C. G. JUNG Gondolatok a szexualitásról és a szerelemről

nncl2643-6bav1

C. G. JUNG

Gondolatok a szexualitásról és a szerelemről KOSSUTH KIADÓ 1997 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült C. G. Jung: Von Sexualität und Liebe. Ausgewählt von Franz Alt. Olten und Freiburg im Breisgau, Walter Verlag 1992. Fordította S. NYIRŐ JÓZSEF HARMADIK KIADÁS ISBN 963 09 3934 7 Walter Verlag AG, Solothurn 1988 © Kossuth Kiadó, Budapest 1995

Előszó Manapság Európában minden harmadik házasság válással végződik. Ha a legutóbbi évtizednek ez a tendenciája folytatódik, húsz év múlva a házasságok kilencven százaléka jut erre a sorsra. A legtöbb ember vágyik arra, hogy harmonikus partneri kapcsolatban tartósan kötődjön valakihez. De az is igaz, hogy az emberek többsége elégedetlen házasságával és nemi életével, azzal, amit szerelmen ért. Miért? A szeretet ellentéte nem az erőszak, hanem a szerelemmel kapcsolatos illúzió és a közöny. Manapság ritkaság a szerelem, az embereknek manapság „kapcsolatuk” van. És ezt a „kapcsolatot” addig ápolják, amíg könnyűszerrel

megtehetik. Azután véget vetnek a „kapcsolatnak”, és új „kapcsolat” után néznek. Noha még mindig sok pár esküszik oltár előtt, csak kevesen esküsznek valóban. A szexualitást sokan afféle sportnak tekintik, ahol a nagy teljesítmények számítanak, vagy pedig a gyors, egyoldalú ösztön-kielégítést értik rajta. Túlságosan keveset tudnak a gyengédségről és a fantáziáról, az érzelmi közelségről és az összjátékról. Egy tapasztalt pszichoterapeuta hölgy, Jung tanítványa mondta: „Nincsenek frigid nők, de nagyon sok az érzéketlen férfi, aki tehetetlen az ágyban.” A legtöbb szexuálisan frusztrált asszony nem mer beszélni a férjével szexuális problémáiról. Akadnak olyan férfiak, akik több szeretettel beszélgetnek az autójukkal, mint a feleségükkel. A nagy illúzió a szerelemről és a házasságról így szól: nem lehetünk olyan helyzetben, amikor azt mondhatnánk, hogy egyszer s mindenkorra birtokon belül vagyunk. Mindig újra kell tanulnunk a szerelmet, s ennek érdekében cselekednünk kell. A szerelmet csak megélhetem. A szerelem és a házasság bizonyosan adomány, adottság – de ugyanúgy feladat is. A szerelem mindig szeretettel végzett tevékenység. A házasságok nem mennek tönkre attól, ha megjelenik a harmadik – férfi vagy nő – a házastársak között. A házasságok akkor mennek tönkre, ha a házastársak már nem munkálkodnak szerelmük és házasságuk ápolásán. A házassághoz úgy tartozik hozzá a hűség, a szabadság és a bizalom, mint a levegő a lélegzéshez. A szerelemért való munkálkodás mindennapos harc önzésünk ellen. Ha a szerelem tüze kialszik, rögtön azt kérdezzük: „Miért nem szeret már?” Ennél fontosabb ez a kérdés: „Miért nem szeretem már?” A férfi és a nő vágya az egység, az egyesülés, amióta tudatában vannak polaritásuknak – Ádám és Éva óta. A szexuális egyesülés voltaképpen sóvárgás a teljesség után; a szexualitásban átélt boldogság az égi üdvösség megsejtése. A szexualitás spirituális élménnyé, az Istennel való találkozás élményévé magasztosulhat. Minden bizonnyal jámbor ájtatoskodásnál sokkal többet jelent az, amikor a keresztények így imádkoznak: „Gyújtsd meg bennünk szereteted tüzét.” A sajtóban, a rádióban és a televízióban a szexualitásról szervezett felszínes csevegések gyakran elfedik a tulajdonképpeni témát, azt, hogy a házasság elsősorban lelki kapcsolat férfi és nő között. Minden egyéb nagyon elterjedt – többnyire férfiak által táplált – illúzió és projekció, amely nem vezet tartós boldogsághoz. Ha valóban szeretek, ha valóban szerelmes vagyok, természetesen nem mondhatom: „Három évig szeretni foglak.” Csak ezt mondhatom: „Szeretlek” –

és ennek megfelelően élhetek. C. G. Jung nem lelkendezve szól a szerelemről, a házasságról és a szexualitásról. Saját házasságának személyes problémái és a szülei házasságában megismert gondok számlájára írhatjuk azt, ha az önismeret mestere inkább borúlátóan nyilatkozik témánkról. Jungnak évtizedeken át tartó viszonya volt; felesége tudott az állandó barátnőről, és végül el is tűrte. Jung öncsalását felesége tudomásul vette, és ezen alapult következetlensége: Jungnak szüksége volt ilyen barátnőre lelki önmegvalósításához. A farizeusok, az álszentek szeretik az orrukat fintorgatni és rémüldöznek is amiatt, hogy nem hallgatom el Jung árnyoldalait. Az vesse rá az első követ, aki közületek nem bűnös. (És Jung sohasem akarta, hogy szentnek nézzék.) A házasság sikere mindig mindkét partner szeretetre való képességétől, következetességétől és nyíltságától függ. Tudom, mit írok: ezeknek az összefüggéseknek a felismerését egy Jung által elvégzett analízisnek és feleségemnek köszönhetem. Csak azóta tanulom, hogy a házasság a szerelem körömpróbája. „A szerelem meggyújtja a tüzet, a hűség vigyázza” (Maria Nels). A hűség a szerelem gyökere. Ha a két partner továbbra is egyenlő értékűnek ismeri el egymást, új fejlődés kezdődhet pontosan ott, ahol sokan szakítanak vagy elválnak. A szerelemben a fejlődés, a növekedés azt jelenti, hogy felismerjük és megragadjuk az esélyt minden válságban. Jung mondja: „Nincsen tudatosulás fájdalom nélkül.” Ha Jung teljességről beszél, ezen nem az erkölcsi tökély értelmében vett tökéletességet érti. Jung, aki mindig a válaszokat kereste a kérdésekre, azoknak ír, akik ugyancsak a választ keresik. Baden-Baden, 1987. október 6. Franz Alt

A SZEXUALITÁSRÓL Neurotikusok kedvelt tévedése az, hogy az igazi alkalmazkodás a világhoz a szexualitás kiéhezése. GW. 4. köt. 233. old.

A szexuális kérdés Az ethosz és a szexualitás közti konfliktus manapság nem csupán az ösztönösség és a morál kollíziója, hanem harc egy ösztön létjogosultságáért vagy az ebben az ösztönben kifejeződő olyan hatalom elismeréséért, amellyel szemmel láthatóan nem lehet tréfálni, és amely ezért alkalmazkodni sem hajlandó jámbor erkölcsi törvényeinkhez. GW. 8. köt. 68. old.

Mint ismeretes, a kulturálódás folyamatának lényege az emberben rejlő állati fokozódó megfékezése; ez a domesztikáció, a háziasítás folyamata, amely nem végezhető el a szabadságra vágyó állati természet lázadásai nélkül. Időről időre mintegy részegség mámora fogja el az emberiséget, amely a kultúra béklyóiba verte magát: az ókor ezt azoknak a dionüszoszi orgiáknak a Keletről hömpölygő hullámában élte át, amelyek az antik kultúrák lényeges és jellemző részévé váltak, és amelyeknek a szelleme nem kevéssel járult hozzá ahhoz, hogy a Krisztus előtti utolsó évszázad számos szektájában és filozófiai iskolájában a sztoikus ideál aszkézissé fejlődött; és a kor politeizmusának káoszából született meg a Mithrász-tisztelet és a kereszténység aszketikus ikervallása. A dionüszoszi szabadságmámor második hulláma a reneszánsz idejében söpört végig a nyugati emberiségen. Saját korunkról nehéz ítéletet mondani. De ha látjuk, hogyan fejlődnek a művészetek, a stílusérzék és a közízlés, mit olvasnak, írnak az emberek, miféle egyesületeket alapítanak, milyen „kérdések” vannak napirenden, mi ellen tiltakoznak a filiszterek, akkor a jelenkori társadalmi kérdéseink hosszú regiszterében nem utolsó helyen megtaláljuk az úgynevezett szexuális kérdést; azok az emberek vetették fel, akik szeretnék megszabadítani Erószt az erkölcsi vétség terhétől, amelyet a letűnt évszázadok raktak rá. E törekvések létét nem lehet egyszerűen tagadni, és nem vonható kétségbe létjogosultságuk sem; e törekvések léteznek, és éppen elég okuk van a létezésre. Érdekesebb és hasznosabb figyelmesen szemügyre vennünk korunk e mozgalmainak indítékait, mint csatlakozni az erkölcsi siratóasszonyok jajveszékeléséhez, akik (hisztérikus önkívületben) az emberiség erkölcsi pusztulását jövendölik. A moralisták kiváltsága az, hogy nem bíznak a jó Istenben – azt hiszik ugyanis, hogy az emberiség gyönyörű fája csak annak köszönhetően fejlődik, hogy nyesik, visszavágják, karóhoz kötik, védőkorlátok közé szorítják –, pedig bizony a Nap apa és a Föld anya növeszti ezt a fát

mélyen rejlő, bölcs törvények szerint a maga örömére. GW. 7. köt. 28-29. old.

A teológia nem segít a kérdéseire választ kereső embernek, mert megköveteli a hitet, amely azonban igazi és valóságos karizma, természetfölötti adomány, s erre senki sem képes. Mi, modern emberek arra vagyunk utalva, hogy újból élményként éljük meg a lelket, vagyis őseredeti tapasztalatra tegyünk szert. Ez az egyetlen lehetőség arra, hogy áttörjük a biológiai folyamat bűvös körét. GW. 4. köt. 391. old.

Kétségtelenül igaz, hogy az ösztönösség a leginkább és a legpregnánsabban a szexualitás szférájában ütközik össze az erkölcsi nézetekkel. Az infantilis ösztönösség és az ethosz konfliktusa sohasem kerülhető meg. Sőt, nekem az a benyomásom, hogy ez a konfliktus a pszichikai energia sine qua non-ja [elengedhetetlen feltétele]. Miközben mindannyian teljesen magától értetődőnek tartjuk, hogy az emberölés, a lopás és minden más hasonló cselekedet megengedhetetlen, tudomásul vesszük, hogy létezik az úgynevezett szexuális kérdés. Emberölési kérdésről vagy hirtelen harag kérdéséről nem beszélünk. Nem követelünk társadalmi rendszabályokat azok ellen, akik embertársaikon töltik ki mérgüket. És noha mindezen cselekedetek mozgató rugói ugyancsak az ösztönök, ezekben az esetekben az ösztönök elfojtását magától értetődőnek érezzük. Csak a szexualitás után teszünk kérdőjelet. A kérdőjel kétségre utal, mégpedig arra a kétségre, hogy erkölcsi fogalmaink és a rajtuk alapuló törvényes intézmények elegendőek-e, illetve célszerűek-e. Nem vitás, hogy e szféra tekintetében fölöttébb megoszlanak a vélemények. Bizonyára semmi ilyen probléma nem létezne, ha ebben a tekintetben a közvélemény egységes volna. Ez nyilvánvalóan reakció a túlságosan rigorózus erkölcsi felfogással szemben. Itt nem valamiféle primitív ösztönösség nyers megnyilvánulásával van dolgunk. Tudjuk, hogy az ösztönösség efféle nyers megnyilvánulásai sohasem törődtek az erkölcsi törvényekkel és a morál problematikájával. Hanem arról a komoly kételyről van szó, hogy a szexualitás természetére vonatkozó eddigi erkölcsi felfogásunk helyes-e vagy sem. Ebből a kételyből természetszerűen következik az a jogos érdeklődés, amely arra irányul, hogy jobban és mélyebben megértsük a szexualitás természetét. Ezt az érdeklődést igyekszik kielégíteni nem csupán a freudi pszichológia, hanem még sok más irányzat is. Az a tény, hogy Freud különösen nagy hangsúlyt helyez a szexualitásra, többé-kevésbé tudatos válasz lehet az időszerű kérdésre; és viszont: az a fogadtatás, amelyben Freud a közönség körében részesült,

megmutatta, milyen időszerű volt a válasza. GW. 8. köt. 67-68. old.

Freud munkáinak figyelmes és kritikus olvasója bizonyosan észreveszi, milyen általános és mennyire tágítható a szexualitás freudi fogalma. Valóban annyira tág ez a fogalom Freudnál, hogy gyakran felvetődik a kérdés, bizonyos helyeken egyáltalán miért él a szerző a szexualitás terminológiájával. Freud szexualitás-fogalma nem csupán a fiziológiai szexuális folyamatokat foglalja magában, hanem az érzelemnek és a vágynak csaknem minden fokozatát, fázisát és fajtáját is. E mértéktelen tágíthatóság következtében ugyan egyetemesen alkalmazható a freudi szexualitás-fogalom, de ez nem válik előnyére az általa adott magyarázatnak. E fogalom segítségével éppen úgy tudunk értelmezni egy műalkotást vagy egy vallási élményt, mint egy hisztériatünetet. Ebben az esetben viszont ez az értelmezés figyelmen kívül hagyja azt, hogy e három dolog merőben különböző. Az ilyen értelmezés tehát csak látszatmagyarázata lehet az említett három dolog közül legalább kettőnek. Mindazonáltal ettől az inkonvenienciától eltekintve pszichológiai szempontból helyes az, ha az ösztönök problémáját a szexualitás oldaláról is szemügyre vesszük, mivel van ott valami, amin éppen elfogulatlanul érdemes elgondolkozni. GW. 8. köt. 68. old.

A szexualitás nem csupán ösztönösség, hanem kétségtelenül kreatív hatalom is, amely nem csupán legfőbb oka egyéni életünknek, hanem lelki életünk nagyon komolyan veendő tényezője is. Manapság eléggé tudjuk, milyen súlyos következményekkel járhatnak a szexualitás zavarai. A szexualitást az ösztönök szószólójának nevezhetnénk, ezért a szellemi álláspont a fő ellenlábasát látja benne; persze nem azért, mert a szexuális élvhajhászat önmagában véve erkölcstelenebb, mint a zabálás és a vedelés, a pénzsóvárság, a zsarnokság és a tékozlási mánia, hanem mert a szellem a szexualitásban vele egyenrangú, sőt rokon ellenpárját szimatolja. Mert hiszen ahogyan a szellem szeretné a saját képére alakítani a szexualitást – miként minden más ösztönt is –, akként a szexualitás is régóta igényt tart a szellemre, amelyet egykor – a nemzésben, a terhességben, a születéskor és a gyermekkorban – magában foglalt, és amely nem nélkülözheti teremtményeiben a szexualitás szenvedélyét. Végtére is mi volna a szellem, ha nem állna szemben vele egyenrangú ösztön? Csupán üres forma volna. Más ösztönök bölcs figyelembevétele magától értetődővé vált számunkra; a szexualitással azonban más a helyzet, a szexualitás ma még

problematikus számunkra, vagyis ebben a tekintetben még nem jutottunk el a tudatosságnak arra a fokára, amely lehetővé tenné számunkra, hogy súlyos erkölcsi károsodás nélkül teljesen igazságosan ítéljük meg az ösztönt. Itt nincs helyünk arra, hogy a szexualitással kapcsolatos mai felfogás lehetséges okait taglaljuk. Elegendő azt hangsúlyoznunk, hogy úgy tűnik fel nekünk, mintha a szexualitás lenne a legerősebb és legdirektebb ösztön (a primitív népeknél, ahol a „gyomorkérdés” sokkal nagyobb szerepet játszik, nem ez a helyzet), mivel mint általában az ösztön jelenik meg. Továbbmenve azonban azt is hangsúlyoznom kell, hogy a szellemi princípium tulajdonképpen nem az ösztönnel konfrontálódik, hanem az ösztönösséggel, amely úgy értendő, mint az ösztöntermészet jogosulatlan túlsúlya a szellemi princípiummal szemben. A szellemi is mint ösztön jelenik meg a pszichében, igen, mint egy igazi szenvedély, ahogy Nietzsche írja, „mint emésztő tűz”. GW. 8. köt. 68-69. old.

A szexualitás szempontjának nevetséges és már-már beteges túlhangsúlyozása voltaképpen tünete egy jelenkori szellemi zavarnak, amelynek főleg az az oka, hogy korunknak nincs helyes fogalma a szexualitásról. Ha azonban egy ösztönt lebecsülnek, a következménye ennek szükségképpen az abnormális túlértékelés lesz. És minél igazságtalanabb volt a lebecsülés, annál egészségtelenebb lesz a reá következő túlértékelés. A valóságban semmilyen morális elítélés sem teheti oly gyűlöletessé a szexualitást, mint túlértékelésének félrevezető ízléstelensége és az obszcenitás. A szexualitás értelmezésében megnyilvánuló intellektuális otrombaság lehetetlenné teszi a szexualitásnak még a helyes értékelését is. Így élteti tovább – valószínűleg Freud személyes szándéka ellenére – bizonyos követőinek irodalmi munkássága igen hatásos módon az elfojtás művét. Freud előtt semmi sem lehetett szexuális indíttatású, most pedig minden egyszeriben úgyszólván „semmi más, mint” szexualitás. GW. 17. köt. 100. old.

Nemi erkölcsünk tévúton Beteg embernél oly sok úgynevezett amorális ingert, késztetést tapasztalunk, hogy a pszichoterapeutának önkéntelenül olyan gondolata támad, milyen jó eredményt érhetne el, ha mindezek az igények eljutnának a kielégüléshez. Rendszerint csupán mértéktelenül eltúlzott követelésekről van szó, amelyeket a

beteg feltorlódott libidója – többnyire a beteg akarata ellenére – előtérbe tol. Ha a libidót az egyszerű életkötelességek teljesítésének medrébe tereljük, ez az esetek többségében elegendő ahhoz, hogy e vágyak feszültségét nullára redukáljuk. Bizonyos esetekben azonban elismert tény, hogy az úgynevezett amorális tendenciák analízissel [terápiával] egyáltalán nem szüntethetők meg, hanem sokkal inkább és markánsabban jelentkeznek, és így világossá válik, hogy ezek a tendenciák az egyén biológiai kötelességei közé tartoznak. Ez azonban főként olyan szexuális igények esetében van így, amelyek a szexualitás egyéni értékelésével függenek össze. Ez a kérdés nem a patológia kérdése, hanem korunk társadalmi kérdése, amely parancsolóan etikai megoldást követel. Sokan biológiai kötelességüknek érzik, hogy e kérdés megoldásán munkálkodjanak, vagyis hogy valamilyen gyakorlati megoldásokat találjanak. (Mint ismeretes, a természet nem éri be teóriákkal.) Manapság ugyanis csupán a szexualitás törvény szerinti megítéléséről beszélhetünk, de nem rendelkezünk tulajdonképpeni nemi erkölccsel, ugyanúgy, ahogy a kora középkor nem ismerte a pénzügyletek tulajdonképpeni moralitását, hanem csupán előítéletekre és törvény szerinti megítélésekre szorítkozott. Még nem érkeztünk el odáig, hogy a szabad szexuális cselekvésen belül megkülönböztessünk erkölcsös és erkölcstelen viselkedést. Világosan kifejeződik ez abban, ahogy a közvélemény bánik – sőt inkább elbánik – a házasságon kívül született gyermekek anyjával. Az egész visszataszító képmutatást, a prostitúció és a nemi betegségek rohamos terjedését a szexuális viselkedésről alkotott barbár, sommás ítéletnek köszönhetjük, valamint annak, hogy képtelenek vagyunk kifejleszteni magunkban finomabb morális érzéket a szabad szexuális viselkedésen belüli óriási különbségek számára. GW. 4. köt. 329-330. old.

Az eredendő bűn, amely a katolikus egyházat örökkön üldözi – a szexualitás, és a katolikus egyház által hirdetett ideál par excellence a szüzesség, amely az élet folyamatát végérvényesen megállítja. Ha viszont az élet mégis ragaszkodik további létezéséhez, színre lép az árnyék, és a bűn súlyos problémává válik, mert az ember többé nem ítélheti az árnyékot örök kárhozatra. GW. 18/II. köt. 799. old.

Egyáltalán nem véletlen, hogy a történelmi kereszténységnek semmilyen kapcsolata sincs az állatokkal. Mint ismeretes, ez a mélyebben gondolkodó emberek által gyakran érzékelt hiány (amely különösen szembeötlő, ha a kereszténységet a buddhizmussal vetjük össze!) arra késztetett egy modern

költőt, hogy olyan Krisztust ábrázoljon, aki a néma állat kínszenvedéseiért is áldozza az életét. A keresztény felebaráti szeretet elve kiterjedhet az állatra, mégpedig a bennünk lakozó állatra is, és befogadhatja a szeretetbe azt, amit egy végeredményben túlságosan szigorú felfogás kegyetlenül elnyomott. Az állati még inkább állati lesz annak következtében, hogy elfojtottuk, vagyis beszorítottuk a tudattalanba, eredeti forrásaiba, ezért egyetlen vallás rovásán sincs annyi kegyetlenül kiontott ártatlan vér, mint a keresztény egyházén, és sohasem látott a világ a keresztény nemzetek háborújánál véresebb háborút. Az elfojtott állati ezért jelenik meg veszélyes formákban, ha felszínre kerül, és ha kitör, önpusztításhoz, nemzetek öngyilkosságához vezet. Ha azonban minden egyes ember jobb viszonyban volna a maga „állatával”, másként értékelné az életet is. Ebben az esetben az „élet” feltétel nélküli, morális princípium lenne számára, és az ember ösztönösen szembeszállna minden olyan intézménnyel vagy szervezettel, amelynek hatalma van ahhoz, hogy az életet tömegesen megsemmisítse. GW. 10. köt. 35-36. old.

Az embernek a tudattalanban finom szimata van kora szelleméhez, sejti lehetőségeit, és bensőjében érzi, hogy ingatagok a jelenkori erkölcs alapjai, amelyeket már nem támaszt alá eleven vallásos meggyőződés. Ebből fakad korunk etikai konfliktusainak legnagyobb része. A szabadságra vágyó ösztön beleütközik a morál képlékeny korlátaiba; az emberek kísértésbe esnek, akarnak és ugyanakkor nem akarnak valamit. És mert nem akarják és nem tudják kitalálni, hogy tulajdonképpen mit akarnak, konfliktusuk legnagyobb részben nem tudatosult, és ebből fakad a neurózis. A neurózis tehát, mint látjuk, a legszorosabb kapcsolatban van korunk problémájával, és voltaképpen nem más, mint az egyén sikertelen kísérlete arra, hogy önmagában, egymaga oldja meg az általános problémát. A neurózis az ember meghasonlása önmagával. Az emberek többségénél a meghasonlásnak az az oka, hogy a tudat szeretné erkölcsi eszményéhez tartani magát, a tudattalan azonban a maga (mai értelemben) erkölcstelen eszménye felé törekszik, amelyet a tudat állandóan tagadni szeretne. Az efféle emberek mindig becsületesebbek, „erkölcsösebbek” szeretnének lenni, mint amilyenek valójában. A konfliktus azonban ellenkező előjellel is lehetséges, vannak ugyanis olyan emberek, akik látszólag nagyon erkölcstelenek, és a legcsekélyebb erőszakot sem követik el magukon, alapjában véve azonban ez is csak bűnös póz, mert a háttérben náluk a morális lélek áll, amely ugyanúgy a tudattalanba szorult, mint az erkölcsös embernél az erkölcstelen természet. (A szélsőségektől ezért lehetőleg óvakodni kell, mert

mindig gyanút ébresztenek, hogy mögöttük ellentétes szélsőség lappang.) GW. 7. köt. 284. old.

Sok olyan neurotikus személy van, akik legbensőbb erkölcsösségükből, tisztességességükből eredően nem értenek egyet a mai morállal, és addig nem tudnak alkalmazkodni a kultúrához, amíg erkölcsiségükben olyan hézagok vannak, amelyeknek a kitöltése a kor szükséglete. Nagyon csalódik az, aki azt hiszi, hogy sok férjezett nő csupán azért neurotikus, mert szexuálisan nem elégült ki, vagy mert nem találta meg a megfelelő férfit, vagy mert még az infantilis szexualitás állapotában leledzik. A neurózisnak sok esetben az a valóságos oka, hogy az ember nem képes felismerni a rá háruló kulturális feladatot. GW. 4. köt. 330-331. old.

A beteg emberben mindig olyan konfliktust találunk, amely bizonyos ponton összefügg a társadalom nagy problémáival, úgyhogy ha az analízis eljutott ehhez a ponthoz, a beteg látszólag egyéni konfliktusa környezetének és korának általános konfliktusaként lepleződik le. A neurózis tehát tulajdonképpen nem más, mint egy általános probléma megoldására tett egyéni (bár sikertelen) kísérlet; ennek így is kell lennie, mert az általános probléma, egy „kérdés” nem ens per se [önmagában létező], hanem csupán az egyes ember szívében létezik. A „kérdés”, amely a beteget foglalkoztatja, a „szexuális kérdés”, pontosabban a mai nemi erkölcs problémája. Bár az embernek az életre és az életörömre, a színpompás valóságra támasztott felfokozott igénye eltűri a valóság által szabott szükséges határokat, de nem viseli el annak a mai erkölcsnek önkényes, rosszul alátámasztott korlátait, amely túlságosan elnyomja az animális sötétség mélyéből felemelkedő alkotó szellemet. GW. 7. köt. 289. old.

Azok a szexualitással kapcsolatos rútságok, amelyek számos pszichoanalízissel foglalkozó munkában sajnos szükségszerűen nagy teret kapnak, nem a pszichoanalízis számlájára írandók, mivel a mi orvosi és kétségtelenül fáradságos, felelősségteljes tevékenységünk csupán napvilágra hozza a rút fantáziákat, és ezeknek a visszataszító, rút dolgoknak a létezéséért nemi erkölcsünk hazug volta a felelős. Értelmes embernek azonban aligha kell újból elmondanunk, hogy a pszichoanalitikus nevelési módszer nem csupán szexuálpszichológiai beszélgetésekből áll, hanem felölel minden életszférát. E nevelésnek nem az a végső célja, hogy az embert menthetetlenül kiszolgáltassa

szenvedélyeinek, hanem hogy – ellenkezőleg – az egyén szert tegyen a szükséges önuralomra. S noha Freud is, jómagam is világosan beszélünk, ellenfeleink azt kívánják, hogy gyógyírként „a szenvedélyek kiélését” írjuk elő, és közben egyáltalán nem törődnek azzal, amit mi mondunk. Ugyanígy bánnak a neurózis elméletével, az úgynevezett szexuál- vagy libidóelmélettel. Noha előadásaimban és írásaimban évek óta folyton hangsúlyozom, hogy a libidó fogalmát a legnagyobb mértékben általánosan kell érteni, mintegy a fajfenntartási ösztön értelmében, és hogy ez a fogalom a pszichoanalízis terminológiájában egyáltalán nem „helyi szexuális izgalmat” jelent, hanem az önfenntartás szféráján túl ható minden törekvést és akaratot, és ebben az értelemben is alkalmazzuk. Nemrég terjedelmes munkában írtam ezekről az általános kérdésekről, de ellenfeleink – saját óhajukkal összhangban – azt hangoztatják, hogy a mi felfogásunk olyan, amilyen az ő értelmezésükben, vagyis „durván szexuális”. GW. 4. köt. 104. old.

Szemére vetették a pszichoanalízisnek, hogy felszabadítja az ember (szerencsére) elfojtott állati ösztöneit, és ezzel mérhetetlen nagy katasztrófát idézhet elő. Ebből a félelemből nyilvánvalóan kiderül, milyen kevéssé bíznak az emberek a mai erkölcsi elvek hatékonyságában. Beérik azzal a látszattal, mintha csak az erkölcs tartaná vissza az embereket a zabolátlanságtól; pedig sokkal hatásosabb szabályozó a szükség, amely valóság diktálta határokat szab, mivel ezek minden erkölcsi tételnél sokkal meggyőzőbbek. Igaz, hogy az analízis felszínre hozza az állati ösztönöket, de nem azért – mint egyesek interpretálják –, hogy direkt módon szabadjára engedje zabolátlan tevékenységüket, hanem hogy felhasználhatók legyenek magasabb célok szolgálatában, amennyire ez az egyes individuum számára lehetséges, és amennyiben az egyén az ilyen („szublimált”) alkalmazást igényli. Minden körülmények között előny ugyanis az, ha az ember teljesen birtokolja személyiségét, mert máskülönben az elfojtott személyiségkomponensek más pontokon kerülnek gátlón utunkba, mégpedig nem is afféle lényegtelen, hanem éppen a legérzékenyebb pontokon; ez a féreg mindig a magot pusztítja el... Ha azonban arra neveljük az embereket, hogy lássák saját természetük árnyoldalait, remélhetjük, hogy így jobban megértik majd és jobban fogják szeretni embertársaikat. Ha kevesebb lesz az alakoskodás, és több lesz toleranciából, az csak jó következményekkel járhat felebarátaink figyelembevétele szempontjából, mert az emberek túlságosan könnyen hajlanak arra, hogy a méltánytalanságot és az erőszakot, amelyet saját természetük ellen

elkövetnek, kiterjesszék embertársaikra is. GW. 7. köt. 290-291. old.

Mi a szexualitás? A tudományos pszichológia eredetileg vagy fiziológiai pszichológia volt, vagy pedig elszigetelt tényekkel és funkciókkal kapcsolatos kutatások és kísérletek meglehetősen szervetlen halmaza. Bizonyára ezért volt Freud egyoldalú hipotézise kétségtelenül felszabadító előretörés a lelki összefüggések pszichológiájához. Freud műve tulajdonképpen a nemi ösztönnek az emberi lélekbe való elágazásaival foglalkozó pszichológia. A szexualitás tagadhatatlan fontossága ellenére nem tudjuk elfogadni, hogy minden ettől az ösztöntől függ. A széles körű alkalmazhatóság efféle hipotézise kezdetben optikai csalódásként működik; eltüntet minden más színt, és az ember csak vöröset lát. Ezért jelentős tény, hogy Freud első tanítványa, Adler az ugyancsak széles körű alkalmazhatóság merőben más jellegű hipotézisét állította fel. Freud követői rendszerint elmulasztják, hogy megemlítsék Adler érdemeit, mivel fanatikus hitet csinálnak szexuál-hipotézisükből. A fanatizmus mindig titkos kétely kompenzációja. Vallási üldözések mindig csak ott történnek, ahol van eretnekség. Az emberben nincs olyan ösztön, amelyet másik ösztön nem tart egyensúlyban. A szexualitás teljesen gátlástalan volna az emberben, ha nem létezne kiegyenlítő tényező ugyanolyan fontos ösztön formájában, amelynek az a rendeltetése, hogy a nemi ösztön korlátozatlan és ezért destruktív funkcionálása ellen hasson. A lelki struktúra nem egy pólusú. Amiként a szexualitás az embert kényszerítő impulzusokkal ostromló erő, akként természetesen megvan az emberben az önfenntartás ereje is, amely segítségére van abban, hogy ellenálljon mindenféle érzelmi robbanásnak. Láthatjuk ezt már a primitív népeknél is, ahol nem csupán a szexualitásnak, hanem más ösztönöknek is nagy számú igen szigorú korlátozása van érvényben a tízparancsolat nélkül és a konfirmációra előkészítő oktatás tételei nélkül. A nemi ösztön vak működésének minden korlátozása az önfenntartás ösztönéből fakad, amint Adler hipotézise gyakorlatilag állítja. Adler sajnos ugyancsak túlságosan messzire megy, és azzal, hogy Freud nézőpontját csaknem teljesen mellőzi, az egyoldalúságnak és a túlzásnak ugyanazt a hibáját követi el. Adler pszichológiája az összes önfenntartási törekvést magában foglaló pszichológia. Elismerem, hogy az egyoldalú igazságnak megvan az az előnye, hogy egyszerű,

de az már kérdés, hogy elégséges hipotézisnek tekinthetjük-e. GW. 17. köt. 97-98. old.

Látnunk kellett, hogy a lélekben valóban sok – sőt néha minden – a szexualitástól függ; máskor viszont kevés függ tőle, és csaknem minden az önfenntartásnak vagy a hatalomösztönnek az uralma alatt áll. Így könnyen egyesíteni tudjuk Freudot Adlerral, ha csak vesszük azt a fáradságot, hogy a lelket ne merev és változtathatatlan rendszernek, hanem mozgó és folyamatban levő történésnek tekintsük, amely – mivel váltakozva különböző ösztönök befolyásolják – kaleidoszkóphoz hasonlóan változik. Így megtörténhet, hogy egy embert a menyegző előtt Freud alapján, utána pedig Adler alapján próbálunk megérteni, ahogy az egészséges ember már régóta teszi. Az ilyen kombináció azonban meglehetősen kényelmetlen helyzetbe hoz bennünket. Ahelyett, hogy örülnénk egy egyszerű igazság látszólagos bizonyosságának, úgy érezzük, hogy kisodródtunk a folytonosan változó körülmények határtalan tengerére, amelyek a tehetetlen egyént az egyik elfojtásból a másikba taszítják. De a lélek örökké változó élete nagyobb, bár kényelmetlenebb igazság, mint az egyik álláspont biztos merevsége. Ez valójában nem teszi egyszerűbbé a pszichológia problémáját. Viszont megszabadulunk a „semmi más, mint” lidércétől, minden egyoldalúság elkerülhetetlen vezérmotívumától. GW. 17. köt. 98-99. old.

A szimbolika eredeti teljességjellege magában foglal minden lehetséges emberi érdeket és ösztönt, ami éppen az archetípus numinozitását biztosítja. Ezért találkozunk az összehasonlító vallástudományban újra meg újra azzal, hogy a vallási-lelki aspektusokat a szexualitás, az éhség, a harc- és hatalomvágy stb. aspektusaival társítják. A vallási szimbolika számára mindig különösen bővizű forrás az az ösztön, amely az adott korszakban a leginkább előtérben van, illetve amely az individuumot a leginkább foglalkoztatja. Vannak olyan társadalmak, amelyekben az éhség fontosabb, mint a szexualitás, és megfordítva. Minket például a civilizáció kevésbé terhel étkezési tabukkal, mint szexuális korlátozással. A szexualitás a modern társadalomban éppenséggel a sértett istenség szerepét játssza, amely közvetetten minden lehetséges területen érvényesíteni tudja igényét, még a pszichológiában is, ahol a lelket a szexuális elfojtásra próbálja redukálni. GW. 10. köt. 373. old.; Titokzatos jelek az égen. S. Nyírő József fordítása. Kossuth Könyvkiadó 1993- 49. old.

A vallási intenciók kivételével a modern ember számára semmi sem jelent tudatosabb és személyesebb kihívást, mint a szexualitás. De jóhiszeműen azt is ki lehet jelenteni, hogy a hatalomvágy az, amely még – egészen más mértékben – birtokolja az embert. Ezt a kérdést ki-ki temperamentuma és szubjektív megítélése szerint dönti el. Csak az a tény kétségtelen, hogy a fundamentális ösztönök közül a legfontosabb, mégpedig a vallásos teljességösztön a mai köztudatban a legjelentéktelenebb szerepet játssza, mert – történetileg nézve – csak roppant fáradságosan és folytonos visszaesések közepette tud szabadulni a másik két ösztönnel való társítástól és összekeveréstől. Miközben a szexualitás és a hatalomvágy állandóan mindenki által ismert mindennapiságukra hivatkozhatnak, a vallásos teljességösztönnek evidenciájához mindig magasabb fokon differenciált tudatra, megfontoltságra, reflexióra, felelősségre és több más erényre van szüksége. Ezért egyáltalán nem tud vele mit kezdeni a viszonylag tudatlan, természetes ösztönöktől hajtott ember, mert ő – az általa ismert világ foglyaként – a mindennapiba, a kézzelfoghatóba és ezért valószínűbe és kollektívan érvényesbe kapaszkodik, e mottóhoz igazodva: „Gondolkodni nehéz, ezért a legtöbben ítélnek!” A létezés jelentős könnyítésének látja, ha valami látszólag komplikált, szokatlan, nehezen érthető dolgot – amely probléma felvetésével fenyeget – valami megszokottra, éppenséggel banálisra lehet visszavezetni, különösen akkor, ha a megoldás meglepően egyszerűnek és ráadásul szellemesnek tűnik fel a szemében... Közelről szemlélve mindazonáltal lényegesen másként fest a dolog: a nehéz és előbb megoldhatatlannak látszó feladattól való megszabadulás a szexualitást egy még rosszabb, vagyis racionalista elfojtásba vagy a lelket elpusztító cinizmusba juttatja, a hatalomvágyat pedig ugyan először szocialista idealizmusba ülteti át, amely azonban a világ felén a kommunizmus államfogházává vált. Így éppen az, amit a teljességre irányuló törekvés tulajdonképpen elérni akar, mégpedig az individuum felszabadítása, a két másik ösztön kényszere folytán ellentétébe csap át. A kitűzött feladat megoldatlanul tér vissza energiájával, és felerősíti mindkét másik ösztön követeléseit, amelyek ősidők óta csaknem patalogikus mértékben akadályozták az ember magasabb fejlődését. Mindenesetre a mi időnkben ennek karakterisztikus neurotizáló hatása van, és alapjában véve a legfőbb felelősség terheli az egyén és egyáltalán a világ megosztottságáért. Nem akarjuk elismerni az árnyékot, és így a jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal. GW. 10. köt. 373-375. old.; Titokzatos jelek az égen. 50-51. old.

A szexualitás alapvető ösztön, amelyet, mint mindenki tudja, a legnagyobb mértékben titkolózás és kínzó sejtelmesség övez, s amely szerelemként a

leghevesebb érzelmi viharok, a legperzselőbb vágyak, a legmélyebb kétségbeesések, a legtitkosabb gondok és a legkínosabb benyomások okozója lehet. A szexualitás testileg szervezett és pszichikailag messze ágazó fontos funkció, amelyen az emberiség egész jövője alapul. A szexualitás tehát legalább ugyanolyan fontos, mint a táplálkozás, jóllehet jellegét tekintve más ösztön. De míg a táplálkozási funkció minden variációban az egyszerű kenyérdarabtól a társas étkezésig minden szem számára látható lehet, és legfeljebb gyomorhurut vagy általános drágulás következtében kényszerül önmérsékletre, a szexualitás erkölcsi tabu alatt áll, és számos törvényi rendelkezés szab eléje korlátokat. És eltérően a táplálkozási funkciótól nincs az egyes ember szabad belátására bízva. Érthető tehát, hogy éppen e kérdés körül számos fontos érdek és érzelem csoportosul, mivel érzelmek rendszerint mindig tökéletlen alkalmazkodás pontjain fordulnak elő. Ezenkívül a szexualitás, mint már említettem, az emberi lény alapvető ösztöne – elegendő indíték az ismeretes freudi elmélet számára, amely mindent a szexualitásra vezet vissza, és éppen a tudattalanról olyan képet fest, mintha az afféle lomtár volna, amelyben fel van halmozva minden elfojtott – mert tilalmas – gyermeki kívánság épp úgy, mint minden későbbi tilalmas nemi vágy. Bármennyire ellenszenves is ez a felfogás, igazságot kell szolgáltatnunk neki. Ha hajlandók vagyunk végére járni annak, hogy Freud mi mindent gondol bele a szexualitás fogalmába, látni fogjuk, hogy Freud minden megengedhető mértéken túl kitágította e fogalom határait, úgyhogy azt, amit ő tulajdonképpen ért rajta, inkább „Erósznak” mondanánk, azoknak az ókori filozófiai elképzeléseknek a nyomán, amelyek szerint egy Pán-Erósz teremtő ősnemzése működteti az élő természetet. A „szexualitás” ezért itt nem szerencsés kifejezés. A szexualitás fogalom ma már szilárdan rögzült, és annyira pontosan kijelölt határai vannak, hogy még a „szerelem” szó is bajosan tekinthető azonos jelentésűnek. És ennek ellenére Freud – mint munkáiból vett számos példával igazolható – igen gyakran szerelmet ért ott, ahol csupán szexualitásról beszél. GW. 10. köt. 18-19. old.

Összhangban azzal a felfogásommal, amely szerint a világ ellentétekből áll, arra a felismerésre jutottam, hogy létezik pszichikai energia, amely ugyanúgy ellentétekből keletkezik, mint a fizikai folyamatok energiája, ez ugyanis mindig valamilyen levezetődést feltételez, vagyis megkívánja ellentétek – mint például hideg-meleg, magas-mély stb. – létezését. Miközben Freud eleinte a szexualitást csaknem kizárólag mint pszichikai hajtóerőt ábrázolta, és csak az én kiválásom után kezdett más tényezőket is figyelembe venni, én valamennyi többé-kevésbé

ad hoc konstruált lelki indítékot, ösztönzést vagy erőt összefoglaltam egyetlen energiafogalomban, hogy egy puszta erőpszichológia egyébként csaknem elkerülhetetlen önkényességeit kiküszöböljem. Ezért már nem beszélek erőkről vagy egyes ösztönökről, hanem „értékintenzitásokról”. Ezzel nem tagadom a szexualitás fontosságát a pszichikai folyamatban, mint azt Freud makacsul feltételezi, hanem azt akarom megakadályozni, hogy a lelket elárassza a szexuális terminológia, és a szexualitást az őt megillető helyre akarom tenni. Végül is a szexualitás – az egészséges emberi értelem ettől sohasem hagyja magát eltéríteni – csak egyike a biológiai ösztönöknek, csak egyike a. pszichofiziológiai funkcióknak, még ha nagyon fontos és messzire ható funkció is. A szexualitáshoz tartozó lelki szféra ma kétségtelenül nagymértékben zavart állapotban van, és ha egy fogunk nagyon fáj, úgy tűnik fel, hogy egész lelkünk merő fogfájásból áll. A szexualitásnak az a fajtája, amelyet Freud ábrázol, az a félreismerhetetlen szexuális megszállottság, amellyel mindig ott találkozunk, ahol a pácienst ki kell mozdítani vagy csalogatni egy nem megfelelő, kínos helyzetből vagy beállítódásból, vagyis a feltorlódott szexualitás egy fajtája, amely rögtön normális arányokra zsugorodik, amint a levezetődés útja szabaddá válik előtte. Többnyire a családi gyűlölködésben, az úgynevezett családregény érzelmi unalmában való veszteglés az, ami az életenergia feltorlódásához vezet, és ez az a feltorlódás, amely elkerülhetetlenül az úgynevezett infantilis szexualitás formájában jelentkezik. Vagyis itt nem igazi szexualitásról, hanem olyan feszültségek nem természetes levezetődéséről van szó, amelyek tulajdonképpen más életszférában otthonosak. Végső soron mi haszna van akkor annak, ha ezen az ártéren hajózgatunk? Mégis sokkal lényegesebb – legalábbis a józan ész számára így tűnik fel –, hogy levezető csatornákat nyissunk, vagyis megtaláljuk azokat a lehetőségeket vagy azt a beállítódást, amelyek az energia számára a neki megfelelő lefolyást, levezetődést kínálják. GW. 4. köt. 389-390. old.

Aki nem veszi észre az ösztönöket, azt az ösztönök lesből fogják megtámadni és legyőzni. GW. 9/I. köt. 359. old.

A gyermekkori szexualitás A primitív ösztöntermészet polimorfizmusával szabályozón szemben áll az

individuáció-elv; a sokalakúsággal és az ellentmondásos megosztottsággal szembeszáll egy kontraktív egység, amelynek a hatalma ugyanolyan nagy, mint az ösztönöké. Igen, a két oldal éppenséggel az önszabályozás érdekében szükséges ellentétpárt alkot, amelyet már gyakran mint természetet vagy szellemet határoztak meg... A primitív szellem számunkra közvetlen tapasztalásként csak az emlékezetben még megmaradó gyermeki psziché formájában létezik. A gyermeki psziché sajátosságait Freud összefoglalóan gyermekkori szexualitásnak nevezi – némi joggal; hiszen ebből a csíraállapotból alakul ki a későbbi, érett szexuális lény. Freud azonban a gyermekkori csíraállapotból még mindenféle lelki sajátosságokat származtat, úgyhogy ily módon olyan látszat alakul ki, mintha a szellem is egy szexuális előzetes lépcsőfokból származna, tehát nem lenne más, mint a szexualitás bujtóága. Freud azonban nem veszi figyelembe, hogy a gyermekkori polivalens csíraállapot nem csupán sajátosan perverz előfoka a normális és érett szexualitásnak, hanem éppen azért jelenik meg sajátosan perverz formában, mert nem csupán az érett szexualitásnak, hanem az egyén szellemi sajátosságának is előfoka. A gyermekkori csíraállapotból alakul ki az egész későbbi ember, ezért tehát a csíraállapot épp oly kevéssé merő szexualitás, mint a felnőtt ember pszichéje. Ebben a csíraállapotban sem csupán a felnőttkori élet kezdetei rejtőznek, hanem benne van az ősök meghatározatlan kiterjedésű sorának egész öröksége is. Ebben az örökségben nem csupán a még az állati fokból származó ösztönök találhatók, hanem mindazok a differenciálódások is, amelyek örökletes nyomokat hagytak hátra. Így valójában minden gyermek szörnyű inkongruenciával [összhang hiányával] születik; a gyermek egyrészt úgyszólván állathoz hasonló, tudatlan lény, másrészt utolsó megtestesülése egy ősi és végtelenül komplikált örökségnek. Ez az inkongruencia oltja ki a csíraállapot feszültségét. GW. 8. köt. 62-63. old.

Hogy a gyermekeknek – a Freud által alkalmazott tágabb értelemben – incesztuózus törekvéseik lennének, az számomra egyáltalán nem kétséges. Azt azonban, hogy ezek a tendenciák minden további nélkül a sui generis gyermeki lélek számlájára írhatók, kétségbe vonom. Ugyanis nagyon nyomós okok szólnak a mellett a felfogás mellett, hogy a gyermek lelke a szülői, különösen pedig az anyai psziché varázsa alatt áll, méghozzá olyan mértékben, hogy a gyermek lelkét a szülők lelke funkcionális függvényének kell tekintenünk. A gyermek pszichikai individualitása csak később fejlődik ki, miután tudatának megbízható folytonossága már valósággá vált. Az a körülmény, hogy a gyermek

eleinte csak harmadik személyben beszél önmagáról, véleményem szerint világos bizonyítéka lelki személytelenségének. Ezért hajlok arra, hogy a gyermek esetleges incesztuózus törekvéseit inkább a szülők pszichéjéből magyarázzam meg, mint ahogyan minden gyermekkori neurózist elsősorban a szülők lelkének tükrében kellene vizsgálni. Ezért a fokozott infantilis szorongás gyakori okául a szülők domináns komplexusát kell tekintenünk, azaz bizonyos életbe vágó problémáik elfojtását és figyelmen kívül hagyását. Mindaz, ami a tudattalanba kerül, többé-kevésbé archaikus alakot ölt. Ha például az anya elfojtja egy kínos és szorongást okozó komplexusát, akkor ezt gonosz szellemnek érzi, amely üldözi őt – skeleton in the cupboard [csontváz a szekrényben], ahogyan az angol mondja. Ez a megfogalmazás arra utal, hogy a komplexus máris archetipikus alakot öltött. Szorongás nyomasztja, lidércnyomás kínozza. Akár mesél gyermekének rémmeséket, akár nem, komplexusa mégis megmételyezi gyermekét, és a saját pszichikai állapota révén kelti életre gyermeke lelkében archetipikus rémképeit. Talán erotikus fantáziái vannak egy másik férfival kapcsolatban. A gyermek látható jele házassági kötelékének. Ellenállása ezzel a kötelékkel szemben tudattalanul a gyermeke ellen irányul, akinek létezését ennek megfelelően meg nem történtté kell tennie. Archaikus fokon ennek a gyermekgyilkosság felel meg. Ily módon válik az anya „gonosz boszorkánnyá”, aki felfalja a gyermekeket. GW. 10. köt. 48. old.; Föld és lélek. Az archaikus ember. Linczényi Adorján fordítása. Kossuth Könyvkiadó 1995. 13-14. old.

A pszichoanalitikus iskolák egyesített erőfeszítéseinek köszönhetően felismertük, hogy a gyermekkornak szinte leggyakoribb fantáziája az úgynevezett Ödipusz-komplexus. Mint ismeretes, Oidipusz tragikus végzete az volt, hogy feleségül vette anyját, és megölte apját. Úgy tűnik fel, hogy ez a tragikus felnőttkori konfliktus messze van a gyermeki lélektől, és ezért a laikus számára teljesen elgondolhatatlan, hogy éppen a gyermeknek része lehetne ilyen konfliktusban. De ha elgondolkozunk egy kicsit, világossá válik számunkra, hogy éppen Oidipusz sorsának mindkét szülőre való vonatkoztatása a tertium comparationis [az összehasonlítás alapja]. Ez a jelenség a gyermekre jellemző, a felnőtt ember sorsa szempontjából már nem áll fenn. Ennyiben Oidipusz tulajdonképpen gyermekkori konfliktust jelent, de a felnőttkor nagyításában. Az Ödipusz-komplexus kifejezés természetesen nem azt akarja mondani, hogy ezt a konfliktust felnőttkori formában értelmezzük, hanem a gyermekkornak megfelelő kicsinyítésben és gyengítésben. A kifejezés általában csak annyit

jelent, hogy a gyermeki szeretetigények az apára és az anyára vonatkoznak, és amennyiben ezek az igények már eljutottak az intenzitás bizonyos fokára, úgyhogy az említett objektumot féltékenyen védelmezik, Ödipusz-komplexusról beszélhetünk. Az Ödipusz-komplexusnak ezen a gyengítésén és kicsinyítésén nem azt kell értenünk, hogy általában az érzelmek mennyiségét kisebbítjük, hanem azt, hogy a gyermekre jellemző a szexuális érzelmek csekélyebb mennyisége. Ehelyett van a gyermeki érzelmeknek az a feltétlen intenzitásuk, amely a felnőtteknél jellemzi a szexuális érzelmet. A kisfiú szeretné egyedül birtokolni anyját, ezzel szemben az apját szeretné eltávolítani. Mint ismeretes, kisgyermekek olykor képesek a legféltékenyebb módon a szülők közé tolakodni. Ezek a vágyak és szándékok a tudattalanban konkrétabb és drasztikusabb alakot öltenek. A gyermekek kis primitív emberek, és ezért hamar eszükbe jut a gyilkolás vágya, és annál könnyebben lehetséges ez a gondolat a tudattalanban, amely nagyon drasztikusan szokta kifejezni magát. Ahogyan a gyermek általában rendszerint ártalmatlan, rendszerint ez a látszólag veszélyes vágy is ártalmatlan. Azt mondom, „rendszerint”, mert hiszen ismeretes, hogy olykor gyermekek is nem csupán közvetett, hanem közvetlen módon is engedhetnek gyilkolási ösztönüknek. De amilyen kevéssé képes a gyermek általában tervszerű szándékok végrehajtására, ugyanolyan kevéssé tekinthető veszélyesnek gyilkolási szándéka is. Ugyanez érvényes az anya iránti Ödipusz-szándékra is. E fantázia gyenge felvillanásai a tudatban könnyen észrevétlenek lehetnek, ezért bizonyára minden szülő meg van győződve arról, hogy az ő gyermekei mentesek az Ödipusz-komplexustól. A szülők, akárcsak a szerelmesek, többnyire vakok. De ha azt mondom, hogy az Ödipusz-komplexus csak egy szókép az apa és az anya iránt táplált gyermeki vágynak és az e vágy által előidézett konfliktusnak a jelölésére – mert elvégre minden önző vágy konfliktusokat idéz elő –, elfogadhatóbbá válhat a dolog. GW. 4. köt. 177-178. old.

Az Ödipusz-fantázia története különösen érdekes, mivel nagyon sokat megtudhatunk belőle általában a tudattalan fantáziálás fejlődéséről. Az emberek természetesen azt hiszik, hogy az Ödipusz-probléma a fiú problémája. Ez persze tévedés. A libido sexualis [nemi energia] bizonyos körülmények között csak viszonylag későn, a serdülőkorban éri el a végleges differenciálódást, amely az egyén nemének megfelel. Ezt megelőzően a libido sexualisnak nemi tekintetben differenciálatlan jellege van, amelyet biszexuálisnak is mondanak. Ezért tulajdonképpen nem meglepő, hogy kislányokban is kialakulhat az Ödipusz-

komplexus. Minden eddigi ismeretünk szerint az első szeretet az anyára irányul, s mindegy, hogy a gyermek hím- vagy nőnemű. Ebben a stádiumban, ha az anya iránti szeretet intenzív, a gyermek igyekszik az apját mint konkurenst féltékenyen távol tartani. Ebben a korai szakaszban az anyának természetesen nincs valamilyen említésre méltó szexuális jelentősége a gyermek számára; ennyiben az Ödipusz-komplexus kifejezés tulajdonképpen nem megfelelő. Ebben a korai szakaszban ugyanis az anya még védelmező, oltalmazó, tápláló lény, aki éppen ezért vonzó. GW. 4. köt. 178-179. old.

Szexuális komplexusok Amikor az embernek komplexusai vannak, az önmagában véve nem neurózis, mivel a komplexusok rendszerint a lelki folyamat gyújtópontjai, amelyeknek a fájdalmassága nem beteges zavart bizonyít. A szenvedés nem betegség, hanem a boldogság normális ellentéte. A komplexus csak akkor válik betegséggé, ha az ember azt hiszi, nincs komplexusa. GW. 16. köt. 85. old.; Grundw. 1. köt. 51-52. old.

A komplexusoktól való félelem rossz útmutató, mert mindig eltávolít a tudattalantól, és visszamutat a tudatba... A tudat mindig meg van győződve arról, hogy a komplexus valami illetlen dolog, és ezért valamilyen módon megszüntetendő... Az ember nem tudja rászánni magát, hogy normális életjelenségnek tekintse. GW. 8. köt. 120. old.; Grundw. 1. köt. 194-195. old.

Vannak olyan benyomások, amelyek az élet szolgálatában hatnak. Ismeretesek például a vallással kapcsolatos erőteljes impressziók vagy a megrendítő események tartós hatásai. Különösen erőteljesek az ilyen hatások az ifjúkorban. Ezt használja fel a nevelés is, ugyanis arra törekszik, hogy tartós komplexusokat idézzen elő a gyermekben, A komplexus tartósságát az állandóan élő érzelmi tónus garantálja. Ha megszűnik az érzelmi tónus, megszűnik a komplexus is. A hangsúlyozottan érzelmi színezetű komplexus tartós létezése természetesen ugyanolyan alakító hatással van az egész pszichikai tevékenységre, mint egy akut affektus. Ami összhangban van a komplexussal, azt befogadja a psziché, minden mást kizár vagy legalábbis gátol.

A legjobb példákat a vallási meggyőződések esetében látjuk. Nincs az az átlátszó érv, amelyet az ember latba nem vet, ha az meggyőződése mellett szól, nem vetekedhetnek vele a legerősebb és legplauzíbilisebb ellenérvek sem; ezek egyszerűen leperegnek, mivel az érzelmi gátlások erősebbek minden logikánál. Még egyébként igen intelligens, nagyon művelt és tapasztalt embereknél is valóságos vakságot, olykor valósággal rendszeres anesztéziát figyelhetünk meg, ha például a determinizmusról akarjuk meggyőzni. Mily gyakran tapasztaljuk, hogy egy egyszeri kellemetlen benyomás hatására sok ember rendíthetetlen hamis ítéletet fogalmaz meg magában, amelyet nem képes megingatni a még oly metsző logika sem! A komplexus hatásai azonban nem csupán a gondolkodásra terjednek ki, hanem a cselekvésre is, amelyet a komplexus tartósan teljesen meghatározott irányokba tud kényszeríteni. Mily sokan végzik el gondolkodás nélkül a vallási szertartásokat és a többi lehetséges indokolatlan cselekedetet, jóllehet intellektusuk tekintetében tulajdonképpen már régen túl vannak rajtuk! A krónikus komplexushatásoknak az a csoportja, amelynek esetében az érzelmi tónust aktuális inger folytatólagosan fenntartja, a komplexusképződés legjobb példáit szolgáltatja. Nevezetesen a legerősebb és legtartósabb hatásokat a szexuális komplexusok fejtik ki, amelyek esetében az érzelmi tónust folytatólagosan fenntartja a szexuális kielégületlenség. GW. 3. köt. 49. old.

Könnyen el tudjuk képzelni, milyen erős befolyás alá kerül a psziché, ha a komplexus intenzitása fokozódik. A legvilágosabb példákat mindig a szexuális komplexusok szolgáltatják; nézzük például a szerelem klasszikus állapotát. A szerelmes ember valósággal megszállottja a komplexusának; egész érdeklődése erre a komplexusra és a vele összhangban levő dolgokra koncentrálódik. Minden szó és minden tárgy a szeretett lényre emlékezteti (a kísérletben: látszólag teljesen közömbös ingerszók is előidézik a komplexust). Felbecsülhetetlen értékű kincsként őrzi a legjelentéktelenebb dolgokat is, amennyiben közük van a komplexushoz; egyáltalán az egész környezetet csak sub specie amoris [a szerelem szempontjából] nézi. Ami nem felel meg a komplexusnak, lepereg; minden más érdeklődés nullaszintre süllyed, aminek azután a személyiség bénultsága és átmeneti beszűkülése a következménye. Csak az ébreszt érzelmeket, ami összhangban van a komplexussal, és az ember csak ezt dolgozza fel lelkileg. Minden gondolat és cselekedet a komplexus irányába mutat; amit az egyén nem tud ebbe az irányba terelni, azt elutasítja, vagy pedig felszínesen, érzéketlenül és a legcsekélyebb gondosság nélkül végzi

el. Közömbös ügyek intézésekor előadódnak a legkülönösebb kompromisszumok; az üzleti levelekbe elírások csúsznak be a szerelmi komplexusból, beszéd közben gyanús nyelvbotlások fordulnak elő. Az objektív gondolatok sorát lépten-nyomon megszakítják a komplexus betörései, hosszú gondolkozást szünetek állnak be, amelyeket a komplexussal kapcsolatos epizódok töltenek ki. Ez a közismert példa világosan mutatja, milyen befolyással van egy erős komplexus egy normális pszichére. Ebből látjuk, hogy miként összpontosul minden pszichikai energia a komplexus köré az egyéb pszichikai anyagok rovására, amelyek ennek következtében parlagon maradnak. GW. 3. köt. 54. old.

A szerelem pszichikai állapotát úgy jellemezhetjük, mint komplexus által való megszállottságot. A szexuális komplexusnak e különleges formáján kívül, amelyet didaktikai okokból a komplexus által való megszállottság paradigmájának választottam (ez a leggyakoribb és legismertebb forma!), természetesen van e komplexusnak még sok más fajtája is, amelyek hasonlóképpen erőteljesen képesek hatni. Nőknél gyakran jelentkeznek a viszonzatlan vagy reménytelen szerelem komplexusai. Itt a legtöbbször rendkívül erős komplexusérzékenységet találunk. A nő a férfi leghalványabb célzásait a komplexus értelmével összhangban asszimilálja és dolgozza fel, miközben teljesen vakként nem vesz tudomást a legnyomósabb ellenérvekről sem. Az imádott férfi jelentéktelen megjegyzését döntő erejű szubjektív bizonyító anyaggá duzzasztja fel. Az imádott férfi alkalmi érdeklődései a szerelmes nő hasonló érdeklődéseinek forrásává válnak – ez olyan szimptómacselekvés, amely többnyire rögtön szertefoszlik, ha a házasság végleg megtörténik vagy ha az imádat tárgya változik. GW. 3. köt. 55. old.

A komplexusérzékenység megnyilvánul a szexuális ingerekre való rendkívüli érzékenységben is, amely különösen a prüdéria formájában jelentkezik. A komplexusos egyének fiatalabb korban tüntetően kerülnek mindent, ami akár csak halványan emlékeztethet a szexualitásra – ez a felnőtt lányok ismeretes „ártatlansága”. Jóllehet tudnak róla mindent, hogy miből ered és mit jelent, de egész viselkedésükkel azt szeretnék elhitetni, hogy halvány fogalmuk sincs olyasmiről, ami összefügg a szexualitással... Idősebb korban a prüdéria gyakran elviselhetetlenné válik, vagy pedig jelentkezik egy naiv, szimptomatikus érdeklődés mindenféle természetes szituációk iránt, „amelyek most már

felkelthetik az ember érdeklődését, hiszen az ember túl van azon a koron, amikor...” stb. E szimptomatikus érdeklődés tárgyai ilyenkor a menyasszonyok, a terhes nők, a szülések, a botrányok stb. Különösen a botrányokat illetően valósággal közmondásos az idősebb hölgyek leleményessége. Ez a fajta érdeklődés azután „az objektív, merőben emberi részvét” mezében jelenik meg. GW. 3. köt. 55-56. old.

A prüdéria esetében áthelyezéssel van dolgunk. A komplexusnak minden körülmények között ki kell élnie magát. Mivel sok emberben a szexuális komplexus nem talál természetes lehetőséget a kiélésre, a komplexus mellékutakat használ fel. Ezek a mellékutak a serdülőkorban többé-kevésbé felfokozott szexuális fantáziák, amelyek gyakorta váltakoznak a vallásos eksztázis, rajongás fázisaival (áthelyezésekkel). Férfiak esetében a szexualitás (ha nem élik ki közvetlenül) gyakran lázas szakmai tevékenységre vagy a spleen egy fajtájára (vakmerő sportokra stb.), vagy különleges tudományos passziókra (gyűjtőszenvedélyre stb.) helyeződik át; nők esetében pedig altruisztikus tevékenységekre, amelyeket a komplexus speciális formája determinálhat. (A hölgyek betegápolással foglalkoznak kórházakban, amelyekben fiatal munkatársak vannak.) Vagy sajátos különc dolgokat produkálnak, „különleges, negédes magatartást” tanúsítanak, amely disztinkciót és büszke rezignációt hivatott kifejezni. Az efféle áthelyezések eredményeképpen különösen a művészi képességek fejlődnek. Nagyon gyakori azonban az is, hogy ellentétes hangulat bekapcsolásával helyezik át, vagyis fedik el a komplexust. Ezt a jelenséget gyakran tapasztaljuk olyan embereknél, akik krónikus kínzó gondjuktól szeretnének szabadulni. Gyakran köztük találjuk a legjobb tréfacsinálókat, a legszellemesebb humoristákat, akiknek a tréfáit egy kis keserűség fűszerezi. Mások erőltetett, görcsös vidámsággal leplezik fájdalmukat, ez a vidámság azonban annyira feltűnő és mesterkélt („érzelem nélküli”), hogy nem kelt kellemes, kedélyes benyomást. A nők féktelen, agresszív vidámsággal, a férfiak mértéktelen, gyors lerészegedéssel és más szertelenségekkel árulják el magukat. Ezek az áthelyezések és elfedések valóságos kettős természeteket hozhatnak létre, amelyek régóta foglalkoztatják a pszichológia iránt érdeklődő írókat. GW. 3. köt. 56-57. old.

A neurotikus emberben egy gyermek lelke lakozik; s a gyermek nehezen viseli el az önkényes korlátozásokat, amelyeknek az értelmét nem látja; noha megpróbálja elfogadni a morált, ennek következtében azonban mély

meghasonlás állapotába kerül, megszűnik önmagával való egysége, egyrészt szeretné elnyomni, másrészt fel akarja szabadítani magát – és ezt a küzdelmet nevezik neurózisnak. Ha ez a konfliktus minden tekintetben világosan felismert volna, természetesen sohasem keletkeznének belőle neurotikus szimptómák; ilyen szimptómák csak akkor keletkeznek, ha az ember nem képes látni lénye másik oldalát és a vele kapcsolatos problémák sürgősségét. Csak ezzel a feltétellel jön létre a szimptóma, amely azután a lélek el nem ismert oldalát hozzásegíti a kifejeződéshez. A szimptóma tehát olyan el nem ismert vágyak közvetett kifejeződése, amelyek – ha ismerjük őket – éles összeütközésbe kerülnek erkölcsi nézeteinkkel. Mint már mondottam, ha a léleknek ez az árnyoldala ismeretlen marad, nem válik tudatossá, a beteg nem tud kommunikálni vele, nem tudja korrigálni, nem tud kiegyezni vele vagy lemondani róla, mivel a valóságban egyáltalán nem birtokolja a nem tudatos ingereket; ezek az ingerek, miután kiszorultak a tudatos lélek hierarchiájából, inkább autonóm komplexusokká váltak, amelyeket nagy ellenállások leküzdése árán lehet a tudattalan analízise révén ismét uralom alá vetni. Igen sok olyan páciens van, aki éppen azzal dicsekszik, hogy számára az erotikus konfliktus egyáltalán nem is létezik; biztosítanak arról, hogy a nemi kérdés merő badarság, mert hiszen nekik egyáltalán nincs szexualitásuk. Ezek a nők nem látják, hogy ehelyett ismeretlen eredetű más dolgok állják útjukat, mint például hisztérikus hangulat, kötözködés, amellyel bosszantják magukat és közvetlen környezetüket, ideges gyomorhurut, hol itt, hol ott jelentkező fájdalom, ok nélküli ingerültség és idegi szimptómák egész serege. GW. 7. köt. 289-290. old.

Noha a nemi funkció tevékenységének bizonyos mértéke fiziológiai és pszichológiai okokból elengedhetetlen, vannak olyan egyének, akik károsodás nélkül, vagyis patológiás jelenségek nélkül és a teljesítőképesség valamennyire is kimutatható csökkenése nélkül nagymértékben nélkülözik ezt a funkciót, miközben más esetekben már az e területen fellépő csekély zavarok is súlyos általános következményeket idézhetnek elő... Minden ösztön, minden funkció képes arra, hogy alárendelje magát és mintegy engedelmeskedjen más ösztönöknek, más funkcióknak. Például az Én-ösztön vagy hatalomvágy kezessé teheti, betörheti a szexualitást, vagy a szexualitás használja fel az Ént. Vagy a gondolkodás eluralkodik mindenen, vagy az intuíció elnyeli a gondolkodást és az érzékelést, kinek-kinek a beállítódása szerint. GW. 6. köt. 462. old.

Gyakran találkozunk azzal a véleménnyel, hogy a nemi élettől való tartózkodás, az önmegtartóztatás káros lehet az egészségre. Ez a vélemény tévedés, legalábbis ami azt az életkort illeti, amikor az ifjú még tanul. Az önmegtartóztatás többnyire akkor hat károsan az egészségre, ha az ember eléri azt a kort, amikor a férfi képes volna és egyéni döntése szerint akar is meghódítani egy nőt. A szexuális igényeknek gyakorta rendkívüli felfokozódása, amely ebben a különleges pszichikai konstellációban bekövetkezik, biológiai szempontból azt célozza, hogy erőszakosan eltávolítson az útból minden habozást, előítéletet és húzódozást, amire olykor szükség van; hiszen már sokan visszariadtak attól, hogy elszánják magukat a házasodásra, mivel ilyenkor oly sok kétséges lehetőséggel kell számolni. Érthető tehát, hogy a természet megpróbálja átsegíteni az embert az akadályon. A nemi érintkezéssel szemben tanúsított ellenállás vagy az önmegtartóztatás ilyen körülmények között bizonnyal károsan hat, de nem abban az esetben, ha a nemi érintkezésnek vagy a fizikai, vagy a pszichikai valószínűsége és szükségessége nem áll fenn. Ez a kérdés bizonyos fokig hasonlít az onánia ártalmasságának kérdéséhez. Az onánia olyan körülmények között, amikor a nemi érintkezés fizikai vagy pszichikai okok miatt lehetetlen, illetve mint afféle biztonsági szelep nem ártalmas. Azok a fiatalok, akik onánia miatt ártalmas következményekkel keresik fel az orvost, egyáltalán nem excesszív, túlzó onanizálók – nekik rendszerint nincs szükségük orvosra, mert egyáltalán nem betegek –, hanem onanizálásuknak azért vannak rossz következményei, mert az onánia pszichikai tekintetben komplikált – nevezetesen egyfelől a lelkiismeret-furdalás következtében, másfelől a szexuális fantáziálás túlzó élvezete miatt. Ez a második forma különösen nőknél gyakori. Az ily módon pszichikailag komplikált onánia káros, de nem káros a komplikációk nélküli, szokványos szükségonánia. De ha ezt az onániát folytatják abban az életkorban is, amikor elérkezik a nemi élet fizikai, pszichikai és szociális lehetősége, és azután az onániát arra használják fel, hogy kitérjenek az élet parancsai és a felelősségteljes döntések elől, ugyancsak ártalmas a hatása. GW. 10. köt. 129. old.

A SZERELEMRŐL

A szerelem csak annak fedi fel legrejtettebb titkait és csodáját, aki képes a feltétlen odaadásra és érzelmi hűségre. GW. 10. köt. 132. old.

A szerelem titka A szerelem mindig probléma az ember számára, függetlenül életkorától. A gyermekkorban a szülői szeretet a probléma, az aggastyán számára pedig az, hogy mit hozott létre a szerelemből. A szerelem egyike a sorsot intéző nagy hatalmaknak, amelyek uralma a mennytől a pokolig terjed. Véleményem szerint így kell felfognunk a szerelmet, ha tényleges problematikáját helyesen akarjuk megítélni. A szerelem problémája hihetetlenül nagy kiterjedésű és rettentő bonyolult; nem korlátozódik erre vagy arra az életszférára, hanem megjelenik az emberi élet összes körülményei között: a szerelem etikai, szociális, pszichológiai, filozófiai, esztétikai, vallási, orvosi, jogi és fiziológiai kérdés, hogy a sokszínű jelenségnek csupán néhány vetületét említsem. Az a tény azonban, hogy a szerelem bonyolultan áthatja az élet összes formáit, amennyiben azok általánosak, vagyis kollektívak, csupán csekély nehézség ahhoz képest, hogy a szerelem egyszersmind eminensen individuális probléma. Ezzel azonban azt akarom mondani, hogy ebből a szemszögből nézve minden általános kritérium és szabály érvényét veszti, ugyanúgy, mint a vallási meggyőződés kérdése esetében: noha a vallási meggyőződést a történelem folyamán mindig újra meg újra kodifikálják, az ősjelenség, az eredendő jelenség megnyilvánulásában mindig egyéni élmény, amely nem engedelmeskedik semmilyen kívülről diktált szabálynak sem. GW. 10. köt. 115-116. old.

Az ember a természetnek a legnagyobb mértékben különös experimentuma, kísérlete, és éppen az erotika tekintetében egyszerűen minden lehetséges. Briefe. I. köt. 336. old.

Az erotika problematikus dolog, és mindig is az lesz, bármit szól is hozzá valamilyen jövőbeli törvényhozás. Egyrészt az ember eredeti állati természetéhez tartozik, amely addig fog létezni, amíg az embernek állati teste

lesz. Másrészt azonban a szellem legfejlettebb formáival van rokonságban. De csak akkor virágzik, ha szellem és ösztön jó összhangban van egymással. Ha az egyik vagy a másik aspektus hiányzik, károsodik az egyén, vagy legalábbis kiegyensúlyozatlan egyoldalúság jön létre, amely könnyen patologikussá válhat. Túlságosan sok állat eltorzítja a kultúrembert, túlságosan sok kultúra beteg állatokat teremt. Ez a dilemma jól mutatja azt az egész bizonytalanságot, amelyet az erotika az ember számára jelent. Az erotika alapjában véve irtózatosan nagy hatalom, amely – a természethez hasonlóan – hagyja magát legyőzni és kihasználni, mintha tehetetlen volna. De a természet fölötti diadalért drága árat kell fizetni. A természetnek nincs szüksége elvi magyarázatokra, hanem beéri tűréssel és bölcs mértéktartással. „Az Erósz nagy démon”, miként a bölcs mondta Szókratésznek. Sohasem tudunk teljesen elbánni vele, vagy pedig ha elbánunk vele, magunk látjuk kárát. GW. 7. köt. 29-30. old.

Ahol a szeretet uralkodik, ott nincs hatalomvágy, és ahol a hatalomé az elsőbbség, ott nyoma sincs a szeretetnek. GW. 7. köt. 58. old.

A vitát nem csekély mértékben megnehezíti maga a szeretet szó is. Mi mindent nem nevez az ember „szeretetnek”! A keresztény vallás legfőbb titkától kezdve találkozunk Origenésznél „amor Dei”-vel (az Isten iránti szeretettel), Spinozánál „amore intellectualis Dei”-vel, Platónnál „az idea szeretetével”, a misztikusoknál „Isten szerelmével”; az ember szférájába Goethe szavaival lépünk be: „Vad vágyaim mind szenderegnek, nagy szertelenségem pihen; helyükben emberszeretet meg Istenvárás kél hirtelen.” Goethe: Faust. Jékely Zoltán fordítása. Európa Könyvkiadó 1967. 50. old.

Itt találkozunk a felebaráti szeretettel keresztény, valamint buddhista színezetében mint részvéttel, könyörülettel, a filantrópiával, a szociális gondoskodással; emellett a hazaszeretettel és az egyéb eszmei irányultságú intézmények, mint például az egyház stb. iránti szeretettel. Ezután következik a szülői szeretet, mindenekelőtt az anyai szeretet, továbbá a gyermeki szeretet. A házastársak szerelmével elhagyjuk a szellem területét, és átlépünk abba a

közbülső szférába, amely a szellem és az ösztön között terül el, ahol egyfelől az Erósz tiszta lángja a szexualitás tüzévé hevül, másfelől a szeretet eszmei formái – a szülői szeretet, a hazaszeretet, a felebaráti szeretet – a személyes hatalom vágyával, a birtoklás és az uralkodás vágyával keverednek. Ezzel azonban nem azt akarom mondani, hogy az ösztönszférával való minden érintkezés szükségképpen értékcsökkenést jelent. Ellenkezőleg: a szerelem-szeretet erejének szépsége és igazsága annál teljesebben mutatkozik meg, minél több ösztönt tud magába fogadni. Ámde minél inkább elhatalmasodik az ösztön a szerelem fölött, annál inkább előtérbe kerül az állat... A szeretők szerelme még mélyebb rétegekbe hatol. Itt hiányzik az összetartozásnak, a közös életre vonatkozó ígéretnek a megszentelése, helyette viszont megdicsőülhet ez a szerelem a sorsszerűség, a tragikum szépségének fényében. Rendszerint azonban az ösztön kerekedik felül sötét izzásával vagy felvillanó szalmalángjával. A szeretet-szerelem szó azonban még itt sem érkezett el határaihoz. „Szerelmet” mond az ember, és ezen a nemi aktust érti annak minden fokán: az anyakönyvileg engedélyezett házassági együtthálástól a fiziológiai ürítési szükségletig, amely a férfit a prostituálthoz hajtja, és a közönséges üzletig, amit a prostituált csinál vagy kénytelen csinálni a szerelemből. Ismeretes még a fiatal fiúk iránti szerelem, a pederasztia is, ezen a homoszexualitást értik, amely a klasszikus görög korszak óta kétségtelenül elveszítette a szociális és nevelési intézmény dicsfényét, és ma már mint úgynevezett perverzitás él tovább nyomorúságos körülmények között, amennyiben a férfiakra vonatkoztatják... A „szerelem” szónak végezetül még ahhoz is segítséget kell nyújtania, hogy elfedjen minden szexuális perverziót. GW. 10. köt. 116-117. old.

A „szerelem” empirikusan par excellence a végzet erejének bizonyul, függetlenül attól, hogy mint alantas concupiscentia [vágy] vagy mint a legszellemibb affekció nyilvánul meg. A szerelem az emberi dolgok egyik leghatalmasabb mozgatója. Ha „isteninek” fogják fel, teljes joggal illik rá ez a jelző, hiszen a pszichében működő leghatalmasabb erőt ősidők óta „istennek” nevezték. Függetlenül attól, hogy az ember hisz Istenben vagy nem hisz, imádkozik vagy káromkodik, mindig nyelvére tolul az „Isten” szó. A pszichikumban működő hatalmas erő mindig és mindenütt olyasmit jelent, mint az „Isten”. Eközben az „Istent” mindig szembeállítják az emberrel, és

határozottan megkülönböztetik tőle. A szerelem-szeretet kétségtelenül közös képessége mind az „Istennek”, mind az embernek. Az emberé annyiban, amennyiben meg tud birkózni vele, a daimoné viszont annyiban, amennyiben az ember a szerelem objektuma vagy áldozata. Pszichológiai értelemben ez azt jelenti, hogy a libidó mint a vágy és a törekvés ereje, tágabb értelemben mint pszichikai energia részben az Én rendelkezésére áll, részben viszont autonóm módon viselkedik vele szemben, és az Ént adott esetben oly mértékben meghatározza, hogy az vagy kényszerhelyzetbe kerül, vagy pedig váratlan erőforrás nyílik meg előtte. Mivel a tudattalannak a tudattal való kapcsolata egyáltalán nem pusztán mechanikus, illetve kiegészítő jellegű, hanem inkább kompenzáló irányultságú és a tudatos beállítódás egyoldalúságaira van ráhangolva, nem tagadható a tudattalan tevékenység értelmes jellege. Ezek a tapasztalatok közvetlenül érthetővé teszik, hogy az istenképet személyes lénynek tekintették. Mármost mivel az utóbbi tekintetben a tudattalan hatására az emberben egyre inkább kialakult a szellemi elhivatottság, ebből a tapasztalatból természetes módon következett az a felfogás, hogy Isten szellem, és a szellemre tart igényt. Ez nem felfedezés – sem a kereszténységnek, sem a filozófusoknak nem felfedezése –, hanem őseredeti általános emberi tapasztalat, amelyet még az ateista is igazol. (Ebben az esetben csupán arról van szó, hogy miről beszél az ember, nem pedig arról, hogy igent vagy nemet mond.) Isten másik definíciója így szól: „Az Isten lélek” (János, 4, 24). A pneumatikus istenkép ezenkívül különösen áttevődött a logoszra, ami az Istenből kiáradó „szeretetnek” különleges jelleget kölcsönzött, nevezetesen annak az absztrakciónak a jellegét, amelyet a „krisztusi szeretet” fogalma tartalmaz. Ez az a „lelki szeretet”..., amely az emberek közösségét összetartani hivatott. GW. 5. köt. 90-91. old.; Grundw. 7. köt. 72-73. old.

Az magától értetődik, hogy Krisztus „isteni” szeretettel ölelte magához az embereket; ennek következtében az emberek egymás iránti szeretetének is lehet „lelki” vagy „isteni” jellege... Az ember esetében azonban nem ilyen magától értetődő, amennyiben egy archetípus energiája rendszerint nem áll a tudat rendelkezésére. Ezért a szeretet emberi formái nem tekinthetők „lelkinek,, vagy pláne „isteninek”. Az archetípus energiája csak abban az esetben áramlik át az emberi Énbe, ha az Ént befolyásolja vagy megragadja az archetípus autonóm akciója. Ebből a pszichológiai tapasztalatból tehát azt a következtetést kellene levonnunk, hogy az az ember, aki lelki szeretetet tanúsít, már eleve részesült ilyenben donum gratiae révén [isteni kegyből], mert hiszen aligha volna

elképzelhető, hogy saját eszközeivel képes lenne felemelkedni olyan isteni cselekvés magaslatára, amilyen ez a szeretet. De éppen a donum amoris [a szeretet adománya] révén képes arra, hogy ebben az értelemben Isten helyébe lépjen. Pszichológiai tekintetben valóban megállapíthatjuk, hogy egy archetípus képes megszállni, sőt kényszeríteni az Ént arra, hogy vele összhangban cselekedjen. Az ember képes archetípusos alakban megjelenni és ezzel összhangban cselekedni: bizonyos tekintetben Isten helyébe léphet, mivel nem csupán lehetséges, hanem értelmes eljárás is, ha más emberek úgy hivatkoznak rá, mint -másrészt – az Istenre. GW. 5. köt. 91-92. old.; Grundw. 7. köt. 73-74. old.

A szerelem több vonatkozásban hasonlít a vallásos meggyőződéshez: megköveteli a feltétlen ráhangolódást, elvárja a teljes odaadást. És amiként csak az a hívő lesz részese az isteni kegyelem jelenségének, aki teljesen átadja magát istenének, a szerelem is csak annak fedi fel legrejtettebb titkait és csodáját, aki képes a feltétlen odaadásra és érzelmi hűségre. Mivel ez nehéz, a halandó emberek közül csak nagyon kevesen dicsekedhetnek azzal, hogy képesek voltak erre a teljesítményre. De éppen azért, mert a legodaadóbb és leghűségesebb szerelem a legszebb is, sohasem szabad azt firtatnunk, hogy mi tehetné könnyűvé a szerelmet. GW. 10. köt. 132. old.

A szerelem a szellemi szférában Az Énekek éneke, mint ismeretes, tulajdonképpen profán, világi szerelmi költemény, talán lakodalmas ének, amelytől még zsidó tudósok is sokáig megtagadták a kánoni elismerést. A misztikus értelmezés azonban Izraelt, a választott népet tekintette menyasszonynak, Jahvét pedig a vőlegénynek, mégpedig helyes ösztöntől indíttatva, hogy az erotikus érzést átültesse az egész népnek az Istenhez való viszonyába. Ugyanezen okból a kereszténység is befogadta az Énekek énekét, hogy a vőlegényt mint Krisztust, a menyasszonyt pedig mint az egyházat fogja fel. A középkori lelkületnek rendkívüli módon megfelelt ez az analógia, és belőle sarjadt ki a korabeli misztika egészen egyszerű, cifrázatlan Jézus-szerelme, amelynek egyik legjobb példája Magdeburgi Matild. Ebből a szellemből született a Loretói litánia... Ez a litánia a Szűzanya bizonyos attribútumaiban hasonlít az Énekek énekéhez. A középkori

Mária-himnuszokban sokszor használt kép az Énekek énekéből a „berekesztett kert” és a „bepecsételtetett kútfő” (Biblia. Európa Könyvkiadó 1986. 405. old.). E példázatnak az Énekek énekében félreismerhetetlen erotikus természetét az egyházatyák kifejezetten mint ilyet vették át. GW. 6. köt. 248. old.

A hivatalos kereszténység ezzel szemben elvetette a középkori nőkultusz pszichológiájában megmutatkozó gnosztikus elemeket, és fokozott Máriatiszteletté alakította át őket. Ennek az asszimilációs folyamatnak ismert példájaként a Loretói litániát választottam ki nagy számú és más ugyanilyen érdekes anyagból. Az általános keresztény szimbólumhoz történt asszimilációval azután elveszett a férfi lelki kultúrájának a nőtiszteletben fejlődő csírája. A férfi lelke, amely a maga választotta úrnő képében fejeződött ki, mivel beolvadt az általános szimbólumba, elveszítette egyéni jellegzetességét. Ennek következtében elveszítette az individuális differenciálódás lehetőségét is, áldozatul esett a kollektív kifejeződés elnyomó hatásának. Az ilyen veszteségek mindig rossz következményekkel járnak, amelyek ebben az esetben is hamarosan jelentkeztek. Mivel ugyanis a nőhöz való lelki viszony a kollektív Mária-tisztelet révén fejeződött ki, a nő képe elveszített egy értéket, amelyre azonban az emberi lénynek bizonyos természetes igénye van. Ez az érték, amely csak az egyéni választásban találja meg természetes kifejeződését, a tudattalanba kerül, ha az individuálisát egy kollektív kifejezés helyettesíti. A tudattalanban azután a nő képe olyan szerepet kap, amely infantilis-archaikus dominánsokat kelt életre. A valóságos nő relatív értékcsökkenését így démoni vonások kompenzálják azzal, hogy az összes tudattalan tartalmak, amennyiben a leszakadt libidórészek aktiválják őket, az objektumra projiciálva lépnek fel. A nő relatív értékcsökkenése azt jelenti: a férfi bizonyos értelemben kevésbé szereti, ehelyett a nő mint üldöző, vagyis mint boszorkány jelenik meg. A fokozott Mária-tisztelettel együtt és ennek következtében így jött létre a boszorkánymánia, a késő középkornak ez a kitörölhetetlen szégyenfoltja. Ez azonban nem az egyetlen következmény volt. Egy fontos progresszív tendenciának a leszakítása és elfojtása következtében bizonyos fokig általában aktiválódott a tudattalan. És ez az aktiválódás az általános keresztény szimbólumban nem találhatott elégséges kifejeződést, mivel az adekvát kifejeződés mindenekelőtt egyéni kifejezési formákban lehetséges. Ez a körülmény azonban előkészítette a talajt az eretnekség és az egyházszakadások számára. A keresztény orientáltságú tudatnak fanatikusan védekeznie kellett ezzel szemben. Az inkvizíció iszonyú őrülete túlkompenzált

kétely volt, amely a tudattalanból tört fel, és amely végül előidézte az egyház legnagyobb szakadását, a reformációt. GW. 6. köt. 253-254. old.

Csak azt állapíthatjuk meg, hogy a természettudományos ismeretek, valamint a természettudományos gondolkodásmód általános elterjedése következtében változás következett be a szerelem problémájának felfogásában. A természettudományos objektivitás mindenekelőtt általában közelíteni tudta egy természeti lény eszméjéhez az embernek a felsőbbség tabuja által szentesített eszméjét, és a természet rendszeréhez tudta csatolni az embert mint species Homo sapienst. A változásnak nem csupán intellektuális, hanem érzelmi aspektusa is van. Az ilyen szemlélet hatással van az egyes ember érzelmeire. Az ember ugyanis úgy érzi, hogy kiszabadult a saját erkölcsi kategóriákkal rendelkező metafizikai keretekbe való bezártságból, amely a középkori világtudatra jellemző volt. Ezzel a kiszabadulással megszűnnek azok a tabuk is, amelyek a természet ellenében a bezártságot okozták, nevezetesen azok a morális értékek, amelyek végső soron mindig a mindenkori vallási metafizikában gyökereztek. A hagyományos erkölcsi rendszeren belül mindenki pontosan tudja, hogy miért „erkölcsös” a házasság, és miért kárhoztatandó a szerelem minden más formája; de ezen a rendszeren kívül, a természeti Föld széles játék- és csataterén, ahol a nagy állatcsalád legzseniálisabb tagjának érzi magát az ember, ahol talán már elfelejtette az állat középkori megvetését és lélektől való megfosztását, először is újból tájékozódnia kell. A régi értékmérők elvesztése mindenekelőtt morális káoszt jelent: az ember kételkedik az eddigi formákban, vitatkozni kezd olyan dolgokról, amelyeket eddig erkölcsi előítélet burka alatt tartottak, bátran keresi a valóságos tényeket, igyekszik kielégíteni azt az égető szükségletét, hogy tapasztalati anyag alapján kapjon magyarázatot, ismerni és megismerni akar. A tudomány szemei félelmetesek és tiszták, nem félnek belenézni a morális sötétségbe és a piszkos hátterekbe. Az ember mostantól nem tudja beérni hagyományos ítélettel, tudni akarja az okokat, a választ a miértre. És ez a kutatás újabb értékmérőkhöz vezeti el. GW. 10. köt. 120. old.

Az élet reggeléből az élet délutánjába való átmenet is korábbi értékek átértékelése. Szükségessé válik, hogy a korábbi eszmények ellentétének értékét tudomásul vegyük, meglássuk a tévedést az eddigi meggyőződésben, felismerjük az igaztalanságot az eddigi igazságban, és érezzük, milyen sok ellenállás, sőt ellenségesség feszült abban, amit a szerelem eddig jelentett

számunkra. Az emberek belekerülnek az ellentétek e problémájával kapcsolatos konfliktusokba, és közülük nem kevesen elvetnek mindent, amit korábban jónak és kívánatosnak tartottak, és a továbbiakban megpróbálnak úgy élni, hogy személyiségük ellentéte lesz a korábbi énjüknek. Állásváltoztatások, válások, vallási áttérések, aposztáziák a tünetei ennek az ellentétbe való átcsapásnak. Az ellentétbe való radikális átmenetnek az a hátránya, hogy ezzel a korábbi élet elfojtódik, és így ugyanolyan kiegyensúlyozatlan állapot jön létre, amilyen volt korábban, amikor a tudatos erények és értékek ellentétei még elnyomottak és ismeretlenek voltak. Ahogyan korábban esetleg neurotikus zavarok alakultak ki az emberben annak következtében, hogy nem ismerte az ellentétes fantáziákat, most ismét zavarok keletkeznek a korábbi bálványok elfojtása következtében. Természetesen nagy tévedés azt feltételezni, hogy megszűnik az adott érték vagy az adott igazság, ha meglátjuk az értéktelenséget valamely értékben vagy az igaztalanságot valamely igazságban. Az az érték és az az igazság csak relatívvá vált. Minden emberi dolog relatív, mert minden belső ellentétességen alapul, ugyanis minden energetikai jelenség. Az energia azonban szükségképpen feltételez egy megelőző ellentétet, nélküle ugyanis egyáltalán nem jöhet létre. Mindig kell lennie magasnak és mélynek, forrónak és hidegnek stb., hogy a kiegyenlítődési folyamat – és éppen ez az energia -végbemehessen. Ezért arra való hajlamunk, hogy minden korábbi értéket megtagadjunk ellentéteik kedvéért, ugyanúgy túlzás, mint a korábbi egyoldalúság. Ha azonban általánosan elismert és kétségtelen értékekről van szó, amelyeket elvetett az ember, ez végzetes veszteség. Aki így cselekszik, értékeivel együtt önmagát is elveti, miként már Nietzsche megmondta. GW. 7. köt. 81-82. old.

A szerelem formái A nemek közti plátói viszony az iskoláskorúak életében fontos dolog. Leggyakoribb megnyilvánulási formája a flört. Ennek alapja a kísérletező attitűd, amely teljesen megfelel ennek az életkornak. Közös akaratból fakad, és az érdekeltek hallgatólagos egyetértésével kötelezettség nélküli. Ez az előnye és egyszersmind hátránya is. A kísérletező attitűd lehetővé teszi, hogy a fiatalok jobban megismerjék egymást és önmagukat közvetlen végzetes következmények nélkül. Véleményüket kifejezik kölcsönös gesztusokban, alkalmazkodásban vagy elutasításban, és ennek során jártasságra tesznek szert.

A flört során végtelenül sok olyan tapasztalat halmozódhat fel, amely módfelett értékes a későbbi élet szempontjából. A kötelezettség nélküli állapot következtében viszont a szokványos flört könnyen sekélyessé, felszínessé és szívtelenné változtathatja a fiatalokat. A férfi megjátssza az arszlánt, a dandyt, a szívtipró nőcsábászt, és nem is sejti, milyen unalmas figura. A nő pedig kokett lesz, akit komoly férfi már ösztönösen sem vesz komolyan. GW. 10. köt. 129-130. old.

Az iskoláskorúak életében a flörtnél talán kevésbé gyakori jelenség az, hogy a fiatalok között komoly szerelem szövődik, és ezt ők tudatosan ápolják. Ezt a jelenséget egyenesen az eszményi esetnek nevezhetnénk anélkül, hogy a hagyományos romantikának áldoznánk ezzel. A személyiség kialakulása szempontjából a mély, komoly és felelősségteljes érzés korai felébredése és tudatos ápolása kétségtelenül minden tekintetben rendkívül nagy érték. A fiatal férfi számára az ilyen kapcsolat a legjobb védelem lehet minden eltévelyedéssel és kísértéssel, minden fizikai és lelki károsodással szemben, ezenkívül erőteljesen serkentheti arra, hogy szorgalmas, kötelességtudó, hűséges és megbízható legyen. De egyetlen érték sem olyan nagy, hogy ne legyen valamilyen hátránya. Az ennyire ideális kapcsolat könnyen kizárólagossá válik. A fiatal szerelmes mindig ugyanazt az objektumot és ugyanazt a célt látja. A fiatal férfit a lány iránt táplált szerelme túlságosan elzárja a más nőkkel való ismeretségtől, a lány pedig nem tanulja meg az erotikus hódítás művészetét, mivel már birtokolja a férfiját. És a nő birtoklási ösztöne veszélyes dolog. Könnyen előfordulhat a férfival, hogy a más nőkkel kapcsolatos tapasztalatokat, amelyekre a házasság előtt nem tett szert, utána pótolja. A mondottakból nem szabad olyan következtetést levonnunk, hogy minden ilyen szerelmi kapcsolat mindenkor ideális. Vannak olyan esetek, amelyek szöges ellentétei az ideálisnak. Azokra az esetekre gondolok – mind a férfi, mind a nő vonatkozásában –, amikor az iskolában született diákszerelmet például – valamilyen, többnyire egyáltalán nem érthető okokból – megszokásból továbbcipelik. A két fiatal tehetetlenség, közönyösség, gyámoltalanság miatt nem tud megszabadulni egymástól, talán a szüleik is egészen megfelelőnek tartják a kapcsolatot, és ahogy a kapcsolat meggondolatlanságból és megszokásból megszületett, passzívan elfogadják mint fait accomplit, amely egyszerűen tovább tart. Ebben az esetben halmozódnak a hátrányok, s a másik oldalon nincs egyetlen előny sem. Bár látszólagos előnyként fogható fel a kényelmesség és a passzivitás, ez azonban a személyiség alakulása szempontjából ellentétes hatású, éppenséggel végzetes

lehet, mert akadályozza az értékes tapasztalatok megszerzését és a férfiúi és női adottságok és erények gyakorlását. Erkölcsi tulajdonságokra az ember csak a szabadság körülményei között tehet szert, és ezek a minőségek csak erkölcsi szempontból veszélyes szituációkban nyernek igazolást. A tolvaj, aki azért nem lop, mert börtönben ül, nem morális személyiség. Az ilyen gyermekek szülei szeretnek meghatottan és szemlesütve nézni ránk, és ivadékaik feddhetetlenségét saját erényességüknek tulajdonítani, ez az előny azonban csupán csalóka ábránd; nem morális erőt fejez ki, hanem erkölcstelen mulasztást, hanyagságot. GW. 10. köt. 130-131. old.

Manapság nem lehet beszélni a szerelem problematikájáról anélkül, hogy ne említenénk a szabad szerelem és azon belül a próbaházasság utópiáját. Rögtön előrebocsátom, hogy ezeket az ötleteket vágyálmoknak, arra irányuló kísérleteknek tartom, hogy valamit, ami ténylegesen és megmásíthatatlanul nehéz, könnyűvé tegyenek. Korunk bizony bővelkedik effajta kísérletekben, elvégre akadt több mint százezer olyan svájci polgár is, aki azt képzelte, könnyebb lenne az élet a vagyonok elosztásával, noha mindenki tudja, hogy csak az egyes ember kezdeményezőkedve, lelkiismeretessége és felelősségérzete élteti a népet. Ahogyan a halál ellen nincs orvosság, nincsen olyan egyszerű eszköz sem, amellyel meg lehet könnyíteni olyan nehéz dolgot, mint az élet. Nehéz dolgot csak akkor tudunk felemelni, ha kellő energiát fordítunk rá. A szerelem problémájának megoldása is mindenkor az egész emberhez intézett kihívás. Kielégítő megoldás csak az olyan, amely nem félmegoldás, hanem az egész problémát oldja meg. Minden más fércmunka, semmire sem jó. Szabad szerelem csak akkor volna elképzelhető, ha minden ember erkölcsi csúcsteljesítményt produkálna. A szabad szerelem ötletét azonban nem erre a célra találták ki, hanem abból a célból, hogy valamit, ami nehéz, könnyűnek tüntessenek fel. A szerelemhez hozzátartozik az érzelem mélysége és hűsége, amely nélkül a szerelem nem szerelem, hanem csupán szeszély, szórakozás. Az igazi szerelem mindig tartós, felelősségteljes kapcsolat vállalása. A szabadságot csak a választáshoz igényli, nem pedig a végrehajtáshoz. Minden igazi, mély szerelem egyszersmind áldozathozatal. Az ember feláldozza lehetőségeit, vagy, jobban mondva, lehetőségeinek illúzióját. Ha nincs szükség erre az áldozatra, illúzióink megakadályozzák a mély és felelősségteljes érzés megszületését, ennek következtében pedig elszalasztjuk az igazi szerelem megtapasztalásának lehetőségét is. GW. 10. köt. 131-132. old.

Kritikával kell illetnem a próbaházasságot is. Már maga az a tény, hogy valaki próbaként köt házasságot, azt jelenti, hogy az illető tartózkodó álláspontra helyezkedik, be akarja biztosítani magát, hogy meg ne égesse az ujját, semmit se kockáztasson. Ezzel azonban a leghatásosabban lehetetlenné teszi azt, hogy igazi tapasztalatra tegyen szert. Nem lehet megismerni tapasztalati érvénnyel a sarki jég borzalmait útleírásokból, mint ahogy nem lehet a Himaláját sem megmászni a moziban. A szerelem nem olcsó dolog, s őrizkednünk kell attól, hogy magunk tegyük olcsóvá. Rossz tulajdonságaink – az egoizmusunk, a gyávaságunk, úgynevezett tapasztaltságunk, zsugoriságunk – mind arról akarnak meggyőzni bennünket, hogy ne vegyük komolyan a szerelmet. A szerelem azonban csak akkor jutalmaz meg bennünket, ha komolyan vesszük. Szerintem már az is baj, ha manapság úgy beszélnek a szexualitás kérdéséről, hogy elszakítják a szerelemtől. A két kérdést nem szabad elszakítani egymástól, mert ha létezik szexuális kérdés, ezt csak a szerelem oldhatja meg. Minden más megoldás ártalmas szurrogátum, pótszer. A szexualitásként megoldott, elintézett szexualitás állati dolog. Ezzel szemben a szexualitás a szerelem kifejeződéseként megszentelt emberi kapcsolat. Ezért ne azt kérdezzék, mit tesz ez meg ez, hanem kérdezzék azt, hogyan teszi. Ha szerelemből és a szerelem szellemében teszi, akkor Istent szolgálja, és bármit tesz is, nem a mi dolgunk, hogy megítéljük, mert a szerelem megnemesíti tettét. GW. 10. köt. 132-133. old.

A kollektív indulatok ellenállhatatlan erejű befolyása minden területre behatol. Ha lehetséges volna, az emberek mindent együtt, közösen intéznének el, mivel a kollektív hatásokkal szemben az ellenálló erő elképesztően csekélynek látszik. Jóllehet igaz, hogy a közös akció mindig kevésbé fáradságos, mint egy egyéni próbálkozás. A kollektív cselekvés hajtóereje sokkal messzebbre vezet, mint akár a legösszpontosítottabb egyéni erőfeszítés, mivel a kollektív cselekvésben az emberek nem magukkal foglalkoznak, és nem törődnek a kockázatokkal. A másik oldalon ez az erő túlságosan messzire vezet, és olyan helyzetekbe sodorja az embereket, amelyekbe egyéni megfontolással aligha kerülhetnének. Az ember pszichéjére döntő mértékben elsekélyesítő hatással van. Ilyesmit mindenekelőtt Amerikában tapasztalunk, a háború után ugyanis ott sajátosan alakult a szóban forgó kérdés. Megállapítható ugyanis a promiszkuitásra való félreismerhetetlen hajlam, amely nem csupán a válások gyakoriságában nyilvánul meg, hanem kiváltképpen abban, hogy a fiatalabb

nemzedék körében feltűnő a szexuális előítéletektől való megszabadulás. Elkerülhetetlen következményként ezt a nemek közti személyes kapcsolat sínyli meg. A könnyű megoldás nem intéz kihívást a jellem értékeihez, ezért nem is teszi lehetővé kibontakozásukat, és egyszersmind nagymértékben akadályoz minden mélyebb kölcsönös megértést. A kölcsönös megértés pedig, amely nélkül igazi szerelem elképzelhetetlen, csak mindazoknak a nehézségeknek a leküzdésével érhető el, amelyeket a nemek pszichológiai különbözősége okoz. A promiszkuitás kedvező kitérési lehetőségek kínálatával szükségtelenné teszi mindezeket a fáradozásokat. A személyes kapcsolat merőben fölöslegessé válik. De minél inkább elterjed az úgynevezett előítélet-mentes szabadság és az olcsó promiszkuitás, annál inkább elsekélyesedik a szerelem, és futólagos szexuális közjátékká züllik. A nemi erkölcs területén tapasztalható legújabb fejlemények következménye szexuális primitivizmus lehet, hasonlóan a természeti népek erkölcsi szokásainak ingatagságához, e népek körében ugyanis kollektív izgalom hatására egy csapásra eltűnik minden szexuális tabu. GW. 10. köt. 551-552. old.

Az anya- és apakomplexus Az anyaarchetípus képezi az úgynevezett anyakomplexus alapját. Nyílt kérdés, hogy egyáltalán kialakul-e ilyesmi az anya kimutatható kauzális részessége nélkül. Tapasztalataim alapján úgy tűnik nekem, mintha az anya folyton, azaz főként infantilis, valamint olyan neurózisok esetén, amelyek etiológiailag kétségkívül a zsenge gyermekkorba nyúlnak vissza, aktívan részese volna a zavar okozásának. Ám mindegyik esetben a gyermek ösztönszféráját érte a zavar, s ezzel olyan archetípusok konstellálódtak, amelyek idegen s gyakran félelmet keltő elemként furakodnak be a gyermek és az anya közé. Ha például a gyermekek túl aggodalmas anyjukat rendszerint úgy látják álmukban, mint valami ártó állatot vagy boszorkányt, akkor az ilyen élmény hasadást okoz a gyermeki lélekben, s ezzel adott a neurózis lehetősége. GW. 9/I. köt. 99. old.; Grundw. 2. köt. 151 old.; Mélységeink ösvényein. Bodrog Miklós fordítása. Gondolat Kiadó 1993- 93. old.

Az anyakomplexus kihatásai különbözők aszerint, hogy fiúról vagy lányról van szó. A fiúra gyakorolt tipikus hatás a homoszexualitás és a donjuanizmus, alkalmilag az impotencia is. (Itt azonban az apakomplexus is jelentős szerepet

játszik.) Homoszexualitás esetén a heteroszexuális komponens tudattalan formában megtapad az anyán, a donjuanizmusban tudattalanul „minden nőben” az anyát keresik... A fiú esetében az anyakomplexus annyiban nem tiszta, amennyiben nem azonos neműekről van szó. Ez a különbözőség adja okát annak, hogy miért játszik jelentős szerepet minden férfi anyakomplexusában az anyaarchetípus mellett a szexuális partner, nevezetesen az anima archetípusa is. Az anya az első női lény, akivel a leendő férfi szembetalálja magát, s aki hangosan vagy csöndesen, durván vagy finoman, tudatosan vagy tudtán kívül elkerülhetetlenül s folyton utal fia hímnemű voltára; miként a fiú is mindjobban felfogja, hogy anyja nő, vagy – legalábbis tudattalanul – ösztönösen válaszol erre. Így a fiúnál az azonosság vagy az önmegkülönböztető ellenállás egyszerű kapcsolatait állandóan keresztezik az erotikus vonzás és taszítás tényezői. Ez jelentősen bonyolítja a képet. GW. 9/I. köt. 99-100. old.; Grundw. 2. köt. 152. old.; Mélységeink ösvényein. 93-94. old.

Minthogy az „anyakomplexus” pszichopatológiai fogalom, mindig a károsodás és szenvedés fogalmával kapcsolatos. Ám ha kiemeljük kissé túl szűk kórlélektani keretéből, s teret adunk messzebb tekintő, átfogóbb jelentőségének, akkor pozitív hatásáról is beszélhetünk: a fiú esetében a homoszexualitás mellett vagy helyett például az erósz differenciálódását figyelhetjük meg (ilyesféle csendül ki Platón Szümposzionjából); ugyanígy kifejlődhet az ízlés és az esztétika, melyeknek némi feminin elem igazán nem árt; továbbá nevelői kvalitások, melyeket egy kis nőies beleérzőképesség nemritkán a legteljesebb kibontakozáshoz segít; történelmi szellem, mely a legjobb értelemben konzervatív, s a múlt minden értékét a leghűségesebben megőrzi; barátságérzék, mely férfilelkek közt bámulatosan gyöngéd kötelékeket sző, sőt a nemek közötti barátságot is megváltja a lehetetlenségre kárhoztatottságtól; vallásos érzelmi gazdagság, amely ecclesia spiritualist [szellemi egyházat] valósít meg, s végül olyan szellemi befogadóképesség, amely a kinyilatkoztatás készséges edénye. Ami negatívumként donjuanizmus, pozitívumként merész, kíméletlen férfiasságot jelenthet, a legmagasabb célokra irányuló becsvágyat, kemény erélyt minden ostobasággal, csökönyösséggel, igazságtalansággal és lustasággal szemben; hősiességgel határos áldozatkészséget azért, amit helyesnek ismert meg; kitartást, hajthatatlan és szívós akaratot; olyan kíváncsiságot, amelyet a világrejtély sem rettent vissza; s végül forradalmi szellemet, amely embertársainak új házat épít, vagy a világnak más arculatot kölcsönöz. GW. 9/I. köt. 100-101. old.; Grundw. 2. köt. 153. old.; Mélységeink ösvényein. 94-95. old.

A lány anyakomplexusa bizonyos fokig a női elem hipertrófiáját vagy megfelelő atrófiáját fejleszti ki. A nőiség felfokozása az összes női ösztön, elsősorban az anyai túlerősítését jelenti. Ennek negatív aspektusát az az asszony képviseli, akinek egyetlen célja a szülés. A férj nyilvánvalóan mellékes; lényegileg nemzési eszköz, s ellátandó tárgyként a gyermekek, szegény rokonok, macskák, baromfik és bútorok sorában a helye. A saját személyisége sem számít sokat, sőt gyakran többé-kevésbé tudattalan, minthogy az életet a többiekben és őáltaluk éli, lévén ezekkel azonos annak következtében, hogy saját személyiségének nincs tudatában. Előbb ő hordozza a gyermekeket, aztán rájuk akaszkodik, mert nélkülük létének semmi értelme. Az erósz nála csak anyai viszonyulásként fejlett, személyesként tudattalan. A tudattalan erósz mindig hatalomként nyilvánul meg; miért is ez a típus minden nyilvánvaló anyai önfeláldozása ellenére sem képes valódi áldozatot hozni, hanem anyai ösztönét nemritkán kíméletlen hatalomvággyal viszi keresztül, egészen odáig menően, hogy megsemmisíti gyermekei személyiségét és önálló életét. Minél kevésbé van tudatában az ilyen anya saját személyiségének, annál nagyobb és erőszakosabb tudattalan hatalomra törése. GW. 9/I. köt. 101-102. old.; Grundw. 2. köt. 154. old.; Mélységeink ösvényein. 95. old.

Az ilyen anya által a lányában okozott komplexus következménye nem okvetlen az lesz, hogy benne is kórosan túlfejlődik az anyai ösztön. Sőt épp ellenkezőleg: az is megeshet, hogy a lányban ez az ösztön szinte kialszik. Ehelyett viszont pótlásként felfokozottan jelenik meg az erósz, ami csaknem szabályszerűen az apához fűződő tudattalan incesztusviszonyhoz vezet. A fokozott erósz következtében abnormis hangsúlyt kap a másik ember személyisége. Későbbi vállalkozásainak vezérmotívumai lesznek, hogy anyjára féltékeny, és le akarja győzni, ami gyakorta katasztrofális hatású. Az ilyen természetű eset ugyanis öncélúan szereti a rajongó és szenzációs kapcsolatokat, és házasemberek felé fordul érdeklődése, mindenesetre nem annyira azért, hogy azok életét könnyebbé tegye, hanem sokkal inkább azon okból, hogy azok nősek, s ezzel alkalmat adnak egy házasság megzavarására, ami a gyakorlat fő célja. Ha ezt elérték, akkor anyai ösztön híján elpárolog az érdeklődés, és egy másik férfi kerül sorra. Ezt a típust figyelemre méltó tudattalanság jellemzi. Az ilyen nők egyenesen vaksággal vannak megverve saját üzelmeiket illetően, ami nemcsak az érintettek, de saját maguk számára is minden, csak nem előnyös. GW. 9/I. köt. 103. old.; Grundw. 2. köt. 155. old.; Mélységeink ösvényein. 96. old.

Ha női anyakomplexusnál nem fokozódik fel az erósz, akkor a lány azonosul az anyjával, és saját női vállalkozó szelleme megbénul. Önnön személyiségét anyjára vetíti ki, minthogy nincs tudatában saját ösztönvilágának, anyai ösztönének, valamint erószának. Mindaz, ami ezeket a nőket anyaságra, felelősségre, személyes kötelékre és erotikus igényre emlékezteti, kisebbrendűségi érzéseket kelt bennük, és megfutamítja őket, természetesen anyjukhoz, aki szinte fölöttes személyiségként tökéletes módon él mindent, ami lánya szemében teljesen elérhetetlennek tűnik. Lánya önkéntelenül csak bámulja, miközben ő mindent előre „elél” előle. Ez meg beéri azzal, hogy önfeledten csüggjön szülőjén, s ugyanakkor tudattalanul azon fáradozik, úgyszólván akarata ellenére, hogy apránként saját anyjának zsarnokává nője ki magát, mindenesetre eleinte a tökéletes lojalitás és önmegadás maszkjában. GW. 9/I. köt. 103-104. old; Grundw. 2. köt. 155-156. old.; Mélységeink ösvényein. 96. old.

Feltűnt nekem, hogy az apakomplexus bizonyos fajtája úgyszólván „szellemi” jellegű, vagyis az apa képéből olyan kijelentések, cselekvések, tendenciák, késztetések, vélekedések stb. indulnak ki, amelyektől bajos volna elvitatni a „szellemi” jelzőt. Férfiaknál a pozitív apakomplexus nemritkán oda vezet, hogy valamelyest tekintélyhitűek lesznek, s kimondottan hajlamosak alávetni magukat minden szellemi tételnek és értéknek; nőknél pedig élénk szellemi aspirációk és érdeklődés következik ugyanebből. GW. 9/I. köt. 230. old.; Grundw. 2. köt. 213. old.; Mélységeink ösvényein. 219. old.

Különösen élénken emlékszem egy női páciensemre, akinek nem túlságosan súlyos hisztériás neurózisát főleg az apakomplexus idézte elő... A hölgy nagyon jó viszonyban volt (azóta elhunyt) apjával. Ez főleg érzelmi kapcsolat volt. Ilyen esetben gyakran kifejlődik az intellektuális funkció, s ezért később ez lesz a híd a világba. Páciensem ennek megfelelően az egyetem filozófia szakára iratkozott be. Élénk tudásszomja lett az az indíték, amelyet az apjához fűződő érzelmi kötődésből származtatott. Ez a művelet akkor sikerülhet, ha az intellektus által létrehozott újabb fokon az érzelem is tevékenykedni tud, körülbelül oly módon, hogy később a korábbi viszonnyal egyenlő értékű érzelmi viszony szövődik egy megfelelő férfival. GW. 7. köt. 140-141. old.; Grundw. 3. köt. 12-13. old.

A szerelem mint lelki kapcsolat

Meglehetősen világossá vált számomra, hogy az élet ösvénye csak ott vezet tovább, ahol lejtő van. De ott nincs energia, ahol nincs ellentétek közt fennálló feszültség; ezért meg kell találnunk a tudat beállítódásának ellentétét. Érdekes látnunk, hogy ez az ellentétkompenzáció a neurózis elméletének történetében is sajátos szerepet játszott: Freud elmélete az erószt képviselte, Adler felfogása pedig a hatalmat. A szeretet (szerelem) logikus ellentéte a gyűlölet, az erószé a phobosz (a félelem), pszichológiai értelemben azonban a hatalomvágy. Ahol a szeretet uralkodik, ott nincs hatalomvágy, és ahol a hatalomé az elsőbbség, ott nyoma sincs a szeretetnek. Az egyik a másiknak árnyéka. Aki az erósz álláspontján van, annak kompenzáló ellentéte a hatalomvágy. Annak pedig, aki a hatalmat hangsúlyozza, az erósz a kompenzációja. A tudat beállítódásának egyoldalú szemszögéből nézve az árnyék a személyiségnek kisebb értékű része, és ezért intenzív ellenállás fojtja el. Az elfojtottat azonban tudatossá kell tenni, hogy létrejöjjön az ellentétek közti feszültség, amely nélkül továbbhaladás nem lehetséges. A tudat bizonyos tekintetben fent, az árnyék pedig lent helyezkedik el, és ahogy a fent mindig a mély felé és a forró a hideg felé törekszik, úgy törekszik minden tudat – talán anélkül, hogy sejtené – ismeretlen ellentéte felé, amely nélkül stagnálásra, elszürkülésre és elfásulásra van ítélve. Csak ellentétekből lobban lángra az élet. GW. 7. köt. 58. old.

Az árnyékba való betekintés vezet el ahhoz a szerénységhez, amely a tökéletlenség elismeréséhez szükséges. De éppen erre a tudatos elismerésre és figyelembevételre van szükség mindig, amikor emberi kapcsolatot kell létesíteni. Az emberi kapcsolat nem differenciálódáson és tökéletességen alapul, amelyek ugyanis a különbséget hangsúlyozzák vagy az ellentétet provokálják, hanem inkább a tökéletlenségen, a gyengén, a segítségre és támogatásra szorulón, ami a függőség alapja és indítéka. A tökéletesnek nincs szüksége a másikra, ezzel szemben nagy szüksége van rá a gyengének, aki támaszt keres, és a partnerrel nem szegez szembe semmi olyasmit, ami őt alárendelt helyzetbe kényszeríti vagy akár erkölcsi fölény birtokában megalázza. Ilyen helyzet azonban csak ott alakul ki túlságosan könnyen, ahol túlságosan világos szerepet játszanak magasrendű eszmények. Az efféle meggondolásokat nem szabad afféle fölösleges szentimentalitásnak felfogni. Az emberi kapcsolatoknak és társadalmunk belső kohéziójának a kérdése sürgető azért, mert szemünk láttára megy végbe az összezsúfolódott emberiségnek, a tömegembernek az atomizálódása: a

személyes kapcsolatokat aláásta az általánosan elterjedt bizalmatlanság. Ahol jogbizonytalanság, rendőri besúgás és terror légköre uralkodik, az emberek elmagányosodásra vannak ítélve, ami azonban éppenséggel célja és szándéka a diktatórikus államnak, mivel tehetetlen társadalmi elemek minél nagyobb tömegű felhalmozódásán alapul. Ezzel a veszéllyel szemben a szabad társadalomnak érzelmi természetű kötőanyagra van szüksége, vagyis egy elvre, amilyen például a karitásznak, a keresztény felebaráti szeretetnek az elve. De éppen a felebaráti szeretet sínyli meg a leginkább a megértésnek a projekciók által előidézett hiányát. A szabad társadalomnak ezért a legnagyobb mértékben érdeke, ha pszichológiai felismeréstől indíttatva foglalkozik az emberi kapcsolatok kérdésével, mert ettől függ tulajdonképpeni kohéziója és egyszersmind ereje. Ahol a szeretet megszűnik, elkezdődik a hatalom, az erőszak és a terror. Ezekkel a megfontolásokkal nem az idealizmushoz akarok apellálni, hanem csupán a pszichológiai helyzetet szeretném tudatosítani. GW. 10. köt. 332. old.

A szexualitás kérdésének megvitatása csupán afféle nyers bevezetés egy sokkal mélyebb kérdéshez, amely mellett a nemi kérdés fontossága elhalványul, ez pedig a nemek közti lelki kapcsolat kérdése. Ezzel a kérdéssel a nő tulajdonképpeni területére lépünk. A nő lelkülete az erósznak, a nagy kötőnek és oldónak az elvén alapul, ezzel szemben a férfi számára ősidők óta a logosz a legfőbb elv. Korszerűen szólva az erósz fogalmát lelki kapcsolatnak és a logosz fogalmát dologi érdeknek nevezhetjük. Miközben az átlagos férfi felfogásában a szó tulajdonképpeni értelmében vett szerelem egyet jelent a házasság intézményével, és a házasságon túl legfeljebb a házasságtörés és a konkrét barátság létezik, a nő számára a házasság nem intézmény, hanem emberi, erotikus kapcsolat: legalábbis ezt szeretné hinni. (Mivel a nő erósza nem naiv, hanem megenged más be nem vallott indítékokat is, amilyen például az a törekvés, hogy a házasság révén általa áhított társadalmi helyzetet érjen el stb., az elvet nem lehet tisztán megvalósítani.) A nő a házasságot kizárólagos kapcsolatban képzeli el, amelynek kizárólagosságát ő könnyebben tudja elviselni – anélkül, hogy unná magát –, mert ha vannak gyermekei vagy közeli hozzátartozói, velük ugyanolyan szoros kapcsolatot tud tartani, mint a férjével. Az a tény, hogy a nőnek gyermekeivel és hozzátartozóival nincs szexuális kapcsolata, egyáltalán semmit sem jelent, mivel számára a nemi kapcsolat mindenképpen sokkal kevésbé fontos, mint a lelki kapcsolat. Számára elegendő,

hogy ő is, meg férje is abban a hitben van, hogy kapcsolatuk egyedüli és kizárólagos. Ha a férj nem osztozik ebben a hitben, úgy érzi, hogy ez az úgynevezett kizárólagosság megfojtja, különösen akkor, ha nem veszi észre, hogy nejének kizárólagossága nem más, mint kegyes csalás. A nő a valóságban megosztja magát gyermekei és lehetőleg még családja között, és így sokféle intim kapcsolatban áll. Ha a férjének ugyanilyen kapcsolatai lennének másokkal, megőrülne a féltékenységtől. De a legtöbb férfi az erósz dolgában vak, elkövetik ugyanis azt a megbocsáthatatlan tévedést, hogy az erószt összetévesztik a szexualitással. A férfi azt hiszi, akkor birtokol egy nőt, ha szexuálisan az övé. Annál alább nem adja. Mivelhogy a nő számára csak az erotikus kapcsolat valóban mérvadó. A nő szemében a házasság olyan kapcsolat, amelyhez hozzátartozik a szexualitás. Mivel a szexualitás következményei folytán félelmetes dolog, az is célszerű, hogy biztos helyen valósuljon meg. Ha azonban a szexualitás kevésbé veszélyes, akkor egyszersmind kevésbé releváns, és akkor a kapcsolat kérdése inkább előtérbe kerül. GW. 10. köt. 145-146. old.; Grundw. 9. köt. 37-38. old.

A kapcsolat kérdésével azonban a nő a férfinál nagy nehézségekbe ütközik, mivel ez olyan szférát érint, amelyet a férfi sötétnek, kínosnak, terhesnek tart. A férfi ezt a kérdést csak akkor kedveli, ha a nő a szenvedő fél, vagy más szavakkal, ha a nő el tud képzelni kapcsolatot másik férfival is, és ennek következtében meghasonlott önmagával. Ebben az esetben a nő az, akinek kínzó problémája van, és ekkor a férfinak nem kell látnia saját kínzó problémáját, ami nagy megkönnyebbülést jelent számára. A férfi ugyanis ebben a szituációban meg nem érdemelten annak a tolvajnak az előnyeit élvezi, akit egy másik tolvaj megelőzött, és így helyette került rendőrkézre. A férj ekkor hirtelen becsületes, közömbös nézővé változik. Más helyzetben azonban a férj a személyes kapcsolat megvitatását mindig kínosnak és unalmasnak tartja, éppen úgy, ahogy a nő fogadná, ha férje vizsgáztatni akarná A tiszta ész kritikájából. A férfi számára az erósz az árnyékvilághoz tartozik, azt műveli vele, hogy belebonyolítja a feminin tudattalanba, a „lelkibe”, a nő számára viszont a logosz halálosan unalmas okoskodás, bár az is meglehet, hogy valósággal retteg tőle és utálja. GW. 10. köt. 146-147. old.; Grundw. 9. köt. 38. old.

A háború pokoli barbársága szétszabdalta Európa lelkét. Miközben a férfi azt

sem tudja, hol áll a feje, annyi a dolga, hogy helyrehozza a külső károkat, a nő – mint mindig, nem tudatosan – hozzáfog a belső sebek gyógyításához, és ehhez mint legfontosabb eszközt a lelki kapcsolatot igényli. Ezt azonban semmi sem gátolja jobban, mint a középkori házasság lezártsága, mivel ez teljesen fölöslegessé teszi a tulajdonképpeni kapcsolatot. Kapcsolat csak ott lehetséges, ahol van lelki distancia, amiként a moralitásnak is mindig szabadság a feltétele. Ezért a feleség tudattalan törekvése a házassági kötelék lazítására, de nem a házasság és a család lerombolására irányul. Ez nem csupán erkölcstelen, hanem éppenséggel beteges túlzás lenne. Köteteket lehetne teleírni esetleírásokkal annak szemléltetésére, hogy ezt a célt az egyes esetekben milyen úton-módon érik el. A nő módszere olyan, mint a természeté: közvetett utakat használ fel célmegjelölés nélkül. Célszerűen reagál láthatatlanul zavaró körülményekre hangulatokkal, érzelmi kitörésekkel, véleményekkel és tettekkel, amelyeknek látszólagos értelmetlensége, beteges jellege – vagy hidegvérű és kíméletlen volta – végtelenül kínos az erószra vak férfi számára. A nő közvetett módszere veszélyes, ez a módszer reménytelenül kompromittálhatja célját. Ezért vágyódik ma a nő is magasabb fokú tudatosságra, értelmes tevékenységre és célmegjelölésre, hogy megszabaduljon a vakon cselekvés természet által rákényszerített dinamikájától. A megoldást a teozófiában és más efféle elmeszüleményekben keresi. Minden más korban az uralkodó vallás lett volna az, amely megmutatta volna neki a végső célt, ma azonban a vallás tanítása visszavezet a középkorba, a kultúraellenes kapcsolatnélküliségbe, amiből a háború egész szörnyű barbársága származott: ez a középkori szellemiség túlságosan kizárólagosan Isten számára tartogatja a lelket, az ember itt túlságosan rosszul jár. De Isten maga sem képes fejlődni lelkileg rosszul táplált emberiség körében. Erre az éhségre reagál a nő lelke, mert az erósz az, ami összeköt, ahol a logosz elválaszt és tisztáz. A mai nőre óriási kulturális feladat vár, amely talán újabb korszak kezdetét jelenti. GW. 10. köt. 155-156. old.; Grundw. 9. köt. 46-47. old.

A HÁZASSÁGRÓL

A házasság ritkán vagy úgyszólván sohasem fejlődik simán és válságok nélkül individuális kapcsolattá. Nincsen tudatosulás fájdalom nélkül. GW. 17. köt. 218-219. old.; Grundw. 9. köt. 51. old.

Tudatunk változása Amennyiben nem a szülők okossága vagy ravaszsága, vagy úgynevezett gondoskodó szeretete rendezte el a gyermekek házasságát, és amennyiben a gyermekek primitív ösztönét nem oltotta ki sem elhibázott tendenciájú nevelés, sem pedig felhalmozódott és elhanyagolt szülői komplexusokból fakadó titkos befolyásoltság, a házastárs megválasztása normális módon nem tudatos, ösztönös motivációból történik. A tudatosság hiányának eredménye az, hogy nem funkcionál a különbözőség tudata, s létrejön a nem tudatos identitás. A gyakorlati következmény az, hogy az egyik a másiknál hasonló pszichológiai struktúrát feltételez. A normális szexualitás mint közös és látszólag egyirányú élmény erősíti az egység és az identitás érzését. Ezt az állapotot teljes harmóniának nevezik és nagy szerencsének tartják („Egy szív és egy lélek”); mégpedig joggal, mivel a tudatlanságnak és a nem tudatos egységnek kezdeti állapotába való visszatérés olyan, mint a visszatérés a gyermekkorba (innen erednek minden szerelmes gyermekes gesztusai), sőt mint a visszatérés az anyaölbe, egy még nem tudatos teremtő gazdagság sejtelmes tengerébe. Igen, ez igazi és tagadhatatlan megtapasztalása az istenségnek, akinek végtelen hatalma minden individuálisát kiolt és elnyel. Megvalósul egy tulajdonképpeni közösség az élettel és a személytelen sorssal. Az önmagát fenntartó egyéni szándék megtörik, a nő anya lesz, a férfi pedig apa, és így mindketten elvesztik szabadságukat, és a továbbhaladó élet eszközeivé válnak. A kapcsolat a biológiai ösztöncél, a fajfenntartás határain belül marad. Mivel ez a cél kollektív természetű, ennek megfelelően a házastársak lelki kapcsolata is lényegében kollektív természetű, és ezért pszichológiai értelemben nem tekinthető individuális kapcsolatnak. Individuális kapcsolatról csak akkor beszélhetünk, ha a házastársak a nem tudatos motivációk természetét felismerik, és ha a kezdeti identitás nagymértékben megszűnik. GW. 17. köt. 218. old.; Grundw. 9. köt. 51. old.

Akadnak manapság „ultramodernek”, akik a legkomolyabban felteszik a kérdést, nincs-e valami tévedés, esetleg nem egészen tudatos megfontolás, vagy

egy kicsi maradiság, amikor az ember a nemek közti kapcsolatok nehézségeinek kérdésében helytelenül még mindig középkori módszereket – hogy ne mondjam: a barlanglakóktól örökölt módszereket – alkalmaz. Igen, vannak olyanok, akik a keresztény házasságról szóló pápai enciklikát (Casti connubii XI. Piustól) rémülten olvasták, habár kénytelenek elismerni, hogy a barlanglakók számára az úgynevezett keresztény házasság a kultúra magasabb fokát, a haladást jelenti. De noha a prehisztorikus, történelem előtti mentalitás leküzdéséről még egyáltalán nincs szó, és ez a mentalitás a legnagyobb diadalait éppen a szexualitás területén aratja, ahol az ember a legtisztábban láthatóan foglya eredendő természetének, az emlős állat természetének, másrészt viszont bizonyos tekintetben finomodtak az erkölcsök, s ezek ma már lehetővé teszik, hogy az ember – háta mögött tíz-tizenöt keresztény évszázad nevelésével – valamivel magasabb fokra lépjen. Ezen a fokon a szellem – a biológiai felfogás számára érthetetlen pszichikai fenomén – pszichológiai szempontból nem lényegtelen szerepet játszik. A szellem már annak idején a keresztény házasság eszméje mellett határozottan szót emelt, a mai világban pedig, amikor kételyek kezdik ki a házasság értékét vesztő intézményét, hathatósan beavatkozik a vitába – negatívan mint az ösztön szószólója és pozitívan mint az emberi méltóság védelmezője. Hogy eközben éles és kusza konfliktus keletkezik az ember mint ösztönös természeti lény és mint a szellem által meghatározott kultúrlény között, már nem csoda. De ebben az a rossz, hogy az egyik mindig szeretné erőszakosan elnyomni a másikat, hogy elérje a konfliktus úgynevezett harmonikus és egységes megoldását. Sajnos még túlságosan sokan hisznek ebben a módszerben, amely mindenható a politikában, és csak kevesen vannak olyanok, akik elítélik mint olyan módszert, amely itt is, ott is barbár jelenség, és akik ezt olyan igazságos egyezséggel szeretnék helyettesíteni, amelyben mindkét rész megkapja a magáét. Sajnos azonban a nemek kapcsolatának problémáját illetően senki sem tudja magára vonatkozóan érvényesíteni az egyezséget, ez csak a másik nemmel kapcsolatban lehetséges. Ezért van szükség a pszichológiára! Ezen a szinten a pszichológia lesz az igazságot tevő, vagy még inkább: a kapcsolat metodikája. A pszichológia garantálja a valóságos ismeretet a másik nemről, és kiküszöböli az önkényes vélekedést, a jóvátehetetlen félreértések forrását, amelyek pusztítóan aláaknázzák korunk házasságait. GW. 18/II. köt. 871-872. old.

A komplexuspszichológia empirikus anyaga meglepően nagy százalékarányban nőktől származik. Ez egyébként nem különös, mivelhogy a nő nagyobb

mértékben „pszichológia-érzékeny”, mint a férfi. A férfi többnyire beéri egyedül a „logikával”. Mindent, ami „lelki”, „tudattalan” stb., ellenszenvesnek tart, ködösnek, homályosnak vagy betegesnek lát. A férfi a kézzelfogható dolgot vagy tényt akarja, nem kíváncsi az érzelmekre vagy a képzelődésekre, amelyek a tényeket vagy a dolgokat kísérik. A nő számára azonban többnyire fontosabb az, hogy ismerje a férfinak az üggyel kapcsolatos érzéseit, mint hogy megismerkedjen magával az üggyel. A nő számára mindaz fontos, ami a férfi számára jelentéktelen semmiség és puszta zavaró körülmény. Ezért természetesen a nő az, aki a legközvetlenebbül és általában a legtartalmasabban képviseli a pszichológiát, és a legvilágosabban észlelhetünk nála nagyon sok olyasmit, ami a férfinál árnyékolt háttérfolyamat, s amit a férfi ráadásul gyakran nem is akar elismerni. Az emberi kapcsolat azonban a konkrét dolgokra vonatkozó vitákkal és egyezségekkel ellentétben éppen a lelki szférát, azt a közbülső szférát foglalja el, amely az érzelmek világától a szellemig húzódik, és mindkettőből magában foglal valamit anélkül, hogy elveszítené különös sajátosságát. Ebben a szférában a férfinak kockáztatnia kell, hogy szembeszálljon a nővel. Ahogyan a nőt a körülmények rákényszerítették, hogy egy kis férfiasságra tegyen szert, és ennek birtokában ne rekedjen meg egy ósdi, merőben ösztönös nőiességben, idegenül és elveszetten a férfi világában, afféle szellemi csecsemőként, a férfi kényszerítve fogja érezni magát arra, hogy egy kis nőiességre tegyen szert, vagyis képes legyen a pszichológia és az erotika szemével nézni és látni, nehogy kénytelen legyen reménytelenül és gyermekien csodálkozva futni az előtte rohanó nő után, azt kockáztatva, hogy az fölébe kerekedik. GW. 10. köt. 147-148. old.; Grundw. 9. köt. 39. old.

A „csak-férfiasság” és a „csak-nőiesség” számára elegendő a hagyományos középkori házasság, amely teljesen dicséretes, gyakorlatilag sokszorosan igazolt intézmény. A jelenkor embere azonban nagyon nehezen találja meg az utat vissza ebbe a középkorba, és esetleg ez egyáltalán nem is sikerül neki, mert ez a házasság csak a jelenkor által felvetett problémák kizárásával létezik. A jelenkor embere túlságosan problematikusnak látja a mai házasságot. Hallottam, amikor több száz hallgató előtt azt mondta az előadó német tudós: „A mi házasságaink látszatházasságok.” Megcsodáltam bátorságát, hogy ilyen őszintén fejezte ki magát. Az emberek rendszerint közvetetten fejezik ki magukat, afféle jó tanácsokat adnak arra vonatkozóan, „hogyan kellene csinálni” –, hogy az eszményen ne essen csorba. A jelenkor nője számára azonban – a férfiaknak ezt

meg kell jegyezniük – a középkori házasság nem eszmény már. Bár eltitkolja ezt a kételyét és lázadását; az egyik azért, mert férjnél van, és ennek következtében fölöttébb célszerűtlennek tartja, hogy a széf ajtaja nem légmentesen zár; a másik azért, mert hajadon és túlságosan becsületes ahhoz, hogy kertelés nélkül bevallja törekvését. Az a kis férfiasság azonban, amelyet megszereztek, mindkét nőtípus számára lehetetlenné teszi, hogy a házasságot hagyományos formájában („Tiszteld az uradat!”) teljesen hitelt érdemlőnek tartsa. A férfiasság azt jelenti: tudom, mit akarok, és megteszem azt, amit kell, hogy elérjem a célt. Ha ezt egyszer megtanultuk, annyira meggyőző, hogy – óriási lelki veszteség nélkül – nem felejthetjük el. Az e tudás révén megszerzett önállóság és kritikus álláspont pozitív érték, és a nő mint ilyeneket érzékeli őket. Ezért nem tud lemondani róluk. És másrészt a férfi, aki nem csekély erőfeszítések, sőt fájdalmak árán valamilyen mértékben bele tudott pillantani a nő lelkébe, nem hagyja veszendőbe menni ezt az ismeretet, mert túlságosan meg van győződve ennek fontosságáról. GW. 10. köt. 148-149. old.; Grundw. 9. köt. 40. old.

Messziről nézve azt hihetnénk, hogy a férj és a feleség így képessé vált a tökéletes házasság megvalósítására. A valóságban és közelről nézve azonban nem ez történik, hanem, ellenkezőleg, először konfliktus keletkezik, mivelhogy az, amit a feleség tudatosan, megszerzett ismeretéből kiindulva tesz, a férjnek nem konveniál, és azok az érzelmek, amelyeket felfedez magában, visszatetszést keltenek benne. A házastársak ugyanis nem erényeket és értékeket fedeztek fel, hanem olyasmit, ami a kívánthoz, az elvárthoz képest kisebbrendű, csekélyebb értékű, amit az ember joggal elítélhetne, ha azt személyes önkény vagy hangulat következményének tekintené. Rendszerint ez is történik. De nem egészen jogosan. A nő férfiassága és a férj nőiessége kisebbrendű, és az sajnálatos, ha a teljes értékhez még valami kisebb értékűt toldanak. Másrészt viszont a személyiség teljességéhez hozzátartoznak az árnyékok is: az embernek képesnek kell lennie rá, hogy ha erős, valamiben gyenge legyen, hogy ha okos, valamiben buta legyen, máskülönben hiteltelenné válik, és pózzá, sőt blöffé silányul. Elvégre nem régi igazság az, hogy a nő az erős férfi gyengeségét jobban szerette, mint az erejét, és az okos férfi butaságát is jobban, mint az okosságát? Ezt pedig a nő szerelme akarja, mégpedig az egész férfit, tehát nem afféle csak-férfit, hanem hozzá még a férfinak mintegy jelzésszerű negációját. A nő szerelme ugyanis nem érzelem – ez csak férfinál fordul elő –, hanem élni akarás, amely olykor ijesztően érzelemmentes, és amely éppenséggel a nő önfeláldozását is képes kikényszeríteni. A szerelmes férfi nem tud szabadulni

kisebb értékű oldalától, mert erre a valóságra csak saját valóságával tud válaszolni. És az ember valósága nem valami szép látszat, hanem hű mása az örök emberi természetnek, amely szétválaszthatatlanul összeköti az egész emberiséget, valamennyiünk közös emberi életének, amelyhez magaslatai épp úgy hozzátartoznak, mint mélységei. GW. 10. köt. 145-149. old.; Grundw. 9. köt. 40-41. old.

A feleség érzi, hogy a házasság már nem nyújt valóságos biztonságot, mert hiszen mit ér a férje hűsége, ha tudja, hogy érzelmei és gondolatai messze járnak, és férje csupán túlságosan okos és gyáva ahhoz, hogy gondolatai után fusson! Mit ér neki saját hűsége, ha tudja, hogy ezzel csupán a birtokláson alapuló hatalmát szolgálja, és közben a lelke sínylődik? Magasabb fokú hűségre vágyik, a lélekben és a szerelemben élő hűségre, túl minden emberi gyengeségen és tökéletlenségen. GW. 10. köt. 153-154. old.; Grundw. 9. köt. 45. old.

A rossz házasság és következményei Minden férfi öröktől fogva magában hordja a nő képét, és nem ennek vagy annak a bizonyos nőnek a képét, hanem egy bizonyos nőét. Alapjában véve ez a kép egy tudattalan, az ősidőkből származó és az eleven rendszerbe beágyazott öröklöttség, az ősök sorának a nőkről szerzett valamennyi tapasztalatát összegező „típus” („archetípus”), a nőről szerzett összes benyomások lecsapódása, örökölt pszichikus alkalmazkodási rendszer. Ha a világon nem léteznének nők, ebből a tudattalan képből mindig kiderülne, milyennek kellene lennie a nőnek lelki tekintetben. Ugyanez érvényes a nőre is, neki is van a férfiról veleszületett képe. A tapasztalat azt tanítja, hogy pontosabban így kellene kifejezni: a férfiakról van képe, a férfinál ellenben inkább a nő képe van meg. Mivel ez a kép tudattalan, mindig is tudattalanul vetítődik ki a szeretett lényre, és egyik leglényegesebb indítéka a szenvedélyes vonzalomnak, de az ellenkezőjének is. Ezt a képet animának neveztem el. A nőnek nincs animája, az ő képe az animus. Az anima erotikus-érzelmi, amit a férfiak a női erotikáról és általában a női érzelmi életről mondani tudnak, saját animájuk kivetítésén, projekcióján alapul, és ezért hibás. GW. 17. köt. 224. old.; Grundw. 9. köt. 56-57. old.; Emlékek, álmok, gondolatok. Feljegyezte Aniela Jaffé. Kovács Vera fordítása. Európa Könyvkiadó 1987. 438. old.

Én mindig azt tanácsolom az analitikusoknak: „Legyen egy »gyóntatóatyátok« vagy »gyóntatóanyátok«!” A nők ugyanis nagyon tehetségesek ilyen tekintetben. Sokszor kiváló az intuíciójuk, találó a kritikájuk, és adott esetben belelátnak a férfiak amima-fondorkodásainak lapjaiba. Olyasmit látnak meg, ami a férfiak szeme elől rejtve marad. Ezért nem volt még egyetlen asszonynak sem meggyőződése, hogy a férje a felsőbbrendű ember! Erinnerungen. 140. old.; Emlékek, álmok, gondolatok. 170. old.

Amiként az apa védelmet nyújt a külvilág veszélyeivel szemben, és ily módon a fiú számára mintaképpé válik, akként az anya azokkal a veszélyekkel szemben nyújt védelmet, amelyek a sötétségből fenyegetik a fiú lelkét. A férfivá avatás szertartása során ezért az avatandó oktatásban részesül a túlvilági dolgokról, s ezáltal képes lesz arra, hogy az anya védelmét nélkülözze. A modern kultúrember ezt a primitívsége ellenére alapjában véve kitűnő nevelési módszert nélkülözni kénytelen. S a következmény: az anima az anya-imágó formájában áttevődik a nőre azzal az eredménnyel, hogy a férfi, mihelyt megnősül, gyermekes, szentimentális, függő és megalázkodó, vagy más esetben követelőző, zsarnokoskodó és érzékeny lesz, s mindig csak saját felsőbbrendű férfiasságának presztízsével törődik. Az utóbbi változat természetesen csak az előbbi megfordítása. A modern ember számára a tudattalannal szembeni védelmet, amelyet az anya jelentett, semmi sem pótolta, ezért házasságeszményét tudattalanul úgy alakítja, hogy felesége lehetőleg vegye át a mágikus anyaszerepet. Az eszményien exkluzív házasság leple alatt tulajdonképpen az anyánál keres védelmet, és így csábító módon aláveti magát a nő birtoklási ösztönének. A férfinak a tudattalan kiszámíthatatlanságaitól való félelme a nőnek illegitim hatalmat kölcsönöz, és olyan „bensőséges közösséggé” alakítja a házasságot, hogy az a belső feszültség miatt állandóan szétrobbanással fenyeget – vagy pedig a férj teremti meg tiltakozásból a „bensőséges közösség” ellentétét ugyanazzal az eredménnyel. GW. 7. köt. 217. old.; Grundw. 3. köt. 80-81. old.

Mai tudatkultúránk – amennyiben „kultúráról” van szó – keresztény jellegű, ami azt jelenti, hogy sem az animus, sem az anima nem integrálódott, hanem még a projekció állapotában van, vagyis mindkettőt a dogma fejezi ki. Ezen a fokon még a tudattalanban helyezkedik el mindkét alak mint személyiségkomponens. De működnek a vőlegénnyel és a menyasszonnyal kapcsolatos dogmatikus elképzelések noumenonjában.

Amennyiben azonban „kultúránk” merőben kétes értékű fogalomnak bizonyult, amit a keresztény ideál magaslatáról való le- és visszacsúszásnak foghatunk fel, annyiban az isteni alakok projekciói is többnyire leereszkedtek földközelbe, és kényszerűségből az emberi szférába tolódtak el. Ez annyiban teljesen érthető, amennyiben a felvilágosult értelem az emberen túl semmi nagyobbat nem tud elképzelni, mint azokat a pótisteneket, amelyek ugyancsak totalitásigényekkel lépnek fel, és államnak meg „Führernek” nevezik magukat. Ez a regresszió Németországban és más államokban félreismerhetetlenül lejátszódott. És ahol látszólag nem ez történt, ott az eltolódott projekciók ráterhelődtek az emberi kapcsolatokra, és tönkretették a házasságoknak legalább huszonöt százalékát. GW. 16. köt. 245. old.; Grundw. 3. köt. 184. old.

Ha a férjnek nincs igazi kapcsolata feleségével, természetesen másik kiutat keres. Ha a férj nincs tudatában ennek, vagy az ilyen természetű fantáziáit elfojtja, érdeklődése egyrészt visszatér az anya emlékképéhez, másrészt közvetlenül a lányát keresi, ha van lány a családban. Ezt nevezik tudattalan incesztusnak. Az ember nem tehető minden további nélkül felelőssé ezért a tudattalan hajlamért, de a természet ebben a tekintetben nem tanúsít sem türelmet, sem részvétet, hanem közvetlenül vagy közvetetten bosszút áll betegséggel és mindenféle szerencsétlen véletlenekkel. Szerencsétlen módon csaknem kollektív ideál az, hogy az ember a szerelem kényes dolgaiban annyira nem tudatos legyen, amennyire csak lehetséges. A tekintély és a lojalitás álarca mögül a szerelem elhanyagolt hatalma a gyermekeket teszi tönkre. Az egyes embernek természetesen nem tehetünk szemrehányást, hiszen nem várhatjuk el tőle, hogy tudja, milyen beállítódásra van szüksége, és hogyan kell megoldania a szerelem problémáját mai ideáljaink és meggyőződéseink keretén belül. Az ember többnyire csak az elhanyagolás, az elhalasztás, az elfojtás és az elnyomás negatív rendszabályait ismeri. És elismerten nehéz dolog tudni a jobb megoldást. GW. 17. köt. 144. old.

Még olyan esetekben is, amikor a gyermekek szexuális szimptómákat mutatnak, vagyis, más szóval, ahol az incesztuózus tendencia teljesen nyilvánvaló, tanácsolnám a szülők pszichéjének gondos megvizsgálását. Elképesztő dolgokat találhatunk: apát, aki tudattalanul szerelmes a lányába, anyát, aki tudattalanul a fiával flörtöl, és így mindketten a tudattalanság leple alatt ráerőltetik felnőtt lelki alkatukat a gyermekekre, akik azután ugyancsak tudattalanul a rájuk

osztott szerep szerint cselekszenek. A gyermekek természetesen nem tennék ezt, ha szüleik beállítódása tudattalanul nem kényszerítené őket ilyen furcsa és természetellenes szerepbe. GW. 17. köt. 92-93. old.

Ezekben az esetekben az olyan tipikus házasságok egyikéről van szó, amelyekben az apát teljesen elfoglalja a munkája, az anya pedig társadalmi becsvágyát a gyermek által akarja megtestesíteni. A gyermeknek sikereket kell produkálnia, hogy teljesítse anyja kívánságait és elvárásait, és hiúságának hízelegjen. Az ilyen anya rendszerint egyáltalán nem látja a gyermek valóságos, igazi jellemét, egyéniségét és szükségleteit. Önmagát vetíti a gyermekbe, és kíméletlen hatalomvággyal irányítja gyermekét. Az ilyen házasság természetesen arra is alkalmas, hogy létrehozzon efféle lelkiállapotot, sőt még fokozza is a Circulus vitiosus útján. Ebben az esetben valószínűleg nagy távolság van a szülők között, hiszen az ilyen férfias alkatú feleség aligha képes igazi megértést tanúsítani egy férfi érzelmei iránt. Az egyetlen, amit ki tud szedni a férjéből, az a pénz. A férj fizet a feleségének, hogy valamennyire elviselhető kedélyállapotban tartsa. A feleség egész szerelmét a becsvágyba és a hatalomvágyba helyezi át, ha ezt nem tette meg egyáltalán már jóval a házasság előtt – tudattalanul anyja példáját követve. Az ilyen anyák szemében a gyermekek gyakorlatilag babák, akiket kedvük szerint öltöztetnek és szépítgetnek. Nem többek, mint néma bábuk a szülői önzés sakktábláján, és történik mindez a drága gyermek iránti önzetlen odaadás leple alatt, hiszen, úgymond, a gyermek boldogsága az anya életének egyetlen célja. A valóságban azonban a gyermek nem kapja meg az igazi szeretetnek leghalványabb nyomát sem. Ezért a gyermek egyrészt korai szexuális szimptómáktól szenved, ahogy azt oly sok elhanyagolt és rosszul kezelt gyermeknél tapasztaljuk; másrészt veszélyesen el van halmozva úgynevezett természetes szeretettel. GW. 17. köt. 146-147. old.

Számtalan elromlott házasság, számtalan pályaválasztási csalódás egyetlen oka az, hogy hiányosságok vannak a felnőttek nevelésében, akik a legfontosabb dolgokat illetően a legmélyebb tudatlanságban élnek. Igen, vannak, akik éppenséggel úgy vélekednek, hogy a gyermekkori rossz szokások azért megváltoztathatatlan jellemvonások, mert előfordulnak felnőtteknél, akik kellő nevelésben részesültek, és már rég kinőttek abból a korból, amikor az embert nevelni lehet. Ez azonban nagy tévedés. A felnőtt is nevelhető: sőt hálás objektuma lehet az egyéni nevelés művészetének. Csak éppen már nem

nevelhető ugyanazokkal a módszerekkel, mint a gyermek, mert elvesztette a gyermeki psziché rendkívüli plaszticitását, képlékenységét, van saját akarata, saját meggyőződése, többé-kevésbé kialakult öntudata, és ezért a sematikus befolyásolás számára sokkal kevésbé hozzáférhető. Ráadásul a gyermek szellemi fejlődésében végigmegy az ősök sorának fokozatain, és csak addig részesül nevelésben, amíg el nem éri körülbelül a modern kultúrfokot, illetve tudatossági fokot. A felnőtt azonban ezen a fokon van, és a jelenkori kultúra letéteményesének érzi magát. Ezért kevéssé hajlandó arra, hogy gyermeki módon elismerjen egy nevelőt maga fölött. Fontos az is, hogy azért nem teszi meg ezt, mert máskülönben könnyen visszaesik a gyermekkori függési állapotba. A felnőtt esetében ezért nem közvetlen, hanem közvetett nevelési módszert kell alkalmazni, vagyis át kell adni neki azokat a pszichológiai ismereteket, amelyek lehetővé teszik számára, hogy önmagát nevelje. Ilyen teljesítményt nem lehet és nem szabad elvárnunk gyermektől, de kötelességünk elvárni a felnőttől, kiváltképpen ha ez a felnőtt nevelő. A nevelő nem engedheti meg magának, hogy a kultúrának csupán passzív szereplője legyen, hanem aktívan is fejlesztenie kell a kultúrát, mégpedig önmaga nevelése révén. Műveltsége nem rekedhet meg egy szinten, mert máskülönben olyan hibákat kezd el javítani a gyermekeknél, amelyeket saját maga esetében nem korrigált. Ez pedig természetesen éppen az ellentéte a nevelésnek. GW. 17. köt. 70-71. old.

A párválasztás Minél erősebb a szülői kép tudattalan befolyása az egyénre, annál kifejezettebben fog a szeretett lény, akire a választás esett, a szülők pozitív vagy negatív pótlékául szolgálni. A szülői képtől való messzemenő befolyásoltság nem rendellenes, ellenkezőleg, nagyon is normális, és ezért nagyon is általános jelenség. Sőt igen fontos, hogy ez így legyen, mert különben a szülők a gyermekeikben nem születnek újjá, azaz a szülő-imágó annyira veszendőbe megy, hogy az egyén életében minden folytonosság megszűnik. Gyermekkorát nem tudja átmenteni felnőttkori életébe, ennek következtében tudattalanul gyermek marad, ami egy későbbi neurózis kifejlődésének a legbiztosabb bázisa. Szenvedni fog mindazoktól a betegségektől, amelyek az előzményeket semmibe vevő újítókat támadják meg, legyenek ezek akár egyének, akár pedig társadalmi csoportok.

Az is normális, hogy a gyermekek többé-kevésbé ismét a szüleikkel házasodnak, mert ez pszichológiailag ugyanolyan fontos, mint ahogyan egy jó rassz fejlődése szempontjából az ősök elvesztésének bizonyos mértéke is biológiai szükségesség. Ez biztosítja a folytonosságot, és azt, hogy ami elmúlt, az ésszerűen éljen tovább a jelenben. Ezt illetően csak a túl sok vagy a túl kevés az egészségtelen. Ha a párválasztásnál a szülőkhöz való pozitív vagy negatív hasonlóság volt mérvadó, akkor a szülői képtől, s ezzel a gyermekkortól való elszakadás sem volt teljes. Bár a történeti folytonosság érdekében a gyermekkort az embernek magával kell vinnie, ez azonban nem történhet a további fejlődés rovására. Egyszer, az élet közepe táján, a gyermekkori illúziók utolsó szikrája is kialszik – mindenesetre csakis egy ideálisnak feltételezett életben, hisz nem is oly kevesen örök gyermekként szállnak sírba –, és a szülők imágójából megszületik a felnőtt ember archetípusa: a férfi képe, amilyennek őt a nő ősidők óta tapasztalta, illetve a nő képe, ahogyan ezt a férfi öröktől fogva önmagában hordja. GW. 10. köt. 53-54. old.; Föld és lélek. 22-23. old.

Jóllehet az ifjú embernek a házasságra érett korban van Én-tudata (a lánynak rendszerint több, mint a férfinak), de nem túlságosan régóta, amióta felbukkant a kezdeti tudatlanság [a gyermekkor] ködéből. Nagy területek vannak még ezért a tudattalanság árnyékában, és ezek nem teszik lehetővé lelki kapcsolat megteremtését. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az ifjú embernek csak töredékes ismeretei vannak a másik emberről ugyanúgy, ahogy önmagáról is, ezért csak elégtelen információja lehet a másik indítékairól épp úgy, mint saját indítékairól is. A férfit rendszerint többnyire tudattalan indítékok mozgatják. Szubjektívan természetesen úgy tűnik fel neki, mintha nagyon tudatos volna; hiszen az ember állandóan túlértékeli a mindenkori tudatos tartalmat, és éppen az a nagy és meglepő felfedezés, hogy az, amit véglegesen elért csúcsnak tartunk, a valóságban csupán a legalsó foka egy nagyon hosszú lépcsőnek. Minél nagyobb a tudattalan terjedelme, annál kevésbé van jelen a házasodáskor a szabad választás, amit szubjektívan a szerelmes állapotban világosan megmutatkozó sorskényszer tesz érzékelhetővé. Ha a felek között nincs szerelem, ennek ellenére lehetséges a kényszer, mindenesetre kevésbé kellemes formában. GW. 17. köt. 216. old.; Grundw. 9. köt. 49. old.

A még tudattalan motivációk személyes és általános természetűek. Ezek

mindenekelőtt azok az indítékok, amelyek a szülői befolyásból származnak. Ebben a tekintetben az ifjú férfi számára az anyához való viszony, a lány számára az apához való viszony a meghatározó. Elsősorban a szülőkhöz való kötődés foka az, amely a tudattalanban befolyásolja, elősegíti vagy megnehezíti a párválasztást. Az apa és az anya iránti tudatos szeretet előmozdítja az apához, illetve az anyához hasonló házastárs választását. Ezzel szemben, ha a szülőkhöz való kötődés nem tudatos (és a kötődésnek egyáltalán nem kell tudatosan mint szeretetnek megnyilvánulnia), ez megnehezíti az ilyen választást, és sajátos módosulásokat kényszerít ki. Hogy ezt megérthessük, elsősorban azt kell tudnunk, honnan ered a szülőkhöz való tudattalan kötődés, és milyen körülmények között módosítja vagy pláne akadályozza a tudatos választást. Rendszerint az a mesterséges okok következtében korlátok közé szorított élet, amely a szülőknek osztályrészül jutott, visszájára fordított formában átöröklődik a gyermekekre, vagyis a gyermekek tudattalanul az élet olyan irányába kényszerülnek, amely kompenzálni hivatott a szülők életében meg nem valósult vágyakat. Ennek következménye azután az, hogy hipererkölcsös szülőknek úgynevezett erkölcstelen gyermekeik vannak, vagy felelőtlen és elzüllött apa beteges becsvággyal terhelt fiút mondhat magáénak stb. A legrosszabbak a következményei a szülők mesterséges, művi tudatlanságának. Például az anya, aki mesterségesen tudattalanul viselkedik azért, hogy ne zavarja a jó házasság látszatát, magához láncolja a fiát, bizonyos tekintetben férje pótlékaként. Ezzel pedig a fiú belekényszerül – ha nem is mindig egyenesen a homoszexualitásba – választásának más, neki tulajdonképpen nem megfelelő módosításába. Például olyan lányt vesz feleségül, aki anyjánál nyilvánvalóan gyengébb képességű, és így nem tud konkurálni vele, vagy pedig rabja lesz egy zsarnoki jellemű, erőszakos nőnek, aki bizonyos tekintetben el tudja szakítani anyjától. Ha a fiatalok ösztönei nem satnyultak el, a párválasztás mentes lehet ezektől a hatásoktól, de ezek előbb-utóbb mint gátlások észrevehetővé válnak. GW. 17. köt. 216-217. old.; Grundw. 9. köt. 49-50. old.

Milyen sok az olyan házasság, amely hosszú éveken át, esetleg mindig boldogtalan, mert a férj a feleségében az anyát, a feleség pedig a férjében az apát látja anélkül, hogy valaha is megismerné a másik ember valóságát! Az élet valóban elég nehéz, úgyhogy legalább a legostobább nehézségeket érdemes lenne megtakarítani. Az egyik partnerrel való alapos megbeszélés nélkül azonban sok esetben egyszerűen lehetetlen az infantilis projekciók leválasztása. GW. 16. köt. 232. old.; Grundw. 3. köt. 173. old.

A szülők az életben döntő szerepet játszó hatalmak, amelyek a gyermeket kedvező vagy veszélyes tényezőként kísérik a sors tekervényes ösvényén, s amelyeknek a befolyása alól a felnőtt is csak feltételesen tudja kivonni magát – terápia, analízis segítségével vagy anélkül. Függetlenül attól, hogy magunk tudatában vagyunk vagy sem, az apát és az anyát az ő megfelelőjük pótolja, ha sikerült elszakadnunk tőlük. A szülőktől való elszakadás általában csak akkor történhet meg, ha valamilyen következő lépcsőfokra léphetünk. Az apa helyére például az orvos lép, ezt a jelenséget nevezte Freud indulatátvitelnek. Az anya helyét pedig a doktrína bölcsessége foglalja el. A középkor nagy példaképe volt az, hogy a családot az egyházi közösség váltotta fel. Az újabb korban világi intézmények váltották fel a társadalom szellemi szervezetét, mivel a családban való végleges megmaradásnak nagyon kedvezőtlen pszichikai következményei vannak, és ezt ezért már az emberiség történelmének primitív fokán lehetetlenné tették a beavatási szertartásokkal. Az embernek a családnál tágabb, szélesebb közösségre van szüksége, mivel a család túlságosan szűk kötelékében szellemileg és morálisan elsatnyul. Ha azonban túlságosan intenzív a kötődés, vagyis ha a gyermek még túlságosan kötődik a szüleihez, akkor a szülőkhöz való kötődését egyszerűen átülteti az általa alapított családba, ha egyáltalán eljut a családalapításig, és ezzel a gyermekei számára esetleg lelki szempontból ugyanolyan nyomorúságos miliőt teremt, amilyenben talán neki volt része. GW. 17. köt. 101. old.

Az introvertált típus mindent, ami számára valamennyire értékes, a szubjektumban lát, ezzel szemben az extravertált az objektumban; és megfordítva, az introvertált számára az objektumtól való függés a legértéktelenebb, az extravertált számára ezzel szemben a legértéktelenebb a szubjektummal való foglalkozás, amit ő csak mint infantilis autoerotizmust képes értelmezni. Ezért nem csoda, ha a két típus hadakozik egymással. Ez azonban nem akadálya annak, hogy a férfi az esetek többségében valószínűleg ellenkező típusú nőt vesz feleségül. Az ilyen házasságok mint pszichológiai szimbiózisok igen értékesek mindaddig, amíg a partnerek nem tesznek kísérletet arra, hogy kölcsönösen „pszichológiailag” értsék meg egymást. GW. 6. köt. 560. old.

Közelebbi vizsgálódás során kiderült, hogy a két típus szeret egymással házasodni, mégpedig – nem tudatosan – azért, hogy kölcsönösen kiegészítsék egymást. Az introvertáltat reflexív, elmélkedő lénye arra készteti, hogy folyton

meditáljon vagy töprengjen, mielőtt cselekszik. Ez természetesen lelassítja cselekvését. Félénksége és a tárgyakkal szemben táplált bizalmatlansága tétovázásra csábítja, s ennek következtében mindig nehézségei vannak a külvilághoz való alkalmazkodásban. Ezzel szemben az extravertált pozitív viszonyban van a tárgyakkal. A tárgyak úgyszólván vonzzák őt. Csábítják az új, ismeretlen helyzetek. Ha meg akar ismerni valamit, ami addig ismeretlen volt számára, akár fejest ugrik az ismeretlenbe. Rendszerint előbb cselekszik, és csak utána gondolkozik. A hirtelen, gyors tetteket nem előzi meg mérlegelés és hosszas tétovázás. A két típus tehát szinte egymásnak van teremtve. Az egyik gondoskodik a mérlegelésről, a másik a kezdeményezésről és a gyakorlati cselekvésről. Ha ez a két típus összeházasodik, ideális lehet a házasságuk. Amíg az élet sokféle külső szükségletéhez való alkalmazkodás teljesen leköti őket, pompásan összeillenek. Ha azonban a férj elegendő pénzt keresett, vagy ha nagyobb örökség hullik ölükbe az égből, jut idejük már arra is, hogy egymást foglalkoztassák. Korábban vállvetve küzdöttek a szükség ellen. Most pedig szembefordulnak egymással, és szeretnék megérteni magukat – és felfedezik, hogy sohasem értették meg egymást. Más-más nyelven beszélnek. Elkezdődik a két típus ütközete. Ez a vita mérgező, erőszakos, és kölcsönös devalválódással jár, még akkor is, ha egészen halkan folyik a lehető legintimebb körülmények között. Mert hiszen itt már az egyik értéke a másik értéktelenségét jelenti. Az ésszerű gondolkozásból az következne, hogy az egyik fél saját értékének tudatában nyugodtan elismerhetné a másik értékét, és ezzel minden konfliktus fölöslegessé válna. Elég sok olyan emberrel van dolgom, aki efféleképpen érvelt, és nem érte el célját, amely kielégítette volna. Ahol normális emberek a szereplők, az ilyen kritikus átmeneti időszakon többé-kevésbé simán átvergődnek. Normális ugyanis az az ember, aki létezni képes minden körülmények között, amelyek az életlehetőségek elengedhetetlen minimumát egyáltalán biztosítják. Sokan azonban nem képesek erre; ezért nem túlságosan sok ember normális. Amit általánosan „normálemberen” értünk, az tulajdonképpen egy emberideál, amelynek szerencsés jellemösszetétele ritkán előforduló eset. A többé-kevésbé differenciálódott emberek nagy többsége olyan életfeltételekre tart igényt, amelyek a viszonylag biztosított táplálkozásnál és alvásnál többet nyújtanak. Az ilyen emberek számára a szimbiózisviszony vége nagy megrázkódtatás. GW. 7. köt. 59-60. old.

Ha azonban meggondoljuk, hogy nincs olyan ember, aki tisztán csak

introvertált, vagy tisztán csak extravertált, hanem az ember számára adva van mindkét beállítottság-lehetőség, de csak az egyik alkalmazkodási funkciót fejlesztette ki magában, minden további nélkül eljutunk ahhoz a feltevéshez, hogy az introvertáltban az extraverzió valahol a háttérben fejletlen állapotban szunnyad, és ugyanígy az extravertáltban az introverzió hasonló árnyéklétben lappang. És valóban ez a helyzet. Az introvertáltnak extravertált beállítottsága van; de ez számára tudattalan, mert tudatának tekintete állandóan a szubjektumra irányul. Jóllehet látja az objektumot; de hamis vagy gátló elképzelései vannak róla, úgyhogy mindig lehetőleg távolságot tart tőle, mintha az objektum hatalmas és veszedelmes valami volna. A jellemfejlődés számára elengedhetetlen, hogy szóhoz engedjük jutni a másik oldalt, éppen kisebbrendű funkciónkat; hiszen nem rendezkedhetünk be tartósan arra, hogy személyiségünk egyik részéről a szimbiózis keretében a másik rész gondoskodjon; bármikor elérkezhet és esetleg készületlenül ér bennünket az a pillanat, amikor szükségünk lesz a másik funkcióra is. GW. 7. köt. 60-63. old.

A házasság fejlődési fokai Ami a diákházasság korai voltát illeti, hozzá kell tennünk ehhez még ugyanazt, amit minden korai házassággal kapcsolatban el kell mondanunk: egy húszéves nő idősebb, mint egy huszonöt éves férfi – a személyek megítélésének érettsége tekintetében. Sok férfi esetében huszonöt éves korban még nem ért véget a szellemi pubertás. A pubertás azonban az illúzióknak és a csupán részleges beszámíthatóságnak a korszaka az ember életében. Ez onnan ered, hogy a fiú a szexuális érettség koráig rendszerint teljesen gyermekes, miközben a lányban a nemi érettséghez tartozó pszichikai szubtilitások sokkal korábban kifejlődnek. A fiú gyermekességébe gyakran viharosan és brutálisan robban be a szexualitás, ezzel szemben a lányban, noha már elérte a nemi érettség fokát, még sokáig szunnyad, amíg a szerelem szenvedélye fel nem ébreszti. De meglepően sok olyan asszony van, akiben az igazi szexualitás a házasság ellenére még sokáig érintetlen marad, és talán csak akkor válik tudatossá, ha az asszony beleszeret egy másik férfiba. Ez az oka annak, hogy igen sok feleségnek halvány fogalma sincs a férfi szexualitásáról, mert egyáltalán nem tud semmit saját szexualitásáról sem. Más eset a férfi: őt brutális tényként rohanja le a szexualitás, és lelke forrongása közepette megjelennek az ifjúkor zavarai és

küszködései. Ritka az olyan, aki megmenekül az onánia kínzó és szorongató problémáitól, miközben sok lány éveken át tud onanizálni anélkül, hogy tudná, mit csinál. GW. 10. köt. 125-124. old.

Aligha lehet a házasságon belüli lelki kapcsolatról beszélni anélkül, hogy legalább jelzésszerűen ne említenénk a kritikus átmenetek természetét – kockáztatva a tévedések veszélyét. Mint ismeretes, az ember pszichológiai tekintetben nem ért meg semmi olyasmit, amit ő maga nem tapasztalt. Ez a tény azonban senkit sem akadályoz meg abban, hogy meg legyen győződve róla: az ő ítélete, véleménye az egyetlen igaz és kompetens ítélet. Ez a meglepő tény a mindenkori tudattartalom szükséges túlértékeléséből származik. (A figyelemnek e felgyülemlése nélkül a tartalom egyáltalán nem lehetne tudatos.) Ebből következik, hogy mindegyik életkornak megvan a saját pszichikai igazsága, úgyszólván programszerű igazsága, s ugyanez érvényes a lelki fejlődés minden fokára is. Sőt vannak olyan fokok, amelyekre igen kevesen jutnak el – ez a rassz, a család, a nevelés, a tehetség és a szenvedély kérdése. A természet arisztokratikus. A normálember fikció, jóllehet vannak bizonyos általánosan érvényes törvényszerűségek. A lelki élet fejlődés, amely azonban már a legalsó fokon elakadhat. Úgy képzelhetjük el ezt, mintha minden egyes egyénnek bizonyos súlya lenne, és ennek megfelelően emelkedne vagy süllyedne arra a fokra, ahol elérkezik határaihoz. És ezzel összhangban alakulnak nézetei és meggyőződései is. Ezért nem csoda, ha a legtöbb házasság a biológiai rendeltetéssel eléri a pszichológiai maximum határát, s itt megáll a lelki és morális egészség károsodása nélkül. Viszonylag kevesen hasonlanak meg önmagukkal. Ahol sok a külső gond és baj, a konfliktus energia hiányában nem mindig jut el a drámai feszültségig. De az anyagi biztonsággal arányosan fokozódik a pszichikai bizonytalanság, egyelőre tudattalanul, és ekkor neurózisokat okoz; majd tudatossá válik, és ekkor szakításokat, vitát, válást és egyéb „házassági bonyodalmakat” idéz elő. Még magasabb fokon megismerhetünk újabb pszichikai fejlődési lehetőségeket, amelyek a vallási szférába tartoznak, ahol a kritikai megítélés a végéhez érkezik. GW. 17. köt. 226-227. old.; Grundw. 9. köt. 59-60. old.

Hivatásom kezdettől fogva arra kényszerített, hogy számot vessek az egyének sajátszerűségével, és mivel az évek során sok – nem tudom, hány – házassággal volt dolgom, s közreműködésemmel sok férj és feleség jutott megértésre egymással, ez a különös körülmény azt a feladatot rótta rám és egyszersmind

szükségessé tette, hogy megállapítsak és hangsúlyozzak bizonyos általánosnak tekinthető igazságokat. Hányszor kényszerültem például arra, hogy azt mondjam: „Nézze, az ön felesége igen aktív természet, akitől valóban nem lehet elvárni azt, hogy egész életét kitöltse a háztartás.” Ezzel már tipizáltam, megfogalmaztam egyfajta statisztikai igazságot. GW. 6. köt. 577. old.

Több út vezet a tudatossá váláshoz, de mind igazodnak bizonyos törvényekhez. A változás általában az élet második felének kezdetével indul meg. GW. 17. köt. 219. old.; Grundw. 9. köt. 51-52. old.

Ez a változás még több következménnyel jár pszichikai, mint fizikai tekintetben. Például igen gyakran előfordul, hogy a negyvenöt-ötvenéves férj csődbe jut, ettől kezdve aztán az asszony viseli a nadrágot, szatócsüzletet nyit, ahol a férj esetleg még segédként tevékenykedik. Nagyon sok olyan asszony van, akik csak negyvenedik életévükön túl jutnak el a társadalmi felelősség és a társadalmi tudatosság fokára. Például a modern üzleti életben, különösen Amerikában, a negyven éven felüliek körében rendkívül gyakori az úgynevezett break-down, az idegösszeroppanás. Ha gondosabban megvizsgáljuk az áldozatokat, kiderül, hogy az, ami összeroppant, az addigi, férfias stílus, ami pedig megmaradt, egy elnőiesedett férfi. És viszont, ugyanezekben a körökben találkozunk olyan asszonyokkal, akik ezekben az években rendkívül férfiassá válnak, kifejlesztik nagyszerű értelmi képességeiket, viszont szívüket és érzelmeiket háttérbe szorítják. Ezek a változások igen gyakran mindenféle házassági katasztrófákkal járnak, mert hiszen nem túlságosan nehéz elképzelni, mi történik akkor, ha a férj felfedezi gyengéd érzelmeit, a feleség viszont a saját okosságát. Mindebben az a legrosszabb, hogy okos és művelt emberek élik az életüket, miközben mit sem tudnak az ilyen változások lehetőségéről. Teljesen felkészületlenül lépnek át az élet második felébe. Vagy netán léteznek valahol iskolák, nem csupán főiskolák, hanem még felsőbb iskolák negyvenévesek számára, amelyek ugyanúgy felkészítik őket a jövőbeli életre és a vele járó követelményekre, ahogy az általános és középiskoláink bevezetik fiataljainkat a világ és az élet ismeretébe? Nem, elképesztően készületlenül lépünk át életünk delén a délutánba, s ami még rosszabb, hogy téves feltevéseinkhez ragaszkodva magunkkal visszük addigi igazságainkat és eszményeinket. Az élet délutánját nem élhetjük ugyanazon program szerint, mint a reggelt, mert ami reggel sok, este kevés lesz, és ami reggel igaz volt, estére nem lesz igaz. Túlságosan sok

öreg embert kezeltem és túlságosan sokuk lelkének titkos kamrájába nyertem betekintést ahhoz, hogy ne rendüljek meg ennek az alapszabálynak az igazságától. GW. 8. köt. 437-438. old.; Grundw. 9. köt. 72-73. old.

Egyfelől a tempóbeli különbségekből, másfelől a szellemi személyiség jellegéből következően alakul ki egy tipikus nehézség, amely a kritikus pillanatban működni kezd... Ez csaknem törvényszerű jelenség: egy feleség, aki szellemileg teljesen a férjéhez, és egy férj, aki érzelmileg teljesen a feleségéhez kötődik, mintegy egymást tartalmazzák. Ezt a helyzetet a tartalmazó és a tartalmazott problémájának nevezhetnénk. A tartalmazó lényegében teljes egészében a házasságon belül van. Osztatlanul fordul a másik felé, a külvilág felé nincsenek lényeges kötelezettségei és érdekei. Ebben az egyébként „ideális” állapotban az a kellemetlen, hogy az egyén nyugtalanító függést érez valami áttekinthetetlen, ezért nem egészen szavahihető vagy megbízható személyiségtől. Az előny a személyiség saját osztatlansága – ami nem lebecsülendő tényező a lelki ökonómia szempontjából! A tartalmazott, akinek egy kissé disszociálódott struktúrája folytán különösen szüksége lenne arra, hogy egy másik ember iránti osztatlan szerelemben önmagával egyesüljön, olyan helyzetbe kerül, hogy ebben a számára természetesen nehéz törekvésben az egyszerűbb személyiség megelőzi. Miközben a másikban keresi mindazokat a szubtilitásokat, árnyalatokat és komplikációkat, amelyek saját tulajdonságainak kiegészítéséül és ellensúlyául szolgálhatnának, megzavarja a másik egyszerűségét. Mivel pedig az egyszerűség normális körülmények között előnyben van a komplikációval szemben, emberünknek hamarosan fel kell hagynia azokkal a próbálkozásaival, hogy egy egyszerű természetet szubtilis és problematikus reakciókra késztessen. Ugyanakkor a másik is, amelyik egyszerű természetével összhangban egyszerű válaszokat keres benne, hamarosan meglehetősen sok munkát fog adni neki azzal, hogy éppen az egyszerű válaszok elvárásával „konstellálja” (ez a megfelelő terminus technicus) az ő komplikáltságát. Az előbbi kénytelen nolens volens [akarva, nem akarva] visszahúzódni önmagába az egyszerű meggyőző ereje elől. A szellemi munka (általában a tudatfolyamat) az ember számára olyan erőfeszítés, hogy az egyszerűt minden körülmények között előnyben részesíti, még ha az távol áll is az igazságtól. És ha már legalább féligazság, az ember úgyszólván rabja lesz neki. Az egyszerű természet úgy hat a komplikáltra, mint egy túlságosan kicsiny szoba, amely nem nyújt neki

elegendő teret. A komplikált természet ezzel szemben az egyszerűbbnek túlságosan sok szobát ad túlságosan sok térrel, úgyhogy az egyszerűbb nem is tudja pontosan, tulajdonképpen hová tartozik. GW. 17. köt. 220-222. old.; Grundw. 9. köt. 53-54. old.

Mivel az élet második felének céljai mások, mint az első felének céljai, ha az egyén túlságosan sokáig megmarad az ifjúkori beállítottságban, az akarat megosztódik, meghasonlás támad benne. A tudat előrehajt, bizonyos tekintetben saját tevékenységének engedelmeskedve; a tudattalan azonban visszatart, mivel a további terjeszkedéshez szükséges erő és belső akarat kimerült. Ez a belső meghasonlás elégedetlenséget okoz, és mivel az ember nincs tudatában állapotának, az okokat rendszerint házastársára vetíti ki. Ennek következtében kritikus légkör alakul ki, ami a tudatosulás elengedhetetlen előfeltétele. Ez az állapot a házastársaknál rendszerint nem egyszerre kezdődik. A legjobb házasság sem tudja annyira tökéletesen megszüntetni a különbségeket, hogy a házastársak állapotai teljesen azonosak legyenek. Rendszerint az egyik fél gyorsabban beleszokik a házasságba, mint a másik. Az egyik félnek például a szülőkhöz való pozitív viszonyának köszönhetően kevés vagy semmi nehézsége sem lesz a házastársához való alkalmazkodásban, a másik felet ellenben gátolja a szülőkhöz való mély, tudattalan kötődés. Az utóbbi ezért csak később jut el a teljes alkalmazkodásig, és mert nehezebben érte el ezt a fokot, talán tovább is tudja megőrizni. GW. 17. köt. 219-220. old.; Grundw. 9. köt. 52-53. old.

A házasság ma A házasság intézménye (sőt a vallás nyelvén szólva: szentsége) annyira vitathatatlan társadalmi és erkölcsi érték, hogy érthető, ha lazítását nemkívánatosnak, sőt esetleg felháborítónak tartják. Az ember tökéletlensége mindig disszonáns hang eszményeink harmóniájában. Sajnos senki sem egy általa kívánatosnak tartott világban él, hanem csakis a valóságos világban, ahol jó és rossz viaskodik egymás megsemmisítésére törve, ahol a kezek, amelyek teremteni és építeni akarnak vagy kénytelenek, nem kerülhetik el a bepiszkolódást. Valahányszor valami igazán aggasztóvá válik, valaki nagy tapstól kísérve megnyugtat bennünket afelől, hogy semmi sem történt, és minden rendben van. Ismétlem, hogy aki így tud gondolkodni és élni, az valahol

máshol él, nem a jelenben. Vizsgáljunk meg kritikusan egy házasságot górcső alatt: ahol nem valamiféle megrendítő gondok és bajok gátolják és oltják ki a „pszichológiát”, ott láthatóvá válnak a többé-kevésbé titkolt lazulás szimptómái, ott van „probléma a házassággal”, a kibírhatatlan kedélyállapotoktól kezdve egészen a neurózisig és házasságtörésig terjedően. Azok, akik még kibírják, hogy tudatlanságban maradjanak, sajnos utánozhatatlanok, vagyis jó példájuk nem eléggé ragadós ahhoz, hogy tudatosabb emberek ismét le tudjanak szállni a puszta tudattalanság nívójára. GW. 10. köt. 151. old.; Grundw. 9. köt. 42. old.

Mindazok számára – és sokan vannak ilyenek –, akiknek a jelent nem feltétlenül kell szeretniük, rendkívül fontos, hogy hisznek a házasság eszményében és meg is tartják, mert semmit sem nyernek azzal, ha a társadalom egyszerűen csak lerombol egy eszményt és kétségtelen értéket anélkül, hogy valami jobb lépne a helyébe. Ezért habozik a nő is, akár férjnél van, akár nincs, hiszen nem tud egyértelműen a forradalom mellé állni, hanem sötét kétségek gyötrik... Amíg van a törvénynek olyan paragrafusa, amely pontosan leszögezi, hogy mi a házasságtörés, a nőt elkerülhetetlenül kétségek fogják gyötörni. Tudja azt a paragrafus, hogy mi a „házasságtörés”? És e paragrafus definíciója a most végre felfedezett örök igazság? A valóságban a nő számára egyedül valóban érvényes pszichológiai álláspont szerint ez a definíció merőben silány fércmunka, mint minden, amit a férfi azért talál ki, hogy a szerelemnek érthető kifejezést adjon. A nőt azonban nem a kevéssé ízléses törvényi paragrafusok érdeklik, amelyeket az erotika szempontjából vak férfi ész talál ki, sem a „házassági bonyodalmak”, „házasságon kívüli nemi közösülés” és a „házastárs hűtlensége”, hanem számára a szerelemről van szó. Efféle ízléstelenségeket csak az követhet el, aki rendíthetetlenül hisz a hagyományos házasságban, ahogyan igazi istenkáromlásra is csak az képes, aki hisz Istenben. Aki azonban kételkedik a házasságban, az nem lehet házasságtörő, és rá nem érvényes a paragrafus, mert Pál apostolhoz hasonlóan a törvényen túl, a szeretet magasabb fokú állapotában érzi magát. Mivel azonban a törvények minden híve oly gyakran megszegi saját törvényét – butaságból, csábításnak vagy bűnös hajlamnak engedve –, a mai nő nem tudja eldönteni, hogy végül nem tartozik-e ő is ugyanebbe a kategóriába. A hagyományos álláspont szerint ő is oda tartozik. Ezt tudnia kell, hogy tudatában ledőljön a respektus, a tekintélytisztelet bálványa. Respektusa annak van – mint az eredeti latin szóból következik –, aki láttatni tudja magát, aki tehát megfelel a köz elvárásának, más szóval ideális álarcot visel; röviden szólva csal. A jó

forma nem csalás; ha azonban a tekintélytisztelet elfojtja a lelket, az igazi, Isten által elrendelt tartalmat, az ember hasonlatossá válik azokhoz, akikről Krisztus azt mondta: olyanok vagytok, mint a „fehérre meszelt sír”. GW. 10. köt. 151-152. old.; Grundw. 9. köt. 43-44. old.

A mai nő tudatára ébredt annak a tagadhatatlan ténynek, hogy csak a szerelem állapotában éri el azt, ami a legmagasabb rendű és a legjobb benne, és ez a tudás rávezeti arra a másik felismerésre, hogy a szerelem túl van a törvényen, ez ellen azonban ismét fellázad személyes tekintélytisztelete. Hajlamosak vagyunk rá, hogy ezt a közvéleménnyel azonosítsuk. Ez azonban a kisebb baj lenne; a rosszabb az, hogy ez a vélemény tulajdonképpen a vérében van. Ez a vélemény úgy tűnik fel neki, mint valamilyen belső hang, a lelkiismeret egy fajtája, és ez az a hatalom, amely sakkban tartja. Vagyis a mai nő nem tudatosította magában, hogy legszemélyesebb, legintimebb tulajdona összeütközésbe kerülhet a történelemmel. Ez az összeütközés a legváratlanabb, legabszurdabb esemény számára. De végtére is ki van teljesen tudatában annak, hogy a történelem a valóságban nem vastag könyvekben van, hanem a vérünkben rejtőzik? Az ilyenek nagyon-nagyon kevesen vannak. GW. 10. köt. 152. old.; Grundw. 9. köt. 43-44. old.

Amíg a nő a múlt életét éli, sohasem ütközik össze a történelemmel; de mihelyt elkezd akár csak enyhén eltérni a történelmet uraló egyik kulturális tendenciától, megtapasztalja a történelmi inercia, tehetetlenség egész erejét, és ettől a váratlan ütközéstől összeroppanhat, talán bele is hal! Habozása és kétsége érthetővé válik, mivel nem csupán a legnagyobb mértékben kínos és félreérthető helyzetben van, minden züllöttség és hitványság szomszédságában, hanem valósággal két világhatalom – a történelmi inercia és az isteni teremtő erő – közé került. Ki fogja ezt tőle zokon venni Hiszen nem úgy van-e a legtöbb férfi is azzal, hogy előnyben részesíti a laudabiliter se subiecitet [dicséretesen aláveti magát] átvitt értelemben azzal a csaknem reménytelen konfliktussal szemben, hogy az embernek csinálnia kell-e a történelmet vagy sem? Végül is nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy az ember hajlandó-e történelmietlenné válni, és ezzel történelmet csinálni vagy sem. Nem csinál történelmet az, aki nem meri a bőrét vásárra vinni, vagyis nem próbálja meg, hogy a kísérletet, ami a saját élete, végigvigye, és ezzel életét nem folytatásnak, hanem kezdetnek nyilvánítsa. A folytatás olyan ügy, amelyről már az állat is gondoskodik, a kezdet azonban az ember kiváltsága, az egyetlen, amit az állatit meghaladva felmutathat.

GW. 10. köt. 153. old.; Grundw. 9. köt. 44. old.

A mai nőt kétségtelenül roppant erősen foglalkoztatja ez a probléma. Így nyilvánul meg benne korunk egyik általános kulturális tendenciája, nevezetesen az ember lényegének teljesebb megvalósítására irányuló törekvés, az értelmes élet vágya, s az értelmetlen egyoldalúságtól, a tudattalan ösztönösségtől és a történés vak sorsszerűségétől való csömör. Az európai ember lelke nem felejtette el a háború tanulságait, bármennyire szerette volna tudata felejteni. A nő egyre inkább tudja, hogy csak a szerelem révén éri el a teljesebb önmegvalósítást, amiként a férfi sejteni kezdi, hogy csak a szellem ad igazi értelmet életének, és alapjában véve mindketten a kölcsönös lelki kapcsolatot keresik, mert a szellem szeretete és a szeretet szelleme a beteljesülést igényli. GW. 10. köt. 153. old.; Grundw. 9. köt. 44-45. old.

Idézett művek C. G. Jung, Gesammelte Werke (GW), 19 Bände, hrsg. von Lilly Jung-Merker und Elisabeth Rüf, Olten 1971 ff. Különösen Das Liebesproblem des Studenten: GW 10 Die Ehe als psychologische Beziehung: GW 17 Die Frau in Europa: GW 10 C. G. Jung, Briefe, 3 Bände, Olten 1972 f. Erinnerungen, Träume, Gedanken von C. G. Jung, aufgezeichnet von Aniela Jaffé, Olten 1971, Sonderausgabe 1984 (C. G. Jung, Emlékek, álmok, gondolatok. Feljegyezte Aniela Jaffé. Fordította Kovács Vera. Budapest, Európa Könyvkiadó 1987) Grundwerk C. G. Jung (Grundw.), 9 Bände, hrsg. von Helmut Barz, Ursula

Baumgardt, Rudolf Blomeyer, Hans Dieckmann, Helmut Remmler, Theodor Seifert, Olten 1984 f. Das C. G. Jung Lesebuch, ausgewählt von Franz Alt, Olten 1983

Tartalom Előszó A SZEXUALITÁSRÓL A szexuális kérdés Nemi erkölcsünk tévúton Mi a szexualitás? A gyermekkori szexualitás Szexuális komplexusok A SZERELEMRŐL A szerelem titka A szerelem a szellemi szférában A szerelem formái Az anya- és apakomplexus A szerelem mint lelki kapcsolat A HÁZASSÁGRÓL Tudatunk változása A rossz házasság és következményei A párválasztás A házasság fejlődési fokai A házasság ma Idézett művek

FELELŐS KIADÓ KOCSIS ANDRÁS SÁNDOR, A KOSSUTH KIADÓ RT. ELNÖK-VEZÉRIGAZGATÓJA A KÖTETET HITSEKER MÁRIA SZERKESZTETTE A FEDÉLTERV ÉS A TIPOGRÁFIA PÁNYI BÉLA MUNKÁJA MŰSZAKI VEZETŐ KUN GÁBOR TERJEDELME 6 (A/5) ÍV SZEDTE ÉS TÖRDELTE A KOSSUTH KIADÓ NYOMÁS ÉS KÖTÉS A SZEKSZÁRDI NYOMDÁBAN KÉSZÜLT FELELŐS VEZETŐ VADÁSZ JÓZSEF IGAZGATÓ