Bretonnia históriája Avagy a bretonok és szeretett Lord Gilles le Breton-unk felemelkedése Couronne-i Adelrond tollából
Egyesítő Gilles és Bajtársainak csatározásai Tudd meg hát királyunk hű alattvalója, hogy a régmúlt időkben, a Hölgy felbukkanása előtt Bretonnia földjein a zöldbőrűek uralkodtak, pontosabban fogalmazva garázdálkodtak. Azokban a gyászos, szomorú időkben ezen szent föld legtöbb nemes törzsét lemészárolták, mint a marhákat. Mindig újabb és újabb féktelen, őrjöngő zöldbőrű seregek jelentek meg, hogy mint a mennydörgő vihar, mélyen a zöldellő földek szívébe tépjenek. Az északi partvidék mentén sem honolt béke, mert a barbár törzsek újból felbukkantak a tenger felől, hogy bekerítve a hősiesen védekezőket szabadon rabolhassanak és fosztogathassanak. Ezeken felül, pedig a sötét erdők rettegett torz szörnyei is előbújtak rejtekhelyeikről, minek folytán a nappal sokszor éjszakává változott a breton halotti máglyákból felszálló fekete füsttől. A halál kéretlenül járt-kelt a valaha virágzó tájakon, és szabad teret engedett vérszomjas teremtményeinek. Úgy tűnt, hogy Bretonnia számára minden elveszett, mert még maga a föld is zokogott és gyászolt, amint minden élet lassan eltűnt a felszínéről. A kastélyok és erődítmények biztos falai mögül még a küzdelmet soha fel nem adó életben maradt harcosok is rémülten nézték végig, ahogy otthonukat felemészti a sötétség. De lám! Szépséges Bastonne városában, az ifjú Lord Gilles nem fogadta el, hogy szülőföldje elvesszen. A kardjához és Bretonniához hű katonáinak élén kitört a kastélyból, hogy megütközzön ellenségeivel. Sok bátor lovagja esett el, akik újraegyesültek hazájuk földjével, de végül Gilles lándzsájának hegyéről ott lógott a környéket megrontó rákfene feje, így Bastonne megmenekült. Ekkor látomások szállták meg Gilles-t, melyekben az alattvalóit fenyegető újabb ellenségek jelentek meg, így nem telt bele három nap, és a lord kilovagolt megmaradt lovagjaival ,mert tisztában volt vele, hogy ha a zöldbőrűek seregei egyesülnek, nem lesz, aki megállítsa áradatukat, és akkor Bretonnia sorsa megpecsételődne. Tudjátok meg hát, hogy a sors ekkor rámosolygott Gilles-re, mert oldalán lovagolt Thierulf Lyonesse-ből valamint Landuin, Mousillon hírhedt lordja, és a legkiválóbb lovag, aki valaha élt Öreg Világon. Az alkonyi szürke égbolt Chalons Erdeiben találta őket, amint letáboroztak, hogy a másnapi csatára felkészüljenek, melyben tudták, hogy életüket fogják adni hazájukért. De lám! Pirkadatkor, a táboruk melletti tó tükörsima felszínéből egy áttetsző, légies alak bukkant elő, mely egy gyönyörű és varázserőtől ragyogó nő képét öltötte magára. A lovagok rögtön tudták, hogy a fenséges jelenés nem halandó teremtmény, mivel a víz felszínén egyetlen fodrozódás sem keletkezett lába nyomán. A szűzies leányzó megajándékozta Gilles-éket. Személyes zászlója megbájolása után áldást mondott a kis csapatra, minek folytán a lovagok testeit nem evilági erő és fényesség járta át, valamint szemükben belsejükből fakadó ragyogó láng fénye gyúlt, fegyvereik és páncéljaik, pedig új fénnyel kezdtek tündökölni. Így esett, hogy Gilles, Landuin és Thierulf elhagyták halandó porhüvelyüket, és átlényegülvén megszenteltettek, így válván az első Grál lovagokká, akiket később a Grál Bajtársai néven ismert meg a világ. A reggeli nap fényében megjelent a csatamezőn az ellenség, végeláthatatlan zöld tengerként hullámozva. Számuk akkora volt, hogy minden remény tovatűnni látszott, Gilles és Bajtársai azonban mégis bosszúszomjas hadistenekként rohamozták meg a sereget, és mélyen a soraik közé vágtattak. Kis győzelem kis győzelmet követett, amint százak hullottak el dühödt csapásaik révén. A zöld mezőt szinte feketére színezte a kiontott vér, a zöldbőrűek pedig a kardok erdeje elől fejvesztve kezdtek menekülni, csak hogy Manann hideg karmaiban, a tomboló tenger hullámai között leljék halálukat. Kevesen élték túl a megáldott lovagok bosszúját, így végül a fényes győzelem az övék lett. Gilles egy kupac halott tetején bontotta ki a Hölgy zászlóját, mely ekkor büszkén feszült ki, emberei üdvrivalgásának közepette.
Gilles ezen győzelme azonban csak a kezdet volt, mely később a híres Tizenkét Nagy Csatájának első ütközete lett. A harc után Bordeleaux Lordját, Marcus-t és Aquitaine Lordját, Fredemund-ot is megnyerte szövetségesének, azon a napon azonban a legnagyobb nyereség azoknak a bajtársi kötelékeknek a megkovácsolása volt, melyek az egyesített Bretonnia jövőképét vetítették előre. És Gilles győzelme a remény jelzőtüzeként lobbant lángra a szörnyű, zord éjszakában, ahogy Bajtársaival újra felkerekedve, példaképként szolgáltak katona és nemes számára egyaránt. De merre induljanak, kérdezte Landuin, mire Gilles azt válaszolta, hogy délre. A lovagok a part mentén haladtak, és amerre jártak, a tenger lecsendesedett, lehetővé téve, hogy a leggyorsabban az ostromlott Brionne segítségére siessenek. Ekkor futottak bele egy hatalmas zöldbőrű horda utóvédjébe, melynek parancsnoka egy hosszúnyakú wyvernen szelte az eget serege fölött. Megpillantván őt Fredemund megszólaltatta ezüstharsonáját, így rendelvén magához egy csapatnyi sólymot, melyek rettegést hoztak a fekete szívekbe, amint a hatalmas bestia szárnyait ízekre tépkedve a földre kényszerítették azt. A lovagok bátran rontottak az ellenségre, és a csata fogatagának közepén Landuin levágta a termetes ork hadvezért, míg Fredemund végzett annak szörnyhátasával. Így nyeretett meg a Második Nagy Csata. Attól a naptól fogva az öt Bajtárs kemény iramot diktált, hogy mielőbb Brionne Kastélyához érjenek, ahol a várárok partján végül megütköztek az ellenséggel. Amikor a csata a tetőpontjára hágott, Lord Balduin is kilovagolt felvonóhídján át megmaradt lovagjaival, kezében forgatva harci fejszéjét, melyet később örökre a címerébe vésetett. Bár az ellenség tizenötszörös túlerőben volt, a bretonok úgy vágtak át a zöldbőrűeken, mint a élezett kasza a búzán aratáskor. Gilles és Balduin a csata közepén találkoztak, és utóbbi már ott helyben felesküdött hazájának védelmére, beállván a Bajtársak sorába. Így nyeretett meg a Harmadik Nagy Csata. Ezután a Bajtársak továbbvonultak, és a Tó Hölgye által küldött látomások által siettetve átkeltek a Brienne Folyón, majd nekivágtak a több mint száz mérföldes útnak, át Carcassonne alsó vidékein, Quenelles-be. Carcassonne rideg lordja, Lambard, amint megpillantotta a Hölgy zászlaját, rögtön csatlakozott hozzájuk, és együtt szálltak szembe a környékbeli goblinokkal, akik a paripáikra támadó vérszomjas farkasok hátán küzdöttek. Éjt-nappallá téve vágtattak, sohasem adva fel a küzdelmet, és végül szürkületkor elérték Quenelles-t, csakhogy lelkesedésük alábbhagyott, amint megpillantották a lángokban álló Loren erdejét. Bár mindnyájan elcsigázottak voltak és nagyobb szükségét érezték bármilyen segítségnek, mint valaha, a Hölgy földöntúli ereje még mindig ott lüktetett bennük, így a Bajtársak nem hátráltak meg, hanem rárontottak az ősi erdőket kivágó és felgyújtó zöldbőrűekre. Egy teljes véres éjszakán át küzdöttek lankadatlanul, olyan elszántsággal és kitartással, aminek nem volt párja az ellenség soraiban. A sötétbe világosságot hoztak a ragyogó kardok és a fénylő szempárok, az istennő haragja, pedig olymértékű volt, hogy nem engedte bajnokait elesni. Ekkor faágak siettek a kardok segítségre, amint az ősi erdő megelevenedett, hogy a Bajtársak oldalán harcba szállva fojtson, vakítson, húst lapítson és csontot törjön. A titokzatos rengeteg tündérei és szellemei a sötétből csaptak le azokra, akik fenyegették birodalmukat. Így lett Gilles a fák barátja, és így nyerte meg a Negyedik Nagy Csatáját. Nyugodt pihenés adatott meg a Bajtársaknak a Hölgy által, így másnapra virradólag újra sértetlennek és erősnek érezhették magukat. Egy új tavaszi hajnal energiájával elöntve északnak fordították hátasaikat, hogy a szorongatott Parravon-ba vágtassanak, oldalukon most már Tisztaszívű Rademund-al, Quenelles Lordjával. Így esett, hogy a nyolc Bajtárs az egykoron gyönyörű, a Grismerie Folyó által a sziklafalba vájt Parravon-i vidéken hét kemény napon át lovagolva, azt kellett szomorúan tapasztalja, hogy a lord székhelye romokban hever, mert a magasból óriások zúdítottak hatalmas sziklákat az alant elterülő városra szüntelenül. Ekkor tűnt fel Lord Agilgar hű pegazusa, Glorfinial hátán az égbe szökkenve, megpróbálván elvonni az ellenséget otthonától, majd a magasból csapni le rájuk. A Kemény Kéz klánból származó goblinok raboltak és fosztogattak az utcákon, elragadva értékeket és a polgárokat egyaránt, ifjú szüzeket taszítva rabszolgasorba. A Bajtársak azonban házról-házra, udvarról-udvarra tisztították meg a várost, lovaik patája alatt összezúzva az ellenséget, és tűzre vetve azokat. Így nyeretett meg az Ötödik Nagy Csata.
Azon a napon Agilgar boldogan ajánlotta fel lándzsáját Gilles szolgálatára, így ezután a Bajtársak egyre bővülő csapata meg sem állt napnyugtáig, amikor megérkeztek Montfort földjére. Szörnyű látvány fogadta őket, melynek középpontjában magasodott Lord Martrud alakja körülvéve lovagjaival, akik bátran ellenálltak a hegyről fekete árként rájuk zúduló éjgoblinoknak. A Fejsze Harapás Átjáró sötét szurdokának csúcsán álló Montfort Kastély tövében halottak ezrei alkottak szőnyeget a véres csatamezőn. A Bajtársak félelem nélkül rohamozták meg túlerőben lévő ellenségüket és bátran küzdöttek, de ó jaj! Micsoda szörnyűség! Gilles-t eltalálta egy a gyáva goblinok pokoli gépezeteiből kilőtt dárda. A kétségbeesett Bajtársak rögtön a kastélyba vitték vezetőjüket. Gyászos este köszöntött rájuk. A Bajtársak csak árnyékaik voltak önmaguknak, és síri csend telepedett rájuk, miután a gyógyítók kijelentették, hogy ez lesz Gilles utolsó éjszakája, mert valószínűleg nem éri meg a reggelt. Felesleges leírjam, az igazából leírhatatlan bánatot, ami átjárta a Bajtársak szívét, ám a Hölgy áldása erős volt Gilles-ben, ezért a reggeli nap első sugaraiban az megragadta a dárda csonkját, és egy hatalmas ordítástól kísérve kirántotta magából. A sebből azonban nem vér, hanem ragyogó fény áradt ki, és Gilles halálos sebe eltűnt, mintha ott se lett volna. Az egekből alászállt bosszúálló angyalként rontott rá újra az ellenségre, és egymaga három rajnyi rátámadó wyvernt pusztított el, egyet közülük az őt megsebző dárdavéggel. Egy egész héten át zajlott a csata az ostromlott Montfort mellett, de végül a Bajtársak eldöntötték a küzdelmet, és a sebzett kutyákként menekülő éjgoblinok visszatakarodtak sötét barlangjaikba. Így nyeretett meg a Hatodik Nagy Csata. De tudjátok meg, hogy Gilles nem hagyta futni az ellenségét, és Bajtársai élén alászállt a barlangjáratok örök éjjelébe, hogy elpusztítsa a zöldbőrűeket. Egyre mélyebbre merészkedtek a hegyek gyomrába, miközben egyetlen fényforrásuk kardjaik és szemeik voltak, melyek még mindig mágikus eredetű fénnyel ragyogtak. Egymás után vágták le a trollokat és más sötét teremtményeket, akik útjukat akarták állni, és olyan helyekre jutottak el, melyeket embernek sosem szabadott volna látnia, de ők nem ismerték a félelmet. A barlangok legmélyén végül lemészárolták az összes goblin királyt, odaszögezve őket trónjaikhoz. Így nyeretett meg a Hetedik Nagy Csata, mely után Gilles hátat fordított a sötétségnek, hogy újból átvágva magát ellenségein, fekete vérükben úszva visszavezesse Bajtársait a fényre. A breton lordok, most már tízen, oldalukon Monfort-i Martrud-al, észak-nyugatnak vágtattak, Gisoreuxba, ahol csatlakozott hozzájuk Beren, ezen nyugtalan föld ura. A következő Nagy Csatájukban újra szembe kellett nézniük a zöldbőrűekkel, ám ellenségük, most istenei is segítségül hívta. Az égi ikrek a Bajtársak elpusztítására törtek, de még a mennybolt is beleremegett csalódott dühöngésükbe, mert a Hölgy által megáldottakra nem hatottak sötét praktikáik. Megkezdődött hát az igazi csata, melyben Lord Balduin lovagolt az élen, olyan vadul küzdve, mint az északi barbárok, és fejszéjének egy suhintásával tucatnyi sámán fejét választotta el a testétől. Tízezer volt aznap a halottak száma, a Bajtársaknak azonban egy csepp vérük sem hullott. A zöldbőrűek menekülőre fogták a dolgot, mert amint mágikus ármánykodásuk csődöt mondott, reményük a győzelemre úgy foszlott szét, mint gyertyaláng a viharban. Így nyeretett meg a Nyolcadik Nagy Csata. Másnap a Bajtársak nyugat felé fordultak. Mousillon egykoron büszke földjére siettek, Landuin otthonába, de reményük a békére hamisnak bizonyult, mert ura távollétében a kastély és környéke rommá lett. Lemészárolt marhák elszenesedett tetemei feketítették be az egykor zöldellő mezőket, a tisztavizű folyó pedig zavaros volt, és elláposodott, a várostól nem messzi üde ligetnek egykori helyén pedig bűzölgő mocsár terült el. A Bajtársak némán lovagoltak be Mousillon kapuin, hogy csatlakozzanak Landuin családjának maradékához, valamint a szomszédos Artois Lordjához, Folgar-hoz. Folgar aggasztó híreket hozott egy teliholdas zászló alatt menetelő seregről, mely végül szörnyű teremtményekkel és élőholtakkal karöltve körülzárta a Bajtársakat. Mindegyiküknek saját falszakaszán kellett szembenéznie a rájuk rontó ellenséggel. Gilles egy óriási sárkánygyík fejét vágta le, Thierulf egy kétfejű óriással birkózott, míg Agilgar pegazusa hátán harcba szállt a denevérszárnyú bestiákkal a villámok által szabdalt égbolton. A Bajtársak győzelme akkor jött el, amikor Landuin levágta az éjszaka teremtményét, mely felébresztette a holtakat békés nyugalmukból, a többi szörnyeteg ugyanis ekkor visszamenekült az erdőkbe. Így nyeretett meg a Kilencedik Nagy Csata.
A Bajtársak diadaluk után most észak felé fordították paripáikat. Számos hosszú és rémisztő éjszakát töltöttek Arden Erdejében, míg végül megérkeztek a tündék építette L’Anguille erődvárosához, mely a partvidéket volt hivatott őrizni, és ahol azt hitték egy kis pihenőt engedélyezhetnek maguknak. De csalódniuk kellett, mert a kikötőt bundákba és acélba öltözött északi vademberek ostromolták, így a Bajtársak újból rohamra indultak, hogy csatlakozzanak a várost védelmező Lord Corduin-hoz. Több napon és éjszakán át folyt szüntelenül a véres küzdelem, melynek végén több ezer barbárt kergettek vissza a tengerbe. Az észak zord és makacs harcosai azonban nem hátráltak meg, mert őrült isteneik számára csak a győzelem vagy a halál volt elfogadható. Végső elkeseredésében Bordeleaux-i Lord Marcus kihívást intézett az északiak vezetőjéhez, egy kétembernyi magas óriáshoz, a Skaeling törzsbeli Svengar-hoz: „Harcolj velem a végső győzelemért, vagy hagyd el e földet!” A büszke és gőgös Svengar elfogadta a kihívást. Sok bátor harcos esett el a barbár véres kezei által, ám Marcus szívét nem öntötte el a félelem, mert tudta, hogy a Hölgy vele lesz. Így találkozott a két harcos, az ősi, misztikus építmény, L’Anguille világítótornyának tetején. Felhők gyülekeztek és vihar tört ki, amint egymásnak estek a küzdő felek, és úgy tűnt a természeti elemek is Svengar ikerkalapácsainak kezére játszanak. A nappal éjszakát követett, és a két harcos még mindig halálos táncát járta, fegyvereik találkozásai során valóságos acél-koncertet adva, melyet még a földön állók is hallottak. Végül Marcus megtalálta a rést ellenfele védelmén, és olyan erővel sújtott le rá, hogy az óriási alak hátraesett, majd a mélybe zuhant. Az északi barbárok hódolván a breton lordok harci tudásának vitorlát bontottak és visszahajóztak hazájukba. Így nyeretett meg a Tizedik Nagy Csata. A Bajtársaknak mély és nyugodt álmuk volt aznap este. Reggel tovább indultak a felkelő nap irányába Couronne tartományba, ahol csatlakozott hozzájuk Lord Carleond, akivel együtt fordultak szembe a L’Anguille irányába menetelő orkokkal. A gyorssodrású Sannez Folyó partján ütköztek meg, és a víz fekete lett a kiontott vértől azon a napon. Az orkok rémülten fordítottak hátat a Bajtársakat körülvevő ragyogó glóriának, így menekültükben lettek levágva mindegyszálig. Azóta sem esett el még annyi zöldbőrű egy nap alatt, mint akkor. Annyi mocskos vér ivódott a száraz földbe akkoriban, hogy azóta is egy lápvidék terül el azon a tájon. Így nyeretett meg a Tizenegyedik Nagy Csata. És most hallgassátok meg Gilles Tizenkettedik Nagy Csatájának hiteles krónikáját, melyet Couronne érintetlen, zöldellő földjén vívott. A folyón túl dél-nyugatra terült el Arden Erdeje, melynek mélyéről iszonyú szörnyek és torz teremtmények bújtak elő hirtelenjében. Óriások, trollok és megnevezhetetlen lények meneteltek annak a Bestia seregnek az élén, melyhez foghatót még nem láttak a Bajtársak. Annyian voltak, hogy a távolból nézve ezernyi apró bogárként keltek át a Sannez Gázlón. Dél-keletről, a Fakó Nővérek bércei közül zöldbőrűek törzsei bukkantak fel és hordájuk, mely legalább ötvenezres volt, elfeketítette a horizontot. Akkora volt a zaj és a nyüzsgés, hogy úgy érződött a föld is beleremeg és meghasad. A Bajtársak elmormogták imáikat és felsorakoztak ezen utolsó ütközetükhöz, ám ekkor a hátuk mögött Couronne gyönyörű városát egy természetellenes rágcsálóinvázió árasztotta el. Két lábon járó patkányok bukkantak elő a semmiből, és végezvén az őrséggel, előözönlöttek a kapukból, a Bajtársak hátát fenyegetve. Megszámlálhatatlan ellenség által körülzárva a Bajtársak dacosan és félelem nélkül néztek szembe végzetükkel, hiszen az egyesülés sikeres volt, mivel Bretonnia mind a tizennégy tartományának ura egy zászló alatt vonult hadba, szövetségük pedig erősebb volt az edzett acélnál. Érezték, hogy a Hölgy ereje mindannyijukban ott lakozik, és, hogy senki sem állíthatja meg őket azon a napon. Tényleg hatalmas volt a csaták csatája, mind közül a leghősiesebb, melyben minden Bajtárs olyan tetteket vitt véghez, hogy a történetírók az idők végezetéig sorolhatnák azokat. A hold átszelte az éjszakai eget, csak hogy a ragyogó napkorong leváltsa, de hiába. Talán csak a Hölgy tudja hány héten keresztül zajlott a küzdelem, de végül minden valószínűség ellenére a Bajtársak diadalmaskodtak. A halottakat halmokba hordták, melyek vetekedtek egy kisebb hegy nagyságával, és amikor meggyújtották őket, több hónapon át nappali fényességet hoztak a sötét éjszakákba. Így nyeretett meg a Tizenkettedik Nagy Csata. És így tisztult meg Bretonnia szent földje a gonosztól.
Gilles le Breton halála
Sajnos azonban évekkel később a halál eljött, és elragadta Gilles-t, akit addigra már csak az igaz Bretonként emlegettek és tiszteltek. Egy valóságos hadisten volt, aki bár hőstetteivel békét hozott az embereknek, sokak szerint sosem találta igazán a helyét, és mindig felkutatta a harcot, bárhova is vezette az őt. Egy ismeretlen által kilőtt mérgezett nyílvessző oltotta ki életét. Attól a naptól fogva minden lovag esküben fogadja meg, hogy sosem nyúl olyan elátkozott fegyverhez, amely távolról öl. Utolsó kérése látomása alapján az volt, hogy a közeli tóba temessék, ahol befejezheti hosszú evilági útját, ám a parton egy ködből szőtt hajó várta a gyászmenetet, így végül arra fektették a testét. A könnyeikkel küszködő Bajtársak szomorúan figyelték, amint Gilles elhagyta a halandó világot, és a Másvilágra hajózott, egy szigetre, ahol elfoglalhatta helyét a Hölgy mellett az idők végezetéig. És mégsem ment el örökre, mert jövendőmondók és bölcsek úgy tartják, hogy a legsötétebb óránkban Gilles le Breton, a nagy Egyesítő, seregek elpusztítója visszatér majd közénk arról a tündéri szigetről. Így végződik hát Gilles le Breton fenséges története.
Bretonnia címerei Louen Leoncoeur Louen Leoncoeur Bretonnia Királya, Couronne Hercege és a tartomány nemesi címerének, az ágaskodó oroszlánnak a hordozója. A nagyrabecsült tartomány első hercege, Carleond, egy gyerekkori eseményre való emlékezésként kapta ezt a címert. A Lyonesse-ben született ifjú Carleond éppen bátyjával, Thierulf-al játszott, amikor rájuk támadt a Bretonniában élő utolsó hatalmas oroszlán. A csodával határos módon a két gyermek nemcsak hogy megmenekült a fenevadtól, hanem el is ejtették azt, majd megnyúzták, hogy később bundáját hordhassák. Miután Carleond harcolt a Couronne-i csatában, és megmentette a várost a pusztulástól, az emberek köré sereglettek, hogy vezetőjüknek kiáltsák ki, és mivel addigi uruk elesett, Carleond lett az első Herceg miután Gilles egyesítette Bretonnia-t. Bastonne-i Bohemond A Bastonne-i ’Szörnyölő’, Bohemond Herceg büszkén viseli a sárkányt címerében, Gilles le Breton leszármazottjaként. Gilles akkor tette ezt meg saját címerének, miután levágta Smearghus-t az ősi sárkányt, majd bőrét hordani kezdte. Ezt a nagyra becsült ereklyét azóta is a kastélyban őrzi egy papnőkből álló csoport, és csak különleges ceremóniák vagy hadjáratok idején veszik újra elő. Mousillon-i Maldred (elhúnyt) Egykor a legszebb és legnemesebb tartomány volt ez, ura, Mousillon Hercege, Landuin, pedig Gilles Bajtársai közül is a legjobb volt. Címerében a Fleur-de-lys-t, a tisztaszívűség és az elhivatottság ősi szimbólumát hordozta. Ez a tartomány azóta becstelenné és elhagyatottá vált, bár az utóbbi időben úgy tűnik, hogy valaki magának követeli. Egy fekete páncélos lovag tűnt fel nemrég, akit sokan a király vérének tartanak! Brionne-i Theodoric Theodoric Herceg uralkodik Brionne tartományában, címerében pedig Brionne harci fejszéje látható. Gilles és Bajtársainak harmadik híres csatájában Brionne-i Balduin kirohamozott a várából, hogy megütközzön az ellenséggel. Könnyedén vágta le a legnagyobb ellenséges hadvezért is, de csak azután, miután az beleállította hatalmas fejszéjét Balduin pajzsába. Az ütés akkora erejű volt, hogy a fejszét többé nem
lehetett eltávolítani a pajzsból, ám Balduin egész nap tovább harcolt, jelképként hordozva a most már igen súlyos pajzsot, anélkül, hogy elfáradt volna. Felmenőjük iránti tiszteletadásuk jeléül, leszármazottjai büszkén viselik tovább az ősi címert. Lyonesse-i Adalhard Lyonesse tartomány lordjaként, Adalhard Herceg családja címerét, az oroszlánfejet hordozza. Gilles Bajtársai közül a legelhivatottabb és a legodaadóbb Thierulf tette meg ezt címerének, miután testvérével még gyerekekként megöltek egy oroszlánt. Attól a naptól fogva mindig az elejtett állat bundájával a vállán lovagolt csatába és a krónikák szerint egy oroszlán szívével és vadságával küzdött. Carcassonne-i Huebald Huebald Herceg Carcassonne zord ura egy kardot visel a címerében, mely egy igen erőteljes szimbólum ezen a tájon. Legelőször Gilles egyik Bajtársa, Lambard Herceg tette meg címeréül, tisztelettel adózván ősei harcos kultúrájának. Több száz éven keresztült élt, és él most is a hagyomány, hogy az újszülöttek mind meg kell érintsenek egy újonnan kovácsolt kardot, mely aztán a bölcsőjük fölött fog lógni, mindaddig, amíg el nem jön az idő, hogy felcseperedvén forgassák majd azt. Montfort-i Folcard Montfort tartomány ura Folcard Herceg, akinek egekbe magasodó kastélya őrzi a Fejsze Harapás Átjáró szűk szurdokát. Bár emberemlékezet óta állt ott egy vár, Gilles Bajtársa Martrud Herceg magasította és bővítette ki falait, melyek azóta is büszkén állnak, és melyek a családi címerben is megtalálhatóak. Parravon-i Cassyon Cassyon Herceg büszkén viseli családja címerében Parravon jelképét, az ágaskodó pegazust. Ezzel állítanak emléket ősüknek, Agilgar-nak, Parravon első Hercegének és Gilles Bajtársának, aki megszelídítette Glorfinial-t, minden királypegazusok legpompásabbikát. L’Anguille-i Taubert Taubert Herceg szerény és bátor ura L’Anguille-nek, és egy vízi-szörny képét hordozza címerében. Úgy tartják, hogy a szépséges Theralind-et, L’Anguille első Hercegének és a Grál Bajtársának, Corduin-nak a kedvesét ennek a szörnynek vetette oda egy irigy, féltékeny boszorkány. Ám végül Theralind tiszta szíve győzedelmeskedett, és a helyi legenda úgy tartja, hogy ő azóta is őrzi a kikötőt, bánatával korbácsolva fel a part menti tomboló viharokat, ha rossz szándékkal hajóznak arrafelé. Quenelles-i II. Tancred A tündék birodalmával határos ősi föld, Quenelles tartomány ura, II. Tancred Herceg. Hódolván a szeszélyes és veszélyes szellemeknek és tündéreknek, családja az unikornis jelképét hordja címerében, mert egyszer régen a tartomány első Hercege, Tisztaszívű Rademund barátságot kötött a tündékkel, és azt beszélték, hogy félelem nélkül, szabadon járhatott-kelhetett közöttük. Gisoreux-i Hagen
Hagen Herceg keménykezű és bátor vezetője Gisoreux-nak. A ’Leigázhatatlan Tartomány’ krónikái szerint, az első herceg, Beren bátran küzdött az Arden Erdeiben lapuló lesből csapatára támadókkal, de végül csak ő maradt egyedül, ráadásul súlyosan meg is sebesült. Egy ragyogóan fehér szarvasbika szellemképe azonban biztonságos helyre vezette őt, és ezen varázslatos történetre emlékeznek az utódok a címerükben. Bordeleaux-i Alberic Bordeleaux-ot a Palantor Mezei csatában győzedelmeskedő szigorú Alberic Herceg irányítja. Címerében a háromágú szigonyt hordja, melyet Manann-tól, a tenger istenétől származtatnak. Úgy tartják ugyanis, hogy Gilles Bajtársa, Marcus Herceg, földjei első igaz vezetője, magának Manann-nak az oldalán harcolt, amikor fosztogatókat zavart el partjaitól, és ezt a Marcus vérvonala és a tengerek istene között fennálló szoros kapcsolatot hivatott szimbolizálni a címer. Artois-i Chilfroy Artois erdős tájainak ura Chilfroy Herceg, aki gyakran lovagol a fák sűrűjébe, hogy az ott ólálkodó szörnyekkel végezzen. A Bajtársak találkozói mindig Folgar-nál, ezen földek első Hercegénél történtek, aki mellesleg páratlanul küzdött a lovagi lándzsával, legyen szó csatáról vagy vadászatról. Az Artois tartomány címerében lévő vadkanfej Morthanok-ot, az első hatalmas vadállatot jelképezi, akit Folgar a Bajtársak első összejövetelére szervezett lakomához ejtett el. Aquitaine-i Armand Armand Herceg egykoron Bretonnia Hadizászlajának hordozója volt, ám a Király kívánsága szerint, utód nélküli bátyja egy csatában való eleste után átvette Aquitaine vasakaratú és pörlekedő népének kormányzását. Címerében a szárnyas sólyomkarmot hordozza, mely ősének Fredemund-nak, Gilles Bajtársának és az Egek Urának jelképe volt. Azt beszélték, hogy Fredemund seregei felett az ég elsötétült a több ezer madár miatt, melyeknek mind ő parancsolt.
A lovagok földje A Királyság megalakulása Réges-régen a bretonok földjét Gilles le Breton védelmezte, aki megalapította a Királyságot. Minden lord hűségesküt fogadott Gilles-nek, akit uralkodójukká választottak. Ekkor minden lord megkapta a hercegi címet, és addigi földjeik hagyományok alapján alkotott határait törvényesítették, így hozván létre a tizennégy Hercegséget. Gilles lett Bretonnia uralkodója, ám közben Bastonne Hercegének feladatait is ellátta. Gilles tragikus halálának bekövetkeztével 17-ben (a birodalmi naptár szerinti 995ben) mély gyászba borult egész Bretonnia. Gilles egyetlen fia, Louis, aki titokzatos körülmények között, egyesek szerint a Hölgy gyermekeként jött a világra Bastonne Hercege lett, bár azt, hogy egyben Bretonnia uralkodójává is váljon, sokan megkérdőjelezték. Többen Mousillon-i Landuin-t szerették volna a trónon látni, míg mások riválisát, Lyonesse-i Thierulf-ot vagy a bölcs Bordeleaux-i Marcus-t jobb jelöltnek tartották. A többség végül megegyezett abban, hogy Louis-é legyen a trón,
ám ez felvetett egy újabb problémát, miszerint ő nem ivott a Tó Hölgyének Gráljából, ahogy a többi herceg. És rendelet írta elő, hogy semmilyen lovag, legyen bármilyen magas rangú vagy nemesi születésű, nem lehet Bretonnia uralkodója, mielőtt az istennő áldásában nem részesül. Történt pedig, hogy Louis rögvest elhagyta az udvart, hogy felkutassa a Hölgyet és bizonyítsa rátermettségét, így érdemelvén ki a „Meggondolatlan” jelzőt. Így született meg a Kalandozó lovagok hagyománya. Meggondolatlan Louis évekig járt s kelt, bejárva Bretonnia minden zegét s zugát, csak jót cselekedve, nagy hőstetteket vívén véghez. Távollétében Lyonesse-i Thierulf, mint kormányzó irányította a királyságot, Mousillon Hercegének legnagyobb bosszúságára. Évekkel később az aranyló hajú, nemes fénnyel tündöklő szemű Louis visszatért ősei kastélyába, oldalán egy pompás harci ménnel. Most már senki sem kérdőjelezte meg, hogy a Hölgy megáldotta őt, így alattvalói térdre borultak előtte. Történt hát, hogy Bretonnia Királyává koronázták, Bretonnia aranyló Koronáját pedig maga a Tündér Varázslónő, a halálosan megsebesült Gilles-t magával vivő Tó Hölgyének küldötte tette a fejére. Ekkor Bretonnia összes lakója együtt ünnepelhette új uralkodóját. Louis Király első rendeletében hivatalossá tette az apja és a Bajtársak által alkotott becsületkódexet. Az eredeti lovagi fogadalmak még mindig fellelhetőek Bastonne kastélyának belső termeiben, mint porladozó tekercsek, melyekre kacifántos betűkkel vezették fel egy lovag kötelességeit. Szerte a királyságban minden lovag magáévá tette ezeket a fogadalmakat, és sokan akadtak, akik a Kalandozó lovagok útjára léptek. A hit is fontos szerephez jutott, midőn a legtöbb nemes elsődleges istensége, akihez fohászkodott, a Tó Hölgye lett. A hercegek folyamatosan szorították vissza a határaikról a gonoszt, miközben a királyság virágzott. A hatalmas tengeri kikötővárosokban új kereskedelmi élet indult be, a szent helyek környékén Grál kápolnákat emeltek, miközben a Tündér Varázslónő utat mutatott a bretonoknak, szeretett Hölgyük imádatában. Több száz éven keresztül Bretonnia ereje és befolyása folyamatosan gyarapodott. Ha földjeiket fenyegették, ellenségeiket eltiporták, mert hiszen ki gondolhatta komolyan, hogy szembeszállhat egy egyesült Bretonniával? Hiába hunytak el az utolsó Grál Bajtársak is, meggyászolásuk után sorra bukkantak fel azok a lovagok, akik sikerrel jártak a Grál felkutatásában, így a nem evilági Grál lovagok jelentős hatalmi tényezővé váltak a hercegségekben. Sok nagy győzelmet vívtak ki segítségükkel, és a fényűző a győzelmek tiszteletére adott fogadások mindennapossá váltak. A későbbiekben Guillaume Király legyőzte a Massif Orcal fennsík ork törzseit, egyet sem kímélve közülük, Lord Lamorte elpusztította az Élőholtak flottáját a Vad Foknál, míg Artois-i Theodremund Herceg visszaszorította a szabadból az erdők mélyére a vad szörnyeket. Mivel Bretonnia biztonságban volt, a hercegek a határaikon túli világra kezdtek összpontosítani. A Hódító hadjáratok és a Kóborló Háborúk 470-ben (a birodalmi időszámítás szerinti 1448-ban) egy déli államot, Estalia-t megtámadta Jaffar, Arábia gyűlölt zsarnoka. Diplomáciai segélykérés érkezett, hogy Bretonnia küldjön felmentő sereget, mire a király haladéktalanul háborúba hívta övéit. Szerte a hercegségekben lovagok százai esküdtek fel az ügyre, Igazságos Louis Király pedig még a Birodalom katonáinak is engedélyezte, hogy átkeljenek Bretonnia
földjein Estalia felé menetelvén, lévén ők is felajánlották segítségüket, annak ellenére, hogy a múltban legtöbbször a becsületesség semmilyen jelét nem mutatták. Még Jaffar tízezernyi katonája sem tudott ellenállni Bretonnia erejének, és ezrek estek el a hős lovagok rohama által. Jaffar serege visszavonult ugyan Arábiába, de a bretonok fáradhatatlanul üldözték őket. Még a kemény sivatagi körülmények sem kezdték ki a lovagokat, így szenvedélyes elszántságuk lassan kezdte felőrölni Jaffar seregét. Ahogy a háború harmadik évéhez érkezett, Jaffar serege kezdett felbomlani, mivel a törzsek nagy részének elege lett a kényuralomból, így a hónapok óta zajló idegesítő kisebb összecsapások után a bretonok végre szembenézhettek Jaffar megmaradt seregével az El-Haikk-i Csatában. Elementálokat is megidéztek, hogy Jaffar oldalán harcoljanak, és bár a bretonok hatalmas túlerő ellen küzdöttek, végül fényes győzelmet arattak, és szétverték a zsarnok seregeit. Miután a bretonok megállapították, hogy ez túl nagy és zord vidék, melyet nehezen lehetne meghódítani, és még nehezebben megtartani, hátat fordítottak a sivatagnak és hazahajóztak, egzotikus kincsekkel és drága zsákmánnyal megrakodva. Ezalatt egy második hódító sereg is elindult hosszú útjára Arábia felé, élén Tybalt Báróval. Híreket hallván a hatalmas breton győzelemről, ez a sereg nem lépett be a sivatagba, annak ellenére, hogy sok lovag bánkódott, hogy nem lesz részese a dicsőségnek. Végül azonban Tybalt vezetésével olyan területre értek el, amiket még egyetlen civilizált faj sem hódított meg eddig. A dicsőséget hajszolva felkutatták az itt élő zöldbőrűeket és több fényes győzelmet arattak az ezeket a földeket megrontó aljas teremtmények felett. A környék hegységeiben élő törpék örömmel üdvözölték a bretonokat, akik súlyos csapást mértek ősi ellenségeikre, az orkokra. Ezek a tömzsi szakállas népek nagyon ritkán érintkeztek ezekben az időkben a külvilággal, ez a győzelem viszont a kezdetét jelentette egy a két civilizáció közötti baráti kapcsolatnak. A területet ma Határ-menti Hercegségekként ismeri a világ, mert több lovag maradt itt az elkövetkezendő évtizedekben, hogy felépítse saját kastélyát, valamint kis birodalmát. A Bretonnia határain túlra vezetett jelentős hódító hadjáratok ellenére a hercegségek nem maradtak teljesen védtelenek, hiszen még mindig leselkedtek veszélyek a királyságra a határokon belül. Az egyik ilyen volt a Vörös Himlő, mely a déli hercegségeken söpört végig, megtizedelve a paraszt lakosságot, és ez mintha jelként szolgált volna, hatására rettenetes szörnyek, torz két lábon járó patkányok jelentek meg, karmos kezeikben rozsdás fegyvereikkel, a semmiből. Parravon Hercegének segítségére a titokzatos Athel Loren erdejéből származó tündék siettek, a lovagok oldalán harcba bocsátva varázslatos erejüket, hogy a csata végeztével újra köddé váljanak. A többi veszedelmet is végül sikerült legyőzni, közöttük a Káosz erdei teremtményeit és az északi barbárokat. Az elkövetkezendő évek során több hódító hadjáratot is indítottak Bretonniából, de egyik sem volt az elsőhöz fogható. Az egyik ilyet Arábia keleti sivatagába vezették, ahol több csatát vívtak az ottani halott királyok seregeivel. Másoknak távoli tájakra vitt az útjuk, néha az óceánon túli Újvilág dzsungeleibe. Egyes hódító hadjáratokat a Kóborló Háborúk keretein belül hirdették meg, mely egy ősi szokásra, az Első Lovagi Küldetésre vezethető vissza. Az ifjú lovagok gyakran kapnak uruktól egy feladatot, egy küldetést, melyet teljesítve léphetnek csak be a teljes jogú lovagok sorába. A küldetések legtöbbször elveszett ereklyék felkutatását,
eldugott falvakat rettegésben tartó szörnyek levadászását vagy nemes származású hölgyek veszélyes földön való épségben való átjuttatását jelentették. A király azonban nagy szükség esetén meghirdethette a Kóborló Háborúkat, és ebben részt vévén egy ifjú Kóborló lovag megszerezhette a Királyság lovagja címet, ha bátor tetteket vitt véghez a csatamezőn, éppen ezért ilyenkor Bretonnia minden szegletéből a király zászlaja alá sereglettek az ifjú harcosok, hogy igazi lovagokká válhassanak. A tapasztalatlan lovagok sokszor vakmerően, ugyanakkor páratlan lelkesedéssel vetették magukat a csata hevébe, hogy felhívják magukra uraik figyelmét. Ez tehát máig egy kiváló lehetőség a királynak, ha gyorsan szeretne egy méretes és jól motivált sereget toborozni. 1223-ban (a birodalmi időszámítás szerinti 2201-ben) Louen Király az ’Orkölő’ egy olyan hatalmas sereget toborzott egy Kóborló Háború keretein belül, melyben több ezer ifjú lovag csatlakozott a hercegek tapasztalt veteránjaihoz. Együttes erővel ez a sereg elpusztította a határokon évek óta gyülekező orkok és goblinok törzseit, így a régi határokat kitolhatták, és az addig elszigetelt, jól védett zöldbőrű erődöket végre elfoglalhatták. Az új határvonal mentén új kastélyok épültek, melyeket a háborúk végeztével ifjú Kóborló lovagok kaptak meg érdemeik elismeréseképpen, és birtokaikat már mint teljes jogú lovagok foglalhatták el. A leghosszabb Kóborló Háborút Charlen Király indította 1442-ben (a birodalmi időszámítás szerinti 2420-ban). A Határ-menti Hercegségeket ismeretlen ellenség támadta meg, és az ottaniak hősies ellenállása ellenére lassan felőrölték a védőket. Charlen gyorsan reagált a segélykérésükre, és kinyilvánította, hogy egyszer és mindenkorra le akar számolni a zöldbőrűek fenyegetésével Öreg Világon. Charlen bátor és nagy harcos volt, de nem a tanulékonyságáról volt híres, mert a királyság bölcsei és összes tanácsadója figyelmeztette, hogy szerintük a zöldbőrűeket sohasem fogják tudni teljesen kiirtani. Ennek ellenére több ezer ifjú lovag csatlakozott Charlenhez, osztozván lelkesedésén egy zöldbőrűek nélküli jövőkép iránt, így egy hatalmas sereg kelhetett át a keleti hegységeken, mely viszontagságos út azonban sok jó lovag életébe került. Megérkeztük után nem sokkal egymást követték a győzelmek, és a Vér Folyó partján százával mészárolták le az orkokat. Az évek multával azonban egyre több ifjú lovag utazott a régióba, hogy hírnevet és rangot szerezzen magának, ezzel viszont gyengítették Bretonnia határainak védelmét. Hatvan évig folyt a háborúskodás, mely végül egy egész generációnyi breton lovag életébe került. A harc V. Philippe Király uralkodása alatt ért véget a Rettegés Átjárónál elszenvedett súlyos vereséggel. A bretonok nem könnyen törődtek bele abba, hogy vesztettek, és ha nem lett volna egy bölcs királyuk, bizonyosan számtalan jó lovag adta volna még az életét azért, hogy visszanyerje legyőzött társai becsületét. Holtak járják a királyság földjét… A holtak kikelése sírjaikból egy gyakori történet, amit az utazó Bretonnia határain belül hallhat, mutatván azt a mély hatást, amit az élőholtak a nemzetre gyakoroltak. Az itteniek nagyon babonás emberek, és a felkelő holtak rémképe teljességgel elfogadhatatlan és elutasítandó mind a köznép, mind a nemesek számára. A parasztok gyakran temetik halottaikat arccal lefelé, szájukban szárított varjúlábbal, fülükben pedig fokhagymával, hogy megelőzzék kikelésüket sírjukból. A régmúltban halott harcosok jöttek a tengerről alacsony, tutajszerű hajóikon, hogy rátámadjanak
a parti településekre, és azt rebesgetik, hogy ezek a holtflották még mindig léteznek. Sok eldugott falucskában élnek rémhistóriák szörnyű vámpírlovagokról, akik közül a leghíresebb a Vörös Herceg, aki Aquitaine földjein portyázott. Több Kalandozó Lovag indult útnak azzal a szándékkal, hogy megtisztítja a királyságot ezektől a túlvilági teremtményektől, de eddig egy sem tért sikerrel vissza. Mousillon elátkozott földjét sokszor azonosították a holtakkal. És ez valóban egy hátborzongató tartomány, mivel történelmében egymást érik a katasztrófák és a járványok. Mivel Mousillon-t egy süllyedő lápvidékre építették, melyet állandóan fenyeget az áradás, ezért a holtakat itt a föld fölött emelt sírboltokba temetik. Ezekből mára olyan sok lett, hogy szabályos kis városok alakultak ki belőlük. Úgy tartják, hogy a sötét árnyékos kripták között rettenetes nekromanta varázslók bujkálnak. Az egyik közelmúltbeli élőholtak ellen vívott nagyobb csata a Maisontaal Apátság mellett zajlott a Szürke Hegységben. Egy, a Boszorkánymester Heinrich Kemmler és a halott Káoszharcos Krell által vezetett élőholt horda támadt a megszentelt helyre. A Boszorkánymester egy utálatos figura a breton históriákban, így az anyukák vele szokták riogatni gyermekeiket, ha azt akarják, hogy végre higgyenek nekik. A csatát csak Quenelles-i Tancred Hercegnek és lovagjainak köszönhetően nyerték meg, bár a herceget és kíséretét majdnem elsodorta egy Káosszal megfertőzött patkányok általi roham. A lovagok így büszkén térhettek vissza otthonaikba, mert győzelmük igazán hősies és bátor volt. Sajnos a Boszorkánymesternek sikerült elszöknie a csata helyszínéről, és Tancred annak áldozta hátralévő életét, hogy levadássza a gyűlölt nekromantát. Szomorú, hogy Tancred maga is elesett a nekromanta hordájával vívott Montfort-i Csatában, de csak miután szétzúzta ellenfele seregét. Úgy tartják, hogy a Boszorkánymester azóta is türelmesen szövögeti terveit, és várja az alkalmat, amikor majd bosszút állhat Bretonnián. Az elátkozott föld Mousillon egy átkozott tartomány, egy omladozó fővárossal, melyet bűzlő mocsár és láp vesz körül, így aki teheti, messze elkerüli. Azt beszélik, hogy a holtak járnak azon a pokoli helyen, megnevezhetetlen rémségek bujkálnak a kastélyok mélyén és, hogy éjszakánként nem evilági teremtmények őrült kacagását lehet hallani mindenütt. Azok, akik mégis itt élnek a legelkeseredettebb emberek, mivel senki sem választja az ittlétet, csak aki sötétszívű vagy számkivetett. Elbocsátott és becsületüket vesztett lovagok, valamint a legelkorcsosultabb és legbetegesebb parasztok gyűlnek itt össze. Azon kevesek, akik megmaradtak a Mousillon vérvonalból, teljes jogkörrel kormányozzák birtokaikat. Ezek a hanyatló és megrontott nemesi leszármazottak mind fekete páncél hordanak, és sosem emelik fel rostélyukat, legalábbis a tábortüzek mellett ezt mesélik. A történelem egy szakaszában azonban Mousillon levetkőzte rossz hírnevét, ez pedig Gilles le Breton és Grál Bajtársainak a kora volt, hiszen mindűk közül a legkiválóbb Landuin, Mousillon kiváló fia és első hercege volt. Az eredeti, tiszta lovagi erények megtestesítője volt, így mindenki csodálta és tisztelte, sokak példaképévé vált. Senki sem állíthatta meg, ha szabadjára engedte dühét a harcokban, így Mousillon nagy hírnévre tett szert, köszönhetően hőstetteinek.
Sajnálatos módon Gilles halálával, Landuin-on rettenetesen rossz közérzet és kedvetlenség lett úrrá, amit sohasem tudott igazán kiheverni. Mousillon földje is érezte a fájdalmát, és lassan elindult a romlás és a kétségbeesés útján, melyet ura halála után sem tudott elhagyni. Így vált Mousillon újra egy olyan tartománnyá, melyet a többi hercegség elkerült ha tehette, s azóta is csak tovább merült a sötétségbe. Sokak szerint maga a föld is el van átkozva, hiszen mindenhol rágcsálók jelennek meg, lakóinak többsége megőrül és sok furcsa dolog történik határain belül szinte naponta. Két esemény ragadható ki történelméből, melyek valószínűleg visszafordíthatatlanul aláásták eme kísértetjárta tartomány tekintélyét és becsületét a többi hercegség szemében. Az első akkoriban történt, amikor a 9. század elején végigsöpört Bretonnián a Vörös Himlő. Akkoriban Mousillon Hercege Merovech volt, egy büszke harcos, aki vissza szerette volna szerezni tartománya elődje, a híres Landuin alatt élvezett hírnevét. Megrontott tanácsadói által vezetve, de tisztán becsületes szándékkal olyan dolgokba ártotta magát, melyeket már nem tudott kontrollálni. Amikor a Vörös Himlő 835-ben (a birodalmi időszámítás szerinti 1813-ban) elterjedt Bretonniában, Merovech-re és lovagjaira furcsa módon nem volt hatással a kór, és amikor ezrével jelentek meg a patkányemberek, hogy fosztogassanak, Merovech elérkezettnek látta az időt, hogy tartománya és ő maga végre dicsőséget szerezzen. Délre lovagolt és fekete páncélos lovagjai élén több ezer Káoszfertőzte mutánst gyilkolt le, majd felszabadította Brionne-t az ostrom alól. Az út melyet ő is követni kezdett ezután, lemásolta a Gilles és Bajtársai által bejártat, minek során serege élén keletnek indult, át Carcassonne földjein. Álmait átjárta a vér, a halál és a rettegés, mert látomásaiban már-már elhitte, hogy ő maga az újjászületett Landuin, és csak ő képes megmenteni Bretonniát. Csatlakozva Parravon és Athel Loren seregeihez, együtt fényes győzelmet arattak a patkányemberek felett, akik ezután eltűntek. A csata közepén Merovech szinte fürdött ellenfelei kiontott vérében és láthatóan élvezte az őt körbevevő halált. Amikor ellenségei már nem mozdultak, ő mégis tovább kaszabolta őket vöröslő kardjával, s ezt még a sokat megjárt Parravon lovagjai is elszörnyedve figyelték. Merovech ezután elhívta a hercegeket, hogy együtt ünnepeljék meg a győzelmet egy nagy mulatságon. Sokak megmentőként néztek fel rá, mivel felszabadította Brionne-t és Quenelles-t, de többségüket elborzasztotta a látvány, ami érkeztükkor fogadta őket. A vacsorát lomha, élettelen szolgák tálalták fel, és a csarnokot több karóba húzott bűnöző megcsonkított holtteste díszítette. Merovech nem értette, hogy miért kényelmetlenkednek vendégei, majd pár kupa kiváló Bordeleaux-i bor felhörpintése után, nyíltan kijelentette, hogy visszaélnek a vendégszeretetével. A király éktelen haragra gerjedt, hallván, hogy merészel beszélni vele egyik hercege, és azonnal bocsánatkérést követelt. Merovech erre viszont féltékenységgel vádolta meg a királyt, mondván, hogy az Mousillon romlására tör. A király ekkor párbajra hívta ki Merovech-et, bár a többi herceg is szíves örömest vett volna elégtételt a becsületét vesztett lovagon. A párbajban Merovech démoni megszállottként küzdött és puszta kezével tépte ki a király torkát, majd kupájába felfogva a kiömlő vért rögtön kiitta azt. A többi herceg torz szörnyek és megszállott parasztok által üldözve sietve hagyta el a tartományt, hogy seregeik élén térjenek majd vissza.
A következő hónapokban a Tündér Varázslónő és az újonnan megválasztott király a tébolyult Merovech-et megfosztották minden címétől és rangjától, Lyonesse pedig óriási inváziót indított Mousillon földjére. Itt hamarosan csatlakozott a felszabadítókhoz Mousillon számos lovagja is, nem akarván azt, hogy kapcsolatba hozzák őket megrontott hercegükkel, így inkább hűséget esküdtek Lyonesse-nek. Végül egész Bretonniával szemben Merovech elbukott, ám még sok bátor harcos esett el a pengéje által. A bretonok féktelen haragja, mely egyikük láttán fellángol, ha az úgy tűnik, hogy saját becsületkódexüket árulja el, bizony a legfélelmetesebb dolgok egyike ezen a világon. A másik eset, mely miatt Mousillon még tovább süllyedt a saját átkozott fertőjébe, a Hamis Grál Ügye volt, melynek során Maldred Herceg a legszörnyűbb bűnöket követte el. Összeesküvést szőtt, hogy árulás lévén ő lehessen a király, bebörtönözte a Tündér Varázslónőt és hamisan állította, hogy ivott a Grálból. Tettei folytán földjei és saját sorsa megpecsételődött, ő maga pedig egy hosszan elhúzódó ostromban esett el. Attól a naptól fogva a király rendelete alapján Mousillon-nak nincs hercege, így a poszt a mai napig betöltetlen maradt. Az elmúlt években azonban hírek terjengnek egy saját magát önhatalmúlag kikiáltott hercegről, és azt beszélik, hogy Louen Király hamarosan háborút hirdet Mousillon megtisztítására. A bretonok pedig nagyon várják azt a pillanatot, amikor majd Mousillon-t porig rombolhatják és a földdel tehetik egyenlővé, hogy nevét még a történelemből is kitöröljék. Egy új király felemelkedése Bretonnia jelenlegi királyában, Louen Leoncoeur-ben a régi idők harcosainak képét vélik felfedezni a köznép tagjai. Úgy tartják, hogy Gilles le Breton vére folyik az ereiben, lovagjai emiatt áldják a Hölgyet, hogy alatta szolgálhatnak, hiszen nemes szíve és karjának ereje a Grál Bajtársak korának dicső tetteire emlékeztet mindenkit, melyet a breton hősiesség fénykorszakának tekintenek. Louen sok régi harcos hagyományt élesztett újjá, köztük például a lovagi tornákét. Saját maga is gyakran részt vesz rajtuk, mely alkalmak során mindig bizonyítja, hogy hazája egyik legjobban képzett és legbátrabb lovagja. A mindig a harci képességek gyakorlására bátorító szavai sokak számára azt jelentik, hogy Bretonnia hamarosan régi nagyságában fog tündökölni, vagy talán egyszer túl is szárnyalja majd azt. A király ugyanakkor bölcs, és tisztában van a nemzetére, valamint az emberiségre leselkedő veszélyekkel. Legközelebbi tanácsadói szerint hamarosan kihirdeti a következő Kóborló Háborút, melyet vagy Mousillon vagy a távoli északon gyülekező gonosz ellen vezet majd. Bárhogy is legyen, Bretonnia és lovagjai készen állnak a harcra.
Az évek krónikája Birodalmi / Breton időszámítás -1500 / -2478 Azt beszélik, hogy a tündék elhagyták Öreg Világot, a törpék pedig visszahúzódnak hegyvidéki erődjeikbe. A földeket gonosz teremtmények lepik el. -1000 / -1978 A bretonok vezérei, harcra született lovas népük élén átkelnek a Szürke Hegységen. Évszázadokon keresztül zajló harc veszi kezdetét, amint megpróbálják kiűzni innen a zöldbőrűeket, és végre letelepedni a gazdag vidéken. -700 / -1678 A bretonok földjét húsz lovas törzs osztja fel egymás között. A kisebbek beolvadnak, vagy elpusztulnak. -650 / -1628 Athel Loren Erdejének meghódítása kudarcba fullad, és a visszatérő kevesek is beleőrülnek a megtapasztalt szörnyűségekbe. Így válik ez az erdő a breton néphiedelemben kísértetjárta, mágikus hellyé. -500 / -1478 A breton törzsek egymással küzdenek, így a lordok területének határa folyamatosan változik. Ennek ellenére, az orkok és goblinok ellen mindig szövetségre lépnek. Számos lord építtet nagy erődöket területe központjában. -15 / -993 Ebben az évben egy idegen harcos, Sigmar fényes győzelmet arat az orkok és goblinok felett túl a Szürke Hegységen, a keleti vidékeken. 100 / -878 A feljegyzések szerint élőholt flotta jelenik meg a nyugati partoknál és több hónapig rettegésben tartja a lakosságot. 577 / -401 A zöldbőrűek támadásai felszaporodnak és több települést porig égetnek. A válaszul indított hadjáratban több ezer orkot vágnak le, ám több törzs végleg eltűnik, területeiken pedig a többiek osztoznak. 770 / -208 A bretonok földjét tizenhat birtokra osztják fel, melyek mindegyikét egy-egy törzs uralja. Ezek nagyjából máig fennmaradtak Glanborielle és Cuileux kivételével, melyek az idők során elpusztultak. 930 / -48 A Brionne és Quenelles között fekvő Cuileux földjét lerohanja Gragabad hadvezér ork hordája. Cuileux lovasai egy elkeseredett csatában utoljára indulnak rohamra, ahol véget ér a vérvonaluk. Quenelles és Brionne lovasai későn érkeznek ugyan, de
szétverik a zöldbőrűeket. A két lord párbajt vív, hogy kié legyen a föld, és mivel Brionne lorjda esik el, Quenelles területei gyarapodnak. 932 / -46 Brionne Lordja, Balduin sikeres hadjáratot vezet az orkok ellen. 947 / -31 Az északi vidéket zöldbőrű törzsek és az Arden Erdejéből előtörő Bestiák rohanják le. Ebben az időben jelennek meg az első északi barbár hajók a partok mentén, így az ottani breton törzsek elszigetelődnek egymástól, földjeiket feldúlják, ők pedig a túlélésért küzdenek. 950 / -28 Bastonne-i Rosalind feleségül megy Lyonesse Lordjához, Thierulf-hoz. Testvére Gilles és új férje jó barátok lesznek, és a két törzs között szoros szövetség alakul ki. 952 / -26 Bastonne-i Gilles nagy hírnévre tesz szert, miután az ifjú harcos felkutatja és megöli a hatalmas vörös sárkánygyíkot, Smearghus-t. 974 / -4 Ork horda zúdul a bretonok földjeire, melynek mérete akkora, amit eddig még sosem láttak. Glanborielle szinte azonnal elesik, területeit Carcassonne olvasztja magába. Észak felé törve a zöldbőrűek fenyegetik Quenelles, Brionne és Aquitaine földjeit, így fennáll a veszélye annak, hogy az északi törzsekkel egyesüljenek, ezzel már veszélyeztetve Parravon-t, Montfort-ot, Bastonne-t és Bordeleaux-ot is. 975 / -3 A Bastonne-t támadó orkokat visszaverik ugyan, de a lord elesik. Bastonne új Lordja, Gilles kilovagol katonái élén, oldalán barátjával Thierulf-al és Mousillon hírhedt Lordjával, Landuin-al. Mind Lyonesse, mind Mousillon földjeit szorongatják a zöldbőrűek, lordjaik így azt remélik, hogy Gilles vezetésével egy nagy csatában megszabadulhatnak végre tőlük. 976 / -2 Gilles-nek látomása lesz a Tó Hölgyéről, aki megáldja őt és társait, így Gilles, Landuin és Thierulf lesznek az első Grál lovagok. 977-978 / -1-0 Egyesítő Gilles, a Csaták Urának híres összecsapásainak időszaka, amikor ő Bajtársaival elindult, hogy felszabadítsa népe földjeit. Mindenhol győzelmet arattak, így szerezvén nagy megbecsülést és dicsőséget maguknak. A Bajtársak hőstettei minden lovag előtt példaképként szolgálnak, míg a csatákat évek múltán is emlegette az utókor. 979/ 1 Bretonnia megalakulása. A breton törzsek földjei végre biztonságban voltak. A törzsi vezetők Artois Lordjánál, Folgar-nál találkoztak. Itt hozták létre a tizennégy hercegséget, valamint bevezették a breton időszámítást.
Mind a tizennégy Grál Bajtárs, beleértve Gilles le Breton-t megkapta a hercegi rangot. Ezután mindannyijuk szövetséget esküdött társainak, így megszületett Bretonnia. Fredemund, Aquitaine Hercege, a Madarak Ura feleségül veszi Gilles húgát, Annabelt. 995 / 17 Gilles le Breton-t leteríti egy nyílvessző, miközben Loren Erdeje mellett a Szürke Hegységek egyik utolsó ork hadurával párbajozik. A haldokló utolsó kívánsága egy a Hölgy által küldött látomás alapján, hogy a közeli tóhoz vigyék, ahol egy ködből szőtt hajó várja, hogy a Másvilágra vigye. Bár a Hölgy örökre magához szólította, úgy tartják, hogy Bretonnia legnagyobb szükségének órájában vissza fog térni. 996 /18 Gilles hirtelen halálával döntést kell hozni, és a végső megegyezés szerint Louis lesz az új uralkodó. Ám mivel ő még nem ivott a Grálból, azon nyomban elindul, hogy felkutassa a Hölgyet, és méltóvá váljon apja örökségére. Környezete ezért a Meggondolatlan jelzőt akasztja rá. 1001 / 23 Számos hőstett véghezvitele után, Louis elnyeri a Hölgy áldását, a Tündér Varázslónő pedig fejére tévén Bretonnia Koronáját királlyá teszi az ifjú lovagot. Az új uralkodó azoknak az eszméknek és erényeknek az összegyűjtésével, melyek szerint a Bajtársak éltek, lefekteti a Lovagi Becsületkódex alapjait. 1003 / 25 A mindig egymással versengő Landuin és Thierulf csúnyán összevesznek, egyesek szerint Thierulf feleségén, Rosalind-on. Párbajt vívnak, melyből Landuin kerül ki győztesen sebet ejtve Thierulf arcán. 1024 / 46 Parravon-i Agilgar elesik. Pegazusát, Glorfinial-t két wyvern halálra marja a Szürke Hegység fölött, Parravon Hercege pedig a mélybe zuhan. 1045 / 67 Bretonnia gyászba borul, mert Mousillon-i Landuin-t, a legjobb Bajtársat holtan találják ágyában. 1142 / 164 Guillaume Király megfutamítja az orkokat Amandur Csatájában, majd kiűzi őket Bretonnia-ból, nem kímélve egyet sem. Lyonesse-i Thierulf, az utolsó Grál Bajtárs, akinek életét a Hölgy meghosszabbította, végül elesik egy csatában. 1175 / 197 L’Anguille-i Henri Lamorte Admirális megütközik a Sírok Urainak flottájával a Vad Foknál. A Settra által, Nagy Amenemhetum vezetésével északra küldött sereget végül viszaverik. 1245 / 267
Baudoin Király levágja Mergaste-ot, a sárkányt. 1275 / 297 A Lamorte Grál Kápolnát lerombolják, Henri Lamorte holtteste pedig eltűnik. 1325 / 347 Megrendezik a Damoiselle d’Artois kezéért zajló lovagi tornát. Több mint száz lovag vív meg a hölgy kegyeiért. 1336 / 358 Quenelles Hercege, Melmon eltűnik a Tavaszi Napéjegyenlőség estéjén. Azt beszélik, hogy a Nagy Vadászat szellemei ragadták el, melyek bizonyos estéken vágtatnak végig az éjszaka csillagos égboltján. Mások szerint Loren Erdejének titokzatos fényei csábították el. 1449 / 471 Egy lovagi sereg indul útnak, hogy segítséget nyújtson Estalia-nak Jaffar Szultán arábiai serege ellen. Hatalmas mészárlás után a zsarnok seregeit saját országába szorítják vissza. 1451 / 473 Megvívják az El Hakik-i Csatát, melyben végérvényesen legyőzik Jaffar-t. 1452 / 474 Ebben az évben újabb seregnyi Kóborló lovag indul útnak Arábiába, de a Vér Folyónál orkokba és goblinokba botlanak. Egyesek letelepednek a vidéken, hogy védvonalat építsenek ki, mely majd visszatartja a zöldbőrűeket. 1454 / 476 Egy szörnyű vámpír rémisztgeti Aquitaine lakosságát, aki Vörös Hercegnek hívja magát. A Ceren-i Csatában a király lándzsájára tűzve végzi. 1578 / 600 A Guyenne-i Tornán Jules Király megvív egy Athel Loren-ből érkezett harcossal, és győz. 1593 / 615 Egy a Brionne-i parasztság körében elterjedt Szagos Kesztyű nevű játék rosszul alakul, melyből végül felkelés robban ki. Ezt kíméletlenül leverik. 1635 / 657 A Castellet-i Csata éve, melyben az északi fosztogatók a tengerről támadnak L’Anguille-re, ám Erős Philippe Király és 10000 lovagot számláló serege elpusztítja őket. 1681 / 703 Egy este a holtak kikelnek sírjaikból, hogy terrorizálják a lakosságot. Azt beszélik Öreg Világ szerte hasonló események zajlottak le, köszönhetően egy ősi gonosz felébredésének a messzi délen.
1715 / 737 Ebben az évben az egyszer már legyőzött ork hadvezér, Gorbag seregének maradványai újra Bretonniára támadnak. A bátor lovagok mindűkkel végeznek. 1813 / 835 A Vörös Himlő végigsöpör az országon, miközben Skaven-ek özönlenek elő rejtekhelyeikről, hogy ostrom alá vegyék Brionne-t és Quenelles-t. Merovech Hercegre és lovagjaira nincs hatással a járvány, így ők kilovagolnak, hogy elpusztítsák az ellenséget. Parravon Hercegével és Athel Loren tündéivel egyesülve végül legyőzik a patkányembereket. 1814 / 836 Mousillon Hercege, Merovech fényes győzelmi ünnepségre invitálja a többi herceget. Őrülete napvilágra kerül, és királyi vér ontatik kastélyában. Mousillon becsülete örökre elvész, Lyonesse pedig támadást indít az elátkozott tartomány ellen. Merovech-et levágják, Mousillon területének nagy része pedig Lyonesse-be olvad be. 1932 / 954 A Vörös Herceg újra megjelenik, hogy megint Aquitaine népét sanyargassa. Az ellene indított támadásban Aquitaine Hercege elesik, bár a lovagok végül győznek, és Chalons Erdejébe üldözik a vámpírt. Több generációnyi Kalandozó lovag indul a felkutatására, de senki sem tudja, hogy ott tanyázik-e még. 2007 / 1029 A Couronne-i Csatában Repanse de Lyonesse lovagjai élén legyőzi a leghatalmasabb és legvadabb Káosz sereget, mely valaha Bretonnia földjére tette a lábát. 2201 / 1223 ’Orkölő’ Louen Király Kóborló Háborút hirdet, hogy egyszer és mindenkorra megtisztítsa a királyságot a zöldbőrűektől. Számtalant mészárolnak le, fekete vérükkel borítva be otthonuk földjét. 2297 / 1319 A Hamis Grál Ügyének éve. Mousillon Hercege, Maldred és tanácsos varázslói szörnyű árulást követnek el, ezért becsületüket vesztik. Mousillon-t hivatalosan is átkozott földdé nyilvánítják, és attól a naptól kezdve betöltetlen a tartomány vezető pozíciója. 2300 / 1322 Ebben az évben Mousillon lakosságának többségét elviszi a Vörös Himlő. Maldred Herceg és hitvese a kastélyukba zárkóznak, mindhiába. 2320 / 1342 Az átkozott Skaven-ek a nyugati kikötőket fosztogatják. A király parancsára megerősítik a hercegi flottákat, és pénzzel támogatják a jobb, fejlettebb hajók építését. 2336 / 1358 Egy ember sétál ki Loren Erdejéből azt állítva, hogy ő a rég eltűnt Melmon, Quenelles Hercege, ám órák alatt éveket öregszik, majd egy nap múlva meghal.
2420 / 1442 Egy a Hölgy által küldött látomásra hivatkozva Charlen Király újabb Kóborló Háborút hirdet, hogy az egész világot megtisztítsa a zöldbőrűektől. Ezernyi lovag indul a Határ-menti Hercegségekbe, hogy a Vér Folyó partján megütközzenek az orkokkal. 2422 / 1444 Megtorló támadások során orkok dúlják fel Carcassonne földjeit, mert a lovagok többsége délen harcol. A védtelen vidéket felégetik, sok falucska eltűnik a föld színéről, a lakosság pedig szenved. 2488 / 1510 Egy hatalmas lovagsereg indul a Rettegés Hágóhoz, ám alig maroknyian térnek vissza. A király véget vet a Kóborló Háborúknak. 2491 / 1513 Ebben az évben a Heinrich Kemmler Nekromanta vezette élőholtak, Skaven szövetségeseikkel lerombolják a Maisontaal Apátságot. Quenelles Hercege, Tancred és lovagjai győzik le őket. 2500 / 1522 Louen Leoncoeur lesz Bretonnia új királya. 2512 / 1534 A Bordeleaux-i tavaszi fesztiválon négy sárkányjelmezbe öltözött paraszt véletlenül megöli Grál lovagot játszó társát. Ez az incidens felforgatja a falu életét, és több ittas paraszt, őrült lázongásba kezd. Többek szerint ennek oka az Alberic Herceg által szolgáltatott igen jó minőségű bor vedelése volt. Innen ered a nagyon találó breton mondás, miszerint „ritka mint a mértékletes Bordeleaux-i”. 2515 / 1537 Egy Huebald nevű parasztot lovaggá ütnek, miután megmenti Ariadne Úrhölgyet az erdei szörny karmai közül. Ő mindössze a harmadik paraszt volt, aki ilyen magasra emelkedett. Nem éli túl az első csatáját. 2517 / 1539 Híresztelések szólnak egy seregről, mely Mousillon-ban gyülekezik egy titokzatos lovag vezetése alatt. 2519 / 1541 Bretonnia Hadizászlajának hordozója, Armand, Aquitaine Hercege lesz a király parancsára. 2521 / 1543 Északi barbár hosszúhajók kezdik megtámadni és kifosztani L’Anguille és Couronne hercegségében az elszigetelt falvakat. 2522 / 1544 A király összegyűjti seregeit, és harcra készül. Többen tudni vélik, hogy új Kóborló Háborút fognak kihirdetni.
A lándzsa alakzat És Gilles, valamint Grál Bajtársai felsorakoztak a Hölgy Zászlaja mögött, készen állván a harcra. Ott álltak a csatamezőn, lobogó zászlóik alatt, büszkén viselve címereiket szembenézvén az ellenséggel, mely Couronne szépséges földjeit fenyegette. Nem ismerték a félelmet, mert bár több mint ezerszeres túlerővel néztek szembe, tudták, hogy a Hölgy velük van. Ahogy megszólaltak a trombiták, a lovagok vágtába ugratták hűséges paripáikat, hogy átrohamozván a csatamezőn eltiporják ellenségeiket. A paták csattogása hatalmas égzengéshez volt hasonlatos, és amint közeledtek, a lovagok felvették a lándzsa alakzatot, mellyel a legpusztítóbb rohamot vihették véghez, amit valaha látott a világ. Mélyen az ellenség sorai közé törve páratlan bátorsággal küzdöttek, és mind Landuin, Gilles, valamint Thierulf az élen lovagolva jobbra-balra csapva ott vágta le ellenségét ahol az éppen volt. Senki sem álhatott félelmetes lovasrohamuk útjába, ezért a gonosz teremtmények megtörten, hanyatthomlok menekültek vissza az erdőkbe. Az Egyesítő XI. Csatája. Részlet a Gilles Halála ciklusból.
Breton fogadalmak Bretonniában, valakinek a társadalomban elfoglalt helyét ősi elvek szabják meg, melyek alapjait még Egyesítő Gilles idejében fektették le, és később ezeket tette hivatalossá a fia, Louis. Minden réteg szorosan kötődik saját szokásaihoz és törvényeihez, azaz a fogadalmához és követi is azt, bár az eredeti dokumentumok szövege olyan ősi, hogy a vállalkozó kedvűek vagy a bolondok könnyen félremagyarázhatják őket. A társadalom alsóbb rétegeinek képviselői, akik közül csak kevesen tudnak olvasni, minden hónap első napján összegyűlnek, hogy meghallgassák ezeket az elveket, melyek szerint élniük kell, és melyeket egy apród vagy egy pohárnok olvas fel nekik. A breton parasztok a máról a holnapra élnek. Kint dolgoznak a földeken egész álló nap, de eközben életüket nyomorúságos szegénységben tengetik. Többségük nem éri meg a harmincöt éves kort, és ők még a szerencsésebbek közé tartoznak. Ennek ellenére a legfontosabb szerep is az övék egyben, hiszen a lovagok nemigen engedhetnék meg maguknak azt a fényűző életet, amihez szoktak, anélkül, hogy alattvalóik ne termelnének nekik elegendő adót. A lovagok ellenben megkapják saját fogadalmuk másolatát egy-egy papírtekercsen, melyről áhítatosan gondoskodnak. Ezeket a fogadalmakat a lovagok esküvel fogadják a Hölgy egy jelképe előtt, mely a rangtól függően lehet egy gyertya fénye által megvilágított rajz, vagy egy aranyozott szárnyas oltár is akár. A nemes harcosok számára az elképzelhető legszörnyűbb bűn megtörni ezen fogadalmakat. Semelyik lovag sem adná fel önként becsületét, ám ha a rendkívüli körülmények miatt nincs más lehetőségük, rögtön új fogadalmat tesznek, a Kalandozó lovagét. A ranglétrán való előrelépés a bretonok számára elsődleges fontossággal bír, ezért egy Grál lovag sosem vetné alá magát egy Kalandozó lovag, vagy a Hölgy ne adja, egy Királysági lovag akaratának, parancsainak. A kivételek nagyon ritkák, így egy lovag általában csak a feljebbvalója előtt hajol meg.
A paraszti kötelesség
„… És be kell szolgáltatnod azon adót, a te fenséges uradnak, amire neki szüksége van. Minden nap dolgoznod kell, kivéve az ünnepeket. Nem tarthatsz meg többet a megtermelt javakból, mint azok egytizedét, hogy abból eltarthasd hozzátartozóidat. Örvendj! Hiszen Bretonnia egy lovagja oltalmaz téged…” A grál fogadalom
„… Megőrzöm, ami szent és sérthetetlen. Megvédem, ami magasztos. Elpusztítom, ami fenyeget. Mert éktelen haragom nem ismer határokat…” A kalandozó fogadalom
„… Leteszem lándzsámat, a kötelességem jelképét. Elfordulok azoktól, akik szeretnek. Mindent feladok, és magamhoz veszem a tárgyakat, melyek segítenek küldetésem beteljesítésében. Semmilyen akadály nem állhat utamba. Egyetlen segélyhívást sem hagyok megválaszolatlanul. Egyetlen hold sem fog engem kétszer ugyanott látni, még kevésbé leszek bármikor is tétlen. Testemet és lelkemet a Hölgynek ajánlom, akit kutatok…” A lovagi fogadalom
„… Ha trombiták hangja szól, uram és a Hölgy nevében szállok harcba. Amíg lélegzem, a rám hagyományozott földeket nem szennyezi be a gonosz mocska. Csak a becsület számít. Csak a lovagiasság számít…”
A Hölgy áldása A bretonok az ősi időktől fogva imádják a Hölgyet, mint egyetlen igaz istennőjüket, akinek misztikus figurája mindig megjelent és jó tanáccsal látta el vezetőiket, illetve királyaikat, hogy azok megóvhassák otthonukat a veszélyektől. A legenda úgy tartja, hogy a Hölgy először Gilles-nek emelkedett ki egy tóból, a Bordeleaux-i Nagy Csata hajnalán.
