Bóka Éva (szerk.) Czékus Bálint Domonkos Endre Gery Klára Sipőcz Rita. Európa újragondolása

Bóka Éva (szerk.) Czékus Bálint – Domonkos Endre – Gery Klára – Sipőcz Rita

Európa újragondolása

GROTIUS E-KÖNYVTÁR 2008

A kötet szerzői:

Dr. habil Bóka Éva, vendégelőadó Budapesti Corvinus Egyetem, Nemzetközi Tanulmányok Intézet; Nemzetközi Kapcsolatok Doktori Iskola Czékus Bálint, közgazdász, PhD hallgató Budapesti Corvinus Egyetem, Nemzetközi Kapcsolatok Doktori Iskola Domonkos Endre, PhD hallgató, Budapesti Corvinus Egyetem, Nemzetközi Kapcsolatok Doktori Iskola Gery Klára, PhD hallgató, Budapesti Corvinus Egyetem, Nemzetközi Kapcsolatok Doktori Iskola Sipőcz Rita, PhD hallgató Budapesti Corvinus Egyetem, Nemzetközi Kapcsolatok Doktori Iskola

2

Tartalomjegyzék

Előszó Gery Klára: Oscar Halecki gondolatai az európai társadalomfejlődésről a kereszténység tükrében I. Bevezetés II. A nyugati civilizáció és kultúra alapjai III. A kereszténység megjelenése IV. Kelet és Nyugat közti különbségek V. Európa millenniuma a X. században VI. A keresztény nemzetközösség VII. Európát fenyegető újabb veszélyek VIII. A kontinens felemelkedése IX. A XX. század megosztottsága X. Befejezés Irodalomjegyzék Domonkos Endre: Ortega y Gasset Európa-felfogása I. Ortega y Gasset életpályája II. Gerinctelen Spanyolország (1921) III. A tömegek lázadása (1930) IV. Ortega Spanyolország-képe V. Következtetések Irodalomjegyzék Czékus Bálint: Európa újragondolása – a nemzetállam az Európai Unióban Bevezetés 1. Elméleti irányzatok az integráció kezdeti szakaszában 2. A kormányközi Európa nemzeti érdekeken alapuló koncepciói Következtetések, kilátások Irodalomjegyzék Sipőcz Rita: Az európai integráció mint új típusú gazdaság-és társadalomszervezési modell Bevezetés Az integráció fogalma, elméletei Reálintegráció – az európai modell a világgazdaságban Az EU, mint gazdasági-közösségi modell kilátásai Zárszó Irodalomjegyzék

3

Előszó

A tanulmánykötet ötlete 2007 tavaszán a Nemzetközi Kapcsolatok Doktori Iskolában tartott alternatív kurzuson merült fel, ahol Európa újragondolása volt a fő téma. A kötetben szereplő szerzők továbbgondolták, és tanulmánnyá fejlesztették a kiselőadásaikat, és a szemináriumi dolgozataikat. A tanulmánykötet célja Európa újragondolása. A kötet két a Páneurópa-mozgalmat támogató gondolkodó (Oscar Halecki és Ortega y Gasset) Európa-felfogását vizsgáló tanulmányból és két az európai integráció elméletét és gyakorlatát politikai és gazdasági szempontból vizsgáló tanulmányból áll. A szerzők az Európa-gondolat és az európai integrációs elméletek szempontjából vizsgálják a kérdést. Tanulmányaik a témában végzett kutatási eredményeik összefoglalását tartalmazzák, mely utat nyit számukra további kutatásokra és gondolkodásra, az olvasót pedig az Európáról való vitatkozásba való bekapcsolódásra ösztönzik. Gery Klára a Páneurópa-mozgalmat támogató Oscar Halecki gondolatai alapján vizsgálja az európai társadalomfejlődést a kereszténység tükrében. Európa egységtörekvéseinek és megosztottságainak széles ívű elemzését tárja elénk Európa történetét a kereszténység szempontjából megközelítve. Konklúziójában kiemeli, hogy Oscar Halecki a kereszténységnek elsőrendű, az európai közösséget formáló szerepet tulajdonít; érvelését meggyőző tényekkel, példákkal támasztja alá és Európa történelmének egy nagyszerű leírását és elemzését adja. Domonkos Endre a Páneurópa-mozgalmat támogató spanyol politikai gondolkodó, Ortega y Gasset Európa-felfogását vizsgálja a szerző fontosabb műveit (Gerinctelen Spanyolország, A tömegek lázadása) forrásul használva. Az elmélyült kutatást tükröző tanulmány kutatási eredményeként a szerző kiemeli, hogy Ortega y Gasset mindenekelőtt Spanyolország nemzeti fejlődésére és modernizálására koncentrált. Az ország gazdaságának és társadalmának megújulását, a nemzeti hagyományok megőrzése mellett, kizárólag Spanyolország európaivá válásával látta megvalósíthatónak. Czékus Bálint tanulmánya az európai integrációs elméletek elmélyült kutatásán alapul. Tanulmányában az európai integrációt az állam vagy kormányközpontú szempontból vizsgáló irányzatok bemutatására és kritikai értékelésére koncentrál. Mindezekkel párhuzamosan bemutatja az egyes korszakokra jellemző egyéb elméleteket is, hiszen az államközpontú elméletek az esetek többségében ezekre adott kritikai válaszok. A szerző Európa jövőjére vonatkozóan azt a szkeptikus következtetést vonja le, hogy a politikai realizmus hagyományai és elméleti kategóriái, melyek az állam központi szerepét, a hatalom, és az érdek érvényesülését hangsúlyozzák még hosszú ideig a nemzetközi politika és az európai irodalom kulcsfogalmai maradnak. Az európai integráció legfontosabb eredményét a béketeremtésben látja, és ennek a megerősítését tekinti kutatásai céljának. Sipőcz Rita az európai-modell alapelveit és értékeit kutatja világgazdasági szempontból az integráció elmélete és gyakorlata alapján. Tanulmányában az európai integrációt mint új típusú gazdaság- és társadalomszervezési modellt mutatja be, mely a gazdasági integráció eredménye. A szerző értelmezésében az európai modell „a szociális piacgazdaságot működtető európai államok közös fejlődési filozófiáját testesíti meg; formálódásán keresztül nyomon követhető, hogy az európai államok milyen közös válaszokat képesek adni a világgazdaság kihívásaira és a belső problémákra úgy, hogy közben közösen vallott értékeik is 4

kikristályosodnak”. Kutatásai eredményként azt a következtetést vonja le, hogy az európai integráció mint új típusú gazdaság- és társadalomszervezési modell komoly stabilizációs faktorként funkcionál mind az EU-ban, mind a világban. Az EU-t érő kihívásokra (a közösségi intézmények reformja, globalizáció) a válaszokat a tagállamok közös érdekei alapján úgy kell megadni, hogy azok a közös értékrend megtartásával biztosítani tudják a rendszer fejlődését. A „Grotius” örömmel fogadja az Európa újragondolását célul kitűző tanulmánykötetet, abban a reményben, hogy ez a kezdeményezés a hallgatókat elmélyült tanulmányokra, kutatásra és színvonalas tanulmányok írására, és gondolataik megvitatására fogja ösztönözni a Grotius eKönyvtár kereteiben. Bóka Éva

5

Gery Klára Oscar Halecki gondolatai az európai társadalomfejlődésről a kereszténység tükrében

Az európai, nyugati kultúrkör alapját az ókor görög-római humanizmusa és a kereszténység együttesen alkotja. Míg az egyik a világira, a másik az egyházira helyezi a hangsúlyt – ezen ellentét feloldására fogalmazódott meg először az európai egység gondolata. A kereszténység elterjedése akkora összefogó erőt jelentett a kor Európájában, amekkorát sem előtte, sem utána nem tudott felmutatni más, világi hatalom. Hiába vált keleti és nyugati, bizánci és római ágra, kezdetben, a VIII. századig az egység ereje nagyobb volt a belső megosztottságnál. Később az elkülönülés kapott nagyobb szerepet, ám a nyugati részen ismét megjelent a Nagy Károly frank uralkodó birodalma által képviselt egység: kialakult az egységes Európa magja. A X. századra létrejött az európai közösség, melynek legfőbb elemét a következő századokban a keresztény kultúra jelentette. A XII. századtól fokozatosan utat tört magának a nacionalizmus, ám ezzel párhuzamosan megjelent az európai egység új eszméje, a föderalizmus is. A nemzeti fejlődés az egyház egyetemességével ellentétes, meghatározó jelentőségű folyamat volt, és a középkori török hódításokkal, valamint a reformációval súlyosbítva az európai egység szinte teljes megszűnéséhez vezetett. Az egymással politikailag és vallásilag versengő államok a késő középkortól kezdve csupán rövid életű szövetségi rendszereket voltak képesek létrehozni – egészen a XX. század második feléig. Az ezen korszakokon átívelő megosztottságokat és egységtörekvéseket kíséri végig a tanulmány Oscar Halecki lengyel történész munkásságára alapozva, Európa történelmét a kereszténység szempontjából mutatva be.

Előszó A tanulmány célja, hogy Európa történelmét végigkísérve bemutassa a kontinensen különböző korszakokban megjelent egységtörekvéseket, illetve megosztottságokat. A két jelenség egymásból következő, egymást kiegészítő folyamat – Európa a kezdetektől fogva mind a mai napig állandó mozgásban van, csupán az utóbbi évek, évtizedek eseményei mutatnak némi stabilizálódást. A történelmi folyamatokat a tanulmány az ókortól kezdődően, Oscar Halecki lengyel történész Európa millenniuma c. könyvének alapján veszi górcső alá egy első látásra szokatlan nézőpontból, a kereszténység történetének szempontjából.1 Oscar Halecki, lengyel történész 1891 és 1973 között élt. 1939-ig Varsóban, egyetemi tanárként dolgozott, majd az Egyesült Államokba emigrált. Attól kezdve New Yorkban, a Columbia és a jezsuita Fordham egyetemeken tanított. Történészként az Egyesült Államokban is Európa, szűkebb régióként pedig Közép-Kelet-Európa történetével, az itt élő népek, 1

Halecki Oscar [1993]: Európa millenniuma. Századvég, Budapest. Mivel a tanulmány Halecki e könyvén alapul, így a hivatkozásokban általában csak az ettől különböző források kerülnek feltüntetésre. 6

nemzetek sorsával foglalkozott.2 Munkásságára jellemző a keresztény megközelítés: Európa történelmét, az egységgondolatokat elemezve kiindulópontja, alapvető szempontja sok esetben a kereszténység volt. Föderalista gondolkodóként közösséget vállalt az európai civilizációval és annak különböző, múlt- és jelenbeli egységtörekvéseivel. Európa millenniuma című, 1963ban írt munkájában az európai kontinens történelmét a kereszténység szempontjából mutatja be, rávilágítva arra, milyen fontos szerepet játszott e világvallás a korabeli Európa létrejöttében és alakulásában.

I. Bevezetés Halecki a „millennium” szó különféle jelentéseit különbözteti meg. Véleménye szerint a szó egyaránt jelenti az ezer évvel korábban történt jelentős eseményeket és azok felidézését, illetve az ezer évig tartó, folyamatos fejlődést. Az előbbi esetben arra kell ügyelnünk, hogy – mivel az események nagyon távol esnek a jelentől – ne hangsúlyozzuk túl a történések jelentőségét, tehát figyeljünk arra, hogy a kort több, egymásból következő vagy térben párhuzamos változás is jellemezze. Ez ugyanis biztosan mutatja az adott események jelentős voltát. A második értelmezés szerint a hangsúlyos elem az, hogy az adott ezer éves időszakot ugyanazon alapproblémák és maradandó hatású eszmék határozzák meg. Eszerint a megközelítés szerint kerül előtérbe a történelem keresztény értelmezése, valamint annak erkölcsi értékeket hangsúlyozó megközelítésmódja. A történész értelmezésében ugyanis Európa történelme hosszú időn keresztül a kereszténység történelmével volt azonos. Halecki ezen kívül egy harmadik, szimbolikus jelentést is kölcsönöz a millenniumnak: az örökkévalóság eszméjét próbálja megfoghatóvá tenni általa.3 Ezen értelmezések után következzék Európa és fejlődése, a mindenkori egységgondolatok és törekvések bemutatása. A történelmi események kronologikus ismertetése helyett a tanulmány inkább azon nézőpontokra és elméletekre fekteti a hangsúlyt, melyek Halecki gondolkodásában kiemelt helyen szerepelnek.

II. A nyugati civilizáció és kultúra alapjai A történész az európai tradíciót, a nyugati kultúrát kettős alapra helyezi: egyfelől az antik 2

Halecki főbb művei (zárójelben a megjelenés éve):

- Das Nationalitätenproblem im alten Polen /A nemzetiségi probléma a régi Lengyelországban / (1916); - Dzieje Unii Jagiellońskiej /A Jagelló-unió története/ (1919); - Rome et Byzance au temps du grand schisme d’Occident /Róma és Bizánc a nagy nyugati egyházszakadás korában/ (1937); - A History of Poland /Lengyelország története/ (1942, 1961); - The Crusade of Varna /A várnai keresztes hadjárat/ (1943); - Borderlands of Western Civilizations /A nyugati civilizáció peremén/ (1952); - From Florence to Brest: 1453-1596 /Firenzétől Brestig: 1453-1596/ (1958); - The Limits and Divisions of European History /Az európai történelem határai és megosztottságai/ (1962); - The Millennium of Europe /Európa millenniuma / (1963); - Jadwiga of Anjou: the Rise of East Central Europe /Anjou Jadwiga: Kelet-Közép-Európa felemelkedése/ (1991). 3 Halecki [1993] 22. o. 7

görög-római humanizmus, másfelől a kereszténység alapjára – ezen két alkotóelem összefonódásából alakult ki a nyugati civilizációra máig jellemző kultúra. A kettős alapon túl maga az első elem is kettősséget hordoz magában: ugyanis, míg a görög városállamok egymástól független politikai egységeket alkottak, addig a Római Birodalmat kezdettől a politikai befolyás egész Mediterrán-medencére való kiterjesztésének szándéka jellemezte. A görög városállamok ezen kívül sokkal inkább ki voltak téve az ázsiai és főként kis-ázsiai hatásoknak, befolyásoknak, mint a nyugatabbra fekvő Appennini-félsziget települései. Ezekből az okokból kifolyóan a két kultúrkörben nem alakulhatott ki a humanizmusnak teljesen megegyező értelmezése.4 Az első pilléren belül jelen lévő kettősségen túlmenően a görög-római humanizmus és a kereszténység között is található ellentét. Míg az első a földi létre, addig a második az örökkévalóságra koncentrál. Az egyik a világi hatalom, a másik Isten iránt követel meg feltétlen hűséget – ugyanakkor mindkettő elfogadja és tiszteli a szellemi értékeket, a keresztény életszemléletet, ami a történész szerint fontos párhuzam. Halecki rávilágít arra, hogy ennek a kettősségnek a feloldására többen is kísérletet tettek a történelem folyamán. Közülük az első ismertebb Szent Ágoston volt, aki De civitate Dei című, az első történelemfilozófiai munkának tekinthető művében megpróbálta összebékíteni az egyházi és a világi hatalmat. Hangsúlyozza, hogy amennyiben az állam nem sérti meg az isteni törvényeket, semmi akadálya annak, hogy valaki hűséges legyen a világi hatalomhoz, miközben a civitas Dei-nek, vagyis azok közösségének, akik teljes hűséget fogadtak Istennek, is tagja. Innen eredeztethető a középkorban sokat hangoztatott „két hatalom elmélete”, azaz az egyházi és a világi hatalom különválasztása, egymástól való elhatárolása. A vallási dolgokban a császár van alárendelve a főpapságnak, míg világi téren az egyháziak a császárnak. Mindkettő részesedik tehát Krisztus uralmában, amely egyaránt magában foglalja az imperiumot és a sacerdotiumot.5 Szent Ágoston fogalmazta meg a rerum omnium békéjét, a tulajdonképpeni nemzetközi békét is első ízben. Ez a világi szférában létrehozandó egyetemes közösség által érhető el, mely elősegítené az isteni eszmék megvalósulását. Végső soron – mondja Halecki – ez tekinthető az európai egységgondolat első megjelenésének. Az előzőekből látható, hogy az antik görög és római tradíciók kialakulása után a nyugati civilizáció megteremtéséhez vezető következő, döntő lépés a kereszténység felvétele volt.

III. A kereszténység megjelenése A kereszténység kialakulása fontos mérföldkő az európai történelemben. Ezt az a tény is jelzi, hogy időszámításunkat is ehhez igazítjuk – Krisztus előttről és utánról beszélünk (illetve, ha „időszámításunk” előttet vagy utánt használunk, akkor is Jézus születését vesszük alapul). Ezen túlmenően viszont ez a vallás olyan és akkora területeket hódított meg, amekkorát egy világi birodalom soha nem volt képes. A Római Birodalom, azon belül is a Caesar uralkodásától kezdve mind nagyobb mértékű hódítások nyomán egyre növekvő területek, döntő lépést jelentettek Európa földrajzi értelemben vett kialakulása felé. A Birodalom azonban nem tudott tartós békét teremteni a fennhatósága alá tartozó területeken, amelyeknek a terjeszkedések ellenére is megmaradtak a csupán a kontinens egy részét magában foglaló régióra korlátozódó határai.6 4

Halecki [1962] 35. o. Gergely [1982] 47. o. 6 Halecki [1962] 54. o. 5

8

A kereszténység ugyan Kis-Ázsiában jött létre (Jézus ezeken a területeken élt és tanított), de mint ahogy Halecki rámutat, a korszak ekkor fejlett központjai – Athén és Róma – ettől nyugatra voltak találhatók. Így logikus volt, hogy az új vallás is erre terjed, súlypontja ebbe az irányba tolódik el. Athén nem volt politikai hatalom, ellenben nagy szellemi örökséggel, filozófiai tudással rendelkezett, így megteremtette a keresztény teológia alapjait. Róma pedig politikai központi minőségében, illetve, mert távolabb volt az ázsiai hatásoktól, alkalmasabbnak bizonyult a keresztény tanok elfogadtatására és irányítására. Ezt tükrözi az a tény is, hogy a pápai hatalom kontinuitása immár 2000 éve töretlen. Az I. századi, ún. paulinus keresztény közösség még korántsem volt olyan mértékben centralizált, mint a későbbi koroké. Ekkor a vándorprédikátorokon, más néven apostolokon kívül a keresztény tanokat a gyülekezet helyben élő papjai, az ún. próféták terjesztették. A közösségben a presbiterek rendelkeztek elsőbbséggel, ám ez elsősorban a koruknak kijáró tiszteleten alapult, véleményüket főként ebből kifolyólag tekintették mérvadónak. A II. században viszont fokozatosan kialakultak a kereszténység szervezeti keretei. A korábban csupán a pénztár és a közös vagyon kezelésével megbízott püspökök mindinkább fontos szerephez jutottak, a század közepétől már a keresztény gyülekezet fő tisztségviselőjévé és abszolút tekintélyévé váltak. A püspökség intézményével együtt kialakult az egyház is, amely mind hittételek, mind szervezeti elvek tekintetében az egységességre törekedett. Mivel a kereszténység mint vallás eleve az államtól különálló, önálló szervezetet alkotott, lehetővé vált a két – politikai, illetve vallási – hatalom együttműködése. A megerősödő kereszténység ezáltal elvileg alkalmassá vált a birodalom válságának elhárítására.7

IV. Kelet és Nyugat közti különbségek A III. század elején a Római Birodalomban mindinkább a válság jelei mutatkoztak: különvált a latin jellegű nyugati és a görög jellegű keleti rész, a főváros is Bizáncba került. A két területen egymástól eltérő keresztény kultúra fejlődött ki, mely dogmatikájában, szertartásrendjében és liturgiájában is különbözött. Bizáncban egyre erősödött az ázsiai és gyengült a latin hatás. Ugyanakkor a különválás utáni első időszakban Kelet és Nyugat még együtt harcolt az iszlám ellen, az egység ereje nagyobb volt a belső megosztottságénál, a belső harc jelentéktelennek volt mondható. Az állam és a kereszténység összekapcsolódásából viszont az következett, hogy a politikai hatalom mindinkább beleavatkozott az egyházi, hitbeli kérdésekbe. Az egyházi közigazgatás szervezetét a birodalmi provincia-beosztással összhangban alakították ki. Egy-egy, a Birodalmon belüli gazdasági vagy kulturális központban megjelentek és fokozatosan megerősödtek a központi tanoktól eltérő nézeteket valló, némely dogmában más tanításokat követő eretnek mozgalmak. Ennek következtében a frissen kialakult katolikus egyház egysége is kezdett megbomlani. Bizánc nemcsak világi, hanem vallási síkon is megerősödött. Constantinus császár uralkodása alatt a Római Birodalom politikai és szellemi súlypontja végleg Keletre tolódott. A keresztény kultúra egyik központja így Bizánc, a másik Alexandria lett. 451-ben a chalcedoni zsinat kimondta: „Konstantinápolyt Keleten minden tekintetben az első hely illeti meg, püspöke rangban és tekintélyben egyenlő Rómával”.8 Végleges formát öltött az öt patriarchátus: a nyugati Róma, valamint a keleti Konstantinápoly és a neki alárendelt Alexandria, Antiochia és Jeruzsálem. Halecki szerint a történelmi tények és események ismeretében bátran kijelenthető, hogy a Róma és Bizánc közti egyenrangúsítás és elkülönülés híven tükrözte az ekkorra kialakult (egyház)politikai helyzetet.9 7

Gergely [1982] 16-25. o. Gergely [1982] 43. o. 9 Halecki [1995] 25. o. 8

9

Egyházi téren a változások a VI-VII. század fordulóján váltak különösen érzékelhetővé. Az 590-604 között regnáló Nagy Szent Gergely pápa gyökeresen megreformálta az egyházszervezetet, kialakítva az azóta is a Vatikán központi kormányzataként funkcionáló Kúriát. Uralkodásának idejére már egy szétszórt, de nagy kiterjedésű egyházi földbirtok, a folyamatosan alakuló Patrimunium Sancti Petri igazgatása is a pápa alá tartozott. Ekkor kezdett a római főpapság zárt renddé formálódni, és kizárólagos igényt tartani a pápaválasztásra. Gergely pápa államszervező tevékenységének eredményei teremtették meg tehát a Nyugat vallási univerzalizmusát.10 Ennek eszméjét szolgálta az újonnan megjelenő szerzetesség, amely a pogányok keresztény hitre térítését tekintette egyik fő céljának. A germán népek katolizálásának programját Gergely pápa hirdette meg, a szerzetes missziók figyelmének középpontjába a frankokat állítva. A sikeres térítő tevékenységet követően a már korábban feudális alapokon nyugvó frank királyság immár a katolikus egyház védelmében – és nevében – terjeszkedhetett az Ibériai-félszigeten és a germán területeken.11 Ebben az időszakban, a VIII. században történt az a változás, ami döntő hatással volt a kereszténység és az európai történelem további menetére: a Kelet és Nyugat közti megosztottság nagyobbá, fontosabbá vált az egység erejénél. Az egy évszázaddal korábban keresztény hitre tért frank királyok az Ibériai-félszigeten legyőzték az arab hódítókat, megállítva ezzel az iszlám előretörését. A frankok immár elég erősek voltak ahhoz, hogy kialakítsák a Bizánctól független nyugati közösség eszméjét. Fontos eseményt jelentett ebben, hogy 756-ban Pippin frank király nagyobb területet ajándékozott a pápaságnak, és Rómát a pápai állam fővárosává tette. Ezen a területen így megszűnt a bizánci befolyás és ezáltal ténylegesen is megszületett a Pápai Állam. Pippin ezen kívül Patricius Romanorumként a római egyház védője lett12: a szövetség a frank királyt a pápa fegyveres oltalmazására kötelezte, a katolikus egyházfő segítségével viszont a frank uralkodó létrehozta az első öröklődő feudális keresztény monarchiát Európában. A VIII. század elejére a volt Nyugat-római Birodalom területén kialakult a katolikus vallási egység. A vallási jellegű univerzalizmus mellett a frank birodalom keretei között egyre inkább megfogalmazódott a politikai egyetemesség igénye is. Amikor 800-ban Nagy Károly frank uralkodót III. Leó pápa császárrá koronázta, egyúttal elismerte hatalmának egyetemes jellegét is. Ezek az események mind jobban kiélezték a Róma és Bizánc közti feszültséget. Mint ahogy Halecki leírja, a következő időszakot Európa történelmében a Karoling- és a bizánci Európa egymás mellett, illetve egymással szemben való élése jellemezte. Nagy Károly korában a frank birodalom megerősödött: az általa ellenőrzött területek nagyjából egybeestek a XX. század közepén létrejött „hatok Európájának” területével. A császárt mind kortársai, mind a történész Európa atyjának nevezi, ugyanis uralkodásának időszakára tehető az egységes Európa magjának, központjának kialakulása. Ám az uralkodó halála után birodalma nem tudta fenntartani az egységet, és miközben Bizánc újfent megerősödött, a frank birodalom széthullott. Ennélfogva ismét erőre kapott a politikai, illetve a vallási rivalizálás. Az egyre inkább elhatalmasodó anarchiából a felemelkedő német-római császári hatalom szabadította ki a pápaságot. A helyzetet csupán bonyolultabbá tette, hogy Kelet-Európa területén ezekben a századokban jelent meg egy, a Kelet és Nyugat közti harmadik erő: a szlávok. Először az összekötő kapocs szerepét töltötték be a római és a bizánci világ között: területükön mindkét keresztény tábor térített, békésen megférve egymás mellett. Sőt, Bizánc még külön szláv nyelvű liturgiát is létrehozott számukra. A X. századig tehát ez a terület, a Nagy-Morva Állam területe az európai keresztény közösség meghosszabbításaként funkcionált. Ám ekkor (nem kis 10

Brown [1999] 133-148. o. Gergely [1982] 56-57. o. 12 Gergely [1982] 63. o. 11

10

mértékben a szláv nyelvű liturgia elterjedésének köszönhetően) a szláv világon belül is bekövetkezett a korábban Róma és Bizánc között megfigyelhető kulturális szakadás. Ezt követően – többek között a magyar honfoglalók jóvoltából – a szláv világ területileg is kettészakadt.13

V. Európa millenniuma a X. században A X. század több szempontból is millenniumot jelöl. A század folyamán – mutat rá Halecki – kialakultak a kereszténység határai, melyek ekkor már egybeestek Európa földrajzi határaival. Így zárult le a kontinens kialakulásához vezető folyamat, létrejött az európai közösség és kezdetét vette Európa millenniuma. A millennium Kelet-Európa számára volt fontosabb, mivel itt a kezdeteket jelölte, míg Nyugat-Európában csupán fordulópontot. Kelet-Európában ugyanis a X. század folyamán több, a térség fejlődésében később fontos szerepet játszó birodalom is keresztény hitre tért. Csehország, a Nagy-Morva Állam örököse már a morva időktől kezdve keresztény volt, és a Német-Római Birodalom tagjaként is sikerült megőriznie szláv jellegét. Mellé sorakozott fel a század folyamán Horvátország, Lengyelország, Magyarország, valamint a Kijevi Rusz. Horvátország uralkodója 925-ben kapott királyi koronát a pápától, amivel egy máig szilárd katolikus alapokon nyugvó államot teremtett meg. Lengyelország, amely nem olvadt bele a Német-Római Birodalomba, 966-ban tért keresztény hitre, míg Magyarország a 970-es években követte őt. A Kijevi Ruszt 988-tól lehetett véglegesen kereszténynek tekinteni, ám míg az eddig említett államok a nyugati, latin rítus szerinti kereszténységet választották, Kijev a keleti, bizánci rítus mellett döntött. Így immár Európa keleti területein is kialakult a vallási dualizmus, és a latin és görög egyházak közti versengés.14 Nyugat-Európában ezzel szemben megerősödött a Róma vezette kereszténység. Anglián és Franciaországon kívül immár az Ibériai-félsziget északi része is függetlenné vált, és ezen a muzulmánoktól visszahódított területen is teret nyert a keresztény vallás – sőt, az előzményekből adódóan annak egy harcosabb, militánsabb formája. Itália területén ezen kívül megszilárdult két olyan állam, melyek mindegyike fontos szerepet töltött be a későbbiekben a térség alakításában: a Pápai Állam (mely változatlan formában fennállt 1870-ig) és a Velencei Köztársaság (mely 1797-ig létezett). A megerősödő Német-Római Birodalom pedig új célt tűzött maga elé: Európa észak-keleti területeinek integrálását a nyugati, keresztény kultúrába. Az északi országok számára is a millennium jelentette tehát a kezdetet, de – hangsúlyozza a történész – itt az átmenet nagyon fokozatos volt. A terület Kelet-Európával ellentétben csak évszázadok alatt, erőszakos térítés hatására tért át teljes egészében a keresztény hitre. Bizánc és a Német-Római Birodalom versengésében is fordulópontot jelenthetett volna az 1000. év: III. Ottó német-római császár ugyanis közeledett a keleti térséghez, tartós és jó kapcsolatot szeretett volna kialakítani II. Baszileiosz bizánci császárral. Terve az volt, hogy a keresztény elvek nemzetközi kapcsolatokon keresztül való érvényesítése révén valósítsa meg Európa tartós integrációját. Ám Ottó 1002-ben váratlanul meghalt, utóda, II. Henrik pedig elvetette politikai koncepcióját, és a két hatalom közti versengés ismét kiújult.

VI. A keresztény nemzetközösség Mindezen ellentétek ellenére a XI. és XIII. század között az európai közösség vagy ahogy 13 14

Halecki [1995] 40-44. o. Halecki [1995] 44-50. o. 11

ekkor nevezték, respublica Christiana mintegy nemzetközösség jelleget öltött, melyet erős keresztény szolidaritás jellemzett, és melyben a római pápák játszottak vezető szerepet. Az európai egység legfőbb elemét a keresztény kultúra jelentette, a politikát is keresztény erkölcsi elvek szabályozták. Ezeket a gyakorlatban ugyan sok esetben megsértették, ám soha nem kérdőjelezték meg elsőrendűségüket. A korszakban dolgozta ki Aquinói Szent Tamás az igazságos, azaz erkölcsileg elfogadható háborúról szóló doktrínáját, megteremtve ezáltal a nemzetközi jog alapjait.15 Érvelése szerint az a háború tekinthető igazságosnak, melyben legitim hatalom üzen hadat, azt igazságos ok és helyes cél vezérli. A politikai, társadalmi közösség célja a közjó szolgálata, benne mindenkinek megvan a maga helye és szerepe. Aquinói Szent Tamás a közjó szolgálatának és az isteni törvényeknek leginkább megfelelő államformának a monarchiát tartotta. Ahogy egy évezreddel korábban Szent Ágoston az ókor és a középkor határán lezárta a régi gondolkodást és megalapította a középkori keresztény szemléletet, úgy összegezte most Szent Tamás a középkort, megteremtve az újkori eszmék kibontakozásának lehetőségét.16 A XI. század első felétől kezdett formát ölteni az az egyházi reformmozgalom, amely előkészítette a terepet az egyházon belül és kívül egyaránt világhatalomra törő pápaság számára. A szerzetesek kezdeti reformtörekvései arra irányultak, hogy megszabaduljanak a helyi feudális hatalmak elnyomásától. A burgundiai Cluny bencés kolostor viszont már a püspököktől való függetlenséget is célul tűzte ki ugyanúgy, mint a szigorú szabályok, a fegyelem helyreállítását. Mindezen törekvések a feudális anarchia felszámolására, a társadalom vallási szellemben való megújítására irányultak.17 Ekkor jelentek meg az első egyetemek, studium generale-k is. Ezekben a központokban a különböző népek, nemzetek közti magas szintű szellemi együttműködés révén kialakult a korszak harmadik nagy összetartó ereje (az imperium és a sacerdotium, azaz a világi és az egyházi hatalom után). A studium generale így jelentékenyen hozzájárult az antik humanista örökség fennmaradásához, valamint a nemzetek feletti keresztény kultúra további fejlődéséhez. A kor fontos kérdéseit – emeli ki Halecki – az alábbiak képezték: Először is, a nemzeti birodalmak a római pápát elismerték hűbéruruknak, a német-római császárt viszont nem. Mindez csak kiélezte a második kérdéskört, az 1054-es egyházszakadás utáni egyetemlegesség problémáját: ugyanis mind Róma, mind pedig Bizánc saját magát tekintette az egyetemes keresztény egyház örökösének. A harmadik nagy kérdés, a keresztes háborúk, illetve az arab és tatár veszély pedig közös fellépést, összefogást igényelt. A nyilvánvalóan szükséges összefogás módjára dolgozott ki két korabeli író és politikai gondolkodó is tervezeteket, melyeket a történész az európai egységgondolat fontos megnyilvánulásainak tart: Padovai Marsiliusról és Pierre Dubois-ról van szó. Marsilius úgy vélte, a keresztény nemzetközösség politikai egysége úgy valósítható meg, ha a vezető szerepet a pápaság játssza benne, és azt egy nemzetek feletti világi szervezet támogatja. Vele némiképp szembehelyezkedve Dubois szerint a pápaság nem alkalmas ilyesféle vezető szerepre, ehelyett létre kell hozni egy szervezetet, amely az államok közti konfliktusokban a döntőbíró szerepét tölti be. A valóságban, mint ismeretes, egyik tervezet sem valósult meg. Ehelyett Európa egyre inkább sokszínű arculatot kezdett ölteni. A keresztény nemzetközösség tagjai nem ismerték el a Német-Római Birodalom császárát hűbéruruknak, és egymástól is egyre inkább meg akarták magukat különböztetni. Már a keresztes háborúkból fennmaradt leírások is említik, hogy Európa lakói linguis, tribubus és nationibus különböztek egymástól. A hagyományokra, az elért eredményekre és fejlődésre való büszkeségük is erősítette a sokféleség elemeit, 15

In: Aquinói Szent Tamás filozófiája és teológiája Ecclesia, Pécs (1987) Gergely [1982] 140. o. 17 Gergely [1982] 84-85. o. 16

12

hozzájárulva ezáltal ahhoz, hogy a korábban inkább dinasztikus rivalizálások sok esetben immár nemzeti küzdelmekké alakuljanak át.18 Megjelent ugyanakkor egy ellentétes tendencia, a föderalizmus eszméje – egy újabb fontos lépcsőfok az európai egység történetében. A XII. század folyamán a lombard városok hívtak életre egy viszonylag rövid életű szövetséget a Német-Római Birodalom ellen, a XIII. század végén, 1291-ben pedig létrejött a svájci konföderáció, a mai Svájc alapja. Az eredetileg kis területen, németek lakta őskantonok szövetségéből kifejlődő alakulat újabb népcsoportokat integrálva fokozatosan kibővült, és elszakadt a Német-Római Birodalomtól. A nemzetek dinasztikus egyesítésére pedig a lengyel-magyar perszonálunió szolgáltatott kiváló példát.19 A második nagy problémát az egyházszakadás okozta: a XI. századra a Róma és Bizánc közötti ellentétek odáig mélyültek, hogy 1054-ben a két egyházfő, IX. Leó pápa és Kerullariosz konstantinápolyi pátriárka kölcsönösen kiátkozták egymást. A végleges szakítás egyházpolitikai oka az volt, hogy a pátriárka ökumenikusnak tekintette magát, és nem ismerte el a pápa fennhatóságát a görög egyház felett. Ezen álláspont mögött azonban valójában a nyugati feudális és a keleti fejlődésben rejlő különbségek húzódtak meg.20 A század folyamán történtek még kísérletek az egység helyreállítására, ám 1204-ben a negyedik keresztes hadjárat folyamán a keresztesek elfoglalták Konstantinápolyt. Megalapították az 1261-ig fennálló Latin Császárságot, és erőszakos latinosításba kezdtek. Új, latin konstantinápolyi pátriárkát neveztek ki, így a bizánci császárság Kis-Ázsia egy szűk sávjára szorult vissza. 1274-ben még egy kísérlet történt az egyesítésre: a lyoni egyetemes zsinat kimondta a nyugati és a keleti egyház unióját a pápa primátusa alatt. Ám ez a görög papság ellenállása miatt csak rövid időre valósult meg. A görögkeleti egyház papsága és hívei ugyanis az uniónak már a gondolatát is elutasították, mivel az nem egyenrangú felek megállapodását, hanem a Rómának való teljes alávetést jelentette. A bizánci császár a XIV. század folyamán még egy kísérletet tett a megbékélésre, ám eredménytelenül. Az ekkor helyrehozhatatlanul elmérgesedett viszony javítása azért is roppant fontos lett volna, mivel ebben az időben jött létre és kezdte meg egyre növekvő előrenyomulását Kis-Ázsiában az Oszmán Birodalom. Egyesült erővel talán meg lehetett volna állítani, elkerülve az európai történelem egy sötét és véres időszakát. A korszak harmadik fő problémakörét alkotó keresztes háború az európai nemzetek első közös vállalkozása volt, melyet a pápaság ösztönzött és irányított. Halecki jogosan emeli ki, hogy a mozgalom csak akkor lehetett volna igazán egységes, ha a világi vezérek nem egymással versengve, saját hatalmuk növeléséhez, a dinasztiák felemelkedéséhez akarták volna felhasználni a harcokat. Így viszont az eredeti eszme, a Szentföld muzulmán uralom alóli felszabadítása, az iszlám térhódítás visszaszorítása és a keresztény kultúra megvédése fokozatosan háttérbe szorult. Ahelyett, hogy a Kelet és Nyugat újraegyesítéséhez vezetett volna, csak még jobban megosztotta a keresztény világot. A XIV. században kirobbant százéves háború tovább csökkentette a keresztes harcok jelentőségét. Így Európa arra sem figyelt fel, hogy a törökök 1354-ben, Gallipoli elfoglalásával immár európai földön álltak. A keleti rítus szerinti kereszténységet felvevő Kijevi Rusz ebben az időszakban fokozatosan elszakadt Rómától. A XIII. század tatár inváziója, mely után a terület mongol fennhatóság alá került, pedig lehetetlenné tette, hogy a régió Európa szerves részévé váljék.

18

Halecki [1962] 89. o. Halecki [1962] 117. o. 20 Gergely [1982] 86. o. 19

13

VII. Európát fenyegető újabb veszélyek Az ily módon megosztott Európában a következő századok folyamán új típusú, korábban ismeretlen problémát jelentett a reformáció megjelenése. Mivel az európai közösség ekkor nagyrészt vallási jellegű volt, a válság nagy veszélyeket rejtett magában. Halecki helyesen világít rá arra, hogy a megfelelő megoldás egymás elfogadása és a békés egymás mellett élés lett volna: összefogás a közös ellenfél, a török ellen. Ehelyett viszont Európa népei ismételten egymás ellen fordultak, energiáikat a vallási küzdelmekre összpontosítva. Az ellenreformáció után Nyugat-Európában megerősödött ugyan a katolicizmus – és az ezt fő célkitűzésévé tevő jezsuita rend –, ám a kontinens területén az előzőeknél is jobban fennmaradt a vallási megosztottság, tovább gátolva a politikai integrációt és fejlődést. A pápaság egyre inkább elvilágiasodott, aminek a legfőbb oka egy történelmi változás volt: ekkor, a nemzeti államok kialakulásának korszakában az univerzális pápaságnak is alkalmazkodnia kellett a korabeli viszonyokhoz. Miután a pápaság nem válhatott nemzetivé, figyelmének előterébe mindinkább a gazdasági és művészeti jelenségek, események kerültek.21 Világi téren egyre határozottabban tört utat magának egy korábban kevéssé ismert mozgalom: a nacionalizmus. A nemzetállami fejlődés pedig az egyházi egyetemességgel szemben ható, meghatározó jelentőségű folyamat volt. A XV. és XVI. század fordulóján Itáliában a németrómai császár ellen fogtak össze és léptek nemzetvédő harcba az államok. Kelet-Európában eközben a kezdődő Habsburg imperializmus ellen lázadtak ekképpen az ott élők. A reneszánsz szemlélet és életérzés megjelenése csak tovább erősítette ezt a folyamatot: a nacionalizmus, a nemzettudat egyre határozottabb megfogalmazást és helyet követelt magának; erősödött az individualizmus, a nemzeti versengés. Hozzájárult a jelenséghez, hogy ekkorra tehető a nemzeti nyelvek irodalomban és közigazgatásban való használatának elterjedése is. A már így is kevéssé létező európai egységet ez az új veszély az eddigieknél is jobban fenyegette: mivel ez az eszme már nem keresztény elvekre épült, nem volt meg benne az az összetartó erő, amely a népeket, nemzeteket az együttműködésre sarkallta volna saját hasznuk keresése, és ennek érdekében az egymással való konfrontáció helyett.22 A nacionalizmus erősödésére mintegy válaszként újra felszínre került tetszhalott állapotából a föderalizmus eszméje. Létrejött a szövetségi struktúrájú lengyel-litván föderáció és a Németalföldi Egyesült Tartományok, valamint tovább fejlődött a svájci államszövetség. A német nyelvű kantonok eredeti uniójához a XV. században francia és olasz nyelvű területek csatlakoztak. Az ily módon kibővült szövetség nem törekedett hatalmi politika folytatására és erőszakos területnövelésre. Semlegességi politikájának révén sikerült megőriznie külső és belső szabadságát és békéjét is, és – mint ahogy Halecki kiemeli – ez mind a mai napig sikerének, prosperitásának záloga.23 Itáliában új politikai eszme, a hatalmi egyensúlyrendszer koncepciója nyert magának teret, mely a későbbiekben a nemzetközi kapcsolatok általánosan elfogadott alapjává vált. Egy szintén fontos európai gondolkodó, Rotterdami Erasmus ennek alapján úgy vélte, hogy minden olyan ország ellen, amely a többinél erősebbnek látszik, jogosan indítható háború.24 Ez az elmélet viszont szükségképpen együtt járt avval is, hogy az országok egymás közti szövetségeit az épp aktuális erőviszonyok szabályozták. Így a nemzetközi egyensúly instabillá vált. Mindeközben tovább folytak az Oszmán Birodalom hódításai, egyre nagyobb veszélyt jelentve a keresztény Európára. 1453-ban II. Mohamed szultán elfoglalta Konstantinápolyt, és véget vetett egy több mint ezeréves kontinuitásnak, a Bizánci Birodalom fennállásának. Bizánc elestével a Balkán is török kézre került, és az Oszmán Birodalom immár közvetlenül a 21

Gergely [1982] 204. o. Halecki [1962] 105. o. 23 Halecki [1995] 98. o. 24 Halecki [1993] 198. o. 22

14

nyugati kereszténységet fenyegette. Egy évszázaddal később, 1541-ben a törökök Buda bevételével Európa belső területeiig hatoltak, elszakítva és elszigetelve ezáltal a kontinens dél-keleti részét a keresztény közösségtől. Ezzel párhuzamosan megerősödött egy másik, nem nyugati, ám keresztény hatalom is: a Moszkvai Nagyfejedelemség. Ez a terület fokozatosan kikerült a mongol befolyás alól, önállóvá vált, terjeszkedni kezdett és szinte észrevétlenül kapcsolódott be az európai nagyhatalmi játszmákba. Viszont, mivel mind földrajzi helyzete, mind a területén uralkodó keleti típusú kereszténység inkább a Kelethez, mint a Nyugathoz kötötte, így az új eurázsiai birodalom Nyugat-Európával szemben egyre inkább az Oszmán Birodalommal törekedett jó kapcsolatok kialakítására.25 A XVI. század második fele az abszolút monarchiák kibontakozásának korszaka volt. Angliában és Franciaországban megerősödött a központi hatalom. A stabilitás létrejötte kedvezett a gazdasági és társadalmi fejlődés felgyorsulásának. Angliában ez a reformáció szellemében, az anglikán egyház létrehozása mellett történt, Franciaországban a katolicizmus és a hugenották harcai közepette. A Német-Római Birodalom vallásilag széttagolt állapotban volt, Közép-Európa népei pedig mindeközben tovább vívták a török elleni harcukat. Mintegy az európai területveszteségeket kompenzálandó, Nyugat-Európa államai ebben az időszakban kezdtek erőteljes tengerentúli hódító tevékenységükbe. Az újonnan felfedezett és meghódított területekre fokozatosan átvitték kulturális és politikai rendszerüket, meghosszabbítva ezáltal a keresztény közösséget.

VIII. A kontinens felemelkedése A XVII. és XVIII. századi Európát a francia kultúra hegemóniája jellemezte. A korszak elején IV. Henrik tanácsadójának, Sullynak az Európa-elképzelése uralta a gondolatokat. Az államférfi a respublica Christiana mintájára kívánta létrehozni a république chrétienne-t, a keresztény köztársaságot. Terve, mely által meg akarta szervezni a kontinens államainak együttműködését, az európai nemzetek békés együttműködésén alapult. Elképzelése szerint a hatalmi egyensúlyt a nemzetek konföderációja biztosította volna, melyet egy, minden állam képviselőjét magában foglaló Tanács irányít. Az államok e fórum elé viszik vitás ügyeiket, melyeket az békésen, tárgyalások útján old meg, így elkerülhetőek a kontinens hatalmai közötti összecsapások. Halecki joggal véli úgy, hogy Sully terve ismét az európai egységgondolat megnyilvánulásának tekinthető – ugyanúgy, mint a korszak második felét jellemző voltaire-i elgondolás.26 Voltaire abban a korban élt, amikor a reneszánszban gyökerező világi irányzatok győzelmet arattak a vallási eszmék felett, így tervét már nem a kereszténység, hanem az európai kultúra középpontba állítása jellemzi. Az általa grande république-nek, nagy köztársaságnak hívott elképzelés, a „művelt elmék hatalmas respublikája” egy közös elvekre épülő kulturális egység megvalósítását jelentette volna. Elgondolása szerint a közösséget a felvilágosodás vezető képviselői irányítanák; az európai népek között érvényesülne a hatalmi egyensúly elve; s a közösség védelmet nyújtana a gyengébbeknek az erősebbekkel szemben.27 A nyilvánvalóan jószándékú és nemes francia elgondolásokkal ellentétben viszont a valóságban egyre inkább a szekularizáció nyert magának teret, és a hatalmi egyensúly rendszerét felváltotta a Habsburg – francia rivalizálás. Az 1648-as vesztfáliai béke elismerte a kis államok létjogosultságát, az egymással politikailag és vallásilag versengő, szuverén államok (mint Hollandia vagy Svájc) létrejöttét. A kis államok mellett a nagyhatalmi rivalizálás fontos szereplőjévé vált immár megkérdőjelezhetetlenül Oroszország, és mellette 25

Halecki [1995] 129-135. o. Halecki [1993] 217. o. 27 Halecki [1993] 219. o. 26

15

fokozatosan felemelkedett egy új hatalom, Poroszország is. Nyugat-Európában Spanyolország, Franciaország és Anglia versengett egymással a hatalomért és a vezető szerepért. A korszakban megbomlott a haladás egyensúlya is: míg a tudomány és a technika területén addig soha nem látott méreteket öltött, a többi területen lelassult. A felvilágosodás szembeállította ezen kívül a tudományt és a hitet, az európai civilizáció alapjait kérdőjelezve meg ezáltal.28 A vesztfáliai békét követően a vallás, a hit fokozatosan a magánéleti szférába szorult vissza; az ellenreformációval véget értek a pápaság nagy századai. A polgári társadalom kibontakozása, a gazdasági fejlődés és a politikai versengés súlypontja egyaránt a kontinens északnyugati részére helyeződött át, háttérbe szorítva így Rómát és vele együtt a latinmediterrán kultúrát. A felvilágosodás századában a pápaság minden korábbinál inkább szembekerült a korral: politikailag a felvilágosult abszolút monarchiákkal; szellemileg a racionalizmust és a szekularizációt hirdető polgári eszmékkel.29 A nagy francia forradalmat követően, a XIX. században a nagyhatalmak között viszonylagos béke honolt. Halecki egy újabb egységgondolat megvalósítására, az 1815-ben létrehozott Szent Szövetségre hívja fel a figyelmet. A Szövetség célja a status quo és a monarchiák fenntartása volt; az egyházé és a pápáé pedig ennek eszmei és erkölcsi eszközökkel történő alátámasztása. Hiba volt viszont, hogy a Szent Szövetség nem rendelkezett állandó szervezettel: csupán konferenciarendszerben működött, és ezeken a konferenciákon a közös cselekvés helyett egyre inkább az egyéni érdekek érvényesítése került előtérbe. 1878-ban, a berlini konferencián ezt, a század első felét jellemző nagyhatalmi koncertet végleg felváltotta a szövetségek rendszere, amely elvezetett az első világháborúhoz. A pápaság történetének e korszakából két név érdemel említést. A XIX. század első felének pápaságát XVI. Gergely (1831-1846) regnálása fémjelezte, aki kevéssé ismerte a korra jellemző és az egyházat is érintő világi problémákat és mereven elzárkózott a világban végbement változásoktól. Magatartásával kiélezte a konfliktust az olasz nemzeti törekvésekkel és a polgári átalakulással, a Risorgimentoval szemben. Az ekkor felszínre került ellentétek vezettek el végül az 1870-es, a Vatikán számára sorsdöntő év eseményeihez, melyek következtében a pápák világi hatalma megszűnt. Az olasz királyi csapatok 1870 szeptemberében bevonultak Rómába, megszállták a Pápai Állam megmaradt területeit, majd kimondták az egységes Olaszországhoz való csatlakozást. A második, említésre méltó személyiség XIII. Leó pápa (1878-1903), aki rugalmas politikájával le tudta vezetni az egyházon belül felgyülemlett feszültségeket. Tevékenységének középpontjában az egyház és a modern kultúra összehangolása állt, melynek szerves részét képezte a kereszténység modernizálása. Pontifikátusa alatt a katolikus egyház valóban világegyházzá vált: a missziós tevékenység megsokszorozódott, a katolikus misszionáriusok egyúttal kultúrmissziós szerepet is betöltöttek. A század végére XIII. Leó feloldotta az egyház és a társadalom között feszülő ellentétet, és a katolikus egyházat ismét a nemzetközi politika – egyre zavarosabb – színterére vezette.

IX. A XX. század megosztottsága A századfordulón ugyan történtek kísérletek a nemzetközi béke megőrzésére, visszahozatalára, ám ezek egyike sem járt sikerrel. Miközben a gyarmatosítás csúcspontjára ért, és Európa ezáltal átmenetileg világhegemóniára tett szert, a gyarmatosító hatalmak közti rivalizálás és bizalmatlanság is tetőfokára hágott. A leigázott népekben ezen kívül – ugyanúgy, mint Kelet-Közép-Európa népeiben – egyre erősödött a nemzeti ellenállás és 28 29

Halecki [1962] 169. o. Gergely [1982] 244-274. o. 16

öntudat, az önrendelkezésre való törekvés az elnyomó hatalmakkal szemben. Ez utóbbi is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy 1914-ben kirobbanjon az első világháború. A világháborút követően ismét erőre kaptak az egységtörekvések. A háború utáni kimerültség, a meggyengült nagyhatalmak minden korábbinál jobban indokolták és igényelték a szövetségek létrejöttét. Halecki két példát említ: egyrészt a regionális antantok, másrészt a Népszövetség megalakulását. Az első próbálkozás eleve kudarcra volt ítélve. Mivel a kisebb országok az összefogás helyett saját érdekeiket tartották szem előtt – egymás vonatkozásában is –, így hosszú távon nem lehettek sikeresek. A Népszövetség eszméje működőképes volt ugyan, ám csak addig, amíg az Egyesült Államok tevékenyen részt vállalt benne. Utána fokozatosan elhalt, és ismét előtérbe került a nagyhatalmi rivalizálás.30 Az olasz állam 1929-ben megegyezett a Szentszékkel: a lateráni szerződések megkötésével a pápai állam ismét visszanyerte függetlenségét; Olaszország elismerte a pápa szuverenitását a Rómában 0,44 km2 területen fekvő Vatikánváros felett. A konkordátum biztosította egyúttal az egyház teljes szabadságát, államvallásnak nyilvánította a katolikus vallást, a Szentszék pedig elismerte az egyházi javak addigi szekularizálását. Az 1870-ben hivatalosan megszűnt pápai állam így újra életre kelt, és mind a mai napig ebben a formájában működik.31 A katolikus egyház és a pápaság helyzetének ilyetén konszolidálódása után, az európai nagyhatalmak újfent fellendülő versengése vezetett el a második világháborúig. A háború lezárultát követően, 1945-ben a szabad Európa területe töredékére zsugorodott: határai a Nagy Károly korabeli Európa határaival estek egybe. Tehát – mondja Halecki – úgy nézett ki, mintha Európa visszatért volna az ezer évvel korábbi állapotába, egy millenniummal előbbre. Most viszont, ellentétben az akkoriakkal, Európa vezetőinek nem a keresztény szellemiség jegyében kellett újjászervezniük a kontinenst a keleti barbár támadókkal szemben, hanem a béke és együttműködés szellemében gazdasági, kulturális és egyben politikai síkon is, figyelmen kívül hagyva az ideológiák közti harcot. A római katolikus egyház a második világháború után erőre kapó kommunizmust mélyen elítélte, és véleményét ennek megfelelő rendelkezésekben tette közzé. 1957-ben XII. Pius pápa (1939-1958) üdvözölte a Római Szerződések aláírását, az Európai Gazdasági Közösség létrejöttét. Az új egységtörekvésben a katolikus szemlélet győzelmét látta: az integráció szóvivői ugyanis főként a francia és nyugatnémet katolicizmus vezetői közül kerültek ki. XII. Pius Nyugat-Európa gazdasági és politikai összefogásában a szocialista világrendszer ellensúlyozó erejét vélte felfedezni – gondolataival, tetteivel méltán kiérdemelve a „politikus pápa” elnevezést.32 1958-ban XXIII. János pápával (1958-1963) és az általa összehívott reformzsinattal új korszak kezdődött a pápaság és a római katolikus egyház történetében. XXIII. János meghirdette az aggiornamento, a modernizálás, a kor követelményeihez való alkalmazkodás politikáját. Elhatárolódott a világi hatalmaktól, és a második vatikáni zsinattal a keresztény diplomácia egyik sarkalatos tételévé emelte a keresztény egyházakhoz való közeledést, a megbékélést az ökumenizmus szellemében – az egységgondolat új formáját jelenítve meg ezáltal.

X. Befejezés Oscar Halecki Európa millenniuma c. könyvét 1963-ban, a hidegháború közepén, a fegyverkezési verseny csúcspontján írta. Ekkor azt a következtetést vonta le: „úgy tűnik, 30

Halecki [1962] 248. o. Gergely [1982] 342-344. o. 32 Gergely [1982] 363-365. o. 31

17

Európa millenniuma világméretű válsággal ér véget”.33 Ma már tudjuk, hogy szerencsére nem ez következett be. Az Európai Unión, korunk gazdasági és mindinkább politikai egységén, egységtörekvésén kívül az elmúlt évtizedek pápái egy másik fajta egység szószólóivá váltak. A XXIII. János által elindított ökumenizmus szelleme jellemezte VI. Pál (1963-1978) és minden korábbinál inkább II. János Pál pápa (1978-2005) regnálását. 1965-ben VI. Pál és Athenagoras konstantinápolyi pátriárka kölcsönösen visszavonták az 1054-es kiközösítést, amellyel megtették az első lépést a keresztény egység helyreállítása felé. II. János Pál pedig szívügyének tekintette a vallások közti párbeszéd, megbékélés és együttműködés előmozdítását. Ezen a téren tett erőfeszítéseinek, cselekedeteinek felsorolása helyett álljon itt csupán egyik gyakran hangoztatott kijelentése, amely híven tükrözi politikai hitvallását: „Európának mindkét tüdejével, a nyugatival és a keletivel egyaránt lélegeznie kell”. Egy más értelemben vett „nyugati és keleti tüdő” összebékítése vette kezdetét 1989-ben, a közép-kelet-európai államokban végbement rendszerváltásokkal. Ma, 2008-ban tiszta lelkiismerettel jelenthetjük ki, hogy az eddigi erőfeszítések sikerrel jártak: Európa államai a XXI. század elején minden korábbinál inkább egységesnek mondhatók. Fontos említést tenni ezen kívül arról, amit Halecki munkássága során mindvégig kiemel: nevezetesen, hogy az európai történelem folyamatos, a szakaszainak jelölésére használt korszakhatárok és elnevezések (mint ókor, középkor vagy újkor) pedig félrevezetőek. Az európai civilizáció a X. századtól kezdve oszthatatlan egészet alkot, gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális változásokkal ugyan, de mindig keresztény és humanista alapon állt – a korszakok csupán a folyamatos fejlődés különböző fázisait jelölik. Míg az ókort és a középkort az államok fokozatos kialakulása kíséri végig, a közép- és az újkort a reneszánsz köti össze, újjáélesztve az antik értékeket, és egyúttal gazdagítva is azokat. Mindent összevetve megállapítható tehát, hogy Oscar Halecki a kereszténységnek elsőrendű, az európai közösséget formáló szerepet tulajdonít. Érvelését meggyőző tényekkel, példákkal támasztva alá Európa történelmének egy nagyszerű leírását és elemzését tárja elénk

Irodalomjegyzék Brown, Peter [1999]: Az európai kereszténység kialakulása. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest Gergely Jenő [1982]: A pápaság története. Kossuth Kiadó, Budapest Gery Klára [2007]: II. János Pál, a béke követe. Tanulmány – kézirat Halecki, Oscar [1995]: A nyugati civilizáció peremén. Századvég Kiadó, Budapest Halecki, Oscar [1962]: Az európai történelem határai és megosztottságai. University of Notre Dame Press, Notre Dame Halecki, Oscar [1993]: Európa millenniuma. Századvég Kiadó, Budapest Horváth Jenő [2001]: Évszámok könyve I. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest Maxwell-Stuart, P. G. [2007]: Pápák krónikája. Móra Könyvkiadó, Budapest

33

Halecki [1993] 307. o.

18

Domonkos Endre Ortega y Gasset Európa-felfogása

José Ortega y Gasset a XX. század egyik legnagyobb politikai gondolkodója és filozófusa volt. Munkáiban fontos szerepet kapott Spanyolország nemzeti fejlődésének és modernizációjának előmozdítása. Ortega számára az ország gazdaságának és társadalmának megújulása, a nemzeti hagyományok megőrzése mellett, kizárólag Spanyolország európaizálásával valósítható meg. A tanulmány célja José Ortega y Gasset munkásságának részletes bemutatása, két legjelentősebb és a mai napig is legnagyobb hatással bíró művén (Gerinctelen Spanyolország [1921] és A tömegek lázadása [1930]) keresztül. A vizsgálódás középpontjában a korabeli spanyolországi állapotok ismertetése mellett Ortega Európa-koncepciójának értelmezése áll. Fontos szempont továbbá Ortega Spanyolország jövőjével kapcsolatos elképzeléseinek felvázolása, mivel ez a kérdéskör szorosan kapcsolódik a filozófus Európa-felfogásához. A tanulmány forrásanyagát Ortega magyarul is megjelent munkái (Gerinctelen Spanyolország, A tömegek lázadása), valamint az Alianza Editorial gondozásában kiadott spanyol nyelvű kiadványok képezik.

I. Ortega y Gasset életpályája A XIX. század végén politikai, gazdasági és szociális válságba jutott Spanyolország számára kulcskérdéssé vált az ország nemzeti fejlődésének és modernizációjának előmozdítása, valamint az Európához fűződő viszony újrafogalmazása. E nagyszabású elképzelések megvalósítását a 98-as nemzedék képviselői (Angel Ganivet, Ramiro de Maeztu, Azorín, Pio Baroja, Antonio Machado, Ramón María del Valle Inclán, Joaquín Costa és Miguel de Unamuno) vállalták magukra, akik Spanyolország újjászületése érdekében indítottak szellemi-politikai mozgalmat (regeneracionismo). Az irányzat a pozitivista tudományosság alapján vizsgálta Spanyolország állapotát és kimondta azt a történelmi diagnózist, hogy Spanyolország beteg, ezért javasolta az ország számára az újjászületés terápiáját. A 98-as nemzedék közül kiemelendő Joaquín Costa munkássága, aki Spanyolország modernizációját belső reformokkal képzelte el. Costa követői azonban az intézményi reformok helyett a spanyol nemzetkarakter jellegzetes megnyilvánulásait, az álmodozást, a fantáziálást, a lustaságot leküzdő, az idegen kormányformákat felszámoló, alkalmas pillanatban érkező zseniális ember megjelenésében bíztak. A hispán nemzeti sajátosság megőrzése és az európaiság fogalmának összekapcsolása meghatározó szerepet játszik a 14-es nemzedék egyik legkiemelkedőbb alkotójának, Ortega y Gasset-nek a műveiben is. Ortega a nemzeti hagyományok megőrzése mellett Spanyolország európaizálásáért és modernizációjáért

19 1

küzdött.34 José Ortega y Gasset 1883. május 9-én született Madridban, jómódú középosztálybeli családban. Szülei, nagyszülei újságírók voltak, így későbbi pályafutását, filozófiájának hangvételét a családi hagyományok és az otthonról kapott szellemi örökség is meghatározta. Középiskolai tanulmányait Malágában, egy jezsuita kollégiumban végezte, majd 1898 és 1902 között a madridi Központi Egyetem hallgatója volt. Egyetemi éveinek két döntő élménye volt: az 1898-as spanyol-amerikai háborúban (Kuba elvesztése) elszenvedett súlyos katonai vereség; illetve a nietzschei bölcselettel való megismerkedés. A nemzeti felháborodás hulláma, amely az 1898-as események hatására a Restauráció tehetetlen politikai és katonai vezetése ellen irányult, a fiatal Ortegára maradandó hatást gyakorolt. A spanyol újjászületés és nemzeti felemelkedés programja végigkísérte Ortega egész életpályáját. A nietzschei filozófia pedig - amely a századfordulón érte el népszerűségének csúcspontját, és az irodalmi műhelyektől kezdve a munkásmozgalom anarchista szárnyáig a spanyol társadalom számos rétegében visszhangot keltett – azért tekinthető jelentősnek, mert ezen keresztül került közeli, bensőséges kapcsolatba a német kultúrával. Német filozófiai ismereteinek további elmélyítésére 1905-től nyílt lehetőség, mivel Ortega két éven át német egyetemeken tanult, először Lipcsében, majd pedig Marburgban. Ebben az időszakban filozófiai gondolkodását a neokantianizmus határozta meg. Ennek a középpontjában egy olyan racionalisztikus kultúrafogalom állt, melybe az egyén csak a tudomány-vallás-művészetek „szentháromságán” keresztül léphetett be. A kultúra ennek értelmében nemcsak filozófiai eszménynek, hanem egyúttal egy nemzeti vállalkozás – Spanyolország szellemi regenerálása – legfőbb tartalmának is tekinthető. A neokantiánus irányzattól való eltávolodás 1914-től figyelhető meg Ortegánál. Az 1910-ben professzorrá kinevezett gondolkodó érdeklődése fokozatosan a Simmel és Spengler nevével fémjelzett életfilozófiák felé fordult. Ortega filozófiájában az ész korábbi egyeduralma megszűnt, a ráció pedig eszköz jellegűvé, „életfunkcióvá” vált. Ortega filozófiai érdeklődésének középpontjába egyre inkább az egyéni lét kérdései kerültek: az élet, a környezet, a perspektíva és a vitális ész. Erre a korszakra épült filozófiájának úgynevezett egzisztencializáló szakasza, amelyre legfőképpen az jellemző, hogy egyrészt Ortega nem szakított gyökeresen az életfilozófiákkal, hanem megőrizte azok gondolatanyagának bizonyos elemeit, másrészt viszont e gondolatelemeket egy alapvetően egzisztencialista ihletésű lételméletben helyezte el. Műveiben továbbra is az élet képezte a fő kulcselemet, de az életből kiinduló metafizikában számos, egzisztenciálfilozófiáktól kölcsönzött és abban az értelemben használt kategóriát emelt át (gond, mindennapiság, szabadság, lehetőség, választás, autenticitás, egzisztencia). Az ortegai egzisztenciálfilozófia alapvetően nem irracionális jellegű (a vitális ész történeti vagy narratív észként válik hangsúlyozottan), optimista színezetű (hiányzik belőle a szorongás, a halál filozófiai alapélménnyé tétele) és erősen szociális töltetű (az egyéni lét problémáinak feltárása mellett jelentős szerepe van a sokoldalúan elemzett társadalmi lét vizsgálatának).35 Ortega pályafutásának legdinamikusabb periódusa lényegében a madridi egyetemen eltöltött 34 Szilágyi István [2005]: Spanyolország az európai integrációban – egy sikertörténet anatómiája. In: Kiss J. László [2005]: Huszonötök Európái, Osiris Kiadó, Budapest, pp. 408-409. 35 A vitális „ész” (Csejtei Dezső fordításában) (razon vital) értelmezésével kapcsolatosan elmondható, hogy maga a szó a kanti és a descartes-i filozófiából eredeztethető. Az Ortega által használt „vitális” ész fogalma (razón vital) a gondolkodás és az értelem új formáját jelenti, amely elválaszthatatlan az élet folyamatától. A filozófus a decartes-i filozófia által hangoztatott „tiszta” ész helyett használja ezt az értelmezést, amely az élet racionalitása mellett figyelembe veszi a különböző kultúrák sajátosságait is. A magyar fordítás a „razón vital esetében” az ész fogalmát használja de mivel Ortegánál életfilozófiai kérdésről van szó ezért szerencsésebb az „értelem” szó használata. Lásd részletesebben: Csejtei Dezső [1986]: A spanyol egzisztencializmus története. Unamuno és Ortega y Gasset filozófiájának fő kérdései. Gondolat, Budapest, pp. 180-193.

20 2

bő negyedszázad (1910-1936) volt. Egyetemi oktatóként új filozófusgenerációt nevelt fel, előadásokat, konferenciákat tartott a szélesebb közvélemény számára. Esszéi egy viszonylag széles körű, filozófiai érdeklődésű olvasóközönség kialakulását is elősegítették. 1916-ban El Espectador, majd 1923-ban pedig Revista de Occidente néven új szakfolyóiratokat alapított. Irányítása alatt jelentek meg spanyol fordításban az újkori polgári filozófia legjelentősebb művei. Primo de Riveira tábornok diktatúrájának bukása, majd a Köztársaság kikiáltása után (1931) Ortega politikai szerepet is vállalt. 1931-ben megalapította G. Marañónnal és R. Pérez de Ayalával együtt a Köztársaságot támogató csoportot, amely két évig állt fenn. Politikai programjuk középpontjában a nemzeti összefogás megteremtése állt, amelyet Spanyolország gazdasági és kulturális fejlesztése révén kívántak megvalósítani. Ortegának a nemzeti egység megteremtésére irányuló erőfeszítései azonban hiábavalónak bizonyultak, mivel Spanyolországban a társadalmi-politikai élet erőteljesen polarizálódott az 1930-as években. Ortega ezért 1933-ban végleg visszavonult a politikai élettől. A spanyol polgárháború kitörése előtt (1936. július 18.) súlyosan megbetegedett, és augusztus végén emigrált. Néhány évig Franciaországban élt, majd a második világháború kitörésének előestéjén, 1939 augusztusában Argentínába utazott. 1942-ben tért vissza Európába: először Portugáliában telepedett le, és innen utazott át – közel tízéves távollét után – Spanyolországba 1945 nyarán. A második világháborút követően a filozófus elsősorban magánemberként tevékenykedhetett, a közvetlenül állami irányítás alatt álló egyetemi oktatásban pedig már magas életkora miatt sem vett részt. Tanítványával Julian Mariasszal együtt megalapította a Humántudományok Intézetét (Instituto de Humanidades), egy szigorúan magánjellegű vállalkozást, melynek keretében több jelentős előadássorozatot tartott (mindenelelőtt Toynbee történetfilozófiájáról).36 Ortega az 1940-es évek végétől külföldön élt: konferenciákon vett részt NyugatNémetországban, Svájcban, az Amerikai Egyesült Államokban, Olaszországban, és csak nagy ritkán tért haza. Élete utolsó hónapjait viszont otthon töltötte; 1955. október 18-án hunyt el Madridban.

II. Gerinctelen Spanyolország (1921) Ortega y Gasset Gerinctelen Spanyolország (1921) című műve az egész spanyol történelmet átfogó olyan nagyszabású elemzés, amely kettős perspektívájú vizsgálódást alkalmaz. A történelmi múltban való teoretikus elmélyülés nyugalmát ugyanis minduntalan az aktuális „most” ketyegése zavarja meg. A történelembölcseleti esszé egy válságkorszak szellemi termékének tekinthető, és ez a tanulmány szinte valamennyi mondatán érezhető. A kihívást az jelentette Ortega számára, hogy Spanyolország a XIX. század végén és a XX. század elején súlyos katonai, gazdasági és politikai problémákkal került szembe. Nyilvánvalóvá vált, hogy az 1874 óta fennálló Restauráció berendezkedése alkalmatlan az ország modernizációjának elősegítésére és a fejlett Európához történő felzárkózás megvalósítására. A válság gazdasági és politikai síkon egyaránt jelentkezett. Míg gazdasági téren a háborús megrendelések elmaradása miatt mesterségesen „felfújt” termelés visszaesése és az infláció, valamint a munkanélküliség növekedése, addig politikai téren az állandósuló kormányzati válságok (1917-1922 között 11 kormány volt uralmon) jelentették a legfőbb problémát. Politikaikormányzati téren kiderült, hogy a XIX. században kiépült polgári parlamentarizmus intézményrendszere a kialakult válságot nem tudta megoldani. A hagyományos polgári (konzervatív és liberális) pártok teljesen szétestek és a politikai színtéren három nagy 36 José Ortega y Gasset [1983]: Két történelmi esszé. Európa Könyvkiadó, Budapest, pp. 246-256. [Ford. Farkas Géza]

21 2

erőcentrum jött létre: a munkásmozgalom, a nemzetiségi mozgalmak és a hadsereg. A munkásmozgalom erre az időszakra jelentős politikai tényezővé vált, és három részre tagolódott: a szocialistákra; az anarcho-szindikalistákra és a kommunistákra. Mindhárom irányzatot erőteljes megosztottság jellemezte. Az anarchizmusnak jelentős tömegbázisa volt Katalóniában, az Andalúziából odavándorolt, többnyire szakképzetlen ipari munkásság körében. Eszköztárában az általános politikai sztrájk mellett a közvetlen akciók és a terror is szerepeltek; ez utóbbi a jelzett időszakban példátlan méreteket öltött. A helyzetet nehezítette, hogy Katalóniában, Galíciában és Baszkföldön nemzetiségi mozgalmak lángoltak fel, melyek egyáltalán nem voltak egységesek: a korlátozott autonómia követelésétől kezdve, a föderalista alapokon nyugvó Spanyolország gondolatán át, az elszakadás és a teljes önállóság kimondásáig számos irányzatra bomlottak. A XX. század elején az ország politikai válságát tovább mélyítette a hadsereg szerepének és befolyásának erőteljes növekedése a közéletben. A hadsereg tisztikarában rejlő elégedetlenség először 1916-1917-ben mutatkozott meg, amikor védelmi junták megalakítására került sor. Ezek kezdetben meghatározott testületi érdekek védelme érdekében jöttek létre és bizonyos demokratikus követeléseket is megfogalmaztak, később azonban a reakciós felső tisztikar szervezkedésének fő központjaivá váltak. A hadsereg politikai nyugtalansága tovább fokozódott, amikor 1921 nyarán Marokkóban harcoló spanyol gyarmati haderő vereséget szenvedett a rif törzsektől. A katonai kudarc sokakban 1898 szégyenét idézte fel, és a közvélemény a bűnösök szigorú felelősségre vonását követelte. A vereségben a vezérkari tisztek mellett a király, XIII. Alfonz is kompromittálódott, a vezető körök viszont mindenképpen el akarták kerülni a parlamenti vizsgálat jelentésének nyilvánosságra hozatalát, és ez a lépés vezetett el közvetlenül Primo de Rivera katonai diktatúrájához 1923. szeptember 13-án. Ortega esszéje tehát egy rendkívül viharos időszak kellős közepén született, és az elemzés a korhangulatot éppúgy magán viseli, mint a filozófus saját elméleti elképzeléseit, bölcseleti programját. Ortega történelemfelfogása a kulcsproblémák felvetése, a múlt értékelése és a jövő perspektíváinak felvázolása területén lényegében három részre bontható. Az első kérdéskört a partikularizmus képezi, melyben a filozófus a nemzeti széthullás, a dezintegráció legfőbb tartalmát látja. Ortega szerint a spanyol társadalom legnagyobb problémái a nemzeti regionalizmus (és annak szélsőséges formája a szeparatizmus), a hadsereg dezorganizálódása és a munkásmozgalom fellépésében megnyilvánuló partikularizmus jelentik. A partikularizmus Spanyolországot az elkerített parcellák terrénumává változtatja, megrendíti a nemzet egészségét és dezintegrálja a nemzetet: „A partikularizmus mindig akkor jelenik meg, ha egy osztályban vagy egy céhben valami okból téveszme alakul ki: tagjai azt hiszik, hogy a többi osztály nem létezik, mint teljes értékű társadalmi valóság, vagy legalábbis nem érdemli meg, hogy mint olyan létezzen. Még egyszerűbben: a partikularizmus az a szellemi állapot, amelyben azt hisszük, nincs rá okunk, hogy számoljunk a többiekkel.”37 A partikularizmus a közvetlen akciókat és nem a megfontolt történelmi cselekvést részesíti előnyben. A kizárást és nem az építést képviseli. „Énnekem semmi kétségem, ha a partikularizmus emészt egy társadalmat, mindig megállapítható, hogy éppen a központi hatalom lett először partikularista. Spanyolországban is ez történt. Kasztília hozta létre Spanyolországot és Kasztília is bomlasztotta föl.”38 Ortega a „partikularizmus” kifejezést tágabb értelemben használja, mivel a spanyol világbirodalom széthullási folyamatát – Németalföld függetlenné válásától az 1898-as kubai vereségig – éppúgy a partikularizmus címszava alatt tárgyalja, mint az 1900-as évektől az országban egyre jobban felerősödő belső dezintegrálódást. A filozófus hangsúlyozza, hogy a 37 José Ortega y Gasset [1983]: Gerinctelen Spanyolország. Európa Könyvkiadó, Budapest, p. 57. [Ford. Farkas Géza]. 38 José Ortega y Gasset: Gerinctelen Spanyolország, p. 41.

22 2

súlyos belső nemzetiségi konfliktusok kiéleződésében az államot és a politikai berendezkedést komoly felelősség terheli, amennyiben az általános érdekek képviselete és kifejezése helyett saját érdekeit helyezi előtérbe. Ezen a talajon jelenik meg azután a többi partikularizmus, melynek csupán egyik formája a nemzeti regionalizmus. Ortega a belső partikularizmus egy másik összetevőjét a munkásmozgalomban látja, amely mindenképpen megfelelő magyarázatra szorul. Ortega nem utasította el teljes egészében a munkásmozgalmat, hiszen Marburgban - főleg Natorp hatására – rövid ideig az etnikai színezetű szocializmus befolyása alá került, majd pedig közeledett a Spanyol Szocialista Munkáspárthoz. A munkásmozgalommal való együttműködést lehetségesnek tartotta, egy mérsékelt irányzatú szocialista párt keretei között. Ugyanakkor kezdettől fogva elutasította a közvetlen cselekvést hirdető, a terror, a gyújtogatás eszközeit felhasználó anarchizmust. A partikularizmus kialakulásának elemzése képezi azt a következő kérdéskört, amelyet a filozófus részletesen megvizsgál. Itt lép az elemzésbe az egész ortegai filozófia két legfontosabb és legvitatottabb kategóriája, a tömeg (masa) és a kisebbség (minoría). A két kategória forrásául Nietzsche filozófiája szolgál, mivel a tömeg és a kisebbség már legelső írásában (Glosas, 1902) felbukkan. Fontos hangsúlyoznunk, hogy Ortega kisebbségkoncepciója eltér a nietzschei felfogástól, ugyanis nem jellemző rá az erő kultusza, a politikai hatalom akarása. A tömeg-kisebbség kategóriapár Ortega gondolkodói pályafutása során jelentésbeli gazdagodáson ment keresztül, melynek első, programszerű megfogalmazása a „Régi és új Politika” (1914) című írásában található; ezt követte a Gerinctelen Spanyolország, a végső általánosítás pedig A tömegek lázadásában (1930) jelenik meg. Ortega értelmezésében a tömeg, illetve a kisebbség egyetlen társadalmi osztállyal vagy réteggel sem azonosítható, olyan általános emberi minőséget jelent, amely a társadalom valamennyi rétegében az emberi kapcsolatok számos formájában megtalálható. A szerző a két csoportot egymásra vonatkoztatja és kölcsönös viszonymeghatározás pólusaivá teszi, melyek mintegy egymást definiálják: a tömeg az, amely engedelmeskedik a kisebbségnek, a kisebbség pedig az, amely példát mutat a tömegnek. A tömegemberre az önmagába mélyedés, a személyes gondolkodás és az élettervek hiánya a jellemző. A kisebbség embere ezzel szemben a túlmunkát vállaló, az önmaga állandó meghaladására törekvő egyén, akinek élete az állandó feladat, tett, folyamatos alkotás dinamizmusát rejti magában. Amennyiben a tömeg és a kisebbség egymásra vonatkoztatott viszonya megbomlik, akkor felborul a társadalom egyensúlya, és a társadalom gerinctelenné válik. Lényegében véve ez történt Spanyolország esetében is: „Amikor pedig egy nemzetben a tömeg nem hajlandó rá, hogy tömeg legyen, vagyis hogy kövesse az irányító kisebbséget, fölbomlik a nemzet, részekre hull a társadalom, és bekövetkezik a társadalmi zűrzavar, a történelmi elgerinctelenedés. Mi most a történelmi elgerinctelenedés szélsőséges esetét éljük át Spanyolországban.”39 Ortega a tömeg-kisebbség kettős viszonyrendszerét kivetíti a spanyol történelemre, és arra az alapvető következtetésre jut, hogy a spanyol társadalom születési rendellenességben szenved, mivel történelme során sohasem termelte ki a nép vezetésére képes, igazi kisebbséget. Ennek a történelmi torzulásnak a fő okát a vizigót hódítók kisebbség megteremtésére képtelen sajátos alkatában látja.40 Az esszé gondolatmenetének harmadik „lépcsőfokát” az elgerinctelenedett állapotból való kiút felvázolása képezi. Ennek középpontjában a „nemzeti mint projektum”, a hiteles kisebbség tagjai által megfogalmazott gondolat áll. Ortega értelmezése szerint a nemzet nem pusztán statikus entitás, melyet csak a közös gazdasági, politikai, nyelvi és kulturális múlt tart össze, hanem a közösen megfogalmazott célok és a jövő. Az a nemzet, amely csakis a múlt, a 39 José Ortega y Gasset [1983]: Gerinctelen Spanyolország, pp. 78-79. 40 Ortega a nyugati gótok Hispániában (507-711) fennálló államával von párhuzamot, mivel értelmezése szerint az új „birodalmat” a nemesség és a király küzdelmei gyengítették és állandóak voltak a személyi-etnikai villongások.

23 2

közös múlt felől igyekszik definiálni önmagát, statikus nemzet, amelyre az életképtelenség a jellemző. A megoldást tehát egy autentikus kisebbség megteremtése jelentheti, amely kivezetné Spanyolországot a gazdaság-politikai és morális válságból, mert „A spanyol történelem során mindig hiányzott a kiváló kisebbség, és zavartalanul uralkodtak a tömegek: ez volt a mi balvégzetünk. Így hát mostantól fogva egyetlen parancsnak kell vezérelnie az elméket és irányt szabnia az akaratoknak: ez a parancs a szelekció imperatívusza. Mert csak ezzel az örök eszközzel lehet megtisztítani és megjobbítani a népeket: olyan akarattal, amely működés közben válogat is. Úgy kell hát megmintázni az új spanyol embert, hogy közben ezt az akaratot használjuk vésőként”.41 Az ortegai felfogás jegyében Spanyolország európaizálása egy stabil, virágzó, jelentős kulturális és nemzeti erővel rendelkező ország kontinentális integrációját jelenti. Az új politika irányítóira, az ún. „autentikus kisebbségre” tehát komoly feladatok várnak, mivel „...Az újjászületés elválaszthatatlan az európaizációtól; ezért aki csak kicsit is érzi az újjáépítés érzését – az aggodalmat, a szégyenkezést és a vágyakozást -, európaizálóként gondolkodik. Az újjászületés vágy; az európaizáció e vágy kielégítésének eszköze. Valójában kezdettől világosan látszott: Spanyolország volt a probléma és Európa a megoldás.”42 Ortega lényegében ebben a tanulmányában hatolt a spanyol problematika legmélyére. Neokantiánus korszakában még csak a modernizációt, az európai kultúrához való felzárkózást követelte; a „Régi és új politikában” a hivatalos Spanyolország „alatt” már megkülönböztetett egy vitális Spanyolországot; itt azonban még mélyebbre megy, és az egész spanyol történelem alapproblémáit feszegeti, amikor azt egészében torznak, születési rendellenességben szenvedőnek tartja. Ortega Gerinctelen Spanyolország című műve visszhangot keltett a filozófus munkássága iránt érdeklődő magyar értelmiség képviselőinek körében: Szerb Antal A világirodalom történetében joggal tekintette a munkát A tömegek lázadása egyik legfontosabb előzményének. Halász Gábort elsősorban az esszé nemzetelemző önkritikája ragadta meg. Németh László pedig egy rövid, összefoglaló tartalmi ismertetést adott a tanulmányról.

III. A tömegek lázadása (1930) Ortega y Gasset munkásságának másik fontos állomását A tömegek lázadása című 1930-ban megjelent műve jelenti. A történetfilozófiai tanulmány alapproblémája, hogy a „tömeg kezébe vette a társadalom irányítását, de nem rendelkezik az ehhez szükséges megfelelő képességekkel.” A tömeg átvette a kisebbség helyét a társadalomban és „cselekedeteiben nyíltan tagadja a törvényt, anyagiakban nyomást gyakorol, és ezzel mindenütt érvényesíti vágyait és ízlését.” „A tömeg engedetlen a kisebbséggel szemben, nem tiszteli, hanem elfoglalja a helyét.”43 Ortega értelmezése szerint korunk meghatározó jellemzője a tömegember uralmának általánossá válása. A tömegek lázadásának ortegai fogalma kimerül a puszta destruktivitásban, nem jelent mást a szó szoros értelemben vett felfordulásnál. „A tömegember nem törekszik egy új rend megalapozására: egyszerűen megtagadja, hogy engedelmeskedjen a réginek.” Ortega művében a tömegek lázadásáról beszél, amelyet kettős viszonyként jellemez és kialakulásáért 41 I. m. pp. 142-143. 42 José Ortega y Gasset [1989]: La herencia viva de Costa. In: Ensayos sobra la generación del 98. Alianza Editorial, Madrid, p. 19. [Ford. Scholz László] 43 José Ortega y Gasset [2003]: A tömegek lázadása. Nagyvilág Kiadó, Budapest, pp. 41-48. [Ford. Scholz László]

24 2

a tömeget és a kisebbséget is egyaránt felelősnek tartja. Korunk tömegemberének portréját a filozófus abból az ellentmondásból kiindulva vázolja fel, hogy a „világ civilizált, de embere nem az.”44 A civilizáció az ő értelmezésében nem áll szemben a kultúrával. A civilizáció és a kultúra az emberiség által felhalmozott anyagi és szellemi képességek, tapasztalatok tárházát jelenti, amely az ember és a hozzá képest heterogén világ közötti űrt hivatott kitölteni. A civilizáció Ortegánál egy meghatározott értelemben vett világértelmezést jelent. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy „a most támogatásra szoruló, civilizált világ alapelvei a mai átlagember számára nem léteznek. A kultúra elvei sem érdeklik, nem érez irántuk rokonszenvet, nem hajlandó a szolgálatukba állni.”45 A tömegember a felhalmozódó ismeretanyaghoz kötődő emberi viszonyulás sajátos típusát jelenti, mivel közvetlenül részesedik a civilizációs-kultúrjavakból, anélkül, hogy a legkisebb mértékben is osztozna az ezeket előteremtő anyagi és szellemi erőfeszítésekben. A tömegember gondolkodására a realitásérzék hiánya a jellemző. A tömegember fogyaszt, élvez, számára az élet könnyű, semmi sem lehetetlen, ő mintegy a „szociális súlytalanság” állapotában lebeg. Ez az embertípus számos szempontból hasonlít a modern fogyasztói társadalom által megformált emberre. Ortega értelmezése szerint a tömegember nem buta, nem tudatlan; ellenkezőleg, a feje „tele van” eszmékkel, gondolatokkal; a baj ott van, hogy ezek a gondolatok nem az övéi; nem személyesek. Az természetes, hogy a fejében található gondolatokat kívülről, a társadalomtól kapja; csakhogy ezek a gondolatok megemésztetlenül, rendezetlenül maradnak; nem állnak össze személyes gondolkodássá: „A szellemi tömeghez az tartozik, aki valamely probléma előtt csak azt gondolja végig, amit a fejében már megtalál.”46 Mivel a tömegember gondolkodását a személyesség hiánya jellemzi, ezért a sodródás és a tiszta változás (alteración) állapotába kerül. Ortega a változással párhuzamosan használja a szocializáció fogalmát is. Ha a szocializáció a gondolkodást olyan mértékben hatja át, hogy eltűnik belőle a személyes gondolkodás mozzanata, akkor a tömegember a világ „rabjává” válik. Ez a lépés a jövőről való lemondást hordozza magában; a tömegember nem egyszerűen nem gondolkodik a jövőn, nem is tartja szükségesnek, hogy gondolkozzék róla: „terv és életprogram híján él”. Nem tudja hová tart, hiszen valójában nem is tart sehová, nincs előre meghatározott útja, anticipált röppályája. Amikor igazolni kívánja magát, nem utal semmiben sem a jövőre, hanem ellenkezőleg, a jelenbe zárul.”47 A tömegek lázadása történelmi értelemben a hagyományos európai létmód, metafizikai értelemben pedig az emberi létmód feladását jelenti. Az eltömegesedés jelensége a társadalmi élet valamennyi szférájában (tudomány, nyelv, oktatás és politikai élet) megnyilvánul. A tömegember uralomra jutásában a technikai fejlődés és a liberális demokrácia kialakulása játszott meghatározó szerepet. A kiindulópontot a legitimitás fogalmának értelmezése képezi. Ortega hangsúlyozza, hogy a legitimitás a kormányzók és a kormányzottak közötti közmegegyezést jelenti arra vonatkozóan, hogy kinek kell uralkodnia. A legitimitás tehát konszenzust jelent, aminek természetesen nem kell kifejezett megegyezésnek lennie, mivel lehet egyszerűen az uralmat illető hallgatólagos megegyezés is a kormányzók és kormányzottak között. Ez a megegyezés azonban közös, mély meggyőződésen alapul. Korunkat, ezzel szemben, a konstitutív illegitimitás uralja, amelynek alapját nem a politika szférájában tapasztalható illegitimitás (katonai puccsok, fasiszta hatalomátvétel több országban) képezi, hanem az, hogy megbomlott a kormányzók és a kormányzottak közötti konszenzus arra vonatkozóan, hogy „kinek kell uralkodnia.” Az illegitimitás nem azt jelenti, hogy a kormányzók eltömegesedtek, azaz fokozatosan eltűntek bennük a kisebbségre jellemző képességek, hanem azt, hogy közvetlenül maga a tömeg került a kormányzók 44 José Ortega y Gasset: A tömegek lázadása, pp. 105. 45 José Ortega y Gasset: A tömegek lázadása, pp. 115-116. 46 José Ortega y Gasset: A tömegek lázadása, p. 79. 47 José Ortega y Gasset: A tömegek lázadása, p. 60.

25 2

helyébe.48 Az illegitimitás jellemzője, hogy megszűnik a kormányzók (kisebbség) és a kormányzottak (tömeg) között korábban tapasztalt együttműködés. Azzal a lépéssel, hogy a tömeg került a kisebbség helyébe, megrendült a társadalmi célok megfogalmazásának lehetősége. Ortega művében utal az illegitimitás kísérőjelenségeire: az erőszak elhatalmasodására, a parlamentarizmus intézményrendszerét érintő támadásokra és az etatizmus általánossá válására. A filozófus szerint „Ez jelenti ma a legnagyobb veszélyt a civilizációra: az élettelen uralkodó etatizmus, az állam szüntelen közbeavatkozása, az, hogy az állam eltünteti a társadalom minden spontenaitását; tehát megszünteti a történelmi spontenaitást, pedig végeredményben az tartja fenn, élteti és mozgatja az emberek sorsát.”49 Az erőszakkal kapcsolatban hangsúlyozza, hogy „Az még kevésbé meglepő, hogy a tömegek mostani győzelmével győzedelmeskedik az erőszak is, s hogy ezt meg a tömeg az egyetlen ratiónak, az egyetlen elvnek tekinti.” „Ma már az erőszak a kor retorikája; a retorizálók, a semmirekellők hitvallása.”50 Az uralkodó etatizmus, az állam szüntelen beavatkozása tehát felszámolja a társadalom önszerveződését. Az eltömegesedés tendenciája konkrét történelmi-politikai formációkban nyilvánul meg, melyek a következők: fasizmus, amerikanizmus és szocializmus. Ortega a tömegmozgalomként felfogott fasizmus újszerűségét az alábbiakban látja: „Valamennyi forradalmi mozgalom illegitim módon hódítja meg a hatalmat; a fasizmusban az a különös, hogy nemcsak illegitim módon ragadja meg a hatalmat, hanem – ha már egyszer megszilárdította azt – illegitim módon is gyakorolja. Ez különíti el radikálisan az összes többi forradalmi mozgalomtól.”51 Ezt a jelenséget nevezi a filozófus a „konstitutív illegitimitás állapotának, melyet – a berendezkedés jellegéből következően – időlegesnek és hosszabb távon perspektívátlannak tart. A tömegek lázadásában rejlő rebarbarizáció legközvetlenebb formában a fasizmusban nyilvánul meg. Az eltömegesedés jelenségének második típusa az amerikanizmus. Az 1920-as években az európai közgondolkodás egyik vezérmotívuma Európa „amerikanizálása” volt, amelyet sokan a jövővel, az Európa előtt álló távlatokkal azonosítottak, s az Egyesült Államokban mintegy követendő példát láttak. Az amerikai létmódban rejlő eltömegesedést a filozófus a gyarmati telepes múltra vezeti vissza, amely ebből következően a megfiatalodás, illetve a szinte gyermeki „primitivitás” jegyeit viseli magán, éppen ezért hosszabb távon semmiképpen sem jelenthet követendő példát Európa számára. A tömegek uralmának harmadik formája Ortega véleménye szerint az 1920-as és 1930-as évek államszocialista hatalmi berendezkedésében nyilvánul meg. Az eltömegesedés jelenségének eredetét azonban nem a szocialista berendezkedésben látja, hanem a sajátos társadalmi hierarchiában – a tömeg és kisebbség viszonyában -, amely a forradalmak előtti Oroszországot jellemezte. Ortega párhuzamot von a spanyol és az orosz nép között, mivel mindkét nemzetre jellemző a kisebbség hiánya. „Ez a két ország egyéb adottságok dolgában nagyon különbözik, az azonban közös bennük, hogy mindkettőt népi nemzet lakja; látni való, hogy mindkettő régóta szűkölködik kiváló egyénekben.” A szláv nemzeti test hatalmas néptömeg, és a csúcsán parányi fej reszket. Persze azért mindig volt egy kiváló kisebbség, mely kifejtette a maga hatását az orosz életre, csakhogy ez a kisebbség elenyésző volt az óriási nemzethez képest, s így sosem tudta szervezőerővel telíteni a mérhetetlen nagy népi plazmát.”52 A forradalom után erre a szerkezetre épül a szocialista berendezkedés. Ortega 48 Csejtei Dezső [1986]: A spanyol egzisztencializmus története. Unamuno és Ortega y Gasset filozófiájának fő kérdései. pp. 280-281. 49 José Ortega y Gasset: A tömegek lázadása, p. 145. 50 José Ortega y Gasset: A tömegek lázadása, pp. 141-142. 51 José Ortega y Gasset [1972]: Sobre el fascismo, El Espectador V-VI. Madrid, p. 143. 52 José Ortega y Gasset: Gerinctelen Spanyolország, pp. 105-106.

26 2

Oroszország-képének jellemzője az a felismerés, hogy a forradalom ideológiája, a marxizmus és az orosz valóság gyökeresen szemben állnak egymással: „Moszkvában megvan az európai gondolatok – a marxizmus – hártyája, amelyet Európában, európai valóságok és problémák számára gondoltak ki. Ez alatt a külső hártya alatt ott van a nép, amely nemcsak összetevő fajanyagában üt el az európaitól, hanem – ami sokkal többet jelent – korban is más, mint mi. Egy még erjedő, vagyis fiatal nép. A legönellentmondóbb dolog, ami a marxizmussal történhetne, hogy Oroszországban – ahol nincs ipar – diadalmaskodjék. De ez az ellentmondás nem következhet be, mert nincs győzelem.”53 Ennek értelmében a marxizmus vagy nem diadalmaskodik, mert Oroszországtól idegen jelenség, vagy pedig diadalmaskodik, de ennek már semmi köze sem lesz az eredeti marxizmushoz. Ortega A tömegek lázadásában részletesen foglalkozik az európai történelem kérdéseivel is. A filozófus gondolatmenetében Európa nem földrajzi értelemben vett kontinensként, hanem inkább szellemtörténeti fogalomként jelenik meg. Európa egyfelől egységet jelent, de ezt kezdettől fogva kiegészítik a különbözőségek, amelyek kezdetben még csak regionális, territoriális egységek alakjában figyelhetők meg. A 16. század második felétől kezdve azonban nemzetek formájában a különbözőség megfelelő formái is kiépülnek. Az európai történelemre mindig is az egység és a különbözőség sajátos játéka, dinamikus, olykor megbillenő, ám gyors történelmi „korrekciók” során újból helyreálló egyensúlya nyomta rá bélyegét. A másik alapproblémát Ortega értelmezése szerint a nacionalizmus megjelenése jelentette: a nemzetállami keretek közé való bezártság az embereket nacionalistává teszi. A nemzeti határok közé zárt tömegek a nacionalista képzetek miatt képtelenek az ellenségeskedésből és a hanyatlásból való kiutat megtalálni. A tömegek lázadásuk során megkérdőjelezték az európai kultúra és civilizáció által kialakított normarendszert, megoldást azonban nem hoztak. Mindezen okból Ortega kritizálta az európai társadalom megszervezésének alapelvét képező szuverén nemzetállamiságot. A nemzetállamok ugyanis a nemzetté szerveződés korszaka után bezárkóztak és provinciálissá váltak. Anglia, Franciaország és Németország példáján keresztül arra a következtetésre jutott, hogy az európai nemzetállamok hanyatlása az együttműködés hiánya miatt következett be. Ortega szerint ebben a helyzetben a megoldást csak egy európai nemzet megteremtése jelentheti, amely az európai államok gazdasági és politikai szövetségének létrehozását jelentené új demokratikus jogállami normák kidolgozása mellett. Az európai fejlődést ugyanis a nemzeti fejlődés jellemzi, amelynek egyik legfontosabb hajtóereje az emberek társulásának igénye. A szövetkezés elve alapján jönnek létre az egyre nagyobb népközösségek. Ebben a folyamatban a közös kulturális összekötő erőnek erősebbnek kell lennie, mint a nemzeti elkülönülésnek. Ortega végső célként az európaiak egyetlen európai nemzetté történő egyesülését fogalmazza meg. Európának sajátos kettős arculatával függ össze a világban elfoglalt pozíciója. Európa évszázadokon keresztül az emberiség központja volt. A tömeg és kisebbség kategóriáját történetfilozófiai kontextusba helyezve úgy látja, hogy Európa olyan autentikus kisebbséget jelentett, amely – nem fizikai-katonai ereje, hanem szellemi fölénye, a benne rejlő példaadás, példamutatás folytán – parancsolni, uralkodni tudott. Erre - véleménye szerint - azért volt képes, mert a jövőre vonatkozóan mind saját magát, mind a világ többi részét illetően világos elképzelései és tisztán megfogalmazott céljai voltak. Európa egyfajta missziós szerepet, az „őrtorony”, a „figyelőállás” posztját töltötte be. Ortega értelmezése alapján úgy tűnik, hogy ez az Európa rendült meg és megy veszendőbe a tömegek lázadása miatt. Mindez azzal a következménnyel jár – írja 1937. decemberében A tömegek lázadásához fűzött utószóban -, hogy „Európa mára deszocializálódott, vagy ami ugyanaz, híján van az együttélést szabályozó érvényes, útmutató elveknek. Európa egyik része most általa „újnak” tekintett elveket igyekszik elfogadtatni; a másik pedig a hagyományos elveket igyekszik védelmezni. Hát épp 53 José Ortega y Gasset: A tömegek lázadása, p. 182.

27 2

ez a legékesebb bizonyíték rá, hogy az elveknek egyik csoportja sincs érvényben, és hogy elvesztették, vagy meg sem szerezték elvi értéküket. Ha egy vélemény vagy norma valóban „kollektív érvényességet” kapott, annak az ereje nem attól függ, hogy meghatározott társadalmi csoportok mekkora erőfeszítéssel igyekeznek elfogadtatni vagy fenntartani.”54 A filozófus Európa megosztottságának fő jellegzetességét nem az egymástól eltérő politikai rendszerek különbözőségében látja, hanem a kollektív érvényesség alapjainak megszűnésében, amely a korábbi századok során az európai együttműködést jellemezte. Európa „regenerálódásához” a kollektív érvényesség újjászületéséhez kell folyamodni, egy egységes Európához, amely megjelenési formáját tekintve egy laza szervezettségű, nemzetek fölötti konglomerátum, az Európai Egyesült Államok lenne. Az Európai Egyesült Államok megteremtésének gondolata az 1920-as és 1930-as években rendkívül népszerű volt; ennek legfőbb oka a gazdasági együttműködésen túl azzal magyarázható, hogy az „amerikanizmus” névvel illethető jelenség először az első világháború után tört be Európába. A világháborúban elszenvedett veszteségek, a korábbi európai nagyhatalmak (Németország, Nagy-Britannia és Franciaország) pozíciójának megrendülése sokakban azt az elképzelést keltette, hogy az európai hegemónia újbóli helyreállítására és az amerikai kihívásra az Európai Egyesült Államok megteremtése jelentené a legjobb megoldást. Ortega állásfoglalása is ide sorolható, azonban Európa-koncepciójában vannak lényeges hangsúlybeli különbségek. Egyrészt távol állt tőle, hogy ezt a képződményt kizárólag politikai egységként fogja fel. Ő egy föderális Európa megteremtésének szükségessége mellett érvelt, amelyben valamennyi állam megőrizné belső struktúráját és intézményeit. Véleménye szerint Európa jövőbeli életképessége a nemzeti sokféleség és a pluralizmus biztosításától függ. Koncepciójának másik jellegzetessége, hogy ez a majdani Európai Egyesült Államok nem nemzetközi, hanem nemzetek fölötti lesz: „Európa eszméje – különösképpen egy egységesen szervezett európai ökonómiáé – az egyetlen olyan, horizontunkon fellelhető alakzat, amely képes lenne dinamikus ideállá változni. Csak ez tudná népeinket abból a demoralizáló inkongruenciából kigyógyítani, amely problémáinak ultranacionális nagysága és nemzeti államainak provinciális ösztövérsége között áll fenn. A kisebbség újjáteremtése, az egyesült Európa mint a jövőre nyíló projektum létrehozása azonban csak eszköz az ember reformjához, az emberi élet új minőségének megteremtéséhez.”55 Ortega értelmezése szerint tehát egy művelt és szakképzett kisebbségre vár a feladat, hogy új célokat és perspektívákat megfogalmazva kivezesse Európát, az európai civilizációt abból a válságból, amelybe került. Hangsúlyozza, hogy a történelem fejlődése során a nacionalizmus minden megnyilvánulási formája zsákutcát jelent. A nacionalizmus és a sovinizmus ellen csak egy laza szervezettségű, föderális alapokon felépülő Európa nyújthat megfelelő védelmet. Ortega szerint az európai kultúra csak a nacionalizmus leküzdésével újulhat meg. Európa jövője elsősorban a nemzeti sokféleség és a pluralizmus biztosításától függ. Ortega tehát az európai civilizáció hanyatlásának megállítása érdekében a nemzeti határok „vitálissá” tételét, egy föderális Európa megteremtését és egy kollektív morális terv és életprogram kidolgozását ajánlja. Számára a liberális demokrácia egy olyan együttélési formát jelent, amely képes legyőzni a föderális Európa két alapintézményét – a parlamentet és a tudományt – a XX. századi modernitás ellentmondásos jellegéből adódóan ért kihívásokat. A modernitást Ortega szerint tartalmilag két egymással szemben álló tendencia jellemzi: a tudományos-technikai fejlődéssel párhuzamosan megfigyelhető növekvő mértékű morálvesztés. Hangsúlyozza, hogy „Európa kis nemzetekből áll össze. Bizonyos tekintetben a nemzeti eszme és a nemzeti érzés volt a legjellegzetesebb leleménye. Most pedig túl kell lépnie önmagán. Ez annak a drámának a vázlata, amely a következő esztendőkben színre 54 José Ortega y Gasset: A tömegek lázadása, p. 240. 55 José Ortega y Gasset: Una vista sobre la situación del gerente a „manager” en la sociedad actual, p. 741

28 2

kerül.”56 Annak a hatalmas színjátéknak, ami az élet, a kontinenst illetően egységes politikai szervezet megteremtéséhez kell vezetnie. „Az európaiakra – figyelmeztet Ortega – most köszöntött rá az a korszak, amelyben Európából nemzeti eszmény lehet. S ez ma sokkal kevésbé utópisztikus elképzelés, mintha valaki a XI. században Spanyolország és Franciaország egységét jósolta volna meg. Minél hívebb marad igazi lényegéhez a nyugat nemzetállama, annál egyenesebb út vezeti el az egész földrészt átfogó, óriási államhoz.”57 Huszonnégy esztendővel később egy Németországban 1953-ban elhangzott előadásában Ortega ismét visszatér a kérdésre, és határozottan leszögezi: „A nemzet eszméje amint és ahogyan azt addig értelmezték, kimerítette tartalmát, a jelenlegi életfeltételek alapján nem szolgálhat jövőbeni tervek kiindulási pontjául. Európa népeit csak az menthette meg, hogy túlléptek a régi, elszenesedett eszmén és nekivágtak egy szuper nemzet, az európai integráció útjának.”58 A filozófus ugyanakkor hangsúlyozza, hogy az ehhez a folyamathoz vezető út kizárólag az adott ország belső problémáinak megoldásán keresztül lehetséges. Ortega elképzeléseit részben legalábbis az 1978-ban konszenzussal elfogadott demokratikus spanyol alkotmány által létrehozott autonóm közösségek rendszere és Spanyolország európai integrációs csatlakozása valósította meg.

IV. Ortega Spanyolország-képe José Ortega y Gasset egész munkásságát átfogta Spanyolország problémájának vizsgálata. A filozófus még egyetemistaként élte át 1898-ban a Kubában elszenvedett spanyol katonai vereséget, amelynek keserű és megalázó élményanyaga egész életpályáját meghatározta. Az ortegai filozófia a nemzeti újjászületés programjaként értelmezhető, mivel tanulmányaiban és esszéiben a regeneráció motívuma jelenik meg. Az ortegai perspektíva leginkább egy folyamatos ide-oda mozgást végző inga járásához hasonló, amelyben Spanyolország és Európa mint az ingamozgás – ámde minden pillanatban más összképet biztosító határértékei – szerepelnek: Spanyolország Európából spanyol szemmel nézve és viszont. A Marburgban eltöltött egy esztendő (1906. november-1907. augusztus) gyökeres szemléletváltást eredményezett a filozófus gondolkodásában. Németországi tartózkodása alatt tárul fel előtte teljes mélységben az a szakadék, amely Spanyolországot a művelt Európától elválasztja. Spanyolország, a szó modern európai jelentésében véve, nem kultúrnemzet, a spontaneitás uralma alatt áll, szemben a reflexión alapuló európai kultúrával. Kultúrán itt persze – a neokantiánus mestereinek felfogását követve – elsősorban racionális jellegű valóságot ért, amelynek középpontjában a tudomány áll; főbb területei a filozófia, az etika és a művészetek. Ezt az európai kultúrát kell Spanyolországnak átvennie, persze nem mechanikusan, hanem a spanyol viszonyokra alkalmazva: „...amikor Spanyolország európaizálását tételezzük fel, nem akarunk mást, csak egy olyan új kultúrforma elnyerését, amely különbözik a franciától, a némettől. ... A világ spanyol értelmezését akarjuk.”59 Ortega Spanyolország európaizálását elsősorban nevelési feladatnak tekinti, amelynek egy tudós, művelt kisebbség megteremtésére kell irányulnia. 56 José Ortega y Gasset: A tömegek lázadása, p. 147. A határok „vitálissá tétele” az európai integráció szempontjából is relevanciával bír, mivel a határok „megszüntetéseként” és egy egységes föderális Európaként is értelmezhető. 57 José Ortega y Gasset: A tömegek lázadása, p. 204. 58 José Ortega y Gasset [1985]: De nación a provincia de Europa. In: Europa y la idea de nación, Alianza Editorial, Madrid, p. 17. 59 José Ortega y Gasset [1985]: Espana como posibilidad, O. C. I. kötet. Alianza Editorial, Madrid, p. 138.

29 2

Ortega politikai pályafutásának nyitánya, és egyben Spanyolország-képének átalakulása 1914-re tehető. „Régi és új politika” címmel ugyanis ebben az évben tart előadást Madridban, ahol egyben a Spanyol Politikai Nevelés Szövetsége (Liga de Educación Política Española) nevet viselő csoportosulás programját is körvonalazza. Ortega Spanyolország-ábrázolása elmélyül, korábbi korszakát meghaladva, a spanyol valóság mélyebb rétegeibe hatol. A filozófus két Spanyolországot különböztet meg: a hivatalos, illetve a vitális Spanyolországot. Az előbbin a restauráció gazdaságilag elmaradott, politikailag hanyatló, katonailag tehetetlen rendszerét érti, amelyet átfogó bírálatnak vet alá. Ez a berendezkedés Ortega szerint válságának végső szakaszába érkezett: „... a restauráció válságának utolsó felvonásához érkeztünk, ami embereinek, pártjainak, újságjainak, eljárásainak, eszméinek, stílusának, sőt szótárának is a válsága...”60 E valóság minősítő jellemzésére használja a „régi politika” elnevezést, amelyen az alábbiakat érti: „Mindaz a tevékenység, amelyet a pártok eddig megvalósítottak, arra korlátozódik, hogy a kormányzást előkészítsék, meghódítsák és gyakorolják. A politikán eddig csakis a kormányzást és a kormányzás megragadásának taktikáját értették.”61 A hivatalos Spanyolországgal áll szemben a másik, általa vitálisnak nevezett Spanyolország, amely talán nem nagyon erős, de vitális, őszinte, becsületes.”62 Az új Spanyolországot képviselő új nemzedék elvei, értékrendszere, értékvilága teljes egészében különbözik a hivatalos Spanyolországot irányító eszméktől és megoldásoktól. Az országot – rövid időszakot kivéve – évszázadokon át rosszul kormányozták, mert a kormányzókat és az országot betegség gyötörte – hangsúlyozza Ortega: „Egész Spanyolország kormányzóival és kormányzottaival, visszaéléseivel és szokásaival együtt – a halálán van. ... Az új politikának következésképpen nem a régi bírálatára és a nagy csatákra kell felkészülnie ..., hanem új, határozott és konstruktív alapelvek kigondolására van szüksége.”63 „Az a baj – hangsúlyozza -, hogy a spanyol állam nem csak a politika külső tévedései miatt beteg; ami csaknem halálosan beteg: az a faj, a nemzeti szubsztancia, ezért a politika nem jelent elégséges megoldást a nemzeti problémára, mert az történelmi eredetű ... az új politika valamennyi akciójának történelmi akciónak kell lennie.” „A történelmi akcióknak a nemzeti vitalitás, a nemzeti életképesség, élni akarás és megújulási képesség feltámasztását, új eszmék befogadását, elterjesztését, új program megfogalmazását, liberalizmust és a fontos intézmények (hadsereg, klérus, királyság, munkásság) nacionalizálását, nemzeti érdek alárendelését, azaz „... gerinces és saját lábon álló Spanyolország”64 megteremtését kell szolgálniuk. Ortega Spanyolországban a spontán vitalitást és a belső életerőt keresi, amely az országot képessé teheti a megújhodásra. A filozófus az „új politika” kifejezést használja, amelyet az egyik legfontosabb szocializáló erőnek tart. „Az új politikának azzal kell kezdenie, hogy alaposan tágítsa ki a politikum fogalmának határait. Ennek a választási, parlamenti és kormányzati rendszer mellett sok egyéb tevékenységet is kell jelentenie; fontos, hogy a jogi viszonylatok területén túl a szocializáció valamennyi formáját, alapelvét és ösztönzőjét is magába foglalja.”65 „Politika alatt azoknak a munkálatoknak az összességét kell érteni, amelyeknek célja Spanyolország vitális érverésének szaporábbá tétele...”66 Ortega a politikai szféra jelentős területét ki akarja 60 José Ortega y Gasset [1998]: Vieja y nueva política. In Textos sobre el 98. Antología política (1908-1914). Editorial Bibliteca Nueva, Madrid, p. 279. 61 José Ortega y Gasset: Vieja y nueva política, p. 277. 62 José Ortega y Gasset: Vieja y nueva política, p. 273. 63 José Ortega y Gasset: Vieja y nueva política, pp. 41-42. 64 José Ortega y Gasset: Vieja y nueva política, p. 69. 65 José Ortega y Gasset: Vieja y nueva política, p. 275. 66 José Ortega y Gasset: Vieja y nueva política, p. 278.

30 3

vonni a közvetlen állami felügyelet és irányítás alól – legfeljebb a kormányzással összefüggő területeket hagyná állami befolyás alatt -, s ezeket össznemzetivé kívánja tenni. Ennek az új politikának a megvalósításához szerinte 3 eszközre van szükség: •

Az új politika nemzetivé tételének megvalósítása, a vitális Spanyolország terveinek, elképzeléseinek megfogalmazása az új nemzedék feladata. „A történelemben élni nem egyszerűen élni hagyni; élni a történelemben annyi, mint az élettel nagyon komolyan, tudatosan foglalkozni, mintha az hivatás lenne. Éppen ezért arra van szükség, hogy a mi nemzedékünk organikusan, teljes tudatossággal, megfontoltan foglalkozzék a nemzet jövendőjével. Egyszóval szükség van arra, hogy energikus felhívást intézzünk nemzedékünkhöz ...”67

•

E célok megfogalmazásakor először e nemzedék kiművelt embereihez, kisebbségéhez kell fordulni: „Jelen felhívásunkat ma azokhoz a spanyolokhoz intézzük, akik – miután a tudományos és irodalmi munkának szentelték magukat, az iparban, ügyvitelben és kereskedelemben dolgoznak – inkább kötelességüknek érzik, hogy tiszta és világos fogalmuk legyen a nemzeti problémákról. Felhívásunk nem a széles nyilvánosságnak szánt kiáltvány. ... Főleg a fiatalokat szeretnénk serkenteni.”68

•

Egy korlátozott számú, önmagában csekély befolyású kisebbség azonban nem végezheti el ezt a munkát, ehhez a tömeg aktív közreműködésére is szükség van. Éppen ezért a kisebbség fő feladatainak egyike a tömeg mozgósítása, politikai nevelése: „Számunkra egy olyan kisebbség szervezetének kialakítása az első, amely magára vállalja a tömegek politikai nevelését.”69

Az új nemzedék politikája a kisebbség és a többség együttműködése nyomán válhat hatékonnyá. Az Ortega által megfogalmazott „új politika” a liberalizmussal és a nacionalizációval jellemezhető. A liberalizmus ebben az időben válik Ortega politikai filozófiájának egyik alapelemévé, mivel Spanyolország további sorsának alakulását a liberalizmus elterjedésétől teszi függővé. Ortega különbséget tesz a „régi Spanyolország”, a restauráció időszakának liberalizmusa és az „új liberalizmus” között. A „régi liberalizmus” legfőbb ismertetőjegyét az individualizmus jelenti, amely beilleszkedett az állam politikai gépezetébe. Ezzel szemben áll az „új liberalizmus”, amely az individualizáló tendenciák elvetését jelenti. A hangsúly a társadalom „szabad spontaneitására” helyeződik és Ortega a liberalizmus ténykedési körét az államra is ki akarja terjeszteni: „Liberalizmus alatt csak azt a radikális, történelemben mindig eleven érzületet érthetjük, amely arra törekszik, hogy az államból minden olyan hatást kiiktasson, amely nem tisztán emberi, és mindig, mindenütt új társadalmi formákban reménykedik.”70 A másik fontos összetevő, a „nacionalizáció”, amely alatt Ortega a különböző partikularizmusok – legyen szó akár a hadseregről, a monarchiáról, a klérusról vagy a munkásságról – háttérbe szorításának szükségességét érti. Ortega az 1920-as évek végére meggyőződéses republikánussá vált, mivel a hagyományos monarchikus berendezkedéstől a nemzeti megújhodást illetően semmilyen új kezdeményezést nem várt. Ha a monarchia partikularizmusba süllyedt, akkor a köztársaság feladata éppen a „nacionalizálás”, a nemzeti gondolkodás és cselekvés megteremtése lenne, ennek pedig csakis a köztársaság kormányformája alapján lehet teljességgel eleget tenni: „Az egyetlen lehetőség, hogy Spanyolország történelmileg megmeneküljön, összeszedje magát és diadalmaskodjék, a köztársaság, mert a spanyolok csak ezen keresztül tudnak nacionalizálódni, vagyis önmagukat egy nemzetnek érezni ... A köztársaság az egyetlen olyan berendezkedés, amely 67 José Ortega y Gasset: Vieja y nueva política, pp. 270-271. 68 José Ortega y Gasset: Vieja y nueva política, p. 307. 69 José Ortega y Gasset: Vieja y nueva política, p. 302. 70 José Ortega y Gasset: Vieja y nueva política, p. 302.

31 3

automatikusan korrigálja önmagát, tehát nem képes önmagát meghamisítani. A köztársaság vagy nemzeti valóságot fejez ki, vagy nem létezhet. A köztársaság – akár akarják, akár nem – történelmi őszinteség”71 Ortega a köztársaság megteremtésének érdekében alapította meg - Gregorio Marañónnal és R. Pérez de Ayalával együtt – 1931-ben a Köztársaságot Támogató Csoportot. A csoport nem politikai pártként indult, alapítói a nemzeti összefogás megteremtésének szükségességét hangsúlyozták. Ennek a csoportosulásnak lett volna a feladata annak a nagyszabású nemzetnevelő munkának a kidolgozása, amely az átlag spanyol politikai-erkölcsi nevelésére irányult. A filozófus által elképzelt nemzeti egység azonban nem valósult meg, mert az események határozottan az egymással szemben álló politikai erők polarizálódásának irányába mutattak. Így – köztársaságpártiként - fokozatosan eltávolodott a köztársaságtól, mint társadalmipolitikai jelenségtől; előbb a Köztársaságot Támogató Csoport mondta ki feloszlatását (1932. október 29.), majd pedig Ortega jelentette be mindennemű politikai tevékenységtől való visszavonulását. Utolsó, a köztársaság sorsáért aggódó, s már a polgárháború előszelét is sejtető, kifejezetten politikai tartalmú írása 1933. december 9-én jelent meg. A polgárháború kitörését (1936. július 18.) súlyos betegen érte meg; augusztus végén családjával együtt emigrált.

V. Következtetések José Ortega y Gasset a nemzeti megújulás, Spanyolország felzárkózásának és modernizációjának jeles képviselője volt. Életpályáját döntő mértékben meghatározta a spanyol „nép” alapvető problémáinak részletes vizsgálata és az ország „bajainak” orvoslására vonatkozó megoldási módozat kidolgozása. A filozófus műveiben az „autentikus” kisebbség megteremtésének szükségességét hangsúlyozza annak érdekében, hogy a Spanyolországban tapasztalható gazdasági-politikai és morális válság megszűnjön. Az értelmiségi kisebbség ugyanis arra hivatott, hogy megreformálja a „nemzeteszmét” és ily módon felszámolja az országban megnyilvánuló partikularizmus minden formáját. A nemzeti egység megteremtésének ortegai koncepciója utópisztikusnak tekinthető, mivel a politizáló szakemberekből álló kisebbség sohasem tudta a küldetését megvalósítani. Az 1930as évektől kezdve a politikai és társadalmi élet erőteljesen polarizálódott, a hagyományos politikai pártok szétestek, s ez a folyamat vezetett el 1936-ban a spanyol polgárháború kirobbanásához. Hiányoztak a nemzeti egység megvalósításához szükséges célok, meggyőződések és a közös akarat is. Ennek kudarca nyilvánvalóvá tette Ortega ideológiai stratégiájának utópisztikus irrealitását. Ortega ugyanakkor Spanyolország modernizációját Európán keresztül képzelte el. Liberális demokráciafelfogásának megfelelően föderális Európa megteremtését és egy kollektív terv és életprogram kidolgozását tekintette az egyik legfontosabb feladatnak. Véleménye szerint Európa morálvesztésének leküzdése kizárólag a nemzetek Európájának kialakításával képzelhető el. Ortega írásaiban méltán hangsúlyozza, hogy Spanyolország egy európai lehetőség. „Csak Európából nézve lehetséges Spanyolország”. A filozófus tehát Spanyolország modernizációin keresztül megvalósuló európaizációját hirdeti. Ortega y Gasset elképzeléseit fél évszázaddal később a spanyol királyság 1978-ban 71 José Ortega y Gasset [1985]: Viva la República!, O. C. XI. kötet. Alianza Editorial, Madrid, pp. 527-528.

32 3

konszenzussal elfogadott demokratikus alkotmánya és Spanyolország Európai Közösséghez való csatlakozása valósította meg. A filozófus gondolatainak jelentős része pedig az európai integráció elmélettörténeti irányzataiban (lásd föderális egységes Európa-koncepciója és Európai Egységmozgalom törekvései) a mai napig visszaköszönnek.

Irodalomjegyzék •

Csejtei Dezső [1986]: A spanyol egzisztencializmus története. Unamuno és Ortega y Gasset filozófiájának fő kérdései. Gondolat, Budapest.

•

Ortega y Gasset, José [2003]: A tömegek lázadása. Nagyvilág Kiadó, Budapest [Ford. Scholz László]

•

Ortega y Gasset, José [1985]: De nación a provincia de Europa. In: Europa y la idea de nación. Alianza Editorial, Madrid.

•

Ortega y Gasset, José: Espana como posibilidad, O. C. I. kötet, Alianza Editorial, Madrid.

•

Ortega y Gasset, José [1983]: Gerinctelen Spanyolország. Európa Könyvkiadó, Budapest [Ford. Farkas Géza]

•

Ortega y Gasset, José [1983]: Két történelmi esszé. Európa Könyvkiadó, Budapest [Ford. Farkas Géza]

•

Ortega y Gasset, José [1989]: La herencia viva de Costa. In: Ensayos sobra la generación del 98. Alianza Editorial, Madrid.

•

Ortega y Gasset, José [1972]: Sobre el fascismo, El Espectador V-VI. Madrid.

•

Ortega y Gasset, José: Una vista sobre la situación del gerente a „manager” en la sociedad actual.

•

Ortega y Gasset, José [1998]: Vieja y nueva política. In Textos sobre el 98. Antología política (1908-1914) Editorial Bibliteca Nueva, Madrid.

•

Ortega y Gasset, José [1985]: Viva la República! O. C. XI. kötet, Alianza Editorial, Madrid.

•

Szilágyi István [2005]: Spanyolország az európai integrációban - egy sikertörténet anatómiája. In: Kiss J. László (szerk.) [2005]: Huszonötök Európái, Osiris Kiadó, Budapest.

33 3

Sipőcz Rita Az európai integráció, mint új típusú gazdaság- és társadalomszervezési modell

Az európai modell a szociális piacgazdaságot működtető európai államok közös fejlődési filozófiáját testesíti meg; formálódásán keresztül nyomon követhető, hogy az európai államok milyen közös válaszokat képesek adni a világgazdaság kihívásaira és a belső problémákra úgy, hogy közben közösen vallott értékeik is kikristályosodnak. Az európai szociális piacgazdaságok közös nevezőjeként, a világgazdaság fejlett régiói közül a szolidaritást, az állami gondoskodást leginkább felvállaló fejlődési centrumként, illetve az EU tagállamainak közös értékválasztáson alapuló fejlődési stratégiájaként egyaránt értelmezhető európai modell, a gazdasági integráció gyümölcse. A közösségen belül, az unió külkapcsolataiban, és integrációs sémaként egyaránt – az általa képviselt szolidáris és fenntartható gazdaságfejlesztési filozófia érvényesítésén keresztül – stabilizációs faktorként funkcionál. Az európai modell eddigi építkezési folyamata arra enged következtetni, hogy az EU-t érő kihívásokra – amelyek nem csekélyebbek, mint a globalizáció, a társadalom elöregedése, vagy a közösségi intézményrendszer problémái – a tagállamok közös érdekei mentén lehet és kell megtalálni azokat a válaszokat, amelyek a közös értékrendet fel nem adva biztosítják a rendszer fejlődését.

Bevezetés Az európai integráció immár jó ötven éve készteti gondolkodásra, a tapasztalatok leszűrésére és hasznosítására a benne és környezetében élőket egyaránt. Noha az egyesült Európa eszméje csakúgy, mint a nemzetek békés egymás mellett élésének elméletei évszázadokra nyúlnak vissza, Európa egységesüléséhez végül a politikai vízió mellett megjelenő gazdasági érdek bizonyult az elégséges katalizátornak. A gazdaság napjainkra kétségkívül szupranacionálissá vált. A határokon átívelő mikrogazdasági kapcsolatok életre hívták azokat a makrogazdasági rezsimeket, amelyek az együttműködés egyezményes kereteit, szabályait szolgáltatják. A nemzetközi gazdasági együttműködés intézményesítésének igénye – amely szükségképpen nemzetközi jogi szabályozást tesz szükségessé – szervesen illeszkedik az államközi kapcsolatok rendszerébe, és szükségképpen azzal együtt fejlődik. A mikro- és makrogazdasági együttműködés térbeli koncentrálódása eredményezi a gazdasági integrációt, amelynek noha különféle fokozatai és jellegzetességei vannak, azok közös jellemzője, hogy a mikrogazdasági együttműködést és annak intézményesült, szupranacionális kereteit együttesen testesítik meg. Az európai kontinens nyugati felének államai között azonban ezen lényegesen túlmutató, új minőséget képviselő együttműködés valósult meg. Az európai integráció folyamata magában foglalja a térség országainak gazdasági, politikai egységesedését, miközben az Európát körülvevő világ is folyamatosan változik; a globalizáció társadalmi-gazdasági-kulturális hatásai, a 34 3

makrorégiók gazdasági versenyének és a hidegháború utáni új nemzetközi rend formálódásának Európa is részese és alakítója. Az elmúlt évtizedek fejlődéstörténetét áttekintve kétségtelenül igaz, hogy az EU a tagállamok szubszidiaritáson, többszintű kormányzáson, az európai jogon, és az emberi jogokon alapuló, demokratikus gazdasági közösségévé vált, fokozatosan növelve területét és leépítve a belső államhatárokat. Az EU az első szupranacionális gazdasági unió, az európai jog alapjain áll, sikeresen küszöbölve ki a nyílt konfliktusokat, háborús összecsapásokat tagországai között. Ebből a nézőpontból vizsgálva az EU sikeres békeprojektnek tekinthető, amelyet világszerte elismerés övez. (Bóka [2008b])72 Az alábbiakban azt vizsgáljuk meg, hogy az európai integráció, mint új típusú gazdaság- és társadalomszervezési modell milyen sajátosságokkal rendelkezik. Mindehhez áttekintjük a gazdasági integráció fogalomkörét az integrációelméletek és a reálfolyamatok tükrében, valamint megvizsgáljuk az európai modell mibenlétét és nemzetközi jelentőségét.

Az integráció fogalma, elméletei Az integráció latin eredetű szó, melynek jelentése: különálló részeknek valamely nagyobb egészbe, egységbe való beilleszkedése, beolvadása, egységesülése.73 Bár az integráció fogalma nehezen definiálható, Palánkai megkülönbözteti a nemzetközi integráció öt általános ismérvét. (1) Az integráció történelmi folyamat. A mai értelemben vett nemzetközi integráció azonban a korábbi erőszakos folyamatokhoz képest új minőséget képvisel, „szuverén államok vagy nemzetgazdaságok önkéntes, komplex, gazdasági és politikai összekapcsolódásaként határozható meg”. (2) Az integráció többszintű folyamat; a nemzetközi gazdasági integráció tekintetében megkülönböztethető a mikro- és a makrogazdasági integráció. A nemzetközi integráció a mikroszinttől a globális felé építkezik, s azt komplex oda-vissza hatások mozgatják és határozzák meg. (3) Az integráció felfogható mint folyamat, és mint állapot. Balassa megállapítása szerint a folyamat-megközelítés a gazdasági egységek közötti diszkrimináció megszüntetését célzó intézkedésekre, állapotként pedig a köztük lévő diszkrimináció hiányára utal. (4) Az integráció szerves folyamat, „amely a gazdasági szereplők racionális cselekvéseiből és a gazdaság hatékonyabb működtetéséből bontakozik ki” és amely „egyre fejlettebb, magasabb rendű és növekvő hatékonyságú vagy hatásfokú közösségek vagy organizmusok” kialakulását eredményezi. Komplex folyamat, amely átfogja a társadalmi, a gazdasági, a politikai és a kulturális életet, az egyén és a társadalom szintjén egyaránt. (5) Az integráció demokratikus folyamat, merít a nyugati civilizáció olyan eszményeiből, mint a szabadság, az egyenlőség, különös tekintettel a gazdasági lehetőségek egyenlőségére. Mivel az integráció a nemzetgazdaságok szuverenitásának korlátozódásához vezet, különösen fontos az önkéntesség hangsúlyozása. (Palánkai [2004], 62-65.) A gazdasági integráció alaptermészetének megértéséhez érdemes felidézni Polányi Károly gazdaság-ontológiai megközelítését. Eszerint az integráció nem más, mint a gazdaság intézményesülési folyamata, amelynek során a gazdaság egységre és stabilitásra tesz szert oly módon, hogy részei kölcsönös összefüggésre lépnek és újratermelődnek. Ez a folyamat – általában egymás mellett működő – ún. integrációs sémák segítségével írható le. A reciprocitás a szimmetrikus csoportosulások kölcsönösen megfelelő pontjai közti kapcsolatot, a redisztribúció egy központ felé irányuló, majd onnan kiinduló mechanizmusokat, a csere pedig a piaci rendszer szereplői közti oda-vissza mozgásokat modellezi. A különféle integrációs sémák különféle intézményes alapokat feltételeznek; a reciprocitás szimmetrikus 72

73

Lásd bővebben: Bóka Éva[2008b]: Rethinking European Supranationalism in a Historical Perspective – vitaindító http://www.grotius.hu/publ/displ.asp?id=TJCVQS Magyar Értelmező Kéziszótár, Akadémiai Kiadó, 2003

35 3

struktúrákat, a redisztribúció a központosítást, a csere pedig árszabályozó piacok valamilyen rendszerét feltételezi. Noha egy-egy társadalmi-gazdasági berendezkedést általában egy integrációs séma dominál, azok rendszerint együttesen jelen vannak, sőt fejlődési szakaszokat sem testesítenek meg. (Polányi [1976], 232-251.) Ebben az értelemben tehát akkor beszélhetünk integrációról, ha az integrációs sémák működése nyomán új rendszer keletkezik. Az Európai Unióra gondolva, domináns integrációs sémának az egységes belső piac keretében megvalósuló csere tekinthető, amely mellett kétségtelenül jelen vannak a redisztribúciós mechanizmusok és az ezt szolgáló intézményrendszer. E két séma a liberális és dirigista gazdaságszervezési modellel rokonítható. A reciprocitás egyes államközi, vagy nemkormányzati szervezetek közötti funkcionális együttműködésre vonatkoztatható, amely szintén fontos eleme az EU-n belüli mechanizmusoknak. Hiánya, vagyis a tagországi struktúrák különbözősége például az egészségügy, vagy a szociális ellátórendszerek területén ugyanakkor komoly gátja lehet az integrációnak. Az integrációelméletek osztályozása Az integráció, mint folyamat, és mint állapot meghatározására számos elmélet született napjainkig. Mint Palánkai Tibor megfogalmazta, ezek az elméletek más és más aspektusból ragadják meg az integrációs folyamat lényegét, irányulhatnak az integrációs folyamatok tartalma (lényege), az integráció szervezeti alapformái és intézményei, az integráció politikái (mechanizmusai és szabályozása), az integráció előnyei és hátrányai, valamint az integrációérettség meghatározására. Fenti szempontok alkalmasak az integrációelméletek teljes körének lefedésére. (Palánkai [2005], 8-12.) 74 Az integrációelméletek klasszikusnak mondható felosztása szerint beszélhetünk gazdasági és politikatudományi iskolákról, amelyek mindegyike rendelkezik történelmi gyökerekkel, előzményekkel és természetesen egymásra is hatással voltak. Különösen a hetvenes években, a világgazdasági válságot és a Bretton Woods-i rendszer összeomlását követően váltak jellemzővé a politikatudományi iskolákban a gazdaság-centrikus megközelítések. Ehhez kapcsolódik az a jelenség, amelyet az integrációs folyamat kettős természeteként is aposztrofálhatunk, azaz hogy az integrációs folyamat indítéka a háborúellenesség (biztonság) és a hatékonyság, illetve ezek kombinációja. A korai politikatudományi illetve gazdasági elméletek jellemzően az egyiket, vagy másikat követték, a reálintegrációs folyamatok ismeretében azonban megszaporodtak a kettőt ötvöző elméletek; a politikatudományi iskolák egyre inkább a gazdaság felé tekintettek, míg a gazdasági elméletek – köztük a liberális eszmekörbe tartozók is – egyre inkább elismerték a rendszer stabilitását és működőképességét garantáló intézmények szükségességét. Az integrációelméletek kategorizálásakor alkalmazható a normatív, vagy pozitivista (leíró) megközelítés. A reálintegráció megjelenése előtt értelemszerűen a normatív-idealista elméletek voltak a meghatározóak, míg azt követően – lévén, hogy az integrációs folyamatok az elméleti vízióktól eltérően alakultak – a pozitivista elméletek térnyerése is megfigyelhető. Az ötvenes éveket megelőzően kialakult elméletek (föderalizmus, funkcionalizmus) az integráció eszmerendszerét, ideológiáját fogalmazták meg, szellemi hátteret, táptalajt biztosítva a folyamat későbbi megvalósulásának; míg az (európai) integráció lényegét vizsgáló elméletek a dolog természetéből fakadóan leíróak: a gazdasági politikai körülmények által segített folyamat elméleti hátterét és fejlődési/fejlesztési irányait igyekeznek bemutatni.

74

E problémakör találó leírását adja Puchala elefánt-hasonlata is.

36 3

Politikaelméleti megközelítések Az integrációelméletek egy részének alapvető célja a háborúellenesség, illetve a második világháborútól kezdődően ezzel összefüggésben a totalitárius rendszerek kialakulásának kiküszöbölése volt, amelynek legalkalmasabb eszközeként a föderalizmust jelölték meg. Az egyént középpontba helyező elméletek központi és helyi hatalomban, illetve a közöttük lévő világos feladatelhatárolásban gondolkodnak. Rosamond hangsúlyozza, hogy a föderalizmus egyensúlyra törekszik egyrészt a hatalom különböző rivalizáló szintjei, másrészt a hatékonyság és demokrácia között. A föderalista formula szerinte két meggyőző előnnyel rendelkezik; egyrészt a rendszer megakadályozza, hogy a hatalmat bármely különálló csoport magához ragadja, másrészt külső fenyegetéssel szemben erősebb, egységesebb képet tud mutatni. A föderalizmus elsősorban politikai kategória, politikai kérdésekre kínál politikai megoldásokat. Sajátosságának tekinthető „koncepcionális elaszticitása”, amely egyrészről lehetővé teszi, hogy különböző politikai koncepcióknál alkalmazzák, de épp emiatt nagyon nehéz tudományosan definiálni (Rosamond [2000], 26-31.). Pentland véleménye szerint – ezzel részben egybecsengően –, „a föderalista rendszer olyan keret, amelyben az olyan „központosító” elvek, mint a biztonság, a rend, a tekintély, az adminisztratív racionalizmus, az alkotmányosság és az egység összeegyeztethetőek a szabadság, a helyi autonómia, a képviselet, a pluralizmus, a rugalmasság és a sokféleség „decentralizáló” értékeivel” (idézi Palánkai [2004], 43.). Gilpin rámutat, hogy a sikeres föderációk (Egyesült Államok, Svájc) külső biztonsági fenyegetés hatására jöttek létre, és a történelmileg független politikai egységek integrációja is jellemzően erőszak hatására történt, - mindez azonban nem feltétlenül eredményezett gazdasági integrációt az adott térségekben. (Gilpin [2004], 348.) Megjegyzendő azonban, hogy a birodalmi célú területegyesítések – visszautalva Palánkai integrációs ismérveire - nem tekinthetők a mai értelemben vett integrációnak. Az integrációs gyakorlat oldaláról vizsgálva a föderalizmus eszméje a mai napig az európai integrációs folyamat egyik hajtóerejének tekinthető, noha önmagában vélhetően valóban nem jelent elégséges muníciót sikeres integrációk létrehozására. A föderalizmus talaján számos integrációs irányzat alakult ki. A John Pinder által jegyzett neoföderalizmus elmélete például a neofunkcionalizmus és a föderalizmus szintézise; a neoföderalizmus az integráció hajtóerejének a közösségi jogot és intézményrendszert tekinti. Célul tűzi ki a gazdasági és a pénzügyi unió létrehozását, a Parlament és a Tanács közös törvényhozó hatalmának megteremtését és az alkotmány megalkotását.75 Az integrációs elméletek másik jelentős iskolájának a David Mitrany76 által megalkotott funkcionalizmus tekinthető, amely nemcsak a nemzetközi kapcsolatok elméletének egyik alapvető teóriájává vált, hanem Paul Taylor szerint olyan irányzatok intellektuális előfutárának is tekinthető, mint az interdependencia iskola, a világrendszer megközelítések, a függőségi elméletek, vagy a rezsimelmélet (idézi Rosamond [2000], 31.). A funkcionalista elmélet a kormányzás technokrata vízióját fogalmazza meg. Mitrany feltételezése szerint bizonyos funkcionális és technikai feladatok (posta, kommunikáció, egészségügy) nemzetközi megállapodások, illetve szervezetek keretében hatásosabban megoldhatók lennének, és az együttműködés sikere a politikai határok jelentőségének csökkenését eredményezi. A világ politikai integrációja így a nemzetközi gazdasági és más funkcionális területeken való együttműködés keretében és révén valósul meg. Mitrany alapjaiban elutasította a regionalitást, amely a funkcionalizmus szerint nem más - írja Rosamond -, mint az állami működés hibái reprodukálásának receptje, sőt, a korábbi döntéshozatali struktúrákat érintetlenül hagyva az erősebb hatalmi pozícióval rendelkező államok dominanciájához vezet. 75

Lásd bővebben: Bóka Éva: Út a nemzetekfelettiséghez http://www.publikon.hu/application/essay/98_1.pdf 76 Nagy hatású műve az 1943-ban megjelent Working Peace System

37 3

Megjegyzendő azonban, hogy az európai integráció a második világháború után megvalósult intézményeit (Európai Szén- és Acélközösség, Euratom), Mitrany burkoltan elismeréssel illette, tekintve a mindkettő működésében fellelhető tiszta technokratikus elemeket. A funkcionalizmus talaján alakult ki az európai integráció már-már hivatalos teóriájává előlépett neofunkcionalista elmélet, amelynek két fő képviselője Haas és Lindberg. „A neofunkcionalizmus központi gondolata az, hogy a gazdasági és technológiai hajtóerők a világot a politikai integrálódás felé hajtják. A gazdasági és politikai integráció mozgatórugói mélyen gyökereznek a modern gazdasági rendszerben, és éppúgy önmagukat erősítik, mint ahogyan a gazdasági integráció egyes szintjei a további integrálódást. Feltételezi, hogy a nemzetbiztonsági és államközi versengés hagyományos tényezőivel szemben egyre inkább előtérbe kerülnek a gazdasági és egyéb jóléti szempontok." (Gilpin [2004], 350.) A neofunkcionalizmus a hazai érdekcsoportok szerepére összpontosít, amelyek felismerik, hogy az integráció saját gazdasági önérdekeik megvalósítását szolgálja. Ez az alapja a neofunkcionalizmus legnagyobb hatású és egyben legvitatottabb tételének, a tovagyűrűző hatásnak „spillover effect”, amely az integrációnak a már említett önérdekek mentén megvalósuló átterjedését jelenti új területekre, s ezáltal az integráció hajtóerejeként funkcionál. A neofunkcionalizmus hangsúlyozza a külső biztonságot, a nemzeti politikai elitek szerepét, a globális szemlélettel ellentétben pedig a regionalizmust, amely révén a regionalizmus első elméletének tekinthető. (Palánkai [2004], 52.) Míg mind a föderalizmus, mind a funkcionalizmus a nemzetállam meghaladására tett kísérletet, más elméletek, köztük a tranzakcionalizmus (az integráció kommunikációs, vagy pluralista megközelítése), a nemzetállami rendszer stabilizálását tűzték ki célul. A Karl Deutsch által fémjelzett tranzakcionalista felfogás szerint az integráció széles értelemben biztonsági közösség. A kooperáció, a kapcsolatok, a kommunikáció (az interakciók) intenzitása az integráció építésének mozgatórugója, amely erősíti a résztvevők közti bizalmat és fordítva: a bizalom növekedése növeli az interakciók számát. A hatvanas-hetvenes évektől újabb iskolák kísérelték meg az integrációs folyamat megragadását. A nemzetközi politikaelmélet markáns irányzata a neoliberális institucionalizmus, amelynek alapelvei a demokratikus béke koncepciója, a szabadkereskedelem és a jólét összefüggésének, valamint a nemzetközi intézmények szerepének hangsúlyozása. A háborúellenesség megjelenik a demokratikus béke koncepciójában, amely közvetlenül a kanti filozófiában gyökerezik és a kilencvenes évek nemzetközi politikai gondolkodását alapvetően meghatározta. Lényege, hogy a demokratikus berendezkedésű államok jellemzően egymással nem háborúznak, vitás ügyeiket nemzetközi intézmények kereteiben, vitarendezési mechanizmusokon keresztül oldják meg. Így az államok minél szélesebb körű demokratizálása csak növeli a nemzetközi rendszer stabilitását és csökkenti a háború kockázatát. (Jobbágy [2004]) Az interdependencia-elméletet is megfogalmazó neoliberális iskola eszmekörébe tartozik a neoinstitucionista iskola, amelynek legfőbb teoretikusa Robert Keohane. Ő az integrációs intézmények szerepét hangsúlyozza a piaci és társadalmi működési zavarok kiküszöbölésében. A nemzetközi intézmények csökkentik a tranzakciós költségeket és alkalmasak a piaci kudarcok kivédésére, az államokat együttműködésre ösztönözve pedig segítik a kollektív cselekvés közben felmerült problémák áthidalását. (Gilpin [2004], 351.) Intézmények alatt a neoliberális elmélet nem csupán a nemzetközi szervezeteket, de a nemzetközi együttműködés szabályait meghatározó megállapodásokat, informális és formális szabályokat is érti. Ez utóbbi gondolatkör kifejtésére a rezsimelméletek vállalkoztak. Az európai integráció megvalósulási folyamatát végigkísérte a föderalizmus és a kormányköziség (intergovernmentalizmus) követőinek párharca, vitája. Mint ismeretes, a közösség történetében – De Gaulle üres szék politikájával első ízben – s ezt követően több alkalommal is veszített lendületéből az integráció fejlődése: mindez a kormányköziség 38 3

térnyerését eredményezte. A maastrichti szerződés végül kompromisszumos megoldást, szupranacionális első pillért (belső piacot), de a bel- és igazságügyi, valamint kül- és biztonságpolitikai együttműködés kormányközi rendjét alakította ki. (Bóka [2006], 28-35.) A kormányköziség elméleti alapja a nemzetközi politikaelmélet realista iskolája, mely szerint a nemzetközi viszonyok főszereplői az önérdek-követő, versengő államok. Általában az úgynevezett biliárdgolyó-hasonlattal szokták illusztrálni ezt az elméletet, melynek lényege, hogy az államok önállóan szerepelnek és ütköznek, ha érdekeik úgy kívánják. A nemzetközi politika célja az állam hatalmának megtartása, melynek során egyik állam nyeresége azonos a másik állam veszteségével, vagyis úgynevezett zéróösszegű játék. (Arató, 8.) Tekintettel arra, hogy az integráció uralkodó irányzata a liberalizmus volt, és az azt szolgáló intézményépítést is ennek rendelték alá, az integrációs folyamatok leírását a liberális intergovernmentalizmus elmélete ötvözi. (Palánkai [2004], 45.) Mint Gilpin rámutat, a neofunkcionalizmus óta a gazdasági és politikai integráció elméletének legmarkánsabb politikai megközelítését az intergovernmentalizmusban találjuk, amely a neofunkcionalizmusból, a neoinstitucionalizmusból és a politikai integrációk korábbi hasonló elméleteiből eredeztethető. A liberális intergovernmentalizmus legátfogóbb elemzése Andrew Moravcsik 1998-as The Choice for Europe című munkájában található, amelyben a nemzetgazdaságok közötti mélyülő interdepenciák kezelését vizsgálja a nemzetállam szintjén. Rámutat a magánszféra gazdasági érdekei és az európai integráció közötti szoros összefüggésre és hangsúlyozza a nemzetközi intézmények szerepét a nemzetközi interdependenciák megoldásában. A nemzeti kormányok központi szerepére, a köztük lévő alkuhelyzetekre is súlyt helyez, a politikai motivációk fontosságát ugyanakkor – sajátos módon – másodrendűnek ítéli az integráció folyamatában. (Gilpin [2000], 352-353.) Az európai integrációt kétszintű játéktérként fogja fel, amely kompromisszumra törekszik a nemzeti preferenciák alakításának liberális elmélete és az államok közti stratégiai alkufolyamatok eredményei között. (Rosamond [2000], 136.) Mindez a tagállami és az uniós szintet is felértékeli. A kormányköziség a többszintű kormányzás (multi level governance) elméletében került továbbgondolásra, Lindberg és Scheingold munkássága nyomán. A többszintű kormányzás új struktúraként fogható fel, amelyben a szuverenitás alkotmányos alapjai változatlanok maradnak, de a kormányköziséghez képest megjelennek a helyi és szubregionális érdekek és szereplők, s az EU egyre inkább önálló politikai egységgé (polity) fejlődik. Az így létrejövő komplex struktúrákat egyesek a posztszuverén, illetve a posztmodern jelzővel illetik, míg Headley Bull új-középkori struktúráról beszél, amelyet „az átfedő hatalmak és többirányú lojalitások rendszere” jellemez. (Palánkai [2004], 55.) A politikatudományi elméletek körében, de valójában szociológiai iskolaként megemlítendő a társadalmi konstruktivizmus, amely az integrációs folyamatot építkezésként fogja fel, ahol az intézkedések egymásra rakódásával új struktúrák és új identitások keletkeznek. A társadalmi struktúrák és szereplők kölcsönösen meghatározzák egymást, ez utóbbiak érdekei, preferenciái a társadalmi konstrukció által meghatározottak, folyamatos formálódásukban döntő szerepe van a diskurzusnak. (Palánkai [2004], 58-59) A társadalmi konstruktivista elmélet megfogalmazására Alexander Wendt Social Theory of International Relations című művében került sor. Az államok magatartását a nemzetközi rendszerben eszerint nem a haszonmaximalizálás, hanem a normáknak való megfelelés határozza meg, amelyek nemcsak szabályozzák az államok magatartását, hanem fontos szerepet játszanak identitásuk, érdekeik formálódásában. Az állam és a nemzetközi rendszer struktúrája között kölcsönös egymásra hatás érvényesül. A konstruktivista megközelítés az európai integrációt a második világháború utáni nemzetközi rendszer nagy, szociális konstrukciós folyamataként fogja fel, amely jogi- és normatérség kialakulását eredményezte. A nemzetközi politikaelmélet realista-neorealista gondolatköréből következően a realista 39 3

integrációelméleti megközelítések középpontjában a hatalom, a nemzeti érdek és a rivalizálás áll; a regionális integrációk eszerint a nemzeti célok, érdekek kiteljesítését szolgálják. Kiemelkedő szerepet játszanak az integrációs folyamatban azok a nagyhatalmak, amelyek – szintén nemzeti érdekeik mentén – hajlandóak az integrációs törekvéseket előmozdítani. Az integrációs törekvéseknek azonban számos körülmény gátat szab; gazdasági engedmények nyújtására jellemzően politikai szövetségesek számára kerül sor, és a nemzetbiztonsági érdekek általában felülírják a gazdasági előnyöket. A realista megközelítés képviselőjeként számon tartott Robert Gilpin szerint „a nemzeti történelmi fejlődés történelmi tapasztalatai azt mutatják, hogy a neofunkcionalista nézetek ellenére a gazdasági egységesülés inkább követi, mint megelőzi a politikai integrációt”. Az állam szerepét tekintve vitatkozik azzal a nézettel, hogy a gazdasági regionalizmus az államközpontú rendszertől való eltávolodást eredményezi. „A regionalizmus a nemzeti érdekek és célok kiterjesztésének eszközeként, és nem az államközpontú rendszer alternatívájaként fogható fel.” Ugyanakkor rámutat, hogy – különösen a kilencvenes évektől – a gazdasági nagyhatalmak nemzeti stratégiájának fontos elemévé vált a gazdasági regionalizmus, mint a „kompetitív és fenyegető globalizációs jelenségek” ellensúlyozásának eszköze, amely egyúttal az együttműködés révén gazdasági és politikai erejük növelését eredményezi. (Gilpin [2004], 353-385.) Gazdasági integrációelméletek Noha a politikatudomány integrációs elméleteinek többsége is reflektál a gazdaság folyamataira – néhányuk, mint pl. a neofunkcionalizmus, Moravcsik liberális kormányköziség teóriája, vagy akár a realista megközelítés alapvetően gazdaságcentrikus –, létrejöttek kifejezetten gazdaságelméleti integrációs irányzatok is a klasszikus közgazdaságtan talaján. Figyelemreméltó Gilpin utalása Machlup 1976-os kutatására, melynek eredménye szerint a közgazdászok csak a második világháború végétől, lényegében az európai integrációs folyamat kezdetétől vizsgálják érdemben az integráció jelenségét. Ugyanakkor tény, hogy a két világháború közötti liberális teoretikusok (Röpke, Haberler, Alfred Weber) – az első világháború előtti erősen integrált világgazdaság sajátosságaiból kiindulva – már foglalkoztak az integráció kérdésével: a regionális integrációt (a vámuniót) a világgazdaság reintegrációjához vezető köztes megoldásnak tekintették. A nemzetközi gazdasági integráció elméleti alapjainak kidolgozása a klasszikus közgazdaságtanig nyúlik vissza (munkamegosztás-elméletek; abszolút és komparatív előnyök tana), az alkalmazott módszertani eszközök pedig a neoklasszikus és jóléti nemzetközi gazdaságtan nemzetközi munkamegosztásra, kereskedelemre vonatkozó elméleteiből eredeztethetőek. A marxi elmélet szerint például a technológiai fejlődés és a nemzetközi verseny arra ösztönzi az európai tőkésosztályokat, hogy gazdasági tevékenységüket regionális szinten szervezzék meg, ami által növekedhet a tőke nemzetközi versenyképessége. Marx ugyanakkor nem foglalkozott a gazdasági integrációt motiváló egyéb (politikai, stratégiai) tényezőkkel. (Gilpin [2004], 344-345.) A gazdasági integrációelméletek csoportosításának alapvető és egyben legkézenfekvőbb ismérve az állam szerepének megítélése, a szabályozási feladatok meghatározásában fennálló különbözőségek. A gazdasági integrációelmélet meghatározó irányzatát a klasszikus közgazdasági iskolákon alapuló liberális, neoliberális irányzatok képviselik. Az integráció liberális felfogásának főbb mozzanatai Palánkai szerint: (1) Az integráció az áruk, szolgáltatások és a tényezők szabad és intenzív áramlásával (négy szabadság) valósul meg. (2) Az integrált terület olyan piacgazdasági struktúra, amely versenymechanizmusok alapján automatikusan alakul ki. (3) Az integráció az árak kiegyenlítődését eredményezi, makroszinten az általános gazdasági fejlettségi színvonalak közeledését vonja maga után. (4) Az áru és tényezőmozgások következményeként belső piac jellegű viszonyok jönnek létre. (5) A piaci integráció legfőbb előnye, hogy a hatékonyság és a jólét növelésével jár együtt. (6) A 40 4

liberálisok érdemben nem foglalkoznak az integráció belgazdasági struktúrákra gyakorolt hatásaival, leginkább a szabadkereskedelmi övezet, a vámunió, a közös piac és az egységes piac kereteire értelmezhetőek. (Palánkai [2004], 39-40.) Az 1950-es években jelentek meg az első vámunió-elméletek (közülük a legjelentősebb Jacob Vinerhez köthető), amelyek a már korábban is létezett77 vámuniók előnyeit-hátrányait kísérelték meg feltérképezni. Viner rámutatott a közös vámtarifák addig nem vizsgált kereskedelemteremtő és kereskedelemterelő hatásaira és vizsgálta a nem tag államok gazdaságára gyakorolt hatását is. A vámunió három ismérve Viner szerint: a tagországok teljesen kizárják a vámokat egymás között, a kívülről érkező importra egységes vámot intézményesítenek, a vámunió tagjai között pedig szerződésben rögzített formában szétosztják a bevételeket. Álláspontja szerint ugyanakkor a vámunió nem végcél, csupán lépés a szabadkereskedelem felé vezető úton. A vámuniók vizsgálatát Meade a későbbiekben kiterjesztette a termelési és fogyasztási hatások vizsgálatára. Rámutatott a kereskedelemteremtés révén kialakuló fogyasztói előnyökre és hátrányokra, amelyet az import növekedése (kereskedelembővülés), illetve ellentétesen, a jövedelmek csökkenése (kereskedelemszűkülés) folyamatával ír le. Viner „statikus”, a komparatív előnyök elméletén alapuló allokációs hatékonysági vizsgálatait később dinamizálták, amely az új integráció gazdaságtanában került megfogalmazásra. Az új irányzat, a hatékonyság növelésének forrását szélesebben közelítve meg, különös hangsúlyt adott a méretgazdaságossági előnyök, a versenyhatások, a termékdifferenciáció szerepének. (Palánkai [2004], 24-25.) A dinamizálást mindenekelőtt a partnerországokban a változatlan költségek feltételezésének feloldása tette lehetővé, hiszen a vámok leépítésével a korábbi, eltérő költségviszonyokon alapuló komparatív előnyök intenzív versenyviszonyok mellett eltűnhetnek, így hosszabb távú előnyöket már csak a dinamikus elmélet által feltételezett, már említett előnyök kiaknázása eredményezhet. A dinamikus elmélet megállapítása a vámunió külső kereskedelemteremtési hatása, amely a vámunió működéséből adódó kedvező jövedelmi hatások keresletfokozására, illetve ennek a vámunión kívüli országok irányában gyakorolt kedvező hatására utal. Gilpin ugyanakkor megjegyzi, hogy Viner álláspontja, mely szerint a gazdasági regionalizmus jólétre gyakorolt hatásai bizonytalan kimenetelűek, továbbra sem dőlt meg. (Gilpin [2004], 346.) A neoliberális irányzat globális szintű, nyílt integráció megteremtését szorgalmazza a nemzetközi áru és pénzáramlások révén. Ennek megfelelően a nemzetközi integráció feladata az országok közötti gazdasági csere szabadságának helyreállítása, a monopolista gyakorlatból és állami beavatkozásból eredő korlátozások megszüntetése. (Steiger [1993], 29.) A második világháborút követően, a világ hidegháborús kettéosztottságával a világgazdaság liberalizmus jegyében történő egyesítése irreálissá vált. Ugyanakkor, mint Steiger78 rámutat, a szabadkereskedelmi koncepció elégtelensége olyan nemzetgazdasági szintű probléma együttesekkel is összefüggött, mint a szociális, illetve strukturális problémák, amelyek kezelését a többlet visszaforgatására alkalmas redisztribúciós mechanizmusok híján nem lehet megoldani. Kiemelkedő fontosságú Béla Balassa 1961-es, az integrációk fejlődési fokozatait bemutató munkája (eredetileg az egységes piac kivételével) az alábbiak szerint: (1) A preferenciális övezeben az övezeten belüli országok különböző kedvezményeket (pl. alacsonyabb vámok, más kereskedelempolitikai kedvezmények) nyújtanak. (2) A szabadkereskedelmi övezeten belül nem alkalmaznak vámokat és mennyiségi korlátozásokat, harmadik államokkal szemben minden tagállam önálló kereskedelempolitikát folytat. (3) A vámunió harmadik országokkal szemben is közös kereskedelempolitikát alkalmaz, közös vámtarifarendszert működtet. (4) A 77

Az egyik legelső jelentős vámunióként megemlíthető az 1834-es német Zollverein, amelyet List is vizsgált. Lásd: Palánkai [2004], 24. 78 Steiger [1993], 48.

41 4

közös piac a termelési tényezők (tőke, munkaerő) szabad áramlását is lehetővé teszi. Az EK 1968. július 1-jétől vámunióként és közös piacként működött. (5) Az egységes piac keretében az előbbieken túlmenően sor kerül a technikai (pl. szabványok), a fizikai (pl. határellenőrzés) és a fiskális (eltérő adó-, támogatás- és árfolyampolitikából adódó) akadályok lebontására. Az EU-ban 1993-tól beszélhetünk egységes piacról. (6) A gazdasági és pénzügyi unió a közös gazdaság- és monetáris politikát célul tűző integrációs folyamat végállomása. Az integrált piacot a közös pénz bevezetése biztosítja, amely együtt jár az árfolyam- és kamatpolitika közösségi szintre kerülésével. (7) A politikai unió a nemzetállamok politikai egyesülése államszövetség, föderáció, vagy konföderáció formájában. Közösségi törvényhozás, kormányzás és bíráskodás jellemzi. Az európai integráció belátható időn belül nem jut el az integráció ezen, legmagasabb fokára. (Palánkai [2004] 36-37.) A gazdasági és pénzügyi unió, illetve a totális integráció már túlmutat a liberális gondolatkörön, hiszen megkerülhetetlenné teszi az államok és intézmények szerepvállalását. Balassától származik az integráció folyamatként és állapotként való meghatározása is; az előbbi a gazdasági egységek közötti diszkriminációt megszüntető intézkedés-sorozatot jelzi, míg az utóbbi a diszkrimináció különböző formáinak hiányára utal.79 A liberális elméletekkel szemben megfogalmazódó legmarkánsabb kritikai irányzatot a gazdasági regulációs, vagy dirigista elméletek fogják össze. "Ezek az integrációt a gazdaságpolitikák oldaláról közelítik, s figyelmük leginkább a gazdasági unióra, mint integrációs formára irányul.”(Palánkai [2004], 47.) A regulációs elméletek a piac és a liberalizálás elfogadása mellett az állam szabályozó, piacbefolyásoló hatásait hangsúlyozzák és a nemzeti gazdaságpolitikák koordinációját, nemzetközi intézmények, szabályozás kialakítását javasolják. Az elmélet kiemelkedő képviselője a Nobel-díjas holland közgazdász, Jan Tinbergen, aki az integrációt „optimális gazdasági szerkezet”-nek tekinti, amely elhárítja a piaci optimalizáció „mesterséges akadályait” és „optimális gazdaságpolitika” kialakítására alkalmas. Az integráció Balassa által leírt fejlődési fokozatait figyelembe véve, Jan Tinbergen munkája nyomán a szakirodalom megkülönböztet negatív, vagyis az államok közötti akadályok lebontására koncentráló, a közös piacig terjedő, valamint pozitív, vagyis közös, új szabályok kialakítása mentén fejlődő integrációt. (Kengyel-Palánkai [2004], 143-145.) Kitamura szerint pedig a gazdasági integráció problémája része az optimális gazdaságpolitika problémakörének. Az integrációs folyamat háromfokozatú: a teljes integrációhoz az együttműködésen, majd kooperáción keresztül, a szuverenitás fokozatos csökkenésével vezet az út. Míg Balassa a gazdaságpolitikai koordinációt a kereskedelmi forgalom zavartalanná tétele érdekében szorgalmazza, Tinbergen és Kitamura a teljes nemzetközi gazdaságpolitikai koordináció intézményi hátterének kialakítása mellett érvel, amely a keynesiánus gazdaságpolitika nemzetközi kiterjesztéseként is felfogható. (Steiger [1993], 52-54.) Noha a neoliberális elméletek újabb reneszánsza következett be a kilencvenes években, amely az európai integráció folyamatának is jelentős hajtóerőt biztosított a nyereségek, az unió nagysága és a vámok szintje szoros összefüggése révén, a fejlődés folyamata azt is nyilvánvalóvá tette, hogy az elérhető nagyobb gazdasági előnyök feltételezik a tagállamok fejlettségének közeledését, kompetitív és nem monopolizált gazdasági szerkezet működését, amely feltételez egyfajta központi regulációt; gazdaságpolitikai harmonizációt és hatékony intézményrendszer kiépítését. Az Európai Unió kialakulása és fejlődése kétségtelenül ezt a filozófiát tükrözi. „A gazdaságpolitikák nemzetközi összehangolása, a nemzeti és nemzetközi színtéren jelentkező csoportérdekek harmonizálása szupranacionális szervezetek által, globális funkciók regionális működtetése, mind olyan feladat, amelynek elméleti konjunktúrája nem múlik el a fejlett országokban. Ugyanakkor mindezen harmonizáció alapja a jól működő piacgazdaság, melyet ugyan a dirigizmus hívei nem vizsgálnak, de természetesnek tartanak.” (Steiger [1993], 26-27.) 79

Balassa [1961], 1., idézi Steiger [1993], 42.

42 4

A közgazdasági elméletek sorában megemlítendő az optimális valutaövezet elmélet, amely egy régió közös valutájának megteremtéséhez szükséges feltételeket vizsgálja, s különösen nagy szerepe volt a Gazdasági és Monetáris Unió megvalósításában. Az elmélet a hatvanas évek szilárd, vagy rugalmas árfolyamok alkalmazása körüli vitáiból keletkezett. Feltételei a rugalmas és jól funkcionáló tényezőpiacok, a régió olyan szintű belső homogenitása, melyet már nem fenyegetnek érdemben külső aszimmetrikus sokkok, valamint a lehetőség megfelelő költségvetési transzferek alkalmazására a gazdasági zavarok elhárítása érdekében. Mundell, az elmélet megalkotója szerint az optimális valutaövezet legfontosabb feltétele a tényezők korlátlansága és mozgásszabadsága, amely biztosítja a résztvevők súlyosabb jövedelemveszteségek nélküli, zökkenőmentes alkalmazkodását. Az elmélet vizsgálja a gazdasági nyitottság és az árfolyampolitika kapcsolatát, a strukturális különbségek szerepét az aszimmetrikus sokkokban, ezzel összefüggésben a diverzifikációban rejlő lehetőségeket, valamint a tőkepiaci mechanizmusok szerepét. (Blahó-Palánkai-Kengyel [2004], 364.) Tekintettel arra, hogy sem a politika-, sem pedig a gazdaságelméleti megközelítések nem képesek teljes körűen leírni a regionális gazdasági integrációkat, Gilpin kísérletet tett az integrációk eklektikus szemléletű elemzésére. (Gilpin [2004], 357-358.) Szerinte a regionalizációs törekvésekben politikai motivációk is tetten érhetők: az integrációs folyamatok akkor haladnak nagyobb ütemben, amikor nincsen erős nemzetközi vezető szerepet játszó hatalom (értsd: világméretű hegemónia), a nemzetközi tárgyalások résztvevőinek növekvő száma és a problémák komplexitása ugyancsak a regionális szerveződések irányába hat (pl. WTO kereskedelmi tárgyalások). A regionalizációt ösztönözheti új gazdasági nagyhatalmak megjelenése, a verseny éleződése, amely először a protekcionizmus felé terelte az államokat, majd később regionális tömörüléseket hoztak létre, valamint a gazdasági biztonsági dilemma. Eszerint a regionális integrációk szorgalmazása egy-egy korábbi integrációra adott válaszlépésként is felfogható (az USA-t az EU, Japánt pedig a NAFTA ösztönözte), amelyben fontos szerepet játszott a kölcsönös bizalmatlanság.80 A nemzetközi kereskedelemben erősödő oligopol verseny, a stratégiai kereskedelem és a méretgazdaságosság, amelyekhez a vállalatok regionális keretekben könnyebben alkalmazkodnak, ugyancsak segítheti a folyamatot. Néhány további, gazdasági összefüggésekkel rendelkező integrációelmélet fő megállapításainak felvillantásával érzékelhető a téma komplexitása. A munkamegosztáselméletek (Hartog, Kozma, Kamecki) közös jellemzője az egyszerű áramlások, vagy a kooperáció szembeállítása az integrációval; az integrációt a teljes újratermelési folyamatra és a nemzetközi kapcsolatrendszerre kiterjedő együttműködésként határozzák meg. A távolságelméletek (Sullivan) szerint a konfliktusok a gazdasági-kulturális különbségekre, a hasonlóság hiányára vezethetők vissza; a fejlettségi színvonal közelítése és a tranzakciók szintje az integráció fontos tényezője. A kölcsönös függés az integráció legfontosabb tartalmi vonatkozása, a globális és regionális integráció mutatója. A komplex interdependencia (Simai) nemcsak gazdasági, hanem politikai kategória is. Az integrált rendszer olyan mértékig kohéziós, amennyire fenntartja saját egyensúlyát és ellenáll a felbomlásnak (Deutsch). A nyitottság a határon kívüli gazdasági szereplők akcióinak való kitettséget jelzi, amely összefügg a kölcsönös függéssel, amelyet az integráció hoz létre (Hirst és Thomson). „A kölcsönös függés azonban nem mindig vezet integrációra” (Deutsch).81 A gazdasági integrációs elméletek közös sajátossága, hogy nem vizsgálják részletesen az 80

Kozma szerint az európai integráció kialakulásában „az alapvető mozgatórugó nem valamiféle „belső értékrend” vagy „szolidaritás”, hanem nagyon is tárgyszerűen kézzel fogható gazdasági érdek. […] Ez a gazdasági motívum Európában a régió világgazdasági centrumszerepének megvédése Észak-Amerika globális hegemóniatörekvéseivel szemben, világpiaci pozícióinak megtartása – és mindezekhez a kedvező feltételek megteremtése –, fenntartása a gazdasági fejlődés számára.” Kozma [2004], 267. 81 Lásd Palánkai [2004], 35.

43 4

integrációk politikai, társadalmi összefüggéseit. Az állam szerepe, a nemzetállam eszméje vonatkozásában is elsősorban a közgazdaságtani iskolák állam szerepéről vallott vitái köszönnek vissza. Fontos vonása a gazdasági integrációs elméleteknek, hogy mások a törvényszerűségei az integrációnak külső és belső oldalának. Amíg az integráció belső oldala a gazdasági folyamatok liberalizálását, koordinálását, harmonizálását igyekszik – az integráció szintjétől függően – megvalósítani a gazdaság egyes ágazataiban, addig az integráció külső oldala – mint az EU esetében már utaltunk rá – az integrált közösség külvilághoz való viszonyát jelenti, és gyakran mutat protekcionista vonásokat. Mindez elvezet az integrált világgazdaság és a globális kormányzás kérdéseihez és ahhoz, hogy hol van az egyes regionális integrációk helye a világgazdaságban.

Reálintegráció – az európai modell a világgazdaságban A nemzetközi kapcsolatok alakulását és a világgazdaság fejlődését két markáns folyamat, a globalizáció és az integráció határozza meg.82 A globalizáció a nemzetközi kapcsolatok sűrűsödésén, a szereplők közötti interdependens kapcsolatok hálózatának kialakulásán keresztül formálta rendszerré a nemzetközi kapcsolatok világát és a világgazdaságot. Mindez új intézmények megjelenésével járt együtt; a globalizációt leképező és megtestesítő transznacionális vállalatok, a határokon átnyúló szabályozás igényét megtestesítő megállapodások és nemzetközi gazdasági szervezetek (GATT, WTO, Világbank, IMF), valamint a nem-kormányzati szervezetek a nemzetközi rendszer sarokköveivé váltak. A globalizáció, mint a nemzetköziesedés magasabb fokozata hajtóerőiként számos folyamat kiemelhető, így az 1960-as évektől kibontakozó új tudományos, technikai átalakulás, a hidegháborús viszonyok által is ösztönzött politikai érdek egy globális biztonsági rendszer megteremtésére, a nemzetközi társaságok első világháború után megrekedt bővülésének beindulása, amely a termelés, a fogyasztás, az erőforrás-felhasználás transznacionalizálódását, az új technológiák nemzetközi terjedését, a verseny globalizálódását eredményezte. Ugyancsak jelentős hajtóerőt jelentett a tömegkommunikáció fejlődése, amely a fogyasztási szokások globalizálódásának felgyorsulásával járt, valamint a globalizáció reálfolyamatait messze megelőző, a világ jövőjével és az optimális világrend kialakításával foglalkozó „világmegváltó eszmék” térnyerése. Ez utóbbiak közül három irányzat emelhető ki; egyrészt „a globalizmus kollektív, közösségi eszméken alapuló, lényegében humanista felfogása, amelynek középpontjában az egyenlőségre, az emberi jogokra, a háború és erőszak nélküli fejlődésre épülő ún. pluralista és szociális világ koncepciója áll” (pl. Római Klub); másrészt a neoliberális eszmekörbe tartozó, „a piacgazdaságra épülő univerzalizáló, technokrata globalizáció eszmerendszere”; harmadsorban pedig a globalizációval részben, vagy teljes egészében szembehelyezkedő, nemzetközpontú megközelítések (kooperatív unilateralizmus, neonacionalizmus, nemzeti populizmus). (Simai [2004], 36)

Az integrációs, a világgazdaság folyamatait tekintve jellemzően regionális integrációs folyamatok képezik a világgazdaság fejlődésének másik fontos tendenciáját. „A regionális integráció nem mond ellent a globalizációs tendenciának, azzal összefüggésben és kölcsönhatásban fejlődik”. Az integráció minőségi fordulatot jelent a nemzetközi munkamegosztás jellegében, intenzitásában és szerkezetében (reálintegráció). Ebben a megközelítésben integrációnak tekinthető mikroszinten a vállalati struktúrák transznacionalizálódása is, amely makroszinten a regionális és globális integrációs folyamatokhoz kapcsolódik. (Palánkai [2004], 14.) Egyes nézetek szerint a regionális együttműködés lehet a globalizálódás lépcsőfoka, de jelenthet azzal ellentétes tendenciát is 82

„A világrend komplex szerkezetében” a két említett folyamat mellett egy további tendencia, a dezintegrálódás, vagyis nagyobb politikai-szervezeti egységek szétesése is jelen van ( Simai [2004], 41.), amely utóbbi kérdéskört ehelyütt nem vizsgáljuk.

44 4

(Simai [2004], 41.), míg Palánkai szerint az integráció a globalizáció strukturális sajátossága. „A globalizáció a nemzetközi munkamegosztás új rendszere; a kooperációnak speciális formája és szintje, új minőség. Az integráció az általánosan vett kooperáció intenzív, komplex és intézményesített formája. (…) A globalizáció nem más, mint globális integráció.” (Palánkai [2007] 204.)

Mint Szentes rámutat, a regionalizálódás a múltban egyrészről katonai, politikai, vallási, másrészről kereskedelmi érdekek mentén zajlott, majd a második világháborút követően új hajtóerők jelentek meg. A technológiai forradalom és a transznacionális társaságok megjelenése, az államközi katonai és gazdasági együttműködések növekvő összekapcsolódása, a szociális piacgazdaságok megjelenése, a mesterséges nemzetállamok etnikai és egyéb kisebbségi problémái, a globalizációs kihívások, valamint a világgazdasági versenyben való helytállás igénye mind-mind a regionalizálódást ösztönző jelenségek. A regionalizálódás ugyanakkor a gazdasági folyamatok dimenzionális növekedését, térbeli terjedését is tükrözi, és a globalizáció termékeként kialakult koncentrált gazdasági erőkkel szembeni védekezés új kereteként is funkcionálhat. (Szentes [2008], 240-245.) A földrajzi-kulturális közelségből adódó gazdasági előnyök kiaknázására az elmúlt évtizedekben egyre-másra jöttek létre regionális gazdasági szervezetek, amelyek az integráció különböző szintjeit megvalósítva, eltérő sikerrel működnek. A regionális nemzetközi gazdasági szervezetek alanyai sok esetben egyben a WTO tagjai is, így az új tagok által új integrációk létrehozásának feltételeit és a regionális integrációkkal való együttműködés feltételrendszerét a WTO szabályozza. Mindemellett kialakult egy kapcsolati háló a különböző integrációs blokkok között is, számos együttműködés, illetve annak kialakítására irányuló tárgyalás figyelhető meg az integrációs szerveződések között. A WTO által megtestesített liberalizációs törekvések sikeressége és a regionalizációs tendenciák esetenként ellentétes irányú kapcsolatot mutatnak. A nemzetközi kereskedelem globális és regionális intézmény- és szabályrendszerének együttes léte a világgazdaság szerves fejlődésének eredménye; azok egymással szoros kölcsönhatásban fejlődnek tovább; egymás melletti működésük szükségszerű feltétele a világkereskedelem sikeres működésének, biztosítva a rendszer kellő rugalmasságát. Integrációk a világgazdaságban A modern értelemben vett integrációk, praktikusan a gazdasági integrációk a balassai integrációs fokozatokhoz képest értelmezhetők, bár mint Simai rámutat, a gyakorlatban sok átmeneti, kevert formáció jött létre, beleértve az Európai Uniót is. (Simai [2004], 48.) Fontos elöljáróban kitérni a világgazdaság három makrorégiójára, amelyek a fejlődés új, versenyző és kooperáló erőközpontjaiként meghatározzák az előttünk álló időszak gazdasági fejlődését. Az EU létrehozásának egyik motívuma az Egyesült Államokkal és Japánnal versenyképes európai gazdasági (és politikai) tömörülés létrehozása volt. A nyugati féltekén Észak-Amerikában az USA, Kanada és Mexikó szabadkereskedelmi tömörülése, a NAFTA képezi a fejlődés centrumát. Ázsia Csendes-óceáni partvidékén alakult ki a harmadik blokk, a saját regionális és globális pozícióit erősítő Japán vezetésével. „Bár az ázsiai-csendes-óceáni erőfeszítések elsődlegesen Japán és a térség országai közötti kétoldalú kereskedelmi és beruházási kapcsolatokra épültek, az APEC megalakítása már a régió politikai integrálódása felé mutat” (Gilpin [2004], 356.) A képet azonban lassan átrajzolják a felemelkedő gazdasági hatalmak, elsősorban a BRIC országok (Brazília, Oroszország, India és Kína). A Nemzetközi Valutaalap 2007-es, vásásárlóerő-paritáson mért GDP adatait vizsgálva az Egyesült Államok után közvetlenül Kína, Japán és India következik a rangsorban. Az uniós tagállamokat külön is tartalmazó összesítésben Oroszország a hetedik, Brazília a kilencedik helyet foglalja el. Az

45 4

Európai Unió teljesítménye összességében meghaladja az Egyesült Államokét.83 A modern értelemben vett regionális integrációk közül a legkorábbi, s egyben az integrációs fejlődés során legtovább jutott tömörülés az európai integráció, amely egyedüliként jutott el a gazdasági unió szintjére. Az EU az egyetlen integráció, amely „a föderatív aspirációjú politikai egyesülést is célul tűzi”. (Palánkai [2005], 1.) Mint ismeretes, az európai gazdasági integráció szervezeti értelemben nem korlátozódik az Európai Unióra. Az Európai Gazdasági Közösség sikerein felbuzdulva, illetve arra válaszul a kívül maradó államok 1960-ban létrehozták az Európai Szabadkereskedelmi Társulást (EFTA). A hetvenes-nyolcvanas években az EFTA számos tagja az EK tagja lett, a többi állam – részben a vasfüggöny fennállásáig kialakított status quo okán, részben pedig gazdaságuk strukturális jellemzői miatt – továbbra is kimaradt az EK-ból. A két szervezet államai – Svájc kivételével - 1992-ben hozták létre az egységes európai piacot kiterjesztő Európai Gazdasági Térséget. Azzal, hogy az EU 1995-ös bővülésével az EFTA háromtagúra szűkült, az EGT jelentősége marginalizálódott.84 Hasonló a helyzet a szintén 1992-ben létrehozott CEFTA-val, amely a közép-európai államok gazdasági együttműködését, a kereskedelem liberalizálását volt hivatva előmozdítani. A tagok meghatározó részének EU-taggá válásával a szervezet elveszítette jelentőségét. A Világkereskedelmi Szervezet nyilvántartása szerint a 200-at is eléri a regisztrált, működő regionális gazdasági tömörülések száma, amelyből sok esetben a – döntően, mintegy 90 százalékban szabadkereskedelmi – megállapodások végrehajtására külön szervezetet is létrehoztak.85 Emellett számos regionális politikai, biztonsági és egyéb nemzetközi szervezet jött létre világszerte. A legjelentősebbek ezek közül – a teljesség igénye nélkül – az EU, az amerikai kontinensen a NAFTA, a MERCOSUR, a SELA, a CARICOM, Ázsiában az ASEAN, az APEC, a SAARC, az ACC (Arab Cooperation Council), a CAEU (Council of Arab Economic Unity) és a GCC (Gulf Cooperative Council), Afrikában pedig az ECOWAS, a COMESA, az UDEAC, a CEEDAC és a SADC. Az integrációk méretét és mélységét tekintve jelentős eltérések tapasztalhatók. Az együttműködés zömmel fejlesztési, együttműködési célokat szolgál. Néhányuk tulajdonképpen preferenciális övezetnek, vagy szabadkereskedelmi térségnek tekinthető. (Simai [2004], 48-50.) A gazdasági integrációk létrejöttét tekintve két jelentősebb hullámról beszélhetünk. A fejlődő országok szerveződéseinek első szakaszában az importhelyettesítés és a nyereséges regionális specializáció megvalósításának elősegítése állt az intézkedések középpontjában. Ennek elérésére három irányzat alakult ki; egyrészt a klasszikus integrációs szerveződések, másrészt a komplementer megállapodások kötése (pl. a LAFTA államai között), harmadrészt pedig kormányközi megállapodások új ágazatok, termelési módok meghonosítására. E törekvések többsége (talán a Dél-Afrikai Vámunió, SACU) kivételével nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A kilencvenes évek elején ismét lendületet vettek a regionális kezdeményezések, amelyek már jellemzően olyan országokat integráltak, amelyek az importhelyettesítés helyett az exportra összpontosító, a külső kereskedelmi akadályok lebontásában is érdekelt gazdaságpolitikát követtek (MERCOSUR, ASEAN, NAFTA, stb.). (Blahó-Palánkai-Kengyel [2004], 372-373.) Egy, az Európai Központi Bank által 2004-ben végzett kutatás86, amely öt Európán kívüli régióban (Független Államok Szövetsége, Közel-Kelet, Afrika, Távol-Kelet, Latin-Amerika) vizsgálta a gazdasági integrációkat, arra a következtetésre jutott, hogy különböző térségekben a gazdasági integráció különböző intenzitással és eltérő keretek között fejlődött. Az integráció 83

Lásd: www.imf.org Lásd bővebben: Blahó-Palánkai-Kengyel [2004], 366-368. 85 Lásd: www.wto.org 86 Economic integration in selected regions outside the European Union, European Central Bank Monthly Bulletin, 2004 October, 68-84. 84

46 4

fokának mérésére gazdasági és intézményi kritériumokat használtak. A gazdasági mutatók közül a regionális kereskedelmi integráció, a gazdasági nyitottság, az egy főre eső nemzeti jövedelem, az üzleti ciklusok, a nominális kamatok és a régión belüli árfolyam volatilitás elemzésére került sor. Intézményi szinten a regionális és szubregionális megállapodásokat vizsgálták az EU-ban 1957 óta végbemenő integrációs folyamatot összehasonlítási alapul használva. Az elemzés végkövetkeztetése szerint az integrációs motívumok nem voltak egységesek, esetenként a gazdasági szükségszerűség, máskor a politikai indítékok domináltak, ugyanakkor hosszabb távon a két tényező bizonyos fokú kölcsönhatásával is lehet számolni. A regionális gazdasági integrációt nem lehet egységes elvek alapján magyarázni; az európai gazdasági integrációban a kezdetektől fogva jelentős szerepet játszott az intézményi faktor, a Távol-Keleten viszont a regionális termelésszervezés volt meghatározó. A vizsgálat szerint a régión belüli jövedelem különbségek valóban hatással vannak az integráció szerkezetére, intenzitására azonban nem feltétlenül. Az EU-ban például – különösen a 2004-es bővítés előtt – viszonylag alacsonyak voltak az egy főre eső jövedelem különbségek, amely inkább a végtermék kereskedelmet ösztönözte. A Távol-Keleten az egy főre jutó jövedelmekben meglévő jelentős különbségek a régión kívüli exportra kerülő résztermékek iparágon belüli regionális kereskedelmét mozdította elő inkább. A strukturális tényezők szintén jelentős mértékben befolyásolhatják az integrációs folyamatot. A kutatás szerint az integráció sikere nagyban múlik azon, hogy az integrációs célok a helyi gazdasági és politikai feltételekkel összhangban, reálisan kerülnek-e meghatározásra. A regionális integráció fejlesztése melletti tartós politikai elkötelezettség a siker egyik fontos előfeltétele. Önmagában a közös intézmények létrehozása nem elegendő az integráció sikeres fejlődéséhez.87 Magasabb fokú integráció elérésének azonban komoly gátja lehet a megfelelő intézményi háttér hiánya. A Távol-Kelet példája azt igazolja, hogy a globalizáció és a regionális integráció egymással harmóniában is fejlődhetnek, itt a regionális integráció szinte a globalizáció „melléktermékének” is tekinthető. Ez az úgynevezett nyitott regionalizmus tulajdonképpen erősíti a globalizációt, az olyan regionális integráció azonban, amely ellentétes a WTO elveivel, kockázati tényezővé válhat. Hol tart az európai gazdasági integráció? Az EU gazdasága jelentős változásokon ment keresztül az integrációs folyamat során. A tagállamok gazdasága – részben az integrációs munkamegosztásnak köszönhetően – erőteljesen nemzetköziesedett, a tagállamok közötti interdependencia erőssé vált. (A belső kereskedelem össz-kereskedelmen belüli aránya az 1958-as 30%-os szintről 2004-re 64-67% körüli szintre emelkedett). A közös piac kialakításával szabaddá váltak a közösségen belüli tényezőáramlások. Míg a hetvenes évekig az EK jellemzően (amerikai) tőkeimportőr volt, a nyolcvanas évektől a folyamat kétirányúvá vált, az ezredfordulóra pedig az EU nettó tőkeexportőri pozíciója megszilárdult. A kétezres évek elejére az EU országainak gazdasága erőteljesen transznacionalizálódott, amelyet az egységes piac, az euró bevezetése és a transzeurópai hálózatok közös kiépítése is elősegített. A kelet-európai tagjelöltek gazdasága sikeresen integrálódott az EU gazdaságába. Ezzel együtt komoly versenyképességi problémákkal szembesül az Európai Unió. A hetvenes évek óta nem sikerült a korábbi magas növekedési ütemet produkálni; az európai gazdaság az elmúlt két-két és fél évtizedet tekintve évente átlagosan mintegy 2-2,5 %-os gazdasági növekedést produkált, míg az Egyesült Államok hosszabb távon évi 3,5% körüli növekedésre képes. Különösen a vezető nagyhatalmak gazdasága lassult le, míg a kohéziós országok sikerrel hozták be lemaradásukat. Mindez strukturális okokkal magyarázható; az új technikai forradalom által 87

Az Európai Unión kívül csak három latin amerikai megállapodás: a CAN (az Andesi Közösség), a CACM (a Közép Amerikai Közös Piac) és a CARICOM (Karibi Közösség és Közös Piac) eredményezett nemzetek feletti szervezeteket és jogszabályokat.

47 4

okozott változásoknak nemcsak a termelésben, de az oktatásban, a szakképzésben, a foglalkoztatottságban is változásokat kell indukálnia. Ma az EU gazdaságait viszonylag magas strukturális munkanélküliség, de kedvező inflációs helyzet jellemzi. A gazdasági integráció fejlődése során a pozitív integrációs hatások mindvégig túlsúlyban voltak. (Palánkai [2007], 144-162.) A gazdasági integráció jellegzetességei az alábbiakban ragadhatók meg:88 (1) A Gazdasági és Monetáris Unió (GMU) a nem föderatív alapon létrehozható gazdasági integráció szinte legmagasabb szintjét képviseli. Az egységes belső piac fő hiányosságaiként a szolgáltatási piac tökéletlenségeit, a tényezőpiacok tekintetében pedig a munkaerő szabad áramlásának mesterséges akadályozását tekinthetjük. (2) A gazdasági unió erőteljesen központosított, a nemzeti kompetenciákat a helyi érdekű gazdasági ügyekre korlátozza. Kivételt jelent a közvetlen adók kivetése, valamint a foglalkoztatáspolitika és a szociálpolitika, amelyek a koordináció erősödése ellenére akadályozzák az egységes európai gazdaságpolitika érvényesülését.89 (3) A politikai egységesülés zökkenői kétségkívül akadályozzák a gazdasági unió kiteljesedését. A dezintegrációs hangok felerősödése az árupiac egységét ugyan nem veszélyeztetheti, de a szolgáltatási és munkaerőpiac integrációját visszavetheti. (4) Fontos sajátossága az európai integrációnak, hogy az egységes gazdasági tér révén az egységes belső piac lényegesen túlterjed az Unió határain. (5) Mindezek alapján a gazdasági integráltság tekintetében az alábbi csoportok azonosíthatóak: a) Az alapító országok, Ausztria, Finnország, Írország, Spanyolország és Portugália, valamint Görögország teljes értékű résztvevői a belső piacnak és az eurózónának egyaránt, az új tagállamokhoz fűződő kapcsolataiban azonban munkaerő- és tőkemozgási korlátozásokat érvényesítenek. (b) Nagy-Britannia, Svédország és Dánia nem vezették be az eurót, az új tagállamokkal szemben korlátozásokat vezettek be. (c) Az újonnan csatlakozott államok vonatkozásában a már említett korlátozások vannak érvényben, míg ők meghatározott ideig a mezőgazdasági ingatlanforgalomban alkalmazhatnak megkötéseket a többi tag vonatkozásában. Szlovénia, Málta és Ciprus már az eurózóna része, Szlovákia rövidesen azzá válik, míg a többi csatlakozott kívül rekedt a GMUn. (d) Az egységes gazdasági térséghez tartozó EU-n kívüli államok integráltsági foka a legalacsonyabb, de kétségkívül az európai gazdasági integráció szerves részét képezik. Az európai modell Az európai integrációs jelenség megértése, főbb jellegzetességeinek feltárása érdekében áttekintettük a jelentősebb integrációelméleti irányzatokat. Arra azonban, hogy mit is tekinthetünk valójában „európai modellnek”, - noha az elméletek kavalkádja segíti az integrációs jelenség egy-egy aspektusának jobb megértését - teljes értékű választ ezek az elméletek sem adnak. Mint Palánkai rámutat, az integációelméleti iskolák ugyan külön-külön az integráció egy-egy mozzanatára összpontosítanak, de együttesen átfogó képet adnak a jelenségről. (Palánkai [2004], 27.) Taylor hívja fel a figyelmet az általa „multi-theorising”-nak (elméletdömpingnek) nevezett jelenségre, amely a kilencvenes évek elejétől jellemzi az integrációelméletet. Lényegében az integráció nagy kérdéseitől való eltávolodás, a részterületek megértésének előtérbe kerülése és új tudományterületek beemelése jellemzi a folyamatot, amely az Európa-tanulmányok közkeletűvé válásával, sui generis jellegének háttérbe szorulásával járt együtt. (Taylor [2008], 90.) Az európai modell kifejezés, amely gyakran tartalmazza a gazdasági és szociális jelzőt is, ismétlődő szereplője az uniós munkaanyagoknak, a gazdasági és politikai diskurzusnak, 88 89

Dienes-Oehm [2006] 104-114. Megjegyezzük, hogy számos más terület, így a befektetés-ösztönzés, vagy az energiapolitika ugyancsak lényegében nemzeti szintű irányítása ugyancsak jelentősen csorbítja a közös gazdaságpolitikai koordináció mozgásterét.

48 4

definiálására azonban a közösség részéről sem került sor. Az Alkotmány tervezete az európai szociális modell eszméjét úgy írja körül, hogy az egyenlőség a szabadsággal, demokráciával, jogállamisággal együtt kerül említésre. Részét képezi a teljes foglalkoztatottság igénye, a szociális partnerek uniós szintű szerepének elismerése, a munka világához kapcsolódó új jogok bevezetése, a szegénység felszámolása, a nők és férfiak egyenlősége, a gyermekek jogainak biztosítása, a nemzedékek közötti szolidaritás, a fenntartható fejlődés, a szociális piacgazdaság és tisztességes verseny, a tagállamok közötti szolidaritás. Az európai szociális modell jövőjével, fenntarthatóságával foglalkozott az állam- és kormányfők informális találkozója Hampton Court-ban, illetve ennek folyományaként 2006. márciusában a brüsszeli Tanács-ülés is. Az európai gazdasági és szociális modell meghatározására három megközelítés kínálkozik. Először: az európai államok gazdasági berendezkedése - beleértve az állami újraelosztás mértékét, elveit, forrásait, a szociális gondoskodás intézményrendszerét - jelentős eltéréseket mutat. Európai modellnek eszerint azt a közös nevezőt tekinthetjük, amely a tagállamok gazdasági-társadalmi berendezkedésében fellelhető, amely jelenti egyrészről az EU által megtestesített közös normarendszert, másrészről a közös hagyományokban gyökerező gazdaság- és társadalomfilozófia érvényesülését. „A skandináv modellt a széleskörűen értelmezett szociális jogok biztosítása és magas újraelosztási arányok jellemzik, miközben a rendszer anyagi fedezetét az általános adózás teremti meg. Az angolszász modell szelektíven gondoskodik az állampolgárairól, alacsony az újraelosztás szintje és a fedezetet itt is az általános adózás bevételei adják. A kontinentális modell a kontinentális Európa legtöbb országában jellemző.” A modellben keveredik az állami gondoskodás és a családi hagyomány, nagy jelentősége van a szociális biztonságnak, amelyet a munkabérhez kapcsolódó járulékbefizetések finanszíroznak. A rendszert magas újraelosztási arányok és egyenlőtlen teherviselés jellemzi. A mediterrán modell hasonlít a kontinentálishoz, de a szociális háló egy részét a család látja el és a szociális juttatások terén jelentős egyenlőtlenségek tapasztalhatók (Marján-Nagy [2006], 74.). A különbségek ellenére, - mint a Bizottság hampton court-i előterjesztése rávilágít –, mindegyik rendszer rendelkezik a sajátos európai jellemvonásokkal. (1) A nemzeti gazdaság- és szociálpolitikák olyan közös értékekre épülnek, mint a szolidaritás, a kohézió, az egyenlő esélyek, a diszkrimináció elleni küzdelem, a munkahelyi egészség és biztonság biztosítása, mindenki számára elérhető oktatás és egészségügyi ellátás, életminőség és minőségi munka, fenntartható fejlődés és a civil társadalom bevonása. Ezek az elvek Európa értékválasztását képviselik a szociális piacgazdaság fejlesztése során és megjelennek az EU alapszerződéseiben, joganyagában, alapjogi chartájában és egyéb dokumentumokban. (2) Az európai polgárok lényegesen nagyobb elvárásokat támasztanak az állammal szemben, mint az Ázsiában, vagy Amerikában jellemző. A közszféra jelentős szerepe várhatóan a jövőben fennmarad. (3) Az erős „európai dimenzió” erősíti a nemzeti rendszereket a közös politikákon keresztül (ilyen a makropolitika által biztosított stabilitás, a belső piac és a szociális napirend által generált dinamizmus és a strukturális alapok által támogatott kohézió). (4) A kormányok, a vállalatok és a szakszervezetek közti társadalmi párbeszéd és partnerség erős hagyományokkal rendelkezik, bár az egyeztetési mechanizmusok tagállamonként igen eltérőek. 90 Másodszor, az európai modell sajátosságai meghatározhatók a világgazdaság más nagyrégióival, elsősorban az Egyesült Államokkal és az angolszász gazdasági rendszerrel, valamint a távol-keleti fejlesztő állam modelljével összehasonlítva. A téma részletes körüljárása meghaladja e tanulmány kereteit, így csak a legjellemzőbb eltérések felvázolására vállalkozunk. A politikai gazdaságtan nemzeti rendszerei közötti különbségeket Gilpin három területen; az állam gazdasági tevékenységének céljai, az állam gazdasági szerepe és a vállalati szektor üzleti gyakorlata területén tartja a legjellemzőbbnek. Az amerikai modell a kompetitív 90

European values in the globalised world http://ec.europa.eu/growthandjobs/pdf/COM2005_525_en.pdf

49 4

piacgazdaság neoklasszikus modelljét követi: „a gazdasági tevékenység elsődleges célja a fogyasztói hasznosság növelése a jólét maximalizálása útján, míg e jólét (társadalmi) elosztása másodlagos jelentőséggel bír.” (Gilpin [2004], 150-151.). Összességében, míg az európai modell az egyenlőséget, a munka biztonságát, a magas állami újraelosztást preferálja, az angolszász modell tolerálja az egyenlőtlenséget, a munka hatékonyságát helyezi előtérbe, alacsonyabb állami redisztribúció mellett. A két modell vállalatirányítási és vállalatfinanszírozási kultúrájában is jelentős eltérések vannak. (Marján-Nagy [2006], 70-71.) A fejlesztő államkapitalizmus japán modellje az állam központi szerepére épít a nemzetgazdaság fejlődésében és a világgazdasági versenyben. A rendszer nagy hangsúlyt helyez a társadalmi egyenlőségre és a harmonikus fejlődésre. Az állam nagy szerepet vállal a gazdaságfejlesztési irányok és eszközrendszer meghatározásában, ugyanakkor számos közfeladatot (például szociális jóléti feladatokat) a magánvállalatok látnak el. Az EU-25 átlagában a GDP 27 százalékát költötték szociális célokra, míg az Egyesült Államokban 15, Japánban pedig 17 százalékot. Harmadszor, az európai modell megragadható, mint építkezési folyamat; rajta keresztül nyomon követhető, hogy az európai államok milyen közös válaszokat képesek adni a világgazdaság kihívásaira és a belső problémákra úgy, hogy közben közösen vallott értékeik is kikristályosodnak. Ez az épülési/építkezési folyamat követhető nyomon a közösségi szintű fejlesztési programokban, így aktuálisan a romló versenyképességre adott közösségi válasz gyanánt 2000-ben megszületett lisszaboni stratégia formálódásában is, amelynek célja, hogy az Unió 2010-re a világ legversenyképesebb térségévé váljon. Mint Palánkai Tibor rámutat91, a lisszaboni program struktúrája összefoglalja az európai modell legfontosabb elemeit. Nem véletlenül, hiszen a tagországok konszenzusát élvező célkitűzések a kihívások közös értelmezését, értékelését és azonos értéktartalmú válaszokat feltételeznek. A három alappillérre; a tudásalapú, dinamikus gazdaságon alapuló versenyképességre, a szociális modell humán erőforrás fejlesztésén és aktív jóléti állam megteremtésén alapuló reformjára, és a koherensebb, a meglevő eszköztárakat ésszerűbben kiaknázó és nyitott koordinációs mechanizmussal kiegészítő döntéshozatalra épülő program bonyolult célrendszert fogalmazott meg. A 2001-es göteborgi Európai Tanács ülése „fenntartható fejlődésre irányuló stratégiát fogadott el és a foglalkoztatásra, gazdasági reformra és társadalmi kohézióra irányuló lisszaboni folyamatot környezetvédelmi dimenzióval egészítette ki.”92 A 2002-es barcelonai Tanács ülés a kutatás-fejlesztési források tetemes, a GDP 3%-áig terjedő növelését irányozta elő. A program az első öt évben nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, teljesülése legalábbis vegyes képet mutatott. Míg a foglalkoztatás némi bővülése és az információs technológia terjedése pozitívumnak tekinthető, sem a munkahelyteremtésben, sem a K+F kiadásokban nem sikerült érdemi fordulatot elérni.93 A célrendszer hangsúlyai 2005-ben némileg módosultak; a munkahelyteremtésre, a gazdasági versenyképesség növelésére koncentrálva elsősorban, ugyanakkor a fenntarthatóságot és a szociális kohéziót kell, hogy szolgálják továbbra is. Azóta a Tanács rendszeresen foglalkozik az elért eredményekkel és korrigálja a cél- és eszközrendszert, amennyiben szükséges. A stratégia új, hároméves ciklusában (2008-2010) a 2006-ban azonosított négy kiemelt reformterület (tudás és innováció, üzleti környezet, foglalkoztatás, energia és klímaváltozás) továbbra is prioritást élvez. A bizottsági csomagról, illetve az új ciklus beindításáról a 2008. márciusi Európai Tanács hozott döntést, megállapítva, hogy a stratégia immár eredményeket is hozott. Összességében azonban az eredmények alulmúlják a várakozásokat, Európa versenyképességi 91

92 93

Palánkai Tibor [2007]: Az integráció gazdasági mozgatórugói, in: Kende Tamás-Szűcs TamásJeney Petra (szerk.): Európai közjog és politika, Complex Kiadói Rt., 124-127. http://www.consilium.europa.eu/ueDocs/cms_Data/docs/pressData/en/ec/00200-r1.en1.pdf A legismertebb a Wim Kok vezette munkacsoport jelentése. Lásd bővebben Iván [2006,] 82-87.

50 5

lemaradása egyelőre fokozódik.94 Ahogy maga a végcél, a versenyképesség is összetett, heterogén fogalom, az említett alappillérek is számos tekintetben összefüggnek, összekapcsolódnak. A makroszintű fejlődési kilátásokat, versenyképességi potenciált vizsgáló elemzések a termeléshez szorosan köthető faktorokon túl ma már általánosan figyelembe veszik az egészségügy, az oktatás, az innováció, az üzleti kultúra, vagy az infrastruktúra állapotát is. Az egyik legelfogadottabb – a World Economic Forum által kidolgozott, kilenckomponensű – nemzetközi versenyképességi index (Global Competitiveness Index – GCI) három csoportba sorolva, az alapvető versenyképességi faktorok (intézményrendszer, infrastruktúra, makrogazdaság, egészségügy és alapfokú oktatás), a hatékonyságnövelő faktorok (felsőoktatás, piaci hatékonyság, technológiai adottságok), illetve az innovációs faktorok (üzleti kultúra, innováció) szerinti értékelés alapján rangsorolja a nemzetgazdaságokat. 95

Mint az előbbiekből látható, az európai modellnek a közösség által legfontosabbnak ítélt elemei a versenyképes belső piac, a szociális kohézió és a fenntartható fejlődés. A szociális dimenzió az európai integrációs folyamat kezdetétől fogva létezik. Míg azonban 1957-ben meglehetősen kis terjedelemben, a gazdasági célok mintegy mellékes velejárójaként jelent meg, az elmúlt 50 év folyamatos jogfejlődése eredményeként az EU, mint gazdaságitársadalmi-politikai integráció meghatározó vonásává vált. Pontos terjedelme nehezen határozható meg az alapvető emberi, szociális és gazdasági jogok szoros összekapcsolódása miatt, de tény, hogy a szűken vett szociálpolitikai feladatoknál lényegesen szélesebb területet (foglalkoztatáspolitika, esélyegyenlőség, társadalmi párbeszéd, munkabiztonság) fog át. A szociális dimenzió fokozatosan, elsősorban a gazdasági célokhoz kapcsolódóan, azok elérését elősegítendő alakult ki. Az integráció elmélyülése, a gazdasági recesszió, a szociális feszültségek növekedése és a humán erőforrás versenyképességi tényezőként való definiálása együttesen erősítette fejlődését. Mára – a világ regionális integrációi között egyedülálló módon – a szociális dimenzió az Európai Unió meghatározó vonásává, ismérvévé vált. A szociális modell az Alkotmány tervezetében teljesedett ki.96 A tervezet az Alapvető Jogok Chartájával is kiegészült, amely azonos szintre emeli a gazdasági és szociális jogokat a polgári és politikai jogokkal, és amely a lisszaboni szerződéshez is csatolásra került. „E Charta, tiszteletben tartva az Unió hatásköreit és feladatait, valamint a szubszidiaritás elvét, újólag megerősíti azokat a jogokat, amelyek különösen a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból és nemzetközi kötelezettségeiből, az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezményből, az Unió és az Európa Tanács által elfogadott szociális chartákból, valamint az Európai Unió Bíróságának és az Emberi Jogok Európai Bíróságának esetjogából következnek. (…) E jogok gyakorlása együtt jár a más személyek, az emberi közösség és a jövő nemzedékek iránt viselt felelősséggel és kötelezettségekkel.”- szól a dokumentum preambuluma.97 A Charta a már ismert és elismert polgári és politikai, valamint gazdasági és szociális jogok katalógusát új rendszerben, a méltóság, a szabadságok, az egyenlőség, a szolidaritás, a polgárok jogai és az igazságszolgáltatás témakörökhöz kapcsolva tárgyalja. Ez a megközelítés jelzi az Unió szociális dimenziójának erőteljes fejlődését. Míg ugyanis az első és második generációs emberi jogok hierarchiája a nemzetközi jogban tagadhatatlanul jelen van, az Alapjogi Charta ezeket egyenrangúakként tárgyalja és ismeri el. A szociális dimenzió fejlődését ezzel együtt végigkíséri a tagállamok szociális ellátórendszereinek eltérő fejlettségéből, színvonalából adódó konfliktus, annak ellenére, 94

95 96 97

Míg a kereskedelembe kerülő termékek vonatkozásában Amerikával szemben kevésbé, sokkal inkább a feltörekvő távol-keleti hatalmakkal szemben mutatkozik versenyhátrány, addig a makrogazdasági versenyképesség komplex mutatói (innováció, a K+F, tudásalapú társadalom, stb.) és a szolgáltatási szektor hatékonysága tekintetében erőteljes lemaradás tapasztalható az Egyesült Államokkal összevetve. Lásd bővebben: Palánkai [2007] 126-127, 157. Lásd bővebben: World Economic Forum Global Competitiveness Report 2006-2007 Im. Szociálpolitika fejezet, III-209. cikk http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?uri=OJ:C:2007:303:0001:0016:HU:PDF

51 5

hogy az ellátó rendszerek harmonizációja már a Római Szerződés célkitűzései között is szerepelt. A további egységesülésnek ez nyilvánvaló feltétele. A fenntartható fejlődés problémája az ENSZ riói konferenciáján került a nemzetközi együttműködés napirendjére, az Európai Közösség az Egységes Európai Okmányban emelte közös politikái közé a környezetvédelmet. A maastrichti és az amszterdami szerződés közösségi vezérelvvé tette a fenntartható fejlődés követelményét. Mindez kiterjed a környezet védelmére, a környezetminőség javítására, az emberi egészség védelmére, a természeti erőforrások ésszerű használatára, a környezetvédelmi szempontok közösségi tevékenységekbe való integrálására, az elővigyázatosság és a megelőzés elvére, a károk helyreállításának azok forrásához kapcsolására, a „szennyező fizet” elvre, valamint a nemzetközi környezetvédelmi problémák kezelésére. A Közösség másodlagos jogában már 1967 óta szerepelnek környezetvédelmi szabályok. A jellemzően irányelvekkel történő, tehát rugalmasabb helyi megoldásokat lehetővé tevő szabályozások nagy része ma már a Tanács és a Parlament egyenrangú részvételét biztosító együttdöntési eljárásban születnek. A közösségi környezetpolitikai célokat és kereteket a többéves környezetvédelmi akciótervek tartalmazzák. Emellett kiemelkedő jelentőségű az Európai Unió fenntartható fejlődés stratégiája, amelynek három pillére a gazdasági növekedés, a szociális kohézió és a környezetvédelem. (Bartha [2006], 503-505.) A másodlagos környezetvédelmi joganyag fejlődése mellett a fenntarthatóság követelményeinek érvényesülését az egyéb politikákba való beépülése is előmozdítja. A fenntarthatóság a közösségi energiapolitika főbb irányait meghatározó 2006-os Zöld Könyv (Európai stratégia az energiaellátás fenntarthatóságáért, versenyképességéért és biztonságáért) egyik alapeleme éppúgy, mint a már említett, a közösség versenyképes fejlődését célul tűző lisszaboni stratégiáé. Az EU ellentétben fő gazdasági riválisával, az Amerikai Egyesült Államokkal – tagállamai révén és maga az Európai Közösség is – részese és támogatója az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentését előíró kiotói jegyzőkönyvnek. A Tanács európai energiapolitika alapvetéseit tartalmazó nyilatkozata98 szerint az éghajlatváltozás vonatkozásában az Unió független kötelezettségvállalása, hogy 2020-ig 1990-hez képest legalább 20%-kal csökkenti az üvegházhatású gázok kibocsátását (és ezt 30%-osra növeli, ha más iparosodott országok hasonló mérvű csökkentésekre vállalnak kötelezettséget). A megújuló energiaforrások tekintetében 20%-os kötelező célkitűzés 2020-ig, ezen belül a bioüzemanyagok legalább 10%-os részesedése az Unió teljes benzin- és dízelolaj-fogyasztásából.99 A fenntartható fejlődés természetesen nem csupán a környezeti tényezőkre terjed ki, magába foglalja az emberi tényező védelmét, a humán erőforrás megóvását, így jelentős mértékben összefügg a szociális dimenzió fejlődésével és – az oktatáson, egészségi állapoton, az idősödő társadalom problémáján keresztül – a versenyképességgel is. A fenntartható fejlődés elvének alkalmazása az Unió számára nemcsak önként vállalt teher, de lehetőség is; a környezetvédelmi ipar, az energiatakarékos eljárások, technológiák kifejlesztése terén az EU stratégiai előny megszerzésére törekszik. Intézményi szempontból európai sajátosságnak tekinthető az alapító szerződések által szabályozott területeket érintő ellenőrző mechanizmusok, monitoring rendszerek működtetése, amely a közös intézmények felügyelete alatt álló jogi és szabályozási térséggé tette az Európai Uniót. (Taylor [2008], 140.) Fentieket figyelembe véve az európai modellt meghatározhatjuk úgy, mint az európai szociális piacgazdaságok olyan egységes belső piacon, közös politikákon és intézményrendszeren alapuló, integrált építkezési, fejlődési folyamatát, amely a növekedést, a gazdasági versenyképesség javítását az integráció szociális dimenziójával és a fenntartható fejlődés követelményeivel összhangban kívánja megvalósítani. Az európai modell középpontjában az ember, az egyén áll, akinek polgári, politikai, gazdasági, szociális és 98 99

BRUSSELS EUROPEAN COUNCIL 8/9 MARCH 2007 PRESIDENCY CONCLUSIONS A bioüzemanyagok preferenciája környezeti hatásaik, magas költségeik és a termőterületek lekötésének élelmiszergazdasági vonatkozásai miatt újabban vitatott.

52 5

szolidaritási jogait egyaránt garantálja a gazdasági-politikai integráció intézményrendszere.

Az EU, mint gazdasági-közösségi modell kilátásai Az európai modell hozadéka Az Európai Unióé a világ egyik legnyitottabb gazdasága, szervesen épül a világgazdaság folyamataiba, amely politikai, biztonságpolitikai szempontból jelentős stabilizációs faktort jelent. „Az ezredfordulóra az Európai Unió körül az ún. reálgazdaságban az interdependencia olyan hálózata épült ki, amely a világgazdaság jelentős részével szemben elképzelhetetlenné teszi erőszak alkalmazását.” (Balázs [2002], 69.) A második világháború utáni új gazdasági rend önmagában is békésebb együttműködés lehetőségét teremtette meg; olyan szupranacionális intézményrendszer kialakítását jelentette, amely keretet biztosított a nemzetközi gazdasági együttműködésnek. Nem csupán arról van szó, hogy az államok bizonyos kompetenciákat nemzetközi szervezetek (IMF, Világbank, később a WTO), illetve rezsimek (árfolyamrendszerek, GATT) hatáskörébe utaltak, de arról is, hogy ez az intézményrendszer kitermelte azokat a vitarendezési mechanizmusokat, amelyeken keresztül az államközi gazdasági konfliktusok rendezhetők.100 Így az államok gazdasági érdekütközései egyezményes csatornákon, a nemzetközi békét és biztonságot nem veszélyeztetve zajlanak és nyernek megoldást. Ebben tehát lényegesen meghaladja az első világháború előtti liberális aranykornak tekintett integrált világgazdaságot a mai; léteznek azok a konfliktuskezelő mechanizmusok, amelyek akkor hiányoztak a gazdasági-politikai feszültségek eszkalálódásának megakadályozásához. Az Európai Unió, mint új típusú gazdasági integráció, mint láthattuk, a legmagasabbra jutott fel a balassai integrációs lépcsőn. Az EU más, erősebb köteléket képez, mint más gazdasági integrációk és egyéb nemzetközi szervezetek, rezsimek, hiszen a tagállamok szuverenitásuk sokkal jelentékenyebb részét delegálták közösségi szintre. A tagállamok kompromisszumai mentén fejlődő unió több tekintetben tud hozzájárulni a békés nemzetközi kapcsolatokhoz. Egyrészről maga, mint nemzetközi szervezet, saját szabályrendszerével stabilitást biztosít a tagállamközi kapcsolatokban. Ezt biztosítja a közösség elsődleges és másodlagos joganyaga, a tagállami és közösségi hatáskörök szubszidiaritási elven alapuló világos elhatárolódása, a tagállami érdekellentétek feloldását biztosító bonyolult döntéshozatali struktúrák és az EU jog érvényesítését szolgáló Európai Bíróság működése. Másrészt, mint a nemzetközi rendszer sajátos szereplője, a külvilággal ápolt kapcsolatain keresztül segítheti elő a békés kapcsolatok fenntartását a világ országai között. Az „európai külpolitika” komplex fogalom, a külpolitikai tevékenység legalább három formáját öleli fel:101(1) Az európai külpolitika külgazdaság-politikai dimenziója, amely az Európai Közösségek eredendő, a harmadik országokhoz fűződő kereskedelempolitikai és fejlesztéspolitikai kapcsolatait foglalja magában. (2) A maastrichti szerződés által létrehozott közös kül- és biztonságpolitika (CFSP), mint az „európai külpolitika” eredendő politikai dimenziója. (3) A tagállamok által folytatott nemzeti külpolitikák. A felsorolás kiegészíthető a tagállamok nemzeti külgazdaság-politikáinak külpolitikai aspektusaival is, hiszen a külgazdasági kapcsolatrendszer egy részének alakítása – különös tekintettel az export- és befektetés-ösztönzésre102 – gyakorlatilag ma is a tagállamok szintjén folyik. Bár az európai 100

101

102

Utalhatunk egyebek mellett a Világkereskedelmi Szervezet vitarendezési eljárásaira, vagy az Energia Charta keretében működő választottbírósági mechanizmusra. Lásd: Kiss J. László: A külpolitikától az EU-politikáig, avagy a külpolitika-kutatás új napirendje, in: Magyar külpolitika a 20. században (szerk.: Gazdag Ferenc - Kiss J. László), 308. Lásd: Balázs [2002], 84.

53 5

integráció alapvetően gazdasági indíttatású, a közös külpolitika kérdése már a kezdetektől fogva napirenden van. Az elmúlt 15 évben az Unió újult erővel igyekszik biztosítani, hogy politikai és biztonságpolitikai szerepvállalása jobban megfeleljen kereskedelmi és gazdasági súlyának. Az uniós külpolitika egyik legfajsúlyosabb kérdése az Unió és intézményei, valamint a tagállamok közötti hatáskörmegosztás, amely ma a jogosultságok legnagyobb részét a tagállamok birtokában hagyja, de a döntéshozatali folyamatban részt vesz az Európai Bizottság és – kisebb mértékben – az Európai Parlament is.103 Az Alkotmányszerződés hatályba lépése jelentős előrelépést hozott volna ezen a területen is. A 2007. decemberi lisszaboni szerződésben is lefektetett közös külképviselet intézménye hatékonyabbá és áttekinthetőbbé tenné a szervezetileg széttagolt EU-külpolitikát. Az unió külkapcsolat-felfogása a koncentrikus körök elvét tükrözi. A legszorosabb kapcsolatot a tagjelölt országokkal ápolja. Ugyancsak kiemelt területnek tekinthető a szomszédságpolitikába tartozó kör, amely Észak-Afrika és a Közel-Kelet, valamint KeletEurópa és a Kaukázus államaira terjed ki. A világ többi részével fejlesztési és gazdasági együttműködés jellemzi, ami jobbára a harmadik világ országait segíti az ENSZ millenniumi fejlesztési célkitűzéseinek megvalósításában. A kétoldalú kapcsolatokon túl az Európai Unió világszerte erős jelenlétre törekszik a nemzetközi szervezetekben (köztük az ENSZ-ben, annak szakosított szervezeteiben, az OECD-ben, a WTO-ban, a NATO-ban, és az Európa Tanácsban). Az azonban, hogy ezt milyen minőségben (tagként, megfigyelőként, szakértői szinten) teszi, esetenként eltérő. Az Unió már a nyolcvanas évektől építi és erősíti kapcsolatait a regionális tömörülésekkel, elősegítendő a kereskedelmi forgalmat és a befektetések áramlását az EU, valamint Latin-Amerika és Ázsia dinamikus térségei között. Az ASEAN-nal 1980-ban, az Andesi Közösséggel 1984-ben kötött megállapodást. Ázsiai partnereivel fennálló kapcsolataiban túllépett a kereskedelemre és a segélyezésre alapozott kapcsolatokon; helyette ún. megerősített partnerség kialakítására törekszik. Az 1994-es esseni csúcson elfogadott új Ázsia-stratégia, valamint az ennek nyomán az ASEAN-nal kialakított ÁzsiaEurópa Találkozó (ASEM) célja, hogy a két fél gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális kapcsolatai dinamikusan fejlődjenek, amely akár a szabadkereskedelemig is elvezethet. A nemzetközi rendszer szereplőjeként az EU a közös politikák területén közös hangon szólal meg a nemzetközi fórumokon. Az EU jellemzően önállóan és tagállamai útján egyaránt részesévé válik multilaterális nemzetközi megállapodásoknak a legkülönbözőbb területeken. A legjelentősebbnek tekinthető e téren a kereskedelempolitika, ahol a Világkereskedelmi Szervezet keretében zajló kőkemény vitákon az EU előre kialakított, egységes álláspontot képvisel. A „közös hang” igénye olyan stratégiai ágazatokban is megfogalmazódott, mint az energiapolitika. Utóbbi területen azonban egyelőre még a tagállami megnyilvánulások a meghatározóak. Az EU normarendszerének kiterjesztésében kiemelkedő fontosságú a közösség külső fejlesztési politikája; az EU a legnagyobb segélyező a világon. Egyes vélemények szerint a multilaterális humanitárius és fejlesztési segítségnyújtási tevékenység az EU egyik legjelentősebb vonása, amely a szociális demokrácia fogalmával összefoglalható európai értékek határokon túli visszatükröződését jelenti. (Taylor [2008], 151.) Harmadsorban, mint modell, saját intézményrendszere, döntéshozatali és konfliktuskezelő mechanizmusai példájával ösztönöz a sikeres és békés együttműködésre. Ez a modell nem csupán a közösségi intézményrendszert jelenti, hanem az annak alapját képező tagállami modellek sajátosságait is, ahol a kormányok, az ellenzék és a lakosság viszonyrendszerét a demokratikus alapelvek mentén szabályozzák és ahol a civil társadalom egyre nagyobb szerepet kap. Fontos aspektusa a modell-funkciónak, hogy – mint az integráció gyakorlata igazolta – az Európai Unió vonzásközpontot képez, képes arra, hogy saját normarendszerét 103

Lásd bővebben: http://europa.eu/pol/cfsp/overview_hu.htm

54 5

kiterjessze a környezetére, ellentétben például az Egyesült Államokkal.104 Mit nyújt a világnak az európai gazdasági-közösségi modell? Noha a dinamikus gazdasági fejlődés, a versenyképes gazdaság működtetése, a tudásalapú társadalom kulcskérdésnek tekinthető abban, hogy Európa – és Európa államai – ott lesznek-e a világ élvonalában az elkövetkező évtizedekben, az európai modellnek mégis az előzőekben már részletesen bemutatott, de a versenytárs régiókban talán kevésbé hangsúlyos elemét szükséges kiemelni. A szociális modellt egyrészről, amely megtestesíti a tagállamok eltérő foglalkoztatási, szociális és egészségügyi politikáinak közös elemét, az állami gondoskodás viszonylag magas szintjét. Megtestesíti továbbá az unió szociális dimenzióját, amely az uniós alapszerződések, jogszabályok, az Európai Bíróság joggyakorlata, illetve a közös fejlődési célok, és az azokat szolgáló nyitott koordinációs mechanizmus révén garantálja a tagállamok által közösen vallott értékek érvényre jutását. Mindez ugyanakkor – végső soron – a gazdaság fenntartható, versenyképes fejlődését kell, hogy szolgálja. Másrészről kiemelhető a fenntartható fejlődés, amely magába foglalja az erőforrásokkal való ésszerű gazdálkodást, a környezetvédelmet, a jövő-tudatos fejlődést. Az EU nemcsak sikeres példa a gazdasági integrációra, hanem aktívan igyekszik is értékrendjét külkapcsolataiban érvényre juttatni. Ahogy a Bizottság rávilágít, nem szabad alulbecsülni az Európai Unió potenciális szerepét a modernizáció folyamatának előmozdításában. A globalizációra adandó nemzetközi válasz alakításában az egyes országok szerepe nem jelentős, de a közös értékekkel és erős közösségi intézményekkel rendelkező EU-tagállamok együttesen reális eséllyel rendelkeznek arra, hogy formálják a globalizáció folyamatait, a kereskedelem, a nemzetközi munkavállalói jogok, vagy a globális egészségügyi illetve biztonsági fenyegetések tekintetében. Európa a világ legnagyobb kereskedelmi blokkja, a legfontosabb segélyező, világszerte elősegítve a szociális igazságosság és az emberi jogok érvényesülését, és vezető szerepet tölt be a fenntartható fejlődés környezeti és egyéb kihívásaira adandó multilaterális megoldások támogatásában. Az Unió köztes szintet képvisel a nemzeti cselekvés és a nemzetközi szabályok között; a globalizáció sikeres példájának tekinthető regionális téren. Megfelelő teret kínál a hatékony szabályozásnak és a szolidaritás érvényesítésének; a regionális integráció előnyei mellett egyúttal esélyt kínál arra, hogy a globalizáció előnyeiből is részesüljenek a résztvevők. A bővítés tovább erősíti az EU nemzetközi fellépésének hatékonyságát, ugyanakkor a közösség meghatározó mértékben járul hozzá a csatlakozó országok gazdasági fejlődéséhez. Az Európai Uniónak mindemellett egyedülálló eszköztár áll rendelkezésére. Ezek közé tartozik a jogalkotás (mind a gazdaság dinamizálása, mind az európai értékek és életminőség védelme érdekében); a végrehajtó hatalom szervei; a versenyt és az állami támogatásokat felügyelő intézmények; a költségvetés; a szabadság, biztonság és igazságosság térsége; a külső eszközök, amelyek magukba foglalják az európai szomszédságpolitikát éppúgy, mint a nemzetközi fejlesztéspolitika eszközrendszerét; a gazdasági és monetáris unióhoz kapcsolódó felügyeleti és koordinációs intézmények; valamint az a katalizátor-mechanizmus, amely új ötletek felszínre törését és kibontakozását biztosítja, a Bizottság központi szerepével.105 Az EU – egyelőre – nem torpant meg a versenyképességi hajsza nyomása alatt a közösségi értékek érvényesítésében. Kérdés, hogy az előtte álló kihívások rákényszerítik, rákényszeríthetik-e erre.

104

Ezt az érvelést osztja Mark Leonard is, Why Europe Will Run the 21th Century c. művében. Idézi Taylor [2007], 136. 105 European values in the globalised world http://ec.europa.eu/growthandjobs/pdf/COM2005_525_en.pdf

55 5

Kihívások és forgatókönyvek az európai modell számára Paul Taylor euroszkeptikus ihletésű munkájában arról ír, hogy a legnagyobb kihívások az EU számára a globalizációval és a kibővüléssel függnek össze. A bővüléssel kapcsolatos kihívás tagadhatatlan, annak mibenlétét Csaba László árnyalja; eszerint „az unió sokszínűsége nem a keleti bővülésből adódik, hanem mindenek előtt a régi, nagy tagállamok eltérő fejlődéséből”, így „a globalizáció, az egységes piac és pénz dacára a gazdasági modellek eltérése megmarad”. (Csaba [2008], 53.) A globalizáció elsősorban a szociális piacgazdaság vívmányait veszélyezteti a jóléti kiadások megnyírbálásának kényszerű napirendre kerülésével. Ugyanakkor egy, az EU jövőjét megalapozni képes „Új Európai Projekt”- nek a szociális piacgazdaságot érő kihívások mellett az EU stratégiai kapacitásának hiányát is kezelnie kellene. (Taylor [2008], 151.) Bóka Éva ([2008(b)], 5.) egyebek mellett a kibővült unió működőképességét szolgáló reformok kidolgozását, az életszínvonalbeli különbségek csökkentését, a demokratikus kereskedelmi kapcsolatok megvédését, a kettős EU-identitás (civil európai és nemzeti kulturális) kialakulásának előmozdítását, az EU döntéshozatali eljárásának hatékonyságnövelését, a közös kül- és biztonságpolitikia megvalósulását, a felemelkedő ázsiai hatalmakkal békés együttműködés és partnerség kialakítását, a világgazdasági együttműködési rendszerek (pl. WTO) erősítését, a környezet védelmét szolgáló új kezdeményezések elindítását, és az Európa-centrikus gondolkodás meghaladását tekinti a legfőbb kihívásoknak. A már hivatkozott hampton court-i bizottsági dokumentum három probléma; a szociális igazságosság egyenlő érvényesülése, a globalizáció és az öregedés köré csoportosítja a fő kihívásokat. Tény, hogy ez utóbbi a munkaerőpiac és a szociális-egészségügyi ellátórendszerek tekintetében is egyre nagyobb nyomást fog gyakorolni (2030-ra az öt legnagyobb EU-tagállam lakosságának egynegyede 65 év fölötti lesz.).106 Marján három kérdés köré csoportosítja az EU által megoldandó problémákat: (1) Az EU gazdasági szabályozás, intézményrendszer kérdéskörébe sorolhatók a belső piac hiányosságai, stabilitás kontra növekedés dilemmája, közösségi intézmények működése, a további bővítések gazdasági, hatásai. (2) Sajátos európai problémának tekinthető az európai modell fenntarthatóságának kérdése; a versenyképesség és termelékenység, valamint az öregedés. (3) Exogén tényezők a versenytársak megerősödése, az „európai projekt” körül kialakult bizonytalanság. (Marján [2006] 754.) Más szerzők a bővítés és a mélyítés mellett a globalizációs folyamatokat, valamint a részben ezekhez kapcsolódó versenyképességi és társadalomszerkezeti problémákat, és saját közvéleményének bizalomvesztését említik. (Szűcs - Vida [2007], 94.) Ami a továbbfejlődés lehetőségét, irányait illeti, szintén eltérő vélekedések fogalmazódnak meg. A szubszidiaritás eltérő interpretációiból kiindulva elképzelhető egy, a szupranacionalizmus visszaszorulásával, az EU meggyengülésével járó klasszikus konföderációs út. Gazdasági és kereskedelmi egységesülést; gazdaságilag erős, de politikailag megosztott közösséget eredményezne a kormányközi funkcionalizmus forgatókönyve. A szupranacionalista vívmányok alapjain kialakuló civil társadalom föderalista funkcionalizmusa lenne az a rendszer, amely vélhetően új demokratikus, békés válaszokat kínálna a globalizáció gazdasági és politikai kihívásaira. (Bóka [2008.(b)], 4.) Paul Taylor az Unió további fejlődésére három lehetséges forgatókönyvet vázol.107 Az első a jelenlegi intézmények gyengülésével jár, nagyobb teret engedve a kivételeknek és eltéréseknek, a megnövekedett közösség összes tagországa körében. A szubszidiaritás szisztematikusabb érvényesítésével az integrációs keret nagyobb rugalmasságot biztosítana a 106 107

Marján-Nagy [2006], 77. Taylor [2008], 81-85.

56 5

közösségi szabályok nemzeti szintű alkalmazásában. Mindez a gazdaságban vélhetően a kereskedelem további liberalizációját, a kormányzati beavatkozás alacsonyabb szintjét és a jóléti kiadások csökkenését eredményezi, a világgazdaságnak való nagyobb kiszolgáltatottság és az újraelosztás alacsonyabb szintjét képviselő anglo-amerikai gazdaságirányítási modell térnyerése révén. A második szcenárió az integráció magasabb szintre emelkedése, amely minimális engedményt tesz az új tagországok számára és megakadályozza a nemzeti intézmények hatáskörének bővülését. Némi továbblépés elképzelhető a jóléti kiadások közösségiesítésében, de az állam elsődleges felelősségének elve az egyén szociális ügyeiben nem változik. Ebben az esetben az EU érdemben megnövekedett tagsággal és mérsékelt jövőbeli integrációs ambíciókkal, a globalizációs erőkkel némi kompromisszumot képviselve, de az eddiginél magasabb szintre lép. Mindez félúton van a közös piac szintjén megrekedő EU, vagy egy EBESZ típusú tömörülés és a politikai integráció magasabb szintjén álló szerveződés között. A harmadik forgatókönyv kísérlet a legkedvezőbb európai együttműködési forma megszervezésére, amely az egyre szorosabb unió tradicionális útjának folytatását jelenti. Ez az út növekvő differenciálódást eredményezne a fejlett szociális piacgazdaságú államok és a jóléti kiadások alacsonyabb szintjét biztosító és a politikai integrációt kevésbé igénylő államok között. Az integrációs mag legvalószínűbb tagjai a nyugat-európai szociális piacgazdaságok, főként Franciaország és Németország lehetnek, míg a legvalószínűbben az újonnan csatlakozottak és Nagy-Britannia tartozhatnak a kevésbé integrált államok csoportjába. Az Unió jövőtlenségével szemben érvel Csaba László, mondván, hogy a reformszerződés megszületése vélhetően kimozdította az EU-t a laeken-i csúcs óta tartó bénultságából, a közös agrárpolitika reformja lassan, de halad, az egységes piac akadályai sorra felszámolódnak, a Bíróság gyakorlata egyre többször szerez érvényt a közösségi jog primátusának, az uniós versenypolitika a jogegységesítéssel és az egységes piaccal együtt hozzájárul a nemzeti piacok deregulálódásához. A bel- és igazságügyi együttműködésre is komoly feladatok várnak, különösen a migrációs politika terén. Összességében megállapítja, hogy „az európai integráció történelmi folyamata sikeres, és a hozzá fűződő sokszálú érdekek miatt érdemben visszafordíthatatlan.” (Csaba [2008], 56-59; 64.) Egyetértünk azzal a vélekedéssel, hogy a közeljövőben az integrációs folyamat némi lassulása a legvalószínűbb folytatás (Marján [2006], 766.). Ezzel részben egybecseng, hogy az Európai Unió számára ez az évtized „a sokszínűség megemésztésének, a konszolidációnak az időszaka”. (Csaba [2008], 53.) Való igaz, időbe telik, amíg az EU által intézményesített gazdasági, érték- és normaközösség szerves részévé válik a földrajzilag kibővült közösség mindennapjainak, csakúgy, mint a fejlettségbeli különbségek mérséklődése. Ma a világgazdasági régiók versenyképességi küzdelmében egy kibővült, heterogénebb közösségnek kell helytállnia. Ez utóbbi a belső piac kiteljesítésére, a fejlődési potenciálok jobb kiaknázására ösztönözne, gyorsítva a gazdasági integráció folyamatait. Fontos feladat a szolgáltatási piac kiteljesítése, a kutatás-fejlesztési célkitűzések megvalósítása. Komoly tartalékok vannak a nemzeti adórendszerek közelítésében és átstrukturálásában, amely a szociális rendszerek finanszírozhatóságával is összefügg. Az energiahordozó-importfüggőség fokozódásával az energiapolitikai együttműködés szorosabbá válása ugyancsak kedvezően befolyásolná a gazdasági kilátásokat. Úgy tűnik, hogy az Európai Unió számára megoldandó legfőbb kihívások nagy része éppen az európai modell sajátosságaival, azokkal a tényezőkkel függ össze, amelyek egyben az EU legfőbb értékének tekinthetők, és amelyek nélkül az EU nem az, ami (szociális igazságosság, szolidaritás, környezettudatosság, fenntarthatóság, multikulturalizmus). Az európai modell eddigi építkezési folyamata alapján arra lehet következtetni, hogy a tagállamok közös érdekei mentén meg lehet találni azokat a kompromisszumokat, amelyek a közösen felvállalt értékrendet fel nem adva biztosítják a rendszer fejlődését. Az európai modell egyedisége ugyanis nemcsak abban áll, hogy az európai államok saját szuverenitásuk részleges 57 5

feladásával közös épület alapjait rakták le, hanem abban, hogy az Európa-ház azóta is épül, gyarapodik, úgy, hogy az újabb és újabb hatások, kihívások további közös építkezésre sarkallják a lakókat. A közös tető, az európai jog fejlődése pedig arról tanúskodik, hogy az emberi jogok, köztük a második generációs (gazdasági és szociális) és a harmadik generációs (a békés egymás mellett élést, környezeti fenntarthatóságot célul tűző) emberi jogok tudatos érvényesítése, az embert a középpontba állító föderalista metódus uralja ma is az európai integráció szerveződését. Az Unió külpolitikájában és külgazdasági kapcsolataiban is érvényesíti ezeket az elveket. Mindez nem csupán elkötelezettség kérdése, nem is a versenyképes fejlődést akadályozó idealizmus, de hosszú távú versenyképességi szükségszerűség.

Zárszó Az európai integráció az európai földrajzi-civilizációs egységre épül, eszmetörténeti gyökerei a közös európai kultúrába, identitásba nyúlnak, formális megvalósulását pedig biztonságpolitikai célok vezérelték. Az integráció fő terepe és mozgatórugója a gazdaság, amelynek eredményei újabb és újabb lökéseket adnak a politikai integráció előre mozdulásának. A közös identitás felvállalását, érvényre jutását erőteljesen ösztönzik a versenytárs gazdasági-hatalmi erőközpontok; az atlanti térség, a Távol-Kelet és NyugatEurópa kialakulása, és azon belül Európa világméretű gazdasági térvesztése. Kiemelkedően fontos körülmény, hogy az Európai Unióé a világ egyik legnyitottabb gazdasága, szervesen épül a világgazdaság folyamataiba, amely politikai, biztonságpolitikai szempontból jelentős stabilizációs faktort jelent. A gazdasági integráció messze meghaladta a kereskedelmi szükségszerűséget; a közösség által felvállalt értékrend tudatos érvényesítése a belső jogban és a külkapcsolatok alakításában sajátos európai modell létrejöttét eredményezte. Az európai modellt meghatározhatjuk úgy, mint az európai szociális piacgazdaságok olyan egységes belső piacon és közös politikákon és intézményrendszeren alapuló, integrált építkezési, fejlődési folyamatát, amely a növekedést, a gazdasági versenyképesség javítását az integráció szociális dimenziójával és a fenntartható fejlődés követelményeivel összhangban kívánja megvalósítani. Az európai modell középpontjában az ember, az egyén áll, akinek polgári, politikai, gazdasági, szociális és szolidaritási jogait egyaránt garantálja a gazdaságipolitikai integráció. Az EU kétségkívül sajátos normaközösségnek is tekinthető, amely saját szabályrendszerének fejlesztése és külkapcsolatai alakítása során szisztematikusan érvényre juttatja a fejlett demokratikus államok közössége által vallott és elismert jogelveket, sőt tovább is fejleszti azokat. A közös értékekkel és erős közösségi intézményekkel rendelkező EU-tagállamok együttesen reális eséllyel rendelkeznek arra, hogy alakítsák a globalizáció folyamatait. A gazdasági, szociális és szolidaritási jogok beépülése az EU mindennapjaiba ugyanakkor visszahat a versenyképességre; az említett jogok ugyanis olyan versenyképességi faktorokként működnek, mint az oktatás, az egészségügyi helyzet, az infrastrukúra-ellátottság, vagy az intézményrendszer kiépítettsége. A sokasodó kihívások, amelyek a globalizációval, a népesség elöregedésével, a kibővüléssel és más tényezőkkel függnek össze, egyre újabb feladatok elé állítják a közösség országait. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a közösségi intézmények képesek a problémák azonosítására és elemzésére, a tagországok pedig - közös érdekeik mentén - képesek megtalálni azokat a kompromisszumokat, amelyek a közösen felvállalt értékrendet fel nem adva biztosítják a rendszer továbbfejlődését.

58 5

Irodalomjegyzék Arató Krisztina: Integráció-elméletetek és az Európai Unió szociális párbeszéde http://www.adata.hu/_Kozossegi_Adattar/DOKUMENT.nsf/nyomtat/46413E37B572D823 C1256CB7003643CF?OpenDocument AZ EURÓPAI UNIÓ ALAPJOGI CHARTÁJA (2007/C 303/01) http://eurlex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?uri=OJ:C:2007:303:0001:0016:HU:PDF Balassa, Béla [1961]: The Theory of Economic Integration, Irwin Homewood, Illionois Balázs Péter [2003]: Az Európai Unió külpolitikája, KJK Kerszöv, Budapest Bartha Péter [2006]: Környezetvédelem, in: Marján Attila [2006]: Az Európai Unió gazdasága, HVG Kiadói Rt., Budapest Blahó András - Palánkai Tibor - Kengyel Ákos [2004]: Regionális integrációk és blokkok, in: Blahó András (szerk): Világgazdaságtan. Gazdasági fejlődés és diplomácia, AULA Budapest Bóka Éva: Út a nemzetekfelettiséghez http://www.publikon.hu/application/essay/98_1.pdf Bóka Éva [2001]: Az európai egységgondolat fejlődéstörténete, Napvilág, Budapest. Bóka Éva: Európai integráció és a föderalizmus eszméje, Európai Tükör 2006/6, 22-38. Bóka Éva [2008a]: Az európai integráció, Corvina Kiadó, Budapest Bóka Éva[2008b]: Rethinking European Supranationalism in a Historical Perspective – vitaindító http://www.grotius.hu/publ/displ.asp?id=TJCVQS Bokorné Szegő Hanna [2003]: Nemzetközi jog, Aula Kiadó, Budapest Borbély Szilvia [2003]: A szociális dimenzió, a foglalkoztatáspolitika, hátrányos helyzetűek munkaerőpiaci reintegrációja az EU-ban. Kézirat http://www.mszeib.hu BRUSSELS EUROPEAN COUNCIL 8/9 MARCH 2007 PRESIDENCY CONCLUSIONS Csaba László [2008]: Új utakon az Európai Unió, in: Blahó András (szerk.): Nemzetgazdaság – integráció – világgazdaság, AULA, Budapest Dienes-Oehm Egon [2006]: Az európai gazdasági integráció főbb fejlődési szakaszai és tartalma, in: Marján Attila: Az Európai Unió gazdasága, HVG Kiadói Rt., Budapest Economic integration in selected regions outside the European Union, European Central Bank Monthly Bulletin, 2004 October European values in the globalised world http://ec.europa.eu/growthandjobs/pdf/COM2005_525_en.pdf Farkas Orsolya [1998]: Az Európai Unió szociális joga és szociálpolitikája, Grimm Kiadó, Szeged Gilpin, Robert [2004]: Nemzetközi politikai gazdaságtan, BUCIPE Budapest Gyulavári Tamás (szerk.) [2004]: Az Európai Unió szociális dimenziója, OFA Kht., Budapest Horváth Jenő [2004]: Az európai integráció története: 1945-2003, in: Blahó András (szerk.): Európai integrációs alapismeretek, AULA, Budapest Iván Gábor [2006]: A lisszaboni stratégia, in: Marján Attila [2006]: Az Európai Unió gazdasága, HVG Kiadói Rt., Budapest Jobbágy József: Az örök béke a puszta ész határain belül. Kanti motívumok a nemzetközi kapcsolatok mai elméleteiben, Kellék 2004/24.

59 5

Kende Tamás-Szűcs Tamás-Jeney Petra (szerk.) [2007]: Európai közjog és politika, Complex Kiadói Rt., Budapest Kengyel Ákos-Palánkai Tibor [2004]: A gazdasági integráció fejlődési szakaszai, az EUországok makrogazdasági helyzetének alakulása, in: Blahó András (szerk.): Európai integrációs alapismeretek, AULA, Budapest. Kiss J. László [2004]: A külpolitikától az EU-politikáig, avagy a külpolitika-kutatás új napirendje, in: Gazdag Ferenc, Kiss J. László (szerk.) [2004] Magyar külpolitika a 20. században, Zrínyi Kiadó, Budapest Kozma, Ferenc [2004]: A gazdasági integráció „fizikája” (Adalékok a regionális érdekközpontok létrejöttéhez), Pénzügyi Szemle, 2004/3. Marján Attila [2006]: Az Európai Unió gazdasága, HVG Kiadói Rt., Budapest Marján Attila – Nagy Katalin [2006]: Az európai modell, in: Marján Attila [2006]: Az Európai Unió gazdasága, HVG Kiadói Rt., Budapest Palánkai Tibor [2004]: Az európai integráció gazdaságtana, AULA, Budapest Palánkai Tibor [2005]: Európai egyesülés - integrációelmélet (Új integráció gazdaságtanának szükségessége), Magyar Tudomány, 2005/10 1221. Palánkai Tibor [2007]: Az integráció gazdasági mozgatórugói, in: Kende Tamás - Szűcs Tamás - Jeney Petra (szerk.): Európai közjog és politika, Complex Kiadói Rt. Palánkai Tibor [2007]: A globális átalakulás kihívásai – Elkerülhetők-e a kataklizmák? Magyar Tudomány 2007/2. http://www.matud.iif.hu/07feb/16.html Polányi, Károly[1976].: A gazdaság, mint intézményesített folyamat, in: Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet, Budapest. PRESIDENCY CONCLUSIONS GÖTEBORG EUROPEAN COUNCIL 15 AND 16 JUNE 2001 http://www.consilium.europa.eu/ueDocs/cms_Data/docs/pressData/en/ec/00200r1.en1.pdf Rosamond, Ben [2000]: Theories of European Integration, MacMillan Press, London Simai Mihály [2004]: Globalizáció és regionalizálódás a XXI. század elején, in: Blahó András (szerk.): Európai integrációs alapismeretek, AULA, Budapest. Steiger Judit [1993]: Az európai integráció közgazdasági elmélete, ELTE, Budapest Szentes Tamás [2008]: A regionális integráció szerepe a mai világgazdaságban, in: Blahó András (szerk.): Nemzetgazdaság – integráció – világgazdaság, AULA, Budapest Szűcs Tamás - Vida Krisztina [2007]: Az európai integráció története in: Kende Tamás - Szűcs Tamás - Jeney Petra [2007] (szerk.): Európai közjog és politika, Complex Kiadói Rt. Taylor, Paul [2008]: The End of European Integration, New York, Routledge/UACES Contemporary European Studies Vastagh Pál: Európai Alkotmány – európai szociális modell, Európai Tükör, 2003/7. http://europa.eu/pol/cfsp/overview_hu.htm World Economic Forum Global Competitiveness Report 2006-2007 http://www.weforum.org

60 6

Czékus Bálint Európa újragondolása – a nemzetállam az Európai Unióban

Az európai integrációval számos tudomány és megközelítés foglalkozott: a történettudomány, a közgazdaságtan, a politológia egyaránt kiemelt figyelmet szentelt e világtörténelmi szempontból nézve viszonylag új és a klasszikus államközpontú világrendnek némileg ellentmondó jelenségnek. Megítélésem szerint különösen azok a megközelítések érdekesek, amelyek az integráció eredményeinek puszta leírásán túl a folyamat jövőbeli irányának előrejelzésére is vállalkoznak. Ennek figyelembe vételével alapvetően két nagy csoportba oszthatjuk az integrációval foglalkozó elméleteket: az idealista jellegű irányzatok nem ismerik el, pontosabban rosszalják a nemzetállam központi szerepét, illetve a nemzeti érdeket mint az integráció mozgatórugóját, és a gyakorlatban sokszor megvalósíthatatlan végcélt jelölnek ki. Ezzel szemben az állam- vagy nemzetiérdek-központú elméletek a nemzetállami rend továbbéléseként értelmezik az integrációt, ebből adódóan az egységesülési folyamat lehetőségének korlátaira hívják fel a figyelmet. A két nagy csoportba tartozó megközelítések az európai integráció állomásai során, annak fejlődésétől nem függetlenedve, mintegy a valós folyamatok más-más hangsúllyal való értelmezéseként vagy előrejelzéseként különböző időben jelentek meg, majd többé-kevésbé párhuzamosan léteztek és ma is egymás mellett élnek tovább. E tanulmányban elsősorban az integrációt állam- vagy kormányközpontú szempontból magyarázó irányzatok bemutatására, ezek kritikai értékelésére vállalkozom. Kikerülhetetlen, hogy utaljak az egyes korszakokra jellemző egyéb elméletekre is, ugyanis ez utóbbiak figyelmen kívül hagyása esetén az – alapvetően az előbbiekre adott kritikai válaszként megjelent – államközpontú elméletek mondanivalója sem érthető meg teljes mértékben. Ezt követően az említett elméletekből adódó néhány – Európa jövője, illetve a magyar külpolitika szempontjából fontos – következtetésre hívom fel a figyelmet.

Bevezetés Az európai integrációval foglalkozó irodalom elméletei (realizmus, neorealizmus, föderalizmus, funkcionalizmus, tranzakcionalizmus, neofunkcionalizmus, kormányköziség, institucionalizmus, liberális kormányköziség, többszintű kormányzás, stb.) számos megközelítésből igyekeztek választ találni kérdéseikre, ugyanakkor egyik sem „győzte le” látványosan a többit, ma is számos irányzat foglalkozik az európai integrációval108. Hibát követnénk el tehát, ha az európai integráció vizsgálatakor ezen elméletek közül elismernénk 108

Érdemes hozzátenni, hogy az európai integrációt elemző, hol az egyik, hol a másik megközelítés által dominált irodalom nagyfokú párhuzamosságot mutat a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó elméleti irányzatokkal, az elmúlt évtizedekben mintegy azok változásait, hangsúly-eltolódásait követte.

61 6

valamelyik kizárólagosságát, mindenképpen azok együttes alkalmazására van szükség (mivel jellemzően mindegyik az integráció más-más aspektusaira koncentrál). A fentiek alapján már az egyes elméletek részletes áttekintése nélkül is sejthető, hogy az állam- vagy kormányközpontú irányzatok (realizmus, neorealizmus, kormányköziség, liberális kormányköziség, valamint bizonyos szempontból az institucionalizmus, neoinstitucionalizmus) azok, amelyek leginkább hangsúlyozzák a nemzeti (kormányzati) érdek jelenőségét, azt mint a nemzetközi kapcsolatok – és az európai integrációs folyamat mozgatórugójaként fogják fel. Felvetődik a kérdés, hogy az EU kiterjedése és mélyülése mellett milyen tartalommal bír a nemzet, a nemzetállam, a nemzeti érdek fogalma, hiszen EUtagságunk annak kifejezése, hogy a globalizáció folyamatában csak a nemzetállami kereteknél szélesebb egységben, regionális integrációban találhatjuk meg helyünket. Az egyes országok EU-tagsága, erőfeszítéseik a közös vagy közösségi politikák alakítására, a nemzetek feletti intézmények előtérbe kerülése értelmezhető a tagországok olyan törekvéseként, hogy bizonyos nemzeti hatásköreikről lemondjanak egy magasabb, közösségi érdek érvényesülése érdekében. Ez az állítás részben igaz, ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy az integráció tagjaként az egyes államok több döntési kompetenciát, a szabályozások kialakításában való jobb részvételi lehetőséget nyernek, mint amennyi nemzeti hatáskörről lemondanak a csatlakozás pillanatában. Ezáltal a nemzeti érdekek hatékonyabb képviseletére kapnak lehetőséget, ugyanakkor az integrációban való részvétel ténye, a többi országgal való összefonódás meg is változtathatja, alakíthatja a nemzeti érdekeket. Egész Európában néhány évtizede meghatározó jelenség a decentralizáció, a közigazgatás regionális szintjeinek kialakulása, döntési hatásköreinek növekedése. Mindebből az következik, hogy a nemzeti érdekekhez képest bizonyos fokig új, részben más, regionális érdekek megjelenése és képviselete is egyre nagyobb teret kap. Az egyes tagországok érdekérvényesítési sikerét nagyban meghatározza az, hogy különböző szintű képviselői – politikusok, kormányzat, regionális és helyi közigazgatás, vállalati és ágazati érdekcsoportok – milyen mértékben tudnak bekapcsolódni az említett intézmények munkájába, milyen eredménnyel gyakorolnak hatást az ezekben születő döntésekre. E személyek vagy szervezetek többszintű, párhuzamos fellépése alapvető feltétel a siker érdekében, ennek koordinálásában pótolhatatlan szerepe van az országon belüli társadalmi párbeszédnek, amely megfelelő működéséért pedig elsősorban a mindenkori kormányzat a felelős. Az európai térség politikai, gazdasági folyamatait tehát az ún. „nemzetek feletti” hatáskörök bővülése ellenére továbbra is alapvetően az államok alakítják, ezért az állami (kormányzati) érdekérvényesítés vizsgálata mindenképpen szükséges.

3. Elméleti irányzatok az integráció kezdeti szakaszában A második világháborút követő európai integrációs folyamatot megtervező, propagáló irányzatok abból a morális alaptételből indultak ki, hogy az európai államok közötti háború lehetőségét a jövőben mindenáron ki kell zárni. Meggyőződésük szerint a fennálló államközi rendszer erre nem alkalmas, ezért azt a következtetést vonták le, hogy azt alapjaiban meg kell változtatni, a nemzetközi politikában új szereplőkre van szükség, és az európai integráció megvalósításakor sem az államokra kell támaszkodni. Bár az itt tárgyalt irányzatok napjaink fogalmai szerint nem nevezhetőek tudományos igényű elméleteknek, az integrációs folyamatot beindító gondolkodók, döntéshozók körében nagy népszerűségnek örvendtek, és a további egységesülésre is hatást gyakoroltak. Az alábbiakban az időszakot jellemző legfontosabb irányzatokat – a föderalizmust, a funkcionalizmust, a tranzakcionalizmust és a neofunkcionalista megközelítést – mutatjuk be. A föderalista irányzatot inkább politikai projektként foghatjuk fel, mint koherens elméleti iskolaként (fő képviselői Spinelli, Pinder, Montani). Fő mondanivalója, hogy a 62 6

nemzetállamok már nem képesek garantálni polgáraik politikai és gazdasági biztonságát, ezért egy új, a jelentősebb döntési körök nemzetek feletti szintre utalásával járó, a helyi, regionális és központi kormányzat közötti alkotmányos munkamegosztáson alapuló politikai rendszer kiépítésére van szükség. A föderalista intézményi keretek elméletileg a kisállamok számára jobb érdekérvényesítési lehetőségeket biztosítanak, mint a kormányközi struktúrák. E gondolkodásmódból végső soron egy föderális alapon szerveződő szupranacionális állam megteremtése következik, amely keretében a politikai megoldások bírnak elsődlegességgel a gazdasági folyamatokkal szemben. Az európai egységesülést közvetlenül a nép által létrehozott alkotmányozó gyűlés által kidolgozott formában, népszavazással megerősítve képzelték el.109 Ez az irányzat tehát elrugaszkodik a kor politikai realitásaitól, figyelmen kívül hagyva a nemzeti érdekeket, és kizárólag a polgárok biztonságára koncentrálva (nem foglalkozik azzal, hogy a polgárok inkább azonosulnak nemzetállamukkal, mint nemzetek feletti struktúrákkal, valamint azzal, hogy a nemzeti, állami érdekek alapvetően a polgárok igényeiből, értékeiből származnak, az állami vezetőknek azokat kell képviselniük). A föderalista megközelítéssel szemben számos érvet fel lehet hozni (ezzel éltek is a többi irányzat képviselői): Mindenekelőtt, az európai szintű államszerű intézményes rend létrehozása két fő veszélyt rejt magában: egyrészt nagy távolság jön létre a kormányzat és a kormányzottak között (erre vezethető vissza az EU-ra ma is jellemző ún. demokráciahiány vagy demokrácia-deficit jelensége), másrészt a kialakuló szupranacionális régiók közti rivalizálást (a meghaladni kívánt nemzetállami rendet) termeli újra a korábbinál magasabb szinten.110 Ezen túlmenően nem bizonyított, hogy a föderalizmus biztosítja a hatékony és demokratikus kormányzás, valamint az egyéni szabadságjogok védelmének legjobb módját. Mindezek ellenére a föderalizmus továbbra is elterjedt és népszerű gondolat egyes európai döntéshozók körében, egyben az európai integrációs folyamatban rejlő lehetőségek egyike. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a föderalizmus eszméjéből az európai integráció előrehaladása során a reálpolitikában kevés teljesült, inkább egyes „kvázi-föderalista” megoldások jöttek létre. Az Európai Parlament szerepe pl. a folyamatos hatáskör-bővülés ellenére nem mérhető össze egy nemzetállam törvényhozásával, összeurópai népképviseleti szervnek pedig semmiképpen sem tekinthető, ugyanis ennek előfeltételéről, az európai népről és demokratikus térről, illetve domináns európai identitásról nem beszélhetünk. Sokan a 2005-ben megbukott alkotmányos szerződést is a föderális Európa felé történő elmozdulásként értelmezték, de könnyen beláthatjuk, hogy a kizárólag delegált tagokkal megalakult és a szövegtervezetet tető alá hozó ún. európai konvent nem volt valódi összeurópai, széles jogkörökkel és felhatalmazással bíró alkotmányozó gyűlés. A vitás pontokban ráadásul végső soron a kormányközi alkuk döntöttek, majd a föderalista kezdeményezések eredménytelenségét az alkotmányos szerződés kudarca mutatta meg. A funkcionalisták (D. Mitrany, Nowak, M. P. Sullivan) egyetértenek a föderalistákkal a nemzetállamok alkalmatlanságában, viszont ők a föderalizmus javaslatait a nemzetállamok rendszerének (és hibáinak) magasabb szinten történő reprodukálásaként értelmezve elutasítják. Szerintük „a funkciók számítanak”, tehát egy bizonyos feladat hatékony ellátása és nem a konkrét intézményi forma a lényeges. A funkcionalista logikából mindazonáltal – nyitott és rugalmas – globális nemzetek feletti intézmények következnek, amelyek célja az emberi szükségletek kielégítése és a közjólét garantálása, ugyanis egyes szükségleteket csak transznacionális intézmények által lehet hatékonyan kielégíteni. Az államot (valamint a nemzeti érdeket) irracionális és értékterhelt koncepcióként írták le, szerintük az „emberek kormányzása” helyett a „dolgok igazgatására” van szükség. A funkcionalisták logikája szerint létrejövő, rugalmas és feladatorientált nemzetközi szervezetek hálózata megszilárdítja az államok egymásra utaltságát, sőt, lebontásuk magas költsége önmagában ösztönzést jelent a 109 110

Spinelli [1972], 68. Rosamond [2000], 30.

63 6

megtartásukra. A funkcionalisták „föderális és regionális téveszmeként” bírálták az európai integrációt, amely ugyan funkcionális együttműködésből indult ki (ESZAK, Euratom), de kirekesztő jellegét és regionális, területi meghatározottságát (amely a legerősebb államok dominanciáját eredményezi) nem fogadták el. Legfőbb kritikaként azt hozták fel, hogy fejlődése során a formális folyamatok lettek úrrá rajta, azaz inkább a területi, mint a funkcionalista logika vált meghatározóvá.111 A funkcionalizmussal szemben felhozott kritikák többsége kiemeli, hogy ez az irányzat – bár több későbbi elmélet intellektuális elődje – a kormányzás túlzottan technokrata víziója, inkább megközelítésmód, mint szorosan összeálló, koherens elmélet. Homályban marad, hogyan kapcsolódnak egymáshoz a nemzetközi szervezetek, és hogy van-e szükség ezeket felügyelő felsőbb hatóságra. Az a funkcionalista tétel sem tartható, hogy a szükségletek meghatározása objektív és technokrata tevékenység, ugyanis ez alapvetően politikai, ezáltal konfliktusos feladat. A funkcionalista logika működése megkérdőjelezhető továbbá a piacgazdaság (verseny és laissez-faire-elv által jellemzett) körülményei mellett, ugyanis ez a termelő, pénzügyi, kereskedelmi cégek, piacok, befektetők viselkedési logikájának alapvető változását igényli. Végül a megközelítés azon a naiv feltételezésen alapul, hogy a népek és kormányok racionálisan viselkednek (ebből adódik a politika szerepének alábecslése, a technokrata hangsúly, a jólét és a politika hamis szembeállítása). A föderalizmushoz képest az európai integráció fejlődése során több funkcionalista (illetve, mivel regionális integrációt céloztak, inkább neofunkcionalista) elemet figyelhetünk meg. Az ESZAK pl. egy tipikus szektorális, funkcionalista együttműködés volt, és kétségtelen, hogy ennek eredményei pozitívan hatottak a többi ágazatban kialakult integratív kezdeményezésekre. Funkcionalista kezdeményezésként tekinthetünk továbbá a sikeres Benelux vámunióra, a kevésbé sikeres Fritalux-ra, és bizonyos szempontból az Európai Gazdasági Együttműködés Szervezetére (OEEC) is. A tranzakcionalizmus, avagy kommunikációs, pluralista iskola (Karl Deutsch) az integrációt széles értelemben, biztonsági közösségként értelmezi. Eszerint a biztonsági közösségek „emberek olyan csoportjai, amelyek integrálttá váltak”. Ebben az értelemben az integráció előfeltételei a közösségi érzés, a szolidaritás, a politikai és szociális kohézió, valamint egy megfelelő intézményi rendszer megléte.112 Az elmélet kevéssé foglalkozik a nemzeti érdekekkel, inkább az államok és polgárok közötti kooperáció és kapcsolatok intenzitására helyezi a hangsúlyt. A nemzetközi szervezetek által lehetővé tett érintkezést elégtelennek ítéli a tömegek lojalitásának megteremtésére és a tartós béke létrehozására. Ezek tisztviselői ugyanis előnyben részesítik az államokkal fenntartott kapcsolatot a polgárokkal való közvetlen kommunikációval szemben, így nem lazulhat a tömegek nemzeti lekötelezettsége.113 Ez a megközelítés is a szükségletek elsődlegességét hangsúlyozza, azonban a föderalizmussal ellentétben nem kívánja a nemzetállamok megszűnését, sőt elismeri azokat mint a nemzetközi politika elsődleges szereplőit. A sikeres integráció e megközelítés alapján radikálisan csökkenti annak valószínűségét, hogy a részt vevő államok erőszakot alkalmazzanak egymással szemben. Deutsch kétfajta biztonsági közösséget különböztet meg: az egyesített (amalgamated) biztonsági közösség intézményi fúziót jelent (a neofunkcionalizmus, föderalizmus ezt értelmezi integrációnak), míg az általa preferált pluralista közösségben a részt vevő kormányok megőrzik identitásukat, az integráció intézményi egyesülés, felsőbb hatóság nélkül valósul meg. Ez utóbbi létrejöttének három előfeltétele a legfőbb elvek kompatibilitása az egységek között, az erőszak mellőzése és a partnerek viselkedésének kölcsönös 111

Rosamond [2000], 36-38. Deutsch et al. [1957], 5. 113 Deutsch [1968], 167. 112

64 6

előrejelezhetősége. Az Európai Közösséget Deutsch tehát nem pluralista, hanem egyesített biztonsági közösségként írja le, amely a létrejött integráció bírálatát jelenti. Deutsch kétségtelen erénye az elméleti innovativitáson túl, hogy kitágította a nemzetközi kapcsolatok diszciplínáját, valamint a nem-realista tanok komoly ágának kulcsszereplőjeként lépett fel. A szűk államközi interakcióktól elmozdult a társadalmak és népek közötti kapcsolatok felé, valamint az intenzív tranzakciók és kommunikáció termékeiként (a biztonsági érzés alapjaként) elismerte a közös identitások létezését. A funkcionalizmus és a föderalizmus emberi szükséglet-központúságával szemben a biztonsági közösségek szociológiai megközelítését adta. Deutsch bírálói ugyanakkor kiemelik, hogy az elmélet alapján nem világos, milyen mechanizmusok léteznek egyes kulcsfolyamatok között (pl. az integrációból az egyesülésbe való átalakulás). Indokolatlan feltételezésként kezelték azt a tételt is, hogy a több kommunikáció szükségképpen tudati változáshoz vezet az emberekben. A tapasztalat ezzel szemben az, hogy a polgárok továbbra is ragaszkodnak az európai nemzetállamokhoz. A neofunkcionalisták (Ernst Haas, Leon Lindberg, Philippe C. Schmitter) a jóléten és a biztonságon túl a nemzeti politikai elitek fontosságát is elismerték, továbbá a funkcionalizmus világszintű szemléletével szemben a regionális integrációt pártolták. Munkásságuk kísérlet volt az EK alapító elitjei stratégiáinak elméletbe foglalására: az integráció „közösségi módszerének” leírása miatt egészen az 1970-es évekig az európai egységesülés hivatalos elméleteként kezelték. A „közösségi módszer” az alábbi lépéseket foglalja magában: 1, mérsékelt integráció a „low-politics” területén, de ezeknek stratégiai gazdasági kulcságazatoknak kell lenniük; 2, egy főhatóság létrehozása az integrációs folyamat felügyeletére (további integráció előremozdítása); 3, az egyes gazdasági szektorok integrációja funkcionális nyomást fejt ki a kapcsolódó gazdasági ágazatok integrációja irányában, ennek következménye a nemzetgazdaságok fokozatos és előrehaladó összekapcsolódása; 4, a társadalmi érdekek eltolódása a nemzeti szinttől az európai rendszer felé (lojalitás és tevékenység áthelyezése, európai szintű érdekcsoportok létrehozása); 5, a mélyülő gazdasági integráció a további európai intézményesítés szükségét teremti meg – nagyobb szabályozási komplexitás igénye jelenik meg; 6, a politikai integráció a gazdasági integráció többé-kevésbé kikerülhetetlen mellékhatása; 7, mindez elvezet a hosszú távú európai békerendszer megteremtéséhez. A neofunkcionalisták - az EK alapítói stratégiája (elsősorban az ún. Monnet-módszer) alapján megalkotott kulcsfogalma az integrációt előmozdító automatizmusként felfogott továbbgyűrűzés (spillover). Eszerint egy bizonyos területen történő együttműködés szükségképpen más területeken való együttműködéseket von magával. A továbbgyűrűzés fogalmának megalkotásán túl a neofunkcionalista elmélet a funkcionalizmus technokrata automatizmusához képest azt az újítást is magával hozta, hogy a politikai cselekvést jobban belekalkulálta az integrációs folyamatba: az integrációs folyamatot céltudatos, önérdekkövető szereplők mozdítják előre, a gazdasági továbbgyűrűzés politikai aktivizmust igényel. Az integráció előrehaladásával összefüggésben pedig a neofunkcionalisták elsősorban a politikai elitek és jelentős csoportok, nem pedig a széles tömegek lojalitásának közösségi szintre tolódását igényelték.

65 6

Haas a nemzetek feletti politikai egység (polity) létrejöttét a modernitás megnyilvánulásaként kívánatosnak tartotta, ezzel túllépte a nemzet fogalmát. Az új korszakban álláspontja szerint nem a hagyományos „high politics”, hanem a jóléti és az anyagi igények kielégítése a legfontosabb, egyúttal a kormányzás inkább igazgatási feladatokat, mint ideológiavezérelt tevékenységeket jelent.114 A politikai integráció négy előfeltételét Lindberg határozta meg: 1, központi (regionális) intézmények és politikák megléte; 2, ezen intézmények képessége gazdasági és társadalmi folyamatok kezdeményezésére; 3, az intézmények feladatai expanzívek legyenek; 4, a részt vevő államok érzékeljék, hogy az új intézmények és közös politikák megteremtését célzó projekt egybevág érdekeikkel (ez utóbbi az integráció előrehaladása szempontjából központi jelentőségű). A tagállamok érdekeinek fontossága tehát – közvetve – ebben az elméletben is megjelenik. Az európai építkezést az első évtizedekben valóban a neofunkcionalista logika alapján tervezték és valósították meg. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ekkor elsősorban negatív integrációról, azaz a vámok és korlátozások, valamint egyéb, elsősorban gazdasági hátrányt jelentő akadályok lebontása valósult meg, ami a részt vevő államok mindegyikének érdekében állt, nem pedig automatikus folyamatról volt szó. Az intergovernmentalisták kritikái (ld. lent) nyomán a neofunkcionalisták elismerték, hogy az integráció dinamikája adott esetben kifulladhat. Az integrációs folyamat valójában az államok közötti feszültség forrása is lehet, ezáltal eltérítheti a további integrációt. Ezt a jelenséget a túlfolyás (spillback) fogalommal írták le. A neofunkcionalizmus tehát kísérletet tett a hatalmi politika egy újfajta, nemzetek feletti módszerrel való felváltására, amelyet a nemzeti politikai rendszerben tapasztalhatóhoz hasonló konszenzus köré terveztek építeni. Az elméletet azonban – elsősorban intergovernmentalista kiindulópontból – számos bírálattal illették. A reálpolitikában többek között például De Gaulle elnök „üres székek” politikája az 1960-as években megmutatta, hogy nemzeti érdekek továbbra is léteznek, azaz a neofunkcionalizmus valószerűtlennek mutatkozik a tapasztalati valósággal szemben, amely továbbra is a nemzetállamok relevanciáját mutatja. Ezen túlmenően erősen vitatható a funkcionális dinamizmus vagy bármilyen automatizmus (továbbgyűrűzés) létezése. Egy etikai-normatív jellegű kritika szerint pedig a nemzetállam a legjobb eszköz néhány alapvető érték (igazság, szabadság) védelmére, a nemzetállami rendszer feloldása ezen értékeket sodorná veszélybe. Voltak olyan gondolkodók, akik a függő változó-probléma alapján alapvetően tévesnek értékelték a neofunkcionalizmust, ugyanis nézetük szerint nem tisztázott az integráció végcélja. Ha ez a nemzetek feletti közösség, akkor az integrációelmélet egy nem létező dolgot akart elméletbe foglalni – egy bizonyos, általános végállapot alapján való elméletalkotás pedig szükségszerűen alapjaiban hibás vezérlőelvre utal.

4. A kormányközi Európa nemzeti érdekeken alapuló koncepciói Amint ez már említésre került, az 1960-as években alapvető változás állt be az európai integrációval foglalkozó irodalomban. Az addig domináns neofunkcionalizmus háttérbe szorult az államok (pontosabban: a kormányzatok) és a nemzeti érdekek európai egységesülésben betöltött főszerepét hangsúlyozó, de korántsem egységes nézetekkel szemben. Igaz, e megközelítések nem feltétlenül tekintették intellektuális elődnek a nemzetközi kapcsolatok diszciplínájában domináns realista, neorealista elméleteket, az állam(kormány-) központúság hasonlósága okán mindenképpen érdemes áttekinteni ez utóbbiak 114

Haas [1963], 69.

66 6

mondanivalóját az integrációról. 2.1. Realizmus, neorealizmus és intergovernmentalizmus A klasszikus realizmus a második világháború kitörése, majd a hidegháború nyomán válhatott uralkodó irányzattá a nemzetközi politikai gondolkodásban, az angolszász világban addig egyeduralkodó liberális-idealista felfogás ellenpárjaként. A nemzetközi politika rendszerszerű keretbe foglalása a realista iskola „atyja”, Hans J. Morgenthau nevéhez fűződik.115 1948-ban megjelent Conflict Among Nations c. könyvében fogalmazta meg a realizmus főbb elméleti téziseit: a normákkal szemben szerinte a tényekből (realitás) kell kiindulni a nemzetközi kapcsolatok vizsgálatakor, de ezeket értelemmel is fel kell ruházni (racionalitás). Elutasította a két világháború közötti idealista (az emberiség tökéletességéből, a kollektív biztonság erényeiből, a posztnemzeti rendszerek békéhez való hozzájárulásából és a nemzetközi szervezetek fontosságából kiinduló) megközelítést. Ezzel szemben álláspontja szerint a nemzetközi kapcsolatok önérdekkövető szereplők interakcióját jelenti egy alapvetően anarchikus környezetben. Az államok racionális, egységes szereplők, amelyek az érdekeiket az államok rendszerében elfoglalt helyük értékeléséből vezetik le. A nemzetközi környezetet jellemző anarchiában a racionális állami politikacsinálás Morgenthau szerint a kockázatok minimalizálását és a hasznok maximalizálását követeli meg, illetve megállapítja, hogy az állami önsegély rendszere természetes, sokszor önszabályozó, sőt nagy mértékben etikus módja is a nemzetközi kapcsolatoknak. A klasszikus realizmus a túlélés követelménye szempontjából határozza meg az érdekeket (ld. a bevezetőben), amelyek a biztonság és a katonai képességek köré épített államközi politikát eredményeznek. Ezen a ponton jutunk el a realista megközelítés kulcsfogalmához, a biztonsági dilemmához. Eszerint minden állam racionális megfontolásokból indul ki, törekszik saját biztonságának – elsősorban katonai eszközökkel történő – növelésére. E biztonságra törekvés jellegéből adódóan a másik állam biztonságát csökkenti, a következmény pedig az ún. biztonsági dilemma: bár az államok biztonságuk növelésére törekednek, cselekvéseik eredőjeként éppen ennek ellenkezője valósul meg. A realizmus hatalmi eszközként fogja fel a külpolitikát, amelyben egy állam hatalmának növelése csak a többi kárára valósítható meg, mozgatórugója pedig az emberi hatalomvágy határtalan természete. A – ritkán létrejövő - nemzetközi együttműködés a biztonsági dilemma kezelésének módja lehet, ugyanakkor bármely kísérlet posztnemzeti kormányzati intézmények létrehozására és ezzel az államrendszer felbomlására alapjaiban elhibázott. Kenneth Waltz 1979-ben született műve, a Theory of International Relations alapján létrejött strukturális realizmus (neorealizmus) mint összefüggő, keretbe foglalt elmélet élesen elhatárolja a nemzetközi rendszer szintjeit, elemzésének alapegysége pedig a nemzetközi rendszer struktúrája. A struktúrával kapcsolatos három alaptézis az anarchia mint rendező elv, az államok funkcionális hasonlósága, valamint a hatalom államok közötti egyenlőtlen eloszlása. Waltz meghaladja Morgenthau megállapításait annak leszögezésével, hogy a nemzetközi kapcsolatok intézését nem lehet kizárólag az emberi természettel vagy az államok belső jellemzőivel magyarázni, figyelembe kell venni a rendszer struktúráját is. Waltz megállapítása szerint a nemzetközi rendszert inkább az anarchia, mint a hierarchia jellemzi. Formálisan és funkcionálisan egyenlő egységek (államok) alkotják, a kulcsváltozó a képességek 115

A realista politikai gondolkodás hagyományait egészen a peloponnészoszi háború történetét megíró Thuküdidészre vezetik vissza, aki három kulcsfogalomra építette elméletét: az államok (városállamok) központi szerepére, a hatalom elérésének fő célként történő meghatározására, valamint a szereplők racionális viselkedésének feltételezésére. A klasszikus realizmus, mint tudományos elmélet megalapítója Hans J. Morgenthau volt, de mindenképpen említést érdemel E.H. Carr, valamint Reinhold Niebuhr munkássága is.

67 6

rendszerszintű eloszlása, amely viszonylagos hatalomként értelmezhető. Felvetődik a kérdés, hogy miért az államokat tekintsük a rendszer egységeinek annak tudatában, hogy azok nem a nemzetközi kapcsolatok kizárólagos szereplői, ráadásul fontosságuk a nem állami szereplők javára folyamatosan csökken? Waltz - az alább részletezett későbbi elméletekben is - visszatérő gondolata szerint az államok sosem voltak a nemzetközi rendszer kizárólagos szereplői, de továbbra is a legfontosabb résztvevők maradnak (csakúgy, mint a gazdaság rendszerében a vállalatok): ezzel a nemzetközi struktúrát az állam fogalmai szerint határozza meg. Waltz alapvetően azt vizsgálja, hogy a nemzetközi rendszert jellemző anarchia strukturális tulajdonságai hogyan rögzítenek korlátokat a nemzetközi politikában való fellépés lehetőségeinek. A legerősebb államok érdekei és lépései határozzák meg a rendszer természetét, a képességek eloszlásának megváltozása az egységek viselkedésének módosulását eredményezi. Az anarchia teremthet rendet, de megakadályozza az államok hatékony és hosszú távú együttműködését az államközi játszma alapvetően kompetitív és racionális természete miatt – ugyanis az államok racionális alapon a túlélés valószínűségének maximalizálására törekednek. A szövetségek, együttműködések a túlélés jól megalapozott, racionális eszközei lehetnek, azaz a kiegyensúlyozó viselkedés lényegében a relatív képességekkel függ össze. Waltz az „integrációt” államon belüli állapotnak tekinti, az államok között ezzel szemben (az esetleges mélyebb együttműködésből eredő hasznok egyenetlen eloszlása, valamint a függőség vállalhatatlan szintje miatt) mindössze „interdependencia” jöhet létre, ugyanis az önsegély elvén alapuló rendszerben a biztonsági megfontolások a politikai érdek mögé sorolják a gazdasági haszon szempontját. A fentiek alapján a nemzetközi politika területén valószínűtlen vagy lehetetlen a stabil normák megteremtése, a formális intézményeknek nincs érdemi autonómiájuk, továbbá egy alkotmányos nemzetközi rezsim elképzelhetetlen. Ezekből adódóan a realista–neorealista megközelítések az európai integrációnak sem tulajdonítottak különösebb fontosságot, a rendszerszintű megközelítés az EU-hoz hasonló szervek létesítését a bipoláris rendszer termékeiként szélesebb világpolitikai összefüggésbe helyezi. Aligha vitathatatlan érvelés, hogy az európai egységfolyamat a hidegháború kibontakozásával párhuzamosan, az USA gazdasági és politikai ösztönzésére indult meg, mintegy ellensúlyozva a Közép-Európában hatalmas katonai erővel jelen lévő Szovjetuniót. Sosem tudjuk meg, hogy az EK a világpolitika struktúrája okán fejlődött ki, vagy a szovjet katonai fenyegetettség hiányában is kialakult volna. A strukturális realizmus 1980-as évektől kezdve megjelent kritikái116 a társadalomtudományi vitákban szokásos témákra – az elemzés szintjére, a fogalmak pontosítására, az elmélet filozófiai alátámasztására – összpontosítanak. Elutasítják a wilsoni liberalizmus válaszait, de osztják a „Realpolitik” hagyományos liberális és marxista értelmezéseit. Bizonyos értelemben Ernst Haas szavaival élve a „nemzetállamon túl” akarnak lépni a nemzetközi szervezetek és rezsimek elkülönítésével, a szuverenitás fogalmának megváltoztatásáról való gondolkodással, vagy az állam központi szerepének („state-as-actor”), az államközi rendszer jelenkori létjogosultságának megkérdőjelezésével. Az európai integráció neofunkcionalista elméletét az 1960-as években háttérbe szorító, Stanley Hoffmann, Roger Hansen és Alan Milward nevéhez kapcsolható intergovernmentalista, azaz kormányközi megközelítés a nemzetállamok szerepének elsődlegességét hangoztatta az európai egységesülésben (vö. a realista megközelítéssel, 116

Többek között John Gerald Ruggie, Robert O. Keohane, Robert W. Cox, Richard K. Ashley, Alexander Wendt részéről

68 6

miszerint az államok a világpolitika alapvető egységei).117 Stanley Hoffmann – ahogy a bevezetőben is említésre került - a realista, neorealista felfogásokhoz képest a nemzeti érdekek mélyebb fogalmát akarta megteremteni. Eszerint azok olyan képződmények, amelyekben az eszmék és az ideálok, az előzmények és a korábbi tapasztalatok, a belső erők és mértékek is szereppel bírnak, emellett az érdekek döntően belső megalapozottságúak.118 Hoffmann bírálta a neofunkcionalistákat, mondván, hogy azok túlzottan a folyamatra koncentráltak, ezáltal nem vették figyelembe annak történelmi kontextusát. A belső kényszerek pluralitásából, valamint abból a tényből, hogy a nemzetközi rendszerben minden állam helyzete egyedi, különbözőségek fakadnak, ezek pedig centrifugális tendenciákat teremtenek, azaz inkább divergáló, mint konvergáló érdekeket ösztönöznek. Értékelése szerint az 1960-as évek feszültségeinek az a legfőbb oka, hogy a tagállamok nem tudtak megállapodni az új nemzetek feletti entitás globális rendben elfoglalt helyzetéről. Bár egyes, a nemzeti elitek pozícióját nem fenyegető szférákban (low politics, negatív integráció) az integráció sikeres tudott lenni, azokon a területeken, ahol a kormányok autonómiája vagy a nemzeti identitás elemei kerültek volna veszélybe, nem került sor érdemi integrációra. Ennek oka, hogy az ún. high politics a politikai cselekvés autonóm terepe: a nemzetek a nemzeti önállóság biztonságát, vagy annak saját maguk által ellenőrzött bizonytalanságát részesítik előnyben a kipróbálatlan egyesüléssel szemben.119 A low politics területén viszont sor kerül együttműködésre, mert az hozzájárul azon területek feletti ellenőrzés megtartásához, ahol a társadalmak közötti tranzakció vált normává. Hoffmann feltételezése szerint a Monnet-Haas módszer csak ott működőképes, ahol az integráció garantálni tudja a folytonos pozitív összegű eredményeket, vagy ahol az érdekeket végérvényesen közössé lehet tenni (ez a gazdaság területén működhet, de a politikai integrációban nem). Az integrációs területek funkcionalista kibővítése bizonytalanságot hozhat az egész projektet illetően, ezért konfliktus alakulhat ki a kormányok között. Ezen túlmenően a nemzetek feletti intézmények is fenyegetést jelenthetnek a nemzeti politikai szereplők számára, ami úgyszintén kiválthatja ezek ellenállását. Az integráció előrehaladása végül külső bizonytalanságokat is eredményezhet. Ezek kiemelten az USA-val való rivalizálás formájában jelentkezhetnek, amit Hoffmann mindenképpen el akart kerülni. Hoffmann a spillover fogalmát is bírálta, ugyanis annak feltételezésekor a funkcionalisták jelentős ellentétes erőktől és logikáktól tekintettek el. Azt is kétségbe vonta, hogy az európai integráció vezérelve az ipar és a technokrácia lenne, ehelyett a politika kiemelt szerepére helyezte a hangsúlyt. Roger Hansen szerint a neofunkcionalisták három elméleti hibát vétettek: elutasították a high politcs - low politics problematika vizsgálatát; nem helyezték megfelelő nemzetközi perspektívába az európai integrációs tapasztalatokat; valamint elképzelhetetlennek tartották a közös piac gazdasági előnyeinek nemzetek feletti intézmények nélküli elérhetőségét.120 Hansen következtetése az, hogy a neofunkcionalizmus nem tudja maradéktalanul megmagyarázni az EK-t formáló eseményeket: alkalmazható a low politics-ra, de sem a high politics-ra, sem pedig e kettő kapcsolatára nem érvényes. A neofunkcionalisták ezen kívül 117

A kormányközi megközelítés kibontakozását nagyban elősegítette az 1960-as évek elejétől megfigyelhető lassulás az integrációs folyamatban, továbbá a nemzeti érzelmek egyre jobban tapasztalható növekedése a nyugat-európai politikai elit körében. E jelenségre a legszembetűnőbb példát Charles de Gaulle Európa-politikája szolgáltatta, amely mind az EK-ba való brit belépést, mind az intézményi reformot megakadályozta. Az ún. “üres székek politikája” megmutatta az integrációs folyamat korlátait, továbbá mindenki számára egyértelművé tette, hogy a nemzeti érdekekkel továbbra is realitásként kell számolni. Mindez a luxemburgi kompromisszum 1966-os megkötésével, a nemzeti vétó lehetőségének rögzítésével intézményesült. 118 Hoffmann [1995], 5. 119 Hoffmann [1966], 882. 120 Rosamond [2000], 79-80.

69 6

szerinte helytelen következtetéseket vontak le előfeltételezéseikből: nem számoltak pl. azzal, hogy a társadalmi pluralizmus akár el is lehetetlenítheti a spillover-t. A politikai integráció tehát inkább megfontolt, szándékos politikai döntések eredménye, mint a gazdasági átalakulás logikus következménye. Az intergovernmentalizmus jelentőségét az adja, hogy az 1960-as évektől kezdve megdöntötte a neofunkcionalizmus egyeduralmát az integrációelméletben. Ez utóbbi lényegét cáfolta a gazdasági és a politikai integráció közötti kapcsolat kétségbe vonásával. Mindazonáltal a gazdaság és a politika viszonylag autonómként való intergovernmentalista feltételezése nem kapott maradéktalan igazolást az EK fejlődése tükrében (létrejött pl. – bár igen korlátozott hatáskörrel és szoros kormányközi kontroll alatt - a Közös Kül- és Biztonságpolitika, a Gazdasági és Monetáris Unió, valamint a maastrichti szerződés). Következtetésképpen az EK/EU konstrukció sokkal összetettebb egy tisztán kormányközi rendszernél, ugyanis egyes területeken az államok önként lemondtak szuverenitásuk egy részéről. A hidegháború lezárultát és a bipoláris világrend felbomlását követően komolyan vetődött fel az a kérdés, hogy mindez milyen következményekkel jár az európai integrációra. A neorealista választ John Mearsheimer adta meg, aki szerint az európai államok közötti együttműködés nehezebbé válik a kommunista blokk részéről korábban fennállt tartós fenyegetés és az USA védőszárnya hiányában. A nemzetközi gyanakvás növekszik az államok elvesztett autonómiája és az együttműködésből származó nyereségek egyenlőtlensége miatt. Európa – a hagyományos államközi játszmák helyszíneként - a multipolaritás környezetében inkább a konfliktus, mint az együttműködés terepe lesz.121 Az államközpontú hagyomány európai egységesülésre vonatkoztatásának tekinthetjük William Wallace javaslatát az integráció fogalmának kettéválasztására. Eszerint informális integrációnak tekinthetjük a kifejezett politikai döntés nélkül keletkező gazdasági és társadalmi függőségeket és kölcsönhatásokat. A formális (akár az informális integráció következményeként kialakuló) integráció a nemzeti elitek kooperatív mérlegelése alapján történő intézményépítés. A formális integrációt fontosabbnak tartja, mert azon túl, hogy meghatározza az európai szintű kormányzás természetét és kiterjedését, alapvetően az államok és a nemzeti kormányzatok hiteles entitásokként való továbbélését szolgálja. Ez a folyamat ösztönzi az informális integrációt (utóbbi nem lehetséges az előbbi nélkül, pl. az Egységes Európai Okmány nemzetiérdek-központú tárgyalásai esetében). Wallace szerint az európai alapszerződések - az EU integrációs folyamatának megvitatását, meghatározását, módosítását vagy megerősítését célzó – módosításához kormányközi tárgyalásokra van szükség: a politika ez esetben nemzetek közötti folyamat.122 Joseph Grieco szerint az Európai Unió létrehozását célzó maastrichti szerződés megkötését követően a neorealista elmélet komoly kihívásokkal szembesül a nemzetközi politika európai útjának magyarázata terén. Ezeket Grieco négy csoportra osztotta: 1, Az eszköz-racionalitás feltételezése az államok között azt sugallja, hogy a maastrichti szerződés létrejötte vagy irracionális lépés volt, vagy el kell ismerni, hogy a racionális államok adott esetben jelentőséget tulajdonítanak a nemzetközi intézményeknek. 2, Abból, hogy a hatalom folyamatosan áthelyeződik közösségi intézményekhez, az következik, hogy az anarchia ebben a régióban nem a fő strukturális ismertetőjegye a nemzetközi politikának. 3, Németország 1980-as évektől növekvő jelentőségének a neorealista feltételezés szerint azt kellett volna eredményeznie, hogy a többi tagállam a növekvő aszimmetriák kiigazítására törekedjen. Ezzel szemben a maastrichti szerződés a gyakorlatban megerősítette Németország európai hegemón státuszát. 121 122

Mearsheimer [1990], 47. Rosamond [2000], 131-131.

70 7

4, A neorealista elmélet relatív helyzete is megkérdőjeleződik, ugyanis a funkcionalista, institucionalista és egyéb elméletek empirikusan meggyőzőbb állításokat tesznek az európai integrációval kapcsolatban.123 Grieco a rivális elméleteknél meggyőzőbb alternatív, neorealista hipotézis kifejlesztését tartja szükségesnek az integráció intenzifikálódásának magyarázata terén. Ennek kísérleteként az EMU-tárgyalások példáját kezdeti szupranacionális támogatás nélküli államközi alkuként értelmezi. Arra a kérdésre, hogy miért döntöttek így az államok, a „voice opportunities” hipotézis adja meg a választ: ha van közös érdek, az államok tárgyalnak az együttműködést célzó megállapodás szabályairól. E tárgyalások keretében a gyengébb, de befolyásos partnerek biztosítani akarják, hogy az így alkotott szabályok megfelelő alkalmat adjanak számukra aggodalmaik és érdekeik kifejezésére. Ezáltal megakadályozzák, de legalábbis korlátozzák az erősebb felek dominanciáját.124 A kritikák szerint Grieco találékonyan használta a neorealista premisszákat az intézményesítés magyarázására, de feltételezéseit (az államok elsődleges szereplők, egységes entitások, amelyek eszköz-racionalitást alkalmaznak) vitatják. 4.2. Interdependencia-elmélet Haas javaslata szerint az integrációt nem elkülönülten kellene tanulmányozni, hanem az interdependencia egyik jelenségeként. Az interdependencia Robert O. Keohane és Joseph Nye munkássága nyomán a nemzetközi kapcsolatok központi megközelítésévé vált az 1970-es években, alternatívát kínálva az addig egyeduralkodó realista irányzattal szemben. Abból indultak ki, hogy a világrend diffúz jellegű, amelyben az államok fontos, de nem egyedüli szereplők (nemzetek feletti entitások, multinacionális vállalatok, transznacionális érdekcsoportok, szubnacionális szereplők is jelentőséggel bírnak). E rendszerben a kapcsolatok nemzetköziek és transznacionálisak. A regionális integráció a nemzetközi rendszer elemeinek újraszervezésére tett kísérlet.125 Az interdependencia növekedésével az államok újraértékelik nemzeti érdekeiket, ami lehetővé teszi a más államokkal közös álláspontok kialakítását – ezt segítik elő a nemzetközi intézmények. Az EU-ra vonatkoztatva az interdependencia-elmélet a sokszereplős komplexitást próbálja megragadni a tiszta kormányköziséggel és az egyirányú neofunkcionalizmussal szemben. Jellegzetessége e megközelítésnek, hogy nem előlegez meg semmilyen integrációs végpontot. Carole Webb szerint az EK politikai egysége valamivel nagyobb rendet mutat, mint a kaotikusnak tűnő nemzetközi élet. Szerinte az integrációs irodalom két tábor, az intergovernmentalizmus és az interdependencia-elméletek dominanciája alá került, és mindkét megközelítés nagyobb hangsúlyt helyez a kormányzati szereplőkre, mint a neofunkcionalizmus. Webb az interdependencia kétfajta értelmezését veti fel: egyrészt az a globális politikai gazdaság állapota, amely – potenciálisan, de nem szükségszerűen – regionális integratív választ eredményez; másrészt nem feltételez normatív kapcsolatot az interdependencia-elmélet és a nemzetközi intézmények formája között. Meglátása szerint az interdependencia-elmélet tehát alkalmas azon feltételek vizsgálatára, amelyek között a kormányok és egyéb gazdasági szereplők együttműködnek, másrészt azon tudósok és politikusok számára nyújt választ, akik nem kívánják megszabni az EK fejlődésének végpontját126. A felfogás kiutat mutat az ún. n=1 dilemmából: eszerint az EK sui generis jelenség helyett az interdependens kapitalista gazdaságot érintő folyamatok értelmezésére irányuló kísérlet. 123 124 125 126

Grieco [1995], 35. Grieco [1995], 35. Rosamond [2000], 94-95. Webb [1983], 33.

71 7

Az interdependencia-elmélet újszerűségét és jelentőségét elsősorban az adja, hogy az EU-ra egyedülálló intézményrendszere okán jellemző sajátosságoknál tágabb politikai kérdéseket tárgyalt, előrevetítve a politikatudományban bekövetkezett „kormányzási” (governance) fordulatot. Megmutatta továbbá, hogy az ún. „integrációelmélet” nem választható el a nemzetközi kapcsolatok tudományától. 4.3. Kétszintű játszmák A Simon Bulmer, Andrew Moravcsik és Robert Putnam nevéhez kötődő megközelítések az állami érdekek és preferenciák eredetével foglalkoznak. A nemzetközi kapcsolatok realista irányzata a külső környezet döntéshozók általi érzékeléséből vezeti le az érdekeket, azaz kevésbé foglalkozik a belpolitikai folyamatokkal. A neoliberálisok ezzel szemben elsősorban az állami preferenciák kölcsönhatására, nem pedig a képességek államok közötti eloszlására összpontosítanak. Mind az állami preferenciák kialakítását, mind az államközi alkufolyamatokat figyelembe veszik, ennek során kikerülhetetlen a belpolitika elemzése. Simon Bulmer újítása, hogy az EK folyamatait belpolitikai megközelítéssel vizsgálta. Álláspontja szerint a nemzeti kormányok a közösségi rendszer kulcsszereplői, kapuőrként is viselkedve az EK és a nemzeti politikai rendszer között. Az EK-rendszer alapvető eleme viszont a nemzeti politikai egység (nem a tagállami kormányzat), amely legitimációs forrás az állami szereplők számára. Az európai szintű alkufolyamat megértéséhez az állami preferenciák hazai gyökereit kell vizsgálnunk, az integráció dinamikáját a nemzeti preferenciák kölcsönhatásai alapján határozhatjuk meg. Andrew Moravcsik hasonló megközelítéssel elemezte az Egységes Európai Okmányt és arra a következtetésre jutott, hogy az a három legerősebb tagállam (Németország, Franciaország, Nagy-Britannia) neoliberális politikai gazdaságtan irányában konvergáló érdekei miatt valósult meg, e preferenciák pedig belső körülményekből eredtek. Látható, hogy bár a liberális-pluralista megközelítés is nyomon követhető a hazai és a nemzetközi szint közötti érintkezés vizsgálatában, ez egy realista jellegű érvelés: „az integráció elsődleges forrása az államok érdekeiben rejlik, és a relatív hatalom mind Brüsszelbe visz”.127 Az ún. kétszintű játszmák (a belpolitika és a nemzetközi kapcsolatok közötti összeköttetések) gondolata Robert Putnamtól származik, eszerint a nemzeti döntéshozók többé-kevésbé egyidejűleg két színtéren lépnek fel. Belföldön a hivatalban lévők fő célja, hogy őket támogató koalíciókat kovácsoljanak a hazai csoportokból, míg a nemzetközi szinten - ezen hazai érdekcsoportok igényei szerinti fellépéssel - hazai pozícióik megerősítéséért fáradoznak. A fentiekből megállapítható, hogy ez a megközelítés is a nemzeti kormányzati szereplők elsődlegességét hangsúlyozza az integrációban. 4.4. Liberális kormányköziség Andrew Moravcsik, a liberális kormányköziség elméletének megteremtője nem realista vagy neorealista, de határozottan intergovernmentalista megközelítést alkalmazott. A liberális tradícióhoz sorolta magát, mégpedig az alábbiak feltételezése okán:128 1, A politika alapvető szereplői racionális, autonóm egyének / csoportok, amelyek az önérdek és a kockázatkerülés alapján lépnek interakcióba. 2, A kormányok a hazai társadalom részhalmazát képviselik, és ennek érdekei határozzák meg az államok érdekeit és identitásait nemzetközi szinten. 127 128

Moravcsik [1991], 75. Moravcsik [1993b], 7, 11, 13.

72 7

3, Az állami viselkedés és a konfliktus vagy együttműködés mintái az állami érdekek természetét és szerkezetét fejezik ki. Moravcsik a kétszintű játszma modelljének továbbfejlesztésével a nemzeti preferenciakialakítás liberális elméletének és az államok közötti stratégiai alkufolyamatok intergovernmentalista megközelítésének ötvözésére tett kísérletet.129 Az előbbi az integrációs eredmények keresleti oldalával foglalkozik, azaz a nemzeti preferenciák, érdekek az állam és a társadalom interakciójának következményei: „…belpolitikai konfliktusok által alakulnak ki, ugyanis a társadalmi csoportok politikai befolyásért versengnek, nemzeti és transznacionális koalíciók formálódnak és a kormányzat felismeri az új politikai alternatívákat. A belpolitika ismerete előfeltétele, nem kiegészítése az államok közötti stratégiai interakció vizsgálatának.”130 Az integráció kínálati oldala azt jelenti, hogy a megfogalmazott érdekekről kormányközi módon alkudoznak – mindez jelzi a lehetséges integrációs eredmények korlátait. Moravcsik kormányközisége is feltételezi az állami racionalitást, ugyanakkor az ennek megfelelő cselekvés nem rögzített preferenciákból, hanem a belpolitika dinamikus folyamataiból ered. Moravcsik elkerüli mind a keresleti, mind a kínálati oldali redukcionizmust: a keresleti oldalt a nemzeti preferenciaképzés igen komplex folyamatai jellemzik, e játszmák természete esetenként eltérő. Egyes dinamizmusok megegyeznek a tagállamokban: a kormány fő célja a hatalom megtartása – ehhez a fontos társadalmi csoportok támogatása szükséges, amit a belpolitikai intézmények, a politikai képviselet közvetít. E folyamaton keresztül képződnek a nemzeti érdekek és célok, amelyekről az államok nemzetközi szinten tárgyalnak.131 A kínálati oldal bonyolultsága miatt Moravcsik itt is empirikus elemzéseket javasol, mindenesetre az EU különleges alkukörnyezetéről az alábbiakat feltételezi: 1, Olyan környezetről van szó, amelybe az államok önkéntesen lépnek be és nem kényszerítő vagy korlátozó erejű (ugyanis a történelemformáló döntések egyhangúan születnek). 2, Az institucionalizmus megközelítésével összhangban az államközi alkudozás információdús környezetben zajlik (sok ismeret áll rendelkezésre az EU-politikaalkotás sajátosságairól, valamint a többi tagállam preferenciáiról, kényszereiről). 3, Az EU-ban az alkudozás tranzakciós költségei alacsonyak (a tárgyalások hosszú időtartamúak, nagy mozgástér nyílik az „issue linkage”-ekre, az osztozkodásra, részmegállapodásokra).132 Az európai szintű kormányközi alkuk megerősítik az államokat a belpolitikai egységeikkel szemben is – ennek eredményeként nő a kormányzatok belső autonómiája (ez egy lehetséges válasz arra a kérdésre, hogy miért vesznek részt az államok autonómiájukat végső soron korlátozó folyamatokban). Ezen érvelést vitte tovább Alan Milward, aki szerint az európai integráció az európai nemzetállam megmentésére tett kísérlet.133 A második világháború végén az európai államok ugyanis kettős dilemmával találták szemben magukat: egyrészt az interdependencia növekedésével, másrészt a növekvő társadalmi igényekkel és elégedetlenséggel. Ebben a helyzetben az volt a fő kérdés, hogy az államok hogyan nyújthatnak megfelelő nemzeti politikai programokat a fő hazai rétegek számára. E programok sikeres végrehajtása a nemzetállamok mint elsődleges kormányzati szereplők hosszú távú megőrzésének feltétele volt. Ebben a helyzetben egyes politikai programok megvalósítása legalkalmasabb eszközének az integráció bizonyult. A folyamatban a kormányzati elitek játszottak főszerepet, 129 130 131 132 133

Rosamond [2000], 136 Moravcsik [1993], 481. Moravcsik [1993a], 483. Moravcsik [1993a], 498. Rosamond [2000], 138.

73 7

és az integráció legfőbb motivációja a végrehajtó hatalom nemzeti szinten való megtartása, nem pedig lebontása volt. Mindez azt sugallja, hogy az integráció nem szükségszerűen eredményez elmozdulást a nemzetek feletti államiság felé, az államoknak pedig - ellenőrző funkcióval rendelkezve - érdekük az integráció elősegítése. Az állami szuverenitás fentiektől eltérő értelmezését adja Karl-Orfeo Fioretos, aki szerint az integráció fellobbanásai (pl. az 1980-as években) azzal magyarázhatóak, hogy az államok alkalmazkodni kényszerülnek a legfőbb hazai támogató csoportok igényeihez. Ezek olyan erős belföldi koalíciók, amelyeknek érdekében áll az európai gazdasági tér széleskörű liberalizációja. Ez a megközelítés Moravcsik belpolitika-fogalmát kérdőjelezi meg, azaz a nemzeti kormányok egyre kevésbé lehetnek kizárólagos közvetítők a hazai csoportok és a globális környezet között. Szintén e témakörhöz kapcsolódik Wolfgang Wessels ún. „fúziós hipotézise”, amely az EU-val kapcsolatos dinamikus mezo-elmélet alkotására tett kísérletként értelmezhető. Wessels arra keresi a választ, hogy az integratív lendület hogyan növekszik az időben. Elutasítja azt a neofunkcionalista nézetet, miszerint az integráció egy adott végpont felé haladó egyirányú folyamat, de az integráció összeomlására vonatkozó realista utalást sem fogadja el. Érvelése racionalista és statikus: az integrációt nemzetállami szereplők önérdekkövető tevékenységeként magyarázza, nevezetesen a kormányok azért törekednek integrációra, hogy közös - a belpolitikai polgári igényekből és a globális gazdasági interdependencia által meghatározott kötelességből adódó - problémáikat megoldják. Wessels a jóléti/szolgáltató állam elterjedésének összefüggésébe helyezi elemzését (ezt tekinti a nyugat-európai államiság alapvető változásai mozgatórugójának), ezzel meghaladja Milward „nemzetállammegmentési” indokát. Míg Milward a kialakult rend túlélésének biztosítékaként, Wessels a tagállamokban megnyilvánuló alapvető kormányzási stílus- és hangsúlyváltozásokkal összefüggésben értelmezi az európai egységesülést. Az integráció a közös problémamegoldás érdekében egyes területeken létrejövő, fokozatos „szuverenitás-összegyűjtés”, ami egyre szorosabb fúzióhoz vezet: közösségi erőforrások egyesítése néhány állami területen, … az egyes politikákért viselt felelősségek megoszlanak.134 Mindez két fontos következménnyel jár: a fúziós hipotézis egyrészt a nemzeti elitek cselekedetei szempontjából magyarázza az EU demokráciahiányát, másrészt azt akarja megmutatni, hogy az integráció hogyan vonja, „zárja be” a szereplőket. A folyamat középpontjában tehát az államok állnak, de ezt az államközi interakciót többnek tekinti egyszerű diplomáciai érintkezésnél, ugyanis ez utóbbi esetén a kormányközi alkuk törékenyek lennének és felbomlanának az államok közötti érdekegyensúly módosulásával (ld. realizmus). Hasonló gondolatmenetet vonultat fel Fritz Scharpf az ún. „közös döntési csapda” (joint decision trap) fogalmának bevezetésével, pesszimista nézőpontból írja le az integráció és a vele járó államközpontú intézményesülés visszafordíthatatlan természetét. Scharpf megközelítésében az EK döntéshozatali rendszere lehetőség az államok közös problémái megoldási módjainak kialakítására. E mérlegelések kimenetele azonban szuboptimális (nem a lehető legjobb megoldások racionális elemzéséből következik), aminek fő oka, hogy az EU intézményi struktúrája egy jellegzetes „döntési logikával” rendelkezik: a racionális kormányzati szereplők felelősek az EU rendszert alakító alapvető döntésekért. Ebből adódóan még az integráció legbuzgóbb hívei sem mondanak le a döntéshozatalban meglévő vétójogukról. A kevésbé integrációpárti államok másrészt olyan kompromisszumokra törekednek, amelyek biztosítják beleszólásukat a jövőbeli, a folyamatot alakító döntésekbe. A fenti logika szerint hozott döntések egyetlen államot sem elégítenek ki maradéktalanul, sőt, a preferenciák kormányzatok által biztosított racionális optimumát sem érik el. Mindez természetesen nem ösztönzi az EU-szintű kormányzási képesség növelését, viszont lehetetlenné teszi a megtorpanást vagy visszafordulást. Az ily módon kialakuló közös döntési 134

Wessels [1997], 274.

74 7

csapda „olyan intézményi megállapodás, amelynek politikai eredményei velejáróan (nem véletlenszerűen) szuboptimálisak… Mindazonáltal, az elrendezés lokális optimumot képvisel azon résztvevők költség-haszon elemzésében, amelyeknek joguk lenne megváltoztatni azt. Nincs fokozatos út, amely által a közös döntési rendszerek átalakulnak nagyobb politikai potenciállal rendelkező intézményi elrendezéssé.”135 Moravcsik elméletének értékelésekor mindenképpen megállapítandó, hogy az nagy hatással volt napjaink EU-irodalmára, az empirikus vizsgálatra törekvő kutatók hasznos eszköznek találták azt az adatrendezésben és a hipotézisek vizsgálatában. Lényeges eltérés volt a realizmushoz képest annak figyelembe vétele, hogy az európai integráció (nemzetközi) politikája egy nagyon különleges intézményi környezetben zajlik. Moravcsik kritizálta a neofunkcionalizmust, de felhasználta Robert O. Keohane a világpolitika intézményesülésének gyorsulását tárgyaló neoliberális institucionalista munkáját. Eszerint napjaink nemzetközi politikája több mint szuverén, önérdekkövető államok biliárdgolyó-szerű ütközései. A rendszerben jelen lévő intézmények formájukat tekintve lehetnek céltudatos kvázi-alkotmányos rendek (pl. az EU), ügy-specifikus rezsimek, valamint az államközi érintkezés normái. Az intézményesülés foka befolyásolja az állami viselkedést (információáramlás, tárgyalási alkalmak, kormányok képessége mások teljesítésének figyelemmel kísérésére és saját kötelezettségek végrehajtására, képesség hiteles kötelezettségek vállalására, nemzetközi megállapodások szilárdságát érintő várakozások). Az államok anarchikus környezetben követik érdekeiket, de ezt a környezetet jelentősen megváltoztatja az intézmények jelenléte. Moravcsik liberális kormányközisége fontos szerepet ró az intézményekre, mint a pozitív összegű alkuk elősegítőire. Az államok hasznot húznak az EU intézményi környezetéből és hazai legitimációs célokra és a preferenciák követésére használják azokat. Csak akkor van veszélyben a kormányközi szemlélet, ha a nemzetek feletti vezetők tevékenysége által a döntések szisztematikusan eltérnek a tagállamok hosszú távú érdekeitől. Ezt a fejtegetést a neoinstitucionalizmus keretében vitték tovább, sok institucionalista elemző az állami preferenciák elsődlegességét adottnak tekinti.136 Leon Lindberg meglátása szerint Moravcsik érvelésének egy része valójában egyes neofunkcionalista tételek alátámasztására is alkalmas. Az a fejtegetés például, hogy az európai folyamatokban való részvétel lehetővé teszi az államok relatív autonóm pozícióba kerülését a hazai csoportokkal szemben, vonatkoztatható a Bizottságra is a nemzetiérdek-kialakítás folyamatával összefüggésben.137 Daniel Wincott hasonló jellegű, de éles kritikát fogalmazott meg a liberális kormányköziséggel szemben. Elsősorban Moravcsik azon érvelésével szállt szembe, miszerint a kínálati oldalon a kormányköziség dominanciája érvényesül. Ellenpéldaként az Európai Bíróság integrációs folyamatban játszott kiemelkedő szerepére utal, nyomatékosítva, hogy – Moravcsik gondolatával ellentétben – a kínálati oldal nem kizárólag a történelemformáló pillanatokban, pl. szerződésmódosításkor bír jelentőséggel. Wincott kétségbe vonja a racionalitás feltételezését is, ehelyett az ismeretek radikális tökéletlenségét hangsúlyozza. Az ismerethálózat középpontja a Bizottság, ezért annak dolgozói előnyben vannak más játékosokkal szemben (pl. tagállamok). Moravcsik válaszában leszögezte, hogy a magas szintű alkuk vizsgálatához a liberális kormányköziség elméletileg megalapozott, de arra sincs okunk, hogy kirekesszük azt a mindennapi döntések elemzéséből.138 Smith és Ray alapvetően a kétszintű játszma analógiájának túlságosan leegyszerűsített jellegét 135

Scharpf [1988], 271. Pl. Mark Pollack, Geoffrey Tsebelis, Wayne Sandholtz 137 Lindberg [1994], 83. 138 Moravcsik [1995], 613. 136

75 7

bírálja, egyben a szintek számának emelését tartották szükségesnek (ld. többszintű kormányzás elmélete): Putnam eredeti (nemzetközi érintkezés: kormány-kormány viszony, belpolitika: kormány – nemzeti politikai egység viszony) szintjei mellé három további szintet emeltek be. Ezek az intézményesített kormányközi érintkezés (EK-tagállam – EK-tagállam viszony); a nem EK-tagállam kormányzata és az EK közötti érintkezés; valamint a szubnacionális érintkezés (nemzeti politikai egység - nemzeti politikai egység viszony). Ezen túlmenően elismerték az európai intézmények elkülönült alkukörnyezetét, valamint a nemállami szereplők közti kapcsolatok lehetőségét, amelyek potenciálisan döntő alakítói az integrációs eredményeknek. Az államok és az európai szintű intézmények kapcsolatával, különösen az intézményi döntések kérdésével elsősorban a következő pontban ismertetett institucionalista elemzések foglalkoznak. 4.5. Institucionalizmus - neoinstitucionalizmus Az institucionalisták az integrációban is az intézmények szerepét hangsúlyozzák: ezek közvetítik a politikai küzdelmeket, ugyanakkor befolyásolják is a szereplők viselkedését. Az integráció egy intézményesített kooperáció, amelyben elsődleges szereppel bír a politika, a gazdaság ennek alárendelt pozícióban van. Mark Pollack szerint az institucionalizmus elfogadja a fundamentalista intergovernmentalista nézetet a kormányok főszerepéről az EK intézmények létrehozásában és módosításában. A nemzetek feletti intézmények a tagállamok preferenciáinak határai között működnek, bár a tagállamok törekvései közötti különbségek kihasználásával módjukban áll a kezdeményező nemzetek feletti cselekvés is.139 Geoffrey Garrett meglátása szerint a tagállamok szuboptimális módon korlátozták az autonómiájukat. Az Egységes Európai Okmány pl. olyan intézményi logikát képvisel, amelyben a nemzeti döntéshozók hatalma szigorúan körülhatárolt (ld. a minősített többségi szavazás körének bővítését). Ez nem magyarázható hagyományos államközpontú együttműködési megközelítésekkel, ugyanis ezek szerint az államok nem tesznek olyan lépést, amivel tönkretennék az államközpontú nemzetközi rendet vagy annak alapelveit. A magyarázat szerint a kormányközi intézmények környezete lehetővé teszi egyes államoknak vagy államok koalíciójának, hogy érvényre juttassanak bizonyos preferenciákat.140 G. Garrett és George Tsebelis azon az alapon bírálták a liberális kormányköziséget, hogy az túlzottan az államok közötti stratégiai racionalitásra koncentrál. Az államközpontúságot nem vetik el, viszont meglátásuk szerint az EU intézményi komplexitását is figyelembe kell venni, a tényleges döntéshozatali szabályoktól nem lehet eltekinteni. Ezen túlmenően az intézmények preferenciái is befolyással bírnak a kormányközi alkudozás stílusára és tartalmára.141 Wayne Sandholtz hibának tartja, hogy a liberális kormányköziség az állami preferenciák puszta kifejezőjeként tekint a nemzetek feletti intézményekre. Ezzel szemben azok a társadalmi érdekek felé kiépített kapcsolatok révén további nem-állami preferenciákat építenek be az EU döntéshozatali rendszerébe. E kapcsolatok által az EU belép a tagállamok belpolitikájába, megkerülve a nemzeti kormányok kapuőr-szerepét. „Ez változásokat indít el a hazai politikákban és intézményekben, azaz maguk az államok is megváltoznak az európai integrációban”.142 139

Pollack [1996], 430 Garrett [1992] 141 Garrett – Tsebelis [1996]. 142 Sandholtz [1996], 426. 140

76 7

A neoinstitucionalizmus (és a többszintű kormányzás) egyes tételeit vetítette előre Donald Puchala az integráció 1970-es évek eleji megközelítéseinek elvetésével. Puchala az EK-t egy „egyetértési rendszerként” értelmezi. Ez egy olyan komplex entitás, amelyben a nemzetállamok fontos és elsődleges szereplők maradtak, de a politikai cselekvés több (szubnacionális, nemzeti, transznacionális és szupranacionális) szinten történik. Ez a pozitív összegű interakciók és a kölcsönös egyetértés kialakításának fóruma is. A konfliktusok az együttműködés módozatainak keresését jelentik, az alkuk nem zéró-összegűek, hanem konvergens célok kialakítását célozzák.143 A neoinstitucionalisták a korábbiakhoz képest szélesebben határozták meg az intézmény fogalmát: kiterjesztették azt a formális és informális intézményekre, értékekre, normákra, illemszabályokra, szimbólumokra, cselekvési módokra és számos egyéb tényezőre.144 Kiemelték az intézményi konfigurációk hatását a politikai eredményekre, olyan környezetet teremtve, ahol a szereplők nagyobb arányban tudnak pozitív összegű alkukat folytatni. Az intézmények információban gazdag helyek, kiemelt követelmény velük szemben az átláthatóság és a bizalom magas szintje (ezek köztes változók a szereplők preferenciái és a politikai eredmények között). A racionális választás elméletéből kiinduló megközelítés szerint az intézmények formális jogi entitások és döntéshozatali szabályok összessége, amelyek kötelezettségeket rónak az önérdekkövető politikai szereplőkre (pl. minősített többségi döntéshozatal a Tanácsban). Az intézményekben a résztvevők között stratégiai koalíciók köttetnek, valamint törekvések jelennek meg az intézményt irányító szabályok alakítására. A történelmi megközelítés szélesebb definíciót fogalmaz meg: az intézmények formális szabályok, alkalmazkodási eljárások és szabványos működési gyakorlatok, amelyek strukturálják a politikai egység és a gazdaság egyes egységei közötti kapcsolatokat.145 Nemcsak formális alkotmányos entitásokat tartalmaz, hanem informális interakciókat és az ún. „normatív társadalmi rend” megnyilvánulásait is (pl. megállapodások, viselkedési szabályok, alapvető viselkedési kényszerek146). Mark Pollack értékelése szerint a neoinstitucionalizmus legfőbb erénye, hogy a tagállam elsődlegességét hangsúlyozó intergovernmentalista érvelés mellett figyelembe veszi azt, hogy az intézmények is strukturálják az egyéni vagy kollektív politikai választásokat. Az EU eredményei tehát nem következtethetőek ki egyedül a preferenciák és relatív állami hatalom elemzéséből. A racionális választás alapján álló neoistitucionalisták (pl. Thelen és Steinmo) szerint a preferenciák kialakítására az intézményi terepen kívül kerül sor. A szereplők saját érdekeik racionális követői, az intézmények pedig az önérdekkövető cselekvés korlátai (meghatározzák, de legalább korlátozzák a politikai szereplők érdekérvényesítési stratégiáit).147 Keohane szerint az intézményeket azért hozzák létre az államok, mert hasznot látnak azok funkcióiban, pl. a tranzakciós költségek (alkudozás során fellépő kockázatok és büntetések) csökkentésében. A történeti megközelítés gazdagabban értelmezi az intézmények befolyását: közbenső változók, de a politikai cselekvés szélesebb kontextusát is irányítják. A szereplők nem annyira racionális hajlamokat, inkább közösen elfogadott szabályokat követnek. Következésképpen az intézmények képesek formálni a célokat és a preferenciákat, azaz strukturálják a politikai helyzeteket és hatással vannak a politikai eredményekre is.148 A szereplők nem mindig 143 144 145 146 147 148

Puchala [1972], 276. Jones [2001], 50. Idézi: Palánkai [2005b], 41. Hall [1986], 19. Ikenberry [1988], 226. Thelen - Steinmo [1992], 7. Thelen - Steinmo [1992], 9.

77 7

tökéletesen informáltak az intézményi következményeket illetően. Azok a szereplők, akik egy adott időpontban kialakítják az intézmény jellegét, nem feltétlenül vannak tisztában ennek hosszú távú következményeivel. A rendszer jövőbeli szereplőinek is ezen önreprodukciós intézményi forgatókönyvek alapján kell működniük („bezáródás”), tehát az intézmények független változókként kezelendők. Mindezekkel összefügg (és egy lehetséges magyarázattal szolgál arra, hogy miért csúsztak ki a kormányzási funkciók a nemzeti ellenőrzés alól) az a megfigyelés, hogy „az intézmények hajlamosak állandósítani olyan döntéshozatali formákat, amelyek nem politikai viták, konzultációk vagy érdekcsoportok tevékenységének eredményei”.149 Paul Pierson a nem szándékos következmények történelmi logikáját vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy az intézmények tervezőinek rövid távú céljai olyan döntéseket eredményeztek, amelyek hosszú távon aláásták a tagállami ellenőrzést.150 A szociológiai megközelítés nagyobb hangsúlyt helyez az intézmények kognitív dimenzióira. Az érdekek és az identitások benne rejlenek az intézmények által képviselt interakciós folyamatokban. Az érdekek – csakúgy, mint a cselekvés körülményei - társadalmilag, intézményi forgatókönyvek alapján alakulnak ki, az új helyzetek felismerése és megoldása révén.151 Ez az érvelés szoros összefüggést mutat az 1960-as évek közepén kibontakozó szociálkonstruktivizmussal, miszerint a valóság inkább társadalmilag felépített, mint objektíven létező. Markus Jachtenfuchs álláspontja szerint az intézmények szimbolikus terelő, irányító (guidance) funkciót látnak el. Egyúttal elméleteket hoznak létre magukról, amelyek következményekkel járnak a szereplők interakciójára152. E diszkurzusok a politikai kezdeményezés alakítói, ezért ezen eszmék alakítása és alkalmazása stratégiai eszköznek számít. A fő kérdés, hogy ezek a diszkurzusok milyen módon kerülnek be az EU rendszerébe. Thomas Risse a kommunikatív cselekvés fontosságát emeli ki: az EU egy fejlődő politikai egység, amelyet a normatív konszenzus kötőereje tart össze. Deliberatív folyamatok és politikai haladás nagyobb valószínűséggel jelennek meg olyan normákat, szabályokat és eljárásokat tartalmazó magasan intézményesített keretben, amelyek a szereplők között bizonyos fokú bizalmat és informális kapcsolatokat tesznek lehetővé.153 4.6. MLG – gyarapodó elemzési szintek Az 1980-as évek végen, az 1990-es évek elején számos korábbi elmélet újrafogalmazására került sor. Az Egységes Európai Okmány elfogadása, a Jacqes Delors vezette Bizottság intézményi aktivizmusa, az Európai Parlament hatásköreinek bővítése, majd az Európai Unióról szóló szerződés megkötése mind a neofunkcionalizmus újabb változatainak megjelenését154, mind a föderalizmus újbóli megerősödését155 eredményezte. A fentiek mellett valóban új megközelítést a többszintű kormányzás (multi-level governance, MLG) elméletének képviselői156 alkottak, akik alapvetően a politikai folyamatok szempontjából vizsgálták az EU-t. A koncepció a nemzetgazdaságok egységes világgazdasággá való összefonódásával, a globalizáció felgyorsulásával összhangban, az 1990-es évek elején alakult ki. Érdemes hozzátenni, hogy az MLG-koncepció a maastrichti szerződésben is 149 150 151 152 153 154

155 156

Dannreuther [1997], 4. Idézi: Rosamond [2000], 118. Pierson [1996], 156. Hall - Taylor [1996], 948. Jachtenfuchs [1997], 47. Risse-Kappen [1996], 71. Idézi: Rosamond [2000], 121. Jeppe Tranholm-Mikkelsen, Michael O'Neill, Wayne Sandholtz és JohnZysman, Anne-Marie Burley és Walter Mattli John Pinder, Alberta Sbragia Leon Lindberg, Stuart Scheingold, Wolfgang Wessels, John Peterson, Jeremy Richardson

78 7

megjelenő, eleve több kormányzási szintet feltételező szubszidiaritás fogalmával cseng össze, amely nem tesz fontossági sorrendet ezek között. Az 1990-es években megerősödő regionalizációs folyamat szintén gyakorlati példája az MLG-megközelítés létjogosultságának. Az elmélet abból indul ki, hogy az EU egyre inkább önálló politikai egységként (polity) értelmezendő, amelyben a hatáskörök a kormányzás különböző szintjei és a különböző szereplők között oszlanak meg, ahol kiemelt cél a hatékonyság növelése, a költségek csökkentése és a nagyobb demokrácia. Elismeri a lojalitások egymást átfedő rendszerét, a többes identitások létezését. Az EU-t a kormányzati és nem-kormányzati elitek komplex, többemeletes, földrajzilag egymást átfedő struktúrák összességeként határozza meg. A hangsúlyt a kormányzás folyamatára (governance) helyezi, a hatalom kérdéskörét pedig elkülönülten kezeli a szuverenitással összefüggő, zéró-összegű játszmákból kiinduló elképzelésektől. Mindez az állam fogalmának pluralistább felfogását teszi lehetővé, olyan színtérként értelmezve azt, ahol különböző napirendek, eszmék és érdekek versenyeznek. Az állam ugyan döntő fontosságú marad, de nem kizárólagos közvetítőként lép fel a belföldi és az EU szintek között. Irányítói, valamint a belföldi és nemzetközi szereplők tevékenysége eredményeként az állam egyre inkább egy többszintű politikai egység részévé válik.157 Az MLG-megközelítés nem támaszt különösebb várakozásokat az európai szintű politikai egység dinamikájával szemben azt leszámítva, hogy a különböző kormányzati szintek közötti határok elmosódnak. A koncepció kísérlet az EU politikai rendszerére jellemző komplexitás leírására, a hangsúly a változékonyságon, az előrejelezhetetlenségen, a sokszereplősségen van, röviden: a kortárs intergovernmentalisták nézeteire adott posztmodern válaszról van szó. Az MLGkoncepció további erénye, hogy módszertani keretet ad a politikai hálózat-elemzéshez (policy network analysis). John Peterson az európai integráció vizsgálatának különböző elemzési szintekre való szétválasztási lehetőségére mutatott rá, szerinte minden egyes szinten más elméleti megközelítést lehet alkalmazni.158 1. A rendszerfeletti szint a tágan értelmezett politikai-gazdasági környezetben lezajló változások elemzésére alkalmas, erre a makroelméletek (intergovernmentalizmus, neofunkcionalizmus) felelnek meg. 2. A rendszerszintű megközelítések az intézményi változásokat ragadják meg, erre a neoinstitucionalizmus képes leginkább. 3. A mezoszinten vizsgálhatóak az erőforrás-függőségek, erre a politikai hálózat-elemzés alkalmas. Az első szinten kezelendő az integráció, míg a második és harmadik szinten a politikaformálási folyamatok jelennek meg (2.: policy-setting, 3.: policy-shaping). Jeremy Richardson a politikai folyamatot négy elkülönülő fázisra osztja fel.159 A napirend kialakításában (agenda setting) a “tudásközösségek” (epistemic communities) játsszák a főszerepet, míg a politika kialakításában (policy formulation) a politikai közösségek/hálózatok. A politikai döntési folyamatok vizsgálatára az intézményi elemzés alkalmazható, végül a politika végrehajtását a szervezetközi/magatartásvizsgálatok ragadhatják meg. Mindez egy bizonyos politikaterület feltérképezésére nyújt lehetőséget szereplő-alapú modellek alkalmazásával oly módon, hogy a politikát kizárólag érdekvezérelt folyamatként értelmező megközelítésen túllépve kiemelt, központi szerepet tulajdonít az eszméknek és a tudásnak.

157

Marks, Hooghe, Blank [1996], 373. Peterson [1995] 159 Richardson [1996] 158

79 7

4.7. Újabb megközelítések A nemzetek feletti kormányzás elmélete (Alec Stone Sweet és Wayne Sandholtz) az integráció keresleti és kínálati oldalát írta le, kiemelve a transznacionális kapcsolatok központi szerepét az európai szintű szabályozás és kormányzási képességek iránti igények (kereslet) kialakulásában. Ez utóbbit nemzetek feletti intézmények biztosítják, ami hasonlóságot mutat K. Deutsch megközelítésével. A transznacionális területen megjelenő igények a döntéshozó intézmények részéről választ ösztönöznek, ezáltal a tagállamok képessége fokozatosan, de elkerülhetetlenül csökken az eredmények ellenőrzésében.160 Az egyes politikaterületek skálája a kormányközi politikától a nemzetek feletti politikáig terjed, amelyben „a kormányközi alkudozás inkább a terméke, mint a kezdeményezője az integrációnak”.161 A konföderalista irányzat keretében Murray Forsyth a nagyobb piacok építésében kölcsönösen érdekelt államok önkéntes társulásaként értelmezi az EK-t. Ez utóbbi az államok számára gazdasági érdekeik követésére rendelkezésre álló három lehetséges stratégia egyike (a másik kettő – a hegemónia gyakorlása, valamint a hatalmi egyensúly manipulációja – nem jellemző az EU-tagokra). Ezen irányzat szerint az európai integráció azért alakult ki, mert egy kis államcsoportnak érdekében állt az, hogy a nemzetközi rendszerben biztosítsák, megerősítsék érdekeiket. Az ezzel járó intézményesülésre azért van szükség, hogy az stabil és hosszú élettartamot kölcsönözzön a rendszernek.162 Alex Warleigh a konföderalizmussal szembenállva azzal érvel, hogy ha az EU esetében a kormányközi intézmények dominanciája a konföderális nemzetközi elrendezés követelményeinek felel meg, azonban kizárólag abból, hogy az EU nem föderáció vagy nemzetközi rezsim, nem következik, hogy konföderáció. Jacob Øhrgaard a Közös Kül- és Biztonságpolitika elemzése során arra az eredményre jutott, hogy az azt megelőző Európai Politikai Együttműködésben a nemzetek feletti intézményeknek kevés szerepe volt, ezért az eredmények a kormányközi dinamikának tulajdoníthatóak. A kormányközi integrációt három folyamat köré próbálja meg konceptualizálni: 1. A szocializáció a bizalom elégséges szintjéhez szükséges előfeltétel. 2. A kooperációt a bizalom elégséges szintje teszi lehetővé, és a közös érdekek alapján valósul meg. 3. A formalizáció kiterjesztésére az együttműködés által van mód.163 Øhrgaard tehát kiemelt szerepet tulajdonít az államok cselekedeteinek e folyamatok elindításában. Paul Taylor az EU-t társulásként határozza meg. Vizsgálódásainak tárgya az, hogy a megosztott társadalmak hogyan érhetnek el kormányzati stabilitást164. Az EU-ra adaptálva ennek felel meg az arányosság elve a Miniszterek Tanácsában, valamint az egyes esetekben rendelkezésre álló vétójog. Taylor meglátása szerint a regionális funkcionális rendszerek erősítésével bekövetkező integráció inkább élesíti, mint enyhíti a nemzetek közötti megosztottságot, törésvonalakat.165 Az eliteket két, ellentétes irányú ösztönző befolyásolja: egyrészt a nemzetek feletti szint erőforrásainak kiterjesztése (remélve, hogy ebből a saját 160 161 162 163 164

165

Stone Sweet - Sandholtz [1997], 299-300. Stone Sweet - Sandholtz [1997], 307. Forsyth [1981]. Øhrgaard [1997], 18. Arend Lijphart (1977, 1991) munkájára alapozva, aki a megfontolt intézményépítést, a konszenzuális politikai kultúra kiépítését emlte ki, amely a nagykoalíciót részesíti előnyben a többségi elvvel szemben, vétójogot biztosít a közösségeknek, arányos hatalomelosztást szorgalmaz és a társadalom megosztása által minimális érintkezést ír elő a közösségek között Taylor [1994b], 176.

80 8

szegmensének haszna származik), másrészt az igény saját szegmensük integritásának és autonómiájának megóvására. A nemzetek feletti funkcionális képességek növekedésével együtt jár a társadalmak közötti aktivitás, ez pedig meggyengítené az elitek támogatói rétegeit. Ez az érvelés tehát egy lehetséges magyarázat arra, hogy az államok önmegőrzésének beépített ösztönzői és saját hatalmi alapjuk korlátozása hogyan hozható összhangba az integrációval. Választ ad arra, hogy miért törekednek az államok látszólag irracionális vagy szuboptimális kimenetelekre. A konföderális és társulási megközelítéseket Dimitris Chryssochoou kísérelte meg egyesíteni. Az EU-t „konföderális összetársulásként”166, a kormányközi és a föderális megoldások két pólusa közötti irányítási módként határozta meg. Az EU „összetett politikai egység, amelynek különálló, kulturálisan meghatározott és politikailag szervezett egységei összekapcsolódnak az „Unió” konszenzuálisan, előre elrendezett formája keretében, bizonyos célok érdekében, anélkül, hogy elveszítenék nemzeti identitásukat vagy lemondanának szuverenitásukról egy magasabb központi hatalom javára”.167 Chryssochoou tehát összeköti az önkéntes társulás konföderális eszméjét az „elszigetelt autonómia” konszociációs vonatkozásával. Felfedi továbbá az európai integráció elitvezérelt természete és az EU szembeötlő demokráciahiányos karaktere közti kapcsolatot is. Álláspontja szerint ugyanis az EU intézményi és döntéshozatali szerkezete oly módon alakította az integrációs folyamatot, hogy továbbra is az államok irányítják a közösségépítés folyamatait. Az elitek fellépése ebből adódóan komolyan korlátozza a lentről jövő integrációs erőket, amely egy európai „démosz” létrejöttében bírna szereppel (ez az EU negatív tulajdonsága). Chryssochoou hangsúlyozza ugyanakkor az EU konföderális-konszociációs jellegének pozitív oldalát is: biztosította a nemzeti demokratikus intézmények megőrzését a mélyülő európai integráció kereteiben.

Következtetések, kilátások A fent tárgyalt elméleti irányzatokat véleményem szerint alapvetően két fő csoportba lehet sorolni. Az egyik csoportba tartoznak azok a megközelítések, amelyek idealista alapon állva megkérdőjelezik az államokra épülő nemzetközi rendet, és annak meghaladásával egyfajta nemzetek feletti állam vagy kormányzási forma kialakulását igénylik (pl. föderalizmus, funkcionalizmus, neofunkcionalizmus, nemzetek feletti kormányzás elmélete). A másik csoport – jobb szó híján nevezzük ezeket realista ihletésű elméleteknek - részét képezik azok a koncepciók, amelyek a nemzetállamok megőrzésével, vagy azok dominanciájával, de legalábbis kiemelt szerepével képzelik el az integrácót (intergovernmentalizmus, liberális kormányköziség, többszintű kormányzás elmélete). Az egyes irányzatok áttekintése során megállapítható, hogy általában gazdasági fellendülés idején kerülnek előtérbe az idealista típusú elméletek, míg a realista ihletésűek akkor dominánsak, amikor a gazdasági megtorpanás – és ezzel a nemzeti megoldások keresése – jellemző. Az európai jóléti szint 1950-es, 1960-as évekre jellemző ugrásszerű emelkedése ily módon együtt járt a föderalista, funkcionalista majd neofunkcionalista elméletek dominanciájával. Az európai integráció beindulását további gazdasági ererdmények kísérték, viszont a Hallsteinféle Bizottság közösségiesítő törekvései komoly ellenállással találták szemben magukat. Ennek eredményeképpen a nemzeti érdekek elsődlegességét hangoztató intergovernmentalista érvelés egyre inkább előtérbe került: a luxemburgi kompromisszumot követően az európai folyamat lényegében kormányközi alapon haladt előre. Tovább erősítette ezt a folyamatot az 1973-as világgazdasági válság, amelyen alapvetően nemzeti programokkal kívántak úrrá lenni az európai államok. Az idealista elméletek csak az 1980-as évek közepén visszatérő gazdasági fejlődés, a Delors166 167

Chryssochoou [2001], 2. Idézi: Palánkai [2005b], 47. Chryssochoou et al. [1999], 49.

81 8

Bizottság kezdeményezései, és az egységes belső piac programjának meghirdetése kapcsán kaptak újra befolyást. A maastrichti szerződés létrejöttét és a monetáris unió beindítását, azaz az integráció felgyorsulását, mélyülését követően az ortodox realista megközelítések okkal háttérbe szorultak, ugyanis be kellett ismerni, hogy az európai folyamatokban már nem kizárólagos az államok szerepe. Éppen ezért tudott oly nagy népszerűségre szert tenni az MLG-koncepció, mindazonáltal a klasszikus és a liberális kormányközi elképzelések is rendelkeztek további mondanivalóval. A 2000-es évtized lassuló gazdasági növekedése közepette sorra kerülő bővítési folyamat a korábbiaknál is nagyobb heterogenitást eredményezett mind gazdasági, mind politikai szempontból. Ezt a „fáradtságot” próbálták meghaladni az alkotmányos szerződéssel, amelynek kudarca ismét a nemzeti érdekek további érvényességét tette mindenki számára láthatóvá. Érdemes megjegyezni azt is, hogy a megjelenő pénzügyi, költségvetési, politikai válságok, az integráció jövőjét illető tanácstalanság okait a fent tárgyalt elméletek nyilvánvalóan nem tudták maradéktalanul megmagyarázni. Az integrációval foglalkozó irodalom legújabb képviselői kiemelték, hogy az eddigi megközelítések az elitek és a politika szerepén túl nem vették kellőképpen figyelembe a társadalmi tényezőt, márpedig társadalmi támogatás nélkül bármilyen európai szintű politikai és intézményi építkezés hiábavaló. Jó példa erre a maastrichti és a nizzai szerződés nehézkes, különalkukkal történt elfogadtatása, majd az alkotmányos szerződés francia és holland leszavazása, és ebbe a sorba illeszkedik az EU-t megreformálni kívánó lisszaboni szerződés jelenlegi bizonytalan helyzete az ír népszavazás elutasítása után. Mindezek alapján úgy látom, hogy a társadalmi tényező hangsúlyosabb figyelembe vételével a politikai realizmus hagyományai, elméleti kategóriái – az államok központi szerepe, a hatalom, az érdek – jó eséllyel még hosszú ideig a nemzetközi politika és az európai integrációs irodalom kulcsfogalmai maradnak. Annál is inkább számíthatunk erre, mert az utóbbi években több példát tapasztaltunk a világ hatalmi központjai részéről az egyre hangsúlyosabb, szemmel láthatóbb visszatérésre a klasszikus, nemzeti érdekeken alapuló, a biztonság követelményéből kiinduló külpolitikához, az állam érdekeit szem előtt taró és esetenként a nemzetközi jog szempontjából legalábbis problematikus fellépéshez. Az európai integráció fejlődésével kapcsolatban konklúzióként elmondható, hogy az alapvetően gazdasági jellegű összefonódást eredményezett. Az 50-es évek elején a politikai unió (Európai Politikai Közösség, Európai Védelmi Közösség) tervei kudarcot vallottak, azonban gazdasági téren jelentős eredményeket sikerült elérni (gondoljunk csak az ESZAK, az EGK, valamint az Euratom keretében megvalósult lépésekre, melyek eredményeképpen létrejött Európa nyugati felén az áruk, szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad áramlásán alapuló közös piac). Ezen eredmények (valamint a kollektív biztonságot nyújtó NATO) lehetetlenné tették az évszázados háborúskodások kiújulását a kontinens nyugati részén. Az európai projektben kétségtelenül egy új minőséget hozott létre az egységes belső piac programja, a közös valuta bevezetése, valamint a maastrichti szerződéssel nyitás történt egyfajta politikai unió irányába is. Fontos hangsúlyozni, hogy mindez nem automatizmusként történt, hanem a nemzetállamok politikai elitjei jóváhagyásával. Mivel az európai közösség alapvetően kormányközi jellegű jelenség (a fő döntéseket, még az ún. szupranacionális területeken is, a tagállami politikusok, kormányzati hivatalnokok által alkotott Tanács hozza), mindenkori fejlődését alapvetően befolyásolja tagállamainak érdekeltsége. Ha úgy tetszik, az európai integráció fejlődésére, újabb területekre történő kiterjesztésére csak akkor van esély, ha ez összhangban áll tagállamai érdekeivel (ezek természetesen időben változnak és nem utolsósorban a külső körülmények, valamint az integráció intézményi kerete által biztosított érdekharmonizációs lehetőségek, kényszerek által konvergálhatnak). Az európai integrációban természetesen nyomon követhetőek a nemzetek feletti struktúrák és szabályok, azonban véleményem szerint ezek végső soron – kisebb vagy nagyobb mértékben 82 8

– nemzeti érdekek kompromisszumaként jöttek létre. Érdemes megfigyelni, hogy e strukturák működtetésében is a nemzetállami (kormányzati) hátterű testületeknek van első számú szerepük. Az eddigi tapasztalatokhoz hasonlóan a jövőben is nehezen képzelhető el olyan változás az integráció menetében, amely összességében ellentétes lenne a tagállamok (nemzeti) érdekeivel.168 Igaz, hogy az európai „alkotmányozás” eredményeként a tagállami állam- és kormányfők által elfogadott alkotmányos szerződésben sor került a „nemzetek feletti” (vagy helyesebben talán össz-EU-) struktúrák (pl. Európai Parlament) szerepének további növelésére, az Unió alapvetően kormányközi jellege (amelynek legfőbb jele a Tanács központi szerepének megőrzése) továbbra sem változott. A kormányközi megközelítések érvényességét – és újbóli előtérbe kerülését - bizonyítja többek között az alkotmányos szerződés kudarca, majd az integráció folyamatának kizárólag kormányközi alkukkal való meghatározása és a nemzeti érdekeknek mindent alárendelő tárgyalási stratégiák gyakorlatának (erre többek között a középhatalmi szerepre törekvő Lengyelország esetében láttunk kiváló példákat) továbbélése, sőt „felvirágzása” az ún. reformszerződés kapcsán. Ugyanez a jelenség figyelhető meg a nemzeti érdekek eltérését mindig karakteresen megmutató, a gyakran késhegyre menő vitákat jelentő közös költségvetési tárgyalások során (ld. a 2007-2013-as pénzügyi perspektíva hosszadalmas vitáit, a csak bonyolult kompromisszumokkal, minden tagállam számára valamilyen külön elbánást biztosító „karácsonyi kívánságlista” beékelésével lehetővé vált megegyezést). Vélhetően minden jövőbeli, különösen gazdasági vonzattal járó terv megvalósítása, így a 2008-2009 során ismét napirendre kerülő költségvetési reform esetében is akkor követjük el a legkisebb hibát, ha a kormányközi, a nemzeti érdekek elsődlegességét hangsúlyozó megközelítések érvényességét vetítjük előre. A föderalista, funkcionalista (és bizonyos mértékben a többszintű kormányzással foglalkozó) elméletek igyekeznek elvonatkoztatni a tagállami érdekektől, azonban a fentiekből is az következik, hogy a nemzeti érdekek érvényesítésére hosszú távon is lehetőség (sőt: szükség) van az Európai Unióban. A normatív elméleteket tehát el kell választani a tapasztalt valóságtól, a realitásoktól. Ez utóbbiakból pragmatikusan kell kiindulni a nemzetközi érintkezések során, hiba lenne ezekkel szemben valamely – akár jól hangzó, ámde a gyakorlatban utópisztikusnak bizonyuló - elméletet vagy eszmét vezérelvnek megtenni. Ma is viszonylag nagy népszerűségnek örvend az EU föderalista vízió alapján egyfajta szupranacionális állammá alakításának programja. Ezen – a világ más tájain, pl. ÉszakAmerikában sikeresen alkalmazott – elképzelés vizsgálatakor ugyanakkor számot kell vetni az európai politikai fejlődés sajátosságaival. A föderalista projekt megvalósításának csak abban az esetben van értelme, ha az így létrejövő politikai rendszer legitimitással bír és az ehhez kapcsolódó feltételek megléte garantált.169 A gazdasági integráció vitathatatlan 168

169

Ennek egyértelmű bizonyítékára utal Wallace, amikor kiemeli, hogy az európai alapszerződések módosításához - amely az EU integrációs folyamatának megvitatására, meghatározására, módosítására vagy megerősítésére szolgál – kormányközi tárgyalások szükségeltetnek. A liberális demokráciákban a legitimitásnak négy fő összetevője van (Lakatos [2005], 13-14): 1, demokratikus intézményrendszer, azaz a vezetők demokratikus felhatalmazása és képviselet útján való felelősségre vonhatósága: az EU-ban igen korlátozottan érvényesül; 2, alkotmányos jogrend (legalitás): az EU esetében az alapszerződések által teljesül; 3, a társadalom közös identitása, a hatalom teljesítménye, illetve hatékony működése és a demokratikus intézményrendszer (normatív igazolhatóság): az EU esetében csak közvetetten, a tagállamok legitimitásán keresztül valósul meg; 4, a hatalom saját alárendeltjei és más külső hatalmak által történő elismertsége (legitimáció): az EU esetében az utóbbi teljesül.

83 8

sikertörténetnek számít, amely – a nemzeti érdekek egybeesése esetén - már a politikai területek felé is kacsingat. Mindazonáltal – bár a gazdasági eredmények, hasznok nemzetközi szervezetként kellő legitimitást, elfogadottságot teremtettek az EU iránt a lakosság körében – mindez nem teremtett európai identitást, azonosságtudatot. Mindenekelőtt kiemelendő, hogy az integráció negyven éven keresztül szinte kizárólag a nyugat-európai gazdasági egységesülést szolgálta, kiterjedése a kontinens egészéhez képest részleges volt, ezért egységes európai identitás kialakulására nem volt reális lehetőség. A legitimitás fent említett feltételei egyfajta európai politikai közösség létrejöttét megelőzően jellegükből adódóan nem alakulhatnak ki. Az európai „démosz” megjelenésének jelei pedig – ahogy erre az Eurobarometer felmérései rámutatnak170 – egyelőre nem látszanak. Az európai identitás megteremtésére tett kísérletek171 sem hozták meg a várt eredményt, a polgárok döntő többsége ma is ragaszkodik a nemzetállami keretek elsődlegességéhez. Mindennek komoly következményei vannak az európai demokráciára is, ugyanis ha nincs európai nép, akkor a polgárok által elismert önálló európai politikai közvélemény sincs, azaz az EU végső soron nem jelent felettes kormányzatként elfogadott politikai rendszert. Véleményem szerint az európai integráció eddigi fejlődésének, törekvéseinek félreértelmezése az, ha – a szubszidiaritás elvén alapuló - föderalista állam megteremtését tűzzük ki célul.172 Európai szintű politikai rendszer felépítése helyett inkább az együttműködés lehetőségeit kellene keresni és határozottan lépni olyan területeken, amelyeken konvergálnak a tagállamok nemzeti érdekei. Az Eurobarometer felmérések szerint173 az európaiak döntő többsége több európai szintű jogalkotást vár pl. a terrorizmus elleni fellépésben, a demokrácia terjesztésében, a szervezett bűnözés elleni fellépésben, a K+F támogatásában, a környezetvédelemben, az egészségügyben, a fogyasztóvédelemben, az élelmiszerbiztonságban és nem utolsó sorban a munkanélküliség leküzdésében. Alapvető fontosságú, hogy az integrációs projektek (Schengen, GMU, fogyasztóvédelem, környezetvédelem vagy a leendő energiapolitika) jól működjenek, legitimálva az EU-t a polgárok szemében: a polgárokhoz közelebb álló, demokratikusabb tevékenységet kell folytatni az integrációs együttműködés területein, ha tetszik, a jelenleginél „populistább” EUra van szükség. A polgárok szemében az Unió akkor lesz igazán hiteles – és ezáltal esély teremtődhet akár egy európai szintű közvélemény, valós politikai tér kialakulására – ha képes a polgárok igényeinek megfelelő válaszokat adni. Az integrációs „output”, teljesítmény, az országok EU-tagságának kézzelfogható eredményei azok, amelyek a legtöbbet használhatnak az európai ügynek. E sikerek adnak az EU-nak megfelelő legitimitást, amely nélkül a demokrácia végső soron – alkotmánnyal, reformszerződéssel, föderalista szupranacionális állammal vagy ezek nélkül - mindig is hiányos marad. 170

Legutóbb 2004 őszén készült részletes vizsgálat az európaiak azonosulásáról (Forrás: 62. Eurobarometer, http://europa.eu.int/comm/public_opinion/index_en.htm). Mindössze az EU-25 lakosságának 3%-a tartja magát kizárólag európainak, további 7%-a ugyanolyan mértékben definiálja magát Európa és saját országa polgárának. 48% elsősorban saját nemzetéhez tartozónak, másodsorban Európa polgárának tartja magát, míg 41% kizárólag nemzetével azonosul. Az adatokból tehát erős nemzeti öntudat olvasható ki, mintegy 90% vagy kizárólagosan, vagy elsősorban saját nemzetével azonosul. Megjegyzendő, hogy e felmérések sem konkrétan az EU-val kapcsolatos identitásra, hanem az „európai” azonosságra kérdeznek rá, amely természetesen szélesebb körű lehet, mint az EU-val való azonosulás. 171 Európai zászló, himnusz, útlevél, jogosítvány, Európa-nap, európai jelmondat, uniós polgárság koncepciója 172 Ide kívánkozik az a megjegyzés, hogy Európa több országában a szubszidiaritás, a föderatív Európa támogatása nemzeti vagy tartományi törekvésekkel, a regionális önállóság megőrzésének céljával, más esetekben a nemzetállamtól való függetlenedési szándékokkal függnek össze (ld. Katalónia esetét, illetve a flamand-vallon ellentét által Belgiumban kialakult helyzetet). 173 Special Eurobarometer – The Future of Europe (2006. tavasz), 40.

84 8

A fentieket a magyar külpolitikának is érdemes figyelembe vennie, ennek megfelelően pragmatikus alapon kell kialakítani és gyakorolni az integrációban való részvételünkön keresztül elérni kívánt céljainkat koherens rendszerbe foglaló Európa-politikánkat. Ezek alapján Magyarország speciális helyzetéből adódó két sajátosságra szeretném felhívni a figyelmet: Egyrészt Magyarország az Európai Unióban a kis hatalommal rendelkező tagállamok közé tartozik, ezért érdekeink érvényesítése elképzelhetetlen más EU-tagállamokkal (adok-kapok alapon) alkotott megfelelő érdekkoalíciók, ad hoc vagy stratégiai, ha tetszik, hosszú távon is kifizetődő együttműködések létrehozása nélkül. Ennek elengedhetetlen eszköze az intézményi háttér (közigazgatási, diplomáciai szervek) folyamatos erősítése. Már napjainkban is fontos lenne, de néhány év múlva alapvető szükség lesz az EU-adminisztrációban munkát vállalt magyar állampolgárokkal (és nemzeti szakértőkkel) való rendszeres kapcsolattartás intézményi hátterének megteremtésére, ugyanis tapasztalatuk, szaktudásuk – számítva esetleges majdani hazatérésükre is - kiemelkedő hozadékot: információs és kapcsolati tőkét jelenthet a magyar külpolitika számára. Másrészt a jogi szempontból meghatározott magyar állam területe csak részben fedi le a civilizációs, nyelvi-kulturális szempontból meghatározott magyar nemzetet, következésképpen a mindenkori állami érdek (amelynek képviselete a kormány kötelessége) sem fedi le teljes mértékben a civilizációs, nyelvi-kulturális szempontból meghatározott magyar nemzeti érdekeket. Véleményem szerint ebben az esetben a kormányzat (és a teljes politika) úgy szolgálhatja legjobban az ország érdekeit, ha ez utóbbiak meghatározása során, majd azok nemzetközi (ez esetben EU-n belüli) érvényesítésekor a lehető legnagyobb mértékben összhangba hozza azokat a civilizációs, nyelvi-kulturális alapon értelmezett nemzeti érdekekkel. E folyamatban fontos szerep hárul a politikai csoportokra, de a regionális, ágazati és nem-kormányzati szereplők részvétele, együttműködése is elengedhetetlen. Előremutató kezdeményezés lenne olyan, jól működő formális és informális egyeztetési mechanizmusok, fórumok létrehozása, amelyek lehetővé teszik mindezen csoportok részvételét. A nemzeti érdekek önmagában való hangoztatása azonban tévút lenne, ezzel szemben azok „euro-konform” megjelenítésére van szükség. Más szavakkal az egyedi jellegzetességek hangsúlyozása helyett jobb eredményt biztosíthat az érdekek általánosabb, univerzális értékekbe, a közösségi politikákba való „becsomagolása” (pl. a kisebbségi jogok érvényesítése az emberi jogokon keresztül).

Irodalomjegyzék Chryssochoou et al. [1999]: Theory and Reform in the European Union. Manchester University Press Deutsch, K. W. et al. [1957]: Political Community in the North Atlantic Area: International Organisation int he Light of Historical Experience. Princeton University Press Eurobarometer 62., 64., 65., http://europa.eu.int/comm/public_opinion/index_en.htm.

66.

Forrás:

Európai Közösségek [2004]: Európai Alkotmány – tájékoztató a polgároknak Európai Közösségek [2005]: Szerződés európai alkotmány létrehozásáról Forsyth, M. [1981]: Unions of States: The Theory and Practice of Confederation. Leicester University Press

85 8

Garrett, G. [1992]: International Cooperation and Institutional Choice: the European Communities Internal Market. International Organization 50 (2) Garrett, G. - Tsebelis, G. [1996]: An Institutionalist Critique of Intergovernmentalism. International Organization 50 (2) Gordos, Á. - Ódor, B. [2004]: Szerződés Európa Alkotmányáról – alapvetés a jövőnek. Európai Tükör, IX. évf. 6. szám, 103-121. -Grieco, J.M. [1995]: The Maastrich Treaty, Economic and Monetary Union and the NeoRealist Research Programme. Review of International Studies 21 (1) -Haas, E.B. [1964]: Beyond the Nation State: Functionalism and International Organization. Stanford University Press Hall, P. [1986]: Governing the Economy: The Politics of State Intervention in Britain and France. Cambridge, Polity Press Hall, P. - Taylor, R.C.R. [1996]: Political Science and the Three New Institutionalisms. Political Studies 44 (5) Hoffmann, S. [1995]: The European Sisyphus: Essays on Europe, 1964-1994. Boulder, Westview Ikenberry, G.J. [1988]: Conclusion: An Institutional Approach to American Foreign Economic Policy. In: G.J. Ikenberry, D.A. Lake - M. Mastanduno (eds): The State and American Foreign Economic Policy. Ithaca, NY, Cornell University Press Jachtenfuchs, M. [1997]: Conceptualizing European Governance. In: K.-E. Jorgensen (ed): Reflective Approaches to European Governance. Basingstoke, Macmillan Jones, A.R. [2001]: The Politics and Economics of the European Union. Edward Elgar, Cheltenham -Kégler, Á. [2006]: Érdekérvényesítés az Európai Unióban. MTA PTI, Budapest Keohane, R.O. [1986]: Realism, Neorealism and the Study of World. In: Robert O. Keohane (ed.) [1986]: Neorealism and its Critics. Columbia University Press New York, 1-27. Kiss J., L. [2003]: Globalizálódás és külpolitika. Nemzetközi rendszer és elmélet az ezredfordulón. Teleki László Alapítvány Budapest Körösényi, A. [2004]: Demokráciadeficit, föderalizmus, szuverenitás. Politikatudományi Szemle, XIII. évf. 3. sz., 143-164. Lakatos Gábor [2005]: Az Európai Unió demokratikus deficitje. Európai Tükör X. évf. 9. szám, 13-29. Lindberg, L.N. [1994]: Comment on Moravcsik. In: S. Bulmer - A. Scott (eds): Economic and Political Integration in Europe: Internal Dynamics and Global Context. Oxford, Blackwell Marks, G. - Hooghe L. - Blank, K. [1996]: European Integration from the 1980s: State-Centric v. Multi-Level Governance. Journal of Common Market Studies 34/3 Mearsheimer, J.J. [1990]: Back to the Future: Instability in Europe after the Cold War. International Security 15 (1) Moravcsik, A. [1991]: Negotiating the Single European Act. In: R.O. Keohane - S. Hoffmann (eds): The New European Community: Decisionmaking and Institutional Change. Boulder, Westview Press Moravcsik, A. [1993a]: Preferences and Power in the European Community: A Liberal Intergovernmentalist Approach. Journal of Common Market Studies 31 (4) Moravcsik, A. [1993b]: Liberalism and International Relations Theory. Harvard University Center for International Affairs (92-6) 86 8

Moravcsik, A. [1995]: Liberal Intergovernmentalism and Integration: A Rejoinder. Journal of Common Market Studies Morgenthau, H. J. [1985]: Politics among Nations: The Struggle for Power and Peace. New York, Knopf Øhrgaard, J.C. [1997]: Less than Supranational, More than Intergovernmental: European Political Cooperation and the Dynamics of Intergovernmental Integration. Millennium: Journal of International Studies 26 (1) -Palánkai, T. [2005a]: Európai egység – integráció elmélet (Új integráció gazdaságtanának szükségessége). Budapest, 2005. február 14. -Palánkai, T. [2005b]: Az európai integráció gazdaságtana. Aula, Budapest -Peterson, J. [1995]: Decision-Making in the European Union: Towards a Framework for Analysis. Journal of European Public Policy 2 (1) Pierson, P. [1996]: The Path to european Integration: A Historical Institutionalist Analysis. Comparative Political Studies 29 (2) Pollack, M.A. [1996]: The New Institutionalism and EC Governance: the Promise and Limits of Institutional Analysis. Governance 9 (4) Puchala, D.J. [1972]: Of Blind Men, Elephants and International Integration. Journal of Common Market Studies 10 Richardson, J. [1996]: Policy-making in the EU: Interests, Ideas and Garbage Cans of Primeval Soup. In: J. Richardson (ed.): European Union: Power and Policy-Making. London, Routledge -Rosamond, Ben [2000]: Theories of European Integration. Palgrave MacMillan, London Sandholtz, W. [1996]: Membership Matters: Limits of the Functional Approach to European Institutions. Journal of Common Market Studies 34 (3) Sandholtz, W. - Stone Sweet, A. [1998]: European Integration and Supranational Governance. Oxford University Press Scharpf, F. [1988]: The Joint Decision Trap: Lessons from German Federalism and European Integration. Public Administration 66. Spinelli, A. [1972]: The Growth of the European Movement since the Second World War. In: M. Hodges (ed.): European Integration. Harmondsworth, Penguin Taylor, P. [1994b]: Consociationalism and Federalism as Approaches to International Integration. In: A.J.R. Groom - P. Taylor (eds.): Frameworks for International Cooperation. London, Pinter Thelen, K. - Steinmo, S. [1992]: Historical Institutionalism in Comparative Politics. In: S. Steinmo, K. Thelen és F. Longstreth (eds.): Structuring Politics: Historical Institutionalism in Comparative Analysis. Cambridge University Press -Vass, M. É. [2002]: Nemzeti érdekérvényesítés a multilaterális diplomáciában. PhD értekezés, BKÁE -Waltz, K. [1979]: Theory of International Politics. New York, McGraw Hill Waltz, K. [1986]: Political Structures / Anarchic Orders and Balances of Power. In: Robert O. Keohane [1986]: Neorealism and its Critics. Columbia University Press, New York, 70131. Waltz, K. [1986]: Reflections on Theory of International Politics. A Response to My Critics. In: Robert O. Keohane (ed.) [1986]: Neorealism and its Critics. Columbia University Press New York, 322-347. 87 8

Webb, C. [1983]: Theoretical Prospects and Problems. In: H. Wallace - W. Wallace - C. Webb (eds.): Policy-Making in the European Community. Chichester, John Wiley and Sons Wendt, A. [1999]: Social Theory of International Politics. Cambridge University Press Cambridge Wessels, W. [1997]: An Ever Closer Fusion A Dynamic Macropolitical View on Integration Processes. Journal of Common Market Studies 35 (2)

88 8