Borítószöveg Miért pont a belek?

Borítószöveg Miért pont a belek? A bélrendszer közel 8 méter hosszával a legnagyobb szervünk, mégis kínos beszélnünk róla. Kakilás, hányás, hasmenés… fúj, gusztustalan! Pedig ha meggondoljuk, hogy immunrendszerünk 80 %-ban a beleink állapotától függ, akkor ez nem kis dolog. Egyre nyilvánvalóbb – tudományos adatok igazolják –, hogy a túlsúly, a depresszió, a különféle allergiák és számos komoly betegség mind-mind összefüggenek beleink állapotával. Ha tehát egészségesek akarunk maradni, törődnünk kell az emésztésünkkel. Giulia Enders fiatal német kutatóorvos könnyed hangvételű könyvében közérthetően és szellemesen kalauzol el a belek világába. Számos praktikus tanáccsal is szolgál, hogy a sokak életét megkeserítő kisebb-nagyobb emésztési gondoknak végre búcsút lehessen inteni. „Ez a kislányos külsejű, csinos diáklány nem csupán tabukat dönt, de az emberi test csodáiról is mesél.” Frankfurter Allgemeine Zeitung „Enders bebizonyítja, hogy a tudomány is lehet szórakoztató. Könyve lebilincselő olvasmány.” Fit For Run



(TARTALOM) A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Giulia Enders: Darm mit Charme. Alles über ein unterschätztes Organ. Ullstein, Berlin, 2014

Fordította Blandl Borbála A fordítást szakmai szempontból ellenőrizte dr. Vásárhelyi Barna A könyvben szereplő tanácsok, bár azokat a szerző és a kiadó gondosan mérlegelte és megvizsgálta, nem helyettesíthetik a szakorvost. Az ismertetett adatokért a kiadó és a szerző semmilyen felelősséget nem vállal. A szerző, a kiadó, illetve megbízottaik személyi, tárgyi és képességbeli károk keletkezése esetén nem vonhatóak felelősségre. © 2014 Ullstein Buchverlage GmbH, Berlin Minden jog fenntartva. Hungarian translation © 2014 Blandl Borbála Magyar kiadás © 2015 Park Könyvkiadó, Budapest A Park Könyvkiadó az LS Kiadói Csoport tagja Borítófotó, Borítóterv és illusztráció © Jill Enders ISBN 978-963-355-201-8 Szerkesztette Szalay Marianne A szöveget gondozta Lovass Gyöngyvér Műszaki szerkesztő Kuha Zulejka (print) és Lovas Anna (e-könyv) A borítót az eredeti felhasználásával tervezte és a könyvet tördelte Köböl Vera

Minden egyedülálló szülőnek, aki annyi energiát és szeretetet ad gyermekének, mint édesanyám a nővéremnek és nekem. És Heidinek.

Előszó Császármetszéssel jöttem a világra, és nem tudtam szopni, így tökéletes mintapéldánya vagyok a 21. század bélvilágával rendelkezőknek. Ha annak idején többet tudok a bélrendszerről, fogadásokat köthettem volna arra, hogy milyen betegségeim lesznek majd egyszer. Először laktózérzékeny lettem. Sohasem kérdeztem magamtól, miért tudtam ötéves korom után ismét meginni a tejet, miért lettem egyszer csak kövér, majd megint sovány. Ezután hosszú ideig jól voltam, amikor jött a „seb”. Tizenhét évesen minden ok nélkül egy apró seb keletkezett a jobb lábamon. Nem akart begyógyulni, ezért egy hónap múlva elmentem az orvoshoz. A doktornőnek fogalma sem volt, mi lehet ez, és felírt egy kenőcsöt. Három hét múlva az egész lábam tele volt sebekkel. Aztán a másik lábam is, a két karom meg a hátam. Itt-ott még az arcom is. Szerencsére tél volt, így mindenki azt gondolta, herpeszem van és megkarcoltam a homlokom. Egyik orvos sem tudott segíteni – olyan volt ez, mint az ekcéma. Arról faggattak, hogy stresszes vagyok-e, nincs-e valami lelki bajom. A kortizolkenőcs segített valamennyire, de amint abbahagytam, kezdődött az egész elölről. Egy évig nyáron is harisnyában jártam, mintha tél lenne, hogy váladékozó sebeim ne hagyjanak foltot a nadrágomon. Aztán valahogy összeszedtem magam, és elkezdtem utánajárni a dolognak. Véletlenül ráakadtam egy, az enyémhez nagyon hasonló bőrbetegségről szóló beszámolóra. Valakinél azután jelentkezett a betegség, miután antibiotikumot kapott; az első seb megjelenése előtt néhány héttel nekem is antibiotikumot kellett szednem. Ettől a pillanattól kezdve nem úgy álltam hozzá a bajomhoz, mintha egy bőrbetegség okozná, hanem úgy, mint akinél egy bélrendellenesség miatt lép fel a bőrbaj. Nem ettem tejtermékeket, gluténtartalmú ételeket, különböző baktériumkészítményeket vettem magamhoz, egészében véve egészségesebben táplálkoztam. Ez alatt az idő alatt szert tettem néhány őrült tapasztalatra… Ha akkoriban már medikus vagyok, alig a felüknek dőltem volna be. Egyszer több héten át túladagoltam magamnak a cinket, ezért hónapokig rendkívül érzékennyé vált a szaglásom. Végül néhány trükk bevált, és ezek segítségével sikerült uralnom a betegségemet. Nagy sikerélmény volt, a saját bőrömön éreztem, hogy a tudás olykor hatalom. Elkezdtem az orvosi egyetemet. Az első szemeszterben egy bulin egy srácnak, aki mellett ültem, olyan erős

szájszaga volt, amilyet korábban még soha nem éreztem. Egészen szokatlan szag volt – nem az idősebb, ideges urak kaparós hidrogénaromája vagy a túl sok cukrot majszoló nénikék édeskés bomlásszaga. Egy idő után arrébb ültem. A következő nap a fiú már nem élt. Öngyilkos lett. Újra és újra eszembe jut. Lehetséges, hogy a beteg emésztőrendszer ennyire rossz szagú, és hogy ez a betegség a hangulatot is befolyásolja? Egy hét múlva vettem a bátorságot, és elmondtam a megérzéseimet a barátnőmnek. Néhány hónappal később súlyos gyomor-bél hurutot kapott. Nagyon nyomorultul érezte magát. Amikor legközelebb találkoztunk, azt mondta, lehet valami a hipotézisemben, mert már rég nem érezte magát lelkileg sem annyira rosszul, mint a betegsége alatt. Ez adta meg a lökést, hogy alaposabban foglalkozzam a témával. Ekkor találkoztam azzal a gyorsan fejlődő kutatási területtel, ami a bélrendszer és az agy kapcsolatát vizsgálja. Ebben a témában nagyjából tíz évvel ezelőtt csak kevés publikációt írtak, időközben azonban sok száz tudományos cikk született. Hogyan befolyásolja a bélrendszer az egészséget és a közérzetet – ez korunk új kutatási iránya! A neves amerikai biokémikus, Rob Knight nyilatkozta a Nature-ben, hogy ez legalább annyira ígéretes, mint az őssejtkutatás. Olyan területre tévedtem, amit egyre izgalmasabbnak találtam. A tanulmányaim során feltűnt, hogy az orvostudomány milyen mostohán bánik ezzel a területtel. Ehhez jön még hozzá az is, hogy a bélrendszerünk sok szempontból egészen különleges szerv. Az immunrendszerünk kétharmada a bélrendszer állapotától függ, lebontja a zsömléből és a tofukolbászból származó vegyületeket, illetve több mint harmincféle hormont termel. A legtöbb orvos nagyon keveset tanul erről a képzése során. Amikor 2013 májusában a „Microbiome and Health” (Bélbaktériumok és egészség) elnevezésű konferencián voltam Lisszabonban, az ott összegyűlteket könnyű volt áttekinteni. A résztvevők mintegy fele olyan intézetből érkezett, amelyik anyagilag megengedhette magának, hogy jelen legyenek az „elsők” között, mint például a Harvard, a Yale vagy az EMBL (European Molecular Biology Laboratory) Heidelberg. Néha megrémít, ha a tudósok zárt ajtók mögött vitatkoznak fontos kérdésekről – anélkül hogy a nyilvánosságot tájékoztatnák. Igaz, a tudományos óvatosság sokszor jobb az elhamarkodott véleményeknél. De a félelem miatt fontos lehetőségektől eshetünk el. A tudományos világban időközben elfogadottá vált, hogy az emésztési problémák gyakran társulnak pszichés és idegrendszeri problémákkal. Az ilyen zavarokban szenvedő embereknek az agya a bélből egyszerűbb probléma esetén érkező jelzéseket is kellemetlen érzésként dolgozza fel, pedig semmi rosszat nem

jelentenek. Az illető nem érzi jól magát, s nem tudja, miért. Ha az orvos irracionális pszichés jelenségként kezeli az ilyen esetet, az nem segít! Ez csak egy példa arra, hogy egyes tudományos felfedezéseknek sokkal gyorsabban el kellene terjedniük! Könyvem célja, hogy kézzelfoghatóvá tegyem ezt a tudást, és szélesebb körben is megismertessem, amit a tudósok a kutatásaikról beszámoló cikkeikben írnak vagy a kongresszusok zárt ajtajai mögött elmondanak. Megértem, hogy van olyan páciens, aki kellemetlen betegségektől szenved, és csalódott az orvostudományban. Nem árulok csodaszereket, és tudom, hogy még az egészséges bélrendszer sem gyógyír minden betegségre. Annyit tehetek, hogy szórakoztató hangnemben elmondom, mi a helyzet a belekkel, milyen újabb tudásnak vagyunk a birtokában, és ennek segítségével hogyan tehetjük jobbá a hétköznapjainkat. Orvosi tanulmányaim és az Orvosi Mikrobiológia Intézetnél írott doktori disszertációm segítenek abban, hogy értékeljem és rendszerezzem ezeket az eredményeket. Személyes tapasztalataim megkönnyítik, hogy közelebb hozzam ezt a tudást az emberekhez. A nővérem pedig abban segít, hogy ne kalandozzak el a témától, mert olyankor grimaszolva rám szól a felolvasásnál: „Fuss neki még egyszer!”



1 BÉLÜGYEK Sokkal izgalmasabban fest a világ, ha nemcsak arra figyelünk, ami a szemünk előtt van, hanem arra is, ami nem látható. Végül is a fa nem kanál. Ez csupán a szemünkkel észlelt forma – egyenes törzs kerekded koronával – durva leegyszerűsítése. A szem azt mondja erre: „kanál”. A föld alatt azonban legalább annyi gyökér található, mint ahány ág fent a levegőben. Agyunk erre azt is mondhatná: „súlyzó”, de mégse teszi. Az agy ugyanis a legtöbb impulzust a szemen keresztül kapja, és ezek közt ritkán fordulnak elő a fák könyvekben szereplő teljes ábrázolásai. Ezért ügyesen így kommentálja az elsuhanó erdős tájat: „kanál, kanál, kanál”. Nagyszerű dolgokról maradunk le, amíg ilyen „kanálformán” látjuk a világot. A bőrünk alatt mindig történik valami: áramoltatunk, pumpálunk, felszívunk, összepréselünk, szétpukkantunk, kijavítunk és újra felépítünk dolgokat. Kifinomult szervek egész csapata dolgozik együtt olyan tökéletesen és hatékonyan, hogy egy felnőtt embernek óránként nagyjából annyi energiára van szüksége, mint egy százwattos villanykörtének. A veséink minden pillanatban gondosan szűrve tisztítják a vérünket – a kávéfiltereknél sokkal alaposabban –, és a legtöbb esetben egész életünkön át kitartóan végzik feladatukat. Tüdőnk olyan remekül van kitalálva, hogy tulajdonképpen csak a belélegzésnél használnak fel energiát a légzőizmok. Ha a bőrünk és izmaink átlátszóak lennének, látható lenne, milyen szép: mint egy nagyméretű felhúzható autó, puha és szívós. Amikor az ember néha leül, és arra gondol: „nem szeret engem senki”, a szíve éppen a sok ezredik 24 órás szolgálatát teljesíti – joggal érezhetünk ebben a gondolatban némi kívülről érkező vigaszt. Ha többet láthatnánk annál, ami látható, azt is megfigyelhetnénk, hogy a sejtcsomók hogyan válnak emberré a kismama hasában. Egyszerre megérthetnénk, hogy milyen csodálatos módon fejlődik a magzat. Az érrendszer központi ércsomójaként kialakul a szív. Ezzel majdnem egy időben létrejön a gerincünk, hólyagot képez, amely a test felső részébe vándorol, és ott marad. Ez a gerincvelői idegrendszerünk, amelyből kialakul az agyunk, és amelyből testszerte kisarjadnak az idegeink. És harmadikként megjelenik a fentről lefelé végighúzódó bélcső. A bélcsőből fejlődik ki a légzőrendszer és az emésztőrendszer is. Öblöcskék jönnek létre rajta, amelyek balra és jobbra, körkörösen egyre inkább kiterjednek. Ezekből az öblöcskékből alakul ki a tüdő. A bélcső valamivel lejjebb kitüremkedik, ebből lesz a máj. Kialakul az epehólyag és a hasnyálmirigy is. Egyszersmind maga

a bélrendszer is kialakul. Részt vesz a száj fáradságos felépítésében, kialakítja a nyelőcsövet, és egy kis gyomorzsákocskát hoz létre, amelyben majd néhány órán át tárolni tudjuk az ételt. A bélcső végül létrehozza fő művét, amelyről a nevét is kapta: a belet. A szív és az agy nagy tiszteletnek örvendenek. A szív létfontosságúnak számít, mert ő pumpálja a vért a testben, az agyat azért csodálják, mert minden másodpercben bámulatos gondolatmeneteket talál ki. Mindeközben a bél legfeljebb a vécéig jut el, gondolják a legtöbben. Máskülönben csak hanyagul teng-leng a hasunkban, olykor-olykor pukizik egyet. Különleges adottságokat senki sem tételez fel róla. Mondhatni, kissé lebecsüljük őt – pedig valójában nem pusztán lebecsülésről van szó, egyenesen szégyenkezünk a beleink miatt. Gázos belek! Könyvünk ezen a hozzáálláson szeretne egy kicsit változtatni. Megpróbáljuk azt, amire az ember a könyvek segítségével olyan bámulatra méltóan képes: konkurenciát teremtünk a látható világnak – a fák nem kanalak! És a bél igenis menő! HOGYAN KAKÁLUNK? ÉS MIÉRT FONTOS EZ A KÉRDÉS? A lakótársam egyszer kijött a konyhába, és megkérdezte: „Giulia, te mégiscsak orvosnak tanulsz – hogyan kakálunk?” Biztos nem lenne jó ötlet ezzel a mondattal kezdeni a memoáromat, ez a kérdés azonban sok mindent megváltoztatott a számomra. Bementem a szobámba, leültem a padlóra, és átlapoztam három könyvet. Amikor megtaláltam a választ, teljesen paff voltam. Valami egészen hétköznapi dologról kiderült, hogy sokkal rafináltabb és izgalmasabb, mint azt valaha is gondoltam volna. A vécézésünk mesteri teljesítmény – két idegrendszer lelkiismeretes együttműködése gondoskodik arról, hogy az ürülékünket olyan diszkréten és higiénikusan távolítsa el, amennyire csak lehetséges. Egyetlen más élőlény sem intézi ezt a dolgot olyan példamutatóan és rendesen, mint mi. Testünk sokféle berendezést és trükköt fejlesztett ki erre a célra. Ez már azzal elkezdődik, hogy mennyire agyafúrtak a zárómechanizmusaink. A legtöbben csak a külső záróizmot ismerik, amelyet akaratlagosan tudunk nyitni és zárni. Létezik azonban egy másik, egészen hasonló záróizom is néhány centivel arrébb – ezt nem tudjuk tudatosan irányítani. A két záróizom mindegyike más-más idegrendszer érdekeit képviseli. A külső

záróizom tudatunk hű munkatársa. Ha az agy úgy ítéli meg, hogy az időpont alkalmatlan a vécére menéshez, a külső záróizom hallgat rá, és olyan szorosan összezárul, amennyire csak lehetséges. A belső záróizom tudattalan belső világunk képviselője. Hogy Berta néni szeretne-e pukizni vagy sem, az őt egy cseppet sem érdekli. Egyedül azzal törődik, hogy a bensőnk jól működjön. Pukizni kell? A belső záróizom minden kellemetlenséget kívül akar tudni a testünkön. Ha ez sikerülne neki, Berta néni is gyakrabban szellentene. A lényeg az, hogy a bensőnkben minden kellemes legyen, ne legyen semmi fennakadás. A két záróizomnak együtt kell működnie. Amikor emésztési maradványaink megérkeznek a belső záróizomhoz, az reflexszerűen megnyílik. De nem enged át egyszerűen mindent a külső záróizom-kollégához; először csak egy tesztdarabkával próbálkozik. A belső és a külső záróizom közötti területen sok szenzorsejt található. Ezek megvizsgálják, hogy a leszállított termék szilárd vagy gáz-halmazállapotú-e, majd az információt felküldik az agynak. Az agy abban a pillanatban észleli: ki kell mennem a vécére! Vagy csak szellentenem kell. Ezután azt teszi, amihez a „tudatos tudatával” olyan jól ért: elhelyez bennünket a külvilágban. Ehhez információkat szerez a szemünktől és a fülünktől, és hozzáadja a maga tapasztalatait. A másodperc gyorsaságával meghozza első döntését, amelyet visszaküld a külső záróizomnak: „Körülnéztem, Berta néni nappalijában vagyunk éppen – a szellentés talán még elmegy, ha egészen halkan ki tudod engedni. A nagydolog kevésbé tanácsos.”



A külső záróizom megérti, és teljes lojalitással még szorosabbra zárja magát, mint addig. Ezt a jelzést azután észreveszi a belső záróizom is, és eleinte tiszteletben tartja kollégája döntését. Szövetségre lépnek egymással, és a tesztdarabkát parkolópályára állítják. Egyszer majd elő kell jönnie, csak nem pont itt és nem pont most. Kicsivel később a belső záróizom újabb tesztfalattal próbálkozik. Ha ekkor már kényelmesen üldögélünk otthon a kanapén: szabad az út! Belső záróizmunk megbízható alak. A mottója: Aminek ki kell jönnie, jöjjön is ki! És ezen tényleg nem sok gondolkodnivaló van. A külső záróizomnak mindig a bonyolultabb világgal van dolga: az ember elméletileg idegen helyen is tudná használni a vécét, vagy inkább mégse? Megismertük-e már annyira egymást időközben, hogy akár egymás előtt is rottyanthatunk – de vajon én legyek-e az első, aki megtöri a jeget? Ha most nem megyek ki a vécére, legközelebb csak este tudok, ez pedig napközben kellemetlen lehet! A záróizmok gondolatai talán nem tűnnek Nobel-díjra érdemesnek, de valójában ezek emberi mivoltunk alapkérdései: Mennyire fontos számunkra belső világunk, és milyen kompromisszumokat kötünk azért, hogy jól boldoguljunk a külvilágban? Az egyik megfosztja magát attól, hogy az ég szerelmére, kiengedje végre azt a kellemetlen pukit, egészen addig, amíg hasfájósan haza nem indul, a másik a családi ünnepen a nagymamánál meghúzatja az ujját valakivel, és hangosan elfingja magát, hogy a társaságot szórakoztassa. Hosszú távon a legjobb kompromisszum valahol e két szélsőség között lehet. Ha egymás után sokszor megtiltjuk magunknak, hogy vécére menjünk, megfélemlítjük a belső záróizmunkat. Ezzel akár teljesen félre is nevelhetjük. A körülötte lévő izomzat és a belső záróizom ugyanis olyan gyakran kap fenyítést a külső záróizomtól, hogy elbátortalanodik. Ha a két záróizom közötti kommunikáció fagyossá válik, akár székrekedés is kialakulhat. A nőknél ez tudatos vécézéselfojtás nélkül is létrejöhet, ha gyereket szültek, és a vajúdás elhúzódó volt. Ekkor a gáton és a végbélnyílás környékén levő finom idegszálak károsodhatnak, ez pedig érintheti a két záróizom kommunikációját. A jó hír az, hogy ezek az idegek képesek regenerálódni. Lényegtelen, hogy a sérülések szülés miatt vagy más okból történtek, ez a folyamat segíthető, az úgynevezett biofeedback-terápia a rendelkezésünkre áll. Ennek segítségével a külön életet élő záróizmok ismét megtanulnak jól kijönni egymással. Ezt a kezelést egyes szakrendeléseken végzik. Megmérik egy géppel, hogy mennyire tud a külső és a belső záróizom együttműködni. Ha rendben van a dolog, hangjelzéssel vagy egy zöld fény felvillanásával jutalmazzák az embert. Mint az esti kvízműsorban, amikor

a színpad világít és csilingel, ha helyes választ ad az ember – csak éppen mindez nem a tévében történik, hanem az orvosnál, egy érzékelőelektródával a fenekünkben. De megéri végigcsinálni: ha a belső és a külső ismét jól kijön egymással, máris sokkal magabiztosabban keressük fel a magányos helyiséget. Záróizmok, szenzorsejtek, tudatosság és fenékbe illesztett elektróda-kvízműsorok – lakótársam nem ezekre az agyafúrt részletekre számított válaszként. Ahogyan a konyhánkban a születésnapi bulira időközben összegyűlt közgazdászhallgatók sem. Mégis jól sikerült az este, és világossá vált számomra, hogy a „belek” témája alapjában véve sokakat érdekel. Néhány izgalmas kérdés is fölmerült. Igaz az, hogy valamennyien rosszul ülünk a vécén? Hogyan tudunk könnyebben böfögni? Miért tudunk sült húsból, almából vagy sült krumpliból energiát termelni, miközben az autók csak bizonyos típusú benzinnel mennek? Mire jó a vakbél, és miért ugyanolyan színű mindig a bélsár? Lakótársam időközben már alaposan megismerte azt az arckifejezésemet, amikor a konyhában hevesen magyarázok és a legújabb beles anekdotákat mesélem – például azt, amelyik az aprócska guggolós vécékről és a kontrasztanyagos székelésről szól. Jól ülök a vécén?

Érdemes időről időre rákérdezni a szokásainkra. Valóban a legszebb és legrövidebb úton szaladok ki az állomásra? Valóban adekvát és divatos az, hogy a maradék hajamat átfésülöm a kopasz fejem búbján? Vagy éppenséggel: jól ülök a vécén? Nem mindegyik kérdésre adható mindig egyértelmű válasz – a kísérletezés azonban már önmagában új szeleket fújhat a régi tájakra. Feltehetően Dov Sikorov is így gondolta ezt. Az izraeli orvos egy felmérésben arra kért 28 tesztalanyt, hogy három különböző testhelyzetben végezzék el szokásos napi ürítésüket: normális vécén trónolva, szokatlanul alacsony vécén fáradságos „guggoló ülésben” vagy mint a szabadban: guggolva. Mérte az időt, végül kiosztott köztük egy kérdőívet. Az eredmény egyértelmű volt: a guggolók átlagosan nagyjából ötven másodperc alatt végeztek, és tökéletes ürítési élményről számoltak be. Ülve a művelet átlagosan 130 másodpercig tartott, és nem érződött annyira eredményesnek. (Különben is: az egészen apró vécék mindig jól néznek ki – mindegy, mit csinál rajtuk az ember.) Miért? Mert a bélzáró berendezésünk nem úgy lett kitalálva, hogy ülés közben teljesen kinyíljon a rés. Van egy izmunk, amelyik ülő helyzetben, vagy amikor állunk, lasszóként veszi körbe a végbelet, és elhúzza az egyik irányba úgy, hogy egy

törés keletkezik rajta. Ez a mechanizmus úgyszólván kiegészítő szolgáltatás a többi záróizom számára. A megtöréssel való hasonló elzárást egyikünk-másikunk ismerheti már a kerti öntözőcsőről. Megkérdezed a nővéred, hogy miért állt le a slaug. Amikor belenéz a cső végébe, gyorsan kiengeded a törést, és vársz másfél percet, amíg szobafogságra ítélnek. De vissza a bélzáró megtöréséhez: a széklet először így egy kanyarba érkezik. Ahogy az autópálya-kihajtó esetében: ez lefékezi. A záróizmoknak ezért kevesebb erőt kell kifejteniük, hogy mindent benntartsanak, miközben állunk vagy ülünk. Ha enged az izom, a törés eltűnik. A pálya egyenes, simán a gázra léphetünk. A guggolás ősidők óta a természetes vécézőhelyzetünk – a modern ülővécébiznisz csupán a kései 18. században bekövetkező „négy fal közötti vécécsésze-fejlődés” eredménye. A „már az ősemberek is” típusú magyarázatok sokszor gyanúsak az orvosok számára. De ki állítja akkor, hogy a guggolás jobban ellazítja az izmot, és a széklet-autópálya végül így válik egyenessé? Hogy ezt kiderítsék, japán kutatók tesztalanyaikkal kontrasztanyagot nyelettek, és röntgenfelvételt készítettek arról, ahogyan a nagydolgukat végzik. Az első eredmény stimmel: guggolás közben a bélcsatorna szép egyenes, és minden nyílegyenesen tarthat kifelé. A második eredmény: a jóakaratú emberek a kutatás érdekében hajlandók kontrasztanyagot nyelni, és hagyni, hogy röntgenfelvételt készítsenek róluk kakálás közben. Számomra mindkét eredmény elég meggyőzőnek tűnik. Aranyér, bélbetegségek vagy akár székrekedés is majdhogynem csak azokban az országokban létezik, ahol a székelés a szék egy fajtájáról szól. Az ok tehát, különösen a fiataloknál, nem az ernyedt szövet, hanem az, hogy túlságosan nagy nyomás nehezedik a belekre. Néhányan egész nap megfeszítik a hasukat, ha nagyon idegesek. Sokszor még csak észre sem veszik. Az aranyér inkább kitér ez elől a nagy belső nyomás elől, amikor lazán kilóg a fenekünkből. A divertikulumok esetében a bélfal körülírt tágulata van jelen. Ilyenkor villanykörte formájú kitüremkedések keletkeznek a bélfalon. Biztosan nem a vécéhasználatunk módja az egyetlen oka az aranyérnek és a bél kitüremkedéseinek. Azt azonban el kell mondanunk, hogy a világon élő 1,2 milliárd guggolva vécéző embernek divertikuluma alig, aranyere pedig jóval kevesebb van. Mi ezzel szemben szinte kipréseljük a szöveteinket a hátsónkon úgy, hogy az orvosnak kell közbeavatkoznia – és mindezt azért, mert előkelően trónolni menőbb, mint idétlenül guggolni? Egy Franciaországban nyaraló barátomtól kaptam a következő SMS-t: „A

franciák bolondok – valaki három autópálya-benzinkútnál is ellopta a vécécsészét!” Hangosan kellett nevetnem, először is, mert sejtettem, hogy teljesen komolyan gondolta ezt a szöveget, másodszor pedig azért, mert eszembe jutott, hogyan álltam magam is első alkalommal egy ilyen francia guggolós vécé előtt. Miért kell guggolnom, amikor beépíthettek volna egyszerűen egy kagylót is?, gondoltam kissé elszontyolodva, már-már sokkosan az előttem tátongó nagy ürességtől. Ázsia, Afrika és Dél-Európa nagy részében az emberek rövid időre küzdősport– vagy síelési startpozíciót vesznek fel a guggolós vécéjükön. Mi ezzel szemben újságolvasással, a vécépapír hajtogatásával, a takarításra szoruló fürdőszobasarkok lajstromozásával csapjuk agyon az időt, vagy csak türelmesen bámuljuk a szemközti falat, míg teljesen a végére nem érünk csészés ügyeinknek. Amikor a nappaliban fölolvastam ezt a szöveget a családomnak, ideges arcokat láttam magam körül. Most akkor mindannyian másszunk fel a porcelántrón tetejére, és ügyetlenül billegő guggolásban kakáljunk a lyukba? A válasz: nem. Aranyér ide vagy oda! Bár igazán vicces lenne felállni a vécé peremére, hogy aztán onnan guggolva teljesítsük kötelességeinket. Erre azonban semmi szükség: ülve is tudunk guggolni. Különösen akkor érdemes ezt megpróbálni, ha nem esik minden könnyen kézre, illetve hátsóra: a deszkán ülve felsőtestünket döntsük kissé előre, a lábunkat pedig tegyük egy kis sámlira – és íme, minden a helyes szögbe került. Mostantól tiszta lelkiismerettel olvashatunk, hajtogathatunk és bambulhatunk.

A BÉLRENDSZER ELŐSZOBÁJA Azt gondolnánk, hogy a bélrendszer alsó része azért tartogat ennyi meglepetést, mert szinte sohasem látjuk. De nem csak erről van szó. Emésztőrendszerünk

előszobája is tartogat meglepetéseket – pedig ott mindennap tiszteletünket tesszük fogmosáskor. Az első számú titkos helyet a nyelvünkkel tapogathatjuk ki. Négy kicsi pontról van szó. Kettő ezek közül az orcák belső felén, a felső fogsorral szemben található, majdnem középen. Bal– és jobboldalt egy kis kitüremkedést érezhet itt az ember. Sokan azt hiszik, valamikor megharaphatták az arcuk belső felét, de nem ez a helyzet – ezek a kiemelkedések minden embernél ugyanazon a helyen vannak. A másik kettő a nyelvünk alatt helyezkedik el, jobbra és balra a nyelvféktől. Ebből a négy pontocskából folyik elő a nyálunk nagy része. A felső pontokból akkor jön nyál, ha megfelelő alkalom adódik – például az evésnél. A nyelv alatti két nyílásból állandóan folyik. Ha belemerülnénk ezekbe a nyílásokba, és elkezdenénk a nyál árama ellenében úszni, eljutnánk a főnöknyálmirigyekig. Ezek termelik a nyál nagy részét, 0,7-től 1 literig naponta. Ha a toroktól az állkapocs felé haladunk, két lágy, kerek kiemelkedést érzékelünk. Szabad őket bemutatnom? Ők a főnökök.

Mivel az állandóan „nyáladzó” két dudor az alsó metszőfogaink hátsó oldalára irányul, ezen a részen különösen gyorsan képződik a fogkő. A nyálban ugyanis kalciumtartalmú anyagok vannak, amelyeknek a fogzománc erősítését kellene szolgálniuk – a fog állandó bombázása azonban kicsit sok a jóból. Azok a kis részecskék is, amelyek gyanútlanul úszkálnak a közelben, rövid úton befalazódnak. A gondot nem is maga a fogkő jelenti, hanem az, hogy olyan szép durva a felszíne. A fogszuvasodást vagy lyukat okozó baktériumok sokkal jobban meg tudnak kapaszkodni a durva felületen, mint az egyébként sima fogzománcon. Hogyan kerülnek megkövült kalciumdarabok a nyálunkba? A nyál a nyálmirigy által megszűrt vér. A vörösvérsejtek visszamaradnak belőle, rájuk az ereinkben van szükség, nem a szánkban. A kalcium, a hormonok és az immunrendszer

védőanyagai viszont a nyálunkban landolnak a vérből. A nyál ezért minden embernél kicsit más. Még immunbetegségeket vagy egyes hormonok szintjét is vizsgálhatunk nyálminta alapján. A nyálmirigyek is hozzátehetnek néhány extrát, például megkövült kalciumot vagy akár fájdalomcsillapító anyagokat. Nyálunk a morfiumnál is erősebben ható fájdalomcsillapítót tartalmaz. Opiorfinnak hívják, és csupán 2006-ban fedezték fel. Természetesen csak kis mennyiségben termeljük ezt az anyagot, különben elkábulnánk a saját nyálunktól. De ennek a kis mennyiségnek is megvan a maga hatása, mert a szánk érzékeny lélek! Több idegvégződés található benne, mint testünk bármelyik szervében – a legkisebb epermagocska is az idegeinkre mehet, minden homokszemet azonnal érzékelünk a salátán. A sebecske, amit a könyökünkön észre se vennénk, a szánkban pokoli kínokat okoz és hatalmasnak tűnik. A nyálunkban lévő fájdalomcsillapító nélkül ez még rosszabb lenne. Mivel rágás közben extra adag áramlik a szánkba ezekből a nyálban lévő anyagokból, evés után kevésbé érezzük a torokfájást, és a szánk belsejében lévő apró sebek sem fájnak annyira. Nem is kell ehhez feltétlenül enni – a rágógumi rágásakor is hozzájutunk ezekhez a szájazonos fájdalomcsillapító szerekhez. Sőt időközben tucatnyi új vizsgálat igazolta, hogy az opiorfin antidepresszáns hatású. A nyál fokozza a bánatevés hatékonyságát? Az elkövetkező évek fájdalom– és depressziókutatása talán választ ad majd erre a kérdésre. A nyál nemcsak a túl sok fájdalomtól, hanem a túl sok káros baktériumtól is megvédi a szájüreget. Erre valók például a mucinok. A mucinok nyákanyagok. Néhány órás kellemes szórakozást biztosítanak, amikor gyerekkorunkban rájövünk, hogy a segítségükkel képesek vagyunk szappanbuborékokat fújni a szánkkal. A mucinok mucin védőhálóval borítják be a fogainkat és az ínyünket. Úgy lőjük ki őket a nyálmirigyeink nyílásaiból, ahogyan Pókember a hálóját a csuklójából. Ezen a hálón fennakadnak a baktériumok, mielőtt megtámadhatnának minket. Amíg fogságban vannak, a nyál egyéb antibakteriális anyagai megölik a rossz baktériumokat. Itt is érvényes azonban az, ami a nyál fájdalomcsillapítónál: a baktériumölő anyagok koncentrációja igen alacsony. A nyálunk nem fertőtlenít minket teljesen. Szükségünk van apró lények jó törzscsapatára a szánkban. Az ártalmatlan szájbaktériumokat nem törli el végképp a nyál, mert ezek helyet foglalnak – helyet, amelyet máskülönben veszélyes mikrobák foglalhatnának el. Alvás közben nem termelődik nyál. Ez jó hír minden kispárnarágcsálónak – ha a napi 1-1,5 literes nyáltermelés éjszaka is folytatódna, az elég gusztustalan hobbi

lenne. Mivel éjjel nagyon kevés nyálat termelünk, sokan szájszaggal vagy torokfájással ébrednek. A nyolcórás szűkös nyáltermelés a szájban lévő mikrobák számára viharmentes idő. A pimasz baktériumokat nem tudjuk olyan jól kordában tartani, a száj és a garat nyálkahártyája nélkülözi az öntözőberendezést. Ezért jó szokás az alvás előtti és utáni fogmosás. Este csökkentjük a szájban lévő baktériumok számát, hogy minél kisebb viháncoló mikrobacsapattal vágjunk neki az éjszakának. Reggel pedig eltakarítjuk az éjszakai buli nyomait. Szerencsére reggel velünk együtt a nyálmirigyeink is felébrednek, és azonnal munkába állnak! Legkésőbb az első zsömle vagy a fogkefénk rendesen beindítja a nyálfolyamot, és legyőzi a mikrobákat, vagy elszállítja őket hátra, a gyomorba. Ott a gyomorsav befejezi a munkát. Aki napközben szájszagtól szenved, az talán nem tudott elég sok morcos baktériumot eltávolítani. Ezek a ravasz fickók szívesen rejtőznek el az újraépített mucinháló alatt, és ott nehezen férnek hozzájuk a nyálban lévő antibakteriális anyagok. Ezen segíthet a nyelvkaparó vagy az intenzív rágógumizás – gondoskodik arról, hogy rendesen folyjon a nyál, és elmossa a mucinbúvóhelyet. Ha ez mind nem segít, van még egy hely, ahol a szájszagfelelősöket kereshetjük. Mindjárt meg is ismerkedünk vele, miután bemutattuk szánk második titkos helyét. Ez a hely a tipikus meglepetések közé tartozik – azt gondoljuk, ismerünk valakit, aztán egyszer csak kiderül, hogy van egy teljesen váratlan, őrült oldala is. A csinos frizurájú frankfurti titkárnőt esténként az interneten vadgörénytenyészet üzemeltetőjeként látjuk viszont. A heavy metal banda gitárosával gyapjúfonal vásárlása közben találkozunk, mert a kötögetés megnyugtató és edzi az ujjakat. A legnagyobb meglepetések az első benyomás után érkeznek – így van ez a saját nyelvünk esetében is. Ha kiöltjük a tükör előtt, még nem látjuk teljes valójában. Jogos a kérdés: hé, hogyan folytatódik hátul? A vége nem néz ki valami jól. Pontosan ott kezdődik a nyelv őrült fele: a nyelvgyök.

A nyelvgyöknél lévő immunszövet, amit tonsilla lingualisnak is neveznek Másféle táj kezdődik itt, tele rózsaszínű dudorokkal. Aki nem öklendezik könnyen, az óvatosan kitapogathatja ujjaival a nyelve hátsó részét. Ahogy az utolsó részhez érünk, észrevesszük, hogy alulról vidám, kerek dombocskák vannak körös-

körül. A nyelven lévő dudorok feladata, hogy mindent megvizsgáljanak, amit lenyelünk. E célból az ételből, italból és a belélegzett levegőből aprócska darabkák oldódnak be és kerülnek a dudor belsejébe. Ott immunsejtek hadserege várakozik, hogy a külvilág idegen anyagain gyakorolhassa magát. Az almadarabkákat békén kell hagyniuk, a torkot irritáló anyagokra azonban haladéktalanul le kell csapniuk. Vagyis nem világos, hogy ki kit leplez le az ujjleleplező kalandon, hiszen ez a terület testünk legkíváncsibb hálózatához tartozik: az immunrendszerhez. Az immunrendszernek van néhány ilyen területe, ahova a kíváncsi immunsejtek koncentrálódnak: az egész garatot körbeveszi az immunrendszer hálózatához tartozó „gyűrű”. Ezt a zónát Waldeyer-gyűrűnek is szokás nevezni: alul a nyelv dudorai, jobbra és balra a mandulák, és van még valami fent, az orrgaratnál (ami az orrmandula). Aki azt gondolja, hogy már nincs mandulája, nagyot téved. A Waldeyer-garatgyűrű minden része mandulának számít. A nyelven lévő dudorok, az orrmandula és a jól ismert mandulánk is egy feladatot látnak el: kíváncsian letapogatják az idegeneket, és megtanítják az immunsejteknek, hogyan védjék meg a szervezetet. A mandulák, amelyeket gyakran eltávolítanak, néha nem túl ügyesen oldják meg feladatukat: nem dudorokat hoznak létre, hanem mély barázdákat (hogy megnöveljék a felületüket). A barázdákban olykor túl sok idegen anyag reked meg, ami csak nehezen távozik, ezért a szövet ezen a részen gyakrabban gyullad be. Úgy is mondhatjuk, hogy ez a túlságosan kíváncsi mandulák mellékhatása. Aki tehát biztosan tudja, hogy a rossz leheletéért nem a nyelve vagy a fogai felelősek, az a manduláira is gyanakodhat – ha van még egyáltalán neki. Néha apró fehér kövecskék bújnak meg itt, és ezeknek a szaga rettenetes! Az emberek sokszor nem tudnak erről, és heteken át küzdenek hiába a rossz szájszaggal vagy egy fura ízzel. A fogmosás, öblögetés vagy nyelvtisztítás ilyenkor gyakorlatilag semmit sem segít. A kövecskék valamikor maguktól úgyis kijönnek, és minden rendeződik – de ezt nem kell okvetlenül kivárni. Kis gyakorlással magunk is kinyomhatjuk őket a helyükről, és akkor a szájszag egyik pillanatról a másikra eltűnik. Hogy innen származnak-e a kellemetlen szagok, azt a legkönnyebben úgy deríthetjük ki, ha az ujjunkkal vagy egy fültisztító pálcikával megérintjük a mandulánkat. Amennyiben rossz szagot érzünk rajtuk, indulhat a kövecskekeresés. A kövecskéket fül-orr-gégészek is eltávolíthatják – ez sokkal kényelmesebb és biztonságosabb. Aki örömét leli a majdhogynem hánytatóan gusztustalan YouTubevideók nézésében, utánanézhet néhány eltávolítási technikának, és megtekinthet

néhány kivételes példányt is ezekből a kövekből. Ez azonban gyenge idegzetűek számára nem javasolt. Vannak más házi praktikák is a mandulakövek ellen. Néhányan naponta többször sós vízzel gargalizálnak, mások a friss, nyers savanyú káposztára esküsznek a reformboltból, megint mások úgy vélik, a tejtermékektől való tartózkodás teljes kőmentességhez vezet. Tudományosan egyik feltevés sem igazolható. Többen vizsgálták azt a kérdést, hogy mikortól tanácsos eltávolítani a problémákat okozó mandulát. A válasz: legjobb, ha az ember már elmúlt hétéves. Mire elérjük ezt a kort, már minden fontosat láttunk. Pontosabban láttak az immunsejtjeink: megérkeztünk egy teljesen idegen világba, a mama megpuszilt, voltunk a kertben vagy az erdőben, állatokat simogattunk, átestünk több megfázáson, megismerkedtünk egy csomó idegen emberrel az iskolában. És pont erre volt szükség. Az immunrendszerünk mostanra befejezte iskolái többségét, és kész arra, hogy egész hátralévő életünkre munkába álljon. A hetedik életévünk előtt a manduláink még jelentős kiképzőhelyek. Immunrendszerünk megfelelő működése nem csupán a megfázások leküzdése miatt fontos, szívünk egészségében és a testsúlyunkban is szerepet játszik. Akinek például hétéves kora előtt eltávolítják a manduláját, az nagyobb eséllyel válik túlsúlyossá. Az orvosok még nem tudják, miért van ez így. Az immunrendszer és a testsúly összefüggése azonban egyre gyakrabban tárgyalt téma a tudományban. A túl sovány gyerekeknél jól jön a mandula-dagihatás, azaz a mandulaeltávolítás után a testsúlyuk gyarapodik, és átbillen a normál tartományba. Minden más esetben azt tanácsolják a szülőknek, hogy a műtét után figyeljenek oda a gyerek kiegyensúlyozott táplálkozására. Nyomós ok kell ahhoz, hogy valakinek a manduláját a hetedik életév előtt távolítsák el. Ha például a mandulák olyan nagyok, hogy megnehezítik az alvást és a légzést. Megható, hogy az immunrendszerünk ennyire elszántan védelmez minket. Ez azonban néha többet árt, mint használ. Az orvosok gyakran a mandulának csak egy részét távolítják el lézerrel, nem az egészet. Más a helyzet a tartósan fennálló gyulladásokkal. Ilyenkor az immunsejtek soha nem tudnak pihenni, ez pedig hosszú távon káros a számukra, és indokolt az ok – a gyulladt mandula – eltávolítása. Egyes megfigyelések szerint a túlérzékeny immunrendszer hasznot húzhat abból, ha elbúcsúzik a manduláktól. Például a pikkelysömörrel (pszoriázis) élő emberek esetében. Ők a túl aktív immunrendszerük miatt gyakran a fejbőrön kezdődő, viszkető bőrgyulladásoktól vagy ízületi panaszoktól szenvednek. A pikkelysömörös betegeknek ezenkívül igen

gyakran fáj a torkuk. Ennek a betegségnek az egyik lehetséges kiváltó okai azok a baktériumok, amelyek tartósan a manduláinkban bujkálnak, és onnan ingerlik az immunrendszerünket. Több mint harminc éve érkeznek orvosi beszámolók olyan esetekről, amelyekben a mandula eltávolítása után a bőrbetegség is sokat enyhült vagy el is múlt. Izlandi és amerikai kutatók ezért 2012-ben alaposabban is megvizsgálták ezt az összefüggést. Két csoportra osztottak 29, pikkelysömörben és gyakori torokfájásban szenvedő beteget. Az egyik csoport manduláját eltávolították, a másikét nem. A 15 „mandulátlanított” emberből 13 állapota egyértelműen és tartósan javult. Azoknál, akiknek megmaradt a mandulájuk, semmilyen változást nem észleltek. Ma már vannak, akik reumatikus panaszoknál is javasolják a műtétet, ha erős a gyanú, hogy a mandulának köze van a gyulladásokhoz. Mandula kint, mandula bent – mindkettő mellett lehet érvelni. De akinek korán ki kellett venni a manduláját, annak sem kell aggódnia azért, hogy az immunrendszere fontos leckékből maradt ki. Szerencsére ott vannak még a nyelvdudorocskák és az orrmandula. Akinek megvan a mandulája, az se féljen a rejtőzködő baktériumoktól: sok ember manduláján egyszerűen nem túl mélyek a barázdák, így semmi probléma sincs velük. A nyelvdudorokban és társaikban gyakorlatilag soha nem tudnak megbújni a sejtek. Más a felépítésük, és olyan mirigyekkel rendelkeznek, amelyekkel időről időre meg tudják tisztítani magukat. A szánkban minden pillanatban történik valami: a nyálpontocskák mucinhálót lőnek ki, ápolják a fogainkat, és megóvnak a túlérzékenységtől. Garatgyűrűnk felügyeli az idegen anyagokat, és ezzel felkészíti az immunhadsereget. Minderre nem lenne szükség, ha a száj mögött nem lenne folytatás. Szájunk az egyetlen, egyedüli bejárata annak a világnak, amelyben az idegen sajáttá válik. A BÉL FELÉPÍTÉSE Vannak dolgok, amelyek csalódást okoznak, ha jobban megismerjük őket. A reklámban látott csokis ostyát nem dirndlibe öltözött háziasszonyok sütik szeretettel, hanem neonfényben úszó, folyamatos munkarendben működő gyárépületekben készül. A suli egyáltalán nem olyan vicces, mint amilyennek az első napon tűnik. Az életnek nevezett színpad falai mögött egyikünk sem hord sminket. Sok olyan dolog van itt, ami távolról lényegesen jobban néz ki, mint közelről. A bél esetében nem ez a helyzet. Emésztőrendszerünk messziről elég furán fest. A szájüregünkből egy 2 centiméter széles nyelőcső vezet a mélybe, és a felső részt elkerülve oldalról csatlakozik a gyomorhoz. A gyomor jobb oldala sokkal rövidebb, mint a bal – ezért félhold alakú, ferde erszénykévé görbül. A vékonybél a

maga hétméteres hosszúságával látszólag céltalanul tekereg jobbra-balra, míg végül eléri a vastagbelet. Azon pedig ott lifeg a látszólag haszontalan vakbél, ami a gyulladáson kívül másra nem képes. A vastagbél csupa kitüremkedés. Olyan, mintha egy gyöngysor gyászos utánzata lenne. Távolról szemlélve a bélrendszerünk egy csúnya, esetlen, aszimmetrikus tömlő. Ezért most fütyülni fogunk a távolságtartásra. Nincs még egy olyan szerv a testünkben, amely annál jobban néz ki, minél jobban ráközelítünk. Minél többet tudunk a beleinkről, annál szebbek lesznek. Nézzük meg most valamivel közelebbről az érdekesebb helyeket! A „gargarizáló” nyelőcső

Ami először feltűnik: a nyelőcső nem tud célozni. Ahelyett, hogy a lehető legrövidebb úton felülről a gyomor közepébe találna, a bal oldalán éri el a gyomrot. Zseniális sakkhúzás. A sebészek ezt „vég az oldalhoz” kapcsolódásnak neveznék. Ez tényleg kis kitérőt jelent, de megéri. Járás közben minden lépésnél átmenetileg megduplázódik a nyomás a gyomorban, mert megfeszítjük a hasizmainkat. Nevetésnél vagy köhögéskor ez a nyomás a sokszorosára emelkedik. Mivel a has alulról nyomja a gyomrot, rossz lenne, ha a nyelőcső közvetlenül a gyomor felső részén dekkolna. Minthogy oldalról csatlakozik, a nyomásváltozásnak csak a töredéke jut el hozzá. Így amikor evés után mozgunk, nem kell minden lépésnél böffentenünk egyet. Egy erősebb nevetőgörcs esetén, hála ennek az ügyes kis kitérőnek és a zárómechanizmusainak, legfeljebb néha egy-egy örömpuki kacag együtt velünk – a nevetőhányás ezzel szemben alig ismert dolog. Az oldalbejárat egyik mellékhatása a gyomorgáz. Minden röntgenfelvételen látható ez a kis léghólyag a gyomor felső részében. A levegő fölfelé száll, nem keresgéli az oldalsó bejáratot. Ezért kell sokaknak először egy kis levegőt nyelniük, hogy böfögni tudjanak. A lenyelt levegő kicsit közelebb mozdítja a nyelőcső nyílását a léghólyaghoz, és puff, szabadon áramolhat kifelé a böfi. Fekve a böfögés sokkal könnyebben megy, ha a bal oldalunkra fordulunk. Aki feszülő hassal a jobb oldalán fekszik, jobban teszi, ha egyszerűen megfordul. A nyelőcső „gargarizáló” külleme is csinosabb, mint amilyennek első pillantásra tűnik. Ha alaposabban megnézzük, azt látjuk, hogy néhány izomrost spirál formában körbeveszi a nyelőcsövet. Ezek okozzák a „gargalizáló” mozgást. Ha hosszában kihúzzuk, nem nyúlik ki, hanem spirálban visszaugrik, mint a telefonkábel. Nyelőcsövünkből az infót idegrostok szállítják a gerincünkhöz. Ha teljesen egyenesen ülünk, és felemeljük a fejünket, a nyelőcsövünk megnyúlik. Keskenyebb

lesz, jobban zár alulról és felülről. Egy nagyobb étkezés után tehát a kiadós savas böfögést egyenes tartással jobban meg lehet előzni, mint görbe háttal.

A gyomorléghólyag jobb ábrázolása kedvéért lemondtunk a röntgenképek szokásos fekete-fehér elosztásáról. A röntgenképeken a nagyobb sűrűségű anyagok, mint a fogak vagy a csontok, világosak, a kevésbé sűrűek, mint a gyomorléghólyag vagy a tüdőben lévő levegő, sötétek A ferde gyomor

A gyomrunk sokkal feljebb van, mint gondolnánk. Közvetlenül a bal mellbimbónk alatt kezdődik, és a jobb bordaív alatt végződik. A fájdalmak, amelyeket az ez alatti területen érzünk, nem a gyomorból jönnek. Amikor a legtöbben azt gondolják, hogy valami van a gyomrukkal, valójában a beleiket érzik. A gyomor tetején van a rekeszizom, ezen ücsörög a szív és a tüdők. Ha rendesen beebédelünk, ezért nehezebb mélyeket lélegezni. A Roemheld-szindrómát a háziorvosok sokszor nem veszik észre. Ilyenkor a gyomorban annyi levegő gyűlik össze, hogy már alulról nyomja a körülötte levő idegeket. Az érintettek különféleképpen reagálnak. Szédülnek vagy kellemetlenül érzik magukat. Néhány embernél ez olyan erősen jelentkezik, hogy megijednek, vagy légszomjuk lesz, mások egyenesen erős fájdalmat éreznek a mellkasuk tájékán, mint a szívinfarktusnál. Őket az orvosok gyakran félelemre hajlamos szimulánsként kezelik, akik mindent csak beképzelnek maguknak. Az „És böfögni vagy pukizni próbált-e már?” kérdés feltevése többet segítene. Hosszú távon pedig javasolt a felfúvódást okozó ételektől való tartózkodás, a gyomor– és bélflóra helyreállítása, valamint a túlzott alkoholfogyasztás kerülése is. Az alkohol akár ezerszeresére is növelheti a gáztermelő baktériumok mennyiségét. Bizonyos baktériumok ugyanis az alkoholt táplálékként hasznosítják (ezt lehet érezni például az erjedésnek indult gyümölcsökön). Ha a béltraktusban gáztermelők ülnek, az éjszakai diszkó reggelre

trombitakoncertté válik. Még hogy az alkohol fertőtlenít! (Persze, ehhez rengeteg alkoholt kell inni – annyit, amennyi már nem tud felszívódni a vékonybélből, és eljut a vastagbélbe. Szóval, egészen a sárga földig.) És most a figyelemre méltó formáról. A gyomor egyik fele jóval hosszabb, mint a másik, így az egész szerv görbén meghajlik. Emiatt a belsejében nagy redők alakulnak ki. Azt is mondhatnánk: a gyomor az emésztőrendszer Quasimodója. A formátlan külsőnek azonban mélyebb értelme van. Amikor egy korty vizet iszunk, a folyadék a nyelőcsőből közvetlenül a gyomor jobb oldali, rövidebb részén folyik végig, és a vékonybél kapujánál landol. Az étel viszont a gyomor hosszabbik felére pottyan. Emésztőzsákocskánk ezzel a trükkel választja szét azt, amit apró darabokra kell morzsolnia, attól, amit gyorsan tovább lehet engedni. Gyomrunk nem egyszerűen görbe, hanem két szakértői oldala van. Az egyik a folyadékokkal boldogul jobban, a másik a szilárd anyagokkal. Úgyszólván két gyomrunk van egyben. A kígyózó vékonybél

Hasunkban egy három–hat méteres hosszúságú vékonybél bújik meg, egészen lazán, hurok hurok hátán. Ha trambulinon ugrálunk, egyszerűen velünk szökdécsel. Ha egy felszálló repülőn ülünk, ő is az üléstámla felé nyomódik. Ha táncolunk, vidáman velünk hullámzik, és ha eltorzul az arcunk, mert fáj a hasunk, valószínűleg ő is hasonlóan grimaszol az izmaival. Csak kevés ember látta már a saját vékonybelét. A béltükrözésnél többnyire a vastagbelet vizsgálja meg az orvos. Akinek lehetősége van arra, hogy egy kis lenyelhető kamera segítségével utat törjön magának a vékonybélben, legtöbbször meglepődik. Komor alagút helyett valami teljesen másra bukkan az ember: fénylik, mint a bársony, nedves, rózsaszínű, és valahogy finom kinézetű. Szinte senki sem tudja, hogy a vastagbél csupán legutolsó méterének van dolga az ürülékkel – az előtte lévő méterek meglepően tiszták (egyébként jórészt szagtalanok is), hűen és étvágygerjesztően foglalkoznak mindazzal, amit beléjük nyelünk. A vékonybél első pillantásra kissé koncepciótlanabb szervnek tűnik a többinél. A szívünknek négy rekesze van, a májunknak lebenyei, a vénáknak billentyűi, az agynak régiói – a vékonybél ezzel szemben céltalanul tekereg. Valódi alakja csak mikroszkóp alatt válik láthatóvá. Olyan lénnyel van dolgunk, amelyiknél szinte semmi nem tudja jobban megtestesíteni „a részletek szeretetét”. Belünk akkora felületet kínál számunkra, amekkorát csak lehetséges. Ezért redőződik szívesen. Először is vannak a látható redők – nélkülük mintegy 18 méter

közötti vékonybélre lenne szükségünk ahhoz, hogy elegendő emésztőfelületünk legyen. Éljenek a redők!

Bélbolyhok, mikrobolyhok és a glikokalix Azonban egy olyan perfekcionista, mint a vékonybél, semmi esetre sem állhat meg ennyinél. Egyetlen négyzetmilliméter bélhámon harminc apró bolyh nyúlik bele a táplálékkásába. Ezek a bolyhok olyan parányiak, hogy még épp hogy láthatók – de tényleg csak alig. A látható és a láthatatlan dolgok közti határterületet a szemünk olyan nagy felbontásban mutatja, hogy épp csak felismerjük a bársonyszerű struktúrát. A kis bolyhok mikroszkóp alatt úgy néznek ki, mint egyszerű sejtek nagy hullámai. (A bársony néz ki ehhez egészen hasonlóan.) Egy jobb feloldóképességű mikroszkóp alatt kivehető, hogy minden egyes ilyen sejt különálló boholyszerű kitüremkedésekkel van befedve. Bolyh bolyh hátán. Ezeknek a bolyhoknak bársonyszerű szegélyük van, amely számtalan, cukorból való – szarvasagancshoz hasonló – képződményből áll, ez az úgynevezett glikokalix. Ha mindezt kiterítenénk – a redőket, a bolyhokat és a bolyhokon lévő bolyhokat –, a belünk mintegy hét kilométer hosszú lenne. De miért kell egyáltalán ilyen hosszúnak lennie? Mindent összevetve a bőrünkénél százszor nagyobb felületen folyik az emésztés. Ami kissé aránytalannak tűnik a kis adag krumplihoz vagy az egy darab almához képest. De a hasunkban pontosan erről van szó: felnagyítjuk magunkat, és minden idegent olyan apróra kicsinyítünk, hogy fel tudjuk venni őket, és ezzel a részünkké váljanak. Ez már a szánkban elkezdődik. Egy falat alma azért tűnik olyan szaftosnak, mert a fogaink kipukkasztják a sok millió almasejtet, mint a luftballont. Minél frissebb az alma, annál több sejtje érintetlen – ezért kedveljük a roppanó hangokat. Ahogyan a roppanós frissességet kedveljük, ugyanúgy előnyben részesítjük a főtt, fehérjében gazdag élelmiszereket. A marhasültet, a rántottát vagy a sült tofut finomabbnak találjuk a nyers húsnál, a nyálkás tojásnál vagy a hideg tofunál. Ez is azért van, mert intuitív módon megértettünk valamit. Gyomrunkban ugyanis

ugyanaz történik a nyers tojással, mint a serpenyőben: a tojásfehérje kifehéredik, a sárgája pasztellszínűvé válik, és mindkettő megdermed. Ha megfelelő hosszúságú idő után kihánynánk, kinézetre korrekt rántotta jönne vissza, méghozzá sütés nélkül. A fehérjék ugyanúgy reagálnak a tűzhely lapjára, mint a gyomorsavra – kicsapódnak. Ezután már nem olyan trükkös a szerkezetük, hogy láthatatlanul fel tudjanak oldódni a tojásfehérjében, hanem fehér morzsákként jelennek meg. A gyomor és a vékonybél így sokkal egyszerűbben le tudja bontani őket. A főzés megspórolja számunkra a „lebontási energia” első adagját, amit máskülönben a gyomornak kellene bevetnie, és ezzel emésztésbizniszünk kiszervezett részlegévé válik. A magunkhoz vett ételek végső feldolgozása a vékonybélben történik meg. A vékonybél elején, a bélfalon egy kis lyuk található, ez a papilla. Kicsit a szájban lévő nyálmirigyek nyílásaira emlékeztet, csak nagyobb. Ezen az apró nyíláson keresztül spriccel be a hasnyál és az epe a táplálékmasszába. Amikor megeszünk valamit, a májban termelt és az epehólyagban tárolt epe, valamint a hasnyálmirigy által termelt emésztőnedvek a papillához jutnak. Ezek ugyanolyan összetevőket tartalmaznak, mint a mosó– és mosogatószerek a szupermarketben: emésztőenzimeket és zsíroldókat. A mosószerek azért hatásosak a foltok ellen, mert a zsíros, fehérjetartalmú vagy cukros összetevőket úgyszólván „felemésztik” és a mosóvízbe küldik, miközben a vízben gyúródik minden. Ez eléggé hasonlatos ahhoz, ami a vékonybélben történik. Itt ugyanis a viszonylag nagy méretű fehérje–, zsír– vagy szénhidrátdarabok feloldódnak, hogy a bélfalon keresztül a keringésbe kerüljenek. Ezután már az almadarabka sem almadarabka többé, hanem milliárd és több milliárd, energiában gazdag molekulából álló tápoldat. Ahhoz, hogy mindegyiket fel tudjuk venni, igazán nagy felületre van szükség – a 7 kilométeres hossz éppen elég. És még biztonsági tartalékok is vannak bélgyulladás esetére. Minden egyes vékonybélbolyhban található egy apró vér– és egy apró nyirokér. A táplálék lebontásakor keletkező sok molekula ezekbe kerül. A vékonybél erei összefutnak, tartalmuk átfolyik a májon, ami az esetleges káros anyagokat és mérgeket – mielőtt bekerülnének a nagy vérkörbe – hatástalanítja. Ha túl sokat eszünk, itt lép működésbe az első energiaraktár. Az energiában gazdag vér a májból közvetlenül a szívhez folyik. Innen egy erős lökés pumpálja szét a test sok sejtje felé. Az egyik cukormolekula például a jobb mellbimbó egyik bőrsejtjénél landol. Ez felveszi, majd oxigénnel együtt energiát állít elő, ami életben tartja a sejtet. Melléktermékként pedig hő és kis mennyiségű víz keletkezik. Ez olyan sok parányi sejtben történik egyszerre, hogy folyamatosan 36–37 ºC-os a testhőmérsékletünk.

Minden szervünkbe energiát fektetünk be – és csak a vékonybélben felszívódó táplálék révén tudjuk ennek a fedezetét biztosítani. Ezért olyan hálás foglalatosság az evés. Közvetlenül az utolsó falatok után azonban még nem számíthatunk energialöketre. Sok ember ilyenkor valójában csak fáradtságot érez. Az étel még nem érkezett meg a vékonybélbe, egyelőre az emésztési előkészületek zajlanak. Jóllehet az éhségünk már elmúlt, mert gyomrunk a tápláléktól kitágult, mi még ugyanolyan gyengék vagyunk, mint evés előtt voltunk, és további energiákat kell előteremtenünk a költséges összekeveréshez és aprításhoz. Eközben rengeteg vér folyik át az emésztőszerveinken. Sok tudós ezért úgy véli, hogy a fáradtság oka az agy csökkent vérellátása. Egyik professzorom véleménye szerint nem ez a helyzet: „Ha a fejünkben lévő összes vér a gyomrunkban lenne, elájulnánk vagy meghalnánk.” Valójában több lehetséges oka is lehet az evés utáni fáradtságnak. Egyes hírvivő anyagok, amelyek jóllakottság esetén áramlanak ki, az agyban fáradtságot okoznak. A fáradtság, meglehet, zavarja az agyunkat a munkában, a vékonybelünk viszont nagyszerűnek találja. Ő ugyanis akkor tud a leghatékonyabban dolgozni, ha kellemesen ellazulunk. Ekkor áll ugyanis a rendelkezésére a legtöbb energia, és a vér nincs tele stresszhormonokkal. A nyugodtan olvasgató ember emésztési ügyekben sikeresebb, mint a feszült topmenedzser. A fölösleges vakbél és a duci vastagbél

A háziorvos rendelőjében feküdni lázmérővel a szánkban és egy másikkal a fenekünkben – léteznek ennél kellemesebb időtöltések is. Régebben vakbélgyanú esetén így festett az orvosi vizsgálat. Fontos tünetnek számított, ha a végbélben mért hő jelentősen magasabb volt annál, mint amennyit a szájban mértek. Manapság az orvosok már nem hagyatkoznak ezekre a hőmérséklet-különbségekre. A vakbélgyulladás figyelmeztető jelei a láz és a jobb oldali, köldök alatti fájdalom (a legtöbb esetben itt található a vakbél és a hozzá kapcsolódó féregnyúlvány). Ha ezt a pontot megnyomjuk, az gyakran fájdalmas, míg ha a köldöktől balra eső részt nyomjuk meg, attól érdekes módon megszűnik a fájdalom. Ám amint elvesszük az ujjunkat a bal oldalról – aú! Vakbélgyulladásra utaló jelek lehetnek még a jobb láb ellenállásba ütköző felemelésekor érzett fájdalom (valakinek ilyenkor ellen kell tartania) és az étvágytalanság vagy émelygés.

A vakbél a vastagbél fontos része. Az, amit tehát gyulladás esetén kioperálnak az emberből, az úgynevezett féregnyúlvány, a vakbél alsó részén lifeg. Nem is úgy néz ki, mint egy valódi béldarab, sokkal inkább egy leeresztett lufihoz hasonlít, amilyenekből a bohócok állatokat hajtogatnak. Nem csoda, hogy senki sem veszi komolyan, és a nevét is a hozzá legközelebb eső nagyobb bélszakaszról kapta,

amelyről lelóg. Mintha az ember azt mondaná: „Budapesten lakom”, miközben Budakalászon él. A féregnyúlványunk nemcsak túl apró ahhoz, hogy a táplálékkal foglalkozzon, de olyan helyen is van, ahová alig jut el étel. A vékonybél egy kicsit feljebb, oldalról kapcsolódik a vastagbélhez, így egyszerűen átlép fölötte. Olyan lénnyel van dolgunk, amelyik alulról figyeli, hogyan lebeg el fölötte a világ. Aki még emlékszik a száj dudorokkal teli tájaira, sejtheti, milyen szakértelem rejtőzik ebben a fura kívülállóban! Noha kissé eltávolodott a kollégáitól, a féregnyúlvány a mandulák immunhálózatához tartozik. Vastagbelünk azokkal a dolgokkal foglalkozik, amelyeket a vékonybél nem tudott feldolgozni. Ezért nem is néz ki olyan bársonyosan. Egyszerűen hiábavaló fáradozás lenne itt is a táplálék felvételének mámorában úszó bolyhocskákat bevetni. Ez a bélbaktériumok hazája, akik az utolsó táplálékmaradékokat felaprítják számunkra. Ezek a baktériumok pedig megint csak nagyon érdeklik az immunrendszerünket. A féregnyúlvány tehát a legjobb helyen ücsörög! Elég messze attól, hogy az egész táplálékcuccal foglalkoznia kelljen, de elég közel ahhoz, hogy a bélben éldegélő mikrobákat szemügyre vegye. Míg a vastagbél falai immunsejtekkel ellátott nagy telepek, a féregnyúlvány majdnem teljes egészében immunszövetből áll. Ha ide beérkezik egy rossz baktérium, körbe lesz kerítve. Ez viszont azt is jelenti, hogy körös-körül minden be is gyulladhat – 360 fokos a panoráma. Ha a kicsi féregnyúlvány ráadásul erősen be is dagad, még nehezebben tudja kisöpörni magából a baktériumokat. Ez vezet oda, hogy egyedül Németországban több mint százezer vakbélműtétet (pontosabban: féregnyúlvány-eltávolítást) végeznek évente. De a szerepe nem merül ki ebben. Ha itt csak a jók maradnak életben, és minden veszélyes dolgot támadás ér, az megfordítva annyit jelent, hogy az egészséges féregnyúlványban az igen előkelő, jótékony baktériumok válogatott társasága ücsörög. Erre az eredményre jutott egy tanulmányban két amerikai kutató, Randall Bollinger és William Parker is, akik 2007-ben felállították ezt az elméletet. Márpedig ennek egy kiadós hasmenés után nagy hasznát vesszük. Ilyenkor a tipikus béllakók közül sok kiürül, az új mikrobák számára pedig gyerekjáték elfoglalni a felszabadult területet. Testünk ezt a munkát nem szívesen bízza a véletlenre. Bollinger és Parker szerint ilyenkor lép akcióba a féregnyúlvány baktériumcsapata: alulról védelmezően szétterjed a teljes vastagbélben. Németország, ahol élek, nem éppen az a hely, ahol sok, hasmenést okozó dolog lenne. Még ha össze is szedünk néha egy-egy bélhurutot, környezetünkben jóval

veszélytelenebb mikrobák találhatók, mint például Indiában vagy Spanyolországban. Elmondhatjuk, hogy számunkra a féregnyúlvány nem olyan égetően fontos, mint az ott élő embereknek. Ezért nem kell túl nagy gondot csinálnunk abból, ha vakbélműtétünk volt vagy műtét előtt állunk! A maradék immunsejtek ugyan nincsenek olyan szorosan egymás mellett, de összességében sokkal több van belőlük, mint a féregnyúlványban, és képesek is arra, hogy átvegyék ezt a feladatot. Ha hasmenésünk van és biztosra akarunk menni, a gyógyszertárban is tudunk venni jó baktériumokat, amelyek segíthetnek a bél újrabenépesítésében. Most már talán világos, mire való a vakbelünk, pontosabban a féregnyúlványunk. De miért épp a vastagbélen lóg? A táplálékot már felvettük, bolyhocskák sincsenek már itt, mit akar hát a bélflóra az emészthetetlen maradékoktól? Vastagbelünk nem kígyózik körbe-körbe. Úgy veszi körül kívülről a vékonybelet, mint egy széles képkeret. Az, hogy „vastagnak” nevezzük, nem sértő a számára. Feladatainak elvégzéséhez van szüksége a nagyobb helyre. Aki jól gazdálkodik az erőforrásaival, az a nehezebb időket is képes átvészelni. Vastagbelünknek épp ez az életfilozófiája. Minden maradékra időt szán, és alaposan megemészti az utolsó emészthető szemig. A vékonybél időközben fogadhatja a második vagy harmadik étkezést is – a vastagbelet ez egyáltalán nem zavarja. Nagyjából 16 óra alatt lelkiismeretesen átvizsgálja az ételmaradékot. Eközben olyan dolgokat is fel tud venni, amelyek a nagy sietségben veszendőbe mennének: fontos ásványi anyagok, például a kalcium, csak itt tudnak teljesen felszívódni. A vastagbél és a bélflóra gondos együttműködésének eredményeképpen ezenkívül extra adag energiadús zsírsavhoz, K–, B12-vitaminhoz, tiaminhoz (B1) és riboflavinhoz (B2) jutunk hozzá. Ezek sok mindenre jók, például a jól működő véralvadáshoz, az idegek működéséhez, de akár a migréntől is megvédhetnek. A bél utolsó egyméteres szakaszán a víz– és sóháztartásunk egyensúlyához fontos szabályozás zajlik: nem azért mondom, hogy valaki kipróbálja, de a székletünk mindig meglehetősen sós. Ezzel a finomhangolással akár egy liter folyadékot is megspórolhatunk. Ha ezt a munkát nem végeznénk el, egy literrel többet kellene innunk nap mint nap. Ahogy a vékonybél esetében, a vastagbél döntő részében a felszívott anyagok is a vérárammal a májhoz kerülnek, átesnek az ellenőrzésen, és továbbkerülnek a vérkeringésbe. A bélrendszer utolsó centimétereiből azonban nem a méregtelenítő májon át áramlik a vér, hanem az erek közvetlenül a nagy vérkeringéshez csatlakoznak. Itt már általában semmi sincs, ami felszívódhatna, ezen egyszerűen túlvagyunk. Egy kivétel mégis van: a végbélkúp. A végbélkúpok sokkal kevesebb hatóanyagot tartalmaznak, mint a lenyelhető tabletták, mégis jobban hatnak. A

tablettákat és az oldatokat gyakran csak azért kell olyan nagy dózisban adagolnunk, mert a máj a nagy részüket hatástalanítja, még mielőtt a rendeltetési helyükre érnének. Ez nem praktikus, hiszen ezeket a „méreganyagokat” éppen gyakorlati hatásaik miatt írta fel az orvos. Ha nem akarjuk a májat lázcsillapítókkal és társaival terhelni, kúpok segítségével jól hasznát vehetjük a máj kikerülésének. Ez főleg kisgyerekek és idősek esetében lehet príma ötlet. MIT ESZÜNK VALÓJÁBAN? Emésztésünk legfontosabb szakasza a vékonybélben zajlik, már ami a táplálék legnagyobb felületen történő legkisebbre aprítását illeti. Itt dől el, hogy laktózérzékenyek vagyunk-e, hogy mi az egészséges táplálék, vagy melyik étel okoz allergiát. Emésztőenzimjeink ezen a szakaszon úgy működnek, mint az aprócska ollók: addig aprítják az ételt, amíg az a legkisebb közös nevező állapotába kerül a testi sejtjeinkkel. A természetnek ugyanis alapvető trükkje, hogy minden élő dolog ugyanazokból az alapanyagokból áll: cukormolekulákból, aminosavakból és zsírokból. Minden élelmünk élőlényekből származik – a biológiai definíció szerint az almafa éppúgy idetartozik, mint a tehén. A cukormolekulák képesek arra, hogy komplex láncokká kapcsolódjanak össze. Ilyenkor már nincs édes ízük, ezek az olyan élelmiszerekben található szénhidrátok, mint a kenyér, a tészta vagy a rizs. Aki éppen pirítóst emészt, a következő végterméket kapja az enzimek aprítómunkája után: ugyanannyi cukormolekulát, mint ha néhány kanálnyi háztartási fehér cukrot fogyasztott volna. Az egyetlen különbség abban áll, hogy a háztartási cukor nem igényel emésztési munkát, mert már eleve olyan kis darabokban érkezik a vékonybélbe, hogy onnan közvetlenül fel tud szívódni a vérbe. A túl sok tiszta cukortól átmenetileg édessé válik a vérünk. A fehér kenyérben levő szénhidrátot az enzimek viszonylag gyorsan megemésztik. A teljes kiőrlésű lisztből készült kenyérnél ez sokkal tovább tart! Az ilyen kenyér ugyanis különösen bonyolult cukorláncokból áll, amelyeket egyenként le kell építeni. A teljes kiőrlésű lisztből készült kenyér tehát nem cukorbomba, hanem hasznos cukorraktár. Egyébként: a hirtelen édességbevitelre a testnek sokkal hevesebben kell reagálnia, hogy mindent visszaállítson az egészséges egyensúlyba. Nagy mennyiségű inzulint bocsát ki, ez okozza, hogy amikor véget ér a különleges bevetés, gyorsabban leesik a vércukor, és elfáradunk. Ha a cukor lassabban szívódik fel, ez nem következik be. A folyamatosan felszívódó cukrot hatékonyabban fel tudjuk használni. A testünk ennek ellenére szereti a cukros édességet, mert munkát spórol meg vele

– éppen azért, mert gyorsabban szívódik fel, ugyanúgy, ahogy a főtt fehérje is. Ráadásul a cukor elképesztően gyorsan átalakítható energiává. A sikeres energiaellátást az agy jó érzésekkel jutalmazza. Mindazonáltal ez csapda: a történelem során az emberiségnek még sohasem kellett a cukor ilyen hatalmas túlkínálatával szembesülnie. Az amerikai szupermarketekben a feldolgozott termékeknek nagyjából a 80 százaléka hozzáadott cukrot tartalmaz. Evolúciótechnikai szempontból a testünk éppen most lelt rá erre a cukorraktárra, és mindent gyanútlanul felzabál, mielőtt cukorsokkos állapotban és hasfájósan elterülne a kanapén. Még ha tisztában is vagyunk vele, hogy a sok nassolás egészségtelen, nem vehetjük rossz néven az ösztöneinktől, ha lelkesen vesznek részt benne. Ha túl sok cukrot eszünk, egyszerűen elrakjuk nehezebb időkre. Ez voltaképpen praktikus dolog. Részben úgy történik, hogy ismét hosszú cukorláncokat hozunk létre, s ezeket glikogén formájában elraktározzuk a májban, részben úgy, hogy zsírrá alakítjuk át, és a zsírszövetekben halmozzuk fel. A cukor az egyetlen anyag, amelyből a testünk kevés ráfordítással zsírt tud előállítani. A glikogénraktárat egy-egy kiadós kocogással ki tudjuk üríteni – egészen pontosan akkor, amikor már úgy érezzük, kicsit elfáradtunk. A táplálkozásélettannal foglalkozó szakemberek ezért szokták azt javasolni, hogy ha zsírt akarunk elégetni, legalább egy órán át sportoljunk. Nemes készleteinket legkorábban az első teljesítmény-visszaesés után tudjuk csak rendesen csapra verni. Talán bosszantó, hogy a hasi szalonna nem tűnik el varázsütésre – testünk azonban nem túl megértő ezzel a bosszankodással szemben, mert az emberi sejtek nagy becsben tartják a zsírt. A zsír az összes élelmi összetevő közül a leghatékonyabb és legértékesebb anyag! Atomjai olyan trükkösen épülnek egymásba, hogy a szénhidráthoz vagy a fehérjéhez képest grammonként kétszer annyi energiát képesek biztosítani. A zsírt részben arra használjuk, hogy bebugyoláljuk vele az idegeinket – ahogy az elektromos kábelt a műanyag borítás. Ez a bebugyoláltság tesz minket olyan gyors gondolkodóvá. Testünk néhány fontos hormonja zsírból készül, és végső soron minden egyes sejtünket egy zsíros membrán veszi körül. Az ilyen értékeket védeni kell, nem pedig eltékozolni az első kis sprintnél. Ha kitör a következő éhínség – és az elmúlt több millió év során ilyesmi sokszor előfordult –, a hasi szalonna minden grammja életbiztosításnak számít majd. A zsír a vékonybelünk számára is valami egészen különleges. A többi tápanyagtól eltérően nem kerülhet át a bélből egyszerűen a vérbe. A zsír nem oldódik vízben – a

bélbolyhok parányi vérerei rögtön eltömődnének, a nagyobb erekben pedig úgy úszna a zsír, mint az olaj a spagetti főzővizének tetején. A zsír felvétele tehát másképp zajlik: a nyirokrendszeren keresztül. A nyirokerek a vérerek számára olyanok, mint Batmannek Robin. Testünkben minden véreret egy nyirokér kísér, még a vékonybél egészen kicsi erecskéit is. Míg a vérerek vastagok, vörösek, és hősiesen pumpálják a tápanyagokat a szöveteinkbe, a nyirokerek vékonyak és fehéres-áttetszőek. Ezek szállítják vissza a szövetekből a beléjük pumpált folyadékot, és immunsejteket juttatnak el mindenhová, hogy mindenütt rend legyen. A nyirokerek azért csenevészek, mert nincsenek olyan izmos falaik, mint a vérereknek. Gyakran csak a gravitációs erővel no meg a környező izmokkal dolgoznak össze. Ezért van bedagadva a szemünk reggel, ébredéskor. Fekvés közben a gravitáció nem tudja végezni a dolgát, hiába állnak készségesen nyitva az arcban lévő kicsiny nyirokerek, csak akkor tud a vérből az éjszaka során ideszállított folyadék megint lefolyni, ha felállunk. (A lábunk egy hosszabb ide-oda szaladgálás közben azért nem telik meg vízzel, mert a lábizomzat minden egyes lépésnél összenyomja a nyirokereket, így a szövetekben lévő folyadék felfelé préselődik.) A vékonybélben az összes nyirokér egy tekintélyes vastagságú nyirokérben fut össze, így az eltömődés veszélye nélkül képes begyűjteni a megemésztett zsírt. Ez a nyirokedény az igencsak tekintélyesen hangzó ductus thoracicus nevet viseli. A következő szavakkal tudnám őt köszönteni: „Segíts meg minket, ductus, és tanítsd meg nekünk, hogy miért olyan fontos a nemes zsír és miért annyira rossz a nemtelen!” Röviddel a zsírdús ebéd után annyi zsírcseppecske gyűlik össze a ductusban, hogy a benne lévő folyadék többé már nem áttetsző, hanem fehér, mint a tej. Emiatt olykor tejvezetéknek is nevezik. Férfiaknak és nőknek egyaránt van ductusa. A benne összegyűlt zsír a gyomor felől egy kanyarral a rekeszizmon át egyenesen a szívhez jut. (Ide választódik ki a lábból, a szemhéjakból és a bélből összegyűjtött folyadék.) A nemes olívaolaj és az olcsó sütőolaj is közvetlenül a szívre zúdul rá. Nincs kitérő előbb a májon át, mint annyi másnál, amit megemésztünk. A zsír feldolgozására csak az után kerül sor, hogy a szív már mindent erőteljesen keresztülpumpált, és a zsírcseppecskék visszajutnak a májat ellátó érbe. A májnak meglehetősen jó a vérellátása, ezért nagyon valószínű, hogy erre a találkozásra hamar sor fog kerülni – addig azonban a szív és az erek védtelenül állnak szemben mindazzal, amit a gyorséttermek kedvező áron eladnak nekünk. Amennyire a rossz zsír árt nekünk, annyira csodás hatásai lehetnek a jó zsírnak.

Aki valamivel drágábban valódi, hidegen sajtolt (extra szűz) olívaolajat vesz, az a szíve és az erei számára jótékony balzsamba mártogatja a bagettjét. Sok tanulmány szól az olívaolajról, ezek azt sugallják, hogy véd az érelmeszesedéstől, a sejtstressztől, az Alzheimer-kórtól és a szembetegségektől (például a makuladegenerációtól). Gyulladásos betegségeknél, mint a reumatikus arthritis (ízületi gyulladás) és egyes rákbetegségek megelőzésénél is pozitív hatásúnak tartják. Különösen izgalmas hír ez azoknak, akik félnek a zsírtól: az olívaolaj segít a nem kívánt szalonnaredők elleni harcban. Gátolja ugyanis a zsírszövetben egy enzim, a zsírsav-szintáz működését – ez előszeretettel állít elő zsírt a felesleges szénhidrátból.

A = a vérerek a májon keresztül futnak a szívhez B = a nyirokerek közvetlenül a szívhez vezetnek Ráadásul nem csak mi profitálunk az olívaolajból, a bélben lévő jó baktériumok is meghálálják a gondoskodást. A jó olívaolaj litere néhány száz forinttal drágább, az íze (ha nincs lejárva) nem zsíros vagy avas, hanem üde és gyümölcsös, lenyeléskor néha kaparó érzetet okoz, a benne lévő cseranyagoknak köszönhetően. Akinek ez a leírás túl elvont, az a különböző termékleírások segítségével tudja kiválasztani a megfelelő palackot. Ezzel együtt nem túl jó ötlet az olívaolajat nagy lendülettel a serpenyőbe locsolni – a hevítés sok mindent tönkretesz! A hússzeletnek vagy a tojásnak remek a forró tűz, az olajos zsírsavaknak azonban nem, mert ettől a szerkezetük megváltozhat. Sütéshez legjobb az úgynevezett sütőolaj, vagy a szilárd zsírok, mint például a vaj vagy a kókuszzsír. Ezek ugyan tele vannak a tiltott telítetlen zsírsavakkal, de stabilabbak, ha hevítésről van szó. A finom olajok hevítéskor elvesztik hatásosságukat, nem kötik meg a szabad gyököket. A szabad gyökök sokféle kárt tesznek a szervezetünkben, mivel igen reakcióképesek, és a környező molekulákhoz kapcsolódva azok szerkezetét megváltoztatják. Hatásukra elváltozások keletkeznek az érfalban, az arcbőrben vagy az idegsejtekben, és érirritációt, bőröregedést, idegkárosodást okoznak. Ha az olaj épen kerül a szervezetbe, akkor képes a szabad gyökök hatását kivédeni. Az olajat ehhez védeni kell: használat után érdemes a fedőt jól rátenni az edényre, és a hűtőbe vele. A húsban, tejben vagy tojásban lévő állati zsírok sokkal több arachidonsavat tartalmaznak, mint a növényi olajok. Az arachidonsavakból testünk fájdalomfokozó anyagokat állít elő. Az olajokban, mint a repce–, len– vagy a kenderolaj, ezzel szemben több a gyulladáscsökkentő hatású alfa-linolénsav, az olívaolajban pedig egy ehhez hasonló hatású anyag, amit oleokantalnak hívnak. Ezeknek a zsíroknak a hatása az ibuprofenéhez vagy az aszpirinéhoz hasonló, csak sokkal enyhébb. Az erős fejfájást tehát nem mulasztják el – rendszeres használatuk azonban kedvező a gyulladásos betegségeknél, ha gyakran fáj a fejünk, vagy ha menstruációs panaszokkal küzdünk. Néha a tartós fájdalom is enyhül, ha figyelünk arra, hogy több növényi olajat vegyünk magunkhoz, mint állati zsírt. A haj és a bőr számára az olívaolaj nem csodaszer. Bőrgyógyászati vizsgálatok

egyenesen arra jutottak, hogy a tiszta olívaolaj irritálhatja a bőrt, a haj pedig gyakran annyira zsírossá válik tőle, hogy a kiadós öblítéssel végül a jótékony hatása is elillan. A testünkbe is több zsír kerülhet a kelleténél. A túl sok – mindegy, hogy az jó vagy rossz zsír-e – meghaladhatja a kapacitásainkat. Kicsit olyan ez, mint amikor túl sok krémet kenünk az arcunkra. Táplálkozás-élettani szakemberek azt javasolják, hogy a napi energiaszükséglet 25, maximum 30 százalékát fedezzük zsírokkal. Ez átlagban 55-60 grammot jelent naponta – nagydarab, sportos emberek ennél valamivel többet vehetnek magukhoz, a kisebb, nyugodtabb életvitelűek ennél inkább kevesebbet. Egy Big Mac napi zsírszükségletünknek gyakorlatilag a felét fedezi – a kérdés csak az, miféle zsírral. A Subway gyorsétteremlánc csirke teriyaki szendvicséből csak 2 grammhoz jutunk… hogy a maradék 53 grammot honnan szerezzük be, azt mindenki döntse el maga. A szénhidrát és a zsír után következzék most táplálkozásunk harmadik – és legkevésbé ismert – alapeleme: az aminosav. Fura elképzelni, de a semlegestől egészen a dióízűnek érződő tofu vagy a fűszeres-sós hús merőben kicsi méretű savas molekulákból áll. Ugyanúgy, mint a szénhidrát esetében, a kis építőelemek itt is láncokba rendeződnek. Ezért más az ízük, és végső soron a nevük is, mégpedig: protein, magyarul fehérje. Az emésztőenzimek a vékonybélben szétszedik őket, a bélfal pedig felszippantja az értékes alkotóelemeket. A fehérjéket húsz aminosav alkotja; a lehetőségek száma, ahogyan különféle proteinekké állhatnak össze, végtelen. Húsmentesen táplálkozni veszélyesebb, mint sokan gondolnák: a növények más proteineket termelnek, mint az állatok, és sokszor olyan keveset használnak fel egy aminosavból, hogy ezeket „nem teljes értékű” proteineknek nevezzük. Ha a növényekből kapott aminosavakból saját proteint akarunk felépíteni, könnyen előfordulhat, hogy nincs elég valamelyik aminosavból! A félkész proteineket azután egyszerűen megint lebontjuk, és a pici savakat kipisiljük, vagy megpróbáljuk valami más módon felhasználni. A babban például nincs metionin nevű aminosav, a rizsből és a búzából a lizin hiányzik, a kukoricából meg rögtön két aminosav is: a lizin és a triptofán! Ez persze nem azt jelenti, hogy a húsevők végső győzelmet arattak a húsmentesen étkezők fölött: a vegetáriánusoknak és a vegánoknak egyszerűen csak ügyesebben kell kombinálniuk a növényeket. A babban nincs metionin, cserébe hatalmas mennyiségű lizin van benne – egy búzatortilla babkrémmel és finom töltelékkel az összes aminosavat tartalmazza,

amire a saját aminosav-termelésünknek szüksége van. Aki eszik tojást és sajtot is, hozzá tud jutni az összes, számára szükséges aminosavhoz. Sok országban intuitív módon úgy készítik el az ételeket, hogy azok pont kiegyenlítik egymást: rizs babbal, tészta sajttal, pita humusszal vagy pirítós mogyoróvajjal. Elméletileg még az sem szükséges, hogy ezeket egy étkezésen belül párosítsuk egymással, elég, ha egy napon belül esszük (de ezek a párosítások hasznos tippeket adnak akkor, ha fogalmunk sincs, mit főzzünk vacsorára). Vannak olyan növények, amelyek minden fontos aminosavat tartalmaznak a megfelelő mennyiségben: ilyen a szója és a quinoia, az amarant, a spirulina alga, a hajdina vagy a chia mag (azték zsálya). A tofu méltán örvend jó hírnek a húspótlékok között – bár egyre több ember bizonyul allergiásnak rá. ALLERGIA, ÖSSZEFÉRHETETLENSÉG ÉS INTOLERANCIA Az allergia keletkezéséről szóló egyik elmélet szerint a baj a vékonybélben történő emésztésnél kezdődik. Ha nem sikerül lebontani a fehérjét egészen az aminosavakig, apró darabkák maradhatnak vissza belőle. Normális esetben ezek nem kerülnek bele a véráramba. Vannak azonban olyan állapotok, amikor mégis átjutnak a bélfalon, pl. gyulladások esetén, vagy ha nagyon kicsi a gyerek. A bélfalon átjutott apró fehérjerészecskéket az éber immunsejtek felfalják, és ha idegennek érzékelik, természetesen rátámadnak. Amikor aztán legközebb találkoznak vele, már felkészültebbek, és erősebb támadást tudnak indítani ellene – van, amikor annyi is elég, hogy a szánkba vegyük a mogyorót, s a jól informált immunsejtek már elő is kapták a fegyverüket. Az eredmény: egyre hevesebb allergiás reakciók, például az arc és a nyelv extrém bedagadása. Ez leginkább azokra az allergiákra jellemző, amelyeket a zsíros és fehérjében gazdag ételek váltanak ki, például a tej, a tojás és mindenekelőtt a mogyoró. Annak, hogy miért nem allergiás senki a reggeli zsíros szalonnára, egyszerű oka van: a szalonna lényegében zsír, a zsírral szemben pedig nincs immunválasz. Cöliákia és gluténérzékenység

Van egy speciális túlérzékenységi reakción alapuló betegség: a gluténérzékenység (sokan lisztérzékenységnek is nevezik). A glutén nem más, mint a búzalisztben lévő egyik fehérje.

A gabona nem örül annak, ha megesszük. A növény szaporodni akar – mi pedig egyszerűen felfaljuk az utódait. Drámázás helyett a növények rövid úton megmérgezik a magvaikat, éppen csak egy kicsikét. Az egész sokkal kevésbé tragikus, mint amilyennek elsőre hallásra vélnénk – néhány gabonaszem elrágcsálása mindkét fél részéről rendben lévőnek számít. Így tudnak fennmaradni az emberek és a növények is. De minél nagyobb veszélyt szimatol egy növény, annál több méreg található a magjaiban. A búza azért szorong annyira, mert csak rövid idő áll a rendelkezésére ahhoz, hogy a magjait növessze és szaporítsa. Vagyis semmi sem üthet ki balul. A rovarokban a glutén egy fontos emésztőenzimet gátol. A pimasz szöcskének megfekszi a gyomrát, ha túl sok búzafüvet rágcsál, szóval mindkettejük számára jót tesz, ha felhagy ezzel a szokásával. Az emberi bélben a glutén részben megemésztetlenül kerül a bélsejtekhez, és ott a sejtek közti összeköttetések között átlopakodik a bélfalon. A búzafehérje így olyan területekre is eljuthat, ahová nem kellene, ez pedig nem igazán tetszik az immunrendszerünknek. Száz emberből egy gluténérzékeny, azaz a szervezete túlzottan reagál a gluténra. Ha valóban találkozik gluténnal, kialakul a cöliákia. Cöliákia esetén a búzaliszt fogyasztása heveny gyulladásokhoz vezet, a bélbolyhok tönkremennek. Az érintetteknek fáj a hasuk, hasmenésük van, gyerekként lassabban nőnek, vagy nagyon sápadtak télen. Az igazán fondorlatos azonban ebben a betegségben az, hogy a tünetek néha erősebben, néha gyengébben jelentkeznek. Az enyhébb gyulladásokat gyakran évekig nem is vesszük észre. Olykor egy-egy hasfájás, alkalmanként egy kis vérszegénység, amit a háziorvos véletlenül fölfedez. A cöliákiát nem lehet gyógyítani, a betegnek ezért teljes mértékben kerülnie kell a búzalisztből készült termékeket. Sokan észre is veszik, mennyivel jobban érzik magukat, miután egy vagy két hétig gluténmentesen étkeztek. Egyszerre kevesebb lesz az emésztési probléma, haspuffadás, fejfájás vagy ízületi fájdalom. Néhányan jobban tudnak koncentrálni, ritkábban érzik magukat fáradtnak vagy levertnek. A cöliákia diagnózisát csak szakorvos tudja felállítani. Ez a beteg kikérdezésén, vérvizsgálaton, illetve szövettani vizsgálaton alapul. Fontos, hogy addig, amíg valaki cöliákia gyanúja miatt el nem megy az orvoshoz, ne tartson gluténmentes étrendet, ugyanis ez megnehezítheti a diagnózis felállítását. (Glutén hiányában nem figyelhetők meg a jellegzetes elváltozások.) A vérvizsgálat során a gluténérzékenyekre jellemző ellenanyagokat mutatnak ki. Sor kerülhet egy olyan speciális tesztre is, amikor meghatározzák a beteg HLA-típusát (a HLA a sejtek felszínén jelen lévő speciális fehérjemintázat; bizonyos HLA-típusok mellett kicsi, míg mások mellett nagy a

betegség valószínűsége). Laktóz– és fruktózintolerancia

Laktóz– (tejcukor-) intolerancia esetén nem allergiáról van szó. De ebben az esetben sem tudjuk az ételt teljesen az összetevőire bontani. A laktóz, magyarul a tejcukor a tej egyik alkotóeleme, és két összekapcsolódott cukormolekula alkotja. A laktáz nevű emésztőenzimet a vékonybél sejtjei termelik. A laktóz, amint hozzáér a bélfalhoz, szétesik, a különálló cukrok pedig felszívódnak. Ha hiányzik az enzim, a laktóz eljut a vékonybélből a vastagbélbe, hogy ott a gáztermelő baktériumok táplálékává váljon. A hasfájás, hasmenés, felfúvódás a fejedelmien túltáplált mikrobák hálás üdvözlőkártyái. Ezek a tünetek ugyan nem túl kellemesek, a laktózintolerancia azonban nem veszélyes. A laktóz emésztéséhez szükséges génnel mindenki rendelkezik. De egyes ritka esetekben már a születésünktől fogva gondok vannak vele. Az újszülöttek nem tudnak anyatejet inni anélkül, hogy erős hasmenést ne kapnának. Az emberek 75 százalékánál ez a gén csak lassan kapcsol ki, akkor, amikor már idősebbek vagyunk. Amikor már nem csak szopunk vagy cumisüvegből eszünk. Nyugat-Európán, Ausztrálián és az Egyesült Államokon kívül ritkaságszámba megy az, aki felnőttként még elviseli a tejet. Az utóbbi időben számos európai országhoz hasonlóan nálunk is ellepték a szupermarketek polcait a laktózmentes termékek, mivel az aktuális becslések szerint minden ötödik német állampolgár laktózintoleranciában szenved. Minél idősebb valaki, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy nem tudja lebontani a tejcukrot – hetvenévesen azonban ritkán gondol az ember arra, hogy a felfúvódás vagy az enyhe hasmenés a megszokott pohár tej vagy az isteni tejszínhab műve lehet. Ám tévedés lenne azt hinni, hogy most már semmilyen tejterméket nem fogyaszthatunk! A legtöbb esetben vannak még laktózbontó enzimek a beleinkben, csak az aktivitásuk csökkent. Mondjuk, 10-15 százaléka annak, amire régebben képesek voltak. Ha tehát azt vesszük észre, hogy egy pohár tej nélkül jobb az emésztésünk, nyugodtan kikísérletezhetjük, mennyi az, amennyit még gond nélkül el tudunk viselni belőle. Egy darab sajt vagy némi tejszínhab a kávéhoz a legtöbb esetben teljesen rendben van, éppúgy, mint az édességekben lévő tejkrém. Fontos viszont: számos gyógyszer segédanyagként laktózt tartalmaz. Ezek a gyógyszerek laktózérzékenyeknél mellékhatásként hasmenést okoznak. Mindenképpen tanácsos elolvasni az általunk szedett gyógyszerek összetételét, és szólni az orvosnak, ha valamelyik alkotóelemével szemben intoleránsak vagyunk.

Hasonló a helyzet a Németországban leggyakoribbnak számító élelmiszerintoleranciával: minden harmadik embernek gondot okoz ugyanis a fruktóz nevű gyümölcscukor. Innen eredhet az a régi vélekedés, hogy ha a gyümölcsre vizet iszunk, fájni fog a gyomrunk. A fruktózintolerancia esetében ritkán veleszületett enzimhiány áll fenn, az érintettek már a legkisebb mennyiségre is emésztési panaszokkal reagálnak. Az emberek nagy részének azonban inkább a túl sok fruktózzal van gondja. A legtöbben keveset tudnak erről, és bevásárláskor a „gyümölcscukor” egészségesebbnek hangzik, mint a „cukor”. Az élelmiszergyártók ezért előszeretettel édesítenek tiszta fruktózzal, és így hozzájárulnak ahhoz, hogy az ételeink ma már sokkal több fruktózt tartalmaznak, mint korábban bármikor. Napi egy almával sokaknak semmi problémája nem lenne – ha a krumplihoz adott ketchup, az édesített gyümölcsjoghurt és a zacskós leves nem tartalmazna fruktózt. Néhány paradicsomot úgy nemesítettek, hogy különösen sok gyümölcscukrot tartalmazzon. Mindennek köszönhetően ma olyan gyümölcscukorkínálat áll a rendelkezésünkre, amilyen a globalizáció és a légi szállítás nélkül sehol sem lenne elképzelhető. A trópusi területekről származó ananász télen is ott díszeleg a holland üvegházakból érkezett friss eper és a marokkói szárított füge mellett. Amit tehát élelmiszer-intoleranciának nevezünk, az a testünknek egy teljesen normális reakciója: egyetlen generáció alatt kell egy olyan táplálkozásra átállnia, amilyen évmilliókkal korábban még nem létezett. A fruktózintolerancia mögött másfajta mechanizmus húzódik, mint a glutén vagy a laktóz esetében. A veleszületett fruktózintoleranciával élő emberek szervezetében kevesebb fruktózlebontó enzim termelődik. Ha az intolerancia csak egy későbbi életszakaszban jelentkezik, akkor a probléma gyaníthatóan az lehet, hogy a gyümölcscukrot nem képes felszívni a bél. Ilyen esetben a bélfalban gyakran kevesebb szállítócsatorna (úgynevezett GLUT5 transzporter) van. Az illetőnek elég csupán kis mennyiségű gyümölcscukrot – például egy körtét – magához vennie, s a szállítómolekulái túlterhelődnek, a körtében lévő cukor pedig, mint a laktózintolerancia esetében is, a vastagbél bélflórájához vándorol. Az utóbbi időben néhány kutató vitatja, hogy a probléma hátterében valóban a szállítómolekulák kisebb száma állna, hiszen a panaszok nélkül élőknél is emésztetlenül kerül a vastagbélbe a gyümölcscukor egy része (elsősorban akkor, ha túl sok van belőle). Az is előfordulhat, hogy a bélflórában túlsúlyban vannak a gáztermelő mikrobák. Aki ilyenkor körtét eszik, a fölösleges fruktózt egy olyan baktériumcsapatnak adja át, amelyik egészen kellemetlen panaszokat okozhat. Ez

persze annál súlyosabb lesz, minél több ketchupot, zacskós levest vagy gyümölcsjoghurtot evett előtte az ember. A fruktózintolerancia a kedélyünket is alááshatja. A bélben a magas fruktózszint gátolja a triptofán nevű aminosav hasznosítását, amire szükségünk van a szerotonin előállításához. Ez egy olyan kémiai hírvivő anyag, amely boldogsághormonként vált ismertté, mert a hiánya depresszióhoz vezethet. A huzamosabb időn át fennálló, fel nem ismert fruktózintolerancia tehát lehangolt állapotot okozhat. Ez a felismerés csak nemrég tudatosult a szakemberekben. Ezért számomra egyértelműnek tűnik, hogy a túlságosan sok fruktózt tartalmazó táplálkozás nyomot hagy a kedélyünkön. Napi 50 grammnyi fruktóz (ez 5 körtének, 8 banánnak vagy 6 almának felel meg) az emberek több mint a felénél már ahhoz vezet, hogy fruktóz marad a bélben. Ha ennél többet eszünk, annak olyan következményei lehetnek, mint a hasmenés, hasfájás, felfúvódás, vagy hosszabb idő után akár a depresszív hangulat. Az Egyesült Államokban az átlagos fruktózfogyasztás ma már 80 gramm körül van, míg a szüleinknél, akik még mézzel itták a teát, kevés készterméket ettek és kevesebb mennyiségben fogyasztottak gyümölcsöt, még csak napi 16–24 gramm volt ez a mennyiség. A szerotonin nemcsak a jó hangulatról gondoskodik, hanem a kielégítő jóllakottságérzetért is felelős. Az éhségrohamok és a folyamatos nassolás a fruktózintolerancia egyik mellékhatása lehet, ha emellett más panaszok, például hasfájás, is fellépnek. Fontos információ a táplálkozástudatos salátaevők számára: a szupermarketekben és gyorséttermekben árult salátaöntetek nagy részében fruktózglükóz szirup található. Vizsgálatok igazolják, hogy ez a szirup azoknál az embereknél is gátolja bizonyos jóllakottságot jelző anyagok (leptin) termelését, akiknek nincs fruktózintoleranciájuk. Az ugyanannyi kalóriát tartalmazó saláta saját kezűleg készített ecetes-olajos vagy joghurtos dresszinggel tovább fenntartja a jóllakottság érzetét. Ahogyan az élet egyéb területei, az élelmiszer-előállítás technológiája is folyamatosan változik. Az újítások néha jól sülnek el, néha rosszul. A sózás, mint a tartósítás eszköze, egykor haladó módszernek számított, mert megakadályozta a romlott hús okozta ételmérgezéseket. Évszázadokon át szokás volt a hús– és szalámikészítményeket sok nitrites sóval konzerválni. Ettől ragyogó vörös színt kaptak. Ez az oka annak, hogy a sonka, a szalámi, a májas vagy a kasszeli sült sonka sütés közben nem lesz szürkésbarna, mint a steak vagy a bordaszelet. Végül 1980ban az esetleges veszélyek miatt erősen korlátozták a nitrites só használatát. A kolbászárukban kilogrammonként nem lehet 100 milligrammnál több nitrites só.

Azóta sokkal kevesebben betegednek meg gyomorrákban. Az egykor hasznos újítás korrekciója tehát helyénvalónak bizonyult. Az okos hentes manapság a hús biztonságos módon való tartósításához sok C-vitaminhoz kevert kevéske nitritet használ. A búza, a tej és a fruktóz esetében is szükség lenne arra, hogy a felhasználásukat újra átgondoljuk. Jó, ha bizonyos élelmiszerek szerepelnek az étrendünkben, mert értékes tápanyagokat tartalmaznak – de talán újra át kellene gondolni, mennyit veszünk ezekből magunkhoz. Míg vadászó és gyűjtögető őseink minden évben ötszázféle különböző őshonos gyökeret, fűszert és növényt ettek, mai ennivalónk nagyrészt 17 haszonnövényből áll. Nem csoda, ha a beleinknek meggyűlik a bajuk ezekkel a körülményekkel. Az emésztési problémák két részre osztják társadalmunkat: az egyik aggódik az egészsége miatt, és gondosan ügyel a táplálkozására, a másik amiatt ideges, hogy nem tud egy vacsorát elkészíteni a barátainak úgy, hogy közben ne kelljen bevásárolnia a gyógyszertárban is. Mindkét félnek igaza van. Sokan túlságosan is elővigyázatosak lesznek, amikor valamilyen élelmiszer-intoleranciáról értesülnek az orvosnál, és észreveszik, hogy enyhülnek a panaszaik, ha valamit elhagynak. Nem esznek többé gyümölcsöt, gabonát vagy tejterméket, mintha ezek egyenesen mérgezőek lennének. Az emberek nagyobb része azonban csak a túl nagy adagokra reagál érzékenyen, nem azért, mert egyáltalán nem képes a szervezete elviselni az adott ételt. Egy kis tejszínhabhoz még elegendő enzimmel rendelkezik, egy perecet vagy egy kis adag gyümölcsös desszertet bátran megengedhet magának. Magára az érzékenységre azonban mindig oda kell figyelni. Nem kell bedőlni étkezési kultúránk minden újításának. Búzalisztből készült termék reggelire, ebédre és vacsorára, fruktóz minden olyan készételben, amelyek alapanyagai fát sosem láttak, vagy tej jóval a csecsemőkor után – semmi különös nincs abban, ha a testünknek ez nem tetszik. Sem rendszeres hasfájás, sem „már megint hasmenés” vagy levertség nem történik ok nélkül, és senkinek sem kell ezekbe egyszerűen csak beletörődnie. Még ha az orvos ki is tudja zárni, hogy lisztérzékenységről vagy fruktózintoleranciáról lenne szó, amennyiben látjuk, hogy bizonyos ételek kiiktatása jót tesz nekünk, jogunk van ahhoz, hogy segítsünk magunkon. Egyet azonban tartsunk szem előtt: kísérletezni csak magunkon szabad. Ha gyereken próbálgatunk dolgokat, akkor azt csak az orvos jóváhagyásával tegyük. Az idősek szervezete is esendőbb, náluk is csak körültekintően változtassunk. A túlzott adagokon túl antibiotikumos kezelés, nagy stressz vagy akár a gyomorbél fertőzések is tipikus kiváltó okai lehetnek annak, hogy bizonyos élelmiszerekre

átmenetileg érzékenyen reagálunk. Amint azonban újra visszatér az egészséges nyugalom, a bélműködés is visszatérhet a helyes kerékvágásba. A megoldás ilyenkor nem az élethosszig tartó lemondás, hanem az, hogy az ember újra eheti, amit egy ideig nem tudott elviselni – csak éppen olyan mennyiségben, amit még tolerálni képes. Kis kitérő az ürülékhez Alkotóelemek Szín Állag

Itt az ideje, hogy foglalkozzunk azzal, amit mindenki maga „termel”. Csatolják fel a hózentrógerüket, tolják feljebb orrukon a szemüvegüket, s kortyoljanak egy nagyot a teájukból! Biztonságos távolságtartással közelítünk egy titokzatos kis kupac felé. ALKOTÓRÉSZEK Sokan úgy gondolják, a széklet abból áll, amit megeszünk. Ez nem igaz.

A széklet háromnegyed részben vízből áll. Naponta nagyjából 100 milliliter folyadékot veszítünk a székleten keresztül (és további 1,5 litert a vizelettel). Az emésztés során a béltartalomból körülbelül 9 liter folyadék szívódik fel. Amire rábámulunk a vécécsészében, az tehát az abszolút maximális hatékonyság: ami folyadék abban van, az oda is tartozik. Az optimális mértékű folyadékfelszívásnak köszönhetően a széklet elég lágy ahhoz, hogy anyagcserénk maradványait biztonságosan eltávolítsa.

Átlagos diéta mellett a szilárd alkotóelemek egyharmada baktériumokból áll. Bélflóraként már kitelt az idejük, ezért elbocsáttattak az aktív szolgálatból. A második harmad a megemésztetlen növényi rostoké. Minél több zöldséget vagy gyümölcsöt eszünk, annál nagyobb kupacokat rakunk. Így az átlagos 100–200 grammos ürüléktömeg helyett akár 500 grammig is emelhetjük naponta a tétet! A harmadik harmad egy kotyvalék. Olyan anyagokból áll, amelyeket a test ki akar vetni magából – például epesavak, ezekhez kötött méreganyagok (gyógyszerek) maradványai. SZÍN Az emberi ürülék természetes színe a barnától a sárgásbarnáig terjed. Akkor is, ha semmi hasonló színűt nem ettünk. Ugyanez a helyzet a vizeletünkkel is – mindig a sárga felé tendál. Mindez egy igen fontos összetevőnk, a vérünk, pontosabban a benne lévő vörösvértestek miatt van így. Másodpercenként 2,4 millió vörösvértestecske kerül le a futószalagról. Ugyanannyit le is bontunk ez alatt az idő alatt. A vörösvértestben lévő oxigént szállító festékanyag színe lebontva a vörösről először zöldre vált, azután pedig sárgára (ezt láthatjuk akkor is, ha megütjük magunkat, s a kék folt idővel elzöldül, elsárgul – ott is az erekből kiszabadult vörösvérsejtek bomlanak le). A vizelettel a sárga egy részét közvetlenül kipisiljük. A nagyobbik rész a májon keresztül a bélben landol. Ott a baktériumok tovább bontják, emiatt lesz barna. Hasznos ezt tudnunk, amikor székletünk különféle árnyalati eltéréseinek eredetét próbáljuk felmérni. Megjegyzés: bármennyire csábító is a gondolat, senki se hagyatkozzon a diagnózis felállításakor kizárólag a széklet színére. Az alábbiak inkább ötletek: VILÁGOSBARNÁTÓL A SÁRGÁIG Ez az árnyalat gyakran egy ártalmatlan betegség, a Gilbert-kór következménye. A vörösvérsejt-festékanyag lebontásáért felelős enzimek egyike hatásfokának csak 30 százalékán dolgozik. Emiatt kevesebb színanyag jut a belekbe. A Gilbert-kór a népesség 8 százalékát érinti, vagyis viszonylag elterjedt. Ebben azonban nincsen semmi rossz, mert ez az enzimhiba nem okoz betegséget. Általában akkor jelentkezik ez a tünet, ha valaki stresszesebb, fáradtabb. A sárgás kupacocska másik oka a bélflóra problémáiból ered – ha nem dolgoznak a bélbaktériumok rendesen, nem jön létre a barnaság. Antibiotikum-kezelés vagy hasmenés is összezavarhatja a színképződést. VILÁGOSBARNÁTÓL A SZÜRKÉIG (PALASZÍNŰ, ZSÍROS SZÉKLET) A zsírok lebontását az epe segíti. Ha az epeutak elzáródnak (pl. epekő miatt), akkor a

széklet állaga jellegzetesen agyagos, zsíros. Ha ilyet észlel, forduljon orvoshoz. FEKETE VAGY VÖRÖS Az alvadt vér fekete, a friss vér vörös. Bélvérzés esetén a széklet színe ezért fekete vagy piros. A véres széklet nem tréfadolog – orvosnak kell véleményt alkotnia róla. És ne fogja az aranyérre: aranyér mellett is lehet súlyos, bélvérzést okozó betegsége valakinek. ÁLLAG A Bristol-székletskála 1997 óta létezik. Nem különösebben régi, ha meggondoljuk, hány millió éve ürítünk. Hét különböző jellegzetes széklettípust ábrázol. Nagyon hasznos dolog, mert sok ember nem szeret hosszan arról regélni, hogyan néznek ki a kupacocskái. Semmi kivetnivaló nincs ezen a szűkszavúságon, elvégre nem kell mindent kiteregetnünk. A gond az, hogy emiatt sokan tévesen meg vannak arról győződve, hogy egészséges a székletük. Nem is ismernek mást. Az egészséges emésztés esetén, amikor az ürülék kellő mennyiségű vizet tartalmaz, a 3. vagy a 4. típusba tartozik. A többi változatnak nem kellene napirenden lennie. Ha mégis előfordulnak, orvos segítségével tisztázhatjuk, hogy például rosszul tolerálunk-e bizonyos élelmiszereket, vagy hogy tehetünk-e valamit a székrekedés ellen. A skála eredetije egy angol orvostól, dr. Ken Heatontól származik. Az orvosi gyakorlatban nem terjedt el. 1. típus: különálló, kemény golyócskák, dióra hasonlítanak (nehéz kinyomni)

2. típus: kolbászforma, de csomós

3. típus: kolbászforma, repedésekkel a felszínen

4. típus: mint egy kolbász vagy kígyó, fényes és puha (megj.: mint a fogkrém)

5. típus: lágy pacácskák világosan elkülönülő szélekkel

6. típus: bolyhos darabkák egyenetlen szélekkel, kásás széklet

7. típus: híg, szilárd részek nélkül. Teljesen folyékony. Az, hogy melyik típushoz tartozunk, arra utalhat, hogy milyen gyorsan halad át a bélrendszeren az elfogyasztott táplálék. Az 1. típusnál az emésztési folyamathoz mintegy 100 órára (szorulás), a 7.-nél nagyjából 10 órára (hasmenés) van szükség. Az ideális a 4. típus, mert ott optimális a víz-szárazanyag arány. Aki 3-as vagy 4-es típusú terméket talál a vécéjében, megfigyelheti még, hogy milyen gyorsan süllyednek el a vízben. Ha a termés nyílegyenesen tart a csésze aljára, akkor feltehetően még túl sok olyan alkotóelem található benne, amit nem emésztettünk meg rendesen. Ha az ürülék nem süllyed el gyorsan, akkor gázbuborékok vannak benne, amelyek a víz tetején tartják. Ez a bélbaktériumok miatt van, amelyek a legtöbbször jól végzik a dolgukat, és jó jelnek számít, ha egyébként nem kínoznak a szelek. Ennyi volt a kis kitérő az ürülékről. A nadrágtartókat kényelmesen ki lehet

kapcsolni, a szemüveg nyugodtan visszacsúszhat kedvenc helyére. A végbél ügyeinek első fejezetét lezártuk. Most az élet elektromossága: az idegek következnek.



2 A BÉL IDEGRENDSZERE Vannak helyek, ahol a tudattalan határos a tudatossal. A nappaliban ülünk, és ebédelünk. Közben nem vagyunk tudatában, hogy néhány méterrel távolabb, a szomszéd lakásban egy másik ember ül, és szintén eszik valamit. Néha talán valami különös kaparászást hallunk a padló felől, és emiatt újból eszünkbe jut, ami a falakon kívül van. A testünkben is vannak olyan területek, amelyekről egyszerűen semmit sem tudunk. Szerveink egész napos munkájából semmit sem érzékelünk. Megeszünk egy szelet tortát: a szánkban még érezzük az ízét, a nyelés első centimétereinél még érzékeljük az állagát, aztán sutty!, eltűnik az étel. Innentől minden megszűnik azon a területen, amit tudományosan-tényszerűen simaizomzatnak nevezünk. A simaizom működése nem kontrollálható tudatosan. Mikroszkóp alatt másképp néz ki, mint az a harántcsíkolt izomzat, amit tudatosan irányítani tudunk, például a bicepsz. A kar bicepszizmát, ha akarjuk, meg tudjuk feszíteni és el tudjuk lazítani. A kontrollálható izmok az utolsó szálig olyan jól rendezettek, mintha vonalzóval húzták volna meg őket. A simaizom alsóbb egységeit egy organikusan szőtt háló képezi, amely ritmikus hullámokban mozog. Vérereink falát is simaizom alkotja, sok ember ezért pirul el, ha valami kellemetlen történik vele. A simaizom elernyed az olyan érzelmek esetén, mint a szégyen. Emiatt az arc erei kitágulnak. Sokaknál stressz hatására ez az izomburkolat összehúzódik, az erek szűkebbek lesznek, a vér kipréselődik belőlük – ez magasabb vérnyomáshoz vezethet. A belet rögtön három simaizom-burkolat veszi körül. Emiatt elképesztően hajlékony mozgásra képes, különféle koreográfiákra különféle helyeken. Ezeknek az izmoknak a koreográfusa a bélfal idegrendszere. Az emésztőcsatorna minden folyamatát ő irányítja, és rendkívül önálló. Ha megszüntetjük az aggyal való összeköttetését, akkor is vidáman emésztve dolgozik tovább – ez a harántcsíkolt izmok esetében nem így van. A lábunk mozdulatlan lenne, a tüdőnk nem lélegezne tovább. Kár, hogy nem vagyunk tudatában ezeknek az öntörvényű bélidegszálaknak a munkájával. A böfögés vagy a szellentés talán undorítónak hat, de az ezeket kísérő mozgás olyan finom, mint egy balett-táncosnőé. ÍGY KÍVÁNJÁK MEG, MAJD SZÁLLÍTJÁK

SZERVEINK AZ ÉTELT Jöjjenek velem, kövessük együtt a tortaszelet útját a „sutty” előtt és után. A szem

A tortaszeletről visszaverődő fényrészecskék elérik a szem látóidegeit, és aktiválják őket. Az „első benyomás” az agy látókérgéhez kerül. Ez a terület a koponyán belül található, valamivel a magasra kötött lófarok alatt. Az agy itt összerak egy képet az idegi jelzésekből – valójában csak ekkor tudatosul a tortaszelet jelenléte. Az ínycsiklandó információ továbbhalad: elér a nyálreflexközpontba, és már össze is fut a nyál a szánkban. A gyomrunk is kiáraszt némi gyomorsavat örömében, ha meglátunk valami finomat. Az orr

Ha bedugjuk az ujjunkat az orrunkba, érezzük, hogy egy felfelé terjedő üreg van ott, aminek a végéhez már nem érünk el. Itt vannak a szaglóidegek. Nyákból álló réteg fedi őket. Aminek szaga van, annak egy része beoldódik a nyákba. A beoldódott vegyületek ingerlik a szaglóidegeket. A szaglóidegek specialisták – minden egyes szagnak megvan a maga gazdája. Van, amelyik évekig csak tétlenül üldögél az orrban, mielőtt egyszer is aktiválódna. Aztán egyszer csak beérkezik egyetlen szem gyöngyvirág-molekula a rá várakozó receptorhoz, az pedig büszkén jelenti az agynak: „Gyöngyvirág!” Ezután évekig megint semmi tennivalója. A kutyáknak egyébként összehasonlíthatatlanul több szaglósejtjük van, mint nekünk, embereknek, pedig nekünk sincs kevés. Ahhoz, hogy érezzünk valamit a torta illatából, a tortaszelet egyes molekuláinak ki kell kerülniük a levegőbe, és belégzésnél be kell jutniuk az orrlyukba. Lehet ez a vaníliahüvely aromaanyaga, az egyszer használatos olcsó műanyag villából származó apró plasztikmolekula, vagy a rumos töltelékből kipárolgó alkoholillat. Szaglószervünk a kémiában jártas előkóstoló. Minél közelebb visszük a villával a szánkhoz a tortát, annál több elszabadult tortamolekula áramlik az orrba. Ha az utolsó néhány centiméteren enyhe alkoholnyomokat érzékelünk, hátrálhat egy kicsit a karunk, a szemünk újból vizsgálódhat, a száj megkérdezheti, hogy valóban alkoholt tartalmaz-e ez a torta, vagy esetleg megromlott. Az utolsó szó, ez oké: száj kinyit, villa be, kezdődik a balett. A száj

A száj a szuperlatívuszok terepe. Testünk legerősebb izma az állkapocsizom, a

nyelv pedig a legmozgékonyabb harántcsíkolt izmok közé tartozik. Együtt nemcsak elképesztő erővel tudnak aprítani, de sokoldalú manőverekre is képesek. Jó kollégájuk a legek területén a fogzománc – a legkeményebb anyag, amit az ember előállítani képes. Erre már csak azért is szükség van, mert az állkapocs akár 80 kilogrammnak megfelelő nyomást is képes gyakorolni egy őrlőfogra. Ez egy felnőtt férfi testsúlyának felel meg! Ha valami szilárddal találkozunk az ételben, szinte egy teljes futballválogatott ugrál rajta ritmikusan, mielőtt lenyelnénk. Egy falat tortánál nem kell maximális erőt bevetnünk – ilyenkor elég néhány tütüs balerina is, balettcipőben. Rágás közben a nyelv is bekapcsolódik a játékba. Úgy viselkedik, mint egy edző. Ha egy darabka torta gyáván félrehúzódik a tumultustól, visszalöki az események közepébe. Ha elég apró darabokból áll a kása, kezdődhet a nyelés. A nyelv megkaparint vagy 20 milliliter tortapempőt, és a lágyszájpad felé tolja. Úgy működik, akár egy villanykapcsoló: ha a nyelv nyomást gyakorol rá, kezdődik a nyelési program. Száj becsuk, minden lélegzetvétel zavaró lenne. A tortakása végül a torok felé lökődik – fel a színpadra, és hajrá! A torok (garat)

A szájpadlás hátsó része, a lágyszájpad zárja le ünnepélyesen az orr felé vezető utolsó kijáratokat. Ez a mozgás olyan erőteljes, hogy a folyosó túlsó végéről is hallható: de a fül csak egy kis pukkanást érzékel. Nyeléskor a gégefedő méltóságteljesen, mint egy karmester, felemelkedik (ez a nyak mozgásából is kitapintható), a száj egész alapja lesüllyed – és a tortafalatot egy erőteljes hullám zúgó nyáltaps közepette leküldi a nyelőcsövön. A nyelőcső

A tortapépnek 5-10 másodpercébe kerül megtenni az utat. A nyelőcső nyelés közben úgy mozog, mint egy mexikói hullám. Amikor a pép megérkezik, kitágul, mögötte ismét összeszűkül. Így semmi sem tud visszacsúszni. A folyamat olyannyira jól megtervezett, hogy akár kézenállva is tudunk nyelni. Tortánk ugyanúgy – figyelmen kívül hagyva a gravitációt – átkígyózik a felsőtesten. A breaktáncosok ezt a mozgást kígyónak vagy féregnek neveznék, az orvosok propulzív perisztaltikának hívják. A nyelőcsőfal első harmada harántcsíkolt izommal van körülvéve – ezért vagyunk tudatában az út első szakaszának. A tudattalan belső világ kb. a mögött a kis gödör mögött kezdődik, amit közvetlenül a szegycsont fölött ki is tapinthatunk. Ettől a ponttól a nyelőcső simaizomból épül föl.

A nyelőcső alsó végét egy gyűrű formájú izom zárja. Ez nyeléskor átmenetileg elernyed, megnyílik a gyomor felé, és a torta akadálytalanul bejuthat a gyomorba. Ekkor az izom ismét összezárul, az ember pedig már fel is lélegezhet. A szájtól a gyomorig vezető út az első lépés – maximális koncentrációt és jó csapatmunkát igényel. A tudatos, perifériás és a tudattalan, autonóm idegrendszernek együtt kell dolgoznia. Az összjátékot jól meg kell tanulni. Már magzatként az anyaméhben gyakorolni kezdjük a nyelést. Akár fél liter magzatvizet is lenyelhetünk próbaképpen naponta. Ha egyszer-egyszer félremegy, semmi gond. Mivel mindenestül folyadékban úszunk, a tüdőnk is tele van vele – klasszikus értelemben nem is tudunk félrenyelni. Felnőtt életünkben naponta 600–2000 alkalommal nyelünk. Eközben több mint húsz izompárt állítunk munkába – a legtöbbször minden hibátlanul megy. A kor előrehaladtával ismét egyre gyakrabban nyelünk félre: a koordináló izmok nem mindig veszik pontosan az adást, a felső garat-összeszorító izom nem nézi olyan szigorúan az órát, a gégefedő-karmesternek hokedlira kell állnia, hogy fölemelkedjen. Az érintett hátának kopogtatása ebben az esetben ugyan jó szándékú, de csak feleslegesen ijesztgetjük vele az idős nyelőszerveket. Jobb, ha időben tanácsot kérünk az orvostól, mielőtt még túl gyakran végződik csúfos köhögésben a nyelés, hogy formában tudjuk tartani a nyelőcsapatot.

A gyomor

A gyomor sokkal mozgékonyabb, mint sokan gondolnák. Röviddel azelőtt, hogy a torta letottyan belé, a gyomor ellazul – amíg bukfencezik benne az étel, egyre

jobban és jobban ki tud tágulni. Mindenkinek helyet szorít, aki befelé igyekszik. Egy kiló torta, akkora kiterjedéssel, mint egy doboz tej, simán belefér az óriási gyomorhintába. Bizonyos érzelmek, például a félelem vagy a stressz, megnehezíthetik a simaizom kitágulását, ilyenkor hamar jóllakottnak érezzük magunkat, vagy már kis adagoktól is rosszul leszünk. Ha a torta megérkezett, a gyomorfalak mozgása felgyorsul, mint a lábak nekifutáskor, és bamm!, megtaszítja az ételt. Csinos ívben repül a torta a gyomorfalnak, nekiütközik és visszaesik. Az orvosok ezt retropulziónak nevezik. A nekifutások és lökések adják azt a tipikus bugyborékoló hangot, amit akkor hallunk, ha a fülünket a másik gyomra fölé helyezzük (annál a kis háromszögnél, ahol a jobb és bal bordaívek összefutnak). Amikor a gyomor merész hintázásba kezd, az egész emésztőrendszer izgalomba jön. A bél előrébb tolja a benne lévő táplálékot, helyet készít az újnak. Ezért van az, hogy egy-egy nagyobb evés után gyorsan ki kell mennünk a vécére. Egy tortaszelet rendesen mozgásba tudja hozni a has világát. A gyomor mintegy két órán át hintázik vele. Közben egészen apró részekre szedi szét a falatot. Egy 0,2 milliméteres darab már nagynak számít köztük. A parányi morzsák nem csapódnak többé a falhoz, hanem becsúsznak a gyomor végén lévő apró lyukba. Ez a lyuk a legközelebbi záróizom – a gyomor portása. Ő felügyeli a gyomor kijáratát és a vékonybél bejáratát. Az egyszerű szénhidrátok, mint a süti, a rizs vagy a tészta, gyorsan továbbjutnak a vékonybélbe. Ott megemésztődnek, és hatásukra a vércukorszint emelkedik. A fehérjéket és a zsírt a portás jóval tovább tartja a gyomorban. A hússzelet akár hat órán át is hintázik, mielőtt átér a vékonybélbe. Ezért esik jól a hús vagy a zsíros sültek után egy kis édesség: a vércukrunk nem szeret sokáig várni az ételre – a desszert megadja a vércukorelőleget. A szénhidrátban gazdag étkezések hamarabb felfrissítenek, de a telítettségérzés nem olyan tartós, mint a fehérje vagy a zsír esetében. A vékonybél

Ahogy megérkeznek az első minifalatok a vékonybélbe, kezdetét veszi az igazi emésztés. A színes tortapép, miközben keresztülutazik ezen a csövön, szinte teljes egészében eltűnik, felszívódik a bélfalon át – mint Harry Potter a 9 és ¾-ik vágánynál. A vékonybél lelkesen birkózik a tortával. Egy helyen belegyúr, minden irányból belevág, bolyhaival körüllengi és erőteljesen továbblöki a teljesen elkevert pépet. Mikroszkóp alatt jól látható: még a legkisebb bélbolyhok is részt vesznek a

műveletben! Felemelkednek és lehajolnak, mint holmi kicsi, taposó lábak. Egyszerűen minden mozgásban van. Bármi is történjék a vékonybélben, mind egyetlen szabályt követ: gyerünk tovább, hajrá előre! Erre való az ún. perisztaltikus reflex. A mechanizmus felfedezője vett egy béldarabot, és egy csövecskén keresztül levegőt fújt bele – a bél vidáman visszafújt. Ezért ajánlja sok orvos stressz okozta emésztési zavarok esetén a rostokban gazdag táplálkozást: az emészthetetlen rostok nekinyomódnak a bélfalnak, az pedig kíváncsian visszanyom. Ez a bélgimnasztika gondoskodik arról, hogy az étel gyorsan átérjen és rugalmas maradjon. Ha a tortapép figyelmesebb lenne, talán még a „hoppokat” is hallaná. A vékonybelünkben különösen sok a ritmust adó sejt. Ezek a sejtek kis lökéshullámokat bocsátanak ki magukból. Bélizomzatunk számára ez olyan, mintha valaki azt mondaná neki: „hopp!”, majd megint: „hopp!”. Az izom nem tér ki előle, hanem gyorsan „visszahoppozik”, mint táncoláskor tesszük a basszusra a diszkóban. A torta, illetve az, ami megmaradt belőle, céltudatosan halad tovább. A vékonybél emésztőrendszerünk legszorgalmasabb része, nagyon lelkiismeretesen végzi a dolgát. Csak kivételes esetekben fordulhat elő, hogy nem fejezi be az emésztést: ha hányunk, vagy ha megy a hasunk. A vékonybél ilyenkor gyakorlatias döntést hoz. Nem fektet munkát abba, ami nem tesz jót nekünk. Ezeknek a dolgoknak formátlanul és emésztetlenül kell visszakullogniuk vagy kiürülniük. Bizonyos maradványaitól eltekintve a torta most már eltűnt, felszívódott. Követhetnénk tovább az útját a vastagbélbe, de akkor kihagynánk egy rejtélyes teremtményt, aki hallható, és gyakran félreértik. Kár lenne érte, ezért maradjunk még kicsit. Az emésztés után a gyomorban már csak puszta maradékok hevernek: például megrágatlan kukoricaszem, túlélő baktériumok a táplálékból vagy egy véletlenül lenyelt rágógumi. A vékonybél szereti a tisztaságot. Az a fajta, aki a kiadós vacsora után azonnal összerámol a konyhában. Ha két órával az emésztés után teszünk látogatást a vékonybélnél, már minden ragyog, még a nyomát sem lehet látni semminek. Egy órával azután, hogy a vékonybél befejezte az emésztést, nekilát megtisztítani önmagát. Ezt a folyamatot a tankönyv „vándorló motorikus komplexnek” hívja. A gyomor portása ilyenkor kollegiálisan megint kinyitja a kaput, és átsöpri a maradékokat a vékonybélbe. Az ismét munkához lát, és egy erőteljes hullámot présel ki magából, ami mindent maga előtt tol. Kamerával figyelve ez a művelet olyan megható, hogy még száraz természettudósok is kis bejárónőnek

(housekeeper) becézték a motorikus komplexet. Mindenki hallotta már a bejárónőjét tevékenykedni: ez a gyomorkorgás, és nem csak a gyomorból jön, hanem mindenekelőtt a vékonybélből. Nem azért korog a gyomrunk, mert éhesek vagyunk, hanem azért, mert az étkezések közti szünetben végre elérkezett a takarítás ideje! Ha a gyomor és a vékonybél üres, szabad a pálya, a bejárónő belelendülhet. A hosszan hintáztatott steaknél különösen sokáig kell várni, amíg elkezdődhet a takarítás. Ez a vendég hat órát tölt a gyomorban és nagyjából ötöt a vékonybélben, csak ha ez letelt, akkor lehet utána rendet rakni. A takarítási akció zaja nem mindig hallható; egyszer hangosabb, máskor halkabb, aszerint hogy mennyi levegő van a gyomorban és a bélben. Ha ez alatt az idő alatt eszünk, a takarítási hadművelet azonnal leáll. Az emésztéshez ugyanis nyugalom kell – nem söprögethetünk közben. Aki mindig nassol, az nem hagy időt a takarításra. Ennek a megfigyelésnek a nyomán ajánlják egyes táplálkozási szakemberek azt, hogy tartsunk öt óra szünetet két étkezés között. Hogy mindenkinek pontosan öt órára van-e szüksége, azt még nem sikerült bebizonyítani. Ha rendesen megrágjuk az ételt, kevesebb munkát hagyunk a bejárónőre, és nyugodtan hallgathatunk a gyomrunkra, amikor jelzi: itt az ideje újra enni.

A vastagbél

A vékonybél végénél található az ún. Bauhin-billentyű. Ez választja el a

vékonybelet a vastagbéltől, mert a kettőnek meglehetősen eltérőek a nézetei a munkáról. A vastagbél inkább egy kedélyes kortárs. Mottója nem feltétlenül az, hogy „Hajrá, előre!” – a béltartalmat egyszer visszafelé, máskor előremozgatja. Úgy, ahogy éppen jónak látja. Nála nincs semmiféle bejárónő. A vastagbél a bélflóra nyugalmas otthona. Azzal foglalkozik, amit éppen besöpörnek hozzá. Vastagbelünk azért dolgozik ilyen ráérősen, mert több résztvevőre is figyelnie kell: az ember nem mindig akar vécére menni, bélbaktériumaink elég időt szeretnének arra, hogy pancsoljanak a megemésztetlen étel-alkotóelemekkel, szervezetünk többi része pedig szívesen visszavenné az emésztéshez kölcsönadott folyadékokat. Ami megérkezik a vastagbélbe, az már egyáltalán nem emlékeztet a tortaszeletre – és erre nincs is szükség. Már csak egy-egy növényi rostocska maradt a tejszínhab tetején ücsörgő cseresznyéből – a többi emésztési nedv, amit innen fogunk visszavenni. Amikor félünk valamitől, az agy ráijeszt a vastagbélre. Ilyenkor nincs elég idő arra, hogy visszaszívódjon a folyadék, s az eredmény: hasmenés. Noha a vastagbél (akár a vékonybél) egy sima cső, a róla készült képeken úgy ábrázolják, mintha gyöngysorhoz hasonlítana. Miért? Ha felnyitjuk a hasat, a vastagbél valóban így néz ki. Ez abból adódik, hogy már megint a megszokott lassú táncát járja. Pont úgy, ahogy a vékonybél, miközben gyúr, ő is kitüremkedéseket képez, hogy a pépet megtartsa bennük – és egy darabig így is marad, mozdulatlanul. Mint egy utcai művész, aki megmerevedik egy pantomimpózban. Néha-néha rövid időre ellazul, majd új kitüremkedéseket hoz létre, aztán újból hosszú időre megdermed. A tankönyvek ezért maradnak meg a gyöngysor verziónál. A vastagbél naponta három-négy alkalommal összeszedi magát, és nagy elszántsággal előretolja a besűrített táplálékpépet. Aki sok masszát termel, akár három-négy alkalommal is mehet a vécére. A vastagbél tartalma legtöbbünknél napi egy vécézésre elegendő. Egyébként a heti három alkalom is még az egészséges tartományhoz tartozik. A nők vastagbele valamivel ráérősebb, mint a férfiaké. Hogy ez mitől van, azt az orvostudománynak egyelőre nem sikerült kiderítenie; mindenesetre nem a menstruációs ciklus áll a háttérben. A villára szúrt tortafalattól a végső kupacig átlagban egy nap telik el. A gyorsabbak belei nyolc óra alatt végeznek vele, a lassúbbaknak három és fél nap is kellhet. A keverés miatt a torta egy része 12, míg más részei 42 óra után hagyják el a vastagbél nyugalmi zónáját. Amíg az állag rendben van, és nincs egyéb panasz, a ráérősebben emésztő embernek sincs oka aggodalomra. Ellenkezőleg: aki a

„naponta egyszer vagy még ritkábban” frakcióba tartozik, és alkalmanként szorulással küzd, egy holland tanulmány szerint kisebb eséllyel kap meg bizonyos bélrendszeri betegségeket. A vastagbél mottójához hűen: a nyugalomban rejlik az erő. SAVAS BÖFÖGÉS (REFLUX) A gyomor is megbotolhat néha. Simaizomzata ugyanúgy félreléphet, mint a láb harántcsíkolt izma. Ha ilyenkor a gyomorsav olyan helyre kerül, ahová nem kéne, éget. A sav felböfögésével, szaknyelven a refluxszal, a gyomorsav és az emésztőenzimek egészen a garatig juthatnak, a gyomorégés kiterjedhet a nyelőcső elejéig, és ez a mellkasban égető érzést okoz. A felböfögés oka ugyanaz, mint a botlásé: az idegek. Ők irányítják az izmokat. Ha a látóidegek nem vesznek észre egy lépcsőt, a láb idegei téves tájékoztatást kapnak, és úgy lépünk, mintha semmi akadály nem lenne előttünk: megbotlunk. Ha az emésztőidegeink kapnak téves információt, nem tartóztatják fel a gyomorsavat, hagyják, hogy visszafolyjon. A nyelőcső gyomorba való átmenete hajlamos a botlásra. Az óvintézkedések – szűk nyelőcső, feszes rekeszizom, görbület a gyomorban – ellenére valami mindig félresikerül. Az emberek nagyjából egynegyede küzd időről időre ilyen panaszokkal. A jelenség nem új: nomád népeknél, akik még pontosan úgy élnek, mint évszázadokkal ezelőtt, ugyanilyen arányban jegyeztek fel erre utaló tüneteket. A probléma egyik oka, hogy a nyelőcső és a gyomor területén két különböző idegrendszernek kell szorosan együttműködnie – az agyi idegrendszernek és az emésztőrendszer idegrendszerének. Az agyi idegek szabályozzák például a nyelőcső és a gyomor közti záróizmot. Az agy ezenkívül hatással van a savképződésre is. Az emésztőrendszeri idegek arról gondoskodnak, hogy a nyelőcső harmonikus mexikói hullámokban mozogjon lefelé, és így a napi ezer nyálnyelés segítségével szép tiszta maradjon. A gyomorégés és a savas böfögés elleni gyakorlati tippek arra építenek, hogy újra összehangolja a két idegrendszer működését. A rágógumizás vagy a teaivás támogatja az emésztőrendszert, amennyiben a sok apró nyeléssel megmutatja az idegeknek a helyes irányt: lefelé a gyomorba, nem vissza. Az ellazító technikák abban segítenek, hogy kevesebb hektikus idegrendszeri parancs érkezzen az agyból. Jó esetben ez gondoskodik arról, hogy a záróizom folyamatosan zárva maradjon, és a savképzés mérséklődjék. A cigarettázás olyan agyterületeket aktivál, amelyek az evést is szabályozzák.

Jobban érezheti magát tőle a dohányos, azonban hatására több gyomorsavat termelünk, és a nyelőcső záróizmát is ellazítjuk vele. A dohányzás abbahagyása ezért gyakran javít a kellemetlen böfögésen és a gyomorégésen. A terhességi hormonok hasonló zűrzavart okozhatnak. Valójában az lenne a dolguk, hogy a méhet szépen ellazítsák, és segítsék a baba kihordását. De ugyanígy hatnak a nyelőcső záróizmaira is. Ezért a gyomor zárása gyengül, ami a kidomborodó alhasból származó nyomással együtt felfelé engedi áramlani a savat. Ha női hormonokat szedünk fogamzásgátlóként, mellékhatásként gyakoribb savas böfögés jelentkezhet. Dohányzás és terhességi hormonok – az idegrendszerünk nem egy rendesen szigetelt elektromos kábel. Szervesen szövi át szöveteinket, és minden olyan anyagra reagál, ami felbukkan a környezetében. Az orvosok ezért azt ajánlják, hogy tartózkodjunk az olyan élelmiszerek fogyasztásától, amelyek gyengítik a záróizmot. Ilyen a csokoládé, az erős fűszerek, az alkohol, a cukorbombák, a kávé és a többi. Ezek az anyagok befolyásolják az idegrendszerünket, de nem minden embernél váltanak ki refluxot. Amerikai kutatások azt ajánlják, inkább magunk kísérletezzük ki, melyik élelmiszerre reagálnak érzékenyen az idegeink. Így nem kell fölöslegesen mindenről lemondanunk. Létezik egy érdekes összefüggés – ezt egy olyan gyógyszer segítségével fedezték föl, amelyet a mellékhatásai miatt sohasem hoztak forgalomba. Ez a gyógyszer olyan ponton blokkolja az idegeket, amelyik a glutamáttal áll kapcsolatban. A glutamátot a legtöbben ízfokozóként ismerjük. De az idegeink is használják a glutamátot. Hatására a nyelv idegei felerősítik az ízjelzéseket. A gyomrot azonban ez megtévesztheti, hiszen az idegek nem feltétlenül tudják, hogy a glutamát a kollégáktól érkezett-e, vagy a kínai étteremből. A próbálgatás lényege ezért a következő: kerüljük egy darabig a glutamátban gazdag ételeket. Ehhez nem árt elővenni az olvasószemüveget a szupermarketben, és alaposan áttanulmányozni az összetevőkről szóló apró betűs részeket. A glutamát gyakran olyan titkos szóalkotmányok mögött is elrejtőzhet, mint a nátrium-monoglutamát és társaik. Ha javulást észlelünk, jó. Ha nem, akkor egy rövid ideig legalább valamivel egészségesebben éltünk. Ha hetente legfeljebb csak egyszer fordul elő, hogy savasat böfögünk, elegendő egyszerű eszközökhöz folyamodni: jól hatnak a gyógyszertárakban kapható savsemlegesítők – házi csodaszerként a krumplilé is segíthet. A savsemlegesítés azonban nem hosszú távú megoldás! A gyomorsav a táplálékban lévő allergéneket és rossz baktériumokat is szétmarja, segít a fehérje megemésztésében. A

semlegesítő gyógyszerek némelyike ezenkívül alumíniumot is tartalmaz. Ez az anyag nagyon idegen a testünktől, ezért az ilyen szerből soha nem szabad túl sokat bevenni. Tartsuk magunkat a dobozban mellékelt előírásokhoz. Legkésőbb négy hét elteltével különösen óvatosan bánjunk a savsemlegesítőkkel. Ha nem hallgatunk erre a jó tanácsra, gyorsan megtapasztalhatjuk, milyen egy durcás gyomor, amelyik nem tud dolgozni. A savsemlegesítők mellett az orvos mást is rendelhet. Ha a beteg alkalmas rá, a savtermelést leállító ún. protonpumpagátlót ajánlhat. A protonpumagátló hatására a gyomornyálkahártya-sejtek nem képesek savat termelni. Ha a gyomorégés éjszaka kifejezettebb, jobb, ha 30 fokos szögben megemelve fekszünk. Vicces éjszakai barkácsmunka földmérő háromszög és kispárnák segítségével megszerkeszteni egy ilyen konstrukciót. A szakkereskedésekben azonban kaphatók erre a célra előre formázott párnák. A 30 fokkal megemelt felsőtest a keringési rendszernek is hasznos. A fiziológiaprofesszorunk ezt legalább harmincszor elmondta – és mivel ő a szív és a vérkeringés kutatásával foglalkozik, és egyébként pedig ritkán ismételte önmagát, én hiszek neki. Ezért van az, hogy valahányszor említik a nevét, mindig 30 fokos szögben fekve képzelem őt magam elé. A következő jelek esetén viszont egyáltalán nem szabad aludni: nyelési nehézség, fogyás, gyengeség, furcsa göbök, véres vagy fekete színű széklet. Az orvos ilyenkor egy kis kamerával ellátott hosszú csövet vezet a gyomorba egy ellenőrző látogatás erejéig – nem számít, van-e kedvünk hozzá. Savas reflux esetén az igazi veszély ugyanis nem az égető sav okozta gyomorégés, hanem az, hogy a nyelőcsőbe visszajutó gyomortartalom összezavarja a nyelőcső sejtjeit. Teljesen elbizonytalanodnak: „Tényleg a nyelőcsőben lennék? Lehet, hogy inkább a gyomorfal vagy a vékonybél egyik sejtje vagyok, és ezt évekig nem is vettem észre… Szörnyű!” Mivel mindent rendesen akarnak csinálni, ezért nyelőcsősejtből átváltoznak gyomor-bél sejtté. Ez pedig félresikerülhet. Előfordul, hogy a mutálódó sejtek rosszul programozzák magukat, és nem kontrolláltan növekednek, mint a többi sejt. Abból pedig baj lehet. De ne fessük a falra az ördögöt: a megbotló emberek közül is csak kevesen sérülnek meg súlyosan. A reflux és a gyomorégés a legtöbb esetben veszélytelen, de idegesítő botlás. Ahogy esés után gyorsan megigazítjuk a ruhánkat, fejünket rázva elűzzük az ijedtséget, és kimérten továbbindulunk, a refluxot is elintézhetjük ennyivel – néhány korty víz helyretesz, a savat semlegesíthetjük vele, és nyugodtan sétálhatunk tovább.

HÁNYÁS Ha egymás mellé állítanánk száz embert, akik nemrég estek túl a hányáson, igencsak tarka képet kapnánk. A 14-es személy hullámvasúton ül, és magasra nyújtja a kezét, a 32-es éppen a híres tojássalátát dicséri, a 77-es hitetlenkedve szorongatja a terhességi tesztet, a 100-as épp az orvossághoz mellékelt útmutatót olvassa: „émelygést és hányást okozhat”. A hányás nem véletlen botlás. Precíz terv alapján megy végbe. Mestermunka. Apró receptorok milliói tesztelik a gyomortartalmunkat és dolgozzák fel az agyból érkező benyomásokat. Minden egyes információt begyűjtenek az idegek óriási hálójába, és továbbküldenek az agynak. Az agy mérlegeli az adatokat. Aszerint, hogy hány vészjelzést kapott, születik meg a döntés: rókázni vagy nem rókázni. Ezt közli az általa kiszemelt izmokkal, akik aztán elvégzik a munkát. Ha ugyanezt a száz embert egyszer hányás közben átvilágítanánk, százszor láthatnánk ugyanazt a képet: a riadóztatott agy aktiválja a rosszullétért felelős agyi területet, és a testet vészhelyzetüzemmódba kapcsolja. Elsápadunk, mert a vér kifut az arcunkból, és a hashoz vándorol. A vérnyomásunk leesik, a szívverésünk lelassul. Végül megérkezik a majdnem teljesen biztos előfutár: a nyáladzás. Amint az agy értesül a dolgok állásáról, erőteljes nyálképződés kezdődik a szánkban. Így védjük meg az értékes fogzománcot a gyomorsavtól. A gyomor és a bél ideges hullámzásba kezd – enyhe pánikban tolják tartalmaikat a megszokottal ellenkező irányba. Ezt a visszafelé evezést nem érezzük, mert a tudattalan simaizom területén történik. Ezen a ponton a legtöbb ember viszont már ösztönösen megérzi, hogy találnia kellene egy vödröt. Üres gyomorral is lehet hányni, mert a vékonybéltartalom is ebben az irányban távozhat. A gyomor emiatt külön kinyitja a kapuit, és visszaengedi a béltartalmat. A közös cél érdekében mindannyian összedolgoznak. Amikor a vékonybél váratlanul a gyomor felé tolja a tartalmát, ez a nyomás ingerli az érzékeny gyomorfalban lévő idegeket. Azok haladéktalanul jeleket küldenek az agy hányásközpontjába. Most már egyértelmű: minden készen áll… a hányásra. A tüdő különösen mély lélegzetet vesz, a légutak elzáródnak. A gyomor és a nyelőcsőhöz vezető nyílás egyszerre teljesen ellazul, és placcs!, a rekeszizom és a hasizmok hirtelen nyomnak még egyet alulról, mintha egy tubus fogkrém lennénk. A gyomor összes tartalma kipréselődik belőlünk. Lendületesen, ki vele! Miért hányunk, és mit tehetünk ellene?

Az emberállatot úgy tervezték, hogy tudjon hányni. Rókázásképes társaink közé

tartoznak a majmok, a kutyák, a macskák, a disznók, a halak és a madarak is. Hányásra képtelenek ezzel szemben az egerek, a patkányok, a tengerimalacok, a nyulak vagy a lovak. Túl hosszú és szűk a nyelőcsövük. Hiányoznak náluk ezenkívül a hányást lehetővé tevő reflexek. Azoknak az állatoknak, amelyek nem tudnak hányni, a táplálékfelvételnél kell másképp viselkedniük. A patkányok és az egerek lassan „rágcsálják” az ételüket. Vizsgálgatva majszolják el az apró darabkákat, és csak akkor esznek tovább, ha az első tesztfalat nem ártott. Ha mérgező volt, legtöbbször eléggé rosszul lesznek. Továbbá azt is megtanulják, hogy ne egyenek többet belőle. A rágcsálók könnyebben lebontják a mérgek többségét is, mert a májuk erre jobban fel van készülve. A lovak még rágcsálni sem tudnak. Ha az ő vékonybelükbe valami rossz dolog kerül, az gyakran életveszélyessé válhat. Alapjában véve igen büszkének kellene lennünk, amikor öklendezve ölelgetjük a vécécsészét. A hányásrohamok közti rövid szünetekben akár el is töprenghetünk. A 32-es személy híres tojássalátája meglepően jó formában tér vissza a gyomorban tett rövid látogatásáról. Néhány darabka tojás, borsó és tészta világosan felismerhető. A 32-es észbe kapva ezt gondolja: elég rosszul rágtam meg az ételt. Röviddel ezután a következő adag már kevésbé darabos elrendezést kínál. Ha a hányadékunkban felismerhető ételdarabok vannak, akkor a „küldemény” nagy valószínűséggel a gyomorból érkezik, nem a vékonybélből. Minél finomabb, keserűbb vagy sárgább, annál biztosabb, hogy a vékonybélben adták fel a kis üdvözlőkártyát. A világosan felismerhető ételt persze nem rágtuk meg eléggé – de legalább időben katapultált a gyomorból, és még nem érte el a vékonybelet. A hányás módja is elárul néhány dolgot. Ha nagyon gyorsan jön, majdnem minden előrejelzés nélkül és heves áradatban, az fertőzésre utal. Az óvatos szenzorok először ugyanis felmérik, mennyi kórokozó érkezett hozzájuk. Ha a számolásnál észreveszik, hogy „Most már aztán igazán sok!”, meghúzzák a vészféket. Mielőtt ez bekövetkezik, az immunrendszer vélhetően még meg tudna birkózni a kórokozókkal, innentől azonban már a gyomor-bél izmain a sor. A romlott élelmiszer vagy az alkohol okozta mérgezés esetén a hányás igencsak zuhatagszerű, de azért eléggé fair módon röviddel előtte hányinger jelzi a közeledtét. A hányinger adja tudtunkra, hogy az étel rossz nekünk. A 32-es személy a jövőben erős fenntartásokkal fog közelíteni a tojássalátás tálhoz. A 14-es a hullámvasútról legalább annyira rosszul érzi magát, mint a tojássalátás 32-es. A hullámvasút-okádás a tengeribetegség elvén működik. Nincs szó méregről, a hányás mégis a lábon vagy a kesztyűtartóban landol, esetleg szélirányban

felkenődik a hátsó ablakra. Az agyunk – szigorúan és gondosan – őrködik a testünk felett, a kisgyerekeknél különösen. A mostanában legmegalapozottabbnak számító magyarázat az útközben hányásra így hangzik: ha a szem információi eltérnek azoktól, amelyek az egyensúly-érzékelő belső fülön keresztül érkeznek, az agy többé nem tudja, mi a helyzet, és minden lehetséges vészjelzőt meghúz. Ha az autóban vagy a vonaton könyvet olvasunk, a szemünk arról tudósít, hogy „nincs semmi mozgás”, a fülben lévő egyensúlyszervünk viszont ezt észleli: „rengeteg mozgás”. Fordított a helyzet, ha útközben az erdőszéli fákat bámuljuk. Ha ezzel egy időben még a fejünket is mozgatjuk egy kicsit, úgy tűnik, mintha a fák még annál is gyorsabban futnának tova, mint ahogyan a valóságban mozgunk – és az agyunk újra összezavarodik. A szem és az egyensúlyérzék közti ilyen ellentmondásokat az agy csak a mérgezésekből ismeri. Aki sok alkoholt ivott vagy drogot fogyasztott, mozgást érez, noha egy helyben ül.

Hányást válthatnak ki az erős érzelmek is, például a lelki megterhelések, a stressz vagy a félelem. Normál esetben minden reggel termelünk CRF– (Corticotropin Releasing Factor) stresszhormont, és úgy állítjuk be a tartalékainkat, hogy testünk fel legyen fegyverkezve a nap kihívásaival szemben. A CRF gondoskodik arról, hogy meg tudjuk csapolni energiatartalékainkat, hogy az immunrendszerünk ne reagáljon túl semmit, vagy a bőrünk a napsugárzás okozta stressz elleni védekezésül szépen lebarnuljon. Ha egy helyzet a szokásosnál jobban felizgat, az agy extra adag CRF-et tud a vérünkbe spriccelni. Nemcsak az agysejtek képesek reagálni a CRF termelésére, hanem a gyomor-bél sejtjei is. Ez a jelzés itt is azt jelenti: „Stressz és veszély!” Ha a gyomor-bél sejtek nagy mennyiségű CRF-et érzékelnek, mindegy, honnan érkezik a jelzés (az agyból vagy a bélből), csupán maga az információ, hogy a kettő közül az egyik valamit megdöbbentőnek talált a világban, elég ahhoz, hogy hasmenéssel, émelygéssel vagy hányással reagáljunk. A stressznél azért távolítjuk el hányással a táplálékpépet, hogy megspóroljuk az

emésztési energiát. Ezt aztán az agy arra fordítja, hogy megoldja a saját problémáját. A gyomor eredetű hányás oka, hogy az étel mérgező, vagy a gyomor éppen nincs abban az állapotban, hogy rendesen megeméssze. Mindkét esetben előnyös az ürítés. Az idő egyszerűen nem alkalmas arra, hogy ráérősen emésszünk. Azok az emberek, akik idegesség miatt hánynak, olyan emésztőrendszerrel rendelkeznek, amely figyelmesen segíteni próbál. Egyébként: a viharmadaraknál egyfajta tisztítási módszer a hányás. Amelyik éppen hány, azt a többi állat inkább békén hagyja. A kutatók kihasználják ezt az állapotot. Megközelítik az állat fészkét, kis hányászacskót tartanak a madár elé, az pedig célirányosan belehány. A gyomortartalmat aztán a laborban megvizsgálják, megnézik, milyen nehézfémek és halfélék vannak benne, s ebből következtetni tudnak arra, mit evett az állat, és mennyire egészséges a környezet. Íme néhány tanács, melyekkel minimálisra csökkenthetjük a rókázásrohamokat: 1. Utazásnál: nézzünk előre, a messzi távolba – így jobban össze tudjuk hangolni a szemünkből származó információkat és az egyensúlyszervünket. 2. Zenehallgatás fülhallgatóval, oldalfekvés és relaxációs technikák – néhányunkon ezek is segíthetnek. Ennek oka, hogy ezek a tevékenységek nyugtató hatásúak. Minél nagyobb biztonságban érezzük magunkat, annál kevésbé támogatjuk az agy riadóhangulatát. 3. Gyömbér: időközben seregnyi vizsgálat igazolta a gyömbér jó hatásait. A gyömbérgyökérben lévő anyagok blokkolják a hányásközpontot, és ezzel a hányingert is. Jó lenne, ha a cukorkák és hasonlók a gyömbért nemcsak ízesítőként, hanem valódi formájában tartalmaznák. 4. A gyógyszertárban kapható hányás elleni gyógyszerek különböző módokon fejthetik ki hatásukat: gátolhatják a hányásközpont receptorait (ugyanúgy, mint a gyömbér), érzésteleníthetik a gyomor– és a bélfalakban levő érzőidegeket, vagy gátolhatnak egyes, hányást kiváltó jelzéseket. A jelzések elfojtása révén ható orvosságok egy része egyébként allergia elleni gyógyszer. A modern allergia elleni gyógyszereknek azonban nincs hányás elleni hatása, mivel nem jutnak el az agyba. 5. P6! Ez egy akupunktúrás pont. Több mint negyven vizsgálat mutatta ki, hogy ingerlése enyhíti az émelygést és a hányást. Nem tudjuk, miért és hogyan, de a P6 működik. Ez a pont a csuklótól két-három ujjnyival feljebb található, pontosan a mutató– és a hüvelykujj két előugró ina között. Ha éppen nincs akupunktőr a közelben, egyszerűen megpróbálhatjuk néhányszor óvatosan megdörzsölni ezt a pontot, amíg jobban nem leszünk. Jóllehet erre nincsenek bizonyítékok, esetleg mégis megéri kipróbálni. A hagyományos kínai orvoslás szerint ez a pont olyan

energiacsatornákban segíti az áramlást, amelyek a karon keresztül a szívhez jutnak, ellazítják a rekeszizmot, majd a gyomorhoz vagy messzebb, a medencéhez futnak.

Nincs olyan tanács, amelyik minden hányingerkiváltó okra jó lenne. Az olyan

szerek, mint a gyömbér, a gyógyszerek vagy a P6, használhatnak – az érzelmi alapú hányáson az segíthet, ha a saját belső viharmadarunknak biztonságos fészket építünk. Relaxációs technikákkal vagy hipnoterápiával (egy valódi terapeutánál, nem egy sarlatánnál!) megedzhetjük az idegeinket, hogy vastagabb védőréteget kapjanak. Minél többet gyakorol az ember, annál jobban lesz – az ostoba munkahelyi stressz vagy a közeledő vizsgák kevésbé lesznek majd fenyegetőek számunkra, mert nem engedjük olyan közel magunkhoz őket. A hányás nem büntetés a gyomor részéről! Sokkal inkább annak a jele, hogy az agy és a bél a végsőkig feláldozták magukat értünk. Védenek minket az ételben lévő mérgektől, elővigyázatosak a szem-fül hallucinációkkal az utazás során, vagy energiát spórolnak, hogy meg tudjanak oldani egy másik problémát. Az émelygés iránytű lehet a jövőre nézve: Mi a jó nekünk? És mi az, ami nem? Ha nem tudjuk pontosan, honnan jön a hányinger, a legjobb, ha egyszerűen rábízzuk magunkat a természetre. Akkor is, ha valami rosszat ettünk, de nem kell hánynunk. Ebben az esetben sem kell semmit mesterségesen kikényszeríteni – legyen ez két ujj a szájba, sós víz vagy gyomormosás. A kemikáliák és a sav okozta mérgezés esetén a hánytatás különösen veszélyes lehet. A gyomortartalom a tüdőbe kerülhet, és ott is mérgezést okozhat, a visszaáramló sav pedig másodszor is végigmarhatja a nyelőcsövet. A hánytatást ezért a kilencvenes évek végétől törölték a sürgősségi beavatkozások listájáról. A valódi hányinger egy sok évezredes program része: képes arra, hogy kivegye a gyeplőt a tudat kezéből. Tudatunk a nyilvánvaló hatalomfosztás miatt olykor felháborodik vagy sokkos állapotba kerül – hiszen csak egy élénkítő kör tequilát akart meginni, erre ez? Mivel a harag gyakran még nagyobb bajba sodor bennünket, érdemes visszavennünk belőle. Ha a hányás viszont fölösleges óvatosságból történt, vissza kell ültetni a tudatot a tárgyalóasztalhoz, hadd vesse be a hányásellenes jokerét. SZÉKREKEDÉS A székrekedés olyan, mint a. Az ember vár valamire, ami egyszerűen nem. Közben elég sok erőt kell bevetni. A sok fáradozás eredményeként olykor csupán egy kevés •••-t kapunk. Vagy ha sikerül is, csak meglehetősen ritkán. A németek 10–20 százalékának van székrekedése. Aki szeretne ehhez a klikkhez tartozni, annak a következő előfeltételek közül legalább kettőt teljesítenie kell: háromnál kevesebbszer kell hetente vécére mennie székelés céljából, az ürülék

negyedének különösen keménynek kell lennie, gyakran kis golyócskák (•••) formájában, meglehetősen erőlködnie kell, csak akkor sikerül „termelnie”, ha kicsit besegít (eszközökkel vagy trükkökkel), és nem érzi magát teljesen kiürítve, amikor elhagyja a vécét. Székrekedés vagy szorulás esetén a bélfal idegei és izmai többé nem dolgoznak együtt olyan célratörően. A legtöbb esetben az emésztés és a szállítás üteme normális, de a vastagbél már nem biztos benne, hogy mindent okvetlenül ki kell-e engedni vagy sem. A székrekedés legjobb ismérve nem az, hogy milyen gyakran megyünk vécére, hanem hogy mennyire kemény számunkra a vécére járás. A magányos helyen való ücsörgésnek igazából kellemesen laza időtöltésnek kellene lennie – akinél nem ez a helyzet, az elég kényelmetlenül érezheti magát. A székrekedésnek különböző formái vannak: átmeneti szorulások utazásnál, ha betegek vagyunk vagy stresszes időszakokban, de vannak makacs dugulások is, amelyek krónikus problémává válhatnak. Majdnem minden második ember ismeri az utazáskor jelentkező szorulást. Főleg az első napokban állunk hadilábon a vécécsészével. Ennek különböző okai lehetnek, bár a legtöbbször egyre vezethetők vissza: a bél egy, a szokásai szerint élő állat. A bélidegek érzékelik, milyen ételeket eszünk szívesen, és azt is, hogy nagyjából mikor. Tudják, mennyit szoktunk mozogni, mennyi vizet iszunk. Észreveszik, hogy mikor van nappal és mikor éjszaka, és hogy mikor megyünk vécére. Ha minden jól megy, vidáman dolgoznak, és aktiválják a bél izmait az emésztéshez. Amikor utazunk, sok mindenre kell gondolnunk: magunkkal visszük a kulcsainkat, elzárjuk a tűzhelyet, bepakolunk magunknak valamilyen könyvet vagy zenét, hogy jó hangulatban tartsuk az agyunkat. Csak egyet felejtünk el majdnem mindig: a belünk óhatatlanul „velünk jön”, mi pedig hirtelen megfeledkeztünk róla. Egész napra előre csomagolt szendvicsek, fura koszt a repülőn, szokatlan fűszerek. Ebédidőben a dugóban vagy a jegypénztárnál állunk. Nem iszunk annyit, mint szoktunk, mert félünk, hogy túl sokszor kellene vécére mennünk, és a repülőgép levegője is szárazabb a megszokottnál. S ha ez mind nem lenne elég, még egy vaskos nappal-éjszaka jetlagen is átesünk. A bélidegek észlelik ezeket a kivételes helyzeteket. Irritálttá válnak, és mindent magukban tartanak, míg nem kapnak jelzést, hogy a dolgok mehetnek tovább. Még ha a bél egy ilyen zűrös napon el is végzi a munkáját, és örömmel jelzi, hogy vécére mehetünk, mi gyakran csak ücsörgünk ott, és inkább elnyomjuk az ingert, mert éppen rosszkor jelentkezett. Őszintén szólva gyakran csak a „nem az én

vécém” szindrómáról van szó. Aki ebben szenved, nem szívesen bízza a dolgait idegen illemhelyekre. A nyilvános vécékkel a legnehezebb. Csak extra adag buzdításra keressük fel ezeket, kifogástalan „ülőkeszobrot” építünk vécépapírból, és a legszívesebben tíz méter távolságot tartanánk a vécécsészétől. Az erős „nem az én vécém” szindrómán ez sem segít. Nem tudunk eléggé ellazulni ahhoz, hogy megszokásállatkánk be tudja fejezni a dolgát. A szabadság vagy az üzleti út így elég kényelmetlenné válhat. A rövid vagy enyhe szorulási fázisoknál három kis fortéllyal biztathatjuk a beleinket, hogy ismét félelem nélkül tegyék a dolgukat: 1. Vannak olyan ételek, amelyek kicsit megbökdösik és munkára késztetik a bélfalat: a rostok. Ezeket nem a vékonybélben emésztjük meg, így barátságosan bekopoghatnak a vastagbél falán, és a tudtára adhatják, hogy érkezett valaki, akit tovább kellene szállítaniuk. A legjobb eredményt az útifűmaghéj és a valamivel barátságosabb ízű szilva adják. Ballaszt– és rostanyagtartalmuk révén nedvességet tartanak vissza, ettől a béltartalom nő és csúszósabbá válik. Három-négy napba telik, mire a hatást érzékeljük. Az utazás előtti napon vagy a szabadság első napján érdemes tehát elkezdeni a szedésüket – aszerint, hogyan érzi magát az ember a legnagyobb biztonságban. Ha olyan kofferunk van, amelyhez nem tartozik külön szilvarekesz, a rostokat tabletta vagy por formájában a gyógyszertárból vagy a drogériából is beszerezhetjük: 30 gramm rost egyáltalán nem olyan sok, mint gondolnánk, és mégis elegendő mennyiség egy napra. Aki fogyni szeretne, annak a következőket kell megfontolnia: a vízben nem oldódó rostok intenzívebb mozgásokat idéznek elő, de gyakrabban okoznak hasfájást is. A vízben oldódó rostok nem segítik elő olyan erőteljesen a mozgást, viszont lágyabbá teszik a táplálékmasszát, és könnyebben tolerálhatók. A természet ügyesen elrendezte: a növények héja gyakran tartalmaz nagy mennyiségű vízben nem oldódó rostot, míg a gyümölcshúsban több vízben oldható összetevő található. A rostok nem használnak, ha nem iszunk eleget: víz nélkül csak szilárd csomók. Vízzel játék labdává dagadnak. Az unatkozó bélizmoknak ilyenkor végre van valami elfoglaltságuk, amíg az agy a repülőgép képernyőjén filmet néz. 2. Sokat innia csak annak kell, akinek tényleg szüksége van a vízre. Ha már eleget ittunk, nem használ, ha még többet iszunk. Ha azonban túl kevés a folyadék a testben, másképp áll a dolog: a bél több vizet von ki a tápanyagmasszából. Ez megint csak keményebbé teszi a székletet. A kisgyerekek magas láz esetén gyakran annyi vizet veszítenek, hogy az emésztésük is akadozik. Aki sokáig ül a repülőn, szintén sok folyadékot veszít. Ehhez nem is kell feltétlenül izzadnia, elég a

szárazabb levegő, ami miatt a légzéssel észrevétlenül sok vizet veszítünk. Néha csak abból következtetünk rá, hogy kiszáradt vagy viszket az orrunk. Ebben az esetben meg kell próbálnunk az átlagosnál többet inni, hogy elérjük a megszokott szintet. 3. Ne kényszerítsük magunkat semmire. Ha ki kell mennünk a vécére, jobb kimenni. Már ha barátságban akarunk maradni a beleinkkel. Aki minden reggel vécézik, de utazás közben elnyomja az ugyanabban az időben fellépő ingert, felrúg egy titkos megállapodást. A bél csupán a terveknek megfelelően szeretné végezni a munkáját. Ha akár csak néhány, egymást követő alkalommal megvárakoztatjuk a kifelé törekvő táplálékmasszát, azzal az ellenkező irányba trenírozzuk az idegeket és az izmokat. Ennek az lesz az eredménye, hogy egyre nehezebb lesz ismét megfordítani az irányt. A problémát súlyosbítja, hogy a várakozás miatt több víz fog a bélből felszívódni. Ez egyre keményebbé teszi a kifelé igyekvő „terméket”. A vécézési inger elfojtása ezért szoruláshoz vezethet. Aki tehát egy egyhetes kempingezés előtt áll, jobban teszi, ha legyűri a pottyantós vécétől való idegenkedését, mielőtt túl késő lesz! 4. Probiotikumok és prebiotikumok – az eleven, jó baktériumsűrítmények és kedvenc táplálékaik képesek új életet lehelni a megfáradt bélbe. Ennek utánajárhatunk a patikában, vagy egy kicsit előre is lapozhatunk ebben a könyvben. 5. Extra séták? Nem járnak feltétlenül eredménnyel. Ha hirtelen kevesebbet mozgunk, mint máskor, a beleink is ellustulnak – ez így van rendjén. Ha azonban ugyanannyit mozgunk, mint általában, a séta nem fog segíteni az emésztésnirvána elérésében. A kutatások szerint csak az erős igénybevételt jelentő sportok hatnak mérhető módon a bélmozgásra. Akinek nem áll szándékában erőedzéseket végezni, annak – legalábbis a sikeres vécézés reményében – nem kell kötelességszerűen sétákra kényszerítenie magát. Ha érdekelnek a szokatlan dolgok, kipróbálhatjuk a hintázva guggolást: ráülünk a vécére, és a felsőtestünket előredöntjük a combunkra, azután ismét kiegyenesedünk. Ismételjük ezt meg néhány alkalommal, és minden klappolni fog. A vécén senki sem figyel bennünket, és momentán nincs más dolgunk – tökéletes előfeltételek ehhez a fura kísérlethez. Ha nem segítenek a hétköznapi jó tanácsok és a hintázás: A makacs székrekedésnél a bél idegei nem csupán zavarodottak és duzzognak, hanem egy kis segítségre is szükségük van. Aki már az összes trükköt kipróbálta, és mégsem fütyörészve huppan a vécére, annak más ötletládába is bele szabad nyúlnia. Ezt azonban csak az teheti meg, aki ismeri a szorulás okait. Ha nem tudjuk pontosan, mitől van ez az egész, segíteni sem tudunk rajta rendesen.

Mindig orvoshoz kell fordulnunk, ha hirtelen támadt a székrekedés, vagy ha szokatlanul hosszú ideig tart. Fel nem ismert diabétesz vagy pajzsmirigyprobléma is állhat a háttérben, de az is lehet, hogy született lassan szállítmányozók vagyunk.



Hashajtók

A hashajtók célja egyértelmű: valódi, parádés kaka. Méghozzá olyan, ami még a szégyenlős beleket is előcsalogatja a kispadról. Különböző fajta hashajtók léteznek, ezek egymástól eltérően fejtik ki hatásukat. A következő tippek a reménytelenül bedugult utazóknak, lassan szállítóknak, kempingvécé-kerülőknek vagy az aranyérakadályok leküzdőinek szólnak. A parádés kaka ozmózis segítségével …jól formált és nem túl kemény. Az ozmózis a víz igazságérzete. Ha egy folyadékban több oldott só, cukor stb. van, mint a másikban, akkor a hígabb víz felől víz vándorol a töményebbhez. Így mind a kettejüknek egyforma töménység jut, és békében élnek egymás mellett. Ennek az elvnek köszönhetően lesz az ernyedt saláta ismét friss – egyszerűen beleállítjuk egy tál vízbe, és visszanyeri a ropogósságát. A víz beáramlik a salátába, mert a saláta több sót, cukrot stb. tartalmaz, mint a tálban lévő tiszta víz. Az ozmózison alapuló hashajtók ezt a kiegyenlítő igazságosságot használják ki. Olyan sókat, cukrokat vagy apró molekulaláncokat tartalmaznak, amelyek eljutnak a vastagbélbe is. Útjuk során vizet kötnek meg, és annyira lággyá teszik a székletet, amennyire csak lehetséges. Ha túlzásba visszük a szer használatát, túl sok vizet von el. A hasmenés biztos jele annak, hogy túl sok hashajtót vettünk be. Az ozmotikus hashajtók esetében eldönthetjük, hogy „vízösszeszedőként” cukrot, sót vagy kis molekulaláncokat szeretnénk-e bevenni. A sók, például a glaubersó, elég durván bánnak velünk. Hatásuk azonnal jelentkezik – gyakori használat esetén felboríthatja a sóháztartásunkat. A legismertebb hashajtó cukor a laktulóz. Hatása kétszeresen is hasznos: a vízgyűjtés mellett a bélbaktériumokat is táplálja. Ezek a parányi teremtmények jócskán bepakolnak belőle, miközben például lágyítóanyagokat állítanak elő, vagy mozgásra ösztökélik a bélfalat. A folyamat mellékhatása kellemetlen lehet – a túltáplált vagy rossz baktériumok gázokat fejlesztenek, hasfájást és puffadást okozhatnak. A laktulóz, a tejcukor, a laktóz származéka például akkor jön létre, ha túl sokáig melegítjük a tejet. A pasztörizált tejet rövid ideig forralják, ezért több laktulózt tartalmaz, mint a nyers tej. Az ultramagas hőmérsékleten kezelt tej megint csak többet, mint a pasztörizált, és így tovább. Vannak azonban nem tejes hashajtó cukrok is, például a szorbit. A szorbit néhány gyümölcsfajtában fordul elő, ilyen a szilva, a körte vagy az alma. Ezért alakult ki a köztudatban az a nézet, hogy a szilva segíti az emésztést, és ezért gyakori a figyelmeztetés, hogy a túl sok friss almalé hasmenést

okoz. Mivel a bélből nem szívódik fel a szorbit, ahogy a laktulóz sem, ezeket gyakran cukorpótlékként is használják. Ilyenkor E420-nak hívják, ez az oka a cukormentes bonbonok dobozán látható feliratnak: „Túlzott fogyasztása hasmenéshez vezethet.” Egyes kutatások szerint a szorbit hatása ugyanaz, mint a laktulózé, de összességében kevesebb a mellékhatása (nem okoz kellemetlen puffadást). A kis molekulaláncú vegyületek a legkevésbé megterhelő hashajtók. Úgy hívják őket, ahogyan a molekulaláncokat szeretik elnevezni: például polietilén-glikol, röviden PEG. Nem borítják fel a sóháztartást, mint a sók, és felfúvódást sem okoznak, mint a cukrok. A lánc hosszúságára gyakran már az elnevezés is utal: a PEG3350 annyi atomnyi hosszúságú, amennyi 3350 molekuláris súlynak felel meg. Ez sokkal jobb, mint a PEG150 – ez a lánc olyan rövid, hogy akaratlanul felszívódik a bélben. Noha nem feltétlenül veszélyes, irritálja a belet, mert a polietilén-glikol nem kifejezetten tartozik az étrendünkhöz. Az olyan rövid láncok, mint a PEG150, ezért nem szerepelnek a hashajtók között – de például az arckrémekben benne vannak. Itt nagyon is rokon szakmát űznek: segítik selymesebbé tenni a bőrt. Kicsi a valószínűsége, hogy veszélyesek lennének, bár erről még folynak viták. Az olyan hashajtók, amelyekben PEG van, kizárólag emészthetetlen láncokat tartalmaznak, ezért hosszú időn keresztül gond nélkül szedhetők – a legújabb kutatások szerint nem kell tartanunk függőségtől vagy bélkárosodástól. Az ozmotikus hashajtók nem csupán a nedvességgel, hanem a tömegükkel is hatnak. Minél több nedvesség, jól táplált baktérium vagy molekulalánc található a bélben, és minél több a béltartalom, annál erősebben ösztökélik a belet a mozgásra. Ez a perisztaltikus reflex elve. A parádés kaka székletsíkosító segítségével …mesebeli szabadidős foglalkozásnak hangzik: a székletsíkosítás a vastagbél siklórepülése. A vazelin feltalálója, Robert Chesebrough napi 1 kanál vazelinre esküdött. Ha megesszük, a vazelin ugyanúgy hat, mint bármely más zsírt tartalmazó székletsíkosító – a megemészthetetlenül nagy adag zsír bebugyolálja a szállításra váró javakat, és egyszerűen kicsúsztatja azokat. Robert Chesebrough 96 évig élt, ami csodálatra méltó, mert aki naponta fogyaszt zsíros síkosítót, egyben túl sok zsírban oldódó vitamint is veszít, az így keletkező hiány pedig betegséghez vezet. A vazelin nem tartozik a hivatalos székletsíkosítók közé (és tényleg nem kéne megenni) – a régről ismert székletsíkosítók, mint a paraffinolaj, szintén nem elég meggyőzőek, ha tartós megoldást keresünk. Átmenetileg hasznosak lehetnek,

például az aranyér kellemetlen, apró sebei esetén a végbélnyílásnál. Ebben az esetben kifejezetten jó, ha gondoskodunk a lágyabb székletről, hogy a végén semmi se fájjon vagy sérüljön tovább. Tanácsos e célból a gyógyszertárban kapható síkosítógéleket használni, ezek kevésbé megterhelőek és veszélytelenebbek. A parádés kaka drasztikus hashajtóval …a bélfal masszív stimulálásával keletkezik. Ezek a szerek a nagyon félénk, lassan cselekvő bélidegekkel rendelkező rászorulóknak valók. Hogy ez a leírás illik-e ránk, különböző tesztekkel puhatolhatjuk ki – az egyik közülük az, amikor apró orvosi golyócskákat nyelünk le, és a bélen át történő vándorlásukat röntgennel fotózza végig az orvos. Ha egy bizonyos idő elteltével még mindig szanaszét vannak szóródva a golyócskák, és nem gyűlnek össze szépen a bél kijáratánál, drasztikus hashajtó javasolt a széklettudósok szerint. A drasztikus hashajtók rátelepszenek a bélfal kíváncsian előrenyúló néhány receptorára. Ezek aztán utasítják a belet: nem kell több vizet kivonni a táplálékmasszából, inkább izmok – kinyílni! A ravasz összetételű drasztikus hashajtók pongyolán fogalmazva parancsolgatnak a vízszállítóknak és az idegsejteknek. Ha az ozmotikus hashajtók nem elég rámenősek és rugalmasak, a bátortalan bélnek néhány világos utasításra van szüksége. Ha este lenyelünk egy ilyen pirulát, és egész éjjel magunkban tároljuk, a bél másnap reggel reagálni fog rá. Akinek gyors segítségre van szüksége, expresszfutár-végbélkúppal is közölheti a belével a drasztikus hashajtók parancsait. Ilyenkor a hír egy órán belül megérkezik. Ehhez a kommandóhoz nemcsak kemikáliák tartoznak, hanem növények is. Az aloe vera és a szenna hatása ebből a szempontból nagyon hasonló. Legalábbis mind a kettőnek zavaró mellékhatásai vannak – aki szeretné a beleit belülről feketére színezni, az forduljon hozzájuk. Az elszíneződés veszélytelen, és hamar el is múlik. Néhány kutató olyan mellékhatásokat is tulajdonít a drasztikus hashajtó vagy aloe vera túlzott élvezetének, amelyeknek a bekövetkezése sokkal kevésbé vicces. Az ok: az idegek, amelyeknek túl sokat parancsolgatnak, kevésbé lesznek ingerlékenyek. Ilyenkor visszahúzódnak, mint a csigák, akiknek megbökdösték a csápjait. Tartósan fennálló problémák esetén is ezeket a szereket csak két-három naponta szabad bevenni.

A drasztikus hashajtók gyorsítják a bélben az „anyagszállítást” Parádés kaka prokinetikus gyógyszerekkel …a végső segélykiáltás – két szempontból is. Ezek a gyógyszerek csak erősítik abban a belet, amit egyébként is jól-rosszul csinál; nem kényszerítenek rá nem akart mozgásokat. A hangosbemondó elvén működnek. A tudósokat az izgatja, hogy ezek a gyógyszerek képesek izoláltan segíteni. Néhányuk csak egyetlen receptorra hat, vagy egyáltalán be sem kerül a vérkeringésbe. Több anyag hatásmódját még vizsgálják, vagy ezek éppen piaci bevezetés előtt állnak. Akit tehát nem kényszerít a szükség arra, hogy okvetlenül valami újat próbáljon ki, az maradjon a jól bevált, kipróbált szereknél.

1. Normál állapot: a vastagbél egyharmada ürül ki, és a következő napig feltöltődik

2. Hashajtás után: a teljes vastagbél kiürül, és három napig is eltarthat, amíg újra megtelik A három nap szabálya

Sok orvos anélkül írja fel a hashajtót, hogy a három nap szabályát elmagyarázná. Pedig ennek a tudásnak az átadása nem kerül sok időbe, és tényleg hasznos. A vastagbélnek három része van – a felszálló, a haránt– és a leszálló vastagbél. Amikor vécére megyünk, többnyire csak az utolsó részt ürítjük ki. Ez a következő napig újra feltöltődik, és kezdődik a játék elölről. Ha erős hashajtót veszünk be, megtörténhet, hogy a teljes vastagbél kiürül, vagyis mind a három rész. Amíg aztán újra megfelelően fel nem töltődik, három nap is eltelhet. Aki nem ismeri a három nap szabályát, ez alatt az idő alatt jócskán idegeskedni fog. Még mindig semmi? Már a harmadik napon? És zsupsz!, már landol is a következő tabletta vagy adag por a szájban. Szükségtelen ördögi kör. Hashajtás után nyugodtan békén hagyhatjuk a belet akár két napig is. Csak a harmadik nap számít megint. Aki biztosan a lassú szállítók közé tartozik, annak is csak két nap után szabad ismét segítségért folyamodnia. AZ AGY ÉS A BÉL Így néz ki egy tengeri zsákállat.

A maga szemszögéből meg tudja magyarázni számunkra az agy szükségességét. A zsákállat velünk, emberekkel együtt a gerinchúrosok törzsébe tartozik. Van egy kicsi agya (agydúcnak becézik) és egyfajta gerincvelője. Az agy a gerincvelőn keresztül küldi szét a parancsait a testben, és viszonzásul érdekes újdonságokról értesül tőle. Az embernél például egy utcatábla képét küldi a szem, a zsákállatnál azt, hogy keresztezi-e az útját egy hal. Az embernél a bőrszenzorok arról tájékoztatnak, hogy milyen kint a hőmérséklet, a zsákállatnál arról, hogy milyen a hőmérséklet a víz mélyebb rétegeiben. Az embernél, hogy az előtte lévő étel megfelelő-e, a zsákállatnál – szintén.

Ezeknek az információknak a birtokában navigál a hatalmas óceánon át a fiatal zsákállat. Keresi azt a helyet, ahol jól érzi magát. Mihelyt talál egy sziklát, amelyik biztonságosnak tűnik a számára, és táplálékban gazdag vidéken van, letelepszik. A zsákállat ugyanis helytülő – magyarul: ha egyszer elhelyezkedett, történjék bármi, ott marad. Új otthonában a zsákállat első dolga az, hogy megeszi a saját agyát. Miért is ne? Élni és zsákállatnak lenni így is lehet. Daniel Wolpert nemcsak sokszorosan kitüntetett mérnök és orvos, hanem tudós is, aki a zsákállat hozzáállását nagyon beszédesnek találja. Tézise így hangzik: az egyetlen ok, amiért agyunk van, a mozgás. Ez az első pillanatban annyira banálisnak tűnik, hogy az ember felháborodásában a legszívesebben felsikítana. De talán csak a téves dolgokat tartjuk banálisnak. A mozgás a legrendkívülibb dolog, amit élőlények létrehoztak. Ez az egyetlen oka annak, hogy izmaink vannak, az egyetlen ok, amiért idegek vezetnek az izmainkhoz, és vélhetően az egyetlen ok, amiért agyunk van. Minden változás, ami az emberiség története során végbement, csak azért volt lehetséges, mert mozgásra vagyunk képesek. Nemcsak a futás vagy a labda elhajítása mozgás, hanem a mimika, a szavak artikulálása vagy a tervek megvalósítása is az. Agyunk koordinálja az érzékszerveket, és tapasztalatot hoz létre, hogy mozgás jöjjön létre. A száj, a kezek mozgása kilométereken át tartó vagy milliméterekben mérhető mozgás. A világ folyását néha úgy is tudjuk befolyásolni, hogy visszatartjuk a mozgást. Ha az ember fa lenne, és nem választhatna két lehetőség közül, agyra sem lenne szüksége. A közönséges zsákállatnak nincs szüksége többé agyra, miután szilárdan megvetette a lábát egy helyen. A mozgás ideje elmúlt, az agy nem kell többé. A gondolkodás mozgás nélkül kevesebbet hoz a konyhára, mint egy szájnyílást birtokolni a planktonok számára. Az utóbbi legalább valamilyen kicsi mértékben hatással van a világ egyensúlyára. Mi, emberek nagyon büszkék vagyunk a rendkívül bonyolult agyunkra. A lét alaptörvényeiről, a filozófia, a fizika vagy a vallás kérdéseiről való gondolkodás kiemelkedő teljesítmény, és alaposan átgondolt mozgásokat képes életre hívni. Lélegzetelállító, hogy az agyunk képes ilyesmire. Csodálatunk azonban időközben parttalanná válik. Életünk minden élményét az agyunknak tulajdonítjuk – a jó érzést, az örömöt vagy az elégedettséget az agyunkban gondoljuk el. Bizonytalanság, félelem vagy depresszió esetén az odafent ülő, látszólag hibás életkomputer miatt szégyelljük magunkat. A filozofálás vagy a fizika területén végzett kutatások a fejre tartoztak és tartoznak – az „énünk” azonban több ennél. Ez a fejezet kizárólag a bélről szól. Arról a szervről, amelyik a kis barna

kupacairól és a puksizás hangjainak különféle trombitavariációiról ismert. Manapság éppen ez a szerv ejti gondolkodóba a kutatókat – akik kezdik óvatosan megkérdőjelezni az agy abszolút vezető szerepét. A bélben nem csupán felfoghatatlanul sok ideg található, hanem – a test többi részével összevetve – ezek az idegek elképesztően sokfélék is. Egész arzenáljuk van különböző jelzőanyagokból, idegsejtekből és kapcsolódási módokból. Csak egyetlen olyan szerv van, amelyik ugyanilyen összetett: az agy. A bél ideghálózatát ezért bélagynak is nevezik, nagysága és az agyhoz hasonló kémiai bonyolultsága, összetettsége miatt. Furcsa energiapocsékolás lenne, ha ennek a rafinált idegrendszernek csak annyi lenne a dolga, hogy táplálékot szállítson, és hogy időnként böffentsünk egyet – egyetlen test sem építene ki ilyen ideghálót egy szimpla fingcső kedvéért. Kell hogy legyen valami a háttérben. Mi, emberek ősidőktől fogva tudjuk, amire a tudomány lassan kezd rájönni: a hasunknak nagy része van abban, hogy hogyan érezzük magunkat. „Beszarunk” vagy „tele lesz a gatyánk”, ha félünk. „Görcsbe rándul a gyomrunk”, ha valami kellemetlenség ér. A csalódást „le kell nyelni”, a kudarcot „meg kell emészteni”, az alpári megjegyzésektől „hánynunk kell”. Ha szerelmesek vagyunk, „pillangók repkednek a hasunkban”. Az „énünk” fejből és hasból áll – mostanában már nemcsak a nyelvhasználatban, de egyre gyakrabban a laboratóriumokban is. Hogyan befolyásolja a bél az agyat?

Amikor a tudósok az érzelmeket vizsgálják, először megpróbálnak megmérni valamit. Adatokat rögzítenek az öngyilkossági hajlamról, hormonszintet mérnek, ha szerelmesek vagyunk, szorongás elleni tablettákat tesztelnek. A kívülálló számára ez nem tűnik túl romantikusnak. Frankfurtban egyszer még egy olyan kutatást is végeztek, amelyben a tudósok az agyat drága technikával vizsgálták, miközben az egyik tudományos segédmunkatárs a tesztalany genitáliáit fogkefével dörzsölte. Az ilyen kísérletekben azt vizsgálják, hogy a különböző testtájakról melyik agyterülethez érkeznek be a jelzések. Ezek segítségével tudják elkészíteni az agy funkcionális térképét. Azóta megtudtuk, hogy a nemi szervek izgatásának jelzései fent középen, közvetlenül a koponya alatti területre futnak be. A szorongás az agy közepére, úgyszólván a két fülünk közé. A szavak megformálásáért a halánték fölötti rész felel. Az erkölccsel kapcsolatos gondolatok a homlok mögött keletkeznek, és így tovább, és így tovább. Ahhoz, hogy jobban megértsük a bél és az agy kapcsolatát, be kell járnunk a kommunikációs útvonalaikat. Hogyan jutnak el a bél jelzései az

agyhoz, és miképpen hatnak rá? A bélből érkező jelzések különböző agyterületekre futnak be, de nem mindegyikre. Sohasem jutnak el például a hátsó részen lévő látókéreghez. Ha nem így lenne, képeket vagy effektusokat látnánk arról, ami a bélben történik. Ahová egyáltalán be tudnak futni, az az insula (sziget), a limbikus rendszer, a prefrontális cortex, az amygdala, a hippocampus vagy az elülső cinguláris cortex. A neurológusok most fájdalmasan felszisszennek, ha durván leegyszerűsítve összefoglalom, mi mindenért felelősek ezek a területek: én-érzés, az érzelmek feldolgozása, erkölcs, szorongásérzetek, emlékezet és motiváció. Ez nem azt jelenti, hogy a beleink irányítják az erkölccsel kapcsolatos gondolatainkat – csupán felveti annak lehetőségét, hogy befolyásolják őket. Ahhoz, hogy ezeket a lehetőségeket pontosabban meg tudjuk vizsgálni, laboratóriumokban végzett kísérletekkel kell lépésről lépésre puhatolózni ezen a téren. Az úszó egér az egyik legtanulságosabb társ a motiváció– és depressziókutatásban. Az egeret belehelyezik egy vízzel teli kis edénybe. Nem éri el a lábaival a talajt, ezért körbe-körbe úszkál, mert ki akar jutni a szárazföldre. A kérdés a következő: mennyi ideig úszik az egér, hogy a kívánságát valóra váltsa? Tulajdonképpen ez az élet egyik alaphelyzete. Mennyi ideig keresünk valamit, amiről azt gondoljuk, itt kell lennie? Legyen ez akár annyira konkrét, mint a padló a lábunk alatt, egy fiókkulcs, vagy elvontabb, amilyen az elégedettség vagy az öröm. A depressziós beállítottságú egerek nem úsznak túl sokáig. Újra és újra mozdulatlanná dermednek. Agyuk láthatólag sokkal könnyebben fogadja a gátló jelzéseket, mint a motiváló, ösztönző impulzusokat. Ezenkívül a stresszre is erősebben reagálnak. Az újfajta antidepresszánsokat rendszerint ezeken az egereken próbálják ki – ha a bevételük után hosszabb ideig úsznak, az azt jelzi, hogy az anyag működhet.

Az aktivált agyi területek látásnál, szorongásnál, szóképzésnél, erkölcsi érzeteknél és a nemi szervek stimulációjakor John Cryan ír tudós csapatának kutatói egy lépéssel továbbmentek. Olyan

baktériummal etették az egereik felét, amelyik arról ismert, hogy a bélben megtelepedve jó hatással van az agyra: ez a Lactobacillus rhamnosus JB-1. Az az ötlet, hogy az egerek magatartását a hasukon keresztül változtassák meg, 2011-ig elég újszerűnek számított. Az így felturbózott belű egerek valóban nem csupán tovább és lelkesebben úsztak, de a vérükben is kevesebb stresszhormont lehetett kimutatni, ezenkívül a memória– és tanulási teszteken is jobban teljesítettek, mint fajtársaik. Ha azonban a tudósok átvágták bennük a bolygóideget (nervus vagus), semmi különbség sem volt a két egércsapat között. Ez az ideg a legfontosabb és leggyorsabb kapcsolat a bél és az agy között. A rekeszizmon áthaladva a tüdők és a szív között felfelé halad a nyelőcsőben, a nyakon át egészen az agyig. Egy embereken végzett vizsgálatban megállapították, hogy a tesztalanyok jól érezték magukat, illetve félni kezdtek, ha ezt az ideget bizonyos frekvenciákkal stimulálták. Európában 2010 óta egy olyan terápiát engedélyeznek a depresszió kezelésére, amely azon alapul, hogy úgy ingerlik a nervus vagust, hogy a beteg jobban érezze magát. Ez az ideg úgy működik, mint a fej központjába futó telefonkábel, amelyen keresztül a kiküldött munkatárs elmondhatja a benyomásait. Az agynak azért van szüksége ezekre az információkra, hogy képet alkothasson magának arról, mi folyik a testben. Hiszen annyira izolált és védett, mint egyetlen más szervünk sem. Csontos koponyában ül, vastag agyhártya veszi körül. A vér sem közvetlenül éri: a vér-agy gát alaposan megválogatja, mi juthat az idegsejtekhez, és mi nem. A bél ezzel szemben a zsibvásár közepén található. Legutóbbi étkezésünk minden molekuláját ismeri, kíváncsian elcsípi a vérben kavargó hormonokat, megkérdezi az immunsejtektől, hogy milyen volt a napjuk, áhítatosan figyeli a bélbaktériumok duruzsolását. Olyan dolgokat tud mesélni rólunk az agynak, amikről annak máskülönben sejtése sem lenne. A bél ezeket az információkat nemcsak figyelemre méltó idegrendszerével gyűjti, hanem óriási felületének segítségével is. Ez teszi a szervezet legnagyobb szenzoros szervévé. A szemnek, a fülnek, az orrnak vagy a bőrnek ez ellen semmi kifogása. Az ő információik eljutnak az agyba, az pedig a segítségükkel reagál a külvilágra. Kicsit olyan ez, mint a parkolásnál adott segítség, amikor az életünkről van szó. A bél ezzel szemben egy óriási mátrix – a belső életünket észleli, és a tudattalanban dolgozik. A bél és az agy a kezdet kezdetétől közösen dolgoznak. Együtt tervezik meg első érzetvilágunkat csecsemőkorban. Szeretjük a jóllakottságot, de kétségbeesünk az éhségtől, és nyűgösek leszünk a felfúvódástól. Megbízható személyek etetnek,

bebugyolálnak és büfiztetnek. Bébiként „énünk” érezhetően a bélből és az agyból áll. Ahogy idősödünk, egyre inkább összes érzékszervünkkel tapasztaljuk a világot. Nem bömbölünk többé torkunkszakadtából, ha az étteremben vacak az étel. A bél és az agy kapcsolata nem szűnik meg hirtelen, csupán kifinomultabbá válik. A bél, ha nem érzi jól magát, finomabban hat az érzéseinkre, az egészséges, jól tartott bél pedig diszkrétebben javítja a hangulatunkat. Az első tanulmány a rendben tartott bélnek az egészséges emberi agyra gyakorolt hatásairól 2013-ban látott napvilágot – két évvel az egerekről szóló után. A kísérlet vezetői meg voltak győződve arról, hogy emberek esetében nem lesz semmilyen kimutatható hatás. Az eredmények nemcsak őket, de az egész tudományos világot is meglepték. Egy meghatározott baktériumokból álló keverék négyheti fogyasztása után bizonyos agyi területek, köztük elsősorban az érzelem– és fájdalomfeldolgozási központ, egyértelműen megváltoztak. Ideges bél, stressz, depresszió

Az agyat nem kell minden rosszul megrágott borsószemről azonnal értesíteni. Az egészséges bél nem küld tovább minden egyes lényegtelen, emésztéssel kapcsolatos jelzést a vaguson keresztül az agynak, ezeket a saját agyával dolgozza fel – neki is van egy. Csak akkor tartja szükségesnek az agyat is bevonni, ha valami fontos történik. Maga az agy sem közvetít minden egyes információt a tudatnak. Amikor a vagusideg különösen fontos helyekre akar információkat szállítani a fejben, el kell haladnia az agy ajtónállója előtt. Ez nem más, mint a talamusz. Amikor a szem már huszadszorra közli, hogy a nappaliban még mindig ugyanazok a függönyök lógnak, a talamusz elutasítja ezt az információt – a tudat számára ez nem olyan fontos. Az új függönyről szóló jelentést például már átengedné. Nem mindegyik talamusz, de a többség biztosan. A rosszul megrágott borsónak nem sikerül átlépnie a bél és az agy küszöbeit. Más ingerekkel azonban nem ez a helyzet. Így például elérhetnek a hastól a fejig, és riadóztathatják a „hányásközpontot” a különösen magas alkoholtartalomról szóló jelentések; a „fájdalomközpontot” az erős puffadásról szólók értesítik, míg a kórokozók felbukkanásáról a „rosszullétközpontnak” tesznek jelentést a szakmunkások. Ezek az ingerek azért juthatnak át, mert a bél saját ellenőre és az agy ajtónállója fontosnak találják őket. Ez nem csak a kellemetlen információkra érvényes. Egyes jelentések karácsonyeste jóllakottan és elégedetten elaltatnak bennünket a kanapén. Néhány esetben pontosan meg tudjuk mondani, hogy a

hasunkból jönnek; másokat a tudattalan agyi területek dolgoznak föl, ezért nem vagyunk képesek világosan besorolni őket.

Az ideges belekkel rendelkező emberek számára a bél és az agy közötti kapcsolat igen megterhelő lehet. Ez az agyműködésről készült felvételeken is látható. Egy kísérlet során a tesztalany gyomrában egy kis ballont fújtak fel, miközben képeket készítettek az agyi aktivitásairól. A panaszmentes tesztszemélyeknél normális volt az agyról készült felvétel, feltűnő érzelmi komponensek nélkül. Az ideges bél szindrómában szenvedőknél azonban a ballon felfújása egyértelmű aktivitást váltott ki egy olyan agyi területen, ahol a kellemetlen érzéseket dolgozzuk föl. Ezeknél a tesztalanyoknál ugyanez az inger képes volt átlépni mind a két küszöböt. A páciensek rosszul érezték magukat, pedig semmi rosszat nem tettek.

Az ideges bél szindróma esetén az emberek gyakran éreznek kellemetlen nyomást vagy nyugtalanságot a hasukban, és hajlamosak a hasmenésre vagy a szorulásra. Az érintettek az átlagosnál gyakrabban neurotikusak vagy depressziósak. Az olyan kísérletek, mint a ballonteszt, megmutatták, hogy a rosszullét és a rossz érzések a bél–gyomor tengelynél keletkezhetnek – ha a bél ingerküszöbe lejjebb kerül, vagy ha az agy okvetlenül hozzá akar férni az információkhoz. Ezt az állapotot előidézhetik a hosszabb ideje fennálló apró (ún. mikro-) gyulladások, a rossz bélflóra vagy felderítetlen élelmiszer-allergiák. Néhány orvos az irritábilis bél szindrómában szenvedő betegeket a legfrissebb kutatási eredmények ellenére még mindig hipochondernek vagy szimulánsnak tartja – mert a kivizsgálás során semmilyen látható bélbetegség sem mutatható ki. Más bélbetegségeknél persze más a helyzet. Azoknál az embereknél, akik krónikus gyulladást okozó Crohn-betegségben vagy colitis ulcerosában szenvednek, a betegség fellángolásakor valódi elváltozásokat, gyulladást vagy fekélyeket találhatunk a bélben. Ezeknél az embereknél nem az a probléma, hogy a bél legkisebb ingerei is eljutnak az agyhoz. Náluk ezek még fennakadnak a küszöbön. A panaszokat a beteg bélnyálkahártya okozza. De az irritábilis bél szindrómában szenvedőkhöz hasonlóan az érintetteknél szintén nagyobb arányban mutatható ki a depresszió és a szorongás. Jelenleg csak kisszámú, ám annál jobb tudóscsapat kutatja a bél– és az agyi ingerküszöb megerősítésének lehetőségeit. Ez nemcsak a bélproblémákkal küzdő páciensek számára fontos, hanem minden embernek. A stressz feltehetően egyike a legfontosabb ingereknek, amikről az agy és a bél egymás között beszélgetnek. Ha az agyunk valami súlyos problémával küzd (mint például az idő szorítása vagy a harag), meg akarja oldani. Ehhez energiára van szüksége. Ezt elsősorban a bél működése révén kapja meg a szervezet. A bél a szimpatikus idegrendszeren keresztül azt az üzenetet kapja, hogy szükségállapot áll fenn, kivételesen oda kell figyelnie. Kollegiális módon energiát spórol, kevesebb váladékot termel, és csökkenti a saját vérellátását. Ezt a rendszert nem állandó használatra találták ki. Ha az agy állandóan vészhelyzetet jelent, kimeríti a bél jóindulatát. Ebben a pillanatban a bél barátságtalan jeleket küld az agynak – különben semmi sem változna. Ilyenkor levertebbnek érezhetjük magunkat, étvágytalanságban, émelygésben vagy hasmenésben szenvedünk. Ahogyan az idegesítő helyzet okozta érzelmi hányásnál, a gyomor itt is megszabadul a tápláléktól, hogy megfeleljen az agy energiaelvonási igényeinek. Azzal a különbséggel, hogy a valódi stresszfázis sokkal tovább

fennállhat. Ha a bélnek túl sokáig kell helytállnia, az egészségtelen. A rosszabb vérellátás és a vékonyabb bélnyálkahártya gyengítik a bélfalat. Az ott lakó immunsejtek ilyenkor különösen sok jelzőanyagot bocsátanak ki, ezek a bél „agyát” egyre érzékenyebbé teszik, így az első ingerküszöb lejjebb ereszkedik. A stresszes állapotok kölcsönvett energiát jelentenek – nem szabad túl nagy adósságba vernünk magunkat, arra kell törekednünk, hogy kijöjjünk a pénzünkből. A baktériumkutatók egyik elmélete szerint a stressz nem higiénikus. A megváltozott életkörülmények között a bélben más baktériumok maradnak életben, mint a nyugodtabb időkben. A stressz úgyszólván megváltoztatja a has „időjárását”. A rossz társaságok, akik csodásan kijönnek a viharokkal, ilyenkor különösen nagy sikerrel szaporodnak – a buli után szétszélednek, de nincsenek feltétlenül jó hangulatban. Eszerint nemcsak egyszerűen áldozatai lehetünk a bélbaktériumoknak és a kedélyünkre gyakorolt hatásuknak, hanem mi lehetünk a bél világának kertészei is. Ez másrészről azt is jelentené, hogy beleink képesek akut stressz esetén éreztetni velünk a rosszkedvüket. Az alulról jövő érzések, különösen azok, amelyek rossz utóízt hagynak maguk után, arra késztetik az agyat, hogy legközelebb kétszer is meggondolja, akar-e előadást tartani az egész iroda előtt, és hogy valóban meg akarja-e enni az extra erős chilit, vagy inkább mégse. A bélnek így szerepe lehet a „hasból jövő” döntéseknél: a hasonló helyzetekben megélt érzéseit az agy elmenti, és szükség esetén bevonja a tanácskozásba. Ha a jó leckéket lehetne ezen a módon rögzíteni, akkor a szerelem minden bizonnyal valóban a gyomron keresztül érkezne – mégpedig egyenesen a belekbe.

Az, hogy hasunk nemcsak az érzéseinkbe vagy egyes (zsigeri) döntéseinkbe ártja bele magát, hanem a magatartásunkat is befolyásolja, izgalmas hipotézis, amelynek tesztelésén különböző tudósok dolgoznak. Stephen Collins csapata az egyik kísérlettel elég messzire jutott. A tesztalanyok egerek voltak. Két különböző

törzsből származtak, amelyeknek a viselkedését alaposan megvizsgálták. A BALB/c törzsből származó állatok félénkebbek voltak és szégyenlősebben cselekedtek, mint a NIH-SWISS törzs egerei, akik kíváncsibbak és bátrabbak voltak. A tudósok három különböző antibiotikumból álló keveréket adtak az állatoknak, ezek csak a bélben fejtették ki a hatásukat, és kiirtottak onnan minden baktériumtelepet. Majd belecsepegtették az állatokba a másik törzs tipikus bélbaktériumait. A viselkedéstesztnél a szerepek felcserélődtek – a BALB/c egerek bátrabbak lettek, a NIH-SWISS egerek félősebbek. Bizonyíték ez arra, hogy a bél, legalábbis az egereknél, befolyásolni képes a magatartást. Embereknél ezt még nem lehet alkalmazni – ehhez túl keveset tudunk a különböző baktériumokról, a bélagyról és a bél–agy-tengelyről. Addig is használni tudjuk azt a tudást, amit idáig összegyűjtöttünk. Ez pedig a kis dolgoknál kezdődik, mint a mindennapi étkezés, és például így hívják: semmi megterhelés, semmi kapkodás evés közben. Az étkezéseknek stresszmentes övezetnek kell lenniük, sértegetések és olyan mondatok nélkül, mint „Addig ülsz az asztalnál, amíg mindent meg nem ettél!”, meg tévéhez rohangálások nélkül. Ez mindenekelőtt a kisgyerekekre érvényes, akiknél a bélagy a koponyaaggyal együtt fejlődik, de ugyanúgy vonatkozik a felnőttekre is – minél korábban kezdjük, annál jobb. Minden stressz olyan idegeket aktivál, amelyek gátolják az emésztésünket – ezáltal nemcsak kevesebb energiához jutunk az ételből, hanem a feldolgozása is tovább tart, ami a beleinket is megterheli. Játszhatunk és kísérletezhetünk is ezzel a tudással. Utazáskor rágógumizhatunk, s vannak gyógyszerek az émelygés ellen, amelyek megnyugtatják a bél idegeit. A szorongásos érzések ilyenkor gyakran az émelygéssel együtt eltűnnek. Ha az indokolatlan rosszkedv vagy félelem (émelygés nélkül) valóban a bélből is eredhetnek, nem szabadulhatnánk meg ezektől is hasonló eszközökkel? Azzal, hogy az ideges belet rövid időre elkábítjuk? Az alkohol először nem a fej idegeit éri el, hanem a bél idegeit – az esti „egy pohár bor” okozta ellazulás mekkora hányada származik a hasban lévő agyból? Milyen baktériumok vannak a szupermarketben kapható különböző joghurtféleségekben? A Lactobacillus reuteri jobbat tesz nekem, mint a Bifidobacterium animalis? Egy kínai kutatócsoportnak időközben sikerült már a laborban is igazolnia, hogy a Lactobacillus reuteri gátolni képes a bél fájdalomreceptorait. A Lactobacillus plantarumot és a Bifidobacterium infantist újabban már ajánlják is az irritábilis bél szindróma fájdalmainak kezelésére. Aki manapság a bél alacsony fájdalomküszöbe miatt szenved, sokszor egyszerűen csak bevesz egy kis orvosságot

hasmenés, székrekedés vagy hasi görcsök ellen. A kiváltó ok így enyhíthető, de a valódi problémát nem oldja meg. Ha az allergiát kiváltó élelmiszerek elhagyása vagy a bélflóra újjáépítése ellenére sem tapasztalunk javulást, a Gonoszt a hajánál fogva kell megragadni: az idegi ingerküszöbnél. Mindmáig kevés olyan beavatkozás ismert, ami a kutatások szerint is eredményesnek bizonyult ebben – a hipnoterápia közéjük tartozik. A valóban jó pszichoterápia úgy hat az idegekre, mint a gyógytorna. Oldja a feszültséget, és egészséges mozgási lehetőségekre tanít – idegi szinten. Mivel az agyi idegek bonyolultabb fickók, mint az izmok, az edzőnek is haladó feladatokat kell begyakoroltatnia. A hipnoterapeuták gyakran alkalmazzák a gondolatban történő utazás technikát vagy kérik a képzelőerő segítségét. Ezzel enyhítik a fájdalomjelzéseket, és átdolgozzák bizonyos ingerek észlelését. Ahogy edzéskor az izmok, úgy egyes idegek működése is javul, ha gyakrabban használjuk őket. Az ember eközben nem kerül hipnotikus állapotba, mint a tévé show-műsoraiban. Sőt ez szabályszegés lenne, hiszen ennél a terápiaformánál a páciensnek végig meg kell tartania az irányítást. Ha terapeutát keresünk, ügyeljünk arra, hogy komoly szakembert találjunk. Az irritábilis bél szindrómával küszködő betegeknél a hipnoterápia jó eredményeket hozott. Sokan közülük lényegesen kevesebb gyógyszert igényelnek, sőt néhányuknak többé egyáltalán nincs szüksége gyógyszerre. Az érintett gyerekeknél sokkal eredményesebb ez a terápiaforma: nagyjából 90 százalékos fájdalomcsökkenés érhető el vele, míg gyógyszeres kezeléssel átlagosan csupán 40 százalékkal mérséklődik a fájdalom. Aki a bélbetegsége mellett erős szorongástól és depressziótól szenved, gyakran kapja azt a tanácsot az orvosoktól, hogy szedjen antidepresszánsokat. Ritkán magyarázzák azonban el, hogy miért jók ezek a gyógyszerek. Ennek az oka egyszerű: egyik orvos vagy tudós sem tudja. Egyértelmű válaszok a mai napig nincsenek arra, miért van ezeknek a gyógyszereknek hangulatjavító hatásuk. Évtizedeken át úgy vélték, ez a hatás a szerotonin nevű „boldogsághormon” fokozott termelődésével jön létre. Az újabb vizsgálatok mást is kimutattak: idegeink a gyógyszer szedésétől ismét plasztikussá válnak. A plaszticitás az idegek változásra való képességét jelenti. A pubertás a felnövő agy számára azért olyan megterhelő, mert az idegek rendkívüli mértékben plasztikusak – sok minden eldöntetlen még, minden lehetséges, semmi sem kötelező, egy csomó minden összevissza működik. Körülbelül 25 éves korra lezárul ez a folyamat. Egyes idegek már a begyakorolt minták szerint reagálnak. Ami

bevált, azt megtartja az ember, ami nem volt olyan klassz, azt inkább nem. Nemcsak a megmagyarázhatatlan dührohamok és röhögőgörcsök tűnnek el, hanem a poszterek is a szoba faláról. Ezután nehezebb hirtelen megváltozni, az ember kellemes módon stabillá válik. Rögzülhetnek persze olyan kellemetlen gondolkodásminták is, mint a „nem érek semmit” vagy a „bármibe fogok, kudarcot vallok”, és a szorongó bél ideges túlműködése is ugyanilyen stabilan lehorgonyozhat a fejben. Amikor az antidepresszánsok növelik a plaszticitást, ezek a minták ismét alakíthatóvá válnak. Ennek a legtöbbször akkor van értelme, ha ez a folyamat egy jó pszichoterápia keretei között történik. Ez ugyanis csökkentheti annak a veszélyét, hogy visszajussunk a régi kerékvágásba. A piacon leginkább elterjedt antidepresszánsok mellékhatásai valami fontosat is elárulnak a „boldogsághormonnak” nevezett szerotoninról. Minden negyedik embernél fellépnek olyan tipikus mellékhatások, mint az émelygés, hasmenéses időszak, hosszabb szedés után pedig a székrekedés. Ennek az az oka, hogy a bélagyunknak pontosan ugyanolyan idegreceptorai vannak, mint az agy-agyunknak. Vagyis az antidepresszánsok automatikusan mindkettőre hatnak. Egy amerikai kutató, dr. Michael Gershon még egy lépéssel továbbmegy a gondolatmenetben. Felteszi a kérdést: Vajon egyes embereknél olyan antidepresszánsokkal is sikert lehet-e elérni, amelyek csak a bélre hatnak, és egyáltalán nem jutnak el az agyba? Az ötlet nem teljesen légből kapott – a szerotonin 95 százalékát a bélsejtek termelik. „Boldogsághormonunk” a bélben nagymértékben megkönnyíti az idegek számára az izmos bélfal mozgatását, és fontos jelzőmolekulaként szolgál. Ha a hatásait itt változtatjuk meg, teljesen más jelzéseket küldhetnénk az agynak. Ez elsősorban akkor lenne érdekes, amikor az embert erős depresszió keríti a hatalmába, pedig az élete különben teljesen rendben van. Talán csak a hasát kellene a díványra fektetnünk – lehet, hogy a fejének semmi köze az egészhez? Mindenkinek, aki szorongásos vagy depressziós hangulatoktól szenved, emlékeztetnie kellene magát arra, hogy a megkínzott has is kiválthat rossz érzéseket. Olykor teljes joggal – akár a túl sok stressz, akár a fel nem ismert táplálék-összeférhetetlenség miatt. A hibát nem csak az agyunkban vagy az életeseményeinkben kellene keresnünk, mert… többek vagyunk ennél. Ahol az én létrejön

A rosszkedv, az öröm, a bizonytalanság, a jó közérzet vagy az aggodalom nem kizárólag csak a koponyánkból érkezik. Emberek vagyunk, karral és lábbal, nemi

szervekkel, szívvel, tüdővel és belekkel. Tudományunk fejközpontúsága sokáig vakká tett minket arra, hogy az énünk több, mint az agyunk. A bélkutatás az utóbbi időben néhány dologgal hozzájárult ahhoz, hogy óvatosan megkérdőjelezzük a „gondolkodom, tehát vagyok” mondást. A legérdekesebb agyi területek egyike, ahová a belekből jövő információk beérkezhetnek, az insula. Az insula a kutatási területe korunk egyik legzseniálisabb koponyájának: Bud Craignek. Több mint húsz éven át csaknem emberfeletti türelemmel színezte az idegeket és követte útjukat az agyban. Aztán előbukkant a laborból, és egy egyórás előadást tartott a következő hipotézisről: az insula az a hely, ahol az énünk létrejön. Íme az első rész: az insula testünk egészéből kapja az érzetinformációkat. Minden egyes információ olyan, mint egy pixel – az insula a pixelekből állítja össze a képet. Ez a kép azért olyan fontos, mert az érzések térképét mutatja. Ha tehát éppen egy széken ülünk, érzékeljük a laposra nyomódott fenekünket, megállapíthatjuk, hogy fázunk vagy éhesek vagyunk. Mindez együtt kiad egy embert, aki éhes, fázik, és egy kemény széken ül. Ezeknek az érzéseknek az összképét talán nem tartjuk túl rózsásnak, de nem is félelmetes, szóval rendben van. Második rész: Daniel Wolpert szerint az agy feladata a mozgás – mindegy, hogy zsákállatként egy szép víz alatti mezőt keresünk, vagy emberként egy lehetőleg jó életet. A mozgásnak az a célja, hogy valamilyen hatást érjen el. Az insula térképével az agy értelmes mozgásokat tud tervezni. Ha az én fagyoskodva és éhesen ücsörög, az jó ösztönzés más agyi területeknek, hogy változtassanak valamin. Elkezdhetünk vacogni, vagy felállunk, és a hűtőhöz megyünk. Mozgásaink legfontosabb célja az, hogy újra meg újra visszanyerjük az egészséges egyensúlyunkat – legyen szó melegről vagy hidegről, boldogságról vagy boldogtalanságról, fáradtságról vagy éberségről. Harmadik rész: az agy is csak egy szerv. Amikor tehát az insula a teljes testről képet készít, a felső emeletet is beleveszi. Itt olyan izgalmas berendezések találhatók, mint a szociális együttérzés, a morál és a logika területe. A szociális agyterületek talán nem örülnek annak, ha az ember vitatkozik a partnerével, a logika területe kétségbeeshet egy nehéz feladat láttán. Ahhoz, hogy az insula „énképét” értelmesen tudjuk megalkotni, feltehetően a külvilág észleleteinek vagy a múltbeli tapasztalatoknak is ide kell befutniuk. Nemcsak a hideget vesszük észre, hanem azonnal érezzük a kontextusát is: „Fura, hogy fázom, hiszen egy jól fűtött szobában ülök. Hm. Csak nem vagyok beteg?” Vagy: „Oké, talán nem kéne ebben a hidegben meztelenül szaladgálnom a télikertben.” Ezen a módon sokkal bonyolultabban

tudunk reagálni az eredeti „hideg” érzetére, mint más állatok. Minél több információt rakunk össze, annál okosabb mozgásokat tudunk végezni. Feltehetőleg még hierarchiája is van itt a szerveknek. Amelyik különösen fontos az egészséges egyensúlyunk szempontjából, az nagyobb beleszólási joggal rendelkezik az insulában. Az agy és a belek sokoldalú képesítéseikkel egészen biztosan jó helyet foglalnak el – ha nem mindjárt a legjobbat. Az insula tehát egész érző testünkről létrehoz egy kis képet. Ezt a képet azután a bonyolult agyunkkal tovább gazdagíthatjuk. Bud Craig szerint negyven másodpercenként állítunk elő ilyen költséges képeket. Ezek a képek egymás mögé állítva egyfajta filmet adnak ki. Az énünk, az életünk filmjét. Az agy kétségkívül nagymértékben hozzájárul ehhez, de nem mindenben. Nem lenne méltánytalan René Descartes mondatát kiegészíteni: „Érzek, ezután gondolkodom, tehát vagyok.”



3 A MIKROBÁK VILÁGA Ha a világűrből nézünk a Földre, nem látjuk az embereket. A Föld felismerhető – egy kerek, világító pont más pontok mellett a sötét háttér előtt. Ha közelebb jövünk, láthatjuk, hogy mi, emberek a Föld teljesen különböző helyein élünk. Éjszakánként a városaink parányi fénylő pontokként világítanak. Egyes népek olyan területeken élnek, ahol sok nagyváros van, mások mindenfelé szétszórva a vidéken. Belakjuk a hideg északi tájakat, de az esőerdőket vagy a sivatagok peremét is. Mindenütt ott vagyunk, bár a világegyetem felől ebből semmit sem lehet látni. Ha közelebbről szemügyre vesszük az embereket, megállapíthatjuk, hogy mindegyikünk olyan, mintha egy külön világ lenne. A homlok levegős kis rét, a könyök száraz pusztaság, a szemek sós tengerek, és a bél a legizgalmasabb: óriási erdő, tele a legfelfoghatatlanabb teremtményekkel. Ahogyan mi belakjuk a bolygót, mi magunk is be vagyunk népesítve. Lakóink – a baktériumok – mikroszkóp alatt jól felismerhetők. Olyankor úgy néznek ki, mint kis, fénylő pontok a sötét háttér előtt. Évszázadokon át foglalkoztunk a nagyvilággal. Felmértük a területét, megvizsgáltuk a növényeket és az állatokat, filozofáltunk az életről. Óriási gépeket építettünk, és elrepültünk a Holdra. Aki manapság új kontinenseket és népeket akar fölfedezni, annak azt a kicsi világot kell felderítenie, amelyik bennünk található. Belünk ehhez a legkitűnőbb kontinens. Sehol máshol nem él olyan sok faj és család, mint éppen itt. A kutatás csak most kezd valóban lendületet venni. Újfajta pezsgés keletkezik – a genom megfejtéséhez hasonlítható –, sok reménnyel és új ismeretekkel. Ez a pezsgés elülhet, de valami nagyobbnak is az előfutára lehet. A tudósok mindössze 2007 óta dolgoznak a baktériumtérképen. Ehhez sok-sok embert vizsgáltak meg minden lehetséges helyen, vattapálcikákkal. A szájban három helyen, a hónaljban, a homlokon… Székletmintákat elemeztek, váladékot vettek a nemi szervekből, és kiértékelték. Olyan helyek, amelyek eddig csíramentesnek számítottak, hirtelen lakottá lettek nyilvánítva, például a tüdő. A béltérképészet abszolút királyi sportág. A mikrobióta – vagyis a bennünk nyüzsgő mikrobák – 99 százaléka a bélben található. Nem mintha olyan kevés lenne a többi helyen, hanem mert a bélben olyan felfoghatatlanul sokan vannak. AZ EMBER MINT ÖKOSZISZTÉMA A baktériumokra úgy gondolunk, mint egyetlen sejtből álló, kis élőlényekre.

Egyesek közülük az izlandi forró vízforrásokban élnek, mások egy hideg kutyaorron. Néhányuknak oxigénre van szüksége az energia előállításához, és úgy „lélegeznek”, mint az emberek. Megint mások elpusztulnak a friss levegőn; az energiát nem az oxigénből nyerik, hanem fématomokból vagy savakból – ennek elég fura szaga tud lenni. Majdnem minden, ami egy illatosítót nem használó emberen kiszagolható, baktérium. A szeretett ember bőrének kellemes illatától a szomszéd fickó frivol szájszagáig mind a bennünk lévő szorgos baktériumvilágból árad. Szívesen nézzük a sportos atlétákat szörfözés közben, de tüsszentésnél nem gondolunk bele, milyen hihetetlen szörfös akciójelenet zajlik épp az orrunkban. Sportolás közben keményen izzadunk, de senki sem észleli a baktériumok örömét, amit a tornacipőnkben nyáriasra forduló időjárás okoz. Titokban eszünk egy kis szelet tortát, azt gondolva, hogy senki sem látta, és a bélben felhangzik az üvöltés: „TOOOORTAAAA!” Ahhoz, hogy egyetlen ember mikrobavilágának minden újdonságáról beszámoljunk, nagy nemzetközi hírügynökségre lenne szükségünk. Ha mi egész nap unatkozunk is, rajtunk és bennünk a legizgalmasabb dolgok történnek. Lassan elfogadottá válik, hogy a legtöbb baktérium ártalmatlan vagy egyenesen a segítségünkre van. Néhány tudományos tény. Beleink mikrobiótája két kilót is nyomhat, és vagy 100 billió baktériumnak ad szállást. Egyetlen gramm ürülékben több baktérium van, mint ahány ember él a Földön. Az is ismert, hogy a mikrobaközösség a megemészthetetlen ételt „felaprítja” a számunkra, energiával látja el a beleinket, vitaminokat állít elő, mérgeket és orvosságokat bont le, és edzi az immunrendszerünket. A különböző baktériumok különféle anyagokat állítanak elő: savakat, gázokat, zsírokat – a baktériumok kis gyártelepek. Tudjuk, hogy vércsoportunk bélbaktériumok közreműködésével alakul ki, és azt is, hogy ha a rossz kis fickók elszaporodnak, hasmenést kapunk. Hogy mindez az egyén számára mit jelent, arról már jóval kevesebbet tudunk. Ha hasmenést okozó baktériumokat kaptunk el, azt elég gyorsan észrevesszük. De észrevesszük-e, hogy az a sok millió, milliárd, billió más aprócska lény miféle munkát végez a testünkben minden áldott nap? Hogy talán az is számít, hogy pontosan ki telepedett meg bennünk? Túlsúly, alultápláltság, idegrendszeri betegségek, depresszió vagy krónikus bélproblémák esetén beleink bakteriális viszonyaiban történt változás. Más szavakkal: ha valami elromlott a mikrobáknál, nagy valószínűséggel a mi sorunk is rosszabbul megy.

A baktériumok sűrűsége a különböző bélszakaszokban Valakinek talán azért jók az idegei, mert nagy állománnyal rendelkezik Bvitamint termelő baktériumokból. Más a véletlenül elrágcsált penészes kenyérrel tud

jobban elbánni, vagy gyorsabban hízik egy féktelenül túletetett ostoba baktérium miatt. A kutatás, amely az embert mint ökoszisztémát ragadja meg, gyerekcipőben jár. A mikrobiótakutatás még csak alsó tagozatos, mostanában hullanak ki a tejfogai. Amikor még nem ismertük jól a baktériumokat, a növények közé soroltuk őket – innen ered a „bélflóra” kifejezés. Tulajdonképpen a „flóra” elnevezés se teljesen pontos, de legalább szemléletes. A növényekhez hasonlóan a baktériumok a lakhely, a táplálkozás vagy mérgezőségük fokát illetően eltérő tulajdonságokkal rendelkeznek. Tudományos pontossággal mikrobiótának (kis élőlények) vagy mikrobiomnak hívják a mikrobagyűjteményünket és a génjeiket. Általánosságban elmondhatjuk, hogy az emésztőrendszer felsőbb részeiben kevesebb, míg az alsókban, mint a vastagbél és a végbél, sokkal, de sokkal több baktérium ücsörög. Egyesek a vékonybelet részesítik előnyben, mások kizárólag a vastagbélben élnek. Vannak vakbélrajongók, derék nyálkahártyában tanyázók, és valamivel szemtelenebb kollégáik, akik egészen közel ülnek a bélsejtjeinkhez. Nem mindig könnyű a bélmikrobákat egyenként megismerni. Nem hagyják olyan könnyen kirángatni magukat a világukból. Ha a laborban táptalajba tesszük, hogy megfigyelhessük őket, egyszerűen nem hajlandók együttműködni. A bőrcsírák vígan lakomáznak a laborkajából, és kis baktériumszállókat növesztenek – a bélcsíráknál ez nem működik. Az emésztőrendszerünkben lévő baktériumok több mint a fele egyszerűen túlságosan is hozzánk szokott, és rajtunk kívül nem képes a túlélésre. A belünk az ő világuk. Ott védve vannak az oxigéntől, kedvelik a nedves meleget, és megbecsülik az előkóstolt ételt. Tíz évvel ezelőtt sok tudós feltehetőleg még úgy vélte, a bélbaktériumoknak stabil állományuk van, ami minden embernél nagyjából ugyanaz. Ha táptalajba simítjuk az ürüléket, mindig találunk benne például E. coli-baktériumokat. Ilyen egyszerű volt. Ma megfelelő eszközökkel 1 gramm ürüléket molekuláris szintig tudunk megvizsgálni. Ezáltal sok milliárd baktérium genetikai maradványait találjuk meg. Időközben azt is megtudtuk, hogy az E. coli kevesebb mint az 1 százalékát teszi ki a bélben lévő életnek. Beleinkben több mint ezer baktériumfaj él. Ehhez hozzájönnek a kisebbségek a vírusok és élesztők birodalmából, valamint a gombák és más egysejtűek. Az immunrendszerünk lenne az első hatóság, ami ezt a masszív betelepedést kiseprűzhetné. A napirendjében eléggé előkelő helyen áll az, hogy a testet meg kell védenie az idegenektől. Az immunrendszer néha már azok ellen az apró pollenszemek ellen is felveszi a harcot, amelyek véletlenül betévedtek az orrunkba. Az allergiások erre orrfolyással és vörös szemmel reagálnak. Hogyan

fesztiválozhat eközben egy bakteriális Woodstock a beleinkben? AZ IMMUNRENDSZER ÉS A BAKTÉRIUMAINK Napjában többször is meghalhatnánk. Rákot kapunk, elkezdünk penészedni, baktériumok falnak belőlünk vagy vírusok fertőznek meg bennünket. Az életünket mindennap megmenti valami. A furán növő sejteket megöli, a gombaspórákat kiirtja, a baktériumokat kilyuggatja, a vírusokat felaprítja. Ezt a kellemes szolgáltatást az immunrendszerünk nagyon sok parányi sejt segítségével nyújtja számunkra. Vannak szakértői, melyek felismerik az idegent, és vannak bérgyilkosai, gondnokai és vitalerendezői. Ezek kéz a kézben dolgoznak, és feltűnően jól csinálják. Immunsejtjeink nagyobb része (nagyjából 80 százaléka) a bélrendszerben található. És ennek jó oka van: itt áll ugyanis a bakteriális Woodstock főszínpada, ezt pedig az immunrendszernek feltétlenül néznie kell. A baktériumok egy elkülönített tárolóban, a bélnyálkahártyában ülnek – és nem csámpázhatnak túl közel az ezen túli sejtjeinkhez. Az immunrendszer itt tud játszani velük, anélkül hogy a testre veszélyessé válnának. A védősejtjeink így sok új fajjal tudnak megismerkedni. Ha az immunsejt egy későbbi időpontban a beleken kívül talál rá egy számára már ismert baktériumra, gyorsabban tud reagálni. Az immunrendszernek a bélben őrülten résen kell lennie – folyamatosan el kell nyomnia saját védekezőösztönét, hogy az ott lévő sok baktériumot életben hagyja. Ezzel egy időben a veszélyes elemeket fel kell ismernie a masszában, és ki kell őket válogatnia. Ha minden bélbaktériumunknak „hellót” mondanánk, jó hárommillió évvel megúsznánk. Az immunrendszerünk nemcsak „hellót” mond, hanem még ezt is hozzáteszi: „Hé, egész jól nézel ki!” Vagy: „Halálosan tetszel nekem!” Ezenkívül – és ez elsőre talán furán hangzik – különbséget kell tudnia tenni a baktériumok és a saját, emberi sejtek között. Ez nem mindig egyszerű. Néhány baktérium felszínén ugyanis olyan struktúrák találhatók, amelyek a mi kis testi sejtjeinken lévőkhöz hasonlítanak. A skarlátot okozó baktériumok esetén ezért nem tanácsos sokat várni az antibiotikumos kezeléssel. Ha nem győzzük le időben a betegséget, a vele szemben fellépő immunrendszer tévedésből rátámadhat az ízületekre vagy más szervekre is. A szívünk belsejét burkoló sejteket például rejtőző, rosszindulatú torokfájás-okozónak tarthatja. Ez csak ritkán szokott bekövetkezni – de megtörténhet. Hasonló hatást figyeltek meg a tudósok a fiatalkori diabétesznél. Az immunrendszer ebben az esetben a saját inzulintermelő sejtjeit semmisíti meg.

Vannak feltételezések, melyek szerint ennek egyik lehetséges oka a bélbaktériumok közötti kommunikációs probléma lehet. A test ezeknek a kommunikációs problémáknak és tévedéseknek a kivédésére nagyon szigorú rendszert épített ki. Mielőtt egy immunsejt a vérbe kerülhetne, a legkeményebb kiképzőtábort kell megjárnia, ami a sejtek számára csak létezik. Többek között hosszú utat kell megtennie, mialatt folyamatosan testazonos struktúrákkal találja magát szemben. Az az immunsejt, ami nem teljesen biztos abban, vajon a megismert dolog testazonos vagy testidegen-e, egy hibás folyamat eredménye. Az ilyen immunsejtnek soha nem lett volna szabad a vérbe kerülnie. Az immunsejteket már a kiképzőtáborban kiszórják, ha saját szövetre támadnak. A bél edzőtáborában toleranciát tanulnak az ártalmatlan idegenekkel szemben, illetve jobban felkészülnek az idegenekkel való találkozásra. A rendszer jól működik, a legtöbbször nem történik tévedés. Az egyik gyakorlat különösen trükkös: mi a teendő, ha az idegen dolog az immunrendszert baktériumra emlékezteti, jóllehet nem baktériumról van szó? A vörösvértestek felszínén például baktériumhoz hasonló fehérjék találhatók. Az immunrendszerünknek tulajdonképpen meg kellene támadnia a vérünket, ha a kiképzőtáborban nem tanulta volna meg, hogy a saját vérünkhöz nem szabad nyúlni. Ha a vörösvértestünk felszínén az A vércsoportnak megfelelő jelző található, toleráljuk az A vércsoportba tartozó idegen emberek vérét is. Egy motorbalesetnél vagy egy nagy vérveszteséggel járó szülésnél szükség lehet arra, hogy másoktól vért kapjunk, és ezt ne támadja meg a szervezetünk.

Ha az antitestek felfigyelnek az idegen vérsejtekre, feldarabolják őket. A B vércsoport az A vércsoporttal szembeni antitesteket tartalmaz Olyan emberek vérét nem tudjuk fogadni, akiknek a vörösvértestjein más vércsoport jelzései vannak. Immunrendszerünket azonnal baktériumokra

emlékeztetné, és mivel ezeknek semmi keresnivalójuk sincs a vérünkben, az idegen vértestecskéket védekezőrendszerünk teljes gőzzel felaprítaná. E nélkül a harckészség nélkül – amit a bélbaktériumok segítségével edzettek meg – nem lenne „vércsoportunk”, és bátran osztogathatnánk mindenkinek a mástól származó vért. Az újszülötteknél, akiknek csak kevés bélbaktériumuk van, ez így is működik. Nekik elméletileg bármely vércsoportú vörösvérsejtet adhatunk, ellenreakciók nélkül; náluk még a vércsoportot sem egyszerű meghatározni. (Mivel az anya antitestjei a gyerek vérébe kerülnek, biztonsági okokból ilyen esetben az anyai vércsoportú vért szokták adni a kórházakban.) Amint az immunrendszer és a bélflóra elemei kialakultak, már csak a miénkkel megegyező vércsoportból kaphatunk vért. A vércsoportok létrejötte csupán egy a sok immunológiai jelenség közül, amelyet baktériumok okoznak. A legtöbbjüket valószínűleg még egyáltalán nem ismerjük. Sok minden, amit a baktériumok tesznek, inkább a „finomhangolás” irányába mutat. Baktériumfajtánként teljesen más és más lehet az immunrendszerre gyakorolt hatás. Egyes fajtáknál megállapítható, hogy toleránsabbá teszik az immunrendszert. Például gondoskodnak arról, hogy több békés, közvetítő immunsejt képződjön, vagy úgy hatnak a sejtjeinkre, mint a kortizol vagy más gyulladáscsökkentő gyógyszerek. Az immunrendszer ezáltal szelídebb lesz, kevésbé harcos kedvű. Ez vélhetőleg jó sakkhúzás ezektől a kis lényektől – így az ő esélyeik is javulnak a bélben való túlélésre. Az, hogy éppen a fiatal gerincesek (beleértve minket, embereket is) vékonybelében olyan baktériumokat találtak, amelyek az immunrendszert ösztönzik, találgatásokra ad okot. Lehet, hogy abban segítenek ezek az ösztönzők, hogy alacsony szinten tudjuk tartani a vékonybél baktériumtömegét? Ebben az esetben a vékonybél az alacsonyabb baktériumtolerancia területe lenne, és emésztés közben meglenne a maga nyugalma. Az immunrendszer-ösztönzők nem ülnek meg rendesen a bél nyálkahártyájában, hanem szorosan hozzátapadnak a vékonybél bolyhaihoz. Egyes kórokozók, például az E. coli veszélyes fajtái, pont így szeretnek viselkedni. Ha le akarnak telepedni a vékonybélben, és a helyüket már elfoglalták az immunrendszert ösztönző baktériumok, tetszik, nem tetszik, tovább kell állniuk. Ezt a hatást kolonizációs védelemnek nevezik. Bélbaktériumaink többsége úgy véd meg bennünket, hogy nem hagy helyet a rosszindulatú baktériumoknak. A vékonybélben lévő ösztönzők egyébként azok közé a jelöltek közé tartoznak, amelyeket nem tudunk a bélen kívül tenyészteni. Kizárhatjuk-e, hogy esetleg károsak ránk? Nem. Néhány embernek talán ártanak, amennyiben túl érzékennyé teszik az immunrendszerüket. Sok még a nyitott kérdés ezzel kapcsolatban.

Az első válaszok New York-i laboratóriumokban élő csíramentes egerektől érkeznek. Ők a világ legtisztább élőlényei. Csíramentes születés császármetszéssel, vírusirtóval tisztított ketrecek és gőzben sterilizált táplálék. Olyan vírusmentes egerek, mint amilyenek ők, a természetben nem fordulhatnak elő. Annak, aki ezekkel az egerekkel akar dolgozni, rendkívül körültekintőnek kell lennie, különben akár a szűretlen levegővel is beszállhatnak a csírák. Ezeknek az egereknek hála a kutatók meg tudják nézni, mi történik, ha az immunrendszernek semmi munkája sincsen. Mi folyik a belekben mikrobák nélkül? Hogyan reagál az edzetlen immunrendszer a kórokozókra? Hol vehetjük észre szabad szemmel a különbséget? Bárki megmondhatja, akinek volt már dolga ilyen állatokkal: a csírátlanított egerek furák. Gyakran hiperaktívak, és egy egérhez képest feltűnően vigyázatlanul viselkednek. Többet esznek, mint normális baktériumnépességű társaik, és több időre van szükségük az emésztéshez. Hatalmas a féregnyúlványuk, csökevényes és bolyhok nélküli a bélrendszerük kevés érrel és kevesebb immunsejttel. Viszonylag ártalmatlan kórokozók is el tudják tenni őket láb alól. Ha óvatosan beadagoljuk nekik más egerek bélbaktérium-koktélját, valami egészen döbbeneteset figyelhetünk meg. Amennyiben kettes típusú cukorbeteg baktériumait kapják meg, kis idő múlva náluk is jelentkeznek az első cukoranyagcsere-problémák. Ha a csíramentes egerek a túlsúlyos emberek bélbaktériumait kapják, sokkal hamarabb válnak túlsúlyossá, mint ha egy normál testsúlyú csíraállományához jutnának hozzá. De akár egyes baktériumokat is beadhatunk nekik, és megfigyelhetjük, mit hoznak ki belőlük. Néhány baktérium már egymagában is képes a csíramentesség hatásait visszafordítani – bepörgetik az immunrendszert, normális méretűre csökkentik a féregnyúlványt, és normalizálják az étkezési szokásokat. Mások semmit sem tesznek. Vannak olyanok, amelyek kizárólag más baktériumcsaládokból származó kollégáikkal együttműködve fejtik ki a hatásukat. Ezeknek az egereknek a tanulmányozása messzire előrevitt bennünket. Most már bátran elmondhatjuk: ahogyan mi befolyásoljuk a nagyvilágot, minket is befolyásol a kisvilág, amely bennünk él. S a dolgot csak izgalmasabbá teszi, hogy ez minden egyes embernél kicsit másképp néz ki. A BÉLFLÓRA KIFEJLŐDÉSE Magzatként az anyaméhben általában teljesen csíramentesek vagyunk. Kilenc hónapon át az anyánkon kívül senkivel sem vagyunk kapcsolatban. A táplálékunk előemésztett, az oxigénünk előlélegzett. Az anyai tüdő és bél mindent megszűr,

mielőtt eljutna hozzánk. Azt esszük és lélegezzük, amit az ő immunrendszere már csíramentessé tett. Védtelenek vagyunk a magzatburokban, be vagyunk zárva az izmos falú méhbe, amely viszont egy vastag dugóval van bedugaszolva, mint egy agyagkorsó. Nem juthat el hozzánk élősködő, vírus, baktérium, gomba, és egyetlen ember sem. Tisztábbak vagyunk, mint egy műtőasztal fertőtlenítés után. Ez egy kivételes állapot. Életünkben soha többé nem leszünk ennyire védettek és ennyire egyedül. Ha az anyaméhen kívül is csíramentességre lennénk berendezkedve, másképp lennénk összerakva. Így azonban minden nagyobb élőlénynek van legalább egy másik élőlénye, amelyik segít neki, és ellenszolgáltatásként rajta lakhat. Ezért nekünk is vannak olyan sejtjeink, amelyeknek a felszíne felettébb alkalmas arra, hogy baktériumok telepedjenek meg rajta, és baktériumaink, amelyek évezredeken át együtt fejlődtek velünk.

Amint elvékonyodik valahol a védő magzatburok, elindul a betelepedés. Ha eddig 100 százalékban emberi sejtekből álltunk, hamarosan annyi apró élőlény költözik belénk, hogy sejtszinten már csak 10 százalékig vagyunk emberek, 90 százalékban viszont mikrobák. Mivel azonban emberi sejtjeink lényegesen nagyobbak új

lakótársainknál, ez nem látszik. Mielőtt először pillantanánk meg anyánk szemét, testének lakói már szemügyre vettek. Elsőként a vaginális védőflórát ismerjük meg – ez a népség hadseregként védi ezt az igen fontos területet. Savakat termel abból a célból, hogy a többi baktériumot elkergesse, így tartja centiméterről centiméterre tisztábban az anyaméhhez vezető utat. Míg az orrnyílás flórájában mintegy 1000 különböző baktériumfajta él, a szülőcsatorna szigorúan válogat. Csak azoknak a baktériumoknak a védőköpenye marad meg, amelyek magukat védve a tisztább magzattestet körbeveszik. Ezeknek a baktériumoknak a fele egyetlen fajtából áll: a lactobacillusokból. Ők leginkább tejsavat szeretnek előállítani. Logikus, hogy itt csak olyan dolgok lehetnek, amelyek átjutnak a savas biztonsági ellenőrzésen. Ha minden jól megy, magzatként a szülőcsatornán áthaladva találkozunk először a baktériumokkal. Ezután mindenféle bőrkontaktus következik, míg végül legtöbbször egy gumikesztyűt viselő idegen megragad, és valamibe bebugyolál bennünket. Mostanra már megtalálhatók bennünk és rajtunk első mikrobiális telepeseink alapító atyái: főképp az anyai vaginális és bélflórából; ehhez jönnek még a bélcsírák és tetszés szerint mindaz, ami a kórházi repertoárban szerepelt. Jó kis egyveleg az induláshoz. A savhadsereg megvéd a gonosz betolakodóktól, a többiek meg kezdik az immunrendszer edzését, és az anyatej első megemészthetetlen összetevőit segítőkész sejtek fogják felaprítani nekünk. Ezek közül a baktériumok közül néhánynak alig húsz percre van szüksége ahhoz, hogy megalapítsa a következő generációt. Amihez nekünk, embereknek húsz év vagy még több kell, az itt az idő törtrésze alatt megtörténik – a törtrész legalább olyan apró, mint maga az új lakó. Mire az első bélbaktériumunk meglátja maga mellett elúszni az ő ük-ük-ük-ükunokáját, mi éppen két órája fekszünk szüleink karjaiban. A hatalmas népességrobbanás ellenére még legalább három évig tart, amíg a bél területei megfelelő flórát állítanak be maguknak. Addig drámai hatalomváltások és nagy baktériumcsaták játszódnak le a hasunkban. Egyes népek, akik valahogyan a szánkba kerülnek, gyorsan elterjednek a hasunkban, és ugyanolyan gyorsan el is tűnnek ismét. Mások egy életen át velünk maradnak. Hogy ki költözik be, az részben rajtunk is múlik: egyszer anyánkat szopogatjuk körbe, aztán beleharapunk egy széklábba, olykor az autó üvegének vagy a szomszéd kutyájának adunk forró csókokat. Minden, ami ezen a módon a szánkba kerül, rövid idő alatt kiépítheti birodalmát a belünk világában. Hogy aztán fennmarad-e, az más kérdés. Hogy jó

vagy rossz szándékai vannak-e, szintén. Sorsunkat a szánkba gyűjtjük – a székletminta megmutatja, mit rejteget a számunkra. Ez egy sokismeretlenes játék. Néhány dolog azért a segítségünkre van. Mindenekelőtt az édesanyánk. Mindegy, hogy hányszor nyaltuk végig az ablaküveget – akit az anyja gyakran babusgat, azt jól védik az anya mikrobái. Még a szoptatást is egészen speciális bélflóracsírákkal támogatja, például az anyatejkedvelő bifidobaktériumokkal. Ezek a baktériumok korai beköltözésükkel olyan későbbi testfunkciók fejlődésénél játszanak szerepet, mint az immunrendszer vagy az anyagcsere. Ha egy gyerek az első életévében túl kevés bifidobaktériumhoz jut, nagyobb valószínűséggel lesz később túlsúlyos, mint az, aki sokat kapott. A sok baktériumfajta között vannak jók és kevésbé jók. A szoptatással el tudjuk billenteni az egyensúlyt a jók felé, így csökkenthető például egyes allergiás problémák rizikója. A babák első bélbaktériumai felkészítik a belet a későbbi, „felnőttebb” baktériumokra, amennyiben eltávolítják a bélből az oxigént és az elektronokat. Amint a levegő megszabadult az oxigéntől, a megszokottabb mikrobák is meg tudnak telepedni. Az anyatej olyan sok mindenre képes, hogy az átlagos étrendet tartó anyák elégedetten dőlhetnek hátra, ha a gyerek egészséges táplálásáról van szó. Ha megmérjük a benne található tápanyagokat, és összehasonlítjuk a gyerekek számára megállapított szükséges értékekkel, az anyatej lesz a táplálékkiegészítők között a stréber. Mindene megvan, mindent tud, mindenre képes. És ha a tápanyagtartalom nem lenne elég, pluszcsillagokat is kap, mert még az anya immunrendszerének egy részét is át tudja adni a gyereknek. Az anyatej titkai az antitestek, amelyek nekilátnak összefogdosni a káros baktériumismerősöket (például azokat, amelyeket a háziállatok nyalogatásával szedtünk össze). A szopás abbahagyásakor éli meg a baba baktériumvilága az első forradalmat. Ekkor hirtelen megváltozik a táplálék teljes összetétele. A természet bölcsen úgy alakította ki a tipikus első telepes csírákat, hogy azok, amelyek az anyatejet kedvelik, olyan egyszerű szénhidrátokat is le tudnak bontani, mint például amelyek a rizsben vannak. Ha azonban olyan összetett növényi anyagokat tálalunk fel a csecsemőnek, mint a borsó, a babaflóra nem fog tudni egyedül megbirkózni vele. Az együttemésztés új formáira van szükség. Ezek a baktériumok a táplálkozás függvényében új tulajdonságokat nyerhetnek, vagy elveszíthetnek néhányat a régiek közül. Az afrikai gyerekeknek olyan baktériumaik vannak, amelyek mindenféle eszközt képesek előállítani, hogy a legrostosabb, növényekben gazdag táplálékot is fel tudják bontani. Az európai gyerekek mikrobái inkább megspórolják maguknak

ezt a kemény munkát; amit lelkiismeret-furdalás nélkül meg is tehetnek, hiszen pürésített kásákat esznek egy kis hússal. A baktériumok azonban nem csak igény szerinti eszközöket állíthatnak elő, olykor kölcsön is vesznek néhányat: a japán (bél)népességben a bélbaktériumok helyére tengeri baktériumok léptek. Tengeri kollégáiktól kölcsönvettek egy olyan gént, amelyik a tengeri algák felbontásában segít –ezekbe tekerik ugyanis például a szusit. Beleink népességének összetétele tehát jórészt attól is függ, hogy a táplálékunk felbontásához milyen eszközökre van szükség. Az értelmes baktériumokat generációkon keresztül tovább tudjuk adni egymásnak. Akinek tehát európaiként szorulása támad egy „korlátlan fogyasztást” ígérő szusibüfé után, az arra a következtetésre juthat, hogy előnyösebb lenne, ha bárhol a családjában a japán algafeldolgozó baktérium is előfordult volna. Ez azonban nem megy olyan egyszerűen, hogy ő és a gyerekei csak lenyelnek egy szusiemésztő-segítőt. A baktériumoknak kedvelniük is kell azt a helyet, ahol dolgoznak. Ha egy mikroorganizmus különösen jól illik a belünkhöz, ez azt jelenti: szereti a bélsejtjeink társaságát, bírja a klímát, és ízlik neki az étel. Mind a három tényező emberenként változó. Génjeink együtt tervezik meg a testünket – de a mikrobalista összeállításánál nem ők a főnökök. Az egypetéjű ikreknek azonosak a génjeik, a baktérium-összetételük azonban nem egyforma. Ebben a tekintetben még csak lényegesen több hasonlóság sincs köztük, mint bármely más testvérpárnál. Életstílusunk, véletlen ismeretségeink, betegségeink vagy a kedvteléseink is hozzájárulnak ahhoz, ahogyan a belső világunk kinéz. A harmadik életévben, úton a viszonylag érett bélflóra felé, mindenfélét a szánkba veszünk, és van, amit jól tudunk használni, illik hozzánk. Egyre több apró élőlényt gyűjtünk össze, amíg a néhány száz különböző baktériumfaj lassan összenő a sok száz béllakóval. Egy állatkert számára is szép teljesítmény lenne, amit mi csak úgy mellékesen kirázunk a kisujjunkból. Az, hogy a legelső hasi népességünk egész testünk jövője szempontjából fontos alapköveket rak le, időközben általánosan elfogadottá vált. Kísérletek is igazolják, hogy milyen fontosak első baktériumgyűjtögető heteink az immunrendszer számára. Már a születés után három héttel meg lehet állapítani a székletmintánkból, hogy milyen bélbaktériumaink lesznek később, fennáll-e a veszélye annak, hogy asztmát vagy neurodermitiszt kapunk. Hogyan történhet meg, hogy már ilyen korán összegyűjtünk olyan baktériumokat, amelyek inkább ártanak, mint használnak? A nyugati ipari társadalmakban a gyerekek bő harmada elegánsan,

császármetszéssel jön a világra. Semmi apró horzsolás a szülőcsatornában, semmi kellemetlen mellékhatás, „gátrepedés” vagy a méhlepény utólagos megszülése – tulajdonképpen jól hangzik. A császármetszéssel született babák életük első pillanataiban nagyrészt más emberek bőrével kerülnek kontaktusba. A bélflórájukat ezért úgy kell összeszedegetniük, mert azok nem feltétlenül az anya specifikus sejtjeiből származnak. Könnyen lehet, hogy egy kevés Susi nővér jobb hüvelykujjáról jön, egy kevés a virágbolti eladóéból, aki a papa kezébe nyomta a csokrot, valamennyi pedig a nagyapa kutyájából származik. Olyan dolgok is közrejátszhatnak, mint az alulfizetett kórházi takarítószemélyzet motiváltsága. Vajon gondosan vagy kedvetlenül mosták-e le a telefont, az asztalokat vagy a fürdőszobai berendezéseket? A bőrflóránk nem olyan szigorúan szabályozott, mint a szülőcsatorna területe, és lényegesen jobban ki van téve a külvilág hatásainak. Bármi is gyűljön össze benne, az a baba belében landolhat. Például a kórokozók, de a kevésbé feltűnő alakok is, amelyek a fiatal immunrendszert furcsa dolgokra taníthatják. A császármetszéssel világra jött gyerekeknél hónapokig vagy még tovább is eltarthat, mire egészséges bélflórájuk lesz. Nagyobb a veszélye ezenkívül annak, hogy asztmásak vagy allergiásak lesznek. Egy amerikai kutatás szerint lactobacillusok szedésével ezeknél a gyerekeknél ismét csökkenthető az allergia rizikója. A természetes módon világra jötteknél viszont nem. Ők úgyszólván már a születésükkor belepottyantak a mikrobavarázsvízbe. A hetedik életévtől kezdve már alig mutatható ki eltérés a természetes úton és a császármetszéssel született gyerekek bélflórája között. A korábbi fázisok, amelyekben az immunrendszert és az anyagcserét befolyásolta a dolog, már elmúltak. Nem csak a császármetszés okozhat kedvezőtlen kezdő bélflórát – a rossz táplálkozás, a szükségtelen antibiotikum-kúrák, a túl nagy tisztaság vagy a túl sok fertőzés szintén hozzáteheti a magáét. De nem szabad hagyni, hogy beleőrüljünk ebbe. Mi, emberek, óriási lények vagyunk, nem tudunk minden egyes mikrobát ellenőrizni. A FELNŐTT EMBER BÉLLAKÓI A mikrobióta tekintetében nagyjából akkor számít az ember felnőttnek, amikor betöltötte a harmadik életévét. Felnőttnek lenni a bél szempontjából azt jelenti: tudni, hogyan működünk és mit szeretünk. Mostantól egyes bélmikrobák velünk tartanak életünk hatalmas felfedezőútján. Az utat mi határozzuk meg: azzal, amit eszünk, hogy stresszelünk-e, hogy a pubertásba érünk, betegek leszünk vagy öregszünk.

Aki feltölt a Facebookra egy képet a vacsorájáról, majd csodálkozik, hogy a barátai közül senki sem lájkolja; talán csak rossz célközönséget választott. Ha lenne mikroba-Facebook, milliós publikum tapsolna lelkesen vagy szörnyülködne a kép megpillantásakor. Mindennap több lehetőség közül választhatunk: egyszer praktikus tejemésztők a sajtos kenyérrel, máskor egy rakás szalmonella a fenséges tiramisuval. Olykor megváltoztatjuk a bélflóránkat, olykor az változtat meg minket. Mi vagyunk az ő időjárása vagy évszakai. Ők gyógyíthatnak vagy megmérgezhetnek minket. Csak hozzávetőleg tudjuk, hogy a felnőtteknél mi mindent képes megmozgatni a has baktériumcsapata. A méheknél ezt már jobban kikutatták. Az evolúció során a sokoldalú bélbaktériumokkal rendelkező méhek váltak sikeressé. Csak azért tudtak továbbfejlődni húsevő darázsőseikhez képest, mert újfajta baktériumokat gyűjtöttek össze, amelyek a növényi pollenekből energiát tudtak előállítani. Így lettek ezek az állatok vegetáriánusok. Élelmiszerhiány idején a jó baktériumok gondoskodnak a biztonságról: a méh szükséghelyzetben a távoli tájakról származó idegen nektárt is meg tudja emészteni. Az egyoldalú újrahasznosítók nem jutnak ilyen messzire. Krízishelyzetben derül ki, kinek van jó mikrobahadserege. A bélbaktériumok elképesztően fontosak, ha a túlélésről van szó. Ezeket az eredményeket sajnos nem tudjuk az emberekre alkalmazni. Az emberek gerinces állatok, és van Facebookjuk. Náluk mindent elölről kell kezdenünk. A tudósoknak, akik a bélbaktériumainkkal foglalkoznak, egy még szinte teljesen ismeretlen világot kell megérteniük, és összefüggésbe hozniuk a nagyvilággal. Tudniuk kell, kik laknak a beleinkben. Tehát még egyszer, és most pontosabban: kik ők? A biológiában kedvelik az osztályozásokat. Ez a saját íróasztalunknál éppúgy működik, mint a Földünkön. Először mindent két nagy fiókba rakunk: az élőlények kerülnek az egyikbe, a nem élőlények a másikba. Ezután további rekeszek következnek. Az összes élőlény három fiókba kerül: eukarióták, archeák és baktériumok. Mindhárom képviselőit megtalálhatjuk a bélben. Nem mondok sokat, ha azt állítom: mindháromnak megvan a maga bája. Az eukarióták a legnagyobb és a legbonyolultabb sejtekből állnak. Van sejtmagvuk. A többsejtűek is eukarióták. Ráadásul meglehetősen nagyok is lehetnek. A bálna eukarióta. Az emberek eukarióták. Egyébként a hangyák is, bár ők sokkal kisebbek. Az eukariótákat hat nagyobb alcsoportra lehet osztani: ezek az amőbaként kúszó lények, az „állábas” (vagyis valódi lábak nélküli) lények, a növényszerűek, az egysejtűek szájnyílással, az algák és az opisztokonták.

Ha az opisztokonta fogalma (a görög szó ‘hátsó ostorosokat’ jelent) nem lenne ismerős: az összes állat idetartozik, az embert is beleértve, meg a gombák is. Szóval amikor az utcán egy hangyával találkozunk, biológiailag korrekten odainthetünk opisztokontakollégánknak. A leggyakoribb eukarióták a bélben az élesztőgombák, amelyek szintén az opisztokonták közé tartoznak. Őket már ismerjük a kelt tésztából, de sok más élesztő is létezik még. Az archeák valahogy olyan köztes lények. Nem rendes eukarióták, de nem is prokarióták, azaz sejtmaggal nem rendelkező lények (mint amilyenek a baktériumok). Hogy ehhez a kissé elmosódott képhez még hozzátegyünk valamit: az archeák valóban furák. Az élet szélsőségei közé tartoznak. Vannak köztük hipertermofilek, akik 100 ºC fölött érzik jól magukat, és gyakran hőforrásokban lógnak. Acidophilek, akik nagy koncentrációjú savakban vitorláznak körbe. Barophilek, akik a sejtfalaik körüli nagy nyomást kedvelik, például a tengerfenéken. És halofilek, akik az erősen sós vizekben boldogulnak a legjobban (a Holt-tengert prímának találják). Azok a kevesek, akik belemennek abba, hogy egy viszonylag kiegyensúlyozott környezetben, a laborban töltsék életüket, leginkább a hidegkedvelő archeák közül kerülnek ki. Ők a –80 ºC-os fagyhatárt kedvelik. Beleinkben leginkább azok az archeafajok élnek, amelyek más bélbaktériumok hulladékával táplálkoznak, és világítani tudnak.

A legfontosabb baktériumtörzsek és alcsoportjaik hozzávetőleges metszete. A lactobacillusok például a Firmicutes baktériumtörzsbe tartoznak És most vissza főtémánkhoz. A baktériumok (melyek prokarióták, azaz nincsen sejtmagjuk) teszik ki a beleinkben élő lények 90 százalékát. Ha osztályozzuk őket, több mint húsz törzset találunk. Az osztályoknak néha annyi közös vonásuk van, mint az embernek és egy szájnyílással rendelkező egysejtűnek: vagyis kevés. A legtöbb béllakó öt törzs valamelyikéből származik: főképp a Bacteroidetes és Firmicutes családokból, ehhez jönnek még az actinobaktériumok, a proteobaktériumok és a verrucomikrobiák. A törzsön belül különféle felsőbb és alosztályokat találunk, amíg eljutunk egy baktériumcsaládig. A családon belül viszonylag nagy a hasonlóság, ugyanazokat a dolgokat eszik, hasonló barátaik és képességeik vannak. Az egyes családtagok aztán olyan előkelő neveket viselnek, mint Bacteroides uniformis, Lactobacillus acidophilus vagy Helicobacter pylori. A baktériumok birodalma hatalmas. Ha az emberben egyes baktériumok után kutatunk, újra és újra teljesen ismeretlen fajokat fedezünk föl. Vagy ismert fajokat váratlan helyeken. Néhány egyesült államokbeli kutató 2011-ben szórakozásból megvizsgálta a köldök bélflóráját. Az egyik tesztalany köldökében olyan baktériumokat találtak, amelyeket addig csak a Japán-tengerből ismertek. Az illető még soha nem járt Ázsiában. Globalizáció nemcsak ott van, ahol a sarki bolt helyén McDonald’s nyílik, hanem a köldökünkben is. Naponta milliárd és ezermilliárd mikroorganizmus utazza körbe a világot anélkül, hogy egy centet is kellene fizetnie érte. Minden embernek megvan a maga egyedülálló baktériumgyűjteménye. Akár baktérium-ujjlenyomatot is vehetnének tőlünk. Ha megtörlünk egy kutyát, és elemezzük a baktériumgénjeit, nagy biztonsággal meg tudjuk állapítani, ki a gazdija. Ez a számítógép klaviatúrájával éppolyan jól működik. Minden, amihez gyakran hozzáérünk, magán hordja mikrobakézjegyünket. Mindenkinek vannak különleges példányai, amilyenek senki másnak nincsenek. A beleinkben is ilyen egyedülálló a helyzet! Honnan is tudhatnák az orvosok, hogy mi a jó és mi a rossz nekünk? Az ilyen egyedülállóságok mindig problematikusak a kutatás számára. Ha feltesszük a kérdést, hogy milyen hatással vannak a bélbaktériumok az egészségünkre, akkor nem ezt szeretnénk hallani: „Nézzük csak, Mayer úrnak van egy ázsiai specialitása, és egészen sok fura faj

innen meg onnan.” Mi mintákat akarunk felismerni, hogy abból tudásra tegyünk szert. Ha a tudósok több mint ezer különböző fajta baktériumcsaládot látnak, felteszik maguknak a kérdést: Megéri-e durván törzseket definiálni, vagy minden egyes uniformizált Bacteroides baktériumot egyenként kellene megvizsgálnunk? Az E. coli és gonosz ikertestvére, az EHEC például ugyanahhoz a családhoz tartozik. A különbség köztük elenyésző, mégis érezzük: míg az E. coli ártalmatlan béllakó, az EHEC vérzéseket és erős hasmenést okoz. Nincs mindig értelme az egyes törzseket vagy családokat felkutatni ahhoz, hogy megtudjuk, milyen károkat képesek okozni bizonyos baktériumok. Baktériumaink génjei

A gének lehetőségek. Információk. Domináns módon ránk kényszeríthetnek dolgokat, vagy lehetőségeket kínálhatnak föl. Mindenekelőtt azonban: tervek. A gének semmire sem képesek, amíg el nem olvassák és fel nem használják őket. Néhány tervvel ezek közül nem tudunk mit kezdeni – ezek arról döntenek, hogy emberek legyünk-e vagy baktériumok. Mások hosszú ideig lappanghatnak (mint az öregségi foltok), megint másokkal rendelkezhetünk ugyan, például nagy mellel, mégsem válnak valósággá. Az egyik embernek szerencséje van, a másiknak nem. Bélbaktériumainknak összességében 150-szer annyi génjük van, mint egy embernek. Ezt az óriási gyűjteményt nevezzük mikrobiomnak. Ha ki tudnánk választani 150 különböző élőlényt, akiknek a genetikai terveit szívesen birtokolnánk, mit választanánk? Néhányan az oroszlán erejét, a madár szárnyait, a denevér hallását vagy a csigák jópofa kempingfelszerelését neveznék meg. Nem csak optikai okokból praktikus, ha baktériumgéneket kívánunk magunknak. Kényelmesen bevehetőek szájon át, képességeiket a bélben fejtik ki, és jobban illeszkednek az életünkhöz. Senki sem szeretne örökre csigakempingházat a hátára, senkinek sincs szüksége tartósan az anyatejemésztés segítőire. Utóbbi a szoptatás után lassan eltűnik. Még nem lehetséges, hogy az összes baktériumgént felkutassuk. Egyes géneket mindenesetre kereshetünk célzottan, ha ismerjük őket. Ki tudjuk mutatni: a babáknak több aktív génnel rendelkező baktériumuk van az anyatej emésztéséhez, mint a felnőtteknek. A túlsúlyos emberekben gyakran több, a szénhidrát lebontására szolgáló bakteriális gént találunk, az idősebbekben kevesebb baktériumgén van a stressz ellen, Tokióban meg tudják emészteni a tengeri algát, Pforzheimben nem annyira. Bélbaktériumaink nagy vonalakban arról is tájékoztatnak, milyenek vagyunk: fiatalok, rosszkedvűek vagy ázsiaiak.

Bélbaktériumaink génjei arról is hírt adnak, mire vagyunk képesek. A paracetamol nevű fájdalomcsillapító egyes emberek számára mérgezőbb lehet, mint másoknak: néhány baktérium ugyanis olyan anyagot állít elő, amelyik befolyásolja a májműködést, és így a fájdalomcsillapító lebontását. Arról, hogy gond nélkül be tudjuk-e venni ezeket a tablettákat, többek között a hasunk is dönt. Hasonló körültekintést igényelnek az általános étkezési tanácsok: a szója védőhatása a prosztatarák, az érbetegségek és a csontproblémák ellen már igazolást nyert. Az ázsiaiak több mint 50 százaléka profitál ebből. A nyugati népesség körében ez a hatás mindössze 25-30 százalék. A genetikai különbségek erre nem adnak magyarázatot. Az eltérést néhány baktérium is okozza: ezek inkább az ázsiaiak beleiben fordulnak elő, ők csalogatják ki a tofuból és társaiból a legegészségesebb anyagokat. A tudomány számára nagyszerű, ha megtalálják azokat a baktériumgéneket, amelyek felelősek ezért a védőhatásért. A kérdést – Hogyan befolyásolják a baktériumok az egészségünket? – legalább ebben az egy esetben meg tudták válaszolni. Mi azonban többet akarunk ennél – a nagy egészet szeretnénk megérteni. Ha egyszer minden, mostanáig ismert baktériumgént megvizsgálnánk, a fájdalomcsillapítók vagy a szójatermékek feldolgozásáért felelős gének háttérbe szorulnának. Végül túlsúlyba kerülnének a közös vonások: minden mikrobiom sok szénhidrátot és fehérjét lebontó vagy vitaminokat előállító gént tartalmaz. Egy baktériumnak általában pár ezer génje van, belenként százbillió baktériummal számolhatunk. A bakteriális géngyűjteményünket nem tudjuk oszlop– vagy kördiagramon ábrázolni – a mikrobiomkutatók első diagramjai úgy néznek ki, mint egy kortárs képzőművészeti alkotás. A mikrobiommal ugyanaz a problémája a tudománynak, mint amivel a Googlegeneráció is éppen küzd. Felteszünk egy kérdést, és egyidejűleg hatmillió forrásból érkeznek rá válaszok. Ilyenkor nem elég azt mondani: „Kérem, ne beszéljenek egyszerre!” Okosan kell összeállítani a csomagunkat, kíméletlenül szortíroznunk kell, és fel kell ismerni a fontosabb mintákat. Az első lépést ebben az irányban a három enterotípus (béltípus) felfedezése jelentette 2011-ben. Néhány heidelbergi kutató annak idején a legmodernebb technikával vizsgálta meg a baktériummezőket. A szokásos képre számítottak: mindenfajta baktérium és egy csomó ismeretlen faj kaotikus keverékére. De amit láttak, meglepte őket. A sokféleség ellenére valami rend rajzolódott ki. A baktériumbirodalom többsége mindig a három baktériumcsalád egyikéből került ki. Ettől a több ezer család óriási összevisszasága egyszeribe sokkal rendezettebbnek tűnik.

A három béltípus

Hogy a három közül melyik béltípushoz tartozik az ember, azt az dönti el, hogy melyik baktériumcsalád alkotja a bélben lakók nagyobbik részét. A következő három szép nevű család közül lehet választani: Bacteroides, Prevotella vagy Ruminococcus. A kutatók ezeket az úgynevezett enterotípusokat ázsiaiaknál, amerikaiaknál és európaiaknál egyaránt megtalálták, függetlenül attól, hogy öregek, fiatalok, férfiak vagy nők voltak-e. Az egyes béltípusok alapján a jövőben talán lehetséges lesz a tulajdonságok egész sorára következtetni: a szójahasznosítás képességére, erős idegekre vagy bizonyos betegségek kockázatára. A heidelbergi intézetet abban az időben a hagyományos kínai orvoslás több képviselője is felkereste. Ők felismerték annak a lehetőségét, hogy ősrégi tanaikat összekapcsolják a modern orvostudománnyal. A klasszikus kínai orvoslásban az embereket mindig is három csoportba sorolták – aszerint, hogy hogyan reagáltak egyes gyógynövényekre, például a gyömbérre. Testünk baktériumcsaládjai különböző tulajdonságokkal rendelkeznek. Más-más módon bontják fel a táplálékot, különféle anyagokat állítanak elő, bizonyos mérgeket hatástalanítanak. Ezenkívül azáltal is hatnak a bélflórára, hogy mindegyikük más baktériumokat erészesít előnyben. Bacteroides A Bacteroides a bélflórát alkotó legismertebb bélcsalád, gyakran ők képezik a legnagyobb frakciót. A szénhidrátlebontás mesterei, hatalmas gyűjteménnyel rendelkeznek olyan genetikai tervekből, amelyek segítségével igény szerint rengeteg lebontóenzimet elő tudnak állítani. Akár steaket eszünk, akár óriási adag salátát, vagy részegen beleharapunk egy lábtörlőbe – a bakteroidák azonnal kikalkulálják, milyen enzimekre van szükségünk. Mindegy, mi jön, ők arra vannak trenírozva, hogy bármiből energiát csináljanak. Képességük, hogy mindenből kihozzák a maximumot és továbbadják nekünk, abba a gyanúba keverte őket, hogy könnyebben hízunk a segítségükkel. Valóban úgy tűnik, hogy a bakteroidák jobban szeretik a húst és a telített zsírsavakat. Azoknak az embereknek a beleiben, akik szeretnek sokat enni a szalámiból és társaiból, gyakrabban fordulnak elő. Hogy ők állítják-e elő a zsírt, vagy a zsírral együtt jönnek? Erre a kérdésre még nem tudjuk a választ. A Bacteroidest szállásolók feltehetően a kollégáikhoz, a Parabacteroides családba tartozókhoz is vonzódnak. Ezek szintén nagyon ügyesek abban, hogy minél több kalóriához juttassanak bennünket.

Ez a típus mindenekelőtt azzal tűnik ki, hogy különösen sok biotint termel. A biotinnak más nevei is vannak: B7-vitamin vagy H-vitamin. A H-vitamin a harmincas években kapta a nevét arról, hogy képes meggyógyítani (németül ‘heilen’, ‘H’) egy bőrbetegséget, amely a túlzott nyerstojásfehérje-fogyasztás miatt lép fel. Noha a név nem különösebben kreatív, legalább könnyen megjegyezhető. A H-vitamin semlegesít egy méreganyagot, ami a nyers tojásfehérjében található: az avidint. A bőrbetegség akkor alakul ki, ha túl kevés H-vitamint fogyasztunk. A Hvitaminunk azért kevés, mert lefoglalja az avidin semlegesítése. A nyers tojásfehérje fogyasztása tehát H-vitamin-hiányt okoz, ami aztán bőrbetegséghez vezet. Nem tudom, ki ehetett annak idején olyan sok tojásfehérjét, hogy ezt az összefüggést egyáltalán felismerték. Azt viszont könnyebb megválaszolni, hogy a jövőben kik fognak annyi avidint enni, hogy H-vitamin-hiány lépjen fel náluk: a disznók, akik ostoba módon eltévedtek a génmódosított kukorica hadszínterén. Ugyanis hogy a kukoricát ellenállóbbá tegyék a kártevőkkel szemben, olyan géneket oltottak beléjük, amelyeknek a segítségével avidint tudnak előállítani. Amikor a kártevők vagy a naiv disznók megeszik a kukoricát, megmérgeződnek. Ha megfőzzük a kukoricát, az avidines ügyekkel együtt éppúgy élvezhető lesz, mint a jól átsütött reggeli tojás. Hogy a bélbaktériumaink képesek valamennyi H-vitamint előállítani, azt onnan tudjuk, hogy néhányan több avidint választanak ki, mint amennyit felvettek. Mivel avidintermelésre egyetlen emberi sejt sem képes, a titkos gyártók csak a baktériumok lehetnek. Nem csak „a szép bőr, a csillogó haj és az erős körmök” miatt van szükségünk rá, ahogyan azt a drogériákban található dobozok felirata sugallja. A biotinnak egy elemien fontos anyagcsere-folyamatban is szerepe van: segítségével szénhidrátot és zsírt állítunk elő a szervezetünk számára, és a fehérje lebontásában is részt vesz. A biotin hiánya a bőr, a haj és a körmök problémái mellett más tünetekben is jelentkezik, például depresszív hangulatot, aluszékonyságot, a fertőzésekre való fogékonyságot, idegműködési zavarokat és magas koleszterinszintet okozhat. Figyelem: a vitaminhiány tüneteinek listája minden egyes vitamin esetében impozáns. Szinte mindenki találva érezheti magát. Fontos tehát megjegyezni, hogy lehetünk náthásak vagy egy kicsit levertek anélkül is, hogy rögtön biotinhiányban szenvednénk. És persze egy jó adag szalonna jobban megemeli a koleszterinszintünket, mint a kicsit remegő reggeli tojás az avidinnal. Ha valamelyik rizikócsoporthoz tartozunk, gondolhatunk a biotinhiányra. Ezek közé tartozik, ha hosszabb ideig antibiotikumot szedtünk, túl sok alkoholt ittunk, ha

kivették a vékonybelünk egy darabját, ha dialízist javasoltak vagy bizonyos gyógyszereket kell szednünk. Az érintetteknek több biotinra van szükségük, mint amennyit az ételből fel tudnak venni. Rizikócsoportnak számítanak a terhesek is: a magzat úgy nyeli el a biotint, mint a régi hűtők az áramot. Még egyetlen kísérlettel sem vizsgálták meg pontosan, hogy a biotin hány százalékát adják a bélbaktériumok. Annyit tudunk, hogy termelnek valamennyit, és a baktériumölő anyagok, mint az antibiotikumok, hiányt idézhetnek elő. Érdekes kutatási projekt lenne kideríteni, hogy egy Prevotella béltípussal rendelkezőnek nagyobb hajlama van-e a biotinhiányra, mint a Bacteroides-szállásadónak. Mivel csak 2011 óta tudjuk, hogy enterotípusok egyáltalán léteznek, egészen biztosan van még jó pár olyan dolog, amit ki kell derítenünk, mielőtt megválaszolhatnánk ezt a kérdést. A Bacteroidesek nemcsak azért olyan sikeresek, mert jó az „outputjuk”, hanem mert kéz a kézben együtt dolgoznak másokkal. Vannak olyan fajok, amelyeket kizárólag arra tartanak a bélben, hogy a Bacteroides szemetét eltakarítsák. A Bacteroidesek könnyebben végzik a dolgukat tiszta környezetben, a szemétszállítóknak pedig biztos bevételi forrásaik vannak. Egy szinttel feljebb jönnek a komposztálók – ők nem csupán eltakarítják a szemetet, hanem olyan dolgokat állítanak elő belőlük, amiket a Bacteroidesek újból fel tudnak használni. Néhány anyagcsere-folyamatnál a Bacteroidesek időlegesen átveszik a komposztálók szerepét: ha szükségük van egy szénatomra valaminek az átépítéséhez, egyszerűen kinyúlnak a bélben úszkáló trutyiba, és megragadnak egyet. Ehhez mindig kutatniuk kell: anyagcserénkben a szén hulladéknak számít. Prevotella A Prevotella család gyakran pont az ellentéte a Bacteroidesnek. A vizsgálatok szerint a vegetáriánusoknál fordul elő gyakrabban, vagy azoknál, akik nem viszik túlzásba a húsfogyasztást, bár az abszolút húskedvelők körében is fellelhetők. Az, hogy mit eszünk, nem az egyetlen tényező, ami beleink benépesítésében szerepet játszik. Erről mindjárt bővebben is lesz szó. A Prevotelláknak is vannak bakteriális kollégáik, akikkel különösen szívesen dolgoznak együtt: a Desulfovibrionalesek. Nekik gyakran propellerszálaik vannak, ezekkel tudnak előrejutni, és a Prevotellákhoz hasonlóan jeleskednek abban, hogy a nyálkahártyánkban a még használható fehérjék után kutassanak. A fehérjéket azután megeszik, vagy ki tudja, mi mindent készítenek belőlük. A Prevotellák ténykedése során kénvegyületek jönnek létre. A jellegzetes szag a főtt tojáséra emlékeztet. Ha a

Desulfovibrionalesek nem röpködnének körbe és gyűjtenék gyorsan össze, ami keletkezik, a Prevotellák hamarosan idegesen ácsorognának a saját kénmocsaruk közepén. Ez a gáz különben nem egészségtelen. Az orrunk csupán elővigyázatosságból nem kedveli, mert ezerszeres koncentrációban egyhamar veszélyessé válna… Ként tartalmaz, ezért elég fura szag kíséri ennek az enterotípusnak a tipikus vitaminját: a tiamint, más néven a B1-vitamint, az egyik legismertebb és legfontosabb vitamint is. Agyunknak nemcsak azért van rá szüksége, mert táplálja az idegsejteket, hanem azért is, hogy kívülről körülvegye őket egy elektromosan szigetelő zsír védőburokkal. A reszkető izmok és a feledékenység egyik lehetséges oka ugyanis a tiaminhiány. Azok az emberek, akiknek súlyos B1-vitamin-hiányuk van, egy beriberi nevű betegséget kapnak. Ázsia térségében ezt már i. sz. 500 körül leírták. A beriberi lefordítva annyit tesz: ’nem tudok, nem tudok’ – ezen azt értik, hogy az érintettek a károsodott idegek és az izomsorvadás miatt képtelenek többé egyenesen járni. Azóta tudjuk, hogy a hántolt rizs nem tartalmaz B1-vitamint; egyoldalú táplálkozás esetén a B1-vitamin hiánya már néhány héten belül az első tünetek jelentkezéséhez vezet. Az idegi és gondolkodási zavarokon kívül kevésbé súlyos hiány esetén az ember ingerlékenyebb lehet, gyakran fáj a feje, vagy koncentrációs problémái léphetnek fel; előrehaladottabb állapotban ödémák és szívgyengeség alakulhat ki. Azonban itt is érvényes: ezeknek a problémáknak számos más okuk is lehet. Aggódni inkább akkor kell miattuk, ha feltűnően gyakran vagy erősen jelentkeznek, de akkor is csak ritkán okozza őket egyedül a vitaminhiány. A hiánytünetek segítenek jobban megérteni, hogy a vitaminoknak általában mi a szerepük, milyen anyagcsere-folyamatban vesznek részt. Ha valaki nem kizárólag hántolt rizsen vagy alkoholon él, a legtöbb esetben jól el van látva belőlük. Az, hogy a bélbaktériumok segíthetnek bennünket a vitaminellátásban, jóval többé teszi őket egy kupac fel-alá propellerező kénkipufogónál – és ez az, ami igazán izgalmas. Ruminococcus Ez a család megosztja a koponyákat, legalábbis a tudósokét. Néhányan, akik maguk is ellenőrizték az enterotípusok létét, csak a Prevotellákat és a Bacteroideseket találták meg, a Ruminococcus csoportot nem. Mások esküsznek erre a harmadikra, s vannak, akik úgy vélik, létezik egy negyedik, ötödik stb. csoport is, más baktériumcsaládokból. Az ilyesmi remekül el tudja rontani a konferenciák

kávészüneteit. Maradjunk annyiban: lehet, hogy létezik ez a csoport. Ajánlott kedvenc étele: a növényi sejtfal. Esetleges kollégái: az Akkermansia baktériumok, akik slejmet bontanak le, és a cukrot elég gyorsan magukba szívják. Hemet is termelnek, hasonlót ahhoz, amit a vörösvérsejt előállításához használunk. (Drakula gróf egyike lehetett azoknak az embereknek, akiknek gondjuk volt a hemtermelésükkel. Hazájában, Erdélyben ismert az a genetikai hiba, amelyiknek jellemző jegyei a következők: összeférhetetlenség a fokhagymával és a napfénnyel, vörös vizelet. A vörös vizelet onnan jön, hogy az illető hemelőállító képessége zavart, és a beteg kipisili a félkész, piros színű köztes anyagokat. A végkövetkeztetés annak idején így hangzott: aki véreset pisil, az vért ivott. Ma ezeket az embereket betegként kezelik, és nem válnak rémtörténetek főszereplőivé. A betegség neve: porfíria. Ja, és semmi köze a Ruminococcusokhoz – legalábbis a tudomány jelen állása szerint –; ez egy öröklött májbetegség. Csak úgy eszembe jutott, hogy azért milyen érdekes.) Még ha nem is létezik a Ruminococcus csoport, ezek a baktériumok megtalálhatók a beleinkben. Nem árt ezért, ha most többet is megtudunk róluk – valamint Drakuláról és a vizelet finomságairól. Például az egereknek, amelyekben nem találhatók meg ezek a baktériumok, szintén gondjaik vannak a hemtermeléssel; vagyis egyáltalán nem tévedés azt állítani, hogy ezek a baktériumok fontosak. Most már valamivel jobban ismerjük a bélmikrobák kis világát. Génjeik a kölcsönvett tulajdonságok hatalmas készletei. Segítenek nekünk az emésztésben, vitaminokat és más hasznos anyagokat állítanak elő. Mi pedig enterotípuscsomagokat pakolunk össze, minták után kutatunk. Jó okunk van rá, hogy ezt tegyük: 100 billió kis élőlény ücsörög a hasunkban, ez nyilvánvalóan nem marad nyomtalan. Menjünk egy lépéssel közelebb az érezhető hatások felé, és nézzük meg alaposabban, hogyan keverednek bele a bélbaktériumok az anyagcserénkbe, melyek azok, amelyek jót tesznek nekünk, és melyek azok, amelyek károkat okoznak. A BÉLFLÓRA SZEREPE Néha hazugságokat mesélünk be a gyerekeinknek. Mert annyira szép, ahogy a nagy szakállú bácsi minden évben egyszer megajándékozza az összes gyereket, és közben feltuningolt rénszarvasokkal szeli a levegőt. Vagy a húsvéti nyuszi, aki tojásokat dug el a kertben. Olykor észre sem vesszük, hogy nem az igazat mondjuk. Mint például a tipikus etetőszövegnél: „Egy kanál a nénikédnek, egy kanál a bácsikádnak, egy a mamának, egy a papának…” Ha tudományos pontossággal

akarnánk szórakoztatni a gyerekeinket etetés közben, ezt kellene mondanunk: „Egy kanál neked, bébi. A következő kanál egy része a Bacteroides baktériumaidnak. A másik része a Prevotella baktériumaidnak. És még egy egészen kicsike néhány más apró mikroorganizmusnak, akik a hasadban vannak, és várják az ennivalójukat.” Akár szívélyes üdvözletünket is küldhetnénk a velünk együtt evő mikroorganizmusoknak, akik a hasunkban vannak. A Bacteroidesek és társaik ugyanis szorgosan segédkeznek a kisbabánk etetésénél. És nem csak csecsemőkorukban. A felnőtt embereket is falatról falatra együtt táplálják a bélbaktériumaik. A bélbaktériumok feldolgozzák azokat az élelmiszereket, amelyeket mi egyébként nem tudunk lebontani, és megosztják velünk a végtermékeiket. Az a gondolat, hogy a bélbaktériumok összességében hatással vannak az emésztésünkre, és így a testsúlyunkat is befolyásolják, alig néhány éves. Először az alapkoncepcióról: amikor a bélbaktériumok velünk együtt esznek, semmit sem happolnak el előlünk. A vékonybélnek azon a részén, ahol lebontjuk és felszívjuk az ételünket, nincsenek bélbaktériumok. A baktériumkoncentráció ott a legnagyobb, ahol az emésztés jórészt véget ért, és már csak az emésztetlen anyagokat szállítjuk tovább. Minél közelebb jutunk a vékonybéltől a bél kijáratához, annál több baktériumot találunk négyzetcentiméterenként a bélnyálkahártyában. Arról, hogy ez így is maradjon, maga a bél gondoskodik. Azt az állapotot, amikor felborul az egyensúly, és a baktériumok nekibátorodva nagy számban elkezdenek a vékonybél felé vándorolni, „bakteriális túlnépesedésnek” nevezzük. Ennek a még viszonylag kevéssé kutatott betegségnek a tünetei és következményei az erős felfúvódások, a hasfájás, az ízületi fájdalmak, a bélgyulladások vagy akár a tápanyaghiány és a vérszegénység is. A kérődzés, például a teheneknél, pont ellenkező módon szerveződik. Ezek a jókora állatok egészen jól elvannak azzal, hogy kizárólag füvet és más növényeket esznek. Egyetlen más állat sem sütne el róluk vegán viccekket. Mi a titkuk? A tehenek baktériumai sokkal feljebb vannak a tápcsatornában. Első körben ezek az állatok meg sem próbálnak önállóan emészteni: rögtön átadják a komplikált növényi szénhidrátokat a Bacteroideseknek és társaiknak. Ők pedig könnyen emészthető ünnepi ételt készítenek belőlük.

Praktikus dolog a baktériumainkat ennyire elöl tartani az emésztőrendszerünkben. A baktériumok ugyanis proteinben gazdagok – ételtechnikailag nézve nem mások, mint pici steakek. Ha kiszolgálták az idejüket a tehéngyomorban, lejjebb csúsznak, és ott megemésztik őket. A tehénnek nagyszerű proteinforrás áll a rendelkezésére:

saját tenyésztésű, apró mikrobasteakek. A mi bélbaktériumaink túlságosan hátul vannak ahhoz, hogy ilyen praktikus steakfogásként hasznosulhatnának – emésztetlenül távolítjuk el őket. A rágcsálók szintén olyan hátul tartják a mikrobákat, mint mi, de nem szívesen pazarolják el a baktériumfehérjéket. Ők tehát egyszerűen megeszik a saját ürüléküket. Mi nem csinálunk ilyet, ehelyett elmegyünk a szupermarketbe, és sajtot vagy tofut veszünk – ellensúlyozandó, hogy a vastagbelünk proteinben gazdag baktériumait nem tudjuk hasznosítani. Munkájukból viszont profitálunk, akkor is, ha őket magukat nem emésztjük meg: a baktériumok olyan apró tápanyagokat állítanak elő, amelyeket fel tudnak venni a bélsejtjeink. Ezt különben már a bélen kívül is meg tudjuk csinálni. A joghurt nem más, mint baktériumok által előre emésztett tej. A tejcukrot (laktóz) a baktériumok nagyrészt felbontják, és tejsavvá (laktát), valamint kisebb cukormolekulákká alakítják. Ez teszi a joghurtot egyszerre savanyúbbá és édesebbé a tejnél. Az újonnan létrejött savaknak van egy másik hatásuk is: a tejfehérje megalvad, ettől válik szilárdabbá a tej. Emiatt más a joghurt konzisztenciája. Az előre megemésztett tej (a joghurt) munkát takarít meg a testünknek – nekünk már csak folytatnunk kell az emésztést. Ezért okos dolog, ha olyan baktériumokat hagyunk előre emészteni, amelyek különösen egészséges végterméket állítanak elő. A joghurtgyártók előrelátó gondoskodással ezért olyan baktériumokat használnak, amelyek több „jobbra csavarodó” tejsavat állítanak elő, mint „balra csavarodót” (a csavarodás kémikuséknál azt jelenti, hogy ha a tejsavat speciális fénnyel megvilágítják, a jobbra csavarodók a fényt jobbra, a balra csavarodók balra térítik el). A balra csavarodó tejsavmolekula pontos tükörképe a jobbra csavarodónak. Az emberi emésztőenzimek számára olyan, mint a balkezes olló a gyakorlott jobbkezes kezében: nehezen emészthető. Ezért jobb, ha a szupermarketben ahhoz a joghurthoz nyúlunk, amelynek valami olyasmi van az összetevőlistájára írva, hogy „túlnyomórészt jobbra csavarodó tejsavat tartalmaz” (D-laktátot, és nem L-laktátot). A baktériumok nem csupán felbontják az ételünket, hanem teljesen új anyagokat is előállítanak. A fejes káposztában például kevesebb vitamin van, mint a savanyítottban, amit belőle készítenek – a vitamintöbbletet a baktériumok állítják elő. A sajtban a baktériumok és a gombák az ízért, a krémes állagért és a sajtlyukakért felelnek. A lyoni kolbászhoz vagy szalámihoz úgynevezett kezdőkultúrákat adnak hozzá. A kezdőkultúra a legjobb kifejezés arra, hogy „sajnos, fogalmunk sincs, miért, de a baktériumoktól (főképp a staphylococcusoktól) lesz csak ilyen fenséges az íze”. A borban vagy a vodkában az

élesztőgomba alkohol nevű anyagcsere-végtermékét tartjuk olyan sokra. A kis élőlények munkája azonban távolról sem fejeződik be a borospalackban. Majdnem minden, amiről a borkóstolók mesélnek, hiányzik a palackból. A késleltetett ízek, mint „a bor lecsengése”, azért késlekednek, mert a baktériumoknak időre van szükségük a munkájukhoz. Nyelvünk hátsó részén ücsörögnek, és már ott el is kezdik az étel vagy az ital lebontását. Ami menet közben felszabadul, az adja az utóízt. Minden gourmet borkóstolónak kicsit másképp fog ízleni a nedű – egyéni nyelvbaktériumaiktól függően. Mégis kedves tőlük, hogy mesélnek nekünk a mikrobáikról. Ki lenne manapság büszke az ilyesmire? Szánkban a bélben lévőkhöz képest hozzávetőleg csak tízezred résznyi baktérium található, mégis már itt érezzük a munkájukat. Emésztőcsatornánk hálás lehet azért, hogy ennyi különböző képességgel bíró nagy nép lakja. Amíg az egyszerű glükóz vagy gyümölcscukor önmagában jól megemészthető, a laktóz, vagyis a tejcukor már sok bélen kifog. Tulajdonosaik laktózintoleranciában szenvednek. A bonyolultabb növényi szénhidrátok végképp feladnák a leckét a bélnek, ugyanis mindegyikhez kéznél kellene tartania a hozzá illő lebontóenzimet. Mikrobáink ezeknek az anyagoknak a szakértői. Szállást és ételmaradékokat adunk nekik, ők pedig foglalkoznak a számunkra túl bonyolult holmikkal. A nyugati étrend 90 százalékban olyan táplálékokból áll, amelyeket megemésztünk, 10 százalékban pedig olyanokból, amelyekkel a baktériumaink etetnek minket mindennap. Mondhatjuk úgy is, hogy kilenc ebéd után a tizediket a ház állja. A felnőttek etetése néhány baktériumunk fő feladata. Egyáltalán nem mindegy, mit eszünk – és az sem mindegy, hogy a baktériumaink mivel etetnek bennünket. Másképp fogalmazva: amikor a testsúlyunk a téma, nemcsak a zsíros kalóriákra kell gondolnunk, hanem arra a baktériumvilágra is, amelyik mindig ott ül velünk az étkezőasztalnál. Hogyan hizlalnak a baktériumok? Három hipotézis

1 A bélflóra túl sok hizlaló baktériumot tartalmaz. A hizlaló baktériumok a leghatékonyabb szénhidrátlebontók. Ha túlságosan elszaporodnak, az gondot okoz. A sovány egerek megemésztetlen kalóriáik egy részét kiürítik – kövér kollégáik náluk jelentősen kevesebbet. A hizlaló bélflóra ugyanabból az ételből az utolsó morzsáig mindent kihoz, és vígan táplálja vele az egér urat/hölgyet. Az emberre alkalmazva ez azt jelenti, hogy egyesek idegesítő zsírpárnákat növesztenek, holott

semmivel sem esznek többet másoknál – a bélflórájuk talán egyszerűen többet hoz ki az ételből. Hogyan lehetséges ez? A megemészthetetlen szénhidrátokból a baktériumok különböző zsírsavakat állítanak elő: a zöldségkedvelő baktériumok inkább a bél és a máj számára készítenek zsírsavakat, mások olyan zsírsavakat produkálnak, amelyek a test többi részét is táplálják. Egy banán tehát kevésbé hizlal, mint egy ugyanannyi kalóriájú fél tábla csoki – a növényi szénhidrátok inkább a helyi ellátók érdeklődését keltik fel, mint a teljes testet táplálókét. Túlsúlyos embereken végzett vizsgálatok kimutatták, hogy a bélflórájuk összességében kevésbé összetett, és bennük az olyan baktériumcsoportok vannak többségben, amelyek elsősorban szénhidrát-anyagcserét bonyolítanak. A sikeres elhízáshoz azonban még jó pár tényezőnek adottnak kell lennie. Az egerekkel végzett kísérletek során néhány példány 60 százalékkal nyomott többet a kezdeti súlyánál. Ezt a „táplálók” önmagukban nem okozhatták. Ezért a súlyos elhízás egy másik tényezőjét is bevonták a vizsgálatba: a gyulladást. 2 Az anyagcsere-problémáknál, mint például a túlsúly, a diabétesz vagy a magas vérzsírszint, legtöbbször enyhe gyulladásra utaló jeleket találhatunk a vérben. Ezek az értékek nem olyan magasak, hogy hasonló kezelést igényelnének, mint egy nagy seb vagy gyulladás esetén. Ezt a jelenséget ezért „szubklinikai gyulladásnak” hívják. Ha van valaki, aki jól kiismeri magát a gyulladások között, akkor azok a baktériumok. A felszínükön található egy jelzőanyag, amelyik azt mondja a testnek: „Gyulladj be!” Sebek esetén hasznos ez a mechanizmus: a gyulladás lényege, hogy az immunrendszer szembeszáll a baktériumokkal. Amíg azonban a baktériumok a helyükön, a bélnyálkahártyában maradnak, senkit sem érdekelnek a jelzéseik. A baktériumok jelzőanyagai más szerveknél is kiköthetnek, és befolyásolhatják azok zsíranyagcseréjét: a rágcsálóknál vagy az embernél a májhoz vagy magához a zsírszövethez kapcsolódhatnak, és elősegíthetik, hogy ott zsírkészletek halmozódjanak fel. A pajzsmirigyre gyakorolt hatásuk is figyelemre méltó – a bakteriális gyulladáskeltő anyagok megnehezítik a munkáját, így kevesebb pajzsmirigyhormont tud termelni. Ez pedig lassítja a zsírégetést. Más fertőzésekkel szemben, amelyek kimerítik és soványabbá teszik a testet, a szubklinikai gyulladás a zsírral függ össze. Még egyszer összefoglalva az egészet: nem csak a baktériumok okozhatnak szubklinikai gyulladást – az elhízás önmagában, a hormonális egyensúly felborulása, a D-vitamin-hiány szintén a lehetséges okok között található.

3 Figyelem: indulás! Egy 2013-ban felállított hipotézis szerint a bélbaktériumok befolyásolni tudják tulajdonosaik étvágyát. Ne kerteljünk: az este tíz órai falásrohamok, amikor egymás után nyeljük a csokoládéval bevont karamellbombákat, és utánuk küldünk még egy zacskó sós perecet is, nem mindig abban a szervben jönnek létre, amelyikkel az adóbevallásunkat készítjük. Nem az agy, hanem a hasunkban tanyázó baktériumfrakció az, amelyik hamburger után epekedik, ha az utolsó három napon diétáznia kellett. Méghozzá olyan kedveskedve teszi, hogy nehezen tudunk ellenállni a kérleléseinek. E hipotézis megértéséhez az „étel” anyagán kell elgondolkodnunk. Amikor különböző fogások között választunk, többnyire a kedvünk és a hangulatunk alapján döntünk. Hogy végül mennyit eszünk meg belőlük, azt a telítettségérzetünk határozza meg. A baktériumok elvileg rendelkeznek olyan eszközökkel, amelyekkel mindkettőt befolyásolni tudják: a kedvet és a telítettséget is. Az, hogy képesek ők is beleszólni a vitába, amikor az étvágyunkról van szó, arra ma még csak gyanakszunk. Mindenesetre nem volna teljes képtelenség – az, hogy mit és mennyit eszünk, az ő világukban élet-halál kérdésnek számít. A hárommillió éves koevolúció során az egyszerű baktériumoknak is elég idejük lehetett arra, hogy optimálisan alkalmazkodjanak az emberi világhoz. Ahhoz, hogy kedvünk támadjon egy bizonyos étel elfogyasztására, először az agyat kell elérnünk. És ez nem megy könnyen. Az agy szorosan be van csomagolva az agyhártyába. Még ennél a hártyánál is sokkal vastagabb az a kabát, amelyet az agyba belépő erek viselnek. Ezen a káoszon csak a tiszta cukor, az ásványi anyagok és olyasmik tudnak átjutni, amik annyira kicsinyek és zsíroldékonyak, mint az idegi jelzőanyagok. A nikotinnak például szabad belépnie, és jutalomérzetet vagy laza éberséget kiváltania. A baktériumok olyan parányi dolgokat tudnak előállítani, amelyek a véredényburok ellenére képesek bejutni az agyba. Például tirozint vagy triptofánt. Ez a két aminosav az agysejtekben dopaminná és szerotoninná alakul át. Dopamin? Na, csók azoknak, akiknek nem ugrik be rögtön a jutalomközpont. Szerotonin? Erről is rengeteget hallottunk már. Ha túl kevés van belőle, jön a depresszió. A szerotonin elégedetté tesz és elálmosít. Gondoljunk csak a legutóbbi karácsonyi vacsorára. Ugye elégedetten, lustán és álmosan szundikáltunk? Az elmélet a következő: baktériumaink megjutalmaznak minket, ha megfelelő ételt kapnak ebédre. Ez kellemes, és megkedveltet velünk bizonyos fogásokat.

Nemcsak az anyaguk miatt, amiből készülnek, hanem azért is, mert azok a saját ingerületátvivő anyagainkat felpörgetik. Ugyanez érvényes a jóllakottságra is. Több kutatás is kimutatta, hogy a jóllakottságot jelző anyagaink megszaporodnak, ha a baktériumok számára kedvezően táplálkozunk. A baktériumoknak megfelelő azt jelenti: olyan dolgokat veszünk magunkhoz, amelyek megemésztetlenül kerülnek a vastagbélbe, és ott a baktériumok meg tudják enni őket. A tészta és a pirítós meglepő módon nem tartozik ezek közé. Erről bővebben lásd a 268. oldalt (Prebiotikumok cím alatt). A jóllakottságot két dolog jelzi: az agy és a test többi része. Sok minden félresikerülhet ezen a ponton: a jóllakottság génjei a túlsúlyos embereknél hibásak lehetnek, ők egyszerűen nem képesek rá, hogy telítettséget érezzenek. Az „egoista agy” elmélete szerint az agy ilyenkor nem jut elég táplálékhoz, ezért úgy dönt, hogy nincs telítettségérzés. De nemcsak a testi szövetek és a gondolkodószerv függ az ennivalónktól, mikrobáink is szeretnének jóltápláltak lenni. Alapvetően kicsinek és jelentéktelennek tűnnek – 2 kiló baktérium a bélben. Hogyan is tudnák hallatni a hangjukat? Ha meggondoljuk, milyen sok feladata van a bélflóránknak, egyértelműnek látszik, hogy a kívánságaikat is ki tudják nyilvánítani. Baktériumai az immunrendszer legfontosabb edzői, segítik az emésztést, vitaminokat állítanak elő, egyes anyagok méregtelenítésének mesterei. A lista persze jóval hosszabb – de már ennyiből is világosnak kell lennie, hogy a jóllakottságba való beleszólásnak is rajta kell lennie. Még nem világos, hogy az egyes baktériumok képesek-e kinyilvánítani különböző érzéseket. Ha valaki sokáig nem eszik édességet, egy idő után már nem hiányolja annyira. Küszöbön áll a csoki– és gumimacilobbi kiéheztetése? Csak találgatni tudunk. Nem szabad úgy gondolnunk a testünkre, mint holmi kétdimenziós hatás– ellenhatás építményre. Az agy, a test többi része, a baktériumok és a táplálékösszetevők négy dimenzióban hatnak egymásra. Az összes szereplő alaposabb megismerésével a legtöbbször nyilván előrébb lennénk. A baktériumokat mindenesetre könnyebben tudjuk szabályozni, mint az agyunkat vagy a génjeinket – ez teszi őket ilyen izgalmassá. Az, hogy a baktériumok mivel etetnek minket, nem csak a hasháj vagy a combon lévő párnák miatt érdekes: a vérzsírértékek vagy a koleszterinszint és társai ügyeibe is belejátszanak. Ez a felismerés némi robbanóerőt hordoz magában: a túlsúly és a magas koleszterinszint korunk legaggasztóbb egészségügyi problémáihoz kapcsolódik – a magas vérnyomáshoz, az

érelmeszesedéshez és a diabéteszhez. A koleszterin és a bélbaktériumok

A koleszterin és a bélbaktériumok közti összefüggést először a hetvenes években fedezték fel. Amerikai kutatók maszáj harcosokat vizsgáltak meg Afrikában, és elcsodálkoztak azon, milyen alacsony a koleszterinszintjük, mert ezek a harcosok húson kívül gyakorlatilag semmit sem ettek, és úgy itták a tejet, mint a vizet. Az állati zsír túlzott fogyasztása nem vezetett a vérzsírszint emelkedéséhez. A tudósok a tej egy titokzatos összetevőjére gyanakodtak, amelyik képes alacsonyan tartani a koleszterinszintet. A következőkben mindent elkövettek, hogy ennek a titokzatos összetevőnek a nyomára bukkanjanak. A tehéntej mellett teve– és patkánytejet is teszteltek. Néha sikerült lejjebb vinni a koleszterint, néha nem. Ezzel az eredménnyel a kutatók nem tudtak mit kezdeni. Egy másik kísérletben a maszáj harcosoknak tej helyett magas koleszterintartalmú növényi táplálékkiegészítőt, matét adtak – a tesztalanyok koleszterinszintje nem emelkedett. A tudósok ebben tejhipotézisük cáfolatát látták. Menet közben szép gondosan azt is feljegyezték, hogy a maszájok a tejet gyakran „alvadt” formában itták. Arra, hogy a tej megalvadásához bizonyos baktériumok kellenek, senki sem gondolt. Ez logikus magyarázat lenne a matékísérlet kudarcára is. A bélben korábban megtelepedett baktériumok végeredményben úgy is életben tudnak maradni, ha átállnak a koleszterinnel dúsított növényi póttejre. A tudósok még akkor is a titokzatos tejösszetevő után kutattak, amikor a maszájok koleszterinszintje tovább süllyedt, ha rendes tej helyett aludttejet ittak. Vak szorgalom, eredmény nélkül. A maszájokon végzett kísérlet a mai elvárásoknak már nem felelne meg. A kísérleti csoportok nagyon kicsik voltak. A maszájok hozzávetőleg 13 órát futnak naponta, és évről évre túlélik a böjtölés hónapjait – nem hasonlíthatók össze a húsevő európai emberekkel. Mindenesetre a kutatás eredményeit évtizedekkel később újra felfedezték. Olyan kutatók, akik baktériumtudatossá váltak időközben. Koleszterincsökkentő baktériumok? Miért nem próbáljuk ki egyszer a laborban? Tápláléklötty a lombikban, kellemes, 37 ºC-os hőmérséklet, tiszta koleszterin és hozzá baktériumok. És láss csodát: a felhasznált baktérium a Lactobacillus fermentus volt, a hozzáadott koleszterin pedig… eltűnt. Ha nem is az egész, de egy figyelemre méltóan nagy része. A kísérletek nagyon sokféleképpen sikerülhetnek, a kísérleti körülményektől függően. Érthető, ha az érzelmek hullámvasútjára kerülök, amikor tudományos

cikkekben ilyesmit olvasok: „Az L. plantarum Lp91 baktérium egyértelműen csökkentheti a magas koleszterinszintet és más vérzsírértékeket, növeli a jó HDL-t, és jelentősen alacsonyabb érelmeszesedési rátához vezet, ahogyan azt 112 szíriai aranyhörcsög esetében sikeresen kimutatták.” Életemben nem csalódtam még ekkorát a szíriai aranyhörcsögben. Az állatkísérletek az első lépésnek számítanak az élő rendszerek tesztelésében. Ha az állna ott, hogy „ahogyan 112 túlsúlyos amerikai vizsgálatakor kimutatták”, jóval mélyebb benyomást keltene ez az állítás. Ezek az eredmények mindazonáltal értékesek. Az egereken, patkányokon és disznókon végzett kísérletek néhány baktériumfajjal kapcsolatban olyan jó eredményeket hoztak, hogy ésszerűnek tűnt embereken is véghezvinni őket. Rendszeresen adtak be nekik baktériumokat, és egy bizonyos idő elteltével megmérték a koleszterinszintjüket. A felhasznált baktériumtípusok, mennyiségek, az időtartam vagy akár a bevitel formája gyakran teljesen különböző volt. A kísérletek néha eredményesek voltak, néha nem. Emiatt senki sem tudta tényszerűen megmondani, hogy a bevitt baktériumok egyáltalán túlélték-e a gyomorsavat, hogy befolyásolhassák a koleszterinszintet. Csak néhány éve folytatnak valóban jó kísérleteket. 2011-ben 114 kanadai egy vizsgálat keretében naponta kétszer egy speciális joghurtkészítményt evett. A hozzáadott baktérium a Lactobacillus reuteri volt – egy gyomorsavnak különösen ellenálló formában. Hat hét elteltével a rossz LDL-koleszterin szintje átlagosan 0,23 mmol/l-rel csökkent. Ez mintegy a fele annak az eredménynek, amit egy enyhe koleszterincsökkentő gyógyszerrel el lehet érni – mellékhatások nélkül. Más kísérletek során más baktériumfajokkal sikerült az összkoleszterin értékét 0,28 és 0,74 mmol/l-rel csökkenteni. Az eredményeket felülvizsgáló további kísérletek még váratnak magukra. Több száz olyan baktériumjelölt van, amelyet a jövőben kipróbálhatnánk. A kiválogatásukhoz fel kell tennünk a kérdést: milyen képességekkel kell bírniuk ezeknek a baktériumoknak, jobban mondva: milyen génekkel kell rendelkezniük? A legesélyesebb jelölt mostanában a BSH-gén. A BSH a Bile Salt Hydroxylase (epe, só, hidroxiláz) rövidítése. Ez annyit tesz, hogy a baktériumok, amelyek ezzel a génnel rendelkeznek, képesek az epesó átalakítására. A válasz a nevekben rejlik. A koleszterin elnevezés a „Chol” (epe) és a „sztereosz” (szilárd) szóelemekből áll. Amikor először felfedezték a koleszterint, az epekövekben találtak rájuk. Az epe a zsír és a koleszterin szállítója a testünkben. A BSH közreműködésével a baktériumok úgy építik át az epét, hogy az rosszabbul szívódik vissza. Az epében kioldott zsírt és koleszterint ilyenkor nem tudjuk az emésztés során felvenni, és, ne

kerteljünk, a vécében kötnek ki. A baktériumok számára ez a mechanizmus hasznos. Védi őket ugyanis az epével szemben, amely feloldaná a sejtfalaikat. Egy csomó más mechanizmus is létezik ezenkívül arra, ahogyan a baktériumok a koleszterinnel bánnak: közvetlenül fel tudják venni, és be tudják építeni a sejtfalukba; átalakítják más anyaggá, vagy manipulálják a koleszterint előállító szerveket. A koleszterin nagy része a májban és a bélben termelődik: ezeken a helyeken a baktériumok kis hírvivők segítségével szabályozni tudják a munkát. Ezen a ponton nem árt kissé óvatosnak lenni, és feltenni a kérdést: Mindig el akarja távolítani a testünk a koleszterint? Koleszterinünk 70–90 százalékát ő maga állítja elő – és ez nem kis munka! Az egyoldalú médiahíreknek hála azt hihetnénk, hogy a koleszterin önmagában véve rossz. Ez óriási tévedés. A túl sok koleszterin nem jó, akárcsak a túl kevés. Koleszterin nélkül nem lennének nemi hormonjaink, a sejtjeink instabilak lennének, és nem lenne D-vitaminunk sem. A zsír és a koleszterin nem csak Hédi nénire tartozik, aki imádja a sütiket és a kolbászt. Mindannyiunkat érint. A túl kevés koleszterin a vizsgálatok szerint memóriaproblémákhoz, depresszióhoz és agresszív viselkedéshez vezethet. A koleszterin mesés alapanyag, amiből sok fontos dolgot lehet építeni. Ha túl sok van belőle, az valóban káros – a megfelelő egyensúlyon múlik minden. A baktériumaink nem volnának a mi baktériumaink, ha nem tudnának minket segíteni ebben. Néhány baktérium több úgynevezett propionátot állít elő, ami akadályozza a koleszterintermelést. Mások több acetátot termelnek, ami serkenti a koleszterinképződést. Gondoltuk volna? Hogy ebben a fejezetben, amelyik a kicsi, világító baktériumokkal kezdődött, egyszer csak olyan kifejezésekhez jutunk el, mint a „kedv és jóllakottság” vagy a „koleszterin”? Összefoglalva: a baktériumok is táplálnak bennünket, emészthetővé tesznek bizonyos anyagokat, előállítanak bizonyos anyagokat. Néhány tudós időközben arra a véleményre jutott, hogy bélmikrobiótánkat önálló szervként kezelhetjük. Éppúgy, mint a testünk többi szervének, neki is van eredete, velünk együtt fejlődik, egy csomó sejtből áll, és állandó összeköttetésben van többi szervkollégájával. KÁRTEVŐK – A ROSSZ BAKTÉRIUMOK ÉS A PARAZITÁK A világban vannak jó és rossz dolgok – mikrobáink világában sincs ez másképp. A rosszaknak legtöbbször van egy közös tulajdonságuk: a legjobbat akarják –

maguknak. Szalmonella kalapban

A bátor konyhai pionírokat néha elönti a fenyegetettségtől való erős rémület, valahányszor tojást ütnek fel: szalmonella! Mindenki ismer egy vagy két embert, akik a nem rendesen átsütött csirkétől vagy a nyers tészta nassolásától véget nem érő panaszáriákat zengenek a hasmenésről és a hányásról. A szalmonella nem várt utakon kerülhet az ételünkbe. Néhányuk például a csirkehús és a tojás globalizációja miatt landol benne. Íme a magyarázat: a csirkék tápját ritkán lehet másutt olyan kedvező áron beszerezni, mint Afrikában. Vagyis onnan szállítunk. Afrikában azonban sokkal több a szabadon élő teknős és hüllő, mint Németországban. A szalmonella tehát a gabonával együtt utazik hozzánk. Miért? Ezek a baktériumok a hüllők bélflórájának normális alkotóelemei. Amíg a teknős nyugodtan ücsörög a kupaca fölött a Németországba szállítandó gabona közepén, az afrikai földműves nekilát az aratásnak. A lélegzetelállító panorámájú, izgalmas repülőút után a gabona a páncélosürülékkel együtt megérkezik a német termelőhöz, az éhes csirkék pedig megeszik. A csirkék bélflórájának normális esetben nem része a szalmonella, sőt gyakran betegséget okoz. Az állat belébe érkezve a szalmonella szaporodni kezd, majd a csirke kiüríti. Mivel a tyúk egyetlen lyukon át üríti ki a testéből a kiürítendőket, a tojás óhatatlanul érintkezésbe kerül az ürülékben lévő szalmonellával. Ezért található a szalmonella először csak a tojás héján; bele csak akkor kerül, ha a héj valahol megreped. De hogyan kerül a szalmonella a bélből a csirkehúsra? Ez nem túl szép történet. Az olcsón tartott csirkék általában nagy vágóhidakra kerülnek. Ott megölik őket, eltávolítják a fejüket, miközben megmerítik őket egy nagy vizes medencében. Ezek a medencék hatalmas szalmonellawellnessek, az árban benne foglaltatik a csirkék béltartalma is. Egy olyan üzemben, ahol naponta 200 000 csirkét vágnak le, egyetlen szállítmány olcsón tartott csirke is elegendő ahhoz, hogy az összes többi kollégát bőkezűen megajándékozza szalmonellával. A csirkék később általában kedvező árú, mélyfagyasztott termékként kerülnek a diszkontokba. Ha szép barnára sütjük vagy jó puhára főzzük őket, az összes szalmonella elpusztul, semmi gond. A jól átsütött hús a legtöbb esetben nem okoz szalmonellafertőzést. Gond akkor van, ha a mélyfagyasztott csirkét szépen a mosogatóba vagy egy tálba tesszük, hogy felengedjen. A baktériumok ugyanis pompásan ki tudnak olvadni, és újra életre kelnek. Laboratóriumunk óriási baktériumkönyvtára olyan különös sejtek gyűjteményéből áll, amelyek kiállják a kellemes –80 ºC-os hőmérsékletet, és

felolvadás után vígan élnek tovább. Csak a hőség öli meg őket – 10 perc 75 ºC-on elég, hogy kiüssük az összes szalmonellát. Ezért nemcsak a nem elég alaposan átsütött hús okozhat bajt, hanem az ugyanabban a mosogatóban gyorsan leöblített saláta is. Azt, hogy rendszeresen érintkezésbe kerülünk háziállataink bélflórájával, csak akkor vesszük észre, ha idegen, hasmenést okozó baktériumok bukkannak fel benne. Minden más a hétköznapokhoz tartozik, végül is valahonnan be kell szereznünk a baktériumainkat. Ha becsületesen megmaradunk a vidéki biotojásnál és a saját vetésből származó tápoknál, valamivel nagyobb biztonságban érezhetjük magunkat a veszélyes baktériumok tekintetében – kivéve ha a földműves kedveli a diszkontcsirkehúst. Ha egyszer tényleg hiba csúszott a hús előkészítésébe, a csirkeizomsejtek mellett néhány szalmonellasejtet is lenyelhetünk. Tízezer és egymillió közötti kórokozó kell ahhoz, hogy leküldjenek minket a pályáról. Egymillió darab ezekből a baktériumokból akkora, mint egy sószemcse ötöde. Hogyan sikerülhet ennek az aprócska hadseregnek bennünket, a 600 000 000 sószemcse tömegű, óriási kolosszusokat a vécére kényszeríteniük? Olyan ez, mintha Obama egyetlen hajszála kormányozná az összes amerikait. A szalmonellabaktériumok száma sokkal gyorsabban megkétszereződik, mint a haj – ez az első pont. Amint 10 ºC fölé emelkedik a hőmérséklet, fölébred téli álmából, és szorgosan növekedni kezd. Sok filigrán úszókarja van, ezekkel addig utazik körbe-körbe, míg ki nem köt a bélnyálkahártyánál, és szilárdan meg nem kapaszkodik benne. Onnan tör be a sejtjeink közé, azok begyulladnak, és nagy mennyiségű folyadékot eresztenek a bélbe, hogy minél gyorsabban kimossák maguk közül a kórokozókat. A véletlen megfertőződéstől a vízben gazdag tisztulásig néhány óra vagy néhány nap telhet el. Ha nem vagyunk túl kicsik, túl öregek vagy gyengék, jól működik az öntisztítás; az antibiotikumok ilyenkor több kárt okoznak, mint amennyit használnak. Ezzel együtt segíteni kell a beleinknek, és mindent meg kell tenni, hogy megszabaduljanak a szalmonellától. Sem a vécére járásnak, sem a telehányt nejlonzacskónak nem szabad elvennie a kedvünket az élettől. Ha ételről van szó, a szalmonellák a leggyakoribb gonosztevők. Nem csak a csirkéből készült termékekben fordulnak elő, bár ott szeretnek a legjobban kergetőzni. Különböző fajtáik vannak. Amikor a laborba beérkezik egy páciens székletmintája, különféle antitestekkel tudjuk tesztelni. Ha az egyik antitest megköti a szalmonellát, nagy csomókba állnak össze. Akár szabad szemmel is látható

módon. Amikor ez történik, kijelenthetjük: X. Y. hányós-fosós szalmonellája nagyon erősen reagált az antitestekre, vagyis X. Y.-nak tényleg hányós-fosós szalmonellája van. Ez ugyanaz a mechanizmus, ami a testünkben is lejátszódik. Immunrendszerünk felismer pár új szalmonellát, és azt mondja magában: „Hé, kell hogy legyen egy pont ráillő kalap valahol!” Elindul, és keres a ruhásszekrényében egy megfelelő kalapot, kicsit igazít még rajta, majd megbízást ad a kalaposnak, hogy készítsen belőle egymillió példányt a szalmonelláknak. Ha mindegyik szalmonellának van kalapja, már nem tűnnek olyan veszélyesnek, inkább nevetségesek. Túl nehezek ahhoz, hogy vidáman ficánkoljanak körbe-körbe, és arra sem tűnnek alkalmasnak, hogy bármit is célzottan megtámadjanak. A laborban lévő antitestek különféle kalapokból álló kis gyűjtemények. Ha az egyik passzol, a kalapos baktériumok tehetetlenül lesüllyednek, és mi a kalap alapján meg tudjuk állapítani, hogy melyik szalmonellafaj rejtőzött a székletmintában. Ha az ember nem szeretné az immunrendszerét kalapkeresésre küldeni, és a heveny hasmenésnek sem feltétlenül odaadó rajongója, érdemes szem előtt tartania néhány egyszerű szabályt.

Első szabály: műanyag vágódeszka. Ezt könnyebb tisztán tartani, és a barázdáiban sem tudnak olyan könnyen megkapaszkodni a túlélő baktériumok, mint a fában. (Ez az állítás az utóbbi években – mint annyi más – megkérdőjeleződött. A lényeg: a vágódeszkát is illik rendszeresen tisztítani.) Második szabály: mindent, ami érintkezésbe lépett a nyers hússal vagy a tojáshéjjal, forró vízben alaposan el kell mosni: a vágódeszkát és a kezet, az evőeszközöket, a szivacsot és a salátaszűrőt is. Harmadik szabály: a húst és a tojástartalmú ételeket lehetőleg alaposan át kell sütni. A romantikus vacsora közepén felpattanni, hogy a tiramisut a biztonság kedvéért még egyszer betoljuk a mikróba, talán túlságosan is drasztikus lépés lenne. A tiramisunál és a hasonló ételeknél egyszerűen arra kell ügyelni, hogy friss és jó

tojást vegyünk, és ezeket mindig 10 ºC alatt tároljuk. Negyedik szabály: használjuk az eszünket a konyhán kívül is. Aki már járt úgy, hogy megetette a leguánját, azután maga is evett, és nemsokára a vécén kötött ki, az emlékezni fog a szavaimra: a szalmonella a hüllők normál bélflórájának része. Ötödik szabály: az ételmaradékot ne tegyük félre, inkább dobjuk ki. Helicobaktérium – az emberiség legrégibb „háziállata”

Thor Heyerdahl nyugodt ember volt világos nézetekkel. Megfigyelte a tengeri áramlásokat és szeleket, a régi horgok vagy a fakéregből készült ruhák érdekelték. Mindezek alapján arra a meggyőződésre jutott, hogy a polinéziaiak DélAmerikából és Délkelet-Ázsiából átvitorlázó betelepedők voltak. Tutajjal, az áramlások segítségével sikerült odáig eljutniuk, hangzik a tézis. Annak idején senki sem tartotta lehetségesnek, hogy egy egyszerű tutaj kibírjon egy 8000 kilométeres utat a Csendes-óceánon át. Thor Heyerdahl nem foglalkozott azzal, hogy órákig tartó viták során meggyőzzön másokat az igazáról. Elment Dél-Amerikába, épített egy ókori tutajt fából, magához vett néhány kókuszdiót és konzervananászt, és elindult Polinéziába. Négy hónappal később jó lelkiismerettel megállapíthatta: „Aha! Mégis lehetséges.” Harminc év múltán egy másik tudós hasonlóan izgalmas expedícióba vágott. Nem a világtengeren, hanem egy kis, neonfénnyel megvilágított laborban. Itt történt, hogy Barry Marshall a kezébe vett egy folyadékkal teli edényt, a szájához illesztette, és bátran kiitta a tartalmát. Kollégája, John Warren izgatottan figyelte. Barry Marshall néhány nap múlva gyomorgyulladást kapott, mire büszkén kijelentette: „Aha! Mégis lehetséges.” Újabb harminc év elteltével berlini és írországi tudósok összekapcsolták egymással a két ember kutatási területét. Marshall gyomorbaktériumainak kellett információkat adniuk a polinézek első lakhelyéről. Ez alkalommal senki sem vitorlázott, és senkinek sem kellett meginnia semmit. Csak megkértek néhány sivatagi őslakost meg pár új-guineai hegylakót, hogy adjanak mintát a gyomruk tartalmából. Ez a történet paradigmák megcáfolásáról, a saját kutatás iránti odaadásról, egy propelleres apróságról és egy nagy, éhes macskáról szól. A Helicobacter pylori nevű baktérium ott él a fél emberiség gyomrában. Ez a felismerés viszonylag új, eleinte még nevettek is rajta. Ugyan miért lakna egy élőlény egy ennyire életellenes helyen? Egy savval és lebontóenzimekkel teli pokolban? Csakhogy a Helicobacter pylorit ez csöppet sem zavarja. Két stratégiát is

kiépített arra, hogyan boldoguljon pompásan ezen a zord vidéken. Először is anyagcseréjének a végterméke annyira bázikus, hogy a közvetlen környezetében lévő savat semlegesíteni tudja. Másodszor elbújik a nyálkahártyában, amellyel a gyomor is védi magát a saját savai ellen. A nyálkahártyát, amelynek alapesetben gélszerű állaga van, a helicobaktérium folyékonyabbá teszi, így könnyebben tud benne mozogni. Hosszú fehérjeszálai vannak, ezekkel hajtja magát előre, mintha propellerek volnának. Marshall és Warren azon a nézeten voltak, hogy a helicobaktérium gyomorgyulladást és gyomorfekélyt okoz. Addig az volt az elfogadott hivatalos álláspont, hogy ezeket a gyomorproblémákat pszichoszomatikus okok (például a stressz) vagy a túlzott gyomorsav-kiválasztás idézi elő. Marshallnak és Warrennek tehát nemcsak azt az előítéletet kellett felszámolnia, hogy a savas gyomorban semmi sem képes megélni, hanem azt is bizonyítaniuk kellett, hogy az apró baktériumok a normális fertőzésen túl betegséget tudnak okozni. Miután a makkegészséges Marshall tudományos célból lenyelte a baktériumokat, és gyomorgyulladást kapott, amiből antibiotikumok segítségével sikerült meggyógyulnia, majdnem tíz évbe telt, mire a tudományos világ elismerte ezt a felfedezést. Ma a standard kivizsgálás részét képezi, hogy a gyomorpanaszokkal küszködő páciensnél a kórokozó jelenlétét is teszteljük. Ennek egyik módja, hogy meg kell innia egy folyadékot, és ha Helicobacter baktériumok vannak a gyomrában, azok felbontják a folyadékban lévő vegyületet. Az ekkor termelődő gázt a beteg kilélegzi, amit a gép regisztrál. Inni, várni, lélegezni. Viszonylag egyszerű teszt. A két tudós mit sem sejthetett arról, hogy nemcsak a betegség okozóját fedezték fel, hanem az emberiség legrégebbi „háziállatát” is. A Helicobacter baktériumok több mint 50 000 éve élnek bennünk, emberekben, és velünk párhuzamosan fejlődtek. Amikor őseink a népvándorlással voltak elfoglalva, velük vándoroltak a Helicobacter baktériumok is, és ők is új populációkat hoztak létre. Így lett időközben ennek a baktériumnak három afrikai, két ázsiai és egy európai típusa. Minél távolabbra, minél nagyobb időre távolodtak el egymástól a népcsoportok, annál jobban különböztek egymástól a gyomorbaktériumaik. Az afrikai változat a rabszolga-kereskedelemmel eljutott Amerikába. ÉszakIndiában a buddhisták és a muszlimok két különböző törzsnek adnak szállást. Az ipari országok családjainak gyakran családazonos Helicobacter baktériumaik vannak, míg azokban a társadalmakban, ahol az emberek szorosabb kapcsolatban állnak egymással – például az afrikai országokban –, közösségi Helicobacter

baktériumokat is találunk. Nem mindenkinek okoz problémát, ha Helicobacter baktérium lakik a gyomrában (de Németországban ma már minden harmadik ember küszködik emiatt). A gyomorproblémák többségét mégis ez a baktérium okozza. Ennek az az oka, hogy a Helicobacter baktérium eltérő mértékben tud veszélyes lenni. Két ismertetőjegyről tudunk, amelyek a mérgezőbb variánsokért felelősek: az egyiket „cagA”-nak hívják, és nem más, mint az az apró fecskendő, amellyel a baktérium bizonyos anyagokat a sejtjeinkbe spriccel. A másik ismertetőjegyet „VacA”-nak nevezik. Ez folyamatosan piszkálja a gyomor sejtjeit, így elősegíti a pusztulásukat. Sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy gyomorproblémáink lesznek, ha Helicobacter baktériumaink rendelkeznek ezzel a kis fecskendővel vagy a piszkálódásért felelős génnel. Ezek nélkül a Helicobacter baktérium jóval ártalmatlanabbul propellerezik körbe a gyomrunkban. A sok közös vonás ellenére mindegyik Helicobacter baktérium pont annyira egyedi, mint az ember, aki hordozza. A baktérium mindig alkalmazkodik a hordozójához, és vele együtt változik. A Helicobacter baktérium e tulajdonságát a javunkra is tudjuk fordítani, ha ki akarjuk deríteni, hogy ki kit fertőzött meg. A nagymacskáknak a macskákhoz alkalmazkodott Helicobacter baktériumaik vannak. A nevük Helicobacter acinonychis. Mivel nagyon sok közös vonásuk van az emberi Helicobacter baktériummal, rögtön felmerül a kérdés: ki evett meg kit? Az ősember a tigrist, vagy a tigris az ősembert? A génekből látható, hogy a macskákban lévő kórokozóknak elsősorban azok a génjei inaktívak, amelyek egyébként az emberi gyomorban való túlélést segítenék elő – nem pedig fordítva. Az ősember elfogyasztásakor a nagymacska vele együtt a gyomorbaktériumait is megette. Mivel a fogaikkal nem tudtak kárt tenni bennük, és a baktériumok jól tudtak alkalmazkodni, a macska és utódai a Helicobacter baktériumból is bevásároltak maguknak. Kis elégtétel, legalább. De mi is az a Helicobacter baktérium – jó vagy rossz dolog? A Helicobacter baktérium rossz A Helicobacter baktérium a nyálkahártyánkba fészkeli be magát, és ott összevissza nyüzsög, ezzel gyengíti ezt a védőgátunkat. Ennek következtében az agresszív gyomorsav nemcsak az ételt emészti meg, hanem részben a saját sejtjeinket is. Ha ehhez még az az apró fecskendő és piszkálódó gén is hozzájön, az megadja az utolsó lökést a gyomorfalsejtjeinknek. Nagyjából minden ötödik ember, akinél megtalálható ez a baktérium, kis sebesüléseket szerez a gyomorfalán. A

gyomorban keletkezett fekélyek háromnegyede, a vékonybélben kialakulók majdnem mindegyike Helicobacter pylori-fertőzés után jön létre. Ha antibiotikumokkal meg tudunk szabadulni ezektől a csíráktól, a gyomorproblémák is megszűnnek. Az antibiotikumok egyik alternatívája a brokkoli sűrített kivonata, a szulforafan lehetne. Ez az anyag képes blokkolni azt az enzimet, amellyel a Helicobacter baktérium semlegesíti a gyomorsavat. Ha szeretnénk kipróbálni az antibiotikum helyett, ügyeljünk a jó minőségre, és kérjük meg orvosunkat, hogy két hét elteltével ellenőrizze, tényleg eltűnt-e a baktérium. A bélgyulladás sohasem kellemes. A jelenség, ami lejátszódik, a rovarcsípésből ismerős: állandóan viszket, mire az ember végül elveszíti a türelmét, és véresre vakarja a saját bőrét, csak hogy végre abbamaradjon. Valami hasonló történik a gyomorsejtekben: krónikus gyulladás esetén a sejtek állandóan ingerlődnek, egészen addig, amíg leépítik saját magukat. Idősebb emberek esetében ez oda vezethet, hogy egyre kisebb lesz az étvágyuk. A gyomorban vannak olyan őssejtek, amelyek folyamatosan gondoskodnak az utánpótlásról, hogy a veszteséget gyorsan pótolni lehessen. Ha az utódtermelőket túlterheljük, több hibát vétenek, és így előfordulhat, hogy rákos sejtek jönnek létre. Ez csak első hallásra tűnik drámainak, mert ha a számokat nézzük, kiderül: a Helicobacter baktérium-hordozóknak csupán körülbelül az 1 százaléka betegszik meg gyomorrákban. Ha azonban felidézzük, hogy minden második ember magában hordozza a Helicobacter baktériumot, ez az 1 százalék átkozottul nagy számnak bizonyul. Annak az esélye, hogy Helicobacter baktérium nélkül gyomorrákot kapjunk, tizennegyede, mint ha rendelkezünk ezzel a baktériummal. A Helicobacter pylori és a gyulladások, fekélyek és a rák összefüggésének felfedezéséért Marshallt és Warrent 2005-ben Nobel-díjjal tüntették ki. A baktériumkoktéltól a győzteseknek járó ünnepi koktélig húsz évig tartott az út. Még több időre volt szükség ahhoz, hogy a Helicobacter baktériumot és a Parkinson-kórt kapcsolatba hozzák egymással. Noha az orvosok már a hetvenes években egyre gyakrabban állapítottak meg gyomorproblémákat Parkinson-kóros betegeiknél, akkoriban még nem volt világos előttük, hogy milyen módon függhetne össze a gyomor állapota a kézremegéssel. Csak akkor gyúlt némi fény az éjszakában, amikor Guam szigetén különböző népcsoportokat vizsgáltak meg. Guam bizonyos részein meglepően gyakori a Parkinson-kór-szerű tüneteket mutató emberek száma. Az érintetteknek remeg a kezük, gyengébb a mimikájuk, lassabban mozognak. Úgy találták, hogy a megbetegedési ráta ott a legmagasabb, ahol az emberek pálmapáfránymagokat esznek. Ezekben a magokban olyan

összetevők találhatók, amelyek mérgezik az idegsejteket. A Helicobacter pylori egy ezzel majdnem azonos anyagot termel. Ha egereknek baktériumkivonatot adunk – anélkül, hogy eleven baktériumokkal fertőznénk meg őket –, hasonló tüneteket mutatnak, mint a pálmapáfránymagokat evő guamiak. Ebben az esetben is érvényes: messze nem az összes Helicobacter baktérium termeli ezt a mérget, ha azonban termeli, azzal biztosan nem tesz jót. A Helicobacter baktérium észrevétlenül manipulálja a védvonalainkat, ingerelheti és elpusztíthatja a sejtjeinket, mérget állít elő, és ezzel az egész testünknek árt. Hogyan tudott a testünk évezredeken keresztül majdhogynem fegyvertelenül ellenállni ennek a sejtnek? Miért tűri el az immunrendszerünk ilyen hosszan és makacsul ezt a baktériumot? A Helicobacter baktérium jó A Helicobacter baktériummal és hatásaival foglalkozó egyik legnagyobb kísérlet során a következő megállapításokra jutottak: főként az apró fecskendővel rendelkező, veszélyesnek számító törzs nagyon is hasznosan működik együtt a testünkkel. A több mint 10 000 tesztalany bevonásával zajló, tizenkét évnél is tovább tartó megfigyelés során megállapították, hogy noha az ilyen Helicobactertípussal rendelkezőknél gyakrabban fordul elő gyomorrák, jelentősen kisebb viszont a tüdőrák vagy az agyvérzés veszélye. Méghozzá a többi tesztalanyhoz képest 50 százalékkal kisebb. Az a feltételezés, miszerint egy ilyen sokáig tolerált sejt nem lehet csak rossz, már ebben a vizsgálatban is felmerült. Egerekkel folytatott kísérletekkel kimutathatták volna, hogy a Helicobacter baktérium az egérgyermekkorban megbízható védelmet nyújt az asztma ellen. Ha antibiotikumot adunk be, eltűnik a védettség, és az egérgyerekek ismét asztmásak lehetnek. Ha felnőtt egereknek adjuk be a baktériumot, náluk is megjelenik a védettség, csak kevésbé erősen. Erre mondhatjuk azt, hogy az egerek nem emberek – ez a megfigyelés mindenesetre jól illeszkedik abba az általános trendbe, amit leginkább az ipari társadalmakban figyelhetünk meg: az olyan betegségek, mint az asztma, az allergiák, a diabétesz vagy a neurodermitisz előfordulása nő, míg ezzel egy időben a Helicobacter baktérium fertőzöttségi ráták csökkennek. Ez a megfigyelés a legkevésbé sem bizonyítja azt, hogy a Helicobacter baktérium az egyedül üdvözítő asztmamegakadályozó hősünk – azonban része lehet a védelemben. Ezért a következő tézist állíthatjuk fel: ez a baktérium befolyásolja immunrendszerünk működését. Lehorgonyozik a gyomrunkban, és gondoskodik

arról, hogy nagyon sok úgynevezett szabályozó (regulátoros) T-sejtet állítsunk elő. A regulátoros T-sejtek azok az immunsejtek, amelyek az agresszív night-clubhangulatban hirtelen odalépnek erősen ittas barátjukhoz, az immunrendszerhez, és kezüket a vállára téve azt mondják: „Mostantól én irányítok.” Vélhetően nem pont erről kapták a nevüket, de lényegében ez a szerepük.

Miközben az immunrendszer még dühösen kiabál: „Tűnés, te pollenizé a tüdőmből, te seggfej!”, és dagadt, vörös szemmel, csöpögő orral hadüzenetet küld, a regulátoros T-sejt csak ennyit mond: „Gyere, immunrendszer, ez most tényleg durva volt. A pollenizé még csak a virágzást várja, hogy szétszéledhessen. Ez csak véletlenül csöppent ide. Hiszen csak egy hülye pollen. Semmiféle virág nincs a közelben.” Minél több ilyen korrekt sejtünk van, annál nyugodtabb az immunrendszerünk. Ha egy egérben a Helicobacter baktérium miatt különösen sok regulátoros T-sejt termelődik, akkor egy másik egér asztmáján már azzal is segíteni tudunk, ha ezeket a sejteket átadjuk neki. Egészen biztosan egyszerűbb ez az eljárás, mint az apró asztmaspray használatára megtanítani az egereket. Az ekcéma is jó harmadával ritkábban jelenik meg azoknál az embereknél, akikben jelen van a Helicobacter pylori. A gyulladásos bélbetegségek, az autoimmun betegségek vagy a krónikus gyulladások azért válhattak korunkban ilyen elterjedtté, mert óvatlanul kiirtottuk azt, ami évezredeken át megvédett tőlük. A Helicobacter baktérium jó is, rossz is

A Helicobacter baktériumok több képességgel is rendelkeznek. Nem tudjuk egyszerűen eldönteni róluk, hogy jók vagy rosszak-e. Ez mindig attól függ, hogy éppen mit csinál bennünk. Veszélyes mérgeket állít elő, vagy óvón együttműködik a testünkkel? Hogyan reagálunk rá? Folyamatosan irritálja a sejtjeinket, vagy annyi gyomornyálkát állítunk elő, amennyi nekünk is, a baktériumnak is elég? Közrejátszanak-e olyan, a gyomornyálkahártyát izgató dolgok, mint a fájdalomcsillapítók, a dohányzás, az alkohol, a kávé vagy a tartós stressz? És vajon nem azért váltanak-e ki ezek a szerek gyomorpanaszokat, mert a kis háziállatunk nem kedveli őket? Az Egészségügyi Világszervezet a gyomorproblémákkal küzdőknek azt ajánlja, hogy a potenciális károkozókat irtsuk ki. Ha a családban előfordult gyomorrák, egyes limfómák vagy Parkinson-kór, tanácsos eltakarítani a Helicobacter baktériumokat. Thor Heyerdahl 2003-ban halt meg, 88 évesen, Olaszországban. Ha csak pár évvel tovább él, megérhette volna, hogy a Helicobacter baktérium törzsek kutatása megerősíti a Polinézia benépesítéséről felállított elméletét: két ázsiai Helicobactertörzs két hullámban hódította meg az Újvilágot – méghozzá valóban a délkeletázsiai útvonalon. A Dél-Amerikát illető tézise mindenesetre még nem bizonyított. De ki tudja, milyen baktériumokat ismerünk még meg, amíg Thor Heyerdahl elmélete a mikrobiológiai vitorlázó-útvonalakról bizonyítást nyer? Toxoplazma – a félelmet nem ismerő macskautasok

Egy 32 éves nő megvágta az ereit a csuklója belső oldalán egy borotvapengével, amit a diszkontban vásárolt. Ez az inger serkentően hatott rá. Egy ötvenes éveiben járó versenyautó-rajongó teljes gázzal nekihajtott egy fának. Meghalt. Egy patkány fekszik a konyhában, közvetlenül a macska etetőtálja mellett, fenséges ételnek tettetve magát. Mi a közös ebben a három esetben? Nem hallgattak azokra a belső jelzéseikre, amelyek a nagy sejtszövetségünk érdekében tulajdonképpen csak a legjobbat akarják nekünk. Ebben a három esetben más érdekek is jelen voltak, nem csupán tulajdon testüké, és ezek valamikor egy macska beleiből juthattak el hozzájuk. A Toxoplasma gondii a macskák beleiben lakik. Ez az apró élőlény csupán egyetlen sejt, de már az állatok közé sorolják. A baktériumokkal összehasonlítva

feltűnik, hogy az örökítőanyaguk sokkal bonyolultabban épül fel, mint azoké – eukarióta mikroba. Ezenkívül a sejtfaluk is eltér, és az életük is sokkal izgalmasabb. A toxoplazma a macskák belében szaporodik. A macska a „házigazdájuk”, minden más állatot, amit a toxoplazma „taxinak” használ, amíg elér a következő macskáig, „köztes gazdának” nevezünk. A macskák életük során csak egy alkalommal kaphatnak toxoplazmát, és csak ez alatt az idő alatt veszélyesek ránk is. Az öregebb macskák valószínűleg már túlestek a toxoplazma-fertőzésen, így teljesen ártalmatlanok ebből a szempontból. A friss fertőzés idején a toxoplazma a macska ürülékében nagyjából két nap alatt érik be, és válik startra késszé a következő macskára. Ha épp egy sem jár arra, csak az ürüléket lelkiismeretesen ellapátoló macskatulaj emlős, az aprócska ősállatok őt fogják szállítóeszköznek használni. Az ürülékből származó állatkák akár öt évig is várhatnak új gazdájukra. És nem okvetlenül kell a macskatulajdonosokkal összeakadniuk – macskák és más állatok grasszálhatnak a kertben, a mezőn, sőt a kis toxoplazma-állatkák olykor el is pusztulhatnak. A toxoplazma-fertőzés egyik fő forrása a nyers étel. Annak a valószínűsége, hogy elkapjuk, százalékát tekintve nagyjából megegyezik az életkorunkkal. A Földön körülbelül minden harmadik ember megfertőződik. A Toxoplasma gondii a paraziták közé tartozik, mert nemcsak úgy eléldegél valahol a földön, a vizeket és növényeket megcsapolva, hanem megvan a saját élete. Mi, emberek, parazitának nevezzük, mert nem kapunk tőle cserébe semmit. Legalábbis semmi pozitívat, amiért szállást adtunk neki. Épp ellenkezőleg: részben megkárosíthat bennünket, amennyiben egyfajta „ember-környezetszennyezést” okoz. Az egészséges, felnőtt emberekre nincsen különösebben hatással. Néhányan náthaszerű tüneteket észlelhetnek magukon, a legtöbben azonban még ezt sem. A toxoplazma az akut fertőzés után visszahúzódik a szöveteinkben lévő kis apartmanokba, és egyfajta téli álomba merül. Hátralévő életünkben mindvégig elkísér, de igazán nyugodt albérlő. Ha egyszer már átestünk ezen a folyamaton, többé nem fertőződhetünk meg. Mondhatjuk úgy is, már ki vagyunk adva. A friss fertőzés a várandós nőknél okozhat drámai szövődményeket. A paraziták a keringéssel eljuthatnak a magzathoz. Az immunrendszer még nem ismeri, ezért nem tudja elég gyorsan elkapni őket. Ennek nem kell feltétlenül mindig így lennie, de ha megtörténik, komoly károsodásokhoz, akár vetéléshez is vezethet. Ha időben felfedezik a fertőzést, gyógyszerrel kezelhető. Mivel azonban csak nagyon kevesen vesznek belőle észre bármit is, erre nem nagy az esély. Főleg hogy a toxoplazmaszűrés nem tartozik a terhességi kivizsgálások általános protokolljához.

Ha a nőgyógyásza az első kivizsgálásnál olyan furákat kérdez, mint hogy: „Van macskája?”, ne bosszankodjon a vélt bizalmaskodás miatt, hanem örüljön neki, hogy tájékozott szakembert tudhat maga mellett. A toxoplazma az oka annak, hogy a macskaalmot naponta kell cserélni, ha várandós nő van a közelben (de nem a kismamának!), hogy miért tabu a nyers hús, és miért jó, ha megmossuk a zöldséget és a gyümölcsöt. Más toxoplazmás ember nem tud bennünket megfertőzni. Csak az éppen megfertőződött macska ürülékéből származó friss újoncok vannak ebben a helyzetben. Mindenesetre, ahogy már mondtuk, sokáig megélnek – a macskatulajdonos kezén is. A jó öreg kézmosás ebben az esetben is aranyat ér. Eddig rendben lennénk. Mindent egybevetve a toxoplazma irreleváns vagy kellemetlen kis kópénak tűnik, ha éppen nem terhes az ember. Évekig nem is figyeltek rá különösebben – amíg Joanne Webster félelemérzet nélküli patkányai mindent meg nem változtattak. Joanne Webster a kilencvenes években az Oxfordi Egyetemen végzett kutatásokat. Egy egyszerű, de zseniális kísérletet hajtott végre: négy dobozkát tett egy kis ketrecbe. Mindegyik dobozkának az egyik sarkában volt egy edény, amely egy bizonyos folyadékot tartalmazott: patkányvizeletet, vizet, nyúlvizeletet vagy macskavizeletet. Lehet, hogy a patkányok még életükben nem láttak macskát, a macska vizeletét általában mégis elkerülik. Egy biológiai program azt súgja nekik: „Ha olyan valami pisilt ide, ami meg akar enni téged, akkor nem mész oda.” Patkányok között ismert még a következő mondás is: „Ha valaki egy fura ketrecbe rak, amiben vizeletes dobozok vannak, légy szkeptikus.” Normális esetben az összes patkány egyformán viselkedik: gyorsan kikémlelik a különös környezetet, és visszahúzódnak egy olyan doboz mellé, amelyikben veszélytelen vizelet van. Webster kísérletében azonban akadtak kivételek: olyan patkányok, akik ettől teljesen eltérően viselkedtek. Kalandvágyóan fedezték fel az egész ketrecet, azonban velükszületett ösztöneikkel szöges ellentétben odaszaladtak a macskavizeletes dobozhoz, és örömmel elidőztek a közelében. Hosszabb megfigyelési idő után Webster még azt is meg tudta állapítani, hogy ezt a dobozt előnyben részesítik a többivel szemben. Semmi sem érdekelte őket jobban a felkevert macskapisinél. Egy szag, ami halálos veszélyként volt elmentve, hirtelen vonzónak és érdekesnek találtatott. Az állatok saját pusztulásuk gátlástalan rajongóivá váltak. Webster csak egyetlen különbséget tudott kimutatni náluk a normális patkányokhoz képest: a feltűnően viselkedő egyedek toxoplazmával fertőzöttek voltak. Elképesztően ügyes trükk a paraziták részéről. Rávették a patkányokat arra, hogy

odafussanak elsődleges gazdáikhoz, gyakorlatilag egyenesen a szájukba. A kísérlet akkora figyelmet keltett a tudósok között, hogy néhány laborban szerte a világon megismételték. Tudni akarták, hogy mindent helyesen használtak-e, és hogy a saját laborukban lévő patkányok is hasonló viselkedést mutatnak-e a fertőzés után. Megcsinálták ők is, a kísérlet eredményei azóta bizonyítottnak számítanak. Azt is kimutatták, hogy kizárólag a macskáktól való félelem szűnt meg – a kutyavizelet továbbra is erősen taszította a patkányokat. Az eredmények heves vitákat váltottak ki: hogyan befolyásolhatják ezek az apró paraziták a kisemlősök viselkedését ilyen drasztikus mértékben? Meghalni vagy nem meghalni – súlyos kérdés, amelyet egy modern szervezetnek, jó esetben egy paraziták nélküli döntőbizottság segítségével kellene megválaszolnia. Vagy nem? A kisemlősöktől a nagyokig (az emberig) nem volt hosszú az út. Közöttünk is vannak szép számmal olyanok, akik helytelen reflexeik, reakcióik vagy a félelem hiánya miatt rossz helyzetekbe kerülnek, és elveszítik a „macskatáplálékösztöneiket”. Kiindulásképpen vért vettek közlekedési balesetekben részt vevő emberektől. Tudni akarták, hogy a balul elsült utcai manőverekbe keveredettek között több-e a toxoplazma-fertőzött, mint a társadalom balesetmentes részében. A válasz pedig így hangzik: igen. Annak a valószínűsége, hogy balesetet szenvedünk vagy okozunk, magasabb, ha toxoplazma-hordozók vagyunk – mindenekelőtt akkor, ha a fertőzés éppen aktív, és nem észrevétlenül szundikál. Nemcsak három kicsike kísérlet, hanem egy nagyobb léptékű vizsgálat is megerősítette ezt az eredményt. A legnagyobb vizsgálatban 3890 cseh embertől vettek vért, és ezt toxoplazmára tesztelték. A következő években a vizsgált emberek minden közlekedési balesetét kiértékelték. A legfőbb rizikófaktornak az erős toxoplazma-fertőzés bizonyult egy meghatározott vércsoporttal párosulva (Rhnegatív). A vércsoportok valóban szerepet játszhatnak a paraziták fertőzésében. Egyes csoportok jobban védenek a fertőzés hatásaitól, mint mások. De hogy jön ide a nő a borotvapengével? Hogyhogy nem rémítette meg a saját vérének látványa? Miért nem fáj neki a bőr, a szövetek és az idegek átvágása, miért hat rá frissítően? Hogyan válhat a fájdalom az unalmas mindennapok egytálételeinek chilijévé? Különböző válaszok lehetnek – a toxoplazma közülük az egyik. Ha fertőzöttekké válunk, immunrendszerünk aktivál egy enzimet (IDO), hogy megvédjen bennünket a parazitától. Az enzim lebont egy olyan anyagot, amelyet a betolakodók szívesen esznek, és inaktívabb alvási fázisba kényszeríti őket. Sajnos ez az anyag a szerotonin előállításában is szerepet játszik. (Emlékszünk: a szerotoninhiány

depresszióhoz vagy szorongásos zavarokhoz vezethet.) Ha az agyban nincs elég a szerotoninból, mert az IDO eltakarítja a paraziták orra elől, a hangulatunk rosszabbá válhat. Ráadásul az eltüntetett szerotonin összetevői az agy bizonyos receptoraihoz kapcsolódva ott például közönyt okozhatnak. Ugyanazok a receptorok ezek, amelyeket a fájdalomcsillapítók megcéloznak – az eredmény: egykedvű szedáltság. Ha ki akarunk kerülni ebből az állapotból, és ismét érezni akarunk valamit, előfordulhat, hogy erősebb hatásokra lesz szükségünk. Testünk okos. Mérlegeli a várható hasznot és a kockázatokat: ha az agyban lévő parazitát kell leküzdeni, rosszabb lesz a kedvünk. Az IDO aktiválása többnyire ilyen kompromisszum. A test olykor arra használja ezt az enzimet, hogy a saját sejtjei elől elvegye a táplálékot. Terhesség alatt az IDO is nagyobb aktivitást mutat – de csak közvetlenül ott, ahol kapcsolatban vagyunk a gyerekkel. Ott elveszik az ételt az immunsejtek elől. Ez kicsit legyengíti őket – így finomabban bánnak a félig idegen kisemberrel. Elegendő-e az IDO által okozott motiválatlanság ahhoz, hogy öngyilkosságot kövessünk el? Másképp kérdezve: mi kell ahhoz, hogy az ember öngyilkosságot fontolgasson? Hol kell a parazitának hatnia, hogy az önkárosítástól való természetes félelmünket ki tudja iktatni? A félelem az agynak azon a részén keletkezik, amelyet amygdalának nevezünk. Néhány idegrost a szemtől közvetlenül az amygdalához fut be. Így tudunk azonnal félelmet érezni, ha megpillantunk egy pókot. Még akkor is, ha egy tarkósérülés miatt az agyi látásközpont károsul, és emiatt megvakulunk. Nem „látjuk” többé a pókot, de még „érezzük”. Az amygdala ilyen lényeges szerepet játszik a félelem kialakulásában. Ha megsérül, az ember többé nem képes félelmet érezni. Ha megvizsgáljuk a toxoplazma köztes hordozóit, megállapíthatjuk, hogy ezek az apróságok a hálószobájukat többnyire az izmokban és az agyban rendezik be. Az agyban – növekvő gyakoriságban – pontosan három helyen találhatjuk meg őket: az amygdalában, a szaglóközpontban és a közvetlenül a homlok mögött lévő agyi területeken. Az amygdala, mint már említettük, a félelem észleléséért felel, a szaglóközpont gondoskodhatott a patkányoknál is a macskavizelet kedveléséről. A harmadik agyi terület kissé bonyolultabb. Az agynak ez a része minden pillanatban lehetőségeket teremt. Ha a bedrótozott tesztalanynak hittel, személyiséggel vagy morállal kapcsolatos kérdéseket teszünk fel, vagy erős kognitív megterhelésnek tesszük ki őt, ebben a régióban az agyszkennerrel fokozott aktivitást figyelhetünk meg. Az agykutatás egyik elmélete úgy hangzik, hogy itt minden pillanatban tervek kovácsolódnak. „Hihetnék a

vallásban, amit a szüleim is követnek. Elkezdhetném a konferencián az előttem lévő asztalt nyalogatni. Olvashatnék egy könyvet, és teát kortyolgathatnék közben. Adhatnék vicces ruhát erre a kutyára. Énekelhetnék egy dalt a kamera előtt. Mehetnék 150 km/órával is. Választhatom a borotvát.” Lehetőségek százai minden másodpercben – amelyik nyer közülük, azt fogjuk megvalósítani. Elkötelezett parazitaként nagyon is van értelme itt megtelepedni. Ezen a helyen ugyanis még az is lehetséges, hogy támogassuk az önpusztító tendenciákat – így ezek az impulzusok kevésbé lesznek gátolva a cselekvés kiválasztásakor. A kutatás nem lett volna „kutatás”, ha Joanne Webster szép kísérletét nem ismételték volna meg embereken. Ezúttal olyan embereken, akiknek különböző állati vizeletmintákat kellett szagolniuk. A toxoplazmával fertőzött férfiak és nők másképp ítélték meg a macskapisit, mint a parazitától mentes résztvevők. A férfiak egyértelműen jobban kedvelték, a nők kevésbé. A szaglás az egyik legalapvetőbb érzékelésünk. Eltérően az ízleléstől, a hallástól vagy a látástól, a szaglás benyomásait nem kontrolláljuk a tudathoz vezető útjuk során. Érdekes módon az összes érzéki benyomással tudunk álmodni, kivéve a szaglást. Az álmok mindig szagtalanok. Azt, hogy a szagok érzelmeket tudnak kelteni, a toxoplazmán kívül a szarvasgomba-kereső disznók is jól tudják. A szarvasgombának ugyanis pont olyan szaga van, mint egy felettébb felajzott szarvasgomba-kereső kan disznónak – és ha a föld alá rejtőzött is, a kocák addig túrnak szenvedélyesen… amíg a kiábrándítóan aszexuális gombát elő nem kerítik gazdájuk vagy gazdasszonyuk számára. Azt hiszem, a szarvasgomba magas ára nem is tűnik olyan indokolatlannak, ha meggondoljuk, mennyire frusztráló lehet ez a keresés a kocának. Tény: a szagok vonzódáshoz vezethetnek. Néhány boltban is kihasználják ezt a hatást. A módszert a szakzsargonban „szagmarketingnek” nevezik. Az egyik amerikai ruhamárka egyenesen nemi hormonokat vet be. Frankfurtban rendszeresen tinisorokat láthatunk a félhomályos és vonzó szagot árasztó üzletek előtt. Ha a bevásárlóutca közelebb lenne a szabadon kóborló disznók területéhez, szórakoztató jeleneteknek lehetnénk tanúi. Ha tehát egy élőlény képes megváltoztatni a szagérzékelésünket, nem történhet-e meg ugyanez más érzéki benyomásainkkal is? Létezik egy betegség, amelynek a fő ismertetőjegyei a tévesen létrejövő érzéki benyomások: ez a skizofrénia. Az érintettek például úgy érzik, hogy hangyák másznak fölfelé a hátukon, holott közel-távol sehol nem látni mászó állatokat. Hangokat hallanak, követik a parancsaikat, ennek köszönhetően rendkívül motiválatlanok is lehetnek. Az átlagos népesség fél-egy százaléka skizofrén.

A legtöbb, valahogyan ható orvosság azt célozza, hogy egy bizonyos jelzőanyagot, amelyből túl sok található, lebontson az agyban: a dopamint. A toxoplazmának olyan génjei vannak, amelyek beleszólnak az agy dopamintermelésébe. Nem minden skizofrén parazitahordozó – tehát nem ez lehet az egyetlen kiváltó ok –, de az érintettek között kétszer annyi a toxoplazmagazda, mint a nem skizofrén kontrollcsoportban. A Toxoplasma gondii tehát elméletileg befolyásolhatja a félelem–, szag– és viselkedéscentrumot az agyban. A balesetek, öngyilkossági kísérletek vagy a skizofrénia magasabb valószínűsége amellett szól, hogy a fertőzés nem mindegyikünknél zajlik le nyomtalanul. Időbe telik, amíg ezeknek a felfedezéseknek következményei lesznek a mindennapi orvoslásban. A feltételezéseket jobban alá kell támasztani, és jobban utána kell járni a terápia lehetőségeinek. A tudományos biztonság okozta időhúzás életekbe kerülhet – az antibiotikumok csak néhány évtizeddel tényleges felfedezésük után kerültek a gyógyszertárakba. De életet is menthet – a Contergant vagy az azbesztet például hosszabban is tesztelhették volna, mielőtt engedélyezték volna a használatukat. A toxoplazma erősebben képes befolyásolni minket, mint ahogy azt még néhány évvel ezelőtt is gondoltuk. És ezzel egy új korszak vette kezdetét. Egy korszak, amelyben egy darab idétlen macskaürülék megmutathatja, mi minden hat az életünkre. Olyan időszak, amelyben lassan felfogjuk, hogyan kapcsolódunk az ételünkhöz, az állatainkhoz és ahhoz a kis világhoz, amelyik bennünk él. Szörnyű? Kissé talán igen. De nem izgalmas is egyben, ahogyan lépésről lépésre leleplezzük a folyamatokat, amelyeket eddig csak sorsként tudtunk magunkra venni? Így két kézzel meg tudjuk ragadni az élet veszélyeit. Néha elég, ha lapátot használunk az ürülékhez, jól átsütjük a húst, és alaposan megmossuk a zöldséget és a gyümölcsöt. Bélférgek

Vannak kis fehér férgek, amelyek a beleinkben szeretnének lakni. Viselkedésüket évszázadokon át hozzánk igazították. Minden második ember életében legalább egyszer vendégül látta már őket. Néhányan észre sem veszik, másoknál idegesítő vesződségnek számít, amiről nem szoktunk beszélni. Ha a megfelelő pillanatban nézünk oda, láthatjuk, ahogyan kiintegetnek a végbélnyílásunkból. Egy-másfél centi hosszúak, fehérek, egy részüknek hegyes a vége. Kicsit a repülőgép kondenzcsíkjaira emlékeztetnek az égen, azzal a különbséggel, hogy nem lesznek mindig egyre hosszabbak. Mindenki beszerezheti a bélférgeket, akinek van szája és

van legalább egy ujja. Az ujjatlanok és szájatlanok végre előnyt élveznek valamiben. Kezdjük a kukacos történet felgöngyölítését hátulról. A „terhes” féregasszony biztos jövőt szeretne nyújtani gyermekei szánára. És ez egyáltalán nem könnyű feladat. A féregpetét le kell nyelnie egy embernek, utána ki kell kelnie a vékonybélben, hogy a vastagbélbe már felnőtt féregként érkezzen meg. A kifejlett féreghölgy azonban az alsó bélterületeken van éppen – az emésztés iránya ellene dolgozik –, és azon gondolkodik, hogyan juthatna vissza a szájba. Ekkor vélhetően az egyetlen intelligenciájához nyúl, ami a hozzá hasonló lényekkel együtt van neki: az alkalmazkodás intelligenciájához. Hogy ezek után „seggnyalónak” nevezhetjüke, erről inkább nem vitatkozom. A bélféreg hölgy tudja, mikor vagyunk nyugalomban, mikor fekszünk vízszintesen, és mikor nincs semmi kedvünk ahhoz, hogy még egyszer felkeljünk. És pont ekkor tör előre a végbélnyílásunkhoz. Lerakja a petéit a sok apró redő közé, és addig mocorog, amíg viszketni nem kezdünk. Ekkor gyorsan visszahúzódik a bélbe, mert tapasztalatból tudja: most jön a kéz, és elvégzi a dolgát. Hátrébb csúszik fedezékében, közvetlenül a viszketőrohamok idegszálaihoz. Az idegpályák, amelyek továbbadták a viszketési ingert, jelentik: „Kérjük, vakarózz!” Mi teljesítjük a követelésüket, és gondoskodunk arról, hogy a bélféreg utódai expresszgyorsasággal a száj környékére kerüljenek. Mikor áll legkevésbé a szándékunkban, hogy fenékvakarás után kezet mossunk? Amikor nem veszünk észre az egészből semmit, mert alszunk, vagy túl fáradtak vagyunk ahhoz, hogy még egyszer felkeljünk. Vagyis éppen a bélféreg peterakó idejében. Az ugye világos, hogy a következő „ujjal a csokitortában” álom jelentése micsoda? A peték úton vannak hazafelé. Aki most pfujolni kezdene, gondoljon arra, hogy a tyúkpetéket is le szoktuk nyelni. Csak azok nagyobbak, és általában megfőzzük őket előtte. Elítéljük azokat az élőlényeket, akik a beleinkbe költöznek, és ott családalapításon törik a fejüket. Nem is nagyon merünk róluk másokkal beszélni. Mint az erőtlen házigazdák: nem merik felemelni a hangjukat, ezért minden szembejövő idegent kérdés nélkül vendégül látnak. A bélférgekkel kicsit más a helyzet: ők azok a vendégek, akik reggeli tornával ébresztenek, ami miatt a háziúr elszalasztja az immunrendszerét stimuláló masszázst. És szinte semmit sem esznek el előlünk. Nem jó, ha mindig velünk vannak – de egyszer az életben kibírható. Tudósok feltételezik, hogy a „gyerekek bélféregfertőzései” későbbi életükben védelmet nyújtanak az erős asztma vagy a cukorbetegség ellen. Ennyiben: „Isten hozta önöket, bélféreg úr és asszonyság.” De ne vigyük túlzásba a vendégszeretetet! Mert három

olyan dolog történhet a kontrollálatlan féregfertőzésnél, ami kevéssé szórakoztató: 1. Ha nem alszunk jól éjszaka, napközben dekoncentráltak, idegesek vagy érzékenyebbek vagyunk, mint általában. 2. Amit a férgek nem szeretnek – és mi sem –, az az, amikor eltévednek. Ha a férgek nem maradnak ott, ahová tartoznak, távozniuk kell. Ki akar magának egy rosszul tájékozódó bélférget? 3. Az érzékeny belek vagy az extrém sportokat űző férgek irritációt idéznek elő. Erre többféleképpen reagálhatunk: nulla vécézés, gyakori vécézés, hasfájás, fejfájás, rosszullét vagy egyik sem. Ha a férgek házigazdája bármelyiket is észleli a felsoroltak közül, irány az orvos! Itt a ragasztószalag olyan alkalmazását fogjuk tapasztalni, ami nem szerepel a használati utasításban. Az orvos kedvességétől függően a következőket halljuk majd: „Farpofákat szétnyitni, cellux föl az anusba, aztán kihúzni. Hozza be, és adja át Jankának a rendelőben. Viszlát.” A féreg petéi is csak kerek golyócskák, amelyek jól megtapadnak a celluxon. Ha lenne egy hatalmas mágnesünk, amelyik húsvétkor összegyűjti a kertben eldugott tojásokat, rengeteg időt megspórolnánk vele. Mivel a féregpeték sokkal kisebbek a húsvéti tojásnál, van értelme lerövidíteni a keresést. Fontos, hogy az akcióra reggel kerüljön sor – a peték többségét ilyenkor rakják le. Nem jó, ha a komplett bélféregkertet lemossuk, vagy tisztára söpörjük a tojáskeresgélés előtt. Vagyis az első, ami ezt a részt reggel megérinti, a cellux legyen. Mikroszkóp alatt az orvos ovális petéket fog majd látni. Aszerint, hogy már lárvává érettek-e, csík látható a közepükön. Ilyenkor orvosságot írnak fel, és a gyógyszerésznő segít a zavaró vendégek kitessékelésében. A tipikus gyógyszerhatóanyag olyan hátsó gondolatra épül, amit mindannyian ismerünk az oviból: a féreg bántja a belemet, én visszabántom a férget. A gyógyszer a szánktól a végbelünkig halad, és eközben találkozik hűtlenné vált házfoglalóinkkal. Nekik szintén van szájuk és végbelük, a gyógyszer tehát még egyszer megteszi az utat: szájtól végbélig. A féregbélben a gyógyszer sokkal kártékonyabb, mint a miénkben. Drasztikus diétára kényszeríti a férgeket, így azok nem jutnak több cukorhoz. A férgeknek azonban szükségük van a cukorra az életben maradásukhoz, vagyis ez a diéta alighanem az utolsónak bizonyul. Kicsit olyan, mintha a kellemetlen, hosszan nálunk időző vendégeknek többé nem szolgálnánk föl ételt. A bélféregpeték sokáig fertőzőképesek. Ha az embernek férgei vannak, és nem képes a kezét távol tartani a szájától, legalább arra törekedjen, hogy a peték számát

olyan alacsonyan tartsa, amennyire csak lehetséges. A lepedőt és az alsóneműt naponta cserélni kell, és legalább 60 fokon ki kell mosni; mindig alaposan kezet kell mosni, az erős viszketést pedig inkább kenőccsel, mint az ujjainkkal csillapítsuk. Anyám arra esküszik, hogy a férgeket el lehet tüntetni napi egy fokhagymagerezd lenyelésével. Erre vonatkozó kísérletekkel nem találkoztam, de ilyenek a kabáthúzós hőmérsékletre sincsenek, márpedig abban anyámnak mindig igaza van. Ha nem klappol minden, ne habozzunk másodszor is tiszteletünket tenni az orvosnál – és örüljünk annak, hogy ilyen népszerű beleink vannak. A TISZTASÁGRÓL ÉS A JÓ BAKTÉRIUMOKRÓL Meg akarjuk óvni magunkat a rossztól. Senki sem szeretne önszántából szalmonellát vagy közönséges Helicobacter baktériumot összeszedni. Még ha nem is ismerjük mindet, már most sem akarunk hizlaló baktériumokat, diabéteszokozókat vagy szomorúvá tevő mikrobákat. Legfontosabb védelmünk a tisztaság. Óvatosak vagyunk a nyers étellel, nem csókolunk meg minden idegent, akivel találkozunk, hevesen mossuk le a kórokozókat. De a tisztaság nem mindig az, amit mi annak tartunk. A bél tisztaságát valahogy úgy kell elképzelnünk, mint az erdő tisztaságát. Még a legambiciózusabb takarító sem itt tesztelné a felmosórongyát. Az erdő akkor tiszta, ha a hasznos növények egyensúlya uralkodik benne. Ehhez hozzá tudunk járulni: új növényeket tudunk elültetni, és izgulhatunk, vajon megfelelően növekednek-e. Kikereshetjük értékes kedvenceinket, és gondozásba vehetjük őket, hogy szaporodjanak és nagyobbak legyenek. Csúnya kártevők is akadnak. Ilyenkor gondosan mérlegelni kell. Ha a helyzet tarthatatlan, be kell vetni a kemikáliákat. A növényvédő szerek kész csodák a kártevőkkel szemben – de nem kellene őket úgy használnunk, mint a dezodort. Az okos tisztaság a mindennapjainknál kezdődik – mire kell valóban figyelnünk, és mi számít túlzott higiéniának? Testünkben három eszközzel gondoskodhatunk a tisztaságról: az antibiotikumokkal az akut kórokozókat tudjuk távol tartani, az olyan termékek, mint a pre– és probiotikumok, a jókat támogatják. Pro biosz annyit tesz: ’az életnek’. A probiotikumok élő baktériumok, amelyeket megeszünk, és amelyek egészségesebbé tehetnek. Pre biosz lefordítva azt jelenti: ’élet előtti’ – a prebiotikumok olyan élelmiszerek, amelyek a vékonybélbe jutva táplálják ott a jó baktériumokat, így inkább azok növekednek, mint a rosszak. Anti biosz azt jelenti: ’az élet ellen’. Az antibiotikumok megölik a baktériumokat, így meg tudnak menteni bennünket, ha rossz baktériumokat kaptunk be.

Tisztaság a mindennapokban

A tisztaság csodálatos, főleg azért, mert nagyrészt a fejben található. A mentolos bonbon frissnek hat, a lemosott ablak világos, zuhanyzás után belefeküdni a frissen húzott ágyneműbe mennyei. Szívesen illatozunk a tisztaságtól. Előszeretettel érintünk meg fényesre polírozott felületeket. Megnyugszunk a gondolattól, hogy védettek vagyunk a láthatatlan kórokozók világától, ha fertőtlenítőszert használunk. Százharminc évvel ezelőtt Európában fedezték fel, hogy a baktériumok tuberkulózist okozhatnak. Ez volt az első alkalom, hogy a nyilvánosság tudomást szerzett a baktériumokról – méghozzá mint rossz, veszélyes és mindenekelőtt láthatatlan lényekről. Nem sokkal ezután Európa-szerte új szabályokat vezettek be: a betegeket elkülönítették, hogy ne tudják továbbadni a kórokozókat; az iskolákban köpködési tilalmat vezettek be; elítélték a szoros érintkezést; érvénybe lépett a „törülközők kommunizmusának” kerülése. A csókokat az „erotikus okokból elkerülhetetlenekre” korlátozták. Noha ezek a tilalmak viccesnek tűnnek, mélyen a társadalmi rendünkben gyökereznek: a köpködés azóta cikinek számít, a törülközőjét vagy a fogkeféjét az ember nem osztja meg csak úgy bárkivel, és a fizikai érintkezés terén más kultúráknál távolságtartóbbak vagyunk. Finom dolognak tűnik csupán annyival kikerülni egy halálos betegséget, hogy többé nem köpünk a padlóra. Ez olyan szabály, amely azóta az agyunkba égett. Az emberek megvetik azt, aki nem tartja be, és ezzel másokat veszélybe sodor. Erre megtanították a gyerekeket is, és a köpködés elítélendő cselekedet lett. Ügyelni a tisztaságra elismerést váltott ki, az emberek azon fáradoztak, hogy rendet teremtsenek az élet zűrzavarában. A Henkel cég ezt így fogalmazta meg: „A kosz rossz helyen lévő anyag.” Míg a testápolásra szolgáló nagy fürdők addig csak a gazdagok számára voltak fenntartva, a német bőrgyógyászok a 20. század elején követelni kezdték: „Minden német ember fürödjön hetente!” Akkoriban a nagy cégek egészségkampányokat folytattak, a munkásaiknak fürdőket építettek, ingyen adták nekik a szappant és a törülközőt. Csak az 1950-es években kezdett lassan általánossá válni a heti egyszeri fürdés. Egy átlagos család szombatonként fürdött le – ugyanabban a vízben –, bizonyos családokban a keményen dolgozó apa joga volt elsőként megfürödni. Korábban a tisztaság a kellemetlen szagok vagy a látható foltok eltüntetését jelentette, idővel a tisztaság képzete egyre elvontabbá vált. A heti egyszeri családi fürdőzést ma már egyszerűen elképzelni sem tudnánk. Manapság fertőtlenítőszereket vásárolunk, hogy olyasmit tüntessünk el, ami nem is látható. Minden ugyanúgy néz ki előtte, mint utána – mégis megéri nekünk, hogy pénzt

adjunk ki érte. Az újságok és a híradások veszélyes influenzavírusokról, multirezisztens sejtekről vagy EHEC-botrányokról mesélnek nekünk. Láthatatlan veszélyek ezek, amelyektől meg akarjuk védeni magunkat. Az egyikünk EHEC-járvány idején kevesebb salátát eszik, a másikunk „teljestest-fertőtlenítő tusfürdőt” keres a Googleon. Az emberek különbözően reagálnak a félelemre. Elítélni ezt túlságosan is egyszerű volna – inkább meg kellene értenünk, honnan jönnek ezek a félelmek. A félelemből fakadó higiénia lényege, hogy mindent kitisztítsunk vagy kiirtsunk. Nem is tudjuk pontosan, micsoda az, mi mindenesetre a legrosszabbra gondolunk. Szó szerint mindent kitakarítunk: a rosszat is, a jót is. A tisztaságnak ez a formája nem lehet jó. Minél magasabb egy adott ország higiéniaszintje, annál több allergiás és autoimmun megbetegedés fordul elő ott. Minél sterilebb egy háztartás, annál inkább szenvednek a lakói az allergiától és egyéb autoimmun betegségektől. Harminc évvel ezelőtt nagyjából minden tizedik embernek volt allergiája – ma minden harmadiknak van. A fertőzések száma ugyanakkor egyáltalán nem csökkent. Az ésszerű higiénia másképp fest – a világ baktériumainak kutatása új értelmet kölcsönzött a tisztaságnak. Most már nem csupán a veszélyes dolgok kiirtásáról szól. A világon élő baktériumok több mint 95 százaléka semmilyen káros hatással sincs ránk. Sokan közülük rengeteget segítenek nekünk. A fertőtlenítésnek semmi keresnivalója egy normális háztartásban – kivéve ha valaki megbetegszik, vagy a kutya a szoba közepére kakált. Ha még beteg is az a kutya, amelyik a padlóra piszkított, a kreativitásnak semmi sem szab határt: béltisztító, fertőtlenítőszerelárasztás, lángszóró… minden, ami jókedvre derít. Ha a padló csak cipőnyomokkal van tele, többnyire elegendő a víz pár cseppnyi tisztítószerrel. A kettő együtt máris 90 százalékkal csökkenti a padlón lévő baktériumok számát. A normális padlónépességnek így lehetősége van arra, hogy ismét visszatérjen – a rosszakból pedig egyszerűen túl kevés marad életben. A takarításnak arról kellene szólnia, hogy kevesebb baktériumunk legyen – nem arról, hogy egyáltalán ne legyen. Még a rossz baktériumok is tehetnek jót nekünk, amennyiben megedzik az ellenálló képességünket. Néhány ezer szalmonella a mosogatóban az immunrendszerünknek olyan, mint a városnézés: csak akkor veszélyesek, ha túl sok van belőlük. És a baktériumokból akkor lesz túl sok, ha tökéletes környezetet találnak hozzá: védett helyet, nedves meleget, alkalmanként finom ételt. Sakkban tartásukra négy értelmes háztartási technika létezik: a hígítás, a hőmérséklet, a szárítás és a tisztítás.

A hígítás A hígítás technikáját a laborban alkalmazzuk. Folyadékkal hígítjuk a baktériumokat, és viaszmolylárváknak adjuk a különböző koncentrációjú baktériumcseppeket. A viaszmolylárvák, amikor megbetegszenek, elszíneződnek. Így jól látható, hogy mikortól betegítenek meg az egyes baktériumok – néhányan már 1000-től, mások csak cseppenként 10 milliós egyedszám esetén. A háztartásokban például a zöldségek és a gyümölcsök megmosásakor hígítunk. A földből származó baktériumok legtöbbjét ezzel annyira felhígítjuk, hogy már nem tudnak ártani nekünk. Koreában egy kis ecetet is tesznek a vízbe, hogy még kellemetlenebbé tegyék a baktériumok számára a környezetet. A szobák szellőztetése is a hígítási technikák közé tartozik. Ha folyó víz alá tartjuk az edényeket, az evőeszközöket és a vágódeszkát, majd konyhai szivaccsal szépen átdörgöljük, és a szárítóra tesszük, éppen ott tartunk, mintha a nyelvünkkel nyalogattuk volna tisztára őket. A konyhai szivacsok jó melegek, nedvesek és tele vannak táplálékkal – tökéletesek minden mikroba számára, ami megfordul bennük. Aki látott már konyhai mosogatószivacsot mikroszkóp alatt, az legszívesebben a földön kucorogva hintázna jobbra-balra vagy fél órán át. A konyhai szivacsok csak a makacs foltokhoz valók – utána az evőeszközöket vagy a tányérokat folyó vízzel röviden le kell öblíteni. Ugyanez érvényes a folyton nedves konyharuhákra. Legalább annyira szolgálják az egyenletes baktériumelosztást, mint a szárítást. A szivacsokat és a konyharuhákat jól ki kell csavarni, és időnként meg kell őket szárítani – máskülönben tökéletes, tápanyagban gazdag, nedves szállodák lesznek a baktériumok számára. A szárítás Száraz felületeken a baktériumok nem tudnak szaporodni, néhányan közülük el is pusztulnak. A felmosott padló száradás után a legtisztább. A száraz hónalj a dezodor segítségével kényelmetlenné válik a baktériumok számára – ez csökkenti a kellemetlen szagokat. Szárítani nagyszerű dolog. Ha helyesen szárítjuk ki az élelmiszert, tovább eláll, anélkül hogy tönkremenne. Ez látható sok gabonatermék esetében is, például a tésztáknál, a müzlinél, a kétszersültnél, a gyümölcsöknél (mint a mazsola), a babnál, a lencsénél és a húsnál. A hőmérséklet

A mérsékelt égövi természetben évente egyszer mindent rendesen lehűtenek: a tél – bakteriológiai szempontból – egyfajta tisztítóprogram. Napjainkban az élelmiszerek hűtése nagyon fontos. A hűtőszekrény annyi ételt tartalmaz, hogy az alacsony hőmérséklet ellenére is baktériumparadicsomnak számít. A legjobb, ha maximum 5 ºC körüli benne a hőmérséklet. A legtöbb mosásnál a hígítás alapelve teljesen elegendő – nedves törlőruhák, sok alsónemű vagy betegek szennyese esetén a legjobb 60 ºC fölötti hőmérsékleten mosni; 40 ºC fölött a legtöbb E. coli-baktérium elpusztul, 70 ºC pedig még a makacs szalmonellát is elintézi. A tisztítás A tisztítás azt jelenti, hogy egy felületről eltávolítjuk a zsír– és fehérjeréteget. Így azokat a baktériumokat is eltávolítjuk, amelyek benne vagy alatta rejtőzködnek. A legtöbbször vizet és tisztítószert használunk közben. A tisztítás a legjobb választás az összes lakótérben, a konyhában és a fürdőszobában. Az eljárást tökélyre fejleszthetjük. Ennek a vénásan beadandó gyógyszerek (mint az infúziós folyadékok) előállításánál van értelme – ezekben egyetlen baktériumnak sincs helye. A farmakológiai laborokban ezt például jóddal végzik, mert az képes a szublimációra. A szublimáció azt jelenti, hogy a szilárd jódkristály meleg hatására gőzzé válik – anélkül, hogy előtte akár csak egy rövid időre is folyékony lenne. Vagyis felmelegítjük a jódot, és az egész szoba eltűnik egyetlen kék felhőben. Ez eddig a gőzporszívó elvére hasonlít, de van még tovább is: a jód reszublimálódhat. Ehhez vissza kell hűteni a szobát, és az összes pára azonnal kikristályosodik. Minden felületen, de még a levegőben is milliónyi apró kristály képződik, magukba zárják a mikrobákat, és megdermedve lehullanak a padlóra. A dolgozók több levegő– és fertőtlenítőzsilipen jönnek be, az egész testüket fedő, csíramentes ruhát viselnek, és így fel tudják söpörni a jódkristályokat.

Baktériumok jódkristályban Elvileg ugyanezt az elvet alkalmazzuk, amikor bekrémezzük a kezünket: bezárjuk

a mikrobákat egy zsírrétegbe, és fogva tartjuk őket. Ha lemossuk ezt a réteget, a baktériumok ismét szabaddá válnak. A bőr által termelt természetes zsírréteg esetén gyakran elég a víz is, szappan nélkül. A zsírréteg így nem semmisül meg teljesen, és gyorsabban tudja folytatni a munkáját a kézmosás után. A túl gyakori mosásnak nincs értelme – ez a kézmosásra ugyanúgy áll, mint a zuhanyozásra. Ha túl gyakran mossuk le a védő zsírréteget, védtelenné tesszük a bőrünket a környezettel szemben. Ha emiatt beköltöznek a bűzlő baktériumok, izzadáskor erősebb lesz a szagunk. Ördögi kör. Új módszerek Egy genfi kutatócsoport mostanában egészen új módszerrel kísérletezik. A kutatók baktériumok segítségével akarják leküzdeni az izzadságszagot. Fertőtlenítik a hónaljat, bekenik szagtalanító baktériumokkal, majd az órára merednek. Pár perc múlva a tesztalany ismét felveheti az ingét, és hazamehet. Ezután többször is visszahívják a kísérleti személyeket a laborba, hogy szakértők szagolgassák őket. Az első eredmények egészen jók – a szagsemleges baktériumok sokaknál elűzik a rossz szagúakat. Ugyanezt a módszert használják mostanában Dürenben az áporodott szagú nyilvános vécékben. Egy cég olyan baktériummixet gyártott, amelyet takarításkor úgy használhatunk, mint a tisztítószereket. A szagsemleges baktériumok elterjednek, és eltakarítják az útból a rossz szagúakat. Az ötlet, hogy a szanitereket baktériumokkal tartsuk tisztán, zseniális, sajnos azonban a cég nem árulja el az anyag összetételét, így a termék tudományos szempontból nem ítélhető meg. Úgy tűnik, Düren városa mindenesetre jól járt ezzel a kísérlettel. Az új megközelítésből szépen látszik, hogy a tisztaság nem azt jelenti, hogy kiirtjuk az összes baktériumot. A tisztaság az elegendő jó és a kevés rossz baktérium egészséges egyensúlya. Másképpen: okos védelem a valódi veszélytől, alkalmanként a jó elterjedésének célzott támogatása. Ezt szem előtt tartva egyetérthetünk a régi bölcsességekkel – amilyen például az amerikai szerzőnőé, Suellen Hoyé: „A középosztálybeli amerikai nő (egyben tapasztalt utazó) szemszögéből, aki mérlegelte a bizonyítékokat, egyértelműen jobb tisztának lenni, mint piszkosnak.” Antibiotikumok

Az antibiotikumok megbízhatóan kiirtják a veszélyes kórokozókat. És a barátaikat. Meg az ismerőseiket. Meg az ismerőseik távoli ismerőseit. Ez teszi őket a veszélyes baktériumok elleni legjobb fegyverré – és egyben a legveszélyesebb

fegyverré a jó baktériumokkal szemben. Ki állítja elő a legtöbb antibiotikumot? A baktériumok. He? Az antibiotikumok fegyverek, ezekkel harcolnak egymással az ellenséges gombák és a baktériumok. Amióta a tudósok rájöttek erre, a gyógyszergyárak tömeges baktériumtenyésztést folytatnak. Hatalmas folyadéktárolókban (akár 100 000 literes tárolókapacitással) olyan felfoghatatlan mennyiségű baktérium növekszik, hogy azt számokkal ki sem lehet fejezni. Antibiotikumokat állítanak elő, mi megtisztítjuk őket, és tablettákba préseljük az anyagot. A termék jól fogy – elsősorban az Egyesült Államokban: az antibiotikumok bélflórára gyakorolt hatásait vizsgáló egyik kutatás során San Francisco körzetében és a körülötte lévő helységekben összesen két olyan embert találtak, aki a megelőző két évben semmilyen antibiotikumot nem vett be. Minden negyedik német évente átlagosan egyszer vesz be antibiotikumot. A leggyakoribb ok a megfázás. A mikrobiológusok, ha meghallják ezt a kijelentést, a szívükhöz kapnak. A megfázást a leggyakrabban nem baktériumok okozzák, hanem vírusok! Az antibiotikumoknak három fő hatása lehet: megölik, megmérgezik és szaporodásképtelenné teszik a baktériumokat. A vírusokkal ezek a gyógyszerek nem tudnak mit kezdeni. Az antibiotikumok ezért a legtöbb megfázásnál semmit sem érnek. Ha a bevételük után mégis jobban vagyunk, az a placebohatásnak vagy a saját immunrendszerünk vírus elleni munkájának tudható be. Értelmetlen szedésükkel a segítő baktériumokat is megöljük, és ezzel kárt okozunk magunknak. Az orvos laborvizsgálattal az esetek egy részében el tudja dönteni, miről van inkább szó: vírusról vagy baktériumról. Ha tényleg indokolt, hogy antibiotikumot szedjünk, hajrá! A hátrányai ilyenkor biztosan háttérbe szorulnak az előnyökkel szemben – például ha súlyos tüdőgyulladásunk van, vagy gyerekként kell legyőznünk egy különösen undok fertőzést. Ezekben az esetekben a kis tabletták életmentőek. Az antibiotikum gondoskodik arról, hogy a baktériumok ne terjedjenek tovább. Az immunrendszer pedig megöli a többi kórokozót, és gyorsan jobban leszünk. Megfizetjük ugyan az árát, de mindent összevetve jó üzlet.

A leggyakoribb mellékhatás a hasmenés. Akinek nincs hasmenése, talán észreveszi, hogy a reggeli vécézéskor egyértelműen nagyobb adagokat produkál a megszokottnál. Őszintén és szépítés nélkül: nem más ez, mint egy nagy adag döglött bélbaktérium. Az antibiotikum-tabletta nem száll fel a szájon keresztül a beteg orrba, hanem közvetlenül a gyomorba csúszik, onnan pedig a bélbe. Mielőtt innen eljut a vérbe, és – több más mellett – az orrhoz is elkerül, kiirtja, megmérgezi vagy szaporodásképtelenné teszi a bél mikrobagyűjteményét. Az eredmény: megrázó csatamező, amelyet a következő vécézéskor meg is tekinthetünk. Az antibiotikumok egyértelműen megváltoztatják a bélflóránkat. Csökkentik a bélmikrobák sokféleségét, képességeiket is megváltoztatják – például hogy mennyi koleszterint képesek felvenni, hogy elő tudnak-e állítani vitaminokat (mint a bőrbarát H-vitamin), vagy hogy melyik tápanyagot hasznosítják. A bélflóra különösen markáns változásait az első kutatások a Harvardon és New Yorkban a

metronidazollal és a gentamicin mikroba elleni szerekkel kapcsolatban mutatták ki. Az antibiotikumok mellékhatásai különösen a kisgyerekeknél és az idősebb betegeknél kifejezettek. Az ő bélflórájuk sokkal instabilabb, és nehezebben tér magához a kezelés után. Egy svéd kutatás kimutatta, hogy a kisgyerekek esetében még két hónappal az antibiotikum-kúra után is egyértelmű változások észlelhetők: ampicillin és gentamicin adása után több a potenciálisan rossz baktérium, és kevesebb a jótékony mikroba, mint a bifidobaktériumok vagy a lactobacillusok. Csupán kilenc gyereket vizsgáltak meg, ami nem túl sok – mindenesetre ez az egyetlen kutatás ebben a témában. Szóval körültekintőnek kell lennünk a megállapításaival. Egy írországi nyugdíjasokkal végzett újabb kutatás világosan kimutatott egy kettősséget: egyes bélterületek egészen jól helyrejönnek az antibiotikum-szedés után, míg mások tartósan megváltoznak. Az okok még teljességgel tisztázatlanok. A képességet, hogy a megrázó események után ismét összeszedjük magunkat, a bél esetében ugyanúgy nevezzük, mint a pszichológiában: reziliencia, azaz rugalmas alkalmazkodóképesség. A hosszú távú következményekkel foglalkozó kutatásokat még mindig egy kezünkön meg tudjuk számolni – pedig több mint ötven éve használunk antibiotikumokat. Ennek műszaki-technikai oka van: az ezekhez a kutatásokhoz szükséges műszerek csak néhány éve léteznek. Az egyetlen hatás, amely időközben bizonyossá vált, a rezisztencia kialakulása. Két évvel az antibiotikum bevétele után is vannak még a bélben olyan rossz baktériumok, akik az ük-ük-ük-unokáiknak mesélnek a háborúról. Ők ellenálltak az antibiotikumnak, és túlélték. Mégpedig jó okkal. Annak idején ellenállási technikákat fejlesztettek ki, például kis pumpákat építettek a sejtfalukba. Ezzel úgy pumpálják ki magukból az antibiotikumot, mint a tűzoltók a vizet az elárasztott pincéből. Egyes baktériumok megváltoztatták a szerkezetüket, így az antibiotikum nem tudja átlyukasztani őket. Mások bevetik azt a képességüket, hogy fel tudnak bontani bizonyos dolgokat – olyan eszközöket fejlesztenek, amelyekkel az antibiotikumokat fel tudják aprítani. A lényeg: az antibiotikumok ritkán ölnek meg minden baktériumot. Bizonyos közösségeket kiirtanak – annak megfelelően, hogy milyen módon hatnak. Mindig vannak baktériumok, amelyek túlélik, vagy tapasztalt harcosokká válnak. Ha nagyon betegek leszünk, ezek a harcosok gondot okozhatnak: minél erősebb ellenállást fejlesztettek ki, annál nehezebben győzhetőek le ők és utódaik antibiotikummal. Európában minden évben több ezer ember hal meg olyan rezisztens

baktériumoktól, amelyekre többé már semmilyen orvosság nem hat. Ha egy operáció után legyengül az immunrendszer, vagy a rezisztens sejtek egy hosszabb antibiotikumos kezelés után abszolút többségbe kerülnek, az igen veszélyes. Alig fejlesztünk új gyógyszereket, mert ez az üzletág egyszerűen nem hoz elég pénzt a gyógyszergyárak számára. Aki ki szeretne maradni a fölösleges antibiotikum-bélháborúkból, fontolja meg a következő négy tanácsot: 1. Ne vegyünk be szükségtelenül antibiotikumot. És ha már egyszer be kell vennünk, kéretik elég hosszan szedni. Azért kell elég hosszan szedni, mert a nem annyira ügyes ellenállók valamikor feladhatják, és hidegre tehetjük őket. Így végül csak azok a baktériumok maradnak talpon, amelyek valahogyan túlélték. De a többinek legalább ki tudjuk tekerni a nyakát. 2. Biohús. A rezisztens baktériumok országonként különbözőek. Sokkolóan gyakran mutatnak szoros összefüggést a nagy állattelepek állományának adott antibiotikumokkal. Az olyan országokban, mint például India vagy Spanyolország, gyakorlatilag senki sem ellenőrzi, mennyi antibiotikumot kapnak az állatok. Ezzel pedig hatalmas rezisztens baktérium-állatkertet tenyésztenek ki a gyomrukban. Ezeken a helyeken egyértelműen több a kezelhetetlen fertőzés az emberek körében is, mint más régiókban. Németországban legalább léteznek szabályok, még ha nevetségesen pontatlanok is. Sok állatorvos keres pénzt ennek köszönhetően félig legális „antibiotikumos kezelésekkel”. Az EU csak 2006-ban tiltotta meg, hogy az antibiotikumokat „teljesítményfokozóként” a takarmányba keverjék. A teljesítményfokozás ebben az esetben többek között az állat „teljesítményét” jelenti abban, hogy ne pusztuljon el fertőzésben a borzalmasan túlzsúfolt istállóban. Az antibiotikumok szuperül növelik ezt a teljesítményt. A bioistállókból származó állatok csak meghatározott mennyiségű antibiotikumot kaphatnak – ha ezt túllépik, az árut „normális” húsként kell eladni, biopecsét nélkül. Ha lehetséges, megéri többet fizetni az ilyen termékekért – így a magunk eszközeivel csökkenthetjük a rezisztens baktériumok állatkertjének nagyságát, egyben megőrizhetjük a beleink nyugalmát. 3. Alaposan mossuk meg a zöldséget és a gyümölcsöt. Ennek az állattartáshoz is köze van. Állataink ürülékét ugyanis szívesen használják trágyának. A trágyát szétterítik a földeken. A zöldséget és a gyümölcsöt Németországban nem tesztelik antibiotikum-maradványokra – rezisztens bélbaktériumokra pláne nem. A tejben, a tojásban és a húsban legalább bizonyos határértékeket ellenőriznek. Vagyis inkább túl sokszor mossunk, mint túl kevésszer. Már kis mennyiségű antibiotikum is

kiválthatja a baktériumok ellenállását. 4. Nyaraláskor járjunk nyitott szemmel. Minden negyedik nyaraló magas rezisztenciájú baktériumokkal tér haza. A hívatlan vendégek többsége néhány hónap alatt eltűnik, mások azonban sokáig ott lapulnak bennünk. A bakteriális szempontból egzotikusabb országokban, például Indiában, különös elővigyázatosság javasolt. Ázsiában és a Közel-Keleten ügyeljünk a gyakori kézmosásra, a gyümölcsöt és a zöldséget alaposan tisztítsuk meg, szükség esetén forralt vízzel – ez bizonyos mértékig még Dél-Európára is áll. „Főzd meg, hámozd meg vagy hagyd ott” – ez a tanács nemcsak a hasmenés ellen jelent védelmet, hanem a nem szívesen látott rezisztensszuvenírek ellen is. Magunknak és az egész családnak. Van-e alternatívája az antibiotikumoknak? Egyes növények (a gombák, például a penicillingomba, nem a növények, hanem az élőlények közé tartoznak) olyan antibakteriális anyagokat állítanak elő, amelyek évszázadok óta működnek anélkül, hogy rezisztenciát okoznának. Ha egy növény eltörik vagy kilyukad, az érintett helyen mikrobaellenes anyagot kell előállítania – különben azonnal ünnepi lakoma lenne belőle a környezetében lévő baktériumok számára. A kezdődő megfázásokra, húgyúti fertőzésekre vagy száj– és torokgyulladásokra vásárolhatunk növényi antibiotikum-kivonatokat a patikában. Vannak termékek mustár– vagy retekolajból, kamilla– vagy zsályakivonatokból. Ezek részlegesen nemcsak a baktériumok, hanem a vírusok számát is képesek csökkenteni. Az immunrendszernek így kevesebb a munkája, és jobb eséllyel veszi fel a harcot a rosszakarók ellen. Súlyos betegségnél, vagy akkor, ha semmilyen javulást nem tapasztalunk, ezek a növényi szerek nem sokat érnek. Még kárt is okozhatnak, mert később kerül sor az erősebb antibiotikum bevételére. Ennek már vannak látható következményei: Az utóbbi években jelentősen megnőtt a gyerekek körében a bakteriális fertőzés okozta szív– és halláskárosodások száma. Gyakran azért, mert a szülők óvni akarják a gyerekeiket a túl sok antibiotikumtól. Ennek a döntésnek azonban fatális következményei is lehetnek. Egy jól képzett orvos nem fog minden esetben az antibiotikumhoz fordulni – de világosan megmondja, hogy mikor van rá szükség. Az antibiotikumokkal hatalmi játszmákat folytatunk: nagy mellénnyel felfegyverkezünk velük a rossz baktériumok ellen – ők pedig még veszélyesebb rezisztenciákkal fegyverzik föl magukat. Gyógyszerkutatóinknak ezért megint csak fel kell fegyverezniük magukat. Aki bevesz egyet ezekből a gyógyszerekből, belép a hatalmi játszmába. Feláldozzuk a jó baktériumainkat abban a reményben, hogy

legyőzzük a rosszakat. Kisebb megfázás esetén ez rossz csere, komolyabb betegségeknél viszont jó üzlet. A bélbaktériumok számára még nincsen mesterséges védelem. Nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy az antibiotikumok felfedezése óta a családi örökségből sokat megsemmisítettünk. Az újonnan keletkezett szabad helyek a bélben ismét benépesíthetők – erre szolgálnak a probiotikumok. Segítenek a beleinknek abban, hogy a valódi veszély elmúltával ismét megtalálják egészséges egyensúlyukat. Probiotikumok

Mindennap sok milliárd baktériumot nyelünk le. Ott vannak a nyers ételben, néhányan túlélik a főzést, lenyaljuk őket öntudatlanul az ujjunkról, lenyeljük a szájbaktériumainkat, vagy becsókoljuk mások baktériumtenyészetét. Kis részük túléli az erős gyomorsavat és az emésztési folyamat támadásait is, és elevenen landol a vastagbélben. A baktériumaink nagy részét senki sem ismeri – feltehetően ártanak nekünk, vagy éppen jót tesznek velünk, csak még nem ismertük fel. Néhányuk betegségeket okoz, de rosszat általában nem tudnak tenni nekünk, mert ahhoz túl kevesen vannak. A baktériumoknak csak kis töredékét vizsgáltuk meg alaposan, és nyilvánítottuk hivatalosan is „jónak”. Őket hívjuk probiotikumoknak. Megállunk a szupermarketben a hűtőpult előtt, és látjuk a joghurt dobozán a feliratot: „probiotikus”. Fogalmunk sincs róla, mi rejlik emögött vagy hogyan hat – de sokunk fejében felvillan a reklámszpot: erősíti az immunrendszert, segít újból flottul vécézni a székrekedéses néninek, aki ezért az ismerőseinek is ajánlja. Remek. Ezért szívesen adok ki néhány forinttal többet. És zsupsz, már landol is a probiotikum a kosarunkban, utána a hűtőnkben, végül a szánkban. Az emberek mindig is ettek probiotikus baktériumokat. Nélkülük nem is tudnánk létezni. Ezt néhány dél-amerikai is meg tudná erősíteni: várandós asszonyokat vittek a Déli-sarkra, akiknek ott kellett megszülniük a gyerekeiket. A hátsó szándék ezzel az volt, hogy az olajtartalékokat később legitim módon tudják megcsapolni, ha a „bennszülöttek” megkapják hozzá a törvényes engedélyt. Az eredmény: a babák meghaltak – legkésőbb a visszaúton. A Déli-sark annyira hideg és csíramentes, hogy egyszerűen nem jutottak elég baktériumhoz. A normális meleg körülmények és a visszaúton szerzett baktériumok megölték a kicsiket. Legalábbis így mondták (az kizárt, hogy a Déli-sarkra utazók baktériummentessé váltak volna, az ott született gyerekek tuti elkapták az anyjuktól a flórát). A segítő baktériumok fontos részei életünknek, mindig körülöttünk és bennünk

vannak. Elődeink ezt nem tudták, de sok mindent ösztönösen helyesen tettek: védték az ételeiket a káros, rothadást okozó baktériumoktól, míg a hasznos baktériumokban megbíztak. Például amikor ételek tartósítására használták őket. A világ minden kultúrájában vannak olyan hagyományos fogások, amelyeket a jó mikrobák segítségével készítenek. Németországban ilyen például a savanyú káposzta, a kovászos uborka vagy a kovászos kenyér. A crème fraîche Franciaországból, a lyukas sajtok Svájcból, a szalámi és az olíva Itáliából, az ayran Törökországból – mikrobák nélkül egyik sem létezne. Ázsiából különösen sok ilyen étel érkezik: a szójaszósz, kombuchaitalok, mizóleves, a koreai kimcsi, a lasszi Indiából, a fufu Afrikából… a felsorolást vég nélkül lehetne folytatni. Ezeken az ételeken baktériumok dolgoznak, ezért „fermentáltaknak” hívjuk őket. Eközben gyakran savak keletkeznek, ami miatt a joghurt vagy a zöldségek íze savanykássá válik. A savak és a jó baktériumok megvédik az ételt a rossz baktériumoktól. A fermentáció az ételek tartósításának legrégebbi és legegészségesebb eljárása. Amennyire különbözik egymástól ez a sok étel, annyira különbözőek az ezért felelős baktériumkultúrák is. A pfalzi család aludttejében mások találhatók, mint az anatóliai család ayranjában. A déli országokban olyan baktériumokat használnak, amelyek magas hőmérsékleten dolgoznak szívesen, míg az északi vidékek baktériumai a szobahőmérsékletet részesítik előnyben. A joghurt, az aludttej és a többi fermentált termék véletlenül jött létre. Valaki kint felejtette a tejet, baktériumok kerültek az edénybe (vagy közvetlenül a tehénről, vagy fejés közben a levegőből), a tej megaludt, és készen is volt az új élelmiszer. Ha valami különösen finom joghurtcsíra pottyant a tejbe, a belőle keletkező joghurtból tettek egy kanállal a következő adag tejbe, és ezekkel a baktériumokkal még több joghurtot készítettek. A mai joghurttermékektől eltérően régebben sok különböző baktériumból álló csapat volt munkában – nem csak a kiválogatott fajták. A baktériumok sokszínűsége a fermentált élelmiszerekben erősen megcsappant. Az iparosodással a késztermékeket is szabványosították, laboratóriumokból származó, gondosan kiválasztott baktériumokkal. Manapság a tejet fejés után röviden felforralják, hogy elpusztítsák az esetleges kórokozókat. Eközben a potenciális joghurtbaktériumok is elpusztulnak. Ezért nem lehet a mai, szupermarketben vásárolt tejünket csak úgy állni hagyni, abban a reményben, hogy egyszer majd joghurt lesz belőle. A régebben baktériumokban gazdag élelmiszereket manapság már nem baktériumokkal, hanem ecettel tartósítják – a legtöbb savanyú uborkát például.

Néhányat baktériumokkal fermentálnak, de utána ismét csírátlanná teszik őket forralással, mint például a legtöbb szupermarketben kapható savanyú káposztát. Friss savanyú káposztához sokszor már csak a reformboltokban juthatunk hozzá. A tudományos világ a 20. század kezdete óta sejti, mennyire fontosak számunkra a jó baktériumok. Akkoriban lépett a joghurtok színpadára Ilja Mecsnyikov. Nobeldíjas volt, a bolgár hegyi parasztokat tanulmányozta. Közülük sokan megérték a száz évet, méghozzá feltűnően jó hangulatban. Mecsnyikov úgy gondolta, hogy a titkuk a bőrtarisznyáikban rejtőzik, amelyekben a tejet szállították el a teheneiktől. A parasztok hosszú utat tettek meg visszafelé, úgyhogy a tejből, mire hazaértek, aludttej vagy joghurt lett. Mecsnyikov esküdni mert volna rá, hogy hosszú életüket e baktériumproduktum rendszeres fogyasztásának köszönhetik. Könyvében, mely Az élet meghosszabbítása (The Prolongation of Life) címet viseli, azt a nézetet képviseli, hogy a jó baktériumok segítségével tovább és jobban élhetnénk. Onnantól fogva a baktériumok többé nem névtelen joghurtösszetevők, hanem fontos egészségmegőrzők voltak. Mecsnyikov felismerése azonban kedvezőtlen időben jött. Nem sokkal azelőtt fedezték fel a baktériumokat mint kórokozókat. Sztamen Grigorov mikrobiológus 1905-ben ugyan rábukkant a Mecsnyikov által leírt joghurtbaktériumra, a Lactobacillus bulgaricusra, de figyelme kisvártatva a tuberkulózis elleni küzdelem felé fordult. Az antibiotikumok jótékony hatása miatt úgy 1940 óta a dolgot ennyiben hagyták: minél kevesebb baktérium, annál jobb. Hogy Ilja Mecsnyikov megfontolásai és Grigorov baktériumai végül mégiscsak bebocsáttatást nyertek a szupermarketeinkbe, azt a kisbabáknak köszönhetjük. Azoknak az anyáknak, akik nem tudták szoptatni a kicsinyeiket, gyakran akadt problémájuk a tejporral: a csecsemőik gyakrabban kaptak hasmenést. A tejporgyártók ezen rendkívül meglepődtek, mert a tejpor összetevői nagyjából megegyeztek az igazi anyatejével. Mi hiányozhat? A mikrobiológusok felkiáltottak: a baktériumok! Azok, amelyek a mellbimbón ücsörögnek, és azok, amelyek a szoptatott gyerekek beleiben különösen nagy számban fordulnak elő: a bifidobaktériumok és a lactobacillusok. Ezek bontják fel a tejcukrot (laktózt), és tejsavat (laktátot) állítanak elő, mert a tejsavbaktériumok közé tartoznak. Egy japán kutató Lactobacillus casei shirota baktériumok segítségével olyan joghurtot állított elő, amelyhez az anyák először csak a gyógyszertárakban juthattak hozzá. Ha a babák mindennap kaptak belőle, csökkent a hasmenések száma. A tudományos kutatás visszatalált Mecsnyikov szemléletéhez – bébibaktériumokkal és szerény igényekkel. (Az anyatejben emellett persze számos egyéb fontos alkotóelem is van – ellenanyagok, speciális fehérjék, szénhidrátok, melyek baktériumoktól függetlenek,

viszont nagyon fontosak a babának.) A közönséges joghurt általában Lactobacillus bulgaricust tartalmaz. Persze ez nem feltétlenül pont ugyanaz a változat, mint a bolgár hegyi parasztoké. A Sztamen Grigorov által felfedezett fajtát ma pontosabban Lactobacillus helveticus spp. bulgaricusnak nevezik. Ezek a baktériumok nem különösebben gyomorsavrezisztensek, és csak kis részük jut el elevenen a bélbe. Ez azonban sokat jelent az immunrendszerre tett hatásait tekintve – az immunsejteknek gyakran egy üres baktériumhüvely megpillantása is elegendő ahhoz, hogy munkára sarkallja őket. A probiotikus joghurt olyan baktériumokat tartalmaz, amelyeket a csecsemőkori hasmenés okainak kutatása inspirált: lehetőség szerint elevenen kell eljutniuk a vastagbélbe. Ilyen baktérium például a Lactobacillus rhamnosus, a Lactobacillus acidophilus vagy a már említett Lactobacillus casei shirota. Az élő baktérium elméletileg több mindent képes elérni ott lent a bélben. Léteznek olyan kutatások, amelyek igazolták a hatásukat, de ezek az európai élelmiszer-biztonsági intézetek számára nem elegendőek. A tá-dáám-szerű szlogenek, mint a Yakultnál vagy az Actimelnél, azóta már nem használhatók. Ehhez hozzájön még az is, hogy sosem lehetünk száz százalékig biztosak abban, hogy elég probiotikus baktérium érkezik-e a beleinkbe. Egy hiba a hűtőláncban, egy különösen savasan vagy lassan emésztő ember valószínűleg túl korán elöregíti a baktériumokat. Rosszat persze nem tesz, de lehet, hogy egy normál joghurt pont annyit ér, mint egy probiotikus. Ahhoz, hogy eljusson valami az óriási bélökoszisztémába, körülbelül egymilliárd (109) baktériumot kellene bátran útjára bocsátanunk. Összefoglalva: minden joghurt jó lehet, de nem mindegyik tartalmaz tejfehérjét vagy sok állati zsiradékot. A jó hír: van probiotikum a joghurtokon kívül is. A kutatók válogatott baktériumokkal kísérleteznek laboratóriumaikban. A Petricsészében közvetlenül a bélsejtekhez adják a baktériumokat, egereket etetnek mikrobakoktélokkal, vagy emberekkel nyeletnek le eleven kis élőlényekkel teli kapszulákat. A probiotikumkutatásban időközben nagyjából három olyan területet figyeltünk meg, ahol a jó baktériumaink csodás képességei megmutatkoznak. 1. Masszázs és balzsam Sok probiotikus baktérium tesz jót a beleinkkel. Vannak génjeik, amelyek kis zsírsavakat termelnek, pl. a butirátot. Ez bebalzsamozza és ápolja a bélbolyhokat. Az ápolt bélbolyhok sokkal stabilabbak, és nagyobbak, mint az ápolatlanok. Minél nagyobbak, annál hatékonyabban veszik fel a táplálékot, az ásványi anyagokat vagy

a vitaminokat. Minél stabilabbak, annál kevesebb szemetet engednek át. Az eredmény: a testünk több tápanyagot és kevesebb káros anyagot kap. 2. Biztonsági szolgálat A jó baktériumok megvédik a beleinket – végül is ez az otthonuk, és önszántukból nem engedik át a területüket a rossz baktériumoknak. Néha pont ott foglalnak helyet, ahol szívesen fertőznek meg minket a kórokozók. Ha szembejön velük egy rossz baktérium, már széles vigyorral ott ücsörögnek a kedvenc helyükön, a szomszéd ülésre teszik a táskájukat, és csak kényelmetlenül kevés szabad helyet hagynak maguk mellett. Ha ezek a jelzések nem lennének elegendőek, semmi gond: lapul még néhány trükk a biztonsági őr baktériumok tarsolyában. Például kis mennyiségben antibakteriális vegyületeket és védőanyagot állítanak elő, amelyet az idegen baktériumok környezetében szórnak szét. Vagy különféle savakat használnak: nemcsak a joghurtot vagy a savanyú káposztát védik meg a bomlasztó baktériumoktól, a savak a beleinkben is kellemetlenné teszik a környezetet a rossz sejtek számára. Egy másik lehetőség az elevés (akinek testvére van, tudhatja, miről van szó). Egyes probiotikus baktériumok szívesen eszik el a rossz baktériumok orra elől az ételt. A gazfickóknak előbb-utóbb elmegy a kedvük az egésztől, és feladják. 3. Tanácsadó és tréner Végül, de nem utolsósorban: a baktériumok a baktériumügyek legjobb szakértői. Ha összedolgoznak a beleinkkel és az immunsejtekkel, fontos információkhoz és jó tanácsokhoz juthatunk: hogyan néznek ki a különböző baktériumhüvelyek? Mennyi védőnyálkát kell termelni? Mennyi bakteriális védőanyagot (defenzin) kell előállítaniuk a bélsejteknek? Reagáljon-e aktívan az immunrendszer az idegen anyagokra, vagy nyugodtan fogadja el az újat? Az egészséges bélben sok a jó baktérium. Mindennap és minden pillanatban hasznot húzunk a tevékenységükből. Előfordul néhanap, hogy a baktériumközösségünket támadás éri. Ezt okozhatják antibiotikumok, rossz táplálkozás, betegségek, stressz, satöbbi, satöbbi. Beleink ilyenkor kevésbé jól ápoltak, kevésbé védettek és kevesebb jó tanáccsal vannak ellátva. Bizonyos esetekben jó, ha az egyes laboreredmények utat találnak maguknak a gyógyszertárba. Ott hozzájuthatunk eleven baktériumokhoz, és így el tudjuk látni magunkat bakteriális idénymunkásokkal a nehéz időkre. Jók hasmenés ellen – ez a probiotikumok első számú bevetési terepe. A fertőzésen vagy az antibiotikumok okozta hasmenésen segítenek a különböző gyógyszertári készítményekben levő baktériumok; enyhítik és nagyjából egy nappal lerövidítik a hasmenést. És közben, bármely más hasmenés elleni szertől eltérően, nincsenek

mellékhatásaik az átlagos embernél. Ez különösen értékessé teszi őket a kisgyerekek vagy az idősebbek számára. (Súlyos állapotú, rossz védekezőképességű betegeknél azonban csak orvos felügyelete mellett szabad őket alkalmazni.) Az idült bélbetegségeknél, mint a colitis ulcerosa (fekélyes vastagbélgyulladás) vagy az irritábilis bél szindróma, a probiotikumok késleltetni tudják a hasmenés– vagy gyulladásrohamokat. Jók az immunrendszernek. A gyakran betegeskedő emberek jól teszik, ha többféle probiotikumot is kipróbálnak, főleg megfázásos időkben. Akinek ez túl drága lenne, az ehet mindennap egy doboz joghurtot, mert egyes hatások eléréséhez nem feltétlenül kell élőnek lenniük a baktériumoknak. Egyes kutatások alapján idős embereknél és nagy terhelésnek kitett atlétáknál bizonyították, hogy kevésbé súlyosan vagy ritkábban fáznak meg, ha rendszeresen fogyasztanak probiotikumokat. Lehetséges védelem az allergia ellen. Ezt a hatást még nem bizonyították olyan meggyőzően, mint a hasmenés elleni védelmet. Azoknak a szülőknek, akiknek a gyerekei fokozottan ki vannak téve az allergia vagy az ekcéma veszélyének, a probiotikum ennek ellenére jó választás lehet. Több kutatás is kimutatta védőhatásukat. Néhányszor nem tudták bebizonyítani ezt a hatást, de sokszor más baktériumokat használnak a különböző kutatások során. Személy szerint én ebben az esetben a „jobb egyszer túl sok” elvét képviselem. A probiotikumok semmi esetre sem ártanak az allergiás gyerekeknek. Már fennálló allergia vagy ekcéma esetén néhány kutatás ki tudta mutatni, hogy a tünetek enyhültek.

A jól feltárt területek hatásain túl, amilyenek a hasmenésre, a bélbetegségekre és az immunrendszerre gyakorolt hatások, vannak olyan aktuális kutatási témák, amelyekben az utóbbi időben sokat ígérő eredményeket mutattak fel. Ilyenek például az emésztési zavarok, az utazás során fellépő hasmenés, a laktózintolerancia, a

túlsúly, a gyulladásos ízületi panaszok vagy akár a cukorbetegség. Ha az említettek közül valamelyiknél (például székrekedés vagy haspuffadás) próbát szeretnénk tenni probiotikummal, a gyógyszerész egyetlen olyan készítményt sem fog tudni ajánlani, amely a kívánt hatást kifogástalanul kifejtené. A gyógyszerészet nem jár előrébb, mint a kutatás: az embernek magának kell kikísérleteznie, melyik készítmény segít rajta. Egyszerűen el kell olvasni a dobozon, hogy mit próbálunk ki éppen, és ha négy hét elteltével sem érzékelhető változás, adjunk esélyt egy második vagy harmadik baktériumfajnak is. Néhány gasztroenterológus felvilágosítást tud adni arról, melyik baktériumot érdemes kipróbálni. Minden probiotikumra ugyanazok a szabályok érvényesek: legalább négy héten át rendszeresen kell szedni, és a terméket a lejárati idő végéig lehet használni (különben nem élnek a mikrobák elegen ahhoz, hogy bármi hatást is elérjenek óriási bélökoszisztémánkban). Mielőtt egy probiotikus terméket beszereznénk, minden esetben érdeklődjük meg, ismert-e bármiféle panasz vele kapcsolatban. A baktériumoknak különböző génjeik vannak – egyesek jobb immunrendszertanácsadók, mások akkor harcra készebbek, ha hasmenésről van szó. A mai napig legjobban kivizsgált baktériumok a tejsavbaktériumok (lactobacillusok és bifidobaktériumok) és egy gomba, a Saccharomyces boulardii. Az utóbbi egy élesztő, amelyik nem kapta meg tőlünk azt a figyelmet, amelyet megérdemelt volna. Nem baktérium, ezért kevésbé kedvelem. Élesztőként azonban van egy vitathatatlan előnye: az antibiotikumok nem tudnak ártani neki. Ha tehát az antibiotikumok szedése közben az összes baktériumot kifüstöljük, a Saccharomycest nyugodtan leengedhetjük a torkunkon. Így meg tud védeni az ellenségeink egy részétől. Azonban a mellékhatása is több, mint a bakteriális probiotikumoknak – néhány ember nem tudja elviselni az élesztőt, például kiütéseket kaphat tőle. Az, hogy egy-két élesztőn kívül csupán a tejsavbaktériumokat ismerjük probiotikumként, azt mutatja, hogy az útnak még csak a kezdetén állunk! Mert a lactobacillusok általában ritkán fordulnak elő a felnőttek bélflórájában, és biztosan nem a bifidobaktérium az egyetlen egészségmegőrző, amit a vastagbélben fellelhetünk. Mindeddig csupán egyetlen ennyire jól felderített probiotikumfajtát ismerünk: az E. coli nissle 1917-et. Ezt az E. coli-fajtát egy háborús veterán székletéből izolálták: mindegyik bajtársa súlyos hasmenést kapott a balkáni háborúban – kivéve őt. Azóta több kutatás is bizonyította, hogy ez a baktérium hasmenés, bélbetegségek és immungyengeség

esetén segíthet. A katona már rég meghalt, de értékes E. coli baktériumait még ma is szaporítják az orvosi laboratóriumokban, becsomagolva kikerülnek a gyógyszertárak polcaira, és jótékonyan hatnak más emberek beleire. A probiotikumok hatását jelenleg még egy dolog korlátozza: csak bizonyos kiválogatott baktériumfajtákat tudunk kiadni a laborból. Amint az ember abbahagyja a probiotikumok napi szedését, a legtöbb esetben ismét eltűnnek a bennük levő mikrobák a beleinkből. Minden bél más, vannak összeszokott társaságok, amelyek segítik egymást vagy küzdenek egymás ellen – aki fentről bukfencezik be közéjük, annak nincs sok beleszólása a területfelosztásba. A probiotikumok ezért manapság inkább úgy működnek, mint a bél ápolókúrái. Ha abbahagyjuk, a saját bélflóránknak kell folytatnia a munkát. A hosszú távú hatás eléréséért egy ideje a csapatkeverési stratégiával kacérkodnak: egyszerre több baktérium, akik egymást segítik, hogy az ismeretlen terepen talpon tudjanak maradni. Átveszik egymástól a hulladékeltakarítás feladatát, vagy táplálékot állítanak elő a kollégáik számára. Ennek az elvnek az alapján már most ott díszeleg néhány termék a gyógyszertárak, drogériák vagy a szupermarketek polcain, amelyek a jól ismert tejsavkollégák keverékét tartalmazzák. Ezek valóban hatékonyabban tudnak együtt dolgozni. Szép elképzelés, hogy ezek a baktériumok így hosszabb időre meg tudnak telepedni a bélben, de a dolog finoman fogalmazva kevéssé működik. Persze ha keményen végigvisszük a csapatkeverési stratégiát, az eredmények valóban meggyőzőek. Például a Clostridium difficile-fertőzések esetén. A Clostridium difficile egy baktérium, amelyik jó eséllyel éli túl az antibiotikumos kezeléseket, azután a bélben felszabadult helyen burjánozni kezd és méreganyagokat termel. Az érintettek akár évekig küzdhetnek véres-nyálkás hasmenéssel, amin nem lehet további antibiotikumokkal vagy probiotikumokkal úrrá lenni. Ez nemcsak testileg, hanem lelkileg is megterhelő. Ilyen vészhelyzetekben az orvosnak valóban találékonynak kell lennie. Néhány bátor orvos mostanában egyszerűen átülteti egészséges emberek baktériumcsapatát az összes lehetséges bélbaktériummal együtt a betegekbe. Ez szerencsére viszonylag egyszerű (az állatorvoslásban már évtizedek óta gyógyítanak így eredményesen betegségeket): csak némi egészséges ürülékre van szükség baktériumokkal együtt, és kész. A tökéletes csapatkeverést ebben az esetben „széklettranszplantációnak” is hívják. Az orvosi széklettranszplantációnál nemcsak úgy magában kapjuk az ürüléket, hanem megtisztítva. Felülről vagy alulról. Az eredményességi ráta a súlyos, addig antibiotikummal kezelhetetlen Clostridium difficile-hasmenéseknél nagyjából 90 százalék. Kevés olyan orvosság

van, amelyik ennyire hatékony lenne. Az eljárást a jó eredmények ellenére jelenleg csak a valóban reménytelen esetekben használják. Nem tudjuk ugyanis felmérni, nem visszük-e át esetleg mások betegségeit vagy káros sejtjeit is. Néhány cég már dolgozik azon, hogy garantáltan „károsanyag-mentes” mesterséges transzplantátumokat állítson össze. Ha ez sikerül, nagy lökést adhat az egész ügyletnek. A probiotikumok legnagyobb lehetősége a tartós növekedésre képes, jó baktériumok transzplantációjában rejlik. Az átültetés még a diabétesz drasztikus eseteinél is jó eredményekhez vezetett. Manapság azt is tesztelik, hogy megakadályozható-e ezzel a diabétesz 1. típusának kialakulása. Sokak számára nagy ugrásnak tűnhet eljutni a vécézéstől a diabéteszig. De ez egyáltalán nem jelent olyan nagy kitérőt: ilyenkor nem egyszerűen csak a védő baktériumokat ültetjük át, hanem egy olyan mikrobaszervet, amely közrejátszik az anyagcsere és az immunrendszer szabályozásában. Ezeknek a bélbaktériumoknak a 60 százalékát még egyáltalán nem ismerjük. Az esetlegesen probiotikumként ható fajták felkutatása költséges, ahogy régen az orvosilag hatékony gyógynövényeké is az volt. Csakhogy ezúttal a gyógyszereink bennünk laknak. Mindennap, minden étkezés befolyásolja a nagy mikrobaszervet – a jó vagy a rossz irányba. Prebiotikumok

A prebiotikumoknál éppen erről van szó: bizonyos ételekkel segítjük a jó baktériumokat. A prebiotikumok sokkal gyakoribbak a hétköznapjainkban, mint a probiotikumok. Csak egyetlen feltételnek kell megfelelniük: valahol a saját beleinkben kell lenniük jó baktériumoknak. Őket tudjuk támogatni a prebiotikus ételekkel, és így egyre több hatalmat tudunk nekik biztosítani a rosszakkal szemben. Mivel a baktériumok sokkal kisebbek nálunk, az ételeket egészen más nézőpontból látják, mint mi. Minden szemcse elképesztő esemény, teljes pompájában ragyogó üstökösátvonulás. Mindent, amit nem tudunk a vékonybélben felszívni, ballasztanyagnak nevezünk. Ezek nem fölösleges terhek, legalábbis a vastagbélben lévő baktériumok számára. Ők szeretik a ballasztanyagokat. Nem mindegyiket, de néhányukat. Egyes baktériumok a megemésztetlen spárgarostokat kedvelik, mások a megemésztetlen húsokét. Néhány orvosnak közülünk fogalma sincs arról, miért ajánlja a betegeinek, hogy több rostot fogyasszanak. Kiadós baktériumtáplálékot írnak fel ezzel, ami jót tesz nekünk. Végre jut elég ennivaló a bélmikrobáknak, amivel vitaminokat és zsírsavakat tudnak termelni, vagy tisztességesen trenírozni tudják az

immunrendszert. Vastagbelünkben mindig vannak kórokozók is. Ezek bizonyos ételekből olyan anyagokat tudnak előállítani, mint az indol, a fenol vagy az ammónia. Ezek azok az anyagok, amelyek figyelmeztető jelzéssel voltak ellátva a kémiaszertárban. A prebiotikumok éppen itt hatnak: ballasztanyagok, amiket csak a cuki baktériumok tudnak elfogyasztani. Ha emberek számára is létezne ilyesmi, a büfé a kinyilatkoztatások helyévé válna! A háztartási cukor például nem prebiotikum, mert azt a fogszuvasodásért felelős baktériumok is szeretik. A rossz baktériumok nem vagy csak kismértékben hasznosítják a prebiotikumokat, vagyis nem tudnak belőlük rossz dolgokat előállítani. A jó baktériumok ezzel egy időben egyre nagyobb területet foglalnak el. Persze gyakran kevés rostot eszünk – a prebiotikumokról nem is beszélve. A 30 gramm rostból, amit naponta el kellene fogyasztanunk, a legtöbb európai jó, ha a felét megkapja. Ez annyira kevés, hogy a bélben kemény konkurenciaharc alakul ki, amiből csak a legravaszabb baktériumok kerülhetnek ki győztesen. Miközben egyáltalán nem olyan nehéz jót tenni magunkkal és a legjobb mikrobáinkkal. A legtöbbünknek megvan a maga kedvenc prebiotikus étele, amiből gond nélkül tudnánk többet fogyasztani. A nagyimnak mindig van krumplisaláta a hűtőjében, a papám grandiózus cikóriasalátát készít mandarinnal (tipp: a cikóriát öblítsük le meleg vízzel, ettől elveszíti a keserűségét, de roppanós marad), a nővérem szereti a spárgát vagy a feketegyökeret tejszínes szószban.

Articsóka, spárga, cikória, zöld banán, csicsóka, fokhagyma,hagyma, pasztinák, feketegyökér, teljes kiőrlésű búza, rozs,zab, póréhagyma

Ez csupán néhány étel azok közül, amelyeket a bifidobaktériumok és a lactobacillusok is nagyon szeretnek. Most már azt is tudjuk, hogy a liliomféléket, a fészekvirágzatúakat és az ellenálló keményítőket is kedvelik. A liliomfélék közé nemcsak a póréhagyma vagy a spárga tartozik, hanem a hagyma és a fokhagyma is. Fészekvirágzatú a cikórián kívül a feketegyökér, a csicsóka és az articsóka. Az emésztéssel szemben ellenálló keményítők akkor keletkeznek, ha a krumplit vagy a rizst megfőzzük, és hagyjuk kihűlni. Eközben a keményítő kikristályosodik, és ellenállóvá válik az emésztéssel szemben. Az „ellenálló” krumplisaláta vagy a hideg szusirizs sértetlenül érkezik meg a mikrobákhoz. Akinek még nincs kedvenc prebiotikus étele, próbálkoznia kellene. Ha rendszeresen eszünk ilyen ételeket, vicces jelenségnek lehetünk tanúi: olykor-olykor csillapíthatatlan étvágyunk támad ezekre a fogásokra. Ha jórészt rostokban szegény ételeket eszünk, mint amilyen a tészta, a fehér kenyér vagy a pizza, ne hirtelen álljunk át a nagy adag ballasztban gazdag fogásokra. Ez túlterhelné a kiéheztetett baktériumközösséget: átesnének a ló túloldalára, és túlságosan is euforikussá válna az anyagcserénk. A következmény: a Nirvánába szellentenénk magunkat. Lassan kell tehát növelni a rostok mennyiségét, és akkor sem túl nagy adagra. Az étel továbbra is elsősorban nekünk szól, csak másodsorban vastagbelünk lakóinak. A Nirvánáig szellenteni magunkat nem különösebben kellemes dolog: a sok gáz kényelmetlenül felpuffasztja a beleinket. Kicsit pukizni viszont egészséges kötelesség. Élőlények vagyunk, a hasunkban egy kis világ él, amelyik vidáman dolgozik, és sok mindent produkál. Ahogy a Föld elviseli a kipufogógázainkat, nekünk is barátságosan kellene kiengednünk a mikrobáinkét. Viccesen hangzik, de nem kell feltétlenül büdösnek lennie. A bifidobaktériumok és a lactobacillusok például semmilyen kellemetlen szagot nem terjesztenek. Akinek sohasem kell puksiznia, kiéhezteti a baktériumait, és egyáltalán nem jó mikroba-házigazda. A nagyon céltudatosak közvetlenül a gyógyszertárban vagy a drogériában is vehetnek tiszta prebiotikumokat. A cikóriából erre a célra elkülönítik például az inulin nevű prebiotikumot, a tejből a GOS-t (galacto-oligo-saccharid). Kimutatták, hogy ezek az anyagok, amellett hogy a hatásuk egészséges, csak bizonyos bifidobaktériumokat és lactobacillusokat táplálnak viszonylag nagy hatékonysággal. A prebiotikumokat messze nem vizsgálták olyan behatóan, mint a probiotikumokat – mindenesetre van már néhány egészen megbízható alkalmazási területük. A prebiotikumok segítik a jó bélbaktériumokat, ezért kevesebb hely jut a méreganyagot termelő rosszaknak. Különösen fontos ez abban az esetben, ha

valakinek probléma van a májával, és nem tudja olyan jól hatástalanítani a rossz baktériumok méreganyagait; ennek a nyomai olykor világosan érzékelhetőek. A baktériumok mérgeinek különféle tünetei lehetnek, a fáradékonyságtól a remegésen át egészen a kómáig. Az orvosok ilyen esetekben a betegnek magas koncentrációjú prebiotikumokat adnak be. Hatásukra a problémák általában enyhülnek. De a makkegészséges májjal virgonckodó átlagember életében is szerepet játszanak a baktériummérgek. Ezek például akkor keletkeznek, ha a kevéske rostot már a vastagbél legelején felhasználják, és ezért a bél végén lévő baktériumok egyedül az emésztetlen proteinekre tudják rávetni magukat. A baktériumokat és a húst nem mindig jó párosítani – ezt a rohadthús-botrány óta tudjuk. A túl sok húsméreg károsítja a vastagbelet, és fokozza akár a rák veszélyét is. A bélrák a legtöbbször pont ezen a helyen keletkezik: a bél végénél. A prebiotikumokat ezért elsősorban a bélrák megelőzése céljából vizsgálják. Az első kísérletek ígéretesek. A prebiotikumok, mint a GOS, azért izgalmasak, mert a testünk maga is előállítja őket. Az anyatejben 90 százalék GOS és 10 százalék egyéb emészthetetlen rost található. A teheneknél a GOS csak 10 százalékát teszi ki a tej rostjainak. Úgy tűnik tehát, hogy valami különösen fontos van ebben a csecsemők számára. Ha a babák a tejporhoz keverve egy kis GOS-port is kapnak, a bélbaktériumaik majdnem ugyanolyanok lesznek, mint a szoptatott csecsemőkéi. Egyes kutatások azt sugallják, hogy ritkábban fejlődik ki náluk allergia és ekcéma, mint a többi, tejporral táplált csecsemőnél. 2005 óta engedélyezett a GOS tejporhoz keverése – de nem kötelező. A GOS iránt azóta megnövekedett az érdeklődés, és időközben egyéb hatásait is ki tudták mutatni a laborban: a GOS közvetlenül a bélsejtekhez kötődik – elsősorban ott, ahol a kártevők is szeretnek megtelepedni. Úgy működnek, mintha kis védőpajzsok lennének. A rossz baktériumok nem tudnak megkapaszkodni, egyszerűen elcsúsznak mellettük. Ezek után a felfedezések után indultak el az első vizsgálódások a GOS-nek az utazás okozta hasmenés elkerülésében játszott szerepéről. Az inulint hosszabb ideje kutatják már, mint a GOS-t. Az élelmiszeriparban néha mint cukor– vagy zsírhelyettesítőt használják, mert kicsit édes és gélállagú. A prebiotikumok többnyire bizonyos cukrok, amelyek láncba kapcsolódtak. Amikor cukrot mondunk, gyakran a cukorrépa egy bizonyos molekuláját értjük alatta – holott legalább százféle különböző cukorfajta létezik. Ha a cikóriából kinyert futószalagos cukortermelés mellett döntöttünk volna, az édességek nem károsítanák annyira a fogainkat. Az „édes” önmagában véve nem egészségtelen, csak mi az egészségtelen változatot fogyasztjuk teljesen egyoldalúan. Gyakran

szörnyülködünk, ha egyes termékeket „cukormentességükért” vagy „csökkentett zsírtartalmukért” dicsérnek. Az édesítőszerek, mint az aszpartam, rákkeltőnek tűnnek, a tipikus light termékekben lévő egyéb édesítőket a sertéshizlaldában használják, hogy az állatok gyorsabban hízzanak. Mindenképpen jogos tehát a szkepszis. Az a termék azonban, amelyik inulint tartalmaz cukor– és zsírpótlóként, egészségesebb lehet annál, amelyikben teljes egészében állati zsír és hozzáadott cukor van. Megéri tehát a light termékek feliratait alaposan áttanulmányozni, mert némelyikkel tényleg jó lelkiismerettel megjutalmazhatjuk magunkat, és még a bélbaktériumaink is együtt nassolhatnak velünk. Az inulin nem kötődik olyan jól a sejtjeinkhez, mint a GOS. Egy nagyon nagy, jól kivitelezett kutatás szerint nem véd meg az utazási hasmenéstől – de az inulint fogyasztó tesztalanyok azt mondták, hogy egyértelműen jobban érezték magukat tőle. A kontrollcsoportnál, amelyik csak placebót kapott, nem volt meg ez a jó érzés. Inulint különböző hosszúságokban tudunk előállítani, ami a jó baktériumok különösen szép eloszlása miatt remek dolog. A rövid inulinláncokat a vastagbél elején lévő baktériumok fogyasztják, a hosszabbakat inkább a hátul lévők. Ez a különböző hosszúságokkal rendelkező úgynevezett ITFMIX ott vezetett jó eredményekre, ahol a nagyobb felület jobb eredményt jelentett. Például a kalcium felvételénél: ehhez olyan baktériumokra van szükségünk, amelyek bárhol át tudják csempészni a kalciumot a bélfalon. Az ITFMIX egy fiatal lányokkal végzett kísérlet szerint 20 százalékkal tudja javítani a kalcium felszívódását. Ez jó a csontoknak, és védhet az időskori csontritkulástól. A kalcium azért találó példa, mert jól mutatja, milyen messzire juthatunk a prebiotikumokkal: először is, elegendő kalciumot kell magunkhoz vennünk, hogy bármilyen hatást el tudjunk érni, másodszor a prebiotikumok semmit sem használnak, ha a problémát más szervek okozzák. Változó korban sok nőnél elkezdődik a csontritkulás. Ebben az esetben a petefészek éli meg a nagy életközepi válságát. El kell búcsúznia a hormontermeléstől, és lassan meg kell tanulnia élvezni a nyugdíjas évek nyugalmát. A hormonok hiányoznak a csontoknak! Semmilyen prebiotikum nem tud segíteni a dolgon, ha oszteoporózisról van szó. Lebecsülni sem kell azért ezt az egészet. Semmi más sem befolyásolja olyan mértékben a bélbaktériumainkat, mint a táplálékunk. A prebiotikumok jelentik a leghatékonyabb segítséget a jó baktériumoknak – azoknak, amelyek már ott vannak a beleinkben, és ott is maradnak. Elsősorban az olyan megrögzött prebiotikusételrajongók, mint amilyen a krumplisaláta-függő nagymamám, támogatják, anélkül hogy tudnák. Második kedvenc étele egyébként a póréhagymaleves. Amikor

régebben mindannyian megbetegedtünk otthon, mosolyogva hozta a levesét, és eljátszott néhány dalt a zongorán. Mikrobáinak a szerepe ebben még nem ismert – de nem nélkülözi a logikát. Jegyezzük meg: a jó baktériumok jót tesznek. Úgy kellene őket táplálnunk, hogy lehetőleg a vastagbél minél nagyobb részét be tudják népesíteni. Ehhez nem elég a tészta és a fehér kenyér, amit az üzemek fehér lisztpépből nyomnak a futószalagra. Néha rendes rostnak is kell benne lennie, valódi zöldségrostokkal és gyümölcshússal. Ezek finomak és édesek is lehetnek – mint a friss spárga, a szusirizs, akár tisztán izolálva a gyógyszertárból. Ezek eljutnak a jó baktériumainkig, ők pedig jó munkával fogják meghálálni a törődést. Mikroszkóp alatt a baktériumokat csak világos pontoknak látjuk a sötét háttér előtt. De összességében többek ennél: minden egyes baktériumnak megvan a maga népe. A legtöbbjük jól nevelten ücsörög a nyálkahártyában, és edzi az immunsejteket, ápolja a bélbolyhainkat, megeszi, amire nincs szükségünk, vagy vitaminokat termel a számunkra. Mások a bélsejtek közelében vannak, piszkálják őket vagy mérgeket állítanak elő. Ha a jók és a rosszak aránya megfelelő, a rosszak megerősítenek bennünket, míg a jók gondoznak és egészségesen tartanak.



Köszönet Ez a könyv nem jött volna létre a testvérem, Jill nélkül. Ha nincs a te szabad, racionális és kíváncsi szellemed, gyakran benn ragadtam volna egy olyan világban, ahol könnyebb engedelmesnek és konformnak lenni, mint bátran és célratörően előrehaladva olykor hibákat is elkövetni. Neked is rengeteg volt a dolgod, de mindig ott voltál, hogy átolvasd velem a szövegemet, és új ötleteket adj. Megtanítottad nekem, hogyan kell kreatívan dolgozni. Ha rosszul érzem magam, akkor arra gondolok, hogy ugyanabból a fából faragtak minket, és hogy mindketten más módon használjuk a tollunkat. Köszönöm Ambrosiusnak, hogy elbújhattam a karjai közé a túl sok munka elől. Köszönöm a családomnak és a keresztapámnak, hogy úgy öleltek körbe, mint a fát az erdő, és a szeles időkben is segítettek a földön maradni. Köszönöm Ji-Wonnak, hogy amíg ezen a könyvön dolgoztam, táplált – ennivalóval és mesés művészetével. Anna-Claire és Anne, köszönöm a segítségeteket, amit a legnehezebb kérdéseknél nyújtottatok! Köszönöm Michaelának és Bettinának, hogy ez a könyvterv az ő éles eszüknek köszönhetően egyáltalán megszülethetett. Egyetemi tanulmányaim nélkül nem lett volna meg a szükséges tudásom, ezért köszönetet mondok professzoraimnak és a német államnak, amely fizette a képzésemet. Minden embernek, aki munkát fektetett ebbe a könyvbe – a sajtóreferenseknek, a kiadó munkatársainak, a nyomdának, a szedőnek, a marketingeseknek, a korrektornak, a könyvkereskedőknek, a postásoknak és az éppen ezeket a sorokat olvasóknak –, nagyon köszönöm!

Fontosabb források Elsősorban azokhoz a témákhoz adunk meg forrásokat, amelyek nem találhatók meg az általánosan elterjedt tankönyvekben. 1. fejezet Bandani, A. R.: „Effect of Plant a-Amylase Inhibitors on Sunn Pest, Eurygaster Integriceps Puton (Hemiptera: Scutelleridae), Alpha-Amylase Activity.” Commun Agric Appl Biol Sci., 2005, 70 (4): 869–73. Baugh, R. F. et al.: „Clinical Practice Guideline: Tonsillectomy in Children.” Otolaryngol Head Neck Surg., 2011. január, 144 (1. melléklet): 1–30. Bengmark, S.: „Integrative Medicine and Human Health – The Role of Pre–, Pro– and Synbiotics.” Clin Transl Med., 2012. május 28., 1 (1): 6. Bernardo, D. et al.: „Is Gliadin Really Safe for Non-Coeliac Individuals? Production of Interleukin 15 in Biopsy Culture from Non-Coeliac Individuals Challenged with Gliadin Peptides.” Gut., 2007. június, 56 (6): 889 skk. Bodinier, M. et al.: „Intestinal Translocation Capabilities of Wheat Allergens Using the Caco-2 Cell Line.” J Agric Food Chem., 2007. május 30., 55 (11): 4576–83. Bollinger, R. et al.: „Biofilms in the Large Bowel Suggest an Apparent Function of the Human Vermiform Appendix.” J Theor Biol., 2007. december 21., 249 (4): 826–31. Catassi, C. et al.: „Non-Celiac Gluten Sensitivity: The New Frontier of Gluten Related Disorders.” Nutrients, 2013. szeptember 26., 5 (10): 3839–53. Kim, B. H.–Gadd, G. M.: Bacterial Physiology and Metabolism. Cambridge, Cambridge University Press, 2008. Klauser, A. G. et al.: „Behavioral Modification of Colonic Function. Can Constipation Be Learned?” Dig Dis Sci., 1990. október, 35 (10): 1271–75. Lammers, K. M. et al.: „Gliadin Induces an Increase in Intestinal Permeability and Zonulin Release by Binding to the Chemokine Receptor CXCR3.” Gastroenterology, 2008. július, 135 (1): 194–204. Ledochowski, M. et al.: „Fructose– and Sorbitol-Reduced Diet Improves Mood and Gastrointestinal Disturbances in Fructose Malabsorbers.” Scand J Gastroenterol. 2000. október, 35 (10): 1048–52. Lewis, S. J.–Heaton, K. W.: „Stool Form Scale as a Useful Guide to Intestinal Transit Time.” Scand J Gastroenterol., 1997. szeptember, 32 (9): 920–24. Martín-Peláez, S. et al.: „Health Effects of Olive Oil Polyphenols: Recent Advances and Possibilities for the Use of Health Claims.” Mol. Nutr. Food Res.,

2013, 57 (5): 760–771. Paul, S.: Palaopower: Das Wissen der Evolution nutzen für Ernahrung, Gesundheit und Genuss. 2. kiadás, München, C. H. Beck-Verlag, 2013. Sikirov, D.: „Etiology and Pathogenesis of Diverticulosis Coli: A New Approach.” Med Hypotheses, 1988. május, 26 (1): 17–20. Sikirov, D.: „Comparison of Straining During Defecation in Three Positions: Results and Implications for Human Health.” Dig Dis Sci., 2003. július, 48 (7): 1201– 205. Thorleifsdottir, R. H. et al.: „Improvement of Psoriasis after Tonsillectomy Is Associated with a Decrease in the Frequency of Circulating T Cells That Recognize Streptococcal Determinants and Homologous Skin Determinants.” J Immunol., 2012, 188 (10): 5160– 65. Varea, V. et al.: „Malabsorption of Carbohydrates and Depression in Children and Adolescents.” J Pediatr Gastroenterol Nutr., 2005. május, 40 (5): 561–65. Wisner, A. et al.: „Human Opiorphin, a Natural Antinociceptive Modu lator of Opioid-Dependent Pathways.” Proc Natl Acad Sci USA, 2006. november 21., 103 (47): 17 979–84. 2. fejezet Agiulera, M. et al.: „Stress and Antibiotics Alter Luminal and Walladhered Microbiota and Enhance the Local Expression of Visceral Sensory-Related Systems in Mice.” Neurogastroenterol Motil., 2013. augusztus, 25 (8): e515–29. Bercik, P. et al.: „The Intestinal Microbiota Affect Central Levels of BrainDerived Neurotropic Factor and Behavior in Mice.” Gastroenterology, 2011. augusztus, 141 (2): 599–609. Bravo, J. A. et al.: „Ingestion of Lactobacillus Strain Regulates Emotional Behavior and Central GABA Receptor Expression in a Mouse via the Vagus Nerve.” Proc Natl Acad Sci USA, 2011. szeptember 20., 108 (38): 16 050–55. Bubenzer, R. H.–Kaden, M.: www.sodbrennen-welt.de (letöltve: 2013. október). Castrén, E.: „Neuronal Network Plasticity and Recovery from Depression.” JAMA Psychiatry, 2013, 70 (9): 983–89. Craig, A. D.: „How Do You Feel – Now? The Anterior Insula and Human Awareness.” Nat Rev Neurosci., 2009. január, 10 (1): 59–70. Enck, P. et al.: „Therapy Options in Irritable Bowel Syndrome.” Eur J Gastroenterol Hepatol., 2010. december, 22 (12): 1402–11. Furness, J. B. et al.: „The Intestine as a Sensory Organ: Neural, Endocrine, and

Immune Responses.” Am J Physiol Gastrointest Liver Physiol., 1999, 277 (5): G922– 28. Huerta-Franco, M. R. et al.: „Effect of Psychological Stress on Gastric Motility Assessed by Electrical Bio-Impedance.” World J Gastroenterol., 2012. szeptember 28., 18 (36): 5027–33. Kell, C. A. et al.: „The Sensory Cortical Representation of the Human Penis: Revisiting Somatotopy in the Male Homunculus.” J Neurosci., 2005. június 22., 25 (25): 5984–87. Keller, J. et al.: „S3-Leitlinie der Deutschen Gesellschaft für Verdauungs– und Stoffwechselkrankheiten (DGVS) und der Deutschen Gesellschaft für Neurogastroenterologie und Motilität (DGNM) zu Definition, Pathophysiologie, Diagnostik und Therapie intestinaler Motilitätsstörungen.” Z Gastroenterol., 2011, 49, 374–90. Keywood, C. et al.: „A Proof of Concept Study Evaluating the Effect of ADX10059, a Metabotropic Glutamate Receptor-5 Negative Allosteric Modulator, on Acid Exposure and Symptoms in Gastro-Oesophageal Reflux Disease.” Gut., 2009. szeptember, 58 (9): 1192–99. Krammer, H. et al.: „Tabuthema Obstipation: Welche Rolle spielen Lebensgewohnheiten, Ernahrung, Prä– und Probiotika sowie Laxanzien?” Aktuelle Ernahrungsmedizin, 2009, 34 (1): 38–46. Layer, P. et al.: „S3-Leitlinie Reizdarmsyndrom: Definition, Pathophysiologie, Diagnostik und Therapie. Gemeinsame Leitlinie der Deutschen Gesellschaft für Verdauungs– und Stoffwechselkrankheiten (DGVS) und der Deutschen Gesellschaft für Neurogastroenterologie und Motilität (DGNM).” Z Gastroenterol., 2011, 49, 237–93. Ma, X. et al.: „Lactobacillus Reuteri Ingestion Prevents Hyperexcitability of Colonic DRG Neurons Induced by Noxious Stimuli.” Am J Physiol Gastrointest Liver Physiol., 2009. április, 296 (4): G868–75. Mayer, E. A.: „Gut Feelings: The Emerging Biology of Gut-Brain Communications.” Nat Rev Neurosci., 2011. július 13, 12 (8): 453–66. Mayer, E. A. et al.: „Brain Imaging Approaches to the Study of Functional GI Disorders: A Rome Working Team Report.” Neurogastroenterol Motil., 2009. június, 21 (6): 579–96. Moser, G. (ed.): Psychosomatik in der Gastroenterologie und Hepatologie, Bécs– New York, Springer, 2007. Naliboff, B. D. et al.: „Evidence for Two Distinct Perceptual Alterations in

Irritable Bowel Syndrome.” Gut., 1997. október, 41 (4): 505–12. Palatty, P. L. et al.: „Ginger in the Prevention of Nausea and Vomiting: A Review.” Crit. Rev. Food Sci. Nutr., 2013, 53 (7): 659–69. Reveiller, M. et al.: „Bile Exposure Inhibits Expression of Squamous Differentiation Genes in Human Esophageal Epithelial Cells.” Ann Surg., 2012. június, 255 (6): 1113–20. Revenstorf, D.: Expertise zur wissenschaftlichen Evidenz der Hypnotherapie. Tübingen, 2003; www.meg-tuebingen.de/downloads/Expertise.pdf (letöltve: 2013. október). Simons, C. C. et al.: „Bowel Movement and Constipation Frequencies and the Risk of Colorectal Cancer Among Men in the Netherlands Cohort Study on Diet and Cancer.” Am J Epidemiol., 2010. december 15., 172 (12): 1404–14. Streitberger, K. et al.: „Acupuncture Compared to Placebo-Acupuncture for Postoperative Nausea and Vomiting Prophylaxis: A Randomised Placebo-Controlled Patient and Observer Blind Trial.” Anaesthesia, 2004. február, 59 (2): 142–49. Tillisch, K. et al.: „Consumption of Fermented Milk Product with Probiotic Modulates Brain Activity.” Gastroenterology, 2013. június, 144 (7): 1394–401. 3. fejezet Aggarwal, J. et al.: „Probiotics and their Effects on Metabolic Diseases: An Update.” J Clin Diagn Res., 2013. január, 7 (1): 173–77. Arnold, I. C. et al.: „Helicobacter Pylori Infection Prevents Allergic Asthma in Mouse Models through the Induction of Regulatory T Cells.” J Clin Invest., 2011. augusztus, 121 (8): 3088–93. Arumugam, M. et al.: „Enterotypes of the Human Gut Microbiome.” Nature, 2011. május 12., 474 (7353), 1, 174–80. Bäckhed, F.: „Addressing the Gut Microbiome and Implications for Obesity.” International Dairy Journal, 2010, 20 (4): 259–61. Balakrishnan, M.–Floch, M. H.: „Prebiotics, Probiotics and Digestive Health.” Curr Opin Clin Nutr Metab Care, 2012. november, 15 (6): 580–85. Barros, F. C.: „Cesarean Section and Risk of Obesity in Childhood, Adolescence, and Early Adulthood: Evidence from 3 Brazilian Birth Cohorts.” Am J Clin Nutr., 2012, 95 (2): 465–70. Bartolomeo, F. Di.: „Prebiotics to Fight Diseases: Reality or Fiction?” Phytother Res., 2013. október, 27 (10): 1457–73. Bischoff, S. C.–Köchling, K.: „Pro– und Präbiotika.” Zeitschrift für

Stoffwechselforschung, klinische Ernahrung und Diätik. 2012, 37, 287–304. Borody, T. J. et al.: „Fecal Microbiota Transplantation: Indications, Methods, Evidence, and Future Directions.” Curr Gastroenterol Rep., 2013, 15 (8): 337. Braunig, J.: Verbrauchertipps zu Lebensmittelhygiene, Reinigung und Desinfektion. Berlin, Bundesinstitut für Risikobewertung, 2005. Brede, C.: Das Instrument der Sauberkeit. Die Entwicklung der Massenproduktion von Feinseifen in Deutschland 1850 bis 2000. Münster et al., Waxmann, 2005. Bundesregierung: „Antwort der Bundesregierung auf die Kleine Anfrage der Abgeordneten”, Friedrich Ostendorff, Barbel Höhn, Nicole Maisch, további képviselők és a BÜNDNIS 90/GRÜNEN frakciója – Drucksache 17/10017. Daten zur Antibiotikavergabe in Nutztierhaltungen und zum Eintrag von Antibiotika und multiresistenten Keimen in die Umwelt. Drucksache 17/10313, 2012. július 17. http://dip21.bundestag.de/dip21/btd/17/103/1710313.pdf (letöltve: 2013. október). Caporaso, J. G. et al.: „Moving Pictures of the Human Microbiome.” Genome Biol., 2011, 12 (5): R50. Carvalho, B. M.–Saad, M. J.: „Influence of Gut Microbiota on Subclinical Inflammation and Insulin Resistance.” Mediators Inflamm., 2013, 986734. Charalampopoulos, D.–Rastall, R. A.: „Prebiotics in Foods.” Current Opinion in Biotechnology, 2012, 23 (2): 187–91. Chen, Y. et al.: „Association Between Helicobacter Pylori and Mortality in the NHANES III Study.” Gut., 2013. szeptember, 62 (9): 1262–69. Devaraj, S. et al.: „The Human Gut Microbiome and Body Metabolism: Implications for Obesity and Diabetes.” Clin Chem., 2013. április, 59 (4): 617–28. Dominguez-Bello, M. G. et al.: „Development of the Human Gastrointestinal Microbiota and Insights from High-throughput Sequencing.” Gastroenterology, 2011. május, 140 (6): 1713–19. Douglas, L. C.–Sanders, M. E.: „Probiotics and Prebiotics in Dietetics Practice.” J Am Diet Assoc., 2008. március, 108 (3): 510–21. Eppinger, M. et al.: „Who Ate Whom? Adaptive Helicobacter Genomic Changes That Accompanied a Host Jump from Early Humans to Large Felines.” PLoS Genet., 2006. július, 2 (7): e120. Fahey, J. W. et al.: „Urease from Helicobacter Pylori Is Inactivated by Sulforaphane and Other Isothiocyanates.” Biochem Biophys Res Commun., 2013. május 24., 435 (1): 1–7. Flegr, J.: „Influence of Latent Toxoplasma Infection on Human Personality, Physiology and Morphology: Pros and Cons of the Toxoplasma – Human Model in

Studying the Manipulation Hypothesis.” J Exp Biol., 2013. január 1., 216 (Pt. 1): 127– 33. Flegr, J. et al.: „Increased Incidence of Traffic Accidents in Toxoplasma – Infected Military Drivers and Protective Effect RhD Molecule Revealed by a LargeScale Prospective Cohort Study.” BMC Infect Dis., 2009. május 26., 9: 72. Flint, H. J.: „Obesity and the Gut Microbiota.” J Clin Gastroenterol., 2011. november, 45 (melléklet): 128–32. Fouhy, F. et al.: „High-Throughput Sequencing Reveals the Incomplete, ShortTerm Recovery of Infant Gut Microbiota following Parenteral Antibiotic Treatment with Ampicillin and Gentamicin.” Antimicrob Agents Chemother., 2012. november, 56 (11): 5811–20. Fuhrer, A. et al.: „Milk Sialyllactose Influences Colitis in Mice Through Selective Intestinal Bacterial Colonization.” J Exp Med., 2010. december 20., 207 (13): 2843– 54. Gale, E. A. M.: „A Missing Link in the Hygiene Hypothesis?” Diabetologia, 2002, 45 (4): 588–94. Ganal, S. C. et al.: „Priming of Natural Killer Cells by Non-mucosal Mononuclear Phagocytes Requires Instructive Signals from the Commensal Microbiota.” Immunity, 2012. július 27., 37 (1): 171–86. Gibney, M. J.–Burstyn, P. G.: „Milk, Serum Cholesterol, and the Maasai – A Hypothesis.” Atherosclerosis, 1980, 35 (3): 339–43. Gleeson, M. et al.: „Daily Probiotic’s (Lactobacillus Sasei Shirota) Reduction of Infection Incidence in Athletes.” Int J Sport Nutr Exerc Metab., 2011. február, 21 (1): 55–64. Goldin, B. R.–Gorbach, S. L.: „Clinical Indications for Probiotics: An Overview.” Clinical Infectious Diseases, 2008, 46 (2. melléklet): 96–100. Gorkiewicz, G.: „Contribution of the Physiological Gut Microflora to Health and Disease.” J Gastroenterol Hepatol Erkr., 2009, 7 (1): 15–18. Grewe, K.: Prävalenz von Salmonella ssp. in der primaren Geflügelproduktion und Broilerschlachtung – Salmonelleneintrag bei Schlachtgeflügel während des Schlachtprozesses, Hannover, Tierärztliche Hochschule Hannover, 2011. Guseo, A.: „The Parkinson Puzzle.” Orv Hetil., 2012. december 30., 153 (52): 2060–69. Herbarth, O. et al.: „Helicobacter Pylori Colonisation and Eczema.” Journal of Epidemiology and Community Health, 2007, 61 (7): 638–40. Hullar, M. A.–Lampe, J. W.: „The Gut Microbiome and Obesity.” Nestle Nutr Inst

Workshop Ser., 2012, 73, 67–79. Jernberg, C. et al.: „Long-Term Impacts of Antibiotic Exposure on the Human Intestinal Microbiota.” Microbiology, 2010. november, 156 (Pt. 11): 3216–23. Jin, C.–Flavell, R. A.: „Innate Sensors of Pathogen and Stress: Linking Inflammation to Obesity.” J Allergy Clin Immunol., 2013. augusztus, 132 (2): 287–94. Jirillo, E. et al.: „Healthy Effects Exerted by Prebiotics, Probiotics, and Symbiotics with Special Reference to Their Impact on the Immune System.” Int J Vitam Nutr Res., 2012. június, 82 (3): 200–208. Jones, M. L. et al.: „Cholesterol-Lowering Efficacy of a Microencapsulated Bile Salt Hydrolase-Active Lactobacillus Reuteri NCIMB 30242 Yoghurt Formulation in Hypercholesterolaemic Adults.” British Journal of Nutrition, 2012, 107 (10): 1505– 13. Jumpertz, R. et al.: „Energy-Balance Studies Reveal Associations Between Gut Microbes, Caloric Load, and Nutrient Absorption in Humans.” Am J Clin Nutr., 2011, 94 (1): 58–65. Katz, S. E.: Wild Fermentation: The Flavor, Nutrition, and Craft of Live-Culture Foods Reclaiming Domesticity from a Consumer Culture, Chelsea, Chelsea Green Publishing, 2011. Katz, S. E.: The Art of Fermentation: An In-Depth Exploration of Essential Concepts and Processes from Around the World, Chelsea, Chelsea Green Publishing, 2012. Kountouras, J. et al.: „Helicobacter Pylori Infection and Parkinson’s Disease: Apoptosis as an Underlying Common Contributor.” Eur J Neurol., 2012. június, 19 (6): e56. Krznarica, Zeljko et al.: „Gut Microbiota and Obesity.” Dig Dis., 2012, 30: 196– 200. Kumar, M. et al.: „Cholesterol-Lowering Probiotics as Potential Biotherapeutics for Metabolic Diseases.” Exp Diabetes Res., 2012, 902917. Macfarlane, G. T. et al.: „Bacterial Metabolism and Health-Related Effects of Galactooligosaccharides and Other Prebiotics.” J Appl Microbiol., 2008. február, 104 (2): 305–44. Mann, G. V. et al.: „Atherosclerosis in the Masai.” American Journal of Epidemiology, 1972, 95 (1): 26–37. Marshall, B. J.: „Unidentified Curved Bacillus on Gastric Epithelium in Active Chronic Gastritis.” Lancet., 1983. június 4., 1 (8336): 1273 skk. Martinson, V. G. et al.: „A Simple and Distinctive Microbiota Associated with

Honey Bees and Bumble Bees.” Mol Ecol., 2011. február, 20 (3): 619–28. Matamoros, S. et al.: „Development of Intestinal Microbiota in Infants and its Impact on Health.” Trends Microbiol., 2013. április, 21 (4): 167–73. Moodley, Y. et al.: „The Peopling of the Pacific from a Bacterial Perspective.” Science, 2009. január 23., 323 (5913): 527–30. Mori, K. et al.: „Does the Gut Microbiota Trigger Hashimoto’s Thyroiditis?” Discov Med., 2012. november, 14 (78): 321–26. Musso, G. et al.: „Gut Microbiota as a Regulator of Energy Homeostasis and Ectopic Fat Deposition: Mechanisms and Implications for Metabolic Disorders.” Current Opinion in Lipidology, 2010, 21 (1): 76–83. Nagpal, R. et al.: „Probiotics, their Health Benefits and Applications for Developing Healthier Foods: A Review.” FEMS Microbiol Lett., 2012. szeptember, 334 (1): 1–15. Nakamura, Y. K.–Omaye, S. T.: „Metabolic Diseases and Pro– and Prebiotics: Mechanistic Insights.” Nutr Metab., London, 2012. június 19., 9 (1): 60. Nicola, J. P. et al.: „Functional Toll-like Receptor 4 Conferring Lipopolysaccharide Responsiveness is Expressed in Thyroid Cells.” Endocrinology, 2009. január, 150 (1): 500–508. Nielsen, H. H. et al.: „Treatment for Helicobacter Pylori Infection and Risk of Parkinson’s Disease in Denmark.” Eur J Neurol., 2012. június, 19 (6): 864–69. Norris, V. et al.: „Bacteria Control Host Appetites.” J Bacteriol., 2013. február, 195 (3): 411–16. Okusaga, O.–Postolache, T. T.: „Toxoplasma Gondii, the Immune System, and Suicidal Behavior.” Dwivedi, Y. (ed.): The Neuro-biological Basis of Suicide, Boca Raton, Florida, CRC Press, 2012, 159–94. Ottman, N. et al.: „The Function of our Microbiota: Who Is Out There and What Do They Do?” Front Cell Infect Microbiol., 2012. augusztus 9., 2, 104. Pavlović, N. et al.: „Probiotics-Interactions with Bile Acids and Impact on Cholesterol Metabolism.” Appl Biochem Biotechnol., 2012, 168, 1880–95. Petrof, E. O. et al.: „Stool Substitute Transplant Therapy for the Eradication of Clostridium Difficile Infection: »RePOOPulating« the Gut.” Microbiome, 2013. január 9., 1 (1): 3. Reading, N. C.–Kasper, D. L.: „The Starting Lineup: Key Microbial Players in Intestinal Immunity and Homeostasis.” Front Microbiol., 2011. július 7., 2: 148. Roberfroid, M. et al.: „Prebiotic Effects: Metabolic and Health Benefits.” Br J Nutr., 2010. augusztus, 104 (2. melléklet): S1–63.

Sanders, M. E. et al.: „An Update on the Use and Investigation of Probiotics in Health and Disease.” Gut., 2013, 62 (5): 787–96. Sanza, Y. et al.: „Understanding the Role of Gut Microbes and Probiotics in Obesity: How Far Are We?” Pharmacol Res., 2013. március, 69 (1): 144–55. Schmidt, C.: „The Startup Bugs.” Nat Biotechnol., 2013. április, 31 (4): 279–81. Scholz-Ahrens, K. E. et al.: „Prebiotics, Probiotics, and Synbiotics Affect Mineral Absorption, Bone Mineral Content, and Bone Structure.” J Nutr., 2007. március, 137 (3. melléklet, 2): 838–46. Schwarz, S. et al.: „Horizontal versus Familial Transmission of Helicobacter Pylori.” PLoS Pathog., 2008. október, 4 (10): e100–80. Shen, J. et al.: „The Gut Microbiota, Obesity and Insulin Resistance.” Mol Aspects Med., 2013. február, 34 (1): 39–58. Starkenmann, C. et al.: „Olfactory Perception of Cysteine-S-Conjugates from Fruits and Vegetables.” J Agric Food Chem., 2008. október 22., 56 (20): 9575–80. Stowell, S. R. et al.: „Innate Immune Lectins Kill Bacteria Expressing Blood Group Antigen.” Nat Med., 2010. március, 16 (3): 295–301. Tängdén, T. et al.: „Foreign Travel Is a Major Risk Factor for Colonization with Escherichia Coli Producing CTX-M-Type Extended-Spectrum P-Lactamases: A Prospective Study with Swedish Volunteers.” Antimicrob Agents Chemother., 2010. szeptember, 54 (9): 3564–68. Teixeira, T. F. et al.: „Potential Mechanisms for the Emerging Link Between Obesity and Increased Intestinal Permeability.” Nutr Res., 2012. szeptember, 32 (9): 637–47. Torrey, E. F. et al.: „Antibodies to Toxoplasma Gondii in Patients with Schizophrenia: A Meta-Analysis.” Schizophr Bull., 2007. május, 33 (3): 729–36. Tremaroli, V.–Backhed, F.: „Functional Interactions Between the Gut Microbiota and Host Metabolism.” Nature, 2012. szeptember 13., 489 (7415): 242–49. Turnbaugh, P. J.–Gordon, J. I.: „The Core Gut Microbiome, Energy Balance and Obesity.” J Physiol., 2009, 587 (17): 4153–58. Vrese, M. de–Schrezenmeir, J.: „Probiotics, Prebiotics, and Synbiotics.” Adv Biochem Engin/Biotechnol., 2008, 111, 1–66. Vriese, J. de: „Medical Research. The Promise of Poop.” Science, 2013. augusztus 30., 341 (6149): 954–57. Vyas, U.–Ranganathan, N.: „Probiotics, Prebiotics, and Synbiotics: Gut and Beyond.” Gastroenterol Res Pract., 2012, 872716. Webster, J. P. et al.: „Effect of Toxoplasma Gondii upon Neophobic Behaviour in

Wild Brown Rats, Rattus norvegicus.” Parasitology, 1994. július, 109 (Pt. 1): 37–43. Wichmann-Schauer, H.: Verbrauchertipps: Schutz vor Lebensmittelinfektionen im Privathaushalt. Berlin, Bundesinstitut für Risikobewertung, 2007. Wu, G. D. et al.: „Linking Long-Term Dietary Patterns with Gut Microbial Enterotypes.” Science, 2011. október 7., 334 (6052): 105–108. Yatsunenko, T. et al.: „Human Gut Microbiome Viewed Across Age and Geography.” Nature, 2012. május 9., 486 (7402): 222–27. Zipris, D.: „The Interplay between the Gut Microbiota and the Immune System in the Mechanism of Type 1 Diabetes.” Curr Opin Endocrinol Diabetes Obes., 2013. augusztus, 20 (4): 265–70.

Tartalom Előszó 1 BÉLÜGYEK HOGYAN KAKÁLUNK? ÉS MIÉRT FONTOS EZ A KÉRDÉS? Jól ülök a vécén? A BÉLRENDSZER ELŐSZOBÁJA A BÉL FELÉPÍTÉSE A „gargarizáló” nyelőcső A ferde gyomor A kígyózó vékonybél A fölösleges vakbél és a duci vastagbél MIT ESZÜNK VALÓJÁBAN? ALLERGIA, ÖSSZEFÉRHETETLENSÉG ÉS INTOLERANCIA Cöliákia és gluténérzékenység Laktóz– és fruktózintolerancia Kis kitérő az ürülékhez Alkotóelemek Szín Állag 2 A BÉL IDEGRENDSZERE ÍGY KÍVÁNJÁK MEG, MAJD SZÁLLÍTJÁK SZERVEINK AZ ÉTELT A szem Az orr A száj A torok (garat) A nyelőcső A gyomor A vékonybél A vastagbél SAVAS BÖFÖGÉS (REFLUX)

HÁNYÁS Miért hányunk, és mit tehetünk ellene? SZÉKREKEDÉS Hashajtók A három nap szabálya AZ AGY ÉS A BÉL Hogyan befolyásolja a bél az agyat? Ideges bél, stressz, depresszió Ahol az én létrejön 3 A MIKROBÁK VILÁGA AZ EMBER MINT ÖKOSZISZTÉMA AZ IMMUNRENDSZER ÉS A BAKTÉRIUMAINK A BÉLFLÓRA KIFEJLŐDÉSE A FELNŐTT EMBER BÉLLAKÓI Baktériumaink génjei A három béltípus A BÉLFLÓRA SZEREPE Hogyan hizlalnak a baktériumok? Három hipotézis A koleszterin és a bélbaktériumok KÁRTEVŐK – A ROSSZ BAKTÉRIUMOK ÉS A PARAZITÁK Szalmonella kalapban Helicobaktérium – az emberiség legrégibb „háziállata” Toxoplazma – a félelmet nem ismerő macskautasok Bélférgek A TISZTASÁGRÓL ÉS A JÓ BAKTÉRIUMOKRÓL Tisztaság a mindennapokban Antibiotikumok Probiotikumok Prebiotikumok

Köszönet Fontosabb források Tartalom





Table of Contents Előszó 1 BÉLÜGYEK HOGYAN KAKÁLUNK? ÉS MIÉRT FONTOS EZ A KÉRDÉS? A BÉLRENDSZER ELŐSZOBÁJA A BÉL FELÉPÍTÉSE MIT ESZÜNK VALÓJÁBAN? ALLERGIA, ÖSSZEFÉRHETETLENSÉG ÉS INTOLERANCIA Kis kitérő az ürülékhez 2 A BÉL IDEGRENDSZERE ÍGY KÍVÁNJÁK MEG, MAJD SZÁLLÍTJÁK SZERVEINK AZ ÉTELT SAVAS BÖFÖGÉS (REFLUX) HÁNYÁS SZÉKREKEDÉS AZ AGY ÉS A BÉL 3 A MIKROBÁK VILÁGA AZ EMBER MINT ÖKOSZISZTÉMA AZ IMMUNRENDSZER ÉS A BAKTÉRIUMAINK A BÉLFLÓRA KIFEJLŐDÉSE A FELNŐTT EMBER BÉLLAKÓI A BÉLFLÓRA SZEREPE KÁRTEVŐK – A ROSSZ BAKTÉRIUMOK ÉS A PARAZITÁK A TISZTASÁGRÓL ÉS A JÓ BAKTÉRIUMOKRÓL Köszönet Fontosabb források Tartalom