C. S. Lewis A csendes bolygó

C. S. Lewis – A csendes bolygó

MEGJEGYZÉS E könyv lapjain néhány olyan utalás található, amely becsmérlő korábbi, hasonló témájú könyvekre nézve. Ezek az utalások pusztán dramatikai célt szolgálnak. A szerző sajnálja, ha bármely olvasója ostobábbnak tartaná őt annál, hogysem élvezze H. G. Wells látomásait vagy hálátlanabbnak annál, hogysem elismerje lekötelezettségét iránta.

1. Alighogy lehullottak a zivatar utolsó cseppjei, a turista zsebébe gyömöszölte a térképet, megigazította csomagját fáradt vállain, és a hatalmas gesztenyefa oltalma alól az út közepére lépett. Nyugat felől a napnyugta erőszakos, sárga fénye ömlött át a felhők résén. A hegyek fölött azonban, amerre az út vitt, fekete volt az ég, mint a nedves pala. Fűről és fáról csepegett a víz. Az út csillogott, akár egy folyó. A turista nem fecsérelte idejét a tájra. Az olyan vándor határozottságával eredt neki, aki nemrég jött rá, hogy messzebb kell mennie, mint ahogy tervezte. Ami azt illeti, egészen pontosan ez volt a helyzet. Ha úgy döntött volna, hogy visszanéz - nem tette -, láthatta volna Much Nadderby templomtornyát, és elátkozhatta volna azt a barátságtalan kis penziót, melyben, noha nyilvánvalóan üres volt, nem kapott szállást. A penzió gazdát cserélt azóta, hogy ő utoljára errefelé túrázott. A kedves öreg háziurat, akire számított, felváltotta valaki, akit a csaposlány "a lady"-ként említett. A lady szemmel láthatólag a brit penziósoknak ahhoz az ortodox iskolájához tartozott, amely a vendéget fölösleges kényelmetlenségnek tekinti. A turistának nem volt más választása, mint Hong eljusson Sterk falujába, mely még vagy hat mérföldre volt, túl a hegyekben. A térkép szerint ott van legközelebb fogadó. A turista elég tapasztalt volt ahhoz, hogy ez a hír ne keltsen benne vérmes reményeket. Elérhető távolságon belül azonban nem kínálkozott más lehetőség. Meglehetősen gyorsan gyalogolt, körül sem nézve, az olyan ember módjára, aki az út unalmát valamely érdekes gondolatmenettel kívánja enyhíteni. A turista magas, enyhén hajlott hátú, harmincöt-negyven éves férfi volt, ruhájának viseltessége messziről elárulta, hogy értelmiségi. Első pillantásra bárki orvosnak vagy tanárnak nézhette volna, bár hiányzott belőle az egyik világfiassága vagy a másik fesztelensége. Valójában Ransomnak hívták, s filológus volt Cambridge-ben. Nadderbyt elhagyva abban reménykedett, hogy szállást kaphat egy vendégszerető farmon, még Sterk előtt. A hegyeken innen azonban csaknem lakatlannak látszott a vidék. Jellegtelen, kietlen föld volt, amely leszámítva néhány fát és hitvány sövényt, főként káposztát és répát termett. Ez a táj nem vonzott annyi látogatót, mint a Nadderbytől délre elterülő gazdag vidék. A Sterken túli ipari körzetektől megvédtek a hegyek. Ahogy leszállt az este és elült a madárzaj, a csend még az angliai tájakon megszokottnál is mélyebb lett. Még az a zaj is zavaró volt, amit Ransom saját léptei keltettek a fémesen csillogó úton. Talán két mérföldet gyalogolhatott így, amikor fényt vett észre maga előtt. Itt, a hegyek alatt Már csaknem teljes volt a sötétség, és Ransom még dédelgetett magában némi reményt a barátságos farmházról, amíg elég közel nem ért a fény forrásához. A múlt századi, csúnya kis téglaházikó nyitott ajtajából kirontó asszony csaknem feldöntötte. - Bocsásson meg, uram - mondta -, azt hittem, az én Harrym jött meg. Ransom megkérdezte, vajon kaphat-e Sterk előtt bárhol szállást. - Nem, uram - mondta az asszony -, Sterk előtt nem. Nadderbyben biztosan ellátnák. Hangjából csöndes nyugtalanság érződött, mintha gondolatai egészen máshol járnának. Ransom elmagyarázta, hogy Nadderbyben már szerencsét próbált. - Akkor bizony nem tudom, uram - felelte az asszony. - Sterk előtt még ház se nagyon van, legalábbis olyan nem, amilyet maga keres. Csak a The Rise van arra, ahol az én Harrym dolgozik, és én úgy hallottam, hogy maga arról jön, uram, és ezért jöttem ki, amikor meghallottam magát, mert azt hittem, ő az. Ilyenkor már régen itthon kellene lennie. - The Rise - mondta Ransom -, tulajdonképpen mi az? Farm? Befogadnának-e ott éjszakára? - Ó, nem, uram. Tudja, most senki se lakik ott, csak a Professzor és az az úr Londonból, senki más, amióta Miss Alice meghalt. Ők bizony semmi ilyesmit nem tennének, uram. Még csak szolgákat se tartanak, kivéve az én Harrymet, a fűtés meg hasonlók miatt, és ő sem lakik a házban. - Hogy hívják ezt a Professzort? - kérdezte Ransom, némi reménnyel. - Azt bizony nem tudom, uram - mondta az asszony -, az egyik úriembert, azt Mr. Devine-nak hívják, és Harry azt mondja, a másik úriember a Professzor. Nem nagyon tudhatja szegénykém, mert egy kicsit együgyű, tudja, uram, és én éppen ezért nem szeretem, hogy későn jön haza, és azt mondták, mindig hazaküldik hatkor.

Nem mintha nem végezne el egy jó napi munkát. Az asszony monoton hangja és korlátozott szókincse nem sok érzést fejezett ki, Ransom azonban ott állt mellette, és így észrevette, hogy az asszony remeg és majdnem sír. Felötlött benne, hogy benézhetne ehhez a rejtélyes professzorhoz, és megkérhetné, hogy küldje haza a fiút. A következő pillanatban az is eszébe jutott, hogy ha már benn volna a házban - kollégák között -, magától értetődne, ha elfogadná vendégszeretetüket egy éjszakára. Be kellett látnia: már akkor döntött, amikor elképzelte, hogy bekopogtat a The Rise kapuján. Elmondta hát az asszonynak, hogy mit szándékozik tenni. - Azt bizony nagyon köszönöm, uram - mondta az asszony. - És talán volna olyan kedves, és kikísérné őt a kapun és elindítaná az úton, mielőtt továbbmegy, uram. Ugye érti, mire gondolok? Mert ő annyira fél a Professzortól, és ha maga hátat fordít, biztos nem merne hazajönni, ha ők maguk nem küldik. Ransom tőle telhetőleg megnyugtatta az asszonyt, majd búcsút intett neki, miután meggyőződött felőle, hogy öt percen belül megpillantja a házat a bal oldalon. Álldogálás közben elmerevedtek az izmai, ezért lassan és fájdalmasan haladt. Az út bal oldalán nem látszott semmi fény. Semmi sem látszott, csak a lapos földek és valami sötét, fekete tömeg, melyet Kansom sarjerdőnek vélt. Öt percnél tovább tartott, míg odaért, és rájött, hogy tévedett. A feketeséget erős sövény választotta el az úttól, a sövény közepén fehérre festett kapu volt, és a fák, melyek túlnőttek a kerítésen, nem a sarjerdő első sorába tartoztak, hanem csupán egy sorban álltak; az ég áttetszett a koronájukon. Ransom egészen biztos volt benne, hogy ez a The Rise kapuja, és hogy a fák házat és kertet vesznek körül. Megpróbált benyitni, de a kapu zárva volt. Bizonytalanul álldogált egy percig. A csönd és a mélyülő sötétség bátortalanná tette. Kedve támadt, hogy fáradtsága ellenére folytassa útját Sterk felé, de nem tehette: vállalta a kínos feladatot az öregasszony kedvéért. Tudta, ha valaki nagyon akar, utat törhet a sövényen keresztül. Ő nem akarta. Szép kis bolondot csinálna magából, ha ilyen ügyetlenül hatolna be valami visszavonult különc magányába - aki még a vidéki háza kapuját is zárva tartja! -, és előadná ezt a buta mesét a hisztériás mamáról, aki zokog, mert idióta fiacskája félórával tovább dolgozik. Nyilvánvaló volt azonban, hogy be kell jutnia, s mivel a sövényen senki sem kúszhat át zsákkal a hátán, levette a hátizsákját és átlódította a kapun. A következő pillanatban átvillant a fején, hogy tulajdonképpen csak most döntött igazán, hiszen már csak azért is be kell jutnia, hogy visszaszerezze a zsákját. Bosszankodott; haragudott az asszonyra is és magára is, de négykézlábra ereszkedett, és hozzálátott, hogy keresztülfurakodjék a sövényen. A dolog a vártnál nehezebbnek bizonyult, és jó pár percbe tellett, míg csalántól és tüskétől elgyötört testtel fel tudott állni a kerítés belső oldalán, a nedves sötétségben. A kapuhoz tapogatózott, felkapta a zsákját, és végre körülnézett, hogy felmérje környezetét. Itt a kocsiúton világosabb volt, mint a fák alatt, és így nem jelentett nehézséget, hogy felismerje egy nagy kőház körvonalait a széles, elhanyagolt pázsit túloldalán. Kicsivel előrébb a kocsiút kétfelé vált. A jobb oldali ág gyengéd ívben a bejárathoz vezetett, a bal oldali egyenesen ment tovább, kétségkívül a ház mögé. Ransom észrevette, hogy ezt az utóbbi utat vízzel telt, mély keréknyomok szaggatták fel, mintha nehéz teherautók jártak volna arra. A másik utat benőtte a moha. Ransom ezen indult el a ház felé. Onnan semmi fény sem szűrődött ki. Néhány ablakot zsalugáter fedett, a többi zsalu és függöny nélkül sötéten ásított. Csupán a ház mögött felszálló füstoszlop jelezte, hogy a ház nem lakatlan. A füst sűrűsége inkább sejtetett gyárkéményt vagy legalább mosodát, mint konyhát. Nyilvánvaló volt, hogy a The Rise a legutolsó hely a világon, ahol a vándor arra számíthatna, hogy szállást kínálnak számára. Ransom is szívesen hagyta volna veszni az idejét, melyet a ház felderítésével töltött, és odábbállt volna, ha nem tette volna azt a szerencsétlen ígéretet az öregasszonynak. Három lépcsőfok vezetett a verandához. Ransom felment, becsöngetett és várt. Kis idő múlva ismét becsöngetett, és leült a padra, amely a veranda egyik oldalán nyúlt végig. Oly sokáig ült ott, hogy a verejték lassacskán rászáradt az arcára, és hideg borzongás kúszott végig a vállain, noha az éj meleg volt és csillagfényes. Nagyon fáradt volt már, és talán ez is oka volt annak, hogy nem állt fel és csöngetett be harmadszor is. Mindenesetre szerepe volt ebben a kert megnyugtató csendjének, a nyári ég szépségének és a bagoly huhogásának is, amely mintha csak azért hangzott volna fel a közelben olykor-olykor, hogy fokozza a környék mélységes nyugalmát. Bágyadt álmosság ereszkedett Ransomra, ám hirtelen éberré vált. Sajátságos zaj hallatszott: dulakodás zaja, mely elfajult futballmeccsre emlékeztetett. Ransom felállt. A zaj most már félreismerhetetlen volt. Csizmát viselő emberek verekedtek, harcoltak vagy versenyeztek. Kiabáltak is, de szavaikat nem lehetett kivenni. Tisztán hallatszottak azonban a levegő után kapkodó, dühös emberek egytagú, ugató kitörései. Semmit sem akart Ransom kevésbé, mint hogy valami kalandba bonyolódjék. Mind szilárdabbá vált azonban a meggyőződése, hogy ki kell vizsgálni a dolgot. Hirtelen az eddigieknél sokkal hangosabb kiáltozás hallatszott; most a szavakat is értette: - Engedjenek el! Engedjenek el! - hallatszott, majd egy pillanattal később: - Nem! Nem megyek be oda! Engedjenek haza! - Ransom ledobta a csomagját, leugrott a veranda lépcsőin, és rohant a ház mögé, ahogy csak merev és fájós lábai bírták. A nedves ösvény keréknyomai és tócsái valami udvarfélére vezettek, ezt az udvart azonban szokatlanul sok melléképület vette körül. Futás közben pillanatra feltűnt előtte egy magas kémény, egy alacsony ajtó, mely mögött vörösen világított a tűz, és egy hatalmas, gömbölyű forma, mely feketén emelkedett a csillagos ég felé. Ransom kisebb csillagvizsgálónak vélte. Aztán mindez mellékessé vált, ahogy észrevette a három férfit, akik oly közel küszködtek egymással, hogy csaknem

beléjük ütközött. Ransom a kezdet kezdetétől bizonyosra vette, hogy a központi figura, akit a másik kettő, vergődése ellenére, fogva tartani látszik, nem lehet más, csak az öregasszony Harryje. Szerette volna, ha a hangja zengőn dörög: Mit akartok azzal a fiúval? Mondani azonban csak annyit tudott, s azt se nagyon hatásos hangon: - Hé! Ide figyeljenek! A verekedők hirtelen szétugrottak; a fiú hangosan zokogott. - Megmondaná - kérdezte a vastagabbik és magasabbik férfi -, ki az ördög maga és mi dolga itt? Hangja mindazon zengzetekben bővelkedett, amelyek oly fájdalmasan hiányoztak Ransoméből. - Turista vagyok - felelte Ransom -, és megígértem egy szerencsétlen asszonynak… A másik félbeszakította: - A pokolba azzal az asszonnyal - mondta -, azt mondja meg, hogy jutott be. - A sövényen keresztül - felelte Ransom. Magabiztossága együtt növekedett ingerültségével. - Fogalmam sincs, mit akarnak attól a gyerektől, mindenesetre… - Kár, hogy nincs kutyánk - mondta a testes a társának, mintha Ransom ott se volna. - Azt akarod mondani, ugye, hogy kár volt ragaszkodnod ahhoz, hogy Tartart elhasználjuk a kísérlethez - felelte a másik, aki mindeddig hallgatott. Csaknem olyan magas volt, minta másik, de karcsúbb, és szemlátomást a fiatalabb kettejük közül. Hangja mintha ismerős lett volna Ransomnak. Ransom újrakezdte: - Ide figyeljenek - mondta -, én nem tudom, mi a szándékuk azzal a fiúval, de a munkaideje már rég lejárt, és a legfőbb ideje, hogy hazaküldjék. A legkevésbé sem szeretnék a magánügyeikbe avatkozni, de… - Ki maga? - ordította a vastag. - A nevem Ransom, ha éppen erre kíváncsi. És… - Atyavilág! - szakította félbe a vékony. - Csak nem az a Ransom, aki annak idején Wedenshaw-ba járt? - Wedenshaw-ban tanultam - felelte Ransom. - Mihelyst megszólaltál, sejtettem, hogy ismerlek - mondta a vékony. - A nevem Devine. Nem emlékszel rám? - Hát persze. Hogyne emlékeznék - mondta Ransom, miközben kezet ráztak. Szívélyességük, ahogy az ilyen találkozások alkalmával szokásos, meglehetősen erőltetett volt. Ami azt illeti, Ransom ugyanannyira utálta Devine-t az iskolában, mint bárki más, akire csak vissza tudott emlékezni. - Hát nem megható? - mondta Devine. - Szerteágazó nexusaink íme, még a Sterk és Nadderby közötti vadont is át- meg átszövik. Nem csoda, ha gombóc nő a torkunkba, miközben visszaemlékezünk a vasárnap esti templomra a jó öreg Alma Materban. Te talán nem is ismered Westont? - Devine masszív és nagyhangú társa felé bökött. - A Weston - tette hozzá. - Biztos tudod. A híres fizikus. Reggelire Einsteint eszik a pirítósához, és Schrödinger fél liter vérével öblíti le. Weston, hadd mutassam be régi iskolatársamat, Ransomot… Dr. Elwin Ransomot. A Ransom, tudod. A nagy filológus. Reggelire Jespersent eszik a pirítósához és… - Semmi közöm hozzá - vágott közbe Weston. Még mindig a gallérjánál fogva tartotta a szerencsétlen Harryt. - És ha arra számítasz, hogy örömmel fogom üdvözölni ezt a pasast, aki éppen betört a kertembe, akkor csalódnod kell. A legkevésbé sem érdekel, milyen iskolába járt, vagy hogy miféle tudománytalan bolondságokra fecsérli azt a pénzt, amit kutatásra kellene fordítani. Mindössze az érdekel, mit akar itt; aztán többé ne is lássam. - Ne légy szamár, Weston! - Devine most komolyan beszélt. - Nagyon is kapóra jött nekünk, hogy idevetődött. Nem szabad Westontól zokon venned, öregfiú. Szőrös külseje nagylelkű szívet rejt, tudod. Bejössz egy italra és egy falat harapnivalóra, ugye? - Nagyon kedves tőled - felelte Ransom. - De ami a fiút illeti… Devine félrevonta Ransomot. - Kicsit hibbant - súgta halkan. - Általában olyan szorgosan dolgozik, mint a hód, de olykor-olykor előveszik ezek a rohamok. Mindössze a mosókonyhába szeretnénk dugni őt úgy egy órácskára, amíg megnyugszik. Jelenlegi állapotában nem engedhetjük haza. Az ember igyekszik segíteni. Magad kísérheted haza idővel - és aztán visszajöhetsz ide aludni. Ransom alaposan meg volt zavarodva. Az egész jelenet olyannyira gyanús és nyugtalanító volt, hogy biztosra vette: valami bűnös dologba botlott. Másfelől azonban osztotta korának és környezetének azt a mély, irracionális meggyőződését, hogy az ilyesmivel az átlagember legfeljebb a regényekben találkozhat, professzorok és régi iskolatársaik pedig még ott sem. Egyébként Ransom nemigen bízott abban, hogy erőszakkal ki tudja szabadítani a fiút, még akkor sem, ha ténylegesen kegyetlenkednének vele őrzői. Amíg Ransom ezeken mélázott, Devine halkan magyarázott valamit Westonnak. Hangja nem volt halkabb annál, mint ami elvárható, ha valaki a vendég jelenlétében beszéli meg, milyen módon is lássák vendégül. Weston végül is beleegyezően dörmögött. Ransom, akinek egyéb nehézségeihez most már a hívatlan vendég érthető feszengése is hozzájárult, feléjük fordult, hogy mondjon valamit. Weston azonban már javában beszélt a fiúhoz: - Ma éjszakára már elég bajt csináltál, Harry - mondta. - És ha ezt az országot megfelelően kormányoznák, tudnám, mit kezdjek veled. Fogd be a szád, és ne nyavalyogj. Ha nem akarsz, nem kell bemenned a mosókonyhába… - Nem is a mosókonyha volt - szipogta az együgyű -, maga is tudja, hogy nem az volt. Abba az izébe meg

nem akarok még egyszer bemenni. - A laboratóriumra gondol - vágott közbe Devine. - A múltkor bemászott oda, és órákat töltött ott bezárva, mert az ajtó véletlenül becsapódott. Valamitől iszonyúan megrémült. Ó, a szegény bennszülött, hiszen tudod. - A fiúhoz fordult. - Ide figyelj, Harry - mondta -, ez a kedves úriember pihen egy keveset, és aztán hazakísér téged. Ha most bejössz, és szép csendben leülsz a hallban, kapsz valamit, aminek örülni fogsz - és ügyesen utánozta azt a zajt, amit a palackból kihúzott dugó kelt. Ransom emlékezett rá, hogy ez egyike volt Devine régi trükkjeinek, Harryból kibuggyant a gyermeteg felismerés röhögése. - Kísérd oda - szólt oda Weston, amint sarkon fordult és eltűnt a házban. Ransom habozott, hogy kövesse- e, de Devine biztosította: Weston igazán örül, hogy vendégül láthatja. A hazugság teljesen nyilvánvaló volt, de Ransom olyannyira vágyott egy italra és némi pihenésre, hogy emellett összes társadalmi skrupulusa eltörpült. Belépett a házba Devine és Harry nyomában, és egy perccel később már egy karosszékben ülve várta, hogy Devine visszatérjen a frissítőkkel. 2. A szobát, amelybe bevezették, a luxus és a mocsok furcsa keveréke jellemezte. A zsalugáterrel fedett ablakokon nem volt függöny, a szőnyeg nélküli, forgáccsal borított padló tele volt szórva csomagolóládával, újságpapírral, csizmával; a tapétán világosan látszottak az előző lakó képeinek és bútorainak foltjai. Másrészről viszont mindkét karosszék a lehető legdrágább típusú volt, és az asztalt ellepő szemétben szivar, osztrigahéj, üres pezsgőspalack hányódott a tejkonzervek, nyitott szardíniásdobozok, olcsó fajanszedények kupacain; a teáscsészék félig tele voltak teamaradékkal és cigarettacsikkel. Ransom úgy érezte, házigazdái túl soká elmaradnak. Gondolatai Devine-ra terelődtek. Devine ellenszenves volt számára, mint mindenki, akit az ember gyerekkorában csodált egy darabig, de később felismerte jelentéktelenségét. Devine humora pontosan fél évvel hamarabb fejlődött ki, mint a többieké. Az a fajta humor volt, mely az idősebb generáció szentimentális-idealista sablonjainak szüntelen paródiájára korlátozódik. A jó öreg alma mater; a tartsuk be a társadalmi együttélés szabályait; a játsszunk tisztességesen és a többi - heteken át levett mindenkit a lábáról, Ransomot is. Ransom azonban már Wedenshaw-ban megunta Devine-t, Cambridge-ben pedig egyenesen elkerülte. Tisztes távolból csodálkozott rajta, hogyan lehet ennyire sikeres valaki, kinek talmi, üresfejű sablonossága oly nyilvánvaló. További rejtélyt jelentett az, hogy Devine nyerte el a Leicester-ösztöndíjat, és még további rejtélyt a tempó, mellyel gazdagsága gyarapodott. Rég elhagyta Cambridge-t, s állítólag sokra vitte Londonban. Az ember alkalmilag hallott felőle ezt-azt, s az alkalmi hírek hozói rendre így fejezték be szavaikat: - Az a Devine a maga módján átkozottul okos! - Vagy így: - Rejtély, hogyan vihette ez az ember ennyire! Amennyire Ransom megállapíthatta eddigi szavaiból az udvaron, Devine vajmi keveset változott. Gondolatait az ajtó nyitása szakította félbe. Devine egyedül jött be, kezében tálca, rajta whisky, poharak, szódásszifon. - Weston utánanéz, mit lehet enni - jelentette, amint letette a tálcát Ransom széke mellett a földre, majd figyelmét a palack kinyitásának szentelte. Ransom immár nagyon szomjas volt. Vendéglátója azonban egyike volt, mint kiderült, azoknak az idegesítő alakoknak, akik mihelyst beszélni kezdenek, abbahagyják, amit csinálnak. Devine hozzálátott, hogy egy dugóhúzó hegyével felfeszítse a dugót borító ezüstpapírt, majd megállt, hogy megkérdezze: - Tulajdonképpen hogy vetődtél erre a sötét vidékre? - Gyalogtúrát teszek - mondta Ransom. - A múlt éjjel Stoke Underwoodban aludtam, és azt reméltem, ma szállást kapok Nadderbyben. Tévedtem, úgyhogy tovább kellett indulnom Sterkbe. - Atyaég! - kiáltotta Devine. A dugóhúzó még mindig a levegőben volt. - Fizetnek ezért, vagy csak mazochista vagy? - Élvezetből teszem - felelte Ransom, és a világért le nem vette volna a szemét a továbbra is bontatlan palackról. - Vajh megosztható- e ez a gyönyör a be nem avatottal? - Devine erőt vett magán, és felszakította az ezüstpapír egy kis darabkáját. - Hát, nem is tudom. Először is, szeretek gyalogolni… - Atyaég! Te aztán élvezhetted a hadsereget! Lassú futás Hogyishívjákba és a többi, nem? - Ó, dehogy. Ez pont az ellenkezője a hadseregnek. A hadseregre éppen az a jellemző, hogy soha nem lehetsz egyedül, és nemcsak azt nem döntheted el, hogy hova menj, hanem még azt sem, hogy az úttest melyik felén gyalogolsz. A gyalogtúrán viszont teljes a függetlenség. Megállsz, ahol akarsz, és mész, amikor a kedved tartja. A gyalogtúrán csak magadra figyelsz, és csak magadra hallgatsz. - Mindaddig, amíg a következő szállodádban egy távirat nem fogad: "Azonnal utazzék haza" - mondta Devine, és végre eltávolította az ezüstpapírt. - Csak ha valaki olyan bolond, hogy előre közli a szállodák címeit, és még tartja is magát a listához! Velem

legföljebb az eshetne meg, hogy a rádió bemondja: "Kérjük Dr. Elwin Ransomot, aki valószínűleg a Felföldön túrázik…" - Kezdem érteni. - Devine pont a közepén hagyta abba a dugóhúzás fontos műveletét. - Ha üzletember volnál, ezt persze nem tehetned. Szerencsés fickó vagy! De hogy engedheted meg magadnak, hogy csak így eltűnj? Se család, se gyerek, se tisztességben megőszült szülő vagy ilyesmi? - Csak a nővérem, az is Indiába ment férjhez. Magam pedig, tudod, professzor vagyok. Emlékezhetsz rá: a hosszú nyári szünet közepén a tanár gyakorlatilag nem is létezik. Az egyetem fütyül rá, hol van és mit csinál; másokat pedig még annyira se érdekel. Devine végre-valahára kihúzta a dugót a palackból. A pukkanás szívet vidító volt. - Szólj, ha elég - mondta Devine. Ransom nyújtotta a poharát. - Mégis kell, hogy valami bökkenője legyen a dolognak. Komolyan mondod, hogy senki se tudja, hol vagy, mikor kell visszaérkezned, hol lehet elérni téged? Ransom egyetértőén bólintott. Devine felkapta a szifont, és káromkodott. - Attól tartok, ez üres - mondta. - Nem baj, ha vizet hozok? A mosogatóba kell mennem érte. Meddig kéred? - Tele, ha lehet - mondta Ransom. Devine néhány perc múlva visszatért, és átadta Ransomnak a várva várt italt. Ransom egy hajtásra félig kiitta, majd elégedetten sóhajtott és megjegyezte: - Az a mód, ahogy te lakóhelyet választasz, legalább olyan furcsa, mint az, ahogy én a szabadságomat töltöm. - Valóban - mondta Devine. - Ha azonban ismernéd Westont, belátnád: még mindig egyszerűbb oda menni, ahova ő akarja, mint vitát nyitni róla. Vannak ilyen erélyes munkatársak. Ransom meglepődött. - Munkatársak? - Bizonyos értelemben. - Devine az ajtó felé pillantott, székét közelebb húzta Ransoméhoz, és bizalmasabb hangnemben folytatta: - Az igazat megvallva, egészen belevaló pasas. Köztünk maradjon, befektettem némi készpénzt egy kísérletébe. Csupa tisztességes dolog - a tudomány haladása, az emberiség üdve, miegymás -, de azért nem haszontalan. Miközben Devine beszélt, Ransom furcsán kezdte érezni magát. Eleinte úgy tűnt, hogy Devine szavainak nincs értelmük. Mintha olyasmit mondott volna, hogy "mindkét oldalán iparosodott, de nem tudott Londonban olyan kísérletet találni, ami megfelelt volna neki". Később kiderült, hogy Devine nem annyira zavarosan beszél, mint inkább hallhatatlanul, ami nem meglepő, hiszen oly messze volt - legalább egy mérföldre, bár teljesen tisztán látszott, mint amikor fordítva néz az ember a távcsőbe. Abból az irdatlan, ragyogó távolságból, ahol pici székében üldögélt, megváltozott arckifejezéssel nézte Ransomot. Rezzenetlen tekintete egyre feszélyezőbbé vált. Ransom fészkelődni próbált székében, de hiába: elvesztette uralmát saját teste felett. Kényelmesen érezte magát, de úgy, mintha kezét-lábát a székhez kötözték, a fejét pedig satuba szorították volna; remekül párnázott, de teljesen mozdíthatatlan satuba. Nem érzett félelmet, bár tisztában volt vele, hogy volna félnivalója, és később majd félni is fog. Lassan, nagyon lassan a szoba eltűnt a szemei elől. Ransom sohase jött rá, vajon mindaz, ami ezután következett, kapcsolatban állt-e azokkal az eseményekkel, melyekről e könyv beszámol, vagy összefüggéstelen álom volt-e csupán. Úgy tűnt számára, hogy mindhárman egy fallal körülvett, napsütötte kis kertben állnak, ő, Devine és Weston. A kert valósággal fürdött a napfényben, falain túl azonban csak a sötétség látszott. Megpróbáltak átmászni a falon, és Weston megkérte őket, hogy lendítsék fel. Ransom hiába figyelmeztette százszor is, hogy ne menjenek át, hiszen a túloldalon olyan sötét van, Weston ragaszkodott hozzá, és végül is mindhárman nekiindultak. Ransom volt az utolsó. Lovagló ülésben ült a falon, kabátját maga alá gyűrve, védekezésül az üvegcserepek ellen. A másik kettő már leugrott a sötétbe. Mielőtt még követhette volna őket, megnyílt a falon egy kisajtó, melyet addig egyikük sem vett észre. Sosem látott, furcsa lények jöttek be rajta, magukkal hozták Devine-t és Westont, majd távoztak a sötétbe, bezárva az ajtót maguk mögött. Ransom képtelen volt lemászni a falról. Ülve maradt hát, nem annyira megrémülve, mint inkább kényelmetlenül, mivel jobb lábát, mely a külső oldalon volt, oly sötétnek érezte, a bal lábát pedig világosnak. Ha tovább sötétedik, leesik a lábam, gondolta. Aztán kinézett a sötétbe, és megkérdezte: - Hol vagytok? - és úgy látszik, a Furcsa Nép még ott volt, mert mindannyian válaszoltak: - Hoool - Hoool - Hoool - mint a baglyok. Lassanként felismerte, hogy a lába nem annyira sötét, mint inkább hideg és merev, mivel olyan sokáig tartotta rajta keresztbe vetve a másikat. Arra is rájött, hogy karosszékben ül, egy kivilágított szobában. Tudta, hogy a beszélgetés, mely a közelében zajlik, már tart egy ideje. A feje többé-kevésbé kitisztult. Felismerte: lehet, hogy elkábították vagy hipnotizálták, esetleg együtt alkalmazták a kettőt. Érezte, hogy lassanként visszanyeri teste fölött az uralmát, bár még nagyon gyenge volt. A beszélgetést figyelte, anélkül hogy mozdulni próbált volna. - Kezd ebből elegem lenni, Weston - mondta éppen Devine. - Már csak azért is, mert az én pénzemet kockáztatjuk. Szerintem Ransom ugyanolyan jól megfelel, mint a fiú, és sok szempontból jobban. Csakhogy most már bármelyik, percben magához térhet, úgyhogy azonnal fel kell vinnünk a hajóra. Már egy órával ezelőtt

meg kellett volna tennünk. - A fiú tökéletesen megfelelt - vetette oda Weston mogorván. - Az emberiség szolgálatára alkalmatlan, annál könnyebben terjesztené viszont a gyengeelméjűséget. Civilizált társadalomban az efféle gyereket automatikusan átadnák valamilyen állami laboratóriumnak, kísérleti célokra. - Meglehet. Itt, Angliában azonban a Scotland Yard könnyen abba a hibába eshet, hogy érdeklődik a fiú iránt. Ez a mitugrász viszont még néhány hónapon át a kutyának sem fog hiányozni, és azután sem fogja tudni senki, merre járt, mielőtt eltűnt. Egyedül jött. Címet, útvonalat nem hagyott meg senkinél. Családja nincs. És különben is, magától döntött úgy, hogy beleüti az orrát a dolgainkba. - Megvallom, sehogy se tetszik ez nekem. Ransom mégiscsak emberi lény. A fiú meg alig volt több, mint… mint egy preparátum. Ámbár Ransom is csak egy egyén, és valószínűleg teljesen értéktelen. Magunk is az életünket kockáztatjuk. Ilyen hatalmas cél érdekében… - Az isten szerelmére, ne kezdd elölről. Nincs időnk. - Meglehet - tűnődött Weston -, maga is egyetértene, ha meg lehetne értetni vele… - Te fogod a lábainál és én a fejénél - rendelkezett Devine. - Ha tényleg attól tartasz, hogy magához tér - mondta Weston -, adhatnál neki még egy adagot. Napkelte előtt nem indulhatunk. Nem volna jó, ha még vagy három órán át kapálózna odabent. Célszerű volna, ha csak akkor térne magához, amikor már úton vagyunk. - Teljesen igaz. Tartsd szemmel, amíg felszaladok még egy adagért. Devine kiment. Ransom, félig leeresztett szemhéjai alól látta, ahogy Weston föléje tornyosult. Nem tudhatta, engedelmeskedik-e a teste akaratának, képes lesz-e hirtelen, lendületesen mozogni; azt azonban világosan látta, hogy most kell szerencsét próbálnia. Jóformán be sem csukódott még az ajtó Devine mögött, amikor Ransom, minden erejét összeszedve, Weston lábára vetette magát. A tudós keresztülesett a széken. Ransomnak jócskán kellett erőlködnie, hogy kiszabaduljon a súly alól. Feltápászkodott és kirohant a haliba. Gyengeségében elesett, amikor kiért, de űzte a rettegés. Másodperceken belül az ajtónál volt, és elkeseredetten küszködött a reteszekkel. Kezének remegése és a sötétség egyaránt gátolták. Még az első retesszel sem végzett, amikor meghallotta, hogy csizmás lábak dobognak a padlón a háta mögött. Megragadták a térdeinél és a vállánál. Harcolt, ahogy tudott. Rugdalózott, vergődött, folyt róla a veríték, kiabálni próbált, hátha meghallják. Sose hitte magáról, hogy ennyi erőszakra képes. Egy rövid, ám diadalmas pillanatra az ajtó kinyílt; Ransom az arcán érezhette a frissítő éjszakai levegőt, láthatta a biztatóan ragyogó csillagokat és még saját csomagját is a tornácon. Ekkor hatalmas ütés sújtott a fejére. Öntudata elenyészett; az erős kezek szorítását érezte még, amint visszahúzzák a sötét átjáróba, és hallotta, amint becsukódik egy ajtó. 3. Amikor Ransom magához tért, egy sötét szobában találta magát, az ágyon fekve. Fejfájása és kimerültsége elrettentette áttol, hogy felkeljen, vagy hogy alaposan szemügyre vegye környezetét. Végighúzta kezét a homlokán; erősen izzadt. Ez a körülmény felhívta a figyelmét arra, hogy a szoba - ha ugyan szoba volt - feltűnően meleg. Ahogy lerázta a takaróit, a keze hozzáért az ágy jobb oldala mellett a falhoz. A fal forró volt. Bal kezével az ágy másik oldalán kezdett tapogatózni. Hűvösebb levegőt érzett - nyilvánvaló volt, hogy a meleg a falból árad. Végigtapogatta arcát: bal szeme fölött zúzódást tapintott. Erről eszébe jutott küzdelme Westonnal és Devine-nal, és rögtön arra következtetett, hogy bezárták valami melléképületbe a kemencéjük mögött. Felnézett a mennyezetre, és meglátta, honnan jön az a halvány fény, melynek világánál eddig is láthatta kezei mozgását. Közvetlenül a feje felett valami tetőablakféle volt - az éjszakai ég négyszögében sűrűn ragyogtak a csillagok. Ahogy rájuk nézett, Ransom úgy érezte, sosem látott még ehhez foghatóan fagyos éjszakát. A csillagok hunyorgó fénye olyan ragyogó volt, mintha elviselhetetlen gyönyört vagy fájdalmat tükrözne. Az úttalan, megszámlálhatatlan sokaságukba bezárt csillagok, melyek álomszerű tisztaságban ragyogtak a tökéletesen fekete háttér előtt, Ransom teljes figyelmét lekötötték; zavarták és felizgatták; zaklatottságában végül ülő helyzetbe tornázta fel magát. Fejfájása azonban felerősödött, együtt lüktetett a csillagfény pulzálásával; ez eszébe idézte, hogy elkábították. Eltűnődött rajta, vajon a szer, amit beadtak neki, befolyásolhatja-e a pupillát, és ez megmagyarázhatja-e az ég természetellenes ragyogását és telítettségét. Ekkor azonban a tetőablak egyik sarkából ezüst fény kezdett a szobába sütni; a miniatűr, sápadt napkelte ismét fölfelé vonzotta tekintetét. Néhány perc múlva gyönyörű telihold úszott a látómező közepére. Ransom meredten figyelte. Ilyen holdat még nem látott. A hold fehér volt, vakító és óriási. Olyan, mintha egy hatalmás futball-labda lebegne éppen az ablak túloldalán, gondolta; egy perccel később látta, hogy tévedett: a hold sokkal nagyobb volt. Immár teljesen biztos volt benne, hogy valami súlyos baj van a szemével: a hold semmiképpen sem lehet akkora, mint amekkorának ő látja. A hatalmas hold - hold? - fénye csaknem olyan jól megvilágította a szobát, mintha a nap sütött volna. Különös szoba volt. A padló olyan kicsi, hogy az ágy és a mellé állított asztal a teljes szélességet elfoglalta. A mennyezet meg kétszer akkora, a falak is ennek megfelelően kifelé hajlottak. Ransomnak olyan érzése volt, mintha valami mély és keskeny talicska fenekén kuporogna. Most már biztosra vette, hogy látása átmenetileg

vagy véglegesen károsodott. Állapota minden más tekintetben gyorsan javult; sőt szívét szokatlanul könnyűnek érezte, és kellemes izgalom töltötte el. A hőség még mindig nyomasztotta, ezért ingujjra vetkőzött, mielőtt hozzálátott volna környezete felderítéséhez. Kísérlete, hogy felkeljen, döbbenetes eredményt hozott, és súlyos aggodalmakat ébresztett benne a kábítószer mellékhatásait illetően. Semmiféle szokatlan erőfeszítést nem tett ugyan, felkelésének lendülete mégis a tetőablakig röpítette, majd a fájdalmas érintkezés után a földre huppant. A helyiség túlsó oldalán találta magát, háttal a falnak. Ellentétben azonban a korábbi szemrevételezés eredményével, a fal nem hajlott kifelé, mint a talicska oldala. Ransom megvizsgálta, meg is tapogatta: kétségtelen volt, hogy a fal derékszögben illeszkedik a padlóhoz. Feltápászkodott, de most már vigyázott a mozdulataival. Szokatlanul könnyűnek érezte magát, alig tudta a lábát a földön tartani. Magához térése óta először átvillant a fején a gyanú: hátha már meghalt, és most csak szellemként létezik. Megremegett; gondolkodásmódja azonban nem tette lehetővé, hogy érdemben foglalkozzék ezzel a lehetőséggel. Inkább folytatta börtöne felderítését. Az eredmény egyértelmű volt: a falak látszólag kifelé hajoltak, mintha a szoba a mennyezetnél szélesebb lett volna, mint a padlónál. Közvetlen közelről vizsgálva azonban a falak teljesen függőlegesnek bizonyultak, mégpedig nem csupán látszólag, hanem kézzel tapinthatóan is. A falak végigtapogatása még két érdekes eredménnyel szolgált. A helyiséget fém borította, és az egész szoba egyenletesen, enyhén vibrált. Ez a csöndes rázkódás mindenféle mechanikus jelleget nélkülözött; inkább élőlények vibrálására emlékeztetett. A rázkódás hangja nélkül is éppen elég zaj volt. A csilingelő zajok szabálytalan, meg-megismétlődő sorozata talán a mennyezet felől jött. Úgy tűnt, mintha a fémkamrát apró, csengő-bongó tárgyak bombázták volna. Ransom egész lényét betöltötte a félelem. Nem az a prózai rettegés volt ez, amit a katona érez a háborúban. Ransom alig tudta megkülönböztetni szilaj, féktelen félelmét az általános izgalmi állapotától. Érzelmi szélsőségek között ingadozott: úgy érezte, bármelyik pillanatban erőt vehet rajta a pánik vagy az örömmámor. Arra már rájött, hogy nem házban van, hanem valamilyen mozgó járműben. Tengeralattjáró szóba sem jöhetett. A fém végtelenül finom rezgése alapján a kerekeken guruló járműveket is ki lehetett zárni. Ez tehát hajó, esetleg valamiféle léghajó. Különleges benyomásaira azonban ezek a feltevések sem tudtak magyarázatot adni. Megzavarodva leült az ágy szélére, és a rendkívüli holdat bámulta. Léghajó vagy valamilyen repülő szerkezet… de akkor mitől látszik olyan nagynak a hold? Nagyobb volt, mint amekkorának először gondolta. A hold semmiképpen sem lehet ekkora; be kellett látnia, hogy ezzel kezdettől fogva tisztában volt, csak a félelme gátolta meg, hogy a felismerés tudatosodjék. Egyszerre újabb ijesztő tény jutott eszébe, melytől még a lélegzete is elakadt. Azon az éjszakán teliholdról szó sem lehetett. Tisztán emlékezett rá, hogy az éjszaka holdtalan volt, amikor elhagyta Nadderbyt. Az újhold vékony sarlója, mely esetleg elkerülhette a figyelmét, semmiképpen sem nőhetett ekkorára néhány óra alatt. Ilyen nagyra egyáltalán nem is nőhetett. Elképesztő méretű volt a korong, nagyobb, mint a futball, amihez először hasonlította, nagyobb, mint a gyerekek hulahoppkarikája, betöltötte csaknem az egész égboltot. És hova tűnt a hold arca, az ismerős arc, mely embernemzedékek sorára tekintett le? Az a valami nem a hold volt. Ransom érezte, hogy égnek áll minden haja szála. A nyíló ajtó zajára felkapta a fejét. Vakító fény villant fel az ajtó négyszögében, és mindjárt ki is hunyt a belépő zömök, meztelen férfi mögött, akiben Ransom Westonra ismert. Ransomnak eszébe sem jutott, hogy bármit is számon kérjen vagy bármiért is magyarázatot követeljen. Egy emberi lény, bármiféle emberi lény jelenléte, a részvétnek mégoly csekély lehetősége is, feloldotta a feneketlen csüggedés ellen küzdő idegek feszültségét. Csak amikor megszólalt, vette észre, hogy zokog. - Weston! Weston! - zihálta. - Mi az? Nem lehet a Hold, az nem ekkora! Nem lehet, ugye? - Nem - felelte Weston. - Az ott a Föld. 4. Ransom lábai összecsuklottak, teste az ágyra hanyatlott; ezt azonban csak percekkel később fogta fel. Pillanatnyilag képtelen volt arra, hogy félelmén kívül bármit is érzékeljen. Még csak azt sem tudta, mitől fél; egész valóját betöltötte a félelem, az alaktalan, végtelen rettegés. Bármennyire is szerette volna, az eszméletét nem vesztette el. Örömmel üdvözölt volna bármiféle változást: halált, elalvást vagy leginkább ébredést, hogy álomnak tudhassa mindezt. Ilyesmire azonban nem került sor. S milyen hatalmas is a társadalmi lény önuralma, az erény, mely félig képmutatás vagy a képmutatás, mely felerészt erény is: Ransom, miközben Westonnak válaszolt, azon kapta magát, hogy a hangja nem is remeg olyan szégyenletesen. - Komolyan beszél? - kérdezte. - A legkomolyabban. - Akkor hol vagyunk? - Mintegy nyolcvanötezer mérföldre a Földtől. - Azt akarja mondani, hogy… az űrben vagyunk? - Ransomnak olyan nehezére esett, hogy kimondja e szavakat, mint a megfélemlített gyereknek, hogy szellemekről beszéljen, vagy a rettegő felnőttnek, hogy a rákot emlegesse. Weston bólintott.

- Minek? - kérdezte Ransom. - És mi a csudának kellett engem elrabolni? És hogy csinálták? Egy pillanatig úgy látszott, hogy Westonnak semmi kedve sincs, hogy válaszoljon; azután mégis meggondolta magát, leült az ágyra Ransom mellé, és így szólt: - Azt hiszem, sok kellemetlenséget megtakarítok, ha most rögtön válaszolok ezekre a kérdésekre; így legalább nem üldöz majd velük minket a következő hónap minden órájában. Amikor azt kérdezi: hogy csináltuk, valószínűleg arra kíváncsi, hogyan működik az űrhajó. Ezt fölösleges kérdeznie. Nem értené meg a választ, hacsak nem tartozik a négy vagy öt ma élő igazi fizikus közé. Ha pedig bármilyen esélye volna annak, hogy megérti, akkor természetesen nem válaszolnék. Ha kielégíti magát, hogy olyan szavakat ismételget, amelyek nem mondanak semmit - a hozzá nem értő emberek általában éppen ezt igénylik, amikor magyarázatot kérnek -, akkor azt mondhatja, hogy űrhajónk a Nap sugárzásának eddig kevéssé tanulmányozott sajátságait kihasználva működik. Ami pedig ittlétünk célját illeti: útban vagyunk Malacandra felé… - Egy Malacandra nevű csillagra gondol? - Még maga sem tételezheti fel komolyan, hogy elhagyjuk a naprendszert. Malacandra ennél lényegesen közelebb van: nagyjából huszonnyolc nap alatt odaérünk. - Malacandra nevű bolygó nincs - vetette közbe Ransom. - Valódi nevén neveztem, nem pedig a földi csillagászok által kitalált néven - felelte Weston. - De hát ez képtelenség - mondta Ransom. - Hogy az ördögbe találta ki ezt a maga valódi nevét? - A lakosaitól. Némi időbe tellett, amíg Ransom megemésztette ezt a kijelentést. - Azt akarja mondani… azt állítja, hogy maga már korábban is járt ezen a csillagon vagy bolygón? - Igen. - Nem gondolhatja komolyan, hogy ezt elhiszem - jelentette ki Ransom. - Az istenfáját, hiszen ez mégsem mindennapi ügy! Hogyhogy senki se hallott róla? Mért nem írt róla minden újság? - Mert nem vagyunk teljesen bolondok - vetette oda Weston. Néhány perc csend után Ransom újrakezdte: - Hogy hívják ezt a bolygót a mi szóhasználatunk szerint? - kérdezte. - Egyszer és mindenkorra - felelte Weston - nem fogom megmondani magának. Ha ki tudja találni, amikor odaérünk, csak tessék; nem hiszem, hogy tudományos felkészültségétől nagyon kéne tartanunk. Addig pedig teljesen fölösleges tudnia. - És azt állítja, hogy ez a hely lakott? - kérdezte Ransom. Weston furcsa pillantást vetett rá és bólintott; a pillantása nyomán támadt kényelmetlen érzést hamarosan felváltotta a harag, melyről Ransom már szinte megfeledkezett. - És mi közöm ehhez az egészhez nekem? - tört ki. - Megtámadnak, elkábítanak, és szemlátomást fogolyként cipelnek arra a pokoli helyre. Mit vétettem én maguknak? Mit hozhat fel a mentségére? - Például megkérdezhetném, minek osont tolvaj módjára a házam udvarába. Ha a maga dolgával foglalkozott volna, most nem lenne itt. Ahogy a dolgok állnak, elismerem, meg kellett sértenünk a maga jogait. Ezzel kapcsolatban csak egy mentségem van: a jelentéktelen igények helyet kell hogy adjanak a nagyszerű dolgoknak. Legjobb tudomásunk szerint olyasmit cselekszünk, amire még nem volt példa az emberiség történetében, de talán a világmindenség történetében sem. Megtanultuk, hogyan ugorjunk le az anyagnak arról a darabkájáról, amelyen fajunk megfogant. A végtelenség, talán az öröklét is az emberi nem ölébe hullik. Maga sem lehet olyan szűk látókörű, hogy azt higgye: egyetlen egyén élete és jogai vagy akár egymillióé a legcsekélyebb fontossággal is bírnak ehhez képest. - Történetesen én nem értek egyet - felelte Ransom. - Soha nem is értettem egyet még az élveboncolással sem. A kérdésemre azonban nem felelt. Mit akarnak tőlem? Miért számítanak arra, hogy a hasznukra leszek ezen a - Malacandrán? - Azt nem tudom - mondta Weston. - Nem a mi ötletünk volt. Csupán engedelmeskedtünk a parancsnak. - Kiének? Újabb szünet következett. Aztán Weston így szólt: - Ugyan, lássa már be, hogy nincs értelme a faggatózásnak. Olyan kérdéseket tesz fel, melyekre nem válaszolhatok: az esetek egy részében nem tudom a választ, más részében pedig maga nem értené meg őket. Az egész utazás sokkal kellemesebb lenne, ha beletörődne sorsába, és nem zaklatná sem saját magát, sem pedig minket. Megkönnyítené a dolgokat, ha a maga életfilozófiája nem lenne olyan elviselhetetlenül szűk látókörű és individualista. Azt gondolná az ember, bárkit lelkesítene az a szerep, amelyet magára bíztunk. Ha szót tudnánk érteni egy kukaccal, még az is büszkén vállalná az áldozatot. Természetesen az ideje és a szabadsága feláldozására gondolok, no meg némi kockázatra. Nem szeretném, ha félreértene. - Hát - válaszolta Ransom -, a maga kezében vannak a kártyák, és én kénytelen vagyok jó képet vágni hozzá. Szerintem a maga filozófiája veszedelmes őrültség. Magyarázata a végtelenről meg az öröklétről mindössze arra szolgál, hogy megnyugtassa önmagát, bármit megtehet itt és most, annak a halvány reménynek a jegyében, hogy a jelen korszak emberének valamilyen majdani leszármazottja esetleg néhány évszázaddal tovább csúszhatmászhat a világegyetem valamelyik zugába. - Úgy van - válaszolta a tudós ridegen. - Az égvilágon bármit megtennék. S az összes szakértő vélemény - márpedig a klasszikusokat, a történelmet és a többi szemetet nem tekintem mérvadónak - egyértelműen az én

oldalamon áll. Örülök, hogy felvetette ezt a kérdést, s remélem, nem felejti el a válaszomat. Ha pedig most átjön velem a szomszéd szobába, akkor megreggelizünk. Óvatosan keljen fel: testsúlya elenyésző ahhoz képest, amit a Földön megszokott. Ransom felállt; őrzője kinyitotta az ajtót. A helyiséget azonnal elöntötte a kápráztató, aranyszínű fény, mely teljesen elnyomta a sápadt földfényt a hátuk mögött. - Mindjárt hozok magának sötét szemüveget - mondta Weston, miközben Ransomot megelőzve belépett a kamrába, ahonnan özönlött a fény. Ransomnak úgy tűnt, mintha Weston hegynek fölfelé haladva érné el az ajtót, s völgynek lefelé lépné át a küszöböt. Amikor illő óvatossággal követte Westont, úgy érezte, egy meredély széle felé kapaszkodik. Úgy látszott, a következő szoba a meredély oldalára épült, úgyhogy túlsó fala csaknem egy síkba esett az innenső szoba padlójával. Mikor elszánta magát és belépett a következő szobába, meglepve észlelte, hogy a padló továbbra is emelkedik, a falak viszont hirtelen kiegyenesedtek, és az ívelt mennyezet is a helyére került. Visszanézve látta, hogy ezúttal a hálószoba billent fel; teteje a fal helyén volt, s egyik fala a mennyezet. - Hamar megszokja majd - szólt Weston, Ransom pillantását követve. - A hajó nagyjából gömb alakú, és most, hogy elhagytuk a Föld gravitációs terét, "lefelé" a szó értelmi és fizikai jelentése szerint egyaránt a mi kis fémvilágunk közepe felé van. Természetesen ezt előre láttuk, és a hajót ennek megfelelően építettük. Hajónk magva egy üreges gömb, ennek a belsejében tartjuk a készleteinket, s a felszíne a padozat, amelyet taposunk. A kabinokat a belső gomb körül helyeztük el, a falaik egy külső gömböt tartanak, mely a mi nézőpontunk szerint a tető. Mivel a középpont mindig "lefelé" van, az a padlódarab, amelyen állunk, mindig simának és vízszintesnek érződik, ha pedig egy fal mellé állunk, azt mindig függőlegesnek véljük. Másrészről viszont a padló gömbje olyan kicsi, hogy mindig átlátunk a pereme fölött - afölött, ami békaperspektívából a horizont lenne -, így aztán a következő kabin falai és teteje más síkban látszanak. A Földön is ugyanez lenne a helyzet, csak nem vagyunk elég magasak ahhoz, hogy lássuk. A magyarázat után hozzálátott, hogy a maga precíz, barátságtalan módján megtegye, amit vendége vagy foglya kényelme érdekében tennie kell. Tanácsát követve Ransom minden ruháját levetette, s helyettük felöltött egy kis fémövet, melyen hatalmas súlyok lógtak, hogy a lehetőségek szerint enyhítsék teste könnyűségét. Sötét szemüveget is kapott, s hamarosan a reggelihez megterített asztalka mellett találta magát, Westonnal szemközt. Éhes és szomjas lévén, mohón esett neki a húskonzervből, kétszersültből, vajból és kávéból álló reggelinek. Mindezt azonban oda se figyelve, mechanikusan végezte. Észre se vette, hogyan jutott túl a vetkőzésen, evésen, iváson. Az űrhajón elköltött első étkezéséből csak a fény és hő mindent elnyomó erejére emlékezett. Ekkora fény és hő a Földön elviselhetetlen lett volna, itt azonban mindkettő új minőséget nyert. A fény sápadtabb volt, mint bármely hasonló intenzitású fény, amelyet korábban látott. A fény nem volt tiszta fehér: a lehető legsápadtabb aranyszín volt, s olyan éles árnyékot vetett, mint a reflektor. A teljesen száraz levegőben a hő olyan volt, mintha gyúrta és paskolta volna a bőrt, óriási másszor módjára; nemhogy bágyasztott volna, inkább élénkségre serkentett. Ransom fejfájása nyomtalanul eltűnt; olyan éber volt, olyan bátor és nagylelkű, amilyennek a Földön még sohasem érezte magát. Lassanként elszánta magát, hogy a tetőablakra emelje pillantását. Az acélspaletták csupán résnyi üvegfelületet hagytak szabadon, s ezt a rést is elfedte valami sűrű szövésű anyag; mégis, még így is olyan erős fény özönlött be rajta, hogy lehetetlen volt belenézni. - Mindig azt hittem, hogy az űr hideg és sötét - jegyezte meg bizonytalanul. Weston megvetően válaszolt: - Elfelejtkezett a Napról - mondta. Ransom evett tovább. Megint megszólalt: - Ha már korán reggel ilyen… - Meglátta Weston arckifejezését, és abbahagyta. Hiszen itt nincsenek reggelek, esték vagy éjszakák - itt csak az örök dél van, mely oly sok köbmérföldnyi teret betölt, történelem előtti századok óta. Ransom megint Westonra nézett, ám az felemelte a kezét. - Ne beszéljen - mondta Weston. - Mindent megbeszéltünk, amit feltétlenül meg kellett beszélnünk. A hajó által szállított oxigén mennyisége semmiféle fölösleges fogyasztást nem fedez, a beszélgetést sem. Nem sokkal ezután Weston felemelkedett, és anélkül hogy Ransomot magával hívta volna, a számos ajtó egyikén - melyet Ransom még nem látott nyitva - elhagyta a szobát. 5. Nem lett volna meglepő, ha az űrhajóban töltött idő Ransom számára a terror és rettegés ideje lett volna. Csillagászati távolság választotta el - kettő kivételével - az emberi nem minden tagjától. És Ransomnak alapos oka volt arra, hogy éppen bennük ne bízzék. Ismeretlen cél felé hurcolták, s hogy mivégre, azt elrablói továbbra is titokban tartották. Devine és Weston rendszeresen váltották egymást az egyik kabinban: ide Ransomnak tilos volt belépnie. Feltevése szerint ez volt a gép irányítófülkéje. Szolgálaton kívül Weston szinte teljesen szótlan volt. Devine beszédesebb volt, és gyakran fecsegett és nevetgélt a fogollyal, amíg Weston rájuk nem kopogott az irányítófülke falán át, és nem figyelmeztette őket, hogy ne pazarolják a levegőt. Mindenesetre még Devine is titkolózóvá vált egy bizonyos pont után. Szívesen mulatott Weston méltóságteljes tudományos idealizmusán. A maga részéről, mondta, egy fikarcnyit sem törődik az emberi faj jövőjével vagy a két világ találkozásával. - Malacandra többet is tud - jegyezte meg ilyenkor, egy kacsintás kíséretében. Ha azonban Ransom

megkérdezte ilyenkor, mi légyen az a többlet, Devine ironikus hangnemre váltott, és gúnyos megjegyzéseket tett a fehér ember kötelességeiről és a civilizáció áldásairól. - Akkor hát lakott hely, ugye? - próbálkozott tovább Ransom. - Ó… az ilyen dolgokkal kapcsolatban mindig felvetődik a bennszülöttprobléma - válaszolta ilyenkor Devine. Társalgásának túlnyomó része azokra a dolgokra vonatkozott, amiket azután kívánt megvalósítani, hogy visszaért a Földre: tengeri jachtok, a legdrágább nők és egy nagy villa a Riviérán - terveiben ezek játszották a főszerepeket. - Nem viccből vállalom mindezt a kockázatot - szokta mondani. Ha Ransom a saját szerepével kapcsolatos kérdéseket feszegette, rendszerint nem kapott választ. Mindössze egyszer fordult elő, hogy Devine, aki Ransom megítélése szerint távolról sem volt józan, kibökte, hogy bizony vele akarják lenyeletni a békát. - Biztos vagyok benne - tette még hozzá -, hogy nem hozol szégyent a jó öreg alma materre. Így elmondva mindez meglehetősen nyugtalanítóan hangzott. Bármilyen különös is, Ransom mégsem nyugtalankodott igazán. Az embernek nehezére esik, hogy a jövőjén rágódjék, miközben ilyen szokatlanul pompásan érzi magát. A hajó egyik oldalán állandó volt az éjszaka, a másikon ragyogott a nap; mindkettő csodálatos volt, s Ransom tetszése szerint kedvére sétálhatott egyikből a másikba. Ha az ajtót becsukta, már éjszaka volt, s ő órákat töltött azzal, hogy hanyatt fekve bámulta a csillagokat a tetőablakon át. A Föld korongja már nem volt látható. A csillagok olyan sűrűn borították be az eget, mint százszorszépek az ápolatlan pázsitot. Örök uralmukat se felhő, se hold, se napkelte nem vitatta. Valószínűtlenül fenséges bolygók voltak köztük és minden képzeletet felülmúló konstellációk: mennyei zafírok, rubinok, smaragdok és égő aranyszínű szikrák; messze a kép bal oldalán parányi üstökös lebegett a távolban; és közöttük és mögöttük, nyilvánvalóbban és kézzelfoghatóbban, mint valaha is a Földön, ott volt mindenütt a dimenziótlan, rejtelmes feketeség. Ahogy Ransom figyelte őket, a remegő fények mintha mind erősebben világítottak volna. Új Danáéként, meztelenül elnyújtózott az ágyán. Mindinkább nehezére esett, hogy kétségbe vonja az ősi asztrológiát: oly tökéletesen elképzelte, hogy szinte érezte, amint az "édes töltés" testébe ömlik. A szabálytalan ritmusú, csilingelő zajoktól eltekintve teljes volt a csönd. Ransom már tudta, hogy meteoritok keltik ezt a zajt, világok anyagának apró, sodródó részecskéi, melyek folyton hozzáütődnek ehhez az üreges acéldobhoz. Gyanította, bármikor találkozhatnak valamivel, ami elég nagy ahhoz, hogy hajóstul, mindenestül meteorittá változtassa őket. Mégsem tudott félni. Úgy érezte immár, hogy Westonnak igaza volt, amikor szűkkeblűnek nevezte őt a kezdeti pánik miatt. A kaland oly nagyszerű volt, körülményei oly méltóságteljesek, hogy más érzelemnek nem volt helye, csak a parttalan gyönyörnek. A legjobbak mégis a nappalok voltak, azaz azok az órák, melyeket mikrokozmoszuk napos féltekéjén töltött. Gyakorta már néhány óra alvás után felkelt, hogy az ellenállhatatlan vonzásnak engedve visszatérjen a fény régiójába. Nem tudott betelni vele, hogy akármilyen korán kelt is fel, mindig déli verőfény fogadta. Miközben különös járművük enyhén remegve száguldott velük a csönd mélységein keresztül, messze túl az éjszaka birodalmán, Ransom megmerült a kíméletlen, mégis szelíd, tiszta, mennyei fény fürdőjében. Teljes magasságában kinyújtózva és szemét félig lehunyva érezte, amint teste és lelke naponta megtisztul, felfrissül és új életerővel telik meg. Ritka, rövid és kelletlen válaszainak egyikében Weston elismerte, hogy ezek az érzetek nem nélkülöznek minden tudományos alapot: itt az űrhajóban sok olyan sugárzás éri őket, mondotta, amely a földi atmoszférán nem képes áttörni. Az idő előrehaladtával azonban Ransom tudatára ébredt annak, hogy felszabadult, örvendező lelkiállapota más, inkább érzelmi okoknak is köszönhető. Érezte, mint oszlik el lelkében a rémálom, melyet a tudomány nyomában járó mítoszok ültettek a modern ember elméjébe. Olvasott már az űrről: gondolataiban ott bujkált a fekete, hideg, gyászos üresség képzete, a végletes élettelenségé, amely feltehetőleg elválasztja a világokat. Mind ez ideig fogalma sem volt róla, milyen nagymértékben befolyásolja őt ez a kép. Most azonban a puszta szó: "űr", istenkáromló rágalomnak tűnt a mennyei ragyogásnak arra az óceánjára nézve, amelyen hajójuk úszott. Nem nevezhette "halottnak": érezte, mint áramlik beléje az élet az "űrből". Hogy is lehetne másként, hisz ebből az óceánból ered az összes világ és az összes élet. Korábban meddőnek vélte az űrt. Most rádöbbent, hogy világok miriádjai fogantak benne; az ivadékok ragyogó serege a földi éjszakákat is megszámlálhatatlanul sok pislogó lámpással népesítette be, s sokaságuk itt kint még lenyűgözőbb volt. Nem: az "űr" elnevezés csöppet sem találó. A régi gondolkodók bölcsebbek voltak, mikor egyszerűen a mennyekről beszéltek - a mennyekről, melyek Isten dicsőségét hirdetik - vagy a boldog tájról …mely ott terül el, hol a Nap sosem nyugszik el, mindig az ég mezőin delel. Élvezettel idézte fel Milton sorait. Ransom természetesen nem töltötte idejét kizárólag sütkérezéssel. Keresztül-kasul bejárta a hajónak azokat a részeit, melyek hozzáférhetőek voltak számára. Mozgását az a lassúság jellemezte, melyet Weston mindannyiuk lelkére kötött, nehogy idő előtt elhasználják levegőkészletüket. Az űrhajónak, már csak alakja miatt is,

lényegesen több kabinja volt, mint ahányat rendszeresen használtak. Ransom hajlott rá, hogy azt is feltételezze: az űrhajó gazdái, de legalábbis Devine, valamilyen rakománnyal akarják megtölteni ezeket a kabinokat a hazaúton. Tulajdonképpen nem is vették észre, hogyan vált Ransom a társaság szakácsává és pincérévé. Részben azért alakulhatott ez így, mert Ransom természetesnek érezte, hogy kivegye a részét az egyetlen munkából, mely rá juthatott - az irányítóterembe ugyanis sohase léphetett -, részben pedig azért, mert elejét akarta venni Weston abbéli igyekezetének, hogy szolgaként foglalkoztassa őt. Szívesebben vállalta, hogy önként dolgozzék, mintsem eltűrje, hogy rabszolgaként dolgoztassák. Különben is, saját főztjét jobban szerette, mint társaiét. E kötelességeinek ellátása közben vált egy beszélgetés akaratlan, ám annál rémültebb hallgatójává. Becslése szerint talán két hét telhetett el indulásuk óta. Ransom már végzett az esti mosogatással, befejezte napfürdőzését, csevegett Devine-nal - jobb társaságnak találta, mint Westont, ámbár bizonyosra vette, hogy kettejük közül Devine az elvetemültebb -, és a szokott időben aludni tért. Kissé nyugtalan volt, és úgy egy órával később eszébe ötlött, hogy elfeledkezett néhány apróságról, amellyel elősegíthette volna másnap reggeli munkáját. A konyha a szalonnak vagy nappalinak használt helyiségből nyílott, ajtaja az irányítófülke mellett volt. Ransom felkelt, s egyenesen a konyhába ment. Lábain, miként a testén, semmit sem viselt. A konyha tetőablaka a hajó sötét oldalára nézett, Ransom mégsem gyújtott fényt. Elegendő volt nyitva hagynia az ajtót, melyen keresztül ragyogó napfény ömlött a helyiségbe. Aki már vezetett háztartást, megérti, mit érezhetett Ransom, mikor úgy találta, hogy a másnapi reggelivel kapcsolatos előkészületei annál is hiányosabbak, mint amire számított. Gyakorlottan s így csöndesen dolgozott. Alig fejezte be munkáját, és kezdte törölgetni nedves kezét az ajtó mögötti, végtelenített törülközőn, amikor meghallotta, hogy kinyílik az irányítófülke ajtaja. Látta, amint Devine sziluettje megjelenik a konyhaajtó előtt. Devine nem lépett be a szalonba, hanem az ajtóból folytatta a beszélgetést. Ennek tulajdonítható, hogy miközben Ransom tisztán hallotta Devine szavait, Weston válaszait nem értette. - Azt hiszem, ostobaság volna - mondta Devine. - Még ha biztosak lehetnénk benne, hogy mihelyst leszállunk, találkozunk a vadakkal, talán volna benne valami. De tegyük fel, hogy odébb kell állnunk. A te terved szerint ebben az esetben egy elkábított embert kellene cipelnünk, a csomagjával együtt. Egy épkézláb ember viszont a saját lábán jönne, és kivenné a részét a munkából is. Weston nyilván válaszolt valamit. - Képtelenség. Semmiképpen sem jöhet rá - felelte Devine. - Hacsak valamelyikünk nem olyan bolond, hogy megmondja neki. Különben is: még ha gyanút fogna is, el tudod képzelni róla, hogy el merjen szökni egy idegen bolygón? Élelem nélkül? Fegyver nélkül? Figyeld csak meg: a kezedből eszik majd, csak lássa meg az első sornt. Ransom ismét Weston hangját hallotta, bár a szavakat nem tudta kivenni. - Honnan a csudából tudhatnám? - felelte Devine. - Lehet, hogy valami törzsfőnökféle. A magam részéről valószínűbbnek tartom, hogy varázsló. Ezúttal igen rövid ideig hallatszott beszéd az irányítófülkéből. Weston nyilván kérdezett valamit; Devine azonnal válaszolt: - Ez mindenesetre megmagyarázná, miért akarták, hogy idehozzuk. - Weston megint kérdezett valamit. - Szerintem emberáldozatnak. Vagy talán mégsem, hiszen az ő szempontjukból nem is ember, ha érted, mire gondolok. - Weston mondanivalója ezúttal hosszabb volt, s kiváltotta Devine jellegzetes kuncogását. - No persze, no persze - mondta. - Közismert, hogy téged kizárólag a legmagasztosabb szempontok vezérelnek. Ez teljesen rendben is van - mindaddig, amíg ugyanazt teszed a szempontjaid alapján, amit én a magaméi alapján. Weston folytatta a mondókáját, s úgy tűnt, Devine ezúttal félbeszakítja: - Remélem, nem veszted el a fejedet? - kérdezte. Aztán csöndben volt egy darabig, mintha figyelne valamire. Végül így válaszolt: - Ha olyannyira szereted a vadakat, hát legjobb lesz, ha köztük maradsz és megpróbálkozol a fajtakeresztezéssel, no már ha vannak köztük különböző nemek, amit még nem tudhatunk biztosan. Te csak ne aggódj. Ha eljön a nagytakarítás ideje, egyet vagy kettőt megkímélünk a számodra háziállatnak vagy élveboncolás végett, vagy hogy velük hálhass, vagy mindhárom együtt: ahogy neked jobban tetszik… Hogyne, persze. Tudom, teljesen undorító. Csak tréfáltam, nyilván. Jó éjt. Egy pillanattal később Devine becsukta az irányítófülke ajtaját, átment a szalonon, és belépett saját kabinjába. Ransom hallotta, amint változatlan, ám rejtélyes szokása szerint, kulcsra zárja az ajtót. A hallgatózás feszültsége lassan oldódott. Ransom észrevette, hogy mindeddig visszatartotta a levegőt; most újra mélyen lélegezni kezdett. Azután halkan, óvatosan a szalonba lépett. Tudta, hogy a józan ész azt kívánja: a lehető leggyorsabban menjen vissza ágyához. Mégis megállt a szalonban. Szokatlan, szívszorongató érzelmek közepette szemlélte az immár ismerős fényözönt. Így hát a mennyeknek országából lezuhannak a… hová is? Sornok, emberáldozat, iszonytató, nem nélküli szörnyek világa. Mi lehet az a sorn? Saját szerepe mindenesetre tisztázódott. Valaki vagy valami idehozatta. Nyilván nem őt akarták személyesen: földi áldozatra - bármilyen áldozatra - volt szükségük. S azért szemelték ki éppen őt, mert Devine volt az, aki választhatott. Ha későn és riadtan is, rá kellett ébrednie: Devine hosszú évek óta, a szíve

mélyéből utálja őt, ugyanúgy, mint ő Devine-t. Mégis, vajon mi az a sorn? Hogy is mondta Devine? "Ha meglátja őket, a kezünkből eszik." Nemzedéke oly sok tagjához hasonlóan Ransom gondolatvilága is bőségesen el volt látva rémekkel és mumusokkal. Ő is olvasta H. G. Wellst és társait. Világegyetemét olyan rémségek népesítették be, melyekkel az ősi vagy a középkori mitológia aligha vehette volna fel a versenyt. Mi sem tűnt valószínűbbnek a számára egy idegen világban, mint holmi rovar vagy kígyószerű, esetleg páncélos-ollós Förtelem, melyet kapálódzó tapogatók, csikorgó szárnyak, iszamos gyűrűk, vonagló csápok tesznek még félelmetesebbé, nem is szólva a mohó kegyetlenséggel párosult, emberfeletti intelligenciáról. A sorn nyilván olyan, mint… mint… el sem merte gondolni, milyen is nyilván a sorn. Őt pedig eléjük fogják vetni. Lelke mélyén ezt még szörnyűbbnek érezte, mintha a sornok ejtenék foglyul. Átadják, átnyújtják, felszolgálják. Lelki szemeivel elviselhetetlen szörnyűségeket látott: dülledt szemeket, vigyorgó állkapcsokat, szarvakat, fullánkokat, ragokat. Iszonyodott a kígyóktól, férgektől, mindenféle cuppogó és szörcsögő lénytől, s ez félelmetes súllyal terhelte meg fantáziáját és idegeit. Pedig a valóság rosszabb lesz: földönkívüli Másféleség, valami, amire sohasem gondolt, sohasem gondolhatott. Ransom döntő elhatározásra jutott. A halállal szembenézhet, de a sornnál soha. Ha megérkeznek Malacandrára, az első adandó alkalommal elszökik. Akár az éhezés, akár az a lehetőség, hogy a sornok hajtóvadászatot rendeznek ellene, jobb, mintha simán a kezükre adják őt. Ha pedig nincs mód a menekülésre, majd lesz az öngyilkosságra. Ransom vallásos ember volt. Remélte, hogy feloldozást nyer. Úgy érezte, a döntést éppúgy nem befolyásolhatja, mint azt, hogy növesszen-e új végtagot. Pillanatnyi tétovázás nélkül visszaosont a konyhába, és magához vette a legélesebb kést: a továbbiakban sohasem fog megválni tőle. Rettegés okozta kimerültsége úgy elhatalmasodott rajta, hogy mihelyst ágyába tért, kábult, álomtalan alvásba zuhant. 6. Kipihenten ébredt, s még némi szégyen is bujkált benne, amiért előző este olyannyira erőt vett rajta a félelem. Kétségkívül nagyon nehéz helyzetben volt: akár fel is adhatja a reményt, hogy valaha is élve visszakerül a Földre. A halállal azonban szembenézhet, s az ésszerű halálfélelmen úrrá lehet. Az igazi nehézséget a szörnyekkel szembeni ösztönös, irracionális iszonyata jelentette; s míg reggelije végeztével a fényben sütkérezett, efölött is napirendre tért. Már amennyire tudott. Úgy érezte, aki a mennyekben vitorlázik, egyetlen földi lény szeme láttára sem engedheti át magát az oly megalázó rettegésnek. Felmerült benne az a gondolat, hogy késével nem csupán a saját bőrét lyukaszthatja ki. A harciasság sosem volt Ransom erős oldala. Mint annyi hasonló korú férfi, ő is inkább alá-, mintsem túlbecsülte bátorságát. Kisfiú kori álmai és a világháborúban szerzett tapasztalatai közt oly széles szakadék tátongott, hogy saját hősiességét vagy inkább annak hiányát illetően véleménye talán a kelleténél szélsőségesebb volt. Aggódott, vajon nem bizonyul-e jelenlegi határozottsága rövid életű illúziónak; akkor is be kell érnie vele. Ahogy óra órát követett és alvás és ébredés tagolta végtelen napjukat, Ransom mindinkább meggyőződött róla, hogy fokozatos változás megy végbe körülöttük. A hőmérséklet lassan csökkent. Újra öltözködni kezdtek. Később meleg alsónemű viselésére kényszerültek. Azután villanyfűtést helyeztek üzembe a hajó belsejében. És bár a mértéket nehéz lett volna meghatározni, nyilvánvalóvá vált, hogy a fény már nem olyan mindent elsöprő erejű, mint az utazás elején. A jelenség azonban az összehasonlító elme számára nyilvánvaló volt, nehéz lett volna úgy éreznie, hogy csökken a fény vagy azt mondania, hogy "sötétedik". Hiszen csupán a sugárzás ereje gyengült: a fény földöntúli jellege csöppet sem változott azóta, hogy először megpillantotta. Ellentétben a Földön megszokott alkonyattal, a fény erejének csökkenését itt nem kísérte a levegő párásodása, sem pedig színeinek megváltozása. Ransom úgy érezte: akár felére is csökkenhetne a fény ereje, a maradék akkor sem lenne más, mint az eredeti; csupán kevesebb, de a jellege ugyanaz. S ezen a további felezés sem változtatna. Ez a fény önmaga marad mindaddig, míg létezik, egészen a végtelen távolságokig, hol utolsó ereje is elenyészik. Ransom megpróbálta elmagyarázni gondolatait Devine-nak. - Mint a mosószappan a reklámban? - vigyorgott Devine. - Valódi szappan a legutolsó buborékig, mi? Mind több jele mutatkozott annak, hogy életük lassacskán kizökken a megszokott kerékvágásból. Weston elmagyarázta, hogy hamarosan érezhetik majd Malacandra gravitációs erejét. - Ez azt jelenti - mondta -, hogy a "lefelé" ezután nem a hajó közepe felé lesz, hanem Malacandra felé. A mi nézőpontunk szerint ez az irányítófülke alatt lesz majd. Így a legtöbb kabin padlója fal vagy mennyezet lesz, s a falak egyike lesz a padló. Nemigen fog tetszeni. Amennyire Ransomot illette, ez a bejelentés elsősorban kemény munkával eltöltött órákat jelentett. Hol Devine-nal, hol pedig Westonnal vállvetve - ahogy irányítótermi szolgálatuk lehetővé tette - azon fáradoztak, hogy a víztartályokat, oxigénpalackokat, fegyvert, lőszert, felszerelést a megfelelő falak mellé gyűjtsék, s úgy rögzítsék, hogy egyenesen álljanak, ha a "lefelé" új irányba érvénybe lép. Még távolról sem látszott a munka vége, amikor megkezdődtek a zavaró érzések. Ransom eleinte úgy vélte, a fáradtságtól érzi olyan nehéznek a tagjait. A pihenés azonban mit sem segített. Weston elmagyarázta, hogy amióta beléptek a bolygó gravitációs terébe, testsúlyuk állandóan nő; végső soron minden huszonnégy órában megduplázódik. Tapasztalataik hasonlóak voltak a terhes asszonyokéhoz, a terhelés növekedése azonban megközelítette tűrőképességük határát.

Irányérzékük korábban sem működött megbízhatóan az űrhajóban, s most teljesen megzavarodott. Bármely kabinból nézték is, a szomszéd kabin padlója mindeddig lejtősnek látszott és vízszintesnek érződött. Most lejtősnek is látszott, és enyhén, nagyon enyhén, lejtett is. Az ember úgy érezte: fut, ha belép. Ha félrelöktek egy párnát a nappali padlóján, néhány óra múlva jó egy hüvelykkel odább találták, a falhoz közelebb. Valamennyien hányingerrel, fejfájással, szívremegéssel küszködtek. A helyzet óráról órára romlott! Hamarosan már csak kapaszkodva tudták az egyik kabintól a másikig vonszolni magukat. Irányérzetük roncsai is eltűntek, émelygős rosszullétnek adva át helyüket. A hajó egyes részei kifejezetten alul voltak, amennyiben padlójuk felülre került, s csak egy légy sétálgathatott volna rajta; nem volt azonban olyan része a hajónak, amely Ransom számára vitathatatlanul "fölfelé" lett volna. Ami az űrben - a mennyekben - sosem fordult elő: a magasság és a zuhanás elviselhetetlen érzése kínozta őket. A főzéssel természetesen réges-rég felhagytak. Az ételt még csak bekapták, ahogy tudták; az igazi nehézséget az ivás jelentette: sohasem tudhatták biztosan, vajon az edény alá vagy esetleg mellé tartják-e a szájukat. Weston mogorvább és csöndesebb lett, mint bármikor. Devine állandóan a kezében szorongatott egy palack szeszt, káromkodások és szitkok özönét zúdította rájuk, és átkozta Westont, amiért elhozta őket. Ransom különböző fájdalmakkal kínlódott, cserepes ajkait nyalogatta, ápolgatta végtagjain a zúzódásokat, és imádkozott, hogy mielőbb eljöjjön a vég. Elérkezett az idő, amikor a gömb egyik oldala egyértelműen "lefelé" volt. Helyükre csavarozott ágyak és asztalok lógtak, haszontalanul és nevetségesen, fallá vagy mennyezetté vált helyükön. Az ajtók csapóajtókká váltak, s csak üggyel-bajjal lehetett működtetni őket. Valamennyien úgy érezték, a testük ólomból van. Más tennivaló már nem is volt, amikor Devine előszedte ruháikat - malacandrai ruháikat -, s a nappali falának (azaz padlójának) a végébe kuporodott, hogy a hőmérőt figyelje. Ransomnak feltűnt, hogy a ruhák között nehéz gyapjú alsónemű, fókabőr zeke, szőrmekesztyű és fülvédős sapka is van. Kérdéseit Devine válasz nélkül hagyta, mivel figyelmét teljesen lekötötte a hőmérő és az, amit Westonnak kiabált az irányítófülkébe. - Lassabban! Lassabban! - kiáltozta. - Lassabban, te istenverte bolond! Egy-két perc múlva belépsz a légkörbe! Aztán élesen, dühösen Westonra förmedt: - Vigyázz onnan! Majd én átveszem. Weston nem válaszolt. Devine nemigen szokott kéretlenül tanácsot osztogatni; úgy látszott, vélte Ransom, magánkívül van a félelemtől vagy az izgalomtól. Egyszerre kialudtak a mindenség fényei. Mintha valami démon piszkos szivaccsal kente volna össze a menny orcáját, a ragyogás, melyben oly régóta éltek, fakó, komor, szánalmas szürkeséggé sápadt. Ülőhelyükről sem a zsalugáterekhez, sem a fényvédő textilhez nem fértek hozzá. A mennyei mezőkön száguldó szekérből sötét acéldoboz lett, melybe zuhanása közben szűk résen keresztül szivárgott a fény. Alázuhantak a mennyekből: föld várta őket odalenn. Egész kalandja során semmi sem ülte meg olyan súlyosan Ransom gondolatait, mint ez az alászállás. Nem értette, hogyan is képzelhette korábban, hogy a bolygók, köztük a Föld is, az élet és a valóság szigeteiként lebegnek az élettelen űrben. Hátralevő életében sosem hagyta el többé a felismerés: a bolygók - a földek, ahogy gondolataiban szerepeltek - csupán az eleven mennyben mutatkozó lyukak vagy szakadékok. A súlyos anyagból és homályos levegőből álló hulladékot különválasztották a mennyből, és kizárták onnan; a bolygók az őket körülvevő ragyogásban nem többletként, hanem ellenkezőleg, hiányként mutatkoznak. Mégis, gondolta Ransom, a naprendszeren túl véget ér a ragyogás. Ott lenne a valódi űr, a valóságos halál? Hacsak… reménykedve kapaszkodott a gondolatba… hacsak a látható fény sem más, mint lyuk, mint szakadék, valaminek a puszta kicsinyítése. Valamié, ami éppen úgy viszonyul a ragyogó, változatlan mennyhez képest, mint az égbolt a nehéz, sötét földekhez… A dolgok gyakran nem úgy történnek, ahogy az ember elképzelné. Az idegen bolygóra érkezés pillanata mély filozófiai elmélkedésben találta Ransomot. 7. - Bóbiskolunk, bóbiskolunk? - kérdezte Devine. - Holmi idegen bolygó meg már smafu? - Mit látsz? - szakította félbe Weston. - Nem boldogulok azokkal az istenverte zsalugáterekkel - vetette oda Devine. - Akár mehetünk is a búvólyukhoz. Ransom magához tért mélázásából. Két társa együtt serénykedett mellette a félhomályban. Fázott; s bár tulajdonképpen lényegesen könnyebb volt a teste, mint a Földön, elviselhetetlennek érezte a súlyát. Visszatért azonban az a képessége, hogy élénken átlássa helyzetét; némi félelmet érzett, mindenekelőtt azonban kíváncsiságot. Lehet, hogy a halálba megy - de micsoda vérpadon! A hideg levegő már beszivárgott, és némi fény is beszűrődött. Türelmetlenül leskelődött, hogy elkapjon valamit a kinti tájból a két serénykedő férfi válla közt. Egy pillanattal később az utolsó csavart is meglazították, s Ransom kinézhetett a búvólyukon. Természetesen csak a talajt láthatta, a rózsaszín, csaknem fehér talaj kör alakú darabkáját. Nem tudta eldönteni, hogy sűrűn nőtt, rövid növényzetet lát-e, avagy repedezett, szemcsés sziklát, netán földet. A következő pillanatban már Devine alakja töltötte be a nyílást. Ransomnak volt ideje rá, hogy észrevegye: Devine kezében

revolver van. Vajon kinek szánja? Nekem, a sornnak vagy mindkettőnknek? - tűnődött. - Maga a következő - förmedt rá Weston. Ransom mély levegőt vett, és megtapintotta az övében elrejtett kést. Átdugta fejét és vállát a búvólyukon, s kezével Malacandra földjére támaszkodott. A rózsaszín anyag puha volt és enyhén rugalmas, mint a gumi, mégiscsak növényzet. A következő pillanatban fölnézett. Az ég halványkék volt, mint a Földön, egy tiszta, téli reggelen; valamivel lejjebb magasra halmozódó rózsaszínű tömeg tornyosult, valószínűleg felhő, és… - Kifelé! - reccsent rá Weston. Lemászott a búvólyukon, és felegyenesedett. A levegő hideg volt, de nem elviselhetetlenül; belélegezvén kaparó érzést hagyott a torkában. Körülnézett. Megpróbálta, hogy egyetlen pillantással felmérje környezetét, de erőfeszítése eredménytelen maradt. Csak színeket látott, s a színek semmilyen formát sem öltöttek. Tulajdonképpen semmit sem ismert itt annyira, hogy lássa is; hiszen ahhoz, hogy felismerjünk valamit, legalább valami durva elképzelésünk kell, hogy legyen róla. Ez a világ első pillantásra halvány volt és ragyogó, mintha egy gyerek festékesdobozából kölcsönözte volna a színeit. Lassanként felismerte, hogy a sima, világoskék zóna, mely csaknem a lábáig ér: víz vagy valami ahhoz hasonló. Eszerint egy tó vagy folyó partján voltak. - Hát akkor gyerünk - mondta Weston, és habozás nélkül előresietett. Ransom utánafordult, és döbbenten látta, hogy teljesen felismerhető tárgy áll előtte: egy kunyhó, mely ismeretlen anyagokból épült ugyan, de formája kétségkívül a megszokott földi mintát követte. - Hiszen ezek emberek - mondta; amint úrrá lett elakadó lélegzetén. - Házat építenek! - Mi építünk - közölte Devine. - Egyéb ötlet? S azzal előhúzott a zsebéből egy kulcsot, és hozzálátott, hogy kinyissa a kunyhó ajtaján lógó, teljesen közönséges lakatot. Ransom felismerte, hogy foglyul ejtői csupán visszatérnek korábbi táborukba. Az ilyenkor elvárható módon viselkedtek. Bementek a kunyhóba, leeresztették a zsalugátereket, melyek ablakként szolgáltak, beleszimatoltak az áporodott levegőbe, meglepetten bosszankodtak, hogy micsoda piszkot hagytak itt legutóbb, majd előjöttek. - Jobb, ha nekifogunk a kirámolásnak - mondta Weston. Ransom hamarosan rájött, hogy nemigen lesz ideje a nézelődésre és még kevésbé lesz alkalma a szökésre. Az egyhangú munka, melyet az élelmiszer, a ruhák, a fegyverek, a számtalan ismeretlen tartalmú csomag átköltöztetése jelentett az űrhajóból a kunyhóba, a következő órában minden figyelmét lekötötte, s biztosította, hogy mindvégig elrablói szeme előtt maradjon. Valamit azért még így is megfigyelt. Mindenekelőtt azt, hogy Malacandra gyönyörű. Milyen furcsa, gondolta, hogy ez a lehetőség korábban fel sem merült benne. Képzeletének az a torzulása, melynek hatására szörnyekkel népesítette be a világmindenséget, arra is "megtanította", hogy egy idegen bolygón ne számítson semmi egyébre, mint sivár sziklarengetegre vagy esetleg rémisztő gépek hálózatára. Hogy miért is, arra most magyarázatot se talált. Következő felfedezése az volt, hogy a víz legalább három oldalról veszi körül a táborhelyüket. A negyedik oldalt eltakarta előle az űrhajó hatalmas acélgömbje. A kunyhót tehát vagy egy sziget, vagy egy félsziget végére építették. Apránként arról is meggyőződött, hogy a víz nem csupán a ráeső fény jellege miatt kék, mint a földi vizek, valóban ez a saját színe. Volt valami szokatlan abban, ahogy a víz a fölötte lengedező gyenge szellő hatására viselkedett. A hullámok alakja nem volt természetes. A szél erősségéhez képest túl nagyok voltak, ez azonban még nem volt minden. Az egész arra emlékeztetett, ahogy a tengeri csatákról készült képeken a víz fellövell a becsapódó gránátok hatására. Hirtelen ráébredt, hogy az arányokkal van a baj: a hullámok sokkal magasabbak voltak, mint amit a szélességük indokolt volna, alapjuk túl keskeny, faluk túl meredek. A látvány azokra a modern versekre emlékeztetett, amelyekben a tenger "bástyafalként tornyosul". - Kapd el! - süvöltötte Devine. Ransom elkapta a csomagot és továbblódította Weston felé. Az egyik oldalon a víztükör messze elnyúlt, legalább negyed mérföldre, bár a térbeli látás még eléggé megbízhatatlan volt az ismeretlen világban. A másik irányban lényegesen keskenyebb volt, talán ha öt méter, s úgy látszott, hogy egy gázló fölött folyik. A megtörő, örvénylő víz hangja halkabb és sziszegőbb volt, mint a Földön. Az innenső parton, ahol a víz a mélyen lehúzódó, rózsásfehér növényzetet mosta, olyan erősen pezsgett és fröcsögött, mintha forrt volna. Ransom, valahányszor csak el tudott lopni egy-egy pillantásnyi időt a munkától, azon erőlködött, hogy kivegyen valamit a túlpart képéből is. Az ott felmeredő bíbor tömeg első pillantásra hangával borított hegynek látszott, hasonló valami borította a partot a szélesebbik víztükör mentén is. Ott azonban át lehetett látni a tetejük fölött. Furcsa, felmeredő, zöldesfehér alakzatok emelkedtek mögöttük; túlságosan szaggatottak és szabálytalan alakúak ahhoz, hogy épületek, viszont vékonyabbak és meredekebbek annál, hogysem hegyek lehetnének. Ezek fölé is rózsaszínű, felhőre emlékeztető tömeg tornyosult. Lehet ugyan, hogy felhő volt, de kifejezetten szilárdnak látszott, és meg se mozdult azóta, hogy Ransom - még az űrhajóból - először megpillantotta. Mint valami óriási vörös karfiol teteje vagy mint egy tál vörös szappanhab; formája és színe egyaránt szemet gyönyörködtető volt. Mindettől kissé kábultan, Ransom ismét a gázlón túli táj felé fordította figyelmét. A bíborszínű tömeg az egyik pillanatban orgonasípok seregének tűnt, aztán végükre állított textiltekercseknek vagy inkább óriási, kifordított esernyők erdejének. Az alakzat enyhén mozgott. Ransom szemei egyszerre csak úrrá lettek a látványon. A bíborszínű tömeg növényzetté alakult, pontosabban

növényekké. Talán kétszer akkorák, mint a szilfák a Földön, de szemlátomást lágyak és könnyűek. A szárak - fatörzsnek aligha lehetett volna nevezni ezeket - simák, hengeresek és meglepően vékonyak. Körülbelül tizenöt méter magasságban bokrétaszerűen szétnyíltak, nem ágakra, hanem a csaknem átlátszó levelekre, amelyek akkorák voltak, mint egy-egy mentőcsónak. Tenger alatti erdőt képzel így el az ember; úgy tűnt, hogy a növényeknek, melyek oly magasak és törékenyek, szükségük van a víz nyújtotta támaszra. Ransom elgondolkodott, vajon hogyan függhetnek a levegőben. Lejjebb, a szárak között sápadt napfénypászmákkal tarkított, alkonyi bíborszínű félhomály uralta az erdő belsejét. - Ebédszünet - szólt hirtelen Devine. Ransom kiegyenesítette a derekát. A könnyű, hideg levegő dacára homlokán gyöngyözött a verejték. Keményen dolgoztak mostanáig; Ransom egészen kifulladt. Weston kibújt a kunyhóból, és, olyasmit mormogott, hogy először be kellene fejezni. Devine lehurrogta. Előkerült egy húskonzerv és némi kétszersült, s az emberek letelepedtek a különféle dobozokra, amelyekből éppen elég hevert még szanaszét az űrhajó és a kunyhó között. Megint csak Devine javaslatára és Weston hiábavaló tiltakozása ellenére, az ónpoharakba whiskyt töltöttek vízzel. Ransom megfigyelte, hogy a vizet saját tartályukból vették, nem pedig a kék tavakból. Mint oly gyakran megesik, Ransom csak a fizikai munka után gondolt arra a feszült izgalomra, amely talajt érésük óta egész lényét eltöltötte. Semmi étvágya sem volt. Tekintettel azonban egy esetleges szabadulási kísérlet lehetőségére, kényszerítette magát, hogy a szokásosnál lényegesen többet egyék. Magába tömött mindent, amihez hozzáfért, lett légyen az étel vagy ital. Ennek az első étkezésnek az íze emlékezetében később is elválaszthatatlanul összekapcsolódott a táj felidézhetetlen, földöntúli idegenségével; a szikrázó fénnyel, a csenddel, a felfoghatatlan tájképpel, a több száz méter magasba felmeredő halványzöld idomokkal, a káprázatosán kék szódavíz tavakkal s a hektárokat beborító, rózsaszínű szappanhabbal. Némileg aggódott, nem tűnik-e fel társainak az ő hirtelen jött nagyétkűsége, s nem fognak-e gyanút miatta. Devine és Weston figyelme azonban másfelé irányult. Szemüket egy pillanatra sem vették le a tájról, a beszélgetésre csak fél füllel figyeltek, szünet nélkül mocorogtak, váltogatták testhelyzetüket, s minduntalan gyanakvóan körülpillantottak. Ransom éppen befejezte bőséges étkezését, mikor észrevette, hogy Devine megmerevedik, mint egy vadászkutya, s kezét szótlanul Weston vállára teszi. Mindketten bólintottak. Felemelkedtek. Ransom lenyelte az utolsó korty whiskyt, s ő is felállt. Őrzői közrefogták. Mindkettejük kezében revolver volt. A keskenyebbik víztükör partjára taszigálták, s a túloldalra mutattak. Először nem is látta tisztán, hogy mit mutatnak. Észrevett ugyan valami növényt, mely a többinél karcsúbb és halványabb volt, de nemigen törődött vele. Oly mélyen ült benne a modern képzelet szülte rettegés a férgektől és kígyóktól, hogy szemei csak a földet kutatták. Csak akkor emelte följebb pillantását, amikor megpillantotta az új, világosabb valamik tükörképét a vízben. A hosszú, fehér tükörképek csíkjai mozdulatlanul álltak az áramlatban; négy vagy öt, azaz nem: pontosan hat darab. Felnézett. Tényleg ott állt hat fehér valami. Vékony, nyurga lények, kétszer vagy háromszor magasabbak az embernél. Első pillantásra az ember utánzatának látszottak, valami vad művész alkotásának; Ransom már látott hasonlókat régészeti könyvekben. Vajon miből van a testük, és hogy tudnak megállni a lábukon? Hisz oly hosszú és vékony a lábuk, kidomborodó mellkasuk pedig annyira túlterhelt. A földi kétlábúak nyakigláb, hajlékony torzképei, melyek kiszöktek az elvarázsolt kastély tükréből… Nyilván nem kőből vagy vasból készültek, hiszen, ahogy figyelte őket, meg-megmozdultak. Hirtelen, csontja velejéig hasító rémülettel megértette: ezek élnek, mozognak, érte jöttek. Rémült pillantást vetett arcukra, mely vékony és természetellenesen hosszú volt, hosszan lekonyuló orral, legörbülő szájjal, mely félig kísérteties, félig idióta külsőt kölcsönzött vonásaiknak. Vadul elfordult, hogy futásnak eredjen, de Devine karon ragadta. - Eressz! - zihálta Ransom. - Ne őrülj meg! - sziszegte Devine, pisztolyát felemelve. S ahogy ők küszködni kezdtek, az egyik idegen átkiáltott hozzájuk a vízen. A kürtszóra emlékeztető, hatalmas hang messzire szállt fejük felett. - Azt akarják, hogy gázoljunk át hozzájuk - szólt Weston. Levonszolták Ransomot a vízpartra. Ransom megfeszítette a lábait, hátát begörbítette, s ellenállt. A másik kettő már a vízből ráncigálta befelé. Sikoltozott. Hirtelen újabb, kevésbé artikulált, ám annál hangosabb kiáltás szállt feléjük a túlpartról. Weston is felkiáltott, elengedte Ransomot, s tüzet nyitott revolveréből - nem a túlpartra, hanem a vízre. Abban a pillanatban Ransom is meglátta, mi történik. Egy tajtékcsík száguldott feléjük nagy sebességgel, mintha torpedó hasította volna a vizet. Közepén hatalmas, fénylő vadállat. Devine átkokat rikácsolva megcsúszott, és a vízbe zuhant. Ransom látta, hogyan csattan össze az állkapocs kettejük között. Hallotta Weston revolverének fülsiketítő hangját, újra és újra. Hallotta a szörnyek csaknem ugyanolyan erős kiáltásait, miközben azok is gázolni kezdték a vizet. Nem kellett sokat gondolkodnia. Mihelyst elengedték, őrzői mögé ugrott, majd az űrhajó mögé, majd rohant tovább, bele az ismeretlen világba, ahogy a lába bírta. Az űrhajón túl a kék, vörös és bíbor vad összevisszasága fogadta. Pillanatnyi időt sem vesztegetve, keresztülcsörtetett a vízen, és felkiáltott - nem fájdalmában, hanem meglepetésében: a víz meleg volt. Alig egy perc múlva már mászott is ki a túlsó parton. Fölfelé rohant egy meredek emelkedőn, majd keresztül a bíbor félhomályon, mely a hatalmas növények erdejében honolt.

8. Egyhavi tétlenség, nehéz ebéd, teljesen idegen világ - egyik sem olyasmi, ami igazán segítene a futásban. Félóra elteltével Ransom már csak gyalogolt, nem pedig futott, keresztül az erdőn, fájó oldalát szorongatta, és minden idegszálát megfeszítve fülelt az esetleges üldözés zajára. Háta mögött a pisztolylövéseket és a nem csupán emberi hangok lármáját puskalövés zaja, majd hosszú időközökkel néhány kiáltás követte. Végül teljes lett a csend. Ameddig a szem ellátott, csak a hatalmas növények szárai látszottak, amint belesimulnak az ibolyaszínű messzeségbe. A magasban, az áttetsző levelek rétegein át, ünnepélyesen ragyogó, alkonyi fény szűrődött le. Ransom, mihelyst képes volt rá, újra futni kezdett. A talajt, mely puhán rugózott léptei alatt, ugyanaz a növény borította, melyet először érintett Malacandrán. Egy-két ízben keresztülszaladt valami parányi, vörös lény az ösvényen, ezen kívül azonban semmiféle élet sem mutatkozott az erdőben. Így hát nem volt mitől félnie - eltekintve attól a puszta ténytől, hogy egyedül, felszerelés nélkül vándorol egy teljesen idegen vegetációból álló erdőben, sok ezer vagy sok millió mérföldnyire az ember által ismert világtól. Ransom azonban csak a sornokra gondolt, hiszen kétség sem fért hozzá, hogy azok a szörnyek voltak a sornok, akiknek őt oda akarták adni. Megjelenésük váratlanul érte, mivel a legcsekélyebb mértékben sem emlékeztettek azokra a szörnyekre, amelyeket elképzelt magának. Wells fantazmagóriáival szemben ezek mélyebben gyökerező, csaknem gyermeki félelmet ébresztettek. Óriások - emberevő szörnyek - szellemek - csontvázak: ezek voltak e félelem kulcsszavai. Gólyalábon járó kísértetek, gondolta Ransom, megnyúlt arcú mumusok, szürrealista stílusban. Az első pillanatok bénító pánikja lassacskán múlóban volt. Már nem foglalkoztatta elméjét az öngyilkosság gondolata; el volt szánva rá, hogy szerencsét próbál és kitart, amíg lehet. Imádkozott, és megtapogatta a kését. Furcsa bizalmat és vonzalmat érzett önmaga iránt; azon kapta magát, hogy majdnem így szól: - Kitartunk egymás mellett, öregfiú! A terep nehezebb lett, s így meditációja is félbeszakadt. Órák óta enyhe emelkedőn haladt. Jobb kéz felé az emelkedő meredekebb volt, az ösvény nyilván félig megmászott, félig megkerült egy hegyet. Az út mind többször vezetett keresztül egy-egy hegygerincen, nyilván a jobb oldali nagyobb hegy nyúlványain. Ransom nem tudta, miért is massza meg egyiket a másik után, mindenesetre ezt tette. Talán a földi geográfia halvány emléke késztette arra, hogy elkerülje az alacsonyabb területeket, melyek alig-alig nyújthatnak neki fedezéket a vizek és az erdők között. Ahogy átkelt a vízmosásokon és hegygerinceken, megdöbbenve észlelte, milyen szokatlanul meredekek. Mégis, egyáltalán nem volt nehéz megmászni őket. Arra is felfigyelt, hogy a legkisebb földhányás alakja is eltér a Földön megszokottól. Túl keskenyek, a végük szokatlanul csúcsos, alapjuk kicsi. Eszébe jutott, hogy a hullámok a kék tavon ugyanilyen furcsák voltak. Fölpillantva a bíborló levelekre, megállapíthatta, hogy ott is ugyanez a függőlegesség, ez az ég felé törekvés uralkodik. A levelek vége nem billent lefelé. Akármilyen terjedelmesek voltak is, az üres levegő elég volt ahhoz, hogy megtámaszkodjanak rajta. Így az erdő templomhajóra emlékeztető, hosszú folyosóinak boltívei mind legyezőszerű, áttört csipkézetben záródtak. És maguk a sornok is - megborzongott, ahogy eszébe jutottak - képtelenül hosszúra nyúltak. Ransom elegendő természettudományos ismerettel bírt ahhoz, hogy feltételezze: olyan világba jutott, amely könnyebb a Földnél, így kevesebb erőre, kevesebb szilárdságra van szükség; a természet szabadon, a földit messze meghaladó mértékben követhette égre törő hajlamait. Mindez arra késztette Ransomot, hogy elgondolkodjék: vajon hová került. Nem emlékezett rá, hogy a Vénusz nagyobb-e vagy kisebb, mint a Föld, de úgy vélte, hogy ennél mindenképpen melegebb. Lehet, hogy ez a Mars; még az is lehet, hogy a Hold. Az utóbbi feltevést kezdetben elutasította, mivel ez esetben landoláskor látnia kellett volna a Földet. Később azonban eszébe jutott, hogy a Hold egyik oldala mindig elfordul a Földtől. Így hát, amennyire helyzetét fel tudta becsülni, még az is elképzelhető volt, hogy ő most a Hold külső oldalán bolyong. Megmagyarázhatatlan módon, ettől a lehetőségtől még az eddiginél is sötétebb magányosságérzése töltötte el. Egyre több olyan vízmosás került az útjába, amelynek az alján patak folyt. A kéken sziszegő víz a bal oldali, mélyebb terület felé áramlott. A tóhoz hasonlóan ezek is melegek voltak, s a levegő is meleg volt fölöttük. Így, miközben Ransom leereszkedett a vízmosásokba, és kimászott belőlük, folyamatosan változott körülötte a hőmérséklet. Éppen felfelé mászott a következő kis nyiladék partján, amikor a hőmérsékletnek ez az éles változása figyelmeztette arra, hogy az erdőben rohamosan hűl a levegő. Körülnézve arról is megbizonyosodhatott, hogy a fény is halványul. Mindeddig nem számolt azzal, hogy ráesteledhet. El sem tudta képzelni, milyen lehet az éjszaka Malacandrán. Megállt egy percre, és a sűrűsödő sötétségbe bámult. Mint egy sóhajtás, hideg szél kúszott végig a rózsaszínű törzsek között, s meghintáztatta őket, ismét felfedve a meglepő ellentétet méretük és könnyed hajlékonyságuk között. Ransom megborzongott, és kényszerítette magát, hogy továbbmenjen. A szél erősödött. Táncolva hajladoztak a hatalmas levelek a magasban, helyenként át-átvillant közöttük a sápadt ég, amely egyre halványult. Hamar, nyugtalanítóan hamar, néhány csillag is feltűnt. Az erdő már nem volt csendes. Ransom gyakran körülpillantott, hogy idejében észrevegye, ha ellenség közelít, de csak a növekvő sötétséget láthatta. Most már jólesően fogadta a patakok melegét. Erről jutott eszébe, hogyan védekezhet a hideg ellen. Nem feltétlenül szükséges, hogy továbbmenjen, hiszen várakozás közben ugyanúgy találkozhatott a veszéllyel, mintha fut előle. A veszély mindenütt egyforma, a

menekülés semmivel sem jelentett nagyobb biztonságot, mintha pihenőt tart. Valamelyik patak mellett mégiscsak elég meleg lehet ahhoz, hogy lefeküdjön. Továbbvánszorgott, hogy keressen egy újabb vízmosást. Ezúttal olyan sokáig kellett mennie, hogy már azt hitte, túljutott a vízgyűjtő területen. Már-már visszafordult, amikor a talaj meredeken lejteni kezdett. Ransom megcsúszott, nagy nehezen visszanyerte egyensúlyát, s egy áramlás mellett találta magát. A fák - egyszerűen képtelen volt másként nevezni őket - nem értek teljesen össze a feje fölött, s a víz is mintha halványan foszforeszkált volna, így itt kicsivel több volt a fény. A terep meredeken lejtett balra. Némi bizonytalan kiránduló ösztöntől vezéreltetve Ransom elindult fölfelé az áramlás mentén, hogy valamivel jobb helyet találjon a "letelepedésre". A völgy mind meredekebb lett, s Ransom hamarosan egy kis vízeséshez ért. Gépiesen felfigyelt rá, hogy a víz lassabban esik annál, amit a meredekség indokolna, de túl fáradt volt ahhoz, hogy ezen gondolkodjék. A víz szemlátomást melegebb volt, mint a tóé, talán mert közelebb volt a hő föld alatti forrásához. Ransom igazán csak arra volt kíváncsi, hogy iható-e a víz. Nagyon szomjas volt, de a víz nem volt bizalomgerjesztő: mérgezőnek látszott, s nem is volt igazán vízszerű. Úgy döntött, megpróbálja, hogy ne igyon belőle; talán elég fáradt ahhoz, hogy szomjasán is elaludjon. Letérdelt, és kezeit a meleg vízáramlatba merítette, majd elhelyezkedett egy mélyedésben a vízesés mellett, és ásított. Ásításának hangja felidézte benne a régi gyermekotthonok, kollégiumi hálók és hálószobák emlékét, hangulatát. Elöntötte az önsajnálat. Átkulcsolta felhúzott térdeit; erős, csaknem gyermeki szeretet töltötte el önnön teste iránt. Füléhez emelte karóráját, s megállapította, hogy megállt. Felhúzta. Önmagához dünnyögve, csaknem nyafogva azokra gondolt, akik most azon a távoli bolygón, a Földön térnek nyugovóra: férfiakra, klubokban, hajókon, szállodákban, házaspárokra, kisgyerekekre, akik dajkájukkal alusznak egy szobában, s dohányszagú emberekre, akik a matrózkabinban vagy a lövészárokban zsúfolódnak össze. Képtelen volt ellenállni a vágynak, hogy magában beszéljen. - Mi majd vigyázunk rád, Ransom… összetartunk, öregfiú! Felötlött benne, hogy azok a félelmetes állkapcsú lények élhetnek a patakban is. - Igazad lehet, Ransom - felelte magában motyogva. - Ez a hely nem biztonságos éjszakára. Pihenünk egy kicsit, míg összeszeded magad, s továbbmegyünk. Nem most. Mindjárt. 9. A szomjúságra ébredt. Nem fázott álmában, bár a ruhái átnedvesedtek. Ragyogott a nap, s a zuhatagban a kék minden átlátszó árnyalatában sziporkázva táncolt a víz, furcsa fényeket vetve a fák leveleinek fonákjára. Ahogy öntudata visszatért, helyzetének súlya elviselhetetlenül nehezedett elméjére. Ha ösztönei nem ragadták volna magukkal, talán már megölték volna a sornok. Azután, végtelen megkönnyebbülésére, eszébe jutott, hogy kóborol itt az erdőn egy ember, szegény ördög, milyen jó lesz majd találkozni vele. Ha majd összefutnak, ő odalép hozzá, és így szól: - Halló, Ransom! - zavarodottan megállt. Nem, hiszen csak ő maga az, ő Ransom. Talán nem? Vajon kit vezetett hát el a forró patakhoz, kit fektetett le éjszakára, kinek tanácsolta, hogy ne igyon abból a furcsa vízből? Nyilván valami újonnan érkezettnek, aki még nem ismeri olyan jól a terepet, mint ő. Akármit mondott is azonban tegnap Ransom, ő most iszik és kész. Lefeküdt a partra, és arcát a rohanó, meleg vízbe merítette. Ihatónak találta. Erősen ásványos íze ellenére igencsak jó volt. Még egyet húzott belőle. Érezte, hogy felfrissül és megnyugszik. Micsoda képtelenség ez az egész azzal a másik Ransommal. Világosan látta, hogy az őrület veszélye fenyegeti. Frissen hozzákezdett reggeli ájtatosságához, majd rendbe szedte magát. Nem mintha az őrület sokat számítana. Még az is lehet, hogy máris megőrült, és nincs is igazán Malacandrán, hanem valami angliai elmegyógyintézetben fekszik, teljes biztonságban. Bár úgy lenne! Majd meg kell kérdezze Ransomot - ó, az istenfáját! Gondolatai már megint a bolondját járatják vele. Fölkelt és fürgén elindult. Utazásának ebben a szakaszában hallucinációi rendre visszatértek. Azzal védekezett ellenük, hogy amíg el nem múltak, kikapcsolta a gondolatait. Semmi jóra sem vezetett volna, ha komolyan veszi őket. Ha elmúltak, mindig vissza lehetett térni a józan észhez. Lényegesen fontosabb az a kérdés, hogy honnan szerezzen ennivalót. Kipróbálta a kését az egyik "fán". Várakozásának megfelelően a növény szívós volt és puha, nem pedig kemény, mint egy fa. Levágott belőle egy darabkát, s míg a művelet tartott, az egész hatalmas szervezet rázkódott, fel a legtetejéig - olyan volt, mintha az ember képes lenne arra, hogy fél kézzel megrázza egy teljes vitorlázattal haladó hajó árbocát. A levágott darabka csaknem ízetlennek bizonyult, de semmiképp sem volt kellemetlen. Ransom néhány percig elégedetten rágcsálta. Mégse jutott vele semmire. Képtelenség volt lenyelni a falatot, szinte csak rágóguminak volt jó. Ransom annak is használta. Később is elrágcsált néhány darabot. Némi megkönnyebbülést jelentett ez is. Lehetetlen volt továbbra is úgy menekülni, mint tegnap. A rohanás végeláthatatlan bolyongássá csitult, melyet, most már inkább a táplálék keresése indokolt. A keresés bizonytalansága abból fakadt, hogy Ransomnak fogalma sem volt arról, terem-e egyáltalán Malacandrán valami ennivaló az ő számára, s ha igen, hogyan ismerje fel. Még délelőtt rettenetes ijedelmet élt át. Éppen átvágott egy tisztáson, amikor hatalmas, sárga lényeket vett észre. Először csak egyet, majd a másikat, végül a megszámlálhatatlan tömeget, mely feléje özönlött. Mielőtt

futóra foghatta volna, körülvette az óriási, szőrös lények csordája. Leginkább zsiráfra emlékeztettek, bár képesek voltak arra, hogy hátsó lábaikra ágaskodjanak és néhány lépést is tegyenek ebben a testhelyzetben. Karcsúbbak és sokkal magasabbak voltak, mint a zsiráf. A bíbor növények levelét legelték. Meglátták Ransomot, rábámultak tányérnyi, nedves szemükkel, mély basszus hangon horkantottak, gyilkos indulatokat viszont szemlátomást nem tápláltak. Étvágyuk elképesztő volt. Alig öt perc alatt százával csonkították meg a "fákat", szabad utat engedve ezzel a napfény újabb hullámainak. Aztán odábbálltak. Az epizód végül mélységesen megnyugtatta Ransomot. Korábbi aggodalmával szemben a bolygónak nem a sornok voltak az egyedüli lakói. Itt van például ez a nagyon is elfogadható állat, amelyet valószínűleg meg lehet szelídíteni, s melynek táplálékán esetleg az ember is osztozhat. Bárcsak föl lehetne mászni azokra a "fákra"! Miközben a mászás lehetőségét mérlegelte, észrevette, hogy a pusztulás, melyet a levélfaló állatok hoztak az erdőnek erre a részére, lehetővé tették, hogy a növények tetején túlra pillantson, azoknak a szürkésfehér objektumoknak egy csoportjára, amelyeket a bolygóra érkezésekor a tó túlsó oldalán látott. A hatalmas képződmények ezúttal sokkal közelebb voltak. Hátra kellett szegnie a fejét ahhoz, hogy a tetejüket is megláthassa. Az égre törő, tömör, különböző magasságú oszlopok rendezetlen összevisszaságban csoportosultak. Csúcsaik messziről tűhegyesnek látszottak. Más oszlopok elkeskenyedő teteje csomós vagy lapított kitüremkedéseket hordozott; Ransom földi látványokhoz szokott érzékei számára állandóan lezuhanással fenyegettek. Azt is észrevette, hogy oldalaik durvábbak, több repedés barázdálja őket, mint korábban feltételezte. Két repedés között mozdulatlan, kanyargós kék vonal csillogott - szemlátomást távoli vízesés. Ez végképp meggyőzte Ransomot, hogy a képződmények, valószínűtlen alakjuk ellenére - hegyek. A felismerés fényében a tájkép különcsége eltörpült a nagyszerű fenségesség mellett. A Malacandra növényeire, állataira, egész földjére oly jellemző mennyekbe törés tökéletes kifejezést nyert e hegyekben, melyeknek felfelé szökő szikláit mintha óriási szökőkút lövellte volna a magasba, s a szilárd sugár saját súlytalansága révén lebegne a levegőben. Ezekhez a formákhoz és magasságokhoz képest a földi hegyek az oldalukon hevernek - gondolta. Ransom megkönnyebbült a felemelő érzéstől. Ám a következő pillanatban a szívverése is elállt. A hegyek sápadt háttere előtt mozgó alak tűnt fel. Egészen közel volt, hiszen maguk a hegyek is alig negyed mérföldnyire látszottak. Azonnal felismerte az alakot, ahogy lassan lopakodva közeledett a lecsupaszított növények között. A sorn csontvázsovány, óriási termete, a hosszú, lekonyuló mágusarc félreismerhetetlen volt. Feje keskeny és kúpos volt. Kezei vagy mancsai, melyekkel széthajtogatta maga előtt a növények szárait, vékonyak, mozgékonyak, pókszerűek és csaknem átlátszóak voltak. Ransom biztosra vette, hogy a sorn őt keresi. A felismeréstől a cselekvésig egy pillanat sem telt el; Ransom teljes erejéből futott az erdő sűrűjébe. Semmiféle terve sem volt azon kívül, hogy a lehető legmesszebb kerüljön a sorntól. Buzgón imádkozott, hogy csak egy legyen belőlük itt; hiszen lehet, hogy tele van velük az erdő, sőt az is lehet, hogy elég intelligensek ahhoz, hogy bekerítsék. Nem számít - most semmi sem számít, csak a futás, késsel a kézben. A félelem cselekvéssé változott; Ransom higgadt volt és éber. A körülményekhez képest higgadtan készült a végső megpróbáltatásra. Lefelé menekült a hegyről, s futása egyre gyorsult. A lejtő hamarosan olyan meredekké vált, hogy földi gravitáció esetén Ransom kénytelen lett volna négykézlábra ereszkedni és úgy mászni tovább. Hamarosan megcsillant valami a szeme előtt. A következő pillanatban kiért az erdőből. Széles folyó partján találta magát; pislogott a vízről visszaverődő erős fényben, míg szemei felmérték az eléje táruló síkságot. A táj ugyanolyan volt, mint amilyenre először esett Malacandrán a pillantása: egymásba fonódó folyó, tó, sziget, hegyfok. Semmi nesz sem jelezte, hogy üldöznék. Ransom lehasalt a parton, ivott, és magában átkozta a földet, ahol a hideg víz szemmel láthatóan hiányzik. Utána csöndesen feküdt, hogy visszanyerje lélegzetét és hogy hallgatózzék. Szemei a kék vizet fürkészték. Hullámgyűrűk borzolták a zavaros felszínt, és buborékok táncoltak rajta, alig tíz méterre az arcától. Hirtelen hullámot vetett a víz, s kerek, ragyogóan fekete valami bukkant ki belőle. Olyan volt, mint egy ágyúgolyó. Azután Ransom megpillantotta a szemét és a száját is. Amint a levegőt kifújta, szakánként övezték a buborékok. A lény mindinkább kiemelkedett a vízből. Csillogóan fekete volt. Végül is nagy fröcsköléssel kigázolt a partra, s hátsó lábaira emelkedett. Gőzölgő teste jó két és fél méter magasra nőtt, s mint Malacandrán minden, túl vékony a magasságához képest. Sűrű, fekete bunda borította, mely úgy tündökölt, mint a fókabőr. Rövid lábai és erőteljes mellső végtagjainak ujjai vagy karmai között úszóhártya feszült, széles farka hal- vagy hódfarokra emlékeztetett. Hasa táján furcsa függeléket viselt, amelyet Ransom nemi szervnek vélt. Pingvinre éppúgy hasonlított, mint vidrára vagy fókára; testének karcsúsága és hajlékonysága akár egy óriási hermeliné. Fókajellegét a sűrű bajszú, jókora, kerek fejnek köszönhette. Homloka viszont magasabb, szája pedig kisebb volt a fókáénál. Előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor az üldözött nem annyira a rettegéstől vagy a reménytől vezéreltetve cselekszik, mint inkább megszokásból engedelmeskedik a félelem és elővigyázatosság diktálta óvintézkedéseknek. Ransom tökéletes mozdulatlanságba dermedt, testét az alacsony növényzethez szorította, amennyire csak bírta, bízva abban a merőben elméleti lehetőségben, hogy észrevétlen maradhat. Nem félt. Száraz tárgyilagossággal megállapította, hogy valószínűleg útja végéhez érkezett: csapdába esett a szárazföldi sora és a fekete víziállat között. Észrevette ugyan, hogy az állat állkapcsa és szája nem emlékeztetett húsevőre, de azzal is tisztában volt, hogy állattani ismeretei nagyon is hézagosak, így legfeljebb találgatásra szorítkozhat e

téren. Ami ekkor történt, egy csapásra átalakította Ransom lelkiállapotát. A lény, miközben gőzölögve rázogatta magát a parton, s szemlátomást nem vette észre Ransomot, kinyitotta a száját, s hangokat hallatott. Ez önmagában nem lett volna érdekes, ám Ransom nyelvészeti tanulmányokkal töltötte életét, ezért szinte azonnal biztos volt benne, hogy artikulált hangokat hall. A lény beszélt! Ha az olvasó maga nem filológus, el sem képzelheti, mekkora hatást gyakorolt az a felismerés Ransomra. Megnyílt előtte egy új világ, nem csupán egy új nyelv világa, hanem egy földönkívüli, nem emberi nyelvé. Érdekes módon a sornokkal kapcsolatban ez a lehetőség föl sem merült benne, most viszont a kinyilatkoztatás erejével hatott rá. A tudásszomj az őrület egy fajtája. A másodperc töredéke elég volt Ransomnak, hogy eldöntse: a lény tényleg beszél. S noha egyetlen pillanatra sem feledte, hogy az azonnali halállal kell szembenéznie, lelki szemei túlsiklottak a helyzetéből fakadó ösztönös félelmen, reményen, kilátásokon, s máris azon a szédítő lehetőségen csüggtek, amelyet egy malacandrai szótár elkészítése jelentett. "Bevezetés Malacandra nyelvtanába.", "A Hold nyelve", "Marsi-angol kéziszótár" - egyik cím a másik után villant át elméjén. S mi mindent föl nem fedezhet az ember egy nem emberi faj beszédében? Az ölébe hullhat magának a nyelvnek a szerkezete, az elv, mely minden létező és lehetséges nyelv mögött rejlik. Észre sem vette, hogy könyökére támaszkodik, felemelkedik, s a fekete lényre mered. Az elhallgatott. A fekete golyófej körbefordult, s csillogó borostyánszínű szempár nézett farkasszemet Ransommal. A tavon és az erdőben szellő se rezdült. Halálos csendben múltak a percek, miközben az oly távoli két faj képviselői egymásra meredtek. Ransom feltérdelt. A lény, anélkül, hogy szemét levette volna Ransomról, hátraugrott, majd mozdulatlanságba dermedt. Aztán közelebb jött egy lépéssel, s most Ransom pattant fel és hátrált, de a kíváncsiság visszatartotta. Összeszedte bátorságát, és előrelépett kezét kinyújtva. A másik azonban félreértette a gesztust. A tó sekély vizébe hátrált, s látszott, hogy izmai megfeszülnek olajosán csillogó bundája alatt, készen minden hirtelen mozdulatra. A kíváncsiság azonban őt is fogva tartotta. Mindketten szívesen közeledtek volna a másikhoz, s meg is próbálkoztak vele, de egyikük se merte közel engedni a másikat. Az egész dolog egyszerre tűnt nevetségesnek és félelmetesnek, gyönyörűnek és elviselhetetlennek. Több volt ez, mint kíváncsiság. Inkább udvarlás: mint az első férfi és az első nő találkozása. De sokkal erőteljesebb, hiszen a nemek érintkezése természetes, az idegenség korlátozott, a tartózkodás felszínes, a leküzdendő idegenkedés pedig oly enyhe, ha két különböző, de értelmes faj ébredező kapcsolatteremtéséhez hasonlítjuk. A lény hirtelen megfordult, begyalogolt a vízbe. Ransom csalódottsága a kétségbeeséssel volt határos. - Gyere vissza! - kiáltotta angolul. A lény Visszafordult, kiterjesztette a karját, s mondott valamit érthetetlen nyelvén, majd folytatta útját. Ransom látta, hogy alig húsz méterrel odább lehajol és fölszed valamit. Visszatért, és kezében - Ransom máris kéznek nevezte az úszóhártyás mellső végtagokat - kagylót hozott, egy osztrigára hasonlító lény kagylóját, mely kerek volt és mélyen domborított. Megmerítette a tóban, és saját hasához tartva belecsöpögtetett valamit a vízbe. Ransom megborzongott a gondolattól, hogy talán belevizel a kagylóba. Azután felismerte, hogy a kitüremkedések a lény hasán korántsem nemi vagy egyéb szervek: mindenféle tarsoly lógott a dereka köré tekert övön, s ezek egyikéből adagolt néhány cseppet a kagyló vízhez. Hogy ezt megtette; saját fekete ajkához emelte a kagylót, s ivott; nem hajtotta hátra a fejét, mint az ember, hanem lehajtotta, s úgy szívta ki a folyadékot, mint a ló. Amikor végzett, ismét megtöltötte a kagylót, s hozzáadott pár cseppet a tartályból, mely leginkább borozott kulacshoz hasonlított. A kagylót két kézzel maga előtt tartva felkínálta Ransomnak. A szándék félreérthetetlen volt. Ransom habozva, kissé szégyenlősen előrelépett és elfogadta az italt. Ujjai hozzáértek a lény úszóhártyáihoz, s leírhatatlan borzongás futott végig rajta. Egyszerre ébredt benne vonzalom és viszolygás. Kiitta az italt. Akármi volt is, amit a vízhez adagolt a lény, biztos, hogy alkoholos volt. Ransom italt még soha nem élvezett ennyire. - Köszönöm - mondta angolul. - Nagyon köszönöm. A lény a mellére csapott, és néhány hangot hallatott. Ransom először nem értette, mit akar. Azután felismerte: a lény a nevét, méghozzá valószínűleg a fajtája nevét igyekszik megtanítani neki. - Hross - mondta a mellét csapkodva. - Hross. - Hross - ismételte Ransom, a másikra mutatva; majd ő is a mellére ütött. - Ember. - Hem… Hemb… Hember - utánozta a hross. Azután a partról, a víz és a növényzet közti sávról földet markolt fel. - Handra - mondta. Ransom utánamondta, majd hirtelen ötlettől vezérelve megkérdezte: - Malacandra? A lény a szemeit forgatta és széttárta karjait; szemmel láthatólag azon fáradozott, hogy egyszerre mutasson az egész tájra. Ransom érezte, hogy jól halad. Handra a föld mint anyag, Malacandra a "föld" vagy a bolygó egésze. Hamarosan kiderül majd, mit jelent Malac. Addig is jó tudni, hogy a h eltűnik a c után. Ezzel Ransom megtette első lépéseit a malacandrai nyelv kiejtésének vizsgálatában. A hross közben buzgón magyarázta a handramit szó jelentését. Ransom felismerte a szógyököt: handra (és megjegyezte, hogy előképzőket és képzőket is használnak), ezúttal azonban nem értette meg a hross magyarázó gesztusait, s így a handramit szó tartalma rejtély maradt.

Ransom most magához ragadta a kezdeményezést. Kinyitott szájára mutatott, s az evés mozdulatait mímelte. Az "étel" vagy az "evés" malacandrai megfelelője, melyet válaszképpen kapott, az emberi szájberendezés számára utánozhatatlan mássalhangzókat tartalmazott. Ransom folytatta a pantomimot, igyekezvén kimutatni, hogy érdeklődése legalább annyira gyakorlati, mint nyelvészeti. A hross megértette, s válaszképpen mutogatni kezdett. Ransom csak lassan jött rá, hogy a hross azt akarja: tartson vele. Végül is elindultak. Nem mentek messze, csak oda, ahonnan a hross a kagylót hozta. Itt Ransom némi meglepődéssel észlelte, hogy egy kikötött csónak várja őket. Mennyire jellemző is az emberre: csak akkor vette igazán tudomásul, hogy a hross értelmes lény, amikor a keze munkáját meglátta. Jó benyomását az a tény is fokozta, hogy a csónak, eltekintve a már ismerős malacandrai arányoktól, éppen olyan volt, mint egy földi csónak. Később persze rájött, hogy nem is nézhetne ki másképp. A csónakban a hross előszedett egy jókora, ovális tányért, mely szívós, ám kevéssé hajlékony anyagból készült. Szivacsos állagú, narancsszínű metéltet pakolt rá, és Ransomnak nyújtotta. Az levágott egy darabot a késével, s hozzálátott; előbb bizalmatlanul, majd mohón. Az étel íze a babra emlékeztetett, bár kicsit édesebb volt. Kiéhezett ember számára mindenesetre megfelelt. Ahogy éhségét elverte, ismét erőt vett rajta döbbenetes helyzetének nyomasztó tudata. Itt ül mellette ez az óriási, fókaszerű, elviselhetetlenül vészjósló jelenség. Barátságosnak látszik ugyan, mégis: nagyon nagy, nagyon fekete, s ő, Ransom, mit sem tud róla. Milyen például a viszonya a sornokhoz? S valóban annyira értelmes, amennyire látszik? Sok napnak kellett eltelnie, amíg Ransom felismerte, hogyan küzdheti le ezeket a bizalmatlansági rohamokat, melyeket az a tény váltott ki belőle, hogy úgy tekintett a hrossokra, mintha emberek lettek volna. A gondolat is visszataszító volt: képzeljünk el egy hét láb magas embert, akinek kígyószerű testét tetőtől talpig sűrű, fekete, állati szőr borítja, s macskabajuszt visel. De az éremnek két oldala van. Ez az állat mindazzal rendelkezik, amivel az állatnak rendelkeznie kell: fényes bunda, ragyogó szemek, kellemes lehelet, hófehér fogak - és a tetejébe, mintha a paradicsom nem veszett volna el, s a legrégebbi álmok válnának valóra, a beszéd és az értelem képességével is meg van áldva. Semmi sem lehet ellenszenvesebb, mint az előbbi kép; semmi sem gyönyörűbb, mint az utóbbi. Egyedül nézőpont kérdése. 10. Miután Ransom befejezte az étkezést, és szomját is csillapította Malacandra sűrű vizével, vendéglátója talpra állt és beszállt a csónakba. Négykézláb mászott be, fejjel előre, ahogy egy állat tette volna. Teste oly hajlékony volt, hogy kezeivel a csónak fenekére tudott nehezedni, miközben lábai még a szárazföldön voltak. A művelet befejezéseképpen testének hátsó részét, farkát s hátsó lábait ötlábnyira a levegőbe dobta, majd könnyed eleganciával a csónakba emelte. Mindezt oly fürgeséggel tette, melyre a Földön egyetlen, hasonlóan testes állat sem lett volna képes. Miután bemászott a csónakba, ismét kiszállt belőle, s odakínálta Ransomnak. Az megértette az invitálást. A legfontosabb kérdést természetesen nem tehette fel neki: vajon a hrossa (mint később megtudta, ez a hross többes száma) uralkodó faj-e Malacandrán, s a sorn, annak ellenére, hogy alakja jobban hasonlít az emberéhez, csupán valamilyen félig értelmes háziállat-e? Bárcsak így lenne. Másfelől viszont elképzelhető, hogy a hrossok a sornok háziállatai, s az utóbbiak intelligenciája is magasabb. Ransom képzeletében az emberfeletti értelem elválaszthatatlanul összekapcsolódott az iszonyatos külsővel és a könyörtelenséggel. Ki tudja, hátha a sornoknak szolgáltatja ki magát az út végén? Másfelől viszont a hross meghívása révén talán örökre megszabadulhat ezektől a sorn háborgatta erdőktől. A hross eközben növekvő meglepetéssel figyelte habozását, melyet értetlenségnek vélt. Sürgető jeleinek hatására Ransom végül elszánta magát. Tulajdonképpen föl sem merülhetett az a gondolat, hogy elhagyja a hrosst. Újra és újra megdöbbentette ugyan állatiassága, mégis alig várta, hogy a nyelvét tanulmányozhassa. Még ennél is mélyebben érintette az ellentétek szégyenlős, mégis nyilvánvaló vonzása s a vágy, hogy megértse a történtek titkát. Végső soron erősebb kapcsok fűzték a hrosshoz, mint hitte volna. Beszállt a csónakba. A csónakban nem voltak ülések. Orrát, palánkját rendkívül magasra emelték. Ransom nem győzött csodálkozni rajta, hogy milyen csekély a merülése. Tulajdonképpen alig ért a vízhez; modern európai versenycsónakra emlékeztetett. Első pillantásra úgy tűnt, hogy kötéllel van kikötve. A hross azonban nem bogozgatott csomókat ahhoz, hogy eloldja a parttól, hanem egyszerűen széthúzta a kötelet, s az úgy elszakadt, mintha gyurmából lett volna. Azután leguggolt a csónak farában, és evezőt ragadott. Az evező roppant széles tolla láttán Ransomot egy pillanatra elfogta a kétely: vajon a lény használni is tudja-e ezt az irdatlan eszközt. Később persze eszébe jutott, hogy nem a Földön vannak. A hross nyurga teste, hosszú karjai lehetővé tették, hogy a magas palánkon átnyúlva, guggoló testhelyzetben is zavartalanul, gyors mozdulatokkal evezhessen. Az első percekben bíborszínű fákkal borított partok között csónakáztak, a víz nem volt szélesebb száz méternél. Majd megkerültek egy hegyfokot, s hatalmas víztükör, valóságos tenger tárult Ransom szemei elé. A hross most nagy gonddal haladt, minduntalan körülpillantott, és sűrűn változtatta az irányt; jócskán eltávolodott a parttól. A kéken csillogó felület egyre szélesebb lett körülöttük. Ransom nem bírta rajta tartani a tekintetét. Nyomasztó meleg áradt a vízből. Ransom levette sapkáját és zekéjét. A hross ámulva figyelte a műveletet.

Ransom vigyázva felemelkedett, és szemügyre vette az elébe táruló malacandrai tájat. Előttük és mögöttük a tó csillámló felszínét csak itt-ott tarkította néhány sziget, másutt a víztükör zavartalanul mosolygott a halványkék égre. A nap csaknem pontosan a fejük felett volt: a malacandrai trópusokon jártak. A tó két végét kusza szigettenger zárta le, a szárazföldet mindenütt puhán, selymesén borította a bíborszínű óriásnövényzet. Ezt a mocsárvidéket vagy inkább szigetcsoportot halványzöld hegységek csipkézett fala határolta minden oldalon. Ransom nehezen szánta el magát, hogy hegyeknek nevezze őket, oly magasak voltak, s oly ösztövérek, ahogy hegyesen, keskenyen, látszólag kiegyensúlyozatlanul az égre meredtek. Jobb kéz felé alig egy mérföldnyire húzódott a hegyfal, melyet csupán keskeny erdősáv választott el a víztől. Bal oldalon a távolság elérte a hat mérföldet is, a hegyek azonban még így is tiszteletet parancsolóan magasodtak az erdő fölé. Ameddig a szem ellátott, hegyek szegélyezték mindenütt a vízzel borított vidéket: monumentális kanyon vízzel elöntött fenekén haladt a csónak, s a kanyon vagy tíz mérföld szélesen futott az ismeretlen messzeségek felé. A hegycsúcsok mögött és gyakran fölöttük is azok a rózsásvörös képződmények tornyosultak, amelyeket Ransom az előző napon felhőknek vélt. Ameddig a szem ellátott, mérhetetlen hátságok és felföldek változatos sora alkotta a malacandrai horizontot. Úgy tűnt, közel s távol ez az egyetlen, hatalmas szurdok szeli át a bolygót, s ez is inkább a felföldbe hasító keréknyom vagy repedés benyomását tette Ransomra. Azon tűnődött, vajon mi lehet az a néhány felhőszerű vörös égi alakzat, s megkísérelte, hogy társától jelekkel kérjen felvilágosítást. A kérdés azonban túl aprólékosnak bizonyult a jelbeszéd nyújtotta lehetőségekhez képest. A hross, akinek karjai vagy elülső végtagjai lényegesen hajlékonyabbak voltak - magyarázás közben szélmalomsebességgel hadonászott velük -, bőséges gesztikulálás közepette Ransom értésére adta, hogy szerinte a kérdés az egész felföldre vonatkozik. Ennek harandra volt a neve. A vízzel borított mélyföld, szurdok vagy kanyon pedig a handramit nevet viselte. Ransom rögtön felfigyelt a közlés nyelvészeti jelentőségére: handra a föld, harandra a magasföld, hegység, handramit a mélyen fekvő völgy. Tulajdonképpen felföld és alföld. Csak később világosodott meg számára az a különös jelentőség, amely ezt a megkülönböztetést megillette a malacandrai földrajzban. Eközben a hross befejezte az óvatos navigálást. Pár mérföldre voltak a parttól, amikor hirtelen abbahagyta az evezést, s mozdulatlanságba dermedt, kezében az égnek meredő evezővel. Ugyanebben a pillanatban a csónak megremegett és mint a kilőtt nyíl, előrerohant. Szemlátomást valami áramlatot használtak ki. Néhány pillanat múlva már vagy tizenöt mérföld óránkénti sebességgel száguldottak, fel s le bukdácsolva Malacandra vizeinek furcsa, éles, csaknem függőleges hullámain. A Földön a legnagyobb hullámveréskor sem élt át Ransom ilyen rángatást és lökdösést. Az egész arra a katasztrofális élményre emlékeztette, amelyet egy ügető ló hátán szerzett a hadseregben. Helyzete mind elviselhetetlenebbé vált. Bál kézzel a palánkba kapaszkodott, s jobbjával letörölte a homlokát. A vízből fölemelkedő párás meleg egyre több gondot okozott. Felébredt benne az aggály: vajon emészthető-e a malacandrai étel s még inkább a malacandrai ital az emberi gyomor számára? Még szerencse, hogy jó tengerészként legalább a vízi utat nagyon jól tűri… elég jól… elég… Gyorsan áthajolt a palánkon. Arcába csapott a kék vízből felszálló meleg. A mélyben mintha angolnák játszadoznának, hosszú, ezüstös angolnák. Rohamokban tört rá a rosszullét. Nyomorúságában élénken visszaemlékezett a szégyenre, amely egy gyerekzsúron töltötte el, amikor rosszul lett… valamikor nagyon régen, azon a csillagon, amelyen született. Ugyanazt a szégyent érezte most is. Az emberiség első képviselőjének mégsem így kellene bemutatkoznia egy új faj előtt. Vajon ők is ismerik a hányást? Vajon tudja-e a hross, mit csinál most ő? Nyögve és reszketve visszafordult. A lény rajta tartotta a szemét, de arca kifejezéstelennek látszott. Hosszú időnek kellett még eltelnie, míg Ransom kiismerte a malacandrai mimikát. Az áramlás egyre gyorsult. Hatalmas ívben átvágtak a tavon, alig kétszáz méterre a túlsó parttól visszafelé fordultak, majd megint előre, szédítő spirálokat és nyolcasokat írva a vízre. Rohantak mellettük hátrafelé a bíborszínű erdők és a csipkés hegyek. Ransom úgy vélte, a girbegurba útvonal jellege undorítóan közel áll az ezüstös angolnák hányingerkeltő cikázásához. Malacandra iránti érdeklődése rohamosan csökkent: a Föld és a többi bolygó közti különbség fontossága eltörpült a víz és a szárazföld közötti különbség emberfeletti fontosságához képest. Kétségbeesés fogta el, amikor felmerült benne, hátha a hross vízen élő faj. Még a végén ezen a gyűlöletes csónakon töltik az éjszakát… Szenvedései végül is nem tartottak soká. Az ugrándozó mozgás szerencsére hamarosan megszűnt, és a sebesség is csökkent. A hross sebesen lapátolt az áramlással szemben. Még mindig a vízen haladtak. A két part egyre közelebb került egymáshoz. Hamarosan keskeny csatorna tűnt fel a partok között, haragosan sziszegett benne a víz - szemlátomást zátony fölött futott. A hross bőséges fröcskölés közepette a folyóba pattant; jócskán jutott a meleg vízből a csónakba is. Ransom óvatosan s reszketegen utána mászott. A víz térdig ért. Ransom őszinte meglepődésére a hross a csónakot minden erőlködés nélkül felkapta, a fejére emelte, egyik elülső végtagjával megtámasztotta, s nekieredt a szárazföldnek. Testtartása egyenes volt, mint egy görög kariatidáé. A csatorna mentén gyalogoltak előre - már ha gyaloglásnak lehet nevezni a hullámzó mozgást, melyet a hross hajlékony csípőjéből eredő rövid lábai végeztek. Néhány perc múlva Ransom elé új tájkép tárult. A csatorna nem csupán zátonyt, hanem zugot is rejtett, méghozzá egy egész sor zugot, melyek mentén a víz vagy fél mérföldön át zúdult lefelé. A talaj meredeken lejtett a lábuk előtt, s a kanyon - vagy handramit - jóval alacsonyabb szinten folytatódott. Falai azonban nem süllyedtek vele, s Ransom így tisztább képet kapott a vidék

fekvéséről. Jobbra és balra sokkal több látszott a felföldekből, melyeket helyenként elborítottak a felhőszerű vörös duzzanatok, többnyire azonban simán, sápadtan, kopáran húzódtak a láthatárig. A hegycsúcsok innen csak a valódi felföld peremének látszottak, melyek úgy vették körül a magasföldeket, mint az alsó fogsor a nyelvet. A harandra és handramit közötti kontraszt mellbevágó volt. Felfűzött ékkövek láncaként húzódott Ransom előtt a szurdok, melyet bíbor, zafírkék, sárga, rózsásfehér színekben gazdag berakásként díszített az erdővel borított szárazföld és az el-eltűnő, újra felbukkanó, mindenütt jelen levő víz. Malacandra kevésbé hasonlított a Földre, mint ahogy korábban feltételezte. A handramit nem volt valódi völgy, melynek esése és emelkedése követi a hozzá tartozó hegyláncot. Hatalmas, változó mélységű csatorna volt, mely átvágta a magas és egyenletesen sima harandrát. Ransom gyanította, hogy az utóbbi a bolygó valódi "felszíne", vagy legalábbis az a réteg, amely egy földi csillagász számára felszínnek mutatkozna. Maga a handramit végtelennek látszott. Törés nélkül, csaknem egyenesen futott, mint egyre keskenyedő színes szalag, egészen a láthatárig, melyre jól kivehető V-t rajzolt. Legalább száz mérföld látszik belőle, gondolta, s ehhez még hozzá kell számítani a tegnap óta megtett harminc-negyven mérföldet is. Közben egyenletesen ereszkedtek lefelé a zúgok mentén, oda, ahol a víz ismét simán folyt. A hross újra vízre ereszthette a csónakot. Gyaloglás közben Ransom megtanulta a csónak, zúgó, nap és a vinni szavak jelentését. Az utóbbi, mint az első ige szókincsében, különösen érdekelte. A hross minden erejével azon volt, hogy azt a kapcsolatot vagy összefüggést is megértesse vele, melyről úgy kívánt képet adni, hogy többször is elismételte a hrossa - handramit és a séroni-harandra szópárokat. Ransom megértette a magyarázat lényegét: a hrossa lakóhelye a handramit, a séronié pedig a harandra. Jó, jó, de mi a csuda lehet az a séroni? A harandra nyitott térségei nemigen látszottak alkalmasnak bármiféle életre. Talán a hross mitológiájában - Ransom biztosra vette, hogy alacsony a kulturális fejlettségük - a séroni valamilyen isten vagy démon. Az utazás folytatódott. A hányinger, bár enyhébben, továbbra is vissza-visszatért. Órákkal később döbbent csak rá: nagyon is valószínű, hogy a séroni a sorn többes száma. Lenyugodott a nap. Gyorsabban bukott a horizont alá, mint a Földön vagy legalábbis a Földnek azon a részein, melyeket Ransom ismert. A felhőtlen égen a napnyugta otthon megszokott pompája sem érvényesült. A nap valami furcsa, meghatározhatatlan módon különbözött attól, amit Ransom ismert. Még javában töprengett ezen, amikor a tűhegyes hegycsúcsok elfödték a napot, s a handramit sötétbe borult, bár keletre a harandra felföldjei még mindig rózsás fényben ragyogtak, távolian, rezzenéstelenül, nyugalmasan, mintha egy másik, inkább szellemi világhoz tartoznának. Ransom kisvártatva észrevette, hogy megint partraszálláshoz készülnek. Nem sokkal később már a szárazföldön gyalogoltak, a bíbor erdő mélye felé igyekezve. A csónak mozgását még mindig a csontjaiban érezte, mintha a föld is imbolygott volna. Bizonytalanságát csak fokozta a fáradtság és a félhomály: az út hátralevő része megfoghatatlan volt, mint az álom. Fények villantak a szemei előtt. Lobogó tűz. A tűz fénye megvilágítja a hatalmas leveleket a magasban, mögöttük látszanak a csillagok. Hross hross hátán, tucatszám, teljesen körülveszik, tömegesen és ilyen közelről még állatibbak s még kevésbé emberiek, mint magányos vezetője volt. Érzéseiben nem is annyira a félelem dominált, mint inkább az idegenség, az oda nem valóság tudata. Emberek közé vágyott, akármilyen emberek közé, akár Weston és Devine is megfelelt volna. Túl fáradt volt ahhoz, hogy bármit is kezdjen ezekkel a kifejezéstelen golyófejekkel és szőrrel borított arcokkal; képtelen volt mindenféle reagálásra. Azután seregestül jöttek a bocsok, kölykök, kicsik, akármilyen név illeti is őket. Alacsonyabbak, közelebb férkőznek, mozgékonyabbak. Ransom hangulata egészen megváltozott. Hiszen ezek aranyos kis jószágok! Elmosolyodott, s kezét az egyik fekete fejre tette. A lény sietve eliszkolt. Sosem tudott később pontosan visszaemlékezni erre az estére. Étel, ital; fekete formák szüntelen jövésmenése; tűzfényben csillogó furcsa szemek. Végül pedig alvás valamilyen sötét, valószínűleg fedett helyen. 11. Amióta csak magához tért a Földtől távolodó űrhajón, Ransom szünet nélkül azon gondolkodott, milyen csodálatos kaland is ez az utazás egy idegen bolygóra, s hogy vajon mekkora a visszatérés esélye. Az otttartózkodásra viszont sosem gondolt. Minden reggel újra és újra elképedt, amikor arra ébredt, hogy nem érkezőben van Malacandrára, s nem is menekül onnét, hanem egyszerűen ott él: alszik, felkel, eszik, úszik, sőt az idő múltával lassanként beszélget is. Az ott-tartózkodás csodája akkor nyűgözte le leginkább, amikor, tán három héttel érkezése után, azon kapta magát, hogy - sétálni indul. Néhány héttel később már kedvenc útvonalai voltak, és kedvenc ételei: a legjobb úton volt afelé, hogy szokásokat alakítson ki. Ránézésre megkülönböztette a hím hrosst a nősténytől, s még az egyéni sajátságok is nyilvánvalóvá váltak számára. Hyoi, aki több mérföldre északra rábukkant, egészen más személyiség volt, mint az ősz pofájú Hnohra, aki naponta tanította neki a nyelvet. A fiatalok még jobban különböztek. Elbűvölőek voltak. Ha az ember velük szórakozott, teljesen elfelejtkezhetett a hrossa értelmességéről. Túl fiatalok voltak ahhoz, hogy zavarba hozzák a nem emberi formában jelentkező értelem tényével, s társaságuk gyógyír volt magányosságára, mintha csak lehetősége lett volna arra, hogy kutyákat hozzon magával a Földről. A bocsok a maguk részéről mélységesen érdeklődtek a köztük felbukkant szőrtelen manó iránt. Ransom sikert aratót körükben s így közvetve az anyák között is. Ami magát a közösséget illeti, kezdeti benyomásait lassanként sorra felül kellett vizsgálnia. Kultúrájukat

először "késő kőkorszakinak" minősítette. Kevés vágószerszámuk kivétel nélkül kőből készült. Néhány, vízforralásra használt, esetlen edénytől eltekintve, semmilyen fazekasárut sem használtak. A szakácsművészet fogásai közül csak a forralást ismerték. Ivóedényeik, tányérjuk, merőkanaluk egyaránt az az osztrigaházra emlékeztető héj volt, melynek révén Ransom megismerkedett a hross vendégszeretettel. Egyetlen állati táplálékuk az a hal volt, amely az osztrigahéjat lakta. Növényi eredetű ételük annál bőségesebb és választékosabb volt, néhány fogás közülük egyenesen ínyencség. Végszükség esetén még azt a rózsásfehér növényt is meg lehetett enni, amelynek erdői az egész handramitot beborították. Ha tehát Ransom éhezett volna, mielőtt Hyoival találkozott, terített asztal mellet éhezett volna. Ezt a növényt (honodraskrud) azonban egyetlen hross sem tekintette kedvencének, bár jobb híján ráfanyalodtak, ha utazásaik során nem volt más választásuk. Lakóházaik méhkas formájú kunyhók voltak, melyiket száraz levelekből készítettek. A hross falvak - jó néhány akadt belőlük a környéken - egytől egyig folyóparton épültek, tekintettel a víz melegére; általában fölfelé törekedtek a folyás mentén, mert a víz a handramit falánál volt a legmelegebb. A hrossok földön aludtak. Úgy tűnt, semmiféle művészetet sem ismernek, kivéve egyfajta zenés költészetet. E műfajban viszont szinte minden este előadást tartott egy négytagú hross-együttes. Egyikük félig énekelve hosszasan szavalt, míg a másik három időről időre félbeszakította hol szóló, hol pedig antifónás énekkel. Ransom számára rejtély maradt, hogy ezek a félbeszakítások pusztán lírai közjátékok-e, avagy a szólista elbeszéléséből fakadó drámai párbeszédek. Sosem tudta átérezni ezt a zenét. A hangok ugyan kellemesek voltak, és a skála is elfogadható volt az emberi fül számára, a zene üteme azonban sehogy sem illeszkedett ritmusérzékéhez. Kezdetben a törzs vagy család elfoglaltságai is rejtélyesek voltak. Néhányan rendszeresen eltűntek pár napra, hogy aztán megint felbukkanjanak. Halászgattak is néha, és gyakran indultak csónakútra, melyek célját Ransomnak sosem sikerült felfednie. Egy ízben aztán tanúja volt, amikor egy hrosskaraván útnak indult a szárazföldön, fejükön növényi élelmiszerbálákkal. Szemlátomást létezett Malacandrán valamiféle kereskedelem. Mezőgazdaságukat már az első héten felfedezte. Lejjebb a handramit mentén, úgy egy mérföldnyire, jókora területeken hiányzott az erdő. Ezeket a földeket alacsony, kásás növényzet borította, amely sárga, narancs és kék színekben pompázott. Még lejjebb salátalevelű növények nőttek, magasságuk elérte a földi nyírfákét. Ott, ahol egy-egy ilyen salátafa a víz fölé hajolt, Ransom kényelmesen lefekhetett az alsó levelek egyikére, és máris remek, lágyan ringatózó, illatos függőágya volt. Másutt a hideg nem tette lehetővé, hogy hosszasan üldögéljen a szabadban. A handramit átlaghőmérséklete a Földön enyhe téli reggelnek felelt volna meg. A mezőgazdasági területeket a környező falvak együtt művelték, s a munkamegosztás lényegesen fejlettebb volt, mint ahogy Ransom feltételezte. Arattak, szárítottak, tároltak, árut szállítottak, valamiféle trágyázást is alkalmaztak, s Ransom úgy vélte, hogy a csatornáknak legalább egy része mesterséges. A hrossvilág megértésében az igazi áttörést az jelentette, amikor eljutott odáig nyelvük megértésében, hogy megkísérelhesse kielégíteni kíváncsiságukat saját magáról. Válaszát azzal kezdte, hogy az égből érkezett. Hnohra azonnal belekérdezett: melyik planétáról vagy földről (handra)? Ransom szándékosan választotta az igazság gyermeteg változatát, hogy alkalmazkodjék hallgatósága feltételezett tudatlanságához; most aztán bosszankodhatott, amíg Hnohra részletesen elmagyarázta neki, miért nem élhetett az égben, ahol nincs levegő; keresztüljöhetett az égen, de mindenképpen valamelyik handráról kellett indulnia. Ransomnak fogalma sem volt arról, hol keresse a Földet az éjszakai égbolton. Vendéglátói csodálkoztak ügyetlenségén, s ismételten felhívták a figyelmét egy fényes bolygóra, mely a nyugati horizonton ragyogott, kissé délre onnan, ahol a nap eltűnt a láthatár mögött. Ransom azon is meglepődött, hogy bolygót választottak, nem pedig csillagot, s kitartottak választásuk mellett: lehetséges volna, hogy ismerik a csillagászatot? Sajnos még mindig kevéssé ismerte a nyelvet, s így nem deríthette fel tudásuk alaposságát. Témát változtatott hát, és megkérdezte annak a csillogó bolygónak a nevét. - Thulcandra - hangzott a válasz -, a hallgatag világ vagy bolygó. - Miért Thulc a neve? - kérdezte. - Miért hallgatag? Senki sem tudta. - A séroni - vélte Hnohra. - A sornokat kéne megkérdezni. Ez az a fajta dolog, amit ők tudnak. Aztán megkérdezték, hogyan jutott ide. Ransom sikertelen erőfeszítést tett, hogy elmagyarázza, mi az az űrhajó, s a válasz ugyanaz volt: - A séroni. Ők értenék. Egyedül jött-e? Nem, ketten jöttek vele saját fajtájából - rossz emberek (a legközelebbi hross kifejezés így hangzott: "görbült" emberek), akik megpróbálták megölni, de elfutott előlük. A hrossa gondolkodása számára mindez sötét volt és érthetetlen, de abban egyetértettek, hogy Ransomnak el kellene mennie Oyarsához. Oyarsa majd megvédi. Ransom megkérdezte, kicsoda Oyarsa. Lassan, rengeteg félreértés közepette annyit sikerült kibogoznia a válaszokból, hogy Oyarsa Meldilornban él, mindent tud és mindenki fölött uralkodik, mindig is ott élt, és nem hross, sem pedig sorn. Aztán Ransom, saját elképzelését ellenőrizve, megkérdezte, hogy Oyarsa teremtette-e a világot. Vendéglátói levegőt is alig kaptak a buzgó tiltakozástól. Talán Thulcandra népei nem tudják, hogy a világot Maleldil teremtette, az Ifjú, s hogy ő uralkodik is fölötte? Hiszen ezt minden gyerek tudja! Ransom megkérdezte, hol lakik Maleldil. - Az Öreggel. - Ő kicsoda? - A választ nem értette. Újra próbálta: - Hol él az Öreg?

- Ő nem az a fajta - felelte Hnohra -, akinek bárhol kellene élnie. Még sokáig magyarázott, Ransom azonban képtelen volt követni. Eleget megértett azonban ahhoz, hogy ismét elfogja a régi ingerültség. Hiszen amióta csak felismerte a hrossa értelmességét, egyre gyötörte a lelkiismeret: nem kellene-e hozzálátnia vallásos képzésükhöz. Most pedig, puhatolózásainak eredményeképp, őt kezelik úgy, mintha barbár volna, aki most nyer először bepillantást egy civilizált vallásba: a rövidített katekizmus hross-féle változatába. Kiderült, hogy Maleldil olyan szellem vagy lélek, amely nélkülözi a testet, testrészeket vagy vágyakat. - Ő nem hnau - magyarázták. - Mi az a hnau? - kérdezte Ransom. - Magad is hnau vagy. Én is hnau vagyok. A séroni is hnau. A pfifltriggi is hnau. - Pfifltriggi? - kérdezte Ransom. - Több mint tíznapi járóföldre nyugat felé - mondta Hnohra - a harandra lesüllyed, de nem handramit van ott, hanem széles, nyitott tér, ami minden irányba kiterjed. Északról délre ötnapi, keletről nyugatra tíznapi járóföld. Más színűek az erdők, zöldek és kékek. Az a vidék nagyon mély, leér egészen a világ gyökeréig. Ott teremnek a legjobb dolgok, amiket csak ki lehet ásni a földből. Az a vidék a pfifltriggi földje. Számukra élvezet az ásás. Amit kiásnak, megpuhítják tűzzel, és csodálatos dolgokat csinálnak belőle. Kis termetűek, kisebbek, mint te, hosszú az orruk, sápadtak, szorgalmasak. Elöl hosszú végtagokat hordanak. Egyetlen hnau sem versenyezhet velük abban, ahogy a dolgokat készítik és alakítják, mint ahogy velünk sem versenyezhet senki éneklésben. No de lássa a Hember saját szemével. Megfordult és odaszólt valamit az egyik fiatal hrossnak. Hamarosan, kézről kézre adogatva Ransomhoz érkezett egy kis csésze. Odatartotta a tűzhöz, és megvizsgálta. Nyilvánvalóan aranyból volt. Ez azt is megmagyarázta, hogy miért érdeklődik Devine Malacandra iránt. - Sok van még belőle? - kérdezte. Hogyne, szinte minden folyó sodor magával, ám a legtöbb s legjobb a pfifltriggi vidékeken található, s ők is értenek hozzá a legjobban. Arbol hru a neve. A Nap vére. Ransom az edény finoman cizellált, díszítéseit nézegette. A képeken hrossa és kisebb, csaknem békaszerű lények voltak. És sornok. Kérdően az utóbbiakra mutatott. - Séroni. - A hross válasza megerősítette korábbi gyanúját. - Ott élnek fenn, majdnem a harandrán. Hatalmas barlangokban. A békaszerű állatok - vagy inkább tapírfejű, békatestű állatok - voltak a pfifltriggi. Ransom végiggondolta új ismereteit. Úgy látszik, Malacandrán három különböző faj jutott el az értelmesség szintjére, és egyik sem irtotta ki a másik kettőt. Roppantul érdekelte, melyik lehet az igazi úr a három közül. - Melyik az uralkodó hnau? - kérdezte. - Oyarsa uralkodik - hangzott a válasz. - Ő is hnau? Ezen elgondolkodtak. Talán a séroni jobban tudna válaszolni az ilyen kérdésekre. Lehet, hogy Oyarsa hnau, de akkor is alaposan különbözik a többi hnautól. Nem ismeri a halált és a fiatalságot. - A séroni többet tud, mint a hrossa? - kérdezte Ransom. Válasz helyett összevitatkoztak. Végül is megállapodtak abban, hogy a séroni vagy sornok teljesen tehetetlenek volnának egy csónakban, akkor se tudnának halászni, ha az életük függne tőle, rosszul úsznak, nem tudnak verset írni, sőt ha készen kapják őket a hrossától, akkor is csak az alacsonyabb rendűeket értik meg. Kétségtelen viszont, hogy remekül értenek ahhoz, hogy mindenfélét megtudjanak a csillagokról, megértik Oyarsa titokzatosabb megnyilatkozásait, és azt is tudják, mi történt Malacandrán a régi időkben, azokban, amelyekre már senki sem emlékszik. Aha - gondolta Ransom -, az intelligencia, az értelmiség, ők kell, hogy az igazi hatalmasok legyenek, akárhogy álcázzák is. Megpróbálta feltenni azt a kérdést, hogy mi lenne, ha a sornok arra használnák tudásukat, hogy különféle dolgokat csináltassanak a hrossával. Ennyire futotta akadozó nyelvismeretéből. A kérdés ebben a formában közel sem hangzott olyan élesen, mintha képes lett volna így fogalmazni: "Arra fordítanák-e tudományukat, hogy kevésbé civilizált szomszédaikat kizsákmányolják?" Kár volt azonban erőlködnie. A költészet megértése iránt tanúsított séroni tökéletlenség említése a beszélgetést végképp irodalmi mederbe terelte. Ransom egy kukkot sem értett az izzó hangulatú beszélgetésből, mely nyilvánvalóan technikai kérdések körül forgott. Ransom és a hrossa természetesen nemcsak Malacandráról beszélgettek. A Földről szóló tájékoztatással fizetett a malacandrai ismeretekért. Komoly akadályok gátolták ebbéli igyekezetét. Itt volt először is a megalázó felismerés: szülőbolygójával kapcsolatos ismeretei szinte minden téren felületesek, hiányosak. Azután meg eltökélt szándéka volt, hogy az igazság néhány részletét titokban tartja. Nem akarta részletezni az iparosítás és a háborúk kérdéseit. Részben, mert emlékezett rá, hogy végezte Cavor a Holdon, H. G. Wells könyvében, részben pedig egyszerűen szégyenkezésből. Meztelennek érezte magát, valahányszor alaposabb faggatásnak vetették alá az emberekről - a hemberáról, ahogy ők mondták. Azonkívül elhatározta, nem adja tudtukra, hogy a séroni számára hozták őt ide - hiszen napról napra valószínűbbnek látszott, hogy ők az uralkodó faj. Mindaz viszont,

amit elmondott lángra gyújtotta a hrossa képzeletét: egyre-másra születtek az énekek a különös handráról, ahol a növények kemények, mint a kő, a földet borító növényzet zöld, mint a szikla, a vizek hidegek és sósak, és a hembera odakint él a tetőn, a harandrán. Még ennél is jobban érdekelte őket az, amit Ransom arról a csattogó állkapcsú vízi fenevadról mesélt, amely elől itt, az ő világukban és éppen az ő handramitjukban kellett menekülnie. Minden hross egyetértett abban, hogy ez egy hnakra volt. Roppant izgalom fogta el őket. Az ő völgyükbe évek óta nem vetődött hnakra. A hrossa fiatalság előkapta a fegyvereket - primitív, csonthegyű szigonyokat -, és a legkisebb bocsok hozzáláttak, hogy hnakravadászatot rendezzenek a sekélyesben. Az anyák közül néhányan aggódni kezdtek, és távol akarták tartani a kicsiket a víztől, általában azonban a hnakra-hír nagyon népszerűnek látszott. Hyoi azonnal elindult, hogy ezt-azt megigazítson a csónakján, s Ransom vele tartott. Szerette volna hasznossá tenni magát, s lassanként szert tett némi gyakorlatra a kezdetleges hross szerszámok használatában. Együtt mentek Hyoi patakjához, mely alig egy kőhajításnyira volt az erdőn túl. Útközben az ösvény összeszűkült, s csak egymás mögött fértek el. Ransom hátramaradt. Elmentek egy fiatal hross-lány mellett, aki alig nőtt ki a kölyöksorból. Ahogy elmentek mellette, beszélt - de nem hozzájuk. Szemei egy pontra szegeződtek, körülbelül öt méterrel odább. - Kihez beszélsz, Hríkki? - kérdezte Ransom. - Az eldilhez. - Hol? - Nem láttad? - Semmit se láttam. - Ott! Ott! - kiáltott a hross. -, Ó! Elment. Nem láttad őt? - Senkit se láttam. - Hyoi! - kiáltotta a kölyök. - Képzeld, a hember nem látja az eldilt! Hyoi azonban megállás nélkül haladt, és már kívül volt a hallótávolságon, így hát nem vett észre semmit. Ransom úgy vélte, hogy Hrikki csak a kicsik körében népszerű "úgy tesz, mintha" játékot játszotta. Néhány pillanat múlva utolérte vezetőjét. 12. Keményen dolgoztak Hyoi csónakján egészen délig. Akkor elhevertek a part menti "füvön", közel a patak melegéhez, és hozzáláttak ebédjükhöz. Készülődéseik harcias természete számos kérdést ébresztett Ransom-ban. Semmiféle szót sem ismert a háborúra, de végül is sikerült megértetnie Hyoival, hogy mire kíváncsi. Előfordul-e, hogy a séroni, a hrossa és a pfifltriggi ugyanígy indulnak el, fegyverrel, egymás éjien? - Minek? - kérdezte Hyoi. Nehéz volt elmagyarázni. - Ha mindketten ugyanazt akarnák és egyik se adná oda - vágott bele -, előfordulna-e, hogy a másik fél végül is fegyverhez nyúl? Mondanák-e: add ide, vagy megölünk? - Miféle dologért? - Hát - például élelemért. - No de ha egy másik hnau enni kér, miért ne adnánk neki? Gyakran megtesszük. - S mi van, ha a magunk számára sincs elég? - De hát Maleldil nem állítja meg a fák növekedését. - Hyoi, ha egyre több és több a gyereketek, kiszélesíti-e Maleldil a handramitot, s teremt-e elég növényt mindannyiótoknak? - A séroni jobban tudná az ilyesmit. De miért lenne sok gyerekünk? Ez nehéz kérdés volt. Némi gondolkodás után Ransom folytatta: - A hrossa számára nem gyönyör a gyermekek nemzése? - De igen, Hember. Az egyik legnagyobb. Ezt nevezzük szerelemnek. - Ha valami jólesik, a hember szeretné újra és újra megszerezni magának. Megeshet, hogy többször is szeretné megszerezni ezt az örömet, mint ahány gyerek számára elegendő az élelem. Sokáig tartott, amíg Hyoi felfogta ezt. - Úgy érted - kérdezte lassan -, hogy nem csupán egy-két évig akarná-e ezt csinálni életében, hanem újra és újra? - Igen. - De hát miért? Ebédelne egész nap, vagy aludna, ha kialudta magát? Nem értem. - Ebéd mindennap van. Ez a szerelem pedig, ahogy te mondod, a hross életében csak egyszer vagy kétszer adódik? - De egész életében eltart. Amíg fiatal, ki kell választani a párját. Azután udvarol, gyermeket nemz, felneveli őket. Azután visszaemlékszik minderre, érleli magában és versbe önti és bölcsességgé formálja. - S be kell érnie azzal, hogy emlékszik a gyönyörre? - Ez olyan, mintha azt mondanám: meg kell elégednem azzal, hogy megeszem az ételemet. - Nem értem.

- A gyönyör csak akkor válik teljessé, amikor visszaemlékezünk rá. Te, Hember, úgy beszélsz, mintha a gyönyör és az emlékezés két különböző dolog volna. Pedig ez ugyanaz a dolog. A séroni jobban el tudná mondani, mint én. Nem jobban, mint ahogy én megénekelném. Amit te emlékezésnek nevezel, az a gyönyör utolsó részlete, ahogy a crah a vers utolsó részlete. Amikor te és én találkoztunk, a találkozásunk szinte azonnal véget is ért, nem tartott semeddig. Semmi se volt. Most, hogy emlékszünk rá, növekszik valamit. De még mindig nagyon keveset tudunk róla. Az lesz az igazi találkozásunk, ha lefekszem és meghalok. Addig minden nap, minden egyes nap alakít rajta. A másik, az csak a kezdete volt. Azt mondtad, a te világodban is vannak költők. Hogyhogy ők nem tanítják ezt meg nektek? - Néhányan közülük talán megpróbálják - vélte Ransom. - És a hross még egy költemény hallatán sem vágyik arra, hogy még egyszer meghallgasson egy különösképpen szép sort? Sajnos, Hyoi válasza a hrossa nyelvének egyik olyan sajátosságára irányult, amelyet Ransom mindeddig nem tudott megérteni. Volt két rokon értelmű ige, melyek - amennyire Ransom megítélhette - azt jelentették: vágyódik, sóvárog; mégis, a hross szóhasználata élesen megkülönböztette őket, sőt ellentétes jelentést tulajdonítottak nekik. Ransom számára Hyoi válasza mindössze ennyi volt: mindenki sóvárogna (wondelone), de senki épeszű se tudna vágyódni (hluntheline) iránta. - És mégis - folytatta -, a költemény kitűnő példa. A legnagyszerűbb sor éppen az utána következő sorok miatt válik olyan nagyszerűvé: ha visszatérnél hozzá, kevésbé nagyszerűnek találnád. Ez lenne a halála a költeménynek. Úgy értem, a jó költeménynek. - S egy görbült költeménynek? - Senki sem hallgat meg egy görbült költeményt, Hember. - S mi a helyzet a szerelemmel egy görbült életben? - Hogy lehetne görbült egy hnau élete? - Azt akarod mondani, Hyoi, hogy görbült hross nem létezik? Hyoi rágódott ezen egy darabig. Aztán így szólt: - Azt hiszem, hallottam már olyasmiről, amit te kérdezel. Azt mondják, megesik, hogy egy-egy kölyök, bizonyos kort elérve, furcsa dolgokat művel. Hallottam egyről, aki földet akart enni; elképzelhető hát az is, hogy talán akad valahol egy hross is, aki meg akarja hosszabbítani a szerelem éveit. Nem értesültem róla, de elképzelhető. Hallottam viszont valamiről, ami még furcsább. Ének szól arról a hrossról, aki réges-rég élt egy másik handramitban, s minden teremtett dolgot kettőnek látott: két napot az égen, két fejet a nyakon; s végül olyannyira úrrá lett rajta az őrjöngés, hogy két társat akart maga mellé. Nem is kérlek rá, hogy elhidd; mindenesetre erről szól az ének: a hrossról, aki két hressnit szeretett. Ransom elmélázott a hallottakon. Ha eltekint attól a lehetőségtől, hogy Hyoi becsapja, akkor tudomásul kell vennie, hogy itt egy olyan faj él, mely természettől eredően mértékletes és monogám. S végül is mi olyan furcsa ebben? Hiszen számos állatnak is rendszeres tenyészideje van; s ha a természet létre tudta hozni a szexuális késztetés csodáját, mért ne léphetett volna tovább, s köthette volna egyetlen személyhez, s nem morálisan, hanem az ösztönök szintjén? Halványan arra is visszaemlékezett, hogy létezik néhány "alacsonyabb rendű" földi állat, mely természettől fogva monogám. A hrossa körében mindenesetre egyértelműnek látszott, hogy a korlátlan szaporodás és a szerelmi partnerek váltogatása olyan ritka volt, mint a legritkább perverzió. Lassacskán ráébredt, hogy nem annyira ez a faj, mint inkább saját faja viselkedik rejtélyesen. Az, hogy a hrossa ösztönei ilyenek, csak kevéssé meglepő. Mivel lehet azonban magyarázni, hogy a hrossa ösztönei annyira hasonlítanak az oly távoli faj, az ember elérhetetlen ideáljaihoz, melyektől az emberi ösztönök szánalmasan különböznek? Hiszen miből is áll az emberi történelem? Hyoi újra megszólalt: - Kétségkívül - mondta - Maleldil teremtett minket ilyenné. Hogy lenne bárhol elég az ennivaló, ha mindenkinek húsz gyermeke lenne? S hogyan viselhetnénk el az életet s az idő múlását, ha állandóan visszasírnánk egy napot vagy egy évet, ha nem tudnánk, hogy az élet minden egyes napja az egész életet tölti meg várakozással és emlékezéssel, s éppen ezek jelentik azt a napot? - És mégis - Ransom önkéntelenül védelmére kelt saját bolygójának -, Maleldil rászabadította a világra a hnakrát. - Ó, de hát az egészen más kérdés. Vágyom rá, hogy megöljem ezt a hnakrát, ahogy ő is vágyik rá, hogy megöljön engem. Remélem, az én hajóm lesz az első, s én az első a hajómban, egyenes dárdával a kezemben, amikor a fekete állkapcsok összecsapnak. S ha ő öl meg engem, népem meggyászol, s testvéreim még jobban vágynak majd rá, hogy megöljék. Eszükbe sem jut viszont, hogy azt kívánják, bár szabadulna meg a világ a hnérakitól, s én sem gondolok erre. Hogy értethetném meg veled, ha még a költőket sem érted? A hnakra ellenségünk ugyan, de kedves is a szívünknek: Együtt örül vele a lelkünk, amikor letekint a zuhanó víz hegyéről, messze fent, északon, ahol született; vele szökellünk, amikor átugrik a zuhatagokon; s ha eljön a tél, s a vizek füstje magasabbra száll a fejünknél is, az ő szemével látjuk a párafelhőt, s tudjuk, itt a kalandozások ideje. Házainkat képmásaival díszítjük, s az egész hrossa faj jelképe a hnakra. Őbenne ölt testet a völgy lelke; s mikor kicsinyeink pancsolni kezdenek a sekélyesben, hnérakit játszanak. - S ő megöli őket?

- Általában nem. Görbült hrossák volnánk, ha olyan közel engednénk. Fel kell figyelnünk rá, meg kell keresnünk őt, még amíg sokkal távolabb tanyázik. Nem, Hember, a hnaut nem az a néhány haláleset teszi nyomorulttá, amely itt-ott előfordul a világon. Egy görbült hnau - az más, attól megfeketedne a világ. És hadd mondjak még valamit. Nem hiszem, hogy ilyen ragyogó lenne az erdő, meleg a víz, édes a szerelem, ha nem lakna veszedelem a tavakban. Elmesélem neked életemnek azt a napját, mely megformált engem. Olyan nap volt ez, amilyen csak egyszer adatik egy életben, mint a szerelem vagy mint Oyarsa szolgálata Meldilornban. Fiatal voltam, alig nőttem ki a kölyöksorból. Felmentem a handramit mentén, fel, arra a földre, ahol délben is látszanak a csillagok, és még a víz is hideg. Hatalmas vízesést másztam meg. Ott álltam a Balki-medence partján. Az a hely méltóságteljes, ugyanakkor a legfélelmetesebb a világon. Magasra, nagyon magasra nyúlnak falai, s ősi idők szent faragásaival díszesek. Ott van a vízesés, melynek neve: a Víz Hegye. S mert egyedül álltam ott, s csak Maleldil volt velem, hisz még Oyarsa sem üzent, lelkem mind e napig emelkedettebb s dalom mélyebb lett. S véled-e, hogy így lehetett volna ez akkor is, ha nem tudom, hogy Balki a tó, melyben a hnakra lakozik? Magát az életet ittam ott, mert a halál volt a tóban. Ez volt, egyet kivéve, életem legjobb itala. - S az az egy? - Maleldil elé indulok aznap, amikor azt megiszom, mert az a halál lesz. Kisvártatva felemelkedtek, s újból munkához láttak. A nap lenyugvóban volt, amikor elindultak visszafelé az erdőn át. Ransomnak eszébe jutott egy kérdés. - Hyoi - mondta -, emlékszel, amikor először találkoztunk, s te még nem láttál engem, beszéltél valakihez. Így jöttem rá, hogy hnau vagy; ha nem szólaltál volna meg, vadállatnak nézlek s elmenekülök. Kihez beszéltél? - Egy eldilhez. - Az mi? Még nem láttam olyat. - A te világodban nincs eldil, Hember? Különös hely lehet. - Ma reggel, kifelé jövet elmentünk egy gyerek mellett, aki azt mondta, hogy egy eldillel beszélget, de én semmit se láttam. - Ránézésre is látszik, Hember, hogy másmilyen a szemed, mint a mienk. Az eldilt azonban akkor is nehéz meglátni. Nem olyanok, mint mi. A fény áthatol rajtuk. A megfelelő időben, a megfelelő helyre kell nézned, s ez nemigen sikerül, hacsak az eldil maga nem akarja, hogy meglássák. A hnau néha azt hiszi, hogy a napfény sugarát vagy a levelek mozgását látja, s csak későn jön rá, hogy eldilt látott. Hogy a te szemeiddel lehet-e egyáltalán látni őket, azt nem tudom. Ez a séroni dolga. 13. Másnap hajnalban az egész falu talpon volt, mielőtt még a nap első sugarai áttörték volna az erdőt. A főzéshez gyújtott tüzek fényénél Ransom megfigyelhette a falu népének szakadatlan nyüzsgését. Az asszonyok gőzölgő ételt töltöttek az idomtalan edényekbe. Hnohra csónakokba szánt dárdaszállítmányok irányításával volt elfoglalva. A leggyakorlottabb vadászok gyűrűjében Hyoi magyarázott valamit; a sebesen pergő szakmai beszédből Ransom semmit sem tudott kihámozni. Sorra érkeztek a szomszéd falvak különítményei. Az izgatottan visongó kölykök ide-oda rohangáltak az öregek lábai között. Ransom szerepét a vadászatban magától értetődőnek tekintették. Hyoi csónakjához osztották be, Hyoival és Whinnel együtt. Azt a feladatot szánták neki, hogy míg a két hross egymást váltja az evezőnél, ő és az éppen szabad hross a csónak orrában harcra készen álljon. Ransom tisztában volt már a hrossa világával annyira, hogy megértse: társai a legnemesebb ajánlatot tették, amit csak tehettek; Hyoi és Whin egyaránt retteg majd, Hogy éppen akkor lesznek az evezőnél, amikor a hnakra megjelenik. Nem is olyan régen, Angliában, semmi sem tűnt volna kevésbé elképzelhetőnek Ransom számára, mint hogy ő töltse be a legmegbecsültebb, és legveszélyesebb szerepet egy támadásban, melyet egy ismeretlen, ám nyilvánvalóan halálosan veszélyes tengeri szörny ellen indítanak. A még közelebbi múltban, amikor a sornok elől menekült, vagy amikor éjszaka önmagát sajnálva feküdt az erdőben, akkor sem állott volna módjában, hogy megtegye azt, amire most készül. Szándékai egyértelműek voltak. Bármi történjék is, megmutatja, hogy az emberi faj szintén hnau. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy az ilyen elhatározások a döntő pillanatban egészen másként festenek, mégis szokatlanul biztos volt benne, hogy így vagy úgy, de eléri célját. Szükséges volt, s ami szükséges, az lehetséges is. Persze az sem elképzelhetetlen, hogy a megváltozott levegő vagy a hrossa társasága volt rá ilyen hatással. Amikor a tóról visszaverődtek a nap első sugarai, Ransom már a csónak orrában térdelt, vállvetve Whinnel, ahogy előírták; térdei között kis kupac hajítódárda, egyet jobb kezében is szorongat; igyekszik, hogy mereven tartsa testét, míg Hyoi a kijelölt helyre evez az imbolygó csónakkal. Legalább száz csónak vett részt a vadászatban. Három csoportra oszlottak. A középső s egyben legkisebb létszámú csapat feladata az volt, hogy fölevezzen a patakon, amelyen Hyoi és Ransom az első napon leereszkedjetek. Az ide beosztott nyolcevezős hajók hosszabbak voltak azoknál, amilyeneket Ransom mostanáig látott. A hnakra szívesen sodortatja magát lefelé a vízzel, ha teheti. Amikor találkozik a hajókkal, valószínűleg kihúz a sodrásból, a partközeli csendesebb vizek irányába. Így, míg a középső csapat lassan halad felfelé a sodrással szemben, a könnyű és sokkal gyorsabb csónakok tetszésük szerint cirkálnak mindkét oldalon, s fogadják a hnakrát, mihelyst előbújik a "fedezékéből". A

számbeli fölény és az intelligencia a hrossának kedvez, viszont a hnakra javára szól gyorsasága és láthatatlansága, hiszen a víz alatt is úszik. A hnakra csaknem sebezhetetlen: csak nyitott száján keresztül lehet megsebezni. Ha tehát a megtámadott csónak orrában kuporgó vadászok elügyetlenkedik dobásaikat, rendszerint végük. A könnyű cirkálóegységek bátor vadászai számára két cél kínálkozott. Vagy a hosszú hajók közelébe húzódnak, ahol a hnakra kitörésének a legnagyobb a valószínűsége, vagy pedig a lehető legmesszebb előresietnek, abban a reményben, hogy rátalálnak a hnakrára, míg az teljes sebességgel halad, és a vadászat sem zavarta meg. Ilyenkor egy pontosan célzott dárdával rá lehet bírni, hogy elhagyja a sodrást. Ez tehát módot ad a vadásznak arra, hogy elébe vágjon a hajtóknak, s saját erejéből ölje meg a vadat - ha ugyan az lesz a kaland vége. Ez volt Hyoi és Whin célja, sőt Ransomé is, olyan hatással voltak rá társai. Így hát alig vágtak neki a hajtok nehézkes ladikjai a lassú útnak, fölfelé a fehéren fodrozó vízen, amikor Ransom és a két hross csónakja máris észak felé száguldott. Hyoi teljes erejéből evezett. Egyik csónakot a másik után hagyták el, miközben a lehető legszabadabb vízfelület felé haladtak. A sebesség szédítő volt. A hűvös hajnalban jólesett a kék vízfelületről felszálló meleg. Mögöttük zúgott, s a völgyet mindkét oldalról körülvevő sziklákról újra és újra visszaverődött a kétszáznál is több hross harangzúgásszerű, mély hangja, mely dallamosabb ugyan a vadászebek csaholásánál, jellegét és célját tekintve azonban mégis hasonló. Rég elfeledett ösztönök ébredeztek Ransomban. Még az sem tűnt számára lehetetlennek ebben a pillanatban, hogy ő maga is hnakra-ölővé váljék, s hogy ezen a földön, mely más embert nem ismer, a Hember-hnakrapunt hírét a szájhagyomány átadja majd az utókornak. Sajnos, korábbi tapasztalatai alapján tisztában volt vele, hogyan szoktak végződni az ilyen álmok. Így hát frissen fellobbanó harciasságára alázatot kényszerítve, szemeit a sodrás zavaros vizére fordította, s feszülten figyelt, miközben a csónak gondosan partközeiben maradva, szigorúan a sodrás mellett haladt fölfelé. Hosszú ideig semmi sem történt. Ransom elfáradt a görcsös figyelésben, ellazította izmait. Eljött az ideje, hogy Whin - vonakodva - hátramenjen az evezőhöz, s Hyoi elfoglalja helyét az orrban. Alighogy végrehajtották a helycserét, Hyoi, szemét egy pillanatra sem véve le a sodrásról, halkan megszólalt: - Egy eldil jön felénk a vízen át. Ransom semmit se látott, legalábbis semmi olyant, amiről tudta volna, hogy nem a napsugár tánca a vízen vagy a képzelet fényjátéka. A következő percben Hyoi ismét megszólalt, de most nem Ransomhoz beszélt: - Mi a baj, égbenszületett? Soha hátborzongatóbb dolog nem történt Ransommal Malacandrán. Hallotta a hangot. Körülbelül egy méterrel a feje fölött, a levegőből jött, s tán egy oktávval magasabb volt, mint a hrossé; még a saját hangjánál is magasabb. Ha a füle csak egy kicsit is más szerkezetű, akkor nemcsak láthatatlan maradt volna számára az eldil, hanem hallhatatlan is. - Az Ember, aki veled van, Hyoi - felelte a hang. - Nem kellene itt lennie. Útban kéne lennie Oyarsá-hoz. A saját thulcandrai fajtájából való görbült hnauk követik őt; jobb lenne, ha Oyarsához menne. Ha másutt találnak rá, akkor gonosz dolgok történhetnek. - Ő is hallja a szavadat, égbenszületett - mondta Hyoi. - És a feleségem számára nem hoztál üzenetet? Tudod, mit szeretne hallani. - Hoztam üzenetet Hleri számára - felelte az eldil. - De te nem fogod tudni átadni. Magam megyek most hozzá. Minden rendben van. Csak - az Ember menjen Oyarsához. Egy perc csönd következett. - Elment - állapította meg Whin. - És mi kiestünk a további vadászatból. - Úgy van - mondta Hyoi, és egy nagyot sóhajtott. - Partra kell tennünk a Hembert, és meg kell tanítanunk neki, hogyan jut el Meldilornba. Ransom nem bízott igazán a bátorságában, s lényének egyik fele máris megkönnyebbült, tekintettel a menekülés váratlan lehetőségére. Lényének másik fele azonban ragaszkodott újdonatúj bátorságához: most vagy semmikor, ezekkel a bajtársakkal vagy senkivel, emlékezésre méltó tettet kell maga után hagynia, nem pedig csupán újabb kettétört álmot. Így hát nem csupán lelkiismerete parancsára kiáltott fel: - Nem, nem! Arra a vadászat után is lesz idő. Először meg kell ölnünk a hnakrát. - Ha egyszer egy eldil mondott valamit… - kezdte Hyoi, amikor Whin váratlanul elkiáltotta magát három héttel korábban Ransom ugatásnak nevezte volna -, és előremutatott. Alig kétszáz méterrel odább úgy habzott a víz, mintha torpedó száguldana arra; a habfüggönyökön keresztül átcsillant a szörny fémes fényű oldala. Whin dühödten evezett. Hyoi hajított és nem talált. Az első dárdája még nem ért vizet, amikor a második már a levegőben volt. Ez nyilván érintette a hnakrát, mivel jobbra vetődve kiugrott a sodrásból. Ransom látta, amint kétszer is kinyílik óriási, fekete üreghez hasonlító szája, s a tűhegyes fogak hangos csattanással összezáródnak. Maga is hajított most - gyorsan, izgatottan, gyakorlatlanul. - Vissza! - kiáltotta Hyoi Whinnek, aki már javában hátrafelé lapátolt, félelmes erejének utolsó cseppjét is az

evezésbe fektetve. Azután minden összezavarodott. Whin azt kiabálta: - Partra! Hatalmas ütés érte a csónakot, s Ransom kis híján a hnakra állkapcsai közt találta magát, de már derékig a vízben állt. A tűhegyes fogak őt akarták átharapni. Ahogy egyik dárdáját a másik után hajította a bestia barlangként tátongó szájába, nem akart hinni a szemének: Hyoi felkapaszkodott a szörny hátára - majd onnan is tovább, fel az orrára -, s előredőlve hajította a dárdáját. A hnakra szinte azonnal levetette a hátáról, de hiába: elpusztult, mire Hyoi csaknem tíz méterjei odább, hangos csobbanással a vízbe esett. Az oldalán heverő vadállat bűzös, fekete vére sötétre festette körülöttük a vizet. Amikor Ransom összeszedte magát, mindhárman a parton voltak, nedvesen, gőzölögve, reszketve a kimerültségtől - és boldogan összeölelkezve. Ransom számára mi sem tűnt természetesebbnek, mint hogy nedves bundájú vadállatok ölelgetik. Lélegzetük, bár szokatlan s nem emberi volt, cseppet sem zavarta. Egy volt velük. Sikerült túltennie magát azon, hogy nemcsak egy értelmes faj létezik. Mindhárman hnauk voltak. Vállvetve néztek szembe az ellenséggel. Fejük alakja nem számított. S még ő, Ransom is végigcsinálta, anélkül hogy szégyenkeznie kellene. Felnőtt. Kopár kis hegyfokon álltak, ugyanott, ahol földet értek a harc zűrzavarában. A csónak roncsai és a szörny holtteste egy kupacban hevertek a vízben. A hátramaradt vadászcsapat irányából semmilyen nesz sem hallatszott: legalább egy mérföld előnyük volt már, amikor találkoztak a hnakrával. Leültek, hogy visszanyerjék lélegzetüket. - Így hát - állapította meg Hyoi - mindannyian hnakrapunti vagyunk. Egész életemben erre vágytam. És ekkor Ransom fülsiketítő zajt hallott. Tökéletesen ismerős hang volt, mégis a legkevésbé sem számított arra, hogy itt hallja. Földi, emberi, civilizált hang volt; sőt mi több, európai. Egy angol puska dörrenése volt; s Hyoi Ransom lábainál erőlködve, küszködve próbált felegyenesedni. Ahol vergődött, véres lett a fehér növényzet. Ransom mellé térdelt. A hross hatalmas teste túl nehéz volt; nem bírta megfordítani. Whin segített. - Hyoi, hallod, amit mondok? - Ransom egészen odadugta arcát a kerek, fókaszerű fejhez. - Hyoi, én tehetek róla, hogy ez történt. A két másik hember, a görbültek, eltaláltak téged; azok, akik engem Malacandrára hurcoltak. Van egy eszközük, amellyel messzire tudnak halált szórni. Meg kellett volna mondanom nektek. Görbült faj a mienk. Azért jöttünk Malacandrára, hogy elhozzuk ide a gonoszt. Csak félig vagyunk hnau… Hyoi… Szavai belefulladtak a kimondhatatlanba. Nem tudta, hogyan kell azt mondania: bocsánat vagy szégyen vagy hiba; arra is alig talált kifejezést, hogy sajnálom. Nem futotta többre, mint hogy szótlan bűntudattal nézze Hyoi eltorzult arcát. Mégis úgy tűnt, a hross megérti. Mondani próbált valamit, s Ransom odatartotta fülét az erőlködő ajkakhoz. Hyoi elhomályosuló szemei fogva tartották az övét, a hross mimikája azonban még most sem volt eléggé érthető számára. - Hem… Hemb… - motyogta Hyoi, majd nehezen befejezte: - Hember hnakrapunt. - S ekkor az egész test összerándult, vér és nyál buggyant a szája sarkán; Ransom karja nem bírta a lecsüngő fej váratlan holtsúlyát, s Hyoi arca olyan idegenné és állativá vált, amilyennek első találkozásukkor látszott. A semmibe meredő szemek és a befröcskölt, lassan merevedő bunda olyanok voltak, mint bármely vadállaté, melyet egy földi erdőben ejtettek el. Ransom leküzdötte gyerekes vágyát, hogy átkokat szórjon Westonra és Devine-ra. Ehelyett Whin szemébe nézett, aki szintén ott kuporgott a holttest mellett. - A néped kezeiben vagyok, Whin - mondta. – Azt kell tennünk, amit jónak látnak. De ha bölcsek, megölnek engem és természetesen a másik kettőt is. - Mi nem ölünk hnaut - felelte Whin. - Ilyet egyedül Oyarsa tehet. Hol van szerinted a másik kettő? Ransom körbepillantott. A hegyfok nyitott terület volt: a sűrű erdő körülbelül kétszáz méterre ért véget, ott, ahol a hegyfok a szárazfölddel találkozott. - Valahol ott, az erdőben - válaszolta. - Feküdj ide, Whin, ahol a legmélyebb a föld. Megint hajíthatnak a szerszámukból. Némi nehézségbe került, míg elérte, hogy Whin lehasaljon. Amikor mindketten a földhöz simulva feküdtek - lábuk csaknem beleért a vízbe -, a hross megint megszólalt: - Miért ölték meg? - Nem tudták, hogy hnau - felelte Ransom. - Már mondtam, hogy a mi világunkban csak egyféle hnau él. Azt gondolták, vadállat. Akkor pedig megölhették szórakozásból, félelemből vagy - habozott -, vagy éhségből. Meg kell, hogy mondjam az igazat, Whin. Még egy hnaut is megölnének, akkor is, ha tudják, hogy hnau, ha azt hiszik, hogy a halála hasznukra válik. Rövid csönd következett. - Azon gondolkodom - mondta Ransom -, vajon megláthattak-e engem. Engem keresnek. Lehet, hogy ha odamennék hozzájuk, elégedettek lennének, és nem jönnének beljebb a földetekre. Vajon miért nem jönnek ki az erdőből, hogy megnézzék, mit lőttek? - Mert jönnek a mieink - mondta Whin, hátrafordítva a fejét. Ransom is hátranézett, s látta, hogy a tó sötétlik a csónakoktól. A vadászok többsége hamarosan utoléri őket.

- Félnek a hrossától - állapította meg Ransom. - Ezért maradnak az erdőben. Odamegyek hozzájuk. - Nem - mondta Whin. - Gondolkodtam. Ez az egész azért van, mert nem engedelmeskedtünk az eldilnek. Azt mondta, el kell menned Oyarsához. Már úton kellett volna lenned. Eredj most. - De akkor a görbült hembera itt maradnak. Még több kárt okozhatnak. - Nem fognak kezet emelni a hrossára. Magad mondtad, hogy félnek. Valószínűbb, hogy mi fogjuk el őket. Sose félj: nem is látnak, nem is hallanak majd minket. Elvisszük őket Oyarsához. Neked azonban most kell menned, ahogy az eldil mondta. - A néped azt hiszi majd, hogy elfutottam előlük, mert nem merek a szemükbe nézni Hyoi halála miatt. - Nem az a kérdés, hogy ki mit gondol, hanem az, hogy mit mondott az eldil. Kölyökbeszéd. Most figyelj, hadd mondom el az utat… A hross elmagyarázta, hogy ötnapi járóföldre délre a handramit egy másik handramitba torkollik. Ebben a másik handramitban, háromnapi járásra északnyugat felé, található Meldilorn s benne Oyarsa székhelye. Van azonban egy rövidebb út, egy hegyi út, mely a harandrán át levágja a két handramit által képzett sarkot. Szemben kell átvágnia az erdőn, egyenesen, amíg csak el nem ér a harandra hegyfalához. Onnan dél felé kell haladni a hegyek gyökere mentén, amíg el nem ér ahhoz az úthoz, amely a hegyek között visz felfelé. Ezen kell fölmennie, s a hegytetőn túl majd megtalálja Augray tornyát. Augray majd segít. Ransom vághat magának növényeket az útra, mielőtt elhagyja az erdőt, s áttér a sziklás vidékre. Whin ráébredt, hogy Ransom azonnal találkozhat a másik két hemberrel, mihelyst bemegy az erdőbe. - Ha elkapnak - mondta -, akkor úgy lesz, ahogy mondtad, nem jönnek be mélyebben a földünkre. Mégis jobb, ha útnak indulsz Oyarsához, mint ha itt maradsz. S ha már elindultál hozzá, nem hiszem, hogy megengedné, hogy a görbültek megállítsanak. Ransom egyáltalán nem bízott abban, hogy ez a legjobb terv a maga vagy a hrossa számára. A bódult megalázottság azonban, amely Hyoi halála óta eltöltötte, lehetetlenné tette, hogy tiltakozzon. Másra sem vágyott, mint hogy elmehessen innen, megtéve mindent, amit a hrossa nép akarhat, s ne okozzon még több gondot nekik. Képtelen volt megállapítani, hogyan érez Whin. Ransom erejét megfeszítve leküzdötte magában a vágyat, hogy újra és újra mentegetőzzék és sajnálkozzék, hogy önmagát vádolva kikényszerítsen valamiféle feloldozást. Hyoi utolsó leheletével hnakra-ölőnek nevezte; ez elég nagylelkű megbocsátás Volt, s ezzel be kell érnie. Ahogy elsajátította az útvonal részleteit, búcsút intett Whinnek, és elindult magányosan az erdő felé. 14. Amíg csak a fák közé nem ért, Ransom képtelen volt másra is gondolni, mint arra, hogy esetleg újabb golyó érkezik Westontól és Devinetól. Lehet, hogy élve többet ér nekik, mint holtan. Ez a feltevés s a tudat, hogy egy hross figyeli, arra késztette, hogy összeszedje magát, s legalább látszólagos méltósággal haladjon. Még az erdőben is veszélyben érezte magát. A hosszú, ágak nélküli törzsek csak akkor nyújtottak némi fedezéket, ha ez ellenség nagyon távol volt. Az ő esetében viszont az ellenség akár karnyújtásnyira is lehetett. Ransom erős vágyat érzett, hogy kiáltson Westonnak és Devine-nak, és feladja magát. Megmagyarázta magának, hogy ezzel eltávolítaná őket a környékről, mivel nyilván magukkal hurcolnák, hogy átadják a sornoknak, s így legalább a hrossokat békén hagynák. Tanult azonban annyi pszichológiát, hogy ismerje az üldözött ember értelmetlen megadási ösztönét - sőt álmaiban maga is érezte már. Nyilván az idegei játszadoznak vele. Mindenesetre mostantól kezdve engedelmeskedik a hrossának vagy az eldilának. Már eddig is elég tragédiát szült, hogy saját ítélőképességére bízza magát Malacandrán. Erősen eltökélte, hogy fütyül mindenféle későbbi hangulatváltozásra, és ha törik, ha szakad, végigmegy a Meldilornba vivő úton. A határozottságra azért is szüksége volt, mert mélységes gyanakvással viseltetett az egész útvonal iránt. Az ösvény a harandrán keresztül vezetett, az pedig, mint korábban megtudta, a séroni otthona. Saját szabad akaratából sétált hát bele éppen abba a csapdába, melyet annyi fáradsággal igyekezett elkerülni, amióta csak Malacandrára érkezett. (Lám, felütötte a fejét az első hangulatváltozás. Némi erőfeszítéssel elfojtotta.) S még ha átvergődik is a sornok földjén, s eljut Meldilornba, vajon ki s miféle ez az Oyarsa? Oyarsa, ahogy Whin oly vészjóslóan megjegyezte, nem osztozik a hrossa vonakodásában, ha egy hnau lemészárlásáról van szó. S mégis, Oyarsa éppúgy uralkodik a séroni, mint a hrossa és a pfifltriggi felett. Lehet, hogy egyszerűen ő a fő sorn. S most jött az újabb hangulatváltozás, a régi, jól ismert, földi félelem az idegen, hideg értelemtől, melynek hatalma emberfeletti, durvasága embertelen; a félelem, melyről teljesen elfeledkezett a hrossa, társaságában, s amely most új erővel jelentkezett. Ransom haladt tovább. Elmegy Meldilornba. Elképzelhetetlen, hogy a hrossa népe holmi gonosz vagy szörnyűséges lénynek engedelmeskedjék, s különben is - ha igaz - azt magyarázták, hogy Oyarsa nem sorn. Lehet, hogy Oyarsa isten? Talán éppen az a bálvány, akinek a sornok őt áldozták volna? A hrossa történetében sok furcsa dolog szerepelt Oyarsáról, azt azonban kereken tagadták, hogy isten volna. Az egyetlen isten szerintük Maleldil, az Ifjú. Különben is elképzelhetetlen, hogy Hyoi vagy Hnohra holmi véres bálványt imádnának. Hacsak nincs a hrossa népe mégis a sornok markában. Tény, hogy a hrossok mindazon értékek dolgában felsőbbrendűek a sornoknál, melyeket az emberek is becsülnek, ám intellektuálisan alárendeltek és függő helyzetűek. Az ilyen világ furcsa lenne, de nem elképzelhetetlen. A piramis alján költészet

és hősiesség, fölötte hideg, tudományos értelem s legfölül valamilyen sötét bálvány. A tudományos értelemnek, mely tehetetlen a számára ismeretlen érzelmi mélységek bosszújával szemben, se módjában, se szándékában nem áll, hogy ledöntse a bálványt. Mumus… Ransom összeszedte magát. Többet tud már annál, hogysem így beszéljen. Ő és minden hozzá hasonló ember halványnak és babonának tekintette volna az eldilát, ha hallanak róluk; ő azonban maga is hallotta a hangot. Nem, ha Oyarsa egyáltalán létezik, akkor nyilván létező személy. Lassan dél felé járt az idő, s Ransom már több mint egy órája gyalogolt. Az útirányt illetően semmiféle nehézség sem adódott; csupán hegynek fölfelé kell mennie, s bizonyos, hogy előbb-utóbb kiér az erdőből, megérkezik a hegy falához. Nyomott hangulatától eltekintve feltűnően jól érezte magát. Az erdő csöndes volt, bíbor félhomálya ugyanúgy körülvette, mint azon az első malacandrai napon, ám minden más megváltozott. Az az időszak rémálom volt, s az ő akkori közérzete szinte betegség. Akkor mindentől félt, vinnyogó, kiismerhetetlen, önmagából táplálkozó, önpusztító félelmet érzett. Most viszont, a jól felfogott, elfogadott kötelesség tiszta fényében a félelemhez józan bizalom társult, bizalom önmagában és a világban, s ezzel némi öröm is párosult. Nagy volt a különbség akkori és mostani lelkiállapota között. Akkor úgy érezte, hogy patkány a süllyedő hajón, most viszont mintha lovas volna megbokrosodott paripaján. Mindkettő halálos veszélyben van, de a lovas cselekedni is tud, nem csupán szenvedő alanya az eseményeknek. Egy órával dél után egyszerre kívül találta magát az erdőn, ragyogó napsütésben. Alig húsz méter választotta el a hegyek csaknem függőleges falától; túl közel volt hozzájuk, nem láthatta a csúcsokat. Völgyhöz hasonló képződmény futott felfelé a teknőben két csúcs között. Éppen onnan indult, ahol Ransom kiért az erdőből. A völgy egyetlen megmászhatatlan, homorú sziklaív volt, az alja meredek, mint a háztető, följebb csaknem függőleges. A teteje mintha vissza is billent volna, úgy meredt, fenyegetően, mint kővé vált szökőár a leomlás előtti pillanatban. Ransom eltűnődött, vajon mit nevez útnak egy hross. Elindult dél felé a hegy és az erdő közti keskeny, hepehupás földsávon. A hegyek újabb és újabb nyúlványain kellett átmásznia, s ez még ebben a könnyű világban is egyre fárasztóbb volt. Fél óra múlva egy patakhoz ért. Itt bement az erdőbe, és bőséges készletet vágott magának a földet borító növényből. A patak partján megebédelt. A maradékot zsebeibe tömte, és folytatta útját. Növekvő aggodalommal kémlelte az utat, hiszen csakis napfényben tudna felmászni a harandra tetejére, s már jócskán délutánra járt. Félelme azonban fölöslegesnek bizonyult: az utat akarva sem lehetett volna eltéveszteni. Bal oldalon nyiladék szelte át az erdőt - valahol a hross falu fölött járhatott most -, jobboldalt pedig ott volt az út: közönséges párkány, helyenként árok, melyet az előbb látotthoz hasonló völgy oldalába vágtak, meredeken felfelé. Lélegzetelállító volt a képtelenül meredek, keskeny, fokok nélküli lépcső látványa, amint egyre feljebb és feljebb vezet, míg végül csaknem láthatatlan cérnaszállá vékonyodik a szikla halványzöld felületén. Nem volt azonban idő arra, hogy megálljon és nézelődjék. Sose tudta pontosan megbecsülni a magasságot, az azonban kétségtelen volt, hogy ennek az útnak a teteje magasabban volt, mint amilyennel az Alpokban találkozhat az ember. Jó lesz, ha napnyugtáig felér. Neki is indult a kapaszkodásnak. A Földön sose járhatott volna be ilyen utat. Egy hasonló korú férfi az ő erőnlétével már az első negyedóra végén kimerült volna. Ransom eleinte még élvezte is, hogy milyen könnyű itt a mászás. Az út szüntelen emelkedése hamarosan megrendítette a bizalmát. A malacandrai körülmények ellenére háta meghajlott, tüdeje szúrt, térde remegett. És ez még nem volt minden. Már csöngött a füle. A kemény munka ellenére homloka nem izzadt. A lépésről lépésre fokozódó hideg szemlátomást gyorsabban szívta el az erejét, mint akár a legforróbb hőség. Ajka már cserepes volt; lélegzete felhőként gomolygott az arca előtt. Ujjai érzéketlenné fagytak. Csöndes sarkköri világba vágott magának utat, s az angol telet maga mögött hagyva igazi lappföldi fagyban gyalogolt. Ez rémülettel töltötte el. Úgy döntött, hogy megpihen, mert később már nem teheti. Ha száz lépéssel odább ül le, ülve marad mindörökre. Lekuporodott az ösvényen, karjaival csapkodta testét. A táj félelmetes volt. A handramit, mely annyi héten át az otthona volt, már csak apró, rózsaszín repedésnek látszott, mely mélyen besüppedt a kietlen harandra határtalan pusztaságába. Maga a harandra viszont a látóhatárig látszott tisztán, a hegycsúcsok között és néha fölöttük is. Ransom messze volt még a kipihentségtől, de tudta: vagy továbbmegy, vagy meghal. A világ egyre idegenebb lett körülötte. A hrossa falujában csaknem megfeledkezett arról, hogy idegen bolygón van; itt pusztító erővel tört rá ez a tény. Ez már nem "a világ" volt, s alig-alig tekinthette "egy világ"-nak; bolygó volt, csillag, a mindenség egyetlen irdatlan darabja, mérföldmilliókra az emberek világától. Képtelen volt visszaidézni, mit is gondolt Hyoiról, Whinről, az eldiláról vagy Oyarsáról. Fantasztikus, hogy valaha is úgy vélhette: kötelezettségei vannak efféle koboldokkal szemben - ha ugyan nem csupán képzeletének játékai voltak -, akikkel a barátságtalan űrben hozta össze a sors. Semmi köze hozzájuk: ő ember. Vajon miért hagyta őt egyedül Weston és Devine? Közben továbbhajtotta felfelé az ígéret, amelyet akkor tett, amikor még tudott gondolkodni. Minduntalan elfelejtette, hol megy és miért. A mozgás gépies ritmussá változott: fáradtság és mozdulatlanság, mozdulatlanság és elviselhetetlen hideg, hideg és megint mozgás. Észrevette, hogy a handramit, mely most már csupán jelentéktelen részlete volt a tájnak, homályba burkolózik. Amíg ott élt, sosem látott ködöt. Talán a handramit levegője látszik föntről ilyennek; bizonyos, hogy ott más volt a levegő, mint itt. A szíve és a tüdeje itt sokkal rosszabbul tűrte az igénybevételt annál, amit a hideg és a megerőltetés indokolt volna. A szokatlanul éles

ragyogást nem hó okozta. A fény egyre erősödött, élesedett és fehéredett; az ég kékje sötétebbé vált a Malacandrán megszokottnál. Már nem is kék volt, hanem csaknem fekete, sötét háttér előtt holdbéli tájat idézve emelkedtek a csipkés szélű sziklák. Néhány csillag is látszott az égen. Egyszerre megértette, hogy közel járt a légkör tetejéhez, ahol ritka a levegő. A malacandrai levegő nagyobbrészt a handramitokban gyűlt össze; a bolygó valódi felszínét csak itt-ott borította vékony légréteg. A vakító napfény s a fekete ég a feje fölött nem más, mint a "menny", mely átragyog a levegő utolsó vékony hártyáján. Ugyanaz a menny, amelyből ő is Malacandrára pottyant. Ha a tető akár csak harminc méterrel feljebb van, lehet, hogy ki se bírná az ember. Ki tudja, hátha a hrossa tüdeje más, és olyan útvonalra küldték, mely halált rejt a földi ember számára. Jóformán végig se gondolta ezt, amikor meglátta, hogy a fekete ég alatt a napfényben fürdő szirtek és csúcsok egy szintben vannak vele. Már nem fölfelé haladt. Az út sekély szurdokféleségben vezetett, balról a legmagasabb csúcsok teteje határolta, jobbról pedig sima emelkedő ívelt felfelé, az igazi harandráig. Még tudott lélegezni, ha libegősen, szédülve és csak fájdalmak árán is. Szemei egyre jobban kápráztak. A nap lenyugvóban volt. A hrossa számára is nyilvánvaló lehetett: ők éppoly kevéssé élhettek túl egy éjszakát a harandrán, mint maga Ransom. Továbbvergődött hát, s közben maga köré pillantgatott, hátha bármiféle nyomát látja Augray tornyának, akárki vagy akármi legyen is az az Augray. Nyilván túlbecsülte az időt, melyet ezzel a bóklászással töltött, s azzal, hogy leste, mint nőnek a sziklák árnyékai. Valójában nem tarthatott nagyon soká, amíg fényt látott maga előtt - fényt, mely csak kiemelte, milyen sötét lett a táj. Futni próbált, de a teste nem engedelmeskedett. Siettében s gyengeségében botladozva igyekezett a fény felé. Amikor úgy érezte, hogy odaért, kiderült, messzebb van, mint hitte. Csaknem elcsüggedt. Továbbvergődött, végül egy barlang szájához ért. Lobogó fény és gyönyörűséges meleg csapott ki bentről. Tűzfény volt. Ransom belépett a barlangba, félősen megkerülte a tüzet, s megállt mozdulatlanul, pislogva a fényben. Amikor visszanyerte látását, zöld sziklába vájt, sima falú, nagyon magas kamrát látott. Két dolog volt benne. Az egyik egy árnyék, hatalmas, szögletes, a falon és a mennyezeten táncolt, egy sorn árnyéka. A másik: maga a sorn. 15. - Kerülj beljebb, Apró Lény - zúgta a sorn. - Kerülj beljebb, hadd lássalak. Ahhoz képest, hogy szemtől szembe állt a rémmel, amely elől egész malacandrai tartózkodása alatt menekült, Ransom meglepően közönyösnek érezte magát. Sejtelme sem volt arról, hogy mi történhet most, azt azonban eltökélte, hogy véghezviszi a szándékát. A meleg és oxigéndús levegő önmagában is élvezetes volt. - A hrossától jövök - mondta. - Oyarsához küldtek. A sorn alaposan megszemlélte Ransomot. - Te nem erről a világról való vagy - jelentette ki váratlanul. - Úgy van. - Ransom túl fáradt volt ahhoz, hogy elmagyarázza. - Azt hiszem, Apró Lény, hogy Thulcandráról jöttél - szólt a sorn. - Miért? - kérdezte Ransom. - Alacsony vagy és vaskos. Így kell kinéznie egy állatnak, amely nehezebb világon született. Glunandráról nem jöhettél, mert az olyan nehéz, hogy ha egyáltalán élhetne ott állat, az lapos lenne, mint egy tálca; még te is, Apró Lény, te is összetörnél, ha ott próbálnál lábra állni. Azt sem hiszem, hogy Perelandróról jöttél, mert ott valószínűleg igen nagy a hőség, s aki onnan jön, nem élhetné túl az utazást. Tehát Thulcandráról jöttél. - Világomat Földnek hívják, akik ott élnek - felelte Ransom. - Sokkal melegebb van ott, mint itt. Mielőtt a barlangodba értem volna, csaknem meghaltam a hidegtől és a kevés levegőtől. A sorn hirtelen mozdulatot tett egyik hosszú mellső végtagjával. Ransom teste megfeszült, s bár megállta, hogy ne hátráljon, felkészült rá, hogy a lény el akarja kapni. Valójában azonban a sorn szándékai barátságosak voltak. Hátranyúlt és leakasztott a barlang faláról valamit, ami első pillantásra csészének látszott. Hosszú, hajlékony cső csatlakozott hozzá. A sorn Ransom kezébe nyomta a csészét. - Szagolj bele - tanácsolta. - A hrossa népe is rászorul, ha erre jár. - Ransom lélegzett a csőből, és rögtön felfrissült. Kínzó légszomja enyhült, s csökkent a mellkasára és halántékaira nehezedő nyomás. A kivilágított barlang, benne a sornnal, mindeddig álomképnek tűnt; most életszerű jelleget öltött. - Oxigén? - kérdezte, de a földi szó természetesen semmit sem jelentett a sornnak. - Te vagy Augray? - kérdezte. - Igen - felelte a sorn. - És téged hogy hívnak? - Az állat, melyhez tartozom, ember - felelte Ransom -, s így a hrossa számára Hember vagyok. Saját nevem Ransom. - Ember… Ren-szuum - próbálgatta a sorn. Ransom észrevette, hogy a sorn másként beszél, mint a hrossa; szavai semmi jelét sem mutatják a hrossánál elengedhetetlen szókezdő h-nak. A sorn hosszú, ék alakú ülepén kuporgott, fejét mélyen lelógatta. Ha földi ember ülne ugyanilyen pózban, a térdére támasztaná az állat; a sorn lábai ehhez túl hosszúak voltak. Térdei messze túlértek a vállain, s úgy

meredtek föl feje két oldalán, mint hatalmas, torz fülek. A köztük leeresztett fej a kidudorodó mellkason nyugodott. Ransom a tűz fényénél nem láthatta, hogy tokája van, vagy szakálla. A sorn fehér és sárgás testét bokájáig érő, fényvisszaverő anyag borította. A hosszú, törékeny lábszárakon, melyek a legközelebb voltak Ransomhoz, látszott, hogy a "ruha" valamilyen természetes kültakaró. Nem szőrnek, sokkal inkább tollnak látszott. Ilyen közelről a lény kevésbé volt félelmetes, mint ahogy Ransom számított rá; még csak nem is volt túlságosan nagy. Igaz, az arcvonásokhoz jócskán hozzá kellett szokni. Túlságosan hosszú és méltóságteljes volt, zavaróan színtelen. Ahhoz képest, hogy nem emberi arc volt, vonásai fölöttébb kellemetlenül emlékeztettek az emberéire. Szemei, mint általában a nagyon nagy állatokéi, arcához mérve túl kicsinek tűntek. Az összhatás végül is inkább groteszk volt, mint félelmetes. Ransom elméjében megszületőben volt a sorn új képe: nem annyira "kísérteties óriás", inkább csúnyácska gnóm. - Nyilván megéheztél, Apró Lény - szólt a sorn. Ransom valóban éhes volt. A sorn felállt, furcsa, pókra emlékeztető mozdulatokkal serénykedni kezdett, hosszú, gnómszerű árnyéka követte mindenhová. A vacsora a Malacandrán megszokott növényi fogásokból s tartalmas italból állott. Az egyetlen, ám annál kellemesebb újdonság az a sima, barna anyag volt, amely bármennyire is meglepő, küllemét, illatát és ízét tekintve is sajtnak bizonyult. Ransom érdeklődött felőle. A sorn nagy körülményesen elmagyarázta, hogy egyes állatok nőstényei kicsinyeik táplálása végett kiválasztanak egy folyadékot; bővebben is elmagyarázta volna a fejes és sajtkészítés műveleteit, ám Ransom félbeszakította. - Ó, hogyne - mondta -, mi ugyanúgy csináljuk a Földön. Milyen állatot használtok? - Sárga, hosszú nyakú állatot, mely a handramit erdőiben legel. Népünk fiataljai, akik nemigen alkalmasak még másra, reggelente leterelik őket a handramitba, egész nap kísérik őket, s este visszaterelik a barlangokba. Ransom egészen megenyhült arra a gondolatra, hogy a sornok pásztorkodással foglalkoznak. A következő pillanatban azonban eszébe jutott, hogy Homérosz Küklopszai is ezt a foglalkozást űzték. - Valószínűleg láttam is valakit a népedből, amint éppen ezt csinálta - mondta. - S a hrossa? Nincs kifogásuk ellene, hogy széttépik az erdeiket? - Miért lenne kifogásuk? - Ti uralkodtok a hrossa fölött? - Oyarsa uralkodik fölöttük. - És ki uralkodik tifölöttetek? - Oyarsa. - De ti többet tudtok, mint a hrossa? - A hrossa népe semmit sem tud, kivéve a költészetet, a halászatot és azt, hogyan kell a földből mindenfélét kinöveszteni. - És Oyarsa? Ő is sorn? - Ó, dehogy, Apró Lény! Már mondtam, hogy ő uralkodik minden nau fölött - így ejtette a hnaut - és minden egyéb fölött is Malacandrán. - Nem értem Oyarsát - mondta Ransom. - Beszélj még róla. - Oyarsa nem hal meg - felelte a sorn. - És nem is szaporodik. A fajtájából ő az, akit Malacandra urául jelöltek, amikor Malacandrát teremtették. Teste nem hasonlít a mieinkhez, sem a tiédhez; alig látható, s a fény átmegy rajta. - Olyan, mint az eldil? - Igen, ő az eldila legnagyobbja, aki erre a bolygóra érkezett. - Tulajdonképpen kik az eldilek? - Azt akarod mondani, Apró Lény, hogy a te világodban nincs eldil? . - Tudomásom szerint nincs. De hát mi az az eldil, és én miért nem látom? Nincs testük? - Természetesen van testük. Rengeteg olyan test van, amit nem látsz. Minden állat szeme alkalmas arra, hogy bizonyos dolgokat meglásson, másokat viszont nem lát. Thulcandrán nem ismeritek a testek sok fajtáját? Ransom megpróbálta, hogy némi tájékoztatást nyújtson a szilárd, folyékony és légnemű anyagok meghatározásáról. A sorn feszülten figyelt. - Nem jól mondod - felelte végül. - A test; mozgás. Ha egy bizonyos sebessége van, szagnak érződik; más sebességnél hangnak; megint másnál fénynek. S olyan sebesség is létezik, amelynél a testnek nincs szaga, fénye, hangja, s semmiképp sem lehet tudni a testről. De jegyezd meg, Apró Lény, hogy a két véglet összeér. - Ezt hogy érted? - Ha a mozgás gyors, akkor az, ami mozog, inkább két helyen van, mint a kettő között. - Ez igaz. - S ha a mozgás tovább gyorsul… nehéz magyarázni, mert sok szót nem ismersz… ha tehát egyre gyorsabb, akkor egyszerre lesz mindenhol. - Azt hiszem, értem. - Nos, ez lesz az a test, mely minden más test fölé való. Olyan gyors, hogy nyugalomban van, s olyannyira test, hogy megszűnik test lenni. De ne erről beszéljünk. Kezdjük onnan, ahol vagyunk. A leggyorsabb dolog,

melyet érzékelhetünk, a fény. Magát a fényt nem is látjuk, csupán lassúbb dolgokat látunk, melyeket a fény megvilágít. Így hát a fény számunkra épp az észlelés határán van: az utolsó dolog, melyről még tudhatunk. A nála sebesebbek már túl gyorsak számunkra. Az eldil teste olyan mozgás, mely gyors, mint a fény. Azt is mondhatnánk, hogy fényből van, de nem abból, ami az eldil számára fény. Az ő "fénye" olyan gyors mozgás, mely a mi számunkra nem is létezik. Amit mi fénynek nevezünk, az az ő számára olyan, mint a víz, egy dolog, mely látható, melyet érinteni lehet, melyben fürödni lehet. Sőt a mi fényünk az ő számára sötét is lehet, ha nem világítja meg valami gyorsabb. S amit mi szilárdnak tartunk, mint a húsunkat vagy a talajt, az az eldil számára vékonyabb, s nehezebben látható, mint a mi fényünk. Számára jobban hasonlít a felhőhöz, s alig létezik. A mi számunkra viszont az eldil vékony, alig-alig valódi test, mely keresztülhatol a falon vagy a sziklán. De azért mehet keresztül rajtuk, mert ő maga szilárd és kemény, míg hozzá viszonyítva olyan a fal vagy a szikla, mint a felhő. S ami az ő számára a mennyeket betöltő valódi fény, a mi számunkra az éjszakai égbolt fekete végtelenje. Mindez nem különös, Apró Lény, noha érzékeink számára felfoghatatlan. Különös viszont, hogy az eldila népe sosem látogat Thulcandrára. - Ebben nem vagyok biztos - mondta Ransom. Hiszen a csillogó, megfoghatatlan lényekről szóló vissza-visszatérő földi hagyományokat végső soron másként is lehet magyarázni, mint ahogy az antropológusok teszik. A testet öltő fény persze meglehetősen felforgatná a világmindenségről alkotott képét, de már az űrhajóban szerzett tapasztalatai felkészítették Ransomot valami hasonlóra. - Miért hívat Oyarsa? - kérdezte. - Oyarsa nem közölte velem - mondta a sorn. - Nyilvánvaló azonban, hogy Oyarsa. minden idegent látni kíván, aki valamelyik másik handráról érkezik. - A mi világunkban nincs Oyarsa - jegyezte meg Ransom. - Ez is csak azt bizonyítja - felelte a sorn -, hogy Thulcandráról jöttél, a hallgatag bolygóról. - Mi köze egyiknek a másikhoz? A sorn meglepettnek látszott. - Nem túl valószínű, hogy ha nektek is volna Oyarsátok, ne beszélt volna már a miénkkel. - A tiétekkel? De hát hogyan is tehetné: több millió mérföld a távolság! - Oyarsa az ilyesmit másként látja. - Úgy érted, rendszeresén kap üzenetet a többi bolygóról? - Ismétlem, Oyarsa nem így mondaná. Oyarsa azt sem mondaná, hogy Malacandrán él, vagy hogy más. Oyarsák más földön élnek. Az ő számára Malacandra csupán egy a mennyei helyek közül. Ő és társai a mennyekben élnek. Természetes, hogy beszélgetnek… Ransom elméje elzárkózott e probléma elől. Túlságosan álmos volt már, s attól tartott, hogy félreértette a sornt. - Azt hiszem, aludnom kellene, Augray - szólt. - Már nem értem, amit mondasz. Persze az is lehet, hogy mégsem arról a bolygóról jöttem, amelyet te Thulcandrának nevezel. - Mindjárt megyünk aludni mind a ketten - felelte a sorn. - Előbb azonban megmutatom neked Thulcandrát. Felemelkedett, s Ransom követte őt a barlang mélyébe. Kis fülke volt ott, melyből csigalépcső vezetett fölfelé. A lépcsőket sornok számára szabták, s az ember számára nagyon kényelmetlenek voltak. Ransom négykézláb tudott csak felvergődni rajtuk. A sorn előtte ment. Ransom rejtélyesnek találta a fényt, mely a lény, kezében tartott kis kerek tárgyból sugárzott. Hosszan másztak fölfelé, mintha egy kivájt hegy belsejében haladnának. Mire Ransom teljesen kifogyott a levegőből, felérkeztek egy sötét, meleg sziklakamrába, s a sorn így szólt: - Még mindig jóval a déli horizont felett van. Ransom ránézett az ablakhoz hasonló valamire. Akármi volt is, nem úgy látszott, mintha a földi teleszkópok mintájára működnék; bár amikor másnap megpróbálta elmagyarázni a teleszkóp működési elvét a sornnak, már nem volt biztos abban, hogy képes lesz érthetővé tenni a különbséget. Odakönyökölt a nyílás párkányára, előrehajolt és kinézett. Tökéletes feketeséget látott, melynek közepén, látszólag alig karnyújtásnyira, félkoronás nagyságú korong ragyogott. Felszínének nagy része egyenletesen ragyogó ezüstnek tűnt. Alján, a mintázat alatt fehér sapka látszott, éppen úgy, mint azok a sarki sapkák, melyeket Ransom a Mars csillagászati fényképein látott. Egy pillanatig elgondolkodott rajta, hátha a Marsot látja. Aztán szemei lassanként megszokták és felismerték a mintázat rajzolatját: az ott Észak-Európa, amott Észak-Amerika egy részlete. Fejjel lefelé látszottak, az Északi-sark a kép alján volt, s ez furcsa módon megrázóan hatott. Mégis, az ott a Föld - tán még Anglia is látszott, bár a kép remegett egy kicsit, s az ő szemei gyorsan elfáradtak, így nem tudhatta, látja-e, vagy csak képzeli. Minden elfért azon a kis korongon - London, Athén, Jeruzsálem, Shakespeare. Ott élt mindenki, és ott történt minden; s valószínű, hogy a hátizsákja is ott fekszik még, egy elhagyott ház verandáján, Sterk közelében. - Úgy van - mondta lehangoltan a sornnak. - Az az én világom. Ez volt az egész utazás legkeserűbb pillanata. 16. Másnap reggel Ransom azzal a bizonytalan jó érzéssel ébredt, hogy valami nagyon nyomasztó gondot levettek a válláról. Apránként visszaemlékezett rá, hogy egy sorn látja vendégül, s hogy a lény, mely elől ideérkezése óta egyfolytában menekül, ugyanolyan barátságosnak bizonyult, mint a hrossa - bár Ransom közel

sem vonzódott hozzá annyira. Így hát semmi sem maradt Malacandrán, amitől félnie kellett volna - kivéve Oyarsát. Az utolsó korlát - gondolta Ransom. Augray ételt és italt kínált neki. - És most - kérdezte Ransom - hogyan jutok él Oyarsához? - Elviszlek - mondta a sorn. - Túl kicsi vagy ehhez az úthoz, magam meg úgyis szívesen megyek Meldilornba. Annak a hrossnak nem erre kellett volna küldenie téged. Úgy látszik, hiába néznek meg egy állatot maguknak, nem látják rajta, hogy miféle tüdeje van, és mire képes vele. Tipikus hross-viselkedés. Ha ott pusztultál volna a harandrán, verset írtak volna a hősies Hemberről, az égről, mely egyre sötétebb lett és a csillagokról, melyek egyre hidegebben ragyogtak, amint ő tovább és tovább haladt; a végére szép beszédet szerkesztettek volna számodra, mielőtt meghalsz… és mindez pont annyit ér a szemükben, mintha kicsit előrelátóbban cselekszenek, és a könnyebb úton küldenek téged… - Kedvelem a hrossát - mondta Ransom mereven. - S azt hiszem, úgy beszélnek a halálról, ahogy kell. - Helyes, hogy nem félnek tőle, Ren-szuum, ám nem ésszerűen szemlélik, nem úgy, mint az olyasmit, ami a testük természetéből fakad, s ami ezért gyakran elkerülhető, olyankor is, amikor ők ezt nem veszik észre. Ez itt például számtalan hross életét megmentette már, ám egyetlen hross sem lett volna képes rá, hogy feltalálja. Egy palackot mutatott Ransomnak, melyhez cső csatlakozott, végén pohárral. A készülék szemlátomást oxigén adagolására szolgált. - Ha szükséged van rá, lélegezz belőle, Apró Lény - mondta a sorn. - Majd zárd le, ha végeztél. Augray Ransom hátára erősítette a készüléket, s a csövet a válla fölött a kezébe adta. Ransom nem tudta leküzdeni a borzongást, amint a sorn kezei a testéhez értek; legyező alakú, hétujjas kezek voltak, csupa csont és bőr, mint a madár lába, s jéghidegek. Hogy érzéseiről elterelje figyelmét, Ransom megkérdezte, hol készült a lélegeztető, hiszen mindeddig semmit sem látott, ami akár távolról is gyárra vagy laboratóriumra emlékeztetne. - Mi gondoltuk ki - felelte a sorn -, és a pfifltriggi népe készítette. - Miért készítik el ezeket a dolgokat? - kérdezte Ransom. Ismét megpróbálta, hogy szókincsének gyatrasága ellenére többet is megtudjon Malacandra politikai és gazdasági berendezkedéséről. - Mert kedvükre van - válaszolta a sorn. - Igaz, hogy leginkább azt kedvelik, ha olyan dolgokat csinálnak, amiket csak nézni jó, de semmire se lehet használni. Mégis, amikor néha beleuntak ebbe, hajlandók rá, hogy ezt-azt nekünk is megcsináljanak, olyasmit, amit mi találunk ki, ám csak akkor, ha a feladat elég nehéz. Nincs türelmük semmihez, amit könnyű megcsinálni, akármilyen hasznos lenne is. Hát akkor indulhatunk. Ülj a vállamra. A javaslat meglehetősen váratlan és riasztó volt; mivel azonban a sorn már le is guggolt, Ransom úgy érezte, nem tehet mást, mint hogy felmászik a sorn tollas vállára, helyet foglal a hosszú, sápadt arc mellett, jobb karjával amennyire tudja, átöleli a hatalmas nyakat, s tőle telhetőleg felkészül erre a meglehetősen ingatag közlekedési módra. Az óriás óvatosan felemelkedett, s Ransom máris vagy hat méter magasból szemlélhette a tájképet. - Minden rendben, Apró Lény? - kérdezte a sorn. - Teljesen rendben - felelte Ransom, s megkezdődött az utazás. A sorn legkevésbé emberi vonása talán az a mód volt, ahogy lábait egymás elé rakta. Nagyon magasra emelte őket, s nagyon gyengéden helyezte a földre. Ransomot hol settenkedő macskára, hol peckes baromfira, hol pedig kényes léptű paripára emlékeztette: maga a mozgás azonban minden földi állatétól eltért. Az utas számára meglepően kényelmes volt. Néhány perc alatt megfeledkezett arról, hogy helyzete szédítő vagy természetellenes is lehetne. Ehelyett mulatságos, sőt kedves emlékek tolultak fel benne. Olyan volt, mint gyerekkorában az állatkerti lovaglás elefántháton, olyan, mintha még kisebb gyerekként apja nyakában lovagolna. Nagyszerű volt. Óránként hat-hét mérföldet tettek meg. A nagy hideg nem volt elviselhetetlen, s hála az oxigénpalacknak, a légzés sem okozott gondot. Magasban hintázó megfigyelési pontjáról méltóságteljes, rideg tájra nyílott kilátás. A handramit sehol se látszott. Útjuk alacsony szurdok mentén vezetett. A szurdok két oldalán egészen a látóhatárig terjedt a kopár, halványzöld szikla, melyet itt-ott széles, vörös pászmák tarkítottak. Az ég sötétkék volt ott, ahol a sziklákkal összeért, s a zeniten csaknem fekete. Ahol a szemet nem vakította el a napfény, mindenütt látszottak a csillagok. Ransom a sorntól megtudta, hogy valóban a légkör határán, a még éppen belélegezhető levegő peremén járnak; előző napi következtetései tehát helyesek voltak. Már a harandra határául s a handramit falául szolgáló hegyláncon, sőt az ő útjukon is olyan ritka a levegő, mint a Himaláján; alig-alig elegendő egy hross számára; s pár száz méterrel feljebb, az igazi harandrán, a bolygó tulajdonképpeni felszínén nem is tesz lehetővé semmiféle életet. Így a ragyogás, melyben gyalogoltak, csaknem valódi mennyei fény, melyet szinte nem is enyhít a légkör fátyla. A sorn árnyéka, vállán Ransoméval, természetellenes élességgel mozgott az egyenetlen sziklák között, mint a földi fák rajza az autó reflektorfényében. Ransom szeme megfájdult a sziklákról visszaverődő fénytől. A láthatár alig karnyújtásnyira látszott. A távoli lejtők repedései és szegélyei olyan tisztának tűntek, mint azoknak a

primitív képeknek háttere, melyek alkotói még nem ismerik a távlati rövidülést. Ransom útja az űrhajóban megismert "mennyország" határán vezetett. Ismét szabadon érték testét a sugarak, melyek a levegőbe burkolózott világok felszínére sosem jutnak el. Ugyanaz az emelkedett, magasztos nagyszerűség töltötte el, az életerő leplezetlen és mérhetetlen bőségének egyszerre józanító és lelkesítő érzése. Ha lett volna hozzá elég levegő a tüdejében, hangosan felnevet. S hamarosan még a közeli tájképbe is beszivárgott a szépség. Mintha lecsurgott volna a hab a valódi harandra tetejéről, a völgy pereme fölött feltűntek a rózsásan gomolygó, felhőszerű pamacsok, melyeket már annyiszor látott a messzeségben. Most, közelebbről, kőkeménynek látszottak, s úgy tűnt, hogy felül puffadtak, alul pedig száruk van. Ransom eredeti benyomása meglepően korrektnek bizonyult: székesegyház nagyságú, halvány rózsaszínű, megkövesedett karfiol. Ransom megkérdezte, mik ezek. - Malacandra régi erdői - felelte Augray. - Valamikor nagyon régen a harandrán is volt levegő, és ott is meleg volt. Aki felmászik oda, és életben is marad, mind a mai napig láthatja, hogy a talajt beborítják a valaha élt lények csontjai: valamikor a harandra is tele volt élettel és zajjal. Amikor ezek az erdők nőttek, ágaik között olyan nép élt, mely az elmúlt évezredek alatt eltűnt a bolygó színéről. Testüket nem szőr borította, hanem az enyémhez hasonló kabát. Nem úsztak a vízben, s nem gyalogoltak a földön, hanem a levegőben siklottak hatalmas, sima végtagokon, melyek fenntartották őket. Azt mondják, nagyszerű énekesek voltak, s dalaiktól visszhangzott a rózsaszínű erdő. Mostanra az erdők kővé váltak, s csak az eldila népe látogathatja őket. - A mi világunkban most is vannak ilyen lények - mondta Ransom. - Madaraknak hívjuk őket. S hol volt Oyarsa, amikor mindez történt a harandrával? - Ott, ahol most. - S nem akadályozhatta meg? - Ezt nem tudom. Annyi azonban bizonyos, hogy nemhogy egy faj, de még egy világ sem az örökkévalóság számára teremtődik; ez nem felelne meg Maleldilnek. Egyre több és több megkövült erdő mellett vitt az útjuk, néha félórán át is. Az élettelen, csaknem levegőtlen pusztaság nyár végi angolkertekre hasonlított. Maguk mögött hagytak sok barlangot, melyekben, mint Augray elmondta, sornok laktak. Egy-egy magas szikla a legtetejéig át- meg át volt lyuggatva, s belőlük felismerhetetlen zajok szűrődtek ki. - Dolgoznak - közölte a sorn, de nem sikerült elmagyaráznia, miféle munka folyik odabenn. A séroni szótára erősen eltért a hrossáétól. Ransom sehol se látott sorn falut vagy várost; úgy látszik, a sornok inkább magányos, mintsem társas lények. Időnként feltűnt ugyan egy-egy sorn hosszú, fakó arca valamelyik barlang szájában, hogy kürtre emlékeztető hangon néhány üdvözlő szót váltson az utasokkal. A hosszú völgy azonban, e csendes nép sziklába vájt főutcája, általában nyugodt volt és üres, mint maga a harandra. Már délutánra járt az idő, amikor először találkoztak szembejövő sornokkal. Éppen egy mélyedésbe ereszkedtek le, amint a szemközti lejtőn megjelent három sorn. Járásuk inkább korcsolyázásra, mint gyaloglásra emlékeztette Ransomot. Világuk könnyűsége és testük tökéletes egyensúlya lehetővé tette, hogy lábaikat a lejtőre merőlegesen tartsák. Oly sebesen ereszkedtek alá, mint jó széllel hajtott, teljes vitorlázatú hajók. Kecses mozgásuk, magas termetük, tollal borított testük napfényt is meglágyító ragyogása végleg megváltoztatta Ransom korábbi érzéseit e faj irányában. Amikor Weston és Devine szorításában vergődve először pillantotta meg őket, "emberevő szörnyeket" látott. A "titán" vagy "angyal" most alkalmasabb jelzőknek látszottak. Pedig még az arcukat sem úgy látta, ahogy kellett volna. Kísértetiesnek tűntek, holott csupán emelkedettek voltak. Saját első, emberi reakciói, amikor vonásaik elnyújtott méltóságával és viselkedésük mélységes csöndességével találkozott, visszagondolva gyávának, még inkább primitívnek hatottak. Pármenidész vagy Konfuciusz ugyanilyen volna egy londoni iskolás kölyök szemében. A nagy, fehér lények továbbvitorláztak Ransom és Augray felé, meghajoltak, mint a szélfútta fák, és eltűntek. A hideg ellenére - mely Ransomot arra kényszerítette, hogy időről időre leszálljon és gyalogoljon egy darabon - Ransom egyáltalán nem érezte sürgetőnek, hogy befejezzék aznapi útjukat. Augraynak azonban megvoltak a maga tervei, s így jóval napnyugta előtt megálltak egy idősebb sorn otthonánál. Ransom világosan látta, hogy be akarják mutatni egy nagy tudósnak. A barlang vagy inkább a vajatok rendszere kiterjedt volt, számos szobával és bennük Ransom számára megfejthetetlen rendeltetésű dolgok sokaságával. Érdeklődését leginkább az a valószínűleg bőrből készült tekercseket tartalmazó gyűjtemény keltette fel, melynek minden darabját írásjelek borították, s szemmel láthatóan könyvtárként szolgált. Tudomásul kellett azonban vennie, hogy Malacandrán a könyvek ritkaságszámba mennek. - Jobb, ha az emlékezetünkben bízunk - vallották a sornok. Ransom megkérdezte, nem merülnek-e értékes titkok feledésbe. Azt a választ kapta, hogy Oyarsa úgyis mindenre emlékszik, s ha szükségesnek érzi, bármely elfeledett titokra ismét fényt derít. - A hrossa népe régebben számos könyvet megtöltött versekkel - tették hozzá. - Most már egyre kevesebbet írnak. Azt mondják, a könyvek írása tönkreteszi a költészetet. Házigazdájukhoz még néhány sorn csatlakozott a barlangban, akik mintha alárendeltjei lettek volna. Ransom először szolgának nézte őket; később rájött, hogy tanítványok vagy asszisztensek.

Az aznap esti beszélgetés a földi olvasó számára nem rejt izgalmakat. A sornok úgy döntöttek, hogy ezúttal Ransom nem kérdez, hanem válaszol. Kérdezősködésük - vizsgálatuk? - módszere erősen különbözött a hrossa csapongó, élénk fantáziájú érdeklődésétől. Szisztematikusan haladtak, a Föld geológiájából kiindulva jelenlegi földrajzáig, majd sorjában a növény- és állatvilág feltérképezése, az emberi történelem, a nyelvek, a politika és a művészetek következtek. Amikor egy-egy területen kimerítették Ransom tudását - és ez többnyire elég hamar bekövetkezett -, azonnal átváltottak a következő témára. Gyakran több tájékoztatást szereztek közvetett módon, mint amennyiről Ransomnak ténylegesen tudomása volt; az általános tudományok széles ismerete alapján vezették a beszélgetést. Ransom egy odavetett megjegyzése a fákról, miközben a papírgyártást igyekezett megmagyarázni, bepótolt néhány hézagot, melyeket botanikával kapcsolatos, fölöttébb vázlatos magyarázatai hagytak. A földi navigációval kapcsolatos beszámolója az ásványtan megértését segítette. A gőzgépről nyújtott beszámolója többet mondott számukra a víz és a levegő földi tulajdonságairól és szerepéről, mint amennyit Ransom valaha is tudott. Már a kezdet kezdetétől elhatározta, hogy teljesen őszinte lesz. Egyrészt úgy érezte, nem volna hnauhoz méltó, ha másként cselekedne, másrészt pedig nem is volna értelme. A sornok megdöbbentek mindazon, amit Ransom az emberi történelemről mondott. - Azért ilyenek, mert nincs Oyarsájuk - mondta az egyik diák. - Azért ilyenek, mert mindegyikük maga is kissé Oyarsa akar lenni - mondta Augray. - Nem tehetnek róla - szólt az öreg sorn. - Törvényre szükség van, de hogyan is alkothatna egy lény törvényt önmaga számára? A vadakat hnau kormányozza, a hnaut eldila, az eldilát Maleldil. Ezeknek a lényeknek nincs eldilájuk. Olyanok, mint az, aki saját hajánál fogva akarja felemelni magát, vagy mint az, aki az egész vidéket látni szeretné egyszerre, pedig nem emelkedik ki belőle, vagy mint a nőstény, ki egyedül szeretne gyermeket nemzeni. A földi élet két vonása azonban különösen sokat foglalkoztatta őket. Bámulták, hogy a földi ember oly sok energiát pazarol arra, hogy különféle dolgok felemelésével és odábbvitelével foglalkozzék. Azon is elámultak, hogy a Földön csupán egyetlen fajta hnau él: véleményük szerint ennek lehet a következménye a rokonszenv beszűkülése és a szűkkeblű gondolkodásmód kialakulása. - Gondolatvilágotok kényre-kedvre ki van szolgáltatva véreteknek - mondta az öreg sorn. - Hiszen nincs módotok arra, hogy idegen vérben ébredő gondolattal vessétek egybe. Ransom számára a beszélgetés fárasztó volt és rendkívül kellemetlen. Mégis, amikor végül ágyba került, nem az ember meztelensége felől gondolkodott, s nem is saját tudatlanságáról. Malacandra ősi erdői jelentek meg a szeme előtt, s azon töprengett, mit is jelenthet az, ha valaki úgy nő fel, hogy alig néhány mérföldet láthat e sokszínű földből, melyet sosem lehet bejárni, s amely valamikor mégis mindenütt lakott volt. 17. Másnap korán reggel Ransom ismét elfoglalta helyét Augray vállán. Útjuk több mint egy órán át ugyanazon a fényárban úszó sivatagon vezetett keresztül. Tompa vörös vagy okkerszínű, felhőszerű tömeg villódzott messze, az északi égbolton. Az óriási felhő a pusztaság fölött tíz mérföldre, dühödt sebességgel száguldott nyugat felé. Ransom mindeddig nem látott felhőt Malacandra egén; megkérdezte Augrayt, mi ez. A sora elmagyarázta, hogy a felhő homokból áll, melyet a szörnyű klímájú északi sivatagokban kap fel a szél. Gyakran alakulnak ki ilyen felhők, s az is előfordul, hogy a felszíntől tizenhét mérföldre repülnek, míg fojtó és vakító porvihar formájában le nem hullanak, akár a handramitok valamelyikében is. A védtelen égen vonuló fenyegetés látványa ismét emlékeztette Ransomot, hogy bizony nemcsak úgy téblábolnak a világban, hanem Malacandra külsején, vagyis egy idegen bolygó felszínén vonszolják magukat. Végül is a felhőt látták lezuhanni s felrobbanni a nyugati horizonton. Tűzvészre hasonlító, vöröses ragyogása mindaddig lángolt, míg egy kanyar el nem zárta a kilátást arrafelé. Új vidék tárult Ransom szeme elé. A tengerként hullámzó, zöldellő dombvidék furcsa, földi tájképnek tűnt az első pillanatban. Messze a távolban a már megszokott, zöldes sziklák és hegycsúcsok meredtek a sötétkék ég előtt. A következő pillanatban már látta, hogy itt szó sincs dombvidékről; a völgyet gyapjas felszínű, kékeszöld köd hullámai ülik meg: ha odaérnek s leereszkednek a handramitba, a köd már nem lesz látható. És valóban, mintha fokozatosan eloszlott volna a köd, a mélyben fekvő vidék színei egyre erősebben tűztek át rajta. A lejtő meredekebben haladt. A szurdok hegyfal aljában vezetett, a csúcsok úgy sorakoztak egymás után, mint egy óriás szájában a fogak; hatalmas, csorba, nagyon rossz fogak. Alig észrevehetően, de állandóan változott az égbolt és a fény jellege. Kisvártatva újabb lejtő széléhez értek; a megszokott földi normák szerint szakadéknak is beillett volna. Egyenesen kellett volna futniuk a meredek falon, amíg csak az út el nem tűnt a bíborszínű vegetáció sűrűjében. Ransom kereken visszautasította, hogy Augray vállán tegye meg az utat lefelé. A sorn ugyan nem látta kristálytisztán, miért ez az aggályoskodás, mindenesetre lekuporodott, hogy Ransom leszállhasson, majd ugyanazzal a korcsolyázó mozgással, előredőlt testtartással megindult Ransom előtt a lejtőn. Ransom örömmel követte. Boldog volt, hogy ismét használhatja elzsibbadt lábait. Ahogy az új handramit teljes szépségében kitárult előtte, Ransomnak elállt a lélegzete. Ez a handramit szélesebb volt, mint amelyikben eddig élt. A szakadék aljában csaknem szabályos kör alakú tó terült el: az erdők

bíborával keretezett, tizenkét mérföld átmérőjű zafír. A tó közepén, mint gyengéden emelkedő, alacsony piramis vagy mint egy fiatal nő melle, halványvörös sziget magasodott. A sziget a tetejéig sima volt. Csúcsán viszont sosem látott szépségű fák alkottak gyönyörű ligetet. A fatörzsek gyengéd eleganciája a legnemesebb bükkével vetekedett. Csúcsuk bármely székesegyház keresztjénél magasabban volt, s a törzs tetején nem annyira lombozat, mint inkább virágzat díszelgett: fényes tulipánként ragyogó aranysárga virágok, mozdulatlanok, mint a kőszikla, óriásiak, mint a nyári felhő. Valójában virágok voltak, nem pedig fák, s messze lenn, a gyökereik között lapos épületek csoportja derengett. Ransom egyedül is rájött, még mielőtt Augray elmondhatta volna, hogy Meldilornt látja. Nem tudta, mire kellett volna számítania. Már régen sutba vágta a Földről hozott, idejétmúlt elképzeléseit holmi szuperamerikai hivatalkomplexumról vagy gépészeti paradicsomról. Mégsem várta volna, hogy klasszikus szépségű, szűzies helyet talál, mint ez a tisztán ragyogó liget, mely oly békésen, titkosan húzódott meg a sokszínű völgyben, s ahol a télies napfényben sok száz láb magasra törnek az utánozhatatlan kecsességű fák. A völgy viszonylag enyhe levegője minden egyes lépés után melegebben simogatta őket. Ransom felnézett: az ég kék színe halványodott. Letekintett, s beszívta az óriás virágok gyengéd, édes illatát. A távoli bércek körvonalai veszítettek élességükből, s a felületek csillogása is mérséklődött. Mélység, halványság, puhaság, távlat - a táj képe mindinkább visszanyerte megszokott jellegét. A szikla pereme, amelynél ereszkedni kezdtek, már messze a fejük fölött volt; hihetetlennek tűnt, hogy valóban odafentről jöttek. Ransom szabadon lélegezhetett. Micsoda kényelem: hidegtől megdermedt lábujjait ismét könnyen mozgathatta a csizmájában. Sapkája fülvédőjét felhajtotta, s fülei megteltek a zuhanó víz csobogásával. Kisvártatva sima földön taposta a puha aljnövényzetet, s erdő hajolt a feje fölé. Leküzdötték a harandrát, s Meldilorn küszöbére érkeztek. Rövid séta után erdei "lovaglópályához" jutottak, egy széles sugárúthoz, amely nyílegyenesen szelte át a bíbor növények erdejét. Az út végén a tó kékje csillogott. A parton gong és kalapács lógott egy kőből készült oszlopon. Mindhárom tárgyat gazdagon díszítették. Ransomnak nem sikerült felismernie a zöldeskék fémet, amelyből a gong és a kalapács készült. Augray megkondította a gongot. Növekvő izgalmában Ransom alig volt képes arra, hogy a szükséges alapossággal vizsgálja meg a díszítést, amely részben képi jellegű volt. Ransomra a legnagyobb hatást a rajzzal kitöltött és az üresen hagyott felületek aránya gyakorolta. Az egyszerű vonalábrák, mint a történelem előtti rénszarvas-ábrázolások a Földön, olyan bonyolult és finom díszítésekkel váltakoztak, akár a norvég vagy kelta ékszerek mintái. Amikor Ransom alaposabban megszemlélte az oszlopot, észrevette, hogy az üres és a telerajzolt területek maguk is részei egy nagyobb szabású elgondolásnak. Különösen hatásosnak találta, hogy a rajzok nem korlátozódtak a viszonylag üres helyekre: gyakran nagy arabeszkek apró részleteivé dolgozták fel őket. Másutt fordított elgondolás érvényesült, s ennek a váltogatásnak is érezhető ritmusa, szabályszerűsége volt. Ransom éppen meglátta, hogy a képek, ha stilizáltan is, összefüggő történetet igyekeznek megértetni, amikor Augray félbeszakította szemlélődését. Meldilorn szigetének partjairól elindult egy hajó. A közeledő hajó látványára Ransom szívét melegség töltötte el: az evezőt egy hross kezelte. A hross hozzájuk irányította a csónakot, Ransomra nézett, majd kérdőn Augrayra pillantott. - Joggal csodálkozol ennek a hnaunak a látványán, Hrinha - mondta a sorn -, hiszen nem láthattál még ilyet. A neve Ren-szuum, s az égen keresztül jött Thulcandrából. - Szívesen látjuk őt, Augray - szólt udvariasan a hross. - Oyarsához jött? - Ő hívatta. - Téged is, Augray? - Oyarsa nem küldött értem. Ha átviszed Ren-szuumot a vízen, én visszatérek a tornyomba. A hross intett Ransomnak, hogy lépjen a csónakba. Ransom szerette volna kifejezni háláját a sornnak. Egy perc tűnődés után lecsatolta karóráját, s átnyújtotta neki. Ez volt az egyetlen tulajdona, melyet méltónak ítélt egy sorn számára. Nem került nagy fáradságába, hogy megmagyarázza Augraynak, mi célt szolgál a szerkezet: miután azonban megvizsgálta, az óriás némi vonakodás után visszaadta, s így szólt: - Ezt az ajándékot inkább egy pfifltriggnek kellene adnod. Örömmel töltené el a szívemet, de ők inkább látnák hasznát. Valószínűleg találkozol majd néhánnyal e szorgos nép tagjai közül Meldilornban; add nekik. Ami pedig a használatát illeti: a te néped éneikül nem tudja, hogy a nap mekkora része múlott el? - Azt hiszem, vannak nálunk olyan állatok, akik érzik az ilyesmit - felelte Ransom -, de a mi hnauink elveszítették ezt a képességüket. Búcsút intett a sornnak, és beszállt a csónakba. Ismét csónakban ülhetett, ismét egy hrosszal, ismét arcán érezte a víz melegét, s feje fölött a kék eget látta - mindez majdnem olyan volt, mintha hazatért volna. Levetette sapkáját, kényelmesen hátradőlt a csónak orrában, s kérdésekkel ostromolta a hrosst. Megtudta, hogy Oyarsa szolgálatával nem csupán a hrossa népe foglalkozik. Ezt feltételezte - helytelenül -, abból kiindulva, hogy a kompot egy hross kezeli. Mindhárom hnau-faj képességének megfelelőén tevékenykedik, s természetes, hogy a kompot arra bízzák, aki jól ismeri a hajókat. Megtudta, mi a követendő eljárás, ha megérkezik Meldilornba: szabadon járkálhat, tehet, amit kíván, amíg Oyarsa nem hívatja. Lehet, hogy csak egy óra telik el addig, de az is lehet, hogy néhány nap. A kikötő mellett talál majd kunyhókat; ott megalhat, ha úgy adódik, s ennivalót is kap. Cserébe a tájékoztatásért Ransom nagyjából elmesélte saját utazását, és szólt a világról, ahonnan jött. Figyelmeztette a hrosst a veszélyes, görbült emberekre, akik ide hurcolták, s akik még mindig szabadon kószálnak Malacandrán. Erről mindjárt eszébe is jutott, hogy ezt nem adta eléggé tisztán Augray értésére. Csak

az észrevétel vigasztalta, hogy Weston és Devine a jelek szerint már kiépített valamilyen kapcsolatot a sornokkal, s hogy nem valószínű, hogy belekötnének ilyen hatalmas s ennyire emberi megjelenésű lényekbe. Legalábbis még nem. Devine végső céljait illetően nem voltak kételyei; e tekintetben nem tehet mást, mint hogy őszintén feltárja a helyzetet Oyarsának. A hajó partot ért. Míg a hross a kikötéssel foglalatoskodott, Ransom felállt és körülnézett. A kis kikötőtől balra alacsony kőházak sorakoztak - az első kőépületek, mélyeket Malacandrán látott -, s tüzek égtek. A hross elmagyarázta neki, hol talál majd ennivalót és szállást. A sziget egyébként lakatlannak látszott, sima dombjai üresnek, egészen az őket koronázó ligetig, ahol további kőművesmunka látszott. Itt azonban nem volt sem ház, sem templom abban az értelemben, ahogy a Földön megszoktuk. Széles sugárút tűnt fel, melyet monolit tömbök szegélyeztek: óriásira felnagyított Stonehenge, fenséges, üres, amint beleolvad a domb tetején a virágtörzsek sápadt árnyékába. Minden csupa magányosság volt, ám amint belebámult a levegőbe, a reggel csöndjének háttere előtt ezüstös hangok alig hallható, halk, szüntelen zajgását hallotta: túl halk ahhoz, hogy tényleg hangnak nevezze, s mégis lehetetlen volt nem venni róla tudomást. - A sziget tele van eldilával - szólt a hross fojtott hangon. Ransom partra szállt. Néhány habozó lépést tett, mintha attól félne, hogy nekimegy valami láthatatlan akadálynak. Megállt, majd óvatosan továbbment. Bár a talajt borító növényzet szokatlanul puha és dús volt, s nesztelenül lépdelt rajta, úgy érezte, jobb, ha lábujjhegyen megy. Minden mozdulata lelassult, visszafogottá vált. A szigetet körülölelő széles víztükörnek köszönhetően a levegő melegebb volt, mint amit eddig Malacandrán belélegzett. Olyan volt az idő, mint egy késő szeptemberi nap délelőttjén a Földön: enyhe, ám érezni, hogy küszöbön a fagy. A növekvő áhítat érzése megakadályozta, hogy a domb teteje felé közelítsen, oda, ahol a liget s a kőtömbök sora áll. Csak fele magasságig mászta meg a dombot, ott jobbra fordult, s úgy haladt tovább, hogy mindig egyforma távolságot tartson a parttól. Magában azt mondta, megnézi a szigetet, de inkább úgy érezte, a sziget nézi meg őt. Ezt az érzését csak megerősítette az a megfigyelés, amelyet körülbelül egyórai gyaloglás után tett, és amelyet később is csak nagyon körülményesen tudott elmagyarázni. Úgy találta, hogy a sziget felszínét a fény és árnyék alig észlelhető variációi alakítják, melyeket az égbolt semmiféle változása nem indokol. Ha a levegő nem lett volna mozdulatlan, és a növényzet a talajon nem lett volna túl rövid és merev ahhoz, hogy hajladozzék a szélben, Ransom magyarázhatta volna a látottakat azzal, hogy enyhe szellő játszadozik a növényekkel, s emiatt változnak úgy az árnyékok, mint a földi búzaföldeken. A fénynek ezeket a lábnyomait éppoly nehéz volt megfigyelni, mint a levegő ezüstös hangjait. Ha Ransom erősen odanézett, semmit sem látott belőlük; ugyanakkor azonban olyan tömegben csoportosultak látómezeje peremén, mintha bonyolult átcsoportosításokat akarnának végrehajtani. Meglátni őket annyi volt, mint láthatatlanná tenni. Gyakran az volt az érzése, hogy a parányi ragyogás éppen akkor tűnik el, amikor ráesik a pillantása. Egyetlen percig sem kételkedett benne, hogy az eldilát "látja", már amennyire valaha is látni fogja őket. Mindez meglepő hatást eredményezett. Nem volt igazán hátborzongató, pedig mintha szellemek vették volna körül. Azt sem érezte, hogy kémkednek utána; inkább az volt az érzése, hogy azoknak, akik figyelik őt, erre van is joguk. Érzéseiben nem a félelemé volt a főszerep: inkább a zavaré, szeméremé, némi megalázkodás, ám az összhatás kifejezetten kellemetlen volt. Elfáradt; úgy gondolta, hogy ezen az istenáldotta helyen a szabad ég alatt is meg lehet pihenni. Leült a földre. A lágy növényzet, az enyhe meleg s az egész szigetet elöntő édes illat nyári kertekre emlékeztette. Egy pillanatra behunyta a szemeit. Amikor ismét kinyitotta, épületeket pillantott meg a domb aljában, s látta, hogy a tó túlsó partjáról csónak közeleg. Hirtelen ismerte fel, hogy mit is lát. A komp és a kikötő menti vendégházak Nyilván körbesétálta a szigetet. A felfedezést némi csalódottság követte. Kezdett éhes lenni. Talán célszerű volna lemennie és ételt kérnie; mindenesetre ez is múlatná az időt. Mégsem tette. Felemelkedett, s jobban megnézte a vendégházak környékét. Csak úgy nyüzsgött a sok különféle lénytől. A szeme láttára szállt ki egy teljes komprakományra való utas. A tóban mozgó tárgyakat látott, melyeket először nem ismert fel, később azonban kiderült, hogy sornok gyalogolnak a mellig érő vízben, nyilván átkelőben a szárazföldről Meldilornba. Vagy tízen voltak. Ki tudja, mi okból, csak úgy özönlöttek a látogatók a szigetre. Ransomnak már eszébe sem jutott, hogy akár a haja szála is meggörbülhetne, ha lemegy és elvegyül köztük, mégis vonakodott, hogy ezt tegye. A helyzet élénken emlékeztette arra, amit új fiúként iskoláskorában élt át; az új fiúk mindig egy nappal korábban érkeztek, céltalanul lődörögtek egész nap, s lesték a régiek érkezését. Ransom végül úgy döntött, hogy nem megy le. Vágott a növényzetből, megette, s elbóbiskolt. Amikor délután lehűlt a levegő, tovább sétált. Már a többi hnau is a sziget körül kószált. Ransom elsősorban sornokat látott, ez azonban főként annak volt tulajdonítható, hogy magasságuk feltűnővé tette őket. Csaknem teljes volt a csönd. Ransom vonakodott attól, hogy találkozzék társaival e bolyongásban, s mivel azok főleg a sziget partja mellett tartózkodtak, ő, félig tudatosan, fölfelé és befelé haladt. Egykettőre a liget peremére ért, s azon kapta magát, hogy a kőtömbökkel szegélyezett sugárutat bámulja. Bár maga sem tudta pontosan, miért, elhatározta, hogy nem lép be oda. Megelégedett azzal, hogy a legszélső, mind a négy oldalán gazdagon díszített oszlopot megvizsgálja; miután azonban ebbe belefeledkezett, a kíváncsiság továbbsodorta oszloptól oszlopig. A képek fölöttébb rejtélyesek voltak. A sorn, hross, valamint pfifltriggi népet ábrázoló rajzok mellett újra és újra feltűnt egy egyenes tartású, lebegő alak; arcának csak körvonalai látszottak, viszont szárnyai voltak. A

szárnyak tisztán felismerhetők voltak, s ez meglepte Ransomot. Elképzelhető talán, hogy a malacandrai művészet hagyományai visszanyúltak egészen azokig a geológiai és biológiai korokig, melyekben, ahogy Augray mesélte, még a harandrán is élet volt, s madarak röpdöstek? A kövek alapján úgy látszott, hogy éppen ez a helyzet. Ransom olyan képeket látott, melyek kétségkívül az ősi vörös erdőket mutatták, bennük madarakkal s számos ismeretlen lénnyel. Egy másik oszlop ezeket holtukban ábrázolta, fölöttük az égen egy szimbolikus hnakrafigura - mely talán a hideget jelképezte - halált hozó nyilakkal árasztotta el őket. Ma is élő lények sereglettek össze a lebegő, szárnyas figura körül; Ransom úgy vélte, ez Oyarsát ábrázolja. Oyarsa szárnyas lángnyelvként szerepelt a képen. A következő kövön Oyarsa, akit számos lény kísért, barázdát húzott valamilyen hegyes szerszámmal. Egy másik képen a pfifltriggi népe ásóeszközökkel szélesítette a barázdát. A kiásott földet a sornok mindkét oldalon magasra föltornyozták, s a hrossa népe öntözőcsatornákat ásott. Ransom elgondolkodott azon, hogy a handramitok keletkezésének mitikus magyarázatát látja-e, avagy valóban mesterségesen készítették őket. Jó néhány képet egyáltalán nem értett. Az egyiken, mely a leginkább meglepte, körszelet látszott, mögötte és fölötte egy koncentrikus körökre osztott lemez háromnegyede emelkedett. Ransom először úgy vélte, hogy a hegyek fölött felkelő nap képét látja, a kép alján a körszelet telis-teli volt malacandrai jelenetekkel: Oyarsa Meldilornban, sornok a harandra melletti hegyekben s számos egyéb ismert és ismeretlen dolog. Ransom figyelmét a háttérben emelkedő korongra fordította. Nem a Nap volt. Illetve ott volt kétségtelenül a Nap is, a korong közepén, a koncentrikus körök középpontjában. A legbelső és legkisebb körön pirinyó labda lebegett, melyen Oyarsára emlékeztető, szárnyas figura lovagolt. Kezében leginkább trombitára emlékeztető tárgyat tartott. A következő körön - hasonló golyón - újabb lángoló figura lebegett. Ennél az arcnak még a jelzése is hiányzott, volt azonban két kitüremkedése, amelyeket Ransom, hosszú vizsgálódás után, valamilyen emlősállat tőgyének vagy mellének talált. Ekkorra már szentül meg volt győződve róla, hogy a kép a naprendszert szemlélteti. Az első golyó a Merkúr, a második a Vénusz. Meglepő, gondolta Ransom, hogy az ő mitológiájuk éppen úgy a nőiesség képzetét kapcsolja a Vénuszhoz, mint a mienk. Tovább is tűnődött volna a problémán, szemeit azonban ellenállhatatlanul vonzotta a kővetkező golyó, melynek a Földet kellene jelképeznie. Amikor meglátta, mintha elvágták volna gondolatai fonalát. A golyó valóban a helyén volt, de a lángoló figura hiányzott róla. Szabálytalan alakú mélyedés jelezte, hogy kivésték onnan. Akkor hát valaha… a találgatás elakadt, mielőtt kifejlődhetett volna, hisz oly sok volt az ismeretlen tényező. Ransom a következő gyűrűre nézett. Itt nem volt golyó. Ehelyett a kör alja annak a körszeletnek a tetejét érintette, amelyet a malacandrai életképek töltöttek ki. Malacandra tehát ezen a körön érintette a naprendszert, s a képnek távlatot adván közelített a néző felé. Most, hogy felfogta a kép értelmét, s átlátta szerkezetét, Ransom elámult életszerűségén. Egy lépést tett hátrafelé, és mélyet lélegzett; nekigyürkőzött, hogy megbirkózzék az őt körülvevő számtalan rejtély egyikével. Malacandra tehát a Mars. A Föld pedig… ekkor azonban a kopogás vagy kalapálás, mely már egy ideje folytatódott, anélkül hogy Ransom felfigyelt volna rá, olyan hangos lett, hogy már nem lehetett elfeledkezni róla. A közelben egy lény dolgozott, mégpedig nyilvánvalóan nem eldil. Ransom, gondolataiból fölriadva, kissé meglepetten nézett körül. Sehol semmi. Elég ostoba módon, angolul kiáltotta: - Van itt valaki? A kopogás azon nyomban abbamaradt, s egy jellegzetes arc tűnt elő az egyik szomszédos oszlop mellől. Szőrtelen volt, mint egy ember vagy sora, arca, álla, akár a cickányé, hosszú és hegyes; képe sárga és ágrólszakadt, homloka olyan alacsony, hogy - a feje hátsó részén, a fülek mögött kialakult jókora öblösödéstől eltekintve - nem is látszott értelmes lénynek. A két fül mögötti fejrész azonban olyan jelleget kölcsönzött a lénynek, mintha valami nagyon régi, hálóba kötött parókát viselt volna. A következő pillanatban az egész lény előkerült, eléggé meglepő módon, egy ugrással. Ransom feltételezte, hogy ez a pfifltrigg; mindenesetre örült, hogy a Malacandrán nem ezzel a fajjal találkozott először. A jövevény lényegesen jobban emlékeztetett rovarra vagy hüllőre, mint bármire, amit Ransom eddig látott. Teste felépítése kifejezetten békaszerű Volt. Ransom először úgy is gondolta, hogy a lény - amúgy béka módon - a "kezeire" támaszkodik. Azután felismerte, hogy a mellső végtagok testsúlyt viselő része emberi fogalmak szerint inkább könyöknek, mint kéznek felel meg. Széles volt és párnázott, szemlátomást járásra teremtették. Körülbelül negyvenöt fokos szögben valódi alkarok nyúltak ki belőle, vékony, erős alkarok, melyek hatalmas, érzékeny, sokujjú kezekben végződtek. Ransom megértette, hogy a bányászattól az ékkőcsiszolásig bármely kétkezi munkánál a lény előnyére szolgál, hogy könyökére támaszkodva teljes erejéből dolgozhat. A rovarszerű hatás a lény szaggatott, gyors mozdulatainak volt tulajdonítható, valamint annak, hogy a fejét csaknem teljesen körbe tudta fordítani, mint az imádkozó sáska. A hasonlóságot csak növelte a mozgása által keltett száraz, csikorgó, csörgő nesz. Kicsit tücsökre, kicsit törpére, kicsit békára emlékeztetett, ám leginkább arra a pici, öreg állatkitömőre hasonlított, akivel Ransom Londonban találkozott egyszer. - Egy másik világból jöttem - kezdte Ransom. - Tudom, tudom - hadarta a másik, sebesen pergő, türelmetlen nyelvvel. - Gyere ide, a kő mögé. Erre, erre. Oyarsa parancsa. Rengeteg a dolgom. Máris el kell kezdenünk. Oda állj. Ransom a kőtömb túloldalánál találta magát, vele szemben egy még befejezetlen kép. A talaj teleszórva kőszilánkkal, a levegőben porfelhő lebeg. - Úgy - mondta a lény. - Állj nyugodtan. Ne nézz rám. Oda nézz.

Beletellett némi időbe, míg Ransom megértette, mit kívánnak tőle. Azután meglátta, hogy a pfifltrigg hol őrá pillant, hol pedig a kőre, azzal a semmi mással össze nem téveszthető pillantással, mellyel a művész hasonlítja össze modelljét s munkáját, s mely nyilván minden világban ugyanolyan. Kis híján fölnevetett. Hiszen ő most modellt áll a saját portréjához! Onnan, ahova állították, megcsodálhatta, ahogy a pfifltrigg szemkápráztató sebességgel dolgozik, s úgy faragja a követ, mintha sajtból lenne. A készülő művet azonban nem láthatta; annál jobb kilátása nyílt viszont a művészre. Kiderült például, hogy a fémes, csörgő zajt azok az apró szerszámok keltik, amelyeket a pfifltrigg magára aggatva hordott. Megesett, hogy bosszúságot jelző felkiáltással ledobta azt a szerszámot, amit éppen használt, s egy másikat választott a rajta csüngők közül; többnyire azonban a szájában tartotta azokat, amelyekre a leginkább szüksége volt. Az is föltűnő volt, hogy ez az állat éppúgy mesterséges öltözéket viselt, mint maga Ransom. A por vastagon belepte a ruhát, mégis látszott, hogy gazdag díszítésű, élénk színű, pikkelyes anyagból készült. Torka köré valamilyen szőrmét tekert, mely úgy nézett ki, mintha nyaksálat viselt volna. Szemeit sötét, domború szemüveggel védte. Nyakát és végtagjait csillogó fémből készült gyűrűk és láncok díszítették; Ransom úgy vélte, nem aranyból készültek. Munka közben megállás nélkül suttogott magához, éles, sziszegő hangon. Ha izgatott volt - azaz szinte mindig -, úgy ráncolta az orra végét, mint egy nyuszi. Újabb meghökkentő ugrással vagy tíz méterre ért földet a művétől, s így szólt: - Igen, igen. Nem olyan jó, mint ahogy szerettem volna. Legközelebb jobb munkát végzek. Egyelőre elég. Jöjj és tekintsd meg. Ransom engedelmeskedett. A kép a bolygókat ábrázolta, de nem a naprendszer térképének megfelelő elrendezésben, hanem a néző felé felsorakozva, s egy kivételével mindegyiken ott utazott a tüzes kocsihajtó. Legalul terült el Malacandra, s azon, Ransom nem csekély meglepetésére, az ő űrhajójuk egészen tisztességes képe. Három figura állt mellette; nyilvánvalóan mindháromhoz Ransom szolgáltatta a mintát. Ennek ellenére undorral visszahőkölt, amikor megpillantotta őket. Még ha tudomásul vesszük is, hogy a téma egy malacandrai szemszögéből nézve merőben új és szokatlan, s teret engedünk is a stilizálás helyi törekvéseinek, akkor is tisztességesebb munkát kellett volna végeznie a lénynek - legalább Ransom így vélte -, mintsem hogy emberek helyett ilyen egybeszabott bábukat ábrázoljon, melyek széle-hossza egy, s nyakuk és fejük körül gombaszerű kinövések sarjadzanak. Megkerülte az egyenes választ. - Azt hiszem, hasonlít ahhoz, ahogy a te néped engem lát - mondta óvatosan. - Odahaza nem ilyennek ábrázolnának. - Valóban - mondta a pfifltrigg. - Nem is akartam, hogy nagyon hasonlítson. Ha túlságosan hasonlít, nem hiszik el a majdan születendők. Még jócskán magyarázott, azonban Ransom alig-alig értette. Beszéd közben rájött: az undok figurák az emberiség jelképeiként szolgálnak. A társalgás ellankadt. Hogy témát váltson, Ransom felvetett egy kérdést, mely már régóta motoszkált a fejében. - Nem értem - mondta -, hogyan lehetséges, hogy ti, a sornok és a hrossa ugyanazt a nyelvet használjátok. Hiszen fogaitok, torkotok, szájatok egészen mások. - Igazad van - felelt a lény. - Valaha mindannyiunk nyelve különböző volt, s most is saját nyelvünket használjuk otthon. Mégis mindenki megtanulta a hrossa nyelvét. - Ugyan miért? - kérdezte Ransom. Még mindig nem szabadult meg a földi történelem fogalmaitól. - Talán valamikor a hrossa népe uralkodott mindőtök felett? - Ezt nem értem. Ők a mi nagy szónokaink és énekeseink. Szavaik gazdagabbak és jobbak. Senki sem tanulja meg az én népem nyelvét, hiszen mi kőbe, a nap vérébe, a csillagok tejébe faragjuk a mondanivalónkat, s mindenki láthatja. Senkinek sincs szüksége arra, hogy megtanulja a sorn nyelvet, hiszen a sornok tudása nem változik meg, bármilyen nyelvre fordítják is le. A hrossa éneke más. Nyelvük egész Malacandrán elterjedt. Ezen a nyelvén szólok hozzád, mert idegen vagy. Ezen a nyelven szólnék egy sornhoz is. Odahaza a saját, régi nyelvünket használjuk. Ez a neveinken is látszik. A sornok nagyszabású neveket viselnek: Augray, Árkai, Belmo, Falmay. A hrossa nevek szőrösek: Hnoh és Hnihi, Hyoi, és Hlithnahi. - Így hát a legdurvább nyelven születik a legszebb költészet? - Valószínűleg - felelte a pfifltrigg. - Mint ahogy a legszebb képeket a legkeményebb kőbe faragják. Az én népem pedig olyan neveket visel, mint Kalakaperi, Parakataru vagy Tafalakeruf. Engem Kanakaberakának hívnak. Ransom is megmondta a nevét. - A mi országunk - mesélte Kanakaberaka - nem így néz ki. Nem vagyunk beszorítva a keskeny handramitba. Az az igazi erdők földje meg a zöld árnyékoké és a mély bányáké. Meleg van ott. Nem önti úgy el a ragyogó fény, mint ezt a tájat, és soha nincs ekkora csönd. Olyan helyre vezethetnélek ott az erdőben, ahonnan egyszerre száz tüzet láthatsz, s száz kalapács zaját hallhatod. Bárcsak eljöhetnél a mi földünkre. Nem lyukakban lakunk, mint a sornok, sem pedig fűnyalábokból összetákolt kunyhókban, mint a hrossok. Olyan házakat mutathatnék, amelyeknek száz oszlopuk van, az egyik aranyból, a másik ezüstből, véges-végig; és a falakra megfestettük az egész világot.

- És hogyan kormányozzátok országotokat? - kérdezte Ransom. - Például azok, akik a bányákban ásnak, élvezik-e annyira a munkájukat, mint azok, akik a falakat festik? - A bányákban mindannyiunknak dolgoznunk kell; ez olyan munka, amelyben mindnyájan részt veszünk. Akinek szüksége van valamire a munkájához, kibányássza magának. Mi mást tehetne? - Minálunk nem ez a rend. - Akkor a munkátok is nagyon görbült kell, hogy legyen. Hiszen a műves, aki a nap vérével kíván dolgozni, csak úgy értheti meg a munkáját, ha maga is alászáll a nap vérének otthonába, megismeri az egyik fajtát, s megkülönbözteti a másiktól. Vele él, hosszú napokon át távol az ég fényétől, míg hússá s vérré válik benne, mintha kitalálta volna, megette és kiköpte volna. - Minálunk a nap vére nagyon mélyen fekszik a földben, nagyon nehéz hozzájutni, s akik a bányászatából élnek, egész életükben azzal kénytelenek foglalkozni, hogy a kellő hozzáértést megszerezzék és megtartsák. - S vajon szeretik-e munkájukat? - Nem hiszem… nem tudom. Kénytelenek csinálni, mert ha abbahagyják, nem kapnak enni. Kanakaberaka elfintorította az orrát. - A te világodban talán nincs elég ennivaló? - Nem tudom - felelte Ransom. - Magam is régen szeretnék választ kapni erre a kérdésre, de senki sem tud válaszolni. A te népedet, Kanakaberaka, senki sem készteti munkára? - De igen. Az asszonyaink. - A pfifltrigg szavait sípoló hang kísérte, mely nyilvánvalóan a nevetésnek felelt meg. - Az asszonyok talán fontosabbak a ti számotokra, mint a többi hnau számára? - De mennyire. A sornok törődnek a legkevesebbet asszonyaikkal, mi pedig a legtöbbet. 18. Aznap éjjel Ransom a vendégházban aludt, valódi házban, melyet a pfifltriggi népe épített, és gazdagon fel is díszített. Igazi élvezet volt, hogy legalább ebben a tekintetben az emberihez hasonló körülmények között találhatta magát. Örömét csak a feszélyezettség korlátozta, melyet minden józan megfontolás ellenére még mindig nem tudott legyőzni, amikor ennyi malacandraival kellett közös fedél alatt meghúzódnia. Mindhárom faj képviseltette magát. Szemlátomást semmiféle fenntartással sem viseltettek egymás iránt, még akkor sem, amikor felmerültek az ilyenkor szokásos problémák, ugyanazok, melyek egy földi vasúti hálókocsiban is felmerülnének. A sornok számára a ház túl meleg volt, a pfifltriggek számára pedig túl hideg. Ransom ezen az egy estén többet tanult a malacandrai humorról s az ezt kifejező hangokról, mint addig összesen. Tulajdonképpen valahány beszélgetésben részt vett Malacandrán, az mind súlyos kérdések körül forgott. Úgy látszik, errefelé az a vidámság forrása, ha különböző fajtájú hnauk találkoznak. Egyébként Ransom számára mindhárom faj tréfái érthetetlenek voltak. Úgy vélté, érzékel bizonyos különbségeket - a sornok például jobbára csak ironizálhattak, a hrossok tréfái inkább szertelennek és hóbortosnak tűntek, a pfifltriggeké pedig szúrósaknak és sértőeknek. A poént azonban még akkor sem értette, ha minden szó ismerős volt. Ezért úgy döntött, hogy lefekszik. Másnap hajnalban ébredt, akkor, amikor a Földön a parasztok elindulnak, hogy megfejjék a teheneket. Az első pillanatban nem tudta, mi ébresztette fel. Hálókamrája csöndes volt, üres és csaknem teljesen sötét. Hozzákészült, hogy ismét elaludjék, amikor átható hang szólalt meg a füle mellett: - Oyarsa hívat. Ransom felült, körülnézett. Senki sem volt a szobában, s a hang megismételte: - Oyarsa hívat. Álomtól ködös feje lassan kitisztult, s rájött, hogy egy eldil van a szobában. Nem félt; mégis, miközben engedelmesért fölkelt, és magára öltötte este levetett ruhadarabjait, érezte, hogy szíve a szokásosnál gyorsabban ver. Láthatatlan szobatársa korántsem aggasztotta annyira, mint a kisvártatva sorra kerülő kihallgatás. Pedig hol voltak már régi félelmei a szörnyekkel vagy bálványokkal való találkozástól. Ahogy visszaemlékezett rá, egyetemista korában volt ilyen ideges az egyik vizsga reggelén. A világon mindennél jobban szerette volna, ha megihat egy csésze finom teát. A vendégház üres volt. Ransom kilépett a szabadba. Kékes pára emelkedett a tóról, az ég tisztán ragyogott a kanyon csipkés keleti fala fölött. Pár perc lehetett hátra napkeltéig. Még mindig nagyon hideg volt, a növényzetet sűrűn belepte a harmat. Volt valami zavaró a képben, s ezt Ransom hamarosan fel is ismerte: csend volt. Megszűntek a levegőt betöltő eldilhangok, s az apró fények és árnyékok ide-oda vibráló hálózata is hiányzott. Anélkül hogy megmondták volna neki, Ransom tudta, mi a teendője: fel kell mennie a sziget csúcsára, a ligetbe. Szívében némi riadalommal észlelte, hogy a kőtömbökkel szegélyezett utat néma csöndben várakozó malacandraiak szegélyezik. Az út két oldalán, egy-egy sorban ültek, kuporogtak, guggoltak, változatos testhelyzetekben, ahogy anatómiájuk lehetővé tette. Ransom lassan, bizonytalanul lépkedett, nem mert megállni. Kész vesszőfutás a rezzenéstelenül bámuló, nem emberi tekintetek között. A csúcsra érve megállt: ez volt a sugárút közepe, itt álltak a legnagyobb kövek. Amikor később visszaemlékezett, nem tudta megmondani, miért is

állt meg: eldilhangok utasították-e, vagy saját megérzése alapján döntött-e így. Nem ült le, részint, mert a föld hideg volt és nedves, részint pedig, mert nem volt benne bizonyos, hogy illő volna-e. Megállt, mozdulatlanul, mint katona a díszszemlén. Valamennyi lény őt nézte, s a csöndet semmi sem zavarta meg. Lassanként megértette, hogy a környék tele volt eldilekkel. A fények vagy inkább a fények jelzései, melyek előző nap az egész szigeten szétszóródtak, most mind mozdulatlanul vagy alig-alig rezdülve gyülekeztek. A nap fölkelt. A csönd továbbra is teljes maradt. Ahogy Ransom felnézett, hogy lássa, amint az első, sápadt napsugarak megvilágítják a kőtömböket, észrevette, hogy, feje fölött a fény játéka sokkal bonyolultabb a napkeltekor szokásosnál, s jellege is más: eldilfény. Az ég legalább annyira tele volt velük, mint a föld; a Ransom köré gyűlt hallgatag közönségnek csak töredékét alkották a látható malacandraiak. Ha eljön az idő, ezrek, sőt akár milliók előtt kell majd előadnia védőbeszédét; sor sor mögött a földön, sor sor fölött a levegőben, embert sosem látott, ember nem látta lények milliói várták, hogy Ransom pere megkezdődjék. Megnyalta kicserepesedett ajkait, s azon tűnődött, vajon meg tud-e majd szólalni, ha arra kerül a sor. Persze az is lehet, hogy éppen ez a várakozás, ez a kipellengérezettség maga a tárgyalás. Talán éppen most mondja el nekik akaratlanul mindazt, amire kíváncsiak. Később, sokkal később, mozgás zaja hallatszott. A ligetben az összes látható lény felállt. Csöndesebben álltak, mint eddig, fejüket meghajtva; s Ransom látta, ha ugyan ezt látásnak lehet nevezni, hogy Oyarsa közeledik a faragott kövek sorai között. Részben a malacandraiak arcáról látta, hogy uruk elhalad előttük, részben pedig látta - nem tagadhatta - magát Oyarsát is. Sosem tudta elmagyarázni, mit is látott. A fény alig észlelhető rezdülését vagy még annyit sem. Az árnyék legeslegkisebb kicsinyítése közeledett a földet borító növényzet egyenetlen felszíne mentén. Az egész látvány alig érzékelhető különbsége mozgott felé, oly apró különbség, melynek megnevezésére nincs szó az öt érzék nyelvén. Mint a zsúfolt szobában lassan beálló csönd, mint rekkenő nyári hőségben az elenyésző hűvösség, mint rég elfelejtett hang vagy illat múló emléke, mint mindaz, ami a legcsöndesebb, a legapróbb, a legnehezebben meghatározható jellegű - úgy haladt Oyarsa alattvalóinak sorfala között. Közelebb érve, alig tíz méterre állt meg Ransomtól, Meldilorn közepén. Ransom vére megpezsdült, ujjai hegyén bizsergett a bőr, mintha villám csapott volna le a közelében. Szíve és teste olvadozott, mintha vajból volna. Oyarsa megszólalt. Hangja távolabb volt az emberi hangtól, mint bármi, amit Ransom addig hallott, édes és távoli jellegű rezzenetlen hang, melyet később egy hross így jellemzett Ransomnak: "Nincs benne vér. A fény az ő vérük." Oyarsa szavai nem voltak félelmetesek. - Mitől félsz annyira, thulcandrai Ransom? - kérdezte. - Tőled, Oyarsa, mert oly kevéssé hasonlítasz rám, s mert nem látlak. - Ezek az okok nem súlyosak - szólt a hang. - Te sem hasonlítasz rám, s csak alig-alig látlak. Mégse hidd, hogy teljesen különbözünk. Mindannyian Maleldil másai vagyunk. Nem ezek az igazi okok. Ransom nem felelt. - Még be sem tetted a világba a lábadat, s már féltél tőlem. Amióta megérkeztél, menekülsz előlem. Szolgáim láthatták félelmedet, amikor a hajón az égben utaztál. Látták, hogy saját fajtád gonoszul bánik veled, bár a beszédüket nem értették. Azután, hogy a kezeik közül kiemeljelek, elszabadítottam egy hnakrát, hátha magadtól is eljössz hozzám. Te azonban inkább elrejtőztél a hrossa között, s noha küldtek, nem jöttél hozzám. Ezután egy eldilt küldtem érted, s mégsem jöttél. Végül saját fajtád űzött hozzám, s hnauvér ömlött. - Nem értem, Oyarsa. Azt mondod, te hozattál el engem Thulcandráról? - Igen. A másik kettő nem mondta? Szolgáim nem értették, mit beszélnek veled ott az égben a hajón. - A szolgáid… sehogy sem értem - mondta Ransom. - Kérdezz bátran - biztatta a hang. - A mennyekben is vannak szolgáid? - Hol másutt? Nincs is más hely. - De Oyarsa, te is, én is itt vagyunk Malacandra földjén! - Malacandra, mint a többi világ is, a mennyben lebeg. S ellentétben veled, én nem vagyok teljesen itt. A te fajtád lényei a mennyből egy világra kell, hogy jussanak. A mi számunkra a világok: mennybéli helyek. Szükségtelen ezt most megértened. Legyen egyelőre elég annyi, hogy magam s szolgáim még most is a mennyben vagyunk, s ők az űrhajóban éppúgy körülötted voltak, mint ahogy most is körülötted vannak. - Tehát már akkor tudtál utazásunkról, amikor még el sem hagytuk Thulcandrát? - Nem. Thulcandra az a világ, amelyet nem ismerünk. Egyedül Thulcandra van kívül a mennyeken, s nem érkezik onnan üzenet. Ransom hallgatott; Oyarsa válaszolt a kimondatlan kérdésre: - Nem volt mindig így. Valamikor ismertük a te világod Oyarsáját, több volt ő s jobb, mint én. Nem is neveztük Thulcandrának azt a világot akkor. Ez minden történetek leghosszabbika és legkeserűbbike. Az az Oyarsa görbült lett. A te világod még élettelen volt akkor. Azok voltak a görbült évek; még mindig sok szó esik róluk a mennyekben. Ő akkor még nem volt Thulcandrához kötve, hanem szabadon járt-kelt, mint mi mindannyian. Az volt a szándéka, hogy a saját világán kívül más világokat is tönkretegyen. Bal kezével lesújtott a holdatokra, jobbjával pedig hideg halált hozott a harandrámra, jóval idő előtt. Ha Maleldil nem nyitotta volna

meg kezeim által a handramitokat, s nem engedte volna ki a meleg forrásokat, a világom ma lakatlan lenne. Nem hagyhattuk, s nem is hagytuk Őt sokáig szabadjára. Nagy háború volt, s mi kiszorítottuk Őt a mennyekből. Saját világa levegőjéhez kötöttük, ahogy Maleldil tanította. Kétségkívül ott fekszik ma is, de mi nem tudunk többet arról a bolygóról. Elnémult. Nem hisszük, hogy Maleldil végleg átengedné a görbülteknek. Számos történet szól azonban köreinkben arról, hogyan hallgatott Maleldil furcsa tanácsokra. Szörnyű cselekedetekre szánta el magát, hogy megbirkózzék Thulcandrán a Görbülttel. Erről azonban kevesebbet tudunk nálad; ez olyasmi, aminek szeretnénk utánajárni. Eltelt némi idő, mielőtt Ransom megszólalt, s Oyarsa tiszteletben tartotta hallgatását. Amikor összeszedte magát, így szólt: - Hadd mondom el e történet után, Oyarsa, hogy a mi világunk valóban nagyon görbült. Az a kettő, aki idehozott engem, semmit sem tud rólad, csak azt, hogy a sornok ide kérettek. Úgy gondolom, hamis eldilnek véltek téged. A mi világunk vad részein sok a hamis eldil, s az emberek más embereket leölnek előttük: azt hiszik, az eldil vért iszik. Az a kettő úgy gondolta, a sornok is ezért vagy valami hasonlóan gonosz dologért akarnak engem. Erőszakkal hurcoltak ide. Rettenetesen féltem. A mi világunkon úgy mesélik, ha van is esetleg élet a saját légkörünkön túl, az csak gonosz lehet. - Értem - szólt a hang, - Mindez sok mindent megmagyaráz. Mihelyst elhagytátok saját világotok levegőjét, s beléptetek a mennyekbe, a szolgáim jelentették, hogy te szemlátomást akaratod ellenére jössz, s hogy a többiek titkolnak előtted valamit. Sosem gondoltam volna, hogy bármely lény olyan görbült legyen, hogy erőszakkal cipeljen ide valakit a saját fajtájából. - Nem mondták meg nekem, hogy miért hívatsz, Oyarsa. Még most sem tudom. - Elmondom. Két évvel ezelőtt, azaz a ti számításotok szerint négy éve, belépett ez a hajó a mennyekbe a ti világotokról. Egészen idáig követtük útját, s eldilek kísérték, mikor átvitorlázott a harandra fölött. Amikor végre megpihent a handramitban, minden második szolgám ott volt, vagy tán még többen; körülállták a hajót, s várták, hogy az idegenek kilépjenek. Minden vadat távol tartottunk attól a helytől, s egyetlen hnau sem tudott semmiről. Miután az idegenek kedvükre kóboroltak Malacandrán, miután kunyhót építettek maguknak, s várható volt, hogy lassanként elmúlik félelmük az ismeretlen világtól, elküldtem néhány sornt, hogy mutassák meg magukat, s tanítsák meg az idegeneket a nyelvünkre. Azért választottam a sornokat, mert ők hasonlítanak a legjobban a te népedre. A thulcandraiak rettegtek a sornoktól, s nyelvünket sem lehetett tanítani nekik. A sornok sokszor odamentek, s egy keveset mégis megtanítottak. Jelentették nekem, hogy a thulcandraiak, ahol csak tehetik, összegyűjtik a folyókból a nap vérét. Miután a jelentések alapján semmit sem tudtam meg róluk, s semmit sem értettem meg felőlük, elküldtem a sornokat, hogy hozzák elém az egyiket, nem erőszakkal, hanem udvariasan. Nem voltak hajlandók eljönni. Csak egyiküket hívtam, de egyik sem volt hajlandó jönni. Könnyen elfoghattuk volna őket; s bár láttuk, hogy ostobák, azt még nem tudtuk, hogy mennyire görbültek. Nem akartam kiterjeszteni a hatáskörömet a saját világomhoz nem tartozó lényekre. Azt mondtam a sornoknak, bánjanak velük úgy, mint ahogy a kölykökkel szokás. Mondják meg nekik, hogy nem szedhetnek többet a nap véréből, amíg valaki a fajtájukból el nem jön hozzám. Amikor ezt meghallották, begyömöszöltek a hajóba, annyit, amennyit csak tudtak, s visszatértek a saját világukba. Ezen meglepődtünk, de most már minden világos. Azt gondolták, hogy én meg akarom enni fajtátok egyik képviselőjét, hát hazamentek, hogy hozzanak egyet. Néhány mérföldet kellett volna megtenniük, s én megbecsüléssel fogadtam volna őket. Ehelyett bejártak sok millió mérföldet fölöslegesen oda is, vissza is, s a végén mégis meg kell jelenniük előttem. Mint ahogy te is, Ransom, Thulcandra szülötte, számos fölösleges bajt vállaltál, csak hogy ne kelljen ott álmod, ahol most állsz. - Igaz, Oyarsa. A görbült lények tele vannak félelemmel. Most azonban itt vagyok, s készen állok rá, hogy megtudjam, mi a szándékod velem. - Két dolgot akarok kérdezni a fajtádról. Először is tudnom kell, hogy miért jöttetek ide: ezzel a világomnak tartozom. Másodszor pedig hallani szeretnék Thulcandráról s Maleldil ottani szokatlan háborúiról a Görbülttel. Ez, mint már mondottam, olyasmi, amiről bővebben szeretnénk tudni. - Ami az első kérdést illeti, Oyarsa, én azért jöttem ide, mert idehurcoltak. Ami két másik honfitársamat illeti, az egyiket csak a nap vére érdekli, mivel a mi világunkban ezt az anyagot sokféle gyönyörre és hatalomra lehet elcserélni. A másik viszont rossz szándékkal viseltetik irántatok. Azt hiszem, kész arra, hogy elpusztítsa népedet, hogy helyet teremtsen a mi népünknek. Kész arra, hogy ezt más világokban is megtegye. Szeretné, ha a mi fajtánk örökké élne, s reméli, hogy majd világról világra ugorva terjeszkedünk; ha a régi nap megöregszik, újat keresünk… vagy valami hasonló a terve. - Beteg az elméje? - Nem tudom. Lehet, hogy nem is adom vissza helyesen a gondolatait. Ő tanultabb ember, mint én. - Azt hiszi, eljuthat a nagy világokra? Azt hiszi, Maleldil szeretné, hogy egy faj örökké éljen? - Semmiféle Maleldilről nem tud. Annyi azonban bizonyos, Oyarsa, hogy rosszat akar a te világodnak. Sose engedd többé a mi fajtánkat erre a bolygóra. Ha ezt csak úgy érheted el, hogy mindhármunkat megölsz, tedd. Állok elébe. - Ha az én népemhez tartoznátok, őket már most megölném, s kisvártatva téged is, Ransom; ők reménytelenül görbültek, te pedig, ha kicsit bátrabbá válsz, kész leszel arra, hogy találkozz Maleldillel.

Hatalmam azonban csak az én világomra terjed. Szörnyű volna, ha más hnauját megölném. Nem is lesz rá szükség. - Ők erősek, Oyarsa, sok mérföldről tudnak halált szórni, s gyilkos levegőt fújhatnak ellenségeikre. - Még mielőtt a hajójuk elérhette volna Malacandrát, elég lett volna, ha akár szolgáim legkisebbiké megérinti ott az űrben, s sokféle mozgássá alakítja át hajótokat; a ti számotokra megfosztva testétől. Bizonyos lehetsz benne, hogy fajod egyetlen tagja sem teszi lábát az én világomra még egyszer, hacsak nem én hívattam. Most azonban elég ebből. Beszélj nekem Thulcandráról. Mondj el mindent. Semmit sem tudunk róla azóta, hogy a Görbült alázuhant a mennyekből a te világod levegőjébe, fénye mélyéig megsebezve. De mitől félsz már megint? - Az idő mélységétől félek, Oyarsa… de az is lehet, hogy rosszul értettem. Nem azt mondtad, hogy mindez akkor történt, amikor még nem volt élet Thulcandrán? - De igen. - És te, Oyarsa? Te már éltél… s az a kép ott a kövön, ahol a hideg mind megöli őket a harandrán… olyasmit ábrázol, ami hamarabb történt, mint ahogy az én világom létrejött? - Mégiscsak hnau vagy - válaszolta a hang. - Ami akkor kő volt, már semmiképp sem maradhatott kőnek. Többször kezdett elmállani az a kép, és többször másolták át, mint ahány eldil körülöttünk lebeg a levegőben. De mindig helyesen másolták. Ebben az értelemben olyan képet látsz, mely akkor készült, amikor a te világod félig volt csak befejezve. De ne fáraszd magad ezekkel a dolgokkal. Népem törvénye, hogy sohasem beszél méretekről vagy számokról másfélékkel, még a sornokkal sem. Nem értenétek meg, s csak fölösleges dolgoknak áldoznátok áhítatotokat, míg elmennétek a valóban nagyszerű mellett. Mondd inkább el nekem, mit tett Maleldil Thulcandrán. - Hagyományaink szerint… - kezdte Ransom, ám ekkor váratlan zavargás törté meg a gyülekezet méltóságteljes csöndjét. Népes csapat, egész körmenet közeledett a liget felé a komptól. Amennyire innen látszott, csupa hross érkezett, s szemlátomást cipeltek magukkal valamit. 19. Ahogy a menet közelebb ért, Ransom meglátta, hogy az élen haladó hrossok három hosszú, keskeny csomagot visznek. A fejükön cipelték a csomagokat, négy-négy hross jutott egyhez. Mögöttük szigonyokkal felfegyverzett csapat két lényt terelt, ezeket Ransom nem tudta felismerni. Hátulról kapták a fényt, ahogy a két legtávolabbi kőtömb között beléptek a sugarúira. Sokkal alacsonyabbak voltak, mint a malacandrai lények. Ransomnak úgy tűnt, hogy kétlábúak, ám alsó végtagjuk olyan vaskos és hurkaszerű volt, hogy nem szívesen nevezte őket lábnak. Testük felül elkeskenyedett, s így némileg körtére emlékeztettek. Fejük nem volt gömbölyű, mint a hrossáé, se hosszúkás, mint a sornoké, hanem inkább kocka alakú. Ügyetlenül botladoztak keskeny, túlságosan nehéz talpukon; azt a benyomást keltették, hogy túl nagy erővel tapossák a földet. Hamarosan láthatóvá vált arcuk is, melynek itt-ott kidudorodó, ráncos, sokszínű húsát valamilyen szúrós, sötét anyag keretezte… Leírhatatlan volt a megdöbbenése, amikor rájött, hogy embereket lát. A két fogoly Weston volt és Devine. Ransom egy kivételes pillanatig szinte malacandrai szemmel láthatta az embert. A menet vezetői megálltak Oyarsától néhány lépésre, s a földre helyezték terhüket. Három halott hross nyúlt el ott, ismeretlen anyagból készült hordágyon. Hátukon feküdtek, szemük, melyeket az emberi szokástól eltérően nem fogtak le, vádlón meredt a liget fölé boruló aranyos baldachinra. Az egyik Hyoi volt. Nyilván bátyja, Hyahi lépett elő, s miután Oyarsát illően köszöntötte, beszélni kezdett. Ransom eleinte alig hallotta Hyahi szavait, mivel figyelme Westonra és Devine-ra összpontosult. Fegyvertelenül álltak, s a szigonyos hrossok éberen őrizték őket. Mindketten, mint maga Ransom is, megnövesztették szakállukat. Sápadtak voltak, az út pora belepte őket. Weston karba tett kézzel állt. Arcáról messzire lerítt, hogy nyomorultul érzi magát. Devine zsebre dugta a kezeit; sértetten s dühösen ácsorgott. Szemlátomást úgy gondolták mindketten, hogy bőven van félnivalójuk. Nyilvánvaló volt az is, hogy nincsenek híjával a bátorságnak. Őreiktől körülvéve az előttük játszódó jelenetre figyeltek, s Ransomot nem vették észre. Hyoi testvére közben tovább szónokolt: - Ennek a kettőnek a halálát nem is panaszolom fel annyira, Oyarsa, hiszen amikor éjjel rajtaütöttünk a hembereken, meg voltak rémülve. Azt is mondhatnánk, hogy vadászat volt, s ők ketten elestek, mintha megölte volna őket a hnakra. Hyoit azonban messziről ölték meg, olyan fegyverrel, amilyet a gyávák használnak, olyankor, amikor ő mit sem tett, hogy rájuk ijesszen. Most itt fekszik. Nem azért mondom ezt, mert az én bátyám volt, erre az egész handramit a tanúm, ő hnakrapunt volt és nagyszerű költő. Elvesztése mindannyiunkat lesújt. Oyarsa hangja első ízben szólt a két emberhez: - Miért öltétek meg az én hnauimat? A két ember nyugtalanul körülnézett; keresték, ki szólt hozzájuk. - Te jó ég! - fakadt ki Devine angolul. - A végén még kiderül, hogy hangszórójuk van! - Hasbeszélés - suttogta Weston fojtottan. - A vadak között egészen gyakori. A boszorkány-doktor vagy a kuruzsló úgy tesz, mintha transzba esne, s közben hasbeszél. Meg kell találnunk a kuruzslót, s hozzá kell

szólnunk, akárhonnan jön is a hang. Ettől ideges lesz, s így kiderül, hogy átláttunk rajta. Nincs valamelyik transzban? De még mennyire: az ott! Weston megfigyelőképessége minden tiszteletet megérdemelt: sikerült kiválasztania az egyetlen lényt a jelenlevők közül, aki nem állt figyelmes és tiszteletteljes testtartásban. Az öregecske hross egészen közel guggolt Westonhoz; szemei csukva voltak. Weston közelebb lépett hozzá, felöltötte legkihívóbb modorát, s ráförmedt. Szavai azonnal elárulták, milyen gyenge a nyelvtudása. - Miért elveszed a mi puff-bummunkat? Mi nagyon haragosak rád. Mi nem fél. Weston elmélete szerint ez a fellépés hatásos lehetett. A jelenlevők közül viszont sajnos senki sem osztotta az öreg hross szerepéről alkotott nézeteit. A hross, akit minden jelenlevő ismert, beleértve Ransomot is, nem a temetési menettel érkezett. Hajnal óta ott ácsorgott. Kétségtelenül nem állt szándékában, hogy tiszteletlenül viselkedjék Oyarsával szemben. Be kell azonban vallanunk, hogy már az események jóval korábbi szakaszában átadta magát annak a gyengeségnek, mely minden hnau faj egyedeit megtámadja öregkorukban; s most mélyen s jólesően szendergett. Ahogy Weston rákiabált, bajsza egyik ágát megrezzentette, ám szemei csukva maradtak. Oyarsa ismét megszólalt: - Miért beszélsz hozzá? - kérdezte, - Én voltam, aki megszólított. Azt kérdeztem, miért ölted meg a hnaumat! - Elengedsz minket, utána lesz beszél-beszél! - üvöltötte Weston az alvó hrossnak. - Te gondolsz, nekünk nincs hatalom, gondolsz, teszel, amit akarsz. Rosszul gondolsz. Óriás nagy főember égből küld minket. Te nem csinálod, amit én mondok, idejön, mindenki repül: puff! bumm! - Nem tudom, mit jelent az, hogy bumm - felelte a hang. - De miért ölted meg a hnaumat? - Mondd, hogy baleset volt - morogta Devine Westonnak angolul. - Már elmagyaráztam - felelte Weston, ugyancsak angolul -, de még mindig nem érted, hogyan tárgyal bennszülöttekkel az ember. A behódolás első jelére a torkunknak esnek. Nem tehetünk mást, mint hogy megfélemlítjük őket. - Csináld, ha más nem telik tőled - dünnyögte Devine, kinek partnerébe vetett bizalma rohamosan csökkent. Weston megköszörülte a torkát, s újfent nekitámadt az öreg hrossnak. - Mi megöljük őt! - ordította. - Megmutat, mit tudunk csinálni. Mindenki, aki nem tesz mindent, mi mondunk, puff-bumm! megöljük úgy, mint azt. Ti teszitek mindent, mi mondunk, és mi adunk sok-sok gyönyörű dolgot. Nézzétek. Nézzétek! Ransom roppant kényelmetlenül érezte magát, amikor Weston előcibált egy élénk színű gyöngysort, mely kétségkívül Woolworth* készletéből származott. A láncot őrei szeme előtt himbálgatva körbeforgatta egyre, miközben ismételgette: - Gyönyörű! Gyönyörű! Nézzétek! Nézzétek! A művelet Weston minden várakozását felülmúlóan döbbenetes hatást váltott ki. Emberi fül ilyen hangzavart még sohasem hallott. A hrossok ugatása, a pfifltriggek csipogása, a sornok zúgása - a kitörő lárma elsöpörte a felszentelt hely csöndjét, s visszhangot vert a messzi hegyeken. Még az eldilhangok távoli csilingelését is hallhatták a levegőben. Weston javára kell írnunk, hogy bár belesápadt, úrrá tudott lenni az idegein. - Ti nem kiabál velem! - süvöltötte. - Nem próbál engem ijeszteni. Én nem fél tőletek. - Meg kell bocsátanod a népemnek - még maga Oyarsa sem úgy szólt, ahogy korábban -, hiszen nem is kiabálnak veled. Csupán nevetnek. Weston azonban nem ismerte a nevetés malacandrai szavát; ami azt illeti, ezt a szót más nyelveken sem igen ismerte. Meglepett arckifejezéssel nézett körül. Ransom, aki kínjában az ajkát harapdálta, magában azért imádkozott, hogy kísérlete a gyöngyökkel kielégítse a tudóst. Kiderült, mennyire rosszul ismeri. Weston ugyanis észrevette, hogy a hangorkán lassan alábbhagy. Pontosan betartotta a primitív népek megfélemlítésére és megbékítésére vonatkozó hagyományos szabályokat. Különben sem az az ember volt, akit egy-két Kudarc elbátortalanít. Megint forogni kezdett maga körül, mintha búgócsiga pörögne lassított felvételen. Bal kezével időről időre letörölte homlokáról a verejtéket, jobbjával pedig lelkiismeretesen lengette a gyöngysort. Bármit akart is mondani, a feltörő nevetés elnyomta a szavát. Ransom látta, hogy Weston ajkai mozognak, s biztosra vette, hogy azt motyogja: Gyönyörű! Gyönyörű! A morajlás kétszerte hangosabb lett. A végzet határozottan nem kedvezett Westonnak. Nagyszerűen képzett elméjébe lassanként befészkelte magát annak a régvolt esetnek a ködös emléke, mikor, unokahúgát akarta szórakoztatni. Fejét félrehajtva, térdből rugózva ugrált fel és le; csaknem táncolt, s most már igazán melege volt. Amennyire Ransom hallotta, akár azt is motyoghatta: Csicsijja, bubája. A kimerültség vetett véget a nagy fizikus előadásának, mely egyébként a maga nemében a legsikeresebb volt mind közül, amelyet valaha is tartottak Malacandrán. Lassanként abbamaradt a közönség zajos tetszésnyilvánítása is. A beálló csöndben Ransom hallotta, amint Devine angolul odaszól Westonnak: *

A legolcsóbb londoni áruház – a szerk.

- Az isten szerelmére, meddig akarod még a bolondot játszatni? Nem veszed észre, hogy nem válik be? - Valóban nem úgy néz ki - ismerte el Weston -, s kezdem azt hinni, hogy még annyi eszük sincs, mint amennyit feltételeztem volna. Mit gondolsz, mi lenne, ha esetleg még egyszer megpróbálnám… vagy esetleg te? - A fenébe is - morogta Devine. Hátat fordított társának, leült a földre, előszedte a cigarettatárcáját, és rágyújtott. - Odaadom a kuruzslónak - döntött Weston a pillanatnyi csöndben, melyet Devine rejtélyes cselekedete váltott ki a meglepett nézőkben. Mielőtt bárki megakadályozhatta volna, a tudós egy lépést tett előre, s megkísérelte, hogy a gyöngysort az öreg hross nyakába akassza. A hross feje azonban túl nagy volt ehhez a művelethez, s így a lánc koronaként ült meg a homlokán, kacéran az egyik szem fölé csapva. A hross megrázta a fejét, mint a kutya, ha el akarja hessenteni a legyeket, halkan horkantott, s tovább aludt. Oyarsa hangja most Ransomhoz szólt: - Válaszolj nekem, Ransom, Thulcandra szülötte: megsérült honfitársaid elméje? Vagy túlságosan félnek, s ezért nem válaszolnak kérdéseimre? - Azt hiszem, Oyarsa - felelte Ransom -, nem hiszik el, hogy itt vagy. És úgy vélik, hogy az összes hnau, aki itt van… hogy ők mind olyanok, mint a nagyon fiatal kölykök. A vastagabbik hember megpróbálja megfélemlíteni s aztán ajándékokkal magához édesgetni őket. Ransom hangjára a két fogoly felkapta a fejét. Weston szólni akart, de Ransom sietve félbeszakította angolul: - Figyeljen ide, Weston. Ez nem trükk. Tényleg van egy lény ott középen, ott, ahol azt a fényszerűséget vagy valami olyasmit látja, ha jól megnézi. És ez a lény legalább olyan intelligens, mint az ember; úgy tűnik, hihetetlenül soká él. Hagyjon fel azzal, hogy gyerekként kezeli, és válaszoljon inkább a kérdéseire. Ha rám hallgat, az igazat mondja, és nem hetvenkedik. - Annyi eszük mindenesetre volt a vadaknak, hogy magát felültessék - morogta Weston; a hangja azonban valamelyest megváltozott, amikor ismét az alvó hrosshoz fordult - megszállottjává vált a célnak, hogy a feltételezett kuruzslót felébressze -, s szónokolni kezdett. - Mi sajnáljuk, hogy öltünk - mondta, és Hyoira mutatott. - Nem azért megyünk, hogy öljünk. Sornok mondják, hozzunk embert, adni őt tietek nagy fej. Elmegyünk vissza égbe. Ő jön. Weston rámutatott Ransomra. - Nagyon görbült ember. Nem csinál, amit sornok mondanak, nem úgy, mint mi. Futunk utána, elfogni őt sornoknak, akarjuk csinálni, amit sornok mondanak, érted? Ő nem enged. Elfut, fut, fut. Mi futunk utána. Látunk nagy feketét, félünk, megöl, mi öljük: puff, bumm! Mind a görbült ember miatt. Ő nem fut el, ő jó, mi nem fut utána, nem ölünk nagy fekete, érted? Görbült ember tied - görbült ember miatt minden baj -, te őt megtartod, minket elengedsz. Ő fél tőletek, mi nem. Figyelj… Ez volt az a pillanat, amikor Weston szüntelen bömbölése végre meghozta gyümölcsét. A hross, úgy látszik, nem állhatta már a zajt; kinyitotta szemeit, s szelíden, ám némiképp zavarodottan nézett Westonra. Hamarosan felismerte, hogy micsoda illetlenséget követett el. Lassan fölegyenesedett, tisztelettel meghajolt Oyarsa felé, s végül kibotorkált, a nyakláncot rendületlenül a fején hordva, féloldalasán a jobb szeme és füle fölött. Weston még a száját is nyitva felejtette, amint a visszavonuló alakot követte pillantásával, míg csak el nem tűnt a liget fatörzsei között. Oyarsa hangja törte meg a csendet: - Eleget mulattunk - jelentette ki. - Itt az ideje, hogy őszinte válaszokat kapjunk kérdéseinkre. Úgy látszik, thulcandrai hnau, valami elromlott a fejedben. Túl sok a vér benne. Itt van Firikitekila? - Itt vagyok, Oyarsa - jelentkezett egy pfifltrigg. - Van-e még a ciszternátokban kihűtött víz? - Van, Oyarsa. - Akkor vezessék ezt a hnaut a vendégházhoz, s fürösszék meg a fejét hideg vízben. Sok vízben, sokszor. Ha végeztek, hozzák vissza. Addig foglalkozom a megölt hrossaimmal. Weston nem értette tisztán, mit is mond a hang - túlságosan el volt foglalva azzal, hogy keresse, honnan is szól -, amikor azonban erős hrosskezek megragadták s elvonszolták, páni félelem vett rajta erőt. Ransom szívesen utána kiáltott volna valami biztatót, de maga Weston olyan hangosan kiabált, hogy úgysem hallotta volna meg. Angol és malacandrai szavak keveredtek, ahogy egyre hangosabban bömbölt, s az utolsó szavai sikoltásba torkolltak: - Ezért megfizettek! Puff! Bumm! Ransom, az ég szerelmére! Ransom! Ransom! - És most - szólt Oyarsa, amint helyreállt a csönd - fejezzük ki tiszteletünket elhunyt hrossáim iránt. Szavaira tíz hross gyűlt össze a hordágyak körül. Fejüket felemelték, s minden látható jel nélkül egyszerre énekelni kezdtek. Ha az ember megismerkedik egy új művészettel, előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor mindaz, mi korábban érthetetlen volt, először csillan át a rejtelmeket fedő függöny résén, s a későbbi teljes megértés élménye aligha versenyezhet azzal az örömmel, amit ez az első, a függöny mögött rejtőző végtelenre vetett pillantás nyújt. Ransom számára a malacandrai ének megértésében most jött el ez a pillanat. Most értette, hogy a dal ritmusa - a miénktől eltérően - a vér lüktetéséhez igazodik. Olyan szívhez, mely gyorsabban ver, olyan testhez, melyben nagyobb a belső forróság. A tudás révén, melyet e lényekről szerzett, s a szeretet révén, amely hozzájuk kötötte,

megtette az első bizonytalan lépéseket afelé, hogy az ő fülükkel hallja az éneket. A gyászdal első taktusainak hallatára lelki szemei előtt fantasztikus sebességgel száguldó, óriási tömegek tűntek fel, táncoló óriások, végtelen gyász s végtelen vigasz, s dolgok, melyeket nem tudott, s melyek mégis mintha mindig is benne lakoztak volna. Lélekben meghajolt, mintha a menny kapuja nyílt volna meg előtte. - Hadd menjen innen - szólt a dal -, hadd menjen innen, oldódjék, s né legyen test többé. Ejtsd el, hullajtsd el, ejtsd el gyengéden, ahogy a csöndes víztükör fölé hajló kéz ujjai közül hull alá a kő. Hadd hulljon alá, süllyedjen alá, múljon el. S ha a felszín alá jutott, ott már nincsenek határok, a víz egyetlen rétegként enged majd utat neki; mert a víz ép és a víz osztatlan. Induljon hát útra, s ne térjen vissza többé. Süllyedjen alá; belőle kél a hnau. Ez lesz a második élet, a második kezdés. Nyílj hát meg, színes világ, súlytalan világ, parttalan világ. Te vagy a második s a jobb; ez itt az első, a gyengébb. A világok valaha forrók voltak, s életet adtak, ám csak a sápadt és sötét sövényeknek. Látjuk sarjaikat, ahogy a nap fényétől távol nőnek, a legszomorúbb helyeken. A menny ezután más fajt növesztett a világokon: a magasra növőket, a csillogó hajú erdőket, a mosolygó virágokat. Előbb sötétebbeket, aztán fényesebbeket. Előbb a világok sarjait, aztán a napok sarjait. Nagyjából ez volt az, amiről Ransom úgy vélte, hogy vissza tud emlékezni rá és le tudja fordítani. A dal Végén Oyarsa szólt: - Oszlassuk hát el a mozgásokat, melyek testüket alkották. Így oszlatja majd el Maleldil az összes világot, ha elhasználódnak az elsők és gyengébbek. Intett az egyik pfifltriggnek, aki azonnal felpattant, és a holttestekhez lépett. A hrosscsoport hátrább húzódott legalább tízlépésnyit, s egészen halkan énekelt. A pfifltrigg sorban egymás után mindhárom holttestet megérintette egy apró tárggyal, mely látszólag kristályból vagy üvegből készült - s egy békaszerű ugrással odébb szökkent. A vakító villanás miatt Ransomnak be kellett hunynia a szemét. A másodperc törtrészéig úgy érezte, viharos szél fújja az arcát. Aztán minden megnyugodott, s a három hordágy üres volt. - Te jó ég! Ez a trükk a Főidőn is megérne egy misét! - mondta Devine Ransomnak. - Egy csapásra megoldaná a gyilkosok legnehezebb problémáját, hogy mi legyen a hullával. Ransom azonban Hyoira gondolt, s nem felelt. Mielőtt Devine ismét megszólalhatott volna, az összegyűltek figyelme már a szerencsétlen Westonra irányult, akit őrei újra elővezettek. 20. A menet élén haladó hross alapos, lelkiismeretes személyiség volt, s mihelyst megérkezett, zaklatott hangú magyarázkodásba kezdett: - Remélem, Oyarsa, helyesen cselekedtünk - szólt. - De nem vagyunk biztosak benne. Hétszer merítettük meg hideg vízben a fejét, de hetedszerre valami leesett róla. Először azt hittük, a feje teteje, de már tudjuk, hogy csak valamilyen takaró, amit egy lény bőréből készítettek. Voltak köztünk, akik úgy vélték, eleget tettünk akaratodnak a hét bemerítéssel, mások viszont úgy vélték, hogy még nem tettünk eleget. Végül hát még hétszer megmerítettük. Reméljük, hogy helyesen cselekedtünk. A lény rengeteget beszélt a merítések között, főleg a második sorozatnál, de mi nem értettük. - Nagyon helyesen intézkedtetek, Hnoo - felelte Oyarsa. - Most pedig, kérlek, állj félre, hogy láthassam őt, mert szólni kívánok vele. Az őrök kétoldalt elhátráltak. Weston arca, mely általában sápadt volt, a hideg víz frissítő hatására az érett paradicsom színében tündökölt, haja pedig, mely természetesen nyíratlan volt, amióta Malacandrára érkeztek, sima, nedves pászmákban tapadt a homlokához. Orrára és fülére még jócskán csöpögött a víz. Az egybegyűltek számára a földi fiziognómia ismeretlen volt, így sajnos nem értékelhették Weston arckifejezését: a bátor emberét, ki hősiesen szenved a nagy cél érdekében, s nemhogy vonakodna, hanem kész rá, hogy szembenézzen a legrosszabbal, s ha kell, ki is hívja maga ellen. A tisztesség azt kívánja, hogy viselkedésének értékelésénél figyelembe vegyük: aznap reggel egyszer már átélte mindazt a rettegést, ami a mártírhalálra várakozással jár, s azt a kiábrándulást is, amit az ehelyett elszenvedett kényszerű hideg zuhany jelentett. Devine, aki jól ismerte emberét, odakiáltott Westonnak angolul: - Vigyázz, Weston! Ezek az ördögök szét tudják hasítani az atomot, vagy legalábbis valami nagyon hasonlót tesznek vele. Vigyázz, mit mondasz nekik, s elég legyen az ostoba marhaságaidból! - Ha! - sziszegte Weston. - Szóval te is leereszkedtél a bennszülöttekhez! - Hallgass! - parancsolta Oyarsa hangja. - Te, Vastagabbik, semmit se mondtál nekem magadról, így hát én mondom el neked ugyanazt. Saját hazádban nagy bölcsességre tettél szert a testek mozgásával kapcsolatban, s e tudás lehetővé tette számodra, hogy hajót építs s átkelj vele a mennyeken; minden más tekintetben azonban olyan az elméd, mint a vadállatoké. Amikor először jöttél el, érted küldöttem, s nem volt más szándékom, mint hogy illő megbecsüléssel fogadjalak. Saját elméd sötétsége azonban félelemmel töltött el téged. Azt hitted, ártani akarok neked, rátámadtál hát fajtádra, mint vadállat a másfajta vadállatra, s tőrbe csaltad ezt az embert, Ransomot. Kész voltál, hogy kiszolgáltasd őt annak a gonoszságnak, melytől magad féltél. Amikor ma itt találtad, saját életed megmentése érdekében másodszor is feláldoztad volna őt nekem, mert abban a hitben voltál,

hogy ártani akarok neki. Így bánsz a magad fajtájával. S jól tudom, hogy mik a terveid az én népemmel. Néhányat már megöltél közülük. A te számodra semmit sem jelent, hogy egy lény hnau-e vagy sem. Először azt gondoltam, hátha csak a magadéval azonos testű lényekkel törődsz. Ransom azonban ilyen, s te mégis ugyanolyan könnyen megölnéd őt, mint bárkit az én hnauim közül. Nem tudtam, hogy a Görbült ilyen sokat elért a te világodban, s még most sem értem. Ha az enyém volnál, itt helyben megfosztanálak testedtől. S ne gondold, hogy ez dőreség; Maleldil nagyobb dolgokra is képes a kezem által, s ha úgy adódik, saját bolygód egének határánál is meg tudom szüntetni a testedét. Egyelőre azonban nem szántam el magam erre. Most szólj. Hadd látom, van-e más is az elmédben a félelmen, a halálon és a mohóságon túl. Weston Ransomhoz fordult. - Látom - vágta oda -, sikerült kiválasztania az emberiség történetének legválságosabb pillanatát az áruláshoz! Arrafelé fordult, ahonnan a hang szólt. - Tudom, hogy megölsz minket - szónokolta. - Én nem fél. Mások jönnek, csinálnak ebből mienk világ… Devine felpattant és félbeszakította: - Nem, nem, Oyarsa! - kiabálta. - Te nem hallgat rá! Ő nagyon bolond ember, neki vannak álmok. Mi kicsi emberek, csak szeretjük szépséges napvérek. Te adsz nekünk rengeteg napvérek, mi megyünk vissza az égbe, soha többet nem látsz minket. Minden megvan, látod? - Csöndet - szólt Oyarsa. A fény, ha ugyan fény volt, ahonnan a hang szólt, alig érzékelhetően megváltozott: Devine megrándult, s a földre esett. Sápadtan s levegő után kapkodva tornázta vissza magát ülő helyzetbe. - Folytasd - szólt Oyarsa Westonhoz. - Én nem… engem nem… - kezdte Weston malacandrai nyelven, aztán föladta. - Nem tudom elmondani ezen az istenverte nyelven, amit akarok - mondta angolul. - Szólj Ransomhoz, s hadd tegye ő át a mi nyelvünkre szavaidat - mondta Oyarsa. Weston azonnal elfogadta a dolgok ilyen alakulását. Biztosra vette, hogy ütött a halála órája, s eltökélte, hogy előadja mondandóját - jóformán az egyetlen dolgot, mely tudományán kívül az elméjébe fért. Megköszörülte a torkát, elnyomott egy meghajlást, s hozzákezdett: - Lehet, hogy szemeidben közönséges rabló vagyok, én azonban az emberi faj sorsának s jövőjének terhét viselem vállamon. Az itteni törzsi élet a kőkorszaki fegyverekkel és méhkasszerű kunyhókkal, kezdetleges ladikokkal és primitív társadalmi tagozódással még csak nem is hasonlítható a mi civilizációnkhoz: természet- és orvostudományunkhoz, törvényeinkhez és hadseregeinkhez, kereskedelmünkhöz, építészetünkhöz és közlekedési hálózatunkhoz, melynek fejlődése gyorsan kisebbíti a teret s az időt. Jogunk van hozzá, hogy kiszorítsunk benneteket, ahogy a magasabb rendű mindig is kiszorítja az alacsonyabb rendűt. Az élet… - Pillanat - szakította félbe Ransom. - Körülbelül ennyivel boldogulok egyszerre. - Oyarsához fordulva hozzálátott, hogy legjobb tudása szerint lefordítsa a hallottakat. A folyamat fölöttébb bonyolult volt, s az eredmény, mellyel Ransom korántsem volt megelégedve, valahogy így hangzott: - Közöttünk, Oyarsa, van olyan hnau, aki elveszi a másik hnau életét és… és dolgait, ha nem néznek oda. Ő azt mondja, hogy ő nem ilyen hnau. Azt mondja, amit ő most tesz, sok különböző dologgal jár majd azok számára a népünkből, akik még meg sem születtek. Azt mondja, közöttetek egy-egy fajta hnau mind együtt él, és a hrossának olyan dárdái vannak, mint amilyeneket mi nagyon-nagyon sok idővel ezelőtt használtunk, és a házikóitok kicsik és kerekek, csónakjaitok kiesik és könnyűek és olyanok, mint a mi régi csónakjaink, és nálatok csak egyvalaki az uralkodó. Azt mondja, nálunk ez másként van. Azt mondja, hogy mi sokat tudunk. A mi világunkban megtörténik, hogy valakinek a teste fáj és elgyengül, s ő azt mondja, mi tudjuk, hogyan kell ezt megállítani. Azt mondja, nálunk sok görbült ember van, és mi megöljük őket, vagy bezárjuk őket kunyhónkba, és vannak embereink, akiknek az a dolguk, hogy megoldják a vitákat a görbült hnauk között a kunyhóikról, a társaikról vagy a dolgaikról. Azt mondja, nálunk minden föld hnaujainak sok módszere van arra, hogy megöljék a másik föld hnaujait, s néhány hnaut erre tanítanak. Azt mondja, mi nagyon nagy és erős házakat építünk kőből és másból, mint a pfifltriggek. És azt is mondja, mi cseréljük egymás közt a dolgokat, és nagy súlyokat vihetünk nagyon gyorsan nagyon messzire. Mindezek miatt azt mondja, nem is volna görbült hnaucselekedet, ha a mi népünk megölné a te egész népedet. Ahogy Ransom befejezte, Weston folytatta: - Az élet mindenféle erkölcsnek fölötte áll; az élet igényei megfellebbezhetetlenek. Az élet nem holmi törzsi tabuk vagy tetszetős közhelyek alapján haladt az amőbától az emberig, az embertől a civilizált emberig. - Azt mondja - kezdte Ransom -, hogy az élőlények erősebbek, mint az a kérdés, hogy valami görbült-e vagy jó… nem, ez így nem helyes… azt mondja, jobb élni és görbültnek lenni, mint meghalni… nem… azt mondja, azt mondja… nem, Oyarsa, a ti nyelveteken nem tudom megmondani, mit mond. De azzal folytatja, hogy az egyetlen igazán jó az, ha minél több lény él. Azt mondja, az ember előtt nagyon sok más állat élt, s a későbbiek jobbak voltak a korábbiaknál; de azt is mondja, hogy az állatok nem azért születnek, amit a fiataloknak a jóról és a görbültről mondanak az öregek. És azt mondja, ezek az állatok nem éreznek semmi szánalmat. - Ő… - kezdte Weston, ám Ransom félbeszakította: - Bocsánat, elfelejtettem, ki az az ő.

- Az élet, természetesen - vetette oda Weston. - Kíméletlenül legyőzött minden akadályt, és feledtetett minden kudarcot, míg ma, legmagasabb formája, a civilizált ember révén, s személyem mint a civilizált ember képviselője révén, előrenyomult, hogy megtegye azt a bolygóközi ugrást, amelynek eredményeképp talán egyszer s mindenkorra túlnőhet a halál birodalmán. - Azt mondja - folytatta Ransom -, hogy ezek az állatok nagyon sok dolgot megtanultak, néhány állat viszont nem tudott tanulni; ezek meghaltak, és a többiek nem sajnálták őket. És azt mondja, hogy ma az az emberfajta a legjobb állat, amelyik a magas kunyhókat építi, és a nagy súlyokat viszi, és mindazt teszi, amiről az előbb beszéltem; és ő is közülük való, és azt mondja, ha a többiek tudnák, hogy ő mit tesz, mindenki örülne. Azt mondja, ha itt mindenkit megölne, és a népünket Malacandrára hozhatná, akkor ők tovább élhetnének itt, miután valami elromlott a mi világunkban. Aztán ha Malacandrán is elromlana valami, továbbmehetnének és megölhetnék egy másik bolygó hnauit. Azután megint egy másikét - és így sohase halnának ki. - A természet jogán cselekszem - mondta Weston -, a természet jogán vagy inkább az élet hatalmának tudatában, amikor kész vagyok rá, hogy egyetlen arcizomrándulás nélkül kitűzzem az emberiség zászlaját Malacandra földjére; amikor kész vagyok rá, hogy lépésről lépésre továbbmenjek, s mindenütt, ahol csak szükséges, eltiporjam az ott talált alacsonyabb létformákat, s kinyilvánítsam az emberi nem igényét egyik bolygóra a másik után, egyik naprendszerre a másik után, mígnem utódaink, legyen bár merőben más a testük s ma még el sem képzelhető a gondolkodásuk, a világegyetem minden lakható részét benépesítik. - Azt mondja - fordította Ransom -, hogy mindezek miatt nem volna görbe dolog… vagy inkább azt mondja, hogy elképzelhető dolog volna… a számára, hogy itt mindenkit megöljön és minket idehozzon. Azt mondja, nem erezne sajnálatot. Megint mondja, hogy talán képesek volnának arra, hogy elmenjenek egyik világból a másikba, és valahányszor megérkeznek egy új helyre, megöljenek mindenkit. Azt hiszem, most olyan világokról beszél, amelyek más napok körül keringenek. Azt akarja, hogy a mitőlünk születő lények annyi helyen legyenek, ahány helyen csak lehetséges. Azt mondja, nem tudja, miféle lények lesznek ezek. - Én elbukhatok - szónokolt Weston. - Amíg azonban élek, nem tűröm tétlenül, hogy fajtám jövője előtt becsapják a kaput - a kaput, melynek a kulcsát én birtoklom. A jövő titkai kívül esnek szemhatárunkon, s fantáziánk számára is felfoghatatlanok; számomra azonban elég, hogy van tovább. - Azt mondja - fordított Ransom -, hogy mindaddig próbálkozik ezzel, amíg csak meg nem ölöd. És azt mondja, hogy azt ugyan nem tudja, hogy mi történik majd a tőlünk származókkal, de ő nagyon szeretné, ha hozzásegíthetné őket. A nyilatkozatot befejezve Weston ösztönösen körülnézett, kereste a széket, amibe belevethetné magát. A Földön általában belevetette magát egy székbe, amikor felcsattant a taps. Mivel itt széket nem talált, s mivel nem az az ember volt, aki csak úgy leül a földre, mint Devine, összefonta a mellén a karjait, s méltóságteljesen bámult maga elé. - Helyes, hogy végighallgattalak - szólt Oyarsa. - Mert elméd gyengébbnek, szándékod azonban kevésbé görbültnek bizonyult, mint ahogy gondoltam. Hiszen nem saját magadért tennéd mindezt. - Nem - felelte Weston büszkén, malacandrai nyelven. - Én meghal. Ember él. - Pedig tudod, hogy e lényeknek egészen másféléknek kell lenniük, hogy más bolygókon élhessenek. - Igen, igen. Mind új. Most még senki sem tudhatja. Furcsa! Nagy! - így hát nem a test alakját szereted? - Nem. Én nem törődök vele, milyen alak. - Úgy hinném, akkor az elmét becsülöd. Ez azonban lehetetlen, hiszen akkor válogatás nélkül minden hnaut szeretned kéne. - Nem törődök hnauval. Törődök emberrel. - Ha nem az ember elméjével törődsz, mely éppen olyan, mint az összes többi hnau elméje - hiszen Maleldil mindegyikük teremtője -, sem pedig a testükkel, mely úgyis megváltozik, ha tehát ezek egyikével sem törődsz, akkor mit nevezel tulajdonképpen embernek? Ezt először le kellett fordítani Weston számára. Amikor megértette a kérdést, így válaszolt: - Én törődök emberrel… törődök saját fajunkkal… amit ember nemz… - Előbb azonban meg kellett kérdeznie Ransomtól, hogy mondják itt a faj és a nemz szavakat. - Különös! - jegyezte meg Oyarsa. - Te korántsem szeretsz bárkit a fajodból; hagytad volna, hogy megöljem Ransomot. Nem szereted fajod elméjét, sem pedig testét. Bármilyen lény megfelel neked, feltéve, hogy a te jelenlegi fajtád leszármazottja. Úgy látszik, Vastagabbik, amit te szeretsz, az nem valami kifejlett lény, hanem maga az ivadék; hiszen semmi más nem maradt. - Mondja meg neki - utasította Weston, miután megértették vele az elhangzottakat -, hogy nem kívánok metafizikusként fellépni. Nem azért jöttem ide, hogy szofista vitákba bocsátkozzam. Az ember legyen lojális az emberiséghez. Ha ő még ezt az egészen alapvető dolgot sem képes megérteni - mint ahogy szemmel láthatóan maga sem képes rá, Ransom -, én igazán nem értethetem meg vele. Ransom azonban képtelen volt ezt lefordítani, s Oyarsa hangja szólt ismét: - Látom már, hogyan görbített meg téged a hallgatag világ ura. Vannak törvények, melyeket minden hnau ismer: a szánalomé, a tisztességé, a szégyené és így tovább, s ezek egyike a nemzetség szeretete. Ő arra tanított

titeket, hogy törjétek meg valamennyit, kivéve ezt az egyet, mely még csak nem is egyike a legfontosabbaknak. Ezt az egyet addig görbítette, míg dőreséggé vált, s így elgörbítve, pici, vak Oyarsaként a fejetekbe ültette. S most már nem tehettek mást, mint hogy engedelmeskedtek neki; bár ha megkérdezzük tőletek, miért törvény az, hogy a nemzetséget szeretni kell, nem tudjátok megmagyarázni, ahogy az összes többi, nagyobb törvényt sem, melyeket pedig emiatt sorra megtörtök. S tudod-e, hogy miért cselekedett így? - Én nem hisz ilyen személyt… én bölcs, új ember… nem hisz, ez mind öreg mese. - Elmondom. Azért hagyta meg nektek ezt az egy törvényt, mert a görbült hnau több rosszra képes, mint a megtört hnau. Téged csak elgörbített; ezt a Vékonyabbikat viszont, aki itt ül a földön, ezt megtörte, mert nem hagyott benne mást, csak mohóságot. Ez most már csupán beszélő állat, s az én világomban nem is árthatna többet, mint egy állat. Ha az enyém volna, megfosztanám testétől, hiszen a benne rejlő hnau már úgyis halott. Ha viszont te volnál az enyém, megpróbálnám, hogy meggyógyítsalak. Mondd meg nekem, Vastagabbik, miért jöttél hozzánk? - Én már megmond. Tenni, ember él mindig és mindig. - Oly tudatlanok tán a ti bölcseitek, hogy ne tudnák: Malacandra öregebb, mint a ti világotok, s közelebb van a halálához? Legnagyobb része máris halott. Népem csupán a handramitokban élhet; a víz és a meleg pedig régebben bőséges volt, s egyre fogyatkozik. Hamarosan, nagyon is hamarosan be kell szüntetnem világomat, s népemet visszaadom Maleldilnek. - Én ezt mind tud bőven. Ez csak első próbálás. Hamar továbbmennek másik világra. - S nem tudjátok, hogy előbb-utóbb minden világ meghal? - Emberek leugornak mindegyikről, mielőtt meghal, tovább és tovább és tovább, érted? - S mikor az összes világ halott lesz? Weston hallgatott. Kis idő múltán Oyarsa ismét megszólalt: Nem kérdezed-e meg, hogy az én öreg világom népe miért nem ment át a te világodra és foglalta el réges-régen? - Hohó! - vágta rá Weston. - Ti nem tud, hogyan. - Tévedsz. Sokezernyi évezreddel ezelőtt, amikor a te világodon még semmi sem élt, eljött a harandrámra a hideg halál. Nagy bajban voltam akkor, s nem is elsősorban hnaujaim halála miatt, hisz Maleldil úgysem hosszú életűnek teremti őket; elsősorban azok miatt a gondolatok miatt voltam bajban, melyeket a te világod ura ültetett a fejükbe, hiszen akkor még nem volt ahhoz a bolygóhoz kötve. Olyanná tette volna őket, amilyenek ti vagytok most - elég bölccsé ahhoz, hogy lássák a fajukat fenyegető végzetet, de nem elég bölccsé ahhoz, hogy ezt el is viseljék. Görbült tanácsok ébredeztek volna a fejükben. Képesek voltak arra, hogy égi hajót építsenek. Kezem által Maleldil megállította őket. Volt, akit meggyógyítottam, volt, akit megfosztottam testétől… - És látod, mi jött! - szakította félbe Weston. - Ti most nagyon kevés… bezár handramitba… hamar mind meghal. - Igaz - felelte Oyarsa -, egyvalamit azonban otthagytunk a harandrán: a félelmet. S vele együtt a gyilkosságot és a zendülést. Még népem leggyengébbje sem féli a halált. A Görbült Úr, a te világod ura az, aki elvesztegeti az életeteket, s beszennyezi azzal, hogy menekülésre késztet titeket valami elől, melyről tudjátok, hogy a végén úgyis utolér. Ha Maleldil alattvalói volnátok, békességben élhetnétek. Weston vergődött tehetetlenségében, szeretne vitatkozni, s nem ismeri a szavakat. - Ostobaság! Defetista ostobaság! - süvöltötte Oyarsának, majd teljes magasságában kihúzta magát, s peckesen így szólt: - Te mondod, tied Maleldil enged mindenkit meghal. A másik, a Görbült Úr, ő harcol, ugrál, él - nemcsak beszél-beszél. Én nem törőd Maleldil. Tetszik Görbült Úr jobban: én ő oldalán. - Hát nem látod, hogy sohasem tud s nem is tudhat… - kezdte Oyarsa, de hirtelen abbahagyta, mintha összeszedné magát. - No de nekem minél többet meg kell tudnom Ransomtól a világotokról, s ez éjszakáig is eltart. Nem öllek meg titeket, még a Vékonyabbikat sem, mivel nem tartoztok a világomhoz. Holnap távoztok innen a hajótokban. Hirtelen megnyúlt Devine képe. Pergő angol beszédbe fogott. - Az ég szerelmére, Weston, értesd meg vele! Hónapokat töltöttünk itt. A Föld most sokkal messzebb van a Marstól, nincs már oppozíció. Mondd meg neki, lehetetlent kér. Ezért a pénzért akár most rögtön megölhet minket. - Meddig tart az út Thulcandrára? - kérdezte Oyarsa. Ransom közvetítésével Weston elmagyarázta, hogy a két bolygó jelenlegi helyzetében az utazás csaknem lehetetlen. A távolság millió és millió mérfölddel nagyobb. Pályájuk égészen más szöget zárna be a Nap sugaraival, mint amelyre a számítások érvényesek. S ha volna is egyszázaléknyi esélyük arra, hogy elérik a Földet, csaknem bizonyos, hogy oxigénkészleteik jóval megérkezésük előtt kimerülnének. - Mondja meg neki, hogy inkább most öljön meg minket - tette hozzá. - Mindezt magam is tudtam - mondta Oyarsa. - Ha viszont itt maradtok az én világomban, meg kell, hogy öljelek titeket: nem tűrök ilyen lényeket Malacandrán. Tudom, hogy kicsiny az esélye annak, hogy elérjétek Thulcandrát, mégis több a semminél. Amíg felkel a hold, meggondolhatjátok, hogy a kicsinyt vagy a semmit választjátok-e. Addig is mondjátok: ha egyáltalán odaértek, mennyi időre lesz szükségetek?

Weston hangja reszketett, amikor hosszas számítgatások után közölte, hogy vagy odaérnek kilencven nap alatt, vagy nem érnek oda sohasem; sőt valószínű, hogy addigra mindannyian megfulladnak. - Akkor hát kilencven napot kaptok - hangzott Oyarsa döntése. - Sornjaim és pfifltriggjeim ellátnak benneteket levegővel (mert ehhez a mesterséghez is értünk) és élelemmel kilencven napra. Mást is tesznek azonban a hajótokkal. Kedvem ellen való, hogy ez a hajó még egyszer felemelkedjék a mennyekbe, miután megérkezett Thulcandrára. Te, Vastagabbik, nem voltál itt, amikor megfosztottam testüktől azokat az elhunyt hrossokat, akiket te megöltél; a Vékonyabbik majd beszámol róla. Maleldil tanítása révén ezt térben és időben távolabb is meg tudom tenni. Mielőtt hát útnak indul innen a hajód, a sornjaim gondoskodnak róla, hogy az utazás kilencvenedik napján a hajó teste megszűnjék, azzá váljék, amit ti semminek neveztek. Ha ez a nap a mennyekben virrad rátok, halálotok nem lesz keserűbb; ha azonban megérkeztek Thulcandrára, habozás nélkül hagyjátok el a hajót. Most pedig vezessétek el innen ezt a kettőt, s ti, gyermekeim, távozzatok tetszésetek szerint. Nekem még beszédem van Ransommal. 21. Ransom egész délután egyedül maradt Oyarsával, s válaszolt a kérdéseire. Nem jegyezhetem fel ezt a beszélgetést: csak arról számolhatok be, hogy Oyarsa hangja zárta le a kérdezősködést: - Több csodát mutattál nekem, mint amennyi az egész mennyben összesen létezik. A továbbiakban Ransom jövőjéről beszélgettek. Szabadon választhatott: itt marad-e Malacandrán, vagy pedig megkockáztatja az öngyilkos utazást a Földre. A döntés gyötrelmesen nehéz volt. Végül úgy döntött, kitart Weston és Devine mellett. - Fajtánk szeretete - jegyezte meg - nem a legfontosabb törvény, ám magad mondtad, Oyarsa, hogy azért ez is törvény. Ha nem élhetek Thulcandrán, akkor inkább ne is éljek egyáltalán. - Helyesen választottál - mondta Oyarsa. - S hadd mondok el neked két dolgot. Népem egytől egyig eltávolítja a hajóról azokat a furcsa fegyvereket, de adnak egyet neked. A mennyek mélyének eldilái a hajótok körül lesznek majd, s gyakran benne is, míg csak el nem éritek Thulcandra határait. Nem engedik, hogy a másik kettő megöljön. Ransomnak mindeddig eszébe sem jutott, mennyire kézenfekvő volna Weston és Devine számára, hogy az ő meggyilkolása révén javítsák a levegő- és élelemgazdálkodás kilátásait. Most már maga is meglepődött saját együgyűségén, s hálásan megköszönte Oyarsának a védelmét szolgáló intézkedéseket. A nagy eldil ezekkel a szavakkal bocsátotta útjára: - Thulcandrai Ransom, a te lelked minden bűntől mentes, kivéve talán némi félénkséget. Ezért viszont kellőképpen meg is fogsz szenvedni ezen az úton, s remélhetőleg ki is gyógyulsz belőle; mire véget ér, vagy bolond emberként, vagy bátor emberként szállsz majd ki a hajóból. Azért hát ne riadj meg attól a feladattól sem, melyet rád bízok: rajta kell tartanod szemedet ezen a Westonon és Devine-on, ha valaha is megérkeztek Thulcandrára. Nagyon is sok gonoszságra képesek még a ti világotokon és azon túl is. Szavaid alapján mindinkább úgy látom, akadnak eldilek, akik alámerészkednek a te bolygód levegőjébe, egyenest a Görbült Lélek erősségébe: az a világ még sincs olyan szorosan bezárva, ahogy azt errefelé hittük a mennyekben. Figyelj és vigyázz arra a két görbültre. Légy merész. Harcolj velük. S ha segítségre lesz szükséged, mindig találsz majd valakit a népünkből, aki segít. Maleldil majd eligazít téged hozzájuk. Még az is megeshet, hogy te és én újra találkozunk, míg te még mindig ebben a testben vagy, mert nyilván nem Maleldil bölcsessége ellen való volt, hogy most találkoztunk, s én oly sokat megtudtam a te világodról. Úgy vélem, hamarosan nagy lesz a jövés-menés a mennyek és a világok között, szintúgy az egyes világok között is - bár nem egészen úgy, ahogy a Vastagabbik elképzelte. Azt hiszem, engedhetek némi bepillantást az események menetébe. Az év, mely jelenleg is tart - ám ne feledd, hogy a mennyei évek nem azonosak a tieiddel -, ősi jóslásokban szerepel, mint olyan év, melyben forrongások és hatalmas változások várhatók, s Thulcandra ostroma a végéhez közeledhet. Nagyszerű dolgok vannak készülőben. Ha Maleldil el nem tilt, én nem zárkózom el előlük. Most pedig ég áldjon! Másnap reggel a három földi látogató a malacandrai lények hatalmas tömegeinek szeme előtt indult rettenetes útjára. A kombinációkkal eltöltött éjszaka után Weston sápadt volt és megviselt. Nem is csoda, hisz e bonyolult számítások még akkor is próbára tették volna bármelyik matematikust, ha nem az élete függ az eredményüktől. Devine zajos volt, nyughatatlan s egy kissé hisztériás. Az éjszaka folyamán gyökeresen megváltozott a Malacandráról alkotott véleménye, miután felfedezte, hogy a "bennszülötteknek" alkoholos italuk is van; még azt is megpróbálta, hogy megtanítsa őket dohányozni. Ez a tudomány azonban csak a pfifltriggek népét értékelte. Devine most azzal próbálta csillapítani makacs fejfájását és enyhíteni a hosszadalmas halál kilátása miatti aggodalmait, hogy Westont gyötörte. Egyikük sem volt elragadtatva, amikor felfedezték, hogy a fegyvereket eltávolították az űrhajóból; egyébként azonban éppen olyan volt minden, amilyennek lennie kellett. Körülbelül egy órával dél után Ransom hosszú búcsúpillantást vetett a kéklő vizekre, bíbor erdőkre s az ismerős handramit halványzöld falaira, s követte a másik kettőt, át a búvólyukon. Mielőtt bezárták volna a nyílást, Weston figyelmeztette őket, hogy takarékoskodniuk kell a levegővel, s ezért abszolút nyugalomra van szükség. Egyetlen fölösleges mozdulatot sem tehetnek az utazás során, s még a beszéd is tilos.

- Magam csak vészhelyzetben beszélek majd - jelentette ki. - Ezért mindenesetre hálás vagyok Istennek - döfött rajta Devine egy utolsót. Ezután meghúzták a fedőlap csavarjait. Ransom azonnal átment a gömb alsó oldalára, abba a kamrába, melynek most felül volt a padlója, s hasra vetette magát az ablaknál, mely később majd mennyezetvilágításként szolgál. Meglepetten észlelte, hogy máris több ezer láb magasságba emelkedtek. A handramit csupán egyenes, bíborszínű vonal volt, mely átszelte a harandra rózsásvörös felszínét. Hajójuk két handramit találkozása fölött repült. Nyilván az egyikben volt a település, melyben Ransom is élt, a másik pedig Meldilornt ölelte körül. Semmi sem látszott viszont a vízmosásból, amely mentén Ransom Augray vállán lovagolva átvágott a két handramit között. Percről percre újabb és újabb handramitok tűntek fel; hosszú, egyenes vonalak, hol párhuzamosak, hol kereszteződők, olykor pedig háromszögeket képeztek. A táj mindinkább mértani jelleget öltött. A bíborszínű vonalak között a pusztaság teljesen simának látszott. A rózsás árnyalat a kővé vált erdők színének volt köszönhető, ám ez csak az űrhajó alatt érvényesült; az északra és keletre elterülő hatalmas sivatagok, melyekről annak idején a sornok beszéltek, sárga és okkerszínben nyúltak a végtelenbe. Nyugat felé hatalmas elszíneződés bukkant fel. A szabálytalan alakú, zöldeskék folt besüllyedni látszott a harandra szintje alá. Ransom rájött, hogy ez csak a pfifltriggi erdős alföldje lehet - azaz egyike az erdős alföldeknek, mert itt is, ott is újabb foltok jelentek meg; pöttyök a kereszteződő handramitok metszéspontjaiban vagy óriási, összefüggő területek. Ransomnak látnia kellett, mennyire szűk körű, mennyire helyi ismereteket tudott csak szerezni Malacandráról. Olyan volt ez, mintha egy sorn negyvenmillió mérföldet utazott volna a Földre, csak azért, hogy aztán egész ottani idejét Worthing és Brighton között töltse. Ransom tudta, ha egyáltalán sikerül visszatérnie erről a hihetetlen utazásról, ugyancsak kevés konkrét eredményt mutathat majd fel: felületes nyelvismeret, néhány táj képe, némi félig értett fizika - de hol a statisztika, a történelem, a földön kívüli körülmények alapos feltárása, mindaz, amit egy ilyen útról hoznia illenék az utazónak? Ott vannak például azok a handramitok. Az űrhajó jelenlegi magasságából nézve s figyelembe véve nyilvánvaló geometriájukat, sutba dobhatta eredeti elképzeléseit, melyek szerint ezek természetes völgyek lennének. Oly lenyűgöző mérnöki teljesítményről árulkodtak, melyeket, ha minden igaz, akkor vittek véghez, mikor a Földön az emberi történelem el sem kezdődött… sőt az állatok történelme sem; s ugyan mit tudott meg Ransom ezekről az eredményekről? Vagy mindez csak a mondák világa? A Földön persze annak fog látszani (no már ha visszaérnek a Földre); egyelőre azonban Oyarsa jelenlétének emléke túl friss volt ahhoz, hogy bármiféle kételynek helyt engedjen. Ransomban még annak a lehetősége is felmerült, hogy a történelem és mitológia közötti megkülönböztetés talán maga is értelmetlen a Földön túl. E gondolatoktól felzaklatva figyelmét ismét a tájkép felé fordította, mely egyre kevésbé emlékeztetett tájképre, és egyre inkább hasonlított diagramra. Keleten az eddigieknél lényegesen nagyobb és sötétebb elszíneződés jelent meg, s lassan nyomult előre Malacandra vöröses okker világába; szokatlan alakú folt, két oldalán hosszú karokkal vagy szarvakkal s köztük bemélyedéssel, mint a félhold homorú oldala. A folt nőttön nőtt. A széles, sötét karok lassanként az egész bolygót átölelték. Hirtelen ragyogó fénypont tűnt fel a folt közepén. Ransom rájött, hogy ez a folt nem a bolygó felszínén van; az eget látja a bolygó körül. A sima görbe vonal nyilván a bolygó pereme. E látványra - először, amióta elindultak - Ransomot elfogta a félelem. A sötét karok lassan nyomultak előre a bolygó két oldalán, míg végül találkoztak. Lassúságuk ellenére Ransom követni tudta haladásukat a szemével. Előtte lebegett a feketével keretezett bolygó. A meteoritok halk csilingelése már jó ideje hallható volt, s az ablak, melyen kibámult, már nem volt egyértelműen alul. Ransom végtagjai a súlytalanság ellenére is meglehetősen elzsibbadtak, s az éhség is kínozta. Órájára pillantott. Csaknem nyolc órát töltött megigézetten őrhelyén. Elég sok küszködésébe került, míg átjutott a hajó napsütötte oldalára. A diadalmas fényözöntől elvakulva hátratántorodott. Tapogatózva jutott át régi kabinjába, a sötét szemüvegért; utána ételt és vizet vett magához. Weston szigorúan kiporciózta számukra mindkettőt. Ransom benyitott az irányítófülke ajtaján. A két üzlettárs aggodalmas arckifejezéssel üldögélt egy fémasztal előtt, melyet gyengéden vibráló, finom műszerek borítottak. A műszerekben a finomhuzal és a kristály játszotta a főszerepet. Weston is, Devine is fütyült Ransom jelenlétére. A néma utazás hátralevő részében szabadon mozoghatott az egész hajón. Amikor visszatért a sötét oldalra, a világ, melyet éppen elhagytak, alig látszott nagyobbnak a csillagokkal borított égen, mint odahaza a Hold. Színei még látszottak: zöldeskékkel pöttyözött, a sarkokon fehérrel borított vörös okker korong. A két malacandrai hold is látszott - mozgásukat szabad szemmel is lehetett érzékelni, ott-tartózkodása alatt Ransom ezeket sem vette észre. Alvás után a korong még mindig az égen lebegett. Kisebb volt már, mint a Hold. Színei is eltűntek, csupán halvány vöröses fénye maradt meg, s még ez a fény sem volt sokkal erősebb, mint körülötte a számtalan csillagé. Immár csupán a Mars volt. Megszűnt Malacandra lenni. Ransom egykettőre visszazökkent az alvás és sütkérezés régi rendjébe, melyet ezúttal meg-megszakított, hogy készülő malacandrai szótára számára jegyzeteket firkáljon. Természetesen tisztában volt vele: alig-alig van esélye arra, hogy közölje újsütetű tudását az emberiséggel, mivel kalandjuk legvalószínűbb befejezése az űr mélyén bekövetkező halál lesz, s erről a Földön még csak tudomást se szerez senki. Mégsem volt képes rá, hogy "űrnek" nevezze az őket körülvevő teret. Még mindig el-eltöltötte a hideg félelem, e "rohamok" azonban egyre

rövidebbek voltak, s egyre gyakrabban helyet adtak az áhítat érzésének, amely mellett személyes sorsa jelentéktelennek látszott. Ransom képtelen volt arra, hogy hajójukat a halál sivatagán keresztülvágó élet szigetének tekintse. Inkább ellenkezőleg: odakint, a vasból készült, törékeny tojáshéj túlsó oldalán vár a valódi élet, készen arra, hogy bármikor betörjön, s ha megöli őket, ezt elsöprő életerejével teszi. Ransom erősen remélte, ha már pusztulniuk kell, legalább nem a fulladás, hanem a "testetlenítés" végez majd velük. Néha úgy érezte, még a hazatérésnél is kívánatosabb beteljesülése lenne az utazásnak, ha kieresztenék, szabadon engednék, hagynák, hogy feloldódjék az örökös déli verőfény tengerében. Már akkor is lelkesedés töltötte el bensőjét, amikor idefelé jövet első ízben hatolt át a mennyeken. Most tízszer akkora volt a lelkesedése, hiszen meg volt győződve róla, hogy a végtelenség a szó legszorosabb értelmében élettel, élőlények seregeivel telített. Az idő előrehaladtával Ransom egyre jobban bízott abban, amit Oyarsa az eldilekkel kapcsolatban említett. Pedig egyet sem látott közülük: a fényözön, amelyben a hajó úszott, oly erős volt, hogy nem maradt terük azoknak az árulkodó kis fényjátékoknak, melyek elárulhatták volna az eldilek jelenlétét. A meteoritok csilingelő záporához azonban gyakran keveredtek finom hangok vagy hang jellegű rezgések - Ransom legalábbis úgy vélte, hogy hall ilyeneket, s gyakran támadt az a leküzdhetetlen érzése, hogy láthatatlan lények veszik körül az űrhajóban. Leginkább ezért tulajdonított saját túlélési esélyeinek oly csekély fontosságot. Maga és fajtája kicsinynek és tiszavirágéletűnek tűnt az ily mérhetetlen teljességhez képest. Elméje beleszédült, mikor megpróbálta elképzelni a világmindenség valódi benépesítőit, birodalmuk háromdimenziós végtelenségével s krónikát nem ismerő múltjuk eónjaival; szíve azonban nyugodtabbá vált, mint valaha. Nem is volt baj, hogy Ransom ebbe a lelkiállapotba került, mielőtt az utazás igazi nehézségei elkezdődtek volna. Amióta elhagyták Malacandrát, a hőmérő higanyszála egyenletesen emelkedett. Már most nagyobb értékeket mutatott, mint az idefelé vezető úton bármikor, és egyre emelkedett. A fény ereje is nőttön nőtt. Ransom rászokott, hogy szemeit még a védőszemüveg alatt is szorosan behunyva tartsa, s csak a legszükségesebb mozdulathoz, a legrövidebb időre nyissa ki. Tisztában volt vele, hogy ha eljutnak is valamikor a Földre, látásuk egyszer s mindenkorra károsodott. S mindez semmiség volt ahhoz a kínhoz képest, amit a hőség okozott. Mindhárman huszonnégy órát töltöttek ébren naponta, s duzzadt szemgolyókkal, feketére cserepesedett ajkakkal s felhólyagzott orcával tűrték a szomjúság okozta agóniát. Csekélyke vízfejadagjukat megnövelni őrültség lett volna; szintúgy őrültség lett volna levegőt fecsérelni árra, hogy megvitassák ezt a kérdést. Ransom számára is nyilvánvaló volt, mi történik. Westonnak egyetlen reménye maradt a túléléshez; ha az űrhajót közelebb Vezeti a Naphoz, mint amennyire az ember vagy talán az élet valaha is volt tőle. E választás elkerülhetetlennek látszott: a távolodó Földet saját pályáján követve nem érhették volna utol. Hamarabb kell találkozni vele… át kell vágni… őrültség! A kérdés mégse foglalkoztatta Ransomot különösebben; képtelen volt huzamosabb ideig bármi másra gondolni, mint a szomjúságra. Vízre gondolt, azután a szomjúságra, azután arra, hogy a szomjúságra gondol, azután megint a vízre. És a hőmérséklet tovább emelkedett. A hajó falait meg sem lehetett érinteni, olyan forróak voltak. Nyilvánvaló volt, hogy közel a krízis. Vagy megöli őket a hőség a következő néhány órában, vagy alábbhagy. Alábbhagyott. Eljött az idő, amikor kimerültén hevertek s vacogtak mindhárman, bár még mindig melegebb volt, mint a legforróbb földi tájakon. Westonnak eddig igaza volt: az ember által elméletileg elviselhető legnagyobb hőségnek tette ki őket, s ők túlélték. Többé azonban nem voltak ugyanazok az emberek. Addig Weston még szolgálaton kívül sem igen aludt. Gyakran megesett, hogy alig egyórányi nyugtalan pihenés után visszatért táblázataihoz és végtelen, elkeserítő számításaihoz. Láthatóan a csüggedés ellen harcolt: erőnek erejével kényszerítette elméjét, hogy a számokra és csakis a számokra figyeljen. Mostantól viszont rájuk se nézett. Még az irányítófülkében is nemtörődöm módon viselkedett. Devine úgy mozgott, mint egy holdkóros. Ransom egyre több időt töltött a sötét oldalon, s órákon át semmire sem gondolt. Annak ellenére, hogy túlélték az első komoly veszélyt, utazásuk sikerét illetően egyikük se dédelgetett vérmes reményeket. Ötvenedik napjukat töltötték a vékony acélfal mögött, némán; levegőjük máris nagyon rossz volt. Weston személyisége oly mélyreható változást szenvedett, hogy már azt sem bánta, ha Ransom is kiveszi részét a navigálásból. Nagyrészt mutogatással, kisebb részben elsuttogott szavakkal, meg is tanította Ransomnak mindazt, amit az utazás jelenlegi szakaszában tudnia kellett. Úgy látszott, hogy valamiféle kozmikus "passzátszél" áramlatában száguldottak hazafelé - bár nem volt túl sok esélyük arra, hogy pontosan meg is érkezzenek. Néhány egyszerű szabály ismeretében Ransom a nézőké középpontjában tudta tartani azt a csillagot, melyet Weston kijelölt; bal kezét mindenesetre állandóan a Weston kabinjában megszólaló csöngő gombján tartotta. Nem a Föld volt ez a csillag. A napok - a pusztán elméleti "napok", melyek oly halálosan gyakorlati jelentést hordoztak az űrhajósok számára - száma elérte az ötvennyolcat, amikor Weston irányt változtatott. Új égitest került a középpontba. A hatvanadik napon már látszott, hogy nem csillag, hanem bolygó. A hatvanhatodikon olyan volt, mintha látcsövön néznének egy bolygót. A hetvenediken olyan volt, amilyent Ransom még sose látott: apró, vibráló korong, bolygónak túl nagy, holdnak túl kicsi. A navigálás szétzúzta a mennyei békét, mely Ransom elméjét mindaddig eltöltötte. Elemi erejű, vad élni akarás ébredt benne, s vele honvágy. Sóvárgás a szabad levegő, a föld illata és látványa, fű, hús, sör, tea és emberi hangok után. A szolgálatban eleinte az

álmosság leküzdése jelentette a legfőbb gondot. Most, bár a levegő rosszabb volt, a lázas izgalom fenntartotta éberségét. Jobb karja gyakran elmerevedett s megfájdult a szolgálat végére: anélkül hogy észrevette volna, órákon át nyomta-tolta a műszerfalat, mintha ez az apró kis lendület tovább növelhetné az űrhajó sebességét. Húsz napjuk volt hátra. Tizenkilenc… tizennyolc… s a fehér földkorongon, mely már nagyobb volt, mint egy hatpennys, Ransom szabad szemmel is felfedezni vélte Ausztráliát s Ázsia délkeleti sarkát. Múltak az órák, s bár a felszín vonalai lassanként áthaladtak a földkorongon, a Föld naponkénti forgásának megfelelően, a korong maga sehogy se növekedett. - Gyerünk már! Gyerünk már! - morogta Ransom a hajónak. Tíz nap volt még hátra; a Föld akkora volt, mint a Hold, és olyan fényes, hogy nem lehetett sokáig ránézni. Az űrhajó szűk gömbjében a levegő iszonyatosan rossz volt, Ransom és Devine mégis meg-megkockáztattak egy-egy elsuttogott biztatást, amikor váltották egymást. - Megcsináljuk! - mondták. - Mégis megcsináljuk! Amikor a nyolcvanhetedik napon Ransom felváltotta Devine-t, úgy tűnt neki, hogy valami nincs rendjén a Földdel. Még véget sem ért a szolgálata, már biztos volt benne. A Föld nem szabályos körnek látszott, hanem az egyik oldalon kidudorodott egy kicsit, s olyan alakja volt, mint egy körtének. Amikor Weston szolgálatba állt, a nézőkére vetett első pillantás után őrjöngve csöngetett Devine-ért, félrelökte Ransomot, s beült a navigátor székébe. Arca elszürkült. Úgy látszott, próbál manipulálni valamit a műszerekkel, amikor azonban Devine megérkezett, felnézett rá, s nyomorúságos arckifejezéssel vállat vont. Arcát kezeibe temette, s fejét a műszerfalra fektette. Ransom és Devine egymásra néztek. Kirángatták Westont a székből - sírt, mint egy gyerek -, s Devine ült a helyére: Most már Ransom is megértette a kidudorodó Föld rejtélyét. A daganat, mely mostanáig a korong oldalán duzzadt, mind jobban elkülönült tőle, s önálló, második koronggá vált, csaknem akkorává, mint a Föld. A földfelszínnek közel a felét eltakarta. A Hold volt az: köztük és a Föld között, mintegy kétszázötvenezer mérfölddel közelebb. Ransom nem tudta, mivel jár ez az űrhajóra nézve. Annál jobban tudta Devine, s meg kell hagyni, nagyszerűen viselkedett. Ugyanolyan sápadt volt, mint Weston, szemei azonban tisztán, természetfeletti fénnyel ragyogtak. Úgy görbedt a műszerek fölé, mint egy ugrásra készülő állat, s hangtalanul fütyörészett a fogai között. Néhány óra múlva Ransom is megértette, mi történik. A Hold most nagyobbnak látszott, mint a Föld, s mindkettő mérete fokozatosan csökkent. Az űrhajó már sem a Földhöz, sem a Holdhoz nem közeledett; távolabb volt tőlük, mint félórával azelőtt - ez volt az eredménye Devine lázas aktivitásának. Nem pusztán arról volt szó, hogy a Hold keresztezi a pályájukat, s elvágja őket a Földtől; talán a gravitáció, talán más ok miatt, veszélyes lett volna túl közel kerülniük a Holdhoz, így Devine eltávolodik tőle, s visszatér az űrbe. Kénytelenek visszatérni a nyílt tengerre, pedig látótávolságban van a kikötő. Ransom a kronométerre pillantott. A nyolcvannyolcadik nap reggele. Két napjuk van hátra a Földig, s távolodnak tőle. - Ezzel aztán vége, nem? - suttogta. - Attól tartok - suttogta Devine, anélkül hogy körülnézett volna. Weston egykettőre magához tért annyira, hogy visszatérjen és Devine mellé álljon. Ransom számára nem maradt tennivaló. Biztos volt benne, hogy hamarosan mind meghalnak. Ennek a felismerésnek a hatása alatt minden eddigi rettegése és feszültsége eloszlott. A halál. Jöjjön bár most vagy harminc év múlva a Földön, felbukkant s figyelmet követelt. Bizonyos előkészületekre pedig szükség van. Ransom elhagyta az irányítófülkét, s visszatért az egyik napsütötte kamrába, a mozdulatlan fény közömbösségébe, a meleg csöndbe, az éles metszésű árnyékok közé. Esze ágában sem volt aludni. Talán az elhasznált levegő okozta, hogy mégis elaludt. Csaknem teljes sötétségben ébredt, s nem tudta azonnal azonosítani a hangos, folyamatos zajt, mely betöltötte a fülkét. Emlékeztette őt valamire - valamire, amit egy korábbi létezés során ismert meg. Hosszan elnyúló, szűnni nem akaró dobolás volt, közelről s felülről szólt. A szíve hirtelen nagyot dobbant. - Ó, istenem! - zokogta. - Ó, istenem! Eső! A Földön volt. A levegő nehéz volt és pállott, de a fojtó érzések megszűntek. Rájött, hogy még mindig az űrhajóban van. A többiek, a fenyegető "testetlenítéstől" félvén, rájuk jellemző módon, már kimenekültek belőle, őt pedig sorsára hagyták. A sötétben, a földi gravitáció nyomasztó terhével elég nehezen találta meg a kiutat. Végül is kiért. Megtalálta a búvólyukat, s lecsúszott a hajó oldalán, nagyokat nyelve a levegőből. Belecsobbant az iszapba, s áldotta még az illatát is. Teste szokatlanul nehéz volt; alig bírt lábra állni. Az éjszaka koromfekete volt, az eső zuhogott. Ransom bőre minden pórusával boldogan itta be az esőt, s nem volt más vágy a szívében, mint hogy az egész vidék illatát egyszerre élvezze: egy darabka az otthoni bolygóról, ahol fű nő, ahol tehenek legelnek, s ahol ő mindjárt egy sövényhez s kapuhoz ér majd. Körülbelül félórája gyalogolt, amikor a háta mögül éles fény villant fel, s erős széllökés kíséretében arról tájékoztatta, hogy az űrhajó megszűnt létezni. Mi sem érdekelte kevésbé. Elöl halvány fények látszottak, emberi fények! Sikerült egy ösvényt találnia, azután egy utat, majd egy falusi utcát. Egy nyitott ajtóból fény szűrődött ki. Odabentről hangok hallatszottak: angol beszéd. Ismerős illat érződött. Ransom belökte az ajtót, nem törődött a meglepetéssel, amit érkezése keltett, s a pulthoz ment. - Egy korsó sört kérek - mondta.

22. Ha csupán irodalmi megfontolások vezetnének, ezen a ponton véget is érne a történet. Eljött azonban az idő, hogy eltávolítsam az álarcot, s megismertessem az olvasót azokkal a valódi és gyakorlati célokkal, melyek könyvem megírásához vezettek. Az olvasó egyszersmind azt is megtudja majd, hogyan vált egyáltalán lehetségessé e könyv megírása. Dr. Ransom - s most már talán nyilvánvaló, hogy nem ez a valódi neve gyorsan felhagyott a malacandrai szótár megszerkesztésének ötletével. Tulajdonképpen feladott minden szándékot, amely arra irányult volna, hogy történetét megismertesse a nagyvilággal. Néhány hónapon át beteg volt, s amikor felgyógyult, komoly kételyek gyötörték: vajon tényleg megtörtént-e mindaz, amire emlékezik. Hiszen a betegsége okozta lázálmok is lehettek emlékeinek forrásai, s látszólagos kalandjainak többségét - ezt dr. Ransom is belátta - pszichoanalitikai módon könnyen meg lehetett magyarázni. Maga ugyan nem hajlott igazán e felé a magyarázat felé, mivel réges-rég megfigyelte, hogy jócskán akadnak "valódi" dolgok saját világunk flórájában és faunájában, melyeket szintén meg lehetne magyarázni ilyen módszerekkel - ha eleve abból a feltevésből indulnánk ki, hogy illúziók. Mégis úgy vélte, hogy ha félig-meddig maga is kételkedik saját történetében, a világ nyilván egy szót se hinne az egészből. Úgy döntött hát, hogy hallgat. A dolog ennyiben is maradt volna, ha nem kerül sor egy rendkívül meglepő véletlenre. Ez az a pont, ahol én is belépek a történetbe. Dr. Ransomot évek óta ismertem felületesen, s rendszeresen leveleztünk irodalmi és nyelvészeti kérdésekről, bár személyesen csak ritkán találkoztunk. Semmi szokatlan sem volt hát abban, hogy néhány hónappal ezelőtt is küldtem neki egy levelet; s itt hadd idézzem az ide vonatkozó bekezdést. "Jelenleg a XII. századi platonikusokkal foglalkozom, no meg azzal az átkozottul bonyolult latinnal, amit használtak. Egyiküknél, Bernardus Silvestrisnél találtam egy szót, s külön hálás lennék, ha megírná ezzel kapcsolatos nézeteit. A szó: Oyarses. A mennyeken keresztül tett út leírásában szerepel, s úgy látszik, hogy egyegy égi szférában - ami nyelvünkön pl. egy bolygón - Oyarses az irányító szellem, az ész. Megkérdeztem erről C. J.-t; ő úgy véli, helyesen Ousiarchest kellene írni. Ennek persze volna értelme, én azonban mégsem vagyok elégedett vele. Nem találkozott véletlenül maga is az Oyarseshez hasonló szóval, vagy nem tudna esetleg megkockáztatni valami feltevést arról, hogy milyen nyelvű szó lehet ez?" A válasz postafordultával érkezett, s hétvégi meghívást tartalmazott dr. Ransomhoz. Ott mondta el nekem egész történetét, s azóta is csaknem folyamatosan dolgozunk a rejtélyen. Számos tényt ismertünk meg, bár jelenleg nem áll szándékomban publikálni őket. Tényeket általában a bolygókról és konkrétan a Marsról, tényeket a középkori platonikusokról és - nem utolsósorban - tényeket a professzorról, akinek a Weston álnevet adtam. Természetesen módunkban állna, hogy mindezen tényeket rendszerezett formában a művelt világ elé tárjuk. Az eredmény azonban szinte bizonyosan általános hitetlenkedés volna, meg egy sajtópör Weston részéről. Ugyanakkor mindketten úgy érezzük, hogy nem hallgathatunk. Napról napra biztosabban tudjuk; a marsi Oyarses helyesen látta, hogy a jelen "mennyei esztendő" forradalmi változásokat hoz majd, hogy saját bolygónk elhúzódó elszigeteltsége a végéhez közeledik, s hogy nagy tettek ideje közeleg. Okunk van azt hinni, hogy a középkori platonikusok ugyanabban a mennyei évben éltek, mint mi magunk - pontosabban, hogy ez az év a XII. században kezdődött -, s hogy az Oyarsa (vagy latinosán: Oyarses) név nem véletlenül bukkant fel Bernardus Silvestrisnél. Napról napra több bizonyítékunk gyűlik arról is, hogy "Weston" vagy inkább a mögötte álló erők rendkívül fontos szerepet játszanak majd a következő néhány évszázad történetében, s hacsak meg nem akadályozzuk őket, ez a szerep végzetes lehet. Nem állítjuk, hogy a Mars bolygó elözönlése a szándékuk. Jelszavunk sem csupán ez: "El a kezekkel Malacandrától!" A veszély mérete nem csupán planetáris, hanem kozmikus - vagy legalábbis szoláris; a fenyegetés sem ideiglenes, hanem örökkévaló. Ennél többet nem volna tanácsos elmondanunk. Dr. Ransom jött rá arra, hogy egyetlen esélyünk, ha fantasztikus formában közöljük mindazt, amire senki se figyelne, ha tényként adnánk elő. Alaposan túlbecsülve irodalmi képességeimet, még arra az előnyre is gondolt, hogy ezzel az eljárással lényegesen szélesebb tömegekhez jutna el szavunk; ráadásul nagyon sok ember hamarabb jutna hozzá, mint "Weston". Megjegyeztem, hogy ha regényként fogadják el, szükségképp hamisnak tekintik majd. Erre azt felelte, hogy az elbeszélésben éppen elég utalás lesz azon kevés - nagyon kevés - olvasó számára, aki már most hajlandó alaposabban foglalkozni a kérdéssel. - Ők pedig - jelentette ki - könnyen megtalálják majd magát vagy engem, s ugyanilyen könnyen azonosítják majd Westont is. Akárhogy is, most nem annyira hívők táborára van szükségünk, mint inkább arra, hogy minél több ember megismerkedjék bizonyos

gondolatokkal. Ha csupán olvasóink egy százalékánál sikerül elérnünk, hogy az űr fogalmát felcseréljék a menny fogalmával, már érdemes volt elkezdenünk. Amit egyikünk se láthatott előre, az az események gyors menete volt, mely könyvünket elavulttá tette, mielőtt még megjelenhetett volna. Az események hatására könyvünk tulajdonképpen előszava lett az igazi történetnek. Most már nem tehetünk mást, mint hogy ennyiben hagyjuk. Ami pedig a kaland folytatását illeti nos, Arisztotelész már jóval Kipling előtt megtanított minket a mondásra: "Az már egy új történet." UTÓIRAT Részletek a valódi dr. Ransom szerzőhöz írott egyik leveléből …Azt hiszem, igaza van, s a két-három (pirossal jelzett) korrekció figyelembevételével a kéziratot elkészültnek tekinthetjük. - Nem titkolom csalódottságomat, de belátom, egy ilyen történetet nem lehet úgy előadni, hogy az, aki átélte, ne legyen csalódott. És még csak nem is arra a könyörtelenségre gondolok, amellyel Maga szinte maradéktalanul kiirtotta a könyvből a filológiát, bár ahogy most áll a dolog, az olvasó a malacandrai nyelvnek csupán karikatúráját kapja. Lényegesen bonyolultabb dologra gondolok, tartok tőle, hogy annak idején sem fejeztem ki magamat pontosan. Hiszen hogyan is lehetne megértetni a malacandrai szagokat? Pedig semmi sem tér vissza olyan élénken az álmaimban… különösen a kora reggeli illat azokban a bíborszínű erdőkben; pedig már a "kora reggel" és az "erdő" szavak használata is félrevezető, mert az olvasó óhatatlanul földre, mohára, pókhálóra és a mi saját világunk szagára gondol, holott én valami merőben mást szeretnék felidézni. "Aromásabb"… talán igen, de minden forróság, luxus és egzotikum nélkül. Aromás, fűszeres s mégis nagyon hideg, könnyű, csiklandó érzés az orr mélyében - valami, ami úgy viszonyul a szagérzékeléshez, mint a nagyon magas, éles hegedűhangok a halláshoz. - S mindezzel együtt folyton a fülemben szól az ének - a hatalmas torkokból feltörő, erős, tompa, ugatáshoz hasonló zene, mélyebb, mint Saljapin hangja, "meleg, sötét muzsika". Valahányszor eszembe jut ez a zene, honvágyat érzek az én malacandrai völgyem iránt; s mégis - az Isten a megmondhatója - ott voltam, hallottam, és éppen eléggé vágyódtam a Föld után. Természetesen Önnek igaza van: ahhoz, hogy az események történetté kerekedjenek, össze kell zsugorítani azt az "eseménytelen" időszakot, amit a hrossa faluban töltöttem. Mégis vonakodom. Számomra az egészből az a néhány nyugodt hét, a puszta együttélés a hrossok népével, ez a legfontosabb. Ismerem őket, Lewis; s ez az, amit nem lehet belegyömöszölni holmi mesébe. Megvan például az a szokásom, hogy minden túrára viszek magammal hőmérőt (éppen elég túrát mentett ez meg a kudarctól); így hát tudom, hogy a hross normális testhőmérséklete 103°F*. Tudom bár nem emlékszem, mikor tanultam meg -, hogy körülbelül 80 marsi évig, azaz 160 földi évig élnek; hogy körülbelül 20 (= 40) éves korukban házasodnak; hogy ürülékük éppúgy nem ellenszenves saját maguknak vagy nekem, mint a lóé, s hogy a mezőgazdaságban használják fel; nem könnyeznek és nem pislognak; előfordul, hogy - az Ön szavaival - "emelkedett hangulatba kerülnek", ám sosem lesznek részegek egy-egy - korántsem ritka - ünnepi éjszakán. No de mit kezdhetünk ezekkel az információmorzsákkal? Saját eleven memóriám elemzésével jutok hozzájuk, s az egészet úgysem lehet szavakba önteni. Senki sincs széles e világon, aki képes volna ezekből a morzsákból összerakni a valódi képet. Meg tudom-e értetni akár csak Önnel is, honnan vagyok olyan biztos abban, hogy a malacandraiak nem tartanak háziállatkákat, s általában miért nem viseltetnek ugyanolyan érzelmekkel az "alacsonyabb rendű állatokkal" szemben, mint mi? Ez persze olyasmi, amit ők maguk sohasem mondhattak el nekem. Az ember egyszerűen tapasztalja, amint látja, hogyan él együtt a három faj. Mindegyikük azt jelenti a másik kettő számára, amit az ember és az állat, együtt, a mi számunkra. Beszélhetnek egymással, együttműködhetnek, egyforma etikájuk van; e tekintetben egy hross és egy sorn találkozása két ember találkozásához hasonló. Ugyanakkor azonban mindketten másnak, furcsának, vonzónak is látják a másikat, ahogy egy állat vonzó. Úgy látszik, valamilyen bennünk éhező ösztönt próbálunk elaltani azzal, hogy az értelem nélküli állatokat csaknem úgy kezeljük, mintha értelmesek volnának. Ez az ösztön a Malacandrán valóban kielégül. Nincs szükségük házi kedvencekre. Erről jut eszembe: ha már úgyis a fajok kérdésénél tartunk, hadd jegyezzem meg, mennyire sajnálom, hogy a történet követelményei szerint oly nagy mértékben leegyszerűsítettük a biológiát. Valóban azt a benyomást keltettem Önben, hogy mindhárom faj önmagán belül homogén? Ha igen, félrevezettem. Vegyük a hrossát; az én barátaim feketék voltak, de léteznek ezüst hrossok is, s a nyugati handramitok egynémelyikében ott találhatjuk a nagy sörényes hrosst: tíz láb magas, inkább táncos, mint énekes, s az ember után a legnemesebb lény, amit valaha láttam. Csak a hímeknek van sörényük. Láttam egy hófehér hrosst is Meldilornban, de bolond módra nem kérdeztem meg, hogy külön fajt képvisel-e, vagy csupán olyan, mint nálunk az albinó. Hasonlóképpen, még legalább egy fajta sors létezik azonkívül, amit én láttam - a soroborn vagy vörös sorn a homokos Észak sivatagaiból. Azt mondják, igazán belevaló fickók. Egyetértek: tényleg kár, hogy egyetlen pfifltrigg otthont sem láttam. Tudok róluk annyit vagy majdnem annyit, hogy "szerkesszünk" egy ottani látogatásról szóló epizódot is, de nem hiszem, hogy helyes volna, ha történetünk puszta fikciót is tartalmazna. "Lényegében helyes" - ez jól hangzik a Földön, de nem nagyon tudom *

40,5 °C – a szerk.

magamat elképzelni, amint megmagyarázom Oyarsának a dolgot; márpedig az a gyanúm (lásd legutóbbi levelemet), hogy még nem hallottam felőle az utolsó szót. És különben is, miért pont a pfifltriggekre volna kíváncsi az olvasó (Ön átkozottul sokat vél tudni róluk!), holott például a nyelvről hallani se akarnak? De ha ragaszkodik hozzá, felőlem beillesztheti a könyvbe, hogy tojással szaporodnak, matriarchálisak s a másik két fajhoz képest viszonylag rövid életűek. Eléggé nyilvánvaló, hogy azok a mélyföldek, melyekben élnek, nem mások, mint Malacandra régi, kiszáradt tengerei. Az odalátogató hrossok elmesélték, hogy hosszasan gyalogoltak lefelé, homokra nőtt, mély erdőkben, ősi hullámfúrók kőcsontjai (fossziliái) között. Nyilván ezek azok a sötét foltok, amelyeket a csillagászok a Földről látnak a Mars korongján. Erről jut eszembe: azok a Marsról készült "térképek", amelyeket visszatérésem óta megnéztem, oly kevéssé egyeznek egymással, hogy felhagytam saját handramitom keresésével. Ha Ön is szerencsét akar próbálni, csak rajta. Íme, a követelmények, melyeknek meg kell felelnünk: "nagyjából északkelet-délnyugati fekvésű (csatorna), melyet egy észak-déli irányú (csatorna) metsz az egyenlítőtől húsz mérföldnyire". A csillagászok azonban nemigen értenek egyet abban, hogy mit is látnak. Most pedig rátérek árra a kérdésére, amellyel a leginkább zavarba hozott: "Felcserélte-e Augray az eldilek leírásában a titokzatos testet és a felsőbbrendű létformát?" Nem. A zavar teljes mértékben Önnél van. Augray két dolgot mondott: hogy az eldilek teste különbözik a bolygókon élő lények testétől, s hogy az intelligenciájuk magasabb rendű. Sem ő, sem más nem tévesztette össze a két kijelentést egymással, nem származtatták az egyiket a másikból. Sőt okom van azt hinni, hogy még eldiltestű, de értelmetlen állatok is léteznek. (Emlékszik ugye Chaucer "légies fenevadjaira"?) Azon tűnődöm, bölcs dolog-e, hogy Ön semmit sem akar mondani az eldilbeszéd problémáiról. Egyetértek azzal, hogy megtörné az elbeszélés menetét, ha a Meldilornban tartott kihallgatás jelenetébe illesztenénk be ennek a kérdésnek a taglalását; mégis úgy érzem, jó pár olvasónkban felmerül majd: hogyan tud beszélni az eldil, amikor pedig nyilvánvaló, hogy nem lélegzik. Kétségtelen, hogy nem tehetnénk mást, mint hogy elismerjük: nem tudjuk. De nem érdemelnék meg legalább ezt az olvasók? Felvetettem J.-nek - ő itt az egyetlen természettudós, akiben megbízom - az Ön elméletét, amely szerint elképzelhető, hogy rendelkeznek szerszámokkal vagy éppen szervekkel, amelyek alkalmasak arra, hogy manipulálják a levegőt, s így indirekt módon keltsenek hangot, ő nem tartja sokra ezt az elképzelést. Szerinte valószínűbb, hogy közvetlenül manipulálják azoknak a hallószervét, akikhez "beszélnek". Meglehetősen bonyolultnak hangzik… persze nem szabad elfelejteni, hogy tulajdonképpen nem tudjuk: mekkora és milyen alakú az eldil, és egyáltalán, hogyan viszonyul a térhez (a mi terünkhöz) általában. Hajlok rá, hogy egyfolytában azt hajtogassam: lényegében semmit sem tudunk róluk. Nem tehetek róla, Önhöz hasonlóan én is folyton azzal próbálkozom, hogy meghatározzam a viszonyukat azokhoz a dolgokhoz, amelyeket a földi, hagyományokból is ismerünk: istenek, angyalok, tündérek. Hiányoznak az adataink. Amikor megkíséreltem, hogy képet adjak Oyarsának a mi keresztény tanainkról az angyalokkal kapcsolatban, ő szemlátomást különbözőnek tekintette magát a mi "angyalainktól". Azt azonban nem tudom, hogy külön fajhoz tartozónak tekintette-e őket, vagy pedig, mivel a mi szegény Földünk afféle ördögsziget szerepét tölti be az univerzumban, külön katonai kaszthoz tartoznak-e. Miért kell kihagynia a beszámolómat arról, hogy mielőtt landoltunk Malacandrán, beragadtak a zsalugáterek? Hazautazásunk viszontagságaival kapcsolatban így óhatatlanul felvetődik a kérdés: minek szenvedtünk annyit az erős fénytől, ahelyett hogy becsuktuk volna a zsalugátereket. Nem hiszek az Ön elméletében, hogy "az olvasók ilyesmit sose vesznek észre". Biztos vagyok benne, hogy én észrevenném. Szerettem volna, ha sikerül még két jelenetet beleillesztenie a könyvbe; bár mindegy: énbennem úgyis megmaradnak. Akárhányszor becsukom a szemem, feltűnik előttem az egyik vagy a másik. Az egyikben a hajnali eget látom Malacandrán: sápadt kék, oly halvány, hogy az ismét megszokott földi színekhez képest fehérnek látom. E háttér előtt az óriás növények - a "fák", ahogy ön nevezi őket - feketének látszanak, de néhány mérfölddel távolabb, túl a vakítóan kék vízen, a messzi erdők akvarell-bíborak. Az árnyékok olyanok körülöttem a halvány erdei aljnövényzeten, mintha hóra hullanának. Törékeny s mégis óriási alakok haladnak előttem, feketék és karcsúak, mint megannyi megelevenedett cilinder. Kígyószerűen hajlékony, virágszárra emlékeztető törzsükön hatalmas, kerek fej ül, ettől fekete tulipánra emlékeztetnek. Énekelve mennek le a tó széléhez. A zene rezgései betöltik az erdőt, bár olyan halk az ének, hogy alig hallom: olyan, mint a távoli orgonaszó. Néhány hross vízre száll, de a többség marad. Az egész művelet lassan zajlik; nem a szokásos vízre szállás, hanem szertartás. Ez a hross temetés. A három szürke arcszőrü hross, akiket a csónakba segítenek, Meldilornba megy meghalni. Mert ebben a világban, kivéve a hnakra áldozatait, senki sem hal meg az idejének lejárta előtt. Mind leéli a fajtája számára rendelt élettartamot, s a halál számukra éppoly megjósolható, mint a mi számunkra a születés. Az egész falu tudta, hogy ez a három ebben az évben, ebben a hónapban hal meg; még azt sem volt nehéz kitalálni, hogy azon a héten. S most elmentek, hogy Oyarsa utolsó tanácsát meghallgassák, majd meghaljanak, s az ő kezei által megváljanak testüktől. A holttestek csupán pár percig léteznek. Malacandrán nincsenek koporsók, temetőőrök, temetők vagy sírásók. Az egész völgy méltóságteljes, de sehol sem látom a szenvedélyes gyász jeleit. Senki sem vonja kétségbe halhatatlanságukat, s az egy nemzedékhez tartozó barátok

nem szakadnak el egymástól. Mindenki, ahogy érkezett, úgy hagyja el a világot, évjárata tagjaival együtt. A hálált nem előzi meg rettegés és nem követi rothadás. A másik jelenet éjjel játszódik. Látom magamat, - amint Hyoival fürdőm a tó meleg vizében. Ő kuncog ügyetlen úszásomon; nehezebb világhoz szoktam, itt alig tudok eléggé a vízbe merülni ahhoz, hogy haladjak is valamicskét. Azután meglátom az éjszakai égboltot. Jó része ugyanolyan, mint a miénk, bár a mélységek feketébbek s a csillagok fényesebbek. A nyugati égbolton azonban valami olyasmi történik, melynek leírásához nincs földi analógia. Képzelje el a megnagyított Tejutat - a Tejutat, ahogy a mi legerősebb teleszkópunkon s a legtisztább éjszakán látszik. S azután képzelje el ugyanezt, de nem keresztben a zeniten, hanem amint csillagkép módjára felkel a hegytetők fölött - bolygókként csillogó fények vakító nyaklánca, mely lassan emelkedik fölfelé, míg betölti az égbolt ötödét, majd fekete övezetet hagy maga és a horizont között. A fény túl erős, nem is lehet sokáig nézni, s ez még csak a kezdet. Más is jön. A derengés olyan, mint a holdkelte a harandrán. Ahira! - kiált Hyoi, s ugató hangok válaszolnak neki a környező sötétségből. S most felkel az éjszaka valódi királya, hogy útra keljen, át azon a furcsa nyugati tejúton, s elhomályosítsa fényeit saját csillogásával. Elfordítom szemeimet, mert a kis korong sokkal fényesebb, mint otthon a telihold. Az egész handramit színtelen fényben fürdik; meg tudom számolni a növényeket a tó túlsó partján; látom, hogy körmeim piszkosak és töredezettek. S lassan rájövök, mit is láttam: a Jupitert, amint fölkel az aszteroidákon túl - s mindezt negyvenmillió mérfölddel közelebbről, mint ahonnan bármely ember láthatta. A malacandraiak persze azt mondanák, hogy "az aszteroidákon belül", mert megvan az a furcsa szokásuk, hogy néha kifordítják a naprendszert. Az aszteroidákat így hívják: "táncosok a Nagy Világok küszöbénél". A Nagy Világok a mi szóhasználatunkban azok a bolygók, amelyek az aszteroidákon túl, rajtuk kívül keringenek. Glunandra (Jupiter) a legnagyobb közöttük, s van valamilyen jelentősége a malacandrai nyelvben, melyet én nem tudok felbecsülni. Ő "a központ", "nagy Meldilorn", "trónszék" és "ünnepség", Természetesen tisztában vannak vele, hogy a Jupiter lakhatatlan, legalábbis a bolygókon élő lények számára; és nyilván nem alakítanak ki olyan pogány elképzelést, hogy lakóhelyet jelöljenek ki rajta Maleldilnek. És mégis nagyon fontos valaki vagy valami kapcsolódik a Jupiterhez; mint mindent, ezt is "a séronitól kellene megkérdezni". Ők azonban nem mondták meg nekem. A legjobb kommentár talán a már említett szerzőnél található: "Mert miként oly helyesen mondották a nagy Africanusról, hogy sosem volt kevésbé egyedül, mint amikor egyedül volt, akként a mi filozófiánk szerint sincs a világegyetem keretei között egyetlen rész sem, melyet kevésbé magányosnak tekinthetnénk, mint azokat, miket a köznyelv a legmagányosabbnak nevez, mivel az emberek s állatok visszavonultsága nem jelez mást, mint a náluk - kiválóbb lények gyakoribb felbukkanását." Ha meglátogat, bővebben is megbeszéljük. Megpróbálok minden régi könyvet elolvasni e tárgyról, amihez csak hozzájutok. Most, hogy "Weston" becsapta az ajtót, a bolygókhoz vezető út a múlton visz keresztül, s ha valaha sor kerül még űrutazásra, az egyszersmind időutazás is lesz!… Molnár István fordítása