Domonkos Endre A Duna menti államok összefogására irányuló kísérletek a világgazdasági válság időszakában ( )

GROTIUS – TABULMÁNYOK

Domonkos Endre A Duna menti államok összefogására irányuló kísérletek a világgazdasági válság időszakában (1929–1933)

Bevezetés A világgazdasági válság idején ismét előtérbe került a Közép- és Délkelet-Európában elhelyezkedő államok közötti szorosabb gazdasági és politikai egység megteremtése. Ennek oka, hogy az 1919-es Párizs környéki békék felszámolták a térség régi gazdasági és kulturális kötődését. Az első világháborút lezáró békeszerződéseket követően az egykori Osztrák–Magyar Monarchia helyén kialakult új államok etnikailag rendkívül heterogén összetételűek voltak, s nem feleltek meg a klasszikus értelemben vett „nemzetállami” követelményeknek. A régió országai gazdaságilag a protekcionizmus útjára léptek. 1918 után valamennyi közép- és kelet-európai országban védővámrendszereket vezettek be, s a világgazdaságtól való elzárkózás, továbbá a belső önellátásra törekvő (autark) gazdaságpolitika megakadályozta a dunai térség országai által előállított termékek világpiacon való értékesítését. A témakör részletes elemzése során kiemelten fontosnak tartom a térségben érdekelt nagyhatalmak (Németország, Franciaország és Olaszország) álláspontjának a bemutatását. Úgy gondolom, hogy a két világháború közötti nemzetközi politikai viszonyok jobb megértése szempontjából alapvető jelentőséggel bír a közép- és keleteurópai államok közötti kooperáció megteremtését szolgáló nagyhatalmi elképzelések ismertetése. Dolgozatomban ezért a hagyományos történettudományi módszertan mellett multidiszciplináris (gazdaságtörténeti és politológiai) megközelítést kívánok alkalmazni. Ugyanakkor terjedelmi korlátok miatt nem szeretnék részletesen foglalkozni a Párizs környéki békék nemzetközi rendszerre gyakorolt hatásaival, s az egyes kelet-közép-európai országok belpolitikai viszonyaival.

1. A Duna menti államok és a nagyhatalmi politika 1929 és 1931 között Az első világháború után az Osztrák–Magyar Monarchia mint gazdasági térség megszűnése együtt járt a hagyományos kereskedelmi- és hitelkapcsolatok összeomlásával, a korábbi nyersanyag-lelőhelyek és közlekedési útvonalak elvesztésével. A kelet-közép-európai államok gazdasági és kereskedelmi kapcsolatait a győztes nagyhatalmi érdekeknek megfelelően alakították ki.1

1

MATIS, Herbert: Wirtschaftliche Mitteleuropa-Konzeptionen in der Zwischenkriegszeit. Der Plan einer „Donauföderation”. In: Mittel-EuropaKonzeptionen in der ersten Hälfte des 20 Jahrhundert. Hrsg. von Richard G. 1


1920 és 1939 között a kelet-közép-európai ipari és agrárállamok külkapcsolatait politikailag és gazdaságilag is a revíziós és revízióellenes országok törekvései határozták meg. A térség államainak gazdasági újjárendezésére irányuló elképzelések aligha érthetők meg a térségben érdekelt nagyhatalmak (Franciaország, Németország, Anglia és Olaszország), továbbá a közép- és kelet-európai államok álláspontjának ismertetése nélkül. Az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződés alapvetően megváltoztatta Közép-Kelet-Európa térképét. Az első világháborúig egységet képező Dunamedencében 1919-ben hét, gazdasági és politikai önállóságát féltékenyen őrző kis állam jött létre. Az elnyert önállóság azonban merő illúzió volt, hiszen a világháborúban kimerült országok gazdaságát – Csehszlovákia kivételével – csak külföldi kölcsönök felvételével lehetett újra növekedési pályára állítani, és az is várható volt, hogy a térségben hagyományos befolyással rendelkező nagyhatalmak ismét aktivizálódni fognak.2 A két világháború közötti időszakban Franciaország egyik legfőbb külpolitikai törekvése Németországgal szembeni biztonságának megteremtése mellett a kontinentális német hegemónia tartós meggyengítése volt. Ebből a külpolitikai felfogásból következett, hogy a franciák a közép- és kelet-európai térségben a német befolyás visszaszorítására törekedtek. Céljuk volt továbbá a térségben Ausztria és Németország egyesülésének (Anschluss), valamint a magyar revíziós törekvéseknek a megakadályozása.3 A francia biztonságpolitika fő támaszát Lengyelország, Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia alkotta. Ez utóbbi három állam 1921-ben létrehozta a kisantantot, de az egyes országok közötti együttműködésből hiányzott a gazdasági bázison nyugvó szövetségük. A kisantant államait Franciaországgal a versailles-i békerendszer fenntartása és a sokoldalú tőke- és hitelösszefonódás kötötte össze.4 Az autarchiás gazdaságok válsága a francia nagytőke számára szükségessé tette a nagyobb egységekben való gondolkodást, s olyan megoldások keresését, amelyek a francia gazdasági érdekekkel összhangban a Duna-völgy gazdaság válságának a rendezésére irányultak. A gazdasági rendezés sikeres végrehajtása egyben a francia külpolitika pozícióit is erősíthette a Duna-medencében.5

Plaschka, Horst Haselsteiner, Arnold Suppan, Anna M. Brabek und Britta Zaar. Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, Wien, 1995: 229–255. 2 DIÓSZEGI László: A nagyhatalmak és a Duna-medence az 1930-as években. In: Romsics Ignác (szerk.:): Magyarország és a nagyhatalmak a XX. században, Teleki László Alapítvány, Budapest, 1995: 99. 3 SCHRÖDER, Hans-Jürgen: Deutsche Südosteuropapolitik 1929–1936. Zur Kontinuität deutscher Außenpolitik in der Weltwirtschaftkrise. In: Geschichte und Gesellschaft. 1976: 5–32. 4 NÉMETH István (szerk.): XX. századi egyetemes történet. Osiris Kiadó, Budapest, 2006: 55. 5 DIÓSZEGI László: Gazdasági egyesítési tervek a Duna-medencében az 1929–1933-as világgazdasági válság időszakában. In: Bán D. András, Diószegi László, Márer Pál, Pritz Pál, Romsics Ignác: Integrációs törekvések Közép- és Kelet-Európában a 19–20. században. 1997: 65. 2


A térség stabilitásának megteremtésében és a Duna-völgyi államok gazdasági problémáinak megoldásában kulcsfontosságú szerepet játszhatott volna Franciaország és Németország együttműködése, amelyre a német jóvátétel rendezetlensége és a politikai elitek merev álláspontja miatt végül nem kerülhetett sor. A német jóvátétel rendezésének nehézségei azt eredményezték, hogy, Franciaország és Németország a dunai kisállamokat használta fel saját külpolitikai törekvései megvalósítására. Németország az 1929-es világgazdasági válságot követően a kelet-közép-európai térségben való gazdasági befolyásának a megalapozására törekedett. A német külpolitika – Briand francia külügyminiszter Európa-tervére6 való válaszul - a gazdaságpolitikai eszközrendszert kívánta igénybe venni, ezért a gazdaság elsődlegességét hangsúlyozta a politikaival szemben. A német elképzelések között szerepelt az Ausztriával való kooperáció mellett Délkelet-Európa német érdekeknek megfelelő átalakítása. Az agrárfeleslegek átvétele értékesítési területet biztosított a német iparcikkek számára, az Ausztriával kialakítandó vámunió pedig a francia biztonsági igények fellazításának gazdaságpolitikai eszközéül szolgált.7 A világgazdasági válság közepette a délkelet-európai országok is sürgették Németország kereskedelempolitikai közeledését, de a belső önellátást támogató német mezőgazdaság és exportorientált nagyipar érdekkonfliktusa miatt ez az elképzelés meghiúsult. A Duna-völgyében szerepet játszó nagyhatalmak közül kiemelten fontos megemlíteni Angliát és Olaszországot. Az angol külpolitika az első világháborút követően sem maradhatott teljesen közömbös a Duna-medencével szemben. A brit diplomáciát a hatalmi egyensúlypolitikai megfontolások mellett a gazdasági elgondolások vezérelték. A gazdasági és politikai konszolidáció, amely az 1923-ban elfogadott Dawes-tervben és a locarnói egyezményben nyilvánult meg, végeredményben az angol külpolitikai elképzelések megvalósulása volt, és a német-francia kibékülés is Londonból kapott ösztönzést. A brit tőke pedig jelentős mértékben hozzájárult a kelet-közép-európai kisállamok gazdasági újjáépítéséhez.8 Olaszország az Osztrák Magyar Monarchia felbomlása után jutott a kelet-középeurópai régióban kedvező feltételekhez. A soknemzetiségű birodalom széthullása után olasz térnyerés vált lehetővé, azonban Olaszországnak csak ambíciói voltak, igazi adottságai nem. Így jelentős olasz befolyás sem alakult ki, és az olasz külpolitika a francia törekvéseket tudta csupán ellensúlyozni. Magyarországgal és Ausztriával ugyan sikerült együttműködést kialakítani, de a térség egészét nem tudta olasz tervek szerint alakítani. A világgazdasági válság idején még erőteljesebbé vált az olasz aktivitás, de a 6

Aristide Briand összeurópai regionális tervét 1929 szeptemberében tárgyalták a Népszövetségben. A francia külügyminiszter a vámunió megteremtése és a belső határok lebontása mellett javaslatot tett az európai kontinens országainak – a Szovjetunió kivételével - történő egyesítésére. Briand javaslatát az európai kormányok pozitívan fogadták, de a politikai akarat és kompromisszum hiánya miatt Briand terve, amely az európai egység megteremtésére irányult végül meghiúsult. 7 NÉMETH István: Európa-tervek (1300-1945) Visszapillantás a jövőbe. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2001: 311. 8 DIÓSZEGI 1997: 67. 3


gyenge és válsággal küszködő olasz gazdaság, továbbá az erőtlen olasz külpolitika ebben az időszakban sem mutathatott fel különösebb eredményeket.9 A világgazdasági válság új alapokra helyezte a duna-völgyi országok politikusainak gondolkodását. Az utódállamok vezetőinek be kellett látniuk, hogy a külső veszélyeztetettség nagyobb, mint amilyennek a háború utáni különleges helyzetben gondolták, s rájöttek arra is, hogy egy megosztott Duna-medence még francia támogatással sem tud ellenállni egy esetleges német expanziónak. A gazdasági válság mindkét felet arra ösztönözte, hogy a korábbi „nagytérgazdaság” tapasztalatai alapján olyan szerves gazdasági egységet alakítsanak ki, amely védelmet nyújt a kiszámíthatatlan csapások ellen. A következtetések mindkét oldalon egy irányba mutattak: az eddigi elzárkózás helyett gazdasági és külpolitikai tekintetben nyitottabb politikát kellett folytatni.10 A gazdasági válság tehát mélyreható politikai következményekkel járt, amelyek a duna-völgyi országok életben és a nemzetközi politikában egyaránt jelentkeztek. A Közép- és Kelet-Európa országainak gazdasági válsága, már az 1929-es világgazdasági válságot megelőzően alakult ki, s egyre inkább agrárválság formájában nyilvánult meg. 1931–1932-ben a térség államainak mezőgazdasága jelentős mértékben eladósodott: Románia 52,3 Mrd lei, Jugoszlávia 6,2 Mrd dinár, Bulgária 12,0 Mrd leva, Görögország 7,4 Mrd drachma, Magyarország 2,1 Mrd pengő. Albánia 20 millió aranyfrank. Pénzügyeik stabilizálása érdekében ezért a legtöbb ország hitelek felvételére kényszerült a párizsi tőzsdén. 1919-1932 eleje között a térség államai összesen 3642 millió frank államkölcsönt igényeltek (Ausztria: 326 millió, Magyarország: 572 millió. a Délszláv állam: 925 millió, Románia: 1605 millió, Bulgária: 174 millió). A protekcionista gazdaságpolitika miatt értékesítési nehézségek adódtak, mivel csak három évvel a háború befejeződése után engedélyezték a kivitel és a behozatal szabadságát, de bizonyos tilalmak továbbra is fennmaradtak. 1918 után mindenütt védővámrendszerek épültek ki, amelyet Jugoszláviában és Romániában a valuta leértékelése indokolt, míg Csehszlovákiában a valutadömping felzárkóztatására, illetve az állami pénzügyekre való tekintettel vezették be.11 A régió agrárországai a mezőgazdasági termékeik értékesítése és a hitelpiacok miatt az ipari országokra voltak utalva. Azonban a jelentős francia tőkekihelyezés ellenére 1930ban Ausztria, Csehszlovákia, Magyarország, Jugoszlávia és Románia külkereskedelmének részesedése mindössze 4% körül alakult, miközben a német export 14,9%-a irányult ide, behozatalának pedig 23,9%-a származott a térségből. A német külpolitika a térség államainak gazdasági talpraállítása érdekében további hitelek bevonását tartotta szükségnek.12

9

KIS Aladár: Az olasz fasizmus története. Kossuth Könyvkiadó,Budapest, 1970: 69–70. DIÓSZEGI 1995: 99. 11 NÉMETH 2001: 309. 12 SUNDHAUSSEN, Holm: Die Weltwirtschaftskrise im Donau-Balkan und ihre Bedeutung für den Wandel der deutschen Außenpolitik unter Brüning. In: Aspekte deutscher Außenpolitik in 20. Jahrhundert. Hrsg. von Wolfgang Benz und Hermann Graml. Stuttgart, 1976: 123. 10

4


A közép- és kelet-európai államok sérelmezték az olcsó tengerentúli gabona importálását, amelyet az európai szolidaritás megsértésének tartottak. Ezért követelésük közé tartozott, hogy a nyugat-európai ipari államok preferenciális vámtarifák bevezetésével támogassák a dunai országok gabonaexportját. Szorgalmazták továbbá a gazdaságilag fejlett országok agrár-protekcionista intézkedéseinek megszüntetését. A túlzottan magas agrárvámtarifák csökkentése mellett javaslatot tettek klíringegyezmények megkötésére, például Ausztria és Magyarország között. Felléptek a győztes nagyhatalmak által a békeszerződésben garantált „legnagyobb kedvezmény” elve ellen is, s sürgették az export megszervezését, valamint a közép-kelet-európai gabona előnyben részesítését az importáló országok részéről.13 A Duna menti országok felismerték, hogy a siker alapja a mezőgazdaság iparosítása, a kereskedelem, raktározás és a hitelélet szervezettsége lehet. A genfi sikertelen páneurópai gazdasági együttműködés után az egyetlen lehetséges megoldást a középés kelet-európai államok közötti regionális együttműködés jelentette volna. Számos elképzelés született, amely a régió országai közötti kooperáció megteremtésére irányult. Felmerült a mezőgazdasági nyersanyagtermelők frontjának a terve az értékesítési lehetőségeket akadályozó ipari államokkal szemben. 1930-ban Zalewski lengyel miniszterelnök javaslatot tett nemcsak a Duna menti országok, hanem az egész közép- és kelet-európai régió összefogására. A térség államainak szoros együttműködését amerikai tőke segítségével – féléves időtartamú, középtávú hitelek bevonásával – képzelte el. Az 1930. július-augusztusban összehívott varsói konferencián – Csehszlovákia és a balti államok fenntartásai miatt – két lényeges kérdésben – a preferenciarendszer és a legnagyobb kedvezmény elvének kiterjesztése – nem jött létre konszenzusos álláspont, így a lengyel elképzelés meghiúsult. A Keletitengertől a Fekete-tengerig terjedő kereskedelempolitikai front létrehozása azért nem sikerült, mert az agrárblokk tagjai exportkínálatukkal képesek voltak elég nyomást gyakorolni az ipari államokra, s egzisztenciaféltésük erősebbnek bizonyult a szolidaritásnál.14 Az 1930–1931-ben tartott konferencián kiderült, hogy annál nehezebb kompromisszumra jutni, minél jobban kiterjesztik a válság megoldásába bevont országok körét. A közép- és kelet-európai országok konferenciáin viszonylag hamar sikerült megállapodni az exportszabályozásban és az egymás közötti konkurencia kiküszöbölésében. 1931 elején azonban a Genfben és Párizsban tartott konferenciákon az európai gabonaexportőr és importőr országok leállították a Duna menti országok gabonafeleslegének elhelyezésére tett kísérleteket és nem járultak hozzá nemzetközi hitelbank alapításához sem. A korszakban nyilvánvalóvá vált, hogy egyedül Franciaország segíthette volna a válság megoldását és lassíthatta volna a közép- és kelet-európai német gazdasági térnyerést.15 A varsói kezdeményezések komolyan nyugtalanították Berlint, ezért a német diplomaták egy sor javaslatot terjesztettek elő a Birodalom jövendőbeli politikájáról, 13

NÉMETH 2006: 56. NÉMETH 2006: 56. 15 NÉMETH 2001: 313. 14

5


amelyben a „kiegészítő gazdaság” és a Közép-Európa gondolat” került a figyelem középpontjába. A Délkelet-Európába irányuló német export elszigetelődésének megakadályozása érdekében, a külügyminisztériumban 1930 novemberében elhatározták, hogy a jövőben kétoldalú kereskedelmi tárgyalásokon vámkedvezményeket nyújtanak a délkelet-európai országoknak búzára, árpára és kukoricára. Schiele birodalmi mezőgazdasági miniszter ellenállása miatt azonban a német kormány csak az 1931. június 27-én parafált német-román, illetve 1931. július 18-i német-magyar – később német-jugoszláv, német-bolgár – kereskedelmi szerződésekben nyújtott vámpreferenciákat agrártermékeik németországi bevitelére. A heves belső ellenállás ellenére ezek a szerződések világosan jelezték a délkeletre irányuló német kereskedelmi offenzíva kezdetét.16 Mivel a kisantant államai közötti gazdasági együttműködésnek a kifejlesztésére megalapozott gazdasági tanács nem bizonyult működőképesnek, ezért a francia diplomácia vizsgálni kezdte a dunai-balkáni övezetben a mezőgazdaság krónikus eladási nehézségeit, és 1930-ban Genfben tartott vámügyi konferencián a francia kereskedelmi és iparügyi miniszter javaslatot tett a nagyhatalmaknak a legnagyobb kedvezményhez való joguk megszüntetésére és a szóban forgó államokban a preferenciális rendszer bevezetésére. A francia kezdeményezést a közép- és keleteurópai államok támogatták, s 1930-31folyamán számos tanácskozást tartottak e témakörben. A terv végül a legnagyobb kedvezmény elvéhez való ragaszkodás miatt meghiúsult.17 A francia kezdeményezés kihívást jelentett a német és az olasz kormány számára. Sem Németország, sem pedig Olaszország nem nézte jó szemmel, hogy Franciaország a térség államai közötti összefogás megteremtésében és alapproblémáinak megoldásában kezdeményezőként lépett fel. A francia tervek ellensúlyozása érdekében az olasz kormány 1930-ban Ausztria, Magyarország és Olaszország gazdasági összefogására vonatkozó tervezetet tett közzé. A rejtett preferenciákat tartalmazó tervezet kidolgozása Ignazio Brocchi nevéhez fűződött. A Brocchi-terv életbelépését és kiterjesztését végül az 1931 elején meghirdetett német–osztrák vámunió meghirdetése és az azt követő világgazdasági válság akadályozta meg. Ezután létrejöttek ugyan a kiegészítő egyezmények, és több nemzetközi módosítás után 1932-ben elfogadták a rendszer egészét is, a gyakorlatban azonban az – a szilárd gazdasági alapok és a válság miatt – nem bizonyult működőképesnek. Ennek okai a következők voltak: 1. Olaszországban Mussolini meghirdette az ún. gabonacsatát, melynek következtében az olasz állam kenyérgabonából csaknem önellátóvá vált, tehát semmiképpen sem oldotta volna meg a magyar exportgondot; 2. az együttműködéstől Magyarországon féltették az ipari érdekeket;

16 17

NÉMETH István (2002): Németország története. Aula Kiadó, Budapest, 2002: 164. ORMOS Mária – MAJOROS István: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Osiris Kiadó, Budapest. 2003: 332. 6


3. Ausztria kormányát és gazdasági köreit ekkor már sokkal jobban érdekelte a német, mint az olasz piac.18 A francia elképzelés tehát a dunai kisállamokra akarta bízni az egymásnak nyújtott kedvezmények ügyét. Az olasz kormány pedig csak elvileg kötelezte el magát a kedvezmények nyújtására. Ezen okok miatt az 1930-as évek elejétől a németek újabb, a régió országaira nézve előnyös javaslattal álltak elő. A németek – Csehszlovákia kivételével - valamennyi dunai állam számára felkínálták, hogy bilaterális egyezmények keretében meghatározott áron átvesznek meghatározott árumennyiséget. Érthető, hogy a német elképzelés nemcsak Párizsban, hanem Csehszlovákiában is aggodalmat váltott ki. Csehszlovák politikusok ugyanis attól tartottak, hogy kisantantpartnereik nem fognak ellenállni a német ajánlatnak.19 Az 1930-as évek elején megindult a nagyhatalmi vetélkedés a dunai-balkán övezet feletti befolyás megszerzéséért. Néhány év múlva azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a régió feletti ellenőrzés megszerzésének fő kulcsszereplőjévé Németország vált.

2. A német–osztrák vámuniós terv és meghiúsulása (1931) Az 1930-as évek elejétől kezdve a német diplomácia egyre nagyobb érdeklődést mutatott a kelet- és délkelet-európai térség irányába. A Német Birodalom kihasználva a régióban lévő kedvező gazdasági kapcsolatait egy közép-európai „nagygazdasági térség” kialakítására törekedett.20 Mivel a kétoldalú német–osztrák áruforgalomban a kölcsönös legnagyobb kedvezmény elve már megvalósult, a német külpolitika számára kézenfekvőnek tűnt egy németosztrák vámunió kialakítása. Hasonlókat fontolgattak Ausztriában is: az elképzelés először 1930 februárjában, Schober osztrák kancellár berlini látogatása során fogalmazódott meg.21 A német külpolitika világos szándékát jelezte Curtius német külügyminiszter 1931. februári bécsi látogatása, amelyet követően a német és az osztrák kormány bejelentette, hogy megegyezést ír alá a vámunió bevezetésének megvizsgálásáról.22 A német–osztrák vámuniós terv messzemenő preferenciákat tartalmazott, de továbbra is fenntartotta volna a belső vámhatárokat. Egyes tételekre azonban 0 százalékos vámot írt volna elő. Konstrukcióját tekintve tehát hasonló volt ahhoz a vámuniós okmányhoz, amelyet még a Német Császárság keretében dolgoztak ki 1918ban, illetve ahhoz az 1919-es szöveghez, amelyet viszont az akkori osztrák külügyminiszter, Otto Bauer írt alá német kollégájával. A „vámunió” kifejezést azért 18

ORMOS – MAJOROS 2003: 332–333. ORMOS – MAJOROS 2003: 333. 20 MATIS, Herbert 1995: 236. 21 ELVERT, Jürgen: Mitteleuropa! Deutsche Pläne zur europäischen Neuordnung (1918– 1945. Franz Steiner Verlag, Stuttgart, 1999: 106 22 ORMOS – MAJOROS 2003: 334. 19

7


használták, mert Londonban – a legnagyobb kedvezmény elve iránti ragaszkodásból – ehhez könnyebben hozzájárultak, mint a preferenciákhoz.23 A vámunió jegyzőkönyvét Fejes Judit ismertette a Magyar–német kapcsolatok 19281932. című könyvében. A jegyzőkönyv szerint a felek egyértelműen vámunióban állapodtak meg. Esetleges félreértést a közbeeső vámok kérdése okozhatott. A megállapodás értelmében ezek azonban csak ideiglenesen, legfeljebb egy évig maradhattak érvényben. Harmadik állam csatlakozásával kapcsolatosan kizárólag „defenzív, taktikai megfontolások” játszottak szerepet. A jegyzőkönyv megemlítette továbbá egy harmadik állam csatlakozásának lehetőségét is. A vámunió időtartamának meghatározásakor hasonló megfontolásból a szokásos tíz év helyett mindössze háromöt évet helyeztek kilátásba.24 A Németország és Ausztria közötti vámunió-koncepciót a két ország diplomatái a következő tényezőkkel indokolták: 1. Ausztria kezdettől fogva szerepelt Németország délkelet-európai terveiben. Bülow külügyi államtitkár úgy gondolta, hogy a vámunió egyfajta hidat képezne a dunai államok felé, s egyúttal elősegítené a térségben a német pozíció kiépítését. A dél-keleteurópai országok számára nyújtandó kedvezményes vámtarifa pedig megoldást jelenthet mezőgazdasági agrártermékeik értékesítése számára, melynek fő felvevőpiaca Németország lenne.25 Megjegyzendő, hogy a német külpolitika ekkor még nem számolt az Anschluss végrehajtásával. Ez egyelőre csak távlati és ködös cél volt. 2. A vámunióhoz való csatlakozással a Duna menti államok értékesítési nehézségei is megoldódtak volna. 3. A belépési hullám során a balti államok is gazdasági közeledésre törekednének, s ez a lépés átfogná Lengyelországot is, mely engedményekre kényszerülne a keleti német határok ügyében. 4. A nagy közép-európai gazdasági blokk végül Franciaországot is rákényszerítené arra, hogy tárgyalásokat kezdjen Németországgal hasonló tervezetekről.26 Az 1931. március 19-én meghirdetett német–osztrák vámuniós tervezet a két ország önálló gazdaságpolitikájának és autonóm vámigazgatásának megteremtését tűzte ki célul. A nemzetközi szokásjog értelmében ezzel megsértették a kereskedelmi szerződésekben szokásos legnagyobb kedvezmény záradékát, illetve az Ausztriára vonatkozó határozatok végrehajtását.27 A német–osztrák akció ellen hevesen tiltakozott a francia, a csehszlovák és az olasz diplomácia, mivel úgy vélték, hogy a regionális vámközösség terve Németország egész térségre való befolyásának kiterjesztéséről és az Anschluss előkészítéséről szól. Egyes német követek be is vallották, hogy a német-osztrák lépés csak bevezetője a széles 23

ORMOS – MAJOROS 2003: 334. FEJES Judit: A magyar-német politikai és gazdasági kapcsolatok kérdéséhez az 1920as, 1930-as évek fordulóján. In: Történelmi Szemle, 1976. 25 ELVERT 1999: 106. 26 NÉMETH 2006: 56. 27 NÉMETH 2001): 315. 24

8


regionális „vámközösségnek”. A vámuniós terv fordulópontot jelentett a német-francia kapcsolatokban, ugyanis véget vetett a közel hét éve folyó francia–német megbékülési politikának.28 Lengyelországban, Romániában és Jugoszláviában várakozással néztek a német-osztrák „vámunió” kiterjesztése elé. A brit kormány sem lépett fel határozottan sem a franciák, sem pedig a németek védelmében, s úgy tűnt, hogy nem ellenzi a vámuniós tervet.29 Anglia állásfoglalása döntő fontosságú volt a vámuniós vitára, mivel a szigetország a mérleg nyelve volt a kontinens két nagyhatalma, Franciaország és Németország között. A brit külpolitika végül – a hagyományos egyensúlyi elvnek megfelelően – a franciák oldalára állt. A németek támogatása ugyanis túl nagy károkat okozott volna angolfrancia viszonylatban, és Londonban nem látták célravezetőnek Briand pozíciójának további meggyengítését.30 A francia külpolitikai vezetés minden lehetséges politikai, pénzügyi és gazdasági eszközt felhasznált a német-osztrák vámuniós terv ellen. Nyomást gyakorolt a jugoszláv és a román kormányra, fellépett a magyar-csehszlovák kereskedelmi szerződés megkötése érdekében, és mindenütt bejelentette, hogy egy valamennyiük számára előnyös preferenciális egyezmény kidolgozásán fáradozik. Támogatta a francia vámok csökkentését a dunai államok számára, s az osztrák kormánynak pedig nagy összegű francia kölcsönt helyezett kilátásba abban az esetben, ha lemond a vámunióról. Párizs ebben az időszakban nagy hangsúlyt fektetett Magyarország semlegesítésére, aminek során a budapesti francia követ idáig ment, hogy kijelentette: a háború utáni francia politikát sajnálatos módon Magyarország rovására alakították ki, és most be kell látniuk, hogy a kisantantba fektetett remények alaptalanok voltak. 31 Megjegyzendő, hogy a magyar külügyminisztériumban nagy idegességet és zavart keltett a német-osztrák vámuniós terv. A Külügyminisztériumban összehívott megbeszélésen – amelyen a legtekintélyesebb külügyi tisztviselők vettek részt – megállapították, hogy a vámunió megvalósulása esetén Magyarország katasztrofális helyzetbe kerülne, mert megalázó feltételek mellett vagy Csehország, vagy Németország kegyeibe kellene kéredzkednie. A megvalósuló vámunió elzárná az utat Olaszország felé, ha viszont a németek vonnák be Magyarországot, olyan viszonyba kerülne, mint annakidején Magyarország az akkori Habsburg Birodalommal szemben. A magyar külügyi vezetés tehát az Anschluss irányába mutató, a Brocchi-terv ellen irányuló politikai akciónak tartotta a vámuniót, amelyet az olasz-magyar kapcsolatok szempontjából is rendkívül károsnak ítélt.32 A párizsi kormány ellenintézkedéseinek szerves részét képezte a François Poncet által kidolgozott „plan constructif”, amely taktikailag az osztrákok visszalépésének a megkönnyítését szolgálta. Az 1931 májusában született javaslat Ausztriában és Délkelet-Európában – az agrártermékek és bizonyos iparcikkek értékesítésének előmozdítása érdekében - kartellek alakítását irányozta elő. Franciaország emellett 28

ORMOS – MAJOROS 2003: 334. ORMOS – MAJOROS 2003: 335. 30 DIÓSZEGI 1997: 72. 31 ORMOS – MAJOROS 2003: 334. 32 DIÓSZEGI 1997: 70–71. 29

9


mezőgazdasági hitelt helyezett kilátásba a régió államainak, de a francia elképzelés megvalósítása elmaradt. A következő napokban ugyanis összeomlott a bécsi Österreichische Creditanstalt, miután a francia bankok kivonták a tőkéjüket, és a német bankok leállították a kifizetéseiket.33 A gazdasági válság hamarosan pénzügyi válsággá vált, amely katasztrofális következményekkel járt az európai gazdaságra nézve. Curtius német külügyminiszter 1931 szeptemberében pedig beismerte kezdeményezése meghiúsulását. A német-osztrák vámunió kérdésében végül a Hágai Döntőbíróság mondta ki a végső szót. A Nemzetközi Bíróságnak meg ugyanis meg kellett állapítania, hogy a tervezett vámunió összeegyeztethető-e a St. Germain-i szerződés 88. cikkelyével és az 1922. szeptember 9-i első genfi jegyzőkönyvvel. Az összesített ítélet a vámuniós tervezetet 8:7 arányban összeegyeztethetetlennek tartotta a nemzetközi dokumentumokkal. A két ország így a tervezet visszavonására kényszerült. Curtius levonta a saját magának köszönhető vereség következményeit és lemondott.34 A vámunió körül kirobbant vita kedvezőtlenül alakult Németország és Ausztria számára. Franciaország kezdettől fogva hevesen ellenezte a vámuniót, és különféle eszközöket vett igénybe megakadályozására. Olaszország különböző politikai megfontolásokból nem lépett fel nyíltan, de szintén ellene volt. Anglia kontinentális érdekeit a terv ugyan nem veszélyeztette, de semlegességével inkább Franciaországot támogatta. A kisantant országai közül Csehszlovákia azonnal tiltakozott. Jugoszlávia és Románia rövid ingadozás után ugyancsak ellene nyilatkozott. Magyarország állásfoglalását a politikai előnyszerzés határozta meg, és ez a megfontolás a magyar külpolitikát az adott pillanatban Franciaország mellé állította.35 A német külpolitikai vezetőknek pedig be kellett látniuk, hogy egy ilyen terv az adott nemzetközi politikai viszonyok között megvalósíthatatlan és kivitelezhetetlen, mivel alapvetően veszélyeztette volna a törékeny európai államközi viszonyokat és a nemzetközi rendszer stabilitását.

3. További elképzelések a Duna menti államok összefogására A német–osztrák vámuniós terv meghiúsulása után számos javaslat fogalmazódott meg a dunai térség államai közötti gazdasági összefogás kialakítására vonatkozóan. 1931 őszén Eduard Beneš csehszlovák külügyminiszter gazdasági egységesítési tervet tett közzé, amely Ausztria, Csehszlovákia és Magyarország vámszövetségének létrehozatalára irányult. A későbbi pontosítás még nem gondolt konföderációra, csak preferenciarendszerre, amely később vámunióvá alakulhatna. Jugoszlávia és Románia 33

ELVERT 1999: 107. NÉMETH István: Német Közép- és Délkelet-Európa tervek a weimari köztársaság éveiben (1919–1933). In: Grotius online, http://www.grotius.hu/doc/pub/XRTDWV/2013-02-06_nemeth_istvan_nemetkozep-es-delkelet-europa tervek.pdf 35 DIÓSZEGI 1997: 72–73. 34

10


nem kapott helyet Beneš tervében. Távoltartásukat azzal indokolta, hogy ezek az államok gazdasági érdekeltségük miatt Németország felé orientálódtak, és annak idején csak erős francia nyomásra fordultak szembe a német-osztrák vámunióval. A csehszlovák külügyminiszter elképzeléseiben politikai szempontok is szerepet játszottak. Beneš tisztában volt azzal, hogy a Duna-medence sorsára Németország és a Szovjetunió gyakorolja a legnagyobb befolyást. Emellett a térség államainak összefogásával a magyar és a bolgár revizionista törekvéseket is meg lehetett akadályozni. Beneš koncepiója megfelelt a francia érdekeknek, mivel Franciaország a versailles-i béke rendelkezéseinek megfelelően a kelet-közép-európai status quo fenntartására törekedett.36 A cseh politikus a fő veszélyt a német terjeszkedésben látta, s a védekezés lehetőségét pedig francia-angol orientációjú, gazdaságilag és később politikailag egységes Duna-völgyben vélte megtalálni.37 A terv végül Ausztria, Németország és Olaszország ellenállása miatt elbukott. Ausztriában ugyanis elutasítottak minden olyan megoldást, amely kizárta Németországot a térség problémáinak a rendezéséből. Emellett az osztrákok a Habsburg restauráció lehetőségétől is tartottak. Beneš tervét Németország is ellenezte, mivel a német politikusok tisztában voltak a német piac erejével, azzal, hogy Ausztria és Magyarország ipari és mezőgazdasági terményeinek elhelyezésére a szűk csehszlovák piac nem alkalmas.38 Olaszország pedig saját közép-európai pozícióit látta a tervben veszélyeztetve, ezért nem nézte jó szemmel a részvétele nélkül tervezett együttműködési javaslatot.39 A Duna-medence gazdasági helyreállításáról Angliának is megvoltak az elképzelései. A belpolitikai nehézségek és gondot okozó domíniumok miatt azonban Közép-Európa nem állhatott a brit diplomácia érdeklődésének középpontjában. A hagyományos egyensúlyi politika elemei mégis befolyásolták a külpolitika irányítóinak lépéseit.40 Az angol kormány – megtörve a közel hétéves hallgatását – átmenetileg érdeklődést mutatott a dunai-balkáni térség iránt. 1932. január 17-én az angol kormány követei útján Párizsban, Berlinben és Rómában bejelentette, hogy miután a korábbi kezdeményezések nem vezettek eredményre, javasolni fogja hat dunai ország vámszövetségét. A résztvevő országok Ausztria, Csehszlovákia, Magyarország, Jugoszlávia, Románia és Bulgária lettek volna. A britek látszólag dunai szövetségben gondolkodtak, de valójában London egy csehszlovák-magyar-osztrák vámszövetséget akart létrehozni.41 Az angol külügyminisztérium javaslatát természetesen a brit gazdasági érdekek is erőteljesen motiválták. Közép-Európában a maga 8597 millió frankjával még mindig Anglia volt a legnagyobb tőkebefektető, lényegesen megelőzve a 3034 millió frankot felmutató Franciaországot és maga mögé utasítva a 7684 milliót invesztáló Egyesült Államokat. A Foreign Office javaslata a Közép-Európában befektetett brit tőke 36

MATIS: 240. DIÓSZEGI 1995: 100. 38 ORMOS – MAJOROS 2003: 336. 39 DIÓSZEGI 1997: 78. 40 DIÓSZEGI 1997: 83. 41 ORMOS – MAJOROS 2003: 337. 37

11


megmentésére is irányult. A britek a túlzott francia térnyerés mellett attól is tartottak, hogy a közép-európai gazdasági káosz Németország keleti irányú terjeszkedését váltja majd ki.42 Megjegyzendő, hogy bizonyos angol körök részéről e tervezet egyáltalán nem számított megvalósíthatatlan elképzelésnek, mivel gazdasági és pénzügyi személyiségek már 1918-1919-ben is egy ilyesfajta konstrukcióban látták a dunai kérdés megoldását, és a gondolatot az angol politikai elit egy része is támogatta.43 Bármennyire is racionálisnak tűntek a britek által hangoztatott érvek, a javaslatnak csakúgy, mint Beneš korábbi tervének, nem volt pozitív visszhangja. Párizs eleinte a javuló francia-angol viszony jegyében kedvezően reagált a brit kezdeményezésre. A későbbiekben azonban a francia diplomaták is úgy nyilatkoztak, hogy Anglia túlment a reális lehetőségeken, amikor a jegyzékben vámunióról beszélt.44 A brit tervet végül a franciák és a csehek mellett a németek és az olaszok is elutasították. Németország azzal érvelt, hogy amennyiben a brit elképzelés megvalósulna, akkor az elzárná Délkelet-Európát a német export elől és ezzel súlyosan károsítaná a német gazdaságot. A német külügyminisztérium (Auswärtiges Amt) szerint a hat dunai állam közötti vámszövetség Németország részvétele nélkül nem oldaná meg mezőgazdasági termékeinek értékesítési problémáit.45 Az elutasítás politikai indokai mögött az a megfontolás húzódott meg, hogy a dunai országok gazdasági összefogása akadályozná az Ausztriával való szorosabb együttműködést, amely Franciaország befolyásának megerősödéséhez vezetne Délkelet-Európában. Olaszország is tiltakozott a brit terv ellen, amely veszélyeztette a formálódó olaszmagyar-osztrák blokkot. A jegyzék megérkezése előtt néhány nappal tárgyalt Mussolini és Grandi Bethlen Istvánnal a Brocchi-féle rendszer kiszélesítéséről. Az angol tervezet megvalósulása az olasz vezetéssel létrejövő formáció kudarcát jelentette volna.46 A kibontakozó politikai ellentétek és az egyre jobban erősödő konkurenciaharc miatt a dunai államok összefogásának megteremtésére irányuló brit kísérlet meghiúsult. Az európai nagyhatalmak Délkelet-Európa miatti sérelmei egy ideig minden konstruktív politikát meghiúsítottak e kérdésben. A dunai térség néhány országa saját javaslatot tett a gazdasági válságból kivezető útra.47 Ezek az elképzelések – az európai nagyhatalmak támogatásának hiánya miatt – azonban rendre kudarcot vallottak. A kezdeményezést 1932 elején Franciaország és André Tardieu kormánya vette át. Franciaország volt ugyanis az egyetlen olyan állam Európában, amelyet még elkerült a súlyos pénzügyi és gazdasági válság. Ennek okai a következők voltak: 1. A Párizs környéki békeszerződésekben rögzített jóvátételekből jelentős tőke folyt be a francia államkasszába. Ezek az összegek nemcsak a háborús károk helyreállítására 42

DIÓSZEGI 1995: 100. ORMOS – MAJOROS 2003: 337. 44 Országos Levéltár K Franciaország 1932. Francia–magyar viszony. 63. 448/50. Pelényi jelentése. 1932. február 22. Genf. 45 SUNDHAUSSEN 1976: 144–145. 46 DIÓSZEGI 1997: 84. 47 NÉMETH 2002: 165. 43

12


voltak elegendőek, hanem az egyenletes gazdasági növekedés megalapozásához is hozzájárultak. 2. A gazdasági növekedést azok az erőteljes pénzügyi intézkedések is elősegítették, amelyet a francia kormány az 1925-ös frankkrízis után fogadott el. 3. Mindezek eredményeként a párizsi bankokban igen jelentős aranytartalékok halmozódtak fel, így az ország pénzügyi politikáját a külpolitika szolgálatába állították és az aranyat is felhasználták az európai befolyás kiépítésére.48 Külpolitikai téren Tardieu mindenekelőtt az angol-francia kapcsolatok helyreállítására és megszilárdítására törekedett, s szakított a Briand által kezdeményezett Szovjetunióhoz való közeledés politikájával. Egyúttal fő céljának tekintette Lengyelország és a kisantant államai közötti együttműködés kiszélesítését, s a gazdasági szükséghelyzet kihasználásával Ausztriát és Magyarországot is be akarta vonni a francia befolyási övezetbe. Tardieu szakított az 1920-as éveket meghatározó pénzügyi politika elsőbbségével, s a közép-európai térségben való francia befolyást kereskedelmi kapcsolatokon keresztül kívánta megerősíteni. Ennek magyarázata, hogy az 1920-as években a régió országaiban történt francia hitelkihelyezések – a világgazdasági válság következtében - Franciaország számára veszteségesnek bizonyultak.49 Az 1932. március 5-én előterjesztett francia ún. Tardieu-terv regionális együttműködést sürgetett a kölcsönös vámpreferenciák alapján öt dunai állam: Csehszlovákia, Ausztria, Magyarország, Románia és Jugoszlávia között. A memorandum megállapította, hogy a Duna-medence államai pénzügyi összeomlás előtt állnak. Rámutatott arra, hogy a válság a nyugat-európai országokat is érinti. A magyarázat az, hogy az „agrárállamok, amelyek képtelenek eladni gabonájukat, csökkentik vásárlásaikat, az ipari államok pedig képtelenek eladni áruikat azon országokban, amelyek természetes piacaik”. A válság megoldására preferenciális vámrendszer bevezetését javasolta.50 Néhány nappal később Tardieu azt indítványozta, hogy az érintett országok, Ausztria, Csehszlovákia, Magyarország, Jugoszlávia és Románia biztosítsanak 10%-os vámkedvezményt egymásnak és szüntessék meg az érvényben lévő kereskedelmi korlátozásokat.51 A francia tőkére támaszkodó terv ezek az országok meglévő kereskedelmi szerződéseik bázisán termékeiket továbbra is a német piacon értékesítenék. Ellentételezésként a Balkán-államok megnövekedett vásárlóereje új értékesítési lehetőségeket teremtene a német ipar számára, egyidejűleg azonban korlátozná a Birodalom befolyását e térségben52 A francia elképzelés egyértelmű célja tehát Németország Közép-Kelet- és Délkelet-Európából való kiszorítása és Franciaország térségben való befolyásának megerősítése volt. A memorandum nagy hangsúlyt helyezett az Angliával való 48

DIÓSZEGI 1997: 85. ORMOS – MAJOROS 2003: 338. 50 FROMMELT, Richard (1977): Paneuropa oder Mitteleuropa. Einigungsbestrebungen in Kalkül deutscher Wirtschaft und Politik 1925–1933. Deutscher Verlagsanstalt, Stuttgart,1997: 95. 51 DIÓSZEGI 1997: 89. 52 NÉMETH 2001: 316. 49

13


nézetazonosságra, mivel a francia diplomácia a kezdeményezéshez meg akarta szerezni a London támogatását. A memorandumban Franciaország mellett Anglia és Olaszország is szerepelt a rekonstrukciót végrehajtó államként, de Németországról szó sem esett.53 A terv jóval nagyobb nyugtalanságot váltott ki Berlinben, mint a januári brit javaslat, hiszen jóval konkrétabb és reálisabb elképzeléseket tartalmazott. Ráadásul egy olyan ország terjesztette elő, amelynek jelentős politikai érdekei fűződtek DélkeletEurópához, mint Angliának. Ezért a német diplomácia – kerülve a „nyílt” német-francia ellentétet - mindent megtett annak érdekében, hogy meghiúsítsa a francia tervet.54 Megfelelő előkészítés után Németország 1932. március 15-én adta meg hivatalos válaszát a Tardieu-memorandumra. Ebben egyértelműen leszögezték, hogy a Tardieuterv nem eredményezheti a dunai országok gazdasági helyzetének javulását, mivel az új egyesült piac nem képes az agrártermékek felvételére. Kijelentették, hogy a birodalmi kormány azért sem fogadhatja el a rendezési tervet, mert az elzárná Németországot délkelet-európai piacaitól. A német kormány ugyanakkor hangsúlyozta, hogy hajlandó a dunai országok válságának megoldásában közreműködni. A német külügyi vezetés egyoldalú preferenciális bánásmódot javasolt – Csehszlovákia kivételével – az összes dunai államnak. A kedvezmény Ausztria esetében iparcikkekre, a többi ország esetében pedig a mezőgazdasági termékekre vonatkozna.55 A közép- és kelet-európai kisállamok kezdetben készek voltak a Tardieu-terv megtárgyalására, de amikor azt tapasztalták, hogy a németek és az olaszok összefognak a terv ellen, Anglia pedig nem támogatja eléggé, elbizonytalanodtak. Az érintett kelet-közép-európai országok erőteljesen megosztottak voltak a francia kezdeményezéssel kapcsolatosan. Ausztriában a külkereskedelem 1931. évi visszaesése miatt szükségessé vált valamennyi szomszédjával és a Romániával való együttműködés, de a Tardieu-terv nem eredményezhetett hatékony segítséget. A kormány erősen visszafogott volt, de a mérvadó politikai és gazdasági körök a Tardieuterv ellen foglaltak állást. A magyar közvélemény is aggodalmakat fogalmazott meg. Walkó külügyminiszter ugyan üdvözölte a tervet, de azt is hangsúlyozta, hogy az ország más piacokra van ráutalva. Tardieu javaslata három létfontosságú ponton érintette Magyarországot: a gazdasági cserében, a tranzitforgalomban és a pénzügyi vonatkozásban. Walko az árucserét elégtelennek tartotta, de méltatta a tranzitforgalom kedvező hatásait. A vélemények Csehszlovákián belül is megoszlottak. Beneš pozitív nyilatkozatai ellenére az agráriusok óvatos álláspontra helyezkedtek, a szudétanémet pártok és gazdasági körök pedig elutasították a tervet. Lengyelországban két különböző vélemény érvényesült. Egyrészt nehezményezték, hogy a terv nem számolt Lengyelország bevonásával, másrészt viszont kevésbé voltak érdekeltek korábbi külkereskedelmi politikájuk változtatásában, amely elsősorban szállítóként jelent meg a dunai térségben. 1930-1931-ben az öt dunai országgal 202, illetve 149 millió zloty kiviteli többletet könyvelhettek el, elsősorban az Ausztriába és Csehszlovákiába irányuló szállítások révén. Azonkívül a galíciai mezőgazdaság feleslegét az utódállamokban értékesítette, miközben ipari szükségletét 53

DIÓSZEGI 1997: 89. NÉMETH 2002: 165–166. 55 OL K 63. 448/550 Német nyelvű aide-memoire. 1932. március 15. Berlin. 54

14


Lengyelországban szerezte be. Bulgária pedig – Olaszországtól támogatva – egészen más megfontolások miatt igyekezett a „dunai föderációba” való bevonásra.56 Az angol kormány a francia szövetségi ajánlatot kezdetben fenntartásokkal kezelte. Később a birodalmi érdekeknek megfelelően módosult az angol diplomácia álláspontja, így 1932. március 16-án a kabinet elfogadta Sir John Simon javaslatát, amely lemondott a legnagyobb kedvezmény jogáról és tartalmazta a preferenciális rendszer bevezetését. A kormány egyúttal felhatalmazta a külügyminisztert, hogy tárgyalásokat kezdeményezzen a nagyhatalmak és a dunai államok között egy konferencia megtartásáról.57 A Tardieu-terv megvitatására a brit kormány 1932. április 6-ára, Londonba konferenciát hívott össze. A londoni négyhatalmi konferencián egyértelműen megmutatkoztak az angolok által támogatott francia elképzelés és a német-olasz törekvések közötti érdekellentétek. Mindkét fél kizárólag a gazdasági tényekre hivatkozott. A francia kormány a dunai országok egymás közötti árucseréjét – amelyet össz-külkereskedelmük 40%-ára becsült – alkalmas alapnak tartotta kölcsönös preferálásra. Bülow ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy a becsült 40% nem elégséges ahhoz, hogy az utódállamok gazdasági életét Németország bevonása nélkül alakítsák.58 A kereskedelempolitikai vita a legnagyobb kedvezmény elve (amelyben a tengerentúli országok különösen érdekeltek voltak) és a preferenciaszerződések kötése körül éleződött ki. André Tardieu terve, amely hat Duna menti állam összefogására irányult, végül az olaszok és a németek merev elutasító álláspontja miatt bukott el. Németország és Olaszország ugyanis azzal érveltek, hogy a francia terv megvalósulása esetén egyikük sem ad semmiféle kedvezményt az abban résztvevő államoknak. A londoni konferencia sikertelensége nemcsak a francia vereséget jelezte világosan, hanem egyúttal minden olyan kísérletnek véget vetett, amely a dunai térség államainak problémáit gazdasági egyesítés útján kívánta megoldani. Franciaország többé érdemben nem hitelezett a régió országainak, s ezt követően egyszer sem került olyan helyzetbe, hogy megkísérelje a Duna menti államok összefogását, valamint Németország Közép-Kelet- és Délkelet-Európából való kiszorítását. Ezt követően a francia külpolitika egy harmadik hatalmat akart érdekeltté tenni az övezet védelmében annak érdekében, hogy visszaszorítsa Németország túlzott mértékű befolyását.59 A közép- és kelet-európai válság megnyugtató rendezésére csak akkor kerülhetett volna sor, ha az európai nagyhatalmak figyelembe veszik a pénzügyi, értékesítési, termelési, közlekedési és vámpolitikai összefüggéseit.60 Mindezeknek a specifikus problémáknak a megtárgyalására azonban az európai nagyhatalmak – érdekellentéteik miatt – nem voltak hajlandók. Az 1932 júliusában, Lausanne-ban megtartott konferencián – hárommilliárd márka kivételével – eltörölték a német jóvátételeket. Ezzel kereskedelempolitikai 56

NÉMETH 2001: 319. DIÓSZEGI 1995: 106. 58 SUNDHAUSSEN 1976: 150. 59 ORMOS – MAJOROS 2003: 338–339. 60 NÉMETH 2006: 59. 57

15


szempontból teljesen új helyzet jött létre, mivel megszűnt a berlini kormány vonakodása attól, hogy részt vegyen a délkelet-európai országok pénzügyi megsegítésében. Az Eduard Herriot vezette új francia kormány is belátta, hogy az utódállamok gazdasági és pénzügyi problémáinak megoldása csak német-francia együttműködéssel lehetséges. A franciák feladták a blokk-gondolatot és egyetértettek az egyes országoknak nyújtandó preferenciákkal. Az együttműködés irányába mutatott az agrárállamok 1932. augusztus végén Varsóban ismét megrendezett konferenciája is, ahol a résztvevők megállapodtak, hogy a vámpreferenciákon kívül pótlólagos vám és beviteli kontingenseket követelnek a hitelező országoktól.61 Az 1932. szeptember 5-20-i stresai konferencia a Tardieu-tervnél lényegesen szélesebb bázison folytatta le tárgyalásait: a nemzetközi intézetek néhány képviselőjétől eltérően Anglia, Németország, Olaszország, Lengyelország, Hollandia, Görögország és valamennyi dunai állam képviselői jelen voltak. A konferencián a francia, német, és olasz javaslatok alapján kompromisszumos tervet fogadtak el. Végül a gabonakivitel valorizációjában (új érték megállapítása az értékcsökkenés okozta veszteség kiegyenlítésére) és az adósságszolgálat biztosítására nemzetközi alapot állítottak fel; létrehozták a kétoldalú szerződések rendszerét, amely preferenciákat helyezett kilátásba a délkelet-európai gabonára és vámkedvezményeket a felvevő országok iparcikkeinek exportjára. Németországnak sikerült elérnie, hogy az agrársegélyt gabonasegélyre korlátozzák, és az „agrárállam” meghatározásánál pedig keresztül vitte a „túlnyomóan mezőgazdasági termelés” fogalmát, mellyel Csehszlovákiát tartotta távol a térség piacaitól. A határozatok alapfeltétele volt, hogy Anglia hajlandó együttműködni a valorizációs alap létrehozásában, amely neuralgikus pontnak bizonyult. Németország kijelentette, hogy pénzügyi hozzájárulást nem tud nyújtani, de Romániának, Jugoszláviának, Magyarországnak és Bulgáriának kétoldalú preferenciaszerződéseket ajánlott búzára, kukoricára és takarmányárpára. Az angol tartózkodás és a német nyilatkozat miatt nehéz feladatnak bizonyult a 75 millió aranyfranknyi alap előteremtése.62 A stresai konferencia az agrárblokk országai számára kudarccal végződött. Megbukott a kísérlet, hogy a dunai térség újrarendezése ügyében, konstruktív és a nagyhatalmak rivalizálásán túlmutató megoldás szülessen, s ezzel enyhüljön Európa feszült gazdasági és politikai helyzete. Németországnak sikerült megakadályoznia a Tardieu-terv újjáélesztését. Egyúttal meghiúsult a Németország ellen irányuló agrárfront kísérlete és a francia biztonsági rendszer megszilárdítása a dunai államok egymás közötti preferenciája révén, valamint az ipari hatalmak többoldalú preferencianyújtása az agrártermelő országoknak. Mivel Franciaország az adósság ügyében nem volt hajlandó jelentősebb engedményekre, erősödött a délkelet-európai országok kényszere, hogy termékeiknek vevőt találjanak. Ezen törekvésük találkozott Németország dezintegrációs termelési-gazdasági törekvéseivel, amely a birodalmat a délkeletre irányuló gazdasági terjeszkedésre kényszerítette és kedvezett az I. világháború alatti Közép-Európa gondolat felelevenítésének.63 A stresai ajánlások kompromisszuma Németország és Olaszország sikerét jelezte. A birodalom a német mezőgazdaság 61

NÉMETH 2001: 319. NÉMETH 2001: 320. 63 SUNDHAUSSEN 1976: 155–158. 62

16


érdekei és a hatalomra kerülő nemzetiszocialista rezsim külkereskedelem politikája miatt e taktikai előny azonban nem tudta kihasználni. Ezzel a külügyminisztérium által kidolgozott Délkelet-Európa-terv másodszor is megvalósíthatatlan maradt.64 A politikai vitáktól függetlenül a német gazdaság számára az 1930-as évek elején kulcsfontosságúvá vált Délkelet-Európa térsége, ezért a gazdasági vezetők konkrét és gazdasági értelemben mérhető eredmény elérésére törekedtek. Az egyik legrégebbi német ipari érdekszövetség, az esseni Langnam-egyesület képviselői elérték elérték az 1925-ben alakított MWT német csoportjának átszervezését (Mitteleuropäischer Wirtschaftstag (MWT) – Deutsche Gruppe (Közép-európai Gazdasági Ülésszak – Német Csoport) néven és elnökének a Krupp Rt. berlni vezetőjét, Tilo von Wilmowskyt választották. Max Hahn, a Langnam-egyesület elnökségének közvetlen munkatársát pedig az MWT ügyvezetőjének nevezték ki. A német nagyipar az MWT újjászervezéséhez nagy reményeket fűzött, mivel a Brüning-tábor és a harzburgi front is képviseltette magát benne. Rövid idő alatt az MWT a német gazdaság délkeleteurópai érdekeinek fő szószólójává vált. Ezt megkönnyítették Hahn személyes kapcsolatai más érdekszövetségek, mezőgazdasági csúcsszervezetek és „honvédelmi” szervezetek vezetőihez, akik részt vettek az MWT ügyvezetőjénél rendszeres időközökben tartott titkos ülésein. A nem hivatalos együttműködés keretében elsősorban a dunai térség államaihoz fűződő gazdasági kapcsolatok javításának lehetőségeit tárgyalták meg.65 Az egyik legjelentősebb állásfoglalást Délkelet-Európa Memorandum néven 1932 októberében-novemberében fogadták el, amely olasz és német érdekszférára akarta felosztani a régiót. Javasolta továbbá a Pavelić vezette horvát függetlenségi mozgalom támogatását és önálló horvát-szlovén állam alakítását szorgalmazta, amelynek határvonalát – a korábbi Szerbiára és Montenegróra szűkült Jugoszláviához – a Drina és a Száva alkotta volna. Romániának háború előtti nagyságára való csökkentését, illetve Bulgária megnövelését is tervezték Macedónia részeivel. Utóbbi három állam Görögországgal együtt olasz befolyás alá kerülne; ellenszolgáltatásként Róma nem kifogásolná többé a német-osztrák vámuniót és elnézné a Csehszlovákia és Lengyelország elleni esetleges német intézkedéseket. Terveik között szerepelt még egy dunai föderáció kialakítása is Horvátország-Szlovénia és a Romániától elszakított Erdély részvételével, amelynek egyaránt jó kapcsolatokat kellett fenntartania Olaszországgal és Németországgal. Az MWT tervezői úgy gondolták, hogy Olaszország befolyása meggyengül, s ezzel a Birodalom egyedül ellenőrzi Közép- és Délkelet-Európát.66 1933–1934-ben a kezdeményező szerepet Olaszország vette át, amely a Brocchiszerződésekkel kiépítette kereskedelmi kapcsolatait Ausztriával és Magyarországgal. A bonyolult szerződésrendszer nem igényelte más hatalmak hozzájárulását, mert nem sértette az addig érvényes legnagyobb kedvezmény elvét. A politikai kapcsolatokban az olasz fasiszta kormánynak ugyan sikerült erős pozíciókat kiépíteni, amely az áruforgalomban nem mutatkozott meg. Az osztrák behozatalban Olaszország 19311933-ban mindössze 4,4%-kal részesült, túlnyomórészt élelmiszerekkel és italokkal. Az erős német és cseh konkurencia miatt meghiúsult az olasz kész- és félkész termékek 64

NÉMETH 2002: 167. NÉMETH 2013. 66 ELVERT 1999: 108–109. 65

17


nagyobb mérvű értékesítése. Valamivel kedvezőbben alakult Olaszország helyzete a magyar áruforgalomban, a behozatal 6,4%-a érkezett Olaszországból. A német kereskedelmi mérleg mindkét országgal aktív volt, míg az olasz passzív maradt. Ezért a fasiszta kormány arra törekedett, hogy a kedvezőtlen kereskedelmi mérleg javítása érdekében politikai befolyását szorosan összekapcsolja az árucsere-programmal.67 A kereskedelempolitikai megfontolások mellett a politikai feltételek is kedvezően alakultak Ausztriában, ahol a bécsi kormány az erős nemzetiszocialista nyomás miatt a fasiszta Róma támogatását kérte. Ausztria függetlenségéért Magyarország is határozottan fellépett, mivel a világgazdasági válság hatására meggyengült revíziós politikának további folytatásához szükség volt egy nagyhatalom támogatására.68 1933-ban Olaszország számára mindkét országban kedvező politikai helyzet alakult ki. A korábbi tervek csődje miatt Rómában azzal számoltak, hogy Közép- és Kelet-Európa, valamint a Balkán országaiban is hajlandóság mutatkozik az Olaszországhoz fűződő kapcsolatok elmélyítésére. Mussolini dunai memorandumának indoklásában arra hivatkozott, hogy Olaszország igyekezett állandóan segítséget nyújtani a dunai államoknak, s javaslatát az olasz kereskedelem helyzetéhez igazította. Egyúttal hangsúlyozta azt is, hogy a kölcsönös preferálás joga csak azokra az államokra vonatkozzon, amelyek passzív kereskedelmi mérleget könyvelhettek el a dunai országokkal folyó kereskedelemben. Emiatt terve nem számíthatott általános támogatásra, ezért Olaszország Magyarországra és Ausztriára korlátozta a megállapodásokat.69 Az 1934. március 17-én Olaszország, Magyarország és Ausztria által aláírt, főleg politikai célokat tartalmazó római jegyzőkönyvek70 három részből álltak: az első jegyzőkönyv politikai-konzultatív paktum volt és tartalmazta többek között Ausztria szuverenitásának biztosítását, a magyar revizionizmus támogatását, valamint Olaszország befolyásának dunai térségben való megerősítését, elsősorban Jugoszláviával szemben. A második és a harmadik jegyzőkönyv együttesen gazdasági regionális paktum volt, s egyúttal többoldalú kereskedelmi szerződésként értékelhető. A gazdasági kérdéseket szabályozó két szerződéskötés Róma és Budapest korábbi kapcsolataira vezethető vissza. Míg az Olaszország és Ausztria közötti gazdasági 67

NÉMETH 2001: 321. NÉMETH 2001: 321. 69 NÉMETH 2006: 58. 70 Megjegyzendő, hogy a római egyezmény értékét alaposan megkérdőjelezte Gömbös Gyula magyar kormányfő, aki úgy vélte, hogy Németországot nem lehet a kelet-közép-európai térségből kirekeszteni és az Anschluss útjába nem lehet akadályokat görgetni. Végül Gömbös beleegyezett a római jegyzőkönyvek aláírásába, mivel egyrészt Magyarországnak kereskedelmi érdekei fűződtek a hármas együttműködéshez, másrészt pedig el akarta kerülni hazánk elszigetelődését. Ráadásul Berlinben egyáltalán nem mutatkozott tárgyalókészség a magyar kormány által óhajtott revízióról. A magyar revízió jogosságát ugyanis a náci vezetés egyedül Csehszlovákiával szemben volt hajlandó elismerni, Romániával és Jugoszláviával szemben pedig egyáltalán nem támogatta az ilyen irányú magyar kezdeményezést. Lásd részletesebben ORMOS – MAJOROS: 358. 68

18


megállapodás nyílt preferenciákat irányzott elő, addig a Róma és Budapest közötti megállapodások formálisan nem tartalmaztak nyílt vagy rejtett preferenciákat.71 A római szerződések nyilvánvaló célja Ausztria Németországhoz csatolásának a megakadályozása és Olaszország közép- és kelet-európai pozíciójának a megerősítése volt. A megállapodások nem zárták ki ugyan Németország együttműködését a dunai térség problémáinak a megoldásában, de eredményei messzemenően barátságtalannak tűntek a német külügyminisztérium számára.72A német diplomácia ezért kezdettől fogva fenntartásokkal kezelte a létrejött megállapodást. A „létfontosságú” német közép-európai érdekek megőrzése” érdekében tett első lépést a németországi gazdasági válság túllendülése után az 1934. február 21-én Magyarországgal és a május 1-jén Jugoszláviával kötött szerződések jelentették. Ezeknek a megállapodásoknak a központi elemét Németország által Magyarországnak és Jugoszláviának nyújtott preferenciák képezték.73 A német kormány elhatározta, hogy országa délkelet-európai pozícióját megvédi az egyes európai nagyhatalmak egyoldalú, politikailag motivált és Németországot kizáró tendenciáitól. Az ország gazdasági hatalmának növekedésével párhuzamosan az 1930-as évek végére megkezdődött Délkelet-Európában egyfajta „informális német birodalom” kiépítése.74

4. Következtetések A Duna menti államok szorosabb gazdasági együttműködésének a megteremtésére irányuló kezdeményezések a két világháború közötti nemzetközi politikai viszonyok egyik lényeges elemét képezték. A térség országai közötti gazdasági egység kialakítását szorgalmazó francia, német, olasz és brit elképzelések azzal magyarázhatók, hogy az első világháborút lezáró versailles-i békerendszer felszámolta a közép-kelet- és délkelet-európai régió szerves gazdasági és kulturális kötődését, valamint megszakította a szomszédos országok között korábban kialakult hagyományos kereskedelmi kapcsolatokat. Az 1930-as évek elejétől megindult az európai nagyhatalmak (Franciaország, Németország és Olaszország) közötti vetélkedés a Duna-Balkán térsége feletti befolyás megszerzéséért. A német diplomácia számára kiemelten fontos volt a Duna menti régió, ezért gazdasági és kereskedelmi eszközökkel igyekezett befolyását a térségre kiterjeszteni, hogy értékesítési területeket biztosítson a német iparcikkek számára. A német külpolitika központi szerepet szánt az Ausztriával kialakítandó vámuniónak, mellyel a közép- és kelet-európai francia biztonsági érdekeket akarta fellazítani. Franciaország saját biztonságának garantálása és Németország pozíciójának visszaszorítása érdekében igyekezett a kisantant (Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia) államaira támaszkodni. 71

NÉMETH 2006: 58. NÉMETH 2002: 167. 73 SCHRÖDER 1976: 26–27. 74 SUNDHAUSSEN 1976: i. m. p. 159. 72

19


A világgazdasági válság éveiben számos elképzelés (lásd: német-osztrák vámuniós terv, Eduard Beneš csehszlovák külügyminiszter gazdasági egységesítési terve, a britek által javasolt hat dunai ország vámszövetségének a koncepciója, valamint az öt dunai állam közötti regionális együttműködést támogató Tardieu-terv) fogalmazódott meg, amely a közép-kelet- és délkelet-európai országok szoros gazdasági együttműködésének a kialakítására irányult. Minden a régió egyesítésére irányuló terv részben a nagyhatalmak közötti érdekellentétek, részben pedig a kisantant államainak a fenntartásai miatt meghiúsult. A Duna menti országok összefogásának kudarcai az alábbi okokkal magyarázható: 1. A térség biztonságának és stabilitásának záloga Németország és Franciaország szoros kooperációja lett volna. A német jóvátétel körül elhúzódó viták és a politikai elitek merev álláspontja miatt azonban a gazdasági egység megteremtésére irányuló kísérletek Közép-Kelet- és Délkelet-Európában rendre kudarcot vallottak. 2. A kisantant államai közötti gazdasági együttműködés alapjául szolgáló gazdasági tanács nem jelentett megoldást a térség problémáira. A kisantant országai ugyanis nem tudták megoldani az agrárértékesítési nehézségeiket és hiányzott az együttműködésükből a gazdasági bázison nyugvó szövetségük. 3. A világgazdaságba való szerves bekapcsolódás helyett az első világháború után a térség valamennyi állama protekcionista és autark gazdaságpolitikát folytatott. Ennek következtében a legtöbb közép-kelet- és délkelet-európai ország eladósodott. Pénzügyeik stabilitása érdekében hitelfelvételre kényszerültek. A világgazdasági folyamatoktól való elzárkózás értékesítési nehézségeket eredményezett, ezért a régió agrárországai mezőgazdasági termékeik és a hitelpiacok miatt az ipari országokra voltak utalva. 4. Az európai nagyhatalmak egymással ellentétes koncepciói megakadályozták a Duna menti államok szorosabb összefogását. A britek - a kontinentális hatalmi egyensúly elvének megfelelően - nem támogatták sem a francia, sem pedig a német befolyás túlzott mértékű megerősödését Közép-Kelet- és Délkelet-Európában. A franciák és a németek mellett az 1930-as évek elejétől egyre nagyobb érdeklődést mutatott a régió iránt Olaszország is, amely szintén érdekelt volt a térség stabilitásának fenntartásában, valamint a közép-kelet-európai államokkal való gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok további elmélyítésében. Az olasz diplomácia célja az Anschluss megakadályozása mellett délkelet-európai pozíciójának megerősítése volt. 5. Végül a régió országai közötti gazdasági egységesítésre irányuló törekvések kudarcának okai közé sorolható, hogy Gustav Stresemann 1929-ben bekövetkezett halálával és 1933. január 30-án Hitler kancellári kinevezésével véget ért a francianémet „megbékélésre” épülő reálpolitika. A nemzetiszocialista rezsim külpolitikai célja ugyanis Közép- és Délkelet-Európa erőszakos úton való meghódítása, valamint a „keleti élettér” kialakítása volt. A nácik – Csehszlovákia feldarabolása után - DélkeletEurópában egy olyan gazdasági térséget akartak létrehozni, amely szervesen illeszkedett volna a Harmadik Birodalom gazdasági kereteibe. Ebben kulcsszerepet játszott volna Bécs, amely térség gazdasági és pénzügyi központja volt. A nemzetiszocialista külpolitika agresszív terjeszkedésének tragikus következményei (lásd: Ausztria Harmadik Birodalomhoz csatolása 1938. március 12-én, majd

20


Csehszlovákia feldarabolása 1938 őszén) az 1930-as évek végétől mutatkoztak meg. Az európai nagyhatalmak közül Franciaország és Nagy-Britannia tétlenül nézték, ahogy a Führer nemcsak a versailles-i békeszerződés által létrehozott nemzetközi rendszert, hanem a kelet-közép-európai hatalmi konstellációt is felszámolja. Ráadásul az 1939. december 6-án megkötött német-francia megnemtámadási egyezményben Franciaország teljesen szabad kezet adott a németeknek Kelet-Európában, ami óriási diplomáciai hiba volt. Hitler így erő pozícióból kezdhetett hozzá a „keleti élettér” megteremtéséhez és Közép-Kelet-, valamint Délkelet-Európa német szempontok szerinti átrendezéséhez.

Hivatkozásjegyzék DIÓSZEGI 1995 = Diószegi László: A nagyhatalmak és a Duna-medence az 1930-as években. In: Romsics Ignác (szerk.): Magyarország és a nagyhatalmak a XX. században. Teleki László Alapítvány, Budapest, 1995: 99–112. DIÓSZEGI 1997 = Diószegi László: Gazdasági egyesítési tervek a Duna-medencében az 1929-1933-as világgazdasági válság időszakában. In: Bán D. András, Diószegi László, Márer Pál, Pritz Pál, Romsics Ignác: Integrációs törekvések Közép- és KeletEurópában a 19-20. században. Budapest, 1997: 63–99. ELVERT 1999 = Elvert, Jürgen: Mitteleuropa! Deutsche Pläne zur europäischen Neuordnung (1918–1945). Franz Steiner Verlag, Stuttgart, 1999. FEJES 1976 Fejes Judit: A magyar-német politikai és gazdasági kapcsolatok kérdéséhez az 1920-as, 1930-as évek fordulóján. In: Történelmi Szemle, 1976. FROMMELT 1977 = Frommelt, Richard: Paneuropa oder Mitteleuropa. Einigungsbestrebungen in Kalkül deutscher Wirtschaft und Politik 1925–1933. Deutscher Verlagsanstalt, Stuttgart,1977. KIS 1970 = Kis Aladár: Az olasz fasizmus története. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1970. MATIS 1995 = Matis, Herbert: Wirtschaftliche Mitteleuropa-Konzeptionen in der Zwischenkriegszeit. In: Mittel-Europa-Konzeptionen in der ersten Hälfte des 20 Jahrhundert. Hrsg. von Richard G. Plaschka, Horst Haselsteiner, Arnold Suppan, Anna M. Brabek und Britta Zaar. Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, Wien, 1995: 229–255. SCHRÖDER 1976 = Hans-Jürgen, Schröder: Deutsche Südosteuropapolitik 1929-1936. Zur Kontinuität deutscher Außenpolitik in der Weltwirtschaftkrise. In: Geschichte und Gesellschaft, 1976: 5-32. 21


SUNDHAUSSEN 1976 = Sundhaussen, Holm: Die Weltwirtschaftskrise im Donau-BalkanRaum und ihre Bedeutung für den Wandel der deutschen Außenpolitik unter Brüning. In.: Aspekte deutscher Außenpolitik im 20. Jahrhundert. Hrsg. Von Wolfgang Benz und Hermann Graml. Deutsche Verlagsanstalt, Stuttgart. 1976. NÉMETH 2001 = Németh István: Európa-tervek (1300-1945) Visszapillantás a jövőbe. Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2001: 309–340. NÉMETH 2002 = Németh István: Németország története. Aula Kiadó, Budapest, 2002. NÉMETH 2006 = Németh István (szerk.): XX. századi egyetemes történet. Osiris Kiadó, Budapest 2006. NÉMETH 2013 = Németh István: Német Közép- és Délkelet-Európa tervek a weimari köztársaság éveiben (1919-1933). In: Grotius online, http://www.grotius.hu/doc/pub/XRTDWV/2013-02-06_nemeth_istvan_nemetkozep-es-delkelet-europa-tervek.pdf ORMOS – MAJOROS 2003 = Ormos Mária – Majoros István: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Osiris Kiadó, Budapest 2003. Országos Levéltár K Franciaország 1932. Francia-magyar viszony. 63. 448/50. Pelényi jelentése. 1932. február 22. Genf. OL K 63. 448/550 Német nyelvű aide-memoire. 1932. március 15. Berlin.

Abstract about the possibility of the cooperation among the Danube states in the world economic crisis 1929–1933 In my essay I tried to analyze the possibility of economic cooperation among the Central- and Eastern European countries during the world economic crisis 1929-1933. Special attention was given on the standpoints of different European supra powers such as France, Great-Britain, Italy and Germany in order to explain the reasons for the possible cooperation among the states in Central- and Eastern Europe. Because of the Peace of Versailles the traditional economic, commercial and cultural links of the region were ceased. Most of countries followed protectionist and autarchical economic policy, which hindered them to sale their agricultural products in the world market. These facts underlined the necessity of building up an economic cooperation among the states of Danube. There were several concepts and initiatives, elaborated by the French, German, English diplomacy to create a real economic unit among the countries in Central- and Eastern Europe, but the lack of compromise of the political elite, the unresolved question of Germany's indemnity and the conflict between the main European powers (France, Germany and Italy) were obstacles in the realization of the regional economic cooperation.

22

Domonkos Endre A Duna menti államok összefogására irányuló kísérletek a világgazdasági válság időszakában ( )

Recommend Documents