BORSI KÁLMÁN BÉLA A BÁNSÁG ÉS TEMESVÁR A SZÁZADFORDULÓN ÉS AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ ELŐESTÉJÉN * Előhang

Bibó István Szellemi M

BORSI – KÁLMÁN BÉLA

A BÁNSÁG ÉS TEMESVÁR A SZÁZADFORDULÓN ÉS AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ ELŐESTÉJÉN*

„Előhang”

Ha majd akad krónikás, valamikor a jövő század valamelyik nyugalmas évtizedében (s remélhetőleg az integrált Európa nemzetek feletti közösségének biztos révében), aki meg kívánja írni a XVIII - XIX. század illúzióknak bizonyult magyar nemzeti törekvéseinek hiteles történetét, alighanem külön nagy fejezetet kell, hogy szenteljen a temesi Bánság – a történelmi Temesköz – sorsának és minden bizonnyal Temesvár históriájának. Az mindenesetre máris gyanítható, hogy keresve sem találhat majd olyan egykori magyar tartományt, amelynek története, népeinek sorsa, társadalmának, intézményeinek fejlődése, városainak civilizálódása s az egész régió szellemiségének alakulása (beleértve a sokrétű integrációs, asszimilációs folyamatokat is) ne tartalmazná ilyen markánsan, minden különössége, specifikussága ellenére már- már példaszerűen – mint cseppben a tenger – az idealizált egész, a történelmi Magyarország és a * A kézirat elkészítése, az anyaggyűjtés, a koncepció kialakítása s az előző változatok megvitatása során számos magyarországi és külföldön élő értelmiségi barátom s történész kollégám tanácsait, észrevételeit, kiegészítő megjegyzéseit hasznosíthattam. Hely hiányában csupán nevüket sorolhatom föl, viszont mindannyiuknak egyforma hálával tartozom önzetlen segítőkészségükért, melyet ezúton próbálok, bár gyarló módon s nyilván elégtelenül, leróni: Ablonczy Balázs, Bárdi Nándor, Bodor Pál, Bozsaky Katalin, Diószegi István, Fábián Zsuzsanna, Fenyő István, Filep Tamás Gusztáv, Gyurgyák János, Kiss Gy. Csaba, Kósa László, Lőrincz Csaba, Miskolczy Ambrus, Palotás Emil, Szász Zoltán,Tőkéczki László, Zákonyi Botond, Zelei Miklós (Budapest); Antonela Capelle - Pogăcean, Dan Culcer, Fejtő Ferenc, Karády Viktor, Kecskeméti Károly, Kovács Attila, Kovrig Bence, Lammel Annamária, Méray Tibor, Papp Tibor, Sipos Gyula, Vári István, Vázsonyi Vilmos, Zirkuli Péter (Párizs); Anavi Ádám, Traian Drăgan, Koczka György, Szekernyés János, Miodrag Milin, Victor Neumann (Temesvár), Hergyán Tibor (Budapest - Bukarest), Demény Lajos, Gálfalvi Zsolt, Osváth Annamária, Tüdős Kinga (Bukarest) ; Bíró Béla (Sepsiszentgyörgy) ; Gergely András (Budapest - Hága); Máté Imre (München) ; Deák István és Vermes Gábor (New York), Doina Pasca - Harsányi és Nicky Harsányi (Chapel Hill, North Carolina), Irina Livezeanu (Pittsburgh), Pásztor Péter és Völgyes Edit (Montclair, N. Y.) ; O'sváth György (Brüsszel - Budapest) és Vajay Szabolcs (Vevey, Svájc). A dolgozat alaki megformálásához nyújtott nélkülönözhetetlen segítségért Bitay Valinak és Szász Ferencnek tartozom köszönettel!

—1—


magyar (hungarus) történelemfejlődés sajátosságait, jövőbeni sorsát és – immár egy új európai keretben, s egyszersmind megszelídítve és átalakítva – esetleges halvány reményeit. A magyar nemzet(tudat) a századforduló s kivált Trianon óta szünet nélkül siratja a moldvai és bukovinai csángókat, a Székelyföldet, a csallóközi magyarokat. Egyaránt keserű könnyeket hullat a felföldi (szepességi) s erdélyi szász városokért, Burgenland, a Muravidék és Kárpátalja eltűnőben lévő (szórvány) magyarságáért, ugyanúgy az egyéb kataklizmák és kenyérgondok miatt Észak- és Dél- Amerikába, valamint Ausztráliába «kitántorgó» magyarul beszélő és gondolkodó emberek százezreinek elvesztéséért. S mindeközben szinte észrevétlenül elsiklik a fölött, hogy a »történelmi ország«, az egykor tabuként tisztelt, szentnek és sérthetetlennek érzett hajdani Szent-Istváni államtest Achilles-sarka, éppen az a terület, amelynek nemcsak földrajzi kiterjedése mosódott el a magyarság kollektív tudatában, hanem még a neve is pontatlanul rögzült népünk történelmi emlékezetében. Ha száz iskolázott embert megkérdeznénk, hol húzódnak a történelmi Dél-Magyarország határai, csak kevesen tudnák, hogy “az Alföld déli része a Maros, a Tisza és a Duna közötti"1 földrajzi tájegységről érdeklődünk, amely az Árpád- és Anjou-kori királyok korában sűrűn lakott, zömében magyar népességű terület volt. Ma már – az elmúlt évtizedek óvatos, a szocializmust építő testvérnépek „nemzeti érzékenységét” kímélő kádári iskolapolitika eredményeként – az sem köztudott, hogy – jeles demográfusunk, Rónai András szavaival – „Ebben az időben az egész Kárpát- medence lakosságának 4/5 része volt magyar. A XVI – XVII. században lefolyt 1 Kiss Lajos: Földrajzi nevek etim ológiai szótára . Budapest, 198o,Akadémiai Kiadó, 89. "BÁNSÁG, Báná t (németül, románul, szerbül Banat ): a Maros, Tisza, Duna és az erdélyi hegyek által közrefogott vidék, az 1876 - 1918 közötti Torontál, Temes és Krassó - Szörény megyék területe. A honfoglalás óta magyarlakta terület.", ld. Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji – történeti taglzódása. Budapest, 1983, Akadémiai Kiadó, 63., és Korai Magyar Történeti Lexikon (9 – 14. század) [Főszerk. Kristó Gyula ; szerk. Engel Pál és Makk Ferenc], Budapest, 1994, Akadémiai Kiadó, 79 – 8o. Ld. még Bulla Béla - Mendöl Tibor: A Kárpát - medence földrajza (The Geography of the Carpathian Basin) Kocsis Károly Társadalom és gazdaság a Kárpát mede ncében c. tanulmányával.[Szerk. Cholnoky Győző]Budapest, 1999, [Az Országos Köznevelési Tanács 1947. évi kiadása alapján közreadja a] Lucidus Kiadó [Kisebbségkutatás Könyvek], 169, 171, 177. A még korábbi előzményekről talán elegendő annak rögzítése, «hogy Szent István Ajtony egykori uralmi területéből -- Ajtony «országából« -- egy nagy kiterjedésű Csanád megyét szervezett meg, s ennek felbomlása után jött létre a jóval kisebb területű Csanád megye mellett az önálló Arad, Keve, Krassó és Temes megye.», lásd Zsoldos Attila: Szent István vármegyéi. Források, következtetések. História , 2ooo/ 4. sz. 16. Vö. Bozsóky Pál Gerő: Magyarok útja a pogányságból a kereszténységig . Szeged, 1999, Agapé, Ferences Nyomda és Könyvkiadó Kft., 244 - 248., és Györffy, György: King Saint Stephen of Hungary . Highland Lakes, New Jersey, 1994, Social Science Monographs, Boulder, Colorado, Atlantic Research and Publications, Inc.[Distributed by Columbia University Press, New York], 99 - 1o3, 114 – 115.

—2—


török- magyar háborúk azonban éppen az Alföldnek és a Dunántúlnak legsűrűbben lakott és legmagyarabb vidékeit – így a Temesközt – pusztították el."2 Olyan halban és vadban bővelkedő, termékeny földű, kövér legelőjű, isten áldotta vidékről kérdezősködünk tehát, amelynek hajdani magyari pásztorairól, szántó-vetőiről, kézműveseiről, kalmárairól s gyepűőrző katonáiról manapság többnyire csupán a hely- és dűlőnevek3 , illetve a nyelvészeti atlaszok tanúskodnak. Ha pedig netán a térség nevéről tudakozódnánk, a legtájékozottabbak is bizonnyal azt felelnék, hogy a »Bánátról« van szó, amelynek Temesvár volt a székvárosa. Jellemző a helyzet fonákságára, hogy történelmileg még azok is – bár önhibájukon kívül – némiképp tévednének, akik, a magyar nyelvfejlődés szerves folyományaként, eredeti nevén – Bánságként – említenék a tartományt! Némi utánajárással tudható, hogy bármennyire közkeletű elnevezés volt is a magyar történet korábbi századaiban a barancsi, a boszniai, a dalmát - horvát, a kucsói, a macsói, az ozorai, a sói és a szörényi bán4 tisztsége5 , Temesvárt és környékét 1552- ig a temesi grófok, 2 Közép – Európa Atlasz . Szerkesztette Dr. Rónai András [A Gróf Teleki Pál Tudományos Intézet 1945 – ös Atlaszának fakszimile kiadása]. Budapest, 1993, Szent István Társulat – Püski Kiadó, 122. Egy, az államalkotó «lovasnomádok» mítosza, asszimilációs ereje s kárpátmedencei «hivatása» jegyében fogant brosúra szerzője -- a magyar historiográfia korabeli «megdönthetetlen érveire» s Kászonyi Ferenc: Die Rassenverwandtschaft der Donauvölker . Amalthea Verlag 1931. című könyvére hivatkozva -- azt állítja, hogy «a középkor végén az immár teljesen benépesített Kárpátmedence lakosságának 8o - 85 %-a a magyar nemzetiséghez tartozott.(Ottlik László: Szent István birodalma az új Európában. Különlenyomat a Hitel 194o - 41. évi 3 - 4. számából, 11.), lásd még Kósa - Filep i. m. 63. "[ a török hódoltságig] A lakosságnak több mint háromnegyede magyar "., Mendöl Tibor: Az emberformálta táj a Kárpát medencében , in: Bulla - Mendöl i. m. 67. (Mendöl T. kimelése!). "A [ török időkben] legtöbbet szenvedett az Alföld dereka, de különösen a déli r észe [az én kiemelésem! B.-K.B.] […] Elsősorban színmagyar vidékek pusztultak [Mendöl T. kiemelése!], főleg az Alföld és a Kelet - Dunántúl területe; sőt még a hegykeret területén is a földműves, tehát völgyeket vagy kismedencéket lakó magyarok szenvedtek többet, mint a magasabb szinteken zavartalanul szaporodó hegyipásztornép, hiszen a hadak útja mindig a völgyekben vezetett. A kipusztult magyarság helyét tehát részben a magasabb szintekről a völgyekbe és a kismedencékbe, sőt helyenkint az Alföld peremeire lehúzódó népesség, részben pedig a XVIII. században hozott telepesek foglalják el. Így tehát a tájak egyenetlen puszt ulása a Kárpát - medencéből államot szervező és ezt az államot fenntartó magyar népe sség súlyának mind abszolút, mind pedig viszonylagos csökkenésére vezetett [ az én kiemelésem! - B.-K.B.]. Mindezek a tények a mai táj életében és képében közvetlen hatásaik révén érvényesülnek"., Mendöl i. m. u. o. 68. 3 Böhm Lénárt: Dél – Magyarország vagy az úgynevezett BÁNSÁG külön története. Pest, 1867, Emich Gusztáv Tulajdona, II. köt. 5 – 7. Vö.: Berkeszi István: Temesvár szabad királyi város kis monographiája . Temesvár, 19oo, Nyomtatott Uhrmann Henrik Könyvnyomdájában, 76 – 77. 4 Korai Magyar Történeti Lexikon , 79 – 8o. V. ö.: Daniss Győző: A Fisaga volt az első határvonal Nyertek is vesztettek is területeket Árpád - házi királyaink, Népszabadság , 2ooo. február 19., 24 - 25.

—3—


főispánok – köztük Rozgonyi István, a Hunyadiak, Kinizsi Pál, Báthory István, Petrovics Péter és Perényi Péter – igazgatták és uralták. Az utolsó (48.) közülük méltó volt nagy elődeihez: Losonczy István temesi főispán s «az alsó részek főkapitánya» a temesvári vár – Dél-Magyarország kulcsa – hős védőjeként s egyik mártírjaként vonult be a magyar történelem pantheonjába6 . A Temes-köz és egész Dél-Magyarország az állandó török és tatár becsapások miatt egyébként is már ezt megelőzően, a XIV. század utolsó évtizedeitől hadszíntérré, igazi végvidékké vált. Ami pedig Temesvár eleste és a tartomány vilaje t[ejálet]té szervezése (1552--1553) után következett, azt jobbára «török- és ráczvilág»7 néven jegyezték föl a korabeli krónikások: a magyar lakosság elmenekült, kiírtották vagy rabláncra fűzték, az egykor életerőtől duzzadó települések sorra elpusztultak, senki földjévé, alig járható nád- és mocsárvilággá váltak. “Az addig virágzó táj néhány évtized alatt úgyszólván pusztasággá változott. Nemcsak falvak, hanem népes mezővárosok néptelenedtek el és tűntek el a föld színéről oly mértékben, hogy ma már gyakran a helyüket

5 A neves kolozsvári nyelvész, Szabó T. Attila »[végvidéki] kormányzó«-ként értelmezi, Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár [Anyagát gyűjtötte és szerk. Szabó T. Attila]. Bukarest, 1976, Kriterion Könyvkiadó, I. kötet A – C, 563.(A továbbiakban : E. M. Sz. T.) 6 V.ö.: Böhm Lénárt: Dél – Magyarország vagy az úgynevezett BÁNSÁG külön történelme. El ső kötet . Pest, 1867, Emich Gusztáv tulajdona, 219 – 224.. és Berkeszi i. m. 14 – 15. Böhm művének kiegyensúlyozott s elismerő kritikáját adja [Ortvay Tivadar:] Itészet és vitiligatismus. Böhm Lénárt «Délmagyarország vagy az ugynevezett Bánság különtörténe lme»[sic!] czimü munkájának igazolása - és kiegészitéseül . Temesvár, 1869, Nyomtatott az Uhrmann és Blau - féle Könyvnyomdában, 99 - 1o6. Alant következő megállapításának s magaválasztotta végsorainak érvényét aligha mosta el a múló idő: " legyünk méltányo sak egymásiránt, itéljük meg egymást kimélettel és szeretettel, ezt s az ildomot szem előtt tartva, tiszteljük mindenha a személyt, mely őszintén s jóakarattal törekszik a jó ügyben előre, s csakis a tárgy legyen az, melylyel az igazság teljes szigorát éreztessük : Igen, műveljük az itészetet, de hagyjunk fel mindenkorra a vitiligatismussal [Ortvay kiemelése!], Ortvay uo. 1o5. "Hassunk oda, hogy a lelkiismeretes történetbuvárnak, a ki elmohosult okleveleket olvas el, feliratokat fejt meg, épitészeti emléke ket elevenit fel, ősromokat fed le, a ki gazdagitja, rendezi, fejtegeti, világositja a nemzeti történetirás anyag -tárházát: legyen érdeme elismerve, fáradsága jutalmazva, neve becsült, személye kitüntetet t"[Ortvay kiemelése!], idézi Ortvay végszó gyanánt - Mikó Imre, a Történelmi Társulat 1867. julius 2 -iki választmányi ülésén elhangzott s a Századok [Pest, 1867]. I. évf. I. füz. 14 15 [ll] oldalán publikált.beszédéből, Ortvay uo. 1o6. 7 Reizner János szegedi helytörténész szülővárosa hódoltság utáni siralmas viszonyait megörökítve – minden bizonnyal a temesközi helyzetre is sok mindenben érvényesen – ezt jegyzi föl: „Valóságos bábeli állapotok voltak. Kisázsia és Macedóniából került néhány örmény és arnaután [albánon] kívül legtöbb volt a görög és rác bevándorló. Aztán jöttek németek Bajorországból és Wesztfáliából, svédek, franciák, olaszok, csehek és morvák és még Svájcból is költöztek ide, úgyhogy az eredeti magyar törzslakosság az idegenek által már jóval túlszárnyalva volt” Idézi Dr. Fejér Lajos: Zsidóság . Budapest, 1999 [filológiai adatok nélküli reprint kiad.], Gede Testvérek Bt, 279. Vö.: Mendöl i. m. ("A török világ" c. rész!), Bulla - Mendöl i. m. 67 - 69.

—4—


sem vagyunk képesek megállapítan"8 – írja Engel Pál, a korszak egyik szakértője. Ugyancsak ő állapítja meg azt is, hogy a vázolt körülmények között a délvidéki “falvak magyar lakossága már a középkor végére jóvátehetetlen vérveszteséget szenvedett és az újkorra gyakorlatilag eltűnt"9 , illetve a megmaradt városokba, elsősorban Temesvárra húzódott. "Maga a város - írja korabeli források alapján másik neves középkorászunk, Vajay Szabolcs is -- ütött-kopott, romos rendezetlen. Az egykori színmagyar lakosságot török, szerb, örmény telepesek hígították fel. Egyetlen törekvésük a gyors vagyonszerzés és a mielőbbi továbbállás. A 167 esztendős megszállás csak néhány imaházzal, fürdővel és szerájjal gyarapította az urbanitást. A középkori romló kőházait tervszerűtlen fa- és sárbeépítések tették előbb felismerhetetlenné, majd tüntették végképp el. A külvárosokban cigányok vertek tanyát. Az 1577. évi lőportoronyrobbanás csak tetézi az elromosodást. A hajdani magyar Temesvárból, Károly Róbert egykori székvárosából, úgyszólván hírmondó sem maradt. * Szomorú tény tehát, hogy midőn Savoyai Eugén hadai Temesvárt 1716. október 13-án visszafoglalták, alig néhány tucat magyar család élhetett csupán falai között – magyar neveket a törökkori bírósági jegyzőkönyvek is elenyésző számban tartalmaznak, s régi historikusaink főként Evlia Cselebi 166o-as útleírása alapján -- csaknem egybehangzóan állítják: alig száz évvel Temesvár «romlása» után a magyarok részaránya a masszív Erdélybe irányuló kivándorlás, a török deportálások és az ismétlődő helyőrségi zendüléseket követő kíméletlen oszmán visszatorlások nyomán ijesztően megcsappant. Ez azonban nem ment máról- hónapra, a hosszú, embert próbáló ostromot s az 1552. július 27.- i kapituláció iszonyatos vérfürdőjét viszonylag sokan átvészelhették. (Olyannyira, hogy 1582-ben, egy adat szerint “a temesvári tanács, élén Herczegh [Hertzeg] István főbíróval, magyar nyelvű levélben kéri XIII. Gergely pápát: küldjön nekik magyar papot, mert a városban csak egyetlen kath. pap van, de az nem tud magyarul sem prédikálni, sem a gyermekeket tanítani"1o …). A keresztény lakosság többsége 8 Engel Pál: Város és vidéke a középkorban, História , XIV. évfolyam, 1992/1. sz. 7. Lásd még Kósa - Filep im. 63 - 64. 9 Uo. 8. Vö.: Bulla - Mendöl im. 67 - 69. ("a szörnyen elpusztult Bácskában és Temesközben összefüggő hatalmas területek" [szorultak betelepítésre], uo. 69.) * Vajay Szabocs: Temesvár Anjou - kori címere Hertzeg István főbíró 1582. március 8 - án kelt magyar nyelvű levelének pecsétje . Különlenyomat a Levéltári Közlemények XLVI. évfolyamából, 1975, Szegedi Nyomda, 223. (a továbbiakban Vajay 1975!).Vö.:Munteanu, Ioan - Munteanu, Rodica: Timiş. Monografie . Timişoara, 1998, Editura Marineasa, 188. 1o Berkeszi im. 77 – 78. (Vö. Kósa - Filep im. 63.) A levelet - XIX. századi helyesírással, töredékesen és kisebb - nagyobb elírásokkal, Fábry Ignác csanádi olvasó kanonok [utóbb kassai püspök, lásd Berkeszi 166.] Szentkláray Jenő szavaival: «hibákkal telitüzdelt» 1841 - es olvasatában - közli Preyer, Johann N.[epomuk] : Monographie der königliche n Freistadt Temesvár . Temesvár, 1853, In Commission bei Rösch α Comp. 157 - 159. , majd, másodikként, Böhm im. I. köt. 245 - 247. Betühív

—5—


mindazonáltal a császári katonaság érkezésekor -- néhány zsidó családot* leszámítva -- római katolikus dalmátokból, örményekből11 , és főként görögkeleti szerbekből, macedónokból (makedo-románokból) valamint románokból állt, elenyésző számú bosnyák ferences baráttal kiegészítve. Ilyenformán a Délvidék magyar jellegéről értekezni már a XVIII. század elején legfeljebb történelmi, közjogi és birtokhatósági érvekkel lehetett – demográfiailag és etnikailag közepén és déli fertályán elsősorban szerb terület 12 , a tartomány keleti, hegyvidéki településeit pedig az egyre nagyobb számban beköltöző román pásztorok és

formában, igen értékes kistanulmány keretében Vajay Szabolcs, a magyar középkorászok Svájcban élő doyenje tette közé, lásd Vajay 1975, Szegedi Nyomda, 225 - 226. * "A Bánátban már a XVI. század első felében megtaláljuk a spanyol zsidók történelmi nyomait, akik Szerbiából, ahol már nagyobb számban éltek, szivárogtak át.".Lásd Marton Ernő: A zsidó nemzeti mozgalom Erdélyben . Nagyvárad, 1922, Sonnenfeld R. T., 7. V.ö.: Dr. Singer Jakab [temesvár - gyárvárosi főrabbi]: Adatok a bánáti zsidók tört énetéhez a XVII. században . Különlenyomat a «Bloch Mózes Emlékműből». Budapest, 19o5, Márkus Samu Könyvnyomdai Műintézete, 9. További tanulmányunkban nem hasznosított - bibliográfiai adatokat közöl Katzburg, Nathaniel: Fejezetek az újkori zsidó történelemből Magyarországon . Budapest, 1999, MTA Judaisztikai Kutatócsoport - Osiris Kiadó, 222.: Löwy, Moritz [Mór]: Skizzen zur Geschichte der Juden in Temesvár bis zum Jahre 1865 , in: Jubelschrift zur Feier des 25 - jährigen Bestehens der innerstädtischer Synagoge zu Temesvár , Szegedin, 189o.; Blau Lajos: Vázlatok a temesvári zsidók történetéből 1865-ig, MZSSZ 8 (1891), 129 - 131. (Löwy könyvének recenziója), s idézett könyvének 23. lapján közli, hogy "Ugyanabban az évben [1746-ban] űzték ki a zsidókat az erdélyi [sic!] Temesvárról is.". lásd erről bővebben Neumann, Victor: Ordonanţa (Judenordnung) privitoare la evreii din Banat , in: Neumann, Victor: Istoria evreilor din România , Timişoara, 1996, Editura Amarcord, 95 - 11o., illetve uo. 44 - 45. (az Începuturile diasporei iudaice în regiunile intra - şi extra - carpatice studiu comparativ [Atestări documentare ale prezenţelor şi ale înfiinţăr ii obştilor evreieşti din Ţara Românească, Moldova,, Transilvania, Banat şi Bucovina (secolele al XVI - lea, al XVIII - lea c. tanulmányban!).Vö. Gyémánt, Ladislau: Evreii din Transilvania în epoca emancipãrii (179o - 1867) - The Jews of Transylvania in the Age of Emancipation (179o - 1867). Bucureşti, 2ooo, Editura Enciclopedică, 5o 51, 136. 11 Gróf Paolo Wallis (akit Savoyai Eugén várparancsnoknak nevezett ki) feljegyzése "446 szerb, 35 örmény és 144 zsidó lélekről (lakosról)" tud, lásd Neumann, Victor: Istoria evreilor din Banat . Bucureşti, 1999, Editura Atlas, 11. Temesvárott különben „armenische Stadt” néven az 1738-as nagy pestisjárványig külön örmény negyed létezett, ld. Berkeszi i.m. 43. 12 Vö.: Dudás Gyula: A bácskai és bánsági szerbek szereplésé nek története 1526 – 1711 . Zombor, 1898, Bittermann Nándor és Fia Könyvnyomdája. Jászi Oszkár 1912ben, egy Schwicker nevű történészre hivatkozva, négyszázezerre teszi a XVIII. század folyamán Magyarországra költöző szerbek számát, majd -- Ajtay József: A magyarság fejlődése az utolsó kétszáz év alatt . (Budapest, 19o5) című «tanulságos munkája» nyomán -- ezt idézi tőle: " ennek következtében Ó - Szerbiának [hozzávetőlegesen: a mai Koszovónak - B.-K.B.] majdnem egész területe néptelenné lett és csak később kapott albán népességet […] a szerbek felhúzódnak a felvidékig"., Jászi Oszkár: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés . Budapest, 1912, Grill Károly Könyvkiadóvállalata, 369., lásd még Kósa - Filep im. 64.

—6—


földművesek lakják13 . A gyér népességű vidék ekkori leginkább szerb karakterét 14 nem csupán a szomszédos déli területek (Bács, Bodrog, 13

„Ugy látszik, hogy I. [Nagy] Lajos idejében Temes megye, de mindenesetre Krassó megye, mint szintén az egész hegyvidék lakossága nagyobb részint románokból (oláhok) állt” – állapítja meg a Délvidék talán legalaposabb monográfusa (Böhm L.), majd így folytatja: „E gyanítást megerősíti Lajosnak egy 1375-ben keltezett parancsa, melyben «Temesköz» kerülete, Temesmegye összes lakosságának (militibus, nobilibus, clientibus, et valachalibus, et aliis familiis in comitatu […] de „Temeskuz”) meghagyja, hogy Heim P. temesi grófnak, egykori bánnak, engedelmeskedjenek”) Böhm im. I. köt. 127., II. köt. 12. Vö. Kósa - Filep im. 64. 14 Böhm im. II. köt. 77. Vö. Hadrovics László: Vallás, egyház, nemzettudat (A szerb egyház nemzeti szerepe a török uralom alatt) [Szerk. Hollós Attila és Nyomárkai István]. Budapest, 1991, Készült az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Szláv Filológiai Tanszéke és Román Filológiai Tanszéke Műhelyében, 9o – 97. „Magában Temesvárott is a XVIII. század végéig a szerb lakosság volt többségben, kivált a Nagy-Palánk nevű külvárosban (Berkeszi 8o.). A szerb lakosságnak 1719-ben a szerbek külön városi igazgatást [magisztrátust] nyertek egy bíróval élükön és [a] szerb magistrátus mindaddig fennállott, míg Temesvár szab. kir. várossá [nem] lett” (Berkeszi 19.), vagyis 178o.-ig, lásd még Böhm II. köt. 27. Délmagyarország egészének akkori többnyelvűségéről s enyhén szerb jellegéről emlékezik meg gr. Hofmannsegg is, aki 1793. nov. 1.-jén azt jegyzi föl naplójában, hogy "itt […] gyakran egy ebéd alatt három, sőt négy nyelven társalognak egyszerre. Minden falusi lelkész tud 3-4 nyelvet, és pedig a magyart, a németet, latint, és ráczot.", Gróf Hofmannsegg utazása Magyarországon 1793 - 1794 - ben [Németből fordította és bevezette Berkeszi István]. Budapest, 1897, Franklin - Társulat, 55. Lásd még uo. 94. Vö. tanulmányunk 12. sz. jegyzetével is! Az igazsághoz tartozik, hogy nem volt különb a »helyzet« Magyarhon egyéb régióiban sem. Az 1814-ben született Pulszky -- szűkebb pátriájára s tovatünt ifjúságára (az 182o-as, 3o-as évek fordulójára) emlékezve -- például ezt írja: «házunknál Eperjesen kizárólag németül beszéltek, szüretkor Mádon gyakorta magyarul, mert itt sok volt az alföldi ismerős és vendég; a tót nyelvet aljasnak [értsd: rangon alulinak - B.-K.B.] tartotta atyám, mely csak parasztok és szolgák szájába való[…] magyar pesztonkát tartottak mellettem, ez volt a szokás a felföldön. Nagyanyám ellenben nem tudott németül, a társalgási nyelv nála magyar volt, ritkán tót. Sáros vármegye, melynek egész alsó része a XVIII. század végéig még magyar volt -- a dűlők nevei három járásban még most is [1874 - 188o között] magyarok -- időmben már egészen el volt tótosodva, de a tapolyi járás nemessége, nagyobb része protestánsok, a Fejérváryak, Bánók, Körtvélyesyek, Dessewffyek, Kükemezeyek, Bothok stb. családi körben fenntartották a magyar szót. » A német nyelvnek, mint a «műveltség jelének» akkora volt a presztizse, hogy a némi igazodáskényszertől szintén nem mentes Pulszky, emlékiratai egy másik helyén en passant bevallja, hogy -- már pozsonyi ügyvédbojtár korában -- Kölcsey vonzáskörében szakított korábbi «világpolgári» felfogásával -- és a német nyelvvel! (Kölcsey «gondolatainak nemes emelkedettsége, lényének mélabús szelídsége mélyen hatottak reám, ő magyarosított meg érzelmeimben, ezentúl naplómat és jegyzeteimet magyar nyelven vittem.», Pulszky Ferenc: Életem és korom [S. alá rendezte, az előszót és a jegyzeteket írta Oltványi Ambrus]. Budapest, 1958, Szépirodalmi Könyvkiadó, I. köt. 47; 1o8.) A történelmi Magyarország (s ezen belül különösen a Felvidék) «politikai osztálya» -- a köznemesség -- társadalmi beágyozódottságának, szerepének és hungarus - tudatának új szempontok szerinti megközelítését adja a Párizsban élő Kecskeméti Károly Magyarországon sajnálatosan kevés visszhangot kiváltó kitűnő monográfiája, lásd Kecskeméti, Károly: La Hongrie et le reformisme liberal. Problemes politiques et sociaux [sic!] (179o 1848). Roma, 1989, Il Centro di Ricerca. (különösen: a IX./3 [Magyarisme et conception«Hungarus» ], valamint a X./2. [Les réseaux familaux et l es dynasties diétales ] c.alfejezeteket!) A munka magyar nyelvű megjelentetéséve történetírásunk komoly adósságot törleszthetne, ráadásul a szélesebb olvasóközönség is haszonnal forgathatná! (A munka VIII. fejezete - Balázs Péter fordításában - Szabadsá gjogok a magyar liberáli sok reformterveiben (179o - 1848) címmel máris olvaható az AETAS , 2ooo/1-2. száma 3o1 - 323. oldalán! Ugyanitt hozzáférhető Kecskeméti Károly műveinek bibliográfiáj a (298 - 3oo.), valmint Deák Ágnesnek a szerzővel készített érdekes

—7—


Szerém) korábbi szerb telepesei adják, tovább erősítik azt Csernovics Arzén (Arsenje Carnojevic) pátriárka XVIII. század végén beköltöző százezres nagyságrendű katonailag szervezett kísérete is15 . Így a «ráczok» ezentúl már Csanád, Csongrád és Arad vármegyékben is sűrű rajokban megtelepednek s félkaréjban szinte körülölelik a Bánságot. Különállásukat tovább erősíti zárt, monolit jellegű egyházi szervezetük, a délszláv faluközösség továbbélő hagyományai, az osztrák császártól kapott kereskedelmi privilégiumaik, valamint az a messzeható következményekkel járó kedvezmény, hogy – a bécsi udvar távlati központosító és megosztó politikája jegyében – nem tartoznak a főúri és vármegyei joghatóság alá: nem ismerik el maguk fölött a magyar földesúr hatalmát.16 Emiatt aztán mindennel és mindenkivel összeütközésbe kerülnek, ami a korabeli feudális-rendi közvélekedés szintjén «magyarnak» minősül: a vármegyével, a földtulajdonossal és a jobbágyparaszttal. Edward Brown angol utazó rögzítette 1660-ból származó egyik útleírásában, hogy “a magyarok és rácok […] nem jó egyetértésben élnek egymással, hanem örökösen viszálykodnak."17 S bár a brit írástudó tapasztalatait egy Tolna nevű dunántúli mezővárosban szerezte, a nagyobb tévedés kockázata nélkül feltételezhetjük, hogy ez más településekre és más régiókra is érvényesnek tekintendő. A korabeli források sűrűn panaszkodnak az adófizetést megtagadó délszlávokra, akik katonai szolgálatuk fejében adómentességet élveztek, s nyilván nem halványult még el teljesen a magyar lakosság emlékezetében, hogy a «ráczok» nemcsak a Habsburgokat szolgálták, hanem gyakorta megesett, főleg korábban, hogy a török szultán segédcsapatait, «martalócait»18 is ők adták, amelyek nem egyszer dúlva, fosztogatva pusztították a főként magyarlakta falvakat és városokat. A magyarok viszont azokra a szerb érvekre voltak érzéketlenek, miszerint a töröktől visszahódított területek az osztrák császár tulajdonát képezik, s ők, (t. i. a szerbek), mint a császár katonái ott legeltethetik nyájaikat, ahol kényük-kedve tartja – fittyet hányva a birtokhatároknak. Még nagyobb megrökönyödésre adott okot (mármint a tekintetes magyar Karok és Rendek részéről) az a sokatmondó tény, hogy a Habsburg udvar engedélyével 1790. szeptember 1-jén Temesvárott megnyitott szerb beszélgetése -- «… a ref ormkor nem kezdet , hanem folytatás» Interjú Kecskeméti Károllyal -- címmel! (uo. 292 - 297.) 15 Böhm I. köt. 297 – 299-. 4o6; II. köt. 12. Vö.: Ács Zoltán: A nemzetiségek a történelmi Magyarországon . Budapest, 1984, Kossuth Könyvkiadó, 1o7 – 112. Lásd még Hadrovics im. uo . 16 Böhm II. köt. 71., 128 – 132. 17 Idézi Ács im. 157. 18 Vö. Urosevics Daniló: A magyarországi délszlávok története . Budapest, 1966, Kiadja a Hazafias Népfront Országos Tanácsa és a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége, 37.

—8—


«nemzeti congressus» – bécsi sugallatra – nem kevesebbet követelt, mint azt, hogy “a temesi Bánság, mint külön szerb terület Magyarországból hasíttassék ki.".19 S hiába mutatott rá ennek (a befogadó ország szemszögéből való) méltánytalanságára, jogtalanságára és távlati célszerűtlenségére egyik vezető emberük Tököli Száva („az övéi által annyira tisztelt Tököli Mihály unokája”), a német nyelven felterjesztett alázatos hangú felség- folyamodványba, a „külön terület” igénye2o mégis bekerült és soha többé nem oszlathatta el a (magyar) gyanút az »illyr« nemzeti törekvések valódi célját illetően. Nem csoda hát, hogy II. József 1785.-ös keltezésű, a temesvári kerület királyi biztosának címzett utasításában ekként rendelkezik: “Hogy a magyarok és ráczok között kiirthatlan gyülölség uralkodik, fájdalom, nagyon igaz. Minden eszköz fölhasználandó tehát – írja --, hogy e szenvedély legalább enyhíttessék s e tekintetben a biztos különös figyelmet fordítson a hivatalnokok ügyességére, szorgalmára, maguk mérséklésére, mint arra is ügyeljen, hogy a pópákkal miként bánnak"?21 … A germán betelepítés Dél-Magyarországból (akkor még) mégsem vált “Szerbország",22 lett viszont a Nyugat-Európából verbuvált privilegizált telepesek eldorádója. A tervszerű költöztetés már a tartomány történetének egyik legmarkánsabb alakja – Savoyai Eugén barátja és bizalmasa –, gróf Mercy Claudius Florimund helytartósága (1717--1739) idején megindult. 19

Böhm II. köt., 213. A királyi biztosnak benyújtott „terjedelmes javaslat” - »elkülönitési terv« második szakaszának első pontjában ez áll: „A legalázatosabb hű összes illyr [szerb] nemzetnek a már nyilvánitott és most ismételt ohajtása leginkább szivén fekszik: miszerint az e nemzetnek adott privilegium legkegyelmesebben erősittessék meg, annak értelmében kü lön terület, -- mire nézve mint legalkalmasabbat a jelenlegi temesi Bánságot kisz emelni [Böhm L. kiemelése!] s a már legmagasb helyre legalázatosabban fölterjesztett nyilatkozatunkban egyhangulag kérni ugy e tartomány maga, mint a [szerb] nemzet physikai fekvésénél s egyéb körülményeknél fogva bátorkodtunk, – a nemzet tömörülése végett kihasittassék, és minden ügye szorgalmazása, valamint a nemzet s közös jogaik képviselése, mint szintén akár a nemzetet általánosan, akár egyházu[n]kat különösen illető tárgyak vezetése tekintetéből a legalkalmasb udvarnál a külön tanács , in partibus pedig az ahhoz szükséges és annak alárendelendő közegek állittassanak föl […] Mindemellett a legalázatosabban engedelmes nemzet ugy a Bánság vagy más terület átengedésére, mint minden többi ohajtására nézve a legmagasb kegyelemnek s intézkedésnek alázatos hódolattal alárendelendi magát.” Böhm II. köt., 216 – 217 (473., 8. sz. lábjegyzet!) 21 Böhm II. köt., 149 – 15o. 22 Kossuth is ezt az elnevezést használja gróf Batthyány Kázmér országos biztosnak a szerbekkel való megegyezés tárgyában fogalmazott 1849. március 1o.-i utasításában. Lásd Kossuth Lajos: Írások és beszédek 1848 – 1849 – ből [Vál., s. a. rendezte Katona Tamás]. Budapest, 1987, Európa Könyvkiadó, 319. 2o

—9—


Spanyolok, elzászi franciák, olaszok jöttek szórványosan és németek tömegével.23 De a modern “hospesek” első inváziója – (Böhm szavaival: a „német népesítés”) -- még nem változtatta a Bánságot a “Schwäbische Türkei” részévé. A jövevényeknek oly mértékben szokatlan volt a kietlen, keleties, civilizálatlan világ, s kivált a mocsarak miazmás kigőzölgése, valamint az egészséges ivóvíz hiánya, hogy néhány év alatt nagyon sokan betegségek és járványok áldozatává váltak. A régió históriájának egyik avatott tollú krónikása, Böhm Lénárt jegyezte föl, hogy az akkortájt még gyéren lakott településnek számító „kis Temesvárnak 1728-ban csak 51 szülötte, ellenben 484 halotta volt."24 Tőle tudjuk azt is, hogy emiatt terjedt el akkortájt a Bánságról a “németek sírja25 ” baljós elnevezés is, aminek viszont pontosan az ellenkezője következett be a Mária Terézia és II. József korában mintegy két évtizeden át folytatódó, már nagyobb körültekintéssel és még szervezettebben – igazi “német alapossággal” – újrakezdett második és harmadik betelepítési hullám következményeként26 : Mária Terézia 1763. február 25-én «gyarmatosítási patenst» bocsátott ki, melyben – írja Böhm Lénárt – “… a [császári] hadseregnél feleslegessé válandó vagy szolgálat nélkül maradandó egyének fölszólíttattak, hogy […] utlevelekért jelentsék magukat, hogy azok által […] az összes »német, temesvári, magyar, s erdélyi örökös tartományokban« fölvétethessenek, egyszersmind azokban […] minden colonistának, ki kincstári jószágokban letelepedik, s ott házat épít, hat évi adómentesség, épü let - és tűzifára ingyen utalványozás, a kézmíveseknek pedig tízévi adómentesség lőn megígérve. "27 [Böhm L. kiemelése!) A leendő gyarmatosok toborozása – jóllehet az “ausztriai végtartományokat” előnyben részesítették – gyakorlatilag az egész német birodalom területén (például Pilsen, Eger, Ellbogen, Saaz, Frankfurt, Hamenstein, Lobositz, Jungbunzlau, Köln, Königgrätz, Landskron, Lotharingen, Troppau, Weidanau, Koblenz, Frankfurt, Rothenburg am Neckar, Schweinfurt, Trier, Ulm, Mainz, Baden-Baden, Pfalz, Regensburg, Zweibrücken stb. megindult, illetve folytatódott, s azt 1766tól külön «gyarmatosítási bizottmány»28 irányította. Az elvadult, mocsaras, zsombékos réteken és lakatlan “pusztákon, amelyeket a bánáti [bánsági] kamarai adminisztráció [korábban] csak legelőbérletek 23 Böhm II. köt. 22, 8o – 83. 246, 248, 251 – 255. stb., vö. Ács 17o – 171., lásd még Kósa - Filep im. 64 - 65. 24 Böhm II. köt. 22. 25 Böhm im. II. köt. 22; 251. 26 Böhm II. köt. 78. Vö.Kósa - Filep im. .64 - 65. 27 Böhm uo. 78. 28 Böhm II. köt. 79.

— 10 —


formájában hasznosított – írja Heckenast Gusztáv – Kempelen Farkas magyar kamarai tanácsos telepítési utasításai szerint falvak épülnek, ahol félig kész lakóház és bevetett föld várja a beköltözőket. A falvakat mérnökök tervezik, egyenes utcákkal, s a beköltöző ingyen jut a kincstári tulajdonban lévő földhöz, hitelben a gazdasági felszereléshez. Most vetik meg a jómódú bánáti [bánsági] német paraszt társadalom alapjait"29 – állapítja meg a szerző. A kormány 1767-es döntése értelmében a Bánság kamarai birtokain nem kevesebb, mint 2000 házat építettek. A császárnő 1772. január 11-éről keltezett “letelepítési főrendelete” még azt is megszabta – írja Ács Zoltán 1984.-ben megjelent. kézikönyvében – “hogyan kell egy sváb falunak kinéznie. A falu főterén kell felépíteni a templomot a paplakkal, az iskolával és a fogadóval. Minden utcában nyilvános kutat kell fúrni. A falu főutcájának 18-20 öl szélesnek kell lennie. A telepesházakat, amelyek a konyhából és a két lakószobából álltak, számokkal kell ellátni. Minden faluba olvasáshoz, íráshoz és zenéhez értő iskolamestert kell küldeni, és megfelelő számú kézművest."3o Ez utóbbiaknak telket már nem utaltak ki, be kellett érjék némi legelővel és tengeri (kukorica) termesztésre való termőfölddel. Viszont azok közülük, akik szakmájukban nélkülözhetetlennek bizonyultak, a császárnő 1774-es újabb rendelete értelmében ingyen kaptak mesteri rangot s hozzá háromévi adómentességet. Ugyancsak Ács Zoltán összegezte legutóbb a település demográfiai végeredményét, valamint pénzügyi vonatkozásait is. Eszerint Mercy gróf idejében mintegy 15 000 német lakos került az ostrom alatt csaknem teljesen elpusztult Temesvárra és környékére, a bevándorlás csúcspontja 1768--1771 közé tehető, amikor közel tizenhétezer újabb német «gyarmatos»31 érkezett a Német-Római Birodalom különféle tartományaiból, valamint Tirolból és Svájcból. 1773--1782 között a germán honfoglalás átmenetileg szünetelt, ám II. József uralkodása idején a Bánságba irányított német parasztok és kézművesek száma megközelítette vagy meg is haladta a hatezret, s az új telepeseknek “a

29 Heckenast Gusztáv: Közvetlenül Bécsből … A Bánát a 18. században, História , 1991/ 1. sz., 13. 3o Ács im. 175. Vö. Böhm II. köt. 82 – 83. ; 1o2 – 1o4. 31 Egy bánsági falu - történetesen Temesgyarmat - XVIII. században letelepedett lakosainak fennmaradt anyakönyveit vizsgálva Schmidt Henrik nyelvész megállapította, hogy a hajdani «gyarmatosok» többsége "Franciaországból, Luxemburgból, Lotaringiából, a trieri választófejedelemségből, valamint Pfalzból, kisebb csoportokban Németország 25 tartományából" verődtek össze. Ennek ellenére a felmérés időpontjában - feltehetően az 193o-as évek elején - "a falu lakosságának dialektusa egységes volt.", Mályusz Elemér: Népiségtör ténet [S. a. rendezte, a jegyzeteket készítette Soós István]. Budapest, 1994, MTA Történettudományi Intézet, 61. Vö. Kósa - Filep im. 64.

— 11 —


házon kívül” még “egy pár ökröt, két lovat és egy tehenet” is32biztosítottak – „ a gazdálkodáshoz szükséges ekével és boronával együtt." A XVIII. századi modern népvándorlás következtében a Bánság német lakossága már 1775-ben negyvenezer körül mozgott, majd a következő évtizedekben elért ugrásszerű gazdasági eredmények és a civilizációs vívmányok adta természetes népszaporulat következtében 1850-ben már 335 000 főre emelkedett33 . Mivel a jövevények döntő többsége Hessen, Württemberg, Felső-Svábország, a Fekete-erdő falvaiból és kisvárosaiból kerekedett fel, a nagyarányú népmozgás “der grosse Schwabenzug"34 néven rögzült a német nyelvben, a magyarok pedig – jókora leegyszerűsítéssel – azóta is hajlamosak minden XVIII. században érkező németet, ill. leszármazottait “sváb[ok]nak” 35 aposztrofálni. Még ez a hevenyészett lajstrom is hiányos lenne, ha nem említenénk: nem mindig a legkiválóbb emberanyag vett vándorbotot a kezébe Németországban és az osztrák örökös tartományokban: a többség inkább az újvilágba indult szerencsét próbálni. Karl Riesbeck, Mainz város titkára 1783-ban kiadott Egy Németországon átutazó francia levelei c. könyvében egyenesen azt állítja, hogy “Bajorország, a sváb és a frank föld meg a Rajna mente legcédább népsége megy csak ebbe az országba. Megérkezésükkor megisszák azt a csekély pénzt, amit eladott házuk, földjük és cokmokjuk után kaptak s mivel a kormány nem viseli eléggé a gondjukat, meghalnak bánatukban, vagy olyan betegségben, mely inkább cédaságuknak, semmint az éghajlatnak a következménye […] Akinek tehát van elegendő pénze az amerikai útra, inkább oda vándorol […] Csak a legszegényebbek […] néznek Magyarország, utolsó mentsváruk felé."36 Nem meglepő tehát – szögezi le Ács idézett művében – “hogy Bécsből 1732 és 1768 között »rendészeti okok« miatt kitoloncolt 3 130 személyt is"37 a Bánságba küldtek. Így „szabadul[t] meg [a főváros] nem kívánatos elemeitől, tolvajoktól, orgazdáktól, csempészektől, parázna nőktől”38 – olvashatjuk Heckenast Gusztáv közleményében is.

32

Ács 176. Vö.: Böhm II. köt. 83. Ács adatainak ellentmondani látszik Jászi, aki -korabeli historikusok (főként Karl Czoernig Ethnographie der oesterreichischen Monarchie I. köt. Wien, 1857, Hof und Staatsdruckerei, 72.) műveire hivatkozva -- azt írja: "csak II. József uralkodása alatt s csak a német tartományokból körülbelül 4o.ooo embert telepítenek le valami 4 millió forint költséggel." (Az ellentmondás úgy oldható fel, ha feltételezzük: míg Jászi egész Magyarországra, addig Ács csupán a Bánságra gondolt?) Vö.: Jászi im. 368. 33 Ács 176. Vö.: Munteanu, Ioan – Munteanu, Rodica: Timiş. Monografie . Timişoara, 1998, Editura Marineasa, 84. 34 Ács 172. 35 Vö.: Ács 177. Vö. a tanulmányunk 111. lapján * -ggal jelölt jegyzettel is! 36 Idézi Ács 174. 37 Ács 171. 38 Heckenast uo. 13.

— 12 —


Ami pedig a költségeket illeti, a birodalmi kincstárnak (s persze az osztrák császárság nem- német adófizetőinek) csak 1763--1772 között évente 200 000 forintjába került39 a népmozgás, az 1784--1788 között tetőző II. József-kori exodus kiadásai pedig mintegy négymillió «rénusi forintot» emésztett föl.4o A kedvező anyagi és erkölcsi feltételek biztosítása mellett kezdettől fogva nagy súlyt fektettek Bécsben arra, hogy – miként az eddigi elbeszélésünkből is kiviláglik – “a Bánságba csak catholicusokat és nem egyesült görögöket”, vagyis a kivételezett germán etnikum* mellé továbbra is ortodox hitű balkáni délszlávokat (még 1813 után is több ezer szerbet szórtak szét a tartomány régi és új falvaiban) és havaselvi, valamint moldvai románokat telepítsenek, még ha ez utóbbiakat nem is fogadták túl szívesen (1766-ban például egy Bécsből érkezett rendelet óvott attól, hogy “a menekült oláhok Temesvárnál errébb és a Bégafolyónál vagy csatornánál tovább menjenek – minthogy, tudniillik „legmagasb” intézkedés folytán – az Arad, Szeged és Pétervárad között fekvő vidékekben csak németek telepítendők le.”)41 A német betelepítés s a mögötti kitapintható bécsi szándék érzékletes rajzát adja Takáts Sándor: A régi Magyarország jókedve c. 1921.-es könyvében, s bár a Bánságról külön nem emlékezik meg, nincs okunk kétségbe vonni, oda alapvetően más emberanyag érkezett volna: „A török kiűzése után Buda és Pest «császári városokká» lőnek. Új lakói jobbára Németország tartományaiból vándoroltak hozzánk. Egyszerű iparosok és kereskedők voltak. Sok büntetés elől szökött ide, a másik az adóssága miatt oldott kereket. Ez a feleségétől akart szabadulni, amaz a másikéval indult útnak. A város bírái között találunk kurtakorcsmárosokat, pacalárusokat, káplárokat, volt börtönőröket […] ezek az emberek ősei azoknak a nagy családoknak, kiket későbben pesti patriciusoknak szoktak hívni. A magyart városi lakónak nem tűrték, nem akarták. Ezért a töröktől visszahódított területek városaiba «jóérzésű» (gutgesinnt) pápista németeket telepítettek.”* Magyarán – ismét távlati birodalmi és centralizáló szempontokat mérlegelve – protestáns (és magyar) jövevényeket lehetőleg nem akartak a gyökeresen újjászervezett és alig félévszázad alatt a felismerhetetlenségig megváltozott tartományban látni. Kivételt kezdetben csupán “a visszafoglalás alkalmával talált spanyol (szefárd) és német (askenáz) zsidó családokra nézve” tettek. A legrégibb,

39 4o

Ács 176. Ács uo. Vö.Böhm II. köt. 1o6 – 1o7.

41 *

Böhm II. köt. 91. Idézi Fejér im. 28o. Vö. tanulmányunk 215-ös jegyzetével is!

— 13 —


zsidókat is említő temesvári «conscriptio»42 31 «német - zsidó» családot említ «139 lélekkel», valamint 15 «spanyol - zsidó» familiát, «81 lélekkel».43 ( Arra is vannak adataink, hogy kezdetben mindkét zsidó közösség külön zsinagógával rendelkezett a zsidó negyedben [Judenviertel, Judenquartal, Judenhof], amelyek kívülről nézvést azonosnak tetszettek, belső elosztásuk, bútorzatuk s ornamentikájuk azonban jelentősen különbözött egymástól.)44 Egy újabb keletű román monográfia adatai szerint 1737.- ig Temes megye 44 friss vagy újratelepített községéből harmincöt német, hét szerb, egy - egy pedig cseh – illetve olasz többségű volt ; a Bánság 1848.-ban mintegy százötvenezerre becsült friss gyarmatosai között az eddig említett etnikumokon kívül franciák és ruszinok is előfordultak ; a szűken értelmezett Temes megye 1836.-ban 183.628 főre jutó összlakosságának hatvannégy százaléka román volt.45 Így alakult ki a XVIII. század utolsó 42 Teljes terjedelmében közé teszi Dr. Singer Jakab: Temesvári rabbik a XVIII. és XIX – ik században. Részben kiadatlan kutfők alapján. Seini (Szinérváralja), 1928, Wieder Jakab Könyvnyomdája. c. könyve függelékében. Singer adatainak pontosságát Neumann fentartásokkal kezeli, lásd Neumann, Victor.: Începutur ile vieţii culturale, sinagogi, rabini şi instituţia rabinatului în Banatul al secolului al XVIII -lea, in: Neumann, im. 122. (8. jegyzet!) 43 Singer uo. 8. (V. Neumann - a Történelmi adattár , Temesvár, 1871, 379 - 38o. lapjára hagyatkozva -144 zsidó lakost említ, lásd Neumann, V. Începuturile diasporei , in: Neumann, im. 31. és uő.: Istoria evreilor din Banat . Bucureşti, 1999, Editura Atlas, 11. és 17.) Singer adatainak valóban némileg ellentmond [Savoyai] „Eugen herczeg” 1717. június 21.-én a Haditanácshoz intézett iratának amaz, erős ressentimen tot sugárzó vélelme, amelyet Böhm - A. Arneth : «Prinz Eugen v.[on] Savoyen». Wien, 1858. című munkájára hivatkozva: Arneth im. II. köt. 447.) -- emígy interpretált: „Különösen pedig a zsidók volnának a vártól tá vol tartandó [Böhm L. kiemelése!], miután kevesebbé hajlandók becsületes kereskedésre, mint inkább uzsoráskodásra, és inkább szítnak az ozmanokhoz, mint keresztényekhez. Évek hosszu során tartott összeköttetésüknél a törökökkel, számos barátjuk volna a törökök között, kikkel leveleznének és ezentul is a legszorosb állanának. Leginkább tehát a zsidók volnának szem előtt tartandók, és minden tekintetben kivánatosb volna, ha a nem mellőzhető kereskedelmi összeköttetést a törökkel keresztények üznék, s az abból háramló haszon nem a zsidók javára jutna.” Böhm im. I. köt. 352 - 353. (és 53. jegyzet a 413. lapon!). Vö. Neumann, Victor: Istoria evreilor din Banat (I.[fejezet] A törökök és a Habsburgok között), 9 - 21. 44 Neumann, Victor: Istoria evreilor din România . Timişoara, 1996, Editura Amarcord, 31 – 32., 113. 45 Munteanu, Ioan – Munteanu, Rodica.: Timiş. Monografie . Timişoara, 1998, Editura Marineasa, 84. (Vö: Kósa - Filep im. 64 - 65.) Ugyanez a szerzőpár a bánsági népesség 191o körüli etnikai megoszlásáról így vélekedik: „ A XX. század elején Temes megye lakosságának 34, 2 % - a ( a valóságban több! [a szerzők betoldása!]) – románokból, 33,3 % - a németekből, 15, 8% - a magyarokból, 17% - más nemzetiségüekből állt” , im. 65. A szerzők úgy tudják, hogy -- ezzel szemben – „a főtisztviselők 5,2% - a román, 8% - a német, 82, 5% - a magyar, 4,3% - a [pedig] más [nemzetiségű] volt.” Uo. 65. Geml József 1919. márciusában a rövid életű «szerb impérium» alatt a szerb zsoldban álló, ám pángermán érzelmű Heegn főispán utasítására készített statisztikája szerint a "kb. 2ooo " alkalmazottat számláló temesvári "szellemi munkások" - közvetlenül a román uralom előtt - "87 % magyar, 5 % német, 4 % román és 2% szerb nemzetiségűnek vallotta magát. A német nyelvet azonban 75 % bírja, - teszi hozzá szokásos lelkiismeretességével a hajdani polgármester - a románt 7 % és a szerbet 3 %". Elgondolkoztató azonban s ismételten a tanulmányunkban tárgyalt temesvári asszimilációs - integrációs folyamatok bonyolultságára hívja fel figyelmünket, az a mozzanat, hogy - Geml összesítése szerint -

— 14 —


harmadára a Habsburg Monarchia legtarkább etnikai mozaikja,46 amit tovább színesített a Vidin [Bodony] környékéről és Kis-Oláhországból (Olténiából) érkezett római katolikus bolgárok két csoportja,47 később újabb cseh és tót (szlovák) bányászok48 betelepítése, végül – mikor a tartomány túlnyomóan német többségét már semmi sem veszélyeztette – protestáns (köztük magyar) telepesek49 befogadása is. Ugyancsak ide tartozik amaz, eredetileg Perényi Zsigmond erdélyi kormánybiztostól származó (a csángók vonatkozásában később részben meg is valósult) nagyszabású ötlet, amely sikeressége esetén nemcsak a Bánság etnikai összetételét, hanem talán az egész régió sorsát is jelentősen megváltoztathatta volna. Az elképzelés, Kossuth fogalmazásában, így hangzik: «A határszélek biztosítása egyrészről -- másrészről a nemzetiség érdeke igen fontossá teszi, hogy a túlnépesedett székely vidékek, nem különben a moldvai csángó magyarok Magyarországba s különösen a Bánátba telepíttessenek [az én kiemelésem! - B.-KB.]-- oly tömegekben, mellyek szükség esetén az ellenségnek ellenállni, minden esetre pedig nemzetiségüket fenntartani képesek legyenek».* Erről Kossuth 1848. július 26- án törvényjavaslatot nyújtott be, s azt a képviselőház augusztus elején "némi módosítással törvényerőre emelte". A szorító körülmények miatt akkortájt elsősorban a «honvédelem eszközének» tartott akció végrehajtására - Berzenczey László személyében - Kossuth 1848. augusztus 2.-án egy kormánybiztost is kinevezett, ám a terv a délvidéki polgárháború kirobbanása s a székelyek vonakodása miatt lekerült a napirendről.+ Bécsi központosító –németesítő törekvések [a] "Gör.-kel. vallásúak közül 13, a német származásuak közül 64 vallotta magát magyarnak". Geml József: Emlékiratok polgármesteri müködésem [sic!] idejéből . (1914 VI. 15 - 1919 IX. 4). Timisoara [sic!], 1924, Helicon Könyvnyomdai Műintézet, 124. 46 Vö.: Kósa - Filep im. 65. , és Ács 171. 47 Böhm II. köt. 7o –71. "Különös színfolt a Karas folyó felső völgyében a szerb bolgár határról származó délszláv népcsoport, a krasovánok . Ezek valószínüleg az 174o es években vándoroltak mai lakóhelyükre.", Kósa - Filep im. 64 - 65. 48 Böhm II. köt. uo., 165, és, főként 255 – 258., 276. Lásd még Kósa - Filep im. 64. 49 Lásd például Böhm II. köt. 21-22., 83., 112., 165., 258., stb. A szervezett népmozgások történetének mérlegét, sok vonatkozásban ma is hasznosíthatóan, az I. világháború kitöréséig megvonja Bodor Antal: Délmagyarországi telepítések története és hatása a mai közállapotokra. Budapest, 1914, Stephaneum Nyomda Rt. , valamint Kósa - Filep im. 64 - 66. * Lásd Kossuth Lajos Összes Munkái. XII. kötet. Kossuth Lajos az első felelős minis ztériumban [S. a. rendezte Sinkovics István]. Budapest, 1957. 295. nyomán Egyed Ákosnak a következő jegyzetben hivatkozott műve 847. lapján + Vö.: Egyed Ákos: Kossuth és a székelyek 1848 - ban. Különlenyomat a Századok 1994. évi 5. számából, Budapest, 1994, Neotipp Nyomdaipari és Kereskedelmi Betéti Társaság, 847 - 848. A további «nagymagyar» elképzelésekhez lásd Szabó A. Ferenc: Népesedés, telepítés a századfordulón. Beksics Gusztáv nézetei. Századok , 1992/ 2. sz. 227 - 258

— 15 —


A birodalmi kormányzat valódi céljai könnyűszerrel kitapinthatók a régió közjogi-közigazgatási eseménytörténetének vázlatos áttekintésével is: eszerint a magyar rendek hiába várták el koronás főjüktől, az osztrák császártól, hogy az 1718. július 21-én megkötött passarovitzi (pozsareváci) béke értelmében Habsburg uralom alá került, ám közjogilag a középkori Magyar Királyság szerves részének számító Temesköz, valamint Temesvár és annak az Al-Dunáig terjedő vidéke Magyarországhoz visszacsatoltassék. Túl közel voltak még a Thököly felkelés zűrzavaros eseményei, alig ért véget a Rákóczi-szabadságharc is, s Bécs hírszerzői előtt nyilván nem maradt sokáig titokban sem az Ottomán hatalom által befogadott kuruc tábornokok fegyveres készülődése, sem vezérlő fejedelmüknek, Rákóczi Ferencnek 1717. október 10.-i Törökországba érkezése. Nyilván sokan emlékeztek még a császárvárost 1683-ban megrohamozó török hadakat kísérő megbízhatatlan «magyari» urakra is. Ilyenformán nem kelthetett igazi meglepetést (bár magyar részről keserűséggel vegyes felháborodást annál inkább), hogy Savoyai Eugén valóságos politikai végrendeletként egyfajta ars operandi gyanánt hagyta örökül: a visszahódított területet éppúgy, mint az Erdélyi Fejedelemséget, közigazgatásilag külön provinciává kell szervezni, közvetlenül Bécsből kell irányítani, és – lehetőleg -- sohasem szabad M agyarországgal egyesíteni. * Ennek megfelelően III. Károly a hajdani Dél-Magyarországot 11 vidékre (districtus) osztotta fel és Temescher Banat (Temesi Bánság) néven a bécsi kormányzat alá rendelte. “A szükség hozta magával – írja nem csekély eufemizmussal DélMagyarország históriájának sokszor idézett egyik kiváló monográfusa (Böhm Lénárt) --, hogy e tartomány eleinte katonailag kormányoztassék."5o Szintén ő közli a vidékek (főnökségek, valójában közigazgatási hivatalok) nevét is, úgymint: „Sz. András (Temesvár részére), Sz. Miklós (Csanád részére), Lippa, Lugos és Facset, Karansebes, Csakova, Versec, Becskerek, Pancsova, Új-Palánka és Orsova vagy Mehádia Almással."51 . Minden vidék élén prefektus (“kincstári főnök”) állt, aki a Bánsági Igazgatóságnak – korabeli magyar fordításban “főhadi parancsnokságnak” – tartozott engedelmességgel. 1751-ben Mária Terézia közigazgatási reformra határozta el magát. A mesterségesen összetákolt tartományt kettéosztva 8 északi «districtust» kivett a katonai fennhatóság alól, s ezeket (beleértve Temesvárt és a * V. ö. A 43. sz. jegyzetben hivatkozott irat következő passzusával: „Bei der unveränderlichen Meinung, dasz weder die gegenwärtige, noch künftige Friedens – Umstände die incorporirung (Banats) mit Ungarn, wohl aber die Arth einer absgesonderten provinz wie Siebenbürgen cum reservatione Dominii supremi territorialis … zu I. K. M. Dienst einrathen können”, idézi Böhm I. köt. 413. (52. jegyzet!) 5o Böhm II. köt. 14. Vö. Kósa - Filep im. 64. 51 Böhm II. köt. 19.

— 16 —


rohamosan fejlődő bányavidéket) kamarai adminisztráció alá rendelve ezen túl polgári jelleggel, de abszolút módon igazgatta.52 A megmaradt 3 déli, a Török birodalommal szomszédos ”határőri végvidékből” szervezték meg a “német bánsági ezredet” Pancsova, az “Illyr [szerb] regimentet” Fehértemplom, valamint az “oláh [román] ezredet” Karánsebes “törzshellyel".53 Az így kialakított “Bánsági határőrvidék” Savoyai Eugén eredeti intenciói szerint azután is a Bécsben székelő cs. kir. udv. Haditanács hatáskörébe tartozott, miután a magyar rendek ismételt kérésére gr. Niczky Kristóf királyi biztos 1778. június 6-án Mária Terézia királyi rendelete (az 1741-es országgyűlés 18. cikkelye) értelmében végre – valahára megvalósult az uralkodó »erősen eltökélt szándéka« miszerint - ünnepélyes keretek között54- a «Temesi Districtus Magyarországba haladéktalanul bekebeleztessék.» Így születtek újjá, több mint 220 év után -- Torontál, Temes és Krassó vármegyék, Temesvár pedig II. József császár-király kegyéből 1781. december 21-én szabad királyi város rangot nyert. Privilégiumát az országgyűlés551790. június 6-án iktatja be, s a király 1824. augusztus 27én szentesíti. Ám a tartomány “adminisztratív” megpróbáltatásai ezzel még nem értek véget: az 1849. november 16.- i császári pátens értelmében (s az orosz segítséggel levert szabadságharcot megbosszuló önkény jegyében) “a temesi Bánság […] Magyarországtól [ismét] elszakíttatott, és mint önálló koronatartomány kormányoztatott”. Mi több, közigazgatásilag összekapcsolták – “a Bács megyéből és a rumai s illoki területekből alakított" »Szerb Vajdasággal«. Az igazsághoz tartozik s nem tekinthető különösebben jó előjelnek, hogy a bánsági románság egy része - igaz a tartományi császári biztos jelenlétében - külön »román kapitányság« kihasítása mellett tette le a garast, s mindenképpen ragaszkodott - miként Szász Zoltán írja -- «a Vajdaság és a Bánság különállásához is»,. Amikor viszont kiderült, hogy Bécs ezt nem is akarja s nem is képes keresztül vinni, a «román polgárok» -- Andrei Mocionyi fogalmazásában -«rengeteg aláírással ellátott emlékiratban» kérték az uralkodótól «a Bánságnak Erdélyhez kapcsolását. Álláspontjukat fenntartották azután is - szögezi le Szász --, hogy, akár a Partiumot, 186o. december 27-én ezt a területet is visszacsatolták Magyarországhoz.».56 Ez volt, Berkeszi István 52

Böhm II. köt. 74 – 75. Böm II. köt. 92. Vö. Kósa - Filep im. 65. 54 Temes vármegye [Szerk. Borovszky Samu] (Temesvár története c. rész) 85. Vö. Kósa - Filep im. 65. 55 Vö. Berkeszi im. 22– 24. 56 Böhm II. köt. 358., illetve Szász Zoltán: Az abszolutizmus kora Erdélyben (1849 1867), in: Erdély története Harmadik kötet 1 83o - tól napjainkig [Főszerk. Köpeczi Béla; szerk. Szász Zoltán]. Budapest, 1986, Akadémiai Kiadó, 1475. Vö.: [zelistzyei ] Wlád Alajos [Krassó megye Nagy Zorlenczi kerületének, az 1848/49 és 1861 évi 53

— 17 —


helytörténész, a környék egyik legjobb ismerője (s a temesvári nyomdászat, illetve hírlapirodalom történetének kiváló monográfusa) szavaival “a szerencsétlen alkotású” “vojvodina kora”57 (1849--1860). Az új-régi önálló koronatartomány, -- Woiwodina -- német nevén “Serbische Wojwodschaft (Vojvodschaft Serbien) und das temescher Banat” vezetője, Temesvár székhellyel, a Landes-chef (tartományfőnök) lett gr. Coronini-Cronberg János tábornagy (1849-1859), “egy felette szigorú ember és a magyaroknak nem nagy barátja”58 személyében, aki két vidéki (a temes-krassói és a bács-torontáli) főbiztosság tevékenységét felügyelte. Munkáját s utódai, báró Sokcsevits József (1859), valamint Saint Quentin Károly (186o) altábornagyok kérészéletű tevékenységét a “Krassó, Temes, Torontál és Bács- megyék, valamint a verseczi kerület” élére állított kormánybiztosok (Regierungs-Commissäre")59 segítették, -legalábbis az 1860. október 20-án kiadott nevezetes császári “diploma” rendelkezéséig, amelynek értelmében – mint az a Wiener Zeitung 1860. december 30- i számában olvasható – “Ö. Cs. kir. ap. Fölsége f. é. decz. 27-ről kelt legmagasb határozata által a szerb vajdaság és temesi Bánság visszake blezését Magyarországba e királyságnak az említett területrészekre vonatkozó államjogi igényei alapján [újra] elrendelni méltóztatott."6o Ez egyúttal azt is jelentette, hogy “a régi megyék: Temes, Torontál és Krassó ujból alakíttattak, s előbbi politikai és törvénykezési járásaikba osztattak61 .” A hullámzó, oda- vissza “rendezés” – egyelőre 1920-ig – végül is 1873-ban jutott (ideiglenes) nyugvópontra: az 1872. XXVI. törvénycikk alapján a *Bánsági katonai határőrvidéket akkor rendelik polgári közigazgatás alá. A történelmi emlékezet elhalványulása Valószínűleg (a történelem viharain kívül) ebben a közigazgatási huzavonában keresendő – egyéb okok mellett – a szóban forgó terület fogalmának és földrajzi elhelyezkedésének, valamint elnevezésének már említett elbizonytalanodása is a magyar nyelvben. Következetesen – országgyűlésen volt képviselője által]: A román nép és ügye védelmezve a magyar időszaki sajtó t erén, s az országgyűlési szószéken . Lugoson, 1863, A Traunfellner Wenzely Könyvnyomda betüivel. 57 Vö. Berkesiz im. 3o. 58 Berkeszi István: A Delejtű. Délmagyarország első magyar hirlapjának kritikai ismertetése a kor jellemzésével. 1858 - 1861. Temesvár, 191o, Csanádegyházmegyei Könyvnyomda, 21. 59 Böhm II. köt. 352. Vö. Berkeszi: Temesvár …3o; ill. Berkeszi: A Delejtű … 13. 6o Böhm II. köt. 411 - 412. (Böhm kiemelése!) Vö.Temes Vármegye [Szerk. Borovszky Samu]. Budapest, é. n.[19o8] Hornyánszky Viktor cs. és kir. udv. könyvnyomdája, 388. 61 Böhm II. köt. 417. * Vö. Kósa - Filep im. 65.

— 18 —


Bánságnak – főként csupán az erdélyi szerzők (talán az 1680-as évekig létező “lugos-karánsebesi bánság”62 analógiájára) nevezik, s természetesen a környékről elszármazott magyarok tekintélyes hányada, így pl. Vukovits (Vukovics) Sebő (1811--1872) és Klapka György (182o--1872), Herczeg Ferenc (1879--1952), az Aradon nevelkedett Gáldi[Göbl] László (19101974) és a Temesváron született Tamás[Treml] Lajos (1904--1984), napjainkban pedig Köpeczi Béla (1921-- ), Szász Zoltán (1940-- ), valamint Miskolczy Ambrus (1947-- ). De Kossuth Lajos (18o2--1894) már mindkét formát egyaránt használja leveleiben+. Sőt, a lippai születésű és Temesvárt jurátuskodó Degré Alajos (1819--1896) szintúgy “bánáti viszonyokról· ” ír először 1883-ban publikált visszaemlékezéseiben, akárcsak Dr. Singer Jakab Temesvár - gyárvárosi főrabbi, aki Adatok a bánáti zsidók tö rténetéhez a XVIII. században c. 19o5.-ben kiadott füzetében a bánsági zsidóság korábbi megpróbáltatásait – t. i. a «különösen hírhedt és a türelmetlenség szellemétől telített» Mária Terézia által jóváhagyott 1776-os «Judenordnung» gyászos következményeit – ecsetelve az alábbi szellemes párhuzammal lepi meg kései olvasóját: „Szomorú emléket idéz föl minden magyarban a «bánság» elnevezés. Emlékeztet […] arra, hogy Magyarországnak ezen éléskamrája, termékeny Kánaánja, miután 1716-ban a török jármot lerázta, nem csatoltatott vissza az anyaországhoz, hanem 1716-tól 1779- ig a «Temesi bánság» és a dicső szabadságharc leverése után 1849-től 186o- ig «Szerb vajdaság és Temesi bánság» név alatt mint osztrák provinczia kormányoztatott, mely «temesvári administratio» czímen külön közigazgatással bírt. A zsidóságban azonban még fájdalmasabb emlékeket idéz fel a «bánát» elnevezés. A bánáti zsidók […] a szó szoros értelmében a bánat gyermekei 63 voltak és itt sokkal nyomasztóbb volt állapotuk, mint a hazai zsidóságé.” 62

A feltevés ismereteink szerint Böhm Lénárttól ered: "Meglehet, hogy ez elnevezés a «lugos - karansebesi bánsá g»-étól származik, melyet az erdélyi fejedelmek még a török - járom alatt is egyideig bírtak, habár a visszafoglaláskor a fönnebbi Bánság már régen nem létezett." Böhm II. köt. 3 - 4. (Első írott előfordulását, a XVI. század végéről, az E. M. Sz. T. I. kötete regisztrálja «Lugaszy Ban» ill. «Lúgossy Ban» alakban, lásd Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár I. köt. 563. + «Bukarest felől igen veszélyes agitatio folyik Erdély 's a Bánát tárgyában».(Részlet Kossuth Vukovics Sebőhöz intézett leveléből [San Francesco d'Albaro Genua mellett Február 15 k. 1862], teljes terjedelmében közölte Borsi - Kálmán Béla:Illúziókergetés vagy ismétléskényszer? Román - magya r nemzetpolitikai elgondolások és megegyezési kísérletek a XIX. században . Bukarest - Budapest, 1995, Kriterion Könyvkiadó - Balassi Kiadó, 169 - 19o. [Az idézett fragmentum a 172. lapon!]) Vö. tanulmányunk 49. jegyzetével is! · Degré Alajos: Visszaemlékez éseim [Összeállította, szerkesztette, a bevezetést és a jegyzeteket írta Ugrin Aranka]. Budapest, 1983, Szépirodalmi Könyvkiadó, 71. 63 Dr. Singer Jakab: Adatok a bánáti zsidók történetéhez a XVIII. században . Különlenyomat a «Bloch Mózes Emlékműből». Budapest, 19o5, Márkus Samu Könyvnyomdai Műintézete, 5. Vö. Berkeszi im. 95 - 96.

— 19 —


Mindezt persze sem nekik, sem magyarul beszélő és író kései utódaiknak nem róhatjuk fel. Már csak azért sem, mert az eredeti latin «Banatus-Temesiensis» előbb – mint láttuk – a német nyelvbe került át ugyan, de mielőtt – «Temesvári Bánát» alakban – 1748-ban visszajutott volna anyanyelvünkbe, a kortársak nyelvérzékét máris megzavarta. Az Erdélyi Szótörténeti Tár I. kötetének tanúsága szerint a XVIII. században (1765-ben, ill. 1795-ben) még egy »bánátusi«64 változat is előfordult, szemléletesen mutatva mind a latin, mind a német nyelv együttes (és torzító) hatását. Nyilván nem kedvezett a fogalom kikristályosodásának és rögzülésének az sem, hogy a tartományt már a középkorban is több névvel illették. Első okleveles előfordulása az 1177.-es keltezésű Castrensis de Tymes , a második már konkrétabb: Castrum regium Themes , régi törvénytárainkban Temesköz volt a neve, Nagy Lajos király egyik oklevele viszont Comitatu seu Districitu de Temeskuz -nak mondja. „Neveztetett még Temesi Tartománynak, Districtus Temesiensis -nek és Temesvári Kap itányságnak, ”65erősíti meg a vidék másik kiváló monográfusa Szentkláray Jenő is, aki - német iratok alapján - további névváltozatokat is közöl: “Temesvarerische Länder, Temesvarer Region, Temesvarer Provinz, Temeser Bezirk."66 Ugyancsak ő írja le egy általa függelékben közölt térképre (»Mappa Regni Hungariae«) hivatkozva a «Comitatus Temesien-sis»67 változatot is. Szentkláray különben 1879-ben ekképpen ad hangot a tartomány adminisztratív és földrajzi hányattatásáról kialakított véleményének – a kortársak többé-kevésbé még ép történelmi emlékezetét és rendies jogérzékét egyaránt tanúsítva: 64 Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár , I. köt. 563., vö. Korai Magyar Történeti Lexikon 78 - 79. Bucsánszky Alajos Erdélyország című, 1843-ban Pozsonyban készült térképe «Banát» néven jelöli, ám a két, majd négy esztendővel későbbi ugyancsak Bucsánszkyféle «földkép» (igaz csak a déli határőrvidéket értve alatta) a «Német Bánatus» kifejezéssel él, lásd Szántainak a 67. sz jegyzetben hivatkozott műve I. köt. 1o2 - 1o4. 65 Dr. Szentkláray Jenő: Száz év Dél - Magyarország ujabb történetéből (1779 - től napjainkig) Tekintettel a III. Károly és Mária Terézia korabeli előzményekre. Temesvár, 1879, Nyomtatott a Csanád-egyházmegyei Könyvnyomdában, 1. A fontosabb monográfiák között feltétlenül megemlítendő Ortvay Tivadar: Temes vármegye és Temesvár v áros története a legrégibb időktől a jelenkorig című kétkötetes munkája (I. kötet: Őskor. A vidék földtani alakulásától a kelta - vaskor végéig , Pozsony, 1896, Éder István Könyvnyomdája; II. kötet: Régibb középkor. A római hódítástól a magyar királyság megalapításáig . Budapest, 1914, Az Athenaeum R.-T. könyvnyomdája.) Lásd még Munteanu, I. - Munteanu, R. im. 1o6. 66 Szentkláray im. 2. A Kósa - Filep szerzőpáros tud "Temeswarer Provinz" illetve "Banatus Temesvariensis" alakokról is, im. 64. 67 Szentkláray im. 16. A különféle elnevezéseket (s azok nemkevésbé változatos rövidítéseit) képileg is híven örökíti meg a Párizsban élő Szántai Lajos közel négy évtizedes munkával összegyűjtött gyönyörű kiállítású « katalógusa és leírása mindazoknak a Magyarországot vagy annak egy részét ábrázoló térképeknek, amelyek 1528 és 185o között, atlaszban, könyvben vagy önálló lapként megjelentek, bárhol a világon», (részlet az előszóból, I. köt. 5.), lásd Szántai Lajos: Atlas Hungaricus Magyarország nyomtatott térképei 1528 - 185o . I - II. köt. [Szerk. Hidalmási Anna, az előszót írta Zöld Ferenc] Budapest, 1996, Akadémiai Kiadó.

— 20 —


“habár […] Dél-Magyarország teljesen felszabadult is a porta hatalma alól, területét azért az anyaország még sem nyerte vissza. Temesi vagy Temesvári Bánság nevezet alatt külön tartománynyá (Gränitz), egy sajátságos földrajzi alanynyá alakíttatott az át, mely szörnyszülöttnek prédául estek aztán az összes dél- magyarországi ősvármegyék területei a Duna- és Maros-, a Tisza- és Erdély-köz egész földén. Ezen egy tömeggé olvasztott terület […] hatvanhárom évig, vagyis [1716-tól] 1779- ig viselte… a »Temesi Bánság» nevezetét«.68 S hiába emelte föl szavát az elsüllyedt magyar vármegyék és Dél-Magyarország történetének talán legalaposabb ismerője, Pesty Frigyes – egy 1868-ban Pesten nyomtatásban is megjelent akadémiai fölolvasásában69 – a helytelen névhasználat ellen: “A rosz [sic!] szokás ragad és befészkeli magát a közjogba […] és körülfonja legjobb embereinket is".7o – napjainkban az írástudók többsége s a nyelvészek jó része71 is vagy eleve »Bánát«-ot ír és mond vagy – teljesen esetlegesen és következetlenül – hol a «Bánság», hol a «Bánát» formulát használja. Ma is helytállónak tetszik tehát Pesty 1868-as rezignált végszava, noha a Történelmen kívül senki sem tehet róla: “A hiba hiba marad, bár ki kövesse el, csak a szándék tehet különbséget, de nem adhat mentséget".72 Mint ahogy az is csupán merő nyelvtörténeti érdekesség (s a magyar-román közös múlt összeszövődöttségének közvetett bizonyítéka), hogy e régi, valószínűleg avar vagy délszláv eredetű magyar méltóságnevet73 a mai román nyelv is őrzi! Nem egészen köztudomású, hogy a fizetőeszköz román fogalma a »ban« (bani) nem más, mint – miként azt Lazăr Şăineanu egy régebbi keletű román etimológiai szótárában olvashatjuk: «a [Béla herceg, a későbbi IV. Béla által Craiova székhellyel létrehozott őrvidék, a Szörényi

68 Szentklárayi im. 17. (A kiemelések Szentkláraytól!) A tartomány olasz neve -Szántai térképgyűjteményének tanúsága szerint -- Bannato di Temesvar volt, míg a francia nyelvű térképeken, hol Banat de Temes -var, hol Comté de Temesvar esetleg csak Com de Temeswar szerepel; egy hódoltságkori ugyancsak francia térkép pedig Bachalki de Temeswar néven tünteti föl stb. (ld. Szántai im. I. köt. 72, 93, 125, 147-148, stb.) 69 [Pesty Frigyes:] A "Temesi Bánság" elnevezésének jogosulatlansága Pesty Frigyes l.[evelező] tagtól . (Olvastatott a Magy. T. Akadémia 1868. jun 8- dikai ülésében). Pest, 1868, Nyomatott Emich G. Magyar Akad. Nyomdásznál, 7o Pesty im. 36 - 37. 71 Például a Korai Magyar Történeti Lexikon vonatkozó cikkének szerzője is, vö. Korai Magyar Történeti Lexikon , 78. 72 Pesty uo. 37. Vö. Spira György: Magyart alanság és magyarkodás helynévhaszn álatunkban . Különlenyomat a Magyar Nyelvőr 1989. évi 1. számából, Budapest, 1989, Akadémiai Kiadó és Nyomda Vállalat, 27 - 3o. 73 Eredetére vonatkozóan lásd például Pesty fejtegetéseit is, Pesty im. 4 - 8. Vö.: Magyar ért elmező kéziszótá r [Szerk. Juhász József, Szőke István, O. Nagy Gábor, Kovalovszky Miklós] II. kiadás, Budapest, 1975, Akadémiai Kiadó, 88., valamint E. M. Sz.T. I. köt. 563.

— 21 —


Bánság, a későbbi Kis-Oláhország, majd Olténia előljárója] Szörényi bán által veretett pénz.»74 A modernizáció kezdete és kibontakozása Mielőtt az alig félévszázados, mindössze 41 esztendőt felölelő - valódi történelmi szélcsend gyanánt is értelmezhető - bánsági sikertörténet valóban impozáns tényeit, gazdasági, építészeti – városfejlesztési, művelődési s egyéb eredményeit nagy vonalakban ismertetnők, nem haszontalan ízelítőül (s egyfajta kiindulópontként) rögzíteni, milyen is volt a Tartomány központja 1719-ben. Ezt Böhm Lénárt korabeli források alapján emígy idézi föl: [Temesvár] «a török uralom alatt igen keleties jellegűvé vált. Szük, rendetlen, görbe, nagyobbrészint fa- vagy téglából, rosszul épített házakból álló utczái voltak, melyeknek piszkosságát és tisztátlanságát csak a török városok világhírű szemétdombjai haladták meg. Kőböl kevés épülete volt, csak az imolák és a nagy puskaporos torony, a most már elenyészett aradi kapu közelében» 75 … Takáts Sándor Rajzok a Törökv ilágból . Budapest, 1915, A Magyar Tudományos Akadémia kiadása c. könyvében, noha a temesközi fejleményeket külön nem említi, nem hisszük, hogy azok bármiben is különböztek volna az általa lefestett «összképtől»: „A hódoltság korában szakadatlanul tart itt a népvándorlás. Legmagyarabb városainkat és községeinket ellepik a rácok, a vlachok [macedo-románok], az oláhok [románok], a görögök. HorvátSzlavónország fenyegetett népének nagyrésze szintén hozzánk költözik. Eger vidéke, Kecskemét, Debrecen, Tokaj megtelik rácokkal, oláhokkal, görögökkel. A hajduk ma veszett magyar hírében állnak, s maguk sem sejtik, hogy elödeik jórésze idegen [délszláv] eredetű volt. A XVII. századbeli kamarai iratok a hajduvárosok népességét a való tényállás 74 Dicţionar universal al limbei române de Laz ãr Şăineanu [revăzut şi adaogit la ediţia VI - a]. Craiova, é. n.[1929 (I. kiad. 1896)], Editura «Scrisul Românesc», 52. (A neves, zsidó származása miatti kellemetlenségei miatt szülőhazáját több kollégájával együtt elhagyni kényszerült, román nyelvész különben úgy vélte, hogy a «bán» szó perzsa eredetű, i.m. u.o. - Şăineanu és társai megpróbáltatásainak hátteréről lád Miskolczy Ambrus kétnyelvű - magyarul és románul egyaránt publikált - A hagyományőrzéstől a modern nacionalizmusig: Moses Gaster lázadása című bevezető tanulmányát, in: Gaster, Moses: Judaica α Hungarica A zsid ó, magyar és román művelődési és politikai kölcsö nhatások történetéből [A bevezetést írta és a forrásokat válogatta Miskolczy Ambrus]. Budapest, 1993, ENCYCLOPEDICA TRANSYLVANICA, 3o.) 75 Böhm II. köt. 26 - 27. Lásd még a tanulmányunk 3o - 31. lapján lévő Vajay idézetet is! Vö.: Hegyi Klára: Törökvilág, rácvilág, História , 1991/1. sz. 8 - 1o. 1775 körül viszont a Temesköz központja "már oly karban volt, hogy a birodalom legszebb és legrendezettebb városai közé tartozott[…] Temesvár, mint a tartomány központja és fővárosa, mint a tartomány egyházi s világi főhatóságai székhelye alig 6o év alatt oly virágzásra emelkedett, hogy midőn Magyarországhoz ismét visszacsatoltatott, Magyarország többi városait tulszárnyalta, és Pest után az ország legszebb s legrendezettebb városaul volt tekinthető." Böhm II. köt. 119.

— 22 —


alapján «conglomeratum»-nak mondják. S bár az idők folytán e vidéken a magyarosodás rendkívül terjedt, azért a hajduvárosok még a XVIII. század közepén sem magyarosodtak meg teljesen.* Ezzel szemben Hofmannsegg szászországi (közelebbről: Felső-Lausitzi) gróf76 1794-ben – Berkeszi tolmácsolásában – már „azt írja róla, hogy hír szerint Temesvár Magyarországnak a legszebb és legrendezettebb városa. A polgárok tehát nem ok nélkül nevezték el városukat »Klein-Wien»-nek, melylyel az ujabb időkig szerették összehasonlítani."77 Böhm pedig, a további «tsinosodást» regisztrálva, kézirata lezárásakor, 1864-ben, három évvel az 1867-es kiegyezés előtt, immár a kortárs szemével (s a lokálpatrióta jogos büszkeségével) emígy festi le a «Bánság fővárosa» ( Landeshaupstadt) külsejét: «A benyomás, melyet Temesvár az idegenre tesz, általában igen kedvező. Nem szabad ugyan, hogy Párishoz, Bécshez vagy valamely más nagy székvároshoz szokott szemmel mérje, különben csalódnék. Hanem azért a város, különösen a bel- és Józsefváros igen csinos. Utczái egyenesek. A belváros egészen, a külvárosok nagyobb részint kövezettek. A belváros kitűnő jó járdákkal van ellátva: házai nehány mellék utcza kivételével hol földszinti házak vannak, egy-két-három emeletes épületek, melyek cserépzsindelylyel fedettek, földszinten általában boltokat tartalmaznak, melyeknek elegans külseje, s dísze a nagy városokéival vetekedik, és a városnak igen barátságos külszínt adnak. Két ritka nagyságu és szabályos, és több apró tér a lakosok élénk forgalmának elegendő helyet ad […]. A tisztaság kellemes ellentétben áll más tartományvárosok elhanyagolt állapotával és – emeli ki a krónikás – végre a légszeszvilágítás sem hiányzik. Temesvár tehát minden méltányos várakozásnak, melyeket egy másod- vagy harmadrangu várostól követelhetni, 78megfelel, egész az omnibuszokig, egy- és kétlovas bérkocsikig». Mert az igazi föllendülés – bár a fejlődés az 1737--39-es osztrák--török háborút és az 1848/49-es szabadságharcot leszámítva szinte töretlen79 – az

*

Idézi Dr. Fejér im. 279 - 28o. Gróf Hofmannsegg utazása Magyarországon 1793 - 1794 - ben [Németből fordította és bevezette Berkeszi István]. Budapest, 1897, Franklin - Társulat. (Eredeti címe: Reise der Grafen von Hofmannsegg über Ungarn im J.[ahre] 1793 und 1794 .) 77 Berkeszi im. 41. Az eredeti szöveg, Berkeszi fordításában, így hangzik:«Tegnapelőtt óta itt a [temesvári] várban vagyok, mely egyúttal Magyarország legszebb és legszolidabb városának tartatik», Hofmannsegg im. 12o. 78 Böhm II. köt. 431 - 432. 79 A folyamatos városépítést - szépítést a magyar nyelv szólás gyűjteménye is megörökítette:»csikorog mint a temesvári várban a talicska« (Dugonits magyar példabeszédeiből id. Berkeszi im. 41.) 76

— 23 —


1850-es, 60-as években indul be és (főként Kovács Éva, valamint Szász Zoltán újabb adatai8o alapján) ekként összegezhető: 1857. november 15-én a Szeged -- Temesvár, majd 1858. július 20.-án a Temesvár -- Jeszenő (Torontál vármegye) közötti vasútvonalat nyitják meg. 1868: Sörgyárat alapítanak «Temesvári Sörfőzde Rt.» néven (igazgató: Szidon Oszkár) 1869: átadják a forgalomnak a városi lóvasutat. Még ugyanebben az évben felépül a Papírgyár és a «Bega Gőzmalom R.-t» (igazgató: Körper Mór) s megkezdi a termelést – évi 50 ezer hektoliter kapacitással – az ország egyik legnagyobb teljesítőképességű szeszgyára – az «Első temesvári Szeszégető és Finomító Részvénytársaság» (igazgató: Taussig József) -- is. A rohamos iparfejlődésről Szász Zoltán ezeket írja: míg “a 19. század közepén jellegzetesen a kisipar határozta meg a város arculatát” (a kortársak 1413 iparos közül 178 csizmadiát, 186 korcsmárost, 181 szűcsöt és 37 cipészt, tehát régi típusú céhes jellegű »iparűzőt« tartanak számon), addig “néhány év leforgása alatt […] nagyobb üzemek kezdenek föltűnni, a magyar kapitalizmus jellegzetes korai változatai: 3 szeszfőzde, 1 likőrgyár, 2 olajgyár, 2 ecetgyár, bőrgyár, téglagyár, mezőgazdasági gépgyár – utóbbi, mint egy prágai cég leányvállalata."81 És a fejlődés üteme feltartóztathatatlan: 1871. április 6.-án, illetve május 20.-án megnyitják az Arad --Temesvár és a Temesvár--Karánsebes--Orsova vasútvonalat, immár a Román Királyság (a »Regát«) határáig. 1880-ban (más adat szerint már 1868-ban) 250 munkással megkezdi működését az első gőzmalom «Temesvári Első Műmalom Rt.» néven (vezérigazgató: Prochaska Ede). 1883-ban 400 munkással megalapítják a «Temesvári Gyufagyárat», legismertebb terméke az »Emke«-gyújtó, a «boldog békeidők» egyik keresett cikke. «Követeljünk mindenütt EMKE-Gyujtót. A legjobb, minden részében magyar Svéd gyujtó. (sic!) Gyártja: Temesvári Első Gyujtógyár részvénytársaság»82 - hirdetik a forgalmazók a kor harsány stílusában. 8o Kovács Éva: Temesvár krónikája 184o - 192o, História , 1991/1. sz. 16 - 21., és Szász Zoltán: "A magyar Manchester", uo. 15 - 19. Lásd még tanulmányunk 61. oldalán a * - gal megjelölt jegyzet adatait is! 81 Szász Z. 15. 82 Vö.: Berkeszi István: Temesvár szabad királyi város kismonographiája . Temesvár, 19oo, Uhrmann Henrik Könyvnyomdája.(Lásd a könyvhöz fűzött 13 hírdető lapot!) Egy másik «czégér» különben emígy festett: »Központi Áruház ======Deutsch Testvérek===== Temesvár Délmagyarország legnagyobb árutelepe [Női confectio és divatárúk -- Női ruha és selyemszövetek -- Menyasszonyi kelengyék. Úri fehérneműek [Az én kiemelésem! - B.-K.B] (…) jutányos és szabott árakon«], u. o. Egy »igazi magyar úr«, a nyilvánvalóan lengyel eredetű Zelensky[Zelenski, Zselénnszky] Róbert (a magyar

— 24 —


1889. Megépül az «Első Délmagyarországi Kalapgyár» (“ajánlja dús választékú raktárát, gyapjú – darócz – és nemez -- kalapokban valamint mindennemű kalap-kellékekben és gyapju -- tompokban kalaposok részére legolcsóbb árak mellett"83 ), mely 350 munkást foglalkoztatott. 1901. Cipőgyár kezd termelni «Turul Cipőgyár Részvénytársaság» néven (vezérigazgató: Benedikt Norbert). Ez a dualizmuskori Magyarország legnagyobb cipőgyára. Ugyancsak Temesváron üzemel az ország második legnagyobb dohánygyára. De megépül a «jelentékeny külföldi kivitelre» dolgozó «Első magyar pénzszekrény – és gépgyár» ; van már bútorgyár, öntöde, közepes méretű villamossági üzem és 540 munkással dolgoztató vasúti műhely, valamint «vasbutor – gyemekkocsigyár, czimbalom – orgona és zongoragyár» is. Ugyancsak a bánsági metropolisban működik az «Első temesvári czement– mozaikárugyár és betonépítkezési vállalat». A századforduló táján pedig olyan komoly textilipar – fonó – szövő – ruházati ipari, gyapjúfonalgyár stb. -- épül ki Temesvárott, hogy sokszor idézett cikkében joggal nevezheti Szász Zoltán a várost “Magyar Manchester"84 -nek. 19o5: Megalakul a «Gyapjuipari Részvénytársaság» (vezérigazgató: Totis Rezső). 19o7-ben kezd termelni a «’Standard’ Harisnyagyár R.t.» (igazgató: Rohrlich Miksa) stb. A teljesség igénye nélkül, ám a „vegyesajkú” temesvári polgári érdekű rétegek heterogenitásának beszédes illusztrációja gyanánt lásd még az alábbi - eddigi (s a 82. sz. jegyzetben) közölt adatainkat részben átfedő összesítést: "Geml József polgármester közszolgálata [1885 - 189o: Telbisz Károly temesvári polgármester "aljegyző titkára", 189o - 1914: főjegyző. 1914 VI. 15 - 1919 IX. 4 polgármester] idejében Temesvárott müködött [sic!] tekintélyesebb magánvállalatok cége, alapítási éve és vezetőjének neve: Kimmel J. és C. Részvénytársaság, 1812. Igazgató: Scheiner Ernő. - Eisenstädter S.α Co. 1815. Eisenstädter Richard. Schwarz Testvérek Részvénytársaság, 1843. Igazgató: Schwarz Fülöp. Temesvári Első Takarékpénztár, 1845. Vezérigazgató: Probst János. Temesvári Mümalom [sic!] R. - T., 1868. Vezérigazgató: Prochaska Ede. - Temesvári Sörfőzde R.-T., 1868. Igazgató: Szidon Oszkár.- Első Temesvári Szeszégető és Finomitó Részvénytársaság, 1869. Igazgató: főrendiház tagja) antiszemita alapállásból sem tudta megtagadni elismerését a leghíresebb -- utóbb hatvani[báró] Hatvany előnevet nyert Deutsch-klán alapítójától: «Deutscsh Ignác [18o3-1873] aradi zsidó úgynevezett házizsidója volt atyámnak. Eszes és correct üzletember volt. Jól sakkozott és atyám [gr. Zelensky László], ki nagyon szerette e játékot, sűrűn játszott vele. Emlékszem, mikor egyszer mondta atyám főszámvevőjének […], hogy az első százezer forint megszerzése a legnehezebb. Mihelyt ez megvan, - folytatta - a többi egyre könnyebben gurul be»[…], lásd Gróf Zelensky Róbert: Emlékeim . Budapest, 1931, 16 - 17. V. ö.: Kempelen Béla: Magyar zsidó családok .[Raj Tamás új, és Kempelen Béla eredeti előszavával] Budapest, 1999, Makkabi Kiadó [Váci Nyomda, Vác], II. köt. 61 - 64. 83 Uo. 84 Szász Z. im. 15.

— 25 —


Taussig József. - Temesi Agrár Takarékpénztár R.-T., 1869. Vezérigazgató: Balla Hugó. - Temesvári «Bega» Gőzmalom R.- T., 1869. Igazgató: Körper Mór. - «Timişiana» Takarék - és Hitel - Intézet Részvénytársaság, 1881. Vezérigazgató: Oprea János. - Friedmann Manó és Társai R.-T., 1888. Igazgató: Kun Richárd. - Löwinger Testvérek Ecetgyár R.-T., 1888. Igazgató: Merkler Miksa. - «Gea» - Krayer Részvénytársaság, 189o. Elnök: Krayer József. - Kereskedelmi és Gazdasági Bank Részvénytársaság, 1891. Elnök: Totis Rezső. Igazgatók: Tanos Gyula és Lázár Livius. - Karner Ede, 1891. [Igazgató:]Karner Ede. Temesvár - Városi Takarékpénztár Részvénytársaság, 1892. Vezérigazgató: Lindner Ármin. - Polgári Takarékpénztár R.-T., 1897. Vezérigazgató: Csongor György. - «Turul» Cipőgyár Részvénytársaság, 19o1. Vezérigazgató: Benedikt Norbert. - Klein Dénes és Társa, 19o3. [Igazgató:]Klein Dávid. - Emanuel Emil, 19o4. [Igazgató:] Emanuel Emil. - Gyapjuipari Részvénytársaság, 19o5. Vezérigazgató: Totis Rezső. Magyar Általános Hitelbank, 19o5. Igazgató: Popper Zsigmond. Közgazdasági Bank Részvénytársaság, 19o5. Vezérigazgató: Nyiri Jenő. Temesvári Bank és Kereskedelmi R.-T., 19o6. Vezérigazgató: Szana Zsigmond. - Leszámitolóbank Részvénytársaság, 19o6. Vezérigazgató: Kubicsek Oszkár. - Áruforgalmi Részvénytársaság, 19o7. Igazgató: Klein Bernát. - «Standard» Harisnyagyár R.-T., 19o7. Igazgató: Rohrlich Miksa. - Ungár Ármin, 19o9. [Igazgató:] Ungár Ármin. - «Bisztra» Erdőkihasználási R.-T., 191o. Vezérigazgató: Löffler Adolf. - Temesvári Telekbank és Építő R.-T., 1912. Igazgató: Klein Jenő. - Mundus - és Borló - Örményesi Faipari R.-T., 1912. Vezérigazgató: Billitz Sándor. Temesvári Kátrányipar R.-T., 1916. Igazgató: Reiter Arnold. - «Viktoria» Bank és Kereskedelmi Részvénytársaság, 1918. Igazgató: Samek Adolf. Lazarovits H. Lázár, 1918. [Igazgató:] Lazarovits H. Lázár. - «Hermes» Bank és Kerskedelmi R.-T., 1918. Igazgató: Weinberg Pál. - Hordógyár és Famegmunkáló Részvénytársaság, 192o. Igazgató: Goldstein Gyula. Első Temesvári Enyvgyár, 192o. Igazgató. Dr. Kinsky Jenő. - «Leda» Vegyipari Gyár R.-T., 192o. Vezérigazgató: Neubauer Gyula. - Schreiber α Co. «Tricotaj», 192o. Igazgató: Lukács* Iván. - «Helicon» Könyvnyomda R.-T., 192o. Igazgató: Jávor József. A város mindenkori vezetése hagyományosan ügyel a «külcsínre» is. A Böhm Lénárt által is említett gázvilágítást 1855-ben vezetik be, hamarosan bővítik, majd amikor 1882-ben «lejár a város 25 évre szóló szerződése az osztrák légszesz-világítási társasággal», 1882 decemberében a londoni «International Brush Electric Corp. Limited»nevű vállalattal 25 éves szerződést kötnek. Az angol cég – 24 500 Ft átalány ellenében – vállalja, hogy a városi “közvilágítást 300 darab egész éjjeli, 200 darab fél éjjeli és 10 darab ívlámpával oldja meg”. Ilyen feltételek mellett 1884. november 1-jén helyezik üzembe az európai *

Lásd Geml József: Emlékiratok (lapszám nélküli függelék! - [2 oldal])

— 26 —


“kontinens első váltóáramú központi, városi elektromos közvilágítású”85 rendszerét. 1892-ben a város a villanytelepet, majd egy évvel később “a hozzá tartozó üzemet” is megvásárolja, illetve átveszi. Ugyanezt cselekszi a gázgyárral, végül 1905-ben a téglagyárral. Ügyelnek a szemételtakarításra is, 1909-ben külön szemétszállító vállalatot »gründolva«. A városi magisztrátusnak csaknem negyvenéves szívós küzdelem után – Ferenc József 1892. április 23- i rendelete értelmében – sikerül kieszközölnie, hogy a város vár-jellege megszűnjék, vagyis a város megvehesse végre a várművet és a várterület nagy részét. Ezzel sikeresen véget ért – 2 millió korona ellenében – a «várfelhagyásért» – mint a helyiek nevezték – folyó birkózás a bécsi osztrák--magyar (közös) hadügyminisztériummal: a vár lebontásával elhárultak az akadályok a tervszerű városrendezés86 elől, jóllehet a cs. kir-i 7. hadtestparancsnokság (valamint több ezer katona) továbbra is Temesvárott maradt. Minden esetre új távlatok nyíltak a további erőteljes növekedés előtt: «A belvárost gyűrű alakban körülfogó falak és sánczok lebontása után most már szabaddá válik a tér, melyen a belvárosnak kifelé s külvárosoknak a központ felé való kiépítése által Temesvár rövid idő mulva területileg is egységes, hatalmas várossá fejlődik87 » -- jósolja 19o6 táján a Délvidék egy másik jeles monográfusa – Bodor Antal – is. A városvezetés következetességét bizonyítja, hogy 1894-ben a város nemzetközi pályázatot ír ki a csatornahálózat korszerűsítésére. 1895-ben pedig Ybl Lajos műépítész részletes városrendezési terv elkészítésére kap megbízást, melynek kitüntetett célja, mint Kovács Éva írja, «hogy Temesvár a kontinens egyik legszebb és legegészségesebb városa legyen».88 Az eredmény nem is marad el: 1900-ra elkészül az új villamos erőmű; 1913-ra pedig a modern, minden igényt kielégítő, tisztítóberendezéssel és szivattyúteleppel felszerelt vízvezeték-hálózat és csatornarendszer. Közben, 1899. július 27-től [ egy újabb román adat szerint már 1895. június 27.-től] villamos váltja fel a lóvasutat is. Nem tekinthető tehát légből kapottnak ama temesvári gazdasági szakember véleménye, akinek szülővárosa valóban szédítő fejlődését megörökítő szavait – 1908-ból – Szász Zoltán idézi: “Hazánk vidéki városai között 85

Kovács É. uo. 18. Vö. Berkeszi im. 31 – 32. ill., Berkeszi István: Temesvá r nevezetesebb látnivalói. Temesvár, 19o7, Nyomtatott Uhrmann Henrik Könyvnyomdájában, 3 - 4. Lásd még Geml József : Emlékiratok .. 17 - 18. 87 Bodor Antal [Bellai József közreműködésével írta]: Temesvár és Délmagyarország multja, jelen közállapotai és turistikai leírása - az Alduna útikalauzával . Temesvár, é. n., Moravetz Testvérek Kiadása, 189. 88 Kovács É. 19. 86

— 27 —


[…] egy sincs, amely a minden téren való haladásnak oly szembetűnő jeleit adná, mint Temesvár. Ez a város szinte amerikai gyorsasággal fejlődik. Másutt89évtizedek szükségesek ahhoz, ami Temesvárott néhány esztendő műve:" “Mindaz, amit az ország ma [1912-ben] Temesváron szépnek, helyesnek, dicsérendőnek tart, mindaz ami itt együttvéve a nagyszerű haladást produkálta, mind az a sok eredmény, mely Délmagyarország középpontját megkülönbözteti a többi hazai várostól, a kultúra magas foka, a jólét folytonos emelkedése, a közállapotok mintaszerűsége: egy közös forrásra, az iparra és kereskedelemre vezethető vissza"9o – toldja meg lelkesen egy másik kortárs-szakértő. A lendületes iparosítással s a városkép általános szépülésével a közművelődésnek, a kultúra, tudomány – és oktatás fejlődésének is lépést kellett tartania, amely külön terheket rótt a magisztrátusra: “a háború előtti 80 állami, egyházi, városi, köztük nemzetiségi iskola közvetve vagy közvetlenül [anyagi] támogatást" élvezett, összegzi Szász Zoltán. “A színház pénzt, fűtést, világítást kapott, a kaszinó, a munkáslíceumok szubvenciót, a könyvtárak ugyancsak pénzt. A századelőn kétszer annyit áldoztak oktatásra, mint közbiztonságra."91 Ennek eredményeként 1900ban Temesvárott a lakosság 70,3 %- a tudott írni és olvasni, s ez azt jelentette, hogy a város Győr után ebben a tekintetben a második helyet foglalta el országos viszonylatban. 1906-ban csaknem 12 000 főnyi diákságával Temesvár az egyik legfontosabb magyar(országi) iskolaváros, 1911-ben pedig a városvezetés sikeres pályázatot nyújt be a második magyar műszaki egyetem majdani temesvári felépítésére, amely - az 192o novemberi 11.- i keltezésű 4822. számú királyi dekrétum rendelkezésére - már csak a román uralom idején, egészen pontosan 192o november 15.-én nyitja meg kapuit Şcoala Politechnică (Műszaki Főiskola) néven. Első igazgatója (rektora) Traian Lalescu matematikus.* A pezsgő művelődési-oktatási és felekezeti életet egyéb adatok is igazolják: 1863 és 1865 között (más forrás szerint már 1862.-ben) felépítik a belvárosi (neológ) zsinagógát,·1864-ben átadják az első állami 89

Szász Z. 15. Vö.: a tanulmányunk 93. lapján *-ggal jelölt Méliusz - idézettel! Lásd Lendvai Jenő: „Ipar, kereskedelem, hitelügy és forgalom”, in: Borovszky: Temesvár , 265. Vö. Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszl ása Magyarországon (188o - 192o) . Debrecen, 1991, KLTE, 16o. (Az egész Bánságra uo. 158 - 163!) 91 Szász Z. 19. "A temesvári Müegyetem kérdése" - ről lásd részletesen Geml 1924, 23 -24., 34., 79 - 81. * Munteanu, I. - Munteanu, R. im. 246. · Az 186o - 1865 között - «Eisenstädter S. Ignátz földbirtokos», a «hitközség egyik fontos elnöke» vezetésével - emelt és 1865-ben megnyitott zsidó templomot 1872 május 7.-én maga Őfelsége Ferenc József császár is megtekinteni méltóztatott, lásdNeumann, Victor.: Istoria evreilor din Banat , 1o2, 1o5, 1o7. 9o

— 28 —


iskolát a «Gyárkülvárosban». Mivel elsősorban az idetelepített magyar munkások gyermekei számára építették, az őshonos temesváriak «Magyar iskola» néven emlegetik; 1870-ben megnyílik a “m. kir. állami főreáliskola”, 1871-ben kezdi meg működését a Délmagyarországi Történeti és Régészeti Múzeum. A városban 1879-től [más adat szerint csak 1881.-től] telefonhálózatot szerelnek fel, 1910-ben a helyi beszélgetések száma már megközelíti a kilencmilliót, s ezzel (az egy főre jutó hívások tekintetében) magasan vezet az országban. 1872--1875 között épül fel – Helmer és Fellner bécsi építészek tervei szerint – a Ferenc József (német) színház, amely öt évvel később tűzvész martalékává válik. Helyreállítása után a város tulajdonába kerül. 1883-ban a temesvári színművészet támogatására létrehozzák a «Magyar Színügygyámolító Egyesületet», 1891-ben megalakul a «Temesvári Jogászegylet»; 1893-ban elkezdődik az oktatás a m..kir. állami tanítóképzőben, valamint a római katolikus óvónőképzőben; 1895-ben felépül a zsidó orthodox hitközség temploma ; 1896 -ban megnyitja kapuit a «siketnéma- intézet», egy évvel később az állami főgimnázium, majd 19oo-ban «az állami fa– és fémipari szakiskola» ; 1904-től a művelődni vágyók rendelkezésére nyilvános (köz)könyvtár áll, mely az 1835-ben alapított római kath. egyházmegyei könyvtár, a kegyesrendiek házi könyvtára, s az ideiglenes jellegű, mindössze 3ooo kötetet őrző városi könyvtár feladatát könnyíti ill. váltja fel. Végül, nem sokkal az összeomlás előtt a zsidó hitközség «megnyitotta» líceumát és kereskedelmi iskoláját. A líceumnak egyaránt van leány – és fiútagozata, míg a kereskedelmi iskolát csak fiúk látogatják. A modern, kitűnően fölszerelt középiskolának országos hírű tanári kara van, a 35o növendéknek «több mint ezer kötetes» saját könyvtár áll rendelkezésére.92 Haladva a korral az 1910-es évektől természetesen moziba is lehet járni Temesváron: a választék már akkortájt is főként francia, angol és amerikai filmekből állt s hallatlan népszerűségnek örvendett. «A városnak két mozgóképszinháza - (egyikük neve: Apollo “mozgókép-színház”), írja Geml József - a háboru alatt olyan* lendületet és fejlődést ért el, amilyent kezdetben […] senki sem remélt.» A dinamikus temesvári közéletnek és városvezetésnek van egy valóban nem mindennapinak tetsző sajátossága: nem csupán üres szólamokban és hazafias frázis-puffogtatásban viseli szívén az «alsóbb néposztályok» és a „szegényebb rétegek” sorsát, hanem tesz is értük valamit. Ez a rohamos gazdasági fejlődésből származó pénzfölöslegen kívül, némi “szociális érzékenységre” is vall: 1902-ben zálogházat létesítenek, amely 1910-től kizárólag a magisztrátus kezelésébe kerül. 1907-ben a városvezetés 92 Zsidó Lexikon [Szerk. Ujvári Péter]. Budapest, 1929, A Zsidó Lexikon Kiadása, 889 - 89o. * Geml József: Emlékiratok … 56.

— 29 —


kétszáz gazdasági munkásház felépítésére hoz határozatot, az akció 1908ban kezdődik, az első húsz lakás 1910-re készül el, amelyet 1911-ben újabb 137 követ, s megindul a munkás-bérlakások építése is igen méltányos feltételekkel: a leendő lakóknak 400 korona alapösszeget kell befizetniük, majd a 93 teljes vételárat két évtizeden át évi 150 koronával kötelesek törleszteni. A városi tanács a közellátásra is nagy gondot fordít: 1910-ben átveszi a Csekonics-féle uradalom temesvári tejcsarnokát s azt «tejközponttá» építteti át, egyszersmind azt is elrendeli, hogy az alapvető élelmiszer ára nem lehet több literenként 24 fillérnél. Amikor pedig a húsellátásban hiány mutatkozik, a város 1911-ben Szerbiából vásárol disznókat az árak mérséklésére. 1912-ben kenyérgyár épül. Még ugyanezen év decemberétől rendelet szerint minden városnegyedben élelmiszerüzletek működnek, ahol az áruválaszték burgonyától és babtól a legkülönfélébb húsárukon át a déligyümölcsig, tengeri halig és keleti fűszerekig terjed.94 A város közellátásához, a lakásépítési s egyéb jótékony cselekedetekhez s egyáltalán Temesvár századfordulói mindennapjaihoz egyébként nélkülözhetetlen forrás Geml József Emlékiratok … c. sokszor idézett munkája! Az első nagy világégést temesvári kisfiúként átélő Méliusz József viszont emígy rögzíti az ínséges években is viszonylagos jólétben s anyagi biztonságban élő szülővárosa hangulatát: „ [apám tisztviselő barátai] itt, a városban vészelték át a háborút, jótékonykodva, hazafiaskodva és mulatva, aminek csupán [az 1918-as őszirózsás] forradalom dermesztő híre vetett véget, amikor a felbolydult, éhező román hegyi falvak népe fejszével s a hodfényben kísértetiesen villogó kaszákkal elindult […] a legendás hírű, gazdag város felé, melynek úri osztálya, a beamterek és a zsíros polgárság sohasem tudta meg, hogy mi is valójában a háború és a szükség".* * A több mint másfélszáz éves többhullámú gondos telepítés, a kedvező földrajzi és közlekedési helyzet, a nagyarányú gazdasági és iparfejlődés, az élénk kulturális élet, a civilizációs eredmények és az urbanisztikai viszonyok együttes eredményeként az első világháború előestéjén 93 Lásd Szász Z. 19. Vö. Geml 1924, 12., 22. Lásd bővebben még Geml József: Temesvár lakáspolitikája. Tanulmány a munkáskakások kérdéséhe z.Temesvár, 19o6, Uhrmann Henrik Nyomdája. 94 Kovács É. 21. A tej ára azonban a háborús ínség közepette "1915 - ben 26 fillérre s később 32 fillérre, 1916 - ban pedig 38, majd 46 fillérre, sőt 1917 - ben 66 - 68 - 7o fillérre, decembertől kezdve 1 koronára emelkedett, de így is jóval alacsonyabb volt, mint más városban"., Geml 1924, 41 - 42. * Méliusz József: Város a ködben. Budapest, 1982, Szépirodalmi Könyvkiadó, 22.

— 30 —


Temesvár – egyebek között – az alábbi hivatalok és intézmények székhelye is: Csanádi r.kat. püspökség, görög-keleti szerb püspökség, káptalan és szentszék, vármegyei törvényhatóság, központi járási szolgabírói hivatal, királyi ítélőtábla, törvényszék, járásbíróság, pénzügyigazgatóság, állami építészeti hivatal, posta- és távíró igazgatóság, közúti területi felügyelőség, hadtest-parancsnokság, állandó vegyes felülvizsgálati bizottság és a 61. Hadkiegészítő kerületi parancsnokság stb. Így érthető, ha a város történetének egyik krónikása – Berkeszi István – büszkén hangsúlyozza: Budapest után Temesváron érezheti legkevésbé vidékinek magát a millenniumi Magyarország polgára: “Erőtől duzzadva terjeszkedik az ifjú Temesvár, mert nem fér az eddigi szűk korlátok között […] Az élet itt oly eleven, a sürgés- forgás oly nagy, hogy a ki mindezt látja és Temesvár polgárainak szorgalmát s hozzá hazafias érzületét méltányolja, az el fogja ismerni, hogy Temesvár nemcsak nagymúltú város, hanem még szebb jövőnek néz eléje"95 – írja ugyancsak ő. "Budapest után Temesvár volt az ország legdinamikusabban fejlődő városa, amely a maga etnikai - nyelvi egyvelegébe könnyen beilleszthette a vidék német-sváb népfölöslegét […] Az értelmiség nagyobb részének gyermekei […] a kisvárosokból a magyar közigazgatási központok felé vették irányukat." – teszi hozzá -- Herczeg Ferenc életművére és témánk szemszögéből emblematikus figurájára hivatkozva – jeles irodalomtörténészünk, Németh G. Béla.* Más szavakkal csaknem ugyanezt mondja Bodor Antal is, mint Berkeszi István: «A mai [19o6-os] Temesvár egy épülőfélben levő hatalmas palotához hasonlít, melynek egyes befejezett részeiből következtetni lehet az épület impozáns méreteire s fenséges styljére. A közel jövő [?] Nagy–Temesvárjának is csak egyes részei épültek még ki […] Képzeletünkben annál impozánsabban bontakozik ki a jövő képe, ha arra gondolunk, hogy az egymástól messze fekvő külvárosok96 csak egyes fejlődési pontjai egy hatalmas méretű igazi nagyvárosnak» … Civilizációs eredmények és a „temesvári helyzett udat” Ennél fogva minden együtt van, hogy a kortársak a legteljesebb elégedettséggel szemléljék szülővárosuk – a modern Temesvár – helyzetét, fejlődési ütemét s annak további biztató perspektíváit. A város múltja, a gazdasági statisztikák száraz számsorai, szaporodó intézményei 95

Berkeszi im. 32. és 51. Lásd Herczeg Ferenc: Emlékezései. A várhegy. A gótikus ház. [A bevezetőt írta és a szöveget gondozta Németh G. Béla] Budapest, 1985, Szépirodalmi Könyvkiadó, 25. (Németh G. Béla bevezetőjéből!) 96 Bodor im. 24o. *

— 31 —


egyaránt önbizalommal tölti el őket. Egyikük, Fodor Ferenc 1917-ben megjelent propagandafüzetében nagy meggyőző erővel ecseteli «Temesvár[nak a] […] a közlekedési irányokon, ipari életén és a Balkán kapujában való fekvésén alapuló hivatását», majd így folytatja magabiztos, s némi kincstári optimizmustól sem mentes érvelését: «Temesvár a maga öt nyelvével, mozgékony iparos és kereskedő lakosságával, ipartelepeivel és a délmagyarországi érchegység és iparvidéken való fekvésében magának vindikálhatja mindazon praktikus intézményeket, melyek az anyagi kultúrának a Balkánnal való kapcsolatát ápolják».97 Csaknem szó szerint ezt állította Ahmet Hikmet Bey török főkonzul is, amikor Wekerle Sándor «volt [és leendő] miniszterelnök»maga is a Délvidék magyarosodóban lévő német polgárságának ivadéka + - és Netkoff Th.[eodor] bolgár főkonzul kíséretében 1916. április 15.-én Délmagyarország központjába látogatott: «Temesvár a Kelet kapuja» jelentette ki a török diplomata «és - írja nagy meggyőződéssel Geml József főpolgármester úr is - igen találóan toldotta meg ezt a nyilatkozatot Wekerle Sándor azzal, 'hogy ezt a kaput nyitva kell és nyitva fogjuk tartani, mert a nagy gazdasági irányzatnak ezen a kapun keresztül kell vezetnie'».* Fodor kollégája, Szávay Zoltán már konkrét lépésekről tudósít: “A felső kereskedelmi iskolában behoztuk a bolgár nyelvet, esti bolgár tanfolyamot szerveztünk […] külön előkészítő tanfolyamot […] bolgár ifjak részére […] most 13 bolgár ifjú és 5 bolgár leány tanulja a magyar és német nyelvet, hogy a jövő tanévtől – 1918 szeptemberétől – (!?!) kezdve tanulmányaikat felső kereskedelmi iskoláinkban folytathassák. A balkáni összeköttetések fejlesztésére egy külön intézményt létesítettünk Temesvári Balkán Iroda címmel".98 Látszólag semmi sem ingathatja meg tehát a ragyogó jövőbe vetett reményeket: «ha a vállunkat összevetjük és […] világos szemmel, alapos mérlegeléssel helyesnek ítélt irányban fáradhatatlanul dolgozunk, valahogy majd csak megbirkózunk a nehéz feladatokkal és a munkánkat nyomon követi a legszebb eredmény: balkáni összeköttetéseink fejlődése

97

Dr. Fodor Ferenc: Temesvár és Szeged földrajzi helyzete és balkáni hivatása. Temesvár, 1917, Hunyadi - nyomda, 9., és 12. + Az első Wekerle - kormány 1892. XI. 19 és 1895. I. 15. között, a második 19o6. IV. 8. és 191o. I. 17., míg a harmadik 1917. VIII. 2o. és 1918. X. 31. között intézte az ország ügyeit., lásd Bölöny József: Magyarország kormányai 1848 - 1975 . Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó, 52, 54, 57. «Wekerle Sándor a német középosztályból származott», lásd Michael K: Silber: A zsidók társadalmi befogadása Magyarországon a reformkorban A «Kaszinók».Századok , 1992/1. sz. 116. Rövid életrajzát lásd Kalapis III. * Geml 1924, 75. 98 Dr. Szávay Zoltán: Arad és a Balkán[A Temesvári Balkán Iroda kiadványai ]. Temesvár, 1917, Hunyadi - Nyomda, 25 - 26.

— 32 —


és az összeköttetéseknél bennünket megillető szerep biztosítása. Higgyük és reméljük, hogy így is lesz!»99 – zárja sorait bizakodóan. Ugyanezt a megalapozottnak tetsző »temesvári életérzést« tükrözi a helyi kereskedelmi és iparkamara «vezető titkárának», Lendvai Jenőnek1oo (aki egyszersmind a temesvári *Losonczy [1918-tól Bánát] nevű szabadkőműves páholy1o1 T[itkár?] -a is) -, 1912-es kijelentése: “A temesvári áruknak, mondhatni Európa valamennyi államában és tengeren túlon is van piacza. Ma temesvári liszttel süt a németországi háziasszony, temesvári czipőt hord az angol gentleman, temesvári harang kong Romániában, temesvári szeszt mérnek Törökországban, temesvári kalap kerül Francziaországba, Belgiumba, temesvári czukorkát majszol a bolgár gyerek, temesvári szilvóriumot iszik az orosz és kanadai, temesvári kocsikat hajtanak Szerbiában, temesvári gyapjúfonalból is készül kisázsiai szőnyeg, temesvári vajat esznek az Egyesült Államokban, temesvári illatszert használ a svéd és temesvári gyújtóval gyújt czigarettára az egyiptomi."1o2 Társadalomfejlődés és magyarosodás Ha ilyesféle, önbizalomtól túlcsorduló s később is, a katasztrófa árnyékában, kincstári optimizmust sugárzó kortársi megnyilatkozásokat olvasgat az ember, önkéntelenül egyéb – múlt századi vagy még korábbi – »nagymagyar« mondások jutnak eszébe, például: «Ha a föld isten

99

Uo. 26. «Lendvai Jenő iparkamarai titkár Temesvár, szül. 1883. Fv. 191o. Losonczy p. III.», in: Palatinus József: Szabadkőművesek Magyarországon . Budapest, 1944, Könyv és Lapkiadó Részvénytársaság, 114. 1o1 *Losonczy, Belváros, Liget - út 4, minden hó 1. és 3. péntekén munka és hetenként kedden 6 órakor értekezlet. A.[lapítva] 1899. II./19. T. sz: 92. - F[ő] m[ester]: Dr. Vértes Adolf. T.: Lendvai Jenő. - A páholy alapította a temesvári Népirodát és az ezzel kapcsolatos munkásgimnáziumot, mind a két intézmény most is a páholy védnöksége és tagjainak vezetése alatt áll. - A testvérek a városnak majdnem valamennyi emberbaráti, közművelődési s szociális intézményében tevékenyen vesznek részt. P.[osta] c[zím]: Lendvay[sic!] Jenő, kamarai vezető titkár, SZABADKŐMŰVES ALMANACH az 1918 - dik esztendőre. Szerkesztik és kiadják: Wilczek Gusztáv és Singer Arthur, Budapest, 1917, Biró Miklós Tv. Nyomdai Műintézete, (IX. Ráday - u. 26) 74. Az Almanach 1919 - es számának tanúsága szerint: Fm: Dr. Tőkés István, h. fm: Balázs Lajos, Dr. Bechnitz Sándor, I. fő.: Kun Richard, Neubauer Gyula, II. fő: Lempartet István, Klein Jenő. Sz.: Lendvai Jenő, Dr. Rosenthál Mór, T.: Dr. Szenes Emil, Dr. Szöllősi Panczél Lajos, Dr. Pór Dezső. K: Lázár Livius. Am.: Nyíri Jenő. Szm.: Kraemer Frigyes. G.: Kovács Mór. Tö.: Schwarcz Alajos. Kv.: Gábor Áron", SZABADKŐMŰVES ALMANACH. 1919. 125. 1o2 Idézi (mai helyesírással) Szász Z. uo. 18. 1oo

— 33 —


kalapja, hazánk a bokréta rajta»1o3 (Petőfi Sándor). S innen, hangulatilag, már csupán egyetlen aprócska lépés vezet a közismert – pató pálos – «Extra Hungariam non est vita, sed est vita non est ita» és társaikig. Ha tehát rekonstruálni, legalábbis érzékeltetni kívánjuk, hogyan is érezhettek a Bánság 1920-as elszakítását megakadályozni igyekvő diákösszeesküvők, miként látták szűkebb pátriájukat és hazájukat, városukat és benne önmagukat, nem kerülhetjük meg azt a kényelmetlen kérdést: vajon hogyan tették ezt? Milyen nyelven beszéltek, vitatkoztak és álmodoztak* ? Más szóval: mennyire volt magyar a «Bánság fővárosa» a századfordulón s a világháború előestéjén? Annál is jogosultabbnak tetszik az akadékoskodás, mert egyfelől mindkét nevezetes dikcióban Magyarország (és Hungária) könnyűszerrel (be)helyettesíthető a Bánsággal és Temesvárral, másfelől – s ez hevenyészett fejtegetéseink szemszögéből még fontosabbnak tetszik – a bánsági társadalomfejlődés dinamikája, 1910 körül tetőző integrációs trendje, konkrétabban, a bánsági városi közösség eszményvilág-keresése és rohamos magyarosodása, valamint e tendencia kiteljesedésének és folytathatóságának vágyképe ihlette az egyik legszebb, bár talmi csillogású s mondanivalójában erősen vitatható XX. század eleji magyar regényt: a verseci születésű, ám középiskolai tanulmányait Temesvárott végző Herczeg Ferenc Pogányok című művét.1o4 De ugyancsak a Bánság és székhelyének sorsa izgatja a szintén Temesvárról elszármazott Méliusz Józsefet is talán legjelentősebb, önéletrajzi fogantatású könyvében,1o5 melynek már a címe is sokat mondó: Város a ködben . Az 1909-ben horvát apától és magyar anyától született szerző* ráadásul alig néhány évvel fiatalabb csupán az 1902--1904-es évjáratokhoz tartozó ifjú Niamessny Mihálynál és társainál. A kérdés tehát így is feltehető: milyen út vezet – nyílegyenes vagy erősen áttételes – Thonuz fia Alpár vezér 1o3

Idézi - Petőfi Sándor: A magyar nemzet (1846. december) c. költeményéből Békés István: Napjaink szállóigéi (2. javított, bővített kiadás) II. köt. Budapest, 1977, Gondolat Kiadó, 829. * Vö.: tanulmányunk 19o. jegyzetével! 1o4 Herczeg Fereenc: Pogányo k. Budapest, 19o2, Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. Kiadása.(Kritikai kiadásának könyvészeti adatait lásd tanulmányunk 113. jegyzetében!) (Ellenőrizni!) 1o5 Méliusz József: Város a ködben [Szerk. Ugrin Aranka].Budapest, 1982, Szépirodalmi Könyvkiadó.(Első kiadás: Bukarest, 1969, Editura Tineretului - Ifjúsági Könyvkiadó.) * Méliusz 19o9. január 12.-én Temesváron született s Nelovánkovich József néven anyakönyvezték (Bukarestben hunyt el 1995. december 2.-án); Felmenőiről így vall: […]"dédapám […] gyermekkorában került valamelyik Zágráb körüli faluból a [katolikus] püspökség itteni birtokára cselédnek, úgy - ahogy a többi cselédtől, szolgától, bérestől tanult magyarul, és feleségétől, akit Szabó, Kovács vagy Szűcs Máriának hívtak - e, apám sem tudta pontosan, de még nagyanya sem"…, Méliusz im. 4o - 41. Vö.: Új Magyar Irodalmi Lexikon [Szerk. Péter László]. Budapest, 1994, Akadémiai Kiadó, 1355 - 1356. Vö. tanulmányunk I. fejezetének 301. sz. (?) jegyzetével is!

— 34 —


1902-es keltezésű mitikus regéjétől a némely kritikusai szerint prousti vonásokat mutató, ám vaskos szociografikus és biografikus elemeket is tartalmazó 1938 és 194o között keletkezett, ám csupán az Úr 1969.(!).esztendejében megjelent méliuszi leírásnak a Történelem homályába vesző városáig? De előbb nézzük meg kissé közelebbről az első kérdést: Temesvár múltjának egyik kiváló kutatója s talán legfelkészültebb statisztikusa Geml József »városi főjegyző« (1914 június 15. és 1919 szeptember 4.-e között polgármester) – aki Alt-Temesvár im letzten Halbjahrhundert 1870-1920 címmel – szeretett városa történetét 1927-ben terjedelmes német nyelvű monográfiában1o6 is megörökítette – egy 1894-ben kiadott füzetben arról tudósít – Fényes Elek 1850-es népszámlálási adataira hivatkozva -, hogy a «szerb vajdaság és temesi bánság» lakosságának akkoriban csupán 15%-a magyar anyanyelvű. Noha Fényes Elek nem közli, hogy ebből pontosan mennyi esik Temesvárra, Geml fölteszi, hogy igen kevés lehet, «hisz – indokolja – még az 1880. évi népszámláláskor is csak 22%-a a lakosságnak volt magyar anyanyelvű».1o7 Berkeszi még pontosabb adatokkal szolgál. Szerinte „1851-ben a város 20 560 lakosa között volt 2 346 magyar, vagyis 11,43%, 188o-ban 33.694 lakos között 748o volt a magyar, vagyis már 22,2o%”.1o8 A nyilvánvalónak tetsző magyarosodási tendencia lendülete mégsem elégítethette ki tökéletesen a honfiúi nekibuzdulást, hiszen 1882-ben kezdi meg működését a «Temesvári Magyar Nyelvterjesztő Egyesület». Ugyanakkor nyolc esztendővel később a szédítő iramban népesedő város – Berkeszi számításai szerint a lakosság gyarapodásának aránya «1851-től 1891- ig 125,7%-nak felel meg»1o9 -- 39.884 főnyi polgárából még mindig 22.3o1, vagyis 56% vallja németnek magát (26,7% magyar, 9% román, 4% szerb és 4,32% egyéb mellett11o ). Ugyanezt látszik alátámasztani Herczeg Ferenc egyik megállapítása is, aki A várhegy c. 1933-as emlékezésében az 1870-es évek elejének temesvári köz-és társaséletére visszatekintve azt

1o6 Geml Josef: Alt - Temesvár im letzten Halbjahrhundert 187o - 192o Denkscschrift von Josef Geml gew . Bürgermeiste r. Timişoara, 288o8 [1927], Helicon. (Az OSZK - ban őrzött példány az alábbi dedikációt tartalmazza: "Nsg. Gerő Sámuel úrnak, a «Helicon» nyomda technikai vezetőjének, emlékül, a gyors intézkedésért", [Geml József]; Lásd még Binder, Franz [Oberst b. R.]: Alt - Temeswar Geschictlische Entwicklu ng Historische Bauwerke, Gebäude und Denkmäler - Das Volksschulwesen . TimişoaraTemeswar, 1934, Verlag der Deutschen Buchshandlung. 1o7 Geml József: Temesvár sz. kir. város népességi statistikája az 189o. évi népszá mlálás eredményei és a népmozgalmi adat ok alapján . Temesvár, 1894, Nyomtatott Csendes Jakab könyvnyomdájában, 21. (a továbbiakban: Geml 1894!) 1o8 Berkeszi im. 89. 1o9 Berkeszi im. 47. 11o Berkeszi im. 48., Geml 1894, 21 – 23.

— 35 —


írja, hogy: «Magyarul akkor még csak a vármegyeházán, a piarista iskolában és a cukrászboltban beszéltek».* Preyer [Nepomuk] János, Temesvár múltjának egyik tudós kutatója -- s egy idóben, akárcsak Joseph Geml, maga is temesvári bürgermeister – pontos adatokkal is szolgál. Szerinte a XIX. század közepén (egészen pontosan az 1852/53-as tanévben) a piarista gimnázium 184 növendékéből 66 magyar, 45 szerb, 41 német és 26 román, 4 horvát, 2 szlavóniai diák volt, s pallérozásukkal 12 (föltehetően szintén vegyes eredetű, de többé-kevésbé már magyar tudatú) «honorácior» oskolamester ("zwölf Professoren aus dem verdienstvollen Orden der Piaristen") foglalatoskodott. Ugyanakkor a tanulók felekezeti megoszlása emígy alakult: 98 római katolikus, 78 görög keleti (ortodox), 4 helvét vallású (református) és szintén 4 izraelita.* Mégis, nyilván az 1870 és 1890 között eltelt két évtized sodró erejű gazdasági-társadalmi fejlődésétől s a »korszellemtől« sem függetlenül, Geml 1894-ben már büszkén hangsúlyozhatja, hogy [1880 óta] “a magyar anyanyelvűek százaléka 26,72%-ra, a magyarul is beszélők-é[sic!] 54,25%-ra, vagyis – emeli ki – általános többségre emelkedett."111 Precíz szakember lévén, táblázatban hasonlítja össze “azon városokat, melyekben a vegyesajku lakosság közt a magyar anyanyelvüek kisebbségben vannak.”Ebből az a számára is meglepő eredmény derül ki, hogy „Temesvár nem magyar lakosságának 27,53%-a tud magyarul,” 6%kal több, mint Pozsonyban, illetve Sopronban! A szomszédos Versecen viszont, két évvel a Millennium és nyolc esztendővel Herczeg Ferenc »klasszikus« regényének megjelenése előtt, a 21 859 főnyi összlakosságból (melyből mindössze 5,7%, vagyis 1 254 fő eleve magyar anyanyelvű) csupán újabb 9,7%, azaz 2 130 személy ismeri az ország hivatalos nyelvét.112 Ez a számsor akkor válik igazán érdekessé, ha idemásoljuk a divatos író szülővárosa “közönségének” szánt dedikációját: «Versecz város hölgyeinek ajánlja ezt a könyvet a szerző». Vagyis, akárhogy számoljuk is, az »úri középosztály« talán legjellegzetesebb írójának,113 mindenesetre a gentry * életérzés és önszemlélet legsikeresebb * Herczeg Ferenc Emlékezései. A várhegy. A gótikus ház [A bevezetőt írta és a szöveget gondozta Németh G. Béla]. Budapest, 1985, Szépirodalmi Könyvkiadó, 85. * Lásd Preyer, Johann N[epomuk].: Monographie der königlichen Freistadt Temesvár. Temesvár, 1853, Im Commission bei Rösch α Comp., 14o. (A mű román változata: Monogra fia oraşului liber crăiesc Timişoara [kiad. Adam Marger, Eleonora Pascu és Ioan Haţegan]. Timişoara, 1995, Editura Amarcord.) Vö. Berkeszi: A Delejtű … 18 111 Geml 1894, 21. 112 Vö. Geml uo. 113 Lásd ehhez Németh G. Béla Az «Úri középosztály» történetének egy dokument uma: Herczeg Ferencz Emlékezései című bevezetőjét Herczeg Ferenc imént idézett munkájához, Herczeg im. 7-32., vö.: Németh G. Béla: A lektűr magyar mestere (Herczeg F erencről ) c. bevezető tanulmányával (Herczeg Ferenc: Történelmi regények

— 36 —


megörökítőjének egyik főművét, legjobb esetben is – ha a könyvbarát férfiakat is beszámítjuk – csupán négy és fél ezren olvashatták volna Versecen eredetiben! A kései elemzőben rögvest fölébred a gyanú: vajon nem azért sikeredett-e ilyen csodaszépre Thonuzóba besnyő főember fiának, Alpárnak és a többi szereplőnek: a bujdosó pogány táltosnak, Keán király szilaj temperamentumú lányának, Seruzádénak, a Bizáncban nevelkedett törékeny Zenóbiának, a Türje neméből való Marótnak, Ekecse igricnek és a többi »pusztalakónak« megkapó balladája, mert itt, a temesi Bánságban -- a hajdani Temesközben – volt (lett) a legnagyobb távolság a kitűzött cél: a kossuthi--deáki--eötvösi liberális «mintaállam» megvalósíthatósága (a Szent-Istváni államtest integritásának és az ország magyar jellegének megőrzésével, ill. megteremtésével) és a rendelkezésre álló eszközök s adottságok (arisztokratikus-rendi társadalomszerkezet, demográfiai adatok, »nemzetiségi kérdés«, geopolitikai kockázatok stb.) között? Vajon nem azért «pengetett»- e «ősrégi, a honvágy szomorú bájával telt magyar éneket» a hegedős benne, mert a regény szerzője ösztönösen érezte: bár ő ódát akart volna írni, hattyúdal lett belőle, egy többre hivatott, legalábbis jobb sorsra érdemes társadalmi osztály -- a polgárosulni és polgárosítani vágyó liberális köznemességközépbirtokosság --búcsúz[tat]ása, amelynek arra sem adott időt a Történelem (máig ható érvénnyel), hogy legalább az tisztázódjék: mennyiben modern „polgári” már s milyen mértékben avitt „nemesi” jellegű még mindaz, amit ezt az összeolvadóban lévő heterogén társadalmi réteg alkotott, illetve amit szociológiailag, társadalomtörténetileg, eszmeileg (ideológiailag) s magatartásilag ez a két fogalom -- a nemes és a polgár -- Magyarországon ma egyáltalán jelent·? Mielőtt Geml és kortársai száraz adataihoz és fellengzős Pogán yok Az élet kapuja A fogyó hold A hét sváb [Szerk. Szentmihályi Szabó Péter]. Budapest, 1983, Szépirodalmi Könyvkiadó, 5-21, különösen 11-12.!) * ") · Hely hiányában - hiszen ez a dilemma nem intézhető el egy mégoly terjengős lábjegyzettel (de talán egy vaskos monográfiával sem!) - ezúttal csupán az alábbi munkák (cikkek, interjúk, tanulmányok) megjelölésére szorítkozunk, ezt is jelzésszerűen: Nyíri János: Sokban megelevenedett 1848 öröksége. Szabad György a szerves polgári fejlődésről és a további tennivalókról. Magyar Nemzet , 1999. augusztus 4, 5. (oldal!), lásd bővebben Szabad György: A társadalmi átalakulás folyamatának előrehaladása Magyarországon, 1849 - 1867. Valóság , 1976/ 5.sz. 1 - 15. ; Hanák Péter: The Bourgeoisification of the Hungarian Nobility -- Reality and Utopia in the 19th Century, Études Historiques Hongroise s., Budapest, 1985, [Magyar Történelmi Társulat] Akadémiai Kiadó, 4o3 - 421. A kérdéskör alaposabb tanulmányozásához szintúgy megkerülhetetlen a Századvég c. szakfolyóirat 1991/ 2 - 3 - Polgárosodás Magyarországon alcímű - különszáma, közelebbről Tóth Zoltán: A rendi norma és a «keresztény polgárisodás». Társadalomtörténeti esszé (im. 75 - 131), Halmos Károly: Polgár - polgárosodás - civilizáció - kultúra. A társadalomtörténet alapvető kategóriáiról a XIX - XX századi l exikon - és szótárirodalom tükrében (uo. 131 - 169-), valamint Tőkéczki László: Vitairat a m agyar polgárosodásról - Álom és valóság (uo. 49 - 59.) és Benda Gyula: A polgárosodás fogalmának történelmi értelmezhetősége (uo. 169 - 177.). Vö.: Kövér György: Piacgazdaság, polgárosodás, demokrácia. Magyar Tudomány , 199o/ 1. sz. 3o - 46.; Takács Péter: Adalékok a nemesi polgárosodás

— 37 —


kijelentéseihez visszatérnénk, jegyezzünk meg csöndben annyit: Herczeg Ferenc regénye bizonyára nem egy temesvári kamaszfiú könyvespolcán ott lapult... Geml József különben további gondosan bontott számsorokban elemzi az üdvös tendencia „következéseit”, melyek közül magunk azt tartjuk a leginkább figyelemre méltónak, hogy a „legtöbb magyarul beszélő van a szerbek közt (43%), utána következnek a németek (4o,1%)”, a románok közül viszont csupán 25,9% beszéli Petőfi és Jókai nyelvét, de ez is jóval több az országos átlagnál. Ám Geml adatainak figyelmesebb áttekintéséből sajnos az a jövőre nézve nem túl biztató tény is kitűnik, hogy Temesvár 10 657 magát magyarnak valló lakosából 1894-ben csupán 449 beszél «oláhul és szerbül is», míg németül is 7430-an tudnak. Mindenesetre Geml hazafiúi öntudattal húzhatja alá: „A statistika [sic!] most már Temesvár szab. kir. város magyarosodását példaképen állítja az ország elé , mint a hol aránylag a legkevesebb magyar anyanyelvű lakosság daczára a magyarul tudók arányszáma a legnagyobb."114 Főnöke, Telbisz Károly dr. (1854-1914) – 1885. március 9. és 1914. májusa között -- polgármester, a Borovszky Samu- féle impozáns Magyarország vármegyéi és városai monográfia-sorozat Temesvár történetét tárgyaló részének előszavában ugyancsak önérzetesen jelenti ki: „Nincs […] város az országban, mely nagyobb odaadással, messzebbmenő áldozatkészséggel és nemesebb idealizmussal szolgálná a magyar nemzeti közművelődés ügyét, mint Temesvár. Jellemző adatul szolgál erre nézve az a tény -- erősíti meg ő is --, hogy az ország vidéki városai sorában, a nem magyar anyanyelvűek magyar nyelvismerete tekintetében, Temesvár az első helyen áll.”115 Berkeszi István szintúgy honfiúi elégedettséggel rögzíti a nemzetépítés további biztató temesközi részeredményeit: „A hazafias szellem és magyarosodás egyik jelét látjuk abban is, hogy az útvesztőihez (Egy szolgabíró polit ikai portréja a dualizmus korában) ., in: Polgárosodás Közép - Európában - Verbürgerlichung in Mitte leuropa. Tanulmányok Hanák Péter 7o. születésnapjára - Festschrift für Péter Hanák zum 7o. Geburtstag [Szerk. Somogyi Éva és Burucs Kornélia]. Budapest, 1991, MTA Történettudományi Intézet, 57 - 71. ; Gyáni Gábor: A középosztály története a Horthy - korban. Századok , 1997/ 6. sz. 1265 - 13o4. Lásd még 1999-es bibliográfiai összefoglalónkat (Borsi - Kálmán Béla : Románia hely[zet]éről, fejlődési trendjéről és a magyar - román viszonyról a Közép - kelet európai térségben 1989 után (Vázlat ), in: uő.: A békétlenség stádiumai. Fejezetek a magyar - román kapcsolatok történetéből . Budapest, 1999, Osiris Kiadó, Pro Minoritate Könyvek, 262 (25. sz. jegyzet!) valamint 1999-es esszénket (Borsi - Kálmán Béla: Védirat az örök névtelenek ügyében Elfogult gondolatfüzérek egy «ismeretlen szerző» "Önéletrajzáról", Az irodalom vissz avág, 1999 - 2ooo Tél, Új folyam, 5. sz. 1o6 - 124. (kötetben: Borsi – Kálmán Béla: Polgárosodott nemes avagy (meg)nemesedett polgár. ĺrások a „nemesi polgárisodás” témaköréből . Pécs, 2002, Jelenkor Kiadó, 145 – 181114 Geml 1894, 21 – 23. 115 [Szentkláray Jenő:] Temesvár története. (Magyarország Vármeg yéi és Városai: Temesvár [Szerk. Borovszky Samu]. Budapest, é. n.[19o8], Országos Monográfia Társaság, II. [oldal].Telbisz életrajzi adatait lásd Geml 1924, 28.

— 38 —


1899. év folyamán 25 temesvári egyén vett fel idegen hangzású neve helyett jó magyar nevet.”116 *

A «nemesi modell» és a „nagymagyar utópia” Az igen „örvendetes jelenség”117 (Berkeszi) okait fürkészve a kortárs szerzők többnyire két tényezőt vélnek fontosnak megjelölni. Geml idézett munkájában úgy gondolja, hogy „nemcsak a kölcsönös érintkezés, hanem az iskolák és egyéb kulturális intézményeink is hathatósan működnek a magyarosodás érdekében."118 A Borovszky-szerkesztette monográfia Temesvár tört énete című részének szerzője, a «kegyesrendi (katholikus) főgymnasium» hajdani tanára, Dr. Szentkláray Jenő apátkanonok, a Magy. Tud. Akadémia tagja ezt -- igen közel járva történetírásunk máig érvényes álláspontjához – „a vármegyei birtokos nemesség” fiatalabb liberális tagjainak a reform-országgyűlésekről hazatért „kis-követek” utánzásra méltó hatásának119 tulajdonítja, amelyről alább még lesz szó! Ugyancsak Szentkláray fejti ki Száz év Dél -Magyarország, új abb történ etéből (1779 -től napjainkig) c. még 1879-ben kiadott alapmunkájában12o-- meglehetősen nyers fogalmazásban-- azt a később Mályusz Elemér által finomított és szociológiailag magyarázott jelenséget, miszerint a mindenkori német telepesek a történelem folyamán erős beolvadási hajlamról tettek tanúbizonyságot a régi Magyarországon. A tudós apátkanonok, aki persze gondosan elhallgatja, hogy maga sem Árpád apánkkal együtt érkezett törzsökös magyar családból származik, hanem apai ágon délvidéki szerbek és kutzovlachok ivadéka,* az alábbiakban összegzi a hazai németség beilleszkedéséről kialakított nem túl hízelgő véleményét: "A hazai mozgalmaktól is távol maradtak a 116

Berkeszi im. 9o. Vö. Lendvai Miklós [Stumpfoll Ede előszavával]: Nemzeti kultúrmunka. A Temesvári Magyar Nyelvet Terjesztő Egyesület negyedszázados működése . Temesvár, 19o9, «UNIO» Könyvnyomda és Kiadóintézet, 78. 117 Berkeszi im. 89. 118 Geml 1894, 21. 119 Szentkláray Jenő : Temesvár története 1o1. 12o Szentkláray Jenő: Száz év Dél -Magyarország ujabb történetéből (1779 -től napjainkig Első kötet. Temesvár[ott], 1879, Nyomatott a Csanád - egyházmegyei könyvnyomdában. * „a vidékünkön oly gyakori vegyes házasságban született. A törökbecsei anyakönyvben Eugen Neditsként van bevezetve. Apja, a gabonakereskedő Naum Nedić cincár volt, azaz elszlávosodott makedo-román, anyja pedig magyar, a csantavéri Szalay Zsófia”, lásd (bővebben is) Kalapis III., 913 – 914.

— 39 —


németek, szellemi alkotásokkal eldöntő befolyást sohasem gyakoroltak […] nem hódítottak és nem olvasztottak be más népeket; így tehát még ezen utóbbi tekintetben sem feleltek meg feladatuknak, melyre II. József császár által küldve voltak. Vagyoni túlsúlyukat nevelte ugyan példás szorgalmuk és gazdálkodási ügyességük […] Azonban szellemi vagy legalább numerikus hatalommá sohasem nőtték ki magukat DélMagyarországon egy teljes é vszázad lefolyása alatt sem . Amalgamizáló erejüket sem bizonyítják be. A hegemonia létjogosultságával tehát nemcsak nem birnak Dél-Magyarországon, de sőt ellenkezőleg fogynak napról- napra. Olvadnak n emzetünkbe !"121 Majd mondandóját a „történelmi” Magyarország egészére kitágíta ekképpen folytatja némileg kioktató ízű okfejtését: „Tapasztalás tanítja - mondja a neves historikus-, hogy a németség az ország más vidékein sem olvasztotta be a többi nemzetiségeket, sőt inkább rohamosan vetkőzött ki faji jellegéből és lett tóttá, helylyel-közzel magyarrá is. Például a felvidék legtöbb városa, de különösen a bánya- és szabad királyi városok lakosait bevándorolt szászok, németek tették. Vajjon Beszterczebánya, Bárfa, Eperjes, Korpona, stb. német városok-e ma már? A Szepességben, Iglón, Lőcsén, Kézsmárkon csak tót szót hallani ma; a német maholnap teljesen elenyész. A Kárpát tövében lévő falvak, melyek még emberemlékezet óta németek voltak, ma úgy állnak, hogy egy részök már tökéletesen tót, más részök pedig úgy, hogy a nagyapa még német, a fia már részben, az unoka pedig tiszta tót. A gömöri pánszlávok német hangzásu neve is arra mutat, hogy elődjeik németek voltak. Azonban a német intelligentia újabb idők óta mindenütt magyarosodik [Szentkláray kiemelései!] […] tény marad, hogy a német pórnép annak nyelvét vette föl, a mely vidéken lakott."122 Úgyszintén Szentkláray hozza szóba a „magyar állameszme" «üdvös» szerepét123 is, amelynek „hatalmas befolyása”, úgymond, „teljesen 121

Szentkláray 445-446. (Szentkláray kiemelései!) " Szentkláray 446. (jegyzetben!). Vö.: Szabó A. Ferenc im. 231. 123 "Hála a korunkbeli nemzedék hazafias törekvéseinek és az üdvös állami befolyásnak, ma már a dél -magyarországi német mindjobban magyarosodik, gyermekeit magyar iskolákban tanittatja, magyar városokban és magyar családoknál nevelt eti; mi több, - most már nem ritka eset - tiszta magyar családokba be is házasitja ! [Szentkláray kiemelése!], Szentkláray im. 446. V. ö.: Szentkláray Jenő: A magyar nemzet küldetése . Temesvár, 19o8?, Nyomtatott a csanádvármegyei könyvsajtón. Szentkláray társadalomtörténeti felfogásának bírálatát adja: Lőrinc Péter: Bánát magyar nyelvű polgári társadalomtud ománya a századforduló idején 188o -1918. Újvidék, 1973, [kiad. A Hungarológiai Intézet a Tartományi Tudományügyi Közösség és Zrenjanin város támogatásával] Forum Lap és Könyvkidó Vállalat, 189-192. Szentkláray honfiúi eltökéltségének tanujele az Észrevét elek Temesvár physiognom iájának magyarosításához történelmi és régészeti alapon . Felolvasta a «Dél - Magyarországi Történelmi és Régészeti Társulat» 1872 -ik évi v álasztmányi ülésen Szentkláray Jenő . Temesvárott, 1872, Nyomatott Magyar Testvéreknél című füzet, amelyet a jeles szerző az alábbi sorok kiséretében ajánlott föltehetően nem kevésbé lelkes olvasóinak: "Temesvár szab. kir. város t. polgári képviseletének kész kalauz nyujtatik e sorokban azon alkalomra, ha a város tekintélyes állásához méltólag, melyet az az országban elfoglal, ez ősi királyi municipium történelmileg ismert helyeit nemes áldozatkészséggel ki fogná jelölni." 122

— 40 —


lehetetlenné tette már a múltban, jövőre nézve pedig végkép (sic!) meghiúsitja az importált nemzetiségek külön fennállását hazánkban.” Végül, túláradó optimizmussal, az alábbi jóslattal rontja le a »bene possesionati«- nemesség minta-teremtő jellegének később Szekfű Gyula által is érvényesnek tekintett tétele hatását -- akaratlanul is figyelmeztetve a kötelező historikusi mértéktartás sarktételére: „Egy évszázad múlva -bízom a gondviselésben és a magyar államfejlődés feltartóztathatatlan alkotó erejében-- nem lesz többé a haza földjén sem idegen nép, sem idegen nyelv, sem nemzetiségi törvény, hanem lesz mindenki magyar, aki Magyarországot hazájának mondja!”124 Ugyanezt a gondolatot egy 1897. szept. 12.-én tartott nyilvános előadásában Szentkláray némileg szalonképesebben is megfogalmazta: " Állami fennállásunk második évezredének mezsgyéjén békés testvéri egyetértéssel állunk egymás mellett, a mindnyájunkat átkaroló állami erő szilárditásának hazafias munkájában . Ez nem azt jelenti, hogy más eredetű polgártársaink vetkőzzenek ki faji sajátosságaikból, hanyagolják el nyelvöket, vallásukat és specziális szokásaikat. Hisz a magyar más nemzetiséget soha el nem nyomott, de magába vonzotta őket és elvegyült velök. Ősi alkotmányunk és törvényeink biztosítják mindenkinek a maga szabadságát. Legyenek üdvözölve másajku polgártársaink közül különösen azok, kik a hazánkban nyert honosságukért és dús javaikért h álával eltelve, immár szívvel - lélekkel felkarolták a magyaros odás érdekeit !+ Haladva a korral, nem sokkal az 1918/1920-as összeomlás után, tehát már az egyre inkább elhatalmasodó „mindent vissza” hangulatban, de még változatlanul a régi „államalkotó” szellemben egy elfeledett szerző -Dr. Fejér Lajos a »mózeshitű magyarok« szerves integrációjának egyik meggyőződéses híve Zsidóság c. reprint kiadásban megjelent kézikönyvében – Szádeczky Lajos, Reizner János és Takáts Sándor vonatkozó műveinek adatait összegezve s Venetianer Lajos·jóval pesszimistább nézeteivel vitázva – ő sem tudván függetleníteni magát a milleneumi »korszellem« sodró lendületétől ezt emígy ragadja meg: „Jöhetett ide a világ legtávolabbi vidékéről, vérben, faji sajátosságban, szokásokban és diszpozíciókban a magyartól elütő bármi idegen ; jöhettek bármilyen tömegben, jöhettek bármikor ; jöhettek pusztákra, elhagyott vidékekre ; építhettek és megtölthettek városokat ; török hódoltság, német járom, magyarellenes politika évszázados holt súlya alatt is a magyar 124

Szentkláray im. 446. Lásd Szentkláray Jenő: A társadalom nemzeti feladatai . Temesvár, 1897, Csanádvármegyei könyvnyomda, 13. (Szentkláray kiemelései!) · («néhai újpesti főrabbi», A Magyar Zsidóság Története a honfoglalástól a világh áború kitöréséig különös tekintettel gazdasági és műv elődéstörténeti fejlődés ére.Budapest, 1922, Fővárosi Nyomda RT. című, a maga korában szintén nagyhatású monográfia [2. jav. és módosított kiad. Raj Tamás bevezetőjével. Budapest, 1986, Könyvértékesítő Vállalat.] szerzője +

— 41 —


nemzet géniuszának szárnycsapásai s uhogtak csüggedetlen e föld minden röge fölött! [az én kiemelésem! – B.-K.B.] „Az idegen arisztokraták sarjai a második, harmadik generáció után vezérei a magyar nemzeti törekvéseknek ; a városok lakossága már magyar érzéstől hevült, amikor az anyanyelve még idegen volt ; ma számtalan magyar hitetlenül utasítja vissza a gondolatot is, amely származásának idegen eredetére utal […] ezek is a magyar föld sugalló géniusza alatt lélegzenek és idegenségüket* sem ők, sem a magyarajkúak nem érzik.” (az én kiemelésem! – B.-K-B.) S innét már nem nehéz eposzi magaslatokra emelkedni, mert hát erre is akadt példa, ilyenformán: „Százegy ágyúlövés a gellérthegyi fellegvárból jelenté Habsburgi Árpád legmagasabb névnapjának megvirradtát. Habsburgi Árpád Magyarországnak ez idő szerint dicsőségesen uralkodó királya, nemkülönben a Magyarországgal szövetséges országoknak császárja, királya, nagyfejedelme, őrgrófja és a többi. Huszonhét év előtt -- [tehát 1925-ben, B.-K.B.] -- a római szent Kúria által »honalapító« Árpád a szentek közé emelteték. Oka volt a kanonizációnak azon körülmény, miszerint a legmagasabb királyi anya újszülött fiát egyenesen e 125 névre óhajtá kereszteltetni, leghívebb népe rokonszenvének tanújeléül." Ez utóbbi sorok már nem az elsüllyedt Dél-Magyarország krónikásától, még csak nem is a Habsburg restauráció valamelyik huszas évekbeli elkötelezett harcosától, hanem a nemzet „nagy mesemondójától”, Jókai Mórtól származnak. Így indítja, a Sors akaratából és a Történelem iróniájából Rákosi Mátyás születésének 60. -- jubileumi -- évére+, közelebbről 1952. július 15-re időzítve, A jövő század regénye(1872 -1874) c. könyvének cselekményét. Ezzel minden bizonnyal elvitte a pálmát a pozitív (magyar) utópiák gyártásában, még ha műve bevezetőjében kellő óvatossággal előrebocsátotta is: a «regénynek a feladata, egy mesét, melyet csak a képzelet alkotott, úgy adni elő, hogy az olvasó azt higgye, hogy az valóban megtörténhetett [vagyis] úgy rajzolni

*

Fejér im. 28o - 281. Jókai Mór: A jövő század regénye (1872 - 1874), Jókai Mór Összes Művei [Szerk. Lengyel Dénes és Nagy Miklós]. Budapest, 1981, Akadémiai Kiadó, 15. + Rákosi Mátyás szintén a Délvidékről származik, 1892. március 9.-én született a Bács - Bodrog vármegyei Adán és 1971. február 5.-én hunyt el Gorkij (Nyizsnij Novgorod) városában. Atyja, Rosenfeld József 1862-ben született kereskedő 19o4 januárjában magyarosította nevét Rákosira, 1944-ben a dachaui koncentrációs táborban pusztult el. Anyja Léderer Cecilia, tizenkét gyermeket nevelt föl., lásd Ideiglenes Nemzetgy űlés Almanachja , 1944. december 21 - 1945. november 29.[Szerk. Vida István]. Budapest, 1994, 373. 125

— 42 —


tényeket és alakokat, a jövő korszak külés belvilágát, hogy [az olvasó] azt mondja rá: ez még megtörténhetik.»* Olcsó fogás lenne Jókai és társai jövendölésein gúnyolódni, fontosabbnak látszik inkább azt feltételezni, hogy mindazt, amit leírtak, bizonyára komolyan gondolták -- legalábbis őszintén remélték! Jókai meseszép munkája pedig nyilván ugyancsak megtalálható volt a temesvári »úri középosztály« minden magára valamicskét is adó tagjának könyvtárában... E korántsem a teljesség igényével felsorolt számadatok s úgyszólván találomra kiválasztott idézetek néhány dolgot máris alátámasztani látszanak: a Város egyfelől valóban «amerikai» méretekben és ütemben iparosodik, gyarapodik, terjeszkedik, civilizálódik s öntudatosodik. Másrészt, akárcsak a dualizmus korának többi hungáriai nagyvárosa (ám sok tekintetben még Pest-Budát, Nagyváradot és Aradot is megelőzve) urbanizálódik -- és magyarosodik. Ács Zoltán, idézett művének egy táblázata szerint: míg Temesvár lakosságának 1880-ban csupán 20,4 százaléka vallotta magyarnak magát, ez az arány 1910-re 40,5%-ra emelkedett126 ! Ugyanezt a dinamikus tendenciát támasztják alá Lőrinc Péter adatai is, aki egyik szaktanulmányában127 – Bodor Antal kutatásaira hivatkozva – kimutatja, hogy a magukat magyarnak vallók száma 189o és 19oo között 26,7%-ról 36%-ra nőtt. Ez, számszerű lebontásban, 25.673 német (51,7%), 17.864 magyar (36%), 344o román (6,9%), 1423 szerb (2,9%), 233 szlovák (o,5%), 1o4 horvát128(o,2%), 9 orosz és 9oo «egyéb» összesen 49.624 (összeírt) lakost jelent. . Zsidók Temesvárott Izgalmas feladat volna egyszer tüzetesebben megvizsgálni, hogy Temesvár szab. kir. város akkori, vagyis 191o körüli, 72.555 főnyi összlakosságának 6728 magát felekezetileg zsidónak valló polgárai hogyan viszonyultak konkrétan e kettős magyar – német kihíváshoz? 129

*

Jókai im. 5. Ács im. 3o7. 127 Lőrinc Péter [Löbl Árpád]: A torontáli falu szociográfiai viszonyai - egykori íróink megvilágításában a századforduló éveiben (1881 -1918) . Az Ujvidéki Bölcsészettudományi Kar Magyar Tanszékének kiadványa. Tanulmányok, 3. füzet, 1971, 177. 128 Bodor Antal im. 68. Ugyanebben az időszakban a "magyarul beszélő idegen nyelvű lakosság arányszáma 37, 7%-ról 47,7%-ra emelkedett." Uo. 2o9. 129 Vö.: tanulmányunk 215. sz. jegyzetével! 126

— 43 —


A rendelkezésünkre álló szórványos adatok (a hitközség vezetőinek valamint a kereskedelmi iskola tanári karának az Ujvári Péter szerkesztette Magyar Zsidó Lexikon által 1929.-ben publikált névsora,13o valamint a Palatinus József által 1941. táján közé tett zsidó szabadkőműves páholytagok lajstroma* például) mindenesetre arra engednek következtetni, hogy a magyarosodás, ha – minden bizonnyal a sváb kis- és középpolgári szívóhatás ellenereje miatt – valószínűleg nem érhette is el az Aradon és Nagyváradon regisztrált kiugróan magas szintet, igen előrehaladott· lehetett. Ezt a feltételezést látszanak igazolni Karády Viktor legújabb eredményei is, aki román kollégái (Mihail Gheorghiu és Victor Neumann131 ) segítségével közösen végzett alapos levéltári 13o A temesvári zsidó hitközség liceuma tanári karának névsora az 192o-as években így festett: Marcus József iskolaigazgató, Márton Izidor, a kereskedelmi iskola igazgatója. Tanárok: Fleischer Leopold, Gábor Áron, Kálmán László, Papp Illés, Szabó Mózes, Wagmann Albert, Taub Ábrahám, Grosz Gyula, Faragó Lajos, Vas Albert, Wein Teodoria, Löbl Eugenia, Ditrichstein Irén és Vajda Márton hitoktató. Egyéb, a temesvári közéletben, vagy a hitközség mindennapi tevékenységében megbecsűlést szerzett érdemes férfiak a lexikon által megörökített listája: Vértes Adolf (a Chevra Kadisa és a leánykiházasító Egylet elnöke, az ügyvédi kamara volt alelnöke), Gans Leó (cseh – szlovák konzul, a Merkel-féle ernyőgyár társtulajdonosa), Szana Zsigmond (angol királyi konzul, a Temesvári Bank és Kereskedelmi Rt. Valamint a hozzá tartozó, több mint ezer munkást foglalkoztató iparvállalatok igazgatója), Jacobi Kálmán (a Turul gyár vezérigazgatója, a Károlyi kormány alatt kormánybiztos főispán), Kun Richárd ( szeszgyári igazgató, a Kereskedelmi egyesület elnöke), Ungár Adolf (ügyvédi kamarai prodékán), Tyrman József (ny. I. oszt. főtörzsorvos), Lindner Ármin (bankvezérigazgató, ny. városi tanácsos, „aki a város fejlődését előmozdító egész sereg közüzem, intézmény, bank és ipari vállalat alapításában játszott vezető szerepet”), Singer Jakab (történész, a gyárvárosi hitközség főrabbija), Zsidó Lexikon [Szerk. Ujvári Péter]. Budapest, 1929, A Zsidó Lexikon Kiadása, 889-89o. Más forrásokból ismeretes, hogy ugyancsak a temesvári zsidók presztizsét növelte Deutsch Ignátz (még 1723.-ban «gründolt») sörfőzdéje, a « Fabrikshof - Bierbraurei - Aktiengesellschaft», Singer Salamon volt az első temesvári textilgyár alapító - tulajdonosa, Hirsch Ignátz viszont a temesvári ügyvédi kamara elnökeként, Schossberg Sándor pedig a helyi gyermeklinika igazgató főorvosaként szezett elismerést magának, ld. Neumann, Victor.: Istoria evreilor din Banat , 1o7. * Palatinus József: A szabadkőművesek Magyarországon , Budapest é.n.[kb. 1941]: A temesvári, Losonczy- majd Pax, ill. Concordia - páholytagok lajstroma: Balázs Lajos nyug. vasúti főfelügyelő, szül. 1887. Fv. 19o8 (359.) ; Déznai Viktor róm. kath. (362.); Fischof Leó izr. kereskedő, Fv. 1913.(364.) ; Jacobi [Jakobi]Arnold izr. nyug. Máv. műhelyfőnök, sz. 187o. Fv. 19o3. (367.); Kacsóh Sándor róm. kath.(368.) ; Kelemen Salamon izr. (368.); Körner Jenő dr. izr.(37o.) ; Nemes N. izr. (373.); Rosenthal Mór dr. izr. ügyvéd, szül. 1875. Fv. 19o5.(375.); Stanciu Gh. György gör. kel., szül 19o2 (377.); Szabó Mózes dr. izr (377.); Tihanyi György r. kath. p. ü. tanácsos. Fv..1872. (379.) ; Urus J : gör. kel . polgármester (379.) ; Vértes Adolf dr. izr. ügyvéd, szül. 1861. Fv. 1991 (38o.). Vö. Karády, Victor: Jews in Freemason Lodges in Transylvania and Voivodina before 194o ., in: STUDIA JUDAICA «Babeş - Bolyai» University, Cluj Napoca, The History and Philosophy Department «Dr. Moshe Carmilly» Institute for Hebrew and Jewish History, [Editor: Dr. Ladislau Gyémánt]. Cluj - Napoca, 1996, Editura Sincron, 184 -199 (különösen: 186, 189, és 195.). Lásd még a 1o1. jegyzetet is! · Lásd még Neumann, Victor.: Istoria evreilor din Banat , 11o. Vö. tanulmányunk 139. sz. jegyzetével is! 131 Vö.: Karády Viktor: Csoportközi távolság, réteghelyzet, a zsidó – keresztény házasságok dinamikája Erdélyben a világháborúk között, Korunk , 1991/ 8. sz. 942.(és 4. jegyzet) és uő.: Réteghelyzet és korviszonyok a bánáti zsidó – keresztény házasságokban

— 44 —


kutatások alapján nem csupán az «intenzív nyelvi asszimiláció», s a «gyakori névmagyarosítás» temesvári szimptómáit erősíti meg, hanem – a magyar történelmi szociológia területén alighanem úttörő módon132 – gondosan kiértékelt precíz táblázatok segítségével felhívja a figyelmet az erőteljes «vegyesházas keveredésre» is. Karády kimutatja, hogy az 19oo-as népszámlálás adatfelvétele során „Nagyvárad zsidósága már 96 százalékban, Aradé 74 százalékban és a többségi népességet illetőleg [64%-ban nem magyar ajkú—K.V.] túlnyomóan allogén Temesváron is 59 százalékban magyar anyanyelvűnek vallotta magát”. Századfordulói nagy elődeivel teljesen egybehangzóan (azok honfiúi pátosz nélkü l persze) maga is kiemeli: „ A nyelvi asszimiláció gyorsaságára jellemző, hogy 188o és 191o között a magyar nyelvű zsidóság aránya Aradon 72 százalékról 97%-ra, Teme sváron pedig 27 százal ékról 65 százalékra emelk edett"133 ([!] --az én kiemelésem – B.-K.B.) Mindez „logikusan” torkollott a bánsági «zsidóság házas keveredésének» jelenségébe, amely – Karády megfogalmazásában – „Aradon és Temesváron 19o9 és 1912 között […] az összes település között a legintenzívebb volt az országban, Budapestet is beleértve.”134 E száraz adathalmaz mögött, egyéb ismert társadalomtörténeti törvényszerűségek (mint például a világi oktatás térhódítása a hagyományos zsidó iskoláztatás rovására, némi vallási «elközömbösülés», „az azonos szakmai vagy réteg- helyzetű keresztényekkel való gazdasági együttműködés”135 stb.) mellett – korábbi sejtéseinket mintegy szociálpszichológilag is megerősítve – Karády biztos kézzel tapint ki két további -- rendező–elvként és igazodás-kényszerként egyaránt fölfogható -mozzanatot, úgy mint: „az össztársadalom politikai célkitűzéseinek átvétele” és – nem utolsó sorban –„a [magyar] nemzetállam politikai

(1896 – 1941 ), in: Emberi viszonyok. Cseh – Szombathy László tiszteletére [Szerk. Spéder Zsolt és Tóth Pál Péter]. Budapest, 2ooo, Századvég Kiadó, 41-42., valamint Neumann, Victor: Istoria evreilor în România , Timişoara, 1996, Editura Amarcord, 149., 158. (51. jegyzet!). Lásd még Neumann, Victor: Istoria evreilor din Banat , 11o 111. 132 Az előző jegyzetben felsorolt tanulmányokon kívül lásd még uő.: Zsidó – magyar szimbiózis? A vegyesházasságok tanúsága erdélyi és bánáti városokban (1896 – 1941), Múlt és jövő , 2ooo (s. a.), és, különösen, uő: Önazonosítás és sorsválasztás. A magyar – zsidó csoportazonosság történelmi alakváltozásá Magyarországon. Budapest, 2001, Új Mandátum Kiadó) című írásokat! A szerző szakmai segítségéért, kivált az akkor még sajtó alatt lévő elemzések tanulmányozhatóságáért itt mondok köszönetet! (B.-K.B) 133 Karády Viktor: Zsidó – magyar szimbiózis? A vegyesházasságok tanúsága e rdélyi és bánáti városokban (1836 – 1941) , kézirat, 2. (és 6. jegyzet!) Az adatra vonatkozó összesítés a szerző Zsidóság, modernizáció, polgárosodás. Budapest, 1997, Cserépfalvi Kiadó, c. könyve 171. lapján található! A Karády által közölt számadat Neumannál 96,1(Arad) és 65,3 (!)Temesvár vonatkozásában! Lásd Neumann, Victor.: Istoria evreilor din Banat, 11o. 134 Uo. 2. 135 Uo. 1.

— 45 —


mítoszaival való érzelmi azonosulás.”136 Victor Neumann pedig Istoria evreilor din România [A zsidók története Romániában] c. könyvében nem csak azt állapítja meg, hogy az aradi, a lugosi és a temesvári zsinagógákban az istentisztelet „domináns nyelve 187o és 1918 között a magyar volt,”137 de egyik tanulmányában félreérthetetlenül leszögezi: „A bánsági zsidóság emancipációja a teljes magyarosodás függvénye volt.” Szó szerinti fordításban: "szorosan kötődött a tökéletes magyarosodáshoz", Újabb könyvében Neumann megállapítja, hogy "az 1868 - 1869-es zsidó kongresszus nyomán számos zsidó az asszimilációt saját intellektuális, társadalmi és gazdasági előremenetele formájaként részesítette előnyben […] s ilyen körülmények között nem a vallási aszimilációról, hanem a magyarnak anyanyelvként való elsajátításáról volt szó "[az én kiemelésem! - B.- K.B.], amely a neológok között rohamosabban zajlott. Összességében a román történész úgy véli, hogy a bánsági (s nyilván temesvári) zsidóság körében " a magyar, mint beszélt nyelv előtérbe került. A jiddis számos esetben csupán családi körben vagy a hitközség berkeiben használatos nyelvvé zsugorodott. A német a zsidó családok több mint a felében második (másodlagos) nyelvvé alakult át. A kétnyelvűség gyakorlata [viszont] megmaradt. A bánsági zsidók által beszélt német és magyar nyelvek viszonya [azonban] az 188o - 191o közötti időszakban megfordult ". Vagyis, értelmezésünkben, a magy arul beszélők, s következésképpen magu kat inkább m agyarnak (mint németnek) érzők aránya a magyar(ság) javára tolódott el 138Ez a tendencia olyan mélyrehatónak s maradandónak bizonyult, hogy az 1918.-ban139 «nagy áldozatok árán» létesített zsidó líceum – és kereskedelmi iskola tanítási nyelve 1924.-ig hivatalosan is a magyar lett, s bár erőteljes bukaresti nyomásra ezt papíron ebben az évben az új főhatalom nyelvére 136 Uo. 1. , vö. uő: Etnikum, réteghelyzet, korviszonyok: a csoportközi távolság dinamikája a zsidó – keresztény házasságok tükr ében Bánátban és Erdélyben (1896 – 194o), kézirat, 5. 137 Neumann im. (1996) 132. (lásd még a 13o-131. lapot is!) 138 Lásd Neumann, Victor: Reforma religioasă şi emanciparea politică a evreilor bănăţeni , in Neumann im.(1996) 135., illetve Neumann, im. (1999) 11o. Vö. tanulmányunk Anavi-kezdetű jegyzetével, és Kecskeméti Károly: La Hongrie, un nouveau Sefarade? című előadásának gondolatmenetével, valamint az ugyancsak Kecskeméti tollából származó „Gyurgyák János: »A zsidókérdés Magyarországon. Politikai eszmetörténet«. Budapest, Osiris, 2001 című recenziójával! 139 1918 végén a Róth Ottó kormánybiztos által irányított »BÁNÁTI NÉPTANÁCS« (tkp. tanácsköztársaság) népszámlálást rendelt el, amelynek adatait a hivatalában meghagyott polgármester (civilben statisztikus), ismételt sürgetése ellenére, csupán 1919. február 15.-én kapott kézhez. Eszerint az 1918 december 21.-én Temesvárott összeírt 75.332 «polgári lakos» közül 56, 6 % magyarnak, 27, 5 % németnek, 8, 1% románnak, 3, 6 % szerbnek, és 2, 9% »zsidő nemzetiségünek« vallotta magát. A képzett szakember azonban rögvest kimutatta, hogy ez a 7646 lelket számláló izraelita hitközségnek csupán 1o, 3%-a! Geml József: Emlékiratok polgármesteri müködésem idejéből. (1914 VI 15 - 1919 IX. 4) . Timişoara, 1924, Helicon Könyvnyomdai Műintézet, 1o8-1o9. Róth Ottó tevékenységének értékeléséhez lásd még Neumann im. (1999), 113.

— 46 —


változtatták, a társalgás az óraközi szünetekben s a tanári szobában, lényegében a líceum 1948.-as államosításáig, továbbra is magy arul folyt.* A jelenséget, szélesebb forrásbázisra támaszkodva, Karády egyébként így rögzíti: "a Romániához csatolt régiókban alakult (hivatalosan román nyelvű) zsidó középiskolák is - az egyöntetű tanúbizonyságok szerint továbbra is a magyar művelődés központjai maradtak (főképp a tanrenden kívüli foglalkozások révén).+ Victor Neumann 1999-es könyvében számos fontos dokumentum és statisztikai kimutatás mellett teljes terjedelmében román fordításban és magyar eredetiben egyaránt közli a «Zsidó Lyceum curatoriumának 1921 évi május 11 -én tartott üléséről», valamint «A temesvári három hitközség által egybehívott és 1923. évi május hó 27-én a temesvári izr. hitközség belvárosi nagytermében megtartott bánsági és aradmegyei egységesítési nagygyűlésről»[sic!] készült «Jegyzőkönyv»-et. A kuratórium elnöke (Dr. Vértes Adolf) az első iratban " A tanítás nyelvét illetőleg úgy véli […], hogy a [Petrovits] föigazgató elfogadja [ugyan] a szervezeti szabályzat érveléseit, de kívánja, hogy a földrajznak az I. osztályban román nyelven megkezdett tanítása folytatódjék ezen növendékekkel a IVdik [sic!] osztályig, ahol a román történet is majdan románul taníttassék […] a magyar nyelv és irodalom azonban az átmeneti idő után csak facultativ tantárgy lehessen". Ugyanakkor a második, több mint két esztendővel később(!) született forrásban - egyebek között - ezt olvashatjuk: " Az adott helyzetben jogfentartással elfoga dtuk román tanitási nyelvet , mert a kizárólagos magyar nyelvvel a zsidóságot parazitáknak fogják [a román hatóságok] tekinteni. Mintsem hogy bizalmukra nem méltó módon viselkedjünk, el kell sajátítanunk a román nyelvet, de gondoskodni fogunk hogy iskolánkban a zsidó érzés és szellem legyen az uralkodó. Csak a nevelés folytonosságának biztosítására fogadtul el a román tanitási nyelvet - ismétli eltökélten «a temesvári izraelita hitközség» feje (Vértes Adolf) -, de küzdünk tovább a tanszabadság kivívásáért; azonban veszélyeztetni az ifjuság jövőjét nem lehet "·[az én kiemeléseim! - B.* Anavi Ádám (Torda, 19o9. febr. 27--) Temesvárott élő költő – 1937 és 1948 között a helyi «Zsidó Lyceum» és az 1924.-től hivatalosan szintén román tannyelvű «Piarista Gimnázium» filozófia tanára – szíves közlése. Vö.: Borsi - Kálmán Béla: A román magyar ellentétek gyökerei, a megbékélés lehetőségei -- Vázlat --, in: Megpróbáltatott nemzet . (1998-ban elhangzott előadások) "Europa" --Club. Hatodik könyv [Sorozatszerkesztő Székely Szabó Zoltán]. Wien - Bécs, 1998, Gefördert aus Mitteln der Volksgruppenförderung, 49 - 111., illetve (önálló kötetben), uő.: A békétlenség stádi umai, 268 - 269 (38. sz. jegyzet!) és Puskás Julianna: «Három világ» (Perlmann, Robert: Bridging Three Worlds. Hungarian - Jewish Americans. Amherst, The University of Massachussets Press, 1991.), Regio Kisebbségi Szemle , 1994/1. sz. 216 222. (recenzió) + Karády: Csoportközi távolság… Korunk , 1991/8. sz. 953. Vö.: Ligeti Ernő: Erdély zsidósága , in: A zsidóság útja. Esszék [Összeállította: Kőbányai János]. Budapest, 2ooo, Mult és Jövő Kiadó, 256, 258. · Neumann im.[1999], 197, 222 - 223. Vö. jelen tanulmány első fejezetének kb. 253. sz. jegyzetével! (B-KB)

— 47 —


K.B.]. Vagyis a temesvári zsidó hitközség előljárói egyfelől valóban a kénysze r hatására cselekedtek, másfelől Vértes és társai semmiféle ellentmondást nem éreznek a »zsidó érzés és szellem« illetve a »kizárólagos magyar nyelv« között, minthogy logikailag (és a valóságban is!) a kettő ugyanaz: magyar anyanyelvű zsidók keresik helyüket «az adott helyzetben», vagyis a királyi Romániában - a Kárpátokon túlra kiterjesztett Regátban . Izgalmas dolog szemügyre venni még, ebben az összefüggésben, az alábbi – jó néhány évtizeddel később készült -- összegzést is: "A romániai, erdélyi magyar zsidóság Belső - Erdély, Bánság és a Partium térségében él (vagy inkább: élt.) […] Megtelepedtek itt spanyol, görög, morva, galiciai, orosz eredetű zsidók, és befogadták maguk közé ama székelyeket, akik Péchi Simon tanítását követve tértek be a zsidóságba. Valamennyiük közös jellemzője, hogy kisebb - nagyobb mértékben a maguk javára fordították a XIX. század második felében, illetve a XX. század első évtizedében előttük is megnyíló asszimilációs lehetőségeket. A korábbi jiddis anyanyelvük mellett - a későbbiekben és gyakran: helyette - elsajátították a magyart. Erdélyben, az esetek többségében a románt és a németet is[…] Mindez megegyezik a Közép - Kelet - Európa többi országában megtelepedett zsidó etnikum magatartásformájával. Egyedi, az általánostól eltérő vonás: hogy nyolcvanévi román fennhatóság alatt, annak agresszív nemzetiségi politikájával dacolva, megőrizték a nagyszülők idejében asszimilált magyar nyelvet és kultúrát […] tették mindezt azonnali, saját érdekeik ellenében. Még a holocaustot követő évtizedekben is. A szokatlan magatartásforma további tapasztalata szerint jellemző, hogy az Erdélyből emigrált magyar - zsidó családok többsége Izraelben vagy Amerikában továbbra is ápolja a csempészáruként kivitt magyar kultúrát."' A föntebb vázolt betagozódási folyamatot egyébként a szociológus Karády oly markánsnak érzékeli, hogy egyik föntebb idézett tanulmánya címében (kérdőjellel bár) a »zsidó–magyar szimbiózis« kifejezést+ használja. '

Lásd Erdélyi Lajos: Magyar zsidók Romániában, Erdélyben, Múlt és Jövő , Új folyam, 2ooo/1. sz. 25-27. + Karády Viktor: Zsidó – magyar szimbiózis? A vegyesházasságok tanúsága erdélyi és bánáti városokban (1896 -1941), gépirat (9 lap, s.a.), megjelent Múlt és Jövő, 2ooo ? A kifejezést Karády William Mc Cagg[Jr.]: A History of Habsburg Jews. 167o - 1918 . Blomington and Indianapolis, 1989, Indiana University Press című nevezetes művére hivatkozva használja, lásd Karády Viktor: Csoportközi távolság…, Korunk , 1991/ 8. sz. 951 (és 11. sz. jegyzet!). Vö.: Balog Iván: Az előítéletek nélküli embertől a tulajdons ágok nélküli emberig (kézirat, 7 fólió, a szerző birtokában) Karádynak a hajdani egyértelműen pozitív szerepkényszerű - és szellemiségű középnemesség a századforduló táján dzsentrivé átvedlett rétege (a leendő «keresztény középosztály»), valamint a «modernizáció motorjának tekintett zsidóság» között köttetett (hallgatólagos) «paktum»-elméletét kommentálja Pelle János: A Csaba útja Politikai antiszemitizmus és értelmiségi érdekv édelem [In memoriam dr. B. K.] c.írásában, in: uő.: Antiszemitizmus és totalitarizmus . Budapest, 1999, Jószöveg Műhely Kiadó (Hiánypótló), 10 - 11., illetve vitatja Gyáni Gábor: Polgárosodás mint zsidó identitás, BUKSZ , 1997/3., 266 – 267.

— 48 —


Nemigen szükséges tehát különleges társadalomlélektani érzék annak rögzítéséhez, hogy a kortársak gondolat - és értékvilágában ezek a korábban számba vett, különféle eredetű (gazdasági, demográfiai, társadalomtörténeti, művelődési, történelmi, pszichikai vétetésű »elemek« (fogalmak, jelenségek és érzések) összemosódnak, s lassanként egy szintre kerülnek, fokozatosan szétválaszthatatlan értelmi-érzelmiviselkedésbeli halmazzá válnak – és szinte észrevétlenül az egyes közösségek, családok, mi több, az egyes ember (individuum) világfelfogásába, értékrendszerébe is beépülnek. Sőt, idővel önszemléletébe s minden jel szerint tudatalattijába is beszivárognak, személyiség- fejlődésének, karakterének szükségképpen szerves (integráns) részévé válva és utánzásra, továbbörökítésre méltó típusjegyekké , attitűdökké, később is -- alighanem napjainkig -ösztönösen követett (családi) mintákká + sűrűsödve. Ez, persze, erősen leegyszerűsítve, úgy is mondható, hogy a fejlődés, a művelődés, a gazdasági gyarapodás, a civilizációs előmenetel, valamint (s ezek következtében is) – a társadalmi ranglétrán való felkapaszkodás , illletve a presztizs-hierarchiában való emelkedés -- mint önmagában való érték[ek] -- tudati és tudatalatti síkon egyaránt összefüggésbe (korrelációba) kerül[nek] a magyar állam, a »hon· « (Hungária), a magyar nép (nemzet), +

[…]«maradjunk meg a tudattalannnál és álmokkal foglalkozó tudós kutatóknál. Szondi Lipót tette a következő lépést az úgynevezett családi tudattalannal. A személyes emléknyomokon és élményeken túl a családi tudattalan az ősök emlékkódjával is rende lkezik. Ez megfelel a modern genetikai szemléletnek is, és összeépíti a pszichoanalitikus fogalomrendszert a genetikai alapon felépített nozológiával, betegségkategóriákkal. Ha génekről beszélünk, nem kerülhetjük meg a sorsszerűséget , a determinált, a gének által determinált életvitelt, kara ktert, magatartásformákat .[Az én kiemeléseim! - B.-K.B.], lásd Koronkai Bertalan: Az álomtól a tudományos hipotézisekig. Magyar Szemle , Új fo lyam VIII. 11 - 12. szám, 1999. december, 62. · "A haza sörgyárat adott, ahol a nyárfák terebélyes lombozata, mulató fiatal férfiak, a beamterek fölött meleg nyári estéken susogva, mint valami óriási legyező hajladozott ide - oda, miközben ők a jégveremből előgörgetett kis söröshordók tartalmát ürítgették. A haza Ferenc Józsefet adta, egyszemélyben egy igazi császárt és igazi, kétszeres, magyar és horvát királyt, akiért méltán lehetett lelkesedni. A haza adta Tisza Istvánt, akit tisztelni, sőt csodálni lehetett, illett és kellett. «Egy magyar gróf! A magyar államalkotás lángelméje! Új Deák Ferenc!» Nemzetiszinű zászlókat és szalagokat és sikerült nemzeti ünnepek színjátékát ajándékozta a haza a kaliforniai arányú gyarapodási lehetőségek mellé. Micsoda esztendők is voltak azok, a milleneumi ünnepségek után! A katonatisztek és a beamterek Eldorádója!", Méliusz im. 12 - 13. Itt illik megjegyeznünk, hogy minden jel szerint Herczeg Pogányok -ja sok szempontból Méliusz Város -ának ellentettje - ellenpontja! Nem egyszerűen azért, mert amit a versci sváb gyógyszerész fia (19o2-ben) madártávlatból - ködevősen gyönyörűre festett, az a vegyes (horvát-magyarnémet) eredetű Méliusznál (1938-ban) - alulnézetben - ocsmány és gusztustalan, hiszen pontosan egy elvileg nagy reményekre jogosító (s máig alapvető) történelmi korszakkal felérő emberöltő választotta el őket egymástól! És, ismételjük, Herczeg freskója a pár évvel később bekövetkező haláltánc révületétől lett túl szép, a Trianon után húsz évvel később, reménytelen (magyar) kisebbségi sorsban keletkezett méliuszi mű viszont nem csupán az összeomlás még mindig feldolgozatlan sokkjának jegyeit viseli magán, hanem - egyfajta önkínzó bünbakkeresés jegyében, szinte csak a «dolgok» visszáját látva s láttatva - magát a nemesedési - polgáriasodási folyamatot kérdőjelezi meg, amelynek (pontosabban annak tiszviselői - kispolgári változatának) maga is - ha más szinten és némi fáziseltolódással - ugyanolyan »szerves« terméke, mint a Pesten trónoló magyar

— 49 —


a magyar nyelv, a magyar történelem, kultúra, hagyomány- és érzelemvilág* , önszemlélet és mitológia elsajátítandó értékeivel, a magyar állam intézményrendszerébe és közéletébe való betagozódás- integrálódás vágyával, igényével és célkitűzésével. Ennek «következése» először a magyar nyelv megtanulása,14o egyre gyakoribb, készségszintű használata, majd végleges átvétele. Ha pedig mindez a modell nek tekintett formák (beleértve a viselkedési normákat, kliséket, beidegződéseket, gesztusokat, ressentiment-eket, mítoszokat és saját csoport-, osztály-, nemzeti előítéleteket egyaránt) hasonítása, bensővé tétele -- «a magyar nemzet iránti benső érzés» * tudatosodása -- is megtörténik, az alkalmazkodás, beilleszkedés, hasonulás folyamata a teljes ass zimilációban éri el tetőpontját. Ez a közismert jelenség játszódott le tömeges méretekben Kassán·, Pozsonyban, Pécsett, Kolozsvárt+, Aradon, Nagyváradon és írófejedelem! Vö.: Méliusz "Szociográfia vagy regény "? című viviszekcióra emlékeztető (némi öngyűlölettől sem mentes) önelemzésével, Méliusz im. 5o6 - 5o7. Lásd még ehhez Kiss Gy. Csaba: Polgárosodás, asszimiláció a családreg ényekben , in uő.: Közép Európa, nemz etek, kisebbségek. Esszék, tanulmányok és cikkek . Budapest, 1993, Pesti Szalon Könyvkiadó, 168 - 177. * Ld erről egy neves magyar irodalomtudós véleményét tanulmányunk 137.lapja *ggal és +-ggal jelölt jegyzeteiben!(B-KB 260. ás 261.. sz.. jgyzet! 14o Erről Marczali Henrik (1856 - 194o), az egyik legkiválóbb magyar történetíró, kora gyermekéveire emlékezve ezt írja:[Atyám, Morgenstern Mihály]" Befogadásának kétségkívül az volt egyik oka, hogy buzgó, jó hazafiságát, magyarságát mindenki ismerte és elismerte. A negyvenes évek nagy szellemi és erkölcsi mozgalma magával ragadott minden szívet és minden elmét, és a Bach - korszak elnyomása ezt az érzést, ezt a gondolatot csak erősítette. Atyám azzal a lelkiismeretességgel, mely tán legfőbb jellemvonása volt, mindent megtett, hogy ne csak teljesen tudjon magyarul, hanem kiejtése se legyen idegen vagy hibás, ez pedig nehéz olyannál, ki már felnőttkorában tanulja nyelvünket. Mikor 6 - 7 éves voltam, olyan napokon, melyeken nyilvánosan kellett szólnia, kora reggel odajött ágyamhoz, lassan elmondta vagy felolvasta, amit mondani akart, és nekem minden egyes szónál figyelnem kellett, és észrevennem, ha a kiejtés nem volt egészen magyaros. Emlékszem, hogy az üröm szó okozott neki folytonos nehézséget[…]", Marcali Henrik: Emlékeim [Az utószót írta, az idegen szövegeket fordította Gunst Péter]. Budapest, 2ooo, Mult és Jövő Kiadó, 8. Vö.: Tóth Vilmos: Aki nem írhatta meg a főváros históriáját. Hetven évvel ezelőtt halt meg Marczali Henrik történész, Népszabadság, 2ooo. július 21., 3o. * Dr. Fejér Lajos kifejezése (im. 263.) · Lásd erről Bácskai Vera: Városok és városi társadalom Magyarországon a 19. század elején . Budapest, 1988, Akadémiai Kiadó., és, bővebben, Czoch Gábor: Les changements dans la société urbaine en Hongrie entre le milieu du 18e et 19e si ècles. Le cas de Kassa . Mémoire de D. E. A. Paris, 1994, EHESSE c. dolgozatát, illetve Városl akók és polgárok. Kassa társadalma a 19. század első felében c. kéziratos tanulmányát, és, főként, Szvatkó Pál: Szlovenszkói városok című 1938-as keltezésű esszéjét, in: Szvatkó Pál: A változás élménye. Válogat ott írások [Válogatta, szerkesztette, a szöveget gondozta, jegyzetekkel ellátta, valamint a bevezető tanulmányt írta Filep Tamás Gusztáv és G. Kovács László]. Pozsony, 1994, Kalligram Könyvkiadó, 155 - 165. V.ö.: Berkes Tamás: Felföldi magyar urbanitás (Peéry Rezső: A végzet bábjátéka. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1994. 469. p. -- Szvatkó Pál: A változás élménye. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1994. 338. [recenzió], Regio Kisebbségi Szemle , 1994/ 3. sz. 171 - 174. (Itt mondok külön is köszönetet Filep Tamás Gusztávnak, hogy a »nemesi polgárisodás« némiképp «urbánusabb» felföldi változatának megértéséhez alapvetően fontos Szvatkó-írásokra felhívta figyelmemet!)

— 50 —


Budapesten, változó intenzitással és ritmusban persze, a helyi adottságok és a szóban forgó településeket körülvevő demográfiai tömbök etnikai jellegének függvényében. Itt csupán utalni szeretnők arra a szintén kézenfekvő összefüggésre, hogy könnyebb volt (vagy nem is kellett) a zömében magyarok által lakott földrajzi tájegységekben fekvő Miskolcnak, Debrecennek, Szegednek, Szatmár-Németinek vagy Marosvásárhelynek »magyarosodni«, mint Pécsnek, Nagyszombatnak, Pozsonynak, Pestnek, Budának, Sopronnak, Brassónak – vagy Temesvárnak. A jelenség ellentmondásosságára az alábbi (rész)elemzés figyelmeztet: "Sokat foglalkoztatta a [dualizmuskori] magyar közvéleményt, hogy a mezőgazdaságilag különösen értékes, de nem magyar jellegű Dél - Bácskában és a Temesközben sem növekedett a magyar lakosság aránya. A magyarosodó városok csak kevéssé tudták ellensúlyozni ezeket a folyamatokat[…] mert gyarapodásuk sokszor úgy következett be, hogy a környékbeli magyarok költöztek be elsősorban. Ami magyarosodás történt például Baranyában, Temesben, vagy Kolozsban, jószerével Pécsen, Temesváron és Kolozsváron történt. A városok magyar nyelvi - kulturális közege természetesen jobban vonzotta a környékükön élő magyarokat, mint a nemzetiségieket, ezért sok vegyes nemzetiségű vidéken a városok magyarosodása együtt járt környékük magyar lakosságának csökkenésével."·Mert anélkül, hogy a Temesvár »polgárisodásával« összefüggő valamennyi komplex jelenség aprólékos feltárására vállalkozhatnánk, azt azért jelezhetjük: Kollonich Lipót érsek hajdani (és a bécsi császári adminisztráció változó intenzitású, ám 1860- ig állandó ) célkitűzése: a Bánság teljes elnémetesítése hamvába holt vállalkozásnak bizonyult. Miként történelmi távlatból nem lett , mert – legalábbis a fogalom mai értelmében -- nem is lehetett magyar Temesvár sem! Ám az okokat és okozatokat vizsgálva még a rendelkezésünkre álló, alapkutatások híján csekély forrásanyag alapján s a Történelem 1920-as ítélete ismeretében is néhány (újabb) halk, egymással szorosan (szervesen) összefüggő kérdés mindenestre feltehető! Valahogy így: Miért nem lett német Temesvár akkor, amikor a város lakosságának legnagyobb része és a Bánság össznépességének tekintélyes hányada (jó néhány vidéken elsöprő többsége) a XIX. század folyamán a betelepítések következtében germán (sváb) etnikumú volt? Mi volt az a modell (s mögötte az a társadalomszerkezet és szellemiség), amely ezt megakadályozta s az ellenkező végletbe, a + Az erdélyi városok, különösen Kolozsvár térszemléletének (s kivált a városi életre vonatkozó fogalomhasznála t múltszázadi) változásaihoz lásd Sonkoly Gábor: Rendi/nemzeti -- regionális/globális. Fogalomtörténet a XIX. századi Erdély példája nyomán c. kitűnő tanulmányát (!), in: Globalizáció és nemzetépítés [Szerk. Bárdi Nándor]. Budapest, 1999, Teleki László Alapítvány [Pro - Print Rt., Csíkszereda], 185 2o2. · Szabó A. Ferenc im. 231.

— 51 —


magyarosodás irányába tolta el az 1870-es évektől az 1918 - 192o-as összeomlásig? Mi volt (lehetett) ennek a folyamatnak a tudattartalma, más szóval: »mi volt (lehetett volna) a magyar«141 Temesvárott, s kivételesen szerencsés körülmények között “széles e hazában”? Hogyan függ mindez össze a bánsági «Leventék» históriájával? Temesvári társadalomtörténet az emlékiratok tü krében Ilyesféle kérdéseket persze sokkalta könnyebb föltenni, mint megválaszolni. Az alábbiakban mégis erre teszünk majd szerény kísérletet. Ehhez azonban mindenekelőtt a Város és környéke néhány nagy szülöttének írásaihoz kell visszanyúlnunk. Kezdjük mindjárt a sort Klapka Györggyel, Komárom várának 1849ben világhírűvé vált védőjével, aki 1820. április 6-án Temesvárott látta meg a napvilágot. Tegyük ezt már csak azért is, mert a tábornok atyja, Klapka József sem volt akárki, ő az első bánsági (temesvári) «könyvnyomdász» és könyvkötő mester, akinek «temesvári könyvnyomdája e [XIX.] század elején – írja Berkeszi István – egyike volt Magyarország legtekintélyesebb könyvnyomdáinak s 1810 körül mintegy 10 000 forint évi jövedelmet biztosított tulajdonosának».142 Ugyancsak Klapka József nevéhez fűződik Délmagyarország első kölcsönkönyvtárának és nyilvános olvasótermének 1805. évi megnyitása. De idősebb Joseph Klapka, akinek elnémetesedett morva famíliából származó apja -- Karl Klapka -- II. József tábori gyógyszerészeként vetette meg a lábát a Bánság székhelyén, Temesvár szab. kir. város polgármestereként (1819--1833) és országgyűlési követeként egyaránt beírta nevét a város történetébe. Fia, a szabadságharc egyik legtekintélyesebb s Görgey Arthur után legsikeresebb generálisa 1886-ban megjelent Emlékeimből c. memoárjában emígy festi le - Böhm Lénárt leírására sokban emlékeztetve - kora gyermekéveinek színhelyét, amelynek kalandos élete egy rövid időszakában, 1869 és 1871 között, 141 Vö.: Mi a magyar? [Szerk. Szekfű Gyula] Budapest, 1939, Magyar Szemle Társaság [reprint: Kiadta a Helikon Kft., 1992]; Ignotus Pál - Adorján János - Ákos László - Németh Andor - Kemény György - Szvatkó Pál - Bóka László - Takács József Horváth Béla - Fejtő Ferenc - Nagy Lajos - Remenyik Zsigmond - Hevesi András Gáspár Zoltán - József Attila - Simándy Pál: Mi a magyar most? Tanulmányok a magyar jelen legfont osabb kérdéseiről . Budapest, 199o, Cserépfalvi - Gondolat - Tevan [A Pantheon 1937.évi kiadása alapján]; Zsolnay Imre: Mi a magyar? Budapest, 1997, A szerző magánkiadása. Lásd még a 22o. jegyzetet is! 142 Berkeszi István: A Temesvári könyvnyomdászat és hírlap irodalom története . Temesvár, 19oo, Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Muzeum-TársulatTemesvár szab. kir. város közössége, 56 - 57. Vö. uő. A Delejtű … 7.

— 52 —


maga is országgyűlési képviselője* volt: «Temesvár ekkoron [1825 táján] Magyarország egyik legélénkebb és legcsinosabb városa volt, annyira, hogy lakosai a szép egyenes utczákra s az ezeken díszelgő egy-két emeletű házakra büszkén »Kis-Bécs«- nek nevezték. A várost nagyszámú és még143 nagyobb birtokú nemesség és kiváló műveltségű serény polgárság lakta». . Itt azonnal célszerűnek látszik megállni, néhány gondolat erejéig legalább! Nem csupán azért érdemes, mert Klapka gondosan szerkesztett írásának már a nyolcadik lapján -- evidenciaként -- egymás mellé kerül a XIX-XX. század magyar történelmének két kulcsfogalma, hiszen ez akár -- elemzésünk «stratégiája» szemszögéből mindenképpen -- szerencsés mozzanatként is felfogható. Nem, másra szeretnénk felhívni a gyanútlan olvasó figyelmét: a stilisztának is elsőrangú tábornok idézett soraiból - a «bevett» állandó jelzőikkel (nagybirtokos nemesség - serény polgárság) ellátott mellérendelt fogalompárból olyan harmónia árad, amely a valóságban távolról sem létezett144 (mint ahogy továbbra is kérdéses: viszonyuk nyugvópontra jutott-e végre a magyar történeti irodalomban és nemzettudatban+?) És, miként később még látni fogjuk, a derűs kiegyensúlyozottság aligha lehetett alapvonása a vitéz generális szerfelett bonyolult személyiségének sem, jóllehet emlékiratai 5. lapján a XVIII. században élt Jan Klapka cseh tábornok viselt dolgairól elmélkedve (aki a családi legenda szerint a Temesvárra szakadt ág őse lett volna) Klapka György így beszél élete minden bizonnyal legnagyobb dilemmájáról -- és iszonyatos erővel kompenzált hendikepjéről : „Vajjon csakugyan ennek a cseh nemesnek sarjadéka vagyok-e, vagy egyszerű polgáremberektől származom? ez a kérdés -- megvallom, nekem soha egyetlen álmatlan éjszakát sem okozott ; ellenben nagy elégtételemre szolgált az a tudat, hogy nagyatyám, a ki Magyarországon új otthont talált, általán kedvelt és nagyrabecsült férfiú volt, és hogy atyám szülővárosának

*

Lásd Borovszky Samu [szerk.]: Temes vármegye . Budapest, é.n.[19o8], Országos Monografia Társaság, 117. (a Temesvár története c. részben!) Vö.Hermann Róbert: Klapka György honvédtábornok . Budapest, 1991, MH Oktatási és Kulturális Anyagellátó Központ, 56. 143 Klapka György: Emlékeimből. Függelékül: Gróf Teleki László levelei . Budapest, 1886, Franklin - Társulat, 7- 8. (2. kiad. [ A szöveget gondozta, az eredeti iratokkal egybevetve kiegészítette, a bev. tanulmányt és a jegyzeteket írta Katona Tamás] Budapest, 1986, 32.) 144 Berkeszi István: Temesvár szabad királyi város kis monographiiája 82, 86, 95. Vö.: Böhm im. II. köt. 135 - 136. + Lásd erre, ismételten B-KB 130. és 207. sz. .jegyzeteit!

— 53 —


legintelligensebb, legjelesebb polgárai közé tartozott, a kiknek jólétéért ő sok éven keresztül minden erejével és teljes odaadással működött."145 Ne feledjük a „komáromi hős” szavait (később majd visszatérünk rájuk) nézzük most meg: hogyan látta Temesvárt a nála mindössze egy évvel idősebb, apai ágon elnémetesedett francia családból származó lippai Degré Alajos, aki aradi és szegedi gimnáziumi tanulmányok és a Nagyváradi Jogakadémia elvégzése (1836--1840) után 1840 és 1842 között Vukovics Sebő gyakornokaként (ügyvédbojtárjaként) két esztendőt töltött a történelmi Temesköz székhelyén: „A tősgyökeres magyar Szeged és Nagyvárad szelleméhez szokva, sajátságosan kezdtem magam érezni Temesvárt. - emlékezik Degré Alajos - Napjában annyiszor elszorult szívem, mert akármerre jártam, csak fegyvercsörtetést és német beszédet hallottam. Német színház, német közönség, német vendéglő, német cigány, úgy éreztem, hogy még a levegő is német. Azt gondoltam sokszor, ha a vár falai közül kimenekülök, az a nyomott hangulat, mely rajtam erőt vőn, el fog oszlani; összejártam ilyenkor a Gyár- és Józsefvárost, ott is ugyanezt találtam, csakhogy közönségesb modorban. Elszomorított s levert ez az állapot, s aztán csak siettem a megyeházában felüdülni. A megyeház úgy állt itt, mint ingovány közepén az oáz; amint a kapun beléptem, újra Magyarországban éreztem magamat. Nemcsak a bennlakó tisztikar, de az irodai személyzet is mind magyarul érzett, magyarul beszélt."146 Degré leírásában tehát a polgári (német) város és a nemesi (magyar) vármegye mintha nem volna tökéletes összhangban egymással, úgy tetszik (a valóságnak megfelelően) mintha két külön struktúrát (rendet ) alkotnának.147 Ez a benyomás erősödik meg a kései elemzőben Joseph Geml 1894-es sorai olvastán is, amelyek -- számos vonatkozásban megerősítve Degré 1883--84-ben papírra vetett emlékeit, s egyaránt érdekes fényt vetve a város múltjára s jövőjére -- így hangzanak: „A jelen század elejéről meglévő okmányaink mind arról tanuskodnak, hogy a szerb lakosság, melyet már előbb [1780-ban] megfosztottak külön magistrátusától, a mindinkább erősbödő németség által háttérbe szoríttatik; 1838- ig német volt a hivatalos nyelv, a társalgási nyelv, a színészet, a szellem, s német volt majdnem kivétel nélkül a városi felesketett polgárok neve. -- Végre 145

Klapka im. 5. (2. kiad. 3o - 31.) Degré Alajos: Visszaemlékezéseim [Összeállította, szerk., a bevezetést és a jegyzeteket írta Ugrin Aranka]. Budapest, 1983, Szépirodalmi Könyvkiadó, 61. 147 Berkeszi im. 82. Vö.: Böhm im. II. köt. 135 - 136. 146

— 54 —


1838. évben városunkba is kezdett a felébredt nemzeti szellem, kivált az akkoriban hatalmas vármegye emberei útján beszivárogni: ekkor jelent meg a városi hatóságtól az első magyar nyomtatott irat -- egy rendőrkapitánysági hirdetmény alakjában, melyben a t.cz. közönség felkéretik inasaikat és kocsisaikat oda utasítani, hogy a színházi előadás végét […] a mellékutczákban várják meg és csak a portás hívására hajtsanak a kapu elé, nehogy szerencsétlenség történjék! Persze -- teszi hozzá Geml, nem részletezve, hogy miféle «szerencsétlenségre» gondol -a t. cz. színházi »előkelő közönség« kedvéért történt meg e csoda, melynek soraiban a megyei urak és a vidéki nagybirtokosok, mint állandó [színházi páholy-] bérlők többségben voltak."148 Valóban ne firtassuk most, mire is célzott Geml József városi főjegyző úr idézett soraiban, hiszen találgatásoknál egyébre nemigen futja adatainkból (ugyanúgy gondolhatunk például utcai balesetveszélyre, mint a helyi lakosok és a vidéki jövevények közötti, akár a tettlegességig fajuló esetleges szóváltások kockázatára). Az viszont eléggé valószínűnek látszik, hogy a két réteg (rend) között Temesvárott akkortájt korántsem beszélhetünk holmi eszményi harmóniáról. Inkább arra gyanakodhatunk, hogy a Mályusz Elemér örökbecsű 1931-es tanulmányában -- A magyarországi polgárság a francia forradalom korában 149 -- megrajzolt árnyalt, okadatolt s érzékletes trend -- t.i. a szepességi, nyugatmagyarországi és pest-budai német (cipszer) polgárság alulmaradása a zömében (magyar) nemesi vezetésű városi magisztrátusokkal szemben, a nemesi értékvilág, szellemiség és politikacsinálás diadala a közéletileg passzív, öntudatlan, behódolt polgárság15o felett -- a nagyfokú bánsági német (sváb) túlsúly, és a birodalmi adminisztráció már vázolt megmegismétlődő elszakítási manőverei együttes eredményeként - nyilván kezdetben nem vagy alig érvényesült! Ezt a szociológiailag teljesen érthető folyamatot Berkeszi István (a bécsi udvar már többször említett adminisztratív intézkedésein túl) maga is természetes okokkal magyarázza Teme svár szabad királyi vár os kis monographiája c. 1900148 Geml 1894. 2o. (Ez utóbbi passzus Berkeszinél így szerepel: "Persze, ez a t. cz. közönség a vármegye urai és a vidéki birtokos nemesség volt, kik a színházban állandó bérlők voltak.", Berkeszi im. 86.) Vö.: Böhm im. II. köt. 135 - 136. 149 A Bécsi Magyar Történeti Intézet évkönyve . Első folyam - Jahrbuch des Wiener Ungarischen historichen Institut. Erster Jahrgang [Károlyi Árpád közreműködésével szerk. Angyal Dávid igazgató] Budapest, 1931. 225 - 282. 15o Ezt a tételét egy ízben - Schmidt Gizellának a szepességi német - szlovák együttélést vizsgáló etnográfiai kutatásaira támaszkodva - Mályusz nyersebben is megfogalmazta: " A német alsóbbrendűnek tartja a polyákot [itt: szlovákot!] és messzire kerüli a vele való társas érintkezést. A szepesi németek a 19. - 2o. században míg magyar impérium alatt éltek, szívesen magyarosodtak el, olvadtak be egy fejlett kultúrájú szellemi és népi közösségbe, s ez a hajlamuk tette őket fogékonnyá arra, hogy német dalkincsükbe a magyar elemeket is átvegyék és beolvasszák. Ha a szlovákságtól elzárkóztak, ebben az alacsonyabb kultúrfoktól való idegenkedés vezette őket." Mályusz im. 125.

— 55 —


ban megjelent kitűnő könyvében és nagyjából az 1780--1840 közötti periódusról beszélve ekként írja le: „Bél Mátyás 1777-i Compendiuma szerint a város katonai őrsége német, de magyar is bőven van. Polgársága sokféle nemzetiséghez tartozik, majdnem amennyi a czéhe, annyi a nemzetisége. Mégis legtöbb a német, keverve szerbekkel, magyarokkal, törökökkel; oláhok is bőven vannak. 1785-ben már 65 nemes család lakott Temesvárott. Ekkor már számos magyarra találunk az iparosok, kereskedők és kivált a napszámosok között. Az itt állomásozó Károlyi-, Eszterházy [sic!]-- Gyulay – féle magyar ezredek tisztikarában is számos magyar szolgált, de még több a legénység soraiban. A XVIII. század végén a róm. kath. papság, a gymnasium kegyesrendi tanárai, egy pár orvos és egyéb honoratior egészítették ki a csekély számú temesvári magyarságot. Az iparosok között legmagyarabbak voltak itt is a csizmadiák, magyar szabók és a szíjgyártók czéhei"151 -- rögzíti a szerző a "feudális" állapotokat, majd – nagyon is valószerűen ragadva meg a mindenkori asszimilációs – integrációs folyamatok tényleges sodrát s mintegy 188o – ig uralkodó irányzatát -- így folytatja leírását: „Az a magyar iparos, a ki állandóan Temesvárott letelepedett, nem sokáig bírta fenntartani nemzetiségét, csekély kivétellel beolvadt a többi nemzetiségbe” – állapítja meg tárgyilagosan Berkeszi, majd ilyenformán örökíti meg saját személyes tapasztalatát: „Akárhány magyar nevű iparos van még most [1900-ban] is az idősek között, a ki nem tud magyarul."152 Ez utóbbi közlésből nyomban az a fontos kövekeztetés adódik, hogy a családnevek, bár utalhatnak viselőik etnikai eredetére, nem vagy alig igazítanak el a nemzeti identitás kérdésében s gyakorlatilag semmit sem mondanak a szóban forgó személyek tudatállapotáról. E jelenség alaposabb megértéséhez forduljunk most három „szakértő” véleményéhez. Jászi Oszkár például ezt írja erről 1912-ben: «Felette érdekes és tanulságos volna e tekintetben a magyarországi családneveknek nemzetiségi szempontból való feldolgozása. Még ha a Tót, Horvát, Rácz, Német és hasonló szerfelett sűrűn előforduló családneveket, melyek idegen eredetről tanuskodnak, hajlandók volnánk is régi magyarokul elismerni: alig lehet kétséges, hogy a magyarországi családneveknek tulnyomó többsége -- a névcsere, magyarosítások, nemesítések és ferdítések dacára -- nyelvi alapon eklatánsan bizonyítaná a magyarság gyönge minoritását vagy száz évvel ezelőtt» Ugyanerről, akárha illusztráció gyanánt, Méliusznál ezt olvashatjuk: "Fannynak a bolgárral való […] házassága is valószínüleg azon borult fel […], hogy többre vágyott, jobbra, szebbre, mint amit a férje […] előteremthetett […] A jámbor ember persze csak neve szerint volt bolgár. Olyanfajta szegény 151

Berkeszi im. 81. Berkeszi uo. (Valószínűg ugyanezzel a jelenséggel magyarázható az is, hogy a tanulmányunk első fejezetében megismert Mike József szegedi hírszerző főhadnagy „hálózatához” tartozó egykori temesvári „számtiszt” – Vásárhelyi Károly – német nyelven jelent a „központnak”! B-KB) 152

— 56 —


ember volt ő, aki a mi vidékünkön két, három, sőt több nyelven is beszél, ám egyet sem ismer tökéletesen, s ha megkérdik tőle, milyen nép, milyen nemzet fia - neve és fejformája után hiába is próbálnánk eligazodni -, csak a vállát rándítja, és csodálkozva mered a kérdezőre, mert a kérdést pontosan meg sem érti." Majd saját – s általa a szerényebb önkifejezési lehetőségekkel (íráskészséggel) rendelkező temesvári „bürgerek” minden bizonnyal elsöprő többsége -- azonosságtudatának rejtett bugyraiba enged némi betekintést: […]"engem szüleim bölcsőm óta magyarnak neveltek, ők végeredményben, mint a város tisztviselő polgárságának legnagyobb része, még saját maguk vergődtek át a városi, másfajta és tudatos tartalmú nemzeti hasonulás belső harcain, váltak ötféle nemzetiség keveredettjeiből nem magyarokká , hanem polgár - magyarokká, beamter magyarokká, anélkül, hogy apám egyik magyar nagyanyja, az a bizonyos Szabó, Kovács vagy Szűcs Mária különös hivalkodásra okot adott volna, hiszen ő is csak cseléd volt. A vér, a fajmagyarok badarsága akkor fel se merült, még a polgári körökben sem. Apám gyermekkorában a pusztán mást sem hallott a zsellérek között, mint magyar szót, a németet csak nagyanya őrizte, és az se számított, hiszen valamelyik másodunokaöccse […] egy Hekler nevű művészettörténész volt […] Kanonok Hódmezővásárhelyen, professzor Budapesten, ez már szinte - szinte olyan, mintha családunk joggal tarthatna igényt arra, hogy előkelőnek tekintsék, hogy ne nyavajás szegényparasztok közül felkapaszkodottaknak «tűnjünk», hanem «amik vagyunk» «úriembereknek», «magyar úri családnak»."* Ugyancsak a családnév, az „anyanyelv” és a valódi (tényleges) identitás közötti igen gyakori (temesvári) konfúziót látszik igazolni Geml egyik 1898-ban publikált, de az 189o-es évek egészére érvényesnek tetsző gondosan okadatolt megfigyelése, „mely szerint t. i. a népiskolai gyermekek közül kevesebben iratnak be magyar anyanyelvűeknek, mint a mennyi magyar városunkban tényleg van […] Német anyanyelvü tanulónak ugyan állandóan kevesebb iratik be,153de azért ezek számaránya mégis nagyobb a népességben talált aránynál." A talányt – figyelemre méltó szociológiai és társadalomlélektani érzékről tanúbizonyságot téve – maga oldja fel, emígy elmélkedve : „azt kell feltételeznünk, hogy […] az alsóbb néposztálynál, mely az elemi * Az idézetek helye sorrendben: Jászi im. 371 - 372., Méliusz im. 28o. és 44. (A bánsági bolgárok szintén szerfelett bonyolult azonosság- választási feltételeiről lásd bővebben Zatykó Vivien: Magyar bolgárok? Etnikus identitás és akkulturáció a bánáti bolgárok körében. Regio Kisebbségi Szemle , 1994 5. évfolyam 3. szám, 129 – 139.) Közvetve ezt a jelenséget igazolják a lengyel-cseh eredetű Bronislav Nosek és az erdélyi szász származású Seemann Jozefin Temesváron született és felcsperedett egyértelműen magyar tudatú gyermekei, köztük Nosek Anna, Waszlavik Miklósné szül. Poór Katalin édesanyja! (Lásd az előző fejezet megfelelő részeiben! – B-KB) 153 Geml József: Temesvár szabad királyi város statistikája 1898 - ik évben. Kiadja Temesvár Szab. Kir. Város Tanács. Temesvár, 1898, Nyomtatott Uhrmann Henriknél, 1o9.

— 57 —


tanulók zömét adja a magyar elem gyengébben van képviselve, mint a középosztálynál ; -- másrészt tapasztalható – teszi hozzá – hogy a szülők még akkor is német anyanyelvűeknek mondják be gyermeküket, ha az esetleg egy szót sem tud németül és az anyja is már magyar, de mivel az anya talán még németül nevelkedett, a saját anyanyelvét veszi irányadónak.” Maga is érezvén, hogy a kelleténél talán messzebbre merészkedett kutatói buzgalmában, ekképpen visszakozik – kissé „vonalasan” – a milleneumi Magyarország korszelleméhez igazodva: „Ezen téves eljárásban csak az a vigasztaló, hogy kevés gyermek kerül ki népiskoláinkból, melynek [sic!] nem a magyar volna már a társalgási nyelve. Ide kívánkozik a leendő polgármester egy másik - kincstári optimizmusra s némi manipulatív szándékra egyaránt valló gondolatmenete idézett munkája bevezetőjéből: "A magyar nyelv ismeretének terjedését nem kell aggódó lélekkel tudakolni, e tekintetben a haladás szembetűnő, és ha nálunk is nem az »anya«-nyelvet kérdeznék a népszámláláskor, hanem a »rendszerint beszélt nyelvet« (Umgangsprache), mint Ausztriában, 154 akkor gyorsan közelednénk az Alföld magyarságának számarányához". Geml adataiban s főként elemzésében nem is az a legszembetűnőbb, hogy az általa regisztrált magyarosodás inkább «középosztályos» jelenség (hiszen ez csaknem közismert), mint inkább az a nagyfokú bizonytalanság, amit a „klasszikus” iparos – polgári rétegek identitásválasztásában ér akaratlanul is tetten… Kiváltképp hitelesnek tetszik mindez egy olyan forrongó, dinamikus közegben, mint Temesvár, ahol – ismételjük csak meg nyugodtan: egy viszonylag rövid, mindössze két évszázados intervallumban a bánsági és főként temesvári »polgárok« számára nem kevesebb, mint négy – szerb, német, magyar, román – alternatíva + is kínálkozott nemzeti hovatartozásuk meghatározására, s a századfordulón még úgy tetszett: a legkisebb esélyük épp a románoknak van… Mindenesetre Berkeszi, a sokáig domináns németesedő tendenciát akarván érzékeltetni, Döbrentey Gábor 1822-es temesvári esetét hozza fel, aki döbbenten tapasztalta (akárcsak Degré Alajos 1840-ben), hogy a „czigány zenészek” ugyan tudtak magyar dalokat játszani, ám még a hozzájuk intézett kérdéseket sem értették, annyira «németté lettek.»155 Így máris jobban érthető miért volt szükség «színgyámolító és magyar nyelvterjesztő egylet» létrehozására, és miért számított kiváló honfiúi cselekedetnek az -- miként a Delejtű című temesvári magyar újság egyik 186o-as számában olvashatjuk --, hogy «Lehner tanító már a negyvenes 154

Geml uo. és XVI. [oldal] Vö. ismételten a jelen fejezet 136 – 139 lapjain olvasható Jászi- és Méliuszidézetekkel is! 155 Berkeszi im. 81 - 82. +

— 58 —


években tanított a temesvár–józsefvárosi népiskolákban magyarul, sőt azóta is folytatta azt mindazokkal, akik magyarul tanulni óhajtottak».156 Klapka József pedig ezen a téren is kitüntette magát: Berkeszi egyik közleményéből megtudhatjuk, hogy a »komáromi hős« atyja «mint a Temesv. Wochenblatt szerkesztője gyakran felhívta a polgárságot, kivált a kereskedőket, üzletembereket, hogy címtábláikat magyarosítsák.».157 Lapja 1845. június 7.- iki számában aztán örömmel kürtöli világgá, miszerint «ez az intés használt, mert a címtáblák kezdenek orthograficusak, kaligrafikusak, de egyuttal magyarok is lenni. Így lett magyarrá – nyugtázza a világhírű magyar honvédtábornok morva származású édesapja németül hetilapja 1845. évfolyamának 184. oldalán Georgievich Domokos a »Fehér galambhoz«, Hilt Ferencz, Paltsch I. T. »Zrínyihez« ; Róth Albert, Frey Teréz piperekészítő, Ungar szabó mester üzleti feliratai».Reméli is a szerkesztő – szögezi le Berkeszi -- «ez a szokás nemsokára általánossá lesz».158 Ugyanerről, nagyjában-egészében az 1840--1870 közötti esztendők fejleményeire utalva Geml József így emlékezik meg: „Hanem azért még sokáig nem voltak képesek a magyar nevű és magyar ajku lakosok egyegy városi vagy közhivatalba bejutni; még sokáig tárgyalták a közügyeket német nyelven: az iskolában németül tanítottak;159 a magyar színészet csak néhány napon át tarthatott előadásokat: szóval a magyarság csak a hetvenes években kezdett itt tért foglalni; azonban hódítani és terjeszkedni csak az utolsó évtizedben [vagyis 188o – 189o között] volt képes."16o Kivéve természetesen az »úri közönséget«, amelyről – az 184oes évek fejleményeiről szólva – Berkeszi emígy emlékezik meg: «az előkelő körök társalgási nyelve már mindenekelőtt a magyar lett ; a honoráciorok, tisztviselők vagy született magyarok voltak, vagy legalábbis jól beszéltek magyarul. A magyarosodás gyors terjedőben, a nemzeti szellem pedig erősödőben volt […] A gimnáziumban 1844 óta kizárólag magyarul tanítottak, az ifjak a templomban magyarul énekeltek. A német polgárok maguk is rajta voltak, hogy gyermekeik magyarul tanuljanak ők maguk is magyar nyelvű leckéket vettek». Ez, alighanem árulkodó módon, magára Geml Józsefre is érvényes, hiszen visszaemlékezéseiben tényként rögzíti, hogy «őseim is német bevándorlók voltak», kiskamasz koráig egy árva szót sem tudott magyarul, s magát «német származásu 13 éves koromig magyarul nem is 156

Berkeszi: A Delejtű … 8. (5. sz. jegyz.) Berkeszi uo. 9. (2. sz. jegyz.) 158 Berkeszi uo. Vö. Berkeszi : Temesvár szabad királyi város … 87. Ezt az optimizmust látszik igazolni Lendvai Miklós följegyzése is: "Közel száz német czégtáblát cseréltek föl 19o2 - ben magyar czégtáblával vagy legalább magyart is alkalmaztak a német mellé." Lendvai Miklós: Nemzeti kultúrmunka 78. 159 Vö. Szentkláray Jenö: A társadalom nemzeti feladatai Délmagyarországon . Temesvár, 1897, Csanádegyházmegyei Könyvnyomda, 12 - 13. 16o Geml 1894, 2o - 21. 157

— 59 —


tudó délvidéki ember» gyanánt azonosította (identifikálta).161 Nem egészen közismerten ez történt Klapka György esetében is! Az 1848/49 es magyar szabadságharc egyik leghíresebb (leendő) tábornoka, az 182o. április 6. - án Temesvárott született Klapka csupán 1833 - 1835 között tanult meg magyarul, amikor Joseph Klapka, a temesvári "Bürgermeister" egyik testvéréhez (azaz a «komáromi hős» nagybátyjához) küldi Kecskemét városába, hogy az ország (Hungária) nyelvét - "mely az akkori pozsonyi országgyűlés végzései értelmében minden magyar honpolgárra nézve kikerülhetetlen szükséggé vált" - tökéletesen elsajátítsa.* Sőt, bármilyen meglepőnek tűnjék is utólag, a „boldog békeidők”, majd az összeomlás korának talán leghíresebb magyar stílművésze -- Herczeg Ferenc – sem a bölcsőben tanulta meg Kölcsey és Petőfi nyelvét! A leendő ünnepelt írónak hatéves koráig volt ugyan magyar pesztonkája, egy Zsuzsi nevű «szögedi asszony» személyében, de - írja visszaemlékezéseiben - "amikor a dada elhagyta házunkat, elfelejtettem a szögedi nyelvet és csak a temesvári gimnáziumban fogtak megint magyar beszédre." A „történelmi ország” hivatalos nyelve azonban eleinte nem kevés fejtörést okozott számára (Versecen az író gyermekkorában magyar iskola sem volt!) s igazán jól csak szegedi diákként sajátította el, akkor már persze tökéletesen! · Mielőtt tovább merészkednénk a hajdanvolt bánsági és temesvári »úri emberek«, „polgárok” s egyéb rendű és rangú városlakók feltételezett tudatállapota+ feltérképezésének sikamlós és aláaknázott ösvényén, néhány újabb idézet erejéig kanyarodjunk vissza Herczeg Ferenc és Degré Alajos visszaemlékezéseihez: A verseci német patikus érzékeny és jószemű fia, a leendő magyar írófejedelem – akit Karinthy Frigyes nemes egyszerűséggel egy helyütt «a legnagyobb magyar sváb»-nak nevezett – az 1875 körüli temesvári állapotok emlékfoszlányait felidézve, miután megállapította, hogy magyar szó még mindig inkább csak a vármegyeházán, a piarista iskolában, s a cukrászdában járta, emígy folytatja reminiszcenciáit: „A cukrásznál a három déli vármegye [Temes, Krassó-Szörény, Torontál] birtokossága ette a habos fánkot és itta a vanílialikőrt. Olykor tíz szép négyesfogat is állott a téren. Az urak furcsa formájú kocsikon jártak, és még furcsább szabású vadászruhákat viseltek. Egyébként – jegyzi meg mintegy mellesleg, ám alighanem a lényeget találva telibe, hiszen nemigen tudta 161

Berkeszi: A Delejtű … 8., illetve Geml 1924, 85 - 86. Lásd Klapka im. 12. Vö. Hermann Róbert im. 7. · Vö. Herczeg im. 55 - 56, 58, 85 - 86. Lásd. még Németh G. Béla bevezetőjét is (!), uo. 26. + Vö., ismételten, a tanulmány 1o4. lapjának alján olvasható Méliusz - idézetekkel! *

— 60 —


Magyarországon bárki is nála jobban, hogy „miről van szó"162 – azok a magyar urak részben rác, részben görög, részben pedig német nevűek voltak. Akkoriban azt tartották a Délvidéken – mondja nyomatékosan Herczeg --, hogy az ember csak ötszáz holdig lehet rác vagy sváb, azon felül magyarrá kell lennie, ha a vagyonához méltó életet akar élni."163 Jegyezzük meg Herczeg szentenciáját, s vessük össze azzal a képpel, amit a harmadfél évtizeddel korábbi „helyzet”-ről a lippai francianémet seborvos elsőszülöttje, Degré Alajos festett a temesközi vármegyei közélet egy jeles eseményéről: „A megyei közönség nagy izgatottságban volt; új főispánt várt, s egyúttal tisztválasztásnak nézett eléje. Hajdan a főispáni beiktatás nagy dísz - és ünnepélyességgel történt, hát még a temesi grófé! A harmadik megyébe ment őt fogadni a díszruhás küldöttség […] elől lovas bandérium, utána végtelen sora a hintóknak. Az útba eső községek népei ellepték az utakat zászlókkal, éljenzéssel és mozsarazással. Az üdvözlő vagy inkább dicsőítő szónoklatok egymást érték. Végre Temesvár kapuin bevágtatott és robogott a sok lovas és díszfogat. A megyeház előtti tért roppant tarkaság lepte el […] Temesvár [így] egészen más alakot nyert; – mesél tovább Degré – a megyei tisztviselők, vidéki birtokosság, a szomszéd megye küldöttségei az utcákat s vendéglőket elözönlötték, s mindenfelé magyar beszéd hangzott, Pepi cigány meg úgy húzta szakadatlanul a csárdásokat, mintha eddig is ez lett volna a mindennapi kenyere […] Három napig tartottak az ünnepélyek és lakomák, három napig volt Temesvár magyar város […] Ily táblabírói közönség […] tette magyarrá [Temesvárt], ha csak három napra is, s hagyott nyomokat a német polgárság szívében legalább gondolkodni arról, hogy jó volna, ha gyermekei magyarul tanulnának".164 – ismétli pár sorral lejjebb. Hogy némiképp „nevesítsük” is Degré freskóját Berkeszi István gondos helytörténeti búvárkodását hasznosítva idemásoljuk a bánsági «gazdag földbirtokos osztály» tagjait, s a jeles türténész nyomdokain magunk is feltételezve, hogy a «honorácior osztály között is mennyi magyar és magyarérzelmű mérnök, építész, tanító stb. lehetett». Berkeszi ugyanis - «Temesvármegyében» az alábbi nemesi családokat veszi lajstromba: Ambrózy, Gyürky, Csekonits, Vukovits, Deschán, Hanzély, Majthényi, Zselénszky, Daruváry, Izdenczy, Gyulay, Kulterer (Murányi), Manaszy, Laczkovits, br. Lo Preszty, Pottyondy, Szabó, Kövér, Kabdebó, Tormássy, Papházy, Árvay, Hollósy, Gorove, b. Hiller, gróf Bethlen, Nemeshegyi, Nyéky,

162

"Herczeg a magyar társadalom, a magyar értelmiség fejlődése szemszögéből az egyik ábraszerű történetszociológiai példa. Olyan rétegből indult, amelyből a magyar értelmiségnek igen tekintélyes része származott el". Herczeg im. (Németh G. Béla bevezetőjéből!) 22. 163 Herczeg im. 85. 164 Degré im. 62. Vö.: tanulmányunk 156. és 161. számú jegyzeteivel is!

— 61 —


Órosi, Beniczky, Horváth, Sztojanovits, Graffay, Miletz, Bilitzky, b. Duka stb."* Van különben egy érdekes s igen becses adatunk arra, hogy Degré ráolvasás-szerű kívánsága valóban több volt holmi délibábos eszmefuttatásnál s nem csupán a derék «birodalmi németek»* lelkivilágára hatott: Morgenstern Mihály Marcaliban tevékenykedő rabbi csodagyerekként induló fiacskája – aki Marczali Henrik néven írta be nevét a magyar és az egyetemes historiográfiába – az alábbi passzussal indítja eredetileg a Nyugatban publikált s 2ooo.-ben a Múlt és Jövő Kiadó gondozásában könyv alakban is megjelent önéletírását: „Marcaliban születtem 1856. április 3.-án. Első határozott emlékezésem 186o nyarára nyúl vissza. Atyám gyászbeszédet mondott Széchenyi Istvánról – egyike volt az első zsidó papoknak, kik magyar nyelven prédikáltak --, és a megye urai is összegyűltek a kis zsidó templomban. Ha csak az urak lettek volna – igaz díszruhában, kardosan jelentek meg. De a templom előtti téren sorban állottak a szebbnél szebb hintók peckes bajszú parádés kocsisokkal és délceg hajdúkkal, kiknek libériáján csak úgy ragyogott a fényes szalamiagomb. Mikor az istentisztelet megkezdődött, nagy lelkitusában vergődött az én szegény kisded elmém. Bemenjek-e, mint *

Berkeszi: A Delejtű … 18. Különösebb nyelvészeti és genealógiai felkészültség nélkül is vélelmezhető, hogy a „törzsökös” magyar eredetűeknek tetsző nevek férfiágon „törpe minoritást” képeztek! Vö. Böhm im. II. köt. 135 – 136. * Apai nagyanyám, Kálmán Béláné, szül. Kandó Ilona (1895 - 1971) -- aki a Szatmár és Nagybánya közötti, az avasi románsággal és az Anjou - kori telepítésű Kővárvidékkel szervesen illeszkedő, igen kevert lakosságú Szinérváralján élte le életét -- közlése, miszerint a XX. század elejére erőteljesen megmagyarosodó félben lévő Szatmár megyei svábokat - érzékenységüket kímélendő - a »törzsökös« magyarok így nevezték, s viccesen még a csótányokra is átruházták volna (t. i. nem svábbogár, hanem »birodalmi német«[bogár]). Nagyapám, a rimaszombati gyökerű kisnemesi eredetű borbélycsaládból származó id. Kálmán Béla (1887 - 1963) viszont gyakran kántálta a következő (számomra ismeretlen vétetésű) épületes strófát: «Ó szegény, tót legény, mindig krumplit kapálni, s csak keveset zabálni». Sohasem fogom tudni kideríteni sem azt, hogy kitől tanulta, s még kevésbé azt: vajon összefügg-é ez, s ha igen miként , azzal a ténnyel, hogy számos »színmagyar« hangzású fölmenője között a Csesznok [ »cesnak«®fokhagyma (szlovák)] nevet is megőrizték az elsárgult családi papirosok.[A Gömör megyei (rimaszombati) illetőségű ref. «n[eme]s Kálmán János kézműves czéhbeli mester» (Kálmán Pál és Szöllősi Mária fia) 1812. január 29.-én kötött házasságot Csesznok Borbála ref. hajadonnal Rimaszombat városában, az ő első gyermekük az 1812. dec. 18.-án született «nemes Kálmán Lajos mészáros czéhbeli mester», az ükapám (a dokumentumok a család birtokában). Mivel a versike 5 - 1o éves korom körül vésődött emlékezetembe, filológiai pontosságáért ezúttal nem vállalhatok felelősséget [B.-K.B]. A mondóka esetleg összefügghet a magyarul viszonylag gyöngébben beszélő és a „törzsökös” alföldi, netán partiumi nemesifjak egymást ugrató „kedélyes évődésével, amelyet az 1830-as évek elejének patriarchális hangulatára emlékezve Mocsáry Lajos örökít meg A régi magyar n emes. Észrevételek Grünwald Béla „A régi Magyarország” czímű munkájára. Budapest, 1889, Franklin, 233. Vö. Dr. Forgon Mihály: Gömör - Kishont vármegye nemes családai . Kolozsvár, 19o9, Gámán J. örököse könyvsajtóján, II. köt. 8 - 9. E réteg mentalitásához ld. Kósa László: Kisnemesek és utódaik viselkedése és gondolkodásmódja a XIX . században , in: Kósa László: Nemes ek, parasztok, polgárok. Néprajzi tanulmányok . Debrecen, 1996,[Folklór és Etnográfia 94] Oktatási és Kutatási Kiadvány, Kossuth Lajos Tudományegyetem, 126 - 132.

— 62 —


illik, az istenházába, vagy kívül maradjak-e beszélgetni a kocsisokkal és gyönyörködni a lovakban?")165 Degré (és persze Marczali) plasztikus tablójának keleties színein, patriarchális atmoszféráján s az úgy látszik rögeszmés „czigányozáson"166 túl számos mozzanat ötlik az olvasó szemébe, mindenekelőtt az, hogy a német polgárvárost – ha csak három napra is -»elözönli«, lenyűgözi s valósággal leigázza a vármegyei magyar nemesség s a magyar szó. Ennek a tiszavirág életű jelenségnek pedig Degré értékrendszerében legalább – kívánatosnak, követendőnek és mintaszerűnek kell lennie . Hiszen akkoriban alig vonta, vonhatta bárki (bármi) is kétségbe a magyar(országi) történelem – és társadalomfejlődés [hungarus ] alaptendenciáját ·, amelyet Berkeszi, mintegy másfél évtizeddel Degré után a Temesköz korábbi históriájának vonatkozásában ekképpen rögzített: «Különösen a nemesi jelleg segítette elő az egybeolvasztás nagy munkáját. Mihelyt valaki nemessé lett, nyomban minden ivadékával együtt magyarrá, sőt 1526 előtt katolikussá is lett. A közélet teljesen magyar lévén, senki sem játszhatott szerepet sem a megyegyűléseken, sem a hadseregben, sem a kir. hivatalokban, ha a [nemesi] nemzet nyelvét nem tudta.

165

Marcali im. 5. Vö. Berkeszi im. 95. · Szintén terjedelmi okokból itt is csupán néhány többé - kevésbé elfeledett munkát jelölünk meg, azzal az (egyébként a magyar történet toposzai közé tartozó) megjegyzéssel, hogy a magyar köznemesség kialakulása rendkívűl hosszan elnyúló, többszázéves folyamat volt, s bármennyire szeretnők is, a reformkort megelőző mintegy ötszáz év még elméletileg sem vethető egybe emez egységesnek remélt folyamat - a nemesi típusú m agyar társadalomfejlődés - újabb (modernizált) fordulójának tekintett 1848 - 1918 közötti szakaszával ( s kivált annak alig ötvenesztendős «aranykorával»), hiszen - Kossuth szavaival ( s a longue durée értelmében) - »Nemzetek történeteiben egy félszázad annyi mint egy óra», azaz »szerves kifejléséhez« a Történelem épp azt nem adta meg, ami lényege : a zavartalan kibontakozáshoz szükséges (viszonylag nyugodt, hasznos ) időt...Vö.: Mályusz Elemér : A magyar köznemesség kialakulása. Századok , LXXXVI. évfolyam, 1942. 1 - 3. szám, 272 - 3o5.; 4o7 - 434. ; u. ő.: A reformkor nemzedéke. Századok , LVII - LVIII. évfolyam, 1923 - 1924, 16 - ?, és Ungár László: Szempontok a magyar polgári osztály kialakulásának vizsgálatához, Századok , LXXVI. évfolyam, 1942, 1 - 3. szám, 3o6 - 328., valamint - szélesebb kitekintéssel - Hajnal István: A kis nemzetek történetírásának munkaközösségéről. I. közlemény. Századok , LXXVI.évfolyam, 1942, 1 - 3. szám, 1 - 42. Ld. még Mályusz alábbi, a huszas harmincas évek történészi « közvélekedését» (s persze a »keresztény - úri középosztály» enyhén antidemokratikus önszemléletét) híven tükröző megjegyzését: "A magyar társadalmi fejlődést éppen az különbö zteti meg a nyugatitól , ahol nemcsak a városi polgárságot, de még a falusi földművelő osztályt sem lehet figyelmen kívűl hagyni az aktív politikai tényezők közül, hogy ez a nagyszámú nemesi réteg, a szegény nemesség , amely t. i. gazdaságilag jobbágysorban élt, személyes nemesi jogait azonban megőrizte , volt az a tömeg , amely már nem puszta mozdulatlan anyag , de még nem is művelt, öntudatos, amely vezethető s amelynek hivatása, hogy az ügyes vezető szavának súlyt adjon"., Mélyusz Elemér: A helytörténeti kutatás feladatai. Századok , LVII - LVIII. évfolyam, 1923 - 1924, 538 - 566. 166

— 63 —


A felszívódás processusa olyan gyors és hatalmas volt, hogy az Árpádház kihaltával már legnagyobbrészt magyarnak tüntetik fel a Temes vidéket. Még azok a részek is, hol a legsűrűbben lakott a benszülött szláv faj, vagy a hol az oláhság telepedett le, a XIV. század folyamán már egészen magyar ábrázatot mutatnak. A vezető társadalom, mely a nemesítés révén szedte magába az idegen nevű polgárokat, ekkor már csupa magyar nevekkel jelenik meg a történet színpadán. A helységek pedig, melyekben a jobbágy nép lakik, szintén magyar nevű helységek».167 Az anyai ágon valóban magyar köznemesi famíliából származó Degré különben oly makacs következetességgel ismételgeti a »magyar« jelleg fontosságát, hogy az elemző gyanút fog s tüzetesebben megnézi az akkor húszas évei elején járó leendő író temesvári majd pesti „társaságának” összetételét. Az eredménye: két Dessewffyn kívül harmadik jurátustársa Bogma Gyula168 , akinek nagyatyja Horvátországból vándorolt Pozsony megyébe és apja, Bogma István lépett Temes vármegye szolgálatába, míg „főnökét” – mint láttuk – Vukovics Sebőnek hívják.169 Ebből a szempontból még tanulságosabb Degré leírásának következő passzusát is szemügyre venni, hiszen az nem egyéb, mint a nálánál negyvennégy esztendővel fiatalabb Herczeg Ferenc imént idézett megállapításainak illusztrációja (ha csak Herczeg nem éppen Degré emlékeiből szemelgetett?):

167

Berkeszi im. 75 - 76. Lásd még Szentkláray: A társadalom nemzeti feladatai … 4. Vö. Bolnay - Bethlen Miklós alábbi, főként a történelmi Erdélyben lejátszódó rokon folyamatokra vonatkozó - a korabeli "közvélekedés" szempontjából tipikusnak tekinthető - fejtegetéseivel: "A nemesi osztálynak, mely minden értelmes osztályt magába ölelt, s mely a legkiválóbb előjogokkal és szabadságokkal bírt, demokratizálása volt a nagy eszme, melynek a magyar állam fenmaradását köszönheti. A hódítók mindent amijök volt, megosztottak a legyőzöttekkel, mert az állam minden lakója, lett légyen magyar, szláv avagy román, nemesi rangra volt emelhető, ha a közélet bármely terén, vagy a csatatéren a haza védelmében magát kitüntette vagy egy és más alakban nyilvánuló áldozat készsége által érdemeket szerzett a haza körül. Ki nem ismeri a bocskoros nemeseket? Sok ezer román nyelvű vagy más nemzetiségű paraszt emelkedett nemesi rangra, annál inkább számíthatott bármely nemzetiségű értelmes ember rá, hogy hazafias érdemek, szorgalom és kitartás megszerzik számára a nemesi diplomát. És ha végre elérte ezt az életczélt, valóságos kis királylyá lett és oly előjogokkal bírt, mint semmi más állam polgára…" Bolnay - Bethlen Miklós: A történelem regénye (1846 1886) Jellem - és ko rrajzok . Budapest, 1888, Franklin Társulat Nyomdája, 32 - 33. Vö. Mályusznak a 114. lap *-ggal jelölt jegyzetében rögzített véleményével is!(B-KB 207-es jegyzet!) 168 [Nebojszai] Bogma Gyula "szül. 1821.-ben. Temes vármegy. Tb. aljegyzője. 1841 esküdt. 1845 levéltárnok. 1846, táblabíró, 1848. alszolgabíró, 1867 - 1883, szolgabíró és főszolgabíró, meghalt 1885. május 3o, hetvennégy éves korában Temesvárott. Neje: écskai Lázár Hermina, Lázár József táblabíró leánya, esk. 1843"., Lendvai Miklós: Temes vármegye nemes családjai II. köt. Budapest, 1899, Budapesti Hírlap Nyomdája, 58 - 59. 169 Degré im. 61.

— 64 —


„Alig zajott le a beiktatási ünnepély – folytatja elbeszélését Degré Alajos – , a tekintetes karok és rendek tisztújításhoz láttak. A Maleniczák, Nikolicsok, Koichék és Ghicak akkoriban négyesfogatokon s tömött tárcákkal jelentek meg a megyei székvárosban, s estétől reggelig folyt a kártyázás.” Néhány oldallal lejjebb Degré emlékezetből felidézi azokat a „hazafias elemeket”, akik „az ifjúság elkényeztetett gyermekének” számító pesti Nemzeti Színház páholyait látogatták: Ürményi koronaőr, gr. Károlyi György, Csekonics János, Csernovics Péter, Laffert Antal báró, Karátsonyi Guido, Luka, Pákozdy, Jeszenszky, Csepcsényi, Szucsics… Simontsits."17o Vagyis – Herczeg Ferenc megfigyelését igazolva – jó néhány délszláv eredetű (s bizonyosan délvidéki) família reformpárti, liberális és erősen magyar érzésű csemetéje. Egy újabb keletű román monográfia szerzői – főként jeles román kutatók korábbi eredményeit összegezve – számszerűleg is megragadják a jelzett »processust« --annak dinamikájával és bánsági couleur locale -jával együtt : míg az 1784 – 1787-es birtokösszeírás adatait összegezve csupán kétszáz nemesi jogállású személyt regisztrálnak Temes megyében és hetvenhetet Temesvárott, addig 1836.-ban már 996 lakos rendelkezik címeres nemesi oklevéllel, s számuk a század közepéig még tovább emelkedik. Helyesen húzzák alá, hogy a nemesítetteknek csupán elenyésző hányada magyar, a többség a megyei és (főként) városi adminisztráció német, délszláv, zsidó valamint makedo – román [arumén, cincár] hivatalnokai vagy (inkább) megtollasodott kereskedői közül emelkedik ki, akik „a nemesi titulus megvásárlásával társadalmi pozícióikat kívánják megszilárdítani."171 A Munteanu szerzőpár természetesen a nevezetesebb »cincár« familiákat aprólékosan lajstromba veszi : a később nagy karriert befutó [foeni] Mocioni – Mocsonyiak »kutyabőre« 1783-as, a «nagyszentmiklósi» Naco – Nákó* testvérpáré 1784-es, a «kádári» Duca – Dukáké 1792-es, míg a «némethi» előnevű Damaschin – Damaszkínoké172 1792-es keltezésű,173 s a sort még oldalakon keresztül folytathatnánk. A múlt század magyar története kutatójának ezek a tények (nevek) az immár emigráns Kossuth Lajos egy 1858-as Glasgow-i előadásának lendületes és önérzetes mondatait idézik emlékezetébe: Kossuth, 17o

Degré im. 99. Munteanu, Ioan - Munteanu, Rodica, im. 19o. * Vö.: "Nákó, Naláczy, et de Nána (Familianum --- sabattae geneologicae), OSZK, Kézirattár, Oct. Lat.; fausta 3. Mss. Sec. XIX. .fol. 3 in 8º Mss. 172 V. ö.: Berkeszi im. 31. és uő.: A Delejtű … 18. 173 Lendvai szerint előnevük «némethi» s a család megalapítója Damaskin Lyubomirovics István (felesége Zákó Mária) és gyermekei (Sándor, Antal, Simon, Sebők, Pulcheria, Teréz, Katalin és Anna) "I. Ferencz király által (Bécs, 1799. decz. 2o) nemesíttettek." Lendvai im. III. köt. 86. A család gör. kel. vallású.. 171

— 65 —


megkísérelvén eloszlatni amaz, a nyugati (főként francia) sajtóban akkortájt lábra kapó, alulinformáltságból és/vagy szándékos csúsztatásokból származó híreszteléseket, miszerint „az utóbbi [1848--49es] magyar szabadságharcz tulajdonkép csak fajharcz volt, melyben mi magyarok mint uralkodó-faj szerepeltünk, mely a többi fajoknak […] elnyomására törekedett” volna, egyebek között kijelentette: [a magyar történelem fejlődése során a] „nemesi kiváltságok sohasem voltak kirekesztőleg a magyar faj [etnikum] számára fentartva, hanem része volt azokban az országot lakó minden más fajnak s […] ezerekre meg ezrekre megyen azon nem magyarok száma, kik nemesi előjogokkal bírtak, míg magának a magyar fajnak több mint öt milliónyi zöme az az a lkotmányos jogok élvezetéből teljesen ki volt rekesztve "… Majd, kissé lejjebb részleteket is közöl brit (skót) hallgatóságával: „A nemesség soraiban voltak németek, tótok, horvátok, szlavonok, ráczok, görögök, oláhok [románok], örmények, szóval: volt minden faj [etnikum], mely a magyar korona területén lakik, s e nem magyar faju [etnikumú] nemesek közt voltak kisebb - nagyobb birtokosok az alkotmány jótéteményeiből kizárt magyar jobbágyok [Kossuth kiemelései!] földesurai, s a magyar jobbágyok robotban művelték a földet nem magyar uraik számára, s nekik jobbágyokul adóztak és szolgáltanak. Még magában a czimezetes (sic!) főnemesség soraiban is tizenegy herczegi család között csak négy magyar eredetű van, hét idegen faj; száz grófi család közt harminczötöt, kilencvenhárom bárói közt harminczkilenczet nevezhetnék meg – mondja Kossuth – melyek nem magyar eredetüek".174 Mielőtt tovább lépnénk, s konkrétan rátérnénk a temesvári összeesküvés egyik főszereplője – ifj. Niamessny Mihály -- családi és társadalmi viszonyrendszerének alaposabb (főként prozopográfiai jellegű) vizsgálatára ellenpontozás kedvéért (s a folyamatot némiképp mesterségesen felgyorsítva) most nézzük meg hogyan látta a XIX. – XX. század fordulójára már kétségbevonhatatlanul gentry -vé torzult hajdani liberális középnemesi rétegeket három kiváló magyar historikus (szociológus): Jászi Oszkár 1912-ben, Horváth Zoltán 1961-ben, valamint – alig néhány évvel ezelőtt -- egy Amerikába „szakadt” neves magyar származású történész, az 1924. január 31.-én Budapesten született John Lukacs (Lukács János), majd véleményüket próbáljuk meg összevetni az általunk eddig megismert temesvári társadalomtörténetitársadalomlélektani „fejleményekkel”. Kezdjük a sort időrendben Jászi Oszkárral, aki 1912-ben úgy látta, hogy a „magyar gentryt jellemző szabad és diadalmas fellépés (az uralkodás és munkanélküli jövedelemnek ez a lelki kisérője) teljesen hiányzik a [betagozódni nem tudó és/vagy nem is akaró! – B-KB] 174 Kossuth Lajos: Irataim az emigráczióból. Második kötet. A villafrancai béke után Budapest, 1881, Az Athenaeum R. Társulat Kiadása, 135., 136 - 137.

— 66 —

.


nemzetiségi középosztályból. Szemükben – legalábbis Jászi szerint – van valami réveteg, bizonytalan vagy szomoru kifejezés, amely a zsidókat is és az üldözött fajokat általában jellemzi”.* Horváth Zoltán egyébként kíméletlen s minden empátiától „mentes” portréja sajnos első látásra jóval több vonásában- mozzanatában illik korábban megismert „hőseinkre”. Ilyenformán: „[korszakunkban] a középnemességnek már nincs meg a hatalmi poziciójához szükséges reális alapja […] Elszegényedett, a tekintélyt biztosító földet elvesztette. Műveletlen és elmaradott lévén, nem támaszkodhat szellemi fölényére, új alapot kell teremtenie, és ez az alap: a privilegizált, szabadalmazott magyar hazafiság”. Majd, tollát még inkább vitriolba mártva emígy folytatja: „A szabadságharc nyomán elenyészett múlt ragyogásának emléke elevenen él benne, rendi kiváltságait [ti. a dzsentri] most a teljesen irreális »egységes magyar állameszme« kiváltságos képviseletével pótolja. Magyarkodásával valósággal terrorizálja az ország magyar és nem- magyar lakosságát, hazug sovinizmusával megfertőzi az egész közszellemet, senki sem mer ellene szót emelni, legkevésbé azok, akik nem délibábok után futnak, hanem igyekeznek vagy kénytelenek józanul biztosítani emberi, gazdasági és kulturális igényeik kielégítését: a számban kicsiny, a gye nge és félénk polgárok. A köznemesi hatalomgyakorlás három évtizede, mindent elárasztó virtuskodásának terrorja ráfeküdt a magyar közéletre, de ránehezedett az egész szellemi és művészeti, sőt még a tudományos életre is. Ez a három évtized fejleszti uralkodóvá azt a »cigányozó«, nótázó (persze kártyázó és dorbézoló) életfo rmát, amelyet az ízlésében is korrumpált, ugyancsak nagyrészt műveletlen, lassanként kialakuló magyar polgári »középos ztály« úri viselkedésnek és életmódnak tekint, s nem ritkán ut ánozni is kíván” +(az én kiemeléseim! – B-KB). Lukács János -- aki Jászi Oszkárhoz és Lesznai Annához hasonlóan azon kevesek közé tartozik, akik «kívülről» és «belülről» - sőt: felülről egyaránt képesek a századforduló heterogén (félnemes - félpolgár) „magyar” típusait látni és láttatni --, már több megértéssel tárgyalja az * Jászi im. 481. A dzsenti-képhez lásd még Gyáni Gábor: A napló mint társadalo mtörténeti forrás. A közhivatalnok identitása c.érdekes tanulmányát, in: uő.: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése . Budapest, 2ooo, Napvilág Kiadó, 145 - 16o. Lásd bővebben Bódy Zsombor: Egy társadalmi osztály születése. A magántisztviselők társ adalomtörténete 1890 – 1938 . Budapest, 2004, L’Harmattan című hézagpótló munkáját )különösen: 109 – 172.) + Horváth Zoltán: A magyar századforduló. A második reformnemzedék története. Budapest, 1961, Gondolat, 34 – 35. Vö. A. Sauvageot: Découvert de la Hongrie. Paris, 1937, Librairie Félix Alcan, 46 – 49., valamint Estók János: Magyarország története 1849 – 1914 . Budapest, 1999, Nemzeti Tankönyvkiadó, 167 – 176. (A dzsentriről uo. 175 – 176. Lásd még újabban Judit Frigyesi: Béla Bartók and Turm -of-century Budapest . Berkeley-Los Angeles-London, 1998, University of California Press (különösen 43 – 54.) és Alice Freifeld: Nationalism and the Crowd in Liberal Hungary, 1848 – 1ö14. Washington D. C. – Baltimore – London, 2000, The Woodrow Wilson Center Press – The John Hopkins UP (különösen 225 – 241.).

— 67 —


integer Magyarország hajdani „vezető osztálya” viselt dolgait. Főként az angolszász olvasóközönségnek szánt, ennélfogva kissé leegyszerűsített, ám annál plasztikusabb látlelete emígy fest – két részletben: „A magyar dzsentri életét közelebbről ismerjük, mint a főnemességét […] - mondja a Magyarországon született s a harmincas - negyvenes években Pesten «szocializálódott» világhírű amerikai történész - A legjobb amit róluk elmondhatunk, hogy megőrizték férfias büszkeségüket és hajlamukat a bőkezűségre. Legnagyobb hibájuk a szűk látókörű nacionalizmus, mely még a régi, megyeméretű hazafiságból sarjadt. Szerették a cigányzenét, és a frázisokat költészetben és politikában egyaránt. Fiaik először jártak egyetemre (többnyire jogi végzettségért), hogy állami hivatalt viselhessenek. Sekélyes műveltségük sokszor elmaradt a főnemesség világismeretétől, vagy akár a zsidó polgárságétól. Mindezeknek a súlyos következményeit mind osztályuk, mind az ország megsínylette. Illúzióik és hiányos világpolitikai ismereteik meghatározták a nemzet sorsát. Mégis ez az osztály épített hidat a város és a vidék között .[Az én kiemelésem! B.-K.B.]" Majd az alábbiakban folytatja a " «dzsentrinek» nevezett társadalmi osztály"·, pontosabban annak egyre mélyülő identitásválsága vázlatos rajzát: "Szerepe jóval túlnőtt számarányán […] angliai megfelelőjével ellentétben […] gazdasági és pénzügyi viszonyai rosszabodtak […] 19oo-ban szokatlanul sok birtokot adtak el […] sok magyat dzsentri […] a fővárosba költözött. Kevesen érdeklődtek azonban az üzlet, a kereskedelem vagy a pénzügyek iránt. Inkább közhivatalokban kerestek - és kaptak - állást. A nemrég még szabadelvű és hivatalellenes vidéki dzsentrik a nemzeti hivatalnokréteg tagjai le ttek. Ez a bürokrácia 19oo után felduzzadt és megmerevedett[…] Ennek az irányzatnak [tendenciának] nemcsak gazdasági, hanem jóval mélyebbről fakadó forrásai és főként mélyreható következményei voltak. A magyar dzsentrik, legalábbis viszonylag, elszegényedtek. Emellett azonban úgy érezték - és nem egészen ok nélkül -, hogy az előző században viselt szerepük rohamosan csökken. Hiszen nemrég még, politikai és kulturális értelemben, a nemzet vezető osztálya voltak. Néhány kivételről sem megfeledkezve - mondja Lukacs -, talán helytálló az alábbi általánosítás: ez az egykori szabadelvű osztály 19oo-ra konzervatív eszméket vallott", és tagjai, többségükben,· "valójában nem találták [többé] helyüket a nemzet megváltozott életében. ·

Korabeli irodalmi művek (főként a Mikszáth-regények) és Concha Gyöző [Victor]: La Gentry, sa genèse, son rôle en Hongrie című (különlenyomat a Revue de Hongrie 1913-as évfolyamából) tanulmánya alapján · Lukacs, John: Budapest, 19oo A város és kultúrája . Budapest, 1996, Európa Könyvkiadó, 99., lásd még Lukacs uo. 97 - 98. és 198. Vö.: Estók János: Magyarország története 1849 - 1914 . Budapest, 1999, Nemzeti Tankönyvkiadó, 167 - 176. (a dzsentriről uo. 175 - 176. Vö.: a tanulmányunk 78. lapján * - ggal jelölt John Lukacs idézettel! Lukacs im. 196 - 197. Vö. Németh G. Béla jóval árnyaltabb bevezetőjével, Herczeg im. 11 - 32. (különösen: 14, 16, 22 - 25)..

— 68 —


Nos, nem vonva kétségbe Jászi Oszkár, Horváth Zoltán és Lukács János elemzői kvalitásait, a tanulmányunk első fejezetében megismert, akkori „nemzetiségi középosztályból” államalkotó többségi oligarchiává éppen átvedlő, vagy kényszerből „társutassá” váló fő- és mellékszereplőink (Bellai József, Sztojka Sebő, Maniu Gyula, Vajda Sándor, Bárdossy Ágoston, Widrighin Sztán, Blaskovics Ferenc, Muth Gáspár, Nosek Broniszláv) karakterében inkább a folytonosságot , a Méliusz által leírt korábbi liberális magyar nemesi típusokra visszavezethető, de már jogvégzett (s általában hivatalviselő) félig beamter-polgár, félig dzsentri figurákat látunk, akik „csupán” abban különböznek egymástól, hogy – kis túlzással – az 1918/20-as geostratégiai kataklizma következményeként „állameszmét váltanak”, homo monarchicus ból, vagy magyar ha zaffyból román, szlovák és magyar(országi) pszeudo -polgárrá lényegülnek át, ami mitsem változtat azon, sőt inkább elfedi azt, hogy – szociológialag és mentálisan -mindnyájan „nemzetiségi különbség nélkül” – valójában megrekednek azon az 1910 körül tetőző szinten, amelyet a Monarchia s benne az „integer” Magyarország jóval korábbi előzményekre és törvényszerűségekre visszamenő gazdasági- társadalomfejlődési dinamikája és öröklött kulturális mintái tettek lehetővé. E megállapitáshoz – főként Horváth Zoltán indulatvezérelte kemény bírálata, valamint a Lukács János által is szóba hozott, szinte kizárólagosnak ábrázolt túltengő hivatalviselő hajlam kapcsán – két halk kérdést füzhetünk: a, vajon a korszak gazdaságfejlődése és intézményrendszere kínált-e nekik más lehetőséget? Az általunk korábban – értekezésünk első fejezetében -hellyel-közzel feltérképezett temesvári közeg, ugyanis, s még inkább a Niamessny – Manaszy család férfitagjainak a következő részben vázolt életútja mintha nem támasztaná teljesen alá ezeket a kategorikus (s általánosító) ítéleteket. Arról nem is beszélve, hogy a leendő „keresztényúri középosztály” szociológiai kezdeményének (már- már kemény magjának) tekintett dzsentri Horváth Zoltán által egyértelműen károsnak, nyomasztónak, avittnak s antidemokratikusnak beállított, az „egységes magyar állameszme” kisajátítására irányuló álhatatos törekvése vajon nem a „korkívánat(szellem)”, a virágkorát élő francia (jakobinus) típusú „nemzetállamiság” (État-nation) magyar – ráadásul a mintánál némileg szabadelvűbb (jóllehet a szerző által ’sovinisztának’ minősített) változata volt-e valójában csupán? És b, még az előzőnél is halkabb kérdés: mit „produkált” ehelyett az elmúlt nyolcvanöt esztendő szlovák, szerb, ukrán, román s persze magyarországi (romániai, szerbiai, és szlovákiai) magyar társadalomfejlődése és mentalitástörténete?

*

— 69 —


A Niamessny -Manaszy család(ok) és Temesvár Ha Kossuth Lajos, Degré Alajos, Herczeg Ferenc netán egyetlen család leszármazása révén óhajtotta volna bemutatni (s igazolni) az eddig elmondottakat, bízvást folyamodhatott volna ifj. Niamessny Mihály családfájához: Az »almánfalvi« előnevű Liptó megyei família három tagja: Márton, György és Márta 1578. április 13.-án szerezte „czimeres - nemes levelét” Rudolf császártól és magyar királytól, amelyet 1579 - ben hirdette ki Liptó vármegye közgyűlése. A család egyik ága – olvashatjuk a Borovszky- féle monográfia-sorozat Temes vármegye c. kötetében175 – a XVII. század végén - pancsina- lehotai birtokrészét elzálogosítva, Bars vármegyében telepedett le,176 majd onnan Biharba költözött. Ez ágból származott Antal, a gyarmatha - remetei uradalom főtisztje, aki Temes vármegye főadószedője tisztjét töltötte be, egyszersmind Temes és Krassó vármegyék táblabírája volt, 1815-ben távozott az élők sorából. «Leszármazói közül többen kiváló szerepet vittek Temes vármegye és Temesvár szab. kir. város közéletében» - mondja föntebb már idézett forrásunk. Antal két hites feleségtől származó három fiának egyike, (hiányos adatainkból kihámozhatóan: a legfiatalabb) Niamessny Ignác Temesvár szab. kir. város tanácsnoka* (megh. 1849.-ben), aki a jelek szerint maga is a Szentkláray és Berkeszi által említett mintaadó országgyűlési „kis-követek” közé tartozott, mert neve felbukkan az 1832-36-os pozsonyi diétán részt vevő „országgyűlési ifjak” által 1834-ben létrehozott Társalkodási Egylet (Casino, Ifjúsági Kör, Fiatal Magyarország) tagjai sorában. E tényből arra következtethetünk, hogy korábban jogi tanulmányokat végzett s ügyvédi vizsgája után csatlakozott Dessewffy Antal és Császár Sándor, ill. Klapka József „csapatához”, hiszen miként azt a «jurátus - egyesület» viselt dolgainak egyik neves krónikása Pulszky Ferenc nyomán177 írta: „Ez alól a vizsga alól egyetlen a 175

Lásd Temes vármegye nemes családai c .rész 416. Vö.: Lendvai Miklós: Temes vármegye nemes családjai, III. köt. Temesvár, 19o3, A Délmagyarországi történelmi és régészeti múzeum - társulat kiadása,Csendes Jakab könyvnyomdája, 135. * Lásd Lendvai im. 135 - 136. 177 [1834]"Január végén Pozsonyba mentem, hogy az országgyűlésen mint jurátus öt terminust töltsek, s letegyem az ügyvédi vizsgát, mert a régi időkben ez a jó nevelés kiegészítéséhez tartozott; ha valaki a birtokos osztályból le nem tette a cenzúrát, élhetetlen embernek tartották", Pulszky Ferenc: Életem és korom [S. a. rendezte, az előszót és a jegyzeteket írta Oltványi Ambrus] I. köt. Budapest, 1958, Szépirodalmi Könyvkiadó, 95. Pulszky egyébként »Pulszky Ferenc emlékiratai. Két közlemény Jurátus koromból 1834 - 36« címmel 1876-ban a Budapesti Szemle egyik füzetében, 176

— 70 —


vagyonosabb osztályhoz tartozó ifjú sem vonhatta ki magát, ha csak azt nem akarta, hogy kicsinyeljék."178 Mindenesetre Niamessny Ignác valóban „jó társaságba” került, mert a „Fiatal Magyarország” tagságában Pulszkyn kívűl – többek között – olyan neveket találunk, mint Asztalos Sándor, Barcza Pál, Bogyó János, Bojtor (?), Csapó György, Farkas János, Halász Kálmán, Jeszenszky Ferenc, Kalauz Pál, Komlóssy Imre, Latinovics Zsigmond, Lovassy László és Ferenc, Lukáts Károly, Orczy Antal, Ormós Sándor és Ormós Zsigmond, Pálóczy Tamás, Parniczky Mihály, Pázmándy Dénes, Pinkovics Ágoston, Pongrácz Bonaventura, Ragályi Nándor, Szemere Bertalan, Tarnay Mihály (Niamessny Ignác Júlia nevű húgának férje), Tormásy János, Vargha Lajos és – Vukovics Sebő.179 Niamessny Ignác aktivitására vall, hogy a bécsi titkosrendőrség látókörébe is bekerült, szerepe volt a Wertheimer Ede által 1908-ban feltárt A jurátusok fölségsértési pöre 18o-ben. Végül, immár teljes jogú követként Temesvár szab. kir. várost képviselte az 1840-1844 közötti országgyűlésen, s ebbeli minőségében «tagja volt a Duna és egyéb folyók szabályozása ügyében kiküldött országos bizottságnak», valamint «Temes és Csanád vármegyék táblabírája volt».181 valamint a Pesti Napló 1876. november 26-i számában egyaránt közé tette emlékeit, amelyek «némely téves állításait», a «történelmi hűség szempontjából», az egyesület egyik alapító tagja - a szintén temesvári Ormós Zsigmond, némiképp másként emlékezve a korabeli történésekre, igazította ki önéletírásának egyik -- Benkő Samu által közölt -- fogalmazványában, lásd Ormós Zsigmond: Szabadelmű levelek vagy democrat lapdacsok aristocrat görcs ellen (Függelék George Cantacuzino levelei Ormós Zsigmondhoz ) [Közzéteszi, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Benkő Samu]. Bukarest, 1976, Kriterion Könyvkiadó, 17 - 25. 178 Wertheimer Ede: A jurátusok fölségsértési pöre (1834 - 1837.), Kiadatlan okmányok alapján. - Első közlemény, Budap esti Szemle [Szerkeszti Gyulai Pál], Százharminczharmadik kötet, (373. szám), 22o. 179 Pulszky im. 1o1. Wertheimer szerint Pulszky és Vukovics "1835 elején törölteték magukat a tagok névjegyzékéből" (Wertheimer uo. 31.), «a derék bizalmas»Lapsánszky Jánosról pedig ("akinek atyja kincstári haszonbérlő volt", s " a máramarosmegyei Körösmező egyik nem nemes családjából származott" , "csak a magyar, latin, német és rutén nyelvet bírja", "sem angolul, sem francziául nem tud"), a jeles történetíró minden kétséget kizáróan kiderítette, hogy a (megbízói szerint) «különben kedélyes, szorgalmas és tudnivágyó ifjú» - " kémkedő szolgálatot végzett", Wertheimer im. (Első közlemény) 27 - 28, .ill. (Második és utolsó közlemény) 25o, 255 - 257. Lovassy László tragikus alakjáról lásd még Degré im. 59., és, újabban, Filep Tamás Gusztáv: A jurátus , in: Filep Tamás Gusztáv: Az ellenállás vize. Jegyzetek, kísérletek, portrévázlatok . Budapest, 1993, Széphalom Könyvmühely [Nyomta: Pén zes Károly nyomdája, Solymár], 41 - 66. 18o Wertheimer Ede: A jurátusok felségsértési pöre, I - II., Budape sti Szemle , Százharminczharmadik kötet, CCCLXXIII - CCCLXXIV. sz. (18 - 58; 225 - 262.) Niamessny Ignácra vonatkozó adatokat lásd: Második és utolsó közlemény, 228; 23o. Ormós Zsigmond emlékezete szerint «mindazok, kik a Társalkodási Egyesületben részvételről ismeretesek voltak», az ügyvédi záróvizsgára -- Ormós kifejezésével: vizsgálatra -- «nem bocsátattak»(Ormós im. 24, Benkő Samu bevezetője). Ha ez az állítás megfelel a valóságak s mindenkire érvényes volt, úgy elképzelhető, hogy Niamessny Ignácnak is kellemetlenségei támadtak, ifjúkori «botlása» következtében. 181 Lendvai im. III. köt. 135.

— 71 —


A harmadik (valószínűleg: a középső) fiú, György (1797--1834), ifj. Niamessny Mihály dédapja, a Temes vármegyei esküdtszék tagja, az ő elsőszülött fia az 1892-ben elhunyt István Temesvár város allevéltárnoka, míg a másodszülött fiú, történetünk egyik főszereplőjeként nagyapja, Mihály182 (1834--1901) már kir. tanácsos, fehértemplomi kir. közjegyző, aki - mint egyik forrásunk írja - "kora ifjúságától kezdve lelkes szóvivője volt a magyarság érdekeinek városunkban és megyénkben."183 Ilyenformán id. Niamessny Mihály Temesvár közművelődésének, város- és iparfejlesztésének históriájában is nyomot hagyott: 1866/67-ben ő lett a Temesvarer Zeitun g «hazafias tollu» főszerkesztője. Életének ezt az időszakát Berkeszi István így örökítette meg: „[Hirschfeld Károlyt] 1866. november 1-én Niamesny (sic!) Mihály ügyvéd, az ipari és kereskedelmi kamara titkára váltotta fel a szerkesztésben. Niamesny kivált [báró] Sennyei Pál tárnokmester felszólítására fogadta el a tisztet azért, hogy a Temesvarer Zeitung ot Deák Ferencz Husvéti Czikke szellemében vezesse. Niamesny meg is felelt a várakozásnak, de a kormányon e közben futólag felülkerekedett a conservativ szellem, mely mind jobban sürgette az 1847-es alapra való visszatérést […] így történt, hogy Niamessnyt, ki a Deák-párt érdekében lelkes actiót indított a lap hasábjain, a kormány az akkori rendőrigazgatóság útján megintette. Hanem a Deák-párt és vele a Temesvarer Zeitung akkori álláspontja diadalra jutott, mert időközben kineveztetett az Andrássy- miniszterium, mely Deák Ferencz szellemében előkészítette az 1867-es kiegyezést […] Niamesny szerkesztése alatt – hangsúlyozza Berkeszi – a Temesvarer Zeitung -nak nagy befolyása volt a Lloyd-társulat, a Bánsági Kereskedelmi és Iparbank, a józsefvárosi nagy szeszgyár és a műmalom megalapításában, úgy szintén a temesvár--orsovai vasúti összeköttetés létesítése körül."184 Id. Niamessny Mihály éltesebb korában tagja lett a vármegye törvényhatósági és közigazgatási bizottságának s gyakorló politikusként is tevékeny maradt: mint "a fehértemplomi választó - kerület szabadelvű pártjának vezére és több ízben választási elnöke, örökbecsű, nagy szolgálatokat tett a magyar nemzeti ügynek."185 Berkeszi (és Lendvai) sorait nem csupán amaz forrongó, mozgalmas átmeneti kor hangulatának felidézésére citáltuk ily hosszasan, id. 182

Érdekes véletlen (?), hogy Niamessny György épp azon a napon - 1834. augusztus 12.-én - hunyt el, amikor másodszülött fia evilági pályafutását megkezdte, lásd. Kempelen Béla: Magyar nemes családok , VII. köt. Budapest, 1913, Grill Károly Könyvkiadóvállalata, 486., és Lendvai im. III. köt. 137. 183 Lendvai im. III. köt. 136. 184 Berkeszi: A temesvári könyvnyomdászat .. 78. Vö. : Lendvai im. III. köt. 136. 185 Lendvai uo.

— 72 —


Niamessny Mihály politikai rokonszenvein és pártállásán túl azt is érzékeltetni kívántuk, hogy úgy tetszik: a nemesi származás s a család „hivatalviselő” hagyományai és hajlamai éppen nem gátolták meg, hogy városa és szűkebb pátriája gazdaság-fejlesztésébe186 tevékenyen bekapcsolódjék! Unokafivére (Niamessny Ignác idősebbik fia), az 19o4.ben elhalálozott Gyula viszont, aki "vármegyei tb. főügyész, 19oo - 19o4 [között] a temesvári ügyvédi kamara elnöke volt", inkább a közművelődés terén jeleskedett: "Mint Temesvár szab. kir. város törvényhatósági bizottságának egynegyed századon át és utóbb Temes vármegye törvényhatósági bizottságának tagja, mint a temesvári jogászegylet, a temesvári Társaskör és a Délvidéki Nemzeti Szövetség alelnöke, a Délmagyarorsz.[ági] tört. és régészeti muzeum - társulatnak egynegyed századon át ügyésze, a temesvári magyar - nyelvet - terjesztő - egyesület és a magyar színügygyámolító egylet választmányi tagja, a temesvári állami tanítóképezde felügyelő - bizottságának és a temesvári első takarékpénztár igazgatóságának a tagja hervadhatatlan érdemeket szerzett szülővárosa közművelődési ügyének felvirágoztatása körül"187 - írja róla egyik méltatója. Mindez egyszersmind annak bizonyítéka is, hogy e tipikusan köznemesi família jónéhány tagja a liberális korszellem hatására nagy lépést tett a »polgáriasulás-polgárosodás« útján, s id. Niamessny Mihály példája minden bizonnyal fia (szintén Niamessny Mihály, „Temes vármegye tb. főügyésze”, Tisza István köréhez tartozó országgyűlési képviselő188 ) és – közvetve – unokája szellemi fejlődésére s bánsági „helyzettudatára” is hatással lehetett. Érdekes vállalkozás futólag áttekinteni a Niamessnyak nemének házasodási gyakorlatát, pontosabban párválasztási körét: Az első két 186

Az OSZK őrzi például «A Béga - csatorna annak jelentősége földrajzi és művel ődés történeti tekintetben állandó hajózási és öntözési csatornává való átváltoztatása es etében »[Niamessny Mihálytól] című kétnyelvű (magyar - német) értekezését (21 ill. 16 folio + térkép) 187 Lendvai uo. 136. Vö. jelen tanulmány I. fejezetének 11. sz. jegyzetével! 188 Lásd Lendvai im. III. köt. 137. Művei: A magyar parlamentárizmus 1867 - től 1918 - ig (Különlenyomat a Budapesti Szemle 1928. évi füzetéből). Budapest, 1928, Franklin Társulat Nyomdája [3 - 54.]; Tisza Kálmán. Emlékbeszéd [Tartotta Niamessny Mihály Dr.] Temes Vármegye Szabadelvű Pártjának 19o5. évi Deczember hó 6 -iki Díszgyűlésében. Temesvár, 19o5, Nyomtatott Csendes Jakab Könyvnyomdájában [3 26]; Niames sny Mihály orsz. képviselő BESZÉDE a választójogi törvényjavaslat tárgy alásánál a képviselőház 1918. évi junius hó 26 -iki ülésében [Hung. H. 1794; OSZK, 5 fol.]. További életrajzi adalék, hogy egy időben gróf Zelensky Róbert jogtanácsosaként, annak romániai birtokelkobzási ügyeiben próbált - jogtanácsosként segédkezni. A megcsontosodott nézeteiről elhíresült arisztokrata különben az alábbi, kissé elfogultnak tetsző portrét rajzolta munkatársáról: «dr. almánfalvi Niamessny Mihály, volt orszgy. képviselő, ki fáradságot nem ösmerő buzgalommal iparkodik a jogés vagyonbiztonságot a jogtalanság és állami önkény ellenében megvédeni. Azonban ő nemcsak kiváló jogász, konzekvens politikus, tartalmas szónok, de fölötte jellemes ember is, ki természetesen nem illik bele az általános titkos választói jog alapján létrejött nemzetgyűlésbe és ennek következtében abból hiányzik.», lásd Zelensky im. 838.

— 73 —


nemzedékben – egyetlen kivétellel (Hell Katalin) – csupa „tősgyökeres” magyar köznemesi családból származó hitvest és férjet találunk (Ecsedy Mária, Szilvássy Anna, Józsa István, Tarnay Mihály, Deli Rebeka, Écskai Lázár Jozefa, valamint Ignác Gyula-fiának neje: monos-nagyszántói Bige Ilona), ám a második generációból származók (tehát a reformkorban született két fiú: István és id. Niamessny Mihály) feleségei Trunka Johanna és Teodorovits Berta, ill. Róth Flóra névre hallgatnak, alighanem román (macedo-román), szerb, illetve sváb eredetre utalva. A következő nemzedék tagjai – az id. Niamessny Mihály két házasságából származó gyerekek – mintegy leképezve a dualizmus kori társadalomfejlődés lendületét s a millenniumi Magyarország kiegyensúlyozottabb viszonyait; „arányosan” választanak: Etelka férje Schopf Kálmán, Ilonáé [dr.] Zay Barnabás, Bertáé Szarka János, míg ifjabb Niamessny Mihály «kormányfőtanácsos» – történetünk egyik főszereplőjének édesapja – 19o2. január 29. - én [hodonyi] Manaszy Margitot189 vezeti oltárhoz. Addigra nyilvánvalóan oldódtak–lazultak valamelyest azok az egyes hungáriai társadalmi osztályok és rétegek közötti korlátok és válaszfalak, amelyeket a magyar köznemesség reformkor előtti világlátásáról és társadalom-szemléletéről szólva Pulszky Ferenc ekképpen rögzített: [a köznemesi közvélekedés] „Tisztességes állásnak csak a földbirtokosét tartotta, ki hivatalt nem visel, senkitől nem függ, ez az igazi úr. Különbséget itt nem tett a nagyobb vagy kisebb birtok, hanem legföljebb a család régisége […] az egyenlőség érzete áthatotta az összes birtokos nemeséget, az úgynevezett táblabírákat […][akik] jobbaknak tartják magukat a többi nemességnél, s kasztot formálnak már azáltal is, hogy egymást tegezik, s együtt tartanak […] azt, aki kormányhivatalt vállalt, nem tekintették többé jó hazafinak, csak megyei választott tisztség volt megegyeztethető a hazafisággal. Az ügyvéd, az orvos szintén beléillett az úri társaságba, ha nem is volt nemes, hiszen honorácior· volt mindenesetre […], de azért mégsem tartották egyenlőnek, mert függésben élt […] Legtöbb becsülete volt köztük azoknak, akik a megye gyűlésére jártak, és gyakran táblabíráknak neveztettek ki. A kereskedő, még ha nemeslevele volt is, csak polgárnak tartatott; ezek s a tanárok, papok s városi házbirtokosok alkották a magasabb polgári társaságot […] A polgárság s a nemeség közt alig létezett tettleg a jus connubii, megtörtént ugyan néha, hogy a nemesember fia elvette a gazdag polgár leányát; de azt, hogy birtokos nemes család leánya nem- nemeshez menjen férjhez

189

Kempelen im. VII. köt. 488., és Kempelen im. XI. köt. [1932] 491. Vö.: Lendvai im. III. köt. 137. · Lásd erről például Heckenast, Gustave[Gusztáv]: Les roturiers intellectuels en Hongrie, 178o - 1848. c. feledésbe merült értékes tanulmányát, Revue D'Histoire Comparée , 1948/1. sz. , 53 - 76. Vö. Ungár im. 326 - 328.

— 74 —


[…] családi csapásnak tartották. E részben csak a katonatiszt+ iránt tettek kivételt, ezeket társadalmilag egyenrangúaknak nézték az urakkal. De a nemesség nemcsak lefelé, hanem fölfelé is elzárkózott […] a társaság [társadalom] élesen el volt különítve különböző osztályokra, melyek egymással érintkeztek, de soha egészen össze nem olvadtak…"19o Ha azt állítottuk, hogy a Niamessny- família összes elágazásával s hivatalviselő hajlamával együtt jellegzetes magyar közenemesi család, nem mondható el ugyanez kezdetben a Manaszyakról: A család a magyar források szerint Görögországból Erdélybe vándorolt, s közelebbről Nagyszebenben letelepedett őséről „Illiadis - Iliades"- ról, azt jegyzik fel a krónikák, hogy ott [t. i. Nagyszebenben] «harminc éven át mint orvos működött és hasznos szolgálatokat tett ugy a szenvedő emberiségnek, mint új hazájának.»191 A valóságban azonban Manaszy doktor, akiről a hazai kútfők is tudni vélik, hogy «előbb a román udvarnál Ypsilanti herczeg házi orvosa volt»,192 nem más, mint a macedoniai Melenik [Μελεµικ, Mélénique]-ben 1733. február 25.-én született Eliadès Manassis, 193 a bukaresti új-görög tannyelvű Szent Száva nevű „fejedelmi akadémia” (főiskola) egykori növendéke, majd híres filozófia és matematika professzora, s 178o - tól - havi 125 tallér stallum fejében rektora (igazgatója). +

Lásd ehhez, egyebek között, Hajdu Tibor [Szerkesztő]: «A magyar katonatiszt» (1848 - 1945). Társadalom-és művelődéstörténeti tanulmányok 5. Budapest, 1989, MTA Történettudományi Intézet. ; Deák István: Volt egyszer egy tisztikar. A Habsburg monarchia katonatisztjeinek társadalmi és politikai története 18 48 - 1918 [Ford. Félix Pál, a fordítást az eredetivel egybevetette Deák István]. Budapest, 1993, Gondolat [Kiadó] 19o Pulszky im. I. köt. 73 - 74. A századforduló körüli Pest - Buda- i állapotokról a neves, magyar származású amerikai történész viszont ezeket írja.: " a város mégsem volt kozmopolita. Itt mindenütt éreztette jelenlétét a magyar vidék[…] nagyon sokan vidéki szülőföldjükről jöttek Budapestre. Más értelemben is kevésbé volt kozmopolita , mint akár egy évszázada, az akkori, elmaradott, gondozatlan város, magyar, német, sváb, görög és szerb keverék lakosságával. Csaknem mindenki, beleértve a számottevő zsidóságot is, magyarul beszélt és énekelt[…] gondolkodott és álmodott . Tudatos osztályok társadalma volt ez. A feudális arisztokrácia Nemzeti Kaszinója és az írók, művészek és művésznők New York kávéháza között legalább akkora volt a különbség, mint a lóversenypálya elegáns klubépülete és a köznép lelátói között. Külön világok voltak ezek, de nem áthidalhatatlan szakadékokkal elválasztva " [Az én kiemeléseim! B.-K-B] Lásd Lukács, John: Budapest, 19oo A város és kultúrája . Budapest, 1996, Európa Könyvkiadó, 21 - 22. Lásd ehhez még Silber, Michael K. : A zsidók társadalmi befogadása Magyarországon a reformkorban. A «Kaszinók». Századok , 1992/ 1. szám, 113 - 141. (különösen 114 - 115., és 13o – 134.!) című kitűnő tanulmányát! Vö. jelen fejezet 213. sz. jegyzetével is! 191 Lendvai im. III. köt. 98. Eliades Manassis életéhez lásd még tanulmányunk I. fejezete 12. számú jegyzetét is! 192 Lendvai uo. 193 Pontos életrajzi adatait lásd Camariano - Cioran, Ariadna: Les academies princi ères de Bucarest et Jassy et leurs professeurs . Thessaloniki, 1974, Institute for Balkan Studies, 397 - 4o7.

— 75 —


Adataink szerint 1757- ben már oktató, 1765--1767 között «az Iliász rapszódiáiról tartott előadásokat»,194 később matematikát195 és logikát tanított s alighanem ő az egyik szerzője Alexandru Ypsilanti 1776-os nevezetes iskolaügyi rendeletének (oktatási ediktumának), amely az arisztotelészi filozófia tanításán kívül a kísérleti filozófia, a kémia, valamint alapfokú orvosi ismeretek oktatását is előírta az eredetileg kilenctagú, majd idővel öt főre csökkenő tanári kar számára.196 A rendelet, igen haladó szellemről tanúbizonyságot téve, a könyvtár újjászervezéséről és nyugati nyelvek (latin, olasz,,francia) tanításáról egyaránt intézkedett, némi maradiságra vall viszont, hogy a parasztszármazású ifjakat kirekesztette az »akadémia« falai közül. Minden jel szerint tehát «Illiadis»(Iliades) Manaszy valóban nem egyszerűen Alexandru Ipsilanti háziorvosa, hanem a havaselvi (fanarióta) fejedelem (1774--1782) bizalmasa,197 külpolitikai tanácsadója és több ízben - például 1775. - ben - Nyugatra küldött követe.198 Mindennek következtében pártfogójának elmozdítása után először 1782-ben keres Erdélyben menedéket: 1785-ben rövid ideig ismét Bukarestben kíván orvosi praxist folytatni, ám ehhez, fura módon, az osztrák hatóságtól kér és kap támogató levelet. (Ez esetleg azt jelentheti, hogy időközben Habsburg alattvaló lett.) Az 1787--1792-es orosz-török háború megpróbáltatásai elől ismét Erdélybe menekül, 1792.-ben Bécsben bukkan fel, majd Ipsilanti második kérész életű havaselvi uralkodása idején (1796. augusztus – 1797. november) újra Bukarestben tevékenykedik a Szent Száva főiskola „adminisztrátoraként”, s egyúttal orvosként is működött. Aztán néhány évre nyoma vész, 1801-ben és 1804-ben Bécsben találkoztak vele ismerősei, 1810-ben Szebenben tartózkodott, itt is hunyt el 1813. október 15.-én. Feliratos sírköve a nagyszebeni ortodox temetőben található. Emigrálásának igazi okát s annak pontos körülményeit homály fedi, ismerve viszont meghitt kapcsolatát az egyik legjelentősebb fanarióta uralkodóval, valamint a bukaresti fejedelmi udvar életveszélyes »bizantinus« intrikáit, áttelepülése minden bizonnyal politikai természetű s föltehetően nem volt ellentétes az osztrák birodalom érdekeivel sem! Ezt 194

Camariano - Cioran im. 400. " Manassis Eliadis, qu'Alexandre Ypsilanti avait envoyé en Occident pour se perfectionner dans l'étude de la physique et des mathématiques, y a - t - il ensegné les mathématiques supérieurs", Camariano - Cioran, im. 232. 196 Camariano - Cioran, im. 51 197 V. ö.: Manassis Eliadis: Oratio panegyrica a d celsissimus principem dominum dominum Ioannem Alexandrum Hypselantam . Leipzig, 1781., amelyben a szerző a fanarióta fejedelemnek az orvosképzés bevezetésére vonatkozó döntését így kommentálja: "Miért kellene a hajdani Athén után sóhajtoznunk, amikor egy Bukarestünk van helyette, amely kulturális és oktatási központ", Manassis E. u. o., idézi Camariano - Cioran 51 (99. jegyzet!). lásd még uo. a 13 - 14. lapot is! 198 Vö. jelen fejezet 195. sz. jegyzetével! 195

— 76 —


látszik bizonyítani, hogy Eliadès Manassisnak nem sokkal halála előtt (1813. január 8-án) sikerült oda hatnia, hogy egyetlen életben lévő gyermeke – Mannicati (Manicatis) Erzsébettől (egy dúsgazdag szebeni „levantei” nagykereskedő lányától) származó György199 nevű fia - aki ekkor már "torontálmegyei táblabíró" - és annak leszármazottai, közelebbről «törökbecsei» Hadzsi Mihály lányától, Sissani Ágnestől született Szilárd, János és József nevű gyermekei „czimeres [magyar] nemes - levelet” nyerjenek, melyet 1813. május 8-án hirdettek ki Pozsonyban. Manaszy György később a Temesvár környéki hodonyi nemesi birtokot megszerezve 1829. május 4-én a vármegyei közgyűlésen hirdetteti ki nemességét Temes vármegyében - egyik forrásunk szerint "Pozsony vármegyének 1814. január 31.-én kelt bizonyságlevelével."2oo Majd a család, V. Ferdinánd király kegyéből – s potom "82.5o3 frt. [le]fizetése ellenében" - 1836. december 1-jén „hodonyi” előnév adományozásában részesült. Eliadès Manassis unokája, Szilárd (1804 --1877) az ötvenes években a temesvári országos pénzügyi igazgatóság főtanácsosa, aki már udvari tanácsosként vonult nyugdíjba. Ez utóbbi egyik, szintúgy György névre hallgató, fia (1835--1878) az 186o-as/7o-es években a kisbecskereki kerület országgyűlési képviselőjeként «müködött». Szilárd másik fiától, Gyulától (1839--1883) - aki «a hetvenes években Temes vármegye törvényhatósági és közigazgatási bizottságának tagja és a vármegyei közélet egyik köztiszteletben állott vezérférfia volt»2o1 származó unokáját (E. Manassis dédunokáját) szintén Manaszy Györgyöt (1873--1922) – a korabeli közfelfogás szerint – nagy szerencse éri: „báró Barco Ede szolgálaton kívüli százados örökbefogadván, a részére 1903. június 25-én kelt legfelsőbb elhatározással adományozott magyar bárói méltóság – olvashatjuk a Borovszky- féle kézikönyv Temes vármegye nemes családai c. fejezetében – Manaszy Barco Györgyre ruháztatott át."2o2 A fanarióta görög-román fejedelem házi orvosának és intim tanácsosának dédunokája - aki a lótenyésztés terén komoly szakmai hírnevet vívott ki magának, egyszersmind az 19oo-as párizsi nemzetközi kiállításon szerzett érdemeiért a Mérite ag ricole tiszti keresztjével

199

Adriana Camariano - Cioran szerint E. Manassisnak volt még egy Théodose (vagy:Théodore) nevű fia, aki 18oo - ban a bukaresti főiskola növendéke. Ugyanezen lajstrom fivérét, Györgyöt is az «akadémia» diákjának tünteti föl. (Camariano - Cioran 292.) Úgy fest különben, hogy Théodose-Théodore atyja nyomdokaiba lépett, hiszen Antoine Lavoisier francia kémikus Philosophie chimique című alapművét ő ültette át újgörög nyelvre és 18o2.-ben Bécsben publikálta is, Camariano - Cioran, 235. Kételyek merültek föl viszont azzal kapcsolatban, hogy Antoine François Fourcroy Chimie c. kézikönyvét is ő fordította volna anyanyelvére, Camariano - Cioran im. 624. 2oo Lendvai im. III. köt. 98. 2o1 Lendvai uo. 2o2 Borovszky im. 414. Vö.: Lendvai im. III. köt. 99.

— 77 —


tüntették ki2o3 - alig száz év leforgása alatt a magyar főrendi- ház örökös tagságát mondhatja tehát magáénak s ez legalábbis szokatlan és – társadalomtörténetileg – figyelemre méltó pályaív! Nem kevésbé izgalmas dolog a Manaszy-klán házastársainak lajstromát is közelebbről szemügyre venni: E. Manassis fiának, Györgynek (törökbecsei) Sissani Ágnes a felesége,2o4 gyermekeik közül Szilárd (rudnai) Nicolics -Nikolics 2o5 Zsófiát, Erzsébet (bártfai) Trifunatz Demetert, Klára (weichselsburgi) báró Milutinovics Mihályt (18o3 -1848) választja. Szilárd Ágnes nevű leánya (rudnai) Nicolics - Nikolics Sándorhoz2o6 megy nőül, Gyula névre keresztelt fia viszont Murányi Erzsébetnek2o7 esküszik örök hűséget. Akárhogy is fürkésszük tehát a 2o3 Magyar Írók élete és Munkái, Uj sorozat XVIII. köt.[Gulyás Pál adatgyűjtéséből s.a. rendezte Viczián János]. Budapest, 1999, Argumentum Kiadó, 411. Manaszy Barco György "hippológusként" jegyzett fő műve: Az amerikai ügető jelentősége a belföldi tenyészet szempontjából [A m. kir.földművelődésügyi ministériumhoz intézett előterjesztés nyomán írta: Manaszy György]. Temesvár, 1899, Szerző tulajdona.(Vö. jelen tanulmány I. fejezetének 10. sz. jegyzetével is! 2o4 Lendvai im. III. köt. 99. 2o5 Ilyenformán nem kizárt, hogy a Vukovics családdal is atyafiságba kerültek, hisz a Fiuméban született Vukovics Sebő «atyja beregszói Vukovics Sebő; anyja Nicolics Anna volt», Vukovics Sebő: Emlékiratai Magyarországon való bujdosása és száműzetésének idejéből [S.a. rend. Bessenyei Ferencz]. Budapest, 1894, Az Athenaeum R. Társulat Kiadása, VII. [oldal] 2o6 "A nemesi ágon kiváló tagja volt a családnak rudnai Nikolics (Nicolics) Sándor (1825 - 1898), volt országgyűlési képviselő, a Temes - Begavölgyi társ. igazgatója, utóbb Pancsova és Versecz városok főispánja". A család származásáról Lendvai ezt írja: "Az eredetileg Eszékről Pest megyébe vándorolt s ott 181o nov. 15.-én «nemesi bizonyságlevelet» szerzett Nicola alias Nicolics János 52o28 frt.ért megvette Ivankovics Todorral együtt a Torontál vármegyében fekvő rudnai birtokot és vevőtársát kielégítvén az egész uradalom egyedüli birtokosa lett." Gyermektelen lévén Belcsics Jánost fogadta örökbe s nevének, címerének valamint nemességének átruházását kérte rá a királytól. A család bárói ága rokonságba keveredett az Obrenovicsokkal is. Birtokai Torontál megyében (Rudna és Maczedonia) , továbbá Romániában, közelebbről Havaselvén (Mavrodin, Busesescu, Vătăşani és Bleturi) voltak. Lendvai im. III. köt. 14o. Egyelőre nem tudtuk kideríteni, hogy az ugyancsak Sedlnitzky «levelezői» közé tartozó "Nikolits Andreas, städtischer Obernotär in Temesvár" milyen fokon rokona Nikolics Sándornak (kora alapján nagybátyja és atyja egyaránt lehetett), az viszont bizonyos, hogy a hivatali kötelmeit némiképp túlteljesítő "Nikolits András Temesvár második követe volt az 1825 - 27. évi országgyűlésen"., Pajkossy im. 357 (1o6. jegyzet!) Az egyébként igen pontosnak tetsző Lendvai-féle kézikönyv azonban nem tud Nikolits András létezéséről s a »családfán« sem tünteti föl, így lehetséges, hogy vagy egy másik familiával, esetleg álnévvel van dolgunk, netán Joseph Klapka, aki ezidőtájt már (s később is, 1832-ig) bizonyosan temesi követ volt - lásd Szinnyei József : Magyar írókók élete és munkái . VI. köt. Budapest, 1899, Kiadja Hornyánszky Viktor Könyvkiadóhivatala, 467. - nem «levelezett»-é ezen a néven is (?) V. ö.: tanulmányunk 124.jegyzetével is! A Nicolics Nikolics familia további elágazásához ld. Kempelen Béla: Magyar zsidó családok . (Raj Tamás [új] és Kempelen Béla [eredeti] előszavával). Budapest, 1999, Makkabi Kiadó [Váci Nyomda, Vác], II. köt. 51 - 52. 2o7 Róla magyar kútfőnk azt jegyzi föl, hogy korán megözvegyülve "az önfeláldozó szeretet […] példányképe, [aki] a visszamaradt hét kiskoru (sic!) gyermeket - köztük Margitot, az 1877.-ben Rimamurányban született leendő írónőt - mintaszerű gondos nevelésben részesítette és a murányi birtokot - a hodonyi birtok 1874. óta nem volt már a

— 78 —


görög- macedo-román (cincár) és szerb családnevek után az első magyar (nemesi) név csupán a harmadik nemzedékben regisztrálható! Némi kutakodással persze rögvest kiderül, hogy a temesmurányi birtokot és a „czimeres nemeslevelet” II. József császártól 1782. szeptember 6.-án megszerzett Kulterer Józsefnek Ignác nevű unokája (Temes vármegye másodalispánja, utóbb első alispánja) 1848-ban változtatta nevét – „legfelsőbb engedéllyel” – Murányira.2o8 Valamiféle arányosságot csupán a következő generáció párválasztásában fedezhetünk föl: Manaszy Gyula és Murányi Erzsébet gyermekei közül Ilona Tömöry Géza huszárkapitányhoz, Magda (laczunási) báró Sztojánovits Györgyhöz megy feleségül, míg ifj. Manaszy Gyula (parnói) Molnár Annának kéri (és kapja) meg a kezét. Végül, de nem utolsósorban – s itt zárul a kör – Manaszy Margit, a leendő magyar írónő, a hajdan Bukarestben az arisztoteleszi tanokat oktató görög filozófiatanár ükunokája – idősebb Niamessny Mihállyal köti össze életét. Ebből a frigyből született 1902. december 7.-én történetünk egyik főszereplője, ifj. Niamessny Mihály.2o9 További adatok híján e hevenyészett lista természetesen nem alkalmas s nem is elégséges „perdöntő” következtetések levonására. Néhány észrevétel azonban talán így is megkockáztatható – kivált, ha a ManassisManaszy famíliát a Niamessny-(Nemessányi) - családdal hasonlítjuk össze. Az első tény, ami szembeötlik, egy időbeli eltolódás: a Niamessnyak már a reformkor végén keverednek nyilvánvalóan nem-magyar eredetű, de azonos társadalmi helyzetű családokkal. Ugyanez a jelenség a Manaszyak esetében csupán két nemzedékkek később , a századfordulón, illetve pár évvel a nagy világégés előtt következik be; ekkor kerülnek a családba »törzsökös« magyar nevűnek tetsző (hiszen, miként már láttuk: ez nem bizonyosság, csupán feltételezés* ) házastársak. Ennek az lehet az oka, hogy – akárcsak a magyar történelem korábbi időszakaiban – időbe tellett, míg a hasonulási kényszer felekezet- váltást eredményezett: görögkeleti (ortodox) hitről át kellett térni római katolikus vallásra! Ezzel (is) függhet össze az a másik – Kossuth fentebb idézett beszédrészletének igazságtartalmát szemléltető – tény, hogy a (köz)nemesi jogállás és a hőn óhajtott „czímzetes nemes - levél” megszerzése nem volt etnikai megszorításokhoz („fajfogalomhoz”) kötve, hiszen Manaszy Ilona és Magda 1891-es és 1892-es esküvőjéig, illetve Margit 1902-es férjhez családé! - oly szerencsésen kezelte, hogy vagyonát még gyarapította [is]", Lendvai i. m. III. köt. 99. 2o8 Kempelen VI. köt. 298. és Kempelen VII. köt. 296. Lásd még Lendvai III. köt. 124 - 125. 2o9 Kempelen im. X.I. köt. 491. * Vö. jelen fejezet ??? számú lapjain olvaható Méliusz - idézetekkel!

— 79 —


meneteléig egyetlen magyar nevű tagja sincs a családnak. És mégis! E sorok írójának alkalma nyílt a família egyik leszármazottja – O'sváth György (Manaszy Margit unokája* ) – jóvoltából a családtagokat ábrázoló festmények egy részét – mindkét ágról – megtekinteni. Ugyancsak ő jegyezte meg, némi iróniával (hiszen mint láttuk: a Niamessnyek etnikailag csupán félig- meddig, a Manaszyak viszont alig „magyarok”), hogy csupa „ősmagyar”, „szittyaképű”, „turáni”, „törökös” képmás, főkötős nagyasszonyok – korhű jelmezben, zsinóros mentében, kócsagtollas kalapban, tajtékpipával (vagy anélkül), távolba révedő tekintettel, sztoikus nyugalommal és a szilárd társadalmi státusból és vagyonbiztonságból fakadó magabiztos arckifejezéssel. Közös vonásuk, hogy a Manaszyakat (Trifunatzokat, Nikolicseket, Milutinovicsokat) lehetetlen 21o a Niamessnyktől (Tarnayaktól, Zayoktól, Szarkáktól, O'sváthoktól) megkülönböztetni, amiből rögvest adódik a közismert (s előadásunkban többször szóba hozott) konklúzió: t.i. hogy a nemesi típusú [hungarus] magyar társadalomfejlődéstől idegen az etnikai különbségtétel. Ugyanez a jelenség ötlik C. A. Macartney brit historikus szemébe is, amikor Hungary. With a foreword by H. A. L. Fisher (London [Bern], 1934) című nevezetes könyvében a magyar nemzetkarakter korokon átívelő szívósan őrzött jellegzetességeinek történelmi magyarázatát keresi és azt - magyar recenzensének szavaival «nem valami ködös faji mithoszban találja. Több helyen kiemeli, hogy nemcsak az arisztokrácia, hanem a köznemesség is erős vérkeveredésen *

Id. [II:] (almánfalvi) Niamessny Mihály és (hodonyi) Manaszy Margit Magda (Temesvár, 19o6. március 31.- Budapest, 1988.) nevű leányát O'sváth László (Zsarolyán, [Szatmár vármegye]1892. május 1o - Budapest, 197o., sírja Veresegyházán, szobra, mely Marton László alkotása - 1999. augusztus 22. óta - Csenger városában) a Magyar Királyi Belügyminisztérium Elnöki Osztályának főnöke vezette oltárhoz. O'sváth Lászlónak -- az 1939 és 1944 között Magyarországra menekült lengyelek befogadásáért, megmentéséért és támogatásáért -- Aleksander Kwasniewski lengyel államelnök posztumusz a Polonia Restituta Keresztjét adományozta.Fiuk, a Brüsszelben és Budapesten élő O'sváth György, Magyarország rendkívüli és meghatalmazott nagykövete (1999. augusztus18. óta) ; (korábban [1965 - 1996 között] a Brüsszelben működő EU Bizottság egyik igazgatója-- közelebbről az Európai Közösség Belpiaci és Ipari Ügyek Főigazgatóságának főosztályvezetője, 1996. októbere 1-je óta nyugdíjasa), és (1995 óta) a Magyar Máltai Lovagok Szövetsége elnöke) 1931. szeptember 25.-én Budapesten született. (Vö.: Kocsi Margit: Magyarországra modellszerep vár Európában O'sváth György az utazó nagyköveti hagyományokról, az antalli örökség hatásairól és az integrációs tévhitekről, Magyar Nemzet , 1999. augusztus 28., 4., Harmati Gergely: Unió és államérdek O'sváth György nagykövet Magyarország Európa-politikájáról, Napi Magyarország , 1999. november 27., 31., lásd még : A lengyelmentő Szobor O'sváth Lászlónak, Magyar Nemze t, 1999., május 28., 2o.; O'sváth László szobra Csengerben, Magyar Hírlap , 1999. augusztus 23., 2., Kitüntetés O'sváth Lászlónak, Népszabadság , 1999. október 4., 5.; Új rendkívüli nagykövet, Magyar Hírlap , 1999.augusztus 19., 3. ) A tanulmány családtörténeti adatainak ellenőrzéséhez és kiegészítéséhez nélkülönözhetetlen segítséget nyújtott számomra Vajay Szabolcs, amelyért ezúton mondok ismételt köszönetet! 21o Vö. Berkeszi im. 76.

— 80 —


ment keresztül, de egyben hangsúlyozza, hogy az idegen elemek nem csupán magyar nevet és magyar viseletet vettek fel, nemcsak a nyelvet tanulták meg, hanem teljes mértékben magyarrá váltak szellemben és kinézésben is.»* Ez a tény viszont még érzékletesebbé válik, ha az 1858-as (már idézett) Kossuth-beszédből egy újabb rövidke, ám annál sokatmondóbb részletet idemásolunk: „A magyar nemesség minden időben példátlan liberalitással nyitva tartotta kiváltságainak s velük az alkotmányos előjogoknak sorompóit mindenki számára, ki magát tettben, becsben hozzá hasonlónak mutatta, s a hon s a szabadság védelméhez hozzájárult."21o Vagyis hajlandó, s még inkább: képes volt hozzá hasonulni, értékeit, érzés- és gondolatvilágát·, stílusát magáévá tenni, vele azonosulni, viselkedési normáit követni, külsőségeit, rekvizitumait,

* Lásd [ - y .:]Vetusta Hungaria. Angol könyv Magyarországról., Társadalomtud omány. A Magyar Társadalomtudományi Társulat Folyóirata [Heller Farkas és Bibó István közreműködésével szerk. Szombatfalvy György], XIV. évf. 1934, 3oo. Az «-i - y» monogram -- Tamási György szignója, ld. Sz. Debreceni Kornélia: Magyar írói álnév l exikon . Budapest, 1992, 225. Vö.: Keyserling német gondolkodónak a magyarokról, a magyar nemzetről s nemzetkarakterről kialakított véleményével, Kayserling, Hermann de: Analyse spectrale de l'Europe [eredeti címe: Das Spektrum Europas , 1928]. Paris, 1965, Éditions Gonthier, 154 - 186 (lásd különösen pl.: 155, 159, 163, 181. stb.) 21o Kossuth im. II. köt.137 - 138. · […]"Magyarnak neveltek. Sikerrel. Attila, Álmos, Árpád körül kóvályog gyermeki fantáziám, lángra gyúltan lobog az eszem, ha elképzelem a magyarok sátoros vándorlásait az ázsiai pusztákon […] melyikünk lelki múltjában nem volt idő, amikor rajongva éreztük magunkat magyaroknak, mikor, magyar dicsőség hallatán, szűk volt duzzadó mellünkön a mellény? Vagy nem töltött - e be egész életünkön át odaadó, szenvedélyes érdeklődéssel a magyar politika? Lepereghetett - e mindez nyomtalan? Mi sem lehetünk kivételek a lélektan törvényei alól. A mi gyermeki fantáziánkat is feldobogtatták egykor a magyar történelem képei, a magyar földnek a képével az őseink és magunk életének féltudatos emlékei társulnak gyengéden mibennünk is, s ez minden lélekben nemzeti érzéssé válna, csak mibennünk nem? De a felsorolt hatások nyomán kelt nemzeti érzés persze csak nagyon felületi a zsidó érzésünkhöz képest[…] milliőnk mindig zsidó maradt […] a befogadtatás csak odáig ment, hogy ránk is sikerült kivetni az asszimiláló társadalom előítéleteinek hurokját («a magyar kiválasztott népe Istennek», «a zsidó nem teljes értékű ember» stb.) s ezzel megkötözni bennünket. Hogy akartuk volna bevallani, hogy mi nem tartozunk Hadúr kiválasztott népéhez? A felületes magyar érzésnek a hűhós magyarkodás mögött lerakódott eme vékony homokját persze könnyen elfújhatja most [1921-ben!] az idők vihara […] könnyen átcserélődhet egy szlovák vagy horvát[román] homokréteggel. De […] a magyar jellegünknek ez a máról holnapra való kicserélése mégis renegátság volna"[…], Koral Álmos[Komlós Aladár,1892 - 198o]: Zsidók a válaszúton [Presov (Eperjes), 1921], in: Komlós Aladár: Magyar - zsidó szellemtörténet a reformkortól a holo caustig II. Bevezetés a magyar - zsidó irodalomba [Válogatta és kötetbe rendezte: Kőbányai János]. Budapest, 1997, Múlt és Jövő Kiadó, 11, 2o 21. Két évvel később a «kolozsvári Zsidó Nemzeti Szövetség alelnöke így nyilatkozott: "Minket a cionisták nem azért nem szeretnek mert azt állitjuk, hogy a zsidó nem felekezet hanem nép. Minket másért gyűlölnek. A vád az, hogy abban az időpontban váltunk le a magyar nemzet testéről amikor az ezer sebtől vérzett.A vád alaptalan. Mi nem vagyunk hálátlanok: szeretettel, ragaszkodással vagyunk ahhoz a magyar nemzethez, amely kiemelt a szolgaságból"[…] Részlet a tanulmányunk 91.lapján * - ggal jelölt jegyzetben hivatkozott Victor Neumann által közzétett 2. dokumentumból, Neumann i. m.(1999), 219.

— 81 —


státuszszimbólumait átvenni, gondolkozási kliséit, előítéleteit+, tabuit és legendáit vonakodás nélkül elsajátítani,211 típusaihoz maradéktalanul asszimilálódni . Ebbe persze éppúgy beletartozott a „kutyabőr” és a nemesi birtok megszerzése, a parti (és párbaj-) képesség biztosítása, az »úri magatartás« eltanulása,212 a hierarchikus tekintélyelvűség átvétele, az +

"[…] gimnazista koromban teljesen benne állok az asszimiláns zsidó ideológiában. Átveszem a magyar mentalitás minden előítéletét, értékfogalmát. Egy német - zsidós név például az én szememben is komikus és groteszk. Mit jelent ez? A Kohn Móric név nyilván nem a betűinek a közvetlen érzéki hatásával lesz komikussá, hanem Kohn Móricnak a névhez társuló képzetével[…]", Komlós i. m. 11. E fura, ám társadalomlélektanilag s tömegpszichológiailag (söt: mélylélektanilag) egyaránt éetelmezhető jelenségről Heczeg Ferenc, 19o4-ben, ezt írja: «egész Magyarország liberális, de senki sem szereti a zsidókat. Maguk a zsidók sem […]», idézi - Herczeg Ferenc: Andor és András című regényéből - Lukacs i. m. 2o6. 211 Ezt a jelenséget a magyar liberalizmus és a dualizmus korának egyik neves magyar kutatója az alábbiakban ragadja meg: "A honi zsidóság jelentős része[…] Nem csak politikailag kötelezte el magát a magyarság mellett, nem csak nyelvileg magyarosodott el, hanem szokásrendszerében, életvitelében, szabályrendszerében is idomult a magyarsághoz. A zsidó polgár is magyar úr akart lenni, s a díszma gyar elérése nem kényelme tlen kényszer, hanem kívánt cél lett a számára .[Az én kiemelésem! - B. K-B.] Választását megkönnyítette, hogy a polgárosodás menete - minden etnikai asszimilációs kihívás nélkül is - egyre inkább megkérdőjelezte a vallási tradicionalizmus szabályait[…] Ha a folyamat különböző állomásain levő hitsorsosait támadás érte, akkor erőteljesen bizonygatta magyarságát, ami nem egyszerűen a nyelvhasználatban, a magyar haza iránti lojalitásban merült ki, hanem annak vállalásában, hogy ez a kultúra az ő kultúrája. A magyar liberalizmus saját, a Habsburg - hatalom germanizáló erejétől, a nemzetiségek túlsúlyától vezérelt félelme, amely a homogén kultúrához, nemzeti identitáshoz vezetett, olyan asszimilációs kihívást jelentett a zsidóság jelentős része számára, hogy magyar polgárrá válása érdekében hajlandónak mutatkozott saját, kulturális azonosságának fokozatos elhagyására is. Úgy vélte, ha csak szimbolikusan marad zsidó, akkor polgár, egyenjogú magyar polgár lehet, lesz." Gerő András: Zsidó utak és magyar keretek a XIX. században , in: Gerő András: Magyar polgárosodás . Budapest, 1993, Atlantisz Könyvkiadó (Medvetánc), 3o7 - 3o8. A jelenség - szélesebb összefüggésben - John Lukacsot is foglalkoztatja, amikor így elmélkedik: [arisztokratikus korszakon]" nem a magyar főnemesség fogalmát értem. Az újkor arisztokratikus - demokratikus fejlődése és keveréke nem a főnemesség és a jobbágyság harcát és keveredését jellemzi, hanem az úri osztályokét és polgári osztályokét. Az újkor legnemesebb és legbátorí tóbb korszakában az úr lehet polgár, és polgár is lehet úr. Ez a XIX. századi magyar szabadelvű nagyok ideálja. [Az én kiemelésem! - B.-K-B.] De mi történik akkor, amikor az úr fogalma és jelentősége megszűnik? […] mi lesz akkor, amikor az úriember és az úri viselkedés fogalmai, jelentősége és tényei eltűnnek?", Lukacs, John: A rövid évszázad után, Magyar Hírlap , 1998. március 28., szombat [ Ahogy tetszik, A Magyar Hírlap kulturális magazinja, szerk. Mészáros Tamás], 13. 212 Ugyancsak Berkeszi jegyzi föl, külföldi megfigyelőkre hivatkozva, hogy a «temesvári társadalmi életet a múlt században a jószívűség, a legnagyobb könnyelműség, élvezetvágy, sőt valóságos pazarlási vágy jellemezte. Temesvárott a mult században fösvénynek tartottak mindenkit, a ki nem esztelenül pazarolt.» Berkeszi i. m . 91. Ez a megfigyelés teljes mértékben illik a polgári származású Klapka György mulatozó adósságcsináló, kockázatos gazdasági ügyletekbe bonyolódó, gyakori pénzavarral küzdő életvitelére, arisztokratikus vonzalmaira, s talán nem tévedünk nagyot, ha egész jellemfejlődését, csakúgy mint a temesvári «városi közönség» magatartását a nemesi modell kényszeres vonzóerejével hozzuk ismételten összefüggésbe! V. ö.: Borsi Kálmán Béla: Klapka György, Genf és a románok, 1847 - 1868, Hadtörténelmi Közlemények , 1999/2..sz. 399 - 483., ill. kötetben: Borsi - Kálmán Béla: A békétlenség

— 82 —


„ősiség” tisztelete, a nemzeti mítoszok megkérdőjelezhetetlensége, mint – a mindezekből s a Pulszky által rögzített „közvélekedés” továbbélő dinamikus sztereotípiáiból következően – valamiféle türelmetlenséggel elegyes kompenzálási hajlam , görcsös igyekezet a „körön belül” kerülésre, kínzó vágy az öröklött rétegkülönbségek eltüntetésére.* Ezt a bonyolult és ellentmondásos jelenséget – további messze vezető társadalomlélektani s „osztályharcos” következményeit is felvillantva – a korszak másik jeles kutatója (Tőkéczki László) az alábbiakban rögzíti és magyarázza: „A dualizmuskori magyar társadalomban egyes feltörekvő egyének és csoportok azért érezték elégtelennek a «liberalizmust», mert társadalmi integrációjuk , illetve vagyoni – műveltségi helyzetüknek megfelelő presztízsük sokszor alacsonyabb volt, mint immáron szegényebb, de «tősgyökeres» honfitársaiké. E tekintélyi hiányt – összekapcsolva más társadalmi csoportok (pl. a parasztság) helyzetének és műveltségéből adódó illeszkedési problémáknak realitásaival – kezdték aztán a «feudalizmusnak» tulajdonítani, noha itt sajátos, ám nem valami egyedi jellegzetességről volt szó. Arról volt szó csupán – mondja nyomatékosan Tőkéczki -, hogy a magyar társadalomban a hagyományos, nem piaci értékrend továbbra is uralkodó maradt, bár viszonylag gyorsan nőtt az urbanitás és a «modernség» «pénzes világa» is."213 Talán ezzel a stádiumai. Fejezetek a magyar - román kapcsolatok történetéből . Budapest, 1999, Osiris Kiadó, Pro Minoritate könyvek, 39 - 145. * Erről az attitüdről Lesznai Anna így ír (állítása természetesen csupán a neológ zsidóság egy, a szerves és önkéntes betagozódás útján igencsak előrehaladt, de ott különféle, sokszor objektív okok miatt a XX. század elején megrekedni látszó nyilván főleg közéleti és értelmiségi pályákon érvényesülni kívánó rétegére vonatkoztatható!): „ A kultúrzsidó […] Pénzsóvárságát, a vagyonosság túlbecsülését […] az magyarázza meg, hogy míg a kereszténynek születése, családi összeköttetései, még szülőhelye is körülírják társadalmi hovatartozandóságát, addig a zsidót […] egyedül a pénze helyezi el társadalmilag. Míg a szegény műveletlen zsidó utolsóbb a parasztnál, addig a gazdag zsidó, legalább látszólag, és csak látszólag [az én kiemelésem! – B.-K.B.], könnyen válik az úri osztály részesévé […] Ami a meggazdagodott zsidók pénzsóvárságát illeti, az azzal is indokolható, hogy a zsidónak sokkal többe kerül az úri élet, mint a született úrnak ; azt is meg kell fizetnie (jótékonykodással, pompásabb háztartással), amit a keresztény ingyen kap: helyet a „jó” társaságban. A „sehova tartozás” a zsidókban türelmetlen, törtető, „valahová tartozás” vágyát kelti . Tartozzunk már valahára valahova, de mindjárt![ az én kiemeléseim!—B.- K.B.] […] – s ezt a célt szánalmas nyíltsággal, óriási pénz – és lélekráfizetéssel hajhássza”, Lesznai Anna: Válasz a XX. század körkérdésére , in: A zs idóság útja . Esszék (1848 - 1948) [kiad. Kőbányai János]. Budapest, 2ooo, Múlt és Jövő Kiadó, 68. Vö.: Lukacs im. 1o4 - 1o5, 2oo, 2o6. stb. 213 Tőkéczki László: Mi volt a baj a dualizmusban? A «feudalizmus» vagy a «liber alizmus»? in: Tőkéczki László: Történelem, eszmék, politika. [Szentendre] 1999, Kairosz Kiadó, 129 - (138-139) - 146. Ugyanerről John Lukacs emígy vélekedik: "Budapesten kétféle arisztokrácia élt: a régi, földbirtokos, és az új, a pénzarisztokrácia. Az «arisztokrácia» megjelölés nem pontos, mert a fogalom csupán igen széles értelmezésben alkalmazható mindkét csoportra. A magyar szóhasználatban az «arisztokrata» a főnemességet jelentette: herceg, gróf vagy báró volt. A «pénzarisztokrata», bármennyire irigyelték is, enyhén lekicsinylő jelentést is hordozott. 19oo táján a főnemesség és a pénzarisztokrácia eléggé békésen megfért egymás mellett, olykor még keveredett is. De a pénzarisztokrata - még ha családja nemességet kapott is a királytól - mindenkor jól tudta, hogy a régi nemességhez viszonyítva a társadalmi

— 83 —


nehezen megélhető (a legkülönbözőbb egyéni és társadalmi frusztrációk+ valóságos melegágyának bizonyuló) dualitással magyarázható, hogy a ranglétra alacsonyabb fokán áll",.. Lukacs im. 94. Vö.: a 19o. jegyzettel is! Erről egy, a fiatalabb korosztályokhoz tartozó magyar kutató (tanulmányunk 215. jegyzetében hivatkozott elemzésében) ezt írja: "ismert a magyar társadalomfejlődés azon sajátossága is, hogy a XIX. század végére hogyan ment végbe a régi, nemesi elemek süllyedése és hogyan emelkedtek fel a részben, vagy teljesen asszimilálódtak sokszor anélkül, hogy a pozíciót megillető szerepváltás megtörtént volna. Megindult a küzdelem az állami, politikai funkciókért. S ekkor derült ki igazán, hogy a rendi, rendies szempontok még mennyire érvényesülhetnek, és az, hogy - Bibó István kifejezésével élve - «sallango s», felületes volt az asszimiláció".[Ö. Kovács J. kiemelései!]. lásd Ö. Kovács József: Zsidók a Duna - Tisza közén. Társadalomtörténeti esett anulmányok, XVIII - XIX. század . Kecskeméti Füzetek 6. Kecskemét, 1996, Kiadja a Kecskeméti Lapok Kft. és a Kecskeméti Monográfia Szerkesztősége, 221.V. ö.: Michael K. Silber im. 114 - 118., 13o - 134., és Lukacs im. 2o8 2o9. + Ld. ebben az összefüggésben az alant következő - hely hiányában »kommentár« nélkül rögzített - három megnyilvánulást! Közös jellemzőjük, hogy egyik sem a «zsidó magyar szimbiózis» aranykorából, a «boldog békeidők»-ből származik, az első nem sokkal előtte - 1848-ban -, a második közvetlenül utána - 1922-ben - , a harmadik pedig, történelemfilózófiai mélységről ( sőt, remélhetőleg prófétikus jövőbelátásról is) tanúskodva, mintegy két évtizeddel szintén később , egészen pontosan a vészkorszak legtragikusabb évében, 1944-ben látott először nyomdafestéket; ,Másik közös sajátosságuk,hogy mindhárom a »szocializmus« és a »cionizmus« immár ugyancsak félévszázados történelmi tapasztalatát megelőző magyar - zsidó (zsidó - magyar) tudatállapotot rögzít: (1)"Mi lehet nálunk a zsidó? Kalmár - doctor - művész - író […] Mint müvész és iró [sic!] a zsidó oly helyzetben van, mikép [sic!] a társaság [társadalom] nyomását csak még jobban kell éreznie, - s egész élete az ő szellemi műveltsége és status - jogellenes állása közti ellentét által - örökös ellentmondássá leszen, mely a földön megoldást nem remélhet, s mely végre azon átokkal végződik - az emberiség nem érdemli hogy emberekből álljon" [Zerffi Gusztáv:] Zsidóügy, Reform , 1848. július 11. ; idézi Frank Tibor:Egy emigráns alakváltásai. Zerffi Gusztáv pályaképe 182o - 1892 . Budapest, 1985, Akadémiai Kiadó, 31 - 32. Vö.: Komlós Aladár: Magyar zsidó szelle mtörténet a reformkortól a Holocaustig. I. A magyar zsidóság irodalmi tevékenysége a XIX . században. Budapest, 1997, Múlt és Jövő Kiadó, 61 - 63., lásd még: Sándor Pál: A honi zsidó értelmiségről, Századok , 1994/1. sz. 1o4, 1o6, 111. és Borsi Kálmán Béla: Egy írástudó metamorfózisa. Rendhagyó recenzió Frank Tibor: Egy emigráns alakvált ásai. Zerffi Gusztáv pályaképe 182o - 1892 című művéről , in: Borsi Kálmán i. m. 299 - 3o6. ; (2): "[1848-ban, majd 1867-1868-ban, illetve 1895-ben] nem a zsidó nemzetet, még csak nem is a zsidóságot, hanem a mózesvallású magyar állampolgárokat emancipálták […] a zsidóság nagy többsége, amely megelégelte már az évszázados szolgai elnyomást […] örömmel fogadta el a felkínált alkut, amely […] ha nem is egyenlő nemzetté, de legalább egyenlő emberekké teszi őket […] Csak nagyon kevesen sejtették meg, szinte ösztönösen, hogy a zsidóságot ez az emancipáció mély örvény felé lökte, amelybe sokan, talán az egész nép leszédülhet. A történelmi igazságnak tartozunk annak megállapításával, hogy Magyarországon ez az alku hallgatólagos volt […] természetesnek vették. És a zsidóság sem tiltakozott ellene, mert a zsidó élet felszínén már akkor is az a vékony réteg volt, amely az emancipációban nem azt az eszközt látta, amely felemeli, kiegyenesíti, és megszilárdítja az üldözésekben meggörnyedt zsidóságot, hanem egy rést, amelyen kisurranhat a zsidóságból. Az emancipáció csak a zsidó egyént szabadította fel, de nem a zsidó népet és ezért üdvös hatását is csak a zsidó egyén látta, amely [sic!] gazdaságilag és szellemileg fejlődhetett […] Ez az öszvér - emancipáció termelte ki a felekezeti teória hazugságát. Előbb röstelkedve, halkan […] majd a hatalom buzdítására egyre hangosabban hirdették, hogy zsidó nemzet nem létezik, meghalt, csak izraelita felekezet van, amelynek tagjai azonban faji és nemzeti vonatkozásokban magyarok […] «Magyarositó egyesületek» alakultak: azzal a céllal, hogy a zsidó fajtáju emberekből magyar fajut neveljenek. A

— 84 —


föntebb vázolt „befogadási folyamatot” sokan lassúnak és hosszadalmasnak érezték s minden eszközzel gyorsítani igyekeztek. Klapka József (fia által méltatott) valóban példás temesvári közéleti pályafutását igencsak beárnyékolja, hogy buzgóságában nem átallott a bécsi Oberste Polizei – und Zenzurhofstelle szolgálatába szegődni: neve szerepel Joseph Graf Sedlnitzky rendőrminiszter konfidenseinek Pajkossy Gábor214 által nemrégiben feltárt jegyzékében. És hiába jutott 1841. július 15.-én a hőn áhított «czímeres magyar nemeslevél», vagyis a magyar nemesi cím birtokába, belső bizonytalanságait, érvényesülési vágyát, igazodási kényszerét minden jel szerint fiára is átörökítette. Klapka György (aki nyilván mit sem tudhatott atyja kettős életéről, bár viselkedéséből egyet s mást mélytudatában öntudatlanul is rögzíthetett), személyiségfejlődése (ennek örökölt jegyein túl), 1848--49-es ragyogó katonai pályája, emigrációs diplomáciai (rész) sikerei a címek és rangok iránti olthatatlan szomja, irdatlan becsvágya, „vezérkedési törekvései”, a nemzetiségektől tulterhelt magyar állam szivesen fogadta a zsidóság uj orientálódását, sőt közvetett és közvetlen ténykedéseivel meg is követelte azt. Igy keletkezett politikából és a hatalmi önzés rövidlátásából egy fikció [Marton E. kiemelései!], amelyet félszázadon át hivatalos és nem hivatalos körök valóságnak hirdettek. Erre a fikcióra épitett a magyarországi zsidóság ötven éven keresztül […] a következő generációk már beleszülettek ebbe a hazugságba, hittek benne, sőt egész természetesnek találták […] csak öncsalással lehetett fenntartani oly hosszu ideig ezt a fikciót. Az utolsó évtizedek zsidó történelme tulajdonképpen nem egyéb, mint ennek a hazugságnak fejlesztése és ad absurdum fokozása"., Marton Endre i. m. 25 - 28.; (3): "Nagy hiba volna, ha szégyenlenők, hogy a magyar szabadság és történelem egyik fénykorában hozzájuk tartoztunk, és történelemhamisítás volna, ha tagadni akarnók ezt az odatartozást. Más kérdés, hogy ez a viszony fennmarad - e, ha a gazdanép felmondta a barátságot […]A valódi nemzet, ahogy Szent István és Kossuth Lajos kívánta , utópia maradt[Az én kiemelésem! B.-K.B.]. Speciálisan a magyar zsidóság talán ötven évig része lett ugyan ennek a [nagy magyar] nemzetnek, és olyan mértékben igyekezett ahhoz idomulni, hogy világszerte elnyerte a népi [nemzeti] alapon maradt zsidóság rosszallását, de ez az ötven év nem volt elég a teljes összeforráshoz, és a[z I.] világháború utáni időben fokozatosan elveszítettük állampolgári jogainkat. Akárhogyan végződjék is a most folyó [II. világ]háború, kizártnak látszik, hogy a Párizs környéki békék szuverén kis országai fenntarthassák majd feltétlen szuverénitásukat. Lehet, hogy ismét egy centrális elnyomatás korszaka következik. És talán nincs egészen kizárva, hogy egy lazább föderáció fogja majd össze őket, mely biztosítja a békés együttműködést anélkül, hogy egyik is gazdaságilag, közjogilag vagy kulturálisan elnyomja a másikat. Így lassanként a népek szabad szövetkezéséből kifejlődhetne egy új és idővel boldogabb nemzet. Egyenlő jogú tagja lesz - e a zsidó ennek az amúgy is utópiára emlékeztető föderációnak? Isten tudja.", Dr. Kőrösy Ferenc: Egy asszimiláns zsidó cionizmusa [Pfeifer Ignác emlékének], in: A zsidóság útja. Esszék (1848 - 1948) [Összeállította Kőbányai János]. Budapest, 2ooo, Múlt és Jövő Kiadó, 289 - 29o; 32o -321. 214 A «magyarországi levelezők» lajstromában 16-os számmal szereplő, «szülővárosának […] legjelesebb polgárai közé tartozott» férfiúról ezt olvashatjuk: "[16] [a] Klapka Joseph [b] Bürgermeister zu Temesvar. [c] Temesvar [d] Temesvar und die Umgegend […] [f] T. P. R. unter der Adresse des Freyherrn v. Burgberg k. k. Ober Postamts - Cotrollor zu Temesvar [g] Dessen Unterschrift ist T. P. R.", Pajkossy Gábor: "mit welchen ich im geheimen Diensverbande stehe " Sedlnitzky magyarországi besúgói a reformkor hajnalán . In: MISCELANEA FONTIUM HISTORIAE EUROPAEAE. Emlékkönyv H. Balázs Éva történészprofesszor 8o. születésnapjára [Szerk. Kalmár János]. Budapest, 1997, ELTE Bölcsészettudományi Kar, 34o. (életrajzi adatait lásd uo. 352.)

— 85 —


magyar arisztokrácia iránti vonzalma – ebben az összefüggésben – egyaránt ugyanebbe az ellentmondásos társadalomlélektani folyamatba: a nemesedés -polgáriasodás nehezen összeegyeztethető kettősségébe215 illeszthető, leginkább ennek sodró hatású erőterében 215 A XIX. század folyamán erőteljes, s a közvélekedéssel ellentétben nem csak «galicziai» zsidó bevándorlók identitás - választási lehetőségeit mérlegelve egy magyar kutató az alábbiakban vázolja a kínálkozó alternatívákat: "A nyugati bevándorlók kezdeti egyértelmű zsidó - német identitását erősítette a Habsburgok felvilágosodott abszolutizmusa is, amely a németesítő törekvésekkel párhuzamosan utat nyitott egyfajta - bár nagyon szűk - gazdasági modernizációnak.II. József halálát követően azonban, s különösen a 19. század első évtizedeiben egyrészt a politikai és gazdasági modernizáció kezdeményezése már nem az udvartól indult ki, sőt egyre inkább annak ellenállásába ütközött, hanem a liberális magyar nemességtől, másrészt pedig egyre inkább kiütközött a német városi polgárság retrográd feudális jellege. A vállalkozó, - társadalmilag is egyre határozottabban az elszigeteltségből kitörő zsidó polgárság számára a nélkülözhetetlen modernizáció egyre inkább elszakadt a Habsburg - háztól, illetve a másik oldalon a hazai németségtől, s ez a korábbi beilleszkedés meghaladását követelte tőle. Ebben a folyamatban persze az is egyre határozottabban kifejezésre jutott, hogy a gardasági modernizáció elválaszthatatlan a társadalmitól, szűkebben és még konkrétabban a politikaitól. Amíg a felvilágosult abszolutizmus ennek ígéretét hordozta magában, addig a betelepült és fokozatosan éppen a német identitás által - meggyökeredző zsidóságban fel sem merülhetett a magyar nemzeti identitás bármiféle gondolata. Abban a pillanatban azonban, amikor a Habsburg - pártiság és tága bban a «németség» szembekerül a zsidóság - vagy legalábbis annak meghatározó része - által képvise lt polgárosodással , sőt sokkal inkább a magyar nemesség válik ennek egyre inkább hordozójává, ez a polgárosodott zsidó elem új választás, új alternatíva előtt találja magát ." [Az én kiemeléseim! - B.-K.B], Varga László: Zsidó bevándorlás Magyarországon, Századok , 1992/1. sz. 77 -78.[A magyarországi «zsidó asszimiláció» távlatos mérlegét - a szakirodalom legnagyobb neveire (Robert A. Kann, William O. McCagg, Jacob Katz alapmunkáira) hivatkozva próbálja megvonni tanulmányunk 32. lapján * - ggal jelölt jegyzetünkben hivatkozott összefoglalójában Nathaniel Katzburg, egyszersmind fölhívva a figyelmet arra, hogy legalábbis szerinte - e sokrétű folyamat vizsgálata eleve csupán a nagyvárosokban lakó s szívvel - lélekkel betagozódni kívánó neológ zsidó rétegekre szorítkozott, a vidéki, kisvárosi és falusi környezetben élő, s a magyarországi zsidóság mintegy egyharmadát kitevő ortodox zsidókra jóval kevésbé érvényes. Mindezek figyelembevételével (s mellőzve a változékonyság , az egyéni választás, az egyediség s a különösség társadalomlélektanilag szintén nem elhanyagolható kategóriáit, amire épp Ö. Kovács figyelmeztet [14;]!) a következő szónoki kérdést teszi föl: " mivel becslésekről és véleményekről van szó, nem pedig objektív adatokról, minden további nélkül megfogalmazható a kérdés, hogy a magyarországi zsidóság a XIX. század második felében valóban nagyobb részben asszimiláns volt - e [?]. A kutatásnak az a feladata mondja az amerikai történész, s ezzel mélyen egyetérthetünk - , hogy feleljen erre a kérdésre.", Katzburg im. 12 -13. Lásd ehhez Szabad György «Ajánlás» - át és Ö. Kovács József «Bevezetés»-ét (valamint tanulmánykötetének szellemét) Ö. Kovács József: Zsidók a Duna - Tisza közén. Társadalomtörténeti esettanulmányok, XVIII - XIX. század [Kecskeméti Füzetek 6.]. Kecskemét, 1996, Kiadja a Kecskeméti Lapok Kft. és a Kecskeméti Monográfia Szerkesztősége, (különösen 12 - 16.) Ö. Kovács különben egyik, a kötetbe is beválogatott tanulmányában, igen frappáns módon, az alábbiakban jelöli ki a (Temesvár vonatkozásában) általunk is megrajzolni kívánt hihetetlenül összetett jelenségek - folyamatok általános (hungáriai) társadalomtörténeti erőterét: "Az adott településhez, tájhoz kötött konfliktusok gyökereit és megjelenéseit, azokra a forrásokban adott válaszokat vizsgálva állandóan tekintettel kell lenni az emancipáció szekularizáció - asszimiláció - antiszemitizmus egymással összefüggő kérdéskörére. Arról nem is szólva - mondja Ö. Kovács -, hogy az összeütközésekben számos ellentétes erő jelenik meg. A XVIII - XIX., de mondhatnánk, hogy olykor a XX. századi zsidókép kialakulásában szerepet játszott tényezők közül ismételten az uralkodó nemesi értékrend

— 86 —


értelmezhető. Egyszersmind azt is érzékelteti, hogy a kortársak, különösen az emelkedni vágyók semmiképpen sem vonhatták ki magukat

azon vonását emeljük ki, amely a származás állandó kontrolljának fontosságára utalt S ezt a «jó» vagy «rossz» családból való értékrangsort tovább tagolta a felekezeti diszkrimináció [Ö. Kovács kiemelései!]. De mindezt a törzsökösök és idegenek kérdéseként is felvethetjük, melynek hangsúlyos szerepére bőven találhatunk példát". [Az én kiemelésem! - B.-K.B.], ld. Ö. Kovács József: [V.] Zsidóság és polgárosodás. Helyzet és szerep ., in: Ö. Kovács i. m. 216.] Tekintettel tehát arra, hogy a bánsági (s főként temesvári) zsidók, a tartomány különleges adminisztratív státusa s kivált a JUDENORDNUNG következményei miatt különösen hátrányos helyzetből indultak (a "bánat gyermekei" voltak), elméletileg s objektíve az - egyébként Katzburg által is elismert asszimlációs hajlam - országos átlagánál is jóval nagyobb mértékben kellett (illett) fölkarolniuk a liberális magyar nemesség célkitűzéseit, így (valószínűsíthetően) jóval fogékonyabbnak illett lenniük emez nemesi értékrend - és világ iránt mint egyebütt(?) Ez a gondolatmenetünk természetesen nem állítás, csupán logikai úton végzett következtetés-feltételezés, amelynek azonban az általunk megismert és részben ismertetett adatok éppen nem mondanak ellent! Sőt, a "neologizmus" hatása alá került, németül eleve rosszabbul beszélő »keleti« zsidókra - Aradot s talán Nagyváradot leszámítva - teoretikusan talán még inkább vonatkoztatható, mint a »nyuga-tiakra«.(Magától értetődik, hogy e kettős (magyar[nemesi] -- (német)[polgári] vonzás-taszítás valós dimenziójának megnyugtató feltárása további elmélyült kutatásokat igényel, ám dinamikája még szórványos adatainkból is kihüvelyezhető. Lásd például Dr. Singer Jakab [temesvár - gyárvárosi főrabbi]: Temesme gye és a zsidók polgárosítása . Különlenyomat az «IMIT» évkönyvéből. Budapest, 19o7, Franklin - Társulat Nyomdája, 9, 11, 12-13, s különösen 19!., valamint Sándor Pál i. m. 1o2 - 112 [különösen: 1o9, 112].) A Varga László által körülírt zsidó - magyar (magyar - zsidó) érdekazonosság-rokonság (érdekes, de nem meglepő módon itt is a »retrográd [német] városi polgárság« viszonylatában) körvonalazódik az alábbi megállapításból is: "A régi városi polgárság ellensége volt a földrajzi gyarapodásnak, idegent nehezen engedett be, nemcsak zsidót, de a német városok magyart sem". Princz Gyula - Teleki Pál: Magyar földrajz. Magya rország tájrajza. Budapest, é.n. [Hasonmás kiad. Szekszárd, 199o], Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, II. köt. 4o8. Magáról a XVI - XIX. század között zajló »nemesi polgárisulás« eredményeiről szólva korának neves földrajztudósa, Princz Gyula így vélekedik: "Az új magyar középosztály ennek [a középkori eredetű «városalapító»] német polgárságnak és a falujáról elszorult magyar köznemességnek összeolvadásából keletkezett. Ezzel az összeolvadással azonban Magyarországnak szinte összes városai teljesen magyarokká lettek még ott is, ahol a környéket más nép (szláv vagy oláh) lakta. Mondanunk sem kell - mondja Princz -, hogy a zsidóság készségesen alkalmazkodott ehhez a folyamathoz, s mindaddig, míg a politikai uralom gazdát nem cserélt, nagyban elősegítette a városok magyar jellegének külső kifejlődését nemcsak cégtábláival, hanem élénk szellemi életével is." Princz Gyula: Magyar földrajz. Magyarország táj rajza. Budapest, é. n [Hasonmás kiadás: Szekszárd, 199o] 59. V. ö.: tanulmányunk 81-82. lapján, annak * gal jelölt jegyzetében és, Erdélyi Lajos véleményével! Ligeti, akárha Princz rosszindulatú feltevésével vitázna, ugyanerről ezt írja: "Nem lehet figyelmen kívűl hagyni azt a körülményt sem, hogy amikor az impériunváltozás után sorra dobták ki a magyar köztisztviselőket, a zsidó vállalatok alkalmazták őket, és megtartották állásaikban mindaddig, amíg lehetett. Nem lehet figyelmen kívűl hagyni azt sem, hogy ez a magát zsidónak valló nemzeti réteg a magyar kultúra termékeinek legjobb fogyasztója volt. Helyesen mondta Krenner Miklós [Spectator] […] hogy nemcsak a magyar párti zsidóknak kell megadni a felmentést, hanem mindazoknak a zsidóknak, akik magyarul beszélnek, mert ezek emelik azoknak a városoknak magyar jellegét, és közrehatnak a magyar külsőkép látszatának megőrzéséhez, amelyeket a románok tűzzel vassal, tízezres román beköltö zések árán megpróbálnak elrománosítani"., ld. Ligeti Ernő: Erdély zsidósá ga [Ararát, Magyar Zsidó Évkönyv, 194o - Országos Izraelita Leány Árvaház Kiadása]. In: A zsid óság útja , 258.

— 87 —


vonzásköréből, óriási kihívás és szinte megkerülhetetlen kényszer volt – kivétel nélkül -- mindenki számára. Túl messzire vezetne (s akár egy terjedelmes monográfiát is megtöltene), ha a Pulszky, Klapka, Degré, Herczeg, Berkeszi és Kossuth –idézetekből adódó valamennyi következtetés levonására s ezek kimerítő elemzésére törekednénk. Célunk sokkal szerényebb volt, arra vállalkoztunk mindössze, hogy a Bánság (s benne Temesvár) elmúlt két évszázada – s különösen annak a milleneum táján felgyorsult ígéretes szakasza – társadalom- és mentalitástörténetének fölvázolásával, néhány, a szakemberek számára túlon-túl is ismert, ám a szélesebb magyar olvasóközönségben nem tudatosult kemény szociológiai tényt történetiségében megragadjunk s azokat – a Niamessny-Manaszy família hozzáférhető adataira vonatkoztatva – az időben (akárha egy családi fényképet) kimerevítsünk. Az önkényesen (bár nem véletlenül) kiragadott vonatkoztatási pont többnyire 1910 volt,216-- tizennnégy esztendővel a millenniumi ünnepségek káprázata, s egyáltalán a „boldog békeidők” brutális vége után, és mindössze egy röpke évtizeddel a „magyar álom” („az ezeréves [Nagy-]Magyarország”) szertefoszlása előtt. Úgy is fogalmazhatnók – Szekfű Gyula korszakalkotó művének címét* kölcsönvéve s azt parafrazálva: Öt nemzedék és ami előtte kö vetkezik . Természetesen távol áll tőlünk, hogy a XX. század egyik legnagyobb hatású historikusának nevezetes könyvén élcelődjünk. Ha viszont, könnyelmű ígéretünknek megfelelően, mégis (bár töredékes és hozzávetőleges) választ kívánunk adni az általunk korábban föltett, egymáshoz szervesen kapcsolódó három kérdésre, akkor azt kell mondanunk, hogy Temesvár azért nem lett német és azért lett (csaknem) magyar , mert úgy tetszett: a magyar társadalomfejlődésnek a reformkorban nyert lendülete, a bukásában (leveretésében) is nagyszerű, hihetetlen mozgósító erővel rendelkező 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc217 vívmányai, nemzetközi presztízse, majd a dualizmus kori 216 Vö.: John Lukacs: Budapest, 19oo A város és kultúrája [ford. Mészáros Klára]. Budapest, 1996, Európa Könyvkiadó, 71 - 72. (Megjegyzendő, hogy a hazai olvasónak, s különösen a szakembernek túl plasztikusnak s helyenként leegyszerűsítőnek tetsző elemzések oka abban keresendő, hogy Lukacs nem a magyar, hanem a külföldi, főként angolszász érdeklődöknek szánta és eleve Shakespeare nyelvén írta Londonban illetve New Yorkban kiadott fontos művét!) Lukacs történetírói kvalitásainak, megközelítései eredetiségének s írásművészetének hiteles elezését adja -- John Lukacs: Évek [ford. Barkóczi András]. Budapest, 1999, Európa Könyvkiadó c. könyvét ismertetve -- G. Kovács László: Az alkony évei. Magya r Szemle , Új folyam VIII. 9 - 1o. szám, 1999. október, 165 - 169. * Három nemzedék és ami utána következik. Ötödik kiadás . Budapest, 1938, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. V. ö.: Lu kacs i. m. 147., 191 - 193. 217 Lásd erről Singer Jakab véleményét: "A temesvári zsidók, miként a hazában lakó összes zsidók, kik a szabadság eszméitől áthatva, hazafias buzgalommal siettek a haza szent ügyének szolgálatába, kik vagyonukkal és vérükkel áldoztak a szeretett honért* --

— 88 —


szintén kivették részüket a nagy idők nagy eseményeiből és hazaszeretetüknek nem egy ragyogó példáját adták.", Dr. Singer Jakab [Temesvár - gyárvárosi főrabbi]: A temesvári zsidók az 1848 - 49 -iki szabadságharczban . Temesvár, 1914, (Különlenyomat a Történelmi é s Régészeti Értesítő 1913. évi III. és IV. füzetéből) Csanádegyházmegyei Könyvnyomda, 5. [a * -gal jelzett tkp. 1.sz. jegyzet (t.i. Singer szövegében): "Ld. Dr. Bernstein Béla munkáját: Az 1848/49 -iki magyar szabadságharcz és a zsidók " ( reprint kiadás: Budapest, 1998, Múlt és Jövő Kiadó)]Ld. még ehhez Deák István i. m. 216 - 218. ; Schweitzer Gábor: A toleranciától az emancipációig. A magyar zsidóság az 1848 -- 48es forradalom és szabadságharc idején. Valóság . 1998. 9.sz. 83 - 113., valamint Bona Gábor: Az 1848 - 49 - es honvédsereg zsidó születésű tisztjei. Múlt és Jövő , 1998. 1. sz. 59 - 87. Herczeg Ferenc: A hét sváb című 1916-os tézisregénye s még inkább 1933-as visszaemlékezései egyaránt arról tanúskodnak, hogy a bánsági svábok is olyan katarzisként élték meg új (hungarus) hazájuk önvédelmi harcát az önkényes s abszolutista (német - osztrák) birodalommal szemben, amely vidéki (regionális) lokálpatriotizmusukat a magát liberálisnak hírdető s újfajta betagozódási lehetőségeket felmutató magyar állameszme ( és nemzettudat) - a szerb alternatíva tükrében kiváltképp kívánatosnak tetsző - elfogadásához közelítette és meggyorsította, legalábbis jócskán megkönnyítette megmagyarosodásukat: " Mi németek vagyunk, és úgy fogunk viselkedni, ahogy a német becsület kívánja. A becsület pedig azt kívánja, ha békességben együtt éltünk a magyarokkal, hát álljunk melléjük a veszedelemben is. Ha elhagynók őket a bajban, akkor nem volnánk becsületes németek, hanem szedett - vedett csürhe", ld. Herczeg Ferenc: A hét sváb .(in: u. ő.: Történelmi regények ., i. m. 419 - 557., az id. passzus u. o. 433.) ; " Nemzeti érzés nem volt a csókákban [t. i. a fekete népviseletben járó verseci s általában bánsági «svábokban»], nem is lehetett - mondja Herczeg -, mert mikor az elődeik kijöttek német őshazájukból, ott még ismeretlen volt az ilyesmi. Negyvennyolc óta azonban erősen szítanak a magyarsághoz, mert kitapasztalták, hogy a Bánságban békés kultúrélet csak a szent korona védelme alatt lehetséges. Éppen ezért mindazokban, akik bármilyen címen izgattak a magyarság ellen, az anarchia előfutárait látták." ; "1848-ban a csókák népfelkelése igen derekasan verekedett a szerviánusokkal [szerbekkel]. Gonosz tréfája a történelemnek, hogy az osztrák császári haderő azért harcolt, hogy szerb vajdaságot csináljon a Bánságból, a magyar honvédség pedig azért, hogy németek maradhassanak a svábok"-, Herczeg Ferenc: Emlékezései … i. m. 52 - 53. (A magyar írófejedelem ezen regényére, illetve a belőle levonható tanulságokra szintén Filep T. G. hívta fel figyelmemet, s itt fejezem ki érte köszönetemet!) 1848/49 vívmányainak és vonzóerejének - témánk szempontjából lényegretörő összefoglalóját adja Erdődy Gábor: Kísérlet a polgári forradalom demokratikus kiterjesztésére 1849-ben. Magyar Szemle . Új folyam 9 - 1o. sz. 2ooo október, 84 - 1o7. Herczeg mgint egyszer fején találhatta a szöget, mert csaknem hét évtizeddel 1933as elemzése és pontosan nyolcvan évvel a (nagy)magyar álom szertefoszlása után egy jugoszláv államolgárságú nemzetközi rangú sportvezető - nem mindennapi karrierjének, nyelvtudásának s szellemi mozgékonyságának rugóit keresve - az alábbi önvallomással örvendezteti meg az Ady és Jókai nyelvén olvasó nagyközönséget: "A dolog nyitja, azt hiszem, az egykori Monarchia ama soknemzetiségű vidékének sajátosságaiban keresendő, ahol [193o-ban] világra jöttem, és ahol eszmélő ember[palánta]ként két kultúrkör vonzása között lehetett választanom. Bár szerb apa és német anya gyermekeként láttam meg az eget, a zentai gimnázium tanárainak óráit hallgatva mindinkább tudatosodott bennem, hogy a kultúra és egyáltalán a valóság nagyobb távlatai nyílnak meg előttem, ha a katolikus gyökerű magyar művelődéshez kötelezem el magamat, mint ha a bizánciasabb indíttatású szerb iskolázottság mellett teszem le a garast", ld. Szilágyi Péter: Akit lehallgattak, aztán elhallgatott Kubát János a magyarrá válásról, a világversenyek rendezési titkairól és a sportbárók mellékjövedelméről. Magyar Nemzet , 2ooo. április 13. [csütörtök], 13. (oldal!).[Egy ehhez igen hasonló esetet említ a Felvidékről, igaz, még 1934-es keltezéssel, Szvatkó is A szlovenszkói magyar középosztály c.tanulmányában, i. m. 132 - 133.] Anélkül, hogy messzemenő következtetéseket akarnók levonni emez mélyen személyes megnyilatkozásból, azon azért elgondolkozhatunk, hogy ha a tündérmese még post festa is ilyen hatékonynak bizonyulhatott a Délvidék perifériájának számító Zentán 1944 - 1948 táján, mekkora

— 89 —


Magyarország (és benne Temesvár) szédítő iramú és egyben szerves iparosodása, modernizálódása, urbanizációja218 s civilizálódása a kortársak tudatában azt a hitet éltette (s az integrálódni-asszimilálódni vágyókban azt a reményt keltette), hogy a nemesi vezetésű rendi Hungária átalakítása modern, polgári, demokratikus Magyarországgá megvalósíthat ó, s a nemesség polgárosodása és a polgári érdekű rétegek nemesedése (a kétféle értékrendszer összeillesztése) lehetséges, 219 a nemesi típusú lehetett a bánsági olvasztótégely tűzterében , vagyis Temesvárott: -- mondjuk 19o9-ben (Méliusz József, Anavi Ádám és Fejtő Ferenc születése évében) ?!? Itt az ideje tehát, hogy letöröljük a port egy méltatlanul gyorsan elfeledett magyar írástudó elemzéseiről s újraértelmezzük (s pontosítsuk) néhány, a XVIII - XX. századi magyar társadalomfejlődésről megfogalmazott- a múló idő távlatából csak még veretesebbnek tetsző - gondolatátát az »indogermán magyarok« -ról, vagyis az általunk is megragadni próbált nemesedés - polgárisodás útvesztőiben tévelygő hazai és kisebbségi sorsba kényszerült (magyar) «középosztályos» rétegekről. Annál is inkább, mert a »szocialista kísérlet« félévszázada után (és ellenére ) a magyar társadalom és az elit köztudottan változatlanul polgári érdekű , ám - nem utolsósorban az elmúlt évtized meglehetősen kilátástalannak tetsző, érzelmi alapú (főként értelmiségi) iszapbírkózásai következtében értékpreferenciái bizonytalanok, a múlthoz való viszonya tisztázatlan, fogalmai kategóriái helyesbítésre, nemritkán újra formulázásra szorulnak. Lásd ehhez (főként) Szvatkó Pál: Indogermán magyarok című tanulmányát, illetve Filep Tamás Gusztáv és G. Kovács László: Egy európai polgár emlékezete Arcképvázlat Szvatkó Pálról című bevezetőjét a Szvatkó Pál: A változás élménye Válogatott írások [Válogatta, szerkesztette, a szöveget gondozta, jegyzetekkel ellátta, valamint a bevezető tanulmányt írta Filep Tamás Gusztáv és G. Kovács László]. Pozsony, 1994, Kalligram Könyvkiadó. c. kötetben. (Szvatkó i. m. 56 - 8o. illetve 7 - 26.) V. ö.: Berkes Tamás: Felföldi magyar urbanitás (Peéry Rezső: A végzet bábjátéka. Kalligram Könyvkiadó, Pozzony, 1994. 469. -- Szvatkó Pál: A változás élménye. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1994. 338. p., Regio Kisebbségi Szemle , 1994/3.sz., 171 - 174. p. 218 "A fejlődés gyors volt és látványos. Üteme nemcsak közép - európai viszonylatban egyedülálló, de gyorsabbnak bizonyult Európa jó néhány régebben iparosodott országának, Franciaországnak és Angliának a fejlődésénél is. Mindennek következtében sikerült a XIX. század folyamán csökkenteni a korábbi elmaradottságot. Bár a nemzeti jövedelem vagy az iparűző lakosság tekintetében még mindig jóval Nyugat - és Észak Európa mögött járt, gazdaságának fejlettségi szintje jelentősen meghaladta a többi kelet európai országét, s igen közel került az olyan dél - európai országokhoz, mint például Olaszország." Ld. «Boldog békeidők» [Összeállította Vikol Katalin; szaktanácsadók: Katus László, Somogyi Éva, Varga László]. Budapest, 1989, Progresszió Kft., 44. 219 "[…] Magyarországon a Monarchia fél évszázada alatt polgárjogot nyert a liberális gondolat […] azokban az években öltött egyre nagyobb méreteket a honi zsidóság magyarosodása. Amíg az ország összlakosságának csupán közel negyvenhét százaléka vallotta magát magyar anyanyelvűnek, a hazai zsidóságnak már több mint ötvennyolc százaléka. Az asszimiláció üteme a századforduló után sem lassult, mintegy legitimálva a magyarosító törekvéseket. 191o - ben a zsidó vallásúaknak már több mint háromnegyede vallotta magát magyarnak, míg az összlakosságban csak ötvennégy százalék volt ez az arány[…] A kapitalizmus kibontakozása idején a zsidó polgárság Közép - Kelet - Európa agrárországaiban fontos funkciót töltött be, amelyben a történelem adta hátrányok és előnyök összetalálkoztak a társadalmi - gazdasági szükséglettel. Korábban nálunk ezt a funkciót a német, a görög és az örmény kereskedők látták el, minthogy a nemesi életmintát követő polgárság és a polgárosodó nemesség rangján alulinak tekintette az iparűzést vagy a kereskedelmi és pénzügyleteket. A magyar társadalomfejlődés egyik valóságos hiány okozta azt, hogy a polgárosodás és modernizálódás szempontjából oly fontos vállalkozói feladatok nálunk nagyobb részt nem magyar [ a szerző kiemelése!] elemekre hárultak, akik azután modernizáló polgárosodó tevékenységük során elmagyarosodtak. Ez is táplálhatta azt a századvégi

— 90 —


társadalomfejl ődési modell (a nemesi értékvilág, önszemlélet, társadalom- felfogás elfogadása, mintáinak követése) kívánatos , a középkorból örökölt Szentistván- i államtest – mint keret – megőrzése pedig alapkövetelmény , sőt hittétel, dogma! Mindez együtt pedig nem más, mint nemzedékek egyszerre ösztönös és tudatos törekvése, közös erőfeszítése, amit Illyés Gyula közös vállalk ozásnak nevezett. Ennek sikerességéhez viszont – tegyük hozzá – ideálok és mítoszok is szükségesek. Ebben az értelemben az „integer Magyarország” axiómája – mítosz, de – Eckhardt Sándor egy 1936-os, Prohászka Lajos: Vándor és bujdosó [Budqpest, 1936, Dunántul Egyetemi Nyomda] c. könyvéhez fűzött Miskolczy Ambrus által feltárt lapszéli jegyzete szerint – „a nemesség [is] mítosz, ”22o lett légyen bármilyen erős, századokon át érvényes és meghatározó rendező elv és nemzetkarakterológiai alapkategória. Az a napjainkig érvényes társadalom- fejlődési »szűrő« s egyszersmind referencia -pont, amelyhez (s amihez képest) a magyar társadalom legkülönfélébb szeletei-rétegei (illetve képviselőik) egymást (s egymás történelmi teljesítményét) változatlanul s öntudatlanul viszonyítják. Nemigen véve tudomást, vagy szándékosan (?) megfeledkezve arról, hogy a minden (társadalomszerkezeti-szociológiai) ellentmondásossága és (geostratégiai) kockáz atossága ellenére 1914- ig szerfölött sikeres nemzetépítő „közös vállalkozás” valamennyi összetevője, résztvevője, szereplője – és a nemesi jellegű „polgárisulás” legkülönfélébb szintjén megrekedt típusai 1910 körül már a színpadon voltak ám, – a felelősség-áthárítás, majd bűnbak-keresés jegyében -- még nem fordultak egymás ellen. 221De ez már, teljes súlyával, és máig ható következményeivel, valóban 1920 „után[a] következik..."222 EPILÓGUS (1)

illúziót, hogy a régi ellentét a társadalom új és régi, frissen magyarosult és a tradicionalista r étegei között kibékíthetők ." [Az én kiemelésem! - B.- K. B.], «Boldog békeidők», 55 - 56. (A zsidóság egyenjogúsítása című részből). V. ö.: Szvatkó i.m. 56 8o. és Lukacs i. m. 18o., 2o3. 22o Lásd Miskolczy Ambrus: Szellem és nemzet . (A francia szellem, a magyar biedermeier és a Mi a magyar? világából). (kézirat, kb.21o oldal, s.a.) Itt mondok köszönetet a szerzőnek, hogy kéziratát publikálás előtt hozzáférhetővé tette számomra! (B. - K - B.) A mai »helyzet« számbavételéhez lásd még Kósa László: A magyar nemzettudat változásai. Európai utas, 11.évf., 2ooo/3[4o].sz. 2 - 6., és -- kívülről nézvést (s a teendők oldaláról) -- Szegedy - Maszák Mihály: «Van, ami nincs» Magyarságtudomány: elmélet vagy föladat?Európai utas u . o. 7 - 1o. 221 Vö.: Borsi - Kálmán Béla: Védirat az örök névtelenek ügyében.Elfogult gondolatfüzérek egy «ismeretlen szerző» "Önéletrajzáról", Az Irodalom visszavág , 1999 - 2ooo Tél, Új Folyam 5.sz. 115 - 116; 123 - 124. 222 V. ö. :Szekfű elhíresült könyvcímével!

— 91 —


1/a „Közel tíz éve már, röviddel a Levente-per temesvári tárgyalásának befejezése után, mikor az állambiztonsági hivatal közegei még jobban vigyáztak lépéseimre és testi épségemre, már nem emlékszem biztosan: egy választási előkészület, vagy a telepesek ügyében felmerült teendők megbeszélése végett Temesmegye mintegy 15 községéből egy-egy embert meghívtam Temesvárra […] a Dóm téren az értekezletre siető Mágori Lajosal találkoztam […] egyszerre csak észrevettük, hogy egy bőrkabátos ur [sic!] a nyomunkba szegődött, kinek éles tekintete és irántunk mutatott érdeklődése menten elárulta a detektivet”[!]. (Torna Gyula , a temesvári összeesküvők egyik védőügyvédjétől származó – valószínűleg 1929.-ben keletkezett szövegrészlet)2 1/b, „Visszamenve a messzi multba [sic!]: 1920 előtt Temesvárott laktunk. Ott volt apám tanár. Temesvár azonban a „Trianoni béke útján” előbb a szerbeknek, majd utóbb a románoknak jutott. Ez persze fájt a temesvári magyar tisztviselők nagy részének. Akik nem tették le a románoknak az esküt, azokat, a románok állami tisztviselőnek nem alkalmazták. Ezek kérhették Csonkamagyarországba való ’repatriálásukat’, vagyis Magyarországba, a hazájukba való visszaszállíttatásukat. Sőt [Dér] Pista öcsém belekeveredett a románok elleni temesvári összeesküvésbe. Ennek kapcsán a románok az ugynevezett „leventepörben” előbb életfogytiglani kényszermunkára ítélték. De feljebb viteli tárgyaláson végül is: Pista öcsém büntetését 20 évi kényszermunkára mérsékelték. Minket a Dér családot pedig egyszerűen kiutasítottak Romániából. --Anyám azonban, minek utána mi már Budapestre áttelepítve voltunk, a budapesti Külügyminisztériumhoz fordult segítségül. Ezt sikerült ugyanis

2

Részlet Dr. Tornya Gyula: Az első tégla (szimbolikus) című visszaemlékezéséből, in: MAGYAR – HÁZ ÉVKÖNYV [Szerk. Dr. Páll György az Országos Magyar Párt bánsági tagozata főtitkára, a Magyar Ház R.-t ügyvezetője]. Kiadja az Országos Magyar Párt Bánsági Tagozata, Temesvár, 1930, 57. Dr. Tornya Gyula rövid életrajzi adatait lásd értekezésünk első fejezetének kb. 400. számú jegyzetében, a temesvári diákösszeesküvők védelmében kifejtett tevékenységét pedig a Levente-per tárgyalását ismertető fejezetrészben! (Védőbeszéde a Temesvári Napló 1920. április 7.-I csütörtöki számának 2., illetve április 8..-i, pénteki kiadásának első lapján olvasható! (B-KB) .Hangulatfestő leírásához jól illik a bukaresti magyar képviselet második emberének, Hory Andrásak szakszerű feljegyzése: „Az erdélyi magyarok üldözésével, nevezetesen az összeesküvési perekkel kapcsolatban rámutattam arra is, hogy ezekben a hírhedt román titkos rendőség, a Siguranţa , viszi a főszerepet, amely ily módon akarja létjogosultságát igazolni. Az elszakított területek lakossága teljesen ki van szolgáltatva a Siguranţa kénye-kedvének, amely jelenleg [1921 – 1923 között] korlátlan hatalommal rendelkezik Erdélyben”. Lásd Bukarestben. Hory András visszaemlékezései (1921 – 1924) , MTA Könyvtára , Kéziratár, Ms. 10.864/3 [gépirat, készült 1960 körül], 59. fol.

— 92 —


véghez vinnie dr. Gajzágó László külügyi tanácsos3 segítségével. Egy nagyobb szabású fogolycsere útján 23 magyar fogoly szabadult ki, cserébe kevesebb számú Magyarországon elfogott román kémért, de köztük egy román miniszter fiáért is. Így került vissza az öcsém Magyarországra. --Azonban az összeesküvések a románok ellen a temesvári és az erdélyi magyarok körében ezzel nem szüntek meg.4 Ezeket is magyar-román fogolycserével intézték. Minden fogolycserében Gajzágó tanácsos és anyám együtt tevékenykedtek. A második fogolycserével szabadult ki román- magyar fogolycserével: Nosek Broniszláv, lengyel származású alezredes (úgy tudom alezredes volt) és Czacher Béla is, több más fogollyal együtt”.5

*

3 Gajzágó László (Karcag, Jász-Nagykun-Szolnok vm,, 1883. augusztus 1. – Budapest, 1953. szeptember 26.), recte: „külügyminisztériumi miniszteri osztálytanácsos”. Tevékenységéhez lásd bővebben Pritz 1994, 78 – 79, 128, 132, 483, 486. 4 Erről – emlékiratai egyik nem publikált részében – ezt írja egy „szakértő”, a történetesen ez idő tájt (1921 – 1924 között) épp bukaresti diplomáciai misziót teljesítő Hory András: „Az erdélyi magyarság helyzete egy jottányit sem javult. Nemzeti életük legkisebb megnyilvánulását irredentának minősitették és a legszigorubb represszáliákat alkalmazták az állitólagos összesküvőkkel szemben. A román sajtó – a Take Jonescihoz [sic!] közelálló la[p]okat sem kivéve – állandóan az erdélyi magyarok szervezkedéséről és a trianoni Magyarország háborus készülődéséről szóló hírekkel táplálta és szitotta a magyarellenes hangulatot. A román külügyminiszter által hangoztatott jó szándéknak és békülékenységnek a sajtóban semmi nyomát sem lehetett felfedezni. De a helyzetet tárgyilagosan itélve nem is volt semmi ok, amely a román kormányt az adott körülmények közt a katonailag erőtlen, politikailag izolált Magyarországhoz való közeledésre késztethette volna […] Végül a trianoni zsákmány biztositása céljából Romániának Csehszlovákiával és Jugoszláviával való szo ros politikai együttmüködése, e három államnak kisentente néven történt tömörülése olyan biztositékot jelentett Románia szempontjából, hogy bizonyára semmi szükségét sem látták a Magyarországgal való jobb viszony megteremtésének. Az erdélyi magyarság brutális elnyomása is arra vallott, hogy román részről egyáltalán nem fektetnek sulyt[sic!] a velünk való viszony ápolásáért”. Hory emlékirat, uo., 28 – 29. fol. (az én kiemelésem! – B-KB) 5 Dér Zoltán – Waszlavik Miklósnénak, Sopron, 1986. február 25. (a dokumentum Waszlavik Miklósné sz. Poór Katalin tulajdona, közlésre való átengedéséért a szerző itt fejezi ki köszönetét.)

— 93 —


EPILÓGUS (2)

Ez a tanulmány egy régóta elfeledett, a korszak történetének avatott kutatói által is alig ismert, a nagyközönség által pedig teljesen ismeretlen eseménysor – az 1919-1920-as bánsági (temesvári) összeesküvés, a «Leventeper» - krónikájának megsárgult lapjairól kívánta letörölni a múló idő porát, hogy a hajdani bánsági (magyar) diákmozgalmat, s az azt követő (román) megtorlást történeti (társadalom- történeti és társadalomlélektani) összefüggéseibe ágyazva egyszersmind méltó emléket állítson fő- és mellékszereplőinek. Egyetlen tanulmánynak természetesen nem lehet célja, hogy a XX. század egyik legnagyobb sorsfordulójának, a történelmi Magyarország széttörésének valamennyi következményét, az 1919-1920-ban született új «nemzetállamok» megannyi megoldásra váró gondját akár csak vázolja is, különös tekintettel a magyar-román viszony sok évszázados történetének legújabb, éppen 1920-ban kezdődő fejezetére. Ez a két nemzet történetírásának közös feladata, összehangolt, állhatatos erőfeszítéseinek eredménye kell, hogy majd – egyszer - legyen, levonva az elmúlt több mint háromnegyed évszázad történéseinek tanulságait és megpróbálva ezeket egy új, magasabb szintű, objektívebb s rugalmasabb eszme- és gondolatrendszerben elhelyezni. Ennek viszont minden jel szerint – különösen az 1989 óta eltelt «átmeneti korszak» tapasztalatai és az azóta érvényben lévő általános európai s világtrendek fényében – elengedhetetlen feltétele a nemzeti kizárólagossággal és önzéssel való szakítás. Másként fogalmazva: az európai népek és nemzetek tervbe vett, sőt immár, 1992 óta, folyamatban lévő – mi több: 2004. május elseje óta részben meg is valósult -integrációjának egyik legfontosabb követelménye a nemzetállami (államnemzeti) idea felülvizsgálata, és, ha még lehetséges, eddigi negatív következményeinek – főként a túlzott központosításnak – fokozatos, — 94 —


következetes és távlatos felszámolása, lebontása: a «régiók Európája» gondolatkör jegyében. Ha tehát a kezdetekhez, 1919-1920 fordulójának borongós hónapjaihoz, a hajdani fiatalemberek lázas tervezgetéseihez,6 elvetélt kísérleteihez s az azt követő román államhatalmi ellenlépésekhez kanyarodtunk vissza, ezt nem azért tettük, hogy sebeket tépjünk fel, netán az 1848-49-es erdélyi polgárháború óta kölcsönösen problematikus magyar-román kapcsolatokat szkeptikusan szemlélők táborát gyarapítsuk, az oly kívánatos történelmi megbékélés ellenérveit szaporítsuk. Célunk egészen más volt: arra törekedtünk, hogy megvizsgáljuk, legalábbis érzékeltessük: a szereplők miféle - szándékaiknál és vágyaiknál jóval hatalmasabb - erőknek engedelmeskedve szőtték álmaikat, illetve – a másik oldalról – végezték «feladatukat». Hiszen a bánsági magyar diákok, postatisztek és tanoncok, illetve a regáti s főként helyi – „bizonyításkényszerbe került, esetleg „átállt” -román titkos ügynökök, csendőrök, verőlegények és vizsgálóbírák nem csupán két világot, két egymástól számos vonásában eltérő társadalomfejlődést, politikai kultúrát és mentalitást, hanem egy természetében igen hasonló, gyakorlatilag azonos eszmét : a (saját) nemzeti üdvtant képviselték. Ezek (t. i. a magyar és román «nemzeti gondolat») viszont nem lényegi vonásaikban, nem a «nemzet üdve és halála»7 paroxizmusig fokozható vallásos – érzelmi mélyrétegeiben, legfeljebb fejlődési szintjükben, egymáshoz és a nyugati (francia) mintá hoz8 mért fáziskülönbségeikben tértek el egymástól. És, részben 6 A készülő értekezés koncepciójához fontos fogódzót jelentett számunkra Diószegi István 1998. januári közlése (és 2ooo. november 18.-i pontosításai) -- aki 1946 nyarán, igaz más történelmi körülmények közepette s pontosan egy emberöltővel később, nagyváradi gimnazistaként maga is részt vett egy hasonló jellegű diákmozgolódásban (a «vadmadarak» és »elszántak« gyermeteg honmentő összeesküvésében) s bár neki «puskája» szerencsére nem volt, a kolozsvári hadbíróság »fegyveres szervezkedés« címén mintegy tucatnyi bajtársával együtt 1946 augusztusában1 és 8 év közötti fegyházbüntetésre ítélte, amelyből neki az enyhítő körülmények hatására «csak» kilenc hónapot kellett letöltenie. (Az egyik fő bűnjel az «Erdély a miénk» szövegű röpcédula volt.) Diószegi szerint a nekibuzdulás alapvető oka az ifjú emberek «megsértett romantikus (gyermeki) igazságérzete» volt, ám a «muníciót» a két világháború közötti korszak serdülőként átvett értékvilága szolgáltatta Az értesülésért s a kiegészítő megjegyzésekért ezúton is szeretném kifejezni köszönetemet (B.-K.B.) 7 Makkai László kifejezése, vö. Makkai László: Magyar – román közös múlt , Teleki Pál Tudományos Intézet, Budapest, 1948. (alfejezet – cím) 2o7. 8 Vö. Tóth Sándor: A nemzet európai modelljéről . Kísérlet annak tisztázására, hogy mi a nemzet szerepe az emberré válás folyamatában . Bukarest, 1993, Kriterion Könyvkiadó. Lásd még Eugen Weber: Peasents into Fr enchmen. The Modernization of Rural France 1870 – 1914. Stanford, California, 1976, Stanford University Press (különösen Civilizing in Earnest: Schools and scholing c fejezet). Lásd még Diószegi István: A nemzetek Európája című plasztikus összefoglalóját is, in: uő.: Üllő és kalapács . Nemzetiségi politika Európában a XIX. században . Budapest, 1991, Magyarságkutató Intézet, 5 - 16. A kérdéskör további tanulmányozásához lásd Kántor Zoltán (szerk.): Nacionalizmuselméletek (szöveggyűjtemény). Budapest, 2004, Rejtjel Kiadó, Rejtjel

— 95 —


ebből is következően, megvalósításuk- megvalósíthatóságuk nagyhatalmi támogatottságában, illetve – magyar szempontból – ellenérdekeltségében, hallgatólagos akadályozásában, majd (később) tevőleges kisiklatásában, meghiúsításában különböztek. Igaz, ebben a vonatkozásban, alapvetően . Ha viszont ezt a két nemzetfejlődés és államépítés közötti, társadalompolitikailag és eszmetörténetileg egyaránt értelmezhető és kitapintható fáziskülönbséget , mint adottságot (előző történelmi korok bonyolult ok- és okozati viszonyrendszerének szerves következményét ) fogjuk föl, vagyis – ami igen nehéz, de nem lehetetlen – lehántjuk róla a szereplők egymásnak okozott szenvedései kölcsönös előítélet- gerjesztő burkát, máris nagyot léptünk előre, hiszen így démonikus, eleve elrendelt, fatálisnak tetsző jellegüktől is megfosztjuk a szóban forgó eseményeket– folyamatokat s könnyebben illeszthetjük őket öntörvényű, objektív meghatározottságaik rendszerébe. S esetleg, fejtegetésünk végén, még némely óvatos következtetéseket is levonhatunk majd belőlük. Különösen, ha annak is tudatában vagyunk, hogy a temesvári «Levente Szövetség» köré tömörült bánsági ifjak önfeláldozó, bár csekély eredményű szervezkedése távolról sem valami steril környezetben játszódott. Ellenkezőleg - miként azt az értekezés első fejezetében, s kivált Alexandru Vaida Voevod 1920. januári - márciusi londoni és párizsi módfelett hatékony diplomáciai tevékenysége ürügyén részben be is mutattunk - a közép-kelet-európai térség geopolitikai szempontból egyik legérzékenyebb zónájában: magyar, szerb, román és francia érdekek metszéspontjában, kulisszák mögötti nagyhatalmi játszmák és nyers katonai tervek hol egymást feltételező, hol egymással ütköző, de mindenképpen összefonódó kibogozhatatlan szövevényében. Amibe belelátni, kacskaringós indáit szétválasztani még utólag, a dolgok, események s történések hozzávetőleges ismeretében is igen nehéz, s csaknem megoldhatatlan feladványnak bizonyult a kortársak és szereplők számára, akik a sötétben tapogatózva, inkább vágyaik, ösztöneik (és beidegződéseik) által vezérelve végezték önként vállalt, hazafias kötelességnek és üdvösségük forrásának tekintett missziójukat, az egykori dunatáji középhatalom, a történelmi Magyarország egyben tartását, területi épségének megóvását. Életüket is kockára téve, ha kellett. *

Politológiai Könyvek (különösen Gellner, Ernest: A nacionalizmus kialakulása: a nemzet és osztály mítoszai , és Brubaker, Rogers: A nemzet mint intézményesült forma, gyakorlati kategória, esetleges esemény, uo .45 – 78., ill. 387 – 395.

— 96 —


Az „üdvtan” történelmi előzményei

Ebben az összefüggésben a temesvári „névtelen"9 ifjú emberek csupán egy tradíciót folytattak, hiszen a szentistváni Magyarország geostratégiai sebezhetősége vissza- visszatérő témája a XIX-XX. századi magyar politikai gondolkodók és államférfiak megnyilatkozásainak, s a középkorból örökölt államtest szétszedésének bármi áron való megakadályozása egyik legfőbb célja politikai tevékenységüknek is – Wesselényi Miklóstól10 Jászi Oszkárig11 . *

9 Vö. Borsi – Kálmán Béla: Védirat az örök névtelenek ügyében. Elfogult gondolatfüzérek egy „ismeretlen” szerző „Önéletrajzáról”, Irodalom visszavág , 1999 – 2ooo Tél, Új folyam 5. szám, 1o6 –124. (kötetben: Borsi – Kálmán Béla: Polgárosodott nemes avagy megnemesedett polgár. Irások a „nemesi polgárisodás” témaköréből . Pécs, 2002, Jelenkor Kiadó, 145 – 181. 10 Wesselényi Miklós: Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében . Lipcsében,1843, Wigand Ottónál, Nyomatott Halaban.( II. kiad. [S. alá rendezte Gaál István] Kolozsvár, é. n. [1944], Minerva Rt.; III. kiad. [Az előszót írta Dénes Iván Zoltán, a szöveget gondozta Deák Ágnes]. Budapest, 1992, Európa Könyvkiadó) 11 Jászi Oszkár: A Monarchia jövője. A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok . Budapest, 1918, Uj Magyarország Részvénytársaság.[reprint]: Budapest, 1988, ÁKV - Maecenas, Alföldi Nyomda, Debrecen.] uő.: Magyar kálvária, magyar feltámadás . Bécs, 192o, Bécsi Magyar Kiadó; [reprint: Budapest, 1989, Pallas Kiadó.]. Vö.: uő: The Dissolution of the Habsburg Monarchy . Chicago, 1929, University of Chicago. (A mű magyar nyelvű változata: A Habsburg - Mon archia felbomlása .[Ford. Zinner Judit; a fordítást az eredetivel egybevetette Litván György, az előszót írta Hanák Péter]. Budapest, 1982, Gondolat.] Lásd még, egyebek kö zött: Crankshaw, Edward: La chute des Habsbourg [eredeti címeThe Fall of the House of Habsburg , 1963.]. Paris, 1966, Gallimard.; Fejtő Ferenc: Rekviem egy hajdanvolt birodalomért Ausztria Magyarország szétro mbolása . [eredeti címe: Requiem pour un empire défunt. Histoire de la destruction de l'Autriche -Hongrie . Paris, 1988, Lieu Commun; ford. Jászay Gabriella és Körmendy Marianna, az eredetivel egybevetette Bajomi Iván; lektorálta Benda Kálmán; a fordítást szakmailag ellenőrizte Gerő András]- Budapest, 199o, Az Atlantisz Kiadó (Medvetánc) és a Minerva Kiadói és Szolgáltatói Kft. közös kiadása.; Béhar, Pierre: l'Autriche -Hongrie idée d'avenir permanences géopolitiques de l'Europe centrale et balkanique. Paris, 1991, Éditions Desjonquères.; Herczegh Géza: A szarajevói merénylettől a potsdami konferenciáig. Magyarország a világháborús Európ ában 1 914 - 1945 . Budapest, 1999, Magyar Szemle Könyvek. (lásd különösen az Előszót, u. o. 7 - 4o.)

— 97 —


"A nagy kérdés" ugyanis, amelyet az európai történelemfejlődés a magyar politikai gondolkozásnak és vezetésnek 1825 és 1914 között feltett valóban az volt hogyan lehet a "korkívánatokat", a modernizáció szükségességét, s a magyar(országi) társadalom szerkezete elengedhetetlen demokratizálásának követelményét az "ezeréves" Hungária tabuként kezelt integritása igényével összeegyeztetni akkor, amikor annak egyik kovásza, kohéziójának talán legfontosabb eleme, a "nemzeti eszme" - az egységes s persze szabadelvűnek és demokratikusnak elgondolt és remélt nemzetállamiság üdve - csaknem egyszerre, mindenesetre, történelmileg , szinte egyidejűleg jelentkezett a Szent Korona országaiban együttlakó valamennyi "nemzetiség" értelmiségi és politikai elitjében? Ráadásul egy olyan történelmi pillanatban , amikor kontinensünk közepén, köztudomásúan - a német és az olasz egységtörekvések formájában - két rendkívül nagy erejű tektonikus mozgás indult el, amelyek alapvetően (és magyar szempontból csaknem végzetesen) változtatták meg Európa és a világ oly kényes geopolitikai egyensúlyát, és máig ható történelmi - társadalomtörténeti és ideológiai folyamatokat indítottak el az egész Közép- és Dél - Kelet Európai térségben. Talán nem lesz szentségtörés, ha épp most (2005. elején), egy új ciklus kezdetén pendítjük meg (amennyiben persze az eurázsiai hatalompolitikai viszonyok jellege, intenzitása és, főként, az európai történelemfejlődés feltételezett ingamozgásának iránya nem változik meg): mindez igen nagymértékben, nem egyszer döntő módon hatott a régiót benépesítő fiatal nemzetek és elitjeik egymásról és önmagukról alkotott képére, történelemszemléletére, nemzet-és társadalomfelfogására, esetenként alig kibogozhatóan összekuszálva azokat, s így jócskán megnehezítve mind a valós önértékelést, mind a nélkülözhetetlen politikai tisztánlátást.(Tartozunk annyival az „igazságnak”, hogy nem segíti mindezt az amerikai geostratégia a 2003. március 20.- i iraki invázióval ténylegesen bekövetkező irány- és paradigmaváltása sem.)12 Ezt persze a kortársaknak nem volt könnyű érzékelni, még kevésbé teoretikusan megragadni, a mindent elhatározó praxisról nem is szólva. A jövőbelátás képessége pedig egyike a legritkább államférfiúi adottságoknak, még akkor is, ha netán kedvező körülmények és erős, szervezett hatalmi gépezetet, szervesen kifejlett, szilárd szerkezetű dinamikus társadalom, nemzeti konszenzus stb. segítené az ihletett elgondolás: a történelmi vízió megvalósítását. 12

Lásd erről, például John Keegan: Az iraki háború [ford. Dr. Molnár György] . Budapest, 2004, Európa Könyvkiadó; Gombár Csaba – Volosin Hédi (szerk.): Képtelen háború. Budapest, 2004, Helikon-Korridor, vö. Borsi-Kálmán Béla: Pillanatkép. Két írás a geopolitika tárgyköréből. Budapest, 2003, Nyitott Könyv [2. jav, kiad. 2004], valamint, uő.: Kérdések és álkérdések. Gondolatok a csoportérdek -érvényesítés, a nemzeti ö nkép és a globális stratégiák összefüggéseiről . Budapest, 2004, Akadémiai Kiadó

— 98 —


Márpedig, tudjuk, mindebből igen kevés akadt a magyar történelem talán legtehetségesebb generációjának, a reformkor valóban nagy nemzedékének tarsolyában és politikai fegyvertárában. Annál is inkább csínján kell bánni a hangsúlyokkal s az ítéletekkel, mert talán megint csak most - az elmúlt másfél száz esztendő, s kivált az utóbbi tizenöt-tizenhat év (1989-2005) sokrétű tapasztalatainak birtokában - kezd halványan derengeni: e kiemelkedő képességű, ragyogó intellektusú, erkölcsileg feddhetetlen férfiak sokaságát egybefogó politikusgárda egy elmaradott, anakronisztikus társadalomszerkezetű, alulfejlett gazdaságú, etnikailag rendkívül kevert népességű feudális országot kívánt történelmi ellenszélben - elvezetni " az ígéret földjére". Méghozzá úgy, hogy - nagyrészt önhibáján kívül - épp a XIX-XX. században sűrűn ismétlődő kritikus helyzetekben legfontosabbnak bizonyuló készségnek a külpolitikai manőverezési képességnek - volt leginkább híjával, amellyel legnagyobb, s erdélyi társadalomtörténeti indíttatású előítéletek miatt sokáig lebecsült riválisa - a Kárpátokon túli román oliga rchia ugyancsak objektív (történelmi) okokból fölösen is rendelkezett. Mert nem feledhetjük: a magyar külpolitikai gondolkodás 1526 óta jobbára Erdélybe szorult vissza, a "két pogány közt egy hazáért" egyensúly-elvének kigyöngyözése, s gyakorlati alkalmazásának mestersége - a bethleni hintapolitika - pedig a következő századok folyamán s különösen 1690 (az Erdélyi Nagyfejedelemség osztrák függésbe való kerülése) után lassanként elenyészett, illetve - összmagyar szempontból 1918/1920-ban szintén fatálisan - a Kárpátok havasain túl, a két román vajdaságban, Moldvában és mindenekelőtt Havaselvén (Munténiában) talált kedvező társadalmi táptalajra, politikai tradíciókra és alkalmas (rátermett) emberanyagra: a magyar reformkor nagyjaival analóg és egyenrangú, csakhogy náluk, külpolitikailag - nemzetépítési szempontból- sokkalta-sikeresebb "negyvennyolcasnak" nevezett román politikusgárda tagjaiban.13 Mi sem áll tehát távolabb e sorok írójától, hogy holmi magabarkácsolta törékeny emelvényre kucorodjon és a pártatlan ítész tógájába burkolózva megpróbáljon igazságot porciózni egy több mint másfélszáz esztendős történelmi disputában, két nemzetstratégia balszerencsés, végső soron mindkét félre - nemzetfejlődésre- és tudatra nézve egyaránt jóvátehetetlen (kölcsönös) torzulásokkal járó összecsapásában. Ez természetesen képtelen vállalkozás lenne, még 13

Vö. Borsi-Kálmán Béla: A múlt és a jövő mezsgyéjén. A román reformnemzedék bölcsőjénél , in: Borsi-Kálmán Béla: Kockázatos viszonyok. Írások a román irodalom, művelődéstörténe t és nemzeti önszemlélet tárgyköréből. Pécs, 1997, Jelenkor Kiadó, 47 – 62. (még bővebben, nemzetközi és magyar összefüggésben: Borsi-Kálmán Béla: Nemzetfogalom és nemzetstratégiák. A Kossuth -emigráció és a román nemzeti törekvések kapcsolatának történetéh ez. Budapest, 1993, Akadémiai Kiadó [különösen: I. fejezet: A román nemzettudat fejlődése a Kárpátokon innen és túl egy nemzedék készülődésének tükrében , uo.17 – 62.]

— 99 —


elgondolni, mesterséges fogalmakba, s elvont logikai konstrukciókba gyömöszölni is meglehetősen kockázatos: már- már a valóság nyílt megkísértése. Hiszen annak végtelen gazdagsága, változatossága és kiszámíthatatlansága, köztudomásúan, minden képzeletet felülmúl. Ráadásul századunk egyik legeredetibb brit gondolkodója (Robin G. Collingwood)14 nyomán, immár a krónikás felfogásától sem idegen a históriai stúdiumok pleonazmusnak tetsző egyik paradoxona, miszerint valós történeti tudás, csak és kizárólag , történeti tudás révén szerezhető. Vagyis a korabeli események, folyamatok, s a legkülönfélébb emberi megnyilvánulások, dokumentumok, források elmélyült tanulmányozásával, az okok és okozatok gondos mérlegelésével, a gondolatok és cselekedetek folyamatos egybevetésével: azaz a történet újragondolásával , a historikus tudatán, személyiségén - akárha valamiféle finom szálú intellektuális szűrőn - való aprólékos átrostálásával lehetséges. Ezek után hogyan is kérhetne felelőtlenül számon bármit is a magyar reformkor kiemelkedő figuráitól, amikor tudván tudja: nincs hatalmasabb történelmi erő egy kor (század) "uralkodó eszméinél"15 s nemigen képzelhető el nagyobb kényszer egy ország, egy társadalom, vagy csupán egy politikusi generáció közvélekedésé nél. Márpedig, mint láttuk ennek egyik sarktétele éppen a szentistváni Magyarország területi sérthetetlensége, integritásának megóvása volt. Minden eszközzel és bármi áron: "Erdély Magyarország ős-eredeti alkotásának ős- eredeti alkatrésze. -- A magyar koronának kiszakíthatlan gyöngy darabja. Erdély, oly föld, mely jogilag, historiailag, physikailag, geographiailag, politikailag, statusgazdászatilag a magyar korona integráns része, mely nélkül a magyar korona nem magyar korona, Magyarország nem Magyarország, hanem valami csonka, nem tudom micsoda. Erdély oly föld, melyet Magyarországtól ephemer viszontagságok egy időre elszakítottak volt ugyan [...] de melyet a historia logikája a magyar koronának visszaadott elébb külön administratióval, de politikai egységgel, később pedig administratiónalis egységgel is".16 Az idézet ugyan (1862. május 25.-éről) Kossuth Lajos egyik nevezetes írásából származik,17 ám se szeri se száma a hasonló kortársi véleményeknek. Azért választottuk mégis őt, mert, ugyancsak közismerten, Kossuth személyesíti meg talán a leghitelesebben s 14 1946.-ban The Idea of History címmel publikált fő műve magyar változatát lásd Robin G. Collingwood: A történelem eszméje [ford. Orthmayr Imre]. Budapest, 1987, Gondolat (a továbbiakban: Collingwood!) 15 Vö. Eötvos József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra . I – II. Budapest, 1981, Magyar Helikon 16 Lásd Kossuth Lajos: Iratai. VI: [kiad. Kossuth Ferenc]. Budapest, 1898, Az Athenaeum R. Társulat kiadása, 21. 17 Felvilágosítások a DunaiConfoederatio projectumához , uo. 12 – 25.

— 100 —


bizonnyal a legkövetkezetesebben mind a magyar (nemesi típusú) történelemfejlődés egyik bukásában is nagyszerű eseményét és visszavonhatatlan vívmányait (az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot)18 mind a magyar reformnemzedék külpolitikai alapcélkitűzésének (a történelmi Magyarország fenntartása) és a megvalósítandó, vonzó polgári-demokratikus államberendezkedés (a Duna-medencei "mintaország") gondolatrendszerükben eredetileg szervesen összefüggő, fölöttébb kívánatos, s egymástól elválaszthatatlan eszményét. Azt az elgondolást, amelyet utólag egyaránt minősíthetünk a Kárpát-Duna-térség integrációjának történelmi, társadalomtörténeti s intézményes előzményekre alapozó, s ezért a históriai jogra hivatkozó XIX. századi nemesi liberális (magyar) kísérletének . De ugyanúgy nevezhetjük - az 1920 utáni " fejlemények" ismeretében - nagymagyar álomnak, irreális, megalapozatlan, fantasztikus látomásnak is, amelynek semmi köze a (világpolitikai) realitásokhoz. * Ám ha ezt tennők, talán így vétenénk a legnagyobbat, ha nem is a Történelem, de annak szereplői, alakítói, az egyes ember ellen, legalábbis a madáchi értelemben. Hiszen az individuumnak hol kicsinyes, önző, érdekérvényesítő tevékenysége, hol felemelő, magasztos küzdelme, s annak sikeresességébe vetett hite, illetve ezek valamilyen egyéni kombinációja adja - összességében - mindazt, amit mindközönségesen a história objektív törvényszerűségeinek s megfellebbezhetetlen ítéletének gondolunk, remélünk, vagy csupán elviselünk, következményeibe beletörődünk. Viszont csak ennek tudatában mérhetjük, mérlegelhetjük a Történelem elfeledett, homályban maradt, vagy eleve névtelen figuráinak, "ismeretlen katonáinak" vágyait, törekvéseit, és tetteit, legyenek azok bármily jelentéktelenek is. Szubjektíve ugyanis semmiben sem - azaz épp lényegükbe n nem - különböznek egy Széchenyi, egy Deák, egy Andrássy, egy Görgey, vagy egy Klapka nagy horderejű cselekedeteitől, világraszóló haditetteitől, aminthogy azok, ráadásul emezek (mint épitőkockák, a "nagy sakkjátszma19 gyalogjai") nélkül épp úgy kivihetetlenek, mint ahogy el sem gondolhatóak.

18

Lásd erről újabban Gergely András: 1848-ban hogy is volt? Tanulmányok Magyaro rszág és Közép -Európa 1848 -49-es történetéből . Budapest, 2001, Osiris Kiadó (témánk szempontjából lásd különösen Az „e urópai népcsalád” és Magyarország , a Magyarország 1848 -49-ben, valamint A nemzetiségi kérdés 1848 -48-ben című átfogó tanulmányokat, uo.176 – 188,; 189 – 254,; 446 – 467.) 19 Vö. A jelenlegi amerikai geopolitika egyik elméleti alapvetésének tekinthető, egy lengyel származású washingtoni politológus elhíresült művével: Zbiigniew Brzezinski: A nagy sakktábla. Amerika világelsősége és geostratégiai feladatai [ford. Hruby József]. Budapest, 1999, Európa Könyvkiadó

— 101 —


Vajon ezzel a gondolatmenettel azt akarnók-e sugallni, hogy létezik egy közös nevező, vagy "legkisebb közös többszörös" minden egy nemzetbeli egyén számára, amiből nemigen lehet kilépni? Igenis, meg nem is, a "helyzettől",20 a történelmi körülményektől, az éppen induló, tetőző, vagy lassanként befejeződő "hosszú időtartamú (időtávú)"21 történelmi ciklusok függvényében, amelyeknek - vagyis a história természetének- másik nagy (ha nem a legnagyobb, bár banális) paradoxona közismerten az, hogy rendszerint csak utólag, úgymond "történelmi perspektívából" - s persze akkor sem rizikó nélkül értelmezhetők. Ebben az összefüggésben többszörösen sem véletlen, hogy épp Kossuth "Felvilágosítások a Dunai Confoederatio projectumához" című kényszeredett magyarázkodásának némely passzusaihoz folyamodtunk, amely a "Dunai Szövetség" tervének 1862. május 18-án a milánói ALLEANZA című újság indiszkréciója nyomán támadt nemzetközi és magyarországi értetlenkedéssel vegyes felháborodási hullámot lett volna hivatva csillapítani. Ennek egy másik részlete ugyanis így hangzik: "Egyébiránt Magyarországot illetőleg én is úgy, mint (Tisza Kálmán úr indítványa folytán) az 1861-diki országgyűlés, rendíthetetlen elvemnek vallom, hogy az ország territoriáli s integritása s politikai eg ysége azon határ, melyet a nemzetiségi kérdések elintézésénél szentnek, sérthetetlennek kell tekinteni . Ezen határon belül mindent a nemzetiségi igényeknek, mit csak az igazság követelhet, a méltányosság kívánhat, s testvér testvértől, honpolgár polgártársától igénybe vehet. De az országnak nyelvek szerinti feldarabolását s politikai egységének nyelvek szerinti szétszaggatását hongyilkosságnak tartom, s abban részemről soha, de soha semmi áron részes nem leszek .”22 (Kiemelés - KL.) Egy másik, jóval kevésbé ismert francia nyelvű fogalmazványában - amelyre később még visszatérünk - mindezt Kossuth ekképpen indokolja: "Magyarország nem ’tabula rasa ’ [Magyarország] létezik. Ezen a (az osztrák összeírás szerint nyolcmilliós) Magyarországon a Magyarok csupán 6 és félmillióan lennének, ám nemcsak relatív többséget képeznek bármelyik más nemzetiséghez képest, 20

Erről Collingwood ezt írja: „A történész által tanulmányozandó racionális tevékenység sohasem mentes a kényszertől: attól a kényszertől, hogy számoljon helyzete tényeivel. Minél racionálisabb a tevékenység, annál teljesebben veti alá magát ennek a kényszernek. Racionálisnak lenni annyi, mint gondolkodni; és annak, aki cselekedni akar, arról a helyzetről kell leginkább gondolkodnia, amelyben éppen van […] A cselekedni készülő embernek a helyzet az ura, orákuluma, istene. Cselekedete attól függően bizonyul sikeresnek vagy sikertelennek, hogy jól vagy rosszul ragadta-e meg a helyzetet […] És ha figyelmen kívül is hagyja a helyzetet, a helyzet nem fogja figyelmen kívül hagyni őt. Nem tartozik azok közé az istenek közé, akik nem torolják meg a sértést”?, Lásd Collingwood 383 – 384. 21 A Fernand Braudel által bevezetett történelmi kategória: a longue durée értelmében! (B-KB) 22 Kossuth, im. 19.

— 102 —


hanem abszolút többséget is az összes többit együttvéve, mindazonáltal mi nem törekszünk dominanciára, mi csupán a Szabadságra, egyenlőségre és testvériségre törekszünk mindenki számára, megkülönböztetés nélkül, és azt mondjuk: Magyarország létezik és létezni fog, mert ehhez megvan mind a joga, mind az életereje. Magyarország egy Állam, mi nem engedjük meg, hogy ezt az Államot foszlányokra tépjék és szétszakítsák, akár Krisztus palástját; de azt akarjuk, hogy mindazok,23akik Magyarországot lakják szabadok, egyenlők és testvérek legyenek." (Kiemelés -KL) Nincs most terünk, hogy ezeket s majd az alant következő kossuthi megnyilvánulásokat igazi súlyuknak megfelelő terjedelemben elemezni próbáljuk, hiszen ez vaskos szakmonográfiák feladata. Annyi azonban a túlzott leegyeszerűsítés minden kockázatával is leszögezhető, hogy az 1789-es nagy francia forradalom állam- és nemzeteszméjének, az egy állam, egy nemzet (État-Nation) magyar vágyképének egyik pregnáns megfogalmazásával van itt dolgunk, amelyet - Szent István, Nagy Lajos és Corvin Mátyás hajdani Hungáriáját - modern, demokratikus mintaállammá, valamennyi Magyarhonban élő „nemzetiség” számára otthonossá, igazi (közös) pátriává tenni a reformkor szabadelvű (nemesi) politikusi elitjének nemcsak kötelessége, hanem jól felfogott érdeke is volt. Már csak emiatt is arra kellett törekednie, hogy a liberális célkitűzéseket (a társadalomszerkezet átalakítását, az "áprilisi törvények" maradéktalan érvényesítését, az alkotmányos bázis szélesítését stb.) ne csak megvalósítsák, hanem - polgári demokratikus irányban - meg is haladják, túl is teljesítsék: "A demokrácia és semmi más mint a demokrácia azonos a szabadsággal. A demokrácián kívül is találhatók többé vagy kevésbé szabad intézmények, de ezek mindig magukban foglalnak egyenlőtlenségeket a kötelezettségek és a jogok tekintetében, kiváltságokat és mentességeket egyesek számára, mások kirekesztésével. A demokrácián kívül is létezhetnek szabadságok, de nem létezhet szabadság."24 -- jelenti ki ünnepélyesen az 1989-2004. közötti "átmeneti korszakkal" analóg másik köztes intervallum (1849-1867) kellős közepén - 1857. szeptemberében - Magyarország volt kormányzója brit hallgatósága előtt. S tegyük hozzá, hosszú élete végéig reméli, mi több meggyőződéssel vallja, hogy a jogkiterjesztés végigvitele, az intézményes garanciák megteremtése, a "még több szabadság, még több jog" - elve és gyakorlata, valamint a megvalósítandó (öröklött) közös haza viszonylag nagyobb gazdasági fejlettsége, rendezettebb adminisztrációja, demokratikusabb közélete, aránylag emelkedettebb civilizációs szintje és életszínvonala igenis - francia mintára – ellensúlyozhatja, s akár le is 23

A Magyar alkotmány alapvonásai tekintettel a nemzetiségi kérdés megoldására, MOL , R 90, I. 2993, 4. fol. 24 Idézi és interpretálja Szabad György: Kossuth politikai pályája ismert és ismeretlen megnyilatkozásai tükrében. Budapest, 1977, Kossuth Könyvkiadó – Magyar Helikon, 178.

— 103 —


bírhatja a magyarországi nemzetiségek általa is jól ismert elszakadási törekvéseit. Különösen ha - az államszerkezet "jó departamentalis felosztása lehetségig egyenlő [...] megyékre. […] úgy hogy a lehetségig (kiemelés - KL.) egy nyelvű nép legyen egy megyében összefoglalva megoldja "a nemzetiségek kiengesztelésének kérdését"25 is. Igen ám, de mi a teendő akkor, amikor a Magyarhont lakó különféle ajkú népcsoportok település- földrajzi, történelmi és demográfiai okokból nem választhatók szét egymástól, illetve a régi (történelmi) Magyarország határai mentén új, dinamikus nemzetállami törekvések bontakoznak ki? A kérdés természetesen szónoki, s mielőtt bármiféle feleletet megkísérelnők rá, ismét átadjuk a szót az emigráns Kossuthnak, helyhiány miatt, csupán az örökzöld Erdély-témára összepontosítva. Mindkét idézet a Javaslat Magyar Ország jövő politicai szervezetét illetőleg - tekintettel a nemzetiségi kérdés megoldására 26 című munkálatából - ismertebb nevén "Kütahyai alkotmánytervéből" származik, az első rész Kossuth saját fordításában, amelyet, a szöveg magyar nyelvű folytatását (második citátumunkat) politikai megfontolásból, s a jelek szerint lélektani okokból nem csupán félbehagyott, hanem annak egyik variánsát egy 13 foliót tartalmazó némileg megváltoztatott című27 irategyüttesben helyezett el - magunk kíséreljük meg (dőlt betűvel szedve) magyarítani: "Befejezésül nem hagyhatom érintetlenül azon tényt, hogy a szomszéd Moldva s Oláh Országban [Havasalföldön] van egy párt, melly Erdélynek Magyar Országtóli elszakasztására és azon fejedelemségekhezi csatolására speculál. Hogy ezen ábránd valósításának erőszakkali megkísértése minden székelyt, szászt, s minden magyart a két hazában utolsó emberig ellentállásra költené fel s hogy a szegény Erdély[t] költsönösen egy irtózatos mészárlásnak s pusztitásnak tenné ki, azt tudják, s azért más módhoz folyamodnak s azt mondják: állitsunk szövetséget Magyar 25 Kossuthnak Teleki Lászlóhoz intézett 1850. június 15.-i keltezésű leveléből idézi Szabad uo. 174., és Spira György: Kossuth és alkotmányterve . Debrecen, 1990, Csokonai Kiadó, 16 – 18. 26 Díszes új kiadását lásd Kossuth Lajos: Javaslat Magyar Ország politicai szervezetét illetőleg – tekintettel a nemzeti ségi kérdés megoldására [A történeti bevezetőt írta: Gerő András]. Nyomtatott Budapesten 1994-ben Kossuth Lajos halálának 100 évfordulóján Budapest Főváros Levéltára kiadásában és nyomdájában, 1 – 59. (Részleteket közöl belőle Pajkossy Gábor, in: Kossuth L ajos [Válogatta, sajtó alá rendezte, a bevezetést és a jegyzeteket írta: Pajkossy Gábor]. Budapest, 1998 [1999], Új Mandátum Könyvkiadó, 107 – 116., valamint uő., in: „Nemzeti újjászületés” Válogatás Kossuth Lajos írásaiból és beszédeiből [szerk. Pajkossy Gábor]. Budapest, 2002, Új Mandátum Könyvkiadó, 150 – 167. (teljes szöveg, Spira György 1989-es szövegközlése nyomán) 27 Lásd a 16. számú jegyzetben! (A Kossuth sk. fogalmazványon, ceruzával a13-as szám látható, s erről arra következtetünk, hogy eredetileg ennyi folióból állt, birtokunkban viszont a címlappal együtt is csupán három A 5-ös lap van! – B-KB)

— 104 —


Ország, Erdély, Moldva s Oláhország között, melly nem ismerend elválasztó határokat, hanem bel kormányzat végett a tartományok nemzetiség szerint legyenek delimitálva. Az az határ eltörlés színe alatt határokat akarnának húzni nyelvszerint, s mivelhogy Erdély népességének nagyobb fele oláh [román] nyelvet beszél, azt akarnák, hogy Erdély Oláh országi törvények szerint Bukarestből kormányoztassék, s azt akarnák, hogy mi, magyarok keljünk fel, ontsuk vérünket, törjük meg az osztrák bitor hatalmát s szívvérünkön vásárlandó győzelmünk béreül vágjuk el jobb karunkat, Erdély[t] s adjuk a szomszéd román nemzetnek ajándokul! Csekélység! szerény kívánság!! Mi ez az Erdély, mellyet ajándokúl kivánnak a magyartól? Erdély hazánknak éjszakkeleti bástyája, integrans része azon természetes határ vonalnak, mellyet a Teremtő maga húzott biztosságunkúl. Erdély meg van áldva természettől olly kincsekkel, mellyeknek értéke minden felbecslést túlhalad. Erdélyt nemcsak oláhok [románok] lakják.28 Lakják azt a magyar törzs azon ága, mellyet székelyeknek nevezünk, alkalmasint több mint ezred év óta, és lakják szászok hat század óta. Erdélynek két millio két száz ezernyi lakossa közül 700.000 magyar s ezek között a székelyek29 közel 500.000 -en vannak - a Magyaroknak ez a szilaj [harcias] faja. Nemzetem dicsősége, amelyből 40 -50.000 minden pillanatban kész fegyvert ragad ni, és hős vérét ontani a hazáért - ők kik honunk legszélső határáig vettettek több mint ezer esztendeje fenn tudtak maradni és legyőzhetetlen hadfi létükre ugyanolyan energiával kezelték az ekét is, olyannyira, hogy vad hegyeiket virágzó paradicsommá alak ították át Ezt az Erdélyt szeretnék a Román Urak Magyarországtól elszakítani, ezt a l akosságot kívánnák Bukarestből kormányozni azon egyedüli oknál fogva hogy ebben az országban (amennyiben elszigetelten tekintjük és nem Magyarország részeként - már p edig így kell tekintenünk) a 2.100.000 főnyi lakossághoz képest százezernyi oláh [román] többség van. És még ha ezek az oláhok [románok ] nem lennének összekeveredve a többiekkel - de össze vannak - nincs egyáltalán saját maguknak kikerekített területük - még Krauss osztrák miniszter is panaszkodik emiatt a körülmény miatt Erdély joghatósági megszervezéséről (szervezetéről) újonnan publikált j elentésében 28 A francia eredetiben (de természetesen magyarítva) ez a rész így hangzik: ”Erdély lakossága 2.100.000 – E 2.100.000 fő között 1.100.000 Román él és egy millió nemRomán. Vagyis 800 – 850.000 Magyar és 150 – 200.000 Szász. A Magyarok közt 500.000 Székely él”., uo. 29 Itt a Spira György által közé tett irat váratlanul – „mondat közben” – félbeszakadt! Közölte Spira György im. 82 – 83.

— 105 —


És még ha a Székelyeket és a többi Magyart meg a Szászokat Magyarországhoz lehetne adlimitálni [értsd: Magyarország határához lehetne költöztetni] az Oláhokat p edig Oláhországhoz. De nem. Ez földrajzilag lehetetlen. A Székelyek nem a tulajdonké ppeni Magyarországgal határosak, hanem Bukovinával és Moldvával. A Szászok Havaselve határán telepedtek le. A Magyar okkal összekeveredett Oláhok [Erdély] belsejében a Magyarországgal határos [megyékben, részeken] laknak […]30 Mielőtt tovább folytatnók a magyar emigráció fejének töredékes, erősen megrongálódott, szaggatott stílusú irata faggatását és interpretálását néhány gondolat erejéig vissza kell térnünk a Kossuth által jóváhagyott teljes kézirat - az alkotmányterv – 1989-es közzétevőjének és értő elemzőjének, Spira Györgynek ama feltevésére, miszerint Magyarország volt kormányzója azért hagyta volna félbe saját francia nyelvű szövege magyarítását, "mert menet közben ráébredt, hogy Golescuval 1850-ben folytatott vitájának felelevenítése inkább kárral, mint haszonnal járna".31 Márpedig Golescu (Alexandru Golescu-Negru) egyik hangadója a havaselvi polgári érdekű rétegek, radikalizmusuk miatt "vörösnek" nevezett politikai csoportosulásának - a leendő román burzsoázia legerősebb tartópillérének - , vagyis pontosan ama pártnak, "melly Erdélynek Magyar Országtóli elszakasztására [ ...] speculál..." Mi több, a francia nagypolitika támogatásával Ionel C. Brătianu vezetésével – s persze a magyar „állameszmével meghasonlott erdélyi román politikusok hathatós közreműködésével -- 1920-ban meg is valósítja azt, a temesvári diákok kétségbeesett erőfeszítései ellenére... A szaktörténésznek imént idézett mondata a gyanútlan és beavatatlan olvasóban szorongó érzést, már- már megütközést kelthet, hiszen a lélektan területére és, látszólag, a feltevések birodalmába vezet. Mindenesetre jogos - általános érvényű - kérdéseket vethet fel: mire alapozza a historikus ezt - vagy általában bármilyen - állítását? Itt siet a részletekben túlságosan is elmélyedő specialisták segítségére a történelemfilozófus (R.G. Collingwood) aki a bármilyen és bármiféle indítékú történelmi vizsgálódás alapanyagát, nélkülözhetetlen eszközét jelentő (általa "evidenciáknak"32 nevezett) történeti forrásokról az alábbiakat tanítja: „Evidencia minden - mondja a brit gondolkodó -, amit a történész evidenciaként fel tud használni […] egy teleírt lapot, egy elhangzó megnyilatkozást [...] a számára észlelhető dolgok között egy sincs, amit ne tudna felhasználni evidenciaként valamilyen kérdésben, ha helyesen kérdezi. A történeti tudás gyarapodása főként abból áll 30

A Magyar alkotmány alapvonásai, uo. (A szögletes zárójelbe foglalt szavakat a mondanivaló logikájából következtettük ki, a fr. nyelvű fogalmazvány azokon a helyeken hiányos, illetve rongált volt! – B-KB.) 31 Spira im. 83. 32 Collingwood 58 – 59.

— 106 —


folytatja gondolatmenetét Colllingwood - hogy [a historikusok] rájönnek, miként lehetne evidenciaként felhasználni az észlelt tények egyik 33 vagy másik fajtáját, amelyet a történészek addig feleslegesnek gondoltak". Spira György eszerint még akkor is helyesen járt volna el, (t.i. amikor feltételezte, hogy Kossuthot komoly megfontolások vezették, komor gondolatok gyötörték abban a pillanatban, amikor szövege tolmácsolását abbahagyta) ha az anyag kiváló ismerőjeként ne tudta volna, hogy az emigráció első számú vezetője igencsak óvatos volt e máig kényes kérdésben, többször is módosította álláspontját34 és közvetlen munkatársainak (Teleki Lászlónak és Irányi Dánielnek) adott utasításait a magyar-román viszonyt s főként Erdély államjogi helyzetét taglaló - nem egyszer nem is általa fogalmazott - szövegrészek kihagyására, betoldására vagy éppen törlésére vonatkozóan. Igy - ebben az értelemben is - semmi kivetnivaló nincs abban, ha egy historikus egy fajsúlyos szöveg félbeszakítását vagy megcsonkítását " az észlelt tények" általa fontosnak vélt "fajtájának", egy gondolkodási folyamat figyelemreméltó lélektani mozzanatának tekinti, s ekként magyarázza. Még izgalmasabbá válik mindez, ha elfogadjuk, legalább is ismét mérlegeljük a brit filozófus már érintett másik állítását miszerint "A gondolatok története [...] minden történelem", vagyis a történetírás végső soron nem lehet egyéb, mint "a múltbeli gondolatok felelevenítése a történész elméjében".35 Ha viszont ez igaz, márpedig annak látszik, Kossuth további gondolattöredékeinek helyreállításával nem csupán e "nagy generáció" axiómáinak természetéhez jutunk közelebb, hanem több esélyünk nyílik arra is, hogy jobban értsük mi vezérelte hatvan évvel később a bánsági magyar diákok önzetlen cselekedeteit... Előbb azonban a fönti gondolatmenet szellemében magunk is megkísérlünk rekonstruálni egy valószínűleg (tényszerűen) soha sem bizonyítható alkotáslélektani mozzanatot: Annak ugyanis, hogy Kossuth éppen akkor hagyta abba élete talán legfontosabb tanulmánya magyarra fordítását, amikor a székelyekhez s egyáltalán az egymásba ékelődő különféle erdélyi etnikumok kérdéséhez ért nemcsak az lehet a megfejtése, hogy kímélni akarta a lehetséges román tárgyalópartnerek érzékenységét, még csak az a két, igencsak objektív - s mintegy száz évvel későbbi - amerikai szakértői vélemény sem, miszerint: 1, " a román-magyar területi vitában elképzelhetetlen igazságos megoldás", 2, "a legnehezebb s megnyugtatóan alig megoldható területi 33

Collingwood 309 – 310. Korábbi nézeteihez lásd például Kossuth Lajos: Erdély és únió – egység a magyarna k (Vezércikk a Pesti Hírlap 1841. április 14.-I számából, közzéteszi Pajkossy Gábor, in: „Nemzeti újjászületés”, im . 32 – 34. 35 Collingwood 275 – 276. 34

— 107 —


probléma Erdély, illetve a székelykérdés",36 mert ezeket természetesen nem ismerhette. (Rögzítsünk azonban egyelőre annyit, hogy - 1851-ben illetve 1859-ben – végső soron ugyan azt állítja, mint John Mac Murray és Philip E. Mosely 1943-ban, persze egészen más történelmi körülmények között és "helyzetben".) Nem, a kényszerűségből elméleti szakemberré átvedlett, sőt "politológusi" erényeket is megcsillantó volt kormányzó elkedvetlenedésének, fordítói lendülete megcsappanásának (sőt, talán emez irat-együttes külön kezelésének) van még egy pszichológiai magyarázata: egyáltalán nem zárható ki, hogy épp azokban a percekben rémlett föl benne Wesselényi Miklós egy 1848. június 18-án Klauzál Gáborhoz intézett, de valójában neki, egykori pártfogoltjának szánt levelének tartalma, amelyben az "erdélyi kérdés" valaha élt talán legnagyobb szakértője kétségbeesésében fölveti annak eshetőségét, hogy a fenyegető erdélyi társadalmi robbanásnak és véres magyar-román testvérharcnak úgy lehetne elejét venni, ha a mezőségi s partiumi magyarokat valamint a székelyeket és a szászokat a gyéren lakott alföldi pusztákra telepítenék át. "Ily móddal - fejtegeti a XIX. század Széchenyi, Kossuth és Deák mellett talán "legnagyobb magyarja" - egy területen lakandó 5-6 millió magyar s a vele rokon érdekű egy millió körüli német faj együtt nem tekintélytelen kis országot tenne, melynek fővárosa Budapest lenne"37 ... Vagyis Wesselényi, az 1840-es évek végén, de pár hónappal még a valóban bekövetkező iszonyú összecsapás előtt, a feszítő erdélyi történelmi, társadalomtörténeti és etnikai problémákat, valamint az ezekkel összefüggő növekvő magyar-román ellentéteket érzékelve jóllehet súlyos kényszerből, betegen, vakon és meghasonlottan - eljut a történelmi [integer] államtest mesterséges megbontásának népszerűtlen gondolatáig* s a Kossuthot is megkísértő demográfiai és településföldrajzi premisszák egyik lehetséges következtetését levonva megkockáztatja azt a vélekedést, hogy - egyfajta "ultima ratió" gyanánt fontolóra kellene venni, nem volna-e mégis ésszerűbb, ha egy, bár szerényebb méretű, ám jóval kompaktabb, egységesebb, igazságosabb társadalmi szerkezetű és szövetű magyar- német állammal a hátuk mögött várnák be a térség - az olasz és német egységtörekvésekkel valamint a "keleti kérdés" megoldásával összefüggő - elkerülhetetlennek érzett nemzeti és területi átrendeződése pillanatát. Túl azon, hogy egy ilyen méretű "népvándorlás" az akkori viszonyok között gyakorlatilag (technikailag) kivihetetlennek számított,38 36

Romsics 1996, 261., és 275. Idézi Miskolczy Ambrus: Társadalmi és nemzeti kérdés az utolsó erdélyi rendi országgyűlésen, Századok, 1979/5., 878. * E sorok írója itt tartozik rögzíteni, hogy eredetileg bevezetőnek szánt szövege emez részét 1998 tavaszán vetette papírra. (B-KB) 38 Vö. Varga János: Románok és magyarok 1848 -49-bn. Budapest, 1995, Magyar Országos Levéltár, 14 – 15. 37

— 108 —


hiszen a nemzetiségi konfliktusok "rendezésének" későbbi nagyformátumú teoretikusa (Joszip Visszarionovics Dzsugasvili) - aki, mint köztudott, erős túlzással és nem kevés cinizmussal "vagonkérdésnek" fogta fel azt - még meg sem látta a napvilágot a távoli tifliszi kormányzóságban, ma már tudjuk hogy a két világégés utáni "lakosságcserék"39 is felmérhetetlen pusztulással s erkölcsi rombolással jártak (a boszniai, ruandai, szudáni etc. "etnikai tisztogatásokról" most nem is beszélve). A dolog - Erdély megtartása (elvesztése) - érzelmi oldala pedig eleve lehetetlenné tette a szervezett költöztetés nyilvános felvetését és politikailag ellehetetlenítette40 kiagyalóját is. Ám a közhangulat érzékeltetéséhez még egyszer Kossuth már idézett irattöredékéhez kell fordulnunk, amelynek egyik betoldása igy hangzik: " Ez tehát, amit a Román Urak szeretnének, hogy egy ilyen tartományt ajándékozzunk nekik Minő szerénység az igényekben Azt szeretnék, ha 800.000 Magyar testvérünket s köztük azt a félmillió Székelyt, fajunk [népünk] eme büszkeségét, biztonságunk emez ércfalát feláldozzuk... De hiszen ez az öngyilkosságnál is több lenne, ez szégyen, gyávaság aljasság, árulás lenne. Soha! "41 Csak közbevetőleg jegyezzük meg, hogy épp ez idő tájt, nincs kizárva, hogy ugyanabban az évben (1859-ben) fogalmazódott meg Nicolae Bălcescu és A.G.Golescu nemzedék- és harcostársa, a szintén havasalföldi Dumitru Brătianu (mellesleg Ionel C. Brătianu nagybátyja) elméjében az a kijelentés is, amelyet épp Kossuth Lajos örökített meg Iratai első kötetében. Most, az ő átültetésében ezt is idézzük: "Én nem hiszek a magyar urak szabadelvűségében és mérsékletében. Álarcz az, mely arra van számítva, hogy a császárt [III. Napóleont] megcsalják. Én tudom, hogy kizárólagosabbak, mint valaha, és én nem 39

Példának okáért éppen a magyarországi németek „kitelepítése” a második világháború után, lásd erről, újabban Jean-Léon Muller: L’Expulsion des Allemands de Hongrie 1944 – 1948 Politique internationale et destin méconnu d’une minorit é.Paris, 2001, L’Harmattan 40 Vö. Miskolczy Ambrus: Magyar – román dialógus Nyugaton, Valóság, 1996/ 11., 11. 41 A francia eredeti – tkp. betoldás! - így fest: „C’est donc que MM les Roumains voudraient que nous leur faisions cadeau d’une telle province C’est de la modestie dans les exigences C’est ce qu’il voudraient que nous immolassions nos frères 800.000 Hongrois; et parmis eux ce demi million de Szeklers, ce gloir de notre race, ce mur d’alrain (?) de notre sureté. Mais ce serait plus que du suicide, ce serait de la honte de la lacheté, de la trahison Jamais!” Uo. 5. fol.

— 109 —


hiszek Magyarországnak ---- * De ha még másképen [sic!] volna is, mi sohasem juthatunk egyetértésre Erdély iránt, melyet mi Magyarországnak át nem engedhetünk semmi szin alatt. A Kárpátokon tuli [erdélyi] románok velünk akarnak egyesülni, mi megígértük nekik, hogy támogatni fogjuk t[örekvésüket]; árulás volna, ha őket Magyarországnak átengednők. 42 A történelmi jog, melyre Magyarország hivatkozik, nevetséges”. Túlságosan messzire vezetne - s ugyancsak külön történelembölcseleti tanulmányt igényelne - ha e két nagyon is hasonló szavakkal fogalmazott, egymásnak homlokegyenest ellentmondó, ám végső soron ugyanazt - a nemzeti kizárólagosságot, intoleranciát és konfrontációt - jelentő politikusi megnyilatkozás minden ága-bogát részletes elemzésnek vetnők alá. Annyit talán megjegyezhetünk, hogy a következő százharminc esztendő magyar-román közös történelmének minden lényeges eleme és föloldhatatlannak tetsző dilemmája bennük van: területmegtartás és honszerzés, rosszhiszeműség, kölcsönös bizalmatlanság, a másik fél érveinek erőltetett, lekicsinylő cáfolata, vagy egyenesen semmibevétele. S megjelenik benne, jóllehet burkoltan - III. Napóleon személyében - a későbbi (versaillesi) döntőbíró: a francia politika is. A két férfiú gondolatmenetének van még egy közös és nagyon árulkodó vonása (mármint a kölcsönös érzelmi túlfűtöttségen túlmenően): már akkor félteni kezdik a nemzetet és a hont - jó előre megelőlegezve a Bibó István által leirt "zsákutcás történelemfejlődést", "nemzeti hisztériát" és "kelet-európai kisállami nyomorúságot" - mielőtt kereteit, elengedhetetlen modernizációjának, intézményrendszerének feltételeit, különösen román oldalon, valóban biztosították vagy szavatolták volna. Kossuth többször is idézett kéziratában például értetlenkedésének ad hangot, amikor azt veti papírra, hogy "Erdélyt ily módon elbitorolva ennek a Dákó- Romániának a részévé tennék, amelyet megalapítani hisznek (létrehozni gondolnak), amely azonban még nem létezik".43 Majd, ugyancsak 1859 táján, nem érzékelve, hogy egy, a magyarhoz képest is megkésett legitim nemzetfejlődés - a modern román nemzet 1850-60-as évekbeli születésének kritikus pillanatai - tanúja éppen, a román törekvésekről és a két nemzet geopolitikai egymásrautaltságáról így nyilatkozik: "a szláv néptenger által körülvett román nemzet, függetlensége érdekében, geográfiai helyzete által világosan a magyar nemzettel való szövetséges viszonyra van utalva, nem bírt elég erővel arra, hogy az irántunk [ti. a magyar politikai osztály s végső soron a nemesi típusú, "hungarus" társadalomfejlődés iránt] táplált gyűlöletből *

Szövegcsonkítás az eredetiben! (B-KB.) Kossuth Lajos: Irataim az emigráczióból. Első kötet (II. kiadás). Budapest, 1880, Az Athenaeum Társulat kiadása, 385. 43 Aprés [sic!] s’ayant ainsi approprié la Transylvanie, pour en faire partie de cette Daco-Roumanie, qu’ils croient fonder mais qui n’xiste pas encore”. Uo. 5 fol. 42

— 110 —


kivetkőztesse azon románokat [értsd: a magyar fejlődéssel meghasonlott, fonákságait elutasító, főként erdélyi román értelmiséget, Alexandru Papiu Ilarian nemzedékét, benne példának okáért Iuliu Maniu nagybátyjával, Simion Bărnuţiuval!] kik a népvándorlás előtti időszakból merített, s onnan is csak regeszerüleg merített képzeletes igények alapján Erdélyre spekulálnak s rajongásukban elfelejtik, hogyha az államalakulás Európában a népvándorlási időszak alapjára löketnék vissza, nemcsak Európa nemzeteinek kilencz tized része létjogát vesztené, hanem magának az oláh nemzetnek számára is még azon szép földön sem maradna hely, melyen mint nemzet él. Nemzet, mit csak történelem teremt."44 Ebből (s hely hiányában nem idézett egyéb nyilatkozataiból) is egyértelműen kiderül, hogy Kossuth a történelmi Magyarországon a korábbi évszázadok során lezajlott - a magyarországi és erdélyi nemzetiségek nemzetfejlődése számára kétségtelenül hátrányos és érthetően problematikus - nemesi típusú (hungarus) társadalomfejlődést az európai történelem szerves részének tekintette s már csak emiatt is ragaszkodott integritásának megőrzéséhez: "nagy Magyarországnak tökéletes joga van meg nem engedni - ismétli meg korábban már idézett alaptézisét - hogy Erdély tőle elszakíttassék, az államok határait Isten s a történelem jelölték ki. Igy van Erdély nem csak a királyilag szentesített törvény által, hanem a hegyeket a föld mélyéből kiemelt Isten ujja - a história által Magyar Ország kiegészült részévé kijelölve, s Európa érdekében van, hogy az maradjon”.45 44

Kossuth Lajos: Irataim … I. köt. 382 – 383. Imént idézett irattöredékéban ugyanerről – a történelmi fejlemények ismeretében újfent hátborzongató módon ekképpen elmélkedik: „La Nation Roumaine a son existence d’Etat dans la MoldoValachie – elle a l’avenir de l’indpendance [sic!] de cet Etat, et de son agrandissement par la Bukovina [sic!] et la Bessarabie – qu’elle ne veuillent pas faire une conquéte de la Hongrie – nous autres Hongrois nous n’avons pas une existence ailleurs, que dans notre patrie – Nous la conserverons cette patrie”. (A Román Nemzet rendelkezik állami léttel Moldva-Oláhországban – ennek az Államnak megvan a reménye [szó szerint: jövője] a függetlenségre és a területi gyarapodásra Bukovina és Besszarábia révén – ne akarja Magyarországot meghódítani – nekünk magyaroknak nincs másutt létezésünk, csak saját hazánkban – Meg fogjuk őrizni ezt a hazát) 45 Kossuth Lajos – Nemeskéri Kiss Miklóshoz, Cossila, 1861. augusztus 31. (fogalmazvány, Irányi Dániel írása, Kossuth sk. Javításaival, MOL , Kossuth gyűjtemény, R 111, 2. cs. 220. fol. Ugyanezt a gondolatot föntebb már idézett Felviágosítások a Dunai Confoeder atio projectumához című helyreigazító és programadó nyilatkozatában ekképpen önti formába: „ Nem is tartom szökségesnek azok ellen czáfolatba ereszkedni kik a Traján császár idejére vonatkozó170 éves római hódításra alapított fallaciák folytán Erdélyt a magyar koronától elszakítani követelik. Boldog Isten! Mivé lenne Európa, ha annak közjoga a római birodalom bukása, s népvándorlás előtti alapokra löketnék vissza. Távol vagyok attól, hogy az oktalan fantismus eme barbár ábrándjait a román nemzetnek számitsam be: hanem, mert ily ábrándok vannak s merész izgalmakkal kevert izgatásokkal iparkodnak tudatlan tömegek szenvedelmeit felpaskolni, határozottan (s ezt az egész magyar nemzet nevében) kinyilatkoztatom, hogy a mig Árpád honában egyetlen egy magyar él (milliók élnek pedig), Erdélyt a magyar koronától sem vokssal, sem karddal elszakítani senki sem fogja”, Lásd Kossuth Lajos Iratai VI ., 21.

— 111 —


Ez a "magyar küldetés" iránt érzett már- már vallásos áhítat, rajongó hangulat pedig 1918-1920-ra sem igen változott. Sőt, a dualizmus gazdaságilag s civilizatorikus szempontból tagadhatatlanul sikeres félévszázada után, még talán erősödött is.

*

Utólag persze könnyű okosnak lenni és kijelenteni: Kossuth és nem kevésbé neves nemzedéktársai törekvései eleve kudarcra voltak ítélve, az erőviszonyokat rosszul mérték föl, nem vettek figyelembe számos, később jóvátehetetlennek minősülő fejleményt. Túlértékelték a magyar nemzeteszme vonzóerejét és a magyar (nemesi) polgáriasuláspolgárosodás dinamikáját, következésképpen alábecsülték a történelmi Magyarországon élő »nemzetiségek« elszakadási vágyának erjesztő – bomlasztó hatását és – ami 1918-1920-ban a legdöntőbbnek bizonyult – nem érzékelték az európai és világpolitika trendjeit, lehetséges alakulását. Ezeket a kritikai észrevételeket még hosszú oldalakon át folytathatnók, már csak azért is, mert az erre a gondolatmenetre alapozott „vádak” nagyhatású honi történelmi iskolák érvrendszerének fontos elemeivé, sőt a közép- és délkelet-európai népek nemzeti tudatának, egymásról és önmagukról alkotott képének vitatható szilárdságú tartópillérévé váltak a múló időben. Természetesen nem lehet feladatunk az sem, hogy ezen érvelési módok mindegyikét és a rájuk épülő, kölcsönös inszinuációra alkalmas valamennyi historikusi klisét számba vegyük. Ám némelyiküket, így a modern magyar nemzettudat kialakulásának XIX. századi sajátos nemesi típusát óhatatlanul érintenünk kell, hiszen történetünk valamennyi szereplőjére, kivált Niamessny Mihály családjára érvényesnek látszik, aligha vonatkoztatható el tőle. Sőt, egy véletlen – etimológiai természetű – (név)egybeesés folyományaként akár szimptomatikusnak is, valóban tipikusnak tekinthető. A Niamessny (=Nemessányi) szóban ugyanis jó füllel és csekély nyelvészeti ismerettel nem túl nehéz a «nemes» idiómára, annak szlovák származékára ismernünk, hiszen ugyanazt a szótövet, a »nyám«-ot tartalmazza, amely a XIX. század második felében kiteljesülő francia mintájú román nyelvújítás előtt – a «neam» (nem) – formában – a «nemzet» fogalmát jelölte a magyarsággal közel egy évezrede keverten élő szomszéd nép nyelvében: a szó szoros értelmében beszédesen tanúsítva közös múltunk összeszövődöttségét, már- már komplementer, egymást kiegészítő jellegét. A neamul românesc szókapcsolat tehát – etimológiailag – ugyanazt jelenti, mint a nation roumaine (naţiunea română ), mégsem lehet egyenlőségjelet tenni közöttük! Értelmezési mezőjük, bár hasonlóan mély érzéseket és ösztönös politikai beidegződéseket tartalmaz, a román nemzetté válás más- más — 112 —


fokát jelöli és rögzíti, annak a másfélszáz éves folyamatnak egy-egy stádiumát46 amelynek fordulópontja éppen történetünk cselekményével egyidejű: azonos Nagy-Románia 1918 - 1920-as születésével. Nagyon is csínján kell tehát bánnunk a sommás, leegyszerűsítő ítéletekkel, hiszen azok későbbi korok (szak)embereinek elvonatkoztatásai, utólagos visszavetítései, korántsem érdek- és érzelemmentes eredményei, s ezek nem mindig állják ki az alaposabb történeti vizsgálódás próbáját. Így például az sem köztudomású, hogy a XIX. századi liberális magyar mintaállam egyik megálmodóját s eszméjének egyik legtevékenyebb harcosát – az ugyancsak szlovákos47 nevű Kossuth Lajost - hosszú élete végéig foglalkoztatta a »nemzetiségi kérdés«48 méltányos rendezése. Olyannyira, hogy – jócskán rácáfolva a nevéhez fűződő szomszédnépi előítéletekre – még az 1880-as években is azon elmélkedett, hogyan lehetne az erdélyi románság általa is indokoltnak érzett történelmi sérelmeire – az erdélyi feudális intézményrendszerből való korábbi kirekesztésére – méltányos és hatékony alkotmányjogi formulát találni. Mint ahogy az is csupán a legutóbbi időben derült ki, hogy némely távolabb tekintő erdélyi magyar arisztokrata vagy az erdélyi magyar «intelligencia»49 talán legeredetibb gondolkodójának számító «tudóspolitikus», a nagyenyedi Szász Károly konkrét tervezetet dolgozott ki az 1848-as Unió előestéjén a kérdés megoldására.50 Nem köztudott az sem, 46 Vö. Borsi - Kálmán Béla: A békétlenség stádiumai. Fejezetek a magyar - román kapcsolatok történetéből . Budapest, 1999, Osiris Kiadó, Pro Minoritate Könyvek 47 «Petőfi édesanyja szlovák, apai nagyapja és apja szlovák [recte: szerb] eredetűek voltak, Kossuth részben szlovák ősöktől származott, de ők maguk már magyar anyanyelvű magyarok», Kálmán Béla [nyelvész-akadémikus]: A nyelvrokonság és a magyar nyelv. Élet és Tudomány , 1988. VII. 22. [3o. sz.] 934. 48 Szövegkörnyezete: „az alkotmánytan nemzetiségi kérdést sem ismert, hanem csak egyenjogúságot faj, nyelv különbség nélkül – s az élet kineveti a doktrinát, mert hát a nemzetiségi kérdés mégis megvan – s a politica az exigentiak tudománya. Nem lehet felejtenünk, hogy Erdély egy anomáliát képezett Európában 3 nemzetre és 4 vallásra alapitott alkotmányával, melyből az oláh [román], a legszámosabb nemzetileg is, vallásilag is, ki volt zárva [az én kiemelésem! – B-KB]. Innen aspiratiok keletkeztek nálla s nem hiszi magát szabadnak, […] ha csak aara az avult régi mintára ruhát nem kap”. (Idézi és interpretálja Szabad György: Kossuth nemzetiségpolitikai irányadása a kiegyezés után, Levéltári Közlemények , LVIII évf. 1987[89]. 258. 49 Szász Károly különben emígy adta meg e formálódóban lévő heterogén réteg definícióját: […]«Ez a nemesség, hivatalviselők, tudósok és tanítók osztálya, kiknek kezeibe a törvényhozás, kormányzat, nevelés és tudományosság szentségei, s ezekben koruk s utódaik szerencséjét tette le kedvezőbb csillagzatuk.».Idézi és interpretálja Miskolczy Ambrus: Erdély a reformkorban (183o - 1848), in: Erdély története. Harmadik kötet 183o - tól napjainkig [Főszerk. Köpeczi Béla; szerk. Szász Zoltán]. Budapest, 1986, Akadémiai Kiadó, 1263 50 Egyik, Miskolczy Ambrus által közölt törvényjavaslatában ez olvasható:«Az Oláh Nemzetet, mely a Hazának régibb Törvényei szerént többféle meg szorításoknak, s alá rendeltségnek alája vettetve, s a honban maradhatására nézve is ingatag állapotba helyezve volt: Erdély többi be vett Nemzetei ezennel egyenlő jogú és kötelezettségű testvéries koszorujukba szives örömest be fogadják;»; lásd Miskolczy im. 1375.

— 113 —


hogy 1861-ben Kemény Zsigmondtól, 1864 - 65-ben pedig magától Deák Ferenctől sem volt idegen egy, a románság korábbi jogsérelmét orvosló passzus - akár ideiglenes - bevezetése.51 A »Történelem« azonban – ismét Kossuth szavait kölcsönvéve – «nagy vágásokban mozog»52 , ami ebben a szövegkörnyezetben nemcsak azt jelenti, hogy a részletek kihullanak az emlékezet rostáján (ill. levéltárak mélyén lappangó aktacsomókban várják «feltámadásukat»), hanem – közismerten – azt is, hogy a történelmi események egymásutánja csupán azok tendenciájában és belső logikájában válik igazán értelmezhetővé. Ebben az összefüggésben idekívánkozik a volt kormányzó napjaink divatos politológusainak okfejtéseire emlékeztető egyik kevéssé ismeretes 1864. szeptember 13.-án elhangzó eszmefuttatása, amit az 1849 utáni magyar emigráció egyik krónikása, Tanárky Gyula örökített meg kéziratos Naplójá ban. Így hangzik: … «Kossuthot a historia tanulmányozásában nem a történeti tények magokban érdeklik -- hanem úgy szóllva a ´lábnyom´ mit egyes epochák az emberi nem fejlődése nagy processu(sá)ban hátrahagynak. E processus menetében bizonyos dolgok lehetetlenségekké lesznek, -- ily lehetetlenség ha a mai osztr(ák) monarch(ia) annyiféle nemzetiségeit eggyé lehetne olvasztani. Ily absorptio összeolvasztásokból támadtak a mai Európa… leghatalmasabb nemzetei – az angol, francia stb. mondhatni támadt az olasz is. De ennek kora lejárt átaljában, Ausztria csak egy dinastia érdekei követelményein áll fenn, -- hiányzik existentiájának minden egyéb alapja. Egy-két év – vagy 50 év múlva kö vetkezik -e be a bukás [az én kiemelésem – B-K. B.] – ez az, amit meghatároznunk nem lehet. Nemzetek történeteiben egy félszázad annyi, mint egy óra; de az osztrák monarchia felborulása bizonyos, -- és a magyarnak örökösének kellene lennie, ha önként előbb fel nem adja magát»53 … Ezt az eshetőséget mérlegelve, melyben, ismerjük el , ott bujkál a szomszédnépek és nemzetiségi vezetők által oly sokat kárhoztatott, Magyarország «aristokratikus» társadalomszerkezetére és viszonylag fejlettebb közállapotaira egyaránt visszavezethető, ám nem egy esetben 51

Vö.: Erdély története im. III. köt. 149o, (lásd még az 15o4, 15o5 - 15o6. oldalakat

is!) 52

Szövegkörnyezete: „Magyarország függetlensége a nemzetiségi kérdést megoldotta volna ; az osztrák cabinet – politika, melynek Magyarország magát horgára akasztá, elmérgesítette. E politikának szükségszerű következménye, hogy végelemzésben a nemzetiségi kérdés a nemzetközi válságok terére jutott ; e téren a történelem nagy vágásokban mozog s a paragraphusok kuruzslását, ép[sic!] ugy mint a diplomaták udvarias szóváltásait, kineveti.” Kossuth Lajos: Irataim az emigráczióból. Harmadik kötet. A remény és cs apások kora. 186o – 1862 . Budapest, 1882, Az Athenaeum R. Társulat Kiadása, 69o – 691. 53 Tanárky Gyula Naplói , MOL R 165. 1. cs. 1 – 3. t. 15. köt. 134 – 135. fol.

— 114 —


félreértett, sőt félremagyarázott rosszemlékű magyar suprematia 54 is, Kossuth így folytatja látomását: …«Az oláhoknak Decebál és Traján idejéből derivált igényeik Erdélyre elég nevetségesek magokban. De az oláh 6 milliomon felül van (értve az erdélyieket, Magyarországiakat is hozzá a két herczegségiekhez) – tehát ezzel meglehet, hogy komolyan harczolni kell a magyarnak e vad igény fejében is»55 …] Kossuth emez megérzését érdemes egybevetni Wlád Alajos (Aloisiu Vlad) magyarországi kortárs román »nemzetiségi« politikus érvelésével, aki egy évvel korábban megjelentetett cikk-és beszédgyűjteményében -közelebbről a szerzőnek a Pesti Napló 185o. 21. számában Vederemo álnéven publikált polemikus írásában -- »a daco - romanismus eszméjét« egyfelől Wesselényi 1843-as művével hozza összefüggésbe, másrészt «vádnak» minősíti, s úgy tartja, hogy az nem más mint «az erdélyi magyar aristokratia és a szász bureaucratia vesszőparipá»-ja, amellyel e nevezett urak «a kormányt és a világot egykép [!]» rémítgetik. Wlad Vlad egyenesen azt állítja, hogy emez abszurd rémképpel «az erdélyi arisztokraták és a szász képviselők» az 1848. július 2.-án összehívott országggyűlés elején «a szerencsétlen emlékezetű első magyar miniszterium tagjait, többi közt magát Kossuthot is» olyannyira «elbóditották», hogy – legalábbis Vlad szerint -- Kossuth azzal hárította volna el (zsarolási szándékkal) «a román ajku népképviselők» kívánságait, hogy - úgymond - «már kezében vannak egy szerte-ágazó öszve esküvésnek fonalai,56 mellyet rövid időn belül napvilágra deríteni 54 Sok vonatkozásban ma is helytállónak látszik erről Jászi Oszkár 1918-as véleménye: «A magyar hegemóniáról és szupremáciáról sajnos, annyi érzelmileg túlfütött romantikát írtak össze nálunk, hogy egy szinte páratlanul álló nemzeti megalomániá t fejlesztettek ki. Az átlag magyar ujságolvasó habozás nélkül elhiszi, hogy elég volna a magyar függetlenséget dekrétálni s ez a független Magyarország büszke izolációban élhetne a szomszédos országokkal és gőgös szupremáciában a saját nemzetiségeivel szemben. Kevesen vannak, akik átlátják, hogy milyen elgondolhatatlan, milyen utópisztikus volna ez az alakulat, hogy a Magyarországot környező országok mind erős, életképes nemzetek, melyek mellett Magyarország legfeljebb a primus inter pares lehetne […] de semmikép[sic!] valami törvényeket diktáló hűbérúr vazallus népek felett. A nemzeti megalomániának helyettesítése erőinek és előnyeinek reális, szerény, de önérzetes mérlegelésével: az uj szövetségi kapcsolatnak egyik lényeges erkölcsi előfeltétele volna, mely csak a magyar feudalizmusnak bukásával következhetnék be, mely ezt a lelkiállapotot elsősorban teremtette meg.»[Jászi kiemelései!], Jászi Oszkár: A monarchia jövője . A dualizmus bukása és a dunai egyesült államok. Budapest, 1918, Kiadja az Uj Magyarország Részvénytársaság, 7o. Jászi figyelmeztetései természetesen igen csekély mértékben hathattak a két világháború közötti korszak a revans lázában élő politikusaira és, sajnos, politológusira. A még mindig, változatlanul, az «államalkotó» turáni «lovas nomád» mítoszában s a Kárpát-medencei »magyar hivatás« jegyében gondolkodó szakirodalom egyik jellegzetes darabja Ottlik László: Szent István birodalma az új Euróbában . Különlenyomat a Hitel 194o - 41. évi 3 - 4. számából, című brosúrája! (3 - 13.). Vö. jelen értekezés első fejezetének kb. 441 számú jegyzetével! (Goldis, Varjassy, etc. 55 Uo. 138 – 139. fol. 56 Utólag meglehetősen „érdekesnek” tarthatjuk, hogy – megint egyszer Aloisius Vlad szerint – Kossuth ugyanazt a kifejezést használta volna, mint hetvenkét évvel később a „Leventeper”, illetve a „nagyváradi összeesküvés” kapcsán a két román hadbíró:

— 115 —


igérkezett», ám , mondja Vlad -- «számtalan sürgető felszollítások daczára» -- ígéretével «a mai napig» -- vagyis 1863- ig -- adós maradt». Végül Vlad emígy összegzi - a mai olvasónak igen tanulságosan -álláspontját: «az egész dacoromaniai vád, nem egyébb [sic!] hiú agyrémnél, mellyel az avatlanokat el lehet ugyan rémíteni, de az avatottakat csak kaczagásra bírja; miután minden intelligens román igen jól tudja azt hogy -- bár mennyire szemkápráztató s csiklandó legyen is az eszme -- annak létesítése csak az éjszaki kolossz, a musulman hatalom, s Ausztria romjain épülhetne föl; ennek pedig egykönnyen57megtörténtét, még a leg merészebb képzelődés sem hitetheti el senkivel.» De hát – román szemszögből -- pontosan ez következett be az 19181920 között három „annus mirabilis” során, és, miként értekezésünk első fejezetének végén láthattuk, ezért érezhették ’csodának’ az arányérzéküket el nem vesztett kortársak, a józanságukat megőrző román politikai gondolkodók, valamint eljövendő korok „hivatalból” higgadt történészei, mindazt, ami ez alatt történt. Ami, csupán a rend kedvéért ismételjük, magyar szempontból rémálom, valódi politikai-társadalmi katasztrófa-sorozat volt. * Ha most – e rövid kitérő után -- tehát leszámítjuk azt, hogy Kossuth e baráti társaságban, a szokásos kártyaparti közben elhangzó, s nem az európai nyilvánosságnak szánt nyilatkozatában az egyébként etimológiailag a magyar nyelvben teljesen szabályos, de a »transzilván prizma»58 – a sok évszázados erdélyi magyar - román szembenállás – torzító hatása miatt a románságra már sértő (s így kerülendő) «oláh» elnevezést59 használta (s a kontinuitás tételét is változatlanul Spiridon Iorgulescu és Vintila Petala. (Lásd értekezésünk első fejezetének megfelelő részében! – B-KB) 57 Lásd [zelisztyei] Wlád Alajos[Krassó megye Nagy Zorlenczi kerületének, az 1848/49 és 1861 évi országgyűlésen volt képviselője által]: A román nép és ügye védelmezve a magyar időszaki sajtó terén, s az országgyülési szószéken . Lugoson, 1863, A Traunfellner- Wenzely Könyvnyomda betüivel, 23, 27. Vö.: e tanulmány 4. és 5. jegyzetében olvasható Kossuth- fragmentumokkal is! 58 Vö. Borsi – Kálmán Béla: Kihívás és eretnekség. Széljegyzetek, értelmezések és kiegészítések Francisc Păcurariu Românii şi maghiarii de -a lungul veacurilor (Románok és magyarok a történelem sodrában) című esszékötetéhez, in uő: Kihívás és eretnekség . Adalékok a román – magyar viszony történetéhez , Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 1976., 75. Lásd még uő.: Nemzetfogalom és nemzetstratégiák. A Kossuth – emigráció és a román nemzeti törekvések kapcsolatának történe téhez. Budapest, 1993, Akadémiai Kiadó, 276 – 277. (I. fej. 286. sz. lábjegyzet!) 59 Szász Károly imént idézett szövegrészlete így folytatódik: «ezen Nemzet régi oláh nevezete helyett, melyhez el nyomattatás és több nemű méltatlanságok emlékei köttetvék, ezentul országgyűlési s egyéb köz igazgatási, valamint a közéletbeni gyakorlatban is Román nevezet használtassék» [Szász K. kiemelése!], ld. Miskolczy im. uo.

— 116 —


elutasította),60 megítélésünk szerint mégsem egészen jogosulatlan e kijelentésben egy eladdig ismeretlen és teljesen új elemet fölfedezni! Nevezetesen az esetleges, illetve várható délkelet-európai hatalompolitikai változások intuitív előrelátásának tekinteni, s így a magyar politikai gondolkodásnak az (akkori) összeurópai realitások felé való lassú elmozdulása az egyik első, tétova jeleként értékelni. Az idézetből ugyanakkor nem nehéz kiolvasni azt a reményt, hogy – a dinasztikus Ausztriával ellentétben – a polgáriasodó - polgárosuló magyar (nemesi) nemzetben igenis van (lesz) annyi «abszorbciós» erő, amely Hungária nem magyar népeit – közép- és hosszú távon – eggyé olvaszthatja, legalábbis ellensúlyozni képes majd esetleges elszakadási vágyukat. Ehhez viszont, ismét Kossuth szerint, első lépésben az szükséges, hogy a »nemzetiségi kérdés« ne jusson ki a «nemzetközi politika» színterére, ne legyen belőle összeurópai (globális) hatalompolitikai tényező, ne váljék ellenőrizhetetlenné és megzabolázhatatlanná. Vagyis más dolgokkal, más természetű hatalompolitikai meggondolásokkal szétválaszthatatlanul összekapcsolódva – amiként 1918-1920 folyamán valóban be is következett --, ne szolgáljon ürügyül később a történelmi Magyarország szétdarabolására61 . Pontosan ezért ódzkodott annyira az emigráns Kossuth a «közös ügyek hálójától»,62 ezért kárhoztatta oly hevesen a magyar nemesi politikai 60 [a románok] „a népvándorlás előtti időszakból meritett s onnan is csak regeszerüleg meritett képzeletes igények alapján Erdélyre spekulálnak s rajongásukban elfelejtik, hogy ha az államalakítás Európában a népvándorlási időszak alapjára löketnék vissza, nemcsak Európa nemzeteinek kilencz tizedrésze létjogát vesztené, hanem magának az oláh [román] nemzetnek számára is még azon szép földön sem maradna hely, melyen mint nemzet él. Nemzet, mit csak történelem teremt.” Kossuth Lajos:Irataim az emigráczióból. Első kötet. Az 1859 – ki olasz háború korszaka . Budapest, 188o, Az Athenaeum R. Társulat kiadása, 382 – 383. 61 „a mi nemzetiségi kérdésnek neveztetik, [annak] fulánkja a kifelé való gravitátióban rejlik. Ez pedig Magyarország függetlensége által megszünt volna, s csakis ez által szünhetett volna meg. Mert a független Magyarország saját biztonságának érdeke által volt volna arra utalva, hogy támaszul szolgáljon azon szomszéd nemzetek függetlenségének, melyek felé fajrokonságnál fogva némely magyarországi nemzetiségek gravitálnak.” Kossuth Lajos: Irataim … III. köt. 688. 62 Vö.: Kossuth Lajos: A »közös ügyek« hálója, Negyvenkilencz , 1866. 1. sz. (idézi és interpretálja Szabad György: Kossuth Lajos politikai pályája ismert és ismeretlen megnyilatkozásai tükrében . Budapest, 1977, Kossuth Könyvkiadó – Magyar Helikon, 193.) A nevezetes írást a volt kormányzó beválogatta visszaemlékezéseinek VII. kötetébe (Kossuth Lajos Iratai. Hetedik kötet. Történelmi tanulmányok [S. a. rendezte Kossuth Ferencz]. Budapest, 19oo, Az Athenaeum R. Társulat Kiadása, 29o – 323.) s mivel lehetőséget kívánunk adni az olvasónak arra, hogy Eötvös József és Deák Ferencz alant következő - azonos indíttatásból fogant, számos rokon vonást tartalmazó Kossuth nézeteivel mégis szöges ellentétben álló – elemzéseivel egybevethesse, néhány további részletét ideírjuk: a, […] „mihelyt egyszer elfogadjuk azt, hogy Austriaval nekünk közösen tárgyalandó közös ügyeink vannak: ezáltal benne leszünk azon forgatagban, melytől menekülnünk többé nem lehet, mely önállóságunkat, sőt lételünket is el fogja nyelni” […] (U. o. 297.)

— 117 —


osztálynak az 1860-as évek elejétől kezdődő fásultságát és egyre nyilvánvalóbb kompromisszum-készségét. Épp emiatt vált az 1867-es kiegyezés engesztelhetetlen ellenfelévé, hogy a «magyar ügy» ne kerüljön a Habsburg dinasztikus birodalmi érdekek járszalagjára: a történelmi Magyarország – kedvezőtlen külpolitikai konstelláció esetén – ne legyen az «a máglya, melyen az osztrák sas megégettetik».63

* Ám ugyanaz a nemzetféltő meggondolás vezette Deák Ferenc, Eötvös József, Andrássy Gyula és a többiek cselekedeteit is, hiszen a magyar reformnemzedék nagyjai számára az 1830-as évek s különösen 1849 óta világos volt: a német és olasz egységtörekvések és az érlelődő keleti kérdés (a hanyatló oszmán hatalom politikai örökségének rendezése) geostratégiai erőterében a történelmi Magyarország önmagában, szövetségesek nélkül nem állhat meg . Eötvös például – 1859-ben - így ír erről, éppen Széchenyinek (a kiemelések Eötvöstől származnak): …«A honfiúi fájdalom, mellyel hazánk jelen állását tekintjük, az elragadtatás, mellyel dicső múltjáról szólunk s még dicsőbb jövőjéről ábrándozunk, nem változtatják meg a tények állását, s ki ezt figyelembe veszi, az belátja, hogy miután Európa ezen részét, melyen az osztrák birodalom alakult, nem egy nagy kompakt nemzetiség lakja, Európa ezen részében nagy állam, csak mint föderáció tarthatja fönn magát . A nagy hiba, melyet az osztrák kormány elkövetett, s mely azt, ha rendszeréhez ragaszkodik, elébb vagy utóbb bukásához fogja vezetni, abban áll, hogy ezt belátni nem tudta; a nagy hiba, melyet 49-ben mi követtünk el, s úgy látszik, elhatározó pillanatban most is elkövetnénk, abban, hogy erről akkor megfeledkeztünk, s ezt most sem akarjuk elismerni. Mi fog történni századok után»? – teszi föl Eötvös a nemzedékének legjobbjait méltán aggasztó kérdést – majd így folytatja: «ez az isteni gondviselésnek titka; de hogy a jelen pillanatban, mindaddig, míg Orosz és Franciaország jelen kiterjedését megtartja, Európa ezen részén, melyen élünk», – ismétli nyomatékosan – «csak nagy állam tarthatja fenn függetlenségét, azaz hogy csak nagy állam számíthat állandóságra, ez, nézetem szerint, minden kérdésen kívűl áll, s ebből azon következtetést kell levonnunk, hogy a jelen pillanatban a magyar nemzet sem törekedhetik józanul más után, mint hogy egy nagy, de a szabadság elvei szerint rendezett államnak része legyen, s abban, ha lehet az első, de mindenesetre kiterjedése és népének képességéhez illő helyzetet foglaljon 63 Kossuth Lajos: Magyarország sírásói, Negyvenkilencz , 1867, 4 - 5. sz. (idézi és interpretálja Szabad im. 196.)

— 118 —


el».64 Erre a szintén politológusi erényeket és nem kevés jogos önkritikát tanúsító – jó néhány elemében Kossuthéra emlékeztető – csak éppen, ráolvasásszerűen, az ellenkező végkifejletben reménykedő okfejtésre Eötvös az alábbi elemzéssel teszi föl a koronát: «Ha a birodalom szétbomlanék – mire meggyőződésem szerint semmi valószínűség nem létezik - helyébe vagy ismét egy nagy birodalom alakul, melybe az eleső olasz és német részek helyett a török birodalomtól elszakadt egyes tartományok, például Oláh- és Szerbország vétetnek fel. Vagy b, a nemzetiség elvei szerint (természetesen nem a históriai, hanem az etnográfikus határokat követve) egyes név szerint független országok alakíttatnak. Ha a birodalom fenntartja magát, ismét két lehetőség áll be. Vagy a, elveszti jelen területének egy részét, Olaszországot s talán Galíciát. Vagy b) legalább mi a határokat illeti, megtartja jelen állását”. Azaz a «legkisebb rossz» elve értelmében – bármennyire kevéssé lehet is bízni abban, hogy Ausztria, mihelyt szorultságából kivergődött […] egyszerre a magyar nemzet s az alkotmányosság buzgó pártfogójává fog válni» – felettébb célszerűnek látja «úgy elrendezni dolgainkat, hogy a rosszakarat, melyet Ausztriánál felteszünk, az eszközöktől fosztassék meg, melyek annak kivitelére szükségesek lennének».65 Más szóval megfelelő alkotmányos, intézményes és egyéb biztosítékok fejében s ellenében, maga is hajlik a kompromisszumra! Pontosabban – Ausztriával szembeni fenntartásai és geopolitikai természetű aggodalmai ellenére (vagy ez utóbbiak miatt) visszatér az 1848 februárjában szintén Széchenyihez intézett levelében olvasható szentenciáihoz: «Oroszországnak szomszédsága egyrészről, másikról saját helyzetünk s a szétfoszlási hajlam, mely külön nemzetiségeinkben rejlik, engem meggyőztek, hogy a monarchiának fennállása nem létünk feltétele ugyan, de olyvalami, mit nyugodt kifejlődésünk érdeke igényel, hogy tehát minden magyarnak kötelessége elkövetni mindent, hogy az egész, melynek egy részét tesszük, épségben tartassék».66 S ha valaki még mindig kételkednék abban, hogy későbbi súlyos elvi és politikai ellentéteik ellenére a magyar liberális nemesi reformnemzedék legkiválóbb képviselői – így Kossuth és Deák is – az egyik leglényegesebb kérdésben (a Szent Korona országai területi integritásának megőrzésében) mennyire egyetértettek s annak 64

Eötvös József – Széchenyi Istvánnak, Pest, ápril 7-én 1859. Eötvös József: Levelek [Szerk., az idegen nyelvű leveleket ford., az előszót és a jegyzeteket írta Oltványi Ambrus]. Budapest, 1976, Magyar Helikon, Budapest, 296 – 297. 65 Uo. 298. Ill.. 3oo. 66 Eötvös József – Széchenyi Istvánnak, helymegjelölés nélkül, 28/2 (1848. február 28.) Eötvös im. 2o5 – 2o6.

— 119 —


veszélyeztetettségéről, s a magyarság XX. századi sorsáról, ha másmás történelmi pillanatban is, milyen – Varga János kifejezésével – «kísérteties jövendölések»67 szakadtak föl bennük, az alábbiakban Deák Ferenc sorait fogjuk idézni, amely ráadásul épp negyedszázaddal előzte meg nagy ellenlábasa, egykori barátja68 , Kossuth Lajos nevezetes, 1867. május 22.-én Párizsban keltezett Kasszandra- levelét69 : Deák 1842. novemberében Pesten fogalmazott, de csupán 1979-ben (!) publikált levelében maga is megállapítja, hogy a Habsburg Monarchiát csupán a dinasztikus érdek kapcsolja egybe, olyan heterogén államkonglomerátum, amelyet «a sors kénye, haragja vagy kedvezése egy csomóba öszve vetett»,70 képtelen az orosz expanziót – léte egyik korabeli értelmét – felfogni. Deák vitatja azon hiedelmet is, miszerint egy nagyobb európai konfliktus esetén a nyugati nagyhatalmak hajlandók lennének területi épsége garantálásáért pusztító háborút vívni Oroszországgal, amely a Monarchia szláv népeinek rokonszenvére is joggal pályázhatna. Majd fölteszi a kérdést: az esetleges háború befejezése után «Európa vajon szükségesnek látná-e a régi birodalom helyreállítását, mellyet rokonság, nemzetiség és kölcsönös szeretet kötelei ugysem kapcsoltak öszve soha, mellynek uralkodóháza soha nem bírt annyi morális erővel, lélekkel és energiával, melly reményt nyújthatna: hogy az éjszaki hatalom [Oroszország] ellen Európának védfala lehessen».71 «Sokkal nagyobb annak a valószínűsége» – írja Deák nevezetes leveléről szólva Varga János: Helyét kereső Magyarország c. 1982-es kitűnő könyvében –, «hogy a monarchia megdőltére Európa közbejöttével oly béke tenne pontot, amely Ausztria-Magyarország szláv tartományaiból vagy egyetlen államot, vagy két részből összetett szövetséges hatalmat, vagy pedig két külön szláv országot hozna létre»72 hiszen – bújik Deák 67

Varga János: Helyét kereső Magyarország . Budapest, 1982, Akadémiai Kiadó, 1o6. Ennek tanújeleit, az 1832 – 1836-os pozsonyi diéta kulisszák mögötti anekdotikus történéseire emlékezve, Pulszky Ferenc emígy örökítette meg: „Kossuth nézeteit […] később Deáktól tudtam meg […], kit ő esténként a Vörös ökörtől Magyar utcai lakására el szokott kísérni, ki előtt ily alkalommal sokszor élénken fejtette ki nézeteit Magyarország nagy jövője fölött «És miként hiszed te, hogy ily változás állhatna be?» kérdezte Deák. «Bármi módon» felelt Kossuth, «mit tudom én miként? Európai forradalom vagy háború által, de be fog következni múlhatatlanul.» Pulszky Ferenc: Életem és korom [S. a. rendezte, az előszót és a jegyzeteket írta Oltványi Ambrus]. Budapest, 1958, Szépirodalmi Könyvkiadó, I. köt. 1o9. 69 Lásd Kossuth Lajos iratai. Nyolczadik kötet [S. a. rendezte Kossuth Ferencz]. Budapest, 19oo, Az Athenaeum R. Társulat Kiadása, 3 – 17., és Deák Ferencz beszédei »1867 - 1868« [összeáll. Kónyi Manó]. Budapest, 1898, Franklin Társulat, 1898. 1 – 8. 70 Deák Ferenc levele Oszterhuber Józsefhez, Pesten November 1o.-én 1842. ; közzétette Sándor Pál: Deák politikai koncepciójához (Ismeretlen levele 1842 – ből), Történelmi Szemle , 1979/2. sz.[262 (263 – 275) 282]. Az idézett félmondatot lásd a 269 – 27o. lapon! (kötetben lásd Deák Ferenc kiadatlan leveleiből . Válogatta, jegyzetekkel ellátta és az előszót írta Sándor Pál . Budapest, 1992, Magyar Történelmi Társulat, 59.) 71 Uo. 272. (illetve 64.) 72 Varga János im. 1o5. 68

— 120 —


maga is a mondai jósnő tunikájába, «bizonyosan több biztosságot nyújtanának Európának, mint most Austria»[sic!]. S hogy ez esetben milyen jövendő leselkedik a magyarlakta országrészekre s magára a magyar nemzetre? Deák nem késik a profetikus válasszal: «Magyarországnak magyar tartományai semmivé lennének önállóságukra s nemzetiségökre nézve; de hiszen ezekkel Európa mit gondolna? Sem számuk, sem politikai fontosságuk, sem műveltségük, sem kereskedésök nem ollyan, hogy ezáltal más nemzetek simpathiáját bírnák, - s valamint most [1842-ben] Európa nem igen törődik azzal, hogy az Európában lakó 6 millió oláh [román] miképpen van szétszórva, s eldarabolva, ugy akkor az ezen számnál is kevesebb és már eddig is elszórt magyarok sorsának tekintete Európát éppen nem gátolná politikai számolásában, úgy bánnának velü[n]k, mint tört számokkal, s oda vetnének bennünket, ahová mintegy adjustatio gyanánt jobbnak látnák»[…]73 * E látnoki szavak olvastán a kései krónikásban három, ismét egymással szorosan összefüggő, egymásból következő kérdés tolul (merül) föl: a, vajon, nagyjában-egészében nem ez következett-e be 1918 – 1920ban? b, vajha nem „csupán” annyi történt-e, hogy a geostratégiai sakktáblán a „magyarok” helyet cseréltek a „románokkal”? c, a deáki okfejtésből vajon nem az hámozható-e ki, ráadásul eléggé félreérthetetlenül, hogy – geopolitikai összefüggésben is – a magyarság mindenkori sorsa elválaszthatatlan (legalábbis jelentős mértékben függ) a románságétól – és vice versa ?

*

Anélkül, hogy e három nagyformátumú férfiú politikai vízióinak valamennyi részletére, hasonlóságaik és különbségeik finomabb elemzésére vállalkozhatnánk egy dologra mindenesetre fölfigyelhetünk: a XIX. századi magyar történelem Széchenyi mellett két legnagyobb hatású államférfia – Deák és Kossuth – szentenciáiban (ha kimondatlanul és módszeresen végig gondolatlanul is) tényleg ott motoszkál a magyar és román nép s a két nemzet sorsközössége, történelemfejlődésük és állami 73

Deák uo.272. (illetve 64 – 65.)

— 121 —


létük alakulásának kölcsönös összefüggése! 74 Az pedig az idézetekből vitán felül kiderül, hogy Deák és Eötvös sem marasztalható el valamiféle politikai vakságért a nemzeti érdekek hosszú távú félreismeréséért, netán elárulásáért amiatt, hogy - nem kevés vívódás, lelkiismeret furdalás után a legkézenfekvőbbnek látszó, s a nemesi nemzet jogérzékével, korábbi hagyományaival leginkább összeegyeztethetőnek tetsző kompromisszumos lépést – az 1867 -es kiegyezést – választották, belső kételyeik s a jövőt illető jogosnak bizonyult félelmeik ellenére. Annál is kevésbé, mert a Kossuth által hátborzongató pontossággal megjövendölt 1918 - 20-as összeomlás kezdetét jelző 1914. augusztus 12i angol - francia hadüzenetig, majd egy nappal később a Drina menti ütközetben a szerbektől elszenvedett vereségig eltelt - egy hónap híján fél évszázad – amely egyfajta történelmi haladék gyanánt «boldog békeidők»75 képében rögzült az utódok emlékezetében – a magyar történelmi fejlődés gazdaság-, társadalom- és művelődéstörténetileg talán legsikeresebb, legdinamikusabb, legtöbb civilizatorikus eredményt hozó korszaka volt: ellentmondásosságában s geopolitikai kockázatosságában is impozáns igazi aranykor. * Ebben az összefüggésben pedig a temesvári „Levente-per” többszörös magyar (és román) kudarc:

74 Ennek felismeréséhez, majd, később – kivált Kossuth esetében – az egymásra utaltság érzésének egyre letisztultabb-kiérleltebb megfogalmazásához nyilván hozzájárultak az 1848/49-es testvérharc véres eseményei, majd az emigrációs kori diplomáciai próbálkozások, titkos egyezkedési kísérletek részeredményei is. Ennek néhány nyoma: […] „a szláv néptenger által körülvett román nemzet, függetlensége érdekében , geográfiai helyzete által világosan a magyar nemzettel való szövetséges viszonyra van utalva”[…], Kossuth Lajos: Irataim… I. köt. 382. Még pregnánsabb – egyenesen egy ünnepélyes hangú politikai végrendelettel felérő – Kossuth alábbi mondata: […] „Ha van Két Nemzet, melly inkább mint más akármelly arra van hivatva hogy egymással a legszorosabb barátságban élljen, bizonyosan a Magyar s a Roumán az - ’s e kettő között ismét kétségtelenül a Roumán az, mellyet jövendőjének minden érdeke arra utal, hogy a Szomszéd Magyar Nemzettel barátságos viszonyban élljen […]semmi s[em] bizonyosabb mint hogy Roumania nem lehet szabaddá, ha szomszédjában, a Magyar Kor[ona] [t]erületén a szabadság csakugyan elnyomatnék”[…] Kossuth Lajos – Vukovics Sebőhöz, San Francisco d”Albaro, Genua mellett, 1862. Február 15 k[örül], MOL , Vukovics iratok (R 116) 1. cs. 1. t. Közölte Borsi – Kálmán Béla: Illúziókergetés vagy ismétléskényszer? Román – magyar nemzetpolitikai elgondolás ok és megegyezési kísérletek a XIX. században . Bukarest - Budapest, 1995, Kriterion Könyvkiadó – Balassi Kiadó, 187 ; 188. 75 Lásd legújabban Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században . Budapest, 1999, Osiris Kiadó. (Az I. fejezet címe: „Boldog békeidők”, u. .o. 14 – 23.) ; Estók János: Magyarország története 1849 - 1914 . Budapest, 1999, Nemzeti Tankönyvkiadó, 119. ; sikeres képi megjelenítését ld. Botos János - Vértes Róbert: Boldog békeidők . Budapest, 2ooo, PolgArt Kiadó. (?)

— 122 —


1, sikertelen, botor módon és valódi körültekintés nélkül megszervezett összeesküvés, melynek résztvevői – tisztelet itt is a mindenkori kivételeknek -- a legelemibb óvintézkedéseket, alapvető konspirációs (és dekonspirációs) szabályokat sem ismerik, vagy nem tartják be 2, szociológiailag-társadalomtörténetileg, mert – mint értekezésünk második fejezetében bemutatni igyekeztünk – egy illúziónak bizonyuló vágyálom: a nemesi típusú , szerves és zökkenőmentes „polgárisulás” végpontja, ahonnan – máig élő konfúzióink és nemzettudati zavaraink kiapadhatatlan forrásaként – csupán minőségileg „lefelé”, egyszerűbb, de még kevesebb (csekélyebb) történeti, szociológiai és társadalomlélektani alappal bíró, szintúgy illúzórikus formációk irányába vezetett a „magyar fejlődés útja”: nyugat-európai jellegűnek remélt, szerves (egyszersmind radikális), ám öntudatlanul részben ugyancsak nemesi mintákat követő polgárság, majd szocializmust (helyesebben annak pannon változatát) építő „dolgozó nép”; rosszabb esetben – egyfajta „társadalomgyorsítóként” – a diktatúrától sem visszariadó „proletár nemzetköziség”, illetve annak önjelölt „hazai” nomenklatúrája. Még később, azaz napjainkban, az e – korábbi csaknem korlátlan politikai hatalmát gazdasági, hírközlési és kulturális dominanciába átmentő, illetve konvertáló – hivatalviselő párt-elit által indukált, diktált (irányított és ellenőrzött) ellentmondásos „szocialista polgárosodás”. Mindezek végösszegeként pedig amaz iránytűt, biztos alapot, követhető mintát vesztett, nemzettudatában elbizonytalanodott, majdnem tökéletesen atomizált, széteső konglomerátum, amit mai – rendszerváltás utáni – magyar társadalomnak hívunk. Aminek egyik igen sajnálatos (minthogy egyelőre semmivel sem pótolt) tünetcsoportja a XIX. századi vétetésű, úgy 1910 körül kijegecesedő sajátos magyar „úriemberség” (a méliuszi ’polgár- magyar’) értékvilágának, típusainak és hagyományának fokozatos kiveszése, elsorvadása, illetve torzulása. 3, De – minden látszat ellenére – a „Levente-per” Alexandru Vaida Voevod általi ’irredenta akció’ gyanánt való semlegesítése, majd mindaz „ami utána következett”: Nagy-Románia megszületése, a két világháború közötti központosító s dinamikus „nemzetépítő” törekvések, majd a Gheorghe Gheorghiu-Dej és Groza „Péter” nevével fémjelzett „népi hatalom évei”, s még kevésbé a ceauşescui „aranykor” – távolról sem tekinthető valódi sikertörténetnek. Nem az, és nem is lehet az, mert a román (s különösen az Ó-romániai) társadalom viszonylagos elmaradottságából következő korábbi kisebbrendűségi érzéseket az 1920as geopolitikai „csoda” csupán az ellentettjébe , a korlátlan, jóllehet csak részben megalapozott önbizalom-túltengésbe lendítette át: mi a szerencse fiai vagyunk, nekünk minden kockázatos „vállalat” sikerül, mi mindig minden megúszunk, hiszen – egy pár esztendővel korábban tevékenykedő neves román politikus megfogalmazásában: „A történelmi igazság az, hogy kedvező körülmények segítettek bennünket; de ugyanolyan bizonyos egy más(ik) történelmi igazság, hogy mi profitálni tudtunk — 123 —


ezekből a körülményekből, és kevés nép húzott adott körülményekből olyan nagy hasznot, mint mi. Éppen ebben a hozzáértésben és rugalmasságban rejlik a román nép géniusza, melyet megacéloztak a szerencsétlenségek, de soha sem törték vagy semmisítették meg a kegyetlen megpróbáltatások, melyeken keresztül ment”.76 Dimitrie (Mitică) Sturdza 1894-es – tehát még a kivételesen kedvező 1920-as geopolitikai csillagállás előtt született – szavai éppoly látnokiak, mint – ellenkező előjellel – Kossuth sajnos beteljesedett baljós víziói. Nem sokat változtatnak viszont sem Kossuth – bár taktikai elemektől sem ment – 1862. február 15.-én papírra vetett próféciái érvényén, sem Iuliu Maniu szintén politikai megfontolásból született (tehát, vérbeli „profihoz” illően, szintén nem teljesen őszinte) 1918. november 14.-én Aradon magyar nyelven elhangzott jövendölései igazságtartalmán. Nem árt tehát ismét „szembesítenünk” őket egymással, annál is inkább, mert a két nép-és nemzet közötti alkuhelyzet – megint egyszer a látszat dacára -- ma (2005 elején) éppúgy fennáll, mint 1848/49-ben, 1867/68-ban, 1944/47-ben, vagy 1989/90-ben: A, „Ha van két Nemzet, melly inkább mint más akármelly arra van hivatva hogy egymással a legszorosabb barátságban élljen, bizonyosan a Magyar s a Roumán [sic!] az – ’s e kettő között ismét kétségtelenül a Roumán az, mellyet jövendőjének minden érdeke arra utal, hogy a Szomszéd Magyar Nemzettel barátságos viszonyban élljen […] semmi sem bizonyosabb mint hogy Roumania nem lehet szabaddá, ha szomszédjában, a Magyar Kor.[ona] [t]erületén a szabadság csakugyan elnyomatnék”77 (Kossuth, 1862) B, Maniu „Gyula” szavai pedig most (pár hónappal a 2004. május elsejei magyar csatlakozás után), és majd (remélhetőleg 2007.-ben vagy legkésőbb 2008.-ban bekövetkező román EU - betagozódással) nyerik el igazi értelmüket: „Meggyőződésem mindig az volt, ma sem változott, hogy ez a két nemzet mindig egymásra volt utalva s a jövőben még inkább egymásra lesz utalva. A közös veszedelmek nem múltak el, valójában csak ezután fognak felszínre jutni”78 (1918). Ebből is az következik, hogy valakik valamikor és valahol kezet kell, hogy nyújtsanak egymásnak. Ez azonban valószínűleg nem történhet meg a francia -német megbék élés koreográfiája szerint. S nem csak s nem elsősorban amiatt, hogy magyar -román összefüggésben hiányzik az a csaknem félévszázados, az amerikai tőkefelesleggel – az un. Marshall tervvel – finanszírozott, töretlen gazdasági növekedéssel egybekötött, s abból következő folyamatos életszínvonal emelkedés, amely a közeledést 76 Vasile M. Kogălniceanu: Acte relative la 2 maiu 1864. Bucureşti, 1894. (Részlet Dimitrie A. Sturdza előszavából, uo. V.) 77 Filológiai adatait lásd jelen fejezet 73. számú jegyzetében 78 Filológiai adatait lásd az értekezés I. fejezetének 162. számú jegy zetében.

— 124 —


lehetővé tette.79 A legnagyobb buktató inkább az, hogy tudomásunk szerint Romániában és a nagyvilágban alig akad olyan felelős román értelmiségi, aki az 1920-as „túlnyerés” valódi kockázatait igazi mélységeiben valóban végig gondolta volna. Azt például, hogy nem – s még az iraki demokrácia-import következtében előálló, román szempontból ismét szerfelett kedvező geostratégiai konjunktúra ellenére sem – lehet a végtelenségig elodázni az 1990-es évek elején már megkezdődött, de általános tendenciává mégsem vált mélyreható és őszinte román nemzeti önvizsgálatot.80 Azt, amelyet bár kényszerből, vontatottan és nem százszázalékosan a magyar historiográfia az 1960-as évek közepétől többé-kevésbé már elvégzett. Mert szilárd román önkép (identitás) nélkül valódi „nemzeti megbékélésről” csupán a politikusi diskurzusokban kerülhet sor, s nem a valóságban. E tekintetben még a 2007-re (rosszabb esetben 2008-ra) várható román EU-csatlakozás sem lehet panacea, hiszen csupán az immár nyolcvanöt esztendős államnemzeti reflexeket programozná át kissé, ám máról holnapra megszüntetni nem tudná. A „Trianon-szindróma” ugyanis ettől még sem magyar, sem román szempontból nem szűnne meg. Valahogy úgy, ahogy azt két magyar értelmiségi (egy tökéletesen ignorált és egy reflektorfényben élő) gondolta-gondolja. Ilyenformán: a, „meg kell említenünk azt a problémát, amely erősen szembeállítja az urbánus és a népies tábort, azaz ezeken belül is több rétegződést teremt; ez a trianoni béke következményei nemzeti identitásunkra és jövőnkre. Ha nem nézünk szembe a realitásokkal, akkor olyan elképzelések, mint a határok légiesítése a jövő Európában, éppúgy kudarchoz vezethetnek, mint a háború [t.i. a II. világháború] után. Trianon örökségét humanista alapon feldolgozni lehetetlen és egyben veszélyes illúzió is. A mélységes igazságtalanság útján birtokba jutott utódállamokat rossz lelkiismeretük továbbra is inkább a kisebbségek elnyomására s a problémák elbagatellizálására fogja hangolni. Egy hasonlóan igazságtalan békediktátum következményei Nyugaton se lehetnének kezelhetőek. A járható út81az irredentizmus és egy felelőtlen önfeladás között rendkívül keskeny”. ; b, „Trianon ma is rombol. Nem csupán egyetlen nemzedék életének kétharmadát rabolta el, hanem azóta is, újból meg újból elrabolja minden magyar generáció közéletének – értelmi és érzelmi erőfeszítéseinek – 79

Vö. Borsi – Kálmán Béla: Pillanatkép. Két írás a geostratégia tárgyköréből . Budapest, 2003, Nyitott Könyv, 35 – 36. 80 Lásd ehhez például Constantin Iordachi – Trencsényi Balázs: A megújulás esélyei: a román történetírás tíz éve (1989 – 1999), Replika , 41 – 42 szám, 2000. november, 165 – 194. Című kitűnő összefoglalóját. Vö. Borsi – Kálmán Béla: A román – magyar ellentétek gyökerei. A megbékélés lehetőségei. (Vázlat) , in: Borsi – Kálmán Béla: Kérdések és álkérdések, im . 31 – 84, 179 – 191. 81 Vajta Dénes (Bécs): Száguldó fogatban… Magyarság és identitás, Magyar Nemzet , 1993 április 24., 15.

— 125 —


kétharmadát. Minden nemzedék az elveszített kétharmad bűvöletében él, visszaszerezni nem lehet, lemondani róla nem szabad. A trianoni méreg beépült az agysejtjeinkbe, gyermekeink már ezzel a méreggel születnek, mi pedig ezzel halunk meg… ’halált hozó fű terem gyönyörűszép szívemen’, ahogy a költő mondta volt. Trianon a jóvátehetetlen igazságtalanság klasszikus példája. Politikai főiskolákon tanítani kellene – talán valahol tanítják is! – hogyan kell leigázni egyetlen régiót egyetlen tollvonással. Nem kell más hozzá, csak a térképrajzolók ördögi fantáziája. Egy ország veszített, körös-körül sok ország legalább öt- hat! – nyert. Egy ország változtatna, sok ország – legalább öt-hat! – úgy fél minden változástól, mint a tűztől […] ami akkor [Versailles-ban] történt, az ma is roncsolja a lelkünket, attól ma is beteg a magyar politika, attól ma is nyilvánvaló kisebbségi tudattal politizál, időnként gőggel, arroganciával takargatva ezt, nemcsak a határon túli magyarság, hanem maga Magyarország is. Trianon logikája: amit egy gyengétől elveszel, oszd szét öt-hat másik gyenge között, és nyugodt lehetsz, hogy az eredmény tartós lesz, vagy legalábbis önerő nem fog változtatni rajta”.82 Mielőtt azonban végképp beleringatnánk magunkat a „nagy vesztes” versus „erkölcsi győztes” andalító öncsalásába, vagy ismét belegabalyodnánk az „egyedül vagyunk” délibábos (s egyben önfelmentő, sőt önsors-rontó) igézetébe, nézzük most meg – valamiféle mementó gyanánt is - , miként vélekedett minderről alig másfél hónappal halála előtt az egyik legérzékenyebb kortárs, Kaffka Margit – 1918. október 12.én, szinte már stílszerűen Temesvárott keltezett, serdülőkorú fiához intézett levelében: „A béke csakugyan közel van; elég szomorú béke. A háborut elvesztettük, ahogy azt sokszor jósoltam, sajnos nekem volt igazam. Az ántánt se jobb, mint mi lettünk volna, ha mi győzünk (nem mi, hanem a háborut intéző dísz -emberek), minden győző gonosz, s ahogy mibántunk [sic!] románnal, orosszal, szerbbel, ug y bánnak most velünk. Magyarország területe nem maradhat a régi épségben, de ezen ma már késő sopánkodni, inkább azon legyünk, hogy a megmaradt kis magyar szigeten igazi rend, becsületes munka, népuralom (demokrácia) legyen és helyes igazságos törvények megakadályozzák, hogy megint azok legyenek uralmon, akiknek müve ez a pocsék 5 év volt s akik készek volnának 20 év mulva „bosszu” cimén vagy más cimen megismételtetni a szegény emberiséggel. Ez a ti dolgotok lesz, hogy ne engedjétek: dolgozni, élni kell a hazáért, nem meghalni83oktalanul és fiatalon abból nincs semmi haszna, - hiszen most láthatod”. 82

Markó Béla: Egy magyar-magyar egyetértés esélyeiről, ÉS, 2004. január 16., 3. és 12. (az idézet a 3. lapon, lásd még Heti Válasz , 2004. január 16., 59 – 63.) 83 Kaffka Margit – fiának, Fröhlich Lászlónak, Temesvár, 1918. október 12., idézi – korabeli helyesírásban -- Rolla 1983, 177. (az én kiemelésem! – B-KB,; a levél befejező mondata: „Ölel nagy szeretettel – Édesanyád”)

— 126 —


Mindezek a különböző korokból, egymástól nagyon eltérő jellemű és felfogású emberektől származó vélemények (s természetesen az 1920 – 2005 közötti korszak Közép-Kelet-európai történelmének fő tendenciái és tanulságai részleges ismeretében) mégsem az látszik a legfontosabb kérdésnek, hogy vajon Wesselényinek, Kossuthnak, Telekinek, Bălcescunak, Ion és Dumitru Brătianunak, Alessandru Papiu Ilariannak, avagy Hohenzollern Ferdinandnak, Alexandru Vaida Voevodnak, netán Márton Albertnek, Niamessny Mihálynak, Nosek Broniszlávnak, esetleg Virgil Economu ezredesnek volt-e „igaza” – hiszen a teljes (történelmi) igazságnak talán még egy Ószövetségi próféta sem volt birtokában. Annak feszegetése sem túl szerencsés (noha megkerülhetetlen), hogy – objektíve (sine ira et studio) – melyik nemzet- és társadalomfejlődés volt (van) közelebb – s ha igen, melyik elemében? – az üdvösnek tekintett nyugat-európai (francia) mintához, és – napjainkban – melyikük illeszthető jobban, szervesebben, könnyebben az európai inte gráció (az „európai álom”84 ) az elmúlt félévszázad során kijegecesedett alapstruktúráihoz (mert ez az egymásra mutogatás és felelősségáthárítás prolongálásához vezethet), hanem a helyes kérdésfelvetés – ismét az európai történelemfejlődés már említett ingamozgásának törvényszerűségét feltételezve – úgy hangzana: ki lehet-e kerülni, át lehete ugrani („meg lehet-e úszni”) egy kézenfekvőnek (tehát a legkevesebb erőfeszítéssel megvalósíthatónak) látszó történelemfejlődési szakaszt? Vagy bele kell törődni abba, hogy ha vannak is „nagy ugrások” a történelemben, azok jobbára hátra (vissza)felé vezetnek, alig jóvátehető felfordulással, a korábbi gazdasági, társadalmi és mentális szerkezetek szétzúzásával járnak (az „átrendezésre” ítéltetett ’birodalmak’ határainak kérdését85 most nem is említve), s inkább visszavetik, semmint előmozdítják az egyedül üdvösnek tekintett „fejlődést”? A mindenkit megnyugtató választ természetesen nem ismerjük, de maga a kérdésfelvetés mégis más megvilágításba helyezheti mind az „ezeréves magyar birodalom” (s benne a szervesnek, és folytathatónak remélt „nemesi polgárisulás”) illúzióját , mind a Duna-konföderációs tervezgetések kudarcát , mind pedig a román nemzetállami (államnemzeti) törekvések további erőltetését. Sőt, némi jóindulattal a temesvári „Levente-per” fő-és mellékszereplőinek 1920-as hiábavaló erőfeszítéseire is vethet egy cirógató (irgalmas) fénynyalábot. 84 Lásd erről legújabban Walter Schwimmer: The European Dream [Foreword by Chris Patten]. London – New York, 2004, Continuum 85 Lásd erről például – ismételten - Fejtő Ferenc: Rekviem egy hajdanvolt birodalomért. Ausztria -Magyarország szétrombolása [ford. Jászay Gabriella és Körmendy Marianna]. Budapest, 1990, Minerva – Atlantisz (Medvetánc), vö. Jean Nouzille: Histoire de frontières L’Autriche et l’Empire ottoman. Paris, 1991, Berg International („Faits et Représentations”)

— 127 —


*

Zugló, 1997. május (Javítások, kiegészítések, jegyzetek: Zugló - Párizs, 2ooo. szeptember – november, Zugló 2004. december – 2005. január) * Mottó 1: “Ah! Az az Erdély – az az Erdély! A mi Achilles sarkunk86 ” (Kossuth Lajos, 1849. március 10.) Mottó 2: “Vous [les Français] avez fait la Guerre, afin qu'il n‘y ait plus de guerre en ce monde … et Maintanant vous faites la paix de façon qu´il n‘y ait jamais plus de paix sur la Terre87 !”(Manaszy Margit, 1918) Mottó 3: “Cette paix ne se soutient pas par elle même”… “L’Autriche qui n‘était pas une nation mais un Etat, q’on pouvait rogner, modeler, déplacer selon les besoins de 1'heure, cette commode Autriche n‘est plus. A sa place, des nations ont surgi88 …” (Jacques Bainville, 1920)

86

Részlet Kossuth Lajos Csány[i] László erdélyi kormánybiztosnak címzett, 1849. március 1o.-én Debrecenben keltezett utasításából, MTA Könyvtára, Kézirattár, Kossuth Archiv[um], 49o fasc. Csányi iratok. 1o. fasc. [Az idézet folytatása: „Isten áldjon meg hogy ott vagy. Mivé lennénk, ha ott nem volnál”] 87 Niamessnyné Manaszy Margit: Villámlik messzir ől…, Budapest, 1932, Singer és Wofner Irodalmi Intézet Rt. Kiadása, [A Magyar Irodalom Jelesei], 191. 88 Bainville, Jacques (de l’Académie Française): Les conséquences de la paix , Paris, 192o. Vö.: Montador, Jean: Jacques Bainville Historien de l'avenir (préface de Marcel Julian).???

— 128 —

BORSI KÁLMÁN BÉLA A BÁNSÁG ÉS TEMESVÁR A SZÁZADFORDULÓN ÉS AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ ELŐESTÉJÉN * Előhang

Recommend Documents