállt, mint egy etruszk fríz egyik alakja, és vagy meditált, vagy a padló mintáját nézte.

Talán a mozaiknak szimbolikus jelentése volt? Megnéztem. Ha volt is, én nem értettem meg; csinos lenne a fürd szobában vagy a teraszon, de semmi több. A másik kett kifestett, vén tyúk volt, akár M'Cwyie. Az egyik leült a földre, egy samiszenhez hasonló, háromhúros hangszerrel. A másiknál egy egyszer fatuskó és két dobver volt. M'Cwyie sem a székére ült, hanem a földre. Követtem a példáját. A samiszenjátékos még hangolt, hát M'Cwyie-hez hajoltam. – Mi a táncosn neve? – Braxa – mondta, de nem nézett rám, és lassan fölemelte a balját, ami azt jelentette, hogy igen, rajta, kezdhetjük. A húros micsoda lüktetett, mint a fogfájás, a tuskóból pedig el pattant mindazoknak az óráknak a ketyeg szelleme, amelyeket itt sohasem találtak föl. Braxa mozdulatlanul állt, mindkét kezével eltakarta az arcát, két könyöke magasan, széttárva. A zene perzselt, akár a t z. Reccs, brrr, ssssi... Braxa nem mozdult. A sziszegés szelídült, a zene lassult. Most már csobogott, mint a víz, a világ legnagyobb kincse, amint zöldesen bugyborékol a mohos sziklákon. Braxa még mindig nem mozdult. Csúsztatott futamok. Szünet. Aztán – olyan finoman, hogy el ször magam sem voltam biztos benne – megrezdültek a szelek. Lágyan, puhán, sóhajtva és akadozva, bizonytalanul. Szünet, sóhaj, aztán ismét az els motívum, csak hangosabban. Belefáradt volna a szemem az olvasásba, vagy Braxa valóban reszketett egész testében, tet l talpig? Reszketett. Alig észrevehet en hajladozni kezdett. Egy parányit jobbra, aztán balra. Ujjai szétnyíltak, mint a virágszirmok, és láttam, hogy a szeme csukva. Most kinyílt a szeme, de távoli és üveges volt a tekintete, átnézett rajtam és a falakon. Hajladozása er teljesebbé vált a zene ütemére. A szél most befelé áradt a sivatagból, úgy ostromolta Tirelliant, mint hullámok a sziklát. Braxa ujjai úgy mozogtak, mint az apró széllökések. Lassan lehulló karjai ellentétes mozgást végeztek. Ez már a vihar. Braxa karjai most már együtt mozogtak testének többi részével, ám most a válla írt le nyolcasokat.

A szél! A szél, én mondom. Ó vad, titokzatos! Ó Saint-John Perse múzsája! A ciklon ott tombolt nyugodt középpontja, Braxa szeme körül. A lány hátravetette a fejét, de tudtam, hogy nem látja a mennyezetet tekintete, mely passzív, mint Buddha vagy a változatlan égbolt. Talán csak a két hold akasztotta meg ennek a tekintetnek vándorlását az elhagyatott türkiz elementáris Nirvánájában. Évekkel ezel tt láttam Indiában a devadaszikat, az utcai táncosn ket, amint színes hálójukkal magukhoz vonzották a hímeket. De Braxa több volt ennél: ramadzsani, azaz Ráma rajongója, Visnu azon megtestesüléséé, aki megajándékozta az embereket a tánccal; szent táncosn . A ketyegés most végtelenül egyhangú volt; a síró húrok a nap szúrós sugarait idézték, melyekb l a szél kilopja a meleget; a kék egyszerre volt Szaravaszti, Mária és egy Laura nev lány. Valahonnan szitárszót hallottam, néztem ezt az életre kelt szobrot, és isteni sugallat áramlott belém. Újra én voltam a hasist szívó Rimbaud, az ópiumtól részeg Baudelaire, Poe, De Quincy, Wilde, Mallarmé és Aleister Crowley. Egy múló pillanatra én voltam az apám, ahogyan ott áll sötét szószékén még sötétebb ruhájában, s a himnuszok meg az orgona zengése beleolvadnak a ragyogó szélbe. Braxa most olyan volt, mint a pörg szélkakas, a leveg ben lebeg , tollas kereszt, a földdel párhuzamosan libeg , pompásan fölöltöztetett próbababa. A válla most meztelen volt, s jobb keble úgy mozgott föl és le, mint a hold az égen, vörös bimbója hol megjelent, hol elt nt a ruha red iben. A zene olyan formális volt, mint Jób vitája Istennel. Braxa tánca volt Isten válasza. A zene lassult, csöndesedett, s Braxa mozgása követte. A ruhája, mintha csak élne, magától felöltötte eredeti, józanabb formáját. A lány egyre lejjebb ereszkedett, le a földre. Feje a térdére csuklott. Nem mozdult. Csönd volt. A vállamba sajduló fájdalomból jöttem rá, hogy milyen feszülten figyeltem. A hónaljam izzadt. A két oldalamon csörgött az izzadság. Mit kell ilyenkor tenni? Tapsolni? M'Cwyie-re sandítottam. Az asszony fölemelte a jobb kezét. Mintha a mozdulatnak telepatikus hatása lett volna, a lány egész testében megborzongott, és fölállt. A zenészek is fölálltak. M'Cwyie szintén.

Föltápászkodtam, a bal lábam görcsölt, és ostobán motyogtam: „Gyönyör volt.” Válaszul a „köszönöm” három különböz változata hangzott el a szent nyelven. Színek villantak, aztán ismét kettesben voltam M'Cwyievel. – Ez volt a száztizenhetedik Locar kétezer-kétszázhuszonnégy táncából. Lepillantottam az asszonyra. – Nem tudom, igaza volt-e Locarnak, de pompás választ adott a szervetlennek. M'Cwyie mosolygott. – A te világod táncai is ilyenek? – Némelyik hasonlít ehhez. Eszembe is jutottak, miközben Braxát néztem, de senkit sem láttam még úgy táncolni, mint t. – Braxa kit – mondta M'Cwyie. – Tudja az összes táncot. S az arcán ismét fölt nt az a kifejezés, ami már korábban is nyugtalanított... De már el is múlt. – Várnak a teend im. – Odament az asztalhoz, és becsukta a könyveket. – M'narra. – Ég áldja! – bújtam a cip mbe. – Ég áldjon, Gallinger! Kimentem a kapun, beszálltam a siklómba, s az estéb l beleszáguldottam az éjszakába, miközben a sivatag összezárta a hátam mögött szárnyait.

2. Éppen becsuktam az ajtót Betty mögött egy rövid nyelvtanóra után, mikor hangokat hallottam az el csarnokban. A szell nyílás kissé nyitva volt, hát álltam, és füleltem. Morton zaftos hangja: „Tudod, mi történt? A napokban köszönt nekem.” „Hmmm!” – tört ki Emory elefánttüdejéb l. – „Vagy összetévesztett valakivel, vagy az útjában álltál, és azt akarta, hogy állj odébb.” „Valószín leg nem ismert meg. Azt hiszem, egyáltalán nem alszik, amióta megkapta játékszerül ezt a nyelvet. A múlt héten éjszakai ügyeletes voltam, és minden éjjel, amikor elmentem az ajtaja el tt 3-kor, kopogott az írógépe. És 5-kor, amikor letettem a szolgálatot, még mindig dolgozott.” „A fickó valóban keményen dolgozik – ismerte el kelletlenül Emory. – Azt hiszem, szed is valami doppingszert, hogy ne aludjon el. Mostanában egészen üveges a tekintete. Bár az is lehet, hogy egy költ nél ez így

szokás.” Betty is ott volt, mert ekkor közbeszólt: „Bármit is gondoljatok róla, nekem legalább egy évembe fog telni, amíg megtanulom, amit három hét alatt. Pedig én csak nyelvész vagyok, nem költ .” Morton bizonyára hódolója volt Betty dús bájainak, másként nem tette volna le a fegyvert, s nem mondja, amit mondott. „Az egyetemen modern költészetet is tanultam – kezdte. – Hat költ t tanultunk: Yeatst, Poundot, Eliotot, Crane-t, Stevenst és Gallingert, és a szemeszter utolsó napján, amikor a profnak szónokolni támadt kedve, ezt mondta: Ez a hat név minden évszázadra rá van írva, és a kritika meg a poklok minden kapui sem gy zedelmeskedhetnek fölöttük.” „Jómagam úgy vélem – folytatta –, hogy a Krishna fuvolái meg a Madrigálok nagyszer ek. Megtiszteltetés számomra, hogy kiválasztottak arra az expedícióra, amelynek tagja is. De amióta megismerkedtünk, húsz szót sem beszéltünk egymással” – fejezte be. És a védelem: „Arra még sohasem gondoltál – mondta Betty –, hogy rettenetesen zavarja a külseje? Meg aztán koravén gyerek volt, az iskolában sem lehettek soha barátai. Érzékeny és nagyon befelé forduló ember.” „Érzékeny? Befelé forduló?” – Emory fuldoklott a nevetést l. – „Az a fickó büszke, mint Lucifer, és egy két lábon járó sértegel gép. Csak megnyomod a gombol, hogy »hello« vagy »szép id nk van ma,« és beveri az orrodat. Ez nála már reflex.” Mondtak még egy-két hasonlóan kedves dolgot, aztán elmentek. Az Isten áldjon, Morton fiú! Te kis szepl s, kifinomult m -ért ! Én soha nem tanultam a saját költészetemr l, de örülök, hogy mások igen. A poklok kapui. Ez már döfi! Talán apám imái mégis meghallgatásra találtak valahol, s én most mégiscsak hittérít vagyok! Csakhogy... ... Csakhogy a hittérít nek kell valami, amire térítheti a népeket. Megvan a saját esztétikai rendszerem, s annak nyilván vannak etikai oldalhajtásai is. De ha valaha is prédikálni akartam volna valamit – akár a verseimben csupán –, soha nem az olyan rossz élet eknek, amilyen te vagy. Ha azt hiszed, hogy kétbalkezes alak vagyok, hát sznob is vagyok, és neked nincs helyed a Mennyországban – az az én magánterületem, ahová Swift, Shaw és Petronius Arbiter járnak vacsorázni. És micsoda lakomákat rendezünk! A Trimalchiókat, az Emorykat földaraboljuk! Téged már a levessel együtt elfogyasztunk, Morton!

Leültem az íróasztalomhoz, írni akartam valamit. A Prédikátor ma éjszakára kimen t kap. Verset akartam írni, verset Locar száztizenhetedik táncáról; egy rózsáról, amely követi a napot, amelyet üldöz a szél, amely beteg, haldoklik, mint Blake rózsája... Fogtam egy ceruzát, és hozzáláttam. Az eredménnyel elégedett voltam. Nem volt tökéletes –nem is lehetett az –, mivel a Mars szent nyelve nem a legjobb nyelvem. Aztán lefordítottam angolra. Talán beleteszem a következ kötetembe. A Braxa címet adtam neki: Hol mindig fúj a szél s vörös az ég, hol az Id jeges alkonya jéggé fagyasztja az Élet tejét, hol két hold – akár a kutya s a macska – marja örökkön-örök röptömet... Ez a végs virág fölveti izzó fejét. Félretettem, és kerestem egy kis fenobarbitolt. Hirtelen végtelenül fáradtnak éreztem magamat. Mikor másnap megmutattam a versemet M'Cwyie-nek, az asszony többször is végigolvasta, nagyon lassan. – Szép – mondta. – De három szót használsz benne a saját nyelvedb l. A „kutya” meg a „macska”, gondolom, két kisebb állat, amelyek sellenségei egymásnak. De mi az a „virág”? – Ó! – mondtam. – Az önök nyelvében eddig még nem találkoztam a „virág” szóval, ám adott esetben egy földi virágra gondoltam, a rózsára. – Milyen az? – A szirmai általában ég vörösek. Ez az egyik értelme az „izzó fej” kifejezésnek. De magában foglalja a lázat is meg a vörös hajat meg az élet tüzet. A valódi rózsának tövises a szára, zöldek a levelei, és semmivel össze nem téveszthet , kellemes illata van. – Bárcsak láthatnék egyet! – Talán el tudom intézni. Megpróbálom. – Légy olyan szíves! Úgy érzem, – és itt azt a szót használta, amelynek a jelentése „próféta” vagy vallásos költ , mint Jesiaia vagy Locar – vagy, és a versed ihletett. Beszélek róla Braxának. Tiltakoztam, de hízelgett a dicséret. Úgy éreztem, ez az a nap, amikor végre megkérdezhetem, hogy elhozhatom-e a mikrofilmes fényképez gépet. Elmagyaráztam, hogy le

szeretném másolni valamennyi szövegüket, de ehhez nem tudok elég gyorsan írni. Meglepetésemre M'Cwyie nyomban beleegyezett. De az ajánlata kis híján letaglózott. – Nem volna kedved itt lakni, míg nem végzel a dologgal? Akkor éjjelnappal dolgozhatnál, amikor csak kedved tartja, kivéve amikor szertartás van a Templomban. Meghajoltam. – Ez nagy megtiszteltetés. – Rendben van. Hozd hát a gépeidet, amikor akarod, majd adok neked egy szobát. – Ma délután megfelelne? – Persze. – Akkor most megyek, és felkészülök. Viszontlátásra délután! – Isten áldjon! Arra számítottam, hogy Emory majd morog egy kicsit, de nem nagyon. A hajón mindenki látni akarta a Mars-lakókat, beszélni akart velük, t t döfni beléjük, kérdezgetni ket a Mars éghaljatáról, betegségeir l, talajáról, politikájáról, gombáiról (a botanikusunk valóságos gombabolond volt, egyébként rendes fiú) – ám összesen öten vagy hatan ha találkoztak velük. A legénység többnyire azzal töltötte az idejét, hogy halott városokban és azok fellegváraiban folytatott ásatásokat. Szigorú szabályok szerint folyt a játék, s a bennszülöttek legalább annyira ragaszkodtak izoláltságukhoz, mint a japánok a XIX. században. Szóval nem számítottam túl nagy ellenállásra, és igazam volt. szintén szólva az volt az érzésem, hogy mindenki örül, hogy elmegyek. Betértem vízkultúrás kertészetünkbe, hogy szót váltsak a gombák szerelmesével. – Hello, Kane! Sikerült már mérges gombát termesztenie a homokon? Szipákolt. Mindig szipákol. Talán allergiás a növényekre. – Hello, Gallinger! Nem, a mérges gombákkal még nem boldogulok, de ha legközelebb arra jár, nézzen körül a garázs mögött. Egy-két kaktuszom már gyökeret eresztett. – Pompás – állapítottam meg. Kane doki volt talán az egyetlen barátom a hajón, ha Bettyt nem számítom. – Egy szívességet szeretnék kérni. – Mondja. – Egy rózsát.

– Micsodát? – Rózsát. Egy olyan pompás, vörös amerikai szépséget, amelyiknek sok a tövise és finom az illata. – Nem hiszem, hogy gyökeret tudna ereszteni ebbe a talajba. Hapci! Hapci! – Nem, nem jól érti. Nem akarom elültetni, csak a virág kell. – Tartályban megpróbálhatom. – Megvakarta tar koponyáját. – De még gyorsított eljárással is legalább három hónapba telik. – Megtenné? – Persze, ha ki tudja várni. – Örömmel. Három hónap múlva. Éppen miel tt elmegyünk innen. – Végigpillantottam a nyálkás folyadékkal teli tálkákon, a kémcsövekkel teli tálcákon. – Ma kiköltözöm Ti-rellianba, de gyakran jövök majd ide is. Itt leszek majd, amikor bimbózik. – Kiköltözik oda? Moore azt mondta, hogy ezek csak a közülük valókat rik meg. – Akkor én is közülük való vagyok. – Úgy látszik, de még most sem értem, hogy tudta megtanulni a nyelvüket. Persze nekem már a francia meg a német is gondot okozott, pedig kellettek a doktorátusomhoz. De Betty az egyik ebédnél bemutatta ezt a nyelvet. Csupa fura hang. Betty szerint ezt a nyelvet beszélni olyan érzés, mint keresztrejtvényt fejteni és közben madárhangokat utánozni. Nevettem, és elfogadtam a cigarettát, amivel kínált. – Nehéz – ismertem be. – De nekem olyan érzés, mint magának az lenne, ha a gombák egy teljesen ismeretlen osztályára bukkanna itt. Az ember ilyesmir l álmodik. Kane szeme csillogott. – Az lenne valami! De még nem adtam föl, talán sikerül. – Talán. Elégedetten nevetgélt, miközben az ajtóhoz tartottunk. – Még ma éjjel hozzálátok a rózsához. Érezze jól magát náluk! – Megpróbálom. Kösz. Ahogy mondtam: bolondul a gombákért, de egész rendes fiú. Lakosztályom Tirellian citadellájában közvetlenül a Templomhoz csatlakozott, a bels oldalon és kissé balra. Összehasonlíthatatlanul kényelmesebb volt apró kabinomnál, s elégedetten fedeztem föl, hogy a Mars-lakók is tudják, mennyivel kellemesebb, ha az ágydeszkán matrac is van. Ráadásul el is fértem az ágyban, ami igazán meglep volt.

Egyszóval kicsomagoltam, és készítettem 16x35 milliméteres felvételt a Templomról, miel tt a könyvekhez nyúltam volna. Aztán addig fotóztam a könyveket, míg rá nem untam forgatni számomra érthetetlen lapjaikat. Így fordítani kezdtem egy történeti munkát. „Íme! A Cilién processzusának harminchetedik évében jöttek az es k, és nagy volt az örvendezés, mivel ez ritka jelenség, és általában áldásnak tekintik. De nem Malann életet adó magva hullott a mennyekb l. A mindenség vére volt ez, mely egy megszakadt artériából tört el . S a végs napok vártak ránk. Kezdetét vette a végs tánc. Az es k hozták a vészt, amely nem öl, s dobolásuk jelentette Locar végs mozdulatait...” Eltöprengtem, hogy mi a csodára gondolhatott Tamur, aki történész volt, s így nyilván ragaszkodott a tényékhez. Nem ez volt az Apokalipszisük. Hacsak nem tudnak változatlanok maradni? Miért ne? Töprengtem. Tirellian maroknyi lakosa egy egykor magasan fejlett kultúra maradványa volt. Voltak háborúik, de azok nem követeltek tömeges emberáldozatokat; volt tudományuk, de nagyon kevés technológiájuk. Valamiféle vész, amely nem öl? Az okozta volna? De hogyan, ha nem végzetes? Továbbolvastam, de a vész természetér l nem esett szó. El relapoztam, de sehol semmi. M'Cwyie! M'Cwyie! Amikor a leginkább szeretnék kérdéseket föltenni neked, nem vagy itt! Illetlenség lenne, ha megpróbálnám megkeresni? Azt hiszem, igen. A megállapodásunk úgy szólt, hogy nem hagyhatom el a számomra kijelölt lakosztályt. Várnom kell. Így hát káromkodtam, hosszan és hangosan, több nyelven, ami kétségtelenül sérthette Malann szent fülét a saját Templomában. Mégsem sújtott halálra, így úgy döntöttem, hogy mára ennyi elég, és elnyúltam az ágyon. Már több órája alhattam, amikor Braxa belépett a szobámba egy parányi lámpással. A pizsamakabátom ujját rángatva ébresztett föl. Hellóval üdvözöltem. Visszagondolva nem hiszem, hogy bármi mást mondhattam volna. – Hello! – Azért jöttem – mondta –, hogy meghallgassam a verset. – Milyen verset?

– A magáét. – Ó! Ásítottam, fölültem, és azt tettem, amit minden ember tesz, ha az éjszaka kell s közepén fölverik, hogy mondjon verset. – Igazán kedves magától, de nem találja kissé különösnek az id pontot? – Nem számít – mondta. Egyszer majd írok egy cikket a Szemantikai folyóiratnak ezzel a címmel: A hanghordozás nem képes kell en kifejezni az iróniát. De már ébren voltam, hát magamra kaptam a köntösömet. – Milyen állat ez? – mutatott a hajtókámra hímzett selyemsárkányra. – Mitikus – feleltem. – Nézze, kés van. Fáradt vagyok. Reggel sok dolgom lesz. És M'Cwyie félreértheti, ha rájön, hogy maga itt volt. – Félreértheti? – Átkozottul jól tudja, hogy mire gondolok! – Ekkor káromkodtam el ször a Mars nyelvén, de nem értem célt. – Nem – mondta –, nem tudom. Ijedt volt, akár a kiskutya, ha nem tudja, miért kapott ki. Megenyhültem. Vörös köntöse pompásan illett a hajához és az ajkához, és az ajka remegett. – Nézze, igazán nem akartam megbántani. De az én világomban vannak bizonyos, uh, szabályok arra vonatkozóan, hogy két különnem ember együtt a hálószobában, akiket nem hatalmaz föl házasság arra, hogy... Érti már, hogy mire gondolok? – Nem. A szeme akár a nefrit. – Arról van szó... Egyszóval a szexre gondolok. A nefritlámpácskákban fény gyúlt ki. – Ó, a gyerekcsinálásra gondol! – Igen. Pontosan arra. Nevetett. Ekkor hallottam el ször nevetést Tirellianban. Olyan volt, mint mikor a heged s sebesen pengeti hangszere magas húrjait. Nem volt túl kellemes a fülemnek, kivált azért, mert nagyon sokáig nevetett. Aztán abbahagyta, és közelebb húzódott hozzám. – Már emlékszem – mondta. – Nekünk is voltak ilyen szabályaink. Fél processzussal ezel tt, amikor még gyermek voltam, nekünk is voltak ilyen szabályaink. De – úgy látszott, rögtön elneveti magát újra – most már nincs szükség rájuk. Az agyam úgy forgott, mint a háromszorosan fölgyorsított magnó. Fél processzus! Fél processzus, fél processzus! Nem! Igen! Fél processzus durván számítva kétszáznegyvenhárom év!

– Elegend id megtanulni Locar 2224 táncát. – Elegend id megöregedni, ha emberi lény vagy. – Földi értelemben vett emberi lény. Ismét rápillantottam, aki sápadt volt, akár a fehér királyn egy elefántcsont sakk-készletben. Emberi lény volt, lelkemre – eleven, normális, egészséges, lelkemre –, és n , a testem... De két és félszáz éves, ami azt jelentette, hogy M'Cwyie Matuzsálem öreganyja lehet. Hízelgett a hiúságomnak, hogy annyiszor dicsérték nyelvészi és költ i tehetségemet. Ezek a fels bbrend lények! De mit jelenthet, hogy „már nincs szükség rájuk”? Miért ez a majdnem hisztérikus nevetés? Miért nézett rám többször is olyan furcsán M'Cwyie? Hirtelen megértettem, hogy valami fontos dolog – és nemcsak egy gyönyör lány – közelében vagyok. – Mondja – mondtam közömbösen –, köze van ennek a „vészhez, amely nem öl”, amir l Tamur írt? – Igen – felelte –, az Es k után született gyerekeknek nem lettek gyerekeik, és... – És? – hajoltam el re, s emlékezetemben harsogott a parancs: „megjegyezni”. – És a férfiaknak többé nem volt vágya gyermeket nemzeni. Hátrad ltem az ágyon. Szokatlan id járási tényez k után bekövetkezett az egész fajra kiterjed sterilitás, a férfiak impotenciája. Talán egy napon valami kóbor radioaktív felh hatolt be törékeny légkörükbe? Egy napon, jóval azel tt, hogy Schiaparelli meglátta a csatornákat, melyek legalább annyira mitikusak, mint az én sárkányom, miel tt azok a „csatornák” alapot adtak egy-két helyes találgatásra minden téves feltevés ellenére, és Braxa már élt és táncolt, itt –elátkozottan még az anyaméhben, amióta a vak Milton írt arról a másik, szintén elveszett Paradicsomról? El vettem egy cigarettát. Jó ötlet volt hamutartót hozni magammal. A Marson sohasem volt dohányipar. Sem szeszipar. Az indiai aszkéták Dionüszosz követ i voltak ezekhez képest. – Mi ez az ég rudacska? – Cigaretta. Kér? – Kérnék. Leült mellém, s én meggyújtottam neki a cigarettát. – Bántja az orromat. – Igen. Szívja le a tüdejébe, egy kicsit tartsa ott, aztán fújja ki. Eltelt egy perc.

– Ó – mondta. Kis szünet, aztán: – Ez szent dolog? – Nem, nikotin – feleltem –, a szentségnek ugyancsak ersatz formája. Újabb szünet. – De ne kérjen rá, hogy az „ersatz” szót lefordítsam. – Nem kérem. Néha így érzem magam tánc közben. – Mindjárt elmúlik. – Most mondja el a versét. Eszembe jutott valami. – Várjon – mondtam. – Van itt jobb is. Fölálltam, végigtúrtam a jegyzetfüzeteimet, aztán visszaültem mellé. – Ez a Prédikátor Könyvének els három fejezete – magyaráztam. – Nagyon hasonlít a maguk szent könyveihez. Olvasni kezdtem. Tizenegy verset olvastam föl már, amikor fölkiáltott: – Kérem, ne olvassa! Mondja el az egyik saját versét! Elhallgattam, s az egyik közeli asztalra dobtam a jegyzetfüzetet. Braxa reszketett, de nem úgy, mint amikor eltáncolta a szelet, hanem mint akit a visszafojtott zokogás ráz. * Ügyetlenül fogta a cigarettát, mint egy ceruzát. Esetlenül átöleltem a vállát. – A Prédikátor nagyon szomorú – mondta –, akár a többiek. Er ltetni kezdtem az agyamat, s megpróbálkoztam a szokásos, bonyolult játékaim egyikével. Kapásból lefordítottam németb l a Mars nyelvére egy spanyol táncosn l szóló verset. Úgy véltem, tetszeni fog Braxának. Igazam volt. – Ó! – mondta ismét. – Ezt maga írta? – Nem, egy nálam sokkal különb ember. – Nem hiszem. Maga írta. – Nem, hanem egy Rilke nev ember. – De maga lefordította az én nyelvemre. Gyújtson meg még egy gyufát, hadd lássam, hogyan táncolt az a lány. Megtettem. – „Az öröklét tüze” – merengett –, melyet kioltott „apró, kemény lábával”. Bárcsak így tudnék táncolni! – Maga jobban táncol minden cigánylánynál – nevettem. – Nem. Ezt nem tudnám megtenni. A cigarettája végigégett, hát kivettem a kezéb l, és elnyomtam a sajátommal együtt. – Akarja, hogy táncoljak magának?

– Nem – mondtam. – Feküdjön le. Elmosolyodott, s miel tt még észbe kaptam volna, kibontotta a vörös leplet a vállán. És minden lehullt. És nagyot nyeltem. – Rendben van – mondta. Így hát megcsókoltam, miközben a hulló lepel lehelete kioltotta a lámpát.

3. Olyanok voltak a napok, mint Shelley falevelei: sárgák, vörösek, barnák, és színesen kavarogtak a nyugati szélben. A mikrofilmes fényképez gép kattogásával suhantak el mellettem. Már majdnem készen voltam valamennyi könyvvel. A tudósoknak évekbe fog telni, míg végigrágják magukat rajtuk, és fölbecsülik a valódi értéküket. A Mars ott volt az íróasztalomba zárva. A Prédikátor, akit többször elhagytam, s akihez ugyanannyiszor visszatértem, már majdnem meg tudott szólalni a Mars szent nyelvén. Fütyörésztem, ha éppen nem tartózkodtam a Templomban. Olyan verseket írtam, amilyeneket korábban szégyelltem volna. Esténként Braxával sétáltam a d nék között vagy a hegyekben. Néha táncolt nekem, én pedig hosszúhosszú verseket olvastam neki hexameterben. Még mindig azt hitte, hogy én vagyok Rilke, s már-már magam is beleéltem magamat a szerepbe. Hiszen itt voltam az én Duinoi kastélyomban, és éppen az Elégiákat írtam. ... Különös többé nem lakozni a Földön, nem használni sok alig szokott szokást, nem magyarázni a rózsát... Nem! Soha ne magyarázd a rózsát! Ne tedd! Szagold/ hapci, Kane!/, tépd le, élvezd! Élj a perceknek! Kapaszkodj [...........] – Így észreveszem, ha megcsillan rajta a fény – magyaráztam sután. – Már sötétedik – jegyezte meg. – Ma már nincs értelme tovább keresni. Takarja le a siklót! – utasította a szerel t. Megveregette a vállamat. – Jöjjön, zuhanyozzon le, és egyen valamit. Azt hiszem, egyik sem fog megártani.

Kis kerek szepl k világos szeme alatt, ritkuló haj, ír orr, mindenki másénál egy decibellel er sebb hang... Ez teszi alkalmassá, hogy f nök legyen. Csak álltam, és gy löltem ezt az embert. Claudius! Bárcsak már az ötödik felvonásnál tartanánk! Csak most értettem meg, hogy mir l beszél: zuhany, étel. Valóban nem fog ártani egyik sem. Ha ragaszkodnék a további kutatáshoz, csak fölkelteném a gyanúját. Lesöpörtem magamról a port. – Igaza van. Nem rossz ötlet. – Jöjjön, az én kabinomban eszünk. A zuhany valóságos áldás volt, a tiszta ruha Isten kegyelme, az étel meg úgy illatozott, mint a Mennyország. – Finom szaga van – mondtam. Némán fölszeletelte a húst. Amikor a desszertnél meg a kávénál tartottunk, megszólalt: – Miért nem marad itt ma éjjel, és alussza ki magát? Megráztam a fejemet. – Sok a dolgom. Be kell fejeznem. Már nincs sok id nk. – Néhány napja azt mondta, hogy már majdnem végzett. – Majdnem, de nem teljesen. – Azt is mondta, hogy ma éjjel szertartás lesz a Templomban. – Úgy van. A szobámban fogok dolgozni. Vállat vont. Végül megszólalt: – Gallinger. És én fölnéztem, mert ha kimondják a nevemet, az többnyire bajt jelent. – Talán nem tartozik rám – mondta –, de mégis. Betty azt mondja, hogy magának van ott egy barátn je. Nem kérdés volt, hanem kijelentés. Amit várakozásteli csönd követett. Betty, dög vagy. Tehén és dög. Féltékeny dög ráadásul. Miért kell mindenbe beleütnöd az orrodat, mién keli mindent látnod? És miért nem tudod befogni a szád? – No és? – ez is állítás volt, de kérd jellel. – No és – felelte – nekem mint az expedíció vezet jének az a kötelességem, hogy ügyeljek rá, hogy a bennszülöttekkel a kapcsolat barátságos és diplomatikus legyen. – Úgy beszél róluk – mondtam –, mintha primitívek lennének. Semmi sem lehet távolabb az igazságtól. Fölálltam. – Ha megjelenik az írásom, a Földön mindenki meg fogja tudni az igazságot. Olyan dolgokról fogok szólni, amelyeket Moore doktor nem is

sejtett. Elmondom a tragédiáját annak a kárhozott fajnak, amely várja a halált, és már semmivel sem tör dik. És elmondom az okát, amit l még a tudósok kemény szíve is megszakad. Meg fogom írni, és újabb díjakat fogok kapni, és nem fogok örülni nekik. Istenem! – kiáltottam föl. – Ezeknek már akkor kultúrájuk volt, amikor a mi seink bunkóval vadásztak a kardfogú tigrisre, s a tüzet próbálták megszelídíteni! – Van ott egy barátn je? – Igen – mondtam. Igen, Claudius! Igen, apa! Igen, Emory! – Van. De most tudományos kérdésekr l beszélek. A Mars-lakók halottak. Sterilek. Egy nemzedék múltán nem lesz több Mars-lakó. Elhallgattam, aztán hozzátettem: – Csak az írásaimban, csak néhány mikrofilmen és magnószalagon. Meg néhány versben, amelyek egy lányról szólnak, aki a táncban vélt menedéket találni ez el l a borzalom el l. – Ó! – mondta Emory. Majd kis id múlva: – Maga az utóbbi hetekben megváltozott. Néha már-már udvarias volt, tudja. Én meg törtem a fejemet, hogy mi történhetett. El sem tudtam képzelni, hogy valami ilyen fontos legyen magának. Lehajtottam a fejemet. – Az a lány az oka, hogy a sivatagban száguldozik? Bólintottam. – Miért? Fölpillantottam. – Mert valahol ott van. Nem tudom, hol vagy miért. És meg kell találnom, miel tt elmegyünk. – Ó! – mondta ismét. Aztán hátrad lt, kihúzott egy fiókot, és kivett egy kend be csavart tárgyat. Kicsomagolta. Egy asszony bekeretezett fényképe feküdt az asztalon. – A feleségem – mondta. Szép arc volt, nagy, mandulavágású szemekkel. – Tudja, hogy tengerész voltam – kezdte. – Egykor fiatal tiszt. Japánban találkoztam vele. Ahonnan én származom, ott nem illend idegen fajúval házasodni. Hát sohasem esküdtünk meg. De a feleségem volt. Amikor meghalt, én a világ másik felén voltam. A gyerekeimet elvitték, azóta sem láttam ket. Képtelen voltam kideríteni, milyen árvaházba, milyen otthonba vitték ket. Err l nagyon kevesen tudnak. – Sajnálom – mondtam. – Ne sajnálja. Felejtse el. De – és közelebb hajolt hozzám – ha magával akarja hozni, csak hozza. A fejembe fog kerülni, de úgyis öregebb vagyok, semhogy még egy ilyen expedíción részt vehetnék. Csak rajta hát!

Megitta hideg kávéját. – Pattanjon a siklójába! Székestül hátat fordított nekem. Kétszer is köszönetet próbáltam mondani, de nem sikerült. Hát fölálltam, s indultam kifelé. – Sayonara – mormogta a hátam mögött. – Itt van, Gallinger! – hallottam a kiáltást. Sarkon fordultam, és visszanéztem a rámpára. – Kane! Csak a körvonalait láttam a fényben, de hallottam a szipákolását. Megtettem a néhány lépést visszafelé. – Mi van itt? – A rózsája. El vett egy belül kettéosztott m anyag tartályt. A tartály alsó felében folyadék volt, abba nyúlt bele a szár. A tartály másik felében borvörös kehelyként tündökölt ebben az iszonyú éjszakában egy nagy, frissen nyílott rózsa. – Köszönöm – dugtam a zsebembe a tartályt. – Megy vissza Tirellianba, he? – Igen. – Láttam, amikor jött, hát elkészítettem. De már nem találtam magát a kapitány kabinjában. Neki meg dolga volt. Azt mondta, a garázsnál még utolérhetem magát. – Még egyszer köszönöm. – Vegyszeres kezelést kapott. Hetekig virágozni fog. Bólintottam, és már ott sem voltam. Most föl a hegyekbe. Messze. Messze. Az égbolt akár a jég, egy hold sincs fönn. A kapaszkodó egyre meredekebb lett, kis szamaram tiltakozott. Megostoroztam a sebességváltóval, hát futott tovább. Föl. Föl. Megpillantottam egy zöld, rezzenéstelen csillagot, és gombóc volt a torkomban. A rózsa úgy lüktetett a mellemen, mint egy második szív. A szamár hosszan, panaszosán fölordított, aztán köhögni kezdett. Adtam neki, mire bedöglött. Berántottam a kéziféket, kiszálltam. Menni kezdtem. Milyen nagyon-nagyon hideg tud lenni. Itt fönn. Éjszaka? Miért? Miért tette? Miért kell elhagyni a tábortüzet, mikor jön az éj? S én végigjártam minden szakadékot, szurdokot és ösvényt hosszú lépteimmel és olyan könnyedén, ahogyan a Földön sohasem tudtam mozogni. Alig két napunk maradt, szerelmem, s te elhagytál engem. Miért?

Sziklaereszek alatt másztam. Gerinceket ugrottam át. Lehorzsoltam a térdemet, a könyökömet. A dzsekim szétszakadt. Nincs válasz, Malann? Hát ennyire gy lölöd a népedet? Akkor máshoz folyamodom. Visnu, te vagy a meg rz . rizd meg t, kérlek! Engedd megtalálnom! Jehova? Adonisz? Ozirisz? Tammuz? Manitu? Legba? Hol van? Nagyot léptem a magasba, megcsúsztam. Kövek görögtek a talpam alatt, átbuktam egy peremen. Olyan hideg az ujjam. Alig tudtam megkapaszkodni a sziklában. Lenéztem. Vagy tizenkét lábnyi mélység. Elengedtem magam, gurulva értem földet. Akkor hallottam meg a sikoltását. Ott feküdtem, mozdulatlanul, fölfelé nézve. S az éjben, odafönt, hívott. – Gallinger! Nem mozdultam. – Gallinger! Elt nt föntr l. Görg kavicsok zaját hallottam, és tudtam, hogy lefelé jön hozzám valami ösvényen, a jobb oldalon. Fölugrottam, és elrejt ztem egy szikla mögé. Megkerült egy bemélyedést, és bizonytalanul közeledett a kövek közt. – Gallinger? Kiléptem rejtekemb l, és megragadtam a vállát. – Braxa. Ismét fölsikoltott, aztán sírni kezdett, és hozzám bújt. El ször láttam sírni. – Miért? – kérdeztem. – Miért? De csak kapaszkodott belém, és zokogott. Végül: – Azt hittem, megölted magadat. – Talán azt kellett volna tennem – mondtam. – Miért hagytad el Tirelliant? És engem? – M'Cwyie nem mondta? Nem sejted? – Nem sejtem, és M'Cwyie azt mondta, hogy nem tudja. – Akkor hazudott. Tudja. – Mit? Mit tud?

Tet l talpig megborzongott, aztán egy ideig hallgatott. Ekkor vettem észre, hogy csak könny táncruhája van rajta. Eltoltam magamtól, levettem a dzsekimet, és a vállára terítettem. – Nagy Malann! – kiáltottam. – Hiszen megfagysz! – Nem – mondta. – Nem fagyok meg. A rózsa dobozát áttettem a zsebembe. – Mi ez? – kérdezte. – Rózsa – feleltem. – Nem sokat láthatsz bel le a sötétben. Egyszer ehhez hasonlítottalak. Emlékszel? – I-igen. Vihetem én? – Persze. – A dobozt a dzseki zsebébe tettem. – Még mindig várom a magyarázatodat. – Igazán nem tudod? – kérdezte. – Nem! – Amikor eljöttek az Es k – mondta –, úgy látszik, csak a férfiainkra voltak hatással, ami éppen elég volt... Mert rám... úgy látszik... nem voltak... hatással... – Ó – mondtam. – Ó! Álltunk, és én gondolkoztam. – De miért szöktél el? Miért baj itt a Marson, hogy terhes vagy? Tamur tévedett. A népetek újra élhet. Nevetett. Ismét az a vad heged , amit egy rült Paganini penget. Elhallgattattam, miel tt kés lett volna. – Hogyan? – kérdezte végül az arcát dörzsölve. – A ti népetek hosszabb élet , mint a miénk. Ha a gyermekünk normális lesz, az azt jelenti, hogy a két faj tagjai összeházasodhatnak. Bizonyára akad más termékeny n is a fajotokban. Miért ne? – Olvastad Locar könyvét – mondta –, mégis ezt kérdezed? A halál eldöntetett, megszavaztatott, kimondatott, miel tt megjelent ebben a formájában. De Locar követ i már jóval el bb tudták, már jóval el bb elhatározták. „Megtettünk minden tettet – mondták –, láttunk minden dolgot, hallottunk és éreztünk mindent. A tánc jó volt. Most legyen vége.” – Nem hihetsz ebben. – Nem számít, hogy én miben hiszek – felelte. – M'Cwyie és az Anyák eldöntötték, hogy meg kell halnunk. Az elnevezésük magában is nevetséges, de a döntésüket betartjuk. Csak egy prófécia maradt, de az tévedés. Meg fogunk halni. – Nem – mondtam. – Hát? – Gyere velem a Földre!

– Nem. – Jó. Akkor gyere most velem! – Hová? – Vissza Tirellianba. Beszélek az Anyákkal. – Nem teheted! Ma éjjel szertartás van! Nevettem. – Olyan isten tiszteletére, aki a porba sújt és eltapos benneteket? – akkor is Malann – felelte. – Mi akkor is az népe vagyunk. – Jól megértettétek volna egymást apámmal – morogtam. – De én megyek, és te velem jössz, akkor is, ha a hátamon kell hogy vigyelek. És nagyobb vagyok nálad. – De Ontrónál nem vagy nagyobb. – Ki a fene az az Ontro? – Meg fog állítani, Gallinger. Malann Ökle. A siklót az általam ismert egyetlen bejárat, M'Cwyie ajtaja el tt állítottam meg. Braxa már látta a rózsát a reflektor fényében, és most úgy ringatta az ölében, mint a gyermekünket, és nem szólt semmit. Az arca nagyon szép és passzív volt. – Most a Templomban vannak? – kérdeztem. A Madonna-arckifejezés nem változott. Megismételtem a kérdést. Összerezzent. – Igen – felelte távoli hangon –, de nem mehetsz be. – Majd meglátjuk. Megkerültem a siklót, kisegítettem Braxát. Kézen fogva vezettem, és szinte önkívületben követett. Az éppen fölkel hold fényében olyan volt a szeme, mint amikor el ször találkoztunk, amikor táncolt. Pattintottam az ujjammal. Nem történt semmi. Hát kinyitottam az ajtót, és bevezettem Braxát. A szobában félhomály volt. És Braxa fölsikoltott, immár harmadszor ezen az éjszakán: – Ne bántsd, Ontro! Ez Gallinger! Férfi Mars-lakót még sohasem láttam, csak n ket. Így nem tudtam, csak er sen gyanítottam, hogy egy szörnyszülöttel állok szemben. Fölnéztem rá. Félmeztelen teste csupa móla és daganat. A mirigyek megbetegedésére tippeltem. Azt hittem, hogy én vagyok a legmagasabb ember a bolygón, de jóval magasabb és súlyosabb volt nálam. Most már megértettem hatalmas ágyam eredetét! – Menj vissza! – mondta. – beléphet. Te nem.

– El kell vinnem a könyveimet meg a holmijaimat. Fölemelte hatalmas balját. Ahová mutatott, ott volt minden holmim szépen összecsomagolva egy sarokban. – Be kell mennem. Beszélnem kell M'Cwyie-vel és az Anyákkal. – Nem mehetsz. – A népetek élete függ t le. – Menj vissza! – mennydörögte. – Menj a magad népéhez, Gallinger! Minket hagyj magunkra! A szájából olyan idegenül hangzott a nevem, mintha nem is az enyém lett volna. Hány éves lehet? T dtem. Háromszáz? Négyszáz? Egész életében a Templom re volt? Miért? Kit l kellett megvédenie a Templomot? Nem tetszett a mozgása. Láttam már embereket, akik így mozogtak. – Menj vissza! – ismételte. Ha a harcm vészetük olyan fejlett, mint a táncuk, vagy, ami még rosszabb, része a táncnak, nagy bajban vagyok. – Menj be! – mondtam Braxának. – Add oda a rózsát M'Cwyie-nek! Mondd, hogy én küldöm! Mondd, hogy nemsokára én is ott leszek! – Azt teszem, amit mondasz. Emlékezz rám a Földön, Gallinger! Isten áldjon! Nem feleltem, pedig elhaladt Ontro mellett, be a másik terembe, kezében a rózsával. – Hát elmégy? – kérdezte Ontro. – Ha akarod, majd azt mondom neki, hogy megverekedtünk, de leütöttelek, és eszméletlenül vittelek vissza a hajódra. – Nem – mondtam –, vagy átengedsz, vagy leterítelek, de bemegyek. Lekuporodott, kitárta a karját. – B n kezet emelni egy szent emberre – morogta –, de megállítalak, Gallinger! Emlékezetem homályos ablakába hirtelen friss fénysugár villant. Minden kitisztult. Hat évet léptem vissza a múltba. Keleti nyelveket tanultam a Tokiói Egyetemen. Hetente kétszer edzésre jártam. Ott álltam a 30 láb átmér körben a Kodokanban, és a judogi barna övet kötött a derekamra. Ik-kyu voltam, csupán egy fokozattal maradtam el a legnagyobb mesterekt l. Jobb mellemen barna gyémánt hirdette japánul: dzsiu-dzsicu, ami valójában atemiwazát jelentett a miatt a töréstechnika miatt, amit én dolgoztam ki, s ami kiválóan illett az alkatomhoz, amellyel versenyeket nyertem.

De sohasem használtam emberrel szemben, s már öt éve nem gyakoroltam. Tudtam, hogy nem vagyok formában, de arra törekedtem, hogy tsuki no kokoro – mint a hold – teljes tudatommal Ontróra koncentráljak. Valahonnan a múltból megszólalt egy hang: „Hajime, kezdjük!” Fölvettem a neko-ashi-dachi, a macskaállást, és Ontro szeme különös fénnyel égett. Korrigálta a helyzetét – de én már ugrottam. Az én egyetlen fogásom! Hosszú bal lábam fölpattant, mint az eltört rugó. Hétlábnyira a föld fölött a lábam akkor érte az állkapcsát, amikor hátra akart ugrani. Hátracsuklott a feje, összerogyott. Halkan fölnyögött. Hát ennyi, gondoltam. Sajnálom, öreg fiú. És amint átléptem fölötte, kábán elkapott valahogy, és én átzuhantam rajta. Nem hittem, hogy van benne annyi er , hogy egy ilyen rúgás után ne veszítse el az eszméletét, ráadásul mozogjon. Nem volt kedvem még jobban bántalmazni. De megtalálta a torkomat, s rácsúsztatta a karját, még miel tt fölfogtam volna a mozdulat célját. Nem! Nem lehet így vége! Karja acélrúdként szorította a torkomat, nyaki ver ereimet. Ekkor vettem észre, hogy nincs magánál, hogy mindez csupán hosszú évek alatt kialakult reflex. Egyszer már láttam ilyesmit. Egy fickó azért halt meg, mert egy fojtás után elvesztette az eszméletét, de öntudatlanul tovább küzdött, és az ellenfele azt hitte, hogy a fojtás nem sikerült elég jól. Hát megszorította. De az ilyesmi ritka, nagyon ritka volt! Könyökömet a bordái közé nyomtam, s fejemet hátrafelé az arcába vágtam. A szorítás er tlenedett, de nem eléggé. Nem akartam, de nem tehettem mást: fölnyúltam, és eltörtem a kisujját. A kar ellazult, kiszabadítottam magamat. Ott feküdt lihegve, eltorzult arccal. Megsajnáltam a földön fekv óriást, aki a népét, a vallását védelmezte, parancsot teljesített. Soha nem átkoztam még magamat úgy, mint most, hogy ezt kellett tennem vele. Odavánszorogtam holmijaim kis halmához. Leültem a vetít ládájára, rágyújtottam. Ki kellett lihegnem magamat, miel tt belépek a Templomba, és ki kellett találnom, hogy mit mondjak. Hogy kell lebeszélni egy népet arról, hogy kiirtsa magát? És akkor...

„Lehetséges lenne? Tudna hatni rájuk? Ha fölolvasnám nekik a Prédikátor Könyvét – ami különb mindannál, amit Locar valaha is írt – és ugyanolyan komor, és ugyanolyan pesszimista – és megmutatnám, hogy a mi fajunk tovább élt annak ellenére, hogy egy ember elítélte az egész életet a legmagasabbrend költészet nyelvén – megmutatnám, hogy az a hiúság, amit gúnyolt, az emelt minket az egekbe –elhinnék? – megváltoztatnák a döntésüket? Elnyomtam cigarettámat a gyönyör padlón, megkerestem a jegyzetfüzetemet. Mikor fölálltam, furcsa harag ágaskodott bennem. És bementem a Templomba, hogy hirdessem a Fekete Evangéliumot – Gallinger értelmezésében – az Élet Könyvéb l. Csönd vett körül. M'Cwyie Locart olvasta, s minden szem a jobb keze mellett fekv rózsára tapadt. Míg be nem léptem. Emberek százai ültek a földön, mezítláb. Észrevettem, hogy a néhány férfi éppen olyan alacsony volt, mint a n k. Nem vettem le a cip met. Menj végig az úton, gondoltam. Vagy veszítesz, vagy megnyersz – mindent! Egy tucat vénasszony ült félkörben M'Cwyie mögött. Az Anyák. A csupasz föld, a t z perzselte, kiszikkadt anyaméhek. Az asztalhoz mentem. – Ha meghaltok, arra ítélitek a népeteket – szóltam hozzájuk –, hogy soha meg ne ismerjék az életet, amit ti ismertetek – az örömöt, a bánatot, a teljességet. – De nem igaz, hogy valamennyi töknek meg kell halnotok. – Most a sokasághoz fordultam. – Akik ezt mondják, hazudnak. Braxa tudja, mert gyermeket fog szülni... Úgy ültek, mint a Buddhák. M'Cwyie hátrahúzódott a félkörbe. –... az én gyermekemet! – folytattam, s közben arra gondoltam, mit szólna apám ehhez a szertartáshoz. –... És minden fiatal n szülhetne gyermeket. Csupán a férfiaitok magtalanok. S ha megengednétek, hogy a következ expedíció orvosai megvizsgáljanak benneteket, talán még a férfiakon is lehetne segíteni. Ám ha nem, párosodhattok földi emberekkel. S a mi népünk, a mi világunk nem jelentéktelen – folytattam. – Évezredekkel ezel tt a mi világunk Locarja írt egy könyvet, amelyben azt hirdette, hogy az. Úgy szólt, ahogyan Locar, de mi nem adtuk meg magunkat a dögvészek, háborúk, éhínségek ellenére sem. Egymás után leküzdöttük a betegségeket, enni

adtunk az éhez knek, megharcoltuk a háborúkat, s immár hosszú ideje nem ismerjük a háborút. Talán végleg legy ztük mindezt. Nem tudom. De átvágtunk a semmi mérföldjeinek millióin. Fölkerestünk egy másik világot. És a mi Locarunk azt mondta: „Miért, testvér? Mi az értelme? Mindez hiábavalóság.” És az a nagy titok – halkítottam le a hangomat, mintha verset mondanék –, hogy igaza volt! Mert ez hiúság, ez büszkeség! A józan ész tragikus vétsége az, hogy mindig támadja a prófétát, a misztikust, az Istent. Az istenkáromlásunk az, ami naggyá tett minket, ami fenn fog tartani minket, amit titokban csodál bennünk az Isten. Isten minden igazán szent nevét istenkáromlás kimondani. Izzadtam, szédül fejjel elhallgattam. – Íme a Prédikátor Könyve – mondtam, és belekezdtem. – „Felette nagy hiábavalóság, azt mondja a Prédikátor; felette nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság! Micsoda haszna van az embernek...” Braxa ott ült a hátsó sorban, némán, elragadtatottan. Vajon mire gondolt? S az éjszaka órái úgy tekeredtek rám, mint fekete fonal az orsóra. Jaj, kés volt! Beszéltem, míg eljött a reggel, és beszéltem tovább. Befejeztem a Prédikátort, és folytattam Gallin-gerrel. S amikor befejeztem, még mindig csönd volt. A több sorban ül Buddhák nem mozdultak egész éjjel. Aztán sok-sok id után M'Cwyie fölemelte a jobb kezét, S ezt tették sorra az Anyák is. És én tudtam, mit jelent ez. Azt jelentette, hogy nem, hogy elég, hogy hallgass. Azt jelentette, hogy vesztettem. Megbuktam... Lassan kimentem a teremb l, és lerogytam a csomagom mellé. Ontro már nem volt ott. Jó, hogy nem öltem meg... Ezer év múlva megjelent M'Cwyie. – Elvégezted a munkádat – mondta. Nem mozdultam. – A jóslat betelt – mondta. – A népem örvendezik. Gy ztél, szent ember. És most gyorsan hagyj el minket! A tudatom üres ballon volt. Egy kis leveg t pumpáltam bele. – Nem vagyok szent ember – mondtam –, csupán egy másodrangú költ , komoly tragikus vétséggel. Rágyújtottam utolsó cigarettámra. – No jó, mi az a jóslat? – kérdeztem végül. – Locar ígérete – felelte olyan hangon, mintha nem lenne szükség magyarázatra –, hogy egy szent ember jön majd hozzánk az egekb l, hogy

megmentsen minket végs óránkban, amikor már eljártuk Locar valamennyi táncát. Aki legy zi Malann Öklét, és életet hoz nekünk. – Hogyan? – Braxa által meg a Templomban történtek által. – A Templomban történtek? – Fölolvastad nekünk az szavait, aki akkora, mint Locar. Elmondtad, hogy „nincs új a nap alatt”. És gúnyt ztél a szavaiból, miközben olvastál – s mutattál nekünk valami újat. Sohasem nyílt virág a Marson, de majd megtanulunk virágot növelni. Te vagy a Szent Gúnyolódó – fejezte be. – Aki-a-Templomban-Gúnyolódik, és cip ben lép a szent földre. – De miért szavazott „nemet”? – kérdeztem. – Az eredeti tervünkre szavaztam nemet, hogy helyette engedjük élni Braxa gyermekét. – Ó! – A cigaretta kiesett a kezemb l. Milyen kicsin múlott! Milyen keveset tudtam! – És Braxa? – Fél processzussal ezel tt választottuk ki, hogy táncoljon – és várjon téged. – Azt mondta, Ontro meg fog állítani. És megállított volna, ha véletlenül nem a Tokiói Egyetemen tanulok és nem vagyok ik-kyu. M'Cwyie sokáig állt némán. – Braxa sohasem hitt a jóslatban. És most bajban van. Azért szökött el, mert félt, hogy a jóslat valóra válik. Amikor betöltötted a jóslatot, és szavaztunk, már tudta, hogy a jóslat valóra vált. – Hát nem szeret? Nem szeretett soha? – Sajnálom, Gallinger. Ez volt a kötelességének az a része, amit nem tudott megoldani. – Kötelesség – mondtam színtelenül... Kötelességkötelességkötelesség! Tral-la! – Már elbúcsúzott t led, nem akar többé látni.... és sohasem felejtjük el a tanításodat – tette hozzá. – Ne is – mondtam gépiesen, s egyszeriben megértettem a minden csoda mélyén ott rejl ellentmondást. Soha életemben nem hittem a saját evangéliumom egyetlen szavát sem. Álltam, mint egy részeg, és ezt motyogtam: „M'narra”. Aztán kimentem. Ez volt az utolsó napom a Marson. Legy ztelek, Malann – s a gy zelem a tiéd! Pihenj békében csillagágyadon. Isten verjen!

Ott hagytam a siklót, gyalog mentem vissza az Aszpikhoz, mintha lépteim nyomában akarnám hagyni életem súlyát. Bementem a kabinomba, bezártam az ajtót, és bevettem negyvennégy altatót. De amikor fölébredtem, a betegszobában voltam, és éltem. Éreztem a hajtóm lüktetését, lassan fölálltam, és elbotorkáltam az ablakig. A homályos Mars úgy függött a fejem fölött, mint egy duzzadó has, míg túláradva szerte nem foszlott, s le nem csurgott az arcomra. Gálvölgyi Judit fordítása Zsigovics Iván rajzai

ALEXEI PANSHIN HOGYAN FEDEZTE FÖL GEORGES DUCHAMPS A VILÁG MEGHÓDÍTÁSÁRA SZ TT ÖSSZEESKÜVÉST?

Georges éppen szeretkezett Marie-val, amikor fölfedezte a dolgot. A lány igazán pikáns jószág volt, a haja, a szeme fekete, a b re, akár az elefántcsont. De tagadhatatlanul volt rajta egy gomb, méghozzá egy fölöttébb szokatlan helyen. – Mi ez? – kérdezte Georges. – Gomb? – Persze – mondta Marié. – Gombold tovább a ruhámat. – Nem, nem – mondta Georges. – Én err l a gombról beszélek. Megérintette a gombot, és Marié halkan csilingelni kezdett. – Te nem vagy ember – mondta Georges. Marié elragadóan tárta ölelésre karját. – De nagyon is embernek érzem magam. – Ennek ellenére kétségtelen, hogy nem vagy ember. Ez igen különös. Talán valami összeesküvés a világ meghódítására? – Nem tudok semmir l – rázta a fejét Marié. Georges megérintette a gombot, és Marié ismét csilin-gelt, halkan és tisztán. – Különös. Nem is tudom, kinek kellene jelentenem? Ha összeesküvést sz ttek a világ meghódítására, valakinek meg kell tudnia. – De hogy lehet az, hogy én nem tudok róla? – kérdezte Marié. – Meleg a testem. Francia vagyok. Szeretek. Én én vagyok. – Mindazonáltal... – Brr-r-r. – Tagadhatatlan. Marié a homlokát ráncolta. – Ne haragudj – mondta –, de fordulj vissza. – Forduljak meg? – Ahogy az el bb voltál. Igen. – Kíváncsian nyújtotta ki az ujját, és megérintette. Mély és lágy hang hallatszott, akár egy kellemes ajtócseng hangja. – És ez mi? – kérdezte Marié. – Mon Dieu!- mondta meglepetten Georges. – Ez én vagyok? – Fölállt, a tükörhöz ment, és meglehet sen kényelmetlen helyzetben láthatta, hogy a gomb ott volt. A biztonság kedvéért kétszer is csöngetett. – Ebben az esetben – mondta – már nem fontos az egész. Megcsókolta Marie-t, és ott folytatta, ahol abbahagyták. Az a lágy, elefántcsontszín b r! Úgy hallottam, hogy ha Georges megkapja az

el léptetést, amire számít, egy éven belül összeházasodnak. Vagy két éven belül. Gálvölgyi Judit fordítása

SZERDAHELYI ISTVÁN Lukács György és a sci-fi Születésének századik évfordulója táján, legalább száz „Lukács György és...” cím dolgozat évadján is bizarr ötletnek tetszhet, hogy valaki Lukács György esztétikáját szembesítse a sci-fivel. A sci-fi m faja azonban köztudottan vonzódik az effajta ötletekhez, s Lukács életútja sem volt mindig mentes a bizarr fordulatoktól – lássuk hát, mire jutunk. A legbizarrabb tény itt alighanem az, hogy Lukács György visszatükrözési elméletét l – realizmus ide vagy oda – egyáltalán nem idegen a sci-fi fantasztikus formavilága. Marxista esztétikai felfogásának kiépítése során Lukács igen sok kérdésben változó álláspontot képviselt, de amellett mindig következetesen kitartott: „Egyáltalán nem szükségszer , hogy a m vészileg megérzékített jelenség mint jelenség a mindennapi, s t akár csak a valóságos életb l legyen merítve. Vagyis a Marx-féle realizmusfelfogással teljes mértékben összefér a költ i fantáziának akár legkicsapongóbb játéka, a legmesszebb men fantasztikuma a jelenségek ábrázolásának.” A dönt kérdés az, mondja Lukács, hogy az ábrázolt jelenségekben a való élet „lényeges mozgatóer i”, a valóság „lényeges mozzanatai” jussanak kifejezésre, s akkor mindegy, hogy e jelenségek maguk valószer ek-e vagy fantasztikusak, mer ben képzeletszer ek. Igaz, Lukács egyre Balzac fantasztikus írásaira és E. T. A. Hoffmann példájára hivatkozik ilyen kor; nemhogy a modern sci-fi létét nem érzékelte könyvtárszobájának falai között, de a m faj klasszikus el képeivel sem foglalkozott. Esztétikai f vének névmutatójában se Verne, se Wells nem szerepel, Swiftet egyszer említi mint szatirikust, Aldous Huxleyt pedig kétszer mint gyógyszerészeti szakírót. Ám egyrészt E. T. A. Hoffmann Coppeliusának táncoló bábujában könny felfedezni a sci-fikb l közismert androidok kicsit dohos illatú sét, másrészt pedig az is nyilvánvaló, hogy amennyivel a régi ördögös-vámpíros-kísértetes fantasztikumnál vagy a mesenovellánál közelebb áll a lehetséges valósághoz a technikai csodákra szorítkozó modern sci-fi, materialista motívum-kincsének jelenségvilága annyival áttetsz b-ben tudja kifejezésre juttatni a való élet „lényeges mozzanatait”. Nincs hát itt semmiféle elvi probléma mindaddig, amíg a mese arról szól, hogy mai világunkban egyszer csak megjelenik egy idegen rhajó – netán a támadók egész flottája –, egy intelligens Fekete Felh , egy unintelligens Androméda-törzs, avagy egy váratlan tudományos szenzáció, atomháború, kozmikus katasztrófa forgatja fel életünket. Hogy ezek (az

atomháború kivételével, sajnos) mind történelmi véletlenek lennének? Nos, Lukácsnak nemcsak a fantasztikumról, hanem a véletlenr l is igen pozitív volt a véleménye. A m vészi ábrázolás fontos lehet ségének tartotta azt az elterjedt –s a novellában szerinte éppenséggel m fajteremt – esetet, amikor „a véletlenek, a véletlenek halmozása – minél rikítóbb a véletlenszer ség, annál inkább – fényszóróként világít rá valamely társadalmi jelenségre, egy csapással tárja elénk annak szükségszer ségét”. Hasonló a helyzet természetesen akkor is, amikor egy idegen világ fantasztikus társadalomrajza modellálja – áttételesen – a mai emberlét f vonásait; sarkítottan, széls ségessé rajzolt, de éppen ezért kifejez bb alakban. E széls ségesség ugyanis egyáltalán nem mond ellent a tipikusságnak, amennyiben ezt a fogalmat a Lukács által körvonalazott értelemben fogjuk fel. Épp ellenkez leg, Lukács úgy vélte, hogy az igazán nagy m vészet a tipikusság jegyében a valóság lényeges vonásait mindig széls séges jelenségekben ábrázolta, „amelyek alkalmasak voltak arra, hogy az illet társadalmi tendenciákat legszéls ségesebb következményeiben érzékletessé tegyék”, míg a köznapian átlagos történetek lapossága „a valóság színvonala alá szállítja az irodalom színvonalát”. Az így felfogott tipikusság –hadd túlozzak kicsit – még Bradbury Marsbéli krónikájának esztétikai programjába is pompásan illenék. A tudományos-fantasztikus m vek egy része azonban nemcsak a Naprendszer határain kívülre merészkedik, hanem a távoli jöv be is – azaz (a szó tágabb értelmében) utópisztikus témákhoz nyúl, az emberiség holnaputánját álmodja-jósoija meg. S az ilyen témaválasztásokat Lukács igencsak összeráncolt homlokkal fogadta: „A m vészet lényegéhez tartozik – írta –, hogy nem utópisztikus.” Úgy találta, hogy a filozófia, a tudomány vagy a publicisztika képes ugyan arra, hogy „absztrakt jövendölésekben fogalmilag el legezze” a jöv távolabbi perspektíváit, de „az ilyen jövendölések tartalma csak a legáltalánosabb vonásokat ragadhatja meg; mihelyt konkrétumokba bocsátkoznak, még kiemelked gondolkodóknál is, akik az általánosság szintjén sok mindent zseniálisan megjósolnak, képtelen, gyakran értelmetlen fantasztikum keletkezik”. A vészi ábrázolásnak viszont a lényegéhez tartozik, hogy konkrét, eleven élményeket kell nyújtania számunkra, s így legy zhetetlen akadályokba ütközik, amikor a távoli jöv be behatolva „olyan tárgyi világban kellene hatékonnyá válnia, amelynek konkrét tartalmai, összefüggései, vonatkozásai stb. el vannak zárva el lünk”.

A m vészi ábrázolás e korlátozottságával kapcsolatban mindenekel tt azt kell megjegyezni, hogy a jelen történelmi léptékben értend , vagyis úgy, hogy a közvetlen holnap – s mindaz a fejl désb l, ameddig az emberi társadalmak mai struktúrája alapjaiban meg nem változik – még beletartozhat. A m vészi jóslatok jogosultságát Lukács sem tagadja, ha „a meg-nem-lev , az eljövend , a megvalósítandó csak annyiban jelenik meg benne, amennyiben magában a létezésben már megvan mint az eljöv kapilláris el munkálata, mint el futári tett, mint vágy és kívánság, mint az éppen adott világ elutasítása, mint perspektíva stb.”. Egy másik megjegyzés az esztétika hatáskörét illetheti. Ez a tudományág a m vészeti fejl dés tapasztalatait hivatott elméleti szinten általánosítani – ámde köztudott, hogy az új remekm vek egyre megújítják a maguk m fajának szabályait, s ez az esztétikát nagyfokú óvatosságra kell hogy intse: ami eddig nem volt, s az eddigiek alapján nem is valószín , az is lehet vé válhat holnap. Feltéve hát, hogy minden eddigi m vészeti utópia Lukácsot igazolja, korántsem biztos, hogy a sci-fi egy épp most szület csúcsteljesítménye nem dönti halomra az esztétikai tételek kártyavárát. Jómagam Lukács mellett voksolnék azzal, hogy a sci-fi eddigi produkciói közül azok, amelyek nagyon messzire rugaszkodtak a történelmi jelen id l, legfeljebb fantasztikus ötletekkel kápráztattak el, de a m vészi igazság ragyogásával nemigen. Ám erre válaszolhatják mások azt, hogy ez az igazság majd akkor villan fel, ha az évezredek távolában elérkezünk ahhoz a történelmi pillanathoz, amelyr l a prófécia szól – várjunk hát türelemmel, miel tt ítélkeznénk. Sokan felrótták már a scifinek, amin én is gyakran bosszankodom: a távoli jöv technikai csodái közé olyan embereket állít, akik primitívebbek egy mai maszek butikosnál vagy az ötvenes évek f hadnagyainál, s akiknek erkölcsisége, érzelmi kultúrája Kosáryné Réz Lola lányregényh seinek lelki habitusára hasonlít leginkább. No de ki tudja...? Persze akkor is megfontolandó, mi értelme van olyan m vészi m veket létrehozni, amelyek értelme – vagy értelmetlensége –csak tíz- vagy húszezer esztend múlva világlik el ? Erre is van azonban válasz: ha igazságuk nem derülhet is ki, s így megismerési értékkel nem szolgálhatnak számunkra, érdekesek, olvasmányosak, pihentet szórakoztatást nyújtanak. Mert végezetül – s talán a legfontosabbként – azt kell hangsúlyoznunk, hogy mindezek a fenti megállapítások, Lukács esztétikum- és m vészetfelfogásához híven, a scifinek csak az úgynevezett visszatükröz m vészeti lehet ségeit vázolják.

Az újabb kutatások alapján – de az esztétika évszázados hagyományaira is támaszkodva – bízvást állítható pedig, hogy ez a visszatükröz m vészet nem azonos a m vészettel magával: a m vészetnek még sok más, értékben-funkcióban egyaránt különböz válfaja létezik. Ám rekesszük ki a Csillagok háborúját vagy az rkrimik m faját a m vészeti visszatükrözés magas régióiból –ki is kell rekesztenünk ezeket, hiszen ha az itteni mértékekkel mérjük értékeiket, ugyanolyan eredményhez jutunk, mint ha kalóriaértéket keresnénk egy aranyrúdban –, a szórakoztató m vészet szerepkörében vizsgálva azonban nem lesznek alábbvalók az effajta alkotások sem. A szórakoztató m vészet sajátosságait hiába keressük Lukácsnál: néhány nem éppen hízelg megjegyzésnél több figyelmet nem szentelt e formának. (Ám ez a tény nem kisebbíti gondolkodói nagyságát: életm ve tudománytörténeti mérföldk azzal együtt, hogy nem tisztázta, „csak” a m vészeti visszatükrözés f sajátosságait.) Az ilyen típusú sci-fi fajok értékkritériumait egyel re homály fedi – szeretjük ket vagy szidjuk ket, ítéleteinknek esztétikai fedezete nemigen akad. Ideje lenne ezen is elgondolkodni!

HARGITAI KÁROLY UFO-k a Szovjetunió felett

Idén télen egy közelebbr l meg nem határozott napon, hajnali 4.10-kor a Tbiltszi-Rosztov-Tallinn útvonalon közleked repül gép pilótái valami olyasmit láttak, aminek egy „józan, normális” égbolton egyáltalán nem lett volna helye. Az emlékezetes észlelésr l február els hetében a magyar sajtó is b ségesen hírt adott, ezért csak néhány sorban kívánok itt emlékeztetni az akkor történtekre. Egy sárgás szín , ellipszoid alakú foltot észleltek a meglepett pilóták gépükt l jobbra, mintegy ötven kilométer magasságra a Földt l. Ez a folt kés bb egyre nagyobb lett, majd er s fénycsóvát bocsátott ki magából, amely egy id múlva a Föld felszínén kúp alakban oly élesen világította meg a fákat és a házakat, hogy egészen tisztán lehetett azokat látni a repül gép fedélzetér l. A jelenség egyre furcsább dolgokat m velt. Egy sereg fénypont gyulladt ki a közben zöldre váltó felh ben, az egész egy szépen kivilágított karácsonyfára emlékeztetett. Ezután a fényfelh egy szárny nélküli repül gép alakját öltötte magára. Az utasok is felfigyeltek az éjszakai „légiparádéra”. Nem értették a dolgot, a gép személyzetének egyre kevésbé sikerült megnyugtatni ket. Hiába beszéltek a megriadt embereknek fényvisszatükröz désr l, északi fényr l, különleges és szokatlan elektromos jelenségr l, azok csak nem tudtak napirendre térni a szokatlan látvány felett. Egy másik gép, amely Leningrádból indult, és szemben repült a tallinni géppel, szintén észlelte a különös fénytüneményt. Ekkor az már csak tíz kilométer magasságban „navigált”, helyét, magasságát és alakját fürgén változtatva. A fényfelh ben mintha egy szilárd mag lett volna valahol középen. A Pszkovi-tó környékén újra kúp alakú, hihetetlenül er s fénysugarat bocsátott ki magából. A pilóták ekkor meg tudták mérni a magasságát és a kiterjedését. A felh hossza körülbelül akkora volt, mint a Pszkovi-tó, azaz legalább 40 kilométer. A jelenség h en követte a repül gépet egészen a tallinni repül tér közvetlen közeléig. Az irányítótorony radarerny jén is észlelni lehetett az UFO-t. Nyikolaj Zseltuhin, a szovjet országos tudományos-m szaki társaság rendellenes légköri jelenségekkel foglalkozó bizottságának alelnöke szerint a fényfelh t egyetlen eddig ismert természeti jelenséggel sem lehet azonosítani. Azt pedig, hogy nem valami érzékcsalódásról lehetett szó,

alátámasztja az a körülmény, hogy egyrészt jól lehetett észlelni a radarerny n is, másrészt meg lehetett mérni a magasságát és a terjedelmét. (Ekkortájt fültanúja voltam néhány vitának, amelyet környezetemben a jelenséggel kapcsolatosan folytattak. Felmerült – mint azel tt is oly sokszor – a kérdés: ha a jelenség Földön kívüli civilizáció rhajója volt, legénysége miért nem kísérelt meg kapcsolatba lépni velünk? Válasz: mi, emberek sem csak szavakkal érintkezünk egymással, hanem úgynevezett metakommunikációval is –arcjátékkal, gesztusokkal, jelekkel stb. Miért ne lehetne a feltételezett rhajó körül lév felh alakváltozásait – különösen azt a pillanatot, amikor egy szárnyatlan repül gépet formált – úgy felfogni, mint közlést: íme, itt vagyunk, e fényfelh mélyén egy rhajó van, amelynek személyzete az rhajót körülvev ionizált légréteg alakját kedvére változtatni tudja. Hiszen nyilván nem beszélik a nyelvünket, ha ugyan beszélnek egyáltalán. A földi állatvilág jó néhány kiemelked en értelmes lénye is szakadatlanul és részletesen kommunikál fajtársaival, anélkül hogy beszélni tudna. Elég, ha itt csak a kicsiny méhekre vagy a hatalmas bálnákra, illetve kisebb rokonaikra, a delfinekre gondolunk.) Annak, aki a témával korábban nem foglalkozott, furcsának t nt, hogy egyszer csak, szinte a semmib l, el nik egy megmagyarázhatatlan képz dmény. Márpedig a tallinni fényfelh nem magányos és el zmény nélkül való jelenség a Szovjetunió egén. Néhány évvel ezel tt a Magyar Rádió moszkvai tudósítója igen érdekes riportot készített szovjet tudósokkal. A téma az UFO-k voltak. Két közismert szovjet tudós, F. J. Zigel és Vlagyimir Georgijevics Azsazsa hajlandó volt a tudósítónak rövid nyilatkozatot adni. Azsazsa óceanográfus, kandidátus szerint az UFO-k objektíve létez jelenségek, amelyek létét kár volna tagadni. Zigel rejtélyesebben válaszolt a neki feltett kérdésre: az UFO-król kés bb még nagyon sokat fogunk beszélni, jelenleg azonban a helyzet erre még nem érett meg. Ennél többet nem lehetett kicsikarni bel le. 1976-ban két igen érdekes jelenséget is észleltek Moszkva környékén. December 27-én reggel 8 óra körül egy fényl t zgömböt figyeltek meg, amely kés bb kettévált, és iszonyatos sebességgel távolodni kezdett. A két gömb sebességét másodpercenként húsz kilométerre becsülték. Ha jól számítom, akkor ez percenként 1200 kilométer, óránként pedig 72 000 kilométer! Ilyen sebességgel repülve a Hold mindössze négy és fél órányira van a Földt l! Nem éppen rossz teljesítmény! Ugyanebben az évben, október 6-án Moszkva közelében egy UFO rövid id re

leereszkedett a talajra. A leszállás helyén kés bb olyan nyomokat találtak, amelyek egyértelm en ultrahangsugárzásra utaltak. A Kaszpi-tenger is furcsa esemény színhelye volt egy ízben. Egy különös repül test dugóhúzóként fúródott a vízbe. A Bjelaja-tó jegét is átütötte egy ismeretlen repül szerkezet. A megdöbbent szemtanúk jelentették az esetet, és másnap búvárok szálltak le a mélybe, hogy utánanézzenek a dolognak A tó feneke úgy festett, a búvárok szavaival élve, „mintha tucatnyi bulldózer szántotta volna fel”. 1977. szeptember 23-án egy medúza alakú fényl test jelent meg Petrozavodszk fölött, s bel le nyolc er teljes fénysugár lövellt ki. Ugyanebben az id ben hasonló objektumok jelentek meg Leningrád és Helsinki felett is. A petrozavodszki esetnek volt egy különlegessége: a jelenség elt nése után az emberek apró lyukacskákat fedeztek fel ablakaik üvegében. Az 1979-ben, a Szovjetunióban kiadott jelentésben ennél jóval több esetet soroltak fel részletesen. A jelentést a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának elnöksége megbízásából három intézet – a Sternberg Állami Csillagászati Intézet, a Moszkvai M szaki-Fizikai Intézet és az rkutatási Intézet – három kutatója, névszerint L. M. Gindilisz, D. A. Menykov és l. G. Petrovszkaja készítették. A szerkeszt k gondosan kerülték az UFO megnevezést, mert úgy vélték, hogy ennek a bet szónak a használata egyértelm en Földön kívüli rhajók fogalmát idézi fel az olvasóban. A kutatók teljesen nyíltan, minden el ítélet nélkül igyekeztek közelíteni a problémához. Néhány idézet a jelentésb l: „A szovjetunióbeli észlelések 76%-át 1976-ban jelentették, közvetlenül azután, hogy a szovjet televízió a néz ket arra biztatta, hogy ha különös, számukra megmagyarázhatatlan égi jelenségeket észlelnek, azonnal jelentsék a hatóságoknak.” „130 olyan jelentéstev l, akik feltüntették a foglalkozásukat, 66%-nak magas képzettsége volt, tudományos kutató: 25%, pilóta: 11%, m szaki értelmiségi: 17%, m szaki kiszolgáló személyzet: 64%, laboratóriumi dolgozó: 7%. A tudományos kutatók 30%-a csillagász volt.” „Az esetek több mint kétharmadában több mint két tanú észlelte ugyanazt a jelenséget, 15%-ban tömeges észlelésr l volt szó.” „A jelenséget nagyon sokféle formában látták: korong, csillag, félhold, ellipszoid, szivar alakzatban.” „Az észlelt tárgyak rendkívüli man verez képességgel rendelkeztek: hirtelen fordulatokat tettek, egy helyben lebegtek, pörögtek, és az emberi szem számára szokatlan röppályákat írtak le.”

„A legtöbb esetben e repül tárgyak semmiféle hangot nem adtak ki.” A kutatók igen szigorú, tudományos módszerek alkalmazásával közelítettek a „rejtélyhez”. Semmiféle következtetést nem vontak le. A kérdés tehát, hogy mik is az UFO-k voltaképpen, továbbra is nyitott maradt. A szovjet UFO-észlelésekkel kapcsolatban jó néhány legenda is szorgalmasan keringett a nemzetközi „rémhírpiacon”. Lássunk egyet-kett t mutatóba. Állítólag 1957. július 24-én a Kurili-szigetek felett néhány UFO jelent meg. A szigeteket véd szovjet légelhárító egységek több ízben is tüzet nyitottak rájuk, de egyet sem tudtak lel ni közülük. Egy francia folyóirat, a Ciné Revue két-három éwel ezel tt felt nést kelt cikket közölt Jacques Montfort tollából. A cikk írója szerint egy 12 000 tonnás, ércet szállító hajó, a Feliksz Dzserzsinszkij Nyikolaj Petrov nev kapitánya és a hajó legénysége 1980. augusztus 16-án hajnali két órakor a Kínaitengeren, Vlagyivosztoktól 300 kilométerre igen furcsa látványban gyönyörködhetett. A hajó oldala mellett egy körülbelül tíz méter hosszú és 65-70 centiméter átmér , neoncs szer en fényl , henger alakú tárgy bukkant fel a mélyr l, és teljesen hangtalanul, zöldes fényben tündökölve vagy harminc méter magasra emelkedett. Néhány másodpercig mozdulatlanul állt ebben a magasságban, majd eltávolodott kelet felé. Úgy öthat kilométer távolságban elt nt a megdöbbent tengerészek szeme el l, eltakarta egy vastag, átláthatatlan felh . Egy másik hasonló eset Murmanszk közelében történt – állítólag. Az esetet egy Vorobjev nev kapitány jelentette. Ugyancsak egy henger alakú tárgy bukkant fel a tengerb l, szintén zöld fényben tündökölt, majd 2000 méter magasra emelkedve elt nt egy ott várakozó, körülbelül 200 méter hosszúságú, hatalmas henger egyik végében. A kisebbik henger 36 perc múlva újra felbukkant, ekkor az óriási henger másik végén jött el , mintha csak egy fogpasztatubusból a krémet nyomná ki valaki. Leereszkedett a tenger felszínére, és alámerült. Ilyen és hasonló jelenséget – a híresztelések szerint –más szovjet hajók legénysége is észlelt. Azt feltételezik, hogy a földönkívüliek bányászatot folytatnak a tenger fenekén, és a kibányászott anyagokat hatalmas, henger alakú, teherszállító rhajókkal továbbítják a csak általuk ismert rendeltetési helyükre. Tevékenységüket úgy folytatják, hogy kerülik a felt nést és az összeütközést velünk, Földlakókkal. Híresztelések keringtek egy olyan incidensr l is, amelyben két szovjet erdész közül az egyik meglehet sen pórul járt. Leningrádtól körülbelül 500 kilométerre északra az erd t sítalpakon járó két negyven körüli férfi egy

izzólámpa alakú szerkezetet látott leszállni egy hóborította tisztáson. A különös tárgyból egy fura külsej idegen szállt ki. Ember formájú, alig egyméteres, sápadt arcú és csaknem átlátszó kez lény volt, akinek kerek arcában két szúrós szem ragyogott, és nem volt sem haja, sem szakálla. Ari Sarvi, a két erdész egyike elmondta, hogy a fura kis figura nyakában egy különös tárgy lógott. Amikor a másik erdész meglepetten síbotjával a fura szerzet felé bökve meg akarta kérdezni társát, hogy mit szól a dologhoz, az apró lény a nyakában lógó cs szer valamit rájuk irányította... és ett l kezdve nem emlékeztek semmire. Kés bb Sarvi magához térve bevonszolta kollégáját a legközelebbi faluba, ahol orvosi kezelésben részesítették, mert mint az orvos megállapította, súlyos sugárfert zést szenvedett. De elég is ennyi – ízelít ül. Ám a szovjet UFO-król nemcsak pletykák és ellen rizhetetlen híresztelések keringenek. Két magyar szakember, Dr. Horváth András és Schlosser Tamás igen figyelemreméltó munkát végzett a szovjet UFO-észlelések elemzésében. Gondosan tanulmányozták a már említett 75 oldalas Rendellenes Légköri Jelenségekr l szóló szovjet jelentést, és négy titokzatosnak t jelenségr l megállapították, hogy azok egy különleges Kozmosz-széria m holdjai voltak. Természetesen szovjet kutatók is megkíséreltek választ adni az UFOkkal kapcsolatban felmerült kérdésekre. Itt csak két magyarázatra térhetek ki. Az egyik: M. Dmitrijev, a kémiai tudományok doktora véleménye szerint az UFO-k a kémiában igen jól ismert kemilumineszcencia „teremtményei”. A KLA olyan fényjelenség, amely a leveg ben vegyi reakciók hatására jön létre. E jelenségek néha fényesen tündökölnek, képesek visszatükrözni a Nap sugárzását, igen gyorsan mozognak, és id nként szét is robbannak. Ha a Földre hullik a nem is túl ritka jelenség, akkor mélyedést, krátereket, megolvadt talajfelszínt, elszenesedett tárgyakat hagy maga után. Nemritkán egyszerre több tucat, s t több száz ilyen jelenség is „tarkíthatja” a légkört. A Szovjetunióban számtalanszor vizsgálták már a visszamaradt nyomokat, de nitrogénen, oxigénen, ózonon, szénen és szénhidrogéneken kívül semmilyen „földön kívüli” anyagot nem találtak. G. Barenblatt, a fizikai és matematikai tudományok doktora, valamint A. Monyin akadémikus úgy vélik, hogy az UFO-k a fokozódó légszennyez dés következményei, és azért látunk bel lük mostanában mind többet és többet, mert a Föld légköre egyre veszedelmesebben elszennyez dik. A visszavert napsugaraktól ezüstösen csillogó „korongok”

két légréteg között keletkez , örvényl portömörülések, melyek nemcsak mozogni képesek, hanem a légköri nyomáskülönbségek hatására hirtelen fel is gyorsulhatnak. Kissé sokfélének t nik a magyarázat, de hát UFO is sokféle van. Korga György rajzai

A japán science fíction világa

Japánban az 1960-as években jelent meg a színen a science fiction – kisszámú, de lelkes táborra talált. Eleinte a nyugati szerz k domináltak. A science fiction nem irodalmi m fajként eresztett gyökeret Japánban, hanem mint egy átfogóbb m vészeti jelenség, amely behatolt az illusztráció, a képregény (a manga), az animáció és a játékok területére. A következ kben az egyik legnépszer bb science fiction író, Hosi Sinicsi mondja el véleményét e sokarcú jelenség eddigi fejl désér l és perspektíváiról. Gyakran foglalkoztat a kérdés, mennyire kedvelt a japán science fiction a tengeren túl. Úgy t nik, hogy csupán Sahyo Komatsu könyve keltette fel viszonylagosan nagy mértékben az ottani közönség érdekl dését. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy könyveimet lefordították németre és kínaira – az angol kiadás azonban még várat magára. Mivel már elég hosszú ideje foglalkozom a science fictionnel, szeretném bemutatni fejl dését és sajátságos jegyeit Japánban, mivel úgy vélem, ez hozzájárulhat a modern japán kultúra megértéséhez. A japán science fiction iparban kölcsönösen támogatják egymást az alfajok: az írott kiadványok, a képregények, a videojátékok, a m anyag játékok és a science fiction m vészet. Ez utóbbi egyik meghatározó képvisel je Shusei Nagaoka. A felsorolt formáknak mindegyike hatással is van egymásra –és ez nemcsak divat. Egészen bizonyos, hogy minden japán gyerek találkozik valamilyen formában a science fictionnel, miel tt feln ne. El ször is vizsgáljuk meg a társadalmi hátteret. A II. világháborúban a japán városokat majdnem teljesen lerombolták. Az 1950-es években indult meg a pozitív változás, ekkor kezdték az emberek visszanyerni lelkesedésüket, ekkortól jutott id szórakozásra, aminek aztán gyors ütemben alakultak ki a különböz formái. Az évtized a népszínház, a kabuki és a vaudeville aranykora volt. Megnyíltak a filmszínházak, sorukon japán és külföldi filmekkel. Egyre többen olvastak könyvet is. A vezet napilapok egy id ben több mint húsz regényt közöltek folytatásokban. Ez a fajta szórakoztatási hullám azonban elcsitult a televízió megjelenésével. Ahogy az új csoda rabul ejtette a közönséget, az emberek ösztönösen felfedezték értékeit. Másrészr l viszont a mozik, melyek a

fellendülés részesei voltak, gyors ütemben hanyatlottak. Csökkent a folytatásos regények olvasótábora is. A kivételt a zene jelentette, melynek népszer sége párhuzamosan növekedett a televízióéval. Az 50-es évek végén hirtelen a detektív-történetek váltak igen közkedveltté. Ezt a jelenséget néhány jelent s szerz felbukkanása kísérte. Én 1957-ben debütáltam íróként. F ként rövid, rejtélyes történeteket írtam, melyek európai társaikkal és a kínai fantáziatörténetekkel tartottak rokonságot. Emlékezetem szerint ebben az id ben nem lehetett hozzájutni tengerentúli sci-fihez.

A 60-AS ÉVEK: A SCIENCE FICTION ARANYKORA A külföldi írások fordításait közl , havonta megjelen SF Magazin felavatása jelentette a rendkívül termékeny 60-as évek nyitányát. 1961-ben Gagarin révén az emberiség kijutott a világ rbe, majd követte t Alán Shepherd, az els amerikai asztronauta. 1963-ban közvetítették az els televízióadást Japán és az Egyesült Államok között. 1964-ben közlekedett el ször a Shinhausen szuperexpresszvonat Tokió és Osaka között, és ugyanezen év sze látta meg az Olimpiai Játékokat Tokióban. 1965-ben jelentették be hivatalosan, hogy az 1970-es Világkiállítás Osakában lesz. Sikeresen megbirkózva a háború utáni kemény id kkel, Japán a gyors gazdasági fejl dés útjára lépett. Az embereket eltöltötte a jöv reménye, és ezzel egy id ben befogadóképessé váltak a science fiction képzeletbeli világával szemben. Ebben a légkörben pozitív fogadtatásra találtak az új japán science fiction írók. A detektívsztorik már népszer ek voltak, különösen a „szociális orientáltságúak,”, melyek inkább az egyéni motivációt emelték ki, nem a bonyolult cselekményre építettek. Megn tt a science fiction utáni igény is, bár még nem vált divattá – ez id tájt csak viszonylag sz k körben m velt irodalmi m fajnak számított Japánban. A kiadók azonban már elindították az elérhet legjobb külföldi munkák fordításait. A televízióban és a mozikban is sikerrel mutatták be a tengerentúlról érkezett sorozatokat, például a hetenként sugárzott izgalmas Homályzónát. Nekem úgy t nik, hogy ez az évtized volt a japán science fiction aranykora. Munkásságomat ekkor a rövidebb történetek jellemezték, mert úgy gondoltam, hogy a hosszabbaknak még nem lenne elég közönsége.

Minden képzeletemet latba vetettem, hogy azoknak a figyelmét is felkeltsem, akik nem szeretik a tudományt. Azt akartam, hogy k is élvezettel olvassák történeteimet. Én és társaim írásai gyakran jelentek meg népszer magazinokban. Ezeknek az újságoknak a „házassága” a tudományos-fantasztikus irodalommal figyelemre méltó japán találmány. Az SF Magazin ebben az id ben kizárólag fordításokat közölt; ajtaja zárva volt a hazai írók el tt, bármilyen er sen kopogtattak is rajta. Vitathatatlan, hogy a népszer magazinokkal való együttm ködésem több elismerést hozott számomra, mint bármi más. A science fiction akkoriban csodálatos id szakot élt át Japánban: 1969ben leszállt a Holdra az els ember, 1970-ben kiemelked sikert hozott, látogatási rekorddal, az osakai Világkiállítás. Egészében véve a Földön viszonylagos béke honolt. A Világkiállítás évében Sahyo Komatsu vezetésével nemzetközi science fiction szimpóziumot tartottak. Angliából (Arthur C. Clarke-kal élükön), az Egyesült Államokból, Kanadából, a Szovjetunióból és a világ más részeib l gy ltek össze az írók egy igen élénk eszmecserére.

A 70-ES ÉVEK SZÉLCSENDJE A 70-es évekbe belépve mintha egy kis id re megpihent volna a japán nép. A jöv re hitet tett optimisták elveszítették népszer ségüket. A környezetszennyezés élénk vitát váltott ki. A japán gazdaság és társadalom kezdte elveszíteni lendületét. A tudósok szerint ez az önelemzés korszaka volt. Most, 1985-ben, egyaránt t nik igaznak és hamisnak Yasutaka Tsutsui science fiction író tíz évvel ezel tti jóslata, mely szerint a sci-fi vetése „szárba szökken és virágba borul” a japán olvasóközönség körében. Ennek az ellentmondásnak a magyarázata illusztrálhatja a japán science fiction sajátosságait. Id l id re új tehetségek jelentkeznek ebben a m fajban. Ez a jelenség valószín leg egyetlen más irodalmi m fajt sem jellemez Japánban. A sci-fi könyvek nagy példányszámban kelnek el. E tekintetben, úgy látszik, beigazolódott Tsutsui jövendölése az elterjedésr l. A meggy eladási számok azonban nem feltétlenül a science fiction általában vett népszer ségét tükrözik, mivel csak bizonyos szerz k kötetei jelentenek igazi slágert a könyvpiacon.

Az adatok tehát csupán az e szerz khöz h séges olvasótábor létezését jelzik. Kialakult egyfajta jól körülhatárolt igény, melyet a legjobb írók egyéni képzeletvilága teremtett meg. Egyik sci-fi szerz nk egyszer angol hangzású álnév alatt kezdett el publikálni. Ám a harmadik könyvnél nem jutott tovább. Sikere csak id leges volt. Csökkent az érdekl dés a külföldi irodalom fordításai iránt. Másrészr l meglep a japán science fiction képzel ereje. Az ötlettelen utánzás megbecsülése szinte japán betegség – aminek megvan a jó oka. Még ha az országban készült termékek színvonala néha felülmúlja is a külföldiekét bizonyos területeken, maguk a termékek legtöbbször idegen ötleten alapulnak. A sience fictionben azonban a japán írók képzelete az, ami a nagyobb üzletet biztosítja – könyveik nészer sége viszont nem terjed túl az ország határain.

A SCIENCE FICTION MANGA Nem sokkal az 50-es évek el tt rajzolta meg Japánban az els sci-fi mangát (képregényt) egy karikaturista, Dsamu Tezuka (született 1926ban). Tezuma alakjai igen sokat köszönhettek Walt Disney világának. A nagy mester produkciói azonban nem hatoltak be a science fiction birodalmába – Tezuma viszont otthon érezte magát benne. Azoknak az embereknek a számára, akik továbbra is fenntartották a háború el tti id k el ítéleteit, Tezuma mangái nem sokat mondtak, de az el ítéletek nélküli ifjúságnak épp ez a fantáziavilág kellett. A képzelet ezen új területe hamarosan mágnesként vonzotta a tehetséges fiatalokat, ami aztán a 60-as évek aranykorához vezetett. A legnagyobb manga hetilapok mindegyikének több mint egymillió olvasója volt. A munkába vagy munkából utazó fehérgallérosok úgy merültek bele mangama-gazinjaikba, hogy idegen szemek meg sem pillanthatták arcukat. Ezek az emberek persze a hatvanas években voltak fiatalok; a mai mangaszeret feln ttek egyszer en megtartották ifjúságuk ízlését és hobbiját. Nem a science fictiont tartalmazó mangamagazinokat jelzik a legnagyobb példányszámok mellett. Közönségük azonban nem lett h tlen hozzájuk – továbbra is pontos bírája a min ségnek és kritikusa a rajzolók gyengül fantáziájának. Az írók között kemény verseny folyik ezért a közönségért. És mivel az egyén kreativitása nemét l függetlenül m ködik ezen a területen, akadnak sikeres n i szerz k is. A népszer tudományos-

fantasztikus és fantáziamangák animációs filmeken elevenednek meg a televízióban. Ha a f szerepl k jelleme vonzó, és jó a sztori, akkor ezek a filmek a gyerekek számára is élvezhet ek. Az édességgyárak gyakran ajánlkoznak az animációs programok szponzorainak. Ma a science fiction új lendületet adott a m anyag modellek és a videojátékok iparának. Az amerikaival összehasonlítva a japán képregény nemcsak jobban kidolgozott, hanem témáit is nagyobb körb l válogatja. Van egy gy jteményem a Walt Disneyt l a Supermanig terjed amerikai képregényb l és a hatvanas évek rejtélyes történeteib l. Szórakoztatónak, de egyszer sít nek találom ket.. Nyilvánvaló, hogy a fiatal korosztályoknak szánták ezeket. A japán közönség többféle fictionb l válogathat. Emellett a mangák olyan színvonalon íródnak, hogy jó szórakozást nyújtanak a feln tteknek is. A rajzfilmek viszonylag magas százalékát teszik ki az amerikai tévéprogramoknak, nem vagyok biztos benne azonban, hogy ezek kielégítenék a japán néz ket.

A NYUGATI SCIENCE FICTION ELVESZTI VONZEREJÉT Nem sokkal a 70-es évek el tt tet zött a japán szerz k kíváncsisága az angol és az amerikai science fiction iránt. Folyamatosan jöttek az újabb és újabb fordítások, ezek a munkák azonban f ként az 50-es évek híres íróitól származtak. Az angol Új Hullám kísérletei ösztönz ek voltak, de nem elegend ek ahhoz, hogy új olvasókat hódítsanak meg. Ez a jelenség egybeesett az amerikai „egyrészes” képregény min ségének visszaesésével. Említett gy jteményem olyan méret volt, hogy büszke lehettem rá Japánban. Azóta az egyrészes amerikai képregény elt ben van a látóhatárról. A csak ezekre és viccekre épül magazinok megsz ntek. Úgy tartottam, hogy az egyrészes képregény tipikus része az amerikai kultúrának, és meglep dtem hanyatlásán. Min ségének romlása nyilvánvalóvá vált abból a képregény-világkörképb l, melyet sorozatokban közölt az egyik országos japán napilap, és melynek szerkesztésében én is részt vettem. A kelet-európai, a török és a japán darabok mennyiségben és min ségben is felülmúlták az amerikaiakat. E hanyatlás egyik oka lehet, hogy az amerikai társadalomban drámaian összezsugorodott a tabuk listája. Egy egykor oly népszer téma például, mint a titkos szerelmi affér, egyszer en ósdi lett a szabad szerelem korában. Nem volt már többé érdekes. Egy id ben a homoszexualitás is

n felt nt a rajzos történetekben. Mikor a m faj rajongói el ször találkoztak vele, megütköztek, de szórakoztak rajta. Kés bb aztán ehhez is hozzászoktak. Még mindig hiszek az egyrészes képregény lehet ségeiben, feltéve, ha maga mellett tudja a képzel er t. A probléma az, hogy vajon összhangban áll-e a munkákért kifizetett pénz a beléjük fektetett id vel és energiával. Úgy t nik, a képregény ma már nem vonzó forma a karikaturisták számára. Valószín leg az olvasói igények is csökkentek. Az amerikai science fiction, éppúgy, mint a képregény, a társadalmi változás áldozata lett. AZ AMERIKAI FILMEKBEN

TALENTUM

A

SCIENCE

FICTION

Ez mindamellett nem jelenti az amerikai science fiction sorvadását. Áthidalhatatlan min ségi különbség van a japán és az amerikai sci-fi filmek között. Az USA-ban egymás után hozzák létre a mesterm veket vagy a szuperprodukciókat, méghozzá óriási haszonnal. Nem kétséges, hogy a japán filmesek csak csodálattal, ha nem irigységgel tudnak erre tekinteni. Elegend , ha a Csillagok háborúja-sorozatot említjük, mely el tt a magam részér l leveszem a kalapomat. A Csillagok háborúja a legapróbb részletekbe men en is tökéletesen használja a figyelem felkeltésének m vészetét. Valószín nek tartom, hogy a science fiction legragyogóbb ifjú tehetségeit a filmkészítés vonzotta magához Amerikában. A fajok és vallások sokfélesége megkövetelte abban az országban, hogy a filmek szinte minden etnikum számára élvezhet ek legyenek. Ezzel összehasonlítva a japán science fiction sz k látókör . Népes és homogén ország lévén, Japánt az uniformizált gondolkodásmód jellemzi. Az animációs vagy a manga science fiction teljes mértékben a honi fogyasztók részére készül, és egyetlen alkotó sem célozza meg a tengerentúli közönséget. Ez a szigetnyi keret azonban problémákat okoz. A méltán híres Akira Kurosawa hiába szánta az egész világnak Kagemusha cím filmjét; csak langyos fogadtatásra talált az ifjú mozilátogatók körében. Az olvasók és írók új generációja Japánban hajlamos arra, hogy egy fajnak tekintse a mangát és a fictiont. Bármelyiket el tudják fogadni pillanatnyi állapotuk vagy érzéseik szerint: A mangában az alkotók épít eszmékre és látványos tálalásra törekszenek. A gyakorlott science fiction

olvasó természetesen már kialakította pontos érzékét ezen min ségek megítélésében. Egy húszéves élete és gondolkodásmódja nyilvánvalóan különbözik egy ötvenévesét l. Ám ha olyan témáról van szó, mint az idegen lények és a világ állapota 200 év múlva, a képzelet m ködése között nincs különbség. Igazán kíváncsi lennék rá, hogy vajon melyik korosztálynak gazdagabb a fantáziája. Isaac Asimov azt írja egy esszéjében, hogy a fiction id tlen, mert az olvasók tudatában hozza létre világát. Az olyan m , amely nem képes víziókat felkelteni, nem fog sikert aratni. A science fiction az az ideális irodalmi forma, amelyik a leginkább megmozgatja a képzeletet. Hacsak nem érkezik valami új helyette, a science fiction nem fog elt nni Japánból.

BOGÁTI PÉTER Az eljátszott teremtés

„Egy kis mélyedésben a holdporban elhelyeztünk egy stilizált emberalakot rruhában és mellette egy másik fémtáblát, felsorolva annak a 14 rhaJosnak a nevét – szovjetekét és amerikaiakét –, akik életüket áldozták, hogy az ember bejárhassa a kozmoszt. Végül letettük az egyetlen magunkkal hozott könyvet: a Bibliát.” David R. Scott National Geographic, 1973 A képerny n vívtak; t rrel vívtak. Csupa klasszikus kazettát adtak velünk, abból a meggondolásból, hogy egyedül azok nézhet ek meg többször is úgy, hogy az ismer s történetet ne unjuk meg. A pszichológusok persze tévedtek, mert nem számoltak azzal, hogy a klasszikusok is csak akkor viselhet ek el újra és újra, ha az ket bemutató produkció változik. A kazetta azonban konzerv, és a legszebb jambus is megkopik, ha el re tudom, hová teszi a színész a hangsúlyt. Jos átkarolta a vállamat, és a mellemet simogatta. Megpróbáltam kissé elhúzódni, mert tartottam attól, hogy amikor a h s leszúrja ellenfelét, önkéntelenül megszorítja a mellbimbómat. Már el fordult, amikor ugyanezt a kazettát néztük. De most er sen ölelt, és én féltem, hogy Jos ingerült lesz. Az utóbbi id ben gyakran volt ingerült. Amióta úton voltunk hazafelé. A h s kitartóan vívott. A történet, ha lehántjuk róla a költészetet, banális história, két életre-halálra szövetséges családról, amelyek egymásnak szánták gyermekeiket. A fiatalok azonban gy lölték egymást – talán mert mindegyiknek volt már kedvese, ez nem derült ki világosan a kissé dagályos el szóból, amelyet a város hercege (akkoriban még számos független hatalmi egységre oszlottunk) adott el hermelingalléros köpenyben –, s inkább meghaltak volna, semmint oltár elé álljanak. Pedig az esküv napját kit zték. Ki tudja, hová fajult volna a dolog, ha a fiú barátja össze nem különbözik a lány bátyjával. Utóbbi a szülei pártján állott, és sértésnek tekintette, hogy az húgát bárki is elutasítsa; még akkor is, ha maga a lány sem kívánja másként. Szó szót követett, majd fegyverre kaptak, s a lány bátyja megölte a fiú barátját. Amint a fiú hírét vette a gyilkosságnak (még egy magyarázatra érett fogalom!), addig hajszolta a tettest, míg kardja elé nem kapta.

Most éppen vívnak, és ha a lépcs l a szök kút elé kerülnek, akkor a báty megbotlik majd egy utcak ben, és egy pillanatig védtelen: a t r akkor fog a mellébe szaladni... – A francba veletek! – kiáltott föl Jos, még miel tt mindez bekövetkezett volna, és szabad kezével kinyomta a készüléket. A vívók egyetlen fehér pontba zsugorodtak, és kihunytak a képerny l. Jos a nyakamnál fogva hátrahúzott, míg hanyatt estem a légpárnán. Végigsimította a combomat. – Ha már ismétlés, legalább valami öröm is legyen benne – mondotta, kicsit olcsó szarkazmussal. Amikor letusoltam, átmentem a munkahelyiségbe. Ábel volt az ügyeletes, bár ezt fölösleges mondanom, hiszen hárman voltunk. – Jos megint ideges – mondtam neki. – Van elég csillapítód – felelte Ábel, és fel sem nézett rám. Tekintete a monitoron maradt, amely olyan üres volt, mint körülöttünk a mindenség. – Nem az a probléma, hogy ideges, hanem az, hogy megint. – No és? – Végre fölpillantott. – Most már lehet. Túl vagyunk rajta. Hazafelé megyünk. – Biztos vagy benne? Ábel önkéntelenül a pozíciókijelz re nézett. – Ezek szerint – mutatott az enyhén rezg kis fénypontra (éppolyan volt, mint amivé a vívók lettek, miel tt Jos megszüntette ket, és a t r a leveg ben maradt). A fénypont a halvány háló közepén bennünket ábrázolt a semmiben, amint kockáról kockára araszolunk tovább. Ábel a kezében kicsiny m szerész-csavarhúzót tartott, azzal bökött az erny re. – Hová a fenébe mehetnénk még? Elhúztam a számat. – Josnak is van ilyen kis csavarhúzója, nem? – Kis csavarhúzója mindenkinek lehet – vont vállat Ábel. – Mit akarsz ezzel mondani? – Nem szeretem a kis csavarhúzókat – feleltem. – Szeretnék ép b rrel hazakerülni. Amíg szóba nem kerültem, én az égvilágon semmir l sem tudtam. Pedig az újságok egy id óta másról sem írtak, de én ritkán olvasok újságot; megvannak a magam elfoglaltságai. Nekem különben is egyik csillag olyan, mint a másik. Egyetlen hasznos funkciójuk számomra az, hogy ha este kinézek az ablakon, jelzik, be van-e borulva vagy sem. Tisztességesen megszámolni ket még az sem képes,

akinek pedig feladata lenne; mindig újakat találnak, és örömüket lelik bennük; nem irigylem t lük ezt az örömet, ez a legtöbb, amit tehetek. Jó, annyit tudok már, hogy amikor ezt megtalálták, kicsit fölbolydult a világ, így kerülhetett bele a dolog az újságokba is. Mivelhogy nem csillag, hanem bolygó. Az olyasminek nincs saját fénye, tehát nem látszik, de err l azért valahogyan tudták, hogy létezik. Mib l tudták, fogalmam sincs, az dolguk, ket sem érdekli az enyém. Elég az hozzá, járt ez a vacak bolygó – most már én is tudom, hogy elég vacak kis bolygó – a maga csillaga körül; stikában, mert ugye saját fénye nem volt, ezt már mondtam. Mígnem egyszerre csak látszani kezdett. Hát ebb l lett az ügy. Mit mondjak, elég nagy felt nést keltett. Persze mindennek megvan a maga forgatókönyve, esetenként legföljebb a sorrend eltér : ha játéké, azét el re írják meg; a többiét csak lejátszás után lehetséges rekonstruálni. Az enyém – a miénk – ez lett: a bolygó nem jókedvében kezdett el világítani, s nem is pusztán fénnyel világított, hanem hogy pontos és szakszer legyek: sugárzott. A részleteket azonban ne lem kérdezzék, engem a technika sosem vonzott, csavarhúzóm sincs. Mondjuk. A bolygó egyfel l izzott, másfel l radioaktív sugárzást bocsátott ki magából, mint egy atomreaktor, ha a földrengés összedönti. De az utóbbit adott esetben leöntik hideg vízzel, már képletesen szólva; mindenesetre tudják, mit kezdjenek vele. De a sugárzó bolygótól elkezdtek félni. Köztudomású, hogy ez a fajta reakció jó ideje ismeretlen már. A biológusok, így magam is, azt hittük, az evolúció ki is iktatta a pszichénkb l. Hiszen semmi szükség rá. Ám hirtelen kiderült, hogy tévedtünk. A gének konzervatívok vagy legalábbis óvatosak. Nagyon sokáig nem vetik ki magukból mindazt, amit mi siet s eszünkkel fölöslegesnek vélünk. k tartalékolnak a „nehéz id kre”. Mi pedig e fogalmat se nagyon értjük immár. Elég az hozzá, amikor szóba jött, hogy valamit l félni is lehet, mi több, kell: az elfeledett reakció feltámadt, s talán azért, mert ily sokáig látenciára kényszerült, sokszoros túler vel jelentkezett. Nem egyszer en félni kezdtünk, hanem nagyon féltünk. Ábel, lévén kommunikációs szakember, kés bb elmagyarázta nekem, hogy az úgynevezett történelmi id kben ezt a jelenséget pániknak hívták, ha társadalmi méreteket öltött. Elfelejtettem mondani, hogy az a vacak, de sugárzó bolygó meglehet sen messze esik t lünk, így nekem még azután is, hogy már tudtam róla, sokáig érthetetlennek t nt, mi kárt okozhat nekünk. De elmagyarázták, hogy éppen azért kell tartanunk t le, mert annyira messze

van. Ekkora távolságból képtelenek, vagyunk megállapítani, mi történt vele, ami ennyire fölt vé tette. Ha tudnánk, vagy egyáltalában nem tör dnénk vele, vagy ellenkez leg, megtennénk a szükséges intézkedéseket, így azonban tájékozatlanságunk kizárja a választást. Márpedig a társadalom kohézióját a választás permanens lehet sége tartja fönn, ez alaptörvény. Ezt szolgálják a számítógépek, hogy kizárhassuk a tévedést. Oly axióma ez, amelyet kénytelen voltam belátni ezúttal is, noha még mindig semmi közöm sem volt az egészhez. Még akkor sem figyeltem oda, amikor az addig pusztán fizikaicsillagászati jelenség a fenti okok miatt politikai hangsúlyt kapott. A fokozódó sajtónyilvánosság hatására egyre nagyobb nyomás nehezedett a kormányra, hogy bizonyosságot szerezzen a dolog fel l. A hangulat széls ségeire mi sem jellemz bb, mint az a vélemény, hogy ami id tlen id k óta még m szerekkel is alig volt látható, most már a gyerekek is nézegethetik színházi látcs vel, s radioaktivitásától a játékboltokban kapható ifjúsági izotóplaboratóriumok számlálói is csilingelni kezdenek: egyszer ide is jöhet, mert miért ne?! Ez persze szamárság volt, de a pánik, mint Ábel megjegyezte, visszacsatolásos jelenség, és önmagát gerjeszti. – Oda kell menni, és meg kell gy dni róla, hogy mennyire veszedelmes! – harsogta mind er sebben a felcsigázott közvélemény. A kívánság teljesítése képtelenségnek t nt, de éppen választások közeledtek, és a kormány legalább még egy ciklusig tartani szerette volna magát, hogy befejezhessen egy rekultivációs tervet a sivatagban a Kánán kerületben. A terv népszer volt, mert az algakoszt csak a legéget bb élelmezési problémákat oldotta meg, de reaktív hatással volt az idegsejtek szerkezetére. Kissé durván fogalmazva, minden reményünk megvolt rá, hogy mindenkinek lesz mit ennie, de nem biztos, hogy a kanállal eltalál a szájáig. Err l már lenne mit mesélnem, hiszen ezen a programon dolgoztam magam is, de hát nem tartozik ide. A közvélemény követelése nem azért volt képtelenség, mintha nem tudnánk odamenni és megnézni, ha akarnánk, de jó néhány nemzedék óta leszoktunk arról, hogy bárhová is elmenjünk, ahol nincs mit keresnünk. Következ leg az úgynevezett rhajózás korszaka – és láza – már régen a múlté. Az érdekeltek annak idején elvégeztek ez ügyben mindent, amit lehetett és érdemes volt. Azonban a világ, bármily változatos, egy bizonyos nagyságrenden túl csupán önmagát ismétli. Én tudom ezt a genetikából, amihez értek, de ha nem tudnám is, bebizonyították a számítógépek. Akkor pedig kidobott pénz minden fillér, amelyet ráfordítanánk, noha jobb helye is lenne. Teszem azt, a sivatagi rekultiváció, de már én is csak ismétlek.

Ha el is akartunk volna menni ahhoz a vacak bolygóhoz, akkor se lett volna mivel mennünk. Az utolsó rhajó is spirituszban kókadt valamelyik múzeumban; a gyerekek inkább papást-mamást játszottak. Bizonyos helyzetekben azonban a tárgyi akadályok sem érnek többet, mint a logikaiak. Ez pedig olyan helyzet volt. – Ha nincs rhajó, hát építeni kell! – hangzott fel a következ jelszó, és a visszacsatolás törvénye megtette a többit. Építettek egy rhajót, felszerelték mindennel, ami szükséges hozzá, és amikor már mind a hárman benne ültünk, Ábel elnevezte Pániknak. Jos, a maga nervózusabb stílusában, ledobta volna a nadrágját, hogy a fenekét mutassa neki és a közvéleménynek, azonban a világ r oly mértékben magányos, hogy még a közvéleményt sem ismeri. S különben is, ott már nem viseltünk semmiféle ruhát. * – Mit jelent az, hogy teremtés? – Ábel keze a programozón nyugodott, de nem bántotta. A lehetségest már kiszorította bel le, a lehetetlenre pedig a gépek sohasem vállalkoznak, mert beléjük van táplálva, hogy az vesztüket okozná, s újraalkotásuk költséges. Valójában ez a biztosíték arra, hogy ne kerekedjenek fölénk – de szerencsére err l kevesen tudnak. Ábel számára nem maradt más lehet ség, mint hogy a köztesben keresse a megoldást – t t a szalmakazalban. azonban szívós volt, mint a filológusok általában, mivel tudják, hogy kárt legföljebb a papírban tehetnek, s az eldobható. – Pedig a kulcsfogalom ez: teremtés – ismételte. – Ha ezt megoldom, a többi már bomlik magától, mint a pulóver, ha kihúzódik a szála. – Fontos ez egyáltalában? – kérdezte Jos. Ábel csodálkozott. – De hiszen ezért jöttünk. – Hogy elhozzuk; nem hogy megfejtsük. – Ha már egyszer itt van, miért nem próbáljuk meg? – Josnak annyiban igaza van, hogy nem a mi dolgunk a lelettel együtt a megfejtést is szállítani – próbáltam egyezséget teremteni. – De azt is meg lehet érteni, hogy Ábel játszik vele. Ezt t le éppúgy nem kérheti számon senki, mint azt, hogy megoldja. – Játék? – Ábel sosem emelte föl a hangját, csak a hangsúlyokat váltogatta. – Feladat. A játék fogalma csak kibúvó arra az esetre, ha nem tudunk megoldani egy feladatot. De játék közben is csak a megoldásra gondolunk, nem a miértjére.

– Megint nagyobb jelent séget tulajdonítasz valaminek, mint amekkora egyáltalában rejlik benne – legyintett Jos, áthágva a szabályt, hogy vitatkoznunk szabad, de egymást min sítenünk nem. Az a határ, amelyen túl a vitából személyeskedés lesz. – Egyszer szinonima. Teremteni annyi, mint alkotni, létrehozni, gyártani... – De mib l? – vágott közbe Ábel. – Ez itt a bökken . Az /stennel jelölt személy, nevezhetjük királynak, elnöknek, kormányzónak, állította el azt az életteret, amelyben az utóbb leírt lények egzisztáltak. A könyv azzal kezd dik, hogy el adja ennek az el állításnak az egyébként logikus sorrendjét. Viszont adós marad a mikéntjével; nem szólva arról, hogy mib l állította el . – Nyilván nem kívánt mindent az olvasója orrára kötni –vélte Jos. – Csínján bánt alattvalóival, hogy meg rizhesse hatalmát. – Lejátszottam. Hibás kör – futtatta végig ujjait Ábel a gépen. – Hatalma abszolút volt, és nem tartott senkit l. S talán éppen ezért ragaszkodott a részletekhez is. Feltehet en egyes leírásai jelképek, de végül is másodrend az, hogy az özönvíznek nevezett esemény konkrét árvíz volt, netán társadalmi válság vagy háború... – Háború? – csodálkoztam. – Az is lehetséges, hogy valami olyasmi, amit mi jelenségként nem ismerünk; ez kiderül majd, türelem kérdése. Lényegesebb, hogy a leírás szinte kínosan pontos a részletekben: a bárka mérete, fedélzeteinek száma, az állatok listája, az es zés tartama és így tovább: az utolsó részletig meg vannak tervezve. Ez az isten nem feledkezett meg semmir l, és nem hagyott ki semmit. Következ leg azt is nagyon jól kellett tudnia, hogy semmib l nem lehet valamit csinálni. Ha a teremtésnek ez lenne mégis a megfejtése, az ellentmondana az egész m logikájának – és kissé színpadiasán megemelte a könyvecskét. Legszívesebben kivágtam volna az ablakon, ha járm vünknek lett volna ablaka. Vitatkozás helyett azonban célravezet bbnek tartottam, ha másra terelem a figyelmüket. Ábel ült, én mellette álltam. Gyengéden megfogtam a kezét, elemeltem a billenty kr l, és a derekamra f ztem. Ábel érdekl dési köre és figyelme jóval körülhatároltabb volt, mint José, s olykor nem ártott szelíden befolyásolni és tágítani. Feltekintett rám, és én biztatóan mosolyogtam. – Igazán senki sem kívánja, hogy te fejtsd meg! – Gondolod, hogy rossz néven vennék? – nevette el magát, és a hasamhoz nyomta a fejét. Ábel sajnos túlságosan okos volt.

Jos a felszabadult programozóhoz ült. – Végre más is hozzányúlhat – mondta élesen, és hirtelen úgy éreztem, hogy nem a gépr l beszél. Meg akartam bizonyosodni, és egészen átöleltem Ábelt. Alig kapott leveg t, mégsem igyekezett kiszabadulni. Lepillantottam és megnyugodtam; már nem a könyv foglalkoztatta. – Ragaszkodtok hozzá, hogy itt csináljátok? – kérdezte élesen Jos, anélkül hogy ránk tekintett volna. – Ugyan, Jos. hát van ennek jelent sége? – feieltem lágyan, de Ábel kibontakozott az ölelésb l. – Igaza van. fiz a vezérl , és az ügyeletes – mondta. –Menjünk át a hálóba. – Felállt, megfogta a kezemet, és maga után húzott. Jos nem tett több megjegyzést, ujjai vadul verték a billenty ket, de a tekintetét mégis mintha a hátamon éreztem volna. Nem fordultam meg, hogy meggy djem róla, pedig talán kellett volna. – Egyáltalában mit programoz ez? – jutott eszembe úgy egy óra múlva. Ábel a feje alá tette a kezét, és a mennyezetként jelölt irányt bámulta. – Mindegy, hogy mit... – mondta. – De ha egyszer nincs semmi olyan, amit... – Tudom, Iv. Csak ürügyként teszi. Más a baj. – Én mondtam, hogy gyakran veszíti el a türelmét. De te mondtad, hogy nyugtatószerek kérdése az egész. Ábel még mindig fölfelé nézett. – Tévedtem, Iv. Más baj van, ha mondom. Jos féltékeny. – Micsoda?! – ültem föl döbbenten. – De hisz ez képtelenség! – Miért lenne az? Jos éppúgy férfi, akár én. – Nem – ráztam meg a fejem. – Nem. Nincs joga ahhoz, hogy féltékeny legyen! – Ez nem jog kérdése, kedvesem. – t pontosan úgy kondicionálom, ahogyan téged vagy saját magamat. Ez része a feladatnak, amit kaptunk. Hozzátartozik a hosszú út átvészeléséhez. – Ez nem is biológia kérdése, Iv. – Örülnie kellene, hogy a tervez k mindenre gondoltak! – Ez nem is tervezés kérdése – sorolta Ábel. – Hát mi a nyavalyáé?! – Az irodalomé, kedvesem – mondta Ábel, felkelt, és bement a fürd szobába. Mindig talál valamit, amire nem tudok válaszolni. *

– Nos, tehát k a kiválasztottak – fordult Noah kedélyeskedve Jakhoz, aki azonban merev arccal ült, s ett l Noah zavarba jött. Pedig mindig azzal ül, Noah igazán tudhatná. Mi mással üljön a Biztonsági Szolgálat f nöke, különösen a miniszterelnöke el tt? A rezdületlen arc éppúgy tartozik hozzá, mint Noahhoz a kedélyeskedés, amellyel a nép Joságos atyját játssza, azzal a bölcs hátsó gondolattal, hogy egy joviális atya bármekkora baklövéseket követ is el, szeret gyermekei mégis újraválasztják. Noah ezúttal is tudta, hogy hülyeségeket beszél, de azt is tudta, hogy nem hülyeségb l teszi, hanem mert a helyzet ezt kívánja t le. – Gondolom, alaposan felkészítették ket – fordult a túloldalán ül Davhoz, aki rábólintott a hülyeségre. – Természetesen, uram – felelte, mert t viszont arra nevelték, hogy a kérdésekre mindig válaszolni kell, azok min ségét l függetlenül. Iparkodott ugyanezt belénk verni az alatt az id alatt, amíg felkészített bennünket az útra, de meg kell vallanom, kétséges eredménnyel. Engedelmeskedni lehet anélkül is, hogy bólogassunk hozzá. Noah a változatosság kedvéért végül el re, azaz ránk, hármunkra tekintett, akik vele szemben ültünk. Ajkai némán mozogtak, miközben rendületlenül mosolygott: mi a fenét kérdezzen t lünk? Néhány végtelennek t másodpercig úgy ültünk egymással szemben, mint jelöltek a vizsgabizottság el tt, várva, hogy valaki eldöntse, ki legyen a kiválasztott. – Szokatlan lesz bizonyára a helyzet az önök számára –jelentette ki végül önmagával elégedetten Noah, majd hozzátette: – No persze, bárki számára az lenne... De mi valamenyien bízunk önökben és a sikerben! – A sikert nem garantálhatjuk, uram – szólalt meg hirtelen Dav, és gyors pillantást vetett Jakra. – Az nem csupán rajtuk múlik. De amennyi egyáltalában megtehet , azt bizonyosan meg fogják tenni. – Helyes – bólintott Noah –, magam is úgy értettem. Kérem, jól nézzenek körül, mi történik ott, egyebet nem is kívánunk önökt l. Ez a legfontosabb. Lehet, mindannyiunk jöv je függ az önök küldetését l, nemde, Jak? – Hogyne – felelte a Biztonsági Szolgálat f nöke, óvakodva attól, hogy bárki akár felkiáltójelet, akár három pontot tehessen kijelentése mögé. – Bemutatná derék barátainkat közelebbr l is? – érdekl dött ezután a miniszterelnök, és Dav szabatos magyarázatba kezdett arról, a számítógépek hogyan tervezték meg az optimális együttest: három f l

álljon, akik közül az egyik mérnök, az expedíció minden m szaki vonatkozásának szakért je és névleges kapitánya; a másik kommunikációs szakember, aki a humán tudományokban éppúgy jártas, mint a statisztikában, a relációs és a kommunikációs tárgyakban. S végül egy biológus, aki lehet leg ismeri a genetikától és a molekuláris biológiától a gyakorlati orvostudományig mindazt, ami a legalább sejt méret szerves anyaggal összefügg. A gép hosszú elemzés után a három f t úgy jelölte ki, hogy csapatunk két férfiból és egy n l álljon. Dav az ösz-szeállítás indokait ezúttal átugrotta, s rátért arra, miként képeztek ki bennünket a feladatra, amely inkább önmagában volt speciális, mint céljában. A hozzávezet út ugyanis nagyobb terheket rótt ránk, mint maga a cél; az pusztán szemrevételezésb l állott, és semmi esetre sem beavatkozásból. Már amennyiben egyáltalában lenne mibe beavatkozni. Ép b rrel kell hazajönnünk, különben hiába is indultunk el; ez olyan közhely volt, hogy akár Noah is mondhatta volna, de hát ez volt a tény. Noah azonban reprezentált. Figyelmesen hallgatta Davot, semmi jelét sem árulva el annak, hogy fel is fogja, amit hall. Tekintete és mosolya gépiesen váltott irányt, ahogyan Dav el ször Jost, a mérnököt, majd Ábelt, a kommunikációs szakembert mutatta be neki, s végül engem. Amint kecsketekintete tet l talpig felmért, végigszaladt a hideg a hátamon, hogy ezt fogja mondani: „Az egyetlen, amiért irigylem az expedíció másik két tagját.” Lehet, hogy így is gondolta, de szerencsére hivatása megóvta attól, hogy ízléstelen legyen; a politikus kordában tartotta a kant. Pezsg t hoztak, és a vállalkozás sikerére koccintottunk. Addigra Noah is összeszedte gondolatait. – Nem vonom kétségbe, hogy a gép optimálisan választott, amikor a hármast így állította össze. A polgárok érzelmeit azonban nem egyedül a logika irányítja. Felteszem, szép számmal lesznek, akik aggodalmukat fejezik majd ki, nem szolgáltatunk-e nemkívánatos precedenst ezzel a többség erkölcsi felfogása szerint amorális szituációval. szintén csodáltam a kifejez készségét. – Az átlagos erkölcsi meggondolások csupán átlagos helyzetekben lehetnek érvényesek – védekezett kissé támadóan Dav. – Ha azonban a vállalkozás sikere függ t lük, azt nem kockáztathatjuk hétköznapi erkölcsi meggondolásokkal!

– De vajon tényleg kockáztatja-e? – nézett Noah a két férfira. Jos feszesen állt, és igyekezett megkapaszkodni a pezsg spohárban. Ábel elmosolyodott. – El fordulhat, hogy nem kockáztatná, miniszterelnök úr – mondta csepp iróniával. – Mi azonban éppen olyan esend ek vagyunk, mint azok, akik ítélnek fölöttünk; s helyes lenne-e, ha ez kiderülne rólunk? – Na ja... – ráncolta össze a homlokát Noah. – A felel sség a miénk, de a polgárok járulnak az urnák elé... – és Jakra nézett, aki nem nézett vissza rá. Rajtunk nyugodott a tekintete. – Az expedíció oly távolra készül, hogy ha jól tudom, menet közben semmiféle kapcsolatot nem lehetséges tartani vele – szólalt meg. – Következ leg az indulás után, ha nincs rá mód, úgy nincs is szükség tovább foglalkozni vele. A választópolgár érdekl dése hamarosan más dolgok felé fordul, s az ön problémája elveszti jelent ségét. – Különösen, ha ön lesz szíves gondoskodni is err l! –nevetett Noah, és kiitta poharát. Jak azonban nem szerette, ha munkáját nyilvánosan emlegetik, s különösen nem azt, ha tréfálkoznak fölötte. Szögletesen meghajolt. – Elnézést – mondta, és kibicegett a teremb l. Jaknak ugyanis csíp ficama volt, és er sen sántított. Egyesek szerint nem azzal született, hiszen akkor helyére tették volna az ízületet; de azt, hogy mikor és hogyan szerezte, senki sem tudta és nem is kérdezte. Így azt sem lehetett tudni, sántasága utóbb befolyásolta-e kedélyét, vagy már olyannak született, amilyennek ismerték azok a kevesek, akik egyáltalában ismerték. Távoztával kurta csönd telepedett közénk. „Angyal repült el fölöttünk”, mint az ismeretlen eredet szólás tartja. Dav törte meg: – Egyetértek azzal, hogy az indulásnak nem kell túl nagy reklámot csinálni. Hivatalos közlemény, a távirati iroda fotósa legyen jelen, de a sajtót vagy a televíziót nem szükséges meghívni... – Meglátjuk – ütötte el az egyenes választ Noah. – Az eredményt l meglehet, a jöv nk függ. S a választó kíváncsi; nem tanácsos elkedvetleníteni. De azután minél mértéktartóbban, ezt helyeslem. A liftben, ahol végre magunkra maradtunk, Ábel megjegyezte: – Már-már úgy éreztem, leginkább annak örülnének, ha ott maradnánk, ahová megyünk, és csak egy képeslapot küldenénk magunk helyett: az id jó, a gyerekek egészségesek, mindenkit csókolunk, Apu, Anyu. Harmadnap fell ttek bennünket. *

Azt hittem, Jos a beszámolón dolgozik. Noha egyenrangúak voltunk – már amennyiben az ilyen viszonyító fogalmaknak a mi viszonylatainkban egyáltalában értelme lehet –, az expedíció névleges parancsnoka volt. Így valamennyiünk részadataiból neki kellett összeállítania utunk eredményét. Nem túlságosan szívderít , de az otthon várakozók számára mégis megnyugtató eredményét. Alig állt több l ez a munka, mint a gépben tárolt adatok rendszerezéséb l, s nagyrészt még ezt is a gép maga végezte volna el, Josnak csupán az instrukciókat kellene megadnia hozzá. Érthetetlennek nt, mégis miért húzza-halasztja. Végre hozzálátott – gondoltam, de meglepetésemre a képerny n nem adatok sorakoztak, hanem képek futottak; a már annyiszor látott klasszikus darab jelenetei. Jos elmerülten nézte ket. Felrezzent, amikor rányitottam. – Te vagy az? – kérdezte mechanikusan, és levette a hangot. Csak a képek peregtek tovább. – Nem unod még? – kérdeztem vissza, hangomban leplezetlen ingerültséggel. Jos azonban nem vett tudomást róla. – Szeretnék tisztán látni – felelte. – A szerz homályban hagyott egy fontos motívumot. Megpróbálok abból következtetni rá, amit leírt. – Nem egyszer bb, ha majd megkérdezel egy irodalomtörténészt? Ámbár talán Ábel is tudja. Jos arca megrándult. – Ez az én problémám! – kiáltott föl. – Meglehet, másnak eddig az eszébe sem jutott. – Nyugalom, Jos, hamarosan hazaérkezünk – tettem a kezem a karjára. – Addig már bírd ki valahogyan. – Nem megy! – tört ki bel le, és elrántotta a karját. – De Jos, hát mi a baj? Mi borított ki ennyire? A feladatot megoldottuk, az út háromnegyed részét ép b rrel megúsztuk. Minden a legnagyobb rendben. A vonat már a külvárosok között szalad, valamennyi váltó a pályaudvar felé állítva. – Annál rosszabb... – Jos rám nézett, és tekintetéb l hiányzott az értelem. Csak kétségbeesés ült benne. – Te nem érzel semmit? – kérdezte elkínzottan. – Nem rólam van szó, Jos. – Rólunk van szó, Iv! Kett nkr l. Olyan hideget éreztem, mint t lünk néhány lépésnyire, túl a falon lehetett. De mi azon belül voltunk.

– El ször is hárman vagyunk. Másodszor pedig: a munkánk az egyetlen, amely egymáshoz f z bennünket. A többi, akármi legyen is, csupán eszköz arra, hogy azt jól végezzük el. Semmi több. Eszünk, iszunk, alszunk, régi kazettákat játszunk le. Ha befejeztük, mindenki megy a maga útján. Ezt ne feledd! Igyekeztem lehet leg nyugodtan beszélni, hogy csillapítsam. Hiába. – A gép képes erre, ív – mondta olyan kétségbeesetten, hogy ha megengedhettem volna magamnak, hát megszánom. – Én azonban – folytatta – nem csupán gondolkodom, hanem érzek is. – Persze hogy érzel. Különben semmi szükség nem lenne ránk. – Ne beszélj mellé, Iv. Jól tudod, mire gondolok. – Jól tudom, Jos. De ez mit sem változtat a tényeken. – Most. Amíg úton vagyunk. A végén... – Leszegte a fejét, s egyetlen lélegzettel folytatta: – Ha majd megérkezünk, ha majd túl leszünk az egészen, ugye hozzám jössz feleségül, Iv? Makacs, mint minden indulat, nem lehet megállítani. Legalább fékezni lehetne... Oly nehezen adtam fel t. – Miért nem akkor kérdezed, amikor már megérkeztünk, és bizonyosan túl leszünk az egészen? – Mert ismerni akarom a választ, hogy végigcsinálhassam. – Ne szabj feltételeket, még magadnak sem, Jos. Ellenkezik a nekünk és magunknak alkotott szabályokkal. Jos hátat fordított, és mintha nem is hallott volna, azt mondta: – Szeretném, ha addig is elkerülnéd Ábelt. Örültem, hogy nyíltan kimondta. Megkönnyítette a helyzetemet. Határozottan és kijózanítóan válaszoltam: – Figyelj rám jól, Jos. Te beszélhetsz, amit akarsz. Különösen most, hogy már nem oda, hanem vissza haladunk. Én azonban nem lazítok. Kaptam egy megbízást. Kaptam és elvállaltam. Magamat értékelném le, ha szerz désszeg lennék. Nem teszem meg. Sajnálom, de számomra ez a fontos. Mindenesetre a fontosabb. Nem válaszolt. Igaz, erre nem is lehetett mit válaszolni. Még akkor sem, ha meggy zni sem tudtam. Próbáltam oldani. – Mi gondod van ezzel a darabbal? – mutattam a néma, de él képerny re. A témaváltás megzavarta. De kibúvót is kínált a maga állította csapdából, ha csak erre az alkalomra is.

– A gy lölet – felelte, és a képerny re nézett, amelyen a két fiatal éppen külön-külön megfogadta, hogy inkább mérget vesz be, semmint egybekeljen. Heves kézmozdulatot tett feléjük. – Miért egymást gy lölik ezek? – kérdezte szónokian. –Azokat kellene gy lölniük, akik egymáshoz kényszerítik ket! – Meglehet – feleltem. – De azok mégiscsak a szüleik. – Hát aztán?! – robbant újra. – Én az édestestvéremet sem kímélném, ha a boldogságom útjában állna! Oly patetikusan mondta, hogy nem állhattam meg mosoly nélkül, noha ekkor már magam el tt sem tagadhattam le, hogy végzetes hiba történt; alighanem már a kiválasztásunknál. S ebb l következ en hiába vagyunk túl a föladat nehezén, hiába utazunk már visszafelé, magunk vagyunk, és problémáinkat egyedül mi oldhatjuk meg. S ha bel lünk fakadnak, akkor nincs jelent sége annak, hogy az els vagy az utolsó pillanatban vagyunk. – Szerencse, hogy egyetlen gyerek vagy – feleltem szárazon. – S különben is, ez egy ósdi történet. Még a történelmi id kben keletkezett. Régen, nagyon régen, Jos. – Gondolod? – kérdezte támadóan, és egyre kevesebb reményem maradt, hogy lehet még egérút a számára. – Tudom – feleltem, és elindultam az ajtó felé, hogy véget vessek a beszélgetésnek. Miel tt kimentem volna, valami az eszembe jutott, talán utolsó lehet ségként. Megfordultam. – Van egy kis csavarhúzód, Jos? – kérdeztem. – Meglazult egy csavar a tükröm tartójában. – Nálam mindig van csavarhúzó – felelte, és egy lapos kis tárgyat nyújtott felém. Átvettem, és meglepve néztem. Tudtam, hogy micsoda, noha nemzedékek óta nem volt már forgalomban, legtöbben, nem is ismerték. – Családi örökség – magyarázta kissé kényszeredetten Jos, látva csodálkozásomat. – Az egyik rajta, ha kihajtod, csavarhúzó. – Látom – feleltem szorongva. Maradék reményem is eloszlott. A másik kett ugyanis kés volt. * Der sen indultunk útnak. A búcsúztatás ceremóniája Noah atyai kompromisszumát tükrözte: a televízió végül is rögzítette, amint nevetséges szkafandereinkben kitotyogtunk a betonra, és lelkesen

integettünk a lépcs l, de csak a kés esti órákban adták le; ezt még láttuk is, hiszen csak arasznyira távolodtunk el. Hamarosan azonban minden összeköttetésünk megszakadt – túlságosan nagy volt a távolság és haladásunk sebessége ahhoz, hogy érdemes legyen er ltetni az összeköttetést. Nem is volt sok közölnivalónk egymással: k tudták, miért küldtek, mi is, hogy mire vállalkoztunk; a cél módosíthatatlan volt, a körülmények kihívásait pedig feleljék meg a gépek. A technika, a lényegt l eltekintve, hibátlanul helyettesített bennünket, s rhajót, mint említettem már, meglehet sen régen építettek és használtak utoljára, ebbe a miénkbe most belerakták mindazt, amit azóta az ipar és a tudomány épülésünkre produkálni képes lett. A szkafanderekt l természetesen tüstént megszabadultunk, amint kikerültünk a tévékamerák fókuszából, bárha nem miattuk, hanem egy ósdi, elavult szabályzat el írása szerint öltöttük magunkra. Semmi szükségünk sem volt rá, de a hajdani el írást sohasem módosították, és Dav mindenben tartotta magát az el írásokhoz. Ezt véste belénk is útravalóul. Nem hiszem, hogy rossz tanítvány lennék. Kés bb, amikor az összeköttetést megszakítottuk, a többi gönct l is megszabadultunk, és ruha nélkül jártunk, mint a strandon vagy otthon, a családban szokás. Addigra meglehet sen összeszoktunk, igaz, volt már alkalmunk rá a felkészítés ideje alatt. Minden jel arra mutatott, hogy nem is lesz baj. Tartottuk magunkat a számunkra kidolgozott és el írt programhoz, s az kordában tartotta testünket, tudatunkat éppúgy, mint ami az utóbbi alatt van, s netán a mindennem súlytalanság állapotában kikívánkoznék onnan. Persze az igazsághoz tartozik az is, hogy a fellövés pillanataitól eltekintve nem érzékeltük a súlytalanságot. Száguldó otthonunkba magunkkal hoztuk elhagyott környezetünk megszokott súlyait is, hogy a nehézkedés csökkenésével se feledjük nehézségeinket. Így azután mindig talpon jártunk, és a padozatnak kinevezett felületen; bízva abban, hogy a továbbiakban sem kell majd a plafonra másznunk. Az így eltelt id l szólni sem érdemes, mert amúgy sem mérhetném bármihez is, s anélkül jelent sége sem lehet. Utunk célja, a megbolydult bolygó végig el ttünk ragyogott, lüktetett; amint dimenziói kezdtek kialakulni, kétségtelenné vált, hogy valóban elég vacak kis bolygó. De mintha csak a kis termet ek gyakori agresszivitása tené, hogy lármával, t zijátékkal pótolja azt, amit a természet megvont le. Csakhogy a szikrázásnak, pattogásnak ezúttal magja is volt, méghozzá veszedelmes: oly er s radioaktivitás sugárzott bel le vagy fel le – ezt elég

nehezen derítettük fel –, hogy tanácsosnak látszott óvatosan megközelíteni. A sugárzás nem ért váratlanul bennünket, hiszen éppen ez a jelenség tette oly messzir l is felt vé és aggasztóvá – de nekünk az okát kellett felderítenünk, anélkül hogy leperzselnénk benne szárnyainkat. Számítógépünk teljes kapacitással dolgozott, hogy a tengernyi mér szer adatát egybevesse hozzájuk f zött variációs programjainkkal. Tekintve, hogy azóta ezek az adatok, programok és a bel lük modellezett megoldások bármely nagyobb tudományos kazettatár polcán megtalálhatóak, semmi kedvem megismételni ket. Elég volt nekem, amíg unalomig pötyögtettem a programozó billenty it, és lestem a kiírón megjelen válaszokat. Inkább csak a megdöbbenésem emléke él bennem tartósan, amikor rájöttünk – igyekszem szabatosan kifejezni magam –, hogy a zabolátlan radioaktív robbanásoknak és az intenzív sugárzásnak a forrása ugyan már spontánul létrejöv láncreakció, de ez egy vagy több, eredetileg irányított folyamatra vezethet vissza, amelyet utóbb már nem lehetett se le-, se megfékezni. Vagy nem volt már, aki megfékezze. A hihetetlennek tetsz következtetés ugyanis, amellyel a gép meglepett bennünket, nem kevesebb l állott, mint abból, hogy e folyamatot mesterségesen indították el! Mi addig egyértelm en arra gondoltunk, hogy a bolygón a természetes geotermikus folyamatok során valahol a radioaktív anyagok koncentrációja átlépte a kritikus pontot, és ez, kiterjedve fokozatosan az egész égitestre, okozta a katasztrófát. A lélegzetünk elakadt, amikor kiderült, hogy mekkorát tévedtünk! Persze amikor a dolog el ször köztudottá vált, a laikus találgatok széles körben terjesztették azt a feltevésüket, hogy könnyen lehetséges: értelmes lények addig játszottak a t zzel, amíg fejük fölött kigyulladt a tet ! Ennek a nézetnek azonban semmi köze sem volt a tudományos elemzéshez. Mégis annyira népszer lett, hogy befolyásolhatta a politikát: a folyamat némileg hasonlatos ahhoz, ami a hasadóanyagok láncreakciójában végbemegy; kezd dik egy szenzációt kerget újságcikkel, s végz dik azzal, hogy fell nek bennünket. Arra viszont még a fantaszták sem gondoltak, amire rábukkantunk, amint óvatosan keringeni kezdtünk, tisztes távolban a sisterg anyagcsomó körül, amely viszonylag nem is olyan régen még szilárd burkolatú, vízzel és légkörrel dús bolygó volt: az atomok nem azért kezdtek el hasadni és egyesülni, mert a valóban létezett értelmes lények nem bántak velük elég körültekint en, amikor felszabadítani próbálták ket, hanem azért, mert szándékosan és egymás ellen kezdték el durrogtatni a nukleáris petárdákat. Egészen addig, amíg nem maradt él lény, aki a még felhasználatlan

készletre vigyázott volna! A robbanások ekkor veszítették el a szándékoltság rendezte szabályosságot, és csaptak át abba a spontaneitásba, amelyben már minden tüzet fogott, hogy a hasonlatnál maradjak. Csakhogy a legnagyobb tüzet is el lehet oltani, ha van kéznél elég víz és persze kéz, amely a t zre öntse. De mit lehet tenni olyankor, amikor már maga a víz is ég, s a t zoltók régen a lángok között pusztultak?! – De hát miért? – néztünk egymásra értetlenül. A választ, hiszen én voltam a biológus, nekem kellett keresnem. – Az élet rendkívül mostoha körülmények között is kifejl dik, ez köztudott – magyaráztam. – Ha a hozzá szükségesekb l kevés áll rendelkezésre, versenyfutás indul meg értük. Az eredmény paradox: az er sebb gy z, s általában a gy zelemnek köszönheti, hogy er sebb, hiszen övé lesz a több és jobb táplálék, fény, meleg. A vesztes nem pusztul el feltétlenül, csak el nytelenebb helyzetbe kerül, másképpen mondva, a kialakuló nemek, fajok és egyedek egyfel l alkalmazkodnak a feltételekhez, másfel l pedig e feltételek hatására nem fejl dnek egyenl en; így kialakuló sajátságaikat a gének hosszú id re s nehezen változtathatóan kódolják. A biológiai indíttatású jelenség a fejl dés rendkívül hosszú folyamata alatt oly mélyen rögz dik az örökít anyagban, hogy amikor a fejl élet átlépi valahol a magára ébredés küszöbét, amikor a tudat már képes lenne arra, hogy kiküszöbölje az egyenl tlen fejl dés káros hatásait, mégsem bír azzal. Az ész, ahelyett hogy küzdene e teherrel, még inkább szolgálatába állítja saját lehet ségeit... – S íme, az eredmény – bólintott Ábel. – Egyenl tlen fejl dés... Ez teória, vagy van rá precedens is? – kérdezte Jos. – Bizonyos precedensek vannak – tértem ki a nyílt válasz el l, noha ekkor még fogalmam sem lehetett arról, hogy Jos magával hozta sei zsebkését. Valószín leg sem tett volna egyenl ségjelet a két dolog közé. Igyekeztem megnyugtatni: – Az egyenl tlen fejl dés nem törvényszer , és nem is feltétlenül fajul idáig – s a monitorra mutattam, amelyen ott izzott a házi feladat. – A természet ismer más megoldásokat is. – Csak k nem ismertek – húzta el a száját Jos, de mutatta közöttünk a legkisebb megrendülést. – Itt ez a folyamat már megállíthatatlan és visszafordíthatatlan – mondta. – Sajnálatos önmagában, de úgy vélem, megnyugtató a mi számunkra. Ez az anyagtömeg még egy ideig pufogni fog, de egyre kevésbé látványosan. A salak pedig már ártalmatlanul kering

majd e némileg bágyadt csillag körül – s a bolygó napjára mutatott. – Van itt még valami dolgunk? – Hacsak annyi nem – töprengett Ábel –, hogy jó lenne tudni, mégis milyenek voltak... Jos vállat vont. – Már legföljebb azt regisztrálhatjuk, hogy mivé lettek; azt is csak a lét negatív számsorán. Még azt sem ajánlom, hogy ennél közelebb menjünk. Kemény sugarak, szatellitroncsok: mi tagadás, ezek a kis él lények, akármilyenek voltak, alapos munkát végeztek! – Kis? Azt mondod, kis él lények? – ütötte föl a fejét Ábel. – Mib l gondolod, hogy kicsik voltak? – Csak a szellemi képességeikre értem – nevetett Jos. –De amúgy, a bolygójuk maradványait tekintve sem lehettek éppen óriások. – Van egy kísér je – kapaszkodott az utolsó lehet ségbe Ábel. – Elég csöndesnek látszik. Hátha azon találunk valami nyomot.” – Kétlem – felelte Jos. – Ha úgy igaz, ahogyan ív elmondta, akkor ez a kísér csak azért maradhatott egy darabban, mert a bolygólakók nem fejl dtek sem egyenletesen, sem egyenl tlenül odáig, hogy képesek legyenek átrepülni rá... Elismertük, hogy Josnak feltehet en igaza van, a bolygó kísér jét mégis szemügyre vettük. Egy dolog a feltevés és más a meggy dés. Azért küldtek ide, hogy a végére járjunk. Köröztünk a szürke és kihalt kísér körül, amely kisebb volt annál, semhogy légkörét megtarthassa. Az életnek a legcsekélyebb jele sem látszott. – Él lény erre még nem tette a lábát – er sítette meg véleményét Jos. – Már amennyiben lábbal közlekedtek. – Elvileg van más lehet ség is – vitatkozott a gép variációs programjának segítségével Ábel. – Talán jártak rajta, de ez akkora terhet rótt rájuk, ami nem állott arányban a felhasználás nyújtotta el nyökkel. Mondjuk, a rajta található nyersanyagot még olcsóbban termelték ki az anyabolygón. Harci bázisnak pedig elég messzire esik ahhoz, hogy az ellenfelek semlegesíthessék a bel le nyerhet el nyöket. Nukleáris fokon valójában már csak egy el ny lehetséges: az, amelyik a rendelkezésre álló id rövidségében rejlik. – Jó – engedett Jos. – De ha csak látogatóban jártak is itt, valami nyomot hagytak maguk után! – Nem kellene leszállni és körülnézni? – kockáztattam meg. – Nem szándék kérdése, hanem a hasznosságé – felelte Jos. – Hol szálljunk le, hogy találjunk is valamit?

Sajnos nagyon csekély esélyünk volt arra, hogy valamilyen mesterséges építményt észreveszünk. Kameráink ugyan tökéletesek voltak, de részint gyorsan repültünk ahhoz, hogy bármi is felt njön, részint pedig a terület bizonyult túlságosan nagynak; ha lassítunk, sokáig tartana a keresgélés... Jos azonban kétségtelenül értette a mesterségét. Némi fejtörés után a programozóhoz ült, és kopogtatni kezdett rajta. – Lehet, hogy szamárság – magyarázta –, de logikus szamárság. Abból indulok ki, hogy a természet csak ritkán produkál szabályos szögletes idomokat, akár csak egy háromszöget is, egyenes szárakkal, mérhet szögekkel. Ehhez alkotó kézre és hozzáértésre van szükség. A mesterségesen gyártott háromszögek viszont tömegével vesznek körül bennünket, még szék és asztal is ritkán akad nélkülük! Akármilyen figurák voltak is ezek a szerencsétlenek, trigonometria nélkül nem létezhettek... – Hamiskásan nézett ránk a billenty k fölött. No, én kaptam magam, és betápláltam a masinába az alaptételt: a2 + b2 = c2... Ezt ma már els osztályosoknak is illik ismerniük. A többi a gép dolga: ha a lokátor talál valamit, s az bármily kicsiny is, bármilyen háromszöget, amire a képlet illik, tüstént jelzi! És mi – terülj, terülj asztalkám! – csak leszállunk, és lakmározunk bel le. Összecsókoltam! Az ötlet olyan egyszer volt, amilyenek csak a zseniális ötletek lehetnek, s ráadásul oly kedvesen adta el , hogy meg kellett ölelnem érte. Elvörösödött, és sokáig nem szólalt meg. De Ábel volt szolgálatban, amikor a lokátor a kilöv áll-ványt megtalálta. * – Miért tették oda? Miért választották? Mit akartak mondani vele? A három kérdés, bárhogyan forgatta, ugyanazt az egy gondolatot variálta. Kitérni el le nem lehetett, legfeljebb hátat fordítani neki. Ábel azonban görcsösen ragaszkodott ahhoz, hogy szembenézzen vele. Bár nem szívesen vettem, de semmilyen indokkal sem akadályozhattam meg, hogy lefordítsa. A gép végül is jórészt kihasználatlanul állott, s én bizonytalan voltam, mi hasznosabb: ha ismerem a könyv tartalmát, miel tt a többi lelettel együtt a tudósok martaléka lesz, vagy ha tudatlanságommal el re elhárítom magamról a felel sséget? A gép az apró bet s vaskos irományt ugyanazzal a közömbösséggel falta föl, mint minden más gondolatot, amely mikroszkopikus elemei közé került.

– A számítógépben az a félelmetes, hogy nincs erkölcse – mondta Ábel, mialatt a gép el bb a bet kódot, majd a szavak értelmét elemezte, hogy végül monoton hangon ontani kezdje a fordítást. – Azért a tudástöbbletért, amit nyújt nekünk, csöndben elveszi cserében a morált t lünk. Pillanatok alatt megoldja azokat a feladatokat, amelyeket már csak eszmélésünk véges volta miatt sem tudnánk befejezni, de nem ítéli meg, nem is képes megítélni, hogy e feladatok tisztességesek vagy becstelenek, szépek vagy csúnyák, boldoggá tesznek bennünket vagy elkeserítenek... – Programozás kérdése ez is – vélte Jos. – Ha beletáplálod az erkölcsi normákat, éppúgy választ köztük, mint a matematikai eshet ségek között. – De miféle normákat? – tárta szét a karját Ábel. – Á négyzet és b négyzet összege az általunk megismerhet dimenziókban mindenütt c négyzet lesz, erre éppen az imént szereztünk ékes bizonyítékot. A jó és a rossz normái azonban társadalmi megegyezést l függenek. Az igazság normái megannyira. Az esztétika pedig, minden kodifikáló ipar-kodásunk ellenére, végképpen kiszolgáltatott egyéni ízlésünknek... Melyik normát táplálod be a gépbe? Kinek a programja lehet egyedül irányadó? Mindez nekem, megvallom, üres fecsegés; az én dolgom nem az, hogy megfejtsem, hanem hogy megoldjam a feladatot, s már régen tudom, hogy az utóbbihoz nem elengedhetetlen feltétel az el bbi. Ábel spekulatív elméje azonban minden kérdésre kikövetelte a választ, figyelmen kívül hagyva a közismert tényt, hogy a válaszok szükségszer en újabb kérdéseket szülnek. Ideje volt hozzá, eszköze szintúgy, s én hiába kérleltem: – Hagyd abba, Ábel. A mi leckénket pontosan kimérték, ne akard a másét is megoldani. Ha egyébért nem, ésszer ségb l: magad is tudod, hogy rossz néven veszik majd t led, amiért helyettük akartál okos lenni. Ábel nevetett. – Szörnyen politikus vagy, Iv. Nem is értem, miért biológusnak mentél, miért nem politikusnak! – Fürkészve nézett, s már kezdtem magam kicsit rosszul érezni, amikor sóhajtott. – Rendben van, ív, legyen. Prédára éhes tudósaink majd csak a könyvet kapják meg, az eredményeket nem. Az itt marad – és megkopogtatta a homlokát. , Ezzel aztán jól megnyugtatott! De óvatosnak kellett lennem, mert közeledtünk hazafelé, és mindez már Jos halála után történt. Jóllehet a megoldáshoz Ábel már akkor is közel járt. – Történelemkönyv és jogszabálygy jtemény, beleértve az erkölcsi parancsokat is – mondta els olvasatra, amint a gép elébe hányta a lefordított szöveget. – A gondot az okozza, hogy nem lehet érvényes

kódex. A benne foglalt események és el írások egy korai pásztortársadalom, majd az abból alakult merevebb osztálytársadalom szerkezetét és életét ábrázolják az egyenl tlen fejl dés körülményei között. Eddig világos. Csakhogy a történeti rész jóval azel tt megszakad, hogy a technikai civilizáció kialakulására egyáltalában sor kerülne. A jogszabályok pedig addigra nyilvánvalóan elavultak, és néhány általános, kényszer erkölcsi normától eltekintve, érvényüket vesztették. Nyitott tehát a kérdés: miért hurcolták mégis magukkal a még él bolygójuk halott kísér jére? Hiszen sz kös lehet ségeik között a legcsekélyebb fölösleges súly is számított! Miért tartották hát mégis szükségesnek?! dve lapozgatta a könyvet. – Természetes lenne a szándék, ha a történetet folyamatosan adná el jelenkorukig; vagy ha az elmélked részek kés bbi állapotokat is tükröznének. Ez esetben a könyv segítségével egy civilizáció históriáját közvetítenék egy másik, érdekl civilizáció számára. De hát a kezdeti – és kezdetleges – szakaszok el adása után vége a könyvnek; így pedig mi értelme van ? Ha más nem, gondoltam, annyi bizonyosan, hogy figyelmedet ezúttal eltereli a saját jelenünkr l; lám, így érvényesül a közhely, miszerint minden rosszban lehet némi jó is. Mégis meglepett, hogy Ábel milyen közömbösen fogadta Jos elt nését, majd az rben kutató kamera azonosítását a képerny n: a t lünk fokozatosan lemaradó parányi objektumban társunk tetemét. Felismerni ugyan nem lehetett, de mozgásából a gép kiszámította pályaívét, amelynek kezd pontja hajónk volt, s a zsiliprendszer memóriaegysége följegyezte az eseményt is; tévedés nem lehetett. volt az. Azonosítás után Ábelnek egyetlen kérdése volt: – Hogyan tudta egymagában végrehajtani? Egy pillanatig gy löltem, hogy ennyire tárgyilagos. Vagy lehet, hogy sem érzett Jos iránt különbül, mint az iránta? Csak sose mutatta ki... Iv, jó lesz vigyáznod! Dav és tervez társai minden lehetséges lélektani csapdát el re kiszámítottak, amelyek hármasunkra várhattak, de úgy látszik, valamit mégis kifeledtek: az atavizmust, amely számtalan nemzedék múltán is felbukkan, s már régen elfeledett eszközökkel üt vissza... Igaz, most már csak ketten vagyunk. – Jos mindig rendkívül találékony volt – feleltem. – Szkafanderbe bújt, és úgy szökött meg. Talán még integetett is. – Kétlem. Ha számít rá, hogy látjuk, tudja, hogy úgyis visszahozzuk. Remélem, kevés oxigént vitt magával.

szített, hogy következetesen kerülte a hogyannál is tolakodóbb kérdést: miért tette?! Pedig Ábel a miértek bolondja! Már engem gyötört a kétség, hogy szándékosan nem kérdezi, inkább elébe mentem. – A hibás választás eredménye – felelte indulat nélkül Ábel, de nem nézett rám. – Jos nagyszer jellem volt és ragyogó elme – ha szabadon csaponghatott. Davék kihagyták a számításból, hogy nem szabad t dobozba zárni. – Ugyan már! Felkészítés közben valamennyiünket külön-külön dobozba zártak! – Külön-külön igen – emelte végre rám a tekintetét Ábel. – De együtt sosem. Ezúttal én fordultam el, s a szakadék szélér l is visszafordult; engesztelésül vagy félelmében? Csak tudhatta. – A doboz csupán kísérlet volt – tette hozzá halkan. –Tudtuk, hogy néznek bennünket, s ha kapkodni kezdünk egymás torkához, gyorsan ránk nyitják az ajtót. Itt azonban kire számítsunk? Beláttam, jobb, ha a könyvvel foglalkozik. Kérdezze azt. Ha szerencséje lesz, nem jut el a helyes válaszig. * A finom porral födött talaj fölött lebegtünk: nem akartuk eltörölni a nyomokat. Hiszen azért jöttünk, hogy megfejtsük ket. Magányosan csillogott a ferde fényben a kezdetleges kilöv állvány szürke fémje. Különben beleolvadt volna a rideg és holt környezet általános szürkeségébe. Csak a távolabbi terep színe váltott át fokozatosan aranyos sárgásbarnába. Utóbb, amikor kiszálltunk, hogy hátrahagyott tárgyak után kutassunk, kiderült, a színkép részben érzéki csalódás, amely a sétálóval együtt mozog; ami közel van, az mindig szürke. Körüljártuk az állványzatot, amelyr l dolguk végeztével felröppentek, és egy alumíniumplakettet fedeztünk föl rajta: a bolygó két féltekéjét ábrázolta, nyilván szárazföldjeivel és tengereivel. Nem állhattuk meg, hogy a szemhatár peremén függ égitestre ne pillantsunk: kéknek és fehérnek kellett volna lennie, de vörös volt és nyugtalan. Izzó foltok lepték el és fehér villanások. Az áradó sugarak öltözetünket ostromolták. Az állványt lábnyomok kusza hálózata körítetté a finom szürke porban. S köztük egy négykerek járm é is, amelyet a közelben szintén megleltünk; rajta barangolhatták be a környéket. Felfedez úton járhattak

itt, talán els ként, de mindenesetre nem sokadikként. Az eszközök tanúsága szerint hatalmas és bámulatra méltó er feszítéssel jutottak el idáig. Bizonyára – és az szempontjukból nem alaptalanul – büszkék is voltak magukra. A vörös fényben úszó bolygó már nem rzi tovább büszkeségüket, amelynél úgy t nik, nagyobbnak bizonyult hiúságuk. Nem azért jöttünk, hogy ítéljünk, csupán hogy megismerjük: nekünk kell-e tartanunk valamit l? lük már aligha. A hátrahagyott m szerek, tárgyak, lábnyomaik nagyjából elárulták méreteiket és lehet ségeiket. Megtudhattuk bel lük, meddig jutottak. Hogy mire jutottak, az ott izzott a láthatár peremén. Kés bb egy kis mélyedésben megtaláltuk szándékos nyomaikat is, amelyeket már nem feledékenységb l vagy teherkönnyítésül hagytak hátra, hanem azért, hogy megmutassák magukat: ilyenek vagyunk! Stilizált képmásuk állott a mélyedésben, mint valamely r-ruhába öltöztetett kirakati bábu; mellette fémtábla felirattal. Mint utóbb kiderült, azok névsora, akik életüket vesztették a kísérletekben, míg ide eljutottak. A szépen lesimított s örök mozdulatlanságba merevedett talajon egy sólyomtoll és egy négylevel lóhere feküdt még – gyerekesen megható relikviái a jeladás vágyának! Hisz oly kevés esélyük lehetett reá, hogy valaha valaki rájuk bukkan... Vagy talán mégis sejtettek valamit? A toll, a virág s a bábu mellett fekete keménykötésben ott feküdt a könyv is. A reá nyomott aranyozott feliratot eltompította már a világ r reá hullott leheletfinom pora. – Hagyd másokra! – A kérés süket fülekre talált, s egy ponton túl már ismételgetni sem volt tanácsos; még felt nik. Másra tereltem volna a figyelmét, de nem kínálkozott semmi. Utazásunk eseménytelenül telt, a hajó önmagát vezette és biztosította, ránk nem volt semmi szüksége. – Mégis van valami el nye annak, hogy a gép nem érez... – jegyeztem meg. – Meglehet, különben terhére volnánk. – Nem rosszabb, mint ha egymás terhére vagyunk – válaszolta Ábel, és jobbnak láttam, ha nem firtatom, hogyan érti.. Maradt volna az ölelés mámora, de Ábelnek a gondolkodás is gyönyört okozott, s azzal nem tudtam versenyezni. Pedig olykor már nekem is hiányzott, és némi vágyódással emlékeztem Josra, aki ugyan ügyetlen, de legalább buzgó volt. Nem tör dtem akkor vele, mert a munkámhoz tartozott, és különben is kárpótolt, hogy Ábel kielégített. Talán ezért nem nt föl nekem, hogy ugyanaz számára csak szükséges, de nem feltétlenül

kívánatos is. Részlet, amely kell az egészhez, anélkül hogy bármikor is a teljességet nyújthatná. Talán azért maradtam rövidlátó, mert túlságosan biológus voltam; Ábel tanított meg rá, hogy a racionalitás egymagában legföljebb biztonságot nyújthat, de boldogságot csak ritkán. Jos halála, Ábel elmerülése a könyvben és a visszaút bizonyossága ébresztették bennem a fölismerést, hogy talán valamit mégis elhibáztam. De pályámat, miként a fémdobozét, amely száguldó létünk keretévé lett, el re és megmásíthatatlanul beprogramozták; csak a teljesítés vagy a megsemmisülés alternatívái között választhattam. – Ábel, hagyd abba! – kiáltottam, és ráfonódtam, mert már nem tudtam, mit kívánok jobban, hogy azzal felhagyjon, vagy elkezdje ezt. De kibontakozott, és higgadt maradt. – Nem lehet abbahagyni, ív. Ha a könyv pusztán rejtvény lenne, félretehetném. De üzenet. S az mindig személyt l személyhez szól; mellékes, egyén az vagy sokaság. Üzenni kényszer – felfogni kötelesség. – A tiéd?! – Ha képes vagyok rá, úgy az enyém. Ha nem vagyok rá képes, mire vagyok jó egyáltalában? – Átléped a saját árnyékodat, Ábel. – Úgy érted, a lehetetlenre vállalkozom? Ugyan! Hiszen csak két, egymással szembeállított lámpa kell hozzá, és árnyék sincs. Látod, jelképekre szorítasz, és azzal is csak azt igazolod, amire jutottam: jelképek gy jteménye a könyv is. Azért rizték meg akkor is, amikor történelmüket feltehet en már nem példázatokban jegyezték föl. A kicsinyes torzsalkodások, amelyek történeteit szolgáltatják, éppúgy nem önmagukat jelentik, mint a benne lév Joslatok, látomások és jövendölések. Volt egy fogalmuk, amely a mi számunkra már ismeretlen: a hit. Nem az értelem kategóriája, hanem azé, ami nem fér bele; vagy még nem fér bele. Az él lény rádöbben létére, létének korlátaira és végtelen magányosságára a mindenségben. S amire nem talál magyarázatot, arra pótszert keres. Ez a hit. Id vel bizonyára fogyott, mert a szaporodó tudás kihúzta alóla a talajt, de egyúttal tolta is alá: lám, egyre jobban megbizonyosodsz arról, hogy a világ megismerhet ; s közben egyre több olyanra bukkansz, amit még nem ismersz... De a hit fogyott, s helyébe a kétség lépett... Ezért rizték elavultán is e könyvet. – Teóriák, Ábel. Annak persze tetszet sek. Játszhatsz velük, de hogy mennyi bel lük az igazság, már senkit l meg nem kérdezheted.

– Talán megkérdezhetem – felelte, és én úgy elgyengültem, hogy le kellett ülnöm. Ábelt is el kell veszíteni?! Nem vette észre. Teljesen kitöltötte a felfedezése. – Emlékszel, ív, azt mondtam: ha a teremtés fogalmát megoldom, a könyv titkát is megoldottam. – Azt hittem, a hit elég válasz... – A hit már csak következmény. De minden a teremtéssel kezd dött. Isten, az alkotó s két embert hozott létre, s ket már nem a semmib l alkotta meg, hanem az anyagból. S milyenné alkotta ket? Saját képmására. Láttad a bábukat, ív, kétségtelenül hasonlítanak... – Talán a feltételek azonossága – kíséreltem meg kétségbeesetten belészorítani a következtetést. – Elemi törvény, hogy azonos feltételek között, egymástól függetlenül is azonos eredmények születnek... – Úgy fölösleges lenne az üzenet – csapott nyitott tenyérrel a könyvre. – Akkor csupán tájékoztatnak. A bábuval, hogy ilyenek vagyunk; a plakettal, hogy itt, ezen élünk; az eszközeikkel, hogy ennyire jutottunk... De a könyvvel, amely már mítosz, azt üzenik meg, honnan jöttek! Hideg veríték lepte el a hátamat. – A gép állítja ezt, Ábel – kérdeztem nagy nehezen –, vagy te gondolod csupán? – Együtt következtettünk rá, ív. A nevekb l, amelyek a mieink. Eltorzulva és eltorzítva, de hát az id , a távolság és a mutáció... A neveket nem az anyagi körülmények formálják azonosra, mint a géneket és a beléjük táplált kódot, A neveket mi adjuk, Iv, hogy megkülönböztessük magunkat a többiekt l! Az alak, a forma, az anyagcsere lehet a külvilág, a környezet terméke, de a név sosem. A név a fény sebességével mért id n és távolságon túl is elárulja rólunk, hogy honnan származunk... Elárulta róluk is, Iv, err l szól ez a könyv. Nem csoda, hogy szentnek tartották. – Nem tudom, mit jelent az – suttogtam. – Majd elmondom, ha hazaértünk – felelte. Már én sem mondhattam többet; nem is tehettem. Csak egyet még, amit utoljára gyermekkoromban tettem: sírtam. Sirattam a bizalmat, amely kiszolgáltatta nekem. Megsirattam Ábelt, az egyetlent, akihez közöm lehetett volna, ha idejében észreveszi. * – Fáradt? – kérdezte Jak. – Nem túlságosan – feleltem, és igazat mondtam.

Az út semmi esetre sem fárasztóit ki. Ugyan mivel is tehette volna? Talán a fogadtatás. De arra fölkészültem. Nem valami nagy ceremóniát rendeztek, már csak azért sem, mert amint elég közel érkeztem, a kommunikációs eszközök automatikusan bekapcsoltak, jelezték a vev állomásnak érkezésem, s nekem a legfontosabbakról már leszállás el tt be kellett számolnom. Nem volt könny szelektálnom, hiszen még a gép segítségét sem kérhettem, nehogy memóriájában bármi nem oda való benne maradjon; elég munkát jelentett a már benne lév k megrostálása. Azt hiszem, nem dolgoztam rosszul, s így az ünnepélyes fogadtatás idejére kölcsönösen túljutottunk a kellemes és a kínos meglepetéseken egyaránt, s csupán a protokolláris üdvözlés maradt hátra. Err l az esti híradó már els kiadásában számolt be, noha nem els hírként. Pedig utóbbit, ha más nem indokolta volna is, a miniszterelnök személyes megjelenése mindenesetre; de az új miniszterelnök nem szívesen tolta magát el térbe. A víg kedély , bohémságra hajlamos komédiás-politikus Noahot ugyanis id közben elvitte egy kegyesen gyors szélütés, a helyét elfoglaló Ábrám pedig majd minden tekintetben az ellentétének bizonyult. Méltóságteljes és némileg kedélytelen modorával nem boldogítani kívánta a közt, hanem „egyenes úton” tartani, hogy az kifejezését használjam. Öles termetével és hófehér pátriárkaszakállával messzire kit nt a fogadásomra megjelentek közül, amint a hídra kilépve megpillantottam. Igyekeztem meghatott és ünnepélyes arcot vágni magam is, noha nem éreztem egyebet, mint kényelmetlenséget. Elszoktam attól, hogy ruhát viseljek, s hozzá viselkedjem is. Bárhogyan. Ábrám atyai kebléhez szorított, mint a megtért tékozló gyermeket szokás. Szerencsére csupán az álláig értem, s így csókja alig súrolta a homlokomat; viszont nehezen álltam meg, hogy s és száraz szakállába veszve köhögni ne kezdjek. Különösebben kés bb sem faggattak. Az út utolsó szakaszán elkészítettem a jelentést, amelyet végül is Jos örökre elmulasztott, s a hajónapló tekercseivel együtt átadtam az illetékeseknek. Bennük pontosabban megtalálnak minden részletet, mint az én emlékezetemben. A szenzáció elmaradását indokolta és megkönnyítette az út ereménye: amint nyilvánosságra került, hogy létünket semmiféle közvetlen veszély nem fenyegeti, kihullottam az érdekl dés fókuszából. Ha nem így lett volna is, Ábrám csendes utasítására, hogy a köznyugalmat fölös hírveréssel senki se zaklassa, a tömegtájékoztatás iparkodott az expedíciót hamar elfeledni. Gyanítom, belejátszott ebbe a közérdeken túl az is, hogy nem az

ügye volt; örökség, amelyen ráadásul sem haszon, sem gond nem mutatkozott, legföljebb az archiválásé. De a politikusokat sohasem érdekelték különösebben a múzeumok. k többnyire akkor is el renéznek, ha a hátuk mögött található a megoldás. Mindez megkönnyítette Dav helyzetét is, akit kiélezett körülmények között felel sségre vonhattak volna az expedíció összeállításában elkövetett hibákért. Így azonban, mivel az út ráadásul sikerrel járt, a veszteséget leírták. A személyi veszteségeket különben is mindig könnyebb leírni, mint az anyagiakat, mert azokhoz elegend ek a fölemel szavak és néhány koszorú, míg az utóbbiaknak a könyvelésben is nyomuk marad. Elvégre senki sem állította, hogy a mi békés és kiegyensúlyozott társadalmunk egyben ideális társadalom is. Davnak jutott tér a man verezéshez, és a h si halottak kitüntetéseivel együtt vette át a sajátját is. Belém karolt, és felel sségteljesen néztünk a fényképez gépek lencséjébe. Legalábbis az el hívott képek tanúsága szerint. Jak az ünnepségek során néha fölt nt a díszvendégek között, de egyszer sem szólított meg. Amikor úgy véltem, minden ceremónián túljutottunk, és hivatalos kötelezettségeimnek eleget tettem, bejelentkeztem a titkárságán. Tüstént fogadott. – Fáradt? – kérdezte. – Nem túlságosan – feleltem, és igazat mondtam. – Örülök, hogy maga választotta ki az id pontot, amikor fölkeres – mondta. – Ezért is nem hívattam idáig. Jak még udvariassági formulaként sem mondja, hogy örül valaminek; lehet, hogy ez egyszer is igazat mond? Elmosolyodtam, és szolgálati stílusban válaszoltam: – Jelentem, hogy a föladatot végrehajtottam. Utasítás szerint. Bólintott. Azután megkérdezte: – Nehéz volt? – Inkább sajnálatos. Fel s alá sántikált a szobában. – Mindenesetre tanulságos – mondta. – Akár ha azt vesszük számításba, hogy minden el vigyázatosság ellenére a háromból kett alkalmatlannak bizonyult, akár ha azt, hogy kinek a személyi választása okozott csalódást, és kié nem. Bár dicsért, elbizonytalanodtam. Jak sohasem von le tanulságokat mások jelenlétében, még a munkatársai el tt sem. Mit akarhat? Átsuhant rajtam, hogy engedetlen leszek. De ez nem én voltam. – Szeretném elmondani, mi történt – szóltam szárazon.

– Erre várok. Nincs kétségem, hogy másként történt –célzott Jak a hivatalos kommünikére, amely útitársaim betegségét közölte; Jos idegrohamát és öngyilkosságát, továbbá Ábel infarktusát. – Csak az lep meg – f zte hozzá –, hogy mindkett már jóval a föladat végrehajtása után történt. – Én viszont természetesnek tartom – válaszoltam. – Addig a cél lekötött bennünket, s kevesebbet foglalkoztunk magunkkal. A munkánkból adódó nehézségekre fölkészítettek bennünket. Visszatér ben már azzal kellett szembenéznünk, mi vár ránk azután. – Nézeteltéréseik támadtak? – A szokásos értelemben nem. Jak félrehajtotta a fejét, gondolkodott. Egyikünk sem sürgette a másikat. Tudtam, hogy az els re magától is rátalál. A másodikat persze nem sejthette; az egyedül az én titkom volt, s csak rajtam állott, hogy az is maradjon. Még nem döntöttem. – Valamelyikük beleszeretett magába? – állt meg és tette föl végül a kérdést, de amint rám tekintett, már nem volt szüksége a válaszra. – Azt is megmondom, melyikük: a mérnök. – Igen. Jos. Viselkedése mind labilisabb lett. A nyugtatok sem használtak. Jak sóhajtott. – Elszomorító, hogy mennyire triviális. Más megoldása nem maradt? – Ha feleségül megyek hozzá. – No persze – legyintett Jak. – Csak tudja, ez ott a maga ügye volt, nem a miénk. Elhamarkodottan oldotta meg. Nincs kibúvó. Soha nem is lesz. Mit akarok én? – Nem arra nevelt, hogy elhamarkodott legyek – adtam vissza a labdát, miel tt víz alá kerülök. Jakkal csak a saját stílusában lehet kommunikálni. Legalább jó tanítványként viselkedjem. – Ezt is a kilöv állvány mellett találtuk, a többi kacat között – nyújtottam felé a könyvet és fordítását. – Sejtheti, hogy nem egykönnyen rejtettem el a leltározók szeme el l. De megnyugodhat, nincs rajta egyetlen listán sem. Jak asztalához ült, felütötte el bb a könyvet, azután a fordítást, és amit még sohasem tapasztaltam: elsápadt. – Tudja mi ez, Iv? – nézett rám. – Nem tudtam. De Ábel elmagyarázta. – Aha – mondta, és már tudta, hogy Ábel miért halt meg. Sokáig hallgattunk. Végül törte meg a csöndet.

– Tehát nem sikerült – mondta halkan. – Egy kísérlet, amely kudarccal végz dött – és föltekintett a mennyezetre, mintha azon túl látná a bolygót, amint lángjai között verg dik. – Tud err l kett nkön kívül még valaki? – Különben fel lem ma is élhetnének – feleltem. – Iv, maga páratlan – mondta kétségtelen elismeréssel, és én elmosolyodtam, mert reméltem, hogy rám van utalva. – Szó szerint is. Ennél többet nem tehettem. – Mi legyen ezzel? – ringatta a könyvet a tenyerén. –Megsemmisítsem vagy meg rizzem? A kísérletet, úgy vélem, ez magától értet , nem én kezdtem el, hanem egy hajdani el döm. Az akkori kormány tudott róla, de akik kés bb e székben ültek, már nem tartották szükségesnek bárkivel is megosztani a titkukat. Hiszen csupán teremtettek, de a tudás gyümölcsét k sem ízlelhették meg. Noah sohasem tudta meg, miért szorítottam arra, hogy magukat fölküldje; a felet sség egyedül az enyém. Történhetett volna másként is. S nem könnyíti a dolgom, hogy már ketten vagyunk. Miért avat be? Persze nem mond újdonságot; fokozatosan rájöttem magam is. Ezért értem vissza egyedül. De én feladatot oldottam meg, s a felel sségben nem kívánok osztozni vele. – A kísérletek sorsa, hogy egyszer lezárják ket – iparkodtam tárgyilagos hangot megütni. – A bizonyíték a kezében van. – És maga hozta el, ív. Nem hinném, hogy lehetséges olyan jutalom vagy kitüntetés, amely egyenérték ezzel a szolgálattal. – Szolgálat volt, Jak. Nem jár érte semmi. Felálltam. Több mondanivalóm aligha maradt. azonban nem mozdult. A könyv még mindig a tenyerén feküdt. Méregette. – Ne hibáztassuk a számítógépeket, mert úgy találták a legcélszer bbnek, ha hármasban küldik föl magukat... Lám, k kettesben indultak el az Édenbe, ellátva mindennel, hogy feltalálják a maguk lehet ségeit. S nem élhettek velük. Az id nek ebben nincs jelent sége, ív, az legfeljebb haladékot ígér. Csak az életnek van jelent sége, amely teljesen az övék volt, míg föl nem perzselték. Megborzongtam: mintha Ábelt hallanám. De már sohasem fogom hallani. Jobb, ha gyorsan elmegyek. Az ajtónál voltam már, amikor Jak utánam szólt: – Valamit elfelejtett, ív. Nem lehet kijátszani. Visszamentem, és letettem asztalára a fegyvert. Jak, mint imént a könyvet, most a lapos kis tárgyat méregette a tenyerén. – Nem lehetett vele könny dolga – mondta.

– Segített a gyanútlanságuk – nyögtem ki. Rátette a fegyvert a könyvre, és együtt bezárta ket a fiókjába. – Akik odakint járnak, nem ismerik már az ilyesmit – magyarázta, mintha szüksége lett volna bármi magyarázatra. –Kár lenne, akár véletlenségb l is, újra rákapatni ket. Eltette a kulcsot, és tekintetén látszott, hogy most már mehetek. Amit én elvégeztem, rajtam kívül legföljebb lett volna képes még elvégezni. Mégsem vehetem föl vele a versenyt soha. – Csak egy kérdést még, Jak – mondtam, és megpróbáltam szembenézni vele. – Legyen az a jutalmam, hogy szintén felel rá. – Magának, Iv, a történtek után természetesen. – Nos, Jak, a történtek után maradt még esélyem rá, hogy életben hagynak? A szempillája megrezdült, nagyon figyeltem. S már nem érdekelt, hogy mit válaszol. De ezt mondta: – Egyedül magán múlik, Iv. Amíg lementem a liften, felmutattam az igazolványomat a kapu rnek, átsétáltam a parkon, belemerültem a forgalomba, egyedül az járt a fejemben, hogy bár szép vagyok, fiatal vagyok, ostoba sem vagyok, mégis mily kicsiny annak az esélye, hogy ami velem eddig történt, és történhet ezután még, akár a legcsekélyebb mértékben is rajtam múlna. Ábelre gondoltam, és szégyelltem magam. Csanády András rajzai

HOSI SINICSI Elvesztettük barátunkat

A 2030. év egyik h vös tavaszi éjszakáján történt. A völgy felett, ahol az alacsony ház állott, felkelt a Hold keskeny sarlója, szarván fényjelek vilióztak, a Mars felé küldtek üzenetet a holdbéli támaszpontról. A hegyek karéja mögül sárga fénycsóvát húzva rakéta indult, hogy aztán pillanatok alatt elt njön az r fekete mélyén. Az ablaknál id s asszony állt, szemét az égboltra függesztve. Lassan szájához emelte az ujját, és halkan megszólalt: – Gyere be, kisunokám... A gyerek a szomszéd szobában volt, a hívást mégis meghallotta, mert az öregasszony gy jében alig észrevehet kicsiny mikrofon közvetítette az er tlen hangot a szomszéd szobába. Halkan nyílt az ajtó, és bejött egy kisfiú. – Hallottál valamit, nagymama? Nincs még baj? – Nem is tudom. Talán lehet, hogy mégsem... Gyere, nézzük meg a televízióban, hátha mondanak valamit. A nagymama leült a mély hintaszékbe, és ölébe vette unokáját. A gyerek nyugodtan ült, a szék lassan hintázni kezdett. Máskor bezzeg akárhányszor is szólhatott az öregasz-szony, a játékba belefelejtkezett gyerek rá sem hederített volna. Mostanában azonban teljesen megváltozott. Pedig az ilyen korú gyerekek játékpolca szinte roskadozik a legkülönlegesebb uráliatok fantáziabábuitól, amelyek elektronikusan mozognak, fel a falra, a mennyezetre, akárhová felkúsztak, és kis elektronikus puskával lehetett vadászni rájuk. A játékállatok rémülten menekültek, s ha eltalálták ket, nyögve lehelték ki elektronikus lelk ket. A kisfiú azonban néhány nap óta nem játszott velük. És nemcsak , hanem a környéken az összes gyerek megszelídült mostanában. k is érezték, hogy az emberiség egyik legkedvesebb barátja végóráit éli. A nagymama megnyomta a szék karfájába épített gombot, mire a szoba egyik sarkában megelevenedett az addig tejszín tévépanel színes álomvilága. Soha nem látott, buja dzsungel képe jelent meg rajta. – Milyen film ez, nagymama? Ilyet még nem láttam. – Nagyon régi, kétdimenziós film, a Tarzan kincse. Néhány napja csak ilyen filmeket adtak. A múltkor látták a Dzsungel könyvét. Most is délszaki növények serdejét mutatta a hatalmas képerny ,

vadállatok ordítását közvetítették a hangszórók. Mindketten álmélkodva bámulták egy darabig. Hirtelen elt nt a kép, és megjelent a bemondó arca, a szokásos híreket sugározták. – Híreket mondunk. A beteg állapota egyre súlyosabb, javulás nem várható. Az orvosi jelentések az egy órával ezel tt kiadotthoz képest válságos helyzetr l számolnak be. Oxigénbelélegzést és szívm ködést serkent injekciókat adtak a betegnek. A kisfiú némán, csukott szemmel ült nagyanyja ölében, és két kezét összetette. Nagyanyja megkérdezte: – Mit csinálsz, kisfiam? – Imádkozom. A gyerekek is tudnak ám! Hogy ne haljon meg... azért! – Ez igazán szép. Ha az elefánt tudná, örülne neki. A tévébemondó tovább folytatta: –... a szívm ködés rendszertelenné vált. Hónapok óta nem vett magához táplálékot, így gyógyulására már nincs remény. Néhány óra múlva az emberiség elveszíti jóbarát-ját, az elefántot. A híreknek itt vége szakadt, s újból a Tarzan-filmet vetítették. A kisfiú megkérdezte nagymamáját: – Régen annyi elefánt volt? – Bizony én magam sem láttam sokat bel lük. Már az én gyerekkoromban is csak mutatóba maradt néhány. – Mégis, te láttál valódi elefántot? – Persze, az állatkertben. Kett t is. Sovány, szomorú állatok voltak, a szemük bánatosan csillogott. – És mit adtak nekik enni? – Szénát meg ilyesmit. Legalábbis úgy emlékszem. – Szénát? A gyerek nem tudta, mi az a széna. Életében nem látott vagy érintett hasonlót. Amerre csak járt, minden csupa szürkeség volt, a betonvárosok elözönlötték a Földet, és nem hagytak helyet rajta a mez knek többé. Az embereken kívül ebben a korszakban más él lény nem nagyon volt képes megélni a Föld színén. Legels nek, még nagyon régen, a nagy test állatok száma csökkent. Sok id telt el, amíg az ember rájött, hogy tennie kell valamit a természet védelméért. Mindig csak saját hasznát leste, a saját érdekében tevékenykedett. Érthet , hogy el bb-utóbb nem találtak helyet maguknak az elefántok ebben a mesterséges világban. Próbálták megfelel rezervátumba gy jteni ket, de számuk így is egyre csökkent.

– Nagymama! Miért halt ki az elefánt? – Talán mert nem volt már többé hely számára ezen a Földön. – Valami rosszat tett talán, azért? – Nem ártott az senkinek sem. Az emberekkel is barátságosan játszadozott. Mostanában azonban nem nagyon tör dtek vele, ezért úgy érezhette, hogy feleslegessé vált. – De hiszen olyan aranyos! Ha felnövök, nagyon szeretnék vele majd játszani! – Gyerekkorában mindenki így gondolkozik, de mire feln , megfelejtkezik róla. Ezért azután már csak ez az egyetlen maradt meg a világon. – Mit gondolhat most magában az a beteg elefánt? – Talán a dzsungelban törtet, mint sei, hátán az emberekkel, ahogy ezen a filmen is. A nagymama reszket ujjával a képerny re mutatott. Ott vágtattak hegyen-völgyön át csapatostul és vidáman a régen elpusztult elefántok, ennek a most haldoklónak az sei. Olyan er sek és elevenek voltak a képerny n, hogy nehezen lehetett elhinni a szomorú valóságot. Az egyik magasra emelte az ormányát, és akkorát trombitáit, hogy a szoba fala is beleremegett. Amíg a kisfiú elb völten nézte, a nagymamát más gondolatok foglalkoztatták. Lehet, hogy eljön az id , amikor a diadalmasan fejl ember is erre a sorsra jut, egyre gyengül, aztán egyetlen ember marad, mint ez a haldokló elefánt? Vajon az az utolsó ember mir l gondolkodik majd, mit idéz fel még egyszer emlékezetében? A filmet ismét félbeszakították a hírek. – Híreket mondunk. A leggondosabb ápolás ellenére Pierot, az elefánt, aki hosszú, hosszú id n át a gyerekek és a feln ttek h séges barátja volt, nem él többé. A gyerek hangja remegett: – Hát mégiscsak meghalt... – Bizony, nincs többé a világon mozgó, lélegz , vidám elefánt. Egy darabig hallgattak, s közben besötétedett. – Kés van már. Itt az ideje, hogy lefeküdjél... – Add ide a játékelefántomat, ma azzal alszom. – Jól van, vidd csak. A kisfiú kiment a szobájába, lefeküdt, és álmában, mint minden gyereknek azon az éjszakán, megjelent Pierot, az elefánt, hogy elbúcsúzzék.

Erd s György fordítása Heged s István rajza

RÉMTÖRTÉNETEK ÉS NÉMI HUMOR

A cseh sci-fi, f ként a legfiatalabb s az ket közvetlenül megel generáció alkotásaira jellemz a gondolati kiegyensúlyozatlanság, a részbeni végiggondolatlanság, valamint a szöveg túlírása. A cseh sci-fi – megismételve, hogy a legfiatalabb s az ket közvetlenül megel generáció alkotóira gondolunk – legjellemz bb vonása mégis a szüntelen aktivitás. Ez a rég várt, régóta nélkülözött türelmetlenség menti és magyarázza a „nagy” témák szüntelen és meggondolatlan hajszolását; a funkciónak megfelel stílus lázas keresése pedig az úgynevezett „fentebb stíl” bántó megjelenését. Szerencsére a cseh sci-fi reneszánsza a kiadókra is hatással van. Bár Csehszlovákiában a mai napig nincs a mi Galaktikánkhoz hasonló magazin, s t tudományos-fantasztikus könyvsorozat megjelentetését sem tervezik – de ez el nnyel is jár, hiszen a cseh sci-fi nem szorul karanténba, szinte mindegyik kiadó kiad évente egy-két sci-fit, fordított, avagy eredeti vet. E kiadványok közül a legnagyobb érdekl dést az úgynevezett „összgenerációs antológiák” keltik. Ilyen volt a Mladá fronta kiadó két gy jteménye, az A vas a csillagokból érkezik (Zelezo pricházi z hvézd) és az Emberek az Oroszlán csillagképb l (Lidé z souhvezdi Iva); mindkett 1983-ban jelent meg. Tavaly a Práce kiadó vállalkozott a Csillagok a f ben (Hvezdy v tráve) cím antológia megjelentetésére, amely alcíme szerint „válogatás a cseh fantasztikumból”, bár úgy t nik, nem annyira válogatásról, inkább gy jteményr l van szó, amelybe a –cseh olvasók által – már jól ismert szerz k küldték el – felkérésre – „gazdátlan” írásaikat. A kötet szerkeszt je, az el szó írója, a fáradhatatlan Zdenék Volny a gy jteményben 17 író 24 elbeszélését mutatja be (köztük a neves költ nek, Karéi Sysnek négy mikro sci-fijét), valamint néhány, a jöv re vonatkozó aforizmát, szólásmondást. Bár a gy jteményben a m faj olyan klasszikusával is találkozhatunk, mint a Magyarországon szintén ismert Josef Nesvadba (akinek Tarzan halála és Ki ölte meg Nemo kapitányt? cím könyveit olvashattuk magyarul), mégis a kötet írásainak túlnyomó többségét a fiatalok és a középgeneráció alkotóinak munkái képezik. A gy jtemény címe szimbolikus: a csillagok az emberi megismerés vágyát, a f pedig a Földet jelképezi. A csillagok, mint tudjuk, örök élet ek. De mi lesz a f vel? Jaroslav Veis így ír elbeszélésében:

„A lift kabinja megállt. Fent, voltak a város tetején, két és fél ezer méterrel a szmog felett. Jön kézen fogta Natáliát, és kiléptek a kabinból. (...) Ott lépkedtek a selymes füvön, a susogó fák között, amelyeknek gyökerét csupán sejtették. (...) A falevelek között meg-megcsillantak a csillagok apró, fényl pontocskái.” Az ökológiai témába az antológia szerz i valósággal beleszerettek, maga a szerkeszt is a téma rabja, de sorolhatnánk a szerz ket Karéi Blazekt l Zbynek Cernikig, Jaroslav Veist l Jan Velinskyig, aki Epidémia cím elbeszélésében már olyan világot ábrázol, ahol az oxigén méreggé változott, az emberek élvezettel szívják be a „friss tavaszi szmogot”, s fenolt vásárolnak a boltban. Persze a téma a „leveg ben van”, de talán hibás a téma elburjánzásában Vladimír Páral is, aki egész írói tekintélyét latba vetve írt egy közepesen sikerült ökológiai rémtörténetet, amely meglehet s sikert aratott. Másik ok talán az lehet, hogy ez az a téma, amely politikailag a legsemlegesebb. A gy jtemény jellegzetessége még a humor, f ként a m faj sablonjainak kigúnyolása, az önirónia. Ondrej Neff, és a költészet mezejér l áttévedt Karéi Sys érti legjobban a nyelvi-szellemi szellemeskedések cs rés-csavarását, ami a költ esetében nem is meglep , hiszen köjtészete is poénokra kihegyezett költészet. A megújuló cseh sci-fit ez az antológia bár nem hagyta leülni a f ben, a csillagokig mégsem emelte – de még semmi sincs veszve, hiszen az antológiák sorában ez a gy jtemény nem volt sem az els , s valószín leg nem is marad az utolsó. D. Németh István

A CSEH KISPOLGÁR A JÖV BE MEGY Páral sci-fi trilógiájáról

Ó, hát Vladimír Páralt ismerjük! – kiált fel a magyar olvasó –, hiszen a Katapult, a Teljesült kívánságok vására, az Ifjú ember és a fehér bálna, a Vihar a lombikban cím könyvei még Magyarországon is sikert arattak, hosszú ideig az is kétséges volt, hogy a három (külföldön!) legnépszer bb cseh író –Páral, Fuks és Hrabal – közül melyik fut be nálunk. A kezdés kétségtelenül Ladislav Fuksnak sikerült legjobban, de kés bb ezt a sikert Párái fent említett regényeivel túlszárnyalta, míg végül kiütéssel gy zött Bohumil Hrabal! Nálunk, mert odahaza, Csehország kies tájain ezt a stafétát egyértelm en Párái nyerte meg, az úgynevezett „észak-cseh írói iskola” tagjai az hóna alól keltek szárnyra. És ekkor úgy t nik, hogy követ i magát Páralt is besoroltatják az „észak-cseh írói iskolába”. Nem így történt; szerz nk merészen témát váltott, s világszerte ismert, s t elismert író létére „leereszkedett” a sci-fi ingoványos talajára. E m nemben 1981-ben jelentkezett, Kisértések A-ZZ (Pokuseni A-ZZ) cím regényével, amely az általános és teljes leszerelés után játszódik, amikor is a távoli Agala bolygó lakói megpróbálnak rávenni négy prágai lakost, hogy honfitársaikat, egész Prága lakosságát mérgezzék meg. Mármár sikerül az ördögi terv, de végül a négy kispolgár lelkiismerete feltámad, nem hajlandók végrehajtani az akciót. Érezhette Párái, hogy a történetke igencsak sovány, ezért 1982-es Rómeó és Júlia 2300-ban (Romeo a Julié 2300) cím regényében követhetetlenül bonyolult történetbe fogott, amelyben a hivatal szerint össze nem ill szerelmespár közé több ál-Rómeó próbál éket verni. Az olykor szórakoztató, de inkább zavaros történet már egy Páralregény paródiájaként hat. A következ évben jelent meg a Harc a többállattal (Válka s mnohozviretem) cím regénye, amely óhatatlanul Capek Harc a szalamandrákkal cím regényét idézi címében (amely egyébiránt nehezen lefordítható szóösszetétel: mnoho = sok, zvifát = állat). Odáig rendben is lenne a dolog, hogy a városok felett gyülekez , lebeg hulladék, szmog masszává s södik, és lepottyan a földre, és ebb l a masszából különös lények másznak el , akik megtámadják az embereket. Az sem zavaró, hogy ebben a harcban az emberek gy znek, s ekkor ezek az „izék” taktikát

váltanak, és belülr l, az emberek jelleme fel l támadnak, két csoportra megosztva az emberiséget. Csak az a vég! Lehet, hogy én vagyok pesszimista, de nehezen tudom elképzelni, hogy ezt a „kórt” le lehet küzdeni lelkigyakorlatokkal és szorgos munkával. Mindhárom regény önismétlésekbe fullad ; a kisszer emberi vágyak, a fogyasztói szokások bírálgatásának kényszere s az ilyen lét erkölcsromboló hatásának laposan moralizáló leleplezése ismert az író korábbi, korántsem fantasztikus regényeib l. Igaz, a Kísértésekben e kicsinyes vágyakat egy titokzatos Központ, a trilógia befejez kötelében pedig a masszából kikel , majd belülr l támadó anyagcsomók manipulálják, nem pedig az „igazi” Páral-regényekben megszokott módon a f sök maguk, de a központi és megunt problémakör megmaradt. Az író nem tudott választani, mit írjon –társadalmi dörgedelmet a harácsoló cseh kispolgár ellen, avagy a jelen negatív jelenségének a jöv be vetített és felnagyított bírálatát, avagy egyszer en egy szórakoztató, gondolatgazdag sci-fit. Így több szék között a földre esett, hiszen az els két momentumot már megismerhettük és megunhattuk az író korábbi veib l, az utóbbi pedig nem sikerült, ami azért szomorú, mert ha valaki képes volna arra, hogy megírja, amit Párái tervbe vett, akkor ez a valaki csakis ez a nagyon tehetséges cseh író lehet, de csak akkor, ha lemond önmaga ismétlésér l, a nem megvetend rutinjáról, az automata írógépr l. D. Németh István

VÉGTELENÍTETT MESE, MISZTIKUS FANTÁZIA Michael Ende: A Végtelen Történet, Árkádia, 1985.

Száznegyven forintért vesztegetik papírkötésben ezt a valóban szép kiállítású mesekönyvet, Hárs Ern invenciózus fordításában. Külön tréfa, hogy éppen egy Ende nev szerz vállalkozik a Die Unendliche Geschichte megírására. Ez a végtelenített mese leginkább a fantasy fajába illeszthet , amelyet korhatár nélkül élvezhetnek feln ttek és gyermekek. A kalandok végtelen sorát felesleges lenne visszamondani, alighanem képtelen is volnék erre, mindenesetre a lényeg: Fantáziában él egy Kislány Királyn , aki titokzatos betegségbe esik, s Fantázia egyre nagyobb területei semmisülnek meg. A feladat: meg kell találni a h st, aki majd megtalálja azt az emberi lényt, aki nevet tud adni a Kislány Királyn nek, s meggyógyítja. A regény két szinten zajlik, mert a könyvet egy Bux Barnabás Boldizsár nev kövér, magányos kisfiú olvassa, aki – s vele együtt az olvasó – fokozatosan eszmél rá, hogy ez a könyv éppen vele történik, neki kell megmenteni Fantáziát. Piros és zöld bet k is segítenek a két szint közötti eligazodásban, s a gótikus iniciálék (Roswitha Quadflieg munkái) is meger sítik mesekönyvlapozó hangulatunkat. Fantáziaország lényeinek többsége jól ismert meseelemekb l áll, a Grimmmesékb l éppúgy emlékezhetünk rájuk, mint –mondjuk – a Csillagok háborúja cím film galaktikus kocsmajelenetéb l. Ez a jól ismertség is adja az olvasó biztonságérzetét az eligazodásban, s egyúttal az „olvastam ezt már valahol” kissé nyugtalanító érzését. A modern fantasynek, a meseregénynek nagy, szuverén alkotója volt J. R. R. Tolkien oxfordi angolprofesszor, aki el bb hobbitjaival kápráztatta el a világot 1937-ben, majd 1955-ben A gy k urával. találta fel az újmódi tündérmesét, az aprólékosan és hitelesen berendezett Fantáziát, bár ennek természetesen voltak el zményei, éppen az angol irodalomban egy száraz matematikus, Lewis Carroll (1832-1898) írt olyan meseregényeket, melyek egyszerre élvezhet k azóta is gyermeki és feln tt szemmel. Az ember meseigénye igen nagy, életkortól függetlenül, ezt elégítik ki az újságok színes hír- és pletykarovatai, a televízió folytatásos családtörténetei, a b nügyi történetek és így tovább. A mai civilizációban él ember általában rendezett és monoton életet él, prózai világában a

kaland alig jelentkezik, a meseigény tehát egyfajta pótlékot is jelent, életés történéspótlékot, menekülést a hétköznapi létezés problémái el ). Már réges-régen kimutatták a romantikus mesék, kalandos történetek ilyen „eszképista”, menekülési funkcióját, s Michael Ende mesteremberhez méltó olvasmánya ragyogóan megfelel ennek az alapigénynek. Kiváló szolgáltatás, kellemesen borzongató pszeudovilág, s még ráadásul kellemesen misztikus is. Michael Ende filozófiája természetesen irracionális, de ezt ízléssel adagolja, s arra is ügyel, hogy könyve átlagpolgári fogyasztásra alkalmas, „fehér” legyen, érzelg s befejezése elvarrja a cselekmény enyhén nyugtalanító emberi „fonalát” is. Az angolszász irodalom és film az utóbbi évtizedekben hatalmas fantasy-„raktárat” és klisérendszert rendezett be és dolgozott ki már-már iparszer en, Michael Ende pedig németes ízléssel, ügyesen válogatott a készletb l: kiválóan olvasható irodalmi terméket hozott létre, rágógumiszer t, mely nem árt, de nem is használ. Gondolom, a válogatás ebb l a készletb l magyarul is kivédhetetlenül meg fog kezd dni, remélem, legalább ekkora ízléssel. Szentmihályi Szabó Péter

SCI-FI ÉS KALAND: A KÉPREGÉNY FELTÁMADÁSA A titkos övezet rejtélye (Fred Hoyle regénye nyomán), Az ezüstflotta kincse (Orbán Dezs regénye nyomán), Írta: Cs. Horváth Tibor, rajzolta: Zórád Ern . (Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó Vállalat)

Itt a képregényözön, úgy látszik, visszavonhatatlanul, s hiába sisteregnek az indulatok, a közönségigény és az üzleti érdek diadalmaskodik. Jómagam a képregénnyel kapcsolatban afféle jóindulatú közömbösséget érzek: nem kedvelem, de nem is haragszom rá. Magam ritkán nézem-olvasom, de megveszem gyermekeimnek, ha kérik, miként egy mozijegyet vagy képeslapot vesz az ember, „erkölcsi megfontolások” nélkül. De arra még emlékszem, hogy gyermekkoromban nagy gyönyör séggel bújtam a francia gyermeklap, a Vaillant kiváló rajzait s azt a néhány képregényfüzetet, mely 1957 tavaszán – némiképp a z rzavart kihasználva – orvul megjelenhetett. A rossz képregényre persze haragszom, de a jóról hajlamos vagyok elhinni, hogy az olvasás felé is vezet, hogy növeli a vizuális kultúrát, s akárhogy is: az élet része, a szórakozás, s t néha az ismeretszerzés eszköze is. Cs. Horváth Tibor és Zórád Ern „régi motoros” a képregény területén, mondhatni: klasszikusok. Ennek a kett s, nagyalakú füzetnek is jól választották ki irodalmi anyagát: az egyik egy sci-fibe oltott kémtörténet, a másik egy húszas években játszódó kincskeres expedíció története. Felteszem, ezt a képregényt is els sorban a tizenévesek nézik-olvassák, vásárolják, az képzeletük m ködik az angol matematikahallgató kémkalandjainak követésekor vagy a két izgalmas találmány pusztulásának leírása közben. Jók a rajzok, tömörek a szövegek, dramaturgiailag jók a „filmkockák”, hiszen ne feledjük: ez már ízig-vérig mozin és tévén „nevel dött” generáció, mely kaland-és romantikaigényét nem els sorban képregényb l fedezi. Ezért bizony nagy a felel ssége is az újabb képregények alkotóinak, kiadóinak: ha jól végzik munkájukat, nem mennek az ifjúsági közízlés elé vagy alá, igyekeznek lehet leg nemesebb

alapanyagból készíteni valamit, ami nemcsak áru, hanem ízlésformáló eszköz, ami – kultúra. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a Hoyle-képregényben következetesen mozsdót írnak mosdó helyett, nem árt azért vigyázni arra sem, milyen helyesírást terjesztenek, gondolom, több tízezer példányban...) Szentmihályi Szabó Péter

NEMERE ISTVÁN Kísérletek

ELS TUDAT Bart ajkába harapott; mindig így tett, ha valami nem úgy sikerült, ahogyan szerette volna. Egy-egy hosszú kísérletsorozat végén néha szinte véresre rágott ajakkal ment haza, amit a felesége rendszerint félreértett, így aztán Barinak nemcsak a napja, de az estéje is el volt rontva. Most azonban még csak délután volt. A nap besütött az ablakon, és a világ tulajdonképpen gyönyör volt. Bárt a kisebb kudarcok ellenére is jól haladt el re a munkában. Türelmetlensége inkább alaptermészetéb l fakadt. Szerette volna, ha körülötte minden az óram pontosságával és ként sebesen halad el re. De az élet ennél bonyolultabb volt; ilyenkor Bart az életet sem tartotta tökéletesnek. – Mi van? – kérdezte Lerr. A férfi négy-öt évvel volt id sebb Barinál, ez a tény azonban egy cseppet sem befolyásolta barátságukat. Lerr a szomszédos labort vezette, gyakran együtt ebédeltek, és ilyenkor megosztották gondjaikat. Ett l persze azok súlya nem csökkent, mégis a két kutató valahogy megkönnyebbült. – Baj – felelte röviden Bart. Csak utána nézett kollégájára, és Lerr arcát látva megenyhült. Érezte, ennél többel tartozik neki. – Az állatok valahogy nem úgy reagálnak, ahogyan kellene. – Ahogy kellene? – Lerr már készen állt, hogy újabb vitát kezdeményezzen, mint már annyiszor. Azok közé tartozott, akik eleve rossz szájízzel gondoltak az állatkísérletekre, és ha tehették, kerültékmell zték ket. Lerr lelke mélyén magáévá tette az állatvéd k olykor utcai tüntetéseken is hangoztatott jelszavait, úgy érezte, az embereknek nincs joguk saját érdekeiket más földi lények élete fölé helyezni. – Ne érts félre! Tudom, mi a véleményed az állatokról. De ezek a kísérletek nem járnak fizikai fájdalommal. Bizonyos biokémiai szereknek az intelligenciára gyakorolt hatását kísérem figyelemmel. – Stimuláció? – érdekl dött Lerr enyhültebben. – Az is. Csimpánzok, macskák, kutyák, delfinek... De valami mindig közbejön – kesergett Bart. – Micsoda? – Nem tudom. Megfoghatatlan az egész. És független a szert l, amit éppen beadtunk az állatoknak. Amint elérünk egy bizonyos küszöböt, az

állatok viselkedése megváltozik. Elterel dik rólunk a figyelmük, ha lehet ezt így mondani.. S t... De ígérd meg, nem nevetsz ki, Lerr. – Persze. Mondd csak! –... Nos, azon a szinten az állatok mintha már észre sem vennének bennünket, embereket. A tudatuk – ha szabad így neveznem – már egy másik, magasabb szintre jut. Kikerülnek a hatásunk alól... Lerr még várt, hátha Bart részletesebben megmagyarázza a dolgot. De amikor barátja arcába pillantott, látta, most hallgatni fog. így is lett. Ezért Lerr percek múlva elment. Bart csak állt tovább az üvegfal el tt. Látta a túloldalon a ketreceket. Egy macska járt fel-alá, fejét feltartotta, mintha hallgatózna. Két csimpánz csaknem mozdulatlanul ült – és éppen ez a szokatlan magatartásuk volt az, ami Bartban ismét nyugtalanságot ébresztett. A helyzet több mint nyilvánvaló: az állatok ösztönösen – vagy telepatikus úton? – érzékelnek egy kívülr l érkez , er sebb hatást. És ezzel az ismeretlen er vel szemben Bart kicsinek és tehetetlennek érezte magát.

MÁSODIK TUDAT – Mi van a munkával? – kérdezte Yryn. Értelme sugárzott, és senkinek sem lehetett kétsége aziránt, hogy a dolog valóban érdekli. – Aránylag jól haladok – közölte Bynn. Tulajdonképpen nem rajongott Yryn kérdéseiért. F nöke – vélte – néha megkérdezi, mi újság, mert tudni akarja, melyik munkatársa hol tart kutatásaiban. Ám a válasz Yryn számára nem egyéb statisztikai adatnál, amit adott pillanatban majd el ránthat az intézet fenntartóival folytatott tárgyalásain. Yryn szeret dicsekedni. Bynn hát némi ellenérzéssel adta meg a választ. Lehet, Yryn megérezte a Bynn agyából áradó sugárzást. Az elégedetlenséget, a kedvetlen, türelmetlen várakozást. – Mi baj, Bynn? – A folyamatban lév kísérlethez annak idején teljes prioritást kaptunk, mint nyilván emlékszel is rá. Egy más naprendszerben lev bolygó értelmes lényeinek besugárzására kaptunk engedélyt. Ez a kísérlet folyik már ötvennyolc periódus óta. – Igen, tudom, de mi a probléma? – Az, hogy az analizátorok bizonyos nehézséggel küzdenek. Az „értelmes lény” kifejezés általunk megszabott határai és jellernz i nem érvényesek egy másik rendszer lakói esetében.

– Ez így túl általános, Bynn. – Persze, de egyel re nem pontosíthatok, hisz magam sem vagyok tisztában a különbségekkel. Egy biztos: azon a bolygón több fels bbrend él lény is van, igaz, ezek közül csak az egyik épített fel már-már a kozmoszba kitör civilizációt, ám vannak ott más lények is, ezek viszont jobban érzékelik az általunk irányított sugárzást. S t, némi halvány választ is felfognak a m szerek. De úgy t nik, ez mintha nem nekünk szólna; a mi szereink vagy a távolság miatt, vagy – inkább úgy vélem – azért nem veszik világosan az üzeneteket, mert egészen más kommunikációs rendszerben továbbítják ket. – Ez tényleg aggasztó. – De ez még nem minden. Mást is tapasztalok. A kísérleteinket id nként – úgy t nik – egy más forrásból ered küls hatás is zavarja. – A bolygó lakói? – Nem hinném. Ennek az ismeretlen sugárzásnak kiindulópontja nem állapítható meg a m szereinkkel. Yryn erre nem válaszolt, legyintett és elment. „Biztosan azt hiszi, csak ürügyet keresek az eddigi kudarcok igazolására” – gondolta Bynn keser en, és még jó ideig tartózkodott ugyanazon a helyen, ahol az imént információkat cserélt Yrynnel. „Mi lehet ez? – töprengett. – Talán mégis a bolygó lakói okozzák az anomáliát? De hiszen nincsenek tudatában annak, ami történik. A mi célunk nemes, az majdani felemelkedésüket szolgálja. Igaz, k ezt nem tudják. És ha tudnák is, nem értenék meg. Még nem fognák fel a tervet a maga teljességében...”

HARMADIK TUDAT A galaxis szélén, egy régóta halott bolygó élettelen sziklatalajában rejt zött a különleges bázis. A gépek egy hegylánc alatt húzódtak, klimatizált barlangok láncolatában. A lények, akik ezeket kezelték, a fels rétegekbe vágott cs szer nyílásokon szoktak aláereszkedni. De ritkán jöttek ide, inkább a vezérl helyiségben tartózkodtak. Most is ott voltak. A világ rbe telepített hatalmas antennákat is innen irányították. Egy-egy id egység alatt annyi energiát sugároztak ki innen, amennyi egy közepesen fejlett civilizációnak egész periódusra elég lett volna. Két kisugárzási szakasz között egy lény és egy szuperszámítógép cserélt információkat.

– Némi lassulás tapasztalható, Xi. – Én is érzékeltem. A galaxis tizenhét civilizációja közül a legfejlettebb nem szokványos reakciókat mutat, Xa. – Szerinted mi lehet az oka? – Még nem tudom. Valamiféle primitív, biológiai ellenreakcióra gyanakodom, ami tudattalanul ágaskodik bennük. – Ez megnehezíti a nevelésüket, és ezzel együtt kísérletünk eredményességét is kétségessé teszi, Xi. – Tudom, Xa. Ezek a csoportok a fejl dés alacsonyabb fokán állnak. Mégis az egyik már egy nála alacsonyabb fokú bolygó lakóit próbálja befolyásolni. – Vagyis jó úton jár. Azt teszi, amit mi. – De gyanítom, az céljaik korántsem olyan magasren-d ek, mint a mieink. Mi igazi, kozmikus lényekét csinálunk bel lük, anélkül hogy nekik err l fogalmuk lenne, Xa. – Tudom, ez a feladatunk. Ránk bízták ezt a galaxist. De ha a mi munkánk azért megy olyan lassan, mert esetleg... valakik... akadályozzák azt? – rült elképzelés, Xa. Ezt csak egy nálunk fejlettebb civilizáció tehetné meg, de ilyen nem létezik.

NEGYEDIK TUDAT – Megértetted az utolsó közlést? – Persze. Nevetségesek azok ott... Még hogy nincs náluk fejlettebb civilizáció? Hát a mi közösségünk? – Nem érthetnek meg bennünket, hisz el sem tudják képzelni: létezhet teljesen a kozmikus életre determinált faj is. Gondold csak el: mi kitörtünk az id korlátaiból, biológiai lényekb l kibernetikaivá váltunk, szabadon lebeghetünk az rben, magunk teremtette gépek révén bármire képesek vagyunk, annak ellenére, hogy gyakorlatilag nincs testünk... – Szinte nincs. – Így van. – Elismerem, nekik ezt nehéz lehet felfogni. Pedig, ha végiggondolják a történteket... Az anyaghalmaz, amelyb l születtünk és amelyben élünk, ugyanaz, amelyben k is kifejl dtek. De ennek különböz részei nem egy id ben váltak életre alkalmassá. Mi el bb jutottunk el a fejl dés fokaira, mint k, ennyi az egész.

– Számunkra logikus. De nekik? Még annyira bolygóikhoz és galaxisaikhoz tapadnak, el sem hinnék, hogy nekünk nincs hazánk. Az élethez nincs szükségünk semmiféle szilárd égitestre. És mivel kívül állunk az id n, hány milliószor jártuk már be ennek az anyaghalmaznak minden galaxisát? – A dolog azonban fordítva is igaz és érvényes lehet. Mi éppen azért, mert ilyenek vagyunk, már régen nem tudjuk magunkat beleélni az effélék helyzetébe, észjárásába. Megérthetjük-e a szilárd égitesten él ket mi, az r vándorai? Az id rabszolgákat — mi, az örökélet ek? – Ne fájjon ez neked! A fejl dés útját mindenkinek végig kell járnia. Nekik is, de... nekünk is. Még sok vár ránk is. És bár el ttük járunk, semmi okunk beleavatkozni az életükbe. Legfeljebb figyelhetjük, mit tesznek. – És ha figyel eszközeink is beavatkozást jelentenek? – Lehetséges. Ilyen szempontból a mi m szaki berendezéseink sem tökéletesek. Talán felfedezték ennek valamilyen halvány jelét, de úgysem tudják mivel magyarázni, ne aggódj. Nem ártunk nekik... És ismered elveinket. Anélkül, hogy a Mindenség urainak képzelnénk magunkat, ha bajt okoznak, degenerálhatjuk ket. Elég abba a körzetbe irányítani néhány száz kell képpen fert zött meteort vagy üstököst... – Te tényleg azt hiszed, mi Vagyunk a legfejlettebbek? Ugyanazt a hibát követed el, amit amazok. – Nálunk fejlettebbek létének semmi jelét sem tapasztaltuk... –... és ez szerinted bizonyítéka annak, hogy nem is léteznek?

ÖTÖDIK TUDAT Minden világoktól távol, srobbanásoktól és táguló, majd önmagukba visszazuhanó mindenségeken kívül, a szabad és id tlen rben lebegnek. Lehet, testük nincs már, talán fénnyé váltak. Egykori biológiai önmaguk tenyésztett csíráit küldik szét az újra és újra szület galaxisokba, repül szondáik ezer és ezer bolygó közül válogatják ki a megfelel ket, telepítik az életet, amelyre aztán a szuperlények többé soha nem ügyelnek, a természetre bízzák azok fejl dését. Az élet kertészei nem urai és nem tanítói saját utódaiknak, kiket el deik és valamikori önmaguk hasonlatosságára hoznak létre. Tudnak mindenr l, ámbár százezer vagy millió egységnyi késésekkel szereznek tudomást az eseményekr l. De nekik nem sürg s. Több „mindenséget” kísérnek figyelemmel, de már nem kísérleteznek velük, és

nem avatkoznak bele semmibe. Csak az életet hordozzák. Százmilliárdos periódusokban gondolkoznak. Soha nincs közvetlen céljuk. Senkit l sem akarnak semmit. Csak egyre vigyáznak: aki élni akar –élhessen.

HATOD/K TUDAT – Szupervilágunk kiterjedése tulajdonképpen mérhetetlen. – És nem csupán eszközeink tökéletlensége miatt... A távolságok, amelyek a kozmosz hatalmas világait elválasztják, számunkra is csak részben legy zhet k. Sok világ van, amelynek eddig csak létezésér l értesültünk. – Jó érzés távolból figyelni amazokat. Ezerszer ezer galaxisban fejl dnek, és már-már minden bölcsesség hordozójának hiszik magukat. Pedig a terek és id k egymásba omlanak, majd újraszületnek; k mindezt nem tudják még. – Azt sem tudják, hogy figyelemmel kísérjük tetteiket. – Nem tudják. Egynek hiszik a teret, egynek az id t, fizikai korlátokat emlegetnek, s t ezekben hisznek is... A kozmosz – mi már kezdjük sejteni – egészen más berendezés és más célú, mint amilyennek azok az „örökélet ek” tartják. – Lehet hát, hogy léteznek benne nálunk fejlettebb, magasabbrend lények is. – Lehetséges. – Akik minket figyelnek... – Lehetséges.

HETEDIK TUDAT – Testvér, ha minden végtelen... a Tudás is az? – Biztosan, testvér. – Ha pedig a tudás végtelen, létezhetnek lények, amelyek már majdnem mindent tudnak. – Majdnem mindent, testvér. – Számtalan civilizációt hoztunk létre, és azok is újabbakat, amazok meg másokat... E lánc is végtelen, ugye? – Természetesen. – Akkor hát nem mi vagyunk az els láncszem.

– Bizony nem, testvér. – De akik minket kezdeményeztek, azok hatalma is korlátozott... Megismerjük-e valaha a Legnagyobbakat? A Legrégebbieket? – Biztos vagy benne, testvér, hogy ilyenek léteznek? Minden nagyobbnál van a Mindenségiben még nagyobb, aminthogy a kisebbnél is akad még kisebb. Ahogy végtelen a Tér, úgy végtelen ez a sor is. – Hiába tudunk hát ezer és ezer táguló és összehúzódó világról és azok lakóiról? Valakik tudatában mi is csak egy vagyunk a sok millióból? – Tör dj bele, testvér. Talán egyszer el reléphetünk a sorban. – De akkor is csak egyetlen láncszemmel jutunk el bbre. – Százmilliárd periódussal kés bb... talán két láncszemmel is. – Türelmetlen vagyok, testvér. – Hiába. Várnod kell, várnunk kell. Ne feledd: a lét célja a megismerés. – Éppen ez az. Több ismeretet akarok...

NYOLCADIK TUDAT –... több ismeretet akarok.

KILENCEDIK TUDAT –... még többet akarok tudni. A macskák hunyorogva nézték az üvegfal mögött álló férfit.” Bart még mindig az ajkát harapdálta. „Furcsa és káros szokás” – gondolta az egyik macskatestet öltött lény, és elhatározta, hogy megfigyelésének ezt a részletét nem továbbítja haza. Hiszen az örökké rben él szuperlényeket csak a jelent sebb dolgok érdeklik; az ember nev lénnyel folytatott viselkedéstani kísérletük meg amúgy is a végéhez közeledik már. Roszen Ruszov rajzai

MEGJELENT A TUDOMÁNY

A tudományos-fantasztikus Irodalom kedvel inek nevében üdvözöljük új folyóirattársunkat, a Tudományi, melynek 1985 szeptemberében jelent meg els száma. A Scientific American 1845-ben jelent meg el ször New Yorkban, & ma mintegy hétszázezer példányban olvassák ezt a folyóiratot, melyet tartalma és küls megjelenése a világ legjobban szerkesztett magazinjai közé emel, Ge-rard Piel, a Scientific American Inc. elnöke szerint a lap „az érdekl laikusoknak*' szól, de olyan tudósoknak, kutatóknak is, akik érdekl dnek más szakterületek eredményei és probléma iránt. A magazinban egész sor Nobel-díja tudós közölte már írásait s az els magyar szám, az elmúlt kei év iegjobb cikkei közül ad válogatást. Novembert i a magazin s friss Scientific American számok anyagát közli. Az els számban érdekes és fontos cikkek szólnak a technológiaválasztésról, az Alzhelmer-kórról, az alapkutatás hasznáról, a digitális hangrögzítésr l, a szoptatásról, a várható nagy kaliforniai földrengésr l, a felfúvódó világegyetemr l és a délibáb topológiájáról. A folyóiratnak ugyan kissé borsos az ára – 98 forint –, mégis úgy véljük: megéri. Jó munkái kívánunk a Tudomány magyar munkatársainak, és sok lelkes, ért olvasói!

HERBERT W. FRANKE BALRA VAN A HALÁL!

Az általános relativitáselmélet feltételezi, hogy tér és gravitáció alapvet módon összefüggenek. A belépés egy másik térbe csak hihetetlen er sség gravitációs mez kön át lehetséges, melyeknek tulajdonságait ma még nem ismerjük. Ha egyszer e problémát technikailag megoldják, már csak mellékes dolog marad, hogy az új tér ugyanolyan paritásos tulajdonságokkal rendelkezik-e vagy sem, hogy szimmetrikus-e vagy sem a mienkkel, hogy tükörvilág-e vagy sem... Végeredményben meglehet sen nevetséges foglalkozás a vonatvezet é! Itt ülök az ülésen, s a síneket bámulom, melyek szakadatlanul közeledni látszanak, s ugyanakkor mégis egyformán távol maradnak. Balra kobaltpusztaság, jobbra is kobaltsivatag. Mint varas sebek ülnek a síkságon a vöröses sókitüremlések. Mint egy algakolónia. Vagy rákos daganat. Maga a menet automatikus. Nincs teend m. Az egyetlen, amit nekem kell ellátnom, a h regulátor kezelése. Hamarosan elérjük a zsilipet. Hamarosan beérünk a világos zónából a sötétségbe. A +150°-ból a –150°ba. A mikrofon úgy hajlik felém, mintha a fülét hegyezné. Milyen megfigyeléseket örökítsek meg? Balra is sivatag, jobbra is sivatag. Velem nem történhet meg az, ami az el kett vel megtörtént. Figyelmetlenség? Túlfeszített munka? Velem ilyesmi nem fordulhat el . Az átmenet a fényb l a homályba gyorsan bekövetkezett. Hirtelen elkezdett alkonyodni, majd hamarosan egészen sötét lett. A sófelületek vértócsaként álltak a fekete oxidon, csillogva a pásztázó fényben. Ez a harmadik szerelvény, amelyik áthalad a zsilipen. Az el kett balesetet szenvedett. A vonatvezet k valahogy nem indították meg a f tést. A szerelvény persze megérkezett. Csak a hétszáz utas nem szállt ki. Nem is mozdultak. Mereven ültek, míg a pályaudvar személyzete fel nem szállt a vagonokba. Megfagytak. Mind a hétszáz, és a vonatvezet k velük együtt. Minderr l semmit sem mondtunk az utasoknak. Ha valami történne, észre sem fogják venni. De semmi sem fog történni! Én feszülten figyelek. rködöm. Koncentrálok. A kapcsolókar most egészen jobbra áll. H tésen. Mihelyt elhagytuk a zsilipet, balra kell áttennem, f tésre. Nem kísérletezem lassú, fokozatos szabályozással, mint a többiek tehették. Egyszer en teljesen áthozom balra a szabályozókart.

Nem sokat vesz észre az ember a gravitáció megfordulásából. Én már legalább egy tucatszor átmentem ezen. Afféle kisebbfajta csalás. Minden tárgy hosszirányba torzul, meggörbül, elcsavarodik. Olyasféle a benyomás, mintha kábítószer hatása alatt állnál. Aztán egyszerre vége. Csaknem következmények nélkül. A véd ruházat, mely negatronvezérlés hálóból áll, mindenkit megvéd. Csak a környezet változik. És hamar végbemegy az egész. Hirtelen átjut az ember egy másik térbe. Most vagyunk itt! A tárgyak ingadoznak, megnyúlnak. Közeledtél már életedben nagyítótükörhöz? Olyasmihez, amit általában borotválkozáshoz használnak? Ott is megfordul egyszerre minden. Összeesik a kép – aztán újra ott van. így megy ez itt is. Egy pillanat, és a káprázatnak vége! Most pedig át kell húzni a szabályozókart. Különös – ez már a bal oldalon áll. Megpróbálom még tovább húzni... Egy kis darabon vissza, jobb felé, aztán egészen balra, a „f tés” feliratig. Hát akkor minden rendben. A kart, úgy látszik, egészen öntudatlanul kapcsolhattam át, mikor még a zsilip er mez jében voltunk. Az a hely egy kissé mindenkit kiborít. Kinézek. Jóformán semmit sem látni. Homály, sötétség. Csak egészen halványan dereng a kobaltsivatag végtelen felülete jobbra és balra. Hideg borzongás fut végig rajtam... Valami nem szigetel rendesen? Egyik pillanatról a másikra hideg lett. Körülnézek. Az ajtók és ablakok zárva, minden rendben. Hihetetlen, milyen sebességgel h l a leveg ! Már semmit sem érzek... Megdermedtem... Hát nálunk is ugyanaz történik, mint az el két vonaton? De azoknál a f tés kapcsolója valóban nem volt átállítva. Én meg nem feledkeztem meg róla. Vagy talán... – rettent gondolat villant át az agyamon. Ajkaim jéggé fagyva, alig bírok már beszélni. A lehelet felh kben gomolyog a szám el tt. Zúzmara lepi be a mikrofont. Megkísérlem kezemet a kapcsolókarig emelni, de hihetetlenül nehéz. Csak centiméterenként mozdul el re, aztán újra elmerevedik... Végül ujjaim megérintik a kart – de azonnal érzéketlenné válnak, lecsúsznak róla. Nem sikerült. Kezem visszaesik... halálosan fáradt vagyok. Azért annyira még össze tudom szedni magam... nem, nem, már nincs er m. De azok. akik utánunk jönnek, jól véssék az agyukba: a kart jobbra kell áthúzni! Mert itt a jobb és bal felcserél dik. Jobbra a meleg, balra a halálos fagy. Jobbra az élet, balra van a halál! Csupán egy apróság. A zsilip egy csekély hiányossága, de életfontosságú. Az új térben a jobb és a bal oldal felcserél dött. Ám akik ezt eddig észrevették, már nem élnek többé.

Még egyszer megpróbálom... felemelni a kezem. Nem sikerül... kés ! Kezem ott marad, ahol éppen van... Milyen kellemes, hogy nem kell többé semmit sem tenni! Fáradt vagyok... behunyom a szemem... és várok... Weinbrenner Rudolf fordítása Ámon László rajza

HERBERT W. FRANKE ZÁRT TERÜLET

A diffúz csillagfényben még fantasztikusabb volt a kolosz-szális építmények összhatása. A reaktor kupolája, a szerel csarnokok gigantikus kockái, a gyorsító kett s gy je... Ötperces id közökben pengevillanáshoz hasonló, vakító fény tört el a magasfeszültség laboratórium rácsos ablakaiból. Ott tartós kísérlet folyik. Aztán, mikor a hunyorgó fényesség egy utolsó felvillanás után elhalt, még nyomasztóbban ülte meg a sötétség a zárt területet. Az erd k közepén rejt zött. Tíz négyzetkilométernyi letarolt térség, ittott még felszaggatott talajjal, felhalmozott T tartókkal, betonkever gépekkel, önt formákkal teleszórva. Széles, aszfaltozott f út, erre mer legesen mélysötét bevágás. Kisebb utak, m anyag lapokkal burkolva. És körös-körül a biztonsági övezet. Taposóaknák, rtornyok, az egész körbefutó szögesdróttal keretezve. Csikorgó léptek a kavicson... Mandelbrod összerázkó-dott, s egy köteg papirost az asztal lapjáról a fiókba söpört. A portásfülke üvegtábláin át sötét alakot látott közeledni. Feszülten figyelve próbált öreg szemével áthatolni a magasra nyúló világítótestek közötti homályon. Úgy ült ott el rehajolva, miközben hasával óvatosan becsukta a fiókot. A zár végre hallhatóan a helyére kattant. Akkorra már látta, hogy legsúlyosabb félelme vált valóra. Igen, ez maga Korpa. tornyosult az ajtó el tt, és paran-csolóan intett feléje. Mandelbrod betáplálta a kombinációt: a gyalogosbejáró megnyílt. Korpa belépett, s szorosan a portás elé állt. Az hatalmas teste mellett a vézna Mandelbrod, ez az öreged , semmitmondó, jelentéktelen emberke, csúf szürke uniformisában csaknem elt nt. Korpa befejezte a vizsgálódást. Nyögve leereszkedett egy ül kére. – Hogy van a feleséged? És a gyerekek? – Köszönöm, jól – válaszolt Mandelbrod nyugtalanul. Az igazgató barátságosnak látszott, és ez jót sajnos semmiképpen sem jelenthetett. Talán a mez számítások levezetésénél ejtett valamilyen hibát? Ha arra gondolt, milyen feszültségben töltötte az egész múlt hetet, ez nagyon is lehetségesnek látszott. De hát mégsem... Azt Korpa nem vehette volna ilyen gyorsan észre. Az igazgató néhány összehajtogatott papírlapot vett el a kabátzsebéb l.

– Van egy kis problémánk – kezdte – a neutron-proton plazmával kapcsolatban. A vezet nyaláb instabil. Lengések keletkeznek. Lehet, hogy a belöv berendezéssel van baj? –Odacsúsztatta Mandelbrod elé a feljegyzéseket. A portás kisimította a papírokat, és átlapozta. – Nem hinném... – morogta. – A szignifikáció egyezik, nincs baj a mez optikájával. Talán valami szennyezés? – Biztos, hogy nincs szennyezés – ingatta a fejét Korpa. – Ezért Yasinski felel sséget vállal. El ször mi is arra gondoltunk. De nem! Valami van a mez paramétereivel. Légy szíves, ellen rizd! – Jó – egyezett bele Mandelbrod. – Holnap utánaszámolok. – Nem holnap, most! – parancsolta Korpa. – Holnap már folytatni kell a kísérletet. Látogatókat várunk az Akadémiáról. Tudod, mit jelent ez! – Hát persze... – bólogatott Mandelbrod, miközben jeges rémület futott át rajta. – De adatokra lesz szükségem. Az utolsó kísérleti jegyz könyvekre. – Minek a papír? – kérdezte az igazgató. – Egyszer en lehívjuk a képerny l. Állával a monitor felé bökött, melyen most a zárt terület halszemoptikás képe volt látható, infravörös sugárzásból látható fényre áttéve. – Épp annyira ismered a lehívókódot, mint én. Vagy nem? Megnyomta a m anyag gombot. A kép elt nt. Helyette egy szövegsor bukkant fel. „Adatközlésre kész (KNR.7073)” – És a terület-ellen rz kép? – kérdezte Mandelbrod. Korpa oldalról laposat pislantott a kis ember felé. – Mi van veled? Nem gondolsz a feleségedre meg a gyerekeidre? Most is egész sor el nyben részesülnek, mely jog szerint meg sem illeti ket. El akarod játszani az egészet? – Nem, nem! Természetesen nem! – felelt nagyon gyorsan a portás. A szíve közben rendetlenül kalapált. Feszülten töprengett, valami kiutat keresett. Küls leg azonban nyugodt maradt. Nem szabad hibázni... Az el bb is majdnem zsebre vágta Korpa feljegyzéseit. És ha annak eszébe jutott volna megnézni, mi van a zsebében? Korpa közben hátrad lt, pipát húzott el b rtáskájából, megtömte, és körülményesen rágyújtott. Rövid, puffanó hangokat hallatva lökdöste ki szájából a füstöt. A portásfülke megtelt az édeskés-aromás illattal. – Várok! – bökte ki, amúgy mellékesen, pipájával a szájában.

Mandelbrod lopva az órára lesett. Még öt óra van hátra hajnali háromig. Sikerülhet addig a dolog? Vagy ne is fá-rassza magát, véssen egyszer en házszámokat a papírra? És ha Korpa rájön? Most már valamivel többet sejt az elméletr l, mint annak idején, hét évvel ezel tt, mikor Mandelbrod kirúgta. Akkor kis laboráns volt, most meg váratlanul az egész kutatórészleg vezet je. No, neki sem lehetett könny ... Mandelbrod gondolatai elkalandozással fenyegettek, megpróbált hát koncentrálni. Még egyszer sorra vette a feljegyzéseket, most nyugodtabban, figyelmesebben. Golyóstollat kapart el a zsebéb l, és elkezdett számolni. Számok, adatok, jelek... Változó és konstans paraméterek... Másodfokú differenciálhányadosok, Fourier-transzformá-ciók, Besselfüggvények... Elektromos és mágneses mez k, mager k, energiamegoszlás, gradiensek, vektorok, tenzorok, invariánsok... Mandelbrod számolt. Küls leg mozdulatlanul ült, kissé el red lve, csak a szempillái rángatóztak. Veríték ült ki a homlokára, vörös foltok az arcára. Az akció és reakció törvénye... Az er k egyensúlya... Vektoriális összegezés... Mátrixszámítások... Kroncker-féle szimbólumok... Megközelít számítások, interpolációk, Gauss-féle haranggörbe, exponenciális összefüggés, hibahatárok, numerikus integrálás, logaritmus... Golyóstollának csúcsából számokat varázsolt el . Közben átfutott a képerny n megjelen feljegyzéseken, a százféle érték közül kereste azt az egyetlenegyet, amelyet felhasználhat... Összegezések, iterációk, differenciális nagyságrend... Rezgések, amplitúdók, fáziseltolódások, imaginárius értékek... Mandelbrod egész életén át számolt. Most versenyt számolt az id vel. A koncentráció m vészetét az évek folyamán mesterfokra emelte, s most kétségbeesetten megpróbálta a gyakorlatban is felhasználni ezt a vészetet, hogy egyre jobban el térbe toluló egyéb gondolatait visszaszorítsa. A felesége, a gyerekei... valahol kinn vannak a szabadban. Három egymásra húzott ruhában, nagymama ékszereivel a nyakukban meg a csuklóikon, fejkend sen, degeszre tömött táskával. Harcban a félelemmel,

küszködve az elal-vással, szinte pillanatonként nézve a karóra világító számlapját... Mit felejtettünk el? Fog-e minden sikerülni? Csak ne jöjjön közbe valami! Mandelbrod a diagramra bámult, a számoszlopokra, a vázrajzokra. A vonalak összemosódtak el tte, a papír elszürkült. Már szinte összeroskadt. Az AB vonalszakaszon a lejtés 30%-os, a hibahatár 0,05. A közelítés túl durva, lám, még a kritikus nyomást is túllépi. Újra kell kezdeni. Két tizedessel többet venni, s bben alkalmazni egymás után az alapértékek interpolációját... Mit is írt ide? A belövellési irányzékot. A célelektród feliz-zitását, a nyomást a kerámiatartályon. A próbát a szubatomi részecskék kiszabadítására. Aztán a próba próbáját és még ennek is egy el zetes próbáját... Matéria és antimatéria, a világ keletkezése, az atommag er i, az energia problémái, a „Big Bang”, feltevések, vélemények a tér és id struktúrájáról, evésr l, ivásról, túlélésr l... Korpa köhécselt, kinyújtotta a lábait. Az óra az üvegfalon tükröz dött. Már két órával elmúlt éjfél. Kint ködfoszlányok... Mandelbrod kihúzott egyes értékeket, másokat helyettesített be. Gyorsan odavetett egy vázlatot. Az injektor nyelve, pontosabban élszögének elhajlása, a magot vezet mez k, aszinkron moduláció, negatív gázosodási tényez . Ez elhanyagolható érték... Ellen rz számítás, újabb számsorok, s az eredmény... – Az injektorban van a hiba – szólalt meg, s úgy érezte, mintha nyomasztó álomból ébredne. Gyér haja szanaszét állt, tenyerét összefogta a golyóstoll. – Igen, a magvezet mez zavara. Túl magas gradienst alkalmaztak az élszögnél. Itt az új és helyes görbületi sugár. Most már szabályos lesz a szinkronizáció. Korpa nagy nyögéssel felemelkedett. – Az id is jól elmúlt – motyogta. Egy pillantást vetett az asztalon szanaszét hever papírokra. – Jó munka volt, Man-delbrod. Különellátásba foglak vétetni... – Összeszedte a papírokat. – Köszönöm! – hálálkodott Mandelbrod. – Nagyon köszönöm! Várt, amíg Korpa a világítótestek fénykúpja mögött elt nt. Fél három... Még minden sikerülhet. Kikapcsolta a képerny t, mely még néhány ellen rz adatot vetített. El vette a tervezetet, melynek vizsgálgatása közben megzavarták. Kirángatta a fiókból, és belegy rte a táskájába. Felvette nehéz egyenkabátját, áramtalanította a gyalogosbejárót, és

nekiindult. Csak a jeges éjszakai leveg n vette észre, menynyire megizzadt. Lassabban jutott el re, mint remélte. Az alacsonyan hömpölyg ködfoszlányok néhányszor tévútra vezették, nem kis fáradságába került, míg átjutott a cuppogó, mély agyagon. Lassan már három óra volt, és a bozótos tisztását még nem érte el. Megállt, hogy tájékozódjon. Akkor hallotta meg a repül gépet. Annak idején nagyon nyomatékosan hangsúlyozta, hogy végszükségben startoljanak el nélküle – az a lényeg, hogy pontosan három órakor. Most mégis futni kezdett, toronyiránt, keresztül a bozóton. Nem volt többé szüksége arra, hogy halkan járjon. Keresztültört a cserjéken, a bokrokon, viszonylag gyorsan haladt el re, mégis nyomasztóan hosz-szú ideig tartott az út. Már három óra öt, már tíz... Végre ott tornyosult el tte a koleopter szürke tömege. A szelepek zúgva fütyültek – még nem azon a vészes, felsi-koltó hangon, mely után közvetlenül következik a felszállás. Egy alak lépett Mandelbrod elé. – Legf bb ideje! Megvan a kézirat? – Itt van! – zihálta, táskájára bökve. – Szálljon be! – A feleségem, a... – Már benn ülnek. A másik el relökte. Erejének utolsó megfeszítésével kúszott fel az alacsony létrán. Alattuk a tájék ütemesen húzódott hátrafelé. Sötét sz nyeg, még sötétebb foltokkal. Talán erd kkel vagy tavakkal. Mandelbrod feleségéhez simulva ült, de még egy szót sem szólt hozzá. Csak fokozatosan tisztultak ki, csitultak el agyában a kavargó gondolatok. Akár akarta, akár nem, tudata újra meg újra számoszlopokkal telít dött, mintha valami számolni kényszerítette volna még most is. Ezek a számoszlopok, ha akarta, ha nem, folyton az el térbe tolultak, pedig kétségbeesetten kísérletezett háttérbe szorításukon. – Még nem is üdvözöltük egymást! – riasztotta fel egy hang. Egy férfi ült vele szemben, csizmában, b rkabátban, keskeny karimájú kalapban. Hosszúkás, sovány ábrázatú, állán vékonyka szakáll sarjadt. – Talán emlékszik még rám. Berkeleyben láttuk egymást egy kongresszuson. Slomar a nevem. – Bizony, annak már tíz éve! – mélázott el Mandelbrod, megrázva a felé nyújtott kezet.

– Nagyon boldog vagyok, hogy sikerült önt kihoznunk! –lelkesedett Slomar. – Most már biztonságban vagyunk. * Az ablak felé intett. Alattuk a tenger, felettük szürke égbolt, mely kelet fel l ezüstösen csillámlott. Mandelbrod végigsimított a szürke egyenkabáton. – Számomra sok minden új lesz... – szólt halkan, és hozzáf zte: – Már nem vagyok nagyon fiatal... Ebben a percben, mikor minden rosszat maga mögött tudhatott, valóban elégedett lehetett volna, de nem volt az. Akaratlanul a jöv re kellett gondolnia, az idegen emberekre, az idegen nyelvre, az idegen országra... Alig oldódott a múlt sokféle félelme, máris megrogyott a jöv várható terhei alatt. Megszerezte a szabadságot, de elveszítette a hazáját. Ránézett a feleségére, a gyerekekre. Tudják ezek egyáltalán, mi történik velük? Itt, ebben a furcsa, félkatonai környezetben elveszettnek, gyámoltalannak látszottak, mintha csak véletlenül kerültek volna ide. Hogyan fogják feltalálni magukat kés bb? Képesek lesznek-e elviselni a jöv t? Karja alatt ott érezte az aktatáskáját. Benne a papírköteg, utolsó és egyetlen tulajdona. Gondolatainak, ötleteinek lecsapódása. Mind fontos, mind úttör . Ennyit azért tudott, és ezt valószín leg a többiek is sejtették. Matéria, az elemi részecskék szerkezete, a matematikában feloldódó világ, az ok és okozat relatív volta... a múlt átfordulása jöv be... Múlt és jöv ... – gondolatai megtorpantak. – Mindaz, ami a világot a lehet legszorosabban összetartja, mindezek az évezredes kérdések, melyeknek megoldásához hatalmas lépéssel közeledett. De tényleg ezek lennének a legfontosabb kérdések? Jár akármiféle haszonnal ezeken töprengeni? Nem az a másik lett volna a fontosabb, a kenyér, melyet az ember elfogyaszt, az ágy, amelyben alszik, a testét borító ruha... Ezek a kérdések számára sohasem oldódtak meg. Talán hamis dolgokon töprengett eddig? – Ne töprengjen! Önnek nálunk sok barátja van – szólalt meg Slomar, mintha csak olvasott volna Mandelbrod gondolataiban. Aztán hallgattak mindaddig, míg a távoli árnyéksávból ki nem bontakozott a meredek part, s a repül gép el nem kezdett süllyedni a leszálláshoz. Itt, a sivatag szegélyén az alkonyat mindig rövid ideig tartott. Színes sávok jelentek meg a horizonton, sárga, narancs, lila szín ek. Egyes felh k még világítottak a mélysötétté váló égbolton... Azzal már vége is volt. A

homály szétterült a tájon, de itt, a kutatási területen sohasem volt sötétség. Óriási reflektorok fürösztötték éles fényárban az épületeket. Fehér sziluettek a fekete talajon. Vékonyak, ár-nyéktalanok, mint a színpadi kulisszák... Mandelbrod elmulasztotta ezt a színjátékot, mert újra a feladatára koncentrált. Odahajolt rajzasztala fölé, elrendezte írásait. Adatlisták, alapvet diagramok, formulák, el készítve a komputerbe való betáplálásra... Alapprogramok, programok, rutinok... tárolási utasítások... Mandelbrodnak meglehet sen nehezen ment a koncentrálás. Ingerülten nyúlt a kih lt csésze kávé után, kedvetlenül belekortyintott. Mai szétszórtságát nem okozhatja az, hogy az id kés re jár. Hiszen mindig ennyit dolgozott, mi mást csinálhatott volna? A település, ahol a tudományos munkatársak laknak, tíz kilométerre fekszik egy vetegáció nélküli, sziklás völgyben. A legközelebbi városig több mint egy órát kell autózni... A felesége, a két lánya? Néhány hétig itt maradtak a közelében, mindennap megvárták, míg kés este hazaért. Néhány hétig igazán boldognak is érezték magukat. Igen, a család... De aztán egyre jobban begubó-dzott a munkájába, a problémáiba, a rejt zköd tudás eme kiismerhetetlen gy jébe, a megfoghatatlan és elképzelhetetlen dolgokkal való szembenézésbe, melyek nyilvánvalóan a világ magvát alkotják... Lányai valamicskét élvezni is akartak az életb l, a kultúrából, a szórakozásból, ezt meg nem kaphatják meg a sziklák és homok elszigeteltségében. Megkóstolták a szabadságot, melyet oly hosszú ideig kénytelenek voltak nélkülözni. Észre sem vették mostanában, ha kés re járt az id , s t elég gyakran a városban éjszakáztak. Mit csinálhatnak ott? Mandelbrod el sem tudta képzelni. Sétálnak? Színházba mennek? Bevásárolnak? Vagy esznek valami finomat? Persze, ezek a dolgok neki semmit sem jelentettek, de azért rendszerint megértette, ha mások ki akarták venni mindebb l a részüket. Szóval... a valóságban az a helyzet, hogy a családját mostanában jóformán nem is látja. Talán kés bb. Igen... Ha a régen keresett bizonyítékokat megtalálja, ha végre tudja, hogyan... mit... De mikorra juthat el odáig? Minden kérdés mögött új kérdés rejt zik, minden probléma mögött új probléma. Minden válasz új rejtvényeket tár fel, s mindig nehezebbé válik az egész áttekintése, a koncentrálás. Mandelbrod lehívott egy képletet. Különös, hegyes bet kkel jelent meg a képerny n. Néhány utasítás, egy iteráció, közelít eredmények, egyre emelked pontossággal.

A monitoron megállt a szimbólumok vibrálása. Észre sem vette. Valahol, mélyen, a tudatában, újabb elképzelés bukkant fel. Még csak szétfolyó kép, oly halvány, hogy még gondolatban is óvatosan bánt vele, nehogy eloszoljon, elt njön valamilyen sötét szakadékban. Most egy szempillantásra az volt az érzése, hogy valamennyi fonál végét a kezében tartja, s ez biztosan ki fogja vezetni a labirintusból, fel arra a csúcsra, ahonnan az elvesztett utat hirtelen újra megpillanthatja. Ahonnan áttekintést nyerhet, ahol a mélységekben való botorkálás már egyenesen nevetségesnek t nik. A görbült tér, a négydimenziós kontinuum, az absztrakt geometria által gúzsba kötött anyag, az elemi épít kövek, melyek a bonyolult matematikai operációkon keresztül materializálódnak – az egész világ csak egymással összefügg számcsoportokból áll. Alapjában véve mindez egyszer , csak éppen rettenetes távolság választja el létünk színes és megfogható konzisztenciájától. De mit jelent majd az, hogy elérte a célt? Mi válik lehet vé ezzel, ami eddig nem volt lehetséges? Kin segít ez? Kinek használ? Mi lehet a következménye? Feltehet en új berendezések, gépek, automaták, még gigantikusabbak, mint az eddigiek, hideg, érthetetlen logikájuk még jobban idegen az élett l? Nem! Éppen ezt kell kiküszöbölni! Azután már nem lesz több megválaszolásra váró kérdés, nem lesz megoldatlan probléma. A világ egy általános érvény képletre redukálva – ez a megismerés univerzális kulcsa. Egyfajta varázsige, mely megnyitja a közvetlen bejáratot mindenhez, ami lehetséges és elképzelhet . Valóban így lenne? Hát ott található a szám- és jelsivatag mögött az évezredes fáradozás kvintesszenciája? Az alkimistáktól a modern fizikusokig terjed tudósgenerációk munkásságának végeredménye? Egy percre most hitt ebben Mandelbrod. És a végleges megoldás eme megsejtése, mely valahol tudata legmélyén felvillant, de még oly nehezen volt megfogható... Hát lesz az els a világon, aki valóban felfogja? Képes lesz kikövetkeztetni a világot, múltat, jelent, jöv t egyformán, sorsot, életet és halált? Megoldódik akkor egy csapásra minden? Eltörl dik minden kétely? Túl tudna lépni véglegesen a szomorúság óceánján, melyen egész élete folyamán evezett, görcsösen er lködve, hogy az le ne húzza a mélybe? Végigsimított homlokán és arcán. Szemét lehunyta, fejét lehajtotta. Valami megvillant behunyt szeme el tt, s mikor felpillantott, az ablak fémhálóján át meglátta a kékesen vibráló fényt. Igen... Ez az intézmény sohasem áll meg, mindig izeg-mozog benne valami. Emberek rángatóznak

mario-nettfigura-szer en, feladataik fonalára függesztve, kerekek, himbák, áttételek, elektromos áram, sugárzás, fény... Mandelbrod újra a képerny felé fordult. Ez is mindig vibrál! Már testileg is fájdalmat okoz. Határozottan érezte, ahogy agyában a fény rezgése rezonál. – Koncentrálnom kell! – határozta el. – Össze kell szednem a gondolataimat, ki kell kapcsolnom minden zavaró tényez t. A környezetet, a helyzetet, nyugtalanságot, kétkedést, reményt... A feladatom... Mennyi is az id ? Elmúlt az id ... Elmúlt... Hány óra, hány nap, hány év? A világ újra elsüllyedt körülötte. Már csak a képerny jeleinek volt értelme – megtestesít jeként az Egyetlennek, ami valóságos. Ami több, mint por és hamu... Keze golyóstolla után tapogatódzott. Vonalakat húzott a papírra, pontokat jelölt meg rajta, szimbólumokat rendelt melléjük... Akkor hallotta meg a lépéseket a háta mögött, akkor érezte meg a parázsló pipadohány f szeres illatát. Valami marokra szorította a szívét... Óvatosan megfordult, s közben az volt az érzése, hogy valamilyen kásás közegben mozog. És ott állt el tte Korpa, arcába fújva a füstöt... Mandelbrod vézna teste rángatózni kezdett. Minden elfeketült a szeme el tt. Hörg hangot hallatva roskadt a padlóra. Az egészségügyis óvatosan egy hever re fektette Man-delbrodot, az orvos injekciót adott be neki. Végigtapogatta. – Gyöngeségi roham. Semmi komolyabb... Valószín leg agyondolgozta magát. Mandelbrod pihegve szedte a leveg t. Szemét lehunyta, csak nagy néha futott át arcán egy-egy rándulás. Gyöngébben és elesettebben festett, mint valaha. – Teljes nyugalomra van szüksége – állapította meg Slo-mar, és Korpához fordult, aki rézs t állt mögötte. – Attól félek, erejének a végéhez ért. Milyen szerencse, hogy ön is elhatározta magát, hogy a továbbiakban a mi országunkban dolgozik! Csöndben elhagyták a szobát. Az orvos intett a betegápolónak, Mandelbrodot tolókocsira helyezték, és kitolták. Még mindig ájult állapotban volt, csak a tudata volt éber. Álmodta álmát a mindent átfogó megismerésr l, mely egyszerre teszi feleslegessé az összes problémát, és végre megadja a teljes szabadságot és békességet... Weinbrenner Rudolf fordítása Ámon László rajza

KISS HORVÁTH LÁSZLÓ JASCHIK ÁLMOS

Feltáratlan terület a két háború közötti magyar rajzm vészet, újságrajzolás, grafika és illusztráció. Az id sebbek még emlékeznek Mühlbeck Károly, Márton Ferenc, Gara Arnold, Fáy Dezs , Seb k Imre, Haranghy Jen illusztrált könyveire, Benedek Kata Tündérvásár cím lapjára, Gáspár Antal és Byssz Róbert karikatúráira, hírlapok és folyóiratok képes oldalaira, de azoknak az éveknek a m vészei közül soknak még a nevét is elfelejtették. Képz vészek között a „szecesszió” kimondása becsületsértéssel volt egyenl , de arra is gyanakvó pillantást vetettek, aki egy festmény, grafika vagy rajz témájáról, tartalmáról mert beszélni. Az id lassan megfordult. Gy jt k, m vészettörténészek, fest k, rajzolók egyszer csak a múlt felé fordultak, s észrevették a feledésre ítélt irányzatokat, a századforduló m vészi törekvéseit, kiemelked alkotók munkásságát, a korábban lenézett értékeket. Valami efféle történt és történik Jaschik Álmossal, a kor egyik legjelent sebb egyéniségével, a „magyar Doré”-val is, akir l évtizedekig nem esett szó, mert besorolták a lenézett és megvetett szecesszió képvisel i közé. A Pet fi Irodalmi Múzeumban szépen megrendezett kiállítását a sajtó elismeréssel, a közönség lelkesedéssel fogadta. Festményei, vers- és meseillusztrációi, színpadi tervei, rajzfilmekhez készített vázlatai hatalmas felkészültség , filozofikus hajlamú, inkább a formákhoz, mint a színekhez vonzódó, ihletett m vészr l vallottak, vészr l, akit l nem volt idegen a fantasztikus irodalom világa, és aki maga is teremtett ilyen világokat. Ez utóbbi tevékenysége jogosít fel bennünket arra, hogy Jaschikot a mostanában kibontakozó science fiction képz vészet egyik nagy magyar el futárának tekintsük. 1885-ben, Bártfán, egy felvidéki kisvárosban született. Rajztanári oklevelét 1907-ben szerezte. Hevesi Sándorral és Benedek Marcellal együtt tagja volt a színm vészetünket megújító Thália Színháznak. Els , felt nést kelt munkája 191 l-ben, a legnevesebb fest k grafikai albumának, a Modern Magyar Képtár cím kötetnek a borítója volt. Nem sokkal kés bb, a szó vizuális lehet ségeit felhasználva, megfestette Légvárak cím képét, amelyen valóban a leveg ben építette fel a tornyokat, bástyákat, házsorokat. A szecesszió eszményeit és elveit követve, a képet a kerettel együtt komponálta, s ezt a módszert

festményein szinte mindig alkalmazta. Kortársai elragadtatva nézték és értékelték munkáját, a valóság és a képzelet szintézisét fedezték fel benne. 1921 körül egyik legjelent sebb illusztrátorunkká vált. Népm vészeti motívumokat formált indázó, burjánzó, gazdag dekorációvá, így nyitva utat csapongó képzeletének. Illusztrálta Pet fi költeményeit, köztük a Föltámadott a tengert. A rajzon a királyok fejvesztetten menekülnek a nép fenyeget , valódi áradata el l. Jaschik nem a vers szövegét fordítja át színekre és vonalakra, hanem a megrendít olvasói élményt adja át a néz nek. Kit rajzokat készített Ady válogatott verseihez. Az 1921-ben kiadott kötet képein látomásosan elevenedtek meg a híres versek, a Vörös szekér a tengeren, A Gare de I'Est-en, a Jó Csönd-herceg el tt, a Lédával a bálban vagy Az én koporsó-paripám nagyszer sorai. Ady és Jaschik érzései egységes képi világban forrtak össze, s ezek az illusztrációk egy egész nemzedéknek tették élményévé Ady szimbolizmusát. Ezután sorban jelentek meg a könyvek Jaschik címlapjaival, illetve illusztrációival. Készített remek rajzokat a János vitézhez, a Csongor és Tündéhez, a görög mondákhoz, Heine, Byron, Goethe, Maeterlinck verseihez, Benedek Marcell Pokoljáró Tar L rinc cím regényéhez. Ebben az id ben bontakozott ki nagyobb méret festményein keser en szatirikus hajlama. A történelem forgószínpadán, a Körhinta cím festményen hatalmi mámorban pöffeszkedve vonulnak fáraók, császárok, papok; a Gong hívására tömegek cs dülnek a Sátán köré; az óriás és komor, aranyból öntött Bálványt veritékezve emelik maguk fölé az emberek; a Tökföld cím festményen madárijeszt uralkodik a levelek közt lapuló emberfejeken. Jaschik a jöv t sem látta túlságosan biztatónak. Egyik képén elhízott majmok csörg t rázva, csodálkozással és büszkén bámulják a közöttük megszületett kis gépembert, egy másikon már az eget-földet betölt monstrum tapos lánctalpával a zöld természet még megmaradt csücskére. A tudományos-fantasztikus m vészet iránt érdekl t még ezeknél is jobban megragadják Jaschik H. G. Wells regényeihez, így az Id géphez és a Dr. Moreau szigetéhez készített nagyszer illusztrációi. Önálló kötetben – sajnos – nem jelentek meg ezek a munkái, pedig bennük Jaschik nemcsak az igazán magas színvonalú science fiction képz vészetet teremtette meg, hanem felvetett olyan problémákat is, amelyek számunkra, ötven évvel kés bb váltak igazán id szer vé. A Dr. Moreau szigetének színes illusztrációiban nemcsak az embereket szörnyekké változtató társadalmat Josolja meg a m vész, hanem azokat a tudományos

kutatásokat is, amelyek a génsebészben, a szerves anyagokat már-már tetszés szerint formázó biológiában csúcsosodnak ki. Az Id gépen ül utazó félve bámulja a körötte kavargó, megbolydult világot, térnek és id nek egymásba való átalakulását, s félelme, szorongása nagyon hasonlít a miénkhez, ha a modern fizika és matematika tételeire gondolunk. Külön kell említenünk Jaschik Bártfai kísértethistóriák cím ciklusát. Gyermekkorában hallott misztikus és fantasztikus mesék alakjai jelennek meg ezeken az illusztrációkon. Az éjszakai erd ben manók leselkednek a vándorra, a kriptából kivont kardú sapák sereglenek el , a mez k fölött félszem vadász szökell hétmérföldes csizmájában, a kövér, buja boszorka táncához ijeszt törpék húzzák a nótát, a várban szellemidéz szertartásra vet dik halvány gyertyafény, s az ódon városka egyik házából a tragédia szelleme bújik ki a holdvilágra. Manók, szellemek, kísértetek, démonok a képeken, de tudnunk kell, hogy mögöttük a kor valóságának szellemei, manói, démonai járták táncukat. Jaschik kit pedagógus is volt, iparm vészek nemzedékeit tanította szakmájuk gondos m velésére, átadva nekik széles kör m veltségét és tudását is. 1910-ben kinevezték az Iparrajziskola könyvköt és rdíszm ves szakosztálya vezet jének, 1919-ben tagja volt az iskola direktóriumának. Baloldali magatartása miatt eltávolították helyér l, állami intézményben nem képz vészet taníthatott. Ennek hírére tanítványai egységesen elhagyták az iskolát, követték mesterüket, aki ezután magániskolát nyitott, megteremtve a két háború közötti magyar m vészet egyik fontos m heiyét. Sokoldalú munkásságának bizonyítására említsük meg, hogy foglalkozott díszlet- és jelmeztervezéssel, makettek készítésével, hozzákezdett az els magyar animációs filmhez, még operát is komponált. A háború után a m vészeti élet perifériájára szorult. Nálunk szinte elfeledték, de Tokióban a m vészetét felfedez japánok utcanévvel örökítették meg emlékét.

Kedves Olvasóink! Gy jt k fordultak hozzánk levélben és személyesen, érdekl dve, hogy folyóirattá alakulásunk után hol lehet megkapni a Galaktika régebbi, „antológia” számart Mint ismeretes, korábban a könyvesboltokban árusították a Galaktikát, a 60. számig most is ott lehet megkapni ket, amennyiben egyáltalán van bel lük. Ajánlanánk az antikváriumokat is, bár tudjuk, hogy csak elvétve kerülnek oda példányok, s akkor is gyorsan elt nnek. Egyébként folyóiratunk el fizethet bármely hírlapkézbesit postahivatalnál, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlapel fizetési és tápellátási Irodánál (HELIR) Budapest V., József nádor tér 1. 1900. Az el fizetési díj fél évre: 168,- Ft, egész évre: 338,- Ft. Egy szám ára 28,- Ft.

D. F. HANNIGAN A vén Rutherford doktor

Azoknak a különös, rácsos, régi házaknak az egyikében, melyekb l ma már csupán néhány omladozó példány maradt meg Dublinban, élt Humphry Rutherford doktor. Olyan öreg volt, hogy három nemzedékre visszamen en senki föl nem tudta becsülni a korát. Az emberekt l elzárkózva élt, és olyan öltözéket viselt, mely a szemlél ket arra az id re emlékeztette, amikor Jonathan Swift még karon ül gyermek volt. Igazán fura öregember volt, így aztán nem csoda, hogy szegényebb és babonásabb szomszédai valami nyughatatlan léleknek tekintették, aki csak azért tért vissza a túlvilágról, hogy újra fölkeresse el élete színhelyeit. Az általa viselt régimódi parókának, furcsa cip csatnak, II. Károly uralmát idéz mellfodornak semmi köze nem volt a XIX. század második feléhez; így aztán, ha az emberek kerülték t mint kísérteties, titokzatos és fantomhoz hasonlatos tüneményt, végül is csak az emberi természet legáltalánosabb és mélyen gyökerez ösztönei szerint cselekedtek. A különös öregnek csupán egyetlen szolgája volt, s az is fura módon külföldi származású. A b re sötét volt, s egész külsejében volt valami cigányos. Messze nem volt olyan öreg, mint a doktor; s haja mégis egészen fehér volt, és sötét b rét ráncok barázdálták. A gazdája Hafiznak szólította, ami nyilvánvalóan arra utalt, hogy a fickó perzsa lehetett. Lényegében volt az egyetlen összeköt kapocs Rutherford doktor és a külvilág között; és el kell ismerni, hogy t le aztán igen keveset, ha nem éppen semmit sem lehetett megtudni gazdája magánéletér l, mert aligha akadt nála hallgatagabb szolga. A doktor már régóta nem gyakorolta nyíltan a hivatását, bár sok id t töltött különféle titokzatos mixtúrák összeállításával, melyek egyes alkotóelemei már sok-sok éve a birtokában voltak, másokat pedig barna szolgája, Hafiz szerzett be a környék patikáiban. A ház egyik szárnyában egy, a doktor céljainak megfelel en berendezett laboratórium volt; az öreg orvost, ahogyan a titokzatos f zeteket tartalmazó edények fölé hajolt, teljes joggal lehetett egy alkimistához hasonlítani, aki mohón keresi annak a csodálatos rejtélynek a megoldását, hogy hogyan lehet az alantasabb fémeket arannyá változtatni. De valójában a doktor kísérlete sokkal merészebb és nagyratör bb volt, mint azok a trükkök, amiket az alkimisták hajtottak végre a valóságban vagy a mendemondák szerint; és bármilyen hihetetlennek is tessék,

er feszítéseit mindeddig nyilvánvaló siker koronázta. Az öregben már réges-régen megfogant az ötlet, hogy az életet a végtelenségig meg lehet hosszabbítani, ha kivonjuk a növények életnedveit, és ezeket a leghatékonyabb ásványok eszenciájával keverjük. Az ötlet nem volt teljesen eredeti, és a modern tudomány, ha egyáltalán foglalkozott is komolyan vele, elvetette mint vad és alaptalan ábrándot. Rutherford doktor számára azonban a halál késleltetése olyan dolognak látszott, ami nagyon is megfér az orvostudomány keretei között; és magas életkora is bizonyítani látszott, hogy elképzelései nem voltak teljesen alaptalanok. Egy októberi estén a doktor kedvenc id töltésének hódolt a laboratóriumban, Hafiz pedig tisztelettel figyelte a háttérb l. A csöndben, melyet sem az öregember, sem szolgája láthatólag nem szándékozott megtörni, tisztán hallatszott az izzó t z fölé akasztott, különös formájú, antik külsej edény halk fortyogása. A doktor levette az edény födelét, belepillantott, és hirtelen rekedten, izgatottan fölkiáltott: – Úristen! Mi ez? Az Elixír elveszítette természetes színét. Vörös, mint a vér! – Nem, uram – mondta Hafiz a maga idegenes akcentusával –, biztos téved, esküszöm. A prófétára, biztos téved! – Hogy mersz ellenkezni velem, a pokolba is! – robbant ki a doktorból, és fonnyadt arcán félig harag, félig félelem tükröz dött. Hafiz már-már elvigyorodott, de gazdája arcára pillantva elfojtotta a jókedv minden jelét. – Talán kifelejtett valamit – mondta végül. – Nem, nem – mondta a doktor –, beletettem minden alkotóelemet. Mi lehet ez? Nem hibázhattam, és mégis, mégis... Elhallgatott, és csillogó szemmel bámult a t zbe. – Nem lenne okosabb, uram – merészelte javasolni Hafiz –, ha ma nem nyúlna az Elixírhez? – Nem, te gyáva gazember – kiáltott föl megvetéssel a doktor –, én nem félek a következményekt l, többet szenvedtem annál hosszú életem során, semhogy visszarettenjek attól, amit a legtöbb ember katasztrófának vél! Ha hosszúra nyúlt is az életem, mi hasznom bel le? A majdnem két teljes évszázad, amit megéltem, örömtelen id pocsékolás volt. Az utolsó szavaknál mély sóhaj tört el vén szíve legmélyér l. Az ázsiai elkomolyodott, tett néhány lépést, és bátortalanul megkérdezte: – Megnézhetném én is, uram, hogy lássam, rendben van-e?

– Igen, Hafiz, megnézheted; s akkor talán a te sz k agyaddal is fölfogod végre, hogy nem vagyok téveszme áldozata. Hafiz éles szeme rögtön fölfedezte, hogy gazdája önkéntelenül is eltúlozta a dolgot, amikor azt állította, hogy az edény titokzatos tartalma „vörös, mint a vér”. A színe valóban egészen más volt, mint amilyen lenni szokott hasonló alkalmakkor, és közelebbr l megvizsgálva a keveréket, az valóban kezdett bíborvörösre változni, s az is elképzelhet nek látszott, hogy ha kih l, alig lehet majd megkülönböztetni a vért l. – Nos, Hafiz, most elégedett vagy? – kérdezte Rutherford doktor, mikor az ázsiai alig észrevehet en megborzongva hátralépett. – Igazam volt vagy sem, amikor azt állítottam, hogy különös változás megy végbe az Elixírben? Hafiz most már igazán megijedt. – Uram – tette barna kezét a doktor karjára –, ma este ne igyon bel le! Valami démon vérré változtatta! – Ostobaság! Ostobaság! – mondta a homlokát ráncolva Rutherford doktor. – Én gondosan beletettem mindent, s ha ma éjjel valami változásnak kell történnie, az része a természet kifürkészhetetlen akaratának, s ember meg nem akadályozhatja. Ami pedig engem illet, én szembenézek a végzetemmel. A becses Elixírrel több mint kétszáz évet éltem, s most sem fogom elpocsékolni, bármi történjék is velem. – De... de... jaj, drága gazdám – mondta reszket ajakkal Hafiz –, mi lesz, ha meghal?! – Ha meghalok? – ismételte a doktor kísérteties mosollyal. – Hahaha, és akkor mi van, Hafiz? Mi a halál? Szabadulás a test kötelékéb l, a börtönbe zárt lélek szabadulása. Talán olyan becsesnek tartom az életet, hogy örökre a test börtönében akarok maradni? Nem megmondtam neked, és nem is egyszer, hogy a sors könyvében ezek a kabalisztikus szavak állnak a nevem mellett: „A halálban nyeri vissza elveszített boldogságát, s a sírból újra kivirít a szerelem”? Ó, Hafiz, micsoda gondolat – újra egyesülni azzal, aki nélkül kietlen pusztaság a világ, és átok a lét! Ezért éltem, és ezért halnék meg boldogan. Igen, igen, az Elixír mindig jóbarátom volt, az tartott életben mindeddig, s ma éjjel talán meghozza azt a boldogságot, melyre hiába vágyakoztam. A kelyhet, fickó, a kelyhet! Siess, siess, nem tudok tovább várni! Az ázsiai nem mert ellenkezni a határozott paranccsal. A laboratórium egyik sarkába rohant, fölkapott egy gyönyör en cizellált ezüstkelyhet, és némán átnyújtotta gazdájának. Aztán a doktor intésére levette az edényt a zr l, és jókora adagot töltött a titokzatos folyadékból.

A doktor sötét szeme szinte fiatalosan csillogott bozontos szemöldöke alatt. – Eljött az id – mormogta. – Ha elveszítem is a hosszú élet ajándékát, hosszú kutatásaim és okkult tanulmányaim gyümölcsét, mit számít, ha visszatér hozzám! Hafiz döbbenten, szinte megbénulva a rémülett l bámulta gazdáját, aki fenékig kiürítette a kelyhet. De az öreg doktor alig nyelte le az utolsó kortyot, mikor hirtelen a szívéhez kapott. – Ó, csodás, csodás, csodás! – kiáltotta boldogan. –Visszatér az ifjúságom... oszlik a vénség árnyéka, mint hajnal el tt az éjszaka! A szolga némán elvette gazdájától a kelyhet. – Tölts újra! – mondta mohón a doktor. – Ne menjen pocsékba a drága Elixír! Igyál bel le te is, Hafiz! Igyál, igyál, te szegény, reszket bolond! Az ázsiai szelíden tiltakozva rázta a fejét. – Mi az, Hafiz – szólt különös mosollyal Rutherford doktor-, hát nem akarsz újra fiatal lenni, nem akarod, hogy boldog légy, hogy szeressenek? – Nem, nem, uram! – mondta rémülten az ázsiai. – Nekem nem kell. Én elégedett vagyok azzal, ami vagyok. Az Elixír ma olyan vérvörös, hogy megrémít. Képtelen vagyok inni bel le, uram. Érzem, hogy megölne! – Akkor hát élj, nyomorult, és sorvadj! – kiáltotta tüzesen a gazda. – Nem irigyellek, még ha tízezer évig élnél is a földi nyomorúságban. Jobb egyetlen óra igaz-boldogság, mint a magány és bánat végtelen évszázadai! A vénember arcán elragadtatott öröm ragyogott. Úgy tetszett, mintha valami nagy eseményre várna, ami dics koronája lesz életének. – Gyújts fényt a Kék Szobában, Hafiz – mondta, és szokatlanul vidáman intett sötét b szolgájának –, és hozd be azokat az arany gyertyatartókat, melyeket Lord Berkeley ajándékozott nekem az 1670-es évben. Mert ma éjjel örvendeni fog a lelkem, és elt nik a múlt árnyéka. Az ázsiai automatikusan engedelmeskedett, és fölvezette gazdáját a széles lépcs n a nagy, faburkolatú terembe, melynek mennyezete és falai világoskékre voltak festve, s így kissé különös és fantasztikus látványt nyújtottak. Közvetlenül a testes kandallópárkány fölött egy régimódi ruhát visel hölgy arcképe függött. Nagyon fiatálnak látszott, álmodozó, tágra nyílt szemében egyszerre tükröz dött valami megfoghatatlan elvágyódás és makacsság valami elragadó bájjal, és sz zies virágsziromajkai szinte megremegtek, hogy szóljanak.

A doktor fölpillantott a képre, aztán elégedetten mormogva leheveredett egy kerevetre, s néhány percig ott feküdt, szemmel láthatóan örömteli ábrándokba merülve. – Uram – lopakodott oda hozzá az ázsiai –, talán nem ártana elhívnunk valamelyik kiváló kollégáját. Az Elixír hatása veszélyes is lehet. És jó er sen megnyomta a „veszélyes” szót, annak a reményében, hogy talán sikerül ráijesztenie a doktorra, s akkor az talán beveszi a szükséges ellenmérget. – El innen, el, fecseg bolond! – mondta a vén doktor. –Boldog vagyok, és tudom, hogy még boldogabb leszek. Eredj, hagyj magamra! Érzem, hogy ebben a pillanatban akkor is kacagni és örvendezni tudnék, ha holnap reggelre szétrobbanna a világ! Hafiz kiosont a szobából, de az utolsó pillantás, amit a doktorra vetett, meggy zte, hogy ez a természetellenes elragadtatás a rövidesen bekövetkez szerencsétlenség el jele. S mivel nagyon ragaszkodott a gazdájához, és meg akarta menteni ennek az elhamarkodott és elkeseredett tettnek a következményeit l, dönt lépésre szánta el magát. Köpenyt kanyarított a vállára, kalapot nyomott fejére, és hanyatt-homlok elrohant a Fitzwilliam Square irányába. A városban kóborolva gyakran hallotta Hugh Melville doktor nevét, aki nemcsak kit orvos, de páratlan vegyész hírében is állt. Számos olyan esetben, amikor titkos mérgezésre gyanakodtak, Melville doktort hívták el megvizsgálni a holttestet, és mindig meg tudta mondani, hogy igen vagy nem, amikor pedig a többi orvos képtelen volt meghatározni a halál pontos okát. Még ötvenéves sem volt, mégis hivatása élvonalában tartották számon, hírnévre tett szert egész Európában. Az Életer l írott könyvét a tudományos gondolkodás és az elmélyült fiziológiai kutatás mesterm vének tartották. Ráadásul igen udvarias és nyájas modorú ember volt. Gyakran kereste föl a legszegényebb betegeket is nyomorúságos otthonaikban, az anyagi ellenszolgáltatás minden reménye nélkül, s kimutatta irántuk érzett mély együttérzését, azonkívül sok id t fordított rájuk értékes óráiból is. Éppen ezért Hafiz igen bölcsen tette, hogy ennek a kiváló férfiúnak a segítségét és tanácsát kérte. Melville doktor késedelem nélkül el állította a saját kocsiját, s bármilyen kés volt is, sebesen elhajtatott annak a különös, vén remetének a rezidenciájához, akinek addig a létezésér l sem tudott. Ilyen szívbéli Joságot, ilyen magától értet kedvességet ritkán tapasztalunk mai orvosainknál. Még félóra sem telt el azóta, hogy Hafiz elhagyta a Kék

Szobát, mikor az öregembert, aki félig öntudatlanul feküdt a ke-reveten, a nyíló ajtó nesze ébresztette föl. Fölült, s félig kábultan fölkiáltott: – Hafiz, te vagy az?! Te vagy az, Hafiz?! – Nem, uram – mondta a vendég –, csak egy idegen, aki hallott az ön hirtelen rosszullétér l, s azért jött, hogy segítsen, és remélhet leg meggyógyítsa önt. Az öreg kissé fölényesen nézett Melville doktorra. – Kedves barátom – mondta lenéz en –, gondolom, ön orvos. Én is az vagyok, de egy dologban különbözünk: ön a mostani kor gyermeke, a felületes tudomány s a hiú félm veltség koráé, míg én a régi világ iskoláiban tanultam, melyek arra vállalkoztak, hogy megoldják az ember bonyolult természetének minden titkát. Ön, aki Paracelsust bizonyára középkori szélhámosnak tekinti, nyilván nagyon keveset tud az Élet Elixírjér l. A fiatalabb orvos mosolyogva rázta a fejét. – Attól tartok, drága uram – mondta –, hogy az ön Paracelsusa ostoba álmodozó volt. A modern orvostudomány már megcáfolta ezeket a csacskaságokat. – Ez égrekiáltó tévedés – válaszolta Rutherford doktor, aki addigra már fölült a kereveten. – Nos, mondja meg hát, mit gondol, hány évet éltem meg egy ilyen ritka f zet segítségével? – Úgy vélem, ön igen id s ember, uram. – Csupán kétszáznegyvenöt éves vagyok. Nem több, nem kevesebb. Melville doktor hitetlenkedve vonta föl a szemöldökét. – Attól tartok, itt valami aprócska tévedés lehet – szólt igen nyájasan. – Semmi tévedés – mondta az öreg –, s ha ennél valamivel többet is meg óhajt tudni a történetemr l, csak vessen egy pillantást a kandallópárkány fölött függ képre. Az a hölgy a feleségem volt, s ebben a városban kötöttünk házasságot 1670-ben. Akkor még nagyon fiatal voltam, s alig kezdtem gyakorolni az orvosi hivatást. S azt is megemlíthetem, hogy az alkirály, Lord Berkeley, akinek néhány hónapig titkára voltam, ebb l az alkalomból ajándékozta nekem azt a két arany gyertyatartót, melyeket ott láthat az asztalon. Melville doktor arckifejezése ebben a pillanatban tanulmányozásra méltó volt. Úgy tetszett, mintha el akarna zni valami érzékcsalódást, amit hipnózis vagy holmi er s kábítószer okozott. – Kétségtelenül van ebben valami rendkívüli – mondta elmerengve az igazságon. – Milyen különös, hogy annak a hölgynek az arca, akinek a

képe ott függ a kandalló fölött, csodálatra méltóan hasonlít a lányoméra! Ha az öltözékük nem különbözne, meg mernék esküdni, hogy ez a lányom arcképe. – Hahaha! – nevetett az öreg. – Valóban, micsoda ritka egybeesés! Könyörgök, doktor... doktor... mondja meg a nevét! Mert nincs szerencsém ismerni önt, s vajon megkérhetem-e, hogy árulja el a leánya nevét s életkorát? – A neve Una, s mindössze tizenkilenc éves. Rutherford doktor döbbenten fölkiáltott, s már talpon is volt. – Az Isten nevére, uram – mondta végtelenül szintén –, ha meg óhajt menteni az örök nyomorúságtól, teljesítse egy vénember kívánságát – vagy szeszélyét, ha úgy tetszik –, engedje meg, hogy láthassam a lányát! Hozza ide, nem lesz semmi baja! Látni akarom! Azt mondja, emlékeztet arra a képre, s a neve Una? Különös, különös. Mi ez, talán a természet fantáziája, hiszen a természet néha különös játékokat z velünk, vagy talán az én Unám még most is él valahol ezen a földön, s nem öreg és fonnyadt, mint én, hanem változatlanul virágzóan szép és fiatal? Hallgasson meg, elmondom röviden, hogyan történt. Ifjú voltam és nagyravágyó. Kezdetben a hivatásom volt a mindenem; de van, ami er sebb, mint a nagyravágyás, és ez a szerelem – létünk legnagyobb szenvedélye, így történt, hogy kétszázhuszonegy évvel ezel tt beleszerettem a legédesebb, legtisztább, legszebb lénybe, aki valaha is asszonyi alakban járt ezen a bús földön. A lányneve Una Talbot volt. A családja római katolikus volt, s engem nem voltak hajlandók elfogadni kér nek, mivel egyrészt református voltam, másrészt Lord Berkeley szolgálatában álltam, akinek a Talbotok elkeseredett politikai ellenfelei voltak. De én szenvedélyesen szerelmes voltam, s egy gyönge pillanatban – vagy tán azért, mert olyan végtelenül megbízott bennem – Una beleegyezett titkos nászúnkba, a szülei engedélye nélkül. – Una Talbot – mormogta Melville doktor, mintha csak hangosan gondolkodna –, lám, milyen különös, hogy ismét visszatér ez a név. – Aztán zavartan nézett az öregre, és folytatta: – Azt mondja, a feleségét Una Talbotnak hívták, s Dublinban élt kétszáz éwel ezel tt. Nos, ez volt az egyik söm neve anyai ágon, s a lányom róla kapta a nevét. – Tudtam, hogy így kell lennie! – mondta csillogó szemmel az öregember. – az, az! De hadd fejezzem be. Una ifjúságában volt valami titokzatos. Éppen csak n vé érett –legföljebb tizenkilenc éves lehetett –, s a szülei állandóan aggódtak az egészsége miatt, mert inkább látszott testet öltött szellemnek, mint hús és vér embernek. Sz ke volt, kék

szem , s olyan, mint a Madonna, miel tt az angyal a tudtára adta, hogy lesz Isten anyja. A lelkem legmélyén szinte féltem házasságra lépni egy ilyen éteri lénnyel: de a szerelem er sebb, mint a józan ész – er sebb minden megérzésnél. Nos, házasságot kötöttünk. Ó, milyen tisztán emlékszem arra a napra! Mintha csak tegnap lett volna. Ó, milyen kimondhatatlan öröm volt hallani ajkáról a mondatot: „Férjemül fogadlak”, hazavezetni t az otthonomba, s fülébe suttognom a lángoló, szerelmes szavakat, melyek az utolsók voltak, amiket hozzá intéztem! Valami különös szeszélyb l kérte, hogy az esküv utáni els napokat ebben a házban töltsük. Akkoriban még nem itt éltem, de ez a ház egy fiatal nemes tulajdona volt, aki, miután eltékozolta apai örökségét, eladta nekem igen olcsón, néhány héttel az esküv m el tt. Örömmel cselekedtem Una kívánsága szerint, mert így pompásan kijátszhattuk feldühödött rokonait. A korábbi címemen fognak keresni, és ott semmit sem fognak megtudni hollétemr l, mert új tartózkodási helyemet teljesen eltitkoltam összes ismer söm el l. Ezért nem akadhatnak a nyomunkra. De jaj! Egy mindennél szomorúbb szerencsétlenség ért már az esküv nk napján! Alig néhány órája volt még csak a feleségem, s elt nt, mint egy kísértet, s itt hagyott egyedül és nyomorultan, hogy szerelem és remény nélkül éljem az életemet! – Nem egészén értem önt – szólt közbe Melville doktor. – Meglehet sen egyszer volt – rázta a fejét szomorúan az öregember –, s mégis olyan rendkívüli, hogy a logika nem talál rá magyarázatot s a tudomány megoldást. Esküv nk napjának estéjén egymás mellett ültünk. Éppen arról beszéltem neki, talán már ezredszer, hogy milyen sokat jelent nekem – többet a hírnévnél, a barátoknál, a sikernél, az életnél is. Az édes pillanat tüzében észre sem vettem, hogy alig válaszol szenvedélyes szavaimra. A karomba szorítottam. Ajkam édes ajkához ért, de jaj, abban a pillanatban köddé vált, mint egy látomás. Elt nt a semmiben; s azóta csak álmomban látom. Hányszor próbáltam a karomba zárni, amint ott repkedett az éjszaka rében; de mindig arra a keser valóságra ébredtem, hogy ez csak álomkép. – Ahogyan talán a házassága is az volt – mondta kissé cinikusan Melville doktor, mikor az egyre sápadtabb és kísértetiesebb öregember kifulladva elhallgatott. A fiatalabb orvos magában kérdezte: „Az öregkori elmebaj esetével állok szemben? Vagy mi ez, az ég szerelmére?” – Hogy a házasságom illúzió?! – kiáltott föl Rutherford doktor. – Barátom, ön túl gyakorlatias, hogy ezt a nyomorult XIX. századi kifejezést

használjam. A világ bele fog pusztulni ebbe a szörny hitetlenségbe. Nem, nem! Nem volt illúzió. Isten oltára el tt kötöttünk frigyet. Bár a hitünk különböz volt, de mindketten szintén hittünk a Megváltóban, és nem számított, hogy a pap az én egyházamhoz tartozott, s nem az övéhez. De ne gúnyoljon, jó uram; öreg vagyok s talán bolond is, mégis t rje el gyöngeségemet, s teljesítse, amit kértem, engedje látnom a leányát. Ó, uram, attól tartok, hogy önt megfert zte ennek a hidegvér kornak a szkepticizmusa. Ön nem hisz a lélekvándorlásban. Hát miben hisznek manapság az emberek a pénzen kívül? Számomra a vagyon csak salak. Hogy megmutassam önnek, mily kevéssé ragaszkodom az evilági dolgokhoz, adjon ide egy papírlapot meg egy tollat, amit ott talál az asztalon. Melville doktor követte az öreg utasításait, bár nem egykönnyen vitte az asztalt Rutherford doktor kerevete mellé. – Hívja be Hafizt, vagy várjon csak, majd hívom én. Hafiz, Hafiz! – és gyengécske kísérletet tett, hogy kiáltson. Az ázsiai azonnal megjelent. – Tanúnak kellesz – mondta komoran a gazda. – Minthogy már másként gondoskodtam rólad, nem hagyok neked örökséget. rizd meg az Elixír titkát, ha már nem leszek, s hosszabbítsd meg vele a magad életét. Hafiz bólintott. Aztán átható pillantást vetve Melville doktorra, az öreg így folytatta: – Bármily hosszasan is beszélgettünk, ön még nem mondta meg a nevét; kérem, mondja meg. Melville doktor megadta a szükséges felvilágosítást. Aztán néhány percig a szobában csak a toll percegése hallatszott. Végül a vén orvos sóhajtva letette a tollat, s fölolvasta a következ szavakat: – Isten nevében, Amen. Én, Humphrey Rutherford, Dublin városából, ép elmém, emlékezetem és tudatom teljes birtokában a következ végrendeletet és végakaratot teszem. Minden tulajdonomat Unára hagyom, Melville doktor leányára, Dublin városából, s t nevezem meg általános örökösömül s ezen végrendelet kizárólagos végrehajtójául. És most már csupán hitelesíteni kell ezt a végrendeletet –mondta Rutherford doktor. – De kedves uram... – kezdte volna Melville doktor. – Ne ellenkezzék! – mondta könyörg pillantással az öreg, s nyomban alá is írta a dokumentumot, melynek tartalmát fölolvasta. Melville doktor és Hafiz gyorsan aláírták.

– Az én dolgaim imigyen rendez dtek – mondta a vén doktor er ltetett nyugalommal. – És most hadd lássam az arcát, Una arcát, miel tt meghalok. – Nos, Rutherford doktor, nem lennék ember, ha ilyen körülmények között visszautasítanám a kérését – mondta a fiatal orvos. – Csak egy félórácskát várjon, s ígérem, látni fogja a lányomat. – Igen, igen – szólt elégedetten az öreg. – Hafiz itt marad, míg ön visszatér. Menjen! Teljesítse a kérésemet, egy boldogtalan teremtmény utolsó reményét; s a Mindenható Isten áldja meg érte! Melville doktor nem válaszolt, csak elsietett. Az öreg, lélegzet-visszafojtva, türelmetlenül várta a visszatérését. Percr l percre izgatottabb lett. – Igen, igen, igen – suttogta a semmibe nézve. – Una vissza fog jönni! Tudom, hogy visszatér hozzám; s megismerem az igazi boldogságot, miel tt még meghalok! Hafiz hiába próbálta csillapítani túlzott izgalmát. Az öreg egyre ismételgette: – Visszajön, visszajön! – és feszülten fülelt, vajon hallja-e már a közeled lépteket. Végre megkopogtatták a bejárati ajtót, s a vén orvos, aki képtelen volt már uralkodni érzésein, fölkelt, s megkísérelte, hogy kövesse Hafizt ki a Kék Szobából. De gyöngébb volt, semhogy továbbjusson az ajtónál. Ott aztán megállt, szemében rült t z égett, s kitárta remeg karjait. – Ó, siess, siess – kiáltotta megtörtén –, siess, mert meghalok! S ekkor Hafiz, kezében az egyik arany gyertyatartóval, egy különös, szinte földöntúli szépség fiatal lányt vezetett föl a régimódi lépcs n. A lány arcán álmodozó mosoly játszott; de az ajka egy kissé megremegett, mikor a szegény öreg orvos ráncos arcára pillantott. Mégsem torpant meg, hanem nyugodtan folytatta az útját, mígnem már egészen közel voltak egymáshoz. – Ó, Una! Én feleségem... régen elveszített Unám, csakhogy megtaláltalak! – Az öregember szinte sikoltott. És görcsösen megrándultak karjai, hogy átölelje. A lány riadt kiáltással lépett hátra, s tán el is esett volna, ha nem siet a segítségére Hafiz. Rutherford doktor ráncos arca pedig ijeszt en elsápadt. Mély, szívbe markoló nyögés szakadt ki bel le, majd elfehé-redett ajkán kibuggyant a vér. Még megpróbált szólni, de csupán egyetlen szót tudott kimondani: – FELESÉGEM!

S a következ pillanatban hátrazuhant – holtan. (1891.) Gálvölgyi Judit fordítása Zórád Ern rajza

BRIAN W. ALDISS Ámen és kész

Jaybert Darkling hajnalban kelt. Csodás id volt, a napfény elárasztotta a várost. A férfi papucsba dugta a lábát, és odament az ablakhoz, a háziszentélyhez. Ahogy közeledett, szétnyílt a szentély függönye, és az oltár ragyogni kezdett. Darkling fejet hajtott, és megszólalt: – Mindenható Istenek, hozzátok fordulok annak az új napnak a küszöbén, melyet nektek szentelek. Engedjétek, hogy kiteljesíthessem magam azáltal, hogy a ti törvényeitek szerint cselekszem, és a ti utaitokon járok. Ámen. Az oltárból magas, vékony, távoli hangon érkezett a válasz: – Így legyen. De ne feledd, tegnap reggel ugyanígy imádkoztál, aztán mégis egész nap csak a saját örömeidet kerested. – Mindenható Istenek, ma másképp lesz. Egész nap az Intézetben fogok dolgozni, s ez mindenképpen a Ti céljaitokat szolgálja. – Nagyszer , fiam, különösen, mivel a vezet ség is ezért fizet téged. Miközben dolgozol, szíved bensejében elmélkedj mélységes képmutatásodról. – Legyen meg a ti akaratotok. A fény kihunyt, a függöny összecsukódott. Darkling mozdulatlanná meredt, csak az ajkát nyalogatta. Egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy az Istenek jól kiismerték: valóban képmutató. Odacsoszogott az ablakhoz, és kinézett. Az emberek között ugyan nem jelentéktelen szerepet játszott a városban, de ez keveset számított, hisz az egész els sorban a gépek városa volt. Majdnem a láthatárig húzódott, és szinte minden mozgott benne. A gépek akarták így. A legtöbb óriási épületbe, amelyek azért mozogtak, mert így volt célszer , sosem lépett be ember. Az Intézet falai fényesen ragyogtak. Odabenn volt Darkling halhatatlanjainak börtöne. Hála az Isteneknek, ez az épület nem mozog! Szóval képmutató? Suttyó kora óta állandóan szembe kellett néznie a gondolat nagyszer ségével és borzalmával – az Istenek nem engedték, hogy elfojtsa. A zuhany felé menet levetk zött, és az órájára pillantott. Hetven perc alatt ott lehet az Intézetben. Ma igazán megpróbálja, hogy jobb ember legyen, és jobb életet éljen. Kétségtelen, hogy ez a kifizet .

Megátkozta magát kétértelm gondolataiért – de hát csak így tudott gondolkozni. * Zee Stone is késve kelt. Nem ment oda a kis szobában álló háziszentélyhez, de amíg a fürd szoba felé támolygott, odakiáltott neki: – Gondolom, ma is megkapom a szokásos letolást! Az Istenek mély, atyai, de kissé h vös hangon válaszoltak a kivilágítatlan szentélyb l: – Tegnap éjjel bujálkodtál és paráználkodtál, és így ma reggel kés n érsz az Intézetbe. Ha nem mondod is, tudjuk, hogy b nöztél. – Mindent tudtok – azt is, miért tettem. Megpróbálok novellát írni, író akarok lenni. De akárhányszor nekiülök, bármilyen gondosan megtervezem is, mindig más történet kerekedik ki bel le, mint amit akartam. Ugye, ezt is nektek köszönhetem? – A küls körülményekre akarsz fogni mindent, ami benned magadban történik. Így sohasem juthatsz eredményre. – Pokolba is! – Kinyitotta a zuhanyt. Fiatal volt és független. Igenis, sikerei lesznek az Intézetben és az írásaival is –meg annál a sárga szem kis barnánál is. Persze azért abban is lehet valami, amit az Istenek mondanak: jóformán maga sem tudja, mi a különbség a kívül és a belül között. Hogy utálja a f nökét, Darklingot, közben lehet, hogy az undoksága nagyrészt csak az , Stone képzeletében létezik. Gondolatai elkalandoztak. Ahogy a meleg vízsugár alatt pancsolt, megint eszébe jutott a legújabb novellája. Az Istenek pontosabban képesek t irányítani, mint a h seit. * Dean Cusak meglehet sen korán kelt, azért volt késésben, mert a feleségével veszekedett. A reggel üde és illatos volt, a veszekedés meg avas és áporodott. – Sohasem tudjuk majd megvenni azt a kis tanyát – morogta Edith Cusak öltözködés közben. – Úgy terveztük, hogy egy darabig takarékoskodunk, aztán vidékre költözünk. Hány éve is? És még most is az a nyavalyás, rosszul fizetett állásod van, még most is csak portás vagy az Intézetben! – Nagyon felel sségteljes munka! – rikoltotta Dean. – Akkor meg miért fizetik olyan rosszul?

– Egyszer en úgy esett, hogy sosem léptettek el . –Igyekezett kicsit halkabban beszélni. Bement a fürd szobába fogat mosni. Azért utálta annyira Edith elégedetlenségét, mert még most is szerette az asszonyt, és hát a szemrehányás is jogos volt. Mikor összeházasodtak, megígérte neki a kis tanyát. De – nyugodtan bevallhatja – mindig olyan alázatos volt, hogy az Intézet hatalmasságai igen könnyen megfeledkeztek még arról is, hogy a világon van. Az asszony utána ment a fürd szobába, és pont ott folytatta a veszekedést, ahová gondolatban a férfi is eljutott. – Mi vagy te, az Isten szerelmére? Egész életedben fej-bólintó János leszel? Egyszer kinyithatnád a szád! Ne csak a parancsokat teljesítsd! Mutasd meg odabenn, hogy ki vagy, akkor talán majd észrevesznek. – Igen, tudom, hogy neked ez a véleményed – motyogta a férfi. Az asszony kiment a konyhába, hogy odatárcsázza a reggelit, Cusak meg visszasietett a hálóba, és letérdelt az ágy melletti háziszentély elé. Amikor kigyulladt a fény az oltár mögött, összekulcsolta a kezét. – Mindenható Istenek, segítsetek. Igaza van az asszonynak, nyamvadt féreg vagyok, nyamvadt féreg! Ismertek, tudjátok, mi vagyok. Segítsetek – nem arról van szó, hogy nem igyekeztem, ti tudjátok a legjobban, hogy mennyire igyekeztem, de hát a dolgok napról napra rosszabbul mennek. Mindig szolgáltalak benneteket, mindig megpróbáltam a ti akaratotok szerint cselekedni, Istenek, ne hagyjatok cserben! A leveg t atyai hang töltötte meg. – A változásokat néha a legjobb apránként végrehajtani, Cusak. Apránként kell önbizalomra szert tenned. – Igen, Istenek, köszönöm... ezt fogom tenni... pontosan azt teszem, amit mondtok... de hogyan? – Fogadd meg, hogy ma legalább egyszer a saját belátásod szerint fogsz cselekedni. Alázatosan kért további utasításokat, de az Istenek megszakították a kapcsolatot. Híresek voltak a sz kszavúságukról. A portás végre feltápászkodott, nagy nehezen belebújt barna egyenkabátjába, megkefélte a haját, és kioldal-gott a konyhába. – Még az Istenek is a vezetéknevemen szólítanak – motyogta. * Dean Cusakot a felesége tartotta kordában. Jaybert Darkling és Zee Stone biztonságban éltek, szinte minden reggel zuhanyoztak, élvezték a

kés huszonkettedik századi civilizáció gyümölcseit és a jó n ket. Ottó Jack Pommy ezzel szemben csavargó volt, akinek gyakorlatilag egyetlen tulajdona a hátára kötözött háziszentély. Ottónak rossz éjszakája volt, órákig bolyongott a gépesített városban, és csak hajnal felé talált egy kényelmes, lakatlan házat, ahol elalhatott. Arra ébredt, hogy a nap a koszos ablakon át besüt a foltos matracra, sokáig maga elé meredt, és kábán bámulta a foltokat, csíkokat és légypiszkokat, amelyek mintha a mindenség lényegét foglalták volna össze. Narkós volt, és csaknem egy hete, hogy megkapta a legutóbbi LSD adagját. Ottó végül is hasra fordult, és kipattintotta a hordozható szentély ajtaját. Az oltár mögött nem gyulladt ki fény. – Mi a baj? Ti is olyan sötéten érzitek magatok? Azt hiszitek, imádkozni fogok, amikor még a szokásos kivilágítást sem rendezitek meg? Istenek?! Köpök rátok! – Fiam, tudod, hogy te magad cserélted el a jó kis háziszentélyedet erre az ócskaságra, ami sosem m ködött rendesen, de ahogy mi is tökéletlen eszközön keresztül jutunk el hozzád, te is akaratunk megvalósításának eszköze vagy, ha tökéletlen is. – Pokolba is, tudom, hogy b nöztem! Nézzétek, Istenek, ti igazán ismertek, és tudjátok, hogy ha nem is én vagyok a legjobb ember, de a legrosszabb sem. Mért nem hagytok békében? Kizsákmányoltam valaha is másokat? Nem emlékeztek, mi állt az Istenek el tti kor könyvében? Boldogok a cselédek, mert k örökségül bírják a földet. Ehhez mit szóltok? Az Istenek válasza meglehet sen hasonlított az emberi horkanáshoz. – Cseléd! Ottó Pommy, te vagy a legbeképzeltebb öregember, aki valaha is sértegetett minket az imáival. Próbálj meg ma egy kicsit kevésbé szemtelenül viselkedni! – Oké, oké, de semmi más tervem, mint hogy meglátogassam apót az Intézetben. Ámen. – És hogy vegyél egy új elemet ehhez az oltárhoz. Nincs benned semmi tisztelet? – Azt mondtam, ámen. Ámen és kész. * A Halhatatlanságkutató Intézet a városközpontban foglalt el néhány hektárnyi területet. Jaybert Darkling gyakran untatta az Intézet vezet it azzal, hogy hosszadalmasán kifejtette, lám, mennyire különböznek az rkiköt kt l, melyek mindig a városokon kívül vannak.

– Hát nem jelképes? – mondogatta kellemes hangon. –Az ember kifelé törekszik, mindig kifelé, legalábbis a gépeink, de az igazán fontos dolgok bent vannak. Ahogy az egyik huszadik századi bölcs mondotta volt, a bels rt kell kutatnunk. Ennek a szükségletnek a jele, hogy bár drágalá-tos rkiköt ink a városon kívül helyezkednek el, a hatalmas, metafizikai jelent ség Intézet a dolgok legközepén. Akár így volt, akár nem, olyan gyakran ismételgette, hogy a legtöbb vezet ségi tagot sikerült elhallgattatnia. Miel tt ezen a gyönyör reggelen nekifogott volna a papírmunkáknak, Darkling gyors ellen rz körutat tartott. A legtöbb munkát robotok és gépek végezték, de volt a felel s a halhatatlanok elhelyezéséért és védelméért. Ahogy átsétált az els Vizesházhoz, kedvetlenül látta, hogy az ifjú Zee Stone van szolgálatban, és éppen az egyik karcsú, sz ke titárn nek csapja a szelet. – Stone! – Uram. Együtt sétáltak be a Vizesház el terébe. Gumicsizmát és köpenyt húztak. A halhatatlanok a Vizesházban heverésztek. Több ezren laktak az Intézetben. Az els csarnokban vagy húszan voltak, a legtöbben mozdulatlanul feküdtek. A h mérséklet szigorúan huszonkét fok volt. A magas mennyezeten zuhanyrózsák, a falicsapokból ömlött a víz a csempézett medencébe, amely a csarnok felét elfoglalta. A medence közepén szök kutak. A mennyezet alatt h vös légsugarakat lövelltek be, amelyekb l itt-ott apró kis felh cskék keletkeztek, id nkénti felh szakadással változtatván meg a csarnok vízrajzi viszonyait. A halhatatlanok szobormereven álltak vagy feküdtek a vízsugárban. Sokan félig víz alatt hevertek a medence lejt s peremén, és szemrebbenés nélkül bámultak valami távoli jelenetet. A záporoktól habosra vert vizek a tagjaikat nyaldosták. k maguk mégis aszályos benyomást keltettek. Egyetlen száznyolcvan évesnél fiatalabb férfi vagy n sem volt a teremben. B rüket oly s n elborították a halhatatlanságra jellemz jegyek és körkörös erezések, hogy leginkább göcsörtös deszkákra emlékeztettek. Mikor els ízben megkapták a három ROA5 injekcióból álló sorozatot, azonnal borzasztóan megöregedtek; b rük megráncosodott és kiszáradt, hajuk elvékonyodott, csontvelejük összeaszott. Megjelenésük és testtartásuk hirtelen vénséges vén korra vallott.

Ez a szakasz is lezárult. Fokozatosan elérték a szenilitás! határt. A rük újra feszült, különös módon kisimult, de olyan mintás lett, mint a régi tölgydeszkák. Ezek azonban csak küls jelek, a bels változások összehasonlíthatalanul nagyobbak voltak. – Mire gondolsz ma reggel, Palmer? – kérdezte Darkling az egyik alakot, aki hátrad lt a medence szélén. Leguggolt es köpenyében, egészen közel hajolt Palmerhez, akinek fekete-barna kacskaringókkal borított arca olyan volt, mintha az id ujjlenyomatát viselné. Palmer csak egy rövid id múlva kezdett válaszolni, mintha a kérdés el bb elért volna a Marsra, aztán meg vissza, és csak akkor jutott volna el hozzá. – Olyan gondolatmenetet követek, mely már vagy hatvan éve foglalkoztat. Nem is annyira gondolatmenet, mint egymás melletti, összefügg gondolatok. Elhallgatott, hát Darkling biztatni kezdte: – És mi ez a gondolat...? – Nem tudnám szavakba foglalni. Nem is gondolat... inkább egy árnyalat. Néhányan megvitattuk a színnyelv gondolatát, ha volna színnyelvem, pontosan meg tudnám mondani, mit gondoltam. – A színnyelv gondolatát még jóval azel tt tárgyalták meg és vetették el, miel tt én idejöttem volna – mondta Darkling határozottan. – A végeredmény az volt – és ebben ti halhatatlanok is egyetértettetek –, hogy a színek kevésbé kifejez ek, mint a szavak. Azonkívül a számuk is sokkal kisebb. Palmer egy vízsugár alá tartotta arcát, hagyta, hogy az orrát csiklandozza. Két siet s leveg vétel között válaszolt: – Sokkal több a szín, mint gondolnátok. Ez egyszer en nyilvántartás kérdése. És különben is, én kiegészít , nem helyettesít nyelvre gondoltam. Ha lesz valami abból, amir l a csoportban beszélgettünk, hogy a szem, ahogy befogadja, ugyanúgy ki is sugározhatná a fényt, akkor a színnyelvnek is lehet jöv je. – Hát, ha valami eszedbe jut, szólj. – Rendben van, igazgató úr. Ahogy tovább tocsogtak az es ben, Stone megkérdezte: – Gyümölcsöz gondolatnak tartja? – Inkább megtartom magamnak a véleményemet, fiam –válaszolt Darkling. – A képzetlen elme számára veszélyessé válhatnak a leglehetetlenebb ötleteik is – mint a késleltetett akna. Csak a szakért tudja helyesen értékelni, amit mondanak. – Eszébe jutott, mit mondtak aznap

reggel az Istenek, és nagy er feszítéssel folytatta. – De magunk közt szólván, úgy vélem, nem gyümölcsöz gondolat. A két férfi végigment a vízben élvezked testek során, itt-ott megálltak egy szóra. Egyik-másik halhatatlannak volt valami új ötlete, amir l aztán Darkling jegyzetet készített egy vízhatlan lapra – ennek alapján kezdhetik meg kés bb a munkát a szakképzett kérdez biztosok. A legtöbb felvetett gondolat kivihetetlen volt az emberi társadalomban, de akadt egy-két forradalmasító ötlet is. A halhatatlansági kutatási terv tulajdonképpen már a kezdet kezdetén kudarcot vallott. Az élet megnyújtása túlságosan képtelen volt ahhoz, hogy bárki is önként vállalja. Gondosan életben tartották azonban a régi tévedés él bizonyítékait, és az Intézet lefölözött némi hasznos mellékterméket: gondolatokat vagy régi gondolatok újrarendezését. Az Intézet vezet i is tudták, hogy a matuzsálemek komoly befektetett t két képviselnek. Befejezték a reggeli körutat. Darkling és Stone szárazabb helyre mentek, ahol levehettek a gumicsizmát és a köpenyt. – Mostanában mintha nem nagyon szolgálnák meg a kenyerüket – mondta Stone. – Valamit csinálni kellene velük, mondjuk csökkenteni a vízadagot, hátha attól támad néhány ötletük. – Milyen erkölcstelen gondolat! És haszontalan is – már sok-sok évvel ezel tt kipróbálták. Nem, tudomásul kell vennünk, Stone, hogy mások, mint mi, egészen mások. Erélyesen megtörölte az arcát, és folytatta: – A halhatatlanokban nem m ködnek már az alapvet emberi ösztönök. Nyilvánvaló, hogy azokat az ösztönöket örökölhetjük csak, melyek már a szaporodás el tt kialakultak. A múltban, igen dogmatikusan, azt vallották, hogy egyéb ösztönök nincsenek is. Ma már másképpen gondolkozunk, felismertük, hogy az ember, ha átjutott a szenilitási határon, cselekv lényb l gondolkozó lénnyé válik. Egyébként ez a gondolat is felháborította volna az seinket. A mi gondolkodásunk nem több csecsem gondolkodásnál. A matuzsálemek képezik az agyunkat. Ebben a csillagjáró korban igazán nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsük ket. Stone már sok mondattal korábban kikapcsolt. Mikor a f nöke elhallgatott, a bizonytalan egyetértés hangján válaszolt. – Igen, izé, de kicsit fel kéne ébresztenünk ket vagy valami. A novelláján gondolkozott. Új szerepl kre van szüksége – fiatal szerepl kre, akiknek egyáltalán nem is kell gondolkozniuk.

– Nem tudjuk ket felébreszteni! – Darkling hangja hirtelen olyan éles lett, hogy Stone figyelni kezdett. F nöke feléje fordult. Darkling apró bajusza rángatózott, mintha külön, rosszindulatú életet élne. – A maga baja, Stone, hogy nem figyel arra, amit mások mondanak. A halhatatlanokat csak gondozzuk itt, tudja, ez nem börtön, egyszer en menedék a kinti bonyolult világ el l. Sosem szerette Darklingot, a bajuszát meg még kevésbé. Sért nyugalommal húzta a szavakat: – Ugyan, uram, ne tegyünk úgy, mintha nem volnának rabok. Ne legyünk már ilyen képmutatók. Talán a „képmutató” szó miatt, Darkling elvörösödött. – Vigyázzon magára, Stone! Ne higgye, hogy nem vettem észre, szolgálati id ben miket m vel Miss Robertsszel. Ha valamelyik halhatatlan el akarna menni – ami még sohasem fordult el , és nem is történhet meg, mert itt egyszer en eszményi körülmények között élnek –, akkor nyugodtan megtehetné. És én a vezet séggel szemben is megvédeném ezt a döntését. Tehetetlen ellenségeskedéssel néztek egymásra. – Mégis az a véleményem, kész csoda volna, ha egynek is sikerülne elszabadulnia – válaszolta Stone. Amikor kiment, Darkling azonnal a zsebszentélyéért nyúlt. Volt valami Zee Stone-ban, amit l azonnal lelki vigaszra támadt szüksége. * Ottó Pommy megérkezett az Intézetbe. Szinte kéjelgett a beletör désben. A beletör dés egészen eltöltötte, és minden mozdulatát harcias beletör dés járta át. Kitöltötte a kérd íveket, amelyek nélkül semmiképpen sem beszélhetett egy matuzsálemmel, végigcsinálta az orvosi vizsgálatot és a retinamintájának ellen rzését, közben pedig a térid néhány érdekes elrendez désére koncentrált er sen, hogy meg rizze lényegi szelídségét. Hogy pontosabbak legyünk, néhány alapelvet ásott el bal cip je orrából, illetve, hogy még ennél is pontosabbak, a bakancs orra és a többi része közötti hasadásból. Mire beengedték a Vizesházba, a rokonához, úgy érezte, a ráncokból ki lehetne olvasni azokat az utaknak a részletes történetét, amelyeket ebben a bakancsban tett meg. Érdekes, a jobblábas bakancs mintha inkább titkolta volna az életrajzát.

– Hello, Palmer apó! Újra itt az öreg narkós. Emlékszel még rám? Legutóbb két éve látogattalak meg. A nemzedékek egy kicsit összekeveredtek. Ottó Palmer Pommy régesrég meghalt öccsének ük-ük-ük-ükunokája volt, így aztán az „apó” megszólítás félig tiszteletteljes, félig gúnyos volt. Palmer a maga kétszáz éve és a szenilitás okozta zebracsíkok ellenére fiatalabbnak látszott, mint a bozontos hajú, pofaszakállas Ottó. Csak a hangja utalt rá, hogy jóval távolabbi partokon pihen, mint ahova Ottó bármikor is eljuhat. – Te vagy legközelebbi él rokonom, öcsém hat nemzedékkel kés bbi leszármazottja. Ottó Jack Pommy a neved, és mióta legutóbb láttalak, megborotválkoztál. Ottó szeretettel nevetett. – Te vagy az egyetlen, aki észreveszi. – Kinyújtotta a kezét, és megragadta Palmerét. Az öreg keze hideg és nyál-kas volt, de Ottó meg sem rezdült. – Szeretlek titeket, átkozott matuzsálemeket – olyan mulatságosak vagytok. Nem is értem, miért nem látogatlak meg gyakrabban. – Mert h ségesebb vagy az állhatatlanság elvéhez, mint bármilyen személyhez, azért. Azonkívül pedig nem szereted a Vizesház klímáját. – Igen, ebben igazad van, bár erre nem is gondoltam. –Elhallgatott, elmélyülten bámulta Palmer arcát. Megállapította, hogy leginkább térképhez hasonlít. A szenilitás jelei, a ráncok, mélyedések és hajlatok egykor annyira valóságosak voltak, mint a dombos vidék szabálytalan alakzatai, de mostanra elvont körvonalakká simultak. – Olyan az arcod, mint a térkép – mondta. – Nem az én térképem. Nem viselem az arcomon a szívemet. – Talán az id térképe? Izobárok, vagy szekobárok, vagy mik? – Figyelme elkalandozott. Megértette, miért utálja mindenki a halhatatlanokat, miért nem akar senki sem halhatatlan lenni, holott oly nyilvánvaló, hogy mennyire hasznosak. A matuzsálemek túlságosan is mások, furcsa látványt nyújtanak, furcsán beszélnek — épp csak nem érzi ezt. Szereti ket, Palmert legalábbis szereti. A Vizesházat nem bírta elviselni, a folytonosan el tör vízsugarakat. Ottó utálta a vizet. Palmer meg az egyik vendégszobában beszélgettek – pontosabban félig révületben bámulták egymást, mint rendesen. Itt nem volt víz. Palmer fürd köpenybe burkolózott, amelyb l si, tetovált feje és inas lába úgy állt ki, mint egy-egy utólag odavetett gondolat.

Mosolygott. Az elmúlt száz évben talán ha hatszor mosolygott ilyen szélesen; kedvelte Ottót, mert mulattatta. Ha ük-ük-ükunokájára nézett, büszke volt régen elhalt öccsére. – Nem fáj nagyon ez a víz nélküli találkozás? – kérdezte Ottó. – Egy darabig nem fáj! Egy darabig nem fáj a fájdalom. – Sosem értettem ezt az egész vízimádatot – s t azt sem tudom, hogy ti magatok, matuzsálemek értitek-e. Palmer egy pillanatra magába süppedt. – A fájdalom és a károsodás két külön dolog. Új fokozatot kellene beiktatni közéjük, mely azt jelenti, „jóindulatú fájdalominger”. – Vízimádat, apó. – Nem, az nem... aha, vízimádat... hát az attól függ, mit értesz azon, hogy megérteni. Az élet nedves iszapban újul meg. Amíg a mi fajtánk fel nem t nt, a legfontosabb létformák nedvességben fürödtek. A hüvely, az ondó, a méh –te jó ég, már szinte el is felejtettem, milyen valóságot is képviselnek ezek a szavak... Az ember a tengerb l származik, sós nedvek között fogan és születik, és halála után nem porrá bomlik szét, hanem sóvá és nyálkává. Kivéve persze minket, halhatatlanokat. Tovább fennmaradtunk, mint kellett volna, úgy látszik, ezért vonzódunk olyan hisztérikusan a vízhez és a pótolhatatlan nedvekhez, melyek egykor természetes létünk elemei voltak. – Tovább fennmaradtatok? Sosem hittem, hogy a sírral valamilyen régi vágyam teljesülne. – A hosszú élet olyan kritikus övezet, melyben a részben metafizikai szomj szinte teljesen elnyom minden más vágyat. – Lehunyta vénséges vén szemét, hogy jobban lássa a nem halál sivatagát, melyben az fajtája jár. – Úgy beszélsz, mintha belülr l ki volnál száradva. De a véred keringése olyan bizonyos, mint az óceán hullámai, ugye? – A vér még most is kering, Ottó... a kiszáradás szintje ennél mélyebben van. Szükségünk van valamire, ami hiányzik. Lehet, hogy nem az elmúlás, de úgy jelenik meg el ttünk, mint örökké zúgó víz. – Víz, mindenütt csak vizet látsz. Új környezetre van szükséged! – Elfelejtettem a ti világotokat, Ottó, a tömeget, a változásokat, a rohanást. Ottó izgatott lett. Ujjával csettintett, bal arca furcsán rángatózni kezdett. – Palmer, Palmer, te rült, ami itt körülöttünk van, éppúgy nem az én világom már, ahogy a tiéd sem. Én legalább annyira kiiratkoztam a gépkultúrából, mint te. Narkós vagyok – és én is meglehet sen jól ismerem a sötét, zúgó vizeket, amelyekr l meséltél. Szeretlek, Palmer – és ki akarlak innen vinni. Ez a hely olyan, mint valami nyavalyás börtön.

Palmer felnyitotta a szemét, lomhán körülnézett a szobában, és megremegett, mintha valami nagyon öreg motor indult volna meg a belsejében. – Fogoly vagyok – suttogta. – Csak mert azt hiszed, hogy nincs hova menned. De én tudok neked egy jó helyet, apó. Tökéletes egy hely, nincs messzebb húsz mérfötónél. Egypár barátommal – narkósok mind egy szálig, állandóan fel vannak töltve, de esküszöm, kedvesek – szereztünk egy régi uszodát. Fedett. Remekül m ködik. A kabinokban alszunk. A sekély részében jól megvolnál. Otthon volnál. Igazán otthon! Lenne, akivel beszélgethetsz, aki megért. Új arcok, új ötletek. Az egészet mintha neked találták volna ki. Odaviszlek. Induljunk rögtön! – Ottó, te meg rültél! Fogoly vagyok! – De szeretnéd? Szeretnél odamenni? Az öreg szeme néha üres felület volt, mint a mintás sz nyeg, de most látott és élt. – Ha csak egy kis id re is... ha elmehetnék... – Hát akkor menjünk! Ennyi elég. Palmer szomorúan fogta meg a kezét. – Hát nem érted, hogy fogoly vagyok? Sosem eresztenének el. – A f nökök? De hát benne van az alkotmányban! Elmehetsz, amikor csak akarsz. A kormány fizet mindent. Senkinek sem tartozol semmivel. – Az elmúlt másfél évszázadban soha egyetlen halhatatlan sem távozott az Intézetb l. Csoda volna. – Hát akkor imádkozzunk csodáért! Ottó a fejét rázta, így mutatta ki, hogy nem t r további tiltakozást. Hátáról lecsatolta régi, kéz alatt vett háziszentélyét, és maga elé tette az asztalra. Kinyitotta, amikor az oltárfény nem volt hajlandó kigyulladni, rácsapott, megvonta a vállát, és felvette azt a tartást, ami Palmer szerint tiszteletet fejezett ki. Imádkozni kezdett. – Ó, Istenek, sajnálom, hogy egy nap kétszer kell zavarnom benneteket! Régi barátotok, a bajkever Ottó Jack Pommy szól hozzátok megfelel hódolattal. Talán emlékeztek, hogy amikor ma reggel kapcsolatba léptünk, azt mondtatok, hogy szemtelen vagyok..-. Emlékeztek? Nem érkezett válasz, Ottó megért én bólintott. – Tudom, nem csevegtek az égben. Nagyon helyes. Hát persze hogy emlékeztek. No jó, soha többet nem leszek szemtelen, és cserébe, Mindenható Istenek, csak egyetlen apró csodát kérek. Az oltár mögötti sötétb l búgott felé a hang: – Az Istenek nem alkudoznak.

Ottó megköszörülte a torkát, és Palmerre kacsintott, hogy figyelmeztesse, nem lesz könny a dolog. – Rendben. Érthet a ti helyzetetekben, ó, Istenek. Ó, Istenek, éppen ezért arra kérlek benneteket, hogy ellenszolgáltatás nélkül tegyetek a kedvemért egy apró kis csodát... várjatok, hadd mondjam el... – Csodák nincsenek, legfeljebb a körülmények szerencsés összejátszásáról lehet szó. – Pontosan fogalmaztatok, nagy Istenek. Ebben az esetben arra kérlek benneteket, biztosítsátok a körülmények szerencsés összejátszását annak éredekében, hogy kivi-hessem a drága öregapót ebb l a tetves Intézetb l. Ez minden! Ez minden! És cserébe esküszöm, hogy egész további életemben alázatos leszek. Halljátok meg imámat, Istenek, mert tiétek a hatalom és a dics ség, és jól benne vagyunk a pácban, most és mindörökké ámen. – Ha el akarod vinni a halhatatlant, akkor most kell mennetek – válaszolták az Istenek. – Aha. – Ottó felkapta a szentélyt, és szenvedélyesen megcsókolta az oltárt. – Igazán drágák vagytok, hogy így bántok egy öreg narkóssal, és esküszöm, hogy mindenütt hírét keltem a csodának, és hátralév életemben az igazság és a tisztesség útját fogom járni, és megveszem az új elemet az oltárfényhez. Ámen, ámen, ámen. Na, ez kész. Csillogó szemmel fordult Palmerhez, miközben a szentélyt visszacsatolta a hátára. – Tessék! Ehhez mit szólsz? Ha velünk vannak az Istenek, akkor az egész huszonkettedik.századi civlizáció sem tud megállítani. Gyerünk, apóka, úgy gondoskodom majd rólad, mint az édesgyermeked. Felrángatta a halhatatlant, és kivezette a szobából. Palmer izgatott volt és zavart, hol azt mondta, hogy nem mehet, hol meg azt, hogy szíve vágya. Az egyik vitatkozott, a másik meg biztatta, így mentek végig az Intézet hosszú folyosóin. Sok tisztvisel bámult a szokatlan menet után, de senki sem állította meg ket. Csak a f kapuban állták útjukat. A barna uniformisban feszít Dean Cusak el pattant, és a kilép ket kérte. Ottó megmutatta a látogatójegyét, és megszólalt: – Mint talán megismeri, ez az egyik halhatatlan, Mr. Palmer Pommy. Velem együtt távozik. Nincs kilép je. Az elmúlt százötven évben úgyis itt lakott. Ez volt Cusak nagy pillanata – megrettent, mikor rájött. Eddig még sohasem látott halhatatlant szemt l szembe, hát is, mint másokkal is

történt volna a helyében, megbénult a találkozástól, aztán meg vad er vel tört rá az irigység, a félelem és még sok más érzés; hisz olyan lény állt vele szemben, aki máris négyszer annyi id s, mint , és élni fog, mikor a mai nemzedék is régen porrá lett már. Cusak remeg hangon válaszolt: – Senkit se engedhetek ki kilép nélkül, uram. Ez a szabály. – Az ég szerelmére, ember, hát mi maga? Egész életében fejbólintó János lesz? Akinek mindig csak parancsolgatnak? Nézzen rá erre a halhatatlanra, és ugyan gondolkozzék már el, van-e joga nem teljesíteni a kívánságait. Cusak Palmer szemébe nézett, és lesütötte a szemét. Lehet, hogy nem is erre a pillanatra gondolt, nem ezekre a személyekre, hanem valaki másra, aki élesebb hangon tette fel neki ugyanezeket a kérdéseket. Felnézett és megszólalt: – Tökéletesen igaza van, uram. Az én dolgom, hogy kit eresztek ki. Nemcsak azért vagyok, hogy azt csináljam, amit Mr. Darkling parancsol. Feln tt ember vagyok, egy szép napon meglesz a saját kis tanyám is. Menjenek, uraim! Tisztelgett, a másik kett meg kiment. Alighogy elt ntek, Cusaknak kételyei támadtak. Felhívta a f nökét, Zee Stone-t, és jelentette, hogy az egyik halhatatlan épp elhagyta az Intézetet. – Majd utánanézek, Cusak – vágott bele Stone a portás menteget zésébe. Egy pillanatig a semmit bámulta, elgondolkozott, hogy mihez is kezdjen ezzel az érdekes hírrel. Egyel re csak az övé, de ha hagyja elmenni a matuzsálemet, a hír estére bejárja az egész bolygót. A hírérték óriási – eddig még egyetlen halhatatlan sem merte elhagyni az Intézetet. Az biztos, hogy ezek után szigorú vizsgálatot indítanak az Intézetben, és leleplez dik majd egy csomó titok. Különösen Jaybert Darkling tevékenységét vizsgálják majd. Talán kirúgják. Tulajdonképpen t, Zee Stone-t is kirúghatják. – Nem érdekel! – mondta. – Akkor szabadon írhatnék, szabadon szenvedhetnék, ahogy egy íróhoz illik... Újra föltámadt a régi ábránd. Csak valahogy nem volt elég éles. Tulajdonképpen nem kitalált történeteket akart írni –az alakokat túl nehéz... –, hanem... Ezt kés bb is ráér eldönteni. Közben meg, ha ügyesen játszik, betarthat szeretett f nökének, Darklingnak. Darkling bajusza megremegett, amikor Stone belépett. – Csak rövid id re tartom fel, uram. Felmerült egy apró probléma, amit ön bizonyára pillanatok alatt megold.

A hangja olyan szokatlanul barátságos volt, hogy Darkling azonnal megérezte, szörny hírt fog hallani. – Az Extrapolációs Bizottság hívását várom, úgyhogy legyen rövid. – Rövid leszek. Ma reggel azt mondta, uram – és én igazán nagy érdekl déssel hallgattam –, hogy mennyire nem ért egyet azzal, ahogyan az Igazgatótanács az Intézetet vezeti. – Nem hinném, Stone, hogy ilyen megjegyzéseket tennék a beosztottam el tt. – De hát ezt mondta, uram, úgy értem, mindannyian tudjuk, az Intézetnek az a célja, hogy lecsapolja a halhatatlanok szokatlan ötleteit, és a gyakorlatban alkalmazza ket az emberiség érdekében. Ez a vezet ség érdeke is, és így a halhatatlanok, akik szabad emberként kezdték, akiknek az Intézet mindössze biztosítja az ideális környezetet, mostanra foglyokká váltak. – Azt mondtam... – Azt mondta, hogy ha valamelyikük megszökik, megvédelmezné a vezet séggel szemben is. – Igen, lehet, hogy mondtam valami ilyesmit. – Uram, jelenteni szeretném, hogy az egyik halhatatlan épp az el bb szökött meg. Darkling azonnal felpattant, lenyomta a legközelebbi cseng t. – Maga rült Stone, miért kerített ilyen nagy feneket a dolognak? Azonnal vissza kell hoznunk. Gondoljon a lapokra... – Halálsápadt volt. Nem tudta folytatni. – De uram, épp ma reggel mondta... Darkling a szavába vágott: – A megváltozott körülmények között... – Tehát akkor ez börtön, uram. Darkling az orra el tt hadonászott. – Maga ravasz csirkefogó, Stone, mars ki az irodámból! Be akar ugratni, mi? Ismerem a fajtáját... – De hát azt mondtuk a képmutatásról... – Kifelé! Kifelé, és ne merjen többet visszajönni! Bevágta mögötte az ajtót. Aztán reszketve nekitámaszkodott, tenyerével a homlokát dörzsölte. Tudta, hogy az Istenek lenéznek rá, hogy csavaros bölcsességükben azok küldték Stone-t az megbüntetésére. Most az egyszer ki kell állnia amellett, amit meggy déseként vallott, vagy többet sosem nézhet a saját szemébe. Ha hagyja elmenni a matuzsálemet, a vezet ség biztosan fejét veszi. Ha visszahozza – ráadásul sürg sen, miel tt elt nhetne a városban –, Stone majd gondoskodik róla, hogy erkölcsileg lehetetlenné tegye, talán még a

vezet ség el tt is. Akármit csinál is, bajban van. Az egyetlen lehet ség, hogy kitartson amellett, amit állított – halványan emlékezett rá, hogy többször is. Valahonnan felmerült a kínos emlék, hogy a jelenlétében tréfásan így védelmezik a képmutatást: – Lehet, hogy a képmutatók gazemberek, de a dolog természete szerint néha azok szerint a nemes elvek szerint kell cselekedniük, amelyeket annyit emlegetnek. Darkling meg akarta magyarázni annak a baromnak, hogy épp a képmutatás lényegét nem érti: hogy valójában kevert jellem ek, hogy szintén vallják a nemes elveket, de gyenge az akaratuk... Most aztán is a körülmények csapdájába került. El kell engednie a matuzsálemet. – Gy ztetek, Istenek! – kiáltott fel. – Ma jobb ember voltam, és lehet, hogy ez lesz a vesztem. Reszketve ment oda az asztalához. Ahogy leült, remek ötlete támadt. Ha Stone látja, felismerte volna a ravasz, veszedelmes mosolyt. Mégiscsak van egy mód, hogy megme-nekedjék a vezet ség haragjától – ha az er sebb felet a maga oldalára állítja. Égre emelte a pillantását, néma köszönetet mondott a menekülés reményéért. Lenyomta a gombot, és kiszólt a titkárságra: – Azonnal kapcsolja a Világsajtót. Tájékoztatni akarom ket, miért döntöttem úgy, hogy elbocsátok egy hathatatlant az Intézetb l. Amíg kapcsolásra várt, nagyon kellemesen töltötte az idejét. Behívta Cusakot, a portást, és új szerz dést kötött vele, hogy együttm ködésre bírja, Stone-nak meg írt egy feljegyzést, melyben lemondását követelte. * A régi úszómedence partján egész kis tömeg gy lt össze. A férfiak között néhány n is hevert – ugyanolyan hosszú, kócos hajuk volt, mint a párjuknak. Aki fel volt öltözve, mind jellegtelen ruhát viselt, de néhány fiatalember meztelenül járkált. Mindenki lágyan, kábán mozgott. Palmer Pommy nem mozdult. Egy díványon hevert a medence sekély végében, amit úgy állítottak fel, hogy inas teste víz alatt legyen. A zuhanyozó alkatrészét úgy szerelték össze, hogy állandóan meleg víz permetezett rá. Nevetett, ahogy már sok-sok évtizede nem.

– Ti, narkósok aztán egy hullámhosszon vagytok velem –mondta. – Mi, matuzsálemek nem tudjuk elviselni a közönséges rövid élet eket – olyan földhözragadtak! De ti pont olyan g zösen gondolkodtok, mint én. – Néha mi is belekóstolunk a halhatatlanságba – válaszolt valaki a tömegb l. – De te is érsz annyit, mint egy adag, Palmer, a találkozás oltárian feldobott. – Bizony, az Istenek küldték – jegyezte meg valaki más. – Hé, ezt meg hogy értitek, hogy az Istenek küldték? Én hoztam ide – szólt közbe Ottó. A medence szélén terpeszkedett egy ócska székben, az egyik visszataszító külsej lány meg a nyakát simogatta. – Különben is, Palmer nem hisz az Istenekben, ugye, apó? – Én találtam ki ket. Mind nevettek. Egy sz ke lány folytatta: – Én találtam ki a szexet. – Aztán mind bekapcsolódtak: – Én a lábat. – Én a térdkalácsot. – Én találtam ki Pommy Palmert. – Én találtam ki a találmányokat. – Én találtam ki önmagamat. – Én találtam ki az álmokat. – Én találtalak ki benneteket – most meg betalállak! – Én találtam ki az Isteneket – ismételte Palmer. Mosolygott, de komoly volt. – Még miel tt bármelyik tök vagy akár a szüléitek is éltek volna. Hiszen erre valók vagyunk mi, matuzsálemek, hogy rült dolgokat találjunk ki, hisz az agyunkat nem terhelik közönséges gondolatok. Ha nem így volna, már rég megölnek, hisz a halhatatlansági program nem az lett, aminek akarták, nem mindenki számára megfelel ez az állapot. Az Istenek persze léteztek – többé-kevésbé. Mindent óriási számítógépek irányítottak, a m holdak lehet vé tették az azonnali távközlést, sugározni lehetett az energiát, a pszichológia pedig egzakt tudománnyá vált. Az emberek már az els példányok megépítése után szinte imádkoztak a számítógéphez. Én csak annyit találtam ki, hogy az egész rendszert összekapcsolom, és mindenkinek adok egy szabadon használható távközlési egységet avagy háziszentélyt, és máris megszületett az új hatalom: az Istenek. Hála az ember si istenkeresésének, a dolog azonnal remekül m ködött – hiszen ez a vágy még a mi tudományosan felépített társadalmunkból sem hiányzott soha.

– Ez a társadalom ugyan nem az enyém! – kiáltott az egyik férfi. – Én nem vagyok robotbuzi, fater. És ha te találtad ki az Isteneket, ki találta ki az egész hozzávaló teológiát? Azt is te? – Nem, ez magától alakult ki. Amikor megszólaltak a számítógépek, mindegyik régi vallás csatasorba állt, és alkalmazkodott. Valahogy túl kellett élniük, hisz egyik sem vehette fel a versenyt az imádságra adott személyes válasz-szál. Habókos gondolat... de mióta az Istenek uralkodnak, meghalt a háború. – És mit szólsz a csodákhoz? – Kérdezd csak meg Ottót. Azt állítja, az is csoda volt, hogy kihozott az Intézetb l. Ottó megrándult, és kihúzta az orrát a visszataszító lány köldökéb l. – Nem tudom. Úgy értem, nem vagyok annyira biztos benne – mondta, és a mellét vakargatta. – Egyszer en sikerült addig blöffölnünk, amíg az a vén hülye portás kieresztett. Nem, én csináltam – én vagyok a csodatev . – Nekem mást mondtál – jelentette ki Palmer, és kuta-tóan nézett rá a medencéb l. – Azt gondolod, hogy szemtelen vagyok. Igazad lehet. De azt hiszem, tényleg az a véleményem, hogy nincsenek csodák – egyszer en csak a körülmények szerencsés ösz-szejátszásáról van szó. Egy ösztövér lány kivált a tömegb l, és izgatottan megla-pogatta Palmer inas karját. – Ha valóban teljes hatalmat adtál fölöttünk a gépeknek, nenrfenyeget a veszély, hogy a végén már minden tettünkön uralkodni fognak? Palmer, miel tt eldöntötte volna, mit válaszoljon, lassan körülpillantott a visszhangos csarnokon. Végignézett a he-verész csoporton. Legtöbben már túljutottak az újdonságon, amit a megjelenése jelentett, és újra egymással voltak elfoglalva. Hosszan nézte Ottót, aki a kényelem kedvéért letette a háziszentélyt, és.nagyon céltudatosan ölelgette a visszataszító leányzót. A vigyortól szétszaladtak az arcán a ráncok. – Ne féljetek, leánykák! Az emberek mindig megcsalják az isteneiket – mondta. Damokos Katalin fordítása

KÓCZIÁN JÁNOS A fantasztikus film három arca

Egy lovas poroszkál a napfényes tengerpart homokjában. Hirtelen megpillant valamit, arcán leírhatatlan döbbenet tükröz dik. El tte, félig a tengerbe, félig a homokba süllyedve – ferdén és tépetten, de mégis büszkén és óva int én – a New York-i Szabadságszobor mered az égre. Ekkor döbbenünk rá mi is arra, amit eddig csak sejtettünk: itt vagyunk a Földön, ez az a bolygó, ahol korábban atomháború pusztított, és ahol úgy bánnak az emberekkel, mint oktalan állatokkal. Aki látta A majmok bolygóját, soha nem felejti el ezt a jelenetet. A 2001: rodüsszeia híres jelenetében az egyik majomember magasra dobja a mancsában tartott csontot, közben egyre növekv fortissimóban felcsendül a film csodálatos kísér zenéje. Repül a felhajított csont, majd a következ pillanatban már egy rhajó suhan helyette. Közben húszmillió év telt el. Érzékeinket a látvány fest i szépsége és a zene sokkolóan himnikus hangjai, agyunkat a pillanat nagyszer sége ny gözi le elemi er vel. A film vége felé az rhajó – a színek szemet gyönyörködtet kavargása és villogása közepette – féktelen száguldásba kezd; úgy érezzük, hogy fényéveket hagyva magunk mögött egy új dimenzióba, egy új világmindenségbe zuhanunk, és szinte megsemmisülünk az észveszt rohanásban. A Harmadik típusú találkozásokban hatalmas méret rhajó ereszkedik lassan alá. A szivárvány minden színében tündökl tünemény betölti az egész vásznat. Lassan kinyílik az ajtaja, és láthatóvá válik egy furcsa külsej lény: valahonnan a távoli rb l egy értelmes civilizáció békés küldöttei jöttek el hozzánk, akik eddig az egész világegyetemben egyedül létez nek hittük magunkat. Lélegzetelállító pillanat, hatása alól nem tudjuk, de nem is akarjuk kivonni magunkat. Mert van-e még egy olyan m faj, amelyik ilyen megrázó er vel képes rádöbbenteni bennünket a világmindenség félelmetes tér- és id beli távlataira, amelyik ilyen képi világgal b völi el szemünket, amelyik szuggesztív atmoszférateremt képességével ennyire hat értelmünkre? És akkor még nem is beszéltünk érdekfeszít cselekményességér l, az ismeretlent l való félelem kínzó feszültségér l (A nyolcadik utas: a halál), a tudományos világképpel összhangban álló egzakt tudományosságáról (Az Androméda-törzs), a csodálatos könnyedséggel m köd számítógépes apparátus leny göz látványáról, a vizuális trükkök kifogyhatatlan gazdagságáról és elb völ meseszer ségér l (Csillagok háborúja) meg arról, ami mindig is a sci-fi

leglényegéhez tartozott: az emberiség haladásába, a nehézségek leküzdésébe vetett hitr l, a békés túlélésben való bizakodás filozófiájáról. Joggal mondhatjuk tehát, hogy a sci-fi filmekben megtalálható mindaz, ami a ma emberét foglalkoztatja, éppen ezért nem véletlen, hogy manapság mindennél nagyobb népszer ségnek örvendenek. A fordulópontot 1968ban a 2001: Ürodüsszeia jelentette, f leg m vészi értelemben, majd az áttörést, a tömegsikert 1977-ben a Csillagok háborúja hozta meg. Azóta Amerikában a minden id k legsikeresebb filmjeinek listáján az els öt helyen fantasztikus film ált, és az els tizenkett között összesen nyolc található. Nálunk ez a folyamat 1979-ben indult el, ebben az évben mutattuk be ugyanis a fent említett két filmet. Napjainkban a m faj eddig soha nem látott népszer ségre tett szert: ami korábban csak egy sz kebb réteget érdekelt, az mára milliók szórakozásává vált. A sci-fi film rajongóinak növekv számát csak egy ténnyel próbáljuk meg érzékeltetni: a Csillagok háborújál eddig több mint két és fél millióan látták csak a mozikban, és folytatásait is hasonlóan nagy érdekl dés kísérte. És ha kevesebb embert vonzottak is, mégis élményszámba mentek az olyan elmélyült, filozofikus sci-fi filmek, mint a 2001: Ürodüsszeia, A majmok bolygója, a Solaris vagy a Sztalker, de ne feledkezzünk meg a sci-fi rajzfilmekr l és paródiákról meg a fantasztikus film egyéb válfajairól sem. A m faj színskálája szerencsére nagyon széles, így mindenki megtalálhatja benne azt, ami a legjobban érdekli. Csillaghajók, szupergépagyak, rfegyve-rek, galaktikus háborúk, nukleáris és kozmikus katasztrófák, föld alatti laboratóriumok, titkos katonai bázisok, rejtélyes betegségek, ismeretlen bolygók, idegen univerzumok, gigantikus rállomások, elsüllyedt civilizációk, évmilliós id utazások, megszállott tudósok, robotok, androidok, mutánsok, farkasemberek, vámpírok, természetfeletti er k – mind a fantasztikus filmek határtalan világának egymásba kapcsolódó, egymást kiegészít kellékei, színhelyei, motívumai, szerepl i. A fantasztikus filmek világa úgy kavarog, mint egy óriási tájfun, magába szippantva mindent, amivel érintkezik. Ebb l a hatalmas kavargásból id nként elkülönül három ág, hogy aztán megint egyesülve újra felszívódjon a nagy körforgásba. Ez az a három ág, amit a fantasztikus film három arcának nevezhetünk: a sci-fi, a filmfantázia és a horror. Nézzük el ször azt, ami bennünket legjobban érdekel, vagyis a tudományos-fantasztikus, azaz a sci-fi filmet. És itt mindjárt beleütközünk az els nehézségbe, abba, hogy a sci-finek a mai napig sincs egyértelm , általánosan elfogadott meghatározása. Igaz, mindenkinek van valami

fogalma arról, hogy mit tart sci-finek, de ezek az elképzelések sok tekintetben különböznek egymástól, s t részben ki is zárhatják egymást, így mindegyikük egyidej figyelembevétele lehetetlen. További problémát okoz a sci-finek az a kett ssége, hogy nemcsak önálló m faj, hanem ugyanakkor m vészi kifejez eszköz is, és mint ilyen, más m fajjal együtt jelentkezik, azon belül is számon tartják, és annak megfelel en úgy reklámozzák, illetve forgalmazzák, mint például társadalmi drámát (Halál egyenes adásban: Éden boldogboldogtalannak), mint krimit (Kóma: Szupermodell), mint musicalt (Alma), mint ifjúsági filmet (Üzenet a meteoritban). Mindezek után ha mégis megkíséreljük behatárolni a sci-fi filmek körét, akkor – a tudományos fantasztikum legáltalánosabb értelmezésének megfelel en – els sorban olyan filmekre gondolunk, amelyekben a jelenkor szintjét meghaladó, el revetített, hipotetikus tudománynak és a jöv nek meghatározó jelent sége van; illetve amelyeknek alapfeltevése, módszere, megközelítési, kérdezési módja a „mi lenne, ha?”. A sci-fi legfontosabb jellemz i: 1. A cselekmény a jöv ben (közeljöv ben) játszódik, illetve olyan feltételezett technikai, tudományos vagy társadalmi viszonyok között, amelyek a m keletkezésének idején még nem léteznek, mint mondjuk a Mars-utazás lehet ségét biztosító technikai-társadalmi bázis, még ha nem is valósult meg a filmben a tényleges expedíció (lásd Földi rutazás), a szervbank, az emberi szervekkel való kereskedés (Kóma), egy fa-sisztoid módon manipuláló rendszer Angliában (Kiváltság) vagy egy esetleges atomkatasztrófa utáni gyerekközösség disztópikus, devolúciós társadalma (A legyek ura). Az el bb említett fejlett jöv beni technikai színvonalat meg lehet magyarázni tudományos fejtegetéssel, elmélkedéssel, de ez egyáltalán nem kötelez , lehet eleve adottnak is venni, mini ahogy az a legtöbb esetben így is történik (például a Csillagok háborúja). A tudományosság kapcsán gyakran éri a sci-fit az a vád, hogy nem tudományos, hanem áltudományos. Ennek a megállapításnak nincs értelme, mivel a sci-fi nem tudományos ismeretterjesztés, hanem m vészi kifejez eszköz, tehát egyáltalán nem szükséges tudományosnak lennie, elég, ha a tudományosság látszatát teremti meg, ezért lehet áltudományos is, mint például H. G. Wells legjobb m vei, illetve a bel lük készített filmek. 2. A cselekmény a jelenben játszódik ugyan, de olyan – az emberek, az emberiség vagy a tudomány szempontjából lényeges – eseményeket ábrázol, amelyek eddig (a m keletkezésének idejéig) még nem történtek meg, bár bekövetkezésük elképzelhet , mint például egy atomer

megindulása, katasztrófával fenyeget vészhelyzet kialakulása (A Kínaszindróma), természeti katasztrófa következtében egy nagyváros totális, végs pusztulása (Földrengés Tokióban): vagy ellenkez leg: megtörténésük valószín tlen, lehetetlen, megmagyarázhatatlan, mint például egy rendkívüli természeti viszonyokkal rendelkez sziget, amelyen egy prehisztorikus szörny él (King Kong), az Északi-sark közelében trópusi éghajlatú táj felfedezése (A gejzírvölgy titka), valamilyen ismeretlen kór járványszer pusztítása (Hamburgi betegség), az állatok katasztrófát okozó viselkedése (Madarak). Kétségtelen, hogy az utóbbi típusba tartozó filmek közül némelyik igen közel áll a tiszta fantasztikumhoz, a filmfantáziához, amely a fantasztikus filmek második, egyben legnagyobb családját alkotja. Ez az a terület, ahol nincs semmi megkötöttség: teljesen szabadon szárnyalhat a fantázia, ahol az álmok, képzelgések, mítoszok, mondák, legendák és jövendölések valóra válnak, ahol a varázslók, mágusok cselekedetei révén – vagy anélkül – valami csoda történik, de legalábbis olyan dolgok mennek végbe, amelyek a való életben nem történnek meg. A mesefilmek java része – például A bagdadi tolvaj; Óz, a csodák csodája – éppúgy ebbe a kategóriába tartozik, mint a középkori varázslatokat megidéz Excalibur és A sárkányöl , az el emberhordák küzdelmét bemutató A t z háborúja, a rendkívüli képesség Volkswagen kalandjait megjelenít Kicsi a kocsi, de er s és további folytatásai, a természetfeletti er k pusztító hatalmát felidéz Az elveszett frigyláda elrablói, vagy olyan jelent s m vészek, mint Fellini vagy Bergman fantáziálásai (A n k városa; Fanny és Alexander). A fantasztikus filmek harmadik nagy csoportját a horrorfilmek alkotják, pontosabban ezek közül is csak azok, amelyekben a félelemkeltés, a rémisztgetés eszköze valamilyen okkult, természetfeletti, vagyis fantasztikus elem. Ez az a világ, ahol a szellemek, kísértetek, démonok, vámpírok, ördögök, manók és farkasemberek megelevenednek, ahol a földöntúli és természetfeletti er k fejtik ki ijeszt hatásukat. A horrorfilmeknek azon – szerencsére nálunk ismeretlen – sokasága, amelyekben fejszés tömeggyilkosok, ámokfutó pszichopata rültek ölik halomra az embereket, egyáltalán nem tartozik a fantasztikus film fajába, mint például a szolidabb típust képvisel remek Hitchcock-film, a Psycho. A fantasztikus jelleg horrorfilm is csak igen mérsékelten van jelen a magyar mozik m során: ilyen volt A n stény farkas kísértete cím lengyel film vagy a Filmmúzeumban bemutatott Nosfera-tu, az éjszaka vámpírja, de ide tartozik a nemrég látott Spielberg-film, A cápa is,

amelyben a félelmet kelt szörny mérete és viselkedése olyan fokon haladja meg a valóságot, hogy természetfölötli jelleget ölt. Nem árt hangsúlyozni, hogy viszonylag ritkán érhet tetten egy-egy scifi, fantáziavagy horrorfilm a maga tiszta elkülönültségében, sokkal inkább az a jellemz , hogy a három típus keveredik egymással, és sokszor csak szemlélet, néz pont kérdése, hogy ki melyik filmet milyen kategóriába sorolja, legyen az egyszer mozinéz vagy a m fajjal hivatásszer en foglalkozó szakért . Mert például a Csillagok háborúja és folytatásai éppúgy felfoghatók meseelemekkel operáló sci-fi filmeknek, mint sci-fi elemeket felhasználó filmfantáziáknak vagy mesefilmeknek, A nyolcadik utas: a halál és a Madarak éppen annyira sci-fi, mint amennyire horror, ezért van az is, hogy a sci-fi filmek jó részét megtaláljuk a horrorfilmlexikonokban is, és fordítva. Ma már a legtöbb szórakoztató filmben amúgy is van valami sci-fi motívum, bár az ilyen filmek hangulata, atmoszférája egészében véve nem kelt sci-fi hatást (például a Szuperzsaru), és vajon sci-finek nevezhet -e egy film csak azért, mert a jöv ben vagy egy másik bolygón játszódik, hogyha nincs benne semmiféle tudományos megközelítés (például Támadás a Krull bolygó ellen)? Újabban tudatosan is igyekeznek összemosni a határt a m fajok között, a nagy költségvetéssel készült, sikeres filmfantáziákat sci-fi filmekként emlegetik. Nincs persze sok értelme annak, hogy minden filmet valamilyen módon kategorizáljunk, végül is az emberi képzeletet nem lehet különböz skatulyákba kényszeríteni. Mert a fantasztikus filmek a kimeríthetetlen emberi képzelet, a szabadjára engedett alkotó fantázia termékei, és közös vonásuk, egyben nagyszer ségük abban áll, hogy a fantázia által teremtett ismeretlent, a nem létez t, a jöv t leny göz er vel tudják a vetít vásznon megjeleníteni.

A t z háborúja Ellopták az égb l, és egy kalitkában rizve istenként imádták. Mindaddig, amíg lobogott, a primitív ember biztonságban érezhette magát a hatalmas rovarokkal, a rémséges vadállatokkal meg a brutális kannibál törzsekkel szemben. Nem kellett attól sem állandóan rettegnie, hogy a környezet bármelyik pillanatban felülkerekedhet, és elsöpörheti a törékeny emberi teremtményeket. A b vös t z megszerzése és megtartása nemcsak az egyének túlélését szolgálta, hanem az emberi faj fennmaradását is. A civi-lizálódás korai szakaszában a t z meghódítása monumentális lépés

volt azon az úton, amely az embereket elválasztotta az állatvilág többi részét l. Ezt a témát dolgozta fel az id sebb J. H. Rosny A t z háborúja cím 1909-ben kiadott regénye, amely magyarul 1956-ban jelent meg, és amelynek felhasználásával 1981-ben készített filmet Jean-Jacques An-naud francia rendez . A történet 80 ezer évvel ezel tt játszódik, létezésünk kezdetén. Az egyik törzs három bátor harcosát el re-küldik, hogy kutassák fel a tüzet, amely egyszer már birtokukban volt, de kialudt, és felélesztésének titkát nem ismerik. Veszélyes küldetésük során meg kell küzdeniük ellenséges emberev törzsekkel, vérengz vadállatokkal, így óriási mamutokkal és kardfogú tigrisekkel, miközben a f s és egy más törzsb l való n kapcsolatán keresztül a gyengédség és a részvét els gy zedelmes jelei is megnyilvánulnak. „M faját tekintve A t z háborúja tudományos fantázia (science fantasy), nem science fiction tehát, hanem olyasvalami, ami megtörténhetett, és ami – amennyire tudományos intuíciónkkal és képzeletünkkel meg tudtuk közelíteni – valójában meg is történt” – mondta Désmond Morris, a film egyik tudományos szakért je. Jean-Jacques Annaud szerint: „A történelem el tti kor számunkra éppen annyira ismeretlen, mint a távoli galaxisok birodalma. Azt mindenki természetesnek találja, ha a jöv vel kapcsolatos csekély tudásunkat extrapoláljuk. Miért ne tehetnénk meg ezt a múlttal is?” A film elkészítésének ötlete már évekkel a forgatás megkezdése el tt felmerült a rendez ben, amikor találkozott Gerard Brach forgatókönyvíróval, és rájöttek, hogy mindketten er sen érdekl dnek valamilyen skori téma iránt. Találkozásuk eredményeképpen megszületett a történelem el tti emberr l és els érzelmeir l szóló filmsztori legels változata. Kés bb Brach felhívta Annaud figyelmét A t z háborúja cím regényre, amelyet képregény formában a rendez is olvasott gyerekkorában. Megegyeztek abban, hogy Rosny m vét és saját sztorijukat kombinálva írják meg a film forgatókönyvét. „Megtartottuk a regény központi témáját, azt, hogy hogyan kezd az ember a természet meghódításához, hogyan szerzi meg els energiaforrását, a tüzet; a n i st, lkát viszont mi találtuk ki, mivel meg akartuk mutatni a szerelmi érzés megjelenését is: azt a pillanatot, amikor az ember a párosodás egyszer szükségletét l elmozdult a párkapcsolat felé. Mindenképpen el akartuk kerülni azokat a nevetséges sablonokat, amelyekkel egyes korábbi filmekben a barlangi sembert olyan üvölt , brutális lénynek ábrázolták, aki er szakkal uralkodik környezetén. Az ember – hacsak nem provokálták – minden bizonnyal békés teremtmény volt, egy idegen, aki elveszett az

ellenséges és néma világban” – nyilatkozta Jean-Jacques Annaud. A film el készít munkálataiba – amelyek egyébként három évig tartottak – bevonták többek között Anthony Burgess írót és nyelvészt, valamint Désmond Morris zoológust is. k alkották meg azt a különös kezdetleges nyelvet és gesztusrendszert, amelynek segítségével a primitív emberek feltehet leg kommunikálni tudtak egymással. „Az emberek legkezdetlegesebb formájukban jelek segítségével érintkeztek egymással. De szerencsére a száj szerveivel keltett jeleknek megvan az a jó tulajdonságuk, hogy egy hangmechanizmushoz, a hangszálakhoz kapcsolódnak” –foglalja össze Anthony Burgess az emberi beszéd keletkezésér l vallott legáltalánosabb elméletet. Gondos el készít munkát igényelt a szerepl k kiválasztása is. „Olyan tökéletes fizikai kondícióban lév emberekre volt szükségem, akik jó színészek is, akik a nyelv segítsége nélkül is képesek kifejezni minden érzést. Ezen túlmen en az is feltétlenül szükséges volt, hogy ismeretlen színészek legyenek, nehogy a közönség úgy érezze: a jól ismert sztárok most éppen vadembert alakítanak” – mondta a rendez . A filmet három földrészen: Skóciában, Kenyában és Kanadában forgatták, a költségek összesen 12 millió dollárt tettek ki. A forgatás során 35 maszkmestern t, 18 parókaszakért t és 20 öltöztet t alkalmaztak: csak a f szerepl k maszkjának elkészítése naponta három órát vett igénybe. A filmben tizenhat mamutot és két kardfogú tigrist láthatunk, valamint medvéket és farkasokat. Hat hónapba tellett, amíg a mamuttá alakított elefántokat és a kardfogúvá maszkírozott tigriseket hozzászoktatták átmeneti környezetükhöz, és elérték, hogy teljes egészében a színészekkel együtt játszó társakká váljanak. Furcsa, nem mindennapi film A t z háborúja. Sokakat talán elriaszt ember- és környezetábrázolásának kend zetlen nyersesé-ge, az skori létforma brutalitásának id nként dokumentumszer bemutatása. Mindezzel együtt mégis teljesen egyedülálló élményt nyújt: a mai tudományos szintnek megfelel en és olyan kifejez módon jeleníti meg emberré válásunk egyik legfontosabb mozzanatát, ahogyan filmen ezel tt még soha nem láttuk. A t z háborúja nemcsak a t z meghódításának h si eposza, hanem – egyik méltatója szerint – „a lélek születésének filmje is”. Kóczián János

CLEVE CARTMILL Sürg s küldetés Cleve Cartmill elbeszélésének legendája van. 1944. március. A németek visszavonulnak Ukrajnában, az ameriakiak megkezdik a japán védelmi gy áttörését, Hitler bejelenti Magyarország megszállását. Los Alamos isten háta mögötti laboratóriumaiban titokzatos munka folyik. Tudósok szazai a Manhattan Engineer District szigorúan bizalmas programján dolgoznak. Készül az atombomba, A katonai cenzúra szigorú. Teljes titoktartást követel. Nem lehet leírni az „atomenergia'' szót, Los Alamos, Hanford, Oak Ridge nevét, korábban sokat szerepl tudósok, tábornokok nyomtalanul elt nnek a sajtó hasábjairól. Ekkor az Astounding Science Fiction cím magazinban megjelenik egy történet az atombombáról. Benne rejtélyes nevek, utalások, célzások. A magazint John W. Campbell szerkeszti. Nyugodtan üldögél irodájában, amikor nyílik az ajtó, és nyers modorú férfiak lépnek be rajta. Igazolványt mutatnak. –Ki pofázott? – kérdezik a legenda egyik változata szerint. Vallatás, nyomozás, megnézik a papírokat, a levelezést. Kiderül, hogy az elbeszélés Írójának címe: Manhattan. Az ügy egyre gyanúsabb. Megkeresik Cartmillt. öt-hat órás kihallgatás. A szerkeszt és az író nagy nehezen bebizonyítja, hogy a novella titkos adatai bármely közkönyvtárban megtalálhatók. A feszültség lassan oldódik. Végül a hatóság – talán az FBI, talán más – nem zuzatja be a magazint, nehogy ezzel felhívja rá a kémek figyelmét. az elképzelt atombomba felh je szétfoszlik az Astounding Science Fiction fölött De az eset híre elterjed. A legenda kialakul. És amikor 1345. augusztus 6-án az igazi bomba elpusztítja Hirosimát, az újságírók felhívják Campbellt. – A valóság utolérte a fantáziát, Mr. Campbell – mondják –, mit gondol, most már befellegzett a sience fictionnek? – Nem – válaszol a szerkeszt –, a science fiction kora most kezd dik. A rajongók a sci-fi jöv belátásának bizonyítékát látják Cartmill elbeszélésében. Pedig talán csak annyi történt, hogy a Manhattan program résztvev i közül olvasta valaki az Astoundingot. Talán egy tudós, talán egy katona, talán egy kémelháritó. Heves légvédelmi t z kísérte a bombázók útját, amint keresztülszelték a Cathor bolygó éjszakai égboltját. Ybor Sebrof vigyorogva nyugtázta a zijátékot, ahogy meredek szögben odébb kormányozta vitorlázógépét. A

bombázók teljesítették küldetésüket; támadást színlelve Nilreq mellett ledobták t. Az elszakadás még azel tt történt, hogy a fényszórók karcsú, fehér kévéi végigpásztázták az eget. A repül gép, amely a Sixa felségjelét viselte, a sötétség oltalmában maradt. Tulajdonképpen az gépük is volt. A Seilla akkor zsákmányolta, amikor el retolt egységei rajtaütöttek az alvó namoi hely rségen. A gépet majd ott hagyja, ahol földet ér, hadd törjék a fejüket a Sixa-felderít k, hogyan került oda. Feltéve persze, ha leszálláskor nem veszik észre. A Sixa-felderít knek egyéb dolguk is tesz: megmagyarázni a bombázókötelék megjelenését, amely nem dobott le bombákat. Egyetlen Seilla-gépet sem szedtek le, így a Sixa emberei nem tudhatták, hogy a bombázók üresen, bombák és tüzérség nélkül húztak el fölöttük. Ybor maga el tt látta a másnapi újságok szalagcímeit: „A demokraták nyúlszív pilótái fejvesztve menekültek a nilreqi légvédelem el l...” A fejeseket mégis izgatni fogja az ügy. A Seilla vasmadarai akár bombázhattak volna, hisz sértetlenül szálltak el a nagy iparváros felett, lerakhatták volna tojásaikat. Jó kis találós kérdés a nagyfej eknek. – Miért? –kérdezgetik majd egymást gondterhelten. – Mi lehetett az oka? Ybor elvigyorodott. Az ok volt. Még visszasírják a bombákat, miért nem azokat dobták le inkább. A kudarc lehet sége meg sem fordult a fejében. Amit tennie kellett, mindössze ennyi volt: behatolni az ellenség er djébe, megtalálni és megölni dr. Sitrucot, és megsemmisíteni a történelem legpusztítóbb fegyverét. Ez minden. Visszafojtotta a lélegzetét, amint egy tanya dereng körvonalait pillantotta meg maga el tt, és a sötétl erd szél irányába man verezett. A zöldesszürke vitorlázógép szinte láthatatlanul olvad bele a háttérbe, hacsak valami sasszem fel nem fedezi az árnyékát a tünedez holdfényben. Hangtalanul suhant az enyhe légáramlat hátán, amely megsuhogtatta a fák leveleit. Csak a szél és a fák voltak érkezésének tanúi. Azok pedig tudnak titkot tartani. Egy gabonaföldön landolt, a súlyos kalászok elszántan pereltek a süvítve közéjük hatoló idegen fémtesttel. A szárak már jó magasra szöktek, és Ybor úgy vélte, a repül észrevétlen marad, míg az aratógépek el nem özönlik a gabonaföldet. A vitorlázót persze a leveg l is felfedezhetik. Ez könnyen bajba sodorhatja, különösen, ha feltartóztatják, mialatt az ellenséges f városba tart.

Ha a repül gépet másnap megtalálják, és valahogy a felderítés kezébe kerül, rögtön kapcsolatba hozzák a gazdátlan vitorlázóval. Hosszú kést húzott el a repül be er sített tokból, és addig kaszabolt maga körül, míg több nyaláb gabonát le nem vágott. Ezzel aztán találomra beszórta a gépet: most már fentr l sem lehet felismerni. A burjánzó növényzeten át utat tört magának az erd szél felé. Óvatosan lopakodott el re. Errefelé csaknem biztosan komoly fegyverek rejt ztek, ügyelnie kellett, nehogy beléjük botoljon. Macskaként surrant tovább a puha aljnövények között, négykézláb mászott, ahol nem takarták a lombok, felegyenesedett, amikor tehette. Orrát egyszerre megcsapta a veszély átható szaga; hirtelen mozdulatlanná görnyedve próbálta kiszimatolni a hozzá érkez ingereket, melyek képpé álltak össze a fejében: emberek és olaj, gázok csíp s füstjével keveredve. Egy ellenséges löveg. Ybor a fák felé vette az útját. Egyikt l a másikig osont, és közben nem ütött nagyobb zajt egy éjszakai madár szárnycsapásánál. Egyszer-másszor megállt, az rök lépteire fülelve. Most tisztán hallotta a halk dobbanásokat, közéjük er söd -gyengül hortyogás vegyült, amit idehozott a könny szél. Ybor tudta: okosabb lenne kikerülni ezt a helyet, ne is sejtse az rség, hogy erre járt. A vérébe ivódott szokás azonban er sebb volt: ellenség, tehát meg kell semmisítenie. Egyre közelebb ért a katonákhoz. Gyorsan összekuporodott, az r útvonalától arrébb, és szemével-fülével a sötétséget fürkészte. Az r elhaladt; Ybor hagyta. A közeli sátrakból kisz horkolás mögül meghallotta a másik r közeled lépteit. Tehát ketten vannak. Ybor el húzta a kést az övéb l, várt. Amint az r egy vonalba ért vele, hangtalanul ráugrott, és estében már szúrt is. Alig kivehet nesz hallatszott. Ahhoz mégis elég, hogy felkeltse a másik r figyelmét. – Nimreh? – szólalt meg halkan. – Mi történt? Ybor morgott valamit, felvette a halott r fegyverét és sisakját, aztán lépteinek ritmusát is. Ugyanúgy folytatta a körutat, ahogy áldozata nemrég, amíg a második rszemhez ért. Késének egy villámgyors suhintásával megel zött minden kérdést, aztán a sátrak felé fordult. Az egész pillanatok alatt történt. Az els r ujjait a kés markolatára fonta, és továbbállt. Hadd higgyék, hogy az egyik emberük meg rült, és megölte társait, miel tt öngyilkos lett. Hadd legyen egy kis munkájuk a pszichológusoknak is.

Mire az erd túlsó végébe ért. a hajnal már sápadtan derengett Nilreq fölött, élesen kirajzolva a kusza épülettenger körvonalait. Íme, küldetésének célja, ahol talán eld l a sorsa – és az egész emberi faj fennmaradása is. Ebben a gondolatban nincs semmiféle dagályos túlzás. Rideg, kíméletlen tény. Sem a hazafisághoz, sem a politikához, sem a gazdasághoz nincs semmi köze, csupán egyvalamihez: ha az ellenséges városban elrejtett fegyvert felhasználják, könnyen kiveszhet az egész emberiség. A neheze még csak most kezd dött Ybor számára. Kifelé indult az erd l. Egy apró neszre a másodperc töredékéig megmerevedett. Amint azonosította, hihetetlenül gyors mozdulattal megpördült, és a zaj okozójára vetette magát. Már az els pillanatban tudta, hogy n vel dulakodik. Kissé meglep dött ugyan, de ez nem fogta vissza lendületét: egy er teljes ütés, és a n máris eszméletlenül terült el a lábánál. Összesz kült szemmel állt fölötte; a levelek árnyaival teli homályban nem sokat látott. A hajnal díszpompával köszöntötte a világot a keleti égen, és fényénél Ybor fiatal n t pillantott meg. Nem éppen tizenévest, de mindenesetre fiatalt. Amikor a napsugár átszelte az árnyékot, azt is láthatta, hogy csinos. Ybor a kése után nyúlt. Az ellenséget el kell pusztítani. Kegyelemdöfésre emelte a karját. De a keze megállt a leveg ben: nem tudott lesújtani az áldozatára. A n mintha csak aludna, telt ajka félig kinyílt, karjai elernyedtek. Egy alvó férfit még csak meg tudunk ölni, de a természet mélységes irtózatot táplált ösztöneinkbe, ha egy védtelen n vel állunk szemben. A lány halkan nyöszörögni kezdett. Felnyitotta nagy, fekete szemét; szelíd, bársonyos tekintetével foglyul ejtett zikéhez hasonlított. – Leütött – suttogta vádlóan. Ybor hallgatott. – Leütött – ismételte a lány. – Mégis, mit várt? – kérdezte Ybor nyersen. – Virágcsokrot és cukorkát? Mi az ördögöt keres itt? – Magát követtem. Felkelhetek? – Csak rajta. Halljuk, miért szaglászik utánam? – Amikor láttam, hogy leszáll a földemen, kíváncsi lettem. Kiszaladtam; maga épp akkor rejtette el a repül gépet, és bevette magát az erd be. Én meg a nyomába szeg dtem. Ybor hitetlenkedve kérdezte: – Végig követett az erd n át? – Kinyújtott kézzel akár meg is érinthettem volna.

– Hazudik. – Azért ne keseredjen el. – A n könnyed mozdulattal talpra szökkent. A szeme csaknem egy magasságban volt Yboréval. Mosolyogva kivillantotta apró, fehér fogait. – Ebben történetesen nagyon jó vagyok – mondta. – Ha ugyan nem a legjobb. Bár elismerem, maga se az utolsó. – Köszönöm – fintorgott Ybor. – Nos, akkor halljuk a sztorit. Nagyon valószín , hogy ez lesz az utolsó meséje az életében. Ki vele! – Úgy beszéli a tément, mintha az anyanyelve volna –folytatta a lány. Ybor szeme megvillant. – Az is. A lány hitetlenkedve mosolygott. – És megöli a honfitársait? Ne etessen. Láttam, ahogy kinyírta a löveg legénységét. Nagyon is hidegvérrel csinálta. Aki közülünk való, az gy lölettel gyilkol. Magának meg csak szenvtelen taktikai m velet volt az egész. – A saját nyakára teszi a kést – figyelmeztette Ybor. –Nem hagyhatom futni. Túl sokat tud. A lány még az el bbi gondolatánál id zött. – Nem hiszem. – Kis szünetet tartott. – Bármi is legyen a feladata, segítségre lesz szüksége. Én tudnék segíteni. Ybor hangjában megvetés lapult. – Maga azt ajánlja nekem, hogy dugjam a fejem az oroszlán torkába? Nem kell segítség. Különösen nem olyasvalakit l, aki ostobán hagyja magát csapdába ejteni. És maga a karomba sétált, kicsikém. A n elpirult. – Láttam azt a különös kifejezést az arcán, amikor Nilreq felé fordult: mintha egy er döt készülne bevenni. Visszafojtottam a lélegzetem, annyira akartam, hogy sikerüljön. Ezt hallotta meg. Ha ellenségnek néztem Volna, nem hallott volna semmit. Legfeljebb a penge hangját, ahogy a szívéhez közeledik. – Mi volt olyan furcsa az arcomon? – kérdezte a férfi. –Az ilyenb l tizenkett egy tucat. – Egy n nek felt nne – válaszolta a lány. – Árad bel le a feszültség. Ybor most nem ért rá lelkizni. Kezét a lány torkára kulcsolta. – Meg kell tennem. Mindennél fontosabb, hogy senki se tudjon rólam. A háborúban nincs helye érzelgésnek. A lány nem tiltakozott. Nyugodtan tekintett rá fel, úgy kérdezte: – Hallott már Ylasról? A finom nyakra fonódó ujjak szorítása meglazult. – Ki ne hallott volna róla? – Én vagyok Ylas. – Ócska trükk.

– Szó sincs róla. Hadd bizonyítsam be. – A férfi összehúzott szemét látva: – Hová gondol? A papírjaim nincsenek nálam. Figyeljen ide. Ismeri Mulbot, Sworbot és Nomost? Én szöktettem meg ket. Ybor tétovázott. Éppenséggel nem kizárt, de fantasztikus szerencse kellett volna hozzá, hogy ilyen hamar rábukkanjon a térnének földalatti mozgalmának legendás hír vezet jére. Valószín tlennek t nt, mégis lehet, hogy a n igazat mond. Ezt sem hagyhatta számításon kívül. – Csak nevek – szólalt meg végül. – Ezeket akárhol hallhatta. – Nomosnak egy sarló alakú sebhely van a csuklóján. Sworb majdnem olyan magas, mint maga, a válla kicsit csapott. Hadarva beszél, alig lehet érteni. Mulb nagykép fickó, a szertartásos modorának köszönhet mindent. Ezek a tömör kis jellemzések valóban ültek. A n felismerte helyzeti el nyét, és igyekezett kihasználni. – Ha a Sixa Szövetség embere volnék, talán tétlenül néztem volna, amíg maga legyilkolja a katonákat? Nem figyelmeztettem volna a többieket, amikor az els rszemet megölte, és elvette a sisakját meg a fegyverét? Van benne logika, gondolta Ybor. A lány tovább ütötte a vasat. – Tudtam, hogy maga Seilla-ügynök, attól a perct l kezdve, hogy levitorlázott a földemre. Riaszthattam volna a rend rséget. Ybor levette a kezét a lány torkáról. – El kell jutnom dr. Sitruchoz – mondta. A n Nilreq felé intett, a reggeli napfényben csillogó toronyházak irányába. Ybor tárgyilagosan állapította meg, hogy a nap felé forduló n i arc fest ecsetjére méltó. A hajnali fény felé nyújtózó, sötét szirmú virág. Nem mintha sokat tör dne vele. Erre most nincs id . Másra is alig. – Hát ez nem lesz könny – szólalt meg a lány. A férfi elfordult. – Akkor egyedül vágok neki. Nincs vesztegetni való id m. – Állj! – A parancsoló hang visszafordulásra késztette. Fanyarul vigyorgott a rászegez pisztoly csövére. Mélységes megvetést érzett önmaga iránt. A lány már a kezében volt, kiszolgáltatva, és a n t látta benne, nem pedig a veszedelmes ellenséget. Nevetséges szentimentaliz-musból nem motozta meg. Óriási baklövést követett el; közel a vég, amire ostobaságával rá is szolgált. A lány keze biztosan markolta a fegyvert, sötét szeme elszántan izzott. – Majdnem bed ltem ennek a mesének – mondta. – Egy darabig tényleg elhittem, hogy maga Seilla-ügynök. Maguk aztán ördögien ravaszak, azt meg kell hagyni! Rá kellett volna jönnöm, amikor azok a gépek elhúztak fölöttünk. Gyanús volt az a nagy sietség.

Ybor szótlanul próbálta megemészteni a rázúduló szavakat. – Remek ötlet volt – hallotta ismét a n éles, keser hangját. – Odavitték magát, hogy pont az én földemen landoljon. Micsoda véletlen, ha jól meggondoljuk. Csak három napot töltöttem a tanyán. Éppen ezt a helyet szemelték ki. Nem, ez nem véletlen. Maga és azok a nagyokosok ott a Sixában tudták, hogy a gépek zúgása az ablakhoz csal, tudták, hogy észreveszem a vitorlázója árnyékát, és követem. Még meg is ölt hatot a saját emberei közül, csak hogy minden gyanúmat elaltassa. Ami sikerült is egy ideig. – Maga meg rült – mondta Ybor. – Tegye már el azt a játékszert. – Amikor megölhetett volna, és mégsem tette – folytatta a n –, az utolsó kételyem is eloszlott. Micsoda balek voltam! Nem, kisapám, nem szaladsz vissza jelentést tenni, hogy aztán a bérenceitek megvárják, míg összeül a bizottságunk, és akkor lecsapjanak. Ebb l nem esztek. Meghalsz, méghozzá itt és most. Ybor fejében egymást kergették a gondolatok. Hiábavaló lenne gy zködni a lányt, hogy hozzájuk tartozik. Csak feleslegesen er lködne. Egyszer , hatásos és meghökkent érv kell. Nem volt veszteni való ideje: ez sugárzott baljósan a fekete szernekb i. – Utoljára – kezdte, visszaemlékezve Sworb megmenekülésének történetére – a Curk Way 40-ben lakott. Süteményeket árult, és Sworb elrontotta t lük a gyomrát. A maga kocsijában lett rosszul, amikor elszállították, éjfél után tizenegy perccel. – Ez hajszálra így volt. – A gyilkos szándék elt nt a lány szeméb l, ahogy neki is eszébe jutott minden. Egy pillanatra elt dött. Aztán megvillant a szeme. – Nem tudom, biztonságban eljutott-e Acriebbe. Maga el is kaphatta t az Enarta-határon, és kiverhette bel le, amit most elmondott. – Habozott. –Persze lehet, hogy mégis igazat beszél... – Ez az igazság – válaszolta Ybor nyugodtan. – Seilla-ügynök vagyok, és nagyon fontos megbízatással jöttem. Ha nem tud a segítségemre lenni, azonnal engedjen az utamra. – Honnan tudjam, hogy nem hazudik? Nem kockáztathatok. El ttem fog menni. Ha egyetlen gyanús vagy félreérthet mozdulatot tesz, lelövöm. – Hová akar vinni? – Na mit gondol? A vendégem lesz. Otthon majd beszélgetünk. – Ide figyeljen – tört ki Ybor –, most nincs id ... – Gyerünk! Ybor nem tehetett mást, elindult.

Az a terve, hogy a házba érve ártalmatlanná teszi a lányt, rögtön szertefoszlott, mihelyt meglátta a „fogadásukra” megjelen óriást. A hatalmas hústoronyban iszonyú er feszült. Ybor még sohasem látott ilyet; maga is nagydarab ember, de e mellett a gorilla mellett szinte eltörpült. Ennek a karja olyan vastag volt, mint Ybor combja. Arcából gonosz, sárga malacszem pislogott ki. Szörny méretei ellenére úgy mozgott, akár egy párduc, puhán, szemfényveszt gyorsasággal. – Tartsd szemmel – adta ki az utasítást a lány, és Ybor tudta, hogy a sárga szempár minden mozdulatát éberen lesi. Leereszkedett egy ódivatú támlás székre, és figyelte a lányt, amint a táncteremnek beill konyhában foglalatoskodott. Err l a konyháról húsz munkásra is lehetett volna f zni. – Itt az ideje, hogy együnk – mondta a lány. – Ha nem hazudik, szüksége lesz az erejére. Ha igen – nos, akkor is – hogy kibírja a kínvallatást, amíg ki nem szedjük magából az igazat. – Hibát követ el – kezdte Ybor indulatosan, de a test r fenyeget mozdulata belefojtotta a szót. Az étel hamarosan az asztalra került. A n jól f zött, és Ybor farkasétvággyal evett. – A siralomházi vacsora – mondta mosolyogva. Id közben valamiféle cinkosság szöv dött közöttük. A férfi sem volt még öreg, sötét szeme, nyílt tekintete, egész lénye a sallangtalan céltudatosságot fejezte ki; a lány pedig most érett be. A készül étel meleg páráiban, a közös étkezés családias légkörében a feszültség észrevétlenül enyhült egy kicsit. A lány arcán még egy futó mosoly is átsuhant a férfi mohó étvágya láttán. – Maga remekül f z – állapította meg Ybor az evés végeztével. De a n megint rideg és elutasító volt. Tekintete megkeményedett. – Most pedig – mondta parancsoloan – lássuk a bizonyítékokat. Ybor dühösen vállat vont. – Gondolja, hogy a papírjaimban ez áll: X. Y. Seilla-ügynök? „Mindenkinek, akire tartozik: E sorok felmutatója a Seillatanács fontos személyisége. Minden támogatás megilleti.” A papírjaim szerint újságíró vagyok Eerasból. A szerkeszt ség épülete és irodái azóta már elt ntek a föld színér l, úgyhogy az ellen rzés lehetetlen. A n fontolóra vette, amit hallott. – Adok még egy sanszot – mondta. – Ha valóban Seilla-ügynök, akkor valamelyik nilreqi emberük azonosítani tudja. Nevezzen meg egyet, és mi idehozzuk. – Egyikük sem ismerhet fel. Miel tt ezt a feladatot kaptam, átoperálták az arcomat, nehogy valaki elárulhasson, akár véletlenül is.

– Maga aztán jól megtanulta a leckét – gúnyolódott a n . – Nos, akkor most levisszük a pincébe, és vallatóra fogjuk. Addig nem fog meghalni, amíg nem beszél. Megtaláljuk a módját, hogy életben tartsuk. – Várjon egy percet – mondta Ybor. – Van valaki, aki ismer engem. De lehet, hogy még nem ért Nilreqbe. A neve Solraq. – Solraq tegnap megérkezett. Ha azonosítja magát, az nekem elég. Sleyg – szólt oda a gorillának –, ugorj el Solraqért. Sleyg mély hangon gurguiázott valamit, és nyugtalanul intett Ybor felé. – Tudok vigyázni magamra. Eredj! – csattant fel a n , újra el húzta a fegyverét, és az asztal fölött Yborra szegezte. Sleyg elt nt. Ybor hallotta, hogy beindul a kocsi, majd a motorzúgás elhal a messzeségben. – Rágyújthatok? – Csak tessék. – A n szabad kezével egy doboz cigarettát csúsztatott Ybornak az asztalon. A férfi meggyújtott egyet, gondosan ügyelve, hogy a keze mindig jól látható legyen, átnyújtotta a lánynak, aztán maga is rágyújtott. – Szóval maga Ylas – próbált beszélgetést kezdeményezni. A lány válaszra sem méltatta. Ybor folytatta. – Ügyesen csinálja a dolgát. És ráadásul pont az orruk el tt. Lehetett már egypárszor meleg helyzetben. A lány elnéz en mosolygott. – Nem d lök be, pajtás. A menekülésre ugyan nincs sok esélye, de nem adok ki információkat, hogy kés bb ellenem fordíthassa. – Ha nem jutok ki innen, nem lesz kés bb. Se magának, se másnak. – Hagyjuk a melodrámázást. Mindig lesz kés bb, amíg az id létezik. – Az id t csak a tudatunkban észleljük. Éneikül nincs id , hacsak a föld és a kövek nem kezdenek gondolkodni. – Ez úgy hangzik, mint egy világvége-jövendölés. – Az is. Közeledik az az id , amikor már nem lehet megakadályozni a katasztrófát. És maga minden perccel közelebb hozza a végpusztulást. – Hát ez nem szép t lem – gúnyolódott a lány. – Még ha most azonnal elenged is... – kezdte újra a férfi. – Ami eszem ágában sincs. –... a katasztrófát talán már akkor sem lehet elkerülni. Fel nem foghatjuk azt az iszonyatos er t, amely képes minden él lényt megsemmisíteni a Földön. Bizarr kép, még elgondolni is. Képzelje el: a jöv rutazói felfedezik ezt az elnéptelenedett bolygót, ahol csak a dzsungel burjánzik. Még neve sem lesz. Azt persze ki fogják deríteni, hogy

hívták a bolygót: a civilizáció nem t nik el nyomtalanul. A sivár romok közül el kerül majd egy-egy darabka történelem. Azután az utazók hazatérnek bolygóikra a Cathor megfejthetetlen rejtélyével. Miért sz nt meg az élet a Cathoron? Csontvázakat találnak, melyekb l megállapíthatják, milyenek lehettünk; vallatják a let nt civilizáció emlékeit. De értetlenül állnak a kérdés el tt: mi vagy ki ítélte halálra mindezt? Az okot: Ylas nevét nem fogják megfejteni. A n egyre csak mosolygott. – Láthatja, nem babra megy a játék – folytatta Ybor. –Nem lesz madár az égen, vad az erd ben. Talán még a rovarok is elpusztulnak. Kíváncsi lennék – mondta elgondolkozva –, vajon hasonló robbanások pusztították-e el naprendszerünk más bolygóit is. Például a Larát. Valaha ott is volt élet. Vajon ott is elértek a civilizáció csúcsára, ami egy háborúban „teljesedett ki”? Ahol mindenki fegyverkezett, vagy az egyik, vagy a másik oldalon? Mígnem egyik fél elkeseredett lépésre szánta el magát: bevetett egy ismeretlen hatású bombát, és így következett be a világvége? – Pszt! – szólt rá parancsolóan a n . Minden idegszálával kifelé figyelt. Akkor már Ybor is hallotta a lépések ütemes dobbanását. Egy pillantást vetett az ablakon át az erd felé. – Térnének –mondta. Egy rmesterrel az élén nyolcf s szakasz masírozott a ház irányába. Ybor a lányhoz fordult. – El kell bújtatnia! Azonnal. A n hideg pillantást vetett rá. – Nincs hová. – Kell hogy legyen egy rejtekhelye a menekültek számára. Merre van? A n hajthatatlan maradt. – Lehet, hogy vesztettem, de maga nem tudhat meg semmit. A földalatti mozgalom titkait meg rz m. – Kis hülye! Hiszen én is veletek vagyok! – Ezt állítja. De hol a bizonyíték? Ybornak gyorsan kellett cselekednie. A katonák már majdnem az ajtóhoz értek. Odaugrott a falhoz, és lekuporodott a földre. Kabátját félig lerántotta, haját összekócolta és jól a szemébe húzta, vonásait ellazította: egy idióta zavaros arckifejezésével bámult maga elé. Játszani kezdett az ujjaival, torkából artikulálatlan hangok törtek el . Puskatussal döngették meg az ajtót; a lány beengedte a katonákat. Ybor nem nézett fel. Ujjait babrálta, és gagyarászott hozzá. – Hallott valamit az éjszaka? – kérdezte az rmester. – Az éjszaka? – visszhangozta a lány – Repül gépeket meg lövöldözést. – Szóval felébredt. Nem látta, mi történt? – Nagyon féltem – válaszolt szemlesütve a lány. Az rmester megvetése jeléül kiköpött. Rövid csend állt be, csak Ybor gurgulázása hallatszott.

– Hát ez meg miféle szerzet? – csattant fel az rmester. Áttrappolt a szobán, a hajánál fogva felrántotta Ybor fejét. Ybor nyálát csorgatva, gügyén vigyorgott rá. Az rmester lenéz fintorral nézte. – Idióta! – morogta. Eleresztette Ybor haját. – Mi a fenének nem csapja agyon? – fordult a lányhoz. – Csak a kenyeret pusztítja. No nézd csak – mondta hirtelen, mintha csak most venné igazán észre Ylast. – Nem is rossz b r. Valamelyik este beugróm hozzád, tündérkém. Ybor nem mozdult, amíg hallófávolságon kívül nem kerültek a katonák. Akkor felállt, és vadul nézett Ylasra. – Mostanra már rég Nilreqben lehetnék. Engedjen el! Felfedezték a meggyilkolt katonákat, és most mindenki gyanús. A lánynak ismét kezében volt a pisztoly. A székre bökött vele. – Talán üljünk le. – Még mindig nem bízik bennem? Ezek után sem? Maga meg rült! – Éppen, hogy nem. Ez is hozzátartozhat az átejtési man verhez. Leülni! Ybor szótlanul engedelmeskedett. Hiába minden szó. Az rmesteren töprengett. Az valószín leg nem ismerne rá, ha még egyszer kereszteznék egymás útját. Ezt az arcot mégis jó lesz megjegyezni. Visszajöhetne már az a gorilla Solraqkal. Ekkor, mintegy végszóra, meghallotta a motorzúgást. Elégedetten nyugtázta, hogy egy teljes másodperccel korábban, mint Ylas. Tehát nem is m ködnek oly élesen a érzékszervei. Sleyg érkezett meg, egyedül. Ruganyos macskaléptekkel közeledett. – Solraq meghalt – jelentette. A múlt éjjel megölték. Ylas gyilkos mosolyt eresztett meg Ybor felé. – Hát ez kapóra jött magának, ugye? Nem furcsállja ezt, tisztelt Sixa felderít úr, hogy pont egy halott Seilla-ügynökre hivatkozik? Elég a kisded játékokból. A pincébe vele, Sleyg. Ezúttal megtudjuk az igazat. Még akkor is – ezt már Ybornak címezte –, ha az életébe kerül. * A szék, valóságos kényszerzubbony kapcsokkal és pántokkal fölszerelve, úgy leszorította Ybort, hogy moccanni sem tudott, csak a szeme járt ide-oda. Ylas szemmel láthatóan meg volt elégedve. Intett Sleygnek: – Menj, melegítsd a szerszámaidat. El ször apránként leégetjük a fülecskéket –

magyarázta Ybornak. – Ha ez nem használ, kitalálunk valami komolyabbat. Ybor megszólalt. – Semmi szükség rá. Elmondok mindent. A lány megvet grimaszt vágott. – Nem csoda, hogy az ellenség már a nyakukon van. Délen már kiverték a Sixa-csapatokat Aissuból, északon pedig Ytalból. Most, hogy beijedtek, szépen hazaszállingóznak. Ybor nem zavartatta magát. – Meggy dtem róla, hogy maga valóban Ylas. Igaz, hogy a parancs szerint senki nem tudhat a küldetésemr l, de azt hiszem, magával kivételt tehetek. Különben sincs más választásom. Figyeljen: azért jöttem Témenbe, hogy – Ylas indulatosan közbevágott. – Az igazat! – Meghallgat, vagy sem? – Nem vagyok kíváncsi egy újabb dajkamesére. – Végig fog hallgatni, akár tetszik magának, akár nem. A gorilláját meg tartsa féken, amíg be nem fejeztem. Hacsak nem kívánja az emberi faj pusztulását. A n ajkbiggyesztve vetette oda: – Folytassa. – Hallott már az U-235-r l? Ez egy urániumizotóp. – Ki ne hallott volna? – Rendben. Ezek tények, nem feltételezések. Az U-235-öt el ször az atomkutatásokhoz szükséges mennyiségben állították el . Az új izotópszétválasztási eljárással viszont már kilószámra nyerhetik az uránércb l. Mármint a Seilla tudományos kutatói. De még nem halmozták fel a kritikus mennyiséget, s t még egy nagyobb adagot sem. Egyszer en azért, mert nem biztosak benne, hogy a folyamat megállítható, miel tt még az egész felrobban egy másodperc törtrésze alatt. Sleyg lépett a pincébe. Egyik kezében egy hordozható hevít t tartott, a másikban egy nyaláb fémpálcát. Ylas egy szemvillanással utasította, hogy tegye azokat a sarokba. – Menj fal, és tartsd nyitva a szemed. Majd szólok, ha szükségem lesz rád. Yborban felujjongott valami. A lány mégiscsak kezd engedni. – Egy félkilónyi U-235 még nem okoz túlságosan nagy rombolást; úgy 50 millió kilogram TNT-nek felel meg. Ha egy szigeten végezzük el a kísérletet, a robbanás letarolja a'felszínt, gyökerest l kitépi a fákat, megsemmisíti az állatokat: de még ez az ötvenezer tonna TNT sem pusztítaná el ezt a kis szigetet.

– Feltételezem – szakította félbe a lány –, hogy hamarosan rátér a lényegre. Remélem, nem akar itt nekem el adást tartani a nagy hatású robbanóanyagokról. – Várjon. Fél , hogy a hatalmas erej robbanáskor olyan iszonyú energia szabadul fel, hogy a reakció tovább terjed. Képzelje el a leger sebb villámcsapás energiájának, amit valaha is látott, a többmilliószorosát bes rítve egy gyufásdoboznyi térbe – akkor lehet fogalma arról, milyen roppant erej lesz a robbanás. A hangsúly nemcsak az energia mennyiségén, hanem félelmetes koncentrációján van. A környez anyag, amelyben normális körülmények között magreakció nem jöhet létre, az U235 felrobbanásától olyan irtózatosan nagy energiaimpulzust kaphat, amit l széthasadhatnak az atommagjai, és ez újabb óriási energiák felszabadulását vonja maga után. Ez azt jelenti, hogy nemcsak egy félkilónyi U-235 robban fel, hanem öt vagy ötven vagy ötvenezer tonna más anyag is. Hogy ez mivel jár, azt elképzelni sem tudjuk. – A lényeget! – Éppen most következik. Egy ilyen robbanás szörny pusztítást vihet véghez. Eltüntethet egy szigetet a Föld színér l, egész kontinenseket a leveg be röpíthet. A Cathort megrázná az egyik sarkától a másikig, szörny földrengéseket váltana ki a bolygó túlsó felén, és a robbanás középpontjától számított legalább ezer mérföldes körzetben minden tökéletesen megsemmisülne, az utolsó f szálig. A bombát tehát még nem próbálták ki. A szabályozott re-akciójú U235-ös bombával máról holnapra véget vethetnének a háborúnak. De az egész civilizáció kiirtásához elegend egy vagy két U-235-ös bomba, ha a robbanás továbbterjedését nem lehet megakadályozni. És ha megcsinálják a bombát, nem tudhatják, mi lesz: hol szakad meg a láncreakció. Mostanáig nem találtak olyan módszert, amellyel irányítani lehetne az U235 robbanását. – Ha csak az id t akarja húzni – szólt közbe Ylas –, semmi jóra ne számítson. Ha netán látogatókat kapnánk, lepuffantom, mint egy kutyát. – Hogy húzom az id t? – Ybor kiabált. – Hiszen én azt akarom, hogy miel bb kijuthassak innen! De hallgasson végig, még nem fejeztem be. Ahogy maga mondta, a Sixa hader ket egyre inkább visszaszorítják Témenbe. Innen indultak a világ meghódítására, és ez egyszer majdnem sikerült is nekik. Most viszont rosszul áll a szénájuk. Mi, mármint a Seilla, nem mernénk megkockáztatni egy kísérleti atombomba bevetését. Nekünk ez a háború átmeneti id szak, a Sixának viszont az egész jöv je ezen áll vagy bukik. Ezért mindenre el vannak szánva. Dr. Sitruc kikísérletezett egy

bombát, és nem fél, hanem nyolc kilogram U-235 felhasználásával. Szörny m vével bármikor elkészülhet. Meg kell találnom, és hatástalanítanom kell a szerkezetet. Ha felhasználják, mi elvesztünk. A jobbik esetben csak a háborút veszítjük el, a rosszabbikban az egész világ megsemmisül. Magán múlik az emberiség sorsa. – Hazudik! – csapott le a lány. – El akarja pusztítani a bombát; de hogyan? Megszerzi és felrobbantja? De hol? Egy sivatag közepén? Egy hegy tetején? Az óceánba sem merné bedobni, hiszen felrobbanhat. Ha egyszer megkaparintja – mintha tízmillió tigrist tartana a farkánál fogva – nem engedheti ki a kezéb l. – Tudom, hogyan kell ártalmatlanná tenni. A tudósaink kitanítottak rá. – Hagyjuk ezt. A történet több helyen is sántít. El ször is meglehet sen furcsa, hogy mi semmit sem tudunk az egészr l, pedig sokkal közelebb vagyunk a t zhöz, mint a Seilla, háromezer mérföldnyire innen. – Sworb – mondta Ybor – remek fickó, még ha nem is bírja az édességet. Megszerezte a bomba tervrajzát. Értse meg, Ylas, minden perc drága! Dr.Sitruc bármikor elkészülhet a bombával, és ledobhatja a hadiszállásunkra, miel tt megakadályozhatnám. Még ha nem is lesz a hatás olyan rettenetes, ahogy leírtam, a déli hadseregünket mindenestül elsöpörheti, és egy csapásra dönt vereséget szenvedünk. – Még két dolgot kell tisztáznunk – folytatta Ylas zavartalanul. – Miért éppen az én földemen szállt le? B ven lett volna hely másutt is. – Mer véletlen. – Tegyük fel. De nem túl sok itt a véletlen? Mint például Solraq halála is? – Sejtelmem sem volt róla, hogy meghalt. Csend állt be. A n szótlanul járkált fel-alá a pincében, homlokát ráncolva, idegesen fújta a füstöt. Ybor annál nyugodtabban ült, mivel mást nem is tehetett; még az ujjai is be voltak szorítva. – Már-már hajlanék arra, hogy higgyek magának – szólalt meg végül a lány –, de gondoljon csak bele: er s, kiterjedt szervezetet hoztunk létre, mindent kockára tettünk, sokan az életüket áldozták fel. Tudom, menyire gy lölnek bennünket a hatóságok – és mennyire félnek t lünk. Ha maga Sixa-ügynök – és minden jel erre mutat –, akkor nagy veszélyt hozhat ránk. Lehet, hogy egy gondosan kidolgozott tervet hajt végre, amivel leleplezi a módszereinket és a szervezetünk tagjait. Nem tehetem mindezt kockára, amikor egyetlen biztosítékom egy idegen ember szava. – Most maga fontolja meg az én helyzetemet – fordított a szón Ybor. – Elmenekülhettem volna az erd ben, és innen is megszökhettem volna,

amikor Sleyg elment. De nem bízhattam magam a vak szerencsére. Láthatja: itt az id n múlik minden. Nem vesztegethetjük. Dr. Sitruc bármelyik percben elkészülhet, és akkor már csak a gombot kell megnyomni. Ha menekülni próbáltam volna, és maga lel engem – és megteszi, ebben biztos voltam –, hetekbe telik, amíg küldenek valakit helyettem. Nekünk viszont talán csak óráink vannak a cselekvésre. Ylas tartózkodó nyugalma elszállt. Tekintetében gyötrelem tükröz dött, keze ökölbe szorult, mintha a szívéb l akarná kitépni a szavakat: – Nem kockáztathatok. – Nem szabad nem kockáztatnia – mondta Ybor. Ekkor súlyos léptek döndültek a fejük fölött. Ylas megmerevedett, fürkész , gyanakvó pillantást vetett Yborra, és magára hagyta. Ybor engedélyezett magának egy mosolyt; lám, Ylas nem l tte le, ahogy ígérte. Mozdulatlan testében minden idegszála pattanásig feszült. Mi lesz most? Ki jött? Jót vagy rosszat jelent? Kivel beszélget Ylas odafent? Kinek a lépései döngetik a padlót? Nem kellett soká várnia, a léptek a pinceajtó felé közeledtek, és Ylas mögött az ismer s rmester t nt fel. – Parancsot kaptam, hogy mindent kutassak át tövir l-hegyire ezen a környéken. Úgyhogy pofa be – közölte. A szeme elkerekedett Ybor láttán. – No nézd csak! – kiáltott fel. – Akármi legyek, ha ez nem a mi dilinyósunk: Talán kipofozta bel le a hülyeséget? Ybor a lélegzetét is visszafojtotta, amikor az ötlet az eszébe villant. – Be voltam narkózva – kapott a kínálkozó lehet ségen –, de már elmúlt. Ylas a homlokát ráncolta, szemmel láthatóan a szavak rejtett értelmét kutatva. Ybor átpasszolta a labdát a lánynak: – Ennek a n nek a szolgája, az az agyatlan barom... – Az meglógott – mondta az rmester –, de elkapjuk. – Aha. Tegnap éjjel rám támadt kint a földeken, idecipelt, és kábítószert er szakolt belém. – Mit keresett maga a földeken? – Dr. Sitruchoz tartottam. Életbevágóan fontos információt viszek neki. Az rmester Ylas felé fordult. – Nos, drágaságom, ehhez mit szólsz? Ylas vállat vont. – Maga mi az ördögöt csinált volna egy idegennel az éjszaka kell s közepén? – És miért nem említette ezt egy szóval sem az el bb? – Ha kiderül, hogy tényleg kém, a jutalom nekem jár érte!

– Ó, maguk civilek – mondta az rmester lesújtóan. – Lehet, hogy ez az a fickó, akit keresünk. Miért nyírtad ki azokat a fiúkat? – vicsorított Yborra. Ybor pislogott. – Honnan tudja? Ellenségek voltak, tehát eltettem ket láb alól. Az rmester a pisztolyához kapott. Arca vészJosló kifejezést öltött. – Te rohadt spicli, te... – Várjon! – állította le Ybor. – Miféle katonákról beszél? A Seillael rsr l Aissuban, nem? – A mieinkr l beszélek, itt az erd ben, te patkány! Ybor megint laposan pislantott. – Fogalmam sincs, mir l beszél. Ide figyeljen, azonnal el kell vinnie dr. Sitruchoz. A következ l van szó: Seilla területen voltam, és megtudtam valamit, ami nagyon fontos dr. Sitruc számára. Ezen d l el a háború sorsa. Azonnal vigyen oda, különben bajba kerül. Az rmesternek a fordulat láthatóan fejtörést okozott. –Itt valami nem stimmel. Miért kötözte így meg? – Hogy kivallassam – válaszolta Ylas. Ybor látta, hogy a lány veszi a lapot, bár nem túl nagy meggy déssel. Egyszer en nem volt más választása. Az rmester görcsös igyekezettel próbálta átlátni a helyzetet. Megrázta busa fejét. – Nem értem, mi történik itt –mondta zavarodottan. – Valahányszor úgy látszik, hogy már megvan, mindig melléfogok... De mit is beszélek! – Hangja hirtelen fenyeget re váltott. – Hogy hívják magát? – rivallt rá Yborra. Ybor nem tudott vállat vonni, csak a szemöldökét rántotta föl. – A papírjaim szerint Yenraq Ekor újságíró vagyok, de ez ne tévessze meg. Az igazi nevemet csak dr. Sitrucnak vagyok hajlandó megmondani, már jól ismeri. Ember, ne húzza az id t! – tört ki. – Most rögtön vigyen el hozzá! Maga még rosszabb, mint ez a buta liba itt! Az rmester Ylashoz fordult. – Megmondta, miért akar dr. Sitruchoz menni? Ylas megvonta a, vállát, közben még mindig Ybor arcát fürkészte. – Csak annyit mondott, hogy okvetlenül el kell jutnia hozzá. – Nos, akkor nekem mesélje el szépen, miért kell találkoznia dr. Sitruccal? Ybor elszánta magát: dupla vagy semmi. Ez az idióta még képes egész nap feltartani a hülye kérdéseivel. El adta hát a bomba-sztorit, majdnem ugyanúgy, ahogy Ylasnak elmondta. Közben figyelte az rmester

ábrázatát: vonásai teljes értetlenségr l árulkodnak. Helyes! A katonának fogalma sem volt az U-235-r l. Ybor mondókája most zagyva blöffö-lésbe torkollott. – És ha nem ellen rizhet a hatása, elpusztíthatja az egész bolygót; egy pillanat alatt porrá és hamuvá lesz minden. Nekem viszont tudomásomra jutott egy olyan módszer, amellyel a robbanás szabályozható. A Seillának nem sok hiányzik ahhoz, hogy elkészüljön a bombájával. És ha ez bekövetkezik, menthetetlenül elpusztítják Tément. De ha mi mérhetjük az els csapást, akkor mi semmisítjük meg ket. A találmány, amit a Seillatáborban sikerült megszereznem, egy neutronpajzs. Ez a neutronpajzs megállítja a robbanáskor kiszabaduló neutronokat, amelyek iszonyú rombolást vinnének véghez. Van fogalma arról, mire képes egyetlen neutron? Kettébe hasíthatja ezt a bolygót. Ez a pajzs viszont egy meghatározott területre korlátozza a neutronokat, és ezzel nyert ügyünk van. De lehet, hogy csak perceken múlik minden. Máris indulnunk kell! Az rmester szépen bekapta a csalit. Nem mert hitetlenkedni, mivel Ybor olyan elképeszt en szörny képet festett, hogy tizenhat ilyen rmesternek is betett volna. Végre döntésre jutott. – Hozzám! – üvöltötte az ajtó felé, amire három katona nyomult be a pincébe. – Szedjétek ki ebb l a micsodából. A százados úrhoz visszük. Hozzátok a lányt is. Lehet, hogy hozzá is lesz egykét kérdése. – De hiszen én nem csináltam semmit – tiltakozott Ylas. – Akkor nincs is mit l tartanod, szépségem. Ha kiengednek, ígérem, magam viselem gondodat. Meg kell hagyni, az rmester mesterien tudott kacsintani. Akár fatalista is lehetnék, gondolta Ybor dr. Sitruc el szobájában várakozva. Meglehet, a saját halálára vár itt, de még akkor is megéri. Ha a gyalogáldozat szerepét kell játszania egy sakkjátszámban, ahol a tét az emberiség jöv je – hát legyen. Eddig minden jól ment. És ahogy a két rt nézte, rádöbbent a bizonyosságra: a végs siker egyben az halálát jelenti. Esztelenség abban reménykedni, hogy hatástalanítja a bombát, és aztán ép b rrel kisétálhat. Ebb l az er db l nem juthat ki élve. Nem is remélhette, hogy megússza – t dött el: ez kezdett l fogva öngyilkos vállalkozás volt. Éppen ez adott meggy er t az egyébként gyenge sztorinak. A százados csakúgy, mint az rmester, nem merte nem elhinni a meséjét. A pusztulás képét azért tudta olyan valószer en lefesteni, mert a végs kig el volt szánva, hogy megakadályozza a bekövetkezését.

Nem mintha a neutronpajzsról tartott el adása hatott volna. A százados az rmesterhez viszonyítva intelligens ember volt, és Ybor tárgyilagosan beszélt neki a robbanásszabályozásról; elég tárgyilagosan ahhoz, hogy rök kíséretében ideküldjék. Amint közeledtek úticéljukhoz, a katonákat úgy szállta meg egyre jobban a félelem. A bombahistóriát láthatólag ismerték itt, a kormány kísérleti laboratóriumaiban: az röknek olyan zött volt a tekintete, mintha minden pillanatban számítottak volna a végzetes robbanásra. Hadd rettegjenek: annál jobb. Ha ebb l hasznot tudna húzni, mint ahogy eddig kihasználta a helyzetet, akkor talán... Az rök hirtelen vigyázzba merevedtek, amikor nyílt az ajtó. Ybor abbahagyta a töprengést; most a cselekvésen a sor. Dr. Sitruc karcsú férfi volt, különös formájú arcából pa-rancsoláshoz szokott, szúrós szempár tekintett Yborra. Köpenyt viselt; kezei keménységr l, hozzáértésr l tanúskodtak – Szóval maga a végeredmény – mondta szárazon. – Jöjjön be. Ybor követte a doktort a laboratóriumba. Az egy kényelmetlen szék felé intett: az invitáláshoz egy pisztolyt használt. Ybor leült, és higgadtan nézett rá. – Miféle végeredményr l beszél? – Hát nem nyilvánvaló? – kérdezte könnyedén a doktor. – A tegnap éjszakai bombázók üresen repültek; egyébként túlságosan is gyorsan. Egész nap törtem a fejem, mi lehetett a céljuk. Most már látom: magát dobták le. – Hallottam valamit a bombázókról – mondta Ybor –, de látni nem láttam ket. Dr. Sitruc udvariasan felvonta a szemöldökét. – Attól tartok, egy szavát sem hiszem. Szerintem a következ történt: a Seilla-bombázóknak az volt a feladatuk, hogy ledobjanak egy ügynököt, akit az urániumbomba hatástalanításával bíztak meg. Egy ideje tisztában vagyok azzal, hogy a Seilla-vezetés tudomást szerzett az én szerkezetem létezésér l. Kíváncsi voltam, mit forralnak ellenünk. Ybor úgy vélte, ideje kimozdulni a védekez álláspontról. – A Seilla a saját bombáján dolgozik. Csakhogy k már szabályozni tudják a robbanás hatósugarát. Azért vagyok itt, hogy elmondjam, amit megtudtam, és ön felhasználhassa azt a mi bombáinkhoz. Van id nk. – Az embereim beszámoltak magáról – mondta Sitruc. –Tett néhány felel tlen és értelmetlen kijelentést ma reggel. Az a benyomásom, hogy maga dilettáns, és hetet-havat összehord olyasmir l, amir l legfeljebb

halvány fogalma van. Javaslom, tisztázzuk a dolgot – miel tt megölöm magát. Igen – tette hozzá mosolyogva –, mindenképpen meg fog halni. Az én hatalmam a tudásból fakad. Ha olyan információval tud szolgálni, ami nekem még nem áll rendelkezésemre, azt magam fogom felhasználni. Ért engem? – Maga itt valóságos kisisten. Ez nyilvánvaló. – Pontosan. A világtörténelem legnagyobb erej robbanószere van a kezemben, és mindenki úgy táncol, ahogy én fütyülök. Ha úgy tartja kedvem, parancsokat adhatok a Legfels bb Vezetésnek is. Engedelmeskedniük kell, nem tehetnek mást. Maga pedig – a neve nem fontos, hiszen úgyis álnév – elmondja nekem, amit tud. – Ugyan miért mondanám? Ha így is, úgy is meg kell halnom, mit tör döm én magával? Tudok valamit, amit maga nem, és aligha lesz ideje arra, hogy bárki mástól megszerezze ezt az információt. Mire valamelyik ügynöküknek sikerülne megtudnia azt, amit én, a Sixát már rég legy zték. Én viszont nem látom értelmét, hogy bármit is felfedjek magának. Legfeljebb eladni vagyok hajlandó – az életemért cserébe. Míg beszélt, Ybor körüljártatta tekintetét a laboratóriumban, ahol minden ragyogott, és egyszer csak meglátta. Nem volt különösebben nagy: a mérete mindenesetre nem állt arányban azzal a rettegéssel, ami a szívét eltöltötte. A bomba teljesen készen volt. Egy rezgésbiztos bölcs félében függött, olyan szilárdan rögzítve, hogy még egy bombatámadás sem tudta volna megmozdítani. Bizonyos volt, hogy ott és akkor fog felrobbanni, ahol és amikor a doktor akarja. – Minden oka megvan rá, hogy halálra váljon – nevetett elégedetten a doktor. – Ez itt minden id k legrettenetesebb tömegpusztító fegyvere. Ybor idegesen nyelt egyet. Ez valóban megmásíthatatlan tény. Ez a félelmetes eszköz szó szerint a világ végs pusztulását jelenti. Keser en gondolt azokra, akik elvakultan hittek valami isteni beavatkozásban, ami csodával határos módon vet véget a háborúnak; ezek az emberek nem fogják megérni, hogy múlt id ben beszélhessenek a csodafegyverr l. A robbanás alapjaiban rázná meg hitüket, ha ugyan valami is marad abból, illetve bel lük. – Azért sápadtam el – válaszolta –, mert önnek egy vak pusztító er van a kezében, amit nem tud kordában tartani. Egy korszak végét, az élet megsz nését hordozza magában. Több ezer év is elteljk majd, míg egy új civilizáció eléri a mi fejlettségi szintünket. – Az igaz, hogy van egy bizonyos rizikófaktor a dologban. Ha a bomba környezetében lév anyagokban láncreakciószer robbanás megy végbe,

nagyon valószín , hogy egy szempillantás alatt vége az életnek. Viszont ha ez nem következik be, akkor mi leszünk a világ urai. Ezt egyedül én tudom – illetve most már maga is. A Legfels bb Vezet ség csak a gy zelem eszközét látja ebben a fegyverben. De elég az üres fecsegésb l. Maga megvásárolja az életét cserébe az információért, hogy miképpen lehet a robbanást szabályozni. Ha meggy döm arról, hogy valóban birtokában van ennek a tudásnak, szabadon engedem. Nos, halljuk. – Így nem megyünk semmire – vetette ellen Ybor. – Én nem beszélek addig, míg nem vagyok szabad, maga pedig nem enged el, ha nem beszélek. Dr. Sitruc beszívta az ajkát. – Igaza van. Nos, akkor mit tegyünk? írásba adom az röknek, hogy hagyják bántatla-nul távozni, amint kilép a laboratóriumból. – És mi a biztosíték arra, hogy nem öl meg idebent, ha már mindent elmondtam? – A szavamat adom. – Ez kevés. – Van más választása? Ybor latolgatta az esélyeket, aztán beadta a derekát. Végül is a játszma során egyiküknek valahol meg kell bíznia a másikban. Miután ez a doktor birodalma, Ybor pedig a fogoly, nem nehéz kitalálni, ki diktálja a feltételeket. A fontos az, hogy lélegzetvételnyi szünethez jusson. Most id t kell nyernie. – Adja ki a parancsot – mondta. Dr. Sitruc leült az íróasztalához, és írni kezdett. Közben Ybort is szemmel tartotta, úgyhogy nem volt érdemes váratlan támadással próbálkoznia. A villámgyors lerohanás sem sikerülhetett, mivel a doktor elég messze ült ahhoz, hogy idejében felemelhesse a pisztolyt és tüzeljen. Ybor gyanította, hogy a doktor kit céllöv . Várt. Dr. Sitruc beszólított egy rszemet, átadta neki a parancsot, és intett, hogy Ybor is elolvashatja. Ybor átfutotta, bólintott. Az r kiment. – Nos – kezdte dr. Sitruc, de a telefon csöngése félbeszakította. Felvette a kagylót; figyelmesen hallgatott egy darabig, biccentett, majd jelent ségteljes pillantást vetett Yborra. – Talán érdekli – fordult hozzá, miután letette a kagylót –, hogy azt a n személyt, aki elkapta magát, a földalatti mozgalom megszöktette. – Különösebben nem – mondta Ybor. – Kivéve, ha... igen! – kiáltott fel – ez engem igazol! Maguk jól tudják, milyen kiterjedt a mozgalom, és mi mindenre képes. Most már világos, hogy mi történt : tudtak a

küldetésemr l, ismerték az útvonalamat is, így sikerült elkapniuk. Ki akartak vallatni. Az rmesternek elmondtam az igazat. Most megpróbálják a kezükbe kaparintani a bombát. És ha megszerzik, k szabják meg a feltételeket. Mindez kissé logikátlanul hangzott, de Ybor minden rábeszél képességét latba vetette. – Próbálják csak. A bomba egyel re a miénk – mondta dr. Sitruc elgondolkodva. Ybor most saját hazugságainak csapdájába került. Semmiféle szabályozási rendszerr l nem tudott. Ezt viszont dr. Sitruc nem tudhatta, és amíg abban a hitben van, hogy Ybor fontos információkkal szolgálhat, nem fog l ni. Húzni kell az id t, és kivárni a kedvez pillanatot. Ennyi biztos: ha kijut az ajtón, szabad az útja. Ki kell tehát kerülnie innen – a bombával együtt. Dr. Sitruc pedig a kezében tartotta a fegyvert. – Nézzük akkor a reakciót – fogott bele Ybor. – A szabályozást! – csattant fel türelmetlenül dr. Sitruc. Ybor arca megkeményedett. – Ne sürgessen. Az életem forog kockán. Meg kell gy znöm magát, hogy nem blöffölök, ezért az elején kell kezdenem. A pokolba is, ne szakítson folyton félbe! Dr. Sitruc arca elsötétült a düht l. Egy pillanatba telt, amíg er t vett magán, és biccentett. – Folytassa. – Az oxigén és a nitrogén nem éghet anyag – ha az lenne, az els t z egyetlen hatalmas lángtengerré változtatná az atmoszférát. Viszont körülbelül háromezer Celsius fokra hevítve az oxigén és a nitrogén is ég, és az égés során energia szabadul fel. De ez az energia nem elegend a folyamat fenntartásához – ezért gyors leh lés következik be, és a t z kialszik. Ha mesterségesen tartjuk fenn ezt a h mérsékletet – de ön kétségtelenül jól ismeri a nitrogénoxid el állítási módját. – Kétségtelenül – jegyezte meg epésen dr. Sitruc. – Helyes. Az U-235-tel el lehet érni ezt a h mérsékletküszöböt, és felszabadul az energia. A környez anyag szintén reakcióba lép, mivel már-már elképzelhetetlenül magas h fokra melegszik fel. Ezután hihetetlen gyorsasággal le is h l, a másodperc százmilliomod része alatt esik le a gyulladási h mérséklet alá. Mindössze egymilliomod másodperc alatt lecsökken egymillió fokra, s egy perc múlva válik láthatóvá a szokásos értelemben. Ez a sugárzás a teljes sugárzásnak csupán egy százezred része – egymillió fokon, de még így is a nap fényerejének a százszorosával vakít, így van?

Ybor valami tiszteletfélét vélt felfedezni dr. Sitruc helyesl mozdulatában. – Ezt az U-235 h mérséklet-ciklusa és a környez anyagok robbanása idézi el . Most leegyszer sítem a dolgokat, de azt hiszem, nem szükséges belemennünk a részletekbe. A sugárzás nyomása képviseli az er t. A fény fizikai impulzusa egymillió fokon több tonnányi nyomóer t fejt ki. Ez pedig épületeket dönthetne romba, mint valami hurrikán, ha a döbbenetes energia nem tenné a semmivel egyenl vé a házakat, még miel tt összeomlanának. Jól mondom? Dr. Sitruc ismét rábólintott. Mintha mosolyféle játszott volna a szája körül. Ybor folytatta; most jutott el arra a területre, ahol már csak találgatni tudott, és ha melléfog, nincs több dobása. –Tehát szükségünk van valamire, ami a környez anyagok h mérsékletét alacsonyan tartja, így a robbanás hatókörzetét tetszés szerint korlátozhatjuk, és megakadályozhatjuk, hogy városokat pusztítson el a Cathor másik felén is. A hatáscsökkent alkalmazási módszere magának a bombának a mechanikai felépítését l függ. Ybor könnyed mozdulattal felállt, és a laboron keresztül a bölcs szer alkotmány felé indult, amely a bombát tartotta. Látszólag ügyet sem vetett dr. Sitrucra; nem mert rápillantani sem. Vajon sikerül-e? Vagy egy hangtalan golyó a koponyájába hatol, miel tt megtehetné a következ lépést? Amikor a szoba feléhez ért, úgy rémlett, mintha már hosszú mérföldeket tett volna meg. Úgy érezte, hogy lassított filmfelvételen mozog, több mérföldes óriásléptekkel. És a bomba még mindig rettenetesen távolinak nt. Nyugodt tempóját meg rizve, minden erejét összeszedve küzdött heves vágya ellen, hogy odarohanjon, megragadja a bombát, és zsákmányával együtt elmeneküljön. Végre odaért: megállt el tte, és jelent ségteljesen bólogatva szemügyre vette. Emlékezetébe idézte Sworb tervrajzát és a hozzá f zött alapos magyarázatot. – Amint látható – kezdte –, a két öntöttvas félgömböt narancsszín kadmiumötvözet-rétegek választják el egymástól. Látom, már a gyújtózsinór is be van szerelve – egy kis kadmiumgy , benne rádiumszemcse berilliumba ágyazva, és egy kis adag robbanóanyag, éppen elegend ahhoz, hogy széttörje a kadmiumfalat. Aztán – javítson ki, ha tévedek – az urániumoxid-por összegy lik a központi üregben. A rádium neutronokat sugároz bele – és U-235 keletkezik, így van?

Dr. Sitruc Yborhoz lépett, és megállt a háta mögött. –Hogy lehet az, hogy maga ennyit tud err l a bombáról? –hangjába némi gyanakvás vegyült. Ybor hanyagul rámosolygott a válla fölött. – De hisz ez nyilvánvaló, nem? A kadmium megállítja a neutronokat; olcsó és hatásos módszer. Tehát a rádiumot és az U-235-öt vékony kadmiumfalakkal választjuk el egymástól; egy kisebb erej robbanás ezeket át tudja törni. A „kisebb erej ” azonban nem jelenti, hogy azt nem körültekint en kell megválasztanunk. A doktor mosolygott. – De hiszen maga valóságos szakért ! Dr. Sitruc ébersége egy pillanatra ellanyhult, és Ybor máris cselekedett. Rácsapott a fegyver csövére, leszorította, a másik ökle pedig a doktor állán csattant. Szabad kezével magához rántotta a pisztolyt. Nem engedte, hogy áldozata az ütést l a padlóra zuhanjon. Lecsapott a revolver agyával: dr. Sitruc azonnal elvesztette az eszméletét. Ybor összesz kült szemmel nézte a földön elterül alakot. Vajon megkockáztathatja a lövést? Nem: az r biztosan nem hagyná futni, a parancs ellenére bejönne és körülnézne. Még egyszer lesújtott a pisztollyal. Dr. Sitruc mindenesetre egy ideig nem fog akadékoskodni. És Ybornak ennyi elég. El ször is ki kell jutnia innen. Persze, csak ha már hatástalanította a bombát. Odasétált a függ bölcs höz, megvizsgálta a gyújtózsinórt. Megpróbálta kihúzni, de nem engedett. Körülpillantott, alkalmas szerszámot keresve. Sehol semmi. Hirtelen rátört a pánik. Most álljon neki felforgatni a laboratóriumot egy csavarhúzóért? Ha valaki be találna jönni, elveszett. Nem, addig kell elt nnie innen, amíg nem kés . Nagy a kockázat: ha rál nek, a bomba megsérülhet, akkor pedig isten veled, Cathor. De tétlenül sem várakozhat itt. Össze kell szednie magát; reszket, mint a nyárfalevél, és csorog róla a hideg verejték. Felkapta a bölcs t, és óvatosan az ajtóhoz cipelte. Odakint az el szobában az rök, akik idehozták, falfehérre váltak. Minden vér kifutott az arcukból, akár a leveg egy kipukkasztott léggömbb l. Szinte k vé dermedtek, csak a térdük remegett. Meredten bámulták Ybort, amint elhaladt mellettük, ki a folyosóra. Bántatlanul távozhat, mondta dr. Sitruc. Nemcsak hogy nem bántották, de nagy ívben ki is kerülték. A hír mérges gázként terjedt szét az épületben. Ajtók csapódtak, rohanó alakok lepték el a folyosókat, mindenki fejvesztetten menekült Ybor és félelmetes terhe el l. rök, tudósok,

egyenruhás férfiak, szép lábú lányok, rövidnadrágos srácok – mindenki futott, amerre látott. – Hová t nnek ezek? – kérdezte magában Ybor, miközben a szíve a torkában dobogott. A világon sehol nincs biztos menedék. Futhatnak inuk szakadtából, ameddig a lábuk bírja – ha elesik, vagy a bomba véletlenül felrobban, mindenhol utoléri ket a halál. Egy repül gépre van szüksége. De hogyan szerezzen, amikor mindenki rohan? Elmehetne a repül térre, ha tudná, merre van. Most, hogy elhagyta a laboratórium épületét, egy rend r, aki mit sem tud a bombáról, bármikor megállíthatja, és ha elkobozza azt, könnyen fel is robbanthatja. Semmiképp sem szabad kiengednie a kezéb l. Ekkor a probléma félig-meddig megoldódott. Ahogy kilépett az épületb l, ahonnan az emberek még mindig szaladtak a szélrózsa minden irányába, egy oszlop mell l hatalmas alak bukkant el , és egy kéz ragadta meg Ybort. – Sleyg! – A rémület megkönnyebbüléssé változott. – Jöjjön – mondta Sleyg. – Ylas parancsa. – Vigyen egy repül géphez! – Ybor azt hitte, nyugodtan cseng a hangja; Sleyg sárga szeme kíváncsian méregette. Az óriás bólintott, begörbített ujjával jelezte, hogy kövesse. A bombát pillantásra sem méltatta. Egy kocsi várakozott a sarkon. Beszálltak, és Sleyg besorolt a forgalomba. Szóval Ylas magához rendelte. Mit akarhat? Ybor felhagyott a találgatással, az utat figyelte, a bombát a karjában dédelgetve óvta a zökken kt l. Repül gép zúgott el a fejük felett; aggódva kémlelt a magasba. Még csak egy légitámadás hiányzik, egy telitalálat pont az kocsijukra. De a légiriadó szirénái nem szólaltak meg; ezek szerint a Sixa gépe. Ybor fellélegzett. Aztán a mellette ül hatalmas, hallgatag emberen kezdett töprengeni. Honnan tudhatta Sleyg, hogy élve szabadul ki a laboratóriumból? Honnan tudta egyáltalán, hogy ott találja? Az ellenállók talán még azt is tudják, mi zajlik le dr. Sit-ruc szobájában? Ám ezen is hiába törte a fejét. Le is tett róla, hogy magyarázatot keressen. Sleyg közben kifelé vezetett a városból, kukoricaföldek mellett vitt az útjuk. A Sixa minden bizonnyal kukoricamáién akarja hizlalni a katonaságot. Sleyg most a f útról egy hepehupás beköt útra tért le, Ybor pedig er sen magához szorította a bombát.

– Lassabban a testtel! – figyelmeztette Sleyget. Sleyg engedelmesen lelassított, és Ybor megint csak elcsodálkozott rajta. Nem kezelték fogolyként, de azért még nem volt a f nök. A kétféle szerep valahogy összekeveredett, és ett l kényelmetlenül érezte magát. Csupasz, sík terepre értek, ahol egy repül gép várakozott lustán forgó légcsavarokkal. Sleyg egyenesen oda tartott. Leállította a kocsit, és intett Ybornak, hogy szálljon ki. Újabb kézmozdulattal jelezte, hogy menjen a géphez. – Adja oda a szerszámosládáját – mondta Ybor, és az óriás már hozta is. A gép Sixa felségjelet viselt, de Ybor mindenre el volt szánva. A bombával bárkit jobb belátásra bírhat. A szorongás mégis egyre jobban er t vett rajta. Abban a pillanatban, ahogy a feljáróra tette a lábát, lövés dördült a gépr l. Ybor ösztönösen lebukott, de a találat Sleyget érte – pontosan a két szeme között. Ybor megfeszített izmokkal, mozdulatlanná dermedve állt. A gép ablaka kinyílt, és egy arc jelent meg. – Solraq! – kiáltott fel Ybor. – Azt hittem, meghaltál! – Ezt akarták elhitetni veled, Ybor. Gyere be. – Várj, behozom a szerszámokat. – Solraq rávigyorgott, és átvette t le a bölcs t. – Vigyázz a babára – mondta neki Ybor. – El ne ejtsd. A bömbölését már nem fogod hallani. Felkapta a szerszámkészletet, és bemászott a repül be. Solraq utasítást adott a pilótának, és a gép felemelkedett. Amíg Solraq beszélt, Ybor nagy gonddal kezelésbe vette a gyújtózsinórt. – Sleyg beépített ember volt – magyarázta Solraq. – Eleinte ártalmatlan gorillának hittük. Pedig kett s játékot zött; éppen az utolsó felvonásra készült. Amikor te bedobtad az én nevemet az azonosításhoz, tudta, hogy jelentést kell tennie, mert mi egyenesen dr. Sitruchoz küldünk téged, és segítjük az akciódat. Sleyg még nem volt készen, ezért holt híremet vitte. Aztán rátok szabadította a katonákat, abban a reményben, hogy megtalálnak és letartóztatnak téged. Akkor került bajba, amikor az az rmesternek csúfolt szoknyapecér Ylast is elvitette. Ezt jelentenie kellett a mozgalomnak, mivel volt még egy jelenése egy megbeszélésen, ahol bizalmas értesüléseket szerezhetett. Amint látod, nem tudott már jelentést tenni rólunk – folytatta Solraq. – Tisztában volt vele, hogy figyelik, és nem mert kockáztatni. Amikor találkoztam Ylassal, egyeztettük az adatokat, átkutattuk a holmiját, és mindenre rájöttünk. Aztán megrendeztük ezt a találkozást – arra az esetre, ha kijössz. Ylas megmondta Sleygnek, hol vagy, és megparancsolta, hogy

hozzon ide. Én nem bíztam a megmenekülésedben, de Ylas er sködött, hogy te túljársz az eszükön. És igaza volt: végrehajtottad az akciót. Persze, éneikül is gy ztünk volna; ha neked nem sikerül, valahogyan megszerezzük a bombát, vagy felrobbantjuk dr. Sitruc laboratóriumában. Ybor nem magyarázta meg: teljesen mindegy lett volna, hol robban a bomba. Túlságosan lefoglalta a gyújtózsinór: meg kellett akadályoznia, hogy itt következzen be a robbanás. Végre! Intett Solraqnak, hogy nyissa ki a bombanyílást. Amikor a felhajtható ajtócskák szétcsapódtak, közéjük ejtette a gyújtózsinórt. – A méregfogát'már kihúztam – közölte –, és mindjárt kipakolom az egész vacakot. Kioldotta a szorítókapcsokat, és szétválasztotta a félgömböket. Vés t vett el a szerszámkészletb l, és sorra kilyukasztotta valamenyi kadmiumtartályt, hogy kifolyjon a tartalmuk. A por szanaszét szóródott a leveg ben; az emberek észre sem fogják venni, mit sem sejtve élnek majd tovább. Élni fognak, mert a háború véget ér, miel tt dr. Sitruc egy újabb bombát tudna konstruálni. Ybor felnézett, a szeme nedvesen csillogott. – Ezzel megvolnék – szólalt meg. – Hová megyünk? – A hajó innen körülbelül ötven mérföldnyire vár bennünket a tengeren. Ejt erny vel kiugrunk, a gépet sorsára hagyjuk. A küldetésnek vége. Kasznár Ágnes fordítása

Lexikon

ANTROPOLÓGIA Az antropológia az ember természeti adottságaival, szervezeti felépítésével és származásával foglalkozó tudomány. Két irányzata van: az evolúciós ág, amely az ember fejl déstörténetével foglalkozik, és az etnológia vagy kulturális antropológia, amely az emberi kultúrákat kutatja. A sci-fi irodalom egyik kedvelt témája el deink életének bemutatása. H. G. Wells a Story of the Stone Age (K kori történet, 1897) c. regénye Ughlomi, a mintegy 70 000 éwel ezel tt élt sember történetét meséli el. J. H. Rosny La guerre du feu (A t z háborúja, 1909) c. m ve az semberek mindennapi életét mutatja be, Jack London Before Ádám (Ádám el tt, 1906) c. munkája az ata-vizmus kedvelt módszerét alkalmazva tekint vissza a múltba, távoli seink mindennapjaiba. (H. G. Wells kori történet és Jack London Ádám el tt cím munkáját 1985-ben jelentette meg egy fordítós könyv formájában a Móra könyvkiadó. Szerk. megjegyzése.) Olaf Stapledon Last and First Man (Az utolsó és az els emberek, 1933) c. m vében az emberi faj teljes evolúciós fejl dését írja le. A történetet az utolsó, 18. ember meséli el, miközben dolgozik az els emberek tanulékony, de nem túl nagy képesség agyán – azaz rajtunk. Az els emberi civilizáció – szerintük – Szókratésznál érte el csúcspontját az igazság keresésével, az 5. generáció kivándorolt a Vénuszra, és a 9. generációt már úgy alakították ki, hogy a Neptunon is élhessen... Szentiványi Jen klasszikus regényében, a baltás emberben (1954) az sember, Ge-og küzdelmét ábrázolja, aki kezdetleges k szerszámaival és primitív fegyvereivel igyekszik úrrá lenni a természeten. Zsoldos Péter A feladat (1971) c. regényében egy idegen bolygón találkozhatunk az ember fejl déstörténetének két különböz fokán, de egy id ben él homo sapiensekkel. A kulturális antropológia el ször 1820-ban t nik fel a sci-fi m fajában, Ádám Seaborn Symzonia c. m vében, amelyben a sarkkutatók az Antarktisz jege alatt fedeznek fel egy föld alatti társadalmat, ahol tudományosan képzett, sápadt lakosokat találnak... A téma f szakért je H. Ridder Haggard volt, akinek m veiben számos elrejtett világgal, különös kultúrával találkozhatunk, például a Salamon király kincsében (1885) vagy az c. regényében (1887).

Napjainkban az elveszett világok kérdése már nem népszer , Földünknek nincsenek ismeretlen zugai, így ilyen témájú m vek nem születnek. A sci-fi irodalom egyes alkotásai feltételezik, hogy az ember evolúciója még nem fejez dött be, vagy más irányt is vehet. Élhetnénk például víz alatt is... Conan Doyle The Maracot Deep (A Mara-cot árok, 1929) c. regénye Atlantisz egykori lakóiról tételezi fel, hogy megtanultak a víz alatt élni. Ihtiander, a halember Alekszandr Beljajev Kétélt ember (1928) c. munkájában szintén képes a víz alatti életre, bár operáció segítségével kapta meg kopoltyú-ját. Abe Kobo A negyedik jégkorszak c. regényében genetikai manipulációk segítségével hozzák létre a kopoltyús embereket. Az evolúció azonban tovább folytatódik, még várható a supersapiens megjelenése is... A homo supersapiens koponyája megnövekedik, agyának térfogata elérheti a 4000 cm3-t is. A test sz rzete, beleértve a hajat és a szempillát is, elt nik, a fogazat el-korcsosul, a testméret lecsökken, így legalább elférünk majd a Földön...

ANDROID Az android kifejezés görög eredet , és emberszer t jelent. Eredetileg a mesterségesen létrehozott embert értették rajta, így Al-bertus Magnus 13. századbeli homunculusa vagy a zsidó mitológia góleme is androidnak tekinthet . Egészen a 19. századig kételkedtek abban, hogy hús-vér lényeket mesterségesen is létre lehet hozni, hacsaknem varázslat vagy operáció segítségével. Mary Shelley Frankenstein (1818) és H. G. Wells Dr. Moreau szigete (1896) cím m vei legalábbis err l tanúskodnak. Hosszú id telt el addig, amíg a tudósok rájöttek, hogy kémiai elemekb l szerves anyagot is el lehet állítani, de ekkor megindult a sci-fi írók fantáziája is. Karel Capek az R. U. R.-ban (1921) kádakban „növeszti” a rabszolgaként funkcionáló androidokat, amelyek azonban lelket szereznek, így uralmuk alá tudják hajtani az embert. Thea von Harbou Metropolisában (1926) egy n robotba „lehelnek lelket”, így tökéletes androiddá válik. A terminológiák között – robot és android – kezdett rzavar uralkodni ebben az id ben. Edmond Hamilton Captain Future (Jöv kapitány) cím sorozata segítségével a 40-es években tisztázódtak a fogalmak: a robotok –

emberszer gépek, az androidok az emberre tökéletesen hasonlító, szerves él lények. Hamarosan megszületett a tökéletes android is, Isaac Asimov, a robotika három alaptörvényének megalkotója létrehozta R. Daneel Olivawt, a detektívet, aki még a Bibliából is tud idézni... és persze összetéveszthet egy igazi emberrel. A túl jól sikerült android problémáját boncolgatja Henry Kuttner Android cím novellája, amelyben a f s, James Bradley, csak öngyilkossággal tudja megoldani lelkiismereti válságát. Gépek azonban soha nem képesek öngyilkosságra. Philip K. Dick Do Androids Dream of Electric Sheep? (Álmodnak-e az androidok elektronikus juhokról?, 1968) cím könyvében az androidok életük meghosszabbításáért küzdenek, a Földön azonban betolakodónak, megsemmisítend ellenségnek tekintik ket, speciális rend rosztagok, a „blade runner”-ek foglalkoznak elpusztításukkal. Stanistev Lem: Pirx pilóta kalandjai cím kötetében (1968) a Tárgyalás cím elbeszélésben az androidok és az ember szellemi küzdelmét kísérhetjük végig. Az itt nemlineárisoknak nevezett androidok végül alulmaradnak, Pirx pilóta jámbor becsületessége ellen nincs ellenszerük. Gyertyán Ervin A Kibernerosz tündöklése és bukása (1963) cím regényében a férfi és a n kibek a tökéletes szerelmi partner szerepét játsszák. Az androidtéma sok szerz t foglalkoztat, Philip K. Dick egy tanulmányt is írt Mán, Android and Machine (Ember, android és gép, 1976) címmel. Ebb l idézek: „Egyszer el fordulhat, hogy egy emberi lény rál egy robotra, amely éppen kisétál a General Electric egyik gyárának kapuján. Az ember legnagyobb meglepetésére a robot vérezni fog, de vissza is l . Ekkor viszont t éri meglepetés: az ember mellkasából szürke füstpamacs emelkedik ki a szívtájékon, abból az elektromos pumpából, amely eddig szíve helyén lüktetett. Ez az igazság pillanata lenne mindkett jük számára...”

ANYAGÁTVITEL Az anyagátvitel, más szóval teleportálás valamely személy vagy tárgy egyik helyr l a másikra történ továbbítása egy pillanat alatt, anélkül hogy ez érzékelhet lenne.

A teleportáció a sci-fiben el ször Edward Page Mitchell The Man Without a Body (A testnélküli ember, 1877) c. regényében fordul el , ahol egy macskát továbbítanak sikeresen vezetéken keresztül, de amikor az ötlet kiagyalójára, a tudósra kerül a sor, az elektromos elemek felmondják a szolgálatot, így a professzornak csak a feje jut el a célba. Az anyagátvitelt f képpen a csillagközi utazásoknál alkalmazták a szerz k, így Edmond Hamilton a Moon Menace (A Hold fenyegetése, 1927) vagy Jack Williamson Cosmic Express (1930) c. m vében. Olesz Berdnik Titánok útja (1964) c. regényében olyan készülékr l ír, amely „leküzdi a térbeli távolságokat. Speciális m szerek nagyon pontosan fókuszba veszik az irányt, és er s energiaáramokat sugároznak ki, ezzel egy antitércsatornát hoznak létre. A térnek ez a két formája kölcsönösen kiegyenlíti egymást, más szóval a távolság elt nik.” Kir Bulicsov Az utolsó háborúban ír az ún. Nagy Ugrásról, amelynek során a testek szubma-teriális hullámként való feloldódása segít az id tényez kiküszöbölésében. Poul Anderson The Enemy Stars (Az ellenséges csillagok, 1959) c. alkotásában az emberek dezintegrálódnak, majd útjuk végén újra visszanyerik alakjukat. Clifford D. Simak Way Station (Állomás, 1963) c. m vében az egész galaxist behálózó anyagátviv rendszer m ködik; ezek a csatornák úgy futnak körbe a galaxisokon, mint napjainkban a vasút sínhálózata. A Roger Zelazny Today We Choose Faces (Ma arcot választunk, 1973) c. regényében szerepl Ház hatalmas, magányos épület, amelynek különböz szárnyai más-más világokban helyezkednek el, és anyagátvitel segítségével tartják egymással a kapcsolatot. Larry Niven számos elbeszélést írt az anyagátvitel témaköréb l. Szerinte ez a Földön forradalmasíthatja a szállítást, de bolygóközi méretekben nem valósítható meg. Niven azon kevés szerz k közé tartozik, aki azt is megvizsgálta, egy ilyen eljárás alkalmazása hogyan változtathatja meg a társadalom szerkezetét. Ringworld (A Gy világa, 1970) c. regényének els fejezetében leírja, hogyan sz nnek meg a városok közti különbségek az anyagátvitel létezése miatt, hiszen fölösleges bárhová utazni, mindenütt ugyanazt találhatjuk... Kemény Dezs A titokzatos kecskebak c. novellája (1970) az anyag kódolását, Hl. dekódolását tételezi fel az anyagátvitel megvalósításához, az eljárást itt hyloforézisnek hívják. Anyagátvitel segítségével nemcsak térben, hanem id ben is lehet utazni. Sture Lönnerstrand Aki Napóleonnal fürdött (1955) c. novellájában az id bölcs nek nevezett szerkezet anyagátvitel alkalmazásával röpíti vissza a st a múltba.

Az anyagátvitel az anyag megkett zésében is szerepet játszhat. Algis Budrys Rogue Moon (A csintalan Hold, 1960) c. regényében egy idegen megöli a Holdra leszálló földi embert, akinek mása a Földön telepatikus kapcsolatban van az eredeti emberrel. A másolat visszaugrik az id ben, és kiküszöböli a halálos csapást. Georgij Gurevics A Naprendszer fiaiban (1965) feltalálja a ratomatort, amely él és élettelen anyag megkett zésére egyaránt képes. A ratomásolatok így hosszú csillagközi utazásokra vállalkozhatnak, amíg az eredeti példány nyugodtan tevékenykedik a Földön. Az anyagátvitel kérdése fontos problémát vet fel: az azonosságot. Ha a fizikai test léte megsz nik, vajon a pontos másolat képes-e azonosulni „el djével”, vagy más egyéniségként folytatja életét? Ez még a jöv kérdése... T. J.

GALAKTIKA TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS FOLYÓIRAT Megjelenik havonta szerkeszt : Sziládi János szerkeszt -helyettes: Kuczka Péter Kiadja a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Felel s kiadó: Sziládi János igazgató Szerkeszt ség és kiadóhivatal: Budapest XIV., Május 1. út 57-59. Telefon: 212-390. Levélcím: Budapest, Pf. 277. 1392 (85-3430) Szikra Lapnyomda, Budapest Felel s vezet : Csöndes Zoltán vezérigazgató Munkatársak: Halmos Ferenc olvasószerkeszt . Zigány Edit tervez Szentmihályi Szabó Péter f munkatárs Beszédes Natasa tördel szerkeszt . Bittó Éva szetkeszt ségi titkár Terjeszti a Magyar Posta. El fizethet bármely hírlapkézbesít postahivatalnál, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlapel fizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR), Budapest V., József nádor tér 1. 1900, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a 215-96162 pénzforgalmi jelz számra. El fizetési díj fél évre 168 Ft, egy évre 336 Ft. Egyes szám ára 28 Ft. HU ISSN 0133-2430