Budapest, a bűnös város

BUDAPESTI CORVINUS EGYETEM POLITIKATUDOMÁNYI INTÉZET

Budapest, a bűnös város A bűnös város mítoszának megjelenése és politikai következményei a Horthykorszakban Kövesdy Márton (MW9SBG)

Konzulens: dr. Lánczi András

2013. április

Budapest, a bűnös város

Kövesdy Márton

Absztrakt Dolgozatomban a Budapesttel szemben kialakult, a fővárost bűnös városként bemutató mítoszt, és annak politikai következményeit vizsgálom a Horthy-korszakban. Az elemzés keretét, módszertanát a diskurzív institucionalizmus adja: elsősorban a korabeli politikai szereplők, véleményformálók megnyilatkozásaira, az azokról fennmaradt szövegekre

támaszkodom.

Írásomban

három

hipotézist

vizsgálok:

egyfelől

megállapítom, hogy a bűnös város mítosza nem a korabeli magyar közvélemény szellemi terméke, az más társadalmakban is megjelent. Másrészt kimutatom, hogy a mítosz valóban megjelent, és meghatározó szerepet játszott a korszak közbeszédében. Harmadrészt pedig kitérek arra is, hogy ez milyen politikai cselekvést indukált: ehhez a központi

kormány Budapest

önkormányzati

törekvéseit mutatom be.

1

autonómiájának

szűkítésére

való


Kövesdy Márton

Tartalom Absztrakt ........................................................................................................................... 1 Bevezető............................................................................................................................ 3 Az elméleti keret ............................................................................................................... 4 A bűnös város mítoszának megjelenése a korszak német közéletében .......................... 10 Budapest és bűnei ........................................................................................................... 14 Budapest városfejlődése és társadalmi hatásai ............................................................ 14 Budapest bűnei ............................................................................................................ 17 Antiszemitizmus.......................................................................................................... 19 Veszélyes eszmék melegágya ..................................................................................... 20 Kulturális ellentétek .................................................................................................... 22 Keresztényi értékrend hiánya ...................................................................................... 23 Elitellenesség............................................................................................................... 25 A mítosz hatása: Budapest autonómiájának korlátozása ................................................ 26 Az 1920. évi IX. törvénycikk ...................................................................................... 28 Az 1924. évi VI. törvénycikk ...................................................................................... 29 Az 1930. évi XVIII. törvénycikk ................................................................................ 30 Az 1934. évi XII. törvénycikk..................................................................................... 32 A budapesti önkormányzati autonómia korlátozásai - áttekintés ................................ 33 Összefoglalás .................................................................................................................. 36 Hivatkozások .................................................................................................................. 38

2


Kövesdy Márton

Bevezető 2010-ben az országgyűlési választásokat követően az önkormányzati választások is a FIDESZ győzelmét hozták. A legnagyobb fegyvertény talán az volt, hogy a húsz éves Demszky-korszak után immáron a főváros is jobboldali vezetés alá került. Orbán Viktor a választás éjszakáján tartott beszédében ennek megfelelően korszakváltásról beszélt, kiemelve, hogy „mától Budapest ismét a nemzet fővárosa”. 2011 őszén a Rajk László Szakkollégiumban részt vettem Romsics Gergely kurzusán, melyen az 1920-as és ’30-as évek magyar politikai eszmetörténetével foglalkoztunk. A kurzus egyik alapállítása az volt, hogy az 1948 és 1990 közötti időszak alatt a magyar közbeszéd egyfajta hibernációs állapotba került, és a rendszerváltást követően ismét a Horthy-rendszer vitái kerültek napirendre. Ennek megfelelően a fél éves kurzus végén írandó beszámolók témájául is egy ilyen elemet kellett választanunk: egy olyan diskurzust, melynek eredete a két világháború közötti időszakra tehető, és 1990 után is meghatározó volt a közéletben. A fenti Orbán Viktor idézet kapcsán született meg az ötlet, hogy erről, a jobboldal hagyományos, Budapestet a nemzettel szembeállító, azt bűnös városként kezelő mítoszról fogok írni. Arról, mely a Horthy-korszak legendás nyitójelenetének is fontos eleme, amikor a kormányzó fehér lován bevonult Budapestre, és tetemre hívta a bűnös várost, annak térdre kényszerítéséről beszélve. A most következő írás természetesen több tekintetben is eltér a kurzusra készült beszámolótól. A legfontosabb különbség, hogy kizárólag a Horthy-korszakra, a mítosz eredetére, és korabeli politikai felhasználására szorítkozik. Azt gondolom, hogy a hangsúlykülönbségek és a politikai irányzatok e dolgozatban tárgyaltnál jóval mélyebb elemzése nélkül a párhuzamok kimutatása igen komoly problémákat vethetne fel. Ugyanakkor a téma továbbra is releváns, a Budapest-vidék szembeállítás, és ennek erkölcsi alapokra helyezése máig a magyar közbeszéd egy meghatározó eleme. Dolgozatomban tehát a Horthy-korszakban a jobboldalon Budapesttel kapcsolatban megjelenő, bűnös város mítosszal foglalkozom. Ezzel kapcsolatban három hipotézist vizsgálok: 

a bűnös város mítosza nem a korabeli magyar gondolkodók szellemi vívmánya



a mítosz valóban megjelent, és hangsúlyos szerepet kapott a korszak közbeszédében 3

Budapest, a bűnös város 

Kövesdy Márton

a mítosz meghatározó volt, mert politikai cselekvést indukált

Írásom e feltevéseknek megfelelően szerveződik fejezetekbe. Az első részben az elemzési keretül szolgáló diszkurzív institucionalizmust mutatom be röviden. Ez határozza meg a dolgozat módszertanát is, mely a korszakból származó szövegek vizsgálatára épít. A második fejezetben a weimari köztársaság időszakából származó német szövegeken keresztül mutatom be, hogy egy univerzálisabb, más társadalmakban is megjelenő mítosszal van dolgunk. A harmadik fejezetben a magyar közbeszédben létező bűnös város történet legfőbb elemeit veszem sorra, míg a negyedikben azt vizsgálom, hogy milyen politikai cselekvéseket indukált a mítosz, miként szolgált legitimációul a kormányzat Budapest autonómiáját szűkítő intézkedéseihez.

Az elméleti keret A politikai diskurzus vizsgálata, a politikai beszéd, mint a cselekvést meghatározó tényező

elemzése

a

diszkurzív

institucionalizmus

irányzatában

jelenik

meg

legmarkánsabban a politikatudomány jelenlegi ágai közül. A következőkben ezen irányzat alapvetéseit tekintem át Schmidt (2008) alapján, mely gondolatok dolgozatom elemzési keretéhez is alapul szolgálnak. A politikáról való gondolkodásban mindig is kiemelt helye volt az eszmék, ideák vizsgálatának: a politikai viták szerepe a legitimáció megteremtésében, az érdekek és értékek artikulációja a közbeszédben, illetve ezek közösségképző ereje korábban is a politikatudomány érdeklődésének középpontjában állt. A diszkurzív institucionalizmus mindezen témákat az intézményekre való hatásukkal kapcsolatban vizsgálja. A Schmidt által említett, korábbi három institucionalista irányzattal (racionális választás, történeti, társadalmi) szemben az intézményekre nem statikus elemekként tekint, sokkal inkább azok változását vizsgálja, és a viták, közbeszédben megjelenő gondolatok ezen változásokat formáló erejét igyekszik kimutatni. Ezzel szembemegy a fent említett irányzatok azon feltevésével, hogy az intézmények stabil egyensúlyban vannak, melyet a racionális preferenciák, a történeti háttérből adódó útfüggőség, vagy a társadalomban meglévő, mindent meghatározó kulturális normák alakítottak ki. Az intézmények e felfogás szerint dinamikusan alakuló társadalmi konstrukciók, és éppen e változás az, amit az irányzat vizsgálni kíván: milyen környezetben, milyen aktorok között zajló 4


Kövesdy Márton

diskurzus képes kiváltani azt. Ez természetesen a módszertanra is nagy hatással van, melyet az irányzat alapvetően más humán tudományágaktól (az irodalom- és történettudománytól, kulturális antropológiától) kölcsönzött. Ahogy Szűcs Zoltán Gábor írja, a politika e szerint „jelentéses valóság” (Szűcs, 2010, 23. oldal): a leírására szolgáló fogalmak, osztályozások, definíciók nem csupán leírják, de alakítják is azt. A politika jelenségei, intézményei így nem tekinthetők „természeti adottságnak”,

általánosan

érvényes

törvényszerűségek

által

meghatározott

képződményeknek. Sokkal inkább a társadalomban meglévő hiedelmeken, eszméken, meggyőződéseken alapuló konstrukciók, melyek ennek megfelelően alakulhatnak is, előbbiek változásával. Szabó Márton szerint ebből következően a politikai tények és adatok sem cáfolhatatlan realitások, hanem a cselekedetek megkérdőjelezetlen előfeltevései, a politikai konstrukciók fundamentumai (Szabó, 2003, 7. oldal). Az előbb említett hiedelmek természetesen minden társadalomban kimutathatók, hiszen meglétük szükséges feltétele a közösség működésének: általánosan elfogadott normák és meggyőződések nélkül a társadalom nem lenne képes felhatalmazást adni tagjainak a közösségi ügyek intézésre, a legitimáció nem volna értelmezhető, ami alapjaiban kérdőjelezné meg a demokratikus intézményrendszer, az egyes hatalmi ágak működését. Schmidt (2008) a diskurzus elemeit több szempont szerint csoportosítva vizsgálja. E szerint a gondolatok három szinten ölthetnek testet: közpolitikai megoldásokban (policy), programként, vagy szemléletként. Utóbbi a legtágabb, legáltalánosabb kategória: ezek olyan, ritkán megvitatott, inkább a háttérben meghúzódó, hallgatólagos megegyezésen alapuló normák, lappangó feltételezések, melyek meghatározzák azokat az elveket, értékeket, amiket a programok, illetve intézkedések megalkotásakor a közösség követni fog. Ezekre épülnek tehát a programok, amik még szintén inkább általános

paradigmák,

viszonyítási

pontok,

gondolkozási

struktúrák,

melyek

meghatározzák az aktorok világról alkotott képét, azt, ahogyan magukat elhelyezik benne. Ugyanakkor fontos különbség a szemlélethez képest, hogy a programok már kifejezetten a cselekvésre vonatkoztatva beszélnek minderről: meghatározzák a megoldandó problémák körét, azt, hogy mivel, és hogyan érdemes foglalkozni (normákat, módszereket, eszközöket), az elérendő célokat. A közpolitikai megoldások a problémákra adható lehetséges válaszokat határozzák meg, az előbbi két, általánosabb keret által meghatározott módon, de már konkrétan a cselekvésre irányulóan. 5


Kövesdy Márton

Schmidt a diskurzusokat egy más ismérv alapján két csoportra osztja: normatív és kognitív diskurzusokra. Előbbiek értéket társítanak a politikai cselekvéshez, értékrendek, elvek alapján igyekeznek igazolni azokat, megmutatva, hogyan találkoznak a társadalom elvárásaival, aspirációival, milyen normához, társadalmi vélekedéshez igazodnak. A kognitív diskurzusok ezzel szemben a racionalitást hangsúlyozzák, amikor érdekek alapján érvelnek egyes cselekvések mellett. A besorolás egy további szempontja a résztvevő aktorok és a kontextus alapján határozható meg. Ez alapján a szerző a koordinált és kommunikatív diskurzusokat különbözteti meg. A koordinált diskurzus a közpolitika-alkotásban részt vevő aktorok között zajlik. Politikusok, döntéshozók, szakértők, aktivisták mind résztvevői, céljuk pedig az adott közpolitikai döntéshozatali folyamat befolyásolása, amelynek során egymáshoz különböző mértékben kötődő hálózatba szerveződnek. A kommunikatív diskurzusok a közbeszédben jelennek meg: célja a szélesebb közönség meggyőzése a politikai döntéshozók cselekvéseinek helyességéről. Ennek megfelelően a politikusok, szakértők, a média képviselői mellett maguk a választók, az egyszerű polgárok is részt vesznek benne, folyamatos párbeszéd alakul ki, társadalmi viták az adott kérdésekről. Szűcs (2010) a közbeszédben zajló politikai vitákat rivalizáló kooperációként írja le. E szerint a szereplők folyamatosan vitákban igazolják magukat, cselekvéseiket. A viták sokféle célt szolgálnak: a politikai közösségek identitásának, a különbözőségeknek kifejezését, a mozgósítást, vagy a megoldások kidolgozását bizonyos problémákra, bár ez utóbbi nem szükségszerű jellemzőjük. Már csak azért sem, mert a politikai vitáknak, beszédnek nem célja a teljes egyetértés. A szerző szerint a cél sokkal inkább egy közbülső állapot elérése, amikor a táborok, szemben álló felek világosan elkülöníthetők, ugyanakkor egyik sem arat végleges győzelmet a másik felett (ez nem is elképzelhető), hiszen éppen a közösségek közti különbözőségek teszik létezővé azokat. Ezért szüksége van minden politikai közösségnek ellenfelekre, melyeket legitim vitapartnereknek tart, de léteznek ellenségek is, akiket nem (ezekről később, e fejezet végén írok). Dolgozatomban az 1920-as, ’30-as évek magyar közbeszédében megjelenő, bűnös Budapest mítosszal foglalkozom. A fenti, Schmidt által ajánlott fogalmakkal leírva ez 6


Kövesdy Márton

egyértelműen normatív diskurzus, mely értékeket rendel politikai cselekvésekhez. Célja a szélesebb közönség befolyásolása, a városról való politikai gondolkodás alakítása, melynek során a szélesebb tömegek, az egyszerű polgárok részvétele is fontos elem, így a kommunikatív diskurzusok közé sorolható. Mint majd látni fogjuk, a bűnös Budapest mítosza korántsem egységes gondolatrendszer. Ugyan kiemelhetők egyes meghatározó, visszatérő elemei, ezek hangsúlyai viszont változnak a beszélők személyének és céljainak megfelelően. Így azt gondolom, a hatása is kevésbé konkrétan kimutatható, jóval inkább egy általános nézetről van szó, mely igazolhat ugyan politikai cselekvést, de nem írja elő azt, nem tesz konkrét javaslatokat, csupán egy normarendszer megerősítését célozza. Mint azt később megállapítom, a mítosz végső célja Budapestnek a nemzettől való elkülönítése, a nemzeti közösségtől való idegenségének hangsúlyozása. A nemzet fogalma a XIX. században, a nacionalizmus térhódításával vált kulcsszóvá a politikai nyelvben. A nemzet, mint közösség alapjának a közös nyelvet, kultúrát, és a közös emlékezetet tekintették. Ebből fakadóan a hagyományteremtés mindig is meghatározó volt a nacionalista mozgalmakban, egyfajta történeti folytonosság megteremtése, a nemzet múltjának rekonstruálása minden ilyen csoportnak sajátossága volt. Az általam tárgyalt időszak sem volt ez alól kivétel: elég a népi-urbánus vita egyik kiemelkedő fontos elemét, a Mi a magyar? vitát említenünk. Mint arra Cassirer (1946) rámutat, ezek a politikai mítoszok nem maguktól, tudattalan mechanizmusok hatására fejlődnek ki, hanem éppen ellenkezőleg, tervszerűen, mesterségesen létrehozott „termékkel” van dolgunk. Ugyanakkor megjegyzi azt is, hogy ez a fajta mítoszteremtés általában jellemző a modern emberre, aki a természeti mágiában már nem hisz, ezért konstruál helyette társadalmi mágiákat, melyek a társadalom összetartására szolgálnak. Cassirer szerint a mítoszteremtés két alapvető eszközön keresztül történik: egyrészt a nyelv, másrészt az új rítusok segítségével. A nyelven belül is elsősorban a szavak játszanak főszerepet: a hétköznapi, szemantikai jelentésük mellett feltöltődnek „mágikus” tartalommal, mely ezután fontosabbá válik, mint az eredeti jelentés, „varázsszóként” funkcionál a csoporton belül, egyfajta érzelmi atmoszféra veszi körül őket. Cassirer magyarázata szerint az által, hogy az egyén folyamatosan meghatározott rítusokat végez, elveszti egyéniségét, és feloldódik a csoporton belül. A szerző ezt alapvetően a totalitárius rendszerekre vonatkoztatva írta, de ha ezektől eltekintünk, akkor is beláthatjuk a rituálék fontosságát, ha példának okáért a nemzeti

7


Kövesdy Márton

ünnepekre gondolunk: politikai rendszerektől függően változik a megemlékezésre érdemesnek tartott történelmi események köre.

Ugyanakkor, mint arra Zentai (1997) is rámutat, a nemzeti közösségnek nem csupán közös múltat, illetve megkülönböztető jegyeket kell felmutatnia, de folyamatosságot, és jövőképet is kell biztosítania. A folytonosság azért fontos, mert a visszaemlékezés is mindig a jelennek szól: a jelenlegi csoportot akarja összetartani, megmagyarázni létezését, legitimálni céljait. Ezért, mint azt Romsics (2004) is említi, az emlékezet csak társadalmi interakcióban jöhet létre, és mindig egy csoporthoz köthető. Magyarázó jelentősége van nem csak a jelenre, de a jövőbeli célokra, tettekre vonatkozóan is. Ezáltal az emlékezet nem csak a múltat, de a jelenbeli csoportot is értelmezi. Szabó Ildikó szerint a mítoszok hozzájárulnak a nemzeti kánonokhoz, melyeket egymáshoz kapcsolódó, egymást erősítő toposzok alkotnak személyiségekről, eseményekről, emlékhelyekről, vagy akár szimbolikus tárgyakról és épületekről (Szabó, 2004). A kánon aztán politikai és nemzeti szocializáción keresztül élnek tovább. A szerző kiemeli, hogy a két világháború közti nemzetfogalomban a magyarság az ellenséges,

vagy

legalábbis

fenntartásokkal

kezelt

„nem

magyartól”

való

megkülönböztetésben nyert értelmet. Ezt jelentős ellenségkép-képzéssel erősítették, melynek célpontjában elsősorban az utódállamok, a kommunizmus, és a zsidóság állt. Ennek fontos részeként említi Szabó a „magyar” vidék szembeállítását az „idegen” Budapesttel. Szabó Márton (2003) a politikai viták négy alapszerepét vázolja fel: az ellenséget, az ellenfelet, a szövetségest és az idegent. Ebben az értelemben „az idegen az adott politikai közösségen kívüli, aki helyzete vagy döntése miatt nem tagja a közfeladatokat valamilyen formában megbeszélők, és megoldásukra rivalizálva együtt törekvők csoportjának, azaz a politikai közösségnek” (Szabó, 2003, 145. oldal). Mint a szerző említi, a demokráciák belső életében az ellenfél és a szövetséges a két legmeghatározóbb szereplő. Utóbbival szemben az ellenség vagy kívül van a politikán, vagy ki akarják őt onnan szorítani. Szabó szerint az ellenségnek nem is a barát az ellentéte, mint ahogy Schmitt állította, hanem az ellenfél: a fő kérdés ugyanis az, hogy elfogadjuk-e a másikat a politikai közösség legitim, bár rivális tagjának, vagy sem. A szereplők gyakran igyekeznek a legkellemetlenebb ellenfeleket ellenségként beállítani.

8


Kövesdy Márton

A politikai ellenség konstrukcióinak jellemzői a káosz és kozmosz uralta világkép, az ellenség közvetett megnevezése, az ártó szándék fokozatai szerint elkülönülő csoportok, és a demagóg stílus. Előbbiből fakad az ellenségképet építők bipoláris világfelfogása, mely a versengést a tökéletesen jó és tökéletesen rossz küzdelmének írja le. A káosz ugyanis ismeretlen, pusztító erők forrása, amivel szemben meg kell védenie magát a politikai közösségnek, az ellenséggel szemben tehát nincs helye megértésnek, differenciálni szükségtelen. Ugyanakkor mivel politikai vitákban jelenik meg az ellenségkép, nem hirdet nyílt háborút, csak közvetve utal a másik jelentette veszélyre. Az ellenség a politikai diskurzusokban három szerepben jelenhet meg Szabó szerint: az őrült, a kém és az áruló képében. Előbbi a legkevésbé veszélyes, mert könnyen felismerhető, és nem politikai motivációk vezérlik. A kém veszélyesebb, mert rejtőzködik és ártó szándékú, ugyanakkor felismerhető az a világ, ellenséges csoport, melynek ügynöke, ezért elég a köztük meglévő kapcsolatra, a nagy összefüggésre rámutatni. A legveszélyesebb, és leginkább gyűlölt ellenség viszont az áruló, mert ő korábban szövetséges volt, így ismeri a közösséget, melyet ráadásul elhagyott, szembefordult azzal. Mint a szerző is említi, ezek a szerepek nem minden esetben különülnek el élesen egymástól, de mindegyik valamilyen módon a gonosz, rossz, a káosz behatolását jelenti. Az ellenségképzés nyelvi megformálása pedig nagyrészt a demagógiára épül, ami két szempontból is rendkívül veszélyessé teszi azt a demokratikus berendezkedésű politikai rendszerek szempontjából: egyfelől bárkiről bármit lehet állítani, hiszen mindent legitimál a káosztól való félelem, másrészt feltételezi az ellenség rejtőzködő természetét, ezért már önmagában a „rámutatás” igazolja önmagát, hiszen az esetleges tiltakozás is csak a valódi szándék leplezését jelenti. A politikai ellenségképzés tehát nyilvánvalóan azt a célt szolgálja, hogy bizonyos szereplőkkel ne kelljen vitákat folytatni: ennek megfelelően ez nem is annyira egymásra reflektáló politikai vitákban, mint inkább minősítésekben és címkézésekben ölt testet.

9


Kövesdy Márton

A bűnös város mítoszának megjelenése a korszak német közéletében Mielőtt a magyar közbeszédben Budapesttel kapcsolatosan megjelenő diskurzussal foglalkoznék, fontosnak tartom leszögezni, hogy a bűnös város mítoszának megteremtése a legkevésbé sem nevezhető a huszadik század első felében tevékenykedő magyar jobboldal találmányának. A történelem során a városok amellett, hogy gazdasági, politikai és kulturális központok voltak, egyben szimbolikus szerepet is betöltenek: egyfelől éppen az előbb említett központi szerep miatt a fejlődés, a civilizáció jelképei, másfelől, a természettől, később a hagyományos kisközösségektől, és azok értékrendjétől való eltávolodás szimbólumai. Ez utóbbi szerepükben pedig gyakran a bűnök, az erkölcsi züllés helyszíneiként jelennek meg, szembeállítva egy hagyományos értékrenddel. A következőkben röviden áttekintem, miként jelentek meg hasonló gondolatok a korszak német közbeszédében, a weimari köztársaság időszakában hogyan konstruálták meg a város-vidék szembenállást. Célom ezzel annak megerősítése, hogy a magyar jobboldalon kialakult bűnös város-mítosz egy nagyon régóta létező, és a huszadik század ’20-as, ’30-as éveiben különösen erősen megjelenő narratívát használt fel. Természetesen a bűnös városok toposzának megjelenésére már sokkal korábbi időszakokból is hozható példa. Thomas Sedlacek (2012) A jó és a rossz közgazdaságtana című könyvének alapvetően arra keresi a választ, hogy a kapitalizmus alapértékei, premisszái miként jelentek meg a történelem során az egyes társadalmakban. Írásában ennek kapcsán kitér a városok szerepére is az egyes kultúrákban: így a sumér, zsidó, görög társadalmak városképére.

A legismertebbek a

zsidó társadalom ótestamentumi történetei, amit a szerző részben a nomád életmódra vezet vissza. A városok több történetben is az erkölcsi züllés, a romlás szimbólumai: az első fontosabb megjelenő város, Babilon, a benne élők nagyravágyása miatt elpusztul, csakúgy, mint Szodoma és Gomora a bűneikért. Ezzel szemben a természet a szépség, az erkölcsi tisztaság szimbóluma, romlatlan, amit őrizni kell, nem leigázni, civilizáltabbá tenni. Az Ótestamentum későbbi szakaszaiban azonban egyre inkább megjelenik a városok pozitív képe is: Sedlacek szerint ez leginkább a Paradicsom leírásának változásában érhető tetten, amely korábban kertként, később (Jánosnál) városként, Új Jeruzsálemként jelenik meg (Sedlacek, 2012, 56. oldal). 10


Kövesdy Márton

Dolgozatom szempontjából legizgalmasabb a 20. századi eleji német társadalomban megjelenő város-vidék ellentét. Ennek több eleme is hasonlóságot mutat a hazai közbeszéddel, ami nem véletlen: a korszak magyar íróira, gondolkodóira nagy hatással voltak a német kortársak. A német városfejlődés beindulása időben is egybeesett a magyarországival (elsősorban persze Budapest világvárossá válásával). Az egységes Birodalom 1871-es alakulása után gyorsult fel az urbanizáció, és a weimari köztársaság időszakára már egyértelműen a nagyvárosok uralták a német szellemi és politikai életet. Ugyanakkor meg kell jegyezni azt is, hogy az 1925-ös számlálás szerint a 63 millió fős német lakosságnak mindössze 27%-a élt a 45, 100 ezer főnél nagyobb lélekszámú városban, míg 46 százalékuk 5000 főnél alacsonyabb népességű településeken (Kaes et al, 1994, 412. oldal). Ahogy Kaes és szerzőtársai is megállapítják, a gyors ütemű városfejlődés ellenére Németország a korszakban még mindig alapvetően vidékies volt, a társadalom nagy része kisvárosokban vagy falvakban élt. További fontos sajátosságként emlegetik a szerzők, hogy szemben Franciaországgal (és, megjegyezhetjük, Magyarországgal) egyetlen város sem tett szert egyeduralomra a kulturális élet, a közélet terén: Drezda, München, Hamburg, Frankfurt, Lipcse vagy Stuttgart mind meghatározó központok tudtak lenni. Ennek ellenére egyetlen másik várost sem lengett körül olyan „kozmopolita mítosz”, mint Berlint, amely elsősorban lakosságszámban emelkedett ki a többi nagyváros közül: az e tekintetben második Hamburg lakosságát négyszeresen meghaladó, 4,3 millió fő élt a városban (uo. 412. oldal). A Berlin-vidék szembenállás aztán nagyon hasonló gondolatok mentén teremtődött meg, mint amilyenek, ahogy azt később látni fogjuk, Magyarországon is megjelentek Budapesttel szemben. A bűnös város mítoszának egy, a két háború közti magyar közírókra is nagy hatást gyakorló krónikása Oswald Spengler, akinek városellenes érzületét több német szerző is osztotta. Ferdinand Tönnies és Georg Simmel szociológusok az emberek közti kapcsolatok személytelenségére, érdekvezérelt természetére mutatnak rá. Tönnies munkáiban

megkülönböztet

közösségeket

(Gemeinschaft)

és

társadalmakat

(Gesellschaft): előbbi esetben a közösséghez való tartozás érzése meghatározó, a családi kötődések, a személyes kapcsolatok képezik a társadalmi szerveződés alapját; ez vész el a nagyvárosi környezetben, ahol az egyének individualizmusa elidegenedéshez vezet (Tönnies in: Madarász, 2011).

11


Kövesdy Márton

Spengler náluk jóval tovább megy: a Nyugat alkonya című művében nem kevesebbet állít, mint, hogy „a világtörténelem a városi ember történelme. Népek, államok, politika és vallás, minden művészet, az összes tudomány, mind-mind az emberi létezés egyik ősfenoménjén, a városon nyugszanak”(Spengler, 1995, 126. oldal). Spengler leírja a városfejlődés menetét, majd kijelenti, hogy ez a történelem véget fog érni, a civilizáció megsemmisíti önmagát: „az ősi mezővárosból nő ki, válik kultúrvárossá és végül világvárossá; feláldozza teremtőjének vérét és lelkét e nagyszerű fejlődés és annak végső virága, a civilizáció szellemének oltárán, és ezáltal végül megsemmisíti önmagát is” (uo., 151. oldal). A szerző leírásában a világváros pusztító erőként, a környező vidéket igába döntő jelenségként tűnik fel, mely kiszipolyozza a környezetét: "A kezdeteknél, ahol ma a civilizáció virágba borul, a világváros csodája, a formátlanság hatalmas, kőből épített jelképe áll - félelmetesen, hivalkodóan, öntelten terpeszkedve. Magába szippantja a magatehetetlen vidék létáramlatait: embertömegeket, amelyek mint homokbuckák az egyikből a másikba szóródnak, vagy mint a homokszemek csordogálnak csak a kövek között. (...) A legművibb, a legkiagyaltabb ez, ami csak emberi szem napvilágán valaha is megjelent; kísérteties és valószerűtlen, mely majdhogynem túl van már a kozmikus alakzatok minden lehetséges formáján" (Spengler, 1995, 621-622. oldal). A kultúrváros pozitív képével szemben a metropolisz, a világváros már egyértelműen a bűnök melegágyaként, a pusztulás előtti állapot helyszíneként jelenik meg. Ahogy Kovács Gábor írja: „A civilizáció korszaka tehát lényegében véve a város győzelme a vidék fölött, a polgár győzelme a nemes fölött, a vallástalanság győzelme a vallásosság felett, a demokrácia győzelme az arisztokrata uralom fölött, vagyis - s a maga szokott módján Spengler a leírásból az értékelésbe vált át a mennyiség győzelme a minőség fölött” (Kovács, 1996). Azaz a világváros erkölcsi értelemben is bűnössé válik. A Nyugat alkonyában kiemelt szerep jut a fővárosoknak, melyek a gazdasági, politikai eszközeivel, céljaival és döntéseivel az egész ország szellemét meghatározzák. Mindenki, aki ezen kívül esik, csupán ennek a vezénylő szándéknak az alanya lehet a szerző szerint, önmagában nem, csak a fővároshoz képest értelmezhető. Az „uralkodó város” szellemi fölényét biztosítja a sajtó, illetve a nyilvánosság egyéb fórumai, melyek ezt a szellemet közvetítik: paraszti vidék közvéleményét is innen, a fővárosból irányítják. 12


Kövesdy Márton

A legnagyobb várossal, Berlinnel szembeni ellenérzések, a bűnösség elemei rendkívül hasonlóak a magyar közbeszédben megjelenő városellenes gondolatokhoz. Az egyik ilyen az antiszemitizmus, illetve általában az idegen hatástól való félelem, mely elsősorban az értelmiséget, az elitet érte el, és így elidegenítette azt a társadalom többi részétől, a „valódi” német értékeket képviselő vidéktől. Wilhelm Stapel 1930-as, Az értelmiség és népe (saját fordítás) című cikkében problémásnak tartja, hogy túl sok szláv és kelet-európai zsidó keveredett a berlini értelmiség köreibe, akik már csak számbeli fölényük miatt is meghatározzák a város jellegét (Stapel 1930, in Kaes, 1994). Az általuk behozott liberális szellem pedig élesen szemben áll a porosz tradícióval, amelyet a németek többsége elfogad. Ezt az idegen szellemet pedig rá akarják kényszeríteni a német népre, gyarmatosítani, „berlinizálni” kívánják azt, nehogy egy új, „egészséges” életforma kialakulhasson, mely megtöri dominanciájukat (uo. 423. oldal). Ezt azonban a szerző szerint a vidék a legkevésbé sem fogadja el, ennek tudható be az általános ellenérzés Berlinnel, annak szellemiségével szemben. Ahogy írja, a német kultúra legfontosabb kérdése, hogy a vidék továbbra is tolerálja-e a berlini értelmiség ez irányú törekvéseit: véleménye szerint a kor követelménye, hogy lázadjanak ez ellen. A bűnösség egy másik fontos összetevője az, hogy a város a melegágya a veszélyes, forradalmi eszméknek, mely a korszakban mind Német-, mind Magyarországon a kommunizmust jelentette elsősorban; erről Ludwig Finckh ír Berlin szellemisége című, 1919-es cikkében. E szerint Berlint egy erőszakos kisebbség uralja, melynek alapcéljai (testvériség, egyenlőség) látszólag ugyan elfogadhatók, valójában azonban csak felforgatók, akik meggyengítették például a német hadsereget, és általában is, csak káoszt hoznak. Ahogy a szerző írja, ez Berlin szelleme, aminek következtében méltatlannak bizonyult a nemzet vezetésére: míg korábban az erő és a csillogás, addig a korszakra a hanyatlás szimbólumává vált, szelleme pedig pusztító démon (Finckh 1919, in Kaes, 1994, 158-159. oldal). Martin Heidegger 1934-es cikkében a kozmopolita értékrend és kultúra kritikáját adja, szembeállítva azt a vidék tradicionális értékeivel, melyeket ő maga annyival jobbnak tartott, hogy még egy akadémiai lehetőség kedvéért sem költözött Berlinbe. Szembeállítja a nagyvárosi elmagányosodást a vidéki egyedülléttel, mely utóbbi mégis pozitív jelenség, mert nem elválaszt minket, hanem lehetőséget ad a gondolkodásra, függetlenséget biztosít. A nagyváros felületes: pillanatok alatt felkap embereket, sztárrá tesz egyik napról a másikra, aztán hamar elfelejt. Ezzel szemben a vidék, a paraszti 13


Kövesdy Márton

emlékezet megőriz, hűséges marad értékekhez, színesen és mély tartalommal mesél el történeteket. A bűnös város gondolata a német kultúrában is hangsúlyos elemként bukkan fel. A filmművészetben a huszadik század első felében jelent meg két műfaj, mely nagyban épít erre a mítoszra: a német expresszionizmus, mely ’20-as évek weimari Németországában született meg, nagyban építve a legenda- és meseirodalomra, ami elsősorban a filmekben gyakran feltűnő szörnyek ábrázolásában köszön vissza (Hartai, 2002, 130. oldal). A korszak egyik legjelentősebb alkotása, Fritz Lang Metropolisa címével is a város jelentőségét hangsúlyozza: itt a gépesített, egy szűk elit által uralt hatalmas városban alávetettként élő munkások lázadása kis híján a teljes pusztuláshoz vezet. A film tulajdonképpen a haladás, a modernség eszméjét kérdőjelezi meg: Spengler gondolatait vélhetjük felfedezni például a nagyváros önmagát majdnem elpusztító erejében.

Budapest és bűnei Budapest városfejlődése és társadalmi hatásai

Budapest városfejlődése szempontjából kiemelten fontos időszakot jelentettek az 1920as, ’30-as évek, melyek egy gyors fejlődéssel jellemezhető korszakot követtek. Mielőtt rátérnék a bűnös város mítoszának legfontosabb elemeire, fontosnak tartom röviden bemutatni, milyen környezetben született meg a gondolat, miként alakult Budapest fejlődése az időszakban. A valódi nagyvárosok kialakulása Közép-Kelet-Európában a nyugati városoknál nagyjából száz évvel későbbre, a XIX. század második felére tehető. A városiasodás később is sokkal lassabban terjedt el a térségben, főleg az állandó tőkehiány miatt, aminek következtében a városi lakosság részaránya is elmaradt a nyugaton tapasztalhatótól (Enyedi, 2011). Magyarországon 1873-ban jött létre az egységes főváros, Pest, Buda és Óbuda egyesülésével, ami a nyugati nagyvárosokhoz mérhető, a korszakban a fejlődés élvonalába tartozó metropolisszá vált.

14


Kövesdy Márton

Az 1873 és 1918 közötti időszak Budapest nagyvárossá válásának történetét jelenti. A népességszám az 1869-es nagyjából 300 ezerről 1918-ra az 1 millió főt is meghaladta (Vörös, 1998), kialakultak a nagyvárosok jellemző társadalmi csoportok, lezajlott az iparosodás. Ahogy Vörös is írja, a társadalomban párhuzamos szerkezet alakult ki: a régi polgárok, illetve a hozzájuk kapcsolódó birtokos középnemesség egyre inkább kiszorultak a városi közélet irányításából, helyüket pedig az erősödő kapitalizmus által megerősített, új nagytőkés uralkodó osztály vette át, illetve a mögöttük felsorakozó polgárság. Ebben az új nagytőkés elitben jelentek meg a zsidók, akik közül 1850 és 1899 között 67 budapesti lakos kapott nemességet (Vörös, 1998), illetve a német származású üzletemberek. A középrétegen belül továbbra is meghatározó volt az úri középosztály, amely elnevezés azonban igen sokszínű csoportot takar. Az önálló háztartást, cselédet fenntartó értelmiségitől a középbirtokosig igen sokféle réteg tartozott ide. Vörös (1998) szerint a polgársághoz való tartozást alapvetően a jövedelem mértéke határozta meg, ami alapján e csoporthoz tartoztak az alkalmazotti státuszban dolgozó hivatalnokok, az iparosodásnak köszönhetően megjelenő munkásság magasabb jövedelmű csoportjai, a gépészek, művezetők, mozdonyvezetők, nyomdászok. Ezzel a középosztályon belül a hangsúly eltolódott az életmódban, kultúrában a valódi középrétegtől jelentősen különböző alsóbb középosztály felé, ami Vörös szerint a polgárosodás megrekedéséhez, zártságához vezetett. Az első világháborúig terjedő korszakban fontos volt még a proletariátus létszámának és összetételének változása. A fizikai munkából élők száma az 1890-es 192 ezerről 1910re 337 ezerre nőtt, ami nagyjából a teljes városi lakosság harmadának felelt meg (Vörös, 1998). Összetétele is fontos változásokon ment keresztül: egyfelől csökkent a már korábban sem meghatározó mezőgazdasági proletariátus (nem meglepő módon a mezőgazdasági termelés városból való kiszorulásával), illetve a cselédség (a polgárság vagyoni helyzetének romlásával) létszáma, valamint a napszámosoké, akik nem rendelkeztek az ipari termeléshez szükséges szaktudással. Ezzel szemben az ipari munkások létszáma egyre nőtt, szaktudásuknak köszönhetően őket felszívta a nagy munkaerő-igényű ipari termelés. Az 1873 és az első világháború közti időszak tehát egy ipari fellendülést, és ennek hatására Budapest nagyvárossá válását hozta: a kapitalista rendszer megszilárdulásával 15


Kövesdy Márton

kiépült egy, az úri osztályokkal párhuzamosan működő, erejét az iparosodásból nyerő rétegződés, mely a társadalom minden szintjén megjelent, így alternatívát, adott esetben versenytársat képzett a hagyományos osztályokkal szemben. Különösen az elitek esetében ez kulturális különbözőségeket is jelentett, például a vallás (zsidók), vagy a nyelv (németek) terén. Az első világháborút, és a trianoni békeszerződést követő időszakban a fejlődés megtorpant. A főváros a Monarchia eltűnésével, és az újonnan megjelenő, Magyarországgal szemben kevésbé baráti nemzetállamok létrejöttének eredményeként kiszakadt egy nagy ipari rendszerből. Eltűntek ugyanis a gazdasági és kulturális szempontból is legmeghatározóbb vidéki nagyvárosok, Kolozsvár, Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Arad vagy Újvidék. Ezzel Budapest szinte egyedüli nagyvárosként maradt az országban, jelentősége a korábbiakhoz képest is jelentősen megnőtt. 1918 előtt történeti Magyarország lakosságának 4,5 százaléka élt Budapesten, ezzel szemben 1920-ban ez az arány 12% volt, míg ha az agglomerációt is ide számítjuk, 1930-ra a szám tovább nőtt, majdnem 18%-ra (Lackó, 1998). Ez különösen akkor nevezhető soknak, ha figyelembe vesszük más fővárosok hasonló számait a korszakból: Berlinben a németek 6,5, Párizsban a franciák 7, Madridban a spanyolok 4,4 százaléka élt. A népességnövekedés részben a jelentős migrációnak is köszönhető: egyfelől a határon túli területekre szorult helyi magyarok (különösen az értelmiség) menekültek a fővárosba, másrészt az ország szegényebb területeiről is egyre nagyobb mértékben volt tapasztalható népességmozgás. A társadalom összetételében a világháború nem hozott jelentős változást. A vezető és uralkodó elithez a lakosság nagyjából két százaléka volt sorolható (ide tartozott a politikai és katonai elit, beleértve a főváros vezető elitjét, valamint a fővárosban is élő nagybirtokosok, arisztokraták, a bank- és nagytőkések, nagyvállalati menedzserek és az értelmiség nagypolgári viszonyok között élő rétege). Mint a fenti felsorolás is mutatja, továbbra is megtalálhatjuk tagjai között a hagyományos és modern elit képviselőit. A középosztály módosabb rétegeit az ipari és kereskedelmi önállók ide csoportosítható részén kívül, a bürokráciában helyet foglaló szakértelmiség viszonylag magas állású része, általában az értelmiség jól kereső rétege alkották, a lakosság mintegy 8-9 százalékát

kitéve. Az

alacsonyabb jövedelmi

szintű

csoportjai

(kisiparosok,

kiskereskedők, alacsonyabb státusú hivatalnokok és a szabad értelmiség jelentős része) 16


Kövesdy Márton

Budapest népességének nagyjából 25 százalékát adták. A munkásságba (beleértve a szakképzetlen munkásokat, valamint az iparon kívül a kereskedelemben, általában a szolgáltatásban, a közlekedésében, az állam- és városigazgatásban fizikai munkát végzőket, s a jelentős számú házi cselédséget is) a népesség több mint 60 százaléka tartozott (Lackó, 1998). Budapest társadalma vallási összetételében is jelentősen különbözött az ország többi részétől. Az országos aránynál alacsonyabb a keresztények, és lényegesen magasabb volt a zsidók részaránya a budapesti lakosságon belül: utóbbiak az országos 6,2%-os arányukhoz képest a budapesti lakosság mintegy 20 százalékát adták 1910-ben (Lackó, 1998). A teljes zsidóság 45%-a élt a fővárosban, nagyrészük, több, mint 80 százalékuk a belső kerületek egyikében (Terézváros, Erzsébetváros, Belváros, Józsefváros). Társadalmi helyzetüket tekintve nagy részük a kispolgári és kisipari osztályba volt sorolható, magas volt körükben az értelmiség, illetve a kis- és nagypolgárság aránya.

Budapest bűnei

Mindenekelőtt le kell szögeznem, hogy a jobboldali Budapest-kritikák nem egy egységes, kidolgozott ideológia részei. Sokkal inkább különböző elemekből változatosan összerakott vélemények ezek, melyek azonban mégis mutatnak egyfajta egységet, a politikai célokat, és egyes visszatérő elemeket illetően. Ezért is gondolom, hogy bár nem egy egységes nézetrendszerrel van dolgunk, a hagyomány kimutatható, és hatással bírt nem csupán a Horthy-korszak, de a rendszerváltást követő időszak politikai gondolkodására is. A Budapesttel kapcsolatos ellenérzések, az idegen, bűnös főváros mítosza azon témák egyike volt, mely közös nevezőre tudta hozni a Horthy-korszak establishmentjét adó úri, keresztény-konzervatív osztályt és az egyébként annak kritikáját megfogalmazó értelmiséget, a népi írók csoportját. Ahogy Szabó (2006) írja, a korszak irányzatai alapvetően három kérdés mentén különböztek egymástól: a történelmi és társadalmi felelősség kérdésében (az uralkodó osztályok, illetve a zsidók szerepe a nemzet sorsának alakulásában), a „kiút”, a megoldás keresésében (Magyarország nemzetközi szerepe, az egyes társadalmi 17


Kövesdy Márton

csoportok, mint a parasztság, vagy munkások felemelése), illetve az előzőhöz kapcsolódóan általános társadalomfilozófiájukban. A jobboldal két legmeghatározóbb csoportja, akik a bűnös Budapest mítoszát is leginkább építették, a konzervatív keresztény osztály és a Horthy-rendszerrel szemben sok szempontból kritikus, magukat harmadik utasnak tartó népi írók csoportja volt. A két csoport nem minden kérdésben állt élesen szemben egymással, egyes jeles szereplők besorolása is változhatott az idők folyamán, de alapvetően mégis két megkülönböztethető csoportról beszélhetünk. Előbbiek képezték a rendszer uralkodó osztályának magját, határozták meg annak ideológiai alapvetéseit. Szabó (2006) szerint a nemzeti problematika volt a rendszer ideológiájának legmeghatározóbb eleme. Egyértelműen célul tűzték ki a Trianon előtti Magyarország helyreállítását, a területi revíziót. Nemzetfogalmukban a kulturális elemek mellett faji sajátosságok is megjelentek, mellyel szemben a zsidóságot egyértelműen bűnbakként jelenítették meg, hangsúlyozva felelősségét a nemzeti tragédiák bekövetkezésében. A csoport fő bázisát a keresztény, úri középosztály adta: a nemzet sorsát meghatározó rétegnek a nemességet, vagy az ahhoz értékrendje és mentalitása révén kötődő középosztályt tartották, melynek sorsa összenő a magyar történelmi fejlődéssel. A kozmopolita, liberális vagy szocialista zsidóságot a nemzeti értékekre és érdekekre veszélyes belső ellenségnek látták. A népiek alapvetően a szociális problémák felvetésével igyekeztek meghatározóvá válni. Szociográfiáikban a magyar parasztság elszegényedését, lecsúszottságát mutatták be, ennek megoldását sürgették (elsősorban a földreform kérdését napirenden tartva). Mint később látni fogjuk, e társadalmi csoport felemelésétől, az új, paraszti származású értelmiség kialakításától várták a nemzet sorsának jobbra fordulását: így szemléletükben a nemzeti történelem a nép története, nem a nemességé. Mint Szabó (2006) írja, a modernizmusból adódó problémákat egy sajátos magyar harmadik út megtalálásával akarták megoldani, mellyel szemben állt a zsidó és német származású polgárság. Mindez természetesen a népi mozgalomnak egy végtelenül leegyszerűsített, általánosított bemutatása: a mozgalom igen sokszínű képet mutatott, komoly különbségek adódtak egyes tagjai között több vitás kérdésben (így például az antiszemitizmus terén) is. Ugyanakkor összekötötte őket a magyar paraszt kiemelt szerepének hangsúlyozása, a városi értékrenddel, mentalitással szembeni ellenérzés.

18


Kövesdy Márton

Azt is fontos megjegyezni, hogy a Budapest-ellenesség nem a Horthy-korszak éveiben kezdődött, a hagyomány gyökerei ennél korábbra, a századforduló környékére tehetők. Wolfner Pál már 1902-ben a következőket írja az Új időkben (melynek főszerkesztője Herczeg Ferenc): ”a mi budapesti világnézetünk szimbóluma a gúnyos mosoly (…) amelyben ki van fejezve a nagy gondolat: minden ostobaság és kicsinység az én szememben. Nincsenek nagy ideálok, nincsenek nagy emberek és nagy dolgok – legföljebb egy van, ami kiválik abból a kétségbeejtő szürkeségből és az az egy valaki én vagyok” (Wolfner, 1902, 8. oldal). A nagyvárosi életmóddal, kultúrával szembeni ellenérzések minden bizonnyal egyidősek a metropoliszok létezésével. A Horthykorszakot azért tartom mégis kiemelten fontosnak az elemzés szempontjából, mert a korábbiaknál hangsúlyosabban jelent meg a közbeszédben Budapest és a vidék szembeállítása (népi-urbánus vita), illetve a szembeállítás már a korszak legendás indításakor, a kormányzó Budapestre történő belovagolásakor is erkölcsi tartalommal töltődött fel. A következőkben röviden áttekintem a bűnös Budapest mítoszának általam legfontosabbnak ítélt elemeit, „vádpontjait”: az antiszemitizmust; a várost, mint veszélyes (baloldali) eszmék melegágyát bemutató diskurzust; a kulturális dekadencia, illetve a keresztényi értékrend hiányának emlegetését, és a markáns elitellenességet. Ezeket a korszak szereplőitől származó idézetekkel igyekszem alátámasztani.

Antiszemitizmus

A Budapest-kritikák legegyszerűbben azonosítható vonulata az antiszemitizmusból ered, a „zsidó Budapest” toposza. Ez az a vádpont, ami tulajdonképpen az összes többi alapjául is szolgált: hiszen alapvetően mindegyik legfőbb állítása, hogy Budapest idegen, a nemzettől eltávolodott város. Emiatt ebben a pontban csak röviden térek ki az antiszemitizmus problémájára, ennek részletei a többi „vádpont” kapcsán válhatnak világossá. Már a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának 1921. évi programjában megjelenik a zsidók túlzott befolyásának visszaszorítására tett javaslat, a későbbi numerus clausus előképe, mely korlátozná a zsidó hallgatók számát az egyetemeken. „Így lehet elérni, hogy idővel a magyar nép vezetése megint a saját fiaiból kikerült intelligens emberek kezébe fog kerülni és nem fog fölöttünk ítéletet zsidó mondani, betegségben zsidó 19


Kövesdy Márton

gyógyítani, perben zsidó védeni, a házunkat zsidó építeni, kereskedésünkben, bankunkban zsidó tulajdonos ülni. Ez a tettek keresztény politikája” (Gergely et al, 2003, 47. oldal). Szabó Dezső Budapest visszafoglalása című, 1921-es cikkében is megjelenik a zsidó probléma. Szabó cikkében a magyar nemzet építésének szenvedéssel teli munkájáról értekezik, megállapítva, hogy „a történelem e tragikus, nehéz építésében csak egy faj nem vett részt: a zsidó” (Szabó, 1921). Majd hosszasan szembeállítja a „bőség vad kánkánját járó szíriai Budapestet” a szegény, éhező, „mártír” Budapesttel, mely a bűnös város mítoszának egy másik eleméhez, az elitellenességhez kapcsolható. Szembeállítja a zsidók gazdaságát, az általuk birtokolt villák, bankok, üzletek, az általuk felügyelt tőzsde világát a teát ebédelő magyar tanár, a cipőt foldozó magyar bíró, a vagonok néma éhezőinek nyomorúságával.

Veszélyes eszmék melegágya

Az, hogy a zsidósággal mi is a probléma, a többi, részben hozzájuk is kapcsolható vádon keresztül látszik igazán. A jobboldal jellemzően baloldali elkötelezettségűnek, kommunistának gondolta Budapestet, ami evidensen vádként szerepelt. A Horthyrendszerben, különösen annak kezdetén ez a Tanácsköztársasághoz való kötődést, az abban való részvételt jelentette. Wolff Károly a Szózat hasábjain értekezik erről. „Még mindig itt mer arcátlankodni ez a nemzetgyilkos, átkos szellem, és beszélhet, agitálhat, népgyűléseket rendezhet, vádolhat, kormányt buktathat, a világ munkássága előtt mártírként szerepelhet a gettómarxizmus” (Wolffot (1920), idézi Nyerges, 2002, 27. oldal). Ezzel az utolsó szóval egyszerre nevezi baloldalinak és zsidónak ezt a szellemet, összemosva a kettőt. A jelenséget jól szemlélteti a Nemzetgyűlésben 1920-ban zajló vita, B. Szterényi József hozzászólása és az arra érkező reakciók. „A bolsevismus az, amelynek jelenségei azt a kedvezőtlen hitet keltették a vidéken, amely vidéknek örök hálára van kötelezve az ország, a miért a bolsevismust lehetetlenné tette, amiért az ő passziv magatartásával a bolsevismust megtörte ; a vidék az ő Ítéletét Budapestről azokból a jelenségekből meritette, amelyek a bolsevismus folyományai voltak. Számoljunk le teljes igazságérzettel ezzel a rémuralommal, ezzel a nemzetközi gonosztevő uralommal, számoljunk le egyszer ezzel és állapitsuk meg, hogy kikből állott a bolsevista uralom, 20


Kövesdy Márton

kik vettek részt abban az uralomban, vájjon lehet-e ezt az uralmat a székesfőváros polgári lakosságának terhére irni felekezetkülönbség nélkül és vájjon nem egy csőcselék okozta-e ? Friedrich István : Zsidó csőcselék ! B. Szterényi József: Nevezzük főként zsidó csőcseléknek, mindegy, hogy milyen csőcselék. Usetty Ferenc : Egész joggal.” (Nemzetgyűlési Irományok, 1920, 3. kötet, 55. oldal). A fenti vitából is látható, hogy, különösen a Horthy-korszak kezdetén, a Tanácsköztársaság „elkövetői”, a kommunisták számítottak a rendszer legfőbb belső ellenségeinek. A forradalomban való részvétel súlyos vádnak számított, annak vezetői a közéletből teljesen kiszorultak, lejáratódtak. Az időszak szörnyűségeinek, bűneinek korabeli krónikása, Tormay Cecile a kor ünnepelt írója volt, művei fontos hozzájárulások voltak a rendszer legitimációjához. Ahogy pedig a közbeszólásokból is látjuk, a forradalom vezetőségét a közvélemény egyértelműen a zsidókkal azonosította, őket nevezve meg bűnösökként. Többek között ez is megjelenik a vita egy későbbi részében, amikor Schandl Károly válaszol Szterényinek. „Nemcsak a bolsevizmus indult ki Budapestről, hanem még a darabontkorszakban a darabontokat védő Bacchus-söpredók is innen indult ki. Annakidején, mikor az egyetemi ifjúság leszorult az utcáról hazafias tüntetéseivel, már akkor vette át helyét Budapest utcáin a vörös lobogó és attól kezdve Budapest utcáival együtt mindenkor a nemzetköziségnek, a destrukciónak erőforkutforrásává vált. Egy nemzetközi népességű, nagyipari gócpontot alkotó, aránytalan nagy ipari proletariátus falanszterévé torzították a magyar fővárost, melyben rövid idő alatt szabadon rendezkedett be egy bizonyos destrukció. Ez a tervszerű destrukció készítette azután elő Budapest népét arra, hogy az idegen uralom megvalósitásának a legelső alkalommal tettrekész eszköze lehessen, a világváros hiu ábrándjában tetszelegve, helyet adva nem is a szélein, hanem a szivében egy hatalmas ghettónak, amelyben az évezredes faji önzés és a titkos összeesküvések szabadon tenyésztek. (…) Tagadhatatlan, hogy a bolsevizmus az országban soha ki nem tört volna, ha Budapest úrrá nem teszi azt az ország fölött és ezért a rémuralom rettenetes bűneiért a főváros is felelős, mely az

21


Kövesdy Márton

októberi államcsínynek úgyszólván egyedüli tettese” (Nemzetgyűlési Irományok, 1920, 90. oldal). Azaz Budapest felelős a Tanácsköztársaság bűneiért, a nemzet történetének e tragédiája egyértelműen azért következhetett be, mert Budapestet eluralta egy veszélyes, destruktív kisebbség, mely aztán így az országra is kiterjesztette befolyását.

Kulturális ellentétek

A budapesti szellemiség, erkölcsi és kulturális élet is sok kritikát váltott ki a jobboldal részéről: kozmopolita, liberális nagyvárosként írták le, mely teljesen eltávolodott a magyar kultúrától, hagyománytól, és a nemzet tragédiáihoz vezetett. Erről a szellemiségről beszélt Dömötör Mihály belügyminiszter a Nemzetgyűlésben, a Tanítónő című darab kapcsán. „Ez a színdarab a magyar parasztot odaállítja, mint a kapzsiság, a szivtelenség és a barbarizmus megtestesülését. Ezt a színdarabot akkor itt a fővárosban — ha jól tudom — százszor is előadták és általános tetszést aratott. Hát ez nem jellemző ennek a városnak a gondolkozására? De nemcsak a publikumnál aratott tetszést ez a színdarab, hanem a sajtó is valósággal tobzódott és őrjöngve dicsérte ezt a darabot, mint a magyar irodalomnak és a magyar géniusznak valami különös, nagyszerű alkotását. (Zaj.) Ezek a falu és a város közötti ellentétre vonatkoznak. A falu és a város közötti ellentét tekintetében nem a falu a hibás. A főváros sohasem tudta megérteni a magyar földmivelőnek nagyszerű bronz alakját” (Nemzetgyűlési Irományok, 1920, 102. oldal). A probléma tehát egyértelműen a budapesti értelmiséggel, annak szellemiségével van, amely annyira eltávolodott értékrendjében, gondolkodásában a néptől, hogy már nem is érti azt. Ezt pedig csak támogatta a sajtó, a közélet fórumain nem kapott kellő védelmet a magyar értékrend. Egy, a korszak végéről, 1939-ből származó forrás, Halász Árpád Budapest húsz évét összefoglaló műve rendkívül jól illusztrálja az úri keresztény kurzusnak a budapesti kulturális élettel szembeni ellenérzéseit: különösen érdekes az a tárgyilagos, érzelmektől mentes, de normatív kijelentésektől hemzsegő stílus, amiben a szerző megfogalmazza ezeket a vádakat. Ebből az is leszűrhető, hogy az ellenérzés nem csupán a napi politikai csatározások egy eleme volt, mely pillanatokra fellángolt, vagy egy 22


Kövesdy Márton

forradalom után közvetlenül rövid időre meghatározta volna a közbeszédet: sokkal inkább egy tartós ellenérzés, mely a korszak teljes hossza alatt meghatározó volt, és igazolta a hatalom kultúrpolitikai törekvéseit. A szerző hosszasan értekezik a fővárosi kulturális élet újjáépítésének nehézségeiről, mivel „a nemzetközi világszemléletű liberális uralom hagyatékaként olyan szellemiség maradt vissza Budapesten, amellyel az ellentétes lelki alapokon felépülő, nemzeti arculatára és hitére büszke keresztény főváros a legkiáltóbb ellentétben volt. Oktatás, művészet, irodalom egyaránt a liberalizmus testére volt szabva, kiemelkedő jelentőség jutott a nemzetközi szabadkőművességnek és a vele egy húron pendülő radikálisan baloldali eszmeáramlatok szolgálatban álló egyesüléseknek és szerveknek. Kezdetben csak divat volt a külföldi demokráciák majmolása, később azonban már – következményeként a nemzet testébe corpus separatumként beékelődő zsidóság előretörésének – olyan szükségesség, amely nélkül a boldogulás fokozottabb lehetősége eleve kizártnak volt tekinthető”(Halász, 1939, 73. oldal). Az idegenek túlzott befolyása, a külföldi minták másolása azonban túlmutat a kulturális élet határain: a szerző szerint egyértelműen ezek eredményeként következtek be a nemzeti tragédiák, sőt, hosszabb távon a nemzet halálát is elhozhatták volna. Ahogy írja, „a nemzetietlen, vallástalan korszak fertőzött gondolatvilágának nem csekély szerep jutott azokban a szomorú eseményekben, amelyek a véresszájú demagógia lázítása nyomán a forradalom, a proletárdiktatúra és Trianon formájában jelentkeztek. A magyar érzésű keresztény társadalom a nemzet életének e válságos napjaiban döbbent rá arra, hogy ha nem szakít az őt hosszú éveken át uraló idegen szellemiséggel, akkor előbb vagy utóbb a végleges pusztulás örvényébe sodródik” (Halász, 1939, 75. oldal). A kulturális dekadencia egy példáját hozza Féja Géza írása, miszerint Budapestnek „stílustalan, ízléstelen, és minden egységet, minden magasabb koncepciót nélkülöző épülettömbjei, minden magyar zamatot nélkülöző nyelve, a magyar géniusztól mérföldekre esett színházai, pletykából élő, és a magyar föld problémáit nem is sejtő sajtója” van (Féja, 1933, 14. oldal).

Keresztényi értékrend hiánya

23


Kövesdy Márton

Az előző ponthoz szorosan kapcsolódó vádpont a keresztény értékrend hiányának felemlegetése. Szintén az előbb említett Halász írja le legnyíltabban a rendszer erre vonatkozó ideológiáját. „A világháborút követő összeomlás székesfővárosunk valláserkölcsi életét teljes szétesettségben érte. A szétesettség nem a világháborúból és a forradalmakból folyt, hiszen az általános erkölcsi lazaság, amely a művészeti és irodalmi életben is megnyilatkozott, és a vallásos közöny, sőt vallásellenesség, amely a kor szellemi életét jellemezte, sokkal korábbi konkolyhintésnek volt természetes következménye” (Halász, 1939, 47. oldal). És csakúgy, mint a kozmopolita, liberális értékrend felemlegetésénél, a jelenséget itt is összeköti a szerző a nemzet sorsának rosszra fordultával. „A huszas éveket megelőző időszakban a nemzet súlyosan megsínylette azt, hogy a főváros úgyis, mint testület, úgyis mint szellemi és gazdasági központ súlyosan letért a keresztény nemzeti törekvések vágányáról” (Halász, 1939, 61. oldal). Azaz a korábbi időszak tragédiái, a világháborús vereség, a Tanácsköztársaság és Trianon mind elkerülhetők lettek volna a keresztényi értékrend követésével. Ehelyett az erkölcsi romlás időszaka zajlott: „igen, a hanyatló Róma képe ujul meg előttünk mindenfelé. Nők, akik elvesztették nőiességüknek tudatát, férfiak, akik csak élvezni akarnak, az a kor, melyről Cicero elmondotta, hogy az istenfélő ősök helyébe istentagadók ültek és a szemérem és az ártatlanság csak pirulva meri mutatni magát” (Bernát, 1925). A változás igényét a Wolff Károly vezette Egységes Keresztény Községi Párt választási felhívása mutatja. „Legyen ez a főváros minden ízében magyar; a szíve és agya a magyar életnek, tűzhelye az ősi hagyományos érzelemnek. (…) Az ezeréves keresztény Magyarországnak a főváros csak keresztény lehet” (Gergely et al, 2003, 121. oldal). És mint később látni fogjuk, ennek érdekében igen sokat tett is Wolff. „E különben szép, de a történelmi idők forgatagában elsenyvedt és meggyötört főváros ujjáteremtését, erkölcseinek megtisztítását várom és várjuk teljes joggal ettől a törvényjavaslattól. Ez a törvényjavaslat lesz hivatva valóra váltani minden magyar embernek és minden fővárosi keresztény polgárnak azt az óhajtását, hogy ez a megtévelyedett, bűnös, magyar és keresztény erkölcseiben leromlott város necsak — ahogy már egyszer kijelentettem — az iskolai térképeken és az iskoláskönyvekben

24


Kövesdy Márton

szereplő, hanem minden magyar ember szive szerinti főváros legyen” (Usetty Ferenc, Nemzetgyűlési Irományok, 3. kötet, 1920, 22. oldal).

Elitellenesség

Mindezek mellett a Budapestet ért támadásokban szerepet játszik egyfajta elitellenesség is. Persze itt különbséget kell tenni az elitellenesség egyes típusai között. Egyfelől meg kell említeni a népieknek, és urbánusoknak a régi, úri Magyarországgal való szembenállását. Ez kapcsolódhat Budapesthez, mint ahogy az Jászi Oszkár írásában is kimutatható: „nálunk valahogy megszűnt a vérbeli kontaktus a legmagasabb szellemi értékek és a néphumusz között (…) és létrejött a világ legundorítóbb lelki szintézise, mint a budapesti vezető szellemiség keresztmetszete: a nyegle, urizáló, felszínes, dologtalan dzsentriszellemnek a vegyülete a Lipótváros amoralizmusával, cinizmusával és élvező nihilizmusával” (Jászi, 1989, 160. oldal). Ezt az elitellenesség azonban alapvetően a régi vezető rétegre irányult, nem köthető a város-vidék szembenálláshoz, ezért szeretném is megkülönböztetni attól, ami a budapesti városi elitet kritizálja, mint a magyar nemzet vezetésére nem méltó, alkalmatlan csoportot. A Nemzeti Párt 1930-as programjában az elitellenesség már „idegenekkel” és a kapitalista rendszerrel szembeni ellenérzésekkel keveredik: „… a legszegényebb paraszt természetes értelmességénél sokkal kisebb intelligenciájú ellenséges náció kétszerte, háromszorta

jobban

gyarapszik,

hogy

elnyelje,

rabszolgájává

tehesse,

kizsákmányolhassa a maga idegen kapitalizmusával a magyarságot. Nem látják ezt a mai Magyarország vezetői, s ha meglátják, bűnük még nagyobb, mert hatalmat tartva kezükben: cselekedni nem mernek” (Gergely et al, 2003, 139. oldal). A népi gondolkodók nagy része a magyar nemzet felemelkedését a paraszti származású középosztály kinevelésében, megerősítésében látta. Ahogy Szabó Dezső írja, „a magyar parasztnál nincs különb Európában (…) szellemi téren óriási magasságokban áll a középosztály az arisztokrácia fölött”, és, ami témánk szempontjából még fontosabb „a magyar paraszt minden hibája a vezető osztályok bűne” (Szabó, 1939, 268-269. oldal). Hasonló kapcsolatot lát Németh László is: szerinte a vidék pusztulása csak következmény, az ok Budapest, innen erednek a nemzet problémái. Ennek megfelelően a felemelkedést is az hozhatja el, ha a vidéki tömegek képesek lesznek meghódítani az 25


Kövesdy Márton

idegen középosztályt. „E visszahódító tömegek ostromát a legtovább a középosztály állja. Őket még a régi, bábeli Magyarország vetette föl, s fiaikban inkább fölebb hágnak, minthogy kiselejteződnének. Minisztériumok, egyház, hadsereg, városháza stb. velük van tele: de hiába tartják maguk, hiába zárkóznak el tudatlanságba és előítéletbe; nekik is el kell tűnniük, amerre minden emelkedő réteg eltűnik – fölfelé. (…)A régi középosztály soraiba benyomul az új: az altisztekké és házmesterekké előlépett „puszták népe” kitaszítottak gyermekeiben. Ha valami nemzeti katasztrófa ezt a folyamatot el nem metszi: a Budapesten megfészkelt magyar szellemnek s a Budapestre felözönlő magyar tömegnek: nem is olyan soká boldog, felismerő szerelembe kell összecsapnia” (Németh, 1938). Mint látható, Németh is a puszták népéből szervezné meg az új középosztályt, ez hozná el a nemzet felemelkedését. Ezzel szemben az aktuális Budapestet „idegennépű, hordalékvárosként” említi, melynek lelke idegen. Megjegyzi, hogy túl sok az értelmiségi a városban, ráadásul az életpályák meglehetősen zártak: „Galíciából a Terézvárosba, vagy Budakesziről a Városházára mindig könnyebb lesz az út, mint a magyar faluból a „magyar” fővárosba” (Németh, 1938). Ezért a fő kérdés a nemzet felemelkedése szempontjából, hogy a fent említett folyamat végbemegy-e: „Beengedi-e fejezni a történelem ezt a hódítást? Orvosává lehet-e a város az országnak, mely mérgezője volt. Vagy megint sárba kell buknia a fölemelkedőnek, s egy visszaidegenedett főváros ellen indulhat, ha indulhat új rohamra a méhében megapadt magyar falu” (Németh, 1938)?

A Budapest-kritikák általában ezen érveket használják, és szinte mindegyik hasonló következtetésre jut: mindezen okokból kifolyólag Budapest elvált a nemzettől, idegen, így nem is lehet annak legitim fővárosa. Mint a már idézett Féja mondta, „Budapest az országnak fővárosa lehetett, a népnek azonban sohasem” (Féja, 1933, 14. oldal). Ezért Budapest veszélyes, bűnös elem az országban, melyet ennek megfelelően is kezelt a központi kormányzat, mint azt a következőkben látni is fogjuk.

A mítosz hatása: Budapest autonómiájának korlátozása Dolgozatomban eddig áttekintettem a Horthy-korszakban megjelenő bűnös Budapest mítoszt. Először megállapítottam, hogy a mítosz nem egyedülálló, a más korszakokban, 26


Kövesdy Márton

más társadalmakban is megjelent, sőt, a vizsgált időszakban is, a weimari Németországban. Majd röviden áttekintettem a magyar közbeszédben megjelenő bűnös Budapest kép legfontosabb elemeit. A következőkben azzal foglalkozom, hogy a kormányzó, keresztény-konzervatív jobboldal számára milyen politikai cselekvést eredményezett, illetve legitimált a Budapesttel való szembenállás. A közbeszéd egy ilyen eleme több féle politikai cselekvésre is felhasználható lehet: például szolgálhat összetartó erőként egy egyébként rendkívül sokféle politikai közösség számára; lehet a tábor szavazóit mozgósító téma, jelszó parlamenti választásokon; vagy megalapozhat konkrét közpolitikai intézkedéseket, melyek hátrányosan érintik a fővárost. Dolgozatomban egy, az utóbbi típusba sorolható példával foglalkozom: jelesül azzal, hogy miként korlátozták a Horthy-rendszer kormányai Budapest önkormányzati autonómiáját, hogyan igyekeztek biztosítani a kormány politikai irányvonalához közel álló erők folytonos fölényét, illetve csökkenteni a városi szintű politika mozgásterét. Ennek kimutatásához alapvetően a korszakban hozott négy, a budapesti önkormányzat működését és összetételét szabályozó törvényt, az 1920. évi IX-es, az 1924. évi XXVIos, az 1930. évi XVIII-as, és az 1934. évi XII-es törvénycikkeket vizsgálom. További főbb forrásaim a témát feldolgozó Varsányi Erika és Ignácz Károly cikkei, illetve a törvényhozásban lezajló viták jegyzőkönyvei. Mielőtt rátérnék a konkrét törvények vizsgálatára, fontosnak tartom röviden áttekinteni a korszak politikai térképét, megnevezni a legfontosabb pártokat és szereplőket. A fővárosi politikát alapvetően két nagy politikai tömb uralta az időszakban. A jobboldali pártok közül a két legjelentősebb az Egység Községi Párt, és a Wolff Károly (a korszak meghatározó politikusa) által vezetett Keresztény Községi Párt voltak. Előbbi a Bethlen-féle országos párt helyi képviselete volt, így a kormányhoz legközelebb álló politikai erőnek számított. Egyébként is jellemző volt, hogy a helyi pártok helyett az országos politikát is meghatározó csoportok helyi képviseletei voltak meghatározók. A jobboldali-baloldali felosztás helyett ugyanakkor egy idő után a kormánypárti-ellenzéki törésvonal vált fontossá, amely a fővárosi autonómiáért és az az ellen küzdők között húzódott. Az ellenzéki pártok közül a Vázsonyi Vilmos vezette Nemzeti Demokrata Párt, a Peyer Károly vezette Magyar Szociáldemokrata Párt, Rassay Károly Szabadelvű Pártja voltak meghatározók.

27


Kövesdy Márton

Az 1920. évi IX. törvénycikk

Az 1920-as törvény a Horthy-korszak első, Budapest politikai életét szabályozó rendelkezése. Ez az 1872-ben hozott, az egységes főváros működését meghatározó rendelkezést váltotta le. A Nemzetgyűlésben rendkívül éles vita alakult ki a javaslat megvitatásakor, melynek során a bűnös Budapest mítoszának elemei szinte mind megjelentek: ezekre a korábbiakban hivatkoztam. A viták jegyzőkönyvéből látszik, hogy Budapest belső ellenségként való beállítása nagyon komolyan meghatározta a végül megszülető törvényt: a kormánypárti képviselők egyértelműen a főváros bűnösségéből vezették le a megújulás szükségességét, ez legitimálta az új intézkedéseket. A dualizmus kori szabályozáshoz képest fontos előrelépésnek számított a virilizmus eltörlése: korábban a bizottsági tagok felét az 1200 legtöbb adót fizető közül választották (Ignácz, XX, 4. oldal). Ahogy Ignácz írja, a vagyoni alapú virilizmus megszüntetése mindkét politikai oldal érdekeinek megfelelt: a liberális, baloldali politikusok a választói akarat pontosabb kifejeződését, a kormányzó jobboldali erők pedig a világháború alatt meggazdagodott nagytőkések (elsősorban a zsidók) túlzott befolyásának megakadályozását várták a módosítástól. A törvény az összeférhetetlenség feltételeinek hosszas felsorolásán túl a választhatóságra vonatkozóan lefekteti, hogy választható mindenki, aki 30. évét betöltötte, ha legalább 1914. július 1. óta budapesti lakos, és ha legalább 10 év óta magyar állampolgár. A jelöltség megszerzéséhez 1000 ajánlásra volt szükség. A

törvény

szerint

a

választásokon

való

részvétel

kötelező.

A

szavazás

választókerületenként történt: arányos rendszerben, pártlistákra voksolhattak a választók. A végső törvényhatósági bizottság 240 választott, és 22 delegált tagból állt. Utóbbi kategóriába tartozott többek között néhány fontosabb egyetem rektora, a Tudományos Akadémia elnöke, az Államrendőrség főkapitánya, vagy éppen a Statisztikai Hivatal vezetője. A testület mandátuma a törvény szerint 1923. december 31-ig tartott volna. A kormány és az önkormányzat viszonyát szabályozó részek egyértelműen előbbit erősítik. A 23. paragrafus szerint „a belügyminiszter a főpolgármester (kormánybiztos) előterjesztésére, vagy meghallgatásával a törvényhatósági bizottságot feloszlathatja, ha 28


Kövesdy Márton

a törvényhatósági bizottság olyan eljárást tanúsít, amely az állam érdekét, vagy a székesfőváros jólétét veszélyezteti, vagy a közigazgatás eredményes működését kizárja”. Az 1920-as választásokon Wolff Károly vezetésével a Keresztény Községi Párt aratott fölényes győzelmet: a megszerezhető 240 helyből 167-et nyertek el (Varsányi, 2011, 12. oldal). A közgyűlés Sipőcz Jenőt választotta polgármesterré. A testület mandátumának 1923 év végi lejárásával viszont nem járt együtt újabb választás kiírása: ehelyett Rakovszky István belügyminiszter Tersztyánszky Kálmán személyében kormánybiztost nevezett ki a város élére. Az erősödő radikalizmusra hivatkozva a következő választásokat elhalasztották, és végül csak 1925-ben került rá sor. Addig azonban még megújították a fővárosi választási is.

Az 1924. évi VI. törvénycikk 1924-ben tehát újabb jogszabályban szabályozták a budapesti választásokat, a törvényhatóság összetételét. Ennek indokaként ismét az erősödő radikalizmust hozták fel, ahogy Tersztyánszky a Budai Társaskörben elmondott beszédében kitér rá: „én kellő pillanatban figyelmeztettem és figyelmeztetem Budapest székesfőváros polgári társadalmát, hogy ha tudatára nem ébred ezeknek a veszélyeknek, hogyha tovább is egymást marcangolva halad ezen az úton, akkor kiszolgáltatja a fővárost és vele együtt az országos politikát annak a radikalizmusnak, amely ellentéte azon céloknak, amelyek a nemzeti irányú polgárságot és társadalmat vezetik” (Tersztyánszky in Varsányi, 2011, 14. oldal). A törvényt végül hosszas viták és halasztások után fogadták el. Tersztyánszky eközben lemondott kormánybiztosi tisztségéről, és helyét a Bethlen bizalmi emberének számító Ripka Ferenc vette át. A törvény tovább nehezítette az ellenzék politikai képviseletét a fővárosi politikai életben. Ennek egyik eszköze a választójog feltételeinek szűkítése: az értelmi és vagyoni cenzus mellé megemelték az egy helyben lakásra vonatkozó kitételt, két évről hat évre. Ez elsősorban a munkások szavazataira építő ellenzékeiket sújtotta, hiszen e társadalmi csoport tagjai változtatták leggyakrabban lakóhelyüket (Varsányi, 2011). Továbbra is megmaradt az ajánlási rendszer, és az aránytalan választókerületi felosztás. Továbbra is jelentős számú nem választott, delegált képviselő kapott helyet a közgyűlésben, számuk 44-ről 60-ra nőtt. A képviselői mandátum 6 évre szólt, úgy, hogy 29


Kövesdy Márton

a testület felét 3 évente lecserélik: az első alkalommal e képviselők körét sorsolással állapították meg. Az 1925-ben megtartott választás vitatott kampányidőszakot hozott: az ellenzék visszaélésekre panaszkodott például a választói névjegyzék összeállításának kapcsán. A szavazás továbbra is kötelező volt, ennek ellenére a szavazásra jogosultaknak csupán nagyjából 80%-a élt jogával (Varsányi, 2011, 24. oldal). A választott képviselőket tekintve az ellenzék (Demokratikus Blokk) szűk győzelmet aratott: 250 helyből 128 mandátumot sikerült szereznie (uo., 28. oldal). Ez azonban a delegált képviselők miatt nem volt elegendő a városháza irányítására. Látható, hogy a központi kormányzat már a Horthy-rendszer kezdetén is igyekezett maga alá gyűrni, korlátozni a főváros autonómiáját. Az igazán nagy fordulatot mégis az 1930-as törvény, és az azt követő választások hozták.

Az 1930. évi XVIII. törvénycikk Az 1930-as törvény alkotásakor egyértelműen, és kimondva is a főváros politikai autonómiájának letörése volt a szabályozó szándéka, ahogy Bethlen István miniszterelnök megjegyezte, a törvény célja „az állam, a központi hatalom érvényesítése az országban, így a fővárosban is. Mindenféle önállósági törekvést el kell hárítani” (Bethlent idézi Varsányi, 2011, 37. oldal). Az autonómia ellenes törekvés olyan mértéket öltött, hogy a korábban a központi politikai irányvonalhoz közelebb álló Keresztény Községi Párt az ellenzékkel együtt lépett fel azzal szemben. A rendkívül vitatott korábbi verziókhoz képest ezzel néhány jelentősebb engedményt sikerült elérniük: egyfelől a főpolgármester jogköreit a tervezettnél kissé szűkebbre szabták, és továbbra is a közgyűlés választotta, másrészt a választott képviselők számát sikerült a kinevezettekkel szemben tíz fővel növelni. Ezekkel együtt is, a törvény jelentős elmozdulást eredményezett az autonóm működéstől a centralizáció irányába. Az 1872 óta működő városi tanácsot megszüntették, jogköreit a főpolgármester gyakorolhatta a továbbiakban. Bővült a belügyminiszter hatásköre is, elsősorban a gazdasági ellenőrzés terén, illetve ugyanerre a célra létrehozták a számszéket. A közgyűlés feladatainak többségét az újonnan felálló Törvényhatósági Tanácsra ruházták: ennek létszámát a törvény 26 főben állapítja meg, melyből húszat a

30


Kövesdy Márton

törvényhatóság tagjai delegálhatnak, míg a másik hatot a főpolgármester jelöli. Emellett tagjai még a főpolgármester, a polgármester és a három alpolgármester. A Törvényhatósági Bizottság összetételét vizsgálva azt láthatjuk, hogy tovább nőtt a nem választott képviselők aránya: a 150, választói akaratnak megfelelően kiosztott mandátum mellett 79 ilyen képviselő ült a testületben. Ebből ráadásul 32 örökös tag, mely szintén új intézményként került bevezetésre. Külön érdekesség, hogy a törvény szerint a szakszerűség képviselőinek is meg kell jelenniük a bizottságban, pontos számukat azonban nem szabályozza.

Az egyes szakbizottságokat gyakorlatilag

véleményező szervvé degradálta a törvény, üléseiket innentől kezdve a nyilvánosság kizárásával, zártan tartották (Varsányi, 2011). A választókerületek továbbra is komoly egyenlőtlenségeket mutattak: a „VIII. kerület 14, a VI. és VII. kerületnek a 3. § (5) bekezdése értelmében megállapított belső részét magában foglaló két kerület, valamint a IX. kerület 12-12, a többi kerület pedig 10-10 törvényhatósági bizottsági tagot” választhatott. Emellett tovább szűkült a választásra jogosultak köre is, mint azt az összefoglaló részben található táblázatból is látni fogjuk (lásd alább). Maga a választási eljárás is több visszaélést hozott (Varsányi, 2011): például a pártok képviselői ellenőrizhették a lezárás előtt a borítékokban leadott, elvileg titkos szavazatokat. A részvétel magas volt, ami persze annak kötelezővé tétele mellett nem meglepő, 92,9%-os arányt mutatott (uo., 50. oldal). Bár a választott képviselőket tekintve ismét az ellenzék került volna fölénybe, ezt bőven ellensúlyozták a kormány által delegált tagok. Ráadásul a választásokat követő időszak a normál működést tekintve is fordulatot, teljes leépülést hozott. Olyannyira, hogy a rendes közgyűléseket el is hagyták, Varsányi szerint az időszakban tízből nyolc közgyűlést rendkívüliként hívtak össze. Ezeken azonban nem lehetett interpellációkat és indítványokat beterjeszteni. A polgármester, Ripka Ferenc jogában állt bármikor berekeszteni az üléseket, melyeknek menetét is szigorították: 15 percben maximalizálták az egy felszólalásra jutó időt, a korábban maratoni költségvetési vitákat 8 napra korlátozták. A Törvényhatósági Tanács döntéseiről a közgyűlés tagjait nem informálták, a közvélemény tájékoztatására szolgáló Fővárosi Közlöny tartalmilag teljesen kiüresedett. A szakbizottságokat ugyan

31


Kövesdy Márton

megválasztották, de hónapokig, vagy akár évekig működésképtelenné tették őket azzal, hogy a belügyminiszter nem hagyta jóvá a működési szabályzatukat. A főváros politikai életét innentől kezdve jellemzően polgármesteri rendeleteken és belügyminiszteri utasításokon, leiratokon keresztül irányították. Még a közgyűlés elé terjeszthető témák körét is korlátozták: külpolitikai és nemzetközi gazdaságot érintő kérdésekről a képviselők nem tárgyalhattak. A budapesti önkormányzati autonómia ezzel minimális szintre degradálódott. A kormány centralizációs törekvéseit siker koronázta, amelyet aztán még tovább erősített a következő, 1934-es törvény.

Az 1934. évi XII. törvénycikk A főváros már amúgy is rendkívül alacsony szintű autonómiájának utolsó nyomait Gömbös Gyula kívánta eltüntetni. 1932-től kezdődő miniszterelnöksége alatt szélsőséges

politikai

terveit

nagyfokú

centralizáció

segítségével

igyekezett

megvalósítani, melynek Budapest is áldozatává vált. Mindezt az addig egymással szembenálló politikai erő egységesen fellépése ellenére sikerült végigvinnie. Wolff és Rassay pártjai, de még néhány kormánypárti helyi politikus is beállt az így megalakuló Alkotmányvédő Blokkba (Varsányi, 2011), mely ezzel együtt is csak korlátozott eredményeket tudott elérni. Megszüntették ugyanis mind a Törvényhatósági Bizottságot, mind a Tanácsot. A közgyűlés elé vihető ügyek körét tovább szűkítették. A korábbiakkal ellentétben a főpolgármestert immáron nem a Törvényhatósági Bizottság választotta a kormány által javasolt három jelöltből, hanem utóbbi nevezte ki közvetlenül. Az előzetes tervekkel ellentétben ugyan kormánybiztost nem neveztek ki a főváros élére, de jogait a főpolgármesterre ruházták, így ez tartalmilag csekély engedményt jelentett. Utóbbi jogköre tovább bővült, például két évig korlátlanul szanálhatta a főváros gazdasági helyzetét (Varsányi , 2011), illetve széles körű kinevezési jogkört is kapott. A Horthy-korszakban tartott utolsó budapesti önkormányzati választásra 1935-ben került sor. Jellemző, hogy állítólag még az ellenzék is csak a sajtóból értesült a pontos időpontról, melyet ekkor is többször elhalasztottak (Varsányi, 2011). A választásokat ezúttal is visszaélésekkel kapcsolatos vádak kísérték, több pártnak gondot okozott az 32


Kövesdy Márton

ajánlások összegyűjtése is. A választásra jogosultak mindössze 76,9%-a vett részt. Gömbös pártja, illetve Wolffék együttesen abszolút többséget szereztek, a megszerezhető 108 mandátumból 62-t nyertek el. Ennek jelentőségét csökkentette, hogy további 74 nem választás útján bekerülő tag egészítette ki a testületet, így a kormányhoz húzó erők fölénye többszörösen is biztosítva volt. Az ezt követő, a második világháborút követő újjáépítésig tartó időszakban az autonómia szinte teljes megszűnéséről beszélhetünk. További választásokat nem is tartottak, a testületek lejáró mandátumait újra és újra meghosszabbították, kivéve a zsidó tagokét, akiket kiszorítottak a közéletből. A fővárosi politika, csakúgy, mint az országos, egyre inkább a szélsőségek felé tolódott. Az függetlenség teljes megszűnését aztán a német megszállás jelentette: a pártokat betiltották, képviselőket hurcoltak el, majd a nyilas puccsot követően Mohay Gyulát nevezték ki főpolgármesternek (Varsányi, 2011). Végül a Horthy Miklós kiugrási kísérletét meghiúsító Hindy Iván vezérezredest bízták meg a főváros feletti teljhatalom gyakorlásával, amivel formálisan is megszűnt az autonóm önkormányzatiság Budapesten.

A budapesti önkormányzati autonómia korlátozásai - áttekintés

A fentiekben röviden áttekintettem, hogyan hatottak az egyes törvényi változtatások a fővárosi önkormányzati autonómiára. A következőkben a korszak általános trendjeit foglalom össze, melynek során nagyban támaszkodom Ignácz Károly témában megjelent műveire. Mint azt korábban is láthattuk, a központi kormányzat igen sokféle módon igyekezett csökkenteni Budapest politikai függetlenségét, a választói akarat kifejeződésének lehetőségét. Ennek legfontosabb eszközei a választási szabályok folytonos változtatása: a bizonytalan időközönként történő lebonyolítás, a választásra jogosultak körének korlátozása, az aránytalan választókerületi eloszlás, a delegált képviselők arányának növelése a választott testületekben. Választások bizonytalan időnként Az

autonómia

letörésére

való

törekvés

a

folyamatosan

változó

választási

szabályozásban ragadható meg legegyszerűbben. Ennek egyik része, hogy a lebonyolítást szabályozó törvények folyamatos változáson mentek keresztül, a kormányzat éppen aktuális politikai érdekeinek megfelelően. 33


Kövesdy Márton

Ennek egyik része a választások időpontjának folyamatos mozgatása: a Horthykorszakban egyetlen szavazást sem az előző időszakban meghatározott, a mandátumok lejártával meghatározható időpontban tartottak. A pillanatnyi helyzetnek megfelelően hol elhalasztották, hol előrehozták, amivel bizonytalanságban lehetett tartani az ellenzéket. Választásra jogosultak körének korlátozása

1.

ábra: A választásra jogosultak számának és arányának változása az időszakban Forrás: Ignácz (2005), 219. oldal

Az egyes törvények áttekintésekor is kitértünk arra, hogy milyen megoldásokkal szűkítette a kormányzat a szavazásra jogosultak körét, oly módon, hogy az elsősorban az ellenzéket sújtsa, az ő szavazóikat szűrje ki. A fenti táblázatból is látható, hogy az önkormányzati (törvényhatósági) választásokon részt vevők körének aránya folyamatosan csökkent az időszakban, és számuk is jelentősen alacsonyabb volt az 1920-as szinthez képest. A legnagyobb törést az 1925-ös törvény hozta, ezt követően már csak kisebb „korrekciókra” volt szükség. Egyenlőtlen választókerületi felosztás A választókerületek egyenlőtlen felosztása két ágon is megnehezítette az ellenzék dolgát: egyrészt a főleg munkások lakta, nagyobb kerületekben jóval több szavazat kellett egy mandátum elnyeréséhez, másrészt az alacsonyabb lakosságszámú, jellemzően a kormányzat támogatói által lakott kerületekben jóval nehezebb dolguk volt az induláshoz szükséges ajánlószelvények összegyűjtésében.

34


Kövesdy Márton

2.

ábra: A választókerületek méretei közti különbségek Forrás: Ignácz (2005), 224. oldal

A táblázatból látszanak a korszakban az aktuálisan legkisebb, illetve legnagyobb választókörzetek közti különbségek. A legkomolyabb különbség az 1920-as törvény alapján történő felosztás szerint volt, de a későbbiekben is mindig legalább háromszorosa volt a legnagyobb kerület a legkisebbnek.

3.

ábra: Ajánlási küszöbök különbségeinek alakulása az időszakban Forrás: Ignácz (2005), 233. oldal

A másik nehézséget az ellenzék számára az ajánlószelvények összegyűjtése jelentette a kisebb választókörzetekben. Ez belátható, ha feltételezzük, hogy a választókörzetek kialakításakor a kormányerők iránt elkötelezettebbek által lakott kerületeket hagyták meg kisebbnek. Így egyrészt ezekben kevesebb választópolgár döntött egy mandátumokról, mint az ellenzéki körzetekben, másrészt többször előfordult, hogy az ellenzék jelöltet sem tudott állítani e területeken elégséges mennyiségű ajánlószelvény hiányában.

35


Kövesdy Márton

Delegált képviselők

4.

ábra: A fővárosi közgyűlésbe delegált tagok arányának változása Forrás: Ignácz (2005), 214. oldal

De, mint azt a törvények taglalásánál is láttuk, a kormány további biztosítékot is épített a rendszerbe: az önkormányzati közgyűlésbe a választottak mellett delegált képviselőket is ültetett. Így még az sem volt elég, ha a nehezített körülmények ellenére az ellenzék győzelmet tudott aratni egy adott választáson, hiszen a kormány kegyéből bekerültek bőven ellensúlyozták az esetleges ellenzéki többséget. Összességében tehát látható, hogy a Horthy-korszakban a központi kormányok folyamatosan korlátozni próbálták Budapest önkormányzati autonómiáját. Ennek legitimálására pedig gyakran a bűnös város mítoszának korábban bemutatott elemeiből merítettek, ezzel hangolva a közvéleményt a főváros ellen.

Összefoglalás Dolgozatomban a Horthy-korszak közbeszédében Budapesttel kapcsolatban megjelenő bűnös város mítosszal, illetve annak politikai következményeivel foglalkoztam. Munkám elején ezzel kapcsolatban három alapállítás vizsgálatát ígértem: a mítosz más társadalmakban való felbukkanását, a magyar közbeszédben megjelenő változat, és annak legfőbb elemeinek bemutatását, illetve politikai következményeit. Néhány korabeli német írás vizsgálatán keresztül bemutattam, hogy a bűnös város mítosza a legkevésbé sem a magyar szellemi élet vívmánya. Mi több, a német szerzők által konstruált mítosz több eleme is közeli rokonságot mutat a magyar közbeszédben megjelenő gondolatokkal. Ez már csak azért sem véletlen, mert a magyar 36


Kövesdy Márton

gondolkodókra nagy hatást gyakoroltak a német kortársak. Másrészt viszont azt a következtetést is levonhatjuk, hogy a jelenség általánosabb, a nagyvárosokkal gyakran a modernség és tradíció konfliktusával kapcsolatban jelenik meg. Ezt követően konkrétan az időszak magyar közéleti vitáiban megjelenő bűnös város mítosszal foglalkoztam. Kiemeltem ennek legfontosabb elemeit, a leggyakrabban megjelenő vádpontokat: az antiszemita, zsidó Budapest-történetet; az ehhez szorosan kapcsolódó, a fővárost a veszélyes baloldali eszmék fellegváraként bemutató diskurzust; a kulturális ellentéteket; a keresztényi értékrend hiányát; illetve az elitellenességet. Ezek egymástól gyakran igen nehezen elválasztható elemek: az antiszemitizmus például áthatja szinte mindegyiket. Ráadásul a hangsúlyok, és érvek beszélőnként változnak, annak céljaitól és közönségétől is függően. Összességében mégis kimutatható ebben egyfajta hagyomány, melynek lényege, hogy Budapestet a nemzet egységén, a politikai közösségen kívül helyezi, mi több, szembeállítja azzal: legjobb esetben is meghódítandó célpontként tekint rá. Az ilyen jellegű mítoszok ereje abban mérhető, miként képesek politikai cselekvésre ösztönözni a szereplőket. Ezért dolgozatom utolsó részében azt vizsgálom, hogy miként korlátozta a korabeli központi kormányzat Budapest autonómiáját, amit alapvetően a bűnös város megregulázásának szükségességével indokolt. A korszak törvényeit vizsgálva egyértelmű trend állapítható meg, mely végül a főváros önállóságának teljes lebontásához vezetett. Összességében tehát megállapítható, hogy a bűnös Budapest mítosza a jobboldalon valóban létező, a korabeli politikai erők tevékenységének legitimálására ténylegesen felhasznált diskurzus-elem volt. Azt gondolom, hogy a mítosz története korántsem ért véget a Horthy-korszak lezárultával, az a rendszerváltást követően ismételten megjelent. A főváros szembeállítása a vidékkel máig létező jelenség a magyar politikában, ráadásul a téma elemei között is megfigyelhető egyfajta folytonosság. Ezek kimutatása a dolgozat továbbfejlesztésének egy lehetséges iránya, melyhez azonban az egyes beszélők, és a köztük lévő hangsúly-eltérések e dolgozatban taglaltnál jóval részletesebb bemutatása lenne szükséges.

37


Kövesdy Márton

Hivatkozások Bernát István (1925): A keresztyénség és a gazdasági élet; in: A keresztény gondolat védelme, A „Hangya” házi nyomdája, Budapest, 1925. Cassirer, Ernst (1946): The Myth of the State ;New Haven, Yale University Press, in Zentai Violetta (1997): Politikai antropológia: A politika antropológiája, Budapest, Osiris – Láthatatlan Kollégium, 37-50. oldal. Enyedi György (2011): A városnövekedés szakaszai – újragondolva. Tér és Társadalom / Space and Society 25. évf., 1. szám, 2011, pp. 5-19. Féja Géza (1933): Íme, Hungária; Korunk Szava, 1933. október 1., in Nagy Sz. Péter (1990): A népi-urbánus vita dokumentumai, Budapest, Rakéta Könyvkiadó, pp. 12-16. Finckh, Ludwig (1919): The spirit of Berlin („Der Geist von Berlin”). Schwabisher Merkur, no. 14. (1919 január). in: Kaes, Anton, Jay, Martin és Dimendberg, Edward (1994): The Weimar Republic sourcebook. Berkeley: University of California Press, 1994. pp. 414-415. Gergely Jenő, Glatz Ferenc, Pölöskei Ferenc szerk. (2003): Magyarországi pártprogramok 1919-1944; ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2003. Halász Árpád (1939): Budapest húsz éve 1920-1939 – Fejlődéstörténeti tanulmány; A Wolff Károly Emlékbizottság Kiadása, Budapest, 1939. Hartai László szerk.(2002): Film- és médiafogalmak kisszótára. Budapest, Korona Kiadó, 2002. Heidegger, Martin (1933): Creative landscape: Why do we stay in the provinces? („Schöpferische Landschaft – Warum bleiben wir in der Provinz?”). Der Alemanne, no. 1. (1934, március 7.) 1. Ignácz Károly (2005): A hatalom eszközei a választói akarat „korrigálására” - A törvényhatósági választási rendszer elvei és gyakorlata Budapesten a Horthykorszakban. In: Múltunk 2005. 1. szám, 210–237. Jászi Oszkár (1989): Magyar kálvária – magyar feltámadás. Budapest, Magyar Hírlap Kiadó, 1989. 38


Kövesdy Márton

Kaes, Anton, Jay, Martin és Dimendberg, Edward (1994): The Weimar Republic sourcebook. Berkeley: University of California Press, 1994. Kovács Gábor (1996): A bűnös város mítosza – Oswald Spengler konzervatív városkritikája.

Megjelent:

Pannonhalmi

Szemle,

1996,

IV/2,

85-97.o.,

in:

nyitottegyetem.hu Link: http://nyitottegyetem.phil-inst.hu/Tarsfil/kut/Kovacs_Gabor/SPENG.htm Letöltve: 2013. április 10. Lackó Miklós (1998): A két világháború között. 6. évf. 2-3. (20-21.) sz. (1998. nyárősz). in: oszk.hu. Link: http://epa.oszk.hu/00000/00003/00016/lacko.htm Letöltve: 2013. április 28. Madarász Imre (2011): Városszociológia. Gödöllő, 2011. Link: http://vati.szie.hu/datadir/content/file/jegyzetek_segedletek/ma/reg_msc/tank%C3%B6n yv_2011_k%C3%A9pes_kiadott_v%C3%A1rosszoc.pdf Letöltve: 2013. április. 28. Németh László (1939): Budapest meghódítása. Kalangya, VIII. évfolyam (1939. június) 6. szám. Vajdasági Magyar Digitális Adattár Link: http://adattar.vmmi.org/?ShowObject=folyoirat_oldal&id=3404&page=2 Letöltve: 2013. április 28. Nemzetgyűlési Irományok (1920): III. kötet, 5-108., XX-XXII. sz. Budapest, Pesti Könyvnyomda Részvénytársaság, 1920. Elérhető: ogyk.hu Link:http://www3.arcanum.hu/onap/a110616.htm?v=pdf&a=pdfdata&id=KI1920_3&pg=0&l=hun Letöltve: 2013. április 28.

39


Kövesdy Márton

Nyerges András (2002): Pénzt, egyebet, mandátumot, Magyar Hírlap, 35. évfolyam, 2002. április 27., 27. oldal. Papp István (2012): A magyar népi mozgalom története 1920-1990. Budapest, Jaffa Kiadó, 2012. Romsics Gergely (2004): Mítosz és emlékezet, Budapest, l’Harmattan Schmidt, Vivien A. (2008): Discursive Institutionalism: The Explanatory Power of Ideas and Discourse; Annual Review of Political Science, Vol. 11: 303-326 (Volume publication date June 2008) Schmidt, Vivien A. (2010): Taking ideas and discourse seriously: explaining change through discursive institutionalism as the fourth ‘new institutionalism’; European Political Science Review (2010), 2:1, 1–25. Sedlacek, Thomas (2012): A jó és rossz közgazdaságtana – A Gilgames-eposztól a Wall Streetig. Budapest, HVG könyvek, 2012. Spengler, Oswald (1995): A Nyugat alkonya. Budapest, Európa Kiadó, 1995. Stapel, Wilhelm (1930): The intellectual and his people („Der Geiste und seine Volk”). Deutscher Volkstum, 12. no 1. (1938), 5-8. in: Kaes, Anton, Jay, Martin és Dimendberg, Edward (1994): The Weimar Republic sourcebook. Berkeley: University of California Press, 1994. pp. 423-425. Szabó Dezső (1939): A magyar paraszt, In Uő. Az egész látóhatár, Budapest, Magyar Élet, 1939, I. kötet 258-285. o. Szabó Dezső (1921): Budapest visszafoglalása. Virradat, 1921. II. 11. in Kárpáti Harsona.info, 2010. január 4. Link: http://www.karpatiharsona.info/index.php?option=com_content&view=article&id=785 7:szabo-dezs-budapest-visszafoglalasa&catid=48:toertenelem&Itemid=81 Letöltve: 2013. április 28. Szabó Ildikó: Nemzetfogalom és nemzeti identitás a dualizmus korában és a Horthykorszakban; Politikatudományi Szemle XV/1., 201–248. pp. 40


Kövesdy Márton

Szabó Márton (2003): A diszkurzív politikatudomány alapjai; L’Harmattan, Budapest, 2003. Szűcs Zoltán Gábor (2008): "A múlt a hatalom része".: Diszkurzív politológiai esettanulmány. Miskolci Politikatudományi Évkönyv, 1: pp. 85-97. (2008). Szűcs Zoltán Gábor (2010): Az antalli pillanat: A nemzeti történelem szerepe a magyar politikai diskurzusban, 1989- 1993., Budapest: L Harmattan, 2010. 270 p. (posztmodern politológiák). Turner, Victor (1977): The Ritual Process; Ithaca, N. Y., Cornell University Press; In: Zentai Violetta (1997): Politikai antropológia: A politika antropológiája, Budapest, Osiris – Láthatatlan Kollégium, pp. 51-63. Trencsényi Balázs (2007): A nép lelke – Nemzetkarakterológiai viták KeletEurópában; Budapest, Argumentum, 2011. Varsányi Erika (2011): A szociáldemokrata párt várospolitikája Budapesten a két világháború között. Budapest, Napvilág Kiadó, 2011. Vörös Károly (1998): A világváros útján: 1873-1918. 6. évf. 2-3. (20-21.) sz. (1998. nyár-ősz). in oszk.hu: Link: http://epa.oszk.hu/00000/00003/00016/voros.htm Letöltve: 2013. április 28. Wolfner Pál (1902): Egy budapesti leányegyesületről. Új idők, 1902, 8. évfolyam, március 16., 8. oldal. Zentai Violetta (1997): Politikai antropológia: A politika antropológiája; Budapest, Osiris – Láthatatlan Kollégium, 1997.

Hivatkozott törvények: 1920. évi IX. törvénycikk: a székesfővárosi törvényhatósági bizottság újjáalakításáról 1924. évi XXVI. törvénycikk: a székesfőváros törvényhatósági bizottságának újjászervezéséről 41


Kövesdy Márton

1930. évi XVIII. törvénycikk: Budapest székesfőváros közigazgatásáról 1934. évi XII. törvénycikk: a Budapest székesfőváros közigazgatásáról szóló 1930. évi XVIII. törvénycikk egyes rendelkezéseinek módosításáról

42

Budapest, a bűnös város

Recommend Documents