Böszörményi Gyula Leányrablás Budapesten. Ambrózy báró esetei I

Böszörményi Gyula Leányrablás Budapesten

Ambrózy báró esetei I.

Írta: Böszörményi Gyula A szöveget gondozta: Cséplő Noémi © Böszörményi Gyula, 2014 A szerző a mű megírásakor az NKA alkotói támogatásában részesült. Fotók: Fortepan ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 373 440 7 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó M űszaki szerkesztő: Kelcz Roland, Zsibrita László Korrektorok: Széli Katalin, Szuperákné Vörös Eszter Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató M inden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában ‒ akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást ‒ nem sokszorosítható



1 A sosemvolt sikoly Pest, 1896. május 4. Amint az előszobában álló, ódon óra mélyről zengő, rezes hangján délelőtt tízet ütött, a leányt nyomban kirázta a hideg. Tudta, mi következik. Aprócska szobájában, mely valaha a cselédnek adott szállást ‒ míg az itt lakóknak futotta szolgálóra ‒, sietve finom szövésű selyemkesztyűt húzott. Ezután feltette és megtűzte csinos, egyszerű kis kalapját, melyen a kanárisárga szalag mellett csupán két kecses toll és három műcseresznye szolgált díszítésül, majd mély lélegzetet vett, s elcsitítva hevesen kalapáló szívét, kilépett az előtérbe. Jól ismerte a járást, hisz immár nyolc napja vendégeskedett az Erzsébet körúti bérház első emeleti lakásában. Amint szoknyája szegélye átsuhant a küszöbön, a leány behúzta maga mögött a cselédszoba ajtaját, majd ismét adott magának néhány pillanatot, hogy összeszedje… Ha nem is a bátorságát ‒ hisz a nénitől cseppet sem félt ‒, inkább a higgadtságát, mivel arra (tudta jól) hamarosan igen nagy szüksége lesz. Jobbra tőle a súlyos, sötétbarna tölgyfaajtó az őt vendégül látó nagynéni szobájába, míg a szemközti, hasonlóan komor, rézkilincses bejárat a nappaliba vezetett. A leány bosszús pillantást vetett a kamra falánál strázsáló, rettentő magas, sárga ingáját méltóságteljesen lengető órára. A robusztus szerkezet (mintha csak az ifjú hölgyből áradó ellenszenvre felelne) aprót mozdított lándzsa alakú percmutatóján, mely így most már a „tíz óra múlt két perccel” állapotot vette fel. ‒ Pattanna meg az a kegyetlen, rugós szíved! ‒ súgta a leány, és kesztyűbe bújtatott, remegő kezével (mintha kapaszkodót keresne) jól megmarkolta gyöngyökkel kivarrt bársonyretiküljét. Amint a szalon felé indult, balról a konyha, jobbról pedig a lakás gangra nyíló, kétszárnyú ajtaja, mint egy-egy néma, ám annál szolgálatkészebb inas, kísérte lépteit. ‒ Gyermekem, ön késett! ‒ szólt rideg méltósággal a néni, miután a leány illendőn pukedlizett előtte. ‒ Nem hinném, hogy ez elnézhető magatartás volna a mi családunkban. Meglátszik, fiam, hogy ön jószerével anya nélkül nőtt fel.

A leány gyomra görcsbe rándult. Minden reggel, mióta csak a nagynénje vendégszeretetét „élvezte”, pontban tízkor kellett jelentkeznie előtte, hogy mutassa: úrilányhoz méltón képes megfésülködni és felöltözni. Mintha még mindig négyéves volna, és a dadusa a kezét vizslatná, hogy lássa, maradt-e piszok a körme alatt. Csakhogy a leány februárban töltötte be a tizenhatot, és bár az édesanyja (a néni húga) valóban meghalt nyolc évvel ezelőtt, attól ő a papuskától még igenis jó nevelést kapott! ‒ Hallgat, mint a csuka! ‒ szólalt meg ismét a néni, hosszú száron billegő lornyonját szürke szeme elé tartva, hogy jobban lássa azt, akiről úgyis csak lesújtó véleménye lehet. ‒ Ez jellemzően vidéki viselkedés, fiam! Én úgy látom, maga semmit nem tud a pesti etikettről, úri modorról, s félek, már késő is, hogy bármit eltanuljon. ‒ Akkor azt hiszem, igen nagy szerencse, néni, hogy csupán a millennium idejére bátorkodtam Pestre jönni ‒ mondta a lehető legalázatosabban a leány, mindvégig a karszékében trónoló, fekete ruhás hölgy szoknyaszegélyét fixírozva. ‒ Amint az ünnepségek véget érnek, azonnal hazautazom Marosvásárhelyre papuskához és a kishúgomhoz. ‒ Úgy lesz, úgy! ‒ biccentett buzgón a néni, bár közben szigorú arcán bánatos felhő vonult át. Persze szó sincs róla, hogy a rokona (eme vidéki, szemtelen és felettébb neveletlen csitri) társaságának elvesztését gyászolta volna! Sokkal inkább az eljövendő, szűkös idők nyomasztották, melyeket majd a leány távozása hoz el. Hisz ha nincs vendég, akkor pénz sincs, amit a távoli, jó papuskából ki lehetne facsarni! Így aztán az idős hölgy máson sem tudott töprengeni, mint azon, hogy miként csökkenthetné már most a hónapokkal később bekövetkező veszteséget. S ennek a sok fejtörésnek természetesen meg is lett az eredménye! ‒ Itt van, fiam, ez a sürgöny! ‒ intett lornyonjával az idős hölgy a karszék mellett álló asztalka felé. A horgolt térítőn közönséges papírlap hevert, amin szálkás betűk sorakoztak. ‒ Mielőtt ma bármilyen léha szórakozás után nézne… ‒ Az úrfi azt ígérte, ma a Műcsarnok megnyitóünnepségére megyünk! ‒ vágott nénje szavába a leány, nem bírva uralkodni a lelkesedésén. Cserébe azonban oly haragos szemvillanást kapott, hogy úgy érezte, a szalon padlóját takaró szőnyeg menten magába nyeli. ‒ Fecseg, locsog, káricsál! ‒ sziszegte a néni. E pillanatban még a Kielhauser-féle sápasztó hölgypor (amit pedig bőven használt) sem volt

képes elfedni, hogy az arcát haragos pír lepi. ‒ Azt ajánlom, fiam, hogy inkább figyeljen rám! Persze csak ha képes ilyen megerőltető tevékenységre. Amit most mondani fogok, az mindenféle csarnokmegnyitásnál fontosabb. ‒ A király is ott lesz ‒ suttogta a leány, most már puszta bosszantásként. ‒ És ha őfelsége, I. Ferenc József fontosnak tartja a Műcsarnok megnyitását, akkor talán… ‒ Elég, különben az első vonattal hazamegy, kisasszony! Ez hatott. A leány tovább fodrozta a szoknyaszegélyt, sőt, még az ajkát is beharapta. Esze ágában sem volt kockáztatni azokat a csodákkal teli hónapokat, amik Pesten, az ezeréves Magyarország tiszteletére rendezett ünnepségeken várnak rá. ‒ Tehát itt van ez a sürgöny! ‒ emelte fel a néni a papírlapot. ‒ Még a déli ágyúlövés előtt fel kell adni, értette?! A költséget természetesen a címzettre terheljük, hisz maga a saját szemével is láthatja, hogy a fiammal milyen szerény körülmények között vagyunk kénytelenek tengődni, mióta az én jó uram elhunyt. A lány átvette a papírlapot. Közben arra gondolt, hogy korábban mindig azt hitte, a Pesten lakó nénikéje és annak huszonhat éves fia sokkal, de sokkal fényűzőbben él. A bácsikája, aki gabonaalkusz volt, jóval az ő születése előtt, még 1869-ben távozott e gyönyörű világból, s bizony úgy tűnt, alig hagyott valamicske vagyont szegény özvegyére és egyetlen leszármazottjára. Így talán nem is csoda, hogy a néni folyton rosszkedvű, a fia pedig… ‒ Olvassa hát! ‒ riasztotta fel merengéséből a leányt nagynénje parancsa. ‒ Vagy tán addig kell várjak, míg a molyok kieszik az ujjai közül a papirost, majd megtanulván beszélni, felmondják nekem, ami rajta állt?! ‒ Bocsánat ‒ sóhajtott a leány, tekintetét a szálkás betűkre vetve. ‒ Nahát, hisz ez papuskának szól! ‒ Úgy bizony, úgy! ‒ „Mélyen tisztelt sógor uram! ‒ a leány csak nehezen tudott úrrá lenni hangja remegésén, mivel attól félt, a néni olyasmit akar a sürgönyben papuska tudomására hozni, ami végül az ő idő előtti hazautazását eredményezi. ‒ Közlöm önnel, hogy gyermeke, kit méltóztatott az én gondjaimra bízni, megfelelően érzi magát. Magam és fiam hathatós támogatásával a millenniumi ünnepségek több látványosságát is megszemlélte már. Ám ahhoz, hogy mohó kíváncsisága továbbra is kielégíttessék, valamint, hogy a pesti jó modort a kellő társaságban elsajátíthassa, ön eddig sajnos túl

csekély összeget juttatott el a kezeimhez.” A leány itt felemelte a tekintetét és már-már vádlón meredt a Kielhauserféle hölgyportól sápadt arcra. ‒ Hisz ez nem igaz! ‒ szólalt meg végül. ‒ Papuska hatszáz koronát utalt át magának az ittlétem fedezésére, sőt, a vasúti indóháznál búcsúzva még az én kezembe is beleerőltetett tízet! Hatszáztíz korona, az rengeteg pénz! Egy vidéki tanító ennyiből kerek fél évig tartja el magát és az egész családját… ‒ Hát úgy nézek én ki, mint valami mezőcsáti paraszttanító? Ezt a kérdést már nem a néni, hanem annak fia tette fel. Az ifiúr ugyanis épp akkor lépett ki a szalon hátsó falán nyíló szobájából, mikor a leány háborogni kezdett. Mielőtt azonban az unokahúga válaszolhatott volna, ő a gangra néző ablakok között lógó tükör elé állt, s megigazította brillantintól csillogó haját. Az eredmény igencsak kedvére lehetett. Először szélesen önmagára mosolygott, majd gyorsan kisimította angol szövetből varratott redingotjának1 gyűrődéseit, s végül elégedetten állapította meg, hogy az ingmelle épp annyira hófehér, amennyire szereti. Csak ezután fordult ismét a leány felé, akitől még mindig nem kapott választ. ‒ Szólj hát, kicsi kuzin! Téged talán vidéki tanítóra emlékeztet az, akit látsz? A leány legszívesebben így felelt volna: „Az, akit látok, inkább a papuska nehezen megkeresett és rám szánt pénzének tolvajára emlékeztet.” Ám jól tudta, úgysem volna képes bizonyítani, hogy az unokabátyja abból a hatszáz koronából vett el, amit a marosvásárhelyi könyvkereskedés áldott szívű tulajdonosa gyűjtött, méghozzá kemény munkával. Jobbnak látta hát, ha hallgat, annál is inkább, mivel ismét nagynénje ragadta magához a szót. ‒ Azt ajánlom önnek, kisasszony, hogy ezen falak között többé ne merészelje megkérdőjelezni a döntéseimet ‒ recsegte az ősz hajú, fekete főkötős matróna. Fia, aki egyébként szép szál férfi volt, a karszék mögé állt, ezzel is jelezve, hogy ő természetesen mindenben özvegy édesanyját támogatja. A leány úgy érezte, ha csak egyetlen elmarasztaló szót vagy mozdulatot is tesz, pesti rokonai azon nyomban vicsorgó hiénákká változnak, és rávetik magukat, hogy aztán a szalon kopott szőnyegén marcangolják szét őt. ‒ Ahogy kívánni tetszik, néni ‒ hajolt meg inkább engedelmesen. ‒ Úgy bizony, úgy, gyermekem! Na, olvassa szépen tovább azt a papirost! ‒ „Megértem, hogy vidéki magányában egy könyvkereskedő képtelen helyesen felmérni, milyen drága a pesti életszínvonal fenntartása,

különösen, ha még egy ifjú leány szórakozásáról és neveléséről is gondoskodni kell. Tudatlansága azonban szerencsére bocsánatos bűn, amit most nyomban jóvátehet. Kérem tehát, hogy eme sürgöny kézhezvétele után a már korábban küldött összegnek legalább a dupláját méltóztassék… A leány hangja itt végleg elakadt. Ezerkétszáz korona?! Hisz ez már-már eléri apuska könyvkereskedésének egész évi bevételét! ‒ Valami gond van, fiam? ‒ emelte fel lornyonját az özvegy, vaksin hunyorítva át a lencséken. ‒ Csupán a torkom… ‒ válaszolt a leány. ‒ Kiszáradt. ‒ Máris hozok egy pohár vizet ‒ készségeskedett az unokabátyja, s miközben elrobogott mellette, kikapta kezéből a feladandó sürgönyt. ‒ Ezt pedig, anyám, jobban tette volna, ha rám bízza! Tudja jól, hisz az újság is megírta, hogy a fiatal lányokat nem szabad pénzügyekkel vagy bármiféle komoly gondokkal terhelni, különben könnyen felforr az agyvelejük. Ezt az a híres svéd orvosprofesszor, akinek most sehogy sem jut eszembe a neve, rég bebizonyította! Hiába, a nők már csak ilyen gyenge teremtmények. A leány valóban úgy érezte, hogy mindjárt felrobban a feje, ám nem a túlterheléstől, inkább a megalázottságtól, amit a nagynénje és annak fia rótt rá. Hallotta a víz csobogását és a sietve visszatérő ifiúr könnyed lépteit. Elfogadta a csorba csuprot (neki ebben a lakásban valahogy sosem jutott üvegpohár, akármit is ivott), s érezte, amint a hűs kortyok lassan kioltják benne a haragot. Még annyi mindent szeretett volna megnézni a millenniumi ünnepségek csodáiból. Az újságok előre megírták, miféle látványosságokra számíthat az, aki Pesten tölti ezt a néhány hónapot. Feszty Árpád körfestménye a magyarok bejöveteléről… Nobel professzor gyárának kiállítása… A Kalifa tündérkertje… Godard kapitány égbe szálló ballonja… Az ősbudavári mecset mesés épülete… Az Andrássy út végén felállított országos kiállításnak ő eddig csupán egy pici részét tudta bejárni (persze az unokabátyja kíséretében, hisz egy tizenhat éves lány nem sétálhatott az utcán egyedül), ám már az is lélegzetelállító volt. Ahhoz azonban, hogy a többit is láthassa, most okosnak és engedelmesnek kellett lennie. ‒ Köszönöm, így már sokkal jobb ‒ mondta, hálás mosollyal adva vissza unokabátyjának az üres bögrét, amire az elégedett hiénavicsorral válaszolt. ‒ Ha úgy gondolod, kuzin, máris indulhatunk. Papuskának majd útközben feladjuk azt a huncut sürgönyt. Biztos megérti majd, hogy milyen drága a pesti

élet, s nyomban a néni segítségére siet. ‒ Úgy legyen, úgy! ‒ helyeselt szobormerev arccal az özvegy, és csókra nyújtotta ujjatlan kesztyűbe bújtatott, pergamenszáraz kezét. ‒ Menjenek, gyerekek, és szórakozzanak jól! A maguk öröme nekem minden pénzt megér. *** Amint kiléptek az Erzsébet körút 35. szám alatt álló bérházból, a fiatalúr viselkedése nyomban megváltozott. Az anyja előtt mindig ügyelt rá, hogy Erdélyből érkezett unokahúgával szemben legalább valamicske úri modort mutasson, ám mikor kettesben maradtak, hirtelen magához ragadta a gyeplőt, és úgy kezdett viselkedni, mint egy felettébb rosszkedvű zupás őrmester, aki legszívesebben ott helyben lelövetné a gondjaira bízott, szoknyát viselő közlegényt. ‒ Itt vársz! ‒ mordult rá a leányra, majd faképnél hagyva őt, a Liszt Ferenc téri kocsiállás felé indult. A széles járdán hömpölygő tömegből kimagasló alakja sok kisasszony pillantását magára vonta. Ők azonban nem tudhatták, amit a Marosvásárhelyről jött leány már kitapasztalt: azt, hogy a kuzinja csak kívülről nemes és vonzó férfi, belső értékeit tekintve viszont koldusszegény. Lám, most is mit tett?! Egy tizenhat éves leányt egyedül hagyni a forgalmas utcán, hogy csak úgy ácsorogjon, kitéve mindenféle molesztálásnak; ez bizony súlyos vétség az úri modor ellen. Bár az is igaz, hogy a nevezett leány mindezt cseppet sem bánta. Végre nyugodtan nézelődhetett, rácsodálkozva a hatalmas ország borzongatóan szép, malterszagot árasztóan új (hisz a legtöbb fenséges épület csak nemrég emeltetett!) látványára. Tudta, mert elmondták neki, hogy Pest utcáit néhány éve még ragacsos sár vagy ‒ nyári forróságban ‒ fullasztó por takarta. A bérpaloták, múzeumok, szállodák, egyetemi intézetek, kórházak, könyvtárak, színházak legtöbbje mind-mind csupán az 1896-os esztendő nagy eseményére, a Millenniumi Országos Kiállításra készült el. Most pedig, hogy a rendezvényeket megnyitották, a legtávolabbi vármegyékből is egyre csak özönlöttek az emberek, hogy a saját szemükkel láthassák, mire vitte az elmúlt ezer év alatt az ő kicsinyke, mégis erős és büszke nemzetük. Az Erzsébet körúton, amit ezen a délelőttön langyos napfény simogatott, úgy zsibongtak, áradtak az emberek, mintha ugyanannak a szertelen folyónak a cseppjei volnának. A leány ‒ miután néhányan majd’ fellökték ‒ inkább

óvatosan a bérház falához húzódott. Onnan figyelte a vaspályáján tovacsilingelő villanyost, meg persze a lovak húzta szekereket, fiákereket, hintókat, konflisokat. A vasabroncsos kerekek zörgése, a járdán siető hölgyek, urak, cselédek, kereskedők és iparosemberek cipőinek kopogása, szavaik és kiáltásaik, sóhajaik és nevetésük a tavaszi levegőben egyetlen, szétválaszthatatlan morajlássá állt össze, mely vaskos zajdunyhaként takarta be az önmagát ünneplő Pest városát. Az ifiúr legalább negyedórát váratott magára, ám mikor megérkezett, tán még türelmetlenebb volt, mint korábban. ‒ Gyere már, kuzinka, nem érünk rá egész nap bámészkodni! ‒ kiáltott le a bőrtetős konflis üléséről. A leány nyugodt léptekkel indult felé, de (talán csak azért, hogy bosszantsa) előbb a bérkocsit húzó lovacska fejéhez lépett, s kesztyűs kezével megsimogatta annak orrát. A Mezőségből származó almásderes mókásan prüszkölt, így jelezve, hogy tetszik neki a barátkozás. ‒ Ha nem szállsz fel máris, esküszöm, itthon hagylak! ‒ fenyegetőzött a fiatalúr. ‒ Ahhoz te túl mohó és gyáva vagy, bátyuska ‒ súgta a leány savanyú mosollyal, mikor fellépett a konflisra. ‒ Gyáva? ‒ villant a rokon pocsolyaszürke szeme. ‒ Mégis, kitől félnék? ‒ A mamádtól, kuzinka ‒ felelte a leány. ‒ Jól tudod, milyen vihar kerekedne abból, ha megtudná, hogy nem teljesíted a feladatot, amit rád bízott, s amiért az én szegény papuskám olyan jól megfizet. ‒ Jut eszembe! ‒ dőlt hátra az ifiúr, miután két napja vásárolt sétabotjával könnyedén megkocogtatta a bakon ülő hajtó vállát. ‒ Csak azért késlekedtem, mert a kocsiállásból előbb a postahivatalba hajtattam, hogy feladjam a sürgönyt. A vén könyvmoly… mármint az apád… ‒ Mindjárt gondoltam, hogy őt emlegeted ilyen… hm, kedveskedve. ‒ Szóval az apád, ha nem rest, néhány napon belül elküldheti a mama által kért pénzt. Ha így lesz, akár az ünnepségek minden eseményére veszek neked jegyet. „Erre az a hatszáz korona is bőven elegendő lett volna, amit először kaptatok” ‒ gondolta a leány epésen, ám megint csak jobbnak látta, ha csendben marad. A konflis, miután sikerült a mellettük robogó kocsik közé férkőznie, végre nekilódult. A magas ülésről körültekintve egészen más érzés volt megfigyelni a gyalogosok tarka tömegét, a kirakatok színes üvegsorát, és az épületek

falára erősített reklamírozó táblákat. Brauswetter császári és királyi mester ‒ órák, ékszerek 10-évi jótállással! Wottitz Manfréd Reprodukáló-műintézete ‒ Király utcza 30. Ideale krém, Ideale szappan, Ideale hölgypor ‒ csakis Schwartz illatszertárából! Steinebach légszesz-kályhák, főzök és vasalók ‒ egyenest Siemens Frigyes úr raktárterméből! A leány érdeklődve olvasgatta, milyen sokféle fura dolgot kínálnak Pesten a vásárlóknak. Persze a maga nemében Marosvásárhely is nagy, forgalmas városnak számított, ahol számos kereskedő kínálta a portékáját, ám közel sem ilyen rikító, tolakodó, már-már ijesztő erőszakossággal. A konflis hamarosan átdöcögött a Dob, majd a Király utcai kereszteződésen is. Ám mikor az Nyolcszög térhez ért, ahol jobbra kellett volna kanyarodnia, a kocsis hirtelen megrántotta a gyeplőt: ‒ Hóhahő, netene! ‒ Mi a rosseb, ember?! ‒ kiáltott ingerülten az ifiúr, mivel a váratlan fékezés miatt majdnem elejtette csontfejű sétapálcáját, amire eddig ültében is nyeglén támaszkodott. ‒ Tán baja van a gebéjének, hogy így botladozik? A poros cilindert viselő, harcsabajszos kocsis derékban hátrafordulva pillantott le nagyszájú utasára. ‒ A gebének, nagyságos úr… ‒ hangsúlyozta bántó éllel ‒ …nem baja, csak esze van, azért állt meg. ‒ Na hiszen, még hogy esze! ‒ egyenesedett fel az ifiúr a konflisban, hogy ő maga is előrelásson. A bak fölött kitekintve azonban oly kép fogadta, amitől csak még dühösebb lett. Némi nyújtózkodás után ugyanis megértette, hogy az Andrássy útra behajtani akaró kocsikat, sőt, még a gyalogosokat is fekete egyenruhás rendőrök sorfala állította meg. A tömeg, mely egyre csak előretörtetett, hamarosan sűrű ember-, talyiga-, bérkocsi-, villanyos- és hintómasszává állt össze, melyben nem hogy mozdulni, de lélegzetet venni

sem volt könnyű. ‒ Mi ez itt? ‒ hepciáskodott a sétapálcás kuzin. ‒ Nekünk a Műcsarnokhoz kell jutnunk! ‒ Ahogy őfelségének is ‒ biccentett a kocsis. ‒ És ha jól sejtem, a nagyméltóságú főkapitány úr valamiért őt tartja a fontosabb vendégnek, hisz a rendőrök minket, s nem a királyi menetet intették várakozásra. Lehet, hogy a fiatalúr szívesen visszavágott volna a szemtelen hajtónak, ám ekkor az üres Nyolcszög-tér közepén hófehér egyenruhába bújt, kivont karddal ügető császári dragonyosok jelentek meg. Rezzenetlen ültek a nyeregben, s még a paripáik is hűvös méltóságot árasztottak. Az emberekkel és kocsikkal zsúfolt mellékutcákon áhítatos moraj futott végig. A szomszédos konflisok, fiákerek és jukkerkocsik utasai, bármilyen előkelő származásúak voltak is, sorra felálltak, sőt, kiszálltak járműveikből, hogy jobban lássanak. A leány sem tétovázott. Meghúzgálta a hajtó kabátujját, majd tenyerét a bak bőrülésére téve, kérdezte: ‒ Szabad maga mellé ülnöm, bácsika? A kocsis őszintén meghökkent e szokatlanul merész kívánságon, ám aztán karját nyújtva segített a kisasszonynak átmászni az alacsonyabb utastérből a jóval magasabb bakra, ami eddig csakis az ő birodalma volt. Persze az ifiúr ezt látva rákvörös lett, ám mégsem mert rászólni az unokahúgára, mivel köröttük mindenfelé százával, sőt lassan ezrével tömörültek az emberek, s ő ebben a pillanatban leginkább a botránytól félt. A leány, aki immár a bakon, szinte mindenki fölé emelkedve, páholyból szemlélte az eseményeket, úgy érezte: ez élete eddigi legizgalmasabb pillanata. A Műcsarnok megnyitásán ugyan nem lesz ott, hisz a forgalom teljesen leállt, ám láthatja a megnyitóra igyekvő királyi menetet, ami talán még sokkal érdekesebb, mint az unalmas ünnepi beszéd, a végtelen hajlongás, majd a szalag átvágása (ha ugyan lesz olyan), amiből úgysem hallana és látna semmit, hisz a tömegben kéne lökdösődnie. A bakon ülve viszont a császári dragonyosok után mindjárt megcsodálhatta a kék dolmányos magyar huszárokat is, akiknek csákóján sárga tollforgót kócolt a szél. A kecses járású katonalovak patái alatt úgy dübörgött az Andrássy út faburkolata, mintha maga a föld gyomra, vagy épp a nemrég elkészült földalatti vasút háborogna. A huszárok színes zászlók erdejét lobogtatták, miközben tovaügettek. A leány azon sem csodálkozott volna, ha mindjárt az égbe szökkentik hátasaikat, egyenest János vitéz után igyekezve,

hogy ismét kisegítsék a mesebeli francia császárt. Mögöttük díszes fogat tűnt föl, amit két szénfekete, csillogó szőrű paripa húzott. A bakon szalagos cilindert és szárnyas bársonykabátot viselő, merev tartású hajtó ült, aki úgy volt képes irányítani a rá bízott állatokat, hogy közben meg sem rezzent. Baljában a gyeplőt, jobbjában pedig akkora díszostort tartott, amekkorát a leány még sohasem látott. Az Andrássy út két oldalára és a mellékutcákba szorult tömeg hirtelen vad éljenzésben tört ki. A díszes hintó gyorsan haladt, ám a leány még így is jól láthatta, amint a mély bőrülésben ringatózók egyike ‒, aki tiszti kalpagot, csillogó érdemrendekkel teletűzdelt, zsinóros egyenruhát, piros sujtásos tábornoki nadrágot, s mindehhez ősz pofaszakállat s tömött bajuszt viselt ‒ felemeli a jobbját, és fehér kesztyűjével folyamatosan integet. ‒ Nézze, milyen kedves öregúr! ‒ bökte oldalba könyökével a leány a kocsist. ‒ Addig jó nekünk, míg kedves ‒ biccentett csendesen a konflis tulajdonosa. ‒ Ő ugyanis nem más, mint maga I. Ferenc József, Ausztria császára és a mi szép Magyarországunk koronás királya! ‒ Nocsak! ‒ nevette el magát a leány, aki eddig csak képen látta a hatalmas uralkodót. ‒ Így, hogy mosolyog, hirtelen meg sem ismertem. A királyi fogatot még számos hintó követte, tele a vármegyék és a főváros legfőbb uraival. A frakkban, cilinderben vagy épp coboly- és farkasprémmel szegett atillákban feszítő, kardjukat csörgető urak mind politikusok, főnemesek, tudósok, művészek és egyéb méltóságok voltak. Olykor feltűnt köztük egy-egy bíbor, szürke, hófehér, barna vagy fekete öltözetű egyházfi is, aki integetés közben vastag pecsétgyűrűjével, súlyos aranyláncon csüngő gyémántos feszületével, vagy épp a puszta mosolyával próbált szikrát csiholni a májusi napfényből. A leány, aki alig egy hete érkezett Marosvásárhelyről, s most egy konflis bakján ülve a Városliget felé tartó királyi menetet nézte, ebben a percben úgy érezte, hogy ő bizony Tündérország kellős közepébe csöppent. Nem törődött a háta mögött gubbasztó, sétapálcájával a kocsi padlózatát kopogtató unokabátyjával, aki az orra alatt egyfolytában arról motyogott, hogy „egy úrilány sosem viselkedne így”. Az sem érdekelte, hogy ki látja ezt a botrányos tettét, sőt, pillanatnyilag az sem, ha netán emiatt a nagynénje másnap hazaküldi. Csakis a maga felhőtlen boldogságával volt elfoglalva, hisz ekkor még nem

sejthette, hogy a borzalom, mely rá leselkedik, már egészen közel jár… *** A leány és egyre nyugtalanabb kísérője végül csak kiszabadult a rettentő tumultusból, miután ‒ a királyi menet távoztával ‒ a forgalom ismét megindulhatott. A konflis egyenesen az ezredévi kiállítás főbejáratához gördült. A Műcsarnok előtt, melynek márványlépcsőin az imént még csupa tiszti ruhás és frakkos-cilinderes előkelőség várta a királyt, immár csak szigorú arcú rendőrök strázsáltak, vigyázva, nehogy a kíváncsi tömegből bárki is belopózhassék az épületbe. Miután kivárták a sort és megvették a jegyet, a leány és kuzinja az egész napot a kiállítás területén töltötte. Az államalapítás óta eltelt időt valóban rendkívül látványosan ünnepelte a főváros. A csodás hídon átkelve a látogató úgy érezhette, hogy egyenest a történelem mesés legközepébe csöppent, ahol együtt létezett az ősi múlt, a gőzgépektől, elektromosságtól sistergő, izgalmas jelen, és kicsit tán a remélt holnap is, mely különös találmányok, tudományos bemutatók és hőlégballonos repülés képében mutatta meg magát. ‒ Tegnap szinte az egész napunk ráment a régi épületek szigeti bemutatójára ‒ tárta szét karját az ifiúr, miután átkeltek a hídon. ‒ Órákat bámészkodtunk Vajdahunyad fából épült várában és guvadó szemmel néztük az ősi mesterségek kacatjait. Remélem, ma valami érdekesebb helyre kívánkozol, kuzinka. ‒ Te folyton csak panaszkodsz, kedves rokon ‒ nevetett fel a leány, miközben a férfiba karolt, hogy a számára megfelelő irányba terelje őt. ‒ Légy boldog, hogy itt lehetsz ezen a varázslatos helyen, ahol minden csak arra szolgál, hogy szórakozást, új ismereteket és élvezeteket nyújtson neked. ‒ Élvezeteket? Látod, húgocskám, tegnap nekem épp az élvezetek hiányoztak! ‒ Hát jó, akkor bökd ki végre, mire vágysz! ‒ Ma jóval kevesebb poros történelmet, helyette viszont sokkal több hűs seritalt, tüzes bort, jó falatot és vérpezsdítő magyar nótát szeretnék! A leány elgondolkodva nézett körül a szemmel beláthatatlan méretű, izgatott látogatóktól nyüzsgő csodavároskán, majd szép fejét félrebillentve döntött. ‒ Legyen hát a kedved szerint ‒ mondta. ‒ Ma Ősbudavárát fogjuk megtekinteni.

Az ifiúr, aki arra is lusta volt, hogy otthon előre áttanulmányozza az ezredéves kiállítás műsorfüzetét, fanyalogva húzta el a száját. ‒ Ezek szerint most fordulhatunk vissza, hogy átkocsizzunk Budára? ‒ kérdezte. ‒ Dehogy, te nagyvárosi mélák! ‒ nevetett fel ismét a leány, magára vonva néhány lenyűgöző kalapkölteményben grasszáló hölgy rosszalló pillantását. ‒ Ősbudavárának díszleteit, mely a törökkori vár legérdekesebb részleteit mutatja be, itt építették fel, a kiállítás területén. ‒ Gondolhattam volna ‒ sóhajtott fájdalmasat az ifiúr. ‒ Tehát ma is történelmi ócskaságokat, kiásott holtak csontjait, rozsdás kardokat és letört orrú szobrokat kell bámulnom. ‒ Ha ezt akarod, igen ‒ mosolygott a leány, ám szemében huncut szikra lobbant. ‒ Ám Ősbudavára, ha a török kort idézi is, valójában a kiállítás mulató részlege, ahol csárdák, borozók és… ‒ bizalmasan súgva folytatta ‒ …a török pasa háremének mása is megtalálható, méghozzá hús-vér hurikkal tele! Ezt hallva a pesti ficsúr, kinek zsebét a marosvásárhelyi könyvkereskedőtől kapott pénz dagasztotta, mindjárt jobb kedvre derült. Mikor aztán a török kori díszletek közé értek, s meglátta a mecset körüli téren álló kávéházat, borozót, nagyvendéglőt, hirtelen választani sem tudott, hol inná meg legszívesebben első pohár borát. Ha érdekes helyen jár az ember, az idő szinte megbolondul, s oly nyargalásba kezd, hogy mire kettőt pislantunk, már el is szaladt a nap. A leány és kísérője sorra járta be Ősbudavára minden látványosságát. Megcsodálták a török mecsetet, melynek égbe szökő tornyából óránként valódi, Törökországból hozatott müezzin kiáltott (aki ekkor még nem sejthette, hogy soha többé nem térhet haza, mivel a kiállítás vége előtt elhalálozik, s végül a pesti katonai temetőben fog nyugodni). Jártak Pataky és Társa pezsgőkioszkjában, a zenepavilonban, a bábszínházban, a szerájban. Egy óra tájt a fényűző Berger Étteremben ebédeltek, erőt gyűjtve a délutáni kóborláshoz, melynek során ellátogattak a Kiliani-féle élőképek csarnokába, a Parisienne Mulatóba, és meghallgatták Serly Lajos híres zenekarának előadását. ‒ Holnap a négereket akarom látni! ‒ jelentette ki a leány, mikor leszállt rájuk az est, és halkan zúgva-zizegve kigyúltak a szintén különlegességnek számító elektromos utcai lámpák.

‒ Mifélefajta négereket? ‒ bámult bambán az ifiúr, akadozó nyelvvel formálva a szavakat. ‒ Te becsíptél, kuzin! ‒ szólt a leány, erősebben kapaszkodva kísérője karjába, hogy egyenes járásra kényszerítse őt. ‒ Hagyjál már! ‒ ripakodott rá ekkor a fiatalúr, s kiszabadítva magát, majdnem hanyatt esett. ‒ Nem vagy a pesztonkám, hallod?! Nekem senki sem a pesztonkám! A leány megütközve nézte rokona vértolulásos arcát. Már jó ideje fészkelődött benne az aggodalom, mivel a néni fia, ahogy a délután telt, egyre idegesebbé, durvábbá, közönségesebbé vált, s ezt újabb és újabb pohár borok legurításával próbálta leplezni. ‒ Még hogy négereket akar látni a ki… kisasszony! ‒ legyintett mindkét karjával az ifiúr. ‒ Hisz Pesten vagyunk, te ostoba, vidéki liba! Pesten, ahol semmiféle szerecsenynek helye nincs, mer’ ez itten a magyaroké! A sértő szóra a leány beharapta alsó ajkát, s szinte csak önmagának súgta: ‒ Az állatkert területére kétszázötven afrikait hoztak, akik fűkunyhóban laknak, ahogy otthon, a saját szavannájukon, míg a kiállítás… ‒ Állatkertbe, az helyes, hisz a négerek csak állatok! ‒ harsogta az ifiúr. Ám mikor észrevette, hogy a főtéren posztoló rendőr kezd felfigyelni rá, hirtelen kijózanodott, majd sietve az unokahúgához lépett, s körülményesen belékarolva, vonszolni kezdte őt. ‒ Gyere, hallod, gyere már! ‒ De hová megyünk? ‒ a leány immár igazán megrémült. ‒ Ne légy bolond! Láthatod, hogy besötétedett! Hamarosan a kapukat is zárják! Ideje volna haza… ‒ Előbb még megnézünk valamit! ‒ lihegte a fiatalúr, tovább vonszolva törékeny rokonát. Nagydarab férfi volt, s az ital meg az a titokzatos düh, ami egyre inkább a hatalmába kerítette, most még erősebbé tette, így az unokahúgának esélye sem volt megfékezni őt. A kiállítás területén szinte már alig maradtak látogatók. Az utolsó lézengők mind a kijáratok felé ballagtak, miközben az éjjeli őrséget adó rendőrök sorra járták a pavilonokat, hogy távozásra bírják a hátramaradókat. Az ifiúr azonban, miután elhagyták Ősbudavára területét, mégsem dél felé, az Andrássy úti kapu, hanem északra, a Hermina út irányába indult. ‒ Kuzin, ez nagyon nem okos dolog! ‒ kapkodta lábait a leány, félve, hogy végül megbotlik a saját szoknyájában. ‒ Ha tovább maradunk, rendőrök fognak hazakísérni, és akkor a néni…

‒ Hallgass már el, te liba! ‒ hördült az ifiúr, úgy megszorítva unokahúga karját, hogy annak fájdalmában kicsordult a könnye. Mikor a selyemtenyésztési kiállítás pavilonjánál jártak, két lovas rendőr bukkant fel az immár néptelen sétányon. A férfi iszonyú erővel rántotta be törékeny rokonát az épület árnyékába, s közben tenyerével a leány száját is betapasztotta. ‒ Egyetlen pisszenést se, különben…! A lovas rendőrök kényelmes ütemben kocogtak tova, alig két karnyújtásnyira a férfitól és annak reszkető foglyától. Mire a paták fémes csattogása elhalt, a savanyú borszagot árasztó fiatalúrnak valahogy sikerült megszereznie a leány derekát díszítő, széles selyemszalagok egyikét. ‒ Most pedig gondoskodom róla, hogy biztos csendben légy, kicsiny pacsirtamadaram ‒ zihálta a férfi, és koszos zsebkendőjét a leány szájába tömte, majd a szalaggal meg is kötötte, nehogy a fogoly kiköphesse azt. ‒ Így! Most már jó lesz. Azt ajánlom, légy engedelmes és gyere velem, különben eltöröm a karodat, kuzinka. Ne félj, nem megyünk messzire, csak ide, a fák közé. A leány szemében iszonyú rettegés ült. Tudta, hogy az unokabátyja nem csupán részeg, de valószínűleg megőrült, s most olyan dolgot készül elkövetni, amiért ‒ ha utóbb elfogják ‒ akasztás vár rá. Mégsem mert ellenállni a durva lökdösésnek, sőt, a lehető leggyorsabban szedte a lábát, talán azért, hogy mihamarabb túlessen azon, amit a sors neki szánt. Az erdészeti kiállítás területén, a lombos fák alatt, ahová a lámpák fénye csak gyéren jutott el, kénytelenek voltak lassítani. A kuzin erősen markolta a fogoly vékony karját, ám hol a leány, hol pedig ő maga ütközött bele a fák néma törzsébe. ‒ A rosseb állna belé ‒ káromkodott a férfi. ‒ Miért épp itt… Eddig jutott, mikor egy alattomos gyökér elgáncsolta. A fiatalúr fojtott kiáltást hallatva vágódott hasra, és közben vasmarkából kicsúszott a rab karja. A leány tudta: ez az egyetlen lehetősége, hogy elmeneküljön. Szinte vakon kezdett futni az éjszakában, szoknyáját magasra rántva, mert félt, hogy a könnyű szövet elakad valamiben, s végül az okozza majd a vesztét. Hallotta, amint a férfi ocsmány szitkokat szór utána, majd talpra ugorva a nyomába ered. A leány teljes erejét megfeszítve futott. Ha máskor valaki az utcán sétálva, vagy egy cukrászdában látja, könnyen hihette, hogy épp oly elkényeztetett

fruska, mint a legtöbb jómódú polgárleány. Ő azonban otthon, Marosvásárhelyen sokat lovagolt, s ha módja volt rá, a kishúgával nagy gyalogtúrákat tett a gyönyörű Somos-tetőre, míg télen az Erzsébet-kertbe járt korcsolyázni. Így aztán a teste most sokkal több erőt volt képes kifejteni, mintha ‒ úrilányhoz illőn ‒ csakis a hímzés és pletykálkodás művészetét gyakorolta volna. Ráadásul a szerencse is mellé állt, mivel egyetlen fa, bokor, vagy egyéb akadály sem vetődött az útjába, míg a mögötte loholó kuzin ‒ bizonyára féktelen haragja és maradék részegsége okán ‒ újra és újra elesett. Mikor a köztük lévő távolság úgy húszlépésnyire nőtt, a leány megkockáztatta, hogy elengedve a szoknyáját, egyik kezével végre letépje szájáról a pecket. Öklendezve köpte ki a nyállal átitatott zsebkendőt, ám kiáltani mégsem tudott, mivel minden csepp levegőt a futáshoz kellett felhasználnia. Tovább rohant hát, tisztán hallva a fiatalúr egyre közeledő zihálását, sőt, fogainak dühödt csikorgását is. Valahol elöl, a fák között hirtelen magas épület sötét tömbje tűnt fel. A leány tudta, hogy odabenn úgysem találna senkit, hisz a kiállítási pavilonok legtöbbjét éjszakára bezárták, mégis feléledt benne a remény. Ahol épület van, oda út is vezet, amin könnyebb a futás, az úton pedig rendőr is akadhat… A vaskos farönkökből épült, tornyos ház a horvát erdészek kiállításának adott otthont ‒ és természetesen zárva volt. A lány végső kimerültségében szinte nekizuhant a bejáratnak, ami nagyot reccsent, de nem engedett. ‒ Most… megvagy… végre… ‒ hörögte az ifiúr, alig tíz lépés távolságból. A leány tudta, hogy nincs tovább. Hátával a zárt ajtónak támaszkodott, és miközben szembefordult üldözőjével, nagy levegőt vett, hogy minél hangosabbat kiálthasson. ‒ Ne…! ‒ nyúlt felé rémülten mindkét kezével a férfi, hogy torkon ragadja őt, ám ehhez még legalább nyolc lépést kellett volna megtennie. A leány csak ekkor vette észre a két lovas rendőrt. A büszke hátasok a Kiállítási nagykörút közepén, a villanyos vaspálya mellett poroszkáltak, széles hátukon cipelve sisakos gazdáikat. Bár túl messze voltak, ráadásul a fák árnyékától a nyeregben ülő egyenruhások nem is láthatták őt, azért a leány biztosra vette, hogy ha elég hangosan sikolt… A következő pillanatban valaki oldalról mellé lépett, és könyökhajlatába szorítva vékony nyakát, végképp elnémította a szökevényt. Az erdészház vetette árnyékból két további alak vált ki. Egyikük ismét betömte a kapálózó leány száját, azután zsákot húzott a fejére, majd zsineget rángatva elő,

összekötözte a kezét. Mindez a legnagyobb csendben történt. A lovas rendőrök újra csak távolodtak, majd a malomipari csarnoknál befordulva, végképp eltűntek szem elől. A két kopott ruhás gazember továbbra is erősen tartotta a leányt. Harmadik társuk, aki klakk cilindert2 és majd’ földig érő angolkabátot viselt, sétabotjával intve utasította őket, hogy vigyék el a foglyot. Azok nyomban vállukra vetették a könnyű testet, s már el is tűntek vele a fák között. Ezután a klakk cilinderes lassú léptekkel a még mindig lihegő fiatalúrhoz lépett. ‒ Majdnem futni hagyta őt, fiam! ‒ Nem tehetek róla, nagyságos úr! El… elestem, ő pedig… ‒ Fogja be a száját! ‒ ripakodott rá a férfi, ám horpadt mellkasából azonnal szaggatott, hörgő köhögés tört fel, mely hátborzongató sípolással ért véget. ‒ Jól van, uram? ‒ Semmi bajom. Tessék, itt a pénze, amit megígértem. Ám ne feledje: ha a nyomozók bármit is kiszednek magából… ‒ Akkor halott ember vagyok ‒ bólintott a kuzin, mint aki régi leckét mond fel, majd átvette a bőrkesztyűs kéz által nyújtott barna papírzacskót. ‒ Én hallgatni fogok, nagyságos úr, arra mérget vehet. Cserébe azonban maga is ígérje meg, hogy a leány sosem kerül elő, s így nem is vallhat ellenem! A férfi erre már nem felelt, csupán a két ujja közé csippentette klakk cilindere karimáját, s könnyed főhajtás után eltűnt, mintha soha nem is járt volna ott.



2 Négy évvel később Marosvásárhely-Pest, 1900. március 4. Papuska szemében, ahogy rám nézett, egyre gyűlt a könny, de én tudtam; majd csak akkor gördül le, ha útra kelni lát. ‒ Milikém, kislányom, biztos vagy benne, hogy helyesen cselekszünk? ‒ Ezt már ezerszer átbeszéltük, drága papus ‒ feleltem, s hogy ne kelljen tovább szenvedő arcát látnom, gyorsan átöleltem őt. ‒ Nincs más megoldás, muszáj mennem. ‒ Akkor hát itt várok rád ‒ intett remegő kezével tétován a könyvkereskedés felé, melynek ajtajában álltunk. ‒ Míg az erőm kitart, Milikém, itt megtalálsz. A kirakatban sorakozó kedves kötetek ismerős borítói, a bejárat fölötti nagy cégtábla ‒ Hangay Tipografie ‒ tiszteletet parancsoló felirata, és az emeleti ablakok mind egyenként búcsúztattak. Itt töltöttem életem első tizenhét évét, Marosvásárhely szívében, a Főtér számomra legszebb, papír- és nyomdafesték-illatú házában, ám most nincs tovább, mennem kell. ‒ Kisasszonyka, a vonat! ‒ szólt jóindulatúan sürgetve a bérkocsis. ‒ A hajnali gőzös mindig pontosan indul. Újabb csókokat helyeztem el papuska arcának két oldalára. Most azt sem bántam, hogy ősz szakálla az orromat csiklandozza. ‒ Amint megérkezem Pestre, nyomban sürgönyzök, ígérem. ‒ Kérlek, kislányom, ne feledd, mire figyelmeztettelek! ‒ szólt utánam ő, miközben felszálltam a konflisra. ‒ Édesanyád nővére sosem szeretett minket, és hogy úgy mondjam… Nos, meglehetősen fura asszonyság vált belőle Pesten. Légy vele türelmes, elnéző és illedelmes. Tudod, annak idején… ‒ Mindent megjegyeztem, papuska ‒ nevettem rá a kocsiban állva, hogy lássa: bátor vagyok és erős, pedig valójában nem a fagyos hidegtől, inkább a félelemtől vacogott a fogam. ‒ Fürgén és ügyesen intézem, amit kell, s már jövök is haza. A kocsis türelmetlenül forgolódott, magasba emelve ostorát, ám én még mindig nem ültem le. Muszáj volt egy utolsó pillantást vetnem a helyre, ahol

felnőttem, hogy örökre magamba zárjam e fagyos márciusi hajnal képét. A nyitott kocsiban állva körbefordultam hát, s jól megjegyeztem a szemközt magasodó Transilvania szálloda spalettáinak formáját, a Bolyai utcából épp kikanyarodó Steibl tejszállító szekerének keréknyikorgását, a csupán két éve épült Papp-palota sarki tornyának ablakcsillanását, és a rég nem zenélő Bodor-kút kupolájának bumfordi félgömbjét. ‒ A vonat ‒ szólt ismét a kocsis. ‒ Ha valóban utazni kíván a kisasszony… ‒ Kívánok, hát hogyne kívánnék, hisz a papuska első osztályra vett nekem jegyet ‒ reméltem, hogy szavaim épp oly könnyednek és vidámnak tűnnek, mint amilyennek szántam őket. S mivel tényleg nem volt más választásom, mint elhagyni a szülővárosomat, benne pedig az egyetlen embert, aki szerető családomból még megmaradt, hát leültem végre. ‒ Gyí, te Rózsi! ‒ kiáltotta a hajtó, mire a konflis azonnal meglódult, s egyenest az alsó állomás felé kezdett robogni. Búcsút intettem a bolt előtt ácsorgó papuskának, s örültem, mert a segéd, Hirsch úr már oda is lépett mellé, hogy kéznél legyen, ha netán nagy bánatában támogatásra volna szüksége. Így tehát útra keltem végre a messzi Pestbe, izgatottan és kissé félve. Kissé ‒ mondom, mert akkor még halovány körvonalait sem sejthettem mindannak a rettenetnek és borzongató iszonynak, ami ott várt reám… *** ‒ Bánffyhunyad, Csucsa, Nagyvárad megállók következnek! ‒ kiáltotta nyújtott hangon a kalauz, lassan ballagva a keskeny folyosón, miközben egyre csak rázogatta a kezében tartott nyeles harangot. ‒ Figyelem, figyelem, Bánffyhunyad, Csucsa, Nagyvárad következik! A szemközti ülésen fészkelődő fiatalember ezt a pillanatot választotta, hogy összeszedje minden pimaszságát, s előrehajolva megszólítson. ‒ Látom, a kisasszony Jókait olvas. Mondja, nem túl nehéz ez magácskának? A hangja épp olyan volt, mint a külseje: másoktól eltanultan kifinomult, sikamlósan édeskés, csipetnyi szemtelenséggel, ami azonban túl kiszámítottnak tűnt, s így inkább nevetségessé, semmint egyedivé tette őt. Az indigókék öltöny, rózsaszín csíkozású ing, vékony aranylánccal díszített mellény, no meg a már ránézésre is kényelmetlen, bár nagyon elegáns cipő azt sejtette, hogy az ifjú titán valószínűleg jogász vagy bankember lehet.

Puhakalapja, amit a fülkébe szálláskor köszönésképpen megemelt, majd rögvest hanyagul az ülésre dobott (ezzel téve lehetetlenné, hogy bárki leülhessen mellé), azt is elárulta, hogy jólneveltsége bizony rettentő hiányos. Most pedig rögtön az első kérdésével belém kötött, ostoba módon jelezve, mit gondol a fiatal lányok szellemi képességeiről. ‒ Nehéz volna? ‒ bámultam rá elkerekedő szemmel, majd fél kézzel néhányszor megemeltem az ölemben heverő kötetet. ‒ Nem, uram, én egész könnyen elbírok vele. A fiatalember bambán bámult vissza rám. Először láthatóan fel sem fogta a tényt, hogy épp ki lett gúnyolva. Ám mikor az ablaknál ülő idős hölgy (összesen csak mi hárman voltunk a kupéban) halkan felnevetett, végre leesett neki a papírkoronás. ‒ Oh, nem a súlyára gondoltam ‒ mondta a fiatalember, s arcát haragos pír öntötte el. ‒ Sokkal inkább arra a rengeteg latin kifejezésre, hosszadalmas és… valljuk be, hisz a mester nincs jelen, hogy megbántódjék!… álmosítóan unalmas tájleírásra próbáltam célozni, ami szinte minden Jókai-mű sajátja. ‒ Ezek szerint, uram, ön a mester eddig megjelent összes regényét olvasta már?! ‒ játszottam tovább a naiv leánykát, mert előre tudtam, hogy így a gigerli3 majd magától sétál be a csapdámba. ‒ Az összeset? ‒ vetette hátra magát az ülésben a fiatalember, hanyagul keresztbe téve lábait. ‒ Dehogy, szavamra, még egy felet sem voltam képes végigszenvedni, esküszöm! ‒ Akkor ön igen bölcs, sőt látnoki képességű férfiú lehet ‒ sóhajtottam, mint aki mindjárt elalél ekkora szellemi nagyság előtt. ‒ Hát… igyekszik az ember ‒ mondta kissé gyanakvón a gigerli, majd homlokát ráncolva, lábait szétbogozva ismét előrehajolt. ‒ Bár most hirtelen nem nagyon értem, mire céloz a kisasszony. ‒ Nos, csupán arra, hogy ön puszta ránézésre, olvasás nélkül is képes megállapítani a könyvekről, mennyire fárasztóak, unalmasak és elviselhetetlenek ‒ magam is előrehajoltam kissé, mert a kegyelemdöfést közelről akartam bevinni. ‒ Épp ezért szívből remélem, uram, hogy az emberek kapcsán ez a képessége nem működik, mert ha mégis… Nos, akkor azt javasolnám, hogy soha, de soha ne nézzen tükörbe, különben rettentő mód el fog keseredni. Beletelt néhány lassú pillanatba, mire az az öntelt hólyag felfogta szavaim

értelmét. Ám mikor végre sikerrel járt, s agyvelejének lusta iszapszörnye feldolgozta a hallottakat, nyomban talpra szökkent, majd kalapját magához véve, fejhangon így sipákolt: ‒ Maga, kisasszony, teljességgel… tökéletesen… Maga felháborítóan aljas kis… ‒ Nana, uracskám! ‒ szólalt meg ekkor az ablak mellett ülő hölgy, s bár a hangját kicsit sem emelte fel, ezt a két aprócska szót mégis úgy tudta mondani, mintha kegyetlen erejű, kijózanító pofont adna. A gigerli meg is kapta a küldeményt, mivel nyomban torkán akadt a sértés, amit nekem szánt, s miután ijedt pillantást vetett a hölgyre, kiviharzott a kupéból. ‒ Köszönöm, nagyságos asszonyom ‒, biccentettem megmentőn felé. ‒ Be kell vallanom, hogy akármilyen bátran is vágtam vissza a fiatalembernek, váratlan üvöltözése végül mégis megijesztett. ‒ Máskor legyen óvatosabb, gyermekem ‒ mosolygott rám a hölgy. ‒ Ezek a nyafka, rátarti kiskakasok, bár a fejük üres, mint a likas hordó, mégis azt hiszik, hogy aki szoknyát visel, azzal bármit megtehetnek. ‒ És rosszul tűrik, ha a tyúkocska visszacsíp. A hölgy erre ismét csak nevetett, ám most már nyíltabban tette ezt, mint mikor még hármasban voltunk. ‒ Ön nagyon értelmes, és azt is látom, hogy szokatlanul művelt leány ‒ mondta. ‒ Elárulja nekem, honnan indult, s hová tart egy ilyen fiatal teremtés, méghozzá kísérő nélkül, ami szintén elég… hm, meghökkentő? ‒ Marosvásárhelyen szálltam fel… ‒ kezdtem bele, majd hirtelen észbe kapva, letettem a könyvet, felálltam, és a mozgó vagon okozta nehézségek ellenére egész csinos pukedlit hajtottam végre. ‒ Bocsásson meg, asszonyom, még be sem mutatkoztam. A nevem Hangay Emília, s most épp Pestre tartok. Arra pedig, hogy kíséret nélkül utazom, bár ehhez valóban túl fiatal vagyok, csak annyi a magyarázat, hogy egyetlen közeli rokonom az édesapám, aki túl idős egy ekkora úthoz. Nekem viszont fontos dolgom van a fővárosban, ahol elhunyt édesanyám nővére már vár rám. ‒ Szóval Pestre megy a kis Hangay! ‒ nézett rám elismerően a hölgy. ‒ Ha már ilyen jól összebarátkoztunk, szólítson csak Máriának, gyermekem. S mondja, a könyvek iránti szeretete, az honnan ered? A következő órákat kellemes beszélgetéssel töltöttük, egészen Kolozsvárig, ahol Mária asszony leszállt. Mikor a hordár bekopogott, hogy jelentse, a hölgy minden poggyásza a peronon vár, s már a kalauz is ott toporgott, mivel

mindenáron segítségére akart lenni kedves útitársamnak, bennem hirtelen gyanú ébredt. Úgy éreztem, a két túlbuzgó vasúti alkalmazott tud valamit az „én” Máriámról, amiről engem elfelejtettek értesíteni. Mivel a dolog nem hagyott nyugodni, az ablakhoz állva figyeltem, amint a testes hölgyet lesegítik a lépcsőn. Ám csak ezután hökkentem meg igazán. A kolozsvári állomás peronján ugyanis hatalmas tömeg várakozott Máriára, akit óriási csokorral köszöntött néhány frakkos, cilinderes úr, kikről úgy sejtettem, hogy a város elöljárói lehetnek. Miközben egyikük beszédet tartott, valahonnan egy fotográfus is előkeveredett, s már villant is a magnézium, szállt a csípős füst, majd üdvrivalgás közepette az én kedves útitársam végre elindulhatott a rá várakozó hintó felé. Alig bírtam ki, hogy a kalauz ismét előkerüljön, s szinte lerohantam szegényt a kérdéssel: árulja el, mégis kivel utaztam én egészen idáig? ‒ Hát nem ismerte meg a művésznőt, kisnaccsád? ‒ csodálkozott a császárbajszos fickó. ‒ Az úrhölgy, ki Pestre utaztában néhány napot Kolozsvárott tölt, nem más, mint Jászai Mari,4 a legnagyobb női teátrista e hazában, úgy bizony! A meglepetéstől kissé szédelegve tértem vissza a fülkémbe. Hogy én, a kis marosvásárhelyi fruska az utóbbi órákat Jászai Marival beszélgettem át…! No, ha ezt elmesélem Róza nénémnek, aki ‒ apuskától tudom ‒ folyton csak a pesti „magasabb körökről” ábrándozik, hát biztos nem hisz majd nekem. A vonat hamarosan újra elindult, ám én hiába vettem ölembe Jókai mester regényét, ahogy Pest felé közeledtünk, a gondolataim egyre sötétebb tájakra keveredtek. Szerencsére a kupét egészen Karcagig egyedül bitoroltam, így annyit bámulhattam magam elé, amennyi csak jólesett. Természetesen papuska, az utazás és az eljövendő napok nyugtalanítottak. Otthon minden ismerősnek azt mondtuk, hogy csupán néhány hétre ruccanok fel a nénikémhez, mivel a tizenhetedik évemet betöltve hirtelen olthatatlan kíváncsiság támadt bennem a szép Magyarország csodás fővárosa iránt. A kíváncsiságban nem is volt semmi csalafintaság, ám úti célom valódi természetét papuskával mindenki előtt titkolni akartuk. Amint a kupéban ülve idáig jutottam gondolataimmal, a szomorúság úgy tört rám, mintha menten meg akarna fojtani. „Emma ‒ suttogtam a Jókai-regény kétszázötvenharmadik oldalának. ‒ Szegény nővérkém, ugye élsz még?”

Hangay Emma, a nővérem immár négy éve nyomtalanul eltűnt. 1896-ban épp tizenhat éves volt, mikor a fővárosba utazott, hogy megszállva rég nem látott nénikénknél, özvegy Schützer Jakabnénál, a millenniumi ünnepségek részese legyen. Én még túl kicsi voltam hozzá, semhogy elkísérhettem volna. Pedig mennyit sírtam, könyörögtem, toporzékoltam és hízelegtem érte! Emmát viszont a papuska könnyű szívvel bocsátotta útra, egyrészt, mert felvilágosult atya volt, aki semmiképp sem akarta a lányait hosszú évekig aranykalitkában tartani, hogy aztán ostoba, szűklátókörű szoknyás kanárikként adja őket férjhez. Másrészt biztos volt benne, hogy a nénikénk és annak huszonhat esztendős, tehát akkoriban már jócskán férfikorba lépett fia majd vigyáznak rá. Négy éve ennek, de papuska azóta is mindennap elmondja, ha kettesben vagyunk, hogy soha még akkorát nem tévedett életében, mint amikor Emmát Schützerékre bízta. S lám, én most mégis ugyanoda tartok, ahol a nővéremnek nyoma veszett, s ugyanazon két ember gondoskodására bízom magam. Pedig szó sincs róla, hogy bármelyikünk is megbolondult volna! Sőt, nagyon is jó okunk volt rá, hogy ezt a ‒ talán ‒ vakmerő lépést megtegyük. Annak idején a rendőrség persze égre-földre kereste Emmát, de az ezredéves ünnepségek felfordulásában remény is alig volt, hogy megtalálják. Ottó bevallotta, hogy a kiállítás egyik csárdájában kissé túl sok bort nyeldekelt, s így a rábízott vidéki leány elkóborolhatott mellőle. A nyomozók egyike még Marosvásárhelyre is leutazott, hogy kikérdezze a papust, s aztán ‒ végső tanácstalanságában ‒ még engem is, persze hiába. A kutatást végül azzal az ostoba következtetéssel zárták le, hogy Hangay Emma kisasszony bizonyára beleszeretett a forgatagos nagyvárosi életbe, s mivel semmi kedve nem volt hozzá, hogy visszatérjen a maga unalmas, poros szülővárosába, hát valami nemzetközi sipistához5, vagy szerb folyami hajóshoz csapódott, s csendben megszökött. Bár akkor én még csak tizenhárom voltam, mégis tisztán láttam, hogy ez merő butaság. Ha valóban ilyen könnyű leány lett volna a nővérem, akkor vajon miért az ünnepségek elején vált kámforrá? Hisz épp csak megérkezett Pestre, s még előtte állt több hónap színes izgalom, móka és gyönyörűség, amit (papuska tárcájából) özvegy Schützerné mind ki is fizetett volna neki! Ráadásul Emma ‒ bár ezt akkor hiába bizonygattuk a nyomozónak ‒ kicsit sem volt olyan lány! Mióta drága édesanyánk meghalt, és a papuska

nevelgetett minket, hármunk közt oly szoros, eltéphetetlen kötelék alakult ki, hogy ha egyikünk beütötte a térdét, a másik kettő akkor is felszisszent, ha épp messze volt tőle. Emmát rettenetes baj érte, ezt biztosra vettük. Ám azt, hogy a nővérem halott ‒ erről az évek múlása során egyre többen akartak minket meggyőzni ‒ sem papuska, sem én nem voltunk hajlandóak elhinni. Kitartottunk amellett, hogy Emma él, még akkor is, mikor emiatt már szinte mindenki bolondnak gondolta a „két szegény Hangayt”. Négy szomorúságba süppedt év után aztán tényleg történt valami, ami minket igazolt, ám mégis titokban kellett azt tartanunk. Három nappal korábban az új postamester, Biás István6 állított be hozzánk, s a küszöböt átlépve mindjárt hosszadalmas szabadkozásba kezdett. ‒ Vegye a fejemet, Hangay nagyságos úr, mert én, ki itt és most a Magyar Királyi Postát képviselem, bizony azt ezerszeresen megérdemelném ‒ mondta, miközben egyensapkáját gyűrögetve, egyik lábáról a másikra állt. ‒ Meg nem vallhatom magának, miként esett, de úgy tűnik, az elődöm, aki két hete halálozott el… Szóval, hogy az Árus Jenő postamester úr… Tegye az isten oda, ahová illik…! Valamiként elfelejtette kézbesíteni önnek ezt a táviratot. Vagy inkább úgy mondom: bár elfelejtette volna! Csakhogy olybá tűnik, nem csupán elfeledte a gazember, de direkte eldugta azt, hogy míg ő él, a sürgöny meg ne érkezhessék a címzetthez, azazhogy magához, Hangay úr. És ez, kérem alássan, az én felfogásom szerint főbenjáró postatiszti vétség, amiért a mennyekben olyan portót fog az Úristen Árus postamester homlokára nyomni, hogy az attól menten a pokolba hengeredik. Már ha van igazság, ugye! No, akkor én most oda is adnám a Hangay nagyságos úrnak ezt a megkésett táviratot, amit a mi elferdült postamesterünk a holmija között rejtegetett mintegy… Lássuk csak a feladás dátumát! No igen, már úgy két és fél esztendeje! Tán mondanom sem kell, hogy a sürgönyt Emma küldte, méghozzá majd’ másfél évvel azután, hogy Schützerék bejelentették az eltűnését. Jó okom volt hát, hogy meggyőzzem papuskát: engedjen el a pesti rokonainkhoz, mert ez a távirat ‒, amiről persze senkinek sem szóltunk ‒ biztató nyomnak látszott. Ha sikerül a tervem, és megtalálom őt, még az sincs kizárva, hogy végül Emmával térhetek haza! Addig viszont nem mutathatom magam többnek a világ előtt, mint egy kissé málé, tapasztalatlan, és nagyonnagyon messziről jött leánynak, akit csupán a nagyváros fényes csodái

érdekelnek. *** Pest, 1900. március 5. Hallottam ütni a réztorkú órát, s bár Róza néni tegnap éjjel szigorú parancsba adta, hogy pontban délelőtt tízkor jelenjek meg előtte, mégsem volt kedvem kikelni az ágyból. A vonatom éjfélkor pöfögött be az egyszerűen csak Keletinek nevezett hatalmas indóházba,7 ahol kocsit fogadtam, és egyenest az Erzsébet körút 35-ös bérházhoz vitettem magam. ‒ A nagyságos asszony nem fog örülni ‒ morogta a házmester, mikor álmos szemekkel kaput nyitott. Kezébe nyomtam a szokásos stargeld8 dupláját (erre azok az ismerőseim tanítottak, akik sűrűn jártak Pestre), hogy lássa: hálás vagyok a segítségért, s kértem: akár leszedi a fejünket, akár nem, csöngessük fel együtt a nénikémet. Özvegy Schützerné sokáig tűrte a zajongásunkat, ám végül pongyolában, kendőbe csavarva maga nyitott ajtót. Hiába volt, hogy jöttömet táviratilag előre jeleztük, ő úgy tett, mintha semmiről nem tudna, s először mindenképp azt akarta, hogy reggelig húzzam meg magam máshol. A busás jutalomban reménykedő házmester aztán mégis meggyőzte őt valahogy, de a szavaira már nem emlékszem, mert addigra a fáradtságtól állva kezdtem aludni, mint a lovak. A picinyke szoba, ahová végül lefeküdhettem, alig volt nagyobb, mint a belé préselt ágy. Keskeny ablaka a lichthófra9 nyílt, rég meszelt falaiból pucér szögek meredeztek elő, és a sarokban álló sifonérban10 mintha mocorgott volna valami. Ma reggel, miután az előtérben álló óra végre elhallgatott, újra kezdtem a bóbiskolást. Az utazás, még ha végig egy kényelmes kupéban ültem is, rettenetesen kimerített, így jogosnak éreztem, hogy tovább szenderegjek, hisz úgysem volt semmi sürgős… Ekkor három irtózatos ütés zúdult a kicsi szoba ajtajára, csoda, hogy ettől be nem szakadt. ‒ Felkelni, most! ‒ hallottam a küszöbön túlról Róza néni recsegő hangját. ‒

Ez itt nem az a porfészek, ahol akkor ébredhet, mikor a disznók kitúrják maga alól a szalmát! Döbbenten bámultam az ajtóra, s vártam a folytatást, ám csak a távolodó léptek katonás kopogását hallottam. Negyedóra sem kellett, s felöltözve, megfésülködve léptem ki az apró szobából. A lakás előterében strázsáló óra gonoszul ingatta réztányérját, mikor elosontam előtte, majd finoman megkopogtattam a szalon ajtaját. ‒ Nocsak, fiam, hát méltóztatott végre felébredni? ‒ mért végig Róza néni, arra sem méltatva, hogy ezt a lornyonján keresztül tegye. Tán attól félt, hogy a finomra csiszolt lencsék megkarcolódnak, ha én (az elvetemült lustálkodó) vetülök rájuk. ‒ Bocsánatot kérek, néni, de az utazás nagyon kimerített ‒ mondtam. ‒ Vacak kis béka ‒ motyogta ő az orra alatt, ügyelve arra, hogy minden szót tisztán értsek. ‒ Vacakabb, mint a nővére, mikor utoljára nálunk járt. ‒ Utoljára?! ‒ kaptam a szón, bár tudtam, hogy valójában nem is lett volna szabad meghallanom. ‒ Mikor? ‒ Mikor, mikor! Hát azon a májuson, négy esztendeje, mikor a Városligetben faképnél hagyta szegény Ottó fiamat, hogy elszökhessen a világba! ‒ Emma nem szökött el, néni. ‒ Igenis elszökött! ‒ csapott tenyerével a mellette álló asztalkára anyám nővére, majd megint csak halkan motyogva hozzátette: ‒ Jobb, ha elszökött, mint ha nem. Hirtelen ötlettől hajtva letérdeltem mellé és ölében nyugvó kezéért nyúltam, hogy megsimogassam azt. Ma már tudom, ez súlyos hiba volt. Róza néni elrántotta a kezét, s aztán oly tömény iszonyattal nézett rám, mintha leprás volnék. ‒ Maga meg mit művel, fiam? ‒ kiáltotta, s fürgén felállt a karszékből, amiben addig ült, vigyázva, nehogy a szoknyája szegélye hozzám érjen. ‒ Látom már, hogy az apja mellett szemernyi jó modor sem ragadt magára. Még hogy a könyvektől művelt lesz az ember, na hiszen! Jegyezze meg, gyermekem, egyszer s mindenkorra, hogy itt Pesten nem szokás egymást tapogatni. Még akkor sem, ha történetesen bizonyos rokoni szálak kötnek össze minket. ‒ De én csak… ‒ Elég ebből! Ha bárhová is el akar menni a fiam társaságában, míg itt tartózkodik, jobb, ha belevési abba a buta, vidéki fejecskéjébe, hogy a testi

érintkezés nálunk tilos! Az őrült replikából én csupán egyetlen valóban fontos dolgot hallottam ki, s arra nyomban rá is kérdeztem. ‒ Úgy érti, néni kedves, hogy csakis Ottó kíséretében hagyhatom el a lakást? ‒ Természetesen! ‒ felelte ő. ‒ Amint a fiam hazatér… Bár már jó néhány napja nem láttam színét sem, de amilyen sűrű elfoglaltságai vannak, ez nem is csoda. Tehát amint Ottó hazatér, megkérdezheti tőle, hogy hajlandó-e gardírozni11 az ön mozgását. Igaz, ha jobban belegondolok, hogy szegény milyen csúnyán megjárta a maga nővérével… A nyomozók hetekig jártak a nyakunkra, és olyan sandán néztek Ottóra, hogy végül panaszt kellett tennem a főkapitánynál. ‒ Róza néni, én nem várhatok arra, hogy az unokabátyám hazatérjen. ‒ Pedig várni fog, kisasszony! ‒ harsant ismét az idős hölgy hátborzongató kiáltása, s közben jobbjával rámarkolt a nyakában csüngő, láncra fűzött holmira. ‒ Vár, hisz mást nem is tehet, mivel a bejárat egyetlen kulcsa nálam van! Míg Ottó fiam haza nem téved, tekintse magát fogolynak, gyermekem!



3 Szürkület Pest, 1900. március 9. Negyedik napja voltam rab az Erzsébet körút 35. első emeleti lakásában. A harag, nyugtalanság és elkeseredettség egyre csak nőtt bennem. Róza nénivel reggeltől estig úgy kerülgettük egymást, mint két szerencsétlen lepke a növekvő gyűlölet forró lángocskája körül, mely végül egész biztosan elemészt mindkettőnket. Az első két nap szép szóval, könyörgéssel próbáltam őt meggyőzni, hogy engedjen szabadon mozogni a városban. ‒ Megígértem papuskának, hogy értesítem őt, amint jó helyen vagyok. ‒ Úgy bizony, úgy! ‒ bólogatott füles foteljében ülve a nagynéném. ‒ Majd a házmester feladja, amit egy papírra leír. Ott talál hozzá tollszárat, tintát, meg ami kell. ‒ Drága Róza néni, értse már meg, én nem szórakozni jöttem! Papuska fontos elintéznivalókat bízott rám. Könyvkereskedőkkel kellene találkoznom! ‒ Még a maga habókos atyja sem lehet oly bolond, hogy egy gyereklányra bízzon valóban fontos dolgokat ‒ legyintett sápadt, ráncos kezével a néni. ‒ Higgye el nekem, fiam, hogy a sógorom csak a maga nagyravágyó hiúságát akarta legyezgetni. Nagynéném tehát hajthatatlan volt, én pedig egyre tehetetlenebbnek éreztem magam. A nyakában függő kulcsot sosem tette le sehova, éjjel pedig magával vitte a hálószobájába, mely szomszédos volt az én kicsinyke, rideg egérlyukammal. Hamarosan azt is megtudtam, hogy Róza néninek már régóta nem telik cselédre, s mivel a fiára sem számíthat, hát a házmester felesége intéz neki mindent, amit ő maga nem tud, vagy nem akar. Idős rokonom épp úgy nem mozdult ki soha a lakásból, ahogy engem sem engedett el onnan. A házmesterné kétnaponta csöngetett be. Olyankor a néni listát adott neki a vásárlandókról, vagy épp a kosárba gyűjtött szennyest bízta rá ‒ mikor mi volt soron. Schützer Ottó egyszer sem jelentkezett. Mintha a föld nyelte volna el. Próbáltam faggatni a nénit, hogy megtudjam, miféle viszonyban van a fiával,

aki most úgy harminc esztendős lehet. Annál többet azonban, hogy „Ottó itt lakik, mikor úgy hozza a sora” sosem volt hajlandó mondani. Ám azon a nyomasztó negyedik éjszakán hirtelen minden megváltozott. A Róza néni által szigorúan megkövetelt házirend szerint már nyolc órakor nyugovóra tértünk. Én a gázlámpa rebegő fényénél olvasgattam még kicsit, majd lázasan kavargó, keserű gondolataimat elcsitítva, lassan álomba szenderültem. Tizenegy óra körül járhatott az idő, mikor fojtott hangokra riadtam fel. Előbb azt hittem, a lichthóf rosszul záródó ablakának résein szűrődnek át az érthetetlen beszédfoszlányok, melyek így a ház bármely emeletéről származhattak volna, ám hamar rájöttem, hogy tévedek. Nagyon mélyen aludhattam, mert nem ébredtem föl rá, de végül megértettem: Ottó hazatért, s most épp a néni hálószobájában tartózkodik. Az úri bérház falai túlságosan vastagok voltak, az öreg ajtók pedig súlyosak és jól zárhatóak, így hiába füleltem, csak érthetetlen hangfoszlányok jutottak el hozzám. Gyorsan kikeltem az ágyból, majd magamra terítve a sifonérban talált, nehéz hárászkendőt (amit tán egy sebesen eltávolított cseléd felejthetett ott), a kulcslyukhoz kucorodtam. ‒ Szóval itt van? Itt, a… Jó, akkor én most… ‒ Ne merészeld, különben… Schützer Ottó és Róza néni veszekedett. Az unokabátyám részeg volt, méghozzá rettentő mód. Ezt azonnal megállapíthattam szétfolyó, torz, nyúlósan ejtett szavaiból. Özvegy édesanyját viszont olyan indulat fűtötte, amilyenre eddig még az én állítólagos pimaszságom sem sarkallta soha. Bár vigyázott, hogy halkan beszéljen, haragja időnként mégis át- meg áttörte az önmaga állította gátakat, s olyankor rekedt rikácsolása még a két vastag ajtón túlról is érthetővé tette néhány szavát. ‒ …mit tettél? Miről beszélsz te itt? Sajnos Ottó válasza csupán dühödt mormogássá vált, mire átpréselte magát a két ajtón, ám rettenetes lehetett, mivel a néni ‒ meghallva azt ‒ borzadállyal telt sikolyt hallatott. ‒ Mi?! Hogy te…?! A kuzinom Róza néni hisztérikus kiabálását megszakítva mormogott tovább. Arcomat immár akkora erővel nyomtam az ajtóhoz, hogy a zár díszes cirádái mintákat préseltek a bőrömbe, de nem törődtem a fájdalommal. ‒ …pénz, sok pénz, érti ezt, anyám? Hát mégis mit gondolt, honnan telik…

Ottó kezdett kifulladni, így ismét csak halkabban beszélt. Úgy éreztem, megzavarodok a kíváncsiságtól, hát legyőzve félelmemet, elhatároztam: kinyitom a szobám ajtaját, s megpróbálok kicsinyke egér módjára a néni hálójához osonni. A távolság, amit meg kellett volna tennem, amúgy sem lehetett több két-három lépésnél, és ha szerencsém van, a veszekedés folytatását végre tisztán… Már épp a nagy rézkilincsre tettem a kezem, mikor az előtérben álló hatalmas, gonosz óra éjfélt kezdett ütni. A tizenkét mélyről zengő, lassú kongatás betöltötte az egész lakást, ám még azon át is hallottam, hogy a néni újfent vad rikácsolásba kezd. A fia sem maradt adósa, sőt odaát valami a falnak csapódott és összetört. A nyolcadik kongatáskor Schützer Ottó kirontott a hálószobából, majd felrántva a bejárati ajtót, a lakásból is. Futó léptei visszhangot vertek a gangon, s végül elhaltak az éjszakában. Az óra letudta dolgát, így végre csend lett. Óvatosan mozdítottam a kilincset, amit ezidáig úgy szorítottam, mintha az életem múlna rajta. Még csak résnyire nyitottam az ajtót, mikor Róza néni fehér alakja már fel is tűnt az előtérben. Az idős hölgy petróleumlámpával a kezében lépte át a küszöböt, s az Ottó által imént becsapott ajtóhoz sietve, ismét kulcsra zárta azt. Miután ezzel végzett, állt még kicsit egy helyben, mintha azt hallgatná, vajon a fia valóban elhagyta-e a házat. Az udvarról részeg kiabálás hallatszott, amint Ottó kapunyitást követelt a házmestertől, majd immár végleg elcsendesedett minden. Dermedten néztem az imbolygó fényben mozduló nénit, aki hálóinge mélyére süllyesztette a kulcsot. Még akkor sem mozdultam, mikor a szobájába menet rám emelte gyűlölettől izzó tekintetét. Az arca holtsápadt volt, vértelen ajka pengevékonyra préselődött, s mikor szóra nyitottam a szám, azonnal rám rivallt: ‒ Lefeküdni! Nyomban engedelmeskedtem. *** Pest, 1900. március 10. Másnap reggel Róza néni úgy tett, mintha előző éjjel semmi szokatlan nem történt volna. Bármit is tört össze Ottó fékevesztett, részeg dühöngéssel, annak

pirkadatra nyoma sem volt, s ugyanígy nagynéném haragja is köddé vált. Miként mindig, mióta az Erzsébet körút 35-ös számú ház rabja voltam, most is együtt készítettük el szerény reggelinket a szűkös konyhában. Én kakaót főztem, a néni zsemlyét vajazott, majd a nagy ezüsttálcára (ami még abból az időből maradhatott, mikor Schützer Jakab eleven és jól menő gabonaalkuszként tevékenykedett) pakolva mindent, a szalonba hurcolkodtunk. Az étkezés néma szertartás volt, amit csupán a bögrék és evőeszközök csörrenései zavarhattak meg. Miután végeztünk, az én dolgom volt a konyhába vinni és elmosogatni, majd a helyére tenni mindent. Szerettem ezt a napi tíz percet, mikor végre egyedül lehettem, rejtve nagynéném kérlelhetetlen tekintete elől. Minél inkább megismertem, annál kevésbé értettem, hogy ez a kiszáradt szívű, rideg asszony miként lehet az én vidám természetű, nyílt és mindenkihez kedves édesanyám testvére. „Talán elcserélt gyerek, akit a havasi tündérek csempésztek a bölcsőbe ahelyett, aki azóta is a földalatti kristálypalotában raboskodik ‒ merengtem magamban. ‒ Vajon míg élt, a mama is ugyanezt gondolhatta róla? Már sosem kérdezhetem meg tőle.” Mint mindig, mikor anyámra gondoltam, most is keserű szomorúság öntött el. Ötéves voltam, amikor egyik napról a másikra beteg lett. Hiába lepte el a házunkat orvosok és patikusok serege, eredménye csupán annyi volt e siserehad látogatásának, hogy utána még hetekig minden bútorhuzat, függöny és ágynemű csípős gyógyszerszagot árasztott. A mama egyre sápadt, gyengült, s végül úgy halt meg, hogy egyetlen tudós koponya sem volt képes megmondani, mi okozta a szörnyű betegséget. Három koppantás a szalon padlóján, ami még a zárt ajtón keresztül is tisztán hallatszott. Ez jelezte, hogy Róza néni szerint túl sokáig piszmogok a mosatlannal. A bot, amit csak ilyenkor használt, a füles karszék oldalának támasztva strázsált, sárkánypofát mintázó ezüstfejével úgy vicsorogva, mintha képes volna bármikor megnőni és felfalni az illetlen ideig mosogató lányokat. Visszatértem a nénikémhez, s helyet foglaltam a kopott pamlagon. Ez a gangra néző ablakoknak háttal álló szörnyeteg volt az én kijelölt tartózkodási helyem egész álló nap. A mellette kuporgó Steindl-féle szekrénykén hevert a keretre feszített hímzés (pufók angyalka kék virágokkal etet két pocsolyában ácsorgó kócsagot), amin úgy kellett dolgoznom, hogy közben még levegőt is csak illedelmesen veszek (a füllel hallható sóhajtás ugyanis a néni szerint az erkölcsi züllés előszele).

Mialatt én tűt böködtem a szegény kócsagok tollas ülepébe, a nagynéném vagy engem figyelt, mintha a fűzőmön át egyenest a vesémbe akarna látni, hogy feltárhassa végre romlottságom valódi okát, vagy a szentek életéből olvasott fel részleteket. Még soha életemben nem hallottam annyi véres felnégyelésről, agyonnyilazásról, lefejezésről, kerékbetörésről és keresztrefeszítésről, mint abban az öt napban ott, a néni ájtatosságtól csendes szalonjában. A kőkemény kanapéban, mely számomra a középkori vártömlöcök kínzópadját testesítette meg, az egyetlen jó dolog az volt, hogy róla ‒ a nyitva hagyott szalonajtón át ‒ épp az előtérben tornyosuló órára láttam. Így történt aztán, hogy fel-felpillantva a hímzésből pontosan tudtam, mikor kell cselekednem. Tizenegy óra előtt három perccel letettem a tűt és félretoltam a keretet. ‒ Mi van, fiam, tán elfáradt az a kényes kacsója? ‒ reccsent rám mindjárt a néni. ‒ Bocsánat, de a gyomrom… ‒ álltam fel, próbálva szenvedő arcot vágni. ‒ Talán megárthatott a reggeli kakaó. ‒ Hát persze ‒ biccentett a nagynéném, hölgyporral sápasztott arcán nem titkolt undorral. ‒ Magának minden árt, ami jobb körökben kedvelt és elfogadott. Na, menjen már, menjen, ha szükséges! Azonnal a klozetba siettem, befészkelve magam a szűk kis helyiségbe. Az ajtót azonban résnyire nyitva hagytam, s visszafojtott lélegzettel lestem a lakás bejáratának keskeny üvegablakait. Pontban tizenegykor ütni kezdett az a szörnyű állóóra, a gangon pedig megjelent Stumpfné kerekded alakja. Hozzá sem kellett nyúlnia a csengőhöz, mivel a nagynéném természetesen számított rá ‒, ahogy minden másnap, pontban tizenegykor ‒, s így a nyakából leakasztott kulccsal már nyitotta is az ajtót. ‒ Kezit csókolom, nagyságos asszony ‒ szólt a házmester felesége. ‒ Jöttem a szennyesért, délután mosok. ‒ Úgy van, Stumpfné, úgy! ‒ helyeselt katonás szigorral az özvegy, ám ahelyett, hogy szokás szerint az ajtó mellé készített kosárra mutatott volna, ruhája széles selyemövénél kezdett matatni. ‒ Előbb még itt van valami… Sürgős levél, amit azonnal… Megértette, Stumpfné?! Azonnal és nem postai úton, hanem kifutófiúval kell a címzettnek kézbesíteni! A klozetban kucorogva úgy éreztem, menten összerogy alattam a térdem. Olyan jól kiterveltem mindent, ám ez a váratlan esemény… A levél, amit a

néni bizonyára még az éjjel megírt, romba döntheti a számításomat. Mi lesz, ha most másként cselekszik, mint szokott, s nem megy be a szalonba, hogy kihozza onnan az erszényét, amiből a mosás árát fizeti? Hisz ha a levelet előre a selyemövébe készítette, talán a pénzt is… ‒ Futárral, nagyságos asszony? ‒ húzta félre gyér bajuszkától árnyékos ajkát Stumpfné. ‒ Az drága lesz ám! ‒ A költség most nem számít ‒ felelt az özvegy. ‒ Várjon! S ekkor a néni mégis bement a szalonba, hogy kihozza az erszényt. Úgy rontottam elő a klozetból, mint valami megveszekedett fúria. Szoknyámat felkapva rohantam a nyitott bejárati ajtó felé, elszánva magam, hogy ha kell, erővel török át a házmesterné alkotta kordonon. Stumpfné azonban annyira megrémült váratlan felbukkanásomtól, hogy maga lapult az ajtókeretnek, utat engedve az „őrült kisasszonynak”, akiről eddig csupán az urától hallott, aki öt nappal korábban, késő éjjel beengedett. Mielőtt a gangra értem, a szemem sarkából még láttam a nénikémet, aki a szalon küszöbén állva, döbbenten bámult rám. A cselédlépcső felé futottam, ám még le sem értem a földszintre, máris lassítottam a lépteimen. Jól tudtam, hogy özvegy Schützer Jakabné méltóságán alulinak tartaná az üldözésemet, s azt sem kívánja, hogy Stumpfné fellármázza miattam a házat, hátha az ura odalenn még fülön csíphet. Az udvaron átvágva mégsem bírtam ki, hogy fel ne nézzek az első emeleti gangra. A nénikém a vaskorlátnál állt ‒ vajon mikor távolodott el utoljára ily messzire a lakásától? ‒ és a szeméből gyűlöletbe oltott, mélységes megvetés sugárzott. Néhány pillanattal később kiléptem a ház kapuján. Végre szabad voltam! *** ‒ Ez bizony nem volt épp a leghelyesebb viselkedés, drága Milikém! ‒ csóválta őszülő hajjal koronázott, szép fejét Wassermann Jónás12 bácsi, papuskám gyermekkori barátja. Ám az arcára erőltetett szigor csakhamar eltűnt, s helyébe boldog mosoly került, hogy annyi év után újra láthat, s még hírt is kaphat általam az én papuskámról. ‒ Higgyen nekem, édes Jónás bácsi, nem volt más választásom ‒ győzködtem őt, miután eltüntettem magamban a fenséges Sacher-torta utolsó

morzsáját is. ‒ Róza néni azon ősi házisárkányok rendjéből való, akik fiatal leányokat rabolnak, és a barlangjukban halálra hímeztetik őket. Papuska öreg barátja ezt hallva hatalmas hahotába kezdett. Szerencsére az EMKE kávéház leghátsó, legeldugottabb asztalánál ültünk, így csupán néhány félhomályt kedvelő vendég (leginkább habos kávéjuk fölött összebújó párocska) figyelt fel ránk. Különben meg a hangoskodás nekünk kettőnknek jogunkban állt, mivel maga a kávéház Jónás bácsié volt, s mint tulaj, azt tehetett benne, amit csak akart. ‒ No de megszökni, mikor befogadott, szállást és ágyat adott neked… ‒ tért vissza a drága öregúr az erkölcsös nevelés unalmas ösvényére. ‒ Kértem őt, hogy engedjen el, hisz papuska fontos dolgot bízott rám, de hiába. ‒ Biztos úgy gondolta, hogy füllentesz, te csitri. ‒ Valóban úgy, de… ‒ félretolva üres tányérkámat komoly pillantást vetettem Jónás bácsira ‒ …a néni ebben bizony tévedett! Én ugyanis tényleg fontos ügyben kell, hogy eljárjak itt, Pesten. Talán elég, ha egyetlen nevet mondok, bácsika, s aztán mutatok egy különös táviratot: ez a kettő majd meggyőzi magát, hogy mégiscsak helyesen cselekedtem. ‒ Halljam hát azt a nevet! ‒ biztatott a vén vendéglős. ‒ Emma! ‒ A nővéred? ‒ komorodott el hirtelen a bácsi. ‒ Mi dolgod vele? Hisz szegény immár négy éve, hogy köddé vált. Emlékszem, az én drága Árpád barátom, mikor hírét vette a dolognak, és Marosvásárhelyről lóhalálában felutazott ide, a vonatról leszállva úgy festett, mint aki önmaga kísértete. Hetekig jártam vele magam is a legkülönbözőbb rendőrkapitányok, írnokok, felügyelők, tanácsnokok és főtanácsnokok irodáit, sajnos mindhiába. Még az ezredévi kiállítás területén is számtalanszor megfordultunk mi ketten, meg a fiam, Mór, és annak barátai, akik lelkes kutyafalkaként loholtak szerte, hátha Emma nyomára bukkanhatunk, de semmi… ‒ Igen, tudom. Papuska számtalanszor elmesélte már, milyen lidércnyomásos idők voltak azok ‒ bólintottam, majd a retikülömbe nyúlva egy sárga borítékot húztam elő. ‒ Most azonban egészen új reménysugár sütött le ránk. Tessék, Jónás bácsi, olvassa el ezt a táviratot, s aztán segítsen nekem, ha tud. A vén vendéglős remegő kézzel nyúlt a papirosért, s előbb némán mozgó ajakkal, azután halkan motyogva is elolvasta azt. Én már fejből fújtam az

iromány minden szavát, így ‒ ha épp nem is értettem, mit suttog ‒ mégis pontosan tudtam, hol tart: Magyar Kir. Posta és Távírda DRÁGA PAPUSKA, ÉDES MILIKÉM! ‒ stop ‒ NE SÍRJATOK TOVÁBB, MERT VÉGRE TUDATHATOM VELETEK: ÉLEK ÉS JÓL VAGYOK! ‒ stop ‒ EDDIG ENNYIT SEM ÜZENHETTEM, ÉS MOST SEM MEREK TÖBBET, MERT ÚGY HISZEM, AZZAL NAGY VESZEDELEMBE SODORNÁLAK BENNETEKET ÉS MAGAMAT IS. ‒ stop ‒ AMINT MÓDOMBAN ÁLL, BÁLNA TATA ÚTJÁN BŐVEBB ÜZENETET KÜLDÖK! ‒ stop ‒ A RÉGI SZERETETTEL ‒ E ‒ stop Telegram lejegyezve: Pozsony, Franz Likolits post. hiv. által ‒ 1897. július 2. Telegram fogadva: Marosvásárhely, Árus Jenő post. mest. által ‒ 1897. július 3. Jónás bácsi a kávéházi asztalra ejtette a papirost, majd hosszan, vérfagyasztó némasággal bámult le rá. Már épp azon voltam, hogy megszólítom őt, mikor hirtelen vad haraggal felkiáltott. ‒ Micsoda aljas, elvetemült, gonosz tréfa ez! A szomszéd asztaloknál ülők most már őszinte ijedelemmel pillogtak ránk. A konyha irányából két pincér tűnt fel, s állt meg a háttérben, ha netán a főnök úrnak szüksége volna a segítségükre. Sápadt arcuk lámpaként világított a fekete frakk fölött. ‒ Bácsi ‒ súgtam az öregnek, miközben gyorsan eltettem a táviratot, mert úgy tűnt, a nyomtatott betűk egészen megbabonázták őt. ‒ Bácsi, kérem, nyugodjék meg. ‒ Már hogyan nyugodhatnék, te lány! ‒ fakadt ki ismét a vén vendéglős, bár immár sokkal csendesebben. ‒ Ez a förtelmes firkálmány…! Mégis, ki lehet az a bitang, aki négy évvel a nagyobbik leánya elvesztése után azzal tépi fel az én jó és nemes barátom lelkén az épp csak behegedt sebeket, hogy hamis

sürgönyt küld neki! ‒ Ez a sürgöny nem hamis, bácsi. Nem lehet az! Wassermann Jónás úgy nézett rám, mint aki sajnál, mivelhogy elment az eszem. ‒ Jaj, Milikém, én… ‒ Hallgasson végig, bácsika! ‒ fojtottam belé a szót. ‒ Látta a távirat dátumát? 1897. július 2-án adták fel Pozsonyban! Jónás bácsi kerekded arcán röpke zavar suhant át, majd megrázta a fejét, s még legyintett is hozzá. ‒ Lárifári, ez biztos csak valami masinabűvölő huncutság. A papirosra bárki rányomtathat bármit, s aztán úgy adja oda nektek, mintha valóban a Magyar Királyi Posta és Távírda terméke volna. Ekkor gyorsan elmeséltem a bácsinak, miként állított be a boltba alig nyolc napja az új marosvásárhelyi postamester, megvallva elődje bűnét, miszerint az ellopta és egészen a haláláig visszatartotta a táviratot. ‒ Badarság! ‒ rázta makacsul fejét a bácsi. ‒ Miért tett volna ilyet az a… Hogy is hívták a szerencsétlent? ‒ Árus ‒ mondtam. ‒ Árus Jenő postamester lopta el tőlünk az örömhírt. Azt persze, hogy miért tette, sem papuska, sem én, de még az utódja sem tudta kideríteni. Annyi azonban egészen bizonyos, hogy a távirat eredeti, és valóban Emma adta fel. Jónás bácsi némán fürkészte az arcomat, majd biccentve közelebb hajolt. ‒ Halljam hát, Milike, honnan vagy te ebben olyan fenemód biztos? Előhalásztam a táviratot, s újra felolvastam neki az egyik mondatot: ‒ „Amint módomban áll, Bálna tata útján bővebb üzenetet küldök!” ‒ No és?! ‒ vonta fel szemöldökét értetlenül a vén vendéglős. ‒ Csak ketten tudják e kerek világon, hogy ki az a Bálna tata, mert csak ők ketten nevezték így, mikor senki sem hallhatta őket ‒ súgtam a bácsi fülébe. ‒ Az egyikük Emma, a másikuk pedig… ‒ Te vagy! ‒ a drága öreg szemébe hirtelen örömkönny szökött, hisz gondolatban már előreszaladt, s hirtelen ő is tisztán látta, hogy a sürgönyt senki más nem küldhette, csakis a nővérem. ‒ Bizony, én! ‒ nevettem el magam. ‒ Emma tudta, hogy a mi gyerekkori titkunk tökéletes, meghamisíthatatlan azonosító lesz: amint elolvasom, rögvest ráismerek! ‒ Így tehát… Oh, magasságos kaporszakállú, te, aki engedted nékünk

megteremteni a gőzölt kávét és a tejhabot! Szóval Emma él?! Valóban él?! Ha ezt a táviratot két és fél esztendeje küldte, akkor tán üzent is már azzal az ámbráscettel, akit oly titokzatosan említ, ugye?! Sajnos e pillanatban újra le kellett rombolnom apuska barátjának épp csak feltámadt reményeit. ‒ Attól tartok, bácsika, hogy ha maga nem tud róla, akkor bizony Emmától e régi táviraton kívül nem jött több üzenet. ‒ Hogy én?! De miért épp én? ‒ Mert maga az a Bálna tata, akit a sürgöny említ ‒ vallottam be szégyenkezve. ‒ Mint mondtam: még kislány korunkban aggattuk a bácsira ezt a gúnynevet, de higgye el, csakis szeretetből! ‒ Bálna? ‒ csodálkozott a jó öreg. ‒ Mi okkal…? Ja, értem már! Merthogy a nevem Jónás… ‒ Meg kicsit a pocakja miatt is ‒ hunyorítottam rá, hisz láttam, hogy cseppet sem haragszik. ‒ Emma biztos arra számított, hogy visszatérve Pozsonyból majd lesz alkalma magával találkozni. Persze teljes titokban, hisz úgy tűnik, menekülnie kellett valami elől. Meg aztán minket is félthetett attól, hogy többet tudjunk a kelleténél. ‒ Csakhogy végül mégse jött! ‒ koppant közénk Jónás bácsi végszava, s ettől mindkettőnk torka összeszorult. ‒ Sajnos semmiféle üzenet nem ért el hozzám. Pedig ha elért volna, én biztos nem rejtegetném, mint az az Árus! ‒ A papuska és én mégis úgy gondoltuk; megér egy próbát. Ezért utaztam Pestre, s szöktem meg végül Róza nénitől, hogy magával beszélhessek. Most azonban, hogy Jónás bácsi sem segíthet… ‒ A legjobb lesz, ha mihamarább hazautazol ‒ szólt sajnálkozva a jó öreg. ‒ Ám ha már idáig eljöttél, csak este menj vissza ahhoz a satrafához, akinél még egy éjszakát mindenképp el kell töltened. ‒ Alig hiszem, hogy Róza néni beengedne. ‒ Sebaj, akkor elalszol nálunk. ‒ És a holmim? ‒ Estefelé majd érte mész. A poggyászodat csak kiadja az a banya, igaz-e?! Addig viszont, Milikém, szívesen megmutatnám neked, miféle kávéházat rittyentettem ide. Mert az asztalokon, pincéreken, kenyeresfiúkon és vendégeken kívül van ám benne még hatalmas könyvtár, újság- és lexikongyűjtemény is, bizony! Este pedig igazi cigányzene szól, amit a város legjobb prímásai húznak! No, érdekel-e mindez, te tűzrőlpattant, bátor

leányka? Persze tudtam én, hogy Jónás bácsi mindezzel csak a szomorúságot szeretné elhessegetni a fejünk fölül, de nem bántam, sőt, hálás voltam érte. Ám hiába járhattam be a hatalmas kávéház minden zugát, és ismerkedhettem meg a vén vendéglős igen fess, huszonöt éves fiával, Mórral, a gondolataim továbbra is csak a nővérem körül bolyongtak. Hol lehetsz, Emma? Hová tűntél? Miért nem hagytál üzenetet Bálna tatánál, ahogy ígérted? *** S vajon én most merre, hol nyomozhatnék utánad tovább? Az EMKE kávéházban úgy repült az idő, mintha titokzatos aranyhintaját tűzvésztől megvadult paripák húznák. Mire észbe kaptam, már fél hatra járt, s hamarosan a nap is nyugodni készült. ‒ Jobb lesz, ha elmegyek a holmimért ‒ mondtam Jónás bácsinak. ‒ Tedd ezt, csibém! ‒ biztatott a kedves öreg. ‒ Hívassak neked kocsit? ‒ Semmi szükség rá, hisz a néném lakása csupán egy röpke sétányira van innen. Igyekszem vissza. ‒ Várlak, Milikém, s amint megjöttél, máris elfoglalhatod a szobádat az emeleten. Holnap jókor reggel pedig Mór kikísér az indóházba. Bár veled tarthatnék, hogy megropogtathassam az én drága Árpád barátom csontjait, de hát az üzlet… No, eridj, és ne félj a banyától, hisz vasorra azért csak nincs neki! Ahogy kiléptem az utcára, szinte letaglózott a pesti nyüzsgés rettentő ricsaja és a színek szédítő kavargása. A széles, macskakővel takart Rákóczi úton konflisok, szekerek, fiákerek zörögtek tova, ügyesen kerülgetve egymást és a szerte sem néző gyalogosokat, akik kisebb csoportokban, vagy épp egyedül loholtak a dolguk után. A járdákon emberek tülekedtek, olykor hányavetin elnézést kérve, kalapot emelve, vagy csak biccentve annak, akit majdnem elsodortak. Puha- és keményfejfedős urak, bő szoknyájukat harangként lengető cselédlányok, sétapálcáikat lóbáló fiatalemberek, tekintélyt parancsolóan vonuló polgárasszonyok és komor iparosok tapodták a kövezetet. A szegényebbek merőn maguk elé nézve, a jómódúak orruk hegyét az ég felé emelve közlekedtek, mintha az előbbiek attól tartanának, hogy bármikor megnyílhat alattuk a föld, míg az utóbbiak egyre a rájuk hulló égi áldásban

fürösztenék az arcukat. Amint elindultam, máris majdnem összeütköztem egy főkötős dadussal, aki hatalmas gyerekkocsit tolva sietett ismeretlen célja felé. Hirtelen kellett fékeznie, s ezért a baba, akit a hideg ellen alaposan bebagyulált, dühös sírásba fogott. Elnézést kértem, bár nem éreztem magam hibásnak. Ám hiába mosolyogtam a dadusra, ő gyilkos szemeket meresztve indult tovább, oly durván véve be az Akáczfa úti kanyart, hogy a gyerekkocsi néhány pillanatig majd’ felborult. Egyetlen sarokkal arrébb már az Erzsébet körúton találtam magam, s mikor a 401-es villanyos hangosan búgva, csilingelve, áramszedőiről kék szikrákat sercintve elhaladt előttem, fürgén átkeltem az úttesten. A 35-ös szám elé érve a gyomrom enyhén remegni kezdett, de elszántam magam: bármekkora patáliát is csap az én sárkánytermészetű nagynéném, összeszorított ajakkal tűröm majd, s aztán fogva a holmimat, örökre elbúcsúzok tőle. Habár erősen közeledett a napnyugta, ahhoz szerencsére még korán volt, hogy Stumpf úr kulcsra zárja a kaput. Így anélkül juthattam fel az első emeletre, hogy bárki észrevett volna. A gang szintén kihalt volt, csupán az udvarra néző ablakokban világolt itt-ott lámpafény. A néni lakása elé érve mély levegőt vettem, s meghúztam a csengőzsinórt. Bentről tisztán hallatszott a kicsiny rézharang hangja, ám semmi más. Újra, s aztán újra és újra próbálkoztam, egyre türelmetlenebbül rángatva a madzagot, mindhiába. „Tehát így állunk! ‒ gondoltam. ‒ Az engedetlenségem miatt túszul lett ejtve a szőnyegtáskám, és benne minden személyes holmim. Remek!” Már épp eldöntöttem, hogy visszatérek Jónás bácsihoz, hogy tőle kérjek tanácsot, mikor észrevettem, hogy a lakás bejárati ajtaja nincs is csukva! Ha akkor hallgatok az ösztöneimre, és sarkon fordulva elrohanok, egészen másként alakult volna az életem. Én azonban nem fordultam sarkon, és nem rohantam el. Lopva körbenéztem a gangon, hogy láthat-e valaki (mintha épp betörésre készülnék), ám egyetlen árva lélek sem mutatkozott. Megragadtam hát a kilincset, s egyszerűen belöktem az ajtót. A lakásból oly vérfagyasztó csend áradt, mint amilyen az ódon kriptákban honolhat. Óvatosan léptem át a küszöböt, majd megálltam az előtér közepén. Kísérteties félhomály ült meg mindent. A konyhában percenként csöppent egyet a csap, ám ezenkívül semmi nesz sem hallatszott. A néni hálója és a cselédszoba, valamint a jobb kézre eső szalon ajtaja mind csukva volt.

Vártam kicsit, hátha történik valami, s aztán elhatározásra jutottam: ha sikerül anélkül visszaszereznem a holmimat, hogy Róza néni dühöngését végig kéne hallgatnom, annál jobb! Az előtér kopott szőnyegén lépve sikerült minden zaj nélkül eljutnom vacak kis cellámig, melyben az elmúlt néhány éjszakát töltöttem. Az ajtaját kinyitni azonban már nem volt ilyen egyszerű, mivel a rozsdás zsanérok keservesen csikorogtak. Végül mégis sikerrel jártam, s karomra akasztva a szőnyegtáskát, már indultam is kifelé. A szélesre tárt bejárati ajtóhoz érve aztán megint megtorpantam. Tekintetemet a szalon csukott ajtaja úgy vonzotta magához, mintha az íriszem vasból, az pedig rettentő erejű villanymágnesből volna. „A néninek odabenn kell lennie ‒ morfondíroztam magamban. ‒ Máshol a lakásban nem lehet, hisz akár a szobájában, akár a klozeton tartózkodna, meghallotta volna a motozásomat.” Ma sem tudom, milyen őrült kíváncsiság bírt rá, hogy benyissak abba az átkozott szalonba. Csak annyi biztos, hogy megtettem, s amit ott találtam, azt soha nem leszek képes kitörölni az emlékezetemből. A nénikém valóban odabenn tartózkodott. Füles foteljében ült a félhomályban, szemben az ajtóval. A tekintete egyenest rám meredt. Már majdnem köszöntem neki, mikor rádöbbentem, hogy halott. Álla leesett, két keze inas ujjai a fotel karfájába martak, szeme üresen, lélek nélkül csillant. Fekete ruhájának elejét, s körötte a bútorszövetet, de még a lába alatti szőnyeget is alvadt vér áztatta lucskosra. Talán örökre ott maradok a küszöbön, megdermedve az iszonyattól, ha az a gonosz óra az előtérben ütni nem kezd. A kongás akkor épp ágyúdörgéssel ért fel. Talán sikoltottam, nem tudom, de az biztos, hogy rohanni kezdtem. Végigfutottam a gangon, majd le a lépcsőn, át az udvaron, hogy aztán feltépve a ház kapuját, kirohanjak, egyenest a szürkületben fuldokló utcára, ahol aztán… …végképp szilánkokra robbant köröttem a világ. Csupán a szemem sarkában felbukkanó, rémülten nyerítő ló… a fájdalmas ütés… az arcom felé száguldó macskakövek sora… a konflis kerekei, amint szikrát hányva próbálnak megállni… s végül a reám boruló sötétség az, amire még ma is emlékszem…



4 Lázálom Pest-Buda, 1900. március 10. Hangok tépett foszlányai keringtek körülöttem. Valaki azt ordította: ‒ Én nem tehetek róla! Egyszer csak ott volt, pislantani sem maradt időm! Egy asszony hisztérikusan sikoltozott: ‒ Szegényke, hát ennek vége, teljesen vége van! Általment rajta a kerék, maguk is láthatták, hogy által a törékeny kis testén! Árnyak lebegtek mindenfelé. Ijesztő, sötét árnyak, amik mind rám akartak telepedni, hogy megfojtsanak. Róza néni üveges tekintete irányította őket, miközben az az átkozott, vén óra csak ütött és ütött. ‒ Táguljanak, emberek! Álljanak már messzebb! Az isten áldja meg a makacs fejüket, így levegőt sem kap a szerencsétlen! Sokáig maradt ez így‒ kiáltozás, szitkok zápora, siránkozás, háborgó vádözön, ijedt magyarázkodás… aztán valami mégis megváltozott. Felemelkedtem a levegőbe. Széttárt karral, ernyedt testtel repültem, s már épp kezdett átjárni a remény, hogy mindjárt… Igen, mindjárt az angyalok közt találom magam, akik sorfalat állva mutatják az utat, melynek végén ölelésre tárt karokkal a mama vár reám, mikor… ‒ Óvatosan, emberek! A rázkódás is árthat! …hirtelen újra a földön, vagy legalábbis valami keményen hevertem. Rövid repülés jutott nekem, ám új fekhelyem sem maradt teljesen veszteg. Tovább imbolygott, hullámzott, lüktetett minden, egészen addig, míg egy erős zökkenés után… ‒ Így jó lesz! Most aztán indulás! …villámló fájdalom… ‒ Én is magukkal megyek. …őrjítő émelygés… ‒ Ahogy parancsolni tetszik, méltóságos úr, bár maga igazán nem tehet semmiről.

…tompa kín… ‒ Akkor is megyek! …és éles fájdalom töltött el, mely végül a már ismerős sötétség mélyére taszított. Hűvös, nyugtató csöndre ébredtem. Valaki műszerekkel zörgött, majd léptek koppantak. ‒ Donáth13 doktor? ‒ Szolgálatára, báró úr. ‒ A nővér azt mondta, ön felvilágosítást tud adni a kisasszony állapotáról. ‒ Való igaz, bár sokat magam sem tudok. Ami a legfontosabb: a gyermek… hisz alig lehet tizenöt… „Már tizenhat vagyok, doktor úr, tizenhat!” ‒ akartam közbekiáltani, de az ajkam nem engedelmeskedett. ‒ …állapota sokkal jobb, mint remélni mertem. A betegszállítók azt mondták, csúnya baleset történt. ‒ Ahogy mondja. Épp a Népszínház felé hajtattam, mikor ez a kis csenevész a bérkocsim elé vetette magát. Mit mondhatnék: még sosem tapasztaltam ilyen felháborító viselkedést, bár tudom, hogy a nőktől minden kitelik. ‒ Hm, nos… Bizonyára így van. Ezek szerint azt állítja, báró úr, hogy a leány öngyilkos akart lenni? ‒ Nem, ezt én nem állítottam! Talán csak sietett valahová, vagy… ‒ Igen? ‒ Menekült valami elől. Ahogy mozgott… ‒ Nos? ‒ Hagyjuk, nem érdekes! Én csupán annyit láttam, hogy a ló fellökte, és ő szerencsétlenül esve, egyenesen a kerekek alá került. ‒ Elárulhatom önnek, méltóságos úr, hogy a kollégáim által mostanság oly sokszor helytelenített halcsontos fűző volt az, ami a kisasszony életét megmentette. Ha nem viseli, a kerék menthetetlenül összezúzta volna a bordáit és a lágy szerveket. Így viszont akár csodáról is beszélhetnénk, ha itt, a Szent Rókus Kórházban ez nem számítana istenkáromlásnak. ‒ Tehát felépül? ‒ Néhány nap pihenés, és kutya baja sem lesz. Bár meg kell mondanom, a röntgenvizsgálat alatt meglehetősen zavarosan viselkedett. ‒ Zavarosan?

‒ Mielőtt beadtuk neki a nyugtatót, rengeteg vérről, valami néniről és gyilkosságról beszélt. ‒ Tipikus női hisztéria. ‒ Aligha. Én inkább poszttraumatikus hallucinációnak nevezném. A leányka alaposan beüthette a fejét… ‒ Vagy valóban gyilkosság szemtanúja volt! ‒ Ezt nem hinném, báró úr. Odakinn a legkellemesebb, legmegszokottabb és legunalmasabb pesti szombat este van, amit csak az ember valaha látott. Ám ha gondolja, hívhatok rendőrt, aki majd részletes jegyzőkönyvet vesz fel, és mindennek alaposan utána néz! ‒ Erre semmi szükség. ‒ Tökéletesen egyetértek önnel. A baleset szerencsétlen véletlenek összejátszása volt, s ön, mint a bérkocsi utasa, vétlen az ügyben. Ugyan kinek használna, ha a rendőrség, sőt, talán még némely pimasz skibler14 is matatni kezdene a Sédeni Ambrózy név körül. ‒ Ön félreért engem, doktor Donáth. A balesetet az én bérkocsim okozta, így természetesen vállalom a kisasszony gyógykezelésének minden költségét. ‒ A számlát akár máris kiállíthatjuk, báró úr, mivel a leány további gondoskodásra csak annyiban szorul, hogy néhány napig kényelemben kell lennie. Jónás bácsihoz…! Az EMKE-be vigyenek! Bálna… Bálna tatához akarok… Szólni, kiáltani szerettem volna, de a nyelvem továbbra sem engedelmeskedett. ‒ Tudható, hol lakik a kisasszony? ‒ A nővérek átkutatták a retiküljét és a szőnyegtáskáját is. Úgy tűnik, a leány csak nemrég érkezett meg Marosvásárhelyről, s hogy Pesten hol lakott, illetve, hogy ismer-e itt valakit, arról sajnos nincs adat. ‒ Értem. Akkor hát… ‒ Két napig bent tudjuk tartani, ha a báró úr valóban állja a költségeket. ‒ Nem! Meggondoltam magam! Kérem, hívasson nekünk egy kocsit. A kisasszonyt magammal viszem: az lesz a legjobb, ha az általam okozott bajt nálam heveri ki. ‒ De báró úr, én nem hiszem, hogy ez… ‒ Az orvosi véleményét kértem, s köszönettel meg is hallgattam, Donáth doktor! Most pedig következzék az, hogy ön hívat nekem egy kocsit…

‒ Ahogy parancsolni méltóztatik, báró úr! Máris intézkedem. A beszélgetés véget ért. Léptek koppantak, tejüveges ajtók zörrentek, visszhangos folyosókon tétova hangfoszlányok ütköztek egymásba és mosódtak szét. Hamarost újra repültem, szálltam, lebegtem, bár most már nem a fájdalom villámló felhőin, csupán egy borszagú fiákeres karjaiban. A kocsis ölbe kapott, s engedelmesen vitt a báró után, hisz sejtette: ez a különös fuvar neki csak jól fizethet. *** Mire titokzatos úti célunkhoz értünk, a fejem valamelyest kitisztult, ám még mindig zsongott-duruzsolt benne minden. A testem továbbra sem engedelmeskedett gyengécske akaratomnak. Annyit tudtam csupán, hogy egy kényelmes, nagy fiáker bőrteteje alatt, a hátsó ülésen fekszem. Félúton járhattunk, mikor először leskelődni próbáltam. Szemközt velem egy fiatal férfit pillantottam meg, aki szinte azonnal felfedezte, hogy nézem, így inkább újra lehunytam a szemem. Nem mintha a látvány kellemetlen lett volna. Az utcai gázlámpák elsuhanó fényében harmincas, hullámos hajjal keretezett, szakállt nélkülöző, ám szépen nyírt bajuszt viselő, megnyerőén komoly arcot láttam, mely oly nemesnek tűnt, hogy rögvest bízni kezdtem benne. Határozott, de nem hivalkodó áll, lágyan ívelt orrnyereg, szép ajkak, büszke, bár talán túl sok komor, nyomasztó gondolattól ráncolt homlok. Kezdetnek ennyi jutott nekem a báróból, aki elütött, most pedig magához visz, hogy… Felgyógyítson? Mili, te bolond vidéki csitri, ez itt az életed, és nem valami szirupos Bajza Lenke-regény15! A fiáker időtlen időkig döcögött velünk, s mintha egyre elhagyatottabb tájakra vitt volna. Hamarosan a gázlámpák is gyérülni kezdtek, és a kőburkolat helyett göröngyös, kavicsos földút következett. Hol hegynek felfelé, hol meg völgynek le robogtunk, ami csakis azt jelenthette, hogy elhagytuk Pestet, s átkelve a Dunán, immár valahol Budán járhatunk. Kétoldalt a házak sem voltak már egy emeletnél magasabbak, sőt, a legtöbb még annyival sem büszkélkedhetett. Végül kanyargós, keskeny szerpentinek következtek. Fektemből láttam, hogy az utat erdők szegélyezik.

A fiáker oly hirtelen állt meg, hogy ha a báró bal keze el nem kap, a padlón kötök ki. ‒ Hozza utánam! ‒ hallottam a parancsát, miután leugrott a kocsiról. ‒ Én majd mutatom az utat, de legyen óvatos, mert a lépcső nyaktörő módon meredek. A borszagú kocsis halkan morogva, mégis óvatosan emelt ismét a karjaiba. Az ő csizmája alatt kavicsok ropogtak, az én fejem fölött csillagpettyes, feketebársony égbolt terült el ott, ahol azt a fák sötét lombja látni engedte. Üvegezett ajtó zörgése, majd egy asszonyság sápítozó szavai ütötték meg a fülemet. ‒ A Máriáját neki, drága báró úr, hát már megint mit hozott haza nekünk? Az, hogy női hangot hallhattam, végtelen megkönnyebbüléssel töltött el. Ahol asszony van a háznál, aki ilyen számonkérőn mer beszélni az úrral ‒ pedig a hanglejtéséből és szóhasználatából sejthető, hogy ő maga csupán cseléd vagy szakácsné lehet ‒, ott aligha kell tartanom tőle, hogy kiszolgáltatottságom miatt hántás ér. ‒ Terka, kérem, gondoskodjék erről a sebesült lányról. Az én kocsim ütötte el, de a kórházban, ahol alaposan megvizsgálták, azt mondták, másra nincs szüksége, csak kiadós pihenésre. A vendégszobában vessen neki ágyat, s ha mégis orvosra volna szükség, azonnal szóljon nekem! ‒ Úgy lesz, báró úr, ahogy kívánni tetszik ‒ szólt ismét az asszonyság, majd a kocsishoz fordult. ‒ No, jöjjön szépen utánam, jóember! Fel a lépcsőn, mindég csak a nyomomba lépve, de úgy ám, mintha az a kisasszonka a karján hímestojás volna! Csöndes, meleg kis szobába, puha paplanos ágyba fektettek le, ahol a petróleumlámpa fénye kedves árnyakat vetített a mintás falakra. Miután a kocsis távozott, az asszony fölém hajolt, én pedig kinyitottam a szemem. ‒ Jaj, Máriám, magácskának aztán olyan zavaros a tekintete, mint a dögkút feneke ‒ mondta a nő biztató mosollyal. ‒ Sebaj, majd meglássa, hogy a Terkánál senki se ért jobban a kúráláshoz. Úgy bizony, az egész Svábhegyen senki se! Szerettem volna felelni neki, vagy legalább rámosolyogni, ám hiába. Az arca hirtelen távolodni kezdett, s aztán minden fény kihunyt…



5 A gróf Pest, 1896. május 4. Mikor magához tért, a fájdalom úgy dübörgött végig a testén, mint egy túlfűtött Stephenson-gőzmozdony. A legelviselhetetlenebb kínt azonban a csuklóiban érezte, s épp ezért néhány iszonyú pillanatig azt hitte, hogy mindkét kézfejét tőből levágták. Mikor a lüktető gyötrelem kissé alábbhagyott, az idegpályákon át gyengécske üzenet érkezett az ujjaiból, tízezernyi mérges hangya apró, ám annál lángolóbb csípéséről adva hírt. A leány biztos volt benne, hogy sikolt, ám valójában csak halk nyöszörgés telt tőle. Kinyitotta a szemét, mégsem látott semmit. Többször próbálkozott, újra meg újra lehunyva, majd felemelve a szemhéját, ám a fénynek egyetlen apró szikráját sem sikerült felfedeznie. „Megvakultam!” ‒ gondolta, s a halálos rémülettől hajszál híján ismét elájult. A feje zúgott, a szája kiszáradt és a két keze… Habár nem látott, végre kezdte felfogni teste elhelyezkedését a fekete mindenségben. Egy széken ült. A feje előre-hátra billent, s ha óvatlanul mozdult, a tarkóját magas háttámlába ütötte. A könyöke alatt bőrhuzatú karfát érzett. A csuklóját ahhoz kötözték, méghozzá oly szorosan, hogy a kézfejében szinte teljesen megszűnt a véráramlás. A lábát sem volt képes mozdítani, mivel a két bokáját szintén gúzsba tették. Látásától és szabadságától megfosztva a leány már csupán két érzékszervére hagyatkozhatott. Mély levegőt véve áporodott penészszagot, rothadó papír és öreg bőr illatát, s talán… Igen, ez egészen biztos: petróleum halvány bűzét érezte. Mivel az orra több információval egyelőre nem szolgálhatott, a leány fülelni kezdett. Lassan forgatta, ide-oda billentette a fejét, s végül sikerrel járt. Valahonnan rettentő messziről, vastag falakon és üres tereken túlról kocsizörgés zaját vélte hallani. A reménykeltő hang hamar elhalt, ám a leány kitartó volt, így néhány perccel később ismét elért hozzá a vasabroncsos fakerekek félreismerhetetlen zöreje.

Az általa ismert világ, amelyből erőszakkal szakították ki, tehát még létezik, s ha így van, vissza is juthat oda! Bár rettentő fájdalmat okozott, a leány mégis mozgatni kezdte a jobb kezét. Érezte, hogy a durva lenkötél mélyen a húsába vág, véres sebet horzsolva a bőrén. A kíntól és tehetetlenségtől elsírta magát. Könnycseppek gördültek le az arcán, ami újabb reménnyel töltötte el: ha képes sírni, talán a látása is visszatérhet még. A kötél azonban nem engedett. A következő fél órában a leány kétszer is elvesztette az eszméletét, hogy aztán magához térve az első gondolata mindig az legyen: ha még egyszer a keze közé kaparinthatja a kuzinját, kérdés nélkül megfojtja őt. Hogy az unokabátyja jó másfél fejjel magasabb és harminckilónyi izommal súlyosabb nála, az pillanatnyilag nem érdekelte. A fájdalommal mit’ sem törődve, állhatatosan feszegette-recsegtette a kötelet, s mintha az megszánta volna a rabot, lassanként valóban lazulni kezdett. Már-már sikerült is kibújtatnia a csuklóját, mikor a fülét új, eddig nem hallott zaj ütötte meg. Valahonnan a távolból lassú, megfontolt léptek közeledtek. A leány lazított és várt. Úgy döntött, bárki is látogatja meg, méltóságteljesen fog viselkedni, cseppnyi félelmet sem mutatva. Aki az unokabátyját ‒, azt a szánalmas kis férget ‒ lefizette, hogy tőrbe csalva őt, elősegítse az elrablását, biztos nem azért tette, mert jó és szelíd ember. Valószínűbb, hogy zavarodott elméjű beteg, telve kifacsarodott, természetellenes vágyakkal, amiket most rajta akar kiélni. Ám ha abban reménykedik, hogy egy halálra rémült, zokogó teremtést talál a széken, akinek könyörgése majd gyönyört okoz az ő torz lelkének, hát téved! Mikor a léptek már egész közel jártak, a leány majdnem felsikoltott a boldogságtól. A szeme ugyanis, amit sérültnek hitt, halovány fénycsíkot pillantott meg, mely gyorsan erősödött, s egy ajtó alatti résen át jutott el hozzá. „Hát mégis látok, igen, tökéletesen látok, csak épp ez a hely volt eddig koromsötét! ‒ ujjongott magában. ‒ Vajon hol lehetek? Kora este raboltak el, ám ez a fénytelenség jóval teljesebb, mint a puszta éjszaka. Ilyen sötétség csakis… Oh, istenem, segíts! Csakis mélyen a föld alatt létezhet!” Vasretesz csattant, s az ajtó kitárult. Bár az érkező csupán egy bányászok által használt karbidlámpát tartott a kezében, a hirtelen fény teljesen elvakította a leányt.

‒ Magához tért végre, ja?! ‒ szólt a férfi, erős német akcentussal törve a magyart. ‒ Köstlich!16 Akar beszélni? A leány felemelte a tekintetét, és próbálta kivenni a férfi arcvonásait, ám az egyenesen rá irányította a karbidlámpa fényét, így burkolva magát titokzatos félhomályba. A nyitva maradt ajtón át vörös téglás folyosó pókhálós, mészfoltokkal tarkított fala látszott. Valaki állt még odakinn, kezében szintén lámpát tartva, csakhogy ő ‒ sötét árnyékán kívül ‒ semmit sem mutatott meg magából. ‒ Akar beszélni velem, Liebling17? ‒ Enged… ‒ szólt a leány, ám a nyelve túlságosan feldagadt a szomjúságtól, így képtelen volt folytatni. ‒ Ah, verdammt!18 ‒ kiáltott elrablója, majd lámpását egy közelben roskadozó szekrénykére téve (s persze ügyelve rá, hogy az továbbra is a fogoly arcába világítson!), kiment a folyosóra. ‒ Bring mir Wasser!19 ‒ hallatszott a parancs, mire az odakinn várakozó alak elsietett. ‒ Alsó…20 ‒ mondta a férfi, miután visszatért a szobába, és a zsebéből gyufásdobozt vett elő, majd a falikarról petróleumlámpát emelt le, hogy egy hordóra állítva azt is meggyújtsa, így már két forrásból áradt a fény, mégsem lett sokkal világosabb. A férfi letette a gyufásdobozt, majd visszasétált a karbidlámpa mögé. A leány közben mindvégig őt figyelte. Sikerült megállapítania, hogy az illető nem épp fiatal (jócskán túl lehet az ötvenen), osztrák szabású szalonkabátot visel, derékbősége igencsak méretes, és a fején magas cilinder ül, melyről a gyászhuszárok által használt, fekete selyemfátyol omlik alá, eltakarva arcvonásait. ‒ Míg érkezik Wasser, engedje, hoty én beszél, bár maga nyelv használni nekem szenvedés. ‒ Akkor ne tegye ‒ súgta a leány, tökéletes német kiejtéssel, amit a nevelőnőjétől, aki szász asszony volt, tanult el. ‒ Nahát, kisasszony, ön most duplán meglepett! ‒ nevetett fel a férfi, immár németül folytatva a társalgást. ‒ Szóval értjük egymást, és még a szomjúság sem bántja annyira, hogy néma maradjon. ‒ Egymás megértéséhez, uram, jóval több kellene, mint nyelvtudás. ‒ És még szellemes is! ‒ simította össze terebélyes hasa előtt két tenyerét a férfi, mintha valami kifacsart imádságra készülne. ‒ Most már kezdem érteni, miért is oly remek cserealap ön, drága kisasszony.

‒ Cserealap? Ezt meg hogy…? ‒ Excellenciás uram! ‒ szólalt meg a titokzatos alak, aki időközben visszatért a vízzel, ám most sem volt hajlandó az ajtórésbe állni, nehogy a leány meglássa. A cilinderes bosszúsan mordulva ment ki hozzá, majd behozva a poharat, óvatosan megitatta a leányt. ‒ Így már mindjárt kellemesebb, nem igaz? ‒ kérdezte végül, önmaga emberségétől ellágyulva. ‒ Ha még a kezemet is eloldozná… ‒ Sajnos arról szó sem lehet. Makrancos kis hölgy maga, kisasszony. Legalábbis az embereim, akik végül kénytelenek voltak némi kloroformot használni, hogy végre nyugton maradjon, ezt mondták nekem. ‒ Zsákkal a fejemen mindig hajlamossá válók a makacskodásra. ‒ Megértem önt ‒ kuncogott a cilinderes. ‒ Most azonban már nincs miért aggódnia. A leány kétkedő pillantást vetett megkötözött kezére, majd a dohos pince nyomasztó berendezésére. ‒ Valóban így gondolja, uram? ‒ A legteljesebb mértékben! ‒ nevetett fel a férfi, s mellényzsebéből súlyos aranyórát húzva elő, felkattintotta annak fedelét. ‒ Most ütötte el az éjfelet! Íme, a kísértetek ideje kezdetét veszi, úgyhogy én rögvest meg is idézek önnek egy nevet a ködös múltból. ‒ Az imént azt mondta, remek cserealap vagyok ‒ szólt a leány, tudomást sem véve a holt lelkek emlegetéséről, mivel biztos volt benne, hogy a férfi ezzel csak ijesztgetni akarja őt. ‒ Jól sejtem, hogy elrablásom oka rejtőzik e szó mögött? ‒ Ön több mint értelmes, kisasszony! ‒ lelkesedett a cilinderes, bár a hangja hamisan csengett. ‒ Való igaz: azért kell némi időt e meglehetősen ocsmány helyen, kényelmetlen körülmények között töltenie, mert szándékom szerint hamarosan elcserélem önt. ‒ Mire? ‒ Az hadd maradjon az én becses titkom. ‒ Akkor legalább azt mondja meg, kinek szándékozik átadni. ‒ Lám-lám, hát mégis visszakanyarodtunk ahhoz a régmúltból felderengő kísértethez, akit az imént már említettem önnek! A férfi eltette az óráját, majd három lépéssel a lánynál termett, és a fekete fátyolon át nézve le rá, szinte súgva kérdezte:

‒ Mond önnek valamit az a név, hogy gróf Maria Ernst Ferdinand Bissingen-Nippenburg21, kedvesem? A leány egészen eddig képes volt megőrizni a nyugalmát, ám most jeges borzongás futott végig a gerince mentén, s az ajka remegni kezdett. ‒ A gróf? ‒ nyögött fel döbbenten. ‒ Maga Bissingen-Nippenburg Ernőről beszél? ‒ Bizony, hogy róla, kicsikém! ‒ szűrte a szavakat fogai közt a férfi, s a mindeddig megjátszott nyájasság egyszeriben jeges gyűlöletnek adta át a helyét. ‒ A gróf úr bármit megadna azért, hogy ön a holnap éjszakát már ne itt, hanem nála töltse. A cilinderes hirtelen sarkon fordult, a lámpáshoz lépett, és kezébe kapva azt, a kijárat felé indult. Ám mielőtt elhagyta volna a pincét, újra csak hátraarcot csinált, megvilágítva a székhez kötözött leány alakját. ‒ Őszintén sajnálom, kisasszony, hogy magácska ily értékkel bír, s azt is, hogy Bissingennél van, amit én akarok. Csupán annyit ígérhetek: mihamarabb igyekszem nyélbe ütni a cserét. Ha minden jól megy, ön holnap ilyenkor már a gróf úr tulajdonában lesz, ami… ‒ itt körbevilágított a boltíves termen, melynek falai mentén fémhordók sorakoztak ‒ …bizonyára kényelmesebb állapot lesz, mint a mostani. Igazam van, barátom? Az utóbbi kérdést már a folyosón álló alakhoz intézte, aki azonnal válaszolt. ‒ Minden bizonnyal, excellenciás uram. Bár meg kell jegyeznem, hogy a grófot leghamarabb csak holnap reggel értesíthetjük a csereszándékunkról. ‒ Igazán? Ez felettébb bosszantó. ‒ Ám szükségszerű. ‒ Ebben az esetben, barátom, a kisasszonynak még legalább huszonnégy órán át élveznie kell a vendégszeretetünket! Belegondolt abba, hogy ez milyen kényelmetlen lehet étlen-szomjan, ráadásul egy székhez kötözve? ‒ Én aligha bírnám ki ‒ sóhajtott a folyosón álló alak, ám ahogy beszívta a dohos levegőt, hirtelen rettenetes köhögőroham fogta el, mely csak lassan csendesedett ziháló hörgéssé, hogy aztán halk sípolással érjen véget. ‒ Látja, drága barátom, magának máris megártott a pincelég ‒ sajnálkozott álságos hangon a cilinderes. ‒ A kisasszony azonban életerős teremtés, úgyhogy hagyjuk csak őt megkötözve, nehogy megint makrancossá váljék. Holnap majd küldetek le némi harapnivalót és vizet, ám addig szép álmokat! S ezzel elfújta a hordón álló petróleumlámpát, majd berántva a súlyos ajtót,

helyére lökte a vasreteszt.



6 A játszma kezdetét veszi Pest-Buda, 1900. március 11. Hallgattassák el végre, különben magam megyek oda, de akkor esküszöm, hogy nyomban keresztüllövöm! ‒ bömbölte a kicsiny lakás szalonjának közepén állva Detrich Károly22 kerületi nyomozó. Az előtérben ácsorgó egyenruhás rendőrök ijedten néztek össze, majd az idősebbik ‒ kinek jóval több tapasztalata volt az ingerlékeny detektív kapcsán, mint zöldfülű társának, s így tudta, hogy ha nem cselekszik, Detrich tényleg lövöldözni kezd ‒, sebesen felrántotta a hatalmas állóóra üveges ajtaját, és megragadva annak lomha ingáját, elhallgattatta a fülsiketítő kongatást. A lakásra ismét nyomasztó csend borult, amit csupán a gangon ácsorgó, férje karjaiba bújó Stumpfné szipogása zavart némileg. Az idősebbik rendőr levette sildes egyensapkáját, majd a nadrágzsebéből előhúzott zsebkendővel törölgetni kezdte gyöngyöző homlokát. Közben a tekintete a díszes óralapra tévedt, s mintegy mellékesen konstatálta, hogy a mutatók épp 11 órakor dermedtek meg. ‒ Nem mehetnék be mégis, biztos urak? ‒ szólt ekkor könyörögve az a nyurga, szürke öltönyös fiatalember, aki kezében ceruzával, jegyzetblokkal, fején pedig csáléra álló angolsapkával már jó ideje a küszöbön toporgott. ‒ Ha élni akar, ezt többé ne kérje! ‒ mordult rá az idősebb rendőr, óvatosan sandítva a szalon nyitott ajtaja felé. ‒ A detektív úr ma különösen rossz hangulatban van. Egyébként is rühelli a riportereket. Ma ráadásul épp a születésnapját ünnepelné, ha nem gyön közbe ez a randa ügy. ‒ Akkor majd szép szóval és nagy tisztelettel megköszöntöm őt ‒ buzgólkodott tovább a fiatalember. ‒ Értsen már meg a biztos úr, nekem délre hírt kell vinnem az esetről, különben a főszerkesztőm lenyakaz. ‒ Hát ‒ sóhajtott a rendőr, visszahelyezve fejére a sildes sipkát ‒ eme tényállás ismeretében csak azt tudom javallani, fiam, hogy jobban teszi, ha máris megrendeli a koporsóját, mivel ha bemegy, akkor a Detrich, ha meg nem, akkor a szerkesztője fogja megölni magát!

Az ifjú riporter (aki majd csak a hó végén tölti be a tizenkilencedik életévét) elkeseredve dőlt neki az ajtófélfának. Tudta ő, hogy túlságosan előreugró, szögletes álla, világosbarna haja, mélyen ülő szeme és bozontos szemöldöke, no meg kerek, drótkeretes szemüvege nem elég megnyerő fizimiska ahhoz, hogy bárhová bebocsátást nyerjen. Ám mégis akarta ezt az esetet, mindennél jobban akarta, s ha a megszerzéséért le kell lövetnie magát egy rosszkedélyű rendőrnyomozóval, hát bánja a fene, ő… ‒ Szabad lesz, uram?! ‒ szólalt meg ekkor a háta mögött valaki. A gangon magas, sportos testalkatú, fekete kabátot és keskeny karimás, barna puhakalapot viselő férfi állt, aki most udvariasan utat kért magának. A riporter nyomban felismerte őt, s úgy lapult a falnak, mintha csak tapéta vagy penészfolt lenne. ‒ Ambrózy báró úr! ‒ Ismerjük egymást? ‒ Még nem lettünk bemutatva, de én távolról is nagy tisztelője vagyok a munkásságának! ‒ hebegte a riporter. ‒ Nocsak, hát olyanom is van nekem? ‒ mosolyodott el a báró. ‒ Méghozzá milyen! A Széchenyi-hegyi szoborrablás… a Podmaniczkytervrajz ellopása… a Glück-, Feldmann-, és Kertész-féle gyilkosságok… a budafoki gyermekrablók… a Lujza-utczai hajcsavarós mészáros esete… Mindet ön oldotta meg, báró úr. ‒ Inkább úgy mondanám, hogy szerény képességeimmel hozzásegítettem nagyszerű rendőrségünket a megoldáshoz ‒ helyesbített Ambrózy. ‒ Ha megengedi ‒ csapta össze cipősarkát a riporter, miközben a ceruzájával szalutált. ‒ Vili… Akarom mondani: Tarján Vilmos23, a Magyar Hírlap rendőrségi tudósítója. ‒ Örvendek ‒ biccentett az ifjú főnemes, megcsippentve kalapja karimáját. ‒ Báró Ambrózy Richárd. Mondja csak, szerkesztő úr, miért nem megyünk beljebb? Ez a függőfolyosó igencsak huzatos, odabenn viszont, ahogy a főkapitány úrtól alig fél órája értesültem, egy meglehetősen érdekes ügy helyszíne vár ránk. Tarján Vili, a fiatal riporter mellkasán majd’ szétrepedt a mellény, mikor a báró betessékelte őt a lakás előterébe, hogy aztán a döbbent rendőrök (akik Ambrózyt látva csupán tisztelegni mertek) orra előtt elmasírozva, a szalonba lépjen. Odabenn azonban olyan kép tárult a szeme elé, amitől nyomban

remegni kezdett a térde. Az áldozat ‒ idős hölgy ‒ a foteljában ült, rideg, élettelen tekintettel bámulva mindenkire, aki otthona nyugalmát zavarni merészeli. Körötte mindent vér borított, mely ‒ a nyaki ütőerekből szertespriccelve ‒ hátborzongató mintákat festett a bútorokra, falakra, s az ablakokat takaró súlyos drapériákra is. ‒ Méltóságos báró úr, ön itt?! ‒ harsant fel ekkor Detrich nyomozó cseppet sem örömteli hangja. ‒ Őszintén csodálkozom. ‒ Mi oka van rá, felügyelő? ‒ kérdezte Ambrózy. ‒ Úgy tudom, önt csupán a csavaros, rejtélyes, első pillantásra kibogozhatatlan esetek érdeklik. ‒ És ez nem olyan? ‒ Kicsit sem, méltóságos uram, mondhatni, makulányit sem ‒ Detrich, aki erősen hízásnak indult, borostás tokával és brillantinozott, hegyes bajusszal bíró, vörhenyes arcú férfi volt, idegesen simította le kockás tweedöltönyét, majd megkerülve az áldozatot, a „betolakodók” elé sietett, hogy az útjukat állja. ‒ Ez a szerencsétlen hölgy itt özvegy Schützer Jakabné, aki a fiával, bizonyos Schützer Ottóval osztozott a lakáson. Utóbbiról megtudtuk, hogy közismert kártyás, nőfaló, verekedő briganti, az éjszakai élet fenegyereke, akinek bőven van adóssága, és így persze haragosa is. ‒ Gondolom, azért jellemzi ilyen alaposan ezt a fickót, felügyelő, mert máris őt gyanúsítja az édesanyja meggyilkolásával ‒ mondta csendesen a báró, miközben kikerülte Detrichet, s elkezdte bejárni a szalont. A detektív gyilkos pillantást vetett a sebesen jegyzetelő riporterre, majd Ambrózy nyomába eredt. ‒ Az ő előéletével csupán idő kérdése volt, hogy valakit megöljön ‒ mondta a detektív, amint a báró mellé ért. ‒ No de az édesanyját? ‒ Akár őt is ‒ rántott a vállán Detrich. ‒ Az ilyeneknek mindegy. ‒ Hiányzik valami a lakásból? ‒ A hölgy igen zárkózott életet élt, így egyedül a házmesterné járt fel hozzá olykor. Ő azt mondja, minden a helyén van. Ambrózy báró sorra nézte a szalon berendezését. Különösen sokáig időzött a törékeny porcelánnippektől roskadozó vitrinek, valamint az üvegasztalka előtt, amin bekeretezett fotográfiák sorakoztak. A képeken csupán három személy jelent meg: az áldozat és egy idős úr, aki bizonyára az elhalt férj lehetett, valamint egyetlen fiuk, akiről több felvétel is készült.

‒ Ő volna Schützer Ottó? ‒ mutatott sétabotja végével a kackiás tartásban pöffeszkedő, pocsolyaszürke szemű alakra Ambrózy báró. ‒ Oh, igen, ő a mi gyilkosunk! ‒ bólogatott elégedetten Detrich, majd felkapva a fotográfiát, keretestül zsebre dugta azt. ‒ Viszem a főkapitányságra, hogy sokszorosítsák és osszák ki a detektíveknek. ‒ Ne feledjen a sajtónak is adni belőle egy példányt ‒ javasolta az ifjú báró, mire az ajtóban álló riporter hálás pillantást vetett rá. ‒ Találtak valahol pénzt? ‒ Abban a dobozkában lapult hatvan korona, az előtéri szekrénykén heverő erszényben pedig még néhány fillér ‒ felelt egyre ingerültebben Detrich, majd mikor a lehető legtávolabb kerültek a riportertől, hirtelen a báró füléhez hajolva súgta: ‒ Ezt miért hívta be magával, méltóságos úr? Nem bírom a fajtáját! Ambrózy csodálkozva pillantott a nyomozóra. ‒ Mármint azt, hogy riporter? ‒ kérdezte. ‒ Mármint azt, hogy zsidó! ‒ sziszegte a detektív. ‒ Ezek már mindenhol ott vannak, és csak szimatolnak, firkálnak, közreadnak… ‒ Azt hiszem, az embereknek joguk van tudni, hogy mi folyik a városukban. ‒ Na de miért ezek írják meg? Miért pont ők? ‒ Nem értem, miről beszél ‒ mondta a báró, méghozzá oly fagyos méltósággal, hogy Detrich durva ábrázatára rögvest rádermedt az egyetértést remélő, torz vigyor. ‒ Visszatérve az ügyre… Azon kívül, hogy felelőtlen életet él, mégis mire alapozva gyanúsítja gyilkossággal ezt a… ‒ Schützert! ‒ készségeskedett a detektív. ‒ Schützer Ottót. A házmester elmondta, hogy péntek éjjel részegen jött haza, és úgy üvöltözött az anyjával, hogy felverte vele a fél házat. Azután elrohant, s azóta sem látta senki. ‒ És a hölgyet? Őt mikor látták utoljára élve? ‒ Stumpfné, a házmester felesége tegnap járt nála utoljára, hogy elvigye a szennyest. Azt mondta, igencsak meglepődött, mivel amíg a hölgy bejött a szalonba, mert pénzt akart neki adni a levélre, amit küldönc útján kellett kézbesíteni, addig a klozetból egy fiatal lány rontott elő, és félrelökve őt, elhagyta a házat. ‒ Fiatal lány?! ‒ ráncolta a homlokát Ambrózy. ‒ Hisz az imént mondta, hogy az özvegy kettesben élt itt a fiával! ‒ Valójában leginkább csak egyedül, mivel Schützer Ottó alig járt haza. A lány viszont valóban érdekes eset. A bejelentő szerint, amit a házmester

kitöltetett vele, csak néhány napja érkezett... Honnan is? ‒ Detrich gyűrött jegyzeteket kotort elő. ‒ Megvan, igen, Marosvásárhelyről. A neve Hangay Emília, és a hölgy unokahúgaként lett bejelentve, no de ‒ s ekkor a detektív puffadt arcán ismét szétterült az iménti torz vigyor ‒ ismerjük mi jól, mifélék ezek az unokahúgok, nem igaz?! Ambrózy báró, aki közben bejárta a szalont, sőt az abból nyíló kicsiny hálószobát is (melynek ajtaját régóta nem nyithatta ki senki, mivel az odabenn található vetetlen ágyat és a szertedobált férfiholmikat vastag por fedte), most újabb kérdéssel fordult Detrichhez. ‒ A holttestet mikor fedezték fel? ‒ Ma reggel ‒ felelt a nyomozó, ismét csak elkomorulva. ‒ Stumpfné vette észre, hogy az ajtó résnyire nyitva, és bejött. ‒ Ezek szerint Schützer Ottó utoljára péntek éjjel járt itthon, Schützerné viszont szombat délelőtt még biztosan élt, hisz levelet bízott a házmesternére. Sőt, azt is tudjuk, hogy ugyanekkor a Marosvásárhelyről látogatóba érkezett leány… ‒ Hangay Emília ‒ segített most az ifjú riporter, aki mindent lejegyzett. ‒ Tehát Hangay kisasszony is elhagyta a lakást tegnap délelőtt ‒ fejezte be a gondolatot Ambrózy. ‒ Ahogy mondani méltóztatik ‒ bólintott Detrich, aki azt várta, hogy a báró mindjárt előáll a maga (szokás szerint meglepő és briliáns) megoldásával. Ám csalódnia kellett, mivel Ambrózy további beszéd helyett hirtelen a holttesthez lépett, és lehajolva hozzá, oly közelről kezdte azt szemlélni, mintha búcsúcsókot szándékozna adni az özvegynek. ‒ Halottkém látta már? ‒ kérdezte aztán, lázas tekintetét a detektívre vetve. ‒ Geyer24 doktor hamarosan érkezik ‒ felelt a nyomozó. ‒ Két apró, kerek seb a nyakon ‒ közölte ekkor Ambrózy, ha lehet, még közelebb hajolva a hullához, mely (hála a hideg márciusnak) még nem eresztett szagot. ‒ Egy-egy mindkét oldalon. Szinte mérnöki pontossággal döfték át az ütőereket. Ez felettébb érdekes. ‒ Talán a briganti kétszer döfött ‒ vélte a nyomozó, bár nem túl nagy meggyőződéssel. ‒ Mi lehetett a gyilkos eszköz? ‒ kottyantott közbe az ifjú riporter, ám Detrich úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. ‒ Ez nagyszerű kérdés ‒ egyenesedett fel végre a báró. ‒ Kérem, felügyelő,

válaszoljon rá! ‒ Semmit sem találtunk. ‒ Igen, ez érthető ‒ mormogta Ambrózy, majd az előtér felé indult, ám útközben megtorpant és Detrich felé fordult. ‒ Ugye megengedi, hogy a többi helyiséget is átvizsgáljam? ‒ Ha nincs jobb dolga… ‒ csúszott ki a pimasz válasz a nyomozó száján, amit már visszaszívni nem tudott, hát dühös kézlegyintésekkel kezdte mutogatni: ‒ Ott találja a konyhát, kamrát, klozetot. Szemben a cselédszoba, oldalt meg az özvegy hálószobája nyílik. Legyen a vendégem, báró úr. Ambrózy alig tíz perc alatt végzett, majd karon ragadva a meglepett Vilmost, sietve leviharzott vele az utcára. ‒ Bocsásson meg, barátom, hogy ily durván elrángattam a tett helyszínéről, pedig bizonyára még számos keresztkérdést szeretett volna feltenni a derék Detrich nyomozónak ‒ mondta, miközben leintett egy arra poroszkáló konflist. ‒ Hogy őszinte legyek, báró úr ‒ vakarta meg üstökét csalafinta mosollyal Vilmos ‒ odafönn az a tökfej aligha mondhatna bármi érdekeset. Viszont ahogy maga dolgozik…! ‒ Barátom, én most üzletet ajánlok magának ‒ vágott a riporter szavába Ambrózy. ‒ A magam részéről ígérem, hogy továbbra is folyamatosan értesíteni fogom ennek a felettébb különös gyilkosságnak az összes részletéről, méghozzá minden más sajtómunkás előtt, ha… ‒ Igen, báró úr? ‒ Ha ön is ígéretet tesz arra, hogy a cikkeiben mindaddig egyetlen szóval sem említi Hangay kisasszony nevét és személyét, míg én engedélyt nem adok rá. Az ifjú Ambrózy Richárd s a még ifjabb Tarján Vili hosszan nézett egymás szemébe, majd az utóbbi komoly ábrázattal bólintott. ‒ Úgy legyen! ‒ Úgy! ‒ biccentett a báró, sőt kezet is adott rá. ‒ Kérlek, eztán tegeződjünk, és szólíts Richárdnak. ‒ És te engem Vilinek ‒ nevetett fel a riporter, aki álmában sem gondolta volna, hogy valaha is így megtiszteli egy magyar főnemes. *** Be kell vallanom, hogy mialatt az én fess báróm, aki a kocsijával elütött, s

aztán az otthonába vitt, szegény Schützer néném holtteste körül nézelődött, én bizony az igazak álmát aludtam. Dél felé járhatott, mikor végre kinyitottam a szememet, hogy körülnézzek a kicsiny szobában, ahová az éjjel lefektettek. A díszesen faragott ágy paplanját orromig húzva, óvatosan szemléltem a virágmintás, barna tapétát, a háromajtós, óriási ruhásszekrényt (aminek középső részébe ovális tükröt illesztettek), az ébenfa öltözőasztalkát, mely előtt karcsú lábú, támlátlan ülőke állt, s aminek felépítménye szintén ovális, bár kisebb tükörrel szolgált annak, aki a maga szépségében kívánt gyönyörködni. A további berendezést a sarokban kucorgó, márványtetejű mosdóasztalka, az ágy feje mellett gubbasztó éjjeliszekrény, s az egyik (merthogy kettő volt!) ablak alatt elhelyezett, csinos íróasztal, meg a hozzá való szék alkotta. Abból, hogy a szoba plafonja erősen lejtett, rögtön sejtettem, hogy a tetőtérben lehetek. Miután semmiféle zajt nem hallottam, kikeltem az ágyból, rácsodálkozva arra a leheletkönnyű batiszt hálóingre, ami rajtam volt, s melyet bizonyára Terka néni adott rám, miután ájult álomba merültem. Nyomban fülig pirultam a felfedezéstől, mivel a vékonyka ruhadarab alatt oly meztelen voltam, mint születésemkor. Mindjárt fázni is kezdtem, de szerencsére a gondos asszony az ágy végére készített egy köntöst, amit sietve felvettem, s kötőjét a derekamon jó szorosra húztam. Csak ekkor döbbentem rá, hogy mellkasom és hasfalam rettentő mód sajog. Tompa és igen erős fájdalom volt, ám mindaddig elviselhető, míg óvatosan mozogtam. A hálóing alá kukkantva azt is láttam, hogy a testemen hosszanti vér- aláfutás kéklik: bizonyára a konflis keréknyoma! Fejem zavarodottsága viszont már teljesen elmúlt, így abban a pillanatban csakis arra voltam kíváncsi, vajon hová vetett a sors. A puha szőnyegen mezítláb lépkedve előbb az északra, majd a keletre néző ablakhoz mentem. Az előbbin túl csupán meredek, erdős hegyoldalt láttam, mely közvetlenül a ház mellett szökött az ég felé, méghozzá jóval magasabbra, mint az épület. Az utóbbi viszont csodás, szintén erdővel kerített, de szépen gondozott parkra nézett, mely hosszan és már-már szédítő lejtéssel terült el odalenn. Tekintetemmel egyre messzebb kalandozva előbb egy csinos, fehérre meszelt, cseréptetős házikót pillantottam meg, mely még ehhez az épülethez tartozhatott, hisz a kettőt nem választotta el egymástól kerítés. A házikó után ismét fák következtek, ám mivel magasan, egy hatalmas hegy oldalában voltam, így a tekintetem átszökhetett a csupasz, barna ágak rengetege fölött…

Ekkor aztán el is állt a lélegzetem, mert a ködpárás márciusi reggel messzeségében hirtelen a Duna kéken csillanó szalagját, annak túlsó partján a fenséges Országházat, körötte pedig Pest aprócska játékkockákra emlékeztető épületeit pillantottam meg. ‒ Hát fel tetszett végre ébredni, kisasszonka! ‒ szólalt meg ekkor a hátam mögött Terka asszony, aki oly csendesen nyitott be, mintha tündércsaládból származó teremtés volna. ‒ No de meztélláb sétafikál itten nekem! Tessen felvenni rögvest azt a jó, puha törökpapucsot, amit még az éjjel odakészítettem magácskának, mert ha meghűl, a grófnő menten leszedi rólam a keresztvizet! A fejkendős, széles derekú és hasonló kedélyű néni úgy tüsténkedett körülöttem, mintha egyszerre a szoba minden pontján ott tudna lenni. Előbb a jobbjában hozott kancsóból forró vizet öntött a mosdótálba, majd a baljára vetett ruháimat fektette az ágyra. ‒ Mindet kitakarítottam, ahol kellett, megvarrtam, úgyhogy akár öltözködhetik is ‒ mondta. ‒ Azt tanácslom, kisasszonka, hogy a míderrel most nehány napig ne tessen kínozni a szegény testét, mert az a rossz kocsikerék bizony alaposan megtörte magácskát. ‒ Köszönöm, Terka néni. ‒ Emlékszik a nevemre! ‒ ragyogott fel az asszonyság szeme. ‒ Máriának hála, akkor a fejecskéjével sem eshetett nagyobb baj. ‒ Tessék mondani ‒ léptem ismét az északi ablakhoz, miután engedelmesen felvettem a papucsot ‒, hol vagyok? ‒ No, azt majd a méltóságos grófné szép sorjában elmondja magácskának. Már várja odalenn, a nagy szalonban, ahol ‒ Terka asszony ravaszkásan rám kacsintott ‒ biztosan akad majd egy kis harapnivaló is. Hisz ha jól kapiskálom, tegnap óta nemigen ehetett semmit, szegény lelkem. ‒ Grófnő?! ‒ ráncoltam a homlokomat, mint aki mégsem emlékszik minden fontos részletre. ‒ De hisz engem az éjjel valami báró hozott ide. ‒ Az ifjú Ambrózy Richárd báró, bizony! ‒ bólintott nagyot Terka néni. ‒ Ő a grófnő kisebbik fia, de mostan nincsen itthon. Még jókor reggel lement a városba… ‒ Le? ‒ vágtam a szavába, ismét az ablakon túl elterülő, meredek parkra sandítva. ‒ Azt látom, hogy magasan vagyunk, de… ‒ Magasan bizony, a Széchenyi-hegy legtetején ‒ mondta az asszony büszkén, mintha ő emelte volna a hegyet, majd játékosan megfenyegetett az

ujjával. ‒ Be nagy ravasz maga, kisasszonka, hisz lassanként mindent kiszed a málé Terkából! Persze nincs is itt semmi titok, úgyhogy mielőtt lázat kapna a kíváncsiságtól, azt is elárulom, hogy jelenleg az Ambrózy-villában vagyunk, az a kicsinyke vityilló a kert végiben pedig, amire pislogni tetszik, a személyzetünk két további tagjának, a Vén Bódis Gáspárnak, aki itten a mindenes, meg az Isti kisinasnak a lakhelye. No, most már megnyugodott végre afelől, hogy biztos helyen van? Mire bólintottam, Terka asszony már az ajtóban állt, ám mielőtt behúzta volna azt, még annyit mondott: ‒ Öltözködjék szépen, ahogy illik! A klozetot, ha kell, ottan találja szemközt. Én meg majd gyüvök hamarost, hogy lekísérjem a méltóságos asszonyhoz. *** Alig fertály órát kaptam Terka asszonytól, hogy felöltözzem, mégis elegendő volt ahhoz, hogy kissé körülkémleljek a tetőtérben. Először a klozetra csodálkoztam rá, mely modern angol módi szerint a fürdőszobában kapott helyet, ahol márványkád és rézcsapos mosdómedence szolgálta a kényelmet. Onnan visszatérve megállapíthattam, hogy az én kicsinyke zugom két nagyobb szoba közé préselődik, de egyikbe sem volt merszem benyitni, hisz csupán megtűrt vendégként tartózkodtam a házban. ‒ No, gyüjjön szépen utánam, lelkem ‒ biztatott Terka néni, mikor értem jött. ‒ A lépcsőn óvatosan, mert meredek! Sejtettem, hogy az Ambrózy-villa még sok meglepetést tartogat a számomra, mégis földbe gyökerezett a lábam, mikor az egy emelettel lejjebb lévő szalonba léptem. A bal kézre eső, hosszú falat egész végig sötétbarna, díszesen faragott könyvszekrény takarta oly komoly szépséget árasztva magából, mintha tudós professzor lakában volnánk. A plafonig érő polcok és üveges szekrények rendjét csak középen törte meg a fekete márványból készült kandalló, amiben víg tűz lobogott. Annak két oldalán szintén fekete márványból való, gyerek méretű páncélos lovagok szobrai őrködtek, karjukkal pajzsukra, pallosukra támaszkodva. A kandalló fölött újabb szobrot pillantottam meg, ami talán egy núbiai istennőt ábrázolt, kinek ében kőbőrétől vakító sárgán ütöttek el aranyozott ruhájának lágy redői, ékszerei, és a két kezével fején egyensúlyozott, tömör aranynak látszó tál.

S ez még csupán a szalon bal oldali falának berendezése volt! Szemben az ajtóval, amin magam is beléptem, hatalmas íróasztal állt, mögötte óriási, párnázott borszékkel. Magán az asztalon finoman metszett üvegbúrával dicsekvő olvasólámpa csinoskodott, melynek fényét napközben a tőle jobbra lévő ablak pótolta. A zöld bársony asztallapon papírok, újságok, tollszárak, tintatartó, levélnehezék, és még számos egyéb, munkához illő kellék sorakozott. A szalon könyvespolccal szemközti falának síkját nagy beugró törte meg. Ebben a világos „mélyedésben” rendezték be a vendégvárót. A négyszemélyes kanapé, mellette a két szék, előttük pedig a hosszú teázóasztalka mind háttal állt az üvegezett, kétszárnyú franciaablaknak, amit közlekedésre soha nem használtak, de azért kellemes kilátást nyújtott a verandára. ‒ Jöjjön csak, kedves! Ne féljen tőlem, hisz nincs miért ‒ szólt a karcsú lábú székek egyikén ülő idős hölgy, aki türelmesen várt, míg kicsodálkozom magam. A szalon fényűző berendezése után (melyből az én szememnek a plafonig érő könyvek serege tűnt a legértékesebbnek, s ezért magamban mindjárt azt kívántam: bárcsak a papuska is láthatná ezt) most a vendéglátómra vetettem a tekintetem, s mindjárt elé lépve, illedelmes pukedlivel, mély főhajtással köszöntöttem őt. ‒ Grófnő, engedje meg, hogy bemutatkozzam: a nevem Hangay Emília. Maros-Torda vármegyéből, Marosvásárhely városából jöttem, ahol apácskámnak könyvkereskedése van. Egyben az is engedtessék meg nekem, hogy kifejezzem hálámat, amiért… ‒ Hálával mi tartozunk önnek, drágám, amennyiben meg tudja bocsájtani a fiamnak, hogy áthajtott magán a kocsijával, s utána még el is rabolta önt ‒ mosolygott a hölgy, majd a csuklóján lógó régimódi legyezővel a vele szemközt álló szék felé intett. ‒ Üljön le végre! Terka, kérem, gondoskodjék róla, hogy a kisasszony haraphasson valamit, és nekem sem ártana néhány korty tea. Miután kettesben maradtunk, rettentő kínos percek következtek, legalábbis számomra. A társasági illem úgy kívánta, hogy lehajtott fejjel, félig lesütött pillákkal csakis az ölemben heverő kezemet nézzem, mivel egy olyan magasrangú hölgyre, mint a grófnő, szemtelenség lett volna a szememet meregetnem. Engem viszont majd’ szétvetett a kíváncsiság, hogy alaposabban megnézhessem őt, hisz még sosem láttam ily közelről igazi főnemesi hölgyet.

Ezt bizonyára a grófnő is megérezhette, mivel néhány perc után így szólt: ‒ Kedvesem, nagyon kérem, bámuljon csak bátran, hisz én is azt teszem: önt bámulom! ‒ Hogy engem? ‒ emeltem rá a tekintetemet értetlenül. ‒ Ugyan mi érdekes lehet rajtam? ‒ Hármat is mondhatok! A fiatalsága, a szépsége és a bátorsága. ‒ Az első kettő puszta illúzió, méltóságos asszonyom, a harmadik pedig… Azt nem is értem, miből gondolja, hogy bátor vagyok? ‒ Abból, hogy nyugodtan, fegyelmezetten ül egy vadidegen grófnő vadidegen villájában, amelyről már azt is tudja, hogy messze kívül esik a városon, a budai hegyek egyik legmagasabbikán. Mindemellé pedig ráadásként a korát meghazudtoló bölcsességgel és magabiztossággal beszél, ami… Hogy fejezhetném ezt ki helyesen? Enyhén szólva is szokatlan! Higgyen nekem, kisasszony, a maga helyében a legtöbb fiatal hölgy már rég hisztériás rohamot kapott volna, s végül el is ájul, csak hogy ama tévképzetet erősítse, miszerint a nők gyengék és ostobák. Mielőtt felelhettem volna, Terka asszony lépett a szalonba, hatalmas tálcán virágmintás porcelánkannát (benne illatozva gőzölgő teát), két csészét, továbbá ínycsiklandó vajas pirítós aranybarna halmát, hozzá háromféle lekvárt, keménytojást és hajszálvékonyra szelt sonkát hozva. Az apró kanálkák, kések, villák mind színezüstből voltak. A cukortartó tetején egy pucér puttó harsogva fújta trombitáján a néma indulót, mely bizonyára a jó étvágy magasztalásáról szólt. ‒ Egyék, kisasszonka, csak bátran, mert magácskának az evés most egyenest kötelező! ‒ hunyorított rám a kedves Terka néni, majd ismét elvonult. Biztos voltam benne, hogy a grófnő részletesen ki akar kérdezni arról, kiféle és miféle vagyok. Hogy kissé elhalasszam a faggatózást, tényleg enni kezdtem, pedig ez (ha fel is kínálták korábban) már végképp a társasági etikett súlyos megsértése volt. Az idős hölgy azonban, ki maga öntötte csészéinkbe a teát, cseppet sem ütközött meg azon, milyen jóízűen ropogtatom a pirítóst. Sőt, élvezettel nézte, miként pusztítom el kései reggelimet, miközben számos olyan kérdésemre adott választ, amit feltenni eddig nem volt időm. ‒ Mint bizonyára már tudja, kedves Hangay kisasszony, hisz a mi Terkánk oly egészségesen pletykás, amennyire csak szükségszerű, ön jelenleg az Ambrózy-villa vendégszeretetét élvezi… Ne, kérem, egyék csak tovább! Nem azért mondom mindezt, hogy megint hálálkodni kezdjen. Csupán azt

szeretném, hogy a maradék aggodalom is eltűnjön a tekintetéből. Tehát… Jó magam Monyorókeréki és Monoszlói Erdődy Agáta Mária Gobertina25 vagyok, édesapám jóvoltából a grófi cím birtokosa, ám elhunyt férjem, a báró után az Ambrózy név illet meg. Ön azonban, kisasszony, szólítson eztán egyszerűen csak Agáta mamának. ‒ Én igazán… ‒ hatódtam meg, hisz ily bizalmas kegy ilyen felületes ismeretség után valóban megható volt. ‒ Nagyon köszönöm, Agáta mama. ‒ Én pedig, ha nem haragszik… ‒ Szólítson Milinek, ha kérhetem ‒ siettem a segítségére. ‒ Papuska és az egész család, de még a barátaink is így szólítanak, mióta az eszemet tudom. ‒ Helyes, akkor hát ezt is megbeszéltük ‒ mosolygott a grófnő, egészen úgy, mint a mesebeli Holle anyó. Bár régimódi, krinolintól és turnőrtől26 széles, fekete ruhát, hatalmas kontyba tűzött, ezüstősz haján pedig szintén fekete csipkéből készült főkötőt viselt, mégsem tűnt megkeseredett, gyászoló özvegynek. A tekintete élénk érdeklődésről, mosolya őszinte bizalomról, hangja megfontoltságról és nagy élettapasztalatról árulkodott. ‒ Jó, ha azt is tudja, kedves Mili ‒ folytatta a grófnő ‒, hogy a villában a kisebbik fiammal, Richárddal kettesben élünk, nem számítva persze a személyzetet, mely három főből áll. A férjem, Sédeni-Ambrózy báró immár hét éve, hogy magunkra hagyott. Azóta ebben a bájos kis házban húzom meg magam, távol a világ zajától… Agáta mama egészen addig szóval tartott, míg pukkadásig nem ettem magam, ám azután sem kezdett faggatózni. Jólneveltsége tiltotta ezt neki, így rám hagyta, mit árulok el önmagámról. Úgy döntöttem, a vendéglátásért cserébe kötelességem legalább általános képet adni arról, miként kerültem Pestre (bár a valódi okot elhallgattam), és szólnom a nénikémről is, bár azt, hogy holtan találtam őt, szintén „elfelejtettem” megemlíteni. ‒ Figyelmetlenségem és a pesti forgalom számomra szokatlan nyüzsgése volt az egyedüli ok, hogy a báró úr kocsija elé kerültem ‒ fejeztem be mondandómat. ‒ Épp ezért őt semmiféle felelősség nem terheli. ‒ Maga nagyon okos leány, Mili ‒ biccentett elgondolkodva a grófnő. ‒ Amint a fiam hazatér… Mert biztos vagyok benne, hogy a saját szemével akarja látni: nem okozott-e önnek maradandó sérülést! Tehát amint Richárd megérkezik, nyomban hívunk önnek egy bérkocsit, hogy visszatérhessen a nénikéjéhez, aki már biztosan holtra aggódta magát.

Úgy éreztem, Agáta mama tekintete röntgensugárként hatol át rajtam, pontosan körberajzolva minden titkomat. Arcom kigyúlt, kezem remegni kezdett, ám ő szerencsére tovább beszélt, semleges témákra terelve a szót. Így telt el majd’ az egész délután, mire az „én” báróm végre megérkezett. Hallottuk, ahogy valaki (talán az Istiként emlegetett fiú) elébe siet, kitárva neki a nyikorgó vaskaput, majd a határozottan döngő lépteket, amint a bejárathoz közeledett. ‒ Anyám! Kisasszony! Az ifjú Ambrózy báró a két sarkát összecsapva köszöntött minket. Én nyomban fel akartam állni, hogy viszonozzam az üdvözlését. Ám ekkor hirtelen megakadt rajta a tekintetem, s attól, amit láttam, minden tagom azonnal megdermedt. Ködös emlékképek villantak fel sorra… A pillanat, mikor a báró fölém hajolt, miközben én tehetetlenül feküdtem az Erzsébet körút kövezetén… Hosszú, elmosódó percek a kórházban: ő Donáth doktorral beszélt, észre sem véve, hogy nézem őt… S végül a fiáker félhomályos belseje, ahol csakis az arcát kutattam… Igen, már többször is láttam őt, ám eddig egyszer sem vettem észre azt, hogy az ifjú Ambrózy báró bal karja hiányzik! A szürke öltönykabát ujja üresen, laposan indult útnak a vállától, s a vége aranytűvel a zsebéhez volt rögzítve, nehogy a szél elragadja. ‒ Kisasszony, jól érzi magát? A báró oly rideg érdeklődéssel nézett rám, mintha valami különös és nem túl gusztusos bogarat vizsgálgatna. ‒ Bocsásson meg… ‒ álltam volna fel, de szédülni kezdtem, így nyomban vissza kellett ülnöm. ‒ Elnézésüket kérem. Úgy tűnik, a baleset még mindig… ‒ Jobb volna lefeküdnie, Mili kedves ‒ a grófnő felkapta, s megrázta az asztalon álló csengettyűt. Terka asszony szinte azonnal megjelent. ‒ Nem, azt nem lehet ‒ tiltakoztam. ‒ Legjobb lesz, ha még sötétedés előtt visszaindulok a városba. ‒ Sajnálom, Hangay kisasszony, de úgy vélem, ez jelenleg cseppet sem volna okos dolog ‒ szólt ekkor az ifjú báró, sokkal inkább parancsolón, semmint kedvesen. - Most jövök Pestről, és bizony rossz hírt kell közölnöm önnel. Pontosabban egy olyan hírt, amelyről úgy sejtem, ön máris tud. Sőt, talán előbb tudott róla, mint én. ‒ Ne titokzatoskodjék, Richárd! ‒ szólt rá fiára a grófnő. ‒ Ki vele, mit akar

mondani? ‒ Hangay kisasszony nénikéjét a tegnapi nap folyamán meggyilkolták. ‒ Édesszűzmáriám! ‒ kapta két kezét a szája elé Terka asszony. ‒ Szegény kisnaccsád! ‒ S ez még nem minden ‒ folytatta a báró, szavait immár egyenest Agáta mamának szánva. ‒ Mióta elhagytam a bűntett színhelyét, valaki folyton a nyomomban jár. Ráadásul Gáspár bácsi azzal fogadott az imént, hogy reggel óta a villát is figyelik. Ekkor a grófnő hirtelen felállt, s úgy szólalt meg, mint egy vezénylőtábornok: ‒ Mili kedves, maga veszélyben forog, tehát egyelőre nálunk kell maradnia! Túl zavart és gyenge voltam ahhoz, hogy tiltakozni merjek. Ezután Agáta mama a ruhái redői közül aprócska kulcsot halászott elő, s a következő parancs kíséretében adta át azt a fiának: ‒ Kérem, Richárd, nyissa ki a páncélszekrényt! Úgy vélem, a legfőbb ideje lesz felfegyverkeznünk!



7 A pofaszakállas kísértet Buda, 1900. március 11. Majd az egész hátralévő napot a tetőtéri kis szobámban töltöttem. A rosszullét, ami a báró hiányzó karjának látványától elfogott, csak lassan akart múlni, bár tudtam, hogy valójában nem az üresen aláhulló zsakettujj okozta. Az csupán az utolsó csepp volt abban a pohárban, amelybe az eltelt napok keserű és hátborzongató pillanatai gyűltek. Miután Terka asszony feltámogatott a szűk lépcsőn, ruhástól hevertem végig az ágyon, s aztán órákon át a plafont bámulva próbáltam átgondolni a helyzetemet. Róza nénémet megölték… Vajon ki tehette és miért? Az éjszakai veszekedést felidézve, mikor a fiával két véres karmú, gyűlölködve rikácsoló dögkeselyűként marták egymást, rögvest az tűnt kézenfekvő magyarázatnak, hogy Ottó tért vissza, mert véglegesen le akarta zárni az akkori viszályt. Véglegesen…? Fényes nappal, mikor bárki megláthatja érkeztében vagy távoztában? És az a sok szertefröccsent vér…! A gyilkosra is kellett, hogy jusson belőle! Nem, ilyen őrültség még abban az esetben is elképzelhetetlen volna, ha a kuzinom sokkal részegebben állít be a nénihez, mint amilyen akkor éjjel volt. Talán rablógyilkosság lehetett! A tettes bizonyára a cselédlépcsőn távozott, s már eleve henteskötényben érkezett, mintha csak friss húst szállított volna a ház valamely konyhájára, mert így az öltözékét borító vér sem tűnt volna fel senkinek. Éreztem, hogy a fantáziám, mely papuska szerint mindig is élénk volt, most tényleg túl messzire ragad. Még hogy hentesnek álcázott rablógyilkos…! És a szegény ifjú báró, aki egyébként oly fess, megnyerő arcú, életerős férfi, mikor és hogyan veszíthette el a bal karját? Ezt tőle vagy Agáta mamától megkérdezni mérhetetlen illetlenség volna. De talán Terka néni, aki úgyis mindent tud, ami a villában folyik, egyszer majd elkottyantja magát. A bárót követték, a házat pedig, mely menedéket adott nekem, reggel óta figyelik ‒ jutott eszembe eztán. A gondolataim úgy cikáztak, mint a kopók által

felvert szarvascsorda. Lehet, hogy a nagynéném után én következem? De miért és ki akarna engem, a Marosvásárhelyről csupán néhány napja érkezett leányt megölni? ‒ Emma! ‒ nővérem neve önkéntelen szaladt ki a számon, miközben felültem az ágyon. ‒ Lehet, hogy a kutakodásom máris feltűnt valakinek? Különös módon félelem helyett inkább bizsergető izgalmat éreztem. Talán nyomon vagyok? Nem, az sajnos kizárt, hisz Jónás bácsi a kávéházban semmi újat sem tudott nekem mondani. Igaz, visszavárt magához, s talán nem csak puszta vendégszeretetből, hanem mert mégis rejteget valamit, amit az EMKEnél nyugodtabb, biztonságosabb helyen akart megsúgni. A szobám egyik, majd másik ablakához léptem. Északra továbbra is csak a meredek hegyoldalon kapaszkodó fákat, keletre pedig a néptelen parkot láttam. ‒ Muszáj beszélnem Jónás bácsival! ‒ suttogtam magam elé, ökölbe szorítva mindkét kezem. ‒ Habár… A következő gondolattól jeges borzongás kerített hatalmába. Mi van, ha a néném életét tényleg az én kutakodásom miatt oltották ki? Biztos voltam benne, hogy ha előző reggel nem szököm meg tőle, és a gyilkos engem is a lakásban talál, akkor… Még az is lehet, hogy valójában én voltam a célpont?! Nem, Jónás bácsit ki kell hagynom mindenből, nehogy a végén még őt is veszélybe sodorjam. A park végében álló kicsiny házból ekkor ismeretlen alak lépett elő. A kellemesen napfényes, kora tavaszi idő ellenére magas kucsmát, szőrmével bélelt bekecset, sötétkék kezeslábast és csizmát viselt. Még a tetőtéri ablakból letekintve is hatalmas termetűnek, szikárnak, erősnek tűnt, bár a tartása kissé görnyedt, a mozgása pedig öregesen lassú volt. Megfontoltan ballagott a villa felé, hol itt, hol ott állva meg néhány pillanatra, mintha a most még üres virágágyások, levéltelen sövények és lugaskaróra kúszó rózsatövek állapotát vizsgálná. Már-már el is tűnt a szemem elől, túl közel kerülve az épülethez, mikor a napfény valami fényes holmin csillant. Az öregember (aki csakis a Terka asszony által emlegetett Vén Bódis Gáspár lehetett) széles derékszíjába tűzve egy forgótáras revolvert hordott magával! Mi ez a villa? Kik a lakói? Habár eddigi életem során nemigen akadt alkalmam arra, hogy főnemesek, bárók, grófok és hercegek társaságában múlassam az időt, azért mégiscsak úgy gondoltam, hogy az efféle családoknál sem mindennapi szokás a házukat ily gyorsan és gyakorlottan ostromlott

erőddé nyilvánítani és a személyzetet felfegyverezni. Eszembe jutott a grófnő higgadtsága, amint a különösebbnél különösebb híreket fogadta: hogy a fia egy gyilkosság helyszínén járt… hogy azóta követik… és hogy a ház is megfigyelés alatt áll. Mintha az ifjú Ambrózy báró legalábbis hullakém vagy vizsgálóbíró volna, a kies Széchenyi-hegy tetején gubbasztó, erdők közé szorított villát pedig hetente rohanná le valamely titokzatos ellenség. Mégis, kik ezek az emberek, akik befogadtak engem? A következő órákat lázas töprengéssel töltöttem. Közben egyszer hallani véltem, amint valaki feljön a lépcsőn és az egyik szomszédos szobába siet. A vastag falak szinte minden zajnak útját állták, nekem valami mégis azt súgta, hogy az ifjú báró vonulhatott vissza, tán épp úgy töprengeni, mint én. A nap hamar eltűnt a hegy mögött, s mire az asztalkámon álló, kecses kis ezüstóra töpörödöttebb mutatója a hatos számra konyult, már teljesen sötét lett. Meggyújtottam a karcsú petróleumlámpát, mely barátságos, meleg fénnyel árasztotta el a kedves szobát. Újabb órák röppentek tova. Odakintről néha vad csaholás hangzott fel, hol a park hátsó, hol az elülső részén riogatva a környéken bóklászó árnyakat. A villához tehát kutya is tartozik, mely ‒ a hangjából ítélve ‒ nem lehet túl nagytermetű, ám annál éberebb és harciasabb. Este nyolc óra tájt, mikor a fejem már épp zsongani kezdett a sok hiábavaló gondolattól, az ajtómon óvatos kopogtatás hallatszott. ‒ Kisasszonka, édes, ébren van-e? ‒ kérdezte Terka néni. ‒ A grófnő üzeni: ha kedve és étvágya is volna hozzá, hát szívesen látnák a kisasszonkát vacsorára. *** A keskeny lépcsőházban egészen a földszintig ereszkedtünk. Elöl Terka asszony ment, kezében lámpással, mögötte én, kissé megemelve a szoknyám szegélyét, hogy lássam, hova lépek. Odalenn továbbra is szűkös, jobbra kanyarodó folyosóra értünk. Bal kézre csukott ajtót pillantottam meg, melyről az volt az érzésem, hogy talán a szabadba visz. A folyosón végigmenve egyszer csak a konyhában találtam magam, mely a falra akasztott sárgaréz edényeknek, és egyéb főzőalkalmatosságoknak köszönhetően úgy csillogott, mint Salamon király titkos kincsestára. A meglehetősen nagy tűzhelyben vidáman pattogtak a lángok, és ínycsiklandó illatok töltötték be a barátságos

helyiséget. A konyhából egy bal kézre nyíló ajtón át rögtön az ebédlőbe léptünk, mely számomra, aki a mi szerény polgári lakunkhoz szoktam, szemkápráztatónak tetszett. Elsőként a vakítóan fehér damasztabrosszal takart, értékes porcelánkészlettel és ezüstneművel terített asztal fölött lógó óriási, ötágú bronzcsillár vonta magára a figyelmemet. Ez a kacskaringós levélmintákkal díszített „szörnyeteg” csodás fénnyel árasztotta el az egész helyiséget, annak ellenére, hogy lángjait itt nem légszesz, csak petróleum adta. Az asztal körül egyébként négy súlyos tölgyszék állt, melyek egyikét a grófnő már elfoglalta, a másikról pedig épp Richárd báró állt fel, hogy az üdvözlésemre siessen. Miközben elfogadtam a karját (az egyetlent, ami volt neki ‒ csak tudnám ezt végre kiverni abból az ostoba fejemből!), és engedtem, hogy a helyemre kísérjen, tovább szemlélődtem. Az ebédlő bal kézre eső falát szinte teljesen eltakarta az eredetileg talán óriások számára készült, tehát gigantikus méretű mahagóni tálalószekrény. Szédítő faragványain szőlőlevelek és kacsok között pajkos nimfák, pufók tündérek, ravasz manók bujkáltak, mintha mind az ott felhalmozott sévres-i porcelánok, herendi tálak, színezüst szósz, tejhab, cukor, só és ki tudja még minek a befogadására alkalmas edénykék, csuprok, kancsócskák elcsenését terveznék. A kredenc mellett egy hasonlóan díszes pohárszék is magasodott, hű társként simulva hozzá a villa lakóinak szolgálatában. A velük szemközti falat kétszárnyú üvegezett ajtó törte meg, mindkét oldalán egy-egy nagy ablakkal kiegészülve. Ezek nappal bizonyára csodás látványt biztosítottak a villa parkjára. Az aranyszínű, virágmintás tapétával borított falakon néhány olajfestmény, az asztal mellett pedig egy terebélyes Makartcsokor27 függött ‒ ilyet eddig csak szalonok asztalán láttam, s hogy itt faldíszként használták, meglepett. Az ebédlő folytatását, mely egy széles boltívvel elválasztott helyiség volt, ekkor még nem pillanthattam meg, mivel a bordó függönyt összehúzták. Viszont a plafont ‒ mely ahelyett, hogy sima lett volna, ahogy szokás, itt újabb és újabb kicsi boltívekbe rendeződött, mintha a fejünk fölött hullámokat vetnének a téglák ‒ alaposan szemügyre vettem, hisz ilyen különlegességet még soha sehol nem láttam. A vacsora csendes, úri módon szófukar, semleges társalgással telt. Hozzám kizárólag a grófnő szólt, mintha Richárd, aki még a tekintetemet is kerülte,

haragudna rám valamiért. Az étel viszont ezerszeresen pótolta szavaink sótlanságát, ami bizonyára Terka néni munkáját dicsérte. ‒ Ez igazán fenséges volt ‒ szólt az étkezés végén a grófnő, miközben tányérján egymás mellé fektette a kést és a villát. A szakácsné széles mosollyal fogadta a dicséretet. ‒ A kávét és konyakot a nappaliba kérjük, Terka. Az ifjú báró nyomban felállt, s karját (az egyetlent… jaj, Mili, elég lesz már!) nyújtva a boltívet lezáró bársonyfüggönyhöz vezetett. Ott aztán meghúzta a fal mellett lógó, aranybojtos zsinórt, s a rejtett szerkezet máris könnyedén felemelte a nehéz drapériát, kétfelé vonva azt. A kicsinyke nappali kellemes kis helyiség volt, benne vidám színű, nyári bútorokra emlékeztető hat székkel, köztük pedig egy ovális asztalkával. A két, parkra néző ablak alatt sarokkanapé állt, s itt is akadt egy üvegezett ajtó, mely a parkba nyílt, bár ez csupán egyszárnyú volt. Amint leültünk az asztalka köré, a grófnő Princesas szigaretlire28, a fia pedig illatos Virginia szivarra gyújtott. Engem is kínáltak, ám mikor visszautasítottam, mondván, hogy ennyire modern lány azért még nem vagyok, Agáta mama szemében oly csillanást láttam, mintha örülne a válaszomnak. ‒ Ha jól sejtem, kedves Mili, ön rendkívül értelmes lány, s mint ilyen, a délutánt nem szunyókálással, sokkal inkább töprengéssel töltötte ‒ szólalt meg végre Agáta mama. Válaszul némán bólintottam. ‒ Helyes! Van is min rágódnia, nekem elhiheti, mivel ez az ügy rendkívül homályos és csavaros. A fiam mindjárt elmondja önnek, hogy mire jutott szegény nagynénje halálának körülményeit vizsgálva, ám előbb némi felvilágosítással tartozunk, hisz a viselkedésünk bizonyára… hm… meghökkenti önt. Erre aztán végképp nem mertem semmit válaszolni, de úgy vártam a folytatást, mint sivataglakó beduin az esőt. ‒ Tudnia kell ‒ folytatta a grófnő hogy Richárd a rejtélyek megszállottja. Egészen kis korától kezdve homályos titkok, ősi históriák, különös fejtörők, megoldatlan ellentmondások után kutatott, s ez a mániája később sem múlt el. Mivel birtokaink ügyeit apjuk halála óta idősebb fiam, Sédeni Ambrózy István29 viszi tovább, Richárd nyugodtan élhet e különös szenvedélyének, mely mára odáig vitte őt, hogy bűnüldözői körökben nagy elismerést vívott ki. ‒ Anyám, kérem, ne túlozzon! ‒ mondta az ifjú báró, s mintha kellemetlenül érintené a dicséret, helyéről felállva, inkább átült az ablakok alatti kanapéra.

Ettől kezdve jó darabig csak kifelé bámult, bár a kinti világból aligha láthatott valamit, hisz a parkra rég ráborult az éj. Agáta mama arcán könnyű mosoly derengett fel, majd tekintetét ismét felém fordítva, tovább beszélt: ‒ Richárd már számos bűnügyet oldott meg sikeresen, így a rendőrség mindig szívesen látja, ha megjelenik a tetthelyen. ‒ A rendőrség mint szervezet talán, de az egyes detektívek… ‒ szólt közbe keserűen a báró, továbbra is az ablaküvegre meredve. ‒ Mindegy! Kérem, folytassa, anyám. ‒ Azt hiszem, a lényeget már elmondtam ‒ nézett rám fürkészőn Agáta mama. ‒ Ha Mili valóban olyan értelmes. amilyennek sejtem, akkor ennyiből is megértette, miért viselkedünk úgy e házban, mint akik már sok borzalmat, s köztük néhány veszedelmes ostromot, merényletet is átéltek. Kísérteties volt a grófnő szájából hallani azokat a szavakat, amiket én a szobámban kérdésként már megfogalmaztam magamban. ‒ Richárd fiam… hm, kedvtelése cseppet sem veszélytelen. Azok, akik bűntetteket követnek el, olykor attól sem riadnak vissza, hogy vétkük titokban tartása érdekében az életünkre törjenek. Ez persze csak ritkán fordul elő, ám fel vagyunk rá készülve, és nem rettenünk meg attól, ha védekeznünk kell. Tekintetem önkéntelenül a kertre nyíló ajtó felé szökkent, ahol már korábban észrevettem a falnak támasztott kétcsövű vadászpuskát. ‒ Most pedig hallgassa meg, mire jutott Richárd a délelőtt folyamán, de ‒ s ekkor a grófnő mélyen a szemembe nézett ‒ azután mi is szeretnénk megtudni végre, hogy valójában miért jött a fővárosba, kedves Mili! Első gondolatom az volt, hogy kijelentem: nem vagyok köteles a kérdéseikre válaszolni. Elvégre bármekkora hírű magándetektív is a báró, attól még nem hivatalos személy! Ám ha tiltakozom, bizonyára Richárd is hallgatni fog arról, amit már kinyomozott, ez pedig cseppet sem lett volna az ínyemre. ‒ Azt a keveset, amiről tudomásom van, puszta hálából is köteles vagyok megosztani magukkal, Agáta mama ‒ mondtam kellő alázatossággal, miközben máris ravasz tervet kovácsoltam. ‒ Akkor hát hallgassa meg a beszámolómat, kisasszony, s ha egyáltalán képes rá, értsen meg belőle valamit ‒ állt fel hirtelen a báró iménti helyéről. ‒ Bocsánat ‒ hökkentem meg. ‒ Miért feltételezi a méltóságos úr, hogy nehezemre eshet megérteni a szavait?

‒ Hisz ön még csak gyermek, s ráadásul leány! ‒ érvelt Richárd, mint aki a világmindenség egyik alapvető igazságát közli. A viselkedése cseppet sem volt rátarti, fennhéjázó vagy pökhendi. Dehogy! Ambrózy báró tiszta szívből, lelke legmélyéig hitte, hogy a szoknyát viselő személyek, különösen, ha még nem töltötték be az ötvenet, mind ostobák. S ezt bizony nem sértő szándékkal, csupán tudományos tényként vallotta, amin épp úgy nem szabad megsértődni, mint ahogy a ló sem bántódik meg azon, ha azt állítják róla, hogy négy lába van. ‒ Kérem, fiam, térjen a lényegre ‒ szólt ekkor Agáta mama, elnézőn csóválva főkötős fejét. ‒ Nézetei a női nemről most mellékesek. ‒ Ahogy parancsolja, anyám ‒ biccentett felé Richárd, s miközben maga elé meredve beszélt, fel-alá kezdett járkálni a nappaliban. ‒ Tehát… Jókor reggel átkocsiztam Pestre, s mindjárt a Ferenc József téri főkapitányságra hajtattam. El kell ismernem ugyanis, hogy nem hagyott nyugodni mindaz, amit ön, Hangay kisasszony a baleset utáni zaklatott állapotában suttogott. Rengeteg vér, nagynéni, gyilkosság… Donáth doktor szerint folyton ezt ismételgette, s míg a kórházba vittük, magam is efféléket véltem hallani. Így aztán meg sem lepett, mikor Rudnay főkapitány titkára, akitől az aktuális bűnügyek felől szoktam érdeklődni, közölte velem, hogy alig harminc perccel az érkezésem előtt egy idős hölgy holttestére találtak az Erzsébet körút 35. egyik emeleti lakásában. Épp abban a bérházban, mely előtt ön, Hangay kisasszony, a kocsim által elgázoltatott! Richárd báró itt megtorpant, de csak azért, hogy az asztalkán álló hamutartóba pöccintse a Virginia hamuját. ‒ Rögtön a helyszínre siettem, ám addigra sajnos az az otromba Detrich felügyelő a rendőreivel együtt már mindent összefogdosott és felforgatott, eltüntetve szinte az összes használható nyomot. ‒ Akkor tehát… ‒ sóhajtottam csalódottan, ám az ifjú báró (meg sem hallva engem) tovább beszélt. ‒ Szerencsére azért akadt két apróság, amit az a mélabús ökör… ‒ Richárd! ‒ szisszent fel Agáta mama. ‒ Elnézést kérek ‒ hajolt meg felé a báró, s én majdnem felnevettem, hisz látszott, mennyire nem bánja, hogy ökörnek nevezte a detektívet. ‒ Tehát Detrich két apróságot is elnézett, pedig azok egyenként is óriási jelentőséggel bírnak! Az egyik, hogy a szúrt sebek… Mindkettő kicsi és kerek, a torok két oldalán, egyenlő távolságra a gégétől. Szóval a sebek körül fegyverolaj

nyomait láttam. ‒ Mire mutat ez, fiam? ‒ kérdezte a grófnő, mintha csak a kerti bukszusbokrok állapotáról beszélgetnének. Most már muszáj volt elhinnem, hogy ez a különös páros oly otthonosan érzi magát a bűnügyek területén, ahogy papuska a ritka könyvei között. ‒ Ez arra, anyám, hogy a fegyver, mely kioltotta özvegy Schützerné életét, különleges eszköz. Valószínűleg egy sétapálcába szerelt, tűhegyes acél tüskepár, ami gombnyomásra ugrik elő, valahogy így… A báró a mutató és gyűrűsujját szétnyitva bökött a levegőbe. ‒ Az ilyesféle szerszámokat szokták ugyanis fegyverolajjal kenegeti, nehogy a döntő pillanatban beragadjanak. Mielőtt Richárd tovább ecsetelhette volna a nénikém lemészárlására szolgáló eszköz nagyszerűségét, Terka néni jelent meg a konyha felől, nagy tálcán gőzölgő kávét, hozzá könnyű csészéket, valamint ólomkristály üvegben aranyló konyakot és poharakat egyensúlyozva. Míg a kiszolgálás tartott, Richárd báró türelmetlenül toporgott fölöttünk, s mikor az asszonyság eltűnt, sietve tovább beszélt. ‒ A másik nyom még ennél is sokkal érdekesebb. Megtudtam, hogy az özvegy levelet írt valakinek, s azt aznap reggel, mikor Hangay kisasszony megszökött tőle, futárral akarta kézbesíttetni. ‒ Igen, a levélre én is emlékszem ‒ vetettem közbe, miután a forró kávé valamelyest megnyugtatta a szúrt sebek említésétől háborgó gyomromat. ‒ Gondolom, fogalma sincs, kinek szólt a levél? ‒ Sajnos, nincs. ‒ Nos, ezt én sem tudtam kideríteni, ám néhány szavát azért sikerült elcsennem. ‒ Egy olyan levélnek, amit nem is látott? ‒ csodálkoztam. ‒ Az hogy lehet? ‒ A levél valóban nincs meg, de a nyoma… Akarom mondani: a lenyomata még mindig látszott a nénikéje hálószobájában lévő papirosok legtetején. Szerencsénkre a tollhegy, amit az özvegy használt, meglehetősen kopott volt, így néhol erősen rá kellett azt nyomnia a papírra. Mikor Detrich nem figyelt rám, mivel az a szegény Tarján Vili nevezetű fiatal riporter, aki épp ott bóklászott, jobban bosszantotta őt, mint én, gyorsan eltettem a legfelső papírt, majd itthon grafitport szórtam rá, elővarázsolva néhány szót. Íme! Richárd báró a belső zsebéből húzta elő a bizonyítékot, s lefektette azt elénk, a csészék közé.

‒ Ez természetesen nem az eredeti példány, csupán a másolat ‒ magyarázta. ‒ Kérem, kisasszony, olvassa el, s aztán halljuk, mit gondol róla. A papírlapon valóban csak néhány szó állt, s azok sem egymás mellett. Mé/y… Ura… …csupán most …sültem… fia… …gay Em… 18… rablás… eddig előttem sem…fizessen, uram… egy percig… higgye, ha… az én elátkozott fi… az ő sotsa… engemet… ezért… 00 forintot kezeimhez… különben… özv. Schützer… Ahogy lassanként felfogtam a töredékes szavakból kiolvasható üzenetet, úgy futott ki arcomból a vér. Miközben a grófnő még mindig az irományt tanulmányozta, észrevettem, hogy Richárd báró mindvégig engem figyelt. A tekintete rideg, kutató, sőt, mintha számonkérő lett volna. Nem értettem, hogy egy ilyen jóképű, nemes arcvonásokkal bíró fiatalemberben miként lakozhat ekkora megvetés a nők iránt, de pillanatnyilag ez valahogy nem is érdekelt. ‒ Bocsánatot kérek ‒ álltam fel sietve. ‒ Nekem most néhány percre… ‒ Semmi baj, kedves ‒ mutatott a kertbe nyíló ajtóra Agáta mama, fel se emelve tekintetét. ‒ Menjen ki, és szívjon némi friss levegőt. Csak arra kérem, ne távolodjék el túlságosan a háztól. Veszélyes lehet! Biztos voltam benne, hogy a báró követni fog, de tévedtem. A hideg márciusi est azonnal kijózanított, s hirtelen megint erősnek, tettrekésznek éreztem magam. Visszapillantva a nappaliba, láttam, hogy Richárd szintén a levél fölé hajol, s az anyjának magyaráz valamit. Így aztán nagy levegőt vettem, s futni kezdtem a sötétben, egyenesen be a fák közé… *** Az a holtsápadt arc… Az a rideg, könyörtelen tekintet, mely rám meredt… A hold, bár teljes kikerekedéséig még hátravolt néhány nap, mégis elegendő fényt biztosított kétségbeesett menekülésemhez. Azokban a zavaros percekben, míg a kaput kerestem, semmi más nem járt a fejemben, csak az, hogy minél távolabb akarok kerülni az Ambrózy-villától. Agáta mama persze jó volt hozzám, ám a fia… Richárd báró mélységesen megvetett, unt és ostobának tartott. A gyilkosság ugyan érdekelte, de tőlem mintha irtózott

volna. Kerülte a tekintetemet, és ha mégis kénytelen volt hozzám szólni, azt olyan fensőbbségesen tette, amitől mindjárt egészen kicsinek, és valóban ostobának éreztem magam. Oh, az a félkarú, nagyképű, pökhendi pojáca! Abban a pillanatban, mikor a sötétségben téblábolva a menekülés útját kerestem, annyira gyűlöltem őt, mint még életemben soha senkit. Csakhogy a nagynéném levele… Azok a töredékes mondatok, és a belőlük kihámozható titok úgy hatott rám, mintha hirtelen az egész villa a fejemre omlott volna. Hol lehet a kijárat? A park végében álló házikóból halványsárga fény vetült a rózsalugas levéltelen ágbogaira, így arra nem mertem menni. Most, hogy húszlépésnyi távolságból tekintettem vissza a villára, értettem csak meg, milyen érdekes építmény. A meredek hegyoldalban állt, nyugati végével oly szorosan tapadva hozzá, hogy ott a földszint valójában „pincévé” vált, és az első emelet kőkorlátos terasza (oda lehetett kilépni a szalonból, ahol először találkoztam a grófnővel) sziklaalapra simult. Így tehát a hegynek köszönhetően a nyugati oldal bejárata egy szinttel magasabban volt, mint a keleti oldalon, ahonnan az imént kiléptem, és ami a hirtelen lejtő parkra nézett. Csakhogy ebből még mindig nem tudtam megállapítani, vajon az úttest, amin a bérkocsi ide hozott, merre lehet. Találomra vágtam hát neki a keresésnek, remélve, hogy ha meglelem a kerítést, annak mentén haladva a kapura már könnyű lesz rátalálnom. Úgy számoltam, talán negyedórám is lehet addig, míg a báró és édesanyja gyanakodni kezd, és végül a felkutatásomra indul. Amint azt a tetőtéri ablakaimból megfigyeltem, a birtokot minden oldalról sűrű erdő vette körül. Reméltem, hogy a kerítést a fák vonalánál lelem, de csalódnom kellett. „Ezek szerint ‒ gondoltam ‒ a birtokhatár valahol az erdő mélyén húzódhat, s tán nem is jelöli kerítés.” Behatoltam hát a kopasz fák kísérteties rengetegébe. Ám minél messzebbre jutottam a háztól, annál több galagonya-, kökény-, és borgolyabokor állta utamat. A szoknyám minduntalan beleakadt a karmos ágakkal utánam nyúló bozótba, s hogy kiszabadíthassam magam, már-már akkora zajt kellett csapnom, mint egy elefántcsordának. Végül mégis sikerrel jártam: az ezüstös holdfényben jó kétméteres drótkerítés állta utamat. Épp azon töprengtem, vajon jobbra vagy balra induljak-e, mikor a távolból vad csaholás ütötte meg a fülemet, ami máris viharsebesen közeledett felém. A kutya! Megfeledkeztem a kutyáról!

Sosem féltem a négylábú barátoktól, főleg ha fényes nappal találkoztam velük. Ám most én voltam az, aki rosszban sántikált! Magasra rántva a szoknyámat, rohanni kezdtem a kerítés mentén, bal kézre, mert akkor valahogy ez tűnt a jó választásnak. A házőrző villámgyorsan közeledett, s egyfolytában csaholt. Aztán már ott is volt, szinte kirobbanva a bozótosból, hogy utamat állja. Kicsinyke, borzas szőrgolyó, földet söprő, fekete bundában. Az ugatást félbehagyta, mint aki okosan tartalékolja az erejét. Élénken csillogó szeme épp csak elővillant néha, amint a fejét ide-oda billentve megnézett magának, majd óvatosan szimatolva közelebb merészkedett. ‒ Szia, te puli ‒ guggoltam le hozzá, a kezemet nyújtva felé. ‒ Ugye most már nem ugatsz tovább, hisz megismerkedtünk. Nedves orr érintette az ujjamat, s mintha a kutya válaszolni szeretne a kérdésemre, nyelvével meg is nyalintotta azt. ‒ Igazán örvendek ‒ súgtam, kócos fejét borzolva, amitől ő nyomban az oldalára hengeredett, jelezve, hogy neki a simogatásból ennyi nem elég. ‒ Kérlek, ha csendben utamra enged… Ekkor a puli hirtelen felugrott, ismét oly vad, vicsorgással és morgással kevert csaholásba kezdve, hogy majd’ halálra rémültem. Ám a kutyaharag most nem nekem szólt. Sőt, úgy tűnt, frissen szerzett barátom épp hogy engem akar megvédeni, mivel harcias fenyegetőzését a kerítésen túlra küldte. Ez volt az a rettenetes pillanat, mikor megláttam azt a kísértetiesen sápadt, tömött pofaszakállas, klakk cilindert és fekete felöltőt viselő férfit, kinek dermesztőén rideg tekintete egyenesen rám meredt. Az egyik széles derekú hárs mögül lépett elő, s én biztosra vettem, hogy ha nincs közöttünk a kerítés, nyomban rám is veti magát. A holdfénynek hála tisztán láttam, ahogy húsos orrcimpái izgalomtól remegnek, vértelen ajka pedig szóra vagy talán kiáltásra nyílik. ‒ Kusste, Bogi! ‒ a mélyről zengő, bariton hangon kiáltott parancs a hátam mögül érkezett. A kutya nyomban elhallgatott, és megkerülve engem, a bokrok közül felbukkanó férfihoz rohant. Én csupán egy pillanatra fordultam felé, megállapítva, hogy Vén Bódis Gáspár talált rám, s aztán nyomban a sápadt arcú kísértetet kerestem ismét… Ám annak addigra már nyoma sem volt. ‒ Hát maga? ‒ szólt Vén Bódis Gáspár, kérges kezét nyújtva felém. ‒ Jöjjön szépen! Visszakísérem a házhoz.

‒ Én csak a friss levegő miatt… Sétáltam kicsit és el… eltévedtem. ‒ Látom én azt! ‒ fogadta el nyilvánvaló hazugságomat a lecsüngő bajszú, ősz borostás öreg. ‒ No, de mos’ már nincsen semmi baj, igaz-e?! *** Amint benyitottam az ajtón, Bogi máris átfurakodott mellettem, majd felugorva, s két mellső lábával megkapaszkodva a szék karfáján, a grófnő karja alá dugta a fejét. ‒ Nocsak, az én hűséges lovagom! ‒ köszöntötte a kutyát Agáta mama, szeretettel simogatva a torzonborz fejet. Csak ezután nézett rám. Úgy tett, mintha cseppet sem tűnne fel neki, hogy a szoknyám sokkal megviseltebb állapotban van, mint mikor levegőzni indultam, s az arcomon is lázrózsák virítanak a futástól. ‒ Bocsánat, én… ‒ kezdtem volna magyarázkodni. Ám ekkor az ablak alatti pamlagról felállva Richárd báró elém állt, s csendes, komoly hangon így szólt: ‒ Hangay kisasszony, mi semmire nem akarjuk önt rákényszeríteni. Ha kívánja, kora reggel kocsit hívatok és lekísérem a városba, ahol aztán oda megy, és azt tesz, amit csak akar. Ha bármi mást (és főleg másként!) mondott volna, hát rábólintok, s aztán a szobámba vonulok. Tudtam, hogy tudják: a segítségnyújtásukat hűtlenül elárulva, szökni akartam. És mégis… Az ifjú báró kemény szavai, és főleg részvétlen, már-már közönyös tekintete hirtelen makacs ellenállásra késztetett. ‒ A nővérem eltűnt ‒ mondtam ki végre a családunkat sújtó titkot. ‒ Őt keresni jöttem fel Pestre… S eztán csak úgy ömlött belőlem a szó. Az ebédlő falán függő óra már az éjfélt is elütötte, mire a végére értem mindannak, amit tudtam. Beszéltem anyánk haláláról, a gyermekkorunkról, a borzalmas 1896-os esztendőről, mikor Emma elveszett, majd az egyre hűlő remény lángocskájáról, mely nemrég a megkerült sürgöny képében ismét fellobbanni látszott. Nem felejtettem ki azt sem, miként fogadott, s tartott rabként a lakásában Róza néném, míg el nem érkezett az a különös éj, mikor Ottó részegen hazatévedt, hogy aztán a kiadós veszekedés után el is menjen mindjárt. Leírtam szökésem körülményeit, és Jónás bácsinál tett látogatásomat. Sőt, végül még az erdőben látott sápadt arcról is beszéltem, őszintén bocsánatot kérve

bizalmatlanságomért. Agáta mama és fia mindeközben csak nagyritkán tett fel egy-egy kérdést. Végül nyomasztó csend ült közénk. Én oly fáradtnak éreztem magam, mintha egész idáig a pofaszakállas, klakk cilinderes kísértet elől kellett volna menekülnöm. ‒ Most már bizonyos: a villát szigorú megfigyelés alatt tartják ‒ szólt Richárd báró, gondterhes pillantást vetve a kinti éjszakára. ‒ Bejönni azonban aligha akarnak, különben Gáspár bácsiék sokkal több idegent láttak volna a környéken kóborolni. Eddig mindössze négy fickó bukkant fel a birtok közelében, akik viszont sokkal inkább tűntek magándetektíveknek, mint rablásra, gyilkosságra alkalmas pribékeknek. ‒ És a levél? ‒ emelte meg az asztalon heverő papirost Agáta mama. ‒ Arról mi a véleményed, fiam? Richárd báró tekintete felém villant, mintha azt akarná ellenőrizni, vajon elég erős vagyok-e következtetései elviselésére. Én halvány, de biztató mosolyt küldtem válaszul, hogy lássa: nem afféle törékeny nádszálleánykával van dolga, aki minden szíre-szóra ájultan omlik össze. ‒ Egyértelmű, hogy az özvegy megzsarolt valakit ‒ szólt végre a báró. ‒ Ha egymás mellé tesszük a már ismert eseményeket, úgy tűnik, a következő történt: Schützer Ottó 1896-ban nem csupán szenvedő, de tettestársi résztvevője volt Hangay Emma elrablásának. Talán pénzért vagy zsarolásnak engedve cselekedett. Ez most mindegy. A lényeg, hogy fia szerepéről az özvegy egészen addig nem tudott, míg Ottó haza nem tévedt azon a bizonyos éjszakán. A néni bizonyára szólt neki arról, hogy ön ‒ ekkor Richárd báró rám nézett ‒ Marosvásárhelyről épp nála van. Vitázni kezdtek, s a részeg férfi, talán sosem tudjuk meg, mi okból, elárulta négy éve őrzött titkát. ‒ Róza néni azonban ‒ vettem át a szót ‒ ahelyett, hogy a rendőrséget értesítette volna, zsarolólevelet írt Ottó egykori megbízójának, közölve vele, hogy őt bizony cseppet sem érdekli a fia sorsa, viszont a birtokába jutott információból pénzt… ‒ Valószínűleg rengeteg pénzt! ‒ …akar látni ‒ fejeztem be egyetértő bólintással a mondatot. ‒ Igen, a nénit soha nem érdekelte más, csakis a pénz. A családban azt rebesgették, hogy annak idején a remélt vagyonért csábította el ifjú leányként a Nagyszebenen… anyámék ott nőttek föl… átutazó, nála harminckét évvel idősebb Schützer gabonaalkuszt is. Ám csalódnia kellett, mivel az esküvő után hamar kiderült,

hogy Jakab bácsi bizony nem oly gazdag, mint ahogy azt Róza néni hitte. Így tehát nem csoda, hogy édesanyám nővére idős korára megkeseredett, életunt és gyűlölködő asszonnyá vált, akinek még egy szem fiában sem volt semmi öröme. ‒ Mindezt feltárva és átgondolva biztosra vehetjük, hogy az özvegyet az ölte meg, akinek a zsaroló levél szólt ‒ mondta Richárd báró. ‒ Holnap első dolgom lesz felkeresni a házmesternét. Ha ő sem emlékszik rá, hogy ki volt a címzett, majd a küldönc megmondja nekünk. ‒ Úgy vélem, ennél sürgősebb elintéznivalónk is van! ‒ jelentette ki ekkor Agáta mama, s átnyúlva a köztünk lévő távolságon, kezét a kezemre tette. ‒ Ne feledd, fiam, hogy Mili továbbra is veszélyben van! Akik odakinn szimatolnak, előbb-utóbb módot találnak rá, hogy bejöjjenek érte, s nem biztos, hogy mi az útjukat tudjuk állni. ‒ Igaza van, anyám ‒ sóhajtott Richárd, mint akinek iszonyú terhet kell a nyakába vennie, pedig semmi kedve hozzá. ‒ Aki képes ügynökök hadát fizetni, hogy azok engem kövessenek, s a villát is éjjel-nappal figyeljék, az csakis gazdag, nagy hatalommal bíró személy lehet. Ha pedig ilyen, akkor talán már kész is a terve, melynek segítségével elragadhatja tőlünk a leányt. Úgy tettem, mintha észre sem venném, hogy puszta tárgyként beszél rólam a báró. ‒ Mihamarabb gondoskodnunk kell tehát arról ‒ nézett rám ekkor különös, már-már titokzatos mosollyal a grófnő ‒, hogy a vendégünkről azt higgyék: elhagyta az Ambrózy-villát, s innen olyan helyre ment, ahol senki nem érheti el többé. ‒ Anyám…? ‒ nézett kérdőn a báró Agáta mamára. ‒ Ha csavaros terv kell, most nekem is van egy ‒ mondta az idős hölgy, majd ismét felém fordult és megszorította a kezem. ‒ Mili kedves, ön holnap délelőtt a fiammal együtt felmegy a villa tetőteraszára, hogy madártávlatból csodálhassa meg Pest látképét, s aztán felállva a kő mellvédre, szépen leveti magát a mélybe! Nos, mit szól hozzá, jó lesz így?!



8 Tű és sikoly Buda, 1900. március 12. Pirkadattól napszálltáig ragyogóan meleg, kora tavaszi idő tündökölt a Sváb-hegy szépséges vonulata fölött, ám mire besötétedett, komor felhők takarták el az eget, majd szakadni kezdett az eső, mintha dézsából öntenék. Köfler doktor30 bosszúsan húzta össze magán a kereskedő által vízhatlannak hazudott, ám máris csuromvizes köpönyegét, s némán caplatott lefelé a csúszós Evetke utcán. Alig két perce hagyta el az Ambrózy-villát, méghozzá a ritkán használt, északi kiskapun keresztül. Muszáj volt így cselekednie, mivel a bérkocsis, aki másfél órája, vagyis pontban este nyolckor hozta fel eme isten háta mögötti helyre, nem várta meg, inkább lemondott a fuvardíjról. Köfler doktor persze nyomban azt kérte a háziaktól, hogy telefonozzanak másik konflisért, vagy ‒ ha ez nem lehetséges ‒, akkor a saját kocsisukkal vitessék őt haza. Ambrózy báró azonban közölte vele, hogy se telefon, se saját kocsi nincs a háznál. Nem volt hát mit tenni, a vén cseléd ‒ lógó bajszú, durva vénember ‒ viharlámpással a kezében vezette az elkeseredett doktort a már említett kiskapuig, hogy aztán kitárva azt, elmagyarázza neki, merre kell mennie… ‒ Ottan nyílik az Evetke út, ami levezet a Karthauzi utcára. Amellett a méltóságos doktor úr már bizonyosan látni fogja a síneket. Kövesse őket bátran, és akkor rövidke séta után szemközt találja magát a fogaskerekű állomásával. A gőzmasina ugyan nem jár ilyenkor, de mindig akad ott néhány bérkocsi. Na, isten megáldja! Köfler doktor háromszor csúszott el a sáros, vízmosásos úton, mire tényleg meglátta a keskeny sínpárt. A szakadó esőnél és ragacsos latyaknál már csak a sötétség keserítette el jobban, hisz közvilágításról errefelé még nem is álmodtak, így a saját tenyerét sem igen látta volna, ha kinyújtja a karját. Annál jobban meghökkent, mikor a Karthauzi utcára érve bal kéz felől gyorsan közeledő lámpásokat vett észre. A konflis sarat fröcskölve, ide-oda csúszkálva rohant felé, majd el is haladt mellette, de aztán szinte azonnal

megállt. Mikor a bőrajtó kivágódott, a jó doktor már tudta, hogy végre kezd visszatérni a szerencséje. ‒ Jöjjön már, kedves uram, különben itt olvad el nekem, ebben a csatornatörésben! ‒ kiáltott ki az éjszakába a kocsi egyetlen utasa. ‒ Az isten ezerszer hálálja meg magának a jótettét, nagyméltóságú uram ‒ nyögte a csuromvizes gyalogos, amint sikerült a síkos lépcsőn felkecmeregnie. ‒ Elég lesz a tekintetes is ‒ nevetett a férfi, miközben a kocsi tovább indult. ‒ Hát maga meg mivel tartozott az ördögnek, hogy ilyen cudar időben kell a Sváb-hegyet járnia? ‒ Betegnél voltam, mivel hogy orvos volnék. Engedje meg, hogy bemutatkozzam: doktor Köfler, szolgálatjára. Köfler Adolf magánorvos. ‒ Örvendek, Köfler Adolf ‒ nevetett fel ismét a jókedélyű megmentő, ám ő maga elfelejtett bemutatkozni. ‒ Aztán miféle rettentő kór az, ami ennyire nem tűrt halasztást? ‒ Ah, ne is kérdezze, tekintetes úr ‒ legyintett a doktor, aki nagy élettapasztalatára hagyatkozva úgy vélte, az úriember bizonyára azért titkolja a nevét, mert valami huncut liaison31 ügyében kocsizik erre, s még véletlenül sem szeretné kompromittálni a hölgyet. ‒ Valóban az ördögnek tartoztam ezzel az úttal, mivel a kisasszony… Ennyit tán elmondhatok, hisz maga úgysem tudja, kiről van szó! Tehát a kisasszonynak, akit néhány napja konflis ütött el a városban, nem a fizikumával, sokkal inkább az agyavelejével van gond. ‒ Nocsak?! ‒ hőkölt hátra a kocsi szurokfekete sarkába húzódva a jótevő. ‒ Bezony! ‒ fontoskodott a doktor. ‒ Ez kérem incontestabilis officinalis factum!32 Szegény gyermek rettentő mód zavarosan viselkedik. Összevissza beszél, a végtagjaival hadonász, majd hirtelen megnyugszik, de csupán percekre, hogy aztán újra kezdje a sikoltozást, hörgést, köpködést, mint akit démon szállt meg. ‒ Nem lehet, hogy csupán hisztériáról van szó? Mostanság sokat írnak ilyesmiről a lapok. A nők idegrendszere, ha jól tudom, lényegesen gyengébb, esendőbb, kiszolgáltatottabb, mint a miénk. ‒ Ez általánosságban igaz, tekintetes úr, ám nem ebben az esetben. Nekem elhiheti: a leányka feje súlyos ütést kaphatott a baleset során, mely… attól tartok… maradandó károsodással járt. Erre az is bizonyíték, hogy ma reggelig egészen jól érezte magát, ám akkor a báró úr… Kérem, a nevét ne kérdezze!

Szóval a báró, aki a leányt véletlenségből elütötte, s most kínzó lelkiismeretfurdalása miatt a saját otthonában ápolni igyekszik őt, felvitte szegényt a tetőteraszra, azt gondolván, hátha a friss levegő és a csodás táj látványa segít. ‒ És nem segített? ‒ Úgy tűnik, csak rontott a helyzeten, mivel a gyermek odafönn egyszer csak sikoltozni kezdett, s ha Ambrózy… Akarom mondani: a báró el nem kapja, hát levetette volna magát a mélybe. ‒ Borzalom! ‒ szörnyülködött a jótevő. ‒ Már megbocsásson, doktor, de szánalom ide vagy oda, az ilyen kiszámíthatatlan betegnek inkább kórházban, semmint a Széchenyi-hegyen volna a helye. ‒ Én magam is ugyanezt javasoltam a bárónak ‒ bólogatott Köfler Adolf, keménykalapja karimájából vizet loccsantva a kocsi padlójára. ‒ Szerencsére a báró, akinél jómagam ma már a harmadik orvos voltam, az én szakvéleményemet végre elfogadta. Megkért, hogy amint telefonozni tudok, azonnal hívjam ki hozzá Bolyó33 kollégát a Lipótmezőről.34 ‒ Nos, ezt hamarosan meg is teheti ‒ intett a kocsi bal oldali ablaka felé a férfi. ‒ Ha jól látom, azok ott a Vaskovits Vízgyógyintézet fényei, így tehát mindjárt a fogaskerekű állomására érkezünk, ahová már rég felvezették a telefondrótokat. A konflis alig két perccel később valóban megállt, mintha a kocsis tudta volna, meddig kell hoznia az úton felszedett gyalogost. Köfler doktor azonban túl átázott, fáradt és bosszús volt ahhoz, semhogy ilyen furcsaságok szöget üthessenek a fejébe. Sietve mondott újra köszönetet az idegennek, akiről most végre az is kiderült ‒ hála az állomás épületén pislákoló kőolajlámpásoknak ‒, hogy tömött pofaszakállat és klakk cilindert visel. A jó Köfler doktor nagy üggyel-bajjal, farral előre kecmergett le a kocsiról, ám mielőtt becsukta volna annak ajtaját, még valami eszébe jutott, amit sehogy sem tudott magában tartani. ‒ Bocsásson meg egy utolsó szóra, tekintetes úr. ‒ Igen? ‒ hajolt előre ültében a férfi. ‒ A világért sem szeretném önt megbántani, de… Hogy is fejezzem ki magam? ‒ Ha javasolhatom, sietve, különben ismét ronggyá ázik. ‒ Igen, hát persze ‒ hebegte a doktor, majd bátorságát összeszedve kibökte: ‒ Tudja, általános orvosként minden embertársam egészségét mélyen a

szívemen viselem. Ez amolyan rossz szokás nálam, miként az is, hogy képtelen vagyok elhallgatni, ha súlyos tüneteket tapasztalok valakin. Ön pedig, drága nemes lelkű barátom, ha szólíthatom így, bizony betegesen sápadt. Olyannyira, hogy úgy vélem, talán nem ártana ez ellen valamit sürgősen tennie. A kocsiban ülő férfi ekkor még közelebb hajolt a szakadó esőben toporgó doktorhoz, s arcán különös mosollyal csak ennyit válaszolt: ‒ Úgy hiszem, barátom, hamarosan valóban tenni fogok ellene. S ahogy ezt kimondta, hirtelen vad köhögőroham tört rá, mely a fuldokló hörgést, elhaló zihálást sem nélkülözte, s végül egészen hátborzongató sípolással ért véget. *** Kicsiny szobám betegágyában heverve egyre csak a tetőn kopogó esőcseppeket hallgattam, s bámultam a légies tüllfüggöny mögött sötétlő ablak üvegét. Annak ellenére, hogy szinte egész nap nem keltem fel, mégis iszonyú fáradtnak éreztem magam. A meleg, barátságos szoba, amelyet egy karcsú petróleumlámpa és két falikarra erősített társa töltött be fénnyel, oly nyugodt, biztonságos kuckó volt, hogy legszívesebben sosem hagytam volna el többé. Ám ekkor eszembe jutott ‒ ma talán ezredszer ‒, hogy mi minden történt reggel óta, s ettől nyomban szertefoszlott a ringató varázs. Ragyogón sütött a nap, mikor az ebédlőben elfogyasztottuk kései reggelinket. Mivel a grófnő, az ifjú báró és én is csak jóval éjfél után kerültünk ágyba ‒ sőt, úgy sejtettem, Richárd tán le sem feküdt! ‒, ezért tíz óra is elmúlt, mire felálltunk a kiürült csészék, morzsával teleszórt tányérkák és széttört tojáshéjak mellől. Ezután Agáta mama ‒ elnézésünket kérve ‒ az emeleti szalon íróasztalához telepedett, hogy válaszoljon néhány fontos levélre. Richárd báró ekkor nyújtotta felém a karját, s felajánlotta, hogy megmutatja, milyen gyönyörű kilátás nyílik a villa tetőteraszáról. A friss, felhőtlen márciusi délelőtt valóban csodás panorámát tárt elénk. A keskeny lépcsőházból vaskos tölgyfaajtón át jutottunk ki a tetőre, amit alacsony, mívesen faragott kőkorlát szegélyezett. Középen a ház kéményének termetes kockája nyújtózott az ég felé, fehér füstpamacsokat eregetve magából. Északra, nyugatra és délre szinte semmit nem lehetett látni, mivel a

villa a hegyoldalba épült, s így e három irányban fák, sziklák és komor meredély állta útját a tekintetnek. Akkor fedeztem fel, hogy az előző éjjel vaktában keresett kijárat az épület északi oldalán található, s csupán egyetlen, nem is túl széles lépcsősorból, valamint a mellette lefutó, földes kocsiútból áll. A sűrű fák és bokrok ágbogától magát a kaput nem láthattam, ám azt igen, hogy a villa tetőterasza épp egy szinten van a nyugatra húzódó Széchenyiemlékúttól. ‒ Milyen különös ‒ mutattam a bárónak. ‒ Ha elfelejteném, hogy egy épület harmadik emeletén állok, azt gondolhatnám, hogy valójában az utcaszinten vagyok. ‒ Veszélyes illúzió. ‒ Meglehet, bolondság volt épp ide, a hegyoldalba építeni a villát. Hisz így nyugat felől bárki benézhet még a legfelső ablakokon is, ha épp az emlékúton jár. ‒ Nyáron a lombok tökéletesen eltakarják az épületet ‒ felelte Richárd a maga tartózkodó, kissé karót nyelt modorában. ‒ Persze az év ezen szakában… Nézze csak, most is minket bámul az az úr! A fákon túl, a Széchenyi-emlékút túloldalán valóban állt valaki. Magas, keménykalapos férfi, sötétszürke kabátban, sétapálcával. Bár az arcvonásait ilyen távolságból nem lehetett kivenni, az kétségtelennek tűnt, hogy egyenesen ránk néz. ‒ Őt látta tegnap éjjel a kerítésnél? ‒ kérdezte a báró, alig mozdítva az ajkát. ‒ Nem ‒ feleltem határozottan. ‒ Ebben biztos vagyok. Azt a holtsápadt arcot és bozontos pofaszakállat ennél jóval nagyobb távolságról is megismerném. Tovább sétáltunk néhány lépést, át a tető keleti oldalára, ahol a korlátot hatalmas habkő korsó díszítette, melyre a szobrász körbefutó babérkoszorúkat faragott. Két tenyeremmel megtámaszkodtam a mellvéden, s úgy tettem, mintha a távolban csillogó Duna kanyargásában, az alattunk elterülő Buda és a távolabbi Pest épületrengetegében gyönyörködnék. Mikor a szemem sarkából észrevettem két újabb keménykalapos alakot, akik a birtokot körülvevő erdőben igyekeztek elrejtőzni, szinte hangtalan sóhajtottam fel: ‒ Báró úr, azt hiszem, itt az ideje felébreszteni Oféliát. A következő percekben a távolról leselkedők tisztán láthatták, amint előbb vitatkozni, majd toporzékolni kezdek, sőt, a két öklömmel ütöm, amit csak

érek ‒ leginkább magát a bárót. Mire a heves hadonászástól a hajam is kibomlott, már készen álltam az ugrásra. A kőkorsó mellett tettem lábamat a korlátra, és azonnal lendültem volna… Ám a báró ekkor végre elkapott, s egyetlen, ám annál erősebb karjával magához szorítva, hosszas küzdelem és kiabálás árán, lerángatott a tetőről. Az őrült dán leány tombolását eljátszani elsőre még szórakoztató is volt. Csakhogy a jelenetet ‒ immár a szobámban, tehát közvetlen közel lévő, ráadásul szakértő szemek felügyelete mellett ‒ napközben még három különböző orvosnak is elő kellett adnom. Ez bizony alaposan kimerített. A sikoltozástól berekedtem, két karomban sajgó izomláz lüktetett a sok hadonászástól, és mivel a kocsibaleset zúzódásai sem múltak el még teljesen, így nem csoda, hogy az oldalam is majd beszakadt. Így telt el ez a keserves nap, és szállt le végül az est, mely ráadásként szomorú esőt hozott. A halk kopogásra, mely most megütötte a fülemet, gyorsan felültem, s borzoltam kicsit a hajamon, hátha újabb doktor érkezett. ‒ Nyugalom, csak mi vagyunk ‒ szólt Agáta mama, szélesre tárva az ajtót. Mögötte Terka asszony érkezett, karján tálcával. ‒ Egész nap nem evett semmit, kedvesem. Azt hiszem, néhány korty tejeskávé és hozzá egy szelet mazsolás kuglóf az, amire most a legnagyobb szüksége lehet. Hálás szívvel és az illendőséget mellőző mohósággal estem neki a fenséges vacsorának. Terka néni elégedetten nézett egy darabig, majd csendben távozott. A grófnő viszont leült az íróasztal melletti székre, s miközben én ettem, ő a ruhája fodrait gyűrögette. ‒ Eddig minden remekül ment ‒ szólalt meg néhány perccel később, mikor már úgy ítélte, hogy képes vagyok figyelni rá. ‒ Milikém, maga akár Jászai Marit is le tudná játszani a Nemzeti színpadáról, feltéve, ha megháborodásról van szó. ‒ Majd elújságolom neki, mikor újra találkozunk ‒ nevettem fel. A grófnő csodálkozó pillantást vetett rám, de végül annyiban hagyta a dolgot. ‒ Én és Richárd is biztosak vagyunk benne ‒ szólalt meg ismét ‒, hogy a házat figyelő pribékek bekapták a csalit. Sőt, a három szegény orvost is sikerült megtévesztenünk. ‒ Hát… ‒ vontam meg szerényen a vállam. ‒ Én nagyon igyekeztem. Bár azt hiszem, a látomásaimmal folytatott zavaros motyogást még gyakorolnom kéne. ‒ Ugye, tisztában van azzal, gyermekem, hogy a neheze még csak most következik?

A grófnő szigorú hangja és aggódó tekintete azonnal elvette a maradék étvágyamat. Az addig ölemben heverő tálcát áttettem az ágyam mellé állított székre, majd ‒ mintha bármitől is megvédhetne ‒ államig húztam a takarót. ‒ Muszáj már ma este? ‒ kérdeztem csendesen. ‒ Sajnos muszáj ‒ bólintott Agáta mama, s aztán felállva helyéről, az ágyam szélére ült, öreg kezét a takarómra simítva. ‒ Nem lesz könnyű, sőt…! De ezt már megbeszéltük tegnap éjjel. ‒ Igen, de… ‒ Ha jól sejtem ‒ vágott a szavamba Agáta mama, talán azért, hogy a további értelmetlen kifogásoknak útját állja, s közben az asztalon ketyegő órára pillantott ‒, Köfler doktor azóta már telefonozott is a kollégájának, aki… Ebben egészen biztosak lehetünk, hisz régi, jó és megbízható barát! … nyomban útra kelt. És bár messziről kell idekocsiznia, most már bármelyik percben megérkezhet, úgyhogy… Mintha a grófnő szavai keltenék életre az eseményeket, odalentről a főbejárat reteszének csattanását lehetett hallani. ‒ Itt is van ‒ állt fel Agáta mama, aki épp úgy nem tudta eltitkolni nyugtalanságát, ahogy én sem a rettegésemet. ‒ Biztos, hogy nincs más út? ‒ kérdeztem, mintha az utolsó szalmaszál után kapnék, amely valójában nem is létezik. Agáta mama nem felelt, csak állt és a szobám ajtaját nézte dermedt kőszoborként. A lépcsőn vasalt talpú férficipők csattogtak fölfelé, majd erőteljes kopogtatás hallatszott. ‒ Parancsoljon, igazgató úr! ‒ engedte előre az érkezőt Richárd báró, miután a grófnő „herein”-t35 kiáltott. A küszöböt termetes, tömött bajszú, erősen kopaszodó, szalonkabátos úr lépte át, aki már jócskán betölthette a hatvanat. Szigorú tekintetéből, mely mélyen ülő szeméből mint a lándzsa döfött át mindent, és a kezében hozott hosszúkás borjúbőr táskából akkor is kitaláltam volna, hogy magas rangú orvosprofesszort látok, ha az utcán találkozunk. A szobába lépve előbb a grófnőt köszöntötte mély meghajlással és leheletnyi kézcsókkal, majd felém fordulva így mordult: ‒ Tehát ő lenne az! ‒ hirtelen oly közel hajolt, mintha karvalyorrával akarna a párnához szögezni. ‒ Köfler kolléga telefon útján részletes diagnózist adott, de…

‒ Professzor úr! ‒ érintette meg Agáta mama az orvos karját, s mikor az csodálkozva fordult felé, intett neki, hogy felejtsen el engem, s inkább foglaljon helyet. Közben Richárd báró becsukta az ajtót, majd az ablakokhoz lépve, elébük húzta a barna sötétítőfüggönyöket. ‒ Bocsánatkéréssel tartozunk önnek, kedves Károly ‒ mondta a grófnő, amint az idős férfi, arcán nem múló csodálkozással, helyet foglalt. ‒ Meg kell valljuk bűnünket: Hangay kisasszony, akit az ágyban feküdni lát, cseppet sem beteg. ‒ Hisz Köfler kolléga…! ‒ A doktor úr, ahogy korábban két másik társa is, a mi kis… ‒ Agáta mama a szőnyeg mintái között kutatott a helyes kifejezés után. ‒ A mi ártatlan színjátékunk áldozata. ‒ Színjáték?! ‒ ráncolta magas homlokát növekvő rosszallással a professzor. ‒ Köfler azt mondta, a kisasszonyt néhány napja súlyos, ám fizikai értelemben szerencsés baleseti trauma érte. ‒ Ez igaz ‒ bólintott a csukott ajtóban álló Richárd báró. ‒ A konflis, melyben utaztam, elütötte őt, de a Szent Rókus Kórházban alaposan kivizsgálták. Még az új X-sugaras géppel is átvilágították. Donáth főorvos kezeskedett, hogy könnyű zúzódásokon kívül a kisasszonynak semmi baja. Habár kezdett bosszantani, hogy úgy beszélnek a fejem fölött, mintha ott sem volnék, a végkifejlet mégis érdekelt, hát csendben maradtam. ‒ Köfler kolléga azt is mondta, hogy a kisasszony egyre erősbödő pszichopatologikus tüneteket mutat. Állítása szerint ma reggel végzetes szuicid rohamában le akarta vetni magát a villa tetejéről. ‒ Ez viszont az első szótól az utolsóig hamis ‒ mondta Agáta mama, miközben bátorító mosolyt küldött felém. ‒ Az, hogy szegény Köfler doktor és előző két kollégája mégis ezt állapította meg rólam, csak azt bizonyítja, hogy remek Ofélia volnék ‒ közöltem véleményemet a szobában lévőkkel, csupán az orrom hegyét dugva ki a takaró alól. ‒ Tessék nekem elhinni, professzor úr, hogy olyan normális vagyok, amilyen normális csak egy marosvásárhelyi lány lehet Budapesten. Bolyó Károly egyetemi magántanár, a Budai Magyar Királyi Országos Tébolyda nemrég kinevezett igazgatója hosszan vizslatta előbb az én, majd Agáta mama, végül pedig Richárd báró arcát, hogy szúrós tekintete végül ismét rajtam kössön ki.

‒ Tehát ez megint valami olyasféle ügy, igaz?! ‒ kérdezte végül. ‒ Nem tudom, mire tetszik… ‒ akartam válaszolni, hisz a professzor rám nézett, miközben feltette a kérdést, ám Agáta mama csendre intett. ‒ Való igaz, kedves Károly, ez megint egy olyasféle ügy ‒ mondta aztán, legmelegebb hanghordozását használva. ‒ A fiammal azt reméljük, hogy mint a korábbi esetekben, most is számíthatunk baráti segítségére és teljes diszkréciójára. Bolyó professzor megint csak körbehordozta rajtunk boncolásra is alkalmas tekintetét, majd belenyugvón horkantott. ‒ Jól van, halljam hát, most kiket kell leleplezni? Szerb rablógyilkosok, ruszin gyémántcsempészek, eltűnt titkos okiratok vagy netán török leánykereskedők állnak-e a dolgok háttérben? Richárd báró ragadta magához a szót, és anélkül, hogy előbb tőlem engedélyt kért volna, rendre elmondta mindazt, amit rólam, a családomról, Emma nővérem elrablásáról, Róza nénikém meggyilkolásáról és persze rólam tudott. Bolyó professzor mindvégig figyelmesen hallgatta őt, csak nagyritkán kérdezve közbe. Agáta mamát, az ifjú bárót és a nagy tekintélyű elmegyógyászt figyelve egyre inkább biztosra vettem, hogy valóban régi, jó ismerősöket, sőt összeszokott harcostársakat látok, akik már számos bűnügyet göngyölítettek fel együtt. ‒ Mindebből ön is megértheti, kedves Károly ‒ szólalt meg végül a grófnő hogy Mili kisasszonynak mihamarabb el kell tűnnie szem elől. Amíg itt van a házban, a tettesek egyfolytában figyelni fognak minket, s így Richárdnak esélye sincs érdemleges nyomozást folytatni. Ám… ‒ Ám mégsem tehetik ki az utcára, vagy küldhetik haza, hisz ha ezt tennék, a kisasszonyt perceken belül elcsípnék a gonosztevők, akik bizonyára a nővére után valamiért őt is szeretnék megkaparintani ‒ bólogatott Bolyó professzor. ‒ Végül is az, ahogy három szegény kollégám akaratlan közreműködésével sikerült meggyőzniük a kintről leskelődőket Hangay kisasszony… Hm, zaklatott elmeállapotáról, meg kell valljam, nagyon merész és szellemes ötlet volt. ‒ Köszönjük. Ám az, hogy végül beválik-e, most már csak magán múlik, Károly. ‒ Mindent értek ‒ állt fel a professzor tettrekészen, s közben gondosan kerülte a tekintetemet. ‒ A leánynak innen olyan helyre kell távoznia, ahol az üldözői nem zaklathatják tovább. S talán nem is akarják majd, hisz biztosra

veszik, hogy semmi értelme. Rendben, segítek! Gondolom, szeretnék, ha mindjárt nyélbe is ütnénk a dolgot. ‒ Azt hiszem, ez volna a legjobb ‒ mondta az ifjú báró, hátát az ajtónak támasztva, mintha attól tartana, hogy valaki be, vagy inkább ki akar majd rajta törni. Mikor az idős orvos felnyitotta a táskáját, és a mélyéből fémdobozkát, abból pedig fecskendőt, tűt, vattát és valami barna üvegcsét vett elő, a félelem úgy áradt szét bennem, mint a megvadult folyó vize gátszakadás után. ‒ Azzal meg mit akar?! ‒ kérdeztem, s a hangom remegett. ‒ Könnyű nyugtató ‒ mondta Bolyó professzor, ám a válaszát nem nekem, inkább a bárónak szánta, s ettől bennem csak tovább nőtt a pánik. ‒ Amennyiben a beteg valóban ön- és közveszélyes állapotban van, s maguk épp ezt bizonygatták a leskelődőknek egész nap, akkor szállítás előtt mindig elkábítjuk. Odalenn, a kocsimban kényszerzubbony is van, amit rögvest felhozatok. Szerencsére Eckhárdt36 ápoló jött velem, aki igen jó, megbízható emberem. Ő majd segít levinni a beteget. ‒ Valóban szükség van erre? ‒ húzódtam be egészen az ágy sarkába. ‒ Én bármit eljátszom! Akár a kábát, a tántorgót, a zavarodottat is, ha kell, ugye, Agáta mama?! ‒ Mondtam magának, Mili, hogy csak eztán jön a neheze ‒ állt fel székéről a grófnő, majd hozzám lépve, gyengéd mosollyal nyúlt felém. ‒ Adja hát a karját, essünk túl rajta mihamarabb! Ígérem, csak néhány nap, s ha minden jól megy, majd csendben kicsempésszük a tébolydából. A tű halkan pattanva hatolt a vénámba. Enyhe feszítést éreztem, amint Bolyó professzor benyomta a fecskendő dugattyúját, s mire vattát tett az apró sebre, köröttem a szoba máris forogni kezdett. Emlékszem, hogy Richárd elsietett, majd Terka asszony köntöst adott rám. Talpra állni már nem tudtam, ám mikor egy ijesztő arcú, hegyes bajszú, utazóköpönyeget és keménykalapot viselő férfi lépett a szobámba, hogy a nála lévő, csatokkal felszerelt zubbonyba kényszerítsen, én szétfolyó sikolyokkal, értelmetlen kiáltásokkal próbáltam elkergetni őt. Mikor végzett, és a szoros ruhadarabban immár levegőt is alig kaptam, ugyanez a férfi könnyű teherként a vállára dobott, majd követve az előttünk haladó professzort, kivitt az éjszakába, és betett egy fekete kocsiba. Mielőtt valaki rám dobta volna a durva lópokrócot, még láthattam Richárd báró arcát. Az ifjú Ambrózy őszinte

megvetéssel nézett rám, majd ‒ meg sem várva, hogy elinduljunk ‒ sarkon fordult, és szó nélkül visszatért a villába. Azt hiszem, ekkor ájultam el…



9 A Kugler Tóni Pest, 1896. május 5. Hajnali négy körül a jobb oldali kötél végre engedett, s a leány véres csuklója, bár rettentő kínok árán, de kicsusszanhatott a béklyóból. A többi szinte már gyerekjáték volt. Előbb a bal kezét, azután a lábait szabadította meg a gúzstól, s miután a mérges hangyák csípésére emlékeztető bizsergés is elmúlt, lassan felállt. A vaksötétben persze továbbra sem látott semmit, ám tudta, merre kell elindulnia. Két karját előrenyújtva, lábával tapogatózva haladt előre, míg tétova ujjai bele nem akadtak a karcsú üvegburába. Annak mentén lefelé indult tovább. Érezte a ládán álló petróleumlámpa réztestét, az apró csavart, mellyel a kanócot lehet állítani, majd a vaskos üvegtartály, ami a gyúlékony folyadékot tárolja magában, s mellette… Igen, jól emlékezett! Mellette ott hevert a gyufásdoboz, amit a gyászhuszárcilindert viselő férfi elfelejtett magával vinni! Az a máskor csekélyke fény, amit egy petróleumlámpa adni képes, a leány számára most a nap ragyogásával ért fel. Percekig csak a sárga lángocskát bámulta könnyes szemmel, mintha erőt szívna annak melegéből. A leány egyre magabiztosabbnak, elszántabbnak érezte magát. Mikor kézbe vette a lámpát, hogy körbejárja a börtönét, már biztos volt benne, hogy bármibe is kerül, ki fog törni belőle. A penészfoltos téglafalak, a boltíves plafon, a mocskos kacatok, a rongyhalmok, a fa- és fémhordók, az üres deszkaládák, a vasroncsok és a repedt, törött, megvetemedett bútorok, melyek már rég letették egykori szolgálatukat, kétséget sem hagytak afelől, hogy egy pincében van, amit tán emberemlékezet óta nem látogat senki. Csupán két, elérhetetlen magasságban lévő, félköríves ablakot talált, melyek vaskos vasrács-fogazattal bírtak, s ráadásul alaposan be is deszkázták őket. Olykor távoli zajok, elhaló kurjantások, kocsikerekek zörgése szűrődött le a föld alá, ám a leány biztosra vette, hogy segítségért kiáltani teljesen reménytelen volna.

„Mást kell kitalálnom ‒ gondolta, továbbra is körbe-körbe járva a teremben. ‒ Az ablakok nem segítenek, kiásni pedig úgysem tudnám magam, tehát csak egy út maradt… az ajtó!” Időtől megfeketedett, vaskos tölgyfagerendák, melyeket (a gondos csapoláson kívül) durván kovácsolt acélpántok tartottak össze, oly masszívan, hogy tán még Nobel professzor nagy találmánya, a dinamit is csak nehezen bírt volna el vele ‒ ez volt az ajtó, mely a szabadság és közte állt. A leány megvizsgálta a hatalmas, masszív zárat, ám a lakatosmesterséghez kicsit sem értett. És persze azzal is tisztában volt, hogy ha a zárat valahogy mégis sikerülne kinyitnia, attól még a kinti retesz, melynek csattanását elrablója távoztakor tisztán hallotta, még mindig megoldhatatlan gond maradna. A leány ekkor a földre rogyott, és a lámpást maga mellé állítva, hátát a rideg téglafalnak vetette. Órákig így maradt, olykor tán el is szunyókált. Csak mikor a bedeszkázott pinceablakok résein át halovány fény kezdett derengeni, akkor élénkült fel ismét. Gyors cselekvésbe kezdett. Mivel az eltelt idő ébren töltött perceit cseppet sem kesergéssel, sokkal inkább lázas töprengéssel töltötte, így most pontosan tudta, mit akar. Bejárta a pincét és száraz rongyokat, penészmarta kartonlapokat, kisebb fadarabokat, spárgával összekötözött újságokat gyűjtött egybe, majd a szék alá rakta mindet. Mikor végzett, elfújta a lámpást, azután a maradék petróleumot az összehordott halomra öntötte. Már csak annyi volt hátra, hogy a roggyant bútorokból, bevert dongájú hordókból fedezéket építsen magának az ajtó közelében, s aztán elbújva mögé, kezébe vegye féltett kincsét, a gyufásdobozt. Ezután úgy másfél óra telhetett el, mikor a folyosó felől léptek zaja ütötte meg a fülét. Ketten jöttek lefelé, négy cipőtalp csusszant-koppant a kövezeten. Ezt hallva a leány majdnem fölzokogott. Ha csak az egyik jön be, míg a másik megint a folyosón fog strázsálni, akkor a terve máris dugába dőlt! A kétségbeesés szinte megdermesztette, ám aztán mégis összeszedte magát, s keze ügyébe húzva egy hegyes vasdarabot, elhatározta: ha kell, harcolni fog! Minden oly gyorsan történt, hogy utólag a három jelenlévő csak apró részleteket lett volna képes felidézni az eseményekből. Csattant a retesz, zörgött a zár… Nyílt az ajtó… Gyűrött szoknyás, fehér fejkendős munkásasszony lépett óvatosan a pincébe, karján kosárral. Mikor a gyér fényben, mely az ablakdeszkák közt beszivárgott, meglátta az üres széket, hirtelen velőtrázót üvöltött:

‒ Jézusegyatyaúristen, ez eltűnt! Megszökött! ‒ Ne bomolj már! ‒ bömbölte egy recsegős férfihang. Tagbaszakadt, kopott és foltozott cájgruhát viselő ember rontott be az asszony után, durván félretaszítva őt. A leány kezéből ebben a pillanatban röppent el az égő gyufaszál. A petróleummal meglocsolt halom harsogó dühvel lobbant lángra, a boltíves plafonig nyújtóztatva lángjait, nyomban magába nyelve a széket, hol a rabnak ülni kellett volna. Az asszony sikoltva ejtette el a kosarat. Tört üveg szilánkjai repültek szerte, víz áztatta a fekete rozskenyeret, meg a kőkemény sajtot, mely a fogoly reggelijének lett szánva. A férfi babonás iszonyattal meredt a feje fölé tornyosuló lángokra. Észre sem vette azt a gyorsan suhanó, karcsú alakot, mely a felhalmozott bútorok mögül előlépve máris az ajtónál termett, s aztán kilépve rajta, eltűnt a folyosón… *** ‒ Hallja, maga tróger, hagyja békén azt a hölgyet, míg szépen mondom! ‒ Különben? ‒ hördült a részeg mészáros a fiatalemberre, aki a Tagló nevezetű ivó pultjánál állva rá merészelt szólni. Miközben válaszra várt, hatalmas mancsának nagy, szőrös hurkaujjai egyre inkább rászorultak a vékonyka női csuklóra, amit már legalább egy perce rángatott, próbálva elérni, hogy a leány az ölébe üljön. ‒ No, mondjad, te cirkuszi majom, mi lesz különben? ‒ Különben úgy betakarom magát egy kiadós frásszal, miként a tenger Atlantisz szigetét! A részeg hentes, aki rendes heti keresetét jött elverni a Taglóba, mely a Kőbányai Hizlalda munkásainak törzshelye volt, elégedetten vette tudomásul, hogy a kocsma közönsége e fenyegetést egyöntetű röhögéssel fogadja. A fiatalember egyébként sem úgy nézett ki, mint aki tiszteletet érdemelne. Jegenyemód magas, karcsú alakját meglehetősen fura, már-már nevetséges ruha takarta: lábán felfelé kunkorodó, piros törökpapucs, buggyos szárú zöld bársonynadrág, húzott nyakú fehér ing, élénk narancsszínben rikító, aranyzsinóros frakk, s a fején, lenszőke hajzatának díszeként, sárga bojtos, sötétbordó fez virított. Mindezen még tovább rontott két elálló, az indulattól

most épp élénkvörös vitorlafüle, erősen kiugró, fel-le járó ádámcsutkája, és kidülledő szemgolyói, melyek sehogy sem tudtak megállapodni abban, merre is kellene nézniük, s így most az egyik a leányra, a másik a mészárosra meredt. ‒ Tán sajnálod tőlem ezt a nyamvadt kis tyúkocskát, he? ‒ állt fel székéről a vágóhídi mészáros, továbbra sem engedve el a törékeny csuklót. ‒ Mer’ ha sajnálod… Később a Tagló kocsmárosa és több vendége is megesküdött rá, hogy ekkor a fiatalembernek hirtelen négy újabb karja nőtt, s azokkal cséphadarva ütötte le a hentest, meg a segítségére siető két cimboráját. S valóban: csakis így történhetett, mivel néhány szempillantással később ő és a kiszabadult leány már az Ászok utcán futottak, nem törődve a szitkokkal, amiket az összetört berendezésű ivóból küldtek utánuk. A seripari, vasúti és vágóhídi munkások által lakott, szegényes kis házak között, keskeny sikátorokban, sáros közökben rohantak tovább, míg csak a Mázsa utca végénél el nem érték a vasúti töltést. Vonat szerencsére nem jött, hát átvágtak a síneken, s leereszkedve a túloldalon, máris a Gyár dűlő, más néven a Népliget fái között találták magukat. Ott aztán a nyurga fickó, aki úgy volt öltözve, mintha Seholse ország ütődött nagykövete volna, lerogyott az egyik hársfa alá, s percekig csak levegő után kapkodott. A leány, aki mindvégig tartotta vele az iramot, hasonlóképp kimerült, ám mégsem ült le, pedig kormos, szakadt, mindenféle mocsoktól tarka ruháján már igazán nem volt mit félteni. ‒ No, hát minket istenesen ‒ lihegte a fiatalember ‒ megfuttattak, nem igaz?! A leány továbbra is makacsul hallgatott, s közben hátát a fatörzsnek döntve, egyre csak felfelé, a lombok közül előkéklő égre nézett, bal kezével sajgó csuklóját simogatva. A fiú homlokráncolva nézte a vékony ujjak közt előtűnő, horzsolásoktól pirosló bőrt, majd hirtelen talpra ugorva, a leány felé lépett. ‒ A mészáros marka aligha ejthetett olyan sebet ‒ mondta. A leány rémülten kapta tekintetét a különös öltözetű fiatalember felé, s a fát megkerülve, hátrálni kezdett. ‒ Nem akarom én bántani, kisasszony! ‒ torpant meg a fiú. ‒ Engedje legalább, hogy bemutatkozzam. A nevem Tóni. Kugler Tóni, a világ legártalmatlanabb kocsmai verekedője, szolgálatjára. A leány arcán halovány mosoly suhant át, ám továbbra sem szólt. ‒ Látom én, hogy annál a vadkanmód viselkedő mészárosnál nagyobb baj

érte magát ‒ mondta a fiatalember, csípőre téve a kezét. ‒ Tán beszélni is elfelejtett, akkora. Sebaj, mert én a bólintásból, fejcsóválásból is értek. Árulja hát el, szeretné-e, hogy rendőrt hívjak, aki megvédelmezi? A leány hevesen rázta a fejét. ‒ Jó, akkor nincs rendőr. Viszont tiszta ruhára, enni-, innivalóra és főleg menedékre biztos nagy szüksége volna. A leány ijedten pillantott körbe, mintha azt kérdezné, hol lelhetné ezeket. ‒ Láthatja rajtam, hogy nem vagyok hétköznapi gyerek ‒ tárta szét két valószínűtlenül hosszú karját Kugler Tóni, s közben hamiskásan vigyorgott, kigúnyolva önmagát. ‒ Azt persze nem állítanám, hogy békából csókolt hercegként pottyantam a földre. Szó sincs róla! De annyit tán csak elhisz nekem a kisasszony, hogy rosszat én magának sosem tennék. Így tehát megbízhatik bennem, ha hívom: jöjjön, mert tudom, hol van a környéken a legbiztosabb menedék. A leány hosszan nézte a szerteálló szemű, langaléta, zsinórkabátos fiatalembert, s végül rábólintott az ajánlatra. Kugler Tóni komoly arccal nyújtotta a kezét, és finoman megfogva a vékony, piszkos kis ujjakat, máris a Népliget belseje felé indult. Hamarosan vidám fúvószenét hozott feléjük a fák között kalandozó, langymeleg szél, majd emberek csoportjai tünedeztek fel a sétányon. Férfiak, nők, gyerekek, bajszos bakák és cselédlányok, élemedettebb korú vasúti tisztviselők és pufók arcú szakácsnék bóklásztak a lombok alatt, vagy ücsörögtek a padokon. Néhány lépéssel odébb már az első mulattatóbódé, majd a sörkert színes faháza is kibukkant a fák közül. A Mulató tér sültkolbász-illatban, gyerekkacagásban, tűzoltózenekar fújta pattogós katonazenében, s persze napfényben lubickolt. A leány azonban félt a vidám, tarka tömegtől, hisz itt-ott megpörkölődött, koszos ruháját, koromcsíkos arcát és kibomlott haját már így is túl sokan bámulták meg fejcsóválva. ‒ Semmi baj ‒ nyugtatta súgva Tóni. ‒ Majd azon a keskeny sétányon kerülünk! Eltávolodva a nyüzsgő Mulató tértől a leány hálás pillantást vetett narancsruhás kalauzára. A fiatalember erre oly büszkén húzta ki magát, mintha ők ketten valójában a koronahercegi pár volnának, csak most épp bolondnak és ágrólszakadtnak volt kedvük öltözni. A szeszélyesen kanyargó ösvényen alig járt valaki. A leány tűnődve várta, vajon ez a Kugler Tóni végül hova vezeti őt. Ám arra, ami hamarosan a szeme elé tárult, álmában sem gondolt

volna. A hársak és platánok szegélyezte ösvény újabb tisztásba torkolt, ami nemrég még füves rét lehetett, nem úgy, mint a rég szikkadtra taposott Mulató tér. Még ki sem léptek a lombok alól, a leány fülét furcsa hangok ‒ hegedűszó, paták dobogása, ácskalapácsok csattogása és valami ismeretlen, ám annál nagyobb állat hátborzongató tülkölése ‒ ütötte meg. Azután a tisztás végre feltárta titkát, amire Kugler Tóni oly ragyogó szemmel nézett, mintha a saját tulajdona volna. ‒ Íme, kisasszony! ‒ intett széles mozdulattal a kétárbocos, piros-fehér-kék csíkos, hatalmas sátor, valamint a körötte álló ablakos kocsik, szekerek, lovak, elefántok és fura öltözetű emberek tömege felé. ‒ Bemutatom önnek a legbiztosabb menedéket: a Donnert37 család utazócirkuszát! *** Pest, 1896. május 9. A vándorcirkusz úgy szippantotta magába az elveszett lelkeket, mint utcai kanális a zápor sáros vize által sodort faleveleket. A leány immár ötödik napja bújt meg közöttük, s egyre jobban kiismerte e varázslatos, különös társulatot. A Donnert család karavánja minden tavasszal felpakolt, s miután az igazgató, Donnert Antal leszerződött azokkal, akik nem a famíliához tartoztak, de különleges számot hoztak a műsorba, a színes lakókocsik sora útra kelt. Az 1896-os esztendő azonban rosszul indult. Mindenki tudta, hogy az ország közepe ebben az évben Pest lesz, hisz aki csak él és mozog, az Ezredéves Kiállításra kíváncsi. Így aztán a legjobb artisták, idomárok és bohócok mindmind a Wulff-féle, hullámbádogból épült városi cirkuszba, vagy az Óbudavára nevezetű mulatóközpontba szerződtek, cserbenhagyva Donnertéket és a többi sátoros vándorcirkuszt. ‒ Megint csak negyedház ‒ csapta földhöz tollas kalpagját Arisztid, a kötéltáncos, miután kijött a manézsból. ‒ Fel fog kopni az állunk, majd meglássátok! A sátorból kihallatszott a zenekar tram-tramja, mely Lady Cassandra (igazi nevén Hoffer Ica) lovasszáma alá adott pergő ütemet. A fák alatt sorakozó, félkörbe állított cirkuszkocsik között barátságos tűz égett. Fölötte fekete hasú

kondér, melyben az előadás utáni vacsora rotyogott. A leány, mint minden este, most is az őt befogadó Madame Orlócy kocsijának lépcsőjén ült. Onnan figyelte a nyüzsgést, amint hol a festett képű bohócok, hol az okos uszkárjait terelgető Grizelda kisasszony, vagy épp a testhezálló, flitteres ruhákban feszítő légtornászok siettek be a hatalmas sátorba, hogy elkápráztassák a nézőket. Ahogy haladt a műsor, egyre több porondművész gyűlt a tűz köré. Arisztid mester iménti keserű dühkitörésére sokan csak bólogattak, mások viszont egyenest az Ezredéves Kiállítást szidták, ami szinte minden nézőt elcsábított tőlük. A leány, bár meleg este volt, ahányszor csak emlegetni hallotta a városligeti látványosságokat, mindig megborzongott. A cirkuszosok szerencsére nem faggatták, így azóta sem beszélt róla senkinek, miként rabolták el, majd szökött meg a Lechner-féle téglagyár pincéjéből, s bolyongott Kőbánya munkástelepén, hogy végül a Taglóba betérve összetalálkozzon a hős Kugler Tónival. A fiatalember, aki meghökkentő csúnyaságát érző szíve melegével ellensúlyozta, azóta is vigyázott rá, bár ezt csendesen, a háttérbe húzódva tette. Most is ott téblábolt a Marcella ikrek kocsija körül, melynek oldalán esetlen festmény kiáltotta világgá, mily hihetetlen tűznyelő képességekkel bír a csinos testvérpár, s lopva sandított Madame Orlócy kerekeken gördülő otthona felé. Mikor a leány intett neki, hogy közelebb jöhet, Kugler Tóni előbb szépen begombolgatta narancsszín frakkja fényes rézcsatjait, majd katonásan elébe masírozott, és sarkát összecsapva tisztelgett. ‒ Parancsára megjelentem, én kedves várkisasszonyom! ‒ Se parancsot nem adtam, se várkisasszony nem vagyok ‒ nevetett a leány. ‒ Te folyton bolondozol, Tónika. ‒ Te meg folyton búsongsz, Gerlice ‒ ült le megkomolyodva a lépcső szabad felére a fiú, úgy szólítva védencét, ahogy Madame Orlócy, aki bűvész, illuzionista és jósnő volt egy személyben, mindjárt az első nap elnevezte. A leány nem tiltakozott a különös becenév ellen, mivel az igazit amúgy sem akarta elárulni senkinek, s így minden egyszerűbbnek tűnt. ‒ Rosszul látod, Tónika. Én nem búsulok, csak épp… ‒ Mondd hát! ‒ szólt a fiú csendesen. ‒ Tudhatod, hogy bennem megbízhatsz. ‒ Így is van, hidd el ‒ tette kezét Tóni térdére a leány.

‒ Akkor hát súgd végre bele ebbe a szép, nagy lapátfülembe, hogy ki vagy és mi elől futsz. A cirkusz befogadott, Orlócy asszony megszeretett, és én is… ‒ itt hirtelen elhallgatott, hogy aztán mókás legyintéssel folytassa. ‒ Szóval én magam sem vagyok épp rossz szívvel az irányodban. A leány visszavonta a kezét, majd lenyúlva apró, sárga virágot tépett, s azt forgatta az ujjai közt. ‒ Meg kéne valakit találnom, Tónika ‒ mondta nagysokára. ‒ Ha kell, hát megkeresem neked, még ha Makkabeus, az elefántunk is nyelte el ‒ - ajánlkozott a fiú lelkesen, ám a tréfája most nem bírt mosolyt csalni a leány arcára. ‒ Talán a szüleidet vagy egyéb rokonaidat veszítetted el? Nagy most a forgatag Pesten, úgyhogy könnyen történhet ilyen. ‒ Bár ennyire egyszerű volna, Tónika. ‒ Tudom, hogy ennél zavarosabb a históriád, hisz a rendőrségtől is félsz. Még az előadásokra sem mersz beülni, sőt, kerülsz minden embert. Tán attól félsz, hogy az üldözőid a nyomodra akadnak? ‒ Kész detektív vagy, Tónika. ‒ Ne gúnyolódj ‒ bökte oldalba könyökével a leányt a védelmezője. ‒ Halljam hát, kit hozzak eléd? Lemegyek érte a pokol legmélyebb bugyrába vagy fel a mennyek kapujához, hogy ott szakállon ragadva a vén Szent Pétert, addig cibáljam őt, míg ki nem küldi nekem azt, akit látni akarsz. ‒ Magam kell, hogy elmenjek hozzá. ‒ A leány kutatón nézett a fiú szertekalandozó szemébe. ‒ Fontos beszédem volna vele, csak épp fogalmam sincs, hol találhatok rá. De talán te tényleg ki tudnád nyomozni… ‒ Mondd a nevét, Gerlice ‒ állt fel a lépcsőről Kugler Tóni. ‒ Holnap estére hozom a címét, erre megesküszöm! A leány elgondolkodva nézett a fiatalemberre, s végül döntésre jutott. ‒ Jól van ‒ mondta. ‒ Akkor hát tudd meg nekem, Tónika, hol találhatnám meg Bissingen Ernő grófot. A narancsszín frakkos fiú e név hallatán akkorát bólintott, hogy lenszőke fejéről majd’ lebillent a bordó fez. Talán mondott is volna valamit, ám ekkor kivágódott a legnagyobb cirkuszkocsi ajtaja, s a Donnert család teljes díszben indult a sátor felé. ‒ Most mennem kell, mert a finálé következik, s ilyenkor mindenkinek a manézsban a helye ‒ kiáltotta futtában Kugler Tóni, miközben mókázva eljátszotta, hogy megbotlik, s fejjel majdnem a rotyogó gulyásban köt ki. ‒ Hisz tudod, Gerlice: ebben a cirkuszban én vagyok a legfontosabb, mivel

magam szedem a jegyet, és árulom a vattacukrot is! A leány nevetve intett búcsút neki. Ám mikor a fiú langaléta alakját elnyelte a csíkos ponyvasátor, újra csak a kezében tartott virágra nézett, s halkan így suttogott: ‒ Találkozni fogok vele, anya! Hallod te ezt odafönn az égben? Találkozni fogok a mi nagy titkunkkal, úgy bizony, édesmama! *** Pest, 1896. május 11. Két újabb nap telt el. A Donnert Cirkusz minden porondművésze reggeltől estig Pest és Buda utcáit járta, hogy az esti előadásra közönséget toborozzon. Az igazgató kisebb csoportokra osztotta a társulatot, valamint a szelíd állatokat és a zenekart is. Így aztán a zsonglőröket és majmocskákat hegedűszó, Lady Cassandra műlovarnőt dobpergés, Grizelda kisasszony uszkárjait trombiták harsogása, a tüzet fúvó Marcella ikreket pedig, akik Makkabeus hátán ülve adtak ízelítőt a tudományukból, tuba és klarinét kísérte. Akadtak azonban szép számmal olyanok is, akik a cirkuszban maradtak. Ilyenek voltak a Leiger légtornászok, hisz az ő trükkjeiket az utcán nem lehetett előadni, vagy az idomárok, állatgondozók, akiknek a lovak, az egyetlen medve és a két kopott tollú struccmadár körül kellett sürgölődniük. A hátramaradtak közé tartozott a leány titokzatos szállásadónője, Madame Orlócy is, aki ‒ bár megtehette volna ‒ mégsem tétlenkedett. Jókor korán reggel magához intett négy markos legényt, s kinyittatva velük a lakókocsija aljára szerelt csomagszállító rekeszt, kisebb sátrat vitetett a közeli liget legsűrűbb helyére, ahol azt szépen fel is állíttatta. Ezután a leány segítségével mindenféle különös holmit ‒, csillagmintás drapériákat, zsinegre fűzött csirkelábakat, édeskés illatú indiai füstölőket, kártyát és kristálygömböt ‒ hordott bele. Végül felöltötte orákulumhoz illő, idegen írásjelekkel telehímzett klepetusát, s úgy festette ki egykor szép arcát, hogy a frász törje azt, akire a leomló selyemkendő alól rátekint. ‒ Nos, akkor most jöhetnek a szellemek, de főleg azok, akik beszélni akarnak velük! ‒ jelentette ki, miután elfoglalta helyét a kicsiny sátorba állított kerek asztalka mögött. Gerlicének, aki durva daróccsuhát öltött, s így a két kezén kívül semmi sem

látszott belőle, annyi volt a dolga, hogy a liget mellett elvezető ösvényre álljon, és tábláját lengetve mindenkinek felhívja rá a figyelmét, hogy „Madame Oracle, az Indiákat, emberevő szerecsenyföldet, egyiptusok birodalmát, Perzsiát, Babilóniát és Mezopotámiát is bejárt gömb-, kártya- és tenyérjós csak most, csak ma mond jövőt, vagy szól az elhunytakkal itt, a Népliget rejtett zugában”. Jöttek is a népek egymás után. Leginkább ijedt szemű, bamba arcú cselédlányok, sebes ujjú varrónők, bő derekú vasutasfeleségek, bakáikba kapaszkodó dadák és néhány füstös képű cigányasszony ‒ bár az utóbbiak inkább csak a vetélytárs praktikáit próbálták ellesni, s általában köpködve, rikácsolva, átkozódva távoztak. Két órára járt, mikor a leány elhagyta kijelölt helyét, és bekukkantva Orlócy asszonyhoz, szólt, hogy elszalad az ebédért, amit a porondmester felesége már biztos megfőzött. ‒ Jó is lesz szünetet tartani ‒ tolta hátra csapzott fejéről fekete kendőjét a jósnő. ‒ Meg lehet főni idebenn. A fene se' látta előre, hogy májusban ilyen tikkasztó meleg tör ránk, igaz-e, Gerlice? A leány fürge léptekkel osont a bokrok között, s már épp a cirkuszkocsik félkörébe akart lépni, mikor valaki megragadta a karját. Nem is gondolkodott rajta, mit tesz: szabad kezével nyomban az illető arca felé kapott, hogy körmével véres csíkokat szántson rá. ‒ Hé, Gerlice, hisz én vagyok az, a Kugler Tóni! ‒ kiáltott ijedten a fiú, aki szerencsére gyorsabb volt a leánynál, így időben sikerült elhajolnia. ‒ Te? ‒ lesett ki Gerlice a csuklya alól, és szép arcát harag pírja lepte el. ‒ A jó isten nézne tüzelőnek és aprítana fel nagy halomba, hát teljesen megvesztél, hogy így ugrasz rám?! ‒ Bocsáss meg, én csak… ‒ vonogatta vállát a fiatalember. Mivel két lapátfülén átsütött a nap, most épp úgy nézett ki, mint egy bűnbánó elefánt. A leány sem bírt tovább haragudni rá, inkább gyorsan megölelte, majd eltolva magától, szigorúan nézett a csálé szemekbe. ‒ Mit keresel te itt? Úgy tudom, reggel az erőművész mellé rendelt az igazgató úr, hogy a láncait cipeld, míg Pestet járva nézőket fog. ‒ Megléptem ‒ vigyorodott el Tóni, s mielőtt a leány leteremthette volna, sietve tovább beszélt. ‒ Tudom már, hol találhatod meg a grófodat! Egyikük sem vette észre, hogy a bokrok mögül valaki kihallgatja őket, ám az illető most felfedte magát.

‒ Gróf?! ‒ lépett elő, földig érő klepetusát maga után vonszolva Orlócy asszony. ‒ Miféle grófról van itt szó?! A leány rémülten lépett hátrébb, míg a fiú harciasán elébe állt. ‒ Tőlem akarod megvédeni, te nyámnyila klapecz!38 ‒ tolta félre a jósnő Tónit, majd szénnel körülmázolt, kísérteties tekintetét Gerlicére meresztette. ‒ Halljam hát, miféle grófod van neked? ‒ Azt én… ‒ sóhajtott mélyet a leány. ‒ Azt nem mondhatom meg. ‒ S mit akarsz vele? ‒ Találkozni. Beszélni. ‒ Szerelemből? ‒ Dehogy! ‒ Akkor tán pénzért? ‒ Arról sincs szó, esküszöm. Ez… családi ügy. A jósnő és Tóni egymásra nézett. ‒ Azt tudom, te miért segítesz neki ‒ mondta Orlócy asszony a fiúnak, majd ismét a lányra pillantva, így folytatta: ‒ Én meg azért segítek neked, Gerlice, mert tiszta a szemed, mint a csallóközi tündéreknek. Tudom, mert jártam ott! Na, akkor most gyere velem, fellépünk a kocsimra! ‒ Miért? ‒ kérdezte a leány. ‒ Miért, miért? Hát azért, mert ilyen ruhában a cinkotai bakterhoz se' engednének be, nemhogy egy grófhoz, te liba! Mikor megtudta, hogy Bissingen gróf az Andrássy úti paloták egyikében bérel magának egy egész emeletet, a leány majdnem meggondolta magát. ‒ Sajnálom, de máshol biztos nem férhetsz a közelébe ‒ mondta Kugler Tóni. ‒ A cimborám, aki azon a környéken fiákeres, többször vitte már a kocsiján. Szerinte ahhoz képest, hogy grófnak született, egész rendes pali. Ha szépen bejelentkezünk nála, még az is lehet, hogy fogad minket. ‒ Abban nem lesz hiba ‒ szólt közbe Orlócy asszony, aki úgy kicsinosította az ő Gerlicéjét, hogy a leány akár rögvest bálba is mehetett volna. ‒ Várjatok csak, itt kell lennie valahol! A jövendőmondás cirkuszi dámája most sem tévedett: feltúrva millió cókmókját, bűvész, kártyavető, káprázatteremtő és varázslásra alkalmas kacatját, végül egy díszes kínai dobozkát emelt fel diadallal. Mikor kinyitotta a gyöngyházas fedelet, számtalan apró kartonlap tűnt elő, melyekre azonban nem figurák, csak nevek és foglalkozások voltak nyomtatva.

‒ Lapszerkesztőnő a Magyar Bazártól… írónő… Holzer Divatházi-… Monaszterly-… Árvay-ruhamodell… Nem, ezek közül egyik sem… Na, ez viszont jó lesz! A vizitkártya közepén csupán ennyi állt: VÁSONKEÖI ÉS ZICHY ZICHY ELEONÓRA GRÓFNŐ39 A sarkaiban pedig apró betűk látszottak, amiket a cirkuszkocsi félhomályában Tóni csak hunyorogva tudott kiolvasni. ‒ Pé… … ‒ Azaz pour remercier, vagyis köszönettel ‒ magyarázta Orlócy asszony, majd a többi betűt is sorra vette. ‒ A pé és ef üdvözletét, a pé és cé részvétnyilvánítást, az s-v pedig annyit közöl, hogy látogatóba jöttél. Nektek ezt, a bal alsó sarkot kell behajtanotok. ‒ Minek? ‒ Mert egy igazi grófnő sosem áll szóba az ajtónálló inassal és így nem is kell neki. Csupán átadja a megfelelő sarkon behajtott vizitkártyát, amiből a ház lakója máris tudni fogja a látogatás okát, s aztán eldönti, hogy fogadja-e az illetőt, vagy sem. ‒ Csakhogy nekem semmi közöm ‒ Gerlice, aki a szép ruha ellenére most ismét tépett tollú madárkának tűnt, gyors pillantást vetett a kártyára ‒ Zichy Eleonóra grófnőhöz. ‒ Viszont ahhoz a Bissingenhez nagyon is van, igaz?! ‒ vonta fel vastagra húzott szemöldökét Orlócy asszony. ‒ Ha valóban beszélni akarsz a pasassal, ki kell bírnod, hogy néhány órára a grófnő bőrébe bújj. Egyébként sincs okod szégyenkezni miatta: fiatal, és úgy mondják, rendkívül szép hölgy, akit Bissingen biztos szívesen lát. ‒ És ha már ismerik egymást? ‒ Persze, hogy ismerik egymást, te csacsi! ‒ kacagott fel a jósnő. ‒ Ezek a drágalátos főnemesek mind találkoztak már a bálokon, vadászatokon, fogadásokon. Sőt, keresztbe-kasba rokonai is egymásnak. Abban viszont biztos lehetsz, hogy a grófod, megkapva a vizitkártyát, nem fog az ablakhoz rohanni, meglesve, tényleg Eleonóra ugrott-e be hozzá. Amikor pedig a színe elé vezetnek, és kiderül a turpisság, már csak ügyesnek kell lenned, hogy mielőtt kidobat, meghallgasson téged.

Alig fél órával később egy konflis állt meg az Andrássy út 98-as számú ház előtt. Az ifjú leány, aki leszállt róla, széles karimájú kalapot, azon pedig arcát takaró, sűrű szövésű fátyolt viselt. Könnyű léptekkel ment a kapu felé, napernyőjét a hóna alá szorítva. A kíséretében lévő fiatalember a bérkocsiban maradt, idegesen gyűrögetve keménykalapját, amit az erőművésztől kért kölcsön, s bizony nem mert feltenni, mert amikor megpróbálta, a gaz tökfödő egészen az orra hegyéig csúszott. Kínos lassúsággal teltek a percek. Kugler Tóni eleinte csak arra tudott gondolni, miként fogják Gerlicét a csodás bérpalota kapuján kipenderíteni. Később aztán elragadta a képzelete, s olyan vad képek peregtek szertenéző szeme előtt, melyektől kirázta a hideg. Mi lesz, ha a gróf rendőrt hívat? Mit tegyen, ha Gerlicét vasba verve taszigálják ki a járdára? Miként viselkedjék, ha… Mindeközben Gerlice a második emelet fojtogatóan pazar, ezüst gyertyatartókkal, méregdrága olajfestményekkel és aranyozott bútorokkal telezsúfolt várótermében ücsörgött. A vizitkártyát alig egy perce adta át a csíkos mellényt, fekete frakkot és márványból faragott, szenvtelen ábrázatot viselő lakájnak, aki kicsinyke ezüsttálcára helyezte azt, majd szinte suttogva kérte a méltóságos asszony türelmét, mivel tudomása szerint Bissingen gróf épp igen fontos tárgyalást folytat, ám a titkára nyomban kihívja őt a férfiszalonból. A leány épp azon töprengett, vajon az igazi Zichy Eleonóra mit tenne a helyében (valami azt súgta neki, hogy semmiképp sem hagyná magát várakoztatni), mikor az egyik ajtó, mely talán a gróf titkáráé lehetett, résnyire kinyílt. Úgy tűnt, valaki épp távozni akar, ám lépés közben meggondolta magát, mivel még akadt némi mondanivalója. ‒ Ahogy parancsolni méltóztatik, titkár úr ‒ hallotta egy férfi alázatos hangját. ‒ Nyomban intézkedem. ‒ Azt el is vá… khrm… ‒ a szobából valaki más válaszolt volna neki, ám a szavai hirtelen vad köhögésbe fulladtak. Gerlice testét hideg verejték lepte el, amint a Lechner-féle sörgyár pincéjéből már ismert zihálást hallgatta. Mikor a keserves fuldoklást végül most is sípoló hang zárta le, pánikba esett. ‒ Jobbulást kívánok, nagyságos úr ‒ szólt az iménti illető, s kilépve a szobából, nyomban megtorpant, hogy aztán csodálkozva nézzen ama karcsú, fiatal hölgy után, aki majd’ feldöntve őt, egyenest a lépcsőház felé viharzott

el.



10 A kaméleonka Buda, 1900. március 13. Rettentő mély, ragacsos, marasztaló álomból ébredtem. A szemem sehogy sem akart felnyílni, mintha pilláimat mázsás súlyok húznák. Ettől pánikba estem, és sokáig csak némán, levegő után kapkodva feküdtem, mint valami megvakított, hálóba fogott, hajó fedélzetére vetett hal. Gondolataim keserves lassúsággal tekergőztek, azokra a sűrű iszapba ragadt siklókra emlékeztetve, amiket egyszer kislánykoromban, a Maros partján láttam. Akkor botot ragadva segíteni akartam nekik, ám a nővérem… ‒ Emma! ‒ szakadt ki belőlem a kiáltás, kongó visszhangot verve a helyiségben, amit még mindig nem voltam képes megnézni. A nővérem azt mondta, hagyjam békén a kígyókat. Nekik természetes közegük az iszap, s hogy bajban vannak, az csupán látszat. Én azonban nem hittem neki, s mikor hátat fordított, hogy papuskának virágot szedjen a parti fövenyen, megpróbáltam az egyik siklónak odanyújtani a botot. A mentőexpedíció jól indult. A nyálkásnak tűnő állat azonnal a szilárd gallyra fektette lapos fejét, óvatosan emelkedve ki a nedves ragacsból. Ám aztán hirtelen körültekerte magát rajta, s villámgyorsan a kezem felé… ‒ Ne! Nem akarom! ‒ sikolyom meztelen falak között verődött ide-oda, mindig visszatérve hozzám, mintha nemcsak én, de egy másik lány is sikoltozna a közelben. Igen, a kezem felé kúszott, s már épp elérte volna az ujjaimat, mikor a nővérem… ‒ Emma… Emmácska! ‒ sóhajtottam csendesen, mint aki búcsúzik. A nővérem mellém ugrott, és kitépve kezemből a botot, a kígyóval együtt messze hajította azt. A rémes emlék szertefoszlott, a szemem tágra nyílt. Szédítően magas ‒ nekem legalábbis akkor úgy tűnt ‒, keskeny szobában voltam. Alattam durva mosóvászonnal takart, halkan zizegő matrac. Testemen súlyos lópokróc, mely úgy bűzlött, mintha már legalább tucatnyian

verejtékeztek volna alatta. Kibomlott hajam az arcomba hullt, de miután remegő kézzel félresöpörtem, azután sem láttam sokkal jobban. Sűrű, négyzetekre osztott háló állta útját a tekintetemnek. Pislogtam néhányat. Ettől végre kitisztult a kép, bár a háló megmaradt: az arcomtól alig karnyújtásnyira vékony, mégis eltéphetetlen drótszálakkal megerősített rács, mely az ágyam minden oldalát, sőt, a tetejét is befedte. Lerúgtam magamról a pokrócot és megpróbáltam felugrani. A rácsos ágy hálóteteje ruganyosan megfeszült, s visszalökött a matracra. Azonnal beláttam, hogy erőszakkal, kapkodással és felesleges őrjöngéssel itt semmire sem megyek. Felültem hát, mert arra volt elég hely, majd végignéztem magamon. Ugyanazt a finom szövésű, könnyű hálóinget viseltem, amit még én magam vettem fel, miután a tetőről való leugrást eljátszva egyedül maradtam az Ambrózy-villa kedves kis szobájában. Az akkor még hófehér anyagot azóta mindenféle foltok tarkították, hisz a három vizitelő orvost csak úgy csaphattam be, ha összevissza hadonászva, mindent leverve és magamra borítva játszom a háborodottat. ‒ Remek alakítás volt, Mili ‒ suttogtam magamnak gúnyosan. ‒ Hittek neked, s most tessék, jutalmul be is csuktak, ahogy… Ekkor vettem észre a másik ágyat. A hosszúkás szoba túlfelén, elérhetetlen távolságban állt és nem volt üres. Nyomban feltérdeltem, ujjaimat a hálóba akasztottam, s szememet meresztve ‒ a kérlelhetetlen félhomály ellenére ‒ megpróbáltam kivenni sorstársam alakját. Mivel épp csak pirkadt, és a szoba keskenyebb végében nyíló ablakon sűrű, acélból font rács volt, ráadásul az üveget majdnem teljes egészében fehérre maratták, hogy se ki, se be ne lehessen látni rajta, így túl kevés volt a fény. Fél órát kellett várnom, hogy végre láthassam őt. Vállig érő, sötét haj, mely olyan gubancokat vetett, mintha soha nem is fésülték volna. Kerekded arc, lapos orr, mélyen ülő szemek, fölöttük halvány, bizonytalan vonalú szemöldök. Sima, ránctalan homlok. ‒ Kisasszony! ‒ szólítottam meg óvatosan, nehogy a hangomtól megriadjon. ‒ Elárulná nekem, hol vagyunk? A lány nem válaszolt. Törökülésben trónolt a rácsos ágy közepén. Pokróca az egyik sarokba gyűrve. Mindkét kezével lenvászonból varrt hálóruhája kibomlott kötőjét szorongatta, melynek vége a szájában volt. Apró, sárga fogaival rágcsálta a zsinórt, épp oly buzgón, állhatatosan, mint mókus a

mogyorót, s közben engem bámult rezzenetlenül. ‒ Kisasszony, hallja, amit mondok? ‒ szólaltam meg újra. Ő továbbra sem felelt, csak nézett és nézett, mintha a tekintetével akarna csendre inteni. ‒ Fenébe veled! ‒ fogyott el a türelmem. ‒ Akkor majd magam boldogulok. Tudd meg, hogy a Hangay lányok még soha semmitől nem ijedtek meg! Ez persze nem volt igaz, hisz a Maros-parti sikló is halálra rémített. Ráadásul mikor Róza néném fotelben ülő, véres holttestére gondoltam, még mindig elfogott a bénító rettegés. Először csak a hálót próbáltam feltépni, körbe-körbe ugrálva az ágyban, hogy valahol gyenge pontot találjak rajta, persze mindhiába. A lány odaátról merev tekintettel figyelt. Azután az ágy keretét kezdtem átvizsgálni. Olyan csavart, illesztéket kerestem, amit meglazíthatnék, ám a rabtartó szerkezet tökéletes konstrukciónak bizonyult. A lány továbbra is engem figyelt, mint akit a világon semmi más nem érdekel, csakis az én ténykedésem. Következő próbálkozásom a lakatra irányult, mely zárva tartotta az ágy szoba felé eső, oldalsó, lenyitható falát. Ujjaimat kidugva a négyzetes réseken, addig piszkáltam az acélszerkezetet, míg felém nem fordította lapos ülepét. Ahogy sejtettem, ott feketéllett rajta a kulcslyuk, amibe azonban semmit sem dughattam, mivel ‒ gyors ellenőrzés után ezt is be kellett látnom ‒ a hajamból minden csatot eltávolítottak. ‒ Oh, milyen előrelátóak, igaz?! ‒ sziszegtem a lánynak haragosan. Ő továbbra sem tett mást, mint a kötőt rágicsálta és engem bámult. Végül a súlyos, szalmával tömött matrac következett mint utolsó remény. Minden erőmet megfeszítve, hangos nyögések közepette sikerült sorra felemelnem a sarkait, s aztán kínlódva, küszködve, hogy a ruganyos fekvőhely vissza ne zuhanjon a helyére, benéztem alájuk. Már az első sarok visszahajtásakor kiderült, hogy az ágy alja sűrű szövésű acélsodronyból készült. Csak azért csináltam végig a kínkeserves műveletet, mert halogatni akartam a kudarc beismerését. A lány továbbra is engem nézett, apró fogaival idegesen harapdálva a lenvászon madzagot. Meztelen talpammal nagyot rúgtam az ágy hálójába, majd a sarokba húzódtam, s két lábamat az államig húzva, karjaimmal takartam el a fejem. Talán húsz perc telhetett el így, mikor az ablakkal szembeni ajtón túlról távoli

hangok ütötték meg a fülem. Valaki kiáltott… széket húztak arrébb, melynek lába hidegrázósan csikorgott a kövezeten… ajtó csapódott; visszhangja kongva szállt végig az épületen… túl bő papucsba bújtatott láb slattyogott lassan közeledve, majd távolodva… újabb kiáltás vagy inkább artikulátlan üvöltés harsant, melyről képtelen voltam eldönteni, hogy vajon öröm vagy fájdalom az, amit kifejez… A távoli hangok végre kimozdítottak dermedtségemből. A szobát kezdtem vizsgálni, hogy legalább arról a helyről tudjak többet, ahová bezártak. A fehérre festett ajtóból hiányzott a kilincs. A kőpadlón lévő rozsdafoltokból jól látszott, hogy a szobában nemrég még hat ágy sorakozott, ám négyet kivittek, s csak az enyém, meg azé a különös, néma lányé maradt idebenn. Az ablak alatt kicsiny, fehér asztalka állt, alsó szintjén tiszta lenvászon hálóingekkel, a felsőn élére hajtogatott lepedőkkel. Az egyik sarokban fedeles pléhvödör gubbasztott. Mellette, a padlón tenyérnyi darabokra tépkedett újságlapok hevertek, rendben egymásra pakolva. A falakat sárgára festették. Más semmi. Hiába igyekeztem meggyőzni magam, hogy mindent pontosan így terveztünk, tehát e kies cella ‒, ami bizonyára a Budai Magyar Királyi Országos Tébolyda egyik szobája ‒ épp az, ahol most lennem kell. A félelem mégis egyre jobban gyötört, miután felidéztem magamban az előző estét, s újra magam előtt láttam a Bolyó doktor kocsija mellett álló Ambrózy Richárd arcát. Milyen ridegen, közönyösen, felsőbbrendűen nézett utánam az ifjú báró! Sem a vonásai, sem a tekintete nem árult el szánalmat vagy aggodalmat, pedig a kocsi ülésén heverve, a doktor injekciójától elkábulva igencsak kiszolgáltatott és magányos voltam. Sötét gondolataimnak zár-, majd kilincszörgés vetett véget. Az ajtó kitárult, s én néhány pillanatig egy széles folyosót láthattam, melynek szemközti falánál fehér padok sorakoztak, fölöttük pedig hatalmas, ám drótráccsal fedett ablakok fürödtek a reggeli napfényben. ‒ Felébredt ‒ nézett rám a három belépő közül az első. Társnői közönyösen fogadták a hírt. ‒ Előbb azt tegyük tisztába ‒ mutatott az apró termetű, halványkék vászonruhát, fehér kötényt és fityulát viselő, ráncos arcú asszony a másik ágyban ücsörgő leányra. ‒ Tőle legalább már tudjuk, mit várhatunk.

Döbbenten néztem, amint a két megtermett ‒ inkább lágy vonásokkal bíró férfinak, semmint nőnek tűnő ‒ ápoló kinyitja és leereszti a néma lány ágyának elejét. Ő kissé idegesen pillogott rájuk, s mikor két oldalról a hóna alá nyúlva húzni kezdték, kapkodva, lábával saját hálóköntösébe gabalyodva, próbált készséges lenni. ‒ Fürdés? ‒ kérdezte a madárcsontú nővér, aki továbbra is az ajtóban állt, ujjai között a zárból kiszerelt, s így hordozhatóvá tett kilincset forgatva. A drabális asszonyok egyike a lányhoz hajolt és szimatolt néhányat. ‒ Még nem szükséges ‒ jelentette végül. ‒ Hacsak az új naccságának nincs túl kényes orra. Mindhárman nevetve pillantottak rám. Én a hideg kövön meztelen talppal, fázósan toporgó lányt figyeltem, aki újra csak engem bámult. ‒ Miért néz folyton? ‒ szaladt ki számon a kérdés. ‒ Hallja mán, főnővér, hát megszólalt a pacsirtamadár! ‒ röhögött fel a drabálisok egyike, akinek szőrös bibircsók ékítette előreugró, húsos állát. ‒ Tán nem tetszik, hogy néz? ‒ kérdezte kihívóan a madárcsontú, fél lépést téve az ágyam felé. ‒ Csak úgy kérdeztem ‒ fújtam sietve visszavonulót. ‒ Kérdezni, aztat szabad ‒ biccentett a főnővér, aki bizonyára elégedett lehetett a válaszommal. ‒ Akkor elárulná nekem, hogy hívják a lányt? ‒ Őt sehogyan se ‒ mondta a drabálisok egyike. ‒ Mer’ hogy nincsen neki neve. Sohase nem is vót, hisz… A főnővér szeme haragosan villant, mire a csacsener40 elhallgatott. A madárcsontú újra rám emelte a tekintetét, s figyelmeztetőn csak ennyit mondott: ‒ Tőlem kérdezni, annak a lánynak meg bárkire nézni szabad! Értve vagyok? A következő percben tanúja lehettem, amint a két drabális gyakorlott mozdulattal lerántja a lány vékonyka testéről a hálóinget, majd a tiszták közül újat ad rá. Ezután egyikük kilépett a folyosóra, és az ott álló kiskocsiról zabkását és pléhbögrében forró, híg teát hozott. A lány, aki úgy mozgott, mint aki ezer éve mindennap ezt ismétli, átvette a reggelit, majd nyomban az ablak melletti sarkok egyikébe húzódott, s ott leguggolva, enni kezdett. ‒ Most te jössz! ‒ fordult felém a főnővér.

Mialatt a drabálisok egyike, kinek arcbőrét gyermekkori himlő rücskös nyoma rútította el, a lakattal piszmogott, én egyfolytában a nyitott ajtót néztem, azt fontolgatva, vajon merre fussak, miután ‒ félrelökve utamból a madárcsontút ‒ kitörtem a szobából. A főnővér azonban tapasztalt ápoló lehetett, mert hirtelen így szólt: ‒ Várjon csak azzal a lakattal! ‒ majd az ajtóhoz lépve bezárta azt. ‒ Jól van, Lenke, most már nyithassa! Mivel a menekülés útja elzáratott, szelíden szálltam ki a rácsos ágyból. Mikor a drabálisok felém nyúltak, önként vetkőztem meztelenre. ‒ Micsoda úri kelme! ‒ tapogatta vaskos ujjaival a hálóingemet a bibircsókos képű. ‒ Ha egyszer ilyenbe bújva látna meg az uram… ‒ Akkor is csak az vóna, mint mikor a darócot húzza fel estve a hasadon ‒ röhögött a társnője, kezembe adva a kisasztalról elvett kórházi hálóinget. ‒ Oszt még jobban se esne, higgyed el nekem! A himlőhelyes engem is megszimatolt, és sajnos szükségtelennek ítélte a fürdetésemet, pedig arra biztos másvalahol került volna sor. Végül megkaptam a zabkásámat, hozzá a teát, a főnővér pedig az ablak melletti üres sarokba vezényelt. ‒ Maga még új itt, azért mondom ‒ szólt, miután a néma lányt utánozva leguggoltam. ‒ Ez itten a Lipót zárt osztálya, amit én úgy vezetek, ahogy az nekem a legfájintosabb. És nekem úgy a legfájintosabb, ha csend, rend és nyugalom van. Érti-e? A zabkása fölé hajolva bólintottam. ‒ Eztet már szeretem! ‒ lehelte szinte lágyan, miközben a háta mögött a két drabális tiszta vásznat húzott a matracomra és begyűjtötte a szennyest. ‒ Ha pisszenést se hallok, akkor felőlem akár egész nap kívül lehetnek mindketten az ágyon. De ha rikácsolni, verekedni, őrjöngeni kezd akár csak az egyikük is, hát abban a minutumban mennek vissza mindketten a hálósba! Értettem? Miután kivárta a bólintásomat, sarkon fordult, s nyomában a drabálisokkal, távozott. Vártam néhány percig, majd lassan a padlóra tettem a tálat és a bögrét. A szemem sarkából meglepve vettem észre, hogy a néma lány ugyanígy cselekszik. A különbség csupán annyi volt, hogy az ő ujjai ragadtak a kásától, mivel ‒ evőeszköz híján ‒ eddig kézzel kanalazta azt. ‒ Szabadok vagyunk ‒ súgtam rabtársamnak biztató mosollyal, ő azonban csak nézett rám. ‒ Na jó, úgy értem; valamivel szabadabbak, mint eddig. Ez is valami, nem?!

A lány tekintetében feszült figyelem vibrált. Hirtelen az a kellemetlen érzésem támadt, hogy az ajkam mozgását lesi, mintha olvasni akarna róla. ‒ Talán a füleddel van baj? ‒ kérdeztem tőle. „Talán a füleddel van baj?” ‒ formálta szájával a hang nélküli szavakat. ‒ Ha igen, kérlek, bólints, és én majd megpróbálok hangosabban beszélni. „Ha igen, kérlek, bólints, és én majd megpróbálok hangosabban beszélni” ‒ tátogta némán, hajszálra pontosan a lány. ‒ Ez kezd kicsit… „Ez kezd kicsit…” ‒ Kérlek, fejezd be! „Kérlek, fejezd be!” ‒ Ne csináld, mert ez ijesztő… „Ne csináld, mert ez ijesztő…” Talpra ugrottam, s hogy ne kelljen a szavaimat utánzó néma szájat látnom, átmentem a szoba túlsó sarkába. A falnak fordulva álltam, ám nem sokáig tudtam elviselni a csendet. ‒ Én nem értem, mi van veled, de könyörgök, ha szemernyi érzés van benned, felhagysz az utánzásommal. ‒ …van benned, felhagysz az utánzásommal ‒ hallottam meg ekkor a hátam mögül a saját hangomat. Mikor rémülten megpördültem, a néma lányt láttam állni a túlsó sarokban, épp olyan iszonyattól elkerekedő szemmel, homlokához kapott kézzel és remegő ajakkal, mint ahogy én álltam a saját sarkomban. E perctől kezdve aztán hús-vér tükörképem szakadatlan azt mondta, tette, sőt érezte, amit én, csak épp mindig néhány pillanattal lemaradva tőlem… *** Buda, 1900. március 15. Miután elköltöttük vizes felesborsóból és rághatatlan kétszersültből álló ebédünket, Bolyó doktor jött vizitelni. Vele tartott Salgó41 főorvos, a helyettese, valamint a madárcsontú főnővér és a két ápolónő is. ‒ Hangay Emília kisasszony ‒ mondta tárgyilagos hangon az igazgató, ám közben kerülte a tekintetemet. ‒ Folyó hó tizenkettedikén jómagam és

Eckhárdt ápoló hoztuk be az Ambrózy-villából. Igazán különös eset. ‒ Ahogy mondani méltóztatod ‒ lépett hozzám Salgó főorvos, aki fekete körszakállat és dús bajuszt viselt, melyekkel talán csak erőteljes kopaszodását próbálta ellensúlyozni. ‒ Olvastam a kisasszony aktáját. Marosvásárhelyi polgárlány, aki csupán néhány napja érkezett a fővárosba, ám egy szerencsés konflisbaleset után bipoláris skizofrénia tüneteit kezdte mutatni. Az ágyam mellett állva, lenge hálóingemben és meztelen talppal olyan kiszolgáltatottnak és megalázottnak éreztem magam, mint még életemben soha. A két javakorabeli férfi egymással beszélgetve, cikornyás latin kifejezéseket köpködve bámulta tépett hajamat, cserepes számat és kialvatlanságtól karikás szememet. ‒ Mit gondolsz az esetről, tisztelt kolléga? ‒ fordult Salgó főorvos a főnökéhez. ‒ Kétlem, hogy a baleset fizikális behatása okozta a dührohamokat ‒ válaszolta Bolyó. ‒ Magam is tanúja voltam, mikor a kisasszony tört-zúzott, romossá téve a villa rendelkezésére bocsátott szobáját, majd mindenáron ki akarta vetni magát az ablakon. Úgy vélem, kibontakozófélben lévő paranoid neuraszténiás depresszióval van dolgunk, ami hosszú ápolást igénylő, ám végső soron aligha gyógyítható eset. ‒ Tehát szerinted a kocsi okozta trauma csupán beindította a lappangó és előbb-utóbb mindenképp felszínre törő kórt? ‒ Feltétlenül, kérlek, feltétlenül! ‒ helyeselt a tébolyda igazgatója. ‒ Természetesen a beteg a tiéd, hisz a te osztályodon fekszik, így te döntesz a kezelését illetően is. Én a helyedben mindenképp váltóvizes kúrával kezdeném. A jeges, majd forró és ismét jeges fürdő talán jó irányba tereli a megbillent agyi funkciókat. ‒ Magam is erre hajlok ‒ indult Bolyó után a főorvos, mivel az máris távozni készült. ‒ A vízkúra mellé pedig laudánumot42 adagolnék, hogy elkerüljem a további dührohamokat. ‒ Ha elfogadsz tőlem egy kósza ötletet ‒ torpant meg az igazgató, s arcán olyan mosoly jelent meg, mintha kiskölyök volna, akinek épp valami új csíny jutott az eszébe. ‒ Tudom, hogy a vízkúra mellé valóban szokás laudánumot adagolni, hisz a betegnek úgy könnyebb elviselni a procedúrát, de… ‒ Igen?!

‒ Mit szólnál hozzá, ha elvégeznék egy kísérletet? Ne adj neki laudánumot a vízkúra alatt, hátha az agy kémiája, mely védelem nélkül lesz kénytelen szembenézni a hideg és meleg gyors váltakozásának traumájával, még gyorsabban állítja helyre a zavart, csak hogy megszabaduljon a kíntól! ‒ Ez… ‒ sandított rám Salgó főorvos enyhe zavarral. ‒ Már ne haragudj, igazgató úr, de ez kissé középkori… hm, kísérletnek tűnik. A szenvedés, mint gyógyerő… ‒ Próbáld csak ki, legalább néhány napig ‒ tette súlyos kezét beosztottja vállára Bolyó, s így már nem tanácsot, inkább utasítást adott. ‒ A felelősség természetesen az enyém. Salgó főorvos kissé meghajolt, elfogadva felettese érveit. ‒ Legyen hát ‒ mondta, szánakozó pillantást vetve rám, majd a főnővérhez szólt: ‒ írja fel tehát: Hangay kisasszony holnaptól váltóvizes kúrán vesz részt naponta négyszer, és mellé nem kap laudánumot! ‒ Kíváncsian várom az eredményeket ‒ szólt Bolyó, s bár mindenki úgy hitte, hogy végre kilép a szobából, a küszöbről mégis visszafordult, s a néma lány felé bökött kampós orrával. ‒ Na és ő? Rákapott már? A főnővér ekkor hozzám lépett, s megragadva a karomat, rám parancsolt: ‒ Mondjon valamit, rajta! Eszemben sem volt engedelmeskedni. Alig álltam a lábamon, mivel a lány, akiről kiderült, hogy egyáltalán nem néma vagy süket, két napja egyfolytában utánzott, s ez úgy megrémített, hogy éjjel szemhunyásnyit sem mertem aludni. Könyörögve néztem Bolyó doktorra, ám ő ‒ érdeklődő tekintetét hol rám, hol meg a lányra reptetve ‒ várt. ‒ Mi lesz már, kisasszony, legalább egyetlen szót mondjon! ‒ szisszent rám a főnővér, majd elunva a dolgot, hihetetlenül erős markával lassan csavarni kezdte a karomat. Összeszorítottam a számat, s bár a szemembe könnycseppek gyűltek, rezzenetlen álltam tovább, míg bírtam. A főnővér okozta fájdalom végül kibírhatatlanná vált. Nagyot sikoltva löktem el magamtól a kegyetlen némbert, kirántva kezéből a karomat, s lerogytam az ágy mellé. Tudatom egy kicsinyke része, mely mindeközben mégis a környezetemre figyelt, felfogta, hogy az a másik lány is sikít, majd a maga láthatatlan főnővérét ellökve, épp olyan pózba rogy le, mint én. ‒ Nagyszerű, fenomenális! ‒ kiáltott Bolyó doktor. ‒ Továbbra is szigorúan kettesben tartsák őket, sőt…! Mikor a Hangay lányt kezelésre viszik, a mi kis

kaméleonkánk is tartson vele, nehogy kiessék az utánzásából! Esküszöm, erről a Medizinische Jahrbücherben43 fogok publikálni! S ezzel végre mind kitakarodtak a cellából.



11 Tébolyda és sikátor Marosvásárhely-Buda, 1900. március 15. Miután az én koros ‒ bár a maga ötvenkét évével még nem túl idős ‒ könyvkereskedő és nyomdatulajdonos papuskám, Hangay Árpád kilépett a reformátustemető kapuján, mindjárt meg is torpant, nem tudván eldönteni, merre induljon haza. A város eme kései órán a maga éji csendességébe süppedt, ám ő azért mégis tartott tőle, hogy végül összefut néhány túlhevült diákkal, vagy a sorra fogyasztott áldomásoktól pityókás, bús polgárral, akik esetleg vegzálni fogják. Jobbjával kőrisfa sétapálcájára támaszkodva, bal kezével pedig nyugtalanul húzkodva szalonkabátja zsebét ‒ mert ez bizony rossz szokása volt neki ‒, végül visszafordította szakállas ábrázatát a díszes kapu felé, mintha a temető örökre elcsendesedett lakóitól kérne tanácsot. A sírokban heverők persze semmit sem szóltak, így papuska mélyet szippantott a friss levegőből, s végre elszánta magát. ‒ A legrövidebb út lesz a nekem való ‒ motyogta maga elé. ‒ Mihamarabb érek haza, annál elébb zárhatom ajtómon kívülre ezt a megszomorodott világot. Nekivágott hát, megcélozva a rövidke Fürdő utcát, hogy annak végén majd balra kanyarodjék. Meg kellett állapítania, hogy bizony már megint addig merengett élete virágjában elhunyt, imádott hitvese, Széky Hanna sírja mellett, míg csaknem egészen rásötétedett. Az utcai lámpákat is meggyújtották már. A gázlángok halkan sziszegve, sisteregve párologtatták el a burájuk alá gyűlt nedvességet, fényükkel bizonytalan árnyakat teremtve oda, ahol nemrég még a növekvő sötétség volt az úr. Papuska, miként tervezte, a Fürdő utca végén balra kanyarodott, rátérve a hosszú Kazinczi utcára. A szürke kőlapokból rakott járdán ballagva olykor jobbjából a baljába kellett áttennie a sétapálcát, mivel mások is jártak erre, s akadt köztük szép számmal olyan, akinek kalapemeléssel volt illő köszönni. Az én elárvult papuskámat mindenki ismerte, s ha másért nem, hát szomorú sorsáért sokan szánták, jól tudva, hogy felesége váratlan halála után néhány

évvel a nagyobbik lányát is elveszítette, s most a kisebbik szintén messze utazott, azóta sem adva hírt magáról. ‒ Holnap ‒ súgta dacosan a gázlámpák részvétlen sorának Hangay úr. ‒ Holnap majd egyenest a postára megyek, és magyarázatot követelek. Úgy lesz, lelkemre mondom, úgy, hisz az nem lehet, hogy az én Milim egyetlen sort se… A hangja elakadt, mivel hirtelen rádöbbent, hogy szavai már-már túl hevesen, mások fülének hallhatóan keltek útra. Szerencsére a közelben senki nem járt. Csupán a háta mögött pillantott meg egy alacsony urat, aki jócskán lemaradva épp arra tartott, amerre ő. Papuska főhajtással üdvözölte az illetőt, bár nem tudta, hogy ki az. A férfi megtorpant, tétovázott, majd hasonlóképp viszonozva a köszöntést, sietve belépett a legközelebbi kapualjba. ‒ Ő már otthon is van ‒ állapította meg az én drága papuskám, mintha ennek bármiféle jelentősége volna, s lába előtt a kőlapok repedéseit számlálva indult tovább. Ott, ahol több utca is egybefutott, szemközt pedig a Református Líceum tekintélyt parancsoló épülete állt, az én elárvult papám hirtelen jobbra fordult. A kollégium kőkerítése és az egyemeletes házak között keskeny kis sikátor nyílt, amit az idegen, aki először jár a városban, tán észre sem vesz. Papuska azonban jól tudta, merre tátong a sötét bejárat, s mivel cseppet sem zavarta a csupán kétölnyi széles nyiladék gúnyneve ‒ a vásárhelyiek ugyanis Büdös-köznek hívták, mivel a vendéglőkből, kocsmákból hazafelé tántorgók, meg a hétvégi vásározók is rendre ide tértek be, hogy feszítő szükségüktől megszabaduljanak ‒, hát gondolkodás nélkül indult, hogy átvágjon rajta. Különös mód azonban a hirtelen köré záródó falak most valahogy nyugtalansággal töltötték el. Néhány lépés után megállt, majd a háta mögé nézett. Csodálkozva látta, hogy az iménti úr, aki a Kazinczi utcán egyszer már „hazaérkezett”, most a líceum melletti terecskén vág át éppen, továbbra is őt követve. Papuska bosszúsan mordult. ‒ Némelyek jó dolgukban azt sem tudják, hová is akarnak menni ‒ csóválta a fejét, s aztán sietősebbre fogva lépteit, a Büdös-köz túlsó vége felé indult. Cipője sarka visszhangos koppanásait ide-oda pofozta a két fal, ám ő azt is hallani vélte, hogy hátrébb hasonló, ám sokkal óvatosabb léptek zaja keveredik hozzájuk. Mikor a Büdös-köz felénél járt, ahová a szemben lévő Főtér lámpásainak fényéből már-már annyi sem jutott, hogy az itt gyalogló kinyújtott kezének

körvonalait megsejthesse, az én öreg papuskám majdnem felbotlott valami nagy, puha holmiban. Botjával hadonászva, mint egy vak koldus tapogatott körbe, s tovább haladva még két hasonló, tömött málhazsákra emlékeztető holmit sikerült elkerülnie. Miután szerencsésen túljutott az akadályokon, nyugtalansága tovább nőtt, ezért mire a Büdös-köz végére ért, szinte már futott. S jól is tette ezt, mert alighogy előbukkant a Donáth- és Gáspár-házak közül, hirtelen rettentő ordítozás szökkent utána az épp csak elhagyott sikátorból. ‒ Azanyádnesirassék, te kacsiba!44 ‒ Addig sirittsük,45 míg abajog!46 ‒ Nédd mán, még védi magát a gyalázatos! ‒ Nesze, te bangó47, ettül leszel poronyó!48 A tompa puffanások, jajkiáltások egyre gyérültek. Végül a székely (mert hogy azok voltak, ehhez nem férhetett semmi kétség) legények közül az egyik nagyot sercintett, majd a már földön fekvő áldozatra üvöltött. ‒ Aztán tudjad ám, miért kaptad a rozsolást49! Máskor ne merjél bébecstelenkedni sehova azér’, hogy elorozd a más szerelmesét, különben visszagyüvünk, de akkor a Babba Máriára50 mondom: belédtőkesztem51 a kacort52, te rongy! S miután így befejezték a szerencsétlen fickó okítását, a három székely legény futásnak eredt, a líceum irányában hagyva el a sötét Büdös-közt. Az én szegény papuskám dermedten állt a sikátor Főtér felőli végén. Látni ugyan semmit sem láthatott az összevertből, de tisztán hallotta annak keserves nyögdécselését, jajongását. Jó lelkének emberséges fele arra biztatta őt, hogy menjen vissza az idegenhez, és ha tudja, legalább a lámpafényig támogassa ki szegényt. Ám a másik „lélekfél”, mely halálra rémült, hallani sem akart efféle szamaritánusi cselekedetekről. ‒ Hisz mellettük jöttem el! ‒ tántorodott meg hirtelen a döbbenettől. ‒ Az a három zsák…! Mind ott gubbasztottak a sötétben! ‒ Nem magára vártak ‒ szólt ekkor a Gáspár-ház kapualjából kilépve valaki. Papuska ijedtében halk nyögést hallatott, s hátrálni kezdett, ám a fiatal férfi, kinek úri kinézete, nyílt tekintete, becsületes arca némi bizakodásra adott okot, utánalépett, és jobbjával finoman, mégis határozottan megragadta őt. ‒ Kérem, Hangay úr, jöjjön velem!

‒ De… ‒ papuska kérdő pillantást vetett a sikátorra, ahonnan még mindig kihallatszott a pórul járt fickó nyögdécselése. ‒ Vele ne törődjék ‒ biztatta csendesen a fiatalember. ‒ Önnek most sokkal sürgetőbb dolga van. ‒ U… ugyan mi volna az? ‒ Meghallgatni a híreket, miket a lányáról, Miliről hoztam. *** Van, hogy az ember lelkének bádogserlegébe több rettegés már nem fér bele, s akkor hirtelen túlcsordul a fájdalom. Amikor ez bekövetkezik, vagy őrület szállja meg az illetőt, vagy ‒ efféle történt velem! ‒ hirtelen akkora nyugalom keríti hatalmába, amit addig elképzelni sem tudott. Számomra ez a pillanat akkor jött el, mikor Bolyó professzor távoztában kimondta a szót: „kaméleonka”. A madárcsontú főnővér ismét ránk zárta a cella ajtaját, én pedig lassan a kócos lány felé fordultam, úgy nézve rá, mintha először látnám. ‒ Kaméleon ‒ mondtam. ‒ Kaméleon ‒ mondta ő. E perctől kezdve különös barátság alakult ki köztünk. Mire eljött a vacsoraidő, én megosztottam vele ezernyi apró emlékemet, ő pedig szépen elvisszhangozta azokat. Később le-fel jártam a hosszú szobában, s mindenféle mozgást kipróbáltam, ami csak eszembe jutott. Meneteltem, és a tükörképem velem menetelt, szökelltem, és ő alig lemaradva szökellt velem. Próbáltam rávenni, hogy táncoljunk együtt, de hamar meg kellett értenem: ez aligha sikerülhet, ha a partnerem mindig ugyanazt teszi, amit én, hisz így állandóan bokán rúgjuk egymást. ‒ Te kis bolondom, próbálj már jobban figyelni ‒ magyaráztam neki, ám aztán rögvest észbe kaptam. ‒ Akarom mondani: próbálj kevésbé figyelni rám! ‒ …kevésbé figyelni rám ‒ ismételte ő, ugyanolyan komolykodó arcot vágva, mint én. ‒ Értsd már meg végre, hogy így sohasem játszhatunk egymással piros pacsit ‒ bosszankodtam. ‒ Ha én lefelé fordítom a tenyeremet, neked felfelé kéne! A kócos lány összevont szemöldökkel nézett rám, s mikor hátravetve a

fejemet nevetni kezdtem, pontosan ugyanolyan ritmusban nevetett ő is. Sőt, mire kezdett besötétedni, észrevettem, hogy már nem csupán a szavaimat, mozdulataimat utánozza, de bizony mintha kezdene hasonlítani rám! A jelenség egyre kísértetiesebbé vált, ám mivel a „tükörképem” kicsit sem tűnt veszélyesnek, újra megnyugodtam. Csupán egyetlen dolog volt, amit Kaméleonka megtartott magából. Bármilyen tökéletesen is utánzott engem, közben buborékokat pukkantott az ajkai közül, sűrű nyálfolyammal kísérve azokat, s lucskosra áztatva hálóinge elejét. Mikor a cellánkra sötétség borult (hisz a tébolydában lámpást a betegek nem kaphattak), mindketten beültünk az ágyunkba, és úgy vártuk a vacsorát. ‒ Szerinted fájni fog? ‒ kérdeztem. ‒ …fájni fog? ‒ kérdezte ő. ‒ A váltóvizes fürdőre gondolok. ‒ …fürdőre gondolok. ‒ Neked is ott kell majd lenned, hogy utánozhass. ‒ ‒ hogy utánozhass. ‒ Majd megpróbálok minél kevesebbet sikoltozni, nehogy berekedj ‒ mosolyogtam át a félhomályba merült másik ágyra, ahonnan rebbenésnyi késéssel jött a visszhang. ‒ …nehogy berekedj. A vacsorát este hétkor kaptuk. Két idegen ápoló osztotta a pléhtálakba csapott kását, és mellé a teát, mely épp csak langyos volt. ‒ Mondjon mán valamit! ‒ rúgott bele ágyam lábába az egyik kék ruhás, fehér főkötős asszony, szemében mohó kíváncsisággal. ‒ Mit kéne mondanom, naccsád? ‒ kérdeztem csodálkozva. ‒ …mondanom, naccsád? ‒ hallatszott a másik ágy felől. ‒ Jaj, hát én eztet nem bírom el! ‒ sikoltott hisztérikus röhögéssel az ápoló, majd újra csak belerúgott az ágy lábába. ‒ Na, mondjon még valami mást is, gyerünk! ‒ Haggyad mán ükét békibe! ‒ szólt rá ekkor a társa. ‒ Ezer a dolog, kevés a kéz! Az ágyat rugdosó ápoló fancsali képet vágva fordított hátat nekünk. Látszott rajta: tiszta szívből sajnálja, hogy ma már nem csikarhat ki belőlünk több vurstliba illő produkciót. A vacsoránkat annyi fényben kellett elfogyasztanunk, amennyi az ajtó alatti

résen beszűrődött. Habár kicsit sem voltam éhes, mégis muszáj volt ennem, hisz tisztán hallottam, mennyire korog Kaméleonka hasa, aki viszont csak úgy volt hajlandó enni, ha azzal engem utánozhatott. A sűrű, fokhagymás krumplikását az ujjaimmal lapátoltam a számba, s közben abban reménykedtem, hogy reggelig már békén hagynak minket. Miután kinyaltuk a tányért és megittuk a túlcukrozott, émelyítő teát, felkeltem az ágyból, és óvatosan a sarokban álló küblihez csoszogtam, hogy elalvás előtt még könnyítsek magamon. Úrilányhoz illő szemérmességem az utóbbi napokban halkan sírdogálva tudatom legmélyére húzódott vissza, így a legnagyobb természetességgel emeltem le a pléhvödör tetejét, s a belőle felszálló bűzzel mit sem törődve, épp arra készültem, hogy fölé guggoljak, mikor a szemem sarkából megláttam Kaméleonkát. A lány ugyanazt tette, mint én, csak épp a szemközti sarokban és kübli nélkül. ‒ Ebből baj lesz ‒ mondtam felegyenesedve. ‒ …baj lesz ‒ mondta ő, szintén felegyenesedve. Habár Kaméleonka már jó ideje mindenben pontosan utánzott engem, azért szükségre eddig mégis külön kuporodtunk le. Most azonban látszott, hogy elszánta magát: ha én pisilek, ő is pisilni fog, ha más lehetőség nincs, hát a sarokba. Lázasan törtem a fejem, mit tehetnék, hisz ha megengedem neki, hogy most is azt tegye, amit én, akkor a bűztől ma éjjel még annyit sem alhatunk, mint korábban. Ráadásul a „balesetet” felfedezve a madárcsontú főnővér tán még a hitéből is kitér, és alaposan megbünteti Kaméleonkát, vagy épp mindkettőnket. Végül kipattant az isteni szikra! Az ablak alatt álló kisasztalhoz mentem, s elvéve onnan az egyik vaskos lepedőt, négyzetalakra hajtogattam, majd Kaméleonka sarkába tettem azt. Mindeközben ő is fogott egy lepedőt, és megfigyelve mozdulataimat, a kübli mellé rakta azt, épp úgy, miként én a sajátomat. ‒ Ezzel meg is volnánk ‒ bólintottam elégedetten. ‒ …is volnánk ‒ bólintott ő. Ezután visszaballagtam a küblihez, útközben találkozva a szembejövő Kaméleonkával, s végül leguggolva mindketten elvégeztük, amit a természet megkövetelt. Most már csak annyi volt hátra, hogy az átázott lepedőt felvegyem, s miközben a lány ugyanezt a szárazon maradt lenvászonnal teszi, átvigyem a túlsó sarokba, hogy azután begyömöszöljem a küblibe. Ha szerencsénk van, reggel az ápoló úgy borítja majd a közös latrinába a vödör

tartalmát, hogy nem nézi, mi toccsan ki belőle. ‒ Remek páros vagyunk ‒ közöltem Kaméleonkával. ‒ …páros vagyunk ‒ közölte ő velem. Mivel a két előző éjjelen a rettegés szinte reggelig ébren tartott, így már alig vártam, hogy végre az ágyamba kerülhessek. Örültem, mert a főnővér délután közölte, hogy jutalmul, amiért egyetlen dührohamot sem produkáltam, mellőzi a rácsok belakatolását. Így tehát lefeküdtem végre, s már épp magamra akartam húzni a szúrós pokrócot, mikor a cellánk ajtajába kívülről kilincset döftek. A folyosóról fürge alak surrant be, s mielőtt bármit tehettem volna, már az ágyamnál állt, hogy fejemre rántsa a takarót. ‒ Nem mozdul, érti?! ‒ ismertem fel a madárcsontú főnővér reszelős hangját. ‒ Akármit hall, akármi történik, pisszenést se ejt! Valami azt súgta, hogy ennek a parancsnak akkor is híven engedelmeskednem kell, ha a pokróc alatt közben elfogy a levegőm. A főnővér kisurrant a folyosóra, behúzva maga mögött az ajtót, de csak azért, hogy fél perccel később újra kinyissa azt. Közelgő lépteket hallottam, melyek fémes visszhangot vertek a tébolyda kies falai között. Férfiak beszélgettek egymással, ám szavaik, míg közel nem értek a cellához, csupán értelmetlen mormogásnak tűntek. ‒ …ez felettébb különös ‒ ütötte meg fülemet Bolyó doktor nyugodt hangja. ‒ Megértem önt, professzor úr, ha e kései és váratlan látogatást némi ellenérzéssel fogadja ‒ mondta egy másik férfi, kinek a sok szivartól rekedt, a túlzott alázatosságtól viszont „nyálkás” volt minden szava. ‒ Ám a méltóságos vizsgálóbíró úr igen makacs ember, s nekem, mint mezei detektívnek, ő parancsol. Alig egy órácskával ezelőtt történt, hogy magához hívatott, s így reccsent rám: „Na, ide figyeljen, maga Detrich! Nálam nincsenek elfogadható kifogások. Sem konfliskerékkel megrepesztett koponya, sem macskakövek ütésétől megháborodott elme! Nálam csak a tények számítanak, és én rögvest tudni akarom, hogy az a lány valóban a tébolydában van-e, s ha igen, mikor lesz kihallgatható!” Miután Detrich nyomozó, kinek nevét Ambrózy bárótól már hallottam, bevégezte egyszemélyes vizsgálóbíró-paródiáját, halk, zörgő köhögés kelt, mely különös, sípoló hanggal ért véget. ‒ Elnézést, urak, de ez a szeszélyes márciusi idő… ‒ szabadkozott valaki, akit eddig még nem hallottam beszélni. ‒ Meghűlt, nagyságos úr? ‒ szörnyülködött mindjárt a detektív. ‒ Ha

gondolja, van nálam mentacukor…! ‒ Nem, köszönöm. Talán csak ennek a rettenetes háznak a kipárolgása teszi ‒ az illető ismét köhintett, krákogott, majd sípolt néhányat. ‒ Nos, akkor hát láthatnánk végre azt a lányt? ‒ Természetesen, de előbb tudni szeretném, önnek mi dolga van vele? ‒ kérdezte Bolyó professzor oly ridegen, mintha a harákolót is a páciensének tekintené. ‒ Nekem semmi, erről biztosíthatom ‒ jött a gyors felelet. ‒ Mint már az irodájában is mondtam: engem Bissingen gróf kért meg, hogy mint a titkára, érdeklődjem a leányka állapota felől. S mivel Detrich felügyelőt egyébként is régről ismerem, megkértem, hadd kísérjem el erre a rendőrségi vizitre. ‒ És a gróf? ‒ akadékoskodott tovább Bolyó. ‒ Őt miért érdekli a leány? Talán ismerőse neki? ‒ Tudtommal nem ‒ válaszolt apró köhintések közepette a titkár. ‒ Őméltóságát pusztán az ifjú Ambrózy báró iránti aggodalom vezérli. Attól tart ugyanis, hogy ennek a marosvásárhelyi fruskának a családja esetleg kártérítést követel… ‒ Mondja meg a gróf úrnak, hogy ez bizony könnyen előfordulhat ‒ szólt közbe Bolyó professzor ingerülten. ‒ Hangay kisasszony nagyon rossz állapotban került az intézetembe, s bizony alig hiszem, hogy valaha is kikerülhet innen. Amennyiben pedig megállapítást nyer, hogy a fennálló elmezavart a konflisbaleset okozta… ‒ Attól tartok, már maga a feltételezés is elegendő lesz a botrányhoz ‒ vágott közbe Detrich, mint aki rettentő mód élvezi az ilyesmit. ‒ Lássuk hát azt a bolondos leányt, s ha kell, a gróf majd csendben kifizeti a családot ért kárt ‒ állta útját a további találgatásnak ingerülten köhécselve a titkár. ‒ Hozza ki! ‒ utasította ekkor Bolyó a főnővért. Én a takaróm alatt reszketve egyre csak azon törtem a fejem, vajon újra eljött-e az ideje a hajtépésnek, a földön fetrengésnek és a sikítozásnak, s ha igen, akkor mivel kezdjem. Ám mielőtt döntésre juthattam volna, az ajtó irányából a saját hangom szállt felém. ‒ Hangay Emília vagyok, szolgálatára az uraknak. ‒ No, hát hisz egész rendben van a kicsike! ‒ hökkent meg Detrich felügyelő. ‒ Minek tartják egyáltalán bezár… Oh, azt a leborult ántikrisztusát neki, már értem!

Nem bírtam tovább, muszáj volt kikukucskálnom a takaró alól. A gázlámpák vibráló fényétől megvilágítva a három férfi és a főnővér között ott toporgott mezítláb, kócosan az én szegény tükörképem, aki ‒ bár minden mozdulatomat, rezzenésemet eltanulta ‒ most is buborékokat fújt a szájából, s hozzájuk sűrű nyálfolyamot csorgatott az állára, onnan pedig le, a hálóingére… *** A Gáspár- és Donáth-ház között húzódó sikátor sötét bejáratától alig három perc kényelmes sétára emelkedett a Transilvania szálloda kétemeletes épülete. Szegény papuska ‒, aki még évekkel később is hallani vélte a székely legények által összevert idegen nyöszörgését, ahányszor csak errefelé vitte az útja ‒ most szorongva ballagott a magas fiatalember mellett. Ahogy elhaladtak Péterffy doktor, majd a Csizmakészítő Ipartársulat székháza, s az annak földszintjén működő Központi Étterem előtt, próbálta jobban megfigyelni, kit is követ ilyen engedelmesen. Ám nem mert túlságosan tolakodó lenni, ezért csak annyit állapíthatott meg, hogy a férfi rendkívül jól szabott, sötétszürke öltönykabátot és puhakalapot visel, a jobbjában pedig kígyófából készült sétapálcát tart. A Transilvania földszintjének hatalmas kirakatablakaiból sárgásfehér fényár dőlt a Főtér kövezetére, kellemes társaságot, finom ételeket-italokat, víg cigányzenét ígérve az arra járóknak. Apuskától mindig idegen volt az efféle zajos szórakozás. A szálló kávéházába legfeljebb csak a nappali, csendesebb órákban ült be olykor, hogy elolvassa a legfrissebb lapokat. Nem csoda hát, hogy némi feltűnést keltett, amint egy, a városban még sosem látott fiatalemberrel az oldalán lépett be az üvegezett ajtón, majd egyenest a hátsó, rejtettebb asztalok felé vette az irányt. ‒ Nohát, kedves Hangay úr! ‒ ugrott fel a zöld posztóval bevont, kerek kártyaasztal mellől Agyagási Károly53 tiszti főorvos, úgy állva el tárt karokkal papuska útját, mintha csak azért ült volna le preferánszt játszani, hogy ezt a hirtelenkedő mozdulatot egyszer megtehesse. ‒ Hát kimozdultál végre abból a nyomdafesték-illatú barlangból? Helyes, nagyon helyes! Parancsolsz nekem kibicelni? Igazán megtisztelnél. Papuska azonban, aki csak arra vágyott, hogy rogyadozó térdein végre valami csendesebb ülőhelyre botladozhasson, merev mosollyal, kalapját

emelve köszöntötte a társaságot, majd valami zavaros, érthetetlen magyarázatot motyogva kikerülte a lelkesedéstől ‒ s bizonyára némi bortól ‒ túlhevült Agyagásit. A tiszti főorvos szomorúan intett neki búcsút, majd visszaülve a helyére, odasúgta kártyapartnereinek: ‒ A szegény öregnek immár egészen vége van. Úgy hallom a kisebbik lánya… Az a Mili, tudjátok, no! Hát az is elment Pestbe, és azóta se jelentkezik. ‒ Ha engem kérdeztek ‒ vélekedett Barabás Gergely,54 az Iparszakiskola fiatal tanára ‒, bizonyára megtalálta a nővérét, aki már négy esztendeje oda lett, s most együtt élnek olyan életet, amiről a jó öregnek nem mernek beszámolni. Szerencsére a gonosz pletykából papuska egy mukkanásnyit sem hallott, mivel ekkor már a kávéház hátsó, csendesebb traktusába ért, s ott a sarokban árválkodó, szomorú asztalkához ült. A Transilvania hatalmas földszintjének ezen része kellőképpen el volt szigetelve a többitől. Így a nyugodalmasabb beszélgetésre vágyókat alig zavarta a biliárdasztalok csontgolyóinak csattogása vagy a nagy táncteremben cigányzenére nótázók fel-felcsapó duhajkodása. Miután a pincér felvette rendelésüket, papuska végre alaposabban is megnézhette magának a titokzatos fiatalembert. S ahogy ezt megtette, mindjárt rettentő zavarba jött, nem tudván, merre fordítsa tekintetét a férfi öltönykabátjának bal ujjáról, mely üresen fityegett az oldalán. ‒ A karom hiánya egy régi história szomorú emléke, Hangay úr ‒ szólt csendesen a fiatalember. ‒ Remélem, ebből a testi fogyatékból nem következtet arra, hogy az általam elmondani kívánt dolgok igazságtartalma is fogyatékos. Papuska háborogva rázta a fejét. ‒ Én, kérem, felvilágosult ember vagyok, uram! ‒ mondta visszafojtott indulattal. ‒ A középkorban még azt vallották, hogy a testi hiba a lélek bűnét mutatja ki, s ma is akadnak ostobák, akik így vélekednek, de én… ‒ Bocsásson meg, Hangay úr, hogy a szavába vágok, de sajnos kevés az időnk ‒ hajolt közelebb hozzá a fiatalember. ‒ Attól tartok, a sikátorban hagyott… Hm, úriember hamarosan összeszedi magát, és keresni kezdi önt. Az pedig, hogy minket együtt lásson, nagyon nem kívánatos! Épp ezért győztem meg azokat a legényeket arról, hogy az a gazember elszerette a

menyasszonyomat, amiért büntetést érdemel. ‒ Szóval maga…?! ‒ Igen, én szabadítottam meg önt néhány értékes percre attól, aki már napok óta folyton a nyomában jár és figyeli minden lépését ‒ biccentett a férfi, majd ültében kihúzva magát, fejet hajtott. ‒ Engedje meg, hogy bemutatkozzam. A nevem báró Sédeni Ambrózy Richárd. Tegnap érkeztem Budapestről, hogy figyelmeztessem önt a családját fenyegető veszedelemre. Az én drága, jó papuskám, aki egész életét csendes és szelíd könyvek közt töltötte, most holtra sápadt. ‒ Kérem, Hangay úr, ne izgassa fel magát ‒ beszélt tovább sietve az ifjú báró. ‒ Még semmi sincs veszve. Ám ahhoz, hogy végül jól üssön ki minden, és Emília kisasszony… ‒ Mit tud a lányomról? ‒ ragadta meg papuska Richárd asztalon nyugvó karját. ‒ Beszéljen már, fiam, miért nem ír nekem az én édes Milikém?! Ambrózy báró óvatosan pillantott körül, s mikor már biztos volt benne, hogy senki nem hallhatja őket, sorra elmondott mindent, amit csak tudott. ‒ Tébolyda?! ‒ hördült papuska, értetlen borzadállyal csóválva a fejét. ‒ De hát miért…? Hogyan…? ‒ Higgye el, Hangay úr, nem volt más választásunk ‒ nyugtatta a báró. ‒ A holnapi újságok írni fognak e rettenetes esetről. Szerencsére van annyi befolyásom a rendőrségen és a sajtónál, hogy késleltetni tudtam a cikk megjelentét. Előbb akartam találkozni magával, semhogy a lapokból olvassa a sógornője… ‒ Róza… ‒ Igen, az ő halálhírét. Özvegy Schützernét brutálisan meggyilkolták, s hogy Emília nem került ugyanerre a sorsra, az csak az engedetlenségének köszönhető. Ha akkor reggel otthon marad… Ám ezt már mind elmondtam önnek. ‒ No de hogy épp a tébolydában, veszedelmes őrültek közt legyen az én törékeny Milikém… ‒ hajtogatta makacsul papuska. ‒ Higgye el, Hangay úr, az ön lánya sokkal erősebb, talpraesettebb kis hölgy, mint bárki gondolná ‒ súgta a báró, újra csak a zajongó kávéház bejárata felé sandítva. ‒ És most önnek is hasonlóan bátornak és ügyesnek kell lennie. ‒ Mit… mit tehetnék én? ‒ Holnap reggel a lapokból mindenki értesülni fog, milyen csapás érte önt.

A riporter, bizonyos Tarján Vilmos részletesen beszámol a gyilkosságról és a konflisbalesetről, mely során Emília koponyáját súlyos ütés érte, melynek következtében megháborodott. Persze mint mondtam, ez csupán porhintés. A kisasszony egyedül így kerülhetett ki üldözői látóköréből, akik immár megnyugodhatnak, s tán békén is hagyják őt. Én pedig közben tovább nyomozhatok, hogy felfedjem, kik állnak a háttérben, és miért törnek az ön családjának leányai ellen. ‒ Semmit nem értek az egészből ‒ motyogta szegény papuska a cukortartónak. ‒ Mint tapasztalhatta, önt is állandó megfigyelés alatt tartják ‒ beszélt tovább Richárd. ‒ Épp ezért kérem, holnaptól viselkedjék úgy, mint akit végzetes csapás ért. Megtehettem volna, hogy nem jövök ide, és nem szólok önnek a valós helyzetről. Ám úgy vélem, ebben az esetben ön, mint szerető atya, rögtön Pestre utazott volna, és végül aggódó kérdezősködésével minden tervünket romba dönti. ‒ Ezt szinte biztosra veheti, báró úr. Bár öreg vagyok és fáradt, az utazás pedig kifejezetten rosszat tenne nekem, a lányomért akár a világ végére is elmennék. ‒ Most azonban itt vagyok, és arra kérem, hogy Emília kisasszony érdekében maradjon veszteg. Hamarosan újra hírt adunk arról, miként alakulnak a dolgok, de addig az önt figyelő gazember jelentse csak azt az urának, hogy Hangay Árpád megtörten veszteglő apa, aki semmiféle veszélyt nem jelent a számára. ‒ Hát jó, legyen ‒ egyezett bele papuska. ‒ Ám van itt még valami, báró úr… ‒ Sajnos aligha maradt több időnk ‒ nyúlt asztalon heverő kalapjáért Richárd. ‒ Az a férfi bármelyik pillanatban… ‒ Az imént azt mondta, ki akarja nyomozni, miért tűnt el négy éve a nagyobbik lányom, s hogy ki üldözi most a kisebbiket ‒ beszélt tovább makacsul az én öreg papám, kezét a báró kalapjának karimájára téve. ‒ Én talán valamicskét tudok ebben segíteni, ám ehhez fel kell fednem ön előtt családunk rettenetes titkát, melyről még Mili sem tud. Mondja csak, báró úr ‒ s itt papuska mélyen Richárd szemébe nézett ‒, hajlandó ön úri becsületszavát adni arra, hogy valóban Mili érdekében cselekszik, és a titkot, mit most önre bízok, hűségesen őrizni fogja? Ambrózy báró visszavonta jobbját a kalapról, s nyílt tekintettel viszonozva

papuska fürkésző pillantását, határozottan bólintott. ‒ Főúri becsületszavamat adom! ‒ Akkor hát, fiatal barátom… Ugye szólíthatom így? Hallgassa meg a Hangay família becsületén éktelenkedő folt történetét, mely talán arra is magyarázatot ad, miért tűnt el négy évvel korábban az én Emma lányom, s miért került bajba most az én kis Milim…



12 Az anyagyilkos Buda, 1900. március 19. Mindketten kimerülten feküdtünk leeresztett rácsú ágyunkban. A Hold kerek képe kíváncsi, pimasz leskelődőként tekintett be a hosszúkás cellába, ezüstös vigyorral állapítva meg, hogy bár a tagjaink alig mozdulnak, aludni mégsem tudunk. Negyedik napja kaptuk a váltóvizes kezelést. Pontosabban én voltam az, akit az ápolónővérek naponta négyszer végigvezettek a hosszú folyosón, be a hatalmas, csempékkel plafonig rakott fürdőbe, hogy aztán meztelenre vetkőztetve előbb a jeges, majd a forró vízzel töltött kádba mártsanak. Kaméleonka is velünk tartott, de őt az ajtó mellé állították, hogy lássa, mit tesznek velem. Az első alkalommal elhatároztam, hogy nem fogok sírni, sem sikoltozni, vagy bárhogy ellenállni. Engedelmesen tűrtem a vetkőztetést, és azt, hogy a két férfitermetű asszonyság (a bibircsókos és a himlőhelyes) a hónom és térdem alá nyúlva felemeljen. A jeges víz azonban rögvest szilánkokra törte az elhatározásomat. Amint beledobtak, minden levegő kiszaladt belőlem, mintha kenőcsös tubus volnék, amire csizmával tapostak. Az izmaim görcsbe rándultak, a hátam ívbe feszült, a lábam kirúgott… ‒ Azanyád, te kis…! …a két karom önálló életre kelve mozdult, és az ujjaim a kád csúszós szélébe kapaszkodtak. Megpróbáltam kiugrani a vízből… ‒ Tartsa erősen! Nyomja le! …de hiába, mert a két drabális sokkal erősebb volt nálam. Aztán valahonnan a csontjaimig hasító fájdalmon, a hideg okozta szédületén, fülzúgáson és az általam felkavart fürdővíz viharos hullámverésén túlról meghallottam Kaméleonka sikoltását. Oda sem kellett néznem ‒ nem is tudtam volna, hisz lenyomva tartottak ‒, hogy tisztában legyek vele: az én szegény tükörképem a kőpadlón fetrengve utánozza minden mozdulatomat. A jeges víz kegyetlen érintését, bármilyen rettenetes is az első

pillanatokban, hamar meg lehet szokni. A fájdalom csitulni kezd, a rángó izmok ellazulnak, s bár az állkapocs egyre hevesebben vacogtatja a fogakat, a testen mégis álmos ernyedtség vesz erőt. Mikor lecsendesedtem, a két drabális újra a levegőbe emelt, s már dobott is át a szomszédos kádba, amit színültig töltöttek forró vízzel. Ekkor aztán újra jött a kín, mely előbb csak a bőrt perzseli, de aztán gyorsan alákúszik, hogy az izmok, belső szervek, lágy szövetek mélyére hatolva, felrobbantsa a világmindenséget. Az első kezelés itt véget is ért, mivel hogy elájultam. Néhány órával később ismét értünk jöttek. Most már tudtam, mire számítsak. Tán jobb lett volna elájulni, én mégis összeszorítottam a fogam, és eszméletembe kapaszkodva tűrtem a jéghideg, majd a forró víz váltakozását. Mikor harmadszor kísértek a fürdőbe, magam bújtam ki a hálóingből, majd az ajtóban álló főnővérre pillantva engedélyt kértem, hogy egyedül szállhassak be a kádba. Ő mereven bólintott, s bár láttam a két ápoló arcán, hogy ez nem szokás, még akkor sem szólt rám, mikor lassan, centiről centire merültem alá. Így, hogy nem hirtelen dobtak egyik szélsőséges hőmérsékletű vízből a másikba, a sokk lényegesen kisebb lett. Az esti, negyedik kezelés után már a saját lábamon tértem vissza a cellámba. Így telt el négy nap, s bár halálosan kimerültem, közben valahogy mégis egyre erősebbnek éreztem magam. Salgó doktor vacsora után benézett hozzánk, és a főnővér által tartott petróleumlámpa vibráló fényénél mindkettőnket megvizsgált. ‒ Ez rendkívül érdekes ‒ morogta maga elé. ‒ A Hangay lány bőre az ujjhegyeknél kifehéredett és megráncosodott, ami a vízkúra természetes következménye. Ekkor visszatért Kaméleonkához, majd megragadva annak a csuklóját, felfelé fordította a lány tenyerét. ‒ Neki is fehér és ráncos a bőre ‒ állapította meg Salgó doktor, komoran csóválva a fejét. ‒ Ugye őt az utóbbi napokban nem érte víz? ‒ Három hete fürdettük utoljára ‒ felelte a madárcsontú. ‒ Igen, ez határozottan érezhető ‒ a doktor rezzenetlen arccal szívta be az áporodott levegőt, majd a fejét csóválva lökte el magától Kaméleonka mocsoktól ragacsos, mégis kiázottnak tűnő kezét. ‒ Az utánzásnak ez a szintje teljességgel impossibilis!55 Bolyó kolléga nagyon elégedett lesz.

Mindennek már legalább hat órája, ám nekem mégsem jött álom a szememre. Nyomasztó szomorúság, bénító búskomorság ülte meg a lelkemet, amitől sehogy sem tudtam megszabadulni. Ám nehogy azt higgye valaki, hogy magamat sajnáltam! Oh, dehogy! Egyre csak az a szegény, elmeháborodott lány járt a fejemben, aki ott feküdt a szemközti ágyban, pontosan olyan testhelyzetben, mint én, csak épp halkan pukkanó nyálbuborékokat eregetve az ajkai közül, s úgy bűzölögve, mintha a maga vízkúráját egy kanálisban csinálta volna végig. ‒ Kaméleonka ‒ suttogtam a tébolyda csendjébe. ‒ …leonka ‒ suttogta ő. ‒ Mondd, ki vagy te valójában? ‒ …te valójában? ‒ Most kettesben vagyunk, nem hall senki sem. ‒ …hall senki sem. ‒ Áruld el hát legalább azt nekem… A folyosón léptek közeledtek. Halk, puha járás, két ember cipőjének egymástól eltérő ütemű staccatója. Fülemig húztam a pokrócot és imádkoztam, hogy menjenek tovább. Kilincs hatolt az üres zárba, s mikor a cella ajtaja kitárult, két alakot folyt körbe a lámpák reszkető fénye. Azonnal felismertem őket. A madárcsontú hozzám surrant és erős kezével vállon ragadva, megrázott. ‒ Ébresztő, Hangay kisasszony! Ön ma éjjel gyógyultan távozhat. Kóválygó fejjel ültem fel. ‒ Komolyan beszél, asszonyom? ‒ …beszél, asszonyom? ‒ hallottam eleven visszhangomat a másik ágyból. ‒ Ha nekem nem hisz, kérdezze Bolyó doktort. ‒ Sietnünk kell, gyermekem ‒ szólalt meg ekkor az ajtóban álló, másik alak. ‒ Kocsi vár magára a Tárogató út elején, de odáig gyalog kell mennünk. A főnővér az ablakpárkányra tette a lámpást, és segített felvennem a köntöst, meg a nyűtt cipőt, amit ő hozott magával. A szemközti ágy mellett állva Kaméleonka minden mozdulatomat híven utánozta, bár végül épp úgy csak hálóing volt rajta, mint mikor kibújt a pokróc alól. ‒ Vele mi lesz? ‒ fordultam meg a küszöbön túl. ‒ Ő most néhány hónapig Hangay Emíliaként fog élni ‒ felelte Bolyó doktor. ‒ A főnővér naponta felírja majd a hőmérsékletét, általános állapotát és azt, hogy miként reagál a kezelésekre.

‒ Vízkúrát ne…! ‒ kiáltottam, mire az igazgató fél kézzel betapasztotta a számat. ‒ Megőrült, kisasszony? ‒ tette fel a tébolyda folyosóján kissé különösen hangzó kérdést Bolyó Károly, miközben a bajsza idegesen rángatózott. ‒ Ha az ápolók meghallják, minden hiába volt. ‒ Ne kínozzák őt, kérem ‒ súgtam, mikor végre elengedett. ‒ Én kibírtam, mert tudtam, hogy hamarosan vége, de ő… ‒ Ha kínzás alatt a vízkúrát érti, hát közlöm önnel, hogy az az egyik legmodernebb és leghatékonyabb kezelésünk ‒ mondta kissé sértetten az elmeorvos. ‒ De csak hogy megnyugodjék, azt is a tudomására hozom, hogy holnap reggel első dolgom lesz átvitetni őt a saját osztályomra. Salgó kollégának majd azt mondom, hogy mindkettejüket magam akarom tovább kezelni, így senkinek sem fog feltűnni az ön hiánya. Ha pedig kívülről jönne ellenőrzés… ‒ Mint Detrich felügyelő meg az a grófi titkár? ‒ Akkor a mi kaméleonkánk tökéletes Hangay lányként fog elébe állni ‒ fejezte be a mondatot Bolyó doktor. ‒ Megkérdezhetem… ‒ emeltem tekintetemet a cella közepén toporgó, s a maga láthatatlan elmeorvosával beszélgető lányra. ‒ Elárulná nekem, kicsoda ő valójában? ‒ Amit magam sem tudok, azt el nem árulhatom ‒ válaszolta az igazgató, miközben a könyökömet megragadva, a másik kezével pedig a lámpását emelve biztatott indulásra. ‒ Kaméleonka immár tíz esztendeje él a tébolydában. Kicsinyke leány volt, mikor az utcákon bolyongva rátaláltak, és mivel nem szólt egyetlen szót sem, hát behozták ide. Kilétét rejtély fedi, pedig már a báró is próbálta kinyomozni. Én magam orvosi módszerekkel kutattam őt, de még csak arra sem jöttem rá, hogy vajon miért kezdi mindig utánozni azt, akivel összezárják. Csupán annyi sejthető, hogy mélyen a tudata belső termeiben még mindig ott van valahol az a hétéves gyermek, aki valahogy az utcára került, s talán épp őt igyekszik védeni ezzel a kaméleonjátékkal. Mivel a doktor most már igazán kezdett nyugtalanná válni, búcsút intettem az én szegény tükörképemnek, aki most késés nélkül viszonozta azt, megtoldva néhány nyálbuborékkal. Húsz perc és tucatnyi rácsos ajtó, sötét átjáró, huzatos folyosó, félelmetes árnyakkal tömött raktárhelyiség után végre kiértünk a szabadba. A hatalmas tébolyda ‒ melynél nagyobb s bonyolultabb építmény a városban talán csak az

Országház vagy a föld alatt kiásott csatornarendszer volt ‒ fekete árnya vetült ránk, amint a falak tövében osonva haladtunk tovább. Bolyó doktor eloltotta a lámpást, hisz a Hold elegendő fényt adott nekünk ahhoz, hogy a végtelennek tetsző őspark sétányain futva az intézmény egyik oldalsó kiskapujához jussunk. Az igazgató vaskulcsot vett elő a mellényzsebéből, és a zárba illesztette, majd szinte átlökött a téglából rakott küszöbön. ‒ Innentől egyedül marad ‒ mondta. ‒ A szemközti sarkon már várják magát. A kocsisnak annyit mondjon, hogy vízkúráról jön, a többit majd ő tudni fogja. Jobb kézre a Kis-Hárs-hegy sötét monumentje emelkedett, balra, jóval messzebb a Guger-hegy komorlott az éjszakában. Mire köszönetet súgtam volna Bolyó doktornak, ő addigra már vissza is kulcsolta a kaput, s eltűnt a tébolyda fáinak szurkos árnyékai közt. A bérkocsi valóban ott állt a sarkon, s a hajtó értette az üzenetet. A bőrülés elringatott, ahogy lefelé mentünk a hegyoldalon. Bár sokáig küzdöttem ellene, végül mégis álomba merültem. Mikor (percekkel vagy órákkal később?) valaki megint rázni kezdte a vállamat, oly hevesen ütöttem félre a kezét, mintha ezer ördöggel is képes volnék megküzdeni. ‒ No, nédd mán a kisasszonkát! Az egyik pillanatban úgy alszik, mint a lőtt kutya, aztán meg úgy kalamol a két kezével, mint a vihar kergette szélmalom! ‒ nevetett Terka asszony. Az Ambrózy-villára épp ekkor vetült rá a hajnal első tétova sugara. *** Buda, 1900. március 20. Levendulaillatú párnák, puha gyapjútakaró érintése és a kora tavaszi napfénytől megrészegült madarak éneke: erre ébredtem másnap délelőtt. A tébolydában töltött iszonyú napok után a tetőtéri kis szoba a mennyország legszebb zugának tűnt. Sokáig hevertem az ágyban, rácsodálkozva az egyszerű, hétköznapinak tetsző tárgyak szépségére. Az ablakok előtt tündérpókhálókként lengő tüllfüggönyök, az íróasztal lábának levélfaragványai, a tapéta barnás cirádái és a hajópadlót takaró szőnyeg rojtjainak szeszélyes hullámzása mind-mind gyönyörű, érdekes, szívfacsaróan szép volt. Persze más nem is lehetett a rácsos ágyak, klórszagú vászonlepedők, mattra festett ablaküvegek és a sarokban gubbasztó, tömény

bűzt árasztó fedeles bádogkübli után. Mikor felkeltem végre, az ágy lábánál álló széken rátaláltam patyolattiszta ruhámra. Sietve öltöztem, a fűzőt most is mellőzve, bár a bordáim már rég nem sajogtak. Közben néha le-lehunytam a szemem, élvezve a könnyű alsószoknya selymes érintését, az enyhén buggyos ruhaujj simogatását, és a hímzett mellényke jóleső szorítását. Csak mikor a szekrényajtóba illesztett nagy tükör elé álltam, akkor lepett el újra a szomorúság. ‒ Kaméleonka ‒ súgtam bele a szoba csendjébe, ám most nem akadt senki, aki utánam ismételje. Halk kopogtatás rezzentett meg. Terka asszony dugta be fejét a lassan táguló ajtórésen, mint aki kész nyomban visszavonulót fújni, ha még az ágyban talál. ‒ Éhes-e, kisasszonkám? ‒ kérdezte vidáman csillogó szemmel. ‒ Gondolom, az, hisz abban a borzadályos ispotályban, úgy mondják, csak szalmából főzött kását meg pocsolyavizet adnak a szerencsétlen ördögtűl verteknek. ‒ Ne higgyen el minden pletykát a néni ‒ mosolyogtam rá, s aztán sietve cuppanós csókot nyomtam az arcára, amit a két drabális ápolónő ábrázata után épp úgy tündérszépnek láttam, mint a szobácskát magam körül. ‒ No, akkor ehetnék, vagy se? ‒ kérdezte Terka asszony pirulós zavarában. ‒ Mer’ ha igen, akkor sirüljék56 utánam a konyhába… ‒ Hogy tetszett mondani, Terka néni? ‒ léptem ki utána az előtérbe. Ő megtorpant és szemöldökét összevonva nézett rám. ‒ Nem érti tán a magyar szót? ‒ kérdezte gyanakodva. ‒ Azt mondtam, sirüljék… ‒ Hisz ez székely módi szerint van! ‒ csaptam össze a két tenyerem. ‒ Mifelénk is így mondják a környékbeli gazdák, ha vásárnapra jönnek a városba. ‒ Oszt ezen meg mi ámulnivaló van, kisasszonka? Én első nap óta tudom, hogy maga Vásárhelyről kevergett ide. Hát én pedig Mezőcsáváson láttam meg a napvilágot, ami onnét alig két óra járásra van. ‒ Hisz akkor földiek vagyunk! ‒ Amennyire földije lehet egymásnak az ég gólyamadara meg a lápi békakelente57, annyira biztosan ‒ bólintott Terka asszony. ‒ Mer’ hogy maga, édes kisasszonka, városi süldőjány, aki mostan került ide, én viszont falusi nevelés vagyok. Bár igaz, magam is süldőjányként gyöttem Pestbe, azóta

szolgálok itten. De most aztán már igazán elég a fecsegésből! Szaporázzuk a lépést, mer’ lefelé menet magácskának még be kell néznie a szalonba, ahol a nagyságos grófnő várja. ‒ Csupán néhány röpke szóra van most időm, kedves gyermekem ‒ mondta a fenséges íróasztal mögött trónoló Monyorókeréki és Monoszlói Erdődy Agáta Mária Gobertina grófnő, kinek jobbjában tollszár, baljában könnyű legyező, orra hegyén pedig csiptetős okuláré remegett. ‒ Először is szívből örvendek, hogy ismét köztünk üdvözölhetem. Remélem, az ispotályban töltött napok nem viselték meg túlságosan. Szerettem volna válaszolni, ám az idős hölgy nyomban tovább beszélt. ‒ A fiam jelenleg nem tartózkodik itthon. Valójában már napok óta színét sem láttuk, ám aggodalomra egyelőre nincs ok. Vele gyakorta megesik az ilyesmi. Ami viszont önt illeti ‒ a csíptető üveglencséin napfény csillant ‒, arra kérem, hogy a házat semmiképp, semmilyen időben, se nappal, se éjjel ne hagyja el, és lehetőleg az ablakok, üveges ajtók előtt se ácsorogjon túl hosszan. A parkba, a tetőre és az erkélyekre tilos kilépnie, ám a villában oda megy, ahová csak akar. Nos, pillanatnyilag nincs több mondanivalóm. Távozhat, gyermekem, köszönöm! Megkövülten álltam a szalon ajtajában, s tán még most is ott szobroznék, ha Terka néni meg nem ragadja a könyökömet, hogy csendben eltávolítson onnan. ‒ A grófnő haragszik rám valamiért? ‒ kérdeztem az asszonyságot, mikor leértünk a konyhába. ‒ Kórságot! ‒ legyintett ő, miközben tányérokkal, csészékkel és evőeszközökkel kezdett matatni. ‒ Csak félti magukat. ‒ Minket? ‒ Magácskát meg a fiát. Richárd úrfiról már öt napja nincs semmi hír. ‒ De akkor ki üzent Bolyó doktornak, hogy küldjön vissza a villába? Terka asszony tekintete elismerően villant rám. ‒ Furmányos jányka maga, azt meg kell hagyni. Éppen úgy térül-fordul az esze kereke, mint a mi bárócskánknak, mikor a bűnösök nyomában jár. Igaza van: Bolyó doktor csakis Richárd szavára engedhette ki magát, tehát az ifiúrnak valahol a városban kell lennie, mégsem gyön haza. Ha pedig nem gyön, annak csakis valami nagyon komoly oka lehet! Az ebédlő nagy asztalánál egyedül reggelizni magányos és nyomasztó dolog volt, főleg, mert a grófnő parancsára az összes sötétítőfüggönyt behúzták, így a súlyos drapériáktól fikarcnyit sem láthattam a kertből. Agáta mama

bizonyára attól félt, hogy a villát még mindig megfigyelés alatt tartják, bár Gáspár bácsi és Isti, az inasgyerek (miként azt Terka néni elkotyogta) már napok óta színét sem látta idegeneknek. Miután végeztem az aranyszín halmokban gőzölgő rántottával és megittam barna cukorral édesített tejeskávémat, úgy döntöttem, ha a villából ki nem mehetek, legalább a belsejét alaposan felderítem végre. Legfelül kezdtem, a tetőtérben, bár úgy sejtettem, ott nem sok újdonságra lelhetek. Mint már mondtam, az én kicsinyke szobám két nagyobb helyiség közé szorult. Biztos voltam benne, hogy mindkettőt zárva találom, ám tévedtem. A jobb kézre eső ajtó egy, az én szobámnál alig valamivel nagyobb, egyablakos hálóba nyílt. A baldachinos, öreg ágyról, a hatalmas Steindlruhásszekrényekről, az ablak alatt álló „női íróasztalról”, melynek hátsó részén fiókok, rekeszek, polcok felépítménye emelkedett, s a lapját finomra cserzett, sötétbarna bőr fedte, előtte pedig félkörtámlás fotelszék őrködött, meg persze a sarokba helyezett tükrös toalettasztalkáról mindjárt sejtettem, hogy a grófnő birodalmában vagyok. Belépni persze nem mertem, de az a könnyű, cseppet sem kellemetlen „öregségillat”, ami onnan áradt, ettől fogva mindig Agáta mamára emlékeztetett, bárhol is éreztem hasonlót. A másik szoba, mely az enyémtől balra nyílt, sokkal nagyobb volt, mint két tetőtéri társa. No és a berendezése…! Önkéntelenül felkacagtam, mikor megláttam a komoly és szépséges bútorokat, sőt, még a padlót is vastagon ellepő újságok, irathalmok, jegyzetek és férfi ruhadarabok tömegét. ‒ Ez csakis az én morc Richárdom hálószobája lehet ‒ állapítottam meg, s kicsit sem tétovázva beljebb léptem. A hatalmas helyiség (legalábbis az én kedves zugomhoz képest az) egy-egy keletre és délre néző ablakkal, s az utóbbi mellett egy keskeny, üvegezett ajtóval is bírt, mely tekintélyes méretű erkélyre nyílt. A berendezés sokfélesége miatt ez a lakrész egyszerre tűnt hálónak és úriszobának. A rézkeretes ágy mellett jól megfértek a plafonig érő könyvszekrények, vitrinek, kényelmes bőrfotelek, a dohányzóasztalka, az érem- és fegyvertárló (utóbbiban az egészen kicsitől a legnagyobbig sorakoztak a legkülönbözőbb revolverek, kések és tőrök), valamint a sarokban álló wertheimszekrény, a szeszélyes formájú perzsa pamlag, s rajta megannyi rojtos ázsiai párna. Mindezek közül azonban kiemelkedett a falnak támaszkodó, hatalmas Lingelféle íróasztal, melynek lapját zöld posztó, és persze mázsányi papír meg könyv fedte, fémcsipkézettel díszített felépítménye pedig annyi kis rekeszt,

fiókot, polcocskát kínált, hogy rájuk nézve szinte belezavarodott a szem. Mivel ebben az általános felfordulásban, amit csakis egy egyedül élő férfi képes maga köré teremteni, számos intim ruhadarab is hevert, ezért igyekeztem „nem nagyon” szétnézni. Annyit azonban sikerült megállapítanom, hogy Richárd báró gyakorlatilag minden iránt érdeklődik, ami csak fontos lehet a világban. Az újságok között számos zoológiái, csillagászati, vegytani, nyelvészeti, földrajzi, s ki tudja, még milyen tudományos rejtélyeket boncolgató szaklapot fedeztem fel. A falakon bekeretezett képek kissé rendezetlen serege függött, melyek különös állatokat, idegen tájakat, s olyan lázas tekintetű, torzonborz szakállú, vadászkalapos urakat ábrázoltak, akik az efféle lényeket és vidékeket fel szokták fedezni. ‒ Okos az én báróm ‒ sóhajtottam a szobából kifelé óvakodva. ‒ Okos és rettentő rendetlen! Mivel a tetőtérben már csak a fürdőt deríthettem volna fel, s azt már láttam néhányszor, hát leballagtam a következő szintre. A szalon dupla ajtaját csukva találtam. Ez egyértelműen jelezte, hogy a grófnő odabenn még mindig a levelezését intézi, így inkább a másik két ajtóhoz lopakodtam. A lépcsőfordulótól jobb kézre kettő is nyílt az egymással 90 fokos szöget bezáró falakon. Az, amelyik szemben volt a villa első emeleti kijáratával (melyen át a hegyoldalba vájt teraszra lehetett jutni), szerényen húzódott meg a beugróban. A mellette lévő viszont kusza faragványai hihetetlen tömegével annál ijesztőbb asztalosmunkának tetszett. Az előbbit választottam, s mivel úgy sejtettem, hogy itt bármikor összefuthatok valakivel, halkan kopogtattam. Jól is tettem, mivel bentről Terka néni rikkantása jött válaszul. ‒ Hát a kisasszonka…? ‒ nézett rám csodálkozva a kerekded asszonyság. ‒ Tán nem leli a helyét? ‒ Felfedezőúton vagyok ‒ mondtam a küszöbön állva. ‒ Akkor most biztos örül, mivel felfedezte az én szerény lakomat ‒ tárta szét a két karját a szakácsnő. ‒ Tessen csak bátran beljebb gyűrődni, ha fér! A kicsinyke zugban valóban nem volt túl sok hely. Az egyetlen, délre néző ablak alatt hatalmas, zöldre mázolt utazóláda terpeszkedett. A fal mellett háromajtós, fényesre lakkozott, barna sifonér állt, a beugróban pedig szerény parasztágy kucorgott, magasra halmozott dunyhákkal, amiket klöpli-csipkével díszített kék szaténvászonnal takartak. Az egyetlen „úri” bútordarab az a bronzveretes asztalka volt, amit hímzett terítő fedett. A falakat itt nem

tapétázták, mint máshol, csupán fehérre meszelték. Az ágy fejrésze fölött egyszerű feszületet, alatta kicsi, vásárokban kapható, mélabús Jézus-képet láttam. ‒ Bocsánat, nem akartam zavarni ‒ mondtam, máris kifelé tolatva. ‒ Nem zavarkodott, kisasszonka. Amúgy meg magam sem tétlenkedek itten tovább, mert a konyhában már utánam sír a munka. Ahogy kiléptünk a folyosóra, a tekintetem máris a szomszédos, komor ajtóra tévedt. Mikor Terka asszonyság ezt észrevette, a fejét kezdte csóválni. ‒ Oda hiába is ácsingózik, mer’ hogy zárva van. Az ifjú báró birodalma rejtezik mögötte, ahol sokszor egész éjjel motoz, járkál, csapkod, és néha kiabál, még akkor is, ha teljesen egyedül van. Én mondom magának, kisasszonka: az ifiurat úgy szeretem, mintha a saját vérem vóna, de néha… Minek is szépítgessem?! Olykor bizony olyan hangokat hallok kiszűrődni innét, mintha a báró úr magával a Belzebúbbal viaskodna odabe! Puffogás, berbetélés,58 morgás és csivatolás59 hajnalig, hogy majd leesik szegény Megváltónk az ágyam fölül, bizony! Szóval csak ne akarjon oda belesni, kedves Milike. Főleg egyedül ne, ha jót akar a lelke üdvösséginek! Ezzel lezárva a titkokról való sutyorgást, Terka néni már indult is lefelé a lépcsőn. Én maradtam még kicsit a komor ajtó előtt, s kezemet kinyújtva, óvatosan megérintettem a különös faragványokat, amik torz pofákat, gülüszemű szörnyeket, csonka szárnyú angyalokat, vad dzsungelliánokba gabalyodott manókat és emberarcú, lángokat okádó ordasokat ábrázoltak. Végül persze meg sem próbáltam lenyomni a kilincset, mert ha Terka néni babonaságait magamban ki is nevettem, azért valami mégis berzenkedett bennem a titokzatos szoba ellen. Inkább leballagtam a lépcsőn, hogy a földszintet is felfedezzem, bár úgy sejtettem, nagy meglepetések ott biztosan nem várnak rám. A lépcső aljára érve balra néztem. A klozet és a kamra után egyenesen a konyhára láttam, s mivel tudtam, hogy onnan csupán az ebédlő meg a kicsinyke nappali nyílik, inkább a jobb kézre eső ajtót választottam. A fehérre mázolt, rézkilincses bejáraton túl keskeny, sötét folyosóra értem. Tudtam, hogy ez a ház nyugati oldala, ami belesimul a hegyoldalba, így a fejem fölött szikla, és az abból kivájt terasz található. A félhomályos folyosónak különös hangulata volt, hisz tulajdonképpen földalatti járatnak lehetett tekinteni, mely jobb kézre néhány lépés után elkanyarodott, majd egy, a kertbe vezető

mellékkijáratban végződött, míg bal kézre a mosókonyhába torkollt. Az utóbbiba belépve két újabb ajtót fedeztem fel. A közelebbi megint csak egy folyosót rejtett, ami a sziklába vájva, nyílegyenesen haladt tovább, s végül szintén a külvilágra nyílott, csak épp a ház másik oldalán. Ezt a tömör, vaspántokkal és kétujjnyi reteszekkel megerősített kijáratot zárva találtam, így visszatértem a mosókonyhába, melynek hátsó falán az imént már észrevettem egy újabb ajtót. Alig értem a kilincshez, bentről máris vidám kiáltás harsant… ‒ Bújjék be! ...s hozzá karcos kölyöknevetés csatlakozott. A talán csak háromlépésnyi mély, ám a mosókonyhával megegyező szélességű helyiség a kazánt, valamint a szén- és fáskamrát rejtette magában. ‒ Kiskacsóját csókdosom, hát végre már, hogy bemutatkozhatok! ‒ ugrott fel a sámliról, ahol addig pipázgatva ücsörgött, az a seszínű hajú, nyakigláb kölyök, akiről eddig csak Terka nénitől hallottam, ám még sose láttam. ‒ Én volnék az Isti, aki most nem nyújt kezet, mert az csupa szénporos, ahogy tetszik is látni. Ezzel az orrom alá emelte a jobb tenyerét, ami valóban fekete volt a szutyoktól. ‒ A becsületes nevem különben Suha István, és árva gyerek vagyok, amivel aztán már minden fontosat el is mondtam magamról ‒ hadart tovább, visszaülve a sámlira. ‒ Maga csak ereszkedjék le arra a ládára, amit direkt e célból takartam be azzal a tiszta vászonnal, mikor kifigyeltem, hogy jönni tetszik. ‒ Kifigyelted? ‒ néztem körül csodálkozva a zárt helyiségben. ‒ Innen? Hogyan? A lakli kölyök pajkos vigyorra húzta széles száját, megmutatva rossz dohánytól és bagórágástól sárga fogait, majd ültéből kinyújtva hihetetlenül hosszú karját, megemelte a hátsó falat takaró, mocskos rongyfüggöny sarkát. A molyrágta, pattogó szikra marta szövet mögött kicsinyke ablak tűnt fel, mely arra a sötét folyosóra nézett, amin alig egy perce magam is botorkáltam. ‒ Már értem ‒ nevettem fel, majd helyet foglaltam a vászonnal takart ládán. A kölyök mélybarna tekintete elismerően villant. ‒ Nem kényeskedik! ‒ biccentett. ‒ Ez jó! ‒ Köszönöm. És mondd, István… ‒ Isti! ‒ bökte égre figyelmeztetőn gyökérpipája szárát a legényke. ‒

Istvánnak csakis a báró úr szólíthat engemet, mer’ az neki vérrel kiérdemelt előjoga! ‒ Vérrel? Ezt már megint nem értem. A kölyök kényelmesen hátradőlt, nekitámaszkodva a falnak. E mozdulattól a fején ülő sildes szövetsapka kissé előrébb csúszott, beárnyékolva a szemét. Már azt hittem, hogy végre megszólal, ám ekkor szép lassan, mintha a nagyuraktól leste volna el, még keresztbe rakta cájgnadrágba bújtatott, vékony lábait, s a felsőt lassan lógázni kezdte. Úgy sejtettem, ez nála a „hosszú mese következik, hát jobb lesz kényelembe helyezkedni” testtartás lehet. Mint hamarosan kiderült, nem is tévedtem. Isti csak beszélt és beszélt, méghozzá oly ízesen, érdekesen, fordulatosan, hogy én biz’ teljesen belefeledkeztem a szóáradatba. Elmondta, hogy majd szeptember havában tölti be a tizennégyet, s már alig várja, mert az mégiscsak több, mint a tizenhárom… Megtudtam, hogy Pesten, a Conti utcában született, ami a helyieknek máris túl sokat árul el a felmenőiről60… Hogy az apját soha nem ismerte, és persze most már lehetetlen is volna kideríteni, kiféle-miféle ember volt… Beszélt a mamájáról, akit nagyon szeretett, bár kiskorában sem sokat látott, s végül a tüdővész végleg elrabolta tőle… Megemlékezett a sápkóros, sunyi, vén ájtatosokról, az árvaházi papokról, kiknek beteges molesztálása elől tizenegy évesen szökött meg… Elmondta azt is, hogy ezután utcakölyökként tartotta fenn magát, mert… ‒ Nem születtem ám én amolyan nyápicféle klapecznak, tudja meg! Benne voltam minden szajrézásban, heccben és balhéban, amiből gubát lehetett facsarni, mint a rendes hóhemgyerekek61, bár a hirig sosem volt ínyemre. Mondhatták nekem a vén, tapasztalt aszfaltbetyárok, hogy „szurkáljál meg bátran néhány paccert62, öcsi, aki éjjel az orfeumból tántorog haza, hisz ha véletlen a sipszli63 el is kap, gyerek vagy még, hát fel nem akasztanak”. Én inkább beálltam hónaljárusnak64, meg füttyösnek65 az utcai metreszek66 mellé, ami persze sok futkározással, meg meneküléssel járt, de legalább friss levegőn lehettem, nem úgy, mint az a sok tintanyalónak kitanított úri gyerek. Persze megvallom magának, hogy a legjobban slepper67 szerettem lenni, mert a mátós68 vidéki urak akkor is jól tejeltek, ha végül mindenüket elveszítették a kártyabarlangban, ahová vittem őket. S csak áradt tovább a szó Istiből, miközben kétszer is újratömte a pipáját,

olyan sűrű füstbe borítva a kazánházat, hogy már-már alig láttuk egymást. Beszélt arról, miként lehet úgy aludni a pincékben, hogy reggelre a patkányok le ne rágják az ember lábujjait… Elárulta, hogyan csapják be részeg utasaikat a bérkocsisok… Miként lehet ellopni a kalapos naccságák bukszáját úgy, hogy ne legyen belőle éktelen visítozás… És arról, hogy bármilyen óvatos is volt, végül aztán mégis csak halálos veszedelembe keveredett… ‒ Az a bandzsa, sasorrú metresz, a Lócitronyos Bözsi tehetett mindenről. Azért hítták így, mert a hosszú szolgálatban olyan öreggé és randává zsugorodott, hogy végül már csakis a félvak meg a tökmátós pupákokat tudta felcsipegetni, pont úgy, mint verebek a magot a lópotyadékból. Na, oszt én akkoriban a Bérkocsis utcában füttyösködtem, ahol igen szerettek engemet az utcai hölgyek, mert én úgy is kiszagoltam a zsarót69, ha épp civilben próbált lesben állni. A bolt mégis rosszul ment, mert valahogy kezdtek eltünedezni a fiatalabb metreszek. Előbb csak egynek, aztán kettőnek veszett nyoma. A stricijeik bikamód vérben forgó szemekkel mászkáltak mindenfelé, de nem találták őket. Végül kettőt mégis megleltek, méghozzá átvágott torokkal, épp csak elkaparva a Kerepesi temető árkában. Ez már bűneset volt a javából, s mivel azok a hólyag detektívek nem mentek semmire, hát hívták a bárót. Ő nyomozgatott is, de ha én meg nem látom egyik éjjel, amint a Lócitronyos Bözsi épp lecsapja az egyik lányt, hát sose jön rá a megoldásra. Persze majdnem rámentem a dologra, mert hiába ordítottam, senki nem mert kijönni az utcára. A Bözsi meg utánam eredt, és valahogy el is kapott. Aztán bezárt a pincébe, ahol már hetek óta tárolta a többit hullát. Hogy miért nem ölt meg mindjárt? A fene se tudja. Talán a kisfiúknál rosszabbul fogott a beretvája, vagy remegett a keze. Én csak örülök neki, akárhogy is volt, mert így az Ambrózy bárónak maradt ideje összerakosgatni a dogokat, s mikor a Bözsi másnap éjjel mégis gyött, hogy elmetéli a nyakamat (pedig akkor már a hullabűztől különben is félhótt voltam!), hát egyszer csak megjelent ő… Mármint az ifjú báró, de tényleg úgy ám, mint maga a Gábriel arkangyal! Nagy bunyó kerekedett, de végül az úrfi fél karral leterítette a beretvával hadonászó banyát, aki azóta már, ha jól hallottam, meg is nyúvadt a Lipiben, mert hogy oda zárták be. A Richárd báró az egyetlen meglévő karján vitt ki a pincéből, és másnap a kórházban is rám nézett. Ott aztán elmondtam neki az életem igaz történetét, s azt, hogy engem hiába is akarnak újra a lelencbe dugni, mert én onnan secperc alatt megszökök. Így történt, hogy végül

felfogadott inasnak, és azóta tessék megnézni, itt pipázgatok! Én csak borzadtam, nevettem, s aztán újra elborzadtam mindattól, amit Isti mesélt, s közben megértettem, miért kérdezte akkor éjjel Terka néni Richárdtól azt, hogy: ‒ A Máriáját neki, drága báró úr, hát már megint mit hozott haza nekünk? *** Eltelt a nap, és a Sváb-hegy fölé sötétség hengeredett. A Karthauzi utca meredélyén magányos konflis araszolt felfelé. A bakon ülő hajtó dühösen noszogatta fáradt lovait, melyek egészen Pesttől, a Rémi szállodától a Széchenyi-hegy lábáig vígan futottak, ám megérezve, hogy immár nehezebb munka vár rájuk, kezdtek egyre makacsabbá válni. Ráadásul éles kanyar következett, hisz az utas az Ambrózy-villába tartott, s ezért hamarosan a még keskenyebb és meredekebb Széchenyi-emlékútra kellett fordulniuk. A konflis karbidlámpáinak fénypászmái lassan pásztázták a sötét erdőt, nagyritkán találva rá egy-egy kerítésoszlopra, mely a környék ‒ leginkább csak nyáron használatos ‒ palotácskáihoz tartozott. Ahogy a kocsi nagy nehezen túljutott a hajtűkanyaron, a lovacskák gyorsabb ügetésre váltottak. A keskeny emlékúttól jobbra meredek hegyoldalt, balra viszont gyorsan alábukó lejtőt láthatott az, aki nappal járt erre. Most azonban csak a fák és bokrok kísérteties árnyai strázsáltak mindkét irányban, mintha pusztán a jó alkalomra várnának, hogy a bérkocsira vessék magukat. A hajtó szemét hunyorgatva kereste a fehér jelzőköveket, melyek kiszámíthatatlan időközönként bukkantak fel, hol az út egyik, hol a másik oldalán. Ezek a bumfordi faragványok, meg a rájuk pingált betűk arra szolgáltak, hogy jól láthatóan mutassák, merre találhatóak a fák sűrűjében rejtőző villák kocsibehajtói. Végre a baloldalon felbukkant a kő, amire nagy „Amb” betűket festettek. A kocsis már épp meg akarta húzni az istrángot, hogy lassulásra bírja lovacskáit, mikor valaki az út közepére ugrott. ‒ Hőtehé! ‒ ordította a hajtó, hátradőlve, s így teljes súlyát beleadva a gyeplőrántásba, miközben jobb lábával a fékezőfát taposta. Szikrák pattantak a kerékagyak fémborításáról, s a lovak nyerítve kapkodták a fejüket. A konflis fara az út bal oldalán sötétlő szakadék felé kezdett sodródni, ám végül mégis baj nélkül sikerült megállnia. Az emlékút közepén toporgó férfi, aki két karját

a szeme elé kapva, földbe gyökerezett lábbal várta a végzetét, most megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. ‒ Már azt hittem, hogy holnap reggel nekem harangoznak ‒ mondta. ‒ Még harangozhatnak, te gazember, mert én most menten agyonütlek! ‒ bömbölte a kocsis, és ostorát megragadva már épp ugrott volna le a bakról, mikor az utasa kihajolt az ablakon, és a karbidlámpák fény tócsájában álló férfira kiáltott: ‒ Mi a gond, Eckhárdt úr? ‒ Méltóságos uram, de jó, hogy maga az! ‒ könnyebbült meg immár másodszor a férfi, és lekapva fejéről kopott keménykalapját, a gyilkos szemeket meregető hajtóra ügyet sem vetve sietett Richárdhoz. ‒ Csak nem rám vár itt az éjszaka közepén, Eckhárdt úr? ‒ kérdezte Richárd. ‒ Magára ám, merthogy… ‒ a hegyes bajszú, táskás szemű férfi idegesen pillantott körül, majd suttogóra fogva folytatta mondandóját. ‒ Engemet a Bolyó igazgató úr küldött! ‒ Azt mindjárt gondoltam. ‒ Üzeni, hogy amint a báró úrnak méltóztatik előkerülni, haladéktalanul jöjjön a Lipire, mert nagy a baj. ‒ Hát a madárka mégsem szállt ki a kalickából, ahogy a levelemben kértem? ‒ Kiszállt az, méltóságos úr, maga a Bolyó igazgató úr nyitotta meg neki a kalicka ajtaját, s most ‒ az ápoló fejével a fák takarta Ambrózy-villa felé biccentett ‒ itten van, biztonságban. A baj máshonnan ered, és valóban nem csekély, úgyhogy tessék azonnal gyönni, ha lehet! ‒ Mióta vár rám itt, Eckhárdt? ‒ Még csak fertályórája, méltóságos úr. ‒ Szerencséje volt, hisz akár napokig is elmaradhattam volna. ‒ Tetszik tudni, milyen vagyok: ha a Bolyó doktor úr oda állít engemet a Lánczhíd közepére, én akkor se mozdulok onnét, ha kirobbantják alólam az egész miskulanciát. ‒ Ne mondjon már ilyen lehetetlenségeket, Eckhárdt: soha senki nem lesz olyan galád, hogy azt a szépséges építményt felrobbantsa. Inkább azt árulja el, hogy kocsival jött-e? ‒ Eredetileg azzal, de az én hajtóm nem volt hajlandó éjnek évadján ezen a setét hegyen várakozni, úgyhogy faképnél hagyott. ‒ Na, akkor szálljon be gyorsan! ‒ tárta ki az ajtót Richárd, majd miután az

ápoló elhelyezkedett mellette, felszólt a megrökönyödött kocsisnak: ‒ A Lipótmezei tébolydába, de mintha ezer ördög kergetné! ‒ A tébolydába? ‒ mordult a hajtó, beharapva bajsza végét, és miközben kieresztette a féket, majd ostorával indulásra nógatta lovait, még csendben hozzá tette: ‒ Odavalók is vagytok, az már hótziher! Fél órával később Eckhárdt úr hajolt ki az ablakon, rákiáltva a kocsisra. ‒ Itt térjen le balra, a Lipótmezei útra, jó ember, és aztán álljon meg a Tárogató sarkánál! ‒ mikor visszazöttyent az ülésre, a mellényzsebében kezdett kotorászni. ‒ Nálam a kiskapu kulcsa. Jobb nem használni a főbejáratot, nehogy meglássa valaki a báró urat. A tébolyda ősfákkal teli, sötét parkján átvágva, hátulról közelítették meg az épületet, ugyanazon az ösvényen, amit egyetlen nappal korábban én magam is bejártam. Bolyó igazgató a mosókonyháknál várt rájuk, s egy mellékajtón vezette be őket a rideg falak közé. ‒ Szólt róla Ferenc, hogy mi történt? ‒ kérdezte az elmeorvos, miközben vendégét kísérve sorra nyitogatta és visszazárta a folyosók ajtajait. ‒ Úgy gondoltam, ezt inkább magára hagyom, igazgató úr ‒ mondta Eckhárdt. ‒ Helyes! Azt azonban már bizonyára tudja ‒ pillantott Bolyó az ifjú báróra ‒, hogy a kisasszony tegnap éjjel, miként azt a levelében kérte, sikeresen kiszabadult. ‒ Nem akartam személyesen érte jönni ‒ magyarázta Richárd. ‒ Miután visszatértem Marosvásárhelyről, néhány napig a Rémiben szálltam meg, hogy ha újra követnének, eltereljem a figyelmüket a villáról. Ám úgy tűnik, végre feladták a dolgot, s ezért ma éjjel haza akartam menni. ‒ Detrich felügyelő járt itt ‒ váltott témát Bolyó doktor. ‒ Látni akarta a balesetet szenvedett lányt. Hozott magával egy férfit is, aki Bissingen gróf személyi titkáraként mutatkozott be. ‒ Ő mivel magyarázta az érdeklődését? ‒ Ah, teljesen bolondnak nézett ‒ legyintett az elmekórház igazgatója, miközben felfelé siettek a széles lépcsőkön. ‒ Azt mondta, a gróf jó barátja önnek… ‒ Találkoztunk már, de alig ismerem. ‒ Gondoltam, hogy így van. Tehát a titkár… Valami Matolcsy. Igen, Matolcsy Kamillnak hívják! Nos, ez a Matolcsy azt akarta elhitetni velem, hogy a gróf az ön nevének tisztaságáért aggódik. Bissingen attól tart, mondta,

hogy a kisasszony családja majd kártérítést követel magától a baleset okozta elmezavar miatt, és a sajtó végül meghurcolja az Ambrózy nevet. ‒ Ennél átlátszóbb ostobaságot még sosem hallottam ‒ ráncolta homlokát az ifjú báró. ‒ Ugyan miért érdekelne egy Bissingen-Nippenburgot az én családi nevem makulátlansága? S aztán mi történt? Engedte nekik látni a kisasszonyt? ‒ Igen is, meg nem is ‒ mosolyodott el titokzatosan Bolyó igazgató, majd kinyitva az első emeleti folyosót lezáró vasrácsot, még halkabbra fogta a szavát. ‒ Ezt később rendre elmesélem, de most inkább foglalkozzunk a friss krízissel. A tébolyda legeldugottabb szárnyában jártak, ahol minden cellaajtót erős zárakkal, reteszekkel és kukucska-ablakokkal szereltek fel. Richárd csak most értette meg, hogy a legveszedelmesebb őrültek osztályára értek, hol kizárólag férfiápolók dolgozhattak, s az éjszakai nyugodalomhoz a betegek nemcsak takarót, de téphetetlen szíjakkal ellátott kényszerzubbonyt is kaptak. Az ügyeletes asztala előtt elhaladva az igazgató és vendége biccentéssel üdvözölte a három fehér ruhás őrt, akik viszont úgy vágták magukat haptákba, mintha a katonai akadémia kadétjai volnának. ‒ A négyesbe zárattam, s meghagytam, hogy rajtam kívül senki sem beszélhet vele ‒ mondta Bolyó doktor. ‒ Bár az is igaz, hogy mióta az ápolók lefogták, azóta még egyetlen értelmes szót sem szólt. ‒ Kiről beszél maga, barátom? ‒ kérdezte Ambrózy báró értetlenül. Az igazgató megállt az egyik cella mellett, s kezét a félretolható kukucskaablak kallantyújára téve, így felelt: ‒ Majd maga megmondja, méltóságos úr. Nekem ugyanis eddig csak annyit sikerült kiderítenem, hogy ez a veszett vadállatként tomboló egyén ma éjjel valahogy beszökött a tébolydámba, s megmászva a falakat, a női részlegbe jutott, ahol aztán sorra járta a kórtermeket, azt üvöltve, hogy Hangay kisasszonyt akarja a kezei közé kapni. Négy ápoló is alig bírta legyűrni, s bár nyugtatót fecskendeztem a vénájába, amint hallja, még mindig tombol. A cellából valóban artikulálatlan üvöltés szűrődött ki, mely hörgésekből, velőtrázó sikolyokból és közéjük keveredett, értelmetlen szófoszlányokból állt. Bolyó igazgató kinyitotta a kicsinyke ablakot, majd félreállt az útból. Richárd a nyíláson keresztül egy erős fizikumú, sötétbarna hajú, fiatal férfit látott, akit ugyan szorosra húzott szíjak rögzítettek a vaságyhoz, ám ő mégis úgy vergődött, hogy a fekhely már-már felborult. A báró várt. A fickó végül megérezte, hogy valaki nézi, s ekkor fejét az ajtó

irányába fordította. Richárd tekintete nyomban összekapcsolódott a pocsolyaszürke szemekkel. Azokkal a szemekkel, amiket egy vérmocskos szalon üvegtetejű asztalkáján álló fényképről már jól ismert. ‒ Gratulálok az ápolóinak, igazgató úr ‒ fordult a báró Bolyó doktorhoz. ‒ Sikerült elfogniuk az anyagyilkossággal gyanúsított, égen-földön körözött Schützer Ottót!



13 Vércsepp a pengén Pest, 1896. május 13. ‒ Maga egy vágóhídra való vízibivaly, Rökker! ‒ ordította Kugler Tóni, akit három teli szájjal röhögő lovászlegény fogott le. ‒ Ha megremeg a keze, én az égre esküszöm, hogy tőből tépem ki mindkét karját, s aztán oda dugom magának, ahová sose süt be a nap! Úgy tűnt azonban, hogy hiába a szívből jövő és nagyon is komoly fenyegetés, a késdobáló Rökker Alfonz kicsit sem ijedt meg. Sőt, mintha még inkább égre hágott volna a kedve, sorra kézbe vette széles pengéjű késeit, egyenként nyalva meg mindnek a hegyét, ahogy az már a babonásoknál szokás. ‒ Geeerliceee! ‒ üvöltötte ekkor Kugler Tóni, továbbra is a lovászlegényekkel birkózva. ‒ Ne tedd ezt, kicsi Gerlice, hisz senki nem kényszerít. Sikíts egyet, és a Rökker mindjárt leszed onnan, ahogy ígérte. A késdobáló valamivel korábban tényleg tett ilyen ígéretet, s azt komolyan is gondolta, hisz nem volt ő egy afféle megveszekedett dúvad, aki akarata ellenére hajigál körbe bárkit. Épp ezért a fűrészporral felszórt porond közepén állva most a leányra nézett és várt. Gerlice, akit Rökker segítője és egyben hites felesége, a hol sellőnőként, hol szakállas amazonként fellépő Katus asszony kötözött a nagy fakerékre, a néma kérdésre így felelt: ‒ Hall-e valaki sikítani? Ugye nem? Akkor hát kezdjük végre! ‒ Gerliceee…! ‒ feszült neki megint a lovászlegények marasztaló erejének Tóni, persze mindhiába. Katus asszony mély sóhajtással ragadta meg a fakerék szélét, s gyakorlott mozdulattal forgásba hozta azt. A jól zsírozott tengely halk nyikkanással engedett, a színes sávokra osztott kerék pörögni kezdett. Gerlicét a csuklójánál, a bokájánál és a derekánál fogva szíjazták hozzá, így ha akart volna, sem tudott mozdulni, és persze le sem eshetett. A haja viszont azonnal kibomlott, s barna lángcsóvaként csapdosott, ahogy a leány hol talppal, hol fejjel lefelé került. ‒ Ne merd, Rökker, mert megöllek! ‒ hörögte a magából kikelt Kugler Tóni. ‒ Ő nem cirkuszos! Nem közülünk való!

A késdobáló úgy ítélte, hogy a kerék immár elég gyorsan forog. Intett a feleségének, aki nyomban hátrébb állt, hisz a véletlen lepattanó pengék is veszedelmesek lehetnek, majd hozzákészült az első dobáshoz. ‒ Mi folyik itt? ‒ harsant ekkor a sátor bejárata felől Donnert Antal hegyomlasztó hangja. A fiatal cirkuszigazgató, bár csak nemrég vette át atyjától a trupp irányítását, kérlelhetetlen vasszigorának, törhetetlen szorgalmának és egyenes jellemének köszönhetően máris nagy tekintéllyel bírt. Most is elég volt csak kérdeznie, a késdobáló máris leengedte a kezét, s a lovászlegények sem szorították tovább a fűrészporba Tónit. A cirkusz elálló fülű (és szemű) mindenese azon nyomban talpra szökkent, és a fakerékhez rohanva, leállította annak pörgését. Sajnos izgalmában nem tudott minden apró kis részletre kellőképp odafigyelni, így a leány végül fejjel lefelé, hosszú haját a porba csüngetve állapodott meg. Ebből az áldatlan helyzetből végül csak akkor menekült, mikor Katus asszony sebesen Tóni mellett termett, és figyelmeztetésül kérges tenyerével alaposan nyakon vágta a legényt. ‒ Azt kérdeztem, mi az ótvar folyik itt? ‒ szólt ismét a cirkuszigazgató, előlépve a lejtős faszerkezetre épített padsorok árnyékából. ‒ Ha az órám nem téved… És sicherlich70 nem téved, mivel a nagyapámtól kaptam, aki maga is tévedhetetlen ember hírében állt, akkor most épp a Leigereknek kéne gyakorolniuk odafönn, a kupolában! Mindenki önkéntelenül a légtornászok árván lengő hintáira sandított, de válaszolni senki nem mert. ‒ Kérdeztem valamit, emberek, verflixt noch einmal!71 ‒ emelte meg ismét a hangját Donnert Antal, s kezében a lovaglóostor egyre türelmetlenebbül csapkodta csizmája szárát. Kintről, mintha csak a szemerkélő eső elől keresnének menedéket, egyre több cirkuszos oldalgott be a színes ponyva alá, kíváncsian lesve, kire csap le mindjárt az igazgató haragja. ‒ Esik ‒ szólalt meg ekkor a kerékre szíjazott leány. ‒ Sár van. Hűvös az idő. ‒ No és?! ‒ fordult felé Donnert Antal. ‒ Idebenn olyan szárazság van, mint a sivatagban. ‒ Csakhogy mindhiába, ha a közönség inkább otthon marad ‒ mondta szelíden a leány. ‒ A Leigerek azt mondták, minek gyakorolni, ha az esti előadás érdeklődők hiányában úgyis elmarad. Ezért kértem meg a Rökker urat, hogy ha van kedve és érkezése, vezessen be engem a művészete titkaiba.

A lány ugyanis, aki tegnapig ezen a keréken forgott, szó nélkül faképnél hagyta őt. ‒ Így igaz ‒ köpött keserűt a késdobáló, majd mikor észrevette, milyen sötéten néz rá a direktor, cipője orrával gyorsan elmaszatolta azt, ami imént a szájából kificcent. ‒ Márinak reggelre hűlt helye volt. Már negyedik napja mondogatta, hogy valami tisztviselő uracs sertepertél körülötte, akinek saját szolgálati lakása van, és ha nem kap több gázsit, hát ő biz’ többé kést csak a konyhában akar újra látni. ‒ Vissza fog az jönni ‒ szólt közbe dacosan Kugler Tóni. ‒ Vissza hát ‒ értett egyet Kata asszony, majd a két tenyerével hatalmas félgömböt formált maga előtt. ‒ Csak éppeg akkorra hastájékon úgy ki fog kerekedni szegény liba, hogy leszakad alatta az egész hóbelevanc, ha felszíjazzuk rá. A három lovászlegény erre ismét vad, nyerítéshez hasonlatos röhögésbe kezdett. A ponyva alá betévelygők közül is követték néhányan a példájukat. Donnert Antal azonban komoly maradt, s ez a sötét borongás újra csendre intett mindenkit. ‒ Szóval célpont szeretnél lenni? ‒ nézett fel végül a leányra. ‒ Azt még nem tudom ‒ vont vállat Gerlice. ‒ Előbb kipróbálnám, ha lehet. ‒ Miért? ‒ Mert maguk jó szívvel befogadtak, pedig azt sem tudják, ki vagyok és honnan szalajtottak ‒ felelte a leány csendesen. ‒ Persze eddig is segítettem, de az semmi sem volt. Most talán Rökker úr valóban hasznomat veheti, ha engedni tetszik. ‒ És azt tudod-e, hogy azok a kések valóban élesek és hegyesek ám?! ‒ vonta szűkre a szeme sugarát Donnert Antal. ‒ Halt már meg a pörgőkeréken más is! ‒ Az én késemtől ugyan még sosem! ‒ mordult sértetten Rökker Alfonz. ‒ Ennyi nekem pont elég ‒ mosolygott rá őszinte bizalommal a leány. ‒ Megnéztem párszor a padsorok alatti rejtekemből, miként dobálja körbe Rökker úr a Márit. Én hiszek a kezében, meg a sasszemében. ‒ Hát akkor… Lássuk! ‒ határozta el magát a direktor, majd oldalt lépve intett Kata asszonynak, hogy pörgetheti a kereket. A mutatvány előtt ugyan még akadt némi gond, mivel Kugler Tóni ismét óbégatni kezdett, ám a lovászlegények ‒ immár cirkuszigazgatói engedéllyel ‒ megint csak maguk alá gyűrték a szegény fiút. A kerék forogni kezdett, s

ráadásul most zenei kísérettel tette ezt, mivel a kisdobos szintén előkerült, és nyakába akasztva kerek szerszámát, ínrángató, idegberzengető tremolót pörgetett. Rökker Alfonz, aki sebesen röppenő késeivel bejárta egész Európát, sőt a kaftános Isztambulban, a csadoros Teheránban, és a kucsmás Szentpétervárott is dobált már, most a pesti Népligetben lehelt csókot a pengéire. Közben a leány oly sebesen pörgött, hogy háta mögött a kerékre festett színes sávok összemosódtak, hosszú haja pedig újra csak szeszélyesen csapdosó lángnyelvre emlékeztetett. Mikor az első kés elszállt, Kugler Tóniban hirtelen bennrekedt a kétségbeesett kiáltozás. Rökker mintha kicsit elbizonytalanodott volna. Sokáig piszmogott a második késsel, ám aztán a többit már egyre sebesebben hajította el. ‒ Jep! ‒ kiáltotta az utolsó, fába koppanó penge után és széttárta tömzsi karjait. Kata asszony fürgén a fékre lépett, ami fokozatosan lelassította a kereket. A leány holtsápadtan, de mosolyogva nézett le a cirkuszosokra. ‒ Vér! ‒ üvöltött fel ekkor Kugler Tóni. ‒ Hát nem látjátok, hogy vérzik? Donnert Antal a kerékhez ment, felnyúlt és kirántotta a kést, mely elsőként csapódott a fába, élével valóban megkarcolva Gerlice meztelen karját. A leány megnézte az aprócska sebet, majd felnevetett: ‒ Ennél több is elfolyt, mikor a Maros partján tüskébe léptem. ‒ Akkor hát…? ‒ nézett fel rá a cirkuszigazgató. ‒ Ha befogadnak, mától új célpontra dob Rökker úr. Ám van egy feltételem. ‒ Heraus mit der Sprache!72 ‒ Fellépéskor álarcot akarok viselni, hogy a közönség sose láthassa az arcomat! ‒ Úgy legyen! ‒ bólintott Donnert Antal, nagyot csapva lovaglóostorával a csizmája szárára. Ezt hallva aztán a körben állók (immár szinte a teljes trupp) tapsviharban, éljenzésben törtek ki. Csak egy volt köztük, aki fogát csikorgatva, haragtól vérvörös lapátfülekkel verte le magáról a fűrészport, s hagyta ott búsongva az új tagját ünneplő manézst. ***

Pest-Buda, 1896. május 17-18. A Donnert Cirkusz még négy napig maradt a Népligetben. Az időjárás elromlott, s ha épp nem is esett, hűvös szél járt a fák között, a talaj pedig úgy felázott, hogy lovak és emberek egyaránt bokáig merültek a kásás latyakba. Ám ez még nem is riasztotta volna el a hideghez, esőhöz, kátyús országutakhoz és városszéli mezők sarához szokott vándorcirkuszosokat. A nap majd kisüt, a tócsák is felszáradnak biztosan, de a közönség… Na, arra aztán akkor is hiába vártak volna! A nagyvárostól, bár valóban hatalmas volt, s ráadásul most háromszor annyi ember tolongott benne, mint máskor, immár minden nézőt elcsábítottak, akit csak tudtak. Az esti előadásokra egyre kevesebb jegy kelt el, hisz az Ezredéves Kiállítás, és főleg Ősbudavára mutatványosokkal tömött varázsvilága igézőbbnek tűnt, mint a vándorcirkusz, mely úgyis visszatér minden évben. Így aztán a Donnert család (Antal, valamint három testvére, Károly, Ignác és Paula) végül úgy döntött, elég a megaláztatásból. ‒ Holnap reggel felpakolunk, és irány Fiume! ‒ jelentette be az esti tűz mellett a direktor. ‒ Aki mégis maradna, hogy beálljon a városi cirkuszba, azt sem kárhoztatom. A Marcella ikrek fülig pirulva, de mégis bejelentették, hogy ők bizony közben tényleg átszerződtek Serákhoz73, az állatkert igazgatójához, aki még az eddiginél is több mutatványost akart felvonultatni a keze alá tartozó Ősbudavára mulatóhelyen. Szép, lángokkal kifestett kocsijuk elé bekötötték a két pejt, s aztán cserbenhagyott társaik tekintete által kísérve indultak a Belváros felé. Másnap egész délelőtt tartott a csomagolás. Bár alig állt meg egyetlen pillanatra, azért Gerlice mégiscsak megnézte, hogyan roggyantják össze a hatalmas sátrat, tekerik fel a talán tengerentúlig is elérő köteleket, és hajtogatják egymásra a színes ponyva lapjait. Mire a nap, mely ismét kisütött, útja legmagasabb pontjára hágott, a karaván készen állt az indulásra. Madame Orlócy, aki azóta sem faggatózott felőle, vajon miként sült el a leány és a titokzatos gróf találkája, beszállt kényelmes lakókocsijába, s aztán az előrenéző ablakon kinyúlva megbökte a bakon ülő Gerlice hátát. ‒ No, te madárka, fogjad hát azt a gyeplőt! ‒ Én még sosem vezettem ekkora kocsit ‒ fordult hátra ijedten a leány.

‒ Az már baj, mert akkor igencsak le fogunk maradni a többiektől ‒ sóhajtott bosszúságot játszva a jósnő. ‒ Persze ha akadna valami segítség… ‒ Itt vagyok már, csak a medvénél kellett ügyelnem, míg rázárták a rácsos kocsit ‒ morogta a kerék mellett állva Kugler Tóni. A leány örült a hírnek, hogy a nyakigláb fiú fog hajtani, ám félt is kicsit, mert Tóni a késdobálós eset óta egyetlen alkalommal sem szólt hozzá. Sőt, az első fellépését sem nézte meg, pedig próbálta kérlelni. Mikor a fiú végképp elbujdokolt előle, üzeneteket kezdett küldözgetett neki. Kugler Tóni azonban makacs volt, mint az öszvér, s úgy szorongatta a sértettségét, mintha nélküle létezni sem tudna. ‒ Akkor most felszállok! ‒ jelentette be szándékát, ám nem a bakon ülő leánynak, csak a fémabroncsos keréknek. Gerlice félrehúzódott, ölébe véve hárászkendőjét, amibe azon nyomban be is bagyulálta magát, amint kiértek a Népligetből. A két erős lovacska szinte magától baktatott az előrébb haladó lakókocsik után, úgy bólintgatva járás közben, mintha rettentő mód egyetértenének a sorssal, ami a Donnert Cirkuszhoz vezette őket. Mivel a trupp a Duna jobb partjára csakis a Lánczhídon kelhetett át, így a Belváros felé araszoltak. Harminckét lóvontatta kocsi gördült végig a Simor úton, s fordult rá az Orczy, majd a Magyar Királyi Gépgyárnál a Köztemető útra. A Kerepesi mellett elhaladva a leány hátán borzongás futott végig (nem tudhatta, hogy azoknak a szerencsétlen utcai leányoknak a sorsára érzett rá, akiket majd három év múlva fog ide temetni a fiatalságukra féltékeny Lócitronyos Bözsi, miután csendben elvágta a torkukat). A Dologház és a Rendőrségi Ispotály után a karavánt vezető Donnert-kocsi a Rákóczi útra kanyarodott. A csilingelő villanyosokkal, gyorsan tovaklappogó bérkocsikkal mit sem törődve utcakölykök és bámész cselédlányok szegődtek a nyomukba, elkerekedő szemmel bámulva meg a színes-furcsa menetet. Máskor a bohócok cigánykereket és bukfencet hányva, a zsonglőrök karikákat és csillogó fabuzogányokat dobálva haladtak volna a trupp mellett, vidáman búcsúzva a várostól. Most azonban a Donnert Cirkusz sokkal inkább vert seregnek tűnt, mely mihamarabb és a lehető legkisebb feltűnéssel igyekezett elhagyni a számára idén csakis csúfos megaláztatást nyújtó hadszínteret. Az EMKE kávéházhoz közeledve Gerlicét remegés fogta el. Habár a nap hétágra sütött, s épp ezért a nyarat víg kedéllyel habzsoló fiatalemberek zsirárdikalapokkal, a járdán vonuló hölgyek pedig csipkés ernyőkkel védték

magukat az erejétől, a leány mégis egész az orráig húzta hárászkendőjét, hogy csak a szeme látszott ki. ‒ Mutassad mán magadat! ‒ kiáltott fel a macskaköveken futva az egyik pimasz utcakölyök. ‒ Mutassad a képedet, hallod-e! A szutykos gyerekek borzalomra vágyva, kórust alkotva követelték, hogy a leány fedje fel az arcát. Biztosak voltak benne, hogy azért takarja magát oly gondosan, mert a cirkusszal vándorló „szörnyemberek” egyike. Tévhitüket tovább erősítette, hogy a mellette ülő narancsszín frakkos fiú a két lapátfülével, meg az ellenkező irányokba néző, kiguvadó szemgolyóival tényleg rettentő randa volt. ‒ Mu-tassad ma-gad! Mu-tassad ma-gad! Végül egy lovas rendőr rebbentette szét őket, megelégelve idegtépő visításukat, s azt, hogy az egyikük futtában majdnem a villanyos vaskerekei alá esett. Gerlice csak akkor nyugodott meg kissé, mikor a karaván végre a Károly körútra kanyarodott. Hárászkendője résén át a nyüzsgő várost nézte, s ha hozzá hasonló korú leányt pillantott meg, aki gondtalan ballagott idősebb asszonykísérője vagy épp egy fiatalember karján, azonnal sírhatnékja támadt. Néhány napja még ő is azt hitte, hogy Pestnél nincs szebb, biztonságosabb hely a világon. Téglából emelt tündérkert, ahol most minden csudás eseményt, kiállítást, bemutatót, ezredévi szenzációt az ő kedvéért rendeznek, s neki csak ott kell lennie, hogy élvezhesse azokat. A Központi Városházánál a trupp balra kanyarodott, majd a Ferencz József rakparton haladva a Lánczhíd lábához érkezett. Itt várakozniuk kellett, míg Donnert Antal befizette a hídpénzt, s kerített két lovas rendőrt, akik szabaddá tették az utat. A keskeny hídon a hosszú karavánnak nem ment olyan egyszerűen az átkelés, mint a fürge konflisoknak vagy a megfontoltan haladó omnibusznak, hisz sokan voltak, s ráadásul a bámészkodók itt sem hagyták őket békén. A híd derekánál egyszer még meg is kellett állniuk, mivel egy felelőtlen ifiúr ‒ sétapálcájával benyúlva a rácsok között ‒ ingerelni kezdte a medvét, s az hirtelen kicsapva ketrecéből, majdnem letépte a fickó ostoba fejét. Ettől kezdve Donnert Ignác, a direktor öccse a feldühített mackó, míg az erőművész és a porondmester Makkabeus, az elefánt mellett lovagolva őrködött, nehogy másoknak is hasonló botorságra kerekedjék kedve. Jócskán elhagyták már a fenséges Gellért-hegyet, s a Budafoki úton poroszkálva épp az egykor híres mulatságok helyszínéül szolgáló Nádorkert

mellett haladtak el, mikor a leány végre lejjebb eresztette a hárászkendőt, s megszólalt. ‒ Akkor most ez már mindig így lesz? Kugler Tóni nyugtalanul rezzent össze, de nem válaszolt. ‒ Messze van ám Fiume ‒ szólt ismét Gerlice, mintha csak a kocsit húzó lovacskákkal társalogna. ‒ Egészen odáig mukkot se szólni, az bizony felér majd egy mutatvánnyal. Ha örökre megnémulsz, a direktor úr talán még gázsit is ad. ‒ Miért kellett…?! ‒ tört ki ekkor hirtelen a fiúból a keserű indulat. ‒ Ugye most a késdobálásról beszélünk? ‒ kérdezett vissza a leány, ártatlanságot mímelve. ‒ Arról hát, mi másról? Talán meg akarsz halni? ‒ Ha pedig meg akarnék halni ‒ emlékeztette Gerlice ‒, akkor épp hogy nem állok be a cirkuszhoz, hanem elhagyom azt. Tóni szerteszóródó tekintete fürkészőn rebbent a mellette ülő leányra. ‒ Te most miről beszélsz? ‒ kérdezte. ‒ Arról, hogy a titkaim után matatsz, pedig semmi közöd hozzájuk ‒ csattant fel Gerlice, méghozzá oly heves, villámokat szóró indulattal, hogy a fiú rögvest elszégyellte magát. ‒ Nem akarok én semmit se kiszedni belőled. ‒ Na látod! ‒ tette kezét a fiú térdére Gerlice, könnyedén megveregetve azt. ‒ Leszünk mi még újra legjobb barátok, ha belátod, hogy vannak dolgok, amiket… Amiket majd csak később fedhetek fel. Most viszont arra kérlek, fogadd el, hogy a társulat tagja lettem, s épp azért kötöztettem magam a kerékre, mert így óvhatom meg az életem valami olyantól, ami sokkal veszedelmesebb, mint Alfi bácsi cirkuszi kései. Jó darabig csak a lópaták egyhangú dobolása hallatszott, amint a Budafoki út porát verik, majd hirtelen Tóni nyitotta szóra a száját. ‒ Nekem csak annyi kell, hogy biztonságban tudjalak, Gerlice. A leány kissé csodálkozva nézett a kajlafülű mindenesre, majd átölelve annak nyakát, gyors csókot cuppantott az arcára. ‒ Jaj, te bolondos, hisz még életemben nem voltam nagyobb biztonságban, mint köztetek ‒ nevetett, s közelebb hajolva, szinte már súgva tette hozzá: ‒ Azt is elárulom, hogy Alfi bácsi azóta beismerte: szándékosan sebzett meg azzal a késsel! ‒ Szándékosan? Miért?

‒ Mert ahogy ott üvöltöztél, vergődtél a lovászlegények markában, bizony megszánt téged! Rájött, mennyire szíveden viseled a sorsomat… Hogy milyen nagyon féltesz engemet ‒ itt halvány pír jelent meg a leány arcán. ‒ Ám azt is látta, hogy én sem hagyom magamat, s addig maradok a keréken, amíg körbe nem dobál. Így aztán el akart ijeszteni a mutatványtól, hogy többé ne merjek felállni a kerékre, s te is elégedett légy a megmenekülésemmel. ‒ Bölcs ember az Alfi bácsi ‒ hümmentett Kugler Tóni. ‒ Bölcs, de velem melléfogott, hisz két dolgot akkor még nem tudhatott ‒ mondta csendesen a leány, miközben átnézett a vén Duna túlpartjára, ahol Pest a millenniumi ünnepségek lázas bódulatában forrt. ‒ Nem tudhatta, hogy nálam makacsabb lányt még sosem hordott hátán ez a ráncos földgolyó. És persze azt sem ‒ súgta még csendesebben ‒, hogy ha akkor a Donnert Cirkusz kilök magából, én mára már biztosan halott vagyok.



14 A családi titok Buda, 1900. március 21. Kínkeservesen teltek a lassúpercek, mígnem reggel kilenc körül végre történt valami. Épp a konyhában motoztam, halálra bosszantva Terka asszonyt, aki hallani sem akart olyan illetlenségről, hogy én ‒ az Ambrózy-villa vendége ‒ segédkezzek neki az ebéd elkészítésében, mikor kintről futó léptek zaja ütötte meg a fülemet. ‒ Ez az Isti! ‒ kapta fel fejét a kerekded szakácsné is. ‒ A kapuhoz rohan. Akkor tán hazajött végre…! A magasan fejünk fölött lévő utcaszintről lehallatszó lónyerítés (szegény négylábúak sosem szerették, ha a meredek Széchenyi-emlékúton kellett megállniuk), majd nem sokkal később a vaskapu nyiszorgása valóban azt üzente, hogy valaki érkezett. Sajnos a konyha ablaka épp az ellenkező irányba nézett, így reményem sem volt, hogy a hegyoldalba vájt lépcsőn lefelé ereszkedőt megláthassam. A következő percben azonban már nyílt is az első emelet bejárati ajtaja, s én nyomban felismertem a gyorsan koppanó cipők ritmusát. ‒ A báró! ‒ dobtam a mosogatóba, ami épp a kezemben volt, és sebtében megtörölve a kezem, szoknyám emelve futottam a lépcsőház felé. ‒ Még kitöri a nyakát, kisasszonka ‒ kiáltott utánam Terka néni, s bizonyára a fejét is csóválta közben, ám addigra én már a lépcsőfordulóban voltam. Richárd báró épp benyitni készült a szalonba, mikor felbukkantam az első emeleten. ‒ Hangay kisasszony ‒ hajolt meg felém kimérten, majd lenyomta a kilincset. Egyből elfogott a pulykaméreg, hogy ilyen félvállról… ekkora közönnyel… szinte az egész villát kitöltő egykedvűséggel üdvözöl. ‒ Magának is szép napot, báró úr! ‒ mondtam ridegen. ‒ Ha szabad megjegyeznem, ma reggel igen pocsékul méltóztatik festeni! Richárd mozdulata elakadt, a kilincs félig lenyomva várta sorsát.

‒ Sötét karikák ülnek a szeme alatt ‒ folytattam, immár valamivel kedvesebben, s közelebb léptem hozzá. ‒ Az arca sápadt, a haja zilált és a tekintete… Mintha egész éjjel a démonok kongresszusán vett volna részt, ahol arról akarta meggyőzni a főördögöt, hogy most már igazán ideje lesz jó útra térnie. ‒ Könnyen lehet, hogy így is volt ‒ felelt a báró kurtán. ‒ Ha megbocsát, üdvözölnöm kell az anyámat. Napok óta nem hallott felőlem, s ezért biztosan… ‒ Aggódik önért, igen ‒ bólintottam, mintha rettentő mód tájékozott volnék ez ügyben, pedig valójában egyszer sem láttam a grófnőt azóta, hogy arra utasított: semmiképp ne lépjek ki a villából. ‒ És vannak itt mások is, akik már tűkön ülve várták a megérkeztét. ‒ Remek ‒ mondta erre a báró, s a következő pillanatban már benn is volt a szalonban, úgy csapva orromra az ajtót, ahogy egy levakarhatatlan koldussal tenné. Döbbenten álltam az előtérben, s csak bámultam a hatalmas rézkilincset. Odabentről tompa hangok szűrődtek ki, ám egyetlen szót sem értettem abból, amit a grófnő és fia ‒ az a nimand74… az a krakéler!75 ‒ mondott egymásnak. A korábbi pulykaméreg már-már süvöltő hurrikánná nőtt bennem. Mikor épp elhatároztam, hogy én igenis bekopogok… Sőt, egyenest berontok hozzájuk ‒ elvégre itt minden az én felborult életem, bujdosásom és menekülésem körül forog! ‒ hirtelen kinyílt az ajtó, s én ismét a báróval találtam szembe magam. ‒ Oh! ‒ nyögte csalódottan. ‒ Talán akad még valami, amit az imént nem tudott elmondani a pocsék külsőmről? ‒ Azon már túl vagyunk, báró úr ‒ mondtam visszafojtott haraggal (s közben rádöbbentem: majdnem az csúszott ki a számon, hogy „bárókám”). ‒ Most inkább azt szeretném hallani, merre járt és mit tudott meg azalatt, míg engem hol jéghideg, hol perzselően forró vízbe mártogattak, hátha attól visszatér a józan eszem, amit a maga konflisa ütött ki a helyéből. Ekkor ‒ mindenre esküszöm, ami szent ‒ Ambrózy Richárd fakó arcán fanyar, gunyoros mosoly suhant át! Oly rövid ideig tartott ez a furcsa jelenés, hogy egyetlen perccel később már magam is bizonytalan voltam benne, vajon valóban jól láttam-e. Akár igen, akár nem, a haragom hirtelen semmivé lett tőle, s helyébe szorongás költözött. ‒ Bocsásson meg ‒ szólt a báró, becsukva maga mögött a szalon ajtaját ‒,

de egész éjjel talpon voltam. Úgy érzem, ha nem fekhetek le néhány órára, menten összerogyok. ‒ I… igen ‒ hebegtem, miközben a démonfaragványokkal telezsúfolt, titokzatos ajtó mellé húzódtam, hogy utat adjak neki. ‒ Ezt persze megértem és… Menjen csak, nem tartóztatom tovább. Richárd könnyed biccentéssel búcsúzott, majd felhágott a lépcsőkön. Én összetörtén, vereséget szenvedve botorkáltam le a földszintre. Semmi kedvem nem volt Terka néninek magyarázkodni, bevallva, hogy a báró egyszerűen lepöccintett magáról, mint valami csiklandó bogarat. Így aztán a konyha helyett inkább a lépcső legaljára ültem, államig húzva a két térdemet, ami persze kicsit sem volt úri lányhoz méltó dolog. ‒ Ne búsongjon mán annyira, mer’ a végén még földig ér, oszt meglevesesedik az orra ‒ szólt rám néhány perccel később Suha Isti, aki épp fahasábokat hurcolt be a kazánházból, hogy Terka asszonynak legyen mivel az ebéd alá gyújtani. ‒ Ha én kibírtam a lelencet, ahol még a klozetra se járhattunk a csuhások engedélye nélkül, akkor maga is kibírja azt a nehány napot, míg itten kell raboskodnia. ‒ Ha azt hiszed, hogy rosszul érzem magam ebben az aranykalickában, hát nagyot tévedsz ‒ néztem fel rá. ‒ Jó itt nekem, csak… ‒ Hiányzik a családja ‒ találgatott a csupacsont kölyök. ‒ Már ami megmaradt belőle ‒ jutott eszembe papuska, aki immár biztos betegre (ha nem holtra, jaj nekem!) aggódta magát miattam. ‒ Ha legalább írhatnék neki… ‒ Mér’, maga tán tud írni? ‒ ámult akkorát Isti, hogy majdnem elejtette a fahasábokat. ‒ Persze, hogy tudok! ‒ ráncoltam össze sértetten a homlokomat, hogy aztán nyomban el is szégyelljem magam. ‒ Az édesapámnak könyvesboltja van. ‒ Az fájintos hely lehet ‒ bólintott elismerően a kölyök. ‒ Ottan biztos elég csak ülni, oszt a sok betű magától belemászik az ember fejibe. ‒ Félek, hogy én túl keveset ücsörögtem a papuska boltjában, mert most rettenetesen butának érzem magam. Csak gubbasztok itt, arra várva, hogy végre mondjanak valamit… ‒ Akkor hát ne gubbasszon tovább, Hangay kisasszony! ‒ szólalt meg a hátam mögött Ambrózy báró. Ültömben megpördülve néztem fel rá. Ahogy a lépcsőforduló udvarra nyíló, kicsiny ablakában állt, még sápadtabbnak, elgyötörtebbnek tűnt, mint néhány perccel korábban.

‒ Mire a szobámba értem ‒ mondta Richárd átgondoltam mindent, s beláttam, hogy igaza van: akármilyen fáradt is vagyok, magának jogában áll kérdezni, nekem pedig kötelességem mihamarabb válaszolni. Kérem tehát, jöjjön most velem. Ám jobb, ha felkészül rá: olyan dolgokat tudtam meg és tárok ön elé, melyek, ez kétségtelen, fenekestül fel fogják forgatni az életét! *** Szó nélkül követtem Richárdot az emeletre. Mivel a grófnő már visszavonult a szobájába, hogy átöltözzék az ebédhez, csak ketten voltunk a hatalmas helyiségben. Ennek ellenére az olajfestmények és szobrok, dús faragványoktól cirádás bútorok és az ablakokat keretező súlyos drapériák között én mégis úgy éreztem, mintha népes közönség előtt kéne szerepelnem. ‒ Kérem, kisasszony, foglaljon helyet ‒ mutatott Richárd a beugróban álló székek egyikére. Megint csak szótlan engedelmeskedtem, ölembe fektetve a két kezem, s aztán egyenes háttal, merev nyakkal, nagyra nyitott szemmel néztem fel rá. Ő először az íróasztalhoz ment, s némi keresgélés után egy Fleur cigarettát illesztett az ajkai közé, majd egyetlen kezével, ördögi ügyességgel kezelve a gyufát, meggyújtotta azt. Könnyű, kékes füst áradt szét a szalonban, édeskés illattal terítve be mindent. A báró továbbra is háttal állt nekem. Már-már kezdtem azt hinni, hogy megfeledkezett rólam, mikor hirtelen sarkon fordult, majd két lépéssel előttem termett. ‒ Ez cseppet sem könnyű, higgye el ‒ mondta csendesen. Az arca feszült, a tekintete jéghideg volt, s úgy vizslatott, mintha épp belőlem akarna valami titkot kiszedni, és nem ő készülne vallomást tenni. ‒ Hisz maga még… Maga szinte még gyerek! Úgy éreztem, mintha pofon vágtak volna. ‒ Hogyan?! ‒ ugrottam fel pirosló arccal. ‒ Mit mondott? Richárd báró dühösen legyintett, mire az ujjai között füstölgő Fleurről szürke hamukígyó pottyant a perzsaszőnyegre. ‒ Eh, nem is ezt akartam mondani ‒ jelentette ki, miközben ismét sarkon fordult, és a kandalló elé lépve az ében bőrű, titokzatos szoboristennőt kezdte bámulni. ‒ Mondja, kisasszony, elég erős ahhoz, hogy ájulás, hisztéria vagy egyéb más, a fiatal lányokra oly jellemző mutatvány nélkül reagáljon a megrázkódtató bejelentésekre? Esküszöm, nem hittem a fülemnek. Legszívesebben a báróhoz rohantam

volna, hogy magam felé fordítva őt, a tenyeremmel adjam vissza neki azt a két szóbeli pofont, amit gyors egymásutánban „lekevert” nekem. Még hogy én „gyerek” és „ájuldozó hisztérika”…?! ‒ Halljam, mit felel? ‒ köszörülte a torkát türelmetlenül Ambrózy báró. S ekkor hirtelen megértettem, miért beszél így velem. Ahogy ott állt a kandalló előtt, mereven felfelé, a fekete kőből faragott, majdnem meztelen asszonyszoborra nézve, miközben jobb kezében papírszopókás cigaretta növesztette hamuját, a bal karja helyén viszont csak a szalonkabát üres ujja lifegett, már tudtam e rideg, sőt kegyetlen viselkedés okát. Nyugalom szállt meg, imént ökölbe szorult ujjaim elernyedtek, s a hangom is épp úgy csengett, ahogy az egy szerény, ám vérig sértett úri leányhoz illett. ‒ Uram, ön engem ostoba csitrinek néz, ami természetesen szíve joga ‒ mondtam. ‒ Csakhogy engem jelenleg fikarcnyit sem érdekelnek a maga úri kaszinóban felszedett, ostoba előítéletei! Halljam inkább, mit sikerült kiderítenie az ügyemről! Ha maradéktalanul megosztja velem ama súlyos titkokat, amikre célzott, én cserébe felhatalmazom, hogy ha netán a hírei hatására elájulnék vagy hisztériázni kezdenék, ön nyugodtan és haladéktalanul elhagyhatja ezt a szalont, s nem kell a segítségemre sietnie. Kicsit persze reménykedtem benne, hogy az ifjú báró ettől az okos, nagyon is érett nőhöz illő megnyilatkozástól majd magába száll és elszégyelli magát. Ám mikor ez mégsem történt meg, a csalódást is könnyen elviseltem, azt gondolva: „lám, milyen okos férfi, és mégis mennyire ostoba”. ‒ Hát legyen! ‒ dobta cigarettáját az előző esti tűz rég kihűlt hamukupacára a báró, majd szembefordult velem, ám továbbra sem nézett a szemembe. ‒ Először is tudnia kell, hogy találkoztam az édesapjával. Biztos voltam benne, hogy a báró izgatott sikkantást, tapsikolást, hebegve előadott faggatózást vár tőlem. Épp ezért nagy levegőt vettem, s bár a szívem valóban a torkomban dobogott, csak ennyit mondtam csendesen: ‒ Nyugtasson meg, kérem, hogy az édesapám jól van. ‒ Amikor utoljára láttam őt a Transilvania szálló kávéházában, tökéletes egészségnek örvendett, habár… érthető okokból… meglehetősen izgatott volt. ‒ Miféle okokra céloz? ‒ Az édesapját valaki megfigyelés alatt tartja. Kénytelen voltam némi cselt alkalmazni, hogy a férfit, aki árnyékként jár a nyomában, rövid időre eltávolítsam. Miután ez sikerült, hosszan beszélgettünk. Feltártam előtte, hogy ön miféle bajba keveredett, azt sem titkolva, hogy Bolyó doktor segítségével

biztonságba helyeztük… ‒ Ne arról beszéljen, kérem, amiről magam is tudok ‒ szóltam közbe hűvösen, mire Richárd arcán megrándult egy izom. ‒ Ahogy parancsolja ‒ biccentett, majd le-föl kezdett járkálni az íróasztal és a szalon ajtaja között, mindvégig a perzsaszőnyeg mintáit tartva szemmel. ‒ Hangay úr megértette, hogy nyugton kell maradnia Marosvásárhelyen, eljátszva a mindkét lányától megfosztott atya hálátlan szerepét. Ígéretet tettem neki, hogy megpróbálok mihamarabb ennek a förtelmesen kusza, és egyelőre teljességgel érthetetlen ügynek a végére járni, ám addig magának, kisasszony, itt kell maradnia. ‒ Mármint a fővárosban? ‒ Mármint a villában, sőt, amennyire csak lehetséges, a szobájában ‒ közölte Ambrózy báró ellentmondást nem tűrő hangon a Najafabadszőnyeggel.76 Én, ezt a békát is csendben lenyelve, halkan kérdeztem: ‒ Mondja, báró úr, honnan tudja, hogy magát nem követte senki, mikor az édesapámhoz indult? Richárd röpke pillantást vetett rám, mely gyorsan múló meghökkenésről tanúskodott. ‒ A kérdése tökéletesen… hm, logikus. ‒ Köszönöm. ‒ Nos, mielőtt Marosvásárhelyre indultam volna, kivettem egy szobát a Rémi szállodában, ahol máskor is időztem már, ha épp Pesten marasztaltak a dolgaim. A főportásnak meghagytam, hogy ne zavarjanak. A személyzet hozzá van szokva, hogy ilyenkor akár napokig ki sem mozdulok a szobámból. Bizonyára őrültnek gondolnak, aki aszkéta böjtöt tart, hisz ilyenkor étkezni sem járok le. Most néztem meg magamnak először igazán a báró beesett arcát. ‒ Ezzel csak nem azt akarja mondani, hogy amíg Vásárhelyen volt, valóban nem evett semmit? ‒ kérdeztem tőle. ‒ Nem is ehettem, hisz a böjtnek, mely az álcámat adta, tisztán látható jeleit kellett mutatnom, mikor végül kiléptem a szobámból. Egyébként is csak három napról volt szó, s annyit szilárd étel nélkül bárki könnyedén elvisel, ha nem beteg. ‒ És mégis hogy jutott ki észrevétlenül a szállodából? ‒ A Rémi pincéjéből titkos alagút vezet át az úttest alatt a Nemzeti

Színházba ‒ legyintett ismét a báró, mintha az ilyen aprócska rejtélyeket nekem is ismernem kéne. ‒ Egyedül a szálloda tulaja tudott róla, hogy három napra elutaztam, benne pedig tökéletesen megbízom. Miután visszatértem Pestre, újfent az alagúton át foglaltam el a szobámat, majd néhány napot azzal töltöttem, hogy céltalan járva az utcákat, halálos unalomba kergessem az engem figyelőket. Mikor végre belátták, hogy nincs bennem semmi érdekes, és valószínűleg, ha kérdeznének, már az ön nevére sem emlékeznék, akkor végre felhagytak a követésemmel, s így tegnap éjjel elindulhattam haza. ‒ Tegnap éjjel?! ‒ vontam össze a szemöldököm. ‒ Hisz csak most, az imént érkezett! ‒ Ez a következő dolog, amiről be kell számolnom önnek ‒ nézett rám ismét Richárd, aki épp az íróasztalnál járt, s már indult is visszafelé. ‒ Késő éjszaka értem a villa elé, ahol üzenet várt, hogy azonnal menjek a Lipótmezei tébolydába. ‒ Kaméleonka?! ‒ kiáltottam fel önkéntelenül. Ambrózy báró megtorpant, ám most nem emelte rám a tekintetét. ‒ Hogyan? ‒ Bocsánat ‒ sóhajtottam. ‒ A szobatársamat hívják így, akivel… ‒ Igen, már hallottam róla ‒ szakított félbe türelmetlenül az ifjú báró. ‒ Ugye nem történt vele semmi baj? ‒ A betörőt még azelőtt elfogták az ápolók, hogy a szobájáig ért volna. ‒ Betörő?! ‒ most rajtam volt a meghökkenés sora. ‒ Miféle betörő? ‒ Tegnap éjjel a tébolyda ápolói behatolót fogtak ‒ közölte Ambrózy báró, persze megint csak a Najafabad-szőnyeg központi mintájával, majd folytatta ingázó útját. ‒ Méghozzá nem is akárkit: a női zárt osztályra a maga unokabátyja, Schützer Ottó tört be. ‒ Ottó?! De miért? ‒ Természetesen magát kereste ‒ felelt a báró. ‒ Tegnap éjjel bementem hozzá és sikerült valamelyest lecsillapítanom. Az ápolók ugyanis kénytelenek voltak az ágyhoz szíjazni őt, mivel megszállottként tombolt, egyfolytában azt üvöltve, hogy a Hangay lányt akarja. ‒ Tehát beszélt vele? ‒ Már amennyire beszélgetésnek lehet nevezni, ha az ember kérdéseire hagymázas szózagyvalék a válasz ‒ mordult bosszúsan Richárd, aki az íróasztalhoz érve újabb Fleurre gyújtott, majd a kandallóhoz ballagott, s nekem hátat fordítva, ismét az ében szobrot kezdte bámulni. ‒ Néhány dolgot

azért sikerült belőle kiszednem. Az özvegy haláláról az egyik tabáni kártyabarlangban szerzett tudomást, miként arról is, hogy a rendőrség körözést adott ki ellene. Természetesen nem mert hazamenni, és az előélete miatt esze ágában sem volt feladni magát. ‒ Előélet? ‒ szóltam közbe halkan. ‒ Bocsásson meg, de nem értem. ‒ Züllött életmód, kártyaadósságok, verekedések, néhány csalás, kisebb lopás és egy zavaros eset, mikor is alapos gyanú merült fel ellene, hogy megkéselt valakit ‒ sorolta Ambrózy báró tárgyilagosan. ‒ Semmi rendkívüli, ám ahhoz bőven elegendő, hogy Detrich felügyelő rács mögé küldje az anyja meggyilkolásáért. ‒ De mit akar tőlem? ‒ Nos, innentől vált igazán zavarossá a beszélgetésünk ‒ fordult felém Richárd, kinek arcán most először láttam némi izgatottságot. ‒ Az a szerencsétlen fickó az ágyon vergődve egyre csak azt hajtogatta, hogy magára van szüksége, mert akkor minden baja egy csapásra megoldódik. „A Hangay lány… A Mili…! Adják ide nekem! Az a lány… Csak ő húzhat ki engem a bajból!”, hajtogatta megszállottan. ‒ Ennek semmi értelme. Hogy tudnék én segíteni rajta? ‒ Azt nem árulta el, hiába faggattam. Viszont… ‒ Igen? ‒ Mikor megmondtam neki, hogy a maga nagynénje zsaroló levelet írt valakinek, s minden bizonnyal ezért gyilkolták meg, a fickó egyetlen szempillantás alatt összeomlott ‒ magyarázta már:már lelkesen az ifjú báró. ‒ Azt motyogta: „Akkor nekem végem! Engem is meg fog ölni!”. De hogy kiről beszél, azt képtelen voltam kiszedni belőle. ‒ Nyilván Róza néni gyilkosáról ‒ véltem. ‒ Persze, persze! ‒ legyintett heveskedve Richárd, újabb hamuhurkát pottyantva a perzsaszőnyegre. ‒ Természetesen a gyilkosról beszélt, akit ezek szerint ő is ismer. Különös mód a társalgás eme pontjától kezdve Schützer teljesen elveszítette az érdeklődését ön iránt. Próbaként felajánlottam, hogy találkozhatnak, de ő csak azt hajtogatta: „Most már nem számít. Most már mindennek vége, engem is meg fog ölni.” ‒ Ottó tehát rejteget valamit, amiről Róza néni csak a halála előtti éjjelen szerzett tudomást ‒ azon kaptam magam, hogy töprengés közben már én is a Najafabad-minták kacskaringóit nézem, mintha azok segíthetnének a bonyolult titkok kibogozásában. ‒ És aminek megőrzéséért cserébe pénzt követelt a

gyilkostól. ‒ Hisz jól tudjuk, miféle titokról van szó ‒ emlékeztetett Richárd, miközben visszatért a kandallóhoz, hogy eldobja a csikket. ‒ Ottó valamiként belekeveredett… Sőt, ki-fe-je-zet-ten részt vett a maga nővére, Emma elrablásában. Amikor közöltem vele, hogy erről is tudok, végképp összeomlott, és tombolni kezdett, így Bolyó doktor kénytelen volt nagy adag nyugtatót adni neki. Ám mielőtt Schützer mély álomba zuhant volna, annyit még ki tudtam hámozni kusza szavaiból, hogy nem csupán a nővére elrablásában, hanem annak későbbi sorsában is nagy szerepe volt, amiért… így mondta: „Bármilyen büntetést megérdemelnék”. ‒ Későbbi sors?! ‒ nem bírtam tovább nyugton ülni. ‒ Valóban ezt mondta?! ‒ Többször is, igen ‒ fordult felém Ambrózy báró, s tekintetében szokatlan nyugtalanság fénylett. ‒ Ezek szerint Emma élete mégsem ért véget az elrablása napján! ‒ Kérem, ne ragadtassa el magát, hisz nem tudhatjuk, hogy Schützer mit értett „későbbi sors” alatt, így botorság volna máris derűlátó reményeket dédelgetni ‒ mondta Richárd tartózkodóan. ‒ Mivel bizonyságot nyert, hogy a fickó az anyja ellen elkövetett gyilkosságban ártatlan, így sikerült rávennem Bolyó professzort, hogy egyelőre ne adja át őt a rendőrségnek. Ma este visszatérek a tébolydába, és megpróbálom alaposabban kifaggatni őt. ‒ Gondolja, hogy sikerrel jár? ‒ éledt fel bennem ismét a remény. ‒ Esetleg én is magával… ‒ Nem, arról szó sem lehet, hogy ön elhagyja a villát! ‒ lépett ismét az íróasztalhoz Richárd, immár a harmadik cigarettát gyújtva meg. Minden mozdulatából, pillantásából, szavából csak úgy sütött az elfojtott nyugtalanság. ‒ Van még valami, amit a tudomásomra kell hoznia, igaz?! ‒ kérdeztem a bárót. A szalonban terjengő füst hirtelen fojtogatóvá vált, együtt sűrűsödve azzal a láthatatlan feszültséggel, ami a báróból áradt. ‒ Nos ‒, mondta ‒, így igaz. Ám előtte megkérném, hogy… ‒ Ha megint hellyel kínál, én esküszöm… ‒ először fogalmam sem volt, mivel fenyegethetném meg, de aztán eszembe jutott: ‒ Esküszöm, hogy máris felmegyek a tetőre, és világgá kiáltom az ittlétemet! Ambózy rosszallón nézett rám. „Gyereknek gondol ‒ értettem meg. ‒ Dacos csitrinek, akivel több a baj, mint egy kosárra való kölyökkutyával.” ‒ Ahogy akarja ‒ vonta meg végül jobb vállát a báró, s a szemében láttam:

most már cseppet sem érdekli, milyen hatással lesz rám mindaz, amit mondani fog. ‒ Az édesapja, miután meghallotta, miféle ügybe keveredtünk… „Keveredtünk? ‒ dobbant nagyot a szívem ‒ Valóban így mondta: Keveredtünk?!” ‒ …úgy döntött, feltárja előttem a család legféltettebb titkát, hátha annak részletei segítségemre lehetnek a nyomozásban. ‒ Titok? ‒ értetlen csóváltam a fejem. ‒ Ugyan miféle titka lehetne egy vásárhelyi könyvkereskedőnek, aki egész életében szinte ki sem tette a lábát a boltjából és a városából? ‒ Kérem, Hangay kisasszony, szedje össze minden erejét, mert amit most közlök önnel, az valóban megrendítő hír ‒ nézett a szemembe Richárd. ‒ Az ön apja elárulta nekem, amit eddig még soha, senkivel nem osztott meg: Emma kisasszony, aki 1896-ban Pestre jött, s aztán eltűnt, valójában sosem volt az ön édestestvére! „Értelmetlen szavak ‒ szédelegve néztem a báróra. ‒ Hogy a nővérem és én… Hogy mi sosem…?” ‒ Pontosabban fogalmazva az édesanyjuk közös, tehát féltestvérek, ám az ön nővérének vér szerinti apja nem Hangay úr. Emma kisasszony édesapja nem más, mint Bissingen-Nippenburg Maria Ernst Ferdinand, azaz Bissingen Ernő gróf. *** Gazsó András77 alig két hete dolgozott a Lipótmezei tébolydában, s máris elege volt az egészből. ‒ Fene se gondolta vón, hogy a dilibájeszben78 ennyire büdös lehet a szógálat ‒ morogta a végtelennek tetsző folyosón caplatva, mindkét kezében egy-egy alaposan telepakolt ágytállal. ‒ A hármasba is nézzél be! ‒ kiáltott utána a főápoló, kinek a sok szilvapálinka cserepesre marta a torkát, s ezért a hangja repedt bádogtrombitaként harsogott. ‒ Már vagy fél órája rajta fekszik, úgyhogy biztos kincsre lelsz! A kórházi szolga megvárta, míg a főnöke becsukja maga mögött a vizsgáló ajtaját, csak azután köpött a kőpadlóra. ‒ Rohadjál meg, te ganéj! ‒ tette hozzá nyúlós véleményéhez a szóbeli

kiegészítést, majd befordulva a klozetba, sorra rugdosta a kis fafülkék ajtaját. Az első kettő foglalt volt, de Gazsó Andrást cseppet sem érdekelte a bentről felharsanó méltatlankodás. A harmadik fülkét végre üresen találta, hát gyorsan megszabadult bűzlő terhétől, majd a két ágytálat a falicsap fémöblébe téve, rájuk eresztette a vizet. Miután végzett, kék kötényébe törölte gyászcsíkos körmökkel ékített hurkaujjait, majd a csempézett falnak támasztva hátát, komótosan addig túrt nadrágja feneketlen zsebeiben, míg rá nem talált a pléhdobozra, amiben még akadt egy fél pofára való bagó. Miközben élvezettel csámcsogott a pörkölt dohányon, időnként a csapba köpve barna nyálát, azon tűnődött, vajon miként keveredhetne ki a kórházi szolga megalázó szerepköréből, persze anélkül, hogy éhen kéne halnia. ‒ Miért sóhajtozik akkorákat, Gazsó úr? ‒ szólalt meg ekkor az egyik fülkében valaki. ‒ Az ember aztat hinné, hogy aki csak dógozni jár ide, annak semmi oka a búra. ‒ Honnan tudná azt maga, Schuch? ‒ mordult a kórházi szolga, gonosz pillantásával majd’ átdöfve a fehérre mázolt ajtót, amibe az imént hiába rúgott bele. ‒ Ha nem tévedek, húsz éve is megvan már annak, hogy magát bécsukták ide, mert aztat állította, hogy az anyósa megboszorkányozta a káposztás cvekedlijét. ‒ Úgy volt az, tényleg megboszorkányozta a rusnya dög, isten engem úgy segéljen! ‒ fogadkozott a klozetfülkében kucorgó ápolt. ‒ Láthassa, hogy azóta is az ő varázsfőzetétől sajog a hasam. Schuch úr a szelíd bolondok közé tartozott, aki még soha nem ártott senkinek, de ha megpróbálták kiengedni, minden járókelőt azzal kezdett zaklatni, hogy az anyósa (aki már nyolc éve meghalt) éjjelente a mellére ül, és egy nagy cseréptálból mérgezett káposztás tésztát akar legyömöszölni a torkán. Mivel a békés emberek általában rosszul tűrik a mások bolondságát, hisz elég bajuk van a saját tévképzeteikkel, így Schuch urat mindig hamar visszahozták, s ő megint elégedetten ücsöröghetett a tébolyda klozetján. ‒ Lila gőze sincs magának arról, micsoda hóhemvagány vótam én még nemrég ‒ sóhajtott ismét bánatosat Gazsó úr. ‒ Ha nincs az repedtsarkú telefonművésznő… ‒ Aki otthon ülve várja a magányos férfiak hívását, hogy házhoz vigye a bájait? ‒ kérdezett közbe Schuch, résnyire nyitva a klozetfülke ajtaját. ‒ Lássa, nem is vagyok én annyira elmaradva a modern kor technikai

vívmányaitól! ‒ Na ja! ‒ nyögte unottan Gazsó úr, és barnát köpve a csapba, ellökte magát a faltól, hogy aztán a klozet folyosóra nyíló ajtajához lépjen. ‒ Boldog ember, akit csak a rég hótt anyósa akar megmérgezni. ‒ Köszönöm a biztatást ‒ nevetett utána Schuch a fülkéből. ‒ Viszont kívánok magának is hasonló boldogságot, Gazsó úr. A kórházi szolga már csak a folyosón gondolkodott el azon, hogy a klozetkirály tán rajta akart az imént gúnyolódni, s ezért esetleg megérdemelne néhány pofont, de aztán hagyta a fenébe. Inkább összeszedte az akaraterejét, és leakasztva övéről a kulcsot, a rácsos ajtóhoz lépett, mely mögött a legszigorúbban őrzött elmeháborodottak zárt cellái sorakoztak… *** „Bolyó professzor (az a bajuszos, sápadt képű, pofatokás hólyag!) azt hitte, kifoghat rajtam a semmi kis kotyvalékával, amit a fecskendőjéből egyenesen a vénámba csorgatott” ‒ gondolta Schützer Ottó, míg lehunyt szemmel hevert az ágyon, s igyekezett tudomást sem venni az ülepét égető fájdalomról. Az ágytál pereme lassanként mély árkot nyomott a húsába, lüktető kínnal árasztva el a derekát, mindkét combját, és a medencecsontok környékét. Persze rég magához tért annyira, hogy megemelhette volna a fenekét, enyhítve a szenvedést, ám épp a fájdalomtól lettek egyre tisztábbak a gondolatai, így inkább eltűrte azt. „Rég hozzászoktam már a legkülönbözőbb bódító mérgekhez, doktor! ‒ csikorgatta a fogát Schützer Ottó. ‒ Ittam én kék lánggal égő, gyilkos abszintot a Hét Tetűben, szívtam az angol gyarmatokról becsempészett ópium bódító füstjét az Ördöghíd pincéjében, és nyeltem barna hasist a Vörös Macska hátsó szobáiban, úgyhogy rám nem hat a laudánumod, te szalonkabátos kuruzsló!” Ám akárhogy is hergelte magát az éjjel megfogott brámázó,79 azt mégis be kellett látnia, hogy a bokájára, csuklójára és derekára csatolt szíjakkal nem bírhat el. Miközben előző éjjel a két fekete ruhás alak az ágya mellett állva beszélgetett, s ő a bódulat szétkenődő démonaival küzdött, néhány szót azért sikerült megértenie. Reggelre aztán a veszettül kavargó, önmagukban értelmetlen gondolatok valahogy egymáshoz fércelődtek, legalább annyit elárulva neki, hogy Mili (az a nyamvadt kis béka, aki miatt megölték az

anyját!), már nincs a tébolydában. „Hát így is jó! ‒ böfögött Ottóban a gyűlölet. ‒ Matolcsy már úgysem adna érte se útlevelet, se pénzt, hogy külföldre szökhessek, pedig csak ezért akartam elkapni a kis vidéki metreszt. Oh, anyám, te bolond, bolond vénasszony, hogy juthatott eszedbe megzsarolni éppen őt? Hisz sejthetted: aki nőrablásra képes, az ölni sem lesz rest, ha a bőrét akarja megmenteni. Én idióta! Azt hittem, hogy azért halt meg az anyám, mert Matolcsy a lányért ment, ő meg védeni akarta! Erre kiderül… Az a félkarú mondta tegnap éjjel, akiről szinte ordít, hogy valami nagyúri fajta. Kiderül, hogy az anyám zsarolni próbálta Pest legveszedelmesebb emberét! És ha ő vérbefagyva végezte, hát nekem se néz ki jobb, ha még sokáig…” Fogvacogtatót csattant a retesz, a cella ajtaja kitárult. ‒ No lássuk, termeltél-e, koma! ‒ lépett a vaságyhoz Gazsó úr, övére akasztva a kulcscsomóját. ‒ Emeljed a hátsód, hadd húzzam ki alólad a fajanszot, te rusnya! Schützer Ottónak ekkor végre ötlete támadt. Lehunyva tartotta a szemét, s megfeszítve a csípőjét, szinte belepréselte a matracba az ágytálat. Ettől a fájdalom a háromszorosára nőtt, ő mégse engedett. ‒ A Krisztusát neki, hát milyen súlyos vagy te? ‒ háborgott a kórházi szolga, aki hiába rángatta a tál fogantyúját, az meg se ficcent. ‒ Mi a ragyaveréstől szorult ez be ennyire?! Az „eszméletlen” ápolt és az egyre dühösebb ápoló „küzdelme” percről percre vadabbá vált. Az ágytál eltűnt a matracban, épp csak a szélét mutogatva. Gazsó úr már-már attól kezdett félni, hogy ha végül sikerrel jár, a fajansz teljes tartalma (amennyiben van neki) a kötényén fog kikötni. ‒ Az a barom Eckhárdt biztos túl szorosan szíjazott az ágyhoz. Na, mutassad csak magad! ‒ szuszogta az ápoló, majd a beteg fölé hajolva, elmélyülten vizslatni kezdte annak arcát. ‒ Szerintem alszol, igaz-e, koma? Schützer Ottó két tömpe ujjat érzett, mely erősen megragadta, majd csavarni kezdte az orrát. Porcok roppantak, vér serkent a hajszálerekből, de ez a fájdalom semmi sem volt ahhoz képest, amit eddig el kellett viselnie. ‒ Mondom én, hogy alszol ‒ röhögött elégedetten a kórházi szolga. ‒ Annyi nyugtató van benned, amitől egy bika is kidőlne, igaz? Akkor hát lássuk, miből élünk! Sorra oldottak ki a csatok. Mikor a bal boka és a csukló, valamint a derék is szabaddá vált, Gazsó nekikészülődött, hogy lefordítsa betegét a megszorult

ágytálról. Schützer Ottó ekkor lendítette meg a karját, s miként azt a tabáni Mélypince kétemeletnyi hűvösében Marositztól, a folyton részeg erőművésztől tanulta, könyöke „hegyes csontjával” vágta halántékon a kórházi szolgát. Gazsó halk nyögést hallatott, a szájából barna dohánylé fröccsent, s aztán csendesen a padlóra csúszott. Ekkor még élt, ám mire rátaláltak, felfedezve a veszedelmes „elmeháborodott” szökését, úgy tűnt, a torkára csúszott bagó megfojtotta a kórházi szolgát, ki egykor városszerte ismert hóhemvagány volt. *** ‒ Nem, az lehetetlen ‒ vetettem fel dacosan az állam, majd hátat fordítva a meglepett Ambrózy bárónak, a szalon üvegablakán túl hajbókoló, rügyeket növelő magyalbokrokhoz beszéltem: ‒ Apám soha nem tagadná meg egyik leányát sem, azt állítva, hogy az másnak a gyermeke. Ön, uram, be akar csapni engem! Ám miközben sorra formáltam a szavakat, egyre inkább tudtam, hogy Richárd igazat beszél. Hirtelen ezernyi apró emlék bukkant fel Emmával töltött közös gyermekkorunkból: furcsaságok, aprócska titokmorzsák, papuska félbeharapott szavai, s az, hogy mennyi mindenben különböztünk egymástól az én imádott nővéremmel. Persze sosem voltak ezek a „rendellenességek” (bőrünk eltérő árnyalata, Emma valószínűtlenül kék szeme, mely sehogy sem illett szüleink egyként dióbarna pillantásához, no meg az a ki tudja, honnan előbújó arisztokrata finomság, légiesség, ami oly különlegessé tette őt) annyira feltűnőek, hogy bárkiben gyanút ébresszenek. Én egyszerűen csak úgy gondoltam a testvéremre, mint a fogarasi havasokból leszökött, s velem cseperedő tündérleányra, aki épp ezektől a csipetnyi eltérésektől válik még szebbé, varázslatosabbá és elbűvölőbbé. ‒ Jobb, ha mindezt később… ‒ indult az ajtó felé Ambrózy báró. ‒ Alkalmasabb időben beszéljük meg. ‒ Nem! ‒ kiáltottam rá a hegyoldalban hajladozó magyalbokorra. ‒ Kérem, báró úr, ne törődjék az én iménti kislányos kifakadásommal. A hír, amit az édesapámtól hozott, valóban megrázó, sőt, felkavaró volt, de zavarodottságom már a múlté. Ezennel ünnepélyesen visszavonom az önre tett igazságtalan megjegyzésemet. Mi több, bocsánatát kérem, amiért… ‒ Erre nincs semmi szükség! ‒ szakított félbe Richárd. ‒ Amennyiben

kíváncsi rá, megkísérlem röviden összefoglalni mindazt, amit Hangay úr elmondott nekem. Sosem hittem igazán a házunkban gyakorta megforduló idősebb hölgyrokonok szavának, mikor arról beszéltek, hogy a lassú és kimért társalgás ‒ különösen, ha a téma épp megrázó vagy kellemetlen ‒ segít elcsitítani a háborgó érzelmeket. Most azonban személyesen is megtapasztalhattam, hogy a magyalbokornak előadott körülményes bocsánatkérés alatt a szemembe gyűlt könnycseppek felszáradtak, a kezem remegése elcsitult, s végül sikerült annyira összeszednem magam, hogy újra a báró felé tudjak fordulni. ‒ Figyelmesen hallgatom ‒ mondtam csendesen. ‒ Kérem, beszéljen. Richárd fürkészőn nézett rám, mintha azt fontolgatná, vajon biztos lehet-e benne, hogy további hisztériás kirohanásoktól már nem kell tartania, s eztán újra csak járkálni kezdett, tekintetével a perzsaszőnyeg mintáit olvasva. ‒ Az ön édesapja, Hangay Árpád a következőket osztotta meg velem: 1879 májusában a Marosvásárhelyen élő Szárhegyi Lázár Jenő gróf80 és neje, Emanuela baronessz hatalmas bált adtak annak örömére, hogy palotájuk felújítása végre befejeződött. ‒ Ismerem a Lázár-házat ‒ jegyeztem meg. ‒ Jobb kézről szomszédos velünk, fala a mi boltunkhoz tapad. Csakhogy üresen áll, mióta a grófné meghalt, s az öreg gróf a meggyespusztai kastélyba költözött. ‒ Való igaz ‒ bólintott Ambrózy báró. ‒ Miként az is… Bár ez lényegtelen részletkérdés…, hogy a felújítás teljes egészében csak 1880-ban fejeződött be, ám a Lázár család úgy vélte: a tetőtérben piszmogó ácsok miatt nem hajlandóak még egy báli szezont kihagyni. A meghívott vendégek egész Erdélyből, Magyarországról, sőt Ausztriából, Olaszországból és más külhoni helyekről is szép számmal érkeztek. Köztük volt az akkor huszonöt éves Bissingen-Nippenburg Ernő gróf, aki egy bizonyos Georg von Rátselhaft társaságában érkezett. ‒ Rátselhaft? Sosem hallottam ezt a különös nevet. ‒ Állítólag valami osztrák grófocska, aki Bissingen iskolatársaként a szabadidejét igyekezett eltölteni a számára igencsak egzotikusnak tűnő Erdélyben. Felejtsük is el a személyét, hisz ő aligha játszik szerepet a mi történetünkben. ‒ A mi történetünkben, báró úr? ‒ kérdeztem kissé csodálkozva, mire

Richárd enyhe zavarral legyintett. ‒ Úgy értettem, hogy a nyomozásunk szempontjából ez a Rátselhaft teljességgel lényegtelen. ‒ Hát persze, mindjárt gondoltam, hogy így érti ‒ jegyeztem meg kissé gonoszul, s hagytam, hogy tovább beszéljen. ‒ Nos, a bál estéjén valaki más is megjelent a táncteremben, aki később az ön édesanyja lett. A neve Széky Hanna, a nagyszebeni hírneves nyomdász Széky István kisebbik leánya, aki ekkor még hajadon, s mint ahogy az ön édesapja mondta, egyben Marosvásárhely legszebb eladósorban lévő hölgye volt. ‒ Eladósorban, igen, méghozzá jócskán, hisz anyám abban az évben töltötte be a huszonhatot ‒ szóltam ismét közbe, nem bírván megállni a fecsegést, ami enyhítette a mellkasomra nehezedő nyomást. ‒ Úgy mondják, a mama rettentő válogatós volt! Minden kérőjét kikosarazta, míg végül a papuska meg nem hódította a szívét, és ő boldogan… ‒ Hallgasson végig, kérem! ‒ csattant fel ekkor Ambrózy báró, tőle cseppet sem szokatlan durvasággal. ‒ Azt ígérte, hogy figyelni fog, s akkor hamar túleshetünk ezen a… Ezen a kellemetlen családi histórián. Hirtelen magam is úgy éreztem, hogy a szüleim találkozásáról szóló csacska, romantikus mese, amivel minket, kislányokat a mama egykor teljesen el tudott bűvölni, kicsit sem hasonlíthat a valósághoz. ‒ Nincs már sok hátra ‒ mondta Richárd, mint aki önmagát buzdítja kitartásra. ‒ A bálon az ön édesanyja és Bissingen gróf találkoztak és egymásba szerettek. Mivel abban az évben a tavaszi szezon egészen belenyúlt a nyárba, s egymást érték a vadászatok, táncestek, koncertek, s számtalan olyan esemény, ahol újra és újra találkozhattak, ezért a gróf Marosvásárhelyen maradt. Széky Hanna sem tért vissza Nagyszebenbe, hisz a szülei már igencsak örültek volna egy eljegyzésnek, s erre a legnagyobb esélyt mégis csak a társaságban való forgolódás adta. Csakhogy az események július végén hirtelen nagy fordulatot vettek. Az ön nagymamája, Borbála asszony lett az első, aki tudomást szerzett róla, hogy leánya a gróf jóvoltából megesett… ‒ Kérem, ne használja ezt az alantas szót az édesanyámmal kapcsolatban! ‒ kaptam fel a fejem, s éreztem, már megint jön a pulykaméreg. ‒ Sajnos fogalmam sincs, másként hogyan fejezhetném ki Széky Hanna akkori állapotát ‒ mondta Ambrózy báró hűvösen, miközben én csak remélni mertem, hogy amit a hangjából kicsengeni vélek, az nem a mélységes

megvetés jele. ‒ Bissingen persze nyomban távozott a városból. Csak hónapokkal később kullogott vissza, hogy a legnagyobb titokban anyagi segítséget ajánljon fel az addigra megszületett fattyú… ‒ De báró úr! ‒ kiáltottam lángra gyúlt arccal. ‒ Maga immár másodszor sértegeti a családomat! ‒ Való igaz, a „fattyú” talán kissé erős kifejezés ‒ egyezett bele szinte mellékesen Richárd, aki észre sem vette háborgásomat. ‒ A lényeg, hogy Bissingen pénzt ajánlott a kisleány neveltetésére, ám Hanna asszony… Mert akkor már férjnél volt, hisz Hangay úr, aki régóta gyengéd érzelmeket táplált iránta, 1879 augusztusában sietve oltár elé vezette őt, megkímélve ezzel a szégyentől. Tehát Hanna asszony kiadta a gróf útját. Nos, immár el is érkeztünk a történet végére. A titokról, hogy Emma kisasszony valójában Bissingen gyermeke, akkoriban csak négyen tudtak: az ön szülei és a nagymamája, Székyné Borbála, aki azonban, igen bölcs asszony lévén, senki másnak nem szólt róla. ‒ Ez három ‒ jegyeztem meg epésen. ‒ A negyedik természetesen maga a gróf ‒ szólt Ambrózy báró, kinek jobbja már a szalon ajtajának hatalmas rézkilincsén nyugodott, jelezve, hogy mihamarabb távozni akar. ‒ Összefoglalva tehát: az ügyről jelenleg annyit mondhatok, hogy elsődleges gyanúsítottnak Bissingen grófot kell tartanom. Ő lehetett az, aki néhány évvel ezelőtt elraboltatta az ön nővérét, ám egyelőre fogalmam sincs, mi célból. Annyi látszik csupán bizonyosnak, hogy a gróf a személyi titkárán, Matolcsy Kamillon keresztül húzgálja a szálakat. Az emberrablásba annak idején a maga unokabátyja, Schützer Ottó is belekeveredett, s mikor a fickó édesanyja zsarolni próbálta a grófot… ‒ Igen, mindezt már magam is kibogoztam ‒ emelkedtem fel a székről, jelezve, hogy elbocsátom társaságomból a bárót, aki a fáradtságtól már tényleg alig állt a lábán. ‒ Még csak annyit áruljon el, kedves Richárd… Bocsánat a bizalmas megszólításért: remélem, nem bánja, és azzal viszonozza, hogy a jövőben ön is Milinek szólít. ‒ Ahogy kívánja ‒ biccentett a jó modor szabályainak megfelelően, ám cseppet sem boldogan az ifjú báró. ‒ Mili kisasszony. ‒ Köszönöm! Tehát még annyit áruljon el nekem, mit gondol: ön szerint a gróf talán engem is el akar raboltatni? Ambrózy báró nemes vonásain ideges rángás futott végig. ‒ Én ezt nem… ‒ lenyomta a kilincset, mint aki legszívesebben

elmenekülne. ‒ Nem, ezt nem hiszem. ‒ Akkor hát mit hisz, kedves Richárd? ‒ Attól tartok… nos, attól, hogy a gróf sokkal inkább holtan szeretné látni önt.



15 Halál a Városligetben Buda-Pest, 1900. március 22. Az erőm jószerivel csak addig tartott, míg Ambrózy báró magamra nem hagyott. Akkor végre leroskadhattam a karcsú lábú székre, és két kezembe temetve arcomat, elsírtam magam. A könnyeim azonban hamar elapadtak, s én a tetőtéri kis szobába osontam, hogy aztán másnap reggelig ki se mozduljak onnan. Terka nénivel, aki ebéd- és vacsoratájt is bekopogott hozzám, megüzentem a grófnénak, hogy ne haragudjék, de jobb szeretnék egyedül maradni. Úgy tűnt, ezt a villa minden lakója elfogadta, sőt, talán természetesnek is vette, mivel senki nem jött fel a tetőtérbe, hogy magányomat megzavarja. Rendbe kellett végre tennem a gondolataimat. Erős lány vagyok, mindig is az voltam, hisz a Maros partján vagy a Somos-tető erdejében szertelenkedve játszó gyerekek közül is előbb sírta el magát akármelyik fiú ‒, ha mondjuk hasra esett ‒, mint én. Ám mindaz, ami most a nyakamba szakadt, már nekem is túl sok volt. Róza néni halála… a vérrel festett szalon… a konflisbaleset… a tébolydában töltött, rémálomszerű napok… Ezek mind-mind egyenként is elegendőek lettek volna ahhoz, hogy összeroppanjak, én mégis talpon maradtam. A tudat azonban, hogy papuska, sőt évekkel korábban már anyuska is állhatatosan hazudott nekem, végképp elkeserített. A szobámba húzódva egyre csak azon tépelődtem, vajon miért nem osztották meg velem a családi titkot? Miért nem árulták el, hogy Emmának másvalaki… egy idegen gróf az apja, akit a mama még azelőtt szeretett, hogy az én drága papusom elvette volna őt feleségül. Azelőtt? Hát igen… Bissingen gróf gyakorlatilag faképnél hagyta a mamát, valószínűleg abban a pillanatban, mikor kiderült, hogy az elhúzódó báli szezonnak más, elevenebb emléke is lesz, mint a telefirkált táncrend füzetkéje. Micsoda aljas himpellér lehet az a grófocska, aki ma már… Lássuk csak, ha akkor 25 volt, akkor ma 46 éves, igen. A vén majom! De vajon mit akarhat Emmától, akit annak a féreg (tudom: egy úrilánynak nem illik efféle jelzőket

használnia, csakhogy ez most cseppet sem érdekel!) Schützer Ottónak a segítségével négy éve elraboltatott? És mit akarhat tőlem, hisz én semmiféle rokonságban nem állok vele?! Szegény papuska pedig… A tetőtéri kis szobában kucorogva hirtelen rádöbbentem, milyen nagyon imádhatta a mamát, hogy még olyan állapotban ‒ egy idegen gyerekével a hasában! ‒ is képes volt őt feleségül venni. Persze kisleányként jól láttam én, hogy a szüleim mélységesen szeretik egymást. Utólag azonban már azt is értem, miért nem volt ez a szerelem sosem szenvedélyes, vad és ‒ legalább a családi színfalak mögött ‒ olykor némi pirulásra késztető, ahogy arról más lányok titokban beszámoltak nekem, kiteregetve saját szüleik intim titkait. Papa és mama csendesen, tisztelettudóan, minden harsány hangot, gesztust, megnyilvánulást kerülve szerették egymást és… Hát igen… És őrizték Emma származásának titkát. Ilyen gondolatok töltötték ki a napomat, miközben hol az ágyon hevertem, hol pedig az ablaknál állva néztem le a napfényes parkra, ahová azonban ki nem mehettem. Olykor Vén Bódis Gáspár vagy Isti ballagott át e különös, keretbe zárt élőképen, ám ők sosem néztek az ablakomra, hogy inthettem volna nekik. Ha Terka asszony sem hozza fel az ebédemet, majd a vacsorámat, akkor akár azt is hihettem volna, hogy az Ambrózy-villa lakói tökéletesen megfeledkeztek rólam. Ma reggel azonban, épp csak pirkadat után, halk kopogás ébresztett. Kócos fejemet emelve, hunyorgó szemmel pislogtam az ajtó felé, halkan motyogva hereint, miként azt a grófnétól már eltanultam. Igencsak meglepődtem, mikor Terka néni holdvilágarca helyett az ifjú báró szépen nyírt bajszát, s rám villanó, majd zavartan földre szegezett tekintetét pillantottam meg. ‒ Bocsánatát kérem, Hangay kisasszony… ‒ Mili! ‒ emlékeztettem álmos mosollyal. ‒ Hát persze, Mili! ‒ javította ki magát bosszúsan, s az iménti zavar helyét máris rideg szigor vette át. ‒ Mikor azt mondta, herein, úgy hittem, már felöltözött. ‒ Elnézést, báró úr, hogy ilyen csúnyán félrevezettem ‒ vágtam vissza epésen, ám ő észre sem vette, hogy rajta gúnyolódom. Ehelyett a szobám padlóját fixírozva megkért, hogy amint tehetem, jelenjek meg a földszinti ebédlőben, mert… ‒ Akadt valami új fejlemény, amit sürgősen meg kéne beszélnünk ‒

sóhajtott, mint akinek már elege van belőle, hogy egy folyton faggatózó, ráadásul lassú felfogású csitrivel kell vitatkoznia. ‒ Kérem, hogy jöjjön, amint csak tud. És aztán távozott. Én pedig ‒ mivel alapvetően engedelmes lány vagyok ‒, sietve öltöztem, s a fürdőszobába rohanva a fogamat Thymol-féle fogkrémmel fényesítettem (ahogy minap a Vasárnapi Újság írta: „Legkellemesebb, legkitűnőbb és nélkülözhetetlen termék Schwartz illatszergyárából, Damjanich-utcza 28!”), Szigeti Hattyú-szappannal mosakodtam („kapható egyedüli készítőjétől özv. Buzáth Mártonné gyógyszertárában, Király-utcza 12!”), majd megfésülködtem, s hogy ne lássék annyira a tegnapi sírás emléke, még egy kis Margit-hölgyport („A női szépség elérésére a legkitűnőbb és legbiztosabb, mely kapható Egger Leónál!”) is felpacsmagoltam magamra. A készülődéstől oly jó kedvem támadt, hogy lefelé kettesével vettem a lépcsőket, és a konyhába érve öleléssel köszöntöttem a meglepett Terka nénit. ‒ Nahát, a kisasszonka igazán szépet álmodhatott ‒ mondta ő, majd az ebédlő ajtaja felé intve súgta: ‒ Már csak magára várnak odabe! A reggelihez terített asztalnál valóban ott ült a grófnő, megszokott fekete ruhájában, szigorú főkötőjével, orrán csíptetővel, melytől úgy nézett ki, mintha nem csupán az újságokat, de magát a világmindenséget akarná kiolvasni. Ambrózy báró most is nyomban felállt, amint beléptem, s miután mindhárman üdvözöltük egymást, kihúzta nekem az egyik súlyos, faragott széket. ‒ Ahogy kérte, itt vagyok ‒ néztem várakozón a báróra. ‒ Jól aludt, gyermekem? ‒ fordult felém fürkészőn Agáta mama. ‒ Igen, köszönöm, bár még lustálkodtam volna egy keveset, ha… ‒ Én kértem meg Terkát, hogy ébressze fel ‒ mondta a grófnő, mire én csodálkozó pillantást vetettem Richárdra. ‒ Terka néni épp nagyon elfoglalt volt, ezért bátorkodtam magam bekopogni Hangay kisasszonyhoz ‒ magyarázta kimérten a báró. Agáta mama értőn biccentett, s ezzel az ügy le is volt zárva. ‒ Meg kell beszélnünk néhány dolgot ‒ szólalt meg ismét Richárd, miután Terka néni behozta a gőzölgő kakaót és a kis tartókba állított lágy tojásokat. ‒ Mili kisasszony még nem tud róla, de tegnap este sajnos újabb üzenet érkezett a Lipótmezei tébolydából. Épp az ezüst kiskanalat emeltem fel, hogy megkocogtassam vele a tojás

búbját, ám ekkor a kezem akaratlanul megremegett. Annak ellenére, hogy a báró még ki sem mondta, miféle hír jött arról az iszonyú helyről, én máris biztos voltam benne, hogy semmi jó nem lehet. ‒ Schützer Ottó megszökött ‒ bökte ki végre Richárd. ‒ És ez még nem minden. Úgy tűnik, menekülés közben megölte az egyik ápolót. A kiskanalam csörrenve hullott a csészealjba, amin a tojástartó állt. ‒ Miért mondta, hogy „úgy tűnik”? ‒ kérdeztem. ‒ Még nem voltam a helyszínen, de Eckhárdt úr, aki az üzenetet hozta, részletesen beszámolt nekem mindenről. Ennek alapján csak annyi látszik bizonyosnak, hogy Schützer leütötte az ápolót, ám mást nem követett el ellene. ‒ Akkor hogyan…? ‒ Hogyan halt meg? Nos, az arcszínéből ítélve, amit Eckhártdt úr mályvalilaként írt le, talán megfulladt. Ám addig semmi bizonyosat nem mondhatok, míg magam is meg nem vizsgáltam a helyszínt és a holttestet. Csendben meredtem az előttem lévő tojásra, melynek héján apró repedések futottak szerte, s csak arra bírtam gondolni, milyen különös hármast is alkotunk mi most az asztal körül. Egy idős, fekete főkötős grófnő, meg a félkarú fia, és persze én, a Marosvásárhelyről szalajtott polgárlány, akik a reggeli mellett ülve oly természetességgel beszélgetnek egy közeli tébolydában elkövetett gyilkosságról, mintha az úri etikett épp valami ilyesmit várna el tőlük! ‒ Én magam hamarosan a tébolydába, onnan pedig a városba megyek ‒ beszélt tovább Richárd. ‒ Valahogy el kell simítanom az ügyet, hisz én voltam az, aki megkérte Bolyó professzort, hogy ne szóljon a rendőrségnek Schützer Ottóról. ‒ Azt, hogy Mili unokabátyja volt az az ápolt, aki megszökött, s a halálát okozta annak a szerencsétlen kórházi szolgának, továbbra is titokban kell tartani ‒ mondta Agáta mama, gyors pillantást vetve rám. ‒ Ellenkező esetben minden fáradozásunk, amit azért tettünk, hogy e gyermeket eltüntessük üldözői szeme elől, azonnal kárba veszne. ‒ Így igaz ‒ biccentett Richárd. ‒ Károly bátyám majd kiállít egy hamis betegkartont. Ezzel semmi gond nem lehet. Engem inkább az a kérdés izgat, vajon hová bújhatott el Ottó, akit a rendőrség, és bizonyára Bissingen pribékjei is egyaránt üldöznek. ‒ Ha egy férfi igazán nagy bajba kerül, akkor egészen biztos, hogy a kedvesénél igyekszik menedékre lelni ‒ mondtam ekkor csendesen.

Agáta mama és Richárd meglepve nézett rám. ‒ Hát ezt meg… ‒ sóhajtott a grófnő, ajkán halvány mosollyal, ám én, meg sem várva a kérdést, zavaromban már hadartam is a választ: ‒ Olvastam! Otthon sok könyv fordult meg a kezemben, és mindegyik ezt írta: a bajban lévő férfiak a mamájukhoz, a feleségükhöz, vagy ha e kettő nincs nekik, akkor a kedvesükhöz rohannak menedékért. ‒ Minő bölcs szavak ‒ értett egyet a grófnő. ‒ Nekem tehát azt kell kiderítenem, merre találtatik Schützer Ottó babája ‒ morfondírozott Richárd, észre sem véve, hogy az általa használt kifejezés nem épp komilfó81. ‒ Nehéz ügy lesz: végig kell járnom a Tabán és Pest összes rosszhírű lebuját… ‒ Erre semmi szükség ‒ szóltam ismét közbe. ‒ Róza néném egyszer elszólta magát, mondván: Ottó már jó ideje valami ledér hölggyel közösködik, aki az Abbázia kávéház kasszírnője.82 ‒ Abbázia?! ‒ kiáltott ekkor Richárd, s felugorva az asztaltól, lobogó állkendőjét le sem véve, a függönnyel elválasztott nappaliba rohant, hogy aztán a Pesti Napló egy példányával térjen vissza. ‒ Ez a tegnapi szám, amit csak este tudtam elolvasni. A gyorshírek között… Igen, itt van, olvasom: „Hátborzongató mód köszöntött reánk, pesti polgárokra a mai nap: az éjszaka folyamán meggyilkolták az Abbázia egyik kasszírnőjét, F. kisasszonyt, kinek vérbefagyott tetemére szerdán hajnalban gallygyűjtők találták rá a Városligetben. A brutális tett elkövetőjét nagy erőkkel keresi a rendőrség. Rudnay Béla83 főkapitány oda nyilatkozott: kéri a hölgyeket, hogy a saját biztonságuk érdekében, mindaddig lehetőleg ne járjanak sötétedés után kíséret nélkül az utcákon, különös tekintettel az elhagyatott, rosszul megvilágított helyekre, míg a gyilkost el nem fogják.” Az újság szárnyaszegett madárként hullott a padlóra. Ambrózy báró a sarkát összecsapva meghajolt felénk… ‒ Elnézést, hölgyek, de nekem most nyomban távoznom kell. …és már ki is viharzott az ebédlőből, nyakában a fehér állkendővel, amiről tökéletesen megfeledkezett. *** Ha Agáta mama és Richárd megsejtette volna, mi zajlik bennem ott, a villa

ebédlőjének ezüstneművel terített reggelizőasztala mellett, miközben az újsághírt hallgatom, biztos jobban figyeltek volna rám. „F. kisasszony, kinek vérbefagyott tetemére…” Ez a mondattöredék úgy hasított a lelkembe, mint mészáros kése a leölt bárány húsába. Utóbb már meg tudom magyarázni, miért épp annak az ismeretlen nőnek a halála rázott fel kábultságomból, ám akkor csupán a kétségbeesett indulatok vad kavargását éreztem. Róza néni a rokonom volt, aki ‒ bár csak néhány órával a borzalmas vég előtt értesült arról, hogy a fia is részt vett Emma elrablásában ‒, az én szememben mégsem lehetett ártatlan… Schützer Ottó pedig… Őt sem tudtam szánni, hisz pénzért, gyávaságból vagy puszta gonoszságból segédkezett a nővérem elveszejtésében. A tébolyda ápolója és a kasszírnő viszont… Ők ketten bizonyára ártatlan áldozatok csupán, akiknek semmi közük a családomat sújtó borzalomhoz, mely anyánk ifjúkori botlásának kései eredménye. F. kisasszony… Kasszírnő az Abbázia kávéházban… Vajon milyen lány lehetett? Bizonyára nagyon szép és csinos, hisz az Abbázia Pest egyik legfényűzőbb kávéháza, ahol az asztalokat eredeti ónixmárvány lapok borítják, a pincérek előkelősége messze földön híres, a csillárok és falikarok kínai ezüstből készültek, és az egész Monarchiában nincs két akkora brüsszeli falitükör, mint ott. Egy ilyen helyen kasszírnő sem lehet akárki, ez egészen bizonyos! Néhány perccel azután, hogy Ambrózy báró sietve magunkra hagyott, én is engedélyt kértem a távozásra. ‒ Jól érzi magát, gyermekem? ‒ kérdezte Agáta mama, gyanakvón fürkészve az arcomat. ‒ Nagyon megviseltek az új hírek ‒ játszottam a törékeny úrilányt. ‒ Szeretnék a szobámba menni, hogy kicsit lepihenjek. A grófnő persze egyetlen szavamat sem hitte, ezt azonnal észrevettem. Idős szeme már túl sokat látott ahhoz, hogy egy olyan ‒ cselvetésben igencsak gyakorlatlan ‒ lány, mint én, becsaphassa őt. Rövid töprengés után mégis jóváhagyóan biccentett, elbocsátva engem a társaságából. Fél órával később már útra készen álltam. A tetőtérbe menet Terka asszonyt a konyhában, Istit pedig a kazánház felé menet láttam, így már csak azt kellett megtudnom, merre bóklászhat az öreg kertész. Mire magamhoz vettem kevéske pénzemet és feltűztem a kalapomat, Gáspár bácsi is előkerült: az

ablakból pillantottam meg őt, amint épp belép a park végében gubbasztó házikóba. Óvatosan lopakodtam le a tetőtérből, és az első emeleti kijáratot használva távoztam a villából. A meredek kerti lépcsőn felfelé sietve magamban csak azon rimánkodtam, nehogy zárva találjam a kaput. A hatalmas vaskilincs nehezen járt ugyan, de végül engedett. A Széchenyi-emlékútra kilépve aztán elbizonytalanodtam. Mögöttem az Ambrózy-villa tetejét szinte teljesen eltakarták a levéltelen ágak, szemben pedig meredeken szökött felfelé az erdővel borított, komor hegyoldal. A márciusi kora tavasz még nem volt elég meleg ahhoz, hogy a növények életre keljenek, ám a hó már rég elolvadt, így a szemem elé sárral és barna avarral vastagon borított táj terült. Tudtam, hogy sietnem kell, hisz a szökésemet bármikor felfedezhetik. Jobbra indultam hát, lefelé a hegyről, ám alig hagytam el két másik villa díszes kovácsoltvas kapuját, máris kiáltások harsantak a hátam mögött. A szavakat ugyan nem értettem, de felismertem Isti hangját. Szerencsémre jobbfelől keskeny kis nyiladék tűnt fel a fák között, mely bár veszedelmesen meredeknek látszott, s rátartin a „Juliska utca” nevet viselte, azért mégiscsak támadt hozzá némi bizodalmam. Húsz perccel később már a fogaskerekű állomásán voltam. A kicsi gőzmozdonyok vontatta szerelvények telente ugyan nem jártak, de néhány konflis mindig várakozott a báró Eötvös József mellszobrával díszített terecskén. A kocsis ‒ nagybajszú sváb ember ‒ kockás plédbe csavartan ült a bakon, s mikor hátranézett, jobb kezével kissé megemelintette kopott köcsögkalapját. ‒ Hová lesz a fuvar, kisnaccsád? ‒ kérdezte aztán. ‒ Hová is? ‒ bizonytalanodtam el aznap már másodszor, majd hirtelen eszembe jutott, mit mondott korábban Richárd. ‒ Pestre megyünk, kérem! ‒ Aztán Pesten mégis merrefelé? ‒ A Fővárosi Rendőrkapitányságra! ‒ feleltem nagy bátran, ám azt hiszem, közben összekoccantak a fogaim. *** ‒ Igazán nem értelek, kérlek! ‒ szólt Rudnay Béla főkapitány, miközben irodája Dunára néző ablakánál állva egy tovaúszó szerb gabonauszályt nézett

gyanakodva. ‒ Ez az ügy egészen nevetséges, mondhatni bagatell!84 ‒ Ezt inkább szeretném magam megítélni, ha nem haragszol ‒ mondta barátságos mosollyal az ifjú Ambrózy báró. ‒ Kérlek! ‒ fordult felé a főkapitány, két kezét a háta mögött továbbra is összekulcsolva. ‒ Tessék, nézd csak meg az eddig begyűjtött tényeket! Mindent bekérettem magamhoz a rendőrfogalmazótól, mikor a Lipótról telefonoztál, hogy szeretnél azonnal felkeresni. Rudnay az íróasztalához lépett és egy sárga irattartót helyezett Richárd elé. Kackiás bajsza idegesen rángott, s az álla közepén meghagyott, kicsinyke szakállcsík is meg-megmozdult olykor, jelezve, hogy Budapest város rendőrfőkapitánya valóban nem érti, miért érdeklődik a hírneves Ambrózy báró egy kasszírnő meggyilkolása iránt. ‒ Parancsolj, ebben mindent megtalálsz, amit a nyomozóim ki tudtak deríteni ‒ hadarta, mutatóujjával egyre csak az irattartó fedelét kopogtatva. ‒ Az áldozat Fejér Mari85, huszonnyolc esztendős, haláláig kasszírnő az Abbáziában. Lakott Szervita-tér nyolc, második emelet, ahol közös lakást bérelt bizonyos… ‒ a főkapitány kapkodva lapozta fel az aktát, melyből néhány fekete-fehér fotográfia hullott a padlóra. ‒ Fenébe vele, milyen ügyetlen vagyok! Bár jobb, ha ezeket meg se nézed. Igencsak felkavaró képek. Richárd, aki az íróasztallal szemközt álló, kényelmes karszékek egyikében ült, lehajolt, s fürgén összeszedte, majd az ölébe fektetve nézegetni kezdte a rendőrségi fotókat. ‒ Ugyan, Bélám, hisz tudod, hogy magam is számos tetthelyen jártam, s láttam már oszlásban lévő és feldarabolt hullákat egyaránt ‒ szólt elgondolkodva a báró. A képeken levéltelen bokrok alján, egy természetes vízmosásban heverő nő hullája volt felismerhető, akit a gyilkos minden bizonnyal a tett elkövetése után taszított a mélybe. Az áldozat ruháját sár és tavalyi avar mocska, valamint annyi vér borította, amennyit még a legbrutálisabb gyilkosságok helyszínén is ritkán látni. ‒ Leszúrták? ‒ kérdezte Richárd, még mindig a fotográfiákat nézegetve. ‒ Az kérlek, nem kifejezés ‒ legyintett undorral Rudnay. ‒ Habár Geyer a boncolásnál csak két apró, kerek lyukacskát talált a nő torkán… ‒ Két apró lyuk?! ‒ kapott a szón Ambrózy báró. ‒ Ez érdekes! ‒ Tudom, mire gondolsz ‒ sóhajtott a főkapitány. ‒ Természetesen

Detrichnek is nyomban eszébe jutott az Erzsébet körúti özvegy, akin pontosan ilyen sebek voltak. Sőt, már a két eset között lévő kapcsolatra is rátaláltunk. ‒ Schützer Ottó ‒ bólintott Richárd, letéve a fényképeket és ölébe véve a detektív géppel írt jelentését. ‒ Te egyszerűen ördögi vagy, barátom! ‒ döbbent meg Rudnay. ‒ Honnan tudtad? ‒ Magam is nyomozgattam kicsit. Ha nem tévedek, ez a nő… ‒ Fejér Mari. ‒ Tehát Fejér kisasszony a szeretője volt Schützer Ottónak. ‒ Többek között, barátom, többek között! ‒ A főkapitány visszaült íróasztala mögé, és egy csinos ébenfa dobozkából szivarral kínálta a bárót, ám az elhárította, s inkább tovább olvasta a jelentést. ‒ Detrich alaposan kifaggatta a kasszírnő lakótársát, akinek most nem jut eszembe a neve… ‒ Bertalan Irén86 fővárosi tanítónő ‒ segítette ki Richárd, aki képes volt egyszerre több dologra is figyelni, mint annak idején Széchenyi István, a legnagyobb magyar, aki (állítólag) miközben a jobbjával levelet írt, a baljával rajzokat készített, s ráadásként tollba mondta a következő beszédét. ‒ Oh, igen, a kis tanítónő! ‒ bólintott nagyot Rudnay. ‒ Detrich szerint épp olyan jó firma, mint amilyen a lakótársa volt, de ez most nem is lényeges! Tehát… Bertalan Irén hosszas faggatás után végre elmondta, hogy Fejér kisasszonynak több, hogy úgy mondjam, úriember csapta a szelet. Köztük volt ez a Schützer is, aki csendben tűrte, hogy a babája megvágja ezeket az urakat, a bevételt pedig közösen verték el. ‒ Úgy érted, hogy Schützer futtatta a lányt? ‒ Arra nem volt semmi szükség, hisz tudod, milyenek ezek a kasszírnők! A kávéházban térülve-fordulva félpercenként új férfival kezdenek flörtöt, s amelyik lépre megy, azt jól megvágják. ‒ Nohát! ‒ helyezte vissza az asztalra a sárga irattartót Ambrózy báró. ‒ Ezek szerint a rendőrség már lezártnak is tekinti a két gyilkossági ügyet? ‒ Annyi biztos, kérlek, hogy felgöngyölítettük a dolgot ‒ mondta elégedetten a főkapitány. ‒ Persze a gyilkos még nincs a markunkban, de úgy véljük, hogy ez a Schützer csupán egy ostoba kis slemil87, aki hamarosan maga sétál bele valamelyik csapdánkba. Detektívek várnak rá a törzshelyén, az anyja és a szeretője lakásának környékén, és persze az Abbáziában is. Meg kell mondjam neked, ez a Detrich Karcsi, bármilyen vagabund88 is, azért érti a

dolgát. Bulldogként veti rá magát a nyomra és… ‒ Rögvest szét is tiporja azt, nehogy megállapítható legyen, merre vezet ‒ szólt közbe Richárd csendesen, mire Rudnay bosszús fintort vágva csóválni kezdte a fejét. ‒ Tudom, hogy te nem kedveled, de azért elismerhetnéd a sikereit. ‒ Amint lesznek, el fogom őket ismerni ‒ hajolt meg ültében könnyed mosollyal az ifjú báró. ‒ Most azonban meggyőződésem, hogy a te Detriched téved. ‒ Hisz még nem is hallottad a feltevését! ‒ Pontosan tudom, mit gondol ‒ legyintett Ambrózy. ‒ Szerinte Schützer Ottó ölte meg az anyját, és persze a szeretőjét is, méghozzá az özvegyet pénzért, a lányt pedig féltékenységből. ‒ És ez tán akkora ostobaság? ‒ tárta szét a két karját Rudnay Béla. ‒ Elvégre az ilyen sipista strik89 rendre ezt teszik: akkora bajba keverednek, amiből már nincs kiút, s aztán késsel szereznek maguknak pénzt, vagy haragjukban agyonszurkálják a nőjüket. ‒ Azt mondtad, késsel?! Én az imént úgy olvastam a jelentésben, hogy Schützernét és Fejér kisasszonyt feltételezhetően ugyanazzal a gyilkos, kétágú szerszámmal döfték torkon, amit a rendőreid azóta sem találtak meg. ‒ Ugyan, Richárd, ez csak lényegtelen apróság! ‒ Béla, sajnálom, de én most Detrich felügyelő előítéletes ostobaságait hallom a szádból, és megbocsáss, ez nekem nincs ínyemre. Te ennél sokkal jobb rendőr vagy, úgyhogy arra kérlek, gondold végig újra, mennyi igazság lehet a detektíved ködös feltételezései mögött! Bár a főkapitánynak cseppet sem tetszett, hogy így kioktatják, tisztelve a fiatal báró úri rangját, és emlékezve rá, mennyi reménytelennek tetsző ügyet oldott már meg, végül mégis fejet hajtott előtte. ‒ Jól van, öregem, hallgatlak! ‒ mondta kelletlenül, szürke füstfelhőt pöffentve a pazarul berendezett iroda légterébe. ‒ Egyelőre semmit sem mondhatok neked ‒ állt fel Ambrózy báró, levéve kalapját Ferenc József császár mellszobráról, melyre érkezésekor dobta azt. ‒ Ha nem bánod, magam is megtekinteném a tetthelyet. ‒ Hát… végül is… ‒ Rudnay immár teljesen összezavarva emelkedett fel székéről, hogy az ajtóig kísérje különös barátját. ‒ Amennyiben a Városliget friss levegőjére vágysz, felőlem ott is pocsékolhatod az idődet. Én csak

annyit kérek tőled, hogy ha tudomásodra jut valami perdöntő bizonyíték… ‒ Az első dolgom lesz téged értesíteni, nagyságos úr ‒ biccentett bizalmas mosollyal az ifjú báró, megköszönve, hogy a főkapitány maga nyitott neki ajtót. ‒ Addig viszont, ha lehet, akárhol éritek, lehetőleg ne lőjétek agyon azt a Schützert. ‒ Nos, amennyiben megadja magát... ‒ Attól tartok, szépszerével nem fogja, mivel annál sokkal jobban retteg. ‒ Retteg?! ‒ hökkent meg a főkapitány. ‒ Ugyan mitől? ‒ Nos… ‒ Ambrózy báró közelebb hajolt Rudnayhoz, halkan súgva a választ, nehogy az előszobában ülő rendőrfogalmazók meghallhassák azt. ‒ Egyelőre csak annyit mondhatok, a két nőt nem Schützer Ottó ölte meg, viszont a gyilkosunk immár őrá is vadászik. *** A konflisom zökkenve állt meg a járdaszélen. A Ferenc József teret koratavaszi napsütés és fülsiketítő zaj töltötte be. Remegő kézzel számoltam le a viteldíjat, majd engedtem útjára a bérkocsit, mely azonnal talált magának új fuvart. Nem is csoda, hisz e kora délelőtti órán Pest legforgalmasabb terén voltam, ahol a széles járdákon leginkább komor arcú urak, ideges közhivatalnokok és lélekszakadva futkosó küldöncök jártak. A hömpölygő tömeg egy része a csavargőzös közeli állomása felé tartott, hogy átringatózva Budára, ott folytassa tovább hangyamód való nyüzsgését, míg másokat a környező épületek nyeltek el, vagy a csilingelve araszoló villanyos vitt tova. A rendőrkapitányság épületébe, mely előtt kardját csörgetve, csizmáját koppantva két egyenruhás is posztolt, persze nem mertem belépni. Tőlük is tartottam, meg attól is féltem, hogy valaki talán felismer, bár a fényképem szerencsére nem jelent meg a lapokban. Le-föl kezdtem hát sétálni a tér száraz füvén, mely szalmaszínével még a tavalyi nyár emlékét siratta, s közben folyvást a kapitányság felé pislogtam. Habár az egymást érő, szédületes összevisszaságban közlekedő bérkocsik, hintók és a rakpartra, vagy a közeli vendéglőkbe és szállodákba igyekvő málhásszekerek szinte lehetetlenné tették a bejárat megfigyelését, végül mégis szerencsém lett. Igaz, hogy csupán egyetlen másodpercre, de megpillantottam Ambrózy báró karcsú alakját, mely a szürke öltöny üresen fityegő bal ujja miatt összetéveszthetetlen volt. Alig jött ki az épületből, hagyva, hogy az

előtte loholó irodaszolga a sípjával konflist rendeljen neki, mikor ‒ körül sem nézve ‒ én már le is léptem a park kőszegélyéről, s a Lánczhíd felé törtető kocsik, szekerek és más gyalogosok közt cikázva, egyenest felé szaladtam. ‒ Maga?! ‒ kiáltott Richárd, tekintetével nyomban a környéket vizslatva. ‒ Hogyan… Miért…? ‒ Úgy és azért, kedves báró, mert ha már miattam fáradozik, akkor én is segíteni akarok, és punktum! ‒ toppantottam a lábammal, jelezve, hogy szándékomtól immár senki el nem téríthet. A buzgó irodaszolga fülrepesztő füttyögésének hála ekkor egy zárt fiáker állt a járda mellé, s a kocsis tisztelettel emelte meg sárga szalagos cilinderét. Richárd gesztenyebarna szeme tűnődve mért végig, majd a kezét nyújtotta, hogy felléphessek a lehajtogatott lépcsőn. Már épp a szoknyám szegélyét emeltem, mely ‒ ezt csak most vettem észre ‒ némi latyakot mégiscsak felszedett, miközben a villától a fogaskerekű állomásáig gyalogoltam, mikor egy nyurga, ferde képű, szemüveges fiatalember termett mellettünk. ‒ Méltóságos úr, milyen öröm, hogy látlak! Ambrózy báró összevont szemöldökkel fordult felé, mire ő lekapta fejéről a sildes sapkát, és mélyen meghajolt. ‒ Nahát, Vilmos! ‒ sóhajtott Richárd, alig leplezve, hogy ezt a találkozást most szívesebben mellőzte volna. ‒ Vili, ha kérhetem, Richárd ‒ vigyorgott boldogan a fiatalember. ‒ Tudod, a házban ‒ sapkájával a kapitányság felé intett ‒ mindenki így szólít, Vili. ‒ Rendben van, Vili ‒ Richárd enyhén megszorította a kezem, sürgetve, hogy szálljak fel végre a kocsira. ‒ Jut eszembe, még meg sem köszöntem legutóbbi szívességed. ‒ A Schützer-gyilkosság kapcsán? ‒ kérdezte nagyvonalúan legyintve a furcsa fiatalember, kinek tintafoltos ujjai, kopott zakója és a zsebéből előkandikáló vaskos írótömb mind-mind arról árulkodott, hogy a pesti lapok egyikénél dolgozhat. ‒ Nem tettem semmi különöset, csupán késleltettem kicsit a hírt. ‒ Ez a legkellemetlenebb dolog, amit egy vérbeli riportertől az ember csak kérhet ‒ mondta Richárd, tovább szorongatva a kezem. ‒ Egyébként, ha már így összefutottunk… ‒ lépett közelebb Vili, tekintetével engem is alaposan végigmérve. ‒ Tudsz-e valami új fejleményt? Ambrózy báró szóra nyitotta a száját, bizonyára azért, hogy lerázza végre a ferde mosolyú riportert, ám hirtelen meggondolta magát.

‒ Tudod mit, barátom?! ‒ mondta. ‒ Tarts velünk! Épp a Városligetbe megyünk, megszemlélni egy másik gyilkosság helyszínét. ‒ A kisasszony társaságában? ‒ ámult Vili, aki bizonyára osztotta azt a nézetet, hogy hölgyeknek semmi keresnivalójuk ott, hol bűncselekmény történt, hacsak nem épp ők az áldozatok. ‒ A kisasszonyt nem kell félteni ‒ mosolygott rám jéghidegen a báró. ‒ Úgy tűnik, ő akkor is mindig a legrémesebb helyeken bukkanna fel, ha ezer gőzmozdony próbálná a másik irányba vonszolni. Mire végighajtattunk a Király utcán és a Városligeti fasoron, hogy aztán a Hermina úton jobbra, az István utcán pedig balra kanyarodva megérkezzünk a Szent Szív apácazárda elé, már túl voltunk a kölcsönös bemutatkozáson, sőt Tarján Vili megdöbbenésén is. ‒ Hogy maga, kisasszony…! Valóban maga volna Hangay Emília, akit a méltóságos úr volt szíves elütni?! ‒ Nos, nem a szívével, inkább a konflisával tette, de igen, én vagyok Hangay Emília, aki jobban kedveli, ha Milinek szólítják ‒ nevettem rá a bumfordi fickóra. ‒ Én pedig azt szeretném, ha inkább elfeledkeznél erről a találkozásról, szerkesztő úr ‒ szólt közbe szigortól rekedt hangon Ambrózy báró. ‒ Egyszer már ígéretet tettem, hogy amint biztos nyomra lelek, és nem veszélyeztetem vele Hangay kisasszony életét, azonnal megosztom veled az ügy részleteit. Addig azonban arra kell kérjelek, hogy pihentesd a ceruzád, és szóban se szellőztess meg semmit. ‒ Úri becsületszavamat adnám, amennyiben nemesi származású volnék ‒ húzta ki magát az ülésen Tarján, szőke fejét nyomban beverve a bőrtetőbe. ‒ Elegendő számomra, ha riporteri becsületszavad adod. ‒ Úgy lesz ‒ ígérte a fiatal újságíró, mutatóujjával feltolva lecsúszni készülő, drótkeretes szemüvegét. ‒ Ám addig… ‒ Addig csak annyit mondhatok, hogy bár a rendőrség Schützer Ottót gyanúsítja… ‒ Igen, erről a sajtóirodán reggel már hallottam. ‒ Én tudom, hogy nem ő követte el a gyilkosságokat ‒ fejezte be gondolatmenetét a báró. ‒ Legalábbis az anyját és a szeretőjét biztosan más ölte meg. ‒ De akkor mégis kicsoda? ‒ Épp ezt szeretnénk kideríteni, igaz, kedves Richárd? ‒ mosolyogtam

Ambrózyra, talán csak azért, hogy bosszantsam, vagy mert szerettem volna kipenderíteni fagyos hangulatából, persze hiába. A Városliget délkeleti oldalán megállva a báró arra kérte a fiákért, hogy várjon ránk, majd sétapálcáját lóbálva egyenesen a fák közt kanyargó sétányok egyikére lépett, meg sem várva minket. Így aztán Tarján Vili társaságában ballagtam Richárd után, aki úgy loholt, mint akit kergetnek. A fiatal riportert majd’ szétvetette a kíváncsiság, ám jó nevelést kaphatott, mivel eszébe sem jutott, hogy kérdésekkel ostromoljon. Ehelyett időnként félénken rám emelte ‒ talán a vastag szemüveglencse miatt ‒ szúrósnak tűnő tekintetét, s ferde mosolyával jelezte, hogy ő bizony csupa nemes szándék és segítőkészség. Alig tízperces séta után a fák két oldalra húzódtak, teret engedve a Királydomb lankás mezejének, mely nyaranta ‒ miként azt a Vasárnapi Újságban olvastam ‒ kedvelt piknikhelye volt Pest előkelő családjainak. Arra számítottam, hogy a hűvös idő miatt néptelen lesz a környék, ám szinte azonnal szembe tűnt egy nagyobb, s meglehetősen zajos embercsoport, mely a tisztás északnyugati pereménél csoportosult. Mivel Ambrózy báró is arrafelé ment, így Tarján Vili és én szintén közelebb lépdeltünk. ‒ Nahát, hisz ezek kinematográffal ügyködnek! ‒ lelkesedett az ifjú riporter. ‒ Úgy tűnik, épp a Fejér-gyilkosságot próbálják rekonstruálni. Meg kell vallanom, nem hittem a szememnek, pedig Vili igazat beszélt. Két színész, valamint néhány idegesen rohangáló segéd igyekezett teljesíteni a rendező utasításait, amiket a csupasz állú, vikszolt bajszú fickó egy bádogtölcsérbe ordibált. ‒ Édes Bözsim, hát értsd már meg végre: akit torkon szúrnak, az nem hajol le semmiféle virágért, hogy a halála előtt még utoljára megszagolja azt! Különben is, március van! Hol látsz te itt virágot? ‒ És a művészet szabadsága? ‒ visított a művésznő, akkora kalapban téblábolva a bokrok mellett, hogy az arca ki se látszott a perem alól. ‒ A nézők szeretik a romantikát. Én pedig annál romantikusabbat el sem tudok képzelni, mint hogy haldoklás közben virágillatot szagolok. ‒ Majd ha téged döfnek le, Bözsi, akkor szaglászhatsz, míg csak el nem folyik az összes véred ‒ ordította a rendező. ‒ Addig viszont vésd szépen abba a tyúkeszedbe, hogy a Fejér-gyilkosságról szóló filmnek este már forognia kell a Velencében90, úgyhogy figyelem…! Felvétel…! Tessék!

A művésznő napernyőjét pörgetve, sértett arccal indult meg a sétányon, míg a bokrok közül elő nem ugrott a partnere ‒, akit a lehető legvadabb csavargóvá maszkíroztak ‒, és színházi műkésével le nem szúrta őt. A jelenetet többször is meg kellett ismételni, mivel Bözsi naccsád hallani sem akart róla, hogy fekve lehelje ki a lelkét… ‒ Hisz akkor csupa sár lesz a ruhám! ‒ Az igazi áldozaté is bepiszkolódott, te liba! ‒ Csakhogy én nem áldozat, hanem fővárosi színésznő vagyok, te ló! …így a kurblis ember (akiről Vili azt állította, hogy hivatalosan projektográfusnak hívják) alig győzte tekerni a fadoboz oldalából előkandikáló kart. ‒ Itt sajnos már semmire sem megyünk ‒ lépett hozzánk Richárd, oly savanyú képet vágva, mintha ő volna az, akit a híradófilm kedvéért hússzor kell ledöfni egymás után. ‒ Detrich rendőrei és a mozisták már minden nyomot széttapostak. ‒ Akkor most mi lesz? ‒ kérdezte Vili. ‒ Gondolom, a meggyilkolt kasszírnő fontos szerepet játszik az ügyben, de ha nincs nyom, ami bármit is elárulhatna róla… ‒ Akkor ott kell keresni, ahol mégis akad ‒ szóltam közbe. ‒ Egy nőről pedig úgy tudhatják meg a legtöbbet, uraim, ha átnézik a toalettjét!



16 Halovány nyomok Pest-Buda, 1900. március 22. Mielőtt fiákerünkkel a Szervita-térre hajtattunk volna, Ambrózy báró ragaszkodott hozzá, hogy térjünk be a Holzerhez. A Központi Nagyáruház csodálatos épülete a Kossuth Lajos utcában állt, kirakatos üvegszemeket meresztgetve a járókelőkre. Miután beléptünk a fényűző úri szalonok hangulatát idéző, óriási eladótérbe, egyszerre három kereskedősegéd rohant le minket. Tarján Vilit kissé fanyalogva, Richárdot mézesmázos alázattal, engem pedig mohó kíváncsisággal rajongtak körbe, rögvest a legfrissebb toaletteket ajánlva figyelmünkbe. ‒ Ha jól sejtem, vásárolni fogunk ‒ fordultam a báróhoz, aki úgy állt az izgatott segédek gyűrűjében, mint rendíthetetlen kőszikla az óceán hullámai között. ‒ Csak ön fog vásárolni ‒ felelte Richárd hűvösen. ‒ És mégis mi volna az a holmi, amire ilyen égető sietséggel van szükségem? ‒ Kalapfátyol ‒ közölte a báró. ‒ Mihamarabb el kell takarnia az arcát! ‒ Milyen kár! ‒ csúszott ki az ifjú újságíró száján a sajnálkozó kiáltás. ‒ Persze értem én, hogy miért, de akkor is! ‒ Kérem, segítsenek a kisasszonynak ‒ terelte felém jobbjával Ambrózy báró a segédeket, akik szinte rám vetették magukat, egyszerre hadarva, hogy a Holzernél természetesen a legszebb kiegészítők állnak a rendelkezésemre. Végül persze csalódást okoztam nekik, mivel a vásárlásnál sokkal jobban izgatott az, ami a meggyilkolt kasszírnő lakásán várt ránk. Így tehát alig húsz perc alatt sikerült kiválasztanom a megfelelő kalaphálót, mely elég sötét és sűrű szövésű volt ahhoz, hogy felismerhetetlenné tegye az arcvonásaimat. ‒ Attól tartok, kedves Richárd, hogy ezzel az álcával legfeljebb elbizonytalaníthatjuk azokat, akik esetleg megfigyelnek minket ‒ mondtam, miután visszaszálltunk a fiákerbe. ‒ Bissingen gróf emberei bizonyára nem ostoba fajankók. Amint

észreveszik, hogy egy fiatal hölgy társaságában mutatkozik, nyomban gyanút fognak, és engem sejtenek majd a kalapháló mögött. ‒ Látja, Mili, épp ezért kellett volna a villában maradnia! ‒ csattant fel ingerülten Ambrózy hangja. ‒ A szökése egyszerűen …Absolute dehonestáló91! ‒ Na de Richárd…! ‒ sápadt el Tarján. ‒ Talán mégse kéne így beszélned a kisasszonnyal, már megbocsáss! Ha most párbajképes volnék… ‒ Hagyja csak, drága Vili ‒ legyintettem ajakbiggyesztve, bár ennek hatását sajnos teljességgel tönkretette az arcom elé hulló, vadonatúj kalapháló. ‒ Ambrózy báró már korábban is számos jelét adta annak, milyen kevésre tart engem. ‒ Kevésre?! ‒ fordult felém Richárd. ‒ Hisz mióta csak a konflisom kerekei alá került, mindent magáért tettem! ‒ Sajnos ebből egy mukk sem igaz ‒ magyaráztam tovább csípősen a megkövült újságírónak. ‒ Látszólag valóban értem tesz mindent, de valójában csak a saját nyomozói hiúságát legyezgeti. Ambrózy báró úr nem tűrheti, hogy akár egyetlen rejtély is kifogjon rajta, igaz? De nem ám! Csakhogy közben rám is vigyáznia kell, pedig semmi többnek nem tart, mint zavaró, kotnyeles, bosszantó körülménynek. Nos, drága szerkesztő úr, mikor majd megírja a teljes történetet, kérem, erről se feledkezzék meg! Szegény Tarján Vili zavarában egészen kicsire húzta össze magát, miközben Richárd rezzenetlen arccal a járdák nyüzsgő forgalmát figyelte. Tudtam, hogy gunyoros kifakadásommal bizonyára alaposan megbántottam a bárót, csakhogy a bennem pukkadozó méreg már túl régóta feszített. Hálás voltam Richárdnak mindazért, amit értem tett, de haragudtam rá, amiért úgy bánt velem, mint valami törékeny, vitrinbe való porcelánbabával. A fiákerben ülve, miközben a lovak patáinak fémes csattogását, és a vasabroncsos kerekek zörgését hallgattam, némi remény töltött el. Mostantól fogva talán az én báróm sem úgy gondol majd rám, mint egy buta, vidéki csitrire, akinek csakis a kézimunkán és a báli szezonon jár az a tyúkesze. Mikor azonban megálltunk a háromszög alakú Szervita-téren, rögvest be kellett látnom, hogy tévedtem. Ambrózy báró sokkal makacsabb és a fiatal hölgyekkel szemben sokkal elfogultabb volt ahhoz, hogy ilyen könnyen meggyőzhettem volna a talpraesettségemről. ‒ Maga a kocsiban marad! ‒ jelentette ki, miután ő és Tarján leugrott a

fiákerről. ‒ Van eszemben! ‒ vágtam vissza, s mivel tőle nem kaptam segítséget, az újságíró karjára támaszkodva léptem le a járdára. ‒ Ön, Richárd, cseppet sem kedves velem, így tehát ne is várja, hogy engedelmeskedjem. Az én ötletem volt, hogy jöjjünk ide, így természetesen önökkel tartok, bármilyen veszélyes is legyen az elhunyt kasszírnő lakótársnője, akivel beszélni akarunk. Még az is lehet, hogy végül én védem majd meg magát a tanítónőtől, amilyen ügyetlenül bánik a nőkkel. Tarján Vili elnyomott kuncogása kísérte első lépteinket, amint a nyolcas számú ház kapujához mentünk. Ambrózy báró nem vitatkozott tovább, inkább úgy döntött, hogy ettől kezdve levegőnek tekint. A bérház rendes, bár meglehetősen szegényes lakhelynek tűnt. A gangon ittott virágládák álltak, bennük tavalyról maradt, rég elszáradt növényekkel. A második emeletre érve megkerestük az ajtót, amin két rézből készült névtábla virított. ‒ Fejér Mari, Bertalan Irén ‒ olvasta Vili. ‒ Ez lesz az! Ambrózy báró sétapálcája súlyos fejével kopogtatott, majd várt. Bentről halk motoszkálás hallatszott, ám az ajtó helyett csupán a gangra néző ablakok egyike nyílt meg résnyire. ‒ Kit tetszenek keresni? ‒ hallatszott a csipkefüggöny takarásából. ‒ Maga Bertalan Irén fővárosi tanítónő? ‒ kérdezte sziklarepesztő ridegséggel a báró. ‒ A meggyilkolt Fejér Mari bérlőtársa? ‒ Én volnék az, méltóságos úr ‒ rebegte holtra váltan a nő, akiből még mindig csak a feje körvonalát láttuk. ‒ Akkor hát nyisson végre ajtót! ‒ parancsolta Richárd, a nyomaték kedvéért újra csak rákoppintva a bejáratra. ‒ Tessék nekem elhinni, én semmiről se tehetek ‒ cincogta sírós hangon Bertalan Irén. ‒ Csendeskén élő hajadon vagyok, aki korábban már mindent elmondott a rendőr uraknak. Magukról pedig, már meg ne tessék rám haragudni, de semmit sem tudok, ezért most inkább zárva hagynám azt az ajtót. Láttam, hogy a báró kezd méregbe gurulni. Ujjai a sétapálcán elfehéredtek, és olykor már az alsó ajka is meg-megremegett. Attól féltem, hogy végül teljességgel elveszíti a türelmét, s egyszerűen rátöri szerencsétlen tanítónőre a bejáratot. ‒ Szabad lesz! ‒ toltam félre az utamból két kísérőmet, majd közel hajolva az ablakhoz, suttogva kezdtem beszélni. ‒ Kisasszony, kérem, bízzon bennünk.

Ez az indulatos úr itt Ambrózy Richárd báró, aki jelenleg nem épp a legkedvesebb orcáját mutatja, de azért jó ember, higgyen nekem. Én Hangay Emília vagyok, a fiatalember pedig Tarján Vilmos, aki… Nos, ő a barátunk, és csak véletlenségből tartott velünk. ‒ De ‒ hallatszott a függöny mögül ‒ mégis mit akarnak tőlem? ‒ Csupán Fejér Mariról szeretnénk kérdezni. ‒ Talán a családjához tartoznak? ‒ Őszintén szólva, még csak nem is ismertük szegényt ‒ vallottam be. ‒ Viszont az én egyik közeli rokonom jó barátságban volt vele. ‒ Rokon? ‒ bizonytalanodott el a tanítónő, kinek (úgy tűnt) valamiért a vérségi kapcsolatok igen fontosak lehettek. ‒ Miféle rokon? ‒ Hallotta már a Schützer Ottó nevet? Ő az én kuzinom. ‒ Az Ottóka?! ‒ ámult el Bertalan Irén, majd hirtelen eltűnt a függöny mögül, hogy aztán hosszas kulcszörgetés után, a kitárt ajtóban jelenjék meg ismét. Alacsony, széles derekú, haját szigorú kontyba kényszerítő, riadt tekintetű nő pislogott ránk. Csúnyácska arcán néhány különösen hosszú szőrszál éktelenkedett, melyek miatt a diákjai bizonyára sokszor gúnyolták a háta mögött. ‒ Szegény Ottókát én is jól ismerem ‒ mondta lelkesen, majd félreállt, s kezének suta mozdulatával jelezte, hogy beléphetünk. ‒ A rendőrdetektív úr azt mondta, ő végzett szegény Marival, de én biztos vagyok benne, hogy ez ostobaság. Ottóka imádta a Marit, ahogy ő is az Ottókát. Még akkor is, mikor részegen csöngetett fel minket az éjszaka közepén, és a háziúr azzal fenyegetőzött, hogy kiteszi a szűrünket, ha még egyszer… Bocsánat! Túl sokat fecsegek. Az alig háromlépésnyi, sötét előszobából ajtók nyíltak jobbra és balra. Beláttam a konyhába, ahol a csapot vöröses-barna rozsda ülte meg, és a kamrába is, melynek újságpapírral takart polcain alig árválkodott néhány befőttesüveg. ‒ Megnézhetnénk az áldozat szobáját? ‒ kérdezte Richárd, kinek hangjától a tanítónő ismét összerándult. ‒ Micsoda egy pokróc ember ‒ hunyorítottam rá Ambrózyra, majd Bertalan Irénhez lépve, biztatóan biccentettem. ‒ Semmi baj, kedves. Tudja, a báró úr műkedvelő detektív, aki azt szeretné kideríteni, hogy ha nem Ottó, akkor valójában ki ölte meg a lakótársát. ‒ Ottóka biztosan nem! ‒ rázta hevesen a fejét a tanítónő. ‒ Meg kell hagyni,

hogy elég vérmes fiatalember, különösen, ha elhagyja a kártyaszerencse, de Marinak sosem ártott volna. Úgy voltak ők egymással, mint fűzőben a halcsont: külön-külön egyik sem ért sokat, de mikor összekerültek, hát az kérem, maga volt a mennyország! Sokszor csak úgy elnéztem kettejüket, ahogy összedugva a fejüket tervezgetnek, okoskodnak… ‒ Mit tervezgettek? ‒ kérdezte Richárd, végre valamivel csendesebben. ‒ Hát a lehúzásaikat! ‒ felelte nagy buzgalommal Bertalan Irén, s kissé bele is pirult az őszinteségbe. ‒ Tudom én, kérem, hogy nem jártak ők becsületes úton, de hát velem azért mindig rendesek voltak. Akiket pedig csőbe húztak… Nos, hát azokat a dúsgazdag himpelléreket aztán cseppet sem kellett félteni. Megérdemelték a sorsukat, ha már arra ácsingóztak, hogy a Mari bájait élvezzék. Merthogy erről szólt az egész: Mari meglibbentette előttük a szoknyája szegélyét, s mikor lépre mentek, Ottóka elébük állt, és közölte velük, hogy ha nem fizetnek, akkor az egész világ megtudja, miféle kicsapongást rendeztek a kasszírnővel. Ámulva hallgattam a kicsi és csúnyácska fővárosi tanítónőt, aki kipirult arccal beszélt az unokabátyám és annak szeretője által végrehajtott machinációkról, amiket másként aligha lehet nevezni, mint közönséges zsarolásnak. Miközben Bertalan Irén beszélt, elvezetett minket Fejér Mari egykori szobájához, szélesre tárva annak ajtaját. ‒ A rendőrök már jártak itt ‒ mondta végül, ismét csak félreállva az utunkból. Ám ha egyetlen szót sem szól, Detrich felügyelő és egyenruhásai keze nyomát akkor is azonnal megismertük volna. A Szervita-térre néző szoba úgy fel volt dúlva, mintha az Alföld rettegett, portölcséreket kergető viharai söpörtek volna át rajta. A szegényes bútorokon, a felborogatott székeken, a vetetlen ágyon, a repedt tükrű fésülködőasztalon, sőt, még a sifonér tetején is széthányt női ruhadarabok hevertek. Alsószoknyák, blúzok, ingek, éjszakai pendelyek, csipkés fehérneműk, zsinórjaikat lógató míderek és szakadt harisnyák látszottak szerteszét, zavarba hozva Tarján Vilit, aki ‒ lévén nagyon fiatal ‒ ily sok asszonyi titokhoz még aligha lehetett hozzászokva. Ambrózy bárót azonban, akit életemben először láthattam belépni egy olyan helyre, ahol nyomok után kutatott, cseppet sem feszélyezte a látvány. ‒ Maguk maradjanak a küszöbön kívül ‒ mondta, majd mikor a tekintetünk összetalálkozott, még gyorsan hozzátette: ‒ Ha kérhetem! Három kerekre nyitott, kíváncsi szempár figyelte, amint Richárd a szoba közepére lép, cipőjével félrelökve néhány útjában lévő holmit. Ezután jobb

kezével előbb letámasztotta, majd hirtelen előreszegezte sétapálcáját, mintha láthatatlan ellenfelét akarná keresztül döfni. A mozdulat oly vad és erőteljes volt, hogy a tanítónő ijedtében felsikkantott. A báró ekkor lassan forogni kezdett, mindig arra nézve, amerre a pálca vége mutatott. Ez a körbetoporgás számomra kicsit nevetségesnek tűnt, de pisszenni sem mertem, hisz úgy sejtettem, Richárd erőteljesen koncentrál. Mire a fordulat teljes lett, rájöttem, hogy valami különleges dolognak vagyok a szemtanúja. Bertalan Irén, Vili és jómagam is ámulva néztük, amint a sétapálca hegye visszaereszkedik a padlóra, majd lassan turkálni kezd a szétszórt holmik között. Tépett divatlapok, gyűrött fehérneműk, színes folyadékokkal teli illatszeres üvegcsék, párjukat vesztett papucsok és csinos, tollbokrétás kalapok alá lesett be Richárd, miközben lassan körbejárta a szobát. A pálca vége halk nyikorgást keltve nyitotta ki a sifonér ajtaját, kocogtatta meg a fiókok alját, és böködte végig az ágy matracát, hogy végül ismét a levegőbe lendüljön, egyenest a holtra rémült fővárosi tanítónőre mutatva. ‒ Beszéljen nekem a keddi napról! ‒ szólt Ambrózy báró, kinek arcán különös átszellemültség tükröződött. ‒ Kedd? ‒ hebegte Bertalan Irén, vékony ujjaival ruhája fodrát babrálva. ‒ Mi is volt kedden? ‒ Ha jól látom ‒ nézett körül Richárd a feldúlt szobán ‒ Schützer kedden járt itt utoljára. ‒ Valóban! ‒ ámult a tanítónő, úgy tekintve a báróra, mintha szent jelenést látna. ‒ Ahogy mondani tetszik, Ottóka kedden járt itt utoljára. Szegény rettenetes állapotban volt. A ruhája szakadt és szennyfoltos, az arca beretválatlan, a szeme pedig… Jaj, istenkém, hogyan is írhatnám le? A szeme vérben úszott a kialvatlanságtól, és olyan űzött volt a tekintete, mintha az egész világ őt kergetné. ‒ Mit mondott maguknak, mi elől menekül? ‒ Velem nemigen beszélt ‒ vallotta be enyhe zavarral Bertalan Irén. ‒ Leginkább észre sem vett, átnézett rajtam. ‒ Azért csak hallott valamit! ‒ Amíg Mari mosdóvizet melegített neki a nagy vájdlingban, addig hallottam őket beszélni, mert én is épp a konyhában voltam. Ottóka elmondta, hogy az édesanyja meghalt… Hogy valaki megölte szerencsétlen asszonyt, s ő azt is tudja, ki tette, ám a rendőrségre mégsem mehet, mert azt biztos nem élné

túl. ‒ Ezt meg hogy érthette? ‒ kapta fel a fejét Tarján Vili, aki mindeddig a ceruzájával és jegyzettömbjével volt elfoglalva, sebesen leírva minden szót, amit csak hallott. ‒ Hisz ha feladta volna magát, akkor persze lecsukják, de azért meg nem ölik! ‒ Ottóka nem is a rendőröktől félt ‒ intett tagadóan mindkét kezével a tanítónő. ‒ Azt mondta, a gyilkos bárhol utolérheti őt, akár még a legeldugottabb zárka legsötétebb sarkában is. „Ő maga az ördög jobbkeze, Mari, hidd el nekem!” Igen, így mondta szó szerint: „az ördög jobbkeze”. Erre a Mari sírni kezdett, az Ottóka meg átölelte, pedig a ruhája még mindig csupa kosz volt… ‒ Igen, ezt magam is láttam ‒ szólt közbe türelmetlenül Richárd, sétapálcája végével megemelve egy női ruhát, melynek hátán két halovány, de azért jól kivehető kéznyom éktelenkedett. ‒ Mi történt eztán? ‒ Mi is, no, mi? ‒ motyogta Bertalan Irén, vértelen ajkát harapdálva, míg csak a levegőbe nem lendült jobb keze mutatóujja. ‒ Hát persze, tudom már! Ottóka azzal vigasztalta Marit, hogy tudja a kiutat. ‒ Nocsak! ‒ a báró homloka ráncot vetett. ‒ Miféle kiutat? ‒ Azt nem árulta el, mert közben észrevette, hogy én is ott vagyok, pedig általában tudomást sem vett rólam. Így aztán már csak annyit hallottam, hogy a gyilkosnak nagyon fáj a foga valamire, amit Ottóka még kedd éjjel meg akart szerezni, és elvinni neki. „Cserébe pénzt és útlevelet kérek majd tőle, hogy örökre eltűnhessek ebből a sáros országból”, mondta. Erre persze Mari még hangosabban kezdett sírni, így Ottóka bezavarta őt a szobába, majd a lavórral együtt maga is utánament. Ettől kezdve nem hallhattam, hogy miről beszélnek. ‒ És a telefonkészülék, az hol található? ‒ nézett körül Ambrózy báró. ‒ Telefonkészülék?! ‒ döbbent meg ismét Bertalan Irén. Richárd a hóna alá szorította sétapálcáját, majd a sifonérhoz lépve lehajolt, és némi kotorászás után egy gyűrött papírfecnit emelt fel. Miután átvágott a szobán, és a tenyerembe fektette a bizonyítékot, rögvest láttam, hogy azt a Magyar Bazár hétfőn megjelent számának széléről tépték le, s valaki kapkodva a következőt írta rá: Gellért 34-52. ‒ Hát persze, a telefonozás! ‒ kapott a homlokához Bertalan Irén. ‒ Igaza van, méltóságos úr, a Mari kedden valóban telefonozott, de nem tőlünk, hisz ebben a lakásban nincs ám olyan úri távbeszélő masina. A Julcsa viszont, aki

a szemközt lakó Kohnék92 cselédje, annyira odavolt a Mariért, akiről azt hitte, hogy igazi nagyvilági nő, hisz aki az Abbáziában dolgozik, és csupa finom embert, művészeket, mágnásokat, cilinderes politikus urakat szolgál ki, az csakis nagyvilági lehet, ugyebár… Szóval az a higanyeszű Julcsa mindig megengedte Marinak, hogy telefonozzon, mikor a gazdái épp nem voltak otthon. Tetszik tudni, a Kohn úrnak tejcsarnoka van, úgyhogy jómódú, de azért igazán rendes ember. Ám ha egyszer megtudná, miféle sikamlós ügyleteket intézett a Mari az ő drága távbeszélő masinériáján keresztül, hát biztos… ‒ Itthon vannak most ezek a Kohnék? ‒ vágott az áradó szavak útjába Ambrózy. ‒ Hogy lennének, mikor már két hete Karlsbadba utaztak fürdőkúrázni?! ‒ tárta szét a karját Bertalan Irén. ‒ Másként Julcsa sem engedhette volna be kedden a Marit. Tarján Vili és én csendben összemosolyogtunk, hisz az apró termetű tanítónő, aki immár cseppet sem tartott tőlünk, úgy pirított rá a báróra, mintha az a diákja volna. ‒ Aztán mi történt? ‒ kérdezte Richárd, észre sem véve a leckéztetést. ‒ A telefonozás után? ‒ vonta össze szemöldökét Bertalan Irén. ‒ Ottóka és Mari egész estig a szobájukban maradtak és beszélgettek. Egyszer teát vittem be nekik, de amint meghallották a lépteimet, rögtön elcsendesedtek. Marin láttam, hogy sokat sírt, Ottókát pedig majd’ szétvetette a türelmetlenség. Egyre csak az ablak meg a falióra felé pislogott, és hol a napkorongot, hol meg a mutatókat szidta, mondván, hogy túl lassan járják az útjukat. Mikor aztán besötétedett, lementek Marival a térre és fogtak egy konflist. Az ablakból figyeltem őket, s láttam, hogy a kocsis hevesen tiltakozik. ‒ Mit kifogásolhatott? ‒ kérdezte Ambrózy báró. ‒ Az úti célt ‒ felelt Bertalan Irén. ‒ Végül mégis sikerült megegyezniük, és Ottóka elhajtatott, Mari pedig visszajött, és azon dühöngött, milyen szemtelenek mostanság a konflisosok, akik sötétedés után háromszoros viteldíjat követelnek, ha az utas Budára akar menni. ‒ Budára ‒ mondta Richárd elgondolkodva. ‒ Egész pontosan a Lipótmezőre, ahol aztán kedd éjjel behatolt a tébolydába, hogy megkeresse Hangay Emíliát. Jöjjenek! ‒ parancsolt ránk eztán. ‒ Beszélnünk kell azzal a cselédlánnyal! Kohnék szolgálója igencsak megszeppent, mikor kicsöngettük a lakásból,

ahol immár két hete csak ő és a szakácsné uraskodott. ‒ Ne tessen mán beárulni á náccságos úréknál ‒ könyörgött csibecsipogásra emlékeztető hangján Julcsa. ‒ Elevenen nyúzná meg, há á fülibe jutná, hogy á Mári kisásszony innét telefonozott. ‒ Nyugodjék meg, nekünk semmi közünk a Kohn úrhoz ‒ mondta Tarján Vili, akinek bizonyára már sokkal több tapasztalata volt a cselédlányokkal, mint a bárónak és nekem. ‒ Csak annyit szeretnénk tudni, hogy Fejér kisasszony kivel és mit beszélt kedd délután. ‒ Hááát… ‒ vonogatta a vállát a lány. ‒ Áztát éppeg megmondhátom, hiszen már úgyse nem él, mivelhogy ágyonszurkálták szegényt a Lizsében93. ‒ Igen, erről tudunk ‒ szólt közbe szokásos türelmetlenségével Ambrózy báró. ‒ A telefonról beszéljen! ‒ Mári kisásszony gyönyörű teremtés vót, ákit úgy imádták á gázdág nágyurák, hogy áz csudá! Ákádt néki udvárlójá szép számmál, de csákis áz Ottó úrfi vót nekije áz egyedüli szívbélije, ákiért mindent megtett vón. Akkor náp is ázér telefonozott á Jovánovics úrnák, hogy jó helyet tánáljon neki. ‒ Miféle jó helyet? ‒ Olyát, áhun el lehet tűnni á világ szeme elől ‒ válaszolta a cselédlány nagy buzgalommal. ‒ Hállottám, mer’ ottán álltám mindjár mellette, hogy á Mári kisásszony lovásznák ájánlottá áz Ottó úrfit. Á Jovánovics meg, áki különben száppánygyáros és igen módos úr, áztát felelte, hogy jól ván, úgyis elment á korábbi embere, és á gellért-hegyi házábá szükség lesz egy lovászrá, hát kűgye á Mári kisásszony áztát á férfit, ámint tudjá. Erre á Mári kisásszony úgy felelt, hogy most mindjár még nem tudjá kűdeni, mer áz Ottó úrfinák előbb el kell rendeznie á dógájit, de á nápokbán bizton számíthát rejá á Jovánovics úr. Hát ennyi vót, nem több, tessen nékem elhinni. Ambrózy báró biccentett, majd hóna alá fogva sétapálcáját, zsebéből egy egykoronást vett elő, és a hálásan hajlongó cselédlány markába nyomta azt. Miután visszatértünk a körfolyosó túlsó oldalára, ahol Bertalan Irén az ujjait tördelve várt ránk, Richárd újabb váratlan kérdést szegezett a gyanútlan tanítónőnek. ‒ Mondja, kérem, a küldönc mikor érkezett? ‒ Hát erről meg honnan tetszik tudni, méltóságos úr? ‒ A rendőrségi aktából kiderült, hogy Fejér kisasszony keddre szabadnapot kért az Abbázia kávéház főpincérétől ‒ felelte Richárd. ‒ Mivel Schützer Ottó

a saját dolgait ment intézni, a kedvese pedig nem tartott vele, és munkába sem kellett mennie, így kedd este csakis azért hagyhatta el az otthonát, mert váratlan és sürgős üzenetet kapott, ami viszont, mivel a maguk lakásában nincs telefonkészülék, kizárólag küldönc útján érkezhetett. ‒ Szegény édesanyám szent emlékére mondom, szó szerint így történt ‒ ámuldozott Bertalan Irén, két kezét imára kulcsolva. ‒ Alig egy órával azután, hogy Ottókát elvitte a konflis, egy utcakölyök zörgetett be, és azt mondta, a fiatalúr üzeni: Mari azonnal menjen a városligeti Királydombhoz, mert nagy baj van. Az a bolond lány meg… Bizony hiába kértem, hogy éjszaka ne lófráljon olyan kihalt környéken, ahol még a gázvilágítást is szétcsúzlizták a komisz klapeczek, nem hallgatott rám. ‒ A Városligetbe hívták és megölték ‒ mormolta a bajsza alá Ambrózy báró néhány perccel később, mikor már mindhárman ismét a fiákerben ültünk. ‒ Akárki keveri is a kártyát, gondosan ügyel, hogy a leghalványabb nyomot se hagyja hátra. ‒ Fejér Marinak miért kellett meghalnia? ‒ értetlenkedett Vili. ‒ Mert esély volt rá, hogy Ottó elárulta neki az anyja gyilkosának nevét. ‒ És a kuzinomat miért nem ölte meg? ‒ kérdeztem, miközben gondosan eligazgattam arcom előtt a sűrű szövésű kalaphálót. ‒ Ha figyelte a Szervitatéri bérházat, akkor látnia kellett Ottót, amint konflist fog és távozik. ‒ Talán elszalasztottá őt, vagy… ‒ Richárd bosszúsan kopogtatta botjával a kocsi padlózatán. ‒ Az is lehet, hogy a kasszírnő elhallgattatását sürgősebbnek érezte. Rendkívül akkurátus emberrel van dolgunk, aki mindent oly precízen rendez el, mint… ‒ Mint mondjuk egy főnemes személyi titkára?! ‒ hajoltam előre ültömben, hogy a bakon ülő fiákeres még véletlenül se hallhassa a szavaimat. ‒ Tudom, Mili, ön immár teljességgel biztos abban, hogy a gróf és annak titkára áll a nővére elrablása és a mostani gyilkosságok mögött. Én azonban tartózkodnék az ilyen elhamarkodott következtetésektől ‒ mondta Ambrózy báró, majd megkocogtatva a bőrtetőt, így kiáltott: ‒ Kocsis, vigyen minket a Gellért-hegy délnyugati oldalába. Tudja, hol találtatik arrafelé a Jovanovics villa? ‒ Már hogyne tudnám, méltóságos úr ‒ felelt az önérzetes hajtó. ‒ Hisz az a Bakator utca legszebb palotája! ***

‒ Kikérem mágámnák eztet a felháborgátó impertinenciá94, báró úr! ‒ üvöltötte torka szakadtából Jovanovics Milán szappangyáros, kinek keményített ingnyaka fölött kékre borotvált, püffedt toka gömbölyödött. ‒ Áz én házámbán ván, hát tessék nekem megádni tisztelet, különben kénytelen leszek kidobátni mágát, mint egy rühös kutyá! A Gellért-hegy délnyugati oldalában álló, gyönyörű villa fényűző szalonjának levegője szinte sistergett a gyűlölettől. A horvát szappangyáros dühtől reszketve, öklét rázva tombolt, mióta csak meghallotta, mi járatban vagyunk, ám Ambrózy báró mindezt jeges közönnyel fogadta. ‒ Igazán sajnálom, hogy a kérésem ennyire felzaklatja ‒ hajolt meg kimérten Jovanovics felé. ‒ Mindazonáltal továbbra is azt tanácsolnám önnek, hogy ne húzódozzon azt teljesíteni, hisz mindenkinek jobb és kellemesebb, ha a dologból kihagyhatjuk a rendőrséget. ‒ Policáj?! ‒ hördült a szappangyáros, miként egy végső rohamra készülő, sebzett rinocérosz. ‒ Mifele policájról beszelni itt nekem? ‒ Természetesen a császári és királyi rendőrségről, akiket bizonyára felettébb érdekelne az ön kapcsolata Fejér Mari kisasszonnyal, az Abbázia kávéház egykori kasszírnőjével ‒ felelte Richárd, sétapálcája végével játékosan követve a vaskos szőnyeg bonyolult mintáit, jelezve, hogy őt valójában kicsit sem érdekli, végül miként is dönt Jovanovics. ‒ Fejer Mári? ‒ sziszegte elfojtott indulattal a szappangyáros, nyugtalan pillantást vetve rám. ‒ Kicsodá lenni áz á Fejer Mári? En nem tudni semmilyen kásszírnőről! En tisztesseges ipáros vágyok, ákinek becsületes nevét semmifele skándálum nem erheti el! Nekem csák áz üzlet, mi számít, semmi más, báró úr, eztet jól jegyezze fel! ‒ Megértem, ha hölgytársaságban nem kíván ilyen kényes témáról társalogni ‒ Richárd szintén felém fordult, ám én továbbra is úgy álltam a szalon közepén, mint azok a híres angol viaszbábok a londoni panoptikumban. Mióta a villába léptünk, én egyetlen szót sem szóltam. Ambrózy elfelejtett bemutatni, s mivel ráadásul az arcomat fekete kalapkendő takarta, így a gyáros számára bizonyára meglehetősen nyugtalanító jelenségnek tűnhettem. ‒ Á hölgy itten… ‒ bökött felém párnás kezével Jovanovics ‒ Tán ő volná áz á Fejer Mári kisásszony? ‒ Pontosan tudja, hogy nem ő az, uram, hisz a szeretőjét még fátyolban is

megismeri az ember, nem igaz?! ‒ szólt enyhe gúnnyal Richárd. ‒ Szerető?! ‒ harsant fel ismét a szappangyáros ordítása, miközben tar feje veszedelmesen sötétvörös színt öltött. ‒ Miféle szerető? Báró úr, mágá mostán már túl megyen minden hátáron, mit az illemség követel, két úriemberek között. Volná csák nemesi címem, mostán ázonnál kápná árcábá kesztyű, mivel hívnám párbájrá. ‒ Mint tudja, Jovanovics úr, az Osztrák-Magyar Monarchia területén tilos a párbaj ‒ mosolyodott el Ambrózy báró, sétapálcáját néhány pillanatra a gyáros domborodó pocakjára szegezve. ‒ Értelmetlen kakaskodás helyett inkább arra kérném, ne rabolja tovább az időmet, és hívassa ide az új lovászát, ahogy kértem. Jobb, ha engedi, hogy beszéljek vele, mint ha arra kényszerít, hogy dolgomvégezetlen távozzak, s aztán Detrich felügyelővel térjek vissza. ‒ Ebből nekem elegem ván, báró úr, én eztet áz excessust95 á sáját házámbán nem tűröm tovább! ‒ üvöltötte Jovanovics, és a kandallóhoz robogva, megrángatta az aranybojtos csengőzsinórt. ‒ Mágá provokáltá eztet, áhogy áz á másik gázember is, ákit álig egy órájá dobáttám ki. ‒ Másik gazember? ‒ kapott az elejtett szón Ambrózy, miközben lopva intett nekem, hogy amint alkalmam nyílik rá, távozzam a szalonból. ‒ Talán már korábban is akadt valaki, aki az ön meggyilkolt szeretője és az új lovásza után érdeklődött? Mielőtt a szappangyáros felelhetett volna, sietve közbeszóltam. ‒ Bocsássanak meg az urak, de kezdenek oly témákat feszegetni, amit az én jólneveltségem tilt hallani. Ha Jovanovics úr nem bánja, inkább a villa előkertjében sétálva várnám be, míg önök elrendezik a dolgaikat. Addigi némaságom váratlan elmúlása annyira megdöbbentette a gyárost, hogy vaskos ajkával csak hebegni, a kezével pedig tétován integetni tudott, így engedélyezve a távozásomat. Még hallottam, amint a két férfi ismét vitába száll ‒ Jovanovics Milán rekedten üvöltözött, Ambrózy Richárd kimérten visszavágott ám a következő pillanatban már a fenséges villa teraszán álltam, s a hatalmas park rengetegét csodáltam. Az ősöreg fák és gubancos bokrok a márciusi napfényben bizakodva bontogatták rügyeiket, bár a levegő még mindig csípősen hűvös volt. A kőkorlát mellett ballagva a ház széléhez mentem, és merészen kihajolva próbáltam meglesni, merre fut tovább a birtok kocsiútja. Messze, a fák

csupasz ágbogain túl néhány kicsi, fehérre meszelt házikót, mögöttük pedig terebélyes istállókat és kocsiszínt pillantottam meg. A Jovanovics-villához tartoztak mind, de úgy eldugták őket, hogy a csendes Bakator utcáról nem is látszottak. A szalonból egyre hevesebb ordítozás hallatszott. Sajnáltam, hogy Tarján Vili nem tartott velünk; a drótszemüveges, félszeg újságíró, kinek tekintetében a világ megismerésének olthatatlan lángja égett, elnézésünket kérte, de muszáj volt visszatérnie a szerkesztőségbe. Így aztán most, hogy a féktelen természetű szappangyáros odabenn „lelövetéssel, felkoncoltátássál es megnyúzátássál” kezdte fenyegetni Richárdot, nem volt kitől segítséget kérnem. Ennek ellenére bíztam benne, hogy az „én báróm” végül csak kivágja magát a slamasztikából, így hát a teraszt elhagyva leszaladtam a hosszú lépcsőn. Az istállók felé akartam indulni, elsurranva a villa árnyékos oldala mellett, ám alig tettem néhány lépést, hirtelen egy nálam két fejjel magasabb cselédlányba futottam. ‒ Naccsága! ‒ hökkent meg a szelíd teremtés, hosszúkás arcán zavart mosollyal. ‒ Erre ne tessen sétálni, mer itt mindenhun bokájig ér a lócitrony! Mán, ha meg nem sértem vele. ‒ A lócitrommal? ‒ kérdeztem vissza mosolyogva. ‒ Alig hiszem, hogy te tehetnél róla. ‒ Hát nem is, mer a kertész dóga vón eltakarítni ‒ mondta megkönnyebbülten, miközben hideg víztől kivörösödött kezével a köténye sarkát gyűrögette. ‒ Csakhogy lusta disznyó az, tessen nekem elhinni! ‒ Persze, hogy elhiszem. ‒ Az helyes is, mer én még sose nem vettem hazugságot a számra, az isten engemet úgy segéllyen, bármit is óbégat a naccságos úr ‒ morcongott tovább a lány. ‒ Jó ezt hallani ‒ mondtam nagy ravaszul, kihasználva, hogy a szegény kis cseléd a sűrű kalapháló miatt nem láthatja az arcomat. ‒ Mondd csak, mi a neved? ‒ Kozma Sára vónék, ha meg nem sértem vele a naccságát. ‒ Aztán mióta szolgálsz a Jovanovics úrnál? ‒ Kettő kerek hónapja is megvan mán annak, de mostan vége! ‒ Csak nem elzavart? ‒ Áztat nem tehette, mer én mondtam föl neki ‒ emelte büszkén a magasba kerek állát Sára. ‒ Ahogyan ma beszét velem, olyat még a falumba lakó bolondos Jóska se mert megtenni. Pedig ammég a plébános urat is az ürdüng

fattyának csúfóta, amiér pap létire a sűdő jányok után csámborog. ‒ Miért, mit mondott neked az úr? ‒ Áztat merte reám sütni azzal a villás nyelvivel, hogy hazudok ‒ bólogatott nagy buzgón Sára. ‒ Méghozzája egy vadidegen úr füle hallatára mondta, ami nagy szégyen ám! Mer isten a tanú rája, űtet hívom bizonyságul, hogy én igenis igazat szótam, mikor az az idegen bécsöngetett, s aztat kérdezte, van-é új lovászunk. Én meg mondtam, hogy van, az Ottó. No, erre aszongya nekem az idegen úr, hogy kapok egy ötkoronást, ha elvezetem ütet hozzá. Én meg örűtem, mer’ öt korona nagyon nagy pénz ám! Osztán vittem vón aztat az embert az istállókhoz, de odaföntrül meglátott minket a Jovanovics naccságos, oszt kirohant, hogy mit bóklászok én holmi idegenekkel a birtokon. ‒ S aztán ‒ kérdeztem ‒ mi történt? ‒ Nem sok ‒ rántott csontos vállán Sára. ‒ Az idegen úr elmondta, hogy ő csak az új lovászt akarná látni, ha szabad. Közben meg oly randán köhögött, mint akinek mán ágya van odafönn, a hegyi tüdőszanatórijumban. A vizitkártyáját is mutogatta vón, mer' hogy valami grófnak az embere akart lenni, de Jovanovics naccságost semmi se érdekelte, csak kiverte aztat a kártyát a kezibű, aztán meg hítta a Szilárd komornyikot, aki neki erős embere, oszt a kapujig futtatta vele a látogatót. Ezután történt, hogy a naccságos nekem gyött, és aztat óbégatta, hogy ne hazudozzak itten az idegeneknek arró, hogy új lovásza van neki, amikor nincsen is. Pedig tényleg van, mer az Ottó egészen friss szerzemény a birtokon. Rájadásul még lovász is az istenadta, szóval nem én vagyok a hazug, ezt tessék nekem elhinni! ‒ Elhiszem, Sára, minden szavadat elhiszem ‒ próbáltam megnyugtatni szegény teremtést, aki már-már elsírta magát. ‒ Szóval holnap már nem dolgozol itt? ‒ Nem én! ‒ toppantott harciasan a piszkafa lány. ‒ A szakácsné már izent is a Fadrusz utcai Kovács-féle cselédszerzőbe, hogy hónap kűgyenek helyettem valaki mást. ‒ És veled mi lesz? ‒ Én megyek haza a kis falumba, Jászdózsára ‒ felelt vágyakozva Sára. ‒ Az apám ugyan letöri majd a derekamat, mer kéne otthon a keresetem, meg a kelengyém sincs még egybe, de én mán többet nem bírok ebből a nagyvárosbó. Inkább leszek otthon marokszedő jány, meg parasztfeleség, mint hogy itten hazug Sárának híjjanak! ‒ Hát az az úr, aki a lovászt kereste? ‒ kérdeztem óvatosan. ‒ Nem

emlékszel véletlenül a nevére? ‒ Arra nem, mer nagyon glancos hangzása vót, ami az én fülembe sehogy se tud megmaradni. ‒ Értem. ‒ De ha a naccságos kisasszony ismeri a betűket… ‒ Sára kapkodva kutatta át bő szoknyája ezer ráncát ‒ Várják csak, mindjár’ meglesz… Itten is van! Azzal átnyújtott egy vizitkártyát, amit valaki korábban már a sárba taposott ugyan, ám a cikornyás sorok… MATOLCSY KAMILL GR. BISSINGEN-NIPPENBURG ERNŐ SZEMÉLYI TITKÁRA …még mindig tökéletesen olvashatóak voltak. ‒ Azér’ vettem fel, hogy lássák az otthoniak, miféle helyen szógátam én, de mosmán inkább nem is kell ‒ mondta Sára. ‒ Rosszra járt nekem itten a sorom, hát vigye az ürdüng még az emlékit is! Sietve cérnakesztyűmbe csúsztattam nyomozásom legújabb bizonyítékát, s épp azon voltam, hogy magam is az új lovász után érdeklődjek, mikor a villa csupa üveg ajtaja iszonyú csörömpöléssel kiszakadt. Sára és én rémülten néztünk fel a lépcsősor tetejére, ahonnan csillámló üvegcserepek záporától kísérve egy tagbaszakadt, csíkos mellényt, fekete frakkot viselő komornyik gurult lefelé. ‒ A Szilárd! ‒ sikkantotta a cselédlány, két kezét a szája elé kapva. Amint a férfi a lépcső aljára érkezett, odafönn Ambrózy báró alakja jelent meg. Richárd elegáns mozdulattal tette fejére szürke puhakalapját, két ujjával eligazítva annak karimáját. Ezután kényelmesen elindult lefelé, sétapálcájával minden egyes fokra külön-külön rákoppintva, míg végül meg nem állt a földön fetrengő, tört üvegcserepek által összevagdosott, keservesen nyöszörgő komornyik fölött. ‒ Egyszer és mindenkorra jegyezze meg, fiam, hogy az Ambrózykat sehonnan nem lehet csak úgy kidobni! ‒ mondta hűvös fensőbbséggel, majd a karját nyújtva kivezetett a Jovanovics-villa parkjából.



17 A sürgönyök Pozsony mellett, 1897. július 1. A hatalmas fakerék sebesen pörgött. Rajta a flitterruhás leányt erős szíjak tartották, ám a lámpák fényében csillogó alakja immár teljesen elmosódott, ezért úgy tűnt, mintha eggyé vált volna a forgó céltáblával. A zenekar irányából idegtépő dobpergés hallatszott, amitől a sátorponyvák alá szorult nyári levegő sistergő elektromossággal telt meg. Rökker Alfonz bal kezében hat széles pengéjű kés sorakozott, szétterítve, mint valami kegyetlen csillanású legyező. Az öreg bizonytalanul hunyorogva meredt a pörgő kerékre, jobbjával időnként megdörgölve hol az egyik, hol a másik szemét. A közönség javarésze ekkor már biztosra vette, hogy a „vaksi vénember” ma este vérét ontja annak a szerencsétlen leánynak, akiből mostanra csupán egy elmaszatolódott, bár gyönyörűen csillogó folt látszott. A dobszó, amely tovább már nem gyorsulhatott, zsigereket rángató-tépő rezgéssé állt össze. Rökker ekkor jobbjával tétován a kések felé nyúlt és… Megvágta a saját ujját. A közönség felhördült, amint az öregember fájdalmas grimasszal, dühösen, keserűen rázogatni kezdte a kezét. A fűrészporral felszórt porondra bíborszín vércsepp hullt. ‒ Ne engedjék dobni azt a vén hülyét! ‒ ordította a tízedik sorból egy cipészsegéd. ‒ Még megöli a lányt! A manézs hátsó részéből valóban elindult két zsinórmentés cirkuszi huszár, talán azért, hogy megállítsák Rökkert, ám a következő pillanatban riadtan vissza is húzódtak, mivel a késdobáló fenyegetően rájuk vicsorgott. ‒ Ez megőrült! ‒ sikította az első sorban helyet foglaló hentesné, kinek kalapjától, pontosabban annak hatalmas toll-gyümölcs felépítményétől a mögötte ülők alig láttak valamit az eddigi előadásból. A dobpergés hirtelen megtört, megbicsaklott, mintha az ‒ egyébként törpe növésű ‒ hangszerész is a maga teremtette izgalom hatása alá került volna. A közönség ezt hallva egy emberként rándult össze. Rökker Alfonz viszont épp ellenkezőleg; hirtelen kihúzta magát, és vérző jobbjába kapva az első kést,

elhajította azt. A pörgő kerék irányából kétségbeesett sikoly hallatszott. A késdobáló azonban, mit sem törődve az idegtépő segélykiáltásokkal, melyek sehogy sem akartak szűnni, egyre gyorsuló ütemben hajigálta szerszámait, mindegyiknek külön-külön megnyalintva az élét. Zsuupp… zsuupp… zsupp… zsupp… Az ötödik penge még hangosabb, még fájdalmasabb sikolyra késztette a kerékre szíjazott, szerencsétlen teremtést. Bár a közönség képtelen volt kivenni, hogy a kések valójában hová is csapódtak be, a sikolyok semmi kétséget sem hagytak az iszonyú végeredmény felől. Az a gyönyörű lány, aki néhány perce még kakastollas álarcban, merészen testheztapadó ruhában illegette magát, ma este végképp befejezi rövidke pályafutását. Rökker a hatodik és egyben utolsó késsel kivárt. A sikoltozással fikarcnyit sem törődve (tán süket is volt a vén hülye, nem csak vaksi?) körbepördült a sarkán, miközben a sátor kupolája felé dobta a pengét. Az csillanó kört hasítva emelkedett, majd zuhant vissza, épp Rökker mutató- és hüvelykujja közé, ahonnan aztán ismét útra kelt… …zsúúúúppp! Amint a kés célba ért, a leány sikolya hirtelen elhalt… A fakerék tovább pörgött... A közönség dermedt csendben meredt a szíjak tartotta, aranyló fénytócsává mosódott leányra… Néhány finomabb ízlésű hölgy csak azért nem ájult el még, mert előbb látni akarta a vért, s azt, hogy a pengék pontosan hol is járták át a szemérmetlenül karcsú testet… A fiatal diákok, inasok és tót parasztlegények közül többen ugrásra készen feszítették izmaikat, hogy ha majd megáll a kerék, s bebizonyosodik a visszavonhatatlan, akkor a porondra ugorva leteperjék és agyonrugdossák a „vén hülyét…” Mindeközben senki sem vette észre azt a sötét ruhás asszonyszemélyt, aki a vadul forgó szerkezet mögé osont, s rátaposva a rejtett pedálra, elkezdte lefékezni azt… Az addig elmosódott kép szinte egyik pillanatról a másikra merevedett meg. A közönségnek beletelt néhány szemhunyorításnyi időbe, míg felfogta végre, hogy mi az, amit borzadó elmével előre elképzelt, s mi a valóság… A hat kés mind megvolt. Egy jobbról és egy balról, a leány csípeje

mellett… kettő a jobb és bal füle szomszédságában… kettő pedig azokban a kicsiny karikákban, amiket a leány a mutató- és hüvelykujjaival formázott meg pörgés közben… Vér egyetlen csepp sem volt sehol. A pozsonyi közönségből egyszerre robbant ki a hisztérikus megkönnyebbülés, az eufórikus öröm és a mámoros döbbenet. Miközben az álarcos leány szíjait megoldották, s ő kecses mozdulattal a porondra szökkent, majd Rökker Alfonzzal együtt újra és újra meghajolt, a cirkuszsátorban velőtrengető ordítás, üvöltés, füttyögés, kurjongatás, no és persze eget-földet rázó tapsvihar tombolt. A közönség felállt, hogy a lábával is doboghasson. A férfiak sapkáikat, kalapjaikat dobálták. A nők könnyeiket törölgették, és épp úgy sikongattak, mint néhány perccel korábban Gerlice, a keréken pörgő leány. ‒ Szétszednek minket ‒ súgta a „vén hülye”, akit az imént még legalább kéttucatnyian akartak meglincselni. ‒ Ez csak természetes, Alfi bácsi ‒ nevetett kakastollas maszkja alatt a leány. ‒ Hisz te vagy a Monarchia legjobb késdobálója, én meg a leghangosabban sivalkodó célpont. Ötször tapsolták őket vissza, míg végre a nézők karja elfáradt, tenyere égni kezdett. ‒ Bár volna még két ilyen számunk, akkor Párizsban, Londonban és Szentpétervárott is felléphetnénk ‒ borult a nyakukba Sliva Hermina, miután a bordó függönyök takarásába értek. ‒ A Donnert Cirkusz büszkeségei ‒ helyeselt a férje, Antal direktor is, bár ő sokkal csendesebben, nehogy megbántsa a közelben készülődő artistákat. ‒ Gerlice, az a sikoly egyszerűen grandioso fenomenális!96 ‒ Azt a Tóninak tessék megköszönni ‒ legyintett a leány, aki csak most kezdte érezni, mennyire elszédítette a pörgő kerék. ‒ Az ő ötlete volt, hogy sikítsak. Amikor az utolsó késnél elcsuklik a hangom, még a keréken is érzem, mennyire megrémülnek. ‒ Még szép, hogy megrémülnek! ‒ lépett Gerlicéhez a narancsszínű frakkban feszítő, lapátfülű legény. ‒ Hisz mikor én láttalak először odakötözve, sikoly nélkül is majd’ meghaltam a félelemtől. A hatalmas cirkuszsátorban csengő-bongó muzsikaszó kíséretében tovább folyt az előadás. Bohócok rohantak el a leány és Kugler Tóni mellett, akik a

takarásból a csillagpettyes ég alá léptek, s egymás mellett bandukolva közelítették meg a félkörben álló cirkuszkocsikat. Mikor a kerekeken gördülő lakhelyhez értek, annak lépcsőjén Madame Orlócy jelent meg, méghozzá teljes harci díszben. A sötét mágia és bűvészmutatványok szakavatott nagyasszonya éjfekete selyemruhában, tornyos kalappal a fején, halkan csámcsogva közeledett hozzájuk. Már épp üdvözölni akarták őt, mikor a hölgy kecses mozdulattal megemelte az arcát takaró, ébenszínű hálót, és nyúlós dohánylét sercintsen a száraz fűbe. ‒ Karcolás? ‒ kérdezte aztán, szigorú tekintettel mérve végig a flitterruhás leányt. ‒ Hangyányi se ‒ jelentette Gerlice, aki örült, hogy végre leveheti tollas álarcát. ‒ No azért! ‒ bólintott Madame Orlócy. ‒ Át is harapnám a Rökker torkát, ha kárt tenne benned, galambocskám, annyi szent! Most megyek, és elkápráztatom odabe’ azt a sok szájtátit. Ezzel tova is vonult, hatalmas, fekete csatahajóként lebbenve be a sátor takarásába, ahol előadás közben mindig úgy forrt a levegő, mintha a társulat épp háborúzna. A félkörben álló cirkuszkocsik között kövekkel körberakott tűz lobogott. A játszi lángok mellé állított fatuskókon most nem ült senki, mivel a társulat legtöbb tagjának a porond közelében akadt dolga, míg azok, akik már túl voltak a fellépésen, épp átöltöztek, vagy a priccsükön heverték ki fáradtságukat. ‒ Jó, hogy velünk vagy ‒ mondta csendesen Tóni, aki a késdobáló számtól valahogy mindig érzelmes állapotba került. ‒ Jó veletek lenni ‒ mosolygott rá Gerlice, majd hirtelen kinyújtva karját, valahová a távolba mutatott. ‒ Nézd azokat a fényeket! Tán Pozsony lehet? ‒ Igen, az ott a város ‒ állt fel az egyik tönkre a lapátfülű cirkuszi huszár. ‒ Alig egy kilométerre, a Duna túlpartján van. Vashíd vezet át a folyón, így a városiak is könnyen eljöhetnek az előadásokra. A direktor úr mindig itt, a ligetfalvi réten vereti fel a sátrat, ha erre járunk. ‒ Még sosem voltam Pozsonyban ‒ mondta álmodozón a leány. ‒ Oly sok helyen nem jártam még. ‒ Ha velünk maradsz, az egész világot megmutatom neked ‒ ajánlotta Tóni. ‒ Nagyzolsz, mint mindig ‒ nevetett Gerlice. ‒ Az egész világ még neked is túl nagy falat volna.

‒ Egy pityre bekapom, megrágom és kipököm, csak kérned kell. ‒ Úgy, ahogy Orlócy asszony a bagólét? ‒ Még úgyabbul ‒ fogadkozott Tóni, majd lehalkítva hangját, komolyra fordította a szót. ‒ Csak ígérd meg, hogy nem tűnsz el váratlanul, köszönés nélkül, mint ahogy azt a tündérlányok szokták. ‒ Ahhoz előbb tündérnek kéne lennem. ‒ Hisz az vagy! ‒ Erigy már, te bolondos! ‒ lökte meg játékosan a leány Tóni vállát, de aztán ő is elkomorult, s a tűzbe nézve suttogta: ‒ Nem vár rám sehol senki, s ahol mégis, oda meg nem mehetek. ‒ És ahova nem mehetsz ‒ tapogatózott óvatosan a kajla fiatalember ‒, ott talán egy férfi az, aki hiába vár? ‒ Is ‒ felelte Gerlice. ‒ Egy férfi, aki az apám, meg egy kislány, aki a húgom. Kugler Tóni megkönnyebbülésében akkorát sóhajtott, hogy lélegzete szikrákat fútt ki a tűzből. ‒ Hiányoznak? ‒ kérdezte aztán. ‒ Nagyon. ‒ Hát miért nem üzensz nekik? Ha válaszolnak, a Donnert Cirkuszt akkor is bárhol felleli a császári posta, ha közben továbbállunk. ‒ Épp ez az! ‒ sóhajtott a leány. ‒ Nem szabad, hogy akárki megtudja, merre bujdosom. Papuska és Mili… Gerlice hirtelen félbeharapta a szót. Mióta a cirkusszal járta az OsztrákMagyar Monarchia csodás országait, még egyszer sem mondta ki a saját vagy a szerettei nevét. Tóni persze észrevette a leány riadalmát, ám úgy tett, mint aki semmit sem hallott. ‒ Biztos nagyon hiányzol nekik ‒ súgta inkább csendesen. ‒ A holtak emléke gyorsan fakul ‒ felelte Gerlice. ‒ Vagy örökké éget, bánatkorommal szórva be minden napot. ‒ Hát te meg honnan tudsz ilyen szépeket mondani? ‒ csodálkozott rá a bandzsaszemű legényre a flitterruhás leány. ‒ Olvastam valahol ‒ vont vállat Tóni, majd hirtelen nekibuzdulással fordult Gerlice felé. ‒ Mit szólnál hozzá, ha holnap reggel bemennék Pozsonyba? ‒ Vennél nekem mézeskalácsot? ‒ incselkedett Gerlice. ‒ Azt is, ha szeretnéd, de… ‒ a fiú homlokráncolva gondolkodott, s végül

döntésre jutott: ‒ Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy megmutatom neked, hol a sürgönyhivatal? ‒ Az lehet ám a romantikus találkahely! ‒ gúnyolódott tovább a leány, de csupán addig, míg rá nem jött, hogy Kugler Tóni nagyon is komolyan beszél. ‒ Ne engedd tovább gyászolni a szeretteidet, hiszen élsz ‒ mondta a cirkuszhuszár. ‒ Legalább egy sürgönyt küldj nekik, hogy ne szenvedjenek tovább! Így esett tehát azon a régvolt júliusi estén, hogy a Pozsonytól alig bő futásnyira lévő Ligetfalva határában, a Donnert Cirkusz táborában megszületett ama ártatlannak hitt idea, melyről akkor még sem a kiagyalója, sem másnapi végrehajtója nem sejthette, hogy távirati sebességgel hozza el közéjük a halált. *** Marosvásárhely, 1897. július 3. ‒ Az anyád ne sirasson, te ganyéj! A marosvásárhelyi postahivatal ablakában egy férfi könyökölt, akiből e pillanatban csupán két vaskos, feketén szőrös kar, no meg egy kerek fej látszott. Árus Jenő összetekert újságot tartott a kezében, azzal próbálva kívül tartani az éjszakai lepkéket, amiket azonban sokkal inkább vonzott az irodából kiszivárgó petróleumfény, semhogy megijedtek volna az ügyetlen hadonászástól. ‒ A szakramentjét már annak a… ‒ heveskedett tovább a postamester, mire kerek fejéről lebillent az egyensapka, egyenest a Postateret körbefutó, fapallós járdára hullva. Árus Jenő bambán nézett a hűtlen kincstári holmi után, majd rettentőt harákolt, és olyan toccsanósat köpött, amilyet csakis a román hegyipásztoroktól vásárolt, feketén főzött pálinkától lehet. ‒ Rohaggyá’ meg a neved napján, ahun vagy, te büdös! A postamester reménykedve nézett jobbra, aztán balra, de a téren semmi mozgás nem látszott. Szidta kicsit az utcakölyköket, akik pont most nincsenek sehol, mikor a Magyar Királyi Posta- és Távirdahivatal helyi vezetőjének oly nagy szüksége volna rájuk. Persze éjfél már jócskán elmúlt, ezt Árus úr is belátta, így nem csoda, ha egyedül áll… Vagy inkább könyököl a vártán. ‒ Éccakai szógálat ‒ morogta, miközben két erős karjával ellökte magát az

ablakkerettől. ‒ Az is szakadják meg, aki kitalálta! Éccaka aludni kell, nem üzengetni! Ugyan ki olyan elvetemült, hogy ilyenkor akarna bármiről is hírt kapni? Ha jó az az üzenet, akkor reggelre se romlik el. Ha meg rossz, akkor meg inkább fel se adják, hát nem igaz!? A kérdést ahhoz a fél tucat lepkéhez intézte, ami a szolgálati íróasztalon álló petróleumlámpa körül keringett. Árus Jenő várt kicsit, s közben megpróbálta összébb húzni pocakján az egyenruhát, ám kezdeti nagy igyekezetéből végül csak méla vakarózás lett. Mikor a lepkék egyike átbukfencezett a lámpa üvegburájának peremén, és sisteregve tűzhalált halt, a postamester helyeslőn bólintott, majd felsőtestét kissé előredöntve, többé-kevésbé egyenes vonalban az ajtóhoz ment. Az utcai sapkamentés végül sikerrel járt, bár Árus úr útközben többször eltévedt. Miután bejárta a postahivatal hátsó udvarát, átesett a kézbesítők vaskorláthoz láncolt Attila-biciklijén, majd a sárban ülve néhány követ dobott az általa macskának vélt bádogkanna felé, végül csak rátalált a szépen faragott székelykapura, azon túl pedig az ablakból lepottyant kincstári fejfedőre. ‒ Azt a roggyantott térgykalácsát neki, be elfáradtam ‒ sóhajtott a postamester, hivatali keserűségének csúcspontjára hágva. Eligazgatta kerek fején a sapkát, hátát nekivetette a ház falának, s most az ablak alól tekintett fel az égre. Marosvásárhely fölé tiszta, júliusi égbolt feszült, annyi csillaggal telepettyezve, amit szem tán még nem is látott. ‒ Akkor erre most iszunk! ‒ jelentette be a néptelen Postatérnek Árus úr szigorú elhatározását. S mivel hármas hullámot vető tokájával, amit felfelé nyomott a keményített inggallér, és hegyesre vikszolt bajuszával valóban tekintélyt parancsoló személyiségnek számított a városban, így most sem vitatkozott vele senki. Legfeljebb a bal zsebébe szuszakolt pálinkásüveg dugója állt kicsit ellent, ám a postamester keményen ráharapott, kirántva őt a helyéről, hogy aztán a térre pökje azt is, mint imént a harákot. Ezután következett a lehunyt szemű, lassú ütemű nyeldeklés, amit oly nagyon tudott élvezni, hogy még halk nyöszörgést is hallatott hozzá. Akkor éjjel azonban, mikor épp a második tüzes kortyot készült magába ereszteni, a fülét halk kattogás ütötte meg. ‒ Hogyazaredvás! ‒ kiáltotta a postamester, oly hirtelen vágva vigyázzba magát, hogy még a gerince is belereccsent. ‒ Szolgálatba, Jenő! A magának szánt biztatás azonnali eredményt hozott. A Magyar Királyi

Posta és Távirda marosvásárhelyi hivatalnoka immár nem tántorgott, sőt határozottan katonás léptekkel tért vissza az állami épületbe. A kicsiny irodában aztán mégis megtorpant néhány pillanatra, de csupán azért, hogy biztonságos helyet keressen az értékes hegyi nedűnek. Miután elhelyezte üvegét az asztalon, rögvest a sarokban kattogó masinériához csörtetett, és vaskos ujjaival kisimította a gép tárcsái közül előkígyózó papírtekercset. A Morse-gép még mindig egyre csak kalapált, kék pöttyöket és vonalkákat rajzolva aprócska tintahegyével. ‒ Sürgöny érkezik ‒ állapította meg Árus úr, bár teljességgel fölöslegesen, hisz egyedül tartózkodott az épületben, s ő már tudott a dologról. ‒ No, lássuk csak, mi az ótvar ilyen sürgős?! A keskeny papírszalag letekergőzött a földre. A postamester óvatosan felemelte onnan, s mikor a gép utolsót kattant, ő már el is tépte azt a tövénél. Ezután az íróasztalához ment, majd ceruzát és hivatalos sürgönyblankettát téve maga elé, hozzáfogott a Morse-jelek emberi nyelvre való lefordításához. ‒ Telegram lejegyezve 1897. július 2-án Pozsonyban, Franz Likolits post. hiv. által ‒ mormogta maga elé a pontok-vonalak adta szavakat, majd sietve kitöltötte a következő rubrikát is, melyet a hivatali rend megkövetelt: ‒ Telegram fogadva Marosvásárhelyt, Árus Jenő post. mest. által, dátum 1897. július 3. Helyes! Ezután következett maga az üzenet megfejtése, mely a címzett adataival kezdődött. Mikor Árus Jenő meglátta a Hangay nevet, a keze mindjárt remegni kezdett, hisz ez volt az, amire immár hónapok óta várt. ‒ Hangay ‒ nyögte, majd az üveg után kapott, s a lassú élvezetről megfeledkezve, egyetlen gyors kortyot gördített le a gigáján. ‒ Megvagy végre, te Hangay, fene a jó dogodat, most aztán tényleg megvagy! Remegő kézzel fordította le a Morse-jeleket, majd újra és újra átolvasta azt, míg végül a szeméből örömkönnyek csurrantak. ‒ Aszongya, hogy: „Drága papuska, édes Milikém!” Ez ő lesz, biztos, hogy ő, az anyja piros viganóját neki! „Ne sírjatok tovább, mert…” Hú, igen! „Mert élek és jól vagyok!” De hol élsz, és hol vagy jól, te átkozott kis pipe97! Árus Jenő dühtől vörösödő fejjel olvasta végig az üzenetet, méghozzá egymás után vagy hússzor. Mikor belátta, hogy a sürgöny pontos helyet nem ad meg, ismét a Morse- géphez ment, hogy leülve mellé, most ő küldjön táviratot.

Magyar Kir. Posta és Távirda TISZTELT MÉLTÓSÁGOS ÚR! ‒ stop ‒ EGY ESZTENDEJE SZENTESÍTETT MEGÁLLAPODÁSUNK ALAPJÁN JELENTKEZEM, HOGY A NÉKEM BEÍGÉRT JUTALMAT KIKÉRJEM. ‒ stop ‒ MA ÉJJEL VÉGRE MEGÉRKEZETT AMA ÜZENET, AMIT VÁRNI MÉLTÓZTATOTT. ‒ stop ‒ A TELJES SZÖVEGET HIBÁTLANUL IDE MÁSOLOM, AZ EREDETI SÜRGÖNNYEL PEDIG ÚGY JÁROK EL, MIKÉNT ABBAN MEGEGYEZTÜNK. ‒ stop ‒ AZ UTALVÁNYOZÁST HÁLÁSAN ELVÁROM. ‒ stop ‒ ALÁZATOS SZOLGÁJA, ÁRUS JENŐ POSTAMESTER ‒ stop Az apró kalapácson gyorsan jártak a kövérkés ujjak, míg végül ugyanerre a papírcsíkra került a korábbi sürgöny szövege is. Árus úr ezután kapkodva összeszedte és mind a zubbonya belső zsebébe gyűrte a bizonyítékokat, melyek arról tanúskodhattak volna, hogy akkor éjjel Hangay Árpádnak távirata érkezett, vagy netán arról, hogy ugyanez a távirat ‒ kissé megtoldva ‒ mindjárt tovább is utazott a fővárosba, bizonyos Matolcsy Kamill úr nevére. Az éj további része csendesen telt. Hajnal felé azonban a postamester, aki igen víg kedvre kerekedett, hisz gondolatban már el is költötte a júdáspénzt, ismét kiállt az ablakba, s mivel addigra a hegyi pásztorok főzte nedű mind elfogyott, hát vad nótázásba kezdett, így köszöntve a gyönyörű vásárhelyi reggelt, no meg az első járókelőket, akik ezen cseppet sem csodálkoztak.



18 Az új cseléd Buda, 1900. március 23. Csöpörgős, hideg reggel köszöntött a Sváb-hegyre. A Széchenyi-emlékmű tövébe helyezett virágok bús feje csendesen bólintgatott, amint szirmaikat elérték az égből hulló felhőkönnyek. Terka asszony épp akkor gyújtott a konyhai tűzrakás alá, mikor a villa esőharmatos pázsitján egy könnyű léptű árny suhant át, hogy azután gyorsan tovasiető tüneményként osonjon ki a Széchenyi-emlékútra. Fél órával később halk edénycsörgés, hozzá pedig kissé hamiskás nótaszó hallatszott ki a villa konyhájából. Terka asszony, aki mindenkinél előbb kelt, már javában készítette a reggelit: tojást főzött, vasvillára tűzve kenyérszeleteket pirított, sonkát szeletelt. Az ablakon kitekintve látta, hogy a kertet csendes eső áztatja, ezért néma hálát mormogott magában, amiért száraz és meleg helyen lehet, ahol ráadásul úgy megbecsülik, mintha legalábbis gyémántos pólyába tekert királykisasszonyként született volna. Hamarost a meredeken lejtő birtok legaljában gubbasztó házikó ajtaja is feltárult. Vén Bódis Gáspár állt a magas küszöbre, s csípőjére támasztva két hatalmas öklét, elégedetten tekintett körbe birodalmán. Előbb az Ambrózyvillát szemlélte meg, egyetlen apró biccentéssel nyugtázva, hogy az most is épp ott magasodik, ahol előző este hagyta. Ezután a világlátott szemek a környező hegyoldalakat és erdőségeket kezdték fixírozni, s mivel azokat szintén rendben találták, végül az öreg cseléd újfent bólintott, majd lehajolt, hogy a lábánál várakozó, csupa kóc pulikutyát is üdvözölje. ‒ Szomorú időnk lesz ma, Terka ‒ mondta a grófnő, belépve a meleg, pirított kenyértől illatos konyhába. ‒ Az csakis rajtunk múlik, méltóságos asszony ‒ felelte széles mosollyal a szakácsnő, és egy aprócska stampedlispohárba barna lét csurgatott abból a literes üvegből, amit az imént vett elő a kredenc aljából. ‒ Tessen csak meginni a csudaszert! Ez majd kiűzi a sajgást csontból, szívből, lélekből egyaránt!

‒ Még hogy csudaszer ‒ vette át a pohárkát Erdődy Agáta fintorogva. ‒ Ez csupán némi Serravallo kotyvalék, amit az orvos azért írt fel nekem, mert állítólag kiváló idegerősítő, vérjavító és étvágygerjesztő szer. ‒ Hát erről beszélek én is! ‒ lelkesedett Terka néne. ‒ Ahun étvágy van, ott minden jól van, méltóságos asszony. ‒ Ha maga mondja, Terka ‒ sóhajtott a grófnő, majd egy szuszra lenyelte a modern orvostudomány barna löttyét, úgy megrázkódva annak kámforos ízétől, hogy még a halcsontos fűzője is belereccsent. ‒ Annyi bizonyos, hogy ha netán valaki még egy stampedlivel meg akarna kínálni, én tényleg úgy futnék előle, mint a nyúl! ‒ Jó reggelt adjon az isten! ‒ köszönt be az ajtón Isti, kezében gyűrögetve esőtől átnedvesedett sapkáját. ‒ Ahogy tapasztalom, odakinn nagymosást rendeltek el az égiek. Erdődy grófnő, miután néhány szót váltott a nyakigláb kölyökkel, bement az ebédlőbe és helyet foglalt a megterített asztal mellett. Néhány perccel később a fia is megérkezett, sápadtan, karikás szemekkel foglalva el székét. ‒ Jó reggelt, anyám ‒ csókolt kezet a grófnőnek. ‒ Remélem, kellemesen aludt. ‒ Biztos, hogy kellemesebben, mint maga, fiam. Úgy látom, már megint túl sokat dolgozott. ‒ Ez az ügy… ‒ Richárd dühösen rázta a fejét. ‒ Az ügy vagy inkább a Hangay lány viselkedése az, ami ennyire bosszantja? A fiatal báró gyors, nyugtalan pillantást vetett az anyjára. ‒ Mili tegnapi felelőtlen viselkedése egyszerűen megbocsáthatatlan ‒ mondta ki végül. ‒ Elszökni a városba… a főkapitányság előtt grasszálni, mikor bárhonnan leányrablók és gyilkosok leshetnek rá… ‒ Bízik magában ‒ szólt csendesen a grófné. ‒ Érzi, hogy maga megvédi őt, bármi is történjék. ‒ Aligha leszek képes megvédeni, ha ostoba libaként viselkedik. Hogy erre Erdődy grófné mit felelt volna, azt nem tudhatjuk, mivel ekkor Terka asszonyság jelent meg az ajtóban, két karján egyensúlyozva a hatalmas tálcát, amin a reggeli ínycsiklandó kellékei sorakoztak. ‒ A kisasszony felkelt már? ‒ kérdezte Richárd, hangjában ingerült éllel. ‒ Azonnal megyek és megnézem ‒ készségeskedett a szakácsnő, akinek különleges ösztönökre sem volt szüksége ahhoz, hogy felfedezze: az ifjú báró

még mindig rettentő dühös a Hangay lányra. A következő néhány percben a két reggeliző illedelmesen csörgettezörgette-csilingeltette az ezüstneműt és a porceláncsészéket, egészen addig egy árva szót sem szólva, míg fel nem hangzott az a rettenetes sikoly. Elsőként Isti ért a tetőtérbe, rögtön utána Ambrózy báró érkezett, s végül Vén Bódis Gáspár is megjelent, pedig neki a birtok túlfeléről kellett átcaplatnia. Terka asszony az előtér közepén állva várta őket, kezében azzal a ruhával, amit a Hangay lány előző nap viselt. Richárd semmit sem kérdezett, ám a tekintete úgy elkomorult, hogy ijedtében még a szegény szakácsné is a falig hátrált tőle. ‒ Már megint?! ‒ mordult a báró, majd Istire és Gáspár bácsira villantotta gyilkos tüzű pillantását. ‒ Ez hogy lehet? ‒ A birtokra bé nem jött senki, az bizonyos ‒ szögezte le az öreg cseléd. ‒ A Bogi felugatott volna minket. ‒ Milit viszont már ismeri ‒ tette hozzá Isti. ‒ Így tehát, ha nem erővel vitték, hanem a maga akaratából, egyedül ment ki a kapun, akkor azt a kutya pisszenés nélkül tűrte. Csakhogy… Vén Bódis Gáspár és Terka asszony kérdőn bámult a legényre, aki most épp úgy ráncolta homlokát, és bökte égnek a mutatóujját, mint azok a regényes nyomozók, akiket a filléres füzetek lapjain láthatott. ‒ Ne mondja nekem senki, hogy a leány mezítelenül szökött világgá! ‒ fejezte be iménti gondolatát Isti. Tíz perc sem telt bele, s a rejtély megoldódott. ‒ Elvitte az ünneplő ruhámat! ‒ szörnyülködött saját szobájából kilépve a szakácsnő. ‒ És a cselédkönyvem sincs meg! Azt a sistergő szót, ami ekkor az ifjú Ambrózy báró ajkát elhagyta, egy jó nevelést kapott, úri lány sosem mondhatja ki, ezért most inkább én is hallgatok. Annyi bizonyos viszont, hogy Richárd nyomban köpönyeget, kalapot, sétapálcát ragadott, s el sem búcsúzva a háziaktól, máris kinn loholt a szakadó esőben, hogy mihamarabb szabad bérkocsira leljen. ‒ Tehát újra csak megszökött ‒ bólintott csendes nyugalommal Erdődy grófnő, aki mindvégig az ebédlőasztal mellett maradt. ‒ Pontosan erre számítottam. ‒ Csak nem! ‒ csapta össze a két tenyerét Terka asszonyság. ‒ De ha előre tudta, hogy ilyen nyughatatlan természete van annak a leánynak, akkor miért nem figyelmeztette a fiát, méltóságos asszonyom?

‒ A jó pedellus sem súgja meg előre az öntelt diáknak, hogy miféle leckét eszelt ki számára a tanár ‒ felelt titokzatos mosollyal Erdődy grófnő. ‒ S úgy tűnik, ez a Hangay lány bizony remek tanár! Olyan, aki a legcsípősebb leckét sem fél feladni az én fiamnak, aki bizony bármilyen lángelme is… ezt lássuk be, Terkám, sajnos cseppet sem tiszteli azokat, akik szoknyát hordanak. *** A szakácsné, aki már az első percben leszögezte, hogy őt minden időben és helyzetben Bözsi naccsádnak kell szólítani, a konyha közepén terpeszkedő asztal mögött állt, és miközben két erős kezével kegyetlenül dögönyözte a gyúródeszkán szenvedő tésztát, egyre csak engem fixírozott. ‒ Úgy! ‒ köpte ki végül a szót, olyan undorral, mintha mindeddig valami keserűt kellett volna szopogatnia. ‒ Szóval te volnál az? ‒ Engem küldtek ‒ mondtam, illendőn lesütve a szememet. ‒ A Kovács aztat mondta a cselédszerzőben, hogy mostan megfogtam az istennek a lábát. ‒ Az úr nevét hiába a szádra ne vedd, mert mindjárt kilapítalak, te kis vakarék! ‒ kiáltotta a szakácsné, hatalmasat öklözve az ártatlan tésztába, miközben püffedt arcpárnái között bújó malacszemei nagyot villantak. ‒ Állod-e, ha pofoznak? ‒ Pofozás? ‒ adtam a rémültet. ‒ Ki akarna engem megpofozni? ‒ Lássuk csak ‒ kezdte sorolni őszinte élvezettel. ‒ Ha tányért törsz, korommal piszkítod be a szőnyeget, vagy egyéb háztartási vétségre vetemedsz, akkor én leszek a pofozó. Ha titkon férfit lopsz be a házba, a kerítésnél idegenekkel kokettálsz, vagy kócosan, slamposan jelensz meg az úr és annak vendégei előtt, akkor Szilárd főkomornyik fogja pirosropogósra verni a képedet. Minden egyéb esetben pedig maga Jovanovics úr lesz az, aki lekever néhányat. ‒ De miért tenne ilyen csúfságot velem? ‒ Neki arra aligha kell különösebb ok ‒ röhögött a szemembe Bözsi naccsád, ledörzsölve kezéről a tésztaragacsot. ‒ Légy láb alatt, és puff! Nézz rossz irányba, és paff! Vedd túl gyorsan, lassan vagy hangosan a levegőt, és sutty! Esetleg kerülj épp akkor a keze ügyébe, mikor dühös… Az úr pedig mindig, tán még álmában is dühös! …és zsumeg, már kapod is a pofont! Hirtelen a szegény cselédlány, Kozma Sára feldagadt arca jutott eszembe. Amikor a lócitromokkal tarkított udvarra figyelmeztetett, azt hittem, a sírástól

olyan piros és kerekded a képe, de most már tudtam, hogy inkább a sűrű pofozás lehetett az oka. ‒ Mutassad szépen az igazolványod! ‒ lépett hozzám Bözsi naccsád, liszttől fehér kezét nyújtva felém. Én belekotortam a batyumba, amibe a pirkadat előtti órában néhány gyorsan összekapkodott holmit kötöttem, s aztán átadtam neki az Ambrózy-villa szakácsnőjének cselédkönyvét. ‒ Mondjad csak szépen a nevedet! ‒ szólt rám ő, miután akkurátusán kinyitotta az okiratot. ‒ Mihály Terka. ‒ Helyes! Honnan jöttél? Értetlenül néztem rá, s majdnem ki is mondtam azt, ami elsőként eszembe jutott: „Hisz oda van írva, olvassa el!” Szerencsére a szavak, amik bizonyára azonnal megteremték volna a Jovanovics-villában kapott első pofonomat, a torkomon akadtak, mikor a szakácsné rám emelte szúrós tekintetét. ‒ Mondjad már, te bamba! Vagy tán nem tudod, hol szült világra az anyád? ‒ Me… Mezőcsávás, Maros-Torda vármegye ‒ nyögtem, látszólag az ijedtségtől, ám valójában a döbbenettől, hisz végre megértettem, miért leckéztet a szakácsné: muszáj volt neki tőlem hallania az adatokat, mert ő maga bizony nem tudott olvasni! ‒ Helyes! ‒ csukta be és süllyesztette köténye zsebébe a cselédkönyvet, amibe szerencsére akkoriban még se fénykép, se pontosabb születési adatok nem kellettek, így könnyen bitorolhattam el a jó Terka néni személyazonosságát. ‒ Mostantól a Jovanovics-villa cselédje vagy. Gyere, megmutatom, hol hálunk! A Gellért-hegy oldalába épített, csodálatos palota, mely a jó minőségű, illatos szappanok adta nyereségből emeltetett, belülről valahogy sokkal kisebbnek tűnt. A konyha, hús-, zöldség- és fáskamra, valamint a házhoz tartozó közvetlen személyzet ‒ mely csupán három emberből: a komornyikból, a szakácsnőből és immár belőlem, a cselédből állt ‒ szállásai mind a pinceszinten sorakoztak. Ezeknek a helyiségeknek kizárólag magasan nyíló, keskeny ablakok jutottak, melyeken kitekinteni csak úgy lehetett, ha az ember lábujjhegyen állva kepeszkedett. Akkor sem láthattunk mást, mint a közeli fák tövét, a bokrok alját, vagy olykor-olykor egy-egy arra járó ember cipőjét, csizmáját. Bözsi naccsádnak és nekem közös hálófülkénk volt. A levegőtlen, szűk kamra falát fehérre meszelték, az ablakokat mosóvászon függönnyel takarták

(tán azért, hogy senki ne leselkedhessen), a padló pedig morzsalékos, minden lépésre hangosan csikorgó beton volt, amit csak középen takart valamelyest a kétlépésnyi, rongyos szőnyegmaradék. Az egyik sarokban hatalmas rézágy állt, rajta magasra púpozott dunyhákkal. Lábrészénél kétajtós, szúrágta sifonér, a mellett pedig vénségesen vén, egykori szép festését már csak nyomokban őrző tulipános láda strázsált. ‒ Ez itten az én felem ‒ mutatott a szegényes berendezésre a szakácsnő. ‒ Ha csak a közelébe mész a holmimnak, a húsvágó bárddal szeletellek fel, megértetted?! ‒ Igenis, naccsád ‒ bólintottam. ‒ Azér’! ‒ támasztotta két húsos öklét a csípejére a szakácsnő, majd szőke szőrszálakkal tarkított állával a másik sarok felé bökött. ‒ A te szállásod ottan van. A betonpadlón szakadozott vászonlepedővel, s két durva lópokróccal fedett, hepehupás szalmazsák hevert. ‒ A motyódat hagyjad csak itt nyugodtan. Közöttünk nincsenek tolvajok ‒ mondta Bözsi naccsád, s mindjárt ki is kapta kezemből a batyut, hogy aztán a fekhelyemre dobja azt. ‒ A fekhelyed miatt ne szörnyülködj, mivel csak igen kevés időt fogsz rajta tölteni. Ébresztő hajnali négykor. Első dolgod minden reggel kikormolni a kandallókat és tüzet gyújtani a konyhában, hideg időben pedig odafönn, a szalonban, a férfiszobában és a könyvtárban is. Ha felmész a házba, mindig úgy kell osonnod, mint a macska: a jó cseléd észrevétlenebb a kísértetnél! ‒ Igenis, naccsád. ‒ Különben a többit majd elmondja Szilárd, a komornyik ‒ fordult meg és lépett ki a szűk folyosóra a szakácsnő. ‒ Az ottan az ő ajtaja. Karót nyelt, rátarti és igen szigorú ember, de a cselédlányokat eddig még egyszer sem molesztálta. Persze azért jobb, ha kerülöd a szobáját, hisz a férfiaknál sose lehessen tudni. ‒ Igenis, naccsád ‒ mondtam szolgálatkészen, miközben a sötét folyosón botorkálva visszatértünk a konyhába. Ott a szakácsné első dolga az volt, hogy törlőkendőt ragadva néhányszor lecsapjon az asztalon felejtett tésztára. Mire bevégezte harcias feladatát, a gyúrásban úgy féltucat tavaszi légy feketéllett szárnyas, hatlábú mazsolaként. ‒ Csipkedd ki őket! ‒ utasított, püffedt arcán méla undorral. ‒ Ha marad is benne, attól még jó lesz az úrnak. Magunknak úgyis frisset gyúrok.

Egész délelőttömet a konyhán töltöttem. Tíz óra tájban Szilárd komornyik nyitott ránk. Azért jött, hogy végre ő is megismerje az új cselédet. ‒ Slampos ‒ állapította meg, miután háromszor körbejárt. ‒ Úgy lóg rajta a ruha, mintha az öreganyjáé volna. Terka néni kimenő ruhája valóban nem illett rám, hisz ő derékban, mellben, farban jóval terebélyesebb volt, mint én. A saját, vásárhelyi varrónőnél készíttetett öltözékemben azonban mégsem állíthattam be a Jovanovicsvillába, ha egyszer cselédnek jelentkeztem! ‒ Szegény édesanyám templomos ruhája ez ‒ magyarázkodtam csendesen. ‒ Tetszik tudni, a saját leánygöncöm túlságosan nyűtt volt már. A mama azt mondta, ha Pesten, úri népeknél akarok szolgálni… ‒ Nem érdekel! ‒ csattant fel Szilárd komornyik, kinek durva ábrázatán kék, lila és zöld foltok, a homlokán pedig féltenyérnyi horzsolás őrizte az Ambrózy báróval való dicstelen találkozás emlékét. ‒ Ma este addig nem térsz nyugovóra, míg magadra nem igazítod a rongyaidat! Megértetted? ‒ Igenis, naccsá… ‒ Igenis, komornyik úr! ‒ üvöltötte Szilárd, nyálcseppeket permetezve az arcomba. ‒ Igenis, komornyik úr ‒ ismételtem utána, szemem sarkából figyelve, milyen izgatott várakozással bámul ránk Bözsi naccsád, remélve, hogy máris megkapom az első ütlegemet. ‒ Rá fogok pirítani erre a Kovácsra ‒ mondta ezután kifelé menet Szilárd, két hatalmas kezét az ülepénél kulcsolva össze, amitől úgy festett, mintha valami rettentő, bár láthatatlan súlyt cipelne a hátán. ‒ Egyre vacakabb, silányabb, útszélibb cselédeket küld nekünk! Tán csak nem azt képzeli az a vigéc, hogy Jovanovics Milán házába bármilyen rongyos liba megfelel?! Kovács úr, a „vigéc”, mikor kora reggel bekopogtam Fadrusz utcai irodájába (akkor még a saját, csinos toalettemben, titokzatosan lefátyolozva!), bizony nagyon megkönnyebbült, azt hallva, hogy a Jovanovics-villa visszamondja a cselédrendelést. ‒ Kérem, kisasszony, akárkije is magácska a szappangyáros úrnak, mondja meg neki, hogy ha minden lányt dagadtra pofoz, hamarost senkit nem tudok majd ajánlani ‒ sápítozott a háztartási alkalmazottak közvetítője. ‒ Budán már így is híre ment, hogy Jovanovicséknál verik a cselédeket, így most csak örülni tudok, amiért kegyed lemondja a rendelést. Miután Szilárd komornyik távozott, Bözsi naccsád ezerféle parancsot

zúdított rám. A következő két órában krumplit és hagymát pucoltam, edényt súroltam, ezüstöt fényesítettem. Közben egyre csak azon törtem a fejem, hogyan bírjam fecsegésre a szakácsnőt, aki a maga megátalkodott mogorvaságába süppedve mindig csak annyit szólt, amennyi a következő feladat kijelöléséhez feltétlenül szükséges volt. Végül azért mégis összeszedtem a bátorságomat és kinyögtem: ‒ Hát a többiek? ‒ Miféle többiek? ‒ kérdezett vissza Bözsi naccsád, aki épp a sütni való húst szeletelte, s a markában tartott késsel igencsak veszedelmes látványt nyújtott. ‒ Aligha csak hárman vagyunk személyzet a háznál. ‒ Az úr agglegény, ezért elegen vagyunk hárman ‒ pökte ki magából mély megvetéssel a szakácsné. ‒ Aszongyák, rühelli a szoknyasuhogást. Meglehet, hogy ezért pofozza folyton a cselédeket is. ‒ És a lovak? ‒ szaladt ki a számon. ‒ Azokat ki látja el? ‒ Honnan tudsz te a lovakról? ‒ villantotta rám szúrós tekintetét Bözsi naccsád. Néhány pillanatig csendben hajoltam a rézmozsár fölé, amit épp suvickolnom kellett, de szerencsére ismét eszembe jutott szegény elődöm, Sára. ‒ A lócitromok! Láttam, hogy tele velük az út, ami a ház mellett fut. No meg egy olyan módos gyárosnak, mint Jovanovics úr, biztos van saját hintója is. ‒ Hintója, az nincs neki, te ostoba ‒ vigyorgott elégedetten a szakácsnő, akinek mindig nagy örömet okozott, ha másoknál okosabbnak mutathatta magát. ‒ Hintón csak a főnemesek cicomás feleségei, lyányai meg a kikentkifent úri ficsúrok járnak korzózni. A mi gazdánk viszont, ha telne is rá neki, sosem ülne olyan rongyrázós micsodába. ‒ Hát akkor…? ‒ Akkor, akkor! ‒ ripakodott rám Bözsi naccsád. ‒ A kezed járjon, ne az a lepcses szád! Hamarost oda kell tenni az ebédet, és még sehol se tartunk! Azt hittem, itt vége is a beszélgetésnek. Ám megint szerencsém volt, mivel a szakácsnő immár magától pletykált tovább. ‒ Vannak még négyen. A kertész, az úri kocsis, meg két lovász, de őket idebenn szinte sose látjuk. A birtok legvégében, az istállók melletti házban laknak, s csak akkor jönnek erre, ha dolguk akad. A komornyik úr és én nem is állhatjuk őket; mind alja népség. ‒ Még a kocsis is?

‒ Zsinóros mentében, tollas kalpagban, rókaprémes dolmányban jár, de azért ő is csak lószagot húz maga után ‒ legyintett a kezében lévő tenyérnyi oldalassal Bözsi naccsád. ‒ Szerencsére az úr szigorú utasításba adta, hogy a hátul lakók csak a legszükségesebb esetben téblábolhatnak erre. A száraz ételt, a reggelire és estebédre való szalonnát, hagymát, hideg húst, kenyeret én magam osztom nekik kétnaponta innét, a kamrából. A meleg ebédet meg majd neked kell kivinned az istállókhoz azokban a fedeles edényekben, ni! Szóval legkésőbb két óra tájt, miután odafönn az úr végzett a maga ebédjével, kimehetek a házból, egyenest a birtok eldugott, hátsó fertályába ‒ s akkor végre találkozni fogok az én drágalátos unokabátyámmal! „Schützer Ottó, te alamuszi, gyáva kis sündörgő, miattad jöttem ide, miattad loptam meg szegény Terka nénit, és csakis miattad dörgölöm fényesre ezt az átkozott réz…” ‒ Na, az egyik lószagú már itt is van ‒ vicsorodott el ekkor Bözsi naccsád. ‒ Kellett nekem a falra ördögöt festeni! Súlyos csizmák döngése riasztott fel gondolataimból. Mivel háttal ültem a lépcsőnek, ami az udvar szintjéről a konyhába ereszkedett, először nem láthattam, ki érkezett. ‒ Jöttem az ellátmányért ‒ mondta a rosszkedvű férfi, lecövekelve a kályha mellett. ‒ Markó kocsis üzeni: ha megint rohadt vereshagymát tesz a szalonna mellé, naccsád, akkor legközelebb ő jön érte, s vele lesz az ustora is. ‒ Mondja meg annak a bögölycsípte bakhuszárnak, hogy kettébe töröm és megétetem vele az ustorát, csak merjen ilyeneket üzengetni ‒ rikácsolta a szakácsnő, miközben a kamrába ment. S bár onnan is egyre csak szórta tovább az átkait, én már nem rá, inkább a hátam mögött álló férfira figyeltem. A hangja…! Amint az első szót kimondta, rögvest úgy éreztem, hogy visszarepülök az időben. Köröttem ismét éjszaka volt, a dohos falakból édeskés penészszag áradt, s én hiába bújtam a dunyha alá, mégis felriadtam a veszekedésre, mely a nagynéném és a fia között robbant ki. Maga Schützer Ottó állt a hátam mögött, alig karnyújtásnyira! Bözsi naccsád csak szórta és szórta viperaméreggel átitatott szitkait, miközben a kamrában egymaga pakolva akkora zajt csapott, mint egy egész ágyús regiment, társzekerekkel egyetemben. Én letettem a mozsarat, majd felálltam a hokedliről és lassan megfordultam. Ottó, aki ügyet sem vetett rám, még mindig a kályha mellett várakozott, épp cigarettát sodorva magának ügyes ujjaival. A szálfatermetű, sötétbarna hajú kuzin rettenetes állapotban

volt. Kék cájgnadrágot, hozzá ugyanolyan munkáskabátot viselt, alatta több helyen likas, kötött mellénnyel és kockás inggel. A csizmáján kétarasznyi magasan száradt a sár és a zöldes lóürülék, amiből a nadrág szárára is bőven jutott. A nemrég még jóképűnek mondható Ottó pocsolyaszürke szeme alatt püffedt táskák domborodtak, arcát durva borosta verte fel, ajka kicserepesedett, és a két kezét százával borították az apró, részben már bevarasodott sebek, jelezve, hogy olyan embert látok, aki sosem szokta a kemény munkát, most azonban alaposan ráfanyalodott. ‒ Te meg mit bámulsz, mint a bornyú? ‒ förmedt rám, mikor zavarni kezdte, hogy nézem. ‒ Tán dolgod van velem? Azt akartam felelni, hogy bizony akad, de csak négyszemközt mondhatom meg, mi az. Ám ekkor a szakácsné, aki nehéz kosarát cipelve fújtatott elő a kamrából, szétrebbentett minket. ‒ Hagyja békiben a cselédet, azt ajánlom, míg jól megy a sora! ‒ süvöltött rá Ottóra a naccsága, terhét a mocskos csizmák elé ejtve. ‒ Itt van a szárazholmi: kolbász, szalonna, kenyér, meg ami még jár. De aztán osszák be rendesen, mert többet akkor se kapnak két napig, ha éhen vesznek. ‒ Majd leöljük a Jovanovics egyik hátaslovát, oszt megmondjuk neki, mikor kérdez felőle, hogy a maga fösvénysége miatt lett neki vesztesége ‒ röhögött Ottó, miközben megnyitotta a kályha ajtaját, és egy szalmaszállal lángot lopva, rágyújtott. ‒ Magával se lettünk többen, csak sűrűbben ‒ sziszegte Bözsi naccsád. ‒ Na, hozom a két kancsó bort. ‒ A seritalt se feledje! ‒ pöffentett utána füstöt a kuzinom, oly gyilkos indulattal, amiből azonnal kitetszett, hogy legszívesebben menten megfojtaná a szakácsnőt. Ismét kettesben maradtunk, ám én még mindig nem tudtam, hogy kezdhetnék a mondandómba. Schützer Ottót korábban nem ismertem, de úgy hallottam, igazi zsirárdikalapos dzsentri úrfi volt, aki elegáns ruhákban járt, illatos szivarkákat szívott, és a korzón sétálva minden úri lánykát nyugtalan kuncogásra bírt. Most azonban egy durva, toprongyos lovász állt előttem, akiről csak annyit tudtam biztosan, hogy aljas, gátlástalan gazember, leányrabló, sipista és betörő. Tudtam: kettesben kell vele maradnom, ám ahhoz előbb muszáj valahogy felkeltenem a figyelmét. Talán, ha meglibbenteném előtte a szoknyám szegélyét…? Lepillantva a Teréz nénitől elorzott öltözékemre, mely úgy állt

rajtam, mint az isteni nőidál, Sarah Bernhardt légies ruhakölteménye egy hullarészeg szerb folyami hajóson, azonnal beláttam, hogy ez nem fog menni. Akkor hát legjobb lesz a nyílt támadás! Odasúgom neki ‒ gondoltam ‒, hogy tudom, kicsoda, s azt is, mi történt szegény Fejér Marival. Ő erre biztos halálra rémül majd, hisz retteg a lelepleződéstől. Ám én akkor sietve megnyugtatom, s aztán találkát kérek tőle a birtok parkjában, hogy mindent apróra megbeszélhessünk. Miután a fejemben ilyenformán elkészült a terv, felszegtem az állam, s kimondtam az első hangot: ‒ O… Ekkor szólalt meg az az átkozott kapucsengő, melynek harangja a konyha falára volt szerelve. Mellette több kisebb harangocska is sorakozott, mindegyik alatt egy-egy tábla, a következő feliratokkal: Szalon, Zöld Háló, Kék Háló, Vörös Háló, Zeneszoba, Úriszoba, Ebédlő, Könyvtár. A rézdrótok, melyek a harangoktól szertefutottak, mind rezzenetlenek voltak, kivéve egyet, mely a Kapu feliratú táblánál ért véget, s amit most akkora erővel rángatott valaki, hogy már-már attól kellett tartani, mindjárt elszakad. ‒ Siket, vak netán béna vagy, hogy nem mozdulsz? ‒ rontott be a konyhába Bözsi naccsád, két kezében egy-egy lefedett kancsóval. ‒ Vendég jött, nyiss kaput! ‒ Az nem a komornyik dolga? ‒ feleseltem. ‒ Az, ha itt van ‒ vicsorgott rám vérben forgó szemekkel a szakácsné. ‒ Ilyentájt azonban Szilárd úr mindig odafönn van elfoglalva, ezért neked kell ugrani. De aztán ésszel ám! Házalókat, cigányokat, kódisokat, munkáért kuncsorgókat be ne engedjél, különben cafatokra leszel pofozva, megértetted?! A harangot továbbra is csak rázta és rázta az, aki a kapunál állva bebocsáttatást kért. Így hát tényleg nem tehettem mást, mint hogy felszaladtam a lépcsőn, miközben lépteimet Bözsi naccsád szitkai és Schützer Ottó gúnyos röhögése kísérte… *** Még félúton sem jártam a villa és a kapu között, mikor már jól tudtam, hogy ki az, aki oly erőszakosan rángatja a csengővezetéket. Elég volt átlesnem a kovácsoltvas girlandok, virágok és szőlőkacsok között, nyomban felismertem

a sportos alkatú, elegáns öltönyt és puhakalapot viselő illetőt, aki két kallantyúhúzás között le-föl járt, dühösen meredve maga elé. Mögötte, a Bakator utca szélén bérkocsi állt, melynek lovai idegesen emelgettékrázogatták a fejüket. A bakon ülő, megszeppent hajtó egyre csak sopánkodott, mondván, hogy Jovanovics Milán horvát ugyan, de azért a királyi Pestbudán is nagy befolyással bír, ezért tán mégse kéne tönkretenni a kapucsengőjét. ‒ Nyissa ki! ‒ dördült rám az „én báróm”, mikor végre megérkeztem. ‒ Azonnal nyisson kaput, aztán szálljon fel a kocsira! ‒ Előbb tán szép napot, vagy valami! ‒ néztem rá félrebillentett fejjel, és eszem ágában sem volt két lépésnél jobban megközelíteni a kaput, amit a szappangyáros szerencsére mindig kulcsra záratott. ‒ Maga szemernyi udvariasságot sem érdemel, Mili kisasszony ‒ fortyogott tovább Richárd. ‒ Nocsak! ‒ kerekedett el a szemem. ‒ Hát már megint visszacsúsztunk a ridegségbe, báró úr? ‒ És ott is maradunk mindörökre, amiért eljátszotta a bizalmamat ‒ jelentette ki Richárd, kinek arcán őszinte harag pírja égett. ‒ Ígérte, hogy veszteg marad, erre tessék: ismét megszökött! ‒ Rátaláltam Ottóra ‒ próbáltam csitítani, mivel észrevettem, hogy a kocsis egyre hegyesebb füllel hallgatózik. ‒ Ha az imént nem csönget ránk, már beszélni is tudtam volna vele. ‒ Szóval tényleg itt rejtőzik? ‒ feledkezett meg haragjáról Ambrózy báró. ‒ Őt is ki kell hozni onnan, mielőtt a gyilkos… ‒ Matolcsy ‒ vágtam közbe. ‒ Ő, vagy valaki más, ezt még nem tudhatjuk biztosra. ‒ Ugyan ki egyéb lehetne? ‒ vitatkoztam. ‒ Minden egybevág. ‒ Vagy épp hogy minden tévútra visz. De most nem ez számít. Nyissa már az ajtót, és tűnjünk innen el! ‒ Épp most, mikor Ottó százlépésnyire sincs? ‒ néztem rá értetlenül. ‒ Fogja már fel azzal a jól fésült fejével, báró úr, hogy Hangay Mili nyomra lelt, és mint buldog a lábtörlőt, addig nem ereszti, míg ki nem ráz belőle mindent, ami kell. Egyébként pedig én most itt éppen felelősségteljes cselédi szolgálatban állok! ‒ Mili...! ‒ lépett a vaskapuhoz Ambrózy báró, miközben kesztyűbe bújtatott keze ismét a csengő fogantyúja felé emelkedett. ‒ Értse már meg, hogy életveszélyben van!

‒ Amíg nem eszem az itteni szakácsnő főztjéből, addig semmi bajom nem eshet ‒ feleltem makacsul összefonva magam előtt a két karom. ‒ Kis szerencsével, és ha maga, drága báró úr, nem csöngeti széjjel a tervemet, még napszállta előtt sikerül beszélnem Ottóval. ‒ És mit akar mondani neki? ‒ Az igazat. ‒ Vagyis? ‒ Azt, hogy tudok róla mindent, Emmától kezdve egészen Fejér Mariig, aki ide beajánlotta, s aztán meghalt. Ettől majd biztos jól megijed, hisz nem akarhatja, hogy a rendőrség kezére adjam, hát szépen elmondja nekem, amit a nővérem sorsáról tud. Az ifjú Ambrózy úgy nézett rám, mintha hirtelen szamárfülem, elefántormányom és pillangószárnyam nőtt volna. ‒ Meg fog halni, Mili ‒ mondta csendesen. ‒ Schützer azon nyomban ki fogja tekerni a nyakát, ahogy elárulja neki, hogy maga a kisebbik Hangay lány. ‒ Az Ottó?! ‒ nevettem fel. ‒ A kuzinom nem olyan! Rendben van, hogy csélcsap, nímand és sipista, aki soha még két fűszálat sem tett keresztbe, nehogy munkán kapják, de hogy ölne… ‒ Már ölt ‒ szólt ekkor rekedten Richárd. ‒ Nem akartam mondani, mert úgy gondoltam, a maga gyönge leánylelke több szörnyűséget aligha bírna elviselni, de sajnos bebizonyosodott: a tébolydai ápoló nem véletlenül fulladt meg! A holttest vizsgálata feltárta, hogy Schützer törte ki a nyakát. A jeges rémület úgy dermesztett meg, mintha a budai márciusból hirtelen az antarktiszi januárba pottyantottak volna. Beletelt úgy két percbe ‒ mialatt a báró tovább beszélt, bár nem tudom, miről ‒, hogy valamelyest összeszedjem magam. Akkor ismét hallani kezdtem a kapun túlról érkező szavakat, ám azok épp az ellenkező hatást érték el, mint amit Richárd remélt. ‒ …ezért mondom hát, Mili, hogy nyissa ki végre ezt az átokverte zárat, mert maga igenis túl gyenge, törékeny és tapasztalatlan teremtés az olyan férfimunkához, mint a detektívtudomány. Mikor elhallgatott, egy darabig csak néztem rá, majd halk, de tisztán csengő szavakkal így feleltem: ‒ No, akkor most szépen menjen el innen a báró úr! ‒ De kisasszony…! ‒ Azt mondtam: menjen el, és bízza rám a többit. Mert az igaz, hogy gyönge leány vagyok, aki se bottal, se ököllel nem érvelhet, ám higgye el, én végül

mégis ki fogom szedni Ottóból, amit tudni akarok! Addig viszont maga, Richárd, ne merjen se a rendőrségre, se másfelé szaladni, különben a kuzinom úgy megugrik, hogy többé senki emberfia rá nem talál a nővéremhez vezető nyomra. Megértette, amit mondtam? Richárd hosszan, némán nézett a szemembe, majd hátrált egy lépést, sétabotját a lába mellé koppintotta, bólintott, és sarkon fordulva a Bakator utca túloldalán várakozó kocsihoz ment. Én pedig tudtam ‒, ha örülni akkor nem is voltam képes ennek ‒, hogy életemben először csatát nyertem egy férfival szemben.



19 Halál a Citadella-lépcsőn Buda, 1900. március 24. Valahogy sikerült túlélnem a Jovanovics-palota cselédszállásán töltött első éjszakámat, bár meg kell vallanom, aludni nem sokat tudtam. A levegőtlen szoba túlfeléből, a folyton nyiszorgó rézágy dunyhájának mélyéről oly rettenetes harákolással, hörgéssel, cifra horkolással szórakoztatott a szakácsnő, hogy be kellett látnom, az ő természete nemcsak ébren, de álmában is elviselhetetlen. Hajnali négykor aztán veszett vekkercsörömp riasztott fel épp csak meglelt, könnyű szendergésemből. A kegyetlen zajt ugyan Bözsi naccsád éjjeliszekrényen matató keze hamarosan elhallgattatta, ám nekem mégsem volt nyugovásom. ‒ Ki az ágyból, te szutykos! ‒ mordult rám fenyegetőn a szakácsnő. ‒ Eriggy tüzet gyújtani, hogy mire magam is megébredek, meleg legyen a konyhában. Felkecmeregtem a szalmazsákról, mely egész éjjel barátságtalanul törte, nyomta, gyötörte minden porcikámat, és dideregve öltözködni kezdtem. A ház még csendes volt, pisszenést sem lehetett hallani sehonnan. A cseléd az első, akinek hajnalban kelni kell, mint minden úri lakban, ezt eddig is tudtam. Ám azt, hogy milyen érzés törődötten, fázva, nyomorúságos kísértetként bolyongani a sötétben, vigyázva, nehogy a még jóízűen alvókat felverjem, azt eddig egyáltalán nem sejtettem. Elsőként a konyhában gyújtottam be a kályhát, s néhány percig az éledő lángok mellett guggolva melengettem elgémberedett ujjaimat. Mikor végre alábbhagyott fogaim hangos vacogása, fogtam a hamuládát, kislapátot, seprűt, és indultam az emeletre. Sorra kikotortam a szalon, a könyvtár és az úriszoba kandallóiból az előző nap leégett fa szürke maradványait, majd friss hasábokat és szenet raktam gúlába, hogy végül fidibusz és gyufa segítségével fellobbantsam a tüzet. Mire végeztem, a fejem búbjától a cipőm orráig csupa korom voltam. Szerencsére a konyhában már finom meleg lett, így gyorsan

megmosakodhattam, a hajamat szoros kontyba raktam, és a ruhámat ‒ szegény Terka asszonyság féltve őrzött kimenőjét ‒ is úgy-ahogy leporolgattam. Mire mindezzel végeztem, Bözsi naccsád, kinek házvezetőnői joga volt egy kerek órával később kelni, szintén beállított, s persze mindjárt szidással kezdte a napot. ‒ Mi ez a mocskos lé itten? ‒ mutatott a lavórban maradt, koromtól fekete vízre. ‒ És a hamuládát miért nem ürítetted ki? E perctől kezdve aztán megállásom sem volt. Bözsi naccsád keze alá dolgozva elsőként az úr reggelijét kellett elkészítenem, amiért Szilárd komornyik pontban nyolc órakor érkezett. Közben felmostam a konyhát, kivittem az előző napi hulladékot, előkészítettem az ebédhez szükséges zöldségeket, lepakoltam a kamra két polcát, hogy kicserélhessem alattuk az elkoszosodott indigópapírt, majd a sarokba állított sámlin görnyedve elszánt lencseválogatásba kezdtem, méghozzá anélkül, hogy a legcsekélyebb reményem is lett volna rá, hogy bálba hívjanak, hagymából bűvölt gyémánthintón utaztassanak és üvegcipellőt adjanak rám. ‒ Milyen az új lány? ‒ kérdezte a még mindig lilás-zöldes képű Szilárd komornyik, miután felvitte az emeletre Jovanovics úr reggelijét, s aztán visszatért, hogy az asztalhoz ülve maga is egyen néhány falatot. ‒ Mégis, milyen lenne? ‒ mordult Bözsi naccsád, gyűlölködő pillantást vetve rám. ‒ Mint minden parasztlány: koszos, lusta és ostoba. Szavai korbácsütésként vágtak végig rajtam, bár engem valamelyest megvédett a titkom, hisz valójában nem is az voltam, akinek hittek. Beleborzongtam viszont a gondolatba, hogy Kozma Sára, meg a többi cselédlány, aki előttem szolgált és utánam szolgál majd ebben a szomorú házban, miként is érezheti magát, mikor így beszélnek róla, azzal sem törődve, hogy jelen van. ‒ Jól mondja, naccsád, ezek mind ilyenek ‒ kortyolt kényeskedve a tejeskávéjából Szilárd komornyik. ‒ Folyton csak a koszos bakákon jár az a tyúkeszük, ha épp nem azon mesterkednek, hogy miként lophatnák meg az őket kegyesen befogadó gazdát. ‒ Hát nálam nem lesz lopás, arra mérget vehet a komornyik úr ‒ fogadkozott a szakácsnő, olyan szemmel meredve rám, mintha máris azt fontolgatná, hol bökje belém először a trancsírozókést. ‒ Körmére néztem én eddig is a cselédnek, tudja jól! ‒ Bizony, hogy tudom! ‒ nevetett fel hátborzongató hahotával a férfi. ‒

Emlékszem arra a kis kerek képű, szemforgató perszónára, aki valahonnan Bácskából szemtelenkedett fel a fővárosba, hogy cselédnek állva fosztogassa az úri házakat. ‒ Fosztogatta is, míg ide nem hozta a rossz sorsa ‒ vigyorgott Bözsi naccsád, úgy idézve fel az esetet, hogy közben továbbra is csak engem nézett, pedig én mélyen a lencse fölé hajoltam. ‒ Már a második nap elemelt a kis cselcsi egy egész karéj kenyeret, mondván, hogy éhes. ‒ Még hogy éhes ‒ rázta bősz indulattal brillantinozott fejét a komornyik. ‒ Felfoghatatlan! ‒ Én meg kaptam a sodrófát, aztán zumeg! ‒ a szakácsné üdvözült arccal idézte fel az akkori mozdulatot. ‒ Csak úgy reccsent neki az a tolvaj keze! ‒ Az úr persze nem volt teljességgel elégedett a dologgal ‒ emelte fel ismét a bögréjét Szilárd. ‒ Sajnos a törött csukló gipszelésének, meg a munkaképtelenné vált lány hazautaztatásának költségeit reá testálta a kerületi rendőrbíró. ‒ Én akkor is azt mondtam, és most se mondok mást: a tolvajt István királyunk büntette helyesen. Az a kis piszkos csak örüljön, hogy a sodrófát használtam, mikor ott volt a kezem ügyében a húsvágó bárd is! Mindeközben én a sámlin ülve próbáltam azt képzelni, hogy csupán egy szörnyű színpadi rémdrámát látok a vurstliban, amit bármikor otthagyhatok. Fel-felpillantva a zsizsikes lencse tengeréből mégis azt kellett tapasztalnom, hogy ez a két ember, aki a konyhaasztalnál ült, nem csak a levegőbe beszél: ők valóban helyesnek tartották az éhes cselédlány csontjának törését, s csupán azt érezték a történtek bosszantó szépséghibájának, hogy a szappangyárosnak némi anyagi kárt okoztak. Miután Szilárd komornyik elfogyasztotta két lágy tojásból, három szelet sonkából és ropogós zsömlyéből (ezt még jókor reggel a közeli pék inasa hozta) álló reggelijét, távozott. Én máris ugrottam, hogy eltakarítsam utána a piszkos tányérokat, bögréket, s mire végeztem, a koszos törölgetőruhára dobva egy karéj kenyeret találtam, aminek távolról ugyan megmutathatták a lekváros üveget, de annak tartalmából alig maszatoltak rá valamicskét. ‒ Egyél gyorsan, hogy össze ne ess nekem! ‒ parancsolt rám Bözsi naccsád. ‒ Aztán végezz a lencsével, utána meg majd mondom, mi lesz a dolgod. Egész délelőtt gürcöltem, hajlongtam, suvickoltam, törölgettem és pucováltam. A munka azonban csak a két kezemet kötötte le, a gondolataim egyfolytában a konyhán kívül, Schützer Ottó körül kóboroltak. Persze a

szakácsnő úgy befogott, hogy egyelőre reményem sem volt kisurranni. Tizenegy óra tájt meghallottam, amint Jovanovics úr kocsija a ház elé zörög. A magasan lévő konyhaablakon kilesve láttam a hajtó fényesre suvickolt, kerek orrú csizmáját, a fiáker pirosra festett kerekének küllőit és a két ló négy patáját, amint türelmetlenül tapodnak a ropogós murván. A szappangyáros áthajtatott Pestre, hogy ott az ügyeit intézze, vagy épp egy kávéházban ülve olvassa el a lapokat. A Gellért-hegy oldalába kapaszkodó villában ettől valahogy azonnal megváltozott a levegő. Bözsi naccsád kiállt a konyhaajtó mellé, püffedt arcát a napba tartva, mint akinek semmi dolga nincs. Hamarost a komornyik is csatlakozott hozzá, karcsú szivarkát pöfékelve, miközben oly elégedett ábrázattal nézett végig a birtokon, mintha az a saját tulajdona volna. Sőt, még a kertész és az egyik lovász is előkerült, váltva néhány alázatos szót a „házbéliekkel”, akik még ekkor sem felejtették el éreztetni velük, hogy ők bizony magasabb rangban szolgálnak. Ottó azonban nem mutatkozott, bár biztosra vettem, hogy még mindig a közelben van. Egyszer megpróbáltam magam is felmenni az udvarra, ám alig tettem lábamat az első lépcsőfokra, Bözsi naccsád azonnal rám ripakodott. ‒ Hát a nagy vájdling ki van-e már súrolva? ‒ Azonnal meglesz, csak szívnék egy kis friss levegőt ‒ feleltem. ‒ Hallja ezt a pimaszt, Szilárd úr? ‒ hördült a szakácsnő. ‒ Levegő kéne neki, mikor még szinte semmit nem csinált. ‒ Fogja keményebben, naccsád, mert a fejére fog nőni ‒ javasolta erre a komornyik. ‒ Ha kívánja, én máris lemegyek és felpofozom. Sietve húzódtam vissza a félhomályos konyha mélyébe, mert attól féltem, ha Szilárd valóban utánam jön azzal a foltos képével, és rám emeli a kezét, én úgy rúgom meg őt, hogy elbocsátásomkor még a cselédkönyvemet is örökre elégetik. Szerencsémre a karót nyelt komornyik túlságosan élvezte a kora tavaszi napsütést, így a háború még váratott magára. Kettőt kakukkolt a konyha falán csüngő óra, mikor Jovanovics úr hazaérkezett. Az ebéd nagy sürgölődéssel járt, mivel a terítést rám bízták, míg a forró levest, a sültet és a desszert után következő feketekávét Szilárd szolgálta fel. Most először kerültem a szappangyáros szeme elé, aki kivételesen jó hangulatban volt, így levegőnek nézett. Alig értem vissza az emeletről, Bözsi naccsád újabb paranccsal várt. ‒ Fogod azt a két agyagtálat, meg a vekni kenyeret, ami abban a

nagykosárban van, és viszed az istállókhoz! ‒ hadarta. ‒ Előre mondom: ha kilöttyinted, a férfiak fognak megpofozni, ha viszont a tálakat töröd el, én magam ütlek agyon! Engem azonban az egész replikából csakis az érdekelt, hogy végre szabadon mozoghatok, sőt egyenest Schützer Ottó közelébe mehetek. A meredek lépcsőn, majd a hegynek felfelé tartó, kaviccsal leszórt úton nagyon nehéz volt cipelni a kosarat. Végül azért csak elértem az istállók mellett álló cselédszállást, ahol egyszerre négy éhes férfi hangoskodott, semmi mással nem törődve, mint az étellel, amit hoztam. ‒ Merigesd már, lyányom, különben a szemed láttára veszünk éhen! ‒ kiáltott rám a kocsis, mikor észrevette, hogy tétovázom. ‒ Hát nem látod, hogy mással van elfoglalva a szentem? ‒ röhögött a kertész, csipás szemével körbekacsintgatva. ‒ Csak tegnap gyött a házhoz, oszt máris a lovászokon legelteti azt a szép szemit! Gyorsan elkaptam a tekintetem Ottóról, aki nem törődött a cserépfazék körüli tolongással, inkább a sarokban álló ágyán gubbasztott, mint valami beteg madár. Mivel egyértelmű volt, hogy ebédidő alatt semmiképp nem férkőzhetek a kuzinom közelébe, tréfálkozni kezdtem a többiekkel. Azok először igencsak meglepődtek a dolgon, mivel ‒ úgy tűnt ‒ az elődeimet sajnos minden esetben megfertőzte a szakácsnő fennhéjázó természete, és ezért ők maguk is rátartian kezdtek viselkedni. Engem azonban más fából (de még mennyire másból: az erdélyi Havasok viharos szeleket álló, hajlékony fenyőiből!) faragtak, s mivel papuska arra tanított, hogy a szegénység nem szégyen, így a lovászokat, kertészeket, kocsisokat sem néztem le. Mire a „birtokvégiek” behabzsolták az ételt, én már azt is tudtam, hogy Bözsi naccsád hiába van olyan nagyra magával. ‒ Néhány éve még közönséges tyúkszemirtóként járta a Tabán utcáit, éles késsel metszve ki a fájós lábú vénasszonyok meg emberek kínjait okozó kinövéseket. Bütykös Bözsi: mindenki így ösmerte ‒ röhögött a kertész. ‒ De ami még ennél is cifrább, hogy valójában nem is szolgálhatna a villában, mivel őt a Jovanovics soha fel nem vette! ‒ Hát akkor hogy került ide? ‒ meresztettem a szemem. ‒ Eredetileg bizonyos Hellerné vót itt a szakácsné, aki a Bözsinek sógornője ‒ magyarázta a lovász. ‒ Aztán úgy két esztendeje lebetegedett, s három nap múlva már eresztették is lefelé a sárga fődbe, hogy az szíjjá ki

belőle a kórságot. Persze a komornyik dóga lett vón az új szakácsnő beszerzése, ám ő nem szólt az úrnak, hogy a régi meghótt, inkább helyébe rakta a Bütykös Bözsit, aki fél pénzért vállalta az állást, meg a névcserét is. Azóta a komornyik minden héten szépen felveszi a szakácsnő bérét, de mielőtt kifizetné neki, a felét a saját zsebében felejti. Így végül csupa boldogság az egész házi pereputty, hisz az úr rendben megkapja a szógáltatást, Szilárd csendeskén zsírosodik, a Bütykös Bözsinek meg nem kell többé a szeles utcákban kujtorognia, hogy tyúkszemre vadásszék. ‒ No de a Jovanovics úr…! ‒ ámultam. ‒ Ő csak észrevette már azóta, hogy a konyhájában nem a Hellerné kavarja a gulyást! ‒ Már hogy venné észre, mikor az mindannyiunkon úgy néz áttal, mintha ablaküvegből volnánk ‒ legyintett a kocsis. ‒ Nekem még a nevemet se tudta megjegyezni, pedig harmadik esztendeje noszogatom a gebéit. Kiürültek az edények, s én nem húzhattam tovább az időt, vissza kellett mennem a házba. Ottó, aki egyszer sem szólalt meg, míg a „birtokvégiek” között voltam, egész idő alatt csak egyetlen röpke pillantásra méltatott, ám akkor valami különös, gyanakvó fényt láttam a tekintetében. Úgy nézett rám, mintha azon töprengene, vajon mi ketten találkoztunk-e már, s ha igen, akkor merrefelé. A délután legjavát a konyhában kellett töltenem. Egyre csak peregtek az értékes percek, s én nem tudhattam, vajon Ambrózy báró türelme meddig tart ki, hogy veszteg maradjon. Mert abban biztos voltam, hogy előbb-utóbb lépni fog: talán Detrich detektívet riasztja, és egyenruhás rendőrök kíséretében ront be a Jovanovics-birtokra, vagy csak ő maga settenkedik át a kerítésen, ha sikerül rajta hibát találnia. Délután négy óra lehetett, mikor Bözsi naccsád két vászonzacskót nyomott a kezembe, és felzavart velük a villa széles teraszára. ‒ Ez itt vegyes virágmag, ahogy az úr szereti ‒ mondta. ‒ Mész és megszórod velük az összes ládát, kőedényt, cserepet, amiben csak földet látsz. Egyenletesen csináld, hogy mikor kikelnek, egyikbe se legyen túl kevés, vagy túl sok. Na, szedd a lábadat, te málé! A hatalmas teraszról, mely az egész ház szélességében tartott, s legalább ötven virágcserepet, ládát és márványból faragott edényt cipelt a kőkorlátján, remek alkalmam nyílt a környéket figyelni. Így történt, hogy a Bakator utca felé lesve felfigyeltem két fekete öltönyös, keménykalapot viselő, komor úrra, akik úgy tettek, mintha épp csak erre volna dolguk, ám mivel rendszeres

időközönként újra és újra felbukkantak, a gyanúm bizony hamar éledezni kezdett. Első gondolatom persze mindjárt az volt, hogy okosabb volna gyorsan elszelelni, hisz kétség sem férhetett hozzá: a kóválygó gyászhuszárok Matolcsy, s így végső soron Bissingen gróf emberei. A megfutamodás azonban egyenlő lett volna a végső vereséggel, amiről viszont hallani sem akartam. Este tíz óra lett, mire végeztünk a vacsora utáni mosogatással, rendrakással. A mindennapi teendők lezárta után Bözsi naccsád hirtelen engedékenyebb hangulatba került. Ez bizonyára annak a fél pint98 bornak volt köszönhető, amit jutalmul a pincéből hozott fel magának, ‒ No, ha még mindig levegőznél, most mehetsz! ‒ intett a konyhaasztal mellett ülve, kissé tétova mozdulattal. Miután meggyőződtem róla, hogy a házból senki sem leskelődik utánam, máris a meredek kocsiúton kaptattam fölfelé. Az ősfákkal teli, csodás park éjjel nagyon is ijesztő látványt nyújtott, s mivel lámpást sem hozhattam magammal, a csillagok fényénél kellett botorkálnom. Valahol félúton járhattam, mikor olyan érzésem támadt, hogy szemből valaki közelít. Hunyorogva lestem, előrehajoltam, a sötét árnyak közt mégsem voltam képes rájönni, hogy az imént vajon csak néhány bokor hajolt-e össze a szélben, vagy tényleg egy emberi alak suhant be a fák közé? Vártam néhány pillanatot, majd tovább indultam. Alig tettem azonban néhány lépést, a birtok erdejének mélyén száraz ág reccsent, s én megdermedtem a rémülettől. ‒ Van ott valaki? ‒ kérdeztem oly halkan, hogy szinte én magam sem hallottam a saját szavam. Felelet persze nem érkezett, így hát folytattam az utam, s hamarosan a „birtokvégiek” házához értem, melynek ablakából barátságos fény szűrődött ki. Mivel most egyedül csak Schützer Ottóval akartam találkozni, ezért lopva közeledtem az épülethez. Csendben reméltem, hogy esetleg odakinn lelem az istállóknál, vagy a hegyoldalba fúrt, kőkávás kút peremén ücsörögve találok rá, ám a szerencse továbbra is messzire elkerült. Ezután az ablakhoz lopakodtam, s belesve rajta, a gyér lámpafényben ücsörgő, csendesen kártyázgató emberek közül igyekeztem kiválasztani az én kuzinomat, ám megint hiába. Az asztalnál csak a kocsis, a kertész és a lovászlegény ült, egykedvűen verve a blattot, miközben az egyikük pipát, a másik kettő pedig

maga sodorta cigarettát füstölögtetett. Az ágroppanás…! Hát mégiscsak Ottó lehetett az, aki betért a fák közé, hogy ne kelljen velem találkoznia. Úgy rohantam le a hegyoldalon, mint akit ördög kerget. A villa sarkára érve még épp láthattam, amint Bözsi naccsád visszakulcsolja a vaskaput, amin csak az imént engedte ki Schützer Ottót. ‒ Aztán nehogy mólésan állítson haza, hallja-e? ‒ süvöltötte utána a szakácsnő. ‒ Magánál mólésabb biztos nem leszek, naccsád ‒ kiáltotta a kuzinom, majd zsebre dugva a két kezét, nekivágott a Bakator utca balra tartó meredélyének. Tudtam, hogy nincs tovább. A „gyászhuszárok”, akik egész nap a Jovanovics-villát lesték, most biztos meglátják Ottót és riasztják Matolcsyt. Ha nem cselekszem gyorsan, oda az előnyöm, amit a kényszerű cselédkedéssel szereztem! Lerobogtam a lépcsőn, át a konyhán, be a rókalyuknak is kevés szobácskába, ahol magamra kaptam a kendőmet, kezembe vettem kevéske motyómat, s máris száguldottam visszafelé. Bütykös Bözsivel a konyhában ütköztünk össze. Félrelöktem utamból a termetes asszonyságot, amin ő úgy meghökkent, hogy némi imbolygás után egyszerűen a hátsójára esett, s a földön ülve kezdett rikácsolni. Én azonban nem törődtem vele, csak lehajoltam, és a zsebébe kotorva visszaszereztem Terka néni cselédkönyvét, majd megragadva a kapukulcsot rohantam fel a lépcsőn, hogy Schützer Ottó után vessem magam… *** A langymeleg kora tavaszi nappalt dermesztőén hideg éjszaka váltotta fel. A Gellért-hegy oldalába még nem jutott el a gázvilágítás, így csupán a csalóka holdfényre és az ösztöneimre hagyatkozhattam. Úgy próbáltam beérni Schützer Ottót, hogy ő lehetőleg csak az utolsó pillanatban vegyen észre, mikor már nincs hová elbújnia. Az enyhén kanyarodó Bakator utca két oldalán itt-ott vaskerítéssel védett villák, csinos kis paloták álltak. Azok ablakaiból ugyan szűrődött ki némi fény, de az alattomos kátyúk kerülgetésében aligha nyújthattak segítséget. Mikor a keresztbe futó Somlói útra értem, még épp megpillanthattam Ottót. Jobbra fordult és zsebre dugott kézzel, fázósan görbített háttal ballagott előre.

Futásnak akartam eredni, hogy beszéljek vele, ám ekkor a széles utca túlfelén apró láng lobbant. Két posztos rendőr beszélgetett az éjszakában, s az egyik épp cigarettával kínálta a másikat. Bennem csupán egy szerencsétlen, loncsos cselédlányt láttak, aki talán épp a kedveséhez siet, miután minden dolgát elvégezte a háznál, ahol szolgál. Futni mégsem mertem, hisz az mindenképp kérdezősködésre ösztönözte volna a törvény zord őreit, különösen a Gellérthegyen, melynek északnyugati barlangjai bizony hírhedt lebujokat, kéjtanyákat rejtettek magukban. Mire magam mögött hagytam a két posztost, és újra a Somlói út felé fordítottam a tekintetemet, Schützer Ottó már sehol sem látszott. Talán bement a házak egyikébe? Vagy elfogta azt az üres bérkocsit, ami az imént hagyott le, és zörgött tova a sötétségben? Biztos voltam benne, hogy a kuzinom pillanatnyilag mindkettőhöz túl rongyos és szegény. Ha nem akartam egész éjjel a Bakator utca sarkán strázsálni, míg magától hazatér, hát tényleg futásnak kellett erednem. Már-már azon gondolkodtam, belekiáltom Ottó nevét az éjszakába, mikor a szemem sarkából újra megpillantottam őt. A Magyar Királyi Kertészeti Tanintézettel szemben, a Citadella útnak csúfolt, szédítően meredek és hosszú lépcsősoron baktatott felfelé, mintha egyenest a csillagpettyes égbe tartana. Átrohantam a kihalt Somlói úton, s közben az ösztöneimre hallgatva visszafelé is vetettem egy pillantást. Nem messze a Bakator utca torkolatától még mindig ott állt a két rendőr, csak épp most az út kellős közepén, ahol egy férfit igazoltattak. Egy férfit, aki fekete kabátot és keménykalapot viselt, mint a „gyászhuszárok”! Úgy rontottam neki a Citadella-lépcsőnek, mintha ostromlott várat rohamoznék. Itt a sötétség még teljesebb, riasztóbb és átláthatatlanabb lett, mivel a keskeny út két oldalán fák és házfalak állták útját szinte minden fénynek. Sem Ottót, sem a lépcső tetejét nem tudtam kivenni, úgyhogy csak szedtem a lábam, két kezemmel emelve meg a szoknyám szegélyét, hogy orra ne bukjak benne. A Citadella meredélyének kétharmadánál hallottam meg a távoli muzsikaszót. Felnéztem, s a hegy magasában egy vígan kivilágított fogadó sárga ablakait pillantottam meg, ahonnan úgy áradt a fény, a zene és a mulatozók ricsaja, mintha lagzit ültek volna. Biztos voltam benne, hogy Schützer Ottó is oda tart, így engedélyezni akartam magamnak némi

szusszanásra való időt, hisz már alig kaptam levegőt. Csakhogy amikor a közeli kerítés felé léptem, hogy leüljek annak kőalapjára, a fülemet kavicsok csikorgó hangja ütötte meg. Valaki jött utánam, felfelé a sötét lépcsőn! A rémület új erőt öntött a tagjaimba. A szoknyámat felkapva futottam tovább. Mögöttem vasalt cipőtalpak szaporázták lépteiket, kétséget sem hagyva afelől, hogy a Citadella meredélyén közelgő illető valóban engem szeretne utolérni. A lépcső egyenest az Iglói útba futott, amin Ottó balra indult, majd a Kelenhegyi útra érve jobbra tért, hogy végül a Búsuló Juhász vendéglő lámpafényes, ser- és pörköltszaftszagú ölébe vesse magát. Én mindvégig a nyomában loholtam, ám mivel a lépcsőjárás és menekülés az összes szuszt kiszorította belőlem, képtelen voltam utána kiáltani. Ráadásul feltűnést sem akartam kelteni, hisz ezen a környéken a kései óra ellenére többen jártak, mint a félreeső Bakator utca táján. A Kelenhegyi és Szirtes út találkozásán túl a Gellért-hegy kobakját díszítő erdő kezdődött, melynek sűrű, bár még levéltelen bokrai nagyszerű búvó- és leshelyet kínáltak. Átsiettem a nyílt téren, ahol fiákerek és konflisok várakoztak a vendéglőben mulatozó utasokra, s mikor biztos voltam benne, hogy senki nem figyel, bevettem magam a „vadonba”. Úgy tűnt, a keménykalapos ‒ mert persze ő loholt utánam a lépcsőn ‒ végre elvesztette a nyomomat. Hamarosan megláttam jellegzetes alakját, amint ideges járással, a fejét ide-oda kapkodva bóklászik a bérkocsik között, türelmetlen legyintéssel utasítva el a hajtók ajánlatait. Dehogy akart ő bárhova is menni! Akár Ottó, akár én voltam a célpontja, mindkettőnket errefelé látott utoljára, s most igazán kezdett pánikba esni, hisz egyikünket sem lelte. Megmentett motyómat a nedves, hideg földre tettem, és megpróbáltam a lehető legkényelmesebben elhelyezkedni. Sejtettem, hogy hosszú lesben állásra (illetve ülésre) kell felkészülnöm. Az persze meg sem fordult a fejemben, hogy Schützer Ottó után kérdezősködve a vendéglőbe menjek, hisz már az ajtónállók elzavartak volna. Ilyen helyre ugyanis, ahol cigánybanda muzsikál, az éttermi részben magasrangú urak isznak, mulatoznak, míg a hátsó szobákban mások fájert, kopkát, nasi-vasit és bakkarát játszanak ‒ méghozzá olykor igen nagy tétekben! ‒ a kármentővel ellátott kocsmaszakaszban pedig a környék villáinak alkalmazottai ‒ kocsisok, lovászok, férficselédek ‒ hajolnak a korsóik fölé, nő csak akkor teheti be a lábát, ha kellőképp ledér

foglalkozást űz. Rólam azonban lerítt, hogy csupán cseléd vagyok, így tehát esélyem sem lett volna a Búsuló Juhász küszöbét átlépni. *** Hajnali három óra felé járhatott, s nekem a fogam már hangosabban vacogott, mint ahogy a vendéglőben citerázó cigány nyűtte a maga hangszerét, mikor Ottó végre előkerült. Pontosabban penderült, repült, zuhant és végül a lópaták által feltúrt sárba toccsant, mivel biz' kidobták, ahogy azt a túl részeg, túl vad és túl kevés költőpénzzel bíró vendégekkel szokták. ‒ Takarodj innét, te koszos! ‒ ordította még utána a markos felvigyázó, dühödten igazgatva gyűrt mellényét. ‒ Nálunk az ilyen bugrisoknak nincs hitel! Szegény kuzinom káromkodva tápászkodott fel, kétszer is elcsúszva, s így még több mocsokkal kenve be magát. A Búsuló Juhász előtt várakozó kocsisok vad röhögéssel, térdcsapkodással, gonosz megjegyzések záporával jutalmazták a mutatványt. Ottó felállt, s nyomban neki is akart menni az egyiknek, ám a bérkocsis könnyű oldallépést tett, elkerülve a tántorgó támadást. Az unokabátyám újra és újra nekidurálta magát, csakhogy eredményt ‒, vagyis a rajta röhögő hajtok bármelyikét ‒ egyszer sem sikerült elérnie. Mire a vendéglőből is kijöttek néhányan, hírét véve, miféle móka zajlik, addigra Ottó belátta, hogy így csak egyre nagyobb bolondot csinál magából, s inkább elindult a Kelenhegyi út felé. Én persze azonnal a nyomába szegődtem, gondosan ügyelve rá, nehogy a még mindig hahotázó bérkocsisok közelébe tévedjek. A keménykalapost már órák óta nem láttam. Talán azt hitte, hogy másfelé mentünk, és feladta a keresést, vagy a vendéglő kocsmarészében vészelte át az elmúlt órákat, közelről és melegben figyelve a kuzint. Tudtam, hogy tovább nem tétovázhatok. Amilyen botrányos módon hagytam el a Jovanovics-villa konyháját, én oda többé bebocsátást biztosan nem kapok. Tehát még azelőtt kell elkapnom Ottó grabancát, hogy hazatántorog! Kiugrottam a bokorból, s futottam egészen az Iglói út sarkáig. Közben a hold elunta hosszadalmas fogócskánkat, és nyugovóra tért, megvonva tőlem ezüstös fényű segítségét. A csillagok azonban a hideg, tiszta égbolton oly kristályos tisztasággal ragyogtak, ami az én éles szememnek bőven elegendő volt. Némi hunyorgás után megláttam Ottót, aki az úttest közepén tántorgott lefelé, két karjával próbálva kiegyensúlyozni imbolygó önmagát.

Megijedtem kicsit, hisz fogalmam sem volt, hogyan kell egy részeg emberrel szót érteni. Azután arra gondoltam, így talán még könnyebb is lesz a dolgom, hisz a kuzinom koponyájában hömpölygő szeszgőz engedékenyebbé és óvatlanabbá teszi őt. Fentről, a szakadékos hegyoldal peremén gubbasztó vendéglőből vad kurjongatás, üvegcsörömpölés és a hajópadlóhoz vert táncos lábak dübörgése hallatszott. A derengő csillagfényben úgy száz lépésre lehetett tőlem a kuzin, mikor elszántam magam, hogy rákiáltok. Ő épp a Citadella-lépcső tetejéhez ért, s arra készült, hogy nagy óvatosan leereszkedjék rajta, mikor… Előbb azt hittem, csak a szemem káprázik. Két árny mozdult az útmenti sötétségben, mintha a szél sodorná őket, bár a dermesztő levegő meg sem mozdult. ‒ Ottó! ‒ kiáltottam fel. ‒ Ottó, várj…! Az árnyak hirtelen jól kivehető alakokká váltak. Két fekete kabát libbent… Két keménykalap ormótlan félgömbjét rajzolta körül a halovány fény… Két kés csillant az éjszakában. A „gyászhuszárok” azt hihették, hogy könnyen végezhetnek vele, ám Schützer Ottó még részegségében is bivalyerős férfi volt. Mikor a pengék a testébe hatoltak, kínjában és haragjában felüvöltött, majd torkon ragadva az egyik támadót, földhöz vágta azt. A még talpon lévő merénylő erre újra és újra belemerítette a kést, ám végül ő is a földre került. Bár messze jártam, mégis tisztán hallottam a csont reccsenését. ‒ Ottó! ‒ kiáltottam ismét, ezúttal eszelős rémülettel. Nem tudtam, mit fogok tenni, ha odaérek, mégis futni kezdtem a verekedők felé. Ahogy a következő pillanatban kiderült, a „gyászhuszárokat” sem korhadt fából faragták. Az, amelyik elsőként került a földre, már újra talpon volt, és miként a vadász szokta ingerelni a sebesült fenevadat, késével a kezében úgy toporgott a kuzinom körül. Sőt, a törött csontú sem adta meg magát! Kihasználva, hogy Ottó figyelmét a társa köti le, szintén felkecmergett, s bár a jobb karja használhatatlanul csüngött az oldalán, megkereste elejtett kését, majd új támadásra indult. Néhány vad, elkeseredett ordítás és gyilkos dühvel átitatott káromkodás harsant. A pengék újra lecsaptak, s mivel Ottóban már alig volt élet, célba is értek. A törött karú harmadszor akart a kuzin hátába döfni, mikor sikítva a nyakába vetettem magam. A férfi erre egyáltalán nem volt felkészülve.

Tehetetlen zsákként zuhant előre, ám amint földet ért, bal könyökével nyomban a bordáim közé ütött. Levegő után kapkodva hengeredtem le róla. Fektemben láttam, amint a másik támadó megragadja, majd a lépcső felé taszítja Ottót. Az unokabátyám a két karjával hadonászva próbálta visszaszerezni egyensúlyát. Egyetlen pillanatra sikerült is megmarkolnia a „gyászhuszár” nyakára tekert sálat, de az könnyedén lecsúszott gazdája nyakáról, s a kuzin kétségbeesett üvöltéssel zuhant a sötét mélységbe. ‒ Vágd el a lány torkát, aztán pucolás! ‒ hallottam a sürgető parancsot. Hiába próbáltam felkelni, az oldalamba éles fájdalom szúrt, amitől mozdulni sem bírtam. A törött csontú merénylő, aki közben mellém térdelt, torz vigyorral emelte rám a kését, melynek pengéje Ottó vérétől és a rátapadt sártól már rég nem csillogott. Két kézzel ragadtam meg a karját, és igyekeztem eltaszítani magamtól a fickót. Talán sikerrel is jártam volna, ha a társa nem siet a segítségére. Ő azonban a fejemhez térdelt, és megragadva a csuklómat, szétfeszítette mindkét karom… A következő pillanatban úgy zuhantak szerteszét, mint a kuglibábok, hogy aztán veszett káromkodással ugorjanak ismét talpra. Arcomat könnyű köpönyeg széle érintette. A harcba frissen érkezett Ambrózy báró állt fölöttem, s lepillantva rám, röpke biccentéssel állapította meg, hogy még élek. Ezután a támadók felé fordult, s könnyed mozdulattal megemelte sétapálcáját. ‒ Ne kényszerítsenek rá, uraim! ‒ hallottam a báró hangját. ‒ Igazán sajnálnám, ha valamelyiküknek fájdalmat kéne okoznom. ‒ Nézzed már a kriplit! ‒ vicsorgott a „gyászhuszárok” egyike. ‒ Mit akarsz itt, te nyomoronc? Halk kattanás, majd leheletfinom suhogás hallatszott, amint a báró sétapálcájának faborítása a földre csusszant, feltárva a belé rejtett ujjnyi vékony tőrpengét. És ezután következtek a számok… Ambrózy Richárd szabályos vívóállásba helyezkedett, majd újból és újból előrelendülve, így kiáltott: ‒ És egy… és két… és hár’… és négy! A földön heverve nem láthattam tisztán az eseményeket, de annyi bizonyos, hogy mindkét merénylő több mély sebbel gazdagabban, és számos csepp vérrel szegényebben menekült el a csatamezőről. A báró hosszan nézett utánuk, majd előbb ügyesen visszacsúsztatta tokjába a fegyvert, azután hozzám lépett és a kezét nyújtotta.

‒ Jól van, kisasszony? ‒ kérdezte, miközben talpra segített. ‒ Én igen, de Ottó… ‒ Mindent láttam ‒ szakított félbe Richárd. ‒ Csakhogy bolond fejjel túl messziről követtem magát, s ezért későn értem ide. ‒ Követett?! ‒ Természetesen ‒ bólintott a báró ingerülten. ‒ Mióta cselédnek szegődött, én a Jovanovics-villa közelében tartózkodtam. Biztosra vettem, hogy előbbutóbb úgyis bajba keveri magát, és akkor szüksége lesz rám. Nem törődve nyilalló oldalammal, sem a sötétséggel, mely a Citadella meredélyét uralta, kettesével szedtem a lépcsőket, egyfolytában Ottó után kutatva. Rettegtem a gondolattól, hogy meghalt, és magával vitte Emma sorsának titkát. Ám közben a találkozástól is féltem, hisz mégiscsak ő volt az, aki segített elrabolni a testvéremet. Schützer Ottó a végtelennek tetsző lépcsősor egyharmadáig gurult. Teste fejjel lefelé lógva nyúlt el a lejtőn, kezében még mindig gyilkosa sálját szorongatva. Először azt hittem, hogy már vége, s kilehelte gonosz lelkét, ám aztán meghallottam a nyöszörgését. Rögvest leguggoltam mellé, majd óvatosan ölembe emeltem a fejét. Ekkor ért utol Ambrózy báró, aki mellénye zsebéből ügyes kis gyújtószerkezetet vett elő, mellyel apró lángot lobbantott az éjszakában. A látvány, ami elénk tárult, épp oly borzalmas volt, mint amit szegény Róza néni Erzsébet körúti lakásán láttam. Ottó tucatnyi sebbel borított testét, s körötte a lépcsőt is vér borította, feketén, lucskosan dermedve bele a hideg éjszakába. ‒ Te… ‒ nyögött fel az unokabátyám. ‒ Te vagy? ‒ Én? ‒ kérdeztem vissza, mert nem tudtam, kire gondol. ‒ A kicsi… ‒ sóhajtotta. ‒ A kisebbik Hangay. Tehát felismert! ‒ Hozok segítséget ‒ mondta Ambrózy báró, kezembe adva a benzines lángot. ‒ Addig próbáljon… nem is tudom. Próbáljon vele beszélni. Hárman maradtunk ott, a Citadella úti lépcsőn: Schützer Ottó, én és a Halál, aki akkor éjjel kivételes türelemről tett tanúbizonyságot. ‒ Mi történt Emmával? ‒ hajoltam a kuzin fölé. ‒ Mondd el, kérlek, mi történt a nővéremmel, miután elraboltátok! ‒ Oh, igen, a szép… a szépséges Emma ‒ lehelte Ottó csendesen, miközben pocsolyaszín tekintete a múltba révedt. ‒ Jól van, te kis ostoba, ha igazán

tudni akarod… Ha valóban… Akkor hát elmondom neked…



20 Tűz és könny Pozsony, 1897. július 11. Franz Likolits úr ‒, akit annak idején a pap Frantiseknek keresztelt, ám ő jobb’ szerette nevének németes hangzású változatát használni, különösen mióta a Magyar Királyi Posta köztisztviselője lett ‒ arcán elégedett mosollyal lépett ki a Vérmes Kiskakashoz címzett korcsmából. Mögötte tovább folyt a mulatozás, kurjongatás és hőbörgő beszéd, ahogy az egy külvárosi ivóban szokás. Likolits úr, bár többen próbálták őt maradásra bírni, ma este is beérte azzal az egyetlen korsó seritallal, amit a napi szolgálat letétele után mindig itt fogyasztott el. ‒ Mértékkel élj, hogy mérhetetlenek legyenek boldog napjaid! ‒ hangoztatta sokszor, így bosszantva a korcsma törzsközönségét, s főleg a csapost, aki bosszúból néki jóval több hanzlit99 mért, mint másnak. Likolits úr jókedvét azonban még ez a kicsinyes kekeckedés sem ronthatta el. Mióta egyenruhás ember lett, hegyesre pödört, keményre vikszolt bajsza mindig mosolyra állt. Nem is csoda, elvégre állami hivatalt töltött be, ami évi 1800 korona jövedelmet, s így biztos jövőt jelentett a fiatal postásnak. Ráadásul neki az utcákat sem kellett járnia, mint a legtöbb kollégájának, aki télen és nyáron, esőben, hóban, fagyban és hőségben kézbesítette a küldeményeket, mivel Franz Likolits magasan képzett távírdái postás volt. ‒ Bizony mondom néktek, az a kerregő-kattogó kékíró masinéria az én legjobb cimborám ezen a kerek világon ‒ emlékezett meg gyakorta a Vérmes Kiskakas pultjánál állva a Morse-távíróról, csendes mosollyal téve hozzá: egyedül csak azt sajnálja, hogy a csuda gépet sosem hozhatja el magával sörözni. A kellemesen langyos júliusi est úgy ölelte-simogatta körbe Likolits urat, mint sokat ígérő szerető, aki mihamarabb ágyba kívánja csalogatni kedvesét. A fiatal postás nem is tétovázott: hátracsapva két kezét, peckes léptekkel indult el a keskeny, macskakővel kirakott utcácskán, mely enyhén emelkedve

vitt egyenest a pozsonyi vár gázlámpásokkal kivilágított, hegyormon magasodó, távoli tömbje felé. Likolits úr lakása csupán ötsaroknyira volt a korcsmától, ám ezen a kései órán, mikor a sikátorokba egyedül az ablakok függönyein áthatoló lámpafény tudott némi világosságot küldeni, a gyalogos közlekedés cseppet sem volt veszélytelen. Szerencsére bérkocsik errefelé nemigen fordultak meg, ám az alattomos kátyúk, gödrök és a sártól síkos kövezet még így is meglehetősen sok csapdát rejtett. A támadás, mely Franz Likolits gyermeki lelkéből örökre kiűzte a Morsetávíró iránti, olthatatlannak hitt lelkesedést, a Drótos utca sarkán következett be. Három termetes alak rontott elő a sötét kapualjból, megragadva a szerencsétlen postai hivatalnokot, akinek nyikkanni sem volt ideje, máris a hideg házfalnak szorítva találta magát. ‒ Beszélj, te senkiházi! ‒ ripakodott rá az egyik férfi németül (bár erős magyar akcentussal), miközben társai szorosan fogták a telegráfkezelő mindkét karját. ‒ Mi a neved, halljam?! ‒ A ne… a nevemet kérdi? ‒ hebegte a fogoly. ‒ Miért nem a briftasnim után érdeklődik az úr? Rablókörökben úgy szokás, nem?! A pofon, amit ekkor kapott, vöröslő csillagokat kergetett a szeme elé. ‒ Ne tessék engemet ütni ‒ jajdult fel Likolits úr. ‒ Én állami alkalmazott vagyok! ‒ Mindjárt halott hivatalnok leszel, csak titkold tovább a kilétedet ‒ ígérte a támadók vezetője, akinek színes kendő takarta az arcát, miként a társaiét is. ‒ Beszélj már, te girhes, különben esküszöm, hogy meglékellek! A postás rémülten meredt a késre, mely most közvetlenül az arca előtt táncolt. ‒ Fran… Frantisek Likolits volnék, tisztelettel ‒ nyögte ki nagy nehezen, elfeledkezve arról, hogy keresztnevét német formában tárja a támadói elé. ‒ Helyes, brúderkám, ezt már szeretem! ‒ bólintott a rablóvezér. ‒ Akkor most arról beszélj, de fürgén ám, hogy ezt itt… ‒ rongyosra gyűrt távirati blankettát vett elő és tartott a postás elé. ‒ Ezt ugyebár te vetted fel és továbbítottad a címzettnek? ‒ Kegyelemért könyörgök, drága embertársaim, én ebben a sötétben semmit sem látok ‒ szabadkozott holtra váltan, ám az igazsághoz híven Likolits úr, egyik kezével, amit kissé lazábban fogtak, a saját orra felé mutogatva. ‒ Amint azt önök is tapasztalhatják, fiatal korom ellenére máris igen erős okulárét kell viselnem, s az utcák gyér megvilágítása, ugye…

Hangosan sistergő gyufaláng lobbant az éjszakában. A támadók vezére egyik kezével a táviratot és a kést, a másikkal pedig a tétován pislákoló fényforrást tartotta Likolits úr elé, majd ismét rámordult: ‒ Olvasd, vagy meghalsz, nyomorult! A Morse-gép szerelmese buzgón hajolt közelebb a papírlaphoz. ‒ Igen, kedves uraim, ezt a táviratot valóban én vettem fel, s aztán továbbítottam Marosvásárhelyre, ahogy azt a szolgálati szabályzat… ‒ Kuss! ‒ szólt közbe a támadók vezére, kinek az orrnyergéig húzott kendő fölött vad fényben izzott pocsolyaszürke tekintete. ‒ Eddig jól vizsgáztál, postás, de most jön a neheze. Mondd el szépen, ki adta fel ezt a táviratot, és hol található az illető? ‒ Hát azt meg honnan tudhatnám, uraim? ‒ vékonyodott el Franz Likolits hangja. ‒ Sosem kell igazoltatnunk a táviratozókat. Mi nem a rendőrség vagyunk. ‒ Azért emlékezni csak tudsz? ‒ hördült a férfi, eldobva a leégett gyufát. ‒ Törd azt az ostoba hivatalnokfejedet, Francikám, vagy mi törjük be, s ha végeztünk veled, mindenestül a Dunába dobunk! ‒ Maros… Marosvásárhely… kilenc napja… a címzett Hang… Hangay Árpád ‒ nyöszörögte a falnak szorított távírdász, egyre csak a kés pengéjét bámulva. ‒ Igen! Igen, már emlékszem, uraim! Egy kisasszony… Nagyon csinos, szép kisasszony, aki épp úgy magyar akcentussal beszélte a németet, mint maga, kedves barátom. ‒ Barátod neked a patás Belzebúb, te tintanyaló! ‒ sziszegte a támadók vezére. ‒ Mi van azzal a kisasszonnyal? ‒ Nagyon szép, udvarias teremtés volt, igen ‒ hadarta Likolits úr. ‒ A társaságában viszont egy ritka randa képű, elálló fülű, bolondos öltözetű fiatalember járt. Róla mindjárt tudni lehetett, hogy a cirkusz tagja. ‒ Miféle cirkuszé? ‒ A Don… Donnert Cirkuszé, ami már legalább másfél hónapja táborozik a Duna túlsó partján, a ligetfalvi legelőn. ‒ Hallottátok ezt, fiúk: egy cirkusz?! ‒ kiáltott fel hirtelen a támadók vezére, hátravetett fejjel röhögve ki a pozsonyi csillagokat. ‒ Hát persze! Csakis így tűnhetett el Pestről annak idején észrevétlenül az a kis liba: egy vándorcirkusszal! ‒ Azért mégsem kéne ekkora lármát csapni, Ottó! ‒ mordult rá ekkor a postás jobb karját markoló fickó.

‒ Kimondtad a nevemet, te ökör! ‒ fordult felé a vezér, s büntetésül kése hegyével villámgyorsan megkarcolta az óvatlan férfi ábrázatát. A könnyű sebből bíborszín vércseppek gördültek le, amiket nyomban felitatott az útonálló arcát takaró kendő, ám a fickó hirtelen támadt haragja ettől még nem lett csendesebb. ‒ Te baromállat, hát mos’ már egymást is hirigeljük?! ‒ bömbölte, miközben elengedve a fogoly karját, hátratántorodott és a friss sebet tapogatta. Franz Likolits úr ezt a pillanatot választotta arra, hogy kétségbeesett kísérletet tegyen nyomorult élete megmentésére. Összeszedve minden erejét, eltaszította magától a bal karját szorongató támadót, majd feldöntve az Ottó nevezetű vezért, vad rohanásba kezdett, miközben irtózatos sikoltozással adta hírül az alvó Pozsonynak, hogy az utcákat rablógyilkosok járják. *** Jócskán elmúlt éjfél, az esti előadásnak már az emléke is megfakult, s a társulat szinte minden tagja rég nyugovóra tért, ám Gerlice szemére mégsem jött álom. Madame Orlócy a saját, függönnyel leválasztott fekhelyén hangos horkolással fejezte ki véleményét a virrasztást illetően. A leány lejjebb tekerte a lámpást, ám így már túl kevés volt a fény ahhoz, hogy olvashasson. Jó darabig a szűk, mégis lakályos cirkuszkocsi berendezését nézegette, különös tekintettel a falra szögelt plakátokra és megsárgult dagerrotípiákra, melyek az illuzionista-, mágus- és jósnőt ábrázolták hol Párizsban, hol Marokkóban, hol Debrecenben, Kassán, vagy épp a kiskunmajsai búcsúban. A képeken színes fénypöttyök vándoroltak, melyek a plafonról csüngő ezernyi üveggyöngytől származtak, varázslatos hangulatot kölcsönözve a cirkuszkocsi belsejének. Gerlice felállt az ágyról, s óvatosan az első traktusba osont, amit gyöngyfüggöny választott el a hálótól. ‒ Hová mész, te lány? ‒ horkantott hirtelen Orlócy asszony, aki úgy vigyázott a védencére, mint a magas szirtek sasmadara a saját fiókáira. ‒ Képtelen vagyok aludni ‒ felelt Gerlice. ‒ Levegőzöm kicsit. Olyan szép az éjszaka. ‒ Jó ‒ egyezett bele félálmában a jósnő. ‒ Csak ne menj messzire! ‒ A táborban maradok ‒ ígérte a leány, majd kendőt terítve a hátára, kinyitotta a nyikorgó ajtót és rálépett a kocsi öreg lépcsőjére. A ligetfalui éjszaka valóban csodálatos volt. A Donnert Cirkusz csíkos

kupolája fenségesen magasodott a rét fölé, amin immár másfél hónapja táboroztak, így a fű szinte mindenhol lelapult és elsárgult. A félkörben álló kocsik ablakai sötéten ásítottak, kivéve egyet, ami épp Madame Orlócyé volt, s ahonnan a leány most távozott. A tábortüzet órákkal korábban kioltották, a kormos kövek között csak néhány elszenesedett ág és nagy kupac hamu domborodott. Valahol a harmincnál is több guruló otthonon túl, ideiglenes karámjukban halkan topogtak Lady Cassandra (Hoffer Ica) paripái, álmukban végtelen pusztaságokon vágtatva, ahol nincs se ostor, se zenekari mars, mely megmondaná nekik, mikor és merre menjenek. Gerlice lassú, merengő léptekkel vágott át a táboron, belesve a medve ketrecébe, csendre intve Sliva Hermina majmocskáját, mely fényes láncát rángatva akart hozzá a kocsi ablakából leugrani, és megvakargatva a földbe vert vascölöphöz pányvázott Makkabeus tekergő ormányát. Úgy tervezte, körbejárja a hatalmas cirkuszsátrat, ahol néhány órája még fényárban úszott a manézs, és a Pozsonyból érkezett közönség vörösre tapsolta a tenyerét. Most minden elhagyatott, csendes és kissé szomorú volt. Mintha maguk a csíkos ponyvák, a vastag feszítőkötelek, a padsorok ácsolata, sőt, a bejárat fölött díszlő DONNERT CIRKUS felirat is sejtené, hogy két nap múlva a trupp ismét összecsomagol, s átkelve a Dunán, Prága városa felé veszi az irányt. A leány épp a jegykiadó bodegák mellett ballagott el, mikor észrevette, hogy a sátorból gyengécske fény szivárog kifelé. Csodálkozva lépett be a cirkusz főkapuján, átbújva a súlyos záróponyvák között a széles folyosóra, amit a lejtősre épített nézőtér padsorai szegélyeztek. Szoknyája széle fűrészport kavart, amint óvatosan haladt előre, mindig árnyékban maradva, nehogy idő előtt lelepleződjék. A kerek porond közepén felfordított bádogvödör állt. Abból szoktak a bohócok konfettit önteni a közönségre, holtra rémítve ezzel a kényeskedő hölgyeket, akik persze mind hidegzuhanyra számítottak. A takarásból leskelődve Gerlice már számtalanszor kacagta végig Pukk és Mukk urak bolondozását, mert őket látva újra és újra kislánynak érezhette magát. Most azonban se konfetti, se óriásorrú papucscipő nem bukkant fel sehol. A bádogvödör fenekén egy petróleumlámpa állt, szűkre húzott lánggal pislákolva a sötétben, épp csak annyi fénnyel, hogy a sátor sötét árnyai kissé meghunyászkodjanak. Gerlice a padsorok építményéhez simulva lépett tovább. A vödörtől karnyújtásnyira karcsú alakot pillantott meg, aki halkan számolt visszafelé…

‒ Hár’… két… egy… ……és sorra a levegőbe dobta azt az öt buzogányt, amit hosszú ujjai közé szorítva tartott. Kugler Tóni gyakorolt. A leány már hónapok óta tudta, hogy a cirkusz mindenese titokban azt reméli: egyszer majd porondra léphet, mint zsonglőr. A lapátfülű, kajla legény senki másnak nem árulta el ezt a vágyát, csak neki, mert úgy érezte, még nincs kész a Nagy Szám, amit nyugodt szívvel tárhat majd Donnert Antal elé. Pedig amit a különböző tárgyakkal ‒, labdákkal, karikákkal, kalapokkal, sőt könnyű kerti székekkel ‒ művelt, az máris világhírűvé tehette volna a fiút. Gerlice most is lélegzet-visszafojtva figyelte Tónit, aki a gyenge fényben ördögi ügyességgel dobálta a buzogányokat, miközben néhányszor a saját tengelye körül is megpördült, majd lassan felállt az odakészített székre. Fel bizony, de nem ám csak annak ülőkéjére, hanem végül még a háttámlájára is, amitől a szék lassan a két hátsó lábára ágaskodott, szeszélyesen billegve a rajta egyensúlyozó legény alatt. És mindeközben a buzogányok közül egy sem esett a földre! Amint Tóni befejezte a mutatványt, sorra elkapkodva az aranyszínűre mázolt fákat, hogy végül páros talppal érkezzen a porondra, a leány rögvest kilépett az árnyékból és tapsolni kezdett. ‒ Bravo, maestro, bravissimo!100 ‒ Gerlice, te itt? ‒ ámult Tóni, egész a két lapátfüléig elpirulva. ‒ Azt hittem, már mindenki mélyen alszik. ‒ Úgy is van ‒ tárta szét karját a leány, denevérszárnyakat varázsolva magára a kendőjéből. ‒ Én csupán az eljövendő évek szelleme vagyok, és azért jöttem, hogy közöljem veled: itt az idő feltárni tehetségedet a cirkusz direktora előtt. Habár Gerlice csupán kedveskedni akart, Tóni mégis elkomorult. ‒ Nem, egyelőre szó sem lehet róla ‒ mondta. ‒ Mikor fellépek a székre, mindig eltévesztem a ritmust. ‒ Hisz egyetlen buzogányt sem ejtettél el! ‒ Az igaz, de a harmadik fa íve még nem tökéletes ‒ magyarázta halálos zavarban Tóni. ‒ A legmagasabb pontra érve túl lassan fordul át, ami csúnya… ‒ Te meg ütődött vagy, édes barátom ‒ húzta el szép száját a leány, majd a székhez lépett és leült. ‒ Gyere csak ide!

Kugler Tóni esetlenül billegve oldalazott közelebb. Gerlice hirtelen elkapta a karját, és kényszerítette, hogy üljön le mellé, a földre. ‒ Jól figyelj rám, kedves öcsém ‒ túrt eztán a fiú vékony szálú, szőke hajába. ‒ Te akkora zsonglőrtehetség vagy, amilyet még nem hordott hátán a föld! Ráadásul a legjobb életkorban és a legkitűnőbb helyen, vagyis a Donnert család utazócirkuszában vesztegeted ezt a képességedet, ami egyenesen bűn. Hallottál már a tálentumokról? ‒ Példabeszéd, miszerint a teremtőtől kapott tehetséget eltékozolni olyan, mint magát a teremtőt sértegetni. ‒ Úgy bizony! ‒ bólintott Gerlice. ‒ Épp ezért felszólítalak, hogy ne vacakolj tovább azzal a csálén repülő harmadik fával, hanem állj holnap a direktor úr elé és… ‒ A trupp Pestre indul ‒ sóhajtott közbe Tóni. A leány értetlen nézett le a két különböző irányba tekintő, zavaróan nagy szemekbe, amiket ő már rég megszokott. ‒ Na és? ‒ kérdezte. ‒ Akkor majd ott csodálhat meg először a közönség. ‒ Oda is velünk tartasz? ‒ suttogta a fiú, akkorát nyelve, hogy az ádámcsutkája majd’ a gyomráig szaladt. ‒ Nem félsz visszatérni? ‒ A cirkusz tökéletes rejtek ‒ mondta Gerlice. ‒ A cirkusz igen ‒ hajtotta le fejét Kugler Tóni. ‒ Csakhogy ősszel mindenki a téli szállására megy, és tavaszig nincs cirkusz. A leány hirtelen visszahúzta a kezét. Való igaz: a vándorcirkusz társulata csak nyaranta van együtt, ám mikor beköszönt a hideg, rögvest szerteszélednek. Van, aki orfeumokba, mulatókba szerződik, vagy a rokonainál húzza meg magát, míg mások ágyrajárókká, poloskás albérletek lakóivá züllenek, egyre csak a tavaszt várva, mikor újra a rivaldafénybe léphetnek. A lakókocsik hátsó udvarokban, lelakatolva sorakoznak majd, s az állatok, akiket Donnert Antal télire a pesti állatkertnek ad, búskomoran lesik szűk kifutóikból, mikor jön értük végre az idomár. ‒ Erre eddig nem is gondoltam ‒ szólalt meg végül Gerlice. Hangjában immár nyoma sem volt az iménti vidámságnak. Tavaly Madame Orlócyval Pécsváradon, a jósnő idős nővérénél húzódhatott meg, aki azonban tavasszal elhunyt. ‒ Én viszont gondoltam rá! ‒ kapta fel ismét a fejét Kugler Tóni. ‒ Tavasz óta kuporgatom a filléreket, egyiket téve a másik mellé. Mostanra összejött annyi, hogy fél esztendőre kibérelhessek egy tanyát.

‒ Tanyát?! ‒ vonta össze a szemöldökét Gerlice. ‒ Azt meg mi a pitypalattynak? ‒ Hát lakni! ‒ térdelt fel nagy lelkesen a fiú. ‒ Mikor Kecskeméten játsztunk, le is foglalóztam a gazdánál, aki papírt adott róla, hogy senki másnak ki nem adja azt a házacskát. Sőt megígértettem vele, hogy mire szeptember végén beállítunk, lesz bőven tűzifa, a kamrában pedig mindenféle eleség, ami tavaszig kellhet. Persze így a bérleti díj nagyon magas, az itteni keresetemből aligha futná rá, de majd dolgozni fogok. Akkora hó tán csak nem esik, hogy a környék vendéglőiben fel ne léphetnék mint zsonglőr. Gyakorlatnak sem lesz rossz, és a bérletet is kiegészíthetjük belőle. ‒ Álljunk csak meg, kedves öcsémuram! ‒ a leány ültében próbált kissé távolabb húzódni Tónitól. ‒ Te most valójában kikről beszélsz? ‒ Hát… ‒ a fiú ábrázata ismét pipacsvörössé vált, s lehajtva fejét, az ölében heverő buzogányokat kezdte kapirgálni. ‒ Arra gondoltam… merthogy tudom, nincs hová menned, hisz a cirkuszt búvóhelyül választottad… szóval én azt gondoltam, esetleg mi… Gerlice úgy érezte, hogy nyomban megszakad a szíve. Másfél esztendeje ismerte a kajla, ijesztően bandzsa, mégis örökké vidám természetű Kugler Tónit, akinek valószínűleg az életét köszönheti, s akire mindvégig úgy tekintett, mintha a bátyja volna. Most azonban rá kellett jönnie… Hisz mi mást is jelenthetne ez a bérelt tanya, ahol ők majd kettesben töltik a telet?! Mi mást, mint hogy akaratlanul is rettenetes csapdába, a viszonzatlan szerelem csapdájába csalta a fiút. Mikor történt ez? Hogyan történhetett? S vajon most mit kéne felelnie erre a félreértett kedvességből táplálkozó, hamis reményre? Az, hogy akkor éjjel Gerlice mit válaszolt volna Kugler Tóninak, már sosem derülhet ki. Amint a leány szóra nyitotta ajkát, durva röhögés rontotta szét az éjszaka csendjét. A cirkuszsátor fekete árnyai közül tagbaszakadt férfiak léptek elő, kezükben egy-egy furkósbottal. Lassan, megfontoltan, három különböző irányból közeledtek a porond közepe felé. Arcukat kendő takarta egészen az orrnyeregig, tekintetüket a mélyen szemükbe húzott kalapok széles karimái árnyékolták. ‒ Nocsak, fiúk, hát nem épp egy szerelmi vallomásba csöppentünk bele! ‒ nevetett egyikük, kissé bizonytalanul ejtve a szavakat, mivel korábban már

alaposan a pohár fenekére nézett. ‒ Tanyára vinné a lyányt ez a randa kiskakas ‒ kurjantott a társa, kinek jobb orcáján friss, talán beretvával vagy éles késsel ejtett seb vöröslött. ‒ Kik maguk és mit keresnek a Donnert Cirkusz területén? ‒ ugrott talpra Kugler Tóni, kezében az öt buzogánnyal. ‒ Ha nem tudnák, idegeneknek tilos… ‒ Tudjuk mi azt, öcsém, ne aggódj! ‒ szólt a harmadik férfi, s megcsippentve a kendő alsó sarkát, lehúzta azt az arcáról. ‒ Csakhogy mi nem vagyunk ám idegenek, igaz-e Emmácska? Gerlice, aki az imént szintén talpra ugrott, most hirtelen hátrálni kezdett, felborítva a mögötte álló széket. ‒ Nem! ‒ mondta, miközben oly hevesen rázta a fejét, hogy gesztenyebarna haja nyomban kibomlott és a vállára omlott. ‒ Te nem lehetsz itt, Ottó! ‒ Felismert, pancser! ‒ kiáltotta ekkor a sebhelyes. ‒ Minek mutogatod a pofádat? ‒ dördült rá a másik is. ‒ Én nem megyek miattad a jerglibe101, inkább mindkettőben megmártom a kést! ‒ Ne rinyálj már, Mókemplac102, inkább üssed le szépen azt a kölköt! ‒ nevetett fel Schützer Ottó, akiben a szesz lassan felrobbanni készült. ‒ Én meg majd addig a kuzinkámmal foglalkozom. Na, gyere, csibém, visszaviszlek a kalickába, ahonnét másfél esztendeje kiröppentél! Vár már téged az én Matolcsy cimborám, hogy nyúznák meg azt a gazembert a neve napján! Az első buzogány, amit Kugler Tóni elhajított, ekkor csattant a sebhelyes arcú homlokának közepén. A böhöm ember úgy vágódott hanyatt, mintha a madridi bikaviadalok egyik négylábú főszereplőjével szaladt volna össze, s bár meg nem halt, a szeme mégis fennakadt. ‒ Gyilkos! ‒ ordította Mókemplac, magasra emelve furkósbotját, hogy a cirkuszhuszárra rontson. ‒ Menekülj, Gerlice, fuss! ‒ kiáltott Kugler Tóni, két másik buzogányt hajítva az egyenest felé csörtető alakra, ám azok ártalmatlanul pattantak le a pesti vagány széles mellkasáról. A leánynak viszont esze ágában sem volt magára hagyni a fiút. Ehelyett felkapta a vödrön álló lámpást, azzal fenyegetve az egyre közeledő Ottót, hogy ha nem tágít, bizony hozzá fogja vágni a petróleummal töltött alkalmatosságot. ‒ A tűzhalálnál nincs kegyetlenebb, kuzin! ‒ sziszegte Gerlice. ‒ Gyere csak

közelebb, és fáklyát csinálok belőled! A Schützer fiú dühödt káromkodások záporával árasztotta el unokahúgát. ‒ Esküszöm, te kis rima, hogy kitekerem a nyakadat! A harc nem tartott soká. Mókemplac szerte a Monarchiában rettegett csibész hírében állt, akivel szemben Tóninak aligha lehetett esélye, bár a vagány akkor épp tök részeg volt. Buzogány már csak egy maradt a fiú kezében, ám azt hiába emelte védekezőn maga elé, a göcsörtös furkósbot első csapása ripityára törte az aranyszínű cirkuszi kelléket. Tóni hátrált, félrehajolt, kitért… s mikor már nem maradt más választása, a kezében lévő, hegyes végű fadarabbal vaktában előredöfött. Irtózatos üvöltés hasított az éjszakába, amint a szilánkos buzogánycsonk Mókemplac combjába hatolt. A távolból Grizelda kisasszony uszkárjai vad csaholással, a karámban álló lovak nyugtalan nyerítéssel, Makkabeus pedig dühödt trombitálással felelt. ‒ Pucolás! ‒ ült fel hirtelen fektéből a sebhelyes arcú, kábán tekintve körbe. ‒ Frászt! ‒ harsogta nekivadultan Schützer Ottó. ‒ Én el nem megyek innét a lány nélkül! Gerlicének elég volt a pocsolyaszínű szemekbe néznie, hogy megértse: a kuzinja nem tréfál. Schützer Ottó inkább elfogatja magát a zsandárokkal, vagy engedi, hogy agyonverjék a cirkuszosok, akik lassan biztosan mind felébrednek a csatazajra, semmint hogy ismét futni hagyja Hangay Emmát. A leány jól tudta, hogy most az élete múlik minden mozdulaton, s tán nem is követett volna el hibát, ha ekkor a szeme sarkából meg nem látja a talpra kecmergő sebhelyest. A csibész, aki kábultságából épp csak magához tért, felkapta imént elejtett husángját, s most arra készült, hogy a cirkuszhuszár mögé kerüljön. Kugler Tóni még mindig a sebesülten tántorgó Mókemplacra figyelt, mivel a fickó ‒ bár a combjából kiálló buzogánycsonk ebben igencsak zavarta ‒ továbbra is agyon akarta ütni őt. ‒ Betelt a számla, taknyos csálinger! ‒ üvöltötte nekivadulva a Teleki téri hóhemvagány. ‒ Pengém a bordádba, lelked a pokolra, rühös! Mókemplac eldobta a botot, majd kést rántott, ám használni már nem maradt ideje. ‒ Ne! ‒ sikoltotta Gerlice. A sebhelyes arcú lendületet vett… Kugler Tóni csodálkozva fordult hátra…

A furkósbot süvöltve csapott le, irtózatosat reccsenve a kajla fülű legény homlokán. A leány úgy tíz lépésre lehetett tőle, mégis tisztán látta, amint Tóni örökké víg tekintetében megtörik a fény. Az ifjú cirkuszhuszár előbb térdre rogyott, majd a két karját szétvetve, arccal bukott a véres porondra, mintha ily módon fejezné ki tiszteletét a láthatatlan közönség előtt, melynek már soha nem mutathatja be féltve őrzött, titokban gyakorolt zsonglőrszámát. Schützer Ottó úgy vélte, most jött el a cselekvés pillanata. Ő is eldobta a botot, és kést ragadva rontott a dermedten álló lányra. Emma hirtelen összerázkódott, majd meglendítve a lámpást, arcon csapta vele az unokabátyját. A vastag üvegből készült petróleumtartály nem tört el, viszont a karcsú bura felrobbant, éles szilánkokkal borítva be a férfi arcát. Ottó üvöltött és a szeméhez kapott. Vér patakzott az ujjai közül. Néhány pillanatig azt hitte, hogy megvakult. Mikor azonban felnézett, látta, amint két társa menekülőre fogja, s a leány is fut. Tombolva vetette magát az unokahúga nyomába, akit könnyű volt követnie, mivel az még mindig nem dobta el a lámpást, melynek apró lángja erőtlenül, de azért pislogott. A cirkuszsátorból kikeveredve Emma a lakókocsik felé futott. Hallotta a mögötte szitkozódva, hörögve csörtető Ottót, s néhány távoli kiáltást, melyek a döbbenten ébredező trupp tagjaitól származtak. Rohant és rohant, bár maga sem tudta, hová. Elhagyta a hamvába holt tábortüzet, miközben az arcán könnyek patakzottak, s az ajka egyre csak Kugler Tónit, a szegény, bolondos, lakli fiút szólongatta, pedig tudta, hogy ő már nincs többé. Schützer Ottó viszont már ennyit sem fogott fel a világból. Részegsége és az arcát mardosó kín olyan robbanóelegyet alkotott a fejében, mely minden értelmes gondolatot felégetett. Egyedül az előtte rohanó Hangay Emmát látta, s hitte, hogy minden fájdalmának, szenvedésének oka az a leány, aki nem áll meg, nem fogad szót, s ezért… Ezért a legkegyetlenebb büntetést érdemli, igen! Gerlice felhágott Madame Orlócy lakókocsijának lépcsőjére. Az ajtó szinte magától nyílt, mikor megérintette, ám belépni rajta már nem tudott. Valaki elkapta a bokáját, hátrafelé rántva a lábát, s ő hasra esett a küszöbön, amibe mindjárt meg is kapaszkodott. Zuhantában a lámpa fogantyúja kicsúszott verejtéktől síkos ujjai közül, és a kocsi belseje felé repült, ahol aztán millió darabra robbant, szertefröcskölve gyúlékony tartalmát. Schützer Ottó végre elkapta a lányt. Sikerült megmarkolnia a vékony bokát,

de visszahúzni nem tudta a lépcsőn heverő testet, hát maga ugrott felfelé. Aztán ‒ csak azért, hogy biztos lehessen a győzelmében ‒ felemelte a karját, és teljes erejéből lecsapott a jobb kezében szorongatott, görbe pengéjű késsel. Emma hátába éles fájdalom hasított, ám ő mit sem törődve a kínnal, nagyot rúgott a rajta csüngő férfiba. Ottó a földre zuhant, a leány pedig ‒ utolsó erejét összeszedve ‒ felállt és beugrott a kocsiba. A szétömlő petróleum sistergő lángokat szórva mart bele Madame Orlócy kacatjaiba. Tüzet fogtak a ruhák, a zsinegre fűzött gyöngyök, a bútorok és mind az összes plakát, fotográfia, mely a falakat díszítette. Emma tántorogva lépett egyre beljebb, fejére borítva a vastag kendőt. Kiáltani akart, hisz biztos volt benne, hogy a jósnő még mindig a hálórészben van. Ám a sűrű füst köhögésre ingerelte, a lángok pedig túlnőttek rajta, mohón nyaldosva a kocsi belső falát. Schützer Ottót a zuhanás kijózanította. Fektében nézte, amint a leány eltűnik a füstben, majd tekintetét a saját jobb kezére fordította, melyben még mindig ott volt a kés. Görbe pengéjén karmazsinpiros cseppek. ‒ Nem! ‒ nyögte Ottó iszonyodva. ‒ Ez nem lehet! Az uszkárok csaholtak, a medve dühödten rázta ketrece rácsát, a lovak nyerítve toporzékoltak. Minden állat érezte a füst keserű szagát, s most már végre az emberek is kezdtek felriadni. Schützer Ottó talpra ugrott és a mezőszéli bokrok közé futott, de távolabb nem akart menni. Lekuporodott az árokpartra, s onnan nézte, amint a Donnert Cirkusz lakókocsijai sorra kinyílnak, és mint megannyi rémült kísértet, számtalan hálóruhás alak ront elő belőlük. Madame Orlócy kerekeken gördülő otthonának apró ablakaiból, pléhtetős kéményéből, s a deszkák keskeny réseiből aprócska, ám gyorsan hízó lángnyelvek csaptak ki. Odabenn üveg robbant, túlhevült porcelán csattant, fa, papír és selyem sistergett. A pusztulás zaja hirtelen vad bömböléssé állt össze, s aztán egyszerre, mintegy halálos varázsütésre borított el mindent a tűztenger. Schützer Ottó az árokban hasalva, véres arccal, könnyes szemmel bámulta a pokoli látványt. A harsogó lángok hajnalra teljesen elemésztették a lakókocsit, pedig Pozsonyból még a szekeres tűzoltók is kijöttek, ám az égre szökő lángokkal ők sem bírtak. Ottó mindvégig ott maradt, ám hiába mormogott halk fohászt, hiába ígérte lelkét a sátánnak, s legvégül hiába kezdett zokogni, megbánva minden bűnét, Hangay Emma kisasszony mégsem

lépett ki többé a parázshalommá omló cirkuszkocsiból…



21 Találka a kriptában Marosvásárhely, 1900. május 6. A kék csempével kirakott fürdőmedence fölött sűrű, fehér párafelhők gomolyogtak. A termálvízben úgy harminc férfi ejtőzött, bár pontosan megszámolni aligha tudta volna őket bárki is, hisz még az egymás szomszédságában ücsörgők sem láttak a kinyújtott karjuknál távolabb. ‒ A marosi semlénynél103 nincs is jobb, majd meglátja, tekintetes úr ‒ kiáltott a párák mögül Barabás Gergely szobrászművész. ‒ Az a nemes massza úgy húzza ki a csúzt az ember tagjaiból, mint jó horgász a zsinórra akadt halat! ‒ Így igaz! ‒ helyeselt valaki távolabbról, bár a beszélgetők nem láthatták az illető fizimiskáját. ‒ No, és akkor a Vendel dögönyözéséről még nem is szóltam! ‒ kontrázott önmaga szavára az ifjú tanító. ‒ Tán nekem akarod bémutatni a vásárhelyi gőzfürdő csudáit, te kölyökkutya? ‒ méltatlankodott víg kedéllyel Agyagási tiszti főorvos valahonnan a medence sarkából. ‒ Hisz én régebb óta járok már ide, mint ahogy te ledobtad magadról a pólyát! Harsány nevetés kelt a medencében, mely visszhangot verve gördült tova a marosvásárhelyi gőzfürdő falai között. A város köztiszteletben álló, meglett férfiúi közül néhányan úgy fröcsköltek, sprickoltak, lubickoltak a forró gyógyvízben, mint megannyi vásott kölyök. A köröttük hömpölygő gőz felhői jótékonyan takarták a szőrös karokat, horpadt mellkasokat és löttyedt pocakokat, amelyeket most különben sem kellett takargatni, hisz ide fehérszemély soha be nem tehette a lábát. ‒ Hangay úr! ‒ harsant fel hirtelen a márványoszlopok közül a fürdőmester bariton kiáltása. ‒ Jöjjön ki, kérem, magának mára fájront van! A bal lépcsőnél várom! ‒ Árpi bácsi, hát maga is itten feredőzik?! ‒ csodálkozott Barabás Gergely, amint az én papuskám, mint sötét árny, lassú karcsapásokkal szelve a vizet,

elhúzott mellette. ‒ Ebben a fehér paplanyködben észre sem vettem magát. ‒ Ez így természetes, fiam ‒ mondta csendesen Hangay úr, miközben megragadta a vaskorlátot, és a csúszós lépcsőkön felhágva, elhagyta a medencét. Mögötte a fehér párák mélyén különös, kényelmetlen csend támadt, amit csak percekkel később tört meg a tiszti főorvos mormogása. ‒ Szegény öreg ‒ súgta a körötte fürdőzőknek. ‒ Azt beszélik a népek, hogy immár biztosan tudható: a felesége, meg a nagyobbik lánya után a kisebbik porontyát is örökre elveszítette. ‒ A Milikét? ‒ hüledezett Barabás tanító. ‒ De hát hogyan? ‒ Felment szegényke Pestre, s ott aztán a sok élménytől hirtelen megháborodott ‒ felelte Agyagási a jól értesültek bizalmaskodó hangsúlyával. ‒ A Lipótba csukták, ahonnét többé ki nem engedik. ‒ Pedig milyen csinos, vidám természetű lányka volt ‒ csóválta a fejét Barabás Gergely. ‒ Sokszor láttam őt a várban meg az Erzsébet-kertben sétálni, mikor napsütésre állt az idő. ‒ Akkor arra is emlékezned kell, öcsém, hogy bármerre járt, örökké olvasott! ‒ emelte ki a vízből ráncosra ázott mutatóujját a tiszti főorvos. ‒ S biz könnyen lehet, hogy szegénykének épp az a sok betű lágyította meg az agyát! Szerencsére ezt a párbeszédet papuska már nem hallhatta, mivel addigra a gőzfürdő fehércsempés fülkéinek egyikében, a bivalytermetű Vendel masszírmester keze alatt hevert, aki úgy dögönyözte őt, mintha kenyértészta volna. ‒ Kigyúrjuk szépen a görcsöket, elsimítjuk az izmokat, felpezsdítjük a vérkeringést ‒ ígérte Vendel. ‒ Maga csak lazítson, Hangay úr, s higgye el nekem, hogy mire végzünk húsz, vagy… ha iszappakolást is kér, akkor harminc évvel lesz fiatalabb! Papuska, aki hasmánt hevert a magas ágyon, lehunyt szemmel élvezte az erős ujjak dömöszkölését. Már-már el is aludt volna a nagy melegben, mikor Vendel befejezésül csattanósat húzott a hátára. ‒ Én itten már többet nem tehetek ‒ mondta a masszírmester. ‒ Ha rám tetszik hallgatni, akkor most jöhet az a semlény. A maga testében, tekintetes úr, annyi a csomó, hogy azt én anélkül ki nem tudom gyúrni. ‒ Jól van, Vendel úr, maga a szakértő ‒ egyezett bele papuska. ‒ Hozza azt a büdös gyógymasszát. De aztán úgy terítsen be vele, hogy többé elő se kerüljek alóla.

‒ Jaj, ne mondjon már ilyeneket a tekintetes úr! ‒ sóhajtott Vendel, aki mindent, sőt még annál is többet tudott a gőzfürdő törzsvendégeiről. ‒ Úgy van az, hogy amikor az ember azt hiszi, nincs több remény, akkor szokott felpercenni az új nap első sugara! Apus erre nem felelt semmit, csak lehunyt szemmel hallgatta, amint a masszírmester fapapucsai elklaffognak a folyosón. Gondolatai egyre csak a kisebbik lánya, vagyis köröttem forogtak, hisz lassan két hónapja nem hallott felőlem semmit. Vajon igazat mondott-e az a különös, félkarú úr, aki bárónak vallotta magát, ám oly titokzatosan viselkedett, mintha legalábbis a kínai császár bízta volna meg holmi kémkedéssel? Az ábrázata becsületesnek tűnt, de az öreg könyvkereskedő jól tudta, hogy az ördög gyakorta bújik megnyerő álöltözetbe. Viszont az sem hamisság, hogy az eltelt időben bizony többször is észrevette, amint valamiféle gyanús alakok ólálkodnak a nyomában, minden lépését árgus szemmel követve. Egyszer még a székely legények által összevert fickót is látni vélte, mikor az Aranyszarvas Gyógyszertárból kilépve hazafelé indult. A gazember akkor már kicsit sem sántikált, viszont keménykalapja karimája alól oly gyűlölettel nézett a könyvkereskedőre, mintha ő tehetne a megveretéséről. „Mindezen apróság tehát ‒ gondolta papuska ‒ az ifjú bárót igazolja: valaki tényleg megfigyelés alatt tart engemet, bár elképzelni sem tudom, miért.” A fülkében, ahol két ágy állt, a plafon alatt futó rézcsövekről álmosítón csepegett a víz. Az épület távolabbi részéből fojtott nevetés hallatszott, majd valahol ajtó csapódott, míg máshonnan gőz sistergése kelt. Papuska vállát könnyű kéz érintette meg. ‒ Vendel, nem is hallottam… ‒ nyitotta ki szemét az öreg. Ám mikor felnézett, a masszírmester kerek képe helyett egy fiatalember sovány, bajuszos arca tekintett le rá. ‒ Pontban ozsonnaidőben legyen ott, ahol a számolni tudó ordas aluszik ‒ mondta a patyolatfehér lepedőbe csavart alak oly halkan, hogy szavait mármár a vízcsepegés is elnyomta, és a következő szemvillanásban kisurrant a fülkéből. ‒ Alvó ordas, aki számol? ‒ motyogta ekkor az én papuskám, döbbenten nézve az ifjú Ambrózy báró hűlt helyét… ***

Szegény papuska a Temető utcába lépve azonnal heves szívdobogást kapott, pedig mikor délután négy óra tájt elindult otthonról, már akkor sem volt túlságosan nyugodt. Ráadásul a csizmakészítők székházának környékén járva észrevette, hogy már megint követik. A köcsögkalapos, fekete öltönyös, súlyos sétabotot lóbáló férfi meglehetősen ügyetlenül adta az ártatlan járókelőt. Papuska megpróbálta őt lerázni ‒ nagyot kerülve a téren, végig a Toldalagi-, az Apolló- és a Görög-ház vonalán persze hiába. Mikor aztán a vár délnyugati sarkához ért, elővette zsebóráját, s megállapítva, hogy a titkos találkozó ‒ pontban ozsonnaidőben! ‒ már nincs messze, úgy döntött, inkább magával vonszolja a fickót, semmint hogy elkéssen. A reformátustemető kapuját megpillantva jött rá az az imént említett heves szívdobogás. Oka, hogy a kovácsoltvas szárnyakat szélesre tárták, sőt, még a mellette szerénykedő kisajtót is kinyitották, mivel odabenn épp temetésre készültek. Nem is akármilyen halottja lehetett a városnak, mivel a keskeny utca mindkét oldalán konflisok és magánhintók sorakoztak, középen pedig lehetetlennek tűnt a közlekedés, akkora volt a bebocsátásra váró, fekete ruhás tömeg. Papuska csak most örült igazán, hogy a fürdőből hazatérve úgy döntött, átöltözik. Sötét színű szalonkabátjában, fehér ingében és szolid, fekete-kék csíkokat váltó nyakkendőjében kicsit sem tűnt ki a gyászolók közül. Sietve el is vegyült a lassan araszolok rengetegében, olykor kalapja karimája alól hátra-hátrapillantva, hogy megvan-e még az ő hűséges kopója. Mikor beért a kapun, az a kopó bizony még megvolt: idegesen, de azért a botrányt kerülve lökdösődött, nehogy szem elől tévessze a vén könyvkereskedőt. Durva képű alak volt, aki a gyászruhás, illendőn lefátyolozott hölgyek és cilinderes, merev arcú urak között vergődve haladt előre, fojtott hangon kérve bocsánatát annak, akinek a lábára hágott, vagy épp a botjával böködte a térdét. Papuska engedelmesen sodortatta magát a tömeggel, mely a régi, cserefás gerendákból épült ravatalozóhoz tartott. Próbálta környezete pusmogásából kitalálni, vajon ki lehet az elhunyt, de csak annyit tudott meg, hogy „jó ember volt” és „nagy kár érte”. A temetőőr háza után a keskeny sétány enyhe balkanyart vett. A sírok között magasodó hatalmas, büszke fenyők, tölgyek, platánok mélán néztek le a varjúszín hömpölygésre. Papuska próbált a tömeg szélére tipegni, s mikor sikerrel járt, fellélegzett. Észrevette a köcsögkalapost, aki a nyakát nyújtogatva, sőt, olykor aprókat szökdécselve haladt el mellette, épp a rossz

irányba nézve. ‒ Alamuszi gazember ‒ mormogta a jó öreg huncut mosollyal. ‒ Még te akarsz olyasvalakit követni, aki gyermekkora óta betéve tudja az isteneket is kicselező, ravasz Odüsszeusz regéit?! Valahol a ravatalozó környékén énekelni kezdtek. A lágyan zengő, melankolikus dallamot hamarosan az egész tömeg fújta, s bár egyes tagjai hamisan szóltak, együtt valahogy mégis szép, szomorú éneket tudtak kerekíteni. Papuska lassan behúzódott egy széles derekú fenyőfa gyantás törzse mögé, onnan lesve a köcsögkalapost, aki már vagy húszlépésnyire elkeveredett, s egyre dühödtebben tekergette a fejét. ‒ Akkor most lássuk azt a számolni tudó ordast! ‒ biztatta magát a könyvkereskedő, aki a különös rejtvényt még a gőzfürdő fülkéjében megfejtette. ‒ Először is lennie kell itt valahol egy pojnik104 almafának! A még fiatalka, s így meglehetősen csenevész fácska valóban ott állt a horpadt sírok között. Lehajló lombja alatt egyszerű dombocska gubbasztott, végében szerény márványkővel, melynek talapzatán, s körötte leégett, szétfolyt, megdermedt gyertyák sorakoztak. ‒ Itt alszol hát, te számolni tudó ordas! ‒ mosolygott rá papuska Bolyai Farkas, a hírneves matematikus nyughelyére. ‒ Akkor most súgd meg nekem szépen, miért is kell téged épp ozsonnaidőben látogatnom! ‒ Súgom én, csak kuporodjék le iziben mellém, hogy ne lássák annyian ‒ felelt a síremlék halkan, s bár szelíd, női hangon szólt, szegény koros könyvkereskedő mégis majdnem térdre rogyott az ijedtségtől. Mikor azonban összeszedte magát, s egészen közel férkőzve Bolyai Farkas emlékművéhez, valóban lekuporodott, végre észrevette, hogy nem ám a holtak világából szólították meg, csupán egy rongyos, maszatos képű virágáruslány beszél hozzá, aki a sírkő mögött rejtőzködik. ‒ Ezt vegye fel gyorsan, Hangay úr! ‒ nyújtott felé két vékonyka kéz egy súlyos felleghajtót, melynek esőtűrő kapucnija is volt, ahogy azt a líceumi tanárok szeretik. Bár a tavaszi időjárásban az efféle vaskos holmi szokatlannak tűnhetett volna, a gyászruhás tömegben mégis kiváló álcát nyújtott, hisz bárki azt hihette, hogy valóban egy nekikeseredett oktatót lát, aki egykori mesterét siratja. ‒ És most mi legyen? ‒ súgta a könyvkereskedő. ‒ Kerülje meg szépen a cintermet, s aztán sétáljon a hegyoldalnak felfelé,

végig a temetői úton, míg jobb kézre meg nem látja a fél térden imádkozó angyalt. Ha maga is a lábához kuporodik, ott majd további sugallatot kap. Papuska, aki egészen mélyre húzta a líceumi kapucnit, szeretett volna még kérdezni, ám a koszos lányka már el is szelelt, oly fürgén lépkedve a sírok közti keskeny ösvényeken, mintha maga a Somostető tündére volna. Így aztán a hökkent öreg inkább felegyenesedett, s visszatérve az időközben elcsendesedett gyászolók közé, lehajtott fejjel indult a kért irányba. Néhányan tiszteletteljes köszönésfélét mormogtak neki, gondolva, hogy valóban a kollégiumból jött. Ő azonban csak bólintgatott, gondosan ügyelve az arcát, kalapját, egész alakját takaró felleghajtóra, melynek súlya úgy húzta a vállát, s a lombok közt beszökő napsütésben oly gyorsan átmelegedett, mintha magától a rosszban sántikáló Belzebúbtól kapta volna kölcsön. Az imádkozó angyal hamar meglett, ám a környékén senki nem mutatkozott. Papuska tétován botorkált az égből pottyantott szárnyas teremtmény előtt. Mikor már épp azon volt, hogy maga is letérdel, észrevette, hogy a kőből faragott, meztelen lábujjak mellé valaki papírfecnit tűzött. Keresse fel a kilencesztendős, pestises leányt! A könyvkereskedő boldog mosollyal süllyesztette zsebébe a különös irományt, mert bizony jól tudta, hová kell mennie. A még 1634-ben elhalálozott Wirágh Szabó Kata105 régi sírkövét ő maga mutatta meg egykor a saját leánykáinak, akik attól kezdve minden évben egyszer visszatértek oda, hogy virágot vigyenek a pestisjárvány során elhalt „kis barátnőjüknek”. Ha pedig erről a levélke írója tud, akkor talán… Papuska nem merte szabad szárra engedni reménykedése vad lovát, inkább félbeharapta a gondolatot, töprengés helyett a lábát szedve. Öt percbe sem telt, s már át is vágott az egész temetőn, egyre keskenyebb, meredekebb ösvényekre térve, míg végül a zöldellő fák sűrűjébe ért, ahol a kicsinyke, kopott sírkő állt. Körötte számos, rég behorpadt földhalom sorakozott, amit gyorsan burjánzó gaz vert fel, hisz akiknek gondozniuk kellett volna a helyet, azok is rég a koporsóba kerültek már. Lassú percek ketyegtek tova, ám sokáig semmi sem történt. Az öreg könyvkereskedő már-már kezdte azt hinni, hogy becsapták, mikor a lógó ágú havasi fenyőfák közül hirtelen egy ismerős alak lépett elő.

‒ Bocsásson meg, Hangay úr, de biztosnak kellett lennünk benne, hogy senki nem követi önt ‒ mondta Ambrózy báró, sétapálcájával az ide vezető egyetlen, most épp kihalt ösvény felé intve. ‒ Lennünk?! ‒ kapott a szón papuska, ahogy az egy sokat olvasó, tehát fürge észjárású emberhez illik. ‒ Ezek szerint a báró úr nincs egyedül! Richárd erre nem felelt, csak újabb gyanakvó pillantást vetett a környékre, majd visszalépett a fák közé. Az öregúr halk, keserves nyögéseket hallatva követte, minden lépésnél erősen megküzdve a Somoshát lankás oldalával. A hátára vetett lebernyegbe karmos gallyak akadtak, gombos cipője rég megbámult, puha fenyőtűrétegen taposott, a kalapját pedig a kapucnival együtt majd lesodorták a mélyre csüngő ágak. Már épp azon volt, hogy rákiált a fürgén mozgó báróra, mikor hirtelen egy tisztás nyílt meg előtte, melynek közepén rég elfeledett kripta állt. A hegyoldalba pinceként mélyesztett családi sírhely vasrácsokból kovácsolt ajtaját valaki felfeszítette. Ambrózy oldalra lépett, ismét csak a sétapálcáját emelve fel irányjelzőként. ‒ Fáradjon be, Hangay úr. ‒ Oda? ‒ sápadt el a könyvkereskedő. ‒ Én majd idekinn őrködöm, és ha jön valaki, kuvikot utánzok. ‒ A kuvik csak éjjel szól, báró úr! Nappal az olyan madár aludni szokott. ‒ Sebaj ‒, rántott a vállán mosolytalanul, s tán kissé sértődötten Richárd. ‒ Akkor majd legfeljebb olyan kuviknak hisznek, aki alvászavarban szenved. Na, menjen már, odabenn várják magát! Papuska lehajolt, s bebújva a hűvös, penészbűzt és egérszagot árasztó földalatti lyukba, megállt a hat kőfülkét őrző folyosón. A szeme csak lassan szokott hozzá a félhomályhoz, de amikor végre látott, akkor sem értett semmit. A kripta legbelső falánál a loncsos kis virágáruslány állt, s őt nézte. ‒ Hát maga, fiam, mit akar velem, hogy ide; hívatott? ‒ kérdezte szigorúan. ‒ Jaj, papuska, hát tényleg nem ismer meg? ‒ csaptam össze a tenyerem. ‒ A Bolyai-sírnál attól féltem, hogy nyomban a nyakamba ugrik, amint rám néz. Aztán meg, hogy mégsem tette, elcsodálkoztam, milyen tapasztalt módon játssza ki a leskelődőket. Ám ezek szerint… ‒ Mili?! Valóban te volnál az, Milikém? ‒ Én hát, ki volna más? ‒ öleltem meg szegény, öreg papámat, akinek szakálla épp úgy csiklandozott, mint rég. ‒ Muszáj álruhában járnom, és haza sem mehetek. Ám amit megtudtam, azt magam akartam elmondani. A következő órában, mialatt mindenről részletesen beszámoltam, volt bőven

részünk könnyben, sírásban. ‒ Úgy ‒ motyogta papuska, miközben én a hátát és remegő kezét simogattam. ‒ Emmácskánk tehát halott. ‒ Ligetfalván történt, 1897 júliusában ‒ suttogtam. ‒ Legalábbis a haldokló Schützer Ottó így mondta. ‒ És ti hisztek neki? ‒ nézett rám papuska reménykedve, hátha megrázom a fejem. ‒ Ambrózy bárónak jó kapcsolatai vannak a rendőrségen, így sikerült kikérnünk az eset aktáját ‒ feleltem bánatosan. ‒ A pozsonyi kapitány, bár akkoriban nem sokat törődött a dologgal, mondván, hogy a vándorcirkuszosok valójában csak léhűtő cigánynépség, azért mégis kiküldött egy detektívet, aki mindent lejegyzett, amit a tűzesetről megtudott. Annyi biztosnak tűnik, hogy a cirkuszkocsiban ketten vesztek oda, ám a lángok oly nagy hőfokon égtek, s akkora pusztítást végeztek, hogy végül egyikükből sem találtak meg semmit. Donnert direktor, ahogy a trupp többi tagja is, megesküdött, hogy este még látták lefeküdni a jósnőt, akit Madame Orlócyként ismertek. Vele lakott Gerlice… ‒ A lány, akit te Emmának gondolsz ‒ szólt közbe papuska. ‒ Tessék nekem elhinni, nem csak úgy gondolom ‒ sóhajtottam. ‒ Richárd… Akarom mondani, Ambrózy báró mellett megtanultam, hogy a gyanú sosem elég. Mindig bizonyságot kell szerezni. ‒ No, és megszereztétek? ‒ Meg ‒ bólintottam, bár tudtam, hogy mást akarna hallani. ‒ Még itthonról vittem magammal egy fotográfiát Emmáról. Donnertéket Bécs mellett értük utol. Mivel a truppban még mindig sokan vannak, akik azon a nyáron is a cirkusszal léptek fel, így elég volt körbemutatni… ‒ Emmáról utoljára 1895 telén készült kép ‒ vitatkozott papuska makacsul. ‒ Így igaz ‒ mondtam. ‒ Az Erzsébet-parki korcsolyapályán, szilveszter napján. ‒ Régi kép. ‒ Annyira azért nem régi, hogy fel ne ismerhessék Emmát azok, akik másfél esztendőn át a társai voltak. Bizonyos Rökker, aki késdobáló, nyomban mondta is, hogy a fotográfián Emma látható. ‒ Tévedhetett. ‒ Aligha, papus ‒ öleltem át még szorosabban a görnyedt vállakat. ‒ Rökker az az ember, aki a legélesebb szemmel figyelhette meg őt, mivel Emma vele

lépett porondra minden este. ‒ Hogyan?! A kislányomat késekkel dobálta körbe az a gazember?! ‒ Kicsit sem gazember ő, higgye el nekem ‒ próbáltam megnyugtatni. ‒ Sőt, igen kedves, jó modorú, világlátott férfiúnak mutatkozott, aki épp abban az ezüstös korban jár, mint maga, papuska. ‒ És mégis kést dobál? ‒ emelte fel remegő kezét az én drága, öreg könyvkereskedőm. ‒ Botrány, ami ebben a világban folyik! Na és az a szerencsétlen fiatalember, akit halva találtak a sátorban? ‒ A rendőrségi jelentés szerint Kugler Antalnak hívták, aki artistabaleset áldozata lett ‒ mondtam. ‒ A pozsonyi detektív úgy vélte, éjjel kilopózhatott a saját kocsijából, hogy valami számot próbáljon. Aztán leesett a légtornászok hintájáról, s betört a feje. ‒ Tán légtornász volt? ‒ Inkább afféle mindenes ‒ válaszoltam. ‒ Persze mikor Pozsonyba mentünk, mi már Ottótól azt is tudtuk, hogy szegény Kuglert azért ölték meg, mert Emmát védte. Holtak csendje telepedett közénk. A kriptában fekvő, és a saját halottaink borzongató némasága. ‒ Okos ember ez a te báród, kislányom ‒ szólalt meg hirtelen papuska. ‒ Okos bizony, csak épp ha szoknyát lát, valahogy mindig olyan otromba alakká válik ‒ húztam el a szám. ‒ De azért vigyáz rád. ‒ Ahogy tud ‒ válaszoltam csalóka mosollyal. ‒ Amennyire engedem neki. Az én drága papám kissé megütközve pillantott rám, mire én nyomban fülig pirultam. ‒ Jaj, nehogy félre tessék már érteni, amit én itt összefecsegek! Richárd mamája, Erdődy grófnő, aki rendkívül finom asszony, azonnal kitekerné a fia nyakát, ha csak egyszer is úgy nézne rám. ‒ Na azért! ‒ mordult elégedetten papuska. ‒ Meg persze nem is nézne úgy, hisz szívből utál ‒ mondtam csendesen, és fejemet az én vénségesen csodás könyvkereskedőm vállára hajtottam. ‒ Utál? ‒ kérdezte ő hökkenten. ‒ Mint az orrába szálló szénport, vagy épp a füle mellett rángatott ködkürtöt ‒ bizonygattam. ‒ Ha csak meglát, nyomban elkomorul, rángatózni kezd az arca, és néha olyanokat vág a fejemhez… ‒ Tán megbántottad valamivel.

‒ Alig hiszem. Elvégre papuska tudja a legjobban, hogy milyen kedvesen doromboló cicatermészetem van. ‒ Az van! Egészen addig, míg valami elő nem csalja a karmocskáidat, mert akkor aztán úgy fújsz és prüszkölsz, ahogy csak bírsz ‒ nevetett csendesen a jó öreg, majd újra csak elkomorult. ‒ Pont, mint szegény édesanyád és Emma. ‒ Pedig vele csak féltestvérek vagyunk ‒ böktem ki a rettentő titkot. Papuska hirtelen úgy megmerevedett, mint a temetőben sorjázó sírkövek. ‒ Szóval ezt is tudod ‒ mondta. ‒ Igen, tudom ‒ feleltem, egyre csak a kezét simogatva. ‒ A báró elmondta, de ezért ne tessék rá haragudni. A nyomozás érdekében… ‒ Inkább az itt a kérdés, hogy te haragszol-e rám? ‒ vágott a szavamba. ‒ Meg persze az édesanyádra, amiért oly sok éven át véka alá rejtettük előtted ezt a dolgot. ‒ Először valóban haragudtam ‒ vallottam be. ‒ Aztán rájöttem, milyen butaság az egész, hisz ettől még Emma ugyanúgy a testvérem. Vagyis… a testvérem volt. ‒ Ottó! ‒ szakadt ki hirtelen apuskából a gyűlölt név. ‒ Schützer Ottó, te nyomorult gazember, csak kaphattalak volna a kezem közé! ‒ Az igazi bűnösök még szabadon járnak ‒ egyenesedtem fel ültömben, hogy a szemébe nézzek. ‒ Épp ezért kell visszatérnem Pestre. Ő csak bámult rám, s én nem tudtam, hogy a szavaim, Emma emléke vagy az Ottó iránti harag miatt lett-e könnyes a tekintete. ‒ Az nem lehet, hogy megint… ‒ kezdett bele halkan. Ám ekkor hirtelen még az a kevés fény is kihunyt a kriptában, ami eddig odakintről beszűrődött. A keskeny ajtóban magas, karcsú alak állt. Néhány pillanatig mozdulatlanná dermedve nézett minket, majd mélyen lehajolt, hogy a kalapja véletlenül se érinthesse a szemöldökkövet, és belépett a csendes nyughelybe. ‒ Indulnunk kell ‒ mondta Ambrózy báró a tőle megszokott rideg, katonás hangnemben. ‒ A temetés valószínűleg már véget ért, így Hangay úr kullancsa hamarosan keresgélni kezd. ‒ Itt úgysem találhat ránk ‒ vitatkoztam. ‒ Ugyan mit tudhat maga erről, kisasszony?! ‒ sziszegte megvetően Richárd. ‒ Egyébként pedig már számtalanszor megkértem önt, hogy ne ártsa bele magát a szakmámba. ‒ No, de báró úr…! ‒ állt fel a kőszarkofág széléről papuska.

‒ Bocsásson meg, ha túl nyersen fogalmaztam ‒ biccentett felé az ifjú Ambrózy. ‒ Sajnos az ön lánya rendre elfelejti, hogy hol a helye. ‒ A helyem?! ‒ vontam össze a szemöldökömet. ‒ Ezt meg hogy kell érteni? Richárd úgy tett, mintha egyetlen szavamat sem hallotta volna. ‒ Hangay úr, az édesanyám, Monyorókeréki és Monoszlói Erdődy Agáta Mária Gobertina grófnő felajánlotta, hogy amíg a néhai Emma kisasszony elrablásának ügye meg nem oldódik, a leánya nálunk lakhat a Sváb-hegyen. ‒ Mi szükség erre? ‒ kérdezte papuska kétségbeesve. ‒ Hiszen Ottó és a sógornőm halott. ‒ Valóban! ‒ sóhajtott a báró, mintha már rettentő mód elege lenne belőle, hogy az általa unalomig ismert tényeket ismételgesse. ‒ Csakhogy Schützerék gyilkosa és a leányrablás elrendelője még nagyon is él, sőt továbbra sem tágít az ön családja közeléből. A kullancsok… bocsásson meg, hogy ezt a pesti alvilágban használatos kifejezést alkalmazom. Tehát a kullancsok, akik önt hónapok óta megfigyelés alatt tartják, s persze a Schützer Ottót megtámadó jasszok106 is az ő utasítására cselekedtek. ‒ Én ezt nem értem ‒ rázta meg gondosan nyírt szakállát papuska. ‒ Könyörgöm, mondja meg nekem, báró úr, ha tudja, hogy miért üldöz minket az a valaki? Mit ártottunk neki? Apámtól átvettem és csendeskén vezetem a könyvkereskedést, nem bántva senkit, ám mégis szinte egész életemben csapás ért csapás után. Előbb imádott feleségemet veszítettem el, mindössze két nap leforgása alatt, hirtelen és érthetetlen betegség során. Aztán felneveltem a lányokat, és jött az az átokverte 1896-os esztendő, mikor Emma felutazott Schützerékhez. Most meg ez az őrület… ‒ Az nem kérdés, hogy ki áll a dolgok hátterében ‒ szóltam közbe, nem törődve Richárd dühös pillantásával. ‒ Ottó a halála előtt elmondta, bár már előtte is sejtettük, hogy a lányrablással bizonyos Matolcsy Kamill bízta meg. ‒ Matolcsy… Matolcsy… ‒ ízlelgette apuska a nevet. ‒ Sose hallottam felőle. Ki ő? ‒ Gróf Bissingen-Nippenburg Ernő személyi titkára. Ebből pedig egyenesen következik… ‒ Legalábbis a magácska szeles, átgondolatlan és gyermeki logikája szerint ‒ vágott közbe Richárd. ‒ Igenis a gróf áll mindennek a hátterében ‒ folytattam a mondanivalómat. ‒ Annak idején ő akarta elraboltatni Emmát, csakhogy a nővérem megszökött

tőle, és a Donnert Cirkuszban bujdosott, míg a táviratot követve rá nem találtak. Akkor Ottó Pozsonyba utazott és ott… De a többit már elmeséltem. ‒ Fel kell jelenteni! ‒ szorult ökölbe papuska mindkét keze. ‒ Ha a gróf üldözi a családunkat, rendőrkézre kell adni! ‒ Sajnos ez nem ilyen egyszerű, Hangay úr ‒ szólt Ambrózy báró. ‒ Schützer Ottó, aki az egyetlen tanúnk lehetett volna Matolcsy… ‒ ekkor mélyen a szemembe nézett. ‒ És nem a gróf!… ellen, immár halott. Bizonyíték nélkül pedig még egy terézvárosi halaskofát is nehéz lecsukatni, nemhogy egy grófot és annak titkárát. A Bissingen-Nippenburg família egyébként igen ősi, főnemesi család, mely Savoyából, a 11. századból eredezteti magát. Egyik águk magyar-ausztriai származású, mely olyan felmenőkkel dicsekedhet, mint Bissingen János Frigyes császári birodalmi udvari és törvényszéki bíró, valamint haditanácsos, vagy Ferdinánd Ernő, császári és királyi kamarás, belső titkos tanácsos, Tirol és Vorarlberg kormányzója, aki 1819-ben királyi adományul kapta a Krassó-Szörény vármegyében található Jám és Mercsina helységeket. A mi, hogy úgy mondjam, Bissingenünk szintén császári és királyi kamarás, a főrendiház tagja, közismert politikus, a Krassó megyei szabadelvű párt elnöke, aki több országgyűlési cikluson át volt képviselő. A felesége, akit 1877-ben vett el, Neczpáli Justh Márta. Három gyermekük született. Két leány, Irén és Paulina, valamint az egyetlen fiú, József, aki most tizenegy éves. A grófról különben számos jót lehet hallani. Kiváló és valóban tenni akaró politikus, aki a birtokain sokat törődik a szegényekkel. Így például Udvarszálláson templomot és iskolát építtetett a saját költségén, máshol pedig… ‒ Micsoda szent! ‒ vágtam közbe gúnyosan. ‒ Tegye hozzá azt is a báró úr, hogy ráérő idejében lányokat raboltat és gyilkosságokat rendel el! ‒ Hiába heveskedik, erre nincs bizonyítékunk ‒ vágott vissza Richárd, dühösen koppantva le sétapálcája végét a kövezetre. ‒ Én egyelőre csak annyit látok tisztán, hogy Matolcsy benne van az ügyben… ‒ Aki pedig a gróf titkára, tehát mindent az ő parancsára tesz! ‒ toppantottam én is a lábammal. ‒ Lásson már végre messzebb, s ne csak az orra hegyéig, édes báró úr… Szívesen folytattam volna a replikát, ám ekkor papuska a karomra tette a kezét, s nekem ettől nyomban el kellett hallgatnom. ‒ Méltóságos úr, ön fiatal kora ellenére igen bölcs embernek látszik ‒ szólt csendesen az én drága, megfontolt szülőm. ‒ Így hát most arra kérem, mondja

meg nekem őszintén, van-e remény arra, hogy valaha is rács mögött tudhassam a családom üldözőjét, akárki légyen is az? Ambrózy Richárd hosszan és komolyan nézett ránk, majd sarkon fordult, a kripta ajtajához lépett, s ott ismét ránk villantotta töprengő tekintetét. ‒ Ha elég időt kapok, elintézem a dolgot ‒ mondta végül. ‒ Mivel az ügy gyökerei egészen a messzi múltba, 1879- ig nyúlnak vissza, mikor is az ön későbbi felesége, Széky Hanna… hm, ismeretséget kötött Bissingennel, s tőle kilenc hónap múlva gyermeket szült, ezért a szálak kibogozása sem lesz egyszerű. ‒ És Mili? ‒ pillantott rám papuska. ‒ Rá miért van szükség Pesten? ‒ Egyrészt azért, hogy biztonságban tudjam. ‒ Másrészt? Richárd idegesen harapta be alsó ajkát, s mikor felelt, kerülni próbálta papuska tekintetét. ‒ Másrészt csaliként ‒ bökte ki végre. ‒ Bár még nem értem, miféle érdekek mozgatják a tettest… Hogy miért és kinek volt jó Emma kisasszony elrablása, és mit szándékoztak volna vele tenni, ha meg nem szökik… Továbbá azt sem látom át, hogy Mili kisasszony hogyan jön a képbe. Vajon mit akar önöktől ez a Matolcsy, aki annyi pénzt, fáradságot és időt áldoz a lánya és az ön megfigyelésére, amennyiből… már megbocsásson, de legalább hússzor megölethette volna magukat. Annyi bizonyos csupán, hogy Mili kisasszonynak igen erős vonzereje van… Már úgy értem, csalétekként! ‒ Hát persze, csakis úgy! ‒ helyeseltem buzgón. Ambrózy biccentett, majd folytatta: ‒ Legyen hát annyi elég, hogy az ön kisebbik lánya mézként fogja magához vonzani a legyeket, én pedig majd készenlétben állok a csapóval, s mikor eljő a kellő pillanat… A sétapálca ismét nagyot koppant a kövezeten. Éreztem, hogy az éles hangtól papuska megremeg, de mikor felém fordult, az arca mégis nyugodt, bár végtelenül szomorú volt. ‒ Menj hát, Milikém, eriggy el ezzel az úrral oda, ahova a sorsod szólít. Ő óvni fog téged, ebben biztos vagyok. Csodálkozva néztem papuska szemébe. Nem értettem, miért bízik meg ily vakon Richárdban, akit alig ismer, s akinek jelleméből eddig javarészt csak a főúri kimértséget, no meg a velem szembeni ridegséget, gunyorosságot tapasztalhatta meg. Ő, mintha leolvasta volna arcomról a gondolataimat, nem

törődve azzal, hogy a báró is hallja, így szólt: ‒ Eleget tapasztaltam a világból ahhoz, hogy felismerjem a jó és becsületes embereket. Ez az úr pedig itt épp ilyen: tört szívű, sebzett testű, de nemes lelkű férfi, aki nem nyugszik addig, míg a bűnösök szabadon kóricálnak. Ezért mondom hát, kislányom, hogy tarts vele, légy a közelében, és ne bosszantsd a kelleténél jobban. Amikor pedig majd fény derül az igazságra, a te vén papuskád itt fog várni rád a poros könyvei között, és visszakéri, amit most ad ‒ mondta mosolyogva, s lassú, szeretettel és féltéssel teli csókot nyomott a homlokomra, majd gyengéden Ambrózy felé taszított. ‒ Uram! ‒ csapta össze sarkát a báró. ‒ Szavai megtiszteltek. Igyekszem méltónak maradni hozzájuk. ‒ Úgy lesz, méltóságos úr, ebben egészen biztos vagyok ‒ ült vissza papuska a kőszarkofág peremére, mintha az az otthoni karszéke lenne. ‒ Most menjenek végre, mielőtt még bajunk lesz a sok fecsegésből. ‒ És maga? ‒ néztem rá összeszoruló torokkal, hisz épp egy kriptában készültem egyedül hagyni őt. ‒ Én még maradok kicsit. Jobb, ha senki nem lát minket együtt ‒ mondta. ‒ Meg aztán van is min járatni az agyam. No, menjetek már sebtiben, gyerünk! *** Hangay Árpád könyvkereskedő jó fél órával később még mindig a kriptában ült, oly mélyen merülve saját gondolataiba, hogy szinte az egész világról megfeledkezett. Csak akkor emelte fel a tekintetét, mikor a külvilágból beszökő fény nagy része kihunyt, és a sír belsejére vészjósló félhomály vetült. A kőküszöbön tömzsi férfiember alakja komorlott, aki két öklét a csípejére támasztotta, s úgy vetette szét a lábait, mintha valakinek az útját akarná állni. ‒ Hát megtalált végre? ‒ kérdezte az öreg. ‒ Már azt hittem, itt kell nyugovóra térnem. ‒ Izenetet hozok ‒ mondta a köcsögkalapos férfi. ‒ Halljam! ‒ biccentett Hangay úr. ‒ A gazdám… ‒ A gazdája? ‒ Akitől fizetést kapok, nékem az a gazda. ‒ Értem ‒ bólintott a könyvkereskedő. ‒ Szóval mit is üzen nekem az a híres gazda?

‒ Csak annyit, hogy már régóta sejti: a maga kisebbik lánya mégsincs a Lipóton. Ha pedig ott nincs, és haza sem jött, akkor bizony rossz ösvényre tévedt. ‒ Rosszra-e? ‒ Halálosra! ‒ mordult a köcsögkalapos, még mindig a küszöbön állva. ‒ A gazdám szerint ugyanis a régmúltat életveszélyes bolygatni. Különösen, ha azt egy bizonyos félkarú báró társaságában teszi az ember. ‒ Eddig értem. ‒ Akkor jó, mert innentől csak egyszerűbb lesz. A maga bolond mód makacs lánya álöltözetben járt ma itt, és a fent nevezett báróval távozott. ‒ Valóban? ‒ Ne adja itt nekem a stikkest, papa! Minderről a saját szememmel győződtem meg, pedig nagyon ügyesen próbáltak lerázni. ‒ Az ember megteszi, amit csak tud ‒ tárta szét ültében a két karját Hangay úr. ‒ Ám ez ma nem volt elég. ‒ Hát nem ‒ ismerte el az öreg. ‒ És most mi lesz? ‒ Annyi csak, hogy átadom az izenet második felét, amit a maga bolond lánya végre biztos megért ‒ válaszolt a köcsögkalapos, miközben jobbjával a zakója zsebébe nyúlt. ‒ No, és az miként szól? ‒ hunyorgott a kinti fénnyel körülragyogott alakra Hangay úr. ‒ Ahhoz nem kellenek szavak ‒ felelt a férfi, s aztán előrelépett… Folyt. köv.

1 Lefelé bővülő kabáttípus, mely a 18. században Angliában alakult ki, ahol lovaglókabátként hordták (a neve is innen ered: riding coat), később Franciaországban is elterjedt.

2 A cilinder (korabeli fejfedő) összecsukható változata, mely a ki- és becsukáskor hallható hangról kapta a nevét. 3 piperkőc, ficsúr 4 A kor leghíresebb, legünnepeltebb színésznője, a Nemzeti Színház örökös tagja. Nevét ma színház, számos utca és tér, rangos színművészeti kitüntetés, színészotthon és a Vénusz egyik krátere viseli.

5 hamiskártyás 6 Biás István (Nagyszeben, 1877 ‒ Marosvásárhely, 1950): magyar levéltáros, hely- és családtörténész. 1897-től Marosvásárhelyen postatisztviselő, 1907-től 1916-ig a Teleki család főlevéltárosa.

7 pályaudvar 8 Este 10 óra után fizetendő kapupénz a házmester fáradságáért. 9 világítóudvar 10 két- vagy háromajtós ruhásszekrény 11 felügyelni, vigyázni 12 Wassermann Jónás Jonatán (Ludány, 1842 - Budapest, 1901): híres vendéglős, aki 1894-ben alapította meg az EMKE néven ismert kávéházat, mely az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületről kapta a nevét. 13 Donáth Gyula (Baja, 1849 - Budapest, 1944): európai hírű orvosprofesszor. 1900-ban a Szent Rókus Kórház ideglaboratóriumát és az általa létesített első magyarországi röntgenlaboratóriumot vezette. 14 Újságíró, író ‒ e kifejezést általában a lenézett, tehetségtelen, csakis zaftos hírek után loholó és azokat gyakran kedvük szerint meghamisító hírlapírókra alkalmazták (mai megfelelője a bulvárriporter). 15 Beniczkyné Bajza Lenke (Pest, 1839 - Budapest, 1905): magyar írónő, újságírónő. Regényei a maguk korában igen népszerűek voltak. 16 Pompás! (német) 17 kedvesem (német) 18 fenébe (német)! 19 Hozz vizet! (német) 20 Tehát, szóval… (német) 21 Bissingen-Nippenburg Ernő gróf (Jám, 1854 - Budapest, 1917): császári és királyi kamarás, főnemes, nagybirtokos, országgyűlési képviselő, a főrendiház és a pénzügyi bizottság tagja. Felesége Neczpáli Justh Márta, akit 1877-ben vett el.

22 Detrich Károly detektív, aki 1900-ban Budapest IX. kerületében, a Ranolder utca 26/a alatt lakott. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke. 23 Tarján Vilmos (Budapest, 1881 - Budapest, 1947): újságíró, később legendás hírű bűnügyi tudósító, aki 1900-ban az akkori Magyar Hírlapnál kezdte a pályafutását, melyről később így írt: …szerelmesen vágtattam az éjszakában, folyton arra gondolva a misztikus csendben, hogy eljön még az idő, híres riporter leszek, én fogok vigyázni a pesti uccák éjszakájának rendjére”. 24 Geyer: rendőrorvos, kiről csupán annyit tudunk, hogy ebben az időben halottkémként segítette a fővárosi rendőrség munkáját. 25 Monyorókeréki és Monoszlói Erdődy Agáta Mária Gobertina grófnő [báróné] (Vörösvár, 1839 - Tana, 1914), férje ifi. Sédeni Ambrózy Lajos báró (Temesremete, 1831 - Tana, 1893), főrendiházi tag, földbirtokos, politikus. 26 Krinolin ‒ keményített alsószoknya vagy fémből készült keret, mely a szoknyát mereven tartotta. Tumor ‒ farpárna, a szoknya hátsó része alá tett tömés. 1900-ra már mindkettő divatjamúltnak számított. 27 A nagypolgári szalonok elmaradhatatlan dísze volt: árvalányhaj, pávatollak, bogáncs, nagy zöld levelek, sárga füvek és kalászok festői elrendezésben. 28 Divatos, drága, rövid és vékony szivarka, elsősorban hölgyek számára. 29 Sédeni Ambrózy István Gobert báró (Nizza, 1869 - Tana, 1933) (azonos Ambrózy-Migazzi Istvánnal, bár ezt a nevet csak apósa halála után vette fel): a főrendiház örökös tagja, országgyűlési képviselő, jogász, dendrológus botanikus, akit elsősorban tudományos és kertépítő munkásságáról ismernek, és mai napig a „virágos gróf” néven emlegetnek (grófi címet 1913-ba: kapott). A malonyai és jeli arborétumok alapítója. Életcélja az „örökké zöldellő kertek” létrehozása Magyarország természeti adottságain. Személyes vallomása: „Mennyivel boldogabb a névtelenség, mint a rang és az istenverte társadalmi kötelezettségek. Ezért gondolom, hogy a rám maradt vagyonnak csak úgy adok értelmet, ha elvetem. Ha leszek a virágos gróf, a bolond.” 30 Dr. Köfler Adolf: orvos. 1900-ban Budapest II. kerületében, a Fő út 19. szám alatt lakott. Minden egyéb, amit a történetben olvashatunk róla, a fantázia szüleménye.

31 szerelmi viszony, kaland (francia - ejtsd: liezon) 32 megdönthetetlen orvosi tény (latin) 33 Dr. Bolyó Károly (Kunszentmiklós, 1833 - Budapest, 1906): orvos, elmegyógyász, egyetemi magántanár, a Lipótmezei országos tébolyda főorvosa (1866-1899), majd igazgatója (1899-1905). 34 A Budai Magyar Királyi Országos Tébolyda (bolondok háza) népszerű neve. 35 Szabad! Be lehet lépni! (német) 36 Eckhárdt Ferencz: ápoló, aki 1900-ban Budapest I. kerületében, a Virányosi út 6699/6703 számú telken lakott. Többet sajnos nem tudunk róla, ám mivel a lakása igen közel volt a Lipóthoz, feltételezhető, hogy a tébolyda dolgozója volt. 37 A Donnert Cirkusz, amit 1886-ban alapítottak, ma is működik, sőt jelenleg Magyarország egyik legnagyobb vándorcirkusza. A híres család artisták, idomárok, bohócok és egyéb cirkuszművészek generációit adta a világnak. 38 gyerek, kölyök 39 vásonkeöi és zichy Zichy Eleonóra grófnő (Pest 1867 - Budapest, 1945) a századforduló neves szépsége, történetünk idején Andrássy Tivadar felesége, négy gyermek (köztük Andrássy Katinka) édesanyja. 40 fecsegő (korabeli szleng) 41 Dr. Salgó Jakab (Pest, 1849 - Budapest, 1918): elmeorvos, magántanár, 1884-től a Lipótmezei országos tébolyda főorvosa. Rendkívüli tagja az országos közegészségügyi tanácsnak, tagja az igazságügyi orvosi tanácsnak, a budapesti királyi orvosegyletnek, a Société de médecine mentale de Belgique, a párizsi Société médicopsychologique és más tudós társaságoknak. 42 oldott ópium, nyugtatóként használták 43 bécsi kiadású orvosi szaklap, évkönyv 44 csámpás (székely) 45 üt, ver (székely) 46 jajgat, óbégat (székely) 47 hülye, ütődött (székely) 48 porhanyós (székely) 49 verés (székely) 50 Boldogasszony (székely)

51 belevágja, beleüti (székely) 52 görbe nyelű kés (székely) 53 Agyagási Károly (Mezőbánd, 1853 - Marosvásárhely, 1933): műfordító, dalköltő, író, 1883-tól 1921-ig Marosvásárhelyen tiszti főorvos. Ismeretterjesztő orvosi közleményeket, verseket, „szomorú műnépdalokat” is írt. 54 Barabás Gergely (Marosvásárhely, 1874 - ?, 1968): szobrász, az ornamentális díszítés mestere. 1896-tól a marosvásárhelyi Iparszakiskola tanára. Élete során dolgozott San Francisco, Rio de Janeiro, Párizs, Róma, Berlin és Budapest városában is. 55 lehetetlen (latin) 56 siessen, igyekezzen (székely) 57 ebihal (székely) 58 (varázsigét) mormol, összevissza hadar (székely) 59 sikítás, visongás (székely) 60 Mivel akkoriban a Conti utcában és kornyékén igen sok bordély volt található. 61 Hóhem = okos, ravasz (jiddis). Itt: minden rosszban járatos, minden hájjal megkent csibész a korabeli pesti alvilágban. 62 A „pancser” szó eredeti alakja, amit elsősorban a rossz detektívekre alkalmaztak, de itt „kirabolható áldozatot” jelöl (korabeli szleng). 63 rendőr (korabeli szleng) 64 Aki kabát alól árulja a lopott holmit (korabeli szleng). 65 Utcakölyök, aki füttyel figyelmezteti a prostituáltakat és egyéb bűnözőket, ha rendőr közeleg. 66 prostituált 67 Kártyabarlangok vendégeinek felhajtója. Általában a vasútállomásokon és mulatók környékén ólálkodva szólították le a vidékről érkezett, naiv férfiakat, elkísérve őket a kártyabarlangba, ahol aztán a hamiskártyások általában kifosztották őket. 68 részeg (korabeli jasszkifejezés) 69 rendőr (korabeli szleng) 70 biztosan (német) 71 Teringettét! A kutyafáját! (német) 72 Ki vele! Beszéljen! (német) 73 Serák Károly (?, 1837 - Budapest, 1905) nagyabonyi kisbirtokos, akit

1873-ban azért neveztek ki a Fővárosi Állat- és Növénykert igazgatójának, mert azt remélték, hogy gazdálkodói tapasztalataival meg tudja mentem a „kertet” a végromlástól. Harminc éven át, „változó szerencsével” végezte munkáját. 74 semmirekellő 75 kötekedő, rossztermészetű 76 Najafabad: igen értékes, kézi csomózású perzsaszőnyegfajta, mely az Irán középső részén található városról kapta a nevét (ejtsd: nádzafábád). 77 Gazsó András: fővárosi kórházi szolga, aki 1900-ban Budán, a II. kerület Kapás utca 40. szám alatt lakott. Minden más, ami a történetben róla szerepel, a fantázia műve. 78 A „dili” roma tolvajnyelvi kifejezés, jelentése: bolond. A „bájesz” a német „haus” (ház) szó erősen elferdített alakja, amit csak a korabeli alvilágban használtak. A „dilibájesz” tehát „bolondokházát” jelent. 79 boltokat feltörő tolvaj, itt simán betörő (korabeli szleng) 80 Gróf Szárhegyi Lázár Jenő (?, 1845 - Meggyesfalva, 1900): nagybirtokos, országgyűlési képviselő, az erdélyi iparosodás támogatója, jeles műgyűjtő. Felesége Borsodi Bors Rudolfine Emanuela Ludmilla bárónő (?, 1845 - Mentőn, Alpesek, 1894). 81 illendő, helyes (francia) 82 A kávéházak „pénztárosa”, felírója, aki a rendeléseket számon tartotta. E korban általános volt a nézet (nem is alaptalanul), hogy mind igen ledér életet élnek. 83 Rudnay Béla (1857-1932): Budapesti rendőrfőkapitány, korábban főispán, 1895 és 1906 között állt a budapesti rendőrség élén. Az erőskezű, kiváló szervezőkészségű tiszt vezette be a magyar bűnüldözésben az ujjlenyomat-vizsgálat és a fényképes nyilvántartás módszerét. 84 jelentéktelen, apró, csekély 85 Fejér Mari: pénztáros, kasszírnő, aki 1900-ban Pesten, a IV. kerület Szervita-tér 8. szám alatt lakott. Minden más, ami a történetben róla áll, a képzelet szüleménye. 86 Bertalan Irén: fővárosi tanítónő, aki 1900-ban Pesten, a IV. kerület Szervita-tér 8. szám alatt lakott. Minden más, ami a történetben róla áll, a képzelet szüleménye. 87 ügyefogyott, buta, élhetetlen (jiddis) 88 alvilági alak, ellenséges, vagány, csavargó (a latin vagabundus, azaz

csavargó szóból) 89 hamiskártyás strici 90 A Velence Kávéház, melyben 1899 decemberétől Budapest első rendszeresen vetítő mozija működött a Rákóczi út 82. sz. alatt. 91 absolute ‒ teljességgel, dehonestal ‒ megaláz, megsért, itt gyalázatos (latin) 92 Kohn Emil tejcsarnok-tulajdonos, aki 1900-ban Pest IV. kerületében, a Szervita-tér 8. szám alatt lakott. Minden más, ami a történetben róla áll, a fantázia műve. 93 A Városliget korabeli, tréfás, franciásan „ejtett” neve. 94 arcátlanság, szemtelenség (latin) 95 kihágás, rendzavarás, túlkapás 96 Helytelenül használt spanyol szavak. Jelentésük itt: lenyűgözően tüneményes. 97 kisliba (erdélyi tájszó) 98 egy magyar pint kb. 1,696 liter 99 sörhab 100 Derék, mester, csodálatos! (latin-olasz) 101 toloncház (korabeli, német eredetű szlengszó) 102 Ottó tettestársa a volt Teleki téri zsibvásárról kapta a gúnynevét, mivel bizonyára ott volt a törzshelye [argó szó a jiddis mokem ‘város’ + a német ‘tér ’, azaz Platzkifejezésből]. 103 iszap, sár (székely) 104 A pojnik vagy pónyik almafajtát Bolyai Farkas maga nemesítette, s halála előtt egy évvel úgy végrendelkezett, hogy sírján ne álljon emlékmű, csak egy pojnik almafát ültessenek. 105 A kislány sírköve, amit édesapja, Wirágh Szabó István céhmester állíttatott, ma is látható a marosvásárhelyi református temető sírkőtárában. 106 Gyilkosságra is felbérelhető fővárosi vagányok.