Borsi Kálmán Béla A BÁNSÁGI NEMZETI IDENTITÁS PROBLÉMÁI AZ AS RENDSZERVÁLTÁS UTÁN (A TEMESVÁRI DIÁKÖSSZEESKÜVÉS: ) *

Bibó István Szellemi M

1

Borsi – Kálmán Béla

A BÁNSÁGI NEMZETI IDENTITÁS PROBLÉMÁI AZ 1918- AS RENDSZERVÁLTÁS UTÁN (A TEMESVÁRI DIÁKÖSSZEESKÜVÉS: 1919 – 1920) *

*

NEM VÉGLEGES, “IDEIGLENES” (készülőfélben lévő) változat!


2

I. (Bevezetés – problémafelvetés – kutatástörténet – “környezettanulmány” -- cselekmény) I/a: bevezetés 1920. január tizennyolcadikán hajnali fél három körül baljós zörejek ébresztették az almánfalvi Niamessny – família temesvári kúriájának háza népét. Katona – és csendőrcsizmák csikorogtak a kőkeményre fagyott hóban, majd román szitokszavak hasítottak bele a csillagtalan éjszakába. Aztán az új államhatalom nyelvén felhangzott az ordré is: “A törvény nevében kinyitni! ”1 - ordította a különítmény parancsnoka, s felszólításának a keretlegények puskatusának fülsiketítő zuhogása adott kellő nyomatékot a Dózsa-utcai porta2 tölgyfából ácsolt kapuján. A cselédek rémülten nyitottak végül is ajtót, a ház úrnője pedig - “igazi”, hamisítatlan Nagyasszony, az Adyval3 egyazon évben, 1877-ben született, s a korabeli pesti Írófejedelem, Herczeg Ferenc köréhez tartozó leendő írónő: Manaszy Margit4 – torkában dobogó szívvel kapkodta magára ruháit. Közben lopva kinézett az ablakon: a zúzmarás utcán egy konflis, mellette ormótlan csukott fekete autó, lámpái gyér fényében szuronyerdő csillant, a környék megszállva, a ház körülvéve. Innen bizony egy kismadár sem tudna észrevétlenül kiröppenni… Első bénító gondolata az, hogy férjét, Niamessny Mihályt,5 Temes vármegye egykori főügyészét s a lippai választókerület Tisza – párti országgyűlési képviselőjét keresik a 1

Niamessnyné Manaszy Margit: Villámlik messziről … Budapest, é.n.[1932], Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. [Budapesti Hírlap nyomdája], 206. (a továbbiakban: NMM!) 2 Lakcím: “Niamessny Mihály dr., házt., ügyvéd, országgyűlési képviselő, Erzsébetv., Dózsau.4.”Lásd Temesvári Cimtár 1914 Temesvárer Adressbuch 1914,.95. (a továbbiakban: TC 1914!) 3 Érdekes adalék, hogy 1897/1898 folyamán Ady Endre három és fél hónapon át maga is Temesvárott élt egy józsefvárosi “csöndes kis bútorozott szobában”, amelyet az Arany János utca 13. szám alatti “nagy tölgyfakapus, sárgára festett földszintes ház hátsó traktátusában” bérelt. Öccse, Ady Lajos 1923.-ban megjelent Ady Endre. (Budapest, 1923, Amicus Kiadó) című könyvében ezt az alig több mint negyedévet bátyja élete “legszomorúbb időszaka” gyanánt jellemezte. Lásd Szekernyés János: Temesvár kövei. Krétarajzok a Józsefvárosból . Temesvár, 1998, Mirton Könyvkiadó, 79. (a továbbiakban Szekernyés 1998!). Csaknem ugyanilyen rosszul érezte magát a Bánság központjában Kaffka Margit (Nagykároly, 1880. június 1. – Budapest, 1918. december 1.), aki - katomai szolgálatát kórboncnokként Temesvárt teljesítő második férje, Bauer Ervin [Balázs Béla testvéröccse] társaságában – 1915. február elejétól 1918. november elejéig lakott – kisebb megszakításokkal, albérleteiket gyakran változtatva– ebben “a kormos, poros alföldi városban”. Lakcímei: Józsefváros, Ormos utca 12. (majd 10.); Gyárváros, Andrásy út 5 [6].; Andrássy út 35.; Belváros, Jenő herceg tér 3. II. em.; Losonczy tér 16. II. em. Lehangoltságának egyéb lenyomatai: “itt kucorgunk ezen a pocsék Temesváron és vágyódunk kedves Pestünkre (…) ez a Temesvár egy borzasztó hely (…) a legrossabbul ellátott város és katonákkal agyon szipolyozva”… etc. Lásd Rolla Margit: Kaffka Margit II. Út a révig… Budapest, 1983, A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Közleményei, Új Sorozat 12 (87)[sorozatszerk. Rejtő István], 100, 115, 117, 121, 125, 163, 1ö0. (a továbbiakban: Rolla 1983! Ugyancsak itt mondunk köszönetet Müller Miklós New Yorkban élő biológus professzornak, aki Kaffka Margit életének temesvári epizódjára felhívta figyelmünket! – B-KB ) 4 Részleges életrajzi adatait lásd Magyar İrók Élete és Munkái . Meginditotta id. Szinnyei József, Új sorozat. Gulyás Pál adatgyűjtéséből s. a. rendezte Viczián János. Budapest, 1999, Argumentum Kiadó – MTA Könyvtára, 411. (a továbbiakban: MIÉM 1999!) 5 Niamessny Mihály (almánfalvi) ügyvéd, szül. Temesvár 1875. augusztus 25. Életútjának rövid összefoglalóját lásd A magyar társadalom lexikonja . Második bővített kiadás. Budapest, 1931, A Magyar Társ. Lexikonja Kiadóvállalat kiadása, 411. (a továbbiakban: AMTL 1931!). Lásd még Keresztény Magyar Közéleti Almanach . Második kötet M – ZS. Közgazdasági Enciklopédia II. Csoport. Budapest, 1940, Nyomta a “Pátria” Irodalmi Vállalat és Nyomdai Részvénytársaság, 753. Lásd még újabban Borsi – Kálmán Béla: A Bánság és Temesvár a századfordulón és az első világháború előestéjén , (231. sz. jegyzet!) in: Polgárosodott nemes avagy (meg)nemesedett polgár. Írások a “nemesi polgárisodás” témaköréből . Pécs. 2002, Jelenkor Kiadó, 124-125. (a továbbiakban B-KB!)


3

fogdmegek, aki – nem lévén hajlandó felesküdni a vadonatúj impériumra s annak koronás főjére I. (Hohenzollern-Sigmaringen) Ferdinand

román

királyra – szerencsére nincs

Temesvárott: Csonka-Magyarország székesfővárosában, Budapesten kezdett új életet. A család többi tagját – tizenhét esztendős «Mackó»-nak becézett nagyfiát és a két bájos, gesztenyebarna-fürtű őzszemű bakfist: Magdit és Margitkát is odavárja júniusban -édesanyjukkal együtt. A késedelem oka a tanév zavartalan befejezése, birtok – és ingatlanügyek megnyugtató rendezése, mely, kényszerből, a ház úrnőjének kínzó, idegtépő, lélekölő s minden maradék energiáját igénybe vevő feladata.6 Mert hodonyi Manaszy Margitot minden ide – ehhez a régióhoz: a Bánsághoz s annak székhelyéhez, Temesvárhoz – köti. Itt, ezen az istenáldotta termékeny tájon látta meg a napvilágot rangos hivatalviselő birtokos-családban. Anyai nagyatyja Murányi Ignácz7 – romantikus arckifejezésű híresen szép férfiú, mellesleg Temes vármegye első alispánja, aki, német származására erősen rácáfolva, a ’48-as magyar szabadságharc dicső krónikájába is beírta nevét. Édesapja, Manaszy Gyula,8 az 1870-es években tevékeny részt vállalt Temes vármegye törvényhatósági és adminisztratív működésében s megbecsült alakja szeretett városa közéletének. Bátyja, ifj. Manaszy (Barco) György,9 egy szerencsés véletlen folytán – örökbefogadás révén – bárói címhez jut, ennélfogva a magyar főrendiház örökös tagja, amúgy, Széchenyi István nyomdokain, országos hírű lótenyésztő.10 Szintén Gyula névre hallgató testvéröccsét, aki a családi tradiciót folytatva a bánsági politika jeles szereplője, 1910.-ben a csákovai választókerületben munkapárti programmal parlamenti képviselővé választják.11 Ilyen körülmények között lassanként feledésbe merül a Manaszy -család újgörög eredete, jóllehet a névadó, birtok (s magyar nemesi -cím)szerző ükapa miatt sem kell éppen szégyenkezni: Eliades Manassis12 nem más, mint az egyik legjelentősebb havaselvi román (fanarióta) uralkodó – Alexandru Ypsilanti – belső titkos tanácsosa, házi orvosa, több ízben Nyugatra küldött rendkívüli és meghatalmazott követe, mi több Erdélybe menekülése előtt a 6

Vö: Székács György: A temesvári leventepör. Ifj. Niamessny Mihály története. 2. rész, Új Magyar Vetés , 1934. november 10., 3.; és X. rész, 1935. április 10., 3.; valamint NMM 106. 7 Lendvai Miklós: Temes vármegye nemes családjai . III. köt. Temesvár, 1903, Dél – magyarországi Történelmi és Régészeti Múzeum Társulat, 98. Vö. B-KB. 82 (127). Osztrákellenes ellenzéki magatartása később is közismert volt: egy adat szerint a temesvári Delejtű című lap 1860. szeptember 11.-i (37.) számában megjelent hazafias cikk miatt ő is azok közé tartozott, akiket gróf Saint - Quentin tábornok, Temesvár helytartója börtönbe záratott. A szövegösszefüggés:“együtt voltak Josephstadtban elfogva Kirch Pál mérnök, Murányi Ignácz földbirtokos, a későbbi főispán, Stokinger Mór és Thúry József ügyvédek Temesvárról.” A Delejtű 1860. november 13.-i (40.) számából idézi Berkeszi István: A temesvári könyvnyomdászat és hirlapirodalom története . Temesvár, 1900, Csanád – egyházmegyei Könyvnyomda, 112. (A foglyok, köztük Murányi I. fényképe, uo. 113.;Romantikus pózban megfestett portréja O'sváth György tulajdonában van.) 8 Lendvai uo. Vö. B-KB 81. 9 Borovszky Samu [szerk.]:: Temes Vármeg ye.[ Magyarország Vármegyéi és Városai ] Budapest, 1908, Országos Monografia Társaság, 414.Vö. B-KB 81- 82. (126.) 10 Hippológusként jegyzett főműve: Az amerikai ügető jelentősége a belföldi tenyészet szempontjából . Temesvár, 1899, A Szerző kiadása 11 Lásd Magyarország monográfiája 1900 – 1932. Három évtized története életrajzokban [szerk. Gellért Imre és Madarász Elemér]. Budapest, é.n. , Magyarország Monográfiája Kiadóvállalat, 346.


4

bukaresti újgörög tannyelvű főiskola - “fejedelmi akadémia” – matézist, gyógyászatot és filozófiát oktató messze földön híres oskolamestere, utóbb rektora. Ám a valóság olykor kegyetlenebbnek bizonyul a leghátborzongatóbb rémálomnál is: a bajonettjükkel hadonászó zsandárok két hátrakötött kezű kamaszt vonszolnak maguk előtt, arcukon kék-zöld foltok s frissen alvadt vér, szemükből könny szivárog, torkukból a vágóhídra hajtott vesztét érző állat artikulálatlan nyöszörgése. A rohamosztagot vezető csendőrtiszt s a két detektív izgatott szóváltásából aztán az iszonyat is rögvest formát ölt: nem a pater familias -t, hanem a család szeme fényét, utolsó reményét, a fiút 13 – az 1902. december 7.-én ugyancsak Temesváron született ifjú Niamessny Mihályt - «Mackót» - keresik a Sziguranca emberei. S a borzadályt, ha lehet, tovább fokozza, hogy a Nagyasszonynak még csak tolmácsra sincs szüksége, hiszen a temesmurányi birtokot időtlen idők óta “oláh” jobbágyok művelik,14 s Manaszy kisasszony hajdani román játszótársaitól s az uradalmi szolgálóktól az 1880-as, 90-es években – a német és a francia mellett – a pórnép tájszólását is többé-kevésbé elsajátította. Azt viszont leglidércesebb révületében sem gondolta volna – akárcsak (pár tucat “túlfeszült lényeglátót” s bomlott idegzetű jósnőt kivéve) a millenáris Magyarhon “úri közönsége” és “vezető osztályai”--, hogy alig két évtizeddel tündérszép gyermekségének vége (s pár esztendővel a «boldog békeidők» szertefoszlása) után ez lesz majd a Bánság (és Erdélyország) hivatalos (állam)nyelve…

*

Agyában tompa ütést érez, bal halántéka félelmetes lüktetésbe kezd, csoda, hogy nem ájul el azon nyomban.15 Ehelyett, mint minden közönséges földi halandó létezésének kritikus pillanataiban, lelki szemei előtt villanásszerűen neki is lepereg egész addigi élete: anyja jóságos arca, amint a bölcsőben fölé hajol, korán elhalt atyjaura csöndes zsémbelése véget nem érő téli estéken a kandalló pattogó tüzénél, a lovas-szán csilingelése a ropogós porhóban környékbeli vizitekből hazatérőben, a halastó hattyúi és gyönyörű tavirózsái, a 12

Pontos életrajzi adatait lásd Ariadna Camariano-Cioran: Les academies princieres de Bucarest et Jassy et leurs professeurs .[sic!] Thessaloniki, 1974, 397 – 407. Vö. B-KB 79 – 83. (125 – 127.) 13 NMM 207. 14 Temesmurány 1551 lelkes (775 férfi és 778 nő) összlakosságának felekezeti megoszlása 1870-ben így festett: római katolikus: 138; görög katolikus: 9; keleti nem egyesült: 1377; örmény: 1. Az unitusokat és az ortodoxokat egyaránt román nemzetiségűnek feltételezve ez annyit tesz, hogy a román “elem” a népesség 89,3%-a, mondhatnánk elsöprő többsége, Vö. Temes vármegye 1870 -ik évi NÉPSZÁMLÁLÁS , Temesvár, 1870, Nyomtatott Diemer Károlynál, 17.


5

murányi mezők égszínkék búzavirágai s égővörös pipacsai, melyekből megannyi csinos csokrot szedett egykoron. S a film pereg tovább: gólyák kelepelnek a román zsellérek zsúpfedeles kunyhóin, csivitelő fecskék röpdösnek a nyári konyha verandájára tapasztott takaros fészkeik körül, s sejtelmesen susog a kúria udvarán magasodó rezgőnyárfa. Látja magát, amint varkocsba font hajjal, matrózblúzban illedelmesen siet a temesvári gimnáziumba; az első leánypajtásaival megosztott édes titkok; az első farsangi bál varázslatos, semmihez nem hasonlító hangulata; a keringő andalító ritmusa; kipirult arcú, gáláns udvarlók; csillogó szemükben csodálat és alig titkolt vágy. Aztán egy markáns arcú, mégis finom vonású nemesifjú ködalakja kúszik be a képbe: az első, nemigen halványuló szerelem kínzó emléke, melynek igézetéből, bár ezt sem Napló jának, de még önnön magának sem vallhatja meg, soha többé nem tud szabadulni… S nincs még vége: az 1901. január 29.-én megült pompás mennyegző Niamessny Mihály országgyűlési képviselő oldalán, a rangos vendégsereg meghitt zsivaja, összecsendülő pezsgőspoharak, tósztok és pajzán jókívánságok; «Sose halunk meg!»; nászút Párizsba, Rómába és Velencébe, férjének megnyugtató, ám érzékeit csupán módjával felajzó jelenléte;16 az első gyerek – Mackó – születése (1902. december 7.-én), az adriai Lovranában töltött tengerparti vakációk bája, romantikus hajókirándulások, festői olasz kisvárosok és hangulatos dalmát halászfalvak egymásra torlódó reminiszcenciái… Majd a rémségek kezdete: a szarajevói merénylet dermesztő híre,17 a mozgósítás - «Mindent meggondoltam, és [mindent] megfontoltam!»18 - eufóriás napjai, hadüzenet, teli torokból éneklő frontra induló honvédek, «Megállj, megállj kutya Szerbia. Nem lesz tied Hercegovina!»,19 virágerdővel 15

NMM 206. Vö. NMM 12. NMM 7-10. 18 Gergely Jenő – Izsák Lajos: A huszadik század története . Budapest, 2000, Pannonica Kiadó, 11. 19 Idézi Pritz Pál: Hory András (Emlékirat és történeti valóság Hory András visszaemlékezéseinek tükrében) , in: Pritz Pál: Magyar diplomácia a két háború között. Tanulmányok . Budapest, 1995, Magyar Történelmi Társulat, 133. [Az 1921-es évjárathoz tartozó Vajay Szabolcs hajdani kiscserkésszel és hasonszőrű pajtásaival – mert “így jön ki a ritmus” – a következő formában énekeltették: «Megállj, megállj te kutya Szerbia, nem lesz tiéd Hercegovina», Vajay Szabolcs szíves helyesbítése, levelének kelte: Vevey, 2002. október15!] Az akkori közérzület érzékeltetésére - a korabeli helyesírási szabályok tiszteletben tartásával - idemásolunk egy véletlenül megőrződött egyidejű olvasói véleményt: “Megmozdult a monarkia. Nyugodtan, méltóságteljesen mozdult meg, mint a királyi oroszlán, mikor nemesen hatalmas teste talpra áll, hogy komolyan megnézze az előtte alkalmatlankodó egérkét. Egy felvillanó, óva intő tekintetet vet reája. Ha ettől sietve el nem takarodik, akkor karmának egyetlen legyintésével agyonsujtja a nyomorultat. Szerbia megittasult Obrenovits Sándor és Masin Draga párolgó vérétől. Ebből eredt az a vérfolyam, mely a közelmultban másfél éven át öntözte a Balkán rögeit; erre vezethető vissza az a gyáva fejedelemgyilkosság is, melyet most négy hete Serajevóban [sic!] lesből, aljas, komisz módon, a szerb nyelvü népek centralizációja érdekében elkövettek. Ez a balkáni borzalmak betetőzése s egyben bizonysága annak, hogy Szerbia mindenre képes, kész és kapható; miért is a monarkiának immár mulhatatlan kötelessége őt végre valahára megfenyiteni. Tennie kell ezt saját érdekében, de tennie kell a humanizmus, a civilizáció és a kultúra nevében is, amelynek őréül és védő bástyájául a balkáni események ujolag felavatták. Ezen hivatása ekzisztenciájának és nagyhatalmi állásának legfőbb biztositéka; mert azok a nyugoti kulturállamok legelsőrangu érdekét képezik. Ezért van az őt alkotó két állam is elválaszthatatlanul egymásra utalva . Évtizede immár, hogy a monarkiában minden téren, minden eszközzel, nyiltan és titokban, szóban és irásban dolgozik a jól szervezett propaganda az északkeleti, északnyugoti és nagydélszláv, valamint a nagyromán alakulás érdekében. Kivülről , a hasonnyelvü országokból szervezik és mozgatják a propagandát a közösség érzetének felkeltésével és az összetartozás eszméjének ápolásával; azt a propagandát, mely legelső sorban Magyarország területi integritása ellen irányul. Ausztriában kisebb a veszedelem, mert odaát valamennyi nemzetiséget összetartja egy hatalmas kapocs: a közös erős habsburgi eszme . De mi itthon csaknem ott tartottunk már, hogy annyifelé huztunk, ahányféle nyelven beszélünk. Ily módon tehát a magyar nemzet veszedelme egyszersmind Ausztria, a monarkia, sőt a nyugoti Európa s ennek kulturájának veszedelme is. 16 17


6

ékesített csapatszállító vonatok, a vitézeket búcsúztató vidáman integető piros- fehér- zöld pántlikás leánysereg20 s diadaléhes hölgykoszorú – s alig pár héttel később - «Mire a falevelek lehullanak» - iszonyúan megcsonkított emberi roncsok,21 fakó tekintetű s bűzös leheletű sebesültek százai és ezrei… Megint látja magát, akárha fátyolos tükörben, amint az átutazó frontharcosok elszállásolására, háborús sérültek s betegek ápolására, a hadirokkantak s haldoklók szenvedéseinek enyhítésére szakosodott Temesvári Pályaudvari Hölgybi zottság 22 mindenható Főasszonyaként ellentmondást nem tűrően,23 s szerfölött hatékonyan épp intézkedik… S egyetlen röpke pillanatra még az igazság is megvilágosodik zaklatott elméjében: túltengő érvényesülési vágya, szakadatlan tenni akarása, érzelmi kielégítetlensége s asszonyi hiusága24 sodorta közéleti pozícióba!25 S lett légyen lázas tevékenysége a

Mindezekért és mindezek érdekében óhajtjuk, hogy: Legyen vége a komédiának! ”[Rónay M. kiemelései!] Lásd Rónay Mihály : Előre (Szentmárialiget, [1914] jul. 26., Temesvári Hirlap , Tizenkettedik évfolyam, 176. szám, 1914. július 31. (Péntek), címlap! Egy Rónaynál kevésbé iskolázott ember (a lovranai magyar vendéglős) – Manaszy Margit tolmácsolásában – ekképp vélekedett: “A háború tönkretenné az új üzletemet, de nem baj, belátom, le kell számolni a szerbekkel” Lásd NMM 10. (1914. július 20.-i bejegyzés) 20 Úgy érezzük, nagyon is ideillik Manaszy Margit egykorú – A mi távozó fiaink … fő- és Leányainkhoz alcímű cikkének mondanivalója, s kivált atmoszférája (szintén a korabeli ortográfia érintetlenül hagyásával): “ «Még nyilnak a kertben az őszi virágok…» még tele van bimbóval a rózsabokor. A természet ez évben megóvta őket a pusztulástól […] az idén más terve volt. Nem hozzátok akarok beszélni Temesvár asszonyai, anyái, akik felemelt fővel adjátok oda legdrágábbjaitokat, a kik teljesiteni fogják kötelességeteket éjszakákon betegágyak mellett sebek kötözése, nyomor enyhitése körül. Hozzátok akarok szólani szülővárosunk mosolygó arcu szőke és barna, gondtalan édes, fiatal lányai! A fiaink elmennek… dübörögnek az utcák kövezetei sulyos lépteik és fegyvereik csörgése alatt. Ott mennek el tömött sorokban feszülő egyenruhában, vagy jönnek fáradtan poros parasztgunyában, ahogy kihullott kezükből az áldásos munkához, aratáshoz felemelt pengő kasza. Nyissátok ki ablakaitokat, nyissátok ki tágra és hajoljatok ki mélyen, - hajoljatok a muskátlis erkélyetek fölé. Tépjétek le, tépjétek le tele kézzel gondosan ápolt virágjaitokat és szórjátok le a poros fáradt lábaik elé […], akik elindultak a nagy utra győzni vagy meghalni egy boldog jövőért… Temesvár lányai! Egetverő éljenzés, kitörő lelkesedés kiséri őket a felébredt országon végig. Ne lássanak nálunk sem sápadt, komor arcot, rejtőzzön el minden köny, némuljon el minden jajszó egy pillanatra! Ne menjen közületek többé az utcára virág nélkül egy sem; ha katonát láttok, dobjátok feléjük kicsi kezeitekkel – névtelen hős az mind ma, csillogjon bár egyenruha rajta, vagy fedje disztelen, poros izzadt suba! Meg fognak csillanni a fáradt komor szemek – én láttam tiz kérges tenyeret nyulni egyetlen szál piros szegfü után – és felcsattanó jókedvvel lerepülni a tölgylombos katonafövegeket… Ujjongjatok feléjük… mást, mint a lelkesedésünket nem adhatjuk nekik … aztán álljatok meg az utcán a sarkokon riadtan, rémülten siró asszonyaik mellett. Beszéljetek velük; ebben a nagy idegen városban, mely elnyeli a legkedvesebbjüket, tán a Ti mosolyotok, a Ti szavatok lesz a napsugár, mely egy percre biztatón áttöri a sötétséget. Ti vagytok az ígéret! Ti vagytok a tavasz! A mi távozó fiaink elé szórjatok virágot lányok! Tépjétek le a rózsákat, tépjétek le mindet, ezek között, akik most elmennek, vannak olyanok, akiknek már nem jut abból a babérból, melyeket majd a győzedelmesen hazatért csapatokra hintünk, akiknek a jeltelen sirját tán csak az a szál honi virág fogja disziteni, melyet most a kabátja zsinórjára tüztök… «Ez a nemzet feltétetett a történelem mérlegére…» az egyik serpenyőbe elmult idők rút széjjelhúzásának ezernyi büne, a másikat, melybe rengeteg vér és köny fog most kerülni - hazám leányai! tán épp a Ti apró rózsáitok, lelkesedéstek, imádságtok fogja a mi javunkre lebillenteni!” Lásd Temesvári Hirlap , tizenkettedik évfolyam, 176. szám, 1914. július 31. [péntek], a címlapon. (a Temesvári Hirlap idézett száma O'sváth György brüsszeli magánlevéltárában található!). Vö. NMM 14.!) 21 NMM 31; 33. (!) 22 Manaszy M. adatai szerint ténylegesen 1915. áprilisában alakult (NMM 73.), ám a temesvári leányok és asszonyok, felekezeti különbség nélkül, valójában már pár nappal a háború kitörése után ott és úgy segítettek, ahol csak tudtak (Vö. NMM 18, 23, 29-31, 50-51, 78, 182.). A Hölgybizottság hivatalos működéséhez ízelítőül lásd NMM 73-76, 82, 88-89, 120, 126, 132-133, 135-136, 162, 169. A jótékonysági intézmény tevékenységének és Manaszy Margit szerepének korabeli megítéléséhez idézünk egy kortársi méltatásból: “Két év óta fejti ki áldásos müködését a józsefvárosi Pályaudvari Hölgybizottság , ellátásban részesítve a harczterek átutazó, fáradt, sebesült és beteg katonáit. Közel félmillió harczos részesült a temesvári társadalom lelkes honleányaiból alakult bizottság támogatásában, üditő ellátásában s vigasztaló nemeslelküségében. A nemes, emberszerető és hazaszeretettől sugalmazott mű Niamessny Mihály dr. országgyűlési képviselő nejének gyönyörü alkotása, aki a bizottság tegnap megtartott beszámoló közgyűlésében az illetékes tényezők legmelegebb elismerésében és köszönetében részesült” Lásd A Temesvári Pályaudvari Hölgybizottság . Dr. Niamessny Mihályné ünneplése. – A bizottság közgyülése. – Hess tábornok és Geml polgármester elismerése, Délmagyarországi Köz löny [Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: Osztie Andor], 1917. május 3. (vezércikk, 1.) (O’sváth György brüsszeli magánlevéltára). Vö. Geml József: Emlékiratok polgármesteri müködésem idejéből. (1914 VI. 15 – 1919 IX. 4.). Timisoara, 1924, Helicon Könyvnyomdai Müintézet [sic!], 37. (a továbbiakban Geml 1924!); valamint, újabban, Szekernyés 1998, 79.! 23 A temesvári hadtestparancsnokság az alábbi szövegű igazolvánnyal látta el a Labestatio vezetőjét: “Niamessny Mihályné úrnő fel van hatalmazva katonai-beteg ügyekben önállóan rendelkezni. Parancsai azonnal és feltétlenül teljesítendők” NMM 90. 24 Vö. NMM 12, 15. (!), 47, 73 – 75, 83, 86, 201. (Saját önkritikus megfogalmazásában: “Mea culpa – mea culpa, az én hibám volt. Kiengedtem a kezemből a gyerekeimet. Az én becsvágyam, a hiuságom – nem láttam meg az igazi kötelességemet.”; u.o.) 25 Egy adat szerint 1906 és 1917 között a temesvári evangélikus egyházközség 1890.-ben alakult Nőegylete elnöke (is) volt! Lásd Jakabffy Elemér – Páll György: A bánsági magyarság húsz éve Romániában 1918 – 1938 . Budapest, 1939, A “Studium” kiadása, 106. (a továbbiakban: Jakabffy – Páll!)


7

világháború szédítő forgatagában bármilyen közhasznú, sőt sokak számára akár áldásos is, a gyerekeit bizony egy picit elhanyagolta. Azok, kivált a nyúlánk, karcsú, biztos fellépésű, mélybarna

szemű,

magas

homlokú

Mackó,

egész

egyszerűen

észrevétlenül

kicsúsztak26 kezéből…

*

Ám ez most nem a merengés ideje: a csőre töltött revolverüket szorongató detektívek szuronyos csendőrök kíséretében berontanak ifjú Niamessny Mihály szobájába, s a két összevert, szepegő bajtársat is rögvest betuszkolják: «Mackó, add meg magad, minden el van árulva, el van veszve!»

27

- hadarják egymás szavába vágva, fuldokolva az izgalomtól…

A «Horthy- leventék kapitánya»28 – történetünk egyik főszereplője – krétafehér arccal, hosszú hálóruhájában mozdulatlanul hever az ágyon. Már ébren van, húgai költötték fel mély álomtalan álmából, az idősebbiknek, a szemfüles Magdának még arra is van érkezése, hogy figyelmeztesse: azonnal adja át neki, ha vannak, a kompromittáló dokumentumokat: «Mackó… oláh katonák, ha van valami írásod, add ide gyorsan, vigyázz, ne beszélj ostobaságokat »29 … (Ifj. Niamessny Mihály át is ad neki egy listát, amit húga azonnal el is rejt!) Az egyik magyarul is tökéletesen tudó titkosrendőr durva hangú nógatására ifj. Niamessny Mihály kényszeredetten öltözködik, halottsápadt, megkövülten ácsorgó édesanyjának pedig odasúgja: - «Mamuska, próbáljon meg valamit. Komoly dolog. Nem tehettem más képp» 30 Ez alatt a hívatlan látogatók szétdúlják a szobát: fiókokat borogatnak, módszeresen átvizsgálják a “célszemély” tanszereit, iskolai füzeteit, ingeit, alsóneműit kidobálják a ruhásszekrényből. Nagy buzgalmukban még a párnákat s a matracokat is gondosan végigtapogatják, s az ágy alá is benéznek. Mindhiába: néhány összegyűrt papír fecnin kívül semmi érdemlegeset nem vihetnek magukkal…

26

Vö. NMM 102, 134, 169-170, 188, 197, 201. NMM 207. 28 Az egyik román rendőrtiszt – minden valószínűség szerint: Mitra József -- minősítése, lásd NMM 207! A Leventemozgalomról lásd bővebben Gergely Ferenc: A leventeintézmény története (kézirat, 1972)[A kéziratból, Gergely Ferenc hozzájárulása nélkül egy népszerűsítő változat jelent meg: Gergely Ferenc - Kiss György: Horthy leventéi . A leventeintézmény története. Budapest, 1976, Kossuth Kiadó 29 NMM 207. 30 NMM 208. 27


8

Közben Manaszy Margit is felocsúdik első döbbenetéből: felébreszti a román megszálláskor házába bekvártélyozott regáti katonatisztet, erélyesen tiltakozik, és magyarázatot kér.31 Példáját serdülő leányai is követik, főként Magda, aki rámordul a bakfis ruhák között turkáló detektívekre: - Az én holmimhoz ne nyúljon, semmi köze hozzá!

32

Ám azt

Manaszy Margit már nem akadályozhatja meg, hogy hátracsavart kezű elsőszülöttjét síró-rívó sorstársaival együtt be ne lökdössék a csukott rabszállítóba s ismeretlen helyre el ne hurcolják őket. Arra azonban még futja fogyatkozó erejéből és körültekintéséből, hogy az időközben előkerült egyik legveszedelmesebb bűnjelet – a kis vezér pisztolyát, amelynek rejtekhelye csodával határos módon elkerülte a vizslató rendőrszemek figyelmét – gyors mozdulattal idősebbik leánya plisszészoknyája alá csatolja s a különítmény távozása után a hátrahagyott őrök éberségét kijátszva a közeli Béga-hídra óvakodjon s az árulkodó marokfegyvert a jeges hullámokba hajítsa.33

* I/b: problémafelvetés (kül -és belpolitikai vázlat) Így, ezzel a valóban filmszerű és – a “folytatás” (három román diktatúra34 s a hírhedt “kompetens”35 utódszerv: a Securitate működése) ismeretében – ma is hátborzongató jelenetsorral indul a Trianon-körüli, alig két kurta esztendőt felölelő zavaros “átmeneti”36 történelmi időszak (s benne a nem kevésbé kusza magyar – román viszony) egyik leghíresebb short story – ja, amely, hála a bánsági s főként temesvári hírlapírók szorgos tényfeltáró és krónikási tevékenységének, a temesvári «Leventeper» címen 1920 januárja és júniusa között, vagyis a magyar fátum bekövetkezésének talán legérzékenyebb fázisában, állandó izgalomban tartotta a kortársakat s a szélesebb újságolvasói közvéleményt egyaránt. 31

NMM 206 – 207. NMM 208. 33 NMM 209. 34 Vö. Lucreţiu Pătrăşcanu: Sub trei dictaturi . Bucureşti, 1945, Forum 35 A kódolt román közbeszéd százféle módon jelölte a gyűlölt “állambiztonsági rendőrség”(románul: Organele Securităţii de St at, becézve: szeku) – az AVH (ávó) román megfelelője – embereit. Ezek egyike az “organele competente” (hozzáértő, illetékes szerv) volt! Jóval költőibb a “kékszemű fiúk” (“băieţii cu ochi albaştrii”) elnevezés, amely arra utalhat, hogy, -- legalábbis kezdetben – sok volt közöttük az “együttlakó nemzetiségek” soraiból rekrutált “káder”. Másik lehetséges magyarázat: a szóbeszéd úgy tartja, hogy a janicsárképzés szabályai szerint előszeretettel alkalmaztak családjuktól elszakadt, csecsemőotthonokban, intézetekben felcseperedett elhagyott gyerekeket, akik részben szintén az ország lakosságának több mint tíz százalékát kitevő nemzeti kisebbségekből kerülhettek ki. Közöttük pedig feltűnően magas lehetett a szőke, világosabb szemű kisfiúk aránya, akik, ily módon kiríttak a zömében barna szemű regáti törzslakosságból. Értelemszerűen ez azt is jelenti, hogy sok volt közöttük a szocializmust építő népi-demokratikus román államot ismeretlen szüleivel azonosító székely és magyar hajdani lelencgyerek, s ez a tényállás – később – alkalmasnak tetszett (s bizonyult) némi felelősségáthárításra. Arra tudniillik, hogy a “kommunizmus” magyar és zsidó (ezen belül főként magyar zsidó) “elvtársak” műve, a román törzslakosság csupán elszenvedte azt… A korszak viszonyaihoz és, kivált, hangulatához lásd Tompa István: Hogyan történhetett? Kolozsvár, 1995, Dacia Könyvkiadó; vö. Tóth Imre a közelmúltban megjelent visszaemlékezéseivel! Várdy Péter: Az életben van , amit az ember nem tesz… és tesz, Budapest, 2004, Pont Kiadó (különösen 114-118., etc. . – a továbbiakban Várdy 2004!). A Securitate, s egyáltalán a “korai” román proletárdiktatúra módszereihez lásd még Mircea Stănescu: Istorie şi memorie a reeducării (Bucureşti, 2 noiembrrie 2001, kézirat, 1 – 8. fol., a szerző birtokában) c. érdekes tanulmányát! 32


9

Az érdeklődésre meg is volt minden ok: a Bánság (Bánát) – s benne az elismerten legdinamikusabban “polgárisodó” soknemzetiségű, mégis erősen magyarosodóban37 lévő hungáriai nagyváros: Temesvár , a történelmi Dél-Magyarország gazdasági centruma és stratégiai kulcsa -– hovatartozása, ha lehet még az “átrendezésre” (elcsatolásra) kiszemelt többi régió (Csallóköz, Felvidék, Kárpátalja, Partium, Máramaros, Vajdaság, Erdély stb.) sorsánál is jobban foglalkoztatta a nagyközönséget. Már csak azért is, mert ez nem egyszerűen a győztes – vesztes sémával leírható cseh(szlovák) – magyar, szerb(horvát) – magyar, illetve román – magyar ügy volt, hanem – a diadalmas Entente -fővárosokból nézvést -- két mohó “szövetséges és társult hatalom”: Szerbia és Románia beláthatatlan politikai-stratégiai-taktikai bonyodalmakkal, sőt akár nyílt fegyveres összecsapással is fenyegető akut (belső) konfliktusforrása,38 s arra, különféle okokból Rómában, Londonban és Párizsban is oda kellett figyelni!39

Hiszen,

mint

ismeretes,

a

kérdéses

területet,

a

hajdani Délvidék

nemzetgazdaságilag legértékesebb keleti zónáját Belgrád és Bukarest finoman szólva csak erősen elnagyolt (legalábbis jórészt vitatható) “történelmi jogon” ugyan, ám annál alaposabban megfontolt (kétségbevonhatatlan) nyers gazdasági – közlekedési s hadászati érvek és érdekek alapján teljes egészében magának követelte! (Magától értetődik, hogy ehhez képest az osztrákok által gyaníthatóan cseh sugallatra40 forszírozott Nyugat-Magyarország, a 36

A korszak egyik jeles szerzőpárosa “átmeneti idők krónikája” kifejezést használja, lásd Jakabffy Elemér – Páll György: A bánsági magyarság húsz éve Romániában 1918 – 1938. Budapest, 1939, A “Studium” Kiadása, 110. 37 Lásd részletesen B-KB 35 – 44. Temesvár nagyhírű polgármestere – Telbisz Károly - nekrológjában a következő minősítés olvasható: “az első magyar kultúrváros megalkotója”, Temesvári Hirlap , 1914. július 15. Lásd A[lexa]. K[ároly].: Az erény, a kötelességérzet és a szépség Gozsdu Elek temesvár i közéleti szereplése és levelezése , in: Kertünk Istennel határos Gozsdu Elek és Weisz Anna levelezése 1906 – 1915 [ A szöveggondozás, a jegyzetek és a névmutató Pongrácz P. Mária és Alexa Károly munkája]. Budapest, 2001, Kortárs Kiadó, 686. (Vö. Geml 1924, 17. ; Telbisz életrajza uo. 28.!). Lásd még Manaszy Margit alábbi romantikus hangulatú 1915. január 10.-i jegyzetét is: “én nemzetem, én hős és bolondos, lelkesedni tudó magyar nemzetem, aki elvérzesz most a csatatereken, érzed Te is úgy, mint én, hogy nagy történelmi pillanatok ezek, mikor az első ezer német gránátos nehéz léptei végigdübörögnek ennek a nagy magyar város nak a kövezetén”?[az én kiemelésem! – B: - K.B.], NMM 69. (Székács György, a Leventeper első krónikása “ősmagyar városnak” minősíti, lásd Új Magyar Vetés, 1935. március 11., 4. (első bekezdés!): 38 A szerb-román acsarkodás kiváltó oka részben az antant-ígéretek összehangolatlanságában rejlik (a földrajzi-demográfiai és egyéb ismeretek hiányosságán túl, némi valószínűsíthető felelőtlenséggel megtetézve): “Az 1915. augusztus 18-án kelt aide-mémoire Szerbiának ígérte Boszniát, Hercegovinát, Dalmácia egy részét, Szlavóniát, Horvátországot, Fiumét, a történeti Magyarország délszlávok lakta részeit, így a Bánátot [Bánságot] is, amennyiben nem teszi le a fegyvert, hanem harcol tovább. 1916. augusztus 17-én – hosszú tárgyalások eredményeként – a bukaresti szerződésben az antant Romániának ígérte Erdélyt, a Partiumot, a Debrecen -– Szeged vonaltól keletre eső területeket, a Bánátot (megfeledkezve a Szerbiának tett ígéretéről), Bukovinát.” Lásd L. Nagy Zsuzsa: Magyarország története 1918 – 1945 [Egyetemi jegyzet, 2. bővített kiadás; Történelmi Figyelő Könyvek 3.]. Debrecen, 1995, Multiplex Média Debrecen, 10 – 11. Vö.Émile Haumant: La formation de la Yougoslavie (XVe – XXe siècles). Paris, 1930, Éditions Bossard, 728 – 730. Sztáray Zoltán: A bukaresti titkos szerződés – Hogyan adták el Erdélyt az antanthatalmak? Új Látóhatár (Különlenyomat az 1980. 1. számból, 1 – 15.; térképvázlat a 15. oldalon!). Vö.: Trianon [szerk. Zeidler Miklós]. Budapest, 2003, Osiris Kiadó, 17-18. (a továbbiakban: Zeidler 2003!), és Palotás Emil: Kelet-Európa története a 20. század első felében . Budapest, 2003, Osiris Kiadó, 193. (a továbbiakban Palotás 2003!) Lásd még, román szemszögből: V. V. Tilea: Acţiunea diplomatică a României. Nov. 1919 – mart. 1920 . Sibiu, 1925, Tipografia Poporului (különösen: Chestiunea Banatului, 135 – 148.; a könyv magyarul is hozzáférhető: Románia diplomáciai működése 1919 novemberétől 1920 márciusáig [ford. Botos János]. Lugoj – Lugos, 1926, A “Magyar Kisebbség” kiadása, Nyomták Husvéth és Hoffer, 115 – 127. (a továbbiakban: Tilea 1926!) 39 Vö. Juhász Gyula: Magyarország külpolitikája 191 9 – 1945 . Budapest, 1969, Kossuth Könyvkiadó, 18. Lásd bővebben Ormos Mária: Padovától Trianonig 1918 – 1920 . Budapest, 1983, Kossuth Könyvkiadó, 36, 120 – 122, 156 – 157, 180, 187, 189 – 192, 244 – 245, 307, 320, 327, 340, 343 – 345, 353. (a továbbiakban Ormos!) 40 Az elgondolás – a “cseh – szerb korridor” járulékos elemeként -- vélhetően magától Edouard Beneštől származik és indoklása – egyfajta sarktételként -- így hangzik: “nem szabad tűrni azt, hogy ez a minden békeszerető nemzettel ellenséges népfaj alig egy néhány évtizedes és a legaljasabb erőszakkal elharácsolt nyelvi és gazdasági zsákmányt megtarthassa. Minden érvre és erőre szükség lesz a konferenciánál [sic!] arra, hogy a magyarság azon határok közé szoríttassék, amely őt megilleti: a kunok és jászok területére a Tisza és a Duna között és a Dunántúl területére a Duna, Dráva és a Balaton-tó között. Ezek azok a területek, melyek a cseh községek részére szánt határoktól délre, a szerb határoktól északra és a román határoktól nyugatra feküsznek.” Idézi – Kuffner H. [E. Beneš]: Nás stát a svet ovy mir – Unser Staat und der Weltfriede , Prága, 1918., 23. nyomán -- Horváth Jenő [egyetemi rendkívüli tanár]: A békeszerződés mérlege. IX. A szláv korridor,


10

későbbi Burgenland (Őrvidék) témája – a leendő magyar-osztrák államhatár fontossága – is eltörpült, mivel ez esetben két vereséget szenvedett s következésképpen semmibe vett páriaország osztozkodásáról volt csupán szó, amely – tisztelet a kivételnek - nem sok álmatlan éjszakát okozott a Versailles- i szakértőknek s egyáltalán a nyugati “békecsinálóknak.”41 Ha pedig egy, korábbi föderalista nézeteit az új “helyzet” kívánalmaihoz pragmatikusan igazitó, a “magyar állameszmével” végképp meghasonlott erdélyi román “stratéga” mérlegelte egy esetleges újabb magyar – osztrák államközösség minden áron való meghiúsításának módozatait, akkor ilyesféle eszmefuttatások is megfogamzhattak elméjében, mint az 1872.ben a Dés környéki Alparéten egy Bethlen Gábor erdélyi vajda által nemesített román értelmiségi családba született Alexandru Vaida Voevod (1919. december 5. és 1920. március 13. között Nagy-Románia miniszterelnöke) fejében, aki 1920. elején ezt mondta egy francia szakértőnek: “Milyen haderőt lenne képes Burgenland kiállítani? Mekkora gazdasági erőt képvisel? Ha tekintetbe vesszük, hogy Magyarország királya a koronázáskor megesküszik, hogy «megőrzi az ország épségét és visszahódítja az elveszett területeket», azt hiszem, hogy ha elvesszük tőle a burgenlandi németek félig elmagyarosodott kis zárványát, Magyarország és Ausztria között az örökös viszály magvát hintenénk el, egy olyan seb keletkezne ezáltal, amelyet az uralomvágy szenvedélyétől áthatott sajátos magyar közjogi viták sohasem hagynának behegedni. Ha pedig azzal is számolunk, hogy Magyarország a jövőben is Németország csatlósa és szövetségese marad, úgy gondolom, Burgendlandnak Ausztria javára történő átengedése nagyobb erkölcsi-politikai hasznot hozna, mintha egy talpalatnyi földet és elenyésző számú német lakosságot csatolnánk Magyarországhoz!”42 Ennek a fejtegetésnek különös ízt kölcsönöz az a tény, hogy Vaida-Voevod emlékiratai tanúsága szerint nem volt Nemzeti Ujság , VII. évfolyam, 148. szám, 1925. július 5., 8. Vö. Palotás 2003, 192.; Szarka László: A csehszlovák államalapítás a párizsi békekonferencián 1919-ben. A kérdéskör cseh és szlovák történeti megítéléséről. (Előadásszöveg, Teleki Intézet konferenciája, 2004. szeptember 29., 1 – 11. fol. [kimerítő bibliográfiával] – itt mondunk köszönetet Szarka Lászlónak önzetlen, kollegiális segítségéért! – B-KB) 41 A több könyvtárnyira rúgó (egymástól olykor szögesen eltérő nézőpontú s igen vegyes szinvonalú ) vonatkozó szakirodalom talán legjobb darabja Romsics Ignác: Helyünk és sorsunk a Duna – medencében . Budapest, 1996, Osiris Kiadó c. tanulmánygyűjteménye! Nemzetközi összefüggéseihez lásd például Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam. Kelet – Közép – és Délkelet – Európában a 19. és 20. században . Budapest, 1998, Napvilág Kiadó, és Urs Altermatt: A szarajevói jelzőtűz. Etnonacionalizmus Európában . Budapest, 2000, Osiris Kiadó. A következmények oldaláról és azok orvoslásának módozatairól lásd egyebek között Francis S. Wagner [szerk. és a bevezetőt írta]: Toward a New Central Europe. A Symposium on the Problems of the Danubian Nations . Aston Park, Florida, 1976, Danubian Press, inc.; Peter Pastor: Hungary between Wilson and Lenin: the Hungarian Revolution of 1918 - 1919 and the big three . East Europen Quarterly, Boulder [Distributed by Columbia University Press, New York], 1976; Leslie Charles Tihany: The Baranya Dispute 1918 - 1921. Diplomacy in the Vortex of Ideologies . East European Quarterly, Boulder [Distributed by the Columbia University Press, New York], 1978; Romsics Ignác [szerk. és a bevezetőt írta]: Magyarország és a nagyhatalmak a 20. században. Tanulmányok . Budapest, 1995, Teleki László Alapítvány; Szarka László: Duna – táji dilemmák. Nemzeti kisebbségek – kisebbségi politika a 20. századi Kelet – Közép – Európában . Budapest, 1998, Ister Kiadó, (különösen: 126 – 147, 185 – 205!- a továbbiakban: Szarka 1998!); Geopolitics in the Danube Reg ion. Hungarian Reconciliation Efforts, 1848 – 1998 [szerk. Romsics Ignác és Király K. Béla]. Budapest, 1999, Central European University Press; Trianon and East Central Europe. Antecedents and Repercussions . [szerk. Király K. Béla és Veszprémy László]. Boulder, Colorado - Highland Lakes, New Jersey, 1995, Social Science Monographs, Atlantic Research and Publications, Inc.;Bennett Kovrig: Partitioned Nation: Hungarian Minorities in Central Europe , in: The New European Diasporas. National Minorities and Conf lict in Eastern Europe [szerk. és a bevezetőt írta Michael Mandelbaum]. New York, é. n. [2000], Council on Foreign Relations Press, 19 – 80.;Herczegh Géza: A szarajevói merénylettől a potsdami konferenciáig. Magyarország a világháborús Európában . Budapest, 1999, Magyar Szemle Könyvek. Lásd még ifj. Bertényi Iván: Tisza István és az I. világháború , in: Romsics Ignác (szerk.): Mítoszok és legendák a 20. századi magyar történelemről . Budapest, 2002, Osiris Kiadó, 28 – 86 (a továbbiakban: Romsics Ignác 2002!); Ablonczy Balázs: Trianon – legendák , uo. 132 – 161.; valamint Ormosnak a 39. jegyzetben hivatkozott kitűnő munkáját is!


11

éppen elragadtatva a valódi értelmi szerző, Edouard Beneš személyiségétől és gátlástalan politikai intrikáitól,43 jóllehet 1920 január-márciusi londoni és párizsi tárgyalásai során, miként később még látni fogjuk, maga is oly sikerrrel alkalmazta a beneši taktikát, hogy másik nagy tanítómestere, korának vitán felül legsikeresebb diplomatája, Ionel Brătianu is megirigyelhette volna.) Paradox módon épp ez a stratégiai - hatalompolitikai képlékenység s a nyomában járó nagyhatalmi érdekkülönbözőség adott tápot a bánsági német (sváb) törzslakosság, az iparosodás s a szervezett betelepítés eredményeként mind számosabb (helyenként őshonos) magyarság s leginkább a kevertvérű s vegyes népességű, ám egyre inkább magyar tudatú temesvári polgárság és “városi közönség” (birtokosság, hivatalnoki kar és, nem utolsósorban, a lakosság mintegy tíz százalékára rúgó szintén többnyire már magyarul beszélő és érző zsidóság!44 ) vérmes reményeinek is: Róth Ottó alig kéthónapos Bánáti Tanácsköztársaságát (1918. október 31.[november 21.] – 1919. január 14.45 ) szerb megszállás (1918. november 17. – 1919. július 27.46 ), majd, átmenetileg – nyilvánvaló katonapolitikai céllal: a román és szerb csapatok hermetikus szétválasztása okán47 – a Keleti Szövetséges Hadsereg (Armée Alliée d’Orient) francia és szenegáli egységeinek 1919. július végi szintén tiszavirág életű (július 27. – augusztus 12.) temesvári bevonulása48 követte.

42

Lásd Alexandru Vaida Voevod: Memorii. II . [kiad. Alexandru Şerban]. Cluj – Napoca, 1995, Editura Dacia, 1995, 83.(a továbbiakban: A. V. Voevod I – II – III – IV.!) 43 Vaida ezt a portrét rajzolta cseh kollégájáról: “Középtermetü, szőke férfi volt, agilis, gyorsbeszédü. Amikor egy ülésterembe belépett, oldalvást, a fal mellett osont, akárha egy óvatos macska. Olyan benyomást keltett mintha, sietős dolga lévén, rejtegetne valamit. Az volt a szerencséje, hogy a nagyműveltségű Masaryk óriási tekintéllyel és presztízzsel rendelkezett. Az ő árnyékában keverhette kártyáit (szőhette intrikáit), mesterien és gátlástalanul kihasználva a nyugatiak naív tudatlanságát – a szövevényes osztrák és magyar viszonyok tekintetében --, amelyek felfoghatatlanok voltak számukra”. (A. V. Voevod II., 93.). Ideillik az a magánvélemény is, amelyet napjaink egyik legfelkészültebb francia “cseh-szakértője”, Antoin Mares párizsi történész alakított ki a leendő csehszlovák államfő doktori disszertációjáról – Benes, Edvard: Le Problème autrichien et la question tcheque, étude sur les luttes politiques des nationalités slaves en Autriche , par Edourd Benes, Paris, V. Giard et E. Brière, 1908. In-8°, 312 (Cote et fonds 8-M-14501, Tolbiac – Rez de jardin – Magasin) – nemes egyszeruséggel “horrible” jelzővel illettvén azt, mármint tudományos szempontból…. 44 Vö. B-KB 62 – 65, 135-137. (268. sz. jegyzet!) Irodalmi “megközelitésből” lásd még Gasparovich László: Határváros , in: Gasparovich László: Végeken . Budapest, 1982, Magvető Könyvkiadó, 9-82 (különösen 80.!) 45 Geml 1924, 92-93, 100 – 101. Ormos Mária, más forrásból (Hajdu Tibor: A Magyarországi Tanácsköztársaság . Budapest, 1969, Kossuth Könyvkiadó. c. művére hivatkozva [a továbbiakban Hajdu 1969!]), úgy tudja, hogy Róth Ottó, a “dél-magyarországi [szociáldemokrata] pártmozgalom egyik régi vezetője1919. február 20.-ig volt a «a bánáti néptanács» vezetője, Ormos 213. [vö. Hajdu 1969, 37.] (Ez esetben jelen sorok írója több hitelt ad az akkor még hivatalban lévő pedáns temesvári polgármesternek!) 46 Geml 1924, 98., 142. 47 “Miután a Bánát [Bánság] birtoklásáért a délszláv és a román egységek összecsaptak, őket francia alakulatok választották szét, s egyben Szegedet és környékét is megszállták. E részeken a közigazgatás magyar kézben maradt.” Lásd L. Nagy Zsuzsa i. m. 24.! Vö. Hajdu Tibor: Közép - Európa forradalma 1917 - 1921 . Budapest, 1989, Gondolat, 119. 48 A temesvári bürgermeister elsőrendű forrásnak számító visszaemlékezéseiből kiderül, hogy egymást váltó francia egységek hosszabbrövidebb ideig már korábban is állomásoztak Temesvárott - a város vezetősége számára ismeretlen céllal, lásd Geml 1924, 98, 101-102, 120121, 135, 152. (Geml feljegyzéseiből megtudjuk például, hogy az első tizenötezer fős francia hadtest Gambetta tábornok vezetésével 1918. december 3.-án érkezett, Gambettát már másnap Farret generális váltotta fel, a következő nagyobb kontingens Prunot tábornok vezényletével 1919. március .19.-én kvártélyozta be magát a Ferencz - József laktanyába, a harmadik francia ármádia parancsnoka – générale de Tournadre -- pedig 1919. augusztus 5.-én jelentette be a francia katonai közigazgatás bevezetését, két nappal azután, hogy látványos külsőségek közepette a román hadsereg is bevonult, Ionel Brătianu román miniszterelnök pedig hivatalos temesvári villámlátogatása keretében német nyelven ecsetelte a városra -- “a román állam keretében” -- váró ragyogó jövőt, és kerek nyolc nappal a román államhatalom 1919. július 28.i bevezetése után. Így igazán nem csoda, hogy a derék temesvári “bürgerek” teljesen belefásultak a nagy jövés-menésbe és semmit sem értettek az egészből. Kivéve persze a lényeget , megszokott korábbi életvitelük, régi szép világuk pusztulását, amit Geml, emlékiratai egy másik helyén (nemcsak szűkebb pátriájára, hanem “széles e hazára” is gondolva) ekképpen öntött formába:“el kell vesznünk, ha az egész világ ellenünk van”! (Geml 1924, 91.). Vö. NMM 190 – 191. (Monsieur le Commandant Prunot látogatása a Pályaudvari Hölgybizottság vezetőjénél!), és Radu Păiuşan: Mişcarea naţională din Banat şi Marea Unire(1895 – 1919) . Timişoara, 1993, Editura de Vest, 180. (a továbbiakban: Păiuşan!)


12

Mindennek további folyományaként a módos bánsági sváb parasztság s a többnyelvű (“idegen-ajkú”),* ám magyarosodóban lévő városi polgárok – főként a temesváriak - eleinte nem vették igazán komolyan sem a zömükben Ókirályságbeli román hadosztályok 1919. augusztus 3.- i megjelenését, sem azt, hogy Őfelsége, az Isten kegyelméből uralkodó I. Ferdinánd király (s legfőbb hadúr) fennkölt stílű – az 1919. július 28.-i temesvári lapok reggeli kiadásában49 közhírré tett, utóbb a fontosabb középületekre is kiszögezett - parancsa Torontál, Temes és Krassó-Szörény vármegyék területét «örök időkre» Nagy-Románia (a Román Királyság) integráns és elidegeníthetetlen részévé, vegyes etnikumú, ötnyelvű (románnémet- magyar-szerb-bolgár) népét pedig, «egyszer s mindenkorra»,50 román alattvalóvá nyilvánította – Nicolae Ceauşescu (1918 - 1989) hatvan esztendővel későbbi kedvelt kifejezésével: “nemzetiségi különbség nélkül”(fără deosebire de naţionalitate)… Mindezt pedig jó néhány hónappal a hivatalos trianoni végzések kihirdetése s érvénybe lépése előtt… Hiszen ugyanezt tették a szerb megszállók is, Misics vajda (Živojin Mišić, a szerb [jugoszláv] főparancsnok) emberei, arról nem is beszélve, hogy papíron – s elvileg – még semmi sem dőlt el: a Versailles- i békekonferencia még javában ülésezett, gőzerővel folyt a kulisszák mögötti alkudozás, s bár az antant-központokból gyakran szivárogtak ki nyugtalanító hírek, azok cáfolata is nemegyszer – s sokszor rangos nyugati napilapokban51 – nyomdafestéket látott, bizonyosat pedig – talán néhány tucat valódi bennfentest kivéve – szinte senki sem tudott52 … *

Vö. Blaskovics Ferencnek a 245. számú jegyzetben közölt 1899-es beszédrészletével! (B-KB) Geml 1924, 149.. Vö. Székács György: A temesvári leventeper. If. Niamessny Mihály története , IX. rész, Új Magyar Vetés , 1935. március 25., 4. 50 Vö. Szász Zoltán: Az erdélyi román polgárság szerepéről 1918 őszén (Különlenyomat a Század ok 1972. évi 2. számából), 331. (a továbbiakban: Szász 1972!). Lásd még Păiuşan 181. A román hatalom (és hadsereg) erdélyi térfoglalásához lásd bővebben Raffay Ernő: Erdély 1918 – 1919 – ben. Tanulmányok. Budapest, 1987, Magvető Kiadó (különösen 195 – 254!) (a továbbiakban Raffay 1987!). Vö. Tóth Károly Antal: Egy kárpát - medencei sorsforduló. Számvetés - kísérlet Raffay Ernő könyve kapcsán című színvonalas ismertetésével, in: Tóth Károly Antal: Hova - tovább. Az Ellenpontok dokumentumai, esszék, tanulmány ok. Szombathely - Stockholm, 1994, Magyar Ökumenikus Önképzőkör - Savaria University Press, 113 - 123. 49

51

Ilyen, reménykedésre, illúziókergetésre alkalmas értesüléseket tartalmazott például az a cikk, amelynek létezéséről az alábbi híradásból értesülhetünk: “Páris [sic!] [1920] január 29. A Journal des Débats irja, hogy a legfelső tanács nem engedte át véglegesen Besszarábiát Romániának. A végső döntés valószinüleg csak akkor lesz, ha Románia kiüriti a megszállott magyar területeket a békeszerződésben megjelölt határokig.” Lásd “Az entente tudja, hogy Magyarország nem fogadja el a békét” (főcím, ezen belül részcím – kiemelve! – Csak a magyar területek kiürítése után kapja meg Románia Besszarábiát), Világ, 1920. január 30., 5. Vö. V. V. Tilea 1926, 77 – 97. 52 A háború és a forradalmak utáni magyarországi közhangulat (ezen belül az akkori bánsági életérzés) illusztrálása gyanánt szöveghű formában (ismét a korabeli ortográfia szabályai szerint) mellékeljük az egyik temesvári hetilap munkatársának 1920. márciusában keltezett A temesvári összeesküvés című helyzetjelentését: “Népes faluk, virágzó városok tüntek el a föld színéről. Millióknak kellett elvérezni, millióknak kellett nyomorékká lenni, míg jött az entente győzelme. Magyarországon pedig Kunék borzalmas pünkösdi királysága pusztitott eszeveszettül. A néma éjszakából elősurran egy autó. Két-három revolverlövés furódik a csöndbe, egy fekete iv [sic!] siet a Dunára, platschol, spriccel a víz és másnap éhes, vézna kis árvák sirva keresik atyjukat, szerető hitvesi karok hiába várják szerelmes párjukat. Temesvár szerencséről beszélhet. Elkerülték a háboru közvetlen borzalmai, elkerülte a proletárdiktatura áldása. Lakóssága zavartalanul folytathatta megszokott munkáját, élelméről gondoskodva volt és lassan visszatért a szivekbe a nyugalom, a biztonság érzete, mely a román csapatok bevonulása után napról-napra erősbödött. És ha voltak is, akik rettegéssel nézték a jövőt, bölcs belátással megalkudtak a helyzettel és betért a szivekbe a régóhajtott béke. És ekkor, amikor már megnyugodtak a kedélyek, egyszerre csak elterjedt a hir: a hatóságok felfedeztek egy összeesküvést. Több letartóztatás történt és az emberek izgatottan várták a további fejleményeket. Az első letartóztatásokat, melyek 1919. évi november hó 24.-én történtek, folyó évi január hó utolsó napjaiban ujabb és ekkor már tömeges letartóztatások követték. Mindenfelé erről beszéltek. Rettegéssel tárgyalták egy esetleges puccs eshetőségeit. Senki biztosat nem tudott s így a legképtelenebb hirek keringtek a városban . A különféle vidéki lapok a leglehetetlenebb hireket közölték”[…] (az én kiemelésem! – B – K.B.) Lásd Szenzáció. Politikai és Kritikai Riportlap [Felelős szerkesztő


13

*

Annak, hogy a Leventék pöre ilyen (viszonylag) nagy port vert föl, az eddig elmondottakon kívül két további – egymással s az előzményekkel is sok szálon összefüggő – fő oka volt: Az egyik rögtön az, hogy a frissiben berendezkedő új (román) államhatalomnak elemi érdeke volt, hogy helyzetét megszilárdítsa s haladéktalanúl stabilizálja egyik legértékesebb 1920-as történelmi zsákmánya53 egyelőre igencsak törékeny s szétfolyó viszonyait. Az újonnan szervezett, eleinte természetesen kipróbált “régi emberek” szolgálataira54 is rászoruló román hatóságoknak igazán nem volt mindegy miként tudnak úrrá lenni a világháborús évek, az osztrák – magyar vereség, a fokozódó gazdasági, élelmezési s egyéb apró-cseprő napi gondok, spanyolnátha stb. okozta fásultság, lehangoltság, a birtok-és honvesztéstől való rettegés, létbizonytalanság, lelkiismereti és identitásválság, valamint a két forradalom és az ismétlődő (szerb - francia-román) katonai megszállások után (nyomán) szinte törvényszerűen bekövetkező általános káosz 55 fölött! Vagyis határozottságot, szilárdságot, s legfőképpen erőt kellet felmutatniuk! Különösen érvénye ez a mindenkori “civil” hatalom erőszakszervezeteire, kivált az állambiztonsági szervekre és a titkosrendőrségre, mely(ek)nek szintúgy presztízst és respektust kellett szereznie. Bizonyára nem véletlen, hogy a szinte akadálytalanul előrenyomuló román hadsereg térfoglalásával csaknem egyidejűleg a Sziguranca is munkához látott56 «a nemzet újraegyesítéséért folyó háború»57 eredményeként az anyaországhoz Péter Pál], I. évfolyam 4. szám, 1920. március 21., 3. (O'sváth György magánlevéltára). Vö. Mikó Imre sommás véleményével: […]“kétségtelen, hogy [1918 – 1920 között] az erdélyi magyarság teljes tájékozatlanságban élt s a budapesti zűrzavar sem segítette elő a józan ítéletalkotást mindarról, ami körülöttünk történt”[…], lásd Mikó Imre: Huszonkét év – Az erdélyi magyarság politikai története 1918 december 11. -től 1940 augusztus 30. -ig -. Budapest, 1941, A “Studium” Kiadása [Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (EPMSZ) (reprint) kiadása, Bern, 1987], 17 – 18. (a továbbiakban: Mikó!) 53

Vö. jelen fejezet 163. számú jegyzetével! A román államhatalmat hivatalosan 1919. július 28.-án “vezették be”, ám Temes- és Torontálmegye valamint Temesvár - «de Tournadre tábornok parancsára és a nagyszebeni kormányzótanács javaslatára»(Geml József) kinevezett – új prefektusa, Aurel Cosma – immár az új főhatalom államnyelvén -, felszólította a tisztviselői kart s a polgármestert, hogy folytassák munkájukat, Gemlt “mindössze” arra kérte, hogy engedje át neki a szobáját, mert, úgymond, «a megyeházán a szerbek még asztalt és széket sem hagytak» s 1919. szeptember 4.-i végleges felmentéséig teljes bizalmáról biztosította s különösen pénzügyekben gyakorlatilag szabad kezet adott neki. Sőt, az új román főpolgármester – Stan Vidrighin, korábbi “városi vízvezetéki igazgató”— sem küldte azonnal el, hatéves mandátumát maradéktalanul kitöltve – noha rendelkezési állományban -- 1920. július elsejei nyugdíjba vonulásáig “a földszinten megürült szobák egyikében” folytatta napi tevékenységét, megtarthatta címét, illetményeit, lakását, még “a fogatot is”! Ennek persze ára volt, hivatalban csak az maradhatott, “aki leteszi a román hüségesküt”! [sic!] Lásd Geml 1924, 149 – 150, 153 – 154, 156.! Vö. Mikó 16 – 17.! 55 Geml József szikár, csak a tényekre szorítkozó emlékiratainál autentikusabb látleletet az általános zűrzavarról elképzelni is nehezen lehet, lásd még az előző jegyzetben közölt helyzetképet is! 56 Vö. NMM 210, 213.; Raffay 1987,136 – 137, 141. stb. Lásd még Fráter Olivér: Erdély román megszállása 1918 – 1919 . Tóthfalu, 1999, Logos Grafikai Műhely, 19 – 88. A Bánságra vonatkozóan lásd Păiuşan 178 – 181. 57 Vö. Constantin Kiriţescu: Războiul pentru întregirea României, 1916 – 1919,I –III. Bucureşti, 1925., és uő.: I. C. Brătianu pentru pregătirea războiului de întregire [a neamului]. Bucureşti, 1936. 54


14

(vissza)került tartományokban, különösen Erdélyben, a Partiumban – és a Bánságban. Márpedig közismert, a “különleges szolgálatok” fogaskerekei akkor is mozgásban tartandók, ha különösebb indok nincs is működtetésükre. Hát még “csúcsidőben” – a román nemzetstratégia sokáig csupán titokban remélt teljes diadalának58 sorsdöntő hónapjaiban! A bukaresti és a nagyszebeni román politikusoknak kapóra jött tehát a temesvári “összeesküvés,” hiszen úgy tetszett: rámenős felderítéssel, célratörő nyomozással, egy kis kompetenciával, némi szerencsével és a szokásos sajtópropagandával szinte bármit “bizonyítani” lehet majd vele: felségárulást, az állam megdöntésére irányuló bűnös üzelmet éppúgy, mint a legnagyobb történelmi rivális (ellenfél), az egyelőre közös erővel letiport, “területi átrendezésre” ítéltetett, nemzeti méltóságában mélyen megalázott, ám változatlanul félt

Magyarországgal – közelebbről a szerveződőben lévő Horthy-hadsereg szegedi

főparancsnokságával – való cinkos együttműködést. Mindennek pedig végső célja nem is lehet más – gondolták – mint Nagy-Románia imént s «örök időkre» deklarált területi integritása megbontására irányuló ördögi machináció!59 Egy ilyen “veszedelmes államellenes szervezkedés” ténye ugyanakkor – megfelelő tálalásban – egyfelől arra is alkalmasnak látszott, hogy a párizsi “szakemberek” ébredező szakmai lelkiismeret-furdalását tompítsa és a «három nagy» (Alexandre Millerand, Lloyd George, Francesco Saverio Nitti) az utolsó utáni pillanatban valamilyen csoda folytán netán mégis feltámadó magyar szimpátiáit ellensúlyozza,60 másrészt korrekt, határozott s gyors lezárása aduként szolgálhatott a román hatóságok hozzáértése, jóhiszeműsége s emberséges magatartása – politológiai szakkifejezéssel: legitimációja – bizonyítására. Ideértve persze azt a távolról sem mellékes járulékos hasznot is, hogy – példát statuálva - hosszú időre kedvét 58

Szintén rendkívül bőséges szakirodalmából lásd például David Spector: Rumania at t he Paris Peace Conference . New York, 1962, Bookman Associates; Gh. Iancu – G. Cipăianu: La consolidation de l’union de la TRANSYLVANIE et de la ROUMANIE (1919 – 1919). Témoignages français . Bucarest, 1990, Editura Enciclopedică; V. Fl. Dobrinescu: România şi sistemul de pace de la Paris (1919 – 1923). Iaşi, 1993, Institutul European Iaşi; Traian Sandu: Le système de sécurité français en Europe Centre – orentale. L’exemple roumain 1919 – 1933. Paris, 1999, L’Harmattan; Catherine Durandin: Histoire de la nati on roumaine . Bruxelles, 1994, Éditions Complexe, 73 – 87.; C. Durandin: Histoire des Roumains . Paris, 1995, Librairie Arthème Fayard, 228 – 240. (magyar változatban: C. Durandin: A román nép története . Budapest, 1998, Maecenas Könyvek, 213 – 223.). A román nemzeteszme (és diplomácia) diadalútjának legújabb összefoglalóját adja Florin Constantiniu: O istorie sinceră a poporului român [ediţia a II-a revăzută şi adăugită]. Bucureşti, Univers Enciclopedic, 1999, 253 – 294. Vö. Szász 1972, 331. 59 Vö. Jászi Oszkár 1920-as romániai utazásának tapasztalataival: “Take [Tache] Ionescu [1858 – 1922, kora egyik legjelentősebb román politikusa, Jászi bukaresti látogatása idején külügyminiszter] (…) A legtermészetesebbnek tartja, hogy Magyarország revanche-ra készül, csak a mostani időpontot tartja esztelenségnek”; [Alexandru] “Averescu [tábornok, az 1907-es nagy román parasztfelkelés egyik vérbefojtója, a Jászi vizit idején miniszterelnök] (…) A revanche-törekvést természetesen ő is kikerülhetetlennek tartja, de most mindenekfelett egy békés Magyarországot óhajt, melyet hajlandó minden téren támogatni. A nagy összefüggéseket éppoly kevéssé látja, mint Take-Ionescu”. Részletek Jászi Oszkár naplójából, 1920 (1920. november 27.-i és november 29.-i feljegyzések). Lásd Litván György: Jászi Oszkár romániai naplójegyzeteiből . Budapest, 1985, Akadémiai Kiadó és Nyomda, 1243;1245. (Különlenyomat a Századok 1985. évi 5 – 6. számából). Bővebben: Duna – völgyi barátságok és viták. Jászi Oszkár közép – európai dossziéja [A kötetet összeállította, a bevezetőt írta és a jegyzeteket készítette Litván György és Szarka László]. Budapest, 1991, Gondolat [Regio – Könyvek 4.] (különösen: 110 – 117, 174 – 178.) 60 A kezdetben “négy nagy” kulisszák mögötti intenziv alkudozásáról lásd Paul Mantoux: Les déliberations du Conseil des Quatre . Paris, 1955, CNRS, bővebben Ádám Magda [főszerk.] – Litván György – Ormos Mária [szerkesztők]: Documents diplomatiques français sur l’histoire du Bassin des Carpates. 1918 – 1932 , I – IV. köt. Budapest, 1993 – 2000, Akadémiai Kiadó, Institut des Sciences Historiques de l’Académie Hongroise des Sciences. Lásd még erről a Dankovics – Pataki szerzőpárosnak jelen tanulmány 448. sz. jegyzetében hivatkozott tanulmányát is! Vö. Litván György: Hozzászólás a “Clemenceau és Magyarország” c. cikkhez, Külpolitika, VI. évf. 3-4. szám, 2000. ősz-tél, 236-239.


15

szeghette a “zavartkeltő elemek” és, a dolgok logikájából következően, a magyar “irredenta” mozgolódásának. S ha mindehhez azt is hozzávesszük, hogy a “leventék” és korosabb bajtársaik egyaránt többnyire “jó családokból” származtak, némelyikük egyenesen a temesvári politikaiés értelmiségi elit krémjéhez tartozott, úgy hisszük nem szükséges tovább ecsetelnünk e szövevényes – azóta csaknem teljesen feledésbe merült – história korabeli sajtóvisszhangját és politikai horderejét.

*

I/c: kutatástörténet I. Fogósabb kérdés, mivel magyarázható, hogy e szerteágazó s a maga idejében csaknem közismert történetnek61 a szakirodalomban alig van nyoma? A századforduló historiográfiájának egyetlen rangos magyar képviselője sem tudott róla, holott Ádám Magda, Litván György, L. Nagy Zsuzsa, Ormos Mária, Pásztor Péter, Pritz Pál, Raffay Ernő, Romsics Ignác, Szarka László, Szász Zoltán, Tőkéczki László, Vermes Gábor és társaik igazán nem vádolhatók felületességgel: mint minden magára adó céhbeli historikus, ők is hosszú évtizedeket töltöttek levél – és könyvtárakban s mázsaszámra rostálták át a korabeli naplókat, feljegyzéseket, bizalmas diplomáciai iratokat és titkosszolgálati jelentéseket. Szerencsére kivétel mindig akad, ami (aki) erősíti a szabályt: jelen sorok írójának egy “mindent olvasó” fiatalabb kolléga, az egyik legfelkészültebb magyar “kisebbségi szakértő”, Bárdi Nándor, hívta fel a figyelmét Jakabffy Elemér és Páll György sokáig az OSZK zárolt anyagában (129. sorszám alatt) őrzött, így külön kezelt, s minden jel szerint csupán “beavatottak” által olvasott A bánsági magyarság húsz éve Romániában 1918

– 1938

(Budapest, 1939, A “Studium” kiadása) c. alapmunkájára. A jeles szerzőpáros, könyvének A politikai perek című (V.) fejezetében, összesen – írdd és mondd! – három és fél oldalt (107 – 110. p.!) szentel “a legismertebb, a legnagyobb csoportra kiterjedő és elsőnek nyilvános tárgyalásra kerülő […] úgynevezett «Leventeper»” históriájának! (107. p.). Még náluk is szófukarabb egy másik elfelejtett szerzőpár – Borbély Andor és Dr. Fall Endre – pedig témánk szemszögéből ígéretes című munkájukat (Román uralom Erdélyben . Budapest, 1936.) maga a Magyar Reviziós Liga adta ki, “Herczeg Ferenc előszavával” a “trianoni”


16

Magyarország fővárosában. Mi több, az egyik szerző, az 1920.-ban huszonkilencedik életévében járó Fall Endre62 a temesvári Városi Konviktus igazgatójaként maga is tanúként szerepelt a “Levente-perben”, sőt, mivel az egyik fővádlottnak és egy diákszereplőnek “kosztot és kvártélyt” biztosított, jobbnak látta “önként” feladni posztját. Ennek ellenére a Borbély Andorral közösen jegyzett könyvben mindössze egyetlen – s igenigen áttételes -utalás található a Trianont közvetlenül megelőző temesi “eseményekre”. (Az t.i., hogy a “temesvári piarista gimnáziumról”

– Onisifor Ghibu román történész-kulturpolitikus

fogalmazásában – “már 1920 -ban megállapították, hogy ez az irredentizmusnak és a kommunizmusnak főfészke” (u.o. 70., kiemelés az eredetiben! – B-KB) Tüzetesebb szemrevételezés után persze tüstént kiderül, hogy Jakabffyék gondosan feldolgozták a korabeli sajtótudósításokat és – alig két évtizeddel az “események” után – természetesen az akkor még életben lévő idősebb – és fontosabb – résztvevőket (Róth Ottó, Márton Albert stb.) is felkeresték s így úgyszólván első kézből tájékozódhattak. Nem is beszélve a tényleges szereplőkről, akik az anyaggyűjtés időpontjában nagyjából 35 – 40 évesek lehettek… A szűkszavúság oka így távolról sem az információ-hiány! Inkább az, hogy a szervezkedés – már Jakabffyék megfogalmazásában is – politikai per nek (107. p.), illetve összeesküvési pernek (110. p.) minősült, emiatt, érthető módon, a Bánságban rekedt (vagy tudatosan szülőföldjén maradt) egykori “leventéknek” tanácsosabb volt hallgatni róla. Később, a “népi hatalom éveiben”63 (Gheorghe Gheorghiu-Dej idején, 1948-1965), majd a “sokoldalúan fejlett szocialista társadalom felépítése” döntő szakaszában ( a ceauşescui «aranykorban»,64 1965 - 1989 között) még inkább…Az idő pedig telt- múlt, a hajdani deli legények fölött lassacskán elszálltak az évek, és ha a fiókok mélyén, vagy padlászugokban maradtak is titkos naplók s bizalmas feljegyzések, vagy a cselédlány gyújtott be velük, vagy – s ez a valószínűbb – a fiak (vejek s menyek), illetve unokák dobálták tűzbe a sárguló, ám változatlanul életveszélyes iratokat. Ha pedig a dokumentumok netán mégis rendeltetési 61

Vö.Temesi 1932, 3. (“a Levente -Együttes történetének […] gyökerei történelmi üldözési perre nyúlnak vissza. Akkoriban sok közlemény címe ez volt ez: «A temesvári levente pör».”), 39.(“volt itt nálunk [Temesváron] egy híressé vált levente pör”). 62 Fall Endre (sz. Dés, Szolnok-Doboka vm., 1891; szülők: Fall József és Szőts Mária). 1919 július 3.-a és 1920 április 6.-a között a temesvári Kereskedelmi Iskola internátusának (konviktusának) vezetője, a huszas évek közepén a Délvidéki Otthon főtitkára, 1928-tól az OTI aligazgatója, a harmincas évek végétől a Magyar Reviziós Liga ügyvezető igazgatója. (Lásd bővebben MIÉM 1992, VIII. köt. 118.). Konviktusi igazgató tisztéből való elmozdításának ürügye az volt, hogy a szabályzat értelmében perbefogásuk ellenére tovább “élelmezte” beosztottját Mischek Ferencet, valamint két bentlakó növendékét Gömöri Lajost és Jung Józsefet, lásd Temesvári Napló , 1920. április 7., 1. (MOL, K 610, IV. C. I.). Fall temesvári tevékenységéhez lásd még Jakabffy – Páll, 21, 27, 46, 68. 63 Az ötvenes évek Romániájának egyik kedvelt szónoki és zsurnalisztikai (az általános iskolai tankönyvekben is szereplő) szóleleményének (“în anii puterii populare”) tükörfordítása. 64 Ez utóbbi két kifejezés a korabeli román közbeszédben erősen ironikus felhangú, kivált a második! (“construirea societăţii multilateral dezvoltate”, illetve: “epoca de aur”). Az 1944 utáni hétköznapi román történelem, közvélekedés és hangulat kitűnő elemzését adja - az erdélyi magyarság és a magyar-román megbékélés szemszögéből - Tóth Sándor: Jelentés Erdélyből II (1987). Malakoff [Párizs], 1989, Dialogues Européens, Association 1901, Magyar Füzetek könyvei 13 (Les Livres des “Cahiers Hongrois”) [átdolgozott román változat: Quo vadis Românie? New York, 1990, Hungarian Human Rights Foundation - Katalizátor Iroda], és Bodor Pál: A hisztéria szükségállapota. Kellemetlen kézikönyv Romániáról. Budapest, 1990, Szabad Tér Kiadó, vö. Várdy 2004!


17

helyükre, a temesvári, nagyszebeni, kolozsvári és bukaresti kézirattárak és archívumok állagába kerültek, rögvest kiterjedt reájuk a legutóbbi időkig hatályos román levéltári törvény , amely, tudvalevőleg – automatikusan és ex officio - a Belügyminisztérium hatáskörébe utalta (rendelte) őket. Ergo: tanulmányozhatóságuk szigorú s fáradságosan beszerezhető engedélyekhez kötődött – még a legmegbízhatóbb hazai (romániai) kutatók számára is!65 A dolgok ilyetén állása esetén pedig könnyen belátható: külhoni kurkászok esélyei szinte a nullával egyenlőek… Mindazonáltal továbbra sem zárható ki, hogy a kutatói szerencse, a deus ex machina , netán az integrált Európa enyhültebb (megbékélt) viszonyai jóvoltából egy szép napon előkerül valahonnan egy gondosan átkötözött, precízen beszámozott poros aktacsomó s akkor már nyilván gyerekjáték lesz Jakabffy Elemér és Páll György immár múlt századi adatait szakszerűen kiegészíteni, s ha kell, illő tisztelettel helyesbíteni… Addig azonban a krónikás, ha egyről a kettőre kíván jutni, szükségből erényt kovácsolva, merően másfajta “megközelítésekre” kénytelen fanyalodni.

*

Nem kevésbé tanulságos ugyanis a Magyarországon lappangó forráscsoportok sorsa, s egyáltalán a lehetséges interpretációs keretek (korlátok) időbeli alakulásának futólagos áttekintése sem, jóllehet – történelmileg s társadalomlélektanilag ugyancsak érthetően – az ügy honi recepciója homlokegyenest ellenkező pályán mozgott, legalábbis 1945/47- ig! 1945, s kivált 1948 után azonban már korántsem beszélhetünk merev (román- magyar) szemléleti szembenállásról, inkább – a sztálini internacionalista történetfelfogás és a marxista(leninista) módszer66 “üdvös” hatásaként – egyfajta, a két történelemszemlélet egymásra vetített «nemzeti látószöge»67 (Szűcs Jenő) sajátosan torz(ított) tükörjátékáról. Ennek szakszerűbb s behatóbb vizsgálata viszont már egy másik monográfiát igényelne. E helyett be kell érnünk egy szándékosan rövidre zárt s vállaltan sommás, leegyszerűsítő megállapítással: az 1944/45 65

Vö. Szekernyés 1998, 14-14. Nyilván ugyanezen okok következménye az is, hogy napjaink legfelkészültebb “temesvárológusa” (Szekernyés János) sem bukkant – közel négy évtizedes aprólékos helytörténeti búvárkodás során – új adatra a Bánság székhelyén, ennélfogva egyelőre neki is be kellett érnie a Jakabbffy-Páll szerzőpáros összegzésével! Lásd Szekernyés János Temesvár kövei összefoglaló címmel közé tett négy részes helytörténeti sorozatának 165.; 166.; 167.; és 168. számú darabjait: I. Vadszölővel befuttatott lugas, Heti Új Szó [Temesvár] 18. sz. (2001. május 4.), 16.; II. A virrasztások évada, H. Ú. SZ. , VII. évf. 20. (2001. május 18.), 13.; III. Az elárult összeesküvés, H. Ú. SZ ., VII. évf. 22 sz. (2001. június 1.), 15.; IV. Súlyos vádak, kemény ítéletek, H. Ú. SZ ., VII. évf. (2001. június 15.), 17. (A továbbiakban: Szekernyés 2001/I – II – III - IV!) 66 Lásd erről (a korabeli szellemi-politikai légkör árnyalt bemutatásával) Litván György Hanák Péter (1921 – 1997) történészi pályaívét megrajzoló esszéjét: Történész a politikában , in: Somogyi Éva (szerk.): Polgárosodás Közép – Európában – Verbürgerlichung in Mitteleuropa. Tanulmányok Hanák Péter 70. születésnapjára – Festschrift für Péter Hanák zum 70. Geburstag. Budapest, 1991, MTA Történettudományi Intézet, 7 – 15. (különösen 8.!) 67 Vö. Szücs Jenő: A nemzet historikuma és a történetszemlélet nemzeti látószöge. Hozzászólás egy vitához. Budapest, 1970, Akadémiai Kiadó. Lásd bővebben Szűcs Jenő: Nemzet és történel em. Tanulmányok . (2. kiad.). Budapest, 1984, Gondolat.


18

1989/90 közötti történelmi periódus és szellemi-politikai légkör enyhén szólva nem kedvezett a Leventeper hez hasonló “esetek” elfogulatlan feltárásának s higgadt értékelésének!

* I/d: Magyarországi “h angulatjelentés”

De néhány gondolat erejéig térjünk vissza az 1930-as évekhez: éltesebb kortársainktól, szüleinktől, nagyszüleinktől, korabeli visszaemlékezésekből – s persze a két világháború közötti évtizedek történeti elemzésének szentelt régebbi és újabb keletű szakmunkák százaiból68 – köztudott, hogy akkoriban alig akadt magyarul beszélő (és érző) ember, aki ne osztotta volna az általános (világ)felfogást: Trianonban eszerint égbekiáltó igazságtalanság,69 párját ritkító gazság történt, Szent István és Hunyadi Mátyás birodalmát orvul bekerítették, szövetségesei rútul cserbenhagyták, ellenségei hátba döfték, s a “művelt Nyugat” cinkos asszisztálása mellett, barbár módon feldarabolták.70 Akibe csupán szemernyi büszkeség szorult, s a nemzeti önbecsülésnek egyetlen szikrája is pislákolt benne racionálisan elfogadhatta ugyan a kialakult helyze tet, de érzelmileg egész egyszerűen nem törődhetett bele: «Csonka – Magyarország nem ország – egész Magyarország mennyország»71 harsogta ráolvasásszerűen az egyik unos-untalan ismételt jelmondat; a pöttömnyi iskolás gyerekek és a töpörödött

öregasszonyok

korcsmában a szesztestvérek

68

egyaránt

“Magyarország

feltámadásáért”

imádkoztak,72 a

a Székely himnuszt énekelték; szalonnasütéskor, érettségi

Lásd legújabban jelen tanulmány 41. sz. jegyzetében hivatkozott Romsics Ignác által szerkesztett tanulmánykötetet (Romsics 2002)! Vö. jelen fejezet 68. és a 70. számú jegyzeteivel! 69 Vö. Romsics Ignác: Magyarország története a XX században . Budapest, 1999, Osiris Kiadó, 146. (a továbbiakban: Romsics 1999!) 70 A szintén tengernyi vonatkozó szakirodalom magyar szerzőktől származó, külföldön legtöbbet forgatott (ellentétes koncepciójú) darabjai: Jászi Oszkár: The Dissolution of the Habsburg Monarchy. Chicago , Illinois, 1929, The University of Chicago (magyarul: A Habsburg – Monar chia felbomlása [ford. Zinner Judit, a fordítást az eredetivel egybevetette: Litván György, előszó: Hanák Péter]. Budapest, 1982, Gondolat) és François Fejtö [Fejtő Ferenc]: Requiem pour un Empire defunt Histoire de la destruction de l’Autriche – Hongrie . Paris, 1988, Lieu Commun (magyarul: Rekviem egy hajdanvolt birodalomért Ausztria – Magyarország szétrombolása [ford. Jászay Gabriella és Körmendy Marianna; lektorálta Benda Kálmán, a fordítást szakmailag ellenőrizte Gerő András]. Budapest, 1990, Minerva – Atlantisz [Medvetánc]). Vö. Romsics Gergely: A Habsburg Monarchia felbomlásának osztrák és magyar mítoszai az emlékirat -irodalom tükrében, in: Romsics Ignác 2002, 87 – 131. (különösen: 88!), és Thomas Sakmyster: Admirális fehér lovon Horthy Miklós, 1918 – 1944.[ford. Romsics Gergely] Budapest, 2001, Helikon Kiadó, 68. (a továbbiakban: Sakmyster!). Legújabb robosztus képi (színpadi) megjelenítéséhez lásd [Georg Büchner] – Tasnádi István – Kárpáti Péter – Parti Nagy Lajos: Hazám, hazám! [A Krétakör Színház előadása, Schilling Árpád rendezésében, Párizs, Théâtre de Bobigny, 2002. szeptember 27, október 3., 5., 10. és 12.!Lásd még. István Tasnádi - Árpád Schilling: HazámHazám!(sic!) Pays, mon cher pays (szinopszis és rövid eseménytörténeti áttekintés Magyarorszá g XX. századi történelméről ), Vö. Jean - Pierre Thibaudat: Vive les «Gongrois libres», Libération, 2002. október 4., 29. p., és Jean - Louis Perrier: Arpad Schilling fait tourner le manège de l'histoire hongroise, Le Monde, 2002. október 10., 33 .(Fura egybeesés, hogy – igaz más kontextusban: a «bolsevik métely» kiírtása összefüggésében! -- Sakmyster idéz egy szerinte Gömbös és Prónay által ihletett, nem a nyilvánosságnak szánt Horthy-mondatot, amelynek utolsó része szintén a Schilling-vízióra emlékeztet: “bármire képes vagyok, ha szükséges strichnint használok és alkalmazom a legaljasabb módszereket is. Mert nem úgy kezeltek-e minket ellenségeink, mint megszentségtelenítendő holttesteket”?- Lehár Antal (Anton): Erinnerungen: Gegenrevolution und Restauration sversuche in Ungarn, 1918 – 1921. München, 1973, R. Oldenburg, 159. lapjáról citálja Sakmyster 32!) 71 Sakmyster 78.! Valószínűleg egyik első – országos terjesztésű – napilapban publikált – előfordulását lásd:Budapesti Hirlap , 1920. szeptember 12. (vasárnap), címlap [vezércikk, Budapest, szept. 11.]. Vö. Zeidler 2001, 162. 72 Az elemi iskolákban a gyermekek naponta kétszer mondták el Pappvári Elemérné «Magyar hiszekegy» - ét Trianon megváltoztatásáról”, L. Nagy Zsuzsa i. m. 92. Lásd például Új Magyar Vetés, 1935. február 10., 4.


19

banketten,

Mikulás-esten,73 kézfogón

és

temetésen,

szoboravatáson

és

politikusi

szónoklatokban a revízió 74 volt a kulcsszó, hiszen az utolsó részeges utcaseprőtől gróf Bethlen Istvánig mindenki – egy emberként – egyetértett abban, hogy “ez így nem maradhat”,75 s «mindent – kincses Kolozsvárt, édes Erdélyt, a Tátra és Máramaros hósipkás bérceit, a vajdasági kalászos rónákat, Bácskát és a Bánságot, Fiumét, lehetőleg az egész “ezeréves országot”, “a Kárpátoktól az Adriáig” (Al-Dunáig) -- vissza».76 Különbség, ha egyáltalán létezett, nem a lényegben (s a közvélekedésben), hanem a megfogalmazás intellektuális szintjében s a követendő magatartás (politikai taktika) mikéntjében volt… Az eddig elmondattak valamiféle illusztrációja – s a bánsági összeesküvők feltételezett lelkivilágának érzékeltetése – gyanánt legyen szabad, egyelőre, egy újfent önkényesen választott kortárstól, a temesvári diákoktól alig idősebb (1896-ban született) képzett szociológustól (Trócsányi Györgytől) származó idézetet idemásolni: “Az integer Magyarország képe kitörölhetetlenül benne él a háború [t. i. az I. világháború] előtt felnőtt nemzedék minden tagjának lelkében. Ez az a nemzedék, amelyik gyermekkorában és az iskolában százszor és ezerszer rajzolta fel krétával, vagy ceruzával Nagy-Magyarország térképét, gondosan belerajzolva Horvátországot is, mint birtokot. Ez az ujjak begyében élő gyermekkori emlékezés ma is [1934-ben] kiirthatatlan. S az egyes ember lelki életének összeomlását jelenti, ha a legnagyobb érzelmi színezettel bíró kép a való élettel ellentmondásba kerül. A magyar ember politikai világképe az integer Magyarország volt. Ezzel nőtt fel, nem tépheti ki a lelkéből. S ha egy nap hideg fővel, józanon megtagadja, az másnap észrevétlenül visszatér […] Akinek lelkében változatlanul él, azt megakadályozza a valóság belátásában; akinél elhomályosult, annak lelke elvesztette önbiztonságát – s akinél

73

Vö. Karola Néni: Mikulás -esti álom. Erdélyi kis leány Mikulás -estéje Szabad -Magyarországon (1927), in: Zeidler 2003, 369-373. A korabeli közhangulathoz lásd bővebben Zeidler Miklós: A magyar irredenta kultúra a két világháború között. Budapest, 2002, Teleki László Alapitvány, Regio Könyvek (különösen 81.!) 74 A rendkívül terjedelmes szakirodalomból helyhiány miatt csupán néhány újabb keletű munkát jelölök meg: Pritz Pál: Revíziós törekvések a magyar külpolitikában 1920 – 1935, in: Pritz Pál: Magyar diplomácia a két háború között. Tanulmányok. Budapest, 1995, Magyar Történelmi Társulat, 234 – 240., (a továbbiakban Pritz 1995!), és, különösen: Zeidler Miklós: A revíziós gondolat. Budapest, 2001, Osiris Kiadó! (Vö. uő.: Mozgástér a kényszerpályán. A magyar külpolitika “választásai” a két háború között, in: Romsics Ignác 2002, 162 – 205.) 75 Jakabffy – Páll 107. Kozma Miklós, a Horthy-korszak leghatásosabb leendő propagandafőnöke, aki egy időben a hadügyminisztérium hírszerző-és kémelhárító osztályát vezette, egy nemzetvédelmi tisztek előtt 1920 áprilisában elhangzott előadásában ezt az érzést emígy öntötte formába: “Végcélunk a területi integritás. Csonkaságunk nemcsak megalázó és tűrhetetlen, hanem elviselhetetlen is, mert az ország így megélni nem tud”; Idézi és interpretálja Ormos Mária: Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós – Pokoljárás a médiában és a politikában (1919 – 1941) – I. kötet. Budapest, 2000, PolgArt Könyvkiadó, 72. Ugyanez a gondolat egy jeles kortárs szaktörténész megfogalmazásában így hangzik: “A trianoni béke olyannyira súlyos, a nemzetet mélyen megalázó imperialista diktátum volt, hogy a revízió igenlésében nemcsak a hivatalos külpolitika minden árnyalata, de a közvélemény is szinte teljesen egységes volt.” Lásd Pritz 1995, 139. 76 “A «Nem, nem, soha!» jelszó 1918 késő őszén született, ekkor alakult a területvédő Liga Lóczy Lajos egyetemi tanár elnökletével, s tagjai között ott volt a kormánykoalíció pártjainak több ismert alakja is.” Lásd L. Nagy Zsuzsa i. m. 26 – 27. Vö. Sipos Péter: A konspiráció mítosza - Titkos szervezkedések Magyarországon 1919 - 19944, Beszélő, Új folyam, hatodik évfolyam, 29 - 30. szám, 1995. július 20., 41 – 43. Ízelítőül néhány korabeli – találomra kiragadott - kiadvány-cím: Mindent vissza. Szeged, [1938], Délmagyarországi Nyomda; Blaskó Mária: Nem, nem – soha! Ifjúsági regény . Budapest, 1921, Szent István Társulat; Sréter István: Nem, nem soha! Tanulmány lord Rothermere sajtóactio alátámasztására. Budapest, 1927, Viktória Nyomda; Légrády Ottó: Igazságot Magyarországnak! Trianon kegyetlen tévedései . Budapest, 1928, Pesti Hírlap Nyomda; Magyar Igazság. A magyar ifjúság az ezeréves határokért [Szerk. Albrecht István – Ekamp Nándor – Jovicza I. Sándor]. Budapest, 1933, Magyar Tanítók Otthona; Imádkozzunk hazánkért, Magyarországért és honvédeinkért. Kecskemét, 1942, Petőfi Nyomda. (A címek, műfajok szerinti bontásban Szidiropulosz A. repertóriumában találhatók! Lásd Szidiropulosz Archimédesz: Trianon utóélete. Válogatás a magyar nyel vű irodalom bibliográfiájából 1920 – 2000, Budapest, 2002, XX. Század Intézet !)


20

összetört, annak összetört politikai világképe.” (Trócsányi egyébként – egy Max Huber svájci szerző Grundlagen nationaler Erneuerung . Zürich, 1934. című munkájában tallózva – az alant következő idézettel támogatta meg gondolatmenetét: “Az állam[test] igenlése […] a népszemélyiség [értsd: nemzetkarakter plusz nemzeti önérzet] igenlése is. És ez az érzés olyan erős, hogy az ország még olyan kis lakott részének odaadása is, a saját népszemélyiség ellen irányuló támadást jelenti. Az államnak ebben az egyéniség- és integritás tudatában van minden nemzetközi békerendezés tragikus zátonya, mert az, amit egy nép soha föl nem adhat, egy más nép számára életszükséglet lehet és az államok közösségének racionális belátásaival ellentmondásban állhat”.77 *

77

Lásd Trócsányi György: A magyar nemzeti lélek vívódásai, Társad alomtudomány [szerk. Heller Farkas – Bibó István – Szombatfalvy György], XIV. évfolyam, 1934, 261 – 281. (id. hely: 266!). ugyanezt a gondolatot – egyetlen mondatban – Bánffy Miklós (1921 áprilisa és 1922 decembere között külügyminiszter) így fejezi ki: “Senki magyar ember ezt a reánk parancsolt békét lelkében el nem fogadta soha”. Lásd Bánffy Miklós: Huszonöt év (1945) [s. alá rendezte, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Major Zoltán]. Budapest, 1993, Püski Kiadó, 29. (a továbbiakban: Bánffy!). Vö. L. Nagy Zsuzsa i. m. 88, 92 – 93. Trócsányi okfejtését Temesy Győző – ráadásul az egyik Temesvárról “repatriált” cserkész-hőse kamaszos víziójába építve – emígy fogalmazza át: “az enyém az egész földgolyó, amelyet gondolatommal pillanatok alatt átfogok. Magyarul beszéli ezt nekem ez a csúcs [a Galyatető], a Csonkaország teteje. A Kárpátokig itt minden magyarul suttog, csak mi értjük. Ez a föld és a magyar – egy! A mélyben gyökereik forrtak össze. Ki hisz itt ellenséges karcolás tartósságában? A föld független az emberek akaratától. Ez a föld nem tud megváltozni, a lelke magyar. Mindnyájan láthatatlan pontok vagyunk, de ennek a földnek a pontjai. Miként a föld, nem lehetünk, csak magyarok.” Lásd Temesi Győző: Győzni! Az új magyar fiú regénye . Budapest, 1929, Franklin – Társulat Nyomdája, 46.


21

I/e: kutatástörténet II Ebben az általánosnak mondható közhangulatban talán nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a hivatalos Magyarország miért “fedezte föl” újra, s épp ez idő tájt , a temesvári diákok másfél évtizeddel korábbi jeles honfiúi cselekedeteit. Bizonyára nem a puszta véletlen műve az sem, hogy Székács György, - az Új Magyar Vetés című budapesti folyóirat1934. október 25.- i számában teszi közé - A temesvári Leventepör

fő –

és ifj. Niamessny Mihály

élete alcímmel – a bánsági összeesküvés

krónikájának első darabját,78 amelyet, 1935. május 30.- ig bezárólag tizenegy újabb “fejezet”79 követ – erősen iskolás, didaktikus stylben, ma már avíttnak tetsző érzelmes modorban, s igencsak elnagyoltan. Az utolsó (befejező) rész után (csillaggal elválasztva) a szerkesztőség az alábbi sokatmondó hirdetéssel fordult a nagyérdemű olvasóközönséghez: “Fájdalmas szívvel elbúcsúzunk tehát ifj. Niamessny Mihály megható történetétől. Szinte példátlan az a rokonszenv és érdeklődés, amellyel olvasóink e cikksorozatot kísérték. Éppen ezért

szerkesztőségünk –

mint

már

jelentettük – elhatározta, hogy részletesebben,

egységesebben megírja ifj. Niamessny Mihály történetét és a legközelebbi tanévben külön könyvben kiadja. (Erre máris sok jelentkező akadt, aki a könyvet előjegyeztette.) Ugy [sic!] érezzük, hogy a magyar diákság nagy szeretettel fogja fogadni könyvünket is, mely annál inkább aktuális, mert ez évben van a hős diák szomorú halálának tizedik évfordulója. Ezt az évfordulót egyébként emlékünnepély keretében is megünnepli a magyar ifjúság.”80 A második számú idézet hevenyészett studírozása máris jó néhány tanulság levonására teremt alkalmat: rögvest megerősíti például Jakabffy Elemér és Páll György a Leventepör közismertségéről vallott vélelmét, amely az Új Magyar Vetés , s közelebbről Székács György jóvoltából immár a “magyar diákság” ifjabb korosztályai nemzeti sorskérdések iránt akkoriban különösen fogékony lelkét is megérintette. Olyannyira, hogy a szerkesztőség, a nagy érdeklődésre s a várható tisztes kiadói haszonra való tekintettel, 1935/36-ban könyv alakban is piacra kívánja dobni ifj. Niamessny Mihály és társai önfeláldozó hazafiasságának megkapó gesztáját. Mi sem természetesebb tehát, hogy a kései krónikás első gondolata az: a szerkesztőség nyilván Székács Györgyöt kérte föl az opus megszerkesztésére, hiszen “benne lévén az anyagban” elvileg mi sem lehet könnyebb számára, mint behatóan tanulmányozott 78

Új Magyar Vetés , 1934. október 25., 3. Új Magyar Vetés , 1934. november 10., 3.; november 25., 3.; december 18., 3.; 1935. január 25., 3.; február 10., 4.; február 25., 5.; március 11., 4.; március 27., 4.; április 10., 3.; május 10., 3.; május 30., 2. (a továbbiakban: Székács I – XII.!) 80 Új Magyar Vetés , 1935. május 30., 2. 79


22

forrásait még alaposabban újra átfésülve s adatait némileg feldúsítva könyvvé – hazafias példabeszéddé – szerkessze át cikksorozatát. Az Országos Széchenyi Könyvtár

akkurátusan vezetett katalógusában azonban

Székács György neve alatt csupán Az ablakom bús völg yre néz (bibliofil kiadás, a szerző kézjegyével; Bev. Peterdi Andor, 1932.) című harminchét oldalas verses- füzet s Kant: Az örök béke [Zum ewigen Frieden] c. örökbecsű értekezésének szerzőnk által gondozott kiadása (“fordította,

jegyzetekkel

ellátta,

és

a bevezetést

írta”…

Budapest,

1943,

Pen

Könyvkereskedés, Arany János Nyomda) szerepel, és semmi más… Mihez kezd ilyenkor egy megátalkodott historikus, kivált, ha 1930 és 1951 között született hazai céhtársaival egyszer már kudarcot vallott? Természetesen nem adja fel, próbaszerencse (trial and error ) alapon faggatni kezdi alkotó erejük teljében lévő, de az előző generációnál is korábbi évjáratokhoz tartozó sokat tapasztalt kollégáit. Eredmény sokáig nincs… aztán, úgy 1998 második felében, két tekintélyes magyar történész is a homlokára csap: - “Hogyne, hogyne, létezett valami ilyesmi, magam is olvastam volt annak idején” – mondta az idősebbik, ám mintha nem Székács György lett volna a szerzője, hanem… Temesy Győző – tette hozzá elgondolkozva.81 A másik rangos historikus pedig némi bizonytalankodás után diadalmas arccal a hajdani bestseller címével is előrukkol: A temesvári fiúk! S nem csupán [vitéz] Temesy [Hermann] Győző szerzőségét erősíti meg, de szemérmes mosoly kíséretében azt is megvallja, boldogult úrfi korában egyik kedvenc lektűrje volt, olyképpen, hogy nem csupán a gyermeki képzeletet megragadó, romantikus hangulatú borító vésődött kitörölhetetlenül emlékezetébe, hanem annyiszor forgatta, hogy ma is csalhatatlan biztonsággal tudná kiemelni egykori budai gyerekszobája könyvszekrényéből, akár álmában is82 … Innentől kezdve minden pofonegyszerűnek tetszett: be kell fáradni valamelyik nagy budapesti közkönyvtárba s annak rendje és módja szerint, ki kell kérni Temesy Győző elhíresült munkáját! Újabb meglepetés: a különben feltűnően termékeny közírónak ilyen című könyve nem

szerepel

sem 83

nemzeti

könyvgyűjteményünk,

sem

az Akadémiai Könyvtár

nyilvántartásában, és hiába keressük az Országgyűlési (Parlamenti) Könyvtár

81

állagában is!

Vajay Szabolcs szóbeli közlése (Vevey, 1998. augusztus) Deák István szíves felvilágosítása (New York, 1998. november közepe); a titokzatos opus pontos címét, s unokahúga - Veress Panka telefonszámát tartalmazó “cédula” – Deák professzor (sk.) írásával – szerző birtokában! Vajay Szabolcs, újabb érdeklődésre, további szilánkokat bányászott elő emlékezetéből: eszerint kis formátumú, fehérborítós könyv volt, rajta zöld vagy sárga (?) egyenruhás diákcsapat, hősies pózban, egy domb tetején. Úgy rémlik neki, hogy az általa ismert kiadás 1935 körül jelent meg Singer és Wolfner irodalmi műintézetének gondozásában. (V. Sz. telefonos közlése, 2002. okt. 9.-én!) 83 Az Akadémiai Könyvtár katalógusa mindössze egyetlen - albán tárgyú - Temesy - opusról tud: : A sasok országában . Budapest, 1938, Franklin Kiadó (Magyar Földrajzi Társulat Könyvtára). 82


23

Nem tud róla a Szabó Ervin könyvtár katalógusa sem.84 Sőt, nincs benne Szidiropulosz Archimédesz Trianon utóélete. Válogatás a magyar nyelvű irodalom bibliográfiájából 1920

–

2000. Budapest, 2002, XX. Század Intézet (11 – 260.) című legújabb könyvészeti repertóriumában sem! A kutató elbizonytalanodik, kételkedni kezd érdemdús mesterei egyébként hibátlanul működő emlékezetében: hátha mégis tévednek, mégsem Temesy a szerző, netán a cím hibádzik? Vajay Szabolcs (született 1921-ben a “a pesti oldalon”) és Deák István (sz. 1926-ban Székesfehérvárott) – mert róluk van szó, s talán itt ildomos azt is megjegyezni, hogy 1943-ban, illetve 1948-ban mindketten különféle okokból elhagyták szülőföldjüket, így mind Rákosi Mátyás népi demokráciája, mind Kádár János emberarcú szocializmusa honi “építésének” mindössze távoli tétlen szemlélői lehettek – konokul ragaszkodnak korábbi állításukhoz, sőt a New Yorkban élő Deák professzor Budán maradt unokahúga telefonszámát is megadja, aki a bombázásokat s az ostromot átvészelt maradék könyvtár birtokosa lévén könnyűszerrel ellenőrizheti a hajdani fiatalember csodával határos módon megmaradt könyvállományának itt-ott azóta meggyérült állagát. Ám a felcsigázott érdeklődés kielégítetlen marad: Temesy könyve nincs meg, elkallódott… A krónikás egy picit elcsodálkozik, de még mindig nem fog gyanút, pechre, balszerencsére gondol s némi szakmai önvád is megkísérti; talán kisebb, kevésbé forgalmas, esetleg külhoni bibliotékákat kellene vallatóra fogni. Az előbbihez nincs igazán kedve, az utóbbira pedig módja: mindössze a New Yorki Public Library és a Columbia University (Butter Library ) sok vonatkozásban a magyarországiakéinál is gazdagabb fondjait nézi át, sikertelenül … Közben persze a kérdezősködéssel sem hagy föl s több éves “helyben járás” után váratlanul sokat ígérő nyomra bukkan: egy másik, Bárdi Nándorhoz hasonló könyvmoly barátja, a jelenleg az elzászi Mulhouse-ban élő Ferenczi Sándor (sz. 1935-ben Kolozsvárt), egy hasonlóképpen “elsüllyedt”könyv85 -- vitéz Feketekúty Béla dr.: Új magyar korszak előtt. Budapest, é .n. [1939?] Cserépfalvi [Budapest IV, Váci- utca 10], 390 lap -- sorsát firtatva igen hihetőnek tetsző értesülés birtokába jut. Valaki tudni véli, Temesy Győző művének valamelyik kiadása vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály (esetleg Bosnyák Zoltán, vagy valamelyik másik jeles fajvédő?) «Levente könyvek (Levente füzetek?)»című hírhedt nyilaskeresztes könyvsorozatában is nyomdafestéket látott volna?86 … 84

Ebben Temesy három, egyébként nem kölcsönözhető munkája van feltüntetve (a kiadók megjelenése nélkül!), úgy mint: A Föld felfedezői és megh ódítói . Budapest, 1938; Földrajzi Zsebkönyv . Budapest,1939[1940]; Magyar Földrajzi Társaság, és Leventenaptár . Budapest, 1943! 85 Ez esetben az «elsüllyedt» kifejezés csaknem szó szerint értendő: Feketekuty munkája - Szász Zoltán, az MTA Történettudományi Intézete igazgató helyettesének hathatós közbenjárására - a Cserépfalvi Kiadó pincéjének egy félreeső helyen tárolt ládájából került elő 86 Ferenczi Sándor szóbeli közlése (Mulhouse, 2002. szeptember közepe). Az értesülés különben nem felel meg a valóságnak!


24

Látni azonban, a saját szemével, ő sem látta, csupán hallott róla. Ha viszont a szóbeszéd, legalábbis lényegét s igazság magvát tekintve, a szigorúbb vizsgálat próbáját is kiállja, vagyis ha a minden jel szerint könyvritkasággá vált Temesi- mű tényleg a XX. századi magyar történelem legsötétebb figuráinak “tudományos és közéleti tevékenységével” került bármilyen összefüggésbe, magyarán valóban a baljós emlékezetű “zsidószakértők”87 netán más (hasonló) című sorozatában is kiadták, akkor a legkevesebb, amit megállapíthatunk az az, hogy súlyosan kompromittálódott! Egyszersmind arra a rejtélyre is kézenfekvő, s igencsak valószínűsíthető magyarázattal szolgál, miért tűnt el, egyelőre nyomtalanul (?) a köz – és magánkönyvtárak katalógusaiból, illetve szem előtt lévő polcairól! Mielőtt

váratlan

nehézségekbe

ütköző, történeti rekonstrukciónak

szánt

elbeszélésünket folytatnánk, egy igen fontosnak tetsző, adatszerűen rögzíthető és pontosan dokumentálható objektív tényt feltétlenül rögzítenünk kell : ifj. Niamessny Mihály és 1902– 1904 között született “csapata” tagjai és szimpatizánsai csaknem valamennyien cserkészek 88 voltak, s bár 1919. novembere és 1920. januárja között lezajlott gyermeteg honmentő kísérletük – a Jakabffy-Páll szerzőpáros elévülhetetlen érdemeként -- Leventeper néven vonult be a magyar történetírásba, valódi leventék már csak azért sem lehettek, mert a “leventeintézmény lerakását” célzó, tagadhatatlanul a “keresztényi” nevelés majdani hatékony s “föltétlenül igénybeveendő” eszközeként elgondolt – 1921: LIII. tc . szám alatt becikkelyezett – hatályos jogszabályt egy teljes esztendővel később hozták,89 ők pedig, bár nagyon szerették volna (hisz épp az integer Magyarország egyben tartásáért szálltak síkra!), az 1921. július 26.-án a parlamentben kihirdetett és ugyanezen esztendőben becikkelyezett (1921. évi XXXIII. t.c.) trianoni “végzések” értelmében90 -- a “repatriáltak”91 kivételével -nem voltak többé magyar honpolgárok! 87

Kolosváry–Borcsa és Bosnyák “működéséről” lásd részletesen Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Politikai eszmetörténet. Budapest, 2001, Osiris Kiadó, 411 – 430. (658 – 659).; illetve 401 – 411. (682 – 683). 88 Vö. NMM 14, 77. A kiscserkészek mindennapjainak, a mozgalom belső légkörének, s érzelmi mozgatóinak jobb megértéhez lásd a temesvári fiúkkal azonos évjáratba tartozó neves szerző, az 1901-ben született “Szerb Antal piarista cserkész feljegyzései” című naplórészleteket, in: Szerb Antal Naplójegyzetek (1914 – 1943) [s. a. rendezte, az előszót és a jegyzeteket írta Tompa Mária; munkatárs: Petrányi Ilona]. Budapest, 2001, Magvető Kiadó, 11 – 28. Lásd még, szórványosabban, uo. 36 – 38, 40, 44 – 47, 50 – 53, 56 – 57. Vö. Szerb Antalné: Előszó Szerb Antal cserkésznaplójához, uo. 287 – 289. 89 Lásd Gergely Ferenc: A magyar cserkészet története 1910 – 1948 . Budapest, 1989, Göncöl Kiadó, 131. Vö. Sakmyster 81. A leventemozgalom históriájának tanulmányozásához változatlanul megkerülhetetlen egy – főként Gergely Ferenc levéltári kutatásain alapuló – csaknem három évtizeddel ezelőtt megjelent kismonográfia: Gergely Ferenc – Kiss György: Horthy Leventéi. A Levente intézmény története. Budapest, 1976, Kossuth Kiadó! (Lásd különösen a “Történelmi előzmények” című első fejezetet [11 – 34.]! A teljes – csonkítatlan -- kutatási anyag egyébként nyomdakész állapotban várja egy vállalkozó szellemű kiadó jelentkezését…). Vö. Sakmyster 81. 90 Vö. Romsics 1999, 146. Lásd bővebben Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés . Budapest, 2001, Osiris Kiadó. (a továbiakban: Romsics 2001!). Az elmúlt évtizedben megjelent számos vonatkozó kiadvány közül lásd még Galántai József. Trianon és a kisebbségvédelem . Budapest, 1989, Maecenas Kiadó (angol változat: Trianon and the Protection of Minorities . Budapest, 1990, Corvina), uő: A trianoni békekötés 1920 A párizsi meghívástól a ratifikálásig . Budapest, 1990, Gondolat; Palotás Zoltán: A trianoni határok . Budapest, 1990, Interedition; Raffay Ernő: Trianon titkai avagy hogyan bántak el országunkkal … Budapest, 1990, Tornado-Damenija; uú.: Magyar tragédia Trianon 75 éve. Budapest, 1995, Püski Kiadó [2 kiad., térképekkel, 1996]; Trianon Raffay Ernő: Magyar tragédia – Trianon 75 éve című könyv vitája . Budapest, 1996, Püski Kiadó; Kollányi Károly: Trianoni boszorkánykonyha . Budapest, 1993, Kráter Műhely Egyesület; A Trianon forrásai I .[szerk. Érdi M. Ferenc – Juba Ferenc – Puskás László – Rada Tibor – Szilassy László]. Kaposvár, 1994, Felelős kiadó: A szerkesztők és a Magyar Nemzeti Történeti Társaság Külföldi Tagozata (USA, Canada); Sorsdöntések. A kiegyezés – 1867 A trianoni béke – 1920 – A párizsi béke – 1947 [szerk. Gerő András]. Budapest, é.n., Göncöl Kiadó


25

Szerencsére a valóság mégsem ennyire reménytelen: az Országos Széchenyi Könyvtár jó ideig zárt anyagként kezelt s ma is nehezen hozzáférhető könyvállományában mégis fellelhető az elveszettnek hitt Temesy-opus! Méghozzá nem is egy, hanem - rendhagyó módon -- mindjárt kettő is! A magyar cserkészek és leventék hajdani első számú apostola 1929-ben tette közé a Franklin- Társulat gondozásában Győzni! Az új magyar fiú regénye című lelkesítő könyvét, amelynek lapjain az Amerikában szerencsét próbáló egykori temesvári cserkészek viselt dolgairól egyet s mást máris megörökített; 1932-ben pedig Élni! Az új magyar fiatalok regénye című, ugyancsak a Franklin kiadásában megjelentetett munkájában újra nekirugaszkodott a témának, és noha hozzávetőleges koherenciával s nem kevés áttétellel ugyan, ám magával ragadó átéléssel formába is öntötte azt!92 (A kutatói tanácstalanságot egyébként nem kis részben épp az okozta, hogy Temesi [Temesy]Győző fordított logika szerint járt el: az «utózmányt» fölcserélte az «előzménnyel», mely nem más, mint a megírandó és újraértelmezendő “történet” maga …Ilyenformán a talány is csaknem száz százalékosan megoldódott, Vajay Szabolcs és Deák István tévedése93 közel hét évtized távlatában úgyszólván elenyésző: a “temesvári fiúk” krónikája, bár némileg más elnevezéssel eleven valóság, még a borítólap is olyan, ahogyan Vajay Szabolcs egykori kiscserkész emlékezetében élt… Ám Temesi [Temesy]--Hermann Győző alkotói ihletében oly mértékben elrugaszkodott a tényektől , a megtörtént (és dokumentálható) eseményeket oly szabadon értelmezte és stilizálta át, hogy - noha romantikus beszélyei ismerete a hetven évvel későbbi krónikás számára nélkülözhetetlen -- magát a rekonstrukciót jobbára csupán hangulatilag segíti, de sem nem helyettesíti, s fölöslegessé éppen nem teszi …)

*

91

Lásd ehhez Jakabffy-Páll, 60 – 68. Vö. Temesy Győző: Győzni! Az új magyar fiú regénye . Budapest, 1929, Franklin Társulat, 35. (a továbbiakban: Temesy 1929!) 92 Az akkortájt külszolgálatot teljesítő szerző itt mond köszönetet Gergely Ferencnek és Szidiropulosz Archimédesznek, akik - egymástól függetlenül - fáradságot nem kímélve, önzetlenül kibogozták a Temesy-regények körül támadt rejtélyt s így jelentősen hozzájárultak emez értekezés megírhatóságához! A Franklin-Társulattól köteles példány gyanánt kapott Temesi - művek címlapján ugyanis valóban ott díszeleg a ZÁRT ANYAG feliratú téglalap alakú pecsét: az 1929-es opust az 1851-es, míg a három évvel későbbi folytatást a 2150-es sorszám alatt őrizték! (Jelenlegi jelzetük: 68001, illetve 78.569.) 93 Deák István változatlanul határozottan állítja, hogy az ő – Sigmond Lóránt atya (cserkészparancsnok) révén szerzett – példányai egyikének cimlapján “szerepelt a «temesvári fiuk» kifejezés (is), ami akkoriban már azért is feltünt [neki], mert a szerző maga Temesváry”; Deák István 2003. március 13.-i keltezésü levele [id1@ columbia.edu] a szerző birtokában


26

I/f: kutatói (szerzői) célkitűzés (“szándéknyilatkozat”) A föntebb előadott paranoid rejtvény megfejtésének szabatos leírását - a XX. század ötvenes, hatvanas éveiben rögzült rosszhiszemű (bár nem csekély valóságalappal is bíró) kutatói klisék egyfajta tanúságaként is -- már csak azért sem tanácsos mellőzni, mert jelen sorok írójától mi sem áll távolabb mint holmi zavaros, “gyanús” ügyeket fölkavarni, és – legalábbis madártávlatból -- széllelbélelt, délibábokat kergető elvarázsolt lelkeknek látszó főszereplői feje fölé hamis dicsfényt vonva, a nyolc és fél évtizeddel ezelőttiekhez hasonló, s éppúgy zsákutcába torkolló újabb mítoszokat szőni köréjük. Nem, szerző szándéka ezzel épp ellentétes, nem egyszerűen arra kíváncsi, mint minden egyszeri historikus, hogy “mi történt valójában,” hanem arra a sokkal bonyolultabb kérdésre próbál majd – fejtegetései végén – gyarló válasz- félét megkísérteni, hogy mi játszódott le a diák-összeesküvők agyában (eszében) és tudatában (lelkében)? Magyarán: miért vitték vásárra a bőrüket? Miért vállalták az elhurcoltatás, az éjszakai kihallgatások, kínos szembesítések, megalázó vallatások, a puskatus és a bikacsök,94 a sokéves börtönbüntetés, adott esetben a halálos ítélet kockázatát is? Egyáltalán miért volt olyan életbevágóan fontos számukra is az “ezeréves ország” területi épségének hiánytalan megőrzése? Egyszóval – az egyik főszereplő édesanyjához intézett magyarázó szavait parafrazálva – miért nem tehettek másként ?95 S szerző azt az előzetes benyomását, ha úgy tetszik előfeltevését sem rejti véka alá, miszerint – a per anyagát, a vádlók és vádlottak párbeszédét (kivált ifj. Niamessny Mihály franciául

előadott

védekezését,

valamint

Márton

Albert

dr.

a

dunai

államok

egymásrautaltságáról kifejtett nézeteit), érveik természetét, azok belső logikáját tanulmányozva a déjà vu jól ismert jelensége kerítette hatalmába: az a fura érzése támadt, hogy mindezt - igaz kiérleltebb, veretes formában – olvasta már valahol. S nem volt nehéz rájönnie, hogy a toposzok (forráshelyek) elsöprő többsége XIX. századi nemzeti nagyjaink életművében keresendő!96

94

A Sziguranca időközben “tökéletesített” módszereihez vö. egy éppen húsz évvel későbbi újabb (ezúttal munkásfiatalokat tömörítő) temesvári szervezkedés egyik Észak – Erdélybe menekült résztvevőjével készült, Beszél a bánsági “irredenta összeesküvés” egyik mártírja című riportot, in: Keleti Újság [Kolozsvár], 1940. szeptember 28., 4. Az anyagnak témánk szempontjából különös pikantériát kölcsönöz (s alátámasztja a hajdani “temesvári leventék” későbbi diszkréciójával kapcsolatos feltevéseinket!), hogy Jakabffy György szerzőtársát, Páll Györgyöt (aki korábban a bánsági Magyar Párt főtitkára, a riport megjelenésének időpontjában a Nemzeti Munkaközpont főtitkár-helyettese volt) is belekeverték, és koholt vádak alapján távollétében tizenöt évi fegyházra ítélték! (Páll György tagadta, hogy bármilyen formában is részt vett volna a mozgolódásban!) [Az újságkivágás O’sváth György brüsszeli magánlevéltárából származik!]. Lásd bővebben György Béla válogatását! (Megszerzendő!). Vö. Tilkovszky Loránt: Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon (1938 – 1941). Budapest, 1967, Akadémiai Kiadó, 263. 95 Vö. az egyik résztvevő Feigl Ede, a dettai szervezkedés vezetője (NMM 215.!) édesanyjának megállapításával: “Valószínűleg nem tehettek másként”. Idézi NMM 217. (Feigl különben ifj. Niamessny Mihály és Rolkó Sándor osztálytársa volt a kegyesrendiek gimnáziumában.) 96 Vö. Borsi – Kálmán Béla: Nemzeti nagylét és/va gy kisállami nyomorúság , in: Nemzeteken innen és túl. Tanulmányok Diószegi István 70. születésnapjára . Budapest, Korona Kiadó, 2000, 91 – 103.


27

*

I/g: kutatástörténet III De ettől igencsak messze járunk még, a “nagy összefüggések”97 helyett egyelőre célszerűbb az “alap-dolgokban” némileg előrejutnunk. E téren pedig szerzőnek rögvest be kell látnia, hogy informáltsága eltörpül a kortársak, s különösen Jakabffy Elemér és Páll György ismerethalmaza mögött. Akkor mégis miféle fogódzókkal, használható támpontokkal rendelkezik egyáltalán? Mindenekelőtt ő is használhatja e tanulmány egyik főszereplője – ifj. Niamessny Mihály (1902. december 7. – 1925. június 26.)98 – édesanyja, Niamessnyné Manaszy Margit: Villámlik messziről . Budapest, é. n., Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. Kiadása, címü fia emlékének ajánlott - s Herczeg Ferenc meleghangú elismerő bevezetőjével ellátott «naplójegyzeteit»! Ez a 246 oldalas lebilincselő, a mai olvasó figyelmét többszöri áttanulmányozás után is teljesen lekötő szenvedélyes stílusú hátországi napló –

kellő

forráskritikával --

megítélésünk szerint napjainkban is nélkülözhetetlen kútfőnek minősíthető. Már csupán azért is, mert nem egyszerűen egy energikus, érzelmes, mindenáron érvényesülni vágyó okos asszony mozgalmas napjainak irodalmi formába öntött hordaléka, hanem, minden bizonnyal írója szándékától teljesen függetlenül, egy letűnt, elsüllyedt, pusztulásra ítélt világ, a «hosszú XIX. század» osztrák – magyar változatának töredékes freskója, hamvadó életereje utolsó fellobbanásának történelmi pillanatában.99 Amely, talán mondanunk sem kell, ott, a temesi végeken ,100 ahol, makacs (történelmi, demográfiai, szociológiai, geostratégiai stb.) tények következtében

a magyar álom

–

a

Széchenyi-Kossuth-Deák-Eötvös-Andrássy-féle

eszményített virtuális Hungária megvalósíthatósága még illuzórikusabb volt, mint egyebütt,

97

Lásd Litván Györgynek a 65. sz. jegyzetben hivatkozott művének 9. lapját! Korai halálának pontos dátumát a rendelkezésünkre álló két újságcikkből nemigen lehetne pontosan meghatározni: az általunk ismert legkorábbi (1925. június 28.-i) értesítés “péntekre virradóra” azaz június 26.-ára teszi, a három nappal későbbi, július 1.-i, szerdai nekrológ pedig “szombat hajnalra”, vagyis egy nappal későbbre datálja! Vö. Ifj. Niamessny Mihály tragikus halála (alcím: Doktorráavatása előtti éjszakán titokzatos körülmények között halt meg), Nemzeti Ujság , 1925. június 28., 18., és A szíve, Nemzeti Ujság , 1925. július 1., címlap! (A valós időpont – június 26.-a -- O’sváth György brüsszeli magánlevéltárának egyik feljegyzéséből válik visszavonhatatlanná! Vagyis Lendvai Jenő korabeli értesülése ifj. Niamessny Mihály születésére vonatkozóan helyesbítésre szorul!) 99 Vö. például a IV. Károly trónra lépését megörökítő 1917. január 2.-i bejegyzést: “megvolt a koronázás… Egy mámorban úszó rajongó nemzet. Buda felett szürke, ködös eső. De azért idáig nem hallatszott el az ágyúk dübörgése, milliók halálordítása. És a «jeles vitéz», ahogyan a hercegprímás, az én jó öreg Csernoch Jánosom, a még koronázatlan királyt szólítja, leborul mélyen a földre, a vén Mátyás-templom oltára elé és melléje a királyné, a fehér, a szelíd, és körülöttük az ezeréves Magyarország csillogó díszben, még egyszer, talán utoljára, szépen és fényesen, mint amikor búcsúzik és végső glóriájában mégegyszer[sic!] felragyog a nap.”NMM 127. 100 Vö. Bodor Pál: Az nemes polgárokrul, Könyvhét , 2002. augusztus 8., 6. Irodalmi feldolgozását lásd bővebben Gasparovich László tanulmányunk 44. számú jegyzetében hivatkozott kisregényében! 98


28

vagyis az integer Magyarország más régióiban.101 Ám, épp ennek folytán, az áterőszakolására irányuló, s sokáig biztató részeredményekkel is járó hiábavaló nekiveselkedés egyszersmind valamiféle megható bájt, tünékeny káprázatot is kölcsönzött neki. Ha egyetlen tömör, korhű (Herczeg Ferenc tollára illő) mondatban kívánnók összegezni: gyönyörű haláltánc a kitörni készülő forrongó vulkán tetején, közvetlenül a mindent magával sodró lávafolyam megindulása előtt! És persze - ellenpontozás gyanánt - a «boldog békeidők» ragyogó, ám egyre homályosabb tükrében… Ráadásul

az

1914.

június

29.-én

Temesvárott

megkezdett

s

szaggatott

folyamatossággal vezetett (1920. július 21.-én Budapesten megszakadt) Napló szervesen s szerencsésen egészíti ki szórványos levéltári és bőséges egyéb (mint már utaltunk rá, főként a korabeli sajtóból származó) ismereteinket. A “Nagyasszony”, sokszor persze szubjektív, de így annál autentikusabb megfigyelései, kora temesi közélete magyar, német, román, francia szereplőinek empatikus jellemrajza azonban mégsem pótolhatja az archív anyagok hiányát, legfeljebb némiképp csökkentheti (kompenzálhatja) a kutatói elégedetlenséget... A szomorú helyzet ugyanis az, hogy eddigelé a magyarországi levél – és kézirattárok mélyén lappangó források is konok hallgatásba burkolóznak, s kérdés, hogy valaha is előkerülnek - é nagyobb mennyiségben… A temesvári román hadbíróság legsúlyosabb vádja, mármint az «államellenes összeesküvés» és «felségárulás» főbenjáró bűnétől eltekintve – miként később részletesebben is látni fogjuk – ugyanis az volt, hogy a “leventék” nem saját szakállukra cselekedtek, hanem a szegedi hadparancsnokság felbujtására, sőt annak a Bánságba átdobott ágensei szakszerű irányításával űzték veszedelmes játékaikat. Megnéztük tehát a Hadtörténelmi Levéltárban őrzött VKF (Vezérkari Főnökség) – jelzetü fondok 1919 – 20-ban keletkezett iratanyagát, beleértve a keltezetlen, “gyanús” aktacsomók tekintélyes hányadát is. Nos, többszöri nekifutásra sem találtuk meg a «Leventeper» feliratú dossziét, noha az archívum fölös számban tartalmaz a Partiumra, a Bánságra, mi több kifejezetten Temesvárra vonatkozó hírszerzői beszámolókat, összefoglaló jelentéseket, az ügynöki tevékenységgel kapcsolatos belső vizsgálati jegyzőkönyveket, titkos(ított) feljegyzéseket. Köztük olyanokat is,102 amelyeket az ügyek “bizalmas” 101

Lásd bővebben Borsi – Kálmán Béla: Védirat az örök névtelenek ügyében. Elfogult gondolatfűzérek egy “ismeretlen szerző” «Önéletrajzáról» , Az irodalom visszavág , Új folyam, 5. szám, 1999 – 2000 Tél, 106 – 124. Kötetben: B – KB 145 - 181. 102 Ilyenek például Ecsedi Csapó Lóránt Pál huszárfőhadnagy hirszerzőtiszt jelentése az oláh helyzetről [sic!]. (1920. október 28-án), Hadtörténelmi Levéltár , I. 89. VKF, 1920, II. csop. 26598 – 29184-(18 gépelt oldal); Ecsedi Csapó Lóránd [sic!] Pál huszár főhadnagy hirszerzőtiszt megjegyzései az 1920. október 28 -iki jelentésének 6. pontjához . (Nyilvántarófőnökség. Budapest, 1920. november 12-én).(7 gépelt oldal), uo. (35. doboz); A Cserey – Lukács összeesküvési per hiteles története (A Magyar nemzeti hadser eg fővezérsége . Nyilvántartó iroda aktáján az ügy “Nagyváradi pör története” címmel szerepel!), Hadtörténelmi Levéltár , I. 89. VKF, 1920, II. csop. ált. 051/2 -1227/358 (39 gépelt oldal) (31. doboz); Vásárhelyi Károly főtisztviselő által Temesváron írt hel yzetjelentések 1920 . (kézirat, 43 fólió, az 1920. október 6.- és 1921. január 6.-a között keletkezett raportok német nyelvűek!), Hadtörténelmi Levéltár. I. 89. VKF, II. csop. számnélküli iratok, 1920


29

minősítéséből következően még Jakabffy Elemér és szerzőtársa sem ismerhetett! Ezek közül azonban csupán két dokumentum – egy ügynöklista, s egy fegyelmi eljárás aktája – hozható közvetlen összefüggésbe ifj. Niamessny Mihályék históriájával! (Igaz, mint később majd bizonyítani igyekszünk, ezek információs értéke egyáltalán nem elhanyagolható…)

*

Ám a kutatói megpróbáltatások sirámai ezzel még mindig nem zárultak le s ezek további tárgyszerű lajstromba vételéhez szerzőnek kötelessége arról is beszámolni, miként (és mikor ) szerzett tudomást a “temesvári fiúk” viselt dolgairól, s egyáltalán milyen körülmények között szánta rá magát, hogy végére jár történetüknek? Nos, töredelmesen be kell vallania, hogy tanultabb magyar kollégáihoz hasonlóan 1992-ig halvány fogalma sem volt a “Leventék” létezéséről, már csak azért sem, mert szakterülete jobbára a XIX. század magyar-román (francia) kapcsolataira, közelebbről a két egymásra utalt szomszédnép nemzettudatá nak bonyolult kölcsönhatására, különféle, ebből is következő torzulásaira s emez alig kibogozható labirintus francia összefüggéseire - az akkori francia nagyhatalom térségünkbe irányuló geopolitikai

érdekei

s 1789-es keltezésű

államnemzeti modellje kényszeres hatásmechanizmusának vizsgálatára – korlátozódott.103 Márpedig egy tisztes céhmester többnyire a kaptafánál marad, s bár tudván tudja, hogy a szomszéd rétje (vetése, kertje) mindig zöldebb, csupán akkor vált témát - kivált, ha közben korszakhatárt is át kell ugornia - ha valamilyen szokatlan kihívás éri. A kihívás, nevezzük szerényebben felkérésnek , Manaszy Margit unokájától, a brüsszeli Európai Bizottság

egyik akkori főigazgatójától, a nemzetközi tapasztalatait

napjainkban hazánk utazó nagyköveteként gyümölcsöztető O'sváth Györgytől (szül. 1931. szeptember 25.-én Budapesten)104 származik, aki évek óta keresett egy megfelelőnek tetsző szakembert fiatalon elhunyt nagybátyja, ifj. Niamessny Mihály (Temesvár, 1902 - Budapest, 1925) elhíresült, majd méltatlanul elfeledett históriájának korrekt megszerkesztésére. Lehetőleg egy olyant, aki, tekintettel a Manaszy(Manassis) - família bukaresti gyökereire, ha (36. doboz), stb. Az ilyesféle irat-együttesek létezése alapján feltételeztük, hogy a Leventepernek is kell[ene] lennie, valahol, aktája! (Alaposabb tanulmányozás után most már határozottan állíthatjuk, hogy a főszövegben szóba hozott “fegyelmi eljárás aktája”, közelebbről a későbbiekben Mike-vizsgálat összefoglaló-névvel hivatkozott irat-füzér – közvetve legalábbis – többé-kevésbé máris helyettesíti az egyelőre főként Bukarestben és Nagyszebenben lappangó “éles” dokumentumokat! (B-KB). A szerzó ugyancsak itt mond köszönetet Kósa László akadémikusnak, aki kutatásai kezdetén a HL, I. 89 VKF levéltári anyagának átböngészésére inspirálta! 103 Vö. Borsi – Kálmán Béla: “Mi a helyzet?” Impressziók, észrevételek és megjegyzések Romsics Ignác: Helyünk és sorsunk a Duna – medenc ében című könyvének margójára , in: Borsi – Kálmán Béla: A békétlenség stádiumai. Fejezetek a magyar – román kapcsolatok történetéből . Budapest, 1999, Osiris Kiadó, Pro Minoritate Könyvek, 337 – 354. (különösen: 347. [1. sz. lábjegyzet!]). 104 Lásd bővebben B – KB 127. (256. sz. jegyzet!)


30

újgörögül nem beszél is, nemcsak a Román Köztársaság államnyelvét bírja, hanem valamelyest képes eligazodni a magyar - román közös múlt 105 útvesztőiben is. Így “került képbe” (immár a kádári magyar miniszteriális szakzsargonban szólva) Vajay Szabolcs svájci illetőségű neves középkorászunk javaslatára -- szerző szerény személye, s a “megbízó” reményeit, legalábbis elméletileg , csak növelhette az a tény, hogy akkoriban (1990-1995 között) történetesen éppen a román fővárosban teljesített diplomáciai szolgálatot, kulturális tanácsosi kötelmei közé tartozván egyebek között a magyar - román levéltári egyezmény felülvizsgálatát (az archívumok kölcsönös kutathatóságának könnyítését) célzó magas szintű kétoldalú (bilaterális) tárgyalások előkészítése. The right man in the right place

- gondolhatta O'sváth György, mi sem lesz

könnyebb egy hivatalos külföldi kiküldetésben lévő bukaresti magyar tisztviselőnek, hogy üres óráiban kedvére kutakodhasson a román archívumok s közkönyvtárak dúsgazdag gyűjteményeiben. Azzal persze nem számolt, hogy egy Romániában dolgozó magyar követségi beosztottnak, kivált ha kultúrdiplomata -- tekintettel a bár fogyó, mégis változatlanul az egyik legnagyobb európai nemzeti kisebbségnek számító erdélyi, havaselvi és moldvai magyarság masszív jelenlétére -- hivatali kötelezettségei maradéktalan ellátása mellett szinte semmire sem jut ideje, hiszen hál' istennek a hét majd' mindegyik napjára esik legalább egy szobor leleplezés, tudományos tanácskozás, tárlatmegnyitás, színházi premier vagy könyvbemutató és így tovább. Így gyakorlatilag állandóan úton van Szatmár, Gyergyószentmiklós, Vajdahunyad, Arad, Nagyvárad, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Brassó, Bákó (Bacău), Temesvár (stb.) és Bukarest között . Az pedig esze ágába sem jutott O'sváth Györgynek, hogy öt kerek esztendő is kevésnek bizonyul majd arra, hogy az általa kiszemelt (leendő) szerző a Román Állami Levéltár vezetőivel akár egyetlen alkalommal is hivatalos

minőségében

(vagyis

a Magyar Kulturális és Oktatásügyi Minisztérium

képviseletében) találkozzék.106 Arra pedig, hogy “gyalogos” magyari historikusként (nemlétező szabadidejében) bebocsátást nyerjen az Ígéret földjére, szó sem lehetett, hiszen, s ez már- már a huszonkettes csapdáját idézi, nem egyszerűen -- újfent N. Ceauşescu egyik 105

Vö. Makkai László: Magyar – román közös múlt . Budapest, 1948, Teleki Pál Tudományos Intézet [II. kiad. Budapest, 1989, Héttorony Kiadó]. Lásd még Szász Zoltán: A románok története . Budapest, é.n., Bereményi Könyvkiadó. Lásd újabban Miskolczy Ambrus kéziratos frappáns összefoglalóját is: Miskolczy Ambrus: A románok története a régi Magyarországon különös tekintettel a magyar - román együttélésre , kézirat (kb. 60 fólió).; és, legújabban, Miskolczy Ambrus: Románok a történeti Magyarországon . Budapest, 2005, Lucidus Kiadó, Kisebbségkutatás Könyvek (témánk szempontjából lásd különösen A modern román nemzet a “régi” Magyarországon című utolsó fejezetet! Uo. 149 – 170.[a továbbiakban: Miskolczy 2005!]) 106 Nevezett intézmény rangos céhbeli történészeknek számító fő-és aligazgatójának titkárnői az alábbi “magyarázatokkal” éltek: “nincs bent”; “vidéki ellenőrző körúton van”; “beteg”; “kutató napja van”; “külföldi kiküldetésben van”; “influenzás”; “munkaértekezletet tart”; “mással beszél”; “tanulmányi szabadságon van”, és így tovább, négy év és hét hónapon át… Vö. Demény Lajos: Borsi-Kálmán Béla: Polgárosodott nemes avagy (meg)nemesedett polgár [recenzió], Magyar Tudomány , 2003/11., 1470. (“jómagam is tanúsíthatom, hogy a “Levente-pör” törvényszéki iratait mindmáig nem sikerült látnia, mert a Romániai Központi Nemzeti Levéltár nem hajlandó az anyagot kutatásra Borsi-Kálmán Béla kezébe adni”.). A jelenlegi “átmeneti helyzet” megértéséhez komoly fogódzókat kínál Mircea Stănescu (Doctorant a l’IEP de Paris): Le Conseil National pour la Recherche des Archives de la Securitate et la gestion de l’héritage communiste c. színvonalas tanulmánya (kézirat, 1 – 17. fol., a szerző birtokában)


31

közszájon forgó szófordulatával élve -- a “szomszédos baráti ország” (ţara vecină şi prietenă) honpolgára volt, de még (ráadásul) az illetékes román szervek által rendszeresített (fekete színű) fényképes diplomata igazolvánnyal is rendelkezett, s a kör itt be is zárult… Maradtak tehát a szokásos kiskapuk - romániai román és magyar történészek szakmai tanácsai és esetleges kollegiális segítsége. Egy beszélgetésből kiderült például, hogy a nagyszebeni Consiliul Dirigent (a Iuliu Maniu vezette ideiglenes erdélyi román “kormány”) irathagyatékának egy részét, s éppen a számunkra legizgalmasabb korabeli erdélyi, partiumi és bánsági bírósági perek dokumentumait - állítólag ömlesztett, feldolgozatlan állapotban, papírzsákokban -- a román Igazságü gy Minisztérium pincéiben tárolnák, következésképpen tanulmányozhatóságuk momentán kissé komplikált, “idővel azonban talán megoldható”… Egy temesvári román historikus vállalta, utána néz, mi maradt a hajdani helyi szenzációból az ottani levél - kézirat illetve hírlaptárakban, mármint kézzel fogható iratanyag formájában … Két-három héttel később küldött is pár tucat gyatra minőségű xerox- másolatot, ám ezek sem az áhított archív fondokból származtak, csupán a Banater Tagblatt, a Banatul , valamint a Temesvári Hirlap [sic!] néhány egykori számának – nyilván nem az ő mulasztásából,* hanem a korabeli xerox-gépek állapotából következően -- szinte olvashatatlan tudósításai voltak … Mindeközben persze az élet nem állt meg, szerzőnk romániai diplomáciai missziója viszont 1995. június 15.-én véget ért, így, három esztendős “kutatás” után ott állt szégyenszemre a föntebb szóba hozott tíz-tizenöt lapnyi terjedelmű német, román és magyar nyelvű temesi újsághírrel, pontosabban azok elmosódott kópiáival… Szerencsére ismét bebizonyosodott ama régi népi bölcsesség igaza, miszerint “minden (rossz) sorozat véget ér egyszer”, ennélfogva 1996 márciusának egyik borongós csütörtöki napján a Magyar Országos Levéltár egyik tapasztalt, és segítőkész munkatársnője az immár újra eredeti (történészi) szakmáját űző szerző kezébe nyomott egy félreeső helyen tárolt napszítta dossziét! Ebben, csodák csodája, ha nem is a lassanként a Lochnessi szörnyre emlékeztető Levente - per agyonkeresett aktája, de legalább a róla szóló bánsági, erdélyi és regáti újságcikkek gondosan kivágott és széljegyzetelt, gyakorlatilag szinte teljesnek tekinthető gyűjteménye rejtőzött, az ismeretlen jótevő néha még a román nyelvű anyagok szabatos (szöveghű) fordítását is mellékelte.

*

Szerző – nevének említése nélkül – itt mond köszönetet temesvári céhtársa segítségéért (a diszkréció oka, végső elemzésben, a román rendszerváltásnak még a magyarénál is tökéletlenebb voltában keresendő – B-KB!)


32

S itt néhány gondolat erejéig meg is kell szakítanunk elbeszélésünket, mert ha ószláv eredetű «csoda» szavunknak valahol van egyáltalán értelme, s ha hébe-korba tényleg bekövetkezik, most minden jel szerint e fölöttébb szórványos esetek egyikével van dolgunk! A MOL, K s zekció, 610. IV. C jelzetű fond precízen okadatolt lapkivágatait ugyanis feltevésünk szerint egy hajdani magyar «diplomata» gyűjtötte össze Bukarestben (Kolozsváron, vagy épp Temesváron) a mindenkori magyar - román viszony egyik történelmi mélypontján, olyan körülmények közepette, amikor az osztrák- magyar nagykövetség már nem működött , önálló magyar külképviselet pedig még nem létezett Nagy-Romániában! Olyannyira nem, hogy - miként ezt Pritz Pál Hory András hajdani bukaresti ideiglenes ügyvivő (chargé d'affaires, később belgrádi, római, s végül varsói nagykövet) általa kiadott Napló ja elé szerkesztett színvonalas bevezetőjében írja a központi hatalmak vereségével bekövetkező bukaresti k. und k . képviseleten eluralkodó ostromállapotról-- [1918 november végén] “A[z evakuálásra ítéltetett] követségen máglyában égetik el az iratokat, néhány nap múlva megérkezik a francia hadsereg, a román belügyminisztérium pedig internálja az osztrák- magyar misszió tagjait […] Teljes elszigeteltségben négy keserves hónapot töltenek így”, s [a kontingens magyar nemzetiségű beosztottjai] csupán 1919 február végén térhetnek vissza Magyarországra. Biztonságukról a határig egy szakasz marokkói katona gondoskodik”107 … Sorok írója egyelőre nincs birtokában ama feljegyzéseknek (vagy más jellegű iratoknak), melyek alapján hitelt érdemlően rekonstruálhatná, mi minden történt, effektíve , 1918.

december

eleje

(a

rutinszerű nyilvános

diplomáciai tevékenység kényszerű

megszakadása) és 1921. januárja közötti több mint kétévnyi interregnum időszakában! Egészen pontosan addig, amíg a kolozsvári születésű ambiciózus Hory András el nem foglalta hivatalos diplomáciai karrierje első állomáshelyét s hozzá nem látott ó-romániai élményei legújabb fejezetének naplószerű rögzítéséhez. Szerencsére ezt - akárcsak 1912 - 1914 közötti (a

Bukarestbe

akkreditált

földművelésügyi

szaktudósító

mellett

betöltött)

“segédszolgálata,”108 majd 1917 - 1918 közötti második «polgári biztosi» működése109 idején ( t. i. az 1917. december 5.-én Focşani-ban megkötött német – román fegyverszünet, majd az ennek előírásait szentesítő1918. május 7.-i bukaresti béke értelmében Magyarországot illető hadisarc kvótáját ellenőrizendő), ezúttal is lelkiismeretesen megcselekedte, ennélfogva az látszik a leghelyesebbnek, ha -- az akkori “állapotok” érzékeltetése végett -- néhány bekezdés 107

Lásd Hory András: Bukaresttől Varsóig [[Sajtó alá rendezte, a bevezető tanulmányt írta, magyarázó jegyzetekkel ellátta Pritz Pál]. Budapest, 1987, Gondolat, 21 – 22.(a továbbiakban Hory!)Vö: Pritz Pál: Hory András (Emlékirat és történelmi valóság Hory András visszaemlékezéseinek tükrében), in: Pritz 1995, 134. 108 Hory (Pritz bevezetője!)17 – 18. 109 Hory (Pritz bevezetője!) 21.


33

erejéig neki magának adjuk át a szót. Annál is inkább, mert ezzel talán inkognitóját féltékenyen őrző hajdani lelkiismeretes “kollégánk”* személyéhez is némileg közelebb juthatunk: “Vegyes érzelmekkel és nem minden izgalom nélkül indultam el Bukarestbe. Mivel a trianoni békeszerződés akkor még nem lépett hatályba, ezért a misszió nem követség, hanem csak diplomáciai képviselet néven szerepelt. Szentirmay Béla főkonzul, Szilas Emil alkonzul és Takách - Tolvay József követségi tanácsos volt a tagja. Az előbbi kettőt a konzuláris teendők ellátására osztották be, Takách-Tolvayt pedig a vezérkar kérésére mint katonai megfigyelőt. Minthogy a trianoni szerződés értelmében katonai missziókat nem delegálhattunk, Takách-Tolvayt kinevezték követségi tanácsosnak bukaresti beosztásának tartamára. (Trianon után az első években mindenütt ilyen “maszkírozott” katonai attaséink voltak.) Vonatunk volt az első, amely a háború után közvetlen kocsit vitt Bukarestig. A Budapest - Bukarest feliratú tábla valósággal szenzációt keltett a keleti pályaudvaron […] A bukaresti pályaudvaron a protokollfőnök helyettese fogadott. Ugyanott, ahonnan nem egészen két évvel előbb marokkói katonák fedezete mellett indultam haza négyhónapi bukaresti internáltság után […] Megállapodás szerint delegációnknak nyolc szobát kellett kapnia az Athénée Palace elnevezésű szállodában. A hotel portása azonban mit sem tudott erről, és közölte, hogy egyetlen üres szobájuk sincs. Megfelelő borravalók segélyével végül sikerült két egészen parányi sötét szobát kapnunk, amelyek közül az egyikben én helyezkedtem el, a másikban Takách-Tolvay ”110 […] E naplórészlet olvastán a valamikor szintén – igaz hét évtizeddel utóbb – a Regátban működő hajdani magyar köztisztviselőt reminiszcencia-szerűen tüstént megcsapja a bukaresti spiritus loci hamisítatlan, időtálló s korokon átívelő kisugárzása,111 aztán második (prózaibb) *

A szerző tanulmánya emez részének formába öntésekor – 2002 őszén – második diplomáciai kiküldetését töltötte Párizsban (1999. március 8. – 2003. augusztus 15.) 110 Hory 45 – 46. Vö. Alexandu Ghişa: România şi U ngaria la început de secol. Stabilirea relaţiilor diplomatice (1918 – 1921). Cluj-Napoca, 2002, Presa Universitară Clujană (a továbbiakban Ghişa 2002!) 111 A sajátos bukaresti couleur locale a Havaselvére (Munténiába) a XIX. század elején-közepén, majd az 1918-1920-as “Nagy Egyesülés” után kivándorolt erdélyi román értelmiségi és politikus nemzedékekben ugyanazt a hatást keltette, mint a magyar emigránsokban ! Erre kiváló példa Alexandru Vaida Voevod, aki hosszú, többnyire szarkasztikus, olykor maliciózus oldalakat szentel regáti élményeinek. (A. V. Voevod II., 76 – 80, 166 - 169; III., 153 – 154; IV., 139, 142 – 144, 166, 189 – 190, 199 – 200, 206 – 208. A jelenség időnként annyira kétségbeejtette őket, hogy nyomdafestéket nehezen tűrő kifejezésekre ragadtatták magukat, mint például maga Voevod, aki egy helyütt (A. V. Voevod IV., 189 – 190.) “mahalaua sufletească” [kb. kültelki szellemiség, a “lealjasulás” értelemben] súlyosan sértő összefoglaló névvel illette. A kiváló megfigylőképességű, s a tollal is jól bánó erdélyi román politikusnak sikerült egyetlen bekezdésbe sűríteni két tűz közé szorult politikus nemzedékének áthidalhatatlan erkölcsi dilemmáit: “Bukarestben káoszra találtunk, mely maga volt a közélet alapja. Úgy éreztük magunkat, mint a bolondok házában. A bennszülöttek mindezt természetesnek és jónak találták. A mi koncepciónkban ők a kormányzati tapasztalat hiányát látták. Számukra mi az ellenzék emberei voltunk […] valamiféle eszelős [erdélyi] parasztok, szánalmas deklasszált hazátlanok. Nem mondták ugyan, de éreztették velünk társadalmi és politikai alacsonyabbrendűségünket. A magyar “grófok” nagyzási hóbortja a velük való politikai és szokványos érintkezés során demokratikus volt az akkori idők politikai parvenüinek krémjéhez képest (A. V. Voevod II., 15., az én kiemelésem! – B-KB). A regátiak is érezték a “hegyeken túli testvérek” fenntartásait, Vaida egyik legnagyobb bukaresti ellenlábasa így ír erről a nagy-román parlament első teljes ülése időszakának (1919. november) hangulatára emlékezve: “Az erdélyiek úgy óvakodtak tőlünk akárha pestisesek lettünk volna”, s a pártpolitikai okokon túl ezt “a rejtett [erdélyi] felsőbbrendűségben, a regionalizmusban, valamint Maniu és Vaida minden regáti sajátossággal szembeni megvetésében” jelölte meg (I. G. Duca: Amintiri


34

gondolata az, hogy a három szóba jöhető beosztott diplomata közül, kizárásos alapon, leginkább Takách-Tolvay József tanácsos úr postázhatta volna “hazafele” az értékes küldeményt. A konzuli munkakör kifogástalan betöltése ugyanis teljes embert kíván – még kiegyensúlyozott államközi viszonyok közepette, úgymond “normális állapotban” is: a vízumkiadás, hagyatéki ügyek, házasság- levelek és válóperek, honosítási s visszahonosítási kérelmek stb. futószalagon történő kiállítása s szakszerű elbírálása mellett a mindenkori konzuli osztályok munkatársai, ha újságot nyilván olvasnak is, nemigen érnek rá ipari mennyiségű lapértesüléseket precízen összeollózni. Hadiállapotban, fegyverszünetek, ki kényszerített (oktrojált) békeszerződések, tömeges népmozgások, erőszakos “repatriálások”, illetve bizonytalan, cseppfolyós nemzetközi viszonyok évadján még kevésbé. Különösen, ha tekintetbe vesszük a Hory András által érzékletesen lefestett “munkahelyi viszonyokat” s a hivatalos magyar szerveket mindenkor övező speciális romániai politikai “légkört” is. Ellenben egy kötetlenebb munkakörű, mozgékony, ráadásul még “fedésben” is lévő katonai attasé, illetve annak hiányában egy képzett hírszerző figyelmét bizonyára nem kerülte el a temesvári román hadbíróság ténykedése, már csak szigorúan “szakmai szempontokból” sem… Sejtésünk alátámasztására azonban nem csupán azt kellene kiderítenünk, hogy a Horthy-családhoz közel álló gróf Takách-Tolvay József ezredes112 (későbbi altábornagy113 ) mikor foglalta el hivatalosan bukaresti posztját, hanem azt is biztosan tudnunk kellene, mióta tartózkodott ténylegesen a királyi Romániában114 … Mindaddig, amíg erre vonatkozó konkrét értesülés nem bukkan fel, csupán találgatásokra szorítkozhatunk.115 Azt viszont a “körülmények” hozzávetőleges ismeretében (s némi fantáziával) perdöntő dokumentumok hiányában is joggal gyaníthatjuk, hogy a Leventeper sajtóanyaga konfidenciális úton jutott el illetékes helyre, először valószínűleg a politice. Vol. III . München, 1982, Jon Dumitru Verlag, 194. – a továbbiakban I. G. Duca I – II – III.!), amit azzal a tagadhatatlan ténnyel hozott összefüggésbe, hogy – úgymond -- “a Régi Királysággal ellenséges magyar szellemiségben nevelkedtek” (uo. 152.); A különleges bukaresti társadalmi-politkai légkör terjedelmes irodalmának két viszonylag új keletű darabja: Fülei – Szántó Endre: Fortélyos fogságban (Egy vendégtanár pszichológiai kalandjai a Balkánon). Pécs, 1993, Pannónia Könyvek [Kiadja a Baranya Megyei Könyvtár] és Catherine Durandin: Bucarest, mémoires et promenades . Paris, 2000, Éditions Hesse. 112 Lásd Gratz Gusztáv [1921. január 17 – 1921. április 12. között külügyminiszter]: A forradalmak kora. Magyarország története 1918 – 1920. Budapest, 1935, Magyar Szemle Társaság [Budapest, 1992, Az Akadémiai Kiadó reprint sorozata], 197. Vö. Magyar Politikai Lexikon (Magyar Politikusok) 1914 – 1929 [szerk. T. Boros László dr.]. Budapest, 1929, Európa Irodalmi és Nyomdai Rt., 148 – 149. 113 Vö. Shvoy Kálmán titkos naplója és emlékirata 1918 – 1945 [Sajtó alá rendezte, a bevezető szöveget írta, magyarázó jegyzetekkel ellátta Perneki Mihály]. Budapest, 1983, Kossuth Könyvkiadó, 343. (114. sz. jegyzet!) 114 1919. május 2.-án biztosan nem, mert egy negyven főnyi tiszti különítmény élén aznap Bécsben “meglepetésszerűen benyomult a [magyar] követség bankgasse- i épületébe, megszállta azt és [a tanácskormány által “kommunista felkelés” szítása céljából küldött 150 millió koronára rúgó] pénzt, amely egy utitáskában [sic!] volt elhelyezve, elvitte”, lásd Gratz i.m., uo.! Lásd bővebben (A Világ tudósitójától): Egy izgalmas éjszaka a bécsi Magyar Házban, Világ, 1920. április 11., 3 – 4., és Batthyány Tivadar [gróf]: Beszámolóm . II.kötet. Budapest, é.n. Szerző kiadása, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-t. nyomása, 298 - 302; 314 – 318. Vö. Hajdu 1969, 185. 115 Hory András három, pusztán elméletileg számba jöhető, munkatársa közül Szentirmay Béla bizonyíthatóan kiesik: főkonzul lévén előfordult, hogy -- főnökei távollétében -- ő látta el a chargé d’a ffaires felelősségteljes feladatát, s így az ez időben keletkezett raportokat – «m. kir. ügyvivő» minőségében -- maga látta el kézjegyével. Nos, karakteres, szálkás betűi egyáltalán nem emlékeztetnek a sajtókivágásokat datáló “kolléga” írására! (Szentirmay aláírását lásd például a “Nagyméltóságu gróf Bánffy Miklós m. kir. Külügyminiszter Urnak” címzett -


35

szegedi

vezérkarhoz,

majd,

átirat

formájában –

a

“Szegedi

vk.

nyilvántaró

osztály”116 felterjesztésében --, a magyar külügyminiszter és a kormányfő asztalára. Bárhogy történt is, a szerényen háttérben maradó hajdani magyar funkcionárius – különös tekintettel a korántsem ideális munkavégzési feltételekre – közszolgálatiságból s önzetlenségből egyaránt jelesre vizsgázott, így minden utólagos dicséretet megérdemel – a kései krónikás kötelező háláját most szándékosan mellőzve… Ilyesféle fura metamorfózis révén lett tehát a korabeli banális újságkivágatokból a legszigorúbb alaki kritériumoknak is megfelelő fontos117 archív forrásanyag ,

mely –

legalábbis az eseménytörténet szintjén – már lehetővé teszi, hogy több-kevesebb biztonsággal eligazodjunk. Az Ismeretlen Hivatalnok (Katona) hagyatéka, Niamessnyné Manaszy Margit becses krónikája, O’sváth György brüsszeli magánlevéltárának családi természetű dokumentumai (köztük a “temesvári leventeper” kilenc gépelt lapba sűrített, ugyancsak névtelen szerző kezétől származó cím nélküli pedáns összefoglalója118 ), néhány újabb, ifj. Niamessny Mihály tragikusan korán lezárult életére vonatkozó újságlap xerox-másolata,119 egy Ablonczy Balázs párizsi levéltári kutatásai során előkerült eredeti diplomáciai irat kópiája,120 végül, de nem utolsó sorban, Temesi- Hermann Győző mégiscsak előkerült regényes példabeszédei, nos, körülbelül ezek azok a támpontok, melyek segítségével immár hozzá lehet látni a majd’ évtizedes (könnyelmű) ígéret beváltásához… Ehhez azonban vissza kell kanyarodnunk Manaszy Margit naplójához:

*

424/pol. szám belső jelölésű – Bukarest, 1922. október 17-én készült felterjesztésében! [“Tárgy: A koronázásra való meghivás visszautasitásáról szóló hirek” (sic!)], MOL, K 63 - 27/7, 208. fólió.) 116 Vö. A Jorga Sándor kémkedése tárgy-megjelölésű - “Betekintésre” megküldött – kézírásos “Följegyzés” mellékletének első bekezdésével: “Szegedi vk. nyilvántartó osztály mellékelten felterjeszti a volt oszt. magy. Illteve [sic!] Landwehr biróságnál Jorga Sándor István müegyetemi hallgató ellen kémkedés miatt folytatott eljárásnak periratait. Ezen összeállitás figyelmet érdemel”[…]. MOL, K [Szekció] 63, 1922 27/7, 6. fólió (A dosszié, mai külügyes szakzsargonban: «gatya», jobb felső oldalán – K F (föltehetően kabinetfőnök?) szignóval -- ez a minősítés olvasható: Értéktelen! 117 Használati értékét tovább növeli az a kellemetlen tény, hogy a budapesti nagy könyvtárak közül csak az OSZK-ban található számottevő bánsági és erdélyi sajtóanyag, ám az is – különösen az 1919/1920-as évfolyamok – fölöttébb hiányos és rendkívül rossz minőségű. Vö. Alexander Krishan: Die “Temesvarer Zeitung” als Banat er Geschichte (1852 – 1949). München, 1969, Verlag des Südostdeutchen Kultutwerks 118 A gépirat apró betűs, valószínüleg női kézírással stiláris javításokat tartalmaz és az alábbi betoldással ér véget: “De emlékük ott él a Béga - parti magyar szivekben mint vigasztaló, lángoló Ígéret, - s átragyogja a fagyos erdélyi éjszakát”(a továbbiakban: Leventeper összefoglaló !) 119 Nemzeti Újság. Keresztény Politikai Napilap [Felelős szerkesztő: Tóth László; Főmunkatárs: Túri Béla], VII. évfolyam 144. szám, Szerda, Budapest, 1925 julius [sic!]1 címlapja ifj Niamessny Mihály halálhírével! 120 Jelzete: SHAT A6 7N 3054/Roumanie – Affaires Etrangères – tgs. – 1920 (Az iraton lévo körpecsét felirata: ARCHIVES – SERVICE HISTORIQUE – ARMÉE DE TERRE). A szerzo itt mond köszönetet Ablonczy Balázsnak, hogy emez számára fontos iratot rendelkezésére bocsátotta!


36

I/h: bevezetés II A Nagyasszony nem roppan össze, ellenkezőleg: kétségbeesett, lázas tevékenységbe kezd. Első dolga az, hogy a kisebbik leánykát a téli hónapokat ugyancsak Temesvárt töltő Nagymama, özvegy Manaszy Gyuláné gondjaira bízza. Aztán villámgyorsan átgondolja a közvetlen teendőket. Mindenekelőtt ki kell derítenie, hová hurcolták a fiúkat? Átvillan az agyán: erről az új román prefektusnak, az 1867-ben Beregszón született Aurel Cosmának121 bizonyára tudnia kell … Nem sokat teketóriázik, a kora hajnali órával mit sem gondolva a vármegyeházához siet és ellentmondást nem tűrő hangon felébreszteti a mindössze fél év óta hivatalban lévő (s a két évvel később Bukarestben újra hatalomra kerülő Brătianu-kormányban közmunkaügyi miniszterré avanzsáló) főembert. Szinte gépiesen cselekszik, s csupán utólag, naplóírás közben kezd derengeni benne: magabiztosságának oka nem egyszerűen a kölykeit védelmező anyaoroszlán halált megvető ösztönében, hanem a közel-és régmúlt bugyraiban, társadalomtörténeti összefüggéseiben keresendő! “Domnu” Cosma hajdanában (kb. 1877 – 1888 között) “felszolgáló fiú volt a piaristáknál”, vagyis egy olyan intézményben dolgozott alantas helyzetben, amelynek vezetésében - “konviktorként” – Manaszy Margit fivérei “uraskodtak.” Miközben a kelletlenül szedelőzködő, magyarul és németül egyaránt kifogástalanul beszélő (jogi doktorátusát Budapesten szerző) nagyhatalmú hivatalfőnökre vár, az is megjárja eszét, hogy nagyapja valaha ugyanitt, a vármegyeházán “főispánkodott”122 … Csak és kizárólag így értelmezhetők most következő feljegyzései: “A telefonhoz kényszerítem és keressük a fiut. Én és a román prefektus. Senki se akar tudni semmit. Se a szigurancia, se a katonaság. Csupa veríték már a homlokom. Végre, végre. A csendőrkaszárnyáb an vannak a foglyok. Komoly dolog, a sigurancia Többet nem mondhat senki.”

[sic!] vette kezébe.

123

Annál gyorsabban kaphatnak lábra viszont a rémhírek: “vallatások, kínzások … A katonaság elállja a csendőrlaktanya környékét

– olvashatjuk tovább Manaszy Margit

naplójában --, hogy ne hallatszék [sic!] ki semmi jajgatás. Futkosok, tiltakozom, lázítok, nyugtatok, hangulatot csinálok mellettük, csitítok egy csomó félőrült anyát: ezek a nappalok. És az éjszakák? Nyitott szemmel ülök az ágyamban és hallom

dübörögni az autókat végig a

Dózsa – utcán, amint új összeesküvőket szednek össze, akiknek a nevét kínvallatással szedik ki a fiúkból: és imádkozom, hogy az enyém, az enyém erős maradjon és ne adjon ki senkit!” 121

124

Részletes életrajzi adatait (halála évének kivételével) lásd Damó Jenő [szerk.]: Ki kicsoda? A bánsági közélet lexikona. Timişoara, 1930, A “Lexika” kiadóvállalat kiadása, 54 – 56. (a továbbiakban: Damó 1930!) 122 NMM 209. Vö. jelen fejezet 4. jegyzetével! 123 NMM 210. 124 Uo.


37

Itt ismét félbe kell szakítanunk Manaszy Margit elbeszélését, holott nála hitelesebben, sőt életszerűbben csupán valamelyik írói vénával megáldott tényleges résztvevő rögzíthette volna a rohanó s idegfeszítő események sorjázását. Ám ismereteink jelenlegi szintjén csupán egyetlen mellékszereplő – Rolkó Sándor – naplójáról125 van tudomásunk, amelyet Székács György még felhasználhatott torzóban maradt opusa megformálásához. E feljegyzéseknek azonban, legalábbis egyelőre, éppúgy nyomuk veszett, mint a «Leventeper» egyéb kútfői zömének; valahol, valamilyen kézirattárban, vagy magánlevéltárban várnak türelmesen feltámadásukra! Manaszy Margit zaklatott soraiból viszont több dolog is egyértelműen kiviláglik: már csak azért sem szabad feladnia és összeroskadnia, mert a tét valóban óriási. Fiát, a diákmozgalom szellemi vezetőjét és egyik tényleges irányítóját felelősség terheli társai sorsának alakulásáért is: ifj. Niamessny Mihály helytállása nem egyszerűen becsületbeli ügy tehát, egy sereg ifjú ember további pályafutása, talán egész élete is függhet tőle – a Niamessny-Manaszy rokonság hírnevéről nem is beszélve. Márpedig nincs ennél becsesebb kincse egy magára valamit is adó nemesi családnak a régi Magyarországon.126 Hát még akkor, ha a szóban forgó família nemzedékek óta elismerten Temesvár legszűkebb elitjének szerves tartozéka, a szülők pedig a városi közönség köztiszteletben álló notabilitásai. Ezek után világos, akár az ördöggel is szövetkezni kell a fiúk megmentéséért. Összedugja fejét a maradék család kupaktanácsa is: Manaszy Margit testvérbátyjának, Manaszy Barco Györgynek mentőötlete támad. De hiszen id. Niamessny Mihály, a lippai választókerület a helyi románság által is megválasztott Munkapárti képviselője127 hosszú éveken át együtt ült az Országházban Maniu Gyulával,128 Pop-Csicsó Istvánnal,129 akik most 125

Ebből - Székács György jóvoltából - szövegszerűen mindössze az első bekezdést ismerjük, amely így fest: “1919 őszén, az oláh megszállás alatt sűrűn jöttek a hírek a csonka hazából, már csak hetek kérdése, s jön a magyar hadsereg, fölszabadítani a magyar részeket. Nyolcadik[os] gimnazista voltam, s az iskolában, az órák közötti szünetben egyébről sem volt szó, mint a fölszabadításról. Mit fogunk mi akkor tenni? A bizalmas barátok, ha összekerültek, azt tárgyalták, hogy ki hány puskát, milyen töltényeket mentett meg. Az osztályban soknak volt katonaruhája, hordtuk is, míg az igazgató [Bóth Ferenc dr.] le nem intett. Féltett bennünket nagyon…”Új Magyar Vetés , 1934. október 25., 3. A tanári kar különben – egy évvel az “események” előtt – így festett: igazgató: Bóth Ferenc dr.; tanárok: Arendt András, Csukovits Sándor, Festetics István, Massányi Lajos, , Horváth Jenő dr., Lendvai J.[enő], Magony József dr., Nagy Aurél, Néder Ede, Olejovics J., Papp Gyula, Sáfrán József, Tabán Tibor, Viezner Gyula, Csergő Lajos, Pércsics K. Lásd Temesvári Első Magyar Naptár 1917 . Közönséges év, XVII. Évf. Kiadó: Csendes Jakab könyvnyomdája, Temesvár, 55. (a továbbiakbanTEMN 1917!). Lásd még ehhez jelen fejezet 307. sz jegyzetét!(Egy véletlen folytán -- Kiss Gy. Csaba kollégánk révén – derült ki, hogy Rolkóék is “repatriáltak”, a három 1910. előtt született fiúgyerek egyike Szalatkay László néven jó nevű mérnökként Pest-Budán élte le felnőtt életét (Kiss Gy. Csaba szíves közlése!) 126 Egy közeli rokon (a sógornő, ifj. Manaszy Gyuláné, szül. báró Molnár Anna, a temesvári Magyar Nőegylet társelnöknője) szavaival: “Én nem tudom […] ami azután történt: én csak temettem a lelkemben: a hazámat, az apámat, a családunk tradicióit [sic!], az egész régi életünket. Hisz ehhez a névhez kapcsolódott minden” NMM 167 – 168. (1918. november 9.-i bejegyzés!). Vö. a 117. számú jegyzettel is! 127 Vö. jelen írás 5. számú jegyzetével! 128 Iuliu Maniu (1873 – 1953). A Történelem torz vigyoraként ez a karakán erdélyi román politikus pontosan igy (azaz ismét Gyula néven!) szerepel azon a kérdőiven, amelyet az ÁVO vezetői tettek a Szovjetunióból 1948 nyarán hazahurcolt Újszászi István vezérőrnagy – a Horthy-féle VKF 2 hajdani főnöke – elé, alaposabb informálódás céljából! Az inkriminált szövegrészlet igy fest: » Maniu Gyula (sic!) és a magyar kormány kapcsolatai «! Lásd Haraszty György: Újszászy István az ÁVO-n. “Fekete Iván” az állambiztonsági szervek fogságában, História , XXIV. évfolyam, 8. szám, 2002/8., 28! Vö. jelen fejezet 160. és 161. számú jegyzeteivel!—ELLENŐRIZENDŐ!!! 129 Ştefan Cicio – Pop (1865 – 1934), román politikus. Jogi tanulmányait Budapesten és Bécsben végezte, 1911-től Aradon ügyvéd. 1918 – 1920 között tagja a szebeni Kormányzó Tanácsnak, később országgyűlési képviselő, egy időben a román Képviselőház elnöke, miniszter. Cicio-Pop és nemzedéktársainak a magyar országgyűlésben kifejtett tevékenységéhez lásd Stelian Mândruţ: Mişcarea naţională şi activitatea parlamentară a deputaţilor Partidului Naţional Român din Transilvania între anii 1905 – 1910 . Oradea, 1995, Fundaţia Culturală “Cele trei Crişuri” (különösen: 158 – 163.; vö. Miskolczy 2005, 149 – 170.)


38

Nagy-Románia vezető államférfiai közé tartoznak, míg Christea Miron érsek – az új Románia leendő metropolitája – a Bánságból, Karánsebesről került föl Bukarestbe.130 Mocsonyi [Mocioni] pedig, akiről úgy hírlik, hogy bejáratos a királyi udvarba,131 szegről-végről szintén bánságinak (is) tekinthető… Közvetítő is akad rögvest: a friss sütetű bukaresti parlament egyik temesvári küldötte – foglalkozására nézve jól menő ügyvéd --, aki korábban báró Manaszy György ügyes-bajos dolgaival is foglalkozott, készségesen vállalná a postásszerepet… Most már csupán a büszkeséget kell valahogy legyőzni s kényszeredetten beletörődni, hogy a szerencse forgandó, “a kocka fordul”132 … Manaszy Margit nagyot nyel, s a cél érdekében (magyar) nemesi gőgjét legyűrve hajlandó fivére kíséretében fölkeresni a “kis kecskeszakállas ügyvéd”133 belvárosi irodáját. Ám az ígéretesen kezdődő vizit rosszul végződik! Amikor kölcsönös udvariaskodás után a látogatás valódi indoka kerül szóba, a láthatóan jól informált román politikus nem tudja többé palástolni felháborodását: - «A fiúról van szó? Ilyen előkelő család gyermeke, ilyen sötét bűnügyben? Tudja

-e,

nagyságos asszo ny, mivel vádolják? A fejemmel intek nemet. - Nos! Az összeesküvő ifjúságnak ő volt a vezére, az ő népszerűségére, befolyására és vakmerőségére építették a gaz agitátorok az egész tervüket, éjjel meg akarták rohanni az alvó várost, gépfegyverekkel, álmukb

an rajtaütni a kaszárnyákon ;

vasúttal, telefonnal megvolt a megegyezés, ugyanegy percben szűnt volna meg minden 130

NMM 212 – 213. Elie Miron Cristea (Topliţa Română, 1868. július 18. – Cannes, 1939), 1910 – 1920 között karánsebesi ortodox püspök, 1920 – 1925 között Nagy-Románia metropolitája, 1925 – 1938 pátriárka, 1927-ben régens, 1937 – 1939-ben miniszterelnök. Vö. Vasile Goldiş Corespondenţă (1888 – 1934) Scrisori trimise vol. I. [kiad. Gheorghe Şora]. Cluj-Napoca, 1992, Editura Dacia, 100. A tanulmányait nagy kortársaihoz hasonlóan többnyire magyar tanintézetekben, nemegyszer magyar állami ösztöndíjakkal végző főpap alakjához, kifinomult empátiájához lásd még NMM 239 – 240. 131 NMM 223, 133. Traian Drăgan Budapesten élő fiatal román történész-jelölt kutatásaiból bizonyosan tudható, hogy a szóbanforgó Mocsonyi az Antal [Antoniu Marius] nevet nyerte a keresztségben [atyja: Zeno Mocioni; anyja: özv. Sztáray Béláné, szül. Maria Fischer de Nagy – Szalathnya bárónő], és Anton(ius) Mocioni néven került 1919-ben Ferdinand román király környezetébe. (Egy adat szerint szolgálatai jutalmául a román uralkodó 1921.-ben királyi fővadásszá nevezi ki!) Ezt az értesülést erősíti meg fia, az 1893.-ban Kápolnán született, ám Brassóban és a budapesti szülői házban nevelkedett Mocsonyi János – 1930.-ban “Krassó-Szörény vármegye prefektusa Lugoson” - - rövid életrajzának alábbi mondata is: “ Apja földbirtokos és a királyi udvar fővadászmestere Bukarestben.” Lásd Damó 1930, 215., és, bővebben: Teodor Botiş: Monografia familiei Mocioni . Bucureşti, 1939, Fundaţia Pentru Literatură şi Artă, “Regele. Carol II”, 22, 369, 381, 384 – 385. [Antonius Mocioni fényképét lásd a 25. lapon! Vö. Traian Constantin Drăgan: Mocsonyi Sándor és Babes Vince kapcsolatai a magyar politikai elittel a dualizmus első időszakában (szakdolgozat), Budapest, 1997, 2 – 61.] (A szerző itt mond köszönetet Traian Drăgan kollégiális segítségéért!). 132 NMM 209. 133 NMM 213. Eddig a következő belvárosi irodával rendelkező kortárs temesvári román ügyvéd létezéséről szereztünk tudomást: Gheorghe Adam - “Ádám György, ügyvéd, B.város, Liget út 2.” (TC 1914, 1.); Pompiliu Ciobanu –.“ Cioban Pombil, ügyvéd, B.város, Petőfi utca 4.” (TC 1914, 19.); Ion Doboşan - “Dobosán János, ügyvéd, Belváros, Losonczy tér 16.” (TC 1914, 25.); Emanoil Ungureanu - “Ungurian Manó, ügyvéd, magánzó, B.város, Erzsébet utca 11.” (TC 1914, 139.). Valószínüleg ő lett volna a “közvetítő: nevét megtaláljuk a román parlament Szenátusának 1919. november 24.-i teljes ülésének “Timiş-Torontal” megyéből érkezett küldöttei között! (Lásd Stelian Neagoe: Istoria Unirii României. II. De la Cuza Vodă Întemeietorul la Ferdinand I. Întregitorul . Bucureşti, 1993, Editura Diogene, 363. A temesvári ügyvédi kamara tagjainak 1917-es lajstromában – dr. Niamessny Mihály és dr. Márton Albert társaságában – újabb, történetünkben kisebbnagyobb szerepet játszó személyek nevét találjuk: dr. Bárvig Ödön (Márton védője a haditörvényszéki tárgyaláson), dr. Róth Ottó, dr. Muth Gáspár, dr. Skuteczky Miksa és dr. Tornya Gyula [Csák-Csakovar] (Steiner Ferenc, Mischek Ferenc, Reibel Mátyás, Schuch József és a kiskorú vádlottak védői), dr. Gyika Imre, dr. Veterányi Viktor, valamint négy további román nemzetiségű ügyvéd: dr. Bárdossy Ágoston (Szászkabánya – az összeesküvés fölgöngyölítője), “dr. Coste Gyula csáki” és dr. Chiroi Vazul” fehértemplomi ügyvédek, akik – a “leventék” felkért védőiként – felsőbb utasításra három nappal a tárgyalás előtt visszalépni kényszerültek, valamint “dr. Hubian Miklós Oravicabányán igazolt ügyvéd”, akivel hivatalból kirendelt védőként találkozunk majd a Leventeperben, amelynek során a lehető legkorrektebb módon viselkedett! Lásd TEMN 1917, 40 – 42. (A kollégák – egytől –egyig a sajátos temesvári “beamter-polgárság” bár etnikailag különböző eredetű, de azonos státusú ’úriemberek’ egyvelege, joviális viszonyban voltak, s a társalgási nyelv – az impériumváltozásig -- a magyar volt ! Vö. Jakabffy – Páll 13.!


39

érintkezés a külvilággal. Magyarországból szervezték az egészet, a fiú összeköttetésben volt velük, régen… a sigurancia [sic!] már hetek óta fig yelte őt». 134 Manaszy Margit agyában hirtelen összeáll néhány korábban alig értett, véletlenszerűnek tetsző esemény-szilánk: Szóval ezért maradt ki 1919 Karácsony estjén gyönyörű-szép kamaszfia, ezért “kerülték el” egymást az állomáson inkognitóban, egy szerb embercsempész segítségével titokban, hamis útlevéllel Temesvárra látogató, nem kis kockázatot vállaló édesapjával. Ezért volt olyan izgatott, már- már révült állapotban, amikor közel két órás késéssel fenyőfagyújtásra hazaérkezett: “Tehát a Si mplont várta akkor, a Jézuska helyett az én tizenhét éves fiam . Várta a jeladást a támadásra, őrült, vakmerő gyermekálmok megvalósulására ”135 [az én kiemelésem! – B. –K.B.]. – rögzíti naplójában az édesanya. Majd emígy folytatja: “Jó gondolatolvasó az ügyvéd. Észrevette a kis mosolyt az ajkamon, azt az önkéntelen mozdulatot, amellyel feljebb emelem a fejemet. Toporzékolni kezd. - Nagyságos asszony, szörnyű sötét dolgok ezek, amik itt készültek. Meg akartak gyilkolni mindenkit álmukban, lemészárolni

békés polgárokat, a listán rajta vagyok én is.

Most már nem nevetek. Szembenézek vele. -- Kis ember Ön arra, doktor úr, hogy az én fiam önt bántsa. Érzem, hogy a bátyám rémülten szorongatja a kezemet. A kis oláh megvadulva kiabál. - Gyilkosságot, orgy ilkosságot terveztek. Az ön házában, az önök lakásában találkoztak az összeesküvők. Az ön fia kezébe esküdtek … Minden házba, ahol bekvártélyozott tisztek aludtak, betört volna éjjel három

-négy diák és megkötözte, megölte

volna őket. Az önök pincéjében a h adtestparancsnokot zárták volna el, amíg vele is végeznek … - Közelebb lépek hozzá… - Honnét szedte ezt a sok badarságot? … - A fia kezeírásával [sic!] van megírva. - Látta? Az ő írása? … Látta? És ez van ráírva? … Így szóról feleljen … - Nem láttam, de tudom … a vádirat …

134 135

NMM, uo.. NMM 214.

-szóra? … Erre


40

- Akkor hazudik, ügyvéd úr – mondtam röviden és a kezemben tartott ékes leveleket Pop -Csicso, Maniu és Christea Miron érseknek címezve, odadobtam kettétépve a lába elé .”136 Rövid tartalmi kivonat helyett ismét szándékosan idéztünk ilyen aprólékosan Niamessnyné Manaszy Margit följegyzéseiből. Nincs ugyanis mégoly precíz hivatalos jegyzőkönyv, vagy akár szaktörténész tollából származó tárgyilagos monográfia, amely az imponderábiliákat , a parányi, ám félreérthetetlen gesztusok – lekezelő félmosoly, pici, dölyfös fejbiccentés – formájában megnyilvánuló «úri magatartást» s modort (pontosabban annak negatív sztereotípiáit!) ilyen finoman s élethűen adná vissza! Nevezetesen azt a rendíthetetlen meggyőződést, hogy

neki – Manaszy Margitnak, Magyarország “vezető

osztálya” egyik prominens temesvári képviselőjének – joga van ilyen hangnemet megütni a “kis oláh ügyvéddel” szemben! A párbeszéd méltán kelti föl a három emberöltővel későbbi elemző érdeklődését, hiszen az írónőben a jelek szerint föl sem merül, hogy netán ő is tévedhet. Azt ugyan racionálisan halványan érzékeli, hogy “a kocka fordult”, ám ez nem gátolja meg abban, hogy zsigeri indulatból ugyanúgy viselkedjék a jogi tanulmányait föltehetően ugyancsak Pesten, esetleg Bécsben végzett rangos bánsági román “úriemberrel”, mint nagyatyja a temesmurányi uradalom “oláh” zselléreivel.137 S a jelenet, ha lehet, még izgalmasabbá válik attól, hogy egyfelől rendszerváltozás – impériumváltás – évadján vagyunk, másrészt Manaszy Margit ükapja egy bukaresti uralkodó jobbkeze, kora egyik legtekintélyesebb havaselvei (munténiai) írástudója volt, így – újgörög (esetleg arumén) származása ellenére – szegről- végről akár románnak

is

tekinthető…

A

magyar(országi) hungarus

nemességhez,

annak

értékrendszeréhez, sőt előítéleteihez való önkéntes hasonulás (spontán asszimiláció ) erejére és sikerességére keresve sem találhatnánk ennél eklatánsabb példát: Manaszy Margit, minden kifinomultsága s műveltsége ellenére mindennek egyszerűen nincs tudatában, a metamorfózis tökéletes!138 Ezt persze sem neki, sem magyar kortársainak sem kívánjuk felróni, csupán 136

NMM 214 – 215. Ellenpontozás gyanánt idekívánkozik a szintén az “úri középosztályból” származó Kaffka Margit nem sokkal Temesvárról való elköltözése után a bánsági “forradalom” zavaros napjairól beszámoló édesanyjához intézett levelének egyik bekezdése: “Azok az úri családok, akiket emlegetsz sajnálni valók, igaz de mégis egy sok száz éves bűn kezdi magát megbosszulni sorsukban . Ugyan gondoltak-e valaha arra, hogy a paraszt is ember, hogy a gazdasági cselédnek is rendes, egészséges, tiszta és csinos külön házra van igénye a munkája után […] Állati létben hagyták a szegény páriákat, hát most állatmód viselkednek nem tanultak egyebet”, lásd Rolla 1983, 190. (kiemelés az eredetiben!) 138 Erre vonatkozólag, különösebb kommentár nélkül Naplójának 1917. január 10.-i bejegyzéséből idézünk: “Ma a Kommando felkérésére kint voltam a fogolytáborban, megnézni, hogyan vannak ellátva a román Vöröskereszt hölgyei, akik háromszáz tiszttel együtt megadták magukat a Szívós – dandárnak. Kiváncsi voltam […] Azt mondták, csupa önkéntes ápolónő, akik férjüket követték a harctérre és most arra akarnak engem megkérni, járjak érettük közbe Sándor Jánosnál, a belügyminiszternél, hogy ne válasszák el őket az uraiktól. Előre el voltam tökélve, hogy megteszem és tetszelegtem magamnak nagylelkű szerepemben. Kimentem autón két tiszttel. A barakkok fehérre meszelt tiszta kis házak, egy sártenger kellő közepén […] Bent a szobában hihetetlen rendetlenség […] várnom kell, míg a szemem megszokja a füstöt és kihámozom belőle a hét román nő alakját […] csinos fiatal teremtések, rendetlen, lógó hajjal […] 137


41

halkan megjegyezzük, hogy a vonzó, liberális s toleráns mintaállamnak elgondolt kossuthi deáki-eötvösi integer Magyarország talán mégsem volt mindenki számára az a földi paradicsom, amilyennek nemzeti nagyjaink eltervezték. A «nemesi szűrőn» fennakadt, vagy azon önhibáján kívül áthaladni képtelen hungáriai “vegyes ajku népesség”139 – a román, szlovák és szerb országlakosok – számára semmiképp.

*

Itt és most persze – a hétköznapok szintjén – nem mélylélektani összefüggésekről, még csak nem is a magyar – román viszony egyik neuralgikus pontjáról s sorsfordulójáról van elsősorban szó, hanem egy elsőszülött fiúgyermekét görcsös erőbedobással védelmező anya, valamint egy “feketelistára” került, szintén életét féltő lehetséges áldozat kemény összecsapásáról. Ilyenformán az indulatok érthetőek, a gesztusok, ajakbiggyesztések s szemvillanások – részben legalábbis – bocsánatosak. Szemléletesen jelzik viszont, hogy az elegáns nyelvi fordulatok, a kezdetben civilizált, csiszolt, udvarias modor mögött , mi minden játszódik le a szereplők tudatában; egyszersmind arra a tényre is némi magyarázatúl kínálkoznak, hogy – vert (kiszolgáltatott) helyzete ellenére – miért (és miként) képes Niamessnyné Manaszy Margit keresztül vinni akaratát! Ha egyetlen (leegyszerűsítő) mondatba kívánnánk a kialakult szerepkényszereket sűríteni, azt is mondhatnánk: az új

Lehűtve nézem őket […] Meleg és résztvevő akartam lenni és fölényesen, ridegen beszélek velük: külsőségek úgy hatnak rám […] Et nous voulons rester avec nos maris – a férjeinkkel akarunk maradni! C’est contre l’usage. – Ez a szokások ellen van! – mondom hűvösen és alig ismerek magamra a szívtelenül hangzó feleletben. – Nem akarnak inkább hazamenni? Azt keresztül tudnám vinni! Nem, nem! Félünk a komitácsiktól, ott tele van velük minden! Hisz azok az önök barátai, a szerbek! Mais non. Mi a bolgárokról beszélünk! A bolgároktól szörnyen félnek, a németektől is, tőlünk nem. Rólunk kedélyesen beszélgetnek, mi olyan ostobául jók vagyunk, pedig hogy reánk törtek orvul, gonoszul! Elfog a gyűlölet. Nem tudom őket pártfogolni, még a fogoly asszonyaikat sem. Ők pedig körülállnak és már össze-vissza csevegnek, vígan és jókedvűen. Az egyik az ékszereit mutogatja, hogy nem vették el tőle, a másik az otthon maradt barátnőkre kezd árulkodni, nekem , az ellenségnek. A vezér jön be közben bemutatkozni, a híres Dimitriade […] Látszik, hogy szeretné lerázni a fogolytárs-hölgyeket. Ők pedig rámrohannak [sic!], mint a felvert hangyaboly: kipirulva, dühösen magyaráznak. Igen, az ezredes ellenük van […] mert a felesége irigyli az ő dicsőségüket […] ez a köszönet! De a tisztektől nem válnak el, és az ezredes intrikái dacára is maradni fognak; csak jobb lakásokat kérnek és több szabadságot, kényelmet… Az ezredes… Fuldokolva szidják… nekem , az ellenségnek! […] és én mélyen érzem, hogy az én nemzetem asszonyai az ő helyzetükben máskép viselkednének”. (NMM kiemelései!), NMM 128 – 130. Vö. NMM 10 – 11., és, különösen 119. is! A szóban forgó betagozódásihasonulási folyamatot lásd részletesebben jelen tanulmány II. fejezetében, vö. B – KB 35 – 144. 139 Geml József kifejezése, Geml 1924, 23. A gondolatmenetet vö. jelen fejezet 137. számú jegyzetével!


42

hatalmi viszonyok még cseppfolyósak, a régi, öröklött (évszázados) beidegződések, viselkedés-normák viszont hihetetlenül erősek!140 Manaszy Margit ugyanis, mai szemmel, elképesztően eredményes akció-sorozatba kezd: először kinyomozza, melyik román rendőrtiszt vezeti a kihallgatásokat s eléri, hogy a fiúkat szüleik hazulról élelmezhessék; majd a temesvári román hadseregparancsnoknál sikerül rövid úton kijárnia, hogy a kis foglyokat és felnőtt bajtársaikat tíznapi kemény tortúra után141 egy éjszaka, szigorú védőőrizet mellett a csendőrlaktanyából a gyárvárosi katonai börtönbe szállítsák, ahol már emberségesebb bánásmódban reménykedhetnek. A határozott fellépésen túl talán a véletlen is a kezére játszik: a román főtiszt korábban “tábornok volt a mi hadseregünkben” s később az is kiderül, hogy bécsi polgárasszony (békebeli “úrinő”) a felesége! A két azonos társadalmi státusú előkelő hölgy rögvest egymásra talál, s a gemütlich generálisné igyekszik meglágyítani marcona katonaférje kérges szívét142 … Amit pedig Manaszy Margit a bukaresti kormány által kijelölt, könyörtelen szigorúságáról hírhedt hadbíró, Spiridon Iorgulescu, - «Erdély réme»143 -- “megdolgozása” során kifejtett, az, - bárhogyan nézzük is – pszichológiai bravúr. Ám e fegyvertény behatóbb elemzése előtt ismét adjuk át neki a szót: “Tegnap [1920. február 4.-én] behatoltam a Curt ia Martiale [Curtea Marţială], a katonai fogház épületébe, amint meghallottam, hogy megérkezett a vizsgálóügyész, Jorgulescu [Iorgulescu], Bukarestből. Őrség a lépcsőn, a kapuban, a folyosók előtt. «Lélek az ajtón se be, se ki!» Az egyik katona megismer ; murányi oláh fiu. - Doamna Mare, az Istenért, ne is próbálj semmit! Nem lehet. A fiatalurat láttam … sírtam, mert a folyosót seperte, de baja nincs, ne féltsed. «Vasilie [Vasile v. Vasilică], te tudod, hogy én úgyis bemegyek. Itt van egy írás a generálistó l … mondd, hogy nem tudtad elolvasni.»

140

Ennek azért Manaszy M. is többé-kevésbé tudatában van, amikor báró Manaszy (Barco) György fiskálisából román politikussá előlépett temesvári ügyvéddel való találkozását megörökítve így ír: […] “a képviselő úr fogad. Elébünk jön és a régi megszokásból, szinte alázatosan köszönti a bátyámat, az egykori dúsgazdag nagybirtokos kliensét”, NMM 213. 141 Vö. Leventeper - összefoglaló , 5. lap! A minden jel szerint valóban kíméletlen kihallgatásokra az anya naplójának 1920. február elsejei bejegyzése utalhat:“Szükségem van az erőmre: a Mackó holmija közt melyet ma egy csendőr hazahozott kicserélni, a sportinge fekete az aludt vértől. Bedobtam a tűzbe. Nem szabad összeroppannom…”, NMM 212.! 142 Vö. NMM 210, 212, 216, 224. Egy Magyaroszágnak “dolgozó” - «Tóbiás» (Tobiasch) fedőnevű román kém tökéletes magyarsággal fogalmazott jelentései egyikéből immár a nevét is ismerjük: “Domăşneanu (volt osztrák-magyar) tábornok”. Lásd “Tóbiás-jelentés”, Wien, 1920. május hó 31. (Ikt. szám 843/8.), HL, I. 89 VKF. II. csop. számnélküli iratok, 1920, 36. doboz, 132. fol. Vö. Documente din istoria mişcării muncitoreşti din România 1916 – 1921 . Bucureşti, 1966, Editura politică (a továbbiakban: Documente 1966!). Egy adat szerint különben a világháború alatt, szintén tábornoki rangban, a bécsi Hadügyminisztériumban szolgált Frenţiu ezredessel együtt, aki a «Kunhegyi – Schultz kémkedési per» hadbírájaként bukkan majd fel történetünkben. Lásd A. V. Voevod IV[1998], 98. (A román hadtestparancsnok pontos nevének kiderítéséhez nyújtott szakmai segítségért, valamint A. Vaida Voevod emlékiratainak átengedéséért Szász Zoltánnak tartozunk köszönettel! (B-KB) 143 NMM 212.


43

Egy papirt nyomok a kezébe egy húszkoronással, a következő percben[pillanatban] félretolom és benn vagyok a szobában. A nagy bőrkarosszékből egy tiszti egyenruhás férfi emelkedik fel: alacsony, zömök alak, szé les, piros ajkak, élénken szikrázó sötét szemek. «Domnu Jorgulescu [Iorgulescu]? – mondom kérdőn és ráteszem az előtte fekvő papircsomóra a kezemet. – Én az egyik fővádlott édesanyja vagyok … Madame de Niamessny … örülök, hogy megismerhetem. – Látom, hogy levegő után kapkod. – Ne haragudjék, hogy behatoltam… de sok dolgunk lesz együtt. Ön meg fogja tenni a kötelességét és én az enyémet… És meglátja, - itt már kedvesen nevetek rá – én leszek az erősebb. Teljesen kihoztam a sodrából. Az őr után kiabál és úgy

néz rám, mint egy

beszabadult őrültre. Én akkor már nyugodtan ülök a másik bőrfauteuilben.» «Ön biztosan gentlemen, uram, nem dobhat ki egy hölgyet. Szeretném látni ezeket az írásokat… érdekelnek.» Magánkívül tiltakozik, német és oláh szavakat kever, én fr

anciául beszélek.

«Nem lehet? Az szomorú… majd máskor…ugy -e? Jobban megbeszélhetnénk mindent s én is megérteném a helyzetet.» Rám néz, mint aki nem hisz a szemének, a fülének: aztán magánkívül mondja: «Madame! Ön csakugyan nem érti, miről van szó… C’est un comprenez pas?… és aztán szinte kiabálva:

e chose grave. Vous ne

- On tuera votre fils!»

Meg fogják ölni az ön fiát. Még sikerül ott tartani a mosolyt az ajkamon: -Tizenhét éves… - A mi törvényeink szerint tizenhat évvel érett a halálbünteté

sre. Amit elkövetett:

felségárulás, lázadásra való felbujtás, vétek az állam biztonsága ellen. A játék rosszul végződött, lakolnia kell. - Az ön nemzetét komolyabban veszem, uram, semhogy ilyesmire képesnek tartsam. Aki gyermekek ellen harcol, könn yen nevetségessé válik. Le ridicule tue. Mikor kimegyek, már számol vele, hogy vissza fogok jönni; morogva kísér az ajtóig és felszólít, hogy többé ne próbáljak engedély nélkül behatolni. Barátságosan kezet adok neki és elmegyek. Az ajkamon még ott van a m

osoly,

de a lábam nehezen visz haza .”144

144

NMM 220 – 222. (Ezt a naplórészletet Székács György is idézte folytatásos elbeszélésének V. részében, Új Magyar Vetés , 1935. január 25., 3.)


44

*

Ezt a jelenetet Ódry Árpád, Harag György, vagy akár Steven Spielberg is színpadra (celluloidszalagra) vihette volna, teátralitásánál csupán abszurditása nagyobb! Ötven-hatvan, illetve öt- hat évvel később hogyan is képzelhetnénk el, hogy egy negyvenhárom esztendős törékeny úriasszony – maga a megtestesült civil – fogja magát és betör a haditörvényszék vizsgálóbírájának szigorúan őrzött hivatalába!?! Mi több, nem csupán párbeszédet kezdeményez vele, de – a kedvező lélektani pillanatot kihasználva – még sarokba is szorítja: egyenrangú partnerként fogadtatja el magát, akit nem lehet csak úgy lerázni, nem lehet félvállról kezelni – tárgyalni, egyezkedni kell vele! A kései elemzőnek ellenpontozás gyanánt, s a Történelem fura fintoraként, egy két hónap híján pontosan hét évtizeddel utóbbi másik temesvári jelenetsor ötlik önkéntelenül is eszébe: 1989. december 16.-án egy az ottani fiatal, akkor még névtelen református lelkész védelmében szerveződő spontán polgári engedetlenségből pattan ki a Ceauşescu - diktatúrát elsöprő romániai «drôle de révolution»!145 Ám akkorra civil társadalomnak híre- hamva sem igen volt már a Bánságban, dialógus helyett a belügyi alakulatok kalasnyikovjai ropogtak, tucat számra tüntették el az elesettek hulláit, a manipuláció köde pedig ma is oly sűrű, hogy a valódi történéseket talán «egyszer s mindenkorra» homályban hagyja146 … A krónikásban azért, akárcsak jó néhány kortársában,147 mégis felrémlik, hogy a Tőkés László védelmében kirobbant “decemberi forradalom”148 párszáz kilométerre délkeletre, a hajdani Szörényi Bánság székhelyén, Craiovában vagy Jászvásárott (Iaşi-ban) már nemigen képzelhető el, szövevényes történelmi okok következtében csak és kizárólag Temesvárott volt lehetséges… Hosszabb és behatóbb analízis helyett (amelyre jelen tanulmány II. fejezetében kerítünk majd sort) egyelőre érjük be egy neves amerikai magyar történész idevágó gondolatainak töredékes citálásával: “Az újkor arisztokratikus – demokratikus fejlődése és keveréke nem a főnemesség és a jobbágyság harcát és keveredését jellemzi, hanem az úri osztályokét és a polgári osztályokét. Az újkor legnemesebb és legbátorítóbb korszakában az úr lehet polgár, és a polgár is lehet úr. Ez a XIX. századi magyar 145

Lásd Florin Constantiniu im. 504 - 511; C. Durandin 1995, 491 – 505. (különösen 495 – 496.), Szász Zoltán: A románok története , 192 193. Vö. Georges Castellan: Histoire des Balkans (XIV e - XX e siècle). Édition augmentée. Paris, 1991, Fayard, 500 - 501. 146 Valószerűnek tetsző regényes rekonstrukciós kísérletét lásd Mandics György: Temesvári Golgota - regény - Első könyv: Megfeszítés sortűzzel. Budapest, 1991, Interart - Püski - Szépirodalmi 147 Lásd például Mandics, i. m. 287.! Vö. dr. Csisztay Gizella: A Körös utcától a Baväringsgatan - ig. Göteborgi beszélgetés Tóth Károly Antallal, in: Tóth Károly Antal i.m. 238 – 240. (különösen 239.!)


45

szabadelvű nagyok ideálja. De mi történik akkor, amikor az úr fogalma és jelentősége megszűnik […] mi lesz akkor, amikor az úriember és az úri viselkedés fogalmai, jelentősége és tényei eltűnnek?”149 Nos, nem valószínű, hogy Lukács Jánosnak keze ügyébe került volna Manaszy Margit naplója, helyzetelemzése mégis hajszálpontos: a havaselvei (munténiai) görögromán származású, ám hamisítatlan magyar nemesasszony , és a nevéből - Spiridon Iorgulescu – ítélve bizonyára részben szintén újgörög eredetű bukaresti román gentilhomme 150 még

a

hagyományos

XIX.

századi gentlemanlike

szellemében

társalkodik s egy egymással kibékíthetetlen ellentmondásba kerülő, lényegében azonos eszmerendszer151 – a nemzeti gondolat – ellentétes barikádjára kerülve egyikük sincs tudatában közös etnikai gyökereinek. Még kevésbé annak, hogy egy pusztulásra ítélt régi világ (s erkölcsi kódrendszer) szellemében viselkednek, annak utolsó, sorsfordító, pillanataiban keresztezik egymás életútját. Az identitásválasztás- váltás labirintusából ki-ki másként keres kiutat, illetve – családi minták, személyes tapasztalatok, egyéni rokon-és ellenszenvek, valamint gazdasági, hivatali, politikai és egyéb kényszerek függvényében – egyéni módon rögzíti saját ilyen-olyan okból “oszcilláló” azonosságtudatát. Erre igen jó példa történetünk egyik fontos mellékszereplője Alexandru Vaida Voevod [Alparét, 1872. február 27. – Nagyszeben, 1950] erdélyi román politikus esete, aki, mint már volt róla szó, nagyonis tudatában volt annak, hogy apai és anyai ágon egyaránt szegről- végről atyafiságban áll magyar, illetve a “kálomista fejedelmek” korában megmagyarosodott jó nevű erdélyi családokkal, példának okáért a Boér-familiával. S bár tökéletes választékossággal beszélte nyelvünket, s kevés magyar kortársa tudott betéve annyi, nagy költőinktől származó strófát, mint ő, mindez nem gátolta meg abban, hogy – Maniu “Gyulával” együtt – a “magyarizmus” egyik legfélelmetesebb ellenfele legyen. Ugyanakkor ő maga meséli el visszaemlékezéseiben, hogy a Boér-családban – megingathatatlan magyar 148

Naplószerű, jóllehet egy temesvári szerb történésztől származó precíz leírását lásd Miodrag Milin: Timişoara 15 – 21 decembrie ’89. Timişoara, 1990 [kiadó megjelölése nélkül!] 149 John Lukacs: A rövid évszázad után, Magyar Hírlap , 1998. március 28., 13. 150 A moldvai és havaselvei román politikai- és értelmiségi elit etnikailag részben görög eredetéről és az ú.n levantei (bizantinus) szellemiség erőteljes fejedelemségekbeli meggyökerezéséről lásd Borsi–Kálmán Béla: A múlt és a jövő mezsgyéjé n - A román reformnemzedék bölcsőjénél , in: Borsi – Kálmán Béla: Kockázatos viszonyok. Írások a román irodalom, művelődéstörténet és nemzeti önszemlélet tárgyköréből . Pécs, 1997, Jelenkor Kiadó, Kiseurópa sorozat, 47 - 62; lásd bővebben Borsi – Kálmán Béla: Nemzetfogalom és nemzetstratégiák. A Kossuth – emigráció és a román nemzeti törekvések kapcsolatának történetéhez. Budapest, 1993, Akadémiai Kiadó, I. fejezet, 17 – 62. A jelenség nyelvészeti - nyelvtörténeti összefüggéseihez lásd Elizabeth Close: The de velopment of Modern Rumanian. Linguistic Theory and Practice in Muntenia 1821 - 1838. Oxford, 1974, Oxford University Press 151 Összefüggéseinek legújabb, mélyenszántó elemzését lásd Antonela Capelle – Pogăcean: Représentation de la nation chez les intellectuels hongrois et roumains. Origines historiques et idéologiques [doktori értekezés, L’Institut d’Études Politiques; témavezető: Pierre Hassner; nyilvános védés: CERI, 2002. május 31.] (kézirat, 637 fólió). A magyar - román nemzeti törekvések egymásra vetített, ám nem azonos időbeli fázisban lévő belső dinamikájáról (sok vonatkozásban komplementer jellegéről), valamint geostratégiai keretéről lásd Borsi - Kálmán Béla: A román - magyar ellentétek gyökerei, a megbékélés lehetőségei - vázlat - , in: Megpróbáltatott nemzet . [Hatodik könyv (1998-ban


46

(nemesi) tudatuk ellenére –

elevenen

élt román eredet ük emléke, ennélfogva

hagyományosan jobban bántak “oláh” jobbágyaikkal, mint osztályosaik többsége.152 Ez a két, egymástól szögesen elütő példa is a klisék, általánosítások, és durva leegyszerűsítések iránti fokozott óvatosságra kell, hogy intse a történészt. Még a mi korlátozott

“mintánkból” –

a

történetünkben

felbukkanó

személyek

(fő-és

mellékszereplők) “nacionáléjából”-- is félreérthetetlenül kiderül, hogy ahány ember, annyi eset (árnyalat). Manaszy Margit és Spiridon Iorgulescu dialógusához visszakanyarodva, persze mi sem könnyebb utólag okosnak lenni, s az elmúlt nyolc évtized során felhalmozódott történelmi tapasztalatok birtokában (s a több száz, azóta született magvas társadalomtörténeti és szociálpszichológiai traktátus hozzávetőleges ismeretében) olyan gondolatfoszlányokat és magatartási sémákat tulajdonítani nekik, melyek talán nem is voltak a sajátjaik. Ám az egybeesés, – koincidencia -- kísérteties, s a szereplők párbeszédét az teszi fölöttébb valószerűvé, hogy nem egyszerűen a “hosszú” XIX. század és a “rövid” XX. század fordulóján zajlik, hanem – ismételjük -- korszakváltás ideje van: az új hatalmi viszonyok, intézmények, s a nyomukban járó friss beidegződések kijegecesedéséhez az 1918. október 31.-e óta eltelt egy év és három hónap egész egyszerűen nem elegendő ! 153 Ennélfogva Manaszy Margit lehetőségkerete sokkalta szélesebb, tevékenységének hatósugara jóval kiterjedtebb, érdekérvényesítési képessége lényegesen nagyobb, mint azt mai fejjel bárki gondolhatná – s józan ésszel maga is remélhetné… Mielőtt a román vádak valóságtartalmát a rendelkezésünkre álló gyér adatok fényében tüzetesebben is megvizsgálnánk és megkísérelnénk a «cselekmény» itt-ott továbbra is hézagos mozaikkockáit a tőlünk telhető legnagyobb hűséggel összerakni, még egy utolsó, igen fontosnak tetsző mozzanatot kell tisztáznunk: nem azt kívánjuk megfellebbezhetetlen módon megítélni, kinek, melyik félnek volt inkább igaza,154 hiszen – az abszolút igazságnak és a bölcsek kövének senki sem lévén birtokában – ez

elhangzott előadások)] Bécs, 1998, "EUROPA" - CLUB, 6., 49 - 111. (kötetben: Borsi - Kálmán Béla: A békétlenség stádiumai. Fejezetek a magyar - román kapcsolatok történetéből . Budapest, 1999, Osiris Kiadó, Pro Minoritate Könyvek, 233 - 295.) 152 A. V. Voevod IV[1998], 177 – 178. Vö. Liviu Maior: Alexandru Vaida – Voevod între Belve dere şi Versailles (însemnări, memorii, scrisori). Cluj, 1993, Editura Sicron, 25, 90. (a továbbiakban L. Maior 1993!) 153 A korszak egyik jó ismerője szerint a viszonylagos intézményi stabilitás megteremtése Magyarországon mintegy hat évet vett igénybe! Vö. Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában (1914 – 1945) . Debrecen, 1998, Csokonai Kiadó, 81. 154 Ennek egyik emelkedett megnyilvánulása Bánffy Miklós: Huszonöt év (1945) című esszéjének utolsó bekezdése:“Sötét képet festettem a megkisebbedett Magyarországról és helyzetéről a nagy világban. Sötét képet, de nem vigasztalant. Nem csüggedés, nem reménytelenség az, ami minket eltölt. Annyi megpróbáltatás után és talán megpróbáltatás előtt is, emelt fővel áll a nemzet! Meg nem törve, de megerősödve a nemzeti érzésében, ha megfogyva is. Mert a világ nagy eseményeiben a puszta szám fontos ugyan, nem az egyedül döntő. És itt, Európa keletén, a mi csekély erőnk érték, érték százados kultúránk, érték fajunk egysége, érték az a férfias elszántság és munkaképesség, amellyel a világ elé lépünk a magunk igazának tudatában , nem kamarák és kamarillák sötét zugaiban, nem titkos cselszövények útvesztőiben bízva, de a mindent beragyogó napvilágban, a népek világosodó közvéleményében.”[az én kiemelésem! – B-K.B.], Lásd Bánffy 182.


47

eleve lehetetlen , csupán arra vagyunk kíváncsiak, hogy a szereplők mit véltek igaznak!155 Kik voltak, és mi volt a szándékuk? Mi motiválta cselekedeteiket? Vagyis, amit akartak, azt miként, és milyen megfontolásból tették, milyen érvekkel és hogyan gondolták megvalósíthatónak? A döntőbíró szerepe már csupán azért is illuzórikus, mert mindkét tábor a saját igazságát megingathatatlannak, sziklaszilárdnak tekintette, és most is hajlamos annak tartani -- talán mindmáig!156 Ilyen premisszákból s effajta egyoldalú megközelítésből nyilván nem jutunk messzire, hiszen, ami az egyik oldalon hófehér, az a másikon hollófekete.157 Amit a “temesvári fiúk” szülei s a magyarosodó «tekintetes városi közönség»158 hőstettnek tekint, ugyanaz az ellentábor szemében gaz orgyilkosság, rémisztő bűncselekmény. Ami a magyarok számára az “ezeréves három tenger mosta birodalom” galád felaprítása, kíméletlen szétrombolása, az álom vége , az a románoknak ugyanazon mítosz159 – az örök időkre megvalósítandó Nagy-Románia -- világra jötte, ígéretes kezdete,

160

ami az egyik félnek elképesztő, felfoghatatlan történelmi katasztrófa,

valóságos istencsapása, az a másiknak ragyogó újjászületés, a poraiból feltámadt Főnixmadár legendájának kézzel fogható magasztos megvalósulása, és így tovább. Az álláspontok közötti irdatlan távolság érzékeltetése céljából, egyelőre különösebb kommentár nélkül, ismét két véleményt fogunk az olvasó engedelmével szembesíteni egymással. Ezúttal azonban nem egy fél évszázaddal később alkotó történész elvont gondolati konstrukcióit vesszük górcső alá, hanem két nagyformátumú kortárs politikus ugyan nem egy időben keletkezett, de nagyjában-egészében ugyanazon kritikus időszakra és, főként, megkerülhetetlen alaptörekvésre: a magyar -román 155

Az egyszeri történész mindenkori dilemmáiról lásd legújabban “A történelem értékelésében nincs egyetlen igazság” (Beszámoló Romsics Ignác a Mindentudás Egyeteme c. ismeretterjesztő fórumon elhangzott előadásáról), Magyar Hírlap , 2002. október 11., 21. Vö. Romsics Ignác: Bevezetés. A tör ténetírás objektivitásának mítoszáról és a múlt mitizálásának elfogadhatatlanságáról , in: Romsics 2002, 7 – 26. Lásd némileg bővebben Robin G. Collingwood: A történelem eszméje [ford. Orthmayr Imre]. Budapest, 1987, Gondolat (9 – 402.) 156 Ennek egyik újabb, civilizált és visszafogott változatát lásd például Christian - Radu Chereji: 1919 – Cronica unei uniri dinainte anunţate , in: Studii de Istorie a Transilvaniei. Specific regional şi deschidere europeană [kiad. Sorin Mitu – Florin Gogâlţan]. Cluj, 1994, Asociaţia Istoricilor din Transilvania şi Banat, 179 – 185. (különösen 185.!), és Alexandru Ghişa erdélyi román történész jelen fejezet 110. jegyzetében hivatkozott könyvének anyagkezelésében, megközelítéseiben és hangvételében! 157 Lásd erről részletesebben Borsi – Kálmán Béla: Kihívás és eretnekség. Széljegyzetek, értelmezések és kiegészítések Francisc Păcurariu Românii şi maghiarii de -a lungul veacurilor (Románok és magyarok a történelem sodrában) című esszékötetéhez, in: Borsi – Kálmán Béla: Kihívás és eretnekség – Adalékok a magyar -román viszony történetéhez – Sepsiszentgyörgy, 1996, Kaláka Könyvek [Kiadja a H – Press Kft], 45 – 80. (különösen 68 – 80.!) Vö. Miskolczy Ambrus: Magyar - román közös múlt és/vagy történeti kiengesztelődés, Magyar Tudomány , 1998. 10. szám, 1157 - 1166. 158 Részlet Telbisz Károly 1885. március 9.-én a temesvári városháza disztermében tartott programbeszédéből, idézi Szekernyés János: A modern Temesvár megálmodója és megteremtője. Másfél évszázada született dr. Telbisz Károly a kiváló polgármester, in: Mindenki Kalendáriuma [Összeállitottták Lázár Ildikó és Nemes Gabriella], Temesvár, 2003, Kiadja a Reflex Kft., 181. 159 Vö. Lucian Boia: Istorie şi mit în conştiinţa românească . Bucureşti, 1997 [2. kiad. 2000], Humanitas (Vö uő.: Două secole de mitologie naţională . Bucureşti, 1999, Humanitas); Irina Livezeanu: Cultural Politics in Greater Romania. Regionalism , national building and ethnic struggle, 1918 – 1930 . Ithaca and London, 1995, Cornell University Press (román nyelvű változat: Bucureşti, 1998, Humanitas); Sorin Alexandrescu: Paradoxul român . Bucureşti, 1998, Editura Univers; Alina Mungiu: Românii după’89. Istoria unei neînţelegeri. Bucureşti, 1995, Humanitas; Alina Mungiu – Pippidi: Transilvania subiectivă . Bucureşti, 1999, Humanitas etc. 160 A Nagy-Románia szerte eluralkodó diadalittas eufórikus hangulatról lásd újabban Sorin Alexandrescu i.m. 69., 78. Vö. Claude Karnooh: Consensus et dissensions en Roumanie: un pays en quête d'une société civile . Paris, é.n. [1990], Acratie, Les Cahiers d'Iztok,, 22. Lásd bővebben uő.: L'invention du peuple: chroniques de Roumanie . Paris, 1990, Arcantère, etc. Vö. Catherine Durandin: Roumanie un piège? Paris, 2000, Éditions Hesse, 75.!


48

történelmi megbékélésre reflektáló, hasonló tartalmú megnyilvánulását idézzük. Először egy románét, majd, halgattassék meg a másik fél is, egy magyarét. A két kiváló férfiút több közös vonás is rokonítja, legfőképpen az, hogy mindketten az erdélyi magyar és román panteon kiemelkedő figurái!161 Iuliu Maniu Jászi Oszkárral való nevezetes, 1918. november 14.-én Aradon magyar nyelven folytatott vitája során – egyebek között – így érvelt: “Csak annyit kívánok megállapítani, hogy a mi nemzeti törekvéseink a múltban szűkkeblűen kezeltettek. Ezáltal felmerült az áldatlan bizalmatlanság közöttünk. Máma talán nem annyira az objektív kérdések az akadályai egy megállapodásnak, mint inkább az a bizalmatlanság, amely köztünk mind nagyobb űrt létesített és amely bennünket ma is arra késztet, hogy ügyünknek Önökkel való elintézése alkalmával a lehető legnagyobb előrelátással legyünk. Meggyőződésem mindig az volt, ma sem változott, hogy ez a két nemzet mindig egymásra volt utalva s a jövőben még inkább egymásra lesz utalva. A közös veszedelmek nem múltak el, valójában csak ezután fognak felszínre jutni

[…]

Most ha a magyar nemzet, amely évszázadok óta kezében tartotta a hatalmat, a mi jogainkat csak egy békekongresszusnak kényszerítő hatalma alatt adja meg, és nem adja meg szabad őszinte, nyílt, férfias gesztussal, amely a jövőbeli együtt élés lehetőségét megteremt[en]é, akkor óriási hiba történik, nem a mi részünkről, hanem a magyar nemzet vezetői részéről […] Mi nyíltan és becsületesen kijelentjük, hogy mi egy önálló, független, szuverén államot akarunk a szuverenitás minden egyes attributumával és azzal a jövőbeli perspektívával, hogy ennek a szuverén államnak a szintén szabad, független és szuverén magyar nemzettel együtt kell majd mennie. Ehhez azonban [az] szükséges, hogy […] ami minket megillet, azt Önök meg is adják

a maga teljességében,

nem a békekonferencia kényszere alatt, hanem szabad, őszinte, nyí lt akarattal .”162 (az én kiemelésem! - B - K.B.) 161

Ráadásul ugyanabban az évben s egymástól nem túl nagy földrajzi távolságban születtek: Iuliu Maniu (Szilágysomlyó, 1873. január 8. – Máramarossziget, 1953. február 5.) – Bánffy Miklós (Kolozsvár, 1873. december 30. – Budapest, 1950. június 5.). Lásd erről Szigyártó Sándor: Az erdélyi panteon . Budapest, 1996, Országos Idegennyelvű Könyvtár, 289 – 290. (Az egyébként jól szerkesztett, alapos munka, sajnálatos módon, csupán Erdély nagy magyar szülötteinek nyomait kutatta fel, a szászokat, svábokat és a románokat mellőzte! Maniuról lásd Miskolczy 2005, 161, 165, 169 – 170.) 162 Lásd Töredékek Jászi Jászi aradi tárgyalásaiból , Kézirat (gépirat), MOL, K szekció, K 610 – IXC, 13 – 14 folió. Közölte Szarka László: Iratok az 1918. novemberi aradi magyar – román tárgyalások történetéhez, Regio , 1994. 3. sz., 160. Témánk szempontjából további fontos részleteket publikál belőle (egy másik Maniu-beszéd elé írt magvas bevezető tanulmány keretében) Bárdi Nándor – Weber Péter: Kisebbségben és többségben: Iuliu Maniu nézőpontjai . Különlenyomat a LIMES című tudományos szemle 1998/4 – II. számából, 243 – 276. A főszövegben közölt idézethez gondolatilag leginkább kapcsolódó fragmentum így hangzik: “ Mi románok magunkat mindig nemzetnek tekintettük, ezen nemzeti mivoltunk következetesen hangsúlyozva lett. Most annyi évszázad után oda fejlődtek a dolgok, hogy a mi álláspontunk győzött az általános felfogásban, amidőn Wilson kijelentette, hogy egy öntudatra ébredt nép nemzetnek tekinthető, amelynek részére minden jog megadandó. Ennek következtében mi abban a percben, amikor ez a világfelfogás győzelemre jutott és azt Magyarország hivatalos tényezői is elfogadták, attól kezdve mi nemcsak teoretice, hanem gyakorlatilag is nemzetnek tekintettük magunkat. Mi nem képzelhetünk olyan nemzetet és olyan szuverenitást, amelynek attributumai között ne volna meg a közigazgatási és végrehajtó hatalom is. Ezért akartuk mi hatalmunkba venni a végrehajtó hatalmat”. (uo. 250., Szarka i.m. 158.). Továbbá: “Mi jogot tartunk azon összes erdélyi és magyarországi területekre, amelyeken a románok mint geográfiailag összefüggő kompakt nép és nemzet laknak, úgy mint ennek a népnek a tradíciójában is él”(Szarka i.m.159.) A középkorból örökölt [magyar] úr - [román] paraszt ellentétet az erdélyi, partiumi és bánsági román


49

Bánffy

Miklós

1943 – 1945 között készült személyes hangvételű

visszaemlékezéseiben emígy összegzi a magyar – román együttélés egyik neuralgikus pontjáról kialakult álláspontját: “Román részről az ország kirablása 1919-ben óriási politikai hiba volt. Ez volt a történelmi pillanat, melyben alapját lehetett volna vetni a magyar és román nép közötti megbékélésnek. A magyar közvélemény a bevonuló román hadsereget örömmel fogadta és fölszabadítóként üdvözölte.163 Ha a román hadsereg nem rombol és rabol, hanem vállalja ezt a felszabadító szerepet és aszerint viselkedik, ez a magatartás a két nemzet közötti százados ellentétet eltüntette, vagyis legalább annyira lefokozta volna, hogy idővel és kölcsönös jóakarattal barátság és testvéri érzést építhettünk volna a helyébe164 […] A fosztogatás […] tovább folyt és mind szélesebb körben. Bandholtz amerikai ezredes védte meg a múzeumokat és a királyi palotát.165 A gyárakat és a vidék mezőgazdaságát166 azonban nem tudta megvédeni. A magyar közönség hangulata bankpolgárság térfoglalásával – s az itteni magyar közbirtokosság vagyon és földvesztésével -- tovább mélyítő etnikumközi zsigeri ellenszenvek s az ebből is következő (az erdélyi magyarok által rettegett) legendás román bosszúálló-hajlam, a cinye mintye [Ţine (în) minte = tartsd észben; ne felejtsd el] attitüd irodalmi értékű, ám (természetesen) némi elfogultságtól sem mentes érzékletes leírását nyújtja Ferenczy Kálmán: A pópa a városban … című méltatlanul elfeledett novellája, in: [Árkosi] Ferenczy Kálmán: A pálfalvi szélmolnár . Budapest, 1911, A szerző kiadása, 91 – 103. (az adatra Ferenczi Sándor hívta fel figyelmemet is ezúton fejezem ki érte köszönetemet!). Vö. Bíró Sándor: Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok (1867 – 1940) [szerk. és a szöveget gondozta Csapody Miklós – K. Lengyel Zsolt – Szász Judit Anna]. Bern [München] 1989, Az Európai Protestáns Szabadegyetem (Bern) kiadása, 262. A jelenség, illetve az ezzel kapcsolatos magyar dinamikus szetereotípiák (előítéletek) a Bánságban sem voltak ismeretlenek. Lásd például Temesi Győző: Győzni. Az új magyar fiú regénye . Budapest, 1929, Franklin – Társulat Nyomdája, 16 – 18, 106. 163 Ez a lelkiállapot természetesen csak a románságot csupán hírből ismerő alföldi, tiszántúli, és Pest környéki stb. magyarokra áll, az erdélyiek, partiumiak és a bánságiak általában másképp éreztek! A nagykárolyi dzsentri-családból származó Kaffka Margit, akit Temesvárott ért az 1916-os román támadás híre, 1916 augusztusából származó keltezetlen (s férjével közösen fogalmazott) levelében – mindkettőjük emelkedett szellemisége ellenére – ez az erősen előítéletes mondat olvasható: “Az oláhoktól ne féljetek, amig minket láttok. Hős katonáink visszaverik kelet franciáit”, lásd Bauer Ervin-Kaffka Margit – Schilling Oszkárnénak [szül. Bauer Hilda], in: Rolla 1883, 134. 164 A jó (erdélyi) román kapcsolatokkal rendelkező, románul is beszélő Bánffy a román nemzetet Maniu szerint megillető “történelmi jóvátétel” e sajátos módjáról értesülve azonnal reklamált a nagyszebeni kormányzótanács (Consiliu Dirigent ) Budapesti képviselőjénél, Erdélyi Jánosnál, valamint Constantin Diamandinál, aki 1919. augusztus 8.-a óta a magyar fővárost megszálló román hadsereg polgári kormánybiztosa volt. Így ír erről: “Előadtam a fönt vázolt érveket és kértem, sürgönyözzenek Bukarestbe ilyen értelemben […] A sürgöny elment. Néhány nap múlva megjött Bratianu [Brătianu] miniszterelnök tagadó válasza. Erdélyi megmutatta nekem. Az volt benne, hogy «Románia másként nem építhető föl, csak így», vagyis a magyar zsákmánnyal .”[az én kiemelésem! – B - KB] Lásd Bánffy 43.! Vö. Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában 1914 – 1945 . Debrecen, 1998, Csokonai Kiadó, 69 - 71., 86.; Romsics 1996, 143.! (Ugyancsak ezt a kifejezést használja Hory András is emlékirataiban, a kontextus: “a trianoni zsákmány biztosítása céljából Romániának Csehszlovákiával és Jugoszláviával való […] kisentente néven történt tömörülése olyan biztositékot jelentett Románia szempontjából, hogy bizonyára semmi szükségét nem látták a Magyarországgal való jobb viszony megteremtésének”, lásd Bukarestben. Hory András:visszaemlékezései (1921 – 1924) [1960] (gépirat, MTA, Könyvtára, Kézirattár, Ms. 10.864/3., 29. fol.) 165 Lásd bővebben Bandholtz, Harry H .:An Undiplomatic Diary . New York, 1933, Columbia University Press. Magyar változat: Román megszállás Magyarországon. Napló nem diplomata módra [ford. Baktai Erik, utószó: Juhász Gyula]. Budapest, 1993, Magyar Világ! Vö. L. Nagy Zsuzsa i. m. 74. Naplószerű irodalmi feldolgozását lásd F.[elix] Aderca: Moartea unei republici roşii . Bucureşti, é.n.[1924], Editura «Ancora» (A neves román irodalomtörténész-esztéta memoárjára [magyar címe: Egy vörös köztársaság halála] Tóth Sándor híta fel figyelmünket, s itt fejezzük ki érte köszönetünket! – B-KB). Vö. [Dr.] I. Bordea: Din Măreţele Zile ale Neamului. “Unirea” în Ardeal . Bucureşti, 1919, Institutul de Arte Grafice C. Sfetes (62 – 64, Calea Moşilor, 62 – 64) (a továbbiakban I. Bordea 1919!), valamint, magyar nyelven (Horváth Andor értékes “Előszavával”!) Tanúskodni jöttem. Válogatás a két világháború közötti román emlékirat -és naplóirodalomból . [ford., szerk., a jegyzeteket és az előszót írta Horváth Andor]. Kolozsvár, 2003, Kriterion Könyvkiadó (a továbbiakban Horváth Andor 2003!) 166 Egy belső használatra – a Magyar Nemzeti Hadsereg Fővezérsége II. csoport részére – készített följegyzésben például ez olvasható: “A Tiszántuli területen (ujabb jelentések szerint) a rekvirálások a legkegyetlenebb módon folynak és egyes falvakban még ásót sem hagynak vissza. Tisza-Bura község marha állományának 90%-át elvitték”. (Hl, I. 89. VKF 1920, II. csop. ált. 213/2 - 406/415, 57. fol.). Czira Károly túrkevei tanár (“a 30 honvéd gy. ezred tart. hadnagya”): Észrevételeim az oláhok atrocitásairól c. följegyzésében egyebek közt ezeket írja: “[1920.] “január 27. Fegyverneken a sineket szedték fel s a vasúti talpfákat szedték össze az állomáson […] Január 29. Karcag városára 600 vaggon [!] hízót vetettek ki […] Debrecenben különösen a középületeket pusztitották ki […] A laktanyából ajtókat, ablakokat elvittek, sőt a Vilmos laktanyából a padlót is felszedték […] etc. (Magyar nemzeti hadsereg vkfőnöke, 406/105/c; száma: Március 479/S, in: HL, I. 89 VKF 1920, II. csop. ált. 213/2 - 406/415, 4. számú melléklet!). Ezzel kapcsolatban Bekény István főlevéltáros közölte e sorok írójával, hogy a hatvanas években egy madridi hivatalos kiküldetése alkalmával az egyik spanyol archívumban (föltehetően a Spanyol Állami Levéltárban) olyan dokumentumokra bukkant, amelyek egy szinte hihetetlen történést rögzítettek: eszerint a román katonai hatóságok, közvetlenül a csapatok kivonulása előtt, pusztán utilitárius szempontokat mérlegelve, vagyis, hogy az elkobzott tehervagonok ne üresen érkezzenek meg


50

megváltozott és átcsapott gyűlöletbe. Az a pszichológiai pillanat elmúlt és kihasználatlanul veszett el. Pedig a lélektani erők [d]öntik el a nemzetek külpolitikáját. Az anyagi érdek eltörpül mellette. Ez különösen a modern időkre áll, midőn az államok közötti viszony iránt, nem diplomaták döntenek hűvös tárgyilagossággal, de a tömeg szenvedélyei, lelkesülése, vagy gyűlölete […] Már a megszállás sajgó emlékei is okozzák, hogy Magyarország viszonya Romániával volt a legélesebb. Ezt csak fokozta több százezer magyar kiutasítása Erdélyből.”167

*

I/i: “környezettanulmány” (Ki kicsoda a Bánságban?) Alaposabb tartalmi elemzés s távlatos - összehasonlító - geopolitikai okfejtés helyett (amelynek összegzését az elmúlt évszázad magyar - román kapcsolattörténetének vigasztalan tanulságai s az európai integráció immár valósnak tetsző vadonatúj lehetőségkerete fényében értekezésünk harmadik, befejező részében kívánjuk majd elvégezni), egyelőre ismét meg kell elégednünk egy hevenyészett helyzetértékeléssel: a temesvári Leventeper kivételesen negatív történelmi pillanatban, elbizonytalanodott, irányt vesztett társadalom-történeti környezetben s a lehető legrosszabb politikai légkörben, lélektani szituációban zajlott le. Egyetértésre, a közös nevező megkeresésére még elméleti esély sem igen volt: a zsákutca aligha lehetett volna mélyebb (szélesebb) s a kiútkeresés reménytelenebb. De nézzük most meg közelebbről, kik is voltak az »érintettek«? Kik “keveredtek bele” - tényleges résztvevőként, szimpatizánsként, tanúként, törvényszéki orvosként, avagy védőügyvédként a “történetbe”? Lássuk tehát először a listát - alfabetikus sorrendben - foglalkozásuk és, amennyiben sikerült kideríteni, életkoruk feltüntetésével -- a negyvennégy vádlott nevét168 kiemelve169 : főként regáti célállomásaikra, Békéscsaba környéki zsíros fekete földdel rakták színültig őket! Az anekdotát Bekény 1967-ben mesélte, arról viszont nincs tudomásunk, hogy adatait publikálta volna, lehetséges, hogy a hagyatékából egyszer még előkerülnek… (B-KB). Az 1940.-ben Nagybányán született Szász Zoltán is hallott ilyesmiről – jóval pontatlanabbul – partiumi gyermekéveiben (Szász Zoltán szíves közlése!) 167 Bánffy 43.; Romsics 1996, 158. 168 A lajstrom jó néhány olyan személy nevét is tartalmazza, akik vagy azonnal megszöktek (például Mike József szegedi főhadnagy és Hosszúfalussy Miklós [Kornél] szintúgy szegedinek mondott, valójában temesvári hírszerzők, valamint a hírlapi források és tanúvallomások


51

Ambrus Béla (volt csendőrőrmester, tanú), Ambrus József (21 éves, elektrotechnikus, tanú), Antus László (tanú), Bajza [Bajzáth] Gyula (őrmester, magyarországi ügynök), Bayer László (18, tanuló, apja vasúti tisztviselő), Bárvig Ödön (védőügyvéd), Bergmann Károly (17, tanuló), Berkes Jó zsef (36[33], tanár [korábban tábori lelkész, majd hírlapíró, a Temesvári Napló (külső?) munkatársa]), Bíró Béla (24, postai segédtiszt), Blaskovits [Blaskovics] Ferenc (apátkanonok, a püspöki szentszék elnöke, tanú), Bozsin (Bozsits, Mozsny?) Nándor (nyolcadik osztályos tanuló), Braun János (18, reáliskolai tanuló),170 Brunner András (16, ipariskolai tanuló, tanú), Bugél Jenő (38, lapszerkesztő, korábban tanfelügyelő, tanú),171 dr. Bürger Géza (törvényszéki orvos),172 Delbl Ferenc (17, nyolcadikos gimnazista), Dér István (21, joghallgató), Dolch Adolf (postai alkalmazott), dr. Endrőczy László (tanu), Erdélyi Béla (18, tanuló), Fall Endre (28, a Városi Konviktus igazgatója, tanú), Feigl [Veigel] Ede (18, nyolcadikos gimnazista), Ferry József (tanú), Fiacska [Fiatska] Béla (18, felső kereskedelmi iskolai tanuló), Galgóczy Gyula (17 vagy 18, másodikos kereskedelmi iskolai [más forrás szerint: erdészeti szakiskolai] tanuló), Gera Pál (17, kereskedelmi iskolai tanuló, Galgóczy barátja), Gömöri Laj os (18, ipariskolai tanuló), Harmos (Halmos,

Harmosch?) Géza

(fogtechnikus),

Horváth

József

(védőügyvéd),

Hosszúfalussy Miklós [Kornél] (magyarországi hírszerző tiszt),173 Jánossy [Jánosi] Vilmos [Sándor? ] (18, ipariskolai tanuló), Juhász Jenő

[János] (a kegyesrendi

gimnázium VIII. osztályos tanulója, édesapja: postatisztviselő, közelebbről: “postaaltiszt”), Jung József (20, dettai lakos, tanuló[?]), Keller Ferenc [Franz Koller] (18, középiskolai[más forrás szerint: ipariskolai] tanuló), Konlecher [Kohnlechner] Károly (17, reáliskolai tanuló, apja cukrászmester), Ladányi Jenő (17, felsőkereskedelmi iskolai tanuló), Leposa [Leposan] Árpád (húsz év körüli orvostanhallgató), Lindner János (17, nyolcadik osztályos

tanuló,

“reálista”), Linka (Link?) László

(20,

szerint «ekzaltált», valójában igen agilis és hatékony Dolch Adolf “postatisztviselő,”a mozgolódás egyik tényleges szervezője), vagy később kerültek a román hatóságok kezébe, miként a forrásokban hol Bajza őrmesterként, hol Bajzáth Gyula “magyar tiszt” gyanánt emlegetett horthysta ügynök, aki ráadásul elfogatása után (és – feltételezésünk szerint -- a Leventeper első fordulója, vagyis 1920. március 29. - április 8. előtt), súlyosan terhelő valótlan adatokat közölt kihallgatóival. Vö. Jakabffy - Páll 108 – 109.! (A több változatban szereplő, vagy nehezen azonosítható nevek esetén szögletes zárójelet alkalmaztunk! - B - KB) 169 A forrásokban, föltehetően hirlapirói elhallások miatt több változatban szereplő nevek esetén kerek zárójelet alkalmaztunk, amennyiben pedig a lajstromba vett családneveket a Temesvári Czimtár 1910-es, illetve 1914-es (ismereteink szerint utolsó) kiadásában is megtaláltuk, úgy a hitelesnek tekintett alakot szögletes zárójelbe tettük, kételyeinket, ha a többszöri kontroll esetén is maradtak, kérdőjellel érzékeltettük. (Ugyanez vonatkozik a jegyzetekben előforduló további mellékszereplők adataira is!) 170 1918/19-ben VII. oszt. tanuló, Praznovszky István és Mozsny [sic!] Nándor osztálytársa, TMKT, 1917/18, 27. 171 Az ügyben meglehetősen kétes szerepet játszó Bugél a hadbírósági tárgyaláson ilyenformán határozta meg identitását: “anyanyelve német, nemzetisége magyar”, lásd Temesvári Hirlap , 1920. április 4. (vasárnap), 2. 172 A perről készült sajtótudósítások többnyire nem jelölik meg az “érintettek” felekezeti hovatartozását. Erre azonban Bürger dr. esetében mégis következtethetünk, abból t.i., hogy ő nem a keresztre, illetve a Szentírásra, hanem «Mózes kőtábláira» esküdött tanúvallomása előtt, lásd Temesvári Újság , 1920. április 3., címlap [MOL, K 610, IV. C. 1. (a “Temesvár egyik legsokoldalubb orvosa” gyanánt minősített Bürger dr. részletesebb életrajzát lásd Damó 1930, 47 – 48.) 173 Vö jelen fejezet 168. és 340.-es számú jegyzetével!


52

joghallgató), Lobmayer Nándor (báziási plébános, tanú), Longauer Nándor (tanú)174 , Mayer Ervin (kegyesrendi gimnázium nyolcadik osztályos tanulója), Márton Albert (43, brassói születésű ügyvéd), Marx Dezső (23, pesti joghallgató), Mike József (főhadnagy, szegedi hírszerző tiszt), Misek [Mischek] Ferenc (30, tanár, a Városi Konviktus felügyelője175 ), Nagy József (20, cipészsegéd, a katolikus legényegylet vezetőségi tagja, tanú), Niamessny Mihály (17, nyolcadikos kegyesrendi gimnáziumi tanuló), Nosek [Noszek] Broniszláv (51, lengyel származású tartalékos alezredes, tanú), Palkó [Balkó] Ferenc (16, diák), Pollák Frigyes (postai főtisztviselő, Dolch Adolf főnöke, tanú), Praznovszky [Práznovszky] István (19, nyolcadikos reáliskolai tanuló), Rech Béla (16, reáliskolai tanuló), Reibl Mihály (30, r. kat. lelkész, a katolikus legényegylet igazgatója), Risztics György (védőügyvéd), Rolko

(Rolkó) Sándor (17, nyolcadikos piarista

gimnáziumi tanuló), Schipter [Schipner] János (19, vasúti raktáros: a spicli), Schön Péter (18, kereskedelmi iskolai tanuló), Schrauder György (26, joghallgató, leszerelt géppuskás tiszt), Schuch [Schuh] József (26, leszerelt hadnagy, pesti kereskedelmi hivatalnok[más forrás szerint: kereskedelmi akadémiai hallgató]), Schmitzer (Schnitzer) Jakab (45, vaskereskedő, tanú), Schuster I stván [Gáspár] (17, kereskedelmi iskolai tanuló), Skuteczky Miksa (védőügyvéd),176 Sperling János [Károly] (17, ipariskolai tanuló), Steiner Ferenc

(64, egykori országgyűlési képviselő, földbirtokos177 ),

Szabolcska Mihály [1862 - 1930] (58, református lelkész, tanú), Szabó Lajos (19, gimnáziumi tanuló),Tornya Gyula (43, védőügyvéd), Török Lajos (30, rendőrtiszt, tartalékos hadnagy), Trilsch [Trillsch] Péter (18, gimnáziumi tanuló[más forrás szerint: tanárjelölt]), Treml178 [Trengl] József (16, tanuló), Unterweger János (tanú), Vészel [Bészl, Wésel, Veszely] Károly (18, reáliskolai tanuló), Virág [Virágh] Nándor (17, lakatossegéd, tanú), [báró] Wildburg (Wilburg) Walter (16, piarista diák) Egyéb mellékszereplők: Adamov Dusán [a városi rendőrség volt kapitánya, a bűnügyi osztály korábbi vezetője] (Tornya Gyula védőügyvéd kéri tanúként való

174

A Longauer családra ezt az adatot találtuk: “MÁV szertár: Főnök: Longauer Károly ellenőr”, TEMN 1917, 47. Korábban “városi könyvtári alkalmazott”, lásd Geml 1924, 111. 176 Ügyvédi irodája: Belváros, Jenő herceg utca 11. (TC 1914, 122.); egy adat szerint – a “zsidó nemzeti párt” képviseletében – részt vett egy tanácskozáson, amelyet, a távozóban lévő szerb hatalom egyik helyi képviselője 1919. június 3.-ra hívott össze. (Geml 1924, 130.) 177 Jóllehet idézett forrásaink 66 évesnek tüntetik föl, az ő születése és halála pontos dátumát, Szekernyés János jóvoltából, is tudjuk: 1856 – 1936. (Szekernyés 2001/II. 13., vö. Temesvári Ujság , 1920. április 1., 2. (MOL. K 610, IV. C. 1.) 178 Ez esetben szinte bizonyos, hogy Treml a helyes változat, hiszen a XX. század egyik legtehetségesebb magyar nyelvésze - s a magyarromán kapcsolatok történetének egyik alapkönyve (Rómaiak, románok és oláhok Dácia Trajanában . Budapest, 1935, Magyar Tudományos Akadémia) szerzője - Tamás Lajos 1904. március 23.-án ugyancsak Temesvárott született (1984. szeptember 19.-én hunyt el Budapesten, édesapja: Treml János “bánsági születésű fodrászmester”; édesanyja neve Tamás Julianna “székely kovácsmester lánya”), és – 1933.-ig -Treml Lajos néven jegyezte korai publikációit! (Lásd például: Treml Lajos: A románság őshazája és a kontinuitás – Die Uhrheimat der Rumänen und die Kontinuitätsfrage . Budapest, 1931, Egyetemi Nyomda!) Ennek alapján feltételeztük tehát, hogy rokonságban lehetett Treml Józseffel. (A Temesvári Czimtár 1910-es kiadásában két Treml-familia szerepel, az 1914-es változatban viszont csupán egy: “Treml József háztulajdonos, asztalosműhely, Józsefváros, Begabalsor 38.” (i.m. 137. p.). Vö. Magyar Életrajzi Lexikon (1978 – 1991) A - Z [főszerk. Kenyeres Ágnes]. Budapest, 1994, Akadémiai Kiadó, 886. (A továbbiakban MÉL 1994!) 175


53

kihallgatását!), Avender lugosi román képviselő (terhelő adatok birtokában volt Bugél Jenő kétes múltját illetően!), Liţia és Pascu (“felsőbb utasításra” visszarendelt román védőügyvédek), Hubián Miklós [Nicolae Hubian] kapitány ( hivatalból kirendelt román védőügyvéd), Bíró Demeter (?), Kirioi (Kirici) [recte: Chiroiu ], Coste [Costea] Gyula (Márton Albert fővádlott hatalmi nyomásra visszalépett román nemzetiségű védőügyvédjei),179 Beiler [Weiler (?)] József (tanú), Gehl Ferenc (ex - őrmester, tanú), Istenes Böske (Gera és Galgóczy barátnője, akit hébe-hóba Schipter is “látogatott”), a Hesz testvérek, Strom Antal, a Maretics fivérek (Dér István vallomásában szereplő személyek!), Kovacsik [Kovalcsik] Lajos (tanú), Krausz János (tanú), Lamberg [Lambert] János (tanú), Lázár András (távolmaradt tanú), Meskó Béla és Szombathy István (a Temesvári Napló hírlapírói), Dr. Wieser - Vida Péter (a Temesvári Napló felelős szerkesztője; mindhármuk tanúként való beidézése felmerül Berkes József vád alá helyezett kollégájuk vallomása kapcsán, amelytől a hadbíróság végül is eltekint!), Muth Gáspár és Sztura Szilárd ügyvédek,180 Striegl József tanár181 (mindhárman Török Lajos vallomásában szereplő temesvári polgárok!), Pálffy (?, Trilsch Péter társa, kihallgatására nem került sor), Petiescu [Petrescu?] György (tanú), (Schiffer?)[volt

rendőrkapitány]

(Tornya

Gyula

védőügyvéd

Schäffer

tanúként

való

meghallgatását szorgalmazza), Schneider Mihály [Miklós?] (“nyugalmazott” őrmester, tanú), Székely (?, Marx Dezső vallomásában szereplő személy), Tichy (Misek Ferenc tanár és Dolch Adolf orsovai ismerőse, akinél – állítólag - “harmincezer gránát van elrejtve”), Tudvare Sándor hadnagy (Mayer Ervin szüleihez bekvártélyozott katonatiszt, tanú), Róth [Rock (Rech?)] Mihály, Szakács (?), Tóth182 (Dér István vallomásából kiderült, hogy ez utóbbi két fiatalember szintén részese volt a szervezkedésnek, Dér Tóth lakásán találkozott Mikével és Niamessnyvel együtt ott tette le a hűségesküt, sőt Szakács két gépfegyverrel is rendelkezett! Minden valószínűség szerint Tóth és Szakács 1920. január 18.-a, vagyis a letartóztatások kezdete előtt ugyancsak ismeretlen helyre távoztak); Chimigeriu [Ghimighiescu] Konstantin [Constantin] “kirendelt vasúti 179

Vö. a 133. számú jegyzettel! (valószínüsíthetően a “Bíró” névváltozat sajtómunkási elhallás eredménye! – B-KB) Lásd szintén a 133. számú jegyzetben! Korábban Szegeden tanított és oly komolyan vette a magyarosítást, hogy – francia mintára – testi fenyítéssel büntette a más nyelven megszólalókat (Rudolph Brandsch szász vezető e fejezetünk 255. számú jegyzetében hivatkozott vitacikkében emígy minősítette az újdonült bánsági sváb “vezető” korábbi buzgalmát: “Striegel József nevű tanár, aki mint egy magyarosító intézet vezetője Szegeden sváb ifjakat vert el, ha németül mertek el beszélni, aki Németországba utazott, hogy ott a közvéleménynek a magyar nemzetiségi viszonyokról hazudjon", lásd Jakabffy – Páll 52.) A francia minta alaposabb tanulmányozásához elengedhetelen Eugen Weber: Peasents into Frenchmen, the Modernization of Rural France 1870 – 1914 . Stanford, California, 1976, Stanford University Press (főként a Civilizing in Earnest: Schools and Schooling című fejezet!), 303 – 338. 182 Alexander Tóth! Szövegösszefüggés: “in der Wohnung des Alexander Tóth in der Vorstadt Fabrik Mitglied der Organisation geworden”! (Egyelőre nem tudtuk azonosítani, hogy a két szóba jöhető gyárvárosi Tóth Sándor közül melyikről (netán egy harmadikról) lehet szó, mivel az 1914-es temesvári címtár szerint további öt Tóth-család lakik még a kerületben! Vö. TC 1914, 136-137.; a személyazonosságát övező homályt tovább növeli, hogy a Levente-per behatóbb ismeretében, és a vele kapcsolatos történések kontextusának átgondolásából sajnos az is elképzelhető, hogy a nevét rögzítő német és magyar sajtómunkás a Dolch nevet Tóth - nak hallotta és így az önálló életre kelt! B – KB) 180 181


54

hivatalnok” (tanú), Teleszky [Delescu?], (Reibel Mihály vallomásában szereplő “vasúti hivatalnok”, aki – úgymond -- “tud felvilágosítást adni a [gép]fegyverekről”); Weil [Beil?] Emil (tanú), Cornea és Zelliger (a szövegösszefüggésből kivehetően: a temesvári vasúti távírda és telefonszolgálat alkalmazottai),183 dr. Pop ezredorvos , dr. Schröder, dr. Springer és dr. Szattler törvényszéki orvosok; a temesvári polgárőrség parancsnokának kiszemelt Nosek Broniszláv helyetteseiként számba jöhető három katonatiszt: Berichel, Röhling,184 Brenner őrnagyok; Benz (Bene), Sartkó (Sertkó), Wermer [Werner] (“volt tisztek”); Berki és Heller [Haller] kapitányok (Schuch József szegedi “kapcsolatai”), Nikolaevits István aktív főhadnagy (Bíró Béla vallomásából), Hidu János [Ioan] “hadbírósági pretor”[más forrás szerint: a 19. divizió pretora] (őrnagy, a temesvári fogház parancsnoka, tanú), Aurel Cosma temesvári prefektus, Victor Mercea alprefektus; dr. Bárdossy Ágoston “román rendőrprefektus[helyettes]”(Schipter besúgása alapján a szervezkedés felderítésére irányuló nyomozás elindítója!), Janku [Iancu]

János

[Ion],

a

“kolozsvári

kormányzó-tanács

igazságügyi

reszortja

tisztiszolgája”[más forrás (maga Schipter) szerint: kolozsvári pénzügyigazgatósági tisztviselő!(pénzügyőr?)] (Schipter János barátja, az összeesküvés másik feljelentője!) rendőrtisztek (nyomozók): Bain [Baik?] Lázár rendőrparancsnok, Boncsa,185 Bobrik, Chernolatetz rendőr ügyvéd (“judele poliţist”), Gutzu, Kállay, Liuba rendőrprefektus, Mitra József csendőrhadnagy [más forrás szerint: János, alhadnagyi rangban], Mona [Molnár?] (aradi detektív, Mitrával együtt az összeesküvés felgöngyölítői!), Popovits Kornél, Szávics, Újvári, Stoika (Stojka Sebő r. főhadnagy) [Stoica] aradi rendőrfőnök (Geml szerint korábban temesvári rendőrfőkapitány, Geml 1924, 150.) etc. Egyéb, a per során szóba került személyek, illetve nevek: Christian (Cristian) hadnagy

(a

vádlottak

egy

részének

rendőrségi

kihallgatásakor

írnoki

[jegyzőkönyvvezetői] szolgálatot látott el), Radulescu [Rădulescu] főhadnagy és Pop Oktáv [Octavian, más helyen: Zorila] főhadnagy, Zsivanovits [Zsivánovits Mihály] [rendőr] kapitány (hadbírósági tolmácsok); Pecha István plébános, Haller Antal fodrász, Fucsak Sándor tanító, Kollányi Antal hentessegéd, Schreiber Mihály, Asbeth [Asbóth?] János (a temesvári Katolikus Legényegylet vezetőségének tagjai, akárcsak a tanúként kihallgatott Nagy József cipészsegéd – Reibel Mihály vallomása alapján!); dr. Terner

183

Zelliger Ágost 1917-ben “posta-és távirda felügyelő” Temesváron, TEMN 1917, 42. Lásd “Cs. És kir. katonai hatóságok Temesvárott. Katonai Osztály Elöljáró a vezérkari főnök. Beosztva […] Röhling Miklós főhadnagy”, TEMN 1917, 36. 185 Forrásainkban egyetlen Boncsa nevű egyént találtunk: “Kir. tanfelügyelőség Temesvárott. Szolgálatra berendelt áll. Tanitók: […] Boncsa Gyula”, TEMN 1917, 48. 184


55

újaradi patikus, Manőver [sic!] Péter újbessenyei plébános, Neumann Ádám szakálházai lakos (a Dér István fővádlott által Steiner Ferenctől kért, a további szervezkedés szempontjából számba jöhető megbízható, “jól szituált vidéki emberek” listájának három név szerint is említett tagja – Steiner Ferenc vallomása alapján!); Schulz [Máté] Kunzt [sic!, valószínűleg Kunhegyinek a személyi okmányokban feltüntetett eredeti neve? keresztneve: Gusztáv] – a temesvári diák-összeesküvéssel körülbelül egy időben feltárt, ám csupán 1920 májusában sorra került «Kunhegyi – Schulz kémkedési bűnper» főszereplői.186 Ez a bizonyára pontatlan, s távolról sem a “teljesség igényével” összerótt lista – az átírási bizonytalanságokat, téves olvasatokat, elhallásokat, átfedéseket s egyéb hibalehetőségeket is figyelembe véve – körülbelül 155 – 160 egyén részleges személyi adatait tartalmazza. A lajstromba vett családnevek közül nagy valószínűséggel mintegy 60 – 65 német (germán)eredetű (vagy “svábos” hangzású); egyértelműen magyar (vagy magyarosított) mintegy 35; északi szláv (szlovák, lengyel, cseh) eredetűnek tetsző: 22 24; délszláv (bolgár, horvát, szerb): 11- 12; csaknem bizonyosan románnak minősíthető: 18 - 20; bizonytalan (Antus?; Fiatska?; Harmos?; Hesz?): 4; számunkra végképp azonosíthatatlan (Avender?; Bárvig?; Ferry [lotharingiai francia?] 3! A felsorolás, mely – nyomatékosan hangsúlyozzuk – felületi jegyek alapján és nem nyelvészeti-etimológiai szigorúsággal készült,187 csupán hozzávetőleges pontosságú (a bizonytalanság már a két-három formában is előforduló nevek helyesírásán is tetten érhető!), arra azonban megítélésünk szerint mégis alkalmasnak látszik, hogy a Bánságban s magában Temesvárott a korábbi két évszázad során lezajlott dinamikus demográfiai, telepítéspolitikai, társadalomtörténeti, társadalomlélektani (betagozódásihasonulási) folyamatok arányait (és jellegét) érzékeltesse s némi fogódzót nyújtson értelmezésük188 megkísérléséhez. A minket közelebbről érdeklő 44 vád alá helyezett személy esetében ugyanez a hevenyészett számítás az alábbi eredményt hozza:

186

Vö. Jakabffy – Páll 111.! A helyes változat nyilvánvalóan a Kunz, hiszen az 1910-es és az 1914-es temesvári lakónévjegyzékben egyaránt nem kevesebb, mint hat Kunz-család fordul elő! 187 A magyar(országi) családnevek etimológia szempontú elemzésének ismereteink szerint legjobb kézikönyve Kálmán Béla debreceni nyelvész-akadémikus A nevek világa , Budapest, 1967, Gondolat című műve. 188 Erre nagyobb (és némileg pontosabb) minta alapján tanulmányunk második fejezetében kerítünk majd sort, hiszen ezt itt már csak azért is mellőznünk kell, mert a történet egyik főszereplője – ifj. Niamessny Mihály – és az egyik koronatanú (Blaskovics Ferenc), kivételével, a szóban forgó személyek talán legfontosabb adatát, az anya nevének ismeretét, gyér forrásaink nem teszik lehetővé!


56

Német (sváb): 20 (Bayer, Bergmann, Braun, Delbl, Feigl [Veigl], Jung, Konlechner [Kohnlechner], Lindner, Mayer, Marx, Rech, Reibel, Schön, Schrauder, Schuch, Schuster, Sperling, Steiner, Trillsch, Wildburg); Magyar : 14 (Berkes, Bíró, Dér, Erdélyi, Galgóczy, Gera, Gömöri, Jánossy, Juhász, Ladányi, Márton, Palkó, Szabó, Török); Szláv:

4

(Bozsin189 [Mozsyn],

Niamessny

[eredetileg:

Nemessányi],

Praznovszky, Rolkó); Román : 1 (Leposa [Leposan]) Bizonytalan : 5 (Fiacska [Fiatschka], Harmos [Harmosch? Halmos?], Linka,190 Misek [Mischek?], Vésel [Wésel, Bészl, Veszely]); Mindez akár rosszízű “gyökerészésnek” is tetszhetne, ha a nem tudnánk, ezúttal teljes bizonyossággal, hogy minden vádlott, kivétel nélkül magyar nemzetiségűnek , és - két személyt leszámítva191 -- magyar anyanyelvűnek nyilvánította magát! Ám ezek közül is csupán a jelek szerint szombathelyi illetőségű Schuch József kért német tolmácsot vallomása szabatosabb megtételéhez,192 míg ifj. Niamessny Mihály, tudván, 189

A Bozsin név szerb eredetére analógiás alapon az alábbi életrajzi adatokból következtethetünk: “Bozsin Timot szűcsmester, szül. Perlesz 1883. Középiskoláit Perleszen és Nagybecskereken végezte […] A görögkeleti szerb egyházközségnek régi számottevő tagja”. Lásd A Magyar Társadalom Lexikonja. Negyedik bővített kiadás [Pótkötet]. Budapest, 1933, A Magyar Társadalom Lexikonja Kiadóvállalat kiadása, 9. (A Rolkó-családról időközben megtudtuk, hogy Rolkó Rezső “községi tanitó” – Rolkó Sándor piarista gimnazista édesapja -- a XX. század elején, a katolikus bolgárság fészkéből, Vingáról települt Temesvárra! A kutatói hála ez esetben dr. Szlatkay Istvánt – Rolkó Sándor 1946.-ban Budapesten született unokaöccsét -- illeti!) 190 Ez esetben is szinte bizonyosra vehetjük, hogy hírlapírói elhalláson alapuló tévesztésről lehet szó, mert a temesvári lakónévjegyzék 1910es kiadásában négy, míg az 1914-es változatban három Link-família szerepel, Linka azonban egy sem! Ha ezt hitelesnek tekintjük, akkor a Link-családnevet szintén sváb eredetűnek vélelmezhetjük. (Jóllehet egy helyütt a Linka név viselője szláv keresztnévvel – Linka Bohuszláv mávfelügyelő -- fordul elő… Lásd TEMN1917, 45.)

191

Temesvári Hirlap [Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: Pogány Mihály], XVIII. évfolyam, 39. szám, 1920. március 30. (kedd), címlap. Vö. jelen fejezet 193. számú jegyzetével is! 192 “Acuzatul [Schuch] cere să vorbească în limba germană, deoarece ştie mai bine decât ungureşte” (Schuch vádlott engedélyt kér, hogy németül beszélhessen, mert [németül] jobban tud, mint magyarul), Banatul [Director: Dr. D. Voniga; prim – redactor: Dr. St. At. Opreanu], nr. 28, joi, 1 Aprilie 1920. Vö. Temesvári Napló [Felelős szerkesztő: Dr. Wieser – Vida Péter], 1920. március 31. (szerda), 2. (MOL, K 610, IV. C. 1.). Schuchot egy másik forrás “sváb származású és anyanyelvű volt magyar hadnagy” gyanánt említi (Jakabffy – Páll 108.!). Ugyanakkor Schuch vallomásában azt állítja, hogy Szombathelyen lakó beteg nővéréhez kívánt – Szegeden át – utazni: “Szegedig eljutottam s ott igazolványt akartam szerezni, de nem adtak, mert nem vagyok odavalósi.” Lásd Temesvári Hirlap , XVIII. évfolyam, 40. szám, 1920. március 31.(szerda). Temesvári származása ellen szól, bár azt nem zárja ki, hogy korábban Pesten élt (egy házban lakott Misek Ferenccel), s amikor Temesvárra jött Misek közbenjárására a Hungária Szállóban berendezett Városi Konviktusban kapott szállást, amelynek barátja felügyelője volt, vagyis, ha csupán viselkedéséből indulnánk ki, arra kellene következtetnünk, hogy sem lakása sem rokona nem volt a Bánság székhelyén! (Ennek látszólag ellene szól, hogy az 1914-es temesvári lakónévsorban ezt olvashatjuk: “Schuch György háztulajdonos, Gyárváros, Legelősor 12.”, TC 1914, 119. – Nem tudhatjuk viszont, hogy Schuch György kije (apja, nagybátyja, unokatestvére etc.?) volt-e a vádlottnak, s azt sem, hogy 1919/20-ban egyáltalán az élők sorában volt-e még! Ugyanakkor ez esetben sem zárható ki, hogy S. József esetleg óvatosságból, vagy családtagjai iránti tapintatból nem kereste föl őket!) A perről részletesen beszámoló sajtótudósításokból különben nem derül ki, hogy Schuch mellett ki volt a másik, magát németnek valló vádlott, az viszont igen, hogy a tanúk közül is csupán Nosek Broniszláv lengyel eredetű (s valószínűleg nem ős – temesvári) nyugállományú alezredes vette igénybe az egyik hivatalból kirendelt tolmács – történetesen a szerb nemzetiségű Zsivánovits rendőrkapitány – segítségét! Vö. Temesvári Hirlap , 45. szám, 1920. április 7. (szerda), címlap! Dr. Zsivánovits Mihály egyébként régi, megbízható munkatárs, a világháború idején szolgálatai elismeréseként Ferencz József r. hadi d. l. k . kitüntetésben részesült.(Lásd Geml 1924, 78.), s már a szerb csapatok 1918. november közepén történt bevonulása idején (közelebbről a szerb hadosztályparancsnok – Georgievits György – 1918. november 20.-i temesvári szemléje alkalmából) tolmácsi teendőket látott el! (Geml 1924, 98 – 99.). Sőt, egy román historikus szerint másfél hónappal az 1918. november 4.-i szerb megszállás után, december 27.-én rendőrfőkapitánnyá (prefet de poliţie) nevezték ki. (Lásd Nicolae Ilieşu: Timişoara. Monografie istorică. Volumul I. Timişoara, 1943, G. Matheiu kiadása, 118.; a kinevezés tényét Geml 1919. február 20.-ára datálja, Geml 119. A temesvári román hadbíróság elnöke (Virgil Economu ezredes) és a közvádló (Spiridon Iorgulescu kapitány) családnevét természetesen nem vettük figyelembe, hiszen ők bukaresti lakosok voltak s csupán ideiglenesen, szolgálati érdekből tartózkodtak Temesváron!


57

hogy a román hadbíróság elnöke, Virgil Economu ezredes a Párizs környéki Saint - Cyr akadémián végezte tanulmányait, franciául kívánt vallani! Szórványos adatainkból, amelyek hézagos voltát fokozza, hogy – ismételjük – a személyazonosság talán legszilárdabb támpontját – az anya nevét – szinte sehol sem tüntetik föl, mégis jó néhány érdekes tény hüvelyezhető ki. Például két esetben is pontosan megállapítható, hogy milyen családnevet cseréltek föl egy másikkal, azaz miről – mire változtattak!193 A Leventeperrel nagyjából egy időben felderített Kunhegyi – Schulz kémkedési bűnper egyik főszereplője, Kunhegyi Gusztáv eredeti neve Kunz (vagy Kunzt) volt, míg a Temesvári Napló tanúként is szóba kerülő főszerkesztője kettős (német – román) nevet viselt: Dr. Wieser-Vida Péterként jegyezte patinás helyi napilapját. A dolog érdekességét fokozza, hogy a Vida - família ismereteink szerint máramarosi, legalábbis Nagybánya-környéki, magát Anjou-kori román köznemesi eredetű, felmenőire büszke családként tartja számon! Nem kevésbbé izgalmas (és sokatmondó), az sem, hogy amikor az egyik vádlottat – az egyébként szlávos hangzású nevet viselő Leposa Árpádot – kihallgatói “nacionáléja”194 tárgyában faggatják, arra a kérdésre, hogy román származású - e, a húsz év körüli fiatalember azt válaszolja, hogy “nem tudja.”195 (A kérdést a vizsgálóbíró feltehetően azért tehette föl ilyen nyíltan, mert kiderült, hogy a vádlott ért románul, másrészt ott hevertek előtte a sajtótudósításokban nem szereplő pontos személyi adatok!) Sejtésünk helyesnek bizonyult, mert a forgandó szerencse szeszélyéből 2002. december 30.-án került birtokunkba mindazon egyének precíz lajstroma, akik 1910 körül ingatlannal, műhellyel, sörkiméréssel, vendéglővel, ügyvédi irodával, esetleg más közhasznú műintézménnyel (ennél fogva pontos lakcímmel) rendelkeztek Temesvárott! Nos az L-betűs családnevek listáján nem Leposa, hanem LEPOSAN196 szerepel, amely minden kétséget kizáróan román, méghozzá erdélyi, vagy moldvai román családnév: Lăpuşan (Lăpuşneanu), így Spiridon Iorgulescu vizsgálóbíró - közvádló kérdése valóban indokoltnak minősíthető. A húszéves Árpád névre keresztelt fiatalember 193

A jelenség elmélyült tanulmányozásához nélkülözhetetlen a Karády Viktor – Kozma István szerzőpáros Név é s nemzet Családnév – változtatás, névpolitika és nemzetiségi erőviszonyok Magyarországon a dualizmustól a kommunizmusig . Budapest, 2002, Osiris Kiadó című alapvetésének ismerete! Névanyagunk számbavételéhez lásd különösen az idézett munka II. (A liberális nemzetállam és a névváltoztatás társadalmasítása, 1881 - 1918 c.) fejezetét, in Karády – Kozma 49 – 114. 194 Szövegösszefüggés: “Azután megállapították az egyes vádlottak nacionáléját. A vádlottaknak be kellett mondaniuk nevüket, nemzetiségüket, korukat, foglalkozásukat, lakhelyüket, vallásukat, s azt, hogy voltak-e már büntetve. Valamennyien büntetlen előéletűek és kettő kivételével, akik németeknek vallották magukat, mind magyarok”, Lásd, Temesvári Hirlap , XVIII. évfolyam, 39. szám, Temesvár, 1920. március 30., 1. (Egy helyütt, nyilvánvaló sajtómunkási elhallás folytán, “Lepova” néven szerepel, Temesvári Napló , 1920. április 2., 1., MOL, K 610, IV. C. 1.) 195 Temesvári Hirek , 1920. április 3., címlap!


58

bizonytalan, kényszeredett válasza viszont a kései elemző számára fontos elsősorban, hiszen egyik, tanulmánya II. fejezetében tárgyalandó, fő tétele (a bánsági betagozódásimagyarosodási folyamatok előrehaladottsága!) beszédes bizonyítékának látszik… Az már más lapra tartozik, hogy a szóban forgó név – a két etnikum és nemzet(tudat) összeszövődöttségének újabb járulékos tüneteként – a LÁP (lap) – LÁPOS (lapos) szótő román(osított) variánsa!197 )…

*

Ezzel szemben a veretes nemesi (bár minden bizonnyal magyarosított) nevű, 1885-ben Szolnokon született dr. Bárdossy Ágoston, a temesvári rendőrség alprefektusa az 1919. július végi rendszerváltáskor (egészen pontosan nem sokkal a román hadsereg temesvári bevonulása után) minden jel szerint azért foglalhatta el felelősségteljes új bánsági posztját, mert az 1918-as sorsfordító esztendő zavaros hónapjaiban végérvényesen “megbizonyosodott” tősgyökeres román származása tekintetében! A személyével és szerepével kapcsolatos bizonytalanságunk fő oka – hiányos életrajzi adatainak megtalálása előtt – az volt, hogy egyik legértékesebb forrásunk – Geml József memoárkötete – Bárdossyról egyetlen szóval sem emlékezik meg! Szövegünk korábbi változataiban ezért – mint kiderült: joggal -- feltételeztük, hogy az agilis rendőrtisztviselőt közvetlenül az impériumváltozás után, tehát az öregedő polgármester tényleges közszolgálatának utolsó hónapjaiban helyezték Temesvárra s így munka kapcsolatba már nemigen kerülhettek!198 Eddigi adataink alapján egyébként valószínűsíthető (de egyértelműen sajnos nem bizonyítható), hogy az újdonsült temesvári “alprefektus” – már csak a földrajzi közelség okán – a Bárdossyak erdélyi ágából származhat! Amennyiben feltevésünk igaznak bizonyul, úgy Augustin Bardos Bárdossy minden jel szerint a család szászrégeni hajtásának sarja, amelynek “alapítója” 196

“Leposan Tivadar háztulajdonos, Gyárváros, Körteutca 3”, TC 1914, 77, sőt, időközben munkahelyét is megtaláltuk a “Temesvár – Józsefvárosi Állomás” hivatalnoki karában: “MÁV. SZERTÁR, Irodakezelők: Verő János, LEPOSA SÁNDOR”, lásd TEMN1917, 47. 197 A Temesvári Czimtár Naptárral 1910. évre. – Temesvárer Adressbuch mit Kalender für das Jahr 1910. című értékes lakónyilvántartó névsort – minden bizonnyal a Magyarországi Németek Családkutató Egyesülete (German Family Tree Research Society in Hungary) megbízásából – Bogárdi János pécsi genealógus-levéltáros tette föl, szakszerű, betűrendes bontásban az internetre, így a historikus teendője ez alkalommal mindössze arra szorítkozott, hogy rákattintson a Radix Index (Adatbázisok a családtörténet és a helytörténet kutatói nak (http: www.radixindex.com / adatbankok/ rx006/rx006vxb.shtml) című honlapra! (A főszövegben megkockáztatott feltevésünk ellenőrizhetőségéért természetesen a világhálón otthonosan mozgó diplomata-kollégánknak, Szentgyörgyi Zoltánnak és Bogárdi Jánosnak tartozunk köszönettel! – B - K.B.) 198 Az 1914-es temesvári lakónévjegyzékben szerepel ugyan “Bárdos Alfréd, kesztyügyáros, Fleissig és Bárdos cégtagja, Erzsébetváros, Csákyu. 8” (TC 1914, 7.), de ennek alapján a rokonság sem nem bizonyítható, sem nem cáfolható! Ugyancsak az esetleges temesvári rokonságra utalhat az alábbi bejegyzés is: “Bárdosi Vilmos malomigazgató Temesvár, szül. 1866. Fv. 1901. Haladás Bp. III., A Magyarországi symbolikus nagypáholy főhatósága alatt dolgozó szabadkőmüves páholyok tagjainak névsora . Hivatalos kiadás . Kiadja a Magyar Királyi Belügyminister [sic!]. Budapest, 1920, Magyar Királyi Állami Nyomda, 30. (a továbbiakban: MSNFSZPTN 1920!)


59

Bárdosi Teodor görög-katolikus hitű jómódú kereskedő. A família román (vagy makedo-román, arumén) gyökereit az unitus valláson kívül még két tény látszik alátámasztani: Teodor egyik fia, Bárdosi György a Zaránd vidéki Kisbányán (Băiţa, Hunyad megye) telepszik le, amely kifejezetten román régió, másik fia – Bárdosi Demeter (1791 – 1860, május 2.) – pedig 1859-ig a szászrégeni (görög-katolikus) Román Iskolai Alapitvány

köztiszteletben álló elnöke. Az ő elsőszülött gyermeke

Bárdosi (Bárdossy) György (1817–1873) Kolozsvárt végzett ügyvéd, aki ismereteink szerint szülővárosában, Szászrégenben (Reghin), “szivesen látott személy nemcsak a román, hanem a magyar és a szász közösségben is.” Ugyancsak román kötődésre utalhat az is, hogy idézett forrásunk úgy tudja: jól menő ügyvédi irodáját 1862 körül unokahuga férjére, Mihail Orbonaş - ra hagyja s ügyészként folytatja pályafutását. Pályaívének emelkedését nyilván kedvezően befolyásolta, hogy 1858-ban nőül vette az angol királyi családdal is rokonságban lévő gróf Rhédey Johannát

(1839 – 1904. június 30.)

Házasságukból hét fiú és egy leánygyermek született. A felsorolt adatokból egyelőre nem deríthető ki, hogy Ágoston - Augustin a szászrégeni avagy a kisbányai Bárdosi – Bárdossy György leszármazottja, netán egy másik oldalág ivadéka-e, ám a román eredet , az imént felsorolt hézagos értesülések alapján is, szinte bizonyosra vehető !199 Mi több, ezt látszanak igazolni töredékes életrajzi adatai is, melyekből kiderül, hogy élete első évtizedét Szolnokon a szülői házban töltötte, ahol atyja az idő tájt [magyar] “kir. tanfelügyelő” volt. A család román azonosságtudata egyértelmű bizonyítékának tekinthetjük viszont azt, hogy 1895-ben szülei a “balázsfalvi internátusba” íratták be, mely tudvalevőleg mindmáig a román görög-katolikus (unitus) egyház és szellemiség központja. Ennek elvégzése után 1909-ben a kolozsvári egyetemen találjuk; 1910-ben a bécsi kereskedelmi akadémiát látogatja, s végül ugyancsak 1910-ben ügyvédi diplomát szerez. A szűkszavú lexikoncikk azonban semmit sem árul el arról, hogy a következő nyolc évben miként is alakult pályafutása, így arról sem tudosít, hogy 1917-ben már bizonyíthatóan Temes vármegye szolgálatába szegődik, közelebbről Szászkabányán ügyvédeskedik.200 Ellenben tényként közli, hogy “az imperium átvételénél a Consiliul Dirigent nél működik, 1919-ben harmadfokú bírói referens, majd – s itt zárul a kör –

199

A Bárdossy - család eredetéhez lásd újabban a Bárdossy család története című honlapot (Bardossy.hu, közelebbről: http://www. Bardossy.hu /index2.htm Vö. http://www.bardossy.hu/erdely.htm (A Bárdossy - honlapért ugyancsak Szentgyörgyi Zoltán illeti köszönet!) Lásd még Moldován Gergely: Válaszirat a bukaresti román ifjak memorandumára . Kolozsvár, 1891, Ajtai K. Albert Könyvnyomdája, 57. (A szerző által felsorolt, a Kiegyezés utáni politikai passzivitás ellen voksoló erdélyi román vezetők között - “Hosszu József, Porutz Sámuel, Cristea” mellett – keresztnevének pontosítása nélkül – Bárdos [sic!] is szerepel! 200 Lásd “A temesvári ügyvédi kamara tagjainak névsora” – “igazolt ügyvédek […] Szászkabánya: Dr. BÁRDOSSY ÁGOSTON, dr. Coca Sándor, dr. Gropian Illés, dr. Iclozan Damaschin, dr. Voda György” (TEMN 1917, 41, ; itt jegyezzük meg, hogy a magyar helyesírás szabályai szerint szerkesztett névsorból is nyilvánvaló, hogy valamennyi kollégája a bánsági román nemzetiségi elit tagja…)


60

Temesvárott kerületi rendőrprefektus- helyettes.”201 Arról viszont nem szól a bánsági “Ki kicsoda”, hogy egy adat szerint 1919. szeptember végén – azaz röviddel temesvári áthelyezése előtt -- a Nagyszebenben működő hírhedt “Repatriálási Hivatal” egyik osztályfőnöki rangú vezető tisztviselőjében (keresznevének említése nélkül) minden jel szerint szintén Augustin Bárdossyt sejthetjük! Ebbeli minőségében, amikor egy kárvallott honpolgár a Consiliul Dirigent 8272/919 számú rendeletének azon kitételére figyelmeztette, miszerint az “önkéntes távozás”-nak keresztelt kitelepítési parancs az őshonos magyarokra eleve nem vonatkoztatható, állítólag így nyilatkozott: “a jog és az igazság, a törvény és rendelet mind szép dolog, itt azonban arról van szó, hogy mi itt meg akarunk erősödni s etekintetben [sic!] az eszközökben nem válogatunk”!202 Ezek az immár biztos adatok, a rendszerváltások évadján olyannyira megszokott, már- már törvényszerűnek tekinthető “bizonyításkényszerrel” megtetézve, úgy hisszük már kielégítő magyarázatot nyújthatnak arra, hogy – Schipter János tizenkilenc esztendős szegedi születésű, kálvinista hitű magyar vasutas203 “információi” alapján – miért éppen ő indittatja meg, hivatalból, a diák-összeesküvést felgöngyölítő hatósági nyomozást! Forrásainkból, kivált Geml becses emlékirataiból, s Manaszy Margit naplójából egyébként további román eredetűnek vélhető egyének, illetve romános hangzású családnevek hámozhatók ki: Saruga Lajos “ th. biz. tag,”,204 Mogán katonai ügyész, Belu

Sándor

főhadnagy,

Gyika

[Ghica]

Imre,205

Stojka

[Stoica]

Sebő

(rendőr)főhadnagy, Oprea János főesperes, egyszersmind az 1881-ben alapított “TIMIŞANA

TAKARÉK –

ÉS

HITELINTÉZET

RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

vezérigazgatója, Miklósi Kornél volt budapesti műegyetemi magántanár, “a villamos városi vasút” újdonsült főigazgatója,206 Vidrighin Stan “városi vízvezetéki igazgató,”207

201

Lásd Damó 1930, 16 – 17. (A Damó-féle bánsági életrajzi lexikonra szövegünk szerkesztése közben 2004. szeptember elején Szekernyés János hívta fel figyelmünket, s ezért itt fejezzük ki köszönetünket! – B-KB) 202 Lásd “Az oláh uralom kezdete magyarföldön” [gépirat, a szerző (Jancsó Benedek?) sk. javításaival, 1 – 27. fol., MOL, K 610 – 1XC (az idézett passzus a 9. lapon!) 203 Temesvári Hirlap , 1920. április 4., 1., vö. Temesvári Újság , 1920. április 3., 2. (MOL, K 610, IV. C. 1.) 204 “háztulajdonos, kávés és vendéglős, Józsefváros, Hunyadyut 7” (TC 1914, 114.), körülbelül a századfordulótól a Délvidéki Kaszinó kávéházának és éttermének bérlője és igazgatója (vezetője), vö. Szekernyés 1998, 281, 283. (1918. július 16.-án hunyt el, Geml 1924, 79.) 205 “háztulajdonos, megyei főügyész, Belváros, Jenőherczegutca 13”, TC 1914, 43. 206 Vö. Păiuşan 145. 207 A lakónévjegyzékben ez olvasható: “Widrighin Sztan, városi okl. mérnök, Belváros, Nándortér 11”, TC 1914, 148. Az 1876-ban a Nagyszeben-környéki Resináron [Răşinar] született egykori temesvári főpolgármester részletesebb életrajzi adatait lásd Damó 1930, 347. (Ebből kiderül, hogy főpolgármesteri megbízatása lejárta (1923) után először a román posta vezérigazgatójává, majd a Román Államvasútak (Căile Ferate Române – C. F. R.) vezérigazgatójává nevezték ki Bukarestben, ám továbbra is tagja maradt az “Első Temesvári Takarékpénztár és számos helybeli iparvállalat igazgatótanácsának”, uo.; nemsokkal később, azzal az ürüggyel, hogy túl magas fizetést alkudott ki magának, Răducanu akkori közlekedésügyi miniszter elmozdította állásából. Az igazi ok azonban a forrás szerint a szokásos bukaresti intrikákban keresendő: a “regátiak” nem láttak szívesen egy “darabos” [értsd: érdes modorú, nehezen kezelhető, megvesztegethetetlen] “erdélyit” egy ilyen stratégiailag fontos pozicióban, lásd A. V. Voevod 1998, IV., 101., vö. jelen fejezet 110. számú jegyzetével!) A róla szóló megemlékezések kivétel nélkül, mint erősen román érzelmű, de egykori magyar kollégáival tapintatos empátiával érintkező européerről szólnak, akárcsak Aurel Cosma, Victor Mercea és jó néhány más bánsági román eredetű – s az impériumváltáskor hatalmi helyzetbe került -- “beamter-polgár” esetében ….


61

aki a nyugdíjazott Ioseph Gemlt váltotta fel főpolgármesteri tisztségben,208 Vetrány (Veterány),209 gróf Breda (?); Nandru ezredes (eredetileg őt jelölték a temesvári hadbíróság elnökének!); Vasilescu, a lippai románság bukaresti parlamenti képviselője.210 Úgyszintén jó román kapcsolatokkal rendelkeztek, esetleg valamilyen ágon román származásúak lehettek (vagy más, közelebbről meg nem jelölt okból bizonyultak nélkülözhetetleneknek) azok is, akik – 1920 júniusa után -- “a régibb tisztviselők közül” megmarad[hat]ak helyeiken: Győrbiró Jenő árv.[aszéki]. elnök,211 Laskó [Laşcu?] Ernő212 és Takács Andor dr. árv[aszéki]. ülnökök, Szilárd Emil213 főmérnök, Székely László a müépítész214 [sic!], Lad [Ladea] Károly215 és Kiss Károly216 mérnökök, Wátz Károly főpénztárnok,

217

Korniss Géza alügyész,218 Szobolotzky Antal dr. aljegyző, Tóth

Ferenc főlevéltárnok219 […] Irinyi Sándor220 főszámvevő-helyettes.”221 Geml visszaemlékezéseiben és Manaszy Margit naplójegyzeteiben egyébként a Leventepörben is – tolmácsként -- felbukkanó, majd a román hatóságok által 1920 nyarán ugyancsak nyugdíjazott dr. Zsivanovits Mihályon222 kívül az alábbi délszláv nevek szerepelnek még: Banovits Sándor tb. aljegyző223 (1920 júniusában “hivatalból nyugdijazva lett” (sic! Geml 156.), Beleszlyin [Beleszlyinin] Illés224 gyárvárosi görögkeleti

szerb

lelkész

(98.);

Csernojevics

[Csernojevich,

Cernojevic

Iván]225 temesvári háztulajdonos (27.); Joanovich [Joanovits] Sándor226 temesi főispán – 208

Geml 1924, 79, 96 – 97, 150 – 151, 153. (Geml különben az Erzsébetvárosban, a Begabalsor 1. szám alatt lakott, TC 1914, 38.) “Viktor dr., ügyvéd, G[yár]város, Tigrisutca 13”, TC 1914, 141. (Ugyancsak a lakónévjegyzékből derül ki, hogy közös ügyvédi irodát tartott fenn id. Niamessny Mihály országgyűlési képviselővel a Deák utca 3. szám alatt, uo., 95.!). Egy adat (Jakabffy – Páll, 106.) szerint “a temesvári ipartestület […] ügyésze, aki a huszas-harmincas években igen sokat tett a temesvári magyarság politikai és kulturális megszervezéséért (Jakabffy – Páll, 21, 106, 121 – 127, 132, 136, 139, 171, 219.). Esetleges román eredetével kapcsolatos feltételezéseink (a román ’öreg’- jelentésű bătrîn -szót a nyelvészek a latin veteranus-ból származtatják!) az ő esetében tévesnek bizonyultak, mert nem csupán egyetlen szót sem tudott románul – s ezért legmélyebb sajnálatára nem tudja vállalni “kollégája” (s nyilván barátja) id. Niamessny Mihály fiának védelmét a román nyelven folyó “Levente-perben”, hanem időközben kiderült, hogy az 1883-ban Besztercebányán született ügyvéd olasz eredetű család – közelebbről “a XVIII. sz.-ban Erdélyben is szerepet játszott” Veterani tábornok – ivadéka, lásd Damó 1930, 344 – 345. (A nevezetes ősről egyik forrásunk azt írja, hogy “1695-ben […] Frigyes Ágost szász választófejedelem lett a főhadvezér, [s ekkor] határozták el valahára Bécsben, hogy a hadjáratot Veterani haditervei szerint Temesvár felszabaditására forditják, mielőtt még II. Mustafa szultán ezt megakadályozhatná. Azonban akkor már elkéstek tervükkell” – Borovszky: Temesvár, 53., a tábornok portréja uo. 59.) 210 NMM, 15, 49, 99, 226, 229, 239. 211 Lakcime: Gyárváros, Jókai Mórutca 5a, TC 1914, 43. 212 Lakik: Erzsébetváros, Stefániautca 23, TC 1914, 75. 213 Erzsébetváros, Csákyutca 1., TC 1914, 129. 214 Erzsébetváros, Püspökut 7., TC 1914, 128. Az ő esetében nyilvánvaló, hogy nem származási-politikai meggondolások, hanem a temesvári városkép kialakításában szerzett elvitathatatlan szakmai érdemek szóltak mellette! Életéről és fényképekkel megörökített építészi munkásságáról lásd Szekernyés János. Székely László . Kolozsvár – Cluj – Klausenburg, 2002, Erdélyi Híradó Kiadó című három (magyarromán-angol)nyelvű gondosan szerkesztett kiadványát 215 Ifj. Lad Károly okl. mérnök, Gyárváros, Ligetut 9., TC 1914, 74. 216 Gyárváros, Vécseyutca (házszám megjelölése nélkül), TC 1914, 62. 217 Erzsébetváros, Koronautca 9., TC 1914, 144. 218 Ügyvédi iroda: Belváros, Losonczytér 4., TC 1914, 67. 219 Józsefváros, Horváth Boldizsárutca 5., TC 1914, 137. 220 “Irinyi Sándor, háztulajdonos, városi számvevő, Gyárváros, Uriutca 28”, TC 1914, 53. 221 Lásd Geml 1925, 158 – 159. 222 Belváros, Losonczytér 9., TC 1914, 152., 1917-ben “Temesvár szab. Kir. város tisztikara” I. csoportjában “A főispán által életfogytiglan kinevezettek” lajstromában találjuk. Posztja: “iparügyi kapitány”, lásd TEMN 1917, 50. Vö. jelen fejezet 191. számú jegyzetével! 223 Erzsébetváros, Hollóutca 35., TC 1914, 6. 224 Közelebbről: plébános, Gyárváros Háromkirályutca 2., TC 1914, 9. 225 Belváros, Szent János utca 6., TC 1914, 4. 209


62

1914. július 28. és 1916. április 30. között a Bánság, valamint Temesvár és Versec városok kormánybiztosa (Geml 13 – 15, 30, 74, 78 – 79, 114.); Létics [Letits] György227 görög-keleti szerb püspök; Lonovich csanádi püspök (76.); báró Nikolics228 [Nikolits] (19.); Novákovits Sándor229 szerb esperes-plébános (98.) ; Orsits [Orich?] György temesvári ingatlantulajdonos (26.); Pavlovits Sándor230 “th. biz. tag” (elhunyt 1915. június 18.-án, Geml 79.); Stefanovics [Stefánovits]231 Zápolya-utcai háztulajdonos (2526.); Manaszy Margit naplójában pedig Bolics hadnagy, Joanovich Jaja (sic!), Ratkovsky [Ratkovszky] Gyula232 vasutas.233 Mindez azonban nemigen változtatott Geml főpolgármester úr helyzetértékelésén, aki, amikor a szerb impérium idején Belgrádból népszámlálásra s a szerbek melletti rokonszenv-nyilvánításra kapacitálták, emígy érvelt: “nem vállalhatok olyan sulyos [sic!] felelősséget magamra, hogy 80.000 intelligens polgár nevében nyilatkozzam annál kevésbé, mert habár román kevés van a városban, de mégis mégegyszer annyian vannak, mint a szerbek.”234 A címeres magyar nemesi oklevéllel rendelkező (egyébként az egyik legpatinásabb, albán eredetű román fejedelmi családdal rokonságban lévő) Gyika Imre, temesi magyar kir. főügyész minőségében pedig kerek-perec megmondja a szerb főméltóságoknak “hogy népszavazás nem lenne kedvező a szerbekre nézve, mert a megyében több a román.”235 Forrásaink egyébként még több további, és igen tanulságos “metamorfózist” is megörökítenek: Geml József temesvári főpolgármester jegyzi föl sokszor idézett emlékirataiban, hogy egyik munkatársa – Bellai József “kultur-tanácsnokunk”236 --, aki a világégést közvetlenül megelőzően, sőt még a háborús években is serényen iparkodott a bánsági magyar közművelődés felvirágoztatásáért,237 1918. novemberében elsőként jelentkezett dr. Jakobi Kálmán238 kormánybiztosnál, a “bánáti néptanács” – valójában a

226

Belváros, Losonczytér 5., TC 1914, 56. Belváros, Losonczytér 2., TC 1914, 77. Az 1914-es temesvári lakónév nyilvántartásban öt Nikolics-familia is szerepel, ám a bárói rangot egyik esetben sem tünteti föl! (B – KB) 229 Belváros, Losonczytér 4., TC 1914, 96. 230 Háztulajdonos, magánzó, Belváros, Mercyutca 2., TC 1914, 100. 231 Az 1914-es lajstromban szereplő 8 Stefánovits család közül egyik sem rendelkezik még Zápolya-utcai ingatlannal! (B – KB) 232 tkp. “müszaki főtanácsos”, Józsefváros, Kossuth Lajosutca 1., TC 1914, 108. Lásd még NMM 237. 233 NMM 96, 124, 232, 238. 234 Geml 113. 235 Uo. 236 “háztulajdonos, városi tanácsnok, Józsefváros Begabalsor 8”, TC 1914, 9. (korábban “Grochmal István postatiszt lakott a 8-as számú családi házban, amely később Bellai József városi kultúrtanácsos tulajdonába jutott”, lásd Szekernyés 1998, 418.) 237 Bellai portréjához és a temesvári magyar kultúra ápolása és terjesztése terén kifejtett munkásságához lásd Szekernyés 1998, 407- 410. 238 “dr. ker. munk. Bizt. Pénzt. Igazgató, Józsefváros, Begabalsor 2”, TC 1914, 54. (“munkásbiztosító pénztári igazgató”, Geml 1924, 98.) Nevét a magyar szabadkőművesség tagságát összegző 1920-as lajstromban is megtaláljuk: “Jakobi Kálmán dr. munkásbizt. igazgató [közgazdász és publicista] Temesvár, szül. [Kolozsvárt] 1881. Fv. 1908, UNIO p. III. Lásd MSNFSZPTN 1920, 209., vö. Zsidó Lexikon [szerk. Ujvári Péter]. Budapest, 1929, A Zsidó Lexikon kiadása, 405. (a továbbiakban: ZSL 1929!). Jakobi portréjához érdekes (bár nyilvánvalóan irigységgel vegyes rosszhiszeműséggel átitatott) adalék a következő cikk: Jakobi Kálmán egykor és most, Temesvár. Délmagyarországi Hetiszemle . [Megjelenik minden szombaton. Felelős szerkesztő és kiadó: Fürth Jenő], 1919. február 1., 21 – 22. (A kezdő passzus: “Mi ismerjük Jakobi Kálmán főispánt, amidőn szerény kis szociológusa volt a városnak és még szerényebb benfentes munkatársa a Temesvárnak. Fájdalamait, bánatos pillantásait mindig a Temesvár hasábjain zokogta le”:, uo., 21.) 227 228


63

Bánsági Tanácsköztársaság – egyik vezetőjénél, és – írja elítélően Geml – “mint tót nemzetiségű”[egyén]kérte a “bánáti népparlamentbe való beválasztását.”239 Geml elbeszélésének értelmezéséhez azt kell tudnunk, hogy a “Bánáti Néptanács” keretében a néptanácsok (szovjetek) nemzetiségi alapon is szerveződtek. Így a munkástanács mellett rövidesen megalakult a sváb (német), a szerb és a román néptanács! A korabeli fogalom (és zűr)zavar jele (egyszersmind az öröklött s változatlanul többé-kevésbé érvényesnek érzett hatalmi struktúra megtévesztő beidegződéseinek bizonyítéka!) viszont, hogy külön magyar nemzetiségű néptanács szervezését nem tartották szükségesnek, hiszen – miként Geml megjegyzi – “a magyar érdekeket maga a bánáti néptanács képviselte.”240 Ezt a cseppfolyós helyzetet, voltaképpen joghézagot kívánta Bellai tanácsos úr arra használni, hogy a Temes vidéki szlovákság képviseletében a “bánáti népparlamentbe” bejusson, ami ellen a kései krónikásnak sem elvi, sem gyakorlati kifogása nem lehet! Annál hevesebb volt főnöke ellenérzése, aki persze “hivatalból” tudta, buzgó beosztottja néhány évvel korábban nem csupán nevet változtatott, hanem, ráadásul, 1918. májusában még magyar nemesi címért is folyamodott!241 A korhangulatot s a közvélekedést, de a szerfölött komplikált viszonyokat egyaránt érzékletesen példázva az önmagát “német származású délvidéki ember”242 gyanánt meghatározó (ám erősen hungarus, voltaképpen magyartudatú) pedáns k. und k. főtisztviselő emígy adott hangot felháborodásának: “Ezt tette az, aki Stolarikról magyarositotta243 a nevét, megtagadta tót voltát, hogy a magyar kultúra szolgálatában

239

Lásd Geml 1924, 110, 114. Geml 1924, 94. Itt a memoár-író némileg ellentmondásba kerül saját magával, mert emlékiratai egy másik helyén – igaz a Voksblatt 1918. december 24.-i számára hivatkozva -- egyfelől közli, hogy a “bánáti népparlament és kormányzóság felállítására nézve […] a nemzeti tanácsok 150 delegáltat választanak […] ez pedig 15 tagu végrehajtó – bizottságot alakit, melyben a románok 5, a szerbek 5, a németek 3 és a magyarok 2 taggal lesznek képviselve” (Geml 110.), majd a román hadsereg 1919. augusztus 3.-i ünnepélyes bevonulásának részletes taglalásából megtudjuk, hogy a helyi “románok nevében Oprea János főesperes, azután a város nevében a polgármester [Geml József], a vármegye nevében az alispán, a bánáti németek nevében Möller [Károly] ezredes és végül a magyarok nevében Márton [Albert] ügyvéd szólaltak fel” (Geml 151.). Idézett forrásunkból az is kiderül, hogy a román “honfoglaló” csapatok vezére Virgil Economu ezredes volt, aki itt találkozott először a Levente – per későbbi fővádlottjával, akit 1920. március 29.-én már a temesvári román hadbíróság elnökeként a tárgyalóteremben látott viszont… (Lásd bővebben Jakabffy – Páll 11 – 27., lásd még N. Ilieşu i.m. 125. Vö. jelen fejezet 501. sz. jegyzetével is!) 241 Geml 1924, 114. Ezt megelőzően az “1896 – 97-iki tanév végeztével megkezdve a városi levéltár élére került, mely müködési körében érdemes irodalmi munkásságot és a város kulturális ügyei iránt állandó érdeklődést fejtett ki […] A temesvári Arany János irodalmi társaságnak is egyik alapítója […] rendes tagja”, sőt pénztárosa is volt. Emellett 1908-ban X. Pius pápa a bánsági katolikus “egyház körül szerzett érdemeiért «PRO ECCLESIA et PONTIFICE» czimű arany érdemkereszttel tüntették ki.” Lásd Magyarország vármegyéi és városai. Magyarország monográfiája. Temesvár . [szerk. Borovszky Samu]. Budapest, é.n. [1908], Országos Monográfia Társaság, 208 – 209. (a továbbiakban: Borovszky: Temesvár!) 242 Geml 1924, 86. Geml József 1858-ban Temesrékáson született és 1929-ben hunyt el Temesváron (Szekernyés 1998, 78., 98.) Vö. B – KB 118 (199. számú jegyzet) 243 Mivel a Borovszky-féle Temesvár történetből (208. p.) tudható, hogy Trencsén vármegyében született, s Geml szerint 1919 nyarától ott is lett “zsupán”, okkal feltételezhetjük, hogy a nyitrai egyházmegyéhez tartozó Trencsén vármegyei Bella községben születhetett 1872-ben. Vö. Magyar Katolikus Lexikon, I. köt .[szerk. Viczián János]. Budapest, é.n., Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója,718. (a továbbiakban: MKL – új kiadás). Lásd a következő jegyzetet is! 240


64

vezető szerephez jusson és aki magyar nemességre való igényét is ebbeli hazafias szolgálataira alapitotta.”244 [sic!] Legalább ennyire fel volt adva a lecke a Levente-per legfontosabb tanújának, Blaskovics Ferenc apátkanonoknak is, aki az egyik legnagyobb formátumú, s talán a legszínesebb figurája volt szerteágazó történetünknek. Olyan bonyolult személyiség, aki szinte személyes sorsában példázza a kivételesen összetett bánsági társadalmi-politikai s egyúttal betagozódási, identitásválasztási feltételeket és kényszereket: Blaskovics 1864. március 21.-én a Krassó-Szörény megyei Aninán született, nevéből ítélve apai ágon délszláv, föltehetően horvát vagy bunyevác, esetleg katolikus szerb (sokác) családban. Apja foglalkozásából –

géplakatos – kiindulva minden

valószínűség szerint a nagy délvidéki ipartelepítések idején kerülhettek a Bánság délkeleti régiójába, s ugyancsak atyja keresztnevéből – Béla – gyaníthatjuk, hogy apai ági felmenői már korábban a magyar identitást választották, legalábbis úton voltak a méliuszi “polgár-magyar” státusz* felé. Édesanyja viszont – született Ringeisen Aloysia – “rajnavidéki és tiroli bevándorlók” – vagyis a bánsági német (sváb) törzslakosság – ivadéka. Ez kezdetben semmiféle konfliktusforrást nem jelentett, a leendő politikus, akárcsak megannyi vegyes etnikumú családból induló kortársa a temesvári magyar tannyelvű piarista gimnázium elvégzése után a bécsi Pázmáneum növendékeként folytatta felsőfokú tanulmányait egyebek közt gróf székhelyi Majláth Gusztáv245 leendő erdélyi katolikus (megyés)püspök társaságában. A bécsi egyetem teológiai szakán szentírásból szigorlatozik s 1886. december 18.-án szentelik pappá. A Bánságba 1887.ben visszatérve rövid keresztesi káplánkodás után először a temesvári katolikus püspöki hivatalban kap állást, majd egy személyben “teológiai tanár”, egyszersmind “a papnövendékek prefektusa” (más adat szerint: “egyházmegyei tanfelügyelő”, ill. “a

244

Geml 1924, 110. Ugyancsak az egykori temesvári bürgermeister jóvoltából tudjuk, hogy Bellai “kulturtanácsnok” úr 1920. június vége előtt – Szekernyés adatai alapján egészen pontosan 1919. június 29.-én - lemondott állásáról, és, Geml egykorú értesülései szerint, «szlovenkói [sic!] főispán» – közelebbről “Trencsén megye zsupánja” - lett» [sic!] (Geml 158.) Ez, értelmezésünkben, annyit tesz, hogy a fiatal csehszlovák államban kamatoztatta a történelmi Temesközben szerzett szaktudását! (lásd ehhez jelen fejezet 257. számú jegyzetét is! E verzió mellett szól az is, hogy amikor Geml korábban szemrehányást tett neki “nyomulásáért”, az 1872-ben a Felvidéken született, tehát at összeomláskor még mindig csupán 46-48 esztendős hivatalnok zavartan azzal védekezett, hogy – úgymond – “hiszen most olyan időket élünk, hogy mindenki igyekszik valamit elérni”, lásd Geml i.m. 114. Ez minden jel szerint sikerült is neki, mert – Filep Tamás Gusztáv kutatásainak köszönhetően immár bizonyíthatóan – 1923 elején már csehszlovák miniszteri tanácsos és Pozsony város “állami főjegyzője”, aki 1923. február 1.-én foglalta el új hivatalát. Lásd [pozsonyi] Hiradó , 1923. február 2., 3 – 4. (Egy közvetlenül hivatalának elfoglalása után vele készített magyar nyelvű interjúból az is kiderül, hogy trencséni megbizatása előtt rövid ideig Hont megye zsupánja is volt, súlyos kételyeket támaszt viszont ama nyilatkozata, miszerint az “1918. évi fordulat után Temesvár polgármestere lett és a szerb kormány megbizásából a Bánság közigazgatását szervezte” – e közlésének az általunk ismert tények ellentmondanak! Az viszont igaz lehet, amit az újságíró ekképpen rögzített: “Mikor [1919 júliusában] a szerb uralom megszünt a Bánságban, Bellai a szerb kormány ajánlásával szülőföldjére, Szlovenszkóba tért vissza és eleinte Hont, későb Trencsén megye zsupánja lett.” Lásd “Pozsony város uj közigazgatása. Bellai miniszteri tanács [sic!] nyilatkozata”, Hiradó , 1923. január 14., 3 – 4. Az adatok felkutatása és rendelkezésünkre bocsátása Filep Tamás Gusztáv felkészültségét és önzetlenségét dícséri! – B-KB) * Lásd később, és fejezetünk 301. számú jegyzetét! 245 Majláth Gusztáv Károly (Bakóca, Baranya megye, 1864. szeptember 24. – Budapest, 1940. március 18.) részletes életrajzát lásd MKL – új kiadás, VIII. köt., Budapest, 2003, Szent István Társulat, 531 – 533.


65

temesvári

papnevelő

tanulmányi

felügyelője”).

Sokoldalúságának

első

megnyilvánulásaként 1888-ban a Der Landbote című politikai hetilap szerkesztője lesz, majd – a gazdaságpolitika irányába továbblépve – néhány barátjával együtt 1891-ben megalapítja a Délvidéki Földművelők Gazdasági Egyesületét működő Schwäbischer Landwirtschafsverein

években

(az 1920-as, 1930-as

elődjét), annak 1892-től

elnökhelyettese. Emez intézmény célja – a korszerű mezőgazdasági ismeretek terjesztésén túl – a délvidéki és bánsági sváb parasztság politikai közelítése az akkortájt diadalmasan előretörő “magyar állameszme”, nyersebben fogalmazva: az erőteljes magyarosodásmagyarosítás célkitűzéseihez.246 Blaskovics és politikai barátai ugyanezen cél szolgálatába állítják a Der Freimütige című politikai néplapot és a Délmagyarországi Gazdasági

Bankot is, amelynek alapítása óta “elnökigazgatója”. Blaskovicsot

szerteágazó gazdasági és politikai tevékenysége valamint lapszerkesztői munkája annyira igénybe veszi, hogy 1895-ben ideiglenesen lemond egyházi állásairól, s újabb határozott lépést tesz az országos politika irányába: 1896-ban Orcyfalva küldötteként a magyar parlamentbe került, 1901-ben immár másodszor az Apponyi Albert vezette Nemzeti Párt jelöltjeként. Ez az időszak (gazdaság)politikusi karrierjének egyik csúcspontja: a Magyar Agrárszövetség , az Országos Magyar Gazdasági Magyar Pénzintézetek Országos Szövetsége

Egyesület , a

és “számos más budapesti pénzintézet”

igazgatóságának tagja, elismert, sőt ünnepelt “közgazdasági szaktekintély”, akit “a magyar földművelődésügyi minisztérium minden fontosabb ankétra” rendszeresen meghívott, s emellett “rengeteg cikket írt a legtekintélyesebb lapokban”. Ugyancsak ezekre az évekre esik három (!) amerikai tanulmányútja is, 1904-ben magát gróf Apponyi Albertet kíséri el az Újvilágba, 1907-ben pedig részt vesz egy magyar-amerikai 246

Erről Blaskovics 1899. március 17.-én, “mint az Apponyi pártjához tartozó és ezzel együtt Széll Kálmán miniszterelnököt támogató képviselő a Képviselőházban a következőket mondotta: «Itt a Házban már felhoztam, hogy a mi hazánk déli részén egyszerűen társadalmi úton igyekszünk a magyarosítást előmozdítani. Fiuneveldét létesítettünk, ahol csekély áldozatok mellett az idegen-ajkú szegény tanulóknak módjukban van a magyar nyelvet elsajátítani, a magyar hazafiságot, a magyaros érzelmeket gyöngéd fogékony szívükbe befogadni. Nagy dolgot lehetne csinálni e téren, ha maga a kormány iniciálna országos mozgalmat, hogy országunk minden nemzetiségi vidékén a társadalom állítson ilyen intézeteket, a kormány némi csekély szubvencióban részesítené, csak hogy éppen a tápdíjak olcsóbbak lehessenek. Meg vagyok győződve, hogy ha országos mozgalmat indítunk, sem a törvényhatóságok, sem a társadalom, de különösen az arisztokrácia és a püspöki kar nem zárkózhatnék el az elől, hogy azt a legmelegebben felkarolja és anyagilag is támogassa. Ha azután szabályul vesszük azt, hogy az ilyen konviktusokban az illető gyermekeknek csak egy, legfeljebb két évig szabadna maradniok, hogy ott egy, esetleg két osztályt végezzenek, azután visszatérjenek a szülőkhöz a gazdaságba, vagy menjenek iparostanoncoknak, vagy más foglalkozásokra, elértük azt, hogy anélkül, hogy a szellemi proletariátust gyarapítanók, rövid idő alatt minden községben volna néhány intelligens magyarul beszéló gazdánk, vagy iparosunk, akik nemcsak vezetői, szellemi irányitói lehetnének községeiknek, henem egyúttal egykoron, mint községi bíró, esküdt, stb. a közigazgatásnak is nagy szolgálatot tehetnének. Nagyobb mértékben volt azelőtt szokásban a gyermekeket különböző vidékekre cserébe adni és ilyképpen a más nyelvű fiatalságnak lehetővé tenni, hogy különös áldozatok nélkül is elsajátítsa a magyar nyelvet. Ezen a téren is nagyobb társadalmi akciót kellene indítani. Továbbá, véleményem szerint, ott, ahol a telepítéseknél magyar telepeket létesítünk, ki kellene mondani azt, hogy más nemzetiségű se legyen kizárva, ha tud magyarul, ilyképpen mintegy prémiumot adnánk annak, aki a magyar nyelvet elsajátítani igyekezett. Szóval, a társadalmi, a kultúrai és a közigazgatási feladatok terén a tevékenységnek, a nemzet összes társadalmi osztályai közreműködésének végtelen nagy tere nyílik, hogy mindnyájan együtt működjenek hazánk felvirágzására, nemzetünk jólétének emelésére. De szükséges, hogy a


66

bank “gründolásában” is. Mindhárom tanulmányútja és bankalapítása – úttörő módon – egyaránt a Monarchiából kirajzó emigránsok életkörülményeinek, beilleszkedési lehetőségeinek felmérését s a zökkenőmentes betagozódás anyagi támogatását célozta! Mint életrajzából megtudhatjuk a római katolikus felekezet vezérférfiai sem feledkeztek meg korábbi érdemeiről, hiszen mindeközben “egyházi kitüntetések érték: 1902-ben kercsi címzetes apát, 1904-ben csanádi kanonok” és – 1906-tól –“az egyházmegyei iskolák felügyelője, nagyprépost, pápai prelátus lett.”247 Mindezen tények ismeretében nemigen lehetett kétséges, hogy az 1918-as összeomláskor – Bárdosssy Agusztinnal és Bellai Józseffel ellentétben – nem, legalábbis nem azonnal 248 hagyta el a “süllyedő hajót”. Az életrajzát összefoglaló három (két tömör, s egy viszonylag terjedelmes) lexikoncikkből és gyér levéltári forrásainkból egyaránt tudható, hogy a román hatóságok kezdetben túlságosan “magyarbarátnak”, és – Muth Gáspárral,249 a

bánsági

svábok

másik

“hivatott

vezérével”

együtt –

“ádáz

románellenesnek” tartották, 1919. szeptember 19.-én emiatt rövidebb ideig, “tiz hétig”, több “megbízhatatlan elem” – Muth Gáspár, Striegel József, és Sajlo Keresztély, a “Schwäbische Volkspresse” igazgatója -- társaságában Fogarasra internálták,250 1920ban pedig, miként látni fogjuk, a “Levente-ügyben”251 őt is letartóztatták. Az már az 1920-as évek krónikájához tartozik, hogy bármilyen derekasan, s korábbi nézeteihez híven (konzekvensen) viselkedett is rendőrségi kihallgatása, majd haditörvényszéki immár csupán tanúként való fellépése során, a Levente-per neki is fordulatot jelentett életében.

Ennek

szócikkünkben

tanulságait

levonva – mint idézett terjedelmesebb életrajzi

olvashatjuk – “csakhamar testestől- lelkestől

a

sváb

politikai

kormány megindítsa, hogy bátorítsa ezt a társadalmi mozgalmat és egyúttal a lehetőség szerint támogassa.»” Idézi – Az 1896. évi november 23-ára hirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képvislőház. Napló, XXI., 80-ik oldaláról – Jakabffy – Páll 79. 247 Vö Borovszky: Temesvár, 213; Damó 1930, 18 – 19.; MKL – új kiadás, I. köt., 870.; MIÉM III. köt. Budapest, 1941, A M. M. Vall. és Közokt. Min. – OSZK – MTA támogatásával kiadja a Magyar Könyvtárosok és Levéltárosok Egyesülete, 496 – 497. 248 1918. november 3.-án a bánsági Sváb Nemzeti Tanácsnak a temesvári Vigadóban tartott nagygyűlésén “Blaskovics Ferenc kanonok bejelentette a népgyűlésnek, hogy a sváb értelmiség már megnyilatkozott Magyarország integritása mellett és ennek politikai egységét kivánja, minden nemzetiség teljes kulturális szabadságának feltétele mellett”: (Jakabffy – Páll 39.). Ez tehát korábbi – központosítást és teljes beolvadást hírdető - nézetei markáns felülvizsgálataként értelmezhető! Vö. a 245. számú jegyzettel is. 249 Muth életrajzi adatait lásd Damó 1930, 220 – 222. (Temesvári ügyvédi irodája: Belváros, Losonczy tér 4., TC 1914, 91.) 250 Az MOL K szekció IV. C. 1. jelzetű dossziéban megőrzött lapkivágat ezt írja minderről: “Al doilea bănuit e canonicul episcopal Blascovici [sic!], cunoscut şi el ca anti-român înverşunat. Al treilea:d-rul Gaspar Mutt [sic!]. Al patrulea e un anume Striegel. [Joseph] Toţi aceştia sunt atât de romîno-fobi şi atât de şovini maghiari, în cât cei trei din urmă au suferit chiar internarea la Făgăraş imediat după desrobirea provinciilor româneşti de sub jugul ungar, fiind socotiţi din capul locului ca foarte primejdioşi pentru noua stare de lucruri întronată de ultimele evenimente” (A második [számú] gyanúsított Blaskovics püspöki kanonok, akit szintén megátalkodott románellenesnek ismernek. A harmadik Muth Gáspár dr.; a negyedik egy bizonyos Striegel nevű egyén. Mindezen személyek olyannyira romángyűlölők és magyar soviniszták, hogy az utóbbi háromnak fogarasi internálást is el kellett szenvedniük közvetlenül a román tartományoknak a magyar rabiga alóli felszabadítása után, mivel kezdettől fogva rendkívül veszélyeseknek tartották őket a legutóbbi események által megkoronázott új állapotokra nézvést). Lásd “Un complot împotriva Statului român. Puşti şi mitraliere la catedrala catolică din Timişoara. Arestarea şefilor”, Dacia, 1920. február 3.,(MOL, K 610, IV. C. 1.) vö. MIÉM uo.; Jakabffy – Páll 50., és Păiuşan 152 – 153. 251 Meghurcoltatásáról a részletesebb lexikoncikk igen szűkszavúan emígy számol be: “1919-ben magyarbarát érzelmeiért Fogarasra internálva, 1920-ban a Levente-ügyben gyanúsítva”, Damó uo.


67

mozgalomnak szenteli magát és – dr. Gaspar Muth-tal együtt – annak egyik markáns, országszerte ismert sokoldalu munkásságu [sic!] alakja”252 lesz. Ezt a “változást” az akkoriban már több mint egy esztendős múltra visszatekintő önálló bukaresti magyar külképviselet egyik beosztott diplomatája – elemzése érvényét a bánsági németek egészére kiterjesztve --két évvel később (korabeli helyesírással, lényegretörő fogalmazásban, s kifinomult elemzőkészséggel) ekképpen rögzítette: “a [bánsági sváb] nép lelkületének megváltozását mint közeli valószinüséget [kiemelés az eredetiben!] fogom fel, mert akarva-nem akarva, szinte öntudatlanul követni fogja az egykor oly harcos függetlenségi programmon álló vezéreit, akiknek magyarságából jelenleg csak multjuk maradt meg. Célzok Muth Gáspárra és Blaskovich [sic!] apátra. Mert hiszen mögéjük tömörül a Délvidék németajku lakossága. Sem az u. n. német sváb néppártnak […] sem pedig a jelenleg csak csirájában lévő agrárszocialista pártnak nincsen komoly talaja. Viszont a magyar párt tökéletes szervezetlensége következtében szerepet nem játszik, pedig a városi lakosság zömére támaszkodhatna.253 Muth és Blaskovich már nem azok az emberek, akiknek őket mult szereplésükből ismerjük. Már nem azon az alapon állnak, amelyből kifolyólag az összeomlás után megalkották a sváb autonomista pártot, amely mindaddig, amig a Wilsoni elvek szappanbuborékja szét nem foszlott, sváb köztársaságról álmodott, majd autonómiát remélt, mindkettőt abban a hitben, hogy ezen

az uton a Délvidék meg lesz

menthető Magyarország számára . 254 Ettől az eszmétől fokozatosan eltávolodtak; eleinte sváb alapon szervezkedtek (amit kifogásolni nem lehet, mert hiszen Románia területén számukra más ut nem járható), jelenleg azonban már német nemzeti alapon állnak, céljuk egy egységes erős [romániai] német kisebbség - «Deutsch – schwaebische Volksgemeinschaft»255 - megalkotása […] Nem magyarok ők már, akiknek azelőtt vallották magukat, hanem, csak magyarophilek. Fel kivánják ébreszteni a svábság faji 252

“1926 – 1927-ben a romániai szenátus tagja”, Damó uo. Blaskovics Ferenc 1937. november 16.-án hunyt el Temesváron (MKL, uo.) A “vegyes ajku” bánsági törzslakosság “hozzáállásáról” jelen fejezet 142. számú jegyzetében hivatkozott kémjelentés szerzője (“Tobiás”) ezt írja: “A sváb parasztok és kisbirtokosok kimondott magyar barátok és érzelműek. A városi sváb kereskedők azonban nem megbizhatók.Azonban a román és szerb parasztok is majdnem valamennyien a mostani rendszer ellen vannak. A legveszedelmesebbek a román és szerb félintelligentia, valamint a falusi bírók és pópák, kik teljesen a románok kezében vannak”. Lásd “Tobiás” jelentés, Wien, 1920. május 31., HL, I. 89. VKF II. csop. számnélküli iratok, 36. doboz, 183. fol. (Egyéb – a következő fejezetben tárgyalandó – megnyilvánulásai ismeretében már jóval több kételyt ébreszt az a beszédrészlet, amelyet “Tobiás” bánsági informátora, egy természetesen meg nem nevezett szász katonatiszt adott – egy felszólalásból kiragadva - - “dr. Vértes [Adolf] nevü zsidó ügyvéd” szájába: «Die Juden hoffen unter der neuen Herrschaft jene Freiheit [zu]erreichnen, welche sie unter den Magyaren nie gehabt haben!», uo.) 254 Vö. (ismételten) Zeidler 2001, 202. 255 Erről egy 1919 végén keletkezett magyar nyelvű kémjelentés ezt írja: “Figyelemre méltó a Nagyromániában élő németeknek (erdélyi szászok, bánáti svábok és besszarábiai németek) egy pártba «A Nagyromániában élő németek pártjába» való tömörülése, kik a parlamentben is képviselővel és 7 szenátorral birnak és erkölcsi és anyagi sulyuknál fogva a parlamenti életben mindenesetre jelentős szerepet fognak játszani”. Lásd Összefoglaló jelentés Romániáról , Budapest, 1920. január ho [sic!] 7-én (a dosszié fedőlapján: Magyar Nemzeti Hadsereg Fővezérsége; Vezérkari főnök; 103/51 szám / II. csop. 19 [elmosódott, valószínüleg: 20], H L, I. 89 VKF, II. csop. ált. 102/203 - 211/10 [1920] 28. doboz, 8. fol. 253


68

öntudatát, kizárólag német szellemben kivánják nevelni az ifjuságot; mert – úgymond «sohasem történhetik meg többé, ami az összeomlásig meg volt, hogy az itteni németség virágát egy idegen nemzet szakassza le».

(az én kiemeléseim! – B-KB)

Ez a Gaspar Muthtól, vagy magától Franz Blaskovicstól származó gondolatmenet, bárhogyan próbálnánk is szépíteni, már radikális szakítást jelent a bánsági sváb “intelligencia” hajdani platformjával (a jakobinus típusú, központosító francia államnemzeti modell egy némileg liberálisabb változatát képviselő “magyar állameszme” versus “nemzeti gondolat” vonakodás nélküli elfogadásával, s annak feltétlen szolgálatával),256 s talán nem követünk el szentségtörést, ha némi leegyszerűsítéssel ezt a nyílt elhatárolódást összefüggésbe hozzuk az általános Dél-és kelet-közép-európai

geopolitikai

feltételek

1918/1920-as

földrengésszerű

megváltozásával. Az okfejtés ugyanis – továbbra is az egykori bukaresti diplomata fogalmazásában -- emígy folytatódik: “«ne gondolja a magyar kormány, hogy ha egy europai constellatio következtében mi megint együvé kerülnénk s a régi kapcsolatot ismét felvehetnénk – amit szivesen tennénk – ez a régi rendszer folytatását jelentené. A faji öntudatra ébredt németségtől senki többé el nem veheti azon jogokat, amelyeket most [1922-ben] bir. Ha Magyarországgal ismét kapcsolatba jutnánk, az csak a németség faji, nemzeti, kulturális és administrativ [sic!] jogainak teljes elismerésével történhetik». Blaskovics (vagy Muth) föntebbi fejtegetése már alig különbözik Iuliu Maniu korábban idézett nevezetes, Jászi Oszkárhoz intézett 1918. november 14.- i “üzenetétől”. Egy reménykeltő kiskaput mégis nyitva hagy, mert a megszólaltatott bánsági német politikus a magyar diplomata érdeklődésére, miszerint “ez alatt mi értendő”, azt a “vontatott választ” adja, hogy “egy ujabb kapcsolat csakis a cantonalis rendszer alapján képzelhető el”!257 E megnyilvánulás a nyolcvanvalahány évvel későbbi elemző számára kettős értelmű: egyfelöl a kossuthi “virtuális Magyarország” visszavonhatatlan végét jelenti, ugyanakkor viszont Jászi Oszkár sokat vitatott “Keleti 256

Ezt a nagy ellenlábas (s későbbi pragmatikus szövetséges), Rudolf Brandsch szász vezető a Deutsche Tagespost 1919. szeptember 24.-i számában megjelent vitacikkében – Jakabffy Elemér fordításában – ezekkel a szavakkal ítéli el: “De hát kik is az úgynevezett «mérsékeltek» vezetői? Mindenekelőtt az, aki a bánsági svábok gonosz szelleme, a hirhedt Blaskovits kanonok, aki egykor hozzánk, szászokhoz jött, a nemzeti érzelmű németet mímelte, hogy mezőgazdasági szervezetünket tőlünk jobban elleshesse, azután hazament, megalapította a «Délmagyarországi Földműves Egyesületet» és természetesen hozzá bankot is, hogy pénzt és hatalmat kaphasson magyarosító munkájához. Ilyen vezető Muth Gáspár dr. ügyvéd is. Egy renegát, a legrosszabb fajtájú magyar soviniszta, aki nyilvánosan szégyenkezett német származása miatt, most azonban német vezetőnek lenni merészkedik” (etc.) Idézi Jakabffy – Páll 52. (Vö. jelen fejezet 248. számú jegyzetével!) 257 Lásd “Melléklet a 245 pol. számhoz . Tárgy: A bánáti politikai helyzet, Bukarest, 1922 január 19.én” Minősitás: Titkos; Aláírás: Vörnle követségi titkár, MOL, K 64, 1922 – 27, 25. és 26. fol. (Vörnle János [1890. január 16. - ?] 1921. december 24.-étől 1926. május 3.-ig dolgozott a bukaresti magyar képviseleten, második romániai külszolgálata: 1931. február 1. – 1932. január 2. , lásd Iratok a magyar külügyi szolgálat történetéhez 1918 – 1945 . [Az iratokat válogatta, szerkesztette és jegyzetekkel ellátta Pritz Pál]. Budapest, 1994, Akadémiai Kidó, 465 – 466.) Vö. Szarka László: Volt-e reformalternatívája a Habsburg -monarchia felbomlásának? Előadásszöveg [“javítás előtti változat”], IV. Károly konferencia, Budapest, 2004. szeptember 23., 1 – 18. [Publikált változat: Volt-e reformalternatíva? A Habsburg-monarchia felbomlás, Rubicon , 2004/10., 17 – 23.] (Itt mondunk köszönetet a szerzőnek, hogy szövegét publikálás előtt rendelkezésünkre bocsátotta! – B-KB). Lásd bővebben uő.: A föderalizmus alternatívája a régi Magyarországon , in: Szarka 1998, 17 – 32.


69

Svájc” elgondolása, pontosabban annak elméleti megalapozottsága váratlan – bár “csak” közvetett – bizonyítékának is felfogható. Tegyük gyorsan hozzá: csupán a délvidéki németek részéről… De ez már egy “másik történet”, hiszen 1920- ig – a Levente -perig – ívelő pályafutásából, némi elvonatkoztatással joggal, legalábbis megalapozottan következtethetünk arra, hogy a számára elméletileg szóba jöhető délszláv –

német(sváb) – magyar hármas opcióból

leginkább az utóbbi elfogadására hajlott, s a trianoni “végzések” nélkül bizonyára “jó magyar hazafiként,” a magyar politikai és tudományos (köz)élet megbecsült alakjaként hunyta volna le szemét, akárcsak Bellai József “tanácsnok” úr258 … A Blaskovitsot, Bellait és megannyi temesközi nemzedék-társukat megrohanó identitásválasztási kényszer témájában akadtak persze még cifrább, már-már karikatúra számba menő esetek is: az ugyancsak bánsági származású Hermann Győző, aki – miként föntebb volt már róla szó -- vitéz Temesy (Temesi) Győző néven a magyar cserkészet és leventemozgalom talán leghatásosabb prófétája volt, a “temesvári fiúk” cselekedeteit megörökítő második regényében – természetesen megváltoztatott nevekkel – emígy számol be öt, a Temesközből Pest-Budára “repatriált” főhősének egyike – Pozsonyi Olivér (geborener Bolzmann) – szülővárosába történő hazalátogatásának egyik fölöttébb kellemetlen epizódjáról:

258

Ehhez képest Bellai (aki azért odáig nem ment el a “reszlovakizálásban,” hogy visszavegye eredeti nevét, sőt, második idézendő forrásunkban egy helyütt a “Bellay”-változat is felbukkan!) 1923. január 13.-iki kinevezésekor adott magyar nyelvű sajtótájékozatatójában a történelmi Magyarország városfejlődéséről, közelebbről a helyi közigazgatás jellegéről szólva – az egyes történelmi korszakokat némiképp összemosva -- kifejtette, hogy az u.n “szab. kir. városok”, miként “Bratislava” is, valamint “a rendezett tanácsu városok a magyar politika specialitásai voltak, melyek saját lábukon állani sem tudtak, a kormány gazdagon dotálta, segélyezte őket, melyeknek feladata volt a gazdag dotációért tolni a magyar kormány politikai szekerét és kiméletlenül megvalósitani az összes perifériákon az egységes állameszmét, a makacs magyarositást szolgálva.”(Hiradó , 1923. január 14., 3.); míg.pozsonyi hivatalának átvételekor tartott “szlovák nyelvü beszédében többek között – a hírlapíró interpretálásában – a következőket mondta: - Kell, hogy a városok, mint Bratislava városa, mint Szlovenszkó fővárosa, a nemzeti müvelődés, kultúra és előhaladás gyujtópontja, nemzeti életünk szilárd alapja, ugy anyagi, mint kulturális előhaladásának példátadó mintaképe legyen, vagy azzá váljék. Nemzeti önállóságunk, ezen ősrégi szlovák nép által már több ezer évvel ezelőtt lakott városunk felvirágzásának és fejlődésénak újonnan lerakott alapjai csak puszta talaj, melybe uj életet kell oltani […] Azzal a lelkes készséggel és feltett szándékkal jövök, hogy ezen városban a polgárság békés munkáját biztositsam, a nemzetiségek közt az egyetértést és testvéri megértést előmozditsam, a polgárság személyes és anyagi biztonságát megvédelmezzem és szivem különös hajlandósága szerint a nép legszegényebb, leggyengébb rétegeinek védelmet és tőlem telhető segitséget biztositsak” […] (Hiradó , 1923. február 2.,3.). Az újabb ellenpontozás kedvéért, és ismét kommentár nélkül végül idézzük azt a passzust is, amit Bellai saját korábbi zsupáni tevékenységével kapcsolatban 1923. január 13.iki sajtótájékoztatója során – kéretlenül – fontosnak tartott elmondani: “- Engem – jól tudom – az a hir előzött meg Bratislavában, hogy kimondott üldözője vagyok a nemzetiségi kisebbségeknek [sic!], mert mint trencséni zsupán plakátokkal tiltottam a magyar nyelv használatát és hogy ezzel a magyarokkal szemben sulyosan [sic!] vétkeztem. Ez nem igy van , én Trencsénben 220 000 szlováknak voltam a zsupánja, magyar nemzeti kisebbség ott nem is volt s igy a magyaroknak [sic!] bizonyos jogokat egyáltalán elvenni nem is volt módomban. Én a szlovákjaimtól teljesen jogosan követeltem meg, hogy tartsák magukat a saját és a maguk jogait [sic!] szintén kötelező szlovák állami nyelvünkhöz, hogy azáltal a tiszta szlovák nép között megerősödjék és felülemelkedjék a szlovák szellem.” (Hiradó, 1923. január 14., 4., kiemelés az eredetiben! – E bonyolult pályakép értelmezéséhez újfent felhívjuk az olvasó figyelmét, hogy az OSZK szakkatalógusa Bellai József tizennégy színvonalas hely-és művelődéstörténeti munkáját tünteti föl, melyek közül jó néhány megkerülhetetlen a Bánság és Temesvár múltjának megismeréséhez. A közlemények mindegyike magyar nyelven íródott, ideértve a fordító nevének megjelölése nélkül publikált Joseph Bellai: A short Sketch of the Past and Present of the Royal Freetown of Temesvár. Given out by the Magistrates of the R oyal Freetown of Temesvár, on the Reception of the English Chamber of Commerce, Temesvár [1907], Uhrmann című 21 lapos alkalmi brosúrát, valamint egy németül (is) közé tett 79 oldalas útikalauzt – Josif Bellai: Kleiner Führer für Temesvár und Ungebung. Übe rs. Von Béla Rammer. Hrsg. Von Magistrat der königl. Freisstadt Temesvár. Temesvár 1914, Druck. Moravetz – is. (Az Akadémiai Könyvtár “Régi szerzői katalógusa” további – összesen három – Bellai-opus létezéséről tudósít, a címeket helyhiány miatt nem közöljük! – B-KB) Ugyancsak ide tartozik, hogy sem Bellai József, sem Jozef Stolarik nevét nem találtuk meg a múltszázadi csehszlovák, illetve szlovák lexikonokban! B-KB)


70

“[Pozsonyi Olivér] Lesétált a Bonnaz – utcába: a nagy csanádi püspökről elnevezett utca nevét [a román hatóságok]

meghagyták. Alighogy a járdára ért, egyszer

csak szembe jött vele egy ismerős arc. Igen, hiszen ez

[…] Peter tanár úr. Jaj, inkább ne

látna meg! A pír a homloká ba szaladt, szeretett volna visszafordulni: csak most ne, nem akarok régi emberrel beszélni, bár mentem volna kocsin egyenesen anyámhoz Olivér szótlanul kalapot emelt és igyekezett elsuhanni

[…]

[…] A tanár azonban […] hirtelen

visszafordult: Bolzmann úr, hát nem ismer meg? Olivér rémítő zavarba jött. Ismerte, hogyne ismerte volna, egy évig őt is tanította, mégis i nkább elsüllyedt volna most. Nincs kétségbeejtőbb, mint ha a tanítvány olyan volt tanárával találkozik, akit akkor becsült, de később selejtesnek ítélt. Igen, Peter tanár úr akkoriban Péter Sándor nak írta és ejtette a nevét, de később svábosan Alexander Pe ter lett és elsőként jelentkezett annak idején arra, hogy a «hódítóknak» az esküt letegye. Mint ő mondta egy újságírónak a nyilvánosság számára:

lelkesedésből!

Lelkesedett a szerb hódításért és azon gondolkozott, hogy nevét Petrovicsra változtassa. Pechje volt: néhány hónap mulva a rumánok [sic!] kihódították a szerbeket. Mikor nem fogadták el «románnak», akkor felcsapott újra sváb kapacitásnak. Ennyi volt az, ami átszaladt Olivér fején, amikor megállott és szembenézett Peter

–

Péter –

Petroviccsal.” [T. Gy. kiemelései!] Szó szót követett, az önazonosságában a jelek szerint - legalábbis Temesy fikciójában - erősen bizonytalan hajdani pedagógus szomorúan közölte volt tanítványával: “Nem vagyok én tanár már […] tengek

– lengek, időmilliomos vagyok

[…] Nem kell itt senkinek a kultúra. Megvannak nélkülem is […] Aztán nem is vagyok én Péter, - folytatta a tanár – Petru a becsületes nevem; hej, sok minden történt «azóta». Péter Sándor, Alexander Peter, Petrovics, Petru

259

– elég szép sor – villant át

Olivéren a gondolat: vajjon [sic!] ha kínaiak jönnének ide, akko

r Pe – csing – ter –

csang lennél?” 260 […] “Petru, egykori magyar tanár, szerbeknek önként hűséget esküv

ő, majd

pángermán, végül rumán [sic!] kifacsart citrom ”261 [az én kiemelésem! – B - KB]– így

259

A sors iróniája, hogy az 1914-es temesvári lakónévjegyzékben valóban szerepel három Péter, két Petru, és nem kevesebb, mint tiz Petrovics -család, ám tanár természetesen nincs közöttük! Vö. TC 1914, 101. 260 Lásd Temesi Győző: Élni! Az új magyar fiatalok regénye . Budapest, 1932, [A Magyar Cserkész Szövetség megbízásából kiadja] A Franklin Társulat, 23 – 25.


71

hangzik a kiváló bánsági helyismerettel rendelkező, s mint időközben kiderült: temesvári születésű Temesy,262 a mindenkori renegátok köpönyegforgatását erkölcsileg mélyen elítélő megsemmisítő verdikt je, ám a példabeszéd, Temesy “üzenetén” túl (s nyilván a szerző akaratától függetlenül), egy objektív tény re is élesen rávilágít! Nevezetesen arra, hogy a sajátos bánsági viszonyok közepette, a Temes- vidék előző két évszázadának mozgalmas demográfiai fejleményeiből, telepítés-politikájából

s

dinamikus társadalomtörténetéből következően az itteni »polgárok« identitásválasztása minden más egykori magyarországi tartomány lakosainál nehezebb, körülményesebb és bonyolultabb, hiszen az alternatíva megduplázódik: nem két, hanem négy eshetőség (nemzettudat) között lehet és kell választaniuk!263

*

Mielőtt dolgozatunk voltaképpeni tárgyára (inkább ürügyére) – a «temesvári fiuk» viselt dolgainak kimerítő ismertetésére – valóban rátérnénk, célszerűnek látszik, hogy

a

rendelkezésünkre

álló

gyér

adatokból

megpróbáljuk

kihámozni:

hozzávetőlegesen milyen miliőből, családi környezetből, foglalkozási- társadalmi közegből származnak hőseink? Vagyis – nagy vonalakban legalább – szociológiailagtársadalomtörténetileg miként rekonstruálható az összeesküvők zárt köre, másfelől milyen óvatos következtetések vonhatók le mindebből dolgozatunk másik fő témájára – a magyar polgári átalakulás sajátos bánsági vetületére és különleges temesvári metszetére -- nézvést? Ha ugyanis ezt a nyögvenyelős, az olvasó türelmét erősen próbára tevő penzumot is elvégezzük, nem csupán a virágkorát élő (bibói) «születésrendi

261

Temesi i.m. 25. A megváltoztatott nevek dacára a történet valóság-magvában nemigen kételkedhetünk, kisebbségi sorsban felnőtt magyarok tucat számra hozhatnak fel hasonló példákat saját közvetlen környezetükből, függetlenül attól, hogy a történelmi Magyarország melyik régiójából – Erdélyből, a Vajdaságból, a Felföldről, avagy Kárpátalljáról, stb. – származnak! (B – KB) 262 Egy általunk nemrégiben megtalált Temesi-Temesytől származó levélrészletben ez olvasható: “Rólam: szül. Hermann Győző, Magyarországon, Temesvár, 1887. november másodikán. A Temesy nevet 1926-ban kaptam. A dr-t 1911-ben, a rendi cimet 1934-ben.”, Temesy Győző [ny. gimn. ig..; Bp. II. Malinovszkij fasor 25. I. 2] Irmádi-Molnár Lászlóhoz, Bp. 1961. február 14., OSZK , Kézirattár, Fond 165/330. (Az persze egyelőre nem tudható, hogy melyik, az 1914-es temesvári lakónévjegyzékben szereplő kilenc Hermann-családból származik, vö. TC 1914, 47.) A névváltozás különben az általa szerkesztett, havonta kétszer megjelenő Magyar Cserkész című újság impresszuma is megörökíti: az 1925. augusztus 15.-i (VII. évf.15. sz.) kiadás felelős szerk. Hermann Győző, míg a következő, 1925. szeptember 1.-i dátummal megjelent számot felelős szerkesztőként már Temesi (sic!) Győző jegyzi, vagyis a jeles szerző pontosan egy esztendőt tévedett önéletrajzi visszaemlékezéseiben a névmagyarosítást illetően! (Hacsak nem tett különbséget – valamiféle egyelőre dokumentálhatatlan “finom distinkciót” -- a Temesi – Temes(s)y névváltozat között is!) 263 Lásd bővebben tanulmányunk II. fejezetében! A “választást”, paradox módon tovább nehezítette, hogy – a “Tisza – Maros szög” (mindközönségesen: Délvidék) összefoglaló néven is ismert Temes, Torontál, Krassó – Szörény, Csanád és Arad, valamint Bács – Bodrog vármegyék népe nemzetiségi szempontból igen arányosan lakta a történelmi Dél-magyarország említett területeit! Miként a statisztikusként is elsőrangú Geml sokszor idézett munkájában rögzíti “itt egymásközt a négy főelem majdnem egyenlő számban oszlik meg és pedig van 766.000 magyar, 652.000 német, 1.000.000 román, és 600.000 horvát – szerb nemzetiségű”. (Geml 1924, 23.)


72

elv»264 bánsági érvényesüléséhez – egyszersmind a szereplők cselekvésének feltételezett mozgatórugóihoz

kaphatunk

újabb adalékokat s hasznos fogódzókat, hanem

személyükhöz, személyiségükhöz is némiképp közelebb férkőzhetünk. (A kutakodásból ifj. Niamessny Mihályt – történetünk egyik főszereplőjét – egyelőre kirekesztjük, mivel emblematikusnak tekinthető családtörténete okadatolt vizsgálatát s az abból adódó következtetések

levonását

munkánk

második

részében

kívánjuk

elvégezni.

Szociológiailag «kakukktojás» jellege, valamint adatok hiányában egyelőre ugyancsak eltekintünk a történet egyetlen vélhetően arisztokrata származású szereplője – báró Wildburg Walter – famíliájának vizsgálatától is, annál is inkább, mert minden jel szerint nem

volt

“tősgyökeres”

temesvári –

szülei

nem

szerepelnek

az

1914-es

lakónévjegyzékben!) Lássuk tehát – jobbára a Temesvári Cimtár 1914 Temesvárer A dressbuch alapján265 -- a temesvári vádlottak* eddig hozzáférhető személyi adatait, ismét betűrendben és korabeli helyesírással! (Először a perbefogottak nevének és életkorának feltüntetésével, majd, amennyiben kiskorúról van szó, a családfő vagy eltartó nevének, foglalkozásának és lakóhelyének megjelölésével. Ha viszont – több azonos nevű család esetén -- az adatokból nem derül ki, hogy az érintett melyik família sarja, úgy az összes számba vehető személyt lajstromba vettük, amelynek a korhűség szavatolásán túl annyi haszna mindenesetre van, hogy nagyobb “merítési mintával” dolgozhatunk): ·

Bayer László (18) – Bayer Nándor, nyugd. Vasutas Józsefváros, Temető utca 10266

·

Bergmann Károly (17) – Bergmann Adolf, Koronaherceg – szállodatulajdonos, Belváros, Rezső utca 2

·

Bergmann Ágostonné, nyug. főreáliskolai tanár özv., Erzsébetváros, Batthyány utca 7 o Gusztáv dr. ügyvéd, Belváros, Merczy utca 12. o Mór, alkusz, Gyárváros, Mérlegutca 28.267

264

·

Berkes József (36/33) – 1914-ben még nincs bejelentett lakása Temesvárott

·

Blaskovics Ferenc (56)– kanonok, Belváros, Losonczy tér 9.268

Lásd Bibó I.: Az európai egyensúlyról és a békéről , in: Bibó István: Válogatott tanulmányok. Első kötet . Budapest, 1986, Magvető Könyvkiadó, 415. 265 Lelőhelye: OSZK, Hung.h. 1066 tc/2 (megj.: a katalógusban az alábbi cím szerepel: Temesvári Cimtár NAPTÁRRAL 1914 Temesvárer Adressbuch mit KALENDER , holott a birtokunkban lévő xerox-másolat címleírásában a kalendárium szó sem magyarul, sem németül nem fordul elő!) * Összesítésünk értelemszerűen csupán a Temesvárott 1914-ben ingatlannal rendelkező, vagy közhasznú foglalkozást űző egyénekre illetve családfenntartókra szorítkozhat, s egyéb, egymással össze nem vethető értesülések hiányában csupán hozzávetőlegesnek tekinthető! (Nem lehetünk például biztosak abban, hogy hősünk minden esetben az általunk megjelölt család ivadéka-e, illetve nem tudható, hogy netán adatfelvételi hiba miatt nem derül ki, hogy a szülők, illetve felmenőik ténylegesen mégis időtlen idők óta a Bánság székhelyén éltek!) 266 TC 1914, 9. 267 Valamennyi Bergmann-családot lásd: TC 1914, 11. 268 TC 1914, 12.


73

·

Bozsin Nándor – Bozsin N. [sic!] divatárusnő, Gyárváros, Főutca 31.269

·

Braun János (18) – Braun János, házt., vendéglős és hentes, Erzsébetváros, Hunyady út 68. o Antal, házt., hangszerkészítő és kereskedő, Belváros, Jenőherceg utca 14. o Ármin és társa, bőrkereskedő, Gyárváros, Háromkirály utca 6 o Ernő, magánhivatalnok, Gyárváros, Andrássy út 14. o Fülöp, faüzletvezető, Erzsébetváros, Dózsa tér 2-3. o Gyula, háztulajdonos, vill.[amos] vasúti kalauz, Gyárváros, Távírda utca 48.270

·

Delbl Ferenc (17) – családjáról nincs adat az 1914-es lakónévsorban!

·

[ifj.]Dér István (21) – [id.] Dér István, házt., áll. főgimnáziumi tanár, Gyárváros, Meghosszabbított Távírda utca [házszám nélkül! Később: Erzsébetváros, Király utca 91.* ]

·

Erdélyi Béla (18) – Erdélyi Samu, okl mérnök, műszaki irodája: Gyárváros, Liget út 9.271

·

Feigel [Veigel, Weigel] Ede (18) – Weigl Józsefné, özv., h.tulajdonos, Gy.város, Főutca 14272

·

Fiacska [Fiatska] Béla (18) – Fiatska Béla, háztulajdonos, Erzsébetváros, Hunyady út 20.273

·

Galgóczy Gyula (17/18) – Galgóczy Borbála, özv., háztulaj., Gyárváros, Kiszsák utca 20.274

·

Gera Pál (17) – Gera Mátyás, rendőrőrmester, Belváros, Lenau tér [házszám nincs feltüntetve!]275

·

Gömöri Lajos (18) – Gömöri Lajos, vasúti alkalmazott, fűtő, Józsefváros, Eötvös utca 40.276

·

Harmos [Harmos?] Géza – Halmos Ernő, ügyvédjelölt, Erzsébetváros, Batthyány utca 10. o János, háztulajdonos, vasúti mozdonyvezető, Józsefváros, Pacsirta utca 22. o Viktor, rövid-és divatáru-kereskedő, Józsefváros, Scudier tér 1.277

269

TC 1914, 16. TC 1914, 16. * Waclavik Miklősné szíves közlése (ide tartozik az is, hogy Dér István, és nála két évvel később született Zoltán nevű bátyja Waclavik Miklősné, született Poór Katalin unoka-nagybátyjai, mivel az ő édesapjának - Poór Pálnak – az édesanyja (Ódor Gizella), és a Dér-fiúk anyja (Ódor Margit) édes testvérek. (Vö. jelen fejezet 307. számú jegyzetével is!) 271 TC 1914, 29. 272 TC 1914, 144. 273 Tc 1914, 32. (Egy adat szerint 1908-tól a Délvidéki Kaszinó számvizsgáló bizottságának póttagja, vö. Szekernyés 1998, 385.) 274 TC 1914, 36. 275 TC 1914, 29. 270


74

·

Jánossy Viktor (18) – ilyen családnév nem szerepel az 1914-es kimutatásban!

·

Juhász Jenő [János – Juhász János (1), háztulajdonos, Gyárváros, Távírda utca 18. o János (2), háztulajdonos, Józsefváros, Zöldpázsit utca 4. o János (3), gyári gépész, Józsefváros, Begabalsor 51. o István, postaellenőr, Józsefváros, Pacsirta tér 49.278

·

Jung József (20) – Jung János, buziási vízraktáros, Józsefváros, Vasút sor 4.279

·

Konlechner [Kohnlechner] Károly (17) – Konlechner Alfréd, cukrászda, Belváros, Mercy utca 2.280

·

Ladányi Jenő (17) – Ladányi Arnold, bankcégjegyző, Erzsébetváros, Csáky utca 6. o Ede, magánzó, Józsefváros, Bonnáz utca 13. o Ferenc, ékszerész és aranyműves, Belváros, Jenőherceg utca 11. (Lakik: Jenőherceg utca 1.) o testvérek kereskedelmi, ügynökségi és bizományi irodája, Gyárváros, Széna tér 4.281

·

Leposa Árpád (20/21) – Leposan Tivadar, háztulajdonos, Gyárváros, Körte utca 3.282

·

Lindner János (17) – Lindner Amália, szatócs, Gyárváros, Nagytöltés utca 46. o Ármin, városi tanácsnok, Belváros, Ferenc József út, Dauerbach-palota o Eleonóra, férje István, h.tulajdonos, J.város, Missi utca 12. o József, h.tulajdonos, szatócs, Gyárváros, Kén utca 17. o Nándor, háztulajdonos, községi tanító, Erzsébetváros, Dózsa utca 49.283

·

Linka [Link] László (20) – Link Frigyes, takarékpénztári hivatalnok, Erzsébetváros, Hunyady út 10. o Gusztáv, idem. (ez esetben adatfelvételi pontatlanságtól is szó lehet! – B – KB) o Károly, vasúti hivatalnok, Erzsébetváros, Helvét utca 1.284

·

Marx Dezső (23) – Marx Dezső, háztulajdonos, postafőtiszt, Erzsébetváros, Kőszeghy utca 1. o

276

Lajos, h.tulajdonos, megyei árvaszéki ülnök, Erzsébetváros, Dózsa utca 2.285

Szekernyés 1998, 152. (a család nem szerepel az 1914-es címtárban!) TC 1914, 44. 278 TC 1914, 57. 279 TC 1914, uo. 280 TC 1914, 67. 281 TC 1914, 74. 282 TC 1914, 77. 283 TC 1914, 78. 284 TC 1914, uo. 285 Egy másik adat szerint egy időben a józsefvárosi Hunyady út 11 alatti bérházban lakott (Szekernyés 1998, 353.) 277


75

o

Tamás, városi árvaház igazgatója, Gyárváros, Sörház fasor [házszám nincs megjelölve!]

·

Márton Albert (43) – Márton Albert, ügyvéd, Belváros, Jenőherceg utca 8.286

·

Mayer Ervin (17/18) – Mayer Alajos, h.tulajdonos, kéményseprő, Erzsébetváros, Király utca 11.

·

o

Ágoston, háztulajdonos, magánzó, Józsefváros, Zrinyi utca 10.

o

Béla, malomi hivatalnok, Gyárváros, Uri utca 18.

o

Ede, városi téglagyári gépész, Józsefváros, Gát sor, téglagyár

o

Géza, építészeti rajzoló, Gyárváros, Uriutca 13.

o

Jakab, ifjú, hivatalszolga, Gyárváros, Nagykereszt utca 6.

o

János Lajos, háztulajdonos, Gyárváros, Bárány utca 21.

o

János (1), kataszteri mérnök, Erzsébetváros, Helvét utca 4.

o

János (2), magánhivatalnok, Józsefváros, Kossuth Lajos utca 13.

o

Jenő, kereskedelmi utazó, Józsefváros, Hunyady út 13,

o

Jozefa, háztulajdonos, Gyárváros, Új tér 14. Mayer József, vámhivatalnok, Gyárváros, Tigris utca 6. o Károly, vasúti hivatalnok, Józsefváros, Preyer utca 6. o Károlyné, özvegy, kéményseprőipar, Erzsébetváros, Hunyady út 36. o Mária, siketnémaintézeti tanítónő-felügyelőnő, Erzsébetváros Dózsautca 15. o Márton, nyug. kir. adótárnok, Gyárváros, Uri utca 11. o Miklós, borbély, Gyárváros, Iskola utca 10. o [Mayer] és Müller ügynökségi irodája, Erzsébetváros, Helvét utca 7. o Róbert, kőműves, Józsefváros, Rózsautca 32. o Samu, ügyvédi írnok, Gyárváros, Kén utca 28.. o Simon, cipész, Józsefváros, Hunyady út 45. o Szidónia, háztulajdonos, Erzsébetváros, Tirol utca 101. o Viktor, ügynök, Erzsébetváros, Helvét utca 7. o Vilmos, címfestő, Gyárváros, Bárány utca 21.287

·

Mischek Ferenc (30) – Mischek Ferenc üzletvezető, Gyárváros, Fő utca 20.288

·

Palkó

[Balkó] Ferenc (16) – ilyen nevű család nem szerepel az 1914-es

nyilvántartásban!289 286

TC 1914, 83. TC 1914, 84-85. TC 1914, 88. (Mivel csaknem valamennyi forrásunkban nevezett tanárként, illetve konviktusi felügyelőként van feltüntetve, lehetséges, hogy azonos nevű édesapja, vagy más rokona szerepel a címtárban!) 287 288


76

·

Praznovszky (Práznovszky) István (19) – Praznovszky István, háztulajdonos, vasúti hivatalnok, Erzsébetváros, Helvét utca 31.290

·

Rech Béla (16) - Rech Géza, karkáplán, Belváros, Szeminárium o János, ügynök, Józsefváros, Bonnáz utca 21. o József, mázoló, Holló utca 25.291

·

Reibl (Reibel) Mihály (30) – 1914-ben még nem szerepel a címtárban!

·

Rolkó (Rolko) Sándor (17) – Rolkó Rezső, községi tanító, Erzsébetváros, Tirol utca 88.292

·

Schön Péter (18) – Schön Ármin, szobafestő és mázoló, Józsefváros, Csillag utca 35b o Dezső, községi tanító, Gyárváros, Fürdő utca 13. o Ede, Forgalmi Bank igazgatója, Erzsébetváros, Hunyady út 32.

·

Schön S., férfiszabóüzlet, Józsefváros, Bonnáz utca 9.293

·

Schrauder György (26) – ilyen nevű család nincs feltüntetve az 1914-es lajstromban!

·

Schuch József (26) – Schuch György, háztulajdonos, Gyárváros, Legelő sor 12.294

·

Schuster

István (17) – Schuster Ferenc, mű- és bútorasztalos és bútorraktár,

Erzsébetváros, Korona utca 18. o Jánosné, özvegy, magánzó, Józsefváros, Fröbel utca 42. o Hilda, kereskedelmi alkalmazott, Józsefváros, Fröbel utca 42. o István, háztulajdonos, asztalos, Erzsébetváros, Hattyú utca 11 o Márton, háztulajdonos, Erzsébetváros, Helvét utca 2. o Mihály, háztulajdonos, Erzsébetváros, Korona utca 11.295 ·

Sperling János (17) – Családját nem találtuk meg az 1914-es lakónév-összeírásban!

·

Steiner Ferenc (66) – Steiner Ferenc, háztulajdonos, könyvnyomda és laptulajdonos, Gyárváros, Háromkirály utca 6.296

·

Szabó Lajos (19) – Szabó András, szobafestő és mázoló, Józsefváros, Fröbel utca 16. o Ferencz-féle [sic!] kávéház és szálloda, Józsefváros, Bem utca 36. o György, sütő, Erzsébetváros, Király utca 63. Bejárat: Király tér o Istvánné, özvegy, háztulajdonos, Józsefváros, Eötvös utca 38.

289

Palka Anna háztulajdonos (Erzsébetváros, Kiszsák utca 8.) viszont igen! (TC 1914, 98.) TC 1914, 105. 291 TC 1914, 108. 292 TC 1914, 111. 293 TC 1914, 118. 294 TC 1914, 119. 295 TC 1914, uo. 296 Adataink szerint 1920-ban már vidéki birtokán élt, ám lehetséges, hogy gyárvárosi házát is megtartotta. (“az erdőmenti szöllőben lakom kis gazdaságomban, napilap oda nem jön s ha már benézek a városba, nem olvasok”, Temesvári Ujság , 1920. április 1., 2., MOL, K 610, IV. 290


77

o János, háztulajdonos, posta-és távírda főtiszt., Erzsébetváros, Helvét utca 25.297 ·

Török Lajos (30) – Török Artúr, államépítészeti mérnök, Belváros, Hunyady utca 4. o István, cserépfedő mester, Erzsébetváros, Templom utca 5. o János, szénárulás, Józsefváros, Preyer utca 21. o Jozefin, háztulajdonos, Gyárváros, Templom tér 1. o Miksa, szövetkezeti igazgató, Belváros, Hunyady utca 4. o Sándor (1), erdészfőtanácsos, Vadászerdő o Sándor

(2)

dohánytőzsdéje,

Belváros,

Jenőherceg

tér

5. Bej.[árat]:

Takarékpénztár utca o Sándor (3), Siketnéma intézeti tanár, E.város, Holló utca 5.298 ·

Trillsch Péter (18) – Trillsch Józsefné, özv., h.tulajdonos, kovács, E.város, Tavasz utca 3.299

·

Vésel [Weszely,Veszely] Károly (18) – Weszely Imre, községi tanító, Gyárváros, Andrássy út 6. o Jakab, h.tulajdonos, Dreher Sörkimérés, Gyárváros, Páva utca 6. o Karolina, özvegy, háztulajdonos, Gyárváros, Páva utca 13.300

*

E hézagos, kaleidoszkóp-szerű (s minden bizonnyal sok helyen pontatlan) lajstrom természetesen nem nyújt holtbiztos fogódzókat a temesvári diák-összeesküvés tagjai és vezetői hajszálpontos társadalomtörténeti “beméréséhez.” Inkább szúrópróbaszerű mintavétel, semmint rigurózus szociológiai adatfelvétel. Néhány óvatos feltételezés megkockáztatására azonban nyilvánvaló hiányosságai ellenére is alkalmasnak látszik. Arra például, hogy a résztvevők és a gyanúba keveredtek, jóllehet felső középosztálybeli származásra utaló foglalkozások (főgimnáziumi tanár, okl. mérnök, bankigazgató, szállodatulajdonos, vasúti tanácsos etc.) is szép számmal akadnak szüleik (és feltételezett rokonaik) között, jószerével mégsem a szűken vett bánsági elit tartozékai! Jó néhány jel vall inkább arra, hogy többnyire amaz etnikailag és szociológiailag egyaránt erősen heterogén, “polgárisodóban” egyszersmind C. 1.). Alakjához valamint a Steiner-família temesi közművelődési és politikai tevékenységéhez lásd Jakabffy – Páll 42, 94, 109, 148 – 150. ; Szekernyés 1998, 92-94. 297 TC 1914, 127. 298 TC 1914, 136. 299 TC 1914, 137. 300 TC 1914, 147. (e családnév leírásának bizonytalanságait maga címtár is híven tükrözi: Veszely Jakab a lajstrom 141. lapján is szerepel!)


78

magyarosodóban lévő közeg részei és “produktumai”, amelynek tagjait a jelenség egyik legjobb helyi ismerője – végeredményben maga is társadalomtörténeti-szellemi “párlata”: Méliusz József301 (1909 – 1995) -- «polgár-magyaroknak», «beamter- magyaroknak» nevezett. Ama rétegek és egyének sajátos, olykor fura, mégis organikus halmazának, amelyek (és akik) a múlt század második évtizedében már igencsak közel kerültek áhított úti-céljukhoz; ahhoz, hogy maguk is hamisítatlan “úriemberekké”, közelebbről “magyar úri családokká” váljanak.302 Ezt a természetesnek, szervesnek érzett, s visszafordíthatatlannak remélt “emelkedő” társadalomtörténeti-társaslélektani

folyamatot

törte

meg

(majd

fordította

később

visszájára)303 a háború, a forradalmak sora, az összeomlás, a szerb- francia-román hadsereg bánsági térfoglalása – majd az új államhatalom erőszakszervezeteinek, intézményeinek és azok képviselőinek- működtetőinek temesvári megjelenése. S ugyanez a hevenyészett helyzetábrázolás – tájkép csata után – teheti érzékelhetőbbé, legalábbis elgondolhatóbbá, hogyan is élték meg e rétegek képviselői világuk: a kettős Monarchia (benne az “integer” Magyarország) és a kijegecesedőben lévő temesközi “úriemberség”304 egyidejű és visszavonhatatlan pusztulását. Nyilván ki-ki alkata, életkora, egészségi állapota és vérmérséklete szerint: filozofikus nyugalommal, fatális beletörődéssel, mély letargiával, kétségbeesett daccal. Ám nem kevesen voltak olyanok is, főként a fiatalabb évjáratokból, akik nem tudtak és nem is akartak beletörődni a végítéletszerű változásokba, és olykor halált megvető bátorsággal próbálták menteni a (még) menthetőt. Valahogy úgy, abban a szellemben, ahogy Méliusz egyik – nyilván megváltoztatott nevű -- regényhőse (mellesleg, az író fikciójában: “újdonsült vidéki szociáldemokrata ügyvéd”) fogalmazott: “Ebben a történelmi percben feladatomnak látom, hogy a szent korona védelmét ellássam. Egy négyszögölet sem engedünk elvitatni a szent korona területéből.”305 301

Méliusz édesapjának neve és temesvári lakcíme: Nelovankovits Miklós háztulajdonos, Gyárváros, Kertész utca 8. (A lajstromban Nelovacskovits [sic!] Miklós pénzügyi irodatiszt - Gyárváros, Uri utca 18. – is szerepel, uo., akit – ezúttal “Nevolankovics Miklós” formában – valóban megtaláltunk a “Temesvári Magy. Kir. Pénzügyi Igazgatóság” munkatársainak “Pénzügyi irodatisztek” rovatában, vö. TEMN1917, 44.). Méliusz szellemi arculatához, erősen arisztokratikus, mégis demokrata habitusához lásd újabban Tóth Imre (szül. 1921ben Szatmáron) visszaemlékezéseit, in: Várdy 2004, 129-131. 302 Vö. Méliusz József: Város a ködben . Budapest, 1982, Szépirodalmi Könyvkiadó, 22, 44, 46. (a továbbiakban: Méliusz 1982!) 303 A folyamat elfogulatlan vizsgálatához igen fontos elméleti fogódzókat nyújt és tévlatos megközelítéseket kínál Bárdi Nándor: Tény és való. A budapest i kormányzatok és a határon túli magyarság kapcsolattörténete. Problémakatalógus . Pozsony, 2004, Kalligram Könyvkiadó című úttörő jelentőségű munkája (témánk szemszögéből lásd különösen: 17 – 18., 25.!) 304 Méliusz szavaival: “itt a háború. »Csak nem őrült meg a haza, hogy ezt a rendet tényleg felfordítja?« - kérdezhette joggal és felháborodással apám. És nemcsak ő, a többi polgár is, akinek ínyére való volt az a haza. Egy osztály hazája.”, Méliusz 1982, 13. (A Méliusz által vázolt sajátos temesközi - bánsági-temesvári társadalmi, társadalomlélektani-betagozódási folyamatok aprólékosabb elemzését lásd tanulmányunk második fejezetében! .- B-KB) 305 Méliusz 1982, 46-47. E tekintetben Méliusz fiktív, ám az akkori közvélekedést és hangulatot a jelek szerint tökéletesen megtestesítő regényalakja azonos platformra kerül a legrangosabb magyar írótestület elnöksége által 1920. május végén szövegezett és Horthy kormányzónak is megküldött – “az ántánt által Magyarországnak szánt békefeltételekkel” foglalkozó - – határozatával, amely így hangzik: “A Magyar Irók Szövetsége 1920. május 24.-én tartott rk. közgyűlésén egyhangulag kimondta, hogy a lelkiismeretlen, igazságtalan és lealázó békefeltételek ellen – legutóbb kibocsátott és a külföldre is eljuttatott kiáltványának szellemében – tiltakozik, azokba bele nem


79

*

I/j: a cselekmény (eseménytörténet) Minden “történetnek” van kezdete (eleje), kibontakozása, lefolyása és vég(kifejlet)e, legalábbis hétköznapi okoskodással így próbálunk mindannyian valamiféle logikusnak remélt rendet teremteni a bennünket körülvevő, környezetünkben (és bennünk) zajló szövevényes esemény- és érzelemhalmazban. E tekintetben a temesvári diák-összeesküvők históriája sem kivétel (ami amúgy is csak a “szabályt” erősítené), inkább olyan modell-szerű

kirakós-játék,

amelynek

színes

mozaikkockáit a histórikusi képzelet nyolcvan valahány év távlatából megpróbálja valamilyen maradandó alakzatba szerkeszteni, tudva tudván, hogy vállalkozása eleve csupán elnagyolt, hozzávetőleges lehet… Különösen így van ez olyan “történetek” esetén, amelynek

szereplői, helyzetükből

következően, nem a “dolgok” tisztázására, ellenkezőleg: minél alaposabb összezavarására törekednek… Hiszen gondoljuk csak meg, miféle érdeke fűződne dr. Márton Albert negyvenhárom esztendős brassói származású temesvári ügyvédnek, a bánsági magyarság egyik legtekintélyesebb s politikailag is exponált képviselőjének, hogy a román hadbíróság színe előtt töredelmesen beismerje: igenis ő a szálakat mozgató főkolompos, tőle indult, nála csapódott le minden, ő maga volt az egyszemélyes agytröszt, tudomása, “iránymutatása” nélkül semmi sem történhetett e szerteágazó ügyben. Nem, Márton dr. körömszakadtáig tagad, arcokra, nevekre, eseményekre, dátumokra alig, vagy egyáltalán nem emlékszik s arról is csupán homályos emlékfoszlányai vannak, hogy mi is volt egyáltalán találkozóinak és beszélgetéseinek tárgya, a részletekről meg akár ne is essék szó…

nyugszik, minden körülmények között érvénytelennek tekinti őket, egyetlen négyzetméter magyar földről le nem mond, és a történelmi Magyarország minél előbb való felszabaditásának céljait testtel-lélekkel, a végső sikerig szolgálja. E határozatról a kormányzót, a kormányt, a nemzetgyűlést, a területvédő ligát és a testvéregyesületeket értesíti”- Aláírás: “Főméltóságú Kormányzó Úr iránti mély tisztelettel – Lendvai István főtitkár és Szabó Dezső elnök. Lásd MOL, K 58 1920/III/3 – 215, 36. fol.


80

Nem “tudja” például, hogy mikor is lépett kapcsolatba a “történet” talán legtitokzatosabb, már- már fantomszerű figurájával, Mike József

szegedi főhadnaggyal. Erre vonatkozólag

ugyanis három időpontot is megjelöl: először 1919. október utolsó napjait említi, majd november végéről beszél, aztán – a Levente-pör 1920 őszén Nagyszebenben rendezett újratárgyalása során – már ismét azt állítja, hogy az ominózus találkozóra még (már) 1919. november elején-közepén sor került.306 Vagy, illő távolságtartással, mit gondoljunk arról, amikor azt meséli, hogy ifj. Dér István huszonegyedik évében járó joghallgatóval -- id. Dér István (állami) főgimnáziumi tanár úr307 katonaviselt fiával -- úgy és csupán azért került kontaktusba, mert a fiatalember visszahozta azt a fürdőnadrágot, amelyet Márton még a nyári hónapokban adott volt kölcsön a papájának.308 Történetesen épp aznap délután, amikor Szabolcska Mihály tiszteletes úr névjegyével hozzá érkező Mike is fölkereste… Ám arra már nem “emlékszik”, hogy a két fiatalember beszélt is volna egymással; rákérdezésre is csupán “rémlik” neki: mintha a kapuban futottak volna össze… Ezzel szemben az igazság minden valószínűség szerint az, hogy ez az a három férfiú, akikben – Dolch Adolf, Mischek Ferenc és Schuch József, valamint ifj. Niamessny Mihály társaságában – a temesvári “összeesküvés” kulcsfiguráit sejthetjük. Tegyük rögtön hozzá: a román vádhatóság legitimnek ugyan távolról sem minősíthető nyomozása eredményeképpen felmerült tények szintjén kétségkívül megalapozottnak tetsző, ám végül is jogilag nem kielégítően bizonyított gyanújával tökéletesen összhangban… Mert példának okáért az már eskü alatt vallott pozitív tény, hogy – valamikor 1919 őszén – ifj. Dér István I. éves joghallgató, egy bizonyos Tóth Sándor nevű egyén309 józsefvárosi lakásán tartott megbeszélésen lett a “Levente Szövetség” tagja. Mit tesz Isten, Mike József és – egy másik alkalommal – ifj. Niamessny Mihály jelenlétében! A vizsgálóbíró kérdésére azonban Dér kerek perec kijelenti, hogy sem Márton dr., sem pedig ő nem vett részt a szervezkedés irányításában! Az csak és kizárólag “Tóth” és Mike műve, senki másé… A Mártonhoz képest – talán fiatalabb korából következően – feltűnően beszédes, és sokkal egyenesebben válaszolgató Dér István persze azért lehetett ennyire kategórikus, mert vallomása egy szemernyit sem árthatott a “szervezőknek”: Mike és “Tóth” nyomát 1920. januárjában a román hatóságok már bottal üthették, ugyanúgy “megugrottak” mint Dolch

306

Vö. Temesvári Hirlap , 1920. március 31., 1.;Temesvári Napló , 1920. március 31., 1.; Banatul (Timişoara) 27. szám, 1920. március 31.; Temesvári Hirlap , 1920. november 17. (az utóbbi három lelőhelye: MOL, K 610, IV. C. 1.) 307 Oktatói munkája mellett a temesvári “ág. H. evangelikus egyház” jegyzői tisztét is ellátta, vö. TEMN 1917, 35., és 55. (ifj. Dér István születési dátuma: 1899. október 11. – Dér Piroska, ifj. Dér István Budapesten élő leánya szíves közlése!) 308 Temesvári Hirlap , 1920. november 17. (lapkivágat, oldalszám megj. nélkül, MOL, K 610, IV. C. 1.) 309 Mint föntebb már jeleztük, adataink pontatlansága miatt sajnos nem zárható ki, hogy a laptudósítók Dolch nevét Tóthnak értették!


81

Adolf 24 esztendős “exaltált” postatisztviselő310 -- és még jó néhányan a gyanúba keveredettek közül. A mozaikkockák rakosgatása közbeni kötelező óvatosság már csak azért is indokolt, mert – miként többször is szóba került már – igencsak felderítetlen, adatszegény terepen mozgunk. Mint föntebb már utaltunk rá, nem tudhatjuk például, valójában ki is lehetett a “Tóth” névre hallgató józsefvárosi szereplő,311 a források talán csak kétszer hozzák szóba, s keresztnevét is csupán

Dér

István

vallomásának

egy

helyi

német

lap

által

megörökített

változatából312 ismerjük. Holott, ha nem névelhallásról van szó, minden bizonnyal valóban egyike volt a mozgolódás főembereinek. Más, közvetett, kútfőkből viszont tudjuk, hogy több résztvevő családja is épp kiköltözni készült a maradék Magyarországra – a Dér- família például a masszív letartóztatások előtt három nappal, 1920. január 15.-én kapta kézhez a “repatriálási” engedélyt313 -- , s nem zárható ki, hogy néhány szülő – egyet s mást mégiscsak érzékelve csemetéje diszkréten űzött kisded játékaiból – az események elébe vágva hanyatt homlok távozott Temesvárról, háza népével együtt… Nagy valószínüséggel ezek közé tartozott Treml József is, akit szintén hiába idézett be a román vádhatóság. Őróla kezdetben azt feltételeztük, hogy a szervezkedés egyik legfiatalabb résztvevőjeként314 alighanem azzal a «Juszuf» becenevű kiscserkésszel azonosítható, aki (Pozsonyi Olivér álnéven) Temesi- Hermann Győző regényeinek lapjain bukkant fel újra. Különös ismertetőjegye: rendkívüli nyelvtehetsége. Tizenöt éves korára - legalábbis Temesi fikciójában -- a Temesvárott divatozó nyelvek mellett már angolul és franciául is megtévesztő tökéletességgel beszél,315 így először még az is felmerült bennünk, hogy a magyar lingvisztika 310

A Jakabffyék összefoglalójában és a temesvári újságtudósításokban egyaránt “Adolf” néven szereplő fiatalembert (akiről csupán annyi derül ki, hogy egy ideig Biró Béla munkatársa volt a temesvári postánál) nem találtuk meg forrásainkban. Az Állami Főgimnázium 1917. szeptember 5, 6, 7.-én írásbeli, míg 10.-n szóbeli érettségi “vizsgálaton” átesett növendékei lajstromában viszont felbukkan “Dolch Sándor [VIII. oszt.; magánt.] , Nagyvárad, Bihar m. 1899 dec. 3.” neve, aki “érett osztályfokozatot nyert.” Lásd A Temesvári Állami Főgimnázium XXI. ÉRTESITŐJE ; közli: Réday János igazgató, Temesvár, 1918, Nyomtatott Uhrmann Henrik Könyvnyomdájában, 23., és 25.! Életkora alapján – hacsak nem volt egy nála valamivel idősebb testvérbátyja, vagy unokatestvére – nem zárható ki, hogy “Adolf” azonos “Sándorral”… Lásd ehhez Reibel káplán vallomását, aki az ügyész kérdésére, miszerint ismerte-e Dolchot, igennel válaszolt: “20 – 22 éves fiatalember volt”, Temesvári Napló , 1920. március 31., 2. (MOL. K 610, IV. C. 1.) 311 Jakabffyék említik kötetükben, hogy anyaggyűjtés közben a Temesváron élő “Tóth Sándorral” is konzultáltak, s a Damó-féle bánsági életrajzi lexikonban szintén szerepel “Tóth Sándor temesvári nagykereskedő”, aki 1880-ban Pétervására községben született és egy időben a színészi mesterséggel is megpróbálkozott. Ám ezek nem elégséges adatok arra nézve, hogy ez a Tóth Sándor azonos volna-e a Dér István által említett “Alexander Tóth”-tal, annál is kevésbé, mert eddigi ismereteink szerint mindazon személyek tekintélyes hányada, akik a “Levente-ügyben” priuszt szereztek, az 1920-as években elhagyta Temesvárt, s rendszerint “repatriált”, vö. Jakabffy – Páll, VI. p. 312 Szövegkörnyezet: “Er sei auch dann in der Wohnung des Alexander Toth in der Vorstadt Fabrik Mitglied der Organisation geworden.” Lásd Stadt und Land: Der Temesvarer Verschwörerprozess. 2. Verhandlungstag (Nachmittag); Das Verhör mit Stefan Dér, Banater Tagblatt , 1920. április 1. (A német lapkivágat O’sváth György brüsszeli magánlevéltárában található!). A rejtvény úgy fejthető meg, ha kettős tévesztést vélelmezünk: a Temesvári Hirlap munkatársa “Dolch” helyett “Tóth”-ot értett, míg a német kolléga “Adolf”-ot “Alexander”-rel helyettesítette be, mert – feltételezésünk szerint – a fiatalember teljes neve: Dolch Sándor Adolf! Vagyis “Tóth” Sándor + Dolch “Adolf = Dolch Sándor! (Ez persze még bizonyításra szorul…) 313 Ez Horváth József dr. ügyvéd védőbeszédéből derül ki! Lásd Temesvári Napló , 1920. április 8., 1. (MOL, K 610, IV. C. 1.) 314 A temesvári “monstre pör” ötödik napján, a beidézett tanuk kihallgatása során Treml József szerepéről – áttételesen -- mindössze ennyit tudunk meg: “Brunner András 16 éves ipariskolai tanulót Treml József akarta bevezetni a szervezetbe, de ő politikai dologról lévén szó elutasította barátját. Annak idején jegyzőkönyv felvételnél oly szórakozott és ideges volt hogy nem is tudja mit írt alá.” Lásd Temesvári Ujság , 1920. április 3., 2. (lapkivágat, MOL, K 610, IV C. 1.) 315 Vö. Temesi 1929, 5, 7, 16 (“Juszuf, aki az iskolában ugyan nem volt nagy lumen, de csodálatos nyelvtehetség volt”), 123, 147., illetve Temesi 1932, 4 (“a nyelvművész […] Pozsonyi Olivér ”), 7 (“mindenki, maga is azt hitte, hogy csodás nyelvtehetségével hamarosan viszi valamire”).


82

(Hermann József és a szintén Aradon nevelkedett Gáldi László316 mellett) egyik legrangosabb romanistája nem csupán a Treml - nevet magyarosította Tamásra, hanem a Józsefet is Lajosra cserélte föl317 … A valóság azonban a levéltári források tükrében csak nagyon szerény mértékben igazolta felcsigázott várakozásainkat, hiszen feltételezéseinkből csupán a keresztapa – Treml József személye – bizonyosodott be,318 s az is kiderült, hogy Treml János,319 a leendő európai hírű nyelvészprofesszor édesapja s szinte teljes rokonsága orcifalvi illetőségű.320 S bár az apa anyanyelve német, a családi nyelv, nyilván a Brassóban megismert és ott 1898. január hó 26.án oltár elé vezetett csikrákosi eredetü Tamás “Julis”321 unszolására, kezdettől fogva a magyar volt, úgyhogy a háromgyermekes család elsőszülötte hatéves koráig más nyelven nem is tudott. Annál is kevésbé, mert rövid lugosi,322 és még kurtább csikrákosi kirándulás után elemi iskolái zömét is, és középiskolai tanulmányait teljes egészében valóban Aradon végezte, ahol a római kath. Főgimnáziumban - román nevén a “Moise Nicoară” liceumban - 1922. július 22.-én kitűnő eredménnyel letett érettségi vizsgája után ugyanazon év nyarán felvételét kérte a br. Eötvös József kollégiumba.323 (Ez az utólagos magyarázat arra nézve is, hogy a hihetetlenül jó nyelvérzékkel megáldott Tamás professzor miért nem tanult meg sohasem

316

“Gáldi László, Göbl (Miskolc, 1910. május 23. – Budapest, 1974. február 5.), MÉL 1994, 229. Tanácstalanságunkat sokáig nemigen oldotta, hogy hajdani tanszéke – az ELTE Román Nyelv és Ir odalom Tanszék – egyik munkatársa (dr. Kese Katalin docens), aki igen jó viszonyban volt Tamás professzor időközben szintén jobb létre szenderült feleségével, a szegedi születésű Jung Katalinnal, úgy tudta, hogy a neves nyelvésznek volt egy vele közel egykorú és reá külsőleg (fizikailag) igen hasonlító fiútestvére, aki Temesvárott élte le életét! Nos a Damó Jenő-féle bánsági lexikonban valóban olvasható az 1903-ban szintén a Bánát-Bánság székhelyén született Treml János rövid életrajza, amelyből megtudhatjuk, hogy a budapesti Iparművészeti Főiskola elvégzése után 1925-ben hazatért, és még abban az évben átvette édesapja (id. Treml József ) temesvári “bútorgyárát”. Ám arra hosszú ideig sem adatunk, sem magyarázatunk nem volt, hogyan lett a forrásokban Jánosból illetve Lajosból JÓZSEF, s úgyszintén nem derült ki, hogy Treml János nemcsak alkatában, hanem nyelvérzékében is hasonlított-é feltételezett testvéröccsére? (A másik – elméleti – magyarázatot már főszövegünkben megkockáztattuk, miszerint Treml-Tamás a József és a Lajos nevet nyerte a keresztségben, s a Levente-per után felnőttként keresztapja (vagy valamilyen más rokona, esetleg apja egyik kebelbarátja?) nevét részesítette előnyben … (Ennek a feltételezésnek viszont már levéltári kutatásunk befejezése előtt is nem kevesebb, mint három hivatalos életrajzában szereplő tény ellene szólt: a, édesapja nem József, hanem János; b, nem asztalos-bútorgyáros, hanem borbély; és c, középiskoláit nem Temesváron, hanem Aradon végezte! Ha a “helyzet” valóban ez – vélekedtünk --, akkor a Levente-perben “érintett” Treml-Tringl József nem azonos Tamás-Treml Lajossal, hanem csupán unokatestvére, vagy valamilyen oldalági távolabbi rokona…A homályt még tovább növeli, hogy az 1914-es temesvári lakónyilvántartásban “Tringl József háztulajdonos, vasúti lakatos, Józsefváros, Attilautca 9.” is fel van tüntetve (TC 1914, 138.), s a haditörvényszéki tárgyalásról beszámoló tudosítások némelyikében Treml helyett Trengl szerepel….(B-KB) 318 A keresztelő időpontja: 1904. március 27. Keresztszülők: Treml József és Brozanics Jozefa; a keresztelő pap: “Kummergruber Alexander capelan” (MTA, Könyvtára, Kézirattár , Ms. 5134/1). Az ugyancsak az MTA kézirattárában őrzött két életrajza rövidebb változatában ez olvasható: […]”Apám Treml János […] bánsági parasztgazdák ivadéka nagybátyám – apám testvéröcsse [Treml József] – asztalosmester volt”, uo., Ms. 5134/44 (A párizsi École des Langues et Civilisations Orientales keretében végzett posztgraduális tanulmányaival kapcsolatos egyik dokumentumban neve így szerepel: Treml Louis Joseph! Lásd MTA, Köny vtára, Kézirattár , Ms. 5134/1.) 319 “fodrász és borbély, Józsefváros, Kossuth Lajos utcza – 23” (Temesvári Czim – Naptár 1906 - Temesvárer Adress – Kalender . A csanádegyházmegyei sajtó nyomása, 133.) 1908-ban vagy 1909-ben az Arany János utca 7. szám alá költöztek, 1910-ben még ugyanitt laknak, ám 1911-től már csak Treml Józsefet találjuk az évente újraközölt temesvári lakónévsorban! (Ezekből kiderül, hogy Treml József korábbi otthonát (Erzsébetváros, Kaszálósor 16.) 1913.-ban elhagyta és új lakásba költözött (Begabalsor 38., vö. TC 1913, 163.) 320 Apai nagyapa: id. Treml János (Orcifalva, 1850. dec. 4.; r. kath.; ); apai nagyanya: Brunner Katalin (Orcifalva, 1853. ápr. 16., r. kath.); anyai nagyapa: Tamás Ferenc (földmüves, Csikrákos, 1847. jul. 30., r. kath.); anyai nagyanya: Portik Rozália (Gyergyószentmiklós, 1851. jan 16, r.kath.). Lásd MTA, Könyvtára, Kézirattár , Ms. 5143/1. 321 Tamás professzor édesanyja 1912. július 25.-én így szignálta fiacskájának a II. osztály sikeres befejezését igazoló aradi leckekönyvét! 322 Vö. ÁLLAMI NÉPISKOLAI ÉRTESITŐ KÖNYVECSKE. Lugos, 1909, Sziklai Lajos Könyvnyomdája. Ebből derül ki, hogy az 1910. dec. 29. i bejegyzés szerint más nyelven nem beszél (Aláírás: Zöld József “igazgató-tanitó”, MTA, Könyvtára, Kázirattár , Ms. 5134/1.) 323 Lásd ehhez román nyelven kiállitott – No. Curent 1520/1922 jelzetű – hiteles fordítással ellátott érettségi bizonyítványát, “A Nagyméltóságú vallás-és közoktatásügyi Minisztériumnak” címzett magyar nyelvű “alázatos kérvényét”, valamint a föltehetően az Eötvös József Collegium igazgatójához intézett Aradon, 1922. aug. 22.-én szerkesztett (szeptember 12.-i érkezését bejelentő) levelét (Eötvös József Collegium Mednyánszky Dénes Könyvtára és Levéltára , Tamás Lajos professzor dossziéja) 317


83

szerbül!)324 Ennélfogva a temesvári diákösszeesküvésben már csak a földrajzi távolság okán sem vehetett részt, és hátrahagyott irataiban, valamint az MTA kézirattárában őrzött levelezésében sincs semmilyen nyoma érintettségének. Mindez egyértelmüen bizonyitja, hogy nem neki, hanem a vele körülbelül egyidős unokatestvérének, Treml Józsefnek kellett sebtében távoznia Temesvárról! Hasonlóképpen nyoma veszett egy “Szakács” nevezetű fiatalembernek is, akiről még kevesebbet tudunk, mint “Tóth”-ról, hiszen neki, feltételezett Josephstadti lakcímén kívül legalább a keresztnevét ismerjük, Szakácsét viszont nem, egy tanúvallomás mindössze azt rögzíti, hogy az összeesküvők által gyűjtött, egyébként igen szerény és gyatra minőségű “arzenál” négy vagy öt géppuskájából (gépfegyveréből) kettőt éppen ő szerzett be. Ez viszont mai szemmel nézvést is elég nyomós oknak látszik ahhoz, miért is pattant meg többedmagával idejekorán a Bánság “fővárosából”… E “szenzációs bonyolult ügyben”325 különben a nálunknál százszorta jobban tájékozott kortársak is csupán találgatásokra szorítkozhattak, ám különféle jelekből 1919 őszén arra következtethettek, hogy Temesvárott “valami készül”. Szemet szúrhatott nekik, például, hogy Aurel Cosma prefektus november folyamán több hirdetményt szögeztetett ki a város központi helyein fekvő épületek falára, amelyekben nyugalomra szólította fel a lakosságot. Aztán a hónap közepén a prefektúra erélyes intézkedéseket foganatosított a kegyesrendi gimnázium igazgatósága ellen, mivel a felsőbb osztályok tanulói több alkalommal is hevesen tüntettek a kötelezően előírt román nyelvórák bevezetése ellen. Olyannyira, hogy a függelemsértés megismétlődése esetén a prefektus az intézmény bezárását is kilátásba helyezte.326 Nem szükséges különösebb képzelőerő annak feltételezéséhez, hogy a román órákat dacosan bojkottáló növendékek tekintélyes hányada a “temesvári főiskolai és középiskolai ifjúság magyar nemzeti érzésű tagjainak – akkor még – titkos tömörüléséhez, a «Leventeszövetséghez»”327 tartozott, és szinte bizonyosra vehető, hogy igen sokan közülük magába az ekkor szerveződő, s annak nevet is adó tényleges összeesküvésbe is ilyen-olyan mértékben és minőségben “belekeveredtek”. Ez alól természetesen ifj. Niamessny Mihály a piarista gimnázium nyolcadikos tanulója és jó néhány osztálytársa (Deibl Ferenc, Feigl Ede, Juhász Jenő, Mayer Ervin, Rolkó Sándor)328 sem volt kivétel, annál is kevésbé, mert a 324

Vö. Tamás Lajos “egy. tanár életrajza”, “tudományos munkásságának bibliográfiája”, és egyéb személyi anyagai, ELTE, Egyetemi Levéltár , 33. [doboz] Személyzeti Osztály (A/I. Ny[ilvántart]ó szám, Román Ts [sic!], TÖRZSLAP, illetve, uo. b./Személyi dosszié, A/I. Vö. “Tamás Lajos dr., egyetemi ny. r. tanár életrajza” (2 változat, 1 – 4. fol. , ill. 1 –3. fol.) 325 Lásd A temesvári összeesküvés, Szenzáció , I. évfolyam, 4. szám, 1920. március 21., 3. 326 Jakabffy – Páll 107. 327 Uo. 328 A teljes osztálynévsort (osztályfőnök az 1918/1919-es tanévben: Nagy Aurél) lásd a Temesvári Kegyesrendi Főgimnázium ÉRTESITŐJE az 1918 – 19. iskolai évről . Közzéteszi: Dr. Both Ferenc igazgató. Temesvár, 1918, Csanádegyházmegyei Könyvnyomda, 18. Vö. Temesvári Napló , 1920. április 2., 1. (MOL, K 610, IV. C. 1). Itt jegyezzük meg, hogy míg a tanévet Juhász jeles, Deibl, Feigl és


84

vállalkozóbb kedvűek közülük, ipari és kereskedelmi iskolai évfolyamtársaikkal együtt, már pontosan egy esztendővel korábban megízlelhették a “katonásdi” romantikáját: poétikusan ifjú koruk ellenére is néhány hétig tagjai lehettek a temesvári diákőrségnek.329 Így nem csupán uniformist,330 fegyvert,331 hanem járőrszolgálatuk ellenértéke gyanánt még némi “zsoldot” is – egy adat szerint “tíz koronát naponként”332 – kaptak. Ez a – a rohanó események sodrában már akkor, egy év elteltével történelmi távlatba kerülő333 – mozzanat különben igenigen fontos adalék történetünk feltárásához s végkifejletének megértéséhez, mert – miként látni

fogjuk – perdöntőnek érzett, s annak is bizonyuló érvet – legalábbis nehezen

kifogásolható

ürügyet --

szolgáltatott hőseinknek a haditörvényszéken elhangzott

legsúlyosabb román vádak – felségárulás, az állambiztonság aláásása céljából kifejtett szervezett aknamunka etc. – cáfolatára. Közelebbről arra, hogy ők, akárcsak az őszirózsás forradalom mozgalmas napjaiban, öntudatos bánsági lokálpatrióta mivoltukban csupán a “bolseviki”

zavargások

esetleges

megismétlődésének

megakadályozása

érdekében

tevékenykedtek… S ezt is kizárólag csupán arra az esetre tartogatták, ha – ezt persze őszintén remélték – a román hadsereg a párizsi békeszerződés értelmében ugyanúgy a Bánság és Temesvár elhagyására kényszerül, akárcsak 1919. július 27.-én a szerbek… A frissen berendezkedett román hatalom képviselőit viszont, a cseppfolyós közállapotokon kívül, egyebek közt az idegesíthette, hogy a keménykedő stílusban szövegezett, s nyugalomra, fegyelmezett magatartásra intő “saját” falragaszaik közé november folyamán és december első felében egyre több olyan röpcédula is keveredett, amely nem csupán arról tudósított, hogy a román fegyveres testületek távozása küszöbön áll, hanem némelyikük azt is tudni vélte,

hogy

Románia –

megszálló

hatóságai

túlkapásait

büntetendő –

megtorló

334

ellenintézkedésekkel, sőt egyenesen diplomáciai “blokáddal” számolhat.

S noha ebből egyetlen szó sem bizonyult igaznak, a plakát(ok) puszta ténye elegendő volt az “éberség” maximális riadóztatására. Innentől kezdve világos volt: a tartományban, s Niamessny jó tanulmányi eredménnyel zárta, addig Mayer az “Egy tárgyból elégtelen” rovatban szerepel, uo. (Vö. jelen fejezet 125. számú jegyzetével is!) 329 Lásd Temesvári Hirlap , 1920. április 2., 1. 330 Vö. NMM 179.; Székács I., Uj Magyar Vetés , 1934. október 25., 3. 331 Részlet az egyik résztvevő – Lindner János – vallomásából: “A gépfegyvereket a hozzávaló töltényekkel a Hunyady kastélyban találtuk, a lőfegyverek és revolverek pedig az 1918ki [sic!] diákőrségtől – melynek én is tagja voltam 21 napig – maradtak meg” (az én kiemelésem! – B-KB). Lásd Temesvári Ujság , 1920. április 1., 2. (MOL, K 610, IV. C. 1.), vö. Temesvári Hirlap , 1920. április 2., 1.; Ellenzék , 1920. április 2., 2. (MOL, K 610, IV. C. 1.) 332 Lásd Galgóczy Gyula tanúvallomását, Temesvári Napló , 1920. április 2., 3. (MOL, K 610, IV. C. 1.) 333 “- A megszálló szerb csapatok parancsba követelték be annakidején a fegyvert a lakosságtól. Miért nem engedelmeskedett? A fiu szeme a messzeségbe révedt. Szerbek. 1918. Egy évtizede is van talán.” (Az egyik névtelenül szereplő résztvevő haditörvényszéki meghallgatását felidéző naplórészlet, lásd Leventeper -összefoglaló , 8. fol.) 334 “ – Van-e tudomása arról, hogy december 13-káról 14-ikére virradó éjjel titokban plakátot ragasztottak ki, amely arról szólt, hogy Románia blokád alatt van?” (Részlet Bayer László kihallgatásából, Temesvári Hirlap , 1920. április 3., 1.) Az egyik általunk töredékesen ismert, minden kétséget kizáróan diverziós céllal szerkesztett plakát így kezdődik: “Az UNIVERSUL írja (közli): a románok kivonulnak, a Bánát és Temesvár a magyaroké lesz.” stb. Lásd Temesvári Napló , 1920. március 31., 1. (Részlet Dér István tanúvallomásából!; MOL. K 610, IV. C. 1.) . A tárgyaláson az is kiderült, hogy a plakát szerzője és terjesztője Dolch Adolf volt, aki Dér szerint saját nyomdával (legalábbis nyomtatási lehetőséggel) rendelkezett, uo.


85

különösen Temesváron “ellenséges elemek” tevékenykednek. Ez is egyik oka lehet annak, hogy valamikor november közepén a temesvári “térparancsnokság szigorú hangú rendeletet bocsátott ki, amelyben közli, hogy mindenkit letartóztatnak és hadbíróság elé állítanak, aki az állam szuverénitása vagy a román nemzet ellen irányuló megnyilvánulásban résztvesz [sic!].”335 Ennek a harcias bejelentésnek ismét csupán egyetlen aprócska szépséghibája van: akad némi gond a legitimációja körül… Ne tévesszük most sem szem elől: a trianoni “végzésekig” még mintegy hét hónap hátra van… Ez a nemzetközi jogilag nehezen vitatható tényállás persze a legkevésbé sem feszélyezte a Bánságban szintén jelenlévő román állambiztonsági rendőrség (siguranţa statului vagy poliţia de siguranţă ) embereit abban, hogy haladéktalanul munkához lássanak. És ha már belevágtak, az eredmény sem késhetett sokáig: “az első letartóztatások […] 1919. november 24.-én történtek” – közli egyik forrásunk.336 S itt néhány rögtönzött gondolatmenet kedvéért sajnos megint meg kell szakítanunk elbeszélésünk fonalát! Először is azért, mert emlékezetünk szerint föntebbi adatunktól eltekintve a bánsági államellenes zavargások kusza eseményeit rögzíteni hivatott direkt és indirekt kútfőink egyike sem adja meg ennyire (napra) pontosan a román ellen-akció kezdetét. Ráadásul ez alkalommal az értesülés valódisága iránt sem merülhet fel kétségünk, hiszen az magától a bukaresti hadbírótól, Spiridon Iorgulescutól származik. Nem közömbös a kinyilatkoztatás időzítése sem: 1920. március 21.-én, nyolc nappal a Levente-per kezdete előtt látott napvilágot! A másik elgondolkoztató mozzanat az, hogy Iorgulescu kapitány úr nem fedi föl a novemberi őrizetesek nevét, ellenben bőséges, mondhatni kimerítő információkkal szolgál a diákösszesküvés lefolyásáról. Neveket sorol fel, nyomozati adatokat közöl, forgatókönyveket, stratégiai terveket vázol. Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy részletes iratismertetést ad a vádhatóság vizsgálati anyagáról, illetve annak eredményéről – mintegy fél hónappal az 1920. április 7.- i hivatalos ítélethirdetés előtt! A talányt tovább fokozza, ha föntebb citált mondatot, – ezúttal csonkítatlanul – újfent ide másoljuk: “Az első letartóztatásokat, melyek 1919. november 24.-én történtek, folyó év január utolsó napjaiban ujabb [sic!] és ekkor már tömeges letartóztatások követték.”337 Mi történt hát 1919. november 24.- e és 1920. január 18. -a között? Mivel magyarázható ez a titkolózással elegyes, ugyanakkor már- már fecsegés számba menő előzetes kiszivárogtatás, pontosabban az abban kitapintható belső ellentmondás? Mai szakkifejezéssel élve: mi lehetett a román haditörvényszék kommunikációs stratégiája? 335 336

Jakabffy – Páll 107 – 108. Szenzáció , 1920. március 21., 3.


86

A válasz kézenfekvőnek tetszik, holott távolról sem az: egyfelől, vélhetnénk jóhiszeműen, épp ennyi

idő –

két

hónap – kellett a Leventék összeesküvésének maradéktalan

felgöngyölítéséhez; másrészt Jakabffyék alapmunkájából tudjuk: a diákszervezkedéssel egyidejűleg egy másik – román szempontból legalább ugyanolyan súlyos, és nem kevésbé veszélyes – ügy felderítése is zajlott: a Sziguranca az ú.n. Kunhegyi – Schultz kémkedési bűnper ben ugyancsak ez idő tájt nyomozott! Mielőtt e két, egymással sok szálon összefüggő bánsági “diverzióval” kapcsolatos saját feltevéseinket megkockáztatnánk betű-hív formában újra közöljük Jakabffyék szikár összefoglalóját. Ezt három megfontolásból is meg kell tennünk: 1, mert – a Levente-perrel ellentétben -- erre vonatkozóan szinte semmilyen más forrásunk nincsen;338 2, mert a résztvevők (s kivált az értelmi szerzők és felbujtók) között jelentős “átfedések” vannak; 3, mert ily módon, némi szövegelemzés segítségével, talán közelebb kerülhetünk a rejtély nyitjához. Íme tehát a tények – egyelőre kommentár nélkül: “[a Kunhegyi – Schulz (sic!) kémkedési bűn]pert 1920. májusában tárgyalta a temesvári hadbíróság Frenţiu ezredes elnöklete alatt, közvádló Oreşanu hadbíró volt. Vádlottak: Máli József román hadseregbeli őrmester, a 19- ik számú divizió iktató irodájának vezetője, Kunhegyi Gusztáv államvasúti ellenőr,339 Schultz Máté postafelügyelő,340 Széchy Tamás aradmegyei jegyző, Sebestyén Béla lugosi református lelkész, valamint három megszökött magyar tiszt: Hosszúfalussy Miklós,341 Mike József és Bajzáth Gyula. A vád szerint Hosszúfalussy, Mike és Bajzáth a román állam külső biztonsága ellen vétkeztek, amennyiben a hadműveletekre irányuló kémkedést végeztek, míg a többiek kémkedésben való segédkezés miatt vonatnak felelősségre. Máli őrmester a vádirat szerint a tisztek és a hadsereg létszámáról, valamint a csapatmozdulatokról adott felvilágosítást, Kunhegyi pedig a román csapatok szállításáról szóló táviratok tartalmát közölte Mike Józseffel. Széchy Tamás, Mike és Bajzáth megbízásából a román csapatok mozdulatait 337

Uo. Egyetlen – Bizalmas ! – jelzetű dokumentum kivételével, mely teljes terjedelmében így fest: “NYILVÁNTARTÓ IRODA b/OSZTÁLYÁNAK (261. szám/1920) Egy délvidéki jelentés alapján van szerencsém közölni, hogy a temesvári összeesküvési perben a románok utólagosan egy Kunhegyi nevü egyént 15 évi, egy Schultz nevü máv. ellenőrt 5 évi kényszermunkára és egy Hosszufalus [sic!] nevü egyént halálra ítéltek. Kapják: Miniszterelnökség, Külügyminisztérium, Nyilvántartó Iroda b/osztálya, Honvédelmi Minisztérium D osztályaAláírás: Siménfalvy”; Lásd Hadtörténelmi Levéltár (Budapest), I. 89 VKF, 30. doboz., II. csop. ált. 407/1 - 614/401. (E dokumentum kapcsán azzal a ritka esettel állunk szemben, hogy bizonyosan tudjuk: Siménfalvy bánsági informátora pontatlan adatot közölt megbízóival, mert Schultz nevű MÁV alkalmazott nem szerepel az 1914-es temesvári címtárban, ellenben a Jakabffyék összegzésében említett Schultz Mátyás postafelügyelő , alighanem azonos a lajstromban megtalálható – s az erzsébetvárosi Helvét utca 20. szám alatt lakó - Schultz Mátyás posta -és távirdatiszt tel (TC 1914, 119. (A másik apró hiba, hogy Kunhegyi Gusztáv egy évvel kevesebbet, “csak” tizennégy évet kapott…) 339 Neve 1917-ben a “Temesvár Józsefvárosi Állomás” hivatalnokai között bukkan fel, TEMN1917, 46. 340 Őt 1917-ben a “Magy. Kir.posta, távirda-és távbeszéllő hivatal: I. k.” – “Posta-és távirda-tisztek” – rubrikában találjuk, TEMN 1917, 44. 341 A “tiszt” minősítés legalábbis megkérdőjelezhető, mert ő a temesvári köztisztviselők “A MÁV. Hivatalai Temesvárott – I. Általános Osztály – Fogalmazók” kategóriában szerepel 1917-ben (TEMN 1917, 45.), ami persze nem zárja ki, hogy időközben pályát módosított. Ennélfogva kétségbevonhatatlan tény kiváló helyismerete… 338


87

figyelte és azokról jelentett, úgyszintén Schultz is, akit azzal is megvádoltak, hogy Bajzáth részére lakást keresett. Sebestyén lelkészt a román állam elleni izgatással vádolták. A közvádló szerint 1919. november elején Temesvárott plakátok jelentek meg, amelyek a lakosság felizgatását célozták, ezeket Bajzáth ragasztotta ki, aki Szegedről jött Mike hadnaggyal együtt kémkedni. Velük dolgozott Hosszúfalussy is. A vádlottak hivatalos iratokat és táviratokat loptak el, amelyek alapján a román csapatok létszámáról és mozdulatairól jelentéseket küldöttek Szegedre. A hadbíróság az ismeretlen helyen tartózkodó Mike Józsefet, Bajzáth Gyulát és Hosszúfalussy Miklóst halálra és vagyonuk elkobzására, Máli József őrmestert nyolc évi kényszermunkára

és

rangjának

elvesztésére,

Kunhegyi

Gusztávot

tizennégyévi

kényszermunkára, Schultz Mátét és Széchy Tamást öt-öt évi börtönre ítélte, Sebestyén Béla lugosi református lelkészt pedig felmentette. Az elítéltek fellebbezése folytán a bukaresti semmitőszék az ítéletet megsemmisítette és új tárgyalást rendelt [el]. Időközben azonban Máli József őrmester, midőn családi látogatásra fegyveres őr kíséretében kiengedték, az egyik szállodán keresztül megszökött és külföldre távozott. Az elítélteket később […] kicserélték Magyarországon elítélt román politikai foglyokkal.”342 Ha ezt a szándékosan szűkre szabott, távirati stílusban fogalmazott beszámolót figyelmesen újraolvassuk, az első tény, amely a krónikást töprengésre késztetheti mindenekelőtt az, hogy kulcsszereplője ugyanaz a három “szegedi tiszt”, mint a Levente-perben! Főként Mike József jelenléte sokatmondó, de elgondolkoztató Hosszúfalussy Miklós ismételt felbukkanása is. Ám az igazi kérdőjelet mégsem ők, hanem Bajzáth, alias Bajza Gyula személye jelenti! Túl azon, hogy hol Bajza József “őrmester”, hol pedig Bajzáth Gyula “magyar tiszt” néven szerepel (ami egyszerű elírás eredménye – a Bajza tárgyragos alakja – is lehet!),343 az igazi fejtörést az okozza, hogy a nyilvánvalóan biztos tényismerettel rendelkező sokat idézett szerzőpár a Leventeper lefolyását – közelebbről, a “lebukás” körülményeit – taglalva, összegzésének egy másik helyén ekképpen ír: “Elfogatása után Bajzáth [Bajza] Gyula nemcsak azokat [a tényeket] tárta a [román] hatóságok elé, amikről tapasztalatai alapján tudomása volt, hanem – Márton Albert közlése szerint – olyanokat is, amikre csak következtetett.”344

342

Jakabffy – Páll 110 – 111. A hibalehetőség (elhallás) mértékére (nagyságára) jellemző, hogy egy kolozsvári lap a nyilvános meghallgatásokon szintén jelenlévő tudósítója BAJZA helyett “PAJZS” – ot hallott (a szövegkörnyezet: “Dr. Marton volt a mozgalom szellemi vezetője […] A szervezést Mike és Pajzs (sic!) kezdték meg, utánuk következett Schuch József”), lásd Ellenzék , 1920. április 8., 5. (MOL. K 610, IV. C. 1.) 344 Jakabffy – Páll 108. 343


88

De hiszen épp most tudtuk meg, hogy 1920 májusában a második számú temesvári katonai bíróság “az ismeretlen helyen tartózkodó Bajzáth [Bajza] Gyulát (…) halálra és vagyona elkobzására ítélte”! Más szóval, miként lehetséges, hogy – a szövegösszefüggésből és az események logikájából következően – valamikor 1919 őszén (gyanúnk szerint november 24.én) először elkapták, s kihallgatása során finoman szólva “bemártotta” Mártonékat, azután, ha hihetünk érdemdús szerzőpárosunknak, 1920. májusáig, mint aki jól végezte dolgát, eltűnt, fölszívódott, akárha a föld nyelte volna el? Nos, elméletileg több (legalább három) eset lehetséges: a, vallomását megtéve neki is sikerült kereket oldania, mint később Máli József őrmesternek; b, nem élte túl a vallatásokat, s vagy “puhítás” közben, vagy annak során szerzett szervi betegségben (agyvérzés, tüdőembólia, infarktus, veseelégtelenség, stb.) időközben “visszaadta lelkét Teremtőjének”; c, titkos vádalkut kötött a román hatóságokkal, netán – titkosszolgálati szakzsargonban szólva -“visszafordították”. Erre a feltevésünkre különben egy Bécsben “működő” – s a magyar hírszerzésnek jelentő – román kém egyik raportjában találtunk is precedenst: “Gally Zsolt, kiről mintegy 2 hónap előtt azt a hirt terjesztették el [t.i. a bukaresti hatóságok], hogy a románok kémkedés miatt kivégezték, jelenleg is él és állitólag kémszolgálatot teljesit a románok részére. Állitólag a románok szándékosan terjesztették Gallynak holthirét”[sic!]345 Józan paraszti ésszel és némi kombinációs hajlammal egyaránt könnyen belátható: bármelyik variáció lett légyen is az “igazi”, a román vádhatóság egyikben sem volt abban a helyzetben, hogy a Bajza-Bajzáth Gyulától származó “információkat” nyíltan felhasználhassa, ellene vádat emelhessen, illetve a nevezett urat (korona) tanúként szerepeltethesse. Így már nem kelthet számunkra meglepetést, hogy ez esetben bizonyítható (okadatolt) tény: Bajza-Bajzáth-Pajzs valóban nincs sem a Levente-per vádlottjai között, sem pedig a tanúk népes seregében. Holott, amennyiben feltevésünk helyesnek bizonyul, a román kihallgató tisztek részben a Bajzától kapott (kicsikart) s az eltelt két hónap folyamán prekoncepcióvá érlelt többletértesülések birtokában fogtak hozzá a Levente Szövetség mozgolódása kapcsán letartóztatott negyvennégy gyanúsított fizikai és lelki “megdolgozásához”.

*


89

Addig persze sok víz lefolyt még a Bega folyón,346 s igencsak lebecsülnénk a román “szerveket”, ha csupán Bajza József őrmester “felvilágosításaira” hagyatkoztak volna. Nem, a szövevényes ügy felderítése az 1919. november 24.-i letartóztatásoktól függetlenül is gőzerővel haladt, s a román nyomozók munkáját számos körülmény segítette. Ezek között első helyen kell megemlítenünk a “magyarok” közmondásosan szószátyár természetét: a szomszéd országok vegyes lakosságú vidékein közhelyszámba megy, hogy “leszakadt nemzetrészeink” tagjai – tisztelet itt is a kivételeknek – nem tudnak titkot tartani, az első csalafinta kérdésre kiadják a legbizalmasabb információkat is. Sőt, s ezt most a kutatói tapasztalat mondatja velünk, 1859 – 1864 között a bukaresti, a brăilai és a galaci csapszékek – kis túlzással – szinte visszhangoztak a magyar (Kossuth-) emigráció legérzékenyebbnek számító (papíron) féltve őrzött stratégiai terveitől. Hajdani honfitársaink, főként egy-két(három) kupica pálinka felhajtása után, az elemi konspirációs szabályoknak fittyet hányva egymás szavába vágva fennhangon vitatták meg a Moldva és a Székelyföld felőli ismételt katonai betörések eshetőségét, a fegyverraktárak helyét, az ágyuk és karabélyok beszállítását végző tengerjáró és folyami hajók nevét, lehetőleg a kapitányéval s a megvesztegetett vámtiszviselőjével együtt, a csapatok létszámát s mozgathatóságának technikai módozatait, a “biztos” helyi emberek lakcímét, néha még “árát” is, és így tovább347 … Elegendő volt egy közepesen képzett magyarul értő ágenset leküldeni a sarki korcsmába s illetékes helyen máris tudni lehetett milyen “vállalatra” készül az emigráció tényleges irányítója (s legsikeresebb diplomatája) a történetesen Temesvárról elszármazott Klapka György tábornok (1820 – 1892) a Dunai Egyesült Fejedelemségekben,348 vagyis a leendő Regátban… Szó mi szó, nem történt ez másként 1919. október – decemberében a Bánság székhelyén sem,349 bár itt enyhítő körülménynek számíthatjuk be a szereplők zsenge életkorát és

345

Lásd [Tobiás jelentés], Wien, 1920. május hó 18. (Ikt. Sz. 774/3., HL, 89 VKF, II. csop. számnélküli iratok 36. doboz, 1920, 129. fol.) A folyó, és a rajta átívelő hidak fényképfelvételekkel illusztrált tudományos leírását adja Jancsó Árpád, a jeles temesvári helytörténész Bridges across the Bega River , Timişoara, 2001, Mirton Kiadó című szép munkája! 347 Lásd bővebben Borsi – Kálmán Béla: Nemzetfogalom és nemzetstratégiák. A Kossuth -emigráció és a román nemzeti törekvések kapcsolatának történeté hez. Budapest, 1993, Akadémiai Kiadó 348 Személyiségéhez és a magyar (Kossuth-) emigráció érdekében kifejtett szerteágazó (egyebek közt szabadkőműves csatornákon is folytatott) tevékenységéhez lásd még Borsi – Kálmán Béla: Klapka György, Genf és a románok, 1847 – 1868 , in: Borsi – Kálmán Béla: A békétlenség stádiumai. Fejezetek a magyar -román kapcsolatok történetéből. Budapest, 1999, Osiris Kiadó, 39 – 145. 349 Sőt, két évvel később sem, amit az akkor már működő bukaresti magyar nagykövetség egyik beosztott diplomatája – Vörnle [János] követségi titkár – “A Bánáti politikai helyzet” című «TITKOS» minősítésű, hivatali főnökének báró Rubido Zichy nagykövetnek címzett – jelen fejezet 255. számú jegyzetében más összefüggésben már hivatkozott -- elemzésének záró passzusa is tanúsít: “Végül legyen szabad Excellenciádat felkérni, hogy fenti jelentésemet a legszigorubban [sic!] titkosan méltóztassék kezelni. Igen magas állásu [sic!] személyek panaszolták nekem, hogy magyar emberrel már alig mernek szóba állni, mert a nálunk ugylátszik [sic!] szokássá vált indiscretio folytán a románok mindent megtudnak. Nemcsak, hogy a bukaresti követségnek minden jelentése a budapesti román követséghez kerül, hanem magas állásu [!] magyar tisztviselők és politikusok sem járnak el a kellő óvatossággal. Egy példa: Egy aradi ujságíró [sic!] Budapesten felkereste Pekár államtitkár urat, hogy az aradi kath. Gymnasium céljaira a magyar kormánytól anyagi támogatást eszközöljön ki. Pekár, aki ezen ujságírót [sic!] életében állítólag először látta, méltatlankodva azt felelte, hogy fenti célra nem adhat már semmit, «hiszen csak a napokban adtam reá 2.000.000.-koronát.» Ez, – informátorom szerint – először is nem felel meg a valóságnak, mert nem 2 millió koronáról, 200.000.leiről volt szó, de azonkivül nem is a kormány adta, hanem egészen más forrásból származott. A baj azonban ott kezdődött, hogy az illető 346


90

tapasztalatlanságát. Az eredmény azonban, ha lehet még siralmasabb: naivság, ostobaság, meggondolatlan locsogás, az elemi emberismeret hiánya, besúgás, módszeres “beépülés” – végül pedig a szinte törvényszerű lebukás. Ennek némileg részletesebb históriáját az alábbiakban próbáljuk meg összefoglalni: Két, tizenhét - tizennyolc éves temesvári kamasz fiú, Gera Pál erdészeti szakiskolai tanuló, és Galgóczy Gyula, a helyi kereskedelmi iskola másodéves növendéke olyan meghitt viszonyban voltak, hogy még a barátnőjük is közös volt: mindketten egy Istenes Erzsébet (Böske) nevezetü külvárosi leányhoz jártak. A tanúvallomásokból félreérthetetlenül kiderül, hogy a szépnevű hajadon nem fukarkodott kegyeivel, azokból mások – így alkalmanként egy Schipter János névre hallgató “20 éves szegedi születésű, magyar nemzetiségű, református vallású vasúti raktárnok”350 is – részesültek. Az már a “dolgok” logikájából következik, hogy a “kuncsaftoknak” fegyelmezetten be kellett várniuk sorukat (és egymást), s mindeközben agyon kellett valahogy az időt is ütni. Szó szót követett, a fiatalurak összeismerkedtek, s néhány “rundó” után a két testi- lelki jóbarát kérdőre vonta újdonsült ismerősét, nem volna-e kedve belépni egy akkoriban formálódó titkos szervezetbe, a Levente-szövetségbe? Schipter visszakérdezett, hogy mi is volna a mozgolódás célja? Galgóczy és Gera, akik csak lazán voltak “bekapcsolva” a szervezkedésbe, s a tagtoborzáson és a fegyvergyűjtésen kívül nem is igen volt más feladatuk, gyanútlanul kikotyogták az “igazat”, miszerint – Schipter interpretálásában - “az egész dolog a románok ellen irányul, az őrséget le fogják szerelni, a kaszárnyákat megtámadni.”351 Schipter további érdeklődésére, hogy van-e visszaút, magyarán, hogy ki is lehet-e lépni a szervezetből, Geráék tagadólag válaszoltak, sőt figyelmeztették is társukat, hogy esze ágába se jusson ezt cselekedni, mert ő is úgy járhat, mint az az őrmester, akit – úgymond - “két éjellel ezelőtt megöltek.”352 A további szembesítésekből aztán élesebbé válik a kép: Galgóczyék Istenes Böske figyelmeztetésére – miszerint vigyázzanak, mert Schipter “nagy románbarát”, stréber módon még román nyelvkurzusra is beiratkozott – butaságukra rácáfolva megneszeltek valamit, és ezért fenyegették meg az egyébként meg nem történt gyilkossággal ingatag “komájukat”. Az ijesztgetést a Gerával és Galgóczyval szintén igen jóban lévő Praznovszky István még meg is

ujságíró [sic!], aki minderről nem tudott semmit, feszegetni kezdte a 2.000.000.-korona dolgát, amivel a legnagyobb veszélybe hozta az aradi gymnasium körül buzgolkodó magyarságot. Ne feledjük el, hogy itten az emberek börtönnel jétszanak!”Aláírás: Vörnle [János] követségi tanácsos. Lásd MOL, K 64, 1922 – 27, 12 – 13. fol. 350 Vö. Temesvári Ujság , 1920. április 3., 2. (MOL, K 610, IV. C. 1.) 351 Uo. 352 Uo.


91

toldotta azzal, hogy már nyolc-kilenc embert tettek el láb alól,353 ami természetesen szintén nem volt igaz… Schipter viszont komolyan vette hőzöngésüket, megijedt, így aztán amikor egy Janku [Iancu] János nevű helyi román barátja meglátogatta (aki akkortájt Kolozsváron fináncként kereste kenyerét) első dolga az volt, hogy elmesélje neki az esetet. Janku pedig nem sokat teketóriázott, meggyőzte Schiptert, hogy haladéktalanul jelentsék a dolgot a román hatóságoknak. Úgy látszik azonban, hogy Schipterbe mégis szorult némi lelkiismeret, mert csupán nyolckilenc napos vívódás után kereste fel Janku kíséretében “Bárdos rendőralprefektet”, s megtették feljelentésüket. Ugyanakkor Schipter tanúvallomásából azt is tudjuk – s ez már eltökéltségének bizonyítéka - , hogy a szegedi illetőségű államvasúti alkalmazott, Bárdossy kérésére, arra is ráállt, hogy egy Virág(h) Nándor nevezetű lakatossegéddel354 együtt “látszólag” belépjen a szervezetbe! Természetesen abból a nyilvánvaló célból, “hogy azt ki lehessen nyomozni.”355 Ezt ugyan a nyilvános tárgyaláson mindketten pironkodva tagadták,356 de minden jel, s több közvetett bizonyíték arra vall, hogy mégiscsak megtették! Sőt, Schipter, akárcsak a klasszikus ponyvaregényekben, még a “felvezető” (csalétek) szerepére is vállalkozott: ő mutatta be a Bristol Szálló bárjában az aradi rendőrség kötelékébe tartozó Mona detektívet a névnapi mulatságot megülni készülő Gerának és Praznovszkynak.357 A hamarosan összeverődő társasághoz – amelyben a Gera-Galgóczy duón kívül még jó néhány “beavatott” gyerekembert is felfedezhettünk (volna) – kisvártatva Mitra József román rendörhadnagy358 is csatlakozott, s a két tapasztalt, magyarul is tökéletesen beszélő “profinak” semmiféle nehézséget nem okozott elhitetni a gyanútlan fiatalemberekkel, hogy magyarországi 353

Vö. Temesvári Hirlap , 1920. április 4., 1. Virágh Nándor a temesvári fémipariskola negyedik osztályos tanulója – Jánossy Vilmos osztálytársa – volt. Lásd Jánossy tanúvallomását, Temesvári Napló , 1920. április 2., 2. (MOL, K 610, IV. C. 1.) 355 Vö. Temesvári Ujság , 1920. április 3., 2. (MOL, K 610, IV. C. 1.) 356 A, “- Vett-e valakit maga mellé, aki önnek segédkezett a kipuhatolásban? Kérem szépen ha lehetne, nem szeretném a nevét nyilvánosságra hozni, mert én megigértem ezt az illetőnek. Elnök [Virgil Economu] (vádló inditványára): Meg kell mondania a nevét, mert különben a kapitány úr [Spiridon Iorgulescu] (a vádlóra mutat) mondja meg. Schipter : Virág Nándor.” (Temesvári Ujság , 1920. április 3., 2., MOL, K 610, IV. C. 1.) B, “ - Vett-e maga mellé valakit segitőtársul, amikor belépett a szövetségbe? Igen, de az illetőnek megigértem, hogy nem fogom megmondani. Csak igy vállalkozott. Jorgulescu [sic!] százados kijelenti, hogy a nevet meg kell mondani, máskülönben ő mondja meg. A tanú [Schipter János] megmondja, hogy az illető Virágh Nándor volt.” (Temesvári Hirlap , 1920. április 4., 1.) 354

357

Schipter tanúvallomásából idézi a Temesvári Ujság 1920. április 3.-i száma, a 2. lapon! (MOL, K 610, IV. C. 1.)! Vö. Temesvári Hi rlap, 1920. április 3., 2. ( Mitra József tanúskodása!) 358 Mitra elbeszélése némileg eltér Mona beszámolójától, ő ugyanis azt állította, hogy a Metropol szálloda éttermében két egymással “sugdolózva beszélgető” fiatalemberre lett figyelmes, akikkel megismerkedvén kiderült, hogy Praznovszky és Galgóczy a nevük. Később együtt átmentek a Lloydba, őt magyar tisztnek nézték s elmondták neki a szervezkedést. Ő aztán detektivet hivott, leleplezte magát s a két fiatalembert a csendőrségre vitte. Ezeknek a vallomása nyomán derült ki az egész szervezkedés. Megtudták társaik nevét, sorra letartóztatták őket s a náluk tartott házkutatások alkalmával fegyvereket is találtak”. Lásd Temesvári Hirlap , 1920. április 3.,2. (Itt jegyezzük meg, hogy ebből a verzióból sem következik, hogy Praznovszkyt előállítása és előzetes kihallgatása után futni engedték volna! B – KB)


92

katonatisztek és “felderítő körúton” járnak a Bánságban. Ez részben igaz is volt, csak nem éppen abban az értelemben, ahogy Galgóczyék gondolták… Innentől kezdve tényleg, gyerekjáték, rutinmunka volt az ügy felfejtése, hiszen a kamasz fiúk, abban a hiszemben, hogy ezúttal is “szegedi összekötőkkel” van dolguk, az elemi elővigyázatossági rendszabályokat mellőzve nyakló nélkül valósággal ontották az “információkat”. Adataink hézagossága (s esetenkénti ellentmondásossága) miatt egyelőre nem teljesen világos számunkra, hogy az ominózus “mulatságra” mikor került sor. Ennek tisztázásához mindössze két támpontunk van. Az első Spiridon Iorgulescu vizsgálóbíró föntebb már említett 1920. március 21.- i interjújából hüvelyezhető ki, miszerint “körülbelül három héttel” Schipterék feljelentése után.359 Ennek pontos dátumát azonban szintén nem ismerjük. Sőt, még az sem bizonyos, hogy a Bristol ban, és nem a Metropol ban – netán egy harmadik vendéglőben360 -“álltak rá” Mitráék a gyanútlan “leventékre”. Némi fogódzót jelent Praznovszky István tanúvallomása is, aki haditörvényszéki meghallgatása során határozottan állította, hogy “nem sokkal” a letartóztatási hullám előtt “januárban jött haza Németországból”. Ennek alapján már megalapozottabban gyaníthatjuk, hogy az összejövetel mégis inkább január havának harmadik hétvégéjén lehetett, hiszen Schipterék raportjaiból a román hatóságoknak biztos tudomásuk lehetett arról, hogy 1920. január 15.-ére a szervezkedésnek nagyjából egészében be kellett fejeződnie. A tanácstalanságot maga Praznovszky növeli még tovább azzal, hogy a hadbírósági szembesítéskor határozottan állítja: az ő letartóztatására 1920. január 19.-én (föltehetően hajnalban)361 került sor. Ez, ha tényleg igaz volna, s Praznovszky István nem tévedne egy teljes (de legalább egy fél) napot, ellentmondana a legelemibb rendőri-rendészeti logikának s a nyomozói munka alapszabályainak. Ugyanis mindkét román titkosügynök egybehangzóan Praznovszkyra hivatkozik, mint aki révén a mulatozni egybegyűlt társaságban feltűnés nélkük elvegyültek, majd külön-külön kiszedték belőlük a szervezkedés “forróbb” adatait és keményebb tényeit. Mona detektív egyenesen kijelenti: az első nagyobb “fogás” – Dér István -- nevét, s egyik román szemszögből valóban súlyos kijelentését ugyancsak Praznovszky fecsegte ki. Más források (Simion Iorgulescu többször idézett kiszivárogtatása, valamint több további tanúvallomás) viszont inkább azt a feltételezést erősítik meg, hogy a két ágens, meggyőződvén róla, hogy Schipterék “tájékoztatása” tényleg valós, és –

román

állambiztonsági megfontolásokból – veszélyes fejleményeken nyugszik, felfedték magukat, kihívták a valószínűleg korábban beriadóztatott csendőröket, és letartóztatták az egész 359 360

Szenzáció , 1920. március 21., 5. Mitra József meghallgatáskor felmerült ugyanis a Lloyd is, mint színhely! Lásd Temesvári Hirlap , 1920. április 3., 2.


93

kompániát. A bökkenő mindebben megint az, hogy – mint már korábban említettük – más adatok szerint az érintettek döntő többségét 1920. január 18.-án hurcolták a csendőrségi laktanyába! Ennélfogva vagy úgy áll a helyzet, hogy bőbeszédű hősünket egyszerűen cserbenhagyta a memóriája, vagy pedig ismét arra gyanakodhatunk, hogy a rendészeti intézkedés két szálon futott: a Gera-Galgóczy-Praznovszky-féle csoportot Schipter és Virágh adták fel, míg Rolkót, Deiblt és Feiglt, majd Niamessnyt valaki más. Mert azt egyszerűen nem hihetjük, hogy Geráékat és a “piarista részleget” január 18.-án veszik őrizetbe, az egyik legbeszédesebb “nyelvet” pedig csupán egy nappal később!362 A talányt nem csökkenti az sem, ha – a feltételezett résztvevők teljes nevének ismeretében – elővesszük a kalendáriumot (stílszerűen mondjuk éppen a Temesvárott Csendes Lipót által nyomott Délmagyarorszá gi új képes naptár [t] az 1920. évre -- s megnézzük milyen névnapot is lehetett megülni január 17.-én és – még inkább – 18.-án? Nos, 1920. január 17.-én szombaton ANTAL napja volt, 18.-án vasárnap pedig PIROSKÁé! Márpedig ilyen keresztnevű egyén eddigi ismereteink szerint nem szerepel sem az előállított, sem a csupán tanúskodásra beidézettek között! Ismét arra kell tehát gyanakodnunk, hogy forrásaink pontatlanok, s nem névnapi, hanem születésnapi összejövetelről volt szó, arra január 18.-án vasárnap a koraesti órákban került sor, s mire a fiúkat bekisérték az erzsébetvárosi csendőrkaszárnyába és az első pofonok elcsattantak, már éjfélt is elütötte az óra. De még így sem oldhatjuk fel azt az ellentmondást, ami Reibel Mihály letartóztatása és a többiek előállítása között feszül: a forrásokban “a kis káplán” néven szereplő Legényegyleti igazgató 1920. április 3.- iki nyilvános kihallgatásakor Virgil Economu elnök kérdésére válaszolva “kijelenti, hogy őt [január] 17-én fogták el.”363 Nemigen kételkedhetünk viszont Mona ügynök szavaiban, aki tanúskodása alkalmából – a tudósító fogalmazásában – eskü alatt vallotta: “Praznovszkytól hallotta, hogy az Dértől tudja, oly esetben, ha a románok nem vonulnának ki, szervezetükkel kiverik [őket]. Dér Schuchot, ez Törököt, utóbbi Mischeket, Mischek Mártont, ez pedig Reibelt adta fel neki a nyomozás során.”364 Vagyis, megint egyszer valaki valótlant állít, vagy Mona emlékszik rosszul, vagy Reibel téved súlyosan. Esetleg, általunk ismeretlen okból mindketten “csúsztatnak”. (Hiszen, ha egyfelől elfogadjuk, hogy Márton dr.-t január 19.-én kísérték be, s elhisszük Monának, 361

Ezt azért is gondoljuk, mert Török Lajost is hajnali négykor hurcolták el! (Temesvári Hirlap , 1920. április 1., 2.) Feltételezésünket (mármint, hogy a Gera-Galgóczy csoportot “mulatság” közben vették őrizetbe és többé már nem engedték ki őket a vizsgálati fogságból nehogy riasszák társaikat!) egy közvetett adat is igazolja: Manaszy Margit naplója szerint pár nappal fia elhurcolása után az esti órákban beosont hozzájuk az egyik – belázasodása miatt rendőrorvosi javaslatra hazaengedett – őrizetes, “egy külvárosi cukrász fia”, azaz Konlechner Károly és részletesen beszámolt “benti” tapasztalatairól, s főként “a kis vezér” – Mackó – helytállásáról! Lásd NMM 211. (Ismét tartozunk azzal az igazságnak, ha jelezzük: ez az eset egyszersmind a román hatóságok viszonylag civilizáltabb, emberiességi szempontokat is figyelembe vevő hozzáállásának is bizonyítéka!) 363 Temesvári Ujság , 1920. április 3., 2. (MOL, K 610, IV C. 1.) 364 Temesvári Ujság , 1920. április 3., 1. (MOL, K 610, IV. C. 1.), vö. jelen fejezet 349. számú jegyzetével is! 362


94

hogy Reibel nevét Márton említette kihallgatásakor, akkor a “kis káplán” közlése semmiképpen sem “stimmelhet”…) Ugyancsak a január 18.- iki tömeges letartóztatások mellet szólhat az is, hogy adataink szerint Schipter a “támadás” tervbe vett időpontját is maga közölte megbízóival! Tudni vélte, hogy a “katonailag megszervezett” elszánt magyar fiatalok 1920. február 5.-ről 6.-ára virradólag, századokba oszolva (!) meglepetésszerűen megrohanják és lefegyverzik a román őrségeket és járőröket, elfoglalják a garnizonokat, valamint a stratégiailag kulcsfontosságú középületeket, majd az időközben szintén támadásba lendülő “Horthy-hadsereggel” karöltve kiverik a román divíziókat a Bánságból és Temesvárról365 -- kész helyzet elé állítva a Párizsban (Londonban, Versailles-ben, Saint Germains-ben) tanácskozó “győztes” államférfiakat és szakértőiket.366 Föntebbi mondatunk utolsó részének valóságtartalma legalábbis megkérdőjelezhető, noha bizonyára a legtöbb magyar, illetve magyar érzelmű honpolgárban – s a Levente Szövetség minden tagjában – elevenen élt a remény egy ilyesfajta forgatókönyv létezésére. Gyakorlati kivihetőségének mérlegelését már csak azért is tanácsos elkerülni, mert a «mi lett volna, ha» kezdetű okoskodás nem méltó historikushoz, még akkor sem, ha Kemal Atatürk vállalkozása367 – igaz egészen más geostratégiai feltételek között és összehasonlíthatatlanul nagyobb gazdasági- hatalmi erőforrások birtokában,368 s persze csak közvetve – esetleg mégis nyújthat némi elméleti fogódzót megvalósíthatósága tekintetében. Ellenben abban szinte biztosak lehetünk, hogy ez a román szempontból rémisztő eshetőség felvázolása aligha származhatott az intellektuálisan enyhén szólva hiányosan képzett Schipter Jánostól, vagy a másik “téglától”, Virágh Nándortól! (Ő különben úgy “tudta”, hogy az akció kezdetét néhány nappal későbbre, 1920. február12/13.-ra tűzték ki!)369 Úgyszintén nehezen hihető az is, hogy egy olyan tapasztalt katonai hírszerző tiszt, mint Mike József ilyesfajta “nemzetstratégiai” okfejtéssel tömte volna tele a lelkes temesvári ifjak fejét,370 bár hihetőnek tűnik, hogy tényleg 365

“Tanú [Virágh Nándor] elmondja, hogy február 12-ére és 13-ára tervezték a támadást gépfegyverekkel és fegyverekkel. A gépfegyvereket az utcán akarták felállitani” (Temesvári Hirlap, 1920. április 4., 2., vö. Szenzáció , 1920. március 21., 6.) 366 “Scopul principal al complotiştilor era, ca în timpul când delegaţia ungară la conferinţa păcii arată drepturile Ungariei asupra teritoriilor ocupate de români şi nedreptatea care i-se face Ungariei în oraşele Timişoara, Arad, Oradea-Mare, Vinga, Odorheiu, Sibiu şi Tîrgul Murăş să izbucnească răscoala împotriva armatei romîne.” (Az összeesküvők fő célja az volt, hogy abban az időben törjön ki a felkelés a román hadsereg ellen, amikor a békekonferencián a magyar küldöttség rámutat Magyarország jogaira a románok által elfoglalt területeket illetően, s ama igazságtalanságra, amely Magyarországot sújtja Temesvár, Arad, Nagyvárad, Vinga, Udvarhely, Nagyszeben és Marosvásárhely városokban), Renaşterea R .[omână], 1920. március 28. (lapkivágat, MOL, K 610 IV. C. 1.). (A. Vaida Voevod “preventiv” diplomáciai lépéseit lásd a román miniszterelnök (egyszersmind külügyminiszter) londoni és párizsi kiküldetését ismertető szövegrészben! (B-KB) 367 Flesch István: Atatürk és kora. Mustafa Kemál Atatürk függetlenségi hábo rúja és kormányzása . Budapest, 2004, Corvina, lásd még Uluğ Iğdemir – Enver Ziya Karal – Salig Omurtak – Enver Sökmen – Ihsan Sungu – Faik Reşit Unat – Hasan-Âli Yücel: ATATÜRK [franciára ford. René Garaud]. Ankara, 1963, Commission National Turque Pour l’UNESCO, Imprimerie de l’Université d’Ankara. Lásd erről újabban Bencsik Gábor óvatos fejtegetéseit is! (Bencsik Gábor: Horthy Miklós. A kormányzó és kora . Budapest, 2003, Magyar Mercurius, 71. – a továbbiakban: Bencsik 2003! Vö. Sakmyster 80.!) 368 Vö. Fekete Lajos: Magyarság, törökség: két világnézet bajvívói (With an english Summary). Budapest, 1947, A Magyar Keleti Társaság Kiadványai – ACTA SOCIETATIS HUNGARICAE ORIENTALIS (szerkesztők: Bácsi Ernő – Germanus Gyula) 369 Vö. a 363. számú jegyzettel! 370 Megítélésünk szerint Dér István 1920. március 31.-i tanúvallomása ezt a feltételezésünket erősíti! Vö. Temesvári Hirlap , 1920. április 1., 1. Ugyanakkor jelen fejezet főszövegében idézett – a Temesvári Hirlap , 1920. április 2.-i számából származó értesülés (miszerint a tejfölös szájú kamaszok össze-vissza locsogtak holmi budapesti központi szerv létezéséről) – sajnos cáfolja… (lásd a 514. számú jegyzetben!)


95

létezett egy hozzávetőleges akció-terv, legalábbis valamiféle menetrend! De aziránt már komoly kételyeink vannak, hogy hadsereg szervezési kérdésekbe valóban beavatta volna őket, hiszen ezt – normális körülmények között -- munkaköri leírása, pontosabban a hivatásával járó szigorú titoktartási kötelezettség sem tette lehetővé. Így ismét csupán logikai úton jutunk el szintúgy Szegedről érkezett társához, Bajza őrmesterhez! Ő ugyebár 1919. november vége óta a román hatóságok vendégszeretetét élvezte, másrészt, hivatásos állományban lévén egyet s mást vélhetően tudhatott a “magyar nemzeti hadsereg” készültségének állapotáról. Ha pedig hitelesnek fogadjuk el dr. Márton Albert állítását, miszerint az előzetes letartóztatásban lévő Bajza tárgyismeretén kívül «következtetéseit» is megosztotta kihallgatóival, már van egy tippünk arra, hogy – egyéb “informátorok” mellett -- kitől is eredhet a párizsi fait accompli lidérce… De megint egyszer igencsak melléfognánk, ha azt hinnők, hogy a román “közegek” valóban rá voltak szorulva a horgukra akadt “kis halak” felvilágosításaira, vagy ha – ismét tévesen – azt sugallnánk, hogy nem csupán információ-hiányban szenvedtek, hanem politikusaik helyzetfelmérő képessége, stratégiai gondolkodásának minősége is hagyott maga után némi kivánnivalót. Nem, ez esetben is inkább fordítva áll a dolog: a román “stratégák”, mint látni fogjuk, legalább egy lépéssel mindig magyar partnereik előtt jártak. Nem lehet ugyanis a véletlen számlájára írni, hogy egyfelől Stephen Pichon francia külügyminiszter 1920. január 16.-án délután négy órára kérette be a Quai d’Orsay-re

az Apponyi-vezette “magyar

békeküldöttséget”, s dolgozószobájában – Georges Clemenceau, Lloyd George, Francesco Saverio Nitti, valamint Hugh C. Wallace amerikai és Matsui japán nagykövet jelenlétében -Monsieur Hermitte (a békekonferencia főtitkára) ünnepélyesen átnyújtotta neki “A Magyarország részére javasolt békefeltételeket”,371 másrészt két nappal később, 1920. január 18.-án ugyancsak a budapesti Világ című napilapban rövid hír tájékoztatta a nagyérdemű olvasóközönséget, miszerint a nagyváradi magyarság számos ismert vezetőjét őrizetbe vették “a magyar nemzeti hadsereg részére” gyűjtött pénzadományok vádjával! A nagyváradi keltezésű tudósítás azt is tudni vélte, hogy – úgymond – “román kémek” keresték fel a gyanútlan váradi vezérférfiakat, s mai szóval szabályosan “megvezették” őket.372 A román elhárítás emberei azonban úgy látszik a szerencsével sem álltak hadilábon, mert “1920. január 26.-án Tiszaegyek község mellett elfogták Papp Tibor és Tamássy Tibor

371

Lásd Magyarország a kereszten. Átadták a békeszerződést – Nem változnak meg a Clemenceau-határok etc. [a kétoldalas híranyagon belül újabb kiemelt cím: A békeszerződés ünnepélyes á tadása ], Világ, 1920. január 17. (szombat), címlap! ). Vö. Budapesti Hirlap , 1920. január 17., 1 – 2. Magyar nyelven lásd bővebben [Dr. Czeglédy Mihály]*A magyar békefeltételek [Egyedül jogositott hiteles és teljes kiadás]. Budapest, 1920, A Táltos kiadása (7 – 194, egy “magyarázatos” térképmelléklettel!) [*= nyomtatott kézirásos névaláírás]. Lásd még Romsics 2001, 172 – 178. 372 Világ, 1920. január 18., 8. (“- Letartóztatások Nagyváradon – “), Vö. a 374. számú jegyzetben feltüntetett 29 lapos beszámolóval!


96

magyar főhadnagyokat”, akik – legalábbis idézett forrásunk szerint -- kihallgatásuk során bevallották, hogy “magyar kémek és utasitásokat hoztak az itteni megbizottaknak és biztatást a magyar népnek, mert – úgymond – február 2 és 16 között francia és angol segitségel jön Horthy Erdély felszabaditására.”373 A romániai kutatási lehetőségek szűkössége miatti adatszegénység összefüggésében bárhogy vélekedjünk is emez információk megbízhatóságáról, ahhoz nemigen férhet kétség, hogy a román és magyar hírszerzés, kémelhárítás, valamint a mögöttük álló erőszakszervezetek és politikai elitek ezúttal is élet-halál harcot vívtak egymással. E közismert tényhez legföljebb óvatosan annyit fűzhetünk hozzá, hogy ez esetben sem egyenlő erők küzdelméről volt szó, a román vezetők pedig – akár “megrendelésre” készült a váradi ügy, akár csupán fatális véletlenek közrejátszásaként bukkantak a partiumi szervezkedés nyomára – habozás nélkül éltek a kinálkozó politikai lehetőséggel! Egy minden valószínűség szerint hírszerzői jelentésekre is alapozó – a Magyar Nemzeti Hadsereg Fővezérségének készített – összegző elemzés szerzője úgy fogalmaz, hogy Alexandru Vaida-Voevod 1920. januári londoni és párizsi útjára egyfelől “Románia súlyos politikai és közgazdasági helyzetének szanálása” céljából volt szükség, s ennek orvoslásához kívánt egy “nagyobb külföldi kölcsön” megszerzésével hatékonyan hozzájárulni. Másrészt viszont az elemzés szerint ennél is súlyosabban esett latba az a stratégiai szándék, miszerint “Vajda még egyszer sorompóba akarta állitani Románia összes érveit, hogy kijavitsa azokat a hibákat, amelyek Romániának a magyar határra, a Bánátra, valamint Bessarábiára [sic!] támasztott igényeiben mutatkozott.” A háttérelemzés készítője ugyanakkor arra is felhívta elöljárói figyelmét, hogy “a román [területi] követelések támogatására Vaida-Voevod “elsősorban a fenyegető bolsevista veszedelmet, valamint az Erdélyben és Bánátban leleplezett irridenta[sic!] szövetséget hangoztatta.”374 Ebbe az összefüggésbe illeszthető tehát a román miniszterelnöknek a párizsi Le Matin című lapnak 1920. január utolsó napjaiban adott interjúja, amelynek keretében kijelentette: “most felhívtam a békekonferencia figyelmét a magyaroknak országunk ellen irányuló üzelmeire . Határainkon egy nagyon jelentékeny 373

Lásd A Kratochwill – Flohr – Ányos kémkedési bünper főtárgyalása című beszámolót, Ellenzék , 1920. szeptember 27. (lapkivágat, MOL, K 610, IV. C. 2.). Ezzel szemben a Szolnoki Nyilvántartó Osztály által 1920. október 2.-án készített 930/6 szám/b. aloszt. 1920 jelzetű – a VKF. Nyilvántartó Iroda “B” osztálya számára “Saját kezű felbontásra” megküldött Dr. Papp Tibor oláh kém ügye .c. bizalmas jelentés kolozsvári forrásokra hivatkozva azt állítja, hogy Papp “a kolozsvári sigurancia ressortfőnöke”, aki “szept. hó elején mint repatriált Budapestre utazott, és az oláhoktól kapott utasitások alapján – magát “menekült rendőrfogalmazónak” kiadva -- kémkedik”. Közeli munkatársa egy ugyancsak Budapesten tartózkodó “Tamássy nevezetü egyén, aki szintén a Kolozsvári sigurancia tagja”, akárcsak Geczássy Ernő, aki “most készül átjönni” etc. (HL, VKF, I. 89, 1920, II. csop. 2406 – 26539, 34. doboz, 035. (más számozás szerint 29 [vizszintes vonallal áthúzva!] fol. (Mindez természetesen erősen megkérdőjelezi a kolozsvári laptudósító értesüléseinek spontaneitását, s inkább arra vall, hogy átgondolt politikai manipulációról volt szó! -- B-KB) 374 Lásd a Magyar Nemzeti Hadsereg Vezérkari Főnöke, 304/33. szám/II. csop. (Minősítés: “Szigorúan bizalmas!”) Románia politikai és katonai helyzete 1920 február ho[sic!] végén , Budapest, 1920 március hó 1-én, HL, I. 89 VKF, 1920, II. csop. ált. 213 – 406/415 (az idézett passzus a 245 [más számozás szerint: 226.] lapon; a jelentés első lapján viszont a következő értesülés olvasható: “Erdélyhez hasonlóan a Bánátban is a temesvári letartóztatások és az azt követő repressáliák [a] legkedvezőtlenebb hatást váltották ki nemcsak a magyar, de a sváb lakosság körében is”, uo., 244. fol.). Vö. Ghişa 2002, 216 – 218.


97

összeesküvést lepleztünk le . A magyarok ott egy valóságos titkos hadsereget szerveztek, mely készen volt arra, hogy Románia ellen a magyarok támadását támogassa.”375 További perdöntő adatok hiányában sokáig csak találgathattuk viszont vajon Vaida-Voevod kijelentése milyen mértékben (s arányban) vonatkozott a “Nagyváradi pörre,”376 illetve a temesvári diákok mozgolódására? Ám az első időközben előkerült – a föntebb említett kémjelentésből származó -- okadatolt tény, miszerint a bánsági ügy “aktáit Vajda magával vitte” nyugati útjára, máris arra vallott, hogy a temesi diákösszeesküvés politikai hozadékát vélte eleve nagyobbnak. Sőt, emlékiratai tanúsága szerint olyan fontosnak ítélte, hogy talán legnagyobb politikai tétű londoni tárgyalásán, közelebbről a Canterbury érsek által formailag a román miniszterelnök tiszteletére 1920. január 30.-án adott vacsorán érvelése központi elemévé emelte! A szíveslátás ugyanis távolról sem protokolláris célokat szolgált csupán, jóval inkább – a román hadsereg által megszállt erdélyi, partiumi és bánsági területek magyar papsága – kivált az unitáriusok -- által az angol klérushoz eljuttatott panasziratokkal kapcsolatos, Lloyd George brit miniszterelnökkel egyeztetett, s a legfontosabb angliai szekták vezetőinek részvételével

rendezett –

udvarias kihallgatás volt! A román hatóságok

vegzálásainak “magyarázata” gyanánt az elemi iskolai tanulmányait a kolozsvári unitáriusoknál kezdő politikus – az erdélyi, partiumi és bánsági magyar papság vádjait nemes egyszerűséggel “irredenta agitációknak” minősítve --- egyebek között ezeket mondta: “Az ilyesfajta izgatások eredményei katasztrofálisak voltak a magyar családokra nézvést és hozzájárultak az állampolitika nehézségeinek fokozódásához (tovább súlyosbították az állampolitika nehézségeit), amely minden erejével arra törekszik, hogy biztosítsa a magyar kisebbség elégedettségét. Például az aradi magyar [tannyelvű] katolikus gimnáziumban a felsőbb osztályok tanulói – a katonailag megszállt (hát)országban – összeesküvést szerveztek és alapszabályuk értelmében azért konspiráltak, hogy erővel elfoglalják a városházát, a prefektúrát, a rendőrséget, a postát és a hadtestparncsnokságot. Természetesen ezt a gyermeteg összeesküvést felfedeztük. A tanulókat letartóztatták és börtönbe zárták. Tönkretették karrierjüket, s családjaikat kétségbeesésbe kergették. Közbe fogok lépni, Őfelségénél, a Királynál, hogy miután tetteik feledésbe merülnek, kegyelemben részesüljenek. 375

Világ, 1920. január 28., 8. (a sajtóanyag címe: “Vajda-Vojvoda a magyar összeesküvések rémképét látja”- kiemelés az eredetiben!). A korabeli román diplomácia hatékonyságához (s kivált Ionel Brătianu stratégiai gondolkodásához és partnereire gyakorolt szuggesztív hatásához) lásd legújabban: Diana Mandache: Later Chapters of my Life. The Lost Memoir of Queen Marie of Romania . Sutton Publishing 2004. )Vö. Czigány Lóránt: Ibolyakék szempár [recenzió], Heti Válasz , IV. évf., 45. szám, 2004. november 4., 47 – 48. (Hory András a bukaresti magyar külképviselet hajdani ügyvivője emlékiratai egyik kiadatlan passzusában így méltatja “Mária angol királyi hercegnőt”: “Feltünően szép, eszes asszony, elsőrangu lovas volt, akinek kegyeiért sokan versengtek és bizony nem egy fiatal diplomatát kellett mint «persona non gratát» hirtelen más állomáshelyre áthelyezni, ha tulságosan belefelejtkezett a Principesa Maria hipotetikus erővel biró, csodás szemeibe”, lásd Hory András: A Belmagyar utcától a Dísztérig (1909 – 1919) (gépirat, MTA Köny vtára, Kézirattár, Ms. 10.864/2., 152. fol.) 376 Lásd A Cserey -Lukács összeesküvési per hitel es története (39 folió, “Lássa, jóváhagyás után: Siménfalvy ig”., etc.), Hadtörténelmi Intézet Levéltára , I. 89 VKF 1920. 31. d.[oboz], II. csop. ált. 651/2 - 1227/358 (Az iratartón lévő följegyzés: “Nagyváradi pör története” – miatt a továbbiakban is ezen a néven hivatkozunk rá! – B-KB ). Vö. jelen fejezet 101. számú jegyzetével is!


98

Vétkeik zsenge életkorukban keresendők, amikor az ifjúság fogékony a detektívregények és a bibliai példázatokkal telitüzdellt prédikációk sugalmazásaira. Éppen ezért a valódi bűnösök azok a papok, akik visszaélnek a szószékkel, ennélfogva inkább ők érdemelnék meg a nyilvános megvesszőztetést, semmint az általuk feltüzelt fiatalok, akik így arra vannak kárhoztatva, hogy hosszú évekig tömlöcben sínylődjenek, s tönkretegyék jövőjüket. Tudatában vagyok annak, hogy ez a vélemény – egy hivatalban lévő miniszterelnök szájából – olyan benyomást kelthet, mintha én barbár volnék, ám nem tartottam jónak, hogy ne tegyek önöknek őszinte vallomást”.377 Alexandru Vaida Voevod politikusi kvalitásairól és valódi szándékairól egyaránt igen sokat árul el az, ahogyan egy másik – torzóban maradt – politikai emlékiratában lakonikus tömörséggel összegzi a nevezetes vacsora, s egyáltalán londoni missziója történéseit: “Időközben végleg lecsöndesítettem a felekezeti türelmetlenség tárgyában ellenünk folytatott agitációkat. A Canterbury érsek megígérte nekem, hogy a jövőben bármilyen magyar panasz[tevő]t utasítani fog, hogy [közvetlenül] az angol kormányhoz forduljon. Meggyőztem, hogy a magyar sirámok m ögött irredenta üzelmek és összeesküvések rejlenek , amelyeket bibliai idézetekbe burkolnak, regnum Marianum = Szűz Mária, Magyarország védőszenje, Szent István = Magyarország első királya etc.”378 Mindez már fontos támpontot nyújt számunkra ahhoz, hogy valós súlyában érzékeljük a “Levente Szövetség” nemzetközi összefüggéseit, egyáltalán nem lebecsülendő nagypolitikai tétjét! Egyszersmind hozzásegít bennünket ahhoz, hogy belássuk: 1920. január végére román szempontból valóban megérett az idő a bánsági szervezkedők haladéktalan begyűjtésére.

*

377

A. V. Voevod II.[1995]., 59. Vö. Tilea 1926, 45 – 56. Megjegyzendő, hogy a kitűnő taktikai-stratégiai képességekkel megáldott erdélyi román politikus bizonyára itt-ott megszépítette az anglikán egyházfő által adott vacsora hangulatát, ám a lényeget – a nyilvánvaló román politikai -diplomáciai siker tényét – kétségtelenül jól dokumentálja. (Ezt még az sem kissebbíti, hogy nagy regáti riválisa, az őt finoman szólva nemigen szívlelő I. G. Duca diplomáciai ügyekben tájékozatlannak, ugyanakkor szerfelett önteltnek és fennhéjázónak festi le, macchiavellisztikus mestere, Ionel Brătianu pedig közvetlenül londoni tárgyalásainak sikeres befejezése után a brit fővárosba menesztett rejtjeltávirat útján tudatja vele 1920. március 13.-i “lemondása” tényét! – I. G. Duca III., 196., és 199.!) Úgy tetszik azonban, hogy emlékeinek pontosan huszonhat évvel későbbi rögzítéséig elfelejtette , hogy nem az aradi “Moise Nicoară” névre átkeresztelt hajdani kath. Főgimnázium növendékei, hanem a temesvári kegyesrendi felsősök szervezkedtek, ifj. Niamessny Mihály vezetésével ! Lásd még ehhez jelen fejezet Treml-Tamás Lajos aradi középiskolai tanulmányaival kapcsolatos jegyzeteit is! [315. és 321.] 378 Az emlékirat-részlet a Nagyszebeni Állami Levéltárban található! Idézi L. Maior 1993, 287. (az én kiemelésem! – B-KB)


99

Erről hiányos, s egymásnak nem egyszer ellentmondó értesüléseink ellenére már viszonylag sok mindent tudunk: 1920. január 18 – 19.;379 szirénázó rendőrautók; éjszakai razzia; áristom; katonai kordon a “tetthely” körül!380 Emlékezzünk csak: már Niamessnyné Manaszy Margit - Aurel Cosma prefektus kényszeredett közreműködésével - kiderítette: a foglyokat a III. kerületi (erzsébetvárosi) csendőrlaktanyába hurcolták és azonnal “kezelésbe” vették. A román hatóságok azonban nyomozati szemszögből kapitális hibával kezdték működésüket, hiszen az íratlan belügyes szabályokat semmibe véve nem választották szét az őrizeteseket, hanem mintegy tíz napon és éjszakán át “ömlesztve” egy nagy közös hálóterembe (körletbe) “összezsúfolva”381 zárták össze őket: meglett embereket, felnőtt, a frontot is megjárt harcedzett fiatal és középkorú férfiakat (Dér, Schuch, Schrauder, Márton), s tejfölös szájú sihedereket egyaránt. Ez a “helyzet” egyfelől alkalmas volt arra, hogy növelje a szolídaritást az éjszakákat télikabátban a csupasz padlón töltő bajbajutottak között, s pszichikai támaszt nyújtson a kihallgatások során lelkileg és fizikailag igencsak meggyötört vádlottaknak; másrészt, s ez talán még fontosabbnak bizonyult, szinte tálcán kínálta az alkalmat a hitelesnek (hihetőnek) tetsző – legalábbis csak nehezen cáfolható – közös védekezési stratégia módszeres kidolgozására! Hiszen, mint föntebb volt már róla szó, a gyanúsítottak között nemcsak eszes tanáremberek (Mischek Ferenc) és papok (Reibel káplán), hanem Márton Árpád, Steiner Ferenc és Blaskovics Ferenc kanonok személyében jogvégzett, tapasztalt politikusok is akadtak. Nem csoda tehát, hogy Spiridon Iorgulescu királyi ügyész (fővádló), amikor pár napos késéssel Bukarestből Temesvárra érkezett, s a dolgok ilyetén állásáról tudomást szerzett, valósággal a haját tépte dühében382 … Manaszy Margit kilincselésén kívül ez lehetett a másik – nyilván nyomósabb – oka annak, hogy körülbelül tíz nappal a letartóztatások után (az írónő naplójából kihámozhatóan valószínűleg 1920. január 28.-án

hajnalban)383 szigorú biztonsági

intézkedések közepette a rabokat az éj leple alatt átszállították a 19-ik román divízió belvárosi “katonai fogházába”, s immár külön cellákban helyezték el őket. (A teljes igazsághoz az is 379

Az egyik forrás egy nappal megtoldja az esemény időpontját: “1920. január 18 – és 20.-ának éjszakáján fegyveres román katonai századok fogták körül at összesküvők lakását, - és szülőik kezéből, álmukból tépték ki és hurcolták el a fiukat.” (Leventeper -összefoglaló , 2. fol.) 380 NMM 216. 381 Lásd Székács VI., Uj Magyar Vetés , 1935. február 10., 4. Egy másik forrás szerint “negyvenen egy tizenkét személyes szobában, test-test mellett, mozdulatlan tömegbe fojtva – két nap, két éjszakán át egyfolytában.” Lásd Leventeper -összefoglaló , 3. fol. (Ez a föltehetően Rolkó Pál – vagy valamelyik másik résztvevő -- naplójából származó részlet, közvetve, arra utal, hogy Simion Iorgulescu hadbíró 1920. január 23.án vagy 24.-én érkezett Temesvárra, és azonnal intézkedett a foglyok szétválasztásáról!) 382 Székács VI., uo.


100

hozzátartozik, hogy ezentúl szalmazsákokon aludhattak s a román hatóságok, a szülői rimánkodás eredményeként, megengedték, hogy a foglyokat hazulról élelmezhessék.384 A verések is gyakorlatilag megszűntek, ám a lélektani nyomás – a csendőrlaktanyába való visszatoloncolással és a bikacsökkel való ismételt fenyegetőzés -- azonban végig érvényben maradt!)385 A kezdeti szakmai baklövést azonban igazából már nem lehetett többé jóvátenni. Az ellenkoncepció – a “bolseviki zavargások” kiküszöbölése érdekében történt “spontán” állampolgári szervezkedés teóriája – már megszületett, s bár keresztkérdésekkel és szembesítésekkel részleteiben itt-ott gyöngíteni lehetett még, ám alapjaiban megingatni, s jogilag lesöpörni -- Iorgulescuék minden igyekezete386 és a spiclik súlyosan terhelő vallomásai ellenére -- már nem sikerülhetett! Ráadásul az árnyékszék deszkafalának repedésein átdugdosott papír fecniken387 a foglyok továbbra is folyamatosan “tájékoztathatták” egymást388 milyen adatokat vettek (s korábban vertek) ki belőlük kihallgatóik. Mert azt a leghűvösebb tárgyilagossággal sem állíthatjuk, hogy a román államvédelmi hatóság kesztyűs kézzel bánt volna klienseivel. Sokszor a gyanú árnyéka, vagy a legapróbb ténybeli ellentmondás elegendő volt ahhoz, hogy lekapják a tíz körméről az őrizetest, s ilyenkor nem úszta meg huszonöt botütés nélkül (alatt). Sőt, a keretlegények és feletteseik nemigen tettek különbséget öreg és fiatal, gyanúsított vagy csupán tanúvallomás céljából előállított személyek között. Szinte köszönés helyett röpült az első pofon, s “okoskodás” esetén tüstént előkerült a boxer meg a bikacsök. “Az embert félig agyonütik [itt]” szakadt föl egy korosabb tanúból – mint később látni fogjuk Schneider Mihály tartalékállományba helyezett egykori k. und k . őrmesterből – amikor 1920. január 21.-én (szerdán) hajnalban kivánszorgott a vallató szobából. A barátságtalan bánásmód némiképp érthetőbbé válik, ha ismételten felidézzük az akkori “állapotokat”: katonai megszállás, sztrájk,389 munkás – és vasutaslázadás és parasztfelkelés 383

Ennek, hacsak nem ismételt laptudósítói félrehallásról van szó, ellene szól Ioan Hidu “hadbirósági pretor” tanúvallomása, aki azt állította “a foglyokat január 15-én hozta a hadbirósági fogházba a csendőrségtől, ahol számukra nem volt hely”, Temesvári Hirlap , 1920. április 3., 1. (Ez az információ, egyéb adatainkkal összevetve semmiképpen nem állja meg a helyét! – B-KB) 384 “10 nap mulva – a szülők kétségbeesett küzdelmének, a külföldön tett diplomáciai lépések eredményekép – a foglyokat a csendőrségtől a hadbíróság börtönébe szállitották át. Ágy került, betonmélyedésbe deszkalap, és meglepő fényüzés gyanánt: szalmazsák, megengedték a hazulról való élelmezést” (Leventeper -összefoglaló , 5. fol.) 385 Lásd ehhez jelen fejezet 401. számú jegyzetét! 386 “Hiába a vizsgálóbíró minden agyafurtsága […] Hiába mondja, hogy a többiek már bevallottak mindent, rákentek mindent, hiába mondja, hogy őszinte vallomás estében hazaengedik, ha pedig tagad, az apját is lecsukják. Minden hiába! A fiúk jól tudják, mit mondtak az előzőek és egy jottányit sem engednek betanult vallomásukból .” Lásd Székács VI., uo. (az én kiemelésem!- B – KB) 387 Székács György szerint az ötlet ifj. Niamessnytól származott: “A nagy [az elkülönítés miatti] kétségbeesésből újra a kis vezér, Mackó találja meg a kivezető utat. A kihallgatottak vallomásaikat egy kis papirlapra írják és a mellékhelyiségben, ahová őreik vezetik a foglyokat, egy kis deszkanyíláson átcsempészik. Ezentúl pedig minden fiú tudja, hogy mit vallottak az előttük levők.” (Székács VI., uo.) 388 Valószínűnek látszik, hogy ehhez meg kellett szerezniük valamiképp a fogdaőrök jótékony közömbösségét is! Erre utalhat Manaszy Margit 1920. február 18.-iki feljegyzése: “az öreg kertésznek sikerült kicsempésznie az üres ételkosárban Mackónak egy ceruzával firkált céduláját: «jól vagyunk, ne aggódjanak, kérünk a katonáknak cigarettákat», lásd NMM 223. 389 1920. augusztus 23.-án (hétfőn) valóban általános sztrájk tört ki a Bánságban, amely a román hatóságok és a 19. hadosztály parancsnoka (Domăşneanu tábornok) erélyes fellépésére augusztus 26.-án (csütörtökön) vérrontás nélkül ért véget, lásd Documente 1966, 493 – 498.


101

valósnak tetsző veszélye, “idegen ágensek” aknamunkája, a Horthy- hadsereg tényleges szerveződéséről keringő híresztelések390 – s mindeközben bevallhatatlan legitimizációs űr. S ráadásként mindez a térség népeinek sorsát emberöltőkre eldöntő párizsi béketárgyalások színfala előtt, amelyek végeredménye az antanthatalmak refrénszerű ígérgetése (s a temesvári prefektúra plakátjainak magabiztos tónusa) ellenére 1920 januárja és áprilisa között román szempontból korántsem volt még visszavonhatatlan és megváltoztathatatlan. Különösen nem a Bánság (és Temesvár) vonatkozásában, amelynek helyét, területi hovatartozását – “véglegesnek” deklarált államjogi státusát – mint már volt róla szó, a szerb “szövetségesek” csupán óriási diplomáciai bonyodalmak árán “kivédett” hasonló jogigénye391 igencsak meggyöngítette! Ilyen körülmények között nemigen csodálkozhatunk a román megszálló hatóságok “idegességén”, amit egy akkoriban homályban maradt, jóllehet a forrásokból egyértelműen leszűrhető tény csak tovább fokozott. Nos, bármilyen kínos is ez az utókor számára, sajnos nem hallgathatjuk el, hogy az “illetékes szerveket”, legalábbis személyi állományuk zömét, nem Bukarestből vagy Craiovából importálták. Azok bizony csaknem egytől-egyig békebeli kipróbált helyi “szakemberek” voltak: Bárdos-Bárdossy, Baik, Bain, Beé,392 Boncsa, Bobrik,393 Chernolatetz,394 Gutzu, Kállay, Popovits, Szavics, Mona és Mitra, valamint beosztottjaik, a névtelen verőlegények egyaránt! Beleértve három egyaránt temesvári illetőségű rendörfőnököt: Sebastian Stoica (Sztojka Sebő) volt főhadnagyot, akit Aurel Cosma 1919. július 28.-án nevezett ki temesvári rendőrfőkapitánnyá a szerbek által 1919. február 26.-án előléptetett “szerb nemzetiségű” Zsivánovits Mihály helyett (akit ugyanezzel a határozattal visszaminősített előző – kapitányi – rangfokozatába, majd 1920 nyarán nyugdíjazott), valamint Liuba Valér dr.-t, aki egy adat

390

Egy erre vonatkozó értesülés szövegkörnyezete: [Mitra József a vallatások során] “Töröknél egy Horthy-féle kiáltványt talált. A németnyelvű kiáltványt most elnök utasitására felolvassák – Ungarn! A felirása, s arról szól, hogy a magyar hadsereg rendbehozatott, az már Pest felé vonul […] stb. – Török vádlott elnök kérdésére a plakátra vonatkozólag avval a felvilágositással szolgál, hogy ezt Mischektől kapta, mint muzeális értéket. Mischek viszont kijelenti, Dolch adta neki történelmi emlékként.” Lásd Temesvári Ujság , 1920. április 3., 1. (MOL, K 610, IV. C. 1.) 391 Lásd még ehhez Jakabffy – Páll 44. Vö. Eugene Horváth phil. d.:The Banat. A forgotten chapter of Europea n History . Budapest, 1931, Sárkány Printing Company (különösen: 25 – 27., és 38 [bibliográfiai tájékoztató!], valamint Romsics 2001,183 – 203 (VIII. fejezet: Kisérlet a békefeltételek megváltoztatására). Vö. (szerb szemszögből) Andrej Mitrović: Razgranićen je Jugoslavijes Madarskom i Rumunijom 1919 – 1920. Beograd, 1975. Lásd még jelen fejezet 372. számú jegyzetében szereplő elemzést is! 392 Beé Ferenc korábban – “életfogytiglan” kinevezve -- szintén főkapitány volt, akit éppen Zsivánovits Mihály váltott posztján, majd Aurel Cosma jóvoltából 1919. július 28.-án, bizonyára méltányosságból, “a lakáshivatalnál nyert beosztást” (Vö. Jakabffy – Páll, 25, 61, 95.; TEMN 1917, 50.) 393 Bobrik, Milán – városi rendőrbiztos, Belváros, Losonczy tér 8., TC 1914, 13., vö. TEMN 1917, 51. 394 “Csernolatetz Arthur dr.”, 1917-ben már “Temesvár szab. kir. város tisztikara” tagja, a “Közgyülés által hat évre választott tisztviselők” sorában, a “fogalmazók” rovatban szerepel. TEMN1917, 50.


102

szerint legkésőbb 1920 januárjában – miután Stoicat időközben Aradra helyezték át395 – szintén “rendőrprefektus” Temesvárott.396 Vagyis, ha egy kicsit jobban belegondolunk – impériumváltás (rendszerváltozás) lévén –, valamennyien az állásukkal, egzisztenciájukkal játszottak, s ennek tudatában könnyen belátható, hogy többszörös erőbedobással igyekeztek megfelelni új uraik “elvárásainak”. Más szóval, ha törik, ha szakad, feltétlenül eredményt akartak produkálni. Az általános “bizonyításkényszer” kivált a már többször is említett aradi Mona detektíven és még inkább Mitra Józsefen lett úrrá, akik – legalábbis a tanúvallomások szerint – agyba- főbe verték és össze-vissza rugdosták áldozataikat. Jellemző azonban az akkori viszonylag civilizáltabb – a ceauşescui “aranykorral” össze sem vethető – európaias légkörre, meg a belőle következő (azóta szinte teljesen kiveszett) civilkurázsira, hogy minderre a nyilvános hadbírósági tárgyaláson legalább fény derült, és a vádlottak habozás nélkül a szemükbe mondhatták397 az elszenvedett gyötrelmeket, sőt esetenként még meg is szégyeníthették pribékjeiket! A kor (és a tárgyalóterem) hangulatának valósághű megidézéséhez álljon most itt az egyik koronatanú, Blaskovics Ferenc apátkanonok – a Temesvári Hirlap jelenlévő tudósítójának fogalmazásában föltehetően gyorsírással megörökített – vallomásának idevágó részlete: “Január 18-án vittek el. A detektív, ki a csendőrökkel jött, ugy[sic!] kiáltott, hogy a szomszéd házakban is hallották és az ablakon át nézték, hogyan vittek el engem. Mikor elvittek, az után szóltak, hogy összeesküvésről van szó […] Azt mondtam […] nem tudok összeesküvésről. A csendőrségen kihallgattak. Azt mondtam ott is, hogy nem tudok semmiről. Chernolatetz – azt hiszem az [recte: ő] hallgatott ki engem398 – azt mondta nekem: ’Maga nagy róka’. Méltatlankodva mondtam, hogy kanonok vagyok s mindenki becsületes embernek ismer. Másnap este a csendőrség folyosóján állottam több más letartóztatottal. Bent vallattak egyeseket. Nagy verések zaját és jajgatást hallottunk. Az egyik jajgató hangjából

395

Idézet Mona aradi detektív 1920. április 2.-i haditörvényszéki meghallgatásából: “Stoika aradi rendőrfőnök járt annak idején Temesvárott és ennek ajánlatára bizta meg Liuba rendőrprefektus őt [Monat] is a nyomozással. Praznovszkyhoz ugy férkőzött, hogy kiadta magát, mint aki Budapestről jön ide a magyarság sorsa iránt érdeklődni” (Temesvári Ujság , 1920. április 3., 2., MOL, K 610, IV. C. 1.) 396 Stojka Sebő főhadnagy és Liuba Valér dr. 1914.-ben még nem rendelkezett önálló lakással Temesváron, ez utóbbi rövid életrajzából viszont kiderül, hogy 1878-ban a Torontál megyei magyar többségű Majdán (Magyarmajdán) községben s “birtokos családból” született. Felsőbbfokú tanulmányait “Kolozsvárott és Nagyváradon végezte […] a doktorátust 1903-ban ban szerzi meg. A háboru alatt [magyar] hadbíró volt, leszerelés után az [román] államrendőrség szolgálatába lép, [1919/1920 fordulójától] hosszabb ideig Temesvár város rendőrprefektusa volt, jelenleg [1930. - ban] az állambiztonsági hivatal [Oficiul de Siguranţa Statului] főfelügyelője”. Lásd Geml 1924, 119., 150.; és Damó 1930, 194 – 195. (Érdekes adalék, hogy Liuba dr. magyar többségünek feltüntetett torontáli szülőfalujában 1907-ben további azonos családnevű egészen köznapi foglalkozást üző személyt találunk: Liuba József, Liuba Pál (szatócsok), Liuba Joakim (cipész), Liuba Zsurzs (hentes), Liuba Pál (kerékgyártó), idb. Liuba György (korcsmáros), Liuba János (kovács), Liuba Péter és Pál (vizimolnárok), lásd Délmagyarország cimtára – Adressbuch Südungarns , Temesvár, 1907, Kiadja: Csendes Jakab könyvkiadóintézete, 15 - 16. 397 “ [Mona] Tanut szembesitik Márton drral, aki […] tanú szemébe mondja, hogy egyike azon detektiveknek, akik őt verték. Mona élénken tiltakozik.” (Részlet Mona tanúvallomásából, Temesvári Ujság , 1920. április 3., 2., MOL, K 610, IV. C. 1.) 398 Dér Istvánnal viszont Bain Lázár “rendőrparancsnok” foglalkozott (a szövegkörnyezet: “Dér István vádlott azt mondja, hogy Bain Lázár rendőrparancsnok fenyegetésére azt vallotta a nyomozás során, hogy a listán felsoroltak halálra vannak szánva. Ez azonban nem felel meg a valóságnak”, Temesvári Hirlap , 1920. április 3., 2.)


103

megismertem, hogy az Márton dr. Mitra hadnagy ur [!] azt mondta nekünk: ’Így kell egy intelligens embert verni, hogy valljon. Majd segítek mindjárt én is, hogy jobban valljon’. Erre bement a szobába. Az elnök : Ismeri ön a hadnagy urat? A tanú Mitra hadnagyra mutat: Ott áll. Az elnök Mitra hadnagyhoz: Mondta ön azt? Mitra hadnagy: Mondtam, hogy valamennyien ugy [!] járnak, hogy ha nem mondanak igazat. Blaskovics kanonok aztán elmondja, hogy az egyik csendőrhadnagy kijelentette, hogy elmennek a székesegyházba fegyvert kutatni s ha találnak, jaj lesz. Blask

ovits rosszul érezte

magát s kérte az egyik detektívet, hogy hívjon orvost. A detektív azt válaszolta, hogy dögöljön meg. Az elnök kérdi Mona detektívet kért-e Blaskovics orvost? A detektív ezt tagadja. Blaskovics kijelentést fenntartja. Ugyanaznap hallotta fogolytársait arról beszélni, hogy […] Márton dr.t arra akarták birni – saját kijelentése szerint – hogy ott ebédeljen a kihallgatási szobában, miközben a fiatalokat verték. Izgatottságában egy falatot sem bírt enni és inkább maga lett volna hajlandó az ütéseket eltűrni. Harmadik nap a hadnagy ur [!] mondta nekem, hogy valljak és ne várjak, hogy verjenek. Azt válaszoltam, hogy szívességet tenne ha lelőne, mert egy uri [!] ember inkább meghal, semhogy elszenvedje, hogy ilyen csirkefogó399 módon kezeljék. A hadnagy ur ettől kezdve jobban kezelt s elrendelte, hogy más szobába vigyenek. Ott tudtam kissé aludni. Szerdán [reggel] arra ébredtem, hogy valakit a szomszédban vernek. Hangját nem ismertem. Később bejött hozzám egy zömök ember, lerogyott a székre s maga elé [meredve] mondta, hogy az embert félig agyonverik s azt se tudja, hogy miért. Később megtudta Blaskovics, hogy az összevert embert Schneider Mihálynak hívják és őrmester volt. Economu ezredes elnök : Tornya [Gyula] dr.400 védő közbevetett megjegyzésére kijelenti, hogy arra nem ad semmit, hogy a csendőrségen veréssel presszionálták ki a vádlottakból a

399

Ez a jelző, jól látható módon – spáciumkihagyással – hiányzik a Blaskovics vallomását ugyancsak rögzítő laptárs beszámolójából! Vö. Temesvári Napló , 1920. április 7., címlap! (MOL, K 610, IV. C. 1.) 400 Az 1877-ben született csáki (csákovai) ügyvéd “tevékeny részt vett a temesvári magyarság politikai megszervezésében”; 1925-ben a kisajátított magyar telepesek perét vezette Genfben; 1926.-ban a bukaresti parlamentben szenátor (bár munkáját közmegelégedésre végzi, közelebbről nem részletezett személyi torzsalkodások következtében nemsokkal később visszavonul a közszerepléstől, s csak hivatásának él) Vö. Damó 1930, 330 – 331.; Jakabffy – Páll 7, 108, 123 – 125, 171, 209, 211. Lásd újabban Bárdi Nándor: Javaslatok, modellek az erdélyi kérdés kezelésére (A magyar elképzelések 1918 – 1940) [kézirat, 1 – 31. fol. – Tornya szerepéről uo. 18. fol. Lásd bővebben: uő.: A romániai magyarság kisebbségpolitikai stratégiái a két világháború között (Vázlat) I. rész: A hét [Bukarest], 1997. február 28., 3 – 4.; II. rész uo. 1997. március 7., 3 – 4.; III. rész uo. 1997. május 22., 4..; uő.: Tény és való. A budapesti kormányzatok és a határon túli magyarság kapcsolattörténete. Pozsony, 2004, Kalligram Könyvkiadó (a szerző itt mond ismételten köszönetet Bárdi Nándornak a disszertáció anyaggyűjtésében, koncepciójának kialakitásában nyújtott önzetlen segítségéért, valamint egyéb szakmai tanácsaiért, ideértve a Borbély Andor – Fall Endre szerzőpár Román uralom Erdélyben. Budapest, 1936, Magyar Revizós Liga című másik alapmunka ajánlásáért!)]


104

vallomásokat. A hadbiróságon a vizsgálat során Jorgulescu kapitány a kihallgatások során nem verte őket és mégis vallottak.401 Blaskovics kanonok most elmondja, hogy a csendőrségtől a negyedik napon elbocsátották, de előbb nyilatkozatot kellett aláírni, melyben becsületszavára fogadja, hogy abból, amit a csendőrségen látott és hallott nem fog szólni.”402 S annak ellenére, hogy a bánsági svábok egyik szellemi vezetője és Virgil Economu haditörvényszéki elnök között értelmezési vita bontakozott ki arról, hogy valójában a verések tényének, vagy az addig kicsikart nyomozati eredmények elhallgatását vállalta Blaskovics a nyilatkozat aláírásával,403 végső soron a román a román katonai elhárítás emberei sem tagadták, hogy igenis módszeresen ütlegelték foglyaikat. Két “célszemélynek” különösen kijutott a testi fenyítésből. Egyikük, Török Lajos, cinizmusán404 kívűl valószínűleg azért érdemelte ki a megkülönböztetett bánásmódot, mert róla a vádhatóság azt gyanította (vélelmezte), hogy a “fellazítás” mellett a román intézmények és erőszakszervezetek ellenőrzése, azok működését tartalmazó jelentések készítése, s esetleg ágensek toborzása is feladatai közé tartozott.405 Ezt a feltevést az a tény eleve erősítette, hogy 401

Azt azonban Virgil Economu nem tette hozzá, hogy Iorgulescu állandóan a csendőrlaktanyába való visszatoloncolást (vagyis a verések újrakezdését) “lebegtette”! Ez az alábbi tanúvallomásból vehető ki: “Horváth [József] dr. védő megjegyzi, hogy a vádlottakat kényszeritették a jegyzőkönyv aláirására. Economu ezredes : Ki kényszeritette. A vádlott [Schuster István]: A vizsgálóbiró [Spiridon Iorgulescu] úr. Azt mondta, hogy huszonötöt kapok, ha a jegyzőkönyvet nem irom alá. Egy nyilatkozatot mutattak nekem, mely szerint Lindnerrel együtt vállalkoztam volna román tisztek elfogására és megölésére. Ezen a nyilatkozaton Lindner aláirása hamis volt. A királyi biztos [S. Iorgulescu] kijelenti, hogy ilyen nyilatkozat a vizsgálat során nem szerepelt. Vádlott mégis megismétli kijelentését, mire az elnök rendreutasitja és figyelmezteti, hogy ne vádolja a királyi biztost hazugsággal”: Részlet Schuster Gáspár [recte: István] tizenhét éves tanuló nyilvános haditörvényszéki meghallgatásából, Temesvári Hirlap , 1920. április 2., 2.). Sőt, amikor már sem megtorlástól, sem a cenzúrától nem kellett tartani, az egyik időközben felmentett, s azonnal Budapestre távozott vádlott – gyanúnk szerint maga ifj. Niamessny Mihály – határozottan állította, hogy “a vizsgálóbiró személyesen is pofozta a gyanusitottakat”! Lásd – A temesvári Levente -pör rémségei – [hír], Világ, 1920. május 12. (szerda), 7. Vö. NMM 237 – 238. (1920. május 12.-i és 15.-i naplórészletek!) 402 Temesvári Hirlap , 1920. április 4., 3. 403 “Elnök : A nyilatkozat kanonok ur [!] véleménye szerint a verések elhallgatására, vagy az összeesküvésre vonatkozik, melyben még nyomozás folyt? -

Azt hiszem, a verésekre.

-

Ha beigazolódik, hogy ez a szervezet a román állam ellen irányul s ha mérlegeli, hogy egy felkelés következtében vér folyt volna, mit tart ön barbárabbnak, a felkelést, vagy a gyanusitottak verését?

-

Szerintem egy állam sem tűrhet összeesküvést. De az én egyéni véleményem az, hogy itt összeesküvésről nem volt szó és csak a nyomozó közegek idegességének [a én kiemelésem! – B-KB] tulajdonítható az összeesküvés.

-

Erkölcsi és anyagi szempontból mi rosszabb: a botütés vagy egy összeesküvés által előidézett vérengzés?

-

Mindenesetre az utóbbi, azonban nem hiszem, hogy ez bekövetkezett volna, mert az ügyben nem látok összeesküvést.” (Az ülést azután délutáni félnégyig felfüggesztették.); Temesvári Hirlap, uo.

404

Erre az alábbi tanuvallomás-részletből következtethetünk: “Mitra (elnöki utasitásra Törökhöz): Igaz-e, hogy amikor két és félórai vallatás után mondtam ne komédiázzon velünk, a mi idegeink sincsenek vasból, azt mondta: «Ha kell bevallom, hogy hazaáruló vagyok.» Török: Ez nem igaz!” Lásd Temesvári Ujság , 1920. április 3., 1. (MOL, K 610, IV. C. 1.) 405 “Vezető szerepe volt még […] Török Lajosnak, aki befurakodott az egyes hivatalokba és a tisztviselőket akarta megnyerni az ügynek.” Részlet a román hadbiró (Spiridon Iorgulescu) a nyomozás eredményeire hivatkozó előzetes nyilatkozatából. (Szenzáció , 1920. március 21.,


105

Török korábban – hadnagyi rangban – maga is a temesvári rendőrség személyi állományába tartozott. Még az is előfordulhatott tehát, hogy saját egykori kollégáival találkozott a vallató szobában… Mindenesetre haditörvényszéki meghallgatásakor Török így vallott: “Letartóztatásom reggel négykor történt és akkor reggel négytől hétig folyton vertek. Aztán délután öt órától estig nyolcig [sic!] brutalizáltak, bikacsökkel, revolveraggyal, székkel és puskatussal. Másnap délelőtt olyan lelkiállapotban voltam, hogy…406 Délután még világos volt, amikor felvittek és ismét ütlegelni kezdtek. Amikor abbahagyták, mert az újonnan letartóztattakat hozták, már sötét volt.”407 Mindezt Nosek Broniszláv alezredes is megerősítette, aki német nyelvű tanúskodása során Zsivánovics Mihály kapitány tolmácsolásában eskü alatt vallotta: Törököt annyira összeverték kihallgatói, hogy elviselhetetlen kínjában gyorsan ható mérget kért tőle.408 Márton Albert dr. kálváriájára már Blaskovics Ferenc és Nosek Broniszláv szókimondó tanúskodásából fény derült, ő maga pedig némiképp hatásvadász módon több alkalommal is mély átéléssel ecsetelte Mona és Mitra brutalitását: “nekem estek, agyba főbe vertek, hasba rugtak, ugy hogy alig tudtam a lábamon állni s majdnem elvesztettem az eszméletemet. Meggyalázták bennem a férfit, a családapát és a magyarságot”409 jelentette ki 1920. március 30.-án (kedden) délután, a “Levente-per” első napján, amikor, mint a “szervezet feje és[feltételezett] vezetője” felszólíttatott, hogy “mondja el folyékonyan, nyiltan, őszintén, amit tud a vádat illetően”. S mindezt annak tulajdonította, hogy a nyomozók egész egyszerűen ki akarták belőle verni, 410 miszerint ő lett volna az összeesküvés tényleges – Budapestről és Szegedről mozgatott – irányítója, valóságos spiritus rectora.411

5. – kiemelés az eredetiben!). A vádiratban aztán Török tiszteletlen magatartása már jogi érvként szerepel: “Török Lajos vezető szerepet játszott a szövetség szervezésében. A főtárgyalás termében tapasztalt cinizmusa bizonyitja legjobban, hogy részese a szervezkedésnek.”Lásd Temesvári Napló , 1920. április 7., 2. (MOL, K 610, IV. C. 1.) 406 Itt a laptudósító (vagy a szerkesztő) – nyilván óvatosságból – három ponttal jelzi, hogy megcsonkítja az elhangzottakat! (B – KB) 407 Temesvári Hirlap , 1920. április 1., 2. 408 Az erre vonatkozó tanúvallomás két változatban is fennmaradt: 1, “ Nosek az elnök [V. Economu] kérdésére, szemtanuja volt-e annak, hogy valakit vertek, igennel felel. Török mérget kért tőle, mert nem birta már a sok ütést. Azt is látta, amint Dért verték. Ő maga szólt az illető detektivnek, hogy hagyja abba, ez már nem emberi.” (Temesvári Hirlap , 1920. április 7., címlap; 2, Elnök: - Ki kért öntől mérget a csendőrségnél öngyilkossági szándékból, mert a verést már nem birja? Török Lajos. Látta-e, hogy valakit vertek? Igen, Schneider őrmestert háromszor [itt a cenzúra által kihúzott üresen hagyott spácium található!] verték, kétszer egy káplár, harmadszor Mona detektiv. Mona detektiv tagadja ezt és kijelenti, hogy Schneidert nem is ismeri. Noszek: «Később saját szememmmel láttam, hogy Török teste kék foltokkal s ütésből származó zuzódásokkal volt tele. Ugyancsak teljesen összetörve láttam Mártont is, valamint Dér Istvánt.»” (Temesvári Napló, 1920. április 7. [szerda], címlap, MOL, K 610, IV. C. 1.). Megintcsak a teljes igazsághoz tartozik, hogy nem minden tanú volt ennyire karakán: Mischek Ferenc “testén […] egy-két száradófélben levő sérülés” nyomait fedezte föl az egyik börtönorvos (Bürger Géza dr.), de a haditörvényszéki tárgyaláson úgy nyilatkozott, hogy azokat a vádlott korábban, és máshogyan (pédául “vasuton, vagy másfajta […] szállittatása alkalmával”) is szerezhette! (Temesvári Ujság , 1920. április 3., címlap, MOL, K 610, IV. C. 1.) 409 Temesvári Napló , 1920. március 31. (szerda), címlap, (MOL, K 610, IC. C. 1.) 410 Nyilvános meghallgatásakor, aznap délután, ugyanezt állította Mischek Ferenc is a csendőrségen felvett, és súlyosan terhelő adatokat tartalmazó jegyzőkönyv igazságtartalmáról: “Mischek megjegyzi, hogy ezt a vallomást belékényszerritették, beléverték” (Temesvári Napló , uo.). A testvérlap tudósítója bővebben idézett Mischek vallomásából: “A vallomásokat belekényszeritették (sic!) […] Néha addig vertek


106

Mai szemmel érdekesnek tetsző adat az is, hogy dr. Tornya Gyula hallatlannak és megbotránkoztatónak nevezhette védőbeszédében azt a tényt, hogy az egyik titkosügynök – történetesen régi “ismerősünk”, Mitra József rendőrhadnagy – nyilvánosan beismerte és jogosnak minősítette a “verés, mint nyomozati eszköz” alkalmazását.412 (E véleményből persze az is következhet, hogy Mitra kijelentése azért keltett felháborodást, mert túllépte a hallgatólagos “political correctness” határait: vagyis az őrizeteseket a “boldog békeidőkben” is ütlegelték ugyan, csak éppen nem tartották ildomosnak, hogy ez közbeszéd tárgya is legyen…) Mindenképpen új(szerű) mozzanatnak látszik a fiatalkorú gyanúsítottak kegyetlen bántalmazása! Adataink szerint csaknem413 mindnyájan megkapták a huszonöt botütést – egyikük ennek a dupláját414 --, a tanúvallomásokból kihámozhatóan boxerrel módszeresen szívtájékon ütötték őket, némelyikük még az eszméletét is elveszítette. Ezek közé tartozott Dér István is, aki a főtárgyaláson ezt vallotta: “Összekötötték kezeit, a falhoz állitották és szivét verték, míg el nem ájult. Azután pálinkát itattak vele, hogy magához térjen”.415 Nem lévén járatosak a magyar és az osztrák- magyar kriminalisztika történetében, nem tudjuk eldönteni mennyiben volt nóvum a többiek (a sors-és bajtársak) színe előtti botozás, azaz a

Európában ismeretlen módon kényszeritették [sic!], míg elismertem az általuk állitott vallomások valódiságát” (kiemelés az eredetiben! Lásd Temesvári Hirlap , 1920. március 31., 2.) 411 “Economu elnök: […] azt kell következtetni, hogy Márton dr. volt az egésznek spiritus rectora” (Temesvári Hirlap, 1920. április 4., 2.). Vö jelen fejezet 341. számú jegyzetével! 412 “[Tornya Gyula dr.] Elismeri, hogy az ügy földeritésére bizonyos határig minden szükséges volt, de a csendőrség egyes szervei átlépték a megengedett határokat s ezzel vettek ki hamis vallomásokat. Az ő hosszu ügyvédi gyakorlatában Mitra hadnagy az első, aki nyiltan bevallotta, hogy a vádlottakat verte. A vádlottak kivétel nélkül intelligens emberek, ezekre az ütés nemcsak fizikai, de erkölcsi kin is. Noszek alezredes tanuskodott, hogy Török mérget kért, mert a gyötrelmeket már nem birta elviselni.” (Temesvári Napló , 1920. április 7 [szerda], 2., MOL, K 610, IV. C. 1.) 413 A kivételek közé tartozott a román származású Leposa(n) Árpád, őt “nem verték, mert aláirta a vallomást” (Temesvári Hirlap , 1920. április 3., címlap), valamint Schrauder József az ukrajnai frontot megjárt leszerelt géppuskás hadnagy, legalábbis tanúskodása alábbi részletéből kihámozhatóan: “Elnök: A viszgálóbiztos-kapitány úr [S. Iorgulescu] hogy bánt önnel? – Nagyon szépen. – Ügyész (az újságirókhoz fordulva): Ezt vegye tudomásul a sajtó.” (Temesvári Napló , 1920. április 2., címlap, MOl, K 610. IV. C. 1.) Itt jegyezzük meg, hogy nincs rá adat, miszerint Schraudert a vizsgálati fogság első időszakában – még a csendőrlaktanyában -- bántalmazták volna. 414 Lásd Leventeper -összefoglaló , 3. fol.; vö. Török Lajos vallomásával: “Rajtam kívűl husz-huszonöt gyereket láttam verni és egy tizenhat éves fiura ötven ütést mértek bikacsökkel” (Temesvári Hirlap , 1920. április 1., 2.). Amennyiben valóban hitelt adhatunk ennek a föltehetően az egyik résztvevő (minden jel szerint Rolkó Sándor) naplójából származó és Török Lajos tanúvallomása által is megerősített információnak, úgy megvan a nyitja ama képtelen intézkedésnek, miért is tehették tűvé a román közegek a temesvári székesegyházat kézifegyverek és ágyuk után kutatva: az egyik meg nem nevezett diák-vádlottra, gyanunk szerint magára Rolkó “Sanyi”-ra, vagy Konlechner “Karcsira” először huszonötöt mért Mitra József, majd amikor észlelte, hogy a fiú összeszorított foggal tűri a fájdalmakat, de egyetlen adatot (nevet) sem árul el, annyira feldühödött, hogy megismételtette az “adagot” a verőlegénnyel. Ezt a látványt a jelenlévő sokat próbált felnőttek – Blaskovics, Márton, Török, Steiner etc. -- sem bírták idegekkel, s odasúgták neki, hogy mondjon bármilyen képtelenséget, mert különben nem kerül le élve a deresről. Erre a fiú ezt mondta: “Látta, amikor a székesegyház kriptájába ágyukat rejtettek a kanonokok.” Feltételezésünk szerint ezen az – egyébként rögvest kiszivárogtatott – “értesülésen” nyugszik az egyik román nyelvű országos terjesztésü napilap 1920. február eleji számában «Puskák és gépfegyverek a temesvári katolikus székesegyházban” alcímmel publikált Un complot împotriva Statului romîn (Összeesküvés a román állam ellen) című cikke! (Dacia , 1920. február 3., MOL, K 610, IV. C. 1.). Lásd még ugyanerről “Glattfelder püspök összeesküvés gyanuja alatt”, Nagyvárad , 1920. február 8. (lapkivágat, HL, I. 89 VKF, 1920, 29. d., II. csop. ált 213/2 - 406/415, 115. fol. (Lásd még ehhez Blaskovicsnak a főszövegben közölt vallomását is!) 415 Temesvári Hirlap , 1920. április 1., 1. Vö. az alábbi visszaemlékezéssel: - “Ütötték önt? – kérdezte a hadbirósági tárgyaláson az elnök. - Összekötözött kézzel állitottak a falhoz, és addig verték boxerrel a szivemet míg elájultam”. (Leventepe r-összefoglaló , 2. fol.). Valószínüleg a cenzura (vagy a máris müködő öncenzura ) hatásának tekinthetjük, hogy az ebben a mozzanatban rejlő erős érzelmi hatást a helyi laptudósítók a jelek szerint tompítani igyekeztek. A budapesti Világ című naponta megjelenő pesti újság viszont, két nappal a kiskorú résztvevőket felmentő ítélet után – számunkra alig értelmezhetően: jelen időben! – már így kommentálja a vizsgálati fogság idején átélt megpróbáltatásokat: “a vádlottak […] a csendőrségnek azért tettek vallomást, mert ütötték, verték őket . Meztelenre vetkőztetve kikötötték [őket], majd huszonötöt vertek reájuk, addig ütötték ököllel a szivük táját, míg el nem ájultak, azután alkohollal felélesztették őket. Némelyik tiz-tizenkét napig is feküdt a brutalitás után. ” (Világ, 1920. április 9., 8. [kiemelés az eredetiben!])


107

nyilvános megveretés.416 Vagy, ahogyan egyik forrásunk rögzítette: “a vallatásnak az a fajtája […], -- amikor a [felnőtt] férfiakat nézőbe vitték: a fiuk [sic!] kihallgatásához. ”417 (kiemelés az eredetiben! – B-KB) Mint már utaltunk rá, az ütlegekből bőven kijutott a “Leventék kapitányának”, ifj. Niamessny Mihálynak is, ő azonban zsenge kora ellenére – s a nála jóval erősebb fizikumú Török Lajossal és a frontot szintén megjárt tagbaszakadt Márton dr.-ral ellentétben – zokszó nélkül tűrte a fájdalmakat, hogy ezzel is helytállásra buzdítsa osztály- és bajtársait.418

* Ezek után nézzük meg, hogyan is zajlott le az elhíresült “temesvári monstre-pör;”419 mikor és hol rendezték, valamint – s témánk szemszögéből ez az egyik legfontosabb mozzanat – mit tartalmazott a vádirat? Adjuk át tehát a szót – korabeli helyesírásban -- egy szem-és fültanúnak, a Temesvári Hirlap tudósítójának: “A temesvári összeesküvési per tárgyalását ma [1920. március 30.-án kedden] délelőtt kezdte meg a IV- ik romány [sic!] királyi hadosztály hadbirósága. A tárgyalás a tiszti kaszinó nagytermében folyik. A közönség – mely már a kora reggeli órákban tömegesen gyülekezett a Jenő-herceg-téren – sürü széksorokat tölt meg. Az ujságirók, akik számára két hosszu asztalt állitottak fel, az összes temesvári lapokat képviselik s rajtuk kívűl jelen vannnak a bukaresti, kolozsvári és aradi lapok munkatársai is.420 A hadbiróság a következőképpen alakult meg: elnök: Economu Virgil ezredes, birók: [Sebastian] Stoica

őrnagy, Zsivánovici [Mihály] őrnagy, Georgescu kapitány, Drimbea

kapitány, közvádló királyi biztos: Jorgulescu Spiridon kapitány, jegyző Popp Zorilla hadnagy, hivatalból kirendelt védő Hubian Miklós kapitány. Mint védők megjelentek a 416

Lásd erről bővebben Das Stassverfahren , in: Die Habsburgermonarchie 1848 – 1918 . Band II. [szerk. Adam Wandruszka és Peter Urbanitsch], Wien, 1975, Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, 555 – 562. 417 Leventeper -összefoglaló , 3. fol. Vö. Reibel Mihály káplán Tornya Gyula dr. védő kérdésére (“Tud-e kinzásokról a csendőrségen?” – Válasz: “Igen. Láttam, ütöttek embereket. Éjjelente néznem kellett, mikor társaimat verték. És azt mondták, mindjárt rám kerül a sor […] Mikor elfogtak és vezettek az utcán legalább husz pofont kaptam, ugy hogy a füleim véresek voltak”., Temesvári Hirlap , 1920. április 1., 2.). Vö. Schuch József tanúvallomásával: - “Elnök: - Mivel kényszeritették? – Végig kellett néznem a veréseket” (Temesvári Ujság , 1920. április 3., címlap, MOl, K 610. IV. C. 1.) 418 Lásd ehhez jelen fejezet 141. számú jegyzetét is! E tények ismeretében nem egészen elképzelhetetlen, hogy egy alaposabb boncolási jegyzőkönyv öt és fél évvel később – 1925. június 26/27.-ére virradólag -- bekövetkezett hirtelen halála okai között – a feltételezett szívtágulás mellett (“Az eddigi vizsgálat adataiból máris meg lehet állapitani, hogy büncselekmény nem történt , de valószínűen hirtelen halálesetről van szó. Nem lehetetlen, hogy a fiatalember halálát szívtágulás okozta.”, Nemzeti Ujság , 1925. június 28., 18. [kiemelés az eredetiben!]-- a mellkasát 1920. január végén ért boxerütések következményeit, közelebbről a szívburok vagy a szívbelhártya valamilyen sokáig rejtve maradt sérüléseit-hegesedéseit is feltüntethette volna… Vö. jelen fejezet 98. számú jegyzetével! 419 Vö. A temesvári monstre-pör. (Alcím: Miért folyt a szervezkedés? A bolsevizmus ellen. A puskákat nem kapták meg. Második és harmadik nap.), Ellenzék , 1920. április 2., MOL, K 610, IV. C. 1.) 420 Itt jegyezzük meg, hogy választásunk két megfontolásból esett a Temesvári Hirlap ra: a, mert a legnagyobb terjedelemben emez orgánum sajtómunkásai számoltak be – “A temesvári összeesküvési per” címmel – a haditörvényszéki tárgyalásról, és, b, mert a már emlitett román kollegiális segítség jóvoltából ebből a lapból rendelkezünk a viszonylag legteljesebb gyűjteménnyel. (Úgy véljük, hogy az első szempont vezérelte Jakabffyékat is, hiszen filológiailag is kimutatható, hogy ők ugyancsak jobbára innen szerezték értesüléseiket! Vö. Jakabffy – Páll 108 – 109. Kutatói tapasztalataink szerint mindazok a magyar nyelvű erdélyi újságok, amelyek nem küldtek külön tudósítót Temesvárra, valamint valamennyi magyarországi sajtóorgánum, amely bármiféle értesülést publikált a “Leventeperről”, általában szintén a Temesvári Hirlap információira támaszkodott!)


108

tárgyaláson Tornya Gyula dr. és Skuteczky Miksa dr. Steiner Ferenc, Mischek Ferenc, Reibel Mátyás, Schuch [József] és harmincegy (?) kiskoru vádlott képviseletében, Bárvig Ödön dr. Márton Albert dr. képviseletében, továbbá Risztics [György] dr. és Horváth József dr. ügyvédek. Egyes vádlottak román nemzetiségü ügyvédeket neveztek meg védőkül, ezek azonban szombaton visszaadták megbizásukat, mert egyes körökben az a felfogás uralkodott el, hogy román voltuknál fogva nem védhetnek olyan egyéneket, akik a román állam ellen konspiráltak. A vádlottakat fegyveres őrök hozták el a hadbirósági fogházból s a tárgyalás megkezdéséig külön helyiségben helyezték el őket. Economu ezredes pont kilenckor nyitotta meg a főtárgyalást, mely után a biróság megalakult. Beszólitották a vádlottakat a következő sorrendben: Marton Albert dr., Mischek Ferenc, Schuch József, Dér István, Török Lajos, Reibel Mihály, Marx Dezső, Schrauder György, ifj. Niamessny Mihály, Lindner János, Steiner Ferenc, Ladányi Jenő, Feigel Ede, Jánossy Vilmos, Sperling János, Biró Béla, Fiatska Béla, Trillsch Péter, Praznovszky István, Harmos Géza, Schuster István, Berkes József, Galgóczy Gyula, Bayer László, Braun János, Mayer Ervin, Deibl Ferenc, Rolkó Sándor, Linka László, Gömöri Lajos, Jung József, Szabó Lajos, Juhász Jenő, Palkó Ferenc, Rech Béla, Erdélyi Béla, Wesel Károly, Bózsin Nándor, Schön Péter, Bergmann Károly, Leposa Árpád, Wildburg Walter báró és Kohnlechner Károly. Valamennyi vádlott fekete ruhában jelent meg, csoportban állottak fel és kétoldalt fegyveres őrök foglaltak helyet. Azután megállapitották az egyes vádlottak nacionáléját. Ezt ugyanolyan sorrendben eszközölték, mint a vádlottak beszólitását. A vádlottaknak be kellett mondaniok nevüket, nemzetiségüket, korukat, foglalkozásukat, lakhelyüket, vallásukat s azt, hogy voltak-e már büntetve? Valamennyien büntetlen előéletüek és két fő kivételével, akik németeknek vallották magukat, mind magyarok. Az egyes vádlottak kinézése jó, egészséges. A kérdésekre – melyeket a tolmács gyorsan lefordit – világosan, érthetően válaszolnak. A vádlottak közül legidősebb Steiner Ferenc volt képviselő: hatvanhat* éves, utána következik korban Marton Albert dr.: negyvenhárom éves, a többiek a harminchat éves Berkes József kivételével mind harminc esztendőn alul vannak. Sok közülük a kiskoru s ezek legtöbben tizenhét-tizennyolc esztendősek. A kikérdezettek a terem utca felőli oldalán sorba állottak. A hadbiróság tagjai ezután egyenként letették az esküt, melyet a bibliára tett kézzel olvas fel mindegyik s utána megcsókolja a feszületet majd aláirja az eskümintát.

*

recte: 64 esztendős (vö. a 177. számú jegyzettel!)


109

A tárgyalás jegyzője azután felolvassa a tárgyalás megtartásáról szóló s a vádat rövid vonásokban ismertető divizióparancsot. Az elnök azután tiz percre felfüggesztette a tárgyalást. A tárgyalás ujból való megnyitása után következik a részletes vádirat felolvasása. A vád szerint a vádlottak nagyszabásu összeesküvésnek voltak tagjai, mely a magyar kormány kezdeményezésére és pénzbeli segitségével létezett. Az volt a céljuk, hogy más városok összeesküvőivel egyetértve egyazon időben fegyveres lázadást támasztanak és a román helyőrséget mindenütt lefegyverzik és foglyul ejtik. Ezt arra az időre tervezték, mikor a magyar sereg átkel a Tiszán. Fegyvereket a magyar kormánytól kaptak, mellyel állandó összeköttetésben állottak ide-oda utazó tisztek és megbizottak utján. Az összeesküvők diákokat is belevontak tervükbe, kiket az ugynevezett Leventeszövetségben tömöritettek. Minden tagjukat feleskették és szigoru titoktartásra kötelezték. Az összeesküvés igen kiterjedt volt és egyre uj[abb] tagokat szereztek. Az összeesküvést a rendőrprefektura fedezte fel és nyomozta le és azután áttette a katonai hatósághoz. A vádirat az egyes vádlottak szerepét részletesen sorolja fel és annak vezetőiül Marton Albert dr.t, Mischek Ferencet és Schuch József volt tisztet nevezi meg. Biró Béla postatisztnek az összeesküvésben az volt a feladata, hogy a román katonaság és hatóságok részére érkező fontos táviratokat ellopja és Szegedre juttassa a magyar kormány ottani megbizottainak. A többieknek kisebb-nagyobb szerepük volt. Dér, Niamessny, Trilsch [sic!] és Lindner szervezték meg a Levente-szövetséget s vették ki társaiktól az esküt. A Levente-szövetség tagjai – Harmos fogteknikus kivételével – mind diákok – egyetemi és középiskolai hallgatók voltak. A Levente-szövetség tagjainál puskákat, szuronyokat, töltényeket, kézigránátokat, sőt gépfegyvereket találtak […] Steiner Ferenc volt képviselő érintkezésben állott a magyar fehér gárda megbizottaival s azokat állandóan tudósitotta. Azonkivül érintkezést tartott fenn a Bánát számos községének intelligens elemeivel, akiket ez összeesküvés céljaira igyekezett megnyerni. Igy összeköttetést tartott fenn Szabadfalu, Ujarad, Billéd, Módos, Ujbessenyő és más községekkel. A vádirat végül felsorolja a román katonai törvénykönyv szakaszait és rendelkezéseit, amelyekbe a vádlottak cselekedete ütközik és Marton dr., Mischek és Schuch vádlottakat felségárulással vádolja, melyre a katonai büntetőtörvénykönyv szerint halálbüntetés jár. A többiek vétkesek abban, hogy az állam biztonsága ellen összeesküvést szőttek és fegyveres felkelést terveztek. A vádirat felolvasása ötnegyed órát tartott. Utána Jorgulescu kapitány inditványára beszólitották a tanukat a következő sorrendben: Virág Nándor, Ambrus Béla, Unterweger János, Jánosi Sándor, Schneider Miklós, Beiler József, Brunner András, Keller Ferenc, Schipter János, Bugél Jenő, Schmitzer Jakab, Szabolcska Mihály, Mitra [József] alhadnagy,


110

Molnár [Mona] detektiv, Pollák Frigyes, Fall Endre dr., Endrőczy László dr., Blaskovics Ferenc, Noszek Broniszláv, Longauer Nándor. A tanuk közül nem voltak jelen Ambrus Béla, Schneider Miklós, Endrőczy László dr., Blaskovics Ferenc, Noszek Broniszláv és Longauer Nándor. Ezeket azonnali megjelenésre megidézik. Tornya Gyula dr. védő kifogásolja a hadbiróság illetékességét, s kéri, hogy a per a temesvári polgári törvényszék elé utaltassék […] Azonkivül – amennyiben illetékességi kérdésben való előterjesztését elutasitják – kéri, hogy a tárgyalás halasztassék el. A védőknek nem volt idejük az iratokat tanulmányozni s ehhez – mivel a román nyelvet nem birják – hosszabb időre van szükségük. A tárgyalás elnapolását azonkivül az is indokolja, hogy most sorra következnek a katolikus, a görög keleti és zsidó húsvéti ünnepek. Risztics dr . védő csatlakozik az elhalasztási inditványhoz. Utal arra, hogy a román nemzetiségü védők lemondtak és hogy az uj védőknek nem volt alkalmuk a vádat és annak bizonyitékait tanulmányozni. Horváth József dr. védő legalább negyvennyolc órai elhalasztást kér. Jorgulescu Spiridon kapitány-közvádló, királyi megbizott, hangoztatja a hadbiróság illetékességét. Ami az elhalasztást illeti, azt feleslegesnek tartja. A biróság rövid tanácskozás után ugy az illetékességi, mint az elnapolási inditványt elvetette és a tárgyalás folytatását [1920. március 30., kedd] délután három órára halasztotta el.”421

*

A román állam biztonsága ellen tervezett (s részben elkövetett) bűnös cselekmények listája – személyekre lebontva – természetesen jóval terjedelmesebb volt, mint amit a Temesvári Hirlap munkatársai kivonatos s gyaníthatóan némi szerkesztőségi beavatkozással készült összegzésükben közé tettek, hiszen csak a legsúlyosabb vétkek felsorolására szorítkozott. Ezek, a főbenjáró bűnök, lényegében megegyeznek a Spiridon Iorgulescu 1920. március 21.- i interjújában szereplő és általunk is többször szóba hozott vádpontokkal. Van viszont egy fontosnak tetsző szemet szúró különbség is! A bukaresti királyi ügyész (közvádló) kilenc nappal korábban még határozottan állította, hogy a “románok kiüzésére” Erdély-és


111

Bánságszerte alakult “szervezet” temesvári leágazása – Jorgulescu szavaival – “három külön csoportból állott”, amelyek magától értetődően “egymással a legszorosabb összefüggésben voltak. Az első csoport – hangsúlyozta a nyomozás eredményeire hivatkozva a vizsgálóbiró – az intelligentia é s a vasúti és gyári munkások csoportja.

Ez volt a legerősebb. A másik

csoportot az ugynevezett «Levente - Szövetség» képezte, mely a deákokat [sic!] foglalta magában, a harmadik csoportot a vidékiek képezték.”422 Eddigi ismereteink alapján a temesvári “intelligentia” és a “munkásság” közös üzelmeit könnyüszerrel azonosíthatjuk a «Kunhegyi – Schultz kémkedési bünper» néven megismert eseménysorral, s azt is bízvást elhihetjük a bukaresti katonai ügyésznek, hogy ez volt a “legerősebb”, és – nyiván – a legveszedelmesebb is. Ellenben a hivatalos kiszivárogtatásból nem tudjuk meg, hogy a román hatóságok végül is miért választották szét a minden kétséget kizáróan egymással tényleg szervesen összefüggő, s mint láthattuk, jó néhány “átfedést” is tartalmazó két bánsági mozgolódást egymástól. Jóhiszeműen, s a nyomozói munka bonyolultságára, a felderítés nehézségeire gondolva, ismét “szakmai” okokat vélhetnénk a döntés mögött: váratlan fejlemények jöttek közbe, Máli József őrmester megszökött, nem készült el idejében a vádirat stb. Ha azonban felidézzük magunkban, hogy a nagyváradi csoport letartóztatásának híre mindössze egy-két nappal a temesvári társaság őrizetbevétele előtt – s a magyar békefeltételek hivatalos átnyújtásával körülbelül azonos időpontban – került az újságba, ugyanakkor a váradi államellenes bűnper tárgyalása már 1920. február 6.-án megkezdődött, egy picit elbizonytalanodunk. Az lenne ugyanis a logikus, már csak a szervezkedések feltételezett összefüggése okán is, hogy egyszerre, legalábbis egymáshoz közeli időpontban tűzzék napirendre őket! Ennek kapcsán tüstént eszünkbe ötlik például, hogy a Cserey –Lukács összeesküvés összefoglaló néven megismert “nagyváradi pör” tárgyalása s ítélethozatala nem két nappal, hanem pontosan két hónappal előzte meg a temesvári haditörvényszék verdiktjét. Mindezek ismeretében nem lepődhetünk meg azon, hogy már a kortársak is újfent taktikai okokra, politikai megfontolásokra gyanakodtak, s ennek, nemigen válogatva a kifejezésekben, hangot is adtak. Egyikük, dr. Buday Gyula, aki maga is “belekeveredett” a váradi összeesküvésbe, jogászi szakszerűséggel, ám a vizsgálati fogság s a kihallgatások alatt szerzett friss “élményei” következtében lélektanilag érthető elfogultsággal emígy fogalmazta meg a kolozsvári román haditörvényszék “szokatlan gyorsasággal” meghozott ítéletéről kialakított elmarasztaló álláspontját: “A [nagyváradi] bünpör tárgyalásának egész lefolyása, 421 422

Temesvári Hirlap , XVIII. évfolyam, 39. szám, 1920. március 30., 1 – 2. (kiemelések az eredetiben! – B-KB) Szenzáció , 1920. március 21., 4.


112

valamint az azt kisérő összes körülmények alapos hitet ébresztenek aziránt, hogy az egész összeesküvési per diplomáciai célokat szolgáló, ördögi furfanggal maguk a román hatóságok által előkészitett, a kormány által megrendelt szinjáték volt, amely nem kisebb célt szolgált, mint az antant béketanácsának szemérmetlen becsapását

a Románia részére elérendő előnyök

érdekében”.423 És ha a hajdani váradi jogakadémiai tanár mondataiból sugárzó előítéletességtől el is kell határolnunk magunkat, az előkerült tényeket mérlegelve annyi szenvtelen tárgyilagossággal is megállapítható, hogy Alexandru Vaida-Voevod román miniszterelnök 1920. január 27.-én a Le Matin munkatársának tett kijelentése, és az 1920. február 7. -én “a hajnali órákban” hozott súlyos kolozsvári hadbirósági ítéletek424 között igenis lehetséges némi összefüggés…425 Ha pedig ennek érvényét tágabban kezeljük, és a temesvári fejleményekre is kiterjesztjük, akkor már nem minden alap (és előzmény) nélkül feltételezhetjük, hogy a nyomozás esetleges lezáratlanságán túl a román döntéshozók azért (is) tűzték ki április első hetére a Levente -per tárgyalását, és - erről leválasztva – a miatt (is) halasztották május legvégére a Kunhegyi – Hosszufalussy – Schultz ügyet, hogy a magyar irredentizmus veszélyét napirenden tartsák. Egyszersmind annak másfél havonta ismétlődő rendszerességgel történő veszélyes megnyilvánulásait ország-világ – s közvetlenül a június 4.-i trianoni végzések – előtt félreérthetetlen szemléletességgel bizonyíthassák… Arra vonatkozóan, hogy ez a gondolatmenet nagyjában-egészében valóban helytálló, a Cserey -Lukács összeesküvési per összefoglalójából is kihámozható egy további, sokatmondó – jóllehet közvetett – szövegszerű bizonyíték. A kolozsvári haditörvényszék ügyésze, Petala Vintilia [Vintilă Petală] hadnagy vádbeszédében ugyanis már 1920. február 7.-én tételesen elhangzott, hogy a váradi szervezkedés célja a katonai irredentizmus volt, konkrétabban: a “magyar állam integritásának bünös eszméjét” próbálta (újra)megvalósítani. E súlyos megállapitás indoklásában aztán jellegzetesen keverednek hiteles tények, történelmi, társadalomléktani

megközelítésből

reálisnak

látszó

felismerések,

megalapozatlan

feltételezések, paranoid félelmek, s mondvacsinált, erősen manipulatív állítások, amelyeket helyesen értelmezni, az igaz, téves és hamis közlések belső arányait rekonstruálni, s valóságtartalmukat megnyugtatóan tisztázni utólag egyaránt szinte lehetetlen. E 423

A Nagyváradi pör története , 2. fol. (kiemelés az eredetiben!) “Cserey Vilmos v.[olt] közös hadseregbeli huszár-alezredest, Csécsy Nagy Imre v. honvéd huszárezredest, Szunyogh Albert huszárőrnagyot, dr. Jankovich Tihamér járásbirót, ecsedi Csapó Lóránd huszárfőhadnagyot egyhangulag halálra, Birtha Sándor v. huszáralezredest, Lukács Ödönt, Nagyvárad város v. helyettes polgármesterét szótöbbséggel halálra, dr. Örley György kir. közjegyzőt pedig szótöbbséggel 15 évi kényszermunkára itélte” uo., 1. fol. Az ítéleteket azonban nem hajtották végre, a kolozsvári Ellenzék 1920. április 7.-i számában közölt rövid hírből kiderül, hogy egy nappal korábban Nagyszebenbe szállították őket, mivel “ügyükben már meg is kezdődött az új vizsgálat.” Ennek lefolyásáról – A Cserei -Csécsi bünper nagyváradi főtárgyalása címmel – ugyancsak az Ellenz ék tudósít (1920. július 22., 4.; július 23., 4 – 5.; július 25., 4.; július 27., 5.; Végül az 1920. október 1.-i szám címlapján ez olvasható: Felmentették a nagyváradi pör vádlottait! 424


113

reménytelennek látszó vállalkozást mégis meg kell kisérelnünk, mégpedig három egymáshoz szorosan illeszkedő - meggondolásból: 1, mert az idézendő (hibás magyarsággal fordított) passzus egyértelműnek tetsző választ ad a hivatalban lévő erdélyi származású román kormányfő 1920. január végi sajtónyilatkozata kapcsán a váradi és a temesvári “konspiráció” lehetséges összefüggéseire és “használati értékük” súlyozására vonatkozó felvetésünkre; 2, mert szókimondó nyerseséggel figyelmeztet “mindenkit, akit illet” a valóságos hatalompolitikai helyzetre, s a reális erőviszonyokra ; és végül 3, mert eleve kétségbe vonja, sőt egyenesen tagadja a temesvári diákösszeesküvők és felnőtt bajtársaik védekezésének fő elemét és megdönthetetlennek vélt érvét, tudniillik a “bolsevizmus” elleni fellépés legitimációját. Íme tehát a kolozsvári román katonai ügyész kissé megszerkesztett, 1920. február 7.-én kora reggel elhangzott expozéja: “Tizenhárom napi vizsgálat után” megbizonyosodtunk róla, hogy “ezen felfedezett szervezkedés Nagyrománia területén szétágazó összeesküvésnek egyik ága. Ugyanezen okból még nagyon sokat [értsd: nagyszámú embert] tartóztattunk le egész Erdélyben és [de ezeket] nem központositottuk egy perbe azért, hogy az itélethozatalt siettessük. Tudtuk, hogy a büszke magyarok nem fognak kibékülni a változtathatatlannal és tudtuk, hogy ellenünk konspirálnak. Ilyen körülmények között Erdély egyik zugában rátaláltunk a dokumentumokra, melyek az összesküvés szálait a kezünkbe adták.* A szervezkedés célja világos: katonai irredenta. [A] történelmi Magyarország helyreállitása végett. Hátunk megett egy titkos hadsereg szervezése, mely [azért, hogy] bennünket megtámadjon. Ennek az összeesküvésnek Nagyvárad a jobb, Temesvár a balszárnya, ahol már kész szervezetet találtunk ágyukkal, municióval és 48 [!] bünössel. Ezeknek a szervezkedéseknek semmiféle összefüggésük a bolsevizmussal nincsenek [sic!]. A védelem folytonos hangoztatása, hogy itt inszcenálásról [megrendezett eseményről] volna szó, teljesen légből kapott és hamis. A védelemnek oly szabad teret engedtünk, hogy el is felejtette, hogy itt hadbiróság itélkezik, amely a vádlottakat a polgári perrend szerint nem teljesen perfekt bizonyitékok alapján is elitélheti ugy, mint az Franciaországban is megtörtént”426 […]

425

Vö. Romsics 2001, uo., és jelen fejezet 374. számú jegyzetében hivatkozott kortárs helyzetértékeléssel! A rendelkezésünkre álló adatokból még csak következtetni sem tudunk, hogy itt V. Petală hadnagy úr mire is célzott. Hacsak nem számította Temesvárt is a történelmi Erdélyhez! Feltűnő az is, hogy szinte szóról-szóra ugyanazt a kifejezést használja, mint temesvári kollégája (“A román állam ellen szőtt összeesküvés összes szálai kezeim között vannak”, Szenzáció , 1920. március 21., 3 – 4.) Abban viszont igaza lehetett, hogy a gyanúsítottak eredetileg negyvennyolcan voltak, hiszen forrásainkból egyértelműen kiderül, hogy Mike, Dolch [ “Tóth”], Szakács és Treml idejében megléptek! (B – KB) 426 A Nagyváradi pör története , 26. fol. (az idézet folytatása: “a Malvy és meg fog történni a Caillaux pörben”, uo. A perről lásd még “A kolozsvári tárgyalás második napja”, Nagyvárad, 1920. február 6., 1 – 3.., ; “Halálos itéletek a hadbiróságnál”, Nagyvárad, 1920. február 7., 1 – 3..(A Damian [Dacia] távirati ügynökség jelentései, lapkivágatok, HL, I 89 VKF 1920, II. csop. ált. 213/2 - 406/414., 116 – 118., ill. 113 – 115. fol.) A magyar ellenálással kapcsolatos román közvélekedéshez, és a korabeli erdélyi közhangulathoz lásd I. Bordea 1919, (különösen 12 – 14.) *


114

Ez tehát világos beszéd, tiszta sor: a, a két ország hadiállapotban van egymással, dúl a (furcsa) háború (drôle de guerre), s fegyverek közt nem csak a múzsák hallgatnak, hanem a “polgári perrendtartás” (s vele a hétköznapi demokrácia) is zárójelbe teendő; b, az erdélyi, partiumi és bánsági (magyar) “katonai irredenta” ab ovo nem takarózhat a “bolsevista veszély” elleni fellépés szükségességével, még kevésbé törvényességével ; c, Nagyvárad és Temesvár ugyanannak a bűnös (román) államellenes machinációnak a gócpontjai, sőt: d, a Bánságban azonnali bevetésre alkalmas földalatti hadsereg áll – “ágyukkal és municióval”, valamint negyvennyolc (?) mindenre elszánt gonosztevővel – készenlétben, s csak Horthy admirális parancsára vár, hogy a reguláris román csapatokat hátbatámadja! Ezek után számunkra is eljött a pillanat, hogy szerény eszközeinkkel, de a tőlünk tellhető legnagyobb lelkiismeretességgel megpróbáljunk a végére járni Vintilă Petală és Spiridon Iorgulescu vádjai és kinyilatkoztatásai igazságtartalmának – különös tekintettel a temesvári kulcsszereplők érveire, gondolkodásmódjára és világfelfogására.

*

Az egyszerűsítés, tömörítés és a nagyobb áttekinthetőség kedvéért először pontokba szedve újrafogalmazzuk a főbenjáró román vádpontokat, majd egyenként megkiséreljük megvizsgálni őket a gyanúsítottak és a védőügyvédek érvei és okfejtései, az időközben ismertté vált tények, valamint néhány nemrégiben előkerült, eddig publikálatlan dokumentum segítségével. Az újabb ismétlések és a terjengősség elkerülése végett nem vesszük figyelembe mind a negyvennégy vádlott mondandóját, hanem magunk is arra a négy-öt

személyre

összpontosítunk, akiket – különféle “bizonyítékok” és feltételezett “összefüggések” alapján – a román katonai ügyészség is főembereknek, vezérfiguráknak tekintett, sorrendben: Márton Albertre, Mischek Ferencre, Török Lajosra, Steiner Ferencre,427 és végül, de nem utolsó sorban, ifj. Niamessny Mihályra.

*


115

A Bánságban és Erdélyben berendezkedő román hatalom állambiztonsága szemszögéből ezek voltak tehát a főbenjáró vétkek: I, a vádlottak nagyszabású konspiráció részesei voltak II, más (erdélyi, partiumi és bánsági) városok összeesküvőivel összhangban fegyveres felkelést terveztek (s részben szerveztek), azzal a bűnös szándékkal, hogy a román helyőrségeket harcképtelenné teszik, tisztjeiket és legénységüket elfogják, és ha ellenállnak megölik őket III, ezeket a gonosz üzelmeket a magyar kormány kezdeményezésére, annak pénzügyi támogatásával, átdobott ágensei szakszerű irányitásával és fegyverszállitmányai segítségével folytatták, állandó kapcsolatott tartva a “szegedi központtal” IV, más hasonló jellegű mozgolódással ellentétben a temesvári zendülők tekintélyes mennyiségű fegyvert, valóságos “arzenált” gyűjtöttek V, a felbujtók és az értelmi szerzők diákokat is beszerveztek VI, a tagokat esküre és szigorú titoktartásra kötelezték VII, a szervezkedés dinamikusan haladt, nemcsak Temesvárra, hanem az egész Bánságra kiterjedt, és sikeresen folyt a tagtoborzás.

*

A védelem és maguk a gyanúsítottak ellenérvei a román katonai ügyészség vádjaira -– pontról-pontra haladva, de terjedelmi okokokból tömörítve – így foglalhatók össze: 1, A vádlottak nem esküdtek össze senki és semmi ellen; csupán – okulva az 1917. őszén lezajlott temesvári csetepaté, majd a “bánáti tanácsköztársaság” első napjaiban kitört, jóllehet országos szinten nem kirívó “bolseviki zavargásokból”, majd később a szerb megszálló hadsereg fosztogatásig, rablásig és rombolásig elmenő túlkapásaiból – újfent polgárőrséget “fehér gárdát”- akartak létrehozni, akárcsak 1918. október 31. és december eleje között, a köz- és vagyonbiztonság szavatolására 2, Nem hogy “összhangban” nem voltak más erdélyi, partiumi és bánsági összeesküvőkkel, hanem ilyenről nem is tudtak. Amaz állítás pedig, hogy a berendezkedő román államhatalom 427

Bár Schuch József – szegedi “összekötőként” – objektíve fontosabb figurája volt a szervezkedésnek Steiner Ferencnél, érvei szegényessége és nyilvánvaló “mellébeszélése” miatt némileg önkényesen az idős politikus mellett döntöttünk! Vö. jelen fejezet 192. számú


116

ellen, a román hadsereg kiverésére fegyveres lázadást szítottak volna szemenszedett hazugság, “hitvány rágalom”. Ők csak és kizárólag arra az eshetőségre számítva szervezkedtek, ha a román megszálló csapatok az antant, illetve a párizsi békekonferencia felszólítására ugyanúgy elhagyják a Bánság területét, akárcsak 1919 novemberében Budapestet és – bár később, vonakodva és vontatottan428 -- a Tiszántúlt. Ezt az érvet lélektanilag és politikailag még két fontos -– és több vádlott és védőügyvéd által is hangoztatott – mozzanat erősítette tovább: a, a szerb hatalom szintén kihirdette a Bánság és Temesvár annektálását (1918. decemberében még nem hivatalos népszámlálást is elrendelt a demográfiai és etnikai viszonyok alapos és megbízható feltérképezése végett), mégis, 1919. július 27.-én az utolsó szerb katona is távozott Temesvárról és a Bánság legnagyobb részéről b, a vádlottak és a védelem egyaránt “nem tudta”, vagy nem hitte el, hogy a Bánság és benne Temesvár

területi

hovatartozásáról

a

párizsi

békekonferencián

végleges

és

megváltoztathatatlan döntés született volna… 3, A vádlottak határozottan és egybehangzóan tagadták, hogy a magyar kormány felbujtására, annak ügynökeivel való szoros kapcsolatban szervezkedtek volna. A rájuk bizonyított “kontaktusokat” Mike Józseffel, Hosszufalussy Miklóssal és más névtelen “szegedi összekötőkkel” a véletlen számlájára írták, esetlegesnek és jelentéktelennek minősítették. Sőt, Schuch József, akiben a román szervek Dolch Adolf (Sándor) mellett az óvatosságból Temesvárt 1919. november végétől elkerülő Mike, az ismeretlen helyre távozott Hosszufalussy, és a horogra akadt Bajza “tartalékát” sejtették, terjengős, és meglehetősen kusza történetet adott elő Szombathelyen betegen fekvő nővéréről, akit ő, aggódván súlyosbodó állapota miatt, 1919 novemberében és decemberében több ízben is meg kívánt látogatni.429 S hogy miért épp Szegeden szakította meg mindig az útját? Ezt a felvetést a román hadbíró sem kockáztatta meg, mert a válasz nyilván az lett volna, hogy “dehiszen ott kellett vonatot cserélni a Dunántúl felé, s az átszállás a zavaros viszonyok következtében eleve körülményes volt”. Arra a konkrét tényeken nyugvó keresztkérdésre pedig, hogy milyen céllal lépett kapcsolatba “Berki századossal”, miért is kereste fel “Heller kapitányt” valahányszor Szegedre utazott, és mi volna a magyarázata annak, hogy ez utóbbival oly szoros viszonyt ápoltak, hogy a nevezett – a román elhárítás által szintúgy horthysta hírszerzőnek (vagy kémelhárítónak) vélt430 – tisztet egy alkalommal még Nagybecskerekre (Szerbiába) is elkísérte, Schuch ismét hetet- havat összehordott: pénzváltástól kezdve, múló jegyzetével! (B-KB) 428 Vö. Romsics 1996, 160. 429 Lásd ehhez, ismételten jelen fejezet 192. számú jegyzetét! 430 Ezt persze a védelem vitatta: “semmivel sincs igazolva, hogy Berki és Heller kapitányok, akikkel Schuch Szegeden találkozott, a magyar kormány megbizottai lettek volna”. (Temesvári Napló , 1920. április 7., MOL. K 610, IV. C. 1.)


117

rosszulléten át egészen “Heller” állítólagos szerb területen fekvő rézbányájáig, illetve a továbbutazáshoz szükséges szerb útiokmányok együttes beszerzéséig431 … Ugyanezen vádpont két elemét – a magyarországi pénzügyi támogatást és fegyverszállítást -a védők és perbefogottak könnyedén lesöpörték az asztalról. Egyrészt azért tehették ezt, mert a vélelmezett tekintélyes summából egyetlen fillér sem került elő, mi több a nyomozati szervek semmiféle átvételi elismervényre, vagy bármi, pénzátutalásra utaló dokumentumra nem bukkantak. (Ezt persze azzal magyarázták, hogy a gyanúsítottak idejében megsemmisítették a kompromittáló adatokat tartalmazó papirosokat…) Az egyik védőügyvédnek csaknem ugyanilyen könnyű dolga volt az állítólagos “szegedi” fegyverszállítmányok célbajuttathatóságának cáfolata során: tényekkel bizonyította, hogy az még akkor is kivihetetlen lett volna, ha netán ilyen – egyébként szintén nem bizonyított, illetve bizonyíthatatlan – elképzelés valóban létezett volna: a szóbajöhető útvonal a szerb csapatok által ellenőrzött területen haladt át, így – legalábbis dr. Horváth József észjárása szerint – még elgondolni is képtelenség, hogy a belgrádi hatóságok és a szerb katonai elhárítás a velük szintén hadilábon álló “magyar nemzeti hadsereg” egy ilyetén veszélyes küldeményét átengedje. Ugyanezt a gyanúsítást az egyik vádlott azzal hárította el, hogy fegyverszállítmányra már csak a miatt sem volt szükség, mert ha a “Horthy- hadsereg” tényleg átkel a Tiszán és benyomul a Temesközbe, akkor úgyis fölös számban jutottak volna karabélyokhoz és géppuskákhoz.432 Addig viszont a járőrözésben és őrszolgálatban kimerülő békés, rendfenntartó céljakra nagyonis elegendő volt mindaz, ami az 1918. novemberdecemberi polgárőrség idejéből, valamint a világháború forgatagában elrejtett s többszöri felszólításra sem beszolgáltatott szerény készletekből megmaradt…433 Ennélfogva különösebb katonai szakértelem nélkül is megállapítható tehát – hangoztatták a vádlottak és védőik egyaránt – hogy a rendkívül veszélyes és különösen terhelő bizonyítéknak beállított temesvári “arzenál” sem mennyiségében, még kevésbé minőségében egyszerűen nem volt alkalmas oly nagyszabású operatív hadműveletek lebonyolítására, amely a siker reményében vehette volna fel a küzdelmet a jól felszerelt és harcedzett román reguláris hadsereggel, amelynek ezidőtájt két kitűnően kiképzett, fegyelmezett hadosztálya is a Bánságban állomásozott.434 Vagyis a román csapatok katonai erővel történő kiverésére szőtt állítólagos “fegyveres összeesküvés” feltételezése a vádhatóság részéről nem egyéb, mint 431

Temesvári Napló , 1920. március 31., 2. (MOL, K 610, IV. C. 1.) Gera Pál vallomásából! (Temesvári Hirlap , 1920. április 2.,2.) 433 Dolch állitólag egy alkalommal kijelentette: “Nem kell sok fegyver, csak az fog viselni, aki szolgálatban lesz” (Temesvári Hirlap , 1920. április 3., címlap!) 434 Vö. a 142. számú jegyzettel! (“Tóbiás” jelentéséből kiderül, hogy a szigorúságáról híres román parancsnok – korábban k. und. k vezérkari törzstiszt – példamutató módon szervezte meg a rábízott (19. sz.) diviziót. (A 19 számú gy. hadosztályt Domăşneanu tábornok állitotta össze, 432


118

agyrém (chiméra). Ebből következően, ha némely éretlen kamasz fejében mégis megfordult volna ilyesmi, az másnak, mint gyermeteg álmodozásnak,435 mihaszna hetvenkedésnek, és délibábkergetésnek nem tekinthető… Ha pedig Spiridon Iorgulescu minden meggyőző erejét összeszedve a besúgók súlyosan elmarasztaló tanúskodására, valamint a jegyzőkönyvekbe foglalt terhelő vallomásokra hagyatkozva mégis sarokba szorította a gyanúsítottakat, még mindig ott volt amaz érv, miszerint az adatok hamisak, torzítottak és túlzóak – és mindenekelőtt valótlanok , hiszen a kényszer (ütlegelés és kínvallatás) hatására születtek. Vagyis a vádlottak s minden hájjal megkent védőügyvédjeik ügyesen visszafordították, és utólag semmissé nyilvánították az előzetes letartóztatás (vizsgálati fogság) idején erőszakkal kicsikart tényeket és érveket... Az utolsó három (5., 6., 7.) vádpont ellen viszont nemigen volt apelláta, hiszen nem kevesebb, mint harmincnégy magyar középiskolás diák, illetve egyetemi-és főiskolai hallgató állt román bírái előtt a temesvári Tiszti Kaszinó Jenőherceg téri nagytermében. Úgyszintén tény volt a titoktartási kötelezettség, s valamelyik óvatlan “levente” iratai közül egy hevenyészett esküminta szövege is előkerült.436 Nemigen volt tagadható az sem, hogy a mozgolódás túlnyúlt Temesvár falain, s a bánsági rokonok, ismerősök, és egyéb “megbízható intelligens vidéki elemek” körében valóban lendületesen folyt a verbuválás.

*

Ez tehát klasszikus patthelyzet, a vád és a védelem többszöri nekigyürkőzésre sem tudta kimozdítani egymást sziklaszilárdnak hitt alapállásából, mondhatni prekoncepciójá ból, amely – ezúttal végletesen leegyszerűsítve – akár így is leírható: veszedelmes horthysta konspiráció Nagy-Románia megtorpedózására a történelmi “magyar állam integritásának bűnös eszméje” jegyében versus ártalmatlan, békés polgári önszerveződés az interregnum esetére, ha a és mint a tisztek általánosan beszélik: egy elite [sic!] hadosztály. Szerintük igen jól van fegyelmezve. A kiképzés igen szigurúan folyik és testi fenyitések napi renden vannak, amiért a legénység körében nagy az elkeseredés”, uo. 132. fol.) 435 Néhány ilyesfajta megnyilvánulás:1, [ifj. Niamessny Mihály] “várta a jeladást a támadásra, őrült, vakmerő gyermekálmok megvalósulására” (Niamessnyné Manaszy Margit véleménye, lásd NMM, 214.); 2, “Az egész ügy inkább gyermekes, komolytalan, gyermek agyak szüleménye. Katonai szempontból őrültség elgondolni is, hogy 44 jobbára gyermekember megtámadhassa a reguláris román csapatokat. Az ügy […] tényleg bolsevista ellenes célzattal indult meg. A fiatal diákok előtt azonban igy nem volt elég érdekes, nekik mese kellett!” (Horvátj József dr., védőügyvéd álláspontja, in: Temesvári Napló , 1920. április 8., címlap!); 3, Schipter János [az első számú besúgó] Virág Nándornak [a második számú besúgónak] ezt mondta: “ne lépjen be” [a Levente Szövetségbe], mert “ez gyerekség” (Temesvári Hirlap , 1920. április 4., 2.); A Leveneteper -összefoglaló ismeretlen szerzője emígy vélekedik: “Az ügyészi vádbeszéd elhallgatja azt, hogy a vakmerő álmodozóknak első mozdulata már árulójukká vált”. (uo., 1. fol.). Ugyanez a véleménye Alexandru Vaida Voevodnak is: “Természetesen ezt a gyermeteg összeesküvést fölfedeztük […] Vétkeik zsenge életkorukban keresendők, amikor az ifjúság fogékony a detektívregényekre és a bibliai példázatokkal telitűzdelt prédikációk sugallmazásaira” (A. Vaida Voevod II., 59.). Most már csak az a kérdés, hogy ki, és milyen céllal, hátsó gondolattal manipulálta a spontán ifjonti lelkesedést? (B-KB) 436 “Én X. Y. fogadom becsületszavamra, hogy Magyarországhoz és a magyar nemzetemhez hü leszek, följebbvalóim parancsát teljesiteni fogom és alávetem magam minden parancsuknak. A Levente-Szövetség létezéséről és céljáról nem fogok senkinek semmit sem szólni. Halál és gyalázat érjen, ha minderről szólni fogok. Isten engem ugy segélyen[sic!]” (Szenzáció , 1920. március 21., 6.) (Fennmaradt egy másik változat is, amely így hangzott: “Magyarországhoz hü [sic!] leszek, feljebbvalóimnak engedelmeskedem, társaimat és a Levente Szövetséget el nem árulom. Esküszöm. Halál és gyalázat reám, ha nem igy [sic!] teszek”. (Temesvári Hirlap , 1920. április 2., 1.)


119

temesvári “csőcseléken” netán ismét erőt vennének “bolseviki” ösztönei, s újfent rendbontásra, a bánsági lét-vagyon és közbiztonság megzavarására vetemedne… Mielőtt közelebbről is szemügyre vennénk főszereplőink beígért érveit, az olvasó engedelmével hangulatfestés gyanánt (s mindössze egyetlen mondat erejéig) mi is “beidézünk” egy váratlan koronatanút – történetesen a magyar irodalom talán legjelesebb asszony-íróját – aki pár nappal kényszerlakhelynek érzett, majdnem négyéves temesvári “száműzetése” után – nem csekély elfogultsággal, ám a bonyolult bánsági etnikai-nemzeti lehetőségkeretet mégis plasztikusan érzékeltetve – ekként minősíti az 1918. október 31. és november 7. közötti Bega-parti “eseményeket”: “A csúf Temesvárt bizony sikerült otthagynunk az első izgalmas hét végén: ilyen négy nemzetiségü helyen bizony nem szép a forradalom: túl nacionalista ízű, tulsok [sic!] a kölcsönös gyanakvás, több a zavargás is, mint másutt”.437 Kaffka Margit fogadatlan prókátori megnyilatkozása tehát máris a védelem érveit erősíti. Nézzük azonban tovább, mit és hogyan hoztak még föl mentségükre: Steiner Ferenc például a katonai ügyész kérdésére, miszerint: “Megvolt[-e] győződve, hogy a Bánát nem tartozik végleg Romániához?”- habozás nélkül ezt válaszolta: “Igen, és még most is ez a meggyőződésem, mert a békekonferencia nem döntött végleg”.438 Ifj. Niamessny Mihály okfejtése, akire a vád “különös erővel támadt”, s benne – teljes joggal – a diákság szellemi vezérét gyanította, két változatban is fennmaradt! Az első, amelyet a Temesvári Hirlap kiküldött tudósítója rögzített, tartalmilag alig különbözik az idős, egykori országgyűlési képviselő mondandójától, s formailag is csupán annyiban, hogy a fiatal vádlott nem kért tolmácsot, franciául kívánt vallani. Ellenben Székács György – Rolkó Sándor naplója alapján készült – krónikája e tekintetben kissé terjengősebb – és színpadiasabb. Eszerint a “leventék kapitánya” a vádhatóság engedélyével francia és angol újságok tucatjaiból idézett, sőt még – újságkivágás formájában – egy francia térkép is előkerült valahonnan. Ezek alapján a jó megjelenésű, határozott fellépésű fiatalember “bebizonyítja”, hogy a békekonferencia még nem állapította meg végleg a határokat. Arra az elnöki közbevetésre, miszerint “tudta-e, hogy Románia a Bánátot örök időkre annektálta, hatalmába vette; ezt kihirdettük, plakátokon közöltük mindenfelé… vagy nem tudta ezt? 437

Kaffka Margit – özv. Almásy Ignácné [az írónő édesanyja], Budapest, 1918. november 20., in: Rolla 1983, 190. (Lásd bővebben Jakabffy – Páll 10 – 27., vö. Hajdu Tibor: Az őszirózsás forradalom . Budapest, 1963. (különösen: 137.!) 438 Temesvári Hirlap , 1920. április 1., 3. (A kolozsvári laptárs interpretálásában: “Steiner megvolt győződve arról, hogy a Bánát nem marad Romániáé. Erről most is megvan [sic!] győződve”; Ellenzék , 1920. április 3., MOL, K 610, IV. C. 1.). Egy másik felnőtt vádlott, Schrauder György, aki géppuskás tisztként harcolt korábban az ukrán fronton, ugyanerről ezt mondta: “bár ismerte ama katonai hirdetményt, amely szerint Bánát és Erdély örök időkre Romániához csatoltatott, de az egész város azt beszélte, hogy a románok kivonulása meg fog történni.”, Temesvári Hirlap , 1920. április 2., címlap!


120

-

Tudtam ezredes úr!

-

Hát akkor miért cselekedett így?”- szólt a kérdés.

Ifj. Niamessny nem kis elszántságra valló válasza ekképpen hangzott: “Ezredes úr, annakidején a szerbek is kihirdették ugyanezt. Ezredes úr! A szerbek mégis kimentek!…439 Márton Albert dr., aki épp egy emberöltővel volt idősebb fiatal bajtársánál, tapasztalt politikusként új elemet vont be védekezésébe. Virgil Economu haditörvényszéki elnök kérdésére, hogy mire is alapozta ama feltevését, miszerint a román haderő ki fog vonulni a Bánságból, “és a bolsevizmus ki fog törni”, a temesvári magyarság egyik vezetője így felelt: “A Bánát kérdését a keleti kérdésekkel szorosan összefüggőnek látom. Ezt az egész keleti kérdéskomplexumot csak úgy lehet megoldani, ha a dunai konfederációt megalakítjuk. Ahogyan a lapokból informálva vagyok, több román politikus, köztük Vajda–Voevod is ezt akarja.”440 A felvetés érezhetően meglepte az elnököt, mert a kihallgatás emígy folytatódott: “Tisztában volt azzal, hogy a dunai konfederáció megalakulása felforgatná a rendet?”441 Erre Márton dr. habozás nélkül ezt válaszolta: “Ha ez a konfederáció megalakult volna, a román csapatok kivonultak volna a Bánságból. A román csapatok távozása és a magyar csapatok bevonulása között interregnum állott volna be, amelyet a bolsevikiek felhasználhattak volna”. Majd az újabb elnöki kérdésre megerősítette, hogy “most is várja ezt a szituációt”!442

*

439

Székács IX. (Új Magyar Vetés , 1935. március 27., 4.) Temesvári Hirlap , 1920. március 31., 1. A laptárs így örökítette meg Márton dr. nyilatkozatát: “Meggyőződéem volt, mely kapcsolatban van a keleti kérdésről alkotott politikai hitvallásommal, mely szerint én a keleti kérdést csak egy dunai konfederáció létesitésével hiszem megoldhatónak. Tudom, hogy Romániában is sokan gondolkoznak így, egyebek között Vajda – Voevod volt miniszterelnök is”, Temesvári Napló , 1920. március 31. (szerda), 1. (MOL, K 610, IV. C. 1.). Ugyanerről másnap Török Lajos ezt nyilatkozta: “Hirek voltak róla, hogy a Monarchiát rövidesen visszaállítják s megalakitják a dunai államok gazdasági blokkját”, Temesvári Napló , 1920. április 1., 2. (OL, K 610, IV. C. 1.). Lásd bővebben Ádám Magda: Dunai konfederáció vagy kisantant, Történelmi Szemle , 19977, 3 – 4., 440 – 448. Vö. Romsics 1996, 31 – 34., 142 – 156. (Itt jegyezzük meg, hogy A. V. Voevod emlékirataiban nincs nyoma, hogy valaha is ilyesféle nézeteket vallott volna, tény viszont, hogy legalább 1911.-ig osztotta barátja, Alexandru Popovici a Monarchia föderalizálhatóságáról – s a román fejedelemségekkel való kiterjesztéséről – vallott nézeteit! (Vö. I. G. Duca I. 280 - 281., lásd újabban Jakab Dénes Barna: A dualista rendszer nacionalista alternatívája Aurel C. Popovici föderációterveiben, Pro Minoritate , 2003/ősz, 119 – 141.). Úgyszintén dokumentálható, hogy – akárcsak másik meghitt szövetségese, Iuliu Maniu – taktikai és elvi okokból egyaránt ellenezte a regáti liberálisok által szorgalmazott francia mintájú gyors és kíméletlen bukaresti központosítást! Lásd erről Vintilă Brătianuhoz intézett nyílt levelét, Patria , 1922. január 7. (magyar fordítsa: MOl. K 63, 1922 – 27. II. 441 – 451. fol., vö. I. G. Duca III. 152, 194., lásd még Miskolczy 2005, 161, 169 – 170.) 441 Egy adat szerint az erdélyi Kormányzótanács többnyire magyar középiskolákban és magyarországi egyetemeken “szocializálódott” vezérférfiai közül 1918/19 fordulóján leginkább Vasile Goldiş nézeteiben lehet fölfedezni – kompenzáció gyanánt – hasonló (legalábbis erre utaló) elgondolást. Ez – Varjassy Lajos interpretálásában, és Maniu 1918. november 14.-i Aradon elhangzott érvelésére sokban emlékeztetve, de annál pragmatikusabb megközelítésben – így hangzik: “Jászi Oszkár akkori nemzetiségi miniszter aradi tárgyalásainak kudarca után […] Goldis László azt a gondolatot vetette fel, hogy Magyarországnak és Romániának már az általános békeszerződést megelőzően külön békét kellene kötnie. Magyarország beletörődne a változtathatatlanba, tudomásul venné területe egy részének elszakadását viszont gazdasági téren kárpótlást nyerne oly módon, hogy Romániával szoros kereskedelmi és vámszövetségbe lépne. Később ehhez a gazdasági szövetséghez a többi dunai államok is csatlakoznának s ezáltal Magyarország nyersanyag-ellátás és biztositott fogyasztó piac tekintetében olyan előnyökhöz jutna, amelyek a különben is elkerülhetetlen területi áldozatokat nagy részben ellensúlyoznák”. Lásd Varjassy Lajos: A dunai államok szövetsége . Arad, é.n., Tipografia Lovrov & Co., 3 – 4. Vö. Vasile Goldiş a nemzetiségi kérdés ről [Andrei Oţetea akadémikus előszavával és Hajós József bevezető tanulmányával]. Bukarest, 1976, Politikai Könyvkiadó 440


121

Nem folytatjuk, ugyanezen az érvek sorjáznak, pro-és kontra , végeérhetetlenül; ha akadnak mégis árnyalatnyi különbségek, azok csak a vádlottak szellemi képességeiben, tájékozottságában, és talpraesettségében – esetleg fogalmazás-készségében – mutatkoznak: a lényeg ugyanaz! Ők bizony csupán a “csőcselék” valószínűsíthető rendbontásait megelőzendő szervezkedtek, szó sem volt holmi románellenes zendülésről, huncut az, aki rosszra gondol… Az argumentáció oly idegesítően monoton, hogy egy ízben Virgil Economu nem tudja megállni, hogy rezignáltan ne konstatálja: Mischek és Dér vallomása között szembetűnő a hasonlóság!443 A gyanúsítottak persze ezt is, mint megannyi más kompromittáló mozzanatot, a véletlen számlájára írják… Nem tekinthető viszont szimpla koincidenciának, hogy március legvégén, vagy április első napjaiban “egy olasz misszió érkezik a városba. Olasz katonatisztek, akiket a világ küldött Temesvárra” – állítja egyik, s mind ez ideig egyetlen erre vonatkozó forrásunk. Sőt, azt is tudni véli, hogy – állítólag – határozottan kijelentették: “míg a leventepörnek vége nincs, nem hagyják el a várost ”.444 Más, közvetett, adataink is vannak arról, miszerint “a külföld ereje valahogy mégis érvényesült”.445 Valóban volt- lehetett külhoni diplomáciai intervenció, Manaszy Margit és bajbajutott szülő-társai, gyakorlatilag az egész “vegyesajku” bánsági elit megmozdult, hogy legalább az ifjú diák-összeesküvőket megmentsék a román haditörvényszék szigorától, mely – ha csak Spiridon Iorgulescu szándékain múlott volna – a “kis vezér” (Niamessny Mihály) példát statuáló kivégzésétől sem riadt volna vissza. Azaz mégsem , Ablonczy Balázs párizsi levéltári kutatásai közben előkerült egy dokumentum, mely arra vall, hogy föltehetően elég sokan, s bizonyára befolyásos körökből “léptek” a temesvári magyar diákok érdekében – méghozzá “hasznos időben”, már két-három héttel a haditörvényszék

munkálatainak

tényleges

megkezdése előtt!

A

bukaresti

francia

nagykövetségről származó rejtjeltávirat szövege – magyar fordításban – az alábbiakat tartalmazza: “Válaszolok az ön 114. számú sürgönyére. Egyeztettem ebben a kérdésben a [román] Külügyminisztérium titkárával. Az illető magánjelleggel biztosítékot adott (nyújtott) arra vonatkozóan, hogy a Temesváron 442

Temesvári Hirlap , 1920. március 31., 1. A dialógus (két változatban): a, “Elnök: Az ön kijelentése feltünően azonos a Misekével. Hogyan van ez? Vádlott kijelenti, hogy ezt nem tudja hogyan lehetséges. Nincs tudomása [róla], hogy Misek is igy vallott volna”, (Temesvári Hirlap , 1920. április 1., címlap!); b, “Elnök : Mischek is ezt mondta. Hogy egyezik e két vallomás? Dér: Mischek vallomását nem hallottam, de a vizsgálatot vezető százados úr, mikor egy jegyzőkönyv hiányos voltára figyelmeztettem, kiutasitott a szobából” (Temesvári Napló , 1920. április 1., 1., MOL K 610, IV. C. 1. – itt jegyezzük meg, hogy a szövegösszefüggésből arra következtethetünk, hogy az érvelésben mutatkozó azonosság a gyanúsítottaknak a vallatási módszerekkel kapcsolatos véleményére is vonatkoztatható! B-KB) 444 Székács IX., Új Magyar Vetés , 1935. március 27., 4. (kiemelés az eredetiben!) 443


122

letartóztatott személyek közül senkit sem fognak kivégezni. Docan úr különben hajlandónak mutatkozott arra [is], hogy ezt a biztosítékot írásban is átnyújtsa [megadja, megerősítse] nekem pár nap múlva”446 (Aláírás: Henri Cambon, a bukaresti francia nagykövetség második embere, föltehetően ügyvivői minőségben!) Más források is igazolják, hogy az antanthatalmak Magyarországon és Romániában működő képviseleteinek munkatársai mégicsak oda figyeltek a temesvári “eseményekre”, s alkalomadtán érdekes – némely esetben eddig ismeretlen, új “elemeket” is tartalmazó -jelentésekben számoltak be feletteseiknek a tudomásukra jutott fejleményekről. Ezek közé tartozik a Francia Köztársaság Budapesten tevékenykedó “főbiztosa” (haut-comissaire) M. Fouchet raportja, aki 1920. május 6.-i keltezésű Pest-Budáról postázott összefoglalójában emígy összegzi a bánsági mozgolódással kapcsolatos értesüléseit: “-Temesvári per. Az ügy [1919] november havára nyúlik vissza. Nagyszámú magyart tartóztatnak le a román Hadsereg ellenes állitólagos konspiráció miatt. A budapesti kabinet úgy tartja, hogy amennyiben bizonyos vallomásokat kicsikartak, úgy az csupán förtelmes módszerekkel [gyűlöletes eljárás révén] történhetett. Például, a vádlottakat arra kényszerítették, hogy forró [áttüzesített] kályhára üljenek, szöges [szögekkel kivert] deszkán [padlón] mezítláb sétáltatták és ostorral verték őket. A magyarok azt is hangoztatják, hogy a fölfedezett szervezkedés egyáltalán nem a románok, hanem a bolsevik zavargások ellen irányult, mivel attól féltek, hogy azon a napon, amikor a románok elhagyják a tartományt (akkoriban még ezt remélték), és a magyar csapatok még nem érnének oda, azok ki fognak robbanni. Hasonló [azonos jellegű] szervezetek létesültek, állítja a magyar kormány, más városokban is ugyanolyan körülmények esetére. Bárhogy álljon is a dolog két halálos ítéletet hoztak Such [sic!] hadnagy és Misek [!] tanár terhére, és hosszú évekre szóló börtönbüntetést és kényszermunkát osztottak ki egy bizonyos számú személy között”.447 Egyelőre nem tudni milyen megkeresésre, maga Apponyi Albert is személyesen “interveniált”: egy terjedelmes, Dechanel francia köztársasági elnöknek címzett – egyébként “Magyarország 445

feldarabolásának

következményeit

a

speciális

francia

érdekek

Leventeper -összefoglaló, 9. fol. A rejtjeltávirat eredeti szövege: “Je réponds à votre télégramme 114. J’ai entretenu de cette question le secrétaire des Affaires Etrangères. Celui-ci m’a donné à titre personnel l’assurence qu’aucune des personnes arrêtées à Temesvar ne serait exécutée. M. Docan s’est d’ailleurs montré disposé à me donner cette assurance par écrit d’ici quelques jours. Henri Cambon.” Az 1920. március 12.-én 12 óra 15 perckor Bukarestbol indított rejtjeltávirat érkezését a Francia Külügyminisztérium március 13.-án este nyolckor regisztrálta, megfejtésére – 129.-es sorszámmal – március 16.-án került sor, s gyaníthatóan ekkor jutott el “illetékes helyre”, föltehetően Stephen Pichon francia külügyér asztalára (Jelzete: SHAT A6 7N 3054/Roumanie – Affaires Etrangeres – tgs. 1920 – szerző itt mond ismételten köszönetet Ablonczy Balázsnak azért, hogy emez, kutatásának eseménytörténeti rekonstrukciója szemszögéből fontos irat-másolatot rendelkezésére bocsátotta! – B-KB) 447 Documents diplomatiques français sur l’histoire du Bassin des Carpates 1918 – 1932 . Volume II. Août 1919 – Juin 1920 [szerk. Ádám Magda, Litván György, Ormos Mária – Majoros István közremuködésével]. Budapest, Akadémiai Kiadó, 525 – 526. 446


123

tekintetbevételével” taglaló – memorandumának megszerkesztésével körülbelül egyidőben magához a “Tigrishez” intéz levelet, a rettegett francia politikus448 jószolgálatait kérve. Erről – kissé rejtélyes módon – így beszél emlékirataiban: “Emberi szempontból egy másik eset talán nem érdektelen s bizonyára örvendetes. Ugyanis kéz alatt hírt kaptam arról, hogy a Romániához csatolt Temesvárott élő barátaim legrégibbje egészen szokatlan üldöztetésnek van kitéve, sőt még azzal is fenyegetik, hogy esetleg haditörvényszék elé kerül. Erre személyes levélben fordultam Clemenceauhoz: hivatkozva emberséges voltára, közbenjárását kértem barátom érdekében. Választ ugyan nem kaptam, de mégis fel kell tennem, hogy az intervenció megtörtént, mert az emlitett üldöztetés egy csapásra megszünt.”449 E sorok olvastán elsőként Blaskovics Ferenc neve ötlik az eszünkbe, hiszen Apponyi-párti országgyűlési képviselő volt Pesten, hosszú éveken át, sőt, miként láthattuk már, olyan közeli viszonyban voltak, hogy egy ízben még Amerikába is elkisérhette “főnökét”. De Blaskovics, bár priusza miatt – mint ugyancsak volt már róla szó – szintén őrizetbe vették, csupán tanúként idéztetett be mind a Levente -per 1920. március 29.-én kezdődött első, mind pedig a november 16.-ára kitűzött nagyszebeni második fordulójára. A személyleírás, már csupán koránál fogva is jobban illik tehát Steiner Ferencre, jóllehet ő is csaknem egy évtizeddel volt fiatalabb az 1920.-ban már hetvennegyedik évét taposó karizmatikus arisztokratapolitikusnál.* Mégis, kizárásos alapon, erős a gyanúnk, hogy ő volt a kedvezményezett! Az 1920. április 7.-i ünnepélyes ítélethirdetés ugyanis a felnőtt vádlottak közül egyedül őt nem marasztalta el. Ugyanúgy felmentették, mint valamennyi – a magyar törvények szerint még kiskorú, a román alkotmány alapján viszont tizenhat éves kortól büntethető – ifjú mozgalmárt. Sőt, s ez talán még nyomósabb közvetett bizonyíték, a Levente -per

őszi – 1920.

novemberében immár Nagyszebenben rendezett – újratárgyalásán is békén hagyták, immár csupán tanúként hallgatták meg. Pedig a vádiratban, miként föntebb idéztük már, nem kevesebb állt, mint hogy ő lett volna a horthysta “fehérgárdisták” egyik bánsági főbizalmija, mi több, Dér István mellett az ő kezében futottak össze a “vidéki intelligencia” bűnös üzelmeinek szálai is…

448

Lásd erről Dankovics László – Pataki Gábor Zsolt: Clemenceau és Magyarország. Egy feltételezett gyűlölködés és a mi mögötte van, Székelyföld , V. évf. 12. szám, 57 – 101. (teljes változat), és, némileg rövidítve, Külpolitika, 2000/1-2. (Tavasz – Nyár), 160 – 181. (különösen: 179.!).; vö. Litván György: Hozzászólás a “Clemenceau és Magyarország” c. cikkhez, Külpolitika , 2000 Ősz-Tél, 236 – 239. Clemenceau az Osztrák-Magyar Monarchia, s általában a “magyarok” iránti politikai számításokkal elegyes érzelmeihez lásd még, újabban Fejtő Ferenc: Mayerling, 1889. Szerelmi dráma és politikai gyilkosság, Népszabadság [Karácsonyi melléklet] 2004. december 24., 14. 449 Gróf Apponyi Albert: Élmények és emlékek . Budapest, é.n. [1933], 223 – 224. (Az adatra Zeidler Miklós hívta fel figyelmemet, s ehelyütt fejezem ki érte köszönetemet! – B-KB) * Apponyi Albert, Bécs, 1846. május 29. – Genf, 1933. február 7. (Magyar Életrajzi Lexikon [Főszerk. Kenyeres Ágnes]. I. köt. Budapest, 1967, 47.


124

*

S itt érkeztünk el furcsaságokban bővelkedő regényes történetünk bizonnyal legbizarrabb epizódjához, amely – első pillantásra legalább – szinte hihetetlen, teljességgel valószerűtlen. Mégis, pontosan illik e töredékes história mozaiklapocskái közé, sőt, egyáltalán nem zárható ki, hogy e szövevényes esemény-füzér “hiányzó láncszeme” lesz még egykoron: Bronislav Nosek “esetéről” van szó, amelynek vázlatos ismertetése újabb kitérőt igényel! Róla e sorok írója 2004. november 22.- ig tisztes céhmesterként csupán annyit tudhatott, amennyi Jakabffy Elemér és Páll György bánsági monográfiájában és az általuk is használt korabeli sajtótudósításokban olvasható volt. Neve alapján gyanította még, hogy cseh, vagy lengyel származású, ez utóbbi feltevést pedig amaz értesülés látszott erősíteni, hogy egy helyütt mintha céloztak volna galiciai eredetére… Ezen adatok alapján az akkor ötvenegyedik évében járó k. und k . alezredesről mindössze négy dolog derült ki számára: 1, a szervezkedők, főként Márton Albert dr. javaslatára, őt szemelték ki a “polgárőrség” parancsnokának; 2, pángermán érzelmű, tehát amaz bánsági németekkel vállal közösséget, akik – az erdélyi szászok sugallatára, és azokkal egyetértésben – NagyRománián belül képzelik el politikai jövőjüket. Ergo: románellenessége eleve ki van zárva; 3, mindenki derék, megbízható, “becsületes”, egyenesbeszédű katonaembernek ismeri – ezt nyilvános haditörvényszéki meghallgatása során is tiszteletet parancsolóan bizonyította – aki, épp emez erényeinél fogva mindenki számára elfogadható; és végül: 4, bizonyára egyáltalán nem, legalábbis igen gyatrán beszélhet magyarul, hiszen Schuch Józsefen (és egy másik, meg nem nevezett gyanúsítotton) kívűl ő az, aki – a tanuk közül egyedüliként – Zsivánovits Mihály kapitány fordításában német nyelven adja elő mondandóját! Mindezen felül a forrásainkból kihüvelyezhető utolsó “információ” az volt, hogy 1920. november 16.-án – egyebek közt Bárdosi Ágoston dr., Blaskovics Ferenc és Steiner Ferenc társaságában – újfent tanúként hallgattatott meg a Levente-per Simon Marcovici hadbíró elnökletével Nagyszebenben rendezett újratárgyalásán. Ennyi és semmi több! Az “élet” (valóság) azonban (legalábbis különleges alkalmakkor) rácáfol a legelképesztőbb agyszüleményekre s hagymázas lázálmokra is, hiszen egy “véletlen” folytán – Nosek (1932től: Temesváry ) Broniszláv 1930-ban Budapesten született unokája450 jóvoltából – vadonatúj, s 450

Waszlavik Miklósné, született Poór Katalin (Budapest, 1930. május 9.), Waszlavik (Gazember) László (Budapest, 1951. december 16.) édesanyja! (Vö. Dévényi István: Pilisi félparancsolatok. Waszlavik [Petőfi Velorex] László a heccúszásról, az ökologiai kiskátéról és a birodalmak bukásáról, Magyar Nemzet [Magazin], 2001. április 21., 23.) Szerző egyaránt itt mond köszönetet a gyermek-és ifjúkorát Temesvárott töltő Tóth Sándor kolozsvári filozófia professzornak és Gyárfás Katalinnak, a budapesti Lauder Javne gimnázium irodalomtanárának, akik a Nosek-Temesváry familia e becses családi krónikájának felkutatásához hozzásegítették!!


125

ráadásul hellyel-közzel “dokumentálható” értesülések birtokába jutottunk a hajdani karakán katonatiszt valódi – legalábbis erősen valószínűsíthető – szerepéről! Rövidre zárva: a másodízben és elvileg tanúként beidézett Nosek alezredes egyelőre ismeretlen körülmények között 1920. novemberében a vádlottak közé került, Márton Alberttel, Mischek Ferenccel, Dér Istvánnal, Török Lajossal, és Reibel Mihállyal együtt súlyos – fegyházban eltöltendő – várfogságra ítélték, majd 1922. augusztus végén a két ország közötti fogolycsere egyezmény keretében tizedmagával – köztük föntebb felsorolt bajtársaival együtt – Magyarországon, közelebbről Pest-Budán kezdett új életet.

*

Ezt

a

váratlan

fordulatot

legendáriuma”451 örökítette

meg,

nem

csupán

az

unoka

írásbafoglalt

hanem – takaros szivarka-doboz

“családi

formájában – egy

kétségbevonhatatlan, mondhatnánk kézzel fogható “tárgyi bizonyíték” is. A szelencén (ez is, mint megannyi más használati tárgy, szőnyeg, sőt festmény az ezermesternek is kiváló kackiás bajszú hadfi452 tehetségét és töretlen alkotóképességét dicséri) a nagyszebeni és az aradi várbörtönök stilizált rajza, valamint hét gravírozott névaláírás látható: Márton Alberté, Mischek Ferencé, Dér Istváné, Török Lajosé, Reibel Mihályé, Tomka Ágostoné,453 és – Steiner Ferenc helyett – Bronislav Noseké! S ezzel még mindig nincs vége a ponyvaregények lapjaira illő elképesztő mozzanatoknak! Azt ugyan még érteni véltük, hogy gróf Apponyi és Georges Clemenceau közbenjárására a társainál nemkevésbé kompromittálódott s így román szempontból súlyosan elmarasztalható Steiner Ferencet a vádhatóság megkímélte a további hercehurcától, és – az elemi fegyőrlogika szabályai szerint – valakivel be kellett helyettesíteni az ősz hajú hajdani országgyűlési képviselőt. De ez nem lehet kielégítő magyarázat! Már csak azért sem, mert 1920. április 7.én a Jenőherceg téri Tiszti Kaszinó nagytermében lezajlott nyilvános meghallgatásakor egyetlen terhelő momentum sem merült fel Bronislav Nosek rendelkezési állományba helyezett alezredes ellen, s társai is egybehangzóan csupa jót – legalábbis politikailag értékelhetetlen közömbös részleteket – mondtak róla. Sőt, köztudomásúan pángermán

451

Lásd Waszlavik Miklósné sz. Poór Katalin visszaemlékezései (kézirat, 1 – 149., gépirat Waszlavik Miklósné tulajdona (a továbbiakban: Nosek -legendárium !) a szerző itt is kifejezi ki háláját Waszlawik Miklósnénak, aki a dokumentumokat rendelkezésére bocsátotta és felvilágosításaival jelentősen hozzájárult az értekezés emez részének megszerkesztéséhez 452 Fényképét lásd Nosek -legendárium 101. fol. A családi fényképek, valamint az ereklyének számító szivardoboz Waszlavik Miklósné tulajdonát képezik 453 Az ő neve egyelőre ismeretlen, eddigi kutatásaink során semmilyen összefüggésben sem bukkantunk rá! (B-K.B)


126

érzelműnek minősíttetve még az egyébként jogosan (és “hivatalból”) gyanakvó román haditörvényszék számára sem lehetett eleve ellenszenves. Akkor hát mivel magyarázható a román hatóságok hirtelen pálfordulása? Milyen újsütetű vádpontok, nemvárt mozzanatok, netán cáfolhatatlan “bizonyítékok” kerültek a szebeni román hadbíróság embereinek kezébe, amelyek alapján Nosek mellékszereplőből

hirtelen a

fővádlottak egyikévé lépett elő? Kérdéseinkre a “klasszikus” történetírás bevett szabályai szerint csupán a Levente -per hivatalos iratainak, jegyzőkönyveink és hadbírói végzéseinek gondos tanulmányozása adhatna egyértelmű feleletet, ám azok, miként korábban utaltunk rá, egyelőre hozzáférhetetlenek a kutatás számára. Ez az út tehát momentán járhatatlan. Van viszont egy egérút, ha úgy tetszik “vészkijárat”, amelyre ugyan a historikus kényszerből, megkettőzött óvatossággal lép - ha más módon nem tud előrejutni – ám adott esetben mégis használható: ismét az oral history módszerére fanyalodik. Ez esetben ugyanis Klió istenasszony kegyéből immár rendelkezésére állnak a Nosek-Temesváry454 unoka följegyzései. Ha ezeknek kellő körültekintéssel - és szigorú forráskritikával – több-kevesebb hitelt ad, úgy az alábbi fantasztikusnak ható, ám mégis elképzelhető

(persze “jobb időkben” még

ellenőrizendő) beszély birtokába kerül, amely – tömörítve – így hangzik: Bronislav Nosek Tarnopol mellett, egy poros galíciai kisvárosban, Brzeźani-ban látta meg a napvilágot. Atyja, Franz Nosek cseh (morva) puskaműves a Monarchia közös hadseregének kötelékében, édesanyja, Anna Novotny, elismerten szép talpraesett lengyel nő, aki később buziási ingatlankereskedőként is megállta a helyét. Az 1869. július 20.-án született, már kora gyermekségében három nyelven beszélő Bronislaus Antonius,455 a családi tradíciót folytatva, a fegyvemívesi szakma kitanulása után Bécsben lett hadapród. Nincs rá adat, hogy a nála egy esztendővel idősebb kenderesi illetőségű tengerész- hadapróddal, egy bizonyos Horthy Miklóssal megismerkedett volna.456 Hiszen, a két fegyvernem jellegének különbözőségéből fakadóan, a rendszeres érintkezés fizikailag még akkor is lehetetlenné vált volna, ha a korai kapcsolat egyáltalán létrejön: az ifjú Horthy a világtengereken hajózva matróztársaitól tanult újabb nyelveket, míg a szintén kiváló nyelvérzékkel megáldott feltételezett kamaszkori ismerős az Osztrák-Magyar Monarchia távoli garnizonjaiban gyarapította szintúgy 454

Nosek Broniszláv szintén katonai pályára lépő – később a Vezérkar állományába kerülő – fia karrierjét könnyítendő 1932.-ben a Temesváry nevet vette föl! (Nosek -legendá rium 4. és 17. fol.) 455 Nosek -legendárium 4. fol. 456 Horthy Miklós (Kenderes, 1868. június 18. – Estoril, 1957. február 9. , MÉL, I. köt., 741.). Korai kapcsolatuk gyakorlatilag kizárható, mert Horthy, soproni gimnáziumi évei után azonnal a fiumei tengerészakadémiára került, így 1882 – 1886 közötti tengerész kadétiskolai évei során Bécsbe legfeljebb csak tanulmányi kirándulás, vagy rövid magánlátogatás formájában juthatott el, amelyről nincsenek adataink! Vö.Horthy Miklós: Emlékirataim. Budapest, 1993, Európa-História, 10 – 11. Lásd még Doblhoff Lily: Horthy Miklós (3 kiad.). Budapest, 1942, Athenaeum; Gosztonyi Péter: A kormányzó Horthy Miklós és az emigráció . (Második, javított és bővített kiadás). Budapest, 1992, Százszorszép Kiadó, 10 – 12., lásd még, újabban Bencsk 2003, 13 – 15, 19 – 20.


127

szerteágazó nyelismeretét: a délszláv nyelvek, valamint az orosz és ukrán mellett románul és magyarul is megtanult, sőt, még az egyik cigány dialektust is elsajátította.457 Az általa folyékonyan beszélt összesen tíz nyelv közül – napi szinten – a legtöbbet épp Temesváron gyakorolhatta, ahol a XIX. – XX. század fordulóján családalapítás végett letelepedett.458 Felesége – Seemann Jozefin – Küküllő megyei szász asszony,459 ám a családban a “korszellemnek” engedelmeskedve a német nyelv mellett a magyar is járta, mi több a gyerekeket magyar iskolába íratták. Ennélfogva mindnyájan – így Waszlavik Miklósné édesanyja, az 1907.-ben Temesvárott született Nosek Anna is -- noha németül és magyarul egyaránt anyanyelvi szinten írtak és beszéltek, megannyi temesvári “polgár-magyar” nemzedéktársukhoz

hasonlóan

visszavonhatatlanul magyarnak

érezték

és

vallották

magukat.460 A temesvári diákösszeesküvésre koncentráló krónikás itt máris kénytelen megszakítani elbeszélése fonalát: Bronislav Nosek ezek szerint nem magyar nyelvtudásának hiányosságai miatt szorult az amúgy szerb ajkú Zsivánovits kapitány segítségére! Joggal feltételezhetjük, hogy azért igényelt német tolmácsot , hogy fordítás közben időt nyerjen, gondolkodjék, azaz mesterségesen növelje az önkontroll lehetőségét. Erre, megint egyszer a feltevések szintjén, nyilván azért volt szüksége, nehogy olyasmit mondjon, ami nem állt szándékában, magyarán minden elővigyázatosságára szükség volt nehogy elszólja magát! Vagyis, minden jel szerint leplezni, elhallgatni igyekezett valamit . A titoktartás tárgyára (és feltételezett okára) újfent a legendárium adhat valamelyes (és ismét valószerű) “magyarázatot”. Nosek Broniszláv története ugyanis emígy pereg tovább: a nagy világégés az akkor még századosi, majd –1914. szeptemberétől -- őrnagyi rangban szolgáló katonatisztet először szülőföldjére, az orosz frontra, közelebbről a Kárpátok védelmére szólítja, megsebesül, a debreceni rabkórház elfekvőjében csodával határos módon túlél egy tífuszfertőzést, majd temesvári otthonában töltött lábadozása után felépülve Montenegróba, egy Krajlevo nevű városkába vezénylik, amely – ismét a családi naplójegyzetekre hagyatkozva – légvonalban már nincs túl messze a Cattaroi öböltől, ahol a Monarchia hajóhada állomásozik – Horthy admirális vezényletével…461 Nagyon is valószínű tehát, hogy ekkortájt kerülhettek bizalmasabb kapcsolatba.

457

Nosek -legendárium uo., vö. Bencsik 2003, 21 – 28. Lakcíme, már román időben: Str. Aprodul Movilă, nr. 4., Timişoara, V. 459 Seemann Jozefin 1876. augusztus 20.-án Nagysinken született, édesapjáról Seemann Józsefről csupán két adatot őriz a családi krónika: lembergi illetőségű, és Magyarországon két nőt is oltár elé vezetett: 1856-ban Katherina Gaertnert, majd 1875.-ben Nagyszebenben özv. Knollné született Stürzer Katarinát, Jozefin édesanyját (Nosek -legendárium 5. fol.) 460 Vö. Nosek -legendárium 11 – 12. fol. 461 Nosek -legendárium 7 – 9. fol., vö. Bencsik 2003, 57 – 67. 458


128

A “történet” innentől kezdve fölgyorsul: a két, immár javakorabeli férfiú együtt éli meg szeretett Monarchiájuk gyászos összeomlását, mindketten megfogadván magukban, hogy legalább a keleti országrészt – az “integer” Magyarországot – megmentik az enyészettől… Ennek a nemes honfiúi törekvésnek volna része, egyenes következménye – megint egyszer a Nosek-unoka naplójegyzetei szerint – amaz szóbeli “megbízás” (a katonai hierarchiában azonban nyílt parancs ), mely úgy szólt volna, hogy a Károlyi-kormány általános leszerelést elrendelő utasítása folytán Temesvárra hazatért Nosek Broniszláv alezredes tartsa össze – szervezze újjá a Bánságban a frontról visszaözönlő,462 de még hadrafogható tiszteket és legénységüket.463 Ha pedig – “egy szent napon”464 -- a pillanat eljő, vagyis Horthy Miklós – immár a “magyar nemzeti hadsereg” főparancsnoka – azt “üzeni”, akkor – pontosan úgy, amiként a román stratégák és politikusok rémálmaiban szerepelt, valamint a “Levente-Szövetség” vádiratában áll – fegyverezzék le, és szorítsák ki a román hadosztályokat a Bánságból…465 Mit fűzhetne ehhez hozzá a krónikás, akinek képzeletét szakmája írott és íratlan kötelmei szigorú korlátok közé szorítják? Először is tárgyilagosan megállapítja, hogy még az eddiginél is ingoványosabb területre tévedt, hiszen ebben az ügyben a hajdani (ismeretlen) hírszerző újságcikk- gyűjteményére sem támaszkodhat többé, mert azok a nagyszebeni perújrafelvétel 462

Az általános leszereléshez s a magyar véderő újjászervezésére irányuló azt követő erőtlen próbálkozásokra lásd például Romsics 2001, 90 – 94. Lásd bővebben Kratochwil [sic!] Károly: Emlékezés a székely hadosztályról (1918 – 1919), Hadtörténelmi Közlemények , XXX. évfolyam, 1929, 354 – 365. Lásd bővebben Koréh Endre: “Erdélyért”. A székely hadosztály és dandár története 1918 – 1919 . I – II. kötet [szerk. és az utószót írta Bálint István János]. Budapest, 2000, Magyar Ház Könyvek (a továbbiakban: Koréh 2000!). Lásd erről újabban: Kocsis András: Székely dilemma 1919 -ben (Koréh Endre: Erdélyért. A székely hadosztály és dandár története . 1918 – 1919. Bp. 1928 [recte: 1929.], in: Szidiropulosz Archimédesz: Trianon utóélete. Házból -hazából kirekesztett (Irodalmi szemle) . Budapest, 2003, XX. Század Intézet (Kairosz Kiadó), 133 – 139. 463 Az erre vonatkozó – egyelőre számunkra is talányos -- feljegyzés igy fest: “Horthy admirális arra utasitja Nosek ezredest, hogy szervezze meg az Erdélyben állomásozó erőket Horthy hatalomra juttattásához az antant ellen. Míg az ezredes teljesíti a parancsot, az admirális megegyezik az antanttal, nagyapámat munkatársaival együtt elfogják. [Pár pillanattal a letartóztatás előtt – a családi legendárium ezúttal csupán szóbeli emlékfoszlánya szerint – Nosekné, az ablakból látván a román detektívek érkezését az összeesküvők lajstromát sebtében galacsinná gyúrva “megette” azt…].*Temesvárott az antant képviselője egy francia püspök. Nagyanyám Anna leányával együtt jól beszél franciául, együtt könyörögnek a püspöknek kegyelemért, de az hajthatatlan. Jozefin asszony ekkor megszervezi férje szöktetését a börtönből. A kiszabadult ezredest hamarosan újra elfogják s az aradi börtönbe kerül.” Nosek -legendárium 9. fol. (Itt jegyezzük meg, hogy a Nosekunoka, Poór Katalin pletyka-szinten úgy tudja, hogy Noseket egy hölgyismerősüknél bujtatta el hites felesége, ám a barátné feladta vendégét a – gyanúnk szerint már román – hatóságoknak! Természetesen ez az értesülés is még további bizonyításra szorul, akárcsak amaz adat, amely tudni véli, hogy az antant francia “összekötője” egy püspök lett volna… Az viszont történelmi tény, hogy a megszálló francia hadsereg jó néhány tisztje, nem az aldunai testvérnép képviselőivel, hanem a bánsági “vegyes-ajkú” ám magát magyarnak érző bánsági elittel – természetesen kivált azok csinos hölgytagjaival -- rokonszenvezett inkább, s emiatt román diplomáciai tiltakozásra, sőt hivatalos panaszra is sor került. (Vö. A. V. Voevod II., 73.) *Nem zárhatjuk ki, hogy a szóbanforgó névsor azonos az “összeesküvők [ama] listájával”, amelyet ifj. Niamessny Mihály letartóztatásakor kerestek Mitráék, s amelyet – mint láttuk – a “kis vezér” testvérhúga, a talpraesett Magda tüntetett el még idejekorán… (NMM 207 – 208.) 464 Egy kolozsvári újságíró így minősítette a román hatóságok által nem alaptalanul feltételezett, a történelmi Magyarország visszaállítását zászlajára tűző magyar “kém (s katonai szervezet)” összehangolt akciójának kezdetét! Lásd A Kratochvill-Flohr-Ányos kémkedési bünpör hadbirósági főtárgyalása. I. tárgyalási nap, Ellenzék , 1920. szeptember 27. (MOL, K 610, IV. C. [2.]). A kolozsvári román haditörvényszék – egy kivétellel -- felmentéssel végződött végzéséről lásd (egyebek között) bővebben a következő tudósítást: “Ítélet a Kratochwill-pörben. Boross Gyula századost öt évi kényszemunkára itélték, a többi vádlottat felmentették” (Kolozsvár, szept. 30.), Erdélyi Ujság , 1920. október [?] 2. (MOL. K 610 IV. C. 2.) (A felmentett vádlottak névsora: Flohr János tábornok, Kratochwill Károly ezredes, Ányos Aladár alezredes, Kászonyi Zoltán százados, Thurzó Béla mérnök, Péchy Pál kereskedő, uo.) 465 Horthy egyik neves nyugati monográfusa szerint a kormányzó “egy alkalommal azt javasolta, hogy egy ezrednyi erő öccse, István parancsnoksága alatt szivárogjon be Erdélybe, ahol egy Szent Bertalan-éjhez hasonló vérengzés során az «összes büdös oláhot» lemészárolnák. Néhány gondolata annyira valószerűtlen volt, hogy még egyik bizalmasában is felmerült: hátha a kormányzó csak ugratja? Úgy tűnik, Horthy már ekkor hajlamos volt arra, hogy «hangosan gondolkodjon», azaz olyan tervekről és ötletekről is beszámoljon, amelyeket további megfontolás és mérsékelt tanácsadóival való konzultáció után maga vetett el mint kivitelezhetetlen vagy súlyos kellemetlenséggel járó fantazmagóriákat”. Lásd Sakmyster 69., és 80. Az amerikai történész sorai olvastán eggyel több okunk van annak


129

tényénél egyebet alig tartalmaznak. Ismét precízen közlik ugyan a haditörvényszék összetételét,466 és, mint már utaltunk rá, lelkiismeretesen fölsorolják a tárgyalásra hivatalos idézést kapott tanúk nevét. Márpedig Nosek Broniszláv, ismételjük, jó néhány korábbi “ismerősünkkel” együtt, tizenhetedmagával minden kétséget kizáróan köztük szerepel!467 Ugyanakkor szintúgy megcáfolhatatlan (kemény) tény a gravírozott szivardoboz létezése – a titozatos katonatiszt, valamint a többi elítélt sk. aláírásával! A feladatot még tovább nehezíti, hogy erről a sorsdöntő fordulatról

a Nosek-unoka

följegyzései is igen hézagosak, az immár megtörténtnek minősíthető esemény nél egyebet nem rögzítenek. A történész egy dolgot mégis megtehet: újra előveszi ismert és ismeretlen jótevői újságkópiáit. Hátha sokadik nekirugaszkodásra mégis talál valamilyen részletet, fogódzót, ami korábban elkerülte figyelmét, vagy nem tudta értelmezni őket. A Banatul című helyi újság 1920. március 31.- i számában rögtön rá is akad Márton Albert dr. tanúvallomásának román nyelvű változatára, amely mintha árnyaltabb lenne a magyar laptársak verziójánál. Legalábbis a Márton és a köztudomásúan Szegedről érkezett (küldött) Mike József főhadnagy kontaktusát illetően. Ráadásul ebben, minő véletlen, Nosek Broniszláv neve is tüstént felbukkan! A szóbanforgó passzus szószerinti magyar fordításban így fest: “A vádlott [Márton dr.] többféle felvilágosítást ad (nyújt) Mikes [sic!] hadnaggyal való megbeszéléseiről (találkozóiról), aki felfedte előtte jövetelének célját, -- a fehérgárda megalakítását – arra az időre, amely a román csapatok kivonulása és magyar egységekkel való helyettesítése között telik el. Rámutat, hogya csapatok vezényletével a pángermán [érzelmű] Noske ezredes [sic!] lett volna megbízva, akivel ebből az okból [t.i. pángermán attitüdje miatt] Mikes [sic] hadnagy nem rokonszenvezett, aki viszont [vagyis Nosek Broniszláv] mihelyst értesült erről az egész ügyről – mielőtt a felajánlott parancsnoki tisztet elfogadta volna – a szükséges felvilágosításokat kérte [tkp. előzőleg alaposan tájékozódni kívánt].

óvatos feltételezésére, hogy a Noseknek adott (?) szóbeli utasítás esetleg eme később megbánt “fantazmagóriák” közé tartozhatott… (B-KB). Horthynak a románságról kialakított erősen előítéletes véleményét lásd Sakmyster 148.! 466 Elnök: Simon Markovics (Marcovici) ezredes, a biróság tagjai: Ion Grigorescu, Alfred Brutescu (Brusescu) őrnagyok, Sachan és Kabeleu (Cabeleu) századosok. A vádat dr. Virgil Kumbanas (Cumponas) [Cumpănaş] őrnagy-hadbiró képviseli: Védők: dr. Tornya Gyula, Radu Rosetti, és dr. Simon Mateiul. Jegyző Alexandru Georgescu; tolmácsok: először Salamon őrmester, majd – dr. Radu Rosetti javaslatára: dr. Comşulea, vö. Ujság , 1920. november 17., és Temesvári Hirlap , [föltételezhetően] 1920. november 17. (lapkivágatok, lapszám megjelölése nélkül, MOL. K 610, IV. C. 1.) 467 Sorrendben: Virág Nándor, Gehl Ferenc, Jánossy Sándor, Brunner András, Unterveger János, Fiatska Béla, Steiner Ferenc, Mayer Ervin, Schmitzer Jakab, Noszek Broniszláv, Szabolcska Mihály, Schipter János, Bárdosi Ágost dr., Petiescu György, Blaskovics Ferenc, Ferry József, Antus József, Weil Emil. A tárgyalás (és a kor) hangulatának érzékeltetésé céljából idemásoljuk a tudósító kommentárját is: “ – ezek a tanuk jelen vannak. Tiz tanú hiányzik. Hét később jön. Három tanú repatriáltatta magát időközben. Rosetti dr. védő kéri, hogy a hiányzó tanukat, akikkel bizonyitani lehet, hogy a vádlottakat verték, táviratilag hivják meg. A biróság ezt Cumponas dr. ellenvetése után elfogadja. (keltezés nélküli lapkivágat, Temesvári Hirlap , (föltehetően) 1920. november 17. [MOL, K 610, IC. C. 1., vö. “A temesvári Levente-pör ujrafelvételi tárgyalása. Székelyudvarhelyiek a hadbiróság előtt. A tárgyalás első napja”, Ujság, 1920. november 17.; és “A Levente-pör tárgyalása”, Uj Kelet , 1920. november 17. [lapkivágatok u.o.]


130

Azt állítja (hangoztatja) [Márton dr.], hogy sohasem volt kapcsolatban Budapesttel, nem igaz, hogy főtisztek neveit adta volna meg, és nem is kérték tőle ezeket a neveket.”468 A másik, mostani rejtvényünk megfejtése szempontjából izgalmas epizódot – Dér István nyilvános kihallgatásáról beszámolva -- a Temesvári Napló kiküldött munkatársa örökítette meg. A kérdéses szövegrészben ez olvasható: “Elnök [Virgil Economu]: A vizsgálóbirónál [Spiridon Iorgulescu] azt mondotta: nov. 19 – 20. között mondotta önnek Mike, hogyha Erdélyben kitör a forradalom, ő megadja a jelt , a diákok fentartják a rendet, míg a gyári munkások és vasutasok tüzbe [sic!] lépnek a román hadsereg ellen.”469 Ezek a szövegrészek, kivált a Nosek- unokától származó értesülésekkel egybevetve, néhány értelmesnek –

legalábbis,

maradjunk

óvatosak: hihetőnek

--

tetsző megállapítás

megkockáztatására máris elegendőnek és alkalmasnak látszanak: A, Nosek Broniszláv parancsnoki tisztéről Márton Albert dr. minden jel szerint – Mischek Ferenc (az összeesküvés napi teendőivel megbízott, szervezői feladatokat ellátó helyi főember) mellett -- egyeztetett a “magyar nemzeti hadsereg” szegedi “összekötőjével”, Mike József főhadnaggyal (is) B, az egyetlen, “hivatalos” kifogás Nosek ellen – Márton előadásában – az alezredes “pángermán” beállítottsága volt C, Mike személyében megtaláltuk azt a hírnököt, aki – amikor a “helyzet” megérik, vagyis a szervezkedés befejeződik – Horthy “üzenetét” hozza (közvetíti): «jelt ad» Ha viszont ezt a három adatot a családi “prizmán” is átszűrjük, akkor a következő eredményre jutunk: 1, Márton Albert dr. nem azért – vagy nem elsősorban – a miatt ajánlotta Noseket a “fehér gárda” főparancsnokául, mert tagadhatatlanul rátermett, “becsületes”, köztiszteletben álló katonaember volt,470 hanem mert eleve tudott róla, akárcsak Mike, hogy az alezredesnek “magasabb helyről” van megbízása, mi több szóbeli utasítása, titkos parancsa erre (t.i. a földalatti hadsereg, legalábbis annak váza, “törzse” megszevezésére)

468

Banatul , nr. 27, Timişoara, 31 martie 1920. (A “rep.[orter]szignójú tudósítás címe: CURTEA MARŢIALĂ. Procesul complotului “Levente szövetség”). Itt kell megjegyeznünk: a magyar lapokban az áll, hogy Márton Mischek Ferencnek s nem az időközben egérutat nyert Mikének ajánlotta Nosseket, és azzal védte ki amaz fenntartását, miszerint “nagy pángermán” hogy határozottan kijelentette: az alezredes “becsületes ember, s ilyenre van szükség”, Temesvári Hirlap , 1920. március 31., 1. 469 Temesvári Napló , 1920. április 1., címlap [MOL, K 610, IV. C. 1. – az én kiemelésem!-B-KB] 470 Kitüntetései: 1, Ferenc József Rend lovagkereszt, hadiszalagon; 2, Katonai Éredemkereszt III. osztály; 3, Signum Laudis [ezüst] hadiszalagon; 4, Signum Laudis [bronz] vörös hadiszalagon; 5, Károly Csapatkereszt; 6, Sebesülési Érem; 7, II osztályú tiszti Szolgálati Jel; 8, Jubileumi Emlékérem a fegyveres erő számára [1898]; 9, Katonai Jubileumi Kereszt (Nosek -legendárium , 101. fol.)


131

2, állítólagos “pángermán érzelmei” csupán álcául – a román hatóságok megtévesztésére – szolgálnak (hiszen a Nosek-unokától nyert értesülésekkel – s a k. und k . hadseregben szerzett kitüntetéseivel -- szembesítve az égvilágon semmi sem támasztja alá őket)471 3, Márton dr. valóban nem állt kapcsolatban Budapesttel, és leszerelt, vagy tartalékálományba helyezett tisztek lajstromával sem vesződött, minthogy egyikre sem volt szükség: mindkettő Nosek Broniszláv feladata volt. Ha tehát gondolatmenetünk helyesnek bizonyul, akkor nagyságrendekkel megnövekszik annak valószínűsége, hogy tényleg nem Márton Albert dr., s még csak nem is Mike József szegedi katonai hírszerző-főhadnagy, hanem Nosek Broniszláv az egész bánsági összeesküvés valódi kulcsfigurája , személyét, igazi politikai nézeteit és tényleges tevékenységét tehát konspiratív módon – akár valótlan állítások, s megtévesztő adatok terjesztése árán is – titkolni- védeni kell! 472 Ebben az összefüggésben mindjárt más megvilágításba kerülnek “pángermán nézetei”, illetve hiányos (vagy egyáltalán nem létező) magyar nyelvtudásának koholmánya: Zsivánovits Mihály időnyerésre és rejtőzködésre (dezinformációra) szolgáló tolmácskodása…

*

Fura módon egy eleddig “történetünk” csattanójának szánt, így elbeszélésünk vége felé tartogatott forrás-csoportunk is – közvetve legalábbis – a családi krónika feltételezett igazságmagját látszik szilárdítani, mégha persze nem is igazolhatja azt százszázalékos biztonsággal. Ellenben az alant bemutatandó értesülés-halmaznak a korábbiakhoz képest van egy óriási előnye: minden egyes darabja a budai Hadtörténelmi Intézet Levéltárának

egyik fondjából

származik! A szóbanforgó irat-együttest – jóllehet eredeti lelőhelyükön nincsenek időrendi sorrendbe szedve – mi kissé önkényesen (eseménytörténeti rekonstrukciós kísérletünk logikáját követve) kronológiailag kívánjuk feldolgozni. Mondandónkat spontán kommentárokkal kiegészített kimerítő iratismertetéssel kezdjük, majd ennek végén megkíséreljük ilyenformán nyert

471

Adataink és a családi legendáriumból nyert további értesüléseink alapján inkább azt tarthatjuk valószínűnek, hogy – akárcsak Horthy – valódi “homo monarchikus” volt, ám ha választásra kényszerítették, természetesen inkább lett magyar “hazafi”, mint akármelyik utódállam lojális állampolgára (alattvalója), hiszen annak idején Ferenc Józsefre (s a gesamtmonarchie-ra) esküdött fel, s nem Ferdinand román királyra! (B-KB, vö. Bencsik 2003, 25.) 472 Elképzelhető, hogy az egyik védőügyvéd (Horváth József dr.) is be volt “avatva”, mert védőbeszédébe az alábbi – általunk kissé “ködösítő” jellegűnek érzékelt – betétet illesztette: “Nosek Broniszláv alezredes sem volt parancsnok, hozzá csak kérdést intéztek, azonban senki sem közölte vele, hogy meg van választva, vagy ki volna nevezve a szövetség vezetőjének”, Temesvári Hirlap , 1920. április 8., 1.


132

adatainkat az imént vázolt – továbbra is csupán feltételezett – összefüggésrendszerbe helyezni, és alkalmanként – ha szükségesnek látszik – újraértelmezni. Kezdjük egy 1920. április 1.-én (tehát a Levente-per első fordulójával egyidőben) keletkezett – a Fővezérség II. csoportjának

címzett – Bizalmas -jelzetű belső följegyzéssel, mely

ekképpen hangzik: “Egy Temesvárról beérkezett jelentésből van szerencsém közölni az alábbi részleteket: Mike főhadnagy és Dubca hirszerző tisztek Temesvár, Arad és Módoson puccsot terveztek. Versecen 1-2 hét előtt bizalmi embereinket környékezte Mike és szervezésről beszélt. Szigorú intézkedést kérünk, hogy végtére szüntessék meg ily irányú müködésüket.” (Aláírás: Siménfalvy)473 - Az irat elolvasása közben (után) a krónikás első reakciója a meglepetésé, noha az értesülés maga, első pillantásra, beleillik korábbi ismereteinek láncolatába. Ezek szerint Mike József a főkolompos, ő bujtja fel a bánsági városok és nagyközségek zendülésre hajlamos “elemeit”, s mindeközben nem átallja a “társszerv” – úgymond -- «bizalmi embereit» megkörnyékezni. Mindenképpen új mozzanat “Dubca hírszerző” felbukkanása, hiszen vele eddig még semmilyen összefüggésben sem találkoztunk! Az viszont senkit sem lephet meg, hogy a magyar katonai kémszolgálat ágenseit is ellenőrizték. Mióta világ a világ a különféle – egymás “működését” gyakorta átfedő – hírszerző szervek állandó rivalizálásban, éles konkurrencia- harcban állnak egymással – sokszor még akkor is (vagy annál inkább), ha közös “központnak dolgoznak” is… “Valaki” tehát “jelentett” Temesvárról, s ez így volt (van) rendjén… Nincs azonban minden rendben az átirat készítőjének – Siménfalvy Tihamér alezredesnek -- a “nacionáléja” körül, legalábbis jó néhány kérdőjel merül fel a magyar titkosszolgálatokban betöltött valódi (tulajdonképpeni) szerepével kapcsolatban… Mielőtt hevenyészett iratismertetésünket folytatnánk, először róla – s az általa vezetett, irányított szerv (intézmény) valódi “hivatásáról” és valós politikai-adminisztratív súlyáról tartozunk összegezni szórványos ismereteinket: Kezdjük rögtön egy érdekes adattal, mely tudomásunk szerint csupán egyetlen munkában szerepel az eddigi történeti feldolgozásokban: Siménfalvy Tihamér őrnagyi rangban korábban a Kratochwill Ferenc vezérletével Erdélyben és a Partiumban utóvédharcokat folytató Székely Hadosztály beosztott tisztje volt! Forrásunk – A Kratochwill -Flohr -Ányos kémkedési bünpör haditörvényszéki főtárgyalásáról beszámoló föntebb már idézett sajtóanyag – a román elhárítás és hírszerzés adatai alapján szerkesztett vádirat “lényegét” összegezve az alábbi


133

megállapításokat rögzíti: “A magyar soviniszták, hogy a régi magyar királyság határait vissza állitsák, Erdélyben hatalmas kém szervezetet és hadseregszervezetet igyekeztek létesiteni és igy el akarták szakitani Erdélyt Nagyromániától”. -

Itt a krónikásnak a kötelező objektivitás jegyében ismét közbe kell vetnie, hogy a feltételezett szervezkedésre és a román ellenlépésekre a “dolgok” természeténél fogva jóval 1920. június 4.-e előtt került sor, ennélfogva – legalábbis a nemzetközi jog megkerülhetetlen kritériumainak talapzatán – az összeesküvők nem ragadhatták el Erdélyt, a Partiumot és a Bánságot az államjogilag még nem is létező Nagy-Romániától, hanem, fordítva -- az épp szertefoszlóban lévő magyar ellen-mítosz égisze alatt – meg szerették volna őket őrizni az “integer” (történelmi) Magyarország számára…

E pontosítás után térjünk vissza a Kratochwill-per vádiratához, amelyben a továbbiakban – a kolozsvári tudósító fogalmazásában, ám némileg “szerkesztve”, – ez áll: “annak a kém és katonai szervezetnek, amely – úgymond – Magyarországot akarta visszaállítani […] lelke Siménfalvi [sic!] őrnagy, aki [1920. szeptember végén] Budapesten az erdélyi kémszervezet feje.”474 Tegyük azonnal hozzá: nem csak az erdélyié, hanem minden valószínűség szerint, valamennyi “elszakított” területen folyó (vagy csupán tervbe vett) mozgolódás szellemi irányítója és első számú koordinálója! Boros Ferenc és Angyal Béla (cseh)szlovákiai magyar történészek kiterjedt levéltári forrásokat mozgósító kutatási eredményeiből minden kétséget kizáróan tudható, hogy az “irredenta mozgalom” összehangolására valamikor 1920. áprilisának végén Horthyék egy “Titkos Szervezet” névre keresztelt konspiratív intézményt hoztak létre, amelynek élén – legalábbis a “felvidéki mozgalom” esetében – egy katonai személy (Siménfalvy alezredes) és egy polgári személy, a Nemzetiségi Minisztérium képviselője (Kürthy László báró) állt. A Titkos Szervezet legfelső irányítása Kánya követ kezébe került. Politikailag a Külügyminisztériumnak, katonailag a hadvezetőségnek volt alárendelve” – írja Boros Ferenc 1970.-ben megjelent adatgazdag monográfiájában.475 Fiatalabb céhtársa, Angyal Béla magát a szupertitkos dokumentumot is előbányászta, amely – korabeli helyesírásban – így fest: “Megállapodás az elszakadt részeken folytatandó irredenta szervezéséről: Az irredenta legfelsőbb vezetésére egy a kormány ingerencziája alatt álló titkos szerv létesittetik 473

HL, I. 89. VKF, 1920, II. csop. 20.000 – 21970 (32. doboz) 198.[más, áthúzott számozás szerint: 188.] fol. A kipontozott szövegrészek: [Siménfalvy] “a székely hadosztályban szolgált Kratochwill parancsnoksága alatt s mikor az egész hadosztály megadta magát, Brassóba internálták. Innen megszökött”. Lásd Ellenzék , 1920. szeptember 27. (MOL, K 610, IV. C. 2.). Itt jegyezzük meg, hogy Kratochwill egyetlen tiszttársa, avagy beosztottja nevét sem említi meg jelen fejezet 459. számú jegyzetében hivatkozott visszaemlékezéseiben! Ellenben Koréh Endre: “Erdélyért” A székely hadosztály és dandár története . Budapest, 1929, Makkay Zoltán kiadása, I-II. köt. második kiadásában ezt az értesülést megerősíti: Siménfalvy - őrnagyi rangban - “vezérkari főnök” volt, Kratochwill Károlynak alárendelve! (Koréh 2000, 75.) 475 Boros Ferenc: Magyar – csehszlovák kapcsolatok 1918 -1921-ben. Budapest, 1970, Akadémiai Kiadó, 231, (és a hozzá tartozó 57. számú jegyzet!). A szerző itt mond köszönetet Romsics Ignácnak, aki e számára becses adatra felhívta a figyelmét! (B-KB) 474


134

egy polgári és egy katonai egyén vezetése alatt. Ezen szerv politikai kérdésekben a külügyminisztérium, katonai kérdésekben a katonai vezetőségtől kapja az általános irányelvekre vonatkozó utasitásait, úgy azonban, hogy politikai tekintetben a nemzeti kisebbségek miniszterével egyetértően jár el. Ezen központi titkos szerv végrehajtó orgánumaiként társadalmi szervezetek (ligák) létesítendők külön-külön az egyes nemzetiségi csoportok részére. Anyagi támogatás az irredenta czéljaira a kormány illetőleg egyes reszortok részéről kizárólag a központi titkos szerv útján folyósíthatók”.476 E dokumentumokból számos konklúzió adódik, melyek közül soroljunk föl egyelőre hármat: a, valóban Siménfalvy Tihamér az igazi “főnök”, minden információt ő szűr meg, értékel és – megfelelő formában – ő is juttat el “felsőbb helyre”. Teljes joggal érezheti, sőt intézményes hatalmánál fogva el is várhatja tehát, hogy minden bánsági akció az ő tudtával és beleegyezésével történjék b, minden jel szerint Mike József és társai minderről mit sem tudnak, vagy – számunkra egyelőre ismeretlen megfontolásból – nem vesznek tudomást Siménfalvy “hálózatáról”, vagy, más (máshonnan érkező) “eligazításoknak” engedelmeskednek – esetleg fittyet hánynak utasitásainak c, végül, megint egyszer az obligát tárgyilagosság hangján elismerendő, hogy a saját céljaikat következetesen és szívósan követő román hatóságok (és politikai stratégák) nem tévedtek : valóban létezett a legitimnek tételezett, igaznak(jogosnak) tartott és gondviselésszerűnek érzett (román) nemzeti törekvéseiket “hivatalból” keresztezni-aláaknázni igyekvő pest-budai (magyar)

fantomszerv,

s

egyáltalán

nem

légbőlkapottak

a

magyar

“irredenta”

megszervezésére irányuló politikai szándékok sem! Ebből azonban még nem következik, hogy a tényleges szervezkedés – akárcsak 1859-1866 között a Dunai Egyesült Fejedelemségekben (Moldvában és Havaselvén) zajló, Klapka tábornok kezében összefutó akciósorozat – a katonai-politikai siker esélyével (legalábbis reményével) kecsegtető előrehaladott állapotban lett volna! A politikai akarat a francia mintájú központosított -- véganalízisben a nagymagyar álmok rovására megalkotott477 -- nagyromán nemzetállam meghiusítására azonban tagadhatatlanul megvolt , ennélfogva a krónikás nem vonhatja kétségbe a temesvári román hadbíró – Spiridon 476

Lásd Angyal Béla: Érdekvédelem és önszerveződés. Fejezetek a csehszlovákiai magyar pártpolitika történetéből 1918 – 1938 . Galánta – Dunaszerdahely, 2002, Fórum Intézet, Lilium Aurum Könyvkiadó, 50. (és a hozzá tartozó 134. számú végjegyzet!) Megjegyzendő, hogy a dokumentum érkezésének kézzel feltüntetett dátuma: 1920. április 26.[hétfő]! Ebből arra következtethetünk, hogy az ismeretlen körben – föltehetően Horthy tudtával – lezajlott ominózus értkezletre az április 19. – április 23.-a között munkahéten került sor! Ugyancsak itt rója le a szerző szakmai háláját Bárdi Nándornak és Filep Tamás Gusztávnak, akik emez – történeti rekonstrukciójához nélkülözhetetlen – forrás létezéséről tudósították, és Angyal Béla kismonográfiáját beszerezték számára! (B-KB) 477 Lásd erről bővebben Borsi-Kálmán Béla: A román – magyar ellentétek gyökerei. A megbékélés lehetőségei 1989 után (Vázlat), in: BorsiKálmán Béla: Kérdések és álkérdések. Gondolatok a c soportérdek -érvényesítés, a nemzeti önkép és a globális stratégiák összefüggéseiről . Budapest, 2004, Akadémiai Kiadó, 31 – 84. (a továbbiakban: B-KB: Kérdések!)


135

Iorgulescu -- már több alkalommal is idézett “kiszivárogtatása” egyik végkövetkeztetésének igazságmagvát: “Horthy hadserege támadott volna, ami csak azért nem történt meg, mert Horthy nem készült el hadseregének szervezésével ”.478 E rövid kitérő után nézzük tovább mit is tartalmaznak a Mike József és profi szegedi hírszerző kollégái bánsági “müködését” mérlegre tevő iratcsomó további darabjai, illetve milyen rejtett összefüggések hámozhatók ki adataikból – különös tekintettel a bánsági “informátorok” jelentőmunkájára (és feltételezett személyére)? Mindenekelőtt vegyük alaposabban szemügyre Siménfalvy alezredes úr átiratát (tkp. feljelentését) tartalmazó akta első két lapját! A dokumentumon ugyanis az alant következő többlet-értesülések olvashatók, melyekből három fejlemény állapítható meg: a, a “Magyar nemzeti hadsereg Fővezérsége II. csoport b osztály” munkatársa precízen okadatolja a nagytekintélyű kémfőnök megkeresését (érkezett: 1920. IV. 8. ; ikt. száma: 408/64), majd -“további intézkedés végett” – leküldi a Szegedi Nyilvántartó osztálynak; b, ott is annak rendje s módja szerint nyilvántartásba veszik (érkezett: Szeged, 1920. évi április hó 20.; ikt. szám: 225-hir/1920, mellékletet nem tartalmaz), ám valaki (kézjegye alapján valószínűleg Dolerecsny őrnagy, oszt. vez.) kézzel – emlékeztetőül még ráírja: “Mike főh. alkalomadtán jelentés”.479 Mindebből világosan látszik, hogy a Vezérkar hírszerzési és nyilvántartási osztálya egyaránt máris igen komolyan vette Siménfalvy Tihamér nyomatékos kérését. (Talán, mert informálisan tudták, hogy épp azon a munkahéten kapott hírszerzési és konspirációs ügyekben, ha nem is teljhatalmat, mindenestre szabadkezet elöljáróitól…) És méltán, az irat legalján, a következő lapra átnyúlóan a titokzatos Mike főhadnagy első írásos “jelentkezését” regisztrálhatjuk: “Jelentem, hogy szervezéssel nem foglalkoztam és nem is foglalkoztam soha. A kapott parancs értelmében járok el.Nem tudom, hogy honnan származnak az alapot teljesen nélkülöző hirek. Dupcával egyáltalán nem érintkezem, Temesvár, Modoson [sic!] már december óta nem voltam.-Verseczen hirszerzés céljából voltam. Különben is erre vonatkozólag, t.i. hogy kizárólag hirszerzéssel foglakozzam,- ismételten parancsot kaptam! Jelentés csak tévedésen vagy rossz indulatú informatióból eredhet.”(1920. IV./20. ; aláírás: Mikefőhadnagy [sic!]480

478

Szenzáció, 1920. március 21., 6. (kiemelés az eredetiben! – B-KB) Hl, I. 89. VKF, 1920, II. csop. 20 000 – 21970, 32. doboz, 198 (más, áthúzott, számozás szerint: 188.fol.). E Mike számára nem sok jót jelentő följegyzés mögött egy másik munkatárs szignója betüzhető ki: Homonnay! (A továbbiakban: Mike-vizsgálat !) 480 Mike-vizsgálat , uo. (kiemelés az eredetiben!).! 479


136

A gépezet tehát beindult: a szegedi nyilvántartó iroda emez intézkedéseket visszaküldi a feladónak,481 és a Magyar nemzeti hadsereg Fővezérsége II. csoport b osztálya rögvest nyugtázza is az irat kézhez vételét! (érkezett: 1920. ápr. 26.-án; ikt. sz.: ad/408/54; 0 melléklet). Valaki, 1920. április 26.- i dátummal nagy betűkkel még ráírja: “Lássa Siménfalvy Úr!” [sic!] - Itt, emlékeztető gyanánt, a krónikás ismét közbeszól, és – egyelőre – két tényt igyekszik tudatosítani olvasójában: 1, Mike minden bizonnyal igazat mondott (írt), amikor igazoló jelentésében azt állította, hogy 1919. december (eleje) óta messze elkerülte Temesvárt, hiszen gyér forrásainkból eddig is gyanítható volt, hogy 1919. november 24.-én vagy már a fogdából szökött meg, vagy – idejében megneszelvén a román elhárítás készülő razziáját – a letartóztatást megelőzve sikerült azonnal kereket oldania; b, eddigi adataink inkább a temesvári “informátor” állításait látszanak inkább alátámasztani (t.i. Mike mintha időnként valóban túllépte volna hatáskörét482 …); c, máris “érdekesnek” találhatjuk, hogy sem Siménfalvy följelentése, sem Mike igazoló nyilatkozata említést sem tesz Bajza (Bajzáth) Gyula ugyancsak szegedi illetőségű “kollégáról”…(Akiről pedig ezidáig úgy “tudtuk”, hogy 1919 őszderekán együtt érkezett és “dolgozott” Mikével Temesvárott…) De lépjünk tovább: mint az várható volt, Siménfalvy nem hagyja annyiban a dolgot, és – 149. szám/1920 . iktatószámmal, s újfent Bizalmas jelzettel – új megkeresést diktál titkárnőjének (titoknokának). A Budapest, 1920. május 11.- i keltezésű dokumentum – “történetünk” mélyebb megértése szemszögéből első pillantásra igencsak ígéretes módon – a következő “megjegyzéseket” tartalmazza: “Teljesen megbizhatólag több oldalról megerősitést nyert azon állitás, hogy Mike főhadnagy Temesváron a belszervezésben önként müködött. E célra az általa szervezett és fiatal meggondolatlan gyerekekből álló «Levente Szövetség»-et használta fel, akiknek fecsegése folytán pattant ki az egész ügy. Hogy Mike főhadnagy a belszervezésben önként müködött, megállapitható a hadbirói tárgyalást leiró temesvári lapokból és a mellékelt röpiratból is. Kérem Mike főhadnagyot meggondolatlan, könnyelmű eljárásáért, mely végeredményképen 2 ember halálraitélését, 45 ember 5-20 évi bebörtönzését, stb. stb. vonta maga után – szigoruan felelősségre vonni.”483 481

Dolerecsny őrnagy kézzel még egy kiegészító megjegyzést fűz az aktához: “Dupcát szintén ismételten utasitottam, hogy mással mint hirszerzéssel foglalkozni tilos.-” uo. 482 Lásd ehhez, egyebek közt az alábbi, a Levente-per első napján elhangzott párbeszédet: Ügyész [S. Iorgulescu]: Ismerte-e Mikét? Ki mutatta be Önnek? ; Vádlott [Mischek Ferenc]: Mikét egyszer láttam egy kávéházban. Hosszufalusy mutatta be, de nem tudtam, hogy főhadnagy.; Elnök [V. Economu]: Ha nem ismerte Mikét, honnan vallotta ön azt, hogy Mike a «Levente-Szövetség» szervezéséért volt itt?; Vádlott [Mischek F.]: Ezt én csak akkor tudtam meg, mikor már mindenki tudta a városban, de hallottam az ügyet részletesen a csendőrlaktanyában, kihallgatásomkor” (Temesvári Napló , 1920. március 31., 2., MOl, K 610, IV. C. 1.) 483 Uo. 197. (187.) fol. (Az irat első bekezdése így fest: “A f. évi ad.408/54 számú ügydarabot a következő megjegyzésekkel származtatom vissza:; 2 melléklet; Szerecsen utca 67 szám; Telefon: 113 – 89.)


137

Az átiratot ismét a szokásos rituálé szerint iktatják,484 majd valaki (eddigi szereplőinktől különböző kézírású, föltehetően szintén magasrangú vezérkari tiszt) írásba foglalja a Nyilvántartó Iroda “B” osztályának – az ismételt “jelzéssel” kapcsolatos – változóban lévő álláspontját, ilyenformán: “Nyilvántartó osztály Szeged A fenti jelentés mellékletéből kitünik, hogy Mike fhgy. Temesvárott a belszervezésben közremüködött. Nevezett ezért felelősségre vonandó és a jövőre nézve szigorúan kioktatandó.” Majd utána – jellegzetes balra dőlő szögletes betükkel, minden jel szerint Stojakovics Döme kézírásával – “Vele a tárgyban jegyzőkönyv felveendő.” (Aláírás: Stojakovics)485 Siménfalvy “intenciói” ezek szerint meghallgatásra találtak. Ez prózaibban fogalmazva annyit tesz, hogy Mikét “bemószerolták”, aligha kerülhet el egy kínosnak ígérkező belső vizsgálatot… És hogy mennyire szorult körülötte a hurok, arra nézvést ide másoljuk Siménfalvy második – immár súlyos elmarasztalást követelő –326. szám./1920. Bizalmas! jelzetű feljelentését: “Vezérkar főnöke nyilvántaró csoport vezetőjének Budapest, 1920. junius 3. -án

Budapest

1,Megszállt területről Temesvárról ide érkezett Vasády nevü úriember, ki üzletemnek egyik főrészvényese volt, jelenti és ezt egyik futárom is megerősiti, hogy Mike főhadnagy dacára az ismételten kiadott tilalmaknak, a Bánságban szervezkedéssel foglalkozik. Mikének egy Szántó nevezetü kiküldöttje Jákó és Nagy Endre temesvári urakat szervezkedés ügyében fölkereste. Mindkettőhöz «van-e és mennyire van kifejlődve a szervezkedés és ki annak a feje?» kérdéseket intézte. Ezen megnevezett urakon kívűl mások is lettek hasonló megkeresésekkel zaklatva. 2, Kérem végtére ezen eljárást beszüntetni és Mike főhadnagy ellen, ki [a] temesvári elitélteknek is a szerencsétlenségét okozta, birói eljárást meginditani. Vasádi úr és futárom a tények valódiságát igazolni fogják.”486

*

484

Pecsét: MAGYAR KIRÁLYI VEZÉRKAR FŐNÖKE Érkezett: 1920. május hó 13n 513/53 vk. ny. b. oszt.; 2 drb. mell. (A pecsétvonalán kívűl két újabb adat: V/13 mk; előszám: 408/54) 485 Mike-vizsgálat , uo. 197. (187.) fol. 486 Uo. 199. (189.) fol. (Ugyanaz a pecsét, mint a 483. sz. jegyzetben; érkezett: 1920. junius hó 4n; 604/5ö vk. ny b oszt. / drb. mell.)


138

Itt az értelmezés (tkp. rejtvényfejtés) megkönnyítése végett érdemesnek látszik egy rövid pihenőt tartanunk, hiszen Siménfalvy “átirata” jó néhány – történetünk szemszögéből szerfölött izgalmas – mozzanatot tartalmaz: Ragadjuk ki mindjárt a “Vasády nevü úriembert”, akit persze nem találtunk meg az 1914-es temesvári lakónévsorban! Ez ugyan nem sokat jelent, mert igencsak elképzelhető, hogy fedőnévvel van dolgunk. Annál is inkább, mert nincs róla tudomásunk, hogy Siménfalvy Tihamér korábban “üzletember” lett volna,487 al-és fővállalkozókkal – kiterjedt business hálózattal! Alighanem itt egy másfajta “network” kódolására bukkantunk. (Hiszen manapság is nem egy szakszolgálat kedvelt beceneve a Cég…) Feltevésünket látszik megerősíteni az a szokatlan szókapcsolat is, miszerint a “főrészvényes” – mi mást is tehetne – “jelent”, méghozzá Mike főhadnagyot és beosztottját ismételten igen rossz színben feltüntető “információkat”… Tovább nehezíti rébuszfejtő munkánkat az is, hogy a minden jel szerint Mike “hálózatához” tartozó “Jákó” ugyan szintén nem szerepel az utolsó békeév címtárában, “Nagy” viszont igen: Nagy Endre postatiszt, Erzsébetváros, Királyutca [sic!] 13”!488 Ezen a ponton azonban elfogy a “tudományunk”, egyszerűen fogalmunk sincs róla, miként magyarázható az, hogy némely ügynököket kódolnak, másokat nem, vagy csak részben. (Pedig nyilvánvaló, hogy minden részletnek adott esetben életbevágó fontossága lehet…) Bele kell törődnünk, hogy speciális képzés híján igazi “mélységeiben” (árnyalataiban) sohasem fogjuk megérteni a “különleges szolgálatok” észjárását…489 487

Nem tud erről az egyik legalaposabb magyar történész, Major Zoltán sem, aki Bánffy Miklós: Huszonöt év című emlékiratának (kritikai) kiadásához készített jegyzeteiben mindössze ennyit ír: a rejtélyes férfiúról “Siménfalvy Tihamér ezredes, Horthy bizalmi embere, több szélsőjobboldali titkosszervezet tagja”, lásd Bánffy 209. (31. számú jegyzet!) Személyéről és hivatali előmeneteléről egy “Megsemmisitendő akták jegyzéke” című (meg nem semmisített) – Fontos jelzetű – belső följegyzésben az alábbi adatokat találtuk: Magyar Királyi Vezérkar Főnöke 1. melléklet 7931/bi. Szám vk. szü. 1920 NÉVJEGYZÉK A vezérkari törzstisztekről, kik már előléptek, de jelen rendfokozatok [sic!] után illetékes egy évi előnyzésben még nem részesültek Évfolyam: 1895 Név: Siménfalvy Tihamér Rendfokozat: ezredes Előnyzésre jogosult Hány év (számokban): 1 Mely rendfokozathoz: ezredes: Rang [31 R. h. szerint]: ezredes Előnyzése után mely évfolyamba tartozik: 1894 [sic!] uj rangja: később meghatározandó ki után sorol: Zeidner* után Megjegyzés: Előlépt. Folyamatban * Zeidner Gusztáv ezredes ugyanezen – csak Siménfalvy adataira összpontosító – listán közvetlenül Siménfalvy ezs előtt szerepel! (B-KB) Lásd HL, I. 89. VKF 1920, 38. doboz, 312. (más számozás szerint: 689.) fol. 488 TC 1914, 92. 489 Vö. a “nagy generációhoz” tartozó, a hetvenes évek közepe táján Szolnokon bezupált Forró Tamásnak [sz. 1949. április 17.], nála egy évvel fiatalabb nemzedéktársa [Szilágyi Ákos, sz. 1950. június 18.] valódi nevét adományozták “fedőnév” gyanánt: “Szilágyi Ákos” (munkadossziéjának jelzete: M 39 – 825, megnyitásának dátuma: 1976. szeptember 9.; lásd Laczik Erika: Rendszerváltó újságíró apró hibával. Részletek a “Szilágyi Ákos” fedőnevű ügynök munkadossziéjából, Magyar Nemzet , 2004. november 8., 5. (Ember legyen a talpán, aki érti ennek “logikáját”…Lásd még Kunstár Csaba: Fedőnevek költészete, Népszabadság , 2004. november 27., 7. p. Vö. Biográf. Ki kicsoda 2002. Kortársaink életrajzi lexikona [Főszerk. Hermann Péter]. Budapest, 2001, Enciklopédia Kiadó, 556., és 1716 – 1717.)


139

Még komolyabb fejtörést okoz számunkra Siménfalvy dörgedelmének az a betétje, amely tudni véli, hogy Mike főhadnagy – akiben eddigi ismereteink szerint, s főként a “Levente-per” folyamán elhangzott tanúvallomások alapján magunk is a temesvári összeesküvés “első mozgatóját” gyanítottuk – aziránt érdeklődött (volna) – ráadásul nem is személyesen, hanem egy “közvetítő” révén – miszerint: «Van-e és mennyire van kifejlődve a szervezkedés és ki annak a feje?» Ez az állítólagos “kérdés” olyannyira abszurd, hogy a denunciáló átirat belső logikájának is ellentmond: ha ugyanis Mike főhadnagy hírszerző munkája mellett (vagy helyette) “a Bánságban szervezkedéssel foglalkozik”, akkor a legkevesebb, amit tudnia illene, hogy ki az általa elindított (irányított) mozgolódás főembere. Más szóval ez az okfejtés “nem stimmel”. Valaki, ismét nem tudni miért, és kinek (kiknek) a szándékait követve, vagy közvetítve (netán azokat leplezve, ködösítve), megint egyszer valótlant állít, csúsztat, “dezinformál”. Ellenben ez esetben is kétségbevonhatatlan (kemény) tény, hogy Siménfalvy akarata most is érvényesül: a második számú denunciáció aktájának hátlapján ugyanis ez a tömör, a Vezérkari Főnök nyilvántartó irodája által kibocsátott – a Szegedi Nyilvt. Osztály címzésű -- utasítás olvasható: “Az osztály jelentse, hogy Mike főhadnagyról, az eddigi tapasztalatok alapján mi a véleménye és hogy szükségesnek tartja-e a birói vizsgálat meginditását”.490 Először, még június végén Mike munkatársát “veszik elő”, akinek kihallgatásáról az alábbi irat maradt fenn a Hadtörténelmi Intézet Levéltárában . (Rejtvényünk megfejthetőségét némiképp könnyítendő az utolsó bekezdés kivételével ezt a becses kézírásos forrásunkat is betűhíven fejezetünk főszövegében tesszük közé!): “Jegyzőkönyv felvétetett Szegeden, 1920. junius hó 25-én, a szegedi katonai nyilvántartó osztályhoz beosztott Szántó Pál e. é. [sic!] önkéntes őrmesterrel, az ellene tett feljelentés tárgyában, mely őt belszervezési tevékenységgel vádolja. Kérdés : “1, Ismer e egy Vasádi nevü úri embert?” Válasz: “Vasádi nevü urat nem ismerek, ellenben Vasádi nevü úrhoz kaptam utasitásokat Mike főhadnagy urtól, hogy az illetőtöl (ki Mike főhadnagy úr bizalmi embere volt), hirszerzésre vonatkozó adatokat hozzak el.”

490

Mike-vizsgálat , uo. 199. (188.) fol. számozatlan hátlapja! Rajta még két följegyzés: v.k., illetve a dátum: VI/8; Aláírás: Stojakovics [Sztójay Döme néven előbb katonai attasé, majd Magyarország berlini nagykövete, végül 1944 március 19.-étől mintegy fél éven át miniszterelnök, vö. Kalapis Zoltán: Életrajzi kalauz. Ezer magyar biográfia a délszláv országokból. III. köt. P – ZS. Újvidék, é.n., Forum Kiadó, 934 – 935. (a tövábbiakban: Kalapis I-II-III!)] (Az iratot a Szegedi Nyilvántartó Osztály 1920. június 24.-i dátummal, és 225/8 hir/1920 sz. jelzettel iktatta! Uo.


140

Kérdés: “2, Adott e Önnek Mike főhadnagy utasítást, amely nem tisztán a hirszerzéssel függ össze, illetve adott e bármilyen utasitást belszervezésre vonatkozólag?” Válasz: “Mike főhadnagy úr kizárólag csak hirszerzésre vonatkozó utasitásokat adott s belszervezésről még csak nem is beszélt.” Kérdés : “3, Igaz e, hogy Ön Jákó és Nagy Endre urakat Temesvárott fölkereste és mindkettőhöz «van e és mennyire kifejlődve a szervezkedés és ki annak a feje?» kérdéseket intézte?” Válas z: “Hogy Jákó és Nagy Endre urakat felkerestem az tény, de hozzájuk is megbizásom volt Mike főhadnagy urtól, mert Jákó és Nagy Endre urak szintén a Mike főhadnagy bizalmi emberei voltak és adatok gyüjtésével bizta meg [őket], amiket nekem a főhadnagy úr utasitásai szerint illető uraktól el kellett volna hozzak. ad 2. [sic!] Azonkivül Nagy Endre urat arra kértem, hogy amennyiben én Varazsdi [sic!] urat, akihez szintén volt utasitásom nem ismerem mutasson be neki, azonban ő ezt meg tagadta, és azt mondta, hogy ha én majd megkeresem Szegeden azt az utat, amelyen ők érintkeznek és jelentkezem náluk, akkor szivesen rendelkezésemre áll. Azután természetesen csak olyan dolgokról beszélgettünk melyek sem a hirszerzésre nem nem [sic!] vonatkoztak sem pedig a belszervezéssel kapcsolatban nem állottak. Én belszervezésre vonatkozó dolgokat, illető uraktól egyáltalán nem kérdeztem és így a kérdésben említett szavakat sem használtam.”491 Szántó őrmester tehát minden részletében tagadja az ellene és “főnöke” terhére felhozott vádakat, ám elbeszéléséből mégis kihámozhatunk néhány fura dolgot: 1, “Vasádi” annyira “védett” személy, hogy hálózati társa – Nagy Endre, a temesvári posta alkalmazottja – nem hajlandó a hivatalos missziót teljesítő hírszerző altisztnek bemutatni, holott – papíron és elvileg – mindhárman Mike főhadnagy – vagyis a szegedi katonai kémszolgálat – emberei 2, “Vasádi” feladja “összekötőjét” (tartótisztjét) – Mikét --, ami csak úgy lehetséges, ha egy másik «cégnek» (a Siménfalvyénak) is “dolgozik”. Vagyis ez esetben az “átfedés” enyhén szólva problematikus…

491

Mike-vizsgálat uo. 195 – 196. (185 – 186). fol. Az utolsó kérdés: “Más valakit felkeresett e és milyen ügyben?” Válasz : “Temesvárott még Ferenczi ne[vü] urat kerestem fel, akihez főhadnagy urtól egy kis cédulát vittem és a cédula át adása után azon adatok átadására kértem, melyekkel a főhadnagy úr őt megbizta. A cédulán pusztán Mike főhadnagy aláírása volt és igazolásomat Ferenczi úr előtt szolgálta. Ferenczi úr azonban adatokkal nem rendelkezvén (katonai hirszerző adatokról volt szó) engem Nagy Endre urhoz utasított. A jegyzőkönyv előttem felolvastatott s azt helyesnek minősitem és kijelentem, hogy arra bármikor esküt is teszek. Aláirás: Szántó Pál e. é. őrmester. Előttünk: Jelú [? nehezen olvasható név] szds; Egger szds.., uo. 196. (186.) fol. Az 1914-es temesvári címtárban a következő Ferenczy [sic!] családnevű egyéneket találtuk (sorrendben): 1, Károly, csatornázási és vizvezetékszerelő, Erzsébetváros, Helvét utca 10.; 2, Sándor, megyei alispán, Belváros, Losonczy tér 5.; 3, Lajos (I)erdőfelügyelő, Józsefváros, Kossuth lajos utca 4.; 4, Lajos (II), háztulajdonos, nyug. főszolgabiró, Erzsébetváros, Dózsa utca 13.; 5, Kálmán kataszteri biztos, Gyárváros, Bárány utca 6. ; 6, József, festőmüvész, Józsefváros, Begabalsor 6.; 7, István, háztulajdonos, korcsmáros, Gyárváros Rékási út 37., TC 1914, 31. (Egyéb fogódzók hiányában természetesen nem állapítható meg, melyikük volt Mike főhgy. “bizalmi embere”…)


141

3, Hosszas “előtanulmányunknak” hála váratlanul értelmezni tudjuk Nagy Endre, Szántó őrmester jóvoltából megörökített – egyébként kibúvónak szánt (“Vasádi” inkognitóját biztosító) legrejtélyesebb mondatát, t.i. a “szegedi utat, amelyen ők érintkeznek”! A titok nyitja Nagy “postatiszti” munkakörében keresendő: a temesvári szervezkedés kulcsemberei (Dolch, Schuch, sőt talán Niamessny is!) paradox módon lebukásukig a Szeged és Temesvár között végig üzemképes – a két város francia hadtestparancsnokságait összekötő – távíró-és telefonvonalakat használták…492 Gyaníthatóan Mike József főhadnagy “bizalmi emberei” közé tartozhatott azon egyének többsége is (de egy részük minden bizonnyal), akik a Vásárhelyi Károly főtisztviselő á ltal Temesváron irt helyzetjelentések 1920. év

493

feliratú, szintúgy a Hadtörténelmi Levéltár ban

őrzött terjedelmes jelentés- füzérben fordulnak elő. Maga a raportőr kiléte sem teljesen érdektelen, már csupán azért sem, mert személye minden kétséget kizáróan azonosítható: “Vásárhelyi Károly, háztulajdonos, katonai számtiszt, Erzsébetváros, Királyutca 27”.494 Vásárhelyi tehát nincs “fedésben”, ráadásul, miként az ő esete is bizonyítani látszik: az 1914-es temesvári lakónévsor akkurátusan feltüntetett adathalmazából eléggé egyértelműen kiviláglik, hogy a “szegediek” igyekeztek szakmabeliek, illetve rokonfoglalkozást üző személyek közül választani “ügyfeleiket”. Az 1920. október 2. és 1921. január 6.-a között keletkezett német nyelvű gótbetűs beszámolók kimerítő ismertetésétől két okból tekintünk most el: a, mert Vásárhelyi a Leventeper I. fordulója – tehát 1920. április 7.-e -- után szerkesztette őket, így arra vonatkozólag egyetlen értesülést sem tartalmaznak; b, eleve igen csekély mennyiségben találunk bennük olyan mozzanatokat is, amelyek magánnyomozói munkánkat jelentősen előrevinnék. Ám még így is akadnak benne “érdekességek”! Példának okáért rögtön az a híradás, miszerint – 1920. őszén – magyar konzulátus működne Bukarestben, amely előszeretettel szériában állítana ki “Amerikába szóló útleveleket bolsevikieknek”.495 (Ez azért meglepő, mert mind ez ideig úgy tudtuk, hogy 1918. november vége és 1921. január eleje között szünetelt a rutinjellegű diplomáciai kontaktus a két – stratégiailag és történelmileg ellenkező irányban mozgó - ország között. Ha viszont Vásárhelyi értesülése megfelel a valóságnak, már több az esélye annak, hogy a “Levente-per” sajtóanyagát mégis valamelyik konzuli alkalmazott, vagy

492

Lásd például Szenzáció , 1920. március 21., 4. (A tény annyira döbbenetes, hogy Tornya Gyula védőügyvédet zárt ülésen “világosítják fel” a román vádhatóság emberei aról, hogy ez igenis lehetséges volt! Vö. Temesvári Hirlap, 1920. április 3., 2. Lásd még Mischek – Dolchra hivatkozó – vallomását is! (Temesvári Hirlap , 1920. március 31. 1.). Vö. NMM 218. 493 HL, I. 89. VKF, II. csop. számnélküli iratok 1920, 36. (doboz), 3 – 20. (815 – 832.) fol. (Lásd még jelen fejezet 101. számú jegyzetében is! A továbbiakban: Vásárhelyi -raport !) A gótbetűs kézirat feldolgozásához nyújtott értékes szakmai és önzetlen baráti segítségért Ress Imrének tartozunk hálával! (B-KB) 494 TC 1914, 140. 495 Vásárhelyi -raport , (Temesvár, am 20. Oktober 1920.) 6. (818.) fol.


142

diplomatának álcázott magyar hírszerző juttatta el futár-küldemény formájában szegedi és budapesti főnökeinek…) Vásárhelyi emez állításának valóságtartalmát azért (is) kell alaposabban mérlegelnünk, mert ezt több alkalommal is azzal a kéréssel toldja meg, hogy őt és egy Alvis Fiel nevű közeli munkatársát -- “aki magyarországi emigráns de nem szocialista” -- “osszák be a bukaresti magyar konzulátushoz, s [ezentúl] onnan kapják a díjazást, ami most [1920. októberében] – úgymond – nagyon kevés, mert 1 Lei 5-6 korona”. Magukat ajánlandó Vásárhelyi még előadja, hogy mindketten “nagyon hasznosak lehetnek Temesvár környékén”, mivel Fiel “jól tud szerbül és németül, ő maga pedig románul és németül”.496 (Sőt, németül nyilván jobban ír, mint magyarul, különben miért is szerkesztené Goethe és Schiller nyelvén a “szegedi központ” számára készített “helyzetjelentéseit”…) Ugyanebben a raportban említ néhány további nevet, akik vélhetően vagy máris tagjai a “hálózatnak”, vagy ajánlatos volna “beszervezni” őket. Ezek közül a krónikás két egyént talál igazán “izgalmasnak”! Az elsővel kutakodása során még nem találkozott (“Riha [Schir?] volt temesvári ellátó tiszt”, aki “most a csehszlovák követség szolgálatában gyakran utazgat Temesvár és Bukarest között”, és – legalábbis a szorgos temesvári ügynök szerint – “hajlandó [volna] magyar felderítő szolgálatra”. A másik név viselője már nem teljesen ismeretlen, előfordult már a “Levente Szövetség” tengeri kígyó jellegű peranyagában: “Röhling őrnagy”. Róla két – történetünk szempontjából fontosnak látszó – tény derül ki: 1, bizonyíthatóan tagja a temesközi “network”-nek, hiszen fizetést – “illetményt” – húz Vásárhelyitől, aki “civilben”, mint már volt róla szó, “számtiszt”, legalábbis ez volt az eredeti, “békebeli” foglalkozása.; 2, egy Foisbert (Foislbt?) nevű kollégája feljelenti a román hatóságoknál azzal a váddal, hogy ő maga is “összekötő tiszt” volna – emiatt többször ki is hallgatják.497 Kérdés, hogy kinek az “összekötője”? A “szegedieknek”-e, miként a többiek, vagy valamilyen más “központnak”? Ez a felvetés azért nem teljesen megalapozatlan, mert Röhling Miklóst korábban Nosek Broniszláv egyik lehetséges helyetteseként emlegették…498 Márpedig ha ez igaz, akkor viszont egy arasznyival ismét közelebb jutottunk feladványunk megoldásához…

496

Uo. (Temesvár am 9. Oktober 1920), 5. (817.) fol Vásárhelyi -raport (1920. október 9., október 31., valamint egy föltehetően szeptemberi keltezésű töredék!), 4. (816.), 9. (821.), 22. (834.) fol. 498 Idézet Mischek Ferenc tanúvallomásából (a kolozsvári laptudósító interpretálásában): “Berichel, Robling [sic!], Brenner őrnagyok és Noszek [!] alezredes a románok kivonulása esetén vették volna át a karhatalom vezetését”, lásd Ellenzék, 1920. április 2. (lapkivágat, MOL, K 610, IV. C. 1.) (Vö. jelen fejezet 183. számú jegyzetével!) 497


143

Végül egy újabb érdekfeszítő állítás: 1920. decemberében a románok is népszámlálást rendelnek el, akárcsak két esztendővel korábban a “Bánáti Néptanács” vezetői, illetve - már 1919. márciusában (s a kutakodást már csak a temesvári intelligencia és tisztviselő-réteg etnikai összetételének firtatására szűkítve) – a várost és vidékét megszálló szerbek, azzal a különbséggel, hogy ezt ők egyfelől taktikusan sorozással kötik egybe, másrészt pedig rögvest “kimutatják”, hogy máris több román él Temesvárott, mint magyar, ami a raportőr által is szóba hozott masszív “repatriál[ta]ási hullám” ellenére is meglehetősen váratlan fejlemény…Olyannyira, hogy a Temesvárer Zeitung

egyik közelebbről meg nem jelölt

(valószínűleg 1920. Karácsonya táján megjelent) száma – Vásárhelyi szerint – “nagy csalásnak” minősíti.499 Ennek ellenére nyilván valamiféle csodavárás jegyében a temesvári “polgár- magyarok” – a trianoni végzés után fél évvel – még mindig abban reménykednek, hogy a népszavazás eredményeképp “e terület - mégis - magyar lesz”. Holott Vásárhelyi raportjából is feketén fehéren kiderül, hogy “hiányzik a pénz a szervezéshez”.500 Mindazonáltal a derék bánsági “bizalmi ember” úgy értesült, hogy állítólag repülőgépről röpcédulákat szórtak le Temesváron, amelyben arra buzdítják a helyi lakosságot, hogy a referendumon a magyarokra szavazzanak. S végül még egy utolsó “kemény” információ: Vásárhelyi jelentéseiből félreérthetetlenül kiderül, hogy a zavaros és képlékeny háború (és forradalmak) utáni gazdasági-politikai s államjogi helyzet ellenére a banki átutalások Budapest (Szeged, Békéscsaba) és Temesvár között az Erzsébetvárosi Takarékpénztár csatornáin keresztül viszonylagos biztonsággal és rendszerességgel tovább folytak. Ez úton történtek, ha nagy kihagyásokkal is a hálózati tagoknak folyósított “javadalmazások”, ebből pedig némi fantáziával arra is gondolhatunk, hogy szükség esetén akár nagyobb volumenű pénzmozgás is elképzelhető (volt). Valahogy úgy, és arra a célra, amiként a román vádhatóság – besúgás alapján, vagy a nélkül – feltételezte, ám bizonyítani már nem tudta. Ez így utólag annál is inkább lehetségesnek (legalábbis elképzelhetőnek) látszik, mert a hálózat – “Sztamorai igazgató”501 személyében – beépített emberrel rendelkezik a “régi temesvári Takarékpénztár” munkatársai között, aki –

Vásárhelyi

fogalmazásában –

“megfelelően titkot tart”…502 499

Az erőteljes, és igen hatékony “romanizáló” módszerekhez lásd különösen Borbély Andor – Dr. Fall Endre: Román uralom Erdélyben. Herczeg Ferenc előszavával . Budapest, 1936, Kiadja a Magyar Reviziós Liga (a Bánságra és Temesvárra lásd 15 – 16, 69 – 70, 111 – 113.) 500 Vásárhelyi -raport (“Temesvár am 26. Dezember 920”), 13. (825 – 826.) fol. 501 “Sztamorai János, háztulajd., takarék pénztári igazgató, Erzsébetváros, Dózsautca 33.”, TC 1914, 130. 502 Uo. 22. (834.) fol. Ugyancsak “megbízhatóságára” vall, hogy - Fülöpp Béla, dr. Hilt Lajos, Kabos Ármin, Lendvai Jenő, Légrády István, Márton Albert dr., Nemes József, Pogány Mihály, Rech K. Géza, Róna Ignác dr., Szappanos Gyula, Sztura Szilárd mellett Sztamorai János is tagja a a Márton Albert szervezésében 1919 május 5.-én megalakult “Temesvári Polgári Szövetség”-nek! Lásd Jakabffy – Páll 27. (Egy adat


144

*

Mindezek után természetesen nem tekinthetünk el a “szegedi (fő)összekötő”, Mike József kihallgatását rögzítő akta publikálásától sem, mely – csonkítatlan és betűhív formában – így fest: Szegedi nyilvántartó osztály JEGYZŐKÖNYV Felvétetett Szegeden 1920 julius hó 23.n Mike józsef [sic!] főhadnaggyal a vkf 513/53 vk. ny. B oszt. rendelete értelmében. A vkf. Nyilvántartó iroda 604/59, 408/54, 513/53 vk. ny. B oszt. rendeleteiben foglalt vádak Mike főhadnagynak előolvastattak azutan [sic!] a kővetkező [sic!] kérdés intéztetett hozzá: Mondja el főhadnagy úr mi az ellen vetése az ön ellen felhozott vadakra”[sic!] Válasz : “Az ellenem emelt vádak tévedésen vagy helytelen információkból származnak. Én belszervezéssel sohasem foglalkoztam és nem foglalkozom ma sem. A megszállt területen lévő belszervezési akciót semmi tekintetben nem érintettem. A temesvári “Levente” szövetséget nem* én szerveztem, ahhoz semmi közöm nincs és nem is volt. A Bánátban kizárólag a nekem meg parancsolt irányelvek szerint hirszerzéssel foglalkoztam és foglalkozom ma is. Bizalmi emberekkel tisztán hirszerzés szempontjából érintkeztem. Müködésemért hadbirói vizsgálat folyamán bármikor helyt állok. Felolvasás után aláiratott Szeged 1920 Julius hó 23.n. [Aláírás:] Mikefőhadnagy [sic!- sk.] Előttünk: Dolerecsny alez [sic! – sk.] Jelú [?- sk.] szds”503 szerint “Malenicza [Sztamorai János] temesvári lakos engedélyt kapott, hogy magyar nemessége és előneve épségbentartása mellett, a cdsaládjának 1773-ban adományozott német-római birodalmi lovagi címert használja s hogy magyar nemességét előnevét és örökölt cimerét örökbefogadott fiára, dr. Frey-Malenicza Károly-Frigyes-Sándor temesvári gyárigazgatóra átruházza; elhat. Reichenau, 1917 szept. 9. LXXIII. 384.”, lásd A Királyi Könyvek. Jegyzéke a bennük foglalt nemesség czim, czimer, előnév és honosság adományozásoknak 1527 – 1867. A m. kir. Orsz. Levéltár felügyelete alatt összeállitották Dr. Illésy János és Pettkó Béla. Budapest, 1895. Vö. Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal . Hetedik kötet, Pest, 1860, Kiadja Ráth Mór, 279. * Ez a szó az eredetiben alá van húzva, de a másolatból nem derül ki, hogy ez a jegyzőkönyv-vezető, vagy valamelyik értékelő törzstiszt, netán Siménfalvy kezétől származik-e (B-KB) 503 Mike-vizsgálat , uo., 194. (184.) fol.


145

*

Mielőtt Mike állításait ismét szembesítenénk saját korábbi ismereteinkkel és feltevéseinkkel, szögezzünk le annyit, hogy a meghurcolt főhadnagy oly markáns határozottsággal utasította vissza az ellene felhozott vádakat, hogy a vele fölvett jegyzőkönyv ismeretében csak két esetet tudunk elképzelni: A, valóban tökéletesen ártatlan, és tényleg semmi része nem volt az összeesküvésben, ennélfogva a bajbajutottak csupán azért emlegették oly sűrűn – és kentek rá lehetőleg mindent –, mert szökése után amúgy is biztonságban tudták. B, elméletileg továbbra sem zárható ki, hogy más – Siménfalvy “titkos szervétől” is független -- “agytrösztnek” engedelmeskedett, és ugyancsak rendkívül bizalmas utasitásokat követett. Mindenesetre a belső vizsgálat folyamán olyan magabiztosan viselkedett, hogy közvetlen elöljáróit sikerült meggyőznie vétlenségéről. A Szegedi Nyilvántartó Osztály 509 hir szám/1920 Bizalmas jelzetű – A M. K. Vezérkar

[sic!] Főnök nyilvántartó irodájának

postázott – felterjesztésében egyebek közt ez olvasható: “Az osztály a birói vizsgálat meginditását szerzett benyomása alapján nem tartja szükségesnek. Mike főhadnagy egy teljesen megbizható ember. Szánthó [sic!] e. ö. [sic!] szintén teljesen megbizható a ki előttem valótlanságot állitani képtelen. Az egész ügy csak is félreértésen alapulhat és kérem az aktákat ujra Siménfalvy alezr. urnak megküldeni. Azt hiszem, hogy ő a szervei révén abban a helyzetben lesz, hogy a vádak alaptalanságáról beható vizsgálat után meggyőződést szerezzen. [Aláírás:] Dolerecsny alez. Oszt.vezető”504

Az akta (és a szegediek egyértelmű kiállása beosztottjuk mellett) ugyanezt a hatást tehette a Vezérkar Stojakovics Döme vezette nyilvántartó irodájának törzstisztjeire is, mert a jegyzőkönyvet – megjegyzés, kiegészítés nélkül (890/3. – 920 jelzettel) – katonás: “Lássa

504

Az irat elején ez olvasható: Szeged, 1920 Julius hó 24.én Felterjesztem a vkf. Ny. b. iroda 604/59, 408/54, 513/53 vk. ny. “B” oszt. rendeleteket és mellékelem a Mike főhadnaggyal és Szánthó h. j.[sic!] őrmesterrel felvett jegyzőkönyveket


146

Siménfalvy igazgató úr-Tudomásul vétel végett megküldöm”505 -formulával 1920. július 29- i dátummal, valamint mind az öt melléklettel visszaszármaztatták a “feladónak”. Ezek után, ha teljesen meglepőnek nem is, ám az előzmények ismeretében mégis kissé különösnek tarthatjuk, hogy Siménfalvy postafordultával – “Nagyságos Stojákovics Döme alezredes urnak nyilvántartó csoport főnöke” megszólítással, Szigoruan bizalmas -Sajátkezü felbontásra! -jelzettel – újabb kézirásos feljegyzést küld a “társszerv” főnökének, amely többek között az alant következő – ügydöntőnek tetsző – állásfoglalást tartalmazza: “A részemről lefolytatott vizsgálat azon eredményt hozta, hogy Mike fhgy. belszervezéssel nem foglalkozott, az ilynemü korábbi állitások […]* az eljárást ellene beszüntetni kérem.”506 Noha ez a számunkra igen fontos közlés az eredeti dokumentum állagromlása miatt helyenként nehezen betűzhető ki, értelme – kivált Siménfalvy világosan olvasható beismerése, hogy Mike “belszervezéssel nem foglalkozott”, illetve az ebből levont méltányos konklúzió, miszerint “ellene az eljárás beszüntetését kérem”-kitételek – félreérthetetlenül bizonyítják, hogy a befolyásos kémfőnök visszakozott. További adatok hiányában ugyanakkor változatlanul homályban marad, hogy Siménfalvy azért hátrált-e meg, mert az általa elrendelt belső “vizsgálat” hálózatának hézagaira, gyönge pontjaira, s informátorainak tévedéseire (esetleg szándékos dezinformációira) világítottak-e rá, vagy azért lépett vissza, mert menet közben “magasabb helyről”, netán Horthy közvetlen környezetéből “meggyőzték”: jobb, ha nem bolygatja tovább ezt a Leventeper összefoglaló (fedő?) névvel illetett polip-szerű képződményt… Egyelőre, jobbára továbbra is a feltevések szintjén, vizsgáljuk meg mi magunk is mindkét eshetőséget, jobban mondva elméleti lehetőséget: I. Térjünk először vissza Siménfalvy első számú feljelentéséhez, mert abban mostani kirakósjátékunkhoz két újabb értékelhető mozaikkocka is található. A “titkos szervezet” vezetője ugyanis átiratához egy röpiratot, valamint közelebbről meg nem jelölt “temesvári lapokat” mellékelt. A röpcédula ugyan elkallódott (nem találtuk meg az irat-együttesben!), fennmaradt viszont – gondosan beszámozva – az egyik “temesvári lap” 3., 4., 5., 6., és 7. oldala, amelyek – ki hinné? – a Szenzáció című “politikai és kritikai heti riportlap” 1920. március 21.- i szombati számával azonosíthatók!

505

Uo. (Aláírás: Stojakovics as.) A hártyapapirról másolt xerox-kópia minősége egyelőre nem teszi lehetővé a hibátlan értelmezést (talán: “nem állnak meg” (???), azt viszont tartalmilag félreérthetetlen, hogy tagadásról , a korábbi ítélet visszavonásáról van szó… (B-KB) 506 Mike-vizsgálat , uo. (valószínűleg egy momentán azonosíthatatlan számú irat hátlapján szerepel! –B-KB) *


147

Magyarán Siménfalvy Tihamér egyik bánsági “részvényese” Spiridon Iorgulescu bukaresti román hadbiró vádiratának előzetesen kiszivárogtatott – általunk is számtalanszor idézett – tényállását küldi meg, -- nyilván jól megfontolt szándékkal – a Pest-Budán székelő “üzletvezetőnek”. Ezt a váratlan mozzanatot máris “érdekesnek” minősíthetjük, de (még) felfoghatjuk szimpla (véletlen) egybeesésnek is, hiszen mind a hírszerző (kém), mind megbízója (tartótisztje) “hozott anyagból dolgozik”, azt juttatja el a “központnak”, amit missziója szempontjából a leghatékonyabbnak (legoperatívabbnak) tart (egyszersmind saját hozzáértését, “használati értékét” a számára legelőnyösebben kidomboríthatja).507 Ám az igazi “problémák” csak itt kezdődnek: a folyóiratlapokat “feldolgozó” magasrangú titkosszolgálati főtiszt (ez lehet maga Siménfalvy, esetleg valamelyik beosztottja, sőt akár Stojakovits) mindössze öt helyen eszközöl kisebbnagyobb változtatásokat a nyomtatott szövegen: a, vékony vonallal aláhúzza amaz “három ipariskolai tanuló: Gera, Galgóczy és Praznovszky” nevét, akiknek óvatlansága miatt Schipter János lebuktathatta az egész társaságot; b, emlékeztető tollvonást (de nem felkiáltójelet!) biggyeszt az 1919. novemberében kipattant Schultz-Kunhegyi- féle “kémkedési ügy” részleteit ismertető részhez; c, pedánsan helyreigazítja két összeesküvő – Sperling Károly és Mozsny Nándor– tévesen Jánosként, illetve Mopny-formában feltüntetett nevét, valamint egy harmadikén is módosít egy keveset, amennyiben Braun «Jani» nevét lelkiismeretesen «János»-ra változtatja (ezek a “korrekciók” újabb két dolgot is jelenthetnek: ad 1, előzőleg gondosan tanulmányozta a többi temesvári újság szintén megküldött haditörvényszéki tudósításait, ad 2, esetleg arra vall, hogy az ő birtokában is van egy másik – más forrásból származó – névsor!); és d, vastag vonallal aláhúzza az egyik Mikét “bemártó” mondat második felét, ilyenformán: “Temesvárról még novemberben megszökött Mike főhadnagytól ő [t.i. Reibel Mihály kat. lelkész, a temesvári Legényegylet vezetője] vett át 50 rendőrt a «beszervezésre» ”. Ezen kívűl még egy – a rossz minőségű xerox- másolat miatt egyelőre nehezen kisilabizálható (valószínűleg: Ladányi [Alojz?] -- névvel megtoldja a szervezkedőknek a román “kolléga” által közé tett lajstromát. (Ez megint arra utalhat, hogy valóban rendelkezett egy annál bővebb, pontosabban a teljes listával…)508

507

A “központ” is értékeli a “jó jelentéseket”, s adott esetben nem is hálátlan készítőjük iránt. A disztingvált belső “mérlegelésnek” érzékletes dokumentuma az alábbi – t. sz. 11268./ S. jelzetű (Wien, 1920 augusztus hó 13, keltezésű) – irat: “Kérem tudatni, hogy ”Tóbiás”nak 1920 julius hó folyamán felterjesztett 10 jelentésért mily összeg fizetendő ki?” A bizalmas följegyzés ezen kívül még a következő többlet-értesüléseket tartalmazza: a, “Felterjesztett jelentések száma 9.-től 18.-ig bezárólag; b, “Tóbiás” 3 heti üdülésről Semmeringről visszatérvén, müködését [sic!] a mai nappal ujból [!] megkezdette [sic!] (aláírás nélkül), HL, I. 89 VKF 1920, II. csop. ált. 29 doboz, 213/2 406/415, 138 fol. (Adataink változatlanul nem teszik lehetővé, hogy a “Tóbiás (Tobiasch) fedőnéven – az “S“ csoport Wien kóddal jelölt, minden bizonnyal bécsi “hálózat” megbecsült (bel)tagjaként – a magyar hatóságoknak “dolgozó” román (esetleg szász, vagy sváb nemzetiségű) szerfelett intelligens kémet azonosíthassuk! (B-KB). 508 Uo. 200 – 202. (190 – 191.) fol. (a beavatkozások a hetilap 4., 5., és 6. oldalain láthatók! – B-KB)


148

Hanem az igazi “szenzáció” mégsem ez, hanem a küldemény első (valójában harmadik!) oldalának bal felső sarkában – közvetlenül a SZENZÁCIÓ folyóirat-cím fölött – szerényen meghúzódó név – Siménfalvy (vagy valamelyik beosztottja) kézirásával! Bügel509 (sic!) Józan paraszti ésszel (ezek szerint) méltán gondolhatjuk azt, hogy a “Részvénytársaság” teljhatalmú elnöke azért írta- iratta fel (esetleg sk.) ezt a német családnevet a számára fontos értesüléseket tartalmazó “anyagra”, mert a küldemény tőle – Bugel Jenő pozsonyi születésű, kétes múltú temesvári hírlapírótól – származik. Ha ez igaz, márpedig tényleg annak látszik, akkor mindannyian – leginkább persze a “történet” főszereplői – kelepcébe kerültünk, mert Eugen Bugel (Jenő) magát német anyanyelvű magyar nemzetiségű “(állam)polgárnak” valló,– a “Levente-perben 1920. április 3.-án szombaton tanúként meghallgatott” harmincnyolc éves lapszerkesztő az egész ügy – Schipter János mellett – talán a legsötétebb figurája! Elegendő erről annyit mondanunk, hogy utólagos “letartóztatását” színlelve Iorgulescuék beküldik az erzsébetvárosi előzetesben sínylődő összeesküvők közé, és csupán ifj. Niamessny Mihály lélekjelenlétén (s vele született intuícióján) múlik, hogy – az “oláhok” által üldözött sorstárs jelmezében – nem szed ki újabb terhelő adatokat a bajbajutottaktól.510 A tárgyaláson is az ő vádjai esnek a legsúlyosabban a latba, már csak azért is, mert Schipternél és Virághnál összehasonlíthatatlanul intelligensebb, s így jóval veszélyesebb is. Most az ő nyilvános kihallgatásából idézünk néhány árulkodó részletet: -

“Másoktól hallottam, hogy a szervezet azért alakult, hogy a románokat kiverje

-

Kitől hallotta ezt?

-

A névre már nem emlékszem. Sokan beszélték. Olyanok is, akik Budapestről eljöttek.” […]

Újságíró kollégájával, Berkes Józseffel való szembesítésekor ez utóbbi (akit “barátjának” vallott, együtt dolgoztak a Temesvári Napló szerkesztőségében) ezt mondta: “Mikor Bugél úr a kihallgatásról kocsin eljött […] hozzám s mondta, hogy most az én kihallgatásom következik, mert látta az idézést. Ott ebédelt aztán nálam s még asztalnál ültünk, mikor bejött több fegyveres csendőr s engem elvezettek”. A hadbíró kérdésére, miszerint – Bugél verziójával megegyezően – már korábban hírét vette-e közeli kihallgatásának, Berkes indulatosan kijelenti, hogy ezt először Bugéltől hallotta… Ezzel egyidejűleg a katonai ügyész felmutatja “Bugél Jenő nyilatkozatát, mely szerint a Berkessel folytatott beszélgetés során Berkes kérte, hogy a hallottakról ne szóljon, mert senki sem vallott még. Akik pedig a 509

A kézírás (különösen a betűformák, s kivált a “nagy” B-betű írásmódja!) nagyonis emlékeztet Siménfalvy Tihamér kezevonására, ám annyiban mégis különbözik a Stojakovits Döméhez intézett, egyértelműen az “irredenta” kémfőnöktől eredeztethető sk. írásképtől, hogy nem dől (enyhén) jobbra, hanem (majdnem) álló (egyenes)! A kézírás azonosítása körüli bizonytalanság eloszlatásához nyújtott szakmai segítségért Ress Imrének tartozunk köszönettel! (B-KB) 510 Székács VI., Uj Magyar Vetés , 1935. február 10., 4.


149

csendőrségen vallottak, csak a verés hatása alatt tették. Márton dr. Bugél nyilatkozata szerint közölte a még szabadlábon levő tagokkal, hogy ne valljanak, mert nincs bizonyiték”. Ezek után nem lephet meg bennünket a haditörvényszék elnökének, Virgil Economu ezredesnek a konklúziója sem: “Amit eddig Mikes és Berkes tagadtak, azt most Bugél Jenő tanuvallomástétele által bebizonyosodott”.511 És ez az ember, aki Pancsován (még tanfelügyelőként) rémisztő emléket hagyott maga után, másutt pénzügyi visszaélések miatt becsületbíróság elé került, majd a húszas évek végén a “Nagy-Romániában” élő német írók alkotói szabadságát magasztaló antológiát jelentetett meg,512 iszákos,

“lump”

életmódja pedig

közismert

volt,513 most főbenjáró ügyben

“informálja” az “irredentára” szakosodott budapesti magyar kémfőnököt!514 Méghozzá oly sikeresen, hogy “akciója” kis híján két újabb szereplő – Mike József hivatásos főhadnagy és Szántó Pál önkéntes hírszerző őrmester – börtönbe juttatásával jár! Az erkölcsi kárról, a bomlasztó, csüggesztő, “fellazító” hatásról már nem is beszélve… Egy ilyen - s mint láthattuk: “okadatolható”- epizód után már valóban “minden” elképzelhető. Könnyen megeshet, hogy elejétől fogva, mozzanatról- mozzanatra haladva, újra kell(ene) értékelnünk egész történetünket – jó néhány “hősünk” valódi szerepét mindenképpen! Tüstént revideálnunk illik például azt a korábbi jóhiszemű feltételezésünket (naív vélelmünket), hogy Mike, s a “szegedi összekötők” általában – valamint a temesvári zendülés főkolomposai – legalább egymás között betartották volna a minden titkos(nak deklarált) mozgalom szervezéséhez elengedhetetlen konspirációs szabályok legalább minimumát… Szó sics róla, mert a Siménfalvy- féle “Titkos Szervezet” tényleges létezését levéltárilag igazoló dokumentum ismeretében egyenesen elképesztő, hogy – megint úgy, mint Georges Klapka, Dunyov István és Türr tábornok korában – ezekről az állítólag szigorúan védett kényes (és veszélyes) államtitkokról éretlen temesvári kamaszok fecseghettek városszerte, s csak az nem hallotta meg őket, aki nem akarta…515 Mi más ez, mint tökéletes dekonspiráció – és minősíthetetlen felelőtlenség? 511

Temesvári Hirlap , 1920. április 4., 3. (A fenti szövegbetétek ismeretében nem egészen meggyőző Bugél – Economu elnök kérdésére adott – válasza, miszerint azért nem ment korábban a rendőrségre, mert – úgymond: “Nem akartam a barátaimat tönkretenni”, uo.) 512 Eugen Bugel: Jahrbuch deutscher Dichter und Schriftsteller Grossrumäniens . Timişoara, 1928 , sőt rábízták a König Ferdinand I. und das Banat című díszes kiállítású háromnyelvű propaganda-kiadvány szerkesztését is! Lásd Damó 1930, 46 – 47. 513 Temesvári Napló , 1920. április 7., 2. (MOL, K 610, IV. C. 1.) 514 Az enyhébb változat az, hogy Bugél nem közvetlenül állt kapcsolatban Siménfalvy valamelyik emberével, hanem azért szerepel a neve a küldeményen, mert – a Szenzáció munkatársaként – ő a szerzője a Spiridon Iorgulescuval készített – interjúval egybekötött – riportcikknek! Ez esetben azonban indirekt módon megint egyszer arra következtethetünk, hogy szoros kapcsolatban áll a román szervekkel, hiszen ilyen típusú interjút kizárólag “megbízható” embereknek adnak. Az egészen durva – s egyelőre bizonyíthatatlan -- változat az, hogy Bugél kettős ügynök, így oda-vissza felhasználják. (E feltételezéshez mégis akad egy támpont: mielőtt a Délvidékre került volna [magyar] “állami szolgálatba lép, politikai fogalmazó Boszniában” – maradhattak tehát kapcsolatai a magyar államigazgatásban… vö. Damó 1930, 46 – 47.) 515 Erről Veigl Ede tizennyolc éves piarista diák (ifj. Niamessny Mihály osztálytársa) alábbi – ugyan tagadó formában fogalmazott, s a tudósító által lerövidített – vallomásrészletéből értesülhetünk: “Niamessny szólitotta fel az esküre, melyet ő Dolch előtt tett. Nem áll, mintha 1919. december 23-án Bayer vasúti hivatalnok [dettai hivatali] szobájában Jungot és Gömörit arról értesitette volna, hogy Horthy hadseregének tisztjei Budapesten központi szervezetet alakitottak volna vidéken felállitandó fiókszervezetek létesitésére”., Temesvári Hirlap , 1920. április 2., 2. (!)


150

Még az is lehetséges tehát, hogy Rolkó Sándor elkallódott naplója igazat mondott, amikor azt állította, hogy a felderítés legfontosabb feladatait valóban ifj. Niamessny Mihályra bízták Mártonék (Nosekék?), hiszen joggal feltételezhették, hogy reá – zsenge koránál fogva – kevesebb figyelem irányul, mint mondjuk, Schuchra, Mischekre, Dérre, vagy Törökre!516 Vagyis mégis “beavatták”, valóban ő volt a szerteágazó s többlépcsős szervezkedés négy-öt kulcsembere inek egyike…(Erre utalhat különben az a – már ismert – mozzanat is, hogy az ő birtokában is volt egy húga által idejében eltüntetett lista…) Máskülönben hogyan is magyarázhatnánk, miért támadt rá “különös erővel”517 a román vádhatóság, miért szerepelt olyan előkelő (?) helyen – közvetlenül a felnőtt (nagykorú) résztvevők után – a vádiratban s a vádbeszédben egyaránt, miért szánt neki eredetileg halálbüntetést a bukaresti hadbiró, miért szökött meg az első adandó alkalommal Temesvárról, s miért hajtogatta újra és újra, rövidre szabott élete végéig, hogy neki kötelessége tenni valamit fegyházban, nehéz rabságban tengődő idősebb barátaiért, bajtársaiért 518 …

*

Nem tudjuk, korai halála megakadályozta, hogy bármit is tehessen értük, az viszont biztosra vehető, hogy mindnyájan – valamennyi egykori temesvári cserkész és “levente” – erre készültek, örökké ez járt az eszükben. (E tervezgetések, erőgyűjtések “átköltött”, olykor a fantasztikum (scifi) határát is átlépő foglalatai Temesi [Temesy] Győző 1929.-ben, illetve 1932.-ben megjelent, az akkori korosztályokat magávalragadó ifjúsági regényei!)

516

“A felnőtt szervezetek [?!?] az ifjusági vezérre, Mackóra bízzák a hírszerzés és híradás kemény munkáját, abban a hitben, hogy a gyermek kevésbé feltünő. Ő pedig vállalja. A kimaradási időn túl egy-két órai késésekkel ér haza, minden korholást eltűr, de semmi faggatásra sem ad számot valódi hollétéről”. Karácsony szentestéjén például “a Simplon-expresszt várta, amely titkos híreket hozott magyar földről, s e közben, első ízben meggyűlt a baja az oláh hatósággal.”, Székács II., Uj Magyar Vetés , 1934. november 10., 3. 517 A szövegösszefüggés: “A vád különös erővel támad Niamessny Mihályra, aki által heten vagy nyolcan léptek be a szervezetbe. A magyarázat az, hogy Niamessny szülei nem voltak itthon s Dolch a legalkalmasabbnak vélte odavinni a fiukat” (Részlet Horváth József dr. védőbeszédéból, Temesvári Napló , 1920. április 8., 1., MOL, K 610, IV. C. 1.). A peroráció még egy – talányos – mondatot tartalmaz: “Különben is Niamessnynek családja és neveltetése kizárja azt, hogy román-ellenes kalandba elegyedjék”. (Ez a kitétel két dologra utalhat: a, a család “européer”, toleráns szellemiségére, és b, Temesvárott még nem halványodott el teljesen a Manaszy-Manasses familia bukaresti eredetének emléke! - B-KB) 518 Vö. édesanyjához – közvetlenül szökése előtt – intézett szavait: “Mamuska nem maradhatok itt tovább. A barátaim közül öten ott maradtak a börtönben. Megígértem nekik, hogy Pestre megyek. Ki kell szabadulniok; az adatokat csak én tudom; az én helyem odaát van, nekem mennem kell”. Idézi – NMM naplójából (236 – 237.) – Székács X., Uj Magyar Vetés , 1935. április 10., 3. (Ezzel az értesüléssel kapcsolatban csupán az a bökkenő, hogy a temesvári haditörvényszék 1920. április 7.-én kihirdetett végzésében Mischeket és Schuchot eredetileg halálra, Dért életfogytiglanra, Törököt és Reibelt húsz évi, Márton dr.t tizenöt évi, míg Berkest, Marxot, Schraudert öt évi kényszermunkára ítélte. Ez tehát összesen kilenc személy! Pontos adatok híján persze nem tudhatjuk, hogy a nála három esztendővel idősebb Dér Istvánon kívűl valójában kiket is tekintett barátainak. Vö. Temesvári Hirlap , 1920. április 8., címlap (az alcímből!). Újabb talány, hogy a Nosek Broniszláv által faragott szivarka-dobozon hat név szerepel! (B-KB)


151

*

A Magyarországra “repatriált” felnőttek diszkréciója viszont meglehetősen feltűnő, pedig a múlt

század

húszas-harmincas

éveinek

revizionista

politikai

légkörében

(és

közhangulatában)519 igazán nem számított volna hazafiatlan cselekedetnek, ha egyik- másik főszereplő előrukkol Temesvárott, Nagyszebenben és Aradon szerzett “élményanyaga” naprakész, kellőképpen kiszínezett históriájával… De nem: Mischek feljegyzéseiről nincs tudomásunk, róla még az sem derült ki, hogy egyáltalán árjött-e (a többiekkel együtt, vagy nemsokkal utánuk) az anyaországba520 ; Dér István irat- hagyatéka egy válóper következményeként elkallódott521 ; Tomka Ágostont nem sikerült eddig azonosítanunk, Márton Albert dr. pedig a róla szóló lexikoncikkekben többnyire szigorúan ragaszkodik ahhoz a Levente-per során is váltig hangoztatott álláspontjához, miszerint őt a “román megszállás alatt koholt vád alapján nyolc évi kényszermunkára ítélték”522 (amelyből huszonhárom hónapot le is töltött), s a szervezkedésnek nemhogy feje, de még csak résztvevője sem volt! Akkor miért zárták mégis rács mögé? Miként jutott Nosek a tanúk csoportjából a vádlottak padjára, majd láncraverve523 a szebeni (később aradi) várbörtönbe? Miért ítélték először őt is halálra, amelyet hosszas kilincselés után (s Ferdinánd román királynál kieszközölt személyes kihallgatás eredményeképp) feleségének sikerült “életfogytiglani sóbányára enyhíteni”?524

519

Lásd ehhez újra Zeidler Miklós: A revíziós gondolat . Budapest, 2001, Osiris Kiadó című több alkalommal is idézett kiváló munkáját! )különösen a VI fejezet: Kultusz és közvélemény , uo. 159 – 190.) 520 A Nosek -legendárium ugyanis névszerint csak Dér Istvánt említi, a többi tíz kedvezményezettet nem jelöli meg (I.m.10.) Mischekről csupán a következő (egyetlen) információval rendelkezünk: “-- Tiz évi kényszermunkára szállitották le a Levente -pör egyik fővádlottjának büntetését . A temesvári Levente-pör néhány vádlottját […] kiadták Magyarországnak. Az egyik fővádlottnak, Misek [sic!] Ferencnek a pöre most fejeződött be a kolozsvári hadbiróság fellebbviteli tárgyalása után. Misek ellen az volt a vád, hogy a temesvári diákokat összeesküvésre szervezte és felfegyverezte. A vádat azzal bizonyitották, hogy a házkutatások során néhány kézigránátot találtak nála elrejtve. Az első hadbirósági tárgyaláson Misek Ferencet huszonötévi kényszermunkára itélték, az ítéletet azonban a bukaresti felebbviteli fórum megsemmisitette s ujabb tárgyalást rendelt el, ami azzal végződött Misekre nézve, hogy előbbi büntetését tizennyolc évi kényszermunkára szállitották le. A felebbezés [sic!] folytán ezt az ítéletet is megsemmisitették s a kolozsvári hadbiróságot delegálták az uj itélethozatalra. A kolozsvári hadbiróság tegnap [1921. november 11.-én] tárgyalta a Misek Ferenc ügyét s az előbbi tárgyalások anyagának az átvizsgálása után uj ítéletet hozott, amely tizévi kényszermunkára itélte Miseket. A harmadszori ítélet ellen nincs felebbezésnek helye s igy az jogerős. Az elitélt fiatalember már csak az amnesztiában, vagy kicserélésében reménykedhetik.” Lásd Keleti Ujság , 1921. november 12. (lapkivágat, lapszám feltüntetése nélkül, MOL, K 610, IV. C. 1.), vö. egy zágrábi magyar nyelvű lap Megsemmisitette a bukaresti főtörvényszék a temesvári Levente -pör itéletét című értesülésével! (A Nap , 1920. június 26., uo.) 521 A Nosek-unoka (Waszlavik Miklósné sz. Poór Katalin szíves közlése!-- B-KB) 522 Lásd például: A Magyar Társadalom Lexikonja. Második, bővített kiadás. Budapest, 1931, A Magyar Társadalom Lexikonja Kiadóvállalat Kiadása, 370. Vö. A Magyar Legújabb Kor Lexikonja (A Magyar Feltámadás Könyve) [Szerk. Kerkápoly M. Emil]. Budapest, 1930, A Magyar Legújabb Kor Lexikona Kiadása, 835 – 836. 523 Pusztán logikailag áll helyt feltevésünk, miszerint Nagyszebenben kezdhette a rárótt büntetés letöltését, mivel ott került sor a Levente-per újratárgyalására, a Nosek -legendárium ugyanis csak az aradi tömlöcöt említi, i.m. 9 – 10. fol. 524 Uo. Innen derül ki az is – ezúttal egy levelezőlap formájában -- , hogy a Nosek-rokonság (s nyilván a baráti kör) valóban minden követ megmozgatott kiszabadításáért! A történetünkben korábban (Blaskovics Ferenc hajdani bécsi évfolyamtársaként) szereplő gróf Majláth Károly Gusztáv gyulafehérvári katolikus püspök ezt írja – sajátkezűleg – az akkor tizenöt esztendős Nosek Annának: “Kedves gyermekem! Édesatyátok levelét személyesen elvittem Misu miniszternek, aki megigérte, hogy a király Ő felségének figyelmébe fogja ajánlani és az eredményről értesiteni. Tehát türelem, bizalom és buzgó imádság! Áldását küldi.” (Aláírás: Majláth Gusztáv), Nosek -legendárium , 10. fol. – a levelezőlap a család birtokában!)


152

Miért volt Nosek-Temesváry Broniszláv is olyannyira szófukar hátralévő életében, hogy hosszas noszogatás után mindössze annyit – meglehet persze, hogy mégis a lényeget (?) – vélt szükségesnek kiszivárogtatni családtagjainak, miszerint “Horthy utasítására” tartozott (volna) megszervezni “az Erdélyben állomásozó erőket” az admirális “hatalomrajuttatásához az antant ellen”? S ha gondos céhmesterként pontosítjuk, hogy bizonyára nem egész Erdélyben, “csupán” a temesi Bánságban bízatott meg a szétzüllesztett fegyverbíró férfilakosság ismételt hadrendbe állításával, s ezt nem az antant, mégcsak nem is a “bolsevisták”, hanem a román megszálló hatalom ellen – a Levente Szöve tséget paravánnak használva, figyelemelterelő ártalmatlan diákmozgolódásnak álcázva (?) – cselekedte konspiratív módon, nos akkor talán némileg közelebb kerülünk a rejtély megoldásához… Ugyanakkor itt tartozunk azt is elmondani, hogy – amennyiben tényleg így állt a helyzet – szervező munkája nem lehetett éppen könnyű, mert a cseppfolyós közállapotok és NagyRománia megvalósíthatóságának egyre biztosabbnak tetsző esélye számos, egyébként is karriercentrikus tiszttársa korábbi megingathatatlannak tételezett k. und k. elkötelezettségét meglazította. Erről “Tóbiás”, föntebb már hivatkozott 1920. május 31.-i keltezésű – bánsági román tiszti körökből származó értesüléseket összegző -- tárgyilagos jelentéséből szerezhetünk tudomást: “A harcikedv […] igen alacsony […] egy esetleges Magyarország elleni aktionál csak a volt osztrák-magyar tényleges tisztek és altisztek lennének azok, akikre a románok biztosan számíthatnának, mert ezek az emberek (jórészt szászok) igen jól tudják, hogy Nagyrománia fennállásától függ az ő jövőjük is a magyar hadsereg őket egy esetleges román összeomlás esetén, mint renegátokat semmi esetre sem fogadná vissza, sőt még valamennyien hadtörvényszéki [sic!] alá is kerülnének. Szóval ez egy létkérdés náluk”[…]525 A Nosek Broniszláv esetleges (valódi) szerepéről nagyon óvatosan újrafogalmazott feltevésünk aládúcolásához van még két újabb, az eddigieknél is szilárdabbnak tűnő (legalábbis annak remélt) érvünk: 1, Nosek Broniszlávot Márton Albert dr. ajánlja a temesvári “polgárőrség” parancsnokául526 2, Bajza-Bajzáth Gyula neve nem bukkan fel többé az általunk megismert (s kimerítő részletességgel ismertetett) dokumentumokban!

525

Lásd “Tóbiás”, Wien, 1920. május hó 31., HL, I. 89 VKF 1920, 36. doboz, II. csop.. számnélküli iratok, 133. fol. Erről maga Márton dr. az utolsó jogán ezeket mondja az 1920. április 7.-én délelőtti ítélethirdetés után: “a vádnak ellenem felhozott adata[i] […] semmivel bizonyitva nincsenek. Egyetlen egy tény van csak, ami az egész vonalon megáll s amit és nem is tagadok, hogy Noszek alezredest Mischek kérésére én kértem föl a polgárőrség parancsnokságának elfogadására. De ez az én javamra szól, hiszen Noszek itt [t.i. a hadbíróságon] is kijelentette, hogy én megmondtam neki, annak lényegéről, részleteiről semmit sem tudok. Ilyen körülmények között, hogy lehet engem a mozgalom fejének, vezérének, tanácsadójának megtenni?!” (kiemelés az eredetiben! Lásd Temes vári Napló , 1920. április 8., 2., MOL, K 610, IV. C. 1.) 526


153

Márpedig, mint föntebb volt már róla szó, a temesvári összeesküvésről a legsúlyosabb terhelő adatokat Bugél Jenő mellett az állítólag 1919. november végén elfogott, majd ismeretlen időpontban és még rejtélyesebb körülmények között (állítólag) megszökött527 (?) “szegedi” hírszerző őrmester szolgáltatta román kihallgatóinak! Joggal merülhet föl tehát ismételten a kérdés: Mi történt vele valójában? Hová tűnt oly hirtelen? Vagy ha már “megszökött”, miért nem jelentkezett a szegedi “központban”? Hiszen a Mike főhadnagy és Szántó őrmester temesvári viselt dolgairól Siménfalvy kérésére elindított, majd váratlanul félbeszakadt belső vizsgálat során ő lehetett volna a koronatanú? De Bajza-Bajzáthnak se híre, se pora… S az miként lehetséges, hogy az ő szerepéről nem csak Mike és Szántó, de a temesvári “ügyfél” sem tesz említést? Ezekre a felvetésekre nincs válaszunk , legalábbis egyelőre… Ám azt szövevényes históriánk végére érve eddigi értesüléseink fényében is megállapíthatjuk, hogy a temesi Bánságban 1919/1920 fordulóján minden kétség kívül nagyszabású, összehangolt, és többszintű összeesküvés körvonalai látszanak kibontakozni, amelynek kettős – egymásból következő – célkitűzése félreérthetetlen: a román hadsereg (és hatalom) kiszorítása és a “történelmi” Magyarország területi épségének megóvása – akár súlyos véráldozatok árán is. Ugyanakkor adataink (főként Alexandru Vaida Voevod visszaemlékezései) alapján azt is teljes biztonsággal állíthatjuk, hogy a román megszálló (hongyarapító) hatalom is tudatosan manipulálta az erdélyi, partiumi és a bánsági magyar “irredenta” vérszegény próbálkozásait. A “nagyváradi pör” minden jel szerint “beugratás” eredménye,528 s igencsak szembeszökő az

527

A nagyszebeni perújrafelvételről tudósító egyik újságcikkben már ez a két (újabb) variáció olvasható: “A vádirat részletesen elmondja, hogy az összeesküvés körül az egyes vádlottaknak mi volt a teendője. Sürün jöttek hozzájuk a magyar kormány megbizottainak küldöttei: Mike [fő]hadnagy és Bajza [őrmester]” […] Kiderült, hogy a rendőrség elfogta Bajzát s az azt vallotta, hogy Mike nála [t.i. Márton Albert lakásán] járt”, Temesvári Hirlap , 1920. november 17. (lapkivágat, lapszám megjelölése nélkül, MOL, K 610, IV. C. [1.]). Ebből és a részben hasonló elszórt értesülésekből arra következtettünk, hogy Szántó Pál előtt Bajza Gyula őrmester volt Mike József bánsági hírszerző társa, mondhatni beosztott altisztje! 528 Lásd ehhez, ismételten, a jelen fejezet 102. számú jegyzetében részben már hivatkozott “Csapó fhdgy jelentése a hirszerzők müködéséről”; “Csapó fhdgy jelentése fogságáról”; “Ecsedi Csapó Lóránt Pál huszárfőhadnagy hirszezőtiszt jelentése az oláh helyzetről (1920. október 28.-án)” című összefoglalókat, valamint a Csapó meglehetősen kétértelmű nagyváradi tevékenységét összegző “BIZALMAS” pecséttel ellátott raportokat és elemzéseket! (HL, I 89. VKF 1920, 35. doboz, II. csop. 26598 – 29184, 750 – 774. (más számozással: 002 – 026). fol. Hely hiányában, ám a korhűség kedvéért csupán két dokumentumot idézünk, az elsőt némileg rövidítve:1, “Szolnok várm. Kat. parság ---- Nyilvántartó osztály, 220/7 szám/h. aloszt.; [Tárgy] Nagyváradi letartóztatások.; [Címzett] Fővezérség II Csoport Budapest; [kelt] Szolnok, 1920 február hó 20-án. Jelentem, hogy három a nagyváradi intelligentiához tartozó egyén Szolnokon való tartozkodása és átutazása alkalmából a nyilvántartó osztály egyik tisztjével szenben[sic] ugy nyilatkozott, hogy Nagyváradon úgy a letartóztatott tisztek mint a magyar társadalom körében az a felfogás uralkodik, hogy Csapó főhadnagy árulta el a magyar szervezkedést és hogy Csapó főhadnagy elitélése szinleges”[…] (HL. I 89 VKF 1920, 29. d., II. csop. ált. 213/2 - 406/415, 111. fol.); a másikat régi “ismerősünk” Siménfalvy alezredes intézi (sk. aláírással), “Nagyságos Stojakovics Döme vkt. Örnagy urnak” - “324/szám/1920 Bizalmas! -jelzettel, s Budapest, 1920. június 3.-i dátummal. Siménfalvy sommás véleménye így fest: “Bizalmas és teljesen megbizható értesülésem szerint, melyek a nagyváradi elitéltek védője Román Valér által megerősittettek, Csapó főhadnagy mindent elárult és ugy látszik, hogy nemcsak fiatal könnyelmű fráter, hanem egy első-rendü [sic!] gazember is”. (Uo., 124. fol.). Ennek ellenére egyik közvetlen főnöke pár hónappal korábban (s a terhelő adatok ismeretében is) némiképp másképpen ítél: “Véleményem szerint a megitélés túloz […] Csapó az osztály részére kiváló szolgálatot teljesit. Mégis ajánlatosnak tartom, hogy őt visszaérkezése után ne használjuk fel többé erre a szolgálatra, mert szerepe és egyénisége sok ember szemében szálka” (Kelt 1920 január 17., aláírás: Makay, uo. , a lapszám lemaradt a kópiáról! – B-KB))


154

is, hogy a román vádhatóságok által megalapozottan “összefüggőnek” tekintett összeesküvéssorozat egyes “darabjait” taktikusan szétválasztották, s ezáltal – a román politikacsinálás hagyományos ügyességével – az állandó “magyar veszély” érzetét és képzetét keltették a párizsi és a londoni döntéshozókban. Az sem a puszta véletlen, hanem nagyonis átgondolt politikai számítás eredménye, hogy ezt a manővert a Nagykövetek Tanácsának 1920. januárja és márciusa között zajló londoni és párizsi üléseihez időzítették, amikor – legalábbis elméletileg – még mindig volt halovány remény a rendkívül súlyos, a hazai közvéleményt sokkoló magyar békefeltételek valamelyes enyhítésére. Éppen ezt a győztes és szövetséges hatalmak között éleződő érdekellentétek révén kicsikarható arasznyi (és pillanatnyi) magyar lélektani s diplomáciai előnyt – még pontosabban: a kárvallott “magyarok” sorsa iránt mégis éledező méltányosságérzetet és be nem vallható lelkiismeret- furdalást529 – morzsolta fel az Alexandru Vaida Voevod vezette román

kormányküldöttség – egyebek közt épp a “Levente Szövetség” képében is

“lelepleződött” magyar “soviniszta-revansista-retrográd” mesterkedések kipellengérezésével! Tárgyilagosan azt is le kell ismételten szögeznünk azonban, hogy a bukaresti diplomáciai machinációk az “évszázados román álom”szemszögből hihetetlenül kedvező geostratégiai konstelláció nélkül akkor sem jártak volna eredménnyel, ha a román delegációt maga Niccolò Machiavelli (Ionel C. Brătianu) s nem a hozzájuk képest nyeretlen kezdőnek számító – noha tagadhatatlanul

jó

tanítványnak

bizonyuló – erdélyi román politikus (A. Vaida

Voevod)530 vezeti! Nem hagyhatjuk ugyanis most sem számításon kívül, hogy a román nemzeti törekvéseket 1856 (a krími háborút lezáró párizsi béke) óta mindmáig elképesztő szerencse-sorozat kíséri, amelynek csúcspontja éppen az 1918 – 1920 közötti három “annus mirabilis” – valóságos geopolitikai “csoda”531 – amikoris, történelmileg valószínűleg megismételhetetlenül – egyszerre három soknemzetiségű “retrográd” birodalom omlott össze, melyek romjaiból

529

Vö. Romsics 2001, 175 – 180., 183 – 189. Vaida emlékirataiban maga is az osztatlan elismerés hangján szól Brătianu csaknem mindig sikerre vezető “politikai éleselméjűségéről és machiavellisztikus taktikájáról” (A. Vaida Voevod III., 169.). Vö. Miskolczy 2005, 161.! (Nem érthetünk tehát egyet a fejezetünk 374. számú jegyzetében hivatkozott bizalmas jelentés szerzőjének egyik végkövetkeztetésével sem: “A külpolitikai sikerek terén Románia látszólag tulhaladta a kulminációs pontot, ami Vaida utjának eredménytelenségében […] is kifejezésre jut”, uo. 531 Egy jelentős román gondolkodó Petre Ţuţea már az 1856 – 1859 közötti általános európai hatalompolitikai csillagzatot, melynek eredményeképp Havaselve és Moldva 1859. január 24.-én “egyesülhetett”, «csodának» minősítette! (Vö B-KB: Kérdések 58. [3. számú jegyzet!]. Ugyanez a véleménye Alexandru Vaida Voevodnak is: “Ce progres, ce realizări miraculoase, în timp de câteva generaţii! Calităţi atavistice uriaşe s-au declanşat din corpul etnic valah, când s-a deşteptat din somnul cel de moarte, la conştiinţa fiinţei sale româneşti” (Micsoda haladás, milyen csodaszerű eredmények [szó szerint: megvalósítások] néhány évtized alatt. Óriási atavisztikus erények robbantak ki az oláh etnikai testből, amikor halálos álmából román létezése tudatára ébredt). Vaida ugyan nem veszi tekintetbe a rendkivüli geostratégiai lehetőségkeretet, de a román historiográfia számára általa megfogalmazott – véleményünk szerint ma is időszerű – kérdésével úgy hisszük egyetérthetünk: “Explicarea acestui fenomen, unic în istoria neamurilor, nu e datorie pentru istoricii noştri?” (Emez a népek történelmében egyedülálló jelenség magyarázata vajon nem történészeink kötelessége-e?). Vö. Palotás 2003, 198 – 209. (Lásd különösen a Nagy-Románia kialakulása című fejezetrész első mondatát: “Csodával határos módon a román polgárság legmerészebb vágyai mégiscsak megvalósultak, méghozzá alig fél évvel a megalázó bukaresti különbéke után”, uo. 198., vö. Horváth Andor 2003, 15 – 16.) 530


155

egyfelől “össze lehetett rakni” minden románok politikai vágyai netovábbját,532 másfelől – s “történetünk” végkimenetele szemszögéből is elhatározó módon

– Nagyrománia mint

politikai entitás – a hamvaiból feltámadt Lengyelország mellett -- váratlanul az Oroszország 1917-es

kiesésével

megroppant

antant-stratégia

másik

nélkülözhetetlennek

látszó

tartópillérévé, geopolitikai sarkkövévé vált (nőtt)!533 Második keleti hidfőállás gyanánt egyszerre, egyidejűleg kellett betöltenie az orosz fronton támadt hadászati űrt (ennek jutalma Besszarábia!); a román hadsereg (és nép) “élő erejét” nem kímélve könnyűszerrel eljátszhatta -- a vonakodó (a francia emberéletet minden áron óvni akaró) Armée Alliée d’Orient helyett – az antant “biztosító”, stabilizáló szerepét KözépEurópában (a történelmi Magyarország területén – s cserébe megszerezve annak keleti részét: a Partiumot és Erdélyt!); végül harmadszor (a magyar történelemfejlődés kivételes balszerencséjére) mindezt nem csupán Párizs (London, Róma etc.) hallgatólagos (nyers stratégiai érvekkel indokolható) jóváhagyásával, hanem morális fennsőbbsége tudatában – a legcsekélyebb skrupulus nélkül – cselekedhette! Hiszen, megint egyszer a világháborúban kivérzett nyugati szövetségesek helyett leverte a budapesti “bolsevista” Tanácsköztársaságot, s megszabadította “Európát” a fenyegető “vörös rémtől”, a kommunizmustól!534535 (Ennek politikai ellentételezése – a Duna- medence stabilitásához füződő nyers francia stratégiai és gazdasági érdekek iránti viszonylagos szerb közömbösségen kívül --

a Bánság

hovatartozásáról folytatott – már-már beláthatatlan következményű “testvérháborúvá” fajuló – szerb-román vita Bukarest szempontjából előnyös “rendezésében” is föltehetően szerepet játszott!536 ) Így már jobban érthető miért volt különlegesen kényelmetlen szálka a román hatóságok szemében a temesvári összeesküvők “spontán állampolgári önszerveződése” a “bolseviki csőcselék” esetleges rendbontásainak megakadályozására, hiszen már a “fogalom” (eszme) is foglalt volt : a román megszálló hadosztályoknak is éppen ez volt talán a leghatékonyabb jogcíme és legfőbb legitimizációs forrása Budapest és Kelet-Magyarország minél alaposabb s minél elhúzódóbb “pacifikálására”537 … A két – magyar szemszögből, de a magyar-román együttélés elkövetkezendő évtizedeire nézvést 532

is – is fatális mozzanat összefüggéseiről, kissé leegyszerűsítő, ám annál

Lásd bővebben B-KB: Kérdések 31 – 37. Vö. A. Vaida Vooevod II., 168 – 169. Legalábbis annak teszett! Lásd erről újabban Kecskés Gusztáv: Franciaország Közép -Kelet-Európa politikája 1918 -tól napjainkig . (kézirat). Budapest, 2004, (MTA Történettudományi Intézet) (különösen 37, 39 – 44., etc.). Vö. Majoros István: Vereségtől a győzelemig. Franciaorszá g a nemzetközi kapcsolatok rendszerében (1871 – 1920). Budapest, 2004, ELTE Eötvös Kiadó, 185 – 213. (különösen 206 – 211.) 534 Vö. Hajdu 1969, 64, 76 – 77. 333, (részletes leírása: 344 – 359.) 535 Vö. Kecskés i.m. 42. 536 Uo. 40. Vö. Majoros i.m. 211., 230 – 231. 537 Vö. Catherine Durandin: A román nép története . Budapest, 1998, Maecenas Kiadó, 222. 533


156

lényegretörőbb megfogalmazásban – a két világháború közötti “szélesebb polgári magyar közvélemény gondolkodását” érzékletesen kifejezve -- így vélekedik egy kortárs magyar szerző: “A kommunizmus kinek-kinek egyéni baja, gondja, kellemetlensége, vagy tragédiája volt, egyénileg kellemetlen dolog. De a román kaland nemzeti katasztrófa volt, történelmi szégyen, amely meggyalázta a magyarokat. Bolsevizmus: egyéni baj. Román megszállás: egyetemes magyar katasztrófa”.538 Leszámítva persze a mindkettővel összefüggő, de még ennél is “nyomósabb” elsősorban francia geopolitikai meggondolásokat, amelyeket ekképpen fogalmaz meg egy semleges – történetesen épp svájci, 1919. március 17.-i keltezésű külügyi jelentés: “Párizsban arra készülnek, hogy Magyarországot a lehető legteljesebb módon kifosszák: Erdélyt, a Bánátot, a német és csehszlovák népességű régiókat egyaránt

elcsatolják Magyarországtól, az említett

térségekben található igen jelentős magyar lakossággal együtt. Az antantnak ezt a Magyarországgal szembeni magatartását azonban nem a Károlyi iránti neheztelés vagy gyűlölet, s nem is a bolsevikoktól való félelem ha tározza meg, hanem kizárólag földrajzi [geostratégiai] megfontolások magyarázzák ”.539 Vagyis: Vae victis!540 És itt újabb fogas kérdések merülnek fel! Vajon, közel nyolcvanöt esztendő múltán el kell-e feltétlenül ítélnünk, okvetlenül meg kell-e bélyegeznünk Iuliu Maniu, Alexandru Vaida Voevod, Ştefan Pop-Cicio, Vasile Goldiş és Octavian Goga erdélyi , valamint Ionel Brătianu, Take Ionescu, Alexandru Marghiloman, G. I. Duca,

Nicolae

Titulescu,

Petre

P.

Carp regáti

(zömében

havaselvi)

román

politikusnemzedékét, amiért – részben magyar generációs társaik taktikai hibáit, stratégiai helyzetfelismerő képességeik (és geopolitikai játékterük) korlátait, és érdekérvényesítő (diplomáciai) képességeik hiányosságait kihasználva, nemegyszer azokkal könyörtelenül visszaélve – maximálisan, jóllehet önző módon, a maguk javára fordították a francia mintájú, egységesnek (homogénnek) elgondolt, a lehetséges mértékig demokratikusnak anticipált román nemzetállam (államnemzet) megteremtéséhez kínálkozó – soha vissza nem térő – kivételesen kedvező történelmi pillanatot ? Ha ugyanis ezzel kapcsolatban lehetnek egyáltalán fenntartásaink, azok csupán politikai vágyaik fékezhetetlen mohóságára és – stratégiailag – a “túlnyerés” kockázatainak fel nem 538

Lásd Surányi Miklós: A csodavárók . Budapest, 1936, II. köt. 263. (Idézi Major Zoltán, in: Bánffy 200.! Lásd bővebben: A bolsevizmus Magyarországon . Andrássy Gyula gróf Matlekovits Sándor Berzeviczy Albert Vlassics Gyula báró közreműködésével szerkesztette Gratz Gusztáv [Vál. és az utószót írta Kupa László]. Budapest, 1921, Franklin-Társulat magyar irod. intézet kiadása [reprint, 2003]) 539 DDS vol. 7 (1918 – 1920) tome I. 258. dok. (kiemelés az eredetiben! Idézi Majoros i.m. 211., és az 583. számú jegyzet! 540 Lásd erről részletesebben Major Zoltán – a korszak legjelentősebb magyar diplomáciatörténészének egyik fontos (hézagpótló) munkája elé írt – kitűnő bevezetését: Major Zoltán: A trianoni vádlott megszólal. Tudományos pálya és történeti kor Horváth Jenő magyar


157

ismerésére – s a “legyőzött” történelmi rivális elvileg szintén kétségbevonhatatlan hasonló igényeinek és vágyainak semmibevételére, eltiprására, elméleti és intézményes elvitatására vonatkozhatnak… Másrészt, bármilyen mércével (mértékkel) mérnők is, vajon miféle jogon ítélhetné el bárki nyolcvanöt esztendő távlatából – s marasztalhatnánk el mi magunk is -- a temesvári összeesküvés felnőtt, s kivált serdülőkorú résztvevőit? Netán azért, mert a “magyar álom”, a Széchenyi-Kossuth-Deák-Eötvös-Andrássy és társaik által elgondolt, ugyancsak központosított jakobinus mintára megalkotni kívánt (de annál liberálisabbnak remélt) “virtuális Magyarország” mítosza (és területi sérthetetlenségének nemzedékek óta sulykolt dogmája ) bűvöletében (és annak romhalmazán) tevőlegesen megkísérelték menteni mindazt, amit – a katasztrófális előzmények és a nemkevésbé baljós előjelek541 ellenére – még mindig megmenthetőnek véltek (reméltek)?

*

Mielőtt ezekre a “felvetésekre” dolgozatunk harmadik részében mértéktartónak és érvényesnek remélt válaszfélét próbálnánk adni, a következő fejezetben – korábbi ígéretünkhöz híven – közelebbről is meg kell vizsgálnunk (ha helyszűke miatt vázlatosan is), hogy az összeesküvők elsöprő többsége – s velük együtt a “tekintetes városi közönség” tekintélyes hányada -- miért érezhette oly igen fontosnak világa – a polgárosodó, s egyszersmind erőteljesen magyarosodó Temesvár – megőrzését a “magyar hazának”, valamint milyen etnikailag, szociológiailag és “ideológiailag” megragadható komponensekből állt össze sajátos önazonosságuk (identitásuk), és egyáltalán mi ment végbe az 1716 - 1818 diplomáciatörténész munkás ságában , in: Horváth Jenő: A Milleniumtól Trianonig. Huszonöt év Magyarország történetéből 1896 – 1920 [reprint]. Budapest, 2004, Nyitott Könyv Kiadó, IX – XCVI. (különösen XXXIV – XXXVII.) 541 Ilyennek tekinthetjük a belgrádi Tribuna c. szerb nyelvű lap 1920. március 18.-iki számában nyomdafestéket látott a Magyarok és sorsuk című cikket, mely magyar fordításban – s az irat ortográfiájának érintetlen hagyásával -- így hangzik: “Ezer év előtt beleékelődtek az északnyugati és déli szlávok közé. Németek segítségével erőszakos módszerekkel akarták hatalmukat fenntartani. Különösen 1867 óta a legembertelenebb rendszerrel akartak magyarositani. A háboru alatt vad és embertelen magatartást tanusitottak, külünössen [sic!] a szerbekkel szemben. 1918-ban letörve a bolsevizmus segitségével akarták az integritásukat megmenteni, számitván arra, hogy ez a betegség a szomszédokra át lesz vihető. A szomszédok épek maradtak, nem ugy a magyarok, kik jól kiérdemelt vesztességeket [!] szenvedtek. Apponyi féle rosszhirü grófokkal igyekeznek most angolokra és olaszokra hatni, kegyelmet kieszközölni. A legyürt magyaroknak ez azonban már nem segit, itt még a Szt. István koronájának varázsa sem hat. Az uj határok helyesen megvannak már szabva, a tiszta nemzeti alapon az uj országok megalakultak és két “európai” (igazság szerint ázsiai:) ország befejezte történelmi szerepét. A magyarok meg a törökök, de különösen a magyarok mint csendes szomszédok, ha Európában akarnak maradni, meg lesznek törve, de a legkisebb mozgalomra a szomszédos szabad államok kellő védelmi intézkedésekkel fognak felelni, s hogy ez esetben az elveszett Szt. István országának határai hogy fognak kinézni, azt talán szükségtelen külön megvilágitani. Ami pedig az itt maradt kisszámu Magyarokat illeti, őket itt teljes nyugodtság és egyenjoguság várja, mert a szlávok nem szabadságtiprók. Soviniszta makinációkat azonban nem türünk és minden féle akna munkát a legerélyesebben leverünk. Nem vagyunk jogtiprók, de nem ismerünk tréfát, ha látjuk, hogy valaki a rendet és csendet meg akarja zavarni” Lásd “Melléklet 37 k sz számhoz . Az 1920 évi III. 18 -iki belgrádi Tribuna cikke ”, in: HL, I. 89 VKF 1920, 29. doboz, II. csop. ált. 213/2 - 406/415, 663. fol.


158

közötti két évszázadban – nagy vonalakban legalább – a temesi Bánságban, és annak fővárosában?

*

.

Borsi Kálmán Béla A BÁNSÁGI NEMZETI IDENTITÁS PROBLÉMÁI AZ AS RENDSZERVÁLTÁS UTÁN (A TEMESVÁRI DIÁKÖSSZEESKÜVÉS: ) *

Recommend Documents