BORBÉLY SÁNDOR– OSGYÁNI GÁBOR „HAGYOMÁNY – TEHETSÉG - KORSZERŰSÉG” – SZALONNA, SZENDRŐ ÉS SZENDRŐLÁD LOKÁLIS TÁRSADALMÁNAK KULTURÁLIS ANTROPOLÓGIAI VIZSGÁLATA
1. Bevezetés. A kutatás célja A hátrányos helyzetű térségek1 felzárkóztatása, illetve dinamikus fejlődési pályára állítása folyamatos kihívás elé állítja a területi- és társadalmi egyenlőtlenségek kérdésköréhez kapcsolódó tudásterületek (szociológia, antropológia, szociálpszichológia, gazdaságtan stb.) képviselőit. Mindez részben a tárgykör kapcsán felvethető fogalmi-elméleti természetű problémák tisztázatlanságával, részben pedig magának a területi- és társadalmi differenciálódás jelenségének komplexitásával hozható összefüggésbe. A részletektől elvonatkoztatva azt kell mondanunk, hogy a „hátrányos helyzet” fogalmi jelentésének meghatározását végző tudományos és politikai diskurzusokra általánosan jellemző a depravációs aspektust – azaz a pusztulás, a hanyatlás, a veszteség lehetőségét – középpontba állító megközelítésmód. E megközelítés szerint – függetlenül attól, hogy a „hátrányos helyzetű” csoport első-, másodgenerációs, aktuálisan vagy távlatilag veszélyeztetett, illetve szituatív vagy strukturális értelemben tartós lemaradással jellemezhető stb. – a „hátrányos helyzetűként” definiált csoport tagjai nem tudják a közösség belső erejéből megőrizni potenciáikat, ezért szükségszerű a beavatkozás, pontosabban fogalmazva az adott közösség (re)integrációs folyamatait támogató külső szándék.2 Eltekintve ehelyütt a „beavatkozás” technikai-pragmatikus dimenziójától, valamint a hozzá kapcsolódó alapvető fontosságú etikai kérdésektől (mint pl. kinek van joga, milyen eszközökkel, milyen módon stb. cselekedni egy „idegen” szociokulturális millieu-ben), fontosabbnak tűnik számunkra, hogy a depravációs megközelítésmód a társadalmi különbségek tudományos elemzésének egyfajta korlátozó értékű megismerési perspektívát kölcsönöz.3 Ennek esetünkben két vonatkozásban van jelentősége. Egyfelől a fogalomban azonosított veszteségélmény kiemelése hatására a kifejezés olyan értékfogalommá alakul át, amely látható módon lemond a tudományos objektivitás igényéről, mivel a megismerés helyet elsősorban a „megőrzés”, a „megmentés” humanisztikus igényét állítja előtérbe. Egész egyszerűen fogalmazva ezzel a jelentésadással egy összetett társadalmi jelenség: az egyenlőtlenség értéksemleges tárgyköre pragmatikus-politikai kérdéssé alakul át, amennyiben az adott kifejezés (a „hátrányos helyzet”) már a jelenség fogalmi szintű megragadásánál is 1
A „hátrányos helyzetű térségek” kifejezés negatív társadalmi és gazdasági mutatójú települések leírására használt összegző értelmű nyelvi fordulat. Többnyire a társadalomföldrajz és szociológia diskurzusában használt terminus, amellyel elsősorban egy térség strukturális és funkcionális adottságokból eredő különbségeit írják le. A kifejezés szorosan kapcsolatban áll a „hátrányos helyzet”, azaz a „depriváció” szociológiai eredetű fogalmával, amely szélesebb értelemben „valamitől való megfosztottságot és az ebből származó lemaradást” jelent. A kifejezés a társadalomtudományos gondolkodásban rendszerint annak a jelenségnek az azonosítására szolgál, amikor egy személy vagy csoport ki van zárva a társadalmi egyenlőség lehetőségéből, illetve valamilyen oknál fogva nem jut hozzá a lokálisan releváns társadalmi, gazdasági stb. erőforrásokhoz. . 2 A társadalmi egyenlőtlenségek kutatásának politikai funkciója, pontosabban az államszocializmus bírálatában játszott szerepe kapcsán lásd: (Kolosi – Szelenyi, 1993 141-163.) 3 Más összefüggésben (a szórványkérdés, illetve az asszimilációs folyamatok vonatkozásában) ugyan, de a „depravációs olvasat” mélyreható kritikáját valósítja meg Biczó Gábor. Lásd: (Biczó, 2000.; Biczó, 2009. 1333.)
elsősorban egy negatívan értékelt alapadottság megváltoztatására irányuló törekvést rejt magában. Másfelől ugyanakkor az is látható, hogy a depravációs megközelítés a társadalmi differenciálódás folyamatának vizsgálatát legfeljebb csak az egyedi esetek szintjén teszi lehetővé, vagyis csupán arra enged következtetni, hogy egy adott helyzetben az adott szereplők miként részesei a társadalmi leszakadás konkrét eseményének. Mindez lehetetlenné teszi az elméletalkotást, pontosabban fogalmazva egy olyan meta-elméleti keret kimunkálását, ahonnan a társadalmi különbségek eseti megnyilvánulásainak általános vonásai rendszerszerű elemezés tárgyává tehetők. Az adott tárgykör komplexitásából eredő fogalmi és elméleti problémákra a klasszikus terület- és közösségfejlesztési modellek rendszerint kevéssé reflektálnak. Pragmatikus dimenzióban kezelve a problémát arra törekednek, hogy települési szinten, a szubszidiaritás elvét követve jelenítsék meg az innovatív munkaerő-piaci és gazdasági fejlesztéseket, az életminőség javítását szolgáló infrastrukturális beruházásokat, vagy azokat a humán erőforrás versenyképességének javulását célzó elképzeléseket, amelyek direkt vagy indirekt módon hatnak az érintett lakosság mindennapi életvilágának4 alakulására. Látnunk kell ugyanakkor, hogy a lokális társadalmakra irányuló külső cselekvési programok megvalósítása elképzelhetetlen a helyi társadalom belső adottságainak, regulatív működési szabályainak, elvárásainak stb. ismerete, valamint az ehhez kapcsolódó hosszú távú közösség- és területfejlesztési stratégia kidolgozása nélkül. Ebből a szempontból a társadalomtudományos megközelítések relevanciáját éppen az adhatja, hogy a szociokulturális egyenlőtlenségek, illetve a periférikus térségek és csoportok helyzetét jellemző sokrétű társadalmi, gazdasági, etikai stb. problémák azonosításában egy mértékadó, illetve reflexív tudás elsajátításához adhatnak alapot. Ezzel összefüggésben írásunk alapvető szándéka, hogy néhány elméleti és módszertani megfontolás, valamint empirikus kutatási tapasztalat összefoglalásán keresztül hozzájáruljon a település- és közösségfejlesztés gyakorlati megvalósulását megelőző, illetve kidolgozását kísérő diskurzus sikeréhez. A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Pedagógia, Szakmai, Szakszolgálati és Közművelődési Intézet az Új Magyarország Fejlesztési Terv Társadalmi Megújulás Operatív Program 3.2.3 konstrukciója keretében nyert támogatást a „Hagyomány-TehetségKorszerűség” című pályázat megvalósítására. Tanulmányunk ennek a programnak a szakmai előkészítéséhez kívánt hozzájárulni. A pályázat különféle programok indításával az edelényi kistérség három hátrányos helyzetű településének - Szalonnának, Szendrőnek és Szendrőládnak – a közösség-megtartó képességét kívánta elősegíteni.5 Mivel az érintett települések hátrányos társadalmi rétegeiben a helyi etnikus („cigány”) közösségek tagjai felülreprezentáltak, a pályázat különösen nagy hangsúlyt fektetett a településen élő kisebbségi csoportok értékeinek feltárására. A program által érintett településeken a helyi társadalom „nem cigány” és „cigány” tagjai formális és informális képzések keretében ismerkedhettek meg az etnikus kultúra különféle elemeivel, a lokális kisebbségek által végzett kézműves és más tevékenységekkel. 4
Az életvilág fogalmát Edmund Husserl vezeti be a filozófiai diskurzus területére Az európai tudományok krízise című művével. A fogalom eredeti, társadalomfilozófiai jelentés-összefüggésétől függetlenül kerül be a társadalomtudományos gondolkodásba, ahol többnyire a körülöttünk lévő, magától értetődő valósággal azonosítják a fogalmat. 5 A projekt megvalósításának helyszínéül szolgáló települések az edelényi kistérség középső részén, a Bódvavölgyében helyezkednek el. Szalonna, Szendrő és Szendrőlád közül Szendrő bír városi ranggal, de a másik két község is az edelényi kistérség relatíve nagyobb népességszámú falvai közé tartozik. A kistérség több mint 36 000 lakója 47 településen él. A Bódva völgyét leszámítva a kistérségben az aprófalvas településszerkezet a jellemző. A Bódvától nyugatra az Aggteleki-karszt és a Galyaság, a Bódvától keletre a Tornai-dombság és a Cserehát nyugati területei találhatóak, itt helyezkednek el az 1000 fő alatti lakónépességgel rendelkező települések, amelyek nagy része szintén halmozottan hátrányos helyzetű.
Az említett program a hátrányos helyzetű személyek életvezetési és beilleszkedési problémáinak azonosítása, és kezelése mellett fontos célként határozta meg a helyi identitás megerősítését, illetve a közösségi élet revitalizálását. Ennek érdekében az adott településeken számos helyismereti programra, továbbá a népi kézműves alkotások megismerését szolgáló kampány szervezésére került sor. Összefoglalóan azt mondhatjuk tehát, hogy a pályázat részben a hagyománytapasztalat megerősítésén, részben pedig új tanulási formákon keresztül külső segítséget kívánt nyújtani a hátrányos helyzetű lakosok sikeres társadalmi integrációjához.6 A kitűzött cél megvalósítását szolgáló programelemeket több szintű kutatási, igényfelmérési modul előzte meg. A kutatási modul három fő részből állt, melynek részét képezte: 1. A helytörténeti szakkörökön részt vevő tanulók tudásszintjének mérése 2. A kiválasztott célcsoport pszichológiai vizsgálata 3. Az életvezetési tréningek igényfelmérése, mely kiterjedt a települések szociokulturális hátterének vizsgálatára és az érintett célcsoport problémáinak konkrét beazonosítására Jelen írás a harmadik kutatási modul, azaz az életvezetési tréningekhez kapcsolódó igényfelmérés néhány tapasztalatának összefoglalására szorítkozik.
6
A társadalmi integráció szélesebb értelemben olyan dialektikus, többirányú változás, amelyben mind a befogadó többség, mind pedig a befogadott etnikus kisebbség a találkozási helyzet következtében kölcsönösen hat egymásra, azaz egy új, konszenzusos identitáskeret kimunkálását végzi. Általában az asszimilációs folyamat keretén belüli szerkezeti változásokat jelölő terminus, amely során két vagy több, korábban elkülönülő csoport a közös interakciók szintjére jut. (Pl. elszigetelt régióból, társadalomból érkező munkások az ipari társadalom munkaerejével kapcsolódnak össze, azaz az alcsoport a többségi társadalom szerkezetben mintegy ”szétszóródik”).
2. A vizsgálat során alkalmazott módszerek A TÁMOP-3.2.3 „Hagyomány-Tehetség-Korszerűség” című projekt keretén belül végzett reprezentatív kérdőíves vizsgálat halmozottan hátrányos helyzetű települések életvezetési és integrációs programjait kívánja megalapozni, azaz egyfajta gyakorlati jelentőségű problémafeltárás céljával készült. A kutatómunkát a témát érintő szakirodalom áttekintése, és a térséggel foglalkozó kutatások feldolgozása alapozta meg. Ehhez kapcsolódóan egy komplex adatbázis kiépítésére is sor került, amely az adott települések demográfiai, infrastrukturális és gazdasági adatait tartalmazta. Különös figyelmet fordítottunk az Európai Unióhoz történő csatlakozás után keletkezett források, alapkutatások integrálására. Ennek a korpusznak az összeállítása segítette elő a térség és a vizsgált települések jellemzőbb vonásainak, szociokulturális karakterének tisztázását. Mivel a statisztikai adatok árnyalása mindenképpen szükséges volt, Szalonnán, Szendrőn és Szendrőládon félig strukturált interjúkat készítettünk a helyi potentátokkal, fejlesztési szakemberekkel, meghatározó pedagógusokkal és szociális szakemberekkel, továbbá a fejlesztési folyamatokban részt vevő civil szervezetek vezetőivel. 7 A kutatás kvantitatív része két különböző időpontban végzett kérdőíves felmérés anyagára épült. A program által érintett célcsoport eltérő korosztályba tartozó tagjainak véleményére, kulturális diszpozícióira fókuszáló első felmérésre 2010 áprilisában, a következő adatfelvételre három hónappal később került sor. . A felmérés a klasszikus szegénységszociológiai vizsgálatok (Ferge-Tausz-Darvas 2002) hagyományait, módszertani alapelveit követte; s a projekt célkitűzéseinek megfelelően, tematikus értelemben két dimenziót állított a kérdőíves felmérés homlokterébe. A kutatás egyfelől: a) a mintában szereplő személyek alapos, részletező szociológiai jellemzésére törekedett, vagyis a megkérdezett populációval kapcsolatos alapinformációk, faktikus adatok (nem, életkor, térbeli-társadalmi mobilitás, etnikus, vallási meghatározottság, családi állapot, társadalmi státusz, szakképzettség, gazdasági aktivitás stb.) rendszerszerű feltérképezését tekintette céljának. b) másfelől a megkérdezettek általános attitűdjeire kérdezett rá különböző tematikus csomópontok szerint: például a munkához, illetve a munka-erőpiaci integrációt elősegítő képzésekhez való viszony, vagy akár a formális intézmények (pl. iskola) által nyújtott szolgáltatások és a kultúrspecifikus magatartások összefüggése (a „cigány” családok gyereknevelési szokásai, a hivatalos oktatást reprezentáló személyekhez való viszonya stb.) kapcsán, és így tovább. Ez utóbbi, a majdani közösségi programok sikerességét megalapozó, gyakorlati jelentőségű témakör. Éppen ezért feltétlenül fel kell hívnunk a figyelmet két, meglátásunk szerint releváns kutatás-módszertani problémára. A kortárs szociológiai kutatások (Örkény 2005:37-47) arra hívják fel a figyelmet, hogy az attitűdök („narratív kijelentések”) és a tényleges társadalmi viselkedések (szociális performanszok) között gyakran áthidalhatatlan távolságok feszülnek. Ez azt jelenti, hogy a mesterségesen (pl. kérdőíves szituációkban) előhívott nyelvi magatartások, vagy az így megfogalmazott érzelmi, kognitív hozzáállások (magyarán: az adatközlő privát „véleménye”) nem adnak elégséges támpontot ahhoz, hogy komolyan vehető tudományos következtetéseket vonjunk le a kutatott alanyok tulajdonképpeni hétköznapi cselekvéseire vonatkozóan. A nyelvi viselkedést ezek szerint a mindennapi társadalmi cselekvések partikuláris elemeinek kell tekintenünk, olyan külső tényezőnek tehát, amelyek a hétköznapi életvilágok egészét („a 7
A kérdőíves vizsgálat tematikus csomópontjainak összeállítását megelőzte a tájékozódó jellegű kutatás, amely félig strukturált interjú-technikát alkalmazva az általunk vizsgált célcsoportot érintő alapvető problémák beazonosítására és az életvezetési téring lehetséges vázának megfogalmazására törekedett.
valóságot”) nem feltétlenül fogja át, nem okvetlenül határozza meg vagy irányítja (Erőss – Gárdos, 2007: 17-37). Különösen figyelemre méltó szempont mindez a „cigány” közösségek kérdőíves kutatásánál, amely csoport speciális etnikus-társadalomtörténeti meghatározottságai folytán egyébként is a tudományos vizsgálatokban rendszerint a módszertani-elméleti problémák sokaságát veti fel. A nyelvi performanszok (attitűdök) és a társadalmi praxisok (mindennapi cselekvések) fent említett problémáját tovább bonyolítják a magyarországi cigánykutatások8 legújabb eredményei is. Az utóbbi évtizedek cigánykutatásai ugyanis megfelelően bizonyították, hogy a modern európai kultúrkörben megfigyelhető szokásos nyelvi, pontosabban diskurzív normák az egyes cigány beszédközösségekben nem érvényesülnek maradéktalanul. Ezt támasztja alá az ún. „cigánybeszéd” vagy „cigányos beszéd” szakirodalmi kifejezése 9 is, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy a cigányok belső társadalmában a „beszéd”, tehát maga az orális megnyilatkozás a többségi kultúrától gyökeresen eltérő ismeretelméleti státusszal rendelkezik: a kijelentések tartalma például a cigány társadalomban csupán a konkrét beszédhelyzetek, az adott kommunikációs szituációk keretein belül bírnak jelentőséggel.10 Mindez azt is jelenti, hogy azok a diskurzív szabályok, amelyek a nem cigány társadalmakban rendszerint a nyelvi magatartások regulatív elveiként működnek (pl. a beszédeseményen kívüli referenciák: azaz a kimondott szó „igazságtartalma”, „tényszerűsége”, „érvényessége”, „ellenőrizhetősége”; illetve a megnyilatkozás aktusában a beszédpartnerek magatartását irányító etikai aspektusok: pl. az elhangzott szóért vállalt felelősség) a „cigány” beszédközösségek megnyilvánulásaiban nem feltétlenül érvényesülő elvárások. Ez a két megfontolás különösen meghatározó esetünkben, hiszen a felmérés célcsoportjaként olyan peremhelyzetű, vagy leszakadó félben lévő lokális csoportokat jelöltünk meg, amelyekben a „cigány” közösségek tagjai látható módon felül vannak reprezentálva.11 A felsorolt szempontok (a nyelvi performativitás és a társadalmi cselekvések közötti különbségek, valamint a „cigánybeszéd” sajátosságai) annak belátására ösztönöznek, hogy a „cigány” csoportok áttekintő (ún. survey-típusú) kérdőíves vizsgálata önmagában korlátozott érvényességű kutatás-módszertani stratégiának tekinthető. Hangsúlyoznunk kell tehát, hogy az alábbi eredmények csak a lokális társadalmakban megfigyelhető általánosabb tendenciák szemléltetésére alkalmasak. A projekt hatékonyságát, eredményességét, illetve a pontosabb helyzetfelmérést a későbbiekben elősegítheti, ha a tanulmányban közölt alapvetően kvantitatív felmérésen alapuló megfigyeléseket kvalitatív módszerekkel (pl. életútinterjú, 8
Vö (Williams, 2000:239-274); (Williams, 2000:305-320); (Williams, 2000: 269-293); (Fischman, 1975:321335) 9 Vö.: (Kovai, 2006:196-208), (Kovai, 2002:272-291); (Horváth 2002:241-327), (Horváth 2002:70-82), (Horváth - Prónai 2000:33-45), (Obláth: Antrhropolis 3.1. 50-61) 10 Horváth Kata Borsod – Abaúj - Zemplén megyében végzett kutatásai szerint a cigányoknál talán a legfontosabb, hogy „valaki egy adott szituációban, hogyan mondja el magát, hogyan építi fel aktuális igazát, és ezáltal, abban a pillanatban milyen viszonyokat konstruál. A történet hitelességét, náluk nem az elmondott események tételezett tényszerűsége, vagyis egy beszéden kívül eső, azt igazoló referencia adja, hanem az, magában az elmondásban jön létre. Az elbeszélő nem abban az értelemben vállal felelősséget az általa elmondottakért, és nem abban az értelemben kockáztatja igazát, hogy azok a múlt eseményeihez mennyire igazodnak, azokkal mennyiben igazolhatóak, hanem abban az értelemben, hogy neki az adott szituációban, az ő pozíciójában így kell-e beszélnie. Ennek megfelelően, az elhangzottaknak egy „nem is úgy történt, ahogy mondta” típusú állítás nem lehet a kritikája vagy a cáfolata, ezzel szemben a „nem így kellett volna beszélnie” fordulat számtalanszor elhangzik, amikor egy megelőző beszédeseményt kezdenek kitárgyalni. (…) A gömbaljai cigányok (fiktív településnév – B.S.) között az események elmondása nem más, mint a beszédekről való beszédek sora, vagyis annak az újra és újra történő tematizálása, hogy ki mit mondott, „hogyan beszélt” akkor.” In: Horváth Kata: „Cigányosan beszélünk…” Egy magyar cigány közösség nyelvi ideológiáinak nyelvészeti antropológiai értelmezése. Forrás: http://www.mtaki.hu) (letöltés ideje: 2010. július 18.) 11 Mindhárom településen 50 % feletti az általunk összeállított mintában szereplő roma lakosság aránya: Szendrőn 51 %, Szendrőládon 64 %, Szalonnán 90%.
narratív biográfia), továbbá a vizsgált közösségek társadalomtörténeti dinamikáját szem előtt tartó antropológiai elemzésekkel egészítenénk ki. 3. A kérdőíves felmérés eredményei 3.1 A kérdőíves kutatás során használt minta általános jellemzői A három kutatott településen összesen 2242 háztartás található, az általunk lekérdezett minta ennek 4,7 %-ára, azaz összesen 107 háztartásra terjedt ki. A kutatás során három korcsoportban végeztünk vizsgálatot: a pályakezdő (16-25 év közöttiek), az aktív korú felnőtt lakosság (26-45 év közötti személyek), illetve a munkaerőpiac peremén elhelyezkedő idősebb generáció (46-65 éves) tagjait kérdeztük meg. A lekérdezett minta egészét tekintetbe véve tehát összesen 150 fős populációt vontunk be a megkérdezett személyek körébe és 139 db értékelhető kérdőívet kaptunk. A minta kiválasztása során a helyi kapcsolatokra támaszkodtunk. Fontosnak tartottuk azonban, hogy a megkérdezett személyek körét azokból a családokból válasszuk ki, amelyekben az alábbi feltételek valamelyike közül, legalább kettő egyidejűleg érvényesült. Nevezetesen: a családtagok között élt munkanélküli, illetve aktív korú inaktív státuszban lévő személy a családban élő aktív korúak valamelyike az utóbbi 12 hónapban csak közmunkaprogramban vett részt a családnak volt iskoláskorú tagja a család „relatív szegénységben”, azaz a helyi viszonyokhoz képest nehéz anyagi körülmények között élt A háztartás 5 főnél több tagot számlált. A kapott eredmények nem a mélyszegényben élő társadalom jellemző értékeit tükrözték, aminek nyilvánvaló több magyarázata lehet. A legnyilvánvalóbb mindenképpen az, hogy a fent ismertetett kritériumok közül kettő együttes érvényesülése esetén sem feltétlenül sikerült maradéktalanul lefednünk a helyi faluközösség társadalmilag leginkább elesett, marginalizált tagjait. A problémát tovább bonyolította, hogy azok a helyi segítők, akik közreműködtek a vizsgált populáció kiválasztásában – sajátos kapcsolati hálójuk, ismeretségi körük, társadalmi tőkéjük stb. révén – egyfajta „szűrőként” működtek. Ez alatt azt értjük, hogy közreműködésükkel csupán bizonyos háztartásokat értük el, ezért nyilvánvalóan a célcsoportba tartozó potenciális személyek köréből többen kimaradtak. (Ez a probléma a kis létszámú települések és jól körülhatárolható közösségek esetében is fennállt). Harmadrészt a kérdőívben szereplő sokféle adatból a feldolgozás során a középértékek felé konvergáló, tendenciózus folyamatok kaptak nagyobb figyelmet; a kutatás keretei nem tették lehetővé, hogy a vizsgálat eredményeként létrejövő általános képet árnyaló, szélsőséges vagy kirívó esetek részletes tárgyalásra kerüljenek.12 A települési minta lekérdezése során kapott adatok elemzésre kerültek; a kérdőív segítségével összeállított értékek, információk alapján jelöltük meg az életvezetési tréning beavatkozási területeit. Az alábbi összefoglalás nem tér ki a teljes adatbázis részletes 12
A települési minta kérdőíves vizsgálatát kiegészítettük az életvezetési tréning résztémáját kibontó, speciális, tematikus kérdőívekkel is, amelyet a téringen résztvevő 12-16 éves korcsoportba tartozó személyek körében kérdeztünk le helyi pedagógusok és segítőik segítségével. Jelen tanulmány ezeknek a kérdőíveknek az eredményeit nem tartalmazza!
ismertetésére; a szűkös terjedelmi korlátok miatt csupán az életvezetési tréning gyakorlati megvalósítását elősegítő tudásterületek azonosítására és elemzésére szorítkozik. A kutatás eredményei alapján a mintában szereplő települések szociológiai alapkaraktere lényeges eltéréseket mutat, ami a mindennapi életvezetési gyakorlatok során attitűdszervező és viselkedésbefolyásoló tényezőként léphet fel. A továbbiakban ezért szükségesnek tűnik, az adott települések általános társadalmi, kulturális jellegzetességeinek települések szerinti bontásban történő bemutatása. 3.1.1 Szalonna A településen megkérdezettek összlétszáma 50 fő; ennek 60% nő (30 fő), 40 % pedig férfi (20 fő). A minta nemek szerinti megoszlása hozzávetőlegesen követi a település lakosságának 2001-ben megfigyelhető nemi arányait.13 Az önbesoroláson alapuló etnikai identifikáció alapján a megkérdezettek 80 %-a (40 fő) „cigány” etnikai identitással rendelkezik, azonban az önmagát „magyar”-ként azonosító további 9 főből a családnevek alapján legalább 4 személyt szintén „cigány”-ként kategorizálhatunk.14 A két szám közötti differencia sokféle irányból magyarázható: a cigányság a hivatalos statisztikai összeírásoknál rendszerint „rejtőzködő” (Vécsey 1995: 6477) identitás-stratégiákat választ, de feltételezhető e magatartás mögött egyfajta modernizációs tendencia,15 vagy akár egyszerűen téves identifikáció is.16 Bármi legyen az eltérés oka, ebben az esetben lényegesebb számunkra, hogy a becsült összesített etnikai számadat szerint a lekérdezett minta 88 %-a „cigány”-ként azonosítható személyekből állt. A kérdőívet kitöltők közül 1 fő szlovák nemzetiségűnek vallotta magát.17 A szalonnai mintában szereplő személyek 42 %-a migráns; tehát nem autochton, hanem az elmúlt néhány évtizedben a szűkebb térség kisvárosi vagy rurális környezetéből bevándorolt allochton népességelem. A kérdőíves adatok szerint a települést érintő folyamatos, de meglehetősen kismértékű népességmozgás, pontosabban „népességbeszivárgás” kibocsátó centruma: Sajószentpéter, Sajókaza, Miskolc, Ózd, Tornanádaska, Edelény stb. Ez arról árulkodik, hogy a lakosság fluktuációjának elsősorban nem gazdasági vagy szociális okai,18 hanem inkább az egzogám házasodási rendszerrel 13
2001-es népszámlálás adatai alapján Szalonna összlakosságának (1063 fő) 51 %-a nő, 49 % férfi. KSH 2001. évi népszámlálás 14 A KSH vonatkozó adatai szerint a településen 965 magyar és 188 fő cigány nemzetiségű személy él. A kérdőív felvételnél azonban a„cigányok” statisztikai kimutatásánál Keményfi Róbert módszertani javaslatát követjük, aki szerint a csoport tagjainak belső identifikációja (valaki X-ként vagy Y-ként tekint magára) és csoportokon kívül álló személyek külső kategorizációja („minősített cigány”) egyidejű osztályozása segítségével lehet hozzávetőleges választ adni arra a kérdésre, ki tekinthető egy etnikai szempontú felmérés során cigánynak (Keményfi 1998) 15 A polgárosodó cigányok saját kibocsátó társadalmuktól való szimbolikus elhatárolódásukat gyakran fejezik ki diskurzív eszközökkel, például azzal, hogy „magyarnak”, vagy „félig cigánynak”, „nem cigánynak” mondják magukat. 16 Könnyen elképzelhető, hogy a kérdezőbiztosok figyelmeztetése ellenére az adatközlők az állampolgárság fogalma és a nemzetiségi hovatartozás között nem tettek különbséget 17 Az etnikai önbesorolás kapcsán megjegyzendő, hogy mindhárom településen a „roma”, „romungró”, „cigány”, „magyar-cigány” kategóriák változatos használata figyelhető meg, ami az azonos etnikai hovatartozású, magyar nyelvű csoport belső mentális, életmódbeli, egzisztenciális rétegződésének kifejeződéseként értékelhető 18 A szegénység újratermelődésével (akkumulálódásával) foglalkozó szociológiai kutatások a népességcserét rendszerint több egymást erősítő depravációs folyamat keretén belül értelmezik. Általános tapasztalat, hogy a települések tehetősebb törzslakosságának lassú elköltözését általában a nyomukba beköltöző népelemek egyre marginalizáltabb (iskolázatlanok, rosszabb egzisztenciális helyzetűek) tömege követi, ami általánosabb szintű változásokat eredményez: a fizetőképes kereslet erodálódását, a helyi vállalkozások áthelyeződését más térségekbe, a szolgáltatások széleskörű leépülését, hosszú távon pedig a lakók munkanélkülivé válását. A folyamat tehát egy önmagát generáló, többszintű változás következménye.
összefüggő tényezői voltak és vannak. Ezt a felvett kérdőívek eredményei is igazolják: saját beköltözésüket a kérdésre válaszoló személyek többsége (57 %) a településen lévő családi, rokoni kapcsolatokkal indokolták. Az „elköltözne-e a településről?” kérdésre, amely a lakosság általános beállítódását, lokális identitásának mélységét kívánta mérni, a megkérdezettek 40%-a „igen”-nel válaszolt. Az elköltözés szándékát a bizonytalan egzisztenciális helyzettel, a munkanélküliséggel, a perspektívátlan jövőképpel, az oktatás leépülésével (a gyerekek miatt szeretnének elköltözni) indokolták a válaszadók. Az érvek többsége arra utal, hogy a megkérdezettek döntő hányada a magasabb életszínvonal képzetét a városi, urbánus életmódhoz (vagy csupán egy általánosított „másholléthez”) köti. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy az elköltözést megfontoló lakosok közül 16 %, saját lakhelyére negatív módon tekintő,, a településre korábban beköltöző migráns; a válaszuk arra utal, hogy területi mobilitásuk eredménytelen volt, vagy legalábbis nem sikerült az elmúlt években a településen szoros kötődéseket kialakítaniuk. Többségében vannak azonban azok, akik a számbavehető hátrányok ellenére mégis a településen maradnának (60 %). Döntésük hátterében a családhoz, a helyhez való kötődés, esetleg a sikeres társadalmi mobilizáció ténye, lehetősége áll (az egyik megkérdezett személy például „új lakást kapott a Szikra alapítványtól, ennek köszönhetően sikerült kikerülnie a cigánytelepről”). Általános tapasztalat, hogy a cigány csoportok vallási-felekezeti identitása a magyar lakossággal rendelkező településeken a legnagyobb számú „magyar vallást” követik. Ez ebben az esetben sincs másként: a település jelentékeny számú római (624 fő) és görög katolikus (100 fő) gyülekezet található, amelynek számbeli fölénye a reformátusokkal szemben egyértelmű (258 fő). Nem tekinthető véletlennek tehát, hogy a mintánkban szereplő cigány válaszadók 76 %-a (38 fő) római katolikusnak vallotta magát. (A fennmaradó 3 fő görög katolikus, egyházhoz nem tartozó pedig 9 fő) Iskolai végzettség-szakképzettség tekintetében elmondható, hogy a mintában szereplő személyek 84 % csupán általános, vagy annál alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkezik (ebből 4 % egyáltalán nem járt iskolába, 16 %-nak pedig az általános iskolánál alacsonyabb fokú végzettsége van). Csekély azok száma (összesen 17 fő) akik középiskolai érettségi bizonyítványt szereztek (14 %), s mindössze egyetlen magát romának valló fiatalnak van főiskolai diplomája.19 A szakképzettséggel szorosan összefüggnek az egyének gazdasági foglalkoztatottságára, illetve saját munka-erőpiaci helyzetükre vonatkozó értékítéletei és beállítódásai. A felnőtt korú lakosságban az önkormányzatnál, vagy a hozzá kapcsolódó intézményeknél, cégeknél alkalmazottként dolgozik összesen 15 fő (30 %), magáncégnél 5 fő (10 %). Jelenleg inaktív (GYES-en, GYED-en lévő, tanuló, nyugdíjas, rokkant, leszázalékolt, eltartott) 20 személy, munkanélküli további 11 fő (22 % ). Összesen tehát a mintegy 40 %-nyi munkahellyel rendelkező, kereső tevékenységet folytató lakossal szemben 62 %- inaktív és munkanélküli személy áll. Az adatokból kiolvasható, hogy ez a társadalmi réteg saját munka-erőpiaci integrációjára az utóbbi években párhuzamos stratégiákon keresztül tett kísérletet. Ezt tükrözi, hogy a 6 nő és 5 férfi megkérdezett munkanélküliek közül több is egyidejűleg járt munkaközvetítőbe, végzett közhasznú munkát, és vett részt szakképzést nyújtó tanfolyamon passzív munkaerővé válása idején. Ezek a próbálkozások a megkérdezettek véleménye szerint 30-50 %-ban eredményesnek mondhatók, közepes tehát az a bizakodás, amellyel a válaszadók a munkaerőpiaci integráció standard és/vagy intézményes módjait szemlélik. Jellemző továbbá, hogy gazdasági aktivitásuk érdekében a munkanélküli lakosság mobilizációs potenciálja a 19
A mintában szereplő populáció legifjabb tagja is betöltötte 19. életévét, tehát valamennyi megkérdezett személy a válaszadás pillanatában már túl volt a kötelező iskolai oktatás időszakán.
munkahely távolságának függvényében fokozatosan csökken: a Szalonnán élő lakosok elsősorban a szűkebb régióban, vagy méginkább helyben kívánnak elhelyezkedni. Sokat mondó adat, hogy amíg a 11 munkanélküliből 10 fő helyben vállalna munkát, addig ugyanezekből a megkérdezett személyekből Edelényben már csak 9, Miskolcon 8 fő, Budapesten pedig csupán egyetlen személy fektetne be saját munkaerő-migrációjába.20 Fontos, hogy a jelenleg nem foglalkoztatott lakosság döntő hányada szakképzetlen (97 %a általános iskolai végzettséggel, 2 % általános iskolánál alacsonyabb végzettségű, 1 % pedig szakmunkás végzettséggel rendelkezik). A munkaerőpiac szegmenseiben általuk betölthetőnek vélt pozíciókról alkotott vélekedésekből kiderül, hogy a nők leginkább a szakképzést nem igénylő foglalkozási területeken szeretnének elhelyezkedni (dajka, takarító, szakács, felszolgáló stb.), míg a munkanélküli férfiak érthető módon leginkább az építőiparból hozott kompetenciákat (kőműves, festő, burkoló) használnák fel az elhelyezkedés érdekében. Bíztató, hogy a mintában szereplő személyek közül 32 fő (64 %) szakképzést nyújtó tanfolyamon abban az esetben is hajlandó lenne részt venni, ha az a településen kívüli szűkebb régióban (helyben (60%), Edelényben (54%), Miskolcon (40%)) volna. Az adatokból látható, hogy a megkérdezett személyek elsősorban saját szakmai továbbképzésükbe invesztálnának, továbbtanulások hátterében pedig elsősorban a már meglévő kompetenciák elmélyítése, kvalifikálása áll. Azaz esetükben nem a jelenlegi munkaerő-piaci igényekhez való alkalmazkodást, hanem csupán a "diploma”-szerzés modern szocializációs normáját követő magatartásokat látjuk (dajka, takarító, szakács, burkoló, kőműves, szobafestő, vízszerelő, bolti eladó), amelyhez a munka-szerzés hagyományos képzete kötődik. (A megkérdezettek 64 %-a a tanfolyamon megszerzett tudást munkahelyen való elhelyezkedésre használná fel.) 3.1.2. Szendrő A három kutatási helyszín közül Szendrő a legnagyobb lélekszámú település; a 2001. évi népszámlálási adatok szerint Szalonna 11 %-os cigány lakosságához viszonyítva sokkal jelentősebb etnikai kisebbséggel rendelkezik.21 Ennek ellenére a cigány-nem cigány csoportok közötti interkulturális konfliktusok kialakulását megakadályozza, hogy a város összlakosságának mintegy 22 %-át kitevő cigányság javarészt a településszerkezet meghatározott pontjain, kompakt tömbökben él (Hársfa, Akácos, Rózsa, Verbéna, Muskátli, Rezeda stb. utca; valamint az állomás környéke). Ennek ellenére természetesen merev etnikus határok feszülnek a két csoport között: az interetnikus interakciók (vagyis a cigány-magyar
20
Az 1980-as-, ’90-es években a magyarországi ipari munkásság meghatározó részét a nagy távolságokba (a Dunántúli, Pest megyei ipari nagyvárosok és a közép- és északkeleti régiók között) ingázó cigányság tette ki. Kovai kutatásai szerint a Kádár-korszak autoriter politikája akaratlanul is a bérmunka révén átjárhatóvá tette a cigányokat/nem cigányokat elválasztó korábbi merev határokat. A paraszti életformától eltávolodó „magyarok”nak, és az ipari bérmunkás viszonyába kerülő „cigányok”-nak ugyanis egyaránt egy új életvezetési kerethez ( a „munkásélethez”) kellett adaptálódnia. A szocialista bérmunka világában való részvétel – mint, ahogy Kovai megjegyzi – maga volt a „munka”, szemben azokkal a foglalkozásokkal, amelyekhez az egyes cigány csoportok a szocialista rendszer előtt - a „parasztok” által biztosított munkaalkalmaknak, a „magyarok” hatalmának kiszolgáltatva – hozzáférhettek. (Kovai 2008:177) Fontos azonban megjegyeznünk, hogy Magyarországon az állam hivatalos, szociális ellátórendszerének kiépülése és a nagyipari termelés leépülése párhuzamosan ment végbe a 80-as évek első felében. Ennek eredményeképpen az iparból kiszoruló cigány munkásság fokozatosan állt át a lakhely és a munkahely között ingázó életformáról, az olyan helyhez kötött, statikus gazdasági stratégiákra, mint pl. a segélyezés, vagy az állami szociális juttatások felhasználása. 21 2001-es népszámlálási adatok alapján a település összlakossága 4253 fő, a cigányok száma 941 fő.
találkozási helyzetek) hiányát megfelelően jelzi, hogy a magyarok rendszerint még a kiterjedtebb cigány nemzettségek neveit sem ismerik.22 . Hangsúlyoznunk kell, hogy a település látszólag nyelvileg, kulturálisan, településszerkezetileg tagolatlan etnikus kisebbsége belső társadalmát tekintve hihetetlenül heterogén mintázatot mutat. Erre megfelelően utal a település cigányok által lakott, etnikailag szegregált helyek között felállított szimbolikus hierarchia, amely többé-kevésbé megfeleltethető a cigányok belső rétegzettségének.23 A településen összesen 39 használható kérdőívet vettünk fel 14 férfi, és 25 női adatközlőtől. A megkérdezett személyek közül 20-an „romának”, „cigánynak”, vagy „magyar cigánynak” mondták magukat, 19 fő ellenben „magyar”-ként identifikálta magát. Figyelemre méltó, hogy a szomszédos Szalonnán megfigyelt imigrációs változásokhoz képest, Szendrőn szinte elhanyagolható arányú volt a mikro-régió egészére jellemző népesség-bevándorlás. Mindez magyarázható a magasabb ingatlanárakkal, illetve a település viszonylag zártabb társadalmi szerkezetével, valamint a lokális endogámia tendenciáit mutató házasodási rendszerrel. (A mintában szereplő 39 főből csupán 4 nő került házasság révén a településre). Éppen ezért különös, hogy az elvándorlási szándék a Szalonnán készített felmérés adataival fordított arányosságot mutat: Szendrőn a megkérdezettek mintegy 58 %-a költözne el a településről; ráadásul itt az elvándorlást magyarázó hagyományos faktorok (munkanélküliség, szociális marginalizálódás stb.) mellett, a megkérdezettek körében nyomatékosan bukkannak fel a cigány lakosság „tényéhez” kötődő érvek: „túl sok a cigány, sok gyereket szülnek, és sok baj van velük”, „túl sok a roma”, „nyugodtabb életkörülményt szeretne”, „olyan emberekkel van körülvéve, akiknek nincs iskolájuk”, és így tovább. Ezek a kijelentések egy sokkal deprimáltabb hangulatú jövőképre utalnak, mint Szalonna esetében, s arra hívják fel a figyelmet, hogy a megye leszakadó településeire jellemző szociális, egzisztenciális problémákat a helyi lakosság tagjai leginkább „etnikai” problémaként tematizálja. A lokális térbe ágyazott, erős helyi kapcsolatokkal, kötődéssel rendelkező lakosság kisebb hányada (42 %) a településen maradna, nem költözne el; válaszaik mögött vélhetően azonban az áll, hogy ezek a megkérdezettek a változásokhoz az instabilitás képzetét kötik. (A leggyakrabban elhangzó érvek: „mindenhol ugyan ez lenne a helyzet”, „nem tudja, hogy máshol nem lenne-e rosszabb, itt vannak az ismerősei”, már „alkalmazkodott a körülményekhez”, „megszokta az itt élést” stb.) A mintában szereplő személyek vallási-felekezeti megoszlása hozzávetőlegesen a település makroszintű tendenciáit követi: a falu két legnagyobb felekezete a római katolikus (75 %) és a református felekezet (16 %); az általunk megkérdezett cigány és magyar csoportok tagjainak többsége szintén e két történelmi egyház gyülekezetei között oszlottak meg (69 % és 17 %). Figyelemre méltó, hogy a kisegyházi (adventista, pünkösdista, cursilló stb.) mozgalomnak ebben a viszonylag nagyszámú cigánysággal rendelkező kisvárosi 22
Szemléletesen fejezik ki mindezt a terepen tapasztalt, az alábbihoz hasonló olyan tipikus beszédhelyzetek, mint például:„K. Zs.: Itt nincsenek ilyen nevűek! Azok cigányok? Áh, itt nincsenek is cigányok. Itt a faluban nem laknak. Azok máshol laknak. B.S.: Ezek szerint csak a településen kívül élnek cigányok? K.Zs.: Nem, de mi nem ismerjük azokat, nem itt laknak!”) 23 Szemléletesen mutatja mindezt az a beszélgetés, amellyel az egyik cigány interjúpartner igazított útba: „B.S.: Meg tudja nekem mondani, hogy hol lakik Ádám István? H. M. Ki az az Ádám István? Melyik utcába lakik? B.S.: A Verbéna utcában… H.M. Áh, mi arra nem járunk, nem ismerjük ki lakik ott. Ott a dzsumbujba nem tudjuk ki lakik, ott putrisok laknak. Ez itt a felvég, az ott meg az alvég, az alvilág. B. S.: Mi a különbség a kettő között? H. M.: Ez itt olyan, hogy mondjam magának? Olyan, mint Budapesten a Blaha Lujza tér – itt normális, rendes cigányok laknak. Az ott meg olyan, mint a kínai negyed, vagy, mint a négerek. Érti mi a különbség?” Az idézet megfelelően illusztrálja a nyilvános „helyek” közötti presztízsbeli különbségeket, illetve a cigány elbeszélő által a saját csoporton belül felállított sokféle (szociális, kulturális, életvezetési, „stílusbeli” stb.) határ és töréspontokat.
miliőben nincs követője (a mintánkban szereplő személyek közül mindössze egy, magát „magyarnak” (!) valló személy tartotta magát valamely kisegyház tagjának). Iskolázottság tekintetében nem sokban tér el a kép a Szalonnán tapasztaltaktól; a megkérdezettek 69 %-ának (27 fő) iskolai végzettsége a 8 általánosnál nem magasabb. A válaszolók kisebb hányadába tartoznak az ennél alacsonyabb, vagy teljesen iskolázatlan (12 % és 7 %), továbbá a magasabb, szakmunkás képesítéssel rendelkező személyek (12 %). Az általános iskolát végzők között etnikai tagoltság alapján nem állítható fel számaránybeli különbség (magyarok 13 fő, cigányok 13 fő). Ugyanez vonatkozik a foglalkoztatottságra is: a kérdőívre válaszoló 39 adatközlőből csupán 8 fő (29%) foglalkoztatott; a minta további 71 %-ba tartozó személy inaktív (GYESen, GYED-en lévő, háztartásbeli, illetve eltartott összesen 15 fő) vagy munkanélküli (13 fő). A munkanélküliek nemzetiségi megoszlása kiegyenlített (55-45 % a cigányok-magyarok aránya). Addig azonban, amíg a nem foglalkoztatottak közül szinte mindenki igénybe vette a munkaközvetítő és közhasznú munka intézményét (84 - 69 %), szakképzésben a 13 főből csupán egy cigány és egy magyar személy vett részt. A formális intézmények a válaszadók többsége szerint hatástalan integrációs eszköz; talán ezzel magyarázható, hogy a megkérdezettek közül többen (8 fő) elsősorban informális rokoni kapcsolatok, vagy tradicionális munkaformák (kliens-patrónus viszony) segítségével elégítette ki az elmúlt három évben saját gazdasági szükségleteiket (feketemunka, rokonok segítsége, alkalmi munka stb.) A nem foglalkoztatott társadalmi rétegek térbeli gazdasági mobilitása a Szalonnán megfigyelhető tendenciákat követi (helyben 13 fő, Edelényben 11, Miskolcon 9 fő vállalna alkalomadtán munkát); ellenben az érintettek szociális elesettségének mértéke valószínűleg nagyobb ezen a településen, mivel a munkahely-szerzés érdekében többen Budapestre, vagy akár a Dunántúlra is elmennének (5-4 fő). Szakképzést nyújtó tanfolyamon a munkanélküliek közül csupán 2 fő vett részt; az érdeklődés hiányát a válaszadók többnyire családi, egzisztenciális okokkal, kisebb mértékben azonban az elérhető képzés, vagy az arról szóló alapos tájékoztatás hiányával magyarázták. Meglepő ennek fényében, hogy a mintában szereplő személyek 99 %-a (28 fő) szívesen venne részt valamilyen szakmai továbbképzésben. Lényeges azonban, hogy ezt a beállítódást racionális, a saját erőforrások minimalizálására törekvő magatartás övezi: a helyi, edelényi, miskolci szakképzést nyújtó tanfolyamok magas részvételi szándékát mutató adatok mellett (27-24-10 fő) a távolabbi régiókban szervezett tanfolyamokkal szemben egyértelműen elutasítóak. A képzés iránt nyitott adatközlők 56 %-nak elsősorban a szakmaszerzés a célja: a szalonnai mintához hasonlóan az adatközlők döntő része saját affinitásainak, már meglévő készségszintű ismereteinek a formális elismertetésére (dajka, szakács, szociális gondozó stb.) törekszik. Nagyobb hangsúlyt kap azonban a Szendrőn megkérdezettek körében az iparos tudásterületek iránti érdeklődés (varrónő, kőműves, festő, ács, hegesztő, kisgépkezelő stb.); amelytől az előző településhez hasonlóan, a válaszadók 58 %-a, a szakmában való elhelyezkedést (a munkaerőpiacon belüli pozíció megerősítését, vagy saját státuszuk újradefiniálását) reméli. 3.1.3. Szendrőlád Szendrőlád szociokulturális alapkaraktere, etnikai, felekezeti meghatározottsága meglehetősen eltér a két korábban bemutatott településtől. Lényeges különbség, hogy itt a roma lakosság (63 %-os) demográfiai többségben van a falu nem cigány („magyar”) népességéhez képest.24 Ez azt is jelenti, hogy a településen a cigányok aránya eléri azt a 24
A település összlakossága a 2001-es népszámlálás szerint: 1700 fő, ebből 1076 fő cigánynak, 698 fő pedig magyarnak vallotta magát. Forrás: KSH 2001. évi népszámlálás
„kritikus tömeget”, amelyet a szociológiai szakirodalomban az etnikai alapon szerveződő népességelvándorlás indokaként tartanak számon. A más térségekben végzett korábbi kutatásaink25 arról győznek meg, hogy a Szendrőládihoz hasonló, az etnikailag fordítottan arányos helyzetekben – a presztízs, a bőrszín, a hivatalokban betöltött formális pozíciók, a pénz stb. tulajdonított, vagy valós „hatalma” révén – a „magyar” kisebbség tagjai továbbra is a társadalmi hierarchia csúcsán helyezkedik el. Másként fogalmazva a cigányok számára a magyarok szimbolikus hatalma a Szendrőládihoz hasonló esetekben továbbra is egyfajta „totális társadalmi tényként” koncipiálódik.26 Szendrőládon ugyancsak megfigyelhető, hogy a cigányok a mindennapi beszédhelyzetekben etnikus kisebbségként reprezentálják magukat, annak ellenére, hogy a hatalom egy típusa: a „testek számtana” alapján, lokális szinten fölényben vannak. Ennek az az oka, hogy a magyarországi cigányok társadalmi kirekesztettsége, stigmatizáltsága makroszintű (értsd: országos) jelenség, ami a helyi, kiegyensúlyozott interetnikus kapcsolatok, vagy akár a cigányok eseti demográfiai többségéből eredő politikai-hatalmi dominancia tényét minden esetben megsemmisíti, vagy legalábbis bizonyos értelemben „felülírja”. Kérdőíves vizsgálatunk alkalmával Szendrőládon 50 személlyel (32 nő, 18 férfi) készült adatfelvétel. A vizsgált minta etnikai meghatározottsága a falu teljes lakosságának nemzetiségi arányszámait követi: az általunk megkérdezettek 64 % cigány, a fennmaradó 36 % ellenben magyar identitású adatközlő volt. A megkérdezett személyek 24 %-a (12 fő) olyan beköltöző, melynek legnagyobb hányada a szűkebb régió, vagy az ahhoz közeli városokból és településekről (Edelény, Miskolc; Kázsmárk, Lak, Sajószentpéter) származik. Két kivételtől eltekintve e társadalmi csoport tagjai faluba költözésüket házassági és/vagy rokonsági kapcsolatokkal indokolták. Megjegyzendő, hogy az elköltözés szándékát megfogalmazók egy része (20 %-a) szintén ebből a rétegből rekrutálódik; összességében azonban a lakosság migrációs potenciálja alacsonyabb, mint a lokális társadalomba szervesen beépülő, helyben élni akarók aránya (az előbbi 48, az utóbbi 52 %). Az elköltözés mellett és ellene szóló narratívák nem mutatnak szignifikáns különbséget a Szalonnán, vagy a szomszédos Szendrőn megfigyelt vélekedésekhez képest. Mind az elköltözni, mind pedig a helyben maradni vágyók ugyanazokat a diskurzuselemeket hangolják át pozitív vagy negatív módon az aktuális beszédhelyzetnek megfelelően (a munkahely hiánya versus megléte, az elemei szociálisgazdasági védőháló (pl. családi kapcsolatok) erőtlensége versus erőssége, a jövő generáció érdekei hangzottak stb. el a leggyakoribb érvekként). A település lakossága három történelmi egyházhoz tartozik,27 amit a kérdőívre válaszoló adatközlők felekezeti hovatartozása megfelelő módon reprezentál: a megkérdezettek 80 % római katolikus, 16% református, fennmaradó része pedig görög katolikus vallási identitással rendelkezik. Mindhárom vallási közösségekben felülreprezentált a cigány társadalom tagjai.
25
Borbély 2007: 259-270; Borbély 2007: 51-83; Borbély 2009: 229-260; Borbély é.n. Francois Hartrog francia elméletíró jegyzi meg a 18. századi európai kolonizáció kapcsán, hogy a fidzsi szigetek lakói számára a fehér európaiak jelenléte önmagában totális társadalmi tényként tételeződött, amely egyszerre jelentette számukra a vallási, a politikai, a gazdasági függősséget. Hartog példája azt bizonyítja, hogy a csoporton belüli diskurzusok, és/vagy kognitív képzetek képesek egy kisebbségi társadalom tagjait az önkolonizáció folyamatára kényszeríteni. (Hartog, 2006) 27 Az 1700 lakost számláló település lakosságának döntő része római katolikus (1268 fő), kisebb hányada református (292 fő) vallású, illetve néhány család (összesen 44 fő) görög katolikus liturgiát és vallást követ. 26
A település vallási felekezeteiben végzett antropológiai kutatásokból28 az derül ki, hogy a falu etnikai arányainak drasztikus átalakulása az 1970-es években következett be, melyre a korabeli magyar többségű katolikus és református gyülekezetek érzékenyen reagáltak. E reflexió lényege, hogy a „cigányprobléma” megoldására a folyamatosan fogyó magyar törzslakosság két stratégiát: az ún. katolikus és a református megoldást dolgozta ki. Az előbbi a cigányok felekezeti integrációjától az interetnikus feszültségek megoldását remélte – ennek érdekében az elmúlt években a falu vezetői mintegy 300 cigány felnőttet kapcsoltak be a katolikus ún. cursillós lelkiségi mozgalomba. A református megoldás ellenben a helyben élő magyar családok kulturális, etnikus identitásának megőrzésén, mobilizálásán keresztül („etnikai bezárkózás”) fogalmazza meg viszonyát a kialakult helyzethez, ami természetesen szintén elképzelhetetlen volt a helyi cigány családok kisebb-nagyobb csoportjainak bevonása nélkül.29 Szendrőládon a katolikus mozgalom sikere a cigányok körében megfelelően magyarázható interetnikus perspektívából. A társadalmi kirekesztettség ellensúlyozására az egyes kisebbségi csoportok (esetünkben cigányok) ugyanis gyakran saját intézmények létrehozásával válaszolnak. Ilyen alternatív, azaz a magyar társadalom formális intézményeitől eltérő szerveződésnek tekinthető Szendrőládon a cursilló mozgalom alapítása is, amely a cigányok számára a párhuzamos életvilágok építésének lehetőségét teremtette meg.30 Nem elhanyagolható szempont másfelől, hogy ezeknek a kisegyházi mozgalmaknak a segítségével a helyi viszonyok, intézmények között gyakran szegregált, stigmatizált cigány csoportok tagjai egy településen „kívüli térbe” kerülnek: mivel rajtuk keresztül egy globális keresztény értékrend, és az ezt képviselő imaginárius közösség tagjaivá válnak.31 Szendrőládon a vallási felekezetek tehát a településen nagyon komoly társadalmi integrációs funkcióval bírnak, másrészt a falu lakosainak identitását alapvetően meghatározó tényezők - ezért érdemes számolni azzal, hogy a későbbiekben a kutatásunkhoz kapcsolódó képzési program számára is használható intézményi hátteret biztosíthatnak. A cigányok sikeres felekezeti integrációja, amely a legtöbb cigány közösségben a spontán modernizációs és a polgárosodási folyamatok keretérül32 szolgál, minden bizonnyal összefüggésbe hozható a szendrőládi mintában szereplő pozitív iskolázottsági mutatókkal. Figyelemre méltó ugyanis, hogy viszonylag magas, 20 %-os a megkérdezettek szakképzettségi rátája, amihez ha hozzá vesszük a 10 %-os az érettségivel rendelkezők számát (összesen 18 fő) kedvező eredményt kapunk. Ráadásul mindkét mutatószám mögött a cigányok-magyarok aránya kiegyenlített (az adatközlők között 5 középiskolai és 4 szakiskolai képzettséggel rendelkező, magát cigánynak valló személyt találunk!). Másfelől szorosan ide tartozik, hogy a három település közül az általános iskolai végzettség alatti, valamint a teljesen képzetlen lakosok száma Szendrőládon a legalacsonyabb, azaz mindössze 8 fő (16 %). Lényeges, hogy ez a kevésbé iskolázott, vagy teljesen iskolázatlan réteg fele-fele 28
A felekezetileg, kulturálisan, nemzetségi tekintetben meglehetősen fragmentált szendrőládi cigány társadalmat az emberi élet fordulóihoz kapcsolódó rítusok (pl. temetés, vallási praxisok) integrálják. (Szuhay 2004: 156170). 29 Szuhay 2004: 157 30 Gyakori jelenség, hogy a cigány-magyar együttélés során két - életmódját, nyelvét, hagyományait, világképét tekintve – gyökeresen különböző csoport „saját” normáinak megfelelő intézményeket tart fent, vagy működtet. (Gog, 2008: 50-75) Forrás: http://epa.oszk.hu/00000/00036/00072/pdf/050-075.pdf (utolsó megtekintés: 2010. július 19.). Köztudott, hogy a helyi közössége kulturális tagoltsága gyakran vezethet el az adott társadalom instabilitásához, ennek meglehetősen e társadalmakban konfliktus-potenciálja meglehetősen magas. A kisebbségi csoportok szándéka tehát, hogy alternatív intézményeket hozzanak létre az interetnikus konfliktusok feloldására való törekvésként kell értékelnünk. 31 Blasco, 2008: 25-49 32 Saját kutatási tapasztalataink szerint a szendrőládihoz nagyon hasonlító polgárosodási folyamatokat a szabolcsi cigány közösségekben egyértelműen a különféle kisegyházak (Jézus Szíve, baptista, Hitvalló, Szabad keresztény stb. gyülekezetek) animálják.
arányban kerül ki a magyar (!) és cigány etnikai csoport tagjai közül; tehát nem vonható sematikus párhuzam az etnikus hovatartozás és az iskolázottság mértéke között. A megkérdezettek 50 %-a azonban ezen a településen is 8 osztályos általános iskolai végzettséggel rendelkezik; az általunk elemzett mintának ebben a raszterében a cigányok vannak túlsúlyban. Gazdasági aktivitás tekintetében Szendrőlád mutatja a három település közül a legszórtabb, a leginkább sokszínű képet: a mintában szereplő felnőtt korú lakosság összesen 64 %-a inaktív ( GYES-en, GYED-en 7 fő, tanuló 1 fő, háztartásbeli 3 fő, nyugdíjas 4 fő, rokkant 1 fő), illetve munkanélküli (15 fő). A válaszadók fennmaradó 36 %-a az önkormányzatnál (17 fő), vagy magán- és családi vállalkozásokban dolgozik (1-1 fő). A regionális viszonylatban is magas munkanélküliség ellenére a nem foglalkoztatott személyek az elmúlt három évben alacsony hányada vett részt szakképzést nyújtó tanfolyamon (mindössze 2 fő), vagy közhasznú munkán (7 fő). Ellenben a munkanélküliek 86 %-a kereste fel a munkaközvetítő intézményeket. De az is jellemző, hogy a munkaerőpiacról való kikerülés átmeneti időszakait, illetve az intézményes integráció eredménytelenségét a megkérdezettek egyéni gazdasági stratégiák alkalmazásával vészelték át (napszámos munka, feketemunka, gyümölcsszedés, kubikos munka stb.). A szakképzést nyújtó tanfolyamok iránti igény és érdeklődés erőteljesnek (60 %), a konkrét, érdeklődésre számot tartó tudásterületek pedig változatosnak mondhatóak: a megkérdezettek kőműves, szobafestő, hegesztő, varró-szabó, erdész, virágkötő, ápolónő, óvodapedagógus stb. képzést nyújtó tanfolyamokon vennének szívesen részt. A végzettséget nyújtó tanfolyamok közül a válaszadók elsősorban a szakmához segítő képzéseket preferálják - az így megszerzett tudást 48 %-uk (24 fő) a munkaerőpiacon való elhelyezkedésre, 4 fő mellékjövedelem szerzésére, 3 továbbtanulásra, 1 fő pedig vállalkozóvá válásra használná fel. A munkavállalási kedv és a saját szakképzésre irányuló érdeklődés természetesen a fent bemutatott településekhez hasonlóan, a célterület távolságának függvényében csökkenő tendenciát mutat. 3. 2. Az oktatáshoz fűződő viszony Figyelembe véve a periférikus térségek speciális jellegzetességeit, vagyis az országos demográfiai és szociális tendenciákkal számos tekintetben ellentétes jellemzőit – úgy mint például: a 18 év alatti népesség magas arányát, etnikai koncentrációját, fizikai és infrastrukturális izoláltságát stb. –, továbbá szem előtt tartva azt az általános tapasztalatot, amely szerint a halmozottan hátrányos helyzet a szélsőségesen szegregált helyi iskolarendszeren keresztül generációk között is átöröklődik,33 a vizsgálat tervezésekor meghatározó problémának tűnt, a társadalmi státus (vagy etnikai hovatartozás) és a tanulásban várható sikeresség közötti összefüggés elemzése.34 Az előző vázlatpontban ismertetett adatok alapján láthattuk, hogy az általános iskolát, illetve a 8. osztálynál alacsonyabb és/vagy teljesen iskolázatlan személyek összesített aránya mindhárom településen elérte a 60 %-ék feletti átlagot. Addig, ameddig Szendrőládon ez „csupán” 64 %, Szalonnán már eléri a 84, Szendrőn pedig a 88 %-ot. Ezek a hihetetlenül magas negatív iskolázottsági mutatók szemléletesen jelzik az adott lokális társadalmak mobilitási-potenciáljának alapvető hiányát; területi koncentrációjuk pedig az iskolai szegregációs folyamatok meglétére utal. Éppen ezért, az érintett települések hosszú távú lehetőségeit befolyásoló szerepű problémának tűnt annak a kérdéskörnek a tisztázása, hogy a formális oktatási intézményekkel és a társadalmi 33
Virág Tünde: Gettósodó térség. In. Szociológiai szemle, 2006/1. 60-76. Példamutató antropológiai elemzéseket végeztek az utóbbi néhány évben a téma magyarországi kontextusának feltárása érdekében Berényi Eszter, Berkovits Balázs, Erőss Gábor, Obláth Márton és mások. 34
felzárkózást elősegítő különféle programokkal kapcsolatban milyen beállítódásokat, kulturálisan konfigurált attitűdöket alakít ki a helyi társadalom, azaz milyen elvárásokat és funkciókat tulajdonítanak a formális és informális tanulás lehetőségének,35 s ezek a divergens koncepciók hogyan vesznek részt a társadalomszerkezeti különbségek újratermelésében, vagy az esetleges interetnikus sztereotípiák kialakulásában. A felmérés az általános iskoláskorú gyermekkel rendelkező szülők oktatási intézményekkel kapcsolatos diszpozícióit, elvárásait és motivációit állította a középpontba. Az ezzel kapcsolatos adatok meglehetősen nagy eltérést mutatnak a különböző településeken, ami minden bizonnyal az adott életvilágokban elérhető mobilitási-minták, hagyományosan elfogadott életút szervezési gyakorlatok sajátosságaival hozhatók összefüggésbe. Figyelemre méltó például hogy Szendrőládon, ahol egyébként is magas a szakképzett és/vagy középfokú végzettséggel rendelkezők aránya (az általunk vizsgált mintában 30 %), sokkal hangsúlyosabb értékként tételeződik a legmagasabb iskolai végzettség, a magas kvalifikáció megszerzése, mint a másik két településen. Mindezt személetesen fejezi ki az a körülmény, hogy addig, ameddig Szalonnán egyetlen egy válaszadó sem, illetve Szendrőn a kérdésben érintett szülők csupán egytizede tartja elérendő célnak gyereke felsőfokú diplomaszerzését, addig Szendrőládon a válaszadók 43%-a küldené gyermekét felsőfokú oktatási intézménybe. (Távlati célként a szakma megszerzését legnagyobb arányban Szalonnán (67%) és Szendrőn (47%) preferálják,36 szemben Szendrőláddal, ahol a válaszadók mindössze egynegyede elégedne meg azzal, ha gyermeke legmagasabb iskolai végzettségként valamilyen szakmát vagy középfokú végzettséget szerezne.) A különféle iskolafokozatok iránti hajlandóság, tolerancia-intolerancia kérdésköre azért lényeges számunkra, mivel általános tapasztalat, hogy a rövid idejű képzés következményeként a konvertálható tudás hiánya alacsony társadalmi presztízst, hátrányos társadalmi státuszok kialakulását eredményeznek. A nem tudatos pályaválasztási, életútkijelölő stratégiák következtében az iskolaszerkezet és az iskolával szembeni attitűd egymást erősítve a társadalmi szelekció eszközévé válhat.37 Az általunk megkérdezett, alsó tagozatos iskoláskorú gyermeket nevelő szülők döntő többsége az iskola primer funkciójának a gyerekek tudásszintjének növelését tekinti. Ez a vizsgált települések közül Szendrőn jelent meg a leghangsúlyosabb elvárásként, ahol a válaszolók több mint fele az ismeretek elsajátítását jelölte meg az oktatási intézmények elsődleges feladatának. Konszenzus mutatkozik ugyanakkor abban is, hogy mindhárom településen a munkára való felkészítést a megkérdezettek a második helyre sorolták. Itt már, az iskolával szemben megfogalmazott elvárásokban olyan telep-specifikus vonások is megjelennek, amelyek alátámasztják az elérendő legmagasabb iskolai végzettségre adott válaszok elemzése során tett megállapításokat. Szalonna esetében például a „tudás növelése” opció csupán 4 %-kal előzi meg az iskola „munkára való felkészítés”-ben játszott szerepének 35
Horváth Kata például arra hívja fel a figyelmet, hogy a bizonyos szegregált cigány társadalmakban az iskola intézménye például az írással, azaz a gádzsó világ egyik kikerülhetetlen tartozékával való találkozását jelenti, amelyet a kisebbségi kultúra a privát szférában korlátozott érvényű eszköznek tekint. Mint a borsodi cigányok egyik csoportja kapcsán rámutat, a hazavitt iskolai füzetet/írást a szülők elteszik, izolálják, hogy ne legyen az otthoni élet része („tedd fel a gyerek táskáját a szekrény tetejire, hogy nehogy elhányódjon”). Ebben az értelemben az írás például, mint olyan képesség jelenik meg, amely lehetővé teszi a boldogulást a gádzsó világban „ugyanakkor egy írni tudó gádzsó birtoklása ugyanannyit ér, mint az írás képességének a birtoklása”. Horváth Kata: Szóban – írásban – egy cigány szerelmeslevél kapcsán. IN: Tabula, 2004. 7. évfolyam, 2. sz. 209255. 36 Ennek többek között olyan terep-specifikus okai lehetnek, mint például az, hogy Szalonnán a helyi vállalkozások megléte, illetve a szegény/roma lakosság közösségfejlesztését célul tűző civil szervezet foglalkoztatási programja elsősorban a szakképzés megszerzését kínálják megoldásként a munkaerőpiacra való visszatéréshez, ez által a mélyszegénységből való kikerüléshez 37 Meleg Csilla (szerk.): Iskola és Társadalom I. JPTE Tanárképző Intézet Pedagógia Tanszék. Pécs, 1996. 2.
igényét. Ebből szintén arra lehet következtetni, hogy az adott településről elérhető munkaerőpiaci lehetőségeket eredményesebben lehet kihasználni szakmát adó képesítéssel vagy alacsonyabb képzettséget igénylő munkával, mint mondjuk valamilyen felsőfokú végzettséggel. Némi ellentmondást látunk ugyanakkor Szendrőlád esetében, ahol – mint arra fentebb már utaltunk – annak ellenére, hogy a szülők a legnagyobb arányban szeretnék gyermeküket felsőfokú végzettségben részesíteni, úgy tűnik, a tudásszint növelése, mint az oktatási intézménnyel szemben megfogalmazott alapvető elvárás, csupán a válaszadók 30%-nál jelent meg. De ugyancsak figyelemre méltó, hogy itt a munkára való felkészítést megjelölő válaszok aránya (18%) is nagyon alacsony a másik két település értékeihez képet. Másfelől ugyanakkor Szendrőládon kirívóan magasnak tűnik azoknak a válaszadóknak az aránya (15%), akik szerint a jellemnevelésben, az erkölcsi tartás megalapozásában, valamint az állampolgári jogok és kötelezettségek tudatos belátásában elengedhetetlenül fontos az iskola szerepe. Ez többek között arra utal, hogy az iskola elsődleges funkcióján túl, Szendrőládon az életminőség (a morális alapállás, a reflexív gondolkodásmód) hangsúlyozásával már egy komplex „életre való felkészítés” elvárását jelölik meg perspektivikus célként. (Nem elhanyagolható szempont, hogy a vizsgált településeken a szalonnai megkérdezett személyek között voltak a legtöbben olyanok (9%), akik nem fogalmaztak meg semmilyen elvárást a gyermekük iskolájával szemben, azaz nem láttak szoros összefüggést a társadalmi mobilizáció és a szakképzettség folyamatai között). Arra a kérdésre, hogy milyen módon segítik elő a szülők saját általános iskolás gyerekeik előrehaladását, a szendrői és a szendrőládi válaszadók többnyire a nyugodt tanulás feltételeinek biztosítását adták válaszul. Szalonnán ugyanakkorra arányban (26%) választották ezt az opciót, mint a gyermek tanáraival való rendszeres kapcsolattartás lehetőségét. Ez az arányszám megelőzi a másik két településen látható tendenciákat, amiből arra lehet következtetni, hogy Szalonnán a vizsgált minta alapján intenzívebb az oktatási intézmény és a szülők közötti kapcsolattartás, mint a másik két településen. Ezt bizonyítja, hogy a szülők 21% kíséri direkt figyelemmel saját gyermekei iskolai előrehaladását, ami megelőzi a másik két településen kapott értékeket. Ezek az arányszámok viszonylag egységes képet tárnak elénk a formális beiskolázáshoz való általános viszonyban, illetve megfelelően érzékeltetik Szalonna esetében a szülők és az oktatási intézmények közötti aktív kommunikációs kapcsolatot. Megfelelően árnyalja azonban mindezt az a körülmény, hogy a három település közül szintén a nevezett településen volt a legmagasabb azoknak a szülőknek az aránya (5%), akik saját gyermekeik iskolai előmenetelének elősegítését, kontrollálását stb. elsősorban nem a családi kompetenciák között tartották számon. A minta kiválasztásának speciális szempontjait szem előtt tartva megállapítható, hogy a legszegényebb társadalmi réteg minimális hányada az, amely passzívan viszonyul gyermeke oktatási intézményéhez, illetve nem él az intézmény által felkínált kommunikációs csatornákkal. Ehhez képest a szendrői mintában figyelemre méltó különbség, hogy a tanárokkal való rendszeres kapcsolattartás és a gyermekek iskolai előmenetele utáni érdeklődés mindkét esetben 17%. Vagyis látható módon ezen a településen a mintába került szendrői szülők elsősorban a passzív megoldásokat választják, majdnem fele arányban „csak” a nyugodt tanulás feltételeit tudják biztosítani. Szendrőlád esetében is hasonló a helyzet, igaz azonban, hogy a szülők itt intenzívebben érdeklődnek gyermekük iskolai előrehaladása iránt, ami a válaszadó szülők 24 %-a esetében az iskolával való rendszeres és intenzív kapcsolatok kialakítására és kommunikációs csatornáinak használatát jelenti. A gyermekek és tanáraik közötti viszonyt a szülők mindhárom településen túlnyomórészt „jó”-nak minősítették; teljesen negatív („nagyon rossz” és „rossz”) minősítés sehol sem született. Figyelemre méltó, hogy Szendrőn, a gyermek-tanár viszonyt kétszer olyan arányban minősítették pozitívnak a szülők, mint a másik két településen. A kielégítő minősítést
tartalmazó válaszok mértéke ezzel pontosan fordítottan arányos. Szalonna és Szendrőlád esetében vélekedett úgy a szülők egyharmada, hogy gyermekük és tanáraik viszonya csupán kielégítőnek mondható. A felmérés során használt kérdőív nem kérdezett rá, hogy mi lehet ennek a vélekedésnek az oka; a probléma hátterének, illetve az érintett oktatási intézmény szerepének vizsgálata ennek kapcsán további vizsgálatokat igényel. Az iskolával szembeni attitűd (tolerancia-intolerancia) kérdésköre minden bizonnyal szorosan összefügg a jutalmazási-büntetési stratégiák problematikájával, amely komoly hatást gyakorol az eljövendő életpályák kijelölésére. A tanulásra való ösztönzés eszközeinek vizsgálata során, mindhárom település esetében a negatív példákkal való elrettentés, illetve figyelemfelhívás tűnt általánosabbnak mondható gyakorlatnak. Sajnos mindhárom településen a jó példák bemutatására, amely alternatív életpályamodellekkel motiválhatná a közösség hátrányos helyzetű tagjait, sajnos szinte egyáltalán nincs példa. Szomorú adat, hogy szalonnán a válaszadók egyharmada egyáltalán nem ösztönzi tanulásra gyermekét. Ehhez kapcsolódóan fontos megjegyeznünk, hogy a jutalmazással járó motiváció tekintetében Szendrőlád (29%), büntetések tekintetében pedig Szendrő (22%) áll a három település közül az élen. A megkérdezettek a gyermeknevelés nehézségeit illetően mindhárom településen az anyagi nehézségeket emelték ki, mint leginkább megjelenő problémát. Ha külső segítségnyújtásra nyílna lehetőség a gyermeknevelés terén, az alábbi területen vennék azt igénybe: pályaorientáció (Szalonna) pénzkezelés (Szendrő) tanulás, pályaorientáció, pénzkezelés (Szendrőlád)
4. Összefoglalás – javaslatok az életvezetési tréning tematikájának kidolgozásához Kutatásunk az edelényi kistérség középső részén, a Bódva-völgyében elhelyezkedő három település: Szalonna, Szendrő és Szendrőlád helyi társadalmának kérdőíves vizsgálatát állította középpontba. A szociológiai és antropológiai tudásszerzés módszereit alkalmazó kutatás alapvető céljaként azt határoztuk meg, hogy a megjelölt településeken feltérképezzük azokat az általánosabb preferenciákat, társadalmi normákat, sajátos kulturális diszpozíciókat, vagy akár az ezek keretéül szolgáló történeti, gazdasági stb. adottságokat, amelyek segítségével az érintett társadalomban létrehozhatók a személy- és csoportszintű együttélés feltételei, illetve stabilizálhatók a közösségen belüli társas viszonyok. Meggyőződésünk ugyanis, hogy a helyi társadalom gazdasági, szociokulturális, történeti hátterének feltárása és elemzése nélkül elképzelhetetlen bármilyen közösségfejlesztési és település-animációt előtérbe állító koncepció kidolgozása, s lényegében megállíthatatlan a régió több településére jellemző gettoizációs folyamat. Úgy véljük, hogy a különböző szinteken és dimenziókban konstituálódó társadalmi elhatárolódások és különbségtételek újratermelődésének vizsgálata a társadalmi integráció gyakorlati jelentőségű eszköze. A felmérés során három körben történt az életvezetési tréningek segítségével mérsékelhető problémák beazonosítása. A nevezett három kutatás eltérő vizsgálati populációkat, illetve reprezentatív mintákat jelölt: vezetői szint (1. döntéshozók, intézményés szervezetvezetők mintája), települési szint (2. az adott településeken, a helyi közösségi vezetők által hátrányos helyzetűnek tartott személyek mintája), az életvezetési tréning célcsoportja (3. a helyi pedagógusok által összeállított minta). Jelen írás terjedelmi keretei sajnos csak a második szinttel kapcsolatos alapvető tapasztalatok bemutatását tette lehetővé, ezáltal tanulmányunkban elsősorban a társadalmi különbségek mérséklését, vagy legalábbis a társadalmi integrációt megalapozó folyamatokra fordítottuk a figyelmet. A felmérés eredményeit bemutató fejezetben a projekt által érintett három település népességét jellemző demográfiai, szociális, etnikai, felekezeti stb. meghatározottságokat mutattuk be, amelyek lényegük szerint úgy tűnik a hátrányos helyzetű térségek országos és regionális tendenciáit követik. Elemzésünkben ugyanakkor azt kívántuk hangsúlyozni, hogy ezek az általánosnak mondható jellemzők az adott településeken speciális lokális, kulturális jellemvonásokkal egészülnek ki, amelyek döntő módon befolyásolják az érintett személyek saját helyzetére vonatkozó interpretációit (az egyének saját hátrányos helyzettükre vonatkozó attitűdjét, tudás- és értékpreferenciáit, a formális és informális képzésekhez való viszonyát, a társadalmi mobilizációra való késztetettség mértékét stb.). A harmadik fejezetben rámutattunk arra, hogy a sajátos migrációs folyamatok, az egyedi településszerkezeti, társadalomtörténeti sajátosságok, a cigány-magyar lakosság egymáshoz viszonyított aránya, a kisegyházi mozgalmak identitásformáló szerepe stb. mind-mind befolyásolják a megkérdezett személyek elvárás-horizontját, igényeit, jövőképét stb. Úgy tűnik tehát, hogy az erőforrás-hiányos, azaz bizonyos értelemben egyfajta társadalmi, kulturális, gazdasági stb. deficittel jellemezhető közösségek revitalizációját támogató képzések ezért nem tekinthetnek el a terep-specifikus cselekvési programok kidolgozásától. A felmérés keretéül szolgáló TÁMOP-3.2.3 „Hagyomány-Tehetség-Korszerűség” című projekt olyan életvezetési tréningek indítását tűzte ki célul, amelyek elsősorban két tárgyterületet érintettek: az oktatást – ide sorolva a továbbtanulás, az önképzés, a közösségi élet aspektusait –, valamint az egészséges életmódot. A program célja az volt, hogy az érintett településeken az aluliskolázottság, a deprimáltság, illetve a különféle szelekciós mechanizmuson keresztül újratermelődő társadalmi hátrányokat a társadalomkutatás gyakorlati értékű eredményeivel mérsékelje. A kérdőíves vizsgálatunk során kapott eredmények alapján mindhárom településre az alábbi javaslatokat tartjuk érvényesnek.
Tanulási stratégia kialakításának segítése, tanulási technikák elsajátítása. A tanulás által elsajátított tudás értékként való elfogadtatása. A szülők és tanárok közötti interakciók erősítése. A személyes találkozók gyakoribbá tétele. Személyes, pozitív példák bemutatása. Olyan emberek megismertetése, akik hasonló társadalmi körülmények közül emelkedtek ki. Az erős közösségi kötődést kihasználva további társadalmi integrációt segítő kezdeményezések megfogalmazása, generálása A családoknál meglévő technikai eszközök kihasználása az életvezetési tréning tartalmának átadására (oktatófilmek, példák bemutatását szolgáló filmek, elektronikus úton terjeszthető információk) Prevenciós tevékenység az alábbi területeken: o dohányzás o szeszesital fogyasztás o kávéfogyasztás Az egészséges étkezés fontosságának bemutatása. Az egészséges étrend összeállításának szempontjai, technikája (védőnő és a helyi iskola biológia oktatójának bevonásával) Személyi higiéniával kapcsolatos alapismeretek. Tisztálkodási technikák bemutatása, elemzése a védőnő és a helyi oktatási intézmény biológia szakos oktatójának bevonásával A természetben rejlő értékek kihasználásának bemutatása A fenntarthatóság és a környezettudatosság alapelveinek megismertetése Az elérhető kulturális intézmények szolgáltatásainak bemutatása A tudatos gyermekvállalás és gyermeknevelés modern normáinak megismertetése. A fogamzásgátló módszerek előnyei és veszélyei. Bűnmegelőzéssel kapcsolatos információk átadása. A bűnelkövetés okainak és következményeinek objektív bemutatása. A jövőre nézve: hatékony pénz- és adóság kezelés, takarékossági technikák (takarékklub, takarékverseny). Az uzsorakamat jelenléte miatt elengedhetetlen felhívni a figyelmet az adóságcsapda, valamint az adóságspirál következményeire.
BIBLIOGRÁFIA Biczó Gábor 2000 2009
Megjegyzések Vetési László: Szórványstratégia – nemzetstratégia című tanulmányához. In: Magyar Kisebbség, VI. évfolyam, 3. (21.) Hasonló a hasonlónak... – Filozófiai antropológiai vázlat az asszimilációról. Budapest: Kalligram Könyvkiadó
Beluszky Pál 1999 Magyarország településföldrajza. Általános rész. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs Blasco, Paloma Gay 2008 Cigány/roma diaszpóra. Egy összehasonlító perspektíva. In: Regio, 2008./4. 25-49. Borbély Sándor 2007 "Határok" és "határsértők". A péterfalvi cigányok kulturális identitásának motívumai // In.: Mikroközösségek. Társadalom- és gazdaságkutatási eredmények és módszerek innovációja. Túrkeve - Szolnok: MTA JászNagykun-Szolnok Megyei Tudományos Egyesület, 259-270. 2007 Változó "határjelek": a péterfalvi cigányok kulturális és etnikus identitása. // Regio, 2007. 18 évf./1. sz. 51-83.; In: Kisebbségkutatás, 2009. (18. évf.) 2. sz. 229-260. én „Az én cigányom” – a „magyar” test és hatalom történeti genealógiája. In: Feischmidt Margit (szerk.): Nemzeti diverzitások c. kötet (megjelenés alatt) Deák Gábor 1965 A századeleji kivándorlás gazdasági, társadalmi, politikai okainak vizsgálata Borsod-Abaúj-Zemplén megye adatainak tükrében. In Deák Gábor (szerk.): Történelmi évkönyv I. A Magyar Történelmi Társulat Borsod-Zempléni Csoportja, Miskolc. 145-165. old. Durst Judit 2001 „Nekem az élet a gyerekek” Gyermekvállalási szokások változása egy kisfalusi cigány közösségben. Századvég 2001/3. Sz. 71-92. old 2002a A bordói "nem igazi cigányok". Esettanulmány a parasztcigány identitásról http://beszelo.c3.hu/01/07_08/12durst.htm. 2002b „Innen az embernek jobb, hogyha meg is szabadul”. Megélhetési stratégiák egy kisfalusi cigány közösségben. Esély 4, Erőss Gábor - Gárdos János 2007 Az előítélet-kutatások bírálatához Educatio, 2007 tavasz, 17- 37. Ferge Zsuzsa – Tausz Katalin – Darvas Ágnes 2002 Küzdelem a szegénység és a társadalmi kirekesztés ellen. Esettanulmány Magyarországról. I. kötet. International Labour Office, Budapest. Fishman, Joshua A 1975 Az „etnicitás” és a nyelvi tudatosság változatai. In: Társadalom és nyelv. (Szociolingvisztikai írások). Szerk: Pap Mária – Szépe György. Budapest: Gondolat, 321-335. G. Fekete Éva 1987 Bódvaszilas és Hidvégardó mikroközösségének társadalmi-gazdasági fejlődése 1900-1960-ig. Kézirat Gog, Sorin 2008 Roma áttérések: pünkösdizmus és az identitás új narratívái. In: Regio, 2008./4. 50-75.
Hartog, Francois 2006 A történetiség rendjei. Prezentizmus és időtapasztalat. L’Harmattan Kiadó: Budapest. Horváth Kata 2002a „Gyertek ki nálunk, hogy jobban megismerjük egymást!” Epizódok egy falusi magyar cigány közösség életéből. Antropológiai esettanulmány. In: Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identiás kérdésköréből. Szerk: Kovács Nóra – Szarka László. Budapest: Akadémiai Kiadó, 241-327. 2002b Savanyú mondja. Beszélő, 2002. (7)6:70-82, 2006 Éhség-szövegek. A szociológia, a média és egy cigány közösség éhséginterpretációi. In: Cigány világok Európában. Budapest: Nyitott Könyvműhely, 2006. 103-123. 2010 „Cigányosan beszélünk…” Egy magyar cigány közösség nyelvi ideológiáinak nyelvészeti antropológiai értelmezése. Forrás: http://www.mtaki.hu) (letöltés ideje: 2010. július 18.) Horváth Kata – Prónai Csaba 2000 Retkesek” és „kényesek” között. Egy magyar cigány közösség tisztasági szokásairól. Café Bábel, 2000. (38)4:33-45., Obláth Márton: A „cigány” kategória diszkurzív és történeti konstrukciója. In: Anthropolis 3.1. 50-61. Keményfi Róbert 1998 A történeti Gömör és Kis-Hont vármegye etnikai rajza. Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszéke, Debrecen. Kolosi Tamás - Ivan Szelenyi 1993 Social Change and Research on Social Structure in Hungary. In Brigitta Nedelmann and Piotr Sztompka (szerk.): Sociology in Europe. In Search of Identity, Berlin, New York, Walter de Gruyter, 141-163. Kovai Cecília 2002 Az átokról. „Cigány beszéd” a gömbaljaiak között. Tabula, 2002. 5(2):272291. 2006 Nemek határain. Pár gondolat a nemekről és a hatalomról. In: Prónai Csaba (szerk.): Cigány világok Európában. Nyitott Könyvműhely Kiadó: Budapest, 196-208. 2008 „Élhető volt az a világ, de sok mindenben leredukált minket”. 175-230. In: Kovács Éva (szerk.): Tükörszilánkok. Kádár-korszakok a személyes emlékezetben. Budapest: MTA Szociológiai Kutatóintézete – 1956-os Intézet, 177. Örkény Antal 2005 A társadalmi kirekesztés és diszkrimináció jelenségének kutatása a társadalomtudományokban. In: Tamás Pál – Erőss Gábor – Tibori Tímea: Nemzetfelfogások. Kisebbség-Többség. Új Mandátum – MTA Szociológiai Kutatóintézet, 37-40. Szuhay Péter 2004 Pászítás, avagy az együttélés. A társadalmi együttműködés megteremtése és optimalizálása cigányok és magyarok között Szendrőládon. Új Holnap 2004 Nyár. 156-170. Vági Gábor 1982 Versengés a fejlesztési forrásokért. Területi eloszlás – társadalmi egyenlőtlenségek. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest Vécsey Károly 1995 Cigányok a székelyföldi Parajdon. Regio, VI. évf., 1-2. szám, 64-77.
Williams, Patrick 2000a A cigány nyelv. A „románesz” játék. In Cigányok Európában I. Nyugat-Európa Szerk: Prónai Csaba. Budapest: Új Mandátum, 239-274. 2000b Írás a szóbeliség és az írásbeliség között. In Cigányok Európában I. NyugatEurópa Szerk: Prónai Csaba. Budapest: Új Mandátum, 305-320. 2001 Mare Müle. A halottak az élők között. In: Halál és kultúra. Szerk: Berta Péter. Budapest: Janus/Osiris, 269-293.
